Kate Furnivall - Árnyak a Níluson

KATE FURNIVALL ÁRNYAK A NÍLUSON

2

KATE FURNIVALL

Árnyak

a Níluson

IC MIRROR

3

Shadows on the Nile © Kate Furnivall 2012 Minden jog fenntartva! A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Shadows on the Nile First published in 2012 by Sphere Fordította: Fügedi Tímea ISBN 978-963-635-448-0 ISSN 978-963-635-413-8 Hungarian edition © by I.PC. Könyvek Kft., 2013 Hungarian translation © by Fügedi Tímea, 2013 Kiadja az I.P.C. Könyvek Kft. IPC-MIRROR Könyvek www.ipck.hu +36 20 912 4505; [email protected] Felelős kiadó: az I.P.C. Könyvek Kft. igazgatója A kötet kiadásában közreműködött a Nouvion Trade S.A. Felelős szerkesztő: Fülöp Ildikó A szerkesztő munkatársa: Paár Andrea A belívet szedte és a borítót tervezte: Popovics Ferenc Borítóképek © www.shutterstock.com Nyomtatta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János igazgató

4

Lilinek, nagyon sok szeretettel

5

1. fejezet

ANGLIA, 1912

Az ÉJSZAKA HANGJAI A LEGROSSZABBAK. A sötétségből támadnak, és elkapják a torkodat. Becsusszannak a hálószobád ajtaja alatt. Hagyd abba! Elég Jessica a homlokát ütögette az ujjaival. Ne csináld! Nem vagy olyan kicsi, hogy mindentől megrémülj! Elég nagy vagy már. Hétéves és nyolc hónapos. Nem olyan, mint a kis Georgie, az öccse, akit a szülei a folyosó túlsó végében álló aprócska hálószobába dugtak. Mintha mocskos lenne. A hangok azonban rátámadtak. Halk, titkos neszek, elharapott suttogások vetették rá magukat. Az anyja gyors, sietős léptei a lépcsőfordulóban. Mindenféle idegen hangok lopóztak tolvajként az árnyak között. Jessica nem szerette a sötétséget, nem értette, mitől lesz a levegő éjjelente olyan tömör, vagy hogy miért nehezedik rá néha olyan súllyal a mellkasára, hogy csak az ökle püfölésével tudta működésre késztetni a tüdejét. Felhúzta a térdét az állához, karját a két lábszára köré fonta, szorosan a bőréhez ölelte a flanel hálóingét - azt a kék szalagosat. Még a pehelypaplan alatt is fázott. Ekkor újra meghallotta a hangot, mely az imént felébresztette: a nyöszörgés hallatán bizsergett a tarkója, és az egész teste libabőrös lett. Ledobta a paplant, és kiugrott az ágyból. A szíve dübörgött kiálló bordái alatt, miközben a sötétségen keresztül utat tört magának az ajtóhoz, úgy húzta szét a kezeivel a feketeséget, mint valami függönyt. Megragadta a rézgombot, és gyorsan elfordította. Semmi eredmény.

6

Újra megpróbálta. Hiába. Bezárták. Jessica bőre libabőrös lett, mint mikor pók esett a karjára. Miért zárná be az apja? Miért egyezne bele az anyja? Éles, keserű félelem mart a mellkasába. A földre kuporodott, igyekezett minél jobban belepréselődni a hideg padlóba, hogy oda tudja nyomni a szemét az ajtó alatti vékony fénycsíkra, de így sem látott semmit, csak az ajtó túloldalán heverő kék szőnyeg pacáit. A nyöszörgés újra végigsöpört a lépcsőfordulón, majd magas, rémült sikoly követte. Jessicát elöntötte a düh, talpra ugrott, olyan erővel püfölte az ajtót, hogy a fa megremegett a sarokvasnál. - Georgie! - kiáltotta. A lépcsőfordulóról beáramló fény hirtelen kialudt. A házra nehéz, alattomos csend borult. - Georgie! - sikította Jessica. - Georgie! Teljes erejével ütötte a szoba ajtaját. - Engedjenek ki! Semmi válasz, csak a csend. - Mama! Semmi, csak a sötétség. Visszatartotta a lélegzetét, s olyan erősen hallgatózott, hogy belesajdult a füle. Hirtelen távoli kattanást hallott. A bejárati ajtó becsukódott. GEORGIE SZERETTE A PARKOT. Szeretett a nagy kerek tó mellett ácsorogni, melynek közepén szökőkút és kőoroszlán állt. A szélén térdig érő fémhurkok fodra óvta a gyerekeket és a kutyákat, nehogy beleessenek a vízbe. A tó tükrén, mint megannyi hatalmas zöld járólap, tavirózsák levele terült szét, és ha szerencséjük volt, szivárványszínű szitakötők ugrándoztak rajtuk. Georgie órákig tudta bámulni a hatalmas, síkos aranyhalak alakját, úgy mozogtak a víz alatt, akár a szellemek. Watson volt a kedvence, 7

amelynek ezüstös csík futott végig a hátán, de ott voltak Watson barátai is: Farintosh, Armitage és Hatherley. A legkisebbet, amelyiknek a hátúszójából kiharaptak egy darabot, Mrs. Hudsonnak hívta. Jessica megengedte Georgie-nak, hogy ő nevezze el mindet. Amikor a kisfiú a halakat nézte, megnyugodott. Ma is ez történt. Jessica ott állt mellette, nem fogta a testvére kezét, de az ujjaik elég közel lógtak egymáshoz, és Georgie dúdolni kezdett. Jessica tudta, hogy az öccse most boldog. Otthon, ahol túl szorosan vették körbe az emberek, sosem lehetett ilyen boldog. De aztán a mama mindent elrontott. - Gyertek, gyerekek, ideje labdázni! - Ma inkább nem, köszönjük, mama - felelte Jessica udvariasan. Az anyjuk összevonta a szemöldökét, leült a padra újságot olvasni, de az ajkait összeszorította, a két lábfejét pedig hol keresztbe fűzte, hol egymás mellé tette. Amikor már nem bírta tovább, megszólalt: - Későre jár, ideje menni. Georgie megrázta a fejét, szőke fürtjei dacosan repkedtek. - Az ég szerelmére, Georgie! - csattant fel az anyja dühösen. - Egész nap csak azokat a halakat bámulod, mint valami idióta! Már ötéves vagy, több eszed is lehetne! Jessica ideges lett. Odasúgta Georgie-nak, hogy Watson szeretne egyedül maradni. Megpróbálta lassan, gyengéden, lépésenként elcsalogatni a testvérét a víztől, de a mama elvesztette a türelmét, és elkapta a kisfiú csuklóját, hogy elrántsa a korláttól. Ne érjen hozzá! Nem szereti, ha megé... Georgie felsikoltott. Ő nem úgy sikított, mint a többi gyerek, hanem úgy, mintha haldokolna, mintha valaki fejszével rátámadt volna, hogy a fejét középen kettéhasítsa. Jessica épp erre gondolt, miközben az ajtónak préselődve feküdt, és a hálóinge kék szalagját szorongatta. Dühödten pislogott bele a szoba sötétségébe, mikor felidézte az anyja elfehéredett ajkait. Georgie

8

parkban hallatott sikolya volt az, ami bekúszott az ajtaja alatt, és most a fejében visszhangzott.

A REGGELI NAPFÉNY ÉBRESZTETTE FEL. Felemelte a fejét a kemény padlóról, ellenségesen méregette az ajtót. Fázva, remegve talpra kecmergett az agyára tompa szürkeség telepedett, mintha por ment volna a szemébe. Különösebb remény nélkül fogta meg és fordította el a kilincsgombot. Meglepetésére az ajtó könnyedén kinyílt; abban a pillanatban a nagy ingaóra nyolcat ütött odalent, az előszobában. Egy pillanatra megrémült, mivel reggelenként először mindig Georgie-hoz rohant, hogy felkeltse, rábeszélje a mosakodásra és öltözködésre, még mielőtt a mama bemenne hozzá. Lábujjhegyen odaszaladt a folyosó túlsó végében álló ajtóhoz, a lélegzetét is visszafojtotta, miközben halkan elfordította a kilincset. Nem tudta, mit talál odabent, de ifjú elméje biztosra vette, hogy valami borzalmas dolog lesz, valami kaotikus, valami olyasmi, ami egész hátralévő életében bántani fogja. Az arcán azonban hatalmas, megkönnyebbült mosoly áradt szét, és a félelme szertefoszlott, a szobában ugyanis mindent rendben talált. Jessica kék szeme elégedetten kerekedett ki, miközben szemügyre vette az apró gyerekszobát a sötétzöld függönyökkel, a könyvekkel magasan megrakott fiókos szekrényeket, a sosem használt krikettütőt a fal mellett. Georgie az apjuktól kapta ajándékba, így próbáltak ráerőszakolni egy olyan sportot, amit utalt. Igazság szerint Georgie kivétel nélkül minden sportot utált, de Jessica - hogy apjuk kedvében járjon - megtanította az öccsét eldobni és elkapni a labdát. Végtelen türelem kellett hozzá. Semmi nem változott. A keskeny ágyban ott feküdt Georgie. Még mindig aludt, arcát a párnába temette, de sugárzó aranyfürtjei élettel 9

telve ragyogtak, egyik lábát kidugta a takarója alól. Mikor Jessica látta, hogy a kisfiú a piros skótkockás pizsamáját viseli, a torka összeszorult az ijedtségtől. Biztos volt benne, hogy múlt éjjel a kedvenc kék pizsamádat adta rá. Georgie imádta a kéket. Amikor kéket viselt, jobban érezte magát. Jessica próbálta ezt elmagyarázni az anyjuknak, de ő csak annyit mondott: „Micsoda badarság!”, és vett neki egy vörös kabátot. A piros volt a legrosszabb. A legrosszabb szín. Georgie kezelhetetlen lett tőle. - Georgie - súgta oda halkan. - Én vagyok. A fiú a párnájába motyogott. Jessica közelebb ment az ágyához. Nevetve meghúzta a takaróját, de ügyelt, nehogy megérintse a gyereket. - Ébredj, álomszuszék! A fiú megfordult és elmosolyodott. Nem Georgie volt az. - Te MEG KI VAGY? - csattant fel Jessica. - Timothy. - Te nem Georgie vagy! Tűnj el innen! Szállj ki az ágyából! Jessica belemarkolt a kisfiú pizsamájába - pontosabban Georgie pizsamájába a mellkasán, és kihajította a kis szélhámost az öccse ágyából. Dühödt képpel megrázta. A pizsamát az öklébe szorítva vészesen közel húzta a fiú arcát a sajátjához. - Hol... Megrázta. - ...van... Majdnem a levegőbe is felemelte. - ...Georgie? Mit csináltál az öcsémmel? Honnan jöttél? A fiúcska kék szeme könnyben úszott, de dacosan meredt rá. - Timothy vagyok. - Apró kezével az ágyra mutatott. - Ez az én ágyam. Itt lakom. 10

- Nem, ez nem igaz! - üvöltötte Jessica egyenesen az arcába. Remegett a keze, a szája annyira kiszáradt, hogy alig bírta forgatni a nyelvét. A fiú azonban bólintott, a fogai remegő ajkaiba haraptak. Újra és újra bólintott. - Ki vagy te? - üvöltötte Jessica megint. - Az új öcséd. KEGYETLEN SZAVAK. A HANGJA még mindig Jessica fülében csengett, miközben lerohant a lépcsőn, és berobbant a konyhába. Az anyja az asztalnál ült, előtte egy csésze tea gőzölgött, épp cukrot tett bele. Mindig cukor nélkül szokta inni. Az arca bágyadtnak, szürkének tűnt, ugyanazt a sárgásbarna ruhát viselte, mint előző nap. A mama általában elegánsan festett, mint akit skatulyából húztak ki, Jessicát is állandóan azzal nyaggatta, hogy öltözködjön csinosabban, vagy fésülje ki gyakrabban a haját. Ma azonban az ápolatlan Mrs. Rushtonra emlékeztetett, a takarítónőre, aki hétfőnként szokott jönni hozzájuk. Jessicában felmerült, hogy az anyja valószínűleg le sem feküdt. Eszébe jutott a lépcsőfordulóról beszivárgó léptek hangja, a titkos sugdolózás, és hirtelen megértette, mi történt. Az ijesztő gondolat egyre erősödött a fejében, visszafojtotta a lélegzetét. - Hol van? Mit tettek vele? - csattant fel. Az anyja furcsán nézett rá. A szája sarkában harag húzódott, Jessica érezte rajta a vallatása súlyát. - Jessica, ne kezdj el hisztizni! - Hová küldték? Ne kiabálj a mamára, vagy... Nem akarta végiggondolni, mi jöhetne a „vagy” után. Megpróbálta halkabban folytatni. - Hol van Georgie?

11

- Elment. Új öcséd van, a neve Timothy. Szeretném, ha őt is éppen úgy szeretnéd, mint... - Elhallgatott. Vékony ujjai a csészére tapadtak, hogy átmelegedjenek. - ...mint apád és én fogjuk. Nem! - akarta kiáltani Jessica a konyhán át, de visszanyelte a szót. - Hol találták? - Nem találtuk. Timothyt sok kisgyerek közül választottuk ki egy árvaházban. - Hol van az én Georgie-m? - Ő nem a te Georgie-d. Elment. Soha többé nem beszélünk róla. - Nem! - A szó ezúttal mégis kicsússzam. Jessica megragadta az előtte álló szék fatámláját, nehogy belemarjon az anyja arcába. - Ne, mama, kérem, kérem! Hozza őt vissza! - Szégyenkezve érezte, hogy az arcán könnyek csorognak végig, tudta, hogy az anyja ezt hisztériázásnak tartja, és megveti. - Jobban fogok rá vigyázni, mama! Megtanítom viselkedni, kérem, kérem, kérem... - esdekelt. Látta, hogy az anyja elfordítja a tekintetét. - Mama, rá tudom venni Georgie-t, hogy ne okozzon ennyi bosszúságot, megígérem, és... - Hagyd abba, Jessica! - De szeretem! És ő is szeret! És szüksége van rám, hogy... Az anyja tompán, kimerülten ráemelte gyönyörű kék szemét, melyet most elhomályosított a szomorúság. - Ne áltasd magad, Jessica! - Megrázta a fejét. - Az a fiú nem képes szeretni. - De igen, amikor meséket olvasok neki, szeret engem, tudom, hogy szeret! - Beteg. Baj van az agyával. - Nem! - De. Olyan helyre ment, ahol gondját viselik majd, azok az emberek tudják, mi a legjobb neki. Ott boldogabb lesz, biztos lehetsz benne, hogy még egy hét sem telik el, és máris elfelejt minket. 12

- Nem! - De. Ő ilyen önző. - Egy röpke pillanatra az anya áthajolt az asztal felett, a lányára meredt, s a hangja meglepően gyengéd árnyalatot kapott. - A szíved mélyén te is tudod, hogy ez az igazság. Sajnálom, nagyon sajnálom, mert tudom, hogy törődtél vele, még ha kezelhetetlen volt is, de most mindnyájunknak el kell fogadnunk, hogy örökre eltávozott az életünkből. - Megint felegyenesedett, hátrahúzta a vállát, az ajkaira mosolyt erőltetett. - Mostantól az új öcsédet fogjuk szeretni. - Meglátogathatom? - Kit? - Georgie-t. Az anyja felállt. - Nem. - Nyersen vetette oda a szót. - Felejtsd el azt a gyereket! Nem kellesz neki. Ő számunkra már nem létezik. A csend végtelen hosszúra nyúlt. Jessica kapkodva szívta be és fújta ki a levegőt. Szerette volna elüvölteni Georgie nevét, de csak állt megmerevedve, a két keze ökölbe szorult az oldalán, dermesztő magány ereszkedett rá. - Mama - suttogta -, ha jól viselkedem, és szeretem az új öcsémet, akkor Georgie hazajöhet majd? Az anyja felsóhajtott. - Jaj, Jessica, olyan makacs vagy! Egyáltalán nem is figyelsz rám. JESSICA ELBÚJT A BEJÁRATI AJTÓ MÖGÉ. Mihelyst az apja kulcsa becsusszant a zárba, és az ajtó kilökődött, ő ott állt előtte. - Papa, beszélnünk kell. A férfi még át sem lépte a küszöböt. A lányára pillantott, a tekintete mintha máris megfutamodott volna előle, a teste azonban nem moccant. Átlagos kinézetű férfi volt átlagos testalkattal, átlagos szürke öltönyben, világosbarna haját szépen oldalra fésülve hordta. Szemüveget viselt, bár gyűlölte, mivel gyengeségnek tartotta, márpedig ő olyan férfi volt, aki 13

nem tűrte a gyengeséget. Csak tüzes kék szeme árulkodott arról a heves intelligenciáról, mely a tökéletesség felé hajtotta - akár a saját, akár a mások tökéletességéről legyen szó. Jessica mindig is tartott tőle. Most visszavonult az előszobába, elvette az apjától a kalapját, és óvatosan letette az asztalra. Mr. Kenton becsukta maga mögött az ajtót, de nem sietett levenni a kabátját. - Nos? - kérdezte. - Hogy van a mamád? - A nappaliban van. Az új öcsémmel. - Hogy van Timothy? - Georgie kisvonatával játszik. Az apa szeme felragyogott. - Nahát, csakugyan? Georgie sosem játszott vele. Csak szétszedte a mozdonyokat. - Papa, írtam egy levelet. - Jessica apró kék borítékot húzott ki a szoknyája zsebéből. - Hogy elköszönhessek Georgie-tól. Az apa meg feljebb tolta az orrán a szemüvegét, és gyorsan felakasztotta a kabátját a fogasra. Jessica látta, hogy igyekszik elhúzódni tőle, de ő odaállt épp a nappali elé, és mosolygott. - Kedvelem az új öcsémet. - Nem bírta kimondani a nevét. - Remek. - De szükségem van Georgie új címére, hogy ráírhassam a borítékra. Egyre csak mosolygott. - Aztán elfelejthetem Georgie-t. Az apa felsóhajtott. Hosszú, keserves hang volt. - Jaj, Jessica, tudom, milyen okos vagy. - Kinyújtotta a kezét a levélért. - Majd én megcímzem és feladom neked. Jessica nem vitatkozott. Átadta. Tudta, hogy az apja a tűzbe fogja vetni. - Papa, Georgie is okos. Majdnem olyan jól olvas, mint én. Kérdezze csak meg Miss Millert! - Miss Miller volt a legújabb dada az egymást váltó pesztonkák sorában. Az apa felemelte Jessica állát, hátrahajtotta a fejét, alaposan szemügyre vette, megvizsgálta az arcocskája vonásait és kontúrjait. Jessica úgy 14

érezte magát, mintha az egyik spániel lenne, amiket Gus bácsi a kutyakiállításokon szemrevételez. - Jessica, az a rettenetes igazság, hogy Georgie nagyon nehéz természet, nem képes normális emberekkel együtt élni. Csss, ne kezdj el tiltakozni! Tudod, hogy ez az igazság, és el kell ezt fogadnod. - Papa, ha rosszul viselkedem, engem is elküld ugyanoda? Elengedte az állát. - Nem. Úgyhogy ne is próbálkozz vele! - Valahová máshová küldene? Egy pillanatra csend támadt, a férfi szájának egyik oldalán rángatózott az ideg. Jessica rájött, az apja most türtőzteti magát, hogy ne üvöltsön rá, ezért gyorsan újra mosolyt erőltetett magára. - Ne butáskodj, Jessica! - felelte Mr. Kenton kurtán. - Ami volt, elmúlt. Vége. Felejtsd el! A mi számunkra pedig, a kis Timothyt is ideértve, szép új jövő kezdődik. Ellépett a lánya mellett, kikerülte, benyitott a nappaliba. Ahogy benézett, az arcán széles mosoly terült el. - Hát hogy van az én csodás kisfiam? - Eltűnt a meleg nappaliban. Jessica ott maradt az üres előszobában, elnémította a fájdalom.

15

2. fejezet

Húsz évvel később LONDON, ANGLIA, 1932

RÓKAVONYÍTÁS HALLATSZOTT. Jessie Kenton épp azt ellenőrizte, hogy rendesen bezárta-e az ablakot, de a London utcáin bóklászó vadállat hátborzongató hangjától a keze egy pillanatra megállt a kilincsen. A róka újra felvonyított, hangja olyan magányosan visszhangzott, akár az őrülteké a Putney kertben. Jessie hátrébb lépett az ablaktól. Az első emeleti lakásnak ez a hálószobája az utcára nézett; valamivel távolabb lámpaoszlop állt és barátian őrködött felette. A lámpa sárga fénye minden éjjel átfurakodott a függönyök közötti széles résen, így nem kellett villanyt kapcsolnia ahhoz, hogy egyik szobából átmenjen a másikba. Jobb is így. Semmi jelét nem akarta adni annak, hogy nem tud aludni. Hogy sokszor ideges. Nem akarta megzavarni Tabithát. Csendesen kisurrant a nappaliba. Itt sötétebb volt, a függönyöket teljesen összehúzták, Jessie érezte, hogy a szívverése valamicskét felgyorsul. Pedig így is, akár csukott szemmel is ki tudta kerülni a székeket és az asztalt, baleset nélkül érte el a kiugró ablakfülkét. Erre a nyílászáróra három kilincset szereltek. Becsúsztatta a kezét a függöny alá, mindegyiket ellenőrizte. Mind be volt zárva. A szíve jutalmul ismét lassabban kezdett verni, elmosolyodott, megcsóválta a fejét. Épp visszadugdosta a függönyöket a helyükre, amikor odakint megremegett a fény, elállt a lélegzete. Kényszerítette magát, hogy újra kinézzen.

16

Semmi mozgás. A fény egyenesen ömlött a földre, de valami - vagy valaki - megszakította az útját. A függöny nyújtotta rejtekhely mögül Jessie alaposan szemügyre vette a csendes utcát, megvizsgált minden egyes sötét foltot, átfürkészte az árnyak fekete körvonalait. Tudok várni. Tovább tudok várni, mint te. - Jaj, Jessie, mi a csudáért vagy ébren ilyenkor? Tabitha felkapcsolta a villanyt, Jessie szeme összerándult a szobát hirtelen elárasztó fényártól. Gyorsan ellépett az ablaktól. - Csak az izgatottság. - Vállat vont. - Nem tudok aludni. Túl sok bort ittam az este. - Imádom, ha eljössz a klubba meghallgatni minket! Olyankor jobban játszom. Jessie felnevetett. Már három éve osztoztak Tabitha Mornayjel egy lakáson. A lánynak hátközépig érő, egyenes fekete haja volt, és nagyon fehér bőre. Talán azért, mert fordítva élte az életét: a nappal nagy részét átaludta, csak akkor kelt fel, mikor már bealkonyodott, ilyenkor viszont pezsgett az energiától es a zenéje iránti szenvedélytől. Szaxofonon játszott a Jack Rabbits nevű dzsesszzenekarban, minden este az egyik füstös londoni klubban léptek fel. Bár majdnem harmincéves volt, alig nézett ki húsznak. Tabitha fényes kígyót csavart a hajából a válla felett. - Ki volt az a jóképű pasas, akivel a végén táncoltál? - Senki. - Hah! Bárcsak nekem lenne egy ilyen „senkim”! - Nem tetszett a vékony bajsza. Mintha cipőfűzőt hordana az orra alatt. - Pedig nagyon elegáns bajusza van. Stílusos férfi. Túlságosan válogatós vagy, lyányom. Jessie műfelháborodással emelte fel a tekintetét.

17

- Legközelebb belenyomom a fejét a szaxofonodba, és akkor majd eljátszhatod a bajsza nótáját! Tabitha kuncogott, majd ásított, még szorosabban a dereka köre tekerte azt a borzalmas rózsaszín szaténpongyoláját, aztán kioldalgott a konyhába. Jessie sietősen berohant Tabitha fürdőszobájába, és ellenőrizte az ottani ablak kilincsét. A háznak ez a fele a hátsó kertre néz, figyelmesen kikukucskált oda is, de semmi mozgást nem látott a sötétségben, leszámítva az orgonafák ágait. A szoba hátborzongatóan rendes és tiszta volt, hiába füstös dzsesszzenész lakott benne. Jessie visszament a saját hálójába, fel-alá járkált a sárga fénycsóvában, míg meg nem hallotta Tabitha ajtajának a csukódását. Csak ekkor lépett ki újra. Csendben ellenőrizte az ablakkilincseket a konyhában, és bár egyértelműen zárva találta őket, még nyomott egyet rajtuk. Aztán csak állt a sötétben, arcát a bejárati ajtóhoz nyomva hallgatózott. Tudok várni. Tovább tudok várni, mint te. TIMOTHY KENTON JÓL LEPLEZETT érdeklődéssel vette szemügyre a kerek asztalnál ülő társait. Nem kerülték el a figyelmét a kifeszített ujjak finom mozdulatai, a feszültség apró rezdülései az eléjük kiterített aranyszínű asztalterítőn. Hallotta a lélegzetvételüket, ahogy egyszerre szívták be és fújták ki a levegőt. Látta, hogy a szemükből nyilvánvaló reménykedés árad, és azon töprengett, vajon ők is ugyanezt látják-e az ő szemében. Magas mennyezetű, díszes szobába terelték be őket, melynek hosszú ablakait hiába takarták el nehéz, lila függönyök, nem tudták kinn tartani a csípős, hideg szelet. Timothy azt kívánta, bárcsak magán hagyta volna a kabátját. Olyan hideg volt itt, mint egy elhagyatott sírkamrában, ráadásul a levegőben csatornaszag terjengett, amit a gyertyák sem igazán tudtak elfedni.

18

Timothy hat ügyfelet számolt meg az asztalnál, önmagát is beleértve: négy másik férfit meg egy nagyjából negyven év körüli nőt, aki bölcsen szőrmebundát vett fel. Nyilvánvalóan nem először jár itt. Erősen sminkelte magát, az ajkai azonban így is sápadtak maradtak, szinte vértelenek, folyamatosan harapdálta őket. Hat ügyfél, esetleg kilenc: ez volt a szokásos szám, mindig hárommal osztható. Három férfit ismert fel a négyből: Fabian Rawlingsot, Philip Hyde-Mason méltóságos urat és Dr. Septon Scottot. Rawlings es Mason Timothyhoz hasonlóan szintén a húszas éveiben járt, és mindketten dörzsölt játékosnak számítottak ezen a területen. Akárcsak a jónéhány évvel idősebb Dr. Scott is. Üdvözlésképp kurtán biccentett nekik az asztal felett, de senki sem szólalt meg. Csak az beszélhetett, akit Madame Anastasia megszólított. A médium Timothy jobbján ült, pompásan festett a lila és aranytollas fejdíszében, mely a teremben mindenki másnál jócskán magasabbnak mutatta. Középkorú asszony volt sólyomszerű vonásokkal, ma éjjel merev lila ruhába öltözött, éppolyan ijesztőnek tűnt az ügyfelei számára, mint amilyennek bizonyára a szellemvezetője is láthatta. Mereven ült az asztalnál, tenyerét kinyújtva maga elé fektette, a szemét behunyta, egészen halkan különös szavakat mormolt, az ügyfelei pedig vártak. Timothy mindig utálta a várakozást, alig várta, hogy elkezdődjenek az események. A szájában összegyűlt a nyál, mégis nehezére esett nyelni. Ezeken a szeánszokon mindig az a különös érzésé támadt, hogy az egyik szellem mögötte lebeg, és a torkán matat. Ezt azonban soha senkinek nem árulta el. Nem akart bolondnak látszani. Mit szólna Rawlings és Hyde-Mason ekkora badarsághoz? Akkora badarság volna? Talán a vágy, hogy kapcsolatba lépjen azokkal, akik már átkeltek, nem más, mint szánalmas emberi gyengeség? Babona? Egyszerű badarság? Összevonta a szemöldökét, dühítette saját szkeptikus hangulata, lebámult Madame Anastasia kezeire. A nő szétterpesztette az ujjait az 19

asztalon Timothyé mellett. Szép keze volt, elegáns es kifejező. Nem hordott gyűrűt, és nem jelent meg rajta a furcsa mohó dudor sem, amit annyi médium kezén látott már, mintha arra készülnének, hogy elkapják a levegőben megjelenő szellemeket - no meg hogy kihúzzák a zsebéből a pénzt, még mielőtt kinyithatná a száját. Hirtelen hideg szellő fütyült a félhomályban. Úgy tűnt, a mennyezeti párkányoknál köröz, Timothy megborzongott. Sokszor átélte már ugyanezt, és mindig azt ismételgette magában, hogy trükk az egész, gyomra mégis mindannyiszor összeszorult. Az ablaknál álló gyertyák lángja megremegett, majd kialudt, sötétségbe borítva a szoba jó részét, kivéve az asztal közepén álló, háromszög formában elhelyezett gyertyákat, melyek árnyékot vetettek a mohó arcokra, koponyákká változtatva őket. - Megjöttek - kántálta Madame Anastasia, és kinyitotta a szemét. Timothy ismerős szorítást érzett a mellkasában. Mindig ugyanaz. Valami megmozdult benne, átrendeződött, előrekúszott. A maga csúszós útján a felszín felé igyekezett. - Üdvözlünk titeket, Szeretett Lények! Madame Anastasia olyan ünnepélyes hangon beszélt, melyet Timothy mostanra már el is várt a médiumoktól, de volt benne még valami, amitől minden idegszála bizsergett: valami csábító édesség, mint az árpacukor a gyerekeknek. Ugyan melyik szellem tudna ellenállni ilyen vonzó hangnak? - Üdvözlünk titeket, Szeretett Lények - jelentette ki újra -, az Élet Halálnak szánt ajándékaival! Minden szem az egyszerű, kenyérből és levesből álló felajánlásra meredt, mely ott állt minden gyertyaháromszög közepén: ezzel csalogatták a még mindig testi táplálék után sóvárgó, fényre és melegre áhítozó szellemeket. - Gyertek hozzánk, legyetek köztünk!

20

A levegő összesűrűsödött Timothy tüdejében. Madame Anastasia hátrahajtotta a fejét, a bóbitája súlyát most a széktámlára fektette, és újra behunyta a szemét, csak a lilába burkolt keble mozgott nehézkesen. Ez volt az a pillanat, amikor Timothy valamiféle trükk után kutatott: egy megrántott zsinór, egy térddel megnyomott gomb, melynek révén megérkezik a varázslatos pillanat, és a szellem jelenléte érezhetővé válik. Ezért jöttek ide. Az ügyfelek keze az asztalon feküdt, mindegyikük kisujja összeért a mellette ülőével, szimbolikus kört, kezekből álló gyűrűt alkotva. Felerősítették vele a szoba energiáit. Timothy érezte, ahogy a balján ülő Dr. Scottban egyre nő a feszültség. Az arca jóindulatúnak, nyugodtnak látszott az árnyékban fehéren fénylő kecskeszakálla felett, de a kezei remegtek. Hullámokat küldtek Timothy bőre alá. A másik oldalon a szőrmekabátos nő szeme tágra nyílt, egyenesen a médium bóbitás feje fölé szegezte a tekintetét. - Látom őket - suttogta. Timothy szeme a Madame Anastasia feje feletti üres foltra rebbent, a szíve hevesen vert. - Hol? - Ő semmit nem látott. Madame Anastasia álla hirtelen a mellkasára esett, olyan gyermek hangján szólalt meg, aki nyilvánvalóan nagyon izgatott, hogy a két lábával két különböző világban állhat. - Daisy vagyok. - Magas, tiszta hangon beszélt, mint a kóristafiúk. Van itt velem egy férfi. Egy úr, aki a gyerekét keresi. Nem mer közelebb jönni... hátha a gyermek nem akar kapcsolatba lépni vele. Ezeket a szavakat suttogva mondta, így mindenkinek közelebb kellett hajolni hozzá. - Apám! - A szőrmebundás nő hangja megremegett. - Maga az? Stephen Howe? Abban a pillanatban az asztalnál mintha mindenkiben különös harag támadt volna. Timothy szinte érezte, ahogy az összegyűlt düh forrósága 21

kiárad a térítőből, és beleszivárog az ujjbegyébe. A tekintete végigsiklott az árnyékos arcokon, mindegyiken fájdalmat látott. Hányan vesztették már el az apjukat? Madame Anastasia másik oldalán középkorú férfi ült, apró emberke méregdrága öltönyben, a nyakán keresztben nagy anyajegy húzódott. Alaposan megvizsgálta az összecsuklott médiumot, megszorongatta az ujjait, de nem kapott választ. - Nos? - kérdezte. - Felelj, kislány, ennek a nőnek az apja az a szellem? - Sokan elvesztették az apjukat - zokogta a nő. - A Nagy Háború egy egész generációt elragadott. A kislány élesen csendre intette őket, míg ő az úrral beszél. Az ezt követő némaságban egyre nőtt a feszültség, minden szem a médium ajkaira meredt. A kecskeszakállas doktor végül elvesztette a türelmét, és megkérdezte: - Daisy, kedvesem, meg tudod mondani annak a gyermeknek a nevét, akit ez a szellem keres? Az asztalon koppanás hallatszott, mindnyájan összerezzentek. Csak trükk, mondta magának Timothy, csak trükk. A szíve azonban hevesen vert. Hirtelen nagyon szeretett volna kitörni a sötétség köréből, talpra ugrani, és otthagyni azt a valamit, bármi legyen is az, amit bevontak a körükbe. Bolond volt, ha azt hitte, hogy a fátyolon inneni világ büntetlenül belekontárkodhat a másvilág dolgába. Teltek a másodpercek, a mellkasát baljós sejtelem szorította össze, mozdulatlan és hideg, akár a kő. - Daisy - próbálkozott újra a férfi -, köszönjük a jelet. Mi az a név, amit ez az úr keres? - Szomorú. Azt mondja, nehéz a szíve. - A kislány hangja nem is hasonlított Madame Anastasiáéra. - Segítene rajta, ha beszélhetne a gyermekével? - kérdezte a férfi. Megint éles koppantás hallatszott az asztalon. Timothy látta a remegő gyertyafényt, a teremben a levegő egyre nehezebb lett. 22

- Daisy - a szőrmés nő lassan beszélt, kereste a szavakat -, beszélj, drágám! Mi mind azért vagyunk itt, hogy beszéljünk valakivel, aki eltávozott. Nagyon szeretnék beszélni az édesanyámmal, Audrey Howeval, aki négy éve hunyt el. Szeretném, ha megkérdeznéd az úrtól, hogy az én apám-e, Stephen? - Nem - felelte a lány azonnal éneklő hangon. - Nem Stephen. - Oh. - Hanem? - kérdezte Rawlings. - A hangja kezd elhalni. - Akkor gyorsan - sürgette Rawlings. - Kérdezd meg most! - Annyi itt a hang, mind a fülembe susmorog. Nyughatatlanok, mind egyszerre akarnak beszélni. Timothy keze az asztalra nyomódott. - K betűs? Felelj! A gyermek neve K betűvel kezdődik? Határozott koppantás hallatszott az asztalon, a korábbinál hangosabb, ahogy sejtette. Igen. - Kingsley, nem igaz? - kiáltotta. - A gyerek neve Kingsley. Mindig mondta, hogy jelentkezni fog, mindig is ezt hirdette. - Bukdácsolva szakadtak ki belőle a szavak. - Megígérte, és végig hittem a szavában. Most... Két éles koppanás. Kurta, elutasító. - Azt mondja, nem - suttogta a gyerekhang. - Nem Kingsley. De egyébként igen, K betűs. - A Kenton K-val kezdődik - mutatott rá Hyde-Mason. - Talán te vagy az: Timothy Kenton. Talán téged keres a szellem. Lehet, hogy a te apád van velünk ma éjjel. Timothyban megállt az ütő. Egyáltalán nem ezért jött. Nem ezért. Kiszakította a kezét az asztalról, megtörte a kört, talpra kecmergett. A doktor utána kiáltott valamit, de Timothy füle valahogy mintha leszakadt volna az agyáról, mert a szavak mögött nem fedezett fel értelmet. Az ajtóhoz sietett, kilökte, és az előcsarnokba rohant, becsapta 23

maga mögött az ajtót, hogy kizárja az utána kiabáló szellemeket. Az agya úgy zúgott, mintha ezernyi bogár esett volna csapdába, és verdesne a szárnyaival a fejében. Mélyet lélegzett, beszívta a jéghideg levegőt, de mégsem sikerült kitisztítani a fejét. Az épület hatalmas előcsarnokából óriási márványbejárat vezetett ki, az oszlopokkal díszített kandalló felett ősi címert rejtett a félhomály. Komor, sötét hely volt. Egyedül az ablakpárkányon álló magányos kandeláberből áradt némi fény, az ingadozó lángot Timothy hol élesnek, hol homályosnak látta. A kabátja. Hol a pokolban lehet a kabátja? Didergett. Bizonytalanul az előtér másik végében álló szekrény felé indult, ahol halomban hevertek a ruhák, de amikor fölé hajolt, hogy kikeresse a saját tengerkék kabátját, az agya mintha kikapcsolt volna, elfelejtette, miért is ment oda. A keze céltalanul matatott a kabátok között, és végül belekapott egy sötét ujjba. Meghúzta. Ám ahelyett, hogy a kabátujj közeledett volna hozzá, önmagát húzta a kabát felé. A ruha az arca előtt ingadozott-lengedezett. A sötétsége beszivárgott a fejébe, behunyta a szemét, és békével eltelten hálásan a padlóra zuhant.

24

3. fejezet

JESSIE KENTON A PUTNEY-DOMBON gyalogolt az esőben. Nyirkos, lélekölő este volt, szirénázó mentő süvített el mellette. Jessie megborzongott, és kilépett, a fejét behúzta, hogy megvédje magát az erős széltől. Október vége volt, hideg, nedves, sötét este. A tél az idén korán érkezett. Jessie olyan hévvel utálta az októbert, hogy azt már ő is aránytalannak tartotta, de az évnek ebben a szakában teljesített kétségtelenül a legrosszabbul. A rajzai lélektelenek, unalmasak lettek, nem akartak formát ölteni. A tollai és ceruzái lustán hevertek a kezében, míg ő próbálta életre ostorozni az agyát. A rossz dolgok mindig októberben történtek vele. Ezért dobbant olyan nagyot a szíve a mentő hangjára, és ezért nyújtotta meg a lépteit hazafelé menet. Körülötte London éjjeli kórusa zengett. Autók és taxik, villamosok és teherautók motorja feketén pöfékelt, miközben a dolgozó nép kiözönlött az irodákból és gyárakból, hogy felnyomakodjanak a vonatokra, villamosokra és buszokra. Jessie egy grafikai tervezőirodában dolgozott London nyugati részében, a Fulham városrésznél, és általában biciklivel tette meg azt a néhány kilométernyi utat hazáig a Fulham Palace út mentén és a Putney hídon, mert így egyszerre élvezhette a testmozgás örömét meg a Temze folyó látványát, mely úgy csusszant át a híd alatt, mint a történelem sötét fonala. VIII. Henrik személyesen korcsolyázott rajta négyszáz évvel ezelőtt azokon a napokon, amikor befagyott. Gladstone miniszterelnök itt szökött el a sasszemű Viktória királynő tekintete elől, hogy a sáros vízparton bóklászva megmentésre váró prostituáltakat keressen. Sherlock Holmes a folyó szennyezett mélyéről felgyűrűző áporodott ködben lopakodott. 25

Ettől az utolsó gondolattól Jessie elmosolyodott, aztán komoran figyelmeztette magát, hogy az utánozhatatlan Sherlock pusztán Arthur Conan Doyle képzeletének szüleménye. Ma azonban gyalog ment haza. Reggel egy bútorszállító nekiment a biciklije elejének, és elgörbítette a kerekét. Ő leült az árokba, lehorzsolt bőrét ápolgatta, és közben elátkozott minden autót. Meg az októbert. Meg a balszerencséjét. Amikor egy arra járó autós felajánlotta, hogy elviszi, Jessie csak rábámult a sofőrre, visszautasította a vitathatatlan kedvességet, és inkább végigbicegte a maradék másfél kilométert az irodáig, maga mellett tolva csálé biciklijét. A nap végén rábízta a járművét a Fielding utca sarkán álló kerékpárszaküzlet szerelőjének olajos, de ügyes kezeire, aztán gyalog hazaindult. Most meggyorsította a lépteit. Az utca mindkét oldalán diszkrét, konzervatív házak sorakoztak, olyanok, mint amelyekben könyvtárosok és temetkezési vállalkozók élnek, a függönyüket máris összehúzták, hogy kirekesszék a külvilágot, a kéményekből széntüzek füstje pöfékelt, mely az esőbe kapaszkodva bekúszott Jessie orrcimpáiba. Amikor elért az utcasarokra, hátranézett a válla felett. Automatikus mozdulat volt. Ellenőrzési kényszer. Mögötte a Putney-domb távolodni látszott, nedvesen, titokzatosan csillogott a sötétben, a járdát helyenként egy-egy utcai lámpa vagy fényszóró világította meg. Senkit nem látott. Nem lepődött meg rajta, mivel az idő nem kifejezetten kedvezett az esti sétának. Hosszú sárga fülű kutya lófrált a szemetesek körül, a véknyája átázott, de rajta kívül nem látta élet jelét az utcán. Ez neki tökéletesen megfelelt. Érezte, hogy heves szívdobogása tompa puffanásokká lassul. Egész héten ez ment, kényszert érzett rá, hogy a háta mögé nézzen. Rendben, ma este tévedett. Ma este egyedül van. Máskor azonban olyan tisztán visszhangzottak mögötte a léptek, hogy gyakran megpördült, szemtől szembe akart állni azzal, aki egész Londonon át követte, bárki legyen is. Éjjelente azonban senkit nem vett észre az árnyak között, 26

nappal pedig a dolgukra igyekvő gyalogosok szokásos tömege árasztotta el az utakat, nem kapta el senki tekintetét, csak a városlakók környezetük iránti flegmatikus közönyével találkozott. Némelyik este alig mert hátrafordulni. Félt, hogy szikár, sóvár alak mered majd rá mögüle a kék szemével. - JABEZ! Nem jött válasz. A lakás annyira kihűlt, mintha sírkamrába lépett volna. Összehúzta a függönyöket. Az október beszivárgott a vakolat repedésein. - Jabez! - kiáltotta megint, miközben felkapcsolta a mennyezeti lámpát, de nem kapott választ. Ledobta a kabátját és a sálját a kanapéra, majd kicsomagolta az újságpapírból a heringeket. A nyers hal nehéz, sós bűze azonnal átjárta a levegőt, Jessie örült, hogy Tabitha már elment dolgozni, így nem fog panaszkodni. Jessie a hálószoba felé fordult, kissé elkomorodott a kitárt ajtó láttán, mivel pontosan emlékezett rá, hogy reggel becsukta, mielőtt elment dolgozni. A paplanján sarat látott. - Jabez - szólt megint komoran. Semmi válasz. - Hol bujkálsz? Farkánál fogva meglengetett egy heringet a levegőben, mire a párnája megremegett. Aprócska, szív alakú fej és két hegyes fül bújt ki alóla. Jessie-re élénkzöld szempár pislogott, az ágyneműt hangos dorombolás rázta meg. - Jabez, nagyon jól tudod, hogy nem jöhetsz be, ha én nem vagyok itt. A macska kinyújtotta egyik szénfekete mellső lábát, és úgy tett, mint aki ügyet sem vet a lány kezében himbálózó ezüstszínű felajánlásra. Inkább a hátára fordult, mind a négy lábával a levegőben kaparászott, hogy Jessie megcsodálhassa fényes fekete pocakját. Őt azonban nem

27

lehetett ilyen könnyen átverni. Gyorsan az ágyhoz lépett, és felkapta a párnát. - Jabez! Te vadállat! A párna alatt döglött mókus hevert, tarka bundája megkopott, a szeme elhomályosodott, nem látszott benne élet jele. A hallal pöckölte le az ágyról. Az állat már kihűlt és megmerevedett. Jessie elszomorodott. Nem sok kell hozzá, hogy valakitől elvegyék az életét: egyik pillanatban még a putneyi hangán rohangál, ágról ágra ugrál, a másikban pedig már fel is dobta a tappancsát. Mutatóujjával megsimogatta az aprócska lényt, aztán felkapta, és kivitte a konyhába, ügyet sem vetve Jabez tiltakozó kiáltozására. Betekerte a mókust egy régi konyharuhába, körbekutakodott a mosogató alatt a vakolókanál után, aztán lement a lépcsőn, ki az esőbe, hogy eltemesse a testet a hátsó kertbe, egy aranyfa alatt. Ahogy ott állt láthatatlanul a sötétségben, sáros kezekkel és esőtől lelapult hajjal, Jessie-nek az a zavarba ejtő érzése támadt, hogy nem ez az első alkalom, nem először temet el valamit. Az emlék azonban csak nem akart előbukkanni, nem tudta, mit és hol temetett el. Felpillantott a lakás ablakára, a függöny megmozdult, és Jabez apró pofija bámult le rá olyan arckifejezéssel, amit Jessie jó adag önámítással bűntudatnak értelmezett. Még kismacskaként talált rá fenn a hangán, szenteste, egy kekszes bádogdobozba zárva; magával vitte a maroknyi éhező szőrcsomót, meggyógyította, és otthont adott neki. Mostanra ez a kandúr lett a családja akkor is, ha a viselkedése még hagy némi kívánnivalót maga után. Elég pocsék érzés, hogy egy családtagot már magára hagyott. Nem tudta volna elviselni, ha egy másikat is el kell veszítenie. JESSIE ÖSSZEREZZENT A TELEFON HANGJÁRA. Hagyta, hadd csörögjön. Jabez kinyitotta az egyik szemét, s lenyújtotta mancsát a papírkupacról, amelynek tetején összegömbölyödött, és a karmait belemélyesztette 28

Jessie gyapjúpulcsijának ujjába. Ne menj! Maradj itt! Jessie végighúzta az ujját a fülei között, farkasszemet nézett vele, nem vette fel a telefont. Dolgozott. Az asztalon és a földön szanaszét hevertek a papírok, mint a széthajigált alsóneműk, zizegve értek egymáshoz. Jessie imádta ezt a hangot: azt jelentette, hogy jól megy a rajzolás. Amikor az ötletei elapadtak, hűvös csend vette körül, mely megdermesztette őt, a tollát pedig megbénította. Ezen az estén azonban csak úgy táncolták az alakok a keze alatt, miközben felvázolta az új szappan posztersorozatát. A telefon újra megcsörrent. Nagy sóhajjal odasétált hozzá, és felvette. - Szia, Alistair! - Szia, Jessie! Honnan tudtad, hogy én vagyok? - Médium vagyok. Alistair nevetett, nem tudta, hogy Jessie komolyan beszél-e, vagy sem. - Lehangoló este - jegyezte meg aztán vidáman. Most meg fogja kérdezni, hogy átjöhet-e. - Átmehetek? Jessie meggyőző ásítást hallatott. - Nyomorult egy idő van. Milyen napod volt? Alistair azonban nem dőlt be az elterelő hadműveletnek. - Gondoltam, talán örülnél a társaságnak. - Ne haragudj, Alistair, de dolgozom. Rövid, jelentőségteljes csend támadt. Jessie úgy érezte, mintha hideg víz csepegne a fülébe. - Te mindig dolgozol, Jessie. - Nem igaz. - De igen. Nem vitatkozott. Néhány hónapja találkozgatott Alistairrel, és eleinte élvezte is a társaságát. A férfi az apja autóépítő üzemét vezette, ahol bájos, nyitott tetejű, kétüléses sportautókat gyártottak, és Brooklandsben bevezette Jessie-t az autóversenyzés rejtelmeibe. 29

Gondoskodó és szórakoztató társaság volt. Akkor meg miért viselkedik így? Miért löki el magától? Minden kapcsolata így ér véget, amibe csak belevág. Tartsuk a távolságot! Ne gyere túl közel hozzám! Ne nyújtsd ki felém a kezed, és ne érintsd meg a szívem! Különben... Megrázta a fejét. Különben mi lesz? Talán felrobban? Békává változik? Megöl valakit? Még senkivel nem maradt együtt annyi ideig, hogy kiderüljön. Alistair sebes légzését hallgatta a vonal túloldalán, és megenyhült. - Mit szólsz inkább a vasárnap délutánhoz? - ajánlotta fel. Elmehetnénk a Kew parkba. A melegházak majd átmelegítenek minket. - Vagy elmehetnénk vacsorázni ma este, ha végeztél a munkával. Alistair makacs volt, mint az öszvér. A skót apjától örökölte. - Nem. - Csend. - Sajnálom, de túl fáradt vagyok. - És ha áthozok egy szelet húst, és megsütöm neked? - Kösz, de inkább nem. Akkor vasárnap délután. Letette a kagylót, bosszantotta, hogy megharagudott erre az emberre, aki ilyen nagylelkűen felajánlotta, hogy vacsorát főz neki. Biztosra vette, hogy Beethovent senki nem zargatta almás lepénnyel, amikor épp keményen dolgozott az Eroica szimfónia megírásán. Jabez ásított, és hűvös pillantást vetett a gazdájára. - Tudom, te falánk szörny, te húst akarsz, nem heringet. - Végigfuttatta a kezét a macska sima hátán, dorombolásra késztetve az állatot. Tudta, hogy Alistairrel sem lett volna nehezebb dolga. Hozd helyre, Jessie! mondta magának. Nem vagy Beethoven, és ez nem szimfónia. Szemügyre vette az előtte heverő vázlatokat. Nagyot sóhajtott, majd vastag fekete vonallal áthúzta a lapot, és lepöckölte a többi mellé, a padlóra. Sosem elég jó. Beethoven vajon mit mondott magának? Ő elégedett volt a zenéjével? Mindig szakadékot érzett a fejében és a papíron látottak között. Tiszta lapot húzott maga elé. Egész éjszaka is folytathatná, akkor sem sikerülne. A telefon újra életre kelt, ezúttal fürgén válaszolt. - Szia, Alistair - szólt bele. - Az a hús igazság szerint... 30

- Szia, Jessica. - Papa! - Azonnal át kell jönnöd. - Az apja nem hitt a bájcsevegésben. - Még nem fejeztem be a terveket, amiket kértél, úgyhogy... - Most rögtön, Jessica. Ez még az apjától is túl nyersen hangzott. Sötét, esős este volt, Beckenham pedig egyórányi autóútra volt a lakásától. - Nem várhat? - kérdezte. - Nem. Egyetlen szó, semmi több, Jessie azonban kihallotta mögüle a félelmet, és ettől kirázta a hideg. Az ő apja soha nem félt semmitől. - Mi az, papa? Mi történt? Csend. Jessie úgy érezte, mintha valami növekedne a bordái alatt, a mellkasából mély dobbanás szakadt fel. - Az öcséd eltűnt.

31

4. fejezet

VOLT PÁR DOLOG, AMIRŐL JESSIE nem volt hajlandó hazudni. Még magának sem. Az öccse holléte azonban nem ezek közé tartozott. Az élete megdöbbentően hatalmas részét töltötte szemérmetlen hazudozással, hogy Timothyt fedezze. Elképesztő, hogy nem száradt le a nyelve annyi kegyetlen hazugságtól. A szavai borotvaéles jégcsákányként hatottak a lányok gyenge szívére, ahogy később a fiatal nőkére, akik édes mosollyal és kitartó esdekléssel járultak az ajtajuk elé, Timothyt keresve. Jessica a kifogások egész arzenáljával felfegyverkezett. - Sajnálom, Isabella, de Tim épp krikettezik. - Ágynak esett influenzával. - A nagynénjét látogatja Peterborough-ban. - Köszönjük a Sobranie cigarettát, Amanda. Tim imádni fogja. Ma este azonban sajnos későig dolgozik. - Nem, egyetlen szálat sem, Amanda. Leszokott a dohányzásról. Ahogy teltek az évek, úgy lettek a kifogásai egyre bizarrabbak. - Nem tudtad, hogy szerzetesnek készül? - vagy: - Sajnos, Noël Cowarddal vacsorázik. Nem Timothy hibája volt. A lányok úgy rajzottak körülötte, mint méhek a kaptár körül, legyezgették a csinos kis szárnyaikkal. Az aranyló szépsége és természetes bája jelentette a végzetét. Meghiúsították pengeéles agyának minden arra tett kísérletét, hogy komolyan vetesse magát; aláásták az elhatározását, hogy kihasználhassa a képességeit. Valahányszor elsiratta az egyik háremhölgyét, Jessica összehúzta a szemét, de nem mondott semmit. Vajon mire ment ki a játék? Az öccse mindenkinél jobban ismerte a saját gyengeségeit. Ettől függetlenül 32

tovább hazudott érte, mert ő sem tudott igazán ellenállni ragyogó mosolyának, hiába tettette. Habár csak hétéves volt, amikor Timothy betört az életébe, Jessie állta a szavát. Kényszerítette magát, hogy megszeresse az új öccsét. Az első évben olyan volt, mintha tűvel szurkainak a száját, valahányszor rámosolygott, vagy kötelességtudóan a fiú bőrére nyomta az ajkait. Aztán épp ez lett a veszte: a puszilgatás. Az ölében ringatta, megsimogatta a ragyogó fürtjeit, és addig csiklandozta a dundi kis testét, míg a kisfiú teljesen el nem olvadt az ölelésében. Timothy szorosan átkarolta a nyakát, belecsimpaszkodott, a nővére arcát csókolgatta, akár tetszett neki, akár nem. Azelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy megfogja az öccse kezét, és éppen ez ejtette rabul a kislány szívét. Timothy bőre olyan melegen simult az övéhez, mint a barack. Ettől valami megsajdult benne, és amikor magára maradt az ágyában, sírt a megkönnyebbüléstől, mert valami üres, hideg zug a mellkasában most végre megtelt élettel. Néha éjjel odaosont Timothy agyába, összebújtak a takaró alatt, és a lány a zseblámpa fényénél felolvasta neki Sherlock Holmes kalandjait, csak hogy érezhesse a kisfiú fejét a vállán. Beszívta a haja illatát, ujjai közé fogta az egyik fürtjét, és közben azt képzelte, hogy Georgie az. Georgie. Miközben London felől délnek tartott az esőben, a szülei kenti háza felé, hagyta, hogy a neve újra bekússzon az elméjébe. Végül megtanult nem gondolni rá. Kizárta a fejéből. Nem hagyta, hogy a gondolatai között dühöngjön, és a legrosszabb pillanatban megríkassa. Az után a borzalmas éjszaka után többé nem hallott Georgie-ról, a hangja azonban most újra a fejében visszhangzott. Az Austin Swallow ablaktörlője csikorgott az üvegen, miközben ő a szemét meresztgette a sötétségbe. Bal felől elhajtott a Dulwich Viliágé krikettklubja mellett, és már az A234-es úton haladt, mikor úgy érezte, hogy elkedvetlenedett, a lába pedig - saját döntését követve - feljebb engedte a pedált. Alig gurult az 33

autó, mintha maga is vonakodna begördülni Beckenhambe. Mindig így érzett, ha a szüleihez ment. Az öcséd eltűnt. Ezt mondta az apja a telefonba ma este. Meg kell találnunk. Húsz évet késett. - JÓ ESTÉT, JESSICA. NEM SIETTÉL. - Esik, papa. - Természetesen. Természetesen esik? Vagy természetesen nem sietett? Melyikre gondolhatott? Nem számított. Mindegy, mire gondolt, úgyis talál valami hibát Jessie-ben. Az apja nyomdászműhelyébe nyíló hátsó ajtón lépett be a házba, látta ugyanis, hogy az ablak rácsai között fény ömlik ki az udvarra, s vajsárgára festi az esőcseppeket. Először vele akart beszélni. Csak utána megy be az anyjához. - Olyan gyorsan vezettem, ahogy csak tudtam, ebben a borzalmas időben - közölte, kihallotta a saját hangjából a bosszúságát, pedig jobb szerette volna eltitkolni. - Le ne harapd a fejem, kislányom! Az apa letette a fekete tintatartót a kezéből. Barna munkáskötényét viselte, hogy megvédje ruháját a fröcskölő festéktől, a haja viszont szokás szerint kifogástalanul állt, minden szálát halolajjal rögzítette, gyönyörű, apró lyukakkal díszített cipője úgy csillogott, akár a fekete jég. Közelebb lépett a lányához, Jessie pedig már meg is bánta a szavait, mert a férfi tekintetéből feszültséget olvasott ki, és az árulkodó petyhüdtség a szája sarkában azt súgta, hogy nehezen türtőzteti magát. - Hallgatom, papa, mi történt? - Timothy eltűnt. - Egyik kezével az ablak felé intett, mintha a fia talán arra is kimászhatott volna. - Semmit nem tudunk róla. - Mióta? - Hét napja. 34

- Jaj, papa, csak egy hete! Hisz felnőtt férfi - felelte Jessie gyengéden mosolyogva. - Már huszonöt éves, nem tizenöt. Valószínűleg remekül mulat valahol a barátaival. - Jessica, ne becsüld alá az öcsédet! Te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy mindig felhívja az édesanyádat, ha nem jön haza éjszakára. Hogy ne aggódjon. - Igen, tudom. Kedves, törődő, figyelmes. Szerető fiú. Timothyról ezt mind el lehetett mondani. Jessie-ről nem. Ő óvatosan osztogatta a szeretetét, mert tudta, hogy fájdalmas lehet. Ezt tanulta meg hétéves korában egy hideg októberi éjszakán. Mihelyst betöltötte a tizennyolcadik életévét, elköltözött a családi otthonból, próbált elmenekülni gyermekkora messze nyúló árnyaitól. Úgy végezte el a St. Martin Képzőművészeti Akadémiát, hogy közben dolgozott: nappal rajzolt, éjszaka fekete ruhában, kecses kis fehér kalapban pincérkedett a Lyons Corner House egyik éttermében, a Tottenham Court utcában. Minden szombaton felállította a standját a Portobello utcai piacon, és a festményeit árulta. Csak nemrégiben sikerült az apjával összefogniuk alkalmi projektek megvalósításában: Jessie megrajzolta a terveket, Mr. Kenton pedig kinyomtatta a gépeivel. Az elmúlt évben kezdtek megbocsátani egymásnak. Jessie körbenézett a takaros műhelyben, beszívta a tinta és a forró fém ismerős, csípős szagát, mely a sarokban álló apró nyomdagépből szállt fel, és amelyet gondolatban mindig az apjához társított. Ez a szag egy percre sem tágított mellőle, mintha a kutyája volna. Éppúgy hozzátartozott, ahogy a fréziaillat az anyjához. A jól menő Kenton Nyomdának, az apja cégének, melyet tüzes elszántsággal működtetett, Sydenham külvárosában állt a nyomdája, ő azonban szerette kézben tartani a kisebb magánmunkákat itt, a műhelyében. Ebben Jessie hasonlított rá: a tervezési munka nagy részét otthon végezte, a lakásában, távol az iroda nyüzsgésétől. Csak az volt a különbség, hogy míg az apa műhelyében rend és tisztaság uralkodott, 35

mert ő mindig mindent a helyére pakolt, addig Jessie-é maga volt a káosz. Itt a könyvek és akták betűrendben sorakoztak, a pamfletek fegyelmezett kupacokban, a brosúrák és szórólapok takaros tornyokban emelkedtek a plafon felé. Jessica szeme megakadt egy halom poszteren. A tetejéről jóvágású, önmagával határtalanul eltelt férfi nézett szembe vele. Azonnal felismerte ezt az arcot: ő volt Oswald Mosley, az újonnan megalakult Brit Fasiszta Unió karizmatikus alapítója. Származását tekintve gazdag baronet11, aki már a konzervatív és a munkáspártban is kipróbálta magát országgyűlési képviselőként. Csakhogy türelmetlen, arrogáns alak lévén mindkettőt keserűen hagyta ott, inkább megalapította a saját pártját. Jessie összevonta a szemöldökét. Undorodva fordult el. Odasétált apja íróasztalához, felült a bárszékre, összefonta a karját, és így szólt: - Mesélje el, mi történt! - Semmi. - Hogy érti ezt? - Úgy, hogy semmi nem történt. Pontosan ezt nem értem én sem. A férfi járkálni kezdett. Fel-alá sétált a műhely közepén, miközben arca mogorván összeráncolódott. Jessie észrevette, hogy apja beszéd közben a tollával babrál, ahogyan ő is, ha rágódott valamin. Az apja keze azonban finom és elegáns volt, filozófuskéz, az övé viszont rövid és lapátszerű. - Mikor látta utoljára Timothyt? - kérdezte. - Múlt pénteken. Tiszta ingért jött haza, mielőtt munkába ment volna. Csütörtök éjjel nálad aludt, emlékszel? Jessie erről nem tudott. 1

A baronet brit köznemesi cím vagy inkább egyfajta rend volt. Magyarra albáróként fordítható le. I. Jakab (1603-1625) angol király hozta létre 1611-ben, a nemesi címek tömeges adományozásával egyetemben a földbirtokos elit aspirációinak kielégítésére és az ulsteri protestáns betelepítés ösztönzésére.

36

Az arckifejezése valahogy gyanút kelthetett az apjában, mert hirtelen megkérdezte: - Vagy talán nem? - De, hogyne. Az öccse hollétéről már teljes természetességgel tudott hazudni. - Arra gondoltam, hogy talán mondott neked valamit, Jessica. Különösen, hogy az utóbbi hetekben olyan sok időt töltött nálad. Jessie legalább két hete nem látta Timothyt. - Nem - vágta rá gyorsan. - Semmit nem mondott. Megkérdezte a múzeumban, hogy bement-e dolgozni? - Igen. Múlt péntek óta nem látták. Jessie gyomra hirtelenjében idegesen összerándult. Timothy imádta a munkáját a British Museumban, ahol az egyiptomi régiségek katalogizálására szerződtették. Elég rossz jel, ha nem ment be dolgozni. Annyira rossz, hogy Jessie talpra szökkent. - A rendőrséget hívta? - kérdezte hirtelen. - Igen. Ez meglepte Jessie-t. - És mit mondtak? - Nem vettek tudomást róla. - Az apa vállaiból kiszállt a szokásos merevség. - Burkoltan közölték, hogy felfújom a dolgokat. Azt mondták, amit te is, hogy Timothy már felnőtt, és majd visszajön, ha készen áll rá. - Egy pillanatra zavarodottnak tűnt, félrekapta szürke tekintetét. - Az őrmester felvetette, hogy talán valami lánnyal szökött meg. Igaz ez? Szerinted egy lányról van szó? - Én nem tudok róla. Ostobának érezte magát. Timothy tényleg megszállt nála néha, de korántsem ilyen gyakran, és olyankor sem nagyon avatta be a magánügyeibe. Általában a munkájukról beszélgettek, aztán végül moziba mentek, vagy meglátogatták Tabithát a dzsesszklubban.

37

Timothy majdnem annyira kedvelte Tabithát, mint azt, ha egy pohár skót whiskyt tarthatott a kezében. - Számítok rád, Jessica. - Jaj, papa. - Ne hagyj cserben! Jessie az apja komor arcára pillantott, már olyan jól ismerte ezt az arckifejezését, hogy minden vonását, minden ráncát le tudta volna rajzolni. A férfi képes volt órákat eltölteni azzal, hogy komolyan, kritikusan, önmagába mélyedve elemezte, értelmezte, latolgatta az őt körülvevő világot. Jcssica azonban meghallotta a hangjában bujkáló kétségbeesést, és észrevette a kimerültséget, mely az álmatlanul töltött éjszakák alatt szivároghatott be az arca gyűrődéseibe, miközben azt várta, hogy Timothy kulcsa megfordul a zárban. Tudta, hogy most oda kellene mennie ehhez az emberhez, akinek az otthonából eltűnt a szeretett fia, és át kellene karolnia. Csakhogy nem volt rá képes. Inkább szúrná ki a saját két szemét. - Megyek, beszélek a mamával. Gyorsan elfordult, kiszabadult az apa tekintetének fogságából. Az apja semmit sem mondott. A SZALON HŰVÖSNEK ÉRZŐDÖTT. A díszes, viktoriánus márványrostély mögött égő tűz mintha az anyját mímelte volna: fényes volt és erős, de aprócska. Jessie anyja abban hitt, hogy a testet állandó mozgással kell melegen tartani, nem lángoló széndarabok előtt lustálkodva, felpolcolt lábakkal és könyvvel a kézben. A vér mindig lüktessen hevesen, a szív verjen gyorsan. Most épp ágytakaróhoz kötött négyzeteket, de nem úgy, ahogy mások. Neki nemcsak az ujjai és a fém kötőtűi villództak fel-le a gravitációt is megcsúfoló sebességgel, hanem közben ő maga is fel-alá járkált, a szőnyegen fehér gyapjúgombolyag gurult a nyomában, mintha a kisegere lenne. - Jessica! 38

Catherine Kenton megtorpant, amikor a lánya belépett a szobába, egy pillanatig Jessie hallotta mindkettejük nehéz légzését. - Jó estét, mama! Mit hallok, Tim eltűnt? A mama jól van? - Persze, jól vagyok. - Az anyja elegáns kontyba tűzve hordta szép szőke haját a feje búbján, kék gyapjúruhát viselt, épp csak hajszálnyival élénkebbet a kelleténél, kicsit a szoknyája is jobban kerekedett a szokásosnál, mintha bizonyítani akarna valamit. Újrakezdte a menetelését a szobában. - Az apád az, aki nagyon aggódik. Igazán nem szép ettől a fiútól, hogy nem keresett. Az orcáján skarlátvörös pettyek tűntek fel, de ettől eltekintve a bőre sápadt maradt, az ajkait erősen összeszorította. Annak ellenére, hogy már a negyvenes évei végén járt, megőrizte karcsú alakját és ruganyosságát, folyton mozgott, mintha a saját árnyékától menekülne. - Ma este ülésen kellene lennem - tette hozzá felsóhajtva. - Nem itt. Végigmérte a nehéz, merev foteleket, melyek háttámláján kikeményített kárpitvédő hevert, az antik tubákosszelencékkel teli szekrényt, melyet Jessie annyira gyűlölt, a hatalmas, díszes tükröt, mely a kandallót uralta. - Nem itt - ismételte. - Nem itt várakozni, mint egy... A hangja elhalt. Várakozni, mint egy micsoda, mama? Mint egy rendes anyuka? Nem pedig olyan, aki minden idejét üléseken tölti. Politikai ülésen, jótékonysági ülésen, társasági ülésen, közösségi ülésen. Nem számított, milyen ügyet szolgált, csak legyen mögötte valami, amit pártfogolni lehet. Catherine Kenton számára, aki Emmeline Pankhurst2 mellett gyalogolt a nők egyenjogúságáért, a tunyaság és közöny volt a két legnagyobb bűn a világon. Jessie és Timothy már gyerekkorukban megtanulták, hogy csak akkor olvashatják el a kedvenc Sherlock Holmes-történeteiket az apjuk régi Strand magazinjaiból, ha közben kipucolják a cipőjüket. A kezük nem tétlenkedhetett, ha az anyjuk a közelben volt. 2

Emmeline Pankhurst (1858-1928) az angol szüfrazsettek vezetője, a Women’s Social and Political Union és a Women’s Party alapítója.

39

- Biztosan a barátaival van - vetette oda Jessie könnyedén. Valószínűleg csak felöntöttek kicsit a garatra, és most másnaposak. Semmi komoly. - Nevetni próbált. Az anyja jelentőségteljes pillantást vetett rá. Jessie felsóhajtott, kigombolta átázott kabátját, és belesüppedt a tűz mellett álló fotelbe. Ahogy kezét a lángok felé nyújtotta, az ingujjából gőz szállt fel. - Rendben, mama. Mesélje el, mi történt! Veszekedett a papával? - Természetesen nem. Az apád és az öcséd sosem veszekednek. Ez rendreutasítás volt. - Mondott Tim valami olyasmit, hogy hová készül? Milyennek tűnt? - Azt neked kellene tudni. Előző éjjel nálad aludt, nem igaz? Jessie-nek a szeme sem rebbent. - De. - Ti ketten nem beszélgettetek a terveiről? - Nem, semmi különösről. - Tekintetével követte az anyja apró, takaros lábnyomait a perzsaszőnyegen: a távolságuk szabálytalan volt, az asszony nem egyenletesen lépkedett. - Mondja el - kezdte halkan -, mi történt, amikor aznap reggel hazajött tiszta inget venni! - Semmi. Az anyja hangja élesen csattant fel. Az egyik fürge lakkcipő orra egy pillanatra a másik sarkához koppant. Jessie felállt, felmarkolta a fehér gyapjúgombolyagot a szőnyegről, és a saját csuklójára tekerte a puha fonalat, az anyjához kötötte magát. Lassan magához húzta az asszonyt; megállásra kényszerítette a kezeit. A csillár felülről megvilágította anyja sápadt bőrét, kiszívta belőle az életet. - Mi történt, mama? Mit mondtak Timnek? - Semmit. Az ujjai azonban elárulták. Letolták a szemeket a tűn, erősen lenyomták őket a legaljára, összetörték azt a képet, bármi volt is az, ami felbukkant előtte. 40

- Mama, hogyan találhatnám meg Timet, ha nem mondja el nekem az igazságot? A szavaitól még jobban lehűlt a levegő a szobában: az elmúlt évek alatt ezerszer is elismételte őket az anyjának. A nevet leszámítva. Az megváltozott. Mama, hogyan találhatnám meg Georgie t, ha nem mondja el nekem az igazságot? Mind g ugyanazt a választ kapta. Ne kérdezd meg még egyszer! Ne kérdezd! Ne! A ki nem mondott név visszhangzott az anya és lánya közötti szűk térben, mígnem Catherine Kenton kék szeme elbizonytalanodott, ajkai szétnyíltak, nagy levegőt vett. Tekintetét a kandallón álló fotóra emelte, az ezüstkeretbe foglalt képre, mely azt a széles szájú, nevetős fiatalembert ábrázolta, akinek a szeméből életvágy sütött. Timothy Kenton képére. - Váltottunk pár szót. Szóváltás. Micsoda csalóka kifejezés! Beleragadt Jessie elméjébe, mint a moly. Tim sosem váltott pár szót a szüleivel. - És miről? - kérdezte. Csend. - Mama? Az anyja nem vette el a tekintetét a fényképről, mintha az is felszívódna, ha nem néz rá. Az ujjai között egyre feszesebb lett a gyapjúszál, bevágott Jessie csuklójába. - A barátnőjéről - felelte végül Catherine Kenton, és kihúzta a hátát, megmutatva a teljes magasságát. Még így, a lakkcipőben is alacsonyabb volt Jessie-nél. - Nem is tudtam, hogy barátnője van - szólalt meg Jessie. - Az egyik kolleganője. Tim azt mondta, ő is a múzeumban dolgozik. Aznap reggel idejött Timmel, és megvárta. A küszöbön. 41

- A küszöbön? Miért nem a szalonban? - Egyiptomi. Jessie meglepődött. Egyiptomi? Ez felkeltette az érdeklődését, nem tudta elnyomni a mosolyát. Nem semmi! Nem hitte volna, hogy Tim képes ilyen formabontó viselkedésre. - Mi a neve? - kérdezte. - Fogalmam sincs. Jessie-nek elég volt egyetlen pillantást vetni az anyjára, és máris érezte azt az émelyítő érzést közvetlenül a bordái alatt. Nagyon is el tudta képzelni, milyen szavakat váltott az anyjuk szegény Timmel. - A papa tudja? - Nem. - Az anya szeme hirtelen elszakadt a nevető arctól, és visszarebbent Jessie-re. - Nem mondhatod meg neki! - jelentette ki vadul. Jessie-t egy pillanatra megsuhintotta a harag érzése, de elfojtotta. - Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy megtaláljam - ígérte. Várta, hogy köszönömöt vagy legalább egy halvány mosolyt kap cserébe, de az anyja egyáltalán nem reagált. - Először megnézem a szobáját. - Minek? Nincs ott. - Nyomokat keresek. - Az ég szerelmére, Jessica, ne gyerekeskedj! Ez nem az egyik Sherlock Holmes-os játékod. Ez most komoly. Most... - A hangja elcsuklott, kétségbeesetten fordult vissza a fénykép felé. - Most a fiamról van szó suttogta. - Tudom, mama - mormolta Jessie. - Tudom. A HÁLÓSZOBA HIDEGNEK ÉS SZERETET nélkülinek érződött. Jessie úgy tervezte, hogy csak átfutja, nem időz el itt, mivel nem igazán számított rá, hogy nyomokat talál, bár az jól jönne, ha rábukkanna valahol Tim új barátnőjének a nevére. Valami lefirkantott feljegyzésre vagy telefonszámra. 42

Futólag átnézte az éjjeliszekrényt, felületesen át is kutatta: zsebkendők, mandzsettagombok, egy kupac buszjegy és a titkos csokitartalék. A szekrényben ellenőrizte a kabátzsebeket, de semmi érdekeset nem talált, csak egy csomag francia levelet. Kényelmetlenül érezte magát, mintha áruló, illetéktelen behatoló volna, amiért így kémkedik az öccse után. Egyértelmű volt, hogy sértődötten távozott - méghozzá Jessie szerint joggal - az anyjával folytatott szóváltás után. Legjobban a múzeum aggasztotta, hogy Tim nem ment be dolgozni. Ez nem hagyta nyugodni. Amikor letérdelt, és bekukucskált az ágy alá, az a gondolata támadt, hogy megváltozott a hangulat. Odalent melegebb, sűrűbb levegő érintette meg az arcát. Mintha emberi kéz volna. Idelent, ahogy az ágy előtti szőnyegen feküdt, Georgie jött oda hozzá, és ettől eleredtek a könnyei. - Georgie - suttogta, kinyújtva karját a sötét üresség felé. Mintha Georgie lélegzete suhant volna el az ujjai felett, a dudorászása bekúszott a fülébe, és hirtelen olyan erősen vágyódott utána, hogy belesajdult a feje. Régen mindig elbújtak valamelyikük ágya alatt, ha el akartak menekülni anyjuk vagy az egyik dada kritikus pillantásai elől. Jessie történeteket talált ki egy Toby nevű kutyáról, aki vad, lélegzetelállító kalandokba keveredett, Georgie pedig kiterített két teljes pakli kártyát, összesen száznégy lapot, arccal lefelé összekeverve, majd sorban végigmutatott rajtuk, es megmondta, melyik lap melyik. Sosem tévedett. Mintha röntgenszemei lettek volna. Pedig könnyű, Jessie. Te miért nem tudod megcsinálni? Most, hogy a fejét belenyomta a szőnyegbe, beszívta az ágy alatti poros szagot, el kellett fojtania a könnyeit, nehezére esett felülni is, mert még mindig hallotta a fejében a kisfiú vidám kacarászását. Dühös lett magára, hiszen ez nem is Georgie régi szobája volt - ő annak idején abban az aprócska szobában lakott a folyosó végén, melyet most bőröndökkel és fölösleges bútorokkal telizsúfolt lomtárrá fokoztak le. Jessie talpra ugrott. 43

- Micsoda butaság! - Hangosan felcsattant, hogy az ágy alatti űr is hallja. - Először azt képzeled, hogy végigkövet egész Londonon, hogy bosszút álljon. Most meg azt hiszed, hogy Tim ágya alatt fekszik. - Az arcába visszatért a szín. - Szerintem igazából a te agyaddal van baj. Az ajtó felé indult, nagyon szeretett volna már kijutni a szobából, és kiseperni a múlt pókhálóit a fejéből, de ahogy megragadta a réz ajtógombot, tekintete megakadt a hátsó falon lógó hosszú könyvespolcon, és elbizonytalanodott. Odasétált a polchoz, szemügyre vette a könyvek címét és állapotát. Némelyik elég öreg volt, a lapok széle megsárgult, gerincük megtöredezett, szamárfüles lett. - Tim, hát megtartottad őket? Évek óta nem járt Tim hálószobájában. Kinyújtotta az egyik kezét, és megsimította a könyveket, hogy érezze a kopottra olvasott, morzsolódó lapokat, hallja a hangjukat, emlékezzen: suttogás a sötétben, tiltott gyertyafény az éjszakában. A remegő izgalom, ahogy Sherlock a zsákmánya nyomát követte, a csodálatos félelem, hogy mit hoz a következő oldal. - Megtartottad őket - mosolygott. Már indulni készült, de az emlékek a fejében tekergőztek, nem engedték. A könyveket Sir Arthur Conan Doyle írta, es Sherlock Holmes kalandjairól szóltak, bár Jessie most már észrevette, hogy Tim gazdagította a gyűjteményt néhány kötettel: Conan Doyle önéletrajzával, az Emlékek és kalandokkal, az utolsó könyvei pedig - A spiritizmus története és Az ismeretlen határa, melyeket azután írt, hogy szeretett fia, Kingsley odaveszett a Nagy Háborúban - a polc legvégén kaptak helyet. A nagy író két évvel korábban, 1930-ban halt meg, írásai pedig rendkívül népszerűek voltak. Hirtelen felnyúlt, és levette az egyik korai könyvét. Elolvasta a címet: A sátán kutyája. Felemelte a fejét, és beszívta a levegőt. A könyv ismerős illatától megszédült, a keze remegve nyitotta fel a borítót. Rámeredt az első lapra, pedig nagyon jól tudta, mit fog ott találni: 44

Ez a könyv George Ambrose Kenton tulajdona. Ha ellopod tőlem, megtalállak. Jessica gyorsan megfordult, és kiment a szobából, a könyvet mélyen a kabátja zsebébe süllyesztette.

45

5. fejezet

Georgie ANGLIA, 1932

- HOL VAGY? A szavak úgy hevernek a szobámban, mint a por. Én kiabálom őket. Forró piszkavasak a mellkasomban. Szombat van, tudom, hogy szombat van, tudom. Számoltam a napokat, és mindet megjelöltem borsózöld tollal a naptáramban, amit én csináltam, és ami a biztonság kedvéért a matracom alatt lakik. Szombat. Hacsak ki nem hagytam egy napot. Előfordul néha, ha rossz hetem van, és eljönnek értem a tűk. Megkeresik a combomat, a fenekemet, a karomat, ahogy a vadászkutyák szimatolják ki a borzokat azzal a gonosz, nedves, mindentudó orrukkal. Beléjük mélyesztik a fogaikat. Délután van. Látom az ablakon túli napfényből, pedig ma ernyőt húztak a fű fölé, hogy megpróbáljanak becsapni, hogy azt higgyem, nem süt a nap, hanem borús, lélekölő félhomály van odakint. De nekem több eszem van annál. Fel-le kapcsolom a villanykapcsolót, és megint fel és megint le, megint fel és megint le. Fény, sötétség, fény. Ha kint vagy a kertben, a kényes kertész gyomok nélküli gyepén sétálgatsz, tudni fogod, hogy én vagyok az. Ide fogsz jönni. Semmi. Nem hangzanak fel léptek az ablakom előtt. Fémkocsi zörög távolabb a folyosón, ettől még hangosabban kiabálok.

46

- Hol van? Hol van? Mit csináltak vele? Semmi válasz. Még annyi se, hogy: Hagyd mar abba, George! Érzem, hogy az egyenes vonalak a fejemben elhajlanak és tekeregnek, öklömet az ajtóba vágom; a deszkája helyenként megrepedt, mert a fa és az öklöm már régi jó barátok. Fejemet a fát körbevevő zsaluzásnak nyomom, olyan kemény, hogy horpadásokat nyom a homlokomba, de az egyenes vonalak attól még ugyanúgy tekeregnek. Az ajtóba suttogok. Érzem, ahogy a félelmem beszivárog a repedéseibe. - Kérlek - könyörgöm. - Kérlek. Szombat van. Engedjétek ide Timothyt, és megígérem, hogy megeszem azt a bűzös latyakot, amit ételnek neveztek! ADNAK PAPÍRT. TISZTA FEHÉR LAPOKAT, kvartó méretben, csíkok nélkül, ahogy kértem. Dr. Churchward tolta ide az asztalon keresztül, és megint azt a furcsa dolgot csinálta a szájával, amit régebben horkantásnak hittem, amíg el nem magyaráztad, hogy idegi alapú rángásnak hívják. De vajon mitől ideges? Még mindig azt hiszi, hogy megint rávetem magam az asztal felett, és puszta lábbal belerúgok az arcába, mint tizenkét éves koromban, mikor megmondta, hogy egyik Jessie-nek írott levelemet sem küldték el neki? Eltörtem két lábujjamat, de az ő orrát is. Nem tetszett a vére a bőrömön. Néha, az interjúk alatt erősen rámeredek a dudorra Dr. Churchward orrnyergén, ami még most, tizenhárom év elteltével sem tűnt el, és figyelem, ahogy a nyaki erei kidudorodnak, az arcszíne pedig szilvakék lesz. Nem kedvel engem. Nem baj, én sem kedvelem őt. De amikor ideadja a papírt, amit kértem, mégis azt mondom, hogy „köszönöm”, ahogy Jessie tanította, pedig évekig nem emlékeztem rá, amíg nem juttattad eszembe. Az íróasztalomnál ülök. Nem igazi íróasztal, hanem csak egy kis mahagóniasztal, és előtte az ingatag, hajlított fából készült kedvenc székem. A papír előttem vár. Mellette Quink márkájú tinta tömzsi, 47

kövér üvegben. Kimosható királykék, nem vízálló, ehhez ragaszkodtam. A vízállónak csúnya színe van, nem is kék, de nem is fekete, a kimosható kék viszont olyan színű, mint a szemed. Nem. Erre most nem gondolok. Ettől a fájdalom a mellkasomban túlságosan felerősödik, és ma tisztán kell gondolkodnom. Nem mindig egyszerű a gyógyszerek miatt, amit az ételembe tesznek. Ma reggel nem voltam hajlandó reggelizni, így pontosan tudok gondolkodni, mindent teljesen tisztán fel tudok idézni. Felkapom a Swan töltőtollat, belemerítem a kék tinta kívánságteljesítő kútjába, és elfordítom az apró fémkart, hogy odabent a gumitartálya megteljen tintával. Ez az apró, egyszerű mozdulat örömmel tölt el. Tetszik a hatékonysága. Az okossága. Megjegyzem magamnak, hogy meg kell majd tudakolnom, ki találta fel a töltőtollat. Úgy döntöttem, hogy elölről kezdem. Csak így tudok rájönni, miért nem jöttél el. Először a végéről akartam kezdeni, és visszafelé haladni, de nem, az hiba volna. Éjszaka, miközben a székemen ültem az ablak mellett, és vártam, hogy meglássam a kertben az elemlámpád felvillanó fényét, rájöttem, hogy rossz felől próbáltam megközelíteni ezt a helyzetet, és a megfelelő sorrendben kell tanulmányoznom mindent. Egyenes vonalban. Logikusan. Így egyetlen nyomot sem fogok kihagyni. Sherlock Holmes sosem hagyott ki egyetlen nyomot sem. Ha ezt a módszert követem, akkor rólam is azt lehet majd mondani, amit Dr. Watson mondott a zseniális barátjáról: „belelát az emberi lélek sötét rejtelmeibe”. Az ELSŐ ALKALOM. OLYAN ÉLES és váratlan volt, mint mikor rálépnek az ember lábára. Két tizennégy éves fiú egymást kóstolgatja szavakkal. 1921. július 25. Reggelizem, ugyanazt eszem, mint az elmúlt kilenc évben mindig. Két tükörtojást pirítóson, három sült paradicsomot és

48

három sült gombát. Mindig az óra járásával ellentétes irányú spirál alakban eszem meg az ételt, a tojás élénksárga közepét hagyom utoljára. Tizenketten vagyunk a teremben - úgy értem, tizenkét ember. Az alkalmazottakat nem számolom az emberek közé. Nem igazi az arcuk. A maszkjuk mögött őrkutyák rejtőznek tűhegyes fogakkal, a vérembe mérget fecskendeznek. Mi tizenketten az ajtó felé nézünk, ahol váratlanul testet öltesz a rengeteg szélfútta fürtöddel meg a túl hosszú végtagjaiddal; a testtartásodból a szabadság illata árad. Ettől kedvem lett volna dühösen felvonyítani. Bizsereg a nyakamon a bőr, egy ponton fájdalom szúr bele, mostanra megtanultam, hogy ez egy epizód kezdetét jelzi. így hívják azt, amikor elvesztem az önuralmamat. Epizódok. Mint a történetek részeit. Epizódszerű. Ez az én élettörténetem. Félrenézek, a tojásomra figyelek, megsózom, a pirítóst apró háromszögekre vágom. Egyedül ülök a kis, négyszögletes asztalnál, mert így szeretem, így senki nincs túl közel hozzám. Amikor hallom, hogy székét húzol oda mellém, és meglátom az öltönyös könyöködet az asztalomon, vissza kell fognom a nyelvemre toluló szavakat, és a kezemet a térdeim közé szorítom, hogy meg ne üsselek. Ha az ebédlőben jön rám egy epizód mindenki előtt, akkor nem úszom meg annyival, hogy értem jönnek a tűk. - Jó reggelt, Georgie! Timothy vagyok. Georgie, Georgie. Georgie. Csak egyvalaki szólított engem Georgienak. - Menj el! - Nem nézek rád. Hátradőlök, ameddig a székem engedi, minél távolabb igyekszem kerülni tőled. - Nem megyek. Kérlek, Georgie. Nagyon sokat küzdöttem, hogy megtaláljalak. - Nem találtál meg. Nem vesztem el. - De nekem elvesztél. - Habozott. - És Jessie-nek is. Kiveszem a zsebkendőmet a zsebemből, szépen kihajtogatom, és az arcomra terítem, odafogom az ujjam hegyével. 49

- Menj el! Menj el! Előrenyúlsz, és lekapod a zsebkendőt az arcomról, lecsupaszítasz, mégsem nézek rád. Látom, hogy az ingujjadat összemaszatolta a tojásom sárgája. Olyan erősen beleharapok a nyelvembe, hogy vérzik, síkos és rezes lesz tőle a szám, de azért észreveszem a kezed. Nem illik a csillogó szőke fürtjeidhez, sem a szeress-engem hangodhoz, amin beszélni szoktál. A kezeid tevékenyek. Ezek a kezek építenek. Meg ásnak, Készítenek dolgokat. Van egy recés sebhely a bal kezed hüvelykujján, ahol ezüstfehér a bőr. Megcsúszott egy fűrész? Vagy talán szikla vágta fel? Ha nem hagysz békén, beledöföm a villámat a csuklódba, úgyhogy inkább talpra ugrom, te viszont előredőlsz, túl közel hajolsz hozzám, de nem érintesz meg. Mintha tudnád, hogy engem nem szabad megérinteni. - Georgie - mondod halkan azon a szeress-engem hangodon -, beszélj hozzám! Kérlek!

50

6. fejezet

A BRITISH MUSEUM ÚGY NÉZ KI, mint egy pompás antik erőd a Bloomsbury városrészben, London szívének a legközepén. Az épületet Sir Robert Smirke tervezte 1823-ban, hogy helyet adjon az egész világ legelőkelőbb és legnagyobb ősi műtárgygyűjteményének. Az eredeti gyűjteményt Sir Hans Sloane alapította, majd elszánt gyűjtők folytatták, mint Elgin hetedik grófja, aki idehozatta az athéni Parthenonból és az Akropoliszról a márványszobrokat. Elrabolta volt a szó, amely minduntalan Jessie eszébe jutott. Nem idehozatta. Elrabolta a szobrokat. Rápillantott a múzeum grandiózus, neoklasszicista homlokzatára, melyet negyvennégy roppant ión oszlop őrzött, mindegyik pontosan negyvennégy láb magas. Jessie fejében egymást kergették az adatok. Robert Smirke. Hans Sloane. 1823. Negyvennégy oszlop. Tim hibája volt. Ő beszélte tele velük a fejét. A Great Russel úton közeledett az épület felé, a fákkal szegélyezett főútvonalon, ahogy átkelt az úton a Bloomsbury tér felől, kikerült egy söröshordókat szállító, nehézkesen döcögő stráfkocsit. A múzeum főbejárata fölött súlyos timpanon emelkedett, és Jessie máris hallotta Tim lelkes, tudománytól csöpögő hangját a fejében. - Látod rajta a szobrokat, tesó? Jessie komoran nézett végig a tizenöt allegorikus figurán a bejárat felett. - Sir Richard Westmacott3 alkotásai. 1852-ben állította fel - közölte Tim. - Fantasztikusak, nem? Milyen kár, hogy olyan magasan vannak, az emberek meg... 3

Sir Richard Westmacott (1841-1856) angol szobrász.

51

- Az emberek meg azt gondolják - szakította félbe Jessie a fejét csóválva -, hogy micsoda emlékművet állított a briteknek, az önhittségüknek és a mohóságuknak. - Ugyan, Jess, ne kezdd már! - Te mit szólnál hozzá, ha idejönnének az egyiptomiak vagy az olaszok, vagy a görögök, és ellopnák a történelmünk emlékeit, ahogy mi elloptuk az övékét? Te kiáltanál fel először, hogy: „Hékás, valami hiányzik!” Tim komoran felé fordult. Szemrehányóan nézett rá a kék szemével. A tekintetétől a nővére szeretett volna felsóhajtani, és visszaszívni a szavait. Ilyen hatással volt rá. - Jess - mondta, és két kezét a lány vállára tette, a járdához szegezve őt , ha a felfedezők és régészek nem szentelték volna az életüket annak, hogy kiszabadítsák a történelem kiváló mementóit a homokból és a tengerből, meg a sötét pincékből, ahol addig tengődtek, örökre elvesztek volna a civilizáció számára. Nézd meg Henry Saltot 4! Nézd meg Howard Cartert5! Elengedte nővére egyik vállát, és a munkahelyét jelentő monolit szerkezetű épület felé intett. Jessie nem tehetett róla, mindig lenyűgözte a látvány. - Olyan sokkal tartozunk nekik - emlékeztette rá Tim. - Tolvajok - mormogta Jessie. - A világ kreativitásának gondozói. - Rablók. - Várj csak, amíg meglátod Amenhotep fejét! - Az öccse szeme ragyogott. A haja, melyet hosszabbra hagyott meg, mint ahogy apjuk szerette volna, arany-méz színben ragyogott a napfényben. 4

Henry Salt (1780-1827) angol művész, régiséggyűjtő, diplomata és egyiptológus. Howard Carter (1874 1939) brit rajzoló, amatőr régész, az egyiptológia egyik leggazdagabb és leghíresebb leletének, az i. e. 1300-as években élt Tutanhamon egyiptomi fáraó sírjának, a Királyok völgye 62-nek a felfedezője. 5

52

Jessie lemondó sóhajjal csúsztatta a kezét Timébe. - Vezessen, drága barátom és munkatársam! Tim hátravetette a fejét, és felnevetett; képtelenség lett volna nem vele nevetni. Hányszor hozták újra közelebb Jessie-t az öccséhez ezek a szavak, Sherlock Holmesnak az ő drága Dr. Watsonjához intézett szavai, mikor szakadék támadt közöttük! Most felrohant a lépcsőkön. Tim ott lesz bent, biztosra vette. Ma már visszament dolgozni, megsimogatta, beszámozta a kerámiáit, agyagcserepeit. Nem tudna sokáig távol maradni tőlük. Elnéző nevetés tört ki belőle, de abban a pillanatban elkapta a Great Russel utcát szegélyező fák felől érkező jeges szél. Legyél itt, Tim! Hagyd abba a duzzogást! Eléggé ráijesztettél már a mamára és a papára. GYORS LÉPTEKKEL ÁTSÉTÁLT AZ ÓRIÁSI bejárati csarnokon, de a múlt megrohanta, méghozzá nem kedves simogatásokkal és álmosító mormolással, hanem kiélesített karmokkal. Irritálta a fölé magasodó római és görög szobrok opálos, vak szeme, érzéketlenné tette az antik csodák szépsége iránt. Sietős léptekkel haladt, sarka kopogott a yorki kőpadlón, nyakán érezte a történelem hűvös, szapora lélegzetét. Pedig látta, hogy a többi látogató lassan őgyeleg egyik kiállításról a másikra, ráérősen csodálták egy márványköpeny ráncait vagy egy leány karjának édes filigránságát. Én miért vagyok erre képtelen? Hogy csak álljak és nézelődjek? Timet elbűvölte ez a hely. Őt vajon miért nem? Kényszerítette magát, hogy megálljon a következő kiállítási darab előtt, és felnézzen a három méter magas, vörös gránit fejre. Tudta, ki az, meg sem kellett néznie a dísztáblát: III. Amenhotep. Tim egyik kedvenc darabja, hatalmas és fenséges. A nagy egyiptomi fáraó, akinek az ökle annak idején életet és halált osztott, és aki a fején hordta a roppant gránit pszentet, Felső- és Alsó-Egyiptom magas kettős koronáját. Az arca egyik része hiányzott, ez a fogyatékossága örömmel töltötte el Jessie-t. 53

- Giovanni Belzoni találta - mesélte régen Tim. - Luxorból hozta el 1817-ben. Nyolc napba telt, míg a karnaki Mut templomból eljuttatták ezt a háromezer éves fejet az öt és fél méter hosszú bal karral együtt a mindössze másfél kilométerre lévő tengerparthoz. Onnan a Níluson szállították el Alexandriába, onnan pedig Londonba hozták. Képzeld csak el! Jessie nem akarta elképzelni. Inkább lesétált az oldalfolyosón, elmenekült a hatalmas vörös gránit fej hipnotikus pillantása elől. Ahogy azonban kopogásra emelte a kezét az egyik ajtó előtt, akaratlanul is eltöprengett, mi járhat azok fejében, akik mindennap több ezer éves tárgyakkal és emberekkel dolgoznak. Vajon Tim számára a halál valóságosabb lett az életnél? Jessie nem nézett vissza. Sosem volt képes visszanézni. - MR. Kenton? - A dohos, apró irodában ülő férfi barátságosan megsimította a bajuszát. - Anippe Kalimot kellene megkérdeznie. Vele dolgozik együtt az alagsorban, de ma nem jött be. - Látta mostanában? - Miss Kenton - felelte a férfi pökhendi kuncogással -, errefelé sok mindent látok, el sem tudja képzelni. - Sildes sapkáját hátratolta a feje búbján. - De nem, az elmúlt napokban nem láttam az öccsét. Ha legközelebb látja, adja át neki az öreg Charlie, ez vagyok én, üzenetét: a legutóbbi tippje valami csodás volt. - Milyen tippje? - Villámfiú. Csinos kis summát nyertem vele, bizony ám! - A lány kifejezéstelen arcára nézett, aztán hozzátette: - A White Cityben. Ekkor megértette. - Agárverseny? - Úgy van. Tim szerencsejátékos? Jessie összevonta a szemöldökét. Erről fogalma sem volt. 54

MEGPRÓBÁLTA NEM BETOLAKODÓNAK érezni magát, amikor belépett abba a szobába, ahol Timothy dolgozott. Hosszú, magas terem volt, a falak mentén végig üveges vitrinek sorakoztak, mind történelmi műtárgyakat őriztek. Kerámiaedények, ezüstamulettek álltak a kivételes szépségű gyöngysorok mellett, melyeket szerető gonddal terítettek ki a vattalapokra. Alabástromfigurák és bronzszobrok bámultak Jessie-re évezredes szemeikkel. A vitrinrész alatt több tucat mahagónifiók hevert, valószínűleg alaposan megpakolva olyan tárgyakkal, melyek után az öccsének a nyála is csörgött izgatottságában, mint egy doboz datolya után gyerekkorukban. Az elektromos fény erőteljesen világított, visszaverődött a szobát betöltő hatalmas, téglalap alakú asztalokról, a levegőben gipsz meg valamilyen vegyszer szaga terjengett, amit olyan viaszosnak érzett a nyelvén. A szobában csak egyetlen személy állt, épp az egyik asztal fölé hajolt. Fiatal nő volt. Dús fekete haját hurokba fonta a feje tetején, bőre színe a barna tojásokéra emlékeztetett. Jessie pár percig nézte, ahogy dolgozik, mielőtt megszólította volna. - Miss Anippe Kalim? - kérdezte. A nő tekintete csak ekkor rebbent rá, pedig hallania kellett, hogy látogató lépett be a dolgozószobába. A szeme fekete volt. Nem olyan fekete, mint a szén, hanem mint az éjszakai égbolt, fekete a feketeségben. A többrétegnyi feketeség mögött különös fények villództak. - Igen, Anippe Kalim vagyok. Az a fajta nő volt, aki egyenesen az ember szemébe néz. Nem akarja, hogy itt legyek. Jessie váratlan ellenségességet érzett a teremben, mintha hangyák mászkálnának a bőrén. - Sajnálom, hogy megzavartam, hiszen nyilvánvalóan elfoglalt - mondta Jessie.

55

Amikor közelebb lépett, Anippe Kalim keze védelmezően a csontok fölé rebbent, mintha így próbálná megóvni őket a vendég tekintetétől. Ódivatú, barna ruhája majdnem a bokájáig ért, a kezét a zsebébe csúsztatta, úgy fordult Jessie felé. - Miért jött? - kérdezte. - A nevem... - Tudom, kicsoda. Jessica rábámult. Honnan tudhatná ez a nő, hogy ki ő? - Maga Jessica Kenton. Villanást látott a hatalmas fekete szemekben. Mintha mulattatná a dolog. Anippe többi vonását inkább erőteljesnek lehetett volna nevezni, semmint szépnek; bár formás ajkai mélyvörös színben égtek, az arca többi része nem igazán érdemelt figyelmet. Csakhogy olyan erő áradt belőle, hogy az embernek nehezére esett levenni róla a tekintetét. Magas volt, és vékony, mint az egyiptomi papiruszai, a mozdulatai pedig pontosak és megfontoltak. Jessie úgy érezte, mintha hátrányban lenne vele szemben, de nem tudta pontosan, miért. - Mesélt nekem magáról - mondta Anippe. - Leírta, milyen. - Kicsoda? Az öreg Charlie? - Nem. Timothy. Fényképet is mutatott. - Fényképet rólam? - Igen. - A nő vonásait váratlanul mosoly lágyította el, vastag fekete szempillái gyorsan rebegtek. - Timothy... - a név utolsó szótagjára helyezte a hangsúlyt, amitől valahogy egzotikusnak hangzott - azt mondta, hogy maga az ő ureusza. - A micsodája? - Az ureusza. - Az meg mi? Jessie nem igazán örült a gondolatnak, hogy az öccse kibeszéli őt az új barátnőjével, aki most szembepördült a falon lógó bekeretezett fényképpel. A képen látható lenyűgöző szoborra mutatott. 56

- Második Ramszesz - mondta Jessie-nek - Az ókori Egyiptom legnagyobb fáraója. Háromezer évvel ezelőtt hatvanhat évig uralkodott az Új Királyságban a 19. dinasztia idején. A karnaki templomban áll a szobra, olyan óriási és fenséges, hogy amikor először megpillantottam, térdre zuhantam a homokban, rettegés es csodálat kerített hatalmába. Jessie nem tudta elképzelni, hogy ez a büszke teremtés bárki előtt letérdelne. - Hol van Timothy? - kérdezte. Anippe ügyet sem vetett a kérdésre. - Látja a fejkendőt Ramszesz fején? - Igen. Az uralkodó fejfedője a feje két oldalán kiszélesedett, egészen a válláig ért, kicsit az apácák fityulájára hasonlított. - Ezt hívják nemesznek - folytatta a nő. - Látja, mi van a nemesz elején, a fáraó homlokán? Jessie komoran a képre pillantott. - Kígyófej. - Kobra. Csak a fáraó viselhet kobrát a nemeszén. Ez volt az uralkodó jele, és arra hivatott, hogy megvédje a viselőjét, mivel a kobra méreggel köpi le a támadóit. - Anippe telt ajkai még szélesebb mosolyra húzódtak, de az arccsontja feszes és szögletes maradt. - Ez az ureusz. - A kobrafej? - Igen. Timothy az ureuszának tartotta magát. - Egy percig némán figyelte Jessie arcát, aztán halk, tiszteletteljes hangon folytatta. - Nagy megtiszteltetés, ha valakire így tekintenek. - De ez azt jelenti, hogy magát meg fáraónak tartotta a kis csibész! mutatott rá Jessie barátságtalanul. Vajon mennyit tudhat róla ez a nő? Anippe felnevetett, kristálytiszta hangja körbejárt az üvegvitrineken, és megtelepedett Jessie fülében. Szerette volna kitépni onnan a hangját, de nem tudta. Észrevette, hogy ez az egyiptomi nő kék és arany sifonsálat kötött a nyaka köré, amit most megérintett. Tim egyszer azt mondta, 57

hogy a kék és az arany az örök életet jelképezi Egyiptomban, Tutanhamon halotti maszkja, melyet Howard Carter talált meg, aranytól és lazurittól csillogott. Anippe is ezeket viselte. - Timothyt keresem. Nem látta őt mostanában, Miss Kalim? - Nem. A héten nem jött dolgozni. - Nem tudja, hol lehet? - Nem. És maga? - Ha tudnám, nem lennék itt. Olyan nehéz csend ereszkedett közéjük, mint a szobor a képen, és Jessie szája hirtelen kiszáradt. Biztosra vette, hogy Tim nem csak duzzog. - Meg kell találnom az öcsémet - közölte határozottan. - Aggódom érte. Hátralépett, tekintetét az egyik vitrinen nyugtatta, hagyott némi gondolkodási időt Anippének. Közelebb hajolt a vitrinhez, halványan érzékelte a benne heverő gazdag türkizfoltokat, és igyekezett tisztán gondolkozni. - Úgy hiszem, eljött Timmel a szüleink házához az eltűnése reggelén. - Igen. - Miért jött el vele? - Találkozni akartam az édesanyjukkal. - Sajnálom. Elnézést kérek az anyám miatt... - Szükségtelen. Már megszoktam. Jessie megpördült, és a nőre nézett. Kívülálló. Mindig a bőre színéből ítélik meg. A fiatal nő mozdulatlanságából nem tudta kitalálni, mi járhat a fejében - vagy a szívében. - Szereti? - mormolta Jessie. Anippe Kalim lejjebb eresztette a szempilláit, míg a szemeiből nem maradt más, csak egy keskeny csík feketeség. Hirtelen előrelépett, olyan közel, hogy Jessie érezte a forró leheletét. Erős markolást érzett a csuklóján. - Jessie, maga az ureusza. - Halk sziszegésként mondta ki a szót. Védje meg az öccsét! 58

- Mitől? Kitől? Tőled? Így értetted? Anippe Kalim visszarebbent a törött csontokkal teli asztalhoz, ujjai körbepakolgatták őket, úgy tologatta a maradványokat, mint a kirakós darabkáit. - A nőktől! - felelte megvetően, mintha nem is a saját neméről beszélne. Többet nem nézett Jessie-re. A társalgás befejeződött. Jessie mereven, szótlanul állt meg két teljes percig. A poros csendbe csak a csontok kattogása ütött lyukakat. Mikor rendbe tette a fejében kavargó szavakat, mosolyt erőltetett az arcára, és újra közelebb lépett az asztalhoz. Felkapott egy csontszilánkot, a kezében méregette a súlyát. - Most már - szólalt meg halkan - elég ebből! Kérem, mondja el, mit tud Timothyról: mit csinált, és maga szerint mi történt vele? A nyugalom eltűnt a sötét szemekből. - Miss Kalim? A sötét ujjak újra a kék és arany sálat babrálták. - A múlt péntek óta nem láttam Timothyt, és nem is hallottam felőle. - Mi történt azok után, hogy eljöttek a szüleim házából? - Semmi. - Megvonta vékonyka vállát. - Idejöttünk dolgozni. - Tim haragudott az anyámra? - Igen. - És munka után? Egy kis csend támadt. Üresség. Mintha Anippe Kalim értelmes elméje téglafalba ütközött volna. - Elköszöntünk. - Veszekedtek aznap este? Egyszerűen elsétált? Aznap másodjára haragudott meg? Így történt? Jessie látta, hogy válaszadás előtt az egyiptomi nő újra magára ölti a maszkját, mely éppolyan merev, mint Tutanhamoné.

59

- Úgy volt, hogy elmegyünk, és meghallgatjuk Bascombe professzor előadását a Kairó melletti Gízai-fennsíkon talált izgalmas új leletekről, de... - egyet pislogott - azt mondta, dolga van. - Hová ment? - Nem tudom. - Megkérdezte? - Nem. Jessie el tudta képzelni a jelenetet. Ez a fiatal nő túl büszke ahhoz, hogy megkérdezze, Tim pedig túlságosan elmerült a gondolataiban ahhoz, hogy észrevegye. Vajon Putneybe ment, hogy megkeresse a nővérét? Ő azonban azon a péntek estén elment Tabithával a dzsesszklubba. Olyan érzése támadt, mintha egy öszvér gyomorszájon rúgta volna, de nem mutatta. Csak a bűntudat volt. Régi ismerőse. - Ha hall róla valamit, vagy hall bármi olyasmit, ami nyomra vezethet Tim hollétét illetően, kérem, hívjon fel. - Jessie letette a névjegykártyáját az asztalra, az ősi csontok mellé. Nagyon nem illett oda. Mintha az 1932-es év egy darabkája véletlenül, valamilyen repedésen keresztül másik évezredbe csúszott volna át. Anippe pillantásra sem méltatta. - Viszontlátásra, Miss Kalim. Csak halovány biccentést kapott válaszul, semmi többet. Jessie csalódottan sétált el, és közben az az érzése támadt, hogy sötétben tapogatózik. A léptei éppúgy visszhangzottak a padlón, mint azok a hangok a lépcsőfordulóban, melyek úgy az emlékezetébe vésődtek.

60

7. fejezet

ADJ ENNEM! KÉRLEK! ADJ ENNEM! A hang nélküli szavak fénytelen szempárba zárva meredtek a csatornából Jessie-re. A padkán olyan kormos kislány ült, hogy akár kéményseprőnek is elment volna, csontos kis térdeit a mellkasához szorította. Vékony kabátját madzaggal kötötte meg, a cipője orrát levágták, mert már kinőtte, kilógott belőle a csupasz lábfeje. Keze erőtlenül az épp előtte elhaladó Jessie felé nyúlt, de mihelyst a nő belepottyantott egy érmét, éles kis egérfogóvá változott. A gyerek kalimpáló végtagokkal elnyargalt a keskeny sikátorban, a kiteregetett ruhák alatt. Jessie nézte, ahogy a kis csontos lábai eltűnnek, hirtelen düh kerítette a hatalmába. A kormányban csalók ülnek. Gyakorlatilag semmit nem tesznek azért, hogy Nagy-Britannia kilábaljon a gazdasági válságból, Ramsay MacDonald miniszterelnök pedig csak egy bohóc, aki ráadásul elárulta a saját szocialista nézeteit. Az újságok főcímei mindennap egyre komorabb képet festettek a világról, és Jessica gyomra felfordult az ingyenkonyha előtt sorakozó kétségbeesett emberek láttán. Nagy gazdasági világválságnak nevezték. Bár az egyik képviselő arcátlanul kijelentette, hogy ez nem több puszta visszaesésnél. Valójában azonban nem számított, milyen neveket aggattak rá a politikusok, az utca emberének és asszonyának akkor is ugyanazt jelentette. A gyárak bezártak. Nem lehetett munkát kapni. Az asztalokra nem került kenyér. A legnagyobb csapás Skócia, Wales és Észak-Anglia munkásait sújtotta, ahol járványosán terjedt a tömeges munkanélküliség, de még itt, Kelet-Londonban is borzalmas körülmények uralkodtak.

61

Most pedig Sir John Gilmour, a belügyminiszter a tetőt is el akarja venni a fejük fölül a munkanélküli segély megvonásával és a rászorultsági vizsgálat kötelezővé tételével. A tervek brutalitása országszerte békétlenséget keltett, és itt, ezeken a gyámoltalan, reménytelen utcákon, ahol az emberek széltől kicsípett arccal bújtak egymáshoz, Jessie érezte a feszültséget: olyan sűrű volt, mint a városra hulló sárga köd. Beleborzongott, szégyellnivalónak érezte vastag télikabátját. - ARCHIE, NYISD MÁR KI AZT AZ ÁTKOZOTT AJTÓT! Jessie az ajtón dörömbölt. A festék már kezdett lemállani róla, a rothadás dohos, savanykás szaga csípte az orrcimpáit. A roskatag épület a keskeny, csúnyácska utcák labirintusának tipikus, hátsó teraszukkal összeérő házai közé tartozott. Kintről lépcsők vezettek lefelé, és Jessie ezen az omladozó lépcsősoron ment le Archie Dashington alagsori lakásába. A komor lépcsőn, három méterrel az utcaszint alatt, szemétkupac gyülekezett: eldobott Woodbine cigarettásdobozok, hal és sült krumpli papírjai, átázott Sunday Pictorial magazin meg egy eltört mángorló. Jessie tudta, nem lehet Archie-tól elvárni, hogy eltakarítsa. Nem vallott volna rá. Még egyszer bekopogott, miközben fél szemmel a patkányokat figyelte, ezúttal halk lépteket hallott a túloldalon. Az ajtó félig kinyílt, nagyjából Jessie-vel egykorú, hunyorgó fiatalember állt mögötte kócos, vöröses hajjal, gallér nélküli flanelingben, melyet betűrt alaktalan nadrágjába. Munkásnak nézett ki, elég félrevezető módon. Jessica tizenhárom éves kora óta ismerte Archie-t, amikor Timothy monoklit kapott tőle az iskolában. - Az áldóját, Jessie! Elég korán van a látogatáshoz! - Ugyan, Archie, már majdnem tizenegy óra! Nem mondhatni korainak. A fiú fáradtságtól keskeny szeme aggódva pislogott. Hiába rejtette használt ruhák alá úri származását, elárulták felső osztálybeli 62

magánhangzói meg a bentlakásos iskola bélyegét magán viselő szókincse. - Beszélnünk kell, Archie. Timről. - Csakugyan? - Nem tárta szélesebbre az ajtót. - Bemehetnék? Elég vacak hideg van itt. Archie egy tapodtat sem mozdult az ajtóból, úgyhogy Jessie előrelépett, kényszerítette a fiút, hogy a dohos előszoba felé hátráljon. - Jelenleg nem kifejezetten kellemes itt - mormolta Archie, próbálta megkésve elutasítani a látogatást. - A jövő héten ellenben... Jessie elmosolyodott. - Ugyan már, Archie! Akármit vagy akárkit rejtegetsz is odabent, megígérem, hogy nem mondom el senkinek. - Puszit nyomott a szeplős orcára. - Kivéve persze, ha Tim az. - Nem Tim az. - Akkor menjünk be beszélgetni! Jessie eltökélten belekarolt a fiúba, és az ajtón keresztül a nappali felé vezette. Archie osztályának férfitagjai, akik beleszülettek az óriási vagyonba és privilégiumokba, mind egyformák. Lehet, hogy ők uralják a brit birodalmat, de fogalmuk sincs róla, hogyan szálljanak szembe a nőkkel. Jessie ezt annak tudta be, hogy Archie az egész gyermekkorát kikeményített fehér ruhás dadák uralma alatt töltötte, akik lelkesen csapkodták az apró ízületeit a kanál domború felével. Jessie-nek fogalma sem volt róla, hogy Archie Dashington miért akar ebben a kietlen munkásodúban lakni, miközben továbbra is elfogadja a nagylelkű havi apanázst, az apja ugyanis Ramsay MacDonald koalíciós kormányának egyik minisztere volt. Archie láthatóan nem dolgozott, sőt, amennyire Jessie tudta, egész életében nem dolgozott, legalábbis amióta befejezték Timmel a Harrow iskolát. Belökte az ajtót, s erősen meg kellett szorítania vendéglátója karját, hogy az ne állja útját. Elsőként a szag ütötte meg: mosatlan zoknikból és üres gyomrokból felszálló savanyú szag. Legalább húsz férfi zsúfolódott össze a kis 63

szobában. Néma csend fogadta. Csak gyanakvó tekintetek meredtek rá, a mogorva arcok körvonalát cigaretták szürke füstleple takarta el. Mindannyian olyan soványak voltak, mint a menyétek, és munkásruhát viseltek. Néhányan csoportba verődve álldogáltak, mások szétszóródtak a csupasz linóleumon, megint mások a nedves falaknak dőltek. Jessie érezte az ellenségességüket. - Jó reggelt, uraim! - köszönt élénken. - Ez meg ki? - kérdezte egy hang. A tulajdonosa foltos barett sapkát viselt, és kenyérhéjat rágcsált. Jessie azt vette észre, hogy mindegyik férfinak volt a kezében valami ennivaló. - Egy barátom testvére - magyarázta Archie, lenézően megvonva a vállát. - Csak okvetetlenkedik valami miatt. De nem olyasmi, ami titeket érintene. - Utat tört a férfiak között, kitolta Jessie-t a szoba másik végében álló apró főzőfülkébe, majd behúzta maga mögött az ajtót, ám előbb még a nő lábikráját megérintette valaki, aki felett átlépett. Még az „apró” szó sem lehetett elég kifejező a konyha méreteire. Alig volt nagyobb egy telefonfülkénél. - Archie! Mi a csuda folyik ott kint? - Csak pár ember. - Azt látom. Kik ezek? - Felvonulók. Szövetkezeti tagok. - Aggódva hajolt közelebb Jessie-hez. - Ugye nem szólsz senkinek? - Felvonulók? - A rászorultsági vizsgálat elleni menethez. - Archie, az ég szerelmére, elment az eszed? - Nem. A Munkanélküli Munkások Nemzeti Mozgalma nevű szervezet több ezer munkást szedett össze az ország minden tájáról, hogy bevonuljanak Londonba, és petíciót nyújtsanak be a parlamentnek a rászorultsági vizsgálat ellen. Egymillió aláírást gyűjtöttek. A több ezer menetelő csizma és transzparens kígyózó oszlopának a következő csütörtökön, 64

október 27-én kell megérkeznie a Hyde Parkban rendezendő tömeggyűlésre. A pletykák azonban megelőzték őket. Azt beszélték, hogy a vezetőik kommunisták; szét akarják rombolni a kormányt; London veszélyben van. A kormányhivatalok ajtajai alatt London-szerte mindenütt beszivárgott a pánik. Kelet-London nyomortanyáiban az embereken úrrá lett a keserűség, és Jessie itt, a főzőfülke szűkösségében meglátta Archie szemében a haragot. Volt mellette azonban még más is. Szégyen. Pontosan, a szégyen sötétszürke szárnyát látta. - A rendőrség számítani fog rájuk - figyelmeztette olyan halkan, hogy a szomszéd szobában lévők ne hallhassák. - Ezért nem szabad elmondanod senkinek. Ígérd meg, Jess! Bólintott. - Persze, hogy nem mondom el! De ugye tudod, hogy nagy kockázatot vállalsz? Archie háttal az ajtónak dőlt; a földön összetaposott cigarettacsikk hevert, belerúgott. - Valakinek muszáj. Szegény ördögök! Szégyellem magam a kormányunk miatt! - Felemelte a tekintetet, Jessie szemébe nézett. Szégyellem, hogy az apám szerepet játszik benne. A zsíros falú, miniatűr konyhában egy pillanatra összenéztek, tekintetükben megcsillant az egyetértés. Ezért lettek barátok: mindketten elszakadtak lélekben az apjuktól. Ezt azonban sosem említették. Sosem beszélték meg. Mintha a szavak túl nagy kárt tennének, túl sok vért ontanának. - Sajnálom, Archie. - Jessie könnyedén megérintette a fiú ingujját. - De azért ne kerülj bajba! Ők csak harcolni akarnak. - Te nem így éreznél? - Nem szeretném, ha a csinos orrocskád összetűzésbe kerülne egy rendőr gumibotjával. Archie arcizmai elernyedtek, hirtelen sokkal fiatalabbnak látszott, visszaváltozott azzá a kisfiúvá, aki régen az iskola bajnoka volt gesztenyedobálásban. Elvett egy behorpadt bádogkannát, megtöltötte 65

vízzel, és a gázrózsára tette anélkül, hogy egy lépést kellett volna tennie. - Tehát - túrt bele lángszín hajába, és most már Jessie fele fordította minden figyelmét -, mit tett már megint az a te nyomorult, bolond öcséd? - Eltűnt. - Micsoda? - Felszívódott. Archie felnevetett, a hangja felpezsdítette a fagyos levegőt. - Ne nevess! - intette Jessie komolyan. - Már egy hete elment. Senki nem látta múlt péntek óta. - Múlt péntek óta? - Igen. Tudod, hol van? - Honnan tudnám? Most mondtad, hogy felszívódott. - És azt se tudod, hová ment múlt pénteken? - De, azt igazság szerint tudom. - Kinyújtotta a kezét a meleget adó gáz kék lángja fölé. - Oda, ahová minden hétvégén. A szenvedélyének hódolt. - Tim? A szenvedélyének? Nekem nem említett semmit, leszámítva persze az egyiptomi gyűjteményt. - Mert tudta, hogy nem helyeselnéd. Tudod, milyen, a nővérkéje elismerése mindennél fontosabb neki. Jessie összevonta a szemöldökét. Tényleg? Ezt jól eltitkolta előle. - Tehát, hová ment? - nógatta Archie-t. A fiú habozott. - Hová? - Elkapta a karját. - Hová? Archie félrenézett, hirtelen esetlenné vált. - Szeánszra. - Micsoda idióta csinálna ilyet? - Az ég szerelmére, Jess, csak egy ostoba szeánsz volt! Ne nézz már így! 66

Jessie kikapta a kocsikulcsát a kabátzsebéből. - Csak mondd meg, hová! SZEÁNSZ. Sziszegő, síkos szó. Felmászott Jessie hátán, megborzongatta. Timothy, mire számítottál? Nyomást érzett a mellkasában. Szeretett volna leülni az öccsével, hogy nyugodtan megbeszéljék ezt a különös, titokzatos szenvedélyét, ehelyett azonban az A40-es úton száguldozott nyaktörő sebességgel, az ujjai kifehéredtek a kormánykeréken. A kis Austin Swallow-ja elviharzott egy szombat reggeli kirándulóbusz mellett, majd elsuhant előtte a Denham falu felé mutató tábla. Vajon kit keresett? Kivel akart ennyire kapcsolatba lépni? Dühösen megrázta a fejét. Nagyon divatba jött a holtak szellemének keresése, a káoszba zuhant nemzet a múlttól remélt útmutatást. Mintha az előző generáció nem csinált volna elég kalamajkát anélkül is, hogy beleütötték volna a jelenbe is azt az alkalmatlankodó orrukat. Mindenki szeánszokra járt. Biddy Bradshaw, az a lány, aki Jessie mellett dolgozott az irodában, azzal fenyegette, hogy elhozza a szellemidézésnél használt ábécés deszkalapját ebédszünetben. Ez volt a társadalom legújabb őrülete, a realista entellektüelek éppolyan hévvel űzték, mint az érzékeny friss özvegyek, akiket a Nagy Háború megfosztott a szeretteiktől. Aggasztotta Jessie-t, hogy egy egész nemzet ilyen hiszékeny lehet, ilyen mohón vágyik a halottak hangját hallani, amikor inkább az utcákon éhezők hangjára kellett volna odafigyelniük. Hogy lehetséges, hogy Timben valamiért nem vette ezt észre? Meg kellett volna látnia, hogy az elméjét valami homályos dolog borítja el! Beletaposott a fékbe, mert az egyik beláthatatlan kanyarból biciklis bukkant fel, mintha csak övé lenne az út, mellette kocogott a kutyája. Megnyomta a dudát.

67

Lassíts! Gondolkodj tisztán! Felidézte az utolsó találkozását az öccsével. Elmentek együtt moziba, megnézték Johnny Weissmüllert a Tarzan, a majomember című filmben, és májat sütött Timnek baconnel, a kedvencét. Most már maga elé tudta képzelni, ahogy az asztal felett vigyorog rá a tiszta, ártatlan kék szemével. Nem felhős a tekintete. Nem fátyolos. Nem vakítja el a szenvedély. Becsapva érezte magát. Tim volt az egyetlen ember az életében, aki előtt nem kellett álarcot viselnie, akiben bízott. Az egyetlen, akit szeretni mert. Mert igen fiatalon megtanulta, hogy a szeretet veszélyes, mintha időzített bomba ketyegne az ember mellkasában arra várva, hogy mikor robbanthatja fel. És most újra megbízhatatlannak bizonyult. Nem lehetett rá számítani. Mostanság az élete jól alakult, így - ostoba módon - elengedte magát, lankadt az ébersége. Félrenézett. Csak egyetlen pillanatra. Tehát mit jelentsen ez? - Timothy! Ilyen hangsúllyal szólt rá régen, mikor az öccse még kicsi volt, és kitörte az egyik gondosan meghegyezett színes ceruzája hegyét, vagy nekidobott egy teniszlabdát a nővére szekrényének, miközben Jessie olvasni próbált. Sosem sikerült igazán megszidnia, most mégis szerette volna addig rázni, míg a szemei is kiesnek a helyükből - mint amikor először ott találta Georgie ágyában. Talán a halál valóságosabb lett a számára, mint az élet? Ahogy balra fordult a ritkuló sövénnyel szegélyezett földútra a Lower Lampton jelzésnél, elnyomta magában a rettenetes késztetést, hogy a dudába nyomja az öklét, és darabokra robbantsa a csendes, kínosan precíz vidéki levegőt.

68

8. fejezet

Georgie ANGLIA, 1921

Az ELSŐ LÁTOGATÁSAID IDEJÉN könnyen elveszted a türelmedet. Még nem ismersz, még nem érted meg, hogy az én agyam másképp működik, mint a tiéd, csavaros úton jár. Azt javasolod, hogy odalent, a fogadóteremben üljünk le beszélgetni. - Miért? - kérdezem - Mert kellemesebb, mint itt ücsörögni a szobádban. - Utálok lemenni. - Miért? Mi a baj vele? - Tele van... - próbálom elmagyarázni. - Tele van Másokkal. Nevetek, amikor valaki kiönti az italát, vagy elesik. Dr. Churchward azt mondja, hogy az én reakcióim „nem megfelelőek”, és nincsenek társasági készségeim. Azt mondja, odalent csak bajt okozok. Az íróasztalom székénél ülsz, és alaposan szemügyre veszel, amíg úgy nem érzem, hogy ég az arcom, és a fejemet szétfeszíti a düh, bár magam sem értem, miért. Erősen rámeredek a tiszta fehér falamra. - Nem bírod elviselni, ha néznek, igaz? - suttogod. - Nem. - Nem bírod elviselni, ha megérintenek. - Nem. - Nem bírod elviselni az embereket. - De téged igen.

69

- Tényleg? - Igen. - De nem nézel a szemembe. Nem válaszolok. A fal lapos és megnyugtató. Próbálom a dühöt kipréselni a fejemből, bele a falba. Tényleg kedvellek, de ilyesmit még soha nem mondtam senkinek, csak a nővéremnek, és félek, hogy miután ezt mondtam neked, te is el fogsz tűnni. Felállok, és leveszem a ruháimat, de közben egyetlen pillantást sem vetek rád. - Várj egy kicsit - szólalsz meg sietve -, mi a francot csinálsz? - Azt akarom, hogy igazán láss engem, a titkos részeimmel együtt, mert tudom, hogy vannak ronda részeim, de azt akarom, hogy te tudjál róluk, és ne menekülj el, ha később valamikor meglátod őket. Letépem a zoknimat, meztelenül állok előtted. - Jézusom, te megőrültél! Rossz érzés, ha ezt te mondod nekem. Éppolyan, mint mikor az egyik fiú odalent, a bágyadt szemű - ő is a Többiek közé tartozik -, megszúrta az arcomat a villájával, és a fém átment a nyelvemen. Felkergettem az emeletre, közben pedig a villa kilógott az arcomból, a vérem a szőnyegre csöpögött. Mikor elkaptam... - Rendben, Georgie - szakítod félbe a gondolataimat. - Most már láttalak, úgyhogy felöltözhetsz, köszönöm. - Láttad a rossz részeimet? - Nekem úgy tűnt, hogy teljesen normális vagy. Rosszul érzem magam. Felhúzom a trikóm. - Hát nem láttad odabent a rossz részeimet, amik olyan rondák és torzak? - Jaj, Georgie, hadd áruljak el neked egy titkot! - Előrébb hajolsz, amitől én rémülten hátraugrom. Mivel az egyik lábamra már felhúztam a nadrágot, a másikra még nem, a hátamra esem, és a fejemet beütöm a szegélylécbe. Megdöbbenve meredsz rám. De azért hátradőlsz a

70

székeden, megvárod, hogy felálljak, aztán folytatod, mintha mi sem történt volna. Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor megszeretlek. - Az az én titkom - meséled -, hogy nekem is vannak rossz részeim odabent, amik rondák és torzak. Csak én jobban elrejtem őket. Hallgatom a hangodat, a halk, szomorú hangodat, és a fejem búbját dörzsölöm. - Mutass egyet! - mondom. Hosszasan elgondolkodsz. Az egyik kezeddel beletúrsz a dús, göndör hajadba, olyan erősen rángatod meg, hogy biztosan fáj. - Amikor kicsi voltam, utáltalak, Georgie, pedig nem is ismertelek. Utáltalak, mert Jessie annyira szeretett téged, és én azt akartam, hogy inkább engem szeressen. Téged hibáztattalak, amiért ilyen nyomorult lett az életem, pedig én boldog akartam lenni az új családommal. Az ágyadban aludtam, és minden éjjel beleszúrtam a párnádba a mama egyik hajtűjét, amit elloptam tőle. És tudod, mit képzeltem a párna helyébe? Megrázom a fejem. A szívem olyan hideg, hogy alig mozog. - Azt képzeltem - folytatod olyan hangon, amit a te szádból még a sosem hallottam -, hogy a te szemed az. A legrosszabbat akartam tenni veled, amit el tudtam képzelni: meg akartalak vakítani. - Csak a párna volt. - Igen. Csak a párna. - Miért jössz ide? - Meglepődsz a kérdésemen, pedig magától értetődő. Miért zárod be magad ide minden héten egy fél napra, amikor odakint teljesen szabad lehetsz? Gondtalanul vállat vonsz. - Mert érdekelsz. - Miért? Őrültnek tartasz. - Egy kicsit mind őrültek vagyunk. Nem tudom, mikor hazudsz nekem. Nem tudom megmondani. Úgyhogy azt sem tudom, hogy most igazat beszélsz, vagy azt csinálod 71

megint, amit ugratásnak hívsz. Szeretnék lefeküdni az ágyamba, és a fejemre húzni a takarót, de tudom, hogy akkor elmész. Úgyhogy ott állok előtted, nézem, ahogy az ujjaiddal dobolsz a szék lábán. Nem tudom, miért csinálod. Talán valami dallam? Vagy valami jel, amit nem értek? - Te sosem hazudsz, igaz, Georgie? - Nem. Azt mondom, ami a fejemben van. Elmosolyodsz. - Azt észrevettem. - Miért jössz ide? - kérdezem újra. Előhúzol egy cigarettát, és meggyújtod a gyufával. Ez megdöbbent, ugyanakkor izgat is, meglep a szaga. Még sosem éreztem a dohány illatát, és bár nem kellemes, nem nyugtalanít, így kinyújtom a kezem. Átadod a cigarettát, én az ajkaim közé teszem, megszívom, ahogy tőled láttam, aztán könnyesre köhögöm a szemem. De azért tetszik. Nevetsz, én pedig veled nevetek. Egymásnak adogatjuk a cigarettát, míg csak egy csikk marad belőle, akkor rálépek a sarkammal, hogy kioltsam. A halott fehér csikkre mosolygok, pedig rád szeretnék mosolyogni. - Ez jó volt - mondod kuncogva. - A gondozó dühös lesz. Büdös lett. - És akkor? Mit csinálnak veled? Nem sokat tehetnek. Bólintok. Most hazudok neked először. Nem mondom el, mi mindent tehetnek velem a tűikkel. - Miért jössz ide? - Jézusom, Georgie, te sosem adod fel, ugye? - Miért tenném? Nevetsz. - Végül is, igazad van. Nem csoda, hogy jó tanuló vagy! Nem olyan lusta, mint én. Rendben, elmondom, miért jövök ide. Hirtelen olyan szenvedélyes leszel, hogy megijedek tőled. A fehér falat bámulom, nem szólok semmit. 72

- Azért jövök ide, mert te meg én ugyanannak az embernek a két fele vagyunk. - Ez hazugság. Hogy lehetnénk...? - Nem szó szerint, Georgie. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy neked meg nekem szükségünk van egymásra. Bólintok. - Ez igaz. - Úgy nőttem fel, hogy te akartam lenni. Azt akartam, hogy a nővérem úgy szeressen engem, ahogy téged szeretett, de mindig is tudtam, hogy csak második lehetek. Sosem leszek képes arra, amire te, hogy listákat meg mintákat jegyezzek meg, nem fogok tudni fejből oldalakat felmondani a Sherlock Holmes-történetekből. Jessie jobban csodál téged, mint ahogy engem valaha is fog. Forróságot érzek a mellkasomban, az arcomon, a tenyeremben. Jessie csodál engem. Ezt nem is tudtam. - Azt hittem, el akart küldeni engem - mondom, de te a fejed rázod. - Nem. Miattam szabadultak meg tőled. Az én hibám. - Túl erősen téped a hajad, túlságosan erősen. - Ha a szüleink nem találtak volna meg engem, akkor Jessie-vel maradhattál volna, és ő megtanított volna téged rendesen viselkedni. Bármit meg tud tanítani. Engem sok tekintetben arra tanított, hogy te legyek, azt szeressem, amit te szerettél, azt tegyem, amit te tettél, de én nem voltam valami ügyes. Úgy érzem, mintha valaki belenyomta volna a kezét az elmémbe, és most szét akarná tépni. - Tim, ő beszélt rólam? - Igen. De a szüleink nem. Nem hagyták, hogy a neved elhangozzon a házban, úgyhogy tudtam: meg kell szerettetnem magam velük, vagy engem is elküldenek. De Jessie elmondta, hogy te szembeszálltál, dacoltál velük, és én irigyeltelek a bátorságodért. - Rám mosolyogsz, és szeretném megadni neked azt a valamit, amire szükséged van.

73

- Bátor vagy - mondom. - Minden szombaton idejössz. Én inkább elrohannék. Nevetsz, és én boldog vagyok. Megnevettettelek. Felállsz, de okosabb vagy annál, semhogy a közelembe gyere. - Érted már, Georgie? Sosem lehettem önmagam. Jessie előtt megpróbáltam te lenni, a szüleink előtt pedig a tökéletes fiú. És még most is ezt teszem. - Rám mutatsz, aztán a szobámra. - Csak itt lehetek önmagam tettetés és hazugságok nélkül. Csak én. Csak te. Megmutathatjuk az összes ronda, torz részünket. Felemelem a szemem, és kényszerítem magam, hogy az arcodra szegezzem. - Érted? - kérdezed. - Szívjunk el még egy cigarettát!

74

9. fejezet

JESSIE-T MEGLEPTE A CHAMFORD-UDVAR. Hatásvadász viktoriánus tákolmánynak képzelte, melyet egy a múlt században meggazdagodott gyapjú- vagy ónkereskedő építtetett. A helyi dzsentri lenyűgözésére emelt sivár, erős, de unalmas épületre számított. Márpedig Jessie-nek nem volt türelme az építészeti balfogásokhoz. Kikezdték az idegeit, mint a smirgli a fogakat. Ám itt nyomát sem látta építészeti balfogásnak. Az októberi hideg épp az utolsó rózsákról fosztotta a szirmokat Lower Lamptonban, amikor behajtott a vörös téglás kunyhókból álló poros kis faluba. A kocsmában útbaigazítást kért, mire azt a tanácsot kapta, hogy hajtson végig a kanyargós ösvényen, át az álmos templom mellett, aztán fel az emelkedőn. - Bő másfél kilométerre van a várostól - mondta a fogadós. Város? Tényleg városnak nevezte ezt az isten háta mögötti helyet? - El se lehet téveszteni - tette hozzá kuncogva. - Kapuja van. Tényleg volt kapuja, méghozzá hat méter magas kovácsoltvas szerkezet. Mindkét oldalán súlyos kőoszlopok álltak, a teret közöttük boltív fogta át, a tetején pompás kőszarvas ágaskodott a hátsó lábain. Ám maga a kapu mostanra elkorhadt. Betemette a rozsda és a gyomok, a szarvast a tetején borostyán fojtogatta, a kapu a sarokvasán lengedezett, egyetlen drót tartotta csupán. Mögötte hosszú, hepehupás út vágott át nyílegyenesen a durva legelőn, és tűnt el a szélben panaszosan suttogó bükkerdő mögött. Jessie elképzelte, ahogy Tim megérkezik, és kalimpáló szívvel hallgatja a susmorgásukat, a holtak hangjait. A gázra lépett, és ráhajtott a kocsibejáróra. 75

A HÁZ NEM LÁTSZOTT AZ ÚTRÓL, mivel a bükkfák mögötti alacsony dombon állt. Hatalmas, kecses György-kori kúria volt elegáns oszlopokkal, tekervényes oromzattal és tökéletes arányokkal. Olyan ház volt, mely még egy ilyen szürke napon is úgy hatott Jessie-re, mintha kisütött volna a nap: a vonalak egyenességét látva átmelegedett a bőre, a szíve lassan, elégedetten vert. Csakhogy a kapuhoz hasonlóan itt is mindent befont az elhanyagoltság és pusztulás hálója, a homlokzat tető alatti részén megtelepedtek a gyomok, az ereszcsatornában fű nőtt, a falakról mállott a festék, az emeleti ablakokat bedeszkázták, az északi fekvésű falfelületeket pedig zöld mohaszőnyeg és borostyán takarta. A ház keleti szárnya azonban még ennél is sokkal rosszabb állapotban volt. Belülről tűz emésztette fel, s megmaradt, megfeketedett téglái úgy álltak ki a földből, akár a szuvas fogak. Már tanyát vert rajta a csalán és a bodza, úgyhogy nem mostanában üthetett ki az a tűz. Jessie-nek olyan érzése támadt, mintha kimerevedett volna az idő, megállt volna a levegő, a fák és mezők csak a megfelelő pillanatot várnák, hogy felkúszhassanak a dombon, es visszaköveteljék, ami az övék. Ahogy azonban a házhoz közeledett, az út két oldalán frissen nyírt gyep terült el olyan simán, hogy biliárdozni lehetett volna rajta, a tökéletes rózsaágyásokat bőrkötényes kertész ápolta. A férfi felemelte a fejét, amikor elhajtott mellette az autó. Jessie leparkolt az oszlopos előcsarnok előtt, es miközben felsétált a széles lépcsősoron, hátrapillantott, hogy megcsodálja a kilátást. A hatalmas Chamfordbirtok árnyai vörösesbarna és borostyán színben csillogtak előtte. Megnyomta a jókora rézcsengőt, aztán várt. Miközben a súlyos deszkaajtót nézegette, a szél a tarkóját csapkodta. Semmi nesz. A csengő valószínűleg valahol a ház gyomrában szólalhatott meg, de a biztonság kedvéért ököllel is rávert párat az ajtóra. - Segíthetek? 76

Jessie-t meglepte a mögüle érkező férfihang. Mikor megpördült, a kertésszel találta szembe magát, a férfi még az ásóját is magával hozta. - Sir Montague Chamfordot keresem - felelte. - Én volnék. - Ön? - Igen, de ne szólítson Sir Montague-nak, különben sürgősen magamra kell öltenem a keménygalléromat, és jelenleg az arany zsebórám sincs nálam. - Nevetett, láthatóan remekül mulatott ezen az elképzelésen. Olyan ember benyomását keltette, aki gyakran bújik a nevetés mögé. A gazda éppúgy meglepte Jessie-t, mint a ház. Se terebélyes pocak, se szivarfoltos mellény. Még pofaszakálla sem volt. Legfeljebb harmincöt éves lehetett, a meghatározhatatlan barna haja és csontos vonásai számos generáció gondos párválasztásának jegyeit viselték magukon. Magas férfi volt, karjai pedig megdöbbentően hosszúak, mintha valaki mástól kérte volna őket kölcsön, de még vastag pulóverében és bőrkötényében is alultápláltnak tűnt. - Mit tehetek önért? - kérdezte udvariasan. - Arról a szeánszról szeretnék érdeklődni, melyet tudomásom szerint múlt héten tartottak itt. Tizenötödikén, pénteken. A férfi két lépcsővel Jessie alatt állt, nagy nyugalommal ránehezedett az ásójára, kissé felnézett a lányra, mintha azt remélné, hogy szórakoztatásul cigánykerekezni fog, vagy nyulat húz elő a zsebéből. A „szeánsz” szó azonban darabokra törte finoman metszett udvariasságát. A végtagjai egyszerre megmerevedtek. Felugrott a lépcsőn, egyetlen szó nélkül belökte az ajtót, csak kurta biccentéssel intett Jessie-nek, hogy kövesse. Jessie elcsigázottan lépett be az ajtón a magas mennyezetű előcsarnokba, mely egerek és esővíz szagától bűzlött. A terem hangulatát borongóssá tette a háznál jóval korábbi ősökre utaló nehéz tölgyfa bútorzat, Jessie-t azonban mindez cseppet sem érdekelte. Most csak arra figyelt, hogy ne-szólítson-Sir-Montague-nakot kövesse a 77

hideg folyosók labirintusában. Szorosan a nyomában maradt, miközben áthaladtak a gyönyörű mennyezettel és merész szobrokkal díszített, de egyébként üres, visszhangos szobákon, a jó és rossz olajfestmények mellett, a falakon szellemként lógó arcok előtt, és beléptek a kényelmes konyhába. Egyértelműen ez volt az egyetlen meleg helyiség a házban. A konyha közepén hosszú ebédlőasztal nyúlt végig a kandalló felé. A tűzkosárban fahasábok égtek, almafa illatával töltötték meg a levegőt. Ahogy beléptek, a tűz melletti kosárból border collie mászott ki, a vállát gazdája lábának döntötte, intelligens barna szemét Jessie-re meresztette, méghozzá jóval barátságosabban, mint Sir Montague Chamford. A birtok ura határozottan keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt, s gyanakodva méregette a vendégét. - Szóval - kezdte nyersen -, feltételezem, ön újságíró, és azért jött, hogy körbeszaglásszon, hátha ki tud kotorni magának valami szaftos sztorit. Nos, itt, azt kell mondjam, nem talál semmit. Igen, olykor jelentős személyek is megjelennek, de ez magánügy, melynek semmi köze... - Én az öcsémet keresem. - Tessék? - Timothy Kentont. A férfi a homlokát ráncolta. A kutya torkából halk morgás szakadt fel. - Az öcsém neve Timothy Kenton. Múlt pénteken jött ide. A házigazda jól titkolta a megkönnyebbülését, de Jessie azért észrevette. Merev tartása kicsit lazult, szája egyik sarkában mosoly ígérete csillant fel. - Nos, Miss Kenton, úgy tűnik, rosszul ítéltem meg. - Csakugyan úgy tűnik, Sir Montague. Egy röpke pillanatra feszültség támadt közöttük, mindketten egymást méregették, majd a férfi kinyújtotta a kezét. - Kérem, bocsásson meg - mondta elbűvölő mosollyal.

78

Jessie oldalra billentette a fejét, megrázta a felé nyújtott kezet, es elfogadta a felajánlott széket az asztalnál. A férfi vele szemben foglalt helyet. - Meséljen az öccséről! - Tizenötödikén, pénteken jött ide. A szeánszra. Jessie félig arra számított, hogy le fogja tagadni. Szeánszra? Ide? Micsoda badarság! Csakhogy tévedett. A férfi bólintott. - Az lehetséges - mondta. - Tehát ismeri? - Nem, még sosem találkoztam az öccsével. Igaz, olykor rendeznek itt szeánszokat, de én nem szoktam találkozni a résztvevőkkel. Könnyedén vetette oda, mintha a világ legnormálisabb dolga lenne, hogy az ember szeánszokat tart a házában. Megvakarta a kutya fülét, mire az megnyalta a csuklóját. - Meg kell értenie, hogy a szellemeket keresők szívesen jönnek ide. Úgy tűnik, a házat szinte szétfeszíti az ektoplazma - széles mozdulatot tett a kezével -, a szellemek ki-be szállingóznak rajta, akkora itt a forgalom, mint a Charing Cross vasútállomáson. Több a szellem, mint patkány a csatornában, azt mondják. Felnevetett, sherryvel kínálta Jessie-t, ő azonban visszautasította. - Nem hiszek a szellemekben - felelte. - A megérinthető emberekben hiszek, akikbe bele lehet kapaszkodni. - Úgy érti, olyanokban, mint az öccse? - Timothy hús-vér ember. Nem tűnhet el csak úgy. Mégsem látta senki, amióta eljött erre a szeánszra. A férfi kíváncsian előrehajolt. - Köddé vált volna az egyik kísértetemmel együtt? - Nem! - Jessie az asztallapra csapott, megijesztve a kutyát. - Egyáltalán nem úgy, mint a kísértetei. Tehát volna szíves elmesélni, mi történt múlt pénteken?

79

Sir Montague-n nem látszott, hogy megsértődött volna. Tetőtől talpig arisztokrata volt a magas, kiugró arccsontjával; jóindulatú türelem lengte körül, mint aki már jól ismeri a köznép bárdolatlan bohóckodásait. Alaposan szemügyre vette Jessie-t, barna szeme figyelmesen méregette Hosszú végtagjai nyeglén, lazán lógtak mellette, ajkának felfelé kunkorodó íve azt sugallta, hogy kiválóan szórakozik. Jessie-t azonban nem lehetett ilyen könnyen átverni: a szeme ugyanis nem mosolygott. - Tűkön ül, nem igaz? - kérdezte közömbösen Sir Montague. - Mondtam már, azért jöttem, hogy megtaláljam az öcsémet. - Igen, hallottam. Csend telepedett a konyhára. Csak nézték egymást néma küzdelemmel, melyből végül a ház ura hátrált ki először: a szájához emelte az antik, metszett pohárban szervírozott sherryjét. - Hát akkor lássuk, mit tehetünk! - javasolta. - Tudja, mi történt a szeánszon? - Fogalmam sincs. Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de mint már említettem, nem voltam jelen. De kérem, ne nézzen ilyen borúsan! Ez még nem jelenti azt, hogy nem is tudom kideríteni. - Ki volt még itt aznap este? Úgy értem, kik vettek még részt a szeánszon? - Csak egy személyt tudok megnevezni. - Kit? - Madame Anastasiát. - Ő a...? - A médium, aki lefolytatta a procedúrát. Olyan hivatalosan mondta, mintha bírósági eljárásról lenne szó, nem szellemvadászok sóvár csoportjáról. Jessie felállt. - Akkor vele kell beszélnem. Meg tudná adni a címét? A telefonszámát? Jessie legnagyobb bosszúságára Sir Montague hanyagul hintázni kezdett a szék két hátsó lábán, s a pohara fölül pillantott ki rá. 80

- Csak lassan, Miss Kenton, csak lassan! Madame Anastasiát nem olyan könnyű utolérni. Nagyon zárkózott teremtés. - Ide hallgasson, Sir Montague! Az öcsém, Timothy eltűnt! Önnek ez talán semmit nem jelent, de nekem nagyon is sokat. Beszélnem kell ezzel a Madame Anastasiával, méghozzá most! Kérem, mondja meg, hol találom. Jessie-t idegesítette vendéglátójának érezhető vonakodása. Legszívesebben lemosta volna azt a bárgyú tekintetet az arcáról, szerette volna közelebbről megismertetni a háza elszenesedett sarkaiban megbúvó sötétséggel. - Tehát a címe? - kérdezte. Sir Montague lassan felállt. - Madame Anastasia szombatonként nagyon elfoglalt a szeánszaival mondta. - Nem találná otthon. Talán Manchesterbe ment, vagy Maidenheadbe, de tőlem éppenséggel akár Cornwallban is lehet. - És vasárnaponként? Holnap otthon lesz? - Igen, otthon. Jessie-t meglepte, milyen sokat tud Sir Montague a médium szokásairól. Vajon, töprengett, mennyire közeli kapcsolatban áll vele? - Akkor holnap elmegyek hozzá, és kikérdezem - mondta. - Csak szeretném, ha megadná a... - Nem. - Hogyan? - Azt mondtam, hogy nem. Én magam fogom elvinni. - Erre semmi szükség. - Szerintem egyet fog érteni velem. Újabb hosszas csend következett, falat emelt közéjük lassan, tégláról téglára. Jessie ezúttal nem pazarolta az energiáját vitatkozással. - Akkor holnap reggel tízkor - mondta. - Idejövök. Sir Montague kényelmesen megvakarta a kutya fényes fekete fülét, mintha csak a saját feje volna. 81

- Legyen két óra. Madame Anastasia dél előtt sosem kel ki az ágyból. Emlékeztetem, hogy a szombat estéi frenetikusak, nemcsak a szellemekkel kell megküzdenie, de a türelmetlen ügyfelekkel is. Hadd pihenjen szegény, mielőtt letámadja a kérdéseivel! Jessie-nek egyáltalán nem tetszett a dolog. Ez az ember addig csavarta a szót, mígnem gonosz boszorkát csinált belőle. - Kettőkor - bólintott, és megindult a konyhaajtó felé, de Sir Montague hamarabb odaért, és udvarias meghajlással kinyitotta előtte. Megnézhetném, kérem, azt a termet, ahol a szeánszot tartották? kérdezte. - Nem sok látnivaló van rajta - felelte a férfi, de azért vállat vont, és bevezette a címerekkel és íves lépcsősorral díszített fogadószobába. Amikor belökte a nehéz tölgyfa ajtókat, gyönyörű terem tárult Jessie szeme elé fényes, aranyozott mennyezettel. Az elülső kocsifelhajtóra néző magas ablakok elé nehéz lila függönyöket lógattak, a padló közepén két kerek asztal állt: egy nagyobb és egy kisebb, mindkettőt elegáns, Anna-stílusú székek vették körül. - Ez a tett helyszíne. Mint mondtam, nem különösebben látványos. Jessie elképzelte, hogy Timothy itt ül valamelyik széken - de melyiken? -, a szíve olyasmi után sóvárog, amit úgysem kaphat meg. Vajon mi lehet az? Kit keresett az öccse ilyen együgyűen? - Sir Montague, miért? - Mit miért? - Miért rendez szeánszokat? Sir Montague ezúttal őszintén mosolyodott el. - Mit gondol? Természetesen pénzért. Az emberek sokat fizetnek azért, hogy összejöhessenek egy ilyen régi, impozáns épület őseinek a szellemeivel. - Ilyen rossz a helyzet? - Őszintén szólva, elég kétségbeejtő.

82

Jessie továbbra is az egyik széket bámulta, mintha az öccse lenyomatát keresné az ülés fakózöld selymében. - Ezért ilyen üresek a szobák? - kérdezte. Sehol egy bútor vagy dísz. Nem látott egyetlen finom porcelánt vagy György korabeli ezüstöt sem. A házigazda sokatmondóan vállat vont, és Jessie hirtelen megsajnálta, látva a végtagjai szikárságát, a könnyed mozdulat mögötti űrt. - Mindent eladtam, hogy meg tudjam javíttatni a tetőt - felelte. - Most kezdtem árulni a festményeket. Épp elpasszoltam egy Watteau-t6 a Sotheby s-nál. Bagóért vitték el. Jessie felé fordult, hogy szemügyre vegye. - Szerencsés, hogy ilyen képei vannak. - Az Archie lakásában látott sildes sapkás, beesett hasú férfiakra gondolt. - A legtöbb ember még nem is látott Watteau-képet, nemhogy birtokolt volna egyet. A férfi udvarias biccentéssel nyugtázta a megjegyzést. - Szerencsés. Kiváló jellemzés. Meg a házam is az. Akár a négylevelű lóherébe csavart nyúlláb. Jessie nem időzött tovább a teremben, nem igazán fért meg a levegőben kényelmetlenül lógó szavakkal. KIMENTEK A KOCSIFELHAJTÓRA, talpuk alatt csikorgott a kavics. A birtok körül mindenfelé lágyan hömpölygő mezők és berkek árnyas foltjai terültek el, a fákon keresztül Jessie egy tó felszínét látta megcsillanni. Vajon hogyan változtatott meg, töprengett, hogy ilyen helyen nevelkedhettél? Ahol te lehettél az úr és a gazda mindenki és mindenek felett, ameddig csak a szemed ellát? Elhitette veled, hogy te vagy a világ közepe? Jessie látott rá esélyt. Legalábbis a saját világának a közepe. 6

Jean-Antoine Watteau (1684-1721) francia festő. A francia rokokó festészet egyik jelentős képviselője, fő íhletője a „Commedia dellarte”, azaz a színházi és az életbeli szerepjátszás. Híres festményei többek kozott: A bohóc (c. 1718-19; Louvre), A gitáros (c. 1717-19; Metropolitan Museum of Art, New York).

83

- Milyen katasztrófa történt itt? - kérdezte Jessie. Sir Montague barna szeme egy pillanatra elsötétedett, és a lány meglátta benne a lelke forrongását. Ám mindez csak egy pillanatig tartott, aztán szokásos ironikus mosolyával a ház keleti szárnya felé intett. - Ah, nyilván a mi... szerkezeti átstilizálásunkra gondol. Mindketten a bal oldalon éktelenkedő fekete maradványokra pillantottak, a kőbejáratok és téglafalak elszenesedett pilléreire, melyeket már benőttek a borostyán és a kúszónövények indái, Jessie szomorúan nézte a tönkrement szárnyat. Az októberi délután kihunyó fényében ködkígyók tekergőztek a messzi tó felől titkolózva, akár a betörők. - Mikor égett le? - kérdezte Jessie. - Három éve. - Mi történt? Sir Montague Chamford elszakította tekintetét a tönkrement szépségről, és könnyedén felnevetett. Nagyon nem illett a helyzethez a nevetés, de Jessie már rájött, hogy ez is része a férfi fegyvertárának, így próbálja meg elterelni a figyelmét. - Apám, az előző és sajnálatosan különc Sir Montague Chamford úgy döntött, hogy elhamvasztja magát. Kicsit drasztikus lépés, nem gondolja? A birtokra felvett terhek kétségtelenül borzalmas magasságokat értek el, ezért úgy gondolta, hogy ideje lezárni a dolgokat. Valójában - a mosolya olyan merev lett, mintha odaszögelték volna az arcára - azt hitte, hogyha leégeti ezt az egész mindenséget, akkor én, az örököse, legalább a biztosítási pénzt megkapom. Szegény öreg. Rárohantak, akár a kopók. A gyújtogatás, ha még nem tudná, nem kifizetődő. - Rettenetes lehetett az anyjának. - Próbálta megmenteni az apámat. A lángokban halt meg, a haja úgy lebegett a feje körül, akár az égő glória. - A mosolya most sem változott, csak a szeme, abban volt valami, amit nem tudott kontrollálni. 84

- Nagyon sajnálom - mormolta Jessie. - Nem kell. Nem a maga baja. Nem durván mondta, csak tényközlően. Odasétált Jessie sáros Austin Swallow-jához, és kinyitotta neki az ajtót. Kifogástalan volt a modora. Még mindig a vastag pulóvert viselte, de a bőrkötényét már letette, így most még vékonyabbnak látszott, a lába olyan hosszú és szikár volt, akár a bot. - Holnap kettőkor - emlékeztette Jessie. Beült a kocsijába, és már épp készült elhajtani, mikor a férfi lehajolt, és az ablakon keresztül odaszólt: - Kiváló. Alig várom. Ne felejtse otthon az ábécés tábláját! - Nagyon vicces. Miközben elhajtott, hallotta, hogy a férfi nevetése elkíséri a megsebzett délutáni fényben. TEHÁT ENNYI VOLT. LETUDTA a hazugságokat a többivel együtt. Montague Charles Gaylord Chamford nagy levegőt vett az otthona elülső lépcsősora előtt, és nézte, amint a kis autó kiszáguld a kocsibejárón. Csak úgy fütyült a füst a vékonyka kipufogócsövén át. Nem lepte meg a nő vezetési stílusa. A járása is ilyen volt: energikus, céltudatos. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy milyen lenne beugrani az apró hátsó ülésre, és örökre itt hagyni ezt a megperzselt albatroszt, mely folyton a nyakába liheg. Élvezte a Miss Kentonnal folytatott beszélgetést. Életet vitt Chamfordba, bár az érkezése először halálra rémisztette. A semmiből bukkant fel, mint a rossz lelkiismeret. Enyhe mosoly suhant át az arcán. Nézte, ahogy a köd kihömpölyög az erdőből a ház felé, közben arra gondolt, hogyan állta Miss Kenton sziklaszilárdan a tekintetét: szeme kék íriszét tengerkék szilánkok színezték. Felidézte, milyen átható lett a pillantása, mikor figyelt, amikor pedig nagyon koncentrált, még pislogni is elfelejtett, és felemelte a haját a tarkójáról. 85

Mégis hitt neki. Ebben biztos volt. Ennek a fiatal nőnek láthatóan - és ostoba módon - olyan kevés alattomosság lakik a szívében, hogy azt másokéban sem ismeri fel. A holnap talán nem is alakul majd olyan rosszul, különösen, ha Nell a fején tartja a turbánját. - Coriolanus! - kiáltott bele komoran a nedves levegőbe. A kutya éppen egy nyúl felé rohant a gyepen át, aki buta módon elhagyta az árnyékot egy kis lóheréért, ám a gazdája hangját hallva azonnal visszafordult. - Ma este nincs nyúlpecsenye! - feddte meg Montague. Egy ártatlan áldozat épp elég egy napra.

86

10. fejezet

Georgie ANGLIA, 1922

AMIKOR MEGÉRKEZEL, AZ VAN RAJTAD, amit fehér krikettruhának nevezel. Pedig szerintem nem fehér. Inkább annak a gyöngynek a színére emlékeztet, ami annak idején anyám nyakában lógott, ráadásul ezen a te fehér ruhádon zöld foltok vannak, a combján meg rúzsfoltnak látszó elkenődések. Azt mondod, bowlingozáskor oda dörzsölöd a vörös labdát. - Miért dörzsölöd meg a labdát? - Hogy jobban pattogjon. Ennyiben hagyom, pedig nincs értelme. De akkor is ennyiben hagyom, mert erről eszembe jut az apám érintése a kezemen, ahogy az apró ujjaimat a krikettütőre igazgatta. Égetett a bőre melege. Meg az ereje. Túl erős volt. Amikor erre a pillanatra gondolok, valami vibrálást, valami remegést érzek odabent, és le kell hajolnom, hogy levegyem a cipőmet, nehogy meglásd az arcomat. Az apám elvárt tőlem valamit. Rendes fiút akart. Oldalvást rád pillantok, a fényes kék szemedre, a fehér krikettruhádra, ami igazából nem is fehér, és hirtelen rájövök, hogy téged biztosan imádnak. Te vagy a rendes fiú. A rendes öcs. Amikor arra gondolok, hogy Jessie szeret téged, felébreszt, nevet veled, olvas neked, a bensőmben nagyon hideg lesz, és a szavak kibukdácsolnak a számból, mielőtt odaköthetném őket a nyelvemhez. - Jessie tudja, hogy idejöttél? - kérdezem.

87

- Szeretnéd, hogy tudja? A kérdésed betör az elmémbe, szabadjára enged valamit. - Nem. - Biztos? - Igen. Utána egymással szemben ülünk a padlón, a szoba két végében, krikettlabdat dobálunk. Furcsán megnyugtató. Gyakran elejtem, de te olyankor nevetsz, és én is nevetek. Megmutatod, hogyan zárjam rá az ujjaimat, mikor a tenyeremnek puffan. Egyre ügyesebb vagyok, pedig nem szeretem megfogni a labdát, mert piros. - Miért nem akarod, hogy Jessie megtudja, hogy megtaláltalak? - Ez egyértelmű - felelem. - Elég okos vagy ahhoz, hogy magadtól is rájöjj. - Azért mondd el! - Mert nem akarom, hogy lásson. Így nem. Hallgatsz. Nem nézel rám. A labdát nézed a kezedben. Várok, és mikor végre megszólalsz, nagyon fáradt a hangod, mintha hosszú útra mentél volna. - Georgie, szerintem Jessie nagyon szeretne látni téged. Akármilyen is vagy. - Nem! Te nem ismered őt! Ne mondd el Jessie-nek! - Egyre hangosabban beszélek. - Ez nem tisztességes vele szemben. Biztosra veszem, hogy még mindig hiányzol neki. A mellkasom olyan hevesen ég, hogy nem lepődnék meg, ha a lángoktól elolvadna a húsom. - Nem, Tim. Hagyta, hogy elmenjek. - Nem, ez nem igaz. Megpróbált megtalálni téged, de... - Csss! Dobd a labdát! Azt akarom, hogy soha többé ne beszéljünk róla! - De Georgie, Jessie... - Fogd már be! 88

Idedobod a labdát, én meg visszadobom. Ezerkilencvenkét dobást számolok meg, mielőtt újra megkérdezem. - Jessie tudja, hogy idejössz? - Nem. - Akkor jó. AZT AKAROM, HOGY SOHA TÖBBÉ NE BESZÉLJÜNK RÓLA! Ez a nyolc szó kísért egész héten. Rázúdítom egy papírlapra, az apró betűimmel beterítem az ürességet, úgy néz ki, mintha hangyák rohangálnának rajta. Több száz oldalt teleírok. Belevésem az elmémbe. Amikor jövő szombaton bekopogsz, ajtónyitás közben a számat is kinyitom majd, hogy rögtön elismételjem neked ezt a nyolc szót. Akkor majd megérted, hogy komolyan gondoltam. Hogy tényleg ezt akarom. - Szevasz, öreg harcos! - mondod kedvesen mosolyogva. - Jó heted volt? Nekem pokoli. Az a szemét Benton bezáratott, mert... - Tim - szakítalak félbe. Bezárom mögötted az ajtót. A szám nyitva. A nyolc szó készen áll. - Tim, mesélj nekem Jessie-ről! Ne! Nem a megfelelő szavak jöttek ki rajta. Döbbenten bámulunk egymásra. Jessie az egyik olyan témakör, amit eddig gondosan kerültünk, mert féltünk, hogy ha belenézünk, kobrát találunk benne. A kobra mérget köp a szemünkbe, hogy te meg én soha többé ne láthassuk tisztán egymást, megvakít minket. Tudom, hogy így lesz. Mégis megkérlek rá. - Mesélj nekem Jessie-ről! Gondolt rám valaha? Nem is törődik velem? Mit mondott neked? - Ülj le! - A hangod olyan gyengéd, hogy a fülemre szorítom a kezem, hogy bezárjam a fejembe ezt a gyengédséget. - Ne sírj! - Sírok? - Megérintem az arcom. Csupa könny. Mióta sírhatok? Órák óta? Napok óta? Leülök az ágyra, te pedig rám teríted a kék ágytakarómat, hogy ne reszkessek. Elhúzod az íróasztalom mellől a széket, felém fordítod a 89

támláját, elhelyezkedsz rajta lovaglóülésben. Még sosem láttam, hogy valaki így üljön le, megdöbbent a mozdulat vidámsága. Herceg vagy kalóz ülne le így. Tetszik. Aztán rádöbbenek, hogy a széktámla íve elválaszt minket egymástól, eltakarja a szívedet, nem engedi, hogy belelássak. Beszélni kezdesz csendesen, hosszan, a kék szemed egy pillanatra sem hagyja el az arcom. Én elrejtem előled a szemem, de érzem a tekinteted melegét a bőrömön, olyan, akár a napsugár. Figyelmesen hallgatlak. Megjegyzem minden szavadat. Elmondod, mennyire felháborodott és haragudott Jessie az első hónapokban, miután elküldtek engem, megpróbálta kideríteni, hol vagyok, minden erejét és ravaszságát bevetette, hogy kiszedje a szüléinkből az igazságot. Néha kiabált, néha sírt, néha térden állva könyörgött. Megpróbálkozott azzal is, hogy nem evett, nem beszélt, nem járt. Megpróbált tökéletes kislány lenni, mosolygott, jó jegyeket szerzett, és mikor a papa meg a mama már azt hitte, hogy el is feledkezett rólam, hirtelen bedobta a kérdést: „Hol él Georgie?” Aztán kezdődött minden elölről. Mert mindig ugyanazt felelték. Nem beszélünk róla. Elment. Baj van az agyával. Új öcséd van. Felejtsd el George-ot! Csend legyen! George abnormális, rendesen gondját viselik a hozzá hasonlók között. Soha többé ne ejtsd ki ezt a nevet! Elhallgatsz, de nem védesz meg az igazságtól. Szégyellnek engem, attól félnek, hogy beszennyezem a lányukat, ha találkozik velem. Nem vagyok ember. A térdemet a mellkasomhoz szorítom, és ízlelgetem a szót: abnormális. - Minden karácsonykor és minden születésnapon - a hangod halk, úgy remeg, mintha valaki rázna belülről - átadta nekik az ajándékodat, és megkérte őket, hogy küldjék el neked, de egy idő után már nem is 90

tettették. Visszautasították a kérését, és mivel Jessie nem engedett, topogott a lábaival, őelőtte dobták ki a kukába. Hogy abbahagyja. Elmondod nekem, hogy valahányszor a szüleink kitették a lábukat otthonról, ő átkutatta a szekrényeiket, felfeszítette a fiókjaikat ollóval, felnyitotta a leveleiket, mikor pedig a szüléink hazaértek, és meglátták a rongálást, szemrebbenés nélkül tűrte, ahogy a pálca nyoma ott marad a tenyerén. A kezemet bámulom. Vajon Jessie-é is ilyen formájú? Elképzelem őket a vörös hurkákkal; úgy szelik át a tenyerét, mint a kocsikerék nyoma. A fogam megállíthatatlanul vacog, de nem sírok. Ezen már túl vagyok. A szememet a tiédre kényszerítem, a színe kékről koszosszürkére váltott, ugyanolyan szín nélküli, mint a porcicák az ágyam alatt. Megijeszt ez az átváltozás, meg akarlak kérni, hogy ne beszélj tovább, hogy ne ráncigáld be a múltat a szobámba, ne merítsd meg a fejem a szavaidban. De nem teszem. Képtelen vagyok rá. A nyelvem megbénult. - Néha engem kért meg, hogy beszéljek velük - mondod, hallom a mosolyt a hangodban. - Ettől elvesztették a fejüket. A pálcát mindkettőnkön megtáncoltatták, és csak ilyenkor hallottam, ahogy azt zokogja: „Bocsánat, bocsánat.” - Neked? A szüleinknek? - suttogom. - Ki tudja? Talán neked. Fájok. Minden tagom sajog. - Jessie! - üvöltöm minden erőmből. - Jessie! - Maradj csendben, Georgie! Nem sebesültél meg. - De igen! - A karjaimat a csontos testem köré fonom. - De igen, de igen! - Fel-alá szaladgálok. Felpattansz a székedről, átkarolsz, olyan erősen szorítasz a mellkasodra, hogy nem kapok levegőt. Felsikítok. - Ne érints meg!

91

De te nagyon erős vagy. Még csak tizenöt éves, mégis erős férfi. Összeroppantasz. Sikítok, ököllel verem az arcod, és mikor az orrodból rám fröcsköl a véred, összehánylak. A sötétség maró foltokban terjeszkedik az elmémben, fények villódznak, megszólalnak a csengők a szemhéjam mögött a koponyámban, így mikor a fehér köpenyesek hirtelen elkapnak téged, és lenyomnak a padlóra, nem tudom, hogy a valóságban történik-e mindez, vagy csak a fejemben. Kimondom a neved. - Tim! - Georgie, dugulj már el, te marha! Könyörgöm nekik, hogy ne küldjenek el téged. Rám támadnak a tűkkel, de te visszavered őket, aztán hirtelen újra magunkra maradunk a szobában, én az ágyon ülök, te az íróasztalomnál a széken. Erősen reszketek, attól félek, hogy ez az egész kitörés az egyik olyan epizódom volt, csak az én fejemben létező háborús zóna, de érzem magamon a hányás szagát, látom az alvadt vért az orrodon és a felső ajkadon. Most azonban megint hallgatunk, vizet kortyolgatunk civilizált emberek módjára. - Folytasd! - mondom. Óriási erőfeszítésembe kerül, hogy uralkodjak magamon. - Biztos? - Igen. - Nos, az a különös az egészben, hogy mikor tízéves lett, az egész abbamaradt. Nem kérdezősködött többet. Feladta. A szívem kettétörik, meghal a mellkasomban. - Azóta nem hallottam, hogy kimondta volna a nevedet - folytatod, és közben elgondolkodva babrálod a bedagadt orrodat. - Miért? - mormolom rémülten. - Nem tudom, Georgie-kám. Talán úgy döntött, hogy inkább halottként gondol rád, nem bezárt rabként, talán így könnyebb neki. Én, halott? A düh felkavarja a keserűséget a zsigereimben. 92

- Persze továbbra is vitatkozott a papával és a mamával az évek folyamán, zárt ajtók mögött, de én nem igazán tudtam, miről, ez egyébként is hozzátartozik a felnőtté váláshoz. - Tényleg? - kérdeztem. - Igen. Most tizenhét éves. - Leszedsz magadról egy darabka alvadt vért. - Biztosra veszem, hogy hamarosan elköltözik otthonról. Azt pedig utálni fogom. Hogy én ott leszek... Jessie nélkül. Korábban sosem jutott eszembe, milyen nagy a távolság a te életed és az enyém között. Az enyém egyenes vonalban halad, mint egy vékony fonál. Csak az epizódok rojtosítják ki és törik meg olykor. A tied egy nagy, feltekert gombolyag, ami összevissza keresztezi önmagát, bonyolult és zavarba ejtő, mindenfelé eltűnik. Már a gondolatától is elakad bennem a levegő. - Hogy találtál rám? - kérdezem. Azt szeretném hallani, hogy az apám adta neked oda a címet egy papírfecnin, és közölte, hogy a testvéred vagyok, de tudom, hogy nem ezt fogod mondani. Felnevetsz. Ez most a boldog nevetésed, nem a szomorú. A hangokat jobban értem, mint az arcokat. Jobban megértelek, ha behunyom a szemem, és kizárom a képeket, mert a képek összezavarnak. Most szorosan bezárt szemmel hallgatlak, és hallom, hogy elégedett vagy önmagaddal. - Nem volt olyan nehéz - kuncogsz. - Én agyafúrtabb vagyok a nővérednél. Éveken át vártam, míg a papa teljesen meg nem bízott bennem. A hangod közelebb jön. Biztosan felém hajoltál. Egy hajszálnyit hátradőlök az ágyon. - Nem mutattam érdeklődést irántad, Georgie, sem a holléted iránt. Milyen Georgie? Így álltam hozzá. A neved nem hagyta el az ajkamat a szüleink előtt, pedig kiskoromban a te ágyadban aludtam, a te ruháidat viseltem, a te könyveidet olvastam. A könyveimet. Ez fáj. Miért fáj ennyire? 93

- Tehát - kérdezem -, hogy találtál meg? - Biztosan erről akarsz beszélgetni? Bólintok. - Nos - folytatod -, a papa az előszobában telefonált. Odahívott magához és - életében először - átadott nekem egy kulcscsomót, amit mindig a zsebében tartott. Azt akarta, hogy hozzak le neki egy dokumentumot a dolgozószobájából, az íróasztala fiókjából. Én azonban egyenesen a tükör mögé rejtett széfhez rohantam, megkerestem a kulcsát, kinyitottam, és... - Nevetsz. - Abrakadabra, itt vagyok! - Abrakadabra, itt vagy. Ez mit jelent? - Azt jelenti, hogy találtam egy levelet, amit Dr. Churchward küldött erről a címről. De ne nézz olyan szomorúan, Georgie! Hátradőlök az ágyamon, és a szürke mennyezetet bámulom. Egy pók szorgoskodik az egyik sarokban, tapasztalatból tudom, hogy az elfoglaltság jó. Hangosan számolok ezerig. A számok stabilak. Sosem változnak. - Jaj, Georgie! Testvérkém. Ne vádold őket! Lehetetlenség volt együtt élni veled. Komolyan mondom. Jessie-től hallottam a dühkitöréseidről, a sikoltozásaidról, az engedetlenségedről, meg hogy erőszakosan megtámadtad az embereket. Behunytam a szemem, de te fölém hajolsz, olyan közel vagy, hogy érzem a lélegzeted csokoládéillatát. - Nehéz volt a szüleidnek, ahogy neked es Jessie-nek is - mondod. Ellöklek magamtól, és legurulok az ágyról. A rácsos ablak felé fordulok, háttal neked, két kézzel dörzsölöm a mellkasom, hogy csillapítsam a fájdalmamat. - Georgie - mondod halkan -, hogyan segíthetnék neked? Sokáig gondolkodom a kérdéseden. - Sehogy. Semmi nem segít. Dr. Churchward azt hiszi, a tűi segítenek. De a számok jobbak. - A számok? 94

- Számolok. - Mit számolsz? - Jessie szívverését. - A francba, Georgie, néha egészen megijesztesz. - Néha magamat is megijesztem. Ahogy most is. Fojtogat a fájdalom, elszorítja a torkomat. A tüdőmbe nem jut levegő, belém csimpaszkodik, a látásom elhomályosul, tudom, hogy újabb epizód közeleg. Feketén, fojtogatón gördül le az agyamról. Félek. A kezem remeg, próbálok odakiáltani neked, nem jön ki hang a torkomon. A halál dübörgő táncot jár a fülemben. Pánik. Pánik. Pánik... A kezem felkapja az Encyclœpedia Britannica sorozat egyik kötetét a padlóról, és az üvegtáblának dobja. Az ablak összetörik. Az arcomba robban. Friss, tiszta levegő verődik a bőrömnek, de még így sem kapok levegőt, a tüdőm összeesik, sötét, élettelen, fekete széndarab a bordáim között. A fények felvillannak és elhalványodnak. A csönd üvölt a fejemben. Haldoklom. Térdre esem, fájdalmasan suttogok. Halványan tisztában vagyok vele, hogy az üveg eltörik alattam, mint a rideg csont, én pedig vakon tapogatózva keresek egy szilánkot, dühít, amikor belevág az ujjpercembe, vagy megnyomja a térdkalácsomat. Felemelek egy hosszú darab üveget, a mellkasomat vagdosom vele. Be akarom engedni a levegőt. Lyukat akarok vésni rá, amin az élet újra belekúszhat. A kezem az enyémre tetted. Próbálom lerázni, de a végtagjaim nehezek, lassan mozognak. Felpillantok, nagyon hosszú alagút túlsó felében állsz. Megdöbbenve látom, hogy a fehér krikettruhád csupa vér, a szád mozog, de nem hallok semmit. Semmit. Csak Jessie szívverését.

95

11. fejezet

A ZENE LÜKTETETT JESSIE EREIBEN. Sosem látott helyekre repítette, amitől a pulzusa még sebesebben dübörgött. Mintha sziklaszirten állna, majd levetné magát a mélybe, elmerülne a bársonyos örvényekben. Nagyot kortyolt az előtte lévő whiskyből. A mai nap képei beleégtek a retinájába, most azonban érezte, ahogy az ital lemossa őket. Kezdett ellazulni. Kinyújtotta lábait az apró fülkében, könyökét az asztalra támasztotta, állát a kezén nyugtatva hallgatta a zenét. Duke Ellington lehet, gondolta, valami kedves és halk dallam, ami összetöri az ember szívét. A mulató bezárta Jessie-t a maga borongós világába, ő pedig jólesően hunyorgott, miközben a disszonáns hangok vidáman kergetőzve végigsöpörtek a zsúfolt termen. Borzongás futott végig a gerince mentén. Kirázta a tespedtségből. A különös, megdöbbentő ritmus, az éles, szúrós kiugrások szétkergették a gondolatait. Tetszett neki. Szerette a dzsesszt. Ahogy ezt a nevetéssel és titkos, sós könnyekkel teli füstös klubot is. Szívesen nézte Tabitha játékát. A lakótársa tudott bánni a szaxofonnal: úgy simogatta, hintáztatta a karcsú fémtestet, mintha a szeretője lenne, ujjai az ezüstös test fölött szökelltek, az ajkát a szájára tapasztotta. Jessie gyakran eljött megnézni barátnője előadását, megcsodálni, ahogyan Tabitha mindenki szeme előtt feltárja a lelkét, nem is fél attól, hogy valaki belegázol. Tabitha volt az egyetlen nő a színpadon, és az egyetlen fehér arc a bandában. A többi zenész - a nagybőgős, a zongorista és a trombitás - a sötéten ragyogó bőr különféle árnyalatait vonultatta fel, ahogy az asztaloknál ülő vagy fülkékbe tömörült vendégek jó része is.

96

- A fekete testvéreim - így hívta őket Tabitha, miközben megvillantotta apró fehér fogait. - A testvér - mormolta Jessie a whiskys poharának - olyan árucikk, amire érdemes vigyázni. - Újból belekortyolt az italába. Hogy van az, hogy Tabitha sokkal jobban tud vigyázni a testvéreire, mint ő? - Hozhatok egy italt? Jessie felpillantott. Egy arc úszott be a látóterébe. Túl közel jött. Férfiarc volt élveteg, határozatlan körvonalú szájjal és kék szemekkel. A kék szem mindig is Jessie gyengéje volt. - Nem, köszönöm. - Elkeserít, ha egyedül látok egy gyönyörű ifjú hölgyet. - A kék szemek csak úgy csillogtak. - Nem vagyok egyedül. A férfi sokatmondóan a Jessie-vel szemközti üres padra pillantott. - A barátommal vagyok - folytatta a lány, megütögetve a poharát. - A whiskymmel. Ezt annyira viccesnek találta, hogy hangosan felnevetett, nem is tudta abbahagyni. Hirtelen minden feloldódott és összekuszálódott benne. Annyira nevetett, hogy kövér könnycseppek csordultak végig az arcán, elhessegette maga elől a látogatóját. Idősödő pincér kacsázott oda hozzá vigyorogva, fekete bőre felett göndör fürtök fehérlettek. - Jól vagy, Jessie? - Remekül, Gideon. - Azért elfogadta a felé nyújtott szalvétát, megtörölte az arcát, és mikor a pincér vízért indult, nagyot csuklott. Legyen inkább sör! - kiáltott utána, de a férfi magában kuncogva megingatta a mutatóujját. Jessie behunyta a szemét, hagyta az elméjét a zene hullámain sodródni. De akármennyire figyelt is rá, akárhányszor követte is a dallam egyre fokozódó, sóvár jajgatását, semmi sem tudta betölteni a lelkében támadt testvér formájú űrt. Túl mély volt. Túl zavaró. Túl vérfoltos. Fogalma sem volt róla, meddig maradt így, de amikor újra kinyitotta a szemét, ott 97

állt az asztalon a söre, a szemközti padon pedig Tabitha ült. Valaki az It Don’t Mean a Thing című dalt játszotta. Jessie felkapta a sörét. - Jó a stílusod - mondta Tabithának. - Igazi finom ujjmunka. A sötétben Tabitha sápadt arca úgy úszott a passzos fekete ruha felett, mintha semmi nem kötne össze a testével. Ez a gondolat hirtelen magához térítette Jessie-t. Talán Tim is épp ezt látta azon a szeánszon a teremben: szellemek, test nélküli fejek tekeregtek a tudatában? Gyorsan legurított egy kis sört, hogy elfojtsa ezt a gondolatot. Tabitha kinyújtotta a kezét, és szeretetteljesen megveregette Jessie arcát. - Nem nézel ki valami jól ma este, szivi. - Jól vagyok. - Óvatosan formálta a szavakat a nyelvével. - Nagyon jól. Szombat este van, és szórakozni jöttem az én jó barátommal. - A whiskys poharát kereste, de az már eltűnt, úgyhogy inkább a sörét nyújtotta Tabitha felé. - Ah, koszi. - Tabitha hátradobta vaskos fekete hajfonatát, meghúzta a sört, és kézzel sodort cigarettákkal teli zománcozott tárcát húzott elő. Rágyújtott, örömteli sóhajjal szívta be a tüdejébe a füstöt. - Még mindig a kastélyban jársz, mi? - nevetett. - Nem kastély volt - erősködött Jessie. - Lenyűgöző épület, de azért csak egy düledező kúria. - Bolond vagy, ugye, tudod? Amiért szellemeket kergetsz! - Timothy nem szellem. - Jaj, az ég szerelmére, lefogadom, hogy csak szervezett magának egykét őrült hetet. Hagyd már, hadd szórakozzon! - Ez nem vall rá. Komolyan mondom, Tabitha, ő nem olyan. - Az emberek változnak. Nem, nem változnak. Nem igazán - szerette volna felelni. Csakhogy azok után, amit ma megtudott az öccséről, kételkedett benne. Ki vagy te, Timothy? Mennyi mindent rejtegettél előlem? A söréért nyúlt. 98

- Mondd, Tabitha, szerinted Tim megváltozott? - Hagyd már békén, Jess! Csak ma este hagyd békén! Jessie hátradőlt a fülkében. - Igazad van. Az emberek változnak. Itt vagy például te. Amikor három évvel ezelőtt megismertelek, semmid nem volt. - Szeretetteljes tisztelgésre emelte a sörét a barátja előtt. - És most nézz magadra! A klubok gyöngye lettél. - Hah! Ne is emlékeztess azokra az időkre! Akkoriban még egy rendes hangszert sem tudtam venni magamnak. Tényleg így volt. Azok az aranyló hangok, amelyeket most kicsalt a szaxofonjából, nem is emlékeztettek a korábbiakra, és mindketten tudták, mennyit segített neki Jessie. Etette, ruházta, elvitte a meghallgatásokra. Felszárította a könnyeit, elrejtette előle azokat az átkozott cigarettákat, amelyek egész napokat töröltek ki az életéből, hiába könyörgött és átkozódott Tabitha. - Azoknak az időknek már vége - visszhangozta Jessie. - Megváltoztál. - Ahogy te is. Sokkal... - Tabitha arca hirtelen megnyúlt. - Jesszus. Alistair. Jessie gyorsan kiegyenesedett a pádon, a feje körbefordult. - Hol? Tabithából kibuggyant a nevetés. - Látnod kéne magad! Nem, most nincs itt, korábban jött be. Csak eszembe jutott. - Engem keresett? - Attól tartok, igen, szivi. Üzenetet is hagyott. Azt mondta, holnap kettőre érted megy. Állítólag megbeszéltetek valamit a Kew parkba. Jessie erről el is feledkezett. - A francba! Fel kell hívnom, hogy lemondjam. Holnap egy médiumot fogok üldözni. - Felállt, elővette az erszényét. - Rendelsz nekem egy skót whiskyt? - mondta, miközben kikecmergett a fülkéből. Szükségem lesz rá. 99

Miközben átkanyargott az asztalok között, hallotta Tabitha nevetését a háta mögött. - SAJNÁLOM, ALISTAIR. Jessie fejben számolt tízig, aztán hozzátette: - El kell mennem holnap, ha meg akarom találni az öcsémet. Ez nagyon fontos nekem, Alistair. De megígérem, hogy valamelyik hétvégén bepótoljuk. A csend egyre hosszabbra nyúlt, próbálta felkavarni Jessie-t a bűntudat rövid, tömzsi ujjaival. Félresöpörte őket, és felkuncogott. - Ugyan már, Alistair, nehogy most elaludj nekem! A csend kirobbant. - Hol vagy most? - kérdezte Alistair követelőzve. Jessie gyorsan körbenézett, ellenőrizte a gyengén megvilágított előcsarnokot és a tapéta zsíros foltjait. Otthon - akarta felelni. - A Shoes and Blues klubban vagy, igaz? - Igen. - Tudtam. - Nem szereted a dzsesszt - emlékeztette Jessie. - Attól még megkérdezhetted volna. - Legközelebb úgy lesz - ígérte. - Jövő héten felhívlak! - Hiányzol, Jessie. - Tudom - felelte gyengéden, és csókot dobott a fiúnak. - Jó éjszakát! Hirtelen ötlettől vezérelve - ugyan miért ne? - Jessie újból felkapta a kagylót, újabb érméket dobott be, és megint tárcsázott. Sokáig csengett. - Tessék. - Nem épp örömteli hang szólt bele. - Jó estét, papa! - Jessica! Mi a baj? - Semmi. - Megtaláltad? 100

- Nem. Jessie hallotta, ahogy az apja élesen beszívja a levegőt. Elképzelte, ahogy az előszobái asztal mellett áll a csíkos pizsamájában és a csíkos köntösében, bosszúsan feljebb tolja a szemüvegét az orrán. - Akkor miért hívsz? - Gondoltam, tudni szeretné, hogy kiderítettem, hol volt Tim péntek este, ugyanis elment egy... - habozott. A szeánsz szó mintha hatalmas lufi lett volna, nem akart kibukni a száján. - Hová ment? - sürgette az apa türelmetlenül. - Egy... gyűlésre. - És aztán mi történt? - Azt még nem tudom. A csend megint a fülébe könyökölt, úgy érezte, mintha maroknyi bogáncs szurkálná. - Jessica, tudod, mennyi az idő? - Ööö... nem igazán. - A karórájára bandzsított, de az előcsarnokban túl sötét volt. - Hát... - összekavarodtak a szavak a szájában - késő lehet. Elhallgatott. - Már majdnem hajnali egy óra. A francba! Az lehetetlen. - Jaj, papa, sajnálom. Felébresztettem? - Jessica, részeg vagy? - Természetesen nem, csak fáradt. Egész nap Tim után... - Menj aludni, Jessica! - mondta az apja keményen. - Menj haza, és aludd ki magad! El sem köszönt, csak lecsapta a kagylót. Jessie a kezében tartott fekete bakelitanyagra meredt, mintha a kagylót tenné felelőssé a feje búbját hasogató fájdalomért. - Jó éjszakát, papa! - suttogta bele. - Magának is szép álmokat!

101

12. fejezet

JESSIE TUDTA. MIHELYST KINYITOTTA a lakása ajtaját, tudta. - Ki van ott? - kiáltott. A szobára sötétség borult. Pár percig figyelmesen hallgatózott, hideg veríték lepte el, de felkapcsolta a lámpát. A teret fény öntötte el, a sarkokba kergette az árnyakat. A szíve hevesen dübörgött. - Ki van ott? - kiáltotta újra. Mintha a betörők ilyenkor azt felelnék: Jó estét, kérem, ne is foglalkozzon velem, csak a szekrényeit túrom fel Valami megérintette a bokáját, rémülten hátraugrott. - Jabez! - sziszegte a macskának, aki épp a lábszárához dörgölte a pofiját. Az állat nyugodtnak tűnt, üdvözlően dorombolt. Ez jó jel, nem úgy, mint az éjjeliszekrénye kihúzott fiókjai, vagy a hanyagul szétdobált papírok és könyvek a padlón. Valaki járt itt. Jessie végigjárta az összes helyiséget a lakásban. A konyhaablak tárva-nyitva állt, beengedte a hideg éjszakai levegőt, nyilván azon keresztül jöttek be. A konyhában, a fürdőszobában és a Tabitha szobájában álló szekrényekhez nem nyúltak, az ő hálószobájában és a nappaliban azonban minden fiókot kihúztak, minden szekrényajtót kinyitottak, a tartalmát pedig feltúrták. Jessie különös módon nem rémült meg. Pedig az lenne a normális. Teljesen egyedül volt hajnali kettőkor egy üres lakásban, ahol betörő járt - ő is tudta, hogy ettől halálra kellett volna rémülnie. Mégsem félelmet érzett, hanem dühöt. Dühöt és bánatot. A telefonhoz ment, felkapta a kagylót, és tárcsázni kezdte a rendőrséget, de csak a második számjegyig jutott. Sokáig csak állt ott a kagylóval a kezében, a zsinór hintázott, a gondolatai egymást kergették. Aztán letette. 102

Nem teheti ezt vele. Inkább Tabitha háborítatlanul hagyott szobájába ment, és leült az ágyára. Jabez egy szempillantás alatt az ölében termett, zöld szemeit félig lehunyta elégedettségében, a két mellső lábával dagasztotta a ruháját, karmai átszúrták az anyagot, és megkarcolták Jessie bőrét. Öröm és fájdalom keveréke. Ezt érezte akkor is, valahányszor Georgie emléke bekúszott az elméjébe: az öröm és fájdalom megjósolhatatlan elegyét, mely felett nem volt hatalma. Persze, akár egy hétköznapi betörő is lehetett, valószínűleg az is volt. Jól tudta. De mi van, ha mégsem? Vállalhatja ezt a kockázatot? Mert az agyában legbelül egy makacs, elhallgathatatlan rész biztosra vette, hogy Georgie volt az, aki kinyomozta, hol lakik, és betört a lakásába. Megvizsgálta a tulajdonában álló tárgyakat. Szétdobálta őket. Rendetlenséget vitt az életébe, ahogy Jessie is kaotikussá tette az ő életét, amikor gyerekkorukban nem vigyázott rá jobban. Amikor nem karolta át, és nem akadályozta meg, hogy elvigyék. Hol volt Jessie, mikor Georgie húsz évvel ezelőtt felsírt utána? A szőnyegen zokogott. Ugyan mit segített vele annak a rémült kisfiúnak? Gyorsan, felületesen lélegzett. Nem tudta, mit érzett volna, ha korábban jön haza, és itt találja Georgie-t, meglátja a kezében az egyik rajzát, vagy akar a párnáját. Meg akarta volna ölelni, magához szorította volna, hogy belenyomhassa abba a drága, Georgie alakú lyukba, mely úgy vérzett a lelkében. Ő azonban ezt nem bírta volna elviselni. Megpróbálta elképzelni az öccse felnőtt arcát, a felnőtt kezeit, de nem tudta. Egy idegen arca és keze lenne. Előrehajolt, arcát beletemette a macska selymes bundájába. - Te láttad? - suttogta a hegyes fülekbe. - Megérintett téged? Jabez dorombolva hunyta le a szemét, megőrizte a titkot. Vajon van macskád, Georgie? Most már el tudod viselni az ilyen kapcsolatokat?

103

Jessie egy pillanatra sem képzelte rózsaszín ábrándnak a találkozásukat. Georgie bizonyára utálja őt. Hisz magára hagyta. Néha ő is utálta Georgie-t. Mert... nehezen tudta szavakba önteni a gondolatait... mert ha csak egy kicsit normálisabban viselkedett volna, és megtette volna azokat az apróságokat, amiket kért tőle, megengedte volna a mamának, hogy néha megérintse a haját, vagy nem mondta volna azt a papának cigarettázás után, hogy tehénlepény szagú a lehelete, akkor megengedték volna neki, hogy megtartsa. Ez az egész meg se történt volna. Ezért érezte néha úgy, hogy utálja Georgie-t. TÖBB MINT EGY ÓRÁJÁBA TELT, mire rendet rakott - nem vette észre, hogy bármi is hiányozna -, mire azonban Tabitha ásítozva, szétzilált hajjal hazaért, a lakásban a megszokott rend fogadta. - Te meg mit csinálsz még ilyenkor? - kérdezte, miközben lehuppant a kanapéra, lerúgta a cipőjét, és kinyújtóztatta a lábát. Odakint az éjszaka nyirkos lett, a levegőre fekete köd telepedett. A gázlángok füstje csendesen mormolt, mintha álomba akarná ringatni magát. - Nem volt kedvem aludni - felelte Jessie vidáman, majd eltűnt a konyhában. Pár perc múlva visszament a szobába, hozott mindkettejüknek egy-egy csésze kakaót, meg egy gyömbéres kekszet Tabithának. - Köszi - mondta Tabitha, és belemártogatta a kekszet az italba, a szemét azonban le sem vette Jessie-ről. - Mi a baj? - Semmi. - Hah! - Tabitha belekortyolt a kakaójába. - Halljam, Jess, mitől fénylett fel hirtelen így a szemed? Hazafelé jövet találkoztál valakivel, igazam van? - Ne bolondozz már! - nevetett Jessie. Majdnem meggyőzőnek hangzott. - Csak nagyon izgulok a holnapiak miatt. Lehet, hogy Tim

104

mindennap egyre nagyobb kalamajkába keveredik, és szüksége van a segítségemre. Tabitha lustán elvigyorodott, hitetlenkedve forgatta a szemét, aztán Jessie-re bökött a keksszel. - Ugye tudod, hogy elment az eszed? - Hát így kell beszélni azzal, aki épp életmentő kakaót hozott neked? A csészéjükből felszálló gőz meleg, édes illatokkal kavargott közöttük. - Nem a te dolgod, hogy megkeresd Timothyt. Nem a te dolgod, hogy vigyázz rá, még ha az öcséd is. Nem a te dolgod, hogy vigyázz rá. Mekkora tévedés! - Persze, hogy az én dolgom. - Nem igaz. Az apádé meg az anyádé. Vagy a rendőrségé. De nem a tiéd. - Tabitha hirtelen a padlóra vetette a lábát, előrehajolt, a könyöke a térdéhez ért. - Utálnám azt látni, hogy megégeted magad, szivi. Komolyan mondom. Maradj ki belőle! Jess e megdöbbenéssel konstatálta, mennyire komollyá vált a barátnője hangja, milyen szigorú lett a pillantása. - Tudsz valamit, Tabitha, amit én nem? Mondott neked Tim valamit, talán belekeveredett valamibe? Tabitha félrekapta a tekintetét. Jessie szívverése kihagyott, várt. Hosszú hallgatás után, ami közben Jessie végig a barátnője arcát fürkészte, Tabitha megváltozott arckifejezéssel fordult vissza. Jessie-nek ez nem tetszett. A lakótársa gondoskodó és gyengéd lett. - Nézd, Jess - mondta halkan -, ez már lassan a rögeszméddé válik. Nem tetszik, hogy ilyennek látlak. Még ma este sem tudtál ellazulni a klubban. Jessie figyelmét azonban nem lehetett ilyen könnyen elterelni a témáról. - Tudsz valamit? Tabitha felsóhajtott. - Nem igazán. - Ez meg mit jelent? 105

- Csak amit mondtam. Hogy nem igazán. Amikor Tim legutóbb eljött a klubba, azt mondta, hogy... - habozott. - Mit mondott? - sürgette Jessie. - Hogy van valami közös ügye az apáddal. - Milyen ügye van az apámmal? - Azt nem mondta. - Nem is utalt rá? - Nem. De biztosan nem fontos, különben apád említette volna. Tabitha elhallgatott, sápadt homlokát ránc szántotta fel. - Ugye? Jessie lecsapta a bögréjét a kisasztalra, és felállt. - Bocsáss meg egy pillanatra! Be kell mennem a szobámba, hogy felrúgjak valamit. - VASÁRNAP REGGEL NYOLC ÓRA VAN. Ajánlom, hogy fontos legyen, Jessica! Épp csak annyira szemerkélt az eső, hogy benedvesítse az apja háziköntösét, és befröcskölje a szemüvegét, miközben az ajtónyílásban állt. Mr. Kenton szélesebbre tárta az ajtót, és visszalépett az előszobába. Erős virágillat áradt odabentről, pont olyan dohos növényszag, mint a temetéseken. Jessie pillantása egy óriási csokor bronz árnyalatú krizantémra esett, mely az előszobai asztalra helyezett vázában állt. Eltöprengett, vajon ki küldhette. - Papa, beszélnünk kell. Az előszobában álltak, nem is indultak meg a szalon felé. Mintha Jessie idegen volna, aki az utcáról kéredzkedett be. Valahányszor belépett ebbe a házba, mihelyst a lába megérintette az előszoba afgán szőnyegét, visszazuhant a gyerekkorába. Ezen a helyen még mindig élt a múlt. Bezárták ide. Valahányszor Jessie átlépte a küszöböt, mindig régi ismerősként üdvözölte a múltat, tudta, hogy itt tovább él a jelenben, felalá sétálgat a lépcsőkön, hallani a szívverését, érezni a lélegzete rebarbara- és tejsodóillatát. A hangja Georgie nevét suttogja. 106

Mr. Kenton komoran és mereven állt, szürke szeme Jessie arcát vizslatta. Jóval nagyobb távolság választotta el őket egymástól, mint az az egyméternyi szőtt szőnyeg, ami az apa kasmírmintás papucsa és a lánya átázott cipője között húzódott. - Mi van már megint, Jessica? - kérdezte csendesen. - Most éppen mi hozott így ki a sodrodból? Jessica ügyet sem vetett a szurkálódásra, ezt a tüskét is száműzte a többi közé, melyek láthatatlanul hevertek valahol a szíve mélyén. A hangja semmit nem árult el. - Úgy hallottam, hogy van valami közös ügyük Timmel. - Az apja szeme megvillant. Tehát igaz. - Nem kellett volna elmondania, mielőtt beküld a ringbe? - Eltúlzod a dolgot. - Tényleg? Az apja levette a szemüvegét, tisztára törölte egy kettéhajtott zsebkendőben, melyet a köntöse zsebéből húzott elő. Próbált gondolkodási időt nyerni. Vajon mit kell átgondolnia? Vajon az apa és a kék szemű fia olyasmibe keveredett, ami nem való idegen füleknek? Jessie várt, visszatartotta a szavait, tudta, hogy az apja sosem bírta elviselni a hallgatást. Kislány korában ez volt az egyetlen fegyvere ellene, mostanra azonban az előszoba már kezdett megtelni a némasággal, kis híján megfojtotta őket. - Ennek semmi köze az eltűnéséhez, Jessica, erről biztosíthatlak - Teljesen biztos benne? - Igen. - A hangjából meggyőződés áradt. Jó politikus lett volna belőle. - Akkor meséljen, milyen ügyletbe vonta be? A lépcső felől könnyű léptek hallatszottak, és mikor apa és lánya felnéztek, Jessie anyját látták lefelé jönni. Teljesen fel volt már öltözve, rakott szoknyát és fehér hímzett blúzt viselt, szőke haját elegánsan összefonta a tarkóján - nyilvánvalóan ezzel foglalatoskodott, mióta csak meghallotta a csengőt. Az arcát bepúderozta, a szempilláját vastagon 107

fedte a festék. Catherine Kenton sosem lepett ki az élet küzdőterére a vértezete nélkül, a lánya láttán azonban repedés támadt a pajzsán. Kék szeme rémülten kikerekedett, az utolsó lépcsőkön már futva jött le. - Van valami híred? - kérdezte sietve. - Talán Timothy...? - Nem, semmi. Egyelőre. - Ah. - Csak azért jöttem, hogy kérdezzek pár dolgot a papától. - Ilyen korán? - Más dolgom is van ma - például keresnem kell Timet. Rövid csend támadt. A szavai melodramatikusan hangzottak egy ilyen csendes vasárnap reggelen Anglia egyik zöldellő kertvárosában, pedig nem ezt akarta. Visszafordult az apjához. A férfi mostanra rájött, hogy a lánya addig nem fog elmenni, amíg el nem mondja neki, min dolgoztak Timmel. Összébb húzta az övét a köpenyén. - Timothy segített nekem megszervezni a BUF üléseit, és elkészíteni a propagandaanyagukat. Ennyi az egész. - A Brit Fasiszta Unióét? - Pontosan. - Oswald Mosley új pártjáét? - Igen. Jessie-nek eszébe jutottak a műhelyben látott pamfletek. - Ne! - felelte halkan, a fejét csóválva. - Kérem, ne rángassa bele Timet... - Timothy egyedül hozza meg a döntéseit, ifjú hölgy. Felismerte a párt értékeit, és az erőt a céljukban, hogy újra talpra állítsák az országot. - Jessica - szakította félbe élesen az anyja -, velünk reggelizel? Jessie észrevette az apja tekintetét, melyet az anyjára lövellt. - Nem, köszönöm, mama. Vissza kell mennem. Az apja gyorsabban kísérte ki, mint hitte volna. - Tim pontosan milyen szerepet játszik a BUF ügyeiben? - kérdezte az apját. 108

- Ó, semmi komoly. Csak besegít. Ennyi volt. Semmi több. Jessie az anyjára mosolygott, és kivételesen - mivel annyira elgyötörte az asszonyt az aggodalom - megpuszilta a púderezett arcát. Fréziaillata volt. - Szólok, mihelyst megtudok valamit - ígérte. Visszapillantott az előszobába, felidézte, amikor annyi évvel ezelőtt az apját várta az ajtó mögött, a zsebében a levéllel. Pillantása a krizantémra esett. - Szép virág - jegyezte meg. Az anyja biccentett. - Sir Oswald küldte. És persze a felesége, Lady Cyntia. Ahogy illik. Persze az egész világ tudta, hogy Mosley nyílt viszonyt folytat Diana Mitforddal, aki a Guinness családba házasodott be. Miközben Jessie visszaballagott a kocsijához a szemerkélő esőben, azon töprengett, vajon mi késztethette Oswald Mosleyt arra, hogy az anyjának virágokat küldjön. JESSIE PONTBAN KÉT ÓRAKOR fordult rá a kocsifelhajtóra, és parkolt le Sir Montague Chamford elegáns, krémszínű automobilja mellett. A férfi magas alakja az autó fölé görnyedt, épp az első sárvédő ívét tisztogatta a zsebkendőjével, mely már így is ragyogott a halovány kora délutáni napsütésben. Jessie felismerte a márkáját a jelképéről, az Extázis szelleméről, mely a Rolls-Royce hosszú csomagtartójának tetején pózolt. Sir Montague-tól tudta, hogy ez az 1922-es Silver Ghost valaha az apjáé volt. A földutakon át vezető túra első felében a tweedzakós jelenlegi Sir Montague végig szenvedélyesen csevegett a kocsijáról, a pozitívumait taglalta. Magával ragadó hévvel beszélt a csendes motorról és a hatalmas erőtartalékairól, melyet - az ő szóhasználata szerint - az autó „higgadt modorban” használt ki. Hosszúkás arca ellágyult, mintha a szeretőjéről beszélne, akinek már az említésétől is zakatol a szíve. 109

- Pompás hét és fél literes motorja van, mind a hat hengeréhez két gyújtógyertyát illesztettek. - Ujjai végigsiklottak a kormánykeréken, szeretettel simogatták. A körmei ma makulátlanul tiszták voltak. - A vezérműhöz foszforbronzot és nikkelacélt használtak - tájékoztatta Jessie-t -, melyet teljes mértékben kézzel köszörültek és políroztak. Valami gyönyörűség, biztosíthatom. - Minden bizonnyal. Sir Montague felvonta a szemöldökét. - Untatom? - Egyáltalán nem. A férfi minden figyelmét a hosszú sebváltó kezelésére fordította. Ahogy Londontól északnyugatra a bútorgyárosok városának, High Wycombenak utcáin kanyarogtak, minden fej a Rolls-Royce után fordult. - Hallod ezt, Coriolanus? - kiáltott oda Sir Montague a juhászkutyának, amely a hátsó ülésen kuporgott. - Úgy tűnik, szkeptikus tévedt a körünkbe! A kutya gazdája füléhez nyomta nedves orrát, mintha valami titkos megjegyzést súgna oda neki. Sir Montague felnevetett, ám mivel Jessie nem nevetett vele, rápillantott, szemügyre vette utasa arcát s feszülten ölbe ejtett kezét. - Jól van? - kérdezte csendesen. - Persze. Minden rendben. - Nem ijedt meg? Mármint a médiumtól. - Nem. Pedig Jessie nem mondott igazat: tényleg ideges volt. Persze nem magától a médiumtól ijedt meg, hanem attól, amit mondani fog, a felismerésektől, melyeket Pandora szelencéje tartogat. Egy percnyi kényelmetlen csend után Sir Montague könnyedén témát váltott, arról mesélt, mikor a szülei piknikezni vitték az autóval, vagy kirándulni és csónakázni mentek Oxfordba.

110

- Sosem tudtam elkapni azt az átkozott póznát - fintorgott -, végül mindig a tóban kötöttem ki. Szünetet tartott, hogy Jessie nevethessen, ő azonban hallgatott. Nem akarta, hogy ez a férfi itt mellette megpróbálja elkábítani, valószerűtlen történetekkel szórakoztassa arról, hogyan merült meg az Isisben, és közben azt higgye, bájcsevegéssel könnyen elvakíthatja. Őt tartotta felelősnek, határozottan és megbocsáthatatlanul felelősnek Tim eltűnése miatt, őt vádolta. Lehet, hogy ez nem korrekt, hogy nagyon igazságtalan a feltételezés, de ha nincs Sir Montague meg az a leégett udvarháza, akkor Tim most a Putney hangán sétálgatna vele ezen a vasárnap délutánon, ugratná, és kenyeret dobálna a kacsáknak. Egész éjjel ez a jeges bizonyosság nyomta a párnáját, most pedig beleült a torkába, elállta a szavak útját. Úgyhogy nem. Nem fog nevetni a történetein, nem igyekszik mosolyt erőltetni az arcára, csak hogy a kedvére tegyen. Nem is akart az ezüstszellem, vagyis Silver Ghost típusú autójában kocsikázni. A helyzet iróniája biztosan nem kerülte el Sir Montague figyelmét sem: szellemnek nevezett autóban tartanak egy médium felé. Jaj, Tim, hol a francban vagy? Küldj már valami jelet, mint régen, amikor elbújtunk egymás elől a parkban! Ne tedd ezt velem! Sir Montague megnyomta a dudát, és integetve előzött meg egy szeneskocsit. Erős, ügyes keze volt, egyáltalán nem illett a langaléta testalkatához, mely olyan benyomást keltett, mintha az első szél elfújná. Az A40-es úton haladtak, mindkét oldalukon barna, felszántott, meddő földek barázdái hevertek. - Oxford felé tartunk, ugye? - érdeklődött Jessie. Egyszerű kérdés volt, semmi több. Sir Montague azonban egy pillanatig üres tekintettel bámult ki a szélvédőn, mintha titkos jelentést hordozott volna.

111

- Nagyjából - hangzott a kitérő válasz, és Jessie örömmel konstatálta, hogy az útitársa ezek után elcsendesedett.

112

13. fejezet

Georgie ANGLIA, 1922

- IRIGYELLEK, GEORGIE. Sakkozunk. Nyerésre állok. Mindig én nyerek. - Miért? - kérdezem. - Mert nem kell matek házit írnod. - Mi a baj a matek házival? - Mintha a fogamat húznák! - Micsoda? - Ne is törődj velem! Ez csak olyan mondás. - Lusta vagy ma. - De én mindig törődöm veled. - Mutasd meg, hogyan matekozol! Leütöm a vezéroldali futódat, mire felnyögsz. - Nehéz lesz! - figyelmeztetsz. Elvigyorodom. - Helyes. Nem halogatom tovább a sakk-mattot, véget vetek a játéknak. Attól kezdve minden szombaton megoldom a matek házidat, miközben te A máltai sólyomot olvasod, és cigarettázol. Ma NEM DOLGOZOL. INGERLÉKENY VAGY - ezt a szót azért ismerem, mert te szoktad rám mondani. Ne legyél már olyan ingerlékeny! -

113

panaszkodsz, mikor hátat fordítok neked az ágyon, az esőt nézem, és kizárom a fülemből a szavaidat. Ma te vagy ingerlékeny. Idegesít. Az íróasztalomnál ülök, és a görög ábécé betűit írom le egyenes oszlopokba. Nagyon szép, bár meg sem közelíti az egyiptomi hieroglifákat, amiket neked tanítottam. Most is azokat firkálgatod, de olyan lélektelenül. Szeretném kikapni a ceruzát a tehetetlen kezedből. - Lusta vagy ma - mondom. Zajt keltesz, talpra ugrasz. Ez megrémiszt. Háttal állsz nekem. - Milyen színű a szemem? - kérdezed. - Amilyen az íriszed pigmentje. - És az milyen színű? Pánikba esem. Eltakarom a fülemet a kezemmel. - Nem tudom - felelem. - Tudnod kellene. Megmondtam már, hogy nézz a szemembe, ha hozzád beszélek! - Miért? Felsóhajtasz. - Az ég szerelmére, Georgie, ez az átkozott hely csak árt neked! Csend. Felállok, és az ajtóhoz megyek. Kinyitom, miközben a cipődet bámulom. Csinos, barna cipőd van. - Kifelé! - Georgie, ne... - Kifelé! - Tudom, hogy kiabálok. Elmész. - MEGÖLTEM EGY MADARAT - MESÉLEM. Leteszed a könyvedet. Shakespeare-t olvasol, nehéznek találod. - Micsoda? - Ötéves koromban megöltem egy madarat. 114

Nem tudom, miért mesélem ezt el neked. Vagy hogy miért most. Talán mert a hajadra süt a nap, és ettől olyan színe lesz, mint a pinty arany mellkasának. Vagy mert ennyi év után már nem tudom tovább magamban tartani a bűnömet, ki kell engednem a fényre? - Hogy történt? Ez felkeltette az érdeklődésed. Hallom a hangodból, ahogy megakad a torkodban, nem tudod titkolni. - Az anyánk még mindig tart énekesmadarakat? - kérdezem. - A csudákat! Azt sem tudtam, hogy régen tartott. - Pedig tartott. Biztos megszabadult tőlük, miután engem... Nem fejezzük be ezt a mondatot. Én azonban eljátszom a fejemben a lehetőségekkel. Miután engem... elhagytak? Bezártak? Bebörtönöztek? Bármelyiket választhatod, amelyik tetszik. - Tehát hogy történt? - kérdezed újra. - Jessie-t meg engem a pesztonkára bíztak. Elfelejtettem, melyikre, mind olyan... - a megfelelő szót keresem - alávaló volt. Felmordulsz. Ez azt jelenti, hogy nem vagy benne biztos, hogy a megfelelő szót használtam, pedig te nem is voltál én. Én viszont igen. - A mama otthagyott minket, ebédelni ment egy barátnőjével. A kalitka a nappaliban volt, szerettem nézni, ahogy a madarak óránként énekelnek. Lenyűgözött a torkuk rezgése, nagyon érdekelt, hogy képes egy ilyen aprócska lény ekkora hangot kiadni magából. Úgyhogy fogtam a zsebkést, amit a papától kaptam karácsonyra, elkaptam a pintyet, és felvágtam. - Jesszusom, Georgie! Micsoda kis szörnyeteg voltál! - Tényleg? - És a mama mit mondott? - Nem tudta meg. Amikor megláttam az állat belsőségeit, az icipici szívét és tüdejét, a tűvékonyságú torokcsontocskákat, sírva fakadtam. Jessie az ágy alatt talált rám, kezemben a felvágott madárral. Engem

115

ágyba dugott, a függönyöket behúzta, és mindenkinek azt mondta, hogy megbetegedtem. A torkom összeszűkül az emléktől. Megakad benne a levegő. - A mamának nem hiányzott a madara? Nyelek. Még mindig hallom a pinty énekét a fülemben sivítani. - Csak később tudta meg, mikor Jessie azt mondta neki, hogy véletlenül kiengedte a madarat a kalitkából, az meg kirepült a nyitott ablakon. Megbüntettek - Pálca? - Igen. Hat a legcsípősebből. Hat csípős ütés a gyenge kis tenyerébe. - Mit csináltatok a döglött madárral? - Jessie eltemette a kertben. - Megállíthatatlanul remegek. Odajössz hozzám, ágyba dugsz, és felolvasod Kleopátra történetét. POCSÉK NAP EZ A MAI. A FEJEM TELE van sötétséggel. Behúztam a függönyöket a szobámban, mert a napfény bántja a bőrömet, remeg tőle a kezem. A padlón ülök, a leghomályosabb sarokban, a szekrény mellett, a fejembe húzom a takarómat. Jobb így. Magam vagyok a sötétség világában. Én más vagyok, mint a többi ember. Tudom. Ők mind odakint vannak, és az életnek nevezett játékot játsszák, de én nem értem a szabályokat. Mindig elrontom. Újra meg újra. Jobb így. - Georgie? Hallom a hangod. Az az érzésem, hogy már egy ideje hallom, mégsem vagyok tudatában a jelenlétének. - Georgie? Gyere már ki a takaró alól! Énekelsz nekem. Régi gyerekdalokat. A három vak egérről szólót, meg azt, amiben a tehén átugorja a holdat. Eddig még csak egyvalaki énekelt nekem, de ő már nem törődik velem. Nem akar törődni velem. A kezem nedves, rájövök, hogy csendben sírtam. Megtörlöm az arcom a durva 116

gyapjúban, és félrelököm a takarót, nagyon szeretnélek látni. A fény olyan erővel csapja meg a szemem, akár egy krikettütő. - Szia, Tim. Itt vagy, a székben ülsz. Innen, ebből a szögből nézve a lábad hosszabb, mint az ajtó. Ez szórakoztat. Érdekelnek a szögek, hogy mennyire meg tudják változtatni a dolgokról alkotott képünket. Egyszer azt mondtad, hogy csak az a baj velem, hogy más szögből nézem a világot. Szeretném, ha ez igaz lenne, mert akkor, ha megmozdulok, megváltozik a látószögem, és én is úgy fogok látni, mint bárki más. Csakhogy nem működik. Már próbáltam. Látom abból, ahogyan a székbe roskadva ülsz, hogy már régóta itt vagy. Nem egy kényelmes szék. Világoszöld melegítőt viselsz. Felkelek, aztán leülök a szokásos helyemre, az ágy szélére, elsimítom magam mellett a takarót. - Hajat kéne mosnod - mondom. Ez igaz. Poros, szőke csomókban göndörödnek a fürtjeid, de a tüdődből sóhajtás szakad fel, hallom, ahogy kiengeded a szádon. - Sok dolgom volt, Georgie. Nagyon halkan beszélsz, hogy védd a fülemet. Régebben elmagyaráztad nekem, hogy a kedvesség az, amikor az emberek ilyesmit tesznek a másiknak. Hogy boldoggá tegyék őket. Hirtelen eszembe jut, amit régebben mondtál, hogy nem szabad úgynevezett „személyes megjegyzéseket” tennem, csak ha ezzel valakit boldoggá teszek. Megint megpróbálom. Szeretnélek boldoggá tenni. - Hosszú a lábad. Elmosolyodsz. - Máris jobb. Gyors pillantást vetek a szemedre, megdöbbent, milyen szürke lett. Hová tűnt a kéksége? Mit jelentsen ez? Szeretnék bekúszni a bőröd alá, hogy mindent megfejthessek, amit nem tudok rólad. - Georgie, gondolkodtam. - Én egész nap gondolkodom, mindennap. 117

- Tudom, hát persze. De szeretném, ha megmutatnád nekem a karod. Húzd fel az inged ujját! - A bal vagy a jobb oldalon? - A jobbon. Kigombolom a mandzsettát az ingemen, és szépen felhajtogatom az anyagot a könyökömig. - Nézz rá a karodra! - mondod. Ránézek. Semmi különös nincs rajta. Ez az én karom. Nekem tetszik. - Most ezt nézd meg! - Feltűröd az inged ujját egy zöld kupacba, és felém tartod a karod. - Látod a különbséget? - A tiéd csúnya. Ez igaz. Az enyém sápadt, az áttetsző bőröm alatt mintát rajzolnak a kék erek; sima és elegáns, mint a márvány. A tied mézszínű, apró aranyszín szőrszálak állnak ki belőle, és több kis horpadás látszik rajta, tudom, hogy himlőhelyek. A tiéd kétszer olyan vastag, mint az enyém, a csuklód jókora csontjai durván kapcsolódnak össze, de ekkor hirtelen eszembe jut, hogy a kezem a szám elé kell tennem, ahogy tanítottad, hogy ne tudjanak kiszökni rajta a gondolataim. Közelebb hajolsz, minden erőmet összeszedem, hogy ne lökjelek el. - Szerinted miért ennyire más a karunk? - kérdezed. - Az enyém szebb. - Lányos karod van, Georgie. - Az baj? - Igen. - Meggörbíted az izmaidat a bőröd alatt, amitől mozog a húsod. Borzalmas látvány. - Az én karom olyan emberé, aki csinál valamit. Egész héten a földet ástam Cheltenham mellett egy római kori villa maradványainál, és teljesen kimerültem, de mindennap a szabadban dolgoztam, mozogtam. - Szünetet tartasz, lassan, tetőtől talpig végigmérsz. - Szerintem neked is tornáznod kellene. - Mindennap tornázom - magyarázom. - Ahogy a többiek is. Mindennap fél órát, vasárnaponként egy egészet. 118

Felhorkantasz. Nem tudom, mit jelent, de hozzá mosolyogsz is. Nem kedves a mosolyod. - Kiterelnek mindnyájatokat a kertbe, és körbe-körbe csoszogtok, még csak nem is futtok, nehogy elessetek, nem ugráltok, nem labdáztok. Semmi olyasmi, amitől kicsit is felgyorsulna a szívverésetek. - Honnan tudod? - Láttalak. - A kertben? - Igen. A koszos hajadra bámulok. Meztelennek érzem magam. Kémkedtél utánam. - Tehát. - Talpra ugrasz. - Mostantól rendszeresen fogunk tornázni. Csupa csont és bőr vagy, sápadt, akár a szellemek. - Csupa csont és bőr? Ez nem igaz, Tim. Van szívem, tüdőm, vesém meg... - Ez csak olyan mondás. Nem kell szó szerint venni. - De hát hazugság! Megint sóhajtasz. - Foglalkozzunk inkább a tornával! Ne nézz már ilyen szerencsétlenül! Nézd, mit hoztam neked! Felemeled a kabátodat a padlóról. Alatta két tornászbuzogány hever. Majdnem olyan hosszúak, mint a karom, a sima, díszes fa az egyik végén kidudorodik. Átadsz nekem egyet. Könnyebbnek hittem, de amikor látom, hogy széles nyolcasokat írsz le vele magad előtt, óvatosan lemásolom a mozdulataidat, vigyázok, nehogy nekiüssem valaminek. A vérem felforrósodik az ereimben, a karomba erő száll. Életemben először érzek erőt magamban.

119

14. fejezet

MONTY CHAMFORD NEM ÁLLHATTA a bizonytalanságot. Ingerlékeny lett tőle. Ő az egyértelmű dolgokat szerette. Most pedig éppen egy csendes zsákutcába fordult be, és fogalma sem volt róla, milyen lesz ma Nell. Ő és a szellembarátai ugyanis bizonytalansággal kereskedtek, méghozzá annyi élvezettel, hogy teljesen az őrületbe kergették vele Montyt. Ráadásul Nellt nyilván szórakoztatja, hogy őt kétségek között tartja. A telefonban Monty azt mondta, hogy a mai napon az ő szabályai szerint játsszanak, csak visszafogottan, de Nellnél sosem lehet tudni, fene a szatén turbánját. Madame Anastasia szeretett játszani. Nell apró előkertjét, ahol Monty leparkolta a Rollst, annyira fojtogatták a gyomok, hogy a férfi erős késztetést érzett egy kis gyomlálásra. Kiugrott a kocsiból, mire a fényáteresztő függönyök megrándultak, mielőtt azonban kinyithatta volna az utasa ajtaját, Miss Kenton kiszállt, és megindult egyenesen a bejárati kapu felé. Montynak tetszett az öltözködése: a bő, hullámzó felöltője meg az erős színek művészies benyomást kölcsönöztek neki. A kissé férfias stílusú, trilbyre emlékeztető, félrecsapott kalapja eltakarta hullámos, szőke hajának puha fürtjeit. Semmi kétség, a kötelesség hajtja. - Drága hölgyem, mennyire örülök, hogy találkoztunk! - Női hang lebegett feléjük üdvözlően. Monty pislogott, de sikerült köhögésbe fordítania a kitörő röhögését. Nell megfogadta a tanácsát: csak visszafogottan. Ilyennek még sosem látta. A bejárati ajtó mögül lepett elő, hosszú tweedszoknyát viselt és barna, kézzel kötött kardigánt, mely egyáltalán nem takarta telt alakját, hozzá pedig nehéz bakancsot. Csak a torkára nehezedő gyöngyökből áradt némi homályos ragyogás, rejtett titkokról és szebb időkről 120

meséltek. A haját sűrű loknikba sütötte, és szarukeretes szemüveget vett fel. Szemüveg? Monty tudta, hogy Nell negyvenkilenc éves, de ma hatvannak is elment volna. Úgy nézett ki, mint azok a vénlánynak maradt nagynénik, akikből minden családban találni egyet: megbízható, őszinte, amolyan unalmas könyvmoly típus. Jaj, Nell, gonosz Nell, most aztán önmagadon is túltettél! Minden szavadat el fogja hinni. Monty előrelépett. - Miss Kenton, engedje meg, hogy bemutassam Madame Anastasiát! A két nő töprengve méregette egymást, aztán kezet fogtak. - Jöjjön be, kedvesem, a melegre! - hívta be őket Nell, és a vastag zoknijában, mely egy hajszálnyit nagynak tűnt, előredübögve mutatta az utat. Monty nem tudta elnyomni a mosolyát, mikor beléptek a nappaliba. Eltűntek a drámai hatású lila anyagdarabok, melyek általában a kanapét és a széket takarták, ahogy a csilingelő csengettyűk és a szétszórt kristályok is. Most horgolt asztalkendők hevertek mindenfelé, Nell valahonnan még szobanövényt is szerzett, egy kukoricalevelet, a kalitkában kanári duzzogott, a sarokban pedig régi szarvasfej, melynek a fülein már megtelepedett a moha. Vajon honnan vehette mindezt? Egy röpke pillanatra elkapta Nell tekintetét, és Miss Kenton háta mögött annyit tátogott neki: „Tökéletes.” A két nő leült egymással szemben, a fiatalabbik a portréfestők figyelmével fürkészte az idősebb arcát. Monty azon töprengett, vajon mi lehet a munkája. Talán a gyógyászat területén dolgozik. Vagy az is lehet, hogy a rendőrséggel áll kapcsolatban. Megborzongott a gondolattól. Miss Kenton kék szeme mindent precízen részeire bontott, mintha képes lenne az emberek bőre alá látni, pontosan tudná, milyen színű vér folyik az ereikben, vagy milyen alakú gondolatok honolnak a fejükben. Monty nekidőlt a zongorának, nem akaródzott leülnie. Miss Kenton mozdulatlanul, figyelmesen ült, kezét az ölében nyugtatta. A délutáni nap fénye átsütött a fehér függönyökön, bearanyozva a haját. 121

Megvárta, amíg Nell befejezi a sertepertélést, aztán egyenesen nekiszegezte a kérdést. - Tud nekem segíteni? Madame Anastasia, az öcsém tíz napja eltűnt, miután részt vett az ön egyik szeánszán. - Nahát, csakugyan? - Ismeri az öcsémet, Timothy Kentont? Nell oldalra biccentette a fejét, sötét, mélabús szemébe anyáskodó tekintet költözött. Megérintette az egyik lokniját. - Nem, drágám, nem nagyon. Nem igazán ismerem őt, de azt hiszem, az utunk keresztezte egymást a fátyolnak ezen az oldalán, mivel mindketten... - Tehát ismeri? Határozottan állítja, hogy az ügyfele volt? - Jobban szeretem a keresőtárs szót használni. Együtt próbálunk behatolni a sötétségbe, hangot adunk a szellemeknek, akik bár eltávoztak az élők közül, üzenetet akarnak átadni a szeretteiknek ezen a törékeny földön. Nell a vasárnapi iskolák tanítóinak hangján beszélt, gyengéden, de megingathatatlan meggyőződéssel. Szép munka, drága Nell! - Kérem, mesélje el, mi történt azon az estén. Timothy kijött a sodrából? Mikor ment el? Egyedül távozott, vagy másokkal? - Drágám, sosem vagyunk egyedül, a szellemek mindig a közelünkben lebegnek, de az emberek gyakran nem vesznek tudomást róluk. Miss Kenton halk, feszült hangot hallatott. - Úgy értem, másik emberrel. Ne piszkáld fel, Nell! Hints neki egy morzsát! Nell, ijesztő módon, mintha olvasott volna a gondolataiban. - Az öccse egyedül jött - felelte a látogatónak. - De úgy tűnt, voltak ismerősei a körünkben megjelent többi kereső között. - Hogy hívják őket? Nell hölgyekhez nem illő horkantást hallatott. így adott hangot a rosszallásának, ha felingerelték. 122

- Ej, ugyan, ifjú hölgy, azt nem mondhatom meg! - Nell üdvözült mosolyt préselt ki magából. - Aki belép a szeánszaimra, teljes titoktartásban részesül. Ezt nem törhetem meg. Ezt mindig megígérem a szenvedő lelkeknek, amikor felkeresnek engem. - Madame Anastasia, az öcsém eltűnt! Tudnom kell, hol van! A segítségét kérem. Olyan segélykérőén ejtette ki ezeket a szavakat, hogy Nell megingott, kiesett a nyájaskodó szerepéből. Az aprócska szoba hirtelen még kisebbnek tűnt, mintha mozgás támadt volna a zsúfolt térben. A fenébe Nellel meg a szellembarátaival! Monty csapott párat a levegőbe, hátha az egyikük túl közel merészkedett hozzá. Nell úgy gondolta, ő mindent tud, amit a halálról tudni lehet, és ebben senki nem ingathatja meg, Monty azonban az életben hitt, és nem érdekelte a porhintés. Monty, szinte már bosszúsan, előrelépett. - Felelj már! Nell dühödt pillantást vetett rá. - Csak egy nevet mondok - adta meg magát durcásan. - Mr. Scott is jelen volt. - Mr. Scott - ismételte Miss Kenton, de Monty felé fordult, nem Nell fele. - Az meg ki? Monty ügyet sem vetett a kérdésére. - Mondd el neki, mi történt a szeánszon! Miss Kenton kék szeme egy pillanatra kikerekedett, majd óvakodva összeszűkült. Monty rájött, hogy ez a nő cseppet sem bízik benne. Miért is tenné? Ekkor azonban Nellre fordította a figyelmét, és Monty érezte, hogy minden erejével igyekszik kiszűrni az igazságot a médium szavaiból. Az igazság azonban változékony jószág, Nell pedig zseniálisan tudta saját kedvére tálalni, megfűszerezve a suttogó hangokkal, melyek egész álló nap zaklatták.

123

- Mesélje el, mi történt a szeánszon! - kérte Jessie, s a kezét nyitott tenyérrel lefelé rátette az előtte lévő kisasztalra, mintha arra készülne, hogy lecsapjon Nell szavaira, mihelyst azok előbukkannak. Nell behunyta a szemét, mélyen, hörögve szívta be a levegőt. Csend támadt. Meg az óra sem tiktakolt a kandallón. Nem recsegtek a vén deszkák. Az üvegtáblákon nem sziszegett a szél. Éppolyan üres volt ez a csend, mint Monty bankszámlája. Türelmesen várt, megszokta már Nell bogarait, a fiatal nő azonban gyors pillantást vetett rá, sütött belőle a nyugtalanság. Még a végén lenyomja a kezét Nell torkán, és kiráncigálja belőle a szavakat, ha magától nem adja elő őket. Monty figyelmeztetően megköszörülte a torkát. - A szellemvezetőmön keresztül idősebb férfi látogatott meg - mormolta Nell azonnal. Most másképp csengett a hangja, fiatalosabban és kedvesebben. - Az ön testvérével, Timothy Kentonnal akart beszélni, de... - nagyra nyitotta a szemét, és a szemközt ülő fiatal nőre bámult - ... ő hallani sem akart róla. Az öccse megszakította a kapcsolatot. Éreztem az öreg fájdalmát, olyan éles volt, mint a kígyó foga, hallottam a könnyeit patakzani. Miss Kentonnak egy izma sem rándult. - Folytassa! Mi történt? - Az már a köd homályába vész, drágám. Halljuk már, Nell! - Az öccse bosszús lett. Ideges. Megtörte a kört, széttépte a kapcsolatot, és az ajtóhoz tántorgott. - Beteg volt? - Nem. Szerintem megijedt. Miss Kenton levegő után kapott. - Mitől? - Attól, amit a fejében hallott, amit a szellemek mondtak neki. Újra csend tolakodott a terembe, ezúttal azonban keserű csend. Engesztelhetetlen. 124

Na és, Nell, mi van még? Madame Anastasia előrehajolt, kezét a másik nő kezére fektette az asztalon, odafogta. - Szeretné, ha a fátyol mögött keresném az öccsét? - Nem! - kiáltotta a lány vad dühvel. - Timothy nem halt meg. - Van önnél valami, ami az övé? Valami, amit foghatnék, miközben... - Nem! - Elkapta a kezét. Nell vállat vont. Kezdett a másik idegeire menni, felzaklatta őt. Elég! Monty fel-alá járkált a zongora előtt. - Meséld el Miss Kentonnak, mi történt utána! - javasolta. - Láttad utána a hölgy öccsét? Nell arca felizzott. Megrázta a fejét. - Hallani viszont hallottam. Odakint az előszobában fennhangon panaszkodott, hogy nem ezt várta, hogy... - habozott. Egy pillanatra Monty megijedt, hogy elfelejtette a szövegét, Nell azonban meggyőző szomorúsággal folytatta. - Azt kiáltotta, hogy hazamegy. - Ön hallotta Timothyt, Sir Montague? Az előszobában? - Nem, nem hallottam. Volt annyi eszem, hogy bezártam magam a jó meleg konyhába. Kérdezze csak meg Coriolanust! A nő szempillái egy pillanatra bizonytalanul megrebbentek. - Aztán hallottam, hogy a kocsibehajtóról elindul egy autó - bizonygatta Nell -, elment. Hogy őszinte legyek, ifjú hölgy, örültem neki, hogy gyorsan távozott. Tönkretette a szeánszomat. Nem tett jót a hírnevemnek. Mindjárt jobb, Nell. Sokkal jobb. - Nem nézte meg, mi van vele? - kérdezte Miss Kenton. - Hogy jól vane? - Nem. Meg kellett nyugtatnom a többi keresőt. A szellemek ráadásul egyre jajgattak a házban, a fülembe sikítottak, alig bírtam elviselni. Véget kellett vetnem a szeánsznak. - Sajnálkozva mondta, mintha fizikai fájdalmat okozott volna neki. 125

- Mind elmentek? - Igen. - Mennyivel később, mint az öcsém? - Nagyjából fél órával, azt hiszem, fél tizenegy körül. - És ez a Mr. Scott. Ő is elment? - Igen, persze. - Hol találom meg? Nell behunyta a szemét, nem volt hajlandó válaszolni. Monty nézte, ahogy Miss Kenton arcára csendes makacsság ült ki. Nem fog elmenni. Monty csendesen felsóhajtott bosszúságában, de odasétált, és leült Nell mellé a kanapéra. - Miss Kenton, én ismerem ezt a Dr. Scottot. - Látta, amint a nő arca reménykedve felderül, egy pillanatra még a kétségeit is elfelejtette. - Az évnek ebben a szakában mindig Northumberlandben tölti a hétvégét, megtölti fajdkakasokkal a zsákját, de hétfő éjszakára visszatér a klubjába. - Megadná a címét? - Jobbat mondok. Elviszem hozzá reggelizni kedden, és bemutatom neki. A hálás mosolytól azonban, amit Miss Kentontól kapott, nem enyhült a csomó a gyomrában. Még szorosabb lett. - RENDKÍVÜLI ELŐADÁST TARTOTTAK nekem Madame Anastasiával. - Kérem? - Monty oldalra kapta a fejét, hogy lássa Miss Kentont. A nő egyenesen előrenézett, az utat fürkészte a szélvédőn át. - Ön és Madame Anastasia. - Hogy érti ezt? - Általában milyen? Gondolom, színpadiasabb és kiszámíthatatlanabb. Az ő ötlete volt vagy az öné, hogy eljátssza nekem a megbízható anyafigurát? Feltételezem, a megnyugtatásomra találták ki.

126

Monty éles szúrást érzett az egyik bordája alatt: a kudarc nyilallását. Nem különösebben törődött vele. - Figyeljen rám, Miss Kenton! Csak szerettük volna, ha tudja, hogy az öccse önszántából hagyta el a házamat, és ebben a pillanatban valószínűleg az egyik londoni hotelban kávézik egy bájos ifjú hölgy társaságában. A fiatalemberek általában ezért szoktak eltűnni. Szünetet tartott, oldalra pillantott útitársnője profiljára, de nem olvasott ki belőle semmit. - Hogy jött rá, hogy színjáték volt? Pokoli jól csinálta! - Apróságokból. - Miss Kenton vállat vont. - A cipője túl nagy volt. A szoknyájára, amit nyilván úgy kért kölcsön, kutyaszőr tapadt. A kanapé sárgásbarna anyaga túlságosan újnak tűnt, mintha általában le lenne takarva valamilyen anyaggal vagy pléddel. Gondolom, valami színesebbel. Ráadásul folyton megérintette a haját, azt hiszem, általában nem ilyen a frizurája. És persze a szemüveg. - Mi van a szemüveggel? - A lencséje síküveg volt. Montyból kitört a nevetés. - Sherlock Holmes sem végezhetett volna jobb munkát! Kiváló megfigyelő, Miss Kenton! Le vagyok nyűgözve. Miss Kenton most mosolyodott el először azóta, hogy kilépett a házból. Na, nem szélesen, inkább csak úgy magának, mégis az látszott belőle, hogy ő is hús-vér ember. Nem pusztán vérszagot kapott kopó. MONTY ELTEKERTE A KORMÁNYT, és ráfordult Chamford udvarának kocsibehajtójára. Mint mindig, a szíve most is örömmel dobbant meg. Az ég elszürkült, és a komor felhők sora esővel fenyegetett, de az öreg ház látványa még így is szíven ütötte. Átkozott ház. Néha a pokolba kívánta. Úgy a markában tartotta, akár egy satu. Elszakította róla a tekintetét, és a dombra felfelé menet rálépett a gázra, inkább a komor ábrázatú lányt figyelte a balján. A hazaút nagy részén 127

hallgattak, Monty vezetés közben azon töprengett, mihez kezdjen az alsó, keleti mezővel. Mr. Grainger, az intéző erősködött, hogy ezen a télen megint el fogja árasztani a víz, ha nem fektet le gyorsan pár csövet. Ekkor azonban feltűnt neki, hogy Miss Kenton arca mennyire sápadt, a két kezét pedig szorosan ökölbe szorítja az ölében. - Nagyon szeretheti - mondta hirtelen Monty - ezt a maga öccsét. A lány felé fordult, kék szeme megtelt valamiféle sötét érzelemmel, amit Monty nem tudott megfejteni, de mikor megszólalt, a hangja nyugodtan, higgadtan csengett. - Maga is nagyon szeretheti - visszhangozta Monty szavait - ezt a maga házát. Hogy erre képes érte. Hogy erre képes érte. Hirtelen újra érezte, ahogy Timothy Kenton ernyedt teste a vállára nehezedik, majd miközben tolja a talicskán az esőben, és a fiú aranyló hajfürtjei sötét csomókká gubancolódnak. - Igen - felelte Monty könnyedén. - Igen, túlságosan is szeretem ezt az én birtokomat. HALVÁNYODOTT A FÉNY. A NAP az utolsó darabkáit is átadta, mielőtt elnyelte volna az éjszaka. Jessie az ablak mellett ült, rajzolt, hagyta, hadd gondolkozzon helyette a ceruza, a csalódottság súlya azonban a mellkasára nehezedett. Ki vagy te? A félig megformált arc rámeredt a papírról, de nem válaszolt. A ceruza minden egyes vonásával erősebb lett a jelenléte a szobában. Tetszik, ahogy udvariasan lehajtod a fejed, ha velem beszélsz. Tetszik, ahogy hatalmas kezeiddel a kormányt markolod, mintha jó barátok lennétek. Felvázolt egy fület, szépen a fejnek simítva, meg egy hajtincset a magas homlok elé. Nem tetszik, ahogy hazudsz nekem. Nem tetszik, ahogy az én átverésemre szövetkezel másokkal. 128

A ceruzája hevenyészve árnyékot satírozott az arccsont és a szemek alá. Behorpasztotta. A szemével volt a legtöbb baja: fürkésző, mégis óvatos. Visszafogott, de barátságos. Két embert rejtett. Valamit titkol előle. Ki vagy te? Milyen szerepet játszol ebben az ügyben? - Ki ez? Lakótársának hangja meglepte Jessie-t, visszarángatta a valóságba. Mindig ez történt vele, ha rajzolt: egy másik világba került, egy alternatív valóságba, és kellett hozzá egy perc meg egy nagy levegő, hogy visszakerüljön Putneybe, a lakásába. - Sir Montague Chamford akar lenni. - Aha! Tetszik a mosolya. - Tabitha a rajz fölé hajolt, egyik ujját végigfuttatta a széles szájon, az ajkak telt vonalán, melyek arra biztatták az embert, hogy velük együtt nevesse ki ezt a világot. - Nagyon sokféle mosolya van - mormolta Jessie. Tabitha megbökte, elmozdítva a rajzoló karját. - Túl sokat látsz bele, Jess. Csak egy kedves ember, aki kedvesen viselkedik. - Gondolod? - Igen. Valószínűleg csak segíteni akar. Az ő fajtáját így nevelték, hogy megmentse a nehéz helyzetbe került hölgyeket. Fénylő páncélzatú lovagok, meg hasonló marhaságok, az összes felmenője fehér paripákon lovagolt. Igaz ez? Tényleg ezt teszed? Tabitha arrébb ment, ellentmondást nem tűrő morgással ereszkedett bele az egyik fotelbe. - Én legalábbis így gondolom. Elcsendesedett, a szoba sarkaiba félhomály gyűlt. Jessie a rajz fölött merengett, próbált többet megtudni erről a férfiról a sűrű szemöldök makrancos rendezetlenségéből meg a hosszú áll visszafogottságából, de hallotta, amint a barátnője felsóhajt. Azonnal félretette az írómappát és a ceruzát, töltött a konyhában egy pohár vörösbort, odavitte Tabithának, 129

aki elégedett mormolással döntötte le. Behunyta a szemét, de nem szólt semmit. Jessie a fotel karfájára ült. - Mi az, angyalom? Mi bánt? Tabitha a szabad kezével beletúrt sűrű fekete hajába, mintha a gondolatait is kibogozhatná. Jessie közelebb hajolt. - Összekaptatok Nathannal? Nathan a banda egyik tagja volt. Ő és Tabitha mindig veszekedtek valami miatt. - Nem. - Boldogtalanul vállat vont. - Jaj, Jess, egyszerűen csak néha nem bírom elviselni magam! Utálok a saját bőrömben lenni! - Csak hogy tudd - közölte Jessie határozottan -, én viszont bírlak, Tabitha Mornay. Beletelt egy egész percbe is, míg a barátnője szeme egy hajszálnyit kinyílt. - Lerajzolsz? - suttogta. - Reméltem, hogy megkérsz rá - hazudta Jessie mosolyogva. Fárasztó napja volt. Hozta az írómappát, és félredobta az iménti vázlatát, miközben az ifjú zenész dekoratívan elhelyezkedett a széken, a ruháját lecsúsztatta az egyik vállán, lábát kinyújtotta a karfa felett, hosszú haja féloldalasan hullott alá, mint valami tintazuhatag. Jessie hozzálátott a rajzoláshoz. Tabitha ágya alatt már így is hevert egy halom ceruzával és szénnel rajzolt portré, melyeket Jessie a lakótársáról készített az évek folyamán; ez is csak a poros kupacban végzi majd. Mintha Tabitha attól félne, hogy a képek nélkül megszűnik létezni. Hogy elfelejti, ki is ő valójában. Ez történhetett Timmel is? Elment volna a saját szabad akaratából, elfelejtve, ki ő, nem törődve azzal, hogy mások aggódni fognak miatta? Szabad vagy, Tim? Megszabadultál tőlünk. Tényleg ezt akarod?

130

Jessie rápillantott annak az embernek a képére, aki „kedves” volt ma vele, ám hirtelen eszébe jutott valami, és megborzongatta. Egy veszedelmes gondolat. Mi lenne, ha... hagyta a gondolatot szétterjedni a fejében... ha fogná a ceruzáját, és átsatírozná vele az egész vázlatot, befedné vastag, szürke grafitréteggel, amíg a képmás már lélegezni sem tud, akkor vajon Sir Montague is megszűnne létezni? Ahogy annak idején Georgie?

131

15. fejezet

JESSIE KORÁN ÉRKEZETT. NEKI AZONBAN ez tökéletesen megfelelt. A pontatlanságot nem neki találták ki. Ezt az apjától örökölte, és bár azt ő is beismerte, hogy nem ez a férfi legmegnyerőbb tulajdonsága, valahogy magából sem tudta volna kiirtani. A Cockington Club előtt sétálgatott a járdán, várta, hogy Sir Montague felbukkanjon. Elképzelte, amint Chamford ura sietve beszáguld az autójával a városba, késve indul, aztán dugóba keveredik Hammersmithnél, de vidám közönnyel hallgatja arany zsebórájának tiktakolását. Valószínűleg az is az apjáé lehetett. A Mall sugárút környéke csendes volt ezen a korai órán, az itt lakók ilyenkor még mindig a rizses halukat eszegetik, és a The Times cikkei között szemezgetnek. A sugárúton kecses, krémszínű épületek és tarka platánfák sorakoztak, a járdaköveket aranysárgára színeződött levelek fedték be, eltompították a léptek hangjait. Elgördült mellette a Harrods kézbesítő teherkocsija, a Cockington Club lépcsőjén pedig cilinderespofaszakállas férfi vonult le a sétapálcáját lengetve. A szemközti járdán kutyát sétáltató leányzó sietett végig. Az ég nem bírta eldönteni, hogy aznapra rózsaszínbe vagy szürkébe öltözzön, így mindkét színt magára öltötte. A levegőben a szokásos koromíz érződött, Jessie fogai csikorogtak tőle. Mindkét irányban végigmérte az utcát, azt kívánta, hogy öltsön végre testet a kísérője. Megérkezésekor az ajtónálló atyaian tájékoztatta, hogy hölgyek a klub megszentelt kapuin csak férfitársaságban léphetnek be, így a járdán hűsölt, meghiúsult a kísérlete, hogy túljárjon Sir Montague eszén. Jessie fejben számolta a másodperceket. Folyton az járt az eszében, hogy minden elvesztegetett perc létfontosságú lehet Tim számára. 132

Valahol egy templom órája nyolcat ütött. - Reggeli? Remélem, farkaséhes. Jessie megpördült. A klub bejáratának legfelső lépcsőjén Sir Montague Chamford állt, odabentről lépett ki. Kifogástalanul festett elegáns, hajszálcsíkos öltönyében és mellényében, a frissen nyírt, olajozott barna hajával, az óralánca keresztüllógott a mellkasán, fekete cipője pedig úgy csillogott, akár az üveg. Nem az a Sir Montague volt, akivel Jessie előző nap a kocsiban beszélgetett, vagy akit pár napja bokáig süllyedve talált a sárban. Ma még a mosolya is csiszolt és elegáns volt. Jessie gyomrát összeszorította a félelem. Ez nem az a férfi, akit könnyen sarokba lehet szorítani. Kezet nyújtott Sir Montague-nak. - Jó reggelt! A férfi határozottan megszorította, de egy kicsit tovább fogta a kezét a kelleténél, mintha az erejét latolgatná. Jessie-nek az a rettenetes érzése támadt, hogy a férfi már egy ideje figyelte, ahogy a lépcső előtt ácsorog, és ezzel valami rejtélyes módon előnyt szerzett vele szemben. - Dr. Scott itt van? - kérdezte azonnal. - Ó, igen. Jöjjön, csatlakozzon hozzánk! Hozzánk? Dr. Scott és Sir Montague már eldiskurálgattak ma reggel a pirítósuk és kávéjuk felett? Jessie követte őt a klubba a sötét, tölgyfával borított falak és bőr karosszékek között, még a méhviasz illata sem tudta elnyomni az épület kárpitjából szivárgó állott dohányszagot. Jessie-nek azonban tetszett a csend, a termeket átjáró nyugalom. Amikor belépett a hatalmas reggelizőterembe, csak halkan mormoló férfihangokat és a finom porcelán csengését lehetett hallani. Megértette, miért járnak ide ezek az emberek a mellényükben, a szivarjaikkal meg a művelet-végrehajtási szabályaikkal. - Miss Kenton, engedje meg, hogy bemutassam Dr. Scottot!

133

Az egyik asztal mellől köpcös férfi ugrott talpra, kihúzta a szalvétája sarkát a kikeményített gallérja mögül, és udvariasan fejet hajtott. Testi adottságai ellenére kellemes megjelenésű ember volt, és azonnal bizalmat keltett a figyelmével és az ápoltságával. Jessie könnyen el tudta képzelni orvosként, ahogy eloszlatja a páciense félelmeit. Finom, ezüstös haját tökéletesen egyenes vonalban választotta ketté, kilátszott alóla a rózsás fejbőre, a fehér kecskeszakálla emlékezetesebbé tette nyájas arcvonásait. Az orcái kivörösödtek, mintha éles szél csípte volna meg az ingoványon, ahol fajdra vadászott. Vagy talán egy konyakkal többet ivott a kelleténél az előző este. Kezet rázott Jessie-vel, és barátságos mosoly kíséretében hellyel kínálta, a sajátja mellett álló szék felé intett. - Tehát ön az az ifjú hölgy, aki elvesztette az öccsét. Vagyis akinek az öccse eltűnt - jelentette ki a fejét csóválva. - Milyen rendkívüli eset! Jessie érezte, hogy megkönnyebbülés árad szét a mellkasában. Végre valaki „rendkívülinek” tartja az esetet, nem olyasminek, amit a fiatalemberek természetszerűleg tesznek, ha a kedvük úgy hozza! Dr. Scottra mosolygott. - Igen. Csakugyan rendkívüli. - Bizonyára aggódik. - Igen. Ezért kell beszélnem Önnel. Dr. Scott félretolta a tányérját a rántottája maradékával, mire rögvest megjelent mellette a pincér. Jessie nem kért reggelit. - Csak egy kávét, kérem. - Visszafordult Dr. Scotthoz. - Ön ugye ott volt az öcsémmel a Chamford-udvarban a szeánszon? - Igen. A szeme sem rebbent, nem kapta el a tekintetét. Egyáltalán nem érezte kínosnak, hogy Madame Anastasia keresői közé tartozott. - Elmondaná, mi történt? - Természetesen. - Ujjaival dobolt a friss, fehér vászon asztalterítőn, a gondolatait rendezgette. - Körben ültünk, összeért a kezünk. Madame 134

Anastasiával az ifjú szellemvezetőjén keresztül kapcsolatba lépett egy idősebb úr, aki a fiát kereste. A szokásos pislákoló gyertyafény és kopogás után kiderült, hogy a fia neve K betűvel kezdődik. - Kenton? - Jessie jeges simítást érzett a gerincén. - Nos, ez volt a legkülönösebb. Az öccse mintha meg lett volna győződve, hogy a K valami Kingsley névre utalt. - Kingsley? - Ismeri Kingsleyt? Jessie megdöbbenve dőlt hátra. Ez lett volna Tim megszállottságának a hátterében? Őrült hajsza Kingsley apja után? - Jól van, Miss Kenton? Ezt a vele szemben ülő Sir Montague kérdezte csendesen. Earl Grey teát kortyolgatott, és cigarettázott, a füstön keresztül figyelte Jessie-t. A lány még sosem látta cigarettázni, lehet, hogy ez a londoni szokása volt. - Igen, persze. - Pedig cseppet sem volt jól. - Kingsley Sir Arthur Conan Doyle fia volt - mesélte. - Meghalt a Nagy Háborúban, minekutána Sir Arthur azt állította, hogy folyamatos kapcsolatban áll a szellemével. - Nem írt Conan Doyle könyvet a spiritizmusról? - érdeklődött Sir Montague. - De. Lelkes híve volt, és mindig esküdözött, hogy miután ő maga is „átkelt”, kapcsolatba fog lépni az élőkkel. Már majdnem három éve, hogy meghalt, és sokan állítják, hogy rendszeresen beszélgetnek vele. - De nem Madame Anastasia - mutatott rá Sir Montague. Jessie nem felelt. Inkább körbenézett a teremben. Ő volt az egyetlen nő. Az asztaloknál öltönyös-nyakkendős férfiak ültek, teljesen megfosztva a termet a színektől. Az ablaknál felismerte Ramsay MacDonald koalíciós kormányának egyik miniszterét, épp mély beszélgetésbe merült egy pocakos férfiúval, akinek úgy meggörnyedt a válla, mintha a világ minden baját ő hordozta volna, a kezében már ezen a korai órán is kövér szivar lógott. Talán bankár. Vagy újságszerkesztő. Jessie látta maga előtt, hogy egész Londonban ilyen férfiak gyülekeznek ehhez 135

hasonló termekben, és olyan döntéseket hoznak, amelyekre később a parlament rányomja a pecsétjét. De hol vannak a nők? - Timothy beszélt önnel? - kérdezte Jessie, visszafordulva Dr. Scotthoz. - Igen, kedvesem, beszélt. - A doktor széles mozdulattal tárta szét a karját, majdnem felborította az asztalon álló tejeskancsót. - Mikor mindnyájunkat összekapcsolt az erő köre, éreztem benne a feszültséget. Remegett a keze. Jessie megpróbálta elképzelni, érezni akarta, amit Tim érzett. Csakhogy csúfos kudarcot vallott. Hogy lehetett Tim ennyire hiszékeny? - Mit mondott? - Különös dolgot motyogott. Azt mormolta halkan, hogy ez nehezebb, mint a mászás. - Mászás?! Dr. Scott láthatóan kellemetlenül érezte magát, amiért Jessie így kifakadt a csendes teremben. - Az öccse pontosan a következőt mondta: „Ez sokkal pocsékabb, mint a holnapi mászás lesz!” - Milyen mászás? Hisz ennek semmi értelme. Mit akarhatna megmászni? - Jessie határozott mozdulattal kapta fel a csészéjét, belekortyolt a kávéjába. - Minden kórházat felhívtam Londonban közölte csendesen. - Nem tudnak róla. - Az legalább jó hír - jegyezte meg Sir Montague, és elnyomta a cigarettáját. - Beszélt a rendőrséggel? - kérdezte Dr. Scott. Az ujjaival a kecskeszakállába túrt, s elmélyülten simogatta. - Az apám igen. Nem mutattak érdeklődést. - Talán igazuk van - válaszolta Sir Montague. - De talán tévednek! - csattant fel Jessie. Sir Montague felvonta a szemöldökét. - Elnézést kérek, de szerintem a rendőrségnek jobban kellene foglalkozni az üggyel - tette hozzá Jessie udvariasan. 136

- Természetesen érthető, hogy így gondolkozik. De próbálja meg jó jelnek tekinteni, hogy a rendőrök tapasztalatból úgy hiszik, az öccse egészségesen elő fog kerülni! - Remélem, igaza van. Sir Montague letette a teáscsészéjét, és dr Scott felé fordult. - Nem említette véletlenül, hol és mit akar megmászni? - Nem. Micsoda pokoli balszerencse, nem gondolod, öregem? Jessie-nek hirtelen az a zavarba ejtő érzése támadt, hogy ez a találkozó egyikük számára sem hoz semmi jót. - Hallott bármi zajt, amit az öcsém azután keltett, hogy elhagyta a termet? Dr. Scott összevonta a szemöldökét. - Azt hiszem, hallottam, amint valaki elhajt, de ez minden. - Az előszobából semmit? - Semmit. - Mi történt utána a teremben? - Az emberek idegesek lettek. A médium láthatóan és érthetően bosszankodott. Megpróbálta folytatni, de nem sikerült. - A többi kereső különösnek találta az öcsém viselkedését? - Természetesen. Az egyik fiatalember azt mondta, hogy más szeánszokon is találkozott már a testvérével, de még sosem viselkedett így. - Tudja, hogy hívták azt a fiatalembert? - Nem, nem láttam sem azóta, sem előtte. Jessie rádöbbent, mennyire segítőkész vele ez az idegen, és hogy milyen türelmes. - Drága hölgyem, ha továbbra is így bámul engem, menten sütőtökké változom, vagy valami hasonló ocsmánysággá! Jessie csak pislogott. Némán ült, bambán lesett maga elé, mint akinek elment az esze. Az arcába futott a vér. - Elnézést kérek, Dr. Scott. Azon gondolkodtam, amit mondott. 137

- Sajnálom, hogy nem segíthetek többet. Most pedig - kirázta a szalvétáját - engedje meg, hogy elcsábítsam egy kis kiváló narancslekvárra! Tudja, a klub saját készítése. Csend támadt. Sir Montague éberen, figyelmesen hajolt előre. - Bármennyire is fáj, úgy hiszem, Miss Kenton csalódott bennünk. Ebből elég. Jessie hirtelen talpra ugrott, mindkét férfi döbbenten meredt rá. - Ugye nem hagy minket magunkra, Miss Kenton? - mondta Dr. Scott. - Attól tartok, mennem kell dolgozni. Köszönöm a segítségüket, és hogy időt szántak rám. Hagyom, hogy nyugodtan élvezzék tovább a reggelijüket. - Dr. Scottra mosolygott, és kezet nyújtott neki. Meglepetésére Dr. Scott a két tenyerébe fogta a kezét, és megszorította. Szinte magához láncolta. A tekintete végigmérte az arcát, a haját, a sápadt szürke gyapjúruháját az ezüstös gyöngygombokkal és élénk narancssárga gallérral. - Most én szeretnék kérdezni - mondta -, ha megengedi. Jessie bólintott, érezte a férfi ujjaiból áradó erőt. - Az édesapja meghalt? - Nem, jó egészségnek örvend, Kentben él. - Akkor Ön szerint miért gondolhatta az öccse, hogy a szeánszon megjelent szellem az ő halott apja? Ez eddig eszébe sem jutott. - Timet örökbe fogadták. - Kisebbfajta árulásnak érezte, hogy ennyi mindent felfed egy idegen előtt. - Tehát az igazi apját keresi? Jessie-t megborzongatta a gondolat. - Nem - felelte. - Sosem említett ilyesmit. Újabb kényelmetlen csend támadt, a terem halk neszei mintha felerősödtek volna. - Még valami - mondta halkan Dr. Scott -, van még valami, amit nem értek. Épp mielőtt láthattuk volna a csodálatos Madame Anastasia 138

pompás belépőjét aznap este, az öccse behunyt szemmel ült az asztal mellett, és öt nevet motyogott. Elhallgatott. - Milyen neveket? - kérdezte Jessie. - Oldacre, Presbury, Von Bork, Ferguson. És Saltire. Jelentenek valamit Önnek ezek a nevek? - Még mindig a kezei között tartotta Jessie kezét. - Nem. - Ártatlanul állta a férfi tekintetét. - Nem, semmit. De most már mennem kell. Köszönöm, hogy segített, Dr. Scott. A férfi feszélyezetten állt egy pillanatig, aztán összeszedte magát, udvariasan Jessie-re mosolygott, és elengedte a kezét. - Sok sikert kívánok ennek az ön Timjének a megtalálásához, Miss Kenton! Tudassa velem a dolgok alakulását! Itt a klubban mindig hagyhat üzenetet. - Köszönöm, úgy lesz. Elfordult, hogy Sir Montague-tól is elbúcsúzzon, ő azonban már talpra is ugrott, és elindult az asztal mellől. - Lekísérem a metróba - mondta. ODAKINT FALEVELEK KAVAROGTAK a St. James tér járdáján, mint megannyi nyirkos kéz tapadtak a bokájához. Jessie gyorsan, a fejét leszegve gyalogolt, csapongtak a gondolatai. Valaki hazudik Semmi nem stimmelt. Miért hinné Tim azt, hogy Sir Arthur Conan Doyle a fiát keresi a földön, mikor nagyon jól tudja, hogy Kingsley réges-rég halott? És mit akarhatott megmászni? Miért mormolná félhangosan Sherlock Holmes-történetek szereplőinek a nevét, mint valami varázsigét? Oldacre, Presbury, Von Bork, Ferguson és Saltire... Hogy magához hívja Conan Doyle szellemét? Aztán pedig látható kínban elvánszorgott, majd elhajtott a kocsijával. Semmi értelme nem volt, bárhogy forgatta is. - Miss Kenton? 139

Felemelte a fejét. Lefelé haladtak a széles lépcsősoron a Mall sugárútra, az égen szürke, nehéz felhők sorakoztak. Mintha lenyomták volna Jessie-t, bezárták volna a gondolatait a koponyájába, meglepődve észlelte újra maga mellett a magas alakot. Olyan hirtelen torpant meg, hogy a kísérője elhaladt mellette, és kénytelen volt pár lépést hátrálni, hogy újra egymás mellett haladhassanak. Jessie-t megint megdöbbentette, mennyire más lett itt Londonban, egész lényéből olyan elegancia áradt, mint az öltönyéből. - Sir Montague... - Kérem, nevezzen Montynak. Az a Sir mindig csak útban van. Gyengéden elmosolyodott. - Mint az esernyők. Jessie elfordította a tekintetét a férfitól a Mall sugárút nyüzsgése felé, mintha a taxik és buszok látványa, oldalukon a marhahúskivonat hirdetéseivel, visszarángathatná az elméjét az élet normál menete fele, mellyel már öt napja elvesztette a kapcsolatot. - Monty, mi volt ez odabent? - Hogy érti ezt? Jessie keményen a kísérőjére tekintett, akiben volt annyi érzés, hogy nem tettetett tovább értetlenséget. - Miss Kenton, mi csak segíteni próbáltunk. Nem akarjuk becsapni. Biztosíthatom Dr. Scott szavahihetőségéről. Teljesen őszintén mondta el, ami az öccsével történt. - Halkan beszélt, Jessie-nek nagyon kellett hegyeznie a fülét, hogy meghallja a város harsány ritmusának zajai felett. - Miért hazudna? Mi előnye származna belőle? Jessie közelebb lépett, mint ahogyan az illem engedte volna. - És maga, Monty, maga őszinte velem? - kérdezte komolyan. Magának milyen előnye származik ebből? Monty válasz helyett megfogta a kezét, és áthúzta a karján, hogy a lány belekaroljon, majd újra elindult lefelé a lépcsőn, Jessie kénytelen volt vele tartani. Meg kellett nyújtani a lépteit, hogy ne maradjon le. - Látom, milyen sokat jelent önnek a testvére. 140

Fogalmad sincs róla, milyen sokat jelent nekem a testvérem. Fogalmad sincs róla, hogy Timothy eltűnése nekem olyan, mintha egy részem veszett volna el. Továbbsétáltak a Trafalgar térre vezető árkádsor felé, Monty még mindig fogva tartotta a kezét. - Őszinte vagyok önnel, Miss Kenton, kérem, ne kételkedjen bennem. Ha mégis olyan... - az ujjait az ég felé rebbentette - ...kétesnek tűnik ez az egész, az azért van, mert rám nehezedik a szeánszok felelősségének a súlya. Ezért volt az a komédiázás Madame Anastasiával. Már bánom... A hangja elhalt. Jessie odafordult felé, szemét a férfi vékony arcára szegezte, a hegyes sziklákra emlékeztető csontokra, érezte, hogy most valami sokkal komolyabb fog kitörni belőle. Ekkor azonban ráncok gyülekeztek a férfi homlokán, éber lett, mint a vadászkutya, a figyelmét valami mozgás vonta magára az előttük magasodó Admirális-boltív mögül. Zajok szűrődtek át a hatalmas köveken. Erős hangok. Kiáltozás. Valahonnan hirtelen rideg reccsenés hallatszott, mintha csont tört volna ketté. Jessie szíve a torkában dobogott a rémülettől.

141

16. fejezet

MONTY ÉREZTE A VÉR SZAGÁT. Érezte a félelmet, olyan sűrű volt, mint a disznózsír. A fejük fölötti tér felől érkezett a széllel és a kiáltozásokkal. Még erősebben szorította magához a lány karját. - Ideje volna tán visszavonulni? - javasolta, próbált könnyedén viselkedni. - Hisz a bátrak legjobb fegyvere az óvatosság, meg hasonló marhaságok. Nem gondolja? Látta a lány szemében a csalódottság éles felvillanását, és tudta, mire gondol. Ez volna az a férfi, akinek az ősei félelmet nem ismerve vágtattak a csatába, az óvatosságot a vágtázó lovuk patái alá vetették? Visszavonulni? Ez a szó biztosan nem szerepelt a szótárukban. Ettől függetlenül megismételte, ezúttal határozottabban. - Vissza kellene vonulnunk! Nyilvánvaló volt, mi lehet az oka annak, hogy a Trafalgar téri Nemzeti Galéria méltóságteljes oszlopai előtt épp ma vér és félelem csordogál. Neki pedig több esze van annál, semhogy belekeveredjen. Mégis érezte Miss Kenton vibráló megvetését, mintha hajszálvékony korbács hegye harapna a bőrébe, az arcába futott a vér. Miss Kenton továbbsétált. - Mi lehet az? - kérdezte. - Mi folyik itt? - Valamiféle tüntetés, a hangokból ítélve. - Hát persze! A felvonulók. Ma érkeznek meg Londonba, hogy a rászorultsági vizsgálat ellen tiltakozzanak. Biztosan hallott róla, ezrével jöttek ide északról és Walesből, hogy kiadják a haragjukat. Petíciót nyújtanak be egymillió aláírással, hogy... - Tudom. Esélyük sincs a szerencsétleneknek. Miss Kenton előresietett, maga után húzta Montyt. 142

- Egy okkal több, hogy biztassuk őket, és erőt öntsünk beléjük az útjuk során! A jó ég tudja, mekkora szükségük van rá! - Nem, Miss Kenton! - Monty visszarántotta. Miss Kenton megpróbált kiszabadulni, de a férfi erősen fogta a karját. Érezte, hogy a lány szívverése egyre hevesebb. - A Hyde Parkban tartott gyülekező után jönnek erre - folytatta nyugodtan -, az érzelmek biztosan magasra csaptak. Nem volna bölcs dolog odamenni. A rendőrség... - Ugyan már, még magában is lehetne ennyi együttérzés! Meg kell mutatnunk a rendőrségnek, hogy amit Ramsay MacDonald kormánya a munkanélküliekkel csinál, az elfogadhatatlan. Vissza kell vonnia... A zaj hallatán megtorpant. Úgy hangzott, mintha hullámok csapnának végig a kavicsos tengerparton, harsány, idegenszerű hang volt ez a levelekkel borított, Buckingham-palotához vezető főútvonalon. Az árkádsor mögül érkezett. - Lovak! Erre vágtatnak! - kiáltotta Monty. Azonnal futásnak eredtek, kirohantak a Trafalgar térre, ám az előttük feltáruló látványtól földbe gyökerezett a lábuk. Mindenfelé öldöklés folyt, a Trafalgar csatatérré változott. Jóságos Isten, London szíve felhasadt! A rendőrség főfelügyelőjének bizonyára elment az esze. Több száz férfi rohangált nehéz csizmában, vékony kabátban és rémült tekintettel, dühösen kiabálva. Átrohantak a nyílt tereken, belesimultak a Nelson-emlékoszlopnál őrködő négy kőoroszlán talapzatába. Monty hallotta a kiáltozásukat, a tér remegett szánalmas jajveszékelésüktől, a fejük fölött megriadt galambok hulláma kavargott. Elérhető távolságon belül mindenhez fémrudak csapódtak; mindenből fegyver lett, amit össze lehetett zúzni. Padkakövek és üvegek szelték át a levegőt, miközben felnőtt férfiak dobták el a plakátjukat, és vetették magukat a szökőkútba. Mindenki menekülni próbált. Kétségbeesetten próbálták kikerülni a sötét rendőrségi egyenruhák baljós sorfalát, mely a tér egyik sarkától a 143

másikig tartott. Monty szíve zakatolt a dühtől, mikor a rendőrség lovai újra meg újra rátámadtak a gyalogosokra, a patáik megcsúsztak, szikrát vetettek a köveken. Záporoztak a dorongütések, a rendőrök tömör fabotja csontokra vadászott, lecsaptak az emberek fejére és hátára, bezúzták a vállukat és mellkasukat. A férfiak úgy sikoltoztak a rémülettől, mint a malacok, mikor szilánkosra tört a könyökük. Visszataszító jelenet volt. Hogy képes Sir John Gilmour, a belügyminiszter jóváhagyni ilyesmit? Hetvenezer rendőrt vetettek be Londonban a felvonulók megtörésére. Monty gyomra felkavarodott, szégyellte magát. Szégyenkezett NagyBritannia miatt, az átkozott kormányuk miatt, a kegyetlen törvények miatt. Hosszú esőkabátot viselő férfit pillantott még, aki még ellenállt, gyalogosan támadt az egyik rendőrre, leütötte a fejéről a sisakját, gyűlölettől eltorzult arccal kért segítséget a többi tüntetőtől. A kék egyenruhák azonban bekerítették, földre döntötték, elvonszolták a St. Martin in the Fields-templomnál álló rabszállítókhoz. Monty és társnője az árkádsor kőoszlopának vetette a hátát, mikor újabb férfi rohant feléjük. Farudat szorított a kezében, a tábláján piros betűkkel az állt: VÉDJÜK MEG SZOVJET OROSZORSZÁGOT! Csak egy pillantást vetett Monty öltönyére és cipőjére, majd hátralendítette a plakátját, és egyenesen Monty fejét célozta meg vele. Ő könnyedén kikerülte - évekig volt az iskola bokszbajnoka -, Miss Kentont is magával húzta, majd kicsavarta a táblát a férfi kezéből. A fa csúszott a vértől. Kinek a vére lehet? A tábla tulajdonosa eltűnt a tömegben. - Rohadt kommunista! - kiáltott utána Monty, de a hangját elnyelte a csatazaj. Aggódott a mellette álló Miss Kentonért. A nő szeme elsötétült kínjában, a keze remegett megmerevedett teste mellett, bár azt Monty nem is sejtette, hogy vajon a döbbenet, a harag vagy a rémület váltotta ki belőle ezt a reakciót. Azonban nem ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy kiderítse. 144

A táblát felirattal lefelé a földre dobta. - Ki innen! Vissza a Mall felé! - sürgette. - Fusson! Ebben a pillanatban azonban egy kéz nyúlt ki a mellettük elrohanó alakok kavalkádjából, és kapta el Miss Kenton vállát. Monty ellökte. - Jessie! Mi a csudát keresel itt? Jessie. Tehát így hívják. Mint a csodálatos Jessica Mitfordot 7, akivel előző hónapban ebédelt. - Archie! A nő átkarolta a madárijesztő formájú fiatalembert, és alaposan szemügyre vette az arcát. Archie munkásruhát vett fel, vöröses fürtjein vászonsapka lógott bizonytalanul, a hideg szél ellenére is izzadt. Az arccsontja szinte kilátszott feszes bőre alól. Úgy nézett ki, mint egy munkás, a szaga is olyan volt, Monty azonban rögtön tudta, hogy ez csak álca. Ez a tudat volt az, nem az ereiben pumpáló adrenalin, amitől hirtelen hevesebben kezdett verni a szíve. Érezte, hogy Jessie kedveli ezt az embert. - Archie, mi történt? Gyorsan, gyere velünk! - Erősen meghúzta a fiatalember ingujját, ő azonban egy tapodtat sem mozdult. - Az a szemét Trenchard! A rohadék ránk küldte a nyavalyás kopóit! Lord Trenchard a londoni rendőrség főkapitánya volt, kemény és kérlelhetetlen elme. Monty látta Archie szemében a fékevesztettséget, a pupillái mint óriási lyukak sötétlettek az arcában. - Mintha patkányok volnánk, akiket ki kell irtani! Az állán kékes horzsolás lüktetett, koponyájából vékony patakban csordogált a vér. A kezében fél téglát markolt. Az egyenetlen felére vér tapadt. - El kell vinnem innen Miss Kentont - közölte Monty sürgetve, de Archie még mindig nem mozdult. Ő nem fogja elhagyni a teret. Monty

7

Angol író, újságíró, polgárjogi aktivista.

145

felismerte a kínzó, csillapíthatatlan harci kedvet, ami régen őt is oly sokszor a hatalmába kerítette. Amíg tönkre nem tette az életét. - Nem mi voltunk. - Archie a fejét rázta. - Mi békés felvonulást akartunk. - És a petíció? Mi van az egymillió aláírással? - kérdezte Jessie gyorsan. Szorosan fogta a barátját, mintha nem merné elengedni. - Ellopták tőlünk! - Archie rózsaszín göböt köpött a földre. - Azok a rohadt rendőrök elvették a Charing Crossnál, egyszerűen elkobozták! Kinyújtotta a karját a tüntetők felé, akik egyre özönlöttek a térre, és még mindig a munkásmozgalom plakátjait forgatták. Ez már zendülés. Százezer londoni munkás jött ki, hogy minket bátorítson, de nézd meg, mi lett belőle! A szocializmus árulója, ez a MacDonald, eladta a lelkét a tory ördögnek, és... Tőlük tíz méterre egy szemüveges, fehér hajú, dühödt arcú férfi próbált vitatkozni az egyik rendőrtiszttel, aki épp hátracsavarta az egyik hórihorgas fiatal karját. Csakhogy már elkésett a szavakkal, süket fülekre talált. A levegőben erőszak lüktetett. Ez lett az egyetlen érték a téren. A rendőr olyan erővel vágott az idős férfi torkára a botjával, hogy az öreg a gallérját markolászva térdre esett. - Davies! - üvöltötte Archie. Belevetette magát a tömegbe, utat tört magának az öreg felé. Monty látta, amint Archie teljes erőből a rendőr arcába lendíti az öklét, csakhogy nagyon rosszul időzített, mert ebben a pillanatban erősítés érkezett: egyenruhások friss falanxa tört be a Trafalgar térre. Hárman is észrevették Archie támadását, és azonnal nekiugrottak, botütések záporoztak rá, megtörten borult a földre. - Ne! Ne! - sikított Jessie. A pokolba az egésszel! Monty félrerúgta a lábánál heverő behorpadt sisakot. Ez nem az ő csatája. Nem az ő birtokának a munkásai, nem is a falujának a lakói. Ezek az emberek semmit nem jelentenek neki, egyáltalán nem tartozik értük felelősséggel. Így is épp elég súly nyomja 146

a vállát, erre tessék... Jessie fehér arcára pillantott, aki egyenesen Archie felé indult. Monty elkapta a karját, és a falnak nyomta. - Maradjon! Itt! - tátogta, és minden bölcsességét félredobva belevetette magát a forrongó tülekedésbe. Addig lökdösődött, taszigált és tolakodott, míg végül eljutott Archie-hoz, aki összegömbölyödve hevert a földön, a kezét az arcába nyomta. Az inge és haja bohócjelmezre emlékeztetett a beleragadt vértől. Monty a tehetetlen test fölé hajolt, és a vállára emelte, mint az ormótlan krumplis zsákokat a birtokán, miközben halkan átkozódott. Szidta Archie és Ramsay MacDonald ostobaságát, de legfőképp a sajátját. Ömlött az ajkairól a dühös káromkodás, ennek az ereje tartotta lábon még akkor is, amikor egy rendőr botja lecsapott a karjára, és elzsibbasztotta. Ő csak ment tovább. A ló okozta a vesztét. Egészen közel jött hozzá, aztán megrémült és felágaskodott. A fémpatkója Monty tarkójának vágódott, földre terítve a férfit. Francba. Csak lábakat látott maga körül, és mintha vörös krikettlabdák villództak volna előtte, de persze ez lehetetlen. Úgy érezte, az agya egyre nő a fejében, mintha valami idegen test volna, de azért még sikerült összegömbölyödve földre fektetnie az emberszabású terhét. Ideje eltűnni innen. Épp térdre kecmergett, mikor az első ütés a hátába csapódott. Felnyögött. Mintha valami felrobbant volna a lapockái között. Amikor ismét feltornázta magát bizonytalan lábaira, a térdei mintha zabkásává őrlődtek volna. Megingott. Az a benyomása támadt, hogy Nelson admirális emlékoszlopa mindjárt maga alá temeti. Hirtelen vékonyka vállak csusszantak a karja alá, ettől a világ is kevésbé pörgött körülötte. Monty pislogott, csontfehér arcot és gubancos aranyhajat látott maga előtt. A tekintetébe tüzes kék szempár kapcsolódott. - El ne essen nekem! - rendelkezett Jessie. - Kapaszkodjon belém! Monty bólintott. Hiba volt. Újabb tíz hosszú másodpercbe telt, míg megtalálta a lány szemét. Együttes erővel Monty erős vállára emelték 147

Archie öntudatlan alakját, és az árkádsor felé botorkáltak. Csakhogy egy rendőr megelőzte őket. Az arca vöröslött, nehezen szedte a levegőt, apró szeme izgatottan csillogott. Fiatal volt és kezelhetetlen. Monty nem érdekelte, ahogy Archie ernyedt teste sem, Jessie-t viszont sóváran mustrálgatta. - El az útból, biztos úr! - parancsolta Monty a legjobb Sir Montague Chamford-os hangján, mire a rendőr félreállt, önkéntelenül engedelmeskedett a tekintélynek. Ahogy azonban elhaladtak mellette, a botot tartó keze nem tudott ellenállni a kísértésnek. Lecsapott. Monty látta, amint a fa Jessie halántékának ütődik, hallotta a fájdalom tompa visszaverődését, a lány zihálását. Jessie térde megbicsaklott. Monty a társnője köré fonta szabad karját, hogy támogassa, a jobb lábával viszont kirúgott, telibe találta a rendőr sípcsontját a térdkalácsa alatt. Az egyenruhás felsikoltott és összegörnyedt, átkarolta a fájó lábát, így az arca épp megfelelő mélységbe került ahhoz, hogy Monty térde állcsúcson kapja. A rendőr az oldalára esett a járdán. Monty erősebb fogást keresett a két társán. - Menjünk innen, mielőtt felébred! Jessie felemelte a fejét, megpróbált ránézni. A válla remegett, a szeme fénytelenül meredt előre, de azért igyekezett mosolyogni. Monty szerette érte. - Köszönöm - mormolta Jessie. - Mi maga? Valami sárkányölő Szent György? Monty komoran felnevetett, majd megindult a társaival a Mall sugárút felé. - Igen, valami olyasmi.

148

17. fejezet

Georgie ANGLIA, 1928

KOPOGSZ. KINYITOM AZ AJTÓT, ott állsz mögötte széles mosollyal az arcodon, a hajadat a szokásosnál rövidebbre nyírattad. A pulzusom már a látásodtól is felgyorsul, mintha a te energikus szíved pumpálná mindkettőnk vérét. Így is érzem magam: a hét hat napján sápadt, áttetsző szellem vagyok, de szombatonként ember leszek. Észreveszem, milyen magas vagy. - Boldog születésnapot, Georgie! - Születésnapom van? - Igen. Ma van a nagy nap. - Még sosem ünnepeltük meg. - Igen, de ma huszonegy éves lettél. Mindened mozog: a kezed, a vállad, az aranyszín szemöldököd, és félek, hogy meg fogsz érinteni, de nem teszed. Ismersz engem. Jól ismersz. - Ma - mondod - ki kell jönnöd a csigaházadból. - Ezt nem értem. Rám mosolyogsz olyan arccal, amitől odabent olvadt karamellának érzem magam, és azt feleled: - Tudom, drága Georgie. De a mai napot csak élvezzük! Se te, se én nem tanulunk semmit a születésnapodon, rendben? Bólintok. Megtanítottad, hogy ezt kell felelnem az olyan kijelentésekre, amik úgy végződnek, hogy „rendben?”

149

- Nézd csak, milyen ajándékot hoztam neked! Aprócska dobozra számítok rózsaszín szalaggal, mint ahogy a könyveimben szokott lenni. Te azonban megint kilépsz a folyosóra, és betolsz két karosszéket a szobámba, bár alig férnek be az ajtón. Sosem láttam még ilyen székeket. Olyan ívesek, mint a fürdőkád vége, tejes tea színű selymes, sápadt fából készült, az ülésük pedig elefántcsontszín bőr. Megérintem. Olyan puhák, mint a nyelvem. Még életemben nem láttam ilyen szép tárgyakat. - A legújabb divat - mondod. - Art decónak hívják. Juharfából készült. Tetszik? - Igen. - Akkor mosolyogj! Mosolygok, de nem őszintén. Igazából sírni szeretnék, mert annyira gyönyörűek. Érzem, hogy a könnyek bekúsznak a szemhéjam mögé. Az egyik karosszék ülőkéje felé intesz. - Próbáld ki! Beleülök, a szívem hevesen ver, megsimogatom a vajpuha borítást ott, ahová a kezem esik, az ujjaim bizseregnek az izgatottságtól. Meghatódtam. - Milyen? - kérdezed. - Ez a legkényelmetlenebb szék, amiben valaha is ültem. A háta túl egyenes, az ülése túl hosszú. De én nem bánom. Csendben ücsörgők benne, beborít a szépsége. Beletelik pár percbe, mire rájövök, hogy valami nincs rendben. Nem tudom, mi az. Nem tudom, miért. Csak azt tudom, hogy nem beszélsz. Csak ülsz és vársz. - Az ég szerelmére, Georgie, muszáj volt ezt mondanod? Nagyon sok időmbe és fáradságomba került, mire megszereztem őket, nem is beszélve a nyaralásra szánt pénzemről, amit kemény munkával kerestem! Legalább... - Elhallgatsz, lassan, odafigyelve szívod be a levegőt. - Ha ki akarsz kerülni innen, akkor meg kell tanulnod 150

megszűrni a szavaidat. Mikor régi romokat tárunk fel, szitát használunk, hogy megszabaduljunk a homoktól, a földtől meg a mindenféle szeméttől, amire nincs szükségünk. Csak az értékes darabokat tartjuk meg. Ki kell dobnod a szemetet a gondolataid közül. Ki kell szűrnöd őket. Próbáld újra! Végigfutok a tőled kapott listán, ami a nagy, üvöltő csendbe van felírva a fejemben. 1. Jól vagyok, köszönöm. És te? 2. Nem akarsz leülni? 3. Köszönöm. 4. Köszönöm, nem. 5. Örülök, hogy látlak. 6. Milyen szép időnk van ma! 7. Miben segíthetek? 8. Megkínálhatlak egy csésze teával? 9. Jól nézel ki. 10. Sajnálom, de nem értem. Nem akartalak megsérteni. Pánikba esem, mert dühös vagy. Nem tudom, melyiket válasszam. Rád nézek. Aztán a székekre. - Nem ülsz le? - mondom. Leülsz. Várod a folytatást. Az ágy szélére helyezkedem. - Milyen szép időnk van ma! Kinézel az ablakon. Esik. A mondatlista összemosódik a fejemben, mint az eső az ablaküvegen. Egymásba botlanak, összeolvadnak azzal, amit az imént mondtál: Ha ki akarsz kerülni innen. Ez a lehetőség olyan távoli nekem, mint a Földnek a Nap, százötvenmillió kilométer, és éppen olyan ijesztő is, te mégis az ölembe dobtad. Beleég a húsomba, a szívem egyre tágul a 151

mellkasomban, már alig kapok tőle levegőt. Próbálom viszonzásképp megkeresni a megfelelő szavakat. - Nem ülsz le? - javaslom. Nem, nem. Ez nem lesz jó. Már ülsz. Összehúzod a szemöldököd. Kezd elfogyni a levegőm. - Georgie, az ég szerelmére, nem tudnád...? Újabb mondatot hadarok el a listáról. - Jól vagyok, köszönöm. És te? Összeszorítod a szádat. Végre eszembe jut az útmutatásod, amit újra meg újra elismételtél: Ne ess pánikba! Lélegezz! Ha kétségeid vannak, dobd be a tízes számút! Ezt kék tollal húztam alá a fejemben. És az ég szerelmére, MOSOLYOGJ! Lélegezni nem tudok, de mosolyogni igen. - Sajnálom, de nem értem. Nem akartalak megsérteni. Megmerevedsz. Nem tudom, mi a baj. Nem nagyon értem az arcokat. Látom, ahogy a kikerekedett szemed összeszűkül, a felfelé kunkorodó ajkad lekonyul, vonalak szántják fel a homlokod, de fogalmam sincs, mit jelent. El tudom olvasni a görög és a latin betűket, meg az ókori egyiptomiakat is, de az arcokból nem tudok olvasni. Nem tudom, hogy meglepetés vagy bosszúság. Egyszer hoztál nekem húsz fényképet, amik arcokat ábrázoltak, és mindegyik alá odaírtad, mit fejeznek ki: boldogságot vagy szomorúságot, haragot vagy zavarodottságot, meglepetést vagy csalódást, unalmat vagy érdeklődést. Négy héten át vizsgáztattál belőle, míg minden alkalommal el nem találtam mindet. Megtanítottad, hogy az emberek íriszének mérete megváltozik, ha hazudnak. Csakhogy igazi emberekkel sokkal nehezebb. Az arcod mellé akarom tartani a fényképeket, hogy összehasonlíthassam velük. A fiókomhoz megyek, és kiveszem őket, de te rám kiabálsz. Kemény, kegyetlen szavakat használsz, még sosem hallottam őket tőled. Befogom a fülem, 152

mert annyira fáj a fejem. Ez nem jó, nagyon nem jó. Nincs igazad. Az elmém megtelik vörös köddel, a mellkasom elmerül benne. De a mocskos, csatornafekete szavak egyre csak ömlenek rám a szádból. - Szűrd meg a szavaidat! - üvöltöm rád. - Szűrd ki a szemét gondolataidat, Timothy! Elhallgatsz. Rám meredsz, a szemed úgy kikerekedik, mint a narancs. A szád tátva marad. Erre emlékszem a fényképekről, azt jelenti: döbbenet. Az ajkaid közül hangok szöknek ki, először morgásnak hangzik, aztán nevetésbe fordul, végül annyira hahotázol, hogy leesel a szép, kényelmetlen székről a padlóra. Egyre csak nevetsz. Az ablakhoz sétálok, kinézek a gyepre. Semmit nem értek.

153

18. fejezet

JESSIE FELRIADT. A SZÍVE ÖSSZEVISSZA kalimpált a mellkasában, a bőre égett. Azt álmodta, hogy egy falka csaholó kopó elől menekül meztelenül a Piccadillyn, vele szemben pedig Dr. Scott áll vadászpuskával a kezében. Tudta, hogy csak akkor menekülhet meg, ha átrepül a tető felett, de nem tudott elrugaszkodni a talajtól. Jessie nagyokat pislogott, csak most jött rá, hogy teljesen felöltözve hever a saját lakása kanapéján, ráadásul valaki takaróba bugyolálta. Furcsa, mivel nem emlékezett rá, hogy került haza. Remegve, de megkönnyebbülten szívta be a levegőt, hagyta tisztulni az elméjét, aztán felült. Súlyos hiba volt. Az egész szoba forgott itt körülötte, a koponyája belső oldalán ezernyi apró kalapács csattogott. Ekkor kezdtek csak visszatérni az emlékei: kegyetlenkedés a Trafalgar téren, a lovak hatalmas, őrjöngő szeme, a fülében doboló kiáltozások és sikolyok. Archie! Szegény Archie... Hol lehet? Ledobta a takaróját, és már épp készült talpra kecmeregni, mikor észrevett valakit az ablak melletti karosszékben. Odakint sötét volt, a szoba egyik sarkában azonban halovány fényű asztali lámpa égett, mély, sötétkék árnyakat vetve a csendes alakra. - Archie? - lehelte Jessie. Még ki se mondta, máris tudta, hogy tévedett. Ennek a férfinak túl hosszú a lába, túl széles a válla. Mivel azonban kételkedett a saját gondolatmenete helyességében, alaposan szemügyre vette Sir Montague Chamfordot, közben pedig érezte, hogy felszakad benne valami, egy fájdalmas, meggyötört része, melyen keresztül beárad a hála ez iránt a szinte ismeretlen férfi iránt. Megmentette Archie-t, és őt is. Cserébe pedig alaposan helybenhagyták. Nem csoda, hogy eltörte a rendőr 154

térdkalácsát. Most, hogy belegondolt, inkább az lepte meg, hogy nem vette el a rendőr botját, és törte el vele a másik térdkalácsát is. Jessie lassan felállt, megvárta, míg a falak abbahagyják a kánkánozást, majd papucs nélkül, harisnyában lassan odatipegett a karosszékhez, hogy jobban szemügyre vehesse a benne ülő alakot. Monty aludt. A feje enyhén oldalra billent, egy barna hajtincs hullott a szeme elé, hatalmas kezét összefonta az ölében, mintha a hüvelykujjával játszana, és türelmesen várná, hogy Jessie felébredjen. A kandallón álló órára pillantott. Negyed három. Negyed három? Méghozzá hajnali? Hogy telt el a nap? És miért van itt Monty? Jessie furcsállta, de egyáltalán nem érezte fenyegetőnek a jelenlétét, pedig kettesben voltak a lakásában, igaz, biztosra vette, hogy Tabitha hamarosan hazaér. Érzett valamit ebben az emberben, valami tisztességeset, valami szentgyörgyöset. Amikor újra Monty felé fordult, és ránézett, összefüggéstelen képek villantak fel és kergették egymást rendszertelenül a lelki szemei előtt: kórházi nővérek, Archie a betegszállítón, egy orvos fényt csal a szemeibe, vér a taxiban, összehányja Monty nadrágját. Összehányta Monty nadrágját? Most már érezte is a szagát, a hányás émelyítő, édeskés bűzét. Elvörösödött az emléktől. A férfi kinyújtotta a lábát, keresztbe vetette a bokájánál. Jessie szerette volna lehúzni a szép öltönynadrágot, és beáztatni a kádban. Csakhogy akkor biztosan felébredne. A kabátját már levette, csak egy inget, mellényt és ezüstszínű nyakkendőt viselt, a ruhái eleganciáját azonban sötét foltok tették tönkre. Hosszú alvadt vércsíkok. Monty egymás mellé tette az eddig keresztbe vetett lábait, motyogott valamit álmában, a homlokát ráncolta, de nem ébredt fel. Jessie az árnyékban szemügyre vette határozott arcvonalait, sűrű szempilláit, a még álmában is eltökélten tartott száját. Miféle ember lehet? Milyen

155

hazugságok csúsztak ki a száján az osztálya bársonyos modora alá rejtve? Mennyire bízhat meg ebben a csendes, visszafogott arcban? A szobában mocorgás támadt. Jabez. Mikor azonban Jessie megsimogatta a bundáját, hányingere támadt. Bevetette magát a fürdőszobába, és felkapcsolta a villanyt. Hunyorognia kellett a hirtelen támadt fénytől, amikor pedig meglátta az arcát a mosdó feletti tükörben, elfintorodott. Ronda egy arc nézett vissza rá. Alig ismert rá Jessica Kentonra. A tükörképe olyan sápadt volt, mintha krétaporral kenték volna be, leszámítva a pocsék duzzanatot a bal halántékán, mely a fekete-lila foltjaival benyúlt egészen a homlokáig. Mintha valaki összefestette volna, míg ő aludt. A haja kész katasztrófa. Minden irányban vastag szőke tincsek álltak ki a fejéből, mintha menekülni próbálnak. Teljesen megértette őket. Ha tehette volna, ő is elmenekülne saját magától. A hajánál már csak a szemei festettek rosszabbul: teljesen kikerekedtek, sütött belőlük a gyanakvás. Ezek a szemek nem bíznak senkiben sem ma, sem máskor. Megijedt tőlük. Bűntudatos szemek voltak. Az ember sosem felejti el, és sosem bocsátja meg azt, ahogy gyermekkorából önmagára emlékszik. Gyorsan megnyitotta a hideg vizet. Megmerítette benne a bőrét, a száját, a szemét, le akarta mosni magáról a tükörben látott arcot, hátha másikat talál alatta. Átráncigálta a hajkefét a loboncán, és megmosta a fogát. Egyedül ezt szerette magában: a fehér, egyenes, vidám fogait. MONTY SZINTE ÉSZREVÉTLENÜL ÉBREDT fel. Egyik pillanatban még aludt, a másikban már ébren volt minden átmenet nélkül, pedig Jessie le sem vette róla a szemét. - Jó reggelt - szólalt meg halkan a székből. Nem moccant meg. - Jó reggelt, Monty. Sajog minden porcikája? - Nem jobban, mint magának, ha szabad ezt mondanom.

156

Egy pillanatra elhallgattak, és egy mosollyal nyugtázták a közös élményeiket. Jessie idegenszerűnek érezte a mosolyt az arcán, egyáltalán nem illett a fejében kavargó képekhez. - Mennyi az idő? - kérdezte Monty. - Reggel fél öt. - Elaludtam. - Biztosra veszem, hogy jót tett... és nem is volt elég. Aludjon még! Monty észrevette, hogy Jessie betakargatta, míg aludt, köszönetképp biccentett, de nem látszott, hogy újra el akarna szenderedni. - És maga? - kérdezte. - Hogy érzi magát? - Fejfájósan. De megmaradok. Ami viszont még fontosabb, hol van Archie? - A Szent György kórházban, a Hyde Park Corner utcában. - És hogy van? - Hogy őszinte legyek, ramatyul. De ő is megmarad. Felhívta a szüleit. - Mármint én? - Igen. - Az a fiú nagyon bátran viselkedett. - Jessie megpihentette a tekintetét Monty arcvonásain. - Ahogy maga is. Köszönöm. Monty felemelte a kezét, mintha falat képezne kettejük között, amivel elháríthatja a nő hálálkodását. - Ami ma a Trafalgar téren történt, az szégyen az egész nemzetre. Azonnal ki kell vizsgálni, és valakinek a fejét kell venni érte, lehetőleg Gilmourét. Mert ez... - Elharapta a szavait. - Ne is beszéljünk róla többet! Legalábbis most ne. - A szemében keménység és harag csillogott. - Ma estére elég borzalom van már a fejünkben. Ne fokozzuk tovább! - Hangjának szomorúsága felkavart valamit Jessie-ben. Montynak igaza volt. Ha beszélnek róla, Jessie megint rosszul lesz. - Mit csinál? - kérdezte Monty.

157

Jessie az asztalnál ült, a lámpa mellett. Már korábban levette az előző nap folyamán elrongyolódott kék ruháját, most gyapjúköntöst viselt a derekánál megkötve. - Olvasok - felelte. Monty nehézkesen felállt, a szék karfájára támaszkodva enyhítette a lábaira nehezedő súlyt, lassan kiegyenesedett, majd megindult a szoba túlsó végébe, Jessie-hez. Az arca ilyen közelségből szürkésnek és kimerültnek tűnt, a szeme viszont így is éberen cikázott. Jessie hirtelen késztetést érzett, hogy letakarja a karjával a megjegyzésekkel teli lapot, nehogy a férfi meglássa. - Mit olvas? Jessie egy szót sem szólt, mikor a vendége felvette a könyökénél heverő nyitott könyvet, és száraz mosollyal nyugtázta a címét. - Sherlock Holmes-történeteket, értem. Tényleg értette? Jessie nem tartotta valószínűnek. - Kér egy aszpirint? - kérdezte, hogy elterelje a figyelmet az asztalon heverő papírlapról. - Whisky jobb lenne. - Van egy üveggel a mosogató melletti konyhaszekrényben. Pohár a kenyértartó felett. - Nem fogja egyedül hagyni a férfit az asztal közelében. Monty habozott, de érezte Jessie ellenállását, így végül kisietett. - Akkor kiszolgálom magam - mondta. - Legyen szíves! - Jessie halványan elmosolyodott. - MAGYARÁZZA EL MÉG EGYSZER! - Monty a whiskyjét kortyolgatta. Jessie felsóhajtott. A vendége valójában nem azt akarta, hogy újra elmesélje az elméletét. Azt akarta, hogy mondja ki még egyszer hangosan, hogy maga is hallja, milyen nevetséges ez az egész.

158

A keze még mindig az előtte heverő papírlapokon matatott, átrendezte őket, az aljukra sormintát rajzolt. Megpróbált nyugodtan viselkedni, szilárdan állta Monty tekintetét. - Mondtam már. Az öt név, melyeket Dr. Scott szerint az öcsém a szeánszon motyogott: Oldacre, Presbury, Von Bork, Ferguson és Saltire. Azonnal felismertem őket. - De Dr. Scottnak azt mondta, hogy semmit nem jelentenek önnek! - Rendben, hazudtam. - Türelmetlenül vállat vont. - A Sherlock Holmes-történetekből valók, amiket gyerekkorunkban olvastunk. - Méghozzá rögeszmésen, ha jól sejtem. Jessie elengedte a megjegyzést a füle mellett. - Amíg maga aludt, én itt ücsörögtem, újraolvastam azt az öt történetet, amiben ezek a nevek felbukkannak. Csakhogy nem találtam semmilyen kapcsolatot Timmel. Oldacre az agyafúrt kőműves A norwoodi tűzesetben, Presbury A lopakodó professzor címszereplője. Von Bork a német ügynök Az utolsó meghajlásban, Ferguson a vérszívás áldozatául esett gyerek apja A sussexi vámpír esetében, Saltire pedig... - ...az internátusból szökött gyerek Az internátusban. Igen, persze, nem kétlem ennek az igazságát. Nyilván jól ismeri Conan Doyle-t. Nyugtalanul mocorgott a székében. - Ez azonban nem jelenti azt, hogy bármi logika volna ennek a szellemi kötéltáncnak az ugrásai mögött. Aggodalmasan vizsgálgatta a lány arcát. Jessie feje fájdalmasan lüktetett. Talán hibázott, mikor úgy döntött, hogy a bizalmába avatja ezt a férfit? Mi üthetett belé, hogy kikotyogta a gondolatait? Egyszerűen csak kibukott belőle, mikor a férfi üvegpoharat tett a könyökéhez, az alján jókora adag whiskyvel, és felé nyújtott egy köteg konyharuhába csomagolt jégkockát, amit a mélyhűtőből vett elő. - A fejére. - Jessie a halántékára nyomta a jeget, megérintette a haját, jólesően jegelte a fájdalom gyökerét. Ettől kitisztult a feje. Abban a pillanatban értette meg, hogyan kapcsolódnak össze a történetek Timmel. A megoldás pedig egyből ki is szaladt a száján. 159

- A Nílus. - Tessék? Rácsapott a papírokra, melyen felsorolta mind az öt elbeszélés összes szereplőjét, és felvázolta a létező összes lehetséges kapcsolódási pontjukat. - Ez hárompipás eset volt - mormolta mély hangon. Monty úgy bámult rá, mintha elment volna az esze, de egy szót sem szólt. Jessie már észrevette, hogy a Chamford-birtok ura mindig hagyott valamit kimondatlanul, amit a hallgatóságának kellett kitalálnia. Jessie a jeges batyut a homlokához nyomta, és lehajtotta a whiskyjét. Az adrenalin felelőtlenné tette. - Ez azt jelenti, hogy kemény dió Holmesnak - magyarázta. - Három pipára való dohányt kellett elszívnia ahhoz, hogy választ találjon a különösen nehéz kérdésekre. - Én csak cigarettát tudok felajánlani. Jessie megrázta a fejét, de azonnal meg is bánta. - A megoldás nem a szereplők nevében keresendő, hanem a történetek címében. Monty szeme sötéten csillogott a félhomályban. - Hallgatom. Így hát kifejtette. - Ha a címekről lehagyja a névelőt, és veszi az első szót, akkor marad a lopakodó, internátus, sussexi, norwoodi, utolsó. - És? - Nézze az első betűiket! - L. I. S. N. U. Semmit nem jelent. - Akkor rendezze át őket! - N. I. L. U. S. - Pontosan! Monty jelentőségteljesen hallgatott, dühödt arckifejezéssel vetette hátra magát a karosszékében. A füstölgése azonban nem ingathatta meg 160

Jessie meggyőződését. Most, ahogy a whiskyjét kortyolgatva ücsörgött a rávetülő árnyak alatt, Monty idegenné változott, már nem ugyanaz az ember volt, aki átkarolta a Mall sugárúton, aztán betakarta a kanapén. Ezt az embert nem ismerte. - Igenis, van értelme! - erősködött Jessie. - Tim régész, egyiptomi leletekkel dolgozik. Meggyőződésem, hogy a Nílushoz ment. Amint belecsobbantak a szavai a szoba tökéletes csendjébe, máris jelentéktelenné, valószerűtlenné zsugorodtak. Tartalmatlan, nevetséges megjegyzésekké. Monty azonban nem nevetett. Megdühödött, bár Jessie nem értette, miért. Sokáig hallgattak. Az elidegenedés egyre fokozódó érzését végül Jabez törte meg, mikor hirtelen előugrott az árnyékból, és a macskákra jellemző makacssággal felugrott Monty ölébe, hogy magára vonja a figyelmét. A feszültség valamelyest enyhült, mikor a férfi megsimogatta az állat hátát. - A betűkből az is kirakható, hogy SULIN - mutatott rá szelíden. - És az mit jelentene? - Fogalmam sincs. De éppúgy lehetséges. Újból csend támadt, ezúttal azonban Jessie türelmetlenül megszakította. - Azt hiszem, Tim üzenetet akart küldeni nekem. - Nem is volt ott! - Nyilván sejtette, hogy valami történni fog, én pedig keresni fogom. - Drága Miss Kenton, a legnagyobb tisztelettel azt kell mondjam, hogy szerintem a fejére mért ütés valahogy megzavarta az elméjét. Hangosan fújta ki a levegőt. - Az egész Sherlock Holmes-történet tévútra vezette, a tények és kitaláció összemosódott az elméjében. A hangja olyan volt, akár a szappanba rejtett üvegszilánkok: a felszínen illatos, de mélyebbre hatolva pengeéles. Jessie felpattant, hogy távozásra kérje fel a vendégét, ám a hirtelen mozdulattól megszédült, úgy érezte magát, mint akin átment a gőzhenger. Megingott. A szoba apró fénykörré törpült a mindent ellepő feketeségben.

161

Nem esett össze, mert két kéz megtartotta. Elmormolt szavakat is hallott, de messzire repültek, mint a száraz levelek, a talpa alatt zizegtek. Azon töprengett, hogy kerültek száraz levelek a szőnyegre. Jabez, mondta magában. Biztos ez a buta macska hozta be. Kinyújtotta a kezét, szeretettel megsimogatta. Neki bármit mondhat, ő nem fog szkeptikus morgással visszavágni. Újra megsimogatta, a kezét a meleg fejecskéjére szorította, és futólag eltöprengett, hová lett a bundája. JESSIE FELKELT. MEGINT A KANAPÉN feküdt. Még mindig sötét volt. Résnyire nyitott szemén keresztül végignézett a szobán, a fejét alig egy centire fordította csak el. Ezúttal senki nem ült a karosszékben. Megkönnyebbülten felsóhajtott, ugyanakkor bosszantó módon furcsa ürességet is érzett, pedig nagyon is emlékezett arra a gonosz megjegyzésre, hogy a fejében a tények összemosódtak a kitalációval. Érezte, hogy az arca kivörösödik, örült, hogy a vendége végre elment. Nagyon örült. Óvatosan megmozdította a fejét, hogy lássa, visszatér-e a gőzhenger, és kis híján leesett a kanapéról, mikor közvetlenül maga mellett bizonytalan körvonalú arcot talált. Pislogott, hátha akkor eltűnik, de nem így történt. Jessie felnyögött. - Cssss - mormolta Monty -, csak pihenjen! Jessie ostobának érezte magát. Monty ott ült a padlón a kanapé mellett, gyengéden mosolygott rá. Vajon mióta ül itt, és nézi, ahogy alszik? Ami még ennél is sokkalta rosszabb volt, Jessie a kezét szorongatta. Teljes erejéből belekapaszkodott. Megint felnyögött, és lehunyta a szemét. AMIKOR LEGKÖZELEBB FELÉBREDT, hangokat hallott. Halk, titkolózó suttogás szűrődött be a szobába a konyha felől. Felismerte a lakótársa rekedtes hangját, vagyis Tabitha hazajött a klubból. 162

Mit mondhat neki Monty? Talán arról mesél mindenkinek, aki csak meghallgatja, hogy szerinte Jessie agya megbuggyant? Aljas fráter! Máris megbánta, hogy megosztotta vele Tim kódolt üzenetének a megfejtését, már csak azon rágódott, hogy miért is avatta a bizalmába. Talán Montynak igaza volt; talán tényleg megbuggyant, hiszen ostoba módon megbízott benne. Most már nem vonhatja vissza a szavait. Már csak annyit tehet, hogy megszabadul tőle. Lassan, fokozatosan, centiről centire felemelkedett a kanapéról. Idáig megvolnánk. Odakint még mindig sötét volt, a feketeség beszivárgott a szobába a rosszul elhúzott függönyök mellett, Jessie nagy nehezen leküzdötte a kényszert, hogy megigazítsa őket. Inkább a bezárt konyhaajtó felé indult. Az útját különös, felvillanó szikrák állták el minduntalan, olyasmik, mint a vízen tükröződő karácsonyi fények, de azért eljutott az ajtóig, és kinyitotta. Éles fény csapott le rá, és hasított egyenesen a halántékába. A vékony csík egyik oldalán Monty és Tabitha állt, a szemük elkerekedett a csodálkozástól, mikor meglátták. Velük szemben egy férfi támaszkodott a mosogatóra. Jessie még a fejében zakatoló gőzhenger dacára is felismerte a hangját és az arcát: Dr. Easby volt az, az apja kenti orvosa. Mi a csudát kereshet itt Putneyben? - Mindenkinek jó reggelt! - köszönt Jessie élénken. - Mert gondolom, még mindig kora reggel van. Tabitha moccant meg elsőként. - Jessie, szívem, hála istennek! - átkarolta Jessie-t, magához szorította, amitől az egész konyha himbálózni kezdett. A barátnője válla felett Jessie látta, hogy Monty fürkészően nézi. A kezét a zsebébe dugta, egyik lábáról a másikra állt. Vajon most arra gondol, hogy Jessie ki fogja dobni? Mintha valami megváltozott volna rajta. Mintha a bőre legfelső rétege lehámlott volna róla, miközben Jessica aludt, az éleinél kissé kisebesedett. Kimerültnek tűnt, de olyan hangot hallatott, melyet Jessie halk nevetésnek vélt, az üdvözlés 163

hangjának. Ő azonban túl feszült volt ahhoz, hogy nevessen. Kibontakozott Tabitha öleléséből, és az apró helyiségben szorongó harmadik félhez fordult. - Dr. Easby, mi szél hozta erre? Kezet nyújtott az orvosnak, ám ő ahelyett, hogy megrázta volna, a pulzusára nyomta az ujjait, és szakmai szemmel figyelte Jessie arcát. Végtelenül komolynak tűnt, ez az általában joviális világfi most gyűrött öltönyt viselt csíkos mellénnyel, amit még az anyja kötött neki az előző évben, mielőtt meghalt agyhártyagyulladásban. A keze meleg és lágy tapintású volt, kedves, gyengéd mosolyát az orvosságokkal együtt osztogatta. Jessie apja végtelenül sokra tartotta. - Mi hozta Londonba? - ismételte Jessie a kérdését. - Ön. Az baj. Elég nagy baj - Megkértem Tabithát, hogy hívja fel a szüleit - közölte Monty. - Úgy gondoltuk, így lesz a legjobb - tette hozzá Tabitha. Jessie nem is sejtette, hogy megváltozott az arckifejezése, de Monty gyors válaszából ítélve valószínűleg így történt. - Túl sokáig aludt, Miss Kenton. Aggódtunk. Jessie visszahúzta a kezét. - Reggel van, nem igaz? - Tekintetét a sötét ablaküvegre emelte. Keleten épp csak egy vékonyka napsugár tört elő. - Igen, kedvesem, reggel van - nyugtatgatta Easby -, csakhogy csütörtök reggel. Több mint huszonnégy órát aludt, és az apja úgy gondolta, hogy az lesz a legjobb, ha felutazom, és megnézem, hogy van. Emlékszik, hogy ütést kapott a fejére? Jessie hátrálni kezdett az ajtó felé. - Jól vagyok - A gondolat, hogy mások cipelgették, miközben ő aludt, túl borzalmas volt, végig sem merte gondolni. - Én most bemegyek a szobámba, és...

164

- Ugyan, ugyan, kedvesem - vágott közbe Dr. Easby halk, mézesmázos hangon -, pihennie kell. Adtam magának valamit, amitől majd megnyugszik, amitől majd átjut ezen a megrázkódtatáson... - Tökéletesen nyugodt vagyok. Megállította a kezét, mely minduntalan a köpenyébe dörgölőzött. - Ezt örömmel hallom. - A doktor melegen elmosolyodott. Egy pillanatra elhallgatott, de mindenki tudta, hogy még nem végzett. Kinyújtotta a kezét tenyerével felfelé, ahogy az ideges lovaknak szoktak almát kínálni. - Vegye ezt el! Hátha szükség lesz rá. - Apró, fehér gyógyszeres doboz volt benne. - Az idegeire. Egy lépéssel közelebb jött. Jessie gyorsan kikapta a kezéből a dobozt, és belesüllyesztette a zsebébe, nehogy még közelebb jöjjön. - A szülei aggódnak. - De annyira azért nem, hogy személyesen is eljöjjenek - tette hozzá, azzal kiment a szobából, mielőtt Easby válaszolhatott volna. Mire visszaért a szobájába, a gondolatai elhomályosodtak, érezte, hogy a homlokán izzadságcseppek gyöngyöznek. Hátát a bezárt ajtónak támasztotta, lassan leereszkedett a földre, magához ölelte a térdét, szorosan átfonta mindkét karjával, hogy mindenét összefogja. Ő is tudta, hogy túlreagálja a dolgot, de akkor sem akarta, hogy bármilyen doktor jelentéseket tegyen róla az apjának, akármilyen ok vezette is rá. Túlságosan megnőtt már a szakadék közte és az apja között, túl sivár lett a kapcsolatuk ahhoz, hogy akár ilyen gyenge kis magok is gyökeret verjenek rajta. Az apjának azt kell hinnie, hogy kiváló egészségnek örvend. Nekem semmi bajom! Nem vagyok Georgie! Nem zárhatsz bolondok házába agybajjal! Engem nem! Reszketett. A fájdalom lenyúlt a halántékától az állkapcsába, belesajdultak a fogai, de ez aggasztotta a legkevésbé. Hosszas tanakodás után felhúzta a köpenye mindkét ujját, és megnézte a karjait. Megtalálta, amit keresett. Két szúrásnyom. A szívverése meglódult. Mit

165

adhatott be neki? Közben Tabitha és Monty persze szelíd egyetértésben álltak mellette, mert a doktor jó ember. Élet és Halál ura. Kivette a tablettákat a dobozból, a nevüket kereste rajtuk, de semmit nem talált. Remegett a keze. Vagy talán butaságokat gondol? Dr. Easbynek van igaza? Alvásra van szüksége? Jessie áthajította a gyógyszeres dobozt a szobáján, hallotta, amint nekiütődik a falnak támasztott grafikai mappájához. Abban a fekete mappában az ő saját képei hevertek, melyeket magának rajzolt, a fontos rajzai, olyan képek, melyek hívatlanul törtek fel a fejében. Gyorsan megdörzsölte a karját, hirtelen fázni kezdett, mert tudta, hogy azok a képek az összetartozásról szólnak: gyermeki ujjak a szülő kezében, ölben heverő macska, alvó szerelmespár, anyja selymes haját befonó kislány, nő füléből lógó gyöngy... Bármeddig folytathatta volna. A keze rajzolta őket, nem tehetett róla. Összetartozást mutattak, nem magányt. Nem elszakítottságot. Nem a hálószoba padlóján tehetetlenül zokogó gyereket. A térdén nyugtatta a fejét. - Tim - suttogta. - Gyere haza...

166

19. fejezet

Georgie ANGLIA, 1929

- TUDOD, MI EZ? - SZÉTHAJTOGATSZ egy fehér ötfontos bankjegyet. Megropogtatod az ujjaid között. - Hát persze. - Akkor mondd meg! - Nem vagyok vásári majom. - Pénz. Félrenézek. - Tudod, mi az a pénz? - kérdezed. Szeretnélek megütni. Ehelyett azonban az íróasztalom fölé vetem magam, és csinos kis figurákat kezdek rajzolni a grafittal, benépesítem velük az előttem heverő üres, világtalan lapot. Láb. Lasszó. Oroszlán. Lasszó. Víz. Kéz. Megismétlem a képeket. Láb. Lasszó. Oroszlán. Lasszó. Víz. Kéz. Újra meg újra, amíg tele nem lesz a lap. Az aljára odaszorítok egy lasszót, meg egy hullámot. Leteszem a ceruzát. A papíron a B, O, L, megint O, aztán N es D betűk olvashatók végig egyiptomi hieroglifákkal. - Elégedett vagy magaddal? - kérdezed. - Igen. - Akkor folytathatjuk a társalgásunkat? - A te társalgásod, nem az enyém. - Rendben, akkor feltételezem, hogy tudod, mi a pénz, és mire való.

167

Az ötfontos bankjegy még mindig a kezedben hever, de megpróbálok nem ránézni. A pénz minden rossz gyökere. Szerintem ez nem igaz. Hogyan lehetne a pénz gyökér? A gonoszság az emberekből nő ki, míg olyan nagy és kövér nem lesz, mint a hortenzia nyáron, de a pénz élettelen. Nincs lelke. Csak papír meg fém, de a szagából érződik, hogy gyűlölet veszi körül. Érzem az íróasztalomról. Barna, savanyú szaga van. - Neked mi hasznod a pénzből idebent, Georgie? Meglengeted a levegőben a bankjegyet, mintha egy szelet sajt lenne, mintha tudnád, mennyire szeretném megfogni. Még sosem láttam pénzt, pláne nem érintettem meg, de ezt nem mondom el neked. Nem akarok Tudatlan Senki lenni, mint az az ember a szomszéd szobában, aki azt hiszi, hogy éjjelente a csillagok hangokat sugároznak a fejébe, hangokat és erőszakos képeket. Macskamocsok van az agya helyén, nem érti meg, hogy az álmai a tudatalattijából jönnek. Én olvastam Sigmund Freud Álomfejtés című könyvét. Én nem vagyok Tudatlan Senki. Szeretném kikapni a kezedből a pénzt, és belegyűrni a tenyerembe, hogy érezzem a belőle áradó gonosz hatalmat. - A te szobád itt, a Kárhozat Otthonában, pénzbe kerül, ugye tudod, Georgie. Pislogok. Pislogok, mert mégiscsak Tudatlan Senki vagyok. A bőrömet undor égeti, mint a fehéren izzó piszkavas. Felállok az íróasztalomtól, rávetem magam az ágyra, lefekszem, hátat fordítok neked, és összegömbölyödöm. A hangod halk, tele van hullámokkal, de nem akar elmenni. - Rengeteg pénzbe kerül az etetésed, a ruházásod, meg hogy doktorok és ápolónők vigyáznak rád. Erre még sosem gondoltál? - Ki fizeti? - suttogom. - Az apád. Felvonyítok. Nem akar abbamaradni, sötéten és csúszósán ömlik ki a számból, mint a hasmenés. 168

Megpróbálsz leállítani, de nem tudsz. Olvasol nekem, de nem hallom a hangod, és a vonyítás egyre hangosabb lesz, amíg el nem mész. Három napon át vonyítok, aztán elvisznek a Kezelőbe. Amikor a következő szombaton megint eljössz, zombi módra fekszem az ágyon. - Ne beszélj! - motyogom. - Csak olvass! A pettyes pántot olvasod a Sherlock Holmes kalandjaiból.

169

20. fejezet

JESSIE MEGNYOMTA A CSENGŐT. Az ajtó azonnal kinyílt, mintha az anyja mögötte hallgatózott volna. Mindkét szülője kabátban állt az előszobában. - Jessica! Telefonálnod kellett volna, hogy jössz. Épp indulni készülünk. Az apja szólalt meg. Az anyja az ajtóba kapaszkodott, Jessie összevert arcát bámulta. - Jaj, Jessica - mormolta alig hallhatóan. - Semmi baj - mondta nekik Jessie. - Csak horzsolás. - Nem azért jött, hogy erről beszéljen. - Van pár percük? - Hogy kerültél a Trafalgar térre, Jessica? - kérdezte az apja rosszallóan. - Mi ütött beléd? Remélem, te nem vagy olyan, mint az ifjú Dashington, aki összeállt az átkozott kommunistákkal, akik a menetet szervezték? Miattuk tört ki ez az egész ramazuri. Az a bolond gyerek szégyent hoz az apjára. - Nem, papa. Ne aggódjon, nem vagyok kommunista. De ne ítélje el szegény Archie-t! Csak segíteni akart a munkásoknak elmondani az álláspontjukat, miután a vezetőjüket, Harringtont letartóztatták. - Szégyent hozott az apja nevére! Lord Trenchard a kötelességét teljesítette, mikor rájuk küldte a rendőrséget, hogy erővel rendezzék el a dolgot. Meg kellett védeniük az ország törvényeit és a rendet. Jessie felsóhajtott. Most nem volt kedve erről vitatkozni. Egész nap dolgozott, aztán meglátogatta Archie-t a kórházban, ezek után pedig elvezetett egész Kentig a sötétben, így mostanra ismét úgy érezte magát, mintha egy gőzhenger ment volna át rajta. - Csak néhány szót akartam váltani - mondta. 170

Az apja bólintott. Tűkön ült, nagyon szeretett volna már indulni. Arca azonban kifejezéstelen maradt, és mint mindig, Jessie-nek most is az az érzése támadt, hogy sokkal fontosabb dolga is van annál, minthogy vele beszélgessen. Jessie az anyja felé fordult. - Híreim vannak. - Megtaláltad Timothyt! - Nem, ilyen messzire még nem jutottam, mama, de azt hiszem, sejtem, hová ment. - Hová? Mondd már! Hová ment? - Egyiptomba. - Micsoda? Nem, ő nem menne ilyen messzire... anélkül, hogy szólna nekünk. Amikor két évvel ezelőtt elment Egyiptomba arra a régészeti kirándulásra, előre tájékoztatott minket. Akkor most miért nem? - Biztosan tévedsz - közölte az apja kereken, megigazította a keménykalapját, és begombolta sötétszürke, jófajta vastag gyapjúból készült kabátját. Jessie még sosem vette észre, milyen mély sötétség telepszik az előszobára a tölgyfa burkolat miatt, ma este pedig ez a sötétség mintha az apja kabátjában összpontosult volna, a feje finoman lüktetni kezdett. Vagy talán az anyja kétségbeesésének vibrálását érezte? Catherine Kenton szeme ugyanis megtelt félelemmel. Az egyébként is vékonyka arca most még kisebbnek látszott, szeme alatt szürkésbarna foltok éktelenkedtek. Szokásos energiája eltűnt, élénk, bolondos, de egyáltalán nem meggyőző mosoly foglalta el a helyét. Mindennek ellenére stílusos teveszőr kabát takarta filigrán testét, cserzett bőrkesztyűt és csokoládébarna kalapot viselt egyetlen ferdén beleszúrt, fekete tollal. A feszültség ráncait a homlokán aprócska fátyol takarta. Jessie hirtelen aggódni kezdett érte. Most mégis inkább az apja felé fordult.

171

- Papa, azért jöttem, hogy megkérdezzem, Timothy útlevele a szobájában van-e, vagy eltűnt. Ha tényleg Egyiptomba ment, szüksége lehetett rá. Ernest Kenton fontolóra vette a kérdést, majd hosszasan nézte a lányát. Levette a kalapját, és olyan mozdulattal tette az előszobaasztalra, melyből Jessie megértette, hogy ezzel az apró gesztussal a türelmét próbálja demonstrálni. - Persze, hogy a szobájában van! Megyek, és idehozom - felelte, és megindult felfelé a lépcsőn. A hátát egyenesen tartotta, fürgén mozgott. - Papa? Várakozóan megfordult. - Papa, köszönöm, hogy elküldte hozzám Dr. Easbyt Putneybe. Mr. Kenton arcán halvány mosoly futott át. - Tudtam, hogy nem mennél el orvoshoz Londonban. - Biccentett, épp csak meghajtotta a fejét, aztán ment is tovább felfelé a lépcsőn. Jessie nem kérdezte meg, miért nem személyesen látogatta meg. Ahogy kettesben maradt az anyjával az előszobában, úgy érezte, hogy szinte a levegő sem moccan. Visszafogott csend töltötte meg g; az előteret. - Mama, jól érzi magát? - Hogyan érezhetném jól magam, Jessica? - felelte az anyja halkan. Hogyan? - Felemelte az egyik kesztyűs kezét. Remegett. - Nézz csak rám! Jessie megfogta az apró kezet, és magához húzta az anyját, karját a vékonyka test köré fonta, majd megszorította. Szótlanul álltak a borongós előszobában. Amikor Jessie újra meghallotta apja léptéit a lépcsőn, odasúgta az anyjának: - Megtalálom, ígérem. - Számítok rád. - Hangzott a válasz szintén suttogva.

172

Ernest Kenton lejött a lépcsőn, ők pedig szétváltak, Jessie erőlködve nyelte vissza gyülekező könnyeit. Az apja sötétkék brit útlevelet nyújtott át neki, Jessie pedig egyetlen szó nélkül nézte öccse cikornyás aláírását az elején, majd mikor kinyitotta, a csinos arcot a dokumentum belsejében. Gyorsan be is csukta. - Köszönöm, papa. - Nagy levegőt vett. - Egyiptomba szándékozom utazni, hogy megtudjam... - Nem! - Az apja hangja végigdübörgött a szűk előszobában. Megtiltom. Jessie egy rezdüléssel sem mutatta ki a bosszúságát. - De papa, komolyan hiszek benne, hogy valamiféle rejtett üzenetet hagyott, amiben azt akarta tudatni velem, hogy Egyiptomba ment. - Nevetséges! - Ma ebédidőben újra elmentem a British Museumba. Még mindig nem hallottak felőle, de ami még rosszabb... - Hallotta, hogy az anyja légzése szaggatottá válik. - Ami még rosszabb - folytatta -, az... a barátnője - majdnem kimondta az „egyiptomi” szót, de ezúttal eszébe jutott, hogy az apja nem tud a lány létezéséről - beadta a felmondását, és szintén eltűnt. Lehetséges, hogy együtt vannak. - Miféle barátnő? - kérdezte az apja. - Egy munkatársa - felelte gyorsan Catherine Kenton. - Sosem említetted. - Nem. Csend támadt, ki nem mondott szavaktól terhes csend. Az anyja gyorsan a kék iratra mutatott Jessie kezében. - Itt van az útlevele. - Fényes mosolyra derült az arca. - E nélkül nem utazhatott külföldre. - Hamis útlevelet is használhatott. - Jessie már erre is gondolt. - Azt mondják, nem nehéz szerezni. Bár az kérdéses, hogy miért tenne ilyet... Az apja idegesen felhorkantott.

173

- Ez már fantáziálgatás, kislányom. - Fogytán volt a türelme. - Felejtsd már el ezt a gyerekes gondolatot, ideje szembenéznünk a valósággal! Catherine Kcnton és Jessie is rámeredt, egyedül az enyhén összeszorított ajkai utaltak arra, hogy talán megbánta a hirtelen kifakadást. - Mit értesz „valóság” alatt, Ernest? - kérdezte Catherine Kenton. Szerinted mi történt Timothyval? Mi az, amit nem mondasz el nekünk? Ernest Kenton a lányára nézett. - Szerintem - felelte - az eltűnése előtti éjszakán, amit nálad töltött, Jessica, mondtál neki valamit, amivel felkavartad, bár biztosan nem akartad megbántani. Valami olyasmit, ami miatt úgy döntött, hogy elhagyja a családját. - Szürke szeme határozottan csillogott. Megérintette a bajuszát, és a szavai súlyát mérlegelte. - Úgy sejtem, George-ról mondhattál valamit. - Nem! Ez nem igaz. Jessica az anyjához fordult, Catherine Kenton azonban máris távolabb lépett tőle, mintha tisztátalan lenne. - Nem - ismételte Jessie. - Esküszöm, hogy nem így volt. Az anyja az ajtó után nyúlt, kinyitotta. Állandóan mozgásban kell lenned, ez volt az ő filozófiája. Ha mindig csinálsz valamit, az élet sosem ér utol. Mindig egy lépéssel előtte kell járnod. - Most már tényleg mennünk kell - mondta ridegen. - Jelenésünk van egy gyűlésen. - Az ajtón keresztül hideg levegő áradt be, a lábuknál tekergőzött. - Milyen gyűlésen? - kérdezte Jessie megtörten. A döbbenet eltompította. - Oswald Mosleyt hallgatjuk meg - közölte az apja. - Beszédet tart Bromleyban. A felkelés után rengetegen csatlakoztak a Brit Fasiszta Unióhoz. Az emberek dühösek. - Most, hogy megint ismerős terepre ért, az ajkai kezdtek felengedni. - Jessica, szeretném, ha felhagynál ezzel az ostoba gondolattal, és elfelejtenéd az egyiptomi utazást. Inkább 174

gyere el velünk a gyűlésre! Jót fog tenni neked, ha meghallgatod Mosley mondandóját. Jessica ennél rosszabbat el sem tudott volna képzelni. - Köszönöm, inkább nem. Fáradt vagyok. - Természetesen. Kisétált a szülei házából, a kezét ökölbe szorította a zsebében. - Jó szórakozást! - köszönt el a kocsija felé menet. - Meglesz. Az anyja még elidőzött kicsit az ajtóban. - Sajnálom, ami az arcoddal történt - mormolta utána. Nem mondhatni, hogy megerőltette volna magát. De a semminél azért ez is több. MIRE JESSIE BEKANYARODOTT a lakásához vezető utcába, koromsötét lett. London közvilágítása ugyan borostyánsárga tüllbe vonta a környéket, a sötétség azonban felülkerekedett rajta. Mindig a feketeség nyer. A köd még ide, a dombra is felsettenkedett a folyótól, és elkeveredett a levegőben szállingózó ipari mocsokkal, pedig Bersmondsey és Bethnal Green gyárai elég messze pöfékeltek innen. A saját sötét oldalad megismerése a legjobb módja annak, hogy mások sötét oldalát kezelni tudd. Jessie agytekervényeibe beleragadtak Carl Jung korábban olvasott szavai. Ahogy hazafelé hajtott a még ilyenkor is forgalmas utcákon, sorra vette a saját sötét zugait, mielőtt az apja vádaskodására fordította volna a figyelmét. Az apja szerint ő mondott valami olyasmit Timnek, ami - akarva, akaratlanul - elszakította öccsét a családjától, melyet egyébként még az anyja finom gyapjúfonalánál is gyengébb szálak tartottak össze. Elég egy csettintés, és máris elszakadt. Esküszöm, hogy nem így volt. Ezt mondta az apjának.

175

Csakhogy senki nem tűnik el ok nélkül. Hazafelé menet felidézett minden beszélgetést, amit az elmúlt hetekben az öccsével folytatott, ízekre szedte őket, olyan szót vagy megjegyzést keresett, ami talán... Autóduda harsant mögüle, összerezzent. A mögötte haladó megvillantotta a lámpáját, ráébresztve Jessie-t, hogy ostoba módon csigatempóra lassított. Mintha így a világot is lelassíthatná, kizökkenthetné az időt, visszafordíthatná az órákat, újrakezdhetné az elmúlt két hetet. Leparkolt a háza előtt, kiszállt a Swallow-ból, és automatikusan szétnézett minden irányban, de semmi nem moccant az utcalámpák mögötti sötétségben. Kinyitotta a kaput, végigsietett a rövid bejárón, a kulcsot már a kezében tartotta. A bejárati ajtaja melletti sötétből előugrott valaki, halálra rémítve Jessie-t. A lány az egyik kezét előrelendítette, hogy ellökje magától a támadóját, a másikkal pedig bedugta a kulcsot a zárba. Eközben nagy levegőt vett, jó hangosan fel akart sikítani, mintha nyúznák, hogy elriassza magától a férfit. - Miss Kenton. - A csuklója köré ujjak fonódtak, lehúzták a kezét az arca elé. - Sajnálom, ha megijesztettem. - Monty! Az anyja nem tanította meg, hogy ne ólálkodjon a sötét árnyak között? Még valaki betöri a fejét! Monty ujjai még mindig Jessie csuklója köré fonódtak, halk nevetéssel jelezte, milyen vékonyak a nő csontjai az övéi mellett. - Hogy van a feje? - kérdezte. - Sokkal jobban. - Jessie visszahúzta a csuklóját. - És maga? A férfi megvonta a vállát, eltúlzott nyögést hallatott. - Ahogy apám sofőrje szokta volt mondani: „Olyan vénnek érzem magam, mint két csataló.” Jessie olyan könnyedséggel nevetett fel, hogy maga is meglepődött. - Jöjjön be, csinálok magának egy csésze kávét, hogy átmelegedjen, de figyelmeztetem, hogy aztán ki fogom rakni a szűrét! - Kinyitotta az ajtót, és felkapcsolta az előszobai villanyt, a fénysugár visszapattant a férfi sápadt arcáról. Látta, hogy Monty kissé furcsállva néz rá. Biztos 176

olyan borzalmasan néz ki, ahogy érzi magát. - Már elegem van a mai napból. Semmi másra nem vágyott, csak hogy lehunyhassa a szemét, és pár órára kiüríthesse az életét, mielőtt belevetné magát a következő teendőjébe, melynek gondolata egyszerre töltötte el izgalommal és rémülettel. Most azonban aludnia kellett.

MIKOR FELÉRT A LAKÁSÁBA, nehezére esett megállnia, hogy ne fogja vallatóra a vendégét, és ne kérdezze meg tőle egyenesen, miért jött ide, mit akar tőle. Mégis megállta. Ezzel ugyanis lehet, hogy elkergette volna a férfit, és meglepődve konstatálta, hogy erre nem áll készen, még a fáradtsága és a fejében pergő dobszó ellenére sem. Ez a férfi valamiért elhatározta, hogy segít neki - akármi vezette is rá. Jessie pedig azt vette észre, hogy a hála és a gyanakvás között ingadozik. Ma este a hála győzedelmeskedett. A konyhában sürgölődött. Kávé helyett végül inkább két csésze kakaót készített, és két stampedli whiskyt is tett mellé a tálcára. Természetesen kizárólag gyógyászati célból. Amikor beért vele a nappaliba, bosszúsan konstatálta, hogy Monty már nem a kanapén ül, ahol hagyta. A könyvespolc mellett ácsorgott, Pearl Buck könyvét, Az édes anyaföld egyik példányát tartotta a kezében. Gyorsan visszatette a helyére, mintha érezné, hogy túl messzire ment. Az ember könyvtára magánjellegű, nem arra való, hogy mások kényükre-kedvükre kotorásszanak benne. Olyan sokat elárulnak rólunk a könyveink. Vajon milyen következtetéseket súgtak neki Jessie-vel kapcsolatban? Monty helyeslően biccentett, mikor észrevette a whiskyt. - Jó gondolat - jegyezte meg, aztán visszaült a kanapéra. Jessie észrevette, hogy habár a vendégének láthatóan sajgott a válla, az osztályára jellemző könnyed magabiztossággal mozgott, sütött belőle a 177

meggyőződés, hogy bármilyen helyzetbe kerül is, örömmel fogadják. A csontjai úgy dőltek a párnákra, mintha oda tartoznának, barna szemével úgy pislantott át a csészéje pereme felett, hogy Jessie inkább érezte magát vendégnek, mint házigazdának. Ő is belehuppant az egyik fotelbe, és ledöntötte a whiskyjét. Mindjárt jobb. Sokkal jobb. Egy teljes percen át hallgattak, a forró italukat kortyolgatták, Jessie a gőzön át figyelte Monty arcát. Valamiféle zordságot látott rajta, melyet azonban meghazudtolt felfelé görbülő szája meg a mosolygásra kész barna szeme. Persze már kiderült, hogy remekül színészkedik. Ebből az arcából vajon mennyi a maszk? És hányféle maszkja van? Tetszett neki Monty nyugodtsága, és hogy nem akarta folytonosan fenntartani a társalgást. A szobában barátságos csend honolt, a gázláng megnyugtatóan sziszegett. - Tehát. - Jessie letette a csészét és a csészealjat. - Ma bementem Archie-hoz a kórházba. Nagyon idegesíti, hogy kimarad az eseményekből. Gyakorlatilag mindenből. Elmondta, hogy meglátogatta őt. Nagyon kedves magától. Monty összevonta a szemöldökét, és elutasítóan vállat vont. Ez az ember láthatóan nem értékeli a köszönetnyilvánítást. - A Munkanélküli Munkások Nemzeti Mozgalma a lehető legtöbbet hozza ki a pillanatnyi dicsőségből - jegyezte meg. - Még mindig üldözik őket a rendőrök egész Londonban, övék minden újság címlapja. - Az apám szerint most Sir Oswald Mosleynak kellene átvenni a hatalmat, mert a válságban erős vezetőre van szükség. - Épp Mosley mondta, hogy: „Az élet művészete az, hogy az ember ritmusban legyen a korával.” Nagyon jól ráérez az emberek hangulatára most, ebben a borzalmas válságban, tudja, mi kell nekik. - De hát ő baronet, nem igaz? Kapcsolatban áll a királyi családdal is. Ismeri? Monty arcán elmélyültek a ráncok, felhajtotta a whiskyjét.

178

- Találkoztunk már. - Letette a poharát, és hirtelen előrehajolt. - Mondja csak, Miss Kenton... - Nem tegeződhetnénk? A barátaim Jessie-nek hívnak. Monty szája sarka felkunkorodott. - Bájos név. - Hagyjuk a lovagiasságot! Monty kuncogott, és mintha kicsit fel is oldódott volna. - Tehát, Jessie, szerinted mi történt az öcséddel? A hirtelen témaváltás meg a kérdés közvetlensége meglepte Jessie-t. Vajon felkészült rá, hogy beszámoljon róla? - Nem tudom, de úgy tűnik, hogy két nyilvánvaló lehetőséggel számolhatunk. - Óvatosan beszélt, nem siette el a választ. - Vagy azért hagyta el az országot, mert itt belekeveredett valamiféle kellemetlen ügyletbe... - Elhallgatott, a szíve hevesebben vert. - Vagy? - Vagy kifejezetten azért utazott el, hogy részt vegyen valamilyen ügyletben Egyiptomban, ezért a NÍLUS kód. A titokzatosság ténye nem ígér semmi jót, még az is lehet, hogy egyiptomi régészeti leletekkel is kapcsolatban áll a dolog. Az útlevelet nem említette. - Semmiféle ártatlan okra nem gondoltál? Például, hogy szeretne pár hetet a barátnőjével tölteni? - Mit tudsz a barátnőjéről? - Ez elég élesre sikerült. Csak úgy csattant. Monty mindkét tenyerét maga elé emelte. - Semmit - felelte. - Egyáltalán semmit. Csak a nyilvánvalóra akartam rámutatni, ennyi az egész, azon töprengtem, vajon erre miért nem gondolsz. Jessie-nek semmi szüksége nem volt rá, hogy valaki rámutasson a nyilvánvalóra. Túl sokan megtették már. Még Archie is. „Körbeérdeklődtem Tim több barátjánál” - mesélte. Vastagon bekötözött fejét a párnán nyugtatta, a szeme bedagadt, az arca felhasadt, 179

akár egy szilva. „Még csak nem is hallottak felőle.” Archie megpróbált mosolyogni, de ettől kiserkent a vér sebes ajkaiból. „Ismered Timet, biztosan valami lány után kajtat a vén himpellér.” Archie beletrafált. Jessie tényleg ismerte Timet. Márpedig ez most nem a lányokról szólt, még csak nem is a bűbajos Anippéről. Ez annál sokkal komolyabb. - Van testvéred, Monty? - Nincs. - Akkor nem biztos, hogy megérted. A nyilvánvaló nem mindig a jó megoldás, ha testvérekről van szó. Monty nem felelt. Nem is mosolygott. Ezúttal meg a szemöldökét sem vonta fel sokatmondóan. Egyenesen Jessie-re bámult, még akkor sem kapta el a tekintetét egyetlen pillanatra sem, miközben azt mormolta: - Micsoda... meggyőződés... és... mennyi... vak... hűség! - A szavakat teljesen különválasztva mondta ki, mindegyiknek hagyott egy lélegzetvételnyi teret, mintha idegen nyelven beszélne. Jabez épp a fülét mosta a tűz előtt, de most felállt, átsétált a kettejüket elválasztó szőnyegdarabon, a farka égnek állt, mint a villámhárító. Érezte, hogy megváltozott valami a levegőben, hogy valami fenyegetés közeledik. - Elhatároztam, hogy azonnal Egyiptomba indulok - jelentette be Jessie. - Az út elején feltehetően repülővel és vonattal kell mennem. Tehát holnap első dolgom lesz, hogy jegyet veszek a... Monty felállt, megkínálta Jessie-t az ezüst cigarettatárcájából. Ő a fejét rázta, bosszantotta a szándékolt félbeszakítás. - A jó dohány megtisztítja a gondolatokat - biztatta a férfi. Egy percnyi habozás után végül elfogadta a cigarettát, Monty pedig meggyújtotta, mielőtt Jessie visszaülhetett volna a helyére. Csak ekkor kerekedett ki Monty szeme, úgy csillogott a visszafojtott energiáktól, hogy Jessie biztosra vette: akármit is fog most mondani, ez volt az igazi oka a ma esti látogatásának. Beleszívott a cigibe, és várt. 180

- Van egy ismerősöm - kezdte Monty -, akinek Párizsban lakik a barátnője, egy csinoska francia táncosnő, Giselle, csupa toll meg harisnyakötő. Szóval Jack annyira belehabarodott ebbe az egzotikus fruskába, hogy minden hétvégén elrepül hozzá a magángépén, mihelyst megszabadult a láncaitól a munkahelyén, az apja bankjában. Szombaton átreppen a csatorna felett a Le Bourget repülőtérre, ahol orbitális mennyiségű abszintot meg francia oh-lá-lá-t szív magába. - Féktelenül felnevetett, de a barna szemében ülő tekintet nem illett a jókedvéhez. Végtelenül boldog lesz, ha segíthet. Egy pillanat alatt Párizsba repít. Aztán a vonat elvisz Brindisibe, majd repülőcsónak a tengeren át. Jessie kifújta a füstöt, a könnyű fehérségen át szemügyre vette a férfit. - Miért tenné? - Mert megkértem rá. Tehát biztosra vette, hogy Jessie utazik. - Köszönöm - felelte a lány. - De köszönöm, nem. Monty beletúrt a hajába, kisöpörte a fürtöket a homlokából, tisztán érződött a csalódottsága. - De miért nem, Jessie? Annyira megkönnyítené az utunkat. - Az utunkat? - Igen. A tiedet és az enyémet. Jessie felállt, lenézett a felfelé fordított arcba. - Nincs semmiféle mi. Egyedül utazom. Kiment a szobából a konyhába, majd a whiskysüveggel a kezében tért vissza, mindkettőjüknek öntött még egy kört. - De ha visszajöttem, megkereslek, és elmesélem, milyen volt mosolygott. Monty kinyújtotta a lábát, kiválóan imitálva a lazítást, és begyakorlott közönnyel vont vállat. - Ne butáskodj, Jessie. Több mint háromezer kilométer. Nem utazhatsz teljesen egyedül! Különben meg elég baj, hogy az öcséd eltűnése az én lelkemet nyomja. A tiedet már nem bírnám magamra venni. 181

- A lelkiismereted a te dolgod. Egyedül is el tudok utazni Egyiptomba. - Természetesen, ebben egy pillanatig sem kételkedtem. Csakhogy a világnak az a tája elég veszélyes egy egyedülálló nőnek. - Jártál már ott? - Egyszer, tizennyolc éves koromban. Elmulattam ott egy nyarat, mielőtt Cambridge-be mentem, körbehajóztam a Földközi-tengert. Az időm jó részét Marokkóban töltöttem. - A szeme megváltozott, az arcvonásai ellágyultak, Jessie akaratlanul is elmerengett, milyen emlék juthatott eszébe. Monty homályos legyintéssel visszarepítette magát a jelenbe, körbefogta vele a tompán megvilágított szobát, mintha a nyílt kék ég volna. - De azért csavarogtam kicsit Alexandriában is, Egyiptom északi partjánál. Gyönyörű város, nagyon brit, és elképesztően elegáns. Imádni fogod. Sajnos Kairóba nem jutottam el, sem Luxorba, bár szívesen megnéztem volna egyikmásik fáraó sírhelyét meg a hatalmas karnaki templomot 8. A szavai korlátot emeltek, falat vontak a szoba közepére. - Nem - felelte Jessie határozottan, de a tiltakozása visszapattant. - Nem - ismételte, és Monty ezúttal meghallotta. - Köszönöm az ajánlatot, de egyedül szándékozom utazni. A vendég hosszan nézte, majd megdörzsölte az egyik szemét. Bármire is gondolt, jól elrejtette Jessie elől. - Fáradt vagy? Monty elvette a kezét. Már nem úgy nézett rá, mint aki felajánlja a segítségét egy kesergő hölgynek. Most már a kétségbeesett ínség sütött a szeméből. Jessie-nek hirtelen összeszorult a szíve. Azt kívánta, 8

A karnaki templomkomplexum az ókori Egyiptom egyik leghíresebb épületegyüttese, a világ egyik legnagyobb ókori vallási helyszíne. Több mint száz hektáron terül el, és három nagy, elkerített templomkörzetet, valamint több kisebb templomot foglal magába. A három templomkörzetből Ámon-Ré főistené a legnagyobb, mellette két másik hatalmas templom emelkedik az egyiket Ámon feleségének, Mutnak, a másikat fiának, Honszunak szentelték.

182

bárcsak itt se lenne ez az ember. Bárcsak el se jött volna! Felkavarta az alig néhány perce még oly megingathatatlan határozottságát. - Jessie, figyelj rám! - kezdte megint gyengeden. - Egyiptom a férfiak világa, olyan ország, ahol a nőket a konyhába és a hálószobába száműzik. Sokkal sikeresebben tudsz majd kutatni az öcséd után, ha egy férfi áll az oldaladon. - De... - Igen, tudom. Egy hozzád hasonlóan modern fiatal nőnek egyáltalán nincs ínyére - bánatosan elmosolyodott -, hogy 1932-ben ilyesmit halljon, de akkor is így van. - Halkan felsóhajtott - Becsületszavamra. Úgyhogy engedd meg, hogy elkísérjelek! Komolyan gondoltam, amit a lelkiismeretemről mondtam. Felelősnek érzem magam, mert a szeánszot, ami feltehetően előidézte Tim eltűnését, az én házamban tartották Sajnálom. Őszintén sajnálom. És nem szeretném, ha te is megsérülnél. - Ha én is megsérülnék? Ezt meg hogy érted? Miből gondolod, hogy Tim megsérült? - Csak mert biztosan kapcsolatba lépett volna már veled, ha nem lenne baja, nem? Jessie megremegett. És ha igaza van? Már így is túl sok a „ha” ebben a történetben. És ha neki éppúgy szüksége van Montyra, mint Montynak őrá? Legurította a whiskyjét, élvezte, hogy belülről meleg járja át. - Rendben van, Monty, akkor útitársak leszünk. Összemosolyogtak. Ezt megbeszélték. - Hol kezdjük a keresést? - kérdezte a férfi. - Kairóban. Monty felemelte a poharát. - Kairóra - mondta. - És Timre. Tim. Az öccse neve visszhangzott Jessie fejében. Lehet, hogy máris elkésett? 183

21. fejezet

Georgie ANGLIA, 1929

HAVAZIK. SZERETEM A HAVAT. Kinyitom az ablakot, kidugom a csupasz karomat a fémrácson keresztül, hogy érezzem a jeges pelyheket a bőrömre telepedni. Tudom, hogyan készül a hó: olvastam, hogy a víz elpárolog az atmoszférában, aztán jégkristályokká tömörül, a jégkristályok összeállnak hópelyhekké, azok pedig lehullanak a földre. De az elmém megijeszt, mert máris azon gondolkodom, hogy nem miniatűr űrhajók-e a Marsról, amiket arra terveztek, hogy az emberi érintés hatására eltűnjenek, folyadékcseppekké változzanak. Ez is lehetséges. Minden lehetséges. De aztán eszembe jutnak a tűk, melyeket Dr. Churchward nyom a karomba, és tudom, hogy elvétettem a számlálást a héten. Utálom, ha elvétem a számlálást. Utálom, utálom, utálom. Érzem, hogy az elmém elszökik előlem, sikamlóssá, árulóvá válik, és az csúszik ki a számon, hogy: - Mondd el, mit csinál Jessie, meséld el, hogy néz ki! Nagyot pislogsz, mint egy kék szemű macska, ami a kertben sétálgató madarakat nézi. - Ügy néz ki, mint te - mondod. Ekkor előveszed a nővérem fényképét a zakód belső zsebéből, és megmutatod nekem. Sírva fakadok, és nem is tudom abbahagyni.

184

VAN EGY TITKOM. Edzenem kell magam a titoktartásra, ahogy az izmaimat is edzem a buzogányokkal minden szombaton. Nem engedik meg, hogy fabuzogányt tartsak, azt mondják, hogy veszélyes lenne a kezemben, te viszont minden héten becsempészed őket. Meg az újságokat is. Csak kesztyűben tudom elolvasni őket, mert nem bírom elviselni, ha a fekete tinta bepiszkítja a bőröm, és csak bizonyos oldalakat mutatsz meg, mert szerinted a többi megviselne. Ez is megvisel: az erőszak meg a gyilkosságok. De akkor is szeretek róluk olvasni, mert ebből tudom, hogy nem vagyok egyedül. Ha tudnám, megölném Dr. Churchwardot. A kezem és a mellkasom már nem lányos, szoktad mondani, hanem férfias. Igazából sosem volt lányos, hiszen nem vagyok lány, de erre nem hívom fel a figyelmedet. Tanulok. Van egy titkom. Ennek az épületnek a tetejével kapcsolatos. Néha össze kell szednem minden erőmet, hogy ne mondjam el neked. Az túl veszélyes lenne.

185

22. fejezet

A CROYDON REPÜLŐTÉR MODERN és esztétikus látványt nyújtott. A terminált art deco stílusban építették négy évvel korábban, 1928-ban. Magabiztossag áradt belőle, a polírozott cédrusfa érezhető illata pedig megnyugtatta az idegeket. Monty a hatalmas repülőtéri terminál központi üvegkupolája alatt állt, és a kék eget vizslatta a feje felett. Jó nap a repülésre. Nézte, amint Jessie közeledik felé a végtelennek tűnő csarnokon keresztül, ügyesen átsiklik a tömegen a magas, négyzetes oszlopok mellett, a napsugárban a porszemek úgy keringtek a feje körül, mint a szentjánosbogarak. A látványától megint belehasított az az ismerős szorítás a mellkasába, az a nem teljességgel kellemetlen érzés, mintha valaki benyúlna a bordái közé, és kitépné a tüdejét. A fájdalom és öröm esetlen keveréke. Rámosolygott Jessie-re, meglengette a panamakalapját, és megindult felé, hogy átvegye tőle a kis bőrtáskáját. Tetszett neki, hogy a lány ilyen kevés holmival utazik. Jessie vidám cloche kalapot9 viselt és testhezálló sötétkék kabátot, mely hosszan leért a könnyű, puha, krémszínű ruhaalj fölé. A szoknya a csípőjével együtt ringott, ahogy odalépett hozzá a praktikus, lapos talpú cipőjében. Monty két puszival üdvözölte. - Ahogy a franciák szokták - nevetett -, mi pedig épp Párizsba tartunk Jessie bólintott, felkeltette az érdeklődését a faoszlop, a rajta lévő soksok óráról a világ nagyobb reptereinek helyi idejét lehetett leolvasni. - Jó ez a hely. 9

A cloche kalap harangszabású formájáról kapta a nevét. A cloche francia szó jelentése: harang. Az 1920-as években jött divatba. A teljes fejet beborító kalapot erősen a szembe húzva viselték.

186

- Ez a Purley Way büszkesége. Özönlenek ide az emberek, csak hogy lathassák a repülőgépeket. Menjünk, váltsuk meg a jegyedet az Imperial Airways pultjánál, aztán megmutatom a kilátót az emeleten! Elkapta Jessie táskáját, és határozottan belekarolt. Legnagyobb meglepetésére az útitársnője nem ellenkezett. Ha AZ EMBER FELMEGY A MAGASBA, megváltozik a nézőpontja. Amy Johnson10 is biztosan ezt mondana a kétfedeles-kétüléses gépében. Nem kell a porban rohangálni a többi földlakóval, a szél pedig odaszökken, és átrendezi a gondolatokat. Monty áthajolt a kilátó korlátja felett a terminál épületének tetején, békésen cigarettázott, és hosszú ideje először tette fel maganak a kérdést, hogy mi a csudának harcol olyan keményen a Chamford-birtokért. Mennyivel könnyebb lenne, ha hagyná, hogy dr. Septon Scott megépítse rajta a mocskos gyárát meg a bérházait, aztán csináljon, amit akar! - Mit mondtál? - Jessie válaszra várt. - Semmit - felelte, és eltöprengett, vajon milyen szavak csúszhattak ki a száján észrevétlenül. Jessie szokatlanul csendesen álldogált mellette. Semmit nem érzett a feszült nyüzsgésből, ami a 12.30-as párizsi járatra várakozó többi utast lengte körül. A gépeket nézte, ahogy levitorláztak a repülőtér füvére, mint a fészkükre szálló hatalmas, szürke madarak. Valahányszor leszállt egy gép, és továbbgurult a betonkifutón, Monty megnevezte a típusát: az Imperial Airways hárommotoros Argosy gépe vagy a KLM Fokker monoplánja, a hangároknál pedig egy veterán De Havilland 50, egy Nimbus meg néhány francia LeO 21 várakozott. - Jól ismered a gépeket - jegyezte meg Jessie.

10

Amy Johnson (1903-1941) angol női pilóta. Johnson számos távolsági repülési rekordot döntött meg az 1930-as években.

187

- Attól tartok, túl sok időt pazaroltam arra, hogy A repülőgép magazint olvasgassam a takaró alatt, amikor inkább Hérodotosszal kellett volna ismerkednem - nevetett. - Mindig lusta disznó voltam. Jessie laposan rápillantott. - Tényleg? Monty lemutatott az alattuk lévő csarnokban bámészkodók tömegére, akik egy pennyt fizettek a jó kilátásért. A tetőre három pennyért lehetett felmenni. - Tudtad - mormolta -, hogy az idén már több mint hetvenezren fizettek azért, hogy nézhessék a repülőgépeket? - Megértem. Jó itt ülni a világ peremén arra várva, hogy levesd magad a... - Nem fejezte be. A szél belekapott a kalapjába, Jessie pedig erősen a fejébe húzta. Monty oldalról nézte őt, a bőre olyan volt a napfényben, mint a langyos tejszín. - Mibe? - kérdezte. - A jövőd egy darabjába. Apró, háromüléses Puss Moth gép vitorlázott ki a napból megbillentett szárnyakkal, és berregve állt meg a zöld gyepen. - Ezt szeretnéd megtalálni Egyiptomban is... a jövőd egy darabját? Jessie szembefordult vele, a tekintetében benne ragyogott az egész kék égbolt. - Nem. A múltamat akarom megtalálni. Hogy megszabaduljak tőle. EGYMÁS MELLETT ÜLTEK. Jessie nem beszélt sokat. Monty értékelte, hogy útitársa nem akarja mindenáron csevegéssel betölteni a csendet, hagyta elmerülni benne. Tapasztalatai szerint nem sok ilyen nővel lehet találkozni. Amikor azonban azt hitte, hogy senki nem figyeli, ujjaival megérintette az apró, elfüggönyözött ablakot, mintha megpróbálna belekapaszkodni az ég kékjének egy darabkájába. - Luxus az égben - jegyezte meg Monty. - Az Imperial Airways egyértelműen beváltotta az ígéretét az Ezüst Szárny szolgáltatással. 188

Jessie makacsul ragaszkodott az eredeti tervéhez, nem volt hajlandó igénybe venni Monty segítségét az utazásban, így Jacket és a repülőgépét udvariasan visszautasították. Most Montyra mosolygott. - Sikkesebb, mint a lakásom. - És melegebb, mint a konyhám. A kaja is jobb. Jessie felnevetett. - Bár egy kicsit hangosabb. - A háttérben folyamatosan zúgott a négy Bristol Jupiter motor. Jessie egyáltalán nem tűnt idegesnek, pedig először repült. Sőt, épp ellenkezőleg. Folyton a pilótafülke felé pillantgatott, mintha már alig várná, hogy a gép felgyorsítson. A Handley Page 42 biplán lenyűgöző gép volt. Harmincnyolc utast szállított olyan kényelemben, mely Montyt inkább a hatalmas óceánjárókra emlékeztette. Mindenfelé plüsshuzatú üléseket és lakkozott asztalosmunkát, fehér damaszt asztalterítőt és elegáns porcelánt látott. Még elektronikus csengőt is beszereltek, amivel a pincért lehetett hívni a büféből. A sebesség azonban nem tartozott az erősségei közé. - Ez a repülő olyan stabil, mint a Gibraltár - közölte Monty, mikor az egyenruhás pincér lerakta eléjük a kávét -, és majdnem olyan gyors is. - Három és fél nap alatt érünk csak oda - mormolta Jessie. - Mi minden történhet vele három és fél nap alatt? - Gyorsan el fog telni az idő. - Gondolod? - Egy hajtincse előrehullott, ám ez a vékony aranyfonál nem takarta el a dekoltázsánál megfeszülő izmot. Monty szerette volna megfogni Jessie kezét. - Észre sem veszed, és máris Kairóban leszünk - nyugtatgatta. - Nyolcvan óra Kairóig. - És aztán mi lesz? - Egyszerű. Megtaláljuk Timet. - Jessie kerülte Monty tekintetét.

189

PÁRIZSBAN ESETT. A LE BOURGET repülőtéren szálltak le, és mivel maradt egy kis elütnivaló idejük, Monty megmutatta Jessie-nek a várost. A vonatuk, mely egyenesen a dél-olaszországi Brindisibe viszi őket, csak este 9.30-kor indul a Gare de Lyonról, úgyhogy Monty elvitte útitársnőjét a kedvenc párizsi látványosságához, a Sacré Cœurszékesegyházhoz. Történetekkel szórakoztatta arról a Montmartre községben lezajlott zendülésről, melynek eredményeképp 1871-ben lerakták a dombon a hatalmas fehér templom alapjait. - Emlékműnek emelték, vezeklésül a lázadók bűneiért - magyarázta. Jessie elfordult az épülettől, a kísérőjére nézett. - Vezeklésül. Nagyon találó. Monty meglepetésére Jessie előhúzott egy rajzmappát, és pár ügyes vonással, állva felskiccelte a templomot. A férfi eközben a feje fölé tartotta az ernyőt, de biztosra vette, hogy a lány észre sem veszi ezt; annyira elmerült a rajzolásban, hogy nem is figyelt a környezetére. Amikor befejezte a bizánci stílusú kupolák megformálását, összecsukta a mappát, még mielőtt Monty megnézhette volna a végeredményt, aztán bedobta a válltáskájába, mint valami szemetet. Nedves karjával belekarolt Montyba, majd annyit mondott: - Együnk valamit! Monty elvitte őt a Fouquet-hoz, a vörös és arany ponyvatető menedéket kínált nekik a Champs Élysées-n zuhogó eső elől. Az elegáns fatáblákkal burkolt ebédlőben Jessie erősködött, hogy valójában nem túl éhes, de Monty csak egy pillantást vetett a sápadt orcáira, és neki is ugyanazt rendelte, amit magának: csigát, molnárné módra elkészített fogast, aztán sült galambot és grépfrútsörbetet. A lány csak tologatta az ételt a tányérján, nem sokat evett. Csak a kávé és a likőr dobta fel kissé. - Hogy lehetséges, hogy a Sacré Cœur ilyen fehér maradt? -kérdezte hirtelen. - Miért nem feketedik meg a koromtól meg a szmogtól, mint a londoni országház?

190

- Mert cháteau-landoni kőből készült. Amikor esik, a kő reakcióba lép a vízzel, kakit válik ki belőle, ami természetes fehérítőként hat. Jessie az asztalon nyugtatta a könyökét, és lassan elmosolyodott. - Egy csomó fura adat van a fejedben, igaz? - Úgy tűnik, csupa haszontalanság. Semmi olyasmi... - meggyújtotta Jessie cigarettáját -, mint például, hogy miért ment az öcséd Egyiptomba, vagy hogy hol bujkálhat. Eszedbe jutott már, hogy talán nem is akarja, hogy megtalálják? - Szerinted én erre nem gondoltam? Dehogynem. Ez tart ébren éjszakánként. De miért hagyna hátra nyomokat, ha nem akarná, hogy megtaláljam? Miért? - Biztos vagy benne, hogy nyomok? Nem csak te képzelsz bele valamit pár véletlenszerű névbe? - Persze, hogy biztos. - Jessie türelmetlenül fújta ki a füstöt. - Méghozzá olyan nyomok, melyeket senki más nem tudna megfejteni, vagyis azt akarja, hogy ne tudják meg mások, hogy követem. Aggódom, hogy valamiképp bajba sodorhatja a dolog. Úgyhogy neked is óvatosnak kell lenned. - Monty reakcióját figyelte. Tetszett neki ez a vonása, az egyenessége. A becsületessége. Most már nem voltak illúziói. Ha bármilyen szerencsétlen flótás - beleértve önmagát is - olyan bolond volna, hogy akadályozza őt az öccse megtalálásában, akkor módszeresen feldarabolja az illetőt, és ez még csak a kezdet lesz. - Jessie - mondta halkan. - Ez egy igazán fantasztikus kaland, de teljes őrültség. Ugye tudod? Légypiszoknyi esélyünk sincs arra, hogy megtaláljuk Timet. Fel kell készülnöd rá, hogy Egyiptomban csalódás ér. A lány szeme kikerekedett, először düh villant fel benne, majd hirtelen ködössé vált, furcsán elhomályosult. A férfi csak ekkor értette meg rémülten, hogy Jessie a könnyeivel küszködik. Jesszusom, Monty, de nagy marha vagy! Hisz ez neki nem kaland, hanem kegyetlen 191

megpróbáltatás. Félrenézett, tekintetével körbejárta a termet, szemügyre vette a többi vendéget, időt adott Jessie-nek. Felemelte a konyakot, körbelötyögtette a barnás folyadékot a pohár oldalán. - Rendben, Jessie - szólalt meg egy percnyi csend után -, ezt a lehetőséget többet nem vitatjuk meg. Amikor újra felpillantott, a lány még mindig ott ült, de most már vigyorgott. - Hah! Végre megtaláltam a gyenge pontodat: egy könnyező leány. - Chamford vagyok! Nekünk nincsenek gyenge pontjaink. Jessie nevetett, Monty pedig kérte a számlát. Amikor megérkezett, hanyagul odadobott egy maroknyi frankot az ezüsttálcára, nem hagyta, hogy Jessie is beszálljon a fizetésbe, mire a lány összeszorított szájjal hátradőlt a székében. - Köszönöm. De azt hittem, le vagy égve - mormolta. - Egyetlen vasad sem maradt abban a nagy, üres mauzóleumban. - Elpasszoltam még egy képet. - Vidáman megütögette a zsebét. - Most már vastag vagyok. - Azt hittem, a tetőre kell a pénz. - Az a nyomorult ház még várhat. - Felsegítette Jessie-re a kabátját, majd kiléptek az esőtől csillogó járdára. Odakint már sötétedett, és még mindig esett, így Monty felnyitotta az ernyőjét, Jessie pedig belé karolt, a szempillain esőcseppek hintáztak. Nagy volt a forgalom, a Champs Élysées-t fényszórók pásztázták, Monty azonban nem sietett a Gare de Lyonra, ahol a vonat és az utasok k eresztik a fáradt gőzt. Legalább erre a pillanatra elfelejthette Egyiptomot, a szeánszokat és a beázó tetőt, a homályos fantomok kergetését a homokban. Most egyszerűen csak bandukoltak az utcán, mint bármelyik normális pár Párizsban, érezte, ahogy a vékony karocskából meleg áramlik at a testébe. - És te? - kérdezte. - Te is vastag vagy? Jessie odahajolt Monty vállához, hogy túl tudja harsogni a kintorna hangját, mely a sarkon épp a Jacques testvért nyekergette a turistáknak. 192

- Egész életemben spóroltam - vallotta be. - Már gyerekkoromban gyűjtöttem a pénzt a malacperselybe. Tim mindig beledugott egy kést, hogy néhány érmét kicsusztathasson rajta, mert ő viszont állandóan pénzszűkében volt. Mindig úgy éreztem, hogy... Monty várt, de nem volt folytatás. - Hogy? - Hogy készen kell állnom. - Mire? - Hát a… - A lélegzete felhőket rajzolt a kettejük közötti nedves levegőbe. - Arra a katasztrófára, ami felém közeleg. Monty megtorpant, Jessie felé fordult az esernyő alatt. - Az ég szerelmére, Jessie, milyen ember vagy te? Jessie mókázva forgatta a szemét. - Kiszámíthatatlan! Együtt nevettek az esőben. Az ÁLLOMÁSON MINDEN MÁS VOLT. Jessie mintha kikapcsolt volna, magába zárkózott, elérhetetlenné vált. Monty vele ellentétben úgy érezte, hogy a vére pezseg a zajoktól és a nyüzsgéstől, a hordárok kiáltozásától, a sípok füttyentéseitől, az integető zsebkendőktől és a szőrmebundák csillogásától. Cipőpucoló fiúk kínálgatták harsányan a szolgáltatásaikat, újságosstandok zizegtek a szelben, a forró kávét kínáló pult hatalmas forgalmat bonyolított le, az illat csak úgy vonzotta a siető vásárlókat. Két utas heves vitába bonyolódott, a vasúti tisztviselőnek kellett rendet tennie. A csendet száműzték innen. Csak hangok, hangok, és újabb hangok mindenütt. A sokféle zaj fölött úgy lihegtek az erős gőzmozdonyok, mint a földöntúli szörnyetegek. Monty egy iskolásfiú szenvedélyével szerette ezeket az olajjal és tűzzel táplálkozó vas- és acéllényeket, melyek türelmesen várták, hogy szabadjára engedjék őket. Az alacsony peronon gőzfelhők hullámzottak, pernyéket köptek Monty szemébe és orrába, otthagyták a nyomukat az arcán, érezte, hogy felgyorsul a pulzusa a 193

közelgő utazás gondolatától. A levegő szürkén, vastagon tapadt a tüdejére. A földre galambok rebbentek, bagettmorzsákat kerestek a talpa alatt, egy gyerek pedig, aki tálcával a nyakában, cipőfűzőt árult, valamilyen érthetetlen zsargonban csiripelt nekik. Egy világ választotta most el a Chamford-udvartól. Monty a peronon állt Jessie-vel, megvárták, míg az utastársaik lelkes arccal, nedves kabátban felkapaszkodnak a kocsi meredek lépcsőin. Másfél ezer kilométer vár rájuk: a vonat az olaszországi Brindisibe viszi őket, ott repülőre szállnak, mely elrepíti őket Athénba, majd a Földközitengeren át Egyiptomba, az alexandriai kikötőbe. Másfél ezer kilométer. Az nagyon sok. Időben is. Elképzelte, ahogy peregnek a másodpercek. Elképzelte, hogy mindvégig Jessie mellett ül. Szerda este volt, péntek reggelig biztosan nem érkeznek meg Brindisibe. Harminchat óra. Amikor felsegítette Jessie-t a lépcsőkön a vonatkocsiba, a lány kesztyűs ujjai egy pillanatra az övéi köré fonódtak, megcsapta hajának édes esőillata. Az arca most feszültnek tűnt, nem úgy, mint a repülőn. Mintha a földön sérülékenyebbnek érezné magát. Nincsenek szárnyai, hogy elrepülhessen. És igaza volt. A birtokán repkedő csillogó fácánokhoz hasonlóan, melyek hiába menekülnek a puskagolyói elől, Jessie sem tudhatta, mi vár rá. Nem jobban, mint ő. Ettől a gondolattól megszorította a lány ujjait, Jessie szeme kimondatlan kérdéssel rebbent az arcára. - Felszállásra kész! - mondta, mire az útitársnője rámosolygott. Egyenesen a hálófülkéjéhez kísérte Jessie-t. A lámpák tompított fénye lágy, álmosító hangulatot teremtett. Az ajtóban Jessie Montyhoz fordult, megakadályozva, hogy átléphesse a küszöböt. A férfi letette a bőröndjét. - Azt hiszem, most lepihenek - mondta Jessie. - De köszönöm a mai napot. - Nem csatlakozol hozzám egy utolsó italra?

194

Megrázta a fejét. - Menj, fényesítsd ki a páncélodat! - A keze könnyedén Monty mellkasának közepére rebbent, és ott megpihent. Holnap szükséged lehet rá. Jó éjszakát! Aztán az ajtó becsapódott, és Monty a finoman kidolgozott fára tette a kezét. Lassan fel-le húzgálta a másik kezét a mellényén, míg az fehér lovas királyfihoz illően nem csillogott, bár ő most épp csak vasparipát lovagolt meg. Megérintette azt a helyet, ahol Jessie ujjai pihentek. Úgy égett, mintha billoggal bélyegezték volna meg. AKÁR EGÉSZ ÉJJEL IS ŐRT ÁLLT VOLNA Jessie fülkéje előtt keresztbe font karral, hogy elijesszen minden betolakodót. Igen ám, csakhogy a lány leharapná érte a fejét. Valójában nemcsak azért javasolta az első osztályt, hogy nagyobb kényelemben utazhassanak az egyébként kényelmetlen európai vonaton, mint ahogy azt Jessie-nek mondta. A biztonságát is féltette. Az első osztályú kocsikban kevesebb utas lófrált, messze nem bóklászott annyi kétes idegen a folyosókon, akik nem kifejezetten a Parthenon vagy a piramisok meglátogatását tervezgették. A zsebórája szerint fél óráig ácsorgott a fülke előtt, míg mindenki vissza nem vonult a hálófülkéjébe vagy ülésére, és a folyosó teljesen ki nem ürült, leszámítva a Gauloises szagát a levegőben. Nem hallatszott ki zaj Jessie ajtaja mögül. Elképzelte, amint végignyúlik a hálóhely brokáttakaróján, a cipőjét lerúgja, és olvas, méghozzá valószínűleg egy újabb mihaszna Conan Doyle-történetet, amit olyan nagyra tart. Ezzel óvta az elméjét, nehogy sötét sikátorokba tévedjen. Monty nem szívesen gondolt arra, hogy Jessie valós vagy elképzelt sikátorokban kódorog. A fél óra leteltével halkan végigment a folyosón, bedobta a táskáját a fülkéjébe, aztán a büfékocsi felé indult. Alatta egyre csak pörögtek a hatalmas kerekek, amitől jobbra-balra dülöngélt, miközben az őszi éjszakában álomba burkolózott észak-franciaországi síkságok elsuhantak mellettük. A sötétségből olykor-olykor rápislantott egy

195

fénycsomó, és a fejében folyton ott motoszkált az emlék, hogy Jessie Kenton a mellkasára tette a kezét. MONTY MÁR RÉG TÚLJUTOTT a második szódás whiskyjén, kimosta az agyából a Timothy Kenton hollétéről szőtt elméleteket. Jessie mutatott neki egy képet az öccséről, mielőtt a Croydonon felszálltak a repülőgépre, a látványától úgy elszorult a torka, hogy meg sem tudott szólalni. A fotó meggyűrődött a széleinél, és átmelegedett Jessie zsebében. Ők ketten szerepeltek rajta, a két testvér. Jessie lakásának padlóján ültek, nevetve tivolit játszottak. Csak nézték egymást, és nevettek. Nem az öröm könnyed szabadjára engedésével, ahogy a legtöbb ember nevet, ha mulattatja valami. Ez más volt. Rengeteg élvezettel, szeretettel, szinte hevesen nézték egymást; Timothy Jessie vállán nyugtatta a kezét, a lány pedig az öccse állára kötött télapószakállba túrt. Mintha nem mernék elengedni egymást, nehogy... Nehogy... mi? Valamelyikük eltűnjön? Mint most. Jessie-nek valóra vált a legrosszabb rémálma. Kíváncsi volt, ki készíthette a fényképet. Feltehetőleg Tabitha, Jessie lakótársa. Eltöprengett, hogy a fényképész is így reagált-e erre a jelenetre: az irigység hitvány ízével a szájában, amiért ők ilyen szeretetben részesülnek, és ennyire szeretnek valakit. Ehhez valami - és valaki - különlegesre van szükség. Gondosan szemügyre vette Timothy arcképét, de nem szólt semmit. Rengeteg szőke hajtincs, érdekes arc, kifejezetten jó formájú és arányos. Az orra egyenes, az álla erős. Akár szelídnek is nevezhette volna, ha nem ilyen a tekintete. A szeméből ugyanis nevetés robbant ki, majd szétvetette az energia. Nagyon szerethető embernek tűnt leszámítva a száját. Telt, nagylelkű szája volt, mint a nővérének, de a sarkában valami gyengeség ült meg, egyfajta ínség szivárgott ki a széles

196

mosolyból, mint whisky a megrepedt pohárból. Mintha nem a saját életét élné. Nem csoda, hogy olyan erősen kapaszkodott Jessie-be. - Leülhetünk, fiatalember? Nem bánja? Monty felpillantott a szódával felöntött whiskyjéből. Az étkezőkocsiban, az asztala mellett, házaspár álldogált, a férfi nyugalmazott katonatisztnek tűnt az óriási bajszával, feleségének pedig olyan fehér volt a bőre és a haja, mintha krétából faragták volna ki. - Nem bánja? - ismételte az asszony - Nincs más szabad hely. Igaza volt. Minden asztalnál ültek. Az utasok az esti konyakjukat vagy kávéjukat iszogatták. Monty udvariasan felállt, es a fehér, tiszta asztalkendő túloldalán lévő két szabad hely felé intett. - Kérem, örömmel állok szolgálatukra. Nem mondott igazat. Jobban szeretett volna egyedül maradni. De az sem igaz, mikor záporesőben, a tőzsdék zuhanása után „Szép napot!” kíván. Ezek csak szavak. A társadalom ragtapaszai. A pár helyet foglalt, és elmosolyodott. - A nevem Forester alezredes. A feleségem, Mrs. Forester. Monty kezet rázott vele az asztal felett. - Montague Chamford. A páros két vodka-martinit rendelt, Monty pedig egy újabb whiskyt, majd az alezredes elmesélte, hogy épp Alexandriába tartanak a lányukhoz, aki oda ment férjhez egy diplomatához. Ezt követően bírálni kezdték az egyiptomiakat, amiért bizonyos mértékű függetlenséget követelnek őfelsége kormányának segítő kezeitől, a brit uraiktól. - Tavaly megadtuk az egyiptomiaknak a saját parlamenthez való jogot jelentette ki a krétaszerű nő -, az ember azt hinné, hogy ez elég nekik, de nem, mindig többet és többet akarnak! Azt hinné az ember, hogy hálásak a briteknek azok után, amit az egyiptomiakért tettünk, hiszen gondoljon csak a Szuezi-csatornára meg a pamutkereskedelemre, amit az egész birodalmunkban kiépítettünk nekik! De nem.

197

- Csakugyan? - Monty udvariatlanul vetette oda az egyszavas választ. Meglep. Az asszony szinte átdöfte acélos tekintetével. - Mr. Chamford, sokáig állomásoztunk Indiában, és biztosíthatom, hogy ott is éppen ezt tapasztaltuk. Semmi hálát nem mutatnak. - Valóban? A férj hamarabb észrevette Monty hangjának élét. - Azért ne vegyük mindegyiküket egy kalap alá, drágám! - csitította a feleségét - Jusson eszedbe Rajat Singh! Csuda pofa volt, és imádta a briteket. - Megborzolta a bajszát, próbálta feldobni a hangulatot. Az asszony azonnal felkapta a martiniját, mihelyst megérkezett, az orrcimpái megremegtek fölötte. - Nem tudnak rendet tartani - erősködött. - Tudja, úgy kell bánni velük, mint a gyerekekkel. - Mrs. Forester. - Monty előrehajolt az asztal felett, egész közel a több réteg fehér púderhez, mellyel az asszony a szubtrópusi nap több évtizedes pusztítását próbálta eltüntetni. - Mit szólna ahhoz, ha bemennék az otthonába, és megmondanám, hogyan vezesse a háztartását? Hálás lenne? Megköszönné, hogy tönkretettem az életét? Tíz hosszú másodpercig mindnyájan hallgattak. A nő arcán a fehér púderbe némi pír vegyült. Monty még mindig előrehajolt, válaszra várt. - Uram! - Az alezredes tért magához először. - Többet vártam volna öntől! Az ön neveltetésével többet illene tudnia a világról, és ami még fontosabb, fiatalember, arról, hogyan kell bánni a hölgyekkel. - Az orrcimpái lüktettek a hirtelen odaáramló vértől. Monty szerette volna megütni, hogy megértesse a feleségével, milyen érzés, ha valaki azt hiszi, jogában áll fizikai erőszakot alkalmazni az igaza alátámasztására. - Kérjen bocsánatot! - vakkantott Forester. - Miért? - Amiért udvariatlanul beszélt a feleségemmel. 198

- Nem, uram. Nem fogok bocsánatot kérni. - Ragaszkodom hozzá! Felemelte a hangját. Egyre többen fordultak feléjük. Monty ledöntötte a whiskyjét, az elméje valami távoli, homályos zugában pontosan tudta, hogy ez az egész Jessie-ről szól, nem Egyiptomról vagy Indiáról, és nem is a két arrogáns gyarmatosító handabandázásáról. Önmagát akarta megbünteti. Újra Mrs. Forester nem-is-annyira-fehér arcára nézett. Ha egy vakolókanállal lekaparná róla a púdert, vajon milyen embert találna alatta? - Asszonyom - mondta olyan hidegen, hogy az biztosan lehűtötte a nő nyamvadt martiniját -, ha én bennszülöttként önnek dolgoznék, és úgy bánna velem, mint egy gyerekkel, akkor én... - Ugyan már, fiúk-lányok, mi értelme egymásnak ugrani pár bennszülött bokszosképű miatt, akik nagy ívben tojnak rátok? - Szinte tapintani lehetett a közbeszóló vaskos kelet-londoni akcentusát. Mindhárman döbbenten néztek körbe; a másik sorból középkorú nő közeledett feléjük. Nagyot csapott az asztalukra, mire a poharak mind koccintottak egymással. Monty már a peronon kiszúrta ezt az asszonyt. Már a puszta megjelenésével magára vonta a figyelmet, mivel legalább olyan magas volt, mint Monty, és szálegyenesen tartotta magát. A szemüvege világoskék madzagra kötve lógott a nyakában, ráült terjedelmes kebleire, mintha még egy pár szeme volna. - Asszonyom - csattant fel Forester alezredes -, ez magánbeszélgetés! - A jó büdös francokat! Ha magánbeszélgetést akar, ne kiabáljon! - Legyen olyan kedves, és hagyjon minket magunkra, asszonyom! Forester Monty felé pördült, támogatást remélt a sértettségéhez. Monty azonban megmakacsolta magát. Tisztelettudóan meghajtotta a fejét a nő felé, és a mellette lévő üres helyre mutatott. - Nagyon sajnálom, hogy megzavartuk. Volna kedve csatlakozni hozzánk? Lehetne a döntőbírónk.

199

A magas nőszemély habozás nélkül odacsusszant a székre, és a szemben ülő Foresterre ragyogott. - Ej, milyen barátságos itt, nem igaz, bogárka? - Nagyon is - felelte Monty melegen, hogy tovább hergelje az alezredest. - Feltétlenül rendelnünk kell egy kis pezsgőt, hogy megünnepeljük az utazásunk kezdetét. Mrs. Forester, meghívhatom? Az újonnan érkezett nevetése végigsöpört a kocsin, mire Forester gyorsan talpra ugrott, és a feleségéhez fordult. - Gyere, Amalia, ideje visszavonulnunk. - Mogorva tekintetet lövellt Montyra. - Ön, uram, nem úriember. - Ön pedig uram, fanatikus. Mrs. Forester gyakorlott mozdulattal legurította a maradék martiniját, és követte férjét az asztalok közé. Hosszasan igazgatta a ruháját, és rángatta a kesztyűjét, majd hideg pillantást lövellt Montyra. - A férjem harcolt a hazájáért, és végignézte, amint a barátai meghaltak közben körülötte. És ön mit tud felmutatni? - Hát most megfogott, asszonyom. - Monty megadóan tárta szét a karját. Foresterék elégedetten elmasíroztak a hálófülkéjükbe, a nagyhangú nő pedig átpattant az asztal másik oldalára, így most már szemben ültek egymással, és Monty alaposabban szemügyre vehette. A szeméből ítélve legalább ötven lehetett, a bőre alapján viszont legfeljebb negyven, tehát valószínűleg a kettő között járhatott. Nem viselt semmiféle kalapot vagy fejkendőt, mint a legtöbb nő, szőkésbarna haját viszont olyan szoros kontyba fogta, hogy az megemelte a szemöldökét. Keskeny arcával és hegyes állával leginkább egy gémre emlékeztette Montyt. Különösképp azért, mivel éppúgy vonogatta csontos vállait hosszú, szürke , kabátjának redői között, ahogyan a gém borzolja a tollát, mielőtt visszamegy a vízbe. - Köszönöm - mosolygott Monty. - Ugyan mit? - Hogy megszabadított a nemkívánatos vendégeimtől. 200

- Bármikor, fiatalember. - Pezsgőt? - Ha fizeted... - A könyökét az asztalon nyugtatta. - Jól megadta neked az utolsó beszólásával az a pöffeszkedő szuka, mi? - Szíven talált - felelte Monty könnyedén, és megemelte a poharát köszöntésképp. - Merem állítani, hogy megérdemelted. Ti, finom legények, nem sok mindent csináltok, mi? - Néha megtörölgetem a monoklimat. Az inasom a tanúm rá. A nő kedvesen felnevetett, a válla vidáman ugrándozott. - A nevem Maisie Randall. Londonból jöttem, és Egyiptomba tartok. És te? - Montague Chamford volnék a Chamford-udvarból. És azt hiszem, egyenesen a pokol felé tartok. - Nem valami Lord Nagyuraság vagy? Úgy nézel ki, mint aki még az ágyba’ is felteszi a cilinderét. - Kuncogott az elképzelésen. - Hogy jött rá? - Hát mer’ úgy beszélsz, mint akinek naftalingolyó akadt a szájába, csak innen. De ne vedd sértésnek! - Szó sincs róla, drága hölgyem! - Csendesen beszélt, mintha közös titkon osztoznának, a nő kénytelen volt közelebb hajolni. Volt valami ravasz éberség sápadtszürke szemében, a nevetése mögött. Monty ugyanazt a tekintetet látta rajta, mint azon a rókán, mely beszökött az előkertjébe: olyan teremtés tekintete volt, aki tudja, hogyan kell túlélni a nehéz időket. Halk vallomást tett. - Hogy őszinte legyek, Sir Montague vagyok, de ezt nem hirdetem, mert... Elkésett. - Sir Montague - károgta a nő fennhangon. - Sir Montague! A fülkében több fej megfordult, kíváncsi tekintetek repkedtek feléjük. - Tudtam! - Kinyújtotta a kezét. - Örülök, hogy találkoztunk, Sir Montague. Óriási megtiszteltetés. 201

Monty felsóhajtott. - Elég legyen - mormolta, és határozottan megrázta a nő kezét. - Eleget szórakozott. Vagy elkezdek én is a maga nyelvjárásában beszélni, megjegyzéseket teszek a sérójára, megkérdezem, hol hagyta a tökfödőjét, és követelem, hogy együnk aszpikos angolnát. - Nagyon jól nyomod, nagyuram! Monty mosolyogva lazult el a székében. Az utazásban mindig az emberek a legérdekesebbek, akikkel a zötykölődő vonaton össze lehet ismerkedni, de arra végképp nem számított, hogy egy ilyen Maisie Randall-lal találkozik majd egy első osztályú büfékocsiban, útban Egyiptom felé. Feldobta a napját. Elővette a cigarettatárcáját. - Megkínálhatom cigarettával? - Isten ments! Mocskos egy szokás. A nő benyúlt a nyilvánvalóan vadonatúj, búzavirágkék táskájába, mely tökéletesen illett a kesztyűjéhez, és vékony bakelitdobozt vett elő. Mikor felpattintotta, egy sor vékony, fekete manillaszivar tárult Monty szeme elé. - Na, ezt nevezem én dohánynak! - Megkínálta az asztaltársát. - Köszönöm, én maradok a sajátomnál. Monty meggyújtotta a cigarettát és a szivart is, mikor pedig a nő a láng fölé hajolt, a másodperc töredékéig váratlan, kellemes érzések töltötték el. Volt valami lángoló ebben a nőben, amin az ember megmelegíthetné a kezét. - Sokat utazik? - Először vagyok külföldön. - Egyedül van? - Úgy ám! - Ideges? - Majd összecsinálom magam. - Hosszan kifújta a bűzös füstöt. - Már bocsánat a szóért. - Szerintem inkább az egyiptomiak rémülnek majd meg, ha meglátják. 202

- Menj a francba! - Miért Egyiptom? - Miért ne? Mindenki olyan nagy felhajtást csap e körül az ásó fickó, Howard Carter körül, gondoltam, én is odamegyek, hátha nekem is lehull valami a Tutamen király sírjánál. - Tutanhamon. - Ahogy mondod! - Maisie Randall összevonta a szemöldökét, és elhallgatott, elgondolkodva figyelte Montyt. - És te? Miért Egyiptom? Monty kinézett az ablakon a mellettük elsuhanó tömör, áthatolhatatlan éjszakába. Csak a saját arca nézett rá vissza, a szeme helyen fekete lyukak tátongtak, az arccsontja majdnem átszúrta a bőrét. Félrekapta a pillantását. - Kedvem támadt szórakozni - felelte mosolyogva. - Na, erre iszom! Monty felnevetett, és intett a pincérnek. - Kiváló. Hol van már az az átkozott pezsgő? - MESELJ MÉG TIMRŐL, JESSIE! MILYEN EMBER? Épp reggeliztek. Pontosabban Jessie mohón tömte magába a reggelijét, miközben Monty ledöntött egy csésze forró kávét kiszáradt torkán. Úgy érezte, mintha egy szamár rugdosná belülről, és rágcsálná a szemgolyóit. Vele szemben Jessie meglepve nézett fel a reggelijéből. Ma reggel nagyon fiatalnak és üdének tunt, a haja ragyogott, a kukoricaszín hullámok lazán ugráltak a vállán, mikor felemelte a fejét. Volt benne valami különös reggeli ragyogás. - Milyen ember? - ismételte. Jessie elgondolkodott. - Olyan típusú ember, akit szeretnél magad mellett tudni, ha bajba kerülsz.

203

Micsoda kijelentés! A testvéri szeretet micsoda nyílt megnyilvánulása! Montynak a lélegzete is elakadt. Hogy időt nyerjen, belekortyolt a feketéjébe, bár kátrány íze volt. - Tudom, hogy Tim ismeri az ókori egyiptomi kultúrát, de... - Így van a fáraókkal. - Jessie összeakasztotta a két mutatóujját. Ugratta. - De mennyit tud a modern Egyiptomról? - Hová akarsz kilyukadni? Monty próbált óvatosan fogalmazni, igyekezett tompítani szavainak élét. - Csak mert van ott némi békétlenség. A rántotta megállt félúton Jessie szája felé. Visszaejtette az ételt a tányérra, és félretolta. - Hallgatom. - Áh, tudod, csak a szokásos forrófejűsködés. Valószínűleg elsimul. A mosoly eltűnt Jessie szeméből. - De Egyiptomnak saját királya van, Fuád király. És most már saját demokratikusan megválasztott parlamentje is. Az hittem, minden békés arrafelé. - Békés is. Többnyire. - De? - Te nyugodt lennél, ha egy másik ország katonai csizmái menetelnének fel-alá az utcáidon? - Ne! - Jessie megremegett. Monty újra megízlelte a kátrányát, de többet nem szólt. Nem szerette volna, ha Jessie reggeli ragyogása miatta kopna meg. - Tudom - kezdte Jessie -, hogy gyarmatosítóként olykor elég népszerűtlenek vagyunk, de... - Az asztal közepére tolta a tenyerét, s várt. - Nem szabad figyelmen kívül hagyni az ország történelmét! - mutatott rá Monty. - 1886-ban törtünk be Egyiptomba, és azóta is mi uraljuk. Kulcsfontosságú terület számunkra földrajzi elhelyezkedése miatt, 204

stratégiai pont félúton Nagy-Britannia és a koronánk ékköve, India között. Így hát természetesen könyörtelenül markunkban tartjuk a Szuezi-csatornát, és hirdetjük a katonai erőnket az utcákon. - Tudom. Tim gyakran szórakoztatott az Egyiptomért vívott dicső harcok csodás történeteivel. Meg sem tudnám számolni, hányszor éltem át Lord Nelson nílusi csatáját, ahol legyőztük a franciákat. Erőtlenül, szégyenkezve nevetni próbált, de nem igazán sikerült. Tim említése volt az oka. Monty érezte a lányból kiáradó szomorúságot, és óvatosan Egyiptomra kezdte terelni a figyelmét. - Az elmúlt két évezredben az egyiptomiaknak folyamatosan idegen igát kellett eltűrniük. Ha épp nem a perzsák törtek rájuk, akkor a kapzsi görögök és róMalak. Csak azért hagyták őket végül békén, mert a ravasz török mamelukok átvették a hatalmat, és évszázadokon át ott ültek a nyakukon Napóleon meg az ottománok megjelenéséig. Én mondom, mi britek újoncok vagyunk a közel-keleti játszmákban. Monty lassan rájött, hogy a lány nem hallgatja, hanem nézi őt. Befejezte a mondókáját. - Sokat tudsz - mondta Jessie. - Semmi hasznát nem látom, mikor a birtokomon csatornákat ások. Jessie elmosolyodott, mosolya felkúszott a tekintetébe is, és szétáradt az arcán. - Lehet, hogy hagynod kellene a csatornákat a gyomoknak, valahol máshol kellene szerencsét próbálnod, és itt nem a szeánszokra gondoltam. - Előrébb csúsztatta a kezét, át Monty térfelére, ő pedig felemelte. Nem lehetett finom, nőies kacsónak nevezni. Széles, szögletes keze volt rövid, lapos körmökkel, s nem díszítették ékszerek. Monty köré zárta az ujjait. - Köszönöm, hogy eljöttél - szólalt meg csendesen Jessie. - Hálás vagyok érte. Nélküled nehezebb lenne. - Az arcán elterülő mosolyba őszinte vidámság keveredett. - Kíméletlennek tűnsz ma reggel.

205

Monty elszakította a tekintetét a lány arcáról, és a tenyerében tartott kézre pillantott. - Úgy is érzem magam. Az EMBEREK SZÍVÉT SÖTÉTSÉG FONJA körbe. Montynak legalábbis úgy tűnt, hogy az emberek nem ismernek határt, ha a társaik gyötréséről van szó. Korábban is ezt tapasztalta, az illúzióit már reg széttépte az emberek találékonysága ezen a téren, mindazonáltal még élt benne a remény, hogy talán téved. Nevetséges, szánalmas módon még mindig abban reménykedett, hogy Timothy Kenton csak játszadozik, valami csak általa ismert ostoba okból bosszantani, tesztelni akarja a nővérét. Ez is lehetséges. Nem valószínű, de lehetséges. Monty a hálókocsijában ült a keskeny fekhelyén, hallgatta, amint forognak alatta a hatalmas vaskerekek. Olyan rohadt egyszerű lenne, ha lenne eleve elrendelés, az élet ezüstös sínpáron futna előre, csak némi vibrálás zavarná az útját. Cigarettára gyújtott, és megrázta a fejét. Beleégett Jessie kezének a képe, ahogy a sajátjával körbefogta. Felkavarta a dolog. Nem, nem hitt a végzetben, legalábbis nem az ilyesfélében. Semmi sem fektet le az emberek elé keskeny, egyenes szabályokat. A politikusoknak persze tetszene, hogy minden pompásan, szépen el van rendezve, például annak az Adolf Hitler nevű alaknak is, aki náci pártjával a saját uralma alá igyekszik tuszkolni Németországot, vagy az a szamár Mussolini, aki Olaszországban parádézik a fasiszta pártjával. Persze ne feledkezzünk el a szemét Mosleyról sem, aki NagyBritannia megmentőjének képzeli magát, és be ad akarja hozni a fasizmust a mi zöld legelőinkre! Isten mentsen tőle! Nem. Az ember maga formálja a végzetét. Maga hozza meg a döntéseit, akár jók, akár rosszak. Ezek rendelik el eleve azt a káoszt, amibe az ember belekergeti magát. Komoran elvigyorodott. A pokolba is, hisz épp ettől olyan izgalmas az élet: hogy bármikor hozhatsz új döntéseket, 206

választhatsz másik utat, kirángathatod magad abból az átkozott feneketlen mélységből, amibe végtelen bölcsességeddel beleugrottál. Ez a vonat az ő mentőkötele, ő pedig könnyedén kimászik rajta a fénybe. Odakint már majdnem teljesen besötétedett. Ez az a pillanat, mikor a nap kicsit visszatartja a lélegzetét, mielőtt kilehelné utolsó fényeit is, és magára húzná az éjszaka árnyait. Svájc hegyei kéken ugrottak elé, mint a véraláfutás, néha annyira közel hajoltak, mintha be akarnának nézni a fülkébe. Épp egy barátságos falucska csúcsos tetejű házai mellett zakatoltak el, a templom harangja bongott, és egy kecskenyáj a legelészést felfüggesztve, kikerekedett szemekkel a vonatot nézte, akár a gyerekek. Itt az ideje, hogy új döntéseket hozzon. Meg kell változtatnia a végzetet, mielőtt túl késő lenne.

207

23. fejezet

Georgie ANGLIA, 1929

TÉNYEK KAVAROGNAK A FEJEMBEN. Nevetsz rajtam meg a tényeimen, de már megtanultam, hogy nem kell rossz néven venni. Éveken át az Encyclœpedia Britannica volt a Bibliám, mindegyik kötetét olyan sokszor olvastam, hogy dombornyomásos fedelük elrongyolódott, és beléjük vésődött az ujjaim lenyomata. Nem tehetek róla, hogy emlékszem a tényekre. A gyönyörű, kényelmetlen székekben ülünk, és én tényeket mesélek neked. - A kovakövek megformálásánál használt eljárást pattintásnak hívják. A kő lehet egy darabka flintkő is, vagy obszidián, vagy bármilyen más kagylós törésű kőzet, amiből kőszerszám készíthető. A kőszilánkok leválasztását hasításnak nevezik, ennek célja az éles szélek létrehozása. - Köszönöm az információt - mondod. Örülök. Ma érdeklődsz a tényeim iránt, ami nem mindig mondható el. Néha azt mondod, hogy fogjam be a számat. Tőled tanultam, hogy nem szabad untatnom az embereket, így témát váltok, hogy ne untassalak. - Tudtad, hogy a csillagok távolságát trigonometrikus parallaxis használatával állapítják meg? - Izgatottan elórehajolok. - Ez benne a jó... hogy a Föld pályáját mérőbázisként használva a távolság megadható parszekben a parallaxis szögátmérőjéből. így d = 1/π,

208

feltételezve természetesen, hogy a Nap és a csillag is transzverzális sebességgel halad. - Rendkívül érdekes, Georgie. Olyan remekül érzem magam, hogy hozzáütögetem a kezem a születésnapi szék juhar karfájához, ahogy te szoktad, ha örülsz. Azt várnám, hogy te is követed a példámat, de nem teszed. Ellenben dobogni kezdesz a lábaddal. A barna bőrbakancsodat figyelem, nem tudom pontosan, hogyan értelmezzem ezt a mozdulatot. Érzem, hogy a jobb szemem megrándul. Mostanában szokott néha. Dr. Churchward hívta fel rá a figyelmemet, és most már sárga pirulát ad nekem a kék helyett. Amíg nem piros, én nem bánom. Felmondom Frege11 matematikai kompozicionalitási elvét, erre azonban már semmit nem felelsz. Próbálom megérteni a tested mozdulatait anélkül, hogy az arcodra néznék, de még nem ásítottál, úgyhogy a kezedre kell hagyatkoznom. Az inggombjaiddal matatsz. Nem jó jel. A matatás az unalom jele. Te mondtad. A természettudományokról a művészetre váltok. - December hetedike van - jelentem ki. - És akkor? - 1783-ban ezen a napon szerződtette második József császár Amadeus Mozartot az udvarába házi karnagynak és zeneszerzőnek. - Milyen kedves tőle. - Igen, csakugyan. Évi nyolcszáz aranyat fizetett neki. Ám amikor Mozart 1791. december 5-én meghalt, egyetlen vasa sem volt, másnap, a temetésén csak a sírásó jelent meg. - Ez szomorú. - Miért? 11

Friedrich Ludwig Gottlob Frege (1848-1925) német matematikus, logikatudós, filozófus, a modern matematikai logika és analitikus filozófia megalapítója, művelője. Fregét tartják Arisztotelész óta az egyik legjelentősebb, logikával is foglalkozó tudósnak, illetve a legjelentősebb matematika-filozófusnak.

209

A fejedet csóválod, mint mikor veszít a krikettcsapatod, és már tudom, hogy nem is fogod megpróbálni elmagyarázni. Csak annyit mondasz, hogy: - Nagyszerű zeneszerző volt. - Tudom. De még sosem hallottam a zenéjét. Hirtelen rám ragyogsz. - Jövő héten hozok be neked zenét. Igen! Zenét fogunk hallgatni, és táncolni fogsz! MEGPRÓBÁLOM. A KEDVEDÉRT megteszek minden tőlem telhetőt. De a lábam meg a zene meg a hangos számolásom teljesen összekavarodik, és végül összetaposom a cipődet. - Kétballábas fajankó! - mondod, de közben nevetsz, igazi nevetéssel, innen tudom, hogy nem haragszol. Ez az, amit nem értek. Kétballábas fajankónak nevezel, pedig mindketten tudjuk, hogy nem vagyok fajankó. Tehát ez gorombaság, mégis nevetsz. Vagyis kedvesen mondod. Amikor viszont a földszinten az egyik fehér köpenyes, aki péntekenként azt a szánalmas kvízt szervezi, azt mondja: „Te aztán okosjános vagy, mi?”, akkor szerinted megsért. Pedig okosnak nevez. Nem értem. A szavaknak annyi jelentésük van, hogy annak már semmi értelme. Amikor megérkezel, sötétkék dobozt tartasz a kezedben, akkorát, mint egy gyerekbőrönd, és megkérdezed, hogy leteheted-e az asztalomra. Szeretnék nemet mondani. A papírjaim meghatározott rendben sorakoznak az asztalomon, a tollaim és ceruzáim olyan szép sort alkotnak a jobb oldalon, mint a katonák, a balon pedig a spirálozott albumaim fekszenek. Tele vannak fényképekkel, amiket a tőled kapott újságokból és magazinokból vágtam ki. Georgie-országnak hívod, mert azt mutatja meg, ahogy én látom a világot. Aggódom, hogy talán elrontottam pár dolgot, ezért nagyon vigyázok a spirálozott albumaimra.

210

Ha bárki hozzájuk nyúl, akkor... mondd ki, mondd ki... rám tör egy epizód. Mégis felemelem és átviszem az albumokat a szoba sarkába. Aztán letakarom őket a csíkos köntösömmel. A sötétkék dobozt az asztalra teszed, én pedig kinyitom. Lenyűgöz. Gramofon van benne. Megsimogatom a króm karját, a kezem libabőrös lesz, ahogy a bársonyos gombokkal matatok, és felsikoltok örömömben, mikor megengeded, hogy felhúzzam a rugós motorját az oldalán lévő kar segítségével. Kiveszel egy lemezt a barna papírjából, és átadod nekem. Ez a leggyönyörűbb tárgy a világon, még a székeknél is szebb. Ezt meg is mondom neked. - Nem láttál még elég tárgyat - mondod furcsa hangon. - És nem érintettél meg elég dolgot, drága testvérem. Én azonban alig hallak. A kezemben tartom a lemezt, és tudom, hogy soha nem akarom elengedni. Tökéletes. Tökéletes harminc centis kör a közepén egy másik tökéletes körrel, fekete és fényes, lapos, mégis merev. A barázdái, a rovátkák különösen megnyugtatják az elmémet. Feketeség söpör át rajtam, a végtagjaimból kiszáll az izomgörcs, ami mindig kínoz, ha izgatott vagyok. Úgy képzelem, hogy Bernadette is ezt érezhette 1858-ban, mikor Lourdes12-ban először látomása volt. De én nem Istent imádom, hanem a barázdákat. Szoros csigavonalban kanyarognak, míg el nem érik a lemez külső szélét. A spirál olyan síkidom vagy görbe, mely egyre szélesebb és hosszabb, a magassága viszont nem változik, mivel egy rögzített középpont körül tekereg, egyre távolodik tőle. Álmélkodva érintem meg. - Ne nyúlj hozzá! - mondod. - Az ujjadon lévő zsír és izzadság eltömítheti a barázdákat, és akkor nem lehet rendesen lejátszani. Ez egy 78-as. 12

Lourdes kis mezőváros Délnyugat-Franciaországban, mely a Pireneusok lábánál fekszik. A város ma jelentős zarándokhely, amely azután alakult ki, hogy egy helyi lánynak, Bernadette Soubirousnak megjelent Szűz Mária.

211

- Mi az a 78-as? - 78 f/p. Percenkénti fordulatszám. Csak bámulok. Elveszed tőlem, és óvatosan letörlőd egy sárga portörlővel. Szeretném kitépni a kezedből. De nem teszem. - Mozart - mondod. - Az első keringő. Nem tudom elhinni, hogy ez a kis kék doboz ilyen tökéletes hangokat tud kiadni. A ritmusa meglágyítja bennem az egyenetlenségeket, és mikor behunyom a szemem, elrepít valahová, ami csupa kékség és csillogás, együtt repkedek egy csapat rikító kék jégmadárral. Lenézek az alattam csordogáló patakra, és látom, hogy Dr. Churchward a tiszta víz alatt fekszik a hátán, nyitott szemmel. Nem tud a felszínre jönni. A szívem örvendezik, kireppen a mellkasomból, és... - Tetszik Mozart? - kérdezed. Kinyitom a szemem. - Igen. Csak ennyit tudok mondani. A zene matematikai összetettsége a hatalmába kerít. - Táncolunk? - kérdezed. Bólintok. Kinyújtod felém a kezed. Megborzongok a rám törő páni félelemtől, mert sosem fogjuk meg egymás kezét. Még soha senki kezét nem fogtam meg, még Jessie-ét sem, pláne nem Dr. Churchwardét. Te viszont olyan nagy ajándékot adtál nekem, hogy szeretném valahogy viszonozni. Tehát. Most megfogom a kezed. Az agyam rángatózni kezd, a fogaim vacognak. De azért foglak. - Rendben - mondod -, háromnegyedes ütemre táncolunk Egy, két, össze, egy, két, össze... csak csináld azt, amit én, de neked előre kell lépned, én meg hátra fogok. Az ujjaid az enyéimhez érnek. Hogy tudnék számolni, mikor egyre csak az jár a fejemben, hogy a bőröd az enyémnek nyomódik? Rám 212

ragasztod az elhalt sejtjeidet. A tested olaja beszivárog az enyémbe. Érzem az izzadságod, a tested melegét. Összeakad a lábam. - Kezdjük újra! - mondod, és előretekered a gramofont. Egymás felé fordulunk, kartávolságra állunk egymástól, megint megfogod a kezem, és táncolunk. Egyenes vonalban, át a szobán. Újra meg újra meg újra. Egyre jobban megy. Mosolygok. Gyors pillantást vetek az arcodra, és látom, hogy te is mosolyogsz, széles bohócvigyor ül az arcodon, és akkor elnevetjük magunkat. Csak táncolunk és nevetünk, olyan erősen nevetünk, hogy megfájdul tőle az oldalam, de azért még mindig fogom az ujjaidat, és most már együtt dúdoljuk a dallamot, dúdolunk, nevetünk és táncolunk Mozart zenéjére. A lábam nem engedelmeskedik. A fejem tudja, hová kellene lépnem, de a lábam a tied után bukdácsol, mire kétballábas fajankónak nevezel, és ettől még hangosabban nevetünk. A mellkasomat óriási boldogság-lufi feszíti, alig kapok tőle levegőt. - Kikapcsolni! Állítsa már le ezt a rohadt lármát! Az egyik fehér köpenyes az. Berohan a szobámba, az arca teljesen összegyűrődött, mint egy elhasznált zsebkendő, öklével az ajtófélfát üti. Elengeded a kezem, felemeled a tűt a gramofonlemezről, hogy Mozart elhallgasson, és a szobát hirtelen robbanásig feszíti a csend. - Csak meg akartam mutatni Georgie-nak... Sikítani kezdek. Egyenesen a fehér köpenyeshez lépek, és belevisítok a zsebkendő-arcába. - Tűnés! Ki! A! Szobámból! - Georgie, ne húzd fel magad - mondod -, ne... - Ez... - lihegve mutatok rá a fehér köpenyes fejére, mintha az ujjam pisztoly lenne - ez az ember... - belemarkolok a mellkasomba, nem kapok levegőt, a vér dübörögve áramlik a fülemben, alig hallok tőle valamit - tönkretette az életem legboldogabb pillanatát! - Reszketek. Annyira, hogy térdem kis híján összecsuklik.

213

A fehér köpenyes furcsamód kihátrál. Sietve hagyja el a szobát keskenyre húzott szemmel, aminek a jelentéséről fogalmam sincs, de le sem veszi rólad a tekintetét. Megpördülök. Egyenesen a szemedbe nézek, a lábaim tehetetlenül táncolni próbálnak, de az arcod teljesen eltorzult. A kék szemed csupa víz. Könnyek csorognak az arcodon.

214

24. fejezet

A SHORT CALCUTTA REPÜLŐCSÓNAK olyan robajjal és rázkódással csattant le az alexandriai kikötő csillogó vízére, hogy Jessie szíve beleremegett. A mellette ülő Montyhoz fordult, - Drága Watsonom - jelenti ki -, kezdődik a játszma! Monty felnevetett. - Van még valami bölcsesség a tarsolyodban, Sherlock, ami előbbre vihetne az utunkon? Jessie a gép ablakához hajol, zakatoló szívvel veszi szemügyre a napfényben csillogó egyiptomi várost. Alexandria, a gyarmati korona egyik gyöngyszeme féltékenyen körbefonta a szivárványos kék öblét, mintha magához akarná szorítani, hogy megóvja a betolakodóktól. Egyik végében a magányos Qaitbay citadella őrködik, az út mint sápadt ezüstszalag nyúlik végig a vízparton. - „Az élet - idézte Jessie Az eltűnt vőlegény esetéből - sokkalta furább dolgokat produkál, mint amiket az ember kiagyalni képes.”13 Monty előrehajolt, hogy átkukucskálhasson útitársnője válla felett. Jessie érzi a férfi lélegzetét az arcán, azt is, hogy felgyorsul, de nem fűz hozzá megjegyzést. Együtt nézik, amint Alexandria minaretjei lebegve közelednek. TIM, ITT VAGYOK. Segíts! Jessie elsőként a szagokra lett figyelmes... aztán egy szempillantással később a hősegre. Miért képes a nap melege megváltoztatni nemcsak a bőr összetevőit, de az agyét is? Ahogy Jessie kilépett a gépből, az 13

Nikowicz Oszkár fordítása.

215

elméje mintha azonnal ledobta volna magáról az őt beburkoló londoni ködöt, mely azóta tapadt nedvesen és hidegen a gondolataira, amióta csak meghallotta, hogy az öccse eltűnt. Valahányszor magába szívta az egyiptomi levegőt, a feje egyre jobban kitisztult. Az évnek ebben a szakában éppolyan balzsamos volt itt a levegő, mint Angliában egy nyári napon, de a hasonlóság ezzel véget is ért. Itt ugyanis minden úgy fénylett, olyan erővel, mintha valaki kipolírozta volna a tájat, vagy mintha tűzijáték szikrázna körülötte, pislognia kellett tőle. Minden lélegzetvétellel beszívta a tenger és a kagylók illatát, a tüdeje elnehezedett a láthatatlan homokszemcséktől és ismeretlen fajoktól. A nyelvén érezte az ízüket. Különös módon nevethetnékje támadt. Szeretett volna kiabálni, hogy a hangja mint előhírnöke végigsüvítsen a Nílus völgyén, és tudassa Timmel, hogy közeledik. Tim, itt vagyok. Segíts! MIKÖZBEN AZ UTASOKAT BETERELTÉK a vámügy épületébe - az előttük álló zömök, hivatalos létesítménybe -, egy magas nő Jessie mellé keveredett. - Szentseges Mózes! - kialtotta, mosolyra késztetve Jessie-t. - Ezt nézd meg! Esküszöm, mintha egyenesen a Bibliába pottyantam volna valami nyúlüregen át! Mrs. Maisie Randall volt az. Monty mutatta be őket egymásnak még a vonaton, és Jessie azonnal megkedvelte útitarsnőjük vidám, őszinte modorát. Változatosságot jelentett a többi brit utas merev magatartása és pókerarca után. A nő azonban az idő nagy részét elzárkózva töltötte, úgy tűnt, magányos kalandor, aki így érzi jól magát. Magas árnyéka Jessie előtt haladt, öles léptekkel rótta az utat bő, virágmintás ruhájában és óriási szalmakalapjában, melyet skarlátszínű selyem bazsarózsák díszítettek. A kikötő körül sürgölődő munkások 216

tömegét bámulta, mert a hosszú, hömpölygő ruhájuk annyi kecsességet kölcsönzött a mozdulataiknak, hogy öröm volt nézni őket. A sziporkázóan kék vízben hatalmas hajók és apró bárkák horgonyoztak, a rakparton egy sor poros tevét pakoltak meg téglákkal, hosszú lábú piramissá változtatva az állatokat. Jessie-t csábította a lehetőség, hogy levonuljon közéjük a vázlatfüzetével, ám Monty reggel rászegezte nagy barna szemét, mintha bele akarná égetni a szavait a szemébe, és két nagyon komoly utasítást adott neki. - Egyes számú szabály: ne kószálj el! Jessie felsóhajtott, Monty azonban még nem fejezte be. - Kettes számú szabály: semmilyen okból ne kószálj el! Jessie ezúttal nem sóhajtott, a fejét se rázta. Érezte a társa szavaiból áradó határozottságot, s megérintette az arcán tükröződő aggodalom. Most, hogy végignézett az egyiptomiak tömegén, egyetlen nőt sem látott, csak hosszú galabiját viselő férfiakat turbánban vagy kerek micisapkában és szandálban. Sokuknak szakáll fedte az arcát. Első pillantásra nehezére esett volna különbséget tenni közöttük. - Ez még csak a kezdet - jegyezte meg inkább magának, mint Maisie Randallnak. A nő gyors, érdeklődő pillantást vetett Jessie-re. - Megálltok itt Alexandriában, mi? - Nem. Megyünk tovább Kairóba vonattal. - A piramisokhoz? Jessie bólintott. - Persze. Talán nem azért jönnek az emberek Egyiptomba, hogy lássák a piramisokat? - Én is megyek. Kairóig meg se állok! Kíváncsi vagyok, milyenek a helyi vonatok. Na mibe, hogy még a lelket is kirázza belőlünk? - Ha engem kérdez, szerintem egész Egyiptom alaposan felrázza majd a lelkünket. Megváltoztat minket. Arra számítok...

217

Jessie körbefuttatta tekintetét a szárazföldön, végig a pálmafák tetején, melyeknek hosszú, selymes levelei a tengeri szélben ringatóztak. Érezte, hogy vonzza a föld, olyan erővel rántotta magához, hogy szeretett volna futásnak eredni. - Mire számítasz? Jessie pislantott, aztán újra visszanézett Maisie Randallra. A nő szürke szeme kíváncsian csillogott. - Arra, hogy elkábítanak majd Egyiptom csodái - fejezte be Jessie. Miközben meggyorsította a lépteit, a szeme sarkából látta, amint az egyik teve kirúg a hátsó lábával, méghozzá olyan erősen, hogy néhány hordár éles kiáltással térdre esik. Ugyanebben a pillanatban szállt el felettük madárszárnyakon a müezzin imára hívó hangja. Ezen a földön már lefektettek a szabályokat. Jó lesz vigyázni. A VONAT CSIKOROGVA FÉKEZETT. Ziháló motorja szürke gőzt pöfögtetett, a tíz kocsija csattogva-bukdácsolva lassított és állt meg Kairó forgalmas Misr állomásán. Este volt. Olyan tömör sötétség ereszkedett a városra, hogy Jessie akár bele is markolhatott volna. - Megérkeztünk - jelentette ki Monty, amikor Jessie még mindig nem állt fel a vonat üléséről. Az örökké udvarias Monty leemelte a lány apró bőröndjét a fejük fölötti hálós csomagtartóról, majd Maisie Randallnak és egy idősebb német párnák is segített a táskákkal. Mikor visszafordult Jessie-hez, aki két kezét a térdei közé szorítva még mindig a helyén ült, az arcán meglepettség áradt szét. - Indulhatunk? - kérdezte. Jessie bólintott. Készen állt. Nagyon is. Csak épp meg akarta várni, míg a többi utas lebotorkál a zsúfolt peronra, és egyedül hagyják őket Montyval egy pillanatra, mielőtt a felszálló utasok tömege utat törne magának a kocsi belsejébe. Csak egy röpke pillanatra. Elképzelte Timet ezen a vonaton, ahogy megérkezik Alexandriából Kairóba, az egész 218

teste sajog a kétszáz kilométernyi rázkódás és lökdösődés után. A haja éppolyan poros, mint most Jessie-é, a fülkébe zsúfolt testek melegétől átizzadt inge hozzátapad a hátához. Behunyta a szemét, és maga elé képzelte. Mit éreztél aznap? Vajon neked is ugyanígy kiszáradt a szád, kikerekedett a szemed az izgalomtól, reszketett a szíved a mellkasodban? Vagy volt melletted valaki a zsúfolt fülkében, aki megszabta minden lépésed? Törődsz vele, vagy gyűlölöd ot? A könyöke alatt egy kezet érzett, Monty talpra húzta, a karja a nő válla köré fonódott. Jessie egy mély lélegzetvételnyi időre nekitámaszkodott az útitársának, érezte a férfi szilárdságát, beszívta a belőle áradó nyugodt erőt. Monty a fülke ajtajában állt, elállta a beáramló embertömeg útját, és Jessie-re mosolygott. - Ha nem jössz most azonnal - mondta tettetett ijedtséggel -, engem darabokra tépnék, és megetetnek a tyúkokkal! Egy szakállas férfi épp egy láda baromfit próbált átszuszakolni az ablakon keresztül, a szárnyasok rémülten rikácsoltak. A kintről érkező kiáltások szökőárszerűen támadtak rá Jessie-re, mikor előrelépett, és a táskájával a kezében leugrott a peronra. - Most pedig - kiáltotta oda Montynak az ülésekért folytatott roham hangjai felett - taxira lesz szükségünk. Mihelyst leért a lába a földre, árusok rohantak rá. - Szép hölgy, vesz képeslap? - Sáj, iszik sáj, tea, szereti tea? - Viszek bőrönd? - Baksis14? - Nyakláncok, szép nyakláncok. - Básztet? Jó ár! Nem szemét. - Min fadlik? - Összeszorított kezek nyomódtak Jessie kezének. Kérem? Baksis? Ad? - A koldusok ősi könyörgése. 14

Perzsa eredetű szó, a jelentése: pénz, adomány, ajándék.

219

Jessie-t egy pillanatra teljesen ellepték. Mozdulatlanul állt, miközben a helyiek ott hullámzottak körülötte, arcvonásaik a generációk óta őket sütő napról és szegénységről meséltek, a kezük megkeményedett a fizikai munkától. Sötét szemük mégis vidáman, reménykedve csillogott, a képeslapokat áruló gyerek pedig szégyenlősen mosolygott rá. Kinyitotta a tárcáját, pedig tudta, hogy nincs nála érme, csak nagy címletű bankjegy, ám mielőtt megoldhatta volna a dilemmát, Monty átgázolt a tömegen, és megállt mellette. Odadobott a helyiek közé egy marék piasztert, aztán belekarolt Jessie-be. - Ne hagyd - szólalt meg Jessie -, hogy még egyszer megtörténjen! - Mármint mi? - Hogy apró nélkül mozduljak ki. Monty felnevetett. - Drága Jessie, mire hazamész, egyetlen fityinged sem marad, ha minden koldust megszánsz, aki a szívedhez dörgölőzik! A gyerekek különösen jók ebben. Finoman megkopogtatta egy kisfiú fejét, aki kinyújtott kézzel hátrálva lépkedett előttük, még több baksist remélve. - Imsi! - kiáltott rá Monty harag nélkül. - Tűnés! - Mrs. Randall! - kiáltott oda Jessie az útitársnőjüknek, aki valamivel távolabb ácsorgott a peronon. - Osztozik velünk a taxin? - Kösz, csillagom, nem. Mindent leszerveztem. Az asszony utat tört magának az utcalámpák sárga fénye alatt ácsorgó taxisok és lovas kocsik hosszú sora felé. Mögötte két hordár vigyorgott, egyikük a bőröndjét tartotta, a másik a hatalmas fekete esernyőjét, pedig nem is esett, de még a nap sem tűzött. Az ezüstös holdsugár minden színt elnyelt. Jessie egy darabig álmélkodva habozott, majd újra felkiáltott: - Mrs. Randall! Hol száll meg? - A Shepheard’s Hotelben!

220

Jessie helyeslően bólintott. Még ő is ismerte hallomásból a Shepheards Hotelt, Kairó legjobb szállodáját. Egy angol építtette még a tizenkilencedik században, az egész világon dicsérték az Ibrahim pasa utcára néző elegáns teraszát: ezt látni kell, itt érdemes megjelenni. De azért meglepte a dolog. Ott a társadalom ünnepelt és elit tagjai szoktak megszállni, meg az unatkozó gazdagok. Mrs. Maisie Randall nem úgy tűnt, mint aki beleillik az első két kategóriába, de ettől még a harmadikba kényelmesen beférhetett. Sosem lehet tudni. - Nem semmi - mormolta Monty Jessie mellett, és odasétált egy öreg, ütött-kopott Chevrolethez. A taxisofőr mélyen meghajolt, és kinyitotta a behorpadt hátsó ajtót Jessie előtt, miközben arab és angol szavak teljesen érthetetlen elegyét zúdította rá. - Hová megy? Jessie rápillantott. A férfi pontosan úgy festett, ahogy Tim annak idején leírta az egyiptomiakat: hosszú, khakizöld galabiját viselt, feje köré sötét sálat kötött, az elülső fogai alul hiányoztak, szikár arcán ülő széles szája mosolyra készen várakozott. Amikor Tim először járt Egyiptomban két évvel korábban III. Ramszesz temetkezési színhelyének ásatásánál, a Medinet Habunál, mély benyomást tettek rá az itteniek. Mohók és engedelmesek, hosszú órákon át képesek dolgozni, a bőrük olyan, mint az esti sivatagi homok, a tekintetük pedig ősi, mint maguk a fáraók. Már mindent láttak. Az urak jönnek és mennek. Ha ilyen ősi földön él az ember, mindent mulandónak lát. Még magát az életet is. - Hová megy? - kérdezte újra udvariasan. - A Mena House Hotelbe.

221

25. fejezet

A MENA HOUSE HOTEL MEGHÖKKENTŐ látványt nyújtott. A mór és angol építészetnek ez a minden irányban elterpeszkedő, lenyűgöző keveréke egyszerre csak Jessie elé magasodott a sivatagi éjszakában. A taxi már kikanyargott Kairó városából, felhajtott a Gízai-fennsíkra, és épp a hotel poros sugárútján csattogott végig, két szélén pálmafák emelkedtek magasra a fényszóró fényében. A kocsi megállt a hotel óriási bejárata előtt. - Jessie - mormolta Monty mellette, keze egy pillanatra odapréselte Jessie-ét az üléshez ne számíts csodára! Jessie kinézett az oldalablakon a hotel arab boltíveire és kidolgozott rácsozatára, az íves erkélyekre meg a csillagokat elhomályosító, szikrázó fényeire. - Arra számítok - felelte csendesen -, hogy találok valamit. Nem tudom, mit, csak... csak valamit, ami majd mutatja az utat. Monty a kezében dédelgette Jessie kezét. - Hogy lehetsz ilyen veszettül biztos benne, hogy Tim ide jött? Jessie odafordult hozzá, és a rozoga kocsi foltos hátsó ülésén mintha egy pillanatra közel kerültek volna egymáshoz. Most úgy érezte, hogy összetartoznak ezzel az emberrel, és nemcsak azért, mert Monty elkísérte a világ másik végére. Láthatatlan szálak kötötték hozzá. Ez a kapcsolat, az érzés, hogy valami több is van köztük, már az első pillanatban is ott volt, bár sosem beszéltek róla. Jessie nem is értette, honnan jött, vagy miért. Folyamatosan próbálta elnyomni magában, nem akarta elismerni a jelenlétét, most azonban, az egyiptomi éjszaka sötétjében hirtelen testetlenül megjelent a taxi hátsó ülésén, mint a csillagfény a fekete égen. 222

- Tim az öcsém - felelte. - Lehet, hogy nem szállt meg ebben a hotelben, de tudja, hogy itt kezdeném el keresni. - De miért? - kérdezte Monty. Ebben a pillanatban az ajtónálló lendületes mozdulattal kinyitotta Jessie ajtaját, a hűvös sivatagi levegő hirtelen megsimította a lány arcát. Már ki akart szállni, de Monty megszorította a kezét. - Légy óvatos! - A férfi előrehajolt, és megcsókolta a homlokát. Nagyon vigyázz magadra most, hogy ideértünk! Én mindig ott leszek mögötted. Elengedte Jessie kezét, és kiszállt az autóból. És temögötted ki lesz? HOGYAN LEHET EGY SZÓNAK ÉRTÉKE? Sir. Milyen rövidke szó - a súlyát, úgy tűnt, mégis aranyban mérik a szultánok és hercegek világában. Sir Montague. Kinyíltak előtte az ajtók. Jessie csak most értette meg, mennyire igaza volt Montynak. A férfiak tekintete őrajta átsiklott, a világos vászonöltönyt és új panamakalapot viselő magas angolon viszont, akinek az előjogok úgy pihentek a vállán, mintha odanőttek volna, tisztelettel megállapodott. Jessie értéke egyedül Montyén múlott, ő pedig igen értékesnek bizonyult: egyértelműen látszott abból, hogy mindenki mély meghajlással üdvözölte, mikor keresztülsétált a jókora aulán, a recepció mögött ülő férfi pedig csillogó szemmel nézett rá. Felismerték benne azt a fajt, mely az egész brit birodalomban otthagyta a lábnyomát, és a térképek felét rózsaszínre festette. - Jól utazott, Miss Kenton? - kérdezte udvariasan a pult mögött álló férfi. Sem a sima, fényes bőrével, sem az érdeklődő modorával nem tudta bolonddá tenni Jessie-t. - Igen, köszönöm. Nagyon érdekes volt. 223

Semmi értelme, hogy feldühítse magat. Igaz ugyan, hogy nő lévén harmadrangú polgárnak számít itt, Egyiptomban, ez azonban azt is jelenti, hogy senki nem figyel rá. Ő olyan, mint a hold halovány fénye a nap, azaz Sir Montague Chamford mellett. Ez pedig tökéletesen megfelel a céljainak. A férfira mosolygott, és érdeklődve nézett körül. Csodálatos arab palotába sétáltak be tele pompásan faragott rácsozatú masrabija ablakokkal és elegáns, patkó alakú boltívekkel. Az egész hely ragyogott. Szikrázott az aranydíszítésektől és a fényes réztől, a látogatókat elvakította a rengeteg fény, mely a dombornyomásos rézajtókrol, kék csempékről, márványmozaikokról és gyöngyházról verődött vissza. Ugyanaz volt ennek is a célja, mint a Sir szócskának a Sir Montague-ban: hogy lenyűgözze az embereket. Jessie-t sikerült is lenyűgözniük. Nem csoda, hogy Sir Arthur Conan Doyle ide, a Mena House Hotelbe hozta el a feleségét, Touie-t 1895 telén, amikor az asszony tuberkulózisban haldokolt. Vajon az egyik gazdagon színezett kanapéra ültette? Szőtt-e neki ezeregy mesét Sherlock Holmesról, mint Seherezádé a perzsa királynak, hogy távol tartsa a halált? Vajon itt feküdt Touie, a piramisokat nézte, és elképzelte a saját sírját? Jessie tudta, hogy most kell cselekednie, még mielőtt eljönnek a pulttól. Gyorsan megfordult, Monty épp a hotel regisztrációs könyvét írta alá. - Szerintem ez a hotel tökéletesen megfelel nekünk, Sir Montague mosolygott. Monty azonban most az egyszer nem a szokásos nevetésével felelt. - Igen, én is úgy vélem. - A recepcióshoz fordult. - Miss Kenton-nal azt feltételezzük, hogy az öccse nemrégiben megszállt önöknél, volna kedves megnézni, mikor járt itt? A férfi fájdalmas arckifejezéssel adta vissza az útlevelüket. - Sajnálom, Sir Montague, végtelenül sajnálom, de nem adhatunk ki információt a vendégeinkről.

224

- Kérem, tegyen velünk kivételt - mondta Monty, és arisztokrata bájanak minden erejét az egyiptomi recepciósra irányította. - Rendkívül hálás lennék. Angol ötfontos bankjegyet csúsztatott a pultra. A férfi három másodpercig gondolkozott. A fekete szempár gyorsan végigsiklott az előcsarnokon, hátha figyeli valaki, majd előrecsúsztatta a kezét a pulton. A pénz eltűnt. A recepciós megigazította a nyakkendőjét. - A neve? - kérdezte. - Timothy Kenton. Az elmúlt hónapban valamikor. A recepciós keret nélküli szemüveget csíptetett az orrára, majd könnyedén végiglapozta a könyvecske lapjait, végighúzta vastag körmét a nevek során. - Nincs Mr. Timothy Kenton. - Szomorúnak látszott, amiért rossz hírekkel kell szolgálnia. - Ugyan, nézze meg még egyszer! Legyen jó fiú! Újra végignézte. - Tényleg nincs Timothy Kenton, uram. - Valószínűleg társasággal jött. - Monty előhúzott a mellényzsebéből egy fényképet, melyet korábban Jessie-től kapott. Ezen a képen Timothy épp a krikettütőjét lengette az All England klubban. - Talán felismeri. Szőke, nagyon barátságos fiatal fickó. A recepciós gyászos képet vágott. - Nem, uram, nem. Nem ismerem fel. - Bánatosan rázta a fejét. - Áh. Átkozott balszerencse. - Én belenézhetnék a könyvbe? - kérdezte Jessie. - Talán felismerném az egyik barátja nevét. - Lá! Nem! - Maga mellé húzta a regisztrációs naplót a pulton. - Az tilos. Monty kényelmesen cigarettára gyújtott, a füstjét hosszan, egyenesen a Jessie-t megsértő pultos arcába fújta. - Akkor is, ha rendkívül hálás lennék érte? 225

A férfi megremegett, sajnálkozva csóválta a fejét. - Igen, uram, akkor is. Elveszíteném az állásomat. Az igazgató odabent van. - Válla felett átpillantott a háta mögötti bezárt ajtó felé. - Csakugyan? Kezdtek kifutni az időből. Már megkapták a kulcsokat, a hordár a csomagjuk felett ácsorgott. Jessie szerette volna felkapni a könyvet és elszaladni vele. - A nagyra becsült Sir Montague Chamfordhoz van szerencsém? Monty úgy mosolygott a feléjük közeledő sikkes fiatal idegenre, mintha mindenfelé így üdvözölnék. Az idegen sötét frakkot viselt a fehér tunikáján, fején pedig a hagyományos fekete bojtos, piros fezt. - Mohammed Sawalha vagyok. - Tisztelettudóan meghajolt, de Jessie-t még egy pillantásra sem méltatta. - Abdul al-Hakim hercegtől jövök. A herceg üdvözletét küldi Kairó nagyra becsült látogatójának, és baráti kezet nyújt felé. Jessie látta, amint Monty elegánsan meghajol a fiatalember felé, majd felé int. - Engedje meg, hogy bemutassam az útitársnőmet, Jessica Kentont! - Jó estét kívánok, Miss Kenton! Nagyon örülök, hogy megismerhetem. Pedig láthatóan egy cseppet sem örült neki. Jessie mereven biccentett. - Minek köszönhetjük ezt a megtiszteltetést? - kérdezte Monty. - Abdul herceg hallott róla, hogy szerencsés városunkba látogat a mai napon. Ma este fogadást rendez a palotájában, és szeretné önt is meghívni az eseményre. Megtiszteltetésnek venné. A brit főbiztos is megjelenik a feleségével, ahogy a brit és francia „fejesek” többsége is, azt hiszem, így nevezik őket. Szépen ápolt kezében hivatalos meghívót nyújtott felé, vastag, dombornyomásos kártyát díszes aranyozással a szélén. Monty elvette, megvizsgálta, várakozóan nézett felette Jessie-re.

226

Nem, Monty. Jessie hirtelen óriási csalódottságot érzett, amiért kísérőjét ilyen könnyen el lehetett tántorítani az eredeti céljuktól. Gyorsan megrázta a fejet. - Csak te - mondta csendesen. Lassan elfordult, kényelmetlenül érezte magát a helyzetük hirtelen megváltozása miatt. Kik ezek az emberek, akik tudnak az ideérkezésükről? És honnan szereztek róla tudomást? - Autót küld majd önért. Egy óra múlva. A küldönc meghajolt, önmagával elégedetten sétált ki a hotel ajtaján. Monty elgondolkodva nézett a távozó után, es elnyomta cigarettáját az asztalon álló réz hamutálban. - Érdekes - mormolta. - Nem gondolod? - Szerintem hosszú napunk volt - felelte Jessie. Monty összevonta a szemöldökét. - Még nincs vége. - Remélem, jól szórakozol majd. - Hogyan? - Reggel találkozunk. Jessie hallotta, ahogy Monty beszívja a levegőt. Váratlanul távolabb húzódott a pulttól, és egészen halkan megjegyezte: - Azt hitted, elmennék nélküled? - Szabad ember vagy, Monty. Azt teszed, amit jónak látsz. Jessie megpróbált távolabb húzódni, Monty azonban azonnal közelebb lépett hozzá, és a vállára tette a kezét, hogy mozdulni se tudjon. - Ne csináld már, Jessie! Ne lökj el magadtól! Most ne! Más lett a hangja. Eltűnt belőle az a lusta, kötekedő tónus, ami olyannyira a része volt. Ez most megint az a Trafalgar téri Monty volt, aki megküzdött érte, amikor szüksége volt rá. Egy pillanatra mintha kimerevedett volna az idő, aztán Jessie elmosolyodott. - Nem azért jöttem egészen idáig, hogy nyavalyás palotákban illegessem magam - felelte.

227

- Épp ellenkezőleg! Nagyon is kapóra jöhet nekünk ez a látogatás! Monty elengedte Jessie vállát, és meglengette a levegőben a meghívót. Gondold csak el! Biztosra veszem, hogy sokan megjelennek a Kairóban tartózkodó európaiak klánjából. Lehet, hogy összefutottak a testvéreddel, vagy hallottak a megérkezéséről. Valamelyikük tudhat valamit. - Igazad van! Erre nem is gondoltam. Persze, hogy el kell mennünk! Jessie hirtelen izgatott lett. - Még az is lehet, hogy Tim is ott lesz! - Azért ne táplálj túl nagy reményeket! Jessie hálás volt. Monty nem nevezte bolondnak, pedig egyértelműen őrült gondolat volt, hogy Tim megjelenhet az esti fogadáson. Ezt Jessie is tudta. Csakhogy azt is tudta, hogy ebben a kirándulásban semmit nem lehetett kiszámítani. Bármi megtörténhet. - Én ostoba! - Mímelt kétségbeeséssel csapkodta meg a homlokát. Otthon felejtettem a báli ruhámat! - Minden ruhában gyönyörű vagy. - De komolyan! Szükségem lesz hosszú fehér estélyi kesztyűre, különben be se engednek! - Semmi szükség ilyen... - Hirtelen elhallgatott, megmerevedett a mondat közepén, a szeme kitágult. - Gyere! - suttogta. Azzal megpördült, peckesen visszasétált a recepciós pulthoz. Meglengette a dombornyomásos meghívót a zavarodott recepciós orra alatt, aki lekapta a szemüvegét az orráról, és hátraugrott. Monty a pultra tett egy aranyat. - Az útitársnőmnek, Miss Kentonnak egy pár női estélyi kesztyűre lenne szüksége - jelentette ki a leghangosabb, legarisztokratikusabb hangján. Biztosra veszem, hogy tartanak ilyesmit. A magafajta fickók mindig olyan előrelátóak. - Megkopogtatta a pultot a sétapálcája elefántcsont fejével. - Nyakkendő, kesztyű, esernyők. Biztosan tele van velük pár szekrény. Induljon! - A pult mögötti ajtóra mutatott. - Menjen, mondja meg a főnökének! Fehér kesztyű kell. 228

- De uram, nem hagyhatom el a... - Induljon, ember! A kesztyűk! - Kérem, én... - Most! - De... - Menjen! Elindult. Jessie nem vesztegette az időt. Még be sem csukta maga mögött a recepciós az ajtót, mikor elkapta a nyilvántartást, maga felé fordította, és már olvasta is a vendégek névsorát. Egy perc sem telt belé, a recepciós széles mosollyal tért vissza, a kezein finom köteg selyempapír feküdt, mintha fogadalmi felajánlás volna. - Fehér estélyi kesztyűk - jelentette be. - Jó fiú! - dicsérte meg Monty. A nyilvántartás a helyén hevert. Jessie szíve hevesen kalimpált. - TEHÁT? - KÉRDEZTE MONTY. Jessie előbb megvárta, hogy becsukhassa a hálószoba ajtaját. A fehér övvel elkötött tunikát viselő hordár ragaszkodott hozzá, hogy körbesétálja a díszes termet, megütögesse az ágyat a puhaságát bizonyítandó, kinyitogassa a faragott szekrényeket, megmutatva, mennyire tágasak, majd egy alabástromtálra bökött, melyben frissítőként barackok és datolyák sorakoztak. Végül még összehúzta a nehéz, borvörös függönyöket. - Nem nyit ablak - csacsogta vidáman. - Este sok rossz moszkitó. - S a szúnyogok aljasságának demonstrálására megcsípte a saját barna karját. - Nevem Joszif. Kell valami, én hoz. Én jó. - Köszönjük, Joszif. - Jessie beledobott pár egyiptomi piasztert a hordár kinyújtott tenyerébe, majd kiterelte. - Tehát? - ismételte Monty. - Megvan. A férfi türelmetlenül forgatta a szemét. 229

- Ki az? - Reginald Musgrave. Monty szemöldöke hitetlenkedve felrebbent. - Ki a franc az a Reginald Musgrave? Jessie ledobta a kabátját, és már szólásra nyitotta a száját, el akarta mondani, miért akadt meg a szeme azonnal ezen a néven. Ám a fejében kavargó gondolatok hirtelen összekuszálódtak, és szavak helyett különös zihálás szaladt ki a száján. Monty azonnal mellette termett. Magához húzta, gyengéden simogatta a hátát. A lány remegése egy perc alatt alábbhagyott, az orcái viszont még mindig égtek zavarában. - Sajnálom - mondta, és megpróbált kibontakozni Monty karjaiból. Ő azonban nem engedte el. - Cssss - suttogta. - Csak pihenj! Lélegezz nyugodtan! Behunyta a szemét, érezte, hogy valami, ami túlságosan feszült odabent, most feloldódott. Hagyta, hogy a férfi mormolása körbezárja, érezte, ahogy az álla a fejének nyomódik. Lassan kiengedett a kemény csomó a torkában. - Sajnálom - mondta, és felemelte a fejét Monty válláról, megül lepve látta az aprócska nedves foltot a halvány zakón. Sírt volna? - Arra semmi szükség. Monty elengedte Jessie-t, de az ujjával még összeborzolta a sűrű, szőke fürjeit. A lányt meglepte ez a váratlan, meghitt mozdulat. - Köszönöm. - Örömömre szolgált. Puszta fodrozódás a terveink sima felszínén. Ezzel el volt intézve. - Milyen terveink? - érdeklődött Jessie. - A hotel nyilvántartásának elcsaklizásán kívül nem tudok róla, hogy bármilyen tervet szőttünk volna. Monty kuncogva tüzet adott mindkettőjüknek. - Jobban hangzik - mondta -, ha tervekről beszélünk. Így olyan, mintha tudnánk, mit csinálunk, és nem csak a szerencsére hagyatkoznánk. 230

- Ijesztőnek találod? - Épp ellenkezőleg. Csak azért aggódom, hogy el találsz bóklászni valamerre, ha egy pillanatra nem nézek oda. - Vékony füstcsíkot fújt ki. - Ezt találom ijesztőnek. - Nem bízol bennem? Monty alaposan szemügyre vette Jessie-t, mintha minden haja szálát meg akarna számolni. - Nem - felelte végül -, azt hiszem, nem. - Meg vagyok sértve. - Arra semmi szükség. Még mindig jobban bízom az emberekben, mint te. - Miből gondolod, hogy nem bízom az emberekben? Monty közelebb húzódott, két mutatóujjával megütögette Jessie két szemhéját, de olyan gyengéden, mintha pillangó szárnya volna. - Ezekből. Ahogy az emberekre néznek. - Pedig bízom benned - erősködött Jessie. - Nem, ez nem igaz. - Monty megrázta a fejét. - De cseppet sem vádollak érte. Én sem bíznék egy magamfajta szerencsétlen bolondban. - Monty! - szólt rá a lány komolyan. - Igen? - Hagyd ezt abba! Monty meglepettnek tűnt, mintha tetten érték volna, miközben a mézescsuporba nyúlkál, de aztán felnevetett. - Most pedig - mondta Jessie, és leült az ágyra -, beszéljünk erről a Sir Reginald Musgrave-ról! - Áh! A titokzatos név a nyilvántartásban. Feltételezem, egy baroneté. - Nem kevesebb, mint a tizenkettedik a sorban. Az ősi háza Hurlstoneban áll. - Még nem is hallottam erről az ürgéről. - Szégyellheti magát, Sir Montague! - Világosíts fel! - Elnyomta a cigarettáját. 231

Jessie a tálhoz nyúlt, kivett belőle egy puha barackot, és odadobta Montynak a szoba másik vegébe. A férfi ügyesen elkapta, megmosta az asztalon álló vizestálban, és jóízűen beleharapott. Jessie nézte. - Nos? - sürgette Monty, baracklével az ajkán. - Sir Reginald Musgrave az egyik Sherlock Holmes-történet, A Musgrave-szertartás szereplője. Monty eltátotta a száját. - Hogyan? - Tim Musgrave néven írta alá a nyilvántartást, mert tudta, hogy azonnal felismerem. - Valóban? Biztos vagy ebben a Musgrave dologban? Ha engem kérdezel, ez már kicsit mintha túlzásba vinné a Conan Doyle-vonalat. - Semmi nem túlzás. Timnek biztosan nem. - Kicsit elpirulva tette hozzá: - És nekem sem. Monty letette a barackmagot. - Arra bizonyára te is gondoltál - mutatott rá -, hogy ezek szerint Tim hamis útlevéllel utazik. Ha a hotelbe Reginald Musgrave néven jelentkezett be, akkor ennek a névnek kell szerepelnie az útlevelében is. - Tudom. - Jessie felállt, és Monty székéhez ment, átlépett a férfi hosszú, pókszerű lábai felett, épp szemközt állt vele. - Honnan tud Abdul al-Hakim herceg az ittlétedről? Volt valami a hangjában. Nem akarta, hogy benne legyen, mégis kihallotta belőle. Ahogy Monty is. Valami nem teljesen helyénvaló tónus szűrődött ki belőle. Monty egyenesen a szemébe nézett. - Azzal vádolsz, hogy...? - Nem! - Az ország szultánjai és hercegei nyilvánvalóan megfigyelők kiterjedt hálózatát foglalkoztatják, kémek jelentik nekik, ki lép be az országba, és ki hagyja el. Fuád király figyelmét semmi nem kerülheti el. Ezen a földön kegyetlen versengés folyik a magas pozíciójú hatalmasságok között. 232

Jessie végiggondolta a dolgot, majd bólintott. Logikus elképzelés. - Az jutott eszembe, hogy Tim szerint a brit főbiztost megvádolták, hogy túl nagy hatalmat ad Fuád királynak a kormányzásban. Az ilyesmit rosszul fogadják odahaza, Westminsterben, Tim azt mondta, Sir Percy napjai meg vannak számlálva. - Szóval ezt szoktátok csinálni? Egyiptomról beszélgettek? - Néha igen. Beszélgetünk az ő munkájáról, az enyémről, tudod, ahogy a testvérek szokták. Monty nem felelt, mire Jessie-nek eszébe jutott, hogy neki nincsenek testvérei. Egyedüli örökös volt annak minden velejárójával, és Jessie tudta, hogy bizonyára magányos. Anélkül, hogy átgondolta volna, leguggolt Monty elé. - Ügyesen elbántál a recepcióssal - mosolygott -, mint egy igazi zsarnok. Nem is tudom, hogy ámuldozzak, vagy inkább megijedjek. Megveregette a férfi térdét. - Köszönöm. Monty elkapta egy lokniját, úgy csavargatta az ujjai között, mintha életében először érintene hajat. Jessie meg sem moccant. Nem akarta, hogy abbahagyja. Beszélni kezdett, de csak olyan hangosan, hogy kitöltse a csendet, mégis elég halkan ahhoz, hogy ne zavarja meg a gondolatait. - Itt, a Mena House Hotelben szállt meg Sir Arthur Conan Doyle a feleségével, Louise-zal, akit Touie-nak hívott, és aki tébécés volt. A száraz levegő miatt hozta ide. Állítólag jót tesz a tüdőnek, bár én azt hiszem, hogy a szélben szálló homok inkább árt. Jessie le sem vette a szemét a Monty ujja között ritmikusan hullámzó szőke tincsről. Érezte a fejbőrén a finom húzódást, mintha a haja nem tudná eldönteni, melyikükhöz is akar tartozni. - Tim tudta, hogy olvastam Sir Arthur itt-tartózkodásáról. Azt is tudta, hogy ha Egyiptomba irányít engem a Nílus kóddal, ide fogok jönni. Egyértelmű kiindulópont. - Szünetet tartott. - Értem. 233

- Ez pedig a következő nyom. Sir Reginald Musgrave. Monty ráemelte a tekintetét. - Miről szól a történet? - Hogy őszinte legyek, nem ez a legjobb novellája. A húszas években írta a The Strand magazin számára, még gyakorló orvosként. Elmosolyodott. - A jó öreg Sherlock azonban éppolyan lenyűgöző, mint mindig. A történet arról szól, hogy Sir Reginald elmegy Holmeshoz, és elmondja neki, hogy az inasa és a szolgálólánya eltűnt az ősei házából, ami gondolom, kicsit olyan lehet, mint a tiéd. Labirintusnak hívja. Monty elmosolyodott. - Figyelj csak, Monty! Ez fontos. Monty elengedte a haját. A tincs visszaugrott a helyére, Jessie egy másodpercig nagyon szerencsétlennek érezte magát. - A történetben - folytatta - az inast holtan találják a pincében egy üres láda mellett. Élve eltemették. Mint egy sírboltba. Monty előredőlt. - Sherlock a maga szokásos zseniális módján, egy rejtélyből rájön folytatta Jessie -, hogy a ládában I. Károly király régi aranykoronája hevert, de az eltűnt szolgáló ellopta. - Jessie megint finoman rácsapott Monty térdére. - Hát ez az... - Széttárta a kezét. - Majd kiszúrja az ember szemét. Monty lassan bólintott, vonakodó mozdulattal. Jessie semmiféle örömet nem fedezett fel az arcában. - Ugyan már, Monty. Hisz olyan egyszerű! - mondta gyorsan. - Vagy a király koronájáról van szó... - És ebben az esetben az Egyiptomi Antikvitások Múzeumába kell mennünk, Kairóba, mivel ott őrzik Tutanhamon király aranytárgyait. - Vagy...? - A sírokhoz. Luxorba. - Pontosan! Valamelyik helyen megtaláljuk Timet. Ebben biztos vagyok. - Jessie kapkodva szedte a levegőt. - Annyira közel vagyunk! 234

Monty minden átmenet nélkül felpattant. - Át kellene öltöznünk az esti fogadáshoz. Jessie összezavarodott a hirtelen hangulatváltozás láttán. Nem tudta, mit mondhatna. - Nem is örülsz? - kérdezte, mikor Monty már majdnem az ajtónál járt. Nem tudnál örülni egy kicsit? Az én kedvemért? Vagy Timéért? Monty az ajtóban megállt, és visszanézett rá. - Nem, Jessie, azt kell, hogy mondjam, nem örülök. Fájt a férfi szavainak nyersessége. - Miért? - suttogta Jessie. - Mert... - felelte Monty -, nem szeretnék egy üres láda mellett rád találni, amibe élve eltemettek.

235

26. fejezet

Georgie ANGLIA, 1930

NÉHA CSAK ÜLÜNK ÉS OLVASUNK. Aztán elmeséljük egymásnak, hogy mit olvastunk. Az ilyen napok könnyűek. Szeretem azokat a napokat, amikor nem akarsz megváltoztatni. Asztronómiáról beszélgetünk, meg a francia forradalomról, meg a Hórusz Szemről. Együtt olvassuk a viking sagákat, együtt vágyakozunk egy olyan kékes-szürkés mén után, mint amilyen Hrafnkell Freyfaxi lova volt, és hogy felakaszthassuk Dr. Churchwardot a tetőgerendára az Achilles-ínénél fogva, ami megszokott büntetés a legendák Izlandjában. De leggyakrabban az ókori Egyiptomról olvasunk. Szeretem az ókori Egyiptomot. Fejből tudom az összes fáraó nevét és uralkodási idejét, és fel tudom sorolni az összes istenüket. Te ezt megszállottságnak nevezed. Én koncentrációnak. Megtanultam kiolvasni az ősi egyiptomi ábécé betűit, aztán neked is megtanítottam néhány hieroglifát. Amikor Howard Carter - a zseniális egyiptológus és régész, bár képzettsége szerint eredetileg művész - 1922-ben felfedezi és kinyitja Tutanhamon király sírját, elhozod nekem az összes újságcikket, amiben írnak az általa megtalált csodákról, és elmondod, hogy a világ most Egyiptom-lázban ég. Együtt olvassuk Carter beszámolóját a feltárásról szóló könyvében, a Tut-ankh-Amen sírjában. Én huszonegyszer olvasom el.

236

Hozol nekem nagyítót, hogy részletesen megvizsgálhassam a leletekről készült felvételeket: az oroszlánfejes kanapét; a király kártusával és szárnyas kígyókkal díszített aranytrónt; az intarziás arany páncélinget, melyen Khepera bogár tartja a napkorongot. Khepera az egyik kedvenc istenem. Micsoda ereje lehet, hogy át tudja görgetni a napot az égbolton! Valahányszor ránézek a fényképre, mindig beleborzongok. Az egyiptomiak végtelenül intelligens és tehetséges emberek voltak. Ezt csodálom bennük. Ugyanakkor végtelenül kreatívak is voltak Ezt még jobban csodálom bennük, mert én nem vagyok kreatív. Nézték a szkarabeuszt - latinul scarabaeus sacer -, ahogy begörgeti a ganajlabdát az üregébe, a golyót a két csápja között tartja, aztán elrugaszkodnak ettől a képtől. A labdából nap lesz, és Khepera - a szkarabeusz - minden áldott nap végiggurítja a forró egyiptomi égen. Belőlem pont ez hiányz ik: a képzelőerő. Ezért szeretem a napsütést, mert olyankor kiülök az ablakomba, és megpróbálom elképzelni, ahogy Khepera dolgozik. De nem a kheperás páncéling a legjobb lelet a könyvben. Messze nem. Howard Carter több mindent is tartogat nekem. A legjobb lelet olyan, hogy én levágnám a kezem csak azért, hogy megfoghassam. Királyi cucc. Ez az A jelű tárgy a LXXI. számú képen. Az áll ott, hogy ékes bárkákkal díszítették, és változó színű bogarak szárnyfedőivel fedték le. Változó színű bogarak. Szárnyfedők. A szívem hevesen ver a gondolatra. A szárnyfedő a bogarak apró, megkeményedett fedőszárnya. Az a szerepe, hogy megvédje az alatta található hártyás szárnyat, mellyel az állat repül. Ha Howard Carter nem állítaná, hogy ez igaz, akkor el sem hinném. Órákon át bámulom azt a tárgyat a nagyítón keresztül, és nagyon bánt, hogy a fénykép fekete-fehér, mikor változó színűnek kellene lennie. De a fehér köpenyesek elveszik tőlem a nagyítót. Amikor megtalálják, azt mondják, hogy még kárt teszek vele magamban. Amikor elmondom 237

neked, olyan dühös leszel, hogy az arcod kivörösödik, és kiabálni kezdesz a fehér köpenyesekkel. Nem tetszik. Megkérlek, hogy hagyd abba, de te lerohansz Dr. Churchward irodájába, én meg bebújok a szekrényembe. Tudom, hogy Dr. Churchward el fogja neked mondani. A sötétben ülök, hallom, mikor visszaérsz. Feltéped a szekrényem ajtaját, az arcom a térdem közé rejtem. - Miért nem mondtad el? Olyan erősen nekinyomom a szemgolyóimat a térdemnek, hogy villódzó fényeket látok. A fény színeire koncentrálok, azon töprengek, vajon a sarki fény is ilyen-e. - Miért nem mondtad el, Georgie, hogy régebben megvágtad magad? Nagyon erős a hangod. Az ereje mindkettőnknek elég, úgyhogy én nem is mondok semmit. Sokáig állsz ott mozdulatlanul. Nem látlak, de hallom a légzésedet. Szerintem a vonat hangja is ilyen lehet. Másik hangot is hallok, elfojtott nyöszörgést, de ezt a hangot utálom, mert tudom, hogy az én torkomból jön. Becsukod a szekrényajtót, magamra hagysz a sötétségem békéjében. Csak sokára jövök ki, de te még mindig ott vagy. - Nos - mondod, mintha valami társalgás közepén volnánk -, ha eljövök, mindig magammal hozom majd a nagyítót. És tényleg mindig magaddal hozod.

238

27. fejezet

Én vagyok, aki átkel az égen, én vagyok Ré Oroszlánja. Én vagyok a gyilkos.

MONTY NEM EGÉSZEN ILYEN ÜDVÖZLÉSRE számított. A szavakat mintegy harminccentis magasságban vésték bele a palota hatalmas előcsarnokának jókora márvány boltívébe. Abdul herceg nyilvánvalóan nem szégyenlősködött, mikor az üzenete közvetítéséről volt szó, melyet két életnagyságú bronzoroszlán tett még hangsúlyosabbá az oszlopok két oldalán. - A Halottak Könyvéből vette - suttogta Jessie Monty mellett. - Ez az ókori Egyiptomban használt varázsigék listája, melyekkel a halottaknak segítettek eljutni a túlvilágba az alvilág veszedelmes útjain át. Nagyon fontos nekik. Monty meglepve nezett rá. - Úgy látom, nem én vagyok itt a használhatatlan adatok egyedüli tárháza. - Ez az egyiptológus testvérrel jár. Egy része idővel elkopik. Monty képtelen volt Jessie-n tartani a szemét, de elszakadni sem bírt tőle. A lány egyáltalán nem tűnt fáradtnak a három napig tartó hosszú utazás után. Fehér nyári ruhát vett fel, melynek egyszerű, könnyű szabása kiemelte karcsú derekát, kifejezetten fiatalnak és üdének tűnt benne. Csupasz válla köré finom, régi csipkét terített, ami után minden nő megfordult a teremben. A férfiak is utána fordultak, de nem a csipke miatt.

239

- Aker oroszlánisten őrzi a holtak országának, Duatnak a kapuit fejtette ki Jessie. - A napnak mindennap át kell haladnia rajta. Az egész a halálról és az újjászületésről szól. Monty felvonta a szemöldökét. - Reméljük, hogy a ma este csak az újjászületésről szól, rendben? Ezek az ókori egyiptomiak elég hátborzongatóak. Nézte Jessie mosolyát. Figyelte, ahogy a fejét tartja, és megcsodálta karcsú nyakának formáját, a bőre majdnem olyan fehér volt, mint a csipke. Úgy mozgott, mintha minden rostja külön életet élne, saját energiával rendelkezne. Sorban álltak, mint a többi vendég, lassan csoszogtak előre a házigazda, Abdul al-Hakim herceg elé, várták, hogy bejelentsék őket, úgyhogy Montynak volt ideje körbenézni. Addig sem Jessie-t bámulja. Nincs olyan szó, amellyel megfelelően le lehetne írni egy arab palotát, gondolta. Fenséges. Ragyogó. Aranyozott. Fényes. Ezek a szavak azért így együtt megteszik, de csak a „korlátok nélküli” „hivalkodó”, „teljes mértékben egyedülálló” szavakkal együtt. A vendégek fölé harmincnégy erőteljes, tekervényes filigrán aranydíszekbe burkolt oszlop magasodott, az őket körbevevő márványfalakat luxus aranybrokáttal vonták be. A padlón perzsaszőnyegek hevertek, a széles kanapékat vérvörös ékkövekkel és fényes pávakék gyöngyökkel szegélyezett pompás anyagok takarták. A terem sarkaiban rézkobrák ágaskodtak, a lábuk alatt gepárdbőrök hevertek. Vibráló színekkel gravírozott világba kerültek. Mintha a herceg így próbálna dacolni a tőle pusztán lélegzetvételnyire heverő kopár sivatag engesztelhetetlen kietlenségével. Talán tényleg erről volna szó? Mikor a kairóiak éjszaka az utcákat járják, mint a sakálok, vajon hallják a szélben nyughatatlanul mozgó homok hangjait és sziszegését? A hatalmas terem szélein száz faragott ébenfa szék állt, a karfájukat szfinxek díszítették, lábukat pedig nehéz oroszlánkörmök, melyekről Montynak a háza pislákoló tüze előtt heverő, magára hagyott 240

Coriolanus jutott eszébe. Mindennek ellenére a teremben gyülekező vendégek tömegét találta a legérdekesebbnek. Keserűen elfintorodott. Ez volna Kairó krémje. Mind felsorakoztak a gyarmatosító mágnások a legjobb ünneplőikben: elegáns estélyiben, Savile Row szmokingban és a különféle nemzetek más-más színű katonai egyenruháiban. Az oszlopok között a hajolaj és szivar, a finom parfümök és hamis mosolyok illata lebegett céltalanul, hazugságok és nevetés hangjait hozta magával. - Kilógok a sorból - ugratta Jessie Montyt - ebben a polgári öltözékben. - Úgy sejtem, be fognak kergetni egy sarokba, és rohadt datolyát dobálnak majd rád. Jessie felnevetett; megint haladtak előre pár lépést. Az előttük álló olasz katonai ruhát viselő férfi olyan mosolyt lövellt Jessie-re, ami Montynak egyáltalán nem tetszett, és „Buona será”-t köszönt neki. Csakugyan magára vonta a figyelmet, de nem a ruhája miatt. Montynak hirtelen előre kellett lépnie, és mire észbe kapott, Abdul herceg kezét rázogatta, aki nyilvánvalóan udvariasságból vette át ezt a nyugati szokást az ország uraitól. - Üdvözlöm, Sir Montague - köszöntötte a herceg kedvesen, akcentus nélkül. - Megtiszteltetés Kairó számára, hogy ilyen magas rangú vendéget fogadhatunk. - Köszönöm, felség. Először vagyok Kairóban, és nagyra értékelem a ma esti meghívását. A herceg jól táplált negyvenes férfi volt, pompásan festett hullámzó fehér ruhájában és arab kendőjében, melynek szegélyébe tekervényes vonalban hagyományos, ókori egyiptomi mintákat hímeztek. A zsúfolt terem felé intett, a mozdulattól úgy örvénylett a ruhája a levegőben, mint a megzavart kócsagraj a Nílus felett, az ujjperceit aranyrögök húzták le. - Érezze jól magát! - dörögte óriási szakállán át. - Áldja meg Allah az első estéjét Egyiptom szépséges szívében, Sir Montague! 241

- Köszönöm a nagylelkűségét. Megengedi, hogy bemutassam az útitársnőmet, Miss Jessica Kentont? Örömmel látta, hogy Jessie-nek eszébe sem jutott kezet nyújtani egy muzulmán férfinak. Ehelyett a szívéhez érintette a kezét. - Megtiszteltetés, hogy megismerhetem, felség. A herceg rávillantotta a fogsorát. - Részemről a megtiszteltetés, Miss Kenton. Tovább kellett volna indulniuk. A következő vendég már várt, de Jessie-nek földbe gyökerezett a lába. Monty megérintette a könyökét. - Felseg - mondta Jessie, kék szemét a vendéglátójára szegezve, a szája tisztelettudó mosolyra görbült, miközben épp csak egy leheletnyit hajolt közelebb az elfogadhatónál -, Ön rengeteget tud az országáról. Ismeri a szokásait és a gondjait. Rendkívül tájékozott. - Szünetet tartott. Monty érezte, amint a szíve felkúszik a torkába. Ne, Jessie! Megszorította a könyökét. A herceg enyhén oldalra biccentette királyi fejét. - Ismeri a titkait - tette hozzá Jessie halkan. A herceg fekete szeme összeszűkült. - Hogy érti ezt? - Tudta, hogy Sir Montague idejön, mielőtt még megérkezett. - Drága Miss Kenton - begyakorlottan villantotta fel a fogait, de a szeme nem változott -, túlértékeli az előrelátásomat, biztosíthatom. - Ezt nagyon kétlem - mosolygott rá Jessie, és hátradobta dús szőke haját. A férfi sivatagi farkasokat idéző pillantása azonnal a lány torkára tapadt. Jessie, ne! Nem is ismerjük ezt az alakot! - Egy drága barátomat keresem, Sir Reginald Musgrave-ot. Nemrégiben érkezett Kairóba. - Remélem, megtalálja a barátját, Miss Kenton, insalláh15. Miből gondolja, hogy bármit is tudok erről a Musgrave-ról? 15

Ha Allah is úgy akarja (arab).

242

- Arra gondoltam, talán meghívta az egyik fogadására. Magas rangú fiatalember, és mély megtiszteltetésnek érezné, ha találkozhatna a neves és nagyra becsült Abdul al-Hakim herceggel. Az egyiptomi fogai kuncogva villantak elő. - Semmi nem okozhatna nagyobb örömet, Miss Kenton, mint ha a segítségére lehetnék. A mindenható Allah azonban az ő örök bölcsességében nem adott nekem olyan szemet, mellyel mindent láthatnék, ami ebben a hatalmas városban történik, így sajnos nem segíthetek. Jessie megint a szívéhez érintette a kezét. - Hálás vagyok az idejéért. - Meghajtotta fejét a herceg felé, és végre hagyta, hogy Monty elvezesse. - Ez meg mi a franc volt? - kérdezte a férfi halkan, mikor beléptek a zsúfolt terembe. - Azt hittem, titokban kell tartanunk a keresést. - Tudja, ki lép be az országba, és ki nem. - Drága Jessie-m, ezt nem tudhatjuk biztosan. - A tizenkettedik baronet? A híres Sir Reginald? Persze, hogy tudja, ahogy azt is tudta, hogy te megérkeztél. - Tegyük fel, hogy így van! Ez azonban még mindig nem jelenti azt, hogy bármi sejtése is volna Tim hollétét illetően, nem igaz? - De. Monty azonban tudta, hogy ezzel még nincs vége. - Érdeklődni fog. Jessie bólintott. Monty felidézte, hogy nézett Abdul herceg a bűbájos, ifjú angol vendégére. Monty összeszorította a fogát, gondosan szemügyre vette a lány finom csontozatú arcát. Vajon Jessie meddig hajlandó elmenni, hogy megtalálja Tim öcsköst? Egy elfojtott káromkodás kíséretében leemelt két pezsgős poharat az arra haladó tálcáról. - Tehát - kérdezte komoran - mire számítasz? Jessie szeme csillogott, elfogadta az italt. 243

- Hogy megtudjuk, melyik kő alatt bujkál a kígyó. - A kígyók - emlékeztette Monty - harapnak. MONTY NAGYON ÜGYELT, HOGY NYÁJASAN viselkedjen mindenkivel, aki meg akarta nézni a magas cím újonnan érkezett tulajdonosát és a karjához láncolt feltűnő lányt. Miközben a háttérben halk egyiptomi zene szólt, Monty rámosolygott a tábornokokra és kapitányokra, derűs arccal biccentett az unalmas brit kormányzati diplomatáknak, akik egy szenvedélyes fiatalember, Herr Zimmermann beszédét hallgatták. A német delegáció tagja lelkesen mesélte, hogy Herr Adolf Hitler hamarosan átveszi a hatalmat Németországban, és elfoglalja a szenilis hadseregtábornok, Hindenburg helyét. Ám Montyt most az egyiptomiak érdekelték. A legtöbben átvették a nyugati öltözködési stílust, öltönyt és magas gallért viseltek, de így is voltak, akik hagyományos egyiptomi öltözékben jelentek meg, az európaiak unalmas fecskéknek látszottak mellettük. Monty ügyesen mozgott az egyes csoportok között, könnyedén felhozta a Musgrave nevet a társalgások szüneteiben, de mindig üres tekintettel fogadták. Ezt furcsának találta. A besúgóknak fel kellett volna figyelniük rá, akár a brit, akár az egyiptomi hatóságoknak dolgoznak, mégis úgy tűnt, mintha átsiklott volna a hálójukon. Megborzongott a gondolattól. Kilépett az őt körülvevő csevegésből arra hivatkozva, hogy keres magának egy kis konyakot. Ennyi bőven elég volt belőlük, a csudába is. Egyenesen egy kopasz férfi felé tartott, aki az egyik boltíves ablak mellett ácsorgott, és a whiskys pohara felett nézegette az összegyűlteket. Montyt bosszantotta, hogy Jessie-t máris elszakította mellőle egy csapat sokkal csillogóbb estélyi ruha, már alig látta a lányt, elzárta őt a figyelmes fehér szmokingosok falanxa. Neki belőle csupán a csipke megvillanó fehérsége, s a gyöngy hajcsat fénye jutott. - Jó estét, nagykövet úr - mondta, kezet nyújtva a kopasz férfinak. Tavaly tavasszal találkoztunk Londonban. 244

- Segítsen ki, fiatalember! - Olyan sima amerikai akcentussal beszélt, mint a méz, miközben a szemüvegével megütögette a halántékát. - A fejem tele van nevekkel. Monty könnyedén elmosolyodott. - Nem vagyok meglepve. Az enyém Montague Chamford. - Áh, igen, az új fiú, aki miatt a hölgyek hirtelen rebegtetni kezdik az ostoba legyezőiket. A birodalom lordja vagy lovagja, így van? Volt valami istenverte címe. - Valami ilyesmi. Mondja, uram, hogy állnak itt jelenleg a dolgok? William Jardine nagykövet rendkívüli ember volt: végtelenül praktikus, ugyanakkor végtelenül elvont is. Egy idahói farmon nőtt fel, onnan tört ki. A mezőgazdaság és az oktatás volt a szenvedélye, és mindkét ügyet remekül szolgálta mezőgazdasági miniszterként Calvin Coolidge elnöksége alatt. A politika azonban mocskos játék, és két évvel ezelőtt Herbert Hoover kormánya kitúrta a pozíciójából, Egyiptomba küldték nagykövetnek, ahol ismét kiválóan kihasználhatta a mezőgazdaság területén szerzett szakértelmét. Monty nagyra tartotta a véleményét. Jardine megvakarta az egyik óriási fülét. - Én mondom, Montague, egy három lábon álló hatalom nagyon illékony egyensúlyának lehetünk tanúi. - Feltartotta három ujját. - Itt van a brit kormányzóság, Fuád király meg a nacionalista Wafd Párt. Összeérintette a három ujjat. - Maguk britek jobban teszik, ha vigyáznak. Ezt mondom mindig a jó öreg Dagályos Percynek is, de maga szerint figyel rám? Eh! - Dagályos Percy? Jardine legurította az utolsó korty whiskyjét, és felmordult. - Ugyan, fiam, hát így hívjuk a maguk főbiztosát, a felügyelet urát. Magát Sir Percy Loraine-t. Fejével a terem középpontjában álló előkelő úr felé intett, aki egyenesen hátrasimította a haját, s bevágott álla előreugrott. Monty meglepetesére 245

a főbiztos mellett fehér ruhás, vékonyka alak állt, a hajában gyöngyház hajcsattal, és komoly beszélgetésbe elegyedtek. - Pedig én úgy hallottam, szorosan együttműködik Fuád királlyal, nagyobb hatalmat ad neki a parlament felett. Visszaadja Egyiptomot az egyiptomiaknak - mutatott rá Monty. - Úgy érti, a gazdag egyiptomiaknak. Az az ember egy szamár. És ne gondolja, hogy a háta mögött pletykálgatok, neki is a szemébe mondom, ha kell! Keresi a bajt az otthoniakkal, és ami nekünk még rosszabb, a nacionalistákkal is. - A Wafd Párttal? - Igen. Pompás vörös ruhát, fehér szalagot és kalapot viselő szolga siklott Jardine könyökéhez egy tálca whiskyvel. A nagykövet ízlését láthatóan már kiválóan ismerték. - Bourbon? - ellenőrizte Jardine. - Természetesen, effendi. - Vegyen egyet, fiatalember! - mondta Jardine Montynak. - Szüksége lesz rá, figyelmeztetem! Megnedvesíti az ember torkát ebben a homokkal megátkozott országban. Monty elfogadta az italt. Miközben benyakalta a whiskyt, azon töprengett, milyen közel lehetnek a tűzhöz az amerikaiak. - Véletlenül nem találkozott egy angol haverommal? A neve Sir Reginald Musgrave. - Egy újabb angol! Isten a tudója, Kairó hemzseg maguktól az évnek ebben a szakában, mind idesereglenek, hogy megszabaduljanak a borzalmas időjárásuktól. - Alaposan szemügyre vette tó Monty. - Hogy néz ki ez a maga haverja? - Szőke hajú, kék szemű, régész. - Aha, szóval közülük való! Nem, ebben nem tudok segíteni. Biztos felhajózott Luxorba. Ott van a legtöbb ásatás. Én ugyan soha nem

246

sároznám be magam a múlt kutatásával. - Hatalmasat kortyolt az italába. - A jövő számít. Monty felemelte az italát. - Erre iszom! - Most pedig, ha megbocsát, mennem kell. Ideje, hogy belesusogjak kicsit a mi illusztris házigazdánk gazdag fülébe. Megpróbálom rávenni, hogy adjon pénzt egy öntözési terv megvalósításához a helyi gazdák megsegítésére. - Természetesen. Örömömre szolgált, hogy találkozhattam önnel. Elmenőben Jardine még rácsapott Monty vállára, a szeme hirtelen elkomolyodott, kiszállt belőle a whisky bódulata. - Intelligens fiatalembernek látszik, úgyhogy hadd adjak egy jó tanácsot arra az esetre, ha Egyiptomban szándékozik maradni! Nem csak a Wafd miatt kell aggódni. A nyugtalanság egyre nő az utcákon. Még nem tart a zendülésnél, mint 1919-ben, mikor a gyarmatosítás elleni láz miatt nyolcszáz szerencsétlen flótást megöltek. De már közeledik. Monty figyelmesen hallgatott. - Ha nem a Wafd okozza, akkor ki? - Az Ikhwan. A Muszlim Testvériség. Még újak, de halálosak. Hasszán al-Banna lázítja őket. őrá kell figyelni. Ráadásul egy rohadt tanár, ő az igazi fenyegetés maguknak, briteknek, meg a felpuffadt imperialista egójuknak. - Köszönöm a figyelmeztetést, uram. - Nagyon szívesen. Csak még egy baráti szót. - Megérintette az orrát. Azt beszélik, hogy még a nácikkal is szövetkeztek. A Mein Kampf, Adolf Hitler mókás kis tanulmánya arab fordítását osztogatják. - Hogy a zsidók ellen hangoljanak? - Látom, érti. - Újabb szög a gyarmati birodalom koporsójába. - Óvjon meg minket az Úr! Nesze, egy szivar. Muszáj a legtöbbet kihozni az életből, amíg még élvezhetjük. 247

Bedugott Monty mellényzsebébe egy kövér szivart, és elvegyült a tömegben. MONTY KISÉTÁLT A SZIVARRAL A TERASZRA, az egyiptomi éjszakába. Az óriási fekete és arany szfinxekkel, no meg az üres tekintetű, lenyűgöző fáraókkal - akiknek különösen magas homloka és mandulavágású szeme volt - úgy érezte: Egyiptom rátapad. Ettől felgyorsult a szívverése. Az ég szerelmére, hisz még csak pár órája érkezett, és máris kezd elhatalmasodni rajta az időtlenség ellenállhatatlan érzése! Mintha itt évezredek óta nem változott volna semmi. Az ókori dinasztiák éppolyan elszántan harcoltak és öltek az ország feletti hatalom megszerzéséért, mint ahogy most tervezte Hasszán al-Banna és a hívei. Könyökét a lent illatozó kert feletti korlátnak támasztotta, a sötétség felkúszott hozzá, mint az ókori istenek lehelete, és üdvözölte őt. Mélyen beszívta a tüdejébe, tisztában volt az elme feletti hatalmával. Azonnal bekúszott a fejébe Timothy Kenton képe, ahogy vékony csíkban folyt a vér az orrlyukából a kövekre, keze ernyedten lógott Monty ujjai között, semmire sem reagált. - Timothy! - kiáltotta akkor, a szíve hevesen vert. - Hallasz engem? A fiú szemhéja olyan mozdulatlanul záródott a szemére, mint a sírboltra a kapuja. - Mi majd gondoskodunk róla - közölte Scott. - Tegyük be a kocsijába! Te meg menj, intézd el a többit! Monty mindent elintézett. Most összerezzent az emléktől, aztán nagyot szívott a vaskos szivarba, az agya ösvényeit elzáró, aromás füstöt ízlelgette. Akkor rossz döntést hozott, de még nem késő. Kérlek, Istenem, ne legyen késő! Ő is tudta, hogy el kell mondania Jessie-nek. Belefújt a sötétségbe egy vastag füstcsíkot, mintha az vissza tudná őt vinni a múltba. Meg kell mondani neki. Méghozzá hamarosan. 248

28. fejezet

- ÜDV, IDEGEN. MAGAMRA HAGYTÁL. Jessie volt az. Monty elbóklászott, bevette magát a sötét árnyak közé, nyughatatlanul járkált a bokrok és pálmafák között, távol a palota fényeitől. Épp akkor ült le egy szkarabeusz alakúra faragott kőpadra, amikor Jessie rátalált. A lány leült mellé, Monty erős, meleg karja azonnal a derekára fonódott. Jessie a vállának dőlt. - Nem tetszik a fogadás? - kérdezte halkan. - Csak ki akartam szellőztetni a fejem. Valójában rendkívül érdekes volt. És neked tetszik? - Igen. Le vagyok nyűgözve. - Milyen volt a főbiztos - kérdezte Monty -, Sir Percy? Érezte, hogy a lány megborzong, kíváncsi lett volna, miért. - Kedves. - De? - De úgy tűnik, hogy a külföldről érkezőket gyakran leellenőrzi a rendőrség. - Hm. - Monty hátradöntötte a fejét, felpillantott a pálmalevelek hálóján át a csillagokkal telehintett égre. - Ez nem túl biztató. - Nem. Tim hamis útlevéllel utazik. De annyit legalább megtudtunk, hogy a Mena House-ba eljutott. - Igen, gondolom, ez is valami. De hogyan tovább? Jessie követte Monty tekintetét az ég felé, arccsontját végiggördítette a férfi vállának ívén. Az ég bársonyos leplet borított föléjük. Egészen szilárdnak, kézzelfoghatónak tűnt, mint Egyiptom történelme, mely lassan bár, de felfedte titkait az emberek tapogatózó ujjai előtt.

249

- Miért tűnik az ég sokkal nagyobbnak Egyiptomban? - mormolta Jessie. Monty belemosolygott a sötétségbe, érezte, ahogy a lány teste az övének dőlve ellazul. - Talán mert öregebb. Jessie megérintette a kölcsönkapott estélyi kesztyűs ujjaival a társa kézfejét. Egészen melegnek érezte. - Köszönöm, Monty, hogy velem jöttél. - Felemelte a fejét, egyik kezével gyengéden maga felé fordította a férfi arcát. A sötét árnyak elrejtették Monty elől Jessie szemét, az arcélét azonban látta, a haja is megcsillant a csillagok fényében. - Miért jöttél el? Könnyebb így, a sötétben lefolytatni ezt a beszélgetést. - Mondtam már - felelte Monty halkan. Rövid szünetet tartott, hogy Jessie átgondolhassa a szavait. - Én vagyok a felelős a szeánszért, és úgy tűnik, a szeánsz felelős Tim eltűnéséért. Próbálom jóvátenni, amit lehet. - Szerinted meghalt, igaz? Semmi válasz. Csak ültek, a térdük összeért, egymás tekintetébe mélyedtek az illatos sötétségben, bár nem tudták lehámozni a másikról az árnyakat, hogy meglássák mögötte az igazságot. Monty hallotta Jessie légzését, ahogy azt is, mikor a lány nagyot nyelt, ám válasz helyett egyszerűen előrehajolt, és megcsókolta. Határozott, eltökélt csók volt. Jessie ajkainak íze csodás volt, még sosem érzett ehhez foghatót. Minden gondolat elhallgatott tőle a fejében. Olyan íze volt, mint az éjszakának és a nílusi friss szélnek, a baracknak és fűszeres bornak, az ajkain várakozó titkoknak. Monty megdöbbenve eszmélt rá, hogy Jessie-nek máris Egyiptom-íze van. Visszahúzódott. Jessie mélyen beszívta a levegőt, érezte, hogy a combja szorosan nekipréselődik Monty lábának. - Jessie - mormolta Monty. 250

Megfogta a lány kezét, kigombolta a kesztyűje aranygombjait, visszahajtotta az anyagot, felfedve a csupasz bőrét. Lassan lehajtotta a fejét, és a tenyerébe temette az ajkait. Jessie szabad keze azonnal a férfi hajába túrt, ujját végighúzta a tarkóján lévő rövid sörtéken, majd a nyakizmain. Monty magához vonta; Jessie kicsinek és vékonynak érezte magát a mellkasán, ugyanakkor olyan tökéletesen kényelmesnek találta, mintha egyenesen oda teremtették volna. Erősen, sóvárogva reagált Monty közeledésére. Az első csók alatt először az arcát simogatta, aztán a halántékába túrt. Ujjai végigsiklottak a férfi haján, kabátján, körbefonta a nyakát. Vadul csókolta. Monty végigsimította Jessie hosszú hátát, és mikor az ajkai rátaláltak a nyaka lágy görbületére, a kulcscsont finom bemélyedéseire, Jessie halk, fájdalmas nyögést hallatott. Monty beszívta az illatát, teljesen a hatalmába kerítette, egész testét átjárta. Érezte szívének eszeveszett lüktetését, emberfeletti erőfeszítésébe telt, hogy elszakítsa magát tőle. Gyengéden, a csupasz vállánál fogva tartotta Jessie-1, a sál már lehullt a földre, ajkain Ilii érezte a lány forró leheletét. - Jessie, be kell mennünk. - Tényleg? Monty még a feketeségben is látta a hatalmasra tágult szemeket. Hallotta a lány sóhaját, a szíve elszorult, de talpra kényszerítette magát, felvette a porból a csipkesálat, és szétnyitva Jessie elé tartotta. A lány lassan szívta be a levegőt, majd megállt előtte, ám ahelyett, hogy hátat fordított volna neki, hogy Monty a vállára kanyaríthassa a kendőt, szembenézett vele, felemelte a kezét, és gyengéd, finom mozdulatokkal elsimította a haját, megigazította a nyakkendőjét. Nem jó ez így. Bajos ez a közelség. Monty nem tudta megállni, hogy még egyszer hozzá ne érjen; Jessie dereka köré fonta a karját, magához húzta. - Olyan illatod van, mint Egyiptomnak - súgta a hajába. 251

- Micsoda? Szamár, teve és a rossz csatornázás? Nagyon köszönöm! Nevettek, és ezzel ki is adták magukból a feszültséget. Monty újra megcsókolta, aztán elengedte. Miután betakarta Jessie vállát a sállal, kézen fogva visszaindultak a fények felé. Most azonban valahogy minden másnak tűnt. MONTY ELMENT, HOGY HIDEG gránátalmalevet hozzon Jessie-nek. - Mindjárt jövök! - mondta. Jessie arca megváltozott. Valami lágy teljesség itatta át a száját, ami korábban nem volt ott. - Várok - felelte, és a mozaikpadlóra bámulva mosolygott. A kert hideg levegője után odabent olajosnak tűnt a hőség, hiába keverték el a dohányfüst és parfüm szagát a mennyezeti rézventilátorok. Ahogy visszafelé tartott az italokkal, megállította egy ízlésesen öltözött egyiptomi, aki az etoni egyetem fekete alapon kék csíkos nyakkendőjét viselte, láthatóan alig várta, hogy megvitathassa vele a munka nélkül maradt munkások londoni éhségtüntetése miatt kialakult zendülést. Monty könnyen lerázta, ám mire visszaért oda, ahol Jessie-t hagyta, a lánynak hűlt helyét találta. Hová tűnhetett? Gyorsan körbenézett, végül egy beltéri szökőkút mellett talált rá, melynek a közepében bronzoroszlán állt. Jessie félig behunyta a szemét, a fejét finoman ingatta a zene ütemére. Megbabonázva nézte a szökőkút medencéje alján sikló pontyot. Monty megindult felé. Már épp kinyitotta a száját, hogy odakiáltson neki, ám egy fehér frakkos, dundi férfi rózsafa pipával a kezében megelőzte. - Miss Kenton, ha jól sejtem. Micsoda meglepetés! Mit csinál itt, a fáraók földjén? Monty látta, ahogy Jessie megfordul. - Dr. Scott! - kiáltotta. Monty egy szempillantás alatt mellettük termett. - Jó estét, Scott, nem is tudtam, hogy Kairóban vagy! 252

- Drága fiam, minden évben eljövök, nem tudtad? - Örömmel mosolygott Jessie-re. - Sajnos vacak a tüdőm. Szívtam egy kis mustárgázt a háborúban. Jessie láthatóan örült a találkozásnak. - Micsoda véletlen, hogy találkozunk! - Hát nem rendkívüli? - tette hozzá Monty szárazon. Dr. Septon Scott hamiskásan Jessie-re kacsintott; Monty gyomra összeszorult, mikor rájött, hogy az orvos már alaposan teleszívta magát. - Ha nem vigyáz - viccelődött Scott -, azt fogom hinni, hogy követ engem, Miss Kenton! Mikor érkeztek? - Csak ma. - Na, tessék! - Széles mozdulattal meglengette a pipáját. - Én pár napja érkeztem. Ez is az igazamat bizonyítja - kuncogott. - Egyiptom csodálatos ország. Imádni fogja a piramisokat. Olyan, mintha visszalépnénk az időben, igaz, Monty? - Igen, csakugyan - felelte Monty hűvösen. - Jól ismered Abdul herceget? - Áh, párszor összefutottunk. Gyakran csavarog Európában. De ha már a csavargásnál tartunk, Miss Kenton - nyájasan nézegette a lányt, miközben beleszívott a pipájába -, van valami hír az öccséről? Jessie hátralépett Monty mellé, és némán megrázta a fejét. Monty szeretett volna behúzni egyet Scottnak. Legszívesebben lenyomta volna a pipáját a torkán. Ehelyett azonban átadta Jessie-nek a pohár gyümölcslevet, érezte, hogy a lány ujjai futólag megsimítják, látta a felé vetett gyors, bensőséges pillantását, és közömbös hangon így szólt: - Jessie, a főbiztos neje említette, hogy szeretne veled váltani pár szót. Jessie láthatóan megértette, hogy elküldték. A szeme sem rebbent, épp csak összeszorította kissé a száját, majd elég kedvesen biccentett. - Természetesen. Megyek, megkeresem. Miután elment, Monty nem mozdult. Még egy pillanatig őt nézte, aztán Dr. Scott felé fordult. 253

- Te meg mi a francot keresel itt? Scott meglepettnek tűnt. - Most mondtam, Monty. Mindig ide jövök a száraz levegő miatt. Jót tesz az én öreg tüdőmnek. - Scott, mindketten nagyon jól tudjuk, hogy te csak akkor mozdulsz ki otthonról, ha valahol profitot remélsz. - Aj, ugyan már, drága fiam, nem kell... - Timothy Kenton nem került elő. - Rájöttem. Rejtélyes ügy. - Elgondolkozva meredt a pipájára. Fogalmam sincs, hol lehet. Jó állapotban hagytuk ott. - Legalábbis ezt mondtad Londonban. Kezdek kételkedni a szavadban. Monty alaposan szemügyre vette Septon Scottot. - Azt mondtad, visszavitted Londonba, ő pedig teljesen felépült a „balesetéből”, így a saját kocsiján távozott. És aztán mi történt? Scott jókedve kezdett elpárologni. - Ezzel megfogtál. Azóta nem is hallottam felőle, épp, ahogy a a nővérének mondtam a klubban. - Körbenézett, nem hoz-e valaki arra tálcán italokat, de egyet sem látott elérhető közelségben. - Egyébként te meg mi a csudának hoztad ide ezt a csinos kis fruskát? Mostanság nem ez a legjobb nyaralóhely nőknek, gondolj csak a politikai zavargásokra! Elég nagy marhaság volt, ha engem kérdezel. - De nem kérdeztelek. Csend telepedett közéjük. Nem néztek egymásra. Ha Monty túl sokáig nézné Scottot, kísértésbe esne, hogy rövidre zárja az alapvető udvariasságnak is nevezhető erőltetett illemkövetést. - Esküdj meg - mondta Monty komoran -, hogy azóta nem álltál kapcsolatban Timothy Kentonnal! Scott kivette a pipát a szájából. - Gyanakvó egy kígyó vagy! - Esküszöl?

254

Scott kihúzta magát, vörösbe forduló orcái már valamivel sötétebb árnyalatot kaptak. - Esküszöm. Nem mintha ez érne valamit. - Köszönöm. Monty elfordult, nem volt hajlandó tovább szívni ennek az embernek a dohányfüstjét. Elindult, hogy megkeresse Jessie-t. - Döntöttél már, Monty? - kiáltott utána Scott. Monty visszanézett. - Nem. - Nos, nem fogok örökké várni. Ha nem adod el nekem a földedet, érvényre juttatom a kölcsönért kapott zálogjogomat. Monty, bölcs ember lévén, szó nélkül elsétált. A PALOTA KÖZEPÉN POROND FEKÜDT. Igaz, a „porond” szó közel sem kielégítő a különféle szórakozási lehetőségek számára bőkezűen kijelölt terület leírására. Monty egy pillanatra megállt a szélén, és csak nézte. Olyan műsor tárult a szeme elé, amitől a benne lakozó kisfiú féktelen ujjongásban tört ki: tűznyelők és kígyóbűvölők, akrobaták és keringő tanoura táncosok mutatták be tudományukat, ráadásul a színek és hangok olyan kaleidoszkópját vonultatták fel, mely Montyt a gyermekkora cirkuszosaira emlékeztette. Pimasz tekintetű, skarlátvörös szoknyát viselő hastáncosok rázták a fátylukat, hullámoztatták a pocakjukat, ahogy elhaladtak mellette. Odadobott nekik egy érmét, mire az egyik nő viszonzásképp úgy forgott fél lábon, hogy Montynak könnybe lábadt tőle a szeme. A tömeg nagy része azonban a porond másik felére gyűlt, ahol egy fekete bőrű, fekete szoknyás férfi épp a lovaglótudását mutatta be egy csodálatos fehér arab mén hátán. Monty szíve elszorult a ló és büszke fehér sörénye láttán. Kínzó vágy vonzotta a porond másik felére, szerette volna megérinteni az állatot. Az ő saját lovai már mind eltűntek, még az imádott Jezebele is. 255

Közelebb ment, hogy megcsodálhassa az állat finom vonalait és erős hátsó fertályát, csatlakozott a lelkesen tapsolok sorához, mikor a ló behajlította a mellső lábait, hogy a gazdája felszedhessen egy aranyat a földről a kardjával. Ekkor jött a robbanás. Tompa dobbanás hallatszott. Vibrált tőle a dobhártyája, megütötte a bordáit. Egy másodpercig fehér szikrák villogtak a szemhéja mögött. Bomba. Isten a megmondhatója, annyit hallott már erről az aljas fegyverről, hogy azonnal felismerte a hangjáról. Csakhogy a detonáció nem a porondon történt. A szíve hevesen kalimpált, körülötte pedig mindenki sikoltozott, bár senki sem sérült meg. Ő viszont csak egy dologra tudott gondolni: Jessie. Az EMBEREK PÁNIKBA ESTEK, nem tudták, merre fussanak, hol lesznek biztonságban. A zene abbamaradt, csak kiáltások hallatszottak mindenfelől; egy francia nő idegrohamot kapott. Monty Jessie nevét üvöltözte, miközben utat tört magának a vendégek tömegében, ám ekkor hirtelen ráeszmélt, hogy a bomba csakis a kertben robbanhatott, az oldalablakok ugyanis mind betörtek. Még szerencse, hogy farácsozat takarta. A szétrobbant üveg jó részét felfogta a fa, de azért így is látott vérző arcú embereket, az egyik nő pedig szilánkokat szedegetett ki a hajából. - Jessie! Sehol sem látta. Eszeveszetten nézett végig a tömegen. Talán a kertben van? Visszament volna? A szkarabeusz padjukon ücsörgött a robbantás alatt? Megbénította az agyát a gondolat, hogy Jessie aranyhaját most talán vér csíkozza. - Jessie! Jessie! Ekkor hallotta meg a hangját. - Monty! Itt vagyok! A hang irányába fordult. Azonnal meglátta.

256

Jessie az oroszlánon ült. Felmászott a szökőkúton a bronzoroszlán hátára, hátha a magasból hamarabb észreveszi őt. - Monty! Jessie mindkét karját meglengette, Monty pedig felemelte felé a kezét. Megpróbált közelebb nyomakodni, de az útját elállták a kert felé rohanó szolgák, a karjukat megpakolták takarókkal. Látta, hogy Jessie lesiklik az oroszlán hátán, de olyan gyorsan csobbant bele a vízbe, hogy elcsúszott, és eltűnt a szeme elől. Jézusom, Jessie! Kikerülte a fehér talárosok csoportját, akik heves vitába merülten dugták össze a fejüket, és rést nyitott magának az embertömegben. Hol van már? Hova a fenébe...? Jessie megjelent a résben. Monty utána nyúlt, hogy magához húzza, de a keze félúton megállt. Jessie szeme óriásira kerekedett, válla meggörnyedt, a mellkasa rázkódott, az egész teste olyan petyhüdten logott, mint egy babáé, amelyből kitépték a bélést. Fehér ruhája combig elázott, úgy tapadt rá a lábaira, mint a tengeri moszat; annyira sérülékenynek látszott, hogy Monty már azt is illetlenségnek érezte, ha nézi. A legrosszabb azonban a két karja volt: remegve lógtak az oldalán. - Jessie - suttogta halkan, és széttárta a karját. Jessie egy másodpercig meg sem moccant. Utána azonban Monty mellkasára repült, ő pedig olyan erővel szorította magához, hogy a lány felnyögött. Jessie belekapaszkodott, a kezét összefonta a nyaka mögött, testét a másik testhez nyomta, mintha belé akarna mászni. Monty a lány nyakába temette az arcát, beszívta az édes tudatot, hogy Jessie életben van. - Gyere! - mondta gyorsan. - Mennünk kell. Jessie azonban nem engedett a szorításából. Csak annyira húzódott vissza, hogy belenézhessen az arcába. Monty döbbenten látta, hogy Jessie szeme már nem kék. Fekete pettyek árasztották el, mintha belepte

257

volna a gőzmozdonyból felszálló korom, csakhogy ez a feketeseg valahonnan belülről eredt. - Monty, azt hittem, meghaltál. - Jessie szemébe könnyek szöktek, de visszapislogta őket. - Azt hittem, téged is elveszítettelek. NEM BESZÉLTEK. A TAXIBAN, ÚTON a hotel felé, túl sok minden keringett a fejükben ahhoz, hogy kiengedhessék a gondolataikat. A hátsó ülés két szélén ültek, alig ért össze a karjuk a köztük tátongó helyen. A városból kifelé vezető út bedugult a palota körüli káosz miatt, az autó azonban a fekete szakadék, a Nílus mentén gurult végig, és mihelyst elérték a Gízába tartó göröngyös utat, a sivatagi levegő bebukdácsolt a nyitott ablakon, és Monty érezte, hogy kitisztul az agya. Most már össze tudta rakosgatni az este szilánkos emlékeit, és elgondolkodott, mit jelenthetnek. Ezek az események mindent megváltoztattak. A Hold már feljött, fakó fénye átsiklott a fekete táj felett, meglepő, bár nem létező formákat és üregeket hozva létre rajta. A Mena House felé közeledve a hotel épületegyüttese úgy emelkedett ki a sötétségből, mint fénylő oázis, ahol végre lélegzethez juthatnak Az autó behajtott a kapun, és begördült a palmafák sugárútján, a leveleik nyugtalanul zizegtek a szélben. Monty utálta ezt a kényelmetlen helyzetet, amibe ő és Jessie kerültek, mintha ma este túl gyorsan túl messzire mentek volna, túl sokat láttak volna meg egymásból. A lány visszahúzódott a csigaházába. Monty viszont azt akarta, hogy nevessen, hogy megint ugratva nézzen rá, félig lehunyt szemekkel. Ehelyett azonban csak lehúzta az ablakot. - Jessie, szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Nem sokan sérültek meg. Egyértelműen ijesztgetésnek szánták, nem gyilkolni akartak. - De miért akarnának egyáltalán bombát robbantani a hercegnél? Hiszen ő is egyiptomi, közülük való! Ennek semmi értelme. A briteket tartják elnyomóknak! 258

- Igen, de a nacionalisták nyilván kollaboránsnak tekintik Abdul herceget. Nézd csak meg, mennyi fejes gyűlt össze nála ma este tele katonai kitüntetésekkel meg lovagi rendekkel! Akár a vörös rongy a bikának. Inkább érezte, semmint látta, hogy Jessie arca felé fordult a poros levegőben. - Szerinted nem különleges véletlen, hogy Dr. Scott is itt van? kérdezte. - Nem. Legalább beszélgettek. Az is valami.

MONTY ELKÖSZÖNT JESSIE-TŐL AZ AJTAJA ELŐTT. - Megleszel? - kérdezte. A lány bőre kifehéredett a kimerültségtől. - Persze. Szép álmokat! - Köszönöm. Ahogy az illem megköveteli. Monty előrehajolt, futó csókot lehelt Jessie homlokara, mire ő halvanyan elmosolyodott. Monty gyorsan elsétált, mielőtt bármi butaságot tett volna. - Holnap múzeum! - kiáltotta utána Jessie. - Igen. A király kincsének titkai. - Monty jó éjt intett anélkül, hogy visszanézett volna. Kiválóan megtanulta, hogy sose nézzen vissza. MONTY MEGRIADT, AMIKOR HALK kopogás hallatszott a szobája ajtaján. Épp Scott járt a fejében, elég keserű gondolatok gyötörték. Mezítláb az ajtóhoz poroszkált, arra számított, hogy az egyik szolgát találja majd ott, bár fogalma sem volt róla, miért kopognának be hozzá éjfélkor. Amikor azonban kinyitotta az ajtót, nem szolga állt mögötte. Erre egyáltalán nem számított. 259

- Jessie! - Elfelejtettem elmondani valamit. A lány a halványan megvilágított folyosón ácsorgott, kibontott haja összekeveredett az árnyakkal, a testére keleti, szitakötőkék selyemköntöst tekert. - Bejöhetek? Monty hátralépett. - Természetesen. Jessie pillanatnyi habozas után belépett. Körbenézett a szobában, a nyitott szekrényben fehér ingek lógtak, az ágy mellett fél pohár whisky állt. Jessie nem tett rá megjegyzést. - Nem tudsz aludni? - kérdezte Monty. - Mint mondtam, elfelejtettem elmondani valamit, aztán megláttam a fényt az ajtód alatt, és... Monty széttárta a karjait. - Amint látod, nem vagyok épp túlzottan elfoglalt. - Sajnálom, hogy... - Jessie nagyot nyelt, mintha a szavak gombóccá formálódtak volna a torkában - túlreagáltam a dolgokat. Ostobaság volt. - Az arcába vér tolult, és Montyban hirtelen felvillant, hogy talán a kertben történtekre utal, és nem a robbanás utániakra. - Jessie - mondta halkan, és óvatosan felé lépett, nehogy megijessze; éppúgy, mint mikor őzgidát ápolt a birtokán -, kérlek, ne szabadkozz. Semmi szükség rá. Mindannyian „túlreagáljuk” a dolgokat, mihelyst friss vér fröccsen elénk. Jessie bólintott, de a koromszemcsék még mindig a szemében ültek. - Kérsz egy italt? - Az éjjeliszekrényen álló üveg felé intett. - De nem ezt akartam mondani. - Ah. - Tehát ezzel még nincs vége. Jessie egyenesen a szemébe nézett. - Köszönetét akartam mondani. A korábbiakért. A korábbiakért? Minél korábbiakért? 260

- Erre semmi szükség - biztosította Monty. - Nem kell bocsánatot kérned. Azért kísértelek el, hogy mindig legyen mögötted valaki, aki vigyáz rád, emlékszel? - És temögötted ki lesz? - Nekem nincs rá szükségem. Hátul is van szemem. - Megérintette a tarkóját. - Pont itt - biztosította. Jessie halkan kuncogott. Monty érezte, hogy hajszálnyit oldódik a feszültsége. Odasétált az italához, felhörpintette a maradékot, és újat töltött az üvegből. - Tessék! - mondta. - Húzd le gyorsan! Most, hogy Egyiptomban vagyunk, beszéljünk komolyan arról, hogy mi a csudát tervezhet ez a te öcséd! Jessie elvette az italt, és letette az asztalra. Odakint szél fújt az óriási homok- és kavicstenger felett, hozzávagdosott egy maroknyi apró kőzetet az ablakhoz. Monty automatikusan odafordult a neszre, mire azonban visszanézett, Jessie már olyan közel állt hozzá, hogy a szappan illatát is érezte, amivel megmosakodott. Nem tudta megállni, hogy meg ne érintse. Ez már neki is sok volt. Ujjaival finoman megsimogatta a lány karcsú nyakát, ő pedig icipicit felemelte az állát, mint egy macska, aki ráadást kér. - Jessie, beszéljünk Timről! Körbekérdeztem a recepción, és senki nem emlékezett rá, hogy egyedül érkezett vagy másokkal. A mások eshetőségén kellene elgondolkodnunk. Ha igaz, hogy... Jessie két ujját Monty ajkaira fektette, hogy elcsendesitse. A szeme óriásira nőtt. - Ma éjjel - mormolta - Tim nincs itt. Mi viszont igen. Monty átölelte a nyakát, fejét a sajátjához húzta. Miközben átkarolta, nagyon is pontosan tudta, milyen könnyen darabokra törhettek volna ma éjjel ezek a finom kis csontok. Érezte a teste melegét a kínai selyem simaságú bőre alatt, a csípőcsontja emelkedését, a vékonyka bordákat az ujjai mögött. Magához húzta. 261

Jessie teste mintha beleolvadt volna az övébe, ahogy az ajkaik összetapadtak, halk, állati hangok szűrődtek ki a torkából. Először gyengéden csókolta, épp csak súrolta a szája sarkát, ám annyira vágyódott már rá, hogy a csókjai egyre vadabbak, követelőzőbbek lettek. Jessie szája mohón kinyílt. Monty megízlelte a nyelvét, a szájának finom belső oldalát, mely lágyabb volt a méznél, és kétszer olyan édes. Jessie megnyílt előtte, hagyta, hogy szabadon barangoljon szövevényes zegzugai között - és nem csak fizikailag. Ennél többről volt szó. Sokkal többről. Érezte, ahogy Jessie elmejének zárt ajtói éppúgy megnyílnak előtte, ahogy a lágy ajkai, és ez mélyen megérintette. Hogy képes ez a lány ilyen viharos érzelmeket szítani benne, hogy indíthatta ennyi gyengédségre önmaga iránt ez a kiszámíthatatlan teremtés, aki ilyen végtelen hűségre képes? Végigfuttatta rajta a kezét, megsimogatta fenekének feszes ívét, majd újra visszatért a csípőjéhez. Hallotta, ahogy Jessica beszívja a levegőt, amikor a tenyerével a melle körül körözött, és ahogy érzékenyen felsóhajtott, mikor a csókjaival a ruhái redői között tapogatózott. Amikor hátrahajtotta a fejét, hogy megnézze magának ezt az új Jessie-t, a lány már nem a biztonságos védőbástyája mögül nézte, mint aki arra számít, hogy megharapják. A szeme csillogott, az orcái kipirultak. Monty megcsókolta az orrát. Finoman ívelt orra volt remegő cimpákkal, melyek az arrogancia hamis képzetét kölcsönözték neki. Jessie-t azonban a legkevésbé sem lehetett volna arrogánsnak mondani. Remegés futott át a testén. - Élünk - mondta Monty csendesen. - És csak ez számít. A többit megoldjuk. Jessie szeme kikerekedett. - Nem kaptam sokkot, ha erre gondolsz. - Az ajkai most teltebbnek tűntek, mintha hirtelen kioldódott volna benne valamiféle madzag,

262

amivel eddig összehúzta őket. - Nem zavartak össze a ma esti rettenetes események. - Megpróbált nevetni, de a hang megakadt a torkában. Monty a homlokára nyomta az ajkait, és ott tartotta, tudta, milyen gondolatok bújnak meg a bőr és csont másik oldalán. - Szívjuk magunkba ezt a pillanatot, ne törődjünk mással! Jessie oldalra biccentette a fejét, és lassan, ingerkedve elmosolyodott. - Azt hittem, ti, Chamfordok, csak a dinasztiátokkal törődtök, mint a fáraók, csak a nevetek múltjával és jövőjével. Hisz a jelen úgyis csak egy múló pillanat. Monty összehúzta a szemöldökét. - Be kell bizonyítanom, hogy tévedsz, ugye? - mondta, és a karjába kapta a lányt. Jessie felnevetett, és Monty inge alá csúsztatta a kezét, ő pedig odavitte az ágyába.

263

29. fejezet

Georgie ANGLIA, 1930

Az A HELYZET, HOGY VAN EGY problémánk. Név szerint Flinders Petrie. Keresztben ülsz az egyik art deco székben, hosszú lábaidat átveted a karfáján, a sarkaddal a gyönyörű juharfát rugdosod. Ugyanolyan hangja van, mint az esőnek a tetőn. Megkérlek, hogy hagyd abba. Felmordulsz. Boldogtalan vagy Flinders Petrie miatt. W. M. Flinders Petrie a valaha élt legnagyobb régész. Én legalábbis így gondolom. Te is így gondolod. Te hurrikánnak nevezed, pedig szerintem ennek semmi értelme. Ő valójában a modern feltárási eljárások alapító atyja. Új normákat vezetett be. Átgyalogolt Egyiptom homokján a bozontos szakállával, kezében a vakolókanállal, az oldalán ifjú feleségével, Hildával, és levezényelte a legfárasztóbb ásatásokat, melyekre valaha is sor került: minden szemszögből feljegyezte, lefényképezte és tanulmányozta a helyszínt és a leleteket. Ő képezte ki Howard Cartert, és tett pár elképesztő felfedezést például a Merenptah-templom eredete vagy az Izrael-sztélé megtalálása kapcsán. Rengeteg régészeti lelettel gazdagította Kairó és London múzeumait, többek között múmiakkal is. Sir Flinders Petrie mostanában Jeruzsálemben tölti az ideje javát, de amikor Angliába jön, előadásokat tart a londoni egyetemen. Professzor.

264

Pontosan ez a probléma: te az egyetem régészeti tanszékén tanulsz. Néha megengeded, hogy megírjam helyetted a beadandóidat, a legutóbbi az egyiptomi leleteknél használható konzerválási eljárásokról szólt. Az egyiptomiak előszeretettel kenték be a faanyagokat vékony réteg gipsszel, mielőtt jeleneteket festettek rájuk, vagy aranylemezekkel vonták be őket. Ám az évszázadok folyamán a fa összeaszik, a gipsz pedig eldeformálódik. A megoldás - érdekes módon - az, hogy a munkálatok elején forró paraffinviaszt kell ráönteni a leletre, az mindent rögzít, aztán be kell fecskendezni celluloid amilacetátos oldatával. Az ásatók másik rémálma a gyöngysor, az egyiptomiak viszont imádták őket. Mindent teleraktak élénk színű gyöngyökkel. Gyakran egyetlen múmia is annyi nyakláncot, gallért, karkötőt és övét visel, hogy a régészeknek több ezer gyöngyöt kell helyreállítaniuk, miközben az őket összefűző madzagok már rég elrohadtak. A megoldás? Egy vékony réteg puha plasztilinnel rögzítik őket, amíg a múzeum laboratóriumában újra fel nem lehet fűzni sorban mindet. A papiruszt órákig nedves ruhába kell takarni, mielőtt ki lehetne egyenesíteni, a mészkőből készült tárgyakból ki kell mosni a sót, a fajanszokat pedig... - Gyere velem - mondod - Petrie jövő heti előadására! Ez itt a probléma. A szívem megáll. Szó szerint. Érzem, hogy megáll. - Nem mehetek ki innen - mondom. Mintha nem tudnád. - Megpróbálhatnálak kicsempészni. Már beszéltünk róla. Több eszed is lehetne. - Gyere el velem, Georgie! Imádni fogod! Utálni fogom. Mindketten tudjuk. De téged úgy feszít a lelkesedés, mint a levegő a túlságosan felfújt lufit. - Nem tudok menni - felelem. - Úgy érted, nem fogsz eljönni. 265

- Túl sokan lesznek ott. Túl közel jönnek hozzám. - Távol tartom őket tőled. - Hogyan? - Taxival viszlek be. Az előadás este kezdődik, úgyhogy sötét lesz. Senki nem fog látni. - Én viszont látni fogom őket. - Nem, ha bekötöm a szemed. - Be akarod kötni a szemem? - Igen. - Nem. - Pont olyan lesz, mintha a szekrényedben lennél. - Egyáltalán nem lesz olyan. A szekrényemben nem esik az eső. Odabent nincsenek emberek. - Szeretném, ha megpróbálnád, Georgie. Ha egy kicsit ismerkednél a kinti világgal. - Ki szoktam menni a kertbe. - Az nem a kinti világ - közlöd határozottan. - Miért? Miért akarod, hogy elmenjek? - Mert tudom, hogy élvezni fogod, és mert... - Körbefordulsz a székben, érzem, hogy engem nézel, pedig én a cipődet bámulom - mert azt akarom, hogy lásd a kinti világot. Most majdnem elmondom neked a tetővel kapcsolatos titkomat. Szeretném, ha tudnád, de félek, hogy mit fogsz mondani. A számra tapasztom a kezem. - Kérlek, Georgie - mondod olyan kedvesen, hogy megolvadnak közöttünk a szavak. - Tedd meg a kedvemért! A kedvemért. Szeretnélek utálni ezért, de nem tudlak. A pulcsimat ráhúzom a fejemre, hogy ne lássak semmit. - Georgie? - Igen. 266

- Igen, eljössz? - Igen. A szó most már ott van a szobában. Elnémíthatatlan. KÉNYSZERÍTEM MAGAM, HOGY Petrie-re gondoljak, ne rád. Így könnyebb. Érdekelnek a gondolatai. Ez a rendkívüli ember - amellett, hogy régeszeti alapképzés tanfolyamot indított, és hivatalosan is elismertette ezt a területet, mint önálló tudományágat - az eugenikának is híve. Eugenika. Ezt olyan társadalomfilozófiai irányzat, mely az ember öröklődő testi és szellemi tulajdonságainak javítása érdekében végzett beavatkozásokat hirdeti. A követőinek meggyőződése, hogy az emberi fajt fejleszthetjük ellenőrzött szaporodással, mint a bikákat vagy a sütőtököt, így csak a legjobb gének élnének tovább. Lenyűgöző elmélet. Az 1923-ban megalakult Amerikai Eugenikai Társaság a mai napig virágzik. Azt állítják, hogy „tudományosan” bebizonyítható bizonyos fajok felsőbbrendűsége a többivel szemben. Szerintük bizonyos fajokban jelen van az intelligencia, szorgalom, tisztaság és a többi jó tulajdonság nyoma. A többiek pedig alacsonyabb rendűek. Rossz dolgokat is ki lehet tenyészteni, mint például a bűnözést, alkoholizmust, szegénységet, epilepsziát... és mentális betegségeket? Olyan mentális betegségeket, mint amilyen az enyém? Tudom, hogy beteg vagyok. Dr. Churchward mondta. 1924-ben Amerikában bevándorlási törvényt fogadtak el. Ebben szigorúan korlátozzák a más országokból érkező bevándorlókat. Még Coolidge elnök is azt mondta: „Amerikát meg kell hagyni az amerikaiaknak. A biológiai törvények azt mutatják, hogy az északi fajok romlanak, ha más fajokkal keverednek.”

267

„Más fajok” alatt Petrie - meg Sir Francis Galton, Charles Darwin unokatestvére, meg Winston Churchill, George Bemard Shaw, John Maynard Keynes, Marie Stopes, H. G. Wells és még sok kiemelkedően intelligens ember - elsősorban a Dél-Európából, Afrikából és Ázsiából származókat érti. Ez borzasztó sok ország. De én értem. Ki akarják tépni az emberi gyomokat, hogy félredobhassák őket. Hogy megszabadítsanak minket a társadalmi bajoktól. Megtisztítják az öröklődést. Megszabadulnak a fogyatékosságoktól. Ez az emberi haladás álma. Mi lesz a következő lépés, Flinders Petrie professzor? A sterilizálás? Tudom, hogy Dr. Churchward sterilizálna engem, ha tehetné. Az ilyen beavatkozások gondolata rémülettel tölt el. Nem valószínű, hogy valaha is gyermekem születne, de attól még én én vagyok. A sterilizálás alapvetően értéktelenné tenne mint emberi lényt. A szobám ajtajába verem a fejem, hogy tudassam velük: nem vagyok értéktelen. Önmagamnak semmiképp. És minden tudományukat meg tudom cáfolni. Az eugenika nem működik. Ha működne, hogyan hozhattak volna létre a szüleim - két értelmes, intelligens ember egy értelmes, intelligens lány után - engem, az abnormálist? Valami megremeg a koponyámban. Az elmémet finom szárnyak súrolják: a tudat, hogy nem vagyok biztonságban. Mi van, ha az apám egyszer csak nem fizet tovább, és Dr. Churchward abbahagyja a gyógyszerezésemet? Mi van, ha rám unnak, es úgy döntenek, hogy ki kell tépni a gyomot? Akkor mi lesz? Keményebben kell dolgoznom, hogy normális legyek. Hogy átverjem őket. Még téged is, Tim. Elmegyek Petrie előadására, hogy átverjelek. EGÉSZ NAP REMEGEK. A FEHÉR köpenyesek rákényszerítettek, hogy egyek, de összehánytam az asztalt a krumplipüré és az ízetlen párolt hal 268

krémes pépjével. Beszaladok a szobámba, elbújok az ágyam alatt, de öt órakor bejössz, és megtalálsz. - Kész vagy? - Nem. - Megígérted. - Nem vagyok rá képes. - De igen, Georgie, képes vagy rá. Kihúzol az ágy alól, ahol ma délután háromezer-hatvanszor számoltam meg az ágyrugókat. Ott állok esetlenül, míg szemügyre veszel. Fekete esőkabátot hoztál nekem, magas gallérját felhajtod a nyakam körül, a fejembe lecsüngő szélű sapkát nyomsz, amilyet a farmerek viselnek a könyvekben, a sildjét belehúzod a szemembe, aztán kapok egy pár fekete kesztyűt. A kesztyű tetszik. - Most olyan vagy, mint egy kém - mondod. Szeretnék mosolyogni, de megmerevedtek az arcizmaim. - Abba kell hagynod ezt a neszt. - Milyen neszt? - kérdezem. - Ezt a neszt. Csettintő hangokat hallok. A nyelvemről jön. Leállítom. - Na, én most megyek, megnézem, tiszta-e a levegő a lépcsőfordulóban - mondod. Kinézel, aztán intesz, hogy kövesselek. A lábam odatapadt a padlóhoz. Megragadod az ingujjamat, és kihúzol az ajtón. A FÖLDSZINT CSENDES. Mindenki szunyókál vacsora előtt. Ezért jöttél épp most, de én tudom, hogy a bejárati ajtó zárva van. Legutóbb ott akadtunk el. Csak akkor nyitják ki, ha látogató érkezik vagy távozik - ami elég ritka eset -, vagy ha mindnyájunkat kiterelnek a kertbe tornázni. Megint el fogunk akadni. Dr. Churchward bevisz engem a kezelőbe, leszíjaz a székbe, és ráteszi a drótokat a fejemre, amitől az agyam összeesik, hogy egyáltalán ne legyenek gondolataim, és a nevemet se tudjam kimondani. 269

A szívem olyan hevesen dörömböl, hogy kettészakad a mellkasomban, és mikor nyöszörgés szökik ki az ajkaim közül, bosszús tekintetet vetsz rám. Behunyom a szemem, de akkor meg nekimegyek a falnak. - Csss! Mikor a lépcső aljára érünk, nem megyünk át a visszhangos tölgyfa padlójú, hatalmas fogadótermen a pompás olajfestmények között, melyeket a látogatók lenyűgözésére tettek a főbejárathoz, és nem jobbra fordulunk az ebédlő és a társalgó felé, hanem balra. Még sosem fordultam balra. A fejemben sikolyok gyülekeznek, egymásnak préselődnek, mint egy pakli kártya, de én a számra szorítom a kezem. Még sosem fordultam balra. Kivezetsz egy zöld posztóajtón át egy vékony folyosóra. A falak sárgák, és felém dőlnek, én pedig érzem rajtuk a káposzta szagát. A lélegzetem az egész helyet betölti. Nehéz a levegő a torkomban. Felém fordulsz. - Ezt most azért csinálom, hogy megkönnyítsem neked a dolgot mondod, és mielőtt ellökhetnélek magamtól, bőr kutyanyakörvet raksz a bal csuklómra, vékony zsineggel láncolsz magadhoz. Pislogok. Nem vagyok kutya. Emberi lény vagyok. Könnyek csípik a szememet. - Gyere, Georgie! - suttogod. - Eddig jó! Egyáltalán nem jó. Megrántod a pórázt, én pedig kényszerítem a lábaimat, hogy kövesselek, mert ezt kérted tőlem, pedig érzem, ahogy szaggat belülről a pánik a húszcentis karmaival. Átmegyünk egy másik ajtón, az üres konyhába jutunk. Magas falai vannak és krémszínű mennyezete, de itt tisztább a levegő, sikerül valamennyit beszívnom a torkomban lévő jókora szikla mellett. - Csss, Georgie! Siess! Csak perceink vannak, mielőtt bejön valaki!

270

Követem a csuklómat a hátsó ajtóhoz. Lenyomod a kilincset, de be van zárva. Fényes, meleg megkönnyebbülés tölt el, mintha angyal szállt volna le rám, mert most már visszarohanhatok a szobámba. Megpróbálom kioldani a nyakörvet a másik kezemmel, de te felcsattansz. - Ne, Georgie! Hagyd abba! Kulcsot húzol elő a zsebedből. Rábámulok. Meg fogok halni. Tudom. - Hát ez? - kérdezem. - Ne kiabálj! Nem számít, hogy szereztem meg a kulcsot, lényeg, hogy megvan. - Bedugod a zárba, és elfordítod. Nem mozdulok, amíg el nem mondod, hogy szerezted meg, és ezt te is tudod. Felsóhajtasz. - Udvaroltam itt az egyik konyhalánynak, hogy lemásolhassam. - Vállat vonsz, mintha semmiség volna. Ez nekem sok. A szavaid nekiütődnek a fejemben gyülekező sikolyoknak, és már kinyitom a szám, hogy kiengedjem a fájdalmamat, de ebben a pillanatban kitárod az ajtót, és a sötétség nekicsapódik az arcomnak. Kivonszolsz, és a sötétség elnyel engem. Meg fogok halni. - Minden rendben, Georgie, minden rendben. Próbáld meg nem kiadni ezt a neszt! Milyen neszt? Én csak azt hallom, ahogy caplat utánam a sötétség a kavicsos ösvényen. Még sosem jártam kint éjszaka. A sötétség eddig mindig ott maradt az üveg ablaktábla másik oldalán, veszélytelen volt, most viszont beszívom a tüdőmbe, és tudom, hogy sosem fogok tudni megszabadulni tőle. - Jól csinálod, Georgie. - A póráz megrándul a csuklómon. - A hátsó kapu ennek az ösvénynek a végében áll, ott vár ránk a taxi a sarkon túl. - Újabb rántás, ez most erősebb. - Gyere már! Nem mozdulok. 271

- Azt akarod, hogy bekössem a szemed? - suttogod. Az agyam szilánkokra hasad. Nem. A szemem ne. Még működik az elmém egy vékonyka forgácsa. Megyek. Ha megyek, nem kötöd be a szemem. Egyik láb, másik. Egyik láb, másik. Nézem őket a fekete levegőn át. Megyek. A kapu, melyet még sosem láttam, testet ölt előttünk. - George Kenton, mit keresel idekint? A hang a sötétségben dübörög. Erős rántást érzek a csuklómon. A szívem felrobban a mellkasomban, valami kemény és hideg veszi át a helyét. - George! Mit keresel idekint? Dr. Churchward az. - Kiviszem őt ma estére - mondod. - Nem kell aggódnia, pár óra múlva visszahozom. Olyan nyugodt vagy. Cseppet sem félsz. Imádlak érte. - Ez nem megengedett, mint azt ön is tudja, Mr. Kenton. - Dr. Churchward megfogja a póráz közepét. - Gyere velem, George! Visszamegyünk. Fehér arca lebeg a feketeségben, a hangja sima. Csakhogy én már hallottam ezt a simaságot, méghozzá a tűk előtt. A kezelő előtt. A jég simasága ez, mielőtt megreped, és te megfulladsz a jeges vízben. Odalépek hozzá, és a jobb öklömet belevágom a mellkasa közepébe. Fura hangot hallat. A térde megroggyan, meghajlik, mint egy darab papír. A földre zuhan. Felujjongsz. Erőteljes, hangos ujjongást hallatsz, aztán odarángatsz a kapuhoz. Futásra késztetsz. Még sosem futottam, legalábbis az emlékeim szerint. De a lábaim szépen teljesítik a feladatot. Elámulok rajtuk. Miközben futok, az öklöm dübörög, boldog vagyok, de te bemászol egy kocsi hátsó ülésébe, és engem is magad után rántasz. Rögtön tudom, hogy itt fogok meghalni. A taxi kicsi, kényelmetlen, összenyom engem. A fejemben eddig gyülekező sikolyok bömbölve 272

szakadnak ki belőlem. Beleremeg a kocsi. Még hangosabban sikítok. A végtagjaim vagdalkoznak a bűzlő ülések meg az üveg felé, még feléd is, és én semmit nem tehetek ellene. - Hagyd abba, Georgie! Csssss, ssss, velem biztonságban vagy. Megpróbálsz lehúzni, de túl erős vagyok. Vadul csapkodok, a számból hangok visítanak. - Ördög és pokol, főnök, én ezt az izét nem viszem sehová, ez bolond! kiabálja a sofőrülésen ülő férfi. - Kifelé a taximból! Én nem vagyok ez. Hirtelen kívülről kinyílik a mellettem lévő ajtó, egy alak áll előtte. Csapdába estem: az egyik oldalamon te ülsz, a másikon az az alak áll. A sötétség nyerésre áll. Belesikoltok. - Ugyan, ugyan, George. Elég legyen! - Dr. Churchward az. Azt hittem, megöltem. Elkapja a csuklómat, és érzem az ismerős szúrást a bőrömön. A tű mindig a halált hozza el. A sikítás elhal. Várok. Tudom, mi következik. Leválik a koponyám teteje, kiszívják belőle az agyamat, csak az üres és hideg csont marad. Belefolyik a nyirkos sötétség. - Most szeretnél visszamenni a szobádba, George? - kérdezi Dr. Churchward. Minden szava pontos és udvarias. Bólintok. - Rendben. Gyere velem! - Ne, Georgie, ne menj, maradj... - Ekkor azonban az arcomba nézel, és elakadnak a szavaid. A fecskendőre pillantasz. - Mit tett vele? Dr. Churchward leszedi a nyakörvet a csuklómról. - Fiatalember - mondja neked -, ön nem érti meg a bátyja állapotát, ha azt hiszi, hogy csak úgy kiviheti őt egy estére anélkül, hogy komoly traumát okozna neki. Többet vártam öntől.

273

Elvezet a taxitól, visszamegyünk a kapuhoz. Követsz minket. Szeretnék mondani valamit, de sehol sem találom a nyelvemet. Én átbotorkálok a kapun, de előtted bezárul, kitilt téged. Elvesztettem a sapkámat. - Mr. Kenton - mondja neked -, ha bármi hasonló dolog történne, akkor kénytelen leszek megtiltani, hogy látogassa a testvérét. Márpedig mindketten tudjuk, hogy az milyen következményekkel járna, ugye? Nem felelsz. A vállad megroggyan, lehajtod a fejed, kisebbnek tűnsz, mintha a sötétség kiharapott volna belőled pár darabot. Engem nézel, egy pillanatra összeakad a tekintetünk. Elmosolyodsz, és csókot dobsz nekem. - Jó éjszakát, Georgie! Aludj jól! Erről soha többé nem beszélünk.

274

30. fejezet

JESSIE FELÉBREDT. MÉG MINDIG mozdulatlanul, behunyt szemmel feküdt a hátán a sötétben. A végtagjai meleg kezekkel és lábakkal fonódtak össze, a párnájáról és a bőréről Monty illata szállt fel, a boldogság úgy nehezedett rá a mellkasára, mintha macska ülne rajta. Megmozdította az egyik lábát, de csak annyira, hogy meggyőződhessen róla: a hosszú végtagok valódiak, nem csak álmodja. Ugyanis Montyról álmodott. Nagyon mókás álom volt, apró csónakban sodródtak lefelé a Níluson, Jessie Monty ölébe hajtotta a fejét, ám közben a csónak megtelt utcagyerekekkel, akik a folyó barna vízéből másztak ki. Pálcikavékony karjukat előretartva azt kiabálták: „Baksis!” Amikor felébredt, Monty épp visszalökdöste őket egyenként a vízbe, mint a méreten aluli halakat. Mosolygott, bár ő nem tudott róla. Álmában is mosolygott, olyan éberen éltek benne az éjszaka emlékei. Monty ujjainak nyoma a bőrébe égett, ajkának íze elzsibbasztotta a nyelvét, a lába közt és a hasa mélyén pedig olyan forróság áradt szét, hogy majdnem elolvadtak a csontjai. Most, miközben szelíden, alaktalanul hevertek a lepedőn, Jessie mindeddig ismeretlen tompultságot érzett. Lassan ráébredt, hogy valójában ő maga lett ismeretlen: olyan emberré változott, akinek nem pattan fel a szeme éberen, riadtan. Olyan, aki nem hordja magával mindenhová a sérüléstől való félelmét, ahogy mások a zsebórájukat. Aki nem riad meg annak a veszélyétől, hogy túl közel kerül valakihez. Új ember lett, és ettől az új Jessie-től mosolyognia kellett. Természetesen korábban is voltak szeretői. Már huszonhét éves volt, így a legtöbb barátnője - Tabithát leszámítva - férjhez ment, és könyékig elmerült a pelenkákban, őt azonban az anyja legnagyobb 275

bosszúságára cseppet sem vonzotta ez az eshetőség. Amikor valaki például Alistair Londonban, aki még mindig várja, hogy majd elmennek együtt a Kew parkba - megpróbált közel kerülni hozzá, ő kitette a Felújítás miatt zárva táblát, és elmenekült. Ezt ő is tudta. Nem örült neki, de nem tudott mi tenni ellene. Egész mostanáig. Egészen eddig a pillanatig, amíg a boldogság rá nem ült a mellkasára. Amikor múlt éjjel azt hitte, hogy a bomba elvette tőle Montyt, arra gondolt, hogy most szétszaggatja a fájdalom, és elvérzik mellette a márványpadlón. Abban a pillanatban, amikor belépett Egyiptomba, történt vele valami, mintha a forró szél meg a gyors homok letépte volna róla a külső burkát. A bordái alatt zakatolt a szíve, amikor őrá gondolt. Most még szorosabban hozzásimult, beakasztotta a bokáját Montyéba, összekulcsolta a lábukat. Kinyitotta a szemét. Monty a sötétben figyelte. Látta, ahogy csillog Jessie szeme, de az arckifejezését elnyelték az árnyak. - Szia - suttogta Jessie. - Szia. - Nem tudsz aludni? - Gondolkodtam. Jessie szembe gördült vele. - Ez komolynak hangzik. - Az is. Szerintem vissza kellene menned Angliába, én pedig egyedül folytatnám tovább a keresést. - Nem. - Egyik lábát átrakta Monty csípője felett. - Nem hagyom itt Egyiptomot. És téged sem. Monty egy ujjal végigsimította a torkát, Jessie nyelni is alig bírt tőle. - Túl veszélyes - mondta. - Nem akarom, hogy megsérülj. Szükséged van rám. - Hogy vigyázz rám? - Pontosan. 276

Monty ujjbegye egyre lejjebb csúszott. - Nekem ennél sokkal nagyobb szükségem van rád - mormolta olyan halkan, hogy a hangja alig tudta átszelni a köztük lévő távolságot. - De azt akarom, hogy biztonságban legyél. - Maradok. Itt maradok Egyiptomban. Az ágyadban. Monty lélegzete Jessie ajkainak csapódott, de nem vitatkozott vele. - Azt kell megtudnunk - mondta -, hogy mit csinál itt Tim. - Engem nem érdekel, mit csinál. Csak meg kell találnom. Monty keze már a melléhez ért, gyengéden simogatta. - Magától adódik a feltételezés, hogy ókori egyiptomi leletekkel foglalkozik, tekintve a szakterületét - mondta. - Egyetértek. - Monty mutatóujja finoman súrolta a mellbimbóját, a gyengéd érintéstől forró hullámok csaptak végig az ölén. - Engem az sem érdekel, hogy a törvények betartásával vagy kijátszásával van itt. Nyomokat hagyott nekem, hogy követhessem, vagyis azt akarta, hogy idejöjjek, szüksége van a segítségemre. Tehát... holnap nekiállunk a keresésnek a kairói múzeumban, ahol a király koronája hever, Tutanhamon maszkja... - Cssss. - Monty megcsókolta a szemhéját. - Ne gondolj a holnapra! A keze egyre lejjebb ereszkedett, köröket rajzolt a bőrére, Jessie érezte az eltökéltsége és a vágya lassú izzását. Azon kapta magát, hogy még sosem hallott nyögés csúszik ki a száján. A csípője nekifeszült a másik testnek, megízlelte Monty mellkasának sós bőrét. Az egész teste sajgott ezért a férfiért, mintha eddigi életében végig utána sóvárgott volna. Megint szeretkeztek, de ezúttal kiélveztek minden pillanatot, miközben a sötétség mindent elárasztott körülöttük. A kezük és szájuk tapogatózva fedezte fel a másik testét, megismerték egymás íveit, intim zugait. Felfedezték a titkos helyeket, melyek kellemes döbbenetet, egyszersmind vad vágyakat ébresztettek bennük.

277

A szenvedély végső, dühöngő tüzében, miközben Monty Jessie föle hajolt, és a lány számára az egész világmindenség erre az egy pillanatra szűkült, úgy érezte, hogy hamuvá égett az oly sokáig gondosan építgetett pajzsa. Utána némán feküdtek egymás karjában, a testükre izzadság tapadt, Jessie szíve a bordái között csapkodott, és tudta, hogy valami nagyon erős és fontos kovácsolódott kettejük között. Szerette volna szerelemnek hívni. Vagy bizalomnak. Ezek azonban túl nagy szavak, túl tartósak. Még mindig tartott tőlük, úgyhogy inkább hitnek nevezte. Hitt ebben az emberben. Ez megteszi. Legalábbis egyelőre. JESSIE NEM SOKKAL HAJNAL ELŐTT botorkált vissza a szobájába, a saját ágyába. Megnyújtóztatta a végtagjait, rámosolygott a mennyezetre, melynek láthatatlan fémhurkain szúnyogháló lógott. Most az egyszer hagyta, hogy az elméje megerőltetés nélkül sodródjon, mint a Nílus egyik kis vitorlása, az előtte megnyíló lehetőségek felé. Behunyta a szemét, keze azonban olyan nyugtalanul mocorgott, mint a madarak az utcán. Egész életében igyekezett elmenekülni a szeretet erejétől, most viszont nem. Ezúttal nem. Próbálta megérteni, mi történt, mi változott meg, de nem sikerült. Csak annyit értett, hogy Monty rávette, hagyja abba a menekülést. Mi van itt Egyiptomban? Miért épp itt hullt le hirtelen az elméjéről a szemét és a törmelék, mintha Tim egyik dróthálós szitájába került volna? Talán még mindig maradt valami az ősi istenek erejéből a homok alatt? Vagy az idő minősége más itt? Valahogy más dimenzióba került, elhúzódott az akkor és most, a múlt és jelen közötti fátyol. A talaj minden figyelmeztetés nélkül megbillent Jessie talpa alatt. A VAD KÉK ÉG ELŐTT KHEOPSZ hatalmas piramisa magasodott. Jessie megdöbbenve lépett vissza az ablak elől. A gízai nagy piramis, a világ hét csodájának legöregebbike mintha karnyújtásnyira állt volna az erkélyétől. Óriási volt. Zavarba ejtő és értelmezhetetlen. Évezredeken 278

át, egészen 1889-ig, az Eiffel-torony megépítéséig ez volt a világ legmagasabb ember alkotta építménye. A majdnem egységes mészkőtömb tizenhárom holdat foglalt el a Gízaifennsíkon, rövid gyalogútra a hoteltől, a kavicsos emelkedő tetején. Hatalmas, fakó monstrum volt, a hit is alig ért fel hozzá, az ész pedig egyáltalán nem. Ebben az órában, amikor a levegő még nem melegedett fel, az emberek úgy kúsztak fel rajta, mint az Everestre a hangyák. Apró, jelentéktelen lények. Csak a sivatag, a végtelen napégette homok és szikla, ameddig a szem ellát, s még azon is túl, tudta eltörpíteni a hatalmas monolitot. Mégis inkább a sivatag illata volt az, nem a piramis látványa, ami magával ragadta Jessie-t. Ez a szag kísértette álmában, és suttogott ősi titkokat a fülébe. A fennsík tiszta ízű, sziporkázó levegője beáramlott a tüdejébe, ő pedig megállt, nézte, ahogy a reggeli napfény aranyfestéket visz fel a piramis egyik oldalára. A másik, szemközti oldalán erőteljes lila árny feküdt összekuporodva a lejtő lábánál, mint egy alvó őrkutya. Jessie megborzongott, de csak egy múló pillanatra. - Reggeli - mondta magának. - NOS, IFJÚ HÖLGYEM, ELDÖNTÖTTED végre, hogy kimozdulsz és megszagolod a rózsákat, mi? A magas londoni nő volt az a vonatról, aki a Shepheard’s-ben szállt meg. Most itt találkozott vele a Mena House-ban, Montyval reggelizett. - Milyen kellemes meglepetés, Mrs. Randall! - Nyugodtan tegezzél, szívem, és szólíts Maisie-nek! Egyébként sincs már semmiféle Mr. Randall, Isten nyugosztalja azt a rongyos lelkét, de ez engem nem állíthat meg. - Kuncogva belekortyolt a kávéjába, a kisujját kitartotta, mint a zászlórudat, ahogy az igazi hölgyek szokták. A te Sir Montague-ddal épp azon agyaltunk, mit nézzünk meg először. Odafent összetapossák egymást az emberek. - A piramisok felé bökött. Jessie azonban Montyt nézte. A férfi le sem vette róla a szemét. 279

- Jól aludtál? - kérdezte Jessie csendesen. - Remekül. És te? - Kicsit nyugtalanul. - Szeretnél valamit? - Mire gondolsz? - Úgy értem, reggelire. Jessie elpirult. - Természetesen. Teát rendelt, meg görögdinnyét joghurttal és mézzel. A hotel teraszán ücsörögtek a vendégek áradatában. A hely népszerű becsületsüllyesztőnek számított a piramist felkereső turisták ezrei között az év minden szakaban, mióta csak Howard Carter Egyiptom-lázba kergette az egész világot, a Thomas Cook utazási iroda pedig rendszeres utakat szervezett a Közel-Keletre, és divatos téli üdülőhellyé változtatta Kairót. - Jó kis helyen kötöttetek ki - jegyezte meg Maisie, miközben a hotel pazar kertjeit és a sivatagi szárazság közepére legkevésbé sem illő golfpályát nézegette. Bármerre néztek, turbános, csíkos ruhás egyiptomiak locsolták slaggal az akácbokrokat meg a bougainvillea és mimóza végtelen sorát. A hotel udvara zöld szigetként emelkedett ki a durva barna tengerből. - Tényleg gyönyörű - helyeselt Jessie. Erővel elszakította a tekintetét Montyról, aki nyugodtan cigarettázgatott, a haja rezes fényt kapott a nap sugaraitól. Legszívesebben megérintette volna. - Amennyire tudom, a hotel Iszmáil khedive pasa vadászkunyhójaként létesült a tizenkilencedik században, és a memphisi Ménész királyról kapta a nevét. - A szavai betöltötték a kristálytiszta levegőt, mely elválasztotta Montytól. - Ő volt az első egyiptomi dinasztia alapító atyja. - Az egyik oldal felé intett, a magas eukaliptuszfák mögé. - Az itteni uszoda a legnagyobb Egyiptomban. Elhallgatott, az arca átforrósodott. 280

Maisie lerakta a csészéjét. - Kutya legyek, ha nincs a fejedben egy rakás furcsaság! Jessie félénken vállat vont. - Az öcsém régész. Néha mesél. Pár dolog megragadt. - Akkor biztos jó nagy esze van. - Igen. - Az remek. Jessie témát váltott. - Szóval ma reggel meg akarod nézni a piramist? - Jóságos ég, azon már túl vagyok. Mindig a tyúkokkal kelek. Folyton úton vagyok, ezért nézek ki úgy, mint a botsáska. - Jóindulatúan kinevette magát, aztán a piramisokra pillantott. - A kutyafáját, jó nagy monstrum, mi? - Az arca elkomorult. - Nem szeretném, ha abba temetnének el. Bezárnának a rengeteg kő alá. - Színpadiasan megborzongott. - Az a Hufu fáraó biztos sötétségmániás volt. - Valójában a túlvilág kapujának szánták - mutatott ra Jessie. - Hah! A túlvilág. Négyezer év telt el, de ebben a kérdésben még mindig nem lettünk okosabbak. - Újból Jessie-re nézett. - Képtelenek vagyunk tanulni a múltunkból. Monty azonnal fellelkesült. - Ebben nem értek egyet. Nézd csak meg a Chamford őseimet! Természetesnek vették, hogy lóháton rohangálnak, és levágják az ellenségeik fejét a polgárháborúkban vagy keresztes hadjáratokban. - Mert te most mit csinálsz - vigyorgott Maisie - azokkal a szerencsétlen flótásokkal, akik összerúgják a port a Chamfordokkal? Monty felvonta a szemöldökét. - Kulturáltan intézem el őket. - Hogyan? Úgy érted, előbb engedélyt kérsz tőlük - ugratta Jessie -, és csak utána vágod le a fejüket? Monty megpihentette tekintetét a piramis alapjánál elterülő árnyékban, ahol még a legnagyobb forróságban is lehetett hűsölni. 281

- Nem - felelte -, leülök, és higgadtan megvitatom velük a problémát. Csak utána vágom le a fejüket. VILLAMOSSAL ELDÖCÖGTEK KAIRÓBA. A durván tíz kilométeres Piramis útra külön járatot hoztak létre, mellyel a turistákat szállították a városból a Gízai-fennsíkra meg vissza. A gízai végállomáson egy sor búskomor teve és fényesen felcicomázott, hosszú szempillájú szamár várta, hogy elvigye a látogatókat egyenesen a piramisokhoz. Felszálltak a Mena House Hoteltől a városban fekvő Pont des Anglais felé negyvenpercenként induló villamosok egyikére, mely tele volt a túrától kivörösödött arcú, francia-angol-német nyelvek kavalkádján társalkodó embertömeggel. Sokan elindultak felfelé a piramis csúcsához vezető cikcakkos úton, de nem mindenki ért fel. Az egyiptomi vezetők - az úgynevezett dragománok - úgy ugráltak a piramis oldalán, akár a hegyi kecskék, amitől az út könnyen járhatónak tűnt, a galabijájuk vitorlaként dagadt a szélben, miközben felhúzták maguk után a kalandosabb kedvű turistákat a több mint egy méter magas mészkőtömbökön, melyek az egyes lépcsőfokokat adták. A Jessie mögött ülő túlsúlyos franciát nem lelkesítette különösebben az élmény. - A tetejéről a kilátás... pfff! - Csettintett. - Cest trés décevant. Nagyon kiábrándító. Nyugatra csak a homok, keletre meg a város. - Megvonta a gall vállait. - Szentséges Mózes! - gúnyolódott Maisie. - Mire számítottál a sivatagban? Rózsákra meg orchideákra? - Megütögette az ülését az összehajtott esernyőjével. - Láttad a Nílust meg a minareteket, nem? Amúgy meg, ha kicsit többet mászkálnál, és kevesebbet csipegetnél franciásan kényeskedve, legalább megszabadulnál némi... Jessie figyelme ezen a ponton elkalandozott. Elfogyott a türelme. Csak az Egyiptomi Antikvitások Múzeumára tudott gondolni. A Musgraverítus című Conan Doyle-történetben I. Károly koronáját találták meg. 282

Kairóban persze nem volt I. Károly, más uralkodók viszont igen, beleértve a mumifikált maradványaikat is. Valahol kell lennie valaminek, ami Tim hollétére utal. Kibámult a por pettyezte ablakon az elhaladó tájra. Az öntözött mezők élénkzöld növényei a Nílus partja mellett éles ellentétet alkottak a mögötte elterülő terméketlen, kiszáradt területtel, és Jessie rádöbbent, hogy ezt a vidéket három szín uralja: az ég pazar zafírkékje, mely rabul ejti az ember szemét; a cukornád és a mindenfelé termelt egyiptomi takarmánynövény, az alexandriai lóhere egymás mellé vetett mezőinek csillogó smaragdzöldje; és a legerőteljesebb, a homoknak és a szikláknak, a kosznak és a sártéglás házaknak, a férfiak galabijájának és a meleg, napperzselte bőrüknek a színe. Még a nyugatiak ruhái is a sárgásbarna és a krémszín felé hajlottak, általában fehér vagy khaki vászon rövidnadrágokat hordtak, csupa olyan jellegtelen színt, mely könnyedén beleolvadt a tájba. Jessie kócsagot látott felszállni a vízről, nézte, ahogy az állat szétterjeszti a tépett szárnyait, és lecsap az egyik fa ágaira. Micsoda időtlen mozdulat! Az ország lényegéhez tartozik. Itt semmi nem változott a fáraók ideje óta: sem a vízikerék forgása; sem a gémeskútszerű saduf tompa puffanása, mely beleürítette a vödröt az öntözőcsatornába; sem a kapák emelkedése és földre hullása a mezőkön; de még a pitaszerű ais baladi tésztáját is ugyanúgy dagasztották. Nem csoda, hogy Egyiptom ilyen súlyos bűvöletet bocsátott az öccsére, de Jessie attól még nem hagyja, hogy magába szippantsa. Mindenképpen rátalál. Akkor is hazaviszi, ha magának Ozirisznek a markából kell is kitépnie őt. KAIRÓ KÖZPONTJA BÜSZKÉN közszemlére tette az eleganciáját. A széles, fákkal szegélyezett sugárutak mentén kecses kúriák tömbjei sorakoztak

283

francia stílusú kovácsoltvas erkélyekkel, ahonnan bougainvilleák illatos virágai zúdultak le, vagy tűzszín kánák szúrtak a levegőbe. Jessie a velejéig európainak érezte a várost. Csakhogy egyetlen európai főváros nagyobb utcáin sem bandukolnak szamarak rogyadozó térddel, tűréshatárig megpakolva a takarmányok és tűzifa óriási kupacaival. Párizst nem özönlik el a lovas taxik, melyek egymásnak ütközve, kiabálva harcolnak a kliensekért; Londont nem fertőzték meg a rossz kedvükkel a tevekaravánok; és Berlinben sem parádézik senki skarlátvörös fezben, rövid, háromrészes öltönyben és döglött csirkével a hóna alatt. Jessie úgy érezte, hogy Kairóban még a szíve is hevesebben ver. A város minden európaiságra törekvő igyekezetének dacára támadást indított az érzékszervei ellen a hangjaival és a szagával, az utcákon tülekedő gyalogosaival és járműveivel. A kereskedők folyamatosan üvöltöttek. A járdákat hangos, szamár vontatta szekerek foglalták el. A férfiak az utcán leguggolva várták, hogy megborotválják őket, és Jessie nem tudta elszakítani a tekintetét egy zsámolyon ücsörgő emberről, aki az egyik kapualjban épp a fogát húzatta ki. A cipőpucoló fiúk port rúgtak az arra járók cipőjére, hogy felfuttassák az üzletet, a csillogó szemű utcagyerekek bandába gyülekezve mászkáltak, megostromolták az óvatlan turistákat a lehengerlő mosolyukkal és gyors, mohó mancsukkal. Ezúttal azonban Jessie felkészült: teletömte a zsebeit piaszterekkel. Ráadásul itt ismeretlen volt a közlekedésbiztonság vagy a rend és a szabályok tisztelete, de ezt olyan nyíltan vállalták, hogy Jessie jót derült rajta. Hamar rájött, hogy komoly kockázatot vállal, ha át akar menni az úttesten, ám a káosz dacára a város ritmusának apálya és dagálya éppoly természetesnek tűnt számára, akár a Nílus áradása és visszahúzódása. - Készen állsz? - kérdezte Monty. - Igen.

284

Monty a karját nyújtotta, hogy Jessie belekaroljon, majd szorosan magához vonta a lányt, mintha attól tartana, hogy valami tevehajcsár elragadja tőle. A Pont des Anglais-től indulva gyalogoltak felfelé, előttük Maisie Randall vonult, utat tört maguknak az esernyőjével, Jessie pedig legszívesebben becsúsztatta volna a kezét Monty inge alá, hogy érezze a bőre melegét. Ne aggódj! - mondta volna. Én hiszek benned. És hiszek Timben. Együtt megtaláljuk. Hiszem - sőt, őrült módon tudom -, hogy így lesz, mert mi mindent megteszünk, hogy így legyen. Szavak helyett azzal fejezte ki mindezt, hogy kicsit erősebben nyomta oda a vállát Montyéhoz. Hallotta, hogy a férfi motyog valamit az orra alatt, de nem egészen értette, hogy mit, mert abban a pillanatban dallamos, jajgató ima szállt át a városon. A karcsú minaretekből kapott szárnyra az ének, hogy naponta ötször emlékeztesse az arrogáns nyugatiakat: ez nem az ő országuk, és nem is lesz az. A MÚZEUM OLYAN RÓZSASZÍN VOLT, akár a bazsarózsa, Kairó szívében, a fákkal körülvett Midan Iszmailíja téren állt. Jessie-nek máris megtetszett. A hatalmas szfinxeivel együttvéve is sokkal kevésbé tűnt fenyegetőnek, mint a British Museum. - El tudom képzelni itt Timet - mondta Montynak, ahogy beléptek a hatalmas kő boltív alatt -, akár a gyerek az édességboltban. Csorogna a nyála a rengeteg régiség láttán. Szinte látta maga előtt, ahogy csillog a kék szeme, mindent megérint, mindent megsimogat. Az elméje sorban raktározza el az adatokat, ahogy végignézi a kiállítást. Jessie itt megidézheti az öccsét, puszta akaraterejével kényszerítheti, hogy öltsön testet előtte. - Hol akarod kezdeni? - kérdezte Maisie, alaposan szemügyre véve Jessie-t.

285

Monty végigfuttatta tekintetét a hatalmas kupola alatti átriumon, ahol álltak, a magasra tornyosuló fáraók és hivalkodó egyiptomi istenek szobrai között. - Először Tutanhamon király kiállítását szeretnénk megnézni - közölte. - Én viszont nem. Én a végére hagyom a javát - mosolygott Maisie, nem is sejtve, mennyire hasonlít az arca a mögötte álló, íbiszfejű bazaltszoboréra. Mindketten magasak és vékonyak voltak csőrszerű orral és keskeny, szúrós szemekkel. - Sok látnivaló akad itt - felelte Jessie. - Százhét terem van. Az óriási szobrok és szarkofágok a földszinten kaptak helyet, a kisebb kincsek pedig az emeleten. - Találkozzunk ugyanitt egy óra múlva! - javasolta Monty Maisie-nek. Akkor majd eldöntjük, mennyi időre van még szükségünk. - Jó ötlet! - Akkor később találkozunk - erősítette meg Jessie is, majd sebesen megindult az első csarnok felé. - Jessie! Megállt és megfordult. Maisie még mindig a hatalmas átrium közepén állt keresztbe font karokkal, napellenzős kalapját a kezében tartotta, az esernyőjét egyik csuklójára akasztotta. - Jessie, kislányom, akármi tüzelt is fel ennyire ma reggel, légy óvatos! Bármibe le merném fogadni, hogy ez a hely hemzseg a kígyóktól! Jessie megrázta a fejét. A tekintete azonban II. Ramszesz kőszobrára esett, kezében a pásztorbottal és ostorral, a hatalom jelképeivel. A fejfedője elején ott ágaskodott az ureusza, a királyi kobra, támadásra készen. - LASSÍTS MÁR! Jessie átrohant a galérián az Óbirodalom kiállítóterme felé. Szinte futott. - Lassíts már! - szólt rá újra Monty. - Felkelted az emberek figyelmét. 286

Jessie lelassított. Egy kicsit. - Tutanhamon nem megy sehová - emlékeztette Monty. -Nem kell rohanni. Nézd csak meg ezeket a tárgyakat, elképesztő, ahogy... - Nem érdekelnek. - Jessie! - Monty megszorította a karját, a turisták szokásos tempójára lassítottak. - A történetedben szereplő király nem biztos, hogy Tutanhamonra utal. Nézz csak rájuk! - Meglengette a kezét III. Amenhotep meg egy másik alak magas, szürke szobra felé, aki karcsú, hosszú koronát viselt sérült fején, kerekített formájából látszott, hogy Felső-Egyiptom uralkodója volt. - Bármelyikük lehet. - Nem. Ha Tim hagyott itt valami üzenetet, az csak Tutanhamonnál lehet. - Miért? Miért vagy benne olyan biztos? Jessie habozott. Szerette volna elmondani. A szája azonban már a gondolattól is kiszáradt. Érezte a Monty ujjaiból áradó meleget a ruháján keresztül, kihallotta a hangjában bujkáló aggodalmat, mikor feltette ezt a kérdést. Miért vagy benne olyan biztos? Csakhogy nem mondhatja el neki. Nem bírná elviselni, ha azt látná Monty tekintetében, hogy bolondnak tartja - márpedig biztosan így nézne, ha elmondana neki, hogy álmában jelet kapott. Lehet, hogy nem nevetné ki, de a sajnálkozás biztosan beszűrődne a hangjába. - Egyszerűen tudom - felelte. Vállat vont, és megindult a széles lépcsőkön. Éjjel, mikor lehajtotta fejét a párnájára a szobájában, azonnal álomba merült. Egy templom boltíves kriptájában állt - éppolyan volt, mint az a kőlapos sírbolt a St. Martin in the Fields-templom alatt, de valószínűleg mind hasonlóan festettek. Tim ott ült fekete rövidnadrágban és fekete ingben az egyik óriási márványszarkofág tetején, amely akkora volt, mint egy vonatkocsi, a szélén lelógatta a lábát, úgy kalimpált, akár a gyerekek.

287

- Ide nézz! - kiáltott oda neki nevetve. Szőke fürtjei koszosak voltak, mintha a föld alatt matatott volna. - Nézd, Jessie! Maszkot húzott elő a háta mögül, és az arca elé tartotta, méghozzá nem akármilyen régi maszkot. Az egyiptomi gyermekkirály, Tutanhamon súlyos, arany halotti maszkja volt az. Jessie látta, hogy nehéz, mert Tim csuklója remegett az erőlködéstől. - Én vagyok Tutanhamon! - mondta Tim elfojtott hangon, Jessie pedig csak rohant felé, sírt a megkönnyebbüléstől. Könnyáztatta arccal ébredt fel. Én vagyok Tutanhamon. Még neki is őrültségnek hangzott.

288

31. fejezet

Georgie ANGLIA, 1930

- HOGY VAGY? - KÉRDED. - Köszönöm, jól - felelem villámgyorsan. Hah! Nem tudsz megfogni! Megtanultam a leckét. Csakhogy te némán állsz. Rájövök, hogy még vársz valamire, érzem a kudarc ismerős szorítását a mellkasomban. - És te, hogy vagy? - kérdezem gyorsan. Elkéstem. - Remekül - feleled. Nem értem. Mindketten hazudunk, akkor meg mi szükség van erre? Újra meg újra elmagyaráztad, hogy amikor valaki azt kérdezi tőlem: „Hogy vagy?”, nem azt akarja hallani, hogy minden szívverésem olyan hangot ad ki a fejemben, mint amikor kidurran egy lufi, vagy hogy a lábamnak kezd naftalinszaga lenni, és hogy szerintem ezeket az érzéseket Dr. Churchward meg a rengeteg új gyógyszere okozza. De mi értelme hazudni? Ha nem akarod tudni, hogy érzem magam, minek kérdezed meg? Azt mondod, „Remekül” pedig egyáltalán nem úgy nézel ki. Nem tudom megmondani, miből gondolom, de így gondolom. Tudom, hogy nem igazán értem az arckifejezéseket, a lábakkal viszont egész jól boldogulok. Ma nehezek a lábaid. Szeretném levenni a cipődet, hogy könnyebbek legyenek. Átdübörögnek a padlón, nekicsoszognak a szegélylécnek, és közben a kertet nézed. Ez sokkal kellemesebb, mint

289

mikor úgy bámulsz rám, mintha ki akarnál fordítani engem, mert néha ez is előfordul, hogy a bőröm legyen odabent, az alkatrészeim meg kívül. Vagy egyébként is így látsz engem? Közszemlére tett fogaskerekekkel meg véres zsigerekkel? Nem tudom, és nem merem megkérdezni, mert nem szeretném, ha azt felelnéd: Igen. Úgyhogy a hátadat bámulom. Tökéletes háromszöget alkot Széles, egyenes vállaid vannak, megizmosodott a sokéves sportolástól meg a sportbuzogány forgatásától, amit együtt szoktunk csinálni. Kezdelek utolérni. Hátulról nézve édestestvérek is lehetnénk, szoktad mondani, és ez tetszik nekem. Nagyon tetszik. - Georgie. - Az ablaküveghez beszélsz. - El kell mennem Egyiptomba. Medinet Habunál fogok ásni, a chicagói egyetem csapatával dolgozom majd. Remegni kezdek. - Három hétig leszek távol. Nyöszörgők. - Hamarosan vége lesz, és akkor visszajövök, megint... - Nem, nem, nem, nem, nem! - Hagyd abba, Georgie! Felém fordulsz, a szád teljesen összeszorítod, furcsán néz így ki. Hallom, ahogy felsóhajtasz, amikor ledobom magam az ágyra, és vonyítani kezdek. Széket húzol az ágy mellé, és csendes, határozott hangon beszélsz hozzám. Nem akarom meghallani a szavaidat, de szünet nélkül dübörögnek a dobhártyámon. Sírok. Ideadod a zsebkendődet, azt a tiszta, négyzet alakú fehérséget, amit kifejezetten az én kedvemért hozol mindig magaddal. Az orromra meg a számra nyomom, de a szavaid egy része így is beszivárog a fejembe a könnyeim útján. - Kiváló lehetőség a karrierem szempontjából - mondod. - Képzeld csak el, Georgie, a saját szememmel láthatom Harmadik Ramszesz hatalmas templomát meg erődjeit! A líbiaiak és a tengeri népek ellen vívott vad 290

csatákat bemutató véseteket... Ramszesz roppant szobrát, mely Oziriszként ábrázolja... A Nílus nyugati partján, Luxornál... Hozok neked képeket a törött Ozirisz-oszlopok soráról... A hangod úgy csöpög, mint az éhező kutya nyála a banketten. Fejemre húzom a párnát, és belevonyítok. Az idő megáll. A világom is megáll, mert te kilépsz belőle. - RENDBEN, MINDENT MEGÉRTETTÉL? Bólintok. Mi mást tehetnék? - Visszajövök. Megint bólintok. Egyre csak ezt ismételgeted. Az elmúlt három szombaton végig ugyanarról beszélgettünk. Elmész, nem számít, hányszor kérlek meg, hogy maradj. Nagyon fontos, mondod. Hogyan lehetnél egyiptológus, ha nem mész el Egyiptomba? Én erre azt felelem, hogy inkább tanulj angolszász régészetet, és akkor nem kell elmenned az országból, de te a fejedet rázod, és összeszorítod a szádat. Mindketten áldozatul estünk az egyiptomi átoknak, és mindketten tudjuk, hogy nincs más választásod. - Megvan az útitervem? Bólintok. - Leírtam neked az előzetes naplómat arról, hogy mivel remélem eltölteni a napjaimat Luxorban. Bólintok. - El kell képzelned, ahogy a homokban és porban térdelek a kefékkel meg a vakolókanállal, visszafejtem az időt Medinet Habuban, feltárom valaki kezének a nyomát vagy egy usébti ívét. - Vagy egy király koronáját. Rám mosolyogsz. - Köszönöm. - Óriási dolog szembenézni egy istenséggel.

291

Különösen Ozirisszel, a túlvilág múmiaszerűen becsavart lábú, zöld istenével, aki a hatalmas, jellegzetes fehér atef-koronát viseli két oldalán a strucctollakkal. Én is szeretnék egy ilyen tiszteletet parancsoló koronát. Mindig pásztorbottal és ostorral a kezében ábrázolják, mintha a puszta léte függne tőlük. Ahogy az enyém tőled. Ozirisznek is volt egy öccse, Széth, a viharok és a sivatag istene, de ők rivalizáltak egymással. Azt mondják, ez az egész a Nílus-völgyi termékeny, zöld mezők és a közvetlen mögötte elterülő terméketlen sivatag örök harcát szimbolizálja, de szerintem sokkal valószínűbb, hogy Széthnek egyszerűen elege lett a magas bátyjából, aki folyton parancsolgat mindenkinek. De te nem vagy olyan. Tudom, hogy figyelnem kell rád, és el kell engedjelek. Csak épp képtelen vagyok rá. - Itt a naptár - mondod. - Tudod, mit kell tenned. Bólintok. - Ki kell pipálnod a napokat, Georgie. Tudom. Beengeded a csendet a szobába. Összekuporodom a földön a kedvenc sarkomban, átölelem a térdemet, ahhoz verdesem az állam, hogy a fogaim kattogjanak, mint az óra, számlálják az életemből hátralévő másodperceket. A szekrényemnek dőlsz, dohányzol, mintha csak azért jöttél volna, hogy megpihenj. De én tudom, és te is tudod, hogy így akadályozod meg, hogy visszavonuljak a sötétségbe. - Mondj valamit, Georgie! Bármit! Talán a csend hosszabbra nyúlt, mint hittem. - Elolvasod majd a kőbe vésett hieroglifákat - mondom -, és látni fogod a kőműves kanalának nyomait. Megérinted Ramszesz kártusát, a királyi név háromezer éves jelét. Hihetetlen. - Irigykedsz? Most teszek érted valamit. Nagy dolgot. Bólintok. - Igen. 292

Pedig nem igaz, csak miattad mondom. Hazudok. Gyors pillantást vetek az arcodra, látom, hogy a szád még mindig összeszorítod, de a szemed már csillog. Egyiptom napja már beléd költözött. - Hozok neked valamit az ókorból - ígéred. Tudom, mit illik felelni. - Köszönöm. - Rendben leszel. - Nem leszek rendben. - Nem fog tetszeni, de túl fogod élni, Georgie. Csak három hét, lehet, hogy még jót is tesz neked. - Nem tesz jót. - Sakkozzunk még egy utolsót! - Nem. Közelebb jössz. Lekuporodsz a hátsódra, érzem a belőled hömpölygő energiát. - Örülj már, Georgie, hogy ilyen lehetőséget kaptam! Kérlek! - Örülök. - Ez is hazugság. - De magam miatt szomorú vagyok. - Én is. - És ha meghalok, míg oda leszel? - Nem halsz meg. - De lehet. - Újabb gondolat vágódik az agyamnak, akár a kalapács. - És ha te halsz meg Egyiptomban? Ott mérges kígyók élnek, kobrák meg szarvasvipera. Meg skorpiók. Fullasztó homokviharok, maláriát terjesztő szúnyogok. És ha odamész, de a repülőd leszálláskor összetörik, vagy kiesel egy csónakból a Níluson, és megfulladsz? Mi van, ha...? - Georgie, ne kiabálj már! Most először fogom meg a kezed, és erősen megszorítom. - Ne menj el! - könyörgök. - Ne hagyj itt! - Jaj, Georgie. Muszáj mennem. Abban a pillanatban gyűlöllek. Émelygek a félelemtől, és gyűlöllek. 293

NEM TUDOK BESZÉLNI ARRÓL a három hétről. Bárhogyan képzeled is, sokkal borzalmasabb volt. A végén beleteszem a kezem az égő szénbe, hogy enyhítsem a fájdalmat, de bekötözik, úgyhogy nincs más választásom, be kell törnöm az ablakot, és az üveget kell használnom. Mély vágásokat ejtek a hasamon, a combomon, a torkomon. Nem akarok meghalni, csak ki akarom engedni magamból a fájdalmat, és ez az egyetlen lehetőségem. Olyan sok már a vér, annyi a pezsgő vörösség, hogy megmaradt elmém ezernyi darabra szakad. Dr. Churchward úgy visít, mint egy gyerek. Meglátogatsz a kórházban. Egyedül vagyok egy magánszobában, itt minden csupa fehér, ami tetszik, de egy hajszálra vagyok a haláltól. Az ágyam mellé állsz, és sírsz. Hoztál nekem egy ősi bronz ankhot, a hurkos tetejű keresztet, az élet szót jelentő egyiptomi hieroglifát. Az ágytámlámhoz kötözöd.

294

32. fejezet

- DÖBBENETES - MONTY A KIÁLLÍTOTT tárgyakat tanulmányozta. Egy hatalmas, aranylapoktól csillogó, oroszlánfejekkel, szárnyas kígyókkal és a király kártusával gazdagon díszített trón előtt állt. - Valóban döbbenetes. Nincs rá másik szavam. Jessie Tutanhamon hatalmas, súlyos arany halotti maszkjára szegezte a tekintetét, melyet kék lápisszal díszítettek. Tizenkét kilogrammot nyomott. Nem csoda, hogy nehéznek látta álmában! A fáraót hosszú, ünnepi álszakállban ábrázolta, a fekete szemek helyéről obszidián és kvarc nézett rá vissza hideg közönnyel. Beszélj hozzám! Nyisd meg a fülem! Körülötte turisták tülekedtek, mind látni akarták az ifjú király fenséges temetkezési kellékeit, meg-megtaszították, ő azonban nem mozdult. Már átvizsgálta az aranyszarvakkal és napkoronggal díszített finom Hathor fekhelyet, megcsodálta a szobrocskák és gyűrűk szépségét, különösen a szépen kidolgozott, nyakba akasztható szkarabeusz pektorálét16. Csakhogy semmi sem készíthette fel a kis híján embermagasságú, tömör aranyból készült sztélére 17. A gazdag díszítések, az istenek és istennők metszeteinek látványa megérintette a szívét, mert valaki annyira törődött a halottjával, hogy képes volt ilyen 16

Az óbirodalmi uzeh gallérok közepéhez gyöngyszövéses részt illesztettek, mely a mellek közé lógott. Ez az ékszer kapta az egyiptológiai irodalomban a pektorálé nevet. A kifejezés a latin pectoralis, „mellhez tartozó” szóból származik. 17 A sztélé faragott, vésett jelekkel vagy feliratokkal ellátott nagyméretű kőtábla, kővagy ritkábban faoszlop, melyet többnyire emlékműnek vagy síremléknek emeltek. A sztélék régi kultúrák, gyakran egész eltűnt népek vagy civilizációk tanúi, mint pl. Hammurapi törvényoszlopa, az óbabiloni kor egyik legfontosabb szövegemléke, mely a párizsi Louvre-ban található.

295

fenséges művészi alkotást teremteni érte, ami még magukat az isteneket is elcsábítja. A legfontosabb tárgyak azonban, a király belsőségei, az alabástrom kanópuszládában18 sorakozó edényekben hevertek. Az üvegre Hórusz fiainak faragott másai vigyáztak: Amszet védte a királyi májat, Kebehszenuf a beleket, Duamutef a gyomrot, a létfontosságú tüdőt pedig a páviánfejű Hapi. Lélegzetelállító műalkotások. Királyhoz illőek. A védelmezők. Jessie érezte a hatalmukat. Még most is őrizték az alkotójuktól kapott elevenséget és erőt. Magukhoz vonták Jessie-t, kitörölték a gondolatait. Nem is hallotta a múzeumbeli csevegéseket, csak a homok sóhaját, amit a szél a sírkőnek csapott, a sivatagi sakálok éjjeli vonítását, a vakító kék ég magaslataiba felrepülő vörös farkú papírsárkány kiáltását, mely a titkos bejáratot figyelte. Behunyta a szemét, a mormolás egyre erősödött a fejében, csigavonalban tekergeti a koponyájában, egyre szorosabb, szűkebb kanyarban forgott tovább. Jessie hirtelen megszédült... kinyújtotta a kezét... Meleg, határozott kéz ragadta meg. - Jessie, jól vagy? - Monty hangja volt az. Közelinek és aggódónak tűnt. Jessie nehézkesen nyitotta ki a szemét. A terem homályosnak és nyomasztónak érződött. Különös szag terjengett a levegőben, orrát furcsa, ismeretlen füst csiklandozta. - Jól vagyok. Azért megvárta, hogy lelassuljon a szívverése. Monty gyengéden elvezette őt a kiállítási tárgyak köréből, melyeket a fáraónak a túlvilágon kellene használnia, mire a különös szag eltűnt, a hangok is remegve elhaltak a fejében. - Szerintem túlságosan aggódsz - mormolta a férfi - az öcséd miatt. Meg a múlt éjjeli robbanás sérültjei miatt. Egy kicsit le kellene ülnöd, hogy pihenj. 18

A kanópuszedény az ókori egyiptomi temetkezéseknél az elhunyt belső szerveit tartó keményfa, kő- vagy kerámiaedény. A kanópuszedényeket többnyire díszes tartóba, ládába téve helyezték az elhunyt sírjába.

296

- Nem, de azért köszönöm - felelte Jessie, a karját még mindig nem engedte el Monty. - Meg kell vizsgálnom a maszkot. Most tehát Tutanhamon király előtt állt, miközben Monty az istenekhez illő aranytrónt nezegette. - Tényleg döbbenetes - helyeselt Jessie. - Nincs rá más szó. Beszélj hozzám! Nyisd meg a fülem! Amikor meghallotta a sziszegést, a torkába ugrott a szíve. A királykobra kiterjesztett csuklyával emelkedett ki a sötétségből, hogy a halandó szem számára észlelhetetlen gyorsasággal lecsapjon. Megingatta a fejét, mire Jessie agya eltompult. Szeretett volna elfutni, odakiáltani Montynak, hogy figyelmeztesse, de meg sem tudott moccanni. Képtelen volt megszólalni vagy levegőt venni. - Szerintem ennyi elég volt - mondta Monty mellette könnyedén. - Ha semmi különlegeset nem látsz - egyik karját a lány derekára csúsztatta -, talán továbbmehetnénk, mit gondolsz? Jessie pislogott, a kezét Montyéhoz érintette. A sziszegés elhalt, a kobra újra uralkodói jelkép lett, mely büszkén emelkedik ki az aranymaszkból. Az ureusz. A védelmező. Timothy azt mondta, hogy ön az ő ureusza. Ezt mondta neki Anippe Kalim a British Museumban. Tim védelmezője. Akkor most miért nem védelmezi? A TÖBBI TEREMBEN GYORSAN HALADTAK. Jessie nem akart nézelődni. - Elképesztő gyűjtemény - jegyezte meg Monty, miközben épp egy ősi, hieroglifákkal teli tábla mellett sétáltak el. - Lenyűgöző. Nem tudod, vajon ki alapította? - Az Egyiptomi Régészeti Hatóság. Auguste Mariette francia régész kezdte a gyűjtést. Iszmáil pasa elhatározta, méghozzá nagyon helyesen, hogy véget vet az ország kifosztásának, és itt tartja a felbecsülhetetlen értékű kincseket. Ezért azzal bízta meg Mariette-et, hogy teremtsen 297

otthont a leletek számára, ő pedig törvényeket hozott a régiséglopás büntetésére. - Tehát ha jól értem, ezt a helyet kifejezetten a gyűjtemény számára építették. - A bejárat felé tartottak, hogy újra találkozzanak Maisie-vel. Jó munkát végeztek. - Igen. - Jessie mostanra teljesen összeszedte magát, még mosolyt is sikerült az arcára erőltetnie. - Bár kicsit olyan, mint egy labirintus, nem gondolod? A hely borongós kőerdő benyomását keltette a rengeteg hatalmas szobortól, melyeket a Nílus-völgyi templomok és erődök romjai közül szállíttattak ide gondosan, hogy megőrizzék őket. Minden óriási léptékkel készült, a kidolgozás részletei mégis rendkívüli szakértelemről és képzelőerőről tanúskodtak. Jessie megállt egy pillanatra, hogy közelebbről szemügyre vegye Ámon-Ré fejének domborművét meg a mögötte olvasható rejtelmes hieroglifák sorát. A szeme sarkából mozgást látott. Nem a turisták szokásos lassú őgyelgését, és nem is a tetőtől talpig feketebe öltözött takarítónő porolójának ritmikus súrolását, hanem valami gyors, világoskék suhanást. Egyik pillanatban még ott volt, a másikban eltűnt. A világoskék és arany fejkendő olyan gyorsan mozgott, akár a jégmadár. Utoljára a British Museumban látott kék és arany sálat Anippe Kalim nyakában. Jessie a kiállítási tárgyakat kerülgetve gyorsan odarohant, ahol a mozgást látta. Átpréselte magát a látogatók között, miközben minden sarokba bekukkantott. A termek zavaróan egybeolvadtak, ám épp mikor megállt, önmagát átkozva a lassúságáért, a vakságáért, és mert képtelen volt elhinni, hogy Tim barátnőjébe botolhat egy kairói múzeumban, újra megpillantotta a megfoghatatlan kékséget. Ezúttal azonban nem suhant tovább azonnal. A terem túlsó sarkában állt meg, épp készült eltűnni egy félig nyitott ajtó mögött. A sál most megfordult, mintha a tulajdonosa nem tudna ellenállni a kísértésnek, 298

hogy még egyszer hátranézzen. Találkozott a tekintetük. Tényleg Anippe Kalim volt. Ugyanaz a büszke arc, sötét, kerek szemek, a vonásait azonban most mély rosszallás itatta át. - Anippe! - kiáltott Jessie. - Várjon! Szeretnék... A fejkendő eltűnt, az ajtó becsapódott. Anippe Kalim eltűnt.

JESSIE ROHANT. ÚGY FUTOTT, AKÁR a kutyák, a vérszagot kapott kopók. Gondolkodás nélkül, egyenesen a cél felé. Szagot fogott, és semmi mást nem látott, nem hallott, nem érzett. Átrohant a MAGÁNBEJÁRÓ. CSAK SZEMÉLYZET feliratú ajtón, mely mögött Anippe eltűnt a folyosók labirintusában. Nem is látta a személyzet tagjait, akik megszólították, nem is hallotta, mikor megkérdezték, milyen jogon lépett be erre a területre. Csak futott. A kék sál fel-le, jobbra-balra lengedezett, hol eltűnt, hol újra megjelent, olykor közeledett, aztán megint távolodott. Sokszor irányt váltott: megindult valamerre, aztán meggondolta magát. Jessie így előnyhöz jutott. Aztán eltűnt. Jessie talán fél másodpercig érezhette a kudarc undorát, mikor odakintről meleg fuvallat áradt be a terembe, érett gyümölcsök és állati trágya szagát hozva magával. Kivágódott egy hátsó ajtó. Jessie kivetette magát rajta, egy pillanatra elvakította a nap erős tüze, hunyorgott. Az utca túlsó végében Anippe szaladt, bár hátráltatta a hosszú barna köpenye, és az ösztönös udvariasság, amit a járdán sétálgató többi ember iránt mutatott. Jessie-t viszont nem tartóztatta ilyesmi. Utána eredt. Anippe jól ismerte az utcákat. Jessie már majdnem utolérte, mikor Anippe beugrott egy alig látható sikátorba, Jessie viszont elrohant mellette, így vissza kellett fordulnia, hogy megkeresse a kis bejárót. Olykor teljesen elvesztette Anippe nyomát. Egyszer 299

azonban olyan közel ért az egyiptomi nőhöz, hogy látta az arcán a döbbenetet, mikor hátranézett a válla felett. Jessie-nek fogalma sem volt róla, mióta fut, és milyen messzire került a múzeumtól, lassan azonban észrevette, hogy az utcák egyre keskenyednek, az épületek kisebbek, kopcösebbek lesznek, a tetők laposak, az utcák ösvényekké válnak a talpa alatt. A fehér arcok eltűntek. Itt már feketébe öltözött nők cipeltek vizes kancsót a fejükön és gyerekeket a csípőjükön, gyanakodva vizsgálgatták a mellettük elrohanó angol lányt. - Anippe! - kiáltott, levegő után kapva. Az egyiptomi nő ezúttal megállt a sarkon. Visszanézett az üldözőjére, lassan megcsóválta a fejét. Jessie-nek fogalma sem volt, hogy ez dorgálást vagy elképedést jelentett, de látta, hogy Anippe mellkasa is erőlködve zihál; már egyikük sem bírja sokáig ezt az iramot. Úgyhogy megállt, és magához intette a tőle harminc méterre álló nőt, bár azt nem tudta volna megmondani, ugyan miért indulna meg most felé ez a nő, aki egészen mostanáig menekült előle. Hirtelen azonban jó megoldásnak tűnt, mint mikor az ember csábítgatni próbálja az ideges csikót ahelyett, hogy csapkodna körülötte. - Anippe - kiáltotta újra végig a kis utcán -, Tim Kairóban van? Vajon meghallotta? A fejrázása azt jelenthette, hogy nem hajlandó válaszolni? Vagy talán maga volt a válasz? Ezt azonban már sosem fogja kideríteni, mivel Anippe befordult az egyik sarkon, és mire Jessie odaért, el is tűnt a föld színéről. Csak ekkor dőlt neki kimerültén a falnak, szívta be mélyen a fafüstöt, és kezdett világosodni az elméje. Eltévedt Kairó óvárosában. A kalapját elhagyta, haja izzadtan a nyakához tapadt, magához vonzotta a kövér, zsíros legyeket, melyek most már elviselhetetlenül nyaggatták. A tenyeréből vér csöpögött a cipőjére, most jutott csak eszébe, hogy felsértette, mikor üldözés közben elrohant egy gyümölcsárus mellett. A szája kiszáradt, akár a sivatagi homok, a torka sajgott. 300

Montyra gondolt: a férfi őrjöngeni fog. Monty, sajnálom, de... De mi? Hogy magyarázza el neki a történteket? Hirtelen elszégyellte magát. Mi üthetett belé? Ép kezével megsimította a homlokát, a feje úgy átforrósodott, hogy szinte égette a tenyerét. Mintha megbolondult volna a múzeumban, a leletek elvették az eszét, betörtek az elméjébe a harci szekereikkel meg a szkarabeuszaikkal, és kiűztek onnan minden értelmet. Most pedig ő is elveszett. Mint Tim. Behunyta a szemét. Úgy érezte, mintha itt, a hőségben és porban lehulltak volna a normális életének kellékei, mintha minden értelmet nyert volna. Minden megváltozott. Egyik kezével megtámaszkodott a mögötte álló fal meleg sártégláin, és hosszan kifújta a levegőt. Ha körülötte minden változik, neki is változnia kell. Beszívta és kifújta a levegőt, aztán körbenézett. Az utca szűk volt, éppen ezért árnyékos. Ez is valami. Elhanyagolt kétemeletes házak nyíltak egyenesen a földútra, a szobáktól zsalugáter tartotta távol a hőséget. A bejárati ajtókat nyitva hagyták, megmutatva a sötét belső tereket Tavolabb, az egyik ajtónyílásban két fekete ruhás nő kuporgott, mint két sötét folt, borsót pucoltak. Jessie-nek eszébe jutott, hogy megkérdezhetné őket Anippe Kalimról, de tudta, hogy semmire nem jutna velük. Idegen volt itt, hitetlen, még a nyelvüket sem beszélte. Még ha Anippe valamelyik közeli zsalu mögött ülne is zihálva, ugyan miért árulná el bármelyikük is egy földijét Jessienek? Kiszórta a kavicsokat a cipőjéből, lesimította a ruháját, átfuttatta ujjait a haján, majd megindult az utcán. A két nő anélkül figyelte, hogy letették volna a munkájukat, úgy tűnt, híre ment az ittlétének. A következő, még szegényesebb utcában érezte, ahogy az ablaktáblák mögül figyelik, hallotta, ahogy az egyik emeleti szobából átkiáltanak a másikba a köztük elnyúló árnyakon át. Valahol hagymát sütöttek, a levegőben 301

fafüst szaga terjengett lustán. Száradó, aszott kukoricahéj hevert kiterítve egy kupacban; Jessie óvatosan kikerülte, bár megpróbált nem rohanni, nem akarta háborgatni vagy felzavarni az itteni élet lassú ritmusát. Kétségbeesetten vágyott egy kis vízre, de nem állt meg, hogy kérjen, csak kitartóan ment egy irányba, remélve, hogy így majd végül kijut a főútra, ahol leinthet egy taxiként szolgáló lovas szekeret. A gyerekekről vette észre, hogy valami nincs rendben. Szurtos kis utcakölykök követték a szakadt tunikájukban, mezítláb, mint egy sor kiskacsa, kuncogva, visongva forgatták hatalmas szemüket, és mutogatták fehér fogaikat. Odadobott nekik egy marék piasztert, visítva rá is vetették magukat, csak úgy vagdosták-lökdösték egymást, ám ahelyett, hogy közelebb húzódtak volna Jessie-hez, és ő megkérdezhette volna, merre menjen, megfordultak és elszeleltek. Csak ekkor látta meg maga előtt a füstös képű fiatalok csoportját. Nem akart feleslegesen aggódni. Csak udvariasan biccentett nekik, és továbbsétált. Ne eredj futásnak! Kérlek, Jessie, ne csinálj semmi ostobaságot! Amikor azonban melléjük ért, a pillantásuk ellenségessé változott, és Jessie-be belemart a tudat, hogy ő ebben az utcában betolakodó, fedetlen fővel és alig térdig érő szoknyában sétálgató külföldi nő. Csak menj tovább! Ekkor vette észre őt. A legények galabijájának hatalmas redői közül egy gyermek apró, fekete feje és rémült tekintete bukkant fel. A fiúcska arca koszos volt, a szája meglehetősen széles; az orrából vér szivárgott. Jessie megállt. A fiatalok odaszóltak neki valamit élesen, ellenségesen. Nem értette ugyan, de nem esett nehezére megfejteni, mit akarhattak mondani: Menj innen! Nem látunk itt szívesen. Az utca hirtelen mintha összezsugorodott volna. - Jó reggelt! - köszönt udvariasan annak az embernek, aki szorosan fogta a gyereket. Mosolygott. - Valami gond van? 302

- Nem. - A válaszolónak mély hangja és vaskos szakálla volt, bár nem lehetett több húszévesnél. - Maga megy! - Meglebegtette a kezét Jessie felé, mintha valami rühes kutyát hajtana el. - A fiú zaklatottnak tűnik. - Maga megy! Egy másik ifjú kettőt lépett felé. Jessie hátán izzadság csurgott végig. Olyan közel állt hozzá az az ember, hogy érezte rajta a dohány szagát. Kiszáradt a szája. - Szeretnék beszélni a fiüval - felelte. A legény mögül vékonyka hang hallatszott, rögtön utána pofon csattant, majd fájdalmas visítás hasított a levegőbe. - Elnézést - vetette oda kurtán Jessie, és megpróbálta megkerülni a gyerek fogvatartóját, ő azonban elállta az útját, vékony testét felduzzasztotta a ruhája. Egy pillanatra összenéztek. A fiatalember olyan dühvei meredt Jessiere, hogy ő kis híján meghátrált, ekkor azonban, teljesen szándékosan, megbocsáthatatlan bűnt követett el. A tisztátalan kezét az ifjú karjára tette, és meglökte. A legény visszaugrott, mintha Jessie leprás volna, és torokhangon hosszasan átkozni kezdte a külföldi nőt, a kisfiú azonban végre kikerült a takarásából. A gyerek megdermedt rémületében. Jessie érte nyúlt, elkapta a tunikája mocskos ujját, és kitépte a korábban angolul beszélő fiatal kezéből. A gyerek előreugrott, kis arcán megkönnyebbülés áradt szét, mocskos kis ujjait jól belemélyesztette Jessie bő szoknyájának anyagába. - Jó reggelt, szép hölgy! - ragyogott rá, és megrángatta a ruháját. Rögtön azonnal viszek haza. Jön, kérem, most jön, igen. - Igen - felelte Jessie, szemét a fiatalok bandáján tartva. A csoportból valaki morgott valamit arabul a gyereknek, ő azonban még csak feléjük se nézett. - Jön, jön, jön - csacsogta. - Szép hölgy

303

Együtt elindultak. A szoknyáját rángató kis kéz megpróbálta g gyorsabb tempóra ösztökélni, Jessie azonban nem volt hajlandó futásnak eredni. Tudta, milyenek a farkasok, ha megérzik a préda félelmét. Amikor azonban elérték az utcasarkot, óvatosan hátrapillantott; a négy alak a poros falnak támaszkodott. - Gyors, gyors - sziszegte a gyerek. Mihelyst már nem láthatták őket, Jessie rögtön engedett a kérésének, futni azonban nem volt hajlandó. - Mi a neved? - kérdezte. - Malak. - Jól vagy? - Nagyon jól. - Nos, Malak, vissza kell jutnom az Egyiptomi Antikvitások Múzeumába. - Igen, igen. Én viszek. Én jó dragomán. Jön most itt, igen. Átvezette a fekete utcák és sikátorok zavaros labirintusán. Mindent átjárt a rohadó növények és emberi mocsok bűze, a sikátorok felett ugyanakkor makulátlanul tiszta ruhák lógtak petyhüdten, Jessie-nek gyakran be kellett húznia miattuk a fejét. Aztán egy háromlábú zsámolyon gubbasztó lány mellett haladtak el, aki egy vödör vízben épp edényeket mosott szorgalmasan. A lány félénken rámosolygott a fiúra, ő azonban ügyet sem vetett rá. - Malak, mi volt ez az egész? Malak Jessie felé fordította élénk ifjú arcát. A tekintetét ellágyították hosszú, puha szempillái, hatalmas szeme várakozóan csillogott nemcsak Jessie-re, de az egész életre is. Mintha tudnák, hogy az élet rengeteg szépséget tartogat, csak meg kell várni, míg kiássák a homokból. Az orcái vékonyak voltak, halvány tejeskávé színűek, selymesen puhák, mint a sárgabarack. Sűrű, fekete hajára ráfért volna egy alapos mosás. Jessie szíve majd megszakadt ezért a gyermekért,

304

ösztönösen megfogta a kezét. A fiú nem húzódott el, a szeme most még fényesebben ragyogott. - Rossz ember. Nagyon rossz. - De azért vállat vont, vidáman törölte le az orráról a vért. - Eladni akar engem. - El akartak adni téged? - Ó, igen, igen. Kap értem sok jó pénz. - Felfújta vékony kis mellkasát. - El akartak adni téged? - ismételte Jessie suttogva. - Ez nem lehet igaz. - Ó, igen, igen. Ember jön tiéd országtól, szép vidám Anglia. - Fiúkért? - Ó, igen, igen. Sok fiúkért. - Malak, nagyon sajnálom. A fiúcska felé fordította a fejét. - Ön nem sajnál. Ön kedves. Köszönöm, szép hölgy. - Hány éves vagy? - Tizenkettő. Jessie rá mosolygott. Tizenkettő? Ki van zárva. Inkább nyolc lehet, legfeljebb kilenc. - Nagyon jól beszélsz angolul, Malak. Hol tanultad? Az iskolában? Újabb koszos utcába fordultak be, ahol mindent vastagon belepett a por, egy férfi épp egy kecske karóra húzott tetemét zsigerelte. A fiú arcát most először homályosította el a bánat, de épp csak annyira, mintha varjú szárnya suhant volna át előtte. - Nem, nem iskola. Kell dolgozni. Fényesíteni. Sok fényesíteni, igen. - Mit fényesítesz? - Fazék. Rézfazék. Turisták akar fényes. Sok fazék és tálak, és sok-sok fényesíteni. - Szabad kezével megmutatta, hogy fényesíti ki ezeket a tárgyakat, a másikkal még mindig Jessie-be kapaszkodott. - Tehát kitől tanultál meg angolul? Habozott. - Angol ember. Jessie megszorította a kezét. Elszorult a szíve. 305

- Ő jó, nagyon szépen jó. - Felnézett Jessie-re, és rávigyorgott. - Ő kedves, mint maga. Ő mond, hogy én okos. - Megveregette a halántékát. - Itt fent. Egy nap leszek ügyvéd. Ő sokat szeret engem, de... - egy öregember kimerültségével sóhajtott fel - elment. Menni kell. Sajnos. Jessie sírni szeretett volna. - Hol laksz? - kérdezte. Malak elengedte a kezét, és beugrott az utca legnyomorúságosabb házának nyitott ajtaján. - Itt otthon! Anyám, sok húgom. Ezt nagyon büszkén mondta, Jessie pedig nagyon szerette érte. A fiú meghajolt előtte, és behívta. HAT EMBER LAKOTT EGYETLEN SZOBÁBAN: Malak, a szülei és a három húga. Az apja hajón dolgozott a Níluson, ki-be pakolta a gabonás zsákokat, gépekkel teli dobozokat, vagy amit épp aznap szállítottak. Kemény fizikai munkát végzett hosszú órákon át, mégis így éltek. Ez nem helyes. - Szálem! Üdvözölte az anyát, a finom csontú nőt, akitől Malak a mosolyát örökölte. Az asszony egy négyzet alakú gyékényszőnyegen ücsörgött, orsóra tekerte fel a kezéről lógó pamutot. Vele szemközt három csodálatos, öt év alatti lányka ücsörgött, elbűvölten nézték anyjuk ujjainak gyors pergését. Jessie már alig várta, hogy visszatérhessen a múzeumba Montyhoz, de kénytelen volt leülni és enni pár harapás lepényt az új barátaival. Mikor az anyával beszélgetett, vagy kérdezgette őt, úgy érezte, hogy a Malaktól hallott fordítás köszönő viszonyban sem áll azokkal a szavakkal, amiket a nő mondott. Ettől mindnyájuknak nevetniük kellett, de mihelyst Jessie megitta a mentateáját, felkelt, hogy induljon. Meghajolva mondott köszönetét, és mindegyik kislánynak adott egy egyiptomi ötfontost. Az anya erre 306

megcsókolta Jessie ingének szegélyét, ami őt borzalmasan zavarba hozta. - Mit csinál holnap? - kérdezte Malak, miközben elkísérte a főút felé, hogy keressenek egy szekeret, amely beviszi Jessie-t a központba. A fiú anyja finoman megmosta Jessie kezét gyógynövényekkel, és bekötötte muszlinba. - Én jó dragomán. Sokat olcsó. Mutatok nagy-nagy piramis, igen, kérem. - Sajnálom, Malak. Holnap délre utazom, Luxorba. Vonattal. - Juhéj! - visította a gyerek. - Nagyon sokat ismerek Luxor! A nagybácsim gazdag ember Luxorban. Nagy-nagy ház. A vízcsap benne a házban. Sok nap megyek Luxor. Megmutatok jó Luxor olcsó vezetés, igen, kérem, szép hölgy. Jessie felnevetett. Bántotta, hogy csalódást kell okoznia ennek a reménykedő fiatal gyereknek. - Dolgom van ott, de nagyon köszönöm az ajánlatot. Talán legközelebb. Malak a lányra villantotta széles, hamiskás vigyorát. - Sok legközelebb, igen, kérem. - Igen. Jessie egyiptomi húszfontost csúsztatott a kezébe. Malak egy pillanatra lehajtotta a fejét, összetette a két tenyerét. - Allah akbar - mormolta. - Nagy az Isten. - Amikor felnézett, remegett az ajka. A szemében könnyek csillogtak. - Sukran, szép hölgy. Köszönöm. Gyűjtök pénzt, hogy húgaim tanul. Nem akarok, hogy ők buta lesznek, insallah. Ahogy a forró napsütésben az út mellett ácsorogtak, Jessie-t megérintette ennek a hűséges fiúnak a testvérei iránti szeretete. Ő sosem hagyná, hogy elcsenjék a testvéreit az orra elől. Inkább meghalna. Jessie vajon miért nem vágta el a saját torkát, mikor Georgie-t elszakították tőle? Amikor egy lovas szekér melléjük gördült, Jessie lehajolt, és puszit nyomott Malak koszos fekete hajára. 307

- Nagyszerű fiatalember vagy, Malak. Köszönöm a segítséged. Biztos vagyok benne, hogy még találkozunk ebben az életben. - Megérintette a gyerek arcát. - Allah áldása és békéje legyen veled mindig! AMIKOR OLYAN EMBERRE VÁRUNK, akit szeretünk, egy részünk megszűnik létezni. Nem vagyunk egesz emberek. Jessie ennek a súlyát érezte a kocsi kerekének minden fordulatánál. Monty, várj meg! Tisztában volt vele, hogy kilyukadt a lelke, hogy olyan űr tátong benne, melybe tökéletesen beleillik a várt és szeretett lény. Élete jó részében Georgie-ra várt, aztán ez a lyuk még jobban kitágult Tim eltűnésével, újabb rész szakadt le belőle. Most arra várt, hogy viszontlássa Montyt, de a nyüzsgő forgalom, a bedugult utcák, a kínzóan lassú autók mind akadályozták a szekér haladását. Vajon ott lesz? Várni fog rá? Mihelyst a kocsi a múzeumhoz ért, meglátta őt. Monty nyugtalanul, dühös léptekkel járkált fel-alá a tűző napon, a múzeum felső lépcsősora mentén. Vonásai megkeményedtek. A kalapja eltűnt, a kabátját elhagyta valahol. Amikor megfordult, Jessie látta, hogy az inge hátul csupa izzadság. Még ki sem fizette a kocsist, le sem szállt a járműről, mikor Monty gyors pillantása megakadt rajta a tömegben, átfurakodott hozzá a forgalmas téren keresztül. Jessie a férfi kitárt karjai közé lépett, érezte az ajkai tüzét és mellkasa heves dübörgését, de egyikük sem szólalt meg. Megvárták egymást, és ennyi elég volt.

308

33. fejezet

Georgie ANGLIA, 1931

AZ ORROMAT BÁMULOD. ELFOGULTAN MEGÉRINTEM. - Ne kerülgesd tovább a forró kását, Georgie! És ne hazudj nekem! Messziről bűzlik, ha hazudsz. Nem értelek. Mi köze a kásának a beszélgetésünkhöz? És miféle bűzt érzel? Egyébként tévedsz, mert egyre jobb vagyok a tettetésben. Úgy teszek, mintha érteném a dolgokat. - Mindennap kimegyünk a kertbe sétálni - mondom. - Ez igaz. - Tegnap meleg volt. - Ez igaz. - Akkor égtem le, amikor kint voltunk. - Ez nem igaz. Honnan tudod? Mit csinálok rosszul? Megőrjít, hogy nem tudom! - Ne duzzogj, Georgie! Nem szép látvány. Kidugod az alsó ajkadat, a szemedet pedig úgy forgatod, mint egy kétéves. Újrarendezem az arcom. - Nem fontos - mondom. Rángatózni kezd a lábam, a saját, külön táncát járja. Mindketten ránézünk. Aztán felkelsz a székből, és egy darabig némán járkálsz a szobában, én pedig reménykedem benne, hogy már máson töprengsz, pedig jobban is ismerhetnélek már.

309

- Vizsgáljuk meg a tényeket - kezded -, drága Watsonom! Mert a tények nem hazudnak. Csak az emberek. Borzongást érzek, az üldözés izgalmat. Pedig én vagyok a préda. - Egyes számú tény. A homlokod és az orrod leégett. Igaz? - Igaz - felelem. - Olyannyira, hogy hámlik róla a bőr. - Igaz. - A bőr nem azonnal hámlik le. Nem rögtön leégés után. - Egész héten sütött a nap. Mindennap kimegyünk a kertbe. - Igen, de csak egy órára. És sosem akkor, mikor legerősebben tűz a nap. Nem tudok hozzászólni. Cigarettára gyújtasz, de engem nem kínálsz meg. - Kettes számú tény. Szünetet tartasz. Várok. - A kettes számú tény az, hogy a torkodtól egészen az inged V alakú kivágásáig barna a bőr. Barnább, mint az arcod. Ez pedig csak egy dolgot jelenthet: rendszeresen kimentél a napra, de eltakartad az arcod. A kérdés csak az, hogy miért? Csendben mászkálsz. Eszembe jut, hogy lélegeznem kell, a lábamat pedig lenyomom a földre, hogy megállítsam a remegését. Hirtelen megállsz, és rám pillantasz. - A hajad világosabb - jegyzed meg. A hajam? - Kiszívta a nap - teszed hozzá. - Ezért azt gyanítom, hogy ha levenném az inged, a mellkasodat is barnának látnám. A kézfejemre pillantok, most veszem csak észre, hogy mézszínű lett. Zavarba jövök, lopva a lábaim közé rejtem. - Mivel az első és hátsó ajtókat zárva tartják - folytatod -, valahogy másképp kell kijutnod innen. Hadd gondolkozzak! 310

Nagyot szívsz a cigarettába, és két tökéletes füstkarikát fújsz ki. A lábamra pillantok. Még mindig remeg. Elárul engem. Rálépek a másik lábammal. - Az ablak lenne a nyilvánvaló következtetés. Csakhogy a földszinten az összes ablakot beszögelték, mint megtudtam, egyszer ugyanis megkértem valakit, hogy szellőztessenek egy kicsit. Rohadt kellemetlen. De most már értem, miért ragaszkodik hozzá Dr. Churchward. Sokáig csak járkálsz a dohányfüstbe és a gondolataidba burkolózva. - Nem itt, az első emeleten - mormolod inkább magadnak, mint nekem. - Lepedőkön és takarókon lemászhatnál, de hogy másznál vissza? Tűzlépcső nincs. Így csak a legfelső szint marad. Kétségbeesett jajgatás kúszik fel a torkomba, nagyot kell nyelnem, hogy lenyomjam. Az ujjaidat nézem, olyan nyugtalanul mozognak a cigarettádon, mint egy bogár csápjai. Sarokba szorítottál. Amikor végre elnyomod a cigarettádat, tudom, hogy végem van. Összehúzod az ujjbegyeidet egy pontba, és megnyugodva felsóhajtasz. - A tető. - Holmes - felelem maga vasember! FÜRGE SZÉL TÉPI A RUHÁNKAT. - Ezek az élet igazi drámai pillanatai, Watson! - jelented be. - Lépések közelednek felénk, valaki belép az életünkbe, s mi még csak nem is sejtjük, mit rejteget az iszákjában, jót-e vagy rosszat...19 A sátán kutyájának elejéből idéztél. Szerintem nem illik ide, mert senki nem közeledik felénk, iszákunk sincs, azt viszont pontosan tudom, hogy ebből csak rossz dolog sülhet ki, jó nem. Felmásztunk a tetőre. Felhoztalak a vékonyka csigalépcsőn, mely a hatalmas épület végében áll, s melyen annak idején a szolgák, azok a szerencsétlen, semmibe vett teremtések közlekedtek. A felső szinten 19

Árkos Antal fordítása.

311

használaton kívüli mosókonyha áll az eresz alatt, most üres bőröndökkel pakolták tele. Az elmúlt évek során mindet végignéztem, hátha megtalálom az egyiken a nevem betűit, de hiába. Próbáltam felidézni bármit, amit otthonról hoztam magammal, de nem sikerült. Semmire sem emlékszem. Talán azért nincs bőröndöm, mert úgy jöttem el, ahogy voltam. De az is lehet, hogy dühömben elpusztítottam mindent, ami az otthont jelentette számomra. Nem tudom. És nem akarom megkérdezni Dr. Churchwardtól. Bepréselődünk a mosókonyhába, és elveszem a kisablak előtt álló négy bőröndöt. Az egyik egy szép kis fonott táska, abba szoktam elrejteni mindazt, amiket nem akarom, hogy megtaláljanak, például a régebbi silány naplóimat, amiket nem olvasok újra, mert sírnom kell tőlük. Meg azt a teniszlabdát is, amit a kertben találtam. Tudom, hogy a fehér köpenyesek elvennék tőlem, nehogy megpróbáljam lenyelni, és megfulladjak tőle. Ne hidd, hogy nem gondoltam rá! Az ablakot beszögelték. De én megmutatom neked, hogy két szög elrozsdállott, a fa pedig elkorhadt körülöttük. Már régen kilazítottam mindkettőt, most könnyedén ki lehet húzni őket a helyükről, és akkor nyitható az ablak. Innen már kicsit nehezebb. Ki kell másznunk egymás után a keskeny ablakpárkányra. Megmutatom neked, én hogy szoktam, te pedig rémülten nézed, ahogy nekilapulok a külső falnak tizenkét méter magasan a betonudvar felett, aztán elrugaszkodom tőle. Hallom, ahogy levegő után kapsz. Tetszik. A vas esőcsatornába kapaszkodom, erős viktoriánus szerkezet. A lábaim kaparásznak kicsit, aztán felkúszom a tető széléig, melyet alacsony kőkorlát vesz körbe. Beakasztom a kezem ebbe a díszes felfalazásba, és átlendítem magam fölötte. Könnyen megy. Most te jössz. Megfordulok, lenézek. Látom, hogy a párkányon állsz, összeszorul a mellkasom. Olyan kicsinek tűnsz. A távolság olyan nagy. Ha elvéted az esőcsatornát, meghalsz. Elhányom magam. A szél rád sodor néhány 312

csepp köpetet, és tudom, hogy most öltelek meg. Lekuporodom a korlát mögé, behunyom a szemem. Azon gondolkodom, hogy tényleg le fogom nyelni azt a teniszlabdát. Aztán ott állsz mellettem. - Ez baromi izgalmas volt, Georgie! - A hátamra csapsz. - Lenyűgöztél! Ezt nem néztem volna ki belőled! Mit nem néztél ki belőlem? Nem értem, de nem is érdekel. Életben vagy. Megesküszöm az égre, hogy soha többé nem hozlak fel a tetőre... feltéve, hogy le tudlak vinni biztonságban. Lefelé nehezebb. Nekidőlök a lejtős palalemezeknek, próbálom lelassítani a szívverésem, mert úgy ugrándozik és rugdosódik a mellkasomban, mint egy eszement ló. - Gyerünk! Vezess körbe! - Talpra rántasz. - Innen jó messzire ellátni. Én nem akarok jó messzire ellátni. Csendben akarok ücsörögni, mint máskor, a tető két párhuzamos részének V alakú közepén. Onnan senkit nem látok, és engem sem lát senki. Csak az ég meg a madarak. Te viszont összevissza ugrálsz a tetőn. Ez megrémít. A korlát belső felére vékony, járható sávot építettek a karbantartóknak, te viszont úgy szaladgálsz rajta, mintha kerti ösvény volna, nem felhők közé kifeszített kötél. Könyörgöm neked, hogy ülj le mellém. Vonakodva engedelmeskedsz. - Ez csodálatos! - mondod. - Nem csoda, hogy leégtél! De miért titkoltad el előlem? - Mert azt hittem, hogy elárulnád Dr. Churchwardnak. - Miért tennék ilyet? - Hogy ne tudjak többet kijönni. Mert veszélyes. - Georgie-kám, sosem fosztanálak meg egy kis veszélytől! Milyen gyakran jössz fel? - Csak ha jól érzem magam. Bólintasz. - Jó. Logikus. A friss levegő kicsit kifújja a fejedből a port. - Nem poros a fejem.

313

- Nem szó szerint értettem. - Kinyújtózol a meleg palatetőn, követem a példádat. Sokáig így maradunk. Általában nem merek ennyi ideig távol maradni a szobámtól, de ha velem vagy, a fehér köpenyesek nem szoktak bejönni. Szombat délután egyébként is kevesebben vannak. Még akkor is maradunk, mikor a nap már lemegy, és felhők gyülekeznek felettünk. Maradunk, mert most először tudunk így együtt lenni a szabadban, nyugodtan. Nem sokat beszélünk, de mindketten rengeteget mosolygunk. Amikor elered az eső, pánikba esem. Észre sem vettem, hogy a felhők lilába fordultak. Még sosem voltam idefent esőben. A palatető másodpercek alatt vizes és csúszós lesz, a szél megpróbál elgáncsolni. - Ne félj! - mondod. De én félek. - Nagyon óvatosnak kell lennünk - mondod. Az eső pofozza az arcodat, hunyorogsz tőle. A hajad a fejedre tapad. Rikácsolás szökik ki a számból, megugrasz tőle. - Hallgass már el, Georgie! Az ég szerelmére, hagyd abba ezt a nyekergést! A számra nyomom a kezem, így viszont nem tudok mászni, úgyhogy el kell engednem. Kibotorkálunk a tető V alakú részéből. - Én megyek előre - mondod. - Nem! Ha leesünk, én akarok először esni. Lecsusszanok a korláthoz, hallom, ahogy mögöttem csoszogsz. Nem várok, nehogy elém tolakodhass. Átlendülök a köveken, leereszkedem a csatornához. Most olyan furcsa, csobogó hang morajlik benne, hogy nem akaródzik megfogni. - Georgie, engedj... Elengedem a korlátot, és elkapom a csatornát. Olyan nedves, gusztustalan a tapintása, hogy két métert zuhanok lefelé. Odafent a 314

nevemet kiáltod. Megtámasztom magam, a lábamat a falnak nyomom, a fenekemet kidugom a semmibe. A kezeimet egymás fölé rakosgatva visszamászok, míg egy szintbe nem kerülök az ablakpárkánnyal, ami tőlem balra, nagyjából egy méterre húzódik. Ez a veszélyes része. Általában megkapaszkodom a kezemmel, a testem pedig ívesen előrelendítem, hogy a lábam épp elérje a párkányt. Pontosan ebben a pillanatban kell elengednem az ereszcsatornát, különben ottrekedek a két épület között: a lábam az ablakon, a kezem a csöveken, a testem kifeszítve a semmi felett. Olyan sokszor átlendültem már, hogy még a szívverésem sem gyorsul fel tőle. De esőben még soha. És még soha nem bámult le rám közben az arcod meg a félelemtől elhomályosult szemed. A félelem öl. Aki fél, annak semmi sem sikerül. Reszketek, Jól összeszorítom a számat, a fogaim az ajkamra harapnak, egyetlen hang nélkül lendítem át magam a párkányra. A lábam hozzáér, a kezem elengedi a csövet, megy, mint a karikacsapás. Biztonságban, épen, élve és felvillanyozva érkezem meg az ablakpárkányra. Még a számat is kitátom az eső felé. - Én jövök! - kiáltod. Minden érzés kiszivárog belőlem, kivéve a félelmet. A térdem összecsuklik, ahogy bekúszom a házba, lábam már a mosókonyhában van, a fenekem a párkányon. Felnézek, az arcomat csapkodja az eső. Homályosan látom, ahogy lecsúszol az ereszcsatornán, amíg egy szintre nem kerülsz velem. Kinyújtom a kezem, de nem érlek el. - Ne halj meg! - kiáltom. - Meg is halhatsz! - Köszönöm, Georgie, a biztató szavakat. - Maradj ott! Idehívom Dr. Churchwardot! - Ne légy nevetséges! - Esőcseppeket köpködsz. - Nincs olyan messze. Meg tudom csinálni.

315

Összeszeded magad. Mindkét kezeddel a vizes csatornát markolod, lábad a falnak támasztod, a feneked kidugod, ahogy tőlem láttad. Nem kapok levegőt. Érzem, hogy összevizeltem magam. - Szeretlek! - kiáltom bele a szélbe. - Ne most, Georgie! Elrugaszkodsz. A lábad ügyesen megérinti a párkányt, előbb csak a lábujjak, aztán a sarkad is határozottan megérkezik, de egy picit később engeded el a csövet a kelletenél. Egy szívszorító pillanatig úgy tűnik, sikerült, de aztán a felsőtested meginog, hátradől, távolodik az ablaktól, karjaid a levegőben köröznek. Felsikoltok, és elkapom a lábadat. Átkarolom a két térdedet, szorítom, ahogy csak bírom, és tudom, hogy sosem fogom elengedni, akkor se, ha mindkettőnket lerántasz a halálba, és csak egy halom véres hús marad belőlünk a betonon. Beletemetem a combodba az arcom, a nadrágod a fogam közé szorítom, magamhoz húzlak, érzem, hogy már az én lábam is megemelkedik a mosókonyha padlójáról. Sokáig lógunk így. Végül különös nyugalom árad szét bennem, újra tudok lélegezni, a nadrágodból áradó dohánybűz bekúszik az orromba. Mert együtt halunk meg egymásba kapaszkodva. Még az utolsó lélegzetünk is közös. Erősen belekapsz a hajamba, mire én felsikoltok, de ahogy a hajamat húzod, én meg a lábadat fogom, ki tudsz egyenesedni, és elkapod az ablakkeretet. Komótosan leülsz, bebújsz a terembe. - Nos - szólalsz meg vigyorogva -, ez izgalmas kaland volt, nem igaz? Bőrig áztunk. Az ujjaidról lehorzsolódott a bőr, nekem pedig minden porcikám remeg, mar attól félek, hogy szét fognak esni a csontjaim, kiszakítják a bőrömet, és a húsom szétcsorog a kifakult linóleumon. A levegő sípolva áramlik ki-be a torkomon, a nadrágom szégyenteljesen tapad a lábamra. - Ez fantasztikus volt, Georgie! - Fantasztikus - ismétlem vacogó fogakkal. 316

- Menjünk be a szobádba, és vegyünk fel száraz ruhát! Miközben visszadugdosod a szögeket az ablakkeretbe, halkan nevetgélsz. - Azt hiszem, legközelebb hozok neked egy darab kötelet, amit rögzíthetsz a csatornához. Nem akarjuk, hogy baleset történjen, igaz, Georgie? - Igen. Nem akarjuk, hogy baleset történjen. - Aggódni fogok, amíg nincs nálad kötél. Miután elmész, végiggondolom, amit mondtál. Aznap éjjel éberen fekszem az ágyamban, és mosolygok. Boldog vagyok, mert tudom, hogy aggódsz értem.

317

34. fejezet

A GŐZMOZDONYRÓL POR ÉS HAMU szállt a szemükbe. Jessie már alig várta, hogy felszálljanak a vonatra, de nagyon meghatotta, hogy Maisie Randall nem sajnálta az idejét, kikísérte őket az állomásra ebben a korai órában, ezért még nem szállt fel az első osztályú fülkébe, inkább a peronon időzött. - Remélem, hamarosan újra találkozunk - mosolygott rá. - Ugye majd eljössz Luxorba? - Ki nem hagynám! Egy-két nap, és indulok. A vonat elesen sípolt, megrémisztette őket. - Szentséges Krisztus - kiáltott fel Maisie -, ez a város egy percig sem tud csendben maradni? Minden irányból zajok és sürgölődés vette körbe őket. Hordárok törtek maguknak utat az emberek között a csomagokkal, árusok kínálgatták termékeiket, szkarabeuszok, bazaltmacskák vagy üveggyöngy karkötők olcsó másolatait dugdosták az utazók orra alá. Kisfiúk kígyóztak át a peronon állók között datolyát és fügét árulva, miközben a helyiek olyan eltökélten nyomakodtak befelé az állataikkal a dagadó kocsikba, hogy Jessie már attól félt: széthasad a vonat, mielőtt elindulhatnának. Megölelte Maisie-t, érezte a nő csontos csípőjét, a vékonyka bordáit meg a citrombalzsam illatát. Hiányozni fog neki az állandó mosolygása meg a gyors esze, féltette, amiért egyedül kell utaznia, Maisie azonban láthatóan vidám közönnyel fogadta a veszélyt. - Vigyázz magadra, kislányom! - mondta Maisie, és kinyitotta a nap ellen az esernyőjét. - Úgy hallom, odalent, a fáraók sírjánál olyan forróság van, mint a pokolban. És csak óvatosan azzal a nyomorult vízzel! 318

- Úgy lesz. - És tartsátok magatokat távol a bombáktól! Jessie szíve már az említésétől is megremegett. Egész éjjel a fejében visszhangzott a bomba hangjának tompa utórezgése, nem akart elcsitulni. Még mindig hallotta a halk, nyughatatlan morajlást, mintha valahol, távol a hegyekben dörögne az ég. - Szerintem biztonságban leszünk - felelte Maisie-nek. - Úgy tűnik, a békétlenség központja itt, Kairóban van. Maisie körbenézett, szomorkásan csóválta meg a fejét a mezítlábas, beesett arcú koldusok láttán. - Nem hibáztathatjuk őket. Mi nyugatiak túl mohók és önzők vagyunk. Ki akarunk szipolyozni mindent ebből a világból, ami ér valamit. Vékony arcára kiültek az undor ráncai. - A sivatagot is csak azért hagyjuk meg nekik, mert semmi hasznát nem vennénk. - Elhallgatott, egyenesen Jessie-re nézett. - Sajnálom azokat a szegény koldusokat. Emlékszem, amikor még nekem sem volt cipő a lábamon, a hasamba pedig még moslék se jutott. Jessie-t meglepte a közlés bizalmassága. Megérintette Maisie karját, csak most jött rá, hogy a nő bő kabáttal álcázza a vékonyságát. - Örülök, hogy most itt vagy - felelte kedvesen -, és van cipő a lábadon, a hasadban pedig kávé. Az asszony elmosolyodott. - De azok a luxori koldusok még nálad is sokkal jobban fognak örülni, ha megérkezem! Teljesen megkopasztanak majd. - Maisie felnevetett, és ezzel le is járt az idejük. A vonat meglódult. Mindenki meglengette a zsebkendőjét, Monty pedig a kocsi lépcsőjéről Jessie nevét kiáltotta. - Na, menj oda hozzá! - biztatta Maisie. - Rendes fickót fogtál ki magadnak. Jessie még egyszer megölelte. - Luxorban találkozunk. Aztán nehogy bajba keveredj! 319

- De te se! Mikor Jessie elfordult Maisie-től, hogy felszálljon a vonatra, Montyra pillantott. A férfi kinyújtotta felé a karját, a mozdonyból felszálló gőz összeborzolta barna haját. Úgy festett, mint aki pont oda tartozik, ahol áll, mint a macska a napsütésben. Értette a valahova tartozás csínját. Jessie-nek ettől kedve támadt Monty arcához érinteni a sajátját, hogy ugyanazt a levegőt szívják be, hogy az ő lába nyomában járhasson. Akkor talán ő is tartozna valahová. ÖTSZÁZHÚSZ KILOMÉTER. TIZENKÉT TÉTLEN, rázkódással és csattogással teli óra, miközben a ventilátor addig kavarta a forró levegőt, míg több réteg izzadtság rá nem ragadt Jessie bőrére. Az első osztályú kocsikat jól felszerelték, de dugig megtelt rövidnadrágos német turistákkal meg sötét öltönyt és nyakkendőt viselő egyiptomi üzletemberekkel. Az egyébként is fullasztó levegőben fokhagyma szaga terjengett, így Jessie kis híján sírva fakadt a megkönnyebbüléstől, amikor Monty megkínálta egy szelet sárgadinnyével. A vonat a saját ritmusában haladt. Minden különösebb ok nélkül gyorsított vagy lassított, közben pedig úgy recsegett-ropogott, mint az öregek csontjai. Néha megállt egy-egy papírvékony állomásépület előtt, melyen a díszes arab írással felfestett városnév akár festménynek is elment volna, aztán felgyorsított a sorompó nélküli vasúti átjáróknál, ahol a gyerekek és kecskék ijesztő közönnyel bóklásztak a síneken. Jessie-t megigézte a barnássárga táj, mely bekúszott a Nílus völgyén túli dombok távoli redői közé. Arra számított, hogy fárasztónak találja majd a tizenkét órás vonatutat, de különös módon nem így alakult. Ennek első oka a hipnotikus táj volt, melyen keresztülzakatoltak. Alig változott a több száz kilométer alatt. A sínek magasított töltésen futottak végig az Ibrahim-csatorna mentén, a barnás, mintegy tizenkét méter széles víztömeg a világ egyik leghosszabb mesterséges csatornájában hömpölygött. Iszmáil pasa rendkívüli ötlete volt a tizenkilencedik 320

században, hogy a Nílusból öntözővizet vezessenek ki az Alsó- és Felső-Egyiptom közti földekre. A Nílus lapos völgye - leszámítva a kecses, elmaradhatatlan minareteket, melyek a városokat mutatták - akár unalmas és monoton is lehetett volna, ám a csatorna mentén kétfelől néhány kilométeres szélességben ültetvények terültek el. Úgy futottak a vonat két oldalán, mint valami zöld folyó, meglepő életerőt vittek a távoli sivatagok és a fehér, tejszínű égbolt kedvetlen színei közé. A sokféle mezőt a fellahok, az egyiptomi parasztok görnyedt, fekete háta pöttyozte: a lengedező kukorica és a magas nádcukor szárait vagdosták, vagy épp az öntözőcsatornákban, a zöldségesükben dolgoztak; barna galabijájuk a tájkép szerves részévé vált. Az álmos falvakban és városokban Jessie helyenként fekete-feher teheneket vagy egy maroknyi csontos kecskét látott. No meg persze a mindenütt megjelenő apró, barna szamarakat. Egyiptom terheit láthatóan a szamarak és a nők cipelték, a teve látványa már üdítő változatosságot jelentett. Ahogy teltek az órak, az ég ragyogó kékbe fordult, felperzselte a földeket, betakargatta a városokon kívül, a csatorna partjain rothadó szemétdombokat. Jessie tudta, hogy itt ebből a vízből fakad az élet: a férfiak hosszú, hegyes végű evezős csónakokból horgásztak, a fekete ruhás nők itt mosták a ruháikat és edényeiket, a vadóc utcagyerekek pedig előbb belepisiltek, majd visongó nevetéssel beleugráltak a hűvös, homályos mélységbe. Jessie mindezt végtelenül szórakoztatónak találta. Egyedül csak a fákat hiányolta. Nem mintha egyet sem látott volna; több fa is kínált némi árnyat a part mentén, csakhogy mind egyformák voltak: magas, kecses datolyapálmák, melyek úgy hajoltak a víz fölé finom zöld legyezőikkel, mint a saját tükörképét nézegető nő. Mellettük banánpálmák rebegtették egymással versenyezve lédús leveleiket, a törzsük azonban satnya maradt, mintha a datolyapálmák csúf kishúgai volnának. 321

A csatorna partján vagy a házak külső falánál hármas-négyes csoportokba verődött férfiak rendezgették dohányozva a világ dolgait, miközben a fekete ruhások dolgoztak. Ez a világ teljesen lenyűgözte Jessie-t. A messzi távolban olykor minden átmenet nélkül halvány rózsaszín rézsűk vagy dombok ősi vonalai bukkantak elő a ködből, hogy az ember egyetlen pillanatra se felejthesse el a mögötte megbúvó sivatagot, a könyörtelen, kérlelhetetlen, engesztelhetetlen homoktengert. A másik ok, amiért nem találta unalmasnak az utazást, Monty volt. Összeért a csípőjük. A férfi kifejező szemöldöke ámuldozva megemelkedett, amikor két egyiptomi üzletember egymást felhergelve hajba kapott a Gezirah Klubban másnap rendezendő lóverseny miatt. A hangjuk mélyebben zengett az európaiakénál, szélesebben gesztikuláltak, a szemük tüzesebben csillogott. Jessie elképzelte köztük Timet, a szőke, finom vonású, szelíd Timet, és a gyomrát összeszorította a féltés. Monty bizonyára megérezte, mert halkan arra kérte: - Mesélj valami egyiptomi történetet, az egyik mítoszt az isteneikről! Így hát elmesélte neki a két testvér, Ozirisz és Széth viszályát. - Ozirisz a holtak és a termékenység bölcs ura volt, a túlvilág istene, Géb földisten és Nut égistennő legidősebb fia. Széth pedig Ozirisz féltékeny öccse, a sivatag és viharok istene. - Elég baljóslatúan hangzik - mosolygott Monty. - Tudom, milyen bosszantóak tudnak lenni az öccsök - mormolta Jessie, mire Monty felnevetett. - Tehát mit főzött ki Széth? - Semmi jót. A bátyja trónját akarta, ezért pontosan azt tette, amit a gonosz testvérek szoktak a mesékben: megölte Oziriszt. - Aljas húzás. - Sajnos még ezzel sem érte be. Szegény Oziriszt feldarabolta, a teste tizennégy darabját pedig szétszórta Egyiptomban. - Elég kellemetlen. 322

- Áh, nem számoltál Ozirisz hű neje, Ízisz hatalmával! Aki egyébként egyben a húga is volt. - Mesélj! - Nos, Ízisz a húgával elment megkeresni a bátyjuk testének darabjait, de a tizennégyből csak tizenhármat találtak. Egy hal megette az utolsó darabot. Monty szeme rémülten kerekedett ki. - Csak nem? Sejtem, melyik testrésze lehetett. - Eltaláltad! - Szegény Ozirisz! - Ízisz azonban nagyhatalmú istennő volt. Új... - Jessie ezt már csak súgva mondta - falloszt készített a számára tiszta aranyból, és mágikus varázsige segítségével összeillesztette szeretett férjét egy utolsó házastársi együttlétre. Monty olyan jókedvűen hahotázott, hogy az egyik német zord pillantást vetett rá. - Most már ne hagyd abba! - biztatta Jessie-t. - Az elkerülhetetlen, attól tartok, megtörtént. Ízisz teherbe esett, megszülte a gyönyörű Hóruszt, aztán minden erejét bevetette, hogy Széth ne tudja megölni. Hórusz felnőtt, a nap és a háború hatalmas sólyomfejű istene lett. - Erre, gondolom, számítani lehetett. De ne csigázz tovább! A jó öreg Széth el tudta tenni láb alól Hóruszt is? - Nem sokon múlott, annyit mondhatok. Sokszor összecsaptak. Nyolcvan éven át csatáztak. Az egyik harcukban - az ajkait Monty füléhez tette - ondó és fejessaláta is szerepet kapott, de erre most nem térnék ki. Monty felhorkantott - Egy szó mint száz - jelentette ki Jessie -, Hórusz egy régi trükkel legyőzte Széthet evezésben, ami azt jelentette, hogy övé lett egész

323

Egyiptom trónja. Aztán letépte Szeth heréit, így olyan terméketlenné tette, mint a sivatag. - Áu! - Széth úgy állt bosszút, hogy kivájta Hórusz egyik szemét - ez a híres Hórusz-szem. - És aztán? - Aztán nincs tovább. - Hogyhogy? Boldogan éltek, amíg meg nem haltak? - Nem. De Hórusz nyert. A jó legyőzte a rosszat. - Erről szólna az egész? - Monty tekintete hirtelen elkomorodott. Jessie megrázta a fejét, hirtelen szorítást érzett a mellkasában. - Honnan tudhatnánk, hogy ki a jó, és ki a gonosz? A kérdés megválaszolatlanul lebegett a fülkét átjáró hőség és csevegés legközepén. - A saját ítéletünkre kell hagyatkoznunk - felelte végül Monty. - Csak ennyink van. - Igen. De bízhatunk benne? Monty hosszan felsóhajtott. - Ti, nők! - Ezt, hogy érted? - Ti, nők. Te meg Ízisz. Bármit képesek vagytok kockára tenni, csak hogy megtaláljátok a szeretett testvéreteket. Ez még eszébe sem jutott. Ízisz és ő. Átkutatják Egyiptomot a fivérük nyomai után. Ez a gondolat valami megmagyarázhatatlan módon mindent megváltoztatott. A kezét Monty csuklóján nyugtatta, arcát az ablak mögött elterülő sivatag felé fordította, ahol a disznóorrú, villás farkú Széth élt teljesen egyedül, csak a skorpiók társaságában. Monty izmos testének közelsége elhessegette tőle azt a gondolatot, hogy Széth a vihar istene is.

324

A HARMADIK OK, AMI MIATT a Kairóból Luxorba tartó út szórakoztatónak bizonyult, sokkal váratlanabbul érkezett. Monty épp az Egyiptomi Hírmondót olvasta, Jessie pedig azon töprengett, vajon megkérdezze-e a vele szemben ülő elegáns egyiptomi úriembert, hogy ismer-e egy jó hotelt Luxorban, amikor a skarlátszínű egyenruhát és aranyszín övét viselő kalauz bocsánatkérően lépett be a fülkéjükbe. - Miss Kenton? - kérdezte. - Igen. - Utazik valaki olyan ember ezen a vonaton, aki önnek jó barátja? - Igen. Itt ül mellettem. - Nem. - A hivatalnok udvariasan meghajolt Monty felé. Olyan kedves szemű férfi volt, aki láthatóan túl sok nővel él együtt. A szerény, sakkban tartott emberek módján beszélt, mint aki már megszokta, hogy sosincs igaza. - Sajnálom, hogy megzavartam, Miss Kenton, de egyiptomi származású barátra gondoltam. Jessie meglepődött. - Nem, senkiről nem tudok. - Áh, mindjárt gondoltam. Azt állította az illető, hogy ön majd kifizeti a jegyét. - Ki az az ember? - kérdezte. - Senki. Ne törődjön vele, asszonyom! A kalauz karja alatt hirtelen ifjú arcocska furakodott át, fehér fogak villantak elő, fényes fekete szemek kukucskáltak rá a széles vigyor felett. - Én vagyok, Missie Kenton. Malak.

325

35. fejezet

Georgie ANGLIA, 1932

ITT VAGY. MÉGSEM VAGY ITT. Nem hallod meg, amit mondok. Alig beszélsz. Olyan durván túrsz bele a hajadba, hogy a válladon aranyszálak lebegnek, belerúgsz a buzogányomba, oda-vissza gurul a padlón. - Azt akarom, hogy elmenj - mondom. - Hogy itt hagyjalak? - Igen. Felzaklatsz, mikor ilyen vagy. Ettől pocsékul érzem magam. Ideges és reszketeg leszek, mert nem akarsz itt lenni. - Baj van - mondod. Nem nézek rád. Hajszálnyit kijjebb nyitom a szekrényem ajtaját, és bekukucskálok a sötétbe. Vajon észrevennéd, ha kicsit bemásznék? Van, akinek az alkohol a szenvedélye, másoknak a csokoládé vagy a kokain. Amikor zaklatott vagyok, nekem sötétségre van szükségem. Nem tudom, mit tegyek. Nem tudom, mit mondhatnék. - Menj, keresd ki! - mormolod. - Tessék? - A listádon, a válaszok listáján. - Szeretném, ha elmennél - mormolom újra. - Az pech. - Fel-felvillantod az öngyújtódat, az őrületbe kergetsz vele. - Keresd ki! - kiáltasz rám.

326

Nyitva hagyom a szekrényajtót, és kihúzom a listát az éjjeliszekrényemből. Lassan átolvasom, fejben minden lehetőséget végigpróbálok. Elvetem a kéremet és a köszönömöt, a két utolsóra ugrik a szemem. Sajnálom, ha megsértettelek, és már egy új tétel is van: Szomorúnak tűnsz. Mi történt? Kedvetlenül méregetem őket. Fogalmam sincs, mivel sérthettelek volna meg. Már így érkeztél. Nem én okoztam. De tudom, hogy ettől még valami módon lehet az én hibám. Te ezt áldott tudatlanságnak nevezed. Tényleg tudatlanság, de egyáltalán nem áldott. A Mi történt? kérdés még rosszabb. Nem akarom tudni, mi történt, azt akarom, hogy visszatérj a szokásos állapotodba, megint normális legyél. Már próbálkoztam különféle társalgási témákkal, mint például a Medinet Habun talált legújabb leletekkel. Vagy hogy a Portland téri art deco stílusban épült közvetítőállomás úgy terjeszti ki a BBC horizontját, hogy az téged izgalommal tölt el, engem viszont cseppet sem érint. Az ilyen típusú kérdések általában feltüzelnek téged. Ma azonban csak a cipődet bámulod, nem is hallod, amit mondok. Akármi történt is, az rossz, úgyhogy nem akarok tudni róla. - Szomorúnak tűnsz - mondom végül szerencsétlenül. - Mi történt? Most először nézel rám. Futó pillantást vetek az arcodra, aztán egyenesen a szekrényem ajtajához megyek, megállok mellette. A szemgolyóimat riadókészültség rágja, be kell vinnem őket a sötétbe. - Georgie, gyere ide! Egy lépéssel közelebb csoszogok. Az apánkról kezdesz beszélni meg a gyűlésekről, ahová elkíséred, hogy meghallgasd Sir Oswald Mosley fasizmusról szóló beszédeit, és megtudd, mit tehet ezért az országért. Nézem, ahogy az ujjaim letépnek egy gombot az ingemről, mert megrémültem. Még sosem fordult elő ilyesmi, még sosem beszéltél nekem a papáról.

327

- Már beszéltünk korábban Sir Francis Galtonról - mondod óvatosan. Emlékszel? - Persze, hogy emlékszem. - Igen? - Charles Darwin unokatestvére volt, ő találta fel az eugenika tudományát. Felvetette, hogy szelektív szaporodással különlegesen tehetséges emberek faját lehetne kitenyészteni. - És? - És ha a társadalom nemkívánatos tagjai nem szaporodhatnának... Távolabb sétálok tőled, felkapom a buzogányt. - Tudom, hogy én is nemkívánatos egyed vagyok. - A papa is tudja. Meglengetem a buzogányt. - Nem fogok szaporodni. A buzogányt nézed. - A papa beszélt nekem múlt éjjel Adolf Hitler elképzeléseiről, hogy meg kell őrizni az árja faj tisztaságát, és hogy Galton elméletének sok követője van Amerikában, itt, Nagy-Britanniában pedig Lambeth az eugenika központja. Felemelem a buzogányt, és lecsapok vele az ágyamra. A rugók felnyögnek. - A papa nagyon támogatja ezt az elméletet - közlöd. Megint meglengetem a buzogányt. - Georgie, ide hallgass! Aggódom. - Azt akarom, hogy elmenj. Majd akkor gyere vissza, ha... - A fenébe is, Georgie, nem megyek sehová! Kiabálsz. Befogom a fülem a bal kezemmel, hogy kizárjam a zajokat, de a jobbal a buzogányt markolom. - Aggódom - mondod nyugodtabban -, hogy talán a papa azt tervezi... Elhallgatsz. A torkod mélyéből furcsa, zokogó hangok törnek fel. - Aggódom - kezded megint -, hogy nem fogja... 328

- Hallgass! Hallgass! Hallgass! - Ne kiabálj! - sziszegsz rám. - Bejönnek a fehér köpenyesek. Két kézzel felemelem a buzogányt, és a szekrény ajtajának verem, ezer darabra szakad, a hangja felsérti a dobhártyámat. Bejönnek a fehér köpenyesek, és elküldenek téged.

KÍGYÓK VANNAK A FEJEMBEN. Nem volt jó hetem, azóta nem érzem jól magam, hogy a papáról beszéltél. A kígyók ott vannak, a koponyám repedésein csúszkálnak. Mindig hallom őket. Sziszegnek, vonaglanak, a száraz pikkelyeik zizegnek az agyam nedves fodrain és tekervényein. Olyan féktelenek, hogy néha jó mélyre bedugom az ujjamat a fülembe, és megpróbálok kihúzni egyet. Annyira elkeseredtem, hogy megkérem Dr. Churchwardot, vizsgálja meg a fülemet fültükörrel, nézze meg, mit csinálnak odabent a kígyók, ő viszont csak nevet, és beleszúrja a tűt a karomba. Még azt is követelem, hogy tegye rám a rettenetes elektromos vezetékeket, csatolja őket a koponyámra, mert csak így lehet megölni a kígyókat - halálos sokkot kell adni nekik. Ő azonban nem hajlandó rá, inkább valami pirulát dug a számba. Eszembe jut, amit arról mondtál, hogy a papa az eugenika híve lett, én pedig gyorsan beleokádom a pirulát az ajtó nélküli szekrenybe. Amikor eljössz, a szekrényem homályában ülök, a céklapocsolyát nézem, a vérnél is vörösebb és kegyetlenebb. Tudom, hogy cékla, mégis megrémülök. Járkálsz. A lépteid élesek, vádlóak. Lehúzok egy inget az egyik fogasról, és az arcomra terítem. - Georgie - mondod. - Gyere már ki! Együtt sziszegek a kígyókkal, hogy ne halljalak. Egy darabig vársz, aztán leülsz az ágyamra. Sosem szoktál az ágyamra ülni, ha én rajta vagyok. Még hangosabban sziszegek. - Üzletet ajánlok - mondod -, te kijössz, én meg neked adom ezt. 329

Azt nem mondod meg, mi az az „ez”. Kénytelen vagyok levenni az ingemet. Új lemezt emelsz magasra, a gramofonomhoz hoztad. Kiugrom a szekrényből, és kikapom a kezedből, hogy lássam, kinek a lemeze. Louis Armstrongé. Boldogan vinnyogok, kiveszem a szürkésbarna papírból, és a lemeztányérra helyezem. Feltekerem a fogantyút, és óvatosan a barázdába helyezem a tűt. Amikor a trombita hangjai betöltik a szobát, elhallgatnak a kígyók. Diadalmasan dübörgők a padlón, porrá őrlöm őket a lábam alatt. Amikor a zene elhallgat, szörnyű hiányérzetem támad. Megint tekerni kezdem a fogantyút, de te megállítasz. - Ülj le, es hallgass meg, Georgie! Ebben állapodtunk meg. - Nem ebben állapodtunk meg. - Ülj! Le! Leülök. Megrémültem. De a kígyók nem jönnek vissza, úgyhogy elmosolyodom. - Ne már! - mondod. - Mit ne? - Ne vágj pofákat! Csalódott vagyok. Vállat vonok, és hagyom, hogy lehervadjon a mosolyom. - Ma - mondod - nagy dolgok fognak történni. A szekrényemre pillantok. - Nem - mondod. - Maradj a helyeden! Maradok. - De bíznod kell bennem, Georgie. Bízol bennem? Bólintok. - Jó - mondod. Pedig nem bízom benned. Ártani fogsz nekem. Tudom, bár nem tudom, honnan. - Nagyon figyelj, Georgie! Ma kiviszlek innen.

330

A tüdőmből kiszökik a levegő, mikor az arcodba nézek, és látom, hogy komolyan beszélsz. Most nem csak viccelsz. Térdre vetem magam, a fejem beleverem a padlóba, hogy felébresszem a kígyókat. Azt akarom, hogy a hangjuk lefojtsa a te szavaid síri zörejét. - Nem bízom bennük. - Csendesen beszélsz, közben engem bökdösöl a lábaddal. - Kelj már fel! Nem kelek. - Georgie, ne kezdd már! Mennünk kell. Nincs sok időnk. Múlt éjjel elmentem egy szeanszra, és... - Szeánszra? - Igen. De nem ez a lényeg. Bizonyos emberek azt akarják, hogy azonnal Egyiptomba utazzak. Hirtelen felkapom a fejem. - Egyiptomba? - Igen. Méghozzá titokban. - Miért? - Az most nem fontos. - A szavaid sietve buknak ki a szádon, összezúzzák a fülemet. - Most jön a lényeg. Megmondtam nekik, hogy nem hagyhatlak itt téged, mivel nem tudom, mikor jövök vissza. Emlékszel, mi történt legutóbb, két éve, amikor Egyiptomba mentem? Nem akarok emlékezni rá. - Ezért Georgie-kám, most velem jössz. Leesik az állam. Annyira megdöbbentem, hogy sikítani sem tudok. Lassan odakúszom a szekrényemhez. - Nem! - A szürke flaneles lábad az utamba áll. - Vagy eljössz, vagy... - Vagy meghalok - fejezem be. - Inkább meghalok. Ekkor - pedig általában jobban ismersz annál, semhogy megérints megragadod a vállamat, és talpra rántasz. Úgy megrázol, hogy csattognak a fogaim.

331

- Nos, peched van, bátyó. Itt én döntök - Felemeled a nagy, nehéz vászon hátizsákod az ajtó mellől, és fekete szemkötőt húzol elő. - Vele, vagy nélküle? - Nem megyek. A hátizsák zsebéből előhúzol még valamit, egy dobozt, és kinyitod. Injekció van benne. - Vele vagy nélküle? - kérdezed megint. Megütközve nézek rád. Átváltoztál Dr. Churchwarddá. Remeg a lábam, a számon halovány nyöszörgés szökik ki. Elkapod a karom, és felhúzod az ingujjam. Engedelmesem tartom, mint Pavlov kutyája. Belém döföd a tűt, mintha tűpárna volnék. A TETŐN VAGYUNK. Nem emlékszem, hogy kerültünk ide, hogy másztunk fel az ereszcsatornán, hogy állítottad el a számból kiszökő fülsértő vinnyogást. Csak arra emlékszem, hogy az arcomat a két erős kezed közé fogod, az orrod olyan közel van az enyémhez, hogy úgy érzem, mintha a nap leesett volna az égből, és egyenesen az arcomba ontaná a tüzét. A szád összevissza kanyarog. - Ne hagyj cserben, Georgie! - mondod. Szerintem ezt úgy érted, hogy ne hagyjam, hogy leess a tetőről, úgyhogy nagyot bólintok. A tetőn vagyunk, a hátizsákodból kötéllétrát húzol elő. Csak bámulok rá, fogalmam sincs, mire való, amikor pedig odarángatsz a tető túlsó végéhez, ahol még sosem jártam, jobbra-balra dülöngélek, mintha a szél taszigálna. A kígyók hallgatnak. Megkönnyebbülten hunyom le a szemem, lassan, állva elszenderedek, akár a lovak. - Jézusom, Georgie! Mozogj! Nagy nehezen kinyitom a szemem, megtámasztom az ujjaimmal a szemhéjamat. Nem emlékszem, miért jöttünk fel, de jó itt, az őszi napfény gyenge sugara a tarkómat csiklandozza. Próbálok leülni. 332

- Ide! Georgie! Megragadod a kezem, és rányomod a szellőző csövére, mely az alacsony korlát mögül áll ki. Rákötötted a kötéllétrát. - Honnan tudtad, hogy itt van? - kérdezem szelíden. - Felkészültem erre az eshetőségre. Kurtán felelsz. Gorombának is mondhatnám. De a nyelvem letapadt a szám aljára, ott fekszik tehetetlenül. Lassan megértem, hogy nélkülem jártál itt. Féltékeny vagyok. - Most menj le a létrán! - parancsolod. - Nem. - Csak menj le! - Nem. - Kérlek, Georgie! - Nem. Mielőtt ellenkezhetnék, felteszed a fejemre a szemkötőt, és átlöksz a korláton, a lábam beakad a létrába. Imbolyog. Felvisítok. Barna, gömbölyű cukorkát nyomsz a számba, még sosem éreztem ehhez hasonló ízt. Körbeforgatom a számban. - Indulj! - sziszeged, mint a kígyók. Elindulok lefelé. Bizonytalanul, lassan lépkedek. Kezet a kéz alá, lábat a láb alá. A tétlen nyelvemen édes íz ül. Fentről követsz, és mikor leérek a földre, te leugrasz, letéped a szemkötőmet, és magaddal rántasz, befutunk a kert egy olyan részébe, amit még sosem láttam. - Ügyes vagy, Georgie! Zseniális betörő lennél. - Te vagy a betörő, Tim - mondom, a szavak vastagon, élettelenül buknak ki a számból. - Ellopsz engem. - Igazad van. Ne lassíts! Fuss tovább! Nem tudok futni. Bizonyos részeim kezdenek kikapcsolni. - Most át a falon! Előttünk, a magas kerti falnak támasztva falétra áll, két férfi tartja, akiket még sosem láttam. Nyilvánvaló, hogy ismernek téged. 333

Megijesztenek. A rémülettől megmerevednek a végtagjaim. Meg sem tudok mozdulni. Alaposan szemügyre veszel, hallom, hogy csendesen káromkodsz. Gyengéden, mintha kiscica volnék, átkarolod a derekam, és lépésenként húzol előre. Néznem kell a lábamat, hogy haladni tudjak. Szeretném ledobni magamról a karodat, visszarohanni a házba, és bedörömbölni a bejárati ajtón, könyörögni, hogy engedjenek be. - Mássz! - súgod halkan a fülembe. Mászok.

334

36. fejezet

THÉBA. A királyok városa. Az istenek királyának városa, a nagy, dicső Ámon-Réé. Az ókori Egyiptom mesés fővárosa. A katonai hatalom ökölbe szorított keze. A tanulás és a világi bölcsesség központja, a politikai hatalom csúcsa ezerkétszáz éven át, mielőtt Krisztus betette a lábát ebbe a világba. Ez mind Théba. Az egyiptomiak Uaszetnek hívták az ókori szövegek tanúsága szerint, ami annyit tesz: a jogar városa. Aki csak ráemeli a tekintetét, hajoljon meg tisztelettel a hatalmas istenség, Ámon-Ré előtt. Aztán az ókori görögök nevezték el Thébának ezt a várost, mely szemtől szembe látta Rét, versenyre kelt a nappal az aranyló fényért és a végtelen hatalomért. Ám a város a sivatag porát is megízlelte, gőgje megaláztatást és pusztulást hozott rá, ezért romba dőlt. Théba semmivé lett, helyén pedig két aprócska falu emelkedett: Luxor és Karnak, melyek keselyűként táplálkoznak a halott látogatóiból. Luxor. Ebben a városban volt Jessie minden reménye. A LUXORI HŐSÉG MÉG EZEN az esti órán is megcsapta őket. Jessie lehúzta a kesztyűjét, és levette a kalapját, hogy legyezze magát. Csodálta Montyt, aki az angol arisztokrácia tagjaihoz hasonlóan úgy tekintett a hőségre, mint nemkívánatos vendégre egy partin: egyszerűen nem törődött vele. Sétálgatott a holdfényben, összeszedte a csomagjukat, félresöpörte a kolduló utcagyerekeket, taxit hívott,

335

egyszerű légycsapót gyártott Jessie-nek, és közben egyetlen csepp izzadság se gördült le az arcán, hajszálnyit sem lankadt a mosolya. Megfelelő hotelt is talált maguknak, a Kék Nílust. Apró, diszkrét, tiszta epület volt. Mielőtt aláírta volna a bejelentkezőt, átvizsgálta a szobákat csótányok után kutatva, kijelentette, hogy a helyiségek lakhatók, de elrendelte, hogy foltozzák meg az elszakadt szúnyoghálót, aztán hozzanak nekik friss zöld citromot és forralt vizet inni. A fehér galabiját viselő személyzet boldogan meghajolt, és engedelmesen elrohant. Jessie úgy látta, hogy nem a hotellel volt baj, hanem Malakkal. Az egyiptomi kisfiú nagy súllyal nehezedett a lelkére. A gyerek azért ugrott fel a vonatra, hogy őt elkísérje Luxorba, úgyhogy most akarata ellenere is felelősnek érezte magát érte. Mit mondana az anyja? És a kerek szemű kishúgai? Egyiptomban a vonatozás elképesztően olcsónak bizonyult, úgyhogy a fiúcska jegye nem jelentett különösebb kiadást, ő és Monty viszont nem azért jöttek ide, hogy egy kiskorú idegenvezető megmutogassa nekik az ókori látványosságokat. Nem volt szükségük arra, hogy egy kölyök rohangáljon a sarkukban. - Tessék, Malak, fogd! - mondta neki a hotel előtt. - Reggel szállj fel az első Kairóba tartó vonatra! A fiú szeme megakadt a felkínált pénzen, az élénk, fiatal arcon mindenféle érzelmek keveredtek. Részben szerette volna zsebre vágni az egyiptomi pénzt, ugyanakkor csalódott is volt, amiért itt kell hagynia Jessie-t. Megtörölte a tenyerét piszkos, csíkos tunikájában, mintha a mohóságát törölte volna le róla. Érzelmesen megrázta a fejét, és megindító bánatot csempészett a szemébe. - Missie Kenton, én segítek. Maradok. - Olyan hevesen bólogatott, hogy már úgy tűnt, a feje le fog pattanni a nyakáról. - Maradok, igen. - Nem - közölte Monty komoran. Rácsapott a fiúra a légycsapóval. Sipirc innen! Hess! El veled! Malak lassan engedelmeskedett, megereszkedett vállal hátrálni kezdett, szomorú tekintetét könyörögve Jessie-re szegezte. 336

- Jól van - sóhajtott Jessie, mire Malak széles vigyorral odaugrándozott mellé. - De csak egy napig, tovább nem! Holnap elszaladhatsz nekünk pár dologért, de utána - meglengette a gyerek felé az ujját, aztán a kezébe nyomta a pénzt -, mész haza a családodhoz! Malak körbetáncolta. - Én sokat segít. Jó fiú. Ön kedves és szép. Ön istennő angyal a naptól. Kedves hölgy. Ön... - Elég! - mordult rá Monty. - Menj! - Keresek nagybácsi. Jövök vissza. - Holnap - tette hozzá Jessie. A gyerek eltűnt a homályban. Monty Jessie-re nézett. - Igen, igen, tudom. - Jessie vállat vont. - Ostoba voltam. - Nem - felelte Monty mosolyogva. - Arra gondoltam, hogy a kis rosszcsontnak igaza van. Ön istennő angyal a naptól. - Hagyj már! - Csak aztán ne engem vádolj - nevetett a férfi -, ha a kis gazfickó mindenedet ellopja, és az új kalapodban parádézik Kairóban! - Sosem lehet tudni, még az is lehet, hogy hasznát látjuk. Ismeri Luxort. A nevetésük hirtelen abbamaradt. Jessie érezte, ahogy a jókedvük lehull a porba, a lábuk elé, ahogy a holnap gondolata visszaterelte őket a valóságba. A valóság pedig Tim volt. ÉJJEL MONTY ÁTMENT JESSIE SZOBÁJÁBA. A bőre melegen, hívogatóan fonta körbe, és ahogy a keze felfedezte a testét, a lány torkából különös, szokatlan hangok szakadtak fel. Őt magát is meglepték. Nem kapkodtak, hosszasan csókolgatták egymást, próbálgatták, mi okoz örömet a másiknak, mit talál izgatónak, és mi kelt benne őrületes vágyakat. Jessie érezte, hogy Monty ezúttal többet követel belőle, mintha ki akarná szippantani a bensőjét. így azon kapta magát, hogy sorban felpattintja a lakatokat, melyek mögé az elmúlt évek során 337

elzárkózott. Kinyitotta az ajtókat. Belecsimpaszkodott ennek az embernek a szívébe. Elemésztette a hév, levegőt sem kapott. Elnyújtották az éjszakát, kiélvezték minden pillanatát. Úgy érezték, már órák óta egymás ölelésében lubickolnak, számukra minden más megszűnt létezni. Így mindketten összerezzentek, mikor hajnalban a müezzin hívása beszűrődött a zsalugáteren, imára hívva Luxor hívőit. Jessie elégedetten nyugtatta a fejét Monty vállán, törzsük és végtagjaik összekulcsolódtak. A szívük lassabb ritmusra váltott, miközben egy vékonyka napsugár az ágyra vetődött, és végigkúszott a meztelen lábukon. Monty Jessie homlokához érintette az ajkait. - Mesélj valamit magadról, amit nem tudok! Újabb lépés. Újabb ajtó nyílik fel. Jessie elmosolyodott, azt akarta válaszképp elmesélni, amikor gyerekkorában egyik reggel korán kilopózott a szomszéd kertjébe almát csenni. Miközben ő a fán ücsörgött almával a szájában, és a lábával a moha díszítette s ágakon egyensúlyozott, anyaróka lépkedett be peckesen a kertbe. Mögötte három kölyök árnya botladozott. A nőstény bolondozni kezdett - nincs rá más szó. Ugrándozott, szökdécselt, megkergette a kölyköket, felborította őket, belenyomta az orrát hegyes kis pofájukba. Gyengéden megmosta a fülüket, kiszedte a koszt a farkukból. Abban a pillanatban Jessie bármit megadott volna azért, hogy ő lehessen az egyik kölyökróka. Már ki is nyitotta a száját, hogy mindezt elmesélje Montynak, és ezzel még közelebb engedje magához. Csakhogy teljesen más szavak szöktek ki rajta. - Volt egy másik öcsém - mesélte. - Georgie-nak hívták. Eltűnt. Hallotta Monty lassú légzését. - Mikor? - Halk, tükörsima hang válaszolt. - Amikor hétéves voltam. Ő ötéves volt. - Mi történt? 338

- Nem tudom. Problémás gyerek volt. Azt hiszem, a szüleim már nem bírtak vele, és valamifele intézetbe küldték. Nekem nem mondták el. - Azóta sem láttad ezt a Georgie-t? - Nem. - Él még? - Fogalmam sincs. - Jaj, Jessie! - Ezt még senkinek sem mondtam el. Monty most még szorosabban köré fonta a karjait, és csupasz mellkasára húzta, mintha beránthatná a bordái mögé, hogy megvédje. Sokáig feküdtek így némán, csak az imára hívó, jajgató ének elhaló hangját lehetett hallani a szobában. - Most pedig - közölte Jessie határozottan egy idő múlva - beszéljünk arról, hol kezdjük a mai kutatást! Monty feltápászkodott a könyökére, és lenézett Jessie arcára, aprólékosan szemügyre vette, mintha minden vonását az emlékezetébe akarná vésni. - Hol kezdjük? - Nos - felelte Jessie -, nem nehéz kitalálni. - A király sírjánál? Tutanhamon nyughelyénél. Jessie felnyújtózott, és megcsókolta a férfi erős állát. Az ajkain érezte a kora reggeli borostát. - Talált, süllyedt. Semmi nem foghat ki rajtad. - Elmosolyodott, hogy megmutassa: megint összeszedte magát. - Csak egyvalamit ígérj meg! - Mégpedig? - Hogy most az egyszer nem mozdulsz el mellőlem. Jessie Monty mellkasára hajtotta az arcát, hallgatta a szíve folyamatos zakatolását. - Megígérem.

339

A KIRÁLYOK VÖLGYE EGYÁLTALÁN NEM olyan volt, ahogy Jessie várta, hanem napszítta, kopár, sziklás földi pokol, ahol az élet nem szívesen látott vendég. A nap tüze visszapattant a kövekről, és bármilyen fedetlen húst azonnal megperzselt. Az ég végtelennek, vakító kéknek látszott, fénye bántotta a szemet. Itt semmi nem élt meg. Szó szerint semmi. Még a gyíkok és skorpiók is elmenekültek. A legyek viszont ezrével támadtak, vonzotta őket azok izzadsága, akik bemerészkedtek a halál völgyébe, meg az őket odaszállító szamarak és tevék ürüléke. Malak a hotel előtt várta őket, meglepő türelemmel kuporgott a homok egy árnyékos foltján, Jessie angol gyerekeknél sosem látott hasonlót. - Jó reggelt, Malak! - Pitába tekert kecskesajtot hozott neki a reggelizőasztaltól. - Ahlan, szép hölgy, jó reggelt! - A gyerek méltóságteljesen vette el a reggelijét, nem mohón, és tisztelettudóan nézte Montyt. - Jó úr - hajolt meg udvariasan -, van csónak, legjobb felukka a Níluson. - Kenyerét meglengette a folyó felé. - Az unokatestvérem, Akil, hajózik, nagyon jó hajózik, igen. Monty odadobott neki egy érmét. - Jó fiú. A sírokat szeretnenk felkeresni a nyugati folyóparton, úgyhogy... - Akil, átvisz a folyóban. Monty szárazon rámosolygott, aztán még egy érmét odadobott neki, Malak a levegőben elkapta. - Nagybácsi gazdag-gazdag ember. Neki van csónak és sok-sok ló. Teve? Akar teve? - Nem, köszönjük - felelte Jessie. - A ló megfelel. Látta, hogy Monty szeme felcsillan a lovaglás gondolatára, Malak pedig meglepő módon mindent szépen elintézett. A kis fahajó úgy terjesztette ki az óriási, háromszögletű vitorláját, mint egy hatalmas fehér hattyú a szárnyait, miközben Akil átvitte őket a Nílus túlpartjára, a széles folyó barnán kavargott alattuk az évnek ebben a szakában. Nem sok idő telt el 340

a legutóbbi áradás óta, mikor a Nílus kilépett a medréből, és beborította a földet gazdag, fekete iszapjával. A nyugati parton két fekete sörényű és farkú pej kanca várt rájuk, ezek az állatok valamivel jobb állapotban voltak, mint a sok ösztövér, beesett bordájú teremtés, akik kedvetlenül poroszkáltak az utcákon, kocsikat és szekereket vonva maguk után. Monty megsimogatta a fülüket, és megvakargatta a poros nyakukat, mindkettőnek adott egy-egy almát a zsebéből, amit a reggelizőasztaltól csent el. Az állatok boldogan falatoztak, de Malak elhúzta a száját, amiért a jó ennivalót a lovakra pazarolja. Felugrottak a durva nyergekbe, és a folyótól egyre távolodva elvágtattak a termékeny nádcukor- és káposztaföldeken át, majd a sártéglából épült házak között, a poros ösvényeken beporoszkáltak a kopár sivatagi dombok közé. A thébai dombok között völgyek tagolták a kíméletlen száraz tájat, ők pedig a keleti völgy, a Királyok völgye - Wadi Biban el-Muluk - felé fordultak, ahol a fáraók sírja rejtőzött. Jessie-t lenyűgözte a hely. Mintha lüktetett volna a hőségtől és csendtől. A völgy felett hatalmas mészkő meredt rézsútosan az égre, szirtjeit rózsaszínre festette a reggeli nap. - Nézd! - mutatta Jessie, de olyan fojtott hangon beszélt, mintha templomban lennének. - Ott van az El Kurn! Az emelkedő tetején természetes erők formálta piramis emelkedett Hathor istennőnek szentelve. - Kiráz tőle a hideg - mormolta. - Elég baljós. - Ne lovaid bele magad nagyon! - intette Monty. Amikor azonban két héja szétterítette a szárnyát, és körberepülte az ormot, Jessie látta, hogy Monty is megfordul a hátborzongató, éles vijjogás hallatán. Rengeteg turista baktatott a völgyben, a helyi falvakból érkező dragománok mindenkit a szolgálataikkal nyaggattak, Monty azonban elhessegette az idegenvezetők hadát, és egyenesen Tutanhamon sírja felé tartott. A völgyben sok nagy fáraó temetkezési helyét feltárták már, a bejáratukat egyértelműen mutatták a 341

mészkősziklákba vágott szögletes ajtónyílások körvonalai, néhányat megnyitottak a nagyközönség előtt, másokat fémrudakkal zártak le. Ahogy Tutanhamon király sírjának apró bejáratához közeledtek, Jessie-t meglepte, milyen hevesen kalimpál a szíve. Ideges volt. Pedig nem volt rá oka. Hiszen ez csak egy festményekkel díszített földbe vájt lyuk, az ég szerelmére! Ostobaság idegeskedni. Csakhogy volt benne valami valószerűtlen, valami nyugtalanító erő. - Készen állsz? - kérdezte Monty. - Persze. - Jessie mosolyt erőltetett az arcára. Amikor a sötétségbe nézett, elvakította a kinti perzselő fény. Az egyébként is mélyen fekvő bejárat egyenesen a sziklába vájt, meredek lépcsősorra nyílt. A sírba vezető alagutat homályosan megvilágították, ám zártságától és szűkösségétől Jessie-re hirtelen klausztrofóbia tört rá. Úgy érezte, mintha rárohannának a falak, a többtonnás szikla ki akarná préselni tüdejéből a levegőt, de tekintetét az előtte haladó Montyra szegezte, aki lehajolt, hogy bele ne verje fejét az alacsony mennyezetbe, és csak ment előre. Jessie mindig pontosan a férfi lábnyomába lépett a homokösvényen, míg végül az elsüllyedt temetkezési kamrában találta magát. Jessie-nek a szája is tátva maradt. Úgy hullott le róla minden félelme és bizonytalansága, ami csak kínozta a völgybe lépése óta, mint az elszáradt falevél a fáról. A szíve hevesen kalimpált, a szája kiszáradt izgalmában. A sírkamra belsejéhez fogható gyönyörűséget még soha nem látott. Minden falat életnagyságú figurák élénk színű képei díszítettek a padlótól a mennyezetig. Még a sír halovány fényében is lélegzetelállító volt. Különös módon meleg volt odalent, nem is emlékeztetett NagyBritannia hűvös barlangjaira. Mintha a holtak lélegzetétől lenne ilyen súlyos, olajos a levegő; a kamrára ereszkedő mély némaság különös dolgokat művelt az elméjével. Átjárta az agyát. Rájött, hogy visszatartja a lélegzetét, nehogy a levegő kifújásával megtörje a csend sima 342

felszínét. Mintha megállt volna az idő. Idelent jelentéktelen, felesleges lett, senki nem törődött vele. A csuklóján az óra durva viccnek tűnt. Lenyűgözve állt a nyugati fal előtt, ahová tizenkét páviánt festettek, úgy kuporogtak, mint akik épp rá akarnak ugrani. Jessie homályosan érzékelte, hogy mögötte egy idegenvezető lép be a kamrába egy csapat cseverésző turistával, és belevág a tizenkét ábrázoló fal történetébe. Az állatok az éjszaka tizenkét óráját jelképezték, melyen át kell kelnie Tutanhamonnak, mielőtt átér a túlvilágba. Ám az ifjú fáraó szerencsére kapott egy csónakot a jobb felső sarokba, hogy könnyű útja legyen. Jessie egy pillanatra eltöprengett a csónakon. Egy szkarabeusz állt benne, nagy testét és szarvait vékonyka lábak támasztották meg, és most jutott csak eszébe, milyen sokat elbír egy kis csónak, még az olyan kis vitorlás is, amivel átszelték a Nílust. Könnyű lenne éjszaka átutazni vele a páviánok között. - ELNÉZÉST, HÖLGYEM. Jessie kis termetű férfira lett figyelmes, aki a könyökénél állt a sírkamra alig megvilágított sarkában, alakját szürke galabija takarta, a fejére fehér turbánt tekert. Fahéj illata lengte körül. Komolyan nézett sötét szemével, és tiszteletteljesen viselkedett. Nem látszott olyannak, mint az elkergethetetlen koldusok, bár ő is túl közel állt hozzá, és Jessie-nek az az érzése támadt, hogy akar tőle valamit. - Igen? - Érdekli a sírbolt? - Persze. - Az öcsém tanult ember. Sokat tud a sírokról. Nagyon szívesen elkísérné... Jessie hátralépett. - Nem, köszönöm. - Megfordult, hogy elsétáljon, de a férfi elkapta a vállára akasztott táskájának a pántját, nem hagyta elmenni. - Ahmed vagyok - mondta halkan. - Én segíthetek. 343

Jessie Montyra pillantott, aki épp az idegenvezető elbeszélését hallgatta: az egyik képen Tutanhamont Oziriszként ábrázolták a vezírével, a papnak öltözött Ájjal. Az idegenvezető részletesen leírta, hogyan mutatták be a halott király száját kinyitó ceremóniát, mellyel átsegítették a másik életbe. - Nincs szükségem a segítségére - felelte Jessie udvariatlanul, és kihúzta a táskája pántját a férfi kezéből. Ahmed halkan, arabul mondott valamit. Jessie hallgatott, várta, hogy majd lefordítja neki, de mivel nem tette, elfordult, és szemügyre vette a sírkamra falának egy másik szakaszát. A keleti fal előtt állt, de észre sem vette a király mumifikált testének festett képét a baldachin alatt. Csak Ahmed komoly tekintetére és sokatmondó szavaira tudott gondolni: Én segíthetek. Tényleg tudna segíteni? Talán valami másra gondolt, nem egyszerű idegenvezetésre? Jessie hirtelen megpórdült. Megint beszél vele. Hiába kereste azonban a fehér turbánt a sír árnyai között, Ahmed eltűnt. Jessie semmi mozgást nem látott, nem hallott, mégis eltűnt mellőle. A forróság ellenére Jessiet hideg verejték verte ki. A keze gyorsan megkereste Monty széles hátát, mire ő azonnal megfordult. - Jól vagy? Jessie bólintott. - Azt hiszem, jó lenne egy kis friss levegő. Monty összehúzta a szemét, végignézett a sírbolt látogatóin. Egy percig töprengett, aztán azt felelte: - Menjünk! - A kijárat felé vezette a lányt. Csakhogy elkéstek. Jessie már érezte, hogy valami megváltozott, bár nem igazán tudta, hogy mi. A levegő nagy súllyal nehezedett a tüdejére, érezte az Ahmedet körülvevő fahéj émelyítő illatát, különös módon nem szívesen ért a táskájához, csak mert ez a különös ember megfogta. 344

Ahogy lehajtott fejjel felmászott a sziklába vájt lépcsősoron, nehogy beüsse az alagút meredek tetővonalába, már biztosra vette, hogy történt valami odabent, az arany sírboltban, csak azt nem sejtette, hogy mi.

- NOS? - Semmi. - Jessie zöldcitromos szörpöt szürcsölgetett. - Biztos? - Igen. Nem nézett Montyra. Nem tudta, hogyan magyarazhatná el, ami aznap reggel a sírkamrában történt. Olyan lenne, mintha megfoghatatlan, szavakba nem önthető álomfoszlányt akarna elmesélni. Bambuszasztalnál ültek a luxori hoteljük mögötti illatos kertben, ahol a pálmafák hűs árnyat kínáltak, a cserepekből és alaposan megöntözött ágyásokból rengeteg leander és vasvirág buggyant ki, harsány rózsaszín és piros színeket csempészve ebbe a visszafogott világba. A színek elégedettséggel töltötték el a Jessie-ben lakozó művészt, és megörült, mikor Monty letépett egy skarlátvörös virágot, és a füle mögé dugta. Malak, miután visszavitte a megizzadt lovakat a nagybátyjának, bekuporodott az egyik asztal alá, falafelt és pitát tömött a szájába, élvezettel nyalogatta le a zsírt az ujjairól. Monty két cigarettát húzott elő, mindkettőt meggyújtotta, majd egyet átadott Jessie-nek. A tekintetét mindvégig Malakon tartotta, miközben könnyedén így szólt: - Pedig valami felzaklatott odabent. Azt mondod, semmit nem találtál a sírban, ami elvezethetne Timhez, semmi nyomot, én pedig megértem, hogy ez nagyon kellemetlen a számodra. - Hosszú füstcsíkot fújt ki egy arra járó pillangóra. - Valami mégis történt. - Most Jessie-re pillantott. Nem igaz?

345

Nyomasztó csend telepedett közéjük. Pár percig nem is törték meg, amikor azonban egy teve fülsiketítő nyögése megzavarta a pillanatot, Jess e belekortyolt az italába, és bólintott. - De, igazad van, tényleg történt valami. De semmi jelentősége, butaság volt így felizgatni magam. - Meséld el! Így hát beszélt Montynak Ahmedről, arról, hogy a férfi megfogta a táskáját, és azt mormolta: Én segíthetek. Épp csak azt a megfoghatatlan érzését hallgatta el, hogy történt valami. - Láttad a sír előtt? - kérdezte Monty. - Vagy mondjuk, hogy a többi turistának ajánlgatta volna a szolgáltatásait? - Nem. Monty tekintete Jessie arcáról a táskájára esett, mely a szék hátulján lógott. - Szabad? - kérdezte a táskára mutatva. Jessie szó nélkül leakasztotta a székről, olyan óvatosan adta át Montynak, mintha kézigránát lenne benne. Jókora bőrtáska volt, ebben hordta a vázlatfüzetét és a ceruzáit, egy tollat, az erszényét, meg a púderből, rúzsból, zsebkendőből és fésűből álló szokásos női fegyvertárat. Emellett még egy kis zsebkés és egy sifonsál is helyet kapott benne, hogy szükség esetén el tudja takarni a haját. Monty szemügyre vette a zárját. A táska hajtókáját patent rögzítette az oldalához. Felpattintotta. Jessie-re pillantott, aztán kérdőn felvonta az egyik vastag szemöldökét. - Csak nyugodtan - biztatta a lány. Monty kinyitotta a táskát, és egyetlen mozdulattal kiöntötte a tartalmát az asztalra. A zörejre Malak felkapta a fejét. Gyorsan betömte az utolsó darab pitát a szájába, és odaoldalgott hozzájuk, hátha kincset talál. Monty szemügyre vette a kupacot, majd Jessie-re pillantott. Jessie álla megfeszült, ahogy a tárgyakat nézte. - Mi az? - kérdezte Monty gyorsan. - Mit látsz? 346

- Az óra - lehelte Jessie, és a sifonsál alatt meghúzódó időmérőre bökött. - Tim karórája.

347

37. fejezet

JESSIE NEM IS NYÚLT AZ ÓRÁHOZ. Nem volt rá szükség. így is hangosan, tisztán hallotta az üzenetét: fogytán van az idő. Úgy elfolyik az ujjai között, mint a homok, és ha nem tesz valamit nagyon gyorsan, késő lesz. Mihez lesz késő? Ebbe bele sem mert gondolni. Monty felemelte a karórát a sál alól, és elmélyülten vizsgálgatta. Gyönyörű óra. Valódi Dunhill, szögletes, elegáns, fehér előlapján hatalmas aranyszínű számok díszelegnek. Monty elgondolkodva tapogatta a bőrszíját. - Miért vagy benne olyan biztos, hogy Timé? - kérdezte. - Fordítsd meg! Monty engedelmeskedett. Jessie tudta, mit lát majd a hátuljába vésve: 1928. Most már férfi lettél. Papa. Annyira jellemző a papára: Rudyard Kipling-idézet viktoriánus melodrámával megfűszerezve. - Ajándékba kapta - mesélte Montynak - a huszonegyedik születésnapjára. Szándékosan sosem válna meg tőle. Monty ügyelt, hogy az arckifejezése semleges maradjon. - Lehet, hogy Tim akart így üzenni. Talán biztosra vette, hogy fel fogod ismerni a karórát, de ha ő küldte annak jeléül, hogy megbízhatsz Ahmedben, miért nem mutatta meg neked egyenesen, és miért nem adta át Tim üzenetét? Jessie nem felelt. Képtelen volt rá. A válasz olyan elképzelhetetlen volt, hogy nem tudta szavakba önteni. A fejük felett tisztán kéklett az égbolt, az utcáról beszűrődő zajok - szekérzörgés és mély férfikiáltások - újabb dolgos nap végét jelezték. Malak még mindig az asztaluk mellett lebzselt. 348

- Sokat szép óra, igen - mormolta. Monty visszatette Jessie holmijai közé. A lány szerette volna felkapni, a kezében tartani, a füléhez nyomni, végighúzni az ujját a bőrszíj belső oldalán, a feliraton, ami Tim bőréhez ért. Fel akarta fedezni rajta Tim nyomát, a bőrét, az izzadságát - de nem engedett a kényszernek. Ha elvenné az órát, azzal beismerné, hogy már nem Timé, hanem az övé. - Még egy kérdés - szólalt meg Monty, még mindig közömbös hangon. - Honnan tudja ez az Ahmed, hogy te vagy Tim nővére? Jessie beleborzongott a gondolatba, ösztönösen körbenézett a kertben, figyelő tekinteteket keresett, pedig teljesen egyedül voltak. - Szerintem vissza kellene mennünk - mondta válasz helyett - a sírhoz. - Biztos vagy benne? Jessie-nek egyáltalán nem akaródzott visszamenni a holtak kamrájába, de nem volt más választása. - Igen. - Egyetértek. Ha figyelnek minket, akárkik legyenek is, jó esély van rá, hogy Ahmed újra kapcsolatba próbál lépni veled. - Laposan a fiúra pillantott. - Ezúttal, azt hiszem, egyedül megyünk. Jessie pislantott. - Malakra gondolsz? - Nem lehetünk elég óvatosak. - Igazad van - felelte a lány határozottan. - Nem visszük Malakot. A kisfiú kihallotta a nevét a beszélgetésből, koromfekete szeme ide-oda táncolt kettejük között, de a beszélgetés lényegét nem sikerült kihámoznia. - Várj meg itt! - mondta Monty, és felkelt a székből. Visszasöpörte Jessie holmiját a táskájába, keze pár pillanatig elidőzött a vázlatfüzete felett, mintha ki akarná nyitni. A karórat gondosan a belső zsebébe süllyesztette, aztán lezárta a táskát a patenttal. Mintha mindketten megkönnyebbültek volna attól, hogy már nem kellett az órát bámulniuk. 349

- Felugrom a szobámba, hozok egy térképet. Egy perc, és itt vagyok. Jobb, ha tudjuk, merre mit találunk. - Jó ötlet. Egyikük sem mondta ki az elméjükre nehezedő gondolatokat. Monty a szék támlájára akasztotta Jessie táskáját, aztán egyik kezét a lány vállára tette, a hüvelykujja finoman megnyomta a kulcscsontját. - A játszma, drága barátom - mondta -, elkezdődött. Jessie oldalra biccentette a fejét, hogy felnézzen a kék ég előtt kirajzolódó arcra. - Az élet - felelte -, mint Sherlocktól megtudtuk, a különleges fordulatoknak és a véletlen egybeeséseknek valóságos tárháza, amely mellett a legmerészebb képzelet is elhalványul. 20 Monty halvány mosolyra húzta a száját, hüvelykujjával picit megsimította Jessie kulcscsontját, aztán eltűnt. A kert hűvösebbnek tűnt nélküle. - MISS KENTON? - Igen? - Egy hölgy keresi. Jessie még mindig a kertben ücsörgött, az ölében szorította a táskáját, elképzelte benne a karórát. Montyt várta, aki most már bármelyik pillanatban felbukkanhat a térképpel. Meglepetten nézett a fehér ruhás szolgára. - De semmiféle hölgyet nem ismerek Luxorban, tehát ki...? - Aztán eszébe jutott. - Maisie Randall. - Biztos korábban érkezett. Jessie mosolyogva talpra ugrott, végigrohant a hotel hallján, ahol Maisie magas, félelmet keltő alakja biztosan zavarodást keltene a személyzet tagjai között - csakhogy sehol nem látta. Senki nem várakozott a hallban. A szolgához fordult, aki a bejárati ajtó felé intett. - Kint - mondta vidáman. 20

Nikowicz Oszkár fordítása.

350

Jessie kilépett a forró utcára, ám az üdvözlő mosolya azonnal lehervadt az arcáról. Nem Maisie volt az. A boltíves bejárat árnyékában Anippe Kalim állt. Tetőtől talpig feketébe öltözött, üdvözlésképp előrelépett, Jessie-t azonban ez cseppet sem érdekelte, elöntötte a harag. - Miért futott el? - kérdezte. - Miért kellett végigkergetnem egész Kairón? - Sajnálom - felelte Anippe halkan, az arcáról azonban így is büszkeség sütött, testtartása Nefertiti királynőt idézte. A bocsánatkérése semmi sem ért. - Miért nem állt meg, hogy beszélhessünk? Anippe lesütötte a szemét. - Nem akartam Timothy nővérét bajba keverni. - Milyen bajba? Két elegáns egyiptomi férfi sétált el előttük öltönyben és fezben, rosszallóan odaszóltak valamit Jessie-nek arabul, mielőtt továbbhaladtak volna. - Nem tetszik nekik, ha egy nő az utcán kiabál - közölte Anippe. Illetlenség. - Ahogy az is, ha eltévedek Kairó mellékutcáin. Anippe bólintott. Nem tagadta. - Hol van Tim? - kérdezte Jessie, egyik kezével belemarkolt Anippe óriási szoknyájába. Most nem szökhet meg. Az egyiptomi nőből csak a feltűnő arca látszott, Jessie azt vizslatta mohón bánat nyomai után kutatva, de semmi ilyesmit nem talált. Azzal hitegette magát, hogy ez jó jel, azt jelenti, hogy Timnek nincs baja. - Hol van Tim? - kérdezte megint. A fekete szempár komolyan nézett rá. - Jöjjön velem! Mutatnom kell valamit! - Tim az? - Majd meglátja. - Anippe megfordult, és elindult az alacsony házakkal szegélyezett földúton. 351

- Várjon! Előbb szólnom kell a társamnak, hogy... A fekete alak azonban nem várt, nem állt meg, még csak hátra sem nézett. Megnyújtotta a lépteit. - Anippe! Jessie mellkasát majd szétfeszítette a düh. Mit csinál ez a nő? Nem akart eljönni a hotelből anélkül, hogy értesítette volna Montyt - hisz megígérte neki -, a szolga azonban eltűnt, és senki mást nem látott a környéken Anippe befordult egy sarkon. Ez eldöntötte a kérdést. Jessie káromkodva futásnak eredt. Ezúttal hamar utolérte az egyiptomi nőt, együtt siettek végig a városon. Maguk mögött hagyták Luxor elegáns boltívekkel, szökőkutakkal és oszlopokkal díszes házait, a csavaros rácsozatokat; beléptek az óvárosba, ahol nem járnak európaiak. Lebegő alsót és garbót viselő, cserzett bőrű férfiak méregették kemény, ellenséges pillantásokkal a kopár, elszegényedett sikátorokban sétáló betolakodót. Az utca itt annyira elkeskenyedett, hogy a nap legnagyobb részében leárnyékolták a két oldalán sorakozo házak, a sarkokon magasodó szemétkupacokba sivatagszínű kutyák fúrták be magukat. Jessie sajnálta, hogy nem tudta magával hozni Malakot, most visszaküldhetné Montyhoz, vagy legalabb arra megkerhetné, hogy beszéljen az ajtóban szövő nővel, vagy azzal, amelyik kukoricát morzsolt, miközben a mezítlábas gyereke bolhákat szedett ki a kutyájából. Azt akarta, hogy emlékezzenek rá ezek az asszonyok arra az esetre, ha Monty itt keresné. - Anippe! - Jessie megállt. - Anippe, elég messzire eljöttünk. Mondja el, mit akar mutatni! Anippe nem lassított, ment tovább egyenesen. - Anippe! Hol van Tim? A fekete ruhás nő vonakodva megfordult, és hátranézett. - Hol van? Addig nem mozdulok innen, amíg meg nem mondja! 352

A sikátorban egy férfi bútorokat darabolt fel egy fejszével. Olyan dühvel csapkodta a fát, hogy Jessie biztosra vette: sem az asztal, sem a szekrények nem az övéi. Anippe visszament pár lépést, míg olyan közel nem ért Jessie-hez, hogy akár meg is érinthette volna. A perzselő hőség és a gyors tempó dacára nem látszott rajta, hogy kényelmetlenül érezné magát a ruháiban. Az arca nyugodt volt, a légzése egyenletes. - Látni akarja Timet? - kérdezte. - Hisz tudja. - Nem végez valami jó munkát, mint az ureusza. Jessie gyomra összeszorult. Tim ureusza. A kobra, amelynek meg kellene védenie. - Hagyja már ezeket az ostoba játékokat! - csattant fel aztán. - Mondja meg azonnal, mi történt, és hol van! Az egyiptomi nő némán összeszorította a száját, de Jessie nem tudta, hogy haragjában vagy bánatában. Érezte, hogy egyre messzebb kerülnek egymástól. - Anippe! Mondja el! Anippe bólintott. így, hogy elfedte a haját és a torkát, nem is hasonlított arra a nőre, akit Jessie a British Museumban látott, idegen lett. - Jöjjön! - mondta. - Timothy megsebesült. Pisztolylövés. Jessie-ben egy pillanatra megállt az ütő. - Súlyos? - Eléggé. Jöjjön! - ismételte, ezúttal gyengédebben. Újabb sikátorba fordultak be, zörgő zsaluk és sötét, titokzatos házak közé, majd Anippe hirtelen jobbra kanyarodott, és belökött egy ajtót. Teljesen üres, apró, négyzet alakú szobába léptek be, csak egy kopott szőnyeg hevert a padlón. A levegőben szén szaga terjengett. - Erre! Jessie követte.

353

- Idebent van. - Az egyiptomi nő egy alacsony ajtóra mutatott a ház végében. Az ajtó tárva-nyitva állt, remegő fény mutatta, hogy odabent gyertya ég. - Tim! - kiáltott Jessie. Berohant az ajtón az öccse felé. Durva földpadlós, ablaktalan szobában találta magát. A sarokba leszúrt gyertyától eltekintve semmit nem látott odabent. A szoba kietlen volt és csupasz. Megfordult, hogy kérdőre vonja Anippét, ám a nehéz faajtó abban a pillanatban becsapódott, Jessie hallotta, hogy kívülről vasrudat fektetnek keresztbe előtte. Teljesen magára maradt.

354

38. fejezet

- HOL VAN? A kisfiú idegesnek tűnt. - Elment, bég úr. Monty megtorpant. Végigfürkészte a kis kertet, hátha Jessie az egyik bokor alatt bujkál. - Elment? Hová ment? - Nem tudok, bég úr. Missie Kenton rohan ki. Én itt várok, de nem jön ide, nem. Elment. - Nem bolondozz már, te gyerek! - Monty szinte kiabált. Hisz Jessie megígérte. - Nem mehetett el. A szobájában lenne? - Nem, bég úr. A hotel előtt ment. - Malak siralmas fejet vágott, a tunikája szakadásából kilógó cérnaszálat tépkedte. - Látok, hogy ment. - Ha tényleg kiment a hotel elé, merre ment? - Azt nem látok. - Fiú, neked aztán semmi hasznodat nem veszem. Monty részben féltette Jessie-t, részben haragudott rá. Pedig újra meg újra a lelkére kötötte, hogy ne mászkáljon el! Hogy hagyhatta itt? Hát nem érti meg, milyen fontos, hogy együtt maradjanak? Nagy nehezen visszafogta a kitörni készülő indulatait, és a tunikája nyakánál visszarántotta Malakot, aki közben megpróbált elsomfordálni. Jól megrázta. - Mi történt? Miért ment el Miss Kenton? A fiú szerencsétlenül forgatta a szemét. - Nem nekem hiba, uram. Én ülök. Várok. Én jó fiú. Monty megenyhült, engedett a szorításán. Leporolta a gyerek vállát.

355

- Tehát jó Malak, meséld el, mi történt! Hisz csak pár percig voltam távol. - Átkozta a balszerencséjét. A szomszédos szobában lakó egyiptomi üzletembernek meggyűlt a baja a kulcsaival, és Montytól kért segítséget, ezért maradt el tovább a kelleténél. A gyerek kerek szemekkel, megtörten nézett rá. - Jön hölgy. - Micsoda? Értelmesen beszélj, te gyerek! - Igen, igen, igaz, igen. Kérdez Hamdi! - Ki vagy mi az a Hamdi? - Itt dolgozik hotelban. - Azt akarod mondani, hogy az egyik itteni dolgozó látta, hogy egy hölgy odament Miss Kentonhoz, és beszélgettek? - Nem, bég. - Malak! Nyögd már ki, az ég szerelmére! - A fiú láthatóan szeretett volna elrohanni, de Monty elkapta a grabancát. - Mi történt Miss Kentonnal? - Hamdi jön. Ő mond, hölgy jön látni Miss Kenton. - Malak megpróbált kiszabadulni Monty markából, őt azonban ez egy cseppet sem érdekelte. - Missie arca nagy mosoly. Azt mond: „Mész szandál”. - Malak egy pillanatra elbizonytalanodott, gyorsan leplezni próbálta egy széles vigyorral, ami akár meggyőző is lehetett volna, ha nem tekinget folyamatosan a kertkapura. - Missie akar több cipő, uram bég uram, talán? - Te szamár, minek kellene neki... - Monty elhallgatott. A foglyára pillantott. - Mész szandál? Nem lehet, hogy inkább Maisie Randall? Heves bólogatás. - Ez mondok. Mész szandál. Monty elengedte a mocskos tunikát. - Itt maradsz! Egy tapodtat sem mozdulsz sehová, megértetted, kölyök? Újabb bólogatás. Monty szeme összeszűkült. 356

- Ha csak kiteszed a lábad a kertből, azonnal megtalállak, és agyon váglak! Újabb rémült vigyor. - Maradok. - Helyes! - Monty belépett a hotelbe. - Hamdi! - kiáltotta. - Hol a pokolban van Hamdi? A semmiből felbukkanó szelíd férfit olyan csendes derű lengte körül, amit Monty azonnal megirigyelt. Udvariasan meghajolt. - Miben segíthetek, uram? - Kereste valaki az imént Miss Kentont? A férfi a bejárati ajtó túloldalán lévő lépcsősorra mutatott. - Igen, uram. Egy nő állt odakint, és azt üzente Miss Kentonnak, hogy beszélni kíván vele. Nevet nem mondott. Végre valaki, aki értelmesen gondolkozik. Monty megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, bár mindez nem változtatott azon a tényen, hogy Jessie eltűnt. Persze ha Maisie-vel van, akkor biztonságban lesz. Kezdett megnyugodni, a dühe bosszúsággá enyhült. - Nem mondta, hová megy? - Nem, uram. Monty köszönetképp biccentett, és belenyomott pár érmét Hamdi kezébe, mely gyorsan el is tűnt a galabija zsebében. Nem vallott Jessiere, hogy ilyen könnyelműen, egyetlen szó nélkül elcsavargott Maisievel. A nyakát tette volna rá, hogy visszarohant a sírokhoz. A fene egye meg! Valami nagyon felzaklatta ott ma reggel. Egy perc gondolkodás után úgy döntött, hogy utánuk indul, némi szerencsével utol is éri őket a túlsó parton, mielőtt túl messzire jutnának. Már majdnem az ajtónál járt, mikor eszébe jutott Malak. Szegény kis vakarcs! A kert felé indult, mikor rájött, hogy Hamdi még mindig türelmesen ácsorog a hallban, elbocsátásra várva.

357

- Köszönöm - mondta Monty udvariasan. Aztán némi gondolkodás után hozzátette: - Az a nő magas volt, hatalmas kalapot viselt, és fekete esernyőt tartott a kezében? Angol volt? Hamdi kedvesen elmosolyodott. - Nem, uram. Egyiptomi. Montynak a szája is tátva maradt. - Egyiptomi? - Ebben az egész rohadt országban csak egyetlen egyiptomi nő ismeri névről Jessie-t: Anippe Kalim. - Merre mentek? - Jobbra fordultak. Monty kirohant az ajtón, végigszaladt az utcán, nekiment a szekereknek, fekete fátylas nők csoportjait kerülgette - hiába. Mindenfelé útelágazásokba botlott, melyek egyenesen a mellékutcák labirintusába vezettek. Átkanyargott rajtuk, felbukott egy csirkés ládában, ám végül kimerülten, csalódottan be kellett ismernie, hogy kudarcot vallott. Zihált, az inge ragadt az izzadságtól, koponyáját mintha vaspánt szorította volna, de azért visszarohant a hotelbe, onnan pedig egyenesen a kertbe. A fiú épp ott állt, ahol hagyta. - Malak - mondta Monty vadul -, jó fiú vagy. Most vigyél el a nagybátyádhoz! MONTY JÓZANUL JÖTT-MENT és kommunikált. Beszélt a gyerekkel. Megkérdezte tőle, hogy hívják a nagybátyját. Teljesen úgy viselkedett, mint egy értelmes emberi lény. Nem üvöltött bele a Nílusba, a flegmán ragyogó napot sem tépte le az égről, bármilyen nehezére esett is megállnia. Csak abból látszott, milyen érzések kavarognak benne, hogy felrúgott egy álmos gyíkot, mely a kavicsos ösvényen ballagott a dolgára, amerre Malak vezette. Tudta, hogy Jessie nem hagyná ott megint, nem tűnne el szó nélkül, nem tenné ezt vele újra. Ha elment, az azért lehetett, mert

358

nem volt más választása, ezt biztosra vette. Összeszorult a szíve, a gyomra, minden zsigere, mikor arra gondolt, milyen nagy bajban lehet. - Anippe Kalim - mormolta félhangosan, az elől kocogó fiú mögött lépdelve. Mintha a neve kimondásával előcsalhatná a kígyót a kosarából, és maga elé idézhetné. - Milyen messze van még, Malak? - Itt, pont itt. - Már tíz perce ezt mondogatod, te majom. Malak idegesen Montyra vigyorgott a válla felett, de meglátott valamit a férfi arcán, amitől egyből megváltozott a modora. - Mi megtalál őt, bég - mondta. - Ön és én. Mi megtalál őt hamar. Aztán megint nekiiramodott, ahogy csak bírt, a poros kis talpa magasra emelkedett a háta mögött. Monty némileg megkönnyebbülve eredt futásnak. - URAM, KÉREM, NÉZZE EL HAJLÉKOM szűkösségét! Végtelenül örülök a látogatásának. Igazán nagy megtiszteltetés, hogy ilyen kitűnő urat fogadhatok a házamban, Allah legyen áldott! - Köszönöm, Jasszer. Én is nagyon örülök, hogy megismerhetem. Az unokaöccse mesélte, hogy Ön rendkívüli képességekkel és forrásokkal megáldott férfiú. Jasszer el Rahim ifjú unokaöccsére pillantott, és köszönetképp biccentett felé. Monty biztosra vette, hogy később némi pénz is átvándorol majd a gyerkőc zsebébe. Maga Jasszer azonban nagyon meglepte őt. Először is sokkal fiatalabbnak nézett ki, mint várta, legfeljebb huszonöt lehetett. Magas, jóképű férfi volt sűrű, bozontos fekete hajjal, úgy áradt belőle az életerő és energia, hogy beragyogta a homályos kis fogadószobát. Hatalmas kerek szeme várakozóan csillogott, mintha minden lélegzetvételével Allahtól megáldott levegőt szívna be, ami nagy szerencsét hoz rá.

359

Sártéglából épített kis házikója volt, a tető szintjén kiteregetett ruhák lengedeztek, az ablakkereteket és zsalugátereket azonban szépen lefestették, és láthatóan három szobából meg egy konyhából állt, ez utóbbiban homályos fekete alak mozgott fürgén. A szoba tele volt rézlámpásokkal, mintha Jasszer óriási örömét lelte volna a fényükben, az alacsony, kerek rézasztalon pedig friss citromszörp állt. Amikor Monty bejelentkezés nélkül megérkezett a gyerekkel, Jasszer épp egy egyiptomi filmcsillagokról szóló színes magazint lapozgatott és vízipipázott, a levegőt átjárta a parázsló szén és a pipadohány szaga. Barátságosan üdvözölte a látogatókat, ha nevetett, ami pedig gyakran előfordult nála, fehér fogai ragyogtak a sötét bőre mellett. Éppen olyan ragályos volt a nevetése, mint az unokaöccséé. Jasszer dölyfösen összecsapta a tenyerét, és felkiáltott. - Mentateát a vendégemnek, Souad! - Olyan mozdulattal lengette meg az olívazöld galabijáját, mint a mutatványra készülődő bűvész, miközben hellyel kínálta Montyt a vörös, kék és zöld takarókkal letakart széken, az anyagok mintázata az arab írásmód kacskaringós, lendületes vonalait idézték. - Uram, kérjem, üljön le, és mesélje el, mit tehetek önért! Monty vonakodva foglalt helyet. Nem volt ideje udvariaskodásra, de tudta, hogy az egyiptomi üzleti életben másképp nem boldogul. - Köszönöm, Jasszer. Hálás vagyok a reggeli segítségéért, a felukkáért és a lovakért is. - Igen. Minden rendben ment? Tetszettek a sírok? - A völgy rendkívül érdekes. Az útitársnőmet és engem elsősorban Tutanhamon sírja érdekelt. Jasszer felnevetett. - Ahogy a fél világot. - Igaz. Sokan utaznak Egyiptomba, hogy a régészeti leleteit megcsodálják. Jasszer szeme felcsillant. 360

- Nagyon sokan. - És olyan emberekre van szükségük, amilyen ön is, hogy megszervezzenek nekik ezt-azt. - Igen, csakugyan. Ha felajánlhatom szerény szolgálataimat, mindig örömmel állok a rendelkezésére. Azt lefogadom. Abban a pillanatban a fekete árny némán besurrant a konyhából a szobába, egy tálcát tett az asztalra. Montynak több esze volt annál, semhogy ránézzen, de az a benyomása támadt, hogy a nő bőre fehérebb az átlagosnál, a kezei szépek és finomak. Miután az árny visszasiklott a konyhába, Monty elvett egy csésze teát, és belevágott a mondandójába. Malak egy darabka cukornádat kapott, lekuporodott vele az egyik sarokban, a növény édes, fehér közepét ízlelgette. - Keresek valakit - közölte Monty. - Azt remélem, hogy tud majd segíteni. - Áh. - Jasszer fekete szeme ravaszul fürkészte Monty arcát a gőzölgő csésze felett. - Minden képességemet be fogom vetni. Ki az eltűnt személy? - Az útitársnőm. Egy angol hölgy. Miss Jessie Kenton. - Csakugyan? Az ifjú hölgy, akivel reggel meglátogatta a sírokat? - Pontosan. - Értem. - Jasszer letette a csészéjét, az arca elkomorodott. - Hallgatom. Monty röviden összefoglalta, hogyan tűnt el Jessie, miután aznap délelőtt visszatértek a hotelbe. - Meg kell találnom ezt a fiatal egyiptomi nőt, tudnom kell, ki ő, és hol van - közölte Monty. - Valószínűleg tegnap érkezett Kairóból, és valahogyan meggyőzte Miss Kentont, hogy menjen vele. Monty nem volt teljesen ostoba. Jól tudta, hogy egyedül Tim említésével csalhatták el Jessie-t, bár ez nem jelentette azt, hogy az öccse még mindig Luxorban van. Lehet, hogy Jessie épp úton van az

361

egyiptomi sivatag valami nyamvadt, isten háta mögötti zuga felé abban a hitben, hogy Tim ott vár rá. - Miss Anippe Kalim - mormolta Jasszer, felkapta a vízipipáját, elgondolkozva babrálta ujjai között a szívókáját. A füstös üvegben minden lélegzetvételére felbugyogott a víz. - Az érdekelne, hogy vajon miért vitte magával az ön Miss Kentonját. - Az engem is érdekelne, biztosíthatom. - Nem kértek még érte váltságdíjat? - Nem. De emiatt nem aggódjon! Azt szeretném, ha megtudná, ki ez az Anippe Kalim. - Monty meggyújtott egy cigarettát, miközben egyiptomi bankókkal teli borítékot húzott ki a zsebéből, és kitette maga elé a rézasztalra. - Most pedig - folytatta, Jasszeren tartva a tekintetét beszéljünk az üzletről. Az egyiptomi fiatalember azonnal lerakta a vízipipát, a mosolya visszatért az arcára, miközben a boríték után nyúlt, csakhogy Monty gyorsabb volt, rácsapott a borítékra. - Még valami. Jasszer vonakodva emelte fel tekintetét a borítékról. - Igen? - Keresek még valakit. Egy férfit, aki vagy Timothy Kenton, vagy Sir Reginald Musgrave néven utazik. - Meglengette Timothy fotóját Jasszer fényes, fekete szeme előtt. - Ő az. Az egyiptomi elgondolkodott. Komolyan bólintott, aztán vállat vont. - Igyekezni fogok. - Érte kétszer annyit fizetek. Megcsillantak fehér fogai. - Akkor még jobban fogok igyekezni. - Azt hiszem, értjük egymást. - Igen, bég. Gyors leszek. Monty letette a teáscsészéjét, és felállt. - Gyere, Malak, még dolgunk van. 362

MINDEN HOTELT FELKERESTEK LUXORBAN, minden szalmaszálba belekapaszkodtak. Ez a vállalkozás ugyan nem biztatott sok sikerrel, Monty azonban képtelen lett volna tétlenül ücsörögni a Kék Nílusban, miközben egymást kergetik a fejében Jessie megkínzatásának képei. Szerencsére nem sok hotel volt Luxorban, csak pár nagyobb az olyan turistáknak és méltóságoknak, akik a sírokra kíváncsi egyiptomiaknak fenntartott moteleknél sokkal impozánsabb szállást kerestek. Monty végigjárta mindet, de hiába: egyikben sem ismerték Anippe Kalimot, Jessica Kentont, Sir Reginald Musgrave-ot vagy Timothy Kentont. Vajon mire készült Jessie öccse? Miféle kalamajkába rángatta bele a nővérét Anippe Kalimon keresztül? Egyszer, amikor épp a Kék Nílus Hotelbe igyekezett, hogy megnézze, visszatért-e Jessie, és kifordult az ízlésesen díszített, a Nílus széles, ezüstös vizére tekintő házakkal szegélyezett utcára, női hang üdvözölte. - Sir Montague! Körbenézett, a szíve majd kiugrott a helyéről örömében, de nem Jessie volt az. - Üssenek agyon egy nílusi harcsával, ha nem őlordsága az! Maisie Randall a folyóparton poroszkált az esernyője alatt, nyomában felkavart homokszemcsék szállingóztak, szürke muszlinblúza miatt most a szokásosnál is jobban emlékeztetett halakra vadászó kósza kócsagra. - Elkaptam az éjjeli vonatot - magyarázta vidáman. - Hát az valami borzalmas volt, nem szívesen élném át még egyszer ezt az élményt, annyit mondhatok! El nem hinnéd, mennyi horkolást, rázkódást, visítást kellett elviselnem. Minden kecskepásztor kunyhójánál megálltunk, én meg... - elhallgatott. Hirtelen összehúzta az ernyőjét, és Montyra nézett. - Mi a baj?

363

39. fejezet

JESSIE A SÖTÉTBEN ÁCSORGOTT, a feketeséget csak az ajtót körülvevő hajszálvékony fénysugár tette elviselhetővé. Arra ugyan nem volt elég, hogy lássa a börtönét, de legalább a többi érzékszerve élesebb lett. A talpa alatt hidegnek és durvának érezte a földpadlót, valahonnan generátor dübörgését érezte. A levegőben fa füstje szállt, főztek valamit. Ennek a hétköznapisága reményt öntött belé. Hogyan is fordulhatna ki a világ a négy sarkából, amikor sült hagyma szagát érzi? Kiabálni, sikítani szeretett volna, ököllel verni az ajtót. Anippe bezárta. De miért? Miért akarná bezárni? Összekavarodtak a gondolatai. Nem jutott semmire. Mit remélt ettől Anippe? Ennek semmi értelme. Dörömbölt az ajtón, kiabált. Először dühösen, aztán nyugodtabban, végül reménytelenül. Az ajtó másik oldalán a némaság őrködött azzal a paranccsal, hogy tartsa őt bezárva ebben az apró, sötét zugban. Jessie felmérte a helyiséget: egyik irányban négy lépés, a másikban három lépés hosszú volt; ujjai mindenhol csupasz, sártégla falat érintettek. Az egészben a szoba üressége volt a legrémisztőbb, ez ugyanis azt jelentette, hogy valaki tudatosan börtönné alakíttatta ezt a termet, méghozzá egyenesen az ő számára. Valaki ezt előre eltervezte. Miért?

Az AJTÓT ELTORLASZOLÓ FÉMRÚD zörögve kiemelkedett a helyéről. Jessie felkelt a padlóról, és talpra ugrott, mielőtt az ezüstös sugarak

364

fényes téglalappá híztak, és átmenetileg elvakították. Az ajtóban két férfi körvonalait látta. - Tim? Várakozás nélkül mondta ki a nevet. Ha Tim lenne az, már odarohant volna hozzá, olyan erősen ölelné, hogy a szuszt is kiszorítaná belőle. Tesó, mondaná, micsoda okos kis Watson vagy; hogy így a nyomomra akadtál! Milyen sebesülés? Persze, hogy nem sebesültem meg! Csak Anippe találta ki, hogy... Valaki torokhangon arabul beszélt, szétzúzva a tünékeny álmot, amit Jessie magában szőtt. Nagyokat pislogott, hogy a félhomályban kiélesítse a látását, és kitisztítsa a fejét. Mennyi ideje kuporoghat itt, a földön, egyedül a sötétségben? Fogalma sem volt róla. Egy órája? Három? Biztos nem régebben, a gondolatok úgy kúsztak-másztak a fejében, akár a patkányok. Megint a torokhangot hallotta, ezúttal türelmetlenül beszélt. - Szeretnék beszélni - kezdte, de erős kezek kapták el a csuklóját, és csavarták a háta mögé - Anippe Kalimmal - folytatta gyorsan - vagy az öcsémmel, Timothy Kentonnal. A fejére zsák ereszkedett. Felsikoltott, rúgott egyet, eltalálta valakinek a sípcsontját, mire fájdalmas morgást hallott. Mintha csak az egyik mezei ökörrel harcolt volna, melynek izmait megkeményítette a többéves munka, és mielőtt még eszébe juthatott volna, hogy kiszökjön a nyitott ajtón, a csuklóját kötéllel összekötötték a háta mögött, a zsákot elszorították a nyakán, térdre kényszerítették a sötétségben. Torkában gombóccá dagadt a rettegés, elállta a levegő útját, amitől valahol a fejében vékony, halk sípolás támadt. Nem kapott levegőt. A szíve hangosan dübörgött. A kinti és benti sötétség egyre nőtt, mint a kifolyt tinta, elöntötte az elméjét. Megint az a hang. Semmit nem jelentett. Jessie álla előrebukott, egy férfikéz azonban felemelte, és kiengedte a zsák száját. Levegő ömlött be 365

a résen, Jessie mélyen beszívta a tüdejebe, míg alább nem hagyott a fütyülés a fejében. Két pár kéz talpra rántotta, és átvezette az ajtón. Nem bántak vele durván, de azért finoman sem. Épp csak egy vékony csíknyi göröngyös talajt látott a lába alatt, meg a két oldalán lengedező fekete galabiják alját, amikor lefelé nézett a zsák száján át. - Várjanak! - kiáltotta. Beleszúrta a sarkát a földbe. - Elég legyen! Nem megyek tovább egyetlen lépést sem, amíg... Még csak nem is lassítottak. A két férfi néhány centire felemelte őt a földről, és mentek tovább. Mintha Jessie nem is ember lenne, hanem leszállítandó csomag. Most értette csak meg helyzete kilátástalanságát: hogy mennyire kiszolgáltatott, mennyire értelmetlen lenne ellenállni. Mennyire fölöslegessé vált itt, a fáraók hatalmas, ismeretlen földjén minden okos nyomkeresés és titkos jel. Jelentéktelenné sorvadtak. - Monty - suttogta. - Légy óvatos! A LEVEGŐBEN DÍZELBŰZ TERJENGETT. Fogaskerekek csattogtak. A teherautó csikorogva zötykölődött, a kerekek csúszkálva-pörögve igyekeztek megkapaszkodni a homokon. A rázkódástól Jessie a teherautó rakodóterének hol az egyik végébe, hol a másikba zuhant, hátát nyomta a ládák kemény széle, fejét minduntalan beütötte valamibe. A zsákban küzdenie kellett a levegőért. A torkát állhatatos, közönyös félelem szorította össze, egyetlen percre sem hagyta el, nem engedett a logikus elméjének. Jessie vitatkozott vele, észérveket sorakoztatott fel, gúnyolta és gyötörte, felhozott minden ellenvetést, amivel csak őrjöngő gondolatai elő tudtak hozakodni. Ha meg akarnák ölni, már megtették volna. Ha csak bántani akarnák, azért nem vinnék el ilyen messzire. Ha azt akarják, hogy elhagyja Egyiptomot, ez nagyon jó mód arra, hogy elijesszék. Ha el akarják rejteni valahol, akkor váltságdíjat követelnek majd érte, de életben marad. 366

Teljesen ésszerű gondolatok voltak ezek, logikus érvek. Akkor meg miért szorítja úgy össze a félelem a torkát?

KIRÁNGATTÁK JESSIE-T A TEHERAUTÓBÓL, és letépték a fejéről a zsákot. A sivatagból felszálló hőség egy pillanatra megbénította, földbe gyökerezett a lába, az agyműködése leállt. Az egyik fekete galabijás, sűrű bajszú, komoly, fiatalos arcú férfi mondott valamit, amit Jessie csak akkor értett meg, mikor meglátta, hogy kecskebőr tömlőt nyújt felé. Meleg, savanyú vizet öntött Jessie kiszáradt szájába, őt pedig megnyugtatta ez az egyszerű, kedves gesztus. - Sukran - mondta. - Köszönöm. Körülötte mindenfelé csak a sivatag végtelen homokját látta, okker, bézs, barna és sárga színeket, köves vízmosást és kiszáradt vádit. Minden összemosódott a szeme előtt, próbálta a tekintetét ráirányítani valami kézzelfoghatóra. Egyik pillanatban látta a sziklákat, aztán eltűntek előle. A lila árnyak nyughatatlanul ugrándoztak felszínről felszínre, a levegő csalókán csillogott a hőségben, Jessie érezte, ahogy a nap minden nedvességet kiszív a bőréből. A keze még mindig a háta mögé volt kötözve, így nem tudta felemelni a karjat, hogy árnyékot vessen a szemének. Elfordult, hogy felnézzen az alacsonyan húzódó, sárga szikla szirtjére. Veszélyes, szerpentines ösvények vezettek végig a hegy ormán, azon pedig pontocskák sorakoztak. Először szürke foltnak hitte őket, ám miután kipislogta a szeméből a port, rájött, hogy keskeny nyílások. Megremegett rémületében, mikor rájött, hogy barlangok sorát látja. - KÉREM, MISS Kenton, ne aggódjon! Nem akarjuk bántani. - Ha nem akarnak bántani, akkor miért kötöztek meg, és hurcoltak keresztül az országon akaratom ellenére, mint valami koszos kecskét? 367

Jessie dühösen tette fel a kérdést. Nem akarta, hogy megérezzék a félelmét. Ahogy a vér szagát sem, ugyanis túl erősen szorította össze a fogait a nyelvén, hogy megállítsa a remegésüket. - Ha nem akarnak bántani, vigyenek vissza Luxorba, ott civilizált emberek módjára, egy csésze mentatea mellett megbeszélhetünk bármit, amit akar! Jessie-től nem messze, kopott szőnyegen egy férfi kuporgott, s csalódottnak tűnt, mintha többet várt volna ettől a nőtől. Magas, szögletes figura volt, kiszögellő arccsonttal, állal, vállakkal és könyökkel. Nem lehetett több harmincnál vagy legfeljebb harmincötnél, de olyan csendes erő áradt belőle, hogy Jessie kényelmetlenül érezte magát a társaságában. Olyan embernek gondolta, aki meztelen lábbal átsétálna a tűzön, ha ezt tartaná helyesnek. A sárga szikla egyik keskeny hasadékán, egy barlangbejárón keresztül rángatták be, mely aztán hatalmas teremmé terebélyesedett. A mészkő padlón ősi mintázatú szőnyegek hevertek, a durva fal mentén régi teásdobozok sorakoztak. Jessie nem tudta, mi lehet bennük, de volt pár tippje. Két olajlámpa reszkető fénye világított rájuk. - Miss Kenton, kérem, foglaljon helyet. Jessie óvatosan leült a szőnyegre a fogvatartójával szemben, törökülésben. A férfi fekete sálat tekert a fejére turbán gyanánt, fekete ruhajának övéről jól látható módon dísztelen tőr logott. Mellette, szintén szem előtt, Enfield revolver hevert, térdénél pedig meg valami, amit Jessie elsőre pettyes, szürke kacsatojásnak hitt, de aztán döbbenten ismerte fel benne a kézigránátot. - Farid vagyok. - Csendesen beszélt, kezében a tőrrel előrehajolt, és elfordította Jessie-t, hogy elvághassa a köteleit. - Gondolom, nem ez az igazi neve. Halvány mosoly jelent meg a férfi arcán. - A követőim választották nekem. Azt jelenti, a Ritka.

368

Jessie végigpillantott a fal mentén ücsörgő, fekete szemű emberek során, akik mind őrá szegezték gyanakvó tekintetüket. Nagyot dobbant a szíve, de aztán emlékeztette magát, hogy élve hozták el a rejtekhelyükre. Nyilván akarnak tőle valamit. - Szeretnék megbeszélni önnel valamit, Miss Kenton. - Ahhoz Luxorba is eljöhetett volna. - Elnézését kérem. - Megint halovány mosolyra húzta a száját, de nem volt őszinte. - Nem látnak szívesen Luxorban. Ha pedig meghívtam volna, hogy látogasson meg, nyilvánvalóan nem egyedül érkezett volna. - És Anippe? Mi az ő szerepe ebben az egészben? - Ó, Anippe elkötelezett harcos. Harcos? A szó halál és mészárlás szagát vitte a barlangba. - Most itt vagyok - mondta Jessie, magára öltve Monty basáskodó modorának minden vonását -, és minél hamarabb letudjuk ezt a „beszélgetést”, annál jobb. - Csakugyan. - Tehát mit szeretne? Farid vastag szemöldöke felívelődött mélyen ülő szeme felett. - Az öccséről, Timothy Kentonról szeretnék beszélni önnel. Jessie-nek a lélegzete is elakadt. - Tudjuk - folytatta Farid halkan -, hogy itt van. - Az nem bűn. - Nem. Amit tesz, az viszont igen. Jessie nem felelt. - Tudomásunkra jutott, hogy... - elhallgatott, fekete szeme azonban merőn Jessie-re tapadt -, kapcsolatban áll egy csoporttal, akik a törvényeket megszegve egyiptomi régiségeket csempésznek ki az országból. - Farid nem is próbálta titkolni a megvetését. - Ezért küldtük el Anippét a British Museumba, hogy a munkatársa legyen. - Önök küldték? - Igen. 369

- Hogy kémkedjen Tim után? Farid ajkának szigorú vonását kissé enyhítette egy mosoly futó hulláma. - Anippe rendes muzulmán nő. Szabad akaratából sosem találkozgatna egy hitetlennel, de a nyugatiak persze azt hiszik, hogy senki nem tud ellenállni a bájuknak, no meg a pénzüknek. Ön is ilyen, nem igaz? Azt hitte, az ifjú Anippe végtelenül szerencsés, hogy felkeltette az ön szőke, kék szemű öccse figyelmét. Nem így van? Eszébe sem jutott, hogy vajon miért akarhat vele lenni. Jessie érezte, hogy arcába tolul a vér. - Igen - ismerte be. - Tényleg nem gondoltam rá. De tudnom kell még valamit. Anippe azt mondta, hogy Tim megsebesült. Igaz ez? - Nem. Farid egy ideig Jessie-t figyelte, a szavai hatását mérlegelte, a lány ugyanis nem tudta elrejteni megkönnyebbülését. - Tehát hol van? - kérdezte Jessie köntörfalazás nélkül. - Nos, csakugyan ez itt a kérdés. Ez nem mondhatom meg. - Farid sajnálkozva tárta szét a két kezét. - Sajnálom, de ha megmondanám, nem lenne oka elárulni, amit én szeretnék tudni. Ha megmondanám. Csak két szó, de milyen fontos két szó! Ha megmondanám. Ez azt jelentette, hogy Farid pontosan tudja, hol van Tim. Jessie látta, hogy a keze ökölbe szorul az ölében, gyorsan a másik keze alá rejtette. - És mire kíváncsi? Kérdezz bármit, amit csak akarsz! Elmondom neked a legbensőbb titkaimat is, ha ez kell! - Az öccse nyilvánvalóan felfedte ön előtt a terveit, különben nem lenne itt. Elmondom önnek, hol bujkál, ha cserébe ön is elmesél mindent, amit erről a csoportról meg a hegyekben talált leleteikről tud. Jessie úgy érezte, mintha homokot szórtak volna a torkába. Már olyan közel volt! Az előbb még annyira közel érezte magát Timhez, hogy szinte látta maga előtt, aztán hirtelen távolabb került tőle, mint a 370

holdtól. Szemúgyre vette a vallatóját, és alaposan végiggondolta a helyzetét. Némán végignézett a barlang falai mentén kuporgó férfiak fekete ruháján, a kemény, eltökélt arcokon. Hallotta, hogy odakint feltámad, kavarog, háborog a szél, és egy teherautó csikorogva próbál felmenni a hegyre. - Ki maga? - kérdezte Jessie. - És mit akarnak? Farid gyors, pergő arab nyelven parancsot adott ki, mire az emberek sora némán talpra szökkent. Mindegyikük egy-egy rövid, görbe tőrt tartott a kezében, saját szívükre mutattak vele. Jessie-nek minden erejét össze kellett szednie, hogy a helyén maradjon, ne ugorjon talpra és meneküljön el. A férfiak egy emberként kezdtek kántálni, hangjuk szinte megütötte Jessie-t. Semmi kétség, valamiféle fogadalmat ismételtek el egy olyan ügy mellett, melyért gondolkodás nélkül, bármikor megölnék őt, mint valami bogarat, ha az útjukban állna. - Ki maga? - ismételte. Farid arca megváltozott. Mohó lett. Az orcái beestek, két szeme még mélyebbre süllyedt az üregében, mintha éppen felfalná belülről valami. A torkához emelte a tőrét, és lefordította a kántálást. - Allah a célunk. A Próféta a vezérünk. A Korán a törvényünk. A dzsihád az egyetlen út. A legszebb reményünk, hogy meghalhatunk Allahért. - Vadul Jessie-re szegezte a tekintetét. - Hasszán al-Banna barátai vagyunk. Hasszán al-Banna. Jessie emlékezett a névre. Monty említette Kairóban, hogy az amerikai nagykövet beszélt neki egy al-Banna nevű tanítóról, aki létrehozta a Muszlim Testvériség nevű szervezetet, mely a népet hivatott visszatéríteni a Korán tanításaihoz. Fő céljaik közé tartozott, hogy megszabadítsák az országot a britektől, valamint visszaadják az embereknek a katonai és politikai hatalmat Egyiptom felett. Ettől a gondolattól Jessie hirtelen megértette, hogy ő, a gyűlölt nyugati mennyire kiszolgáltatott itt. Információt akarnak tőle, ő azonban semmit nem tud felkínálni. 371

- Tehát nem tudja, pontosan hol bukkantak rá a leletekre? - Jessie meglepődést színlelt, mintha legalább ennyit illene tudniuk. Farid összevonta a szemöldökét. - Nem. Ügyesen elrejtik a nyomaikat, és őrszemeket állítanak a sivatagba. Már két emberünket megölték, mikor megpróbáltuk követni őket. Megölték? Tim gyilkosokkal dolgozik együtt? Megint körbenézett, hogy elrejtse a hirtelen rá törő döbbenetet, tekintete végigvándorolt a barlangon és a néma férfiakon. - Mi ez a hely? - kérdezte. - Csak kérdez - felelte Farid halkan -, de nem válaszol. Jessie bólintott, aztán újra megkérdezte: - Mi ez a hely? Farid egy teljes percig töprengett, hogy válaszoljon-e, végül azonban a barlang bejárata felé intett. - Sokan jönnek hozzám, akik szeretnék visszajuttatni a végtelenül bőkezű Allah szavait népünk életébe. Haragszanak az itteni külföldiekre - szünetet tartott, résnyire húzta mélyen ülő szemét -, különösen magukra, britekre, akik megfosztottak minket a hatalomtól a saját országunkban. Hasszán al-Banna azért dolgozik, hogy az analfabéták tanulhassanak, a szegények pedig kórházhoz jussanak, ezek a bátor férfiak azonban - mutatott a feketeruhásokra - nemcsak szavakkal akarnak harcolni a britek ellen. - Ez valamiféle kiképzőközpont? Katonai bázis? Farid nem ismerte el, de nem is tagadta a feltételezését. - Azért jönnek ide, hogy megerősödjenek az állhatatosságukban. Az iszlámnak pedig az a természete, hogy uralkodjék, nem az, hogy rajta uralkodjanak. Jessie nem tudott ránézni. A kötél nyomait figyelte a csuklóján, mert ha még egy pillanatig ezen az engesztelhetetlen férfin tartaná a tekintetét, biztosan elveszítené a reményt, ezt pedig nem engedhette meg. 372

- Teát? - kérdezte Farid udvariasan. Jessie kis híján felnevetett. Teát? Egy barlangban? Méghozza olyan emberrel, aki - ezt biztosra vette - bármikor ugyanolyan könnyedén megölné, ahogy egy csótányt tapos el. Teát? - Igen, kérek - felelte. Farid arabul odaszólt valamit a férfiaknak, mire az egyikük, aki alig lépett még ki a legénysorból, eltűnt hátul az alagútban. Egy darabig hallgattak, Jessie-nek így volt ideje átgondolni a következő válaszát, ám ugyancsak meglepődött, amikor Anippe Kalim jelent meg, tálcán két csésze mentateát és egy kis üveg mézet hozott nekik. Nem adta jelét, hogy felismerte volna Jessie-t. Egy pillanatig hideg, barátságtalan tekintettel méregette, aztán Farid felé fordult. Azonnal tiszteletteljesen lesütötte a szemét, először őt szolgálta ki. Farid biccentett, de egy szót sem szólt, Anippe pedig nesztelenül kivonult. - Most pedig - szólalt meg a férfi a teáját kevergetve -, mondja el, mit tud erről a tolvaj csoportról, akikkel az öccse dolgozik! Vagy bevallja az igazat, vagyis hogy semmit nem tud, vagy hazudik. Nem kellett sokat gondolkodnia, melyiket válassza. - Nem sokat tudok. - Faridot figyelte. A férfit hamar hatalmába kerítette az elégedetlenség, a homlokát ráncolta. - De - tette hozzá gyorsan - kész vagyok átadni minden információt azért, hogy cserébe megtudjam, hol van most Timothy. - Hazudik! - Most először győzte le a harag Farid szertartásos udvariasságát. - Anippének is hazudott Londonban, úgy tett, mintha nem tudná, hová ment az öccse, aztán mégis egyenesen Egyiptomba jött! A kairói Mena House Hotelbe ment, onnan meg Luxorba. Nyilvánvalóan többet tud, mint amennyit elárul! Jessie nem tiltakozott. Ha Farid elhinné, hogy semmit nem tud, ugyan mi hasznát venné? Félredobná, mint a szemetet. Megrémisztette Jessiet, hogy ez az ember ilyen közelről követte minden lépését, miközben ő erről semmit sem tudott. Vajon ők követték London utcáin, és törtekbe 373

a lakásába is? A barlangra néma csend telepedett, miközben Jessie megitta a teáját. Csak akkor nézett újra egyenesen Farid szemébe, amikor az üres csészét a réztálcára tette. - Amennyire én tudom, régiségeket lopnak - közölte hidegen. - A szervezet lefizeti a helyi gazdákat, hogy elárulják nekik, hol találni kincseket a sivatagban. Faridnak egy arcizma sem rándult. - Folytassa! Jessie egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét, hogy megnyugtassa magat. - Az öcsém szakértelmét arra használják, hogy kiválasszák, mit érdemes elvinni, és mit hagyjanak ott. Ő meg tudja mondani a tárgyak korát, ki tudja választani a legértékesebbeket, hiszen minél régebbi, annál jobb. - Mindezt mi is tudjuk. Tehát jól tippelt. - A feltárást éjszaka végzik - tette hozzá. - A barlangokban. - És ez az új felfedezés? - Nem tudom a nevét, csak hogy királynő volt. - A sírja? - Igen. Farid keze ökölbe szorult, Jessie érezte a harag szinte tapintható jelenlétét a barlangban. - Kik ezek az emberek? Hogy viszik el a kincseket? - kérdezte. - Milyen ösvényt követnek a sivatagban? Jessie kinyitotta a száját, mintha felelni akarna, de aztán újra becsukta, és egy perc csend támadt. - Mondja el, hol van az öcsém! Farid ezúttal nem habozott. - A folyón lefelé, a kanyarulat mögötti mezők végénél álló házak egyikében. Szemmel tartjuk őket. Négyen vannak. Egy ötödik férfi pedig ingázik a város, a sivatag és a ház között. 374

- Honnan ismerhetem fel a házat? - Régi, és zöldre festették. Előtte alabástromgyár áll, az egyik tornya ledőlt. Látni a folyóról. - Ha tudja, hogy ez a csoport régiségeket lop Egyiptomból, miért nem fordul a rendőrséghez? Talán nem az ő feladatuk, hogy...? Farid élesen felkiáltott, de a hangját azonnal elnyelte az őket körülvevő mészkő. - Körbejár a pénz, hogy elfordítsák róluk a tekintetüket. - Korrupció? Farid kedvetlenül méregette Jessie-t. - Tudja, milyen keveset keresnek a luxori rendőrök? Jessie-t zavarta a tájékozatlansága, most először kapta félre a tekintetét. A fekete galabijás férfiak éberen, figyelmesen nézték Farid arcát, mintha már alig várnák, hogy a vezetőjük jelezzen, és rávethessék magukat a fogolyra a tőrükkel. Még valamit oda kell vetnie eléjük, ami a pengéjüket az övükben tartja. - Farid - mondta gyorsan, cserepes ajkakkal -, ha megtalálom az öcsémet, többet is elmesélek arról, ki vezeti ezt az egész törvénytelen ásatást, és... Farid hirtelen talpra szökkent, és Jessie fölé tornyosult. - Többet is tud! - A haragja mintha a szavaiból táplálkozott volna. Valamit... valamit oda kell vetni neki! - Csónakkal szállítják el a holmit - hazudta. - Hirtelen ez jutott eszébe, a felukkával megtett útjuk adta az ötletet. - Nem a sivatagon keresztül, hanem a folyón éjjelente. Farid fekete szeme fényesen csillogott az olajlámpa sárga fényében, Jessie tudta, hogy most meglepte a férfit, viszont Farid válasza is meglepte őt. - Nem bízhatok meg magában. Hazudik. - Nem igaz! - De. Hiszen ismeri a rablók vezérét. 375

- Nem ismerem. - De igen. Látták, hogy beszélt vele. - Nem! Hazugság! - Fogalma sem volt róla, kire gondolhat a férfi. Jessie nem látta, hogy Farid jelt adott volna, két fekete galabija mégis közeledett felé, a szíve a torkába ugrott, miközben talpra állt. - Ki az? - kérdezte. - Ki a vezetőjük? Farid ránézni is alig bírt. - Hisz tudja. - Mondja meg a nevét! Miközben a csuklóit a háta mögé tekerték, hallotta Farid válaszát. - A Kövér - felelte. - A Kövér a vezetőjük.

376

40. fejezet

Georgie EGYIPTOM, 1932

HŐSÉG. Homok. Kiabálás. A kiabálás a legrosszabb mind közül. Fáj tőle a fülem, visszajön miatta a tükörtojás a gyomromból. Ezt utálom. Utálom az ízét. Bűzlök tőle. Érzem a saját izzadságom szagát, a homok tapintása olyan a hajamban, mintha egérpiszok volna. Megemlítem neked, amire nevetsz. Itt más vagy. Nemcsak a kezed, de az elméd is elfoglalt, engem egy távoli sarkába szorítasz be. Már nem írom le a gondolataimat, de attól még itt vannak a fejemben, egyre nagyobbak és nehezebbek lesznek, aztán kipotyognak a számból, amikor nem kellene. - Kérlek, Georgie! - mondod. - Kérlek! Próbálj meg viselkedni! Próbálok. A kedvedért. Megpróbálom a kedvedért. És mert félek a Kövértől. A sátramban vagyok. Meleg van. De idebent nem olyan erős a fény, és nem látnak mások. Ami még fontosabb, én meg a sivatagot nem látom. Kiszívja a szemgolyómat, és megvakít. Szorosan rá kell nyomnom a tenyeremet a szememre, hogy megvédjem, pedig kaptam tőled egy fehér muszlinsálat, a fejem köré tekerem, de azon is átlátok. Nem

377

tudom, miért szereted annyira ezt az üres pusztaságot, hogy minden este sétálni mész. - El fog nyelni téged - figyelmeztetlek, de te csak nevetsz, és megveregeted a vállamat. A sivatag arca változik. Néha rózsaszín, kedvesen mosolyog, máskor viszont ráncok jelennek meg sziklás homlokán, barnává meg szürkévé változik, és akkor tudom, hogy éhes. Hallom a sátramból a morgását. Utálom a sivatagot. Utálom a halott hegyeket. Utálom az eget. Túl nagy ahhoz, hogy beleférjen a fejembe. A régi szobámat akarom a repedéssel a mennyezeten, a szekrényem sötét sarkait meg a szép, kényelmetlen székeimet. Ezt el is mondom neked. - Nem akarom hallani, Georgie. - Miért nem? - Mert most itt vagyunk. Próbáld meg a legtöbbet kihozni belőle! Megpróbálom. Próbálkozom. De émelygek és izzadok. A sálat a számra és a fülemre kötözöm, hogy ne jöjjenek a hangok se be, se ki, te pedig fekete galabiját akasztasz a sátram vászna fölé, hogy sötétebb legyen idebent. Annyi mindent utálok. Folyton remegek. Kivéve... Kivéve... Az elmém nem képes kimondani. Inkább az alabástromból faragott usébtit ringatom a kezemben, ettől abbamarad a remegés. Amikor ugyanazokat a tárgyakat fogom a kezembe, amiket háromezer évvel ezelőtt a sírkészítők, úgy érzem, hogy én is az emberi faj tagja vagyok, az élet és halál szüntelen áramlásának része, nem valami abnormális mocsok, amit a szőnyeg alá sepertek, és elfelejtettek. Egy csepp vagyok a Nílusban, éppolyan fontos, mint a többi csepp. Ez a gondolat megnyugtat, ilyenkor nem remegek, nem izzadok. Ezt elmondom neked, mire te azt feleled: 378

- Georgie, kitágult az elméd. Megérintem a fejem. - Nem, még mindig ugyanakkora, mint volt. Elmosolyodsz, de aztán a Kövér elkiáltja magát, te pedig eltűnsz. A homokban térdelek a sátramban, előttem harmincegy usébti hever szép sorban. Vajon én vigyázok rájuk, vagy ők vigyáznak énrám? Az usébti ember alakú szobor. A legtöbb akkora, mint a kezem, de van pár, ami olyan kicsi, mint a hüvelykujjam. De lehetnek nagyobbak is. Az usébtit általában fából vagy kőből, alabástromból vagy kvarcitból faragják, de készíthetik fajanszból is, ami tulajdonképpen mázas agyag. Férfi vagy női munkásokat ábrázolnak, az ókori egyiptomiak azért tették őket a sírokba, hogy a túlvilágon elvégezzek majd mindazt a fizikai munkát, amit a halottnak kellene. Az jut eszembe, hogy az egyiptomiak biztosan nagyon lusták voltak, ha ilyen szobrocskákat akartak maguk helyett dolgoztatni. A kezemben lévő figurát nézem, ugyanazt a szorítást érzem a mellkasomban, mint mikor a tőled kapott székekre pillantok. Azt mondod, ez normális reakció a szép dolgok láttán, de szerintem tévedsz. Itt többről van szó. Ez önmagam ismerete, az a tudat, hogy én sosem leszek képes ilyen szépséget létrehozni. Ettől mély szomorúságot érzek, melybe azonban csodálat keveredik. Ezt nem mondom meg neked, de nem tudom, miért. Talan mert olyan akarok lenni, mint te, nem pedig helyettes, mint ez a húszcentis figura a kezemben. Ez az usébti kékeszöld fajanszból készült, gyönyörű színe van, ilyennek képzelem a tenger mélyét. A lábait bebalzsamozták, eléjük pedig, lentre, a Halottak Könyve hatodik fejezetében olvasható Koporsószöveg 472. varázsigéjét vésték bele hieroglifákkal. Azt mondod, hittek a varázslatban. A varázsige életre kelti az usébtit, az pedig az örökkévalóságig dolgozik majd a halott helyett Ozirisz mezőin. Én is hinni akarok a csodában. Annyi mindent utálok. Folyton remegek. 379

Kivéve... El akarom hinni, hogy itt, Egyiptomban van olyan varázslat, ami meggyógyít engem.

- HOL VAN A FÉLKEGYELMŰ? - Georgie nem félkegyelmű. Ő a bátyám, és rendkívül intelligens, úgyhogy elvárok némi tiszteletet az irányában. - Az egy bohóc, Timothy. Ne áltasd magad, hiába tudja felmondani az Encyclœpedia Britannicát, egy lyukas garast sem ér. - Kiválóan katalogizálja mindazt, amit kihozunk. Rendkívül alapos. Hasznos munkát végez, azaz... - Ugyan már, Timothy! Csak púp a hátunkon, és ezt mindketten tudjuk. Csak azért van itt, mert ragaszkodtál hozzá, hogy magaddal hozd. Ha szabad kezet kapnék... - Nagyon jól tudom, mit csinálnál. - Eszeveszett bolond. - Sokkal többet tud az ókori egyiptomi leletek kormeghatározásáról, mint te. - Az ég szerelmére, Timothy, nézd már meg, mit csinált tegnap! - Beismerem, hogy nem volt szerencsés lépés. De nem akarta. Nem az ő hibája volt. - Nem akarta megölni a szamarat? Csak jól fejbe vágta egy sziklával? Ha ezt komolyan gondolod, te sem vagy normálisabb nála. - A szamár hangja miatt tette. Csak el akarta hallgattatni. - Juttasd eszembe, hogy én is kipróbáljam ezt a módszert a félkegyelműn, ha nekiáll üvöltözni. - Még viccből se mondj... - Miből gondolod, hogy viccelek?

380

A hangok elvonulnak a sátramtól. A Kövér nevetése viszont ott marad, végiggördül a sátorcövekeken, mintha ki akarná lazítani őket, hogy a vászon ráessen a fejemre. Félkegyelmű. Leteszem a füzetem, amibe feljegyzek minden usébtit az összes méretével, a díszítések leírásával meg a hieroglifákkal együtt. Összegömbölyödöm, érzem, hogy a bőrömön legyek gyülekeznek, mint a halottakén, beletemetem az arcomat a homokba. Félkegyelmű. JÖN A KÖVÉR A TŰIVEL. BELESZÚRNAK a karomba, a fenekembe, a combomba. Ő is ki akarja törölni azt, aki vagyok, mint Dr. Churchward, és másik embert akar a helyembe tenni. Csak akkor jön, amikor el vagy foglalva a síroknál. Ma épp viaszt olvasztottam, hogy rögzítsem a fajanszt a fa kanópuszládán, amikor belép a munkasátramba, és azt mondja, hogy ne röhögjek már úgy, mint egy rohadt hiéna. - Nevettem? - Igen - feleli -, de magadtól még erre se jössz rá. - Élvezem a munkám - magyarázom neki. - Korábban sosem dolgoztam. Leveszi a szemüvegét, és megtörli. Amikor visszateszi, más lesz a szeme, mintha azt is megtörölte volna. A gondozóintézeti szobámban van egy könyvem, abban pedig egy kép, amin a sas épp leszáll a bárány hátára, a szeme vérszomjasán csillog. A Kövér szeme is épp ilyen. A szandálomat bámulom. - Sajnálom, nem értem. Nem akartalak megbántani - mondom gyorsan, előhúzva az egyik mondatot. Megüt. - Csak azért visellek el - mondja -, mert szükségem van Timothyra. Még mindig a lábamat bámulom. - Csak azért visellek el - mondom -, mert szükségem van Timre. 381

Megint megüt. Csíp a keze nyoma, de csendben állok, csak a karom remeg. - Megszabadulhatnék Timtől - mordul rám. - Nem. - Miért ne? - Mert szeret a sírban dolgozni. - Akkor viselkedned kell. - Tudom. Szelíden kinyújtom a karom, belecsíp a tű. Amikor este visszajössz, izgatottan meséled el az arany berakásos, kalcitból készült illatosító váza felfedezését, és észre sem veszed, hogy a fejem teljesen üres, csak bársonylegyek zümmögnek benne.

382

41. fejezet

A TEHERAUTÓ NEM ÁLLT MEG. LELASSÍTOTT, repkedett körülötte a homok, ahogy a hatalmas kerekek próbáltak megkapaszkodni valamin, és megdöccentek a barázdákon. Nem zárták be a hátsó ajtót. Csak a bolond próbálna elmenekülni ezen az élettelen tájon, márpedig tudták, hogy Jessie nem bolond. Nem bolond? Akkor hogy kerül olyan teherautó rakodóterébe összekötözött kézzel, melynek vezetői nyilvánvalóan azt a parancsot kapták, hogy szabaduljanak meg tőle? Golyó a fejbe, a testét eltemetik a homokba, távol minden lakott területtől. Farid végzett vele. Ő persze tovább harcol a búvóhelyéről, hogy megvédje országa örökségét a rablóktól, és megszabadítsa Egyiptomot a britek rabigájától, Jessie pedig nem hibáztathatta érte. A férfi kipréselt belőle minden információt, amit lehetett, és mivel már nem vette hasznát, parancsba adta, hogy dobják ki a szemétdobra a város többi mocska mellé. Igaz, hogy nem hibáztatta, de ettől még nem értett vele egyet. Ami most még fontosabb, meg kellett találnia Timet, hogy figyelmeztethesse. A hajnal élénk vérvörösre festette a sivatagot, a nap melege előcsalogatta a kígyókat és skorpiókat a rejtekeikből, újabb perzselő nap kezdődött. A levegő meg sem moccant, csak a teherautó nyoma zavarta fel a homokot és az agyagot. Jessie közelebb kúszott a hátsó ajtóhoz. Az arcába vágott a por. Azt kívánta, bárcsak tudná használni a kezét, de ezzel most csak az energiáját fecsérelte. Nagy levegőt vett, ellazította a vállát, kiválasztotta a megfelelő helyet, és ugrott. NEM ÍGY KÉPZELTE A MAGÁNYOS barangolást a sivatagban. 383

Az üresség nem lepte meg. A kopár, kemény sziklák és a végtelen magány is hozzátartozott a sivatagról alkotott képéhez, melyet a tevekaravánokat meg a felkavart homokban álló Arábiai Lawrence-et ábrázoló fényképekből rakott össze a fejében. Arra azonban nem számított, hogy a csend így rátelepszik. Porrá zúzta elméjét a mindent elsöprő, idegőrlő némaság gondolkodásképtelenné tompította. Megdöbbenve tapasztalta, milyen könnyen meg lehetett fosztani mindattól, ami a személyiségét alkotta: a logikus elméjétől és a gondolkodásra való képességétől. A csend bekúszott a fejébe, és szétterpesztette a csápjait, míg végül a pislogás is komoly erőfeszítésébe telt. A csend pedig félelmet szült. Hideg, irracionális, engesztelhetetlen félelmet. Nem egy konkrét személytől vagy dologtól félt, mindentől és mindenkitől rettegett. A félelem ott járt a nyomában, felmászott a lába meztelen bőrén, teleszórta tüskékkel a szívét, és végigszántotta a nyelvét a karmaival. Kézen fogta, és nem engedte el. Ez volt az, amire nem számított. Amikor a nap elrugaszkodott a horizontról, és magasabbra emelkedett, megrövidültek az árnyak, a sivatag színe megváltozott. A vörösből barna lett, a sárga áthajolt napszítta, lélektelen bézsbe, mely a sziklák alatti sötét repedésekbe száműzte a lilát és a szürkét. Egy kígyó kanyargós nyoma tűnt fel előtte. Koncentrálj, csak arra koncentrálj, hogy kijuss innen! Nagy nehezen előásta elméjéből, hogy a sírok völgye a Nílustól nyugatra fekszik, így valószínűleg Farid barlangrendszere még annál is nyugatabbra található. Tehát kelet felé kell haladnia. Ha keletnek tart, előbb-utóbb eljut a Nílushoz, márpedig azt tudta, merre van kelet, hiszen a nap még mindig arrafelé járt. Csak azt nem tudta, milyen messzire kell eljutnia. Vagy mennyi időbe fog telni. 384

Egyik lábát a másik elé rakta, és ment. DÖRZSÖLTE A LÁBAT A HOMOK. NEM TUDTA lezárni előle a cipőjét, ahogy az elméjét sem. A kalapja eltűnt a barlangban, de a táskája még mindig a vállán átvetve lógott, a csípőjét verdeste, mint valami fegyverszíj. Az időt nem sajnálva kipiszkálta belőle a zsebkését, majd lefűrészelte vele a kötelet a csuklójáról. Kínosan lassan haladt, ráadásul kivágott egy darabot a hüvelykujjából, amikor azonban végre leesett a kötél, úgy érezte, hogy elért valamit. Kezében tartotta az irányítást. Megrázta sajgó karját, egyenesen előrenézett, hunyorgott a vakító fényárban. Szikkadt sziklák végtelen sora. Egészen az örökkévalóságig húzódik. Nem. Erre gondolni sem szabad. Megrázta a fejét, de azonnal megbánta. Koponyája lüktetni kezdett, és tudta, hogy ha nem tesz gyorsan valamit, meg fog főni az agya. Megérintette a haját a feje búbján, meglepte, mennyire átforrósodott. Érezte, hogy ég az arca. Kivette a sifonsálat a táskájából, és a feje köré tekerte a lenge anyagot. A perzselő nap rémisztő gyorsasággal szívta ki a nedvességet a testéből, megaszalta, dehidratálta a létfontosságú szerveit, de ő csak ment tovább. Egy lépés előre. Még egy lépés. Fel a kavicsos barázdára, le a törmelékes lejtőn. Bement egy kiszáradt vádiba, ahová annak idején hatalmas sziklák gördültek le a folyó felső szakaszáról, és két percre megpihent egy tömb árnyékában. Letépte az alsószoknyáját, azt is a feje köré tekerte, majd hurkot kötött rá a homloka elé, valamivel a szeme fölött, hogy ne süssön úgy a szemébe a nap. A torka kiszáradt. A nyelve túlnőtt a száján, olyan ormótlan lett, mint valami párna. Jessie felkapott egy apró, kerek kavicsot, és a szájába vette. Kicsit öklendezett tőle, mert olyan savanykás volt, mintha összevizelte volna egy teve, 385

pedig csak a sivatag kopár, kesernyés ízét érezte a nyelvén. A kavics szopogatásától picit megnedvesedett a szája. Monty. A név úgy kúszott át az agyán, mint a szellő. Vajon mire gondol? Mit csinálhat? Biztosan átkutatja Luxort, tűvé teszi a házakat, próbálja megtalálni. Ne bóklássz el! - mondta. Sajnálom, Monty. Visszajövök. A gondolattól meggyorsultak a léptei. Felette az ég végtelennek tűnt, hatalmas, ragyogó kékségnek, mintha az egész világot elfoglalta volna, és csak az a pici homok lenne alatta, amiben Jessie cammog. Nem csoda, hogy Farid itt ütötte fel a főhadiszállását, ahová csak a skorpiók merészkednek. Gyaloglás közben végiggondolta a barlangban folytatott beszélgetésüket, kényszerítette az elméjét, hogy minden egyes szót felidézzen. Megijedt az emléktől. Csak idő kérdése, hogy ráküldje a fekete galabijásokat a megfigyelt házban lakó kis csoportra. Felkúszott egy meredek, csúszós homokdűnére, nem tudta elnyomni magában a reményt, hogy a tetejéről látni fog valamit. Éppen ezért igencsak elkeseredett, mikor felért, és mindenfelől csak végtelen sivatag vette körül. A homok elnyelte őt, és nem is akarja kiadni magából. KÍGYÓK IZGŐ-MOZGÓ KUPACA FELETT lépett át. Amikor viszont pislantott egyet, csak a homok fodrozódását látta. A szíve hangosan dübörgött. Hallucinál. A szélben fák lengették az ágaikat, az égen hűvös, hívogató tó lebegett. Szkarabeuszok szaladgáltak a lába körül, és másztak fel a bőrén. A legrosszabb azonban Tim feje volt. Folyton eléugrott test nélkül a dűnéken és köveken, legurult a vízmosásokba, mint egy labda, félig eltemetve hevert a homokbuckákban, tágra nyílt szemekkel. Próbált ésszerűen gondolkodni. Mennyire roncsolhatja a kiszáradás az agyat?

386

Nem tudta. A táj mintha lüktetett volna a forróságtól, a sivatag elmosódott körülötte. Elvesztette az időérzékét, órákon át nem gondolt semmire, csak rakosgatta egyik lábát a másik elé. Úgy érezte, mintha valami növésnek indult volna benne, valami forró és kemény, és csak nagy sokára jött rá, hogy mi az: a gyűlölet. Utálta a fején dörömbölő napot. Utálta a könyörtelen sivatagot. Utált minden egyes homokszemet és kavicsot, amely felhorzsolta a bőrét. Utálta Faridot. Utálta a morális odaadásáért, a hazája iránti szenvedélyéért, és mert igaza volt. Ebbe a gyűlöletbe kapaszkodott, magához ölelte, felhasználta az erejét, hogy tovább tudjon menni. Amikor rájött, hogy kezd sötétedni, de ő még mindig a napot követi, térdre hullott a köves vádin, és dühösen felüvöltött. Felemelt egy követ, hogy belevágja a nyugati égbolton röhögő nap képébe. Azonnal éles tűszúrást érzett a kezében. Eldobta a követ, és nézte, ahogy sötét, rákszerű állat szalad ki belőle. Megmarta egy skorpió. - HAGYD MÁR ABBA, MONTAGUE! Megöleted magad! Monty ugyan nem akarta megöletni magát, de megállni sem szándékozott. Átkutatta a folyópartot, benézett minden egyes kunyhóba, minden sártéglás házba, és minden csónakba a folyónak ezen az oldalán. A Nílus mentén egy sor lakóhajó horgonyzott, ő pedig mindegyikre felszállt, bevetette az utolsó csepp angol báját is, hogy beengedjék, ahol pedig ez sem volt elég, a pénzét. Meggyőzte magát, hogy a Nílus a kulcs - így most az volt a logikus lépés, hogy átkutatta Jessie-ért a folyópartot. - Jessie! Jessie! Hiába üvöltötte a nevét, semmi válasz. Egy gyékényszőnyeg tetejű sárkunyhó felé tartott, mely távolabb állt a többitől. Ígéretesnek tűnt. - Montague, neked elment az eszed. Komolyan mondom. Veszélyes dolgokat művelsz. Bajba fogsz keveredni. - Jessie! - kiáltotta. 387

- Hallasz engem, vagy bedugaszoltad a füled? - Hallak, Maisie. - Ezzel nem jutsz előbbre. Amióta Monty megtudta, hogy Jessie eltűnt, most először kattant be valami benne, hirtelen megtorpant. Maisie-nek igaza van. Ezzel nem jut előbbre. Kizárta a valóságot, a fájdalmát cselekvéssel helyettesítette, így próbálta meg elfelejteni, hogy magára hagyta a lányt, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Ezzel a vak hajszával nem fogja megtalálni. Ezt még ő is tudta. - Montague - mondta Maisie, két kezébe fogva a férfi kabátjának két hajtókáját -, mit tennél, ha rókát üldöznél? Monty komoran nézett a nő magas szürke alakjára. - Követném a kutyákat. - Nos - rázta meg Maisie -, akkor lássunk hozzá! JESSIE HALLOTTA, HOGY VALAKI LÁGYAN mormol előtte a homokban. Saját árnyéka messzire nyúlt előtte, a nap felsóhajtott, és lebukott a horizontra a háta mögött, így meglepte, hogy nem látja az illető árnyékát. Amikor megfordult, rájött, miért: Szelket jött el érte. Nem tudta biztosan, ez vajon jó vagy rossz hír. A keze rettenetesen fájt, a méreg végigszivárgott a karjában, égette a húsát, pedig már felkötötte a mellkasa elé a blúzával, ügyelve, hogy a keze a szíve fölé emelkedjen. Azt ismételgette magában, hogy a skorpió csípése nem halálos, de az elméje folyton azzal érvelt, hogy mi van akkor, ha ez volt az egyetlen halálos mérgű skorpió Egyiptomban. Akkor mi van? Nem lenne szabad végigpumpálnia a testében a mérget a gyaloglással. Pihennie kellene. Ha lepihen, meghal. A karján vörös hurkák jelentek meg, az égésnyomhoz hasonlóak. Látása elhomályosodott, így felbotlott a kövekben, rosszul lépett a homokon,

388

újra meg újra térdre zuhant, a hepehupás táj eltorzult, feldagadt körülötte, kiszáradt szájából furcsa sziszegő hang szivárgott. Most pedig eljött érte Szelket istennő. Ré lánya. Gyönyörű volt, vörös ruhába öltözött, a haja hollófekete, kezében az ankhot tartotta, az élet egyiptomi kulcsát. Mert Szelket tud ölni és gyógyítani is. A koronáján hatalmas skorpiót visel, a neve jelentheti azt is, hogy „aki elszorítja a torkot”, vagy „akitől a torok lélegezni tud”. Az élethozó és a halálhozó. Szelket eljött érte. - SIR MONTAGUE CHAMFORD, URAM, jó híreim vannak! Megtudtam, ki az az Anippe Kalim. - Jasszer, maga kivételesen tehetséges ember. - Allah hatalmas, és nagylelkűen osztogatja az áldását - ragyogott Jasszer, a szeme azonban élesen, a korábbinál nyugtalanabbul csillogott. - Tehát tudja, hol lakik? - kérdezte Maisie Randall. Lekicsinylően tette félre a mentateáját. - Halljuk, elő a farbával! Hol van az a lány? A helyes egyiptomi fiatalember csak Montyra nézett. - A hír nem egyértelműen jó, bég. - Figyelek. - Az árak megemelkedtek. - Micsoda? - Nem mondta, hogy ez az Anippe Kalim veszélyes körökben forog. - Ezt meg hogy érti? - Régészetet tanult a kairói egyetemen. Amikor odajárt, tagja lett egy forradalmár csoportnak, akiket arról ismernek, hogy erőszakos módszerekhez folyamodnak céljaik eléréséért. - És mik a céljaik? - Hogy megszabadítsák az országot a behatolóktól, és visszaadják Egyiptomot az egyiptomiaknak. - Színtelen hangon mondta mindezt,

389

nem lehetett kihallani belőle a véleményét. - Nem érdemes szembe szállni velük, bég. - Miért érdekelné őket Jessie Kenton? - Azt sajnos nem tudom. - Tehát hol van ennek a forradalmi szervezetnek a főhadiszállása? - Senki sem tudja biztosan. De az emberek beszélnek. Monty nagyot sóhajtott. Jasszer jól forgatta a lapjait. A zsebébe nyúlt az erszényéért, de Maisie keresztbe fonta a karját a mellkasán, és határozottan odaszólt Jasszernak. - Ide figyelj, fiacskám! Mi itt egy fiatal nő életéről beszélgetünk, és jó lenne, ha ezt az eszedbe vésnéd. Ez a játék most nem pénzre megy, úgyhogy egyáltalán nincs rendjén, hogy te csak célozgatsz, amíg Sir Montague mélyen a zsebébe nem nyúl. Egy fiatal nő élete a tét, Jasszer! Erre gondolj! Képzeld el, mit tennél, ha a te lányod volna! Az egyiptomit meghökkentette a nő kifakadása, Monty pedig most először lépett közelebb annál, mint amit az udvariasság megenged. Egy jó fejjel volt magasabb Jasszernál, érezte a hajolaja illatát. - Mit beszélnek az emberek? - kérdezte. Jasszer szeme oda-vissza cikázott Monty és Maisie Randall között. A mosoly lehervadt az arcáról. - Barlangokról beszélnek. Valahol nyugaton vannak. - Tiszteletteljesen meghajtotta a fejét Maisie előtt. - Mrs. Randall, van egy lányom, az én kis Rabiahom. Ő az én kincsem, Allah legyen áldott. - Akkor segítsen! - Figyelmeztetem, azt beszélik, hogy a sivatag elnyel minden teherautót, ami csak odamerészkedik. Egész tevekaravánok is eltűntek már. Az emberek félnek. Néhányan úgy tartják, hogy Széth, a sivatag istene áll bosszút a hitetleneken, akik ellopják a kincseit. - Ez szamárság, és maga is tudja - biztosította Monty. Jasszer vállat vont. - Attól még veszélyes, bég. 390

- Ha Anippe nyomára bukkanunk - erősködött Monty -, Jessie-t is megtaláljuk. - Ha Isten is úgy akarja - mormolta Jasszer boldogtalanul. - Ha pedig megtaláljuk Jessie-t - tette hozzá Maisie -, gyorsan ráakadunk az öccsére is. Monty úgy érezte, valami váratlan erő jelent meg a szobában. Odafordult Maisie-hez, a nő arca mintha ellágyult volna, megváltozott a zsalun beszűrődő fénynyaláboktól, most az egyszer inkább tűnt emberinek, mint kócsagszerűnek. - Honnan tud az öccséről? - kérdezte. - Kairóban mesélt róla. - Tényleg? - Igen, szegény kislány teljesen odavolt, hogy elvesztette. De én akkor azt mondtam neki: szivi, néha mind elveszítünk ezt-azt. Ez az élet rendje. Meg kell tanulni nélkülük élni tovább. Monty visszafordult Jasszer felé. - Van híre Timothy Kenton hollétéről? - Nincs, uram. Szerintem tévedett. Nincs Luxorban, különben tudnék róla. Láthatóan komolyan mondta, Monty azonban egy szavát sem hitte el. Valami megrémisztette. Végigfutott rajta a hideg és egy hosszú pillanatig csak a kinti forgalmas utcát bámulta, ahol egy megpakolt szamár gyomot rágcsált a porban. - Jasszer - mondta komolyan -, az ember természetéhez hozzátartozik hogy megpróbál életben maradni, igaz? - Teljes mértékben, uram - hangzott a feszengő válasz. - Akkor tételezzük fel, hogy Miss Kenton az életben maradásért küzd. Ön talán nem sok esélyt ad neki, én azonban hiszek benne, és elhatároztam, hogy a nyomába eredek - Ez nem valami bölcs dolog, Sir Montague. - Jasszer bánatosan csóválta a fejét. 391

Monty elvesztette a türelmét. - Csak keressen nekem egy rohadt tevét! Maisie leengedte összefont karjait. - És egyet nekem! JESSIE FEJE FELETT SÜTÖTT A HOLD. Olyan hatalmas volt, és olyan fényes, hogy már attól félt, ráesik a fejére. A fénye ki-be csusszant a sivatag üregeibe és mélyedéseibe, ezüstös takaróredőkké változtatta őket, melyek lefekvésre, pihenésre csábítottak Fázott. Annyira fázott, hogy már nem is érezte a lábát, az agyára különös köd telepedett, amitől sehogyan sem tudott megszabadulni, a füle pedig megtelt a sivatag zümmögő, éjjeli neszeivel. A hang vibrálása átfutott az egész testén meg a talpa alatti ősi köveken. Néha döbbenten nézett körbe maga körül, biztosra vette, hogy a remegés lovak patáiból származik, pedig nem volt ott semmi, csak a sziklák, a dűnék, meg a homok íze a fogai között. A karja égett. De csak akkor jött rá, hogy Szelket magára hagyta, amikor megbotlott, és térdre esett. Az istennő elment. Egyedül maradt. Ekkor támadt fel benne a gyanú, hogy talán meghalt. Ha Szelket eltűnt, az azért lehetett, mert a méreggel és a szúrással elvégezte a munkáját, és most Jessie a Duat feketeségén át vándorol, a szörnyekkel és démonokkal benépesített ősi alvilágban. Várja, hogy Maat megmérje a serpenyőjével, nehezebb-e a lelke egy madártollnál. Hátrahajtotta a fejét, és felvonyított a fekete égre, melyet válaszul hullócsillag szelt át olyan gyorsan, hogy ha épp akkor pislog, nem is látta volna. Ez erőt öntött belé, újra talpra állt, és megindult. Amíg ki nem fogy belőle a szusz, gyalogolni fog, mert a Duatban nincsenek hullócsillagok. VALAMI MEGÉRINTETTE A KARJÁT. Jessie gyorsan, zavartan kapott levegő után, de nem merte felemelni a tekintetét a földön heverő

392

árnyakról, mert nem akart megint elesni. Egyre többször bukott fel, megütötte magát, összezavarodott. - Jessie. Ügyet sem vetett a hangra. Csak gyalogolj! Az elmúlt órában ezerszer hallotta, hogy Monty a fülébe súgja a nevét, mostanra megtanulta figyelmen kívül hagyni. - Jessie. Könnyek csordultak végig az arcán, meleg cseppek a jeges arcbőrén. Érezte a férfi leheletét, a keze érintését, a mellkasából áramló meleget, ahogy magához szorította. Tudta, hogy az elméje rég megzavarodott, a valóság a saját kitalációja lett. - Monty - lehelte. Megint hallotta a gyengéd suttogást. - Jessie. Csakhogy nem Monty volt az. Érezte a férfi galabijájának szagát, egy teve zsémbes morgását hallotta. Nem lehet Monty. Amikor erős karok felemelték, az ép kezével előrevágott, mire fájdalmas nyögést hallott. Szeretett volna még egy hullócsillagot látni, hogy bebizonyítsa magának: még nem halt meg, ám a feketeség kiáradt belőle, olyan hidegen terjedt szét a fejében, mint a sivatagi éjszaka. MONTY NEM TUDTA LEVENNI RÓLA a szemét. Olyan elgyötörtnek tűnt az arca a párnán. A tejfehér bőrét leégette a nap, ajkai kiszáradtak és kicserepesedtek, de a doktor adott neki altatót és fájdalomcsillapítót. Most csendben feküdt. A borzalmas nyögés megszűnt, a feje nyugodtan hevert, nem forgolódott jobbra-balra. - A doki azt mondta, ronda skorpiócsípése van, de pár nap alatt összeszedi magát, úgyhogy ne nézz ilyen gyászosan! - Maisie megcsapkodta Monty vállát. - Végig kellett vágtatnod a sivatagon egy nyomorult tevével, mi? Jó kis Arábiai Lawrence-történetet mesélhetsz neki, ha felébred! 393

- Tudom. Nagyon erős. - De akkor sem tudta elszakítani róla a tekintetét. Finoman olajat dörzsölt Jessie ajkára. - De a karja csúnyán néz ki. - Mint egy darab véres deszka. Szegény kislány! - Maisie. - Na, mi az? - Köszönöm. - Ne bohóckodjál már! - Megint rácsapott. - Te találtad meg! - Sajnálom, hogy nem engedték meg, hogy velem tarts, de lehet, hogy fárasztónak találtad volna. Maisie elvigyorodott. - Amire te képes vagy, Sir Montague bég, azt én is éppen olyan jól elvégzem, annyit mondhatok. - Elhiszem. - Ostoba turbánfejű tevehajcsárok! Miből gondolták, hogy nem hozok rájuk szerencsét? - Csak kifogás volt, Maisie. Nem akartak nőt a társaságban. Fortyogott a bosszúságtól, de Monty tudta, hogy csak a színjáték kedvéért csinálja. - Még mindig nem tudom, hogy találtad meg odakint az éjszaka közepén! - Azt tettem, amit mondtál: követtem a kutyákat. Egy vagyont fizettem Jasszernak, hogy keressen nekem egy helyi fickót, aki nem fél kivinni a barlangokhoz. Kiváló nyomkövető, még holdfénynél is. - Szerencséd, hogy telihold volt. - Igen. - Felkapta Jessie bekötözött kezét. - Óriási szerencsém volt. Az ördög vigyáz a pereputtyára. Maisie felnevetett. - Ti uracskák! Több bennetek a kurázsi, mint a józan ész! Meg is ölhettek volna. Monty megsimogatta Jessie bedagadt ujjait. 394

- Szerencsém volt. Nem akarta elmondani az igazságot, hogy csak állt az üvöltő sivatagi csendben, és Jessie szívverését figyelte.

395

42. fejezet

Georgie EGYIPTOM, 1932

KÖNYÖRGÖK. RIMÁNKODOM. Te sóhajtasz, és igent mondasz. Felviszel a sírhoz. Nem vagyok jó mászó, botladozom, csúszkálok, amikor pedig a kavicsok megindulnak lefelé a talpam alatt, és engem is magukkal visznek, pánikba esem. Így hát kötelet kötsz a derekam köré. - Csak lassan! - mondod. De én annyira félek a dombtól, hogy nekirontok, végül kis híján még téged is magammal rántalak az aljára. - Csapatmunka - mondod nekem, miközben újra felhúzol. Fogalmam sincs, hogy ez mit jelent. Átkúszom a sárgásbarna domboldalból nyíló keskeny hasadékon, örülök, hogy bemenekülhetek a homályba. Odakint minden túl nagy. Túl nagy az égbolt, túl nagy a sivatag, és főleg túl sok a levegő. Bemászik a tüdőmbe, és beszorul. Azt mondod, hogy lélegezzek mélyebben, nem érted meg, hogy nem lehet nagyokat lélegezni, amikor az ember tüdeje megtelik homokkal. Tudom, hogy ha sokáig itt maradok, végül le fog győzni. Mikor a dombokra, a hasadékokra és a hátborzongató sivatagi tájra nézek, tudom, hogy mindig a homok győz. Idebent egész más. A sziklában nem győzhet a homok. Csak egy lépés, és már nem érnek el az égető napsugarak; a barlang lejtős bejárata nem engedi be a napfényt. Az átjáró annyira keskeny és szűk, hogy le kell hajtanom a fejem, ami az első alkalommal megijesztett, de most már

396

ötödjére vagyok itt. Megígéred, hogy nem fog rám omlani a fejem fölötti mészkő; és annak ellenére, hogy ismerem az 1930. január 14-i Easthouses Colliery szénbánya-katasztrófa és az 1930. október 15-i bathgate-i Deans akna beomlásának minden részletét, úgy döntök, hiszek neked. Különben sosem láthatnám a sírt. - Készen állsz? - kérdezed. - Igen. - Vigyázz, hová lépsz! Vigyázok. - Ne siess! - figyelmeztetsz. Én mindig sietek. A talaj félelmetesen meredek lépcsősorba fordul, mely a szikla belsejébe vezet. De te nem félsz. Sosem félsz. Itt, Egyiptomban látom csak, mennyire bátor vagy, és ettől még jobban szeretlek, mert beléd kettőnknek is elég bátorság szorult. Csakis ezért merek nekivágni a lépcsőnek. - Ha elesnél - mondod mindig, ahogy előttem mész lefelé, és a zseblámpám fénye a szőke fürtjeiden ugrál -, rám ess, és ne a sziklákra! Nem akarom, hogy összetörd magad! De mi van, ha így téged törlek össze? - HARMINC PERCED VAN - MONDOD. Az nem elég. Sosem elég. Már átjutottunk a hatalmas külső kamra roppant, bimbófejezetes papíruszoszlopai között. Huszonkét oszlopot emeltek: ennyi éven át volt Wahankh III. Thotmesz fáraó hadvezére a Krisztus előtti 15. században. Az Újbirodalom idején élt, Egyiptom történelmének aranykorában, és valószínűleg azzal töltötte élete nagy részét, hogy a sírhelyét készítette elő a halálára. Az ő sírkamrájában vagyunk. Tudnék itt élni. Olyan mérhetetlen a csend, hogy minden mást elnyom, csak az elmém tisztasága marad, és 397

ettől precízebben tudok gondolkodni. Szeretném itt tölteni az éjszakát, de te nem hagyod. Azt mondod, hogy nem tenne jót a tüdőmnek. Talán igazad van. De az agyamnak jót tenne, és számomra az agyam fontosabb, mint a tüdőm. A kamra csupa szín a padlótól a mennyezetig, ezért nagyon örülök neki, hogy ezúttal nem gyújtottuk meg a lámpákat. Szeretem egyesével végignézni a díszítéseket a zseblámpámmal; így nincs az az érzésé az elmémnek, hogy Wahankh a seregével a fejemet ostromolja. Tetszik az élete. A falra festett ábrák mindent elmesélnek. Látom, ahogy kisfiúként gabonát vet a farmon, a varjak pedig felcsipegetik, amit csak el tudnak lopni. Azt hiszem, én boldog lennék így. De ő nem elégedett. Felajánlást tesz a sólyomfejű Hórusznak, a háború istenének, aki teljesíti a kívánságait. Nagy hadvezér lesz belőle, harci szekerére ráfestették Hórusz Szemét, az Udzsatot, hogy védelmezze. Szeretném, ha rád meg rám is felfestenék Hórusz Szemét. Leülök a kőpadlóra, a kamra közepére. A zseblámpám fényköre bekeríti Wahankh harci szekerét, melyen a lándzsáját magasra emelve áll, lecsapni készül az ellenségre. Megpróbálom elképzelni, milyen lenne megölni valakit, de nem megy. Vajon fáj? Vagy olyan, mint eltaposni egy bogarat? Mindig azt mondod, hogy ne tapossam el a bogarakat a sivatagban, mert ez nem a mi területünk, hanem az övék, de én nem akarom, hogy bemásszanak a sátramba, különben is szeretem hallani azt a pukkanó hangot, amit ilyenkor kiadnak. Elkezdem olvasni a hadvezér nagy győzelmeiről mesélő hieroglifákat. - Georgie. Tovább olvasok. - Georgie, hallgass ide! Beszélni akarok veled. - Épp azt teszed. - Úgy értem, valami fontosról. Szeretném, ha rám figyelnél.

398

Nem szeretem, amikor ezt mondod. Ez azt jelenti, hogy rossz dolog fog történni. Közelebb csoszogok a falakat borító teátrális jelenetekhez, elhúzódom az árnyéktól, amelyben állsz. - Figyelsz rám? - Igen. Hallom, ahogy nagy levegőt veszel. - Szeretsz itt lenni, ugye? - kérdezed. - Igen. - Megvan a napirended. - Igen. A házban minden reggel sütsz nekem két tojást, meg adsz egy kis köleskenyeret. Nem olyan, mint az intézetben volt, de azért szeretem. Mindig az én saját tányéromon kapom - amit senki más nem használ -, és teljesen egyedül ülök le enni az asztalhoz. Egyedül alszom a saját bútorozatlan szobámban, ezért neked a nappali padlóján kell aludnod, mivel a másik hálószobán a két egyiptomi osztozik. Más szaguk van, ami érdekes, de nem beszélnek valami sokat. Azt hiszem, az egyikük talán régész, de a másiknak nem tudom, mi a munkája. Szerintem őr lehet, mert a kabátja alatt pisztolyt tart. Nem szoktam ránézni. A kocsikázást a sivatagba viszont nem szeretem. A furgon hátuljában rejtőzöm takaró alá bújva; kicsit fullasztó, de biztonságos. Az út sokáig tart és göröngyös, de a legrosszabb csak akkor jön, amikor megérkezünk. Fel kell mászni a dombra. Most gondolni sem akarok rá. - Gyorsan dolgozunk - szólalsz meg hirtelen. - A Kövér szerint nem elég gyorsan. - Tudom. Fürgébbnek kell lennünk. - Miért? - Bonyolult. Utálom ezt a szót. Mindig felbosszant. Nem kérdezek többet. - Az a helyzet, Georgie, hogy...

399

Egyre merevebben bámulom a festményeket. Nézem a lovat, melynek szügyét dárda szúrta át. Valami rossz van készülőben. - ...valószínűleg sietve kell majd távoznunk innen. A lónak nyitva van a szája, sikít. - Én nem akarok elmenni - válaszolom. - Tudom. Szeretsz itt lenni. Élvezed a munkát. - És a te társaságodat is. Mindennap. Nem csak szombatonként. Nem mondasz semmit, de hallom, hogy beszívod a levegőt. - Nos, tényleg sajnálom, Georgie, de akkor is megeshet, hogy gyorsan kell távoznunk. - Ma? - Nem, nem ma. - Holnap? - Nem, nem holnap. - Mikor? - Még nem tudom. De szeretném, ha felkészülnél rá. Szoktasd hozzá az agyad! Szeretnék én lenni az a ló, hogy örökre itt maradhassak a sírban. - Kérlek, Georgie, hagyd abba! Vinnyogok. Ez a néma hely élessé, metszővé változtatja a hangokat. A számra teszem a kezem, de akkor sem marad abba. Odajössz hozzám, és törökülésben mellém telepedsz; de úgy, hogy ne érj hozzám. A lóra világítasz a lámpáddal. - Sajnálom, Georgie. Ne sírj! Sajnálom, hogy kitettelek ennek az egésznek! Nem akarok arra gondolni, hogy vissza kell mennünk Angliába. Az utazás megint maga lesz a pokol. Pirulákat adsz majd, hogy aludjak, de csak életszerű rémálmaim lesznek tőle. Mikor idefelé repültünk, azt mondtad, hogy kínos volt a viselkedésem, de engem nem érdekel. Jobb kínosan viselkedni, mint átélni a pokol kínjait. - Maradni akarok - jelentem ki. 400

- Tudom. - Hagyjuk elmenni a Kövért, és mi ketten maradjunk itt! Csak te meg én! - Elszakítom a tekintetem a lóról, és reménykedve nézek rád. - Ó, Georgie, az élet nem ilyen egyszerű! - Miért nem? Már azelőtt tudom, mit fogsz felelni, hogy kimondanád. - Bonyolult.

401

43. fejezet

OTT VOLT. VALAHÁNYSZOR JESSIE kinyitotta a szemét, ott volt mellette Monty arca. A végén már nem tudta, hogy csak a fejében létezik-e, vagy a valóságban is. Valamit kérdezni akart tőle, de az állkapcsa nem mozdult, mert az agyát beborító köd nem engedte. Valaki éppen a karját fűrészelte. Állj! Kérlek, hagyd abba! A fájdalomtól könnyek szöktek a szemébe, a vére lángra lobbant az ereiben, és nagyon távolról hallotta, ahogy Monty azt mormolja: „Ne sírj, szerelmem!” Szerelmem. Mintha darabokra tört volna az idő. Néha valósággal repült, néha viszont olyan lassan zakatolt, hogy hallotta a kerekei nyikorgását. Aztán egyszer csak megállt. Egy ponton visszafelé forgott, így Jessie újra a sivatag vakító fényében találta magát. Vízért kiáltott, és a kérése ezúttal teljesült: hideg, életadó cseppeket érzett az ajkain, de valami akkor sem volt rendben, valami nem hagyta nyugodni. Nagyon fontos feladatot kellett volna elvégeznie, de kiszáradt agya nem tudta felidézni, mi lehet az. Csak arra emlékezett, hogy valami köze van a Nílus csillogó és hideg felszínéhez. Látta is a folyót, de lila árnyak futottak át rajta, eltakarták a tekintete elől, kétségbeesetten igyekezett elhajtani őket. - Csssss, édesem, nyugodj meg! Hallotta Monty hangját, érezte a keze érintését az arca két felén, ahogy két oldalról blokkolta a fejfájását. Érezte ajkának édes melegét, amikor homlokon csókolta. - Hogy van? - kérdezte egy női hang. - Nem túl jól. 402

- De azért nem fogja feldobni a talpát, ugye? - Nem. Ez a „Nem” magabiztosan hangzott, mintha Monty még Anubisz szorításából is kicsavarná a karját, ha kell. Ez jólesett neki. A másodperc töredékéig a karját fűrészelő alak megpihent, így maradt annyi ideje, hogy rámosolyogjon a férfira, mielőtt a fűrész fogai újra a húsába vájtak volna. MONTY BESZÉLT HOZZÁ. Az ÉLETÉRŐL MESÉLT. Jessie még ebben a zavart állapotában is megértette, hogy védelmezője most csak a hangját adhatja neki. Nem az számított, amit mondott, csak a szüntelen, folyamatos mormolása. Ez tartotta a jelenben. Ott tartotta abban a szobában, abban az ágyban, nem engedte el. Szeme szorosan összezárult, és bármennyire igyekezett is, nem tudta kinyitni, Monty mégis beszélt neki Chamfordról meg arról, hogy mennyire szereti. Elmondta, milyen szenvedélyesen imádja a téglát és a maltert, hogy mennyire rajong a groteszk kőfalakért, és hogy nagyon szeretné, ha a birtok összes házikóját felújíthatná, és régi fényükben pompázhatnának a bérlői örömére. Jessie megtudta, hogy a férfi iskolát építtetett a faluban, és felvett két vénlányt tanárnak, amikor az iskolák sorra zártak be, mert az 1929-es tőzsdekrach miatt megszűntek a munkahelyek. A munkanélküliség miatt a családoknak nem volt pénzük, és a gyerekek is dolgozni kényszerültek. Monty meleg étellel csábította vissza a gyerekeket az iskolába, és mikor az oktatásnak vége lett, munkát adott nekik a birtokon: a fiatalok kerítést javítottak, krumplit ástak ki, vagy éppen almát pakoltak ládákba, hogy aztán kivigyék a piacra. Az orvvadászat felett szemet hunyt, de a lopást nem tűrte. Szeretett fácánt lőni a metsző téli hidegben, de szívből gyűlölte a gyárkémények szaporodó hadát, melyek egyre közelebb masíroztak a Chamford-birtok törékeny határához. 403

Jessie megpróbálta elmagyarázni a férfinak, hogy rossz századba született, hogy olyan korban védelmezi a vidéki életet, mikor az már visszavonulóban van. A szavak azonban alig hallható motyogásként bukdácsoltak ki a száján; Monty pedig bevizezte az égő bőrét, majd hideg vizes borogatást tett a homlokára, és a kezében ringatta beteg karját. Jessie elméje minduntalan távoli helyekre és más időkbe kalandozott: egyszer arra ébredt, hogy Timmel hógolyózik az erdőben; aztán Georgie-val aranyhalakat etettek a parkban, morzsákat dobáltak a vízbe Farintoshnak, Armitage-nak és Hatherleynek, mindegyiküket Georgie nevezte el Conan Doyle karakterei után. Jessie igyekezett ott maradni a vízililiomokkal teli tónál, és elkezdte magyarázni az öccsének, hogy ő nagyon igyekezett kiszedni a címét a szüleiből, mert annyira hiányzott neki, de... Az ágyban ébredt. A szemhéját ugyan nem bírta felemelni, de jól hallotta Monty halk, bűnbánó hangját. - Bocsáss meg! - mondta a férfi. Mégis miért? - akarta kérdezni. Miért kérsz tőlem bocsánatot? Mit mondhatott neki? Miről maradhatott le? Monty felemelte a bekötött kezet, és megpuszilta Jessie duzzadt ujjait. - Ne utálj! - kérte. - RAGASZKODOM HOZZÁ - MONDTA Monty parancsolóan -, hogy azonnal visszatérj a szobádba! Jessie épp a reggeli kávéját szürcsölgette egy napernyő alatt a hotel kertjében. Rámosolygott a férfira. - Gyere, csatlakozz hozzám! - Ágyban kellene maradnod, ifjú hölgy! - Épp eleget játszottam a hervadó virágszálat, most pedig ideje, hogy… - Az egyetlen dolog, aminek itt az ideje, az a pihenés. Hallottad, mit mondott az orvos. 404

- Ne már, Monty! - Csak még egy napot, Jessie! Kérlek, pihenj az ágyadban még egy… - Koncentráljunk inkább Tim megtalálására! Már így is egy életre elegendő pirulát kaptam. Jessie reggel fél hatkor ébredt. Monty az ágya mellé állított székben szunyókált, finom vonásait kimerültség és borotválatlanság árnyékolta, mellette az előző napi Egyiptomi Hírmondó hevert. A lány megdöbbent, mikor a tekintete a dátumra esett. Elvesztegetett két napot! Két teljes napot. Eltelt negyvennyolc óra. Lerántotta magáról a takarót, és felült, de nem számított arra, hogy ez a hirtelen mozdulat milyen hatással lesz a fejére. Beletelt egy kis időbe, míg eljutott odáig, hogy felöltözve, felkötött karral kortyolgathatta a kávéját, és már egészen hasonlított egy normális emberi lényre. - Elegem van az ágyból, Monty. A férfi áthatóan fürkészte az arcát. Összehúzta a szemét, ami nála az elégedetlenség jele volt. Hosszan beszívta, majd élesen kifújta a levegőt. - Rendben, Jessie. Szóval mi szeretnél? - Szükségünk lesz egy csónakra. SÖTÉTEN, TITOKZATOSAN MOZGOTT alattuk a folyó. A széles Nílus még ezekben a korai órákban is tele volt különböző nagyságú és alakú csónakokkal: egyesek kuncsaftokra vadásztak, akik át akarnak menni a túlpartra, mások horgásztak, vagy árut szállítottak. Aprócska, de alaposan megpakolt evezős csónak siklott el a felukkájuk előtt; Monty megfeszítette a nagy háromszög alakú vitorlát, hogy befogja a nyugati szelet. Jessie-t meglepte, hogy a férfi ért a hajózáshoz. Lovagolni és lőni nyilván megtanult, valószínűleg teniszezni és pólózni is. Na de vitorlázni? Erre nem számított.

405

- Hajókázgattam kicsit, mikor néhány évet Alexandriában töltöttem magyarázta neki Monty, miközben végigfuttatta szemét az árbocon. Ez a fajta vitorlás nem valami gyors, de rendkívül stabil. Jessie gyorsan akart haladni, a lehető leggyorsabban. Monty a tathoz sietett, a kormánykerék mögé, mezítelen lábát a padnak támasztotta, miközben Jessie az orrtőkéhez telepedett, a vitorla árnyékába, és szemét dörzsölgetve fürkészte a folyóparton túli tájat. - Tesssék, használd ezt! - Monty a semmiből távcsövet húzott elő, és felé nyújtotta. Jessie futó mosollyal megköszönte, majd az ép kezével beállította a messzelátót. Furcsamód a beszédtől mintha még jobban fájt volna a karja, mintha a nyelve valami különös módon a csuklójában lévő inakhoz kapcsolódott volna. Monty valahogyan megérezhette, hogy Jessie-nek most csendre van szüksége, mert nem próbálta beszédre kényszeríteni, a lány azonban így is magán érezte a tekintetét, pedig mindkettőjüknek a folyóparti házakat kellett volna figyelniük. Egy alabástromgyár beomlott tornyát keresték meg egy zöldre festett házat. És persze a folyókanyarulatot. Még Jessie-nek is el kellett ismernie, hogy ez elég halovány nyom. A nyugati partot fürkészte, miközben lefelé hajóztak a folyón, de nem tudta elvonni figyelmét a sivatagi dombokról. Ma olyan színben pompáztak, mint az oroszlán bundája; simán, meztelenül ragyogtak a világoskék égbolt előtt. Megpróbált inkább a házakra koncentrálni. Elege volt a sivatagból, meg az örökös legyőzhetetlenségéből. A folyó mentén egymást érték a fényes, zöld mezők, a cukornád és a takarmánynövények, itt-ott zsilipekkel irányított, ásott öntözőcsatornák keresztezték őket. A távcsöve lencseje elé fellahok, vagyis földmunkások ugráltak, a poros utakon feketébe öltözött asszonyok vánszorogtak, fejükön halványsárga dinnyékkel teli faládát egyensúlyoztak.

406

Se zöld házak, se beomlott tornyok. Türelmetlenül pislogott, hátha így elővarázsolhat egyet. - Jessie. Bólintott, de nem tette le a távcsövet, tovább pásztázta a pálmafák fölötti területet. - Jessie, ha ez a Farid figyeli a házat, ahol állítása szerint az öcséd lakik, akkor valószínűleg minket is figyel. Erre gondoltál már? Újra bólintott. - Hacsak nem hiszi azt, hogy velem már nem érdemes foglalkozni. - A karja lüktetni kezdett. - Az is lehet, hogy hazudott a zöld házat illetően. Jessie lejjebb engedte a távcsövet. - Nincs más ötletem, Monty. A férfi körbetekerte a kormánykereket, a szel belekapott a hajába. - Tudom. - OTT! Monty pillantotta meg először. Alig változott a Nílus iránya, kanyarulatnak nem igazán lehetett mondani, csak egy halovány fodor látszott a part közelében, ahol a faágak majdnem belelógtak a vízbe. - Ott! - ismételte kinyújtott karral. - Hol? - Ott fenn, a mezők mögött, ahol a föld elkezd emelkedni a buckák között! Az a fehér épület a vaskos tornyával! Látod? Az egyik oldala omladozik. Látta. Alacsony, mocskos építmény volt. Ez lehetett az az alabástromgyár, amit Farid említett. Gyorsan mögé pillantott. A thébai dombság lankái előtt kopár földszakasz nyúlt el, és egy kisebb mélyedésben ott állt egymagában a fakózöldre festett ház, körülötte alacsony, malter nélkül rakott kőfal. - Ez lesz az! - mondta Jessie. - Ez az a ház. 407

- Ne éld bele magad túlságosan, Jessie! Lehet, hogy Tim nincs ott. - Hogyne, termeszetesen. De az is lehet, hogy ott van.

MONTY ÚGY DÖNTÖTT, HOGY LEJJEBB csorog kicsit a folyón, mielőtt lehorgonyozna, hogy nagyobb távolság legyen a felukka és az alabástromgyár között, aztán kidobta a partra azt a kis fahidacskát, ami hevenyészett stégként szolgált. Aggódott Jessie miatt, de nem akarta kimutatni. Kinyújtotta a kezét a rögtönzött stégen haladó lány felé, majd kisegítette a köves partra, ügyelve a felkötött karjára. Egy csapat fehér íbisz röppent a levegőbe a betolakodók láttán, tejszínű felhőként lebegtek át a mezők felett. - Itt várj! - vetette oda Monty félvállról. - Én felmegyek, és ellenőrzöm a házat. Jessie azonban nem engedte el az ujjait. A szorítása megnyugtatóan erős volt, a járása viszont még bizonytalan, és az egyensúlyérzéke sem tért vissza teljesen. - Monty, ne babusgass már! Jól vagyok. Jessie szavai szigorúan csengtek, de a szeme tiszta kéken mosolygott, akár az egyiptomi égbolt. Monty nem engedte el a kezét, így sétáltak végig a cukornádmezők közötti megemelt földúton. A magasba szökő növényzet valamelyest eltakarta őket, nem tűntek ki a tájból, amíg az öntözőcsatornák végén el nem kezdődött a sivatag. Monty agyában átfutott a gondolat, hogy kiköthetné Jessie-t a vállszíjával egy fához. A HÁZ HOMLOKZATA FURCSÁN ötvözte a gyarmati stílust az egyiptomival: a fedett teraszt a lapos tetővel és boltíves ablakokkal. A zöld festék már részben lepattogzott, a bezárt zsalugaterek az egész 408

helynek elhagyatott külsőt kölcsönöztek. Úgy tűnt, régóta nem lakik senki ebben a gazdátlan, omladozó viskóban. Monty a háztól mintegy húsz méterre, a pálmafák alatti bokrok árnyékából leskelődött, miközben erősen fogta Jessie-t. - Mit gondolsz? - kérdezte a lány. - Üresnek tűnik. - Nézzünk be! - Várj! Sikerült rávennie Jessie-t, hogy maradjon az árnyékban. Tíz percig ácsorogtak ott, szemüket a házra szegezték, a végén már alaposan ismertek az összes repedést a falakon és törést a zsaluzaton, de még mindig nem hallottak vagy láttak semmit. - Együtt megyünk- közölte vele Jessie. A férfi bólintott. Nem tudta tovább a fa mögött tartani. - Maradj a közelemben! - mormolta, majd megindult előre. Először az épület hátsó része felé vette az irányt, szorosan az alacsony kőkerítés mellett haladt, majd átmászott rajta az egyik sarkánál, amelyre nem láthattak rá a ház ablakaiból. Odalopóztak a hátsó ablakhoz. - Minden rendben? - tátogta Monty. - Igen. Látta a Jessie szemében csillogó reményt, azt hogy nehézkesen nyel egyet, mert annyira kiszáradt a szája, hogy képtelen lett volna berontani a házba és Tim nevét kiabálni. Legszívesebben rászólt volna: Ne, Jessie, ne tedd ezt magaddal, de inkább megmozgatta az egyik zsalut. A fa eléggé korhadt volt, két léc könnyen megadta magát, így Monty széthúzta őket, és belesett közöttük. - Mit látsz? - suttogta Jessie. - Nem sokat. Sötét van. Két hálózsák hever a padlón, meg egy imaszőnyeg a sarokban. Nem túl biztató.

409

Jessie halkan továbbment a férfi mögött a következő zsalugáterig. Most a háznak erre a részére esett az árnyék, pár sovány csirke pipiskedett feléjük a szárnyait verdesve a hűs porból, alaposan megrémisztve őket. Akkor hallották meg a motort. Mindketten felfigyeltek a fogaskerekek csikorgására, ahogy a teherautó felkapaszkodott az emelkedőn a ház bejárata felé. Monty megragadta Jessie ép csuklóját, és a ház hátsó része felé kezdett loholni vele. Átmásztak a falon, és lebuktak. Behuppantak egy keskeny vízmosásba, mely a ház bejáratától valamivel lejjebb vezette őket. A fölöttük húzódó ösvényen koszos furgon döcögött, az oldalára azt festették: Meriot Halászat. Valamivel a fal mögött megállt, kinyílt az ajtaja, de mivel Monty pont a kocsi másik oldalán kuporgott, nem látta, ki száll ki belőle. - Te látod? - súgta. Jessie megrázta a fejét. - Menjünk oda a fákhoz! A pálmafák, melyek alatt korábban bujkáltak, most körülbelül másfél méterre voltak tőlük, közelebb a házhoz. Nem túl nagy távolság, ha a sofőr nem éppen akkor pillant le feléjük, amikor a fák felé rohannak. Monty az esélyeket latolgatta. - Még mindig odamehetünk a bejárati ajtóhoz, és beköszönhetünk, akár az egyszerű turisták - javasolta. Jessie megpördült, csodálkozástól kikerekedett szemmel bámult Montyra. - Miért is ne? Kérhetnénk útbaigazítást, mintha eltévedtünk volna. - Akkor rajta! Monty kimászott a vízfolyásból, finoman felsegítette Jessie-t, lesöpörték a por nagy részét a ruhájukról, majd odasétáltak a furgonhoz. A motor még mindig hangosan járt, vadul rázta a motorháztetőről a port; a sofőr, egy egyiptomi fickó, épp a cigarettája meggyújtásával foglalatoskodott. Már odaértek a pálmafákhoz, mikor egy másik férfi 410

odaballagott a kocsi hátsó ajtajához, hogy kinyissa; egyenesen az arcába tűzött a nap. Nyugati férfi volt, panamakalapot, homokszínű pamutvászon nadrágot és krémszínű lenkabátot viselt. A por és a hőség ellenére is jól nézett ki. A mellényzsebéből hangapipa vége lógott ki, állán hetyke őszes szakáll csillogott. Monty azonnal visszalépett a pálmafák árnyékba, és Jessie-t is magával rántotta, nem engedte ki az árnyékból, pedig látta rajta, hogy ő legszívesebben odarohanna. Jessie már ki is nyitotta a száját, készült odakiáltani a vászonkabátos férfi nevét, de Monty villámgyorsan a szájára tapasztotta a kezét, érezte a lány leheletét a tenyerén. Jessie megrázta a fejét, próbálta kihúzni a száját a kéz alól, de Monty szemöldök ráncolva rámordult: - Csssss, Jessie! Csend! Kék szempár meredt rá kérdőn, zavarodottan, majd Jessie felemelte a kezét, és lassan levette Monty ujjait az ajkairól. - Mi a baj, Monty? Hisz ő a barátod, dr. Scott! Barát? Monty legszívesebben letörölte volna ezt a szót a nyelvéről. - Nem tudhatjuk, mi dolga itt, Jessie. Először rá kell jönnünk, mire készül. Jessie arcára ismét kiült a csodálkozás. - Csak nem gondolod, hogy ő is benne van? - Dr. Septon Scott meg a hozzá hasonlók mindig ott vannak, ahol megérzik a pénz szagát. - De ha ismeri ezt a házat, akkor talán azt is tudhatja, hol van Tim! Jessie már indult is volna előre, de Monty fél kézzel is könnyedén visszatartotta törékeny testét. - Lehet, hogy nem lesz túl boldog, ha rájön, hogy itt vagy, és tudod, hogy kapcsolatba hozható a házzal. Jessie a házra pillantott, majd a kisteherautóra, majd újra Montyra, nem tudta, mennyire bízhat Scottban.

411

- Jessie - folytatta Monty halkan -, ő olyan ember, akivel nem érdemes ujjat húzni. - Azt hittem, a barátod. - Rosszul hitted. Sajnálom, ha félrevezettelek. - Ugyan, mi a csudát tehetne velem? Elvégre ez nem egy sivatagi barlang! - suttogta Jessie. Abban a pillanatban a sofőr kikászálódott a volán mögül, és határozott léptekkel megkerülte a kocsit, a hátsó ajtónál olyan halkan beszélgetett Scott-tal, hogy semmit nem lehetett érteni belőle. Csakhogy sem Monty, sem Jessie figyelmét nem kerülte el a testére szíjazott pisztolytáskából előbukkanó fegyver, mikor a kocsi csomagtartójába dobta a kabátját. Visszabújtak a fák mögé. Gyilkosok. Farid figyelmeztette Jessie-t. Meglehet, hogy Scott furfangos üzletember, na de hogy gyilkos? A kettő között azért nagy a különbség. A gondolat újra felélesztette Montyban azt a dühöt, mely egy pillanatra sem hagyta el a németalföldi lövészárkokban a háború alatt. Ott találkozott olyan alakokkal, akik élvezték a gyilkolást, akikből a vérszomj mindenre elszánt, rettenthetetlen katonákat faragott. Természetesen Monty is ölt, de csak ha muszáj volt. Most az volt az egyetlen célja, hogy kijuttassa innen Jessie-t. Lehúzta a lányt a fa vastag törzse mögé, amikor azonban az arcára pillantott, és meglátta, milyen átható, szúrós tekintettel nyomakodott előrébb a ritkás aljnövényzetben, elszorult a szíve. Az egyik vadászkutyájára emlékeztette: annak volt ilyen a tekintete, mikor megérezte a vér szagát. A kezét Jessie vállára fektette, hogy megnyugtassa, és visszahozza a való világba. Bármi zajlott is le most a fejében, az nem sok jóval kecsegtetett. Jessie Monty felé fordult az arnyékban: - Azt hiszem, oda kéne mennem, hogy beszéljek Scott-tal. Meg kellene kérnem, hogy vigyen el Timhez, ha tudja, hol van. - És azután? 412

Jessie a homlokát ráncolta. Monty újra megkérdezte: - És azután mi lesz? Tételezzük fel, hogy találkozol Timmel! Azt hiszed, Scott majd hagyja, hogy csak úgy elsétálj, ha valami bűnténybe keveredtek? - Jessie felkötött karjára pillantott, jól tudta, mennyire sebezhető. - Nyilván nem. Jessie némán megrázta a fejét. A két férfi elindult a ház felé. Kinyitották a zárat, majd beléptek. Sietősen mozogtak. - Most pedig elmegyünk - közölte Monty. Már akkor gyanakodnia kellett volna, mikor a nő nem ellenkezett. Halkan felegyenesedtek, de amikor éppen kiléptek volna az árnyékból, hogy visszavonuljanak a vízmosáson keresztül, Jessie a teherautó felé iramodott, majd elrejtőzött mögötte úgy, hogy rálásson a házra. Pár másodpercig tartott az egész: csak gyorsan belefirkantott valamit a motorháztetőn lévő homokos porba. Amint visszaért, már rohantak is a vízmosás irányába, még épp időben huppantak bele. Újra hallották a két férfi hangját a jármű mellől, Monty pont annyira dugta ki a fejét, hogy lássa, amint egy rakás ágyneműt es egy kartondoboznyi felszerelést raknak a kisteherautó hátuljába. - Költöznek - mormolta. Jessie nekidőlt. - Semmit sem láttam a kocsiban. Teljesen üres volt. - Valószínűleg azért, mert nem kockáztatják meg, hogy fényes nappal szállítsák el az illegális leleteket. - Bátorítólag átkarolta Jessie-t, cserébe egy puszit kapott az arcára, de nem hagyta ilyen könnyen elterelni a figyelmét. - Mit írtál a kocsira? - Csak odarajzoltam valamit. - Azt hiszed, képzőművészeti napot tartunk? - Ne durcáskodj már!

413

A csendet becsapódó ajtók hangja törte meg, majd felbőgött a motor, az autó elindult visszafelé a lejtőn. Megvárták, hogy a varjak visszatelepedjenek a pálmafákra, csak utána lélegezhettek fel. - Most! - szólt Monty. SEMMIT NEM TALÁLTAK ODABENT. Még az ajtót sem zárták be. Belülről az egész ház poros és homályos volt; a behajtott zsaluzat kint tartotta ugyan a hőséget, a levegő viszont állott és fülledt lett tőle. Monty körbenézett. Scott gondosan kiürítette a házat, nem maradt utána semmi, csak néhány lábnyom a porban meg egy pár gyertyacsonk az egyik ablakpárkányon. Nyomát sem találta a kintről látott ágyneműnek és imaszőnyegnek, az egyik szoba azonban érdekes módon makulátlanul tiszta volt. A padlót nemrég sikálhatták fényesre, a falakat pedig lemeszelték. - Jessie, ezt nézd meg! A lány az ajtókeretnek támaszkodva pihent, szemét felig behunyta, alig bírta tartani magát. - Mi az? Monty most vette csak észre, hogy Jessie szoknyája csupa mocsok lett, a níluskék blúza elszakadt a könyökénél, de még mindig olyan... elgondolkodott a megfelelő kifejezésen... megtörhetetlennek tűnt. Mintha semmi nem állíthatná meg, se a karja, se a hőség, se a gyógyszerek, és főleg nem dr. Scott. Odasétált hozzá, és gyengéden megcsókolta. Az ajkának sós íze volt. - Ezt a zsalu mögött találtam. Összegyűrt cigarettásdobozt tartott a kezében. Jessie elvette, és széthajtotta a kék-fehér csomagolást. - Senior Service - közölte halkan. Montyra emelte a tekintetét. - Tim Senior Service-t szív. Tim itt járt. - Közel járunk - mondta a férfi. - Nagyon közel.

414

44. fejezet

A KÉK NÍLUS HOTELBEN MALAK várt rájuk, és amikor megérkeztek, olyan hatalmas mosolyt villantott feléjük, hogy mindketten elnevették magukat. Jólesett a nevetés. Monty finoman leültette Jessie-t a hűvös teremben a pörgő ventilátor alá, neki meg a fiúnak friss limonádét rendelt, magának pedig skót whiskyt tisztán. Majd hirtelen ötlettől vezérelve kért még egy tál koserit 21 Malaknak, és mezét22 Jessie-nek és magának. A lány megitta a limonádét, de az ételt érintetlenül hagyta. Elővette a táskájából a vázlatfüzetét, és a következő néhány percben némán rajzolt. Malak olyan álmélkodva nézte, mintha nyulat húzott volna elő a kalapjából. - Ki ez a csenevész utcagyerek? - kérdezte az éppen belibbenő Maisie, a fiú felé suhintva az elmaradhatatlan, csukott esernyőjével. - Úgy néz ki, mint akit a macska vonszolt ide. - Ő itt Malak - mutatta be Monty. - Ő a dragománunk itt, Luxorban, a helyi összekötőnk. Nagyon jó hasznát vesszük. - Malak felé biccentett. Nagyon hatékony. Maisie megvizsgálta a fiút, aki óvatosan méregette az ijesztő nőt. - És beszél is? - kérdezte végül. - Persze, beszél, jó, igen, nagyon jó. Kiváló remek barát Missie Kenton és bég úr, kérdez engem, és én szerezek, jót szerez nagybácsi. Akar teve, én szerezek, és lovak, igen, nagyon erős hát, és én nagyon jó fiú, és... 21

Egyiptomi egytáletel, lencse, rizs, csicseriborsó, tészta paradicsomszosszal és sült hagymával leöntve. 22 Vegyes tál, melyen általában fehér sajtot, joghurtot, paprikakrémet, articsókát és egyéb finomságokat tálalnak fel a Közel-Keleten, és a földközi-tengeri terségben.

415

- És el is hallgat? - Ha udvariasan kérik. Maisie Malak sűrű, fekete hajára koppintott az esernyővel. - Nem kell ló. Szék kell. Malak azonnal mögé tolt egy nagy karosszéket, ő pedig egyből belehuppant, majd behajlította a lábát, hogy ne legyen útban. - Remek. Na és - alaposan megvizsgálta Jessie arcát, látta rajta a kimerültség jeleit -, van valami hír? Jobban vagy? Monty megrázta a fejét, de nem mondott semmit. - Sokkal jobban vagyok, köszönöm, Maisie. - Mit rajzolsz? - Nézd csak, Malak! - mondta Jessie halkan. Odatartotta a rajzot a fiú elé, aki lenyűgözve bámulta. Az álla leesett, a szájában látszott a lencse és a paradicsom. - Hogy csinál ez nagyon szép, Miss Kenton, igen? A lány szeretettel mosolygott rá. - Művészeti iskolába jártam. - Nagy, szép városban? - Igen, Londonban. - Egyszer én is menni Londonban, igen, kérem, nagyon szép. - Remélem, így lesz, Malak. De Kairó is nagyon szép város. A fiú összeráncolta az orrát. - Kairó tele egyiptomiak. - Szeretném, ha megtennél nekem valamit, Malak. - Igen, Missie, én végezek jó munka. Nagyon hatékony. - Fekete szeme ragyogott. - Csak kér. - Látod ezt a férfit? - Kitépte a rajzot a füzetből, és a fiú felé mutatta. Monty beleremegett, amikor látta, milyen ijesztően pontosan ábrázolta dr. Scott arcát, beleértve az anyajegyet a bal füle előtt és a bőrkeményedést az egyik ezüstös szemöldöke felett. - Szeretném, ha ezt magaddal vinnéd, és utánajárnál, hogy ez a férfi Luxor környékén van416

e. A neve dr. Scott, de - ez nagyon fontos, Malak - veszélyes lehet, ezért nem szeretném, ha a közelébe mennél. Érted? - Igen, Missie. - Ne is beszélj vele! - Nem, Missie. - Csak szólj nekem, ha látod valahol! Tudni akarom, hova megy. - Az könnyű. - Ne felejtsd el, hogy nem szabad odamenned hozzá! - Én túl gyors öregembernek - nevetett. Monty látta, hogy a gyerek úgy szorítja a mellkasához a rajzot, mintha valami kincs lenne. Talán soha nem kapott még semmit. - Nesze, Malak! - Odadobott neki pár érmét. - Amikor visszaérsz, többet is adok. De ne felejtsd el, amit Miss Kenton mondott! Ne beszélj ezzel az emberrel! Nem akarjuk, hogy bajod essen. Malak betömte a szájába az utolsó falat koserit is. - Jó figyelek - mondta komolyan, és az ajtó felé osont. - Ad cigaretta, bég úr? - Nem, Malak - rázta meg a fejet Maisie. - Túl kicsi vakarcs vagy még ahhoz. Monty kivett egy cigarettát, meggyújtotta magának, a többit pedig odadobta a fiúnak, aki elkapta a levegőben. - Ha ahhoz elég idős, hogy nekünk dolgozzon, akkor ahhoz is elég idős, hogy dohányozzon. - Nagyon köszönöm, bég úr. Maga kitűnő jó ember. - Tünés! Malak vigyorogva eliszkolt. - A fiúnak új cipőre van szüksége - jegyezte meg Monty. - Reggel vennünk kell neki egy párat. Mire azonban eljött a reggel, kisebb gondja is nagyobb volt a cipőnél.

417

MONTY ÁGYBA FEKTETTE JESSIE-T. Eltámogatta a szobájáig, ott lehámozta róla a ruhát, óvatosan leemelte a blúzát a hátáról. Lemosta róla a homokot, gondosan ügyelve arra, hogy a bekötött kezét ne érje víz, aztán kifésülte a kavicsokat a hajából. Amikor meglátta a horzsolásokat a lapockáján, a karcolásokat a csípőjén és a sebeket a térdén, ismét eszébe jutott, hogy vajon miken kellett a lánynak keresztül mennie a sivatagban. Hogy milyen lehetett mindezt átélnie. Jessie meztelenül, Montynak dőlve állt a fürdőszobában, fejét a férfi vállán pihentette, de a zuhany ellenére is érezni lehetett a hajában a Nílus szagát. Monty átkarolta a derekát, és az ágyhoz kísérte. A bőre forró volt. - Monty, sajnálom, én... - Cssss, ne beszélj! Most pihenj! Alvásra van szükséged. Jessie Monty nyakához érintette az ajkait, ő pedig érezte, hogy azonnal odatódul a vér. Magához ölelte a lányt, érezte a melleiből áradó meleget, selymes bőrének lágyságát, a háta törékeny csontjait, de leginkább az ágy felé tett tétova lépései hatották meg. Miközben Monty lefektette az ágyára, és betakargatta, megrohanták az érzelmek látva Jessie gyengeségét, melyet egészségesen sosem mutatott volna ki. Arca a párnán olyan bizonytalannak, sebzettnek tűnt, a szemét sötétlila folt keretezte. Monty lehajolt, és csókot nyomott mindkét szemhéjára. - Aludj! - mondta neki. Jessie mosolyogni próbált, de nem tudott. Szinte azonnal álomba zuhant, szabályosan, de túlságosan gyorsan lélegzett. Az ép karja még álmában sem engedte el a férfi kezét, így Monty óvatosan mellé feküdt, és szorosan magához ölelte. A lány ujjai megkeresték és átfonták az övéit, a ragaszkodása belemarkolt a férfi szívébe. Órákon át hevert mellette csendben, hallgatta a légzése ritmusát. Jessie egyszer idegesen, lázasan felriadt, láthatóan fájdalmakkal küszködött, így hát adott neki az orvos piruláiból, és a szájához tartotta a poharat, 418

amíg ivott egy kis vizet. Bágyadt, kék szemek tekintettek vissza rá a perem felett, az arcát vizslatták, mintha csak valami rejtély kulcsát keresnék. - Beszélj magadról és dr. Scottról! - mormolta a lány, mikor visszahajolt a párnára. Nem ez volt a megfelelő pillanat, Monty mégsem ellenkezett. - Nem sokat tudok mesélni. Amikor az apám anyagi válságba került, kölcsönt kért tőle. Komoly összeget. Scottnak jelzáloga van a föld nagy részén, beleertve Chamford faluját, de az apám úgy érezte, megbízhat benne. Tévedett. Jessie ujja kisimította Monty merev arcizmait. - És most? - Azzal fenyeget, hogy visszakéri a kölcsönt. Darabokra akarja szedni a birtokot, ki akarja dobni a falusiakat az otthonukból, ahol generációk óta élnek, és gyárakat akar építeni. - Nyugodtan beszélt, pedig a szíve már a dolog puszta említésére is haraggal telt meg. - A gyárak munkát adnak - mormolta a lány, és ismét becsukta a szemét. - Igazad van - ismerte el Monty. Jessie szeme azonban ismét kinyílt, és közelebb húzta a férfi fejét, míg az ajka el nem érte az övét. Monty mellette maradt, amíg ki nem hunytak a fények, és a nap le nem bukott a sivatag hegyei mögött. Ahogy a szobában kezdett lehűlni a levegő, tudta, hogy ott kell hagynia a lányt. - KÖSZÖNÖM, HOGY ÁTJÖTTÉL - mondta halkan Monty, nehogy felébressze az alvó Jessie-t. - Ó, szívesen ülök mellette. Tudod, hogy szeretnék segíteni - mondta vidáman Maisie. - Szegény kis bogárka, pont olyan, mint... - a szavai hirtelen elakadtak. - Mint ki, Maisie? 419

- Mint akiben van spiritusz! - Néha túl sok is. A nő bólintott, és Jessie nyakára helyezte a kezét, mintha csak le akarná csillapítani a pulzusát. - Nagyon csinos. Ott és akkor ez nagyon furcsán hangzott. Mindketten a párnán heverő arcot nézték, az alvás közben kisimult, lágy vonásokat, a párnán széteső arany hajszálakat. Jessie arccsontjain még mindig látszottak a sivatagi nap nyomai, az orrán hámlott a bőr. Így még hangsúlyosabbá vált a gyengesége, amit annyi kínnal próbált rejtegetni. - Megérdemli ezt az öccse? - kérdezte Maisie. Összehúzta a szemöldökét, valami nem tetszett neki. - Remélem. Nem ismerem. - Ha engem kérdezel, az a fickó egy... - a szavai ismét elakadtak. Elfordult, és megvonta a csontos vállát - istenverése ennek a lánynak. - Nem hiszem, hogy ő így gondolná. - Akkor viszont szerencsés flótás. - Igen - értett egyet Monty. - Azt hiszem, tényleg az.

420

45. fejezet

Georgie EGYIPTOM, 1932

- IRÁNYÍTSD! - Próbálom - mondod -, de felzaklatta a költözés. Rólam beszéltek, te meg a Kövér, és ezt utálom. Ma nagyon nagy a forróság, és csak még rosszabb lesz a forró széltől, ami felkapja a homokot, és beledörzsöli az ember bőrébe. Ma reggel ponyvatető alatt dolgozom. Vászonteteje és három oldala van, de elől nyitva áll az elemek és a sivatag lakói számára. Egy sárgásbarna gyík oson be és bújik el az egyik ládám mögött. Középen összehajtom Tim egyik szitáját, csapdába ejtem vele a gyíkot, hogy megérinthessem, és megvizsgálhassam a lábujjai érdekes szegélyét. Ezek valójában kitüremkedő tüskék, a lábujjak pikkelyeiből alakultak ki, hogy könnyebben mozogjon a csúszós homokon, és bele tudja ásni magát. Darwin evolúcióelméletének lenyűgöző példáját tartom a kezemben, pedig nemrég még a szekrényben rejtőzködtem. Az agyam felpezsdül a változások sebességétől. Te és a Kövér az egyik oldalsó ponyva túloldalán álltok, így nem látlak, de hallak titeket. Van valami a nagyon száraz levegőben, ami miatt jobban terjed benne a hang - erről a jelenségről szeretnék majd többet megtudni, amint lehet. Amint lehet. Csakhogy fogalmam sincs, hogy az mikor lesz. Többé már semmit nem tudok, és ennek a gondolatától olyan erősen reszketni kezd a kezem, hogy le kell tennem a kis

421

bronzszobrot, amit éppen el akartam rakni. A gyönyörű istennőt, Íziszt ábrázolja, Gebnek, a föld istenének és Nutnak, az ég istennőjének leányát. Minden darabot selyempapírba és vattába tekerek, de lassan haladok, mert mindet megsimogatom. Az ujjaim képtelenek elengedni őket. - Gyorsabban, gyorsabban! - duruzsolom magamnak, de a kezeim annyira reszketnek, hogy a hónaljam alá kell dugnom őket, ha azt akarom, hogy nyugton maradjanak. Nem akarom, hogy meglásd a remegésem. - Mindnyájunkat felzaklat a költözés - morogja a Kövér -, de nem vinnyogunk állandóan, és nem verjük a fejünket a földhöz. - Most, hogy ismét munkába állítottam, jobban alkalmazkodik. - Mondd meg neki, hogy csinálja gyorsabban! Nem mondasz semmit. Nem messze, a ponyvatető mögött a két egyiptomi, akivel egy házban éltünk, szintén dolgozik, ládába teszik a nehezebb leleteket, közben pedig nevetnek. Vajon rajtam nevetnek? Felfordul a gyomrom. - Holnap este indulunk - mondja neked a Kövér, és hallom, ahogy elakad a lélegzeted. - Holnap? - Igen. - Olyan hamar? Még rengeteg mindent kell felhoznunk a sírból. - Csak szedd ki a legjobb cuccokat, és dobd bele ezekbe a ládákba! Holnap elhajózunk. - Miért ilyen hamar? - kérdezed. A hangodban dühöt érzek. - Farid meg a rohadt nacionalistái miatt. Tegnap éjjel megint gondunk volt velük. Gyorsabban kell dolgoznunk, és el kell tűnnünk innen, mielőtt a nyomunkra bukkan. - Le van rendezve a szállítás?

422

- Persze. Csak rád várunk, meg a bátyádra. Nézd csak, kapsz még egy pár segítő kezet! - Felemelte a hangját. - Malak, fiam, gyere ide! - Igen, bég úr, jön most azonnal. - A fiatal hang közelebb jön, és leülök a homokba. A kezemet az arcomra szorítom, hogy mindenkit kizárjak. Jó reggel, kiváló szép reggel uram, Timothy úr, én nagyon boldog, soksok minden segítek, igen. Morogsz egyet, ahogy akkor szoktál, amikor dühös vagy. - Egy kicsit fiatalnak tűnik. - Nem, uram, Timothy úr, majd lát, én sokat erős. - Vegyél el egy lapátot a kupacból, Malak! - Azonnal, uram, igen. Egy kicsit vársz, majd halkan megkérdezed: - Mégis mi hasznom a fiúból? - Csak állítsd munkába, Timothy, az isten szerelmére! Folyton panaszkodtok a félkegyelművel. Ürítsd ki gyorsan a sírt, és rohadtul ügyelj rá, hogy ne veszítsd el felette az irányítást! Hallom, ahogy a levegő hirtelen megindul, mintha feltámadt volna a téli szél, de tudom, hogy a te szádból jön. - Georgie nem kutya! És nem is gyerek! És főleg nem félkegyelmű! Ő a testvérem! - Az utolsó három szót már üvöltöd, én pedig selyempapírt tekerek a fejem köré. NÉZEM, AHOGY A FIÚ KÖNNYEDÉN megmássza a hegyet, még a meredek részeit is, miközben ládát egyensúlyoz a vállán. Túl nagy neki, mégis erőlködés nélkül boldogul vele. Én csak saját magamat tudom felvinni a hegyre, és a meredek részeken szükségem van a kezed segítségére. Jó érzés, amikor elnyelik a bíbor árnyak. - Ne nézz így rá, Georgie! Ő csak egy kölyök. - Itt vagy mellettem a ponyvám alatt. - Hogy ne nézzek rá? - Mintha meg tudnád ölni. 423

Elfordulok, és gondosan selyempapírba csomagolok egy arany és zománc amulettkészletet. - Honnan jött? - A fiú? Ó, Scott Luxorban szedte fel tegnap este. Egy pár segítő kéz, és ráadásul nem kérdez. - Miért választott gyereket? - Mert azt csinálja, amit mondanak neki. - Felpillantasz a kopár homokhegy gerincén eltűnő körvonalára, és mosolyogsz. - És valahogy lebilincseli az embert. Szeretném, ha elnéznél a hegy felől. - Ez mit jelent? - Azt, hogy könnyű megkedvelni. Ezen gondolkozom, miközben egy vastag réteg vattát hajtok a selyempapír köré. - Lebilincseled az embert. - Á - mondod. Csak ennyit. De átvágsz a homokon, mígnem egész közel állsz hozzám, és bár nem nézek fel a munkámból, tudom, hogy engem bámulsz. A szabályokat áthágva a vállamra helyezed a kezedet. Mindketten tudjuk, hogy ez felzaklat, és epizódot válthat ki belőlem, de egyikünk sem tesz ellene semmi. - Köszönöm, Georgie. - Nincs mit. - Ma kifogástalanul viselkedsz. - Megszorongatod a vállamat, és minden erőmre szükségem van, hogy ne könyörögjek, hogy hagyd abba. Oldalra pillantok, és rád nézek. Háttal állsz a napnak, glóriává változtatja a hajadat. Szokás szerint rövidnadrágot és rövid ujjú inget viselsz. Bármilyen forróság legyen is, én mindig hosszúnadrágot és hosszú ujjú inget viselek, mert nem tudom elviselni, ha a nap égeti a végtagjaimat. Olyankor belül mindig reszketni kezdenek. Szeretnék 424

mondani neked valamit. Szeretném megköszönni, hogy azt mondtad a Kövérnek, hogy nem vagyok félkegyelmű. - Büszke vagyok - mondom, miközben lenézek az ezüst Anubiszszobrocska helyes sakálfejére a tenyeremben -, hogy te vagy a testvérem. Hirtelen elveszed a kezedet. Igyekszem nem kimutatni a megkönnyebbülésemet. Ismét rád pillantok, és a szemed összeszűkült, a szád furcsa alakot öltött, és egyik oldalról a másikra döntögeted a fejed. Nem tudom, hogy ez mit jelent, és érzem a kitörni készülő pánikot. Szorosan megmarkolom Anubiszt. - Georgie - mondod furcsa hangon -, hogy van az, hogy te mindig úgy megindítasz? - Mert nem tudok lebilincselni. Nevetni kezdesz, úgy hahotázol, hogy beleremeg a ponyvasátram, és nem tudom, miért, de én is veled nevetek. A TEHERAUTÓ MOCSKOS. NEM SZERETEM. Nem vagyok hajlandó felmászni rá. Ládákat kellene pakolnunk rá, de elsétálok, és lekuporodom a homokba az árnyékában, ahol hűvösebb a levegő. Megint rosszul vagyok. Tudom, miért. Mert a Kövér sosem hagy békén. Folyton piszkál. Valahányszor hátat fordítasz nekem, sérteget és rugdos, mint a matador az ostoba, sérült bikát. Szeretném beletaposni a porba, éles szarvakkal akarom feltépni a gyomrát. A gyönyörűséges Ízisz talán kölcsönadná a szarvait. Ha ő is ott van, mindig csendes és buta maradok. Mellettem állsz és dohányzol. Engem nem kínálsz meg a cigarettából, ebből tudom, hogy haragszol rám. - Nem segítesz? - kérdezed. - Nem. - Miért nem? 425

- Mert nem akarok. Nem állsz le vitatkozni, de nagyot sóhajtasz. Nem beszélünk. A sátorra gondolok, amiben este aludnom kell, és a rovarokra, amikkel meg kell osztanom. Összeszorítom a fogamat, hogy egy hangot se adjak ki. Hirtelen megragadod a vállamat, és olyan erővel rántasz talpra, hogy megrogynak a térdeim. - Odanézz! - mondod. A kezedre nézek. - Nem - mutatod az irányt. - A teherautó oldalát nézd! Vadul bámulom. Semmit nem látok, csak a port. - Azt ott! Egy porfoltra mutatsz a hátsó kerékív mellett, amibe valaki belepiszkált. Odasandítok, egy kígyó. Valaki egy rövid kígyót rajzolt a teherautó mocskába. Leesik az állam, furcsa, pufogó hang szökik ki a számon. Megbököd a bordáimat, mire összeszorítom az államat a kezemmel. - Cssss, Georgie! De közben vigyorogsz. Mindketten vigyorgunk. Az egyiptomi hieroglifák szerint ugyanis a kígyó a „J”-t jelöli, a „J” pedig csak egyetlen embert jelenthet. Jessie-t.

426

46. fejezet

MONTY EGY KAPUALJBAN ÁLLT A SÖTÉT UTCÁBAN. Várt. Semmi. Könnyű léptek hangját várta. Semmi. Percek teltek el. Az éjjeli levegő egyre hűvösebb lett. Csakhogy még mindig nem hallott semmit, még egy gyufa sercegését vagy egy elfojtott köhögést sem. Bárki követte is, pokolian türelmes volt. Valamivel korábban óvatos léptekkel vágott keresztül az utcákon, mert csak néhány lámpa és a hold fénye világította meg az utat, így nem tudhatta, hová lép. Áthaladt a luxori templom előtti téren, ahol a papirusz alakú véseteikkel díszített oszlopromok szokatlanul hátborzongatónak tűntek a sötétben. A közeli bazár mostanra bezárt, de Monty észrevett egy kocsmát lejjebb az úton, ahonnan fény szűrődött ki, megvilágítva a fal mentén osonó patkányokat. Luxor kávéházai, mármint ahová a helyiek járnák, nem pedig a nyugatiakból élő előkelő helyek, nem voltak éppen barátságtalanok, de nem is voltak igazán barátságosak sem. Mihelyst belépett valahová, azonnal rá szegeződött minden tekintet. Sötét arcok és még sötétebb szemek követték érdeklődve és kíváncsian, de némi ellenszenvet is tapasztalt. Komótosan vándorolt egyik helyről a másikra. Itt kávét kért, amott meg vízipipát, végül már zakatolt tőlük az agya. Mindenhol beszélgetésbe elegyedett valakivel, az egyik helyen például egy félszemű öreggel, aki ötven évvel korábban harcolt a Tel el-Kebiri csatában, ahol Sir Garnet Wolseley tábornok győzelemre vezette a brit csapatokat, és ezzel megnyitotta az utat Egyiptom megszállásához.

427

- Volt, aki szoknyában harcolt - vihogott nyerítve az öreg, ép szemét a galabijájába törölgette. - Rövid szoknyás katonák! Akár a kislányok. - A skótok lehettek - jegyezte meg Monty. - Az egyikük a szuronyára tűzte és elvitte emlékbe a szememet. Monty vett neki egy vízipipát. - Háború volt, barátom. Olykor rossz dolgok történnek. Félig kiloccsant agyvelejű bajtársak. Vak, üvöltő lovak. Szögesdrótról lelögó emberek, a csöpögő vérüket a patkányok isszák fel. A senki földje egyben mindenki pokla. Olykor tényleg rossz dolgok történnek. Egy másikkal a gyapot áráról beszélt, meg arról, hogyan tizedelte meg a brucellózis a kecskeállományát, egy harmadik pedig Mary Pickford filmjeiről és Fuád király nagyszerűségéről áradozott. Monty minden kávéhazban megértett valamit, és minden kocsmában új perspektívából látta meg az egyiptomi életet, de senki nem akart beszélni a hegyi barlangokról, és senki nem tudott egy Farid nevű emberről, aki fekete ruhában jár. Vagy legalábbis ezt mondták. Amikor a bazár melletti kocsmába lépett, véletlenül a szemközti falon lógó hatalmas tükörre pillantott, ami bár egyenetlen és zsíros volt, tökéletes képet adott a túloldali járdán álló egyiptomi férfiról. Mereven figyelte Monty hátát, majd hirtelen eltűnt. Monty rendelt egy sört, miközben megpróbálta felidézni, hogy nézett ki az illető: kis termetű férfi volt, fehér galabiját és sötét kabátot viselt, az arca komoly, és úgy oson, akár a macska. Ezúttal nem maradt sokáig. Odaadta a sörét egy férfinak, aki éppen a haját vágatta az ajtónál, majd kiosont az utcára, elsietett a lezárt boltok mellett a következő sarokhoz. Az ottani sátorkészítő műhely még mindig nem zárt be. A tulajdonos a földön ült, a meztelen talpai között tartott vásznat varrta, nem sokkal messzebb pedig sötét, beugró kapualj kínált tökéletes búvóhelyet. Monty belépett a kapu alá. Ha valaki követte, annak át kellett kelnie a műhelyből áradó sárga fénycsíkon. Most éppen ott állt, elmélkedett és 428

várt. A macskalábon járó ördög lépteit figyelte. Érezte a Nílus szagát, és hallotta, ahogy egy kis lapátos gőzös a kikötő felé halad, hogy másnap ismét a turisták rendelkezésére állhasson. Érezte, hogy a lába indulni akar, a feje pedig ki akar lesni, de uralkodott rajtuk. Az izmai megmerevedtek, és a lábához szorított kezében kést tartott. Olykor rossz dolgok történnek. NEM VOLT NEHÉZ KISZÚRNI A FEHÉR galabiját, amikor a kapualjból belátható területre ért. Egy pillanat alatt odalépett mögé, a kést nekiszegezte a férfi torkának, aki mozdulatlanna dermedt, és bölcsen belátta, hogy az ellenállás felesleges. Monty a kapu alá rántotta. - Ki maga? - Senki, uram. - Miért követ? - Nem követem. Hazafelé tartok. Nem akarom bántani, uram. Monty tétovázott. - Forduljon meg! Az egyiptomi lassan megfordult, és Monty hátralépett, hogy megvizsgálja. Vékony csontú, fekete szemű férfi volt intelligens tekintettel, csendesen és barátságosan viselkedett. - Nem akarom bántani, uram - ismételte meg. Kitárta a tenyerét, hogy bebizonyítsa, nincs nála fegyver. Monty majdnem elnézést kért, szinte már el is tette a kést. Ekkor azonban, a másodperc tört része alatt, miközben a gondolatai szavakká formálódtak, és beszívta a levegőt, a fahéj meleg, fás illata ütötte meg az orrát. Úgy tűnt, a férfi ruhájából árad, mintha mindennap a kérges fűszert őrölte volna, míg végül a pora átjárta a galabijája szövetét vagy a bőre ráncait. Azonnal felötlött benne egy emlék, mely egy ideig kínzó elérhetetlenségben lebegett az orra előtt, ám ekkor Monty megrázta a fejét, és hirtelen eszébe jutott. 429

- A sír - kiáltott fel -, Tutanhamon sírja. Ott járt, és egy karórát tett Miss Kenton retiküljébe. A fekete szemek komolyan méregették. - Igen, így volt. Az órával jeleztem, hogy megbízhat bennem, bár a nevemet nem mertem elárulni. - Szóval, ki maga? Miben sántikál itt... Miss Kenton öccsének az órájával? A férfi bólintott, mintha meggyőzte volna önmagát. - Jöjjön, igyunk meg egy teát! - A NEVEM AHMED RASID. Kairóban állomásozom, de leutaztam Luxorba, mert érdekel ön és Miss Kenton. Mihelyst leültek valamelyik rejtett sikátor kis sakk-kávéházában, ahol a vendégek túlságosan elmélyültek a játékban ahhoz, hogy odafigyeljenek az újonnan érkezőkre, Monty észrevette, hogy Ahmed Rasid levetette a félénkségét. Még mindig udvarias volt, de már sokkal kimértebb, és az arcvonásai is élesebbek lettek. Montynak az a baljós érzése támadt, hogy a helyzet csak most fordult rosszról még rosszabbra, és figyelni kezdte az ajtót. - Mit akar tőlünk? - kérdezte. A férfi udvariasan mosolygott, belekortyolt a mentateájába. Nem hagyta siettetni magát. Monty hangnemet váltott. - Ki maga, és mi dolga van itt? Ezúttal több sikert ért el. Ahmed Rasid áthajolt a kis faasztalon, hogy elég legyen suttognia. Monty még a mentol szagát is érezte a leheletében. - Az Egyiptomi Régészeti Hivatal munkatársa vagyok. - Szünetet tartott. - Rendőr.

430

Monty érezte, hogy kicsúszik a talaj a lába alól, de azon túl, hogy megmarkolta a teáscsészéjét, és felvonta a szemöldökét, semmi jelét nem adta. - Valóban, Mr. Rasid? - Rasid parancsnok. - Szóval, miért van itt? Rasid hátradőlt a székében, a tekintetét Monty arcára szegezte. Apró, árulkodó jeleket keresett. - Ugyan már, Mr. Chemford! - Monty észrevette, hogy rosszul ejti a nevét. A férfi vagy nem tudott annyit, mint amennyit mutatott, vagy szándékosan sértegette. - Mindketten tudjuk, miért vagyok itt. - Világosítson fel! - Timothy Kenton miatt. Jesszus! Timet le akarják tartóztatni és börtönbe zárni. Engedély nélkül ásott ki és szállított külföldre egyiptomi kincseket, értékes antik tárgyakat lopott, és hamis útlevéllel utazott. Ijesztően terjedelmes lista. Monty lebilincselően mosolygott. - Nos, akkor már ketten vagyunk. Tudja, hol találom? Rasid meg akarta rázni a fejét. Épp szóra nyitotta a száját, ám ekkor fülsüketítő fegyverropogás törte meg a terem csendjét, szép vörös vérfoltot hagyva a parancsnok galabijáján. Monty a földre vetette magát, és vonszolni kezdte a vérző egyiptomit, mások sikoltoztak, az egyik vendég pedig térdre zuhant, és fennhangon imádkozni kezdett Allahhoz. Monty csak ekkor vette észre az ajtóban álló négy fegyveres homályos alakját. Fekete ruhát viseltek, az elöl álló pisztolyt tartott a kezében. Ősrégi félautomata Browning volt, de Monty tudta, hogy ettől még ugyanolyan halálos. Feldöntötte az asztalt, hogy fedezéket nyújtson magának és Rasidnak. Nem sok, de a semminél több. Kezébe vette a kését, és felkészült a rohamra. Ha meg kell halnia, nem adja olcsón az életét. 431

Jessie. Ez volt az egyetlen szó, amire gondolni tudott. A négy ember érte jött, egyedül őérte, Rasid nem is érdekelte őket, ahogy a kávézó többi vendége sem. Meglendítette a kést. Két csapásra jutott ideje, látta kiömleni a vérüket, de végül a túlerő legyűrte. Kirángatták az utcára, a földre lökték, majd az egyikük, akinél bot volt, verni kezdte a hátát. Jól célzott ütések voltak. Végül otthagyták a porban, túlélte a támadást. - NYIT AJTÓ! KÉREM, NYIT AJTÓ, Mr. Monty bég úr! Gyors, igen, kérem! Monty megremegett. A zuhany alatt állt, hideg vizet zúdított a hátára. Hátralépett, majd lehajolt egy törülközőért, és a dereka köré csavarta. Malak szabályosan püfölte az ajtót, már az egész rohadt folyosót fellármázta, különben Monty valószínűleg nem is törődött volna vele, csak folyatta volna tovább magára a vizet. - Jól van már! Csendesen! - Ajtót nyitott. A fiú odakint kicsinek és ijedtnek látszott. - Gyere be, fiam! - Ott voltam, bég úr, ott voltam, igen! - Hol? - Találok titkos halott helyet, nagy titok, igen, ott voltam. - Szavai egymásba torlódtak, a szeme pedig a szobát pásztázta, mintha attól tartott volna, hogy lesz ott még valaki. Monty kábán ácsorgott. Hitetlenkedve nézett a fiúra. - Megtaláltad a sírt? Malak büszkén kidüllesztette vézna mellkasát. - Igen, uram. - Hogyan? - Találok dr. Scott, én olyan okos. - Beszéltél vele? Egy bólintás volt a válasz. - Mondtuk, hogy ne tedd, mert...

432

- Ó, de én olyan okos, segítek rakodok hajó. Ismerek őt Missie képtől, és viszek sokat, én nagyon erős. - Bizonyítékul megmutatta Montynak az egyik vézna karját. - Mondok, sokat munka akarok. Ő nevet engem, bég úr. - Megnyerő mosollyal nézett körbe a szobában, de tisztán látszott, hogy meg van rémülve. - Mi az, Malak? Mi a baj? A fiú arca hirtelen ráncos lett, a hatalmas fekete szemekbe könnyek szöktek. - Megyek dr. Scott, igen bég úr, megyek táborban, és ma éjjel látok, hogy megöl ember. Látok, igen. Látok. - Ó, Malak! - Átkarolta a kis, remegő vállakat. - Bátor fiatalember vagy. Rettenthetetlen. Egyenesen besétáltál az oroszlán barlangjába. A fiú hátradöntötte a fejét, felnézett rá. - Nem oroszlán, bég úr. Lő ember. - Utánozta a fegyvert. - Ellenség ember. Nem tudok, miért rossz. Dr. Scott lő fej. Látok. - Könnyek csorogtak végig a szurtos kis arcán. Csak ne Tim legyen! Magához ölelte Malakot, amíg a fiú remegése meg nem szűnt. Aztán elindult az ágya mellé készített whiskyért. Azonban alighogy elindult, a fiú ijedten felsikoltott. - Mi a...? - kezdett bele Monty, aztán elhallgatott. Gyorsan felkapta az ingét az ágyról, elfojtott egy káromkodást, miközben belebújt. Semmiség, Malak. - Nem semmiség, bég úr. Rossz, igen nagyon rossz. - Felejtsd el, Malak! - Leült az ágy szélére, és egy jókorát kortyolt a whiskyből. - Gyere ide! Malak egy pillanat alatt mellette termett. - Tisztázzuk a dolgot, Malak! Elmentél Scott táborába. - Igen, bég úr. - A teherautójával utaztál? Múlt éjjel? - Igen, bég úr. - Volt ott más is? 433

- Két férfi. Egyiptomi szamárfej, bég úr. - Ma a táborban dolgoztál? A fiú bólintott. - Viszek sokat. Halott helytől. - Sírkamrából? - Igen, bég úr. Monty megsimogatta a fiú koszos haját. - Lenyűgöző fiatalember vagy. Mondd csak, volt ott egy szőke angol férfi is? - Ó, igen, bég. Furcsa ember. Monty mosolygott. - Mire számítottál? Elvégre angol. Beszéltél vele? - Nem, uram, nem. - El kell mennünk Miss Kentonhoz, hogy elmondjuk neki. Nem akarta feltenni a következő kérdést, de meg kellett tennie. - Vissza tudsz vezetni a táborba? Monty látta, hogy a fiú tétovázik, arcára kiült a büszkeség és a félelem párviadala. Nem siettette. Hagyta, hogy a saját tempójában hozza meg a döntést. - Igen, bég. Monty talpra tornázta magát. Felszínesen lélegzett, alig tudta használni a tüdejét. - Menjünk, keressük fel Miss Kentont! Hajnali egy óra volt. - Elmond neki rossz hát, igen? - Nem Malak. Határozottan nem. - A fiú ajkára tette az ujját, mintha megnyomna rajta egy gombot. - Nincs rossz hát. Csak a sír és a szőke angol. A fiú rosszallóan nézett rá. - Mutatok. - Köszönöm, Malak. Nagyon bátor fiú vagy. 434

Malak felnézett rá. - Maga nagyon bátor, igen. JESSIE AZ ÉJSZAKAI EGET NÉZTE a hotel ablakából, elképzelte, hogy Tim valahol odakint ugyanezeket a csillagokat és holdat figyeli. Vajon tudja már, hogy utána jött? Látta a teherautóra rajzolt jelet? Érzi ugyanazt a hűs nílusi éjjeli szellőt, amit ő? Nem sokkal éjfel után riadt fel. Tizenkét óra alvás után sokkal jobban érezte magát. Montynak igaza volt. Rendes pihenésre volt szüksége, hogy a testéből kiürüljön a méreg. A karja még mindig fájt, de a duzzanat jócskán leapadt, alig látszott. Ráadásul a merevsége is alábbhagyott, már mozgatni is tudta. A feje még mindig hasogatott, de amint kinyitotta a szemét, észrevette, hogy Monty eltűnt. Amikor hozzáért a lepedőhöz, érezte, hogy hideg. - Látom, visszatértél az élők világába. - Maisie! A nő egy széken ült az ágy mellett. Kibontotta a kontyát, a haja lágy hullámokban hullott keskeny arca köré, így már sokkal kevésbé látszott rettenthetetlennek. Teveszín köntöst viselt, az esernyőjét most is maga mellett tartotta. A tekintetéből kimerültség sugárzott, az arcáról aggódás sütött. Jessie azonnal felült. - Hol van? - Nem tudom. Megkért, hogy vigyázzak rád. Azt mondta, nem tart sokáig. - Mikor? - Több mint három órája. Jessie lábai kipattantak az ágyból. - És mégis - mondta szigorúan Maisie -, hová készülsz, kisasszony? - Fel kell öltöznöm. - Most? Én pedig azt mondom, hogy nem mégy sehová, ifjú hölgy! 435

Jessie azonban ragaszkodott hozzá, hogy felöltözhessen, majd több pohár vizet is felhörpintett, hogy pótolja az elvesztett folyadékot. Bevett két pirulát, aztán leült az ablak mellé. Készenlétben várt. MAISIE NYITOTT AJTÓT A KOPOGÁSRA. Jessie hallotta a szobába beszűrődő szavak áradatát, melyek Timről és egy sírról, Scottról és egy fegyverről, a sivatagi dűnék között órákon át egyedül bolyongó, feltehetőleg a csillagok alapján tájékozódó Malak visszatéréséről és a rendőrségről szóltak. Fontos szavak voltak. Jessie azonban csak Monty arcát látta. A férfi szeme elsötétedett, az ajkát összeszorította. Amikor megkérdezte, mi a baj, erőltetett nevetéssel csak annyit felelt: Minden. Valami történt. Az elmúlt két órában valami baja esett, és bármi is volt az, Jessie émelygett a gondolattól, hogy nem mondja el neki. Látta, hogy Monty bütykei megsérültek, és amikor az ajtóhoz ment, hogy áthozza a kabátját meg egy dzsekit Malaknak, úgy mozgott, mintha szögesdróttal kötötték volna össze a csontjait. Bármi is történt, az rossz volt. Az ÉJSZAKA KÖZEPÉN VÁGTAK keresztül a sivatagon a Jasszertől kapott tevéken. Csak hárman voltak: Monty, Malak, és Jessie. Maisie elátkozta Montyt, mindennek elhordta, ami csak az eszébe jutott, amiért nem engedte, hogy velük tartson. Mindhiába. - Túl veszélyes - mondta határozottan Monty. - Én döntöm el, hogy vallalom-e a veszélyt, te teveagyú barom! kiáltott utána Maisie, ő azonban vissza sem nézett. Szinte teljes csendben haladtak, leszámítva a szél sziszegését a homokon meg a teve gyomrából felszálló morgást, miközben párnázott lábai a köves talajon lepkedtek. Jessie hosszú sálat tekert a feje és a nyaka köré, és arab köntöst öltött magára a hűvös éjszakai levegő ellen. Eltartott egy ideig, amíg hozzászokott az állat bukdácsoló járásához, 436

mégis sietségre ösztökélte, még a kötését is levette magáról. Csak akkor kezdett el remegni, és vezette az állatot Montyé mellé, amikor Luxor fényei már eltűntek, és minden irányból a sötét sivatag vette körül őket. A fiú előttük járt, vidáman fütyörészett, és a sarkával irányította a tevéjét, a hold mutatta neki az irányt. - Monty - kérdezte halkan -, mi történt ma éjjel? Úgy értem, a rendőrséggel. Látta, ahogy a férfi felemeli a mellkasáról a sálba vastagon betekert fejét. - Semmi különös. Egy civil ruhás rendőr érdeklődött Tim felől, én pedig megmondtam neki, hogy semmit nem tudok róla. - És aztán? - Ott kellett hagynom néhány percre, és mire visszamentem, eltűnt. Fogalmam sincs, honnan ismerhetett. - Ez minden? - Igen. - Hazudsz. Hallotta a férfi rekedtes kuncogását. - Jobb ez így. Ebben maradtak.

437

47. fejezet

A SIVATAG MEGCSILLANT A HAJNAL első fényében, sóhajtani látszott, mintha lélegezne. Ezüst ködgomolyagok kígyóztak be és ki a vádikon, lecsúsztak a homok lágy hullámain, és keresztültekergőztek a keskeny vízmosásokon. Jessie a hasán feküdt Monty mellett egy alacsony homokbuckán, nézte, ahogy a dűnék körülöttük fodrozódnak egészen odáig, ahol a homok és a sziklák már sötét folttá mosódtak össze. - A sivatag becsapós - suttogta. Nem bízott benne. Mozdulatlanul hevertek, magukba szívták a nyugalmat, várták, hogy odalent, a kavicsos lapályon felvert három sátor előbukkanjon a sötétségből. A csend mindent áthatott. A habzó szájú tevéket Malak gondjaira bízták körülbelül másfél kilométerrel lentebb, a meredek lejtő szél árnyékában, hogy az állatok hallótávolságon kívül legyenek. Hosszú utat tettek meg, mire a gyerek ismét rátalált a tábor pontos helyére, olykor vissza kellett fordulniuk, követték a saját nyomukat visszafelé a homokban, hogy aztán a helyes irányba fordulhassanak. Mégis időben ideértek: láthatták, amint a nap első sugarai lassan vérvörösre festik a sivatagot. Egymás mellett feküdtek, válluk és csípőjük összeért, egymást melegítették. Jessie tudta, hogy valami nem stimmel, és Monty úgyis elmondja majd neki, amikor készen áll rá, addig pedig fogta a kezét, vigyázott rá. Azt vette észre, hogy Monty megváltozott. Nem volt már az a szeretetreméltó angol nemes. Eltűnt a sármja meg a lefegyverző mosolya. Valami sötétebb feküdt most mellette, olyan ember, akinek megvoltak a maga saját kínjai és bajai, melyeket Jessie legfeljebb csak sejthetett.

438

Mindazonáltal megbíztak egymásban, és ezt nagyra értékelte. Ilyesmire korábban nem volt képes, ám ahogy kinyújtózva hevert a hideg, hajnali sivatagban, hajlandó volt többet is kockáztatni annál, mint hogy kitörheti a nyakát a sziklás lejtőkön ezzel az emberrel. Amikor viszont Monty odafordult és ránézett, a szeme olyan elszántságot és olyan makacsságot tükrözött a homályban, hogy Jessie pontosan tudta, mi következik. - Nem - mondta, mielőtt Monty feltette volna a kérdését. - Nem is tudod, mit akarok mondani. - Akkor mondd! - Kérlek szépen, Jessie, maradj itt! Hadd menjek le én egyedül! - A válaszom továbbra is: nem. Monty halk, kétsegbeesett hangot lehelt ki. - Semmi értelme, hogy mindketten bajba kerüljünk. - Egyetértek, Monty. Úgyhogy mi lenne, ha egyedül mennék? Nem fogja érdekelni őket egy butácska lány, aki idáig kergette az öccsét. Hadd... - Szó sem lehet róla! Nem engedem, hogy egymagad vonulj le a sátrakhoz, úgyhogy erről többet hallani sem akarok. - Egyik karjával átkarolta, és annyira közel húzta magához Jessie-t, hogy a lány érezte a ruhája állott szagát, látta, hogy az álla szögletében lüktet egy ér. Ahogy Monty bordáinak dőlt, valami fémes tárgy körvonala nyomódott az oldalának. - Fegyver? Monty, ne! Ha meglátják, hogy fegyver van nálad, még az is... - Csssss, csak a látszat kedvéért hoztam el. Nem fogom használni. Az apámé volt. Jessie megborzongott. Egy pillanatra a Monty vállát borító nyirkos textíliába temette az arcát.

439

- Jól van, akkor úgy csináljuk, ahogy megegyeztünk - mondta végül a férfi. - Ne aggódj már ennyire! - Halkan kuncogott, szinte valódinak hangzott. - Tim nem fogja hagyni, hogy bántsák a nővérkéjét! A köd ritkulni kezdett, a három sátor tartórúdjai testetlenül, kísértetiesen emelkedtek fölé. Abban a pillanatban fölcsapódott az egyik sátor ajtaja, egy megtermett, izmos egyiptomi férfi lépett ki rajta, szakállát vakargatva fürkészte a láthatárt. Jessie azon nyomban felismerte benne a teherautó sofőrjét, és érezte, hogy Monty még jobban a sziklákhoz lapítja. A férfi csak hosszú atlétatrikót és fegyvertokot viselt. Akkorát ásított, hogy azt még a dűne tetején is hallani lehetett, távolabb sétált a sátraktól, vizelt, majd leguggolt, hogy a homokba ürítse székletét, miközben egyfolytában a lejtőket figyelte maga fölött. Jó helyen ütöttek tábort. Aprócska földteknőt találtak a sziklás dombság lábánál, mely kopáran, elhagyatottan kanyarodott észak felé, míg tőle nyugatra homok- és kavicssivatag húzódott egészen addig, amíg a szem ellát, úgy emelkedett és süllyedt, akár a napperzselte hullámok. Jessie épphogy ki tudta venni őket a tompa fényben, majd gyorsan el is fordította szemét a látványtól. Észrevette, hogy Monty őt nézi. - Tudtad - suttogta, miközben a fölöttük húzódó csillagsátorra mutatott , hogy az ókori egyiptomiak a halottak lelkének hitték a csillagokat? Monty rámosolygott, és megrázta a fejét. - A lelkek - folytatta - a sötétségben várakoznak Ré napisten visszatérésére. - Megérintette a férfi arcát, és ujjaival végigsimitott Monty állának vonalán. - Én is pont ezt csináltam az elmúlt évek alatt. A sötétben várakoztam. Monty szájon csókolta a lányt, ajkain a sivatag meghatározhatatlan íze érződött. Hirtelen még ketten bukkantak ki a sátorból a félhomályba, az egyikük galabijája hatalmas pocakot takart. Mindhárman fürgén megmosakodtak egy tál vízben, majd nekifogtak, hogy elmondják a hajnali imájukat. Az elmosódó alakok kelet felé fordulva bemutatták a

440

hit rituáléját az imaszőnyegeiken állva-térdelve, homlokukkal olykor megérintették a földet, miközben felmondták a reggeli ima szövegét. Jessie különös módon lebilincselőnek találta ezt a folyamatot. Olyan nyugodt volt. Szeretett volna odakiáltani nekik, hogy „Szálem, nézzetek ránk, mi is részei vagyunk a teremtésnek! Ne lőjetek! Csak engedjétek meg, hogy beszélhessek az öcsémmel! Béke veletek!” Már nyitotta is a száját. Mégsem hagyta, hogy kiszökjön rajta a hang. Itt most nem az élők számítottak, hanem a holtak, meg a velük eltemetett kincsek.

441

48. fejezet

Georgie EGYIPTOM, 1932

A MAI NAP NEM JÓ. ROSSZUL KEZDŐDIK. Nem koncentrálsz. Mikor a tojásaimat sütöd, szétroncsolod a sárgáját, az egész szétfolyik, úgy néz ki, mint az okádék. - Az íze így is ugyanolyan - mondod. - Nincs most időm másikat sütni. Csak edd meg, kérlek, Georgie! Inkább ennék macskahányást. Nem tudok olvasni az arcodról, de hallom a hangodból, hogy valami nincs rendben. A mozdulataid általában lassúak és nyugodtak, mintha csak ellensúlyoznák az én görcsös rángásaimat, ma viszont gyorsak és türelmetlenek. Ki-be rohangálsz a sátramból a hosszú lábadon, a szavaid pattognak, kívül pedig még több ember szaladgál össze-vissza. Hallom a mély hangjukat. Érzem, ahogy a kis pánikbuborékok pezsegni kezdenek a véremben, és kipukkannak az agyamban. Nagyon erőlködnöm kell, hogy halkan vegyem a levegőt. A sátramban maradok. A kedvenc vászonszékemen ülök, fejben számolok némán. Csak így tudom kizárni a szavaidat. Mire észreveszed, már kétezernyolvannégynél járok. - Georgie, te nem is figyelsz rám! Föl-alá járkálsz a sátor közepén, ahol a tető a legmagasabb, de még így is hozzáér a szőke fürtjeidhez. Keresem a megfelelő szavakat, de

442

egyetlen általam megtanult mondat sem tűnik ideillőnek, aztán végre eszembe jut, hogy te mit szoktál mondani nekem ilyenkor. - Mi a baj? Miért vagy ilyen zaklatott? - kérdezem. Abbahagyod a járkálást, és rám nézel. Fölismerem ezt az arckifejezésedet. Ez a meglepettség. Letérdelsz elém, és halkan beszélsz. - Ne haragudj rám, Georgie! Nem akarlak megijeszteni. Megnézed, mit viselek: egy inget, két pulóvert, egy dzsekit, egy sálat meg egy takarót. Nem a hideg miatt. Amikor nyugtalan vagyok, egy halom ruhát húzok magamra. Megnyugtat a súlyuk. - Georgie, ma elmegyünk. Az a férfi, akiről meséltem neked, hogy el akarja venni tőlünk a sírtárgyainkat, Farid, már túl közel jár. Szóval mindent felpakolunk a tevékre, és levisszük a teherautókhoz. Gyorsan kell dolgoznunk. - Emiatt vagy zaklatott? Ökölbe szorítod a kezed. Még soha nem láttalak ilyennek. - Georgie, ne! Most jövök csak rá, hogy nyöszörgök. A takaróval eltakarom a számat. - Szükségem van a segítségedre - mondod, de a hangod most már nyugodt és kiegyensúlyozott. - Fel kell mennem a sírhoz még egyszer utoljára... - Vigyél magaddal! - Nem, Georgie, gyorsnak kell lennem, és egyébként is arra van szükségem, hogy te itt dolgozz, amíg én távol vagyok. - Nem akarom, hogy elmenj. - Tudom, de nem fog soká tartani. Még be kell csomagolnod az urnákat és az ékszereket. Én majd megcsinálom az aranyszéket, amikor visszajövök. - Emiatt vagy zaklatott? Válasz helyett az ujjaiddal beletúrsz a hajadba, kezeddel pedig a szemedet dörzsölöd. Furcsa, halk morgás szökik ki az ajkaid között. 443

Vissza akarok menni. Visszatipegni azelőttig, hogy elkezdtük ezt a beszélgetést, amikor még nem kezdtél el széthullani. Nem tudom, mit mondjak neked. Nincsenek szavaim. Így hát leveszem a takarómat, és a válladra borítom. Aztán várok. Fejben számolok, nehogy elkiáltsam magamat. Amikor a százhatvankilenchez érek, elveszed a kezed az arcod elől. - Köszönöm, Georgie. - Szívesen. Mosolyogsz, de féloldalasan. - Megmondom, mitől vagyok zaklatott - mondod. Nem szólok semmit. Nem akarom tudni. Úgyis rossz lesz. - Azért vagyok zaklatott, mert... - mély levegőt veszel -, a puskalövés, amit tegnap hallottál, dr. Scott volt, megölte Farid egyik emberét. Láttam, Georgie. Szörnyű volt. Golyót kapott a fejébe. Hidegvérű gyilkosság volt. Nem gondoltam, hogy... - Megállsz. Remeg az ajkad. Egy pillanatra becsukod a szemed, és amikor kinyitod, ismét önmagad vagy. - Szia! - mondom. Furcsán felnevetsz és felállsz. A takarót a tábori ágyamra dobod. - Most pedig menj a saját ponyvatetődhöz, és láss munkához! Bólintok. - Hamarosan visszajövök - mondod, és a sátor ajtajához mész. Amikor felemeled, megkérdezem, mivel tudom, hogy néha félreértek dolgokat: - Most gyűlölöd dr. Scottot? A kinti homokot és földet nézed, és ismét azt a különös, halk morgást hallatod. Aztán elmész. Ez vajon igent jelentett? Vagy nemet? NAGYON NEM TETSZIK MA NEKEM az ég. Túl nagy és túl fényes. A sivatagot porrá mállasztotta szét, és attól félek, hogy velem is ugyanezt 444

fogja tenni. A ponyvatető alatt dolgozom, hátat fordítok neki, a meleg dacára a te kordbársony dzsekid van rajtam. Különös örömmel tölt el, hogy az egyik ruhádat viselem. Ez a ma reggeli kis epizódod megijesztett, nagyon odafigyelek, hogy mindent pontosan úgy csináljak, ahogy kérted. Gyorsan dolgozom. Szortírozás, csomagolás, berakodás. Senki nem jön a közelembe - nem szoktak - annak ellenére, hogy ma sok új ember jött tevéstül, hogy elszállítsák a faládákat. Csupán a Kövér, akit te dr. Scottnak hívsz, áll meg néha a ponyvatetőm előtt, engem figyel. A bőre olyan sima és fényes, mintha minden reggel beolajozná és fényesítené, a borzalmas kis szakállát pedig körömvágó ollóval nyírná. Nem nézek rá. - Mondta az öcséd? Nem válaszolok. - Ma kipucoljuk ezt a porfészket - folytatja. Ha nem szólok semmit, elmegy. Különválasztok egy szépséges, súlyos aranyfüggőt a hozzá illő karperectől, lejegyzem a füzetembe a jellemzőit és a méreteit, majd csomagolópapírba tekerem őket. - Téged akár itt is hagyhatnánk. Megremeg a kezem. - Hogy Farid megtaláljon. Majdnem elejtem a függőt. Nevet. Szembefordulok vele. - Miért utálsz engem? - Mert félkegyelmű vagy. - Ez nem igaz. Nagyon intelligens vagyok. Ismét nevet, és látom, amint nyálcseppek repülnek ki a szájából, parányi méregfullánkok. Panamakalapot visel meg egy fakó vászonöltönyt, izzad a napon, mégsem lép előre a ponyvatető árnyékába. Az túl közel lenne neki is és nekem is. Mögötte, a hegyek sziklás lejtőin mozgást látok. 445

- Félkegyelmű vagy - mondja nekem a Kövér, nevetése belecsöpög a homokba, az arckifejezését ugyan nem tudom értelmezni, mégis arra késztet, hogy gyorsan elkapjam róla a tekintetem. - Ezért voltál elzárva. Ne nézz már ilyen meglepetten! Ismerem az apádat. Rendes fickó, és jobb fiút érdemel nálad. Timothy pedig jobb testvért. Nem tudom megfékezni a könnyeimet. Az arany karperecre csöpögnek, melybe a napkorongot viselő Hathor kepét vésték. Nem tudom megfékezni a nyelvemet. - Szégyell engem? - kérdezi. - Persze, hogy szégyell. Te talán nem így éreznél? Bólintok. Elégedetten megy arrébb. - TIM! A szó átsziszeg a homok felett. - Tim! Én vagyok. A sivatag eltorzítja a hangokat. Nem tudom, melyik irányból jött. Leszegem a fejem, a kezemben kosfej formájúra kovácsolt aranygyűrűt tartok. Végigsimítok a művészi kidolgozásán, segít lecsillapítani a remegést a mellkasomban. - Tim! Egy alak lép elő a tűző napból, gyorsan belép a vászon menedékhelyem alá, mire én rémülten hátraugrom. Szürke egyiptomi köntöst visel, feje körül pedig kendőt, de amikor szembefordulok vele, félúton megáll a felém nyújtott keze. - Te nem Tim vagy! Az arcára pillantok Csak a ruhája férfias, az arca nem. A vonásai finomak, az arccsontjai erősek, és olyan riadt kék szemmel néz rám, amit azt hittem, sosem látok többé. Azonnal felismerem. - Jessie.

446

Az arca feloldódik a dermedtségéből. Ide-oda rázza a fejét. Hatalmas a szeme. - Nem - suttogja. - Az nem lehet. Bólintok. Elmosolyodok. Nem tudok beszélni. - Georgie? - Igen. Leráncigálja a kendőt a fejéről, mintha nem kapna levegőt, és előrelép, hogy megöleljen, de meglát valamit az arcomon, és megtorpan. Visszafojtott könnyek tolulnak a szemébe. - Hogyhogy? - kérdezi. - Hogyhogy itt vagy? - Tim hozott el. - Tim? Megszegem a szabályaimat. Az arcába nézek, megnézem a szemét és a száját, a gyönyörű egyenes orrát, az aranyszínű pilláinak ívét, a vastag szőke hajának mozgását. Valami fojtogat belülről, fáj a mellcsontom közepe. Próbálom felköhögni, de nem mozdul. Jessie beszél, de nem hallom, mert a vérem a dobhártyámon lüktet, a nevét kiáltom. - Jessie! Elhallgat. Megérti. A tekintete körbetáncol az arcomon, a hajamon és a ruhámon, majd visszatér a szememhez. Annyira mosolyog, hogy attól félek, kettéhasad az a szépséges arca, nem rejtőzöm el a fürkésző tekintete elől. Húszévnyi egymásra bámulást kell behoznunk. Megérintem a kezét. Be van kötözve. - Georgie - suttogja, és puhatolózva kinyújtja az ujjait. Hagyom, hogy megérintse az arcomat. Árnyék vetül a bejáratra. - Nocsak, nocsak, hát itt meg mi történt? A Kövér az, és már nyitom is a számat, hogy óvatosságra intsem Jessiet, de ő fegyvert nyom az arcába, megragadja a karját, és kirángatja a tűző napfénybe. Fölveszem az egyik nehéz, alabástromból készült ókori

447

urnát, és a fejére suhintok vele. Az urna darabokra törik, de a Kövér arca is.

448

49. fejezet

MONTY RÖGTÖN FUTÁSNAK EREDT, mikor meghallotta a csattanást és a sikoltást. A legnagyobb sátor árnyékában őrködött, éberen figyelte az őrszemeket - ezúttal négyen voltak -, akik a tábor szélén tartottak őrjáratot a készenlétben tartott ismétlőpuskákkal, miközben Jessie belépett a menedékhelyre, ahol korábban Timet látták dolgozni. Az egyik tevekaraván végéhez tapadva surrantak be a táborba egyiptomi öltözékben, senki nem figyelt fel rájuk. Mindenki sürgölődött és kiabált, mindenki eszeveszett tempóban csomagolt. Monty tudta, hogy csupán perceik vannak, mielőtt felfedeznék őket. így aztán gondosan szemmel tartotta mindegyik őr elhelyezkedését, míg Jessie Timmel beszélt. Minden azon múlik, hogy mit mond majd a lány öccse. Amikor a tábor hajnalban életre kelt, ő és Jessie kénytelenek voltak jobban visszahúzódni a hegyekbe néhány órára, noha az őrök figyelmét úgy vonzotta a faládák kupaca a tábor közepén, akár az aranyszínű tűzsugár a lepkéket. Most viszont mindenki a kiabálás irányába futott. Monty lejjebb rántotta a kendőt az arcán, miközben a menedékhely elülső részéhez rohant, csakhogy nem azt látta, amire számított. Scott a földön vonaglott, arcát és kezét vér borította. Fölötte Jessie öccse állt, az arcára ráfagyott a vicsorgás. Kezében egy urna összezúzott alját markolta, Jessie pedig borzadva nézett rá. - Lehet, hogy megölted - zihálta. - Tim - csattant föl Monty tűnjünk el innen, amíg... - Én nem Tim vagyok. Hanem Georgie. Monty megragadta Jessie karját. - Tűnés! Most! A lány nem mozdult. Le sem vette szemét a testvéréről. 449

- Jessie, el kell... Csakhogy elkéstek. Egy sor egyiptomi munkás állt előttük, és Monty már tudta, hogy a lehetőségeik gyakorlatilag a nullával egyenlőek. Előhúzta a fegyverét.

450

50. fejezet

Georgie EGYIPTOM, 1932

NEM HALT MEG. EZT MONDOGATOM magamban. A Kövér nem halt meg. De a homlokán mély vágások húzódnak, az orra véres massza lett, és elől hiányzik két foga. Szerencséje van, nem halt meg. De még én is tudom, hogy nem szabad ilyesmit csinálni, senkinek nem szabad összetörni az arcát. A vér a legrosszabb, a patakzó, csúszós vér. Azt még a kiabálásnál is jobban gyűlölöm. De elengedte Jessie-t meg a pisztolyt. Ezt elintéztem. Jessie mégis furcsán viselkedik. Nem jár és nem beszél normálisan. Még a magas férfihoz sem, akinél fegyver van, és halálra rémíti az egyiptomiakat. Úgy néz ki, mint az alvajárók az intézetben, akik csak azt látják, ami a fejükben van. A szemét mégsem veszi le rólam, egy másodpercre sem, és én tudom, hogy reszketek. Nem akarom, hogy reszketni lásson. - Nesze! - veti oda a magas angol. Lerántja a fejéről a kendőt, és a Kövér arcába dobja. A Kövér felüvölt. Nem tudom, hogy a fájdalomtól vagy a haragtól, fogalmam sincs róla, de a Magas talpra húzza. - Mondd meg az embereidnek, hogy menjenek vissza dolgozni, pakolják meg a tevéket! Nem akarjuk, hogy Farid itt találjon minket. A Kövér elkiáltja magát. Nem hallom. Nem látok mást, csak téged. A hegyekből jössz lefelé a táborba, és én a nevedet kiáltom. Rám nézel, a

451

hajad csupa mészkőpor, a csizmád olyan színű, mint a sivatag, azután Jessie felé fordítod a tekinteted. Amikor Jessie-re nézel, úgy mosolyogsz, mint a nagy Ré napisten, nekem pedig ettől úgy szúr a torkom, hogy nem tudok beszélni. Jessie odafut hozzád. Nem úgy fut, ahogy az emberek szoktak. A gazellák futnak ilyen hosszú, ruganyos léptekkel a képzeletemben, átugorja a köztetek levő távolságot. - Tim! - Jessie! Hogy jutottál ide? Tudtam, hogy megtalálsz, tudtam! Elképesztő, hogy rám találtál! Testvérek. Átölelitek egymást, szorosan összesimultok. - Jaj, Tim, hála istennek, hogy élsz, úgy féltem, hogy... Csitítgatod, kedvesebben, mint engem szoktál, amikor zaklatott vagyok. Letörlöd a könnyeket az arcáról az ujjaddal. Nem tudom, miért sír. Talán mert a Kövér megsérült? - Hol találtad meg, Tim? Hol? Miért van itt Egyiptomban? - kérdezi gyorsan. - Nem mertem megkockáztatni, hogy Angliában hagyom. Nem tudtam, mi lenne ott vele. - Nem néz ki túl jól - mondja. Az arca furcsán eltorzul. - Tudom, de adj neki időt! Most sérült. Igen, biztos, hogy a Kövérre gondolnak. Sérülést okoztam neki. - Légy türelemmel, Jessie! - mondod. - Ne ez alapján ítéld meg! Most nagyon zaklatott! Én is zaklatott lennék, ha bevernék az arcomat. - Segíteni fogok neki, Tim. Segítek, amennyire tőlem telik. - Sokat jelentene neki. - Biztos vagy benne? Akar engem? - Igen. Miért? - akarom kiáltani Jessie-nek. Miért kellene a Kövérnek segíteni? - Mi folyik itt, Tim? - kérdezi, rám se pillant. - Mi ez a nagy titkolózás? 452

A fejedet az övéhez hajtod, olyan halkan beszélsz, hogy nem hallom a szavaidat, de látom, ahogy a te hajad és az ő haja egyetlen aranyszövetté olvad össze. A hőség ellenére fázni kezdek. Ráz a hideg. Becsukom a szemem, hogy kizárjalak titeket. Amikor kinyitom a szemem, még mindig a karodban tartod, de a válla felett a többiekre nézel, a Kövérre, aki csupa vér, és a Magasra, aki fegyvert tart a kezében. - Te meg ki vagy? - kérdezed. - A nevem Monty Chamford. Jessie barátja vagyok. Gondolom, te vagy Timothy Kenton. Bólintasz. - Mi történt Scott-tal? - Georgie történt Scott-tal. Elengeded Jessie-t, és fürkészve rám nézel. Az árnyékban állok, de tudom, hogy látni fogod a kezeimet, és hogy a gyötrelemtől szorosan egymásba kapaszkodnak. Megpróbálok rád mosolyogni, de a mosoly nem illeszkedik rendesen az arcomra, és te összeráncolod a poros szemöldöködet. A sátramra pillantok. Ott van a takaróm. Szükségem van rá. Lépek egyet felé. Ekkor kezd üvölteni rád a Kövér a vérén keresztül. - Elárultál engem, Kenton! Elárultál! És elárultad az apádat is! Újra meg újra. A takaróm. Szükségem van rá, hogy elfojtsam a zajt. - Ne keverd bele az apámat! - kiáltod. - Tudod jól, hogy ő is benne van. - A Kövér megtörli az arcát a Magas kendőjével. - Tudja, hogy mivel szerzünk pénzt a fasiszta céljaihoz. - Lehet, hogy őt bolonddá tudod tenni, de engem nem. - Még sosem láttam ilyennek az arcodat. Megijeszt. - A saját zsebedre lopod a műkincseket az egész itteni szervezeteddel. - Hagyd abba! - mondom. Rám se néz senki. 453

Borzasztó meleg van, de nem a naptól. Az ő dühük perzseli a levegőt, beáramlik a tüdőmbe, a számra szorítom a kezemet, hogy kívül tartsam a levegőt. A Kövér álláról csöpög a vér, mégis tovább üvöltözik veled. - Elárultál! Ügy volt, hogy nem mondod el senkinek! Senkinek! Akkor meg mit keresnek ezek itt? - Jessie-re és a Magasra mutat. Végül a Magas vonja félre Jessie-t, elhúzza a Kövér dühének útjából. Szeretem érte. Ő olyan ember, akire hallgatnék. Azt mondja: - Legyen eszed, Scott! Tim nem árult el senkit. Jessie feltevése alapján jutottunk el ide, te pedig a... - Fogd be a szád, Chamford! Ne felejtsd el, hogy te segítettél Kentont idehozni! Még a szeánszon. Úgy látom, a Kövér megőrült. Jobban reszket, mint én. Az agyát is összetörtem az arcával együtt? Ráveti magát az egyik mellette álló őrre, és lekapja a válláról a puskáját. Érzem, hogy a levegő megváltozik, ritka lesz és üres, mintha nem lenne benne oxigén. Az arcok megváltoznak. A szemek elkerekednek. Senki sem vesz levegőt. - Scott, tedd le! - kiált rá a Magas, és rászegezi a saját fegyverét. - Úgysem lősz le, Chamford. Szükséged van a hitelemre, hogy megtarthasd azt a te mauzóleumodat. - Tedd le a fegyvert, vagy meghúzom a ravaszt! Még be sem fejezi a mondatot, a Kövér máris újra kiabálni kezd. - Elárultál, Kenton! - A puska feléd fordul. - Azt hiszed, nem tudom, hogy Chamford a rendőrség spiclije? Láttuk, ahogy beszél velük. Meg fog ölni téged. Senki nem figyel rám. Előhúzom az övemből a revolvert, amit Scott a homokba ejtett, amikor megütöttem, és azonnal meghúzom a ravaszt. A robbanás ereje halálra rémít, gyorsan elhajítom a pisztolyt, de látom, hogy a Kövér térdre rogy. Egy pillanatra meginog. Már eleve olyan sok vér volt rajta, hogy fogalmam sincs, eltaláltam-e, vagy sem. 454

A kezeim táncolnak, a levegő vékony, magas hangot ad ki, miközben kiszökik belőlem, olyan, mint a madarak figyelmeztető jelzése. Ha a Kövér feláll, meg fog ölni. De nem áll fel. Előredől az arcára, és véres orrát a homokba temeti. Ebből tudom, hogy meghalt.

455

51. fejezet

JESSIE ÉS TIM GEORGIE KÉT OLDALÁN ülnek a homokban, a teherautó árnyékában. A felmelegedett vizet kortyolgatják, ügyet sem vetettek arra a tényre, hogy a testvérük tetőtől talpig sötétbarna takaróba burkolózott. - Nehéz most neki, Jessie. - Tudom. - Jobban van, ha csend van körülötte. - Akkor miért hoztad ki magaddal Egyiptomba? Tim elfordította a tekintetét. - Aggódtam érte. Nekem mindenképp ki kellett jönnöm, de őt nem hagyhattam ott az intézetben. - Miért nem? - Papa miatt. Jaj, papa, mit tettél a testvéreimmel? - Mit csinált a papa? - Nem vetted észre, milyen szoros kapcsolatba került nemcsak a fasizmussal, hanem az Eugenista Társasággal is? Az antropológus PittRivers kapitány meg ő egy húron pendülnek Oswald Mosleyval. Nagyon összemelegedtek ők hárman. - Tim rosszkedvűen megrázta a fejet, mészkőport szórva mindenfelé. - Azt hiszik, a társadalmat fejleszteni lehet a születésszabályozás meg a szelektív szaporodás bevezetésével. Mellettük megremegett a barna kupac. - Nem bízom a papában - folytatta Tim halkabban. - Csak meg kell kérnie Dr. Churchwardot, hogy cserélje ki a fecskendőket, és kész. Nem kérdezősködne senki. - Úristen, Tim, a papa soha nem tenne ilyen borzalmas dolgot! 456

- Gondolod? Szerinted jól ismered a papát? Jessie-nek összeszorult a gyomra. - Nem. - A Tim lábánál heverő aktatáskát nézte. A fekete bőrön dr. Scott rézből kirakott kezdőbetűi díszelegtek. - Azt elmondtad, hogyan találtad meg a papa széfjében az intézet címét, de hogyhogy Dr. Churchward nem értesítette a papát a látogatásaidról? Tim szárazon felnevetett, és arrébb pöckölt egy homokbogarat, amely a csizmájának ütközött. - Egyszerű. Amikor elkezdtem Georgie-hoz járni, Churchward éppen Németországban nyaralt, úgyhogy fogalma sem volt róla, hogy a személyzet beengedett. Amikor visszatért, megtudta, hogy Georgie sokkal jobban viselkedik. - Tim megveregette a kettejük között ücsörgő barna pokróckupacot. - Ahányszor csak Georgie kezelhetetlenné vált, a gondozók megfenyegették, hogy nem fognak beengedni hozzá, így az irányításuk alatt tudták tartani. Churchward pedig ezek után úgy döntött, hogy továbbra is engedélyezi a látogatásomat. Tudtomon kívül a titkos fegyverük lettem. Churchwardnak így sokkal könnyebb lett az élete, de tudta, hogy ha a papa tudomást szerezne róla, leállítaná a dolgot, úgyhogy titokban tartotta. Valószínűleg azt gondolta, hogy amúgy is hamar feladom. - De nem adtad fel. - Nem. - Miért nem? Nem lehetett könnyű helyzet egy kamasz fiúnak. - Hát nem is volt. Egy teve ballagott el mellettük, a patája felverte a homokot. Az emberek a ládákat rakodták a teherautóra. - Akkor miért nem adtad fel? - noszogatta szelíden Jessie. Tim tétovázott. Felpillantott a hegyvonulatra, es Jessie tudta, hogy Faridra gondol, aki valahol éppen őket keresi. Tim mellett ott hevert Scott pisztolya. Jessie legszívesebben a sziklák mögé hajította volna. Mára már épp elég pusztítást végzett. 457

- Felelősnek éreztem magam. Ha a szüleink nem találtak volna rám, talán megtartották volna Georgie-t. Jessie megrázta a fejét. - Semmiképpen sem tartották volna meg. - Ezenkívül - tétovázott Tim, a megfelelő szavakat keresve - úgy éreztem, hogy Georgie és én valami furcsa módon ugyanaz a személy vagyunk. Az ő nyomdokaiba léptem, szó szerint elfoglaltam a helyét... A lány a takaróra nézett. - És az ágyát, emlékszem. - Igen, minden az enyém lett, ami az övé volt. Még külsőre is hasonlítunk. Te pedig annyira szeretted őt! Azt akartam, hogy engem is ugyanúgy szeress. - Jaj, Tim, hamar meg tudtalak szeretni téged is. - Nem hagyhattam ott Georgie-t. Az olyan lett volna, mintha magamat hagynám ott. - Tim a takaró felé biccentett. - Szeretem ezt az istenverte idiótát. - Latszik, hogy ő is szeret téged. - Jessie fájdalmas szorítást érzett a mellkasában. - Annyira örülök neki, hogy mellette voltál ez alatt a soksok év alatt, amíg én nem voltam vele. Nem volt egyedül. De miért nem mondtad el nekem? Akkor én is... - Nem engedte. Nem akarta, hogy így lásd, ilyen... sérülten. - Jaj, Georgie! Egy darabig egyikük sem szólalt meg. Hirtelen feltámadt a szél, és homokot szórt az arcukba. Mindketten eltakarták a szemüket. Jessie így könnyebben kimondta, amit még ki kellett mondania. - Tim, Anippe Kalim is itt van. A fiú felkapta a fejét, és Jessie-re bámult. - Anippe? Luxorban? Találkoztál vele? - Igen. Beszéltünk. - Egyiptomban van! Hihetetlen, hogy ő is eljött, hogy megkeressen! És ő... 458

- Tim, Anippe Farid embere. Végig neki és az ő szervezetének dolgozott, hogy információt gyűjtsön rólad. Tim úgy nézett Jessie-re, mint akit pofon ütöttek. Az arca megmerevedett, mintha éppen most préseltek volna ki belőle valami nagyon fontosat. - Értem - felelte. Mást nem mondott. - Sajnálom, Tim. Talán ha megtudja, hogy valójában nem Scottnak dolgozol, akkor... A fiú megrázta a fejét. - Nem. Most már mindent értek. Ostoba voltam, hogy hittem benne. Tim felnézett a távoli hegyekre, mintha azt remélné, hogy még megpillanthatja Anippe sötét alakját a messzeségben, de aztán megrázta magát, és elfordította a tekintetét. Leeresztette a szemhéját, szinte becsukta a szemét. Jessie már ismerte ezt az arckifejezését. Tudta, hogy valamit még el akar mondani. - Mi az, Tim? - Van még valami. Jessie várt. Érezte, hogy kellemetlen harag kavarog benne, de nem tudta pontosan, mi vagy ki miatt. - Már évekkel ezelőtt el kellett volna mondanom - kezdte Tim. Amikor megtaláltam a széfben a papírokat az intézetről, ahová Georgiet zárták, más iratokat is találtam. Jessie előrébb hajolt. - Milyen iratokat? - Az örökbefogadási irataimat. - Jaj, Tim, mi... - És Georgie-éit. - Micsoda? - Georgie-t is örökbe fogadták. - Nem igaz! - De. - Tim Jessie szemebe fúrta a tekintetét. - És téged is. 459

Jessie hátradőlt, és a teherautónak támaszkodott. Lehunyta a szemét. A torka elszorult, kiszáradt a szája. - Biztos vagy benne? - Igen. Úgy tűnik, mindannyian valamiféle kísérletben vettünk részt. Szőkék vagyunk, kék szeműek, jó a csontozatunk, és valószínűleg a fejünk arányai is megfelelnek az emberfejlesztés és az eugenika elméletének. Különböző családokból hoztak minket, hogy minimálisra csökkentsék a hibalehetőséget. Tim keserűség nélkül beszélt. Jessie csodálkozott, hogy miért nincs benne keserűség. - Ez sok mindent megmagyaraz, Jessie - folytatta lágyan. - És ha belegondolsz, ennek fényében a papa igazán nagylelkű volt, hogy mindeddig gondoskodott Georgie-rol. - Nagylelkű? - ugrott talpra Jessie. - Georgie a fia, akár örökbe fogadta, akár nem! Senki sem zárhatja ketrecbe a gyerekét! - dühöngött. Pedig Timnek igaza volt. Ez tényleg sok mindent megmagyarázott. Eddig sosem értette, miért néz rá oly sokszor úgy az apja, mint aki épp nagyot csalódott benne. Most jutott csak eszébe, hogy az apja feleségnek is olyan egyedet választott, aki hasonló fizikai adottságokkal rendelkezett. Vajon az anyjára is ugyanolyan mázsás súllyal nehezedett az érzés, hogy csalódást okozott, meg a tudat, hogy soha nem lesz képes megfelelni az ideáloknak? Mindhármukat örökbe fogadták. A hír hatására valami megváltozott Jessie-ben odabent, és amikor lenézett Timre, aki óvón guggolt a Georgie-formájú barna kupac mellett a homokban, úgy érezte, hogy a hármuk közötti kapcsolat valami mássá, valami szorosabb kötelékké mélyült. Mintha a gyökereik összefonódtak volna. Hirtelen jobban megértette őket. Úgy érezte, a gyengeségeik az ő gyengeségei, az erősségeik az ő erősségei is. A jövőben sokkal óvatosabban fog ítélkezni, ha... A jövőben? Miféle jövőben? 460

- Tim - csattant fel. - Mi történt velem? Nem azzal foglalkozom, amivel kellene. Hiszen épp le kellene hordjalak a te táborod miatt! Hogy vagy képes éppen te kifosztani Egyiptom történelmét? - Jessie hangja élesen szállt fel a mozdulatlan levegőben. - Sosem hittem volna rólad! Ezért is jöttem, hogy kihúzzalak a csávából, mert hittem benned. De mit látok? Te szervezted meg ezt az egészet dr. Scott-tal együtt. - Jessie, én... - Te gyalázatos! Bűnöző lettél. A takaró egy lendülettel a homokba hullott, Georgie talpra kecmergett, végtagjai ide-oda rángatóztak, a szája riasztóan eltorzult. - Tim nem bűnöző! - kiáltotta. Jessie látta Tim arcán, hogy hálával töltötte el a nem várt védelem. - Mondd csak el neki, Georgie! Georgie Jessie felé lendült. - Tim nem bűnöző, mert nem követ el bűnt. - És ezek? - mutatott a lány dühösen a ládákra. - Nem, nem, nem. Tim a rendőrségnek dolgozik. - Úgy van, Georgie-kám! - sziszegte Tim. - Kiabálj csak, miért is ne? Hadd tudja meg mindenki!

461

52. fejezet

Georgie EGYIPTOM, 1932

GYILKOS VAGYOK. Nézem, ahogy a Magas - akit Jessie Montynak szólít - eltemeti a holttestet a homokba. Nagy lapáton nagy kezek. Csak halott hús, semmi más. Már nem a Kövér. Már elszállt belőle a ba - a lélek - Ozirisz alvilágába, és ha a hátrahagyott húsra nézek, egyáltalán nem sajnálom. De belül fáj valami. Úgy gondolom, az ő ba-lelke kitépte az enyémet a mellkasomból. Ez történik, ha az ember megöl valakit? Megöli önmaga egy részét is, és az már soha nem kelhet életre. A takarómba burkolózva járkálok, hátha így sikerül odabent tartanom a bámat, de attól félek, hogy ezzel már elkéstem. Siettetsz. Gyorsan mozogsz. Hangosan beszélsz. Beszélsz az egyiptomiakkal, de én megpróbálok nem odafigyelni, mert nem akarom tudni, hogy kétszeres pénzt ígérsz nekik, meg hogy látták Farid egyik emberét. Nem tudom, hol, és nem is érdekel. De téged igen. Téged annyira érdekel, hogy el is felejted, ki vagyok. Azzal a türelmetlen kézmozdulattal hessegetsz el, amivel egy bosszantó legyet hajt el magától az ember, de Jessie elmagyarázza, hogy most te vagy a főnök, és sok dolgod van. Hallom, ahogy a teherautó sofőrje azt mondja a Magasnak: - Farid megöl Mister Tim gyorsan, ha elkap.

462

Egyszerre én is sietek. Futásnak eredek, és mindent, ami a kezem ügyébe kerül, bedobok a teherautó hátuljába, amíg rám nem szólsz, hogy hagyjam abba. Visszadobod a dolgaimat a homokba. Jessie viszont mellettem marad, ő nem hagy itt, ő nem kiabál velem. Nyugodt és csendes, és felveszi a takarómat, ha leesik. - Ne haragudj Timre! - szól ugyanolyan halkan, mint régen, amikor mindketten az ágy alá bújtunk. - Sok mindent kell észben tartania. Engem nem tart észben. Jessie az, aki biztonságos zugot készít nekem a teherautó hátuljában, amikor a ládák már mind be vannak kötözve, és ő ül be velem a sötétbe, amikor az ajtót becsukják. Mielőtt az ajtó teljesen becsukódik, még látom, ahogy a sivatag egyetlen vékony, homokszín vonallá zsugorodik a kocsi mögött, és megkönnyebbülten felsóhajtok. Jobban szeretem így a sivatagot, ha nem szélesebb a tenyeremnél; így már túl kicsi ahhoz, hogy bántson. - Georgie - mondja nekem Jessie -, gyerekkorunkban nem akartam, hogy elmenj. Megpróbáltalak megtalálni. De én nem akarok erről beszélni, mert annak az éjszakának az emléke kifordítja a tüdőmet, és úgy nem kapok levegőt. Helyette azt mondom: - Szerettem Hatherleyt. Jessie nevet, és azt mondja: - Én is. Emlékszik a tóban úszkáló halra. Nem sokat beszél, és ezt szeretem, miközben pedig várjuk, hogy beinduljon a motor, az agyam a sötétben átlebeg egy szobán, ahol zöld függönyök vannak, rendes könyvespolc meg egy falhoz támasztott krikettütő. Te meg a Magas elől fogtok utazni a sofőrrel és az őrrel, engem pedig idegesít a tudat, hogy az öletekben fegyvereket tartotok. Csak ekkor jut eszembe, hogy Jessie talán nem szól semmit a teherautóban, mert azt gondolja, hogy meg fogom őt ölni, mert gyilkos vagyok. - Jessie - mondom. Nem tudom, mit mondjak. 463

Jessie halkan azt mondja: - Felsoroljuk az összes szereplőt A lopakodó professzorból? Mosolygok. Könnyű kérdés.

464

53. fejezet

MONTY DÜHÖS VOLT. EGYIK KEZÉT a csípőjén nyugvó pisztolyon tartotta, tekintete a sziklás hegygerincet pásztázta. A teherautótól kissé távolabb állt meg. A hőség és a por eltorzította a tárgyak körvonalait, így minden más volt, mint aminek gondolta az ember, ez pedig furcsa dolgokat művel az elmével. Jessie miatt volt dühös. Nem akarta, hogy a teherautó hátuljában utazzon, és nem csak a karja miatt aggódott. Nem örült neki, hogy be van zárva oda egyedül azzal a furcsa öccsével, de ő egyszerűen ragaszkodott hozzá. Monty türelmetlenül várta, hogy elinduljanak végre, mihamarabb ki akarta szedni őt onnan, de a sofőr idegőrlő lassúsággal töltötte fel a hűtővizet, és ahogy múlt az idő, a nap egyre forróbban sütött. Monty mellett ott állt Timothy Kenton, kék szeme hunyorgott a vakító napsütésben, úgy pásztázta a látóhatárt, hogy észrevegye, ha bármi mozgás támad. - Tim, nem veszélyes Georgie-val lenni? - Hogy érted ezt? - Erőszakos. Tim gyors pillantást vetett Montyra, es elgondolkozott a hallottakon. - Ne aggódj! Sosem bántaná Jessie-t. Bálványozza őt. Monty nem volt biztos benne, hogy hihet Timnek, de most nem volt alkalmas az idő a vitára. A három testvér között kialakult viszony olyan szokatlan és bonyolult volt, hogy ő nem is igazán értette, de most az volt az egyetlen célja, hogy biztonságos helyre juttassa Jessie-t. - Nem lett volna szabad kihoznod őket ide - mondta fojtott hangon Timnek. - Nem volt helyes. Tim elkerekedett szemmel fordult hátra. 465

- Ők a családom - mondta hevesen. - Nem hagyhattam magára Georgiet! Persze, hogy nem lett volna szabad idehozni. Szerinted nem tudom? Nehéz volt mindkettőnknek, de... - Elhallgatott, és egy hosszú pillanatig a bakancsára tapadt homokszemeket bámulta. - Itt velem van - folytatta aztán halkan -, és él. Ez a legtöbb, amit adhattam neki. Nem volt más választásom. - És Jessie? Őt minek kellett iderángatni? Miért hagytad hátra a nyomokat? Tim egy lépést hátrált, a lába olyan merev volt, mint a kutyáé, mely elszánta magát, hogy megvédi a területét. - Kockázatos volt, tudom. Én szeretem a testvéreimet. A legkevésbé sem akarnám veszélybe sodorni őket, de egyszerűen nem tehettem mást! Hátra kellett hagynom a Sherlock-nyomokat. Szükségem volt Jessie-re, és tudtam, hogy ő nem fog cserbenhagyni. Egy család vagyunk - ilyen egyszerű. Tim megérezhette Monty dühét, észrevette, hogy összevonja a szemöldökét, mert gyorsan folytatta: - Amikor Scott először megkért, hogy vegyek részt az üzelmeiben, visszautasítottam. De amikor beszámoltam erről a múzeum igazgatóságának, ők értesítették a rendőrséget. Aztán a rendőrség arra kért, hogy szálljak be. Fel akarták göngyölíteni az egész egyiptomi hálózatot, azokat is, akikkel Scott a műkincseket elszállíttatja és illegálisan exportálja, nemcsak magát Scottot akarták letartóztatni. - Így hát igent mondtál. Tim bólintott. - Nem tudtam elviselni, amit Scott művelt. - Hát ezt megértem - felelte Monty morózusan. - Így aztán beszálltam, de Scott nem hitt a pálfordulásomban. Az egyik szeánszon kábítószert csempészett az italomba, nehogy meggondoljam magam, és ragaszkodott hozzá, hogy gyorsan elhagyjam az országot, még mielőtt bárkivel kapcsolatba léphetnék. 466

- Kivéve Georgie-t. - Georgie volt az egyetlen feltételem. - Hogyan tudtad kihozni ide? - Azon a péntek estén, a szeánsz után, az állapotom még nem volt elég stabil az utazáshoz, ezért Scott szoros őrizet alatt tartott, de másnap elvitetett az embereivel az intézethez, hogy elraboljuk Georgie-t. Ezután útnak indultunk Egyiptomba. Az utazás valóságos rémálom volt szegény Georgie-nak. - Megrázta a fejét az emléktől, aztán megismételte: - Nem hagyhattam magára. Montyt megérintette Tim kijelentésének ereje: Egy család vagyunk ilyen egyszerű. A lelke mélyén megértette őt, Tim Egyiptom iránt érzett szenvedélyében pedig felismerte ugyanazokat az érzelmeket, amelyeket ő maga táplál Chamford iránt. - Tehát miért hagytad hátra azokat a nyomokat? - kérdezte újra, ezúttal barátságosabb hangon. - Nem bíztam Scottban, és nem tudhattam, mennyire számíthatok az egyiptomi rendőrségre. Jessie lett az én mentőkötelem. Senki mástól nem várhattam, hogy kihúz engem és Georgie-t a csávából, ha Scott-tal balul ütnének ki a dolgok. Tudtam, hogy ő a keresésemre fog indulni. A mentőkötelem. Tim feszült arccal fordult Monty felé. - Ezért beszéltem Scottnak Oldacre-ról, Presburyről, Von Borkról, Fergusonról és Saltire-ről, amikor felébredtem, és a lakásában találtam magamat azon a szombat reggelen. Azt állítottam, hogy feltétlenül értesítenem kell őket a távozásomról. Jó nagy patáliát csaptam, hogy Scott biztosan ne felejtse el egyhamar a nevüket. - Scott nekünk azt mondta, hogy a szeánszon említetted őket. - Hát akkor hazudott. Az igazságot mégse mondhatta el, nem igaz? De tudtam, hogy ha Jessie a nyomozásban eljut Scottig, akkor a doktor nem bír majd a kíváncsiságával, és megkérdezi tőle, ki ez az öt ember. Jessie pedig rá fog jönni. 467

- Kitalalt alakok mind az öten. - Igen, de Scott ezt nem tudta, Jessie-nek pedig megadta az első nyomot: a Nílust. Ravasz testvérek, nem tagadhatta. Monty hallotta a motorháztető csapódását maga mögött; gyorsan folytatta. - Az egyiptomi rendőr, Ahmed Rasid kapcsolatba lépett velem, és megkérdezte, van-e elképzelésem arról, hol lehetsz. Azt állította, hogy ő nem tudja. Tim vállat vont. - Nem lep meg. Most itt van nálam Scott aktatáskája, benne az összes kapcsolatával. Csak remélhetem, hogy Rasid kapitány gondoskodott róla, hogy minden embere a helyén legyen, amikor ezt az egész holmit leviszem a folyón egészen a... Puskagolyó csapódott a teherautó szélvédőjének. A támadás a semmiből érkezett. Golyók verték fel a homokot, fültépő sivítással pattantak vissza a sziklák felszínéről, a munkások hanyatthomlok menekültek, hogy fedezékbe jussanak, de nem volt hova. Jobb híján a tevék mögé kuporodtak. Monty berántotta Timet a teherautó alá, a szíve csak úgy kalapált a bordáin, miközben a kerekek takarásában hasaltak. Puskájával a kezében a támadók után kutatott. Fekete villanást vett észre. Célba vette, meghúzta a ravaszt, mire egy ordítást kapott válaszul. Mellette Tim vaktában lövöldözött Scott fegyverével. Csak pocsékolja a töltényt. Montynak ekkor jutott eszébe, hogy Timre még soha nem lőttek. Monty gyorsan a kocsi végéhez kúszott, eltökélte, hogy bárkibe azonnal golyót ereszt, aki megkísérli kinyitni a hátsó ajtót. - Ne pocsékold a töltényt! - üvöltötte Timnek. A vad lövöldözés abbamaradt. A hirtelen beállt csend meg rosszabb volt. A sírok csendje volt ez, az a csend, amely elszívja az ember erejét,

468

beszivárog a szemén és a fülén, hogy lebénítsa az agyát. Monty a sivár látóhatárt kémlelte, már amennyit a teherautó alól látott belőle, és várt. Ekkor vékony, kísérteties hang szállt fel a néma levegőbe. Montynak elállt a lélegzete, lúdbőrözött tőle a háta. Mintha a sivatag maga nyílt volna meg, és kezdett volna sikoltani. Tim viszont, aki az előbb olyannyira pánikba esett a lövöldözéstől, most láthatóan meg sem lepődött. - Georgie! - mennydörögte. - Georgie, hagyd ezt abba! Georgie. Ez a hang Georgie-ból jön? Nem hitte volna, hogy ember ilyet kiadhat. Monty felpillantott a teherautóra a feje fölött, és Jessie-re gondolt, aki ott ül a sötétben azzal a hanggal együtt. Verni kezdte az öklével a teherautó alját, hogy tudassa a lánnyal: ő is ott van. - Timothy Kenton! - A kiáltás kongó visszhangot vert a homokdombokon. Tim Montyra pillantott. - Farid - közölte. - Te vagy az, Farid? - kiáltott ki a teherautó alól. - Én vagyok. Újabb puskagolyó süvített át a levegőn, és Monty meglátta az egyik szakállas őrt. A férfi egy térdelő teve mögött bújt meg, puskájával egy magas sziklafalra lőtt, a teherautótól jobbra, de abban a pillanatban, hogy a lövés eldördült, a földöntúli sikoly még hangosabb és áthatóbb lett. - Timothy Kenton! - igyekezett Farid túlkiabálni Georgie-t. - Nekem nem kell más, csak te, Scott meg Egyiptom kincsei. A többiek sértetlenül távozhatnak. Nem akarom, hogy az enyémeknek bajuk essen. Monty hallotta, hogy Tim nagy levegőt vesz. - Ne, Tim, várj! De Tim már kúszott is előre. 469

- Farid - kiáltotta Monty. - Scott meghalt. - Hogyan? - Az egyik társunk lelőtte. Egy hosszú pillanatig nem hallatszott más, csak Georgie sikoltása meg a surrogó szél, amely forró levegőt és újabb réteg port hordott mindenkire. - Timothy Kenton, mutasd magad! - Tim, ne! Mielőtt azonban Monty végigmondhatta volna, Tim már ki is gördült a teherautó alól. Megállt a lángoló nap alatt, a haja aranyfényben ragyogott, Monty pedig célba vette a sziklás oromzatot, ahol a hang alapján Faridot sejtette. Lassan fújta ki a levegőt, ujját a ravaszra szorította. Várt. - Mondd meg a teherautó alatt fekvő barátodnak meg annak a bolondnak a karabéllyal, hogy dobják ki a fegyverüket! Tim megfordult, bár nem láthatta Monty arcát a kocsi alatt. - Monty - szólt -, neked nem lesz bántódásod. Farid csak engem akar. Kérlek, dobd ki a fegyveredet. Csak így menekülhetnek meg a többiek. - Mennyire bízhatunk a szavában? - Monty, nincs más választásunk. Montynak marta a torkát a gyomorsav. Jessie mindenképp veszíteni fog, mert Tim biztosan meghal. Beszívta a poros levegőt a tüdejébe, és káromkodva kilódította a puskáját. A fegyver tíz lábbal arrébb tompa puffanással landolt a homokon, mire az őr is azonnal elhajította a puskáját. Csak ekkor állt fel Farid és még tíz fekete köpenyes alak, valamennyien puskával a kezükben. Tim elindult előre egyenes háttal és nevetségesen magasra tartott fejjel, csak Monty láthatta, hogy a leengedett kezei remegnek. Egy hosszú pillanatra Monty becsukta a szemét, miközben a lidérces sikoly továbbra is a fülében dobolt, azután kicsusszant a teherautó alól, és lecövekelt a hátsó ajtó előtt. A karját keresztbe fonta a mellén, és nézte, 470

ahogy Farid Tim felé közelít a hosszú fekete köpenyében. Az egyiptomi köpött egyet a földre Tim lába elé. - Elrablod a hazám kincseit! - kiáltotta. A fekete szempár szenvedélyes tűzben égett, megfosztva Montyt az utolsó reményétől is, hogy az egyiptomi esetleg meggyőzhető. Vagy megvesztegethető. Vagy üzletet lehet vele kötni. Ez az ember tudja, mit akar, és talán csak Isten közbelépése vehetné rá, hogy lemondjon róla: Tim fejét akarja, tálcán. - Nem lopok az országodból, Farid - jelentette ki ünnepélyesen Tim. - A ti rendőrségetekkel dolgozom együtt, hogy csapdába csaljuk az olyan embereket, mint Scott meg a cinkosai, és... Farid ráförmedt Timre arabul, aztán angolul is megismételte az utasítást. - Térdre! Tim letérdelt a köves homokon. - Hazudsz! - vetette oda Farid. - A szád teli van hazugságokkal, és azt gondolod, hogy én mindent elhiszek neked, csak mert szerinted te vagy a művelt angol, én meg a tudatlan egyiptomi. - Nem, Farid - lépett közelebb Monty, de Farid felemelte a puskáját. - Egy lépést se! - Mr. Kenton igazat mond. A rendőrséggel dolgozik. Ne kockáztasson! Itt a hegyek között sírok százai várnak még felfedezésre, és magának segítségre lesz szüksége, hogy... Farid a homokba lőtt. - Nincs szükségem egyetlen angol segítségére sem! - A hangjából düh és keserűség hallatszott. A lövés hangjára Georgie még magasabb hangon folytatta az ordítást. Monty Faridra pillantott, majd a teherautó hátuljához lépett, és kinyitotta az ajtót. A hang és a forróság olyan erővel csapott ki odabentről, hogy egy pillanatra hátrahőkölt, de amikor meglátta Jessie-t, aki mereven ült a teherautó padlóján, ölében a folyamatosan üvöltő 471

Georgie takaróba burkolt fejével, benyúlt a teherautóba, és leemelte Georgie-t. Aztán átölelte Jessie-t, és maga mellé húzta. Érezte a lányon a verejték szagát, az izmai megmerevedtek a feszültségtől. - Nyugalom! - figyelmeztette Jessie-t, aki hunyorgott a hirtelen támadt vakító napsütésben. Jessie első pillantása a térdelő Timre esett, azután meglátta a puskát. Meg sem moccant, csak egy alig hallható nyögés hagyta el az ajkat. Georgie a porban kucorgott, most már halkabban jajgatott, és közben előre-hátra ringatózott. Jessie gyengéden megigazította a takarót, hogy befedje a fejét és az arcát. - Ez meg mi? - csattant fel Farid. - Ő a bátyám - felelt Tim. Könnyek gördültek le az arcán. - Ez egy szörnyeteg. Farid felemelte a puskáját, és ebben a minutumban vidám hang harsant mögötte. - Üdvözlöm az urakat! Mondja, ugye nem akarja lelőni azt a szegény fiút? Farid hátrapördült. Montynak tátva maradt a szája, Georgie ledobta magáról a takarót. Maisie volt az. A hegyekből bukkant elő magasra tartott esernyővel, mögötte Malak apró alakja közeledett kissé bizonytalanul, maga mellett vezette a tevét. Maisie most is a rikító piros rózsával díszített szalmakalapját viselte, mint aki épp csak leugrott egy kellemes sétára a Corniche el-Nilre. Csak most éppen öles léptekkel és a szokásosnál is energikusabban érkezett; olyan gyorsan tette meg az omladékos lejtő és a fekete alakok közötti távolságot, amire senki sem számított. - Halljam, mi a fene folyik itt? - kérdezte zavartalan mosollyal, de látván a lövésre kész puskát Farid kezében, leeresztette az esernyőjét, és először Timre pillantott, majd a tőle tíz lépésre álló Montyra. - Maisie - szólt határozott hangon Jessie. - Maradj ki ebből! Az asszony bólintott, de egy tapodtat sem mozdult. 472

- Meg akarja ölni? - kérdezte az egyiptomitól hidegen. - Igen.

473

54. fejezet

Georgie EGYIPTOM, 1932

MEG AKARJA ÖLNI? - kérdezi a nő. Igen - mondja a férfi. Elfordítod a fejed, és rám pillantasz a vállad fölött. Énrám. A szemed az érzelmek hatalmas tengere, én pedig megfulladok benne, mert most az egyszer felismerem, mit jelent: szomorúságot. Sajnálod, hogy így történt. Én is sajnálom. - Tim! - sikoltom a nevedet, és feléd vetem magam. Katt. Csatt. Paff. Puskagolyók sivítanak mellettem, és a homokba csapódnak, apró tornádókat verve fel a lábam alatt, de én akkor sem állok meg. A tagjaim rángatóznak és ugrálnak, összevissza rohangálok miattuk, mint az ablaküvegen repkedő légy, mert nem tudok parancsolni nekik, de kinyújtom feléd a kezem. Ne halj meg! Ne halj meg! Ne halj meg! Felsikoltok. De a puska a magasba lendül, a bűzlő fekete csöve a fejedre mutat, és én tudom, hogy meg kell halnom veled. A nevedet kiáltom.

474

Az ujj ráfeszül a ravaszra. De a Fekete Ruhásból gyenge köhintés szakad ki, és a melle közepéből hosszú, vékony penge hegye áll ki, én pedig újra felsikoltok, mert hogy növeszthet az ember fémet a melléből? A Fekete Ruhás még egyszer köhint, a levegőbe vér fröccsen. Megroggyan, és a földre esik, a levegő lágy sziszegéssel távozik belőle, most már tudom, hogy ez a halál hangja. Mögötte a Magas Nő áll, akinek agárarca van, a kezében hosszú, vékony kard markolatát tartja, ami beleállt a férfi hátába. A nő arrébb lép, beleokád a homokba valami barnát és undorítót. Megfogom a markolatot, húzni kezdem, de a kard nem mozdul a testben, nem hajlandó távozni belőle, amíg jó erősen meg nem rántom. Akkor nedves, szörcsögő hang kíséretében szakad ki belőle. Tisztára törlőm a halott köpenyében, és odanyújtom a nőnek. Ekkor veszem észre, hogy mindenki engem néz. Remegni kezdek. - Köszönöm, fiatalember - mondja a nő, és visszacsúsztatja a pengét az esernyője nyelébe. Elismeréssel pillantok a fegyverre. Csak ezután nézek rád. ELMENNEK. A FEKETE KÖPENYES, suhogó férfiak megfogják halott vezérüket, aztán egyszerűen elmennek. Mikor már mind elmentek, üresnek tűnik a sivatag, pedig még mindig tele van homokkal. Nem értem, miért mennek el. Nem érnek hozzánk, nem érnek a teherautóban levő kincshez sem. Megkérdezem tőled. Azt mondod, azért nem akarnak hozzánk érni, mert szerintük ez a hely átkozott. Azt mondják, a kincs is átkozott, és mi is átkozottak vagyunk. Miért? Rám mosolyogsz, és azt mondod, miattam. Azt gondolják, hogy én vagyok az átok. Miért én?

475

Megérinted a vállamat, azt mondod, hogy azért, mert más vagyok, különleges. Megköszönöd nekem. Szeretném még elmondani neked, hogy fájt a szívem, amikor térdelni láttalak a homokban, meg hogy úgy néztél ki a napsütésben, mint a nagy Ré isten, és hogy ha meghaltál volna, én is meg akartam volna halni veled. De a nyelvemre nem jönnek szavak, csak egy ronda bőgés, amilyet az ökör ad ki magából, mert máshoz túl ostoba. - Tudom, Georgie - mondod. - Tudom. Arcon csókolsz. Aztán odamész Jessie-hez, és őt is megcsókolod. Igazi testvérek. Van családom.

476

55. fejezet

- VÁRJON, NEM SZALADHAT CSAK ÚGY EL! - De igen, Tim. - Maisie, az életemet köszönhetem magának. - Már megköszönted. Ennyi éppen elég. Maisie megigazította kalapját, kinyitotta a fekete esernyőjét, kissé felvonta a vállát, és elindult visszafelé Malakhoz, aki még mindig türelmesen tartotta a tevét. Jessie azonban nem hagyhatta elmenni. Mellé sietett, felvette az asszony diktálta iramot, és a karjával átfogta csontos derekát. - Ez nem igazságos vele szemben, Maisie. - Ki mondta, hogy az élet igazságos? - Ennyivel akkor is tartozik neki. Maisie hirtelen megtorpant, és az esernyője alól éles pillantást lövellt Jessie-re. - Hogy érted ezt? - Maisie - szólt lágyan Jessie. - Rájöttem. Maisie-ból rövid, száraz zokogás tört fel, megrázta a fejét. Visszapillantott a teherautóra, az árnyékban összegyűlt kis csoportra, meg a félúton mozdulatlanul ácsorgó Timre, aki a tűző nap ellenére sem takarta el a fejét, és épp őt nézte. - Nézz csak rá! - mormolta Maisie. - Nézd meg, milyen sokra vitte! Semmi szüksége rá, hogy beleüssem azt a nagy orromat az életébe. - Ezzel elkéstél. Jessie visszakísérte az asszonyt a lejtőn. Nem kerülte el a figyelmét, hogy barátnője lépései egyre lassulnak, miközben kettesben átvágnak a homokon. 477

- Mondd el nekik, Maisie! Mondd el az igazságot! - nógatta Jessie. A többiek az árnyékban álltak, nekitámaszkodtak a teherautó oldalának, a felmelegedett vizet kortyolgatták. Csak Georgie ült le a földre. Maisie meggyújtotta az egyik orrfacsaró szivarját, és tétován Timre nézett. - A nővéred eszes teremtés. Kitalálta a titkomat, és most nem hagyja, hogy megtartsam. Tim mosolygott, de láthatóan értetlenül várta a folytatást. - Hát akkor nesze neked, tudd meg az igazat! Én vagyok az anyád, Tim. Úgy értem, a vér szerinti anyád. - Az asszony arca bíborvörösre váltott. - Tessék, elmondtam a mondókámat, és már megyek is, hogy... - Az anyám? - Úgy van, Tim. - Az anyám? Jessie látta, hogy az öccse még küzd a döbbenetes hírrel, úgyhogy lágyan közbeszólt. - Ezért van itt. Tim rábámult az előtte álló magas, szikár nőre, aki semmiben sem hasonlított rá, talán a magasságát kivéve, aztán hirtelen előrelépett, és átölelte. - Timothy - mormolta Maisie, miközben a keze végigsimította Tim fürtjeit. - TUDJÁTOK, NEM ÉPPEN AZ EGÉSZSÉGEM ápolgatásáért loholtam végig Egyiptomon a nyomotokban. Tizenhat évesen szültem Timet. Tudatlan kis tolvaj voltam, semmi más. London keleti részében éltem. Tíz gyerek közül én voltam a legkisebb, csakis magamra számíthattam. Az asszony Timre nézett, igyekezett könnyed érdeklődést mutatni - de nem sikerült neki. - Gondolom, szeretnéd tudni, ki volt az apád. Hát csak annyit mondok, hogy semmirekellő utazó ügynök volt, aki a csillagokat is ledumálta 478

volna az égről, és úgy tudott nézni, mint az angyalok. - Maisie kuncogott az emlék hatására. - Hát igen, a szokásos történet. Mire egyet pislogtam, már be is kaptam a legyet, aztán rákényszerítettek, hogy adjam a kölyköt árvaházba, amint megszületik. De a nevedet én adtam veregette meg fia erős mellkasát. - Timothynak hívtalak. Eleinte olyan rendszeresen látogattalak, hogy órát lehetett volna igazítani hozzám, de aztán leállítottak. Azt mondtak, ezzel csak ártok neked, én meg voltam olyan marha, hogy hittem nekik! Maisie felsóhajtott, és végignézett az arcokon. - Nincs valakinél egy ital? Mindenki meglepetésére Georgie volt az, aki tekintetét a földre szegezve, dünnyögve válaszolt. - Van egy üveg skót whisky a teherautó hátuljában. Mindenki kapott egy felest. Maisie az üveggel a kezében folytatta. - Aztán találkoztam az én Alfommal, és összebútoroztunk. Kőműves volt, rendes, jó ember, ő húzott ki engem a mocsokból. Visszaküldött érted az árvaházba, de addigra már odaadtak egy kenti családnak. - Az asszony szomorúan vállat vont. - Lementünk, hogy megkeressünk, de láttuk, micsoda fene nagy házban laksz. Azok ott mindent megadtak neked, amit mi sose tudtunk volna. Tim megfogta az asszony kezét. - Be kellett volna jönnie hozzám. - Ugyan, ne marháskodj! Az új mamád nem lett volna elájulva, arra mérget veszek. De a szombat délutánokat leszámítva, amikor Alffal a Palais-ban táncoltunk, mindenhova követtelek, bármikor megmutathatom a képeket, amiket a jó öreg Brownie-mmal csináltam. Láttam, ahogy taknyos kis dugaszból igazi tipp-topp uraság válik, bizony ám! Büszke vagyok rád. Jessie torkát könnyek fojtogatták, de megrázta a fejét, és megkérdezte: - Honnan tudtad, hogy Tim Egyiptomban van? Maisie felderült; hálás volt érte, hogy másról beszélhet. 479

- Pofonegyszerű. Amikor eltűnt, frászt kaptam, ezért néhányszor betörtem a lakásodba, kedvesem, és megtaláltam az Egyiptomba szóló jegyeket. Tim ugyebár régész. Innen már összeraktam a dolgokat. - Okos - vigyorodott el Jessie. - Nekem sose volt flancos házam meg ilyenek, de idebent megvan, ami kell - kopogtatta meg a fejét Maisie. - Amikor az én Alfom meghalt, átvettem az üzletet, és mostanra enyém Anglia második legnagyobb téglagyára. Nem rossz egy mezítlábas kis tolvajtól, mi? Az asszony meghúzta a whiskys üveget. - Na jó, akkor most én meg a fiam előreülünk, és mind elindulunk ezzel a csotrogánnyal, oké? Georgie hirtelen felállt, kissé imbolyogva megvetette a lábát, és egyenesen Maisie szemébe nézett. - Akkor most nekem is maga az anyám? AMÍG ELLENŐRIZTÉK, NEM SÉRÜLTEK-E meg a munkások, és Tim kifizette nekik a kétszeres bért Scott aktatáskájából, Jessie megint meghúzta az üveget, és odaadta Montynak is. A forró szélben megcsapta a férfi bőrének illata, és ez valamit megmozdított benne, úgyhogy előrelépett, és Monty mellkasára tette a kezét. - Mondd el! - kezdte halkan. - Mit? - Mondd el, mi lesz most, hogy Scott meghalt! - Timmel? A lány a hüvelykujja és a mutatóujja közé fogta Monty állat. - Tudod, hogy a Chamford-birtokra gondolok. - Ááá. - Pontosan. Jessie érezte a férfi nehéz szívverését, és tudta, hogy a saját szívverése is az övéhez igazodik. Monty finoman megcsókolta a lány haját. - Homokízed van - mormolta. 480

- Ne beszélj mellé! - Miről is volt szó? - Chamfordról. Most mi lesz? Monty sóhajtott egy whiskyszagút. - Hogy őszinte legyek, nem tudom. Lehet, hogy Scott ügyvédei behajtják a tartozást. - És akkor? - Akkor elvesztem Chamfordot. Na, ne nézz így, még az is lehet, hogy meghosszabbítják a hitelt, vagy esetleg találok új befektetőt, vagy... - Vagy? - Akár el is adhatnám a birtok egy részét, és megpróbálhatom kifizetődőbbé tenni a működését. Még ha Mountjoy nagypapa forogni is fog a roppant költséges sírjában. Jessie felemelte a fejét, hogy jobban a férfi szemébe nézhessen. - Sir Montague-val beszélek, vagy egy szélhámossal? Monty felnevetett. - Csak elgondolkodtattál, ennyi az egész. Lehet, hogy ideje átlépni a huszadik századba. - Hát igen, 1932-t írunk. - Hmm, kitalálhatnánk ezt-azt. - Mi ketten? - Igen, te meg én. - Végül is, megpróbálhatjuk. Jessie jól tudta, hogy már nem a birtokról beszélnek. Az arcát a férfiéhez simította. - Még valami - szólt halkan. Érezte, hogy Monty összekulcsolja a háta mögött a két kezét, mintha attól félne, hogy esetleg elszalad. - A szeánsz - felelte. Jessie várt.

481

- Nem vettem észre, mi folyik - idézte fel fojtott hangon a történteket Monty. - Nem tudtam, hogy Scott beletett valamit Tim borába, mielőtt Madame Anastasia megérkezett. Igen, segítettem Timet kivinni az autóhoz, de csak azért, mert azt hittem, hogy beteg, és orvosi felügyeletre van szüksége, Scott pedig később azt állította, hogy kórházi kezelést kapott, és meggyógyult. - Hittél neki? Hosszas csend előzte meg a választ, Jessie most vette észre, hogy már növekszik a sziklák árnyéka. - Nem igazán. - Akkor miért hazudtál nekem? - Mert ostoba voltam. Mert nem akartam kiengedni a Chamfordbirtokot a markomból. Mert Scott megígérte, hogy ha hazudok, ad még három hónapot, hogy visszafizessem a hitel legutóbbi részletét. - Monty mélyen a lány szemébe nézett. - Mert egy nagy marha voltam, Jessie. Sajnálom. - Tudom - suttogta Jessie, és megcsókolta Monty arcát.

482

56. fejezet

Georgie EGYIPTOM, 1932

HALLOM A DOLGOKAT. Az EMBEREK azt gondolják, hogy ha nem beszélek, akkor nem is hallok, de tévednek. Egyiptomban megtanultam, mi a pénz értéke. Hallom Malak boldogságát, amikor megkapja a fizetséget Montytól és attól a nőtől, aki az anyád. Visít, mint a malac. Én arra gondolok, hogy talán fáj valamije, de te azt mondod, hogy a boldogságtól visít, mert most már lesz pénze iskolára. Mikor ezt elmondod, én is visítani kezdek, mint a malac, hogy megmutassam neked, milyen boldog vagyok. A teherautó sötétjében ülök. A nővérem itt van mellettem, de nem ér hozzám. Hallom a lélegzetét. Meg akarom köszönni neked. Meg akarom köszönni az anyádnak. Hatalmas forróságlabda van a mellkasomban, mint amikor túl sokáig használom a buzogányokat, de ezúttal nem múlik el. Átfogom magam a kezemmel, hogy benn tartsam. Ez a boldogság? Ez van Malak mellkasában is? Az anyádnál fogok lakni. Könnyek folynak le az arcomon, amikor magamban kimondom a szavakat. Te is ott fogsz lakni, és Jessie gyakran meglátogat majd minket. A számba tömöm a takarómat, hogy megállítsam a visítást.

483

Mást is hallok. Hallom, hogy Jessie és a Magas a pénzről beszél. Én nem akarok pénzt, boldogságot akarok. A kezemet a zsebembe csúsztatom a takaró alatt, az ujjaim megérintik az ókori egyiptomi hadvezér arany nyakláncát és a kosfejes gyűrűjét. Még a sötétben is érzem a szépségüket, ezért loptam el őket. De nem vagyok félkegyelmű. Tudom, hogy sokat érnek. Most nem adom oda őket Jessie-nek. Még nem. De amikor odaadom, akkor talán újra szeretni fog majd.

484

Miért pont Sherlock Holmes? KÖNNYEN JÖTT A DÖNTÉS, hogy az Árnyak a Níluson szövegébe Sherlock Holmes-utalásokat csempésszek. Amint felvázoltam a cselekményt, tudtam, hogy az egyik szereplőm nyomokat fog hagyni a nővérének, ő pedig ezek alapján követi majd az útján. Csak olyan alanyt kellett találnom a nyomokhoz, amely az olvasót is megmozgatja. Rögtön az utánozhatatlan Sherlock Holmes ugrott be. Ő a nyomkeresés legfőbb mestere, aki egy foltos ingujjból vagy egy lehorzsolt cipőorrból is képes messzemenő következtetéseket levonni. Ki más tudna hasonlóan zseniálisan kibogozni ilyen halovány utalásokat és vékonyka szálakat? Úgy döntöttem, hogy a Baker Street 221B lakója lesz a legjobb alany, amelyre a saját nyomaimat felfűzhetem. Mindig is szerettem Holmes kalandjait, ezért nem is álltam ellen a késztetésnek, hogy Sir Arthur Conan Doyle történeteit használjam fel a saját könyvemben. Nagyjából kilenc évesen lettem szerelmes Sherlockba (úgy érzem, elég jól ismerem őt ahhoz, hogy bátorkodjam a keresztnevén szólítani). Az iskolában betegszabadságon volt a tanárunk, így egy éppen ráérő gyakorló tanárt cibáltak be, hogy tartson minket kordában, ő pedig úgy oldotta meg ezt a feladatot, hogy felült a tanári asztalra, idegesen keresztbe tette a lábát, és olvasni kezdte A pettyes pánt című történetet. Megbabonázott. Soha azelőtt nem találkoztam ilyen racionális gondolkodással, ilyen céltudatos jellemmel. Pont ezeket a tulajdonságokat akarom látni a hősnőmben, Jessie Kentonban. Az évek során aztán faltam Sherlock Holmes és hű társa, Dr. Watson többi dicső tettet is, amelyek még Conan Doyle életében jelentek meg a

485

The Strand Magazine-ben, Sidney Paget gyönyörű vonalrajzaival illusztrálva. Nem meglepő, hogy ebből a tortából a filmesek, a televízió és a rádió is ki akarta hasítani a maga szeletét, ilyen módon is halhatatlanná téve a detektív nevét a következő nemzedékek számára. Sok alkotás tetszett, de a két legkedvesebb alakításom közül az egyik a nagy Basil Rathbone nevéhez köthető - aki Sherlockhoz hasonlóan szintén tökeletes profillal és álcázási képességgel bírt, melynek hírszerzőként jó hasznát látta az I. világháborúban -, a másik pedig a gyors eszéről és magas pofacsontjárol ismert Benedict Cumberbatch-é. Puristább olvasóim kedvéért még elmondanám, hogy mindezidáig hetvennégy különböző színész játszotta el Sherlock Holmes szerepét filmen és színpadon. A döntésem, hogy a nyomokat egy-egy történetből választom, jó ürügyet szolgáltatott arra, hogy leporoljam a Sherlock Holmesgyűjteményemet (négy regényt és ötvenhat elbeszélést), és újra kardot rántsak a legyőzhetetlen Irene Adler és társai ellen. Nagy volt a kísértés, hogy úgy szórjam a nyomokat, akár a konfettit - nagyon élveztem ezt a játékot -, de visszafogtam magam, és a legtöbbjük a dolgozószoba padlóján végezte. Meggyőződésem, hogy a szerzőnek épp olyan jól kell szórakoznia írás közben, mint az olvasónak olvasás közben. Így mindkét fél élvezni fogja a könyvet! Conan Doyle történetei olyan népszerűek voltak a 20. század elején, hogy mi sem természetesebb, mint hogy Jessie és a két öccse jól ismerték őket. Meg vagyok győződve róla, hogy Sherlock Holmes logikus gondolatmenetei különösen vonzóak lettek volna Georgie rendszerető elméjének. Minden olyan jól a helyére került, hogy érzésem szerint maga Sherlock is elégedett lenne a végeredménnyel, és remélem, a kedves olvasó is legalább annyira élvezte ezt a kis ráadás cselszövést, mint én magam. Logikus, kedves Watson!

486

Kate Furnivall a kutatási folyamatról KUTATÁS. Ettől a szótól mindig izgatottan ver a szívem. Attól a pillanattól kezdve, hogy elindulok a KUTATÁS táblával megjelölt hosszú és kanyargós úton, bármi megtörténhet. Fogalmam sincs, kivel vagy mivel fogok találkozni útközben, vagy ami még fontosabb, hogy felfedezem-e azokat a bizonyos apróságokat, amelyektől a történet egyszerre életre kel. Az Árnyak a Níluson megírására könyvekkel, fényképekkel és film felvételekkel kezdtem felkészülni, hogy megfogjam az 1930-as évek életérzését. Csak akkor láttam neki a további adatok felkutatásának az interneten, amikor már tekintélyesebb mennyiségű anyag gyűlt össze. A YouTube-on megnéztem Ramsay MacDonald miniszterelnök egy beszédét és az 1932-es Trafalgar téri borzalmas összecsapás felvételeit, amely a rendőrség és a rászorultsági vizsgálat ellen tiltakozó szakszervezeti tüntetők között zajlott. Felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak nekem ezek a pillanatok ahhoz, hogy átérezhessem a korabeli Anglia hangulatát. Elsősorban persze Egyiptomot kellett felfedeznem, annak egész történelmi dicsőségével együtt. Pontosan tudtam, mi lesz a kiindulópont: Howard Carter és Tutanhamon király sírjának felfedezése 1922-ben. Innen indultam. Amikor csak lehetséges, szeretek elsődleges forrásanyagokat használni a kutatás során, és szerencsére Howard Carter tekintélyes mennyiségű írást hagyott ránk, amelyben részletezte az 1920-as és az 1930-as években Egyiptomban végzett munkáját, vagyis pontosan arról az időszakról írt, amikor a történetem játszódik. Csodálattal nézek fel az olyan emberekre, mint Mariette, Petrie, Pitt

487

Rivers, Carter és újabban Hawass, akik rengeteget tettek az évek során azért, hogy feltárják és megóvják Carter örökségét. Mindegyikük fantasztikus történeteket tudna nekünk mesélni. Ezután jött Egyiptom történelme. Tanulmányoztam a fáraók hosszú sorát, megtudtam, kik voltak a békés uralkodók, és kik a harcosok. Olvastam a háborúkról, amelyeket a hükszoszok és a hettiták ellen viseltek, és amelyeket oly élethűen ábrázoltak a templomaikban és síremlékeikben, és olvastam Felső-Egyiptom és Alsó-Egyiptom elszakadásáról. Különösen izgalmas volt Ekhnaton lélegzetelállítóan merész döntése a Kr. e. 14. században, hogy teljesen felszámolja az udvarát, és ezután egyedül Aton istent imádja, ezzel olyan társadalomra kényszerítve az egyistenhitet, amely korábban számtalan istent imádott. Már évekkel ezelőtt lenyűgözött Norman Mailer nagyszabású, egyiptomi tárgyú opusza, az Ancient Evenings (Ókori esték), így aztán hatalmas örömmel vetettem bele magamat újra a történetek és mítoszok tömegébe, amelyek az ókori isteneket övezik. Újra olvashattam Kepherről, a ganajtúró bogárról, amely áttolja a napot az égen, Oziriszről és Íziszről, a születésről és újjászületésről, és arról a hosszú és gyötrelmes útról, amely a túlvilágra vezet. Varázslatos mesék ezek, és nehéz volt rávennem magam, hogy a könyvemben szórványos töredékekre korlátozzam a jelenlétüket. A 20. század eleji Egyiptom életének megismereséhez olyan emberek önéletrajzait és beszámolóit kutattam fel, akik akkoriban Egyiptomban éltek. Gyakran csak egy-egy aprócska részlet kellett, melyből ötletet meríthettem, és amelynek alapján továbbindulhattam, de néha egész jelenet nőtt ki belőlük. Mindig is szerettem a történelmet, így hát nagy érdeklődéssel fordultam a korszak politikai helyzete felé, nyomon követve az évszázadokon át folyó tusakodást a különböző idegen hatalmak között, amelyek mind Egyiptom birtoklására törtek. Különös egybeesés, hogy a kairói Tahrír téren, a szállásom közelében, épp akkor törtek ki a zavargások, amikor 2011 novemberében 488

egyiptomi kutatóúton voltam, így a saját szememmel is láthattam a haragjukat. Miközben a helyiekkel beszélgettem, megérintett a bátorságuk és az elszántságuk, hogy szabad választásokat harcoljanak ki maguknak, különösen mindazok után, amit a közelmúlt történelméről megtudtam a kutatásaim során. Semmi nem pótolhatja azt az élményt, amikor saját szemünkkel látunk egy helyszínt, saját érzékszerveinkkel szívjuk magunkba a képeit és illatait. Sem a könyvek, sem a filmek nem helyettesíthetik. Ezért követtem végig azt az útvonalat, amelyet a szereplőim bejártak végigzötyögtem a hosszú vonatutat Kairótól Luxorig, ültem teveháton, és hajóztam felukkában a Níluson. Beszívtam ugyanazt a metsző, száraz levegőt, és éreztem a sivatag állandó jelenlétét mindössze egy szívdobbanásnyi távolságra. Semmi sem készíthetett fel - bármennyi képet láttam is - arra, amit a Királyok Völgyében éreztem, amikor beléptem a fáraók sírkamrájába. Reménykedem benne, hogy mindezeket az élményeket sikerült valamennyire érzékeltetnem ezt az Árnyak a Níluson jeleneteiben. És Georgie? Milyen kutatást végeztem az én kedves Georgie-m kapcsán? Beszélgettem olyan emberekkel, akik nap mint nap találkoznak ezekkel a problémákkal, és mélyreható írásokat olvastam az autizmusról. Ez a világ előttem az internet segítségével nyílt meg. Elismerem, hogy megengedtem magamnak némi írói szabadságot, amikor Georgie-t jellemeztem, és soha nem használtam az autizmus szót - abban az időben még nem volt divatban. Az autizmusnak különböző fokozatai vannak, de az 1930-as években nemigen volt más lehetőség, mint bedugni őket mindenféle intézményekbe. Hálásak lehetünk, hogy a társadalom ebben a tekintetben ma már jobban informált és nyitottabb, figyeljünk oda, hogy továbbhaladjunk a még nagyobb elfogadás irányába!

489

Azt szeretem a kutatásban, hogy mindig olyan helyekre visz el, amelyekről nem is tudtam, hogy érdekelnek. Mindenhol meglepetések várnak. Remélem, a kedves olvasóval is sikerült megosztanom ezt az élményt.

490

Köszönetnyilvánítás SZERETNÉK HÁLÁS KÖSZÖNETÉT MONDANI Catherine Burke-nek és az egész Little Brown kiadónak a zsenialitásukért és a lelkesedésükért, mellyel a könyv létrejöttének minden fázisát végigkísérték. Fantasztikus csapat. Külön köszönet Thalia Proctornak a figyelmes szerkesztői munkájáért. Köszönöm Teresa Chrisnek, hogy nemcsak rátermett ügynököm, aki rendkívüli energiával végzi a dolgát, de jó barátom is. A kutatói utak mindig lenyűgözőek, de külön köszönettel tartozom Richard és Anne Sharamnek, amiért az egyiptomi kutatómunkámat nemcsak felbecsülhetetlenül értékessé, de felejthetetlenül szórakoztatóvá is tették. Hálával tartozom Aml Demosnak, amiért megmutatta nekem az országát, és Wendy Clarknak, hogy utánanézett az 1932-es évnek. Nagyon köszönöm Mariam Churchwardnak, hogy kibogozta a kézírásomat, és kölcsönadta a nevét. Hálás köszönet továbbá Anneli és Horst Menkének is, amiért lehetővé tették, hogy a gyönyörű kertjükben írjak, ha szükségem volt rá. Végezetül óriási szeretettel köszönöm meg Normannek a segítséget és támogatást, melyet a homokban megtett utam minden lépésénél nyújtott.

491