Karen Marie Moning - Új Nap Virrad

Az ötlet és a valóság közt Az akarat és a cselekedett közt Meglapul a Sötétség (T.S.Eliot) Érzem mélyen legbelül Érzem a bőröm alatt Be kell vallanom Érzem a gonoszt magamban (Skillet: Monster)

Szeretnél megismerni? Képzeld magad az egyik kaleidoszkópod központjának, ragadd meg az időt, amikor kirobban belőled a színekkel teli világok sokasága, amelyek folytonosan terjednek, kiszélesednek, és lásd, hogy minden egyes választásod hatására hogyan lesznek egyre nagyobbak. A végtelenség exponenciálisan fokozódik. Értsd meg, hogy nincs olyan: valóság, az csak egy hamis isten, amit a fajtád, annyira vakon imád. A valóság csak egyetlen lehetőséget sugall Még te vádolsz engem illúziókeltéssel? Te, a te egysíkú időd kitalációjával? Te, aki bebörtönzöd magad időkbe, órákba és naptárakba? Aki korlátolja magát órákkal és napokkal, jelennel, múlttal és jövővel? Az apró elmének apró börtönre van szüksége. Nem vagy képes megcsodálni az idő igazi arcát, mint ahogy nem vagy képes befogadni az enyémet sem. Mindennek a központja lenni, egyidejűleg megérteni minden egyes kombinációt, megszabni az irányt – ami a te esetedben nagyon kevés lehetőséget nyújt – ez vagyok én. - Beszélgetések a Sinsar Dubhal -

1.fejezet

Fordította: Sky A remény megerősít. A félelem megöl. Egy igazán okos valaki mondta ezt nekem egyszer. Minden egyes alkalommal mikor azt hiszem, hogy okosabb és bölcsebb lettem, belepottyanok egy olyan helyzetbe, ami fájdalmasan ráébreszt, hogy mindaz, amit eddig elértem, csupán önámítás volt – ez vagyok én: az Önámítás királynője. Most utálom magam. Jobban, mint ahogy valaha is gondoltam volna, hogy lehetséges. Egy szírt szélén guggolok, miközben visítva átkozom azt a napot, amikor megszülettem, és azt kívánom, bárcsak vízbe fojtott volna a biológiai anyám. Az élet túl nehéz, kezelhetetlen. Senki nem mondta, hogy lesznek majd ilyen napok. Hogy lehet, hogy soha senki nem világosított fel, hogy lesznek ilyen napok is? Hogyan engedhették, hogy így nőjek fel – boldogan, rózsaszínbe burkolózva, és teljesen idiótán? Ez a fájdalom, amit most érzek, rosszabb bárminél, amit csak a Sinsar Dubh valaha is tett velem. Legalább amikor a könyv majd összezúz, tudni fogom, hogy az nem a saját hibám. Ez a pillanat? Mea culpa. Az én bűnöm. Az elejétől a végéig, egészen az én hibám, és ezt a tényt semmi sem fedheti el. Azt hittem már mindent elvesztettem. Hogy én milyen tudatlan voltam. Pedig, figyelmeztetett engem. Annyi veszteni valóm volt még. Meg akarok halni. Ez az egyetlen mód arra, hogy megállítsam a fájdalmat. Hónapokkal ezelőtt egy pokolian hosszú éjszakán egy barlangban a Burren alatt, szintén meg akartam halni, de az nem ilyen volt. Maluce halálomig akart kínozni, és a halál volt az egyetlen lehetőségem arra, hogy megfosszam a kínzás örömétől. A halálom elkerülhetetlen volt. Kevés más kiutat láttam. Tévedtem. Feladtam a reményt, és emiatt majdnem meghaltam. Meghaltam volna, ha nincs - Jericho Barrons. Ö tanította nekem ezeket a szavakat. Ez az egyszerű mondóka, minden helyzet, minden választás mestere. Minden egyes reggel, amikor felébredünk, választhatunk a remény és a félelem között és ehhez az érzelemhez rendelünk mindent, amit csak teszünk. Örömmel fogadjuk az utunkba kerülő dolgokat, vagy gyanakvással?

A remény megerősít. Soha, egyetlen alkalommal sem engedtem meg magamnak, hogy reményeket fűzzek az előttem, vérben fekvő személyhez. Sohasem használtam arra, hogy megerősítsem a köztünk lévő kapcsolatot, hanem hogy határt szabjak neki. Félelem. Gyanú. A bizalmatlanság hajtotta minden tettemet. És most túl késő visszavonni bármit is. Abbahagyom a sikítást és nevetni kezdek. Hallom a sikításomban az őrületet. Nem érdekel. A hátából kiálló lándzsám, gúnyolódik rajtam. Még emlékszem rá, amikor elloptam. Egy pillanatra, újra ott vagyok a sötétben, az esőtől síkos Dublini utcákon miközben Barrons-szal ereszkedem le a szennyvízcsatorna rendszerébe, ahonnan betörni készülünk Rocky O'Bannion's titkos rejtekhelyére. Barrons kopott farmerben és egy fekete pólóban van. Az izmok táncolnak a testén, ahogy félre tolja a szennyvíz csatornafedelét, egy olyan könnyedén, mintha csak egy frízbit dobálna a parkban. Felkavaróan szexis a kisugárzása, ami egyaránt hat nőkre és férfiakra is. Barrons esetében sohasem tudhatod, hogy mire számíts, vagy megdug, vagy pedig úgy kiforgat magadból, hogy olyan leszel, mint egy feneketlen tenger. Sosem voltam immúnis rá. Csupán tagadtam. A pihenőm túl rövid. Az emlékek hirtelen eltűnnek, és újra szembesülök a kegyetlen valósággal, ami az önuralmam összeomlásával és épelméjűségem elvesztésével fenyeget. … A félelem megöl … Szó szerint. Nem tudom kimondani. Nem tudok belegondolni. Nem tudom feldolgozni. Átölelem a térdem, és hintázni kezdek. Jericho Barrons halott. Hason fekszik, mozdulatlanul. Nem mozgott és nem is lélegzett az alatt a rövid, mégis végtelen időszak alatt, amíg én magamon kívül visítottam. Nem érzem őt a testében. Mindig, mindenhol, képes voltam megérezni őt a közelemben: energikusnak, erősebbnek az életnél. Mint egy palackba zárt szellem. Ez Barrons: egy halálos erőforrás, aki képes lezárva tartani a palackot. De csak alig. Előre hátra ringatom magam. Eszembe jut a millió dolláros kérdés: Mi maga, Barrons?

A válasza, azon ritka alkalmak egyikén, mikor úgy döntött, hogy válaszol, mindig ugyanaz volt. Az, aki soha nem fogja hagyni, hogy meghaljon. Hittem neki. Az átkozott. - Nos, nagyon elcseszted Barrons. Egyedül maradtam, és komoly bajban vagyok, szóval, kelj fel! Meg sem moccan. Túl sok a vér. Sidhe-látó érzékeimmel felé nyúlok, de magamon kívűl senki mást nem érzékelek ezen a sziklán. Sikítok. Nem csoda, hogy azt mondta, soha nem hívjam az előre beprogramozott IYD – csak ha ténylegesen haldoklok. Egy idő után megint elkezdek nevetni. Nem ő cseszte el. Én csesztem el. Kijátszottak vagy magam idéztem elő ezt a fiaskót? Azt hittem Barrons legyőzhetetlen. Folyamatosan arra várok, hogy megmozduljon. Megforduljon. Felüljön. Valami csoda folytán, meggyógyuljon. Vessen rám egy kemény pillantást, és mondja azt, hogy : Szedje össze magát Ms Lane. Én vagyok az Unseelie király. Én nem hallhatok meg. Mert mindig is ez volt a legnagyobb félelmem, hogy ő teremtette a Könyvet, aminek átadta minden gonoszságát, és most, valami okból kifolyólag vissza akarja kapni. Egy időben, mindent számításba vettem: Tündér, fél tündér, vérfarkas, vámpír, elátkozott ősi lény, talán pont az a valami, amit Christiannal próbáltak megidézni Hallowenkor, a Keltar Kastélyban – de a hangsúly mindig a halhatatlanon, a legyőzhetetlenen volt. - Gyerünk Barrons, kelj fel – visítom – Mozdulj már, az Isten verje meg! Félek megérinteni. Félek, hogyha megteszem, akkor érezni fogom a teste hidegét. Érezni fogom húsa törékenységét, Barrons halandóságát. „Törékenység”, „halandóság” és „Barrons” ugyanabba a mondatba csomagolva, legalább akkora Isten káromlásnak tűnik, mint végigsétálni a Vatikánon egy hatalmas fordított kereszttel a nyakadban. Tíz lépésnyire guggolok a testétől. Távol tartom magam tőle, mert ha közelebb megyek, meg kell fordítanom és szembe néznem vele, és mi van, ha ugyanolyan üres a tekintete, mint amilyen Alináé volt? Akkor tudni fogom, hogy elment, mint ahogy tudtam azt is, hogy Alina elment, túlságosan is távol ahhoz, hogy elérhessem, és újra halljam a hangját, amikor meghallja, amint azt mondom „Sajnálom, Alina, bárcsak gyakrabban hívtalak volna. Bárcsak meghallottam volna az igazságot a rövid beszélgetéseink mögött. Bárcsak hamarabb jöttem volna Dublinba és egymás mellett harcoltunk volna, vagy megszidtalak volna, amiért

félelemből cselekedtél. Bárcsak bíztál volna bennem, tudtad volna, hogy a segítségedre lehetek.” Vagy talán csak bocsánatot kérnhetnék Barronstól, amiért túl fiatal voltam, ahhoz, hogy kialakulhasson az a fontossági sorrendem, ami neki már megvolt, mert én még nem éltem át azt a poklot amit ő, és aztán a falhoz szorítva addig csókoljam amíg levegő után kapkod, hogy azt tegyem, amit az első percben szerettem volna, amikor megláttam abban az átkozott könyvesboltban. Összezavarni, ahogy ő is összezavart engem, elérni, hogy engem lásson, engem akarjon – a rózsaszin énemet – összetörni az önuralmát, térdre kényszeríteni, noha azt próbáltam bemesélni magamnak, hogy soha nem akarnék egy olyan embert, mint ő, mert túl öreg, túl férfias, inkább állati, mint emberi, - mikor az igazság az, hogy csak megijesztett mindaz, amit iránta éreztem. Nem olyen érzéseket keltett bennem, mint amilyeneket általában a fiúk szoktak a lányokban, álmokat fehér kerítéses házakról és gyerekekről hanem nyers vágyat, olyat, mintha nem tudnál tovább élni, ha nem éreznéd állandóan magadban, melletted azt a bizonyos embert, és csak az a fontos, ő mit gondol rólad, a világ pedig elmehet a fenébe, - és én már akkor is tudtam, hogy meg fogsz változtatni. Ki akarna olyan valaki közelébe lenni, akiről tudja, hogy megváltoztathat? Ez túl nagy hatalmat jelent. Könnyebb volt harcolni veled, mint elismerni, hogy felfedeztem magamban olyan részeket, amik éheztek azon dolgok után, amik nem elfogadottak abban a világban ahol élünk, és a legrosszabb az, hogy felébresztettél a Barbi-baba világomból, és most itt vagyok, teljesen éberen, ennél éberebb már nem is lehetnék, te mocskos fattyú, - erre elhagysz engem! Ö volt az, aki azt mondta, hogy addig ne higgyem el valamiról hogy halott, amíg el nem égetem, utána átkotorászom a hamvait, majd miután vártam egy-két napot ellenőrzöm hogy nem támadt-e fel. Biztos nem kell őt elégetnem, igaz? Azt hiszem ezt semmilyen körülmények között sem tudnám megtenni. Sikítani fogok. Ö meg felkel. Utálja, amikor melodramatikus vagyok. Amíg arra várok, hogy felébredjen, a hangokat figyelem a szírt szélén. Félig- meddig arra számítok, hogy meglátom Ryodant felmászni a sziklán. Lehet, hogy Álomvilágban vagyok, és ez a borzalom csak rémálom, és mindjárt felébredek a Barrons Könyvek és Apróságokban, a kanapén összekucorodva, és bosszantóan illusztris tulajdonosa szemöldökét felhúzva, gúnyorosan tekint majd rám, mire én mondok valami velőset,

és az élet újra szép lesz, tele szörnyekkel, és esővel, pont úgy ahogy szeretem. Leguggolok. Semmi kaparászás. Az előttem fekvő ember, a lándzsámmal a hátában, nem mozdul. A szívem tele van lyukakkal. Az életét adta értem. Barrons az életét adta értem. Az önző, arrogáns, szinte mindig seggfej, ugyanakkor az egyedüli biztos pont az életemben, hajlandó volt meghalni, hogy én tovább élhessek. Mi a fenéért tette? Hogyan éljek így tovább? Szörnyű gondolat nyilall belém, annyira borzalmas hogy egy pillanatig még a gyászomról is megfeledkezem: Soha nem öltem volna meg, ha Ryodan nem lép színre. Vajon Ryodan átvert? Azért jött, hogy megölje Barronst, aki soha nem volt legyőzhetetlen, csupán nehezebb volt megölni? Lehet, hogy Barronst csak állati formájában lehet megölni, és Ryodan biztosan tudta, ahhoz hogy engem megvédjen, fel kellett vennie állati formáját. Mindez csak egy kidolgozott terv volt, amihez nekem semmi közöm sincs? Ryodan vajon összejátszott a LM-el, hogy félre állíthassák Barronst az útból, és ezáltal könnyebben elbánjanak velem? Lássuk csak, hogyan lehet megölni azt az embert, aki mindannyiunkat megfenyegetett. Vagy talán Barrons-t, megátkozták, hogy egy olyan keze által haljon meg, akiben megbízik? És bennem megbízott. Hideg arroganciája mögött, állandó gúnyolódása és rámenőssége ellenére, sokkal többet adott nekem, mint amennyit megérdemeltem volna – a bizalmát, amit sohasem érdemeltem ki, és amit csak úgy tudtam volna kiérdemelni, ha nem szúrom hátba. Ó várjunk csak, hisz pont azt tettem! Elég volt Ryodan szava, és én ellene fordultam. A szörny szeméből sütő néma vád nem csak illúzió volt. Jericho Barrons bámult vissza rám ősi, természetellenes szemein keresztül, tekintetében szemrehányás és gyűlölet lobogott. Megszegtem a ki nem mondott megállapodásunkat. Ő volt az én őrző démonom, és én megöltem őt. Megvetett, amiért nem voltam képes meglátni az embert a szörnyben? Láss engem. Hányszor, de hányszor mondta ezt nekem. Láss engem, mikor rám nézel! És mégis, amikor igazán számított, én vak voltam. Minden lépésemet követte, ugyan azzal a Barronsra jellemző agresszióval és birtoklási vággyal telve, óvott és vigyázott rám, és én mégsem ismertem fel. Cserbenhagytam őt.

Barbár, embertelen alakot öltött magára, csakhogy megvédhessen. Annak ellenére, hogy tudta mibe fog kerülni majd neki, ha felhívom a IYD-t, tudta hogy eszetlen vadállattá válik, aki csak arra képes, hogy meggyilkoljon mindenkit, aki csak a közelébe kerül, kivéve egyvalakit: Engem. Mindezek ellenére felajánlotta magát nekem. Nekem. Istenem, az a pillantás, amit rám vetett. Eltakarom a szememet a kezemmel, de a képek csak nem akarnak eltűnni: a szörny és Barrons, sötét egzotikus, vad arca. Azok az ősi szemek, amelyek annyi mindent láttak már, és cserében csak annyit kértek, hogy meglássam őket, egy kimondatlan kérdéssel néztek rám: - Nem tudott volna csak most egyszer megbízni bennem? Csak most az egyszer, nem tudott volna reménykedni? Miért választotta Ryodant helyettem? Én voltam az, aki életben tartotta. Volt egy tervem. Cserben hagytam valaha is? - Nem tudtam, hogy maga volt az! – körmömet a tenyerembe mélyesztem. Egy picit vérzik, majd begyógyul a seb. De a fejemben levő szörny/Barrons még nem végzett a kínzásommal. - De tudnia kellett volna. Elvettem a pulóverét. Megszaglásztam és szabad utat adtam. Gyilkoltam, gondoskodtam ételről magának. Körbe pisiltem. Megmutattam ebben – és minden más formámban is – hogy az enyém és én vigyázok arra, ami az enyém. A könnyek elvakítanak. Annyira fáj, hogy nem tudok megmozdulni, nem tudok levegőt sem venni. Előre hátra hintázom, szorosan átölelve önmagam. A fájdalmon túl – ha létezik egyáltalán olyasmi – tudok dolgokat. Például : Ryodan szerint (akár áruló, akár nem, és ha még életben van, akkor megölöm, mint ahogy Barronst is megöltük ) van egy tetoválás a nyakamon Barronsé mellett, amit LM csinált, aki nagy valószínűség szerint még mindig fogva tartja a szüleimet, és mivel Barrons itt van, nyilvánvalóan nem jutott el Ashfordba. Hacsak…az idő másként telik a tükrökben, és volt ideje eljutni Ashfordba megmenteni a szüleimet, mielőtt felhívtam a IYD, és magamhoz rendeltem. Fogalmam sincs mennyi idő telt el, meddig voltam a Minden Idők Halljában, és mennyi időt töltöttem Christiannal a tónál. Egyszer, V’lanenek hála, egyetlen délutánt egy Fae tengerparton töltöttem, Alina-val, egy illúzióval, és ez, a való világban egy hónapot vett el az életemből. Mikor visszatértem, Barrons magán kívül volt. Egy csőhöz láncolt a garázsban. Csak egy apró pink bikini volt rajtam. Becsukom a szemem, és magamhoz ölelem az emlékeket. Csak állt ott, dühösen, tintával és tűkkel körülvéve, készen arra, hogy tetováljon – vagyis csak úgy tett mintha, mert már korábban tetovált –

hogy megtaláljon, ha legközelebb is leszek olyan idióta, és úgy döntök, hogy egy kicsit elidőzök tündérországban. Akkor azt mondtam neki, ha tetovál, befejeztük. Megvádoltam hogy érzéstelen, kapzsi, és gúnyoros, és hogy nem képes a szeretetre. Zsoldosnak neveztem, hibáztattam, amiért nem tudott magán uralkodni és miután eltűntem, szétverte a helyet. Azt mondtam neki, hogy nem áll fel a farka, csak ha autóról, műkincsről vagy a könyvről van szó – de soha, egy nő miatt. Minden egyes szavára emlékszem. - Igen, szerettem Ms Lane, és habár semmi köze hozzá, vesztettem is. Sok mindent. És nem, nem olyan vagyok, mint a többi játékos, és sosem leszek olyan, mint V’lane, és a kelleténél többször is feláll a farkam. Néha pont egy elkényeztetett kislány miatt, aki messze áll még attól, hogy igazi nő legyen. És igen, szétvertem a könyvesboltot, amikor nem találtam. Sőt, kénytelen lesz új hálószobát is választani. Sajnálom, ha a kicsinyes világa a feje tetejére állt, de ez mással is megtörténik, és nem tehet mást, mint tovább lép. Hogy hogyan lép tovább, az határozza majd meg. Visszagondolva, eléggé szánalmas lehettem. Ott állok egy csőhöz bilincselve, majdnem meztelenül, egyedül Jericho Barronsal, egy emberrel akit nem értek meg, de ennek ellenére, Istenem, mennyire felizgat. Azt tervezi, hogy órákon át lassan és óvatosan fog majd dolgozni a meztelen testemen. Kemény, tetoválásokkal teli teste, kimondatlan ígéret, egy olyan világba, ahol olyasmit érezhetek, amiről soha nem is álmodtam, és azt kívánom, hogy bárcsak órákig dolgozna rajtam. De nem azért, hogy tetováljon. Azt akarom, hogy elvegye mindazt, amit nincs merszem felajánlani neki. Micsoda bonyolult, nevetséges önpusztító érzés. Félek azt kérni tőle, amit szeretnék. Félek beleveszni a saját vágyaimba. A belém sulykolt nevelés hajtott, nem pedig a vágyaim. Amikor Dublinba érkeztem, béklyókkal voltam tele. Jól nevelt voltam. Ő pedig a vadság – aki megpróbált rávenni, hogy megváltozzak. Mint mondtam, a tagadás különböző fokozatai. Ott, abban a garázsban felém hajolt, szex és rövid pórázon tartott szenvedéllyel, és amikor megéreztem a keménységét, életre keltem odabent. Később, a fürdőszobában, egy teljesen más végkifejletről ábrándozva magamhoz nyúltam és újra meg újra elélveztem. Azt meséltem be magamnak, hogy mindez azért történt, mert egy halált hozó szextündérrel töltöttem a napomat. Újabb hazugság.

Eloldozott és elengedett. Ha most állnék ott megkötözve, semmi gondom nem akadna azzal, hogy megmondjam neki pontosan mit is szeretnék. És abban nem szerepelne eloldozás. Legalábbis nem az elején. Ránézek. Fű. Fák. Ő. Arccal lefelé fekszik. Oda kell mennem hozzá. A föld nedves, és sáros a tegnap esti eső és a vére miatt. Le kell mosnom. Nem lenne szabad sárosnak lennie. Barrons nem szereti, ha piszkos. Ő nagyon aprólékos, kifinomult. Habár lesimítottam egy párszor a gallérját, de csak azért, hogy hozzá érhessek. Hogy behatoljak a személyes terébe. Családias légkört keltettem, mintha minden jogom meglett volna rá. Olyan kiszámíthatatlan volt, mint egy éhes oroszlán, akitől mindenki félt, ennek ellenére engem sosem bántott, csak végignyalta testemet, és ha a nyelve durva is volt néha, megérte ott sétálni, a dzsungel királyának oldalán. A szívem meg fog hasadni. Nem tudom ezt végigcsinálni. Hisz épp most éltem át mindezt a nővérem miatt. Megbánás, megbánás hátán. Elszalasztott lehetőségek. Rossz döntések sorozata. Gyász. - Hány embernek kell még meghalnia mielőtt megtanulok élni? Igaza volt. Egy két lábon járó katasztrófa vagyok. Zsebembe nyúlok a telefonomért. Először Barronst hívom. Nem cseng ki. IYCGM a következő. Nem cseng ki. Beütöm a IYD és lélegzet visszafojtva nézem Barronst. Nem cseng ki. Akárcsak az előttem fekvő ember, a vonalak is némák. Remegni kezdek. Nem tudom miért, de a tény hogy a telefonvonal nem működik, minden másnál jobban meggyőz arról, hogy ő már elérhetetlen. Lehajtom a fejem, előre söpröm a hajam, és néhány próbálkozás után, hogy megtaláljam a megfelelő szöget, sikerül lefotóznom a tarkómat. Egész biztos, hogy két tetoválásom van. Barrons sárkánya egy Z-vel a közepén. Tőle balra egy fekete kör, fura jelekkel, amiket nem ismerek fel. Úgy tűnik Ryodan igazat mondott. Ha LM csinálta azokat a tetkókat, az sok mindent megmagyaráz: Hogy miért védelmezte olyan keményen Barrons azt az alagsort, ahol visszahozott a pri-ya létből. LM hogyan talált meg az apátságban minden védőige ellenére, majd hogyan talált ránk a házban, ahol Danival meghúztuk magunkat, és hogyan sikerült a szüleim nyomára akadnia Ashfordban. Felemelem a kicsi kést, amit még a könyvesboltból hoztam el. Kezeim remegnek. Véget vethetnék a szenvedéseimnek. Összekucorodhatnék, és elvérezhetnék mellette. Olyan gyorsan vége lehetne. Talán kapok egy újabb lehetőséget egy másik helyen, másik időben. Talán mindketten újraszületnénk, mint abban a filmben „What Dreams

May Come”-ban, amit annyira utáltunk Alina-val, mert miután a férj és gyerek meghal, a feleség öngyilkos lesz. Most már szeretem azt a filmet. Megértem, a „valaki miatt önszántából pokolra szállni” dolgot. Ott élni, bedilizve, mert inkább légy őrült mellette, mint hogy nélküle élj. Némán bámulok a késre. Ö meghalt, hogy én élhessek. - Átkozott légy! Én nem akarok nélküled élni. „Ahogy tovább lépsz, az határoz meg.” - Oh, fogd már be, megtennéd? Te halott vagy. Fogd be! Fogd be! De a kegyetlen valóság összetöri a szívem. Én vagyok a lány, aki farkast kiáltott! Én vagyok az, aki felhívta IYD-z! Én vagyok, aki azt hittem, hogy egyedül nem élem túl a vadkant. És mi történt? Túléltem. Mire Barrons felbukkant, már elkergettem és biztonságban voltam. Végül mégsem haldokoltam. Meghalt értem, teljesen fölöslegesen. Túlreagáltam a dolgokat. És most ő halott. A késre pillantok. Ha megölném magam, az ajándék lenne. Csak büntetést érdemlek. A tarkómon lévő tetoválásra gondolok. Ha LM most megtalálna, nem biztos, hogy felvenném vele a harcot. Elgondolkodom, lehet, hogy talán ki kellene operálnom magamból azt a tetoválást, de aztán rájövök, nem vagyok igazán a legjobb lelkiállapotban. Ha elkezdek vágni, talán meg sem állok. Annyira közel van a hátgerincemhez. Könnyű kiút. Ledobom a kést, mielőtt még magam ellen fordítanám. Mi lennék akkor? Megölettem őt, aztán meg öngyilkos leszek? Egy gyáva. De nem az bánt, hogy én mivé lennék. Hanem az, hogy akkor a halála – jelentéktelenné válna. Egy olyan valakinek a halála mint ő, annál többet érdemel. Visszafojtom az újabb sikolyt. Bennem ragadt, égeti a torkom, fájdalmassá teszi a nyelést. Hallom a fülemben, annak ellenére, hogy meg sem mukkanok. Egy néma sikoly. A rosszabb fajta. Egyszer már átéltem ugyanzet, amikor próbáltam anyát és apát megkímélni attól, hogy rájöjjenek, Alina halála engem is felemészt. Tudom már, hogy mi jön ezután, és azt is tudom, hogy ezúttal rosszabb lesz. Hogy én rosszabb leszek ezután. Sokkal de sokkal rosszabb. Emlékszem a mészárlásra, amit Barrons az elméjében mutatott. Most már megértem. Megértem, hogy mi vehet rá olyasmire egy embert.

Térdre hullok, csupasz, véres teste mellé. Amikor emberből szörnnyé vált, biztos leszakadtak róla a ruhái. Teste majdnem háromnegyed részét tetoválások borítják. - Jericho – mondom – Jericho. Jericho. Miért sajnáltam tőle a nevét, vajon? A „Barrons” egy fal volt amit én emeltem magunk közé, és ahogy csak egy hajszál repedés keletkezett rajta, azonnal betapasztottam a félelmemmel. Becsukom a szemem és megacélozom magam. Mikor kinyitom, mind a két kezemmel megragadom a lándzsát, és megpróbálom kihúzni a hátából. Nem akar kijönni. Beszorult a csontok közé. Meg kell majd küzdenem érte. Megállok. Majd újra próbálom. Sírni kezdek. Meg sem moccan. Meg tudom tenni. Meg tudom. Kihúzom a lándzsát. Egy végtelennek tűnő perc után megfordítom a testét. Ha voltak is kétségeim a halálát illetően, az most szertefoszlott. A szemei nyitva vannak. Üresek. Jericho Barrons már nem létezik. Behunyom a szemem, és megpróbálom érzékelni a körülvevő világot. Őt nem érzem benne. Egyedül maradtam ezen a sziklán. Sosem voltam még ennyire egyedül. Mindent megpróbálok, hogy visszahozzam az életbe. Eszembe jut az Unseelie hús, amit még akkor tömtem a hátizsákomba amikor arra készültem, hogy szembe nézzek LM-el. Mintha még évekkel ezelőtt történt volna. Java része még mindig ott van. Bárcsak tudtam volna mindazt, amit most tudok. Hogy, amikor legközelebb látni fogom Jericho Barronst, akkor ő halott lesz. Hogy az utolsó, amit tőle hallok az lesz - És a Lamborghinit is. – mondta arcán azzal a félmosollyal, és az ígérettel, hogy mindig ott lesz mögöttem, a nyakamba lihegve, fedezve hátulról. A hátizsákomban még mindig van egy üvegcse földarabolt rino fiú. Feldagadt és véres ajkai közé kényszerítem, és összeszorítom a száját. Mikor kimászik a nyakán lévő seben át, a saját sikolyom majdnem megsüketít. Eluralkodik fölöttem a gyász és a pánik. Barrons azt felelné erre, hogy „Hasztalan érzelmek, Ms Lane. Uralkodjon fölöttük. Ne csak tervezzen, cselekedjen.” Tessék, már megint beszél hozzám. Mit meg nem tennék érte? Semmi sem elégé undorító. Hisz Barronsról van szó. Egészben szeretném őt visszakapni. Ryodan felhasította a mellkasát, mielőtt elvágta volna a nyakát. Óvatosan visszatömködöm a beleit, tetoválással teli hasába, egy kis

unseelie hússal együtt. Megint kimászik. Megpróbálom visszadugni a beleket és elrendezni őket, miközben homályosan tudatában vagyok, hogy ez nem igazán normális viselkedés. Egyszer azt mondta nekem: „Nézz belém, lássuk mennyire mélyre tudsz behatolni.” Veséjével a kezemben arra gondolok – „Íme itt vagyok. Kissé túl mélyen. Kissé túl későn.” Eszembe jut frissen kialakult tehetségem, és megpróbálom a Hang használatával megparancsolni neki, hogy keljen fel. Egyszer azt mesélte nekem, hogy tanár és diák immúnis lesz egymással szemben. Szinte megkönnyebbültem. Attól féltem, hogy a Hang hatására valami zombi féleséget fogok feltámasztani. Kitámasztom a száját egy pálcikával, és a csuklómat felvágva vért csepegtetek a szájába. Mélyen bele kell vágnom a kezembe, hogy egy csepp vér kiserkenjen, mert valamiért azonnal összeforr a sebem. De csak véresebb lesz tőle. A rejtélyes sidhe látó tehetségemet használva megpróbálok valami megoldást keresni. Semmi olyan nincs bennem, amivel segíthetnék rajta. Hirtelen dühös leszek. Hogy lehet halandó? Hogy merészel halandó lenni? Sosem mondta nekem, hogy meghalhat! Ha mondta volna, akkor talán másképp bánok vele. - Kelj fel! Kelj fel! Kelj fel! – sikoltom Szemei még mindig nyitva vannak. Gyűlölöm, hogy nyitva vannak, hogy annyira üresek, feketék, de ha lecsuknám őket, az az elfogadást jelentené, és azt nem tudom megtenni. Soha nem fogom lecsukni Jericho Barrons szemeit. Mindig nyitott szemmel járt a világban. Biztos vagyok benne, hogy holtan sem szeretné őket lecsukni. Kár volna bármiféle rituálét csinálnom. Bárhol is volt Barrons, ha olyan marhasággal próbálkoznék mint a temetés, biztos kinevetne. Túl kicsinyes volna egy akkora embernek. Egy dobozba zárni? Soha Eltemetni? Kizárt dolog. Elégetni? Az is az elfogadás egy formája lenne. Elismerném hogy halott. Az sosem fog megtörténni. Holtan is hatalmasnak tűnik, fekete és vörösre tetovált teste elesett óriásnak tűnik. Leülök a földre, óvatosan megemelem a fejét, és az ölembe fektetem. Pólómmal és könnyeimmel, amik folyamatosan hullanak, megtisztítom az arcát. Azt a kemény, gyönyörű, számomra tiltott arcát. Megérintem. Végig húzom rajta az újjaimat, újra meg újra, amíg szinte kívülről tudom minden egyes jellegzetes vonását. Annyira vak voltam. Megcsókolom.

Lefekszem, szorosan mellé bújva. Testemet az övéhez szorítom. Úgy szorítom magamhoz, mint ahogy soha sem tettem, amíg életben volt. Elmondom neki mindazt, amit addig sohasem mondtam el. Egy idő után, már azt sem tudom hol végződik az ő teste és hol kezdődik az enyém. Dani Daily Napilap 91 nappal AFLU SZEREZZ ÁRNY-BOMBÁT!!! OLVASD EL!!! Ja, jól hallottátok! A seggfejeket meg LEHET ölni! Csak a Dani Dailyben, az EGYETLEN hírforrásban AFLU (A Falak Leomlása Után, idióták. Nem fogok mindent a szátokba rágni). A Dani “Mega” O'Malley ÁRNY-BOMBA - Egy nagy adag Unseelie. - Gyutacs. - Puskapor. Csak gyári keverékkel próbáljátok. NE használjatok vegyszert, vagy ként. NAGYON instabil. Higgyétek el, tudom, miről beszélek! Készítsetek belőle cseresznye bombákat. Tegyétek a hús közepébe. Csatlakoztassátok a gyutacsot. Gyúrjátok az Unseelie húst gömb alakúra, hogy könnyebben guruljon. Szorítsd sarokba az Árnyat, gurítsd oda az ÁRNY-BOMBÁT, és fogd be a füled! Kannibálok a mocskok!!! Figyeld, ahogy a seggfejek felfalják a harapnivalót, és eltűnnek, ahogy a bomba felrobban bennük. Ha FÉNYT eszik, meghal! FIGYELMEZTETÉSEK! - 14 év alatt: NE csináld segítség nélkül. Senkinek sem lesz semmi haszna belőle, ha lerobbantod a kezedet. Szükségünk van rád ebben a harcban. Légy király. Az okos az új király. - Gyorsnak kell lenned! Ha találsz egy különösen nagy fészket, írd le a címét a Dani Dailyre, tedd ki az O'Connell utca 1. alatti épület belső falára, és én elintézem. (Nem hiába hívnak MEGÁnak!) - NE használj KÉNT! NAGYON instabillá teszi a keveréket. Még mindig nem nőtt vissza a szemöldököm. - Néha a bomba előbb robban fel, mint hogy az Árny megenné. Néhányuk elég hülye ahhoz, hogy megegye a következőt, amit bedobsz. JOGI FELLELŐSSÉGVÁLLALÁS A Dani Daily NEM vállal felelősséget a bomba által okozott károkért, és sérülésekért!

2 FEJEZET Forditotta: Tilji Az emberek olyan furcsa dolgokat mondanak, amikor meghal valaki. Ő most már egy jobb helyen van. Mégis honnan tudják? Az élet megy tovább. És azt hiszik, hogy ez megnyugtat engem? Én sajnos pontosan tudom, hogy az élet megy tovább. Minden egyes pillanatban érzem a fájdalmát és milyen jó tudni, hogy ez így is lesz. Köszi, hogy emlékeztetnek rá. Az idő majd begyógyítja a sebeket. Nem, nem fogja. Legjobb esetben is az idő csak egy mérő eszköz, amely előbb utóbb mindenkit a sírba tesz. Az emberek csak el akarják űzni maguktól valahogy a fájdalmat, de az idő se nem szike, se nem kötés. Az idő egyszerűen közömbös ebből a szempontból. A begyógyuló seb is csak seb, csak más formában. Alina szellemével élek minden nap, és most már Barrons szelleme is kísért majd. Kettőjük között sétálok, egyik oldalamon a testvérem, a másikon Barrons. És megállás nélkül beszélnek hozzám. Soha nem menekülhetek el a két legnagyobb kudarcom elől. Az idő már kezd lehűlni, mire ráveszem magam, hogy megmozduljak. Tudom, hogy mit jelent ez. Azt jelenti, hogy az éjszaka, egy acélredőny véglegességével készül lecsapni rám, összezúzva, mint egy szomszédos üzlet üvegkirakatát. Megpróbálom elszakítani magam tőle. De nem akarok elszakadni. Legalább fél tucat próbálkozásomba kerül, mire sikerül felülnöm. A fejem fáj a sírástól, a torkom ég a sok kiabálástól. Amikor felülök, akkor csak a testem mozdul, a szívem továbbra is Jericho Barrons mellett fekszik a földön, ver még egyet, aztán megáll. De legalább békesség van. Magam alá húzom a lábam és mereven felnyomom magam. Úgy állok ott, mint egy száz éves vénség, akinek minden csontja eltörött. Ha a Lord Master üldöz engem, akkor már veszélyesen sokáig ültem ennek a sziklának a szélén. A Lord Master, Darroc a sötét tündérek vezetője. A szemétláda, aki ledöntötte a falakat Halloween éjszakáján és a világomra szabadította az unseelie hordákat. A mocsok kezdte az egészet, elcsábította és megölte vagy legalábbis hagyta hogy megöljék a testvéremet Alinát, hagyta, hogy az Unseeli hercegek megerőszakoljanak és egy agy-mosott, tehetetlen

rabszolgává változtatott engem. Elrabolta a szüleimet és bekényszerített az Ezüstökbe és ennek a sziklának a szélére vezetett, ahol aztán meggyilkoltam Barronst. Ha nincs ez az ex-tündér, aki az elveszített tekintélyét akarja visszaszerezni és bosszút akar állni, ezek közül egyik sem történt volna meg. A bosszú soha nem lesz elég, és nem jöhet elég gyorsan. Nem fogja kielégíteni annak a lénynek az igényeit, akivé akkor váltam, amikor itt feküdtem, miközben tartottam őt. Mindent vissza akarom kapni. Mindenem, amim volt elvették tőlem. A düh gejzírként tört fel bennem, és beszivárgott minden zugba és repedésbe, amit a gyászom foglalt el. Örömmel fogadtam, bátorítottam és térdet hajtva fogadtam új istenemet. Megmerítkeztem az áradó, és mindent elborító őrjöngésben. Teljesen átadtam magam neki. Fogadj el, vigyél el, tégy a magadévá. A tiéd vagyok! A shide látó csak egy pár betűvel tér el a Ban-shide-től, Írország misztikus halál hírnökétől, ettől a sikoltozó, dühtől őrjöngő alaktól. Megkerestem, azt a sötét, üvegszerű tavat az elmémben, megálltam annak fekete kaviccsal borított partján. Rúnák lebegtek a víz fényes fekete felszínén, erőtől fénylettek. Lehajoltam és belemerítettem az ujjaimat a fekete vízbe, kimarkoltam belőlük két maréknyit és mély hálám jeléül meghajoltam a feneketlen tó előtt. Mert ő az én barátom, most már tudom. Mindig is az volt. A dühöm túl hatalmas, hogy a repedések és a zugok felfogják. És már nem is próbálom visszatartani. Engedem, hogy sötét és veszélyes dallammá váljon. Hátravetem a fejem, hogy legyen helye, ahogy emelkedni kezd. Felszárnyalt, előtört a torkomból, felfújta az arcomat, és amikor előtört a számból, már nem egy emberi kiáltás volt, amely a fák fölé emelkedett, belehasított a levegőbe és megtörte az erdő nyugalmát. A farkasok felébredtek az odújukban és ők is csatlakoztak a gyászoló kórushoz, a vaddisznók felvisítottak, és azok a teremtmények, amelyeknek a nevét sem tudtam felsikoltottak. A hangzavar fülsüketítő volt. A levegő hőmérséklete lecsökkent és hirtelen az erdőt körülöttem vékony jégréteg borította, a legkisebb fűszáltól kezdve, a legmagasabb lombokig. A madarak jéggé fagytak, nyitott csőrrel, miközben a fiókájukat etették és meghaltak. A mókusok ugrás közben váltak jéggé és kődarabokként zuhantak a földre, ahol összetörtek. A kezeimre néztem, amelyek feketék voltak és a tenyeremben ott voltak az ezüstös rúnák. És most már tudtam, hol végződik Barrons és hol kezdődök én.

Ahol vége lett Barronsnak, ott kezdődtem el. Én. Mac O’Connor. A shide- látó, akiről egy bizonyos Seeli herceg azt mondta, a világnak félnie kéne töle. Letérdeltem és még egyszer utoljára megcsókoltam Barronst. Nem takartam be, nem mutattam be semmiféle rituálét. Mert ez csak nekem szólt volna, nem neki. És már csak egyetlen dolog maradt, amit megtehetek magamért. Hamarosan, már semmi sem fog számítani a mostani dolgok közül. Félbe kéne, hogy szakítsanak, hogy abbamaradjon ez az érzés, amely kettétépett. Megosztott, soha nem tudhattam kiben bízzak. Most olyan nő vagyok, akinek már csak egyetlen becsvágya van. Pontosan tudom, hogy mit fogok csinálni. És azt is, hogy hogyan.

3 fejezet Fordította: Sky Mikor végül otthagytam Barrons testét, abba az irányba fordultam, amerre még a védelmező szörnyem próbált terelni. Gondolom volt valami oka annak, amiért azt akarta, hogy mindenképpen arra menjek. Jobban bíztam benne holtan, mint amikor még élt. Micsoda egy seggfej vagyok. Több kilométeren keresztül követtem a folyó irányát. Ahogy lassan eltűnt a hátam mögött, úgy kezdtem én is eltűnni. Minden egyes lépésemmel levetkőztem egy részt magamból. A gyenge részemet. Azokat a részeket, amik nem segíthetnének a céljaim elérésében. És ha ezek pont azok a bizonyos emberi részek, nos, ez van. Nem lehet egyszerre érezni és túlélni mindent, ami még rám vár. Mikor biztos lettem benne, hogy kész vagyok, megálltam és bevártam az ellenségem. Nem okozott csalódást. - Azt hittem sosem érsz már ide – szólaltam meg, rekedtes hangon a sok sikítástól. Fájt megszólalni. De én üdvözöltem a fájdalmat. Ezt érdemlem. A Lord Master még jó párlépésnyi távolságra volt tőlem, elrejtőzve az erdőben, de én láttam a sunyin mozgó árnyakat.

- Gyere elő – egy fához dőltem, egyik kezem a zsebemben, a másik a derekamon – Hisz engem, akarsz, nem? Miattam jöttél idáig. Mi értelme most a rejtőzködésnek? Miért tétovázol? A lándzsám a fegyvertartóban, az italom a derekamra kötve. A fekete zacskó, ami a köveket rejtette – és amit a LM akar, mert meg van győződve, hogy a segítségükkel valami módon becserkészheti a könyvet – biztonságban, a hátizsákomban, ami a vállamon lógott. Árnyak váltak ki a sötétségből. A LM és az utolsó két Unseelie Herceg. Jack és Rainey Lane, nem voltak velük. Normál körülmények közt ez zavart volna, csakhogy az a Mac, aki szerette a szüleit, elveszett mindenével, amit otthagytam Barrons teste mellett. Mindez az én hibám. Nincs szülő. Nincs szeretet. Nincs gyenge pont sem. A lelkemben már nem maradt egyetlen napsütötte részecske sem. Megmagyarázhatatlanul könnyűnek éreztem magam, erősnek. Darroc – soha többé nem fogom LM-nek hívni, hisz ez a rövidítés, fölényre utal – Unseelie hússal tömte tele magát. Érződött a hatalom hulláma közöttünk. Nem tudtam biztosan mennyi áramlik belőle és mennyi belőlem. Azon töprengtem, vajon a szolgái miként érezhetnek azzal kapcsolatban, hogy a fajtájukat zabálta. Lehet, hogy ami rendellenes a Világos Udvarnak, az megszokott a Sötét Udvarban. Ahogy közelebb ért az ezüstösen ragyogó körhöz, amiben álltam, szemei nagyra nyíltak meglepetésében. Felnevettem, torokhangon dorombolva. Tudtam, hogyan nézek ki. Miután elhagytam Barronst, megmosakodtam és felkészültem a fogadására. A melltartóm a hátizsákomban volt. A hajam enyhén lágy hullámokban lógott az arcomba. Időbe telt, amíg sikerült lemosnom a fekete foltot a tenyeremről. Semmi olyan nem volt rajtam, amit ne vethetnék be fegyverként, egy eszköz, amit arra használhatnék, hogy elérjem, amit akarok, beleértve a testemet is. Megtanultam egy-két dolgot Barronstól: a hatalom szexi. Átjárja a testemet, formálja a gerincem. Nem pusztított el Barrons halála. A gyász új fémet kovácsolt. Átalakultam. Csak egyetlen dolog lehet, amivel a halálát elfogadhatóvá tehetem. Ha visszacsinálom. És ha már ott tartok, akkor Alina halálát is. Mindenki, akivel csak találkoztam, és aki tudott a Sinsar Dubhról, rejtélyes volt. Senki nem volt hajlandó elárulni mi is az pontosan. Mindenki azt hajtogatta, hogy elengedhetetlenül fontos, hogy megtaláljam, és lehetőleg gyorsan, mert a segítségével lehet fenn tartani a két világot elválasztó falakat. Nos, a falak leomoltak. Már túl késő. Figyelembe véve, hogy hónapokon keresztül milyen eszelősen vadásztam a könyvre, és mégis milyen keveset tudtam meg róla, eléggé

kiábrándító. Bevettem mindent, amit csak meséltek róla, és szófogadóan vadásztam rá. Most már gyanítom, csak azért mesélték be a falakról szóló mondákat, hogy csak arra koncentráljak, és nehogy eltöprengjek, vajon mi másra lehetne használni a Könyvet? Itt vagyok én, teljes erőmből üldözve egy könyvet, amit mindenki saját céljának elérése érdekében szeretne, én pedig soha, egyetlen pillanatra sem gondoltam arra - várjunk, csak, mire tudnám én használni? Darroc azt mondta, a Sinsar Dubh vissza tudná hozni Alina-t. Neki meg azért kell, mert a segítségével újra visszakaphatná tündér létét. V’lane azt mondta, a könyv őrzi az Unseelie király minden tudását. Ö a Seelie Királynőnek akarja megszerezni, aki vissza tudná állítani a világunkat elválasztó falakat, segítségével a Teremtés Dala. Nem tudom pontosan mi a Teremtés Dala, vagy pontosan mire is képes, de úgy tűnik az a legnagyobb Fae hatalom, erő. Barrons mondott a legtöbbet róla. Szerinte a Sinsar Dubh tartalmazza azokat a varázsigéket, amivel csinálni-, vagy visszacsinálni lehet egy világot, és hogy ennek valami köze van a Dalhoz. Azt sosem mondta el, hogy neki mire kell. Csak annyit, hogy ő egy könyvgyűjtő. Na persze. Én meg Az Unseelie Király vagyok!! Amint ott feküdtem, magamhoz ölelve Barrons testét, elgondolkodtam, most először, - hogyan használhatnám a Könyvet a saját céljaim érdekében. Föleg a csinálni-, és a visszacsinálni része érdekelt. Egyszerre minden világos lett. A Sinsar Dubh, segítségével, teremthetnék egy teljesen más múltat – és egy teljesen más jövőt! Lényegében, visszafordíthatnám az időt. Eltörölhetném mindazt, amit nem szeretek. Helyettesíteném azokat a dolgokat, amiknek elvesztésével nem tudok megbirkózni, beleértve az embereket is, akik nélkül nem tudnék élni. Egyetlen cél lebegett a szemem előtt, amikor elszakítottam magam Barrons teste mellől. Megszerezni a Könyvet, és ha megvan, nem adom oda senkinek. Az enyém lesz. Tanulmányozni fogom. A gyász megtanított lézer pontossággal összpontosítani. Mindent megtanulhatok. Semmi sem állhat az utamba. Visszaépítem a világot olyanná, amilyenné én akarom. - Gyere – mosolyogtam rá – Csatlakozz hozzám. Az arcom csak melegséget, és békét sugárzott. Ez volt az utolsó dolog, amire számított. Azt hitte, hogy egy terrorizált, hisztérikás libát fog találni. Nem vagyok, és nem is leszek soha többé az. Visszaintette a hercegeket és tett egy lépést felém, de a lépéseiben láttam a kitervelt megfontoltságot. Óvatos volt velem szemben. És jól is tette.

Rezzenéstelen tekintettel nézett rám. Hogy nem vette Alina észre, azokban a szemekben, hogy nem emberi lény, bármennyire is annak tűnt? A válasz egyszerű: Tudta. Mindig is tudta. Ezért hazudott neki, mondta, azt hogy árva, és nincs családja. Első perctől kezdve védeni próbált minket. Látta, hogy van benne valami veszélyes, de mindenképpen akarta. Nem hibáztattam érte. Mindketten hibásak voltunk. Mindenki másnak az érdekében, ki kellett volna bennünket tiltani Írországból. Figyelmesen szemügyre vett. Tudtam, hogy elhaladt Barrons teste mellett. Próbált rájönni mi történhetett, de nem akart rákérdezni. Gondolom semmi sem tudta volna jobban meggyőzni, hogy az a MacKayla akit ő ismert, nincs többé, mint az, hogy látta Barronst holtan. Lenézett a földre, a rúnákra, amik hűvös hátborzongató fénnyel vettek körül. Tágra nyílt szemmel nézett rájuk, és láttam, hogy próbál rájönni, mik is azok. - Szép munka. – szemei hol rám, hol a rúnákra siklottak - Mik azok? - Nem ismered meg őket? Figyelmesen néztem rá. Éreztem, amint megpróbál átverni. Tudja, hogy mik azok. Én nem, de nagyon szeretném tudni. Hirtelen, rám pillantott és kékesfekete fény lobbant fel összeszorított ökléből. Nem is láttam mikor nyúlt a zsebébe. - Azonnal lépj ki a körből – parancsolt rám. Nem a Hangot használta. A négy Unseelie szent tárgyak egyikét, egy amulettet tartott a kezében. Ezt a király készítette az ágyasának, hogy az, kénye kedve szerint meghajlíthassa és formálhassa a valóságot. Az amulett felerősíti az ember akaratát. Egy pár hónappal ezelőtt, részt vettem egy nagyon exkluziv aukción, a földalatti bunkerben, és figyeltem, ahogy az öregember kifizet érte egy nevetségesen magas, ötszámjegyből álló összeget. Kemény ellenfelei voltak. Később Malluce megölette az öregembert, és ellopta tőle az amulettet, mielőtt Barrons és én odaértünk volna. De a vámpírimádó nem tudta használni. Darroc viszont, igen. Azt hiszem én is tudnám, ha sikerülne megszereznem. Egyszer már tartottam a kezemben és reagált rám. De mint minden más Fae dolgot, az idő ezt is megváltoztatta, az viszont valami olyasmit keresett bennem - meghajlást, vagy alázatot – amit akkor még nem értettem meg, vagy nem voltam hajlandó megtenni, attól félve, vajon akkor mibe kerül majd ez nekem. Elvesztettem a szent tárgyat, amikor Darroc rajtam használva a Hangot arra kényszerített, hogy odaadjam neki. Most viszont már semmi kifogásom sem lett volna a használata ellen. Semmi sem volna túl drága.

Éreztem a kékesfekete kövekből áramló erőt, a megigéző parancsot. Hatalmas kényszerítő erejét. El akartam hagyni a kört. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha könnyebben tudnék élni, enni, aludni, fájdalom nélkül létezni, ha elhagynám a kört. - Dobd ide az amulettet - robbant ki belőlem a Hang. Az Unseelie hercegek felkapták a fejüket, és óvatosan rám néztek. Nehéz megmondani, főleg ha róluk van szó, de mintha hirtelen nagyon érdekessé váltam volna a szemükben. Hirtelen végig futott rajtam a hideg. Nem éreztem már sem félelmet, sem fájdalmat, de mégis...azok a dolgok...azok a jeges, természetellenes abnormális valamik ...valamiképp hatással voltak rám. Nem néztem egyenesen rájuk. Darroc keze megfeszült az amuletten. - Lépj ki a körből! Éreztem, amint hatalmas nyomás ereszkedik rám. Csak úgy enyhíthettem, ha engedelmeskedem. - Dobd ide az amulettet. Összerezzent, felemelte a kezét, rám morgott, majd visszakapta a kezét. A következő pár percben hatalmi játékot játszottunk. Próbáltuk megtörni egymás akaratát, mindaddig, amíg kénytelenek lettünk elismerni, hogy zsákutcába jutottunk. A Hang nem működött rajta. És rajtam sem működött, sem az amulett sem a Hang. Méltó ellenfelek lettünk. Lenyűgöző. Egyenrangúak lettünk. Istenem, micsoda lény lett belőlem. Körülöttem forgolódott, és én vele együtt fordultam, halvány mosollyal az arcomon. Szemem ragyogott. Feltöltődtem energiával. Felvillanyozódtam. A rúnák pumpálták belém az energiát. Úgy tanulmányoztuk egymást, mintha idegen fajjal álltunk volna szemben. Kihívóan felé nyújtottam a kezem, beinvitálva a körbe. Lenézett a rúnákra majd megszólalt. - Azért nem vagyok teljesen idióta. A hangja mély, bársonyos. Gyönyörű férfi. Most már értettem miért volt úgy oda érte a nővérem. Magas termetével, aranybarna bőrével, volt benne valami nem evilági erotikus kisugárzás, amit még a halandósága sem tudott megváltoztatni. Arcán a sebhelyek vonzzák a tekintetet, könyörögnek a kezeknek, hogy finoman végigsimítson rajtuk, megismerve a mögöttük húzódó történetet. Nem kérdezhettem meg tőle, hogy mégis mennyire idióta, mert azzal csak azt árultam volna el, hogy fogalmam sincs arról, mire jók a rúnáim. - Mi történt Barronsal? - szólalt meg egy idő után. - Megöltem. Hosszasan tanulmányozva az arcomat próbálta megérteni, vajon mi is

történhetett, mi vezetett Barrons halálához. Ha megvizsgálta a testet, láthatta a lándzsám okozta sebet, és tisztában lehetett vele, hogy a lándzsa az enyém. Tudta, hogy legalább egyszer megszúrtam. - Miért? - Belefáradtam a parancsolgatásaiba. Rákacsintottam. Elhitetve vele, hogy megőrültem. Mert így is történt. Minden értelemben. - Nem hittem volna, hogy meglehet őt ölni. A Faek már nagyon régóta félnek tőle. - Úgy tűnik a Lándzsa volt a gyenge pontja. Ezért nem akart soha hozzáérni. Magába itta a szavaimat és tudtam, éppen azt próbálja megérteni, egy Fae fegyver hogyan volt képes megölni Jericho Barronst. Arra én is kíváncsi lettem volna. A Lándzsa adta meg a végső döfést? Belehalt volna a sebeibe akkor is, ha Ryodan nem vágja el a nyakát? - És ennek ellenére neked adta? Azt várod, hogy ezt el is higgyem? - Akárcsak te, ő is azt hitte, hogy csak ugatok, de nem harapok. És még ahhoz is túl hülye vagyok, hogy számításba vegyenek. „Mészárlásra szánt bárány” szeretett így nevezni. A kicsi bárány megölte az oroszlánt. Gondolom, most aztán megmutattam neki, igaz? – kacsintottam rá újra. - Elégettem a testét. Nem maradt semmi más, csak hamu – figyelmesen nézte az arcom. - Helyes. - Ha volt is esély a feltámadására, most már nem maradt. A hercegek száz felé szórták a hamvait a szélben. – tekintetét belém fúrta. - Bárcsak nekem jutott volna eszembe. Köszönöm, hogy ilyen szépen befejezted helyettem. Minden idegszálammal az új világra kellett gondolnom, arra, amit majd alkotni fogok. Elköszöntem ettől a világtól. Réz színű szeme összeszűkülve tekintett rám. - Nem te ölted meg Barronst. Mi történt? Miféle játékot űzöl? - Elárult engem. - Hazudtam. - Hogyan? - Semmi közöd hozzá. Megvolt rá az okom. Továbbra is figyelmesen vizsgálgatva, azon tűnődött, hogy az Unseelie Hercegek által elszenvedett erőszak és a Minden Idők Halljában töltött idő milyen hatással lehetett rám. Vajon tényleg olyan hatást gyakorolt rám, ami annyira kiegyensúlyozatlanná tehetett, hogy megőrüljek, és csak azért, mert felbosszantott, valóban megöljem Barronst,. Ahogy lepillantott a rúnákra, máris tudtam, hogy azt gondolja, tényleg lett elég bátorságom ahhoz, hogy megtegyem.

- Lépj ki a körből. Nálam vannak a szüleid, és megölöm őket, ha nem hallgatsz rám. - Nem érdekel – horkantam fel. Megdöbbenve pillantott rám. Kihallotta az igazságot a szavaimban. Nem érdekelt. Egy nagyon fontos részem halt meg. Nem gyászolom. Ez többé nem az én világom. Az nem számít, ami itt történik. Ebben a valóságban én máris kölcsön kapott időn élek. Új világot teremtek magamnak, vagy belehalok a próbálkozásba. - Szabad vagyok Darroc. Tényleg igazán szabad vagyok. - megvontam a vállam, hátra dobtam a fejem és felnevettem. Éles levegőt vett, ahogy kimondtam a nevét, és felnevettem. Én pedig tudtam, hogy abban a pillanatban a nővéremre emlékeztettem. Vajon ő is ugyanezeket a szavakat mondta neki? Kihallotta az örömöt a hangomból, ahogy korábban az övében is? Szemét összehúzva körülöttem kezdett sétálgatni. - Mi változott meg? Mi történt veled azóta, hogy elraboltam a szüleid? - Ami velem történt, az már nagyon régóta elkezdődött. Életben kellett volna tartanod Alina-t. Nem tetted. Gyűlöltelek érte. - És most? Végignéztem rajta. - Ez most más. Minden más. Mi is mások vagyunk. Szemei kutatóan vizslattak. - Mit akarsz mondani? - Nem látom okát, miért ne lehetnénk….Barátok. Ízlelgette szavaimat. - Barátok? Bólintottam. Eltöprengett, vajon mennyire lehetek őszinte. Egy embert sohasem szórakoztatna egy ilyen elképzelés. A tündérek mások. Nem számít mennyi időt töltenek közöttünk, egyszerűen képtelenek felfogni az emberi érzelmek sokaságát. És én most erre alapoztam. Amikor elhagytam Barronst, nem volt más vágyam, csak mellette maradni, mellette feküdni, Darrocra várva hogy mikor megérkezik, felhasználhassam a sötét tóból újonnan szerzett barátomat, aki majd megöli. Serényen gyakoroltam erre. Ez az ex-tündér mindenki másnál többet tud a Seelie és Unseelei udvarról, és a Könyvről. És mikor elmond majd mindent, amit csak tud, akkor megölöm. Azon is elgondolkodtam, szövetségre lépjek-e V’lane-el. De ha majd elvettem Darroc-tól mindent, amire szükségem van, és megtudok mindent, amit csak tudni akarok, akkor még mindig megtehetem. Végül is mind a négy kőre szükségem van. De úgy tűnik, néhány régi legendát

kivéve, V'lane sajnos nem sok mindent tud a könyvről. Nagyobb a valószínűsége, hogy az Unseeliek többet tudnak róla, mint a Seelie királynő jobbkeze. Talán még azt is tudja, hol találhatom a jóslatot. Akárcsak Barrons, Darroc is ténylegesen látta a misztikus kötet oldalait. Be kellett magamnak vallanom, hogy a Könyvre való vadászás mindaddig hiába való, amíg rá nem jövök, hogyan is irányíthatnám. Darroc viszont soha nem hagyott fel a kutatásával. Miért? Mit tud ő, amit én nem? Minél előbb tudom kicsalni belőle a válaszokat, és minél hamarabb tanulom meg hogyan irányítsam és használjam a Sinsar Dubht, annál hamarabb ébredek fel ebből a gyötrelmes valóságból, amit nem fogok habozni megsemmisíteni, ha újra alkothatom az én világomat. Egy jobb világot. Ahol mindenki boldogan él, amíg meg nem hal – al végződik. - A barátoknak közös céljuk van – szólalt meg. - Mint például egy bizonyos könyvre való vadászás. - A barátok bíznak egymásban. Nem zárják el magukat.- jelentőség teljesen pillantott le a lábamhoz. A rúnák belőlem származtak. Én magam voltam a kör. Ö viszont ezt még nem tudta. Félre rúgtam őket. Azon gondolkodva, hogy vajon megfeledkezett-e a Lándzsámról. Amilyen keményen felturbózta magát Unseelie hússal, egy pici szúrás is ugyanarra a lassú, fájdalmas és borzalmas halálra ítélhette volna, mint Mallucet. Mikor kiléptem a körből, lassan végignézett rajtam. Tudtam mire gondol, ahogy szemei a testemen vándoroltak: öld meg/dugd meg/támad le/használd ki. Egy férfinek nagyon nehezére esik megölnie egy szép nőt, főleg ha még nem feküdt le vele. És főleg, ha előtte már élvezhette a testvért is. - Barátok nem próbálják meg kényszeríteni egymást – mondtam jelentőség teljes pillantást vetve az amulettre. Bólintott, majd a zsebébe csúsztatta az amulettet. Mosolyogva kezet nyújtottam neki. Barrons jó munkát végzett. Tartsd közel a barátaidat....Darroc megfogja a kezem, lehajol és finoman megcsókol. Tapintható volt köztünk a feszültség. Egy hirtelen mozdulat bármelyikünktől, és máris egymás torkának ugranánk. Lazán tartotta a testét. A testemet bágyadtság járta át. Olyanok voltunk, mint két skorpió, készen a párválasztásra. Mindez számomra semmit sem jelent, csupán büntetést amit megérdemlek. Halálra ítéltem Barronst. Szétnyitottam az ajkam az övé alatt, illedelmesen. Puhán a szájába suttogtam. Ez tetszett neki. …...És az ellenséged, még közelebb. Mögöttünk az Unseelie Hercegek elkezdtek lágyan csilingelni, mint a kristályok. Emlékeztem még erre a hangra. Tudtam, hogy mit előz meg. Kezem ökölbe szorult.

- Soha többé ők. Soha többé. Darroc feléjük fordult és parancsot adott egy idegen nyelven amit nem ismertem, és ami égette a fülem. A hercegek eltűntek. Abban a pillanatban, hogy nem tudtam eldönteni hova tűnhettek, nem a hátam mögött bukkannak-e fel, a Lándzsámért nyúltam. Az is eltűnt. - Az Unseelie Hercegek nem tudnak teleportálni a tükrökben. Cruce átka miatt – mondta Darroc. Én pedig elmondtam neki, hogy a köveknek nem vesszük hasznát, mert mindegy milyen dimenzióban vagyunk, ha előveszem és kitakarom őket, akkor megpróbálnak visszajutni az Unseelie börtönhöz. Meglep, hogy ezt nem tudta, amit máris közöltem vele. - Te nem érted milyen az élet a Seelie udvarban, MacKayla. Azok, akik igazi tudást, múltunk igazi emlékeit ismerik, buzgón őrzik. Annyi verziója van a régi napjainknak, az eredetünk történetének, mint ahány dimenzió közül választhatsz. Akkor láttuk legelőször az Unseelie-ket, amikor a király a királynénk ellen harcolt, és meggyilkolta őt. Azóta annyiszor ittunk az üstből, hogy meg sem tudjuk számolni. Magabiztos eleganciával sétálgatott a szirt szélén sétál. A tündérek kecsesen mozognak, mint a királyi ragadozók, azzal a biztos tudattal születve, hogy ők sosem halhatnak meg, vagy legalábbis nagyon ritkán. Neki is meg volt ugyanaz az arroganciája. Most nem volt rajta az a vörös köpeny, ami egykor annyira megijesztett. Magas és izmos, jól öltözött akár egy Versace reklám. Kétségtelenül szexis. Ereje és magabiztossága Barronsra emlékeztetett. Nem kérdeztem meg, hogy miért isznak az üstből. Megértettem. Ha találhatnék egy olyan üstöt, én is innék belőle. Eltörölne minden fájdalmat, és esélyt adna, hogy tiszta lappal indulhassak. Akkor nem kellene gyászolnom, mivel nem emlékeznék. A tény hogy isznak belőle, arra utal, hogy bizonyos szinten a Faek is éreznek. Ha fájdalmat ugyan nem is, de jelentős kellemetlenséget. - Tehát merre megyünk ezután? - kérdeztem. A válasza hallatán végig futott a hideg a hátamon, és elkerülhetetlen Dejavu érzés kerített hatalmába. - A fehér Kastélyba.

4 fejezet Fordította: Sky Azon az éjszakán, amikor a falak leomlottak, meghúzódtam a templomban, és egyetlen célom az volt, hogy megérjem a hajnalt. Fogalmam sem volt, hogy a világ, és benne én is, megéljük-e a következő reggelt. Akkor azt hittem, az volt életem leghosszabb éjszakája. Tévedtem. Ez, életem leghosszabb éjszakája, Jericho Barronst gyászolva, fulladozva a bűnöm terhe alatt, oldalamon az ellenséggel sétálva. Mind hosszabb és hosszabbra nyúlt az éjszaka. Mintha ezer órából állna. Magamban újra és újra számolva a perceket, túl fogom élni. Abban reménykedtem, hogyha elegendő idő telik el a halála után, akkor talán majd elhalványul a fájdalmam, és képes leszek úgy lélegezni, hogy ne markoljon fájdalom a szívembe, minden egyes levegő vételnél. Sem, enni sem pihenni nem álltunk meg. Zsebében Unseelie húst tartott, időnként elrágcsálva egyet-egyet, ami azt jelenti, hogy hosszabb ideig bírja az iramot mind én. Előbb utóbb eljön majd az a pillanat, amikor pihenésre lesz szükségem. A gondolat, hogy a jelenlétében leszek kénytelen álomba merülni, egyáltalán nem nyugtatott meg. Volt még a tarsolyomban olyan fegyver, amit nem használtam ellene, és biztos voltam benne, hogy ő is fel van fegyverkezve. A fegyverszünetünk törékeny tojáshéjakon alapszik és mindketten harci bakancsot viselünk. - Hol van az Unseelie Király? – kérdeztem azt remélve, hogy figyelem eltereléssel talán gyorsabban telnek majd a percek. - Az ő könyve rohangál odakint. Úgy tudom, hogy szeretné megsemmisíteni. Miért nem tesz végre valamit ennek érdekében? Nem árt körbe szaglásznom, talán megtudhatok még valamit. Amíg nem vagyok tisztában azzal, hogy Darroc mennyire hatalmas és erős, és amíg nem tudom pontosan, hogy mi is lapul a bennem lévő sötét tóban, addig finoman kell játszanom. Nem tehetek egyetlen olyan hirtelen mozdulatot sem, amivel veszélybe sodorhatom a küldetésem. Barrons feltámadása függ tőle. Megvonta a vállát. - Nagyon régen eltűnt. Egyesek azt mondják, túl bolond ahhoz, hogy bármi is érdekelje. Mások azt hiszik, nem tudja elhagyni az Unseelie börtönt, ahol fogva tartják. Szintén mások úgy gondolják, hogy sohasem volt bebörtönözve, és az ágyasa halála miatt érzett bűntudat volt az egyedüli érzelem, amit valaha is engedélyezett magának. - Ez szeretetre utal, amire a Faek nem képesek.

- Vitatható. Magamra ismerek benned és ezt nagyon… lenyűgözőnek találom. Ettől nem érzem magam annyira magányosnak. Lefordítva: tükörként szolgálok a számára, a tündérek pedig, szeretik a saját tükörképüket. - Ezt szeretnék a tündérek? Hogy kevésbé érezzék magukat magányosnak? - Néhány tündér elviseli a magányt. Van, amelyik ezt az energiát inkább érzelmi kivetítésnek tartja, ami megkötöz és felemészt, mindaddig, amíg már semmi sem marad. Ez talán, hiba. - Na igen, akárcsak Tinkerbellnek tapsolni. - gúnyolódtam - Egy tükörkép igazolása. Elgondolkodva nézett rám. - Így lesznek a tündérek? Energiából? Olyan pillantást vetett rám, ami V’lane-re emlékeztet, és tudtam, hogy nem fogja sem nekem, sem másnak elárulni, hogy hogyan lettek. Az emberként eltöltött időszak semennyit sem rontott felsőbbrendűségi érzésén. Sőt gyanítom, még nagyobb lett. Hiszen most már mindkét oldalt megismerte, ami előnyt jelentett a számára más tündérekkel szemben. Azt is tudta, hogy mi a gyenge pontunk, és ettől lett veszélyes ellenfél. Félretettem az energiával kapcsolatos ötletemet és máson kezdtem el gondolkodni. A vas, hatással van rájuk. De vajon miért? - Elismered, hogy vannak hibáitok? – erőltettem. - Nem vagyunk tökéletesek. Senki sem az. Vegyük például a ti Isteneteket. A legendák szerint akkorát csalódott az első, általa teremtett emberben, hogy megpróbálta újra. Mi legalább elzárjuk a hibáinkat. Az Istenetekkel ellenben, megengedi neki, hogy továbbra is szabadon mászkáljon. A mindössze néhány ezer éves teremtésetekről szóló legendátok jóval nagyobb képtelenség, mint a miénk. És Te mégis azon csodálkozol, miért nem emlékszünk vissza a több milliónyi évvel ezelőtti teremtésünkre? Ahogy beszélgettünk, közelebb húzódtunk egymáshoz, amire szinte egyszerre jöttünk rá. Abban a pillanatban vissza is húzódtunk, akkora távolságot hagyva egymás között, hogy azt azért észrevegyük, ha bármelyikünk, támadni készülne. Részem egyik fele, mulatságosnak találta ezt. A hercegek még nem jelentek meg, és ezért hálás voltam. Annak ellenére, hogy már nem hat rám semmiféle szexuális kisugárzásuk, a jelenlétük mégis mélyen felkavar. Olyan érzést keltenek bennem, mintha hiányozna valamim. Bűntudatot és árulás érzetét keltik bennem, olyan szinten, amit még én magam sem értek. Nem tudom, hogy azért érzem-e mindezt, mert egyszer ott feküdtem alattuk, megfosztva minden józan eszemtől, vagy alapból ilyen hatással vannak minden emberre.

Azon töprengtem, hogy vajon az, az „anyag”, amiből az Unseelie Király teremtette őket, vajon annyira idegen és ijesztő a számunkra, hogy olyannak érezzük őket, mintha egy pszichés fekete lyuk megfelelői lennének? És az a tény, hogy elmondhatatlanul gyönyörűek, csak még rosszabbá teszi a dolgokat. Megborzongtam. Eszembe jutnak dolgok, emlékszem rájuk. Sohasem fogom elfelejteni. Hármukat és a láthatatlan negyediket, amint bennem, rajtam mozogtak. És mindezt azért, mert Darroc megparancsolta. Ez sem fogom soha elfelejteni. Mostanáig azt hittem nincs borzalmasabb dolog annál, mint mikor megerőszakoltak. Biztos voltam benne, hogy mélyen, legbelül átformáltak. Pedig még csak azt sem tudtam mi jelent a fájdalom. Most már tudom. Kiértünk az erdőből, a terep pedig, egyre jobban lejteni kezdett. Utunkat csak a holdfény világította meg. Egyenlőre befejeztem a kérdezősködést. Még mindig fájt a torkom a sok sikítás miatt, és nehezemre esett, megőriznem arcom kifejezéstelenségét. Mielőtt a hajnal ránk köszöntene, egy életre elegendő pokol vár még rám ebben a végeláthatatlan sötétségben. Emlékezetemben újra meg újra lejátszottam a sziklán történt dolgokat, elhitetve magammal, hogy másként ért véget. Ha voltak is állatok ebben a sötétben, távol tartották magukat tőlünk. Ha állat lennék, én is ugyanazt tettem volna. Az éghajlat mérsékeltebbé vált, a levegő megtelt az egzotikus jázmin és akác illatával. Amilyen gyorsan hullott ránk az éjszaka, olyan gyorsan virradt ránk egy újabb nap. Egyik percben az ég még sötét volt, a következőben, rózsaszín, majd kék. Átéltem az éjszakát. Mély levegőt vettem. Amikor megölték a nővéremet, rájöttem hogy a másnapnak irracionális, megkönnyebbülést hozó hatása van a gyászra. Fogalmam sincs miért. Talán azért, hogy erőt merítsünk, és túléljük a következő sivár éjszakát. Észre sem vettem, hogy egy magas síkságra értünk, amíg hirtelen ott nem álltunk a fennsík szélén és megdöbbenve láttam az elénk táruló meredek völgyet. A völgy túlsó felén egy domb lábánál láttam meg. Kiemelkedett. Több mérföldön, a szélrózsa minden irányába terült el. A Fehér Kastély. Újra elfogott az a hátborzongató érzés, hogy így vagy úgy, de az élet mindenképpen ide vezetett volna. Még szabad választás esetén is, ide vezetett volna az utam. Az Unseelie Király szeretett ágyasának otthona, - akiért képes volt megölni a Seelie királynőt -olyan hatalmas, hogy az agy képtelen felfogni. Jobbra-balra, fel- és le- forgattam a fejem, megpróbálva befogadni a látottakat. Csak remélheted, hogy több mérföldnyi távolság

elég ahhoz, hogy teljes valójában megláthasd. Vajon ide próbált Barrons terelni? Ha igen, miért? Vajon Ryodan hazudott, amikor azt mondta, hogy az egyetlen Dublinba vezető út egy ITG-n keresztül vezet? Alabástrom falai, olyan erővel tükrözték vissza a napfényt, hogy csak összehúzott szemmel tudtam ránézni. A Ház – nem tudok másként gondolni rá, csak mint egy hatalmas palotára, hiszen jóval több volt ez, mint egy lakás – mögött felkelő nap olyan kék fénnyel és olyan árnyalattal ragyogott, ami csak a tündérek birodalmában létezhet, ami az emberi világban megtalálhatatlan. Vannak bizonyos Fae színek, amik külön dimenzióval rendelkeznek, csábítanak, és amiken a szem végtelen időkig elidőzhet. Az ég majdnem annyira rabul ejtő, mint az arany padló a Minden Idők Halljában. Nehezemre esett visszapillantani a Fehér Kastélyra. Feltérképeztem az egészet, teraszról teraszra, kertből a toronyra. Nehéz mindent befogadni, megdolgoztatja az elmét. De láttam tündért valódi alakjában. Ezt… megnyugtató gondolatnak találtam. Valami éledezni, érezni kezdett halott fekete szívemben. Nem tudtam megérteni, hogyan kelhetett odabent bármi is életre, de pontosan az történt. Nem teljes érzés, csak egy érzelem visszhangja. Halvány, de tagadhatatlanul ott volt. Darroc engem figyelt. Úgy tettem, mintha nem venném észre. - A te fajtád sohasem épített ennyire bonyolult, szép és tökéletes valamit. - Na igen, viszont az én fajtám a Sinsar Dubhot sem teremtette meg – vágtam vissza neki. - Apró teremtmények csak apró dolgokra képesek. - A hatalmas teremtmények, pedig akkorák, hogy észre sem veszik az apró dolgokat – motyogtam. Mint például a csapdákat. De hangosan nem mondtam ki. Láttam, rajta hogy sejtette a ki nem mondott gondolatomat. Felnevetett, majd így szólt: - Nem felejtem el a figyelmeztetést, MacKayla. Darroc elmesélte, hogy az első két tükröt egy aukción találta, amelyek használatát még azután meg is kellett tanulnia. Elég sok idejét vette igénybe, hogy biztos linket tudjon kialakítani a Tündérek birodalmába, majd miután bejutott, további hónapokba telt, amíg ráakadt az Unseelie börtönre. Hangjából büszkeség és győzelem áradt. Miután megfosztották képességétől és elvették tündéri lényét, nem csak hogy életben maradt, amikor mindenki az ellenkezőjére számított, hanem azt is elérte, amiről még tündérként álmodott. Felsőbbrendűnek érezte magát minden fajjal szemben. Csendben hallgattam, magamban elemezve minden mondatát, repedést keresve páncélján. Tudtam, hogy a Faek „éreznek” arroganciát, gőgöt,

felsőbbrendűséget, gúnyt és leereszkedést. Öt hallgatva hozzá adom a listához a büszkeséget, türelmetlenséget, és kárörvendést is. Egy ideig semmiségekről beszélgettünk. Én elmeséltem neki milyen volt felnőni Ashfordban, első gondolataimat Dublinról, mikor legelőször megláttam, és a gyors kocsik iránti rajongásomat. Ö pedig elmesélte miért lett kegyvesztett, hogy mit és miért csinált. Folytattuk egymás kikérdezését anélkül, hogy bármi fontosat is elárultunk volna magunkról. Ahogy a kastély felé sétáltunk, megkérdeztem tőle, hogy miért az Unseelie börtönhöz ment, és miért nem a seelie udvarba? - És adjam meg Aoibheal királynőnek a lehetőséget, hogy véglegesen elintézzen? Mikor legközelebb találkozunk, megdöglik a bestia. Vajon ezért vette el a lándzsámat, hogy megölje a királynőt? Anélkül vette el tőlem, hogy észre vettem volna, akárcsak V’lane. De hogyan? Hisz ő már nem is Fae. Talán mostanra már annyi unseelie húst evett, amitől kiszámíthatatlan mutánssá vált? Emlékszem, amikor a templomban, két unseelie herceg közé szorulva, magam ellen fordítottam a lándzsámat, majd eldobtam, eltalálva vele a szentelt vizes szelencét, és mikor a víz a lándzsámra hullott, az sercegni kezdett. Hogyan vett rá, hogy eldobjam? Hogyan tudta most elvenni tőlem? - A királynő a seelie udvarban van most? - Honnan tudhatnám? Engem onnan elüldöztek. Ha találnék is valami visszautat, az első seelie akivel összefutnék, azonnal megölne. - Nincsenek szövetségeseid a seelie udvarban? V’lane nem a barátod? Megvetően felhorkant. - Egymás mellett ültünk a Tanácsban. Annak ellenére, hogy Fae szupremáciáról és a gyűlöletes emberi vezetőség alóli felszabadulásról papol – mintha az emberek képesek volnának minket vezetni – ha harcra kerül a sor, ő mindig is Aoibheal ölebe volt, és az is marad. Fae rokonaim szerint én most már ember vagyok, ezért megvetnek. - Mintha azt mondtad volna, hogy még a földet is áldják, amin jársz, és hősként tisztelnek, amiért felszabadítottad őket. - Azt mondtam, hogy majd fognak.– csattant fel - Hamarosan a fajtám felszabadítójaként fognak számon tartani. - Ezért mentél hát az unsellie börtönbe. Elég nagy kockázat volt. kérdeztem, csakhogy tovább beszéltessem. Amíg ő beszélt, én nyugodtan koncentrálhattam a céljaimra. A csend nem arany. Hanem szellemekkel teli üresség. - Szükségem van a vadászokra. Mint Fae, meg tudtam idézni őket. Halandóként kénytelen voltam felkutatni őket. - Csodálom, hogy nem öltek meg azonnal. A vadászok gyűlölik az embereket. Azok a fekete szárnyas akármik csak magukat szeretik. - A halál nem okoz örömet a vadászoknak. Számukra az túlságosan végleges.

Emlékkép villant szemeiben, amiből rájöttem, hogy amikor végül rájuk talált, azok olyat tettek vele, amitől hosszú időn keresztül sikított. - Beleegyeztek, hogy cserébe a szabadságukért, segítenek nekem. Még arra is ők tanítottak meg, hogy unseelie húst egyek. A gyengébb unseelieket levadásztam, amikor kiszabadultak. - Hogy te lehess a város uralkodója. Bólintott. - Ha felszabadítom a sötét rokonaimat, azok hálásak lesznek nekem. Felfedeztem, hogyan kössem össze a tükröket, és hogyan csináljak átjárót Dublin és a Fehér kastély között. - De miért ide? - Ez a legstabilabb az összes dimenzió közül, amerre csak jártam, leszámítva egy pár… kellemetlenséget. Úgy tűnik Cruce tett valamit ezzel a birodalommal, néha minden előzetes figyelmeztetés nélkül, az egyik birodalom bele olvad a másikba. Én ITG-nek hívtam őket, de ezt eszem ágában sem volt elárulni neki. Barronst is nevetésre bírta az elnevezésem. Pedig őt aztán nagyon kevés dologgal lehetett nevetésre bírni. Azt hittem, hogy mindent ellenőrzés alatt tartok. Hogy már minden gyengeségemet levetkőztem. És a küldetésem iránti elkötelezettségem gátlástalanná tett. Rossz lettem. De Barrons nevető arcának előtűnő képe más emlékeket idézett fel bennem. Barrons meztelenül. Táncol. Fejét hátra hajtva, nevet. Az emlékek nem „finoman kúsztak a fejembe” mint ahogy a filmekben láttam. Nem, ezek nukleáris rakétaként robbantak, elárasztva az agyamat grafikus képekkel. A fájdalom felhői alatt fulladoztam. Nem kaptam levegőt. Szorosan összezártam a szemeimet. Fehér fogai kivillannak, ahogy hangosan azt énekli „Ledöntöttek a lábamról, de én feltápászkodom. Sosem fogsz legyőzni” Hátra tántorodtam. De az a szemét disznó, nem állt fel. Ott maradt a földön fekve. A lándzsámmal a hátában. Hogyan tudnám megtalálni az utamat a mindennapok zavargásai között, ha nincs ő, aki mindig segít? Nem tudtam, mit tegyek, hogyan döntsek bármiről is. Ezt a gyászt, ezt a szenvedést hogyan éljem túl? Lábam megroggyant, térdre estem, két kezem közé szorítva a fejem. Darroc ott termett mellettem, segített felállni. Átölelt. Kinyitottam a szemem.

Annyira közel állt, hogy az arany foltokat is észrevettem rézszínű szemeiben, aminek sarkában ráncok húzódnak. Ajkát finom vonal övezte. Vajon sokat nevetett amióta halandó lett? A kezem ökölbe szorult. Gyengéden kisimította hajamat az arcomból. - Mi történt? Sem az emlékképek, sem a fájdalom nem tűnt el. És így, ebben az állapotban nem folytathatom tovább. Perceken belül megint térdre fogok omlani, fájdalomtól és dühtől sikoltozva, és a küldetésem elúszik. Akkor pedig Darroc meglátja a gyengeségemet, és megöl, vagy talán még rosszabbat tesz. Valamiképpen, muszáj életben maradnom. Fogalmam sincs mennyi időbe telik, amíg megtalálom a könyvet és megtanulom használni. Megnedvesítettem az ajkam. - Csókolj meg! – szólítottam fel. - Keményen! Ajkát összeszorítva, szólalt meg: - Nem vagyok bolond, MacKayla - Csak tedd már meg – vicsorgok rá. Láttam, amint mérlegeli az ötletet. Úgy álltunk ott, mint két skorpió. Szkeptikus, de ugyanakkor elbűvöltem. Amikor megcsókolt, Barrons eltűnt a fejemből, és a fájdalom megszűnt. Az ellenségem ajkán, a testvérem szeretőjének az ajkán, a szeretőm gyilkosának az ajkán, éreztem a megérdemelt büntetést. A feledés izét. Ettől megint hideg, gyakorlatias és erős lettem. Egész életemben házakról álmodoztam. Egy egész negyed van a tudatalattimban, de oda, mindig csak az álmaimba juthatok el. Nem tudok uralkodni az álmaim fölött, mint ahogy azt sem tudom elkerülni, hogy néha a Hideg Helyről álmodjak. Egyszer-egyszer megadatik az átjárás, máskor nem. Bizonyos estéken az ajtók könnyen nyílnak, míg mások szorosan bezárva maradnak, megtagadva a belépést. Nem értem azokat az embereket, akik azt állítják, hogy nem emlékeznek az álmaikra. A hideg helyről szóló álmaimon kívül, amit egy jó ideje már meg tanultam szoros lakat alá zárni, minden álmomra emlékszem. Reggelente, amikor felébredek, elárasztják az elmémet, és vagy kiugrom azonnal az ágyból, hogy elfelejtsem, vagy megpróbálom megérteni őket. Egyszer azt olvastam, hogyha házakról álmodsz, akkor tulajdonképpen lelkekről álmodsz. Azokban a képzeletbeli lakásokban tároljuk minden vágyunkat, álmunkat, titkunkat. Talán egyes emberek ezért nem emlékszenek az álmaikra – mert nem is akarnak emlékezni. A közép suliban ismertem egy lányt, aki elárulta, hogy ő is mindig házakkal álmodik, de azok feketére vannak festve, és sohasem találja a villanykapcsolót. Gyűlölte az álmait. Hát nem ő volt a legnagyobb észkombájn.

Az én házaim végtelenek, tele napfénnyel, zenével, kertekkel és szökőkutakkal. És valami ismeretlen ok miatt mindig sok ágy is van benne. Hatalmas ágyak. Sokkal több, mint amennyire egy házban szükség van. Fogalmam sincs mi a lényege mindennek, de azt hiszem, talán azt jelentheti, hogy jóval többet gondolok a szexre, mint amennyit kellene. Néha attól tartok, hogy nincs elég hely a fejemben, külön a valóság, és külön az álmok részére. Csak egy korlátozott gigabájttal rendelkező merevlemez vagyok, ami egy szép napon már nem fogja tudni fenntartani a tűzfalat a kettő között. Vajon ez a szenilitás? Az évek során nőtt bennem a gyanú, hogy a sok ház, amelyről álmodom, tulajdonképpen csak egy, amelynek mindig csak más-más különböző szárnyát látom. Ma rájöttem, hogy igazam volt. Miért álmodtam annyi éven keresztül a Fehér Kastélyról? Hogyan lehetséges, hogy létezik? Most, mikor már amúgy is a szakadék szélén táncoltam, be kellett ismernem magamnak valamit: titokban, egész életemben attól féltem, hogy igazából, nos… őrült vagyok. Soha ne becsülj alá egy jól öltözött szőke nőt. A világ igazi zsenijei mindig rosszul öltözöttek. Hiszen örökké követni a legújabb divatot, és órákat fordítani a készülődésre, csak felemészti az embert. Rengeteg energiát, erőfeszítést és koncentrációt követel, hogy szüntelenül boldog és tökéletesen ápolt legyél. Ha találkozol egy ilyennel – gondolkodj el, vajon mi elől menekülhet? Már a közép suliban is elkezdtem gyanakodni, hogy talán bipoláris vagyok. Volt idő, amikor minden ok nélkül olyan lehangoltnak éreztem magam, igazából inkább….gyilkos hangulatban voltam. Megtanultam, hogyha megpróbálom lefoglalni magam valamivel, akkor kevesebb időm marad érezni. Néha azon töprengtem, hogy vajon a születésem előtt nem mutatott-e valaki egy forgatókönyvet, amely szerint majd élnem kell? Deja vu volt a legrosszabb értelemben. Képtelen vagyok elhinni, hogy én magam jelentkeztem erre a szerepre. Miközben kívülről bámultam a Fehér kastélyt, tudtam, hogyan néz ki belülről – pedig nem volt honnan tudnom – azon töprengtam, vajon teljesen bediliztem? Ha pedig a valóságban mindez mégsem történt meg, akkor az, azt jelenti, hogy valahol, kényszerzubbonyban fekszem egy diliházban, és csak hallucinálok. Ha így van, akkor remélem, hogy sürgősen megváltoztatják a gyógyszereimet. Mert bármit is adtak mostanáig, az nem működik. Semmi hatása. Nem akarok belépni. Be akarok lépni, és soha többé ki nem jönni. Ez a kettőség!

A háznak a gondosan ápolt kerteken túl számtalan bejárata volt. Darrocal az egyik kerten keresztül léptünk be. Annyira szép volt, hogy szinte fájt ránézni. Arannyal övezett ösvény vezetett az illatos bokrok és kecsesen meghajló fűzfák alatt. Káprázatosan gyönyörű padok helyezkedtek el hívogatóan, pihenést ígérve a napfény alatt. Csodaszép virágok hajladoztak a tökéletes szél alatt, amely nem volt túl forró, de meleg és nedves, mint a szex. Erről a kertről is álmodtam már. Kis különbségekkel, de nem túl sokkal. Elhaladtunk egy szökőkút mellett, amelyik szivárványszínben játszó vizet lövellt a magasba. A szökőkutat több ezer, a sárga összes kápráztató árnyalatában fürdő virág vette körül. Bársonyos boglárkák, viaszos tulipánok, krémszínű liliomok és más virágok, amik a mi világunkban nem is léteznek. Egy pillanatra Alinara gondoltam, aki annyira szerette a sárgát, de ez a gondolat halált hordoz magában, és más dolgokat is eszembe juttatott, így inkább hamar elfojtottam magamnak, és inkább gyűlölt útitársam arcára koncentráltam, és arra, amit mond. Parancsolgatni kezdett. Elmondta, hogy egy fehér szobát keresünk, benne egy aranyozott díszes keretű tükörrel, ami legalább 10 m magas és 5 m széles. Elmesélte, hogy mikor utoljára látta, az a szoba a tükröt kivéve, teljesen üres volt. A szobához vezető folyosó pedig világos, szellős, fehér márványpadlós volt, fehér falakkal, brilliánsan megmunkált ablakokkal. - Figyelj oda a fehér márványra, - oktatott ki - mert csak két szárnyban van fehér márvány. A többi padló arany, ezüst, bronz, pink, sárga, ritkán vörös színű. Ha fekete padlót látok, azonnal forduljak vissza. Egy kerek folyosóra értünk, ahol a plafonról akkora csillár lógott, ami szinte magába szívta az összes napfényt. A falak és a padló ezüst, és olyan aprólékossággal tükrözte vissza az eget, amitől olyan érzésem lett, mintha a felhőkön sétálnék. Micsoda egy furfangos tervezés. Egy szoba a felhőkben. Vajon ezt a szerető készítette? Vagy az Unseelie király tervezte neki? Képes lenne ilyen szépség létrehozására egy olyan valaki, aki annyi borzalmat alkotott? Nap meleg fényében fürdök. Mac 1.0 előkapta volna az iPodját és hátra dőlve, élvezte volna a napot. Mac 5.0 megborzongott. Még ennyi napfény sem volt képes felmelegíteni jégbe burkolózott lelkemet. Rájöttem, hogy idő közben megfeledkeztem az ellenségemről. Visszafordultam. - Feltéve persze – mondta Darroc - hogyha az a szoba, amit keresünk, még mindig az egyik márvány padlós folyosóra nyílik. - Feltéve? - Na erre már felkaptam a fejem.

- A Kastély egyfolytában átalakul. Ez egyike azon kellemetlenségeknek, amit korábban már említettem. - Amúgy mi az ördög van veletek, tündérekkel? – robbant ki belőlem – Mi a francért kell, hogy mindig minden változzon? Miért nem lehet csak simán az, ami? Miért nem lehet egy ház, csak egy normális ház, és miért nem lehet egy könyv, csak egy átlagos, normális könyv? Miért kell mindent ennyire agyon komplikálni? Vissza akarok jutni Dublinba, megtalálni a könyvet, rájönni, hogy mit akar, és elszabadulni ebből az átkozott valóságból! Nem válaszolt, de nem is vártam mást. Ha egy Fae azt kérdezné tőlem, miért rothad el végül is egy alma, vagy hogy egy öregember miért hal meg, megvonnám a vállam, és csak annyit felelnék, ez az emberi természet rendje . A változás a tündérek természetes rendje. Ők mindig is valami mások lesznek. Erről sosem szabad megfeledkezned, ha egy tündérrel van dolgod. Megtanultam már az árnyakkal. Vajon mi lett belőlük? - Néha alapjaiban rendezi át magát – folytatta Darroc –máskor, meg csak egyes részeit. Egyetlen egyszer fordult csak elő, hogy 7 napig tartott, amíg megtaláltam azt a szobát, amit kerestem. Általában sokkal gyorsabban találom meg azt, amit keresek. Napok? Zsongani kezdett a fejem, és némán bámultam rá. Akár napokra itt ragadhatok, összezárva vele? Minél hamarabb állunk neki keresni, annál hamarabb találjuk meg! Rengeteg folyosó nyílt a hallból, egyik jól kivilágítva a másik sötétségbe burkolózva. De semmi sem ijesztő. A Ház gazdagságot és békét sugárzott. És mégis, az egész nem más, mint egy hatalmas labirintus, és én arra vártam, hogy ő kiválassza ki az utat. Habár már elég régóta álmodtam erről a helyről, nem ismertem a folyosóit. Úgy éreztem akkora ez a Ház, hogy még egy emberöltő sem elég, ahhoz, hogy mindent megálmodj, és mindent meg is érts. - Több olyan szobája van, ahol többi mint egy tükör található. Amit mi keresünk abban csak egyetlen tükör van – éles pillantást vetett rám – Kerüld el a többi tükröt, ha beléjük botlasz. Ne nézz beléjük. Nem a tudás beszerzését tiltom meg, csupán próbállak megvédeni. Na igen, és a Fehér kastély valójában fekete. - Ez úgy hangzott, mintha különválnánk – tényleg meglepődtem. Annyira keményen dolgozott, azért, hogy maga mellé állítson. És most csak úgy elengedett? Ilyen meggyőző lettem volna? Vagy volt egy ász a tarsolyában, amiről én még nem tudtam? - Nem engedhetjük meg magunknak, hogy még több időt elpazaroljunk. Minél tovább időzöm itt, annál nagyobb az esélye annak, hogy valaki megtalálja a könyvem.

- Az én könyvem – javítottam ki. Felnevetett. - A Mi könyvünk. Erre nem válaszoltam semmit. Az én könyvem – ő pedig abban a pillanatban halott, ahogy rájöttem, hogyan kell használni. Sőt korábban, ha kiderül hogy hasznavehetetlen. A falnak dőlt, karját összefonva a melle előtt. Ebben a csillagszobában ő arany angyalnak tűnt, aki szárnyaival egy felhőre támaszkodik. - Mindketten megkaphatjuk, amit szeretnénk, MacKayla. Veled, mint szövetségessel, nincs semmi és senki, aki megállíthatna. Nem lennének határok. Fel tudod ezt fogni? - De én használhatom először. - Neki már használnia sem kell, ha egyszer a kezem közé kerül. Na várjunk csak. Őt visszacsinálni túlságosan is enyhe büntetésnek tűnt. Meg akartam gyilkolni. - Rengeteg időnk van még eldönteni, hogy ki mit csináljon vele. Most barátok vagyunk vagy sem? Már szinte kibuggyant belőlem a gúnyolódó válasz, miszerint a szavak, nem jelentenek semmit sem. Mi a fenéért tett fel ilyen abszurd kérdéseket? Olyan könnyen hazudhattam volna. A tetteim alapján kellett volna megítélnie, de az ellenségnek jobb nem elárulni a titkokat. - Barátok vagyunk, - szólaltam meg egy idő után. Jobbra mutatta az utat nekem, és mikor kiléptünk a folyosóra, ő a balra eső első ajtón ment be. . - Mit csináljak ha megtalálom? - kérdeztem. - Nincsenek érdekes kis rövidítésekkel, előre programozott telefonunk. - Megjelöltelek a nyakadon. Tett rá az ujjad és szólíts meg. Azzal megfordult és elindult. Mérgesen szisszentem fel. Azt remélve, eljön még az a nap, méghozzá hamarosan, amikor majd eltávolíthatom a tetoválását, még akkor is, ha a körmeimmel saját magamnak kell lekaparnom. Bármikor megtettem volna, de féltem, hogy akkor megsértem Barrons tetoválását is. Már csak ennyi maradt belőle. Birtokló kezeit ott helyezte rám. Nevetés bujkált Darroc hangjában, mikor visszaszólt. - Ha megtalálod a tükröt, és nélkülem térsz vissza Dublinba, megtalállak. - Ez rád is érvényes, Darroc – válaszoltam vissza nyájasan – Meg ne forduljon a fejedbe nélkülem elhúzni erről a helyről. Lehet, hogy én nem jelöltelek meg, de abban sose kételkedj, hogy megtalállak. Komolyan gondoltam. A prédából vadász lett. Szem előtt kell tartanom, amíg eldöntöm, hogy meghúzzam-e a ravaszt vagy sem. Soha többé nem menekülök. Semmi elöl sem.

Megállt és a válla fölött visszatekintett rám. Szemében az arany pöttyök fényesebben ragyogtak, és vett egy mély levegőt. Ha jól ismerem a tündéreket, - és azt hiszem, hogy igen, - épp most indult be rám. A Dani Daily Napilap. 97 nappal AFLU (a falak leomlása után) Dani „Mega” O’Malley kinyír egy VADÁSZT!!! Tudjatok meg többet erről, a mai lapban, az egyedüli hírforrásból, napjainkban. A sidhe-látok ünnepelnek. Megcsináltuk. Leszedtünk egyet. Belekerült egy egész kibaszott éjszakába, de Jayne és az emberei végre bezacskózhattak egy szemetet! Annyi vassal tömtük tele, hogy végül az utcára zuhant. Én meg szíven szúrtam a kiaszott szemétládát a kardommal. Volt mit látni, bárcsak ott lettél volna. Az a valami összevérezte a kardomat egész a markolatig, és egy pillanatra megijedtem, hogy kárt tesz benne vagy valami, de rendesen mükszik, tehát megnyugtattam Rót, hogy nem kell összevizeznie a bugyiját Fegyverre fel, emberek! Kifelé az apátságból és harcoljatok, harcoljatok. Elég a nyávogásból. Rímel a lúzerrel - haver! Tegyetek már valamit. Hozhatunk változást a világba. Mozgassátok ki a seggeteket Dublin kastélyból! Az „S” a gárda új székhelye, ami tök király. Azt mondták minden sidhe-látót szívesen fogadnak. FŐLEG A SZINGLIKET! Újra kell népesítenünk Dublint, szal tudjátok. Nem fog magától megtörténni! Tele vannak az utcák hősökkel, akik az életüket kockáztatják, fenéken billentve a tündéreket. Zárkózzatok fel. MOST Találkozó ma este! A Dublin kastélyban! Nyolc órakor! Csatlakozzatok a vadászathoz. PS: Mac sajnálja, hogy nem lehet jelen, valami mással van elfoglalva, DE hamarosan visszatér. Felragasztom a lapot a legközelebbi oszlopra. Csak azt árultam el mire van szükségem, és nem azt, amit tényleg szeretnék. Van olyan, amikor nem árt egy kis hazugság,. Számba tömök egy újabb cukorkát és kilövök a következő oszlophoz. T’om hogy eljutnak a szavaim az emberekhez. Láttam az eredményeket! Egy pár sidhe-látó máris elhagyta az apátságot. Átveszem, ahol Mac félbehagyta - különleges szarkavaró

szerepemet, szabotálva és megkerülve Ró szabályait, de közben megetetve azzal, amit hallani akar! Két cukorkával és egy protein szelettel később elegem lett a mai útvonalból, és a kedvenc helyem felé haladtam. Volt egy pár szabad órám és a Chester’s körül szándékoztam elütni, kinyírva minden utamba kerülő szarzsákot. Ryo és az emberei ott vannak, legalábbis úgy hiszem. Nem láttam őket már egy jó ideje, de azért reménykedem. Tod, mert tényleg felhúztak! Megfenyegettek! Engem! Senki sem fenyegetheti meg a Megát! Felhorkanok. Mire valók a klub-ok ha a vendégek nem mehetnek be? Nem tölthetem minden időmet ott, mert Jayne-nel és az embereivel kell vadászom, megölve mindent, amit ők lelőttek, de azért napközben körbe szaglásztam. Jayne elkapott egyszer és azt mondta, vigyázzak, mert ha azok elkapnak, kinyírnak. Nyilvánvaló, hogy hallott már róluk egyet s mást. Azt mondja, hogy annyira emberiek, mint a Faek. Mondtam neki, hogy próbáljanak csak meg velem kezdeni. Szal az, az igazság, hogy mikor a Vadászt leszúrtam valami furaság történt. A sötétség felkúszott a kardomon, be a bőröm alá. Percek alatt megfertőzött. Napokig a kezem fekete vénákkal volt tele, és hideg volt, mint egy halotté. Kesztyűt kellett viselnem, hogy elrejtsem őket. Aszittem, hogy lehullik a kezem, és meg kell majd tanulnom jobb kézzel harcolni! Most már okésan néz ki. Nem sietek újabb vadászt megölni hamarosan az tuti. De aszem gyorsabb lettem. És Ró parancsai, mintha nem hatnának már olyan kényszerítőleg rám, mint korábban. Aszem Ryo és a haverjai sem tudnak már elkapni. Ki akarom még próbálni ezt az elméletemet. Szeretném megmutatni Macnek, de már legalább három hete nem láttam. Mióta betörtünk a könyvtárba. Ami azt illeti, egy ideje már Barronst sem láttam. Nem aggódok. Nem igazán szoktam. Élek. Hadd, aggódjanak mások. De nagyon szeretném, ha felbukkanna már. Ráérne akár azonnal is. A Sinsar Dubh ott van mindenhol a városban. Egyik éjjel Jayne-nek egy tucat emberét elintéztem, mintha csak játszana velünk. Kezdem azt gondolni, hogy rám vadászik.

5.fejezet

Fordította - Tilji A Házban, távol az ellenségeimtől egy időre megnyugvást találok. A bánat, a gyász és a fájdalom eltűnnek. Talán nem is léteznek ezen falak között. Érzem, ahogy a lándzsám visszatér a hónom alatt lévő pisztolytartóba és súlyosan nyomódik neki az oldalamnak. Ahogy V’lane, Darroc is képes rá, hogy elvegye tőlem, de amikor nincs mellettem visszaadja nekem. Talán azért, hogy meg tudjam védeni magam, bár azt nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen helyen erre szükség lehet. Soha nem volt és nem is lesz még egy ilyen hely, akármelyik birodalomban vagy dimenzióban, amely ennyire rabul tudna ejteni, mint a Fehér Kastély. Még a könyvesbolt sincs ilyen hatással a lelkemre. A Ház egyszerűen lenyűgöző. Ha mélyen legbelül - ahol tisztán érzem a tébolyt – fel is dühített a dolog, a bűbáj amelyet használt olyan nagyon csábított, hogy nem tudtam elég sokáig erre figyelni. A rózsaszínű folyosón ténferegtem, elmerülve valami álmosító kábulatban. Ablakok sorakoztak a folyosó jobb oldalán, amelyek csiszolt kristályüvegein át egy hajnali fényekben úszó kertre láttam, ahol rózsaszín rózsák álmosan hajlongtak a lágy reggeli szellőben. A szobák, amelyek erről a folyosóról nyíltak a reggeli ég színárnyalataival voltak díszítve. A folyosó színe, a mögötte húzódó kert és a szobák tökéletesen kiegészítették egymást. Mintha a ház ezen szárnya úgy lett volna megtervezve, hogy a pontosan idomuljanak a kinti hangulathoz. Amikor a rózsaszínű folyosó véget ért és egy éles kanyar után a levendula színű ösvényen találtam magam, az ablakokon át egy viola színű szürkületre lehetett látni. Éjszakai lények fickándoztak az erdőben egy tisztáson, amit a hold fénye briliáns égszínkékre színezett. A szobák erről a folyosóról az éjfél árnyainak színében pompáztak. Sárga és vakítóan fényes padló vezetett a napfényes szobákhoz. A bronz folyosónak nem volt ablaka, csak magas faragott ajtók voltak rajta, amelyek hatalmas, tágas, királyi szobákba vezettek, néhány ebédlő volt, néhány tömve volt könyvekkel és kényelmes székekkel, mások táncra voltak tervezve és megint mások olyas féle eseményekre, amelyeket nem értettem. Azt képzeltem, hogy nevetés visszhangzik a fülemben. A gyertyafényben a bronz folyosók illata férfias és fűszeres volt. És ez az illat bódító, de egyben felkavaró is volt. Csak mentem és mentem, bekukkantottam ebbe vagy abba a szobába, és a bennük talált dolgok elbűvöltek, a dolgok amelyeket megismertem. Ezen a helyen a nappal és az éjszaka minden órája mindig elérhető. Már számtalanszor voltam itt.

Itt van a zongora, amin játszottam. Itt van a napozó ahol olvasni szoktam. És a konyha, ahol tejszínben úszó szarvasgombát ettem, amely olyan gyümölcsökkel volt megtöltve, ami nem is létezik a mi világunkban. Itt egy furulya pihen az asztalon, mellette egy nyitott könyv, amellett egy teáscsésze, amely mintája annyira ismerős, mint a saját tenyerem. És itt van a tetőkert, magasan a tetején egy tornyocskával, ahonnan egy teleszkópon át az azúrkék tengert néztem. Itt a könyvtár, végtelen számú könyvel töltve, ahol megszámlálhatatlanul sok időt töltöttem. Minden egyes szoba a szépségről szól, minden egyes tárgy aprólékosan díszített, mintha a készítőjének végtelen sok ideje lett volna elkészítésükre. Azon mélázom vajon mennyi ideig lehetett itt a Szerető. És vajon ez a ház mennyire az ő keze munkája? Az örökkévalóság lengi át ezt a helyet, de a Minden Napok Termével ellentétben az örökkévalóság itt tökéletes és gyengéd. A Ház boldog örökkévalóságot ígér. Ez nem ijesztő vagy félelmetes. A Ház olyan, mint maga az idő: végtelen és derűs. Itt van a szoba, ahol ezernyi ruha van. Sorról sorra száguldok közöttük, a karjaimat kitárom és a kezeim a csodálatos anyagokban dúskálnak. Imádom ezeket a ruhákat. Leakasztok egyet a fogasról és körbeforgok, táncolok vele. A levegőben halk muzsika csendül és én elveszek az idő örvényében. Itt van egy ritkaságokat felhalmozó vitrin, amelyeknek ugyan nem tudom a nevüket, mindazonáltal felismerem őket. Zsebre vágok néhányat az apróbb csecsebecsék közül. Kinyitok egy zenedobozt, és hallgatom a belőle áradó muzsikát, amitől úgy érzem magam, mintha sodródnék az űrben, hatalmas és szabad vagyok, nagyon jól érzem magam a bőrömben és úgy tűnik, hogy most bármire képes lennék. Egy időre mindenről megfeledkezek, átadom magam az élvezetnek, amely nagyobb, mint maga a kastély. És szobáról-szobára mindig találok valamit, ami ismerősnek tűnik, olyan sok van belőlük, hogy egy idő után már nem tudom számon tartani. Pazarabbnál pazarabb szobákban sétálok, és ágyak sora tűnik elő. Néhány szobában nincs semmi más csak ágyak. És ettől valahogy olyan kényelmetlenül kezdem magam érezni. Nem szeretek ezekre az ágyakra nézni. Az ágyak zavarnak engem. Elfordítom a fejem, mert olyan dolgokat kezdek érezni, amelyeket nem akarok. Vágyakozás. Szükség. Magányosság… Üres ágyak. Nem akarok többé egyedül lenni, már annyira belefáradtam ebbe… belefáradtam a várakozásba. Egy idő után már nem nézek be e szobákba.

Úgy tűnik tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy nincsenek rossz érzések a Fehér Kastély falain belül. A gyász lassan újraéled bennem. Már olyan régóta élek, már annyi mindent elveszítettem. De arra kényszerítem magam, hogy koncentráljak. Emlékeztetnem kell magamat arra, hogy keresek valamit. Egy tükröt. Én szeretem azt a tükröt. Megrázom a fejem. Nem, nem szeretem, csak szükségem van rá. Nem kell, hogy bármilyen érzéseim is legyenek irányába. Pedig már annyi gyönyört okozott nekem. Ez segít, hogy együtt lehessünk. Darroc azt mondta fehér márvány… meg kell találnom a fehér márvány folyosót. Nem a vöröset, a bronzot vagy a rózsaszínűt és végképp nem a feketét. Magam elé idézem a tükröt, ahogy ő leírta nekem: 10 láb magas és 5 láb széles, aranyozott keretben, mint a többi a LaRhue 1247-ben. Ez a tükör is a hatalmas Unseelie szent tárgyak részét képezi, amely az Ezüstök hálózatába tartozik. És én képes vagyok érzékelni a szent tárgyakat. Hiszen érzékelem az összes tündéri OOP-t (a hatalom tárgyait). Talán ez az én legnagyobb előnyöm. Kiterjesztem a sidhe-látó érzékeimet, hátha megéreznek valamit. De semmi, már az Minden Napok Termében sem működött. Azt hiszem lehetetlenség egy Ezüstöt érzékelni, ha az ember magában az Ezüstben van. A lábaim maguktól elindulnak, új irányba haladok, teljese magabiztossággal. Hirtelen teljesen biztos vagyok benne, hogy már számtalanszor láttam a tükröt és pontosan tudom, hogy hol is van. Sokkal hamarabb fogom megtalálni a hozzá vezető utat, mint Darroc. És annak ellenére, hogy nem megyek el innen nélküle – még sok mindenben kell hogy segítsen – nagyon tetszik, hogy jobb lehetek nála valamiben. Végigsietek a menta zöld folyosón, és habozás nélkül egy irizáló ösvényre lépek, majd átrohanok egy halványkék termen. Az ezüst folyosó borvörösre vált. És a tükör itt van valahol előttem, vonz engem. Alig várom, hogy megszerezzem. Koncentrálok, annyira koncentrálok, hogy a bíbor terem szinte alig ér el a tudatomig. Koncentrálok, a célomra koncentrálok, olyannyira, hogy mire rájövök mit tettem, már késő. Nem tudom, hogy mi késztett rá, hogy lenézzek… de lenézek. És nyomban megdermedek. Egy útkereszteződésben vagyok, két folyosó találkozásánál. Mehetek éjszakra, délre, keletre vagy nyugatra – már ha ezek az irányok léteznek egyáltalán itt a Házban – de bármelyik iránt is választom, a padló ugyanolyan színű. Fekete.

Bizonytalanul álldogálok és szidom magam, mert megint elcsesztem, amikor hirtelen egy kéz csusszan az enyémbe. Meleg és olyan ismerős. És túlságosan is valódinak tűnik. Behunyom a szemem. Ezt már játszottam a tündérek birodalmában korábban. Most vajon kivel fognak megkínozni? És mi lesz a büntetésem? Melyik szellem fogja a húsomba vágni tű éles fogait? Alina? Barrons? Vagy mind a ketten? Ökölbe zárom a másik kezem, hogy azt már senki ne foghassa meg. De annál már jobban tudom, hogy mi várható, mintsem hogy abban reménykedjek, hogy a behunyt szemem elűzi a szellemeket. Ez nem így működik. Amikor a személyes démonjaid kívánnak szórakozni veled, azok igenis megkövetelik a jussukat. A legegyszerűbb megadni nekik, amit akarnak és gyorsan túl lenni rajta. És aztán arra figyelhetek, hogy visszataláljak a fekete folyosókról. Felvértezem magam arra, hogy milyen borzalmak következnek. Azon gondolkodom, hogy ha a Minden Napok Termének arany folyosói rosszak voltak, akkor a Fehér Kastély fekete folyosói talán…már bocsánat a szójátékért…nem lesznek annyira. Ujjak kulcsolódnak az enyémbe. És olyan jól ismerem ezt a kezet, mintha a sajátom lenne. Felsóhajtok és kinyitom a szemem. Megrándulok és hátratántorodom, a csizmám megcsúszik a fényes fekete felszínen. Elterülök a hátamon, olyan erővel landolok, hogy elharapom a nyelvem. Kapkodva veszem a levegőt. Vajon lát engem? Megismer engem? Ő az? Vagy én? Felnevet, csilingelő hangon és ettől megsajdul a szívem. Emlékszem, valaha én is így nevettem. Boldogan, annyira boldogan. Meg sem próbálok felkelni, csak fekszem ott és őt figyelem. Meg vagyok zavarodva, el vagyok varázsolva. Szinte széljel szakít a kettősség érzése, amit nem tudok összeegyeztetni. Nem Alina és nem Barrons. Az észak, dél, kelet és nyugat találkozásánál ott áll Ő. A szomorú, gyönyörű nő, aki üldöz az álmaimban. Annyira szemet kápráztató, hogy sírni szeretnék. De most nem szomorú. Annyira boldog, hogy ezért szinte gyűlölöm őt. Ragyog és mosolyog, a mosolya annyira lágy, annyira tökéletes, hogy az enyém szinte önkéntelenül is vágyik a csókjára. Tényleg ő az? Az Unseelie Király szeretője. Nem csoda, hogy ennyire rajongott érte. Amikor elkezd siklani a folyosón – a négy közül a

legsötétebben – azon, amelyik szinte elnyeli a gyertyatartókban álló gyertyák fényét. Feltápászkodom. Mint éjjeli lepke a világosságot, úgy vonz engem. Ha V’lane igazat mondott, akkor a szerető halandó. Igazság szerint, pont az ő halandósága volt az első dominó egy hosszú és egymással összefüggő sorban, amely végül összedőlt és ehhez a pillanathoz vezetett. Közel egy millió évvel ezelőtt a Seelie Király megkérte az eredeti Seelie Királynőt – az ő halála óta, számos királynő volt már, akik egymást szorították le a trónról a nagyobb hatalom elérése érdekében – hogy változtassa át a szeretőjét tündérré, hogy tegye őt halhatatlanná, hogy örökké vele maradhasson. Amikor a királynő ezt visszautasította, akkor a király megépítette az Ezüstökben a szeretőjének a Fehér Kastélyt. Elrejtette a szerelmét a bosszúszomjas királynőtől, ahol a szeretője anélkül tudott élni, hogy öregedne, addig amíg tökélyre nem fejleszti a Teremtés Dalát, amellyel ő maga tudná tündérré változtatni a szerelmét. Bárcsak a királynő engedett volna ennek az egy kis kérésnek! De az Igaz Faj vezetője parancsoló, irigy és kicsinyes volt. Sajnálatos módon a király fáradozásai, hogy ő is megtanulja a Teremtés Dalát – a teremtés misztikus hatalmáét, azt amelyet a fajtájuk matriarchális felépítése folytán az önző királynőt illette – nem járt sikerrel, mert megteremtette az Unseeliket, a tökéletlen, fél-lényeket, akiket azonban mégsem bírt elpusztítani. Túlélték, ők voltak a király fiai és lányai. Létrehozott nekik egy új birodalmat, az Árnyékok Udvarát, ahol a gyermekei játszadozhattak, amíg ő tovább fejlesztette a munkáját, a küzdelmét a szerelemért. De eljött a nap, amikor saját gyermeke árulta őt el, és a Seelie Királynő mindenre rájött. Minden csaták legvégsőbbikét vívták meg. A Seelieket legyőzték sötétebb leszármazottjaik, akik csak az életben maradásuk jogárét küzdöttek. A dominók eldőltek, egyik a másik után, a Seelie Királynő halála, amely a Seelie Király keze által történt meg, a szerető öngyilkossága, és a bűnhődés… amelyben a Seelie Király megteremtette a halálos Sinsar Dubhot. Átkeresztelte magát Unseelie Királynak, mert soha többé nem akart még nevében sem közösséget vállalni a kicsinyes, rosszindulatú Seeliekkel. Ezért lett ő attól a naptól fogva Unseelie, ami szó szerint azt jelenti, hogy nem seelie. Többé már nem Árnyékok Udvarának hívta az otthonát, ahol elrejtette a szerelme miatt megtett dolgokat. Egyszerűen csak Unseelie udvarnak nevezték. Amely innentől fogva a gyermekei börtönévé vált, egy kísérteties hellyé, ahol az árnyékok és a jég az úr. Mert a gonosz Seelie Királynő utolsó cselekedeteként még arra használta a Teremtés Dalát – nem teremtésre,

vagy arra, hogy a szeretőt halhatatlanná tegye – hanem, hogy pusztítson, hogy az örökkévalóságig csapdába zárja és megkínozza azokat, akik mertek nem engedelmeskedni neki. És a dominók eldőltek… A könyv tartalmazza az Unseelie Király tudását, minden sötétséget és gonoszságot, ami benne rejlett, és ez a könyv valahogy az én világomban kötött ki és emberek őrizték. Mindez úgy lett elrendezve, ahogy nekem elrendeltetett. Egy dologban biztos vagyok, Alina meggyilkolása, az én elcseszett életem, Barrons halála, mind –mind egy láncreakció apró kis részei, amely egy millió évvel ezelőtt kezdődött egy egyszerű halandó miatt. A világom, mi emberek, mind csak gyalogok vagyunk a halhattalanok sakktábláján. Csak útban vagyunk. Mivel az elképzelhetetlen megtörtént és az eredeti királynő meghalt mielőtt még tovább adhatta volna a Teremtés Dalának a tudását az utódjának, a tündérek faja elkezdett hanyatlani. Számos hercegnő foglalta el a Seelie trónt, de mind el is bukott, amikor egy másik letaszította őt a hatalomból. A királynőket meggyilkolták, másokat csak egyszerűen leváltottak és száműztek. A belharc felerősödött és a puccsok száma is megnőtt. A tündérek száma véges lett. Minden megtörtént, ami megtörténhetett. Most már új dolgok következtek. A régi erő elveszett és most évmilliók után az ősi varázslat elfelejtődött, amíg egy napon az aktuális királynőnek már nem volt annyi ereje, hogy megtartsa a gyengülő falakat az emberek és a tündérek birodalma között. És nem tudta visszatartani a halálos Unseelieket. Darroc kihasználta ezt a gyengeséget, és lerombolta a világaink között álló falakat. És most az emberek és a tündérek egy olyan bolygó uralmáért versengenek, amely túl kicsi, túl törékeny, hogy mindkét faj elférjen rajta. És mindezt egyetlen halandó miatt, az első dominó miatt, aki miatt az összes többi is eldőlt. Követem a nőt, aki ez a bizonyos halandó – persze most már nem abban a formában – a koromsötét folyosón át. Ha ő is a Szerető, nem vagyok képes haragot érezni iránta, bármennyire is próbálom. Mert a halhatatlanok sakktábláján ő is csak egy gyalog volt. Belülről világit, a bőre fénylik és az átlátszó fénye bevilágítja a folyosó falait. A terem minden egyes lépés után sötétebbnek, feketébbnek és különösebbnek tűnik. Ennek ellentétjenként ő olyan, mint egy isteni teremtmény egy angyal, aki keresztülsiklik a poklon. Ő adja a meleget, ő a menedék és a megbocsátás. Ő az anya, a szerető, a lány és az igazság.

Egyszerűen, ő minden. A tempója felgyorsul, ahogy egyre mélyebbre hatol a folyosón, hangtalanul suhan az obszidián padlón és örömmel kacag. Ismerem ezt a hangot, szeretem ezt a hangot. Ez azt jelenti, hogy közel van a szeretője. Már jön is. Érzi a közelségét. Annyira erős! Ez volt az, ami először megtetszett neki benne. Még soha sem találkozott hozzá foghatóval. És le volt nyűgözve, hogy őt választotta. Minden egyes nap, amikor visszatért hozzá le volt tőle nyűgözve. A lénye egy része sugárzik felé az Árnyékok Udvarából, és azt üzeni, hogy már jön. Mindjárt itthon lesz (a börtönben) ahol a szeretője csodálatos életet él (ami igazából egy ítélet és nem választás eredménye) körbevéve mindazzal, amire valaha is vágyott (de mindez csak illúzió, annyira hiányzik neki a saját világa, olyan távol van attól, amit valaha is szeretett és már rég halottak) és reménnyel telve várja őt (egyre növekvő kétségbeeséssel). Az ágyába fogja vinni és olyan dolgokat tesz vele… amíg fekete szárnya szélesre tárul, annyira szélesre, hogy eltakarja az egész világot. És amikor végre beléhatol, már semmi más sem számít csak a pillanat, az ő sötét, intenzív vágyuk és a végtelen szenvedély, amiben mindketten osztoznak. Nem számít, hogy mi is a férfi… ő a férfié. Ami köztük van annak nincs ésszerű oka. A szerelem sem ismer jogokat és rosszat. A szerelem csak van, egyszerűen van. Ő (én) végigszaladunk a sötét, meleg, hívogató előszobán, sietünk az ő (az én ) ágyába. Szükségünk van a szeretőnkre. Már túl régen várunk rá. A hálófülkéjében végre megértem a kettőséget, amelyre annyira vágytam. A Szerető hálószobájának egyik fele hófehér, már-már vakítóan fényes. A másik fele sűrű, csábító és magával ragadó feketeség. Pontosan a szoba felénél van kettéosztva. A fény és a fény hiánya. Mindkettőt szeretem, egyik sem zavar engem. Nem bolygatnak olyan dolgok, amelyek egy egyszerű elmét arra kényszerítenének, hogy címkéket ragasszanak rá, mint Jó és Rossz vagy őrület. A fagyos kristály fallal szemben a szoba fehér felében egy emelvényen egy kerek ágy áll, selyemmel és hermelin takarókkal borítva. Alabástrom szirmok vannak széjjelszórva mindenütt és ezek illatosítják a levegőt. A padló puha fehér szőrmékkel van borítva. Egy hatalmas márvány kandallóban fehér rönkök ezüstös fehér fénnyel és pattogva égnek. A levegőben apró gyémánt szemcsék lebegnek lustán, szikrázva. A nő az ágyhoz siet, a ruhái elolvadnak és ő (én) meztelen lesz.

De nem! Ez most nem az ő élvezetét fogja szolgálni, nem ma este. Az ő vágya most más, mélyebb, sokkal követelőzőbb. A nő megpördül és tátott szájjal néz a szoba sötét fele felé. Egy hatalmas faltól falig tartó ágy van ott, amely fekete bársonnyal és szőrmékkel van borítva és lágy ébenfa szirmokkal behintve, amely az ő illatát hordozzák és szinte a bőrünk alá kúsznak. Szüksége van minderre, mert ha kiterjeszti a szárnyait senki emberfia nem láthat át rajta. Már jön! Közel van! Meztelen vagyok, vad és készen állok. Szükségem van rá, szükségem! Ez az amiért élek. Ő és én felállunk és az ágyat bámuljuk. Aztán ott terem és a karjaiba zárja a szeretőjét, de én nem látom őt, csak azt érzem hogy hatalmas szárnyak zárulnak körénk. Tudom, hogy ott van, a Szeretőt beborítja az energiája, a sötétsége. Nedves és forró, ahogy a szex is nedves és forró és szinte belefulladok a vágyba. Én is vágyakozok, megfeszülök, hogy láthassam, hogy érezhessem, amikor hirtelen…. Én már csak egy állat vagyok, a vörös lepedőn Barronssal, aki bennem mozog. Felkiáltok, mert még itt ebben a Szobában, ahol a kettőség és az illúzió az úr, is tudom, hogy ez nem a valóság. Tudom, hogy elveszítettem őt. Hogy elment, mindörökre elment. Hogy nem vagyok megint a pincében vele, mint amikor még pri-ya voltam, de már annyira a visszatérés határán, hogy megértem amikor arról kérdez, hogy mit viseltem a szalagavató bálon. És mindezt elnyomva menekültem a valóság elől az őrültségbe, ahol nem kellett szembenéznem azzal, hogy mi történt velem, vagy ahol nem kell azon gondolkodnom, hogy mit is kéne tennem. Nem állok ott pár nappal később, nézve az ágyát azokkal a szőrmével borított bilincsekkel és azt fontolgatva, hogy visszamászok és úgy teszek, mintha nem tértem volna észhez és így fenn maradhatna köztünk – minden vad, állatias dolog, amit akkor műveltünk, amikor szexuálisan kielégíthetetlen állapotban voltam – úgy hogy közben én pontosan tudom, hogy mit teszek és ki is vagyok valójában. Halott. Halott. Annyira sok mindent veszítettem el! Bárcsak akkor tudtam volna azt, amit most… A király felemeli a szeretőjét. Látom, ahogy lefelé csusszan egy testen, amit én nem is észlelek a sötétségben, és (én Barrons felett térdelek és hagyom hogy belém hatoljon, Istenem ez annyira jó érzés!) a szerető megfeszül, a háta ívbe hajlik és olyan hangot hallat, ami nem evilági (én is felnevetek, ahogy elélvezek, élek… annyira élek) és amikor a hatalmas szárnyai kitárulnak, amikor megtölti a szobája sötétségét és elélvez, már tudja, hogy ebben a pillanatban sokkal nagyobb örömöt

érez, mint valaha egész létezése során, és a szemét királynő meg akarja tagadni tőle ezt? (És én is nagyobb örömöt érzek, mint valaha, mert itt most nincs jó vagy rossz, itt most csak a most van) De várjunk csak! Barrons kezd eltűnni! Eltávolodik tőlem, beleolvad a sötétségbe. Nem veszíthetem el megint! Talpra ugrok, egy pillanatra belegabalyodom az ágyneműbe, de aztán utána sietek, hogy elkaphassam. Egyre hidegebb lesz, a leheletem megfagy a levegőben. Magam előtt csak feketét, kéket és fehéret látok, ami elnyel minden fényt. Annyira gyorsan szaladok a feketeség felé, ahogy csak a lábaim bírják. De aztán kezeket érzek a vállamon, megfordítanak engem, elhúznak onnan, harcolnak velem! És annyira erősek! Keresztülrángatnak a fekete folyosón, és én csak ütöm a testet, ami meg mert engem zavarni. Senki nem jöhet be ide! Ez a mi helyünk! A betolakodó meg fog halni! Csak ha egy pillantást is vetett ránk! Kegyetlen kezek rángatnak engem, a falhoz csapnak. A fülem cseng a becsapódástól. De nem adom fel, erre újra és újra odavág. Lepattanok a falról, sorban egymás után míg végül megállok. Elborzadok és bőgni kezdek. Karok ölelnek át, szorosan tartanak. Az arcom egy kemény, izmos, de meleg mellkashoz szorítom. Nem tudom hogyan fogom túlélni az érzelmek ekkora áradását. Annyira vad vagyok, és a vágy szinte felemészt. De üres is vagyok, annyira üres. Mindent elveszítettem, és miért? Nem tudom abbahagyni a remegést. - Melyik kibaszott részét nem értetted annak, hogyha meglátod a fekete folyosót, akkor azonnal fordulj vissza? - morogta Darroc. - Az Isten szerelmére, pontosan a legfeketébb közepébe mentél bele! Mégis mi ütött beléd? Éppencsak, hogy megemelem a fejem a mellkasáról. Egy pillanatra nem tudok mást tenni, csak lefelé bámulok. A padló halvány rózsaszín, egészen a hajnalt megtestesítő szárnyig rángatott engem vissza. A lándzsám után tapogatózom, de az persze megint eltűnt. A tudatom lassanként tér vissza. Ellököm magam tőle. - Figyelmeztettelek! - mondja kimérten, a dühömtől megsértve. Hát csak, azért, hogy én is tegyek valamit, én is megsértődöm rá. - Nem mondtál nekem eleget, csak azt, hogy maradjak távol! Többet kellett volna mondanod! - Nem szokásom tündérek dolgait megvitatni emberekkel! De mivel egyértelmű, hogy különben nem fogsz engedelmeskedni, a fekete szárny az ő része. Soha se lépj be oda! Nem vagy elég erős, ahhoz hogy túléld! A lényének egy része ott maradt, beszivárgott azok közé a falak közé.

És ez csapdába tud ejteni téged. Arra kényszerítettél, hogy utánad menjek és ezzel mindkettőnket veszélybe sodortál! Egymásra bámulunk és nehezen vesszük a levegőt. Annak ellenére, hogy Unseelie hússal van felturbózva és emiatt sokkal erősebb nálam, úgy tűnik elég rendesen meg kellett velem küzdenie. Nem lehetett egyszerű kihoznia engem onnan. - Mit csináltál MacKayla? - kérdezte végül gyengéden. - Hogyan találtál rám? - kérdeztem. - A jelem. Különösen nagy veszélyben voltál. - az apró aranyfényű pöttyök felszikráznak a szemében. - És igencsak fel voltál izgulva. - Te érzed az érzelmeimet a jeleden keresztül? - ezen felháborodok, sértést sértésre halmozva tipor engem a földbe. - Csak a nagyon intenzíveket. A herceg pontosan megmutatta a tartózkodási helyedet. És legyél hálás, hogy ez így volt. Éppen időben találtalak meg. Mert a hálószoba fekete fele felé rohantál. - És? - A vonal, ami kettéválasztja a szobát, nem vonal. Az egy Ezüst. A legnagyobb, amit a király valaha is készített. Ez a legelső és a legősibb mind közül, egyikre sem hasonlít. Amikor arra volt szükség, akkor büntetésül szolgált, amikor arra, akkor kivégzésre. Pontosan abba az Ezüstbe akartál beleszaladni, ami az Unseelie Király hálószobájába vezet, a fekete jég erődbe, az Unseelie börtön legmélyére. Még néhány másodperc és halott lennél. - Halott? - kiáltottam fel. - Miért? - Csak két lény képes átkelni ezen az Ezüstön, az Unseelie Király és a szeretője. Bárki más, aki csak megérinti a tükröt, azonnal meghal, még a tündérek is.

6 FEJEZET Fordította:Sky Dani Daily – 120 nap a FLU

Csak bámulom az előttem fekvő üres papírt, de a címet és a dátumot leszámítva semmi sem jut az eszembe. Már egy kibaszott órája nincs egyetlen ötletem sem. Itt ülök az apátság ebédlőjében, egy csordányi agyatlan sidhe-látó birkanyáj között, akiket olyan könnyű az orruknál fogva vezetni, hogy jobban tennék, ha kötőféket és bolyhos birka billogot viselnének, de a szavak mégsem jönnek. Pedig muszáj lenne. Kézben kell tartanom a dolgokat, amíg Mac felbukkan. A hülye libák megint szót fogadnak Rónak, akinek sikerült visszaterelnie őket a sorba, hogy megtisztítsák az apátságot a kibaszott Árnyaktól. Hahó, haver, én mondtam nekik, hogy azok úgy szaporodnak, mint a legyek! Esznek, nőnek, szaporodnak. Szemmel tartom őket, olyan figyelmesen hogy szinte már megtom különböztetni egyiket a másiktól. Van, amikor játszom velük, baszogatom őket az elemlámpával, hogy lássam mennyire tudnak közel jutni hozzám. Ezért tok olyan sok mindent róluk. De senki sem hallgat rám. Csak akkor figyelnek rám, amikor az újságomat olvassák. Nem beszélnek róla, mégis mindegyik az Árnyékfogót használja. És megköszönte már bármelyik is? Neeem. Egyetlen „szép munka volt, Mega!” sem, még a leghalványabb elismerés sem, amiért kitaláltam azokat a fogókat. Szükségem van Macre! Már majdnem egy hónapja nem láttam, és szinte aggódom, hogy talán….Ah, inkább nem. De hol a fenében van? Nem láttam, amióta betörtünk a Tiltott könyvtárba. Megint Faery-ben van? Nem tud róla, de elolvastam a naplóját, amikor még a cellában hevert Pri-yaként, senki sem figyelt rám, kivéve Rot. Ő is elovasta, de én visszaloptam. Tudnom kellett mindent, amit Ró is tud. Ez az egyik gyenge pontom. Tudnom kell mindent, amit ő tud, mert így ki tudom számítani a következő lépését. Haver, ha ez sikerül, még ezt a helyet is átvehetném. Én vezethetném! Tudom, hogy az idő Faeryben nem úgy telik, mint itt, szal nem aggódom, Mac miatt… annyira. Tudod, V’lane is eltűnt, ebből gondolom, hogy vele van. Ami viszont fura, úgy tünik Barrons is eltűnt. Ellenőrzöm a BB&B-t, és nem láttam mostanában arra felé. Tegnap este megpróbáltam bejutni a Chester’s-be de azok a kibaszott kidobó legények kihajítottak. Engem! A Megát! Felhorkanok, előre-hátra hintázva a székemmel. Hehe, hatan kellettek hozzá. Barrons hat kibaszott haverja kellett ahhoz, hogy távol tartsanak a helytől. Rendesen megdolgoztattam őket, egy órán keresztül. Még akkor sem adtam volna fel, de, a turbós üzemmód kissé kiéheztetett, és nem volt elég cukorka a zsebemben. Megéheztem.

Ennem kellett. Azt gondoltam, csesszék meg, és leléptem. Egyikük egészen a város széléig követett, mintha ők üldöztek volna ki a városból - na, persze, mintha az valaha is sikerülne nekik! Nem baj, majd megint megpróbálom! Mégis, azért egy kicsit aggódom…. Hova a fenébe tűnt mindenki? Miért nem beszél már senki a LM-ról? Hol van a Sinsar Dubh? Csend volt, túl nagy csend, és ettől kivert a frász. Az egyetlen ilyen alkalom mikor ennyire csend volt…..yah, nos, haver – a múlt? Az nem én vok! Ami megtörtént már, az megtörtént. Engem csak a jövő érdekel. A holnap, na az lesz az én napom. A mai, biztos nem az! Ilyen sosem történt még velem, de mintha leblokkolt volna az agyam a sok baromságtól. Baromságtól, mert amióta itt ülök, nem látok mást, csak egy csorda sidhe-látó libát, akiknek annyit ér a munkája, mintha csak kötögetnének. Itt ülnek, felsorakozva és vasgolyókat gyártanak. Ezt kapd ki – nem magunknak! Hanem Jay-nek és az embereinek! Nem tom hogyan érte el náluk Ró, hogy ismét féljenek még az árnyékuktól is, de sikerült. Be-bedob egy-egy szöveget, és ezek máris kételkednek magukban. Alig két hétre rá, hogy Mac eltünt sikerült őket meggyőznie, Mac haláláról. Birkák, mondom én! Minden erőmmel próbálom magamat megfékezni, nehogy felugorjak az asztalra, és megrázva a seggemet, el ne kezdjek béééééégetni! De aszem túl nagy itt a birkaszar, mert csak ülök tovább és rágom a tollam, inspirációra várva. Amíg az időm töltöm feleslegesen, Jó-t bámulom. Valamikor barátok voltunk. Azt hittem megvan a magához való esze, mert okos, tényleg nagyon okos. Össze tudja rakni a dolgokat, úgy ahogy a többi birka nem képes rá. De egy pár napja furán kezdett viselkedni. Barbal és Lizzel lóg folyton, rám már nem is jut ideje. Régebben ő volt az egyetlen, aki nem kezelt gyerekként kezelt, úgy, ahogy a többiek tették. Bezzeg most már alig vesznek figyelembe. Senki sem ül az asztalomhoz. Kibaszottul helyes. Nincs helye egyetlen birkának sem az asztalomnál. Jó csendben ül, Lizt figyeli. De nagyon. Azon tűnődöm, hogy vajon leszbi lett-e, mert az megmagyarázná, miért változott meg annyira. Előbujt a fa mögül és tovább lépett, talán beszervezett magának egy édes hármast Lizzel és Barb-al. Kacagok a saját viccemen. Haver, ha nem vagy képes saját magadat megnevettetni, mást sem leszel képes. A fegyverropogás először olyan halk, hogy még az én szuperhallásom sem azonosítja be. Aztán amikor rájövök, valahogy arra tippelek, talán

Barrons haverjai jöttek vissza, és ők lövöldöznek figyelmeztetően. Annak ellenére, hogy van egy rakás uzink, itt semmi hasznát sem vesszük. Csak Dublinban. Semmit sem érnek az Árnyakkal szemben. Nem szoktuk behozni a fegyvereinket az apátságba, általában kint hagyjuk a buszban. Hirtelen rájövök, hogy ez mekkora hülyeség. Később megtudom, hogy az apátság keleti oldalán kezdődött. Ahol Mac szokott aludni, amikor itt van, és ahol mostanában én alszom: a Sárkány Lady könyvtárban. Amikor elkezdődik a sikoltozás, turbó üzemmódba kapcsolok, de óvatos vagyok, az automatafegyver olyan tényező, amit bele kell majd vennem a szuper sebesség egyenletembe. Gyors vagyok, de, haver, ez a rat-a-tat-tat kibaszottul gyors. Lebukok, hogy kikerüljem. Folyamatosan hallom. Kint vagyok a folyosón, a sikoltozások felé igyekszem, de hirtelen minden olyan sötét lesz, mint amilyen Rowena feje is lehet. Ismét kuncogok. Ma este fel vagyok tunningolva. Megállok, a falhoz lapulok, és lopakodni kezdek, mint G.I. Joe. Megállok, kilesek a sötét folyosóra. Nincs rajtam a MacHalom, de a zsebemben van egy pár elemlámpa. Egyet kiveszek és felkattintom. Még mindig nem szabadultunk meg minden Árnytól. Senki sem húzza már fel a cipőjét anélkül, hogy előzőleg bele ne világítana egy lámpával. Soha senki, de abszolút senki nem jön ide le a sötétbe. Szal mi a fenéért van itt ilyen sötét, és ki a fasz lövöldözik? Rengeteg sebesült. Mindenfelé nyöszörgés. Ezek nem figyelmeztető lövések. Ezek igaziak. Óvatosan, mint G.I. Joe, hangtalanul előre lopakodom. Üveg darabkák ropognak a talpam alatt és már tom miért van olyan sötét. A lövöldöző kilőtte a körtéket. Puha, borzalmas nevetést hallok, amitől megfagy a vér az ereimben. A lámpámmal bevilágítok a sötétbe, a sötét pedig, mintha elnyelné a fényt. Hallom, amint valaki gyorsan lélegzik. Hallom, ahogy valakinek a talpa alatt újabb üvegszilánk ropog, de nem az enyém alatt. Biztosra veszem, hogy a lövöldöző felém vette az irányt! Ujjaimat szorosan a kardomra fonom. Ro megpróbálta elvenni tőlem. Mondtam neki, hogy a személyi testőre leszek, ha nálam hagyja, és őrt állok, amíg ő alszik. Kezdek jó lenni az alkudozásban. Mi a franc tart felém? Később, amikor majd mindezt elmesélem, nem fogok mindent elmondani. Mert az az igazság, hogy a lehetetlen megtörtént. Féltem azon a sötét folyosón! Éreztem, hogy valami felém tart, és kivert tőle a hideg. Majd mindenkinek az fogom mondani, hogy nem értem el a folyosóig.

Soha nem ismerném el, hogy farkamat magam alá csapva visszavonultam, és szuper sebességgel vissza zummoltam az ebédlőbe! Újra kezdődik a lövöldözés, csakúgy, mint a sikoltozás, és mindannyian rohanni kezdünk, de csak egyetlen kijárat van, ami egyben a bejárat is, azért felborítjuk az asztalokat és mögéjük bújunk. Jo és én egy asztal mögé kerülünk. Amíg nem próbálkozik semmiféle leszbi dologgal, addig nem bánom, ha meg kell vele osztanom a helyet. Megtapogatom az asztalt. Jó kemény fából készült. Talán kitart, mondjuk attól is függ, milyen golyóval és milyen távolságról lőnek rá. Még több sikítás. Szeretném befogni a fülem. Bujdosom. Irtózom magamtól. Ki kell lesnem, tudnom kell ki a fasz csinálja mindezt! Jóval egyszerre mozdulunk ugyanabba az irányba, fejünk össze ütődik. Csúnyán néz rám. - Mintha az én hibám lenne – sziszegem védekezően – te is mozogtál. - Hol van Liz? – kérdezi. Megvonom a vállam. Térden állva megrázom a seggemet. Az egész apátság darabokra hullik, ő meg csak a kis barátnője miatt aggódik. „Beeeeee” Úgy néz rám, mintha bolond lennék. Aztán mindketten kidugjuk a fejünket az asztal sarkánál. Golyók repkednek a szobában, visszapattanva a falakról. Vér fröccsen mindenfelé, és a sikoltozás tovább folytatódik. A lövöldöző az ajtóban áll. Jó felszisszen és én szinte hanyat vágom magam. Barb az! Mi a fene? Kezében a valaha látott legnagyobb uzit tartja. Sápadt arccal átkokat szór ránk, miközben úgy szed le minket, mintha kacsák lennénk egy vadászaton. Hitetlenkedve bámulok rá. - Barb? – motyogom. Ennek semmi értelme. De a legfurább az, hogy Jó megdöbbenve ül vissza az asztal mögé. - Azt hittem Liz az – bukik ki belőle. Most már őt bámulom. Csak a fejét látom, de ő megvonja a vállát - Hosszú történet. Feltérképezem a szobát, a helyszint. A leghátsó sorban vagyunk, mi halnánk meg utoljára. Mi a fenét csináljak? És miért lövöldözik ránk Barb? Jo-ra nézek. Tőle aztán nem sok segítséget várhatok. Olyan fehér, mint a Dani Daily lapjai, amit korábban próbáltam megtölteni. Haver, bárcsak itt lenne Mac. Vajon ő mit tenne? Szuper sebességre válthatnék és megpróbálhatnám elvenni Barb-tól a fegyvert. De vajon elég gyors vagyok ahhoz? Ma nem akarok meghalni! Hisz az én napom

a holnap lesz. És tudom, hogy az egy igazán jó nap lesz. Azon kívül annyi dolgom van még! Valakinek szemmel kell tartania Rót. De úgy hullunk, mint a legyek! Szent kibaszott Isten! Barb ki fog nyírni bennünket. Begyömöszölök egy csoki szeletet a számba, és csak annyira rágom meg, hogy lecsússzon a torkomon. Minden erőmre szükségem lesz, hogy ezt meg tudjam csinálni. Tennem kell valamit. Kétlem, hogy Barb fegyveréből egyhamar elfogynának a golyók. A Mega nem bujkálhat egy asztal mögött! Ismét kidugom a fejem, és felmérem a helyzetet. Megjegyzem, hol vannak az asztalok, a székek, és a mögéjük elbújó többiek. A gond Barb. Ö az ismeretlen tényező. Annyira összevissza mozog és lövöldöz, hogy nem tudom kiszámítani a következő lépését. Fenébe! Csak figyelek, és próbálok rájönni, mi szerint mozog. Visszabújok az asztal mögé, amikor egy golyó elrepül a fejem fölött. Majd ismét kidugom a fejemet. Itt aztán tényleg terv és logika nélkül folyik a lövöldözés. Szuper gyorsan lélegzem, próbálom felpumpálni az adrenalin szintemet. Megint kidugom a fejemet, szétnézek, és máris ugrásra kész vagyok, amikor Barb hirtelen homályossá válik, és a szobára olyan hideg telepedik, hogy a lehelet is fehér lesz. Jó levegőért kapkod. Egyszerre látjuk meg. Aki ránk lövi a golyókat, az nem is Barb! Vagyis ő az…..és sikoltozik, de nem úgy, mint egy pokolból szabadult őrült – psycho – szuka, ahogy először gondoltam. Rémületében sikolt. Harcol a fegyverért és elveszti a harcot. Ledobja a földre, de az abban a pillanatban visszapattan a kezébe. Megpróbálja messzebb dobni, de az, bumerángként tér vissza. Megint minden homályos lesz. És utána, már csak Barb áll előttünk. Nem, nem ő az! Haver, ő - ki a fene az? Túl sok feje van, túl sok foga! Valamiféle szörnyeteg. És nem Árny. Megint Barb az. És valami arra kényszeríti, hogy megöljön minket! Mögötte árnyék vetül a falra. Hatalmas árnyék. Megnyúlik, és amikor felnevet, megfagy a vér az ereimben. - Hol van a Nagy Szuka? – ordítja – A kibaszott fejét akaroooom! Jo-val egymásra nézünk. Már értjük. Mindketten rájöttünk, hogy mi szállta meg, és mi lövöldözik itt ilyen őrülten. Olyan hirtelen ugrik a fejemben minden a helyére, mint egy szög. Jo-val nagyon lassan visszaereszkedünk a helyünkre. Mint két, kicsi bátor bárányka.

Bujkálva egy könyv elől. Az elől a Könyv elől! Az elől, amit reméltünk, hogy megtalálunk. Tervezgettük, hogy a keresésére indulunk. Jah, persze, és mégis mit gondoltunk, mihez kezdünk majd vele? Ezt a szemtelenséget! Ide, mert jönni! Ide, ahol olyan sokáig őrizték bezárva. Biztos kibaszottúl legyőzhetetlennek érzi magát. Úgy felidegesít, hogy remegni kezdek! Ide merte dugni az orrát! Mekkora őrültség ez! Elolvastam Mac naplóját. Tudom, hogyan működik. Ráveszi az embereket, hogy felvegyék. Én, Jo, Barb és még ötvenen, ma reggel bementük élelmiszerért Dublinba. Nem voltunk mindig együtt. Szétváltunk és külön-külön indultunk el beszerezni a dolgokat. Barb-ot biztos akkor kapta el, amikor egyedül volt, és rávette, hogy felvegye. A hideg olyan gyorsan fut végig a hátamon, hogy levegőt sem tudok venni. Hogy azt a k…..! A Sinsar Dubh kényelmesen visszajött velünk az apátságba. Egy buszban velünk! Egy buszban ültem az Unseelie Király Könyvével, és nem is tudtam róla! Számba veszem a lehetőségeimet. Nem vagyok golyóálló. Ha ma meghalok, azzal senkinek, sem teszek szívességet, főleg magamnak nem! De fogalmam sincs miképpen állíthatnám meg. Nem jelentkezem erre a feladatra. Senki sem tudja, hogyan lehet megállítani. Nem merek a közelébe merészkedni, és hagyni, hogy elkapjon. Mert ha elkap, az én sebességemmel rekord idő alatt ki tudja nyírni az egész apátságot. Nyelek egy nagyot. Kezdek azon gondolkodni, vajon, nem pont engem keres-e? De gondolom bármelyik sidhe-láto megfelelt neki, hiszen csak az volt a célja, hogy bejusson az apátságba és bosszút álljon, amiért egykor bebörtönözték. Haldokolnak. Mind meghalnak az asztalom túloldalán. És ez engem is megöl. És egyetlen kibaszott ötletem sincs, hogyan állíthatnám meg. Csak egyetlen lehetőségem van, de az nem a leállítása. Elkapom Jo kezét és kisüvítek onnan. Ró arcából minden vér kifutott, falfehéren áll. Még sohasem láttam őt ilyennek. Úgy nézett ki, mint aki húsz évet öregedett egyetlen nap alatt. Száztizennyolc sidhe-láto halt meg, mielőtt Barb kilőtte magát az apátságból, és minden fegyverünket elvitte a buszunkkal együtt. További száz súlyosan megsebesült. A Sinsar Dubh meglátogatott, kigúnyolt, ránk szabadította fenevadát, majd emelt fővel kisétált. Jo-val Ró iróasztala előtt ülünk.

- Még csak nem is próbáltad megállítani - szólal meg végül. Hagyta, hogy egy ideig főljünk a saját levünkben. Gyakran szokta ezt csinálni. A sárgarépa és a krumpli is pépé fő, ha elég sokáig párolják. Volt időszak, amikor velem is ez történt. Ma már nem tud olyan hamar megfőzni Nem volt arra szükségem, hogy Ro kimondja, magamtól is rájöttem, miután az utóbbi öt percben ott égett a szemében. Nem válaszolok. Elegem van abból, hogy örökké számot adjak neki a viselkedésemről. Befejeztem. El kellett volna mondania nekünk. Figyelmeztetnie kellett volna. Még csak elképzelni sem tudtam, hogy a Könyv képes ilyen húzásra. Nem készített fel bennünket! Sötétben tartott. Hogy féljünk. Pontosan, ahogy Mac mondta. Mi? Persze, meg kellett volna halnom, hogy aztán azt mondhassa mindenkinek: „oh, hát Dani megpróbálta!” Én aztán biztos nem halok meg csak azért, hogy ő jobban érezze magát! Jo megszólalt. - Úrnőm, úgy tűnt, hogy Barb megpróbált harcolni ellene. Jayne és az emberei szerint, nehéz harcolni a könyv ellen. - Oh, most már Jayne-ben és az embereiben bíztok? Én tanítalak titeket!. Én edzlek titeket! Jo lehajtja a fejét, eszembe jut, hogy Barb volt a legjobb barátnője. De hirtelen, kellemes meglepetést okoz, amikor felemeli a fejét, és acélkemény hangon megszólal. - Az öngyilkosság lett volna Rowena. Elsődleges célunk megakadályozni, hogy a Könyv, új testbe szálljon. Ha Dani a közelébe merészkedett volna, akkor egy gyakorlatilag megállíthatatlan testet birtokolt volna. Ro gyilkos pillantást vet rám. - Mindig csak a gond van veled, igaz Danielle? Grimaszt vágok. Nem tudom megállni. Mindig, mindenért engem hibáztat. Elegem van már belőle. Elegem van abból, hogy annak, tetessem magam, ami nem vagyok. - Attól függ, honnan nézzük, Ro – válaszolom lazán – és te mindig rossz irányból nézed. Jo éles levegőt vesz mellettem. Elég messzire mentem ezzel a kijelentéssel, de még nem végeztem. Már nem érdekel. Mióta csak Mac eltűnt, Ro folyton azt mondogatta, hogyha együttműködöm, akkor újra a kegyeibe fogad. Eljátszottam a jó kislány szerepét, csak hogy elhitessem vele, ez meg is történhet. De soha az életben nem fog megtörténni. Épp most néztem végig, amint száz nővéremet – még ha csak engedelmes birkák voltak, akkor is a nővéreim voltak – lemészárolták. És ez a vénasszony meg csak áll itt, és engem baszogat? Én legalább beismerem a hibáimat. Velük élek

minden nap, látom őket a tükörben. És azt mondom, haver, felejtsd már el. - Hogyan jutott ki a Könyv, Ró? - Már állok, kezemben a kardommal. – Miért nem mesélted el nekünk soha? Mi az, tán elaludtál munka közben? Ezért? A hangja jéghidegen cseng, amikor Jo felé fordul és megszólal. - Most azonnal a szobájába kíséred ezt a gyereket. És bezárod! Jah, persze, mintha engedném. Engem aztán senki sem kontrolál. Mióta megöltem azt a Vadászt, úgy éreztem magam, mint az a fickó, aki, egy parittyával lőtte le az óriást. Ro már nem tud baszakodni a fejemmel, mint ahogy régen tette. - Én csak kimondtam azt, amit mindenki más is gondol, de nem mer kimondani. Már nem félek többé tőled, Ró. Ma este láttam a Sinsar Dubht. És már tudom, mitől félek. - Olyan erősen rúgom hátra a székemet, hogy a falhoz csapódik. - Elmegyek. Befejeztem itt. Komolyan gondolom. Tényleg. Régebben biztonságban éreztem magam az apátságban, de most már a sötétben Árnyak leselkednek ránk, és csak úgy, Könyvek sétálnak be, a helyzet pedig az, hogy a Sötét Zónában sokkal biztonságosabb helyet tudok magamnak szerezni. Azon kívül, senkinek sem fog feltűnni, hogy elmentem. Lehet, hogy megkeresem Jaynet és egy darabig velük lógok majd. - A szobádba mész azonnal Danielle Megan! - Jézus, mennyire utálom azt a lányos nevet. – Mit gondolna az anyád, ha így látna? - Csattan fel. - Mit gondolna az anyám, ha tudná, hogy mit csináltál belőlem? - Egy igazi, büszke fegyvert csináltam belőled. - Gondolom, azért érzem magam szinte mindig úgy, mint a kardom. Hidegnek. Véresnek. Keménynek. - Mindig csak a melodráma, igaz? Nőlj már fel Danielle O’Malley! És ülj le! - Baszódj meg Rowena! Kisüvítek. A hideg ír levegő az arcomba vág, és ha egyes helyek különösen hidegek is, figyelmen kívül hagyom őket. Nem sírok! Én sosem sírok! Habár néha hiányzik az anyukám. A világ, hatalmas. De én is az vagyok. Haver – Hajléktalan lettem! Beleveszek az éjszakába. Végre szabad vagyok! .

7 FEJEZET

Fordította: Sky - Miért tetted a Dublinba visszavezető tükröt az egyik szárnyba, ha tudtad hogy a ház, átrendezi magát? Miért nem tetted valami biztosabb és könnyebben elérhető helyre? – kérdeztem, ahogy tovább sétáltunk. A középiskolás korom óta bennem rejlő bipolaritásom ismét visszatért. Ő testesíti meg mindazt, amit gyűlölök. Annyira szeretném megölni, hogy kénytelen vagyok mindkét szorosan ökölbe szorított kezemet a zsebemben tartani. És ő az is, aki utolsó napjaiban intim kapcsolatban állt a nővéremmel, aki képes a kérdésekre válaszolni – na meg aztán, mi mással tölthetnénk el az időt? Te vetted el a naplóját? Ismerte Rowenat és a többi sidhe-látót? Mesélt neked a jóslatról? Miért ölted meg? Boldog volt? Kérlek, mond, hogy boldog volt mielőtt meghalt! - A Fehér Kastélyba egyetlenegy teljesen sötét szoba sincs, még éjszaka sem. Tévedtem, amikor legelőször kinyitottam egy ezüstöt, és olyan helyre raktam, ahol sötét volt. Egy lény, amiről azt hittem, hogy biztonságosan el van zárva, kiszabadult. - Miféle, lény? – kérdeztem ettől a két lábon járó Versace reklámtól, aki úgy néz ki és úgy is beszél, mint egy ember, holott jól tudtam, hogy nem az. Rosszabb, mint az, akit megszáll egy Gripper – azok a megtévesztően szép Unseeliek, akik a bőröd alá bújva átveszik az uralmat a tested felett. Ez száz százalékban fae, egy olyan testben, ami sohasem volt a sajátja. Hidegvérű gyilkos, aki több millió ember haláláért felelős, sok százezerért csak itt Dublinban, és mindezt egyetlen éjszaka leforgása alatt. Ha volt az Unseelie börtönben egy olyan pokoli lény, amit még ő sem akart volna soha szabadon engedni, akkor tudni akarom hogy mi az, és hogyan lehet megölni. Ha ő aggódik miatta, akkor az engem egyenesen halálra rémit. - Figyeld a padlót, MacKayla. Ránézek. Látom, hogy nem fog válaszolni. Ha erőltetem csak gyengébbnek látszom. Némán figyeljük egymást. Ő nem hajlandó magamra hagyni, és én nem is szeretnék itt annyira magamra maradni. Még mindig reszketek attól, ami a fekete szárnyban történt velem. Annyira elmerültem az emlékekben, hogyha Darroc nem ránt vissza, talán soha többé nem szabadulok onnan. Barronst üldözve, talán nem is akartam volna kiszabadulni. Eszembe jutnak a csontok a Minden Idők Halljában. Eszembe jut a Faery tengerparton töltött nap Alina-val. Ha akkor úgy döntök, hogy vele maradok, vajon végül belehaltam volna az ott elfogyasztott tápnélküli ételek és valóságtalan italok fogyasztásától? Átkozott Faeryk és az illuzióik! Mélyen elzárom a királlyal és Barronsal való szeretkezések emlékeit. Lefoglalom magam a mellettem álló ember iránti gyűlöletemmel.

Boldog volt Alina? A kérdés a nyelvem hegyén van. - Nagyon – válaszolja, úgy tűnik nemcsak hangosan kérdeztem, de mintha egyenesen arra várt volna, hogy megkérdezzem. Zavar, amiért ennyire gyengének látszom. Megadom az ellenségemnek a lehetőséget, hogy hazudjon nekem. - Egy fenét! - Lehetetlen vagy. – megvetés fut át szép arcán – Ő nem olyan volt, mint te. Ö nyitott volt. Nem zárta vastag falak mögé a szívét. - Jah, és nézd meg hova vezetett. Meghalt. Előre sietek a ragyogó sárga padlós szoba felé. A nyitott ablakokon beáramlik a meleg nyári nap, pontosan olyan amilyent mindig is imádtunk Alinával. Nem tudok szabadulni a szellemétől. Mentazöld folyosón haladunk tovább, majd egy indigó színű következik hatalmas francia ajtókkal, amelyek egy vihartól tomboló éjszakába nyílnak. Mielőtt egy rózsaszín ösvényre tévedünk, ami mögött végre ott van - egy torony magas boltiv alatt a fehér márványpadló. Az elegáns bejárat mögött az ablakok jeges, téli napra nyílnak. Béke érzése árad szét bennem. Voltam már itt az álmaimban. Imádom ezt a szárnyat. Valamikor régen, az ő világában egy napsütéses tavaszi nap volt a kedvence, de most jobban szereti a napsütéses téli napokat. Ez a tökéletes metafora jellemző a szerelmükre. Napfény a jégen. Ő felolvasztja a fagyot. Ö lehűti a lázat. - Azt mondtad, Alina felhívott. – szólal meg mögöttem Darroc – Azt mondtad, hogy sírt, és hogy előlem bujkált. Aznap hívott fel, amikor meghalt? Kérdésével kizökkent álmodozásomból, és én gondolkodás nélkül rábólintok. - Pontosan mit mondott? Vállam fölött olyan pillantást vetek rá, aminek az a jelentése: „tényleg azt hiszed, hogy elárulom neked?” Ha valaki itt kérdésekre fog válaszolni az ő lesz, és nem pedig én. Belépek a márványpadlós folyosóra. Ö követ. - Ha kitartasz amellett a bárgyú és téves feltételezésed mellett, hogy én öltem meg Alinat, csak annyit érsz el vele, hogy sohasem fogod megtalálni az igazi gyilkost. Az emberi világban van egy állat. Na arra emlékeztetsz. A strucc. - Nem dugom a homokba a fejem! - Nem is oda, hanem a seggedbe – csattan fel. Hitetlenkedve bámulok rá, de a szavai elgondolkodtatnak. Tényleg struccpolitikát folytatnék? Megtagadnám magamtól a lehetőséget, hogy bosszút álljak a nővérem gyilkosán, csak, mert annyira ragaszkodom a

rögeszméimhez? Futni hagyom a nővérem igazi gyilkosát, mert nem vagyok képes megnyílni és az összképet látni? Barrons első perctől fogva figyelmeztetett, hogy ne bízzak vakon abban a meggyőződésemben, hogy Darroc Alina gyilkosa. Nagyot nyelek. Minden egyes alkalommal, mikor eszembe jut Barrons, még jobban gyűlölöm Darroc-ot, amiért elvette tőlem. De ugyanakkor emlékeztetem magam, miért vagyok itt, és miért nem öltem még meg. Ahhoz hogy elérjem a célomat, bizonyos kérdésekre választ kell kapnom. Elgondolkodva nézek rá. És vannak bizonyos kérdések, amikre muszáj hogy választ kapjak. Amikor pedig már a kezemben lesz a Könyv, és megváltoztatom a dolgokat, akkor nem lesz több lehetőségem arra, hogy megkérdezzem. Mert ő már nem lesz többé. Itt és most, ez az egyetlen esélyem. - Azt mondta, hogy megpróbál hazajönni, de attól tartott nem fogod megengedni, hogy elhagyja az országot – mondom csendesen – Azt is mondta, hogy meg kell találnom a Sinsar Dubht. Aztán rettegésel a hangjában azt mondta, hogy a nyomában vagy. - Én? Név szerint engem említett? Azt mondta Darroc a nyomomban, van? - Nem kellett mondania. Abból, amit korábban mondott, tudtam, hogy csak te lehetsz. - És mi volt az? Mi kevert ilyen alapos gyanúba? Még mindig emlékszem minden egyes szavára. Néha arról is álmodom. - Azt mondta - Azt hittem, hogy segít nekem, de - oh, Istenem, el sem hiszem hogy ennyire buta voltam. Azt hittem, hogy szerelmes vagyok belé, de ő is közülük való, Mac! Ő is közülük való! Ki más lehetett volna? Folyton azt ismételgeted, hogy szerelmes volt beléd. Volt valaki más is, akivel összejött és akiről azt hitte, hogy… - Nem! Csak én voltam. Sosem keresett volna mást. Mindent megadtam neki. - Akkor már érted miért vagyok meggyőződve arról, hogy te ölted meg. - Nem értem, és nem én öltem meg. Apró emberi logikádban egy vadásznál is nagyobb hézag van. - Ki más lehetett volna? Ki mástól félt? Megfordul és az ablak elé sétál, egy darabig szótlanul bámul kifelé a káprázatos, téli napba. A jégszőtte fák gyémántokként ragyognak a napfényben. Az egész jelenet mintha belülről ragyogna, akár az ágyas. De bennem csak sötétség van. Érzem, amint egyre csak növekszik. - Biztos vagy benne, hogy azon a napon beszéltetek, amikor meghalt? Nem beszélgetés volt, de ezt nem árulom el neki. - Habár a Gárda csak két napra rá találta meg a holttestét, szerintük körülbelül négy órával később halt meg, mint ahogy felhívott. Az

Ashfordi halottkém pedig azt mondta, hogy 4-10 órára rá. De azt is mondta, hogy nehéz megállapítani a pontos idejét, mivel a teste annyira szét volt szaggatva. Nem tudtam kimondani hogy „megrágva” Még mindig háttal nekem, továbbra is az ablakon kifelé bámulva megszólal. - Egy reggel miután eljöttem tőle, követett a LaRuhe házamig. Lélegzetemet visszafojtva hallgatom. Ezekre a szavakra vártam, amióta csak azonosítanom kellett a nővérem holttestét. Hogy megtudjam mit csinált élete utolsó napján. Merre járt. Hogyan lett ilyen borzalmas vége mindennek. - Tudtad? - Unseeliet eszem. Tudta. Hát persze, hogy tudta. Felerősít minden érzéket, hallást, látást, szaglást, érintést. Ezért lehet annyira a rabjává válni - és a szupererő csak hab a tortán. Élettelinek érzed magad, minden élénkebb lesz. - Egész éjjel ágyban voltunk, dugtunk… - Kibaszottúl T – S – I - vicsorgok rá. - Azt hiszed, nem tudom mit jelent? Alina sokszor használta. Túl sok információ. Zavar téged, ha a köztünk tomboló szenvedélyről beszélek. - Rosszul leszek tőle! Megfordul, szemében jeges kifejezés ül. - Boldoggá tettem. - De nem vigyáztál rá! Még ha nem is ölted meg, a te felügyeleted alatt halt meg. Alig észrevehetően összerándul. Helyes, gondolom, nagyon szépen lemásolta ezt az érzelem kifejező mozdulatot. - Azt hittem, hogy készen áll az igazságra. Azt hittem, hogy az, amit irántam érez fontosabb, és legyőzi benne az idióta emberi erkölcsöt. Tévedtem. - Tehát követett. Szembesített? Megrázza a fejét. - Meglátott az ablakon át. - De azok feketére vannak festve. - Akkor még nem voltak. Csak később festettem be őket. Látta mikor találkozom az unseelie hadammal és hallotta, hogy még több unseelie kiszabadítását tervezzük. Hallotta, hogy Lord Masternek szólítanak. Miután az unseelie őrzőim elmentek, vártam, látni akartam mit fog tenni, bejön-e majd, esélyt adva nekem, hogy mindent megmagyarázzak. De nem tette. Elszaladt, én pedig biztos távolból követtem. Órákon keresztül sétált a Temple Bar környékén, sírt az esőben. Vártam, hagytam neki időt, hogy rendezhesse a gondolatait. Az emberek nem

gondolkodnak olyan gyorsan, mint a Faek. Rágódnak minden apróságon. Már az is elképesztő, hogy sikerült idáig… - Kímélj meg a leereszkedő ítélkezésedtől, és én is megkíméllek az enyémtől. - szakítom félbe, mivel nincs kedvem tovább hallgatni, hogyan ítélkezik a fajtámról. A fajtája már úgyis megtette. És az eredmény, több miilió halott. Ami csak annak a kicsinyes hatalomvágyuknak köszönhető. - Később elmentem a lakására. A hálószobában találtam rá, amint épp kimászik az ablakon. - Látod? Félt tőled. - Rettegett tőlem. És ettől nagyon dühös lettem. Soha nem adtam rá okot, hogy féljen tőlem. Visszarángattam. Veszekedtünk. Azt mondtam neki, hogy kicsinyes, emberi, és buta. Ő szörnyetegnek nevezett. Azzal vádolt, hogy becsaptam, és minden csak hazugság volt. Nem volt az. Vagyis, az volt még az elején, amikor megismertem. A királynőm lehetett volna. Meg is mondtam neki. És hogy még most is azt szeretném. De ő nem akart meghallgatni. Még csak nem is nézett rám. Végül, elmentem. De nem öltem meg, MacKayla. Akárcsak te, én sem tudom ki tette. - Ki verte szét a lakását? - Mondtam, hogy veszekedtünk. A haragunk pont olyan heves volt, mint a vágyunk. - Elvitted a naplóját? - Visszamentem, miután megtudtam hogy meghalt, de nem találtam. Elvittem a fényképalbumokat. Csak miután megtaláltam a naptári bejegyzéseit, akkor tudtam meg, hogy Mac, nem a barátnője, hanem a testvére. Hazudott nekem. Nem csak én játszottam kettős játékot. Elég sokáig éltem a fajtád között ahhoz, hogy rájőjjek, ez azt jelentette, hogy már az első perctől azt sejtette, valami nincs rendjén velem. De ennek ellenére, mégis akart engem. Azt hiszem, ha nem gyilkolták volna meg, előbb-utóbb visszajött volna hozzám. Szabad akaratából választott volna. Igen, biztos visszament volna hozzád. Egy fegyverrel a kezében, ahogy én is fogok. - Tudnom kellett, hogy benned is megvannak-e azok az egyedi képességek, mint amik benne voltak. Ha nem jöttél volna Dublinba, előbb-utóbb akkor is ide hozattalak volna. Feldolgozom a hallottakat, és dühös leszek. Nagyon fontos megjegyeznem a pontos időpontját annak, amikor az életem kezdett kicsúszni az irányításom alól. Különösen most. Sokkal régebbre nyúlik vissza, mint ahogy gondoltam volna. Abban a pillanatban, amint Alina elindult Dublinba, és találkozott vele, az én életem is reménytelenül megváltozott. Mozgásba lendültek mindazok az események, amik végül csapdába ejtettek. Elindultam ugyanazon az úton, csupán egy másik ajtón léptem

be. Ha hallgattam volna a szüleimre, és nem repülök el Írországba, hogy kinyomozzam mi történt Alinaval, vajon akkor is utánam küldte volna a vadászokat? A hercegeket? Vagy talán a városra szabadította volna az Árnyakat? Akár így, akár úgy, végül ugyanitt kötöttem volna ki. Mellette ebben a zűrzavarban. - Mivel a nővéred volt, nem bántottalak. Minden eddigi mondata közül ez döbbent meg a legjobban. Csak állok kábultan, miközben a szavak belső konfliktust okozva visszhangoznak a fejemben, olyan irányba terelve a gondolataimat, ahol végül egyetértenek egymással. Figyelmeztetés nélkül a meggyőződéseim lapot váltanak. Meglep, hogy hol kötnek ki, de olyan logikával és egyszerűséggel mozogtak, hogy nem tudom letagadni a pontosságukat. Darroc tényleg szerette Alinat. Hiszek neki. Volt valami, amit soha nem tudtam megmagyarázni: Hogy Darroc miért nem volt velem szemben agresszívebb, sokkal brutálisabb az első alkalommal, amikor találkoztunk. Nem volt semmi értelme. Majdnem eszelősen érzelmesnek tűnt minden próbálkozása, hogy elraboljon, miközben folyton felajánlotta azt a lehetőséget, hogy önmagamtól menjek hozzá. Miféle világromboló gonosz tesz ilyet? És határozottan nem erre számítottam a nővérem gyilkosától. Malluce messze veszélyesebb és kegyetlenebb volt. Kettőjük közül, „a vámpir akarok lenni” őrülttől sokkal jobban féltem. Occam gondolata: „ha egy jelenségre két magyarázat lehetséges, akkor általában az egyszerűbb megoldás a helyes.” Darroc nem bántott Alina miatt. Visszafogta magát, mert szerette a nővéremet. Hogy mennyire - és hogy ezt hogyan használhatnám fel ellene - az majd elválik. - A tiszteletem aláásta a tekintélyemet, és a vadászok kezdték megkérdőjelezni az elkötelezettségemet. - Tehát megerőszakoltattál, és Pri-yat csináltál belőlem. - válaszolom keserűen. Milyen gyorsan váltott a tiszteletről gyilkosságra, mert az volt. Ha nincs Barrons, aki kihozzon abból az eszetlen fae szexuális rabszolga állapotból, ahonnan még senkinek nem sikerült visszatérnie, meghaltam volna. - Meg kellet szilárdítanom a helyzetemet. Aztán elvesztettelek mielőtt használni tudtalak volna. - Ki volt a negyedik Darroc? Miért nem mondod már meg? Csak állt ott és nézte, amint az Unseelie Hercegek tönkre tesznek. Látott meztelenül a földön fetrengve, reményvesztetten, zokogva. Hogy megnyugodjak, elképzelem, miként fogom majd megölni. - Már mondtam MacKayla, nem volt negyedik. Az Árnyék Udvar utolsó hercege volt az első sötét herceg, aki meghalt. Cruce egy ősi háborúban

halt meg, amit a király a királynéval vívott. Egyesek azt állítják, hogy maga a királynő ölte meg. - Cruce volt a negyedik Unseelie herceg? – kiáltok fel. Bólint. Majd homlokráncolva hozzá teszi: - Ha volt is egy negyedik a templomban, azt sem én, sem pedig a hercegeim nem láttuk. Legalább annyira zavarja ez a dolog, mint engem. - Én többször is szövetséget ajánlottam neked. Szükségem van a Könyvre. Te megtalálhatod. Egyesek azt hiszik, hogy sarokba is tudod szorítani. Mások véleménye szerint pedig, Te magad vagy a negyedik kő. Dühbe gurulok. Nem sok mindenben vagyok mostanában biztos, de erre fogadni mernék. - Nem vagyok kő! Szinte biztos voltam benne, hogy V’lane-nál van a negyedik kő. - A Fae dolgok folyamatosan változnak. Átalakulnak, másvalami lesz belőlük. - De nem emberek! - csattanok fel - Nézz rám. Engem nem az Unseelie börtön falából csiszoltak. Emberi nő szült. - Biztos vagy benne? A forrásaim szerint téged és Alinat örökbe fogadtak. Nem válaszolok, azon töprengve, ki lehet az a forrás. Ő felnevet. - Valójában senki sem tudja, mit csinált a király miután megőrült. Lehet, hogy az egyik követ átalakította, hogy jobban elrejthesse. - Kövek nem lesznek emberek. - De a Sinsar Dubh azt akarja elérni. Igaza lett volna Ryodannak? Erről szólna az egész – hogy a Könyv érző emberi alakot akar ölteni? Érdekes, hogy mindketten ezt hiszik, talán meg is beszélték, miközben más terveket is szőttek - mint például Barrons meggyilkolását. Végül is Barrons volt az, aki visszahozott abból az állapotból, ahol olyan könnyen kezelhető lettem volna. Igazán nagy kellemetlenség lehet a számukra. - De azok az emberek akiket megszáll, öngyilkosok lesznek. - Mert a könyv nem találta még meg azt, az igazán erős személyiséget, aki képes lenne elviselni az összeolvadást. - Hogy érted, azt hogy összeolvadást? Azt mondod, a megfelelő személy meg tudná érinteni a Könyvet anélkül, hogy végül öngyilkos lenne? - És kontrolálni is tudná. Éles levegőt veszek. Ez az első alkalom, amikor ilyet hallok. És annyira biztosan állítja. - Használni, ahelyett hogy kihasználjanak? Bólint. Nem tudom elhinni.

- Csak felveszed és kinyitod anélkül, hogy bármi bajod is esne? - És magadba szívod az összes erejét és tudását. - De ki az? Ki az, aki alkalmas erre? - Vajon én vagyok? Ezért tudok a nyomára bukkanni? Ezért akar mindenki egy darabot belőlem? Gúnyosan rám nevet. - Oh, jelentéktelen, nagyravágyó ember, mily nagysági téveszmékben szenved. Nem, MacKayla. Te soha nem voltál az a valaki. - Akkor ki? - Én vagyok az. Rábámulok. Ő lenne az? Végignézek rajta. Miért? Hogyan? Mit tud, amit én nem? Amit Barrons sem tudott? - Mitől vagy te olyan különleges? Felnevet. A pillantása, amit rám vet, azt jelenti: „Tényleg azt hiszed, hogy elárulom neked?” Utálom amikor ellenem fordítják a saját szavaimat. - De én elárultam neked. Válaszoltam a kérdéseidre. - Jelentéktelen kérdésekre. Összehúzom a szememet. - Ha tudod, hogyan kell egybeolvadni vele, miért akartad annyira, hogy magammal hozzam a köveket a tükrökbe? Miért érdekelnek annyira? - Azt mondják, hogy a kövek mozgásképtelenné teszik. Nem sok esélyem volt a közelébe kerülni. Ha nem jutok hozzá közel a saját erőmből, akkor szükségem lehet rájuk. Le kell nyomoznom, a kövek segítségével bekerítenem, és aztán a többi jön magától. - Mert Unseeliet eszel? Ezért tudnád megtenni? - Ha igy van, akkor felszeletelem az összeset és magamba tömöm őket. - Aligha. - Akkor azért, ami vagy? Vagy valamit tettél? Vagy tudod, hogyan kell megcsinálni? Hallom a hangomon a türelmetlenséget, amiért kellőképpen utálom is magamat, de ha tud egy rövidebb utat, ami nem az, hogy megszerezzük a köveket V’lane-töl, és összegyüjtsük az öt Druidát - Barrons eléggé biztos volt, abban hogy Christian az egyik közülük, és ő még mindig elveszve bolyong a tükrökben - és megfejtsük a proféciát, akkor tudni akarom mi az! Ha valóban létezik egy kiskapu, aminek köszönhetöen órákon vagy akár napokon belül elérhetem a célomat, ahelyett hogy heteket vagy akár hónapokat legyek kénytelen vele tölteni, akkor akarom azt a lehetőséget! Azonnal! Minél kevesebb időt kell eltöltenem ebben a pokoli valóságban, annál jobb. - Nézz csak magadra MacKayla. Mennyire kipirultál, és mennyire ragyogsz, már csak a gondolatra is, hogy egybe olvadhatsz a könyvvel. Az arany pöttyök megint ragyogni kezdenek a szemében. Bármelyik férfi arcán felismerném azt a kifejezést.

- Annyira hasonlitasz Alinara! – suttogja – És mégis annyira más vagy. Úgy tünik a kedvére van ez a különbség. - Mi az a valami benned, ami lehetővé teszi, a Könyvvel való összeolvadást? – sürgetem – Áruld el. - Találd meg a Könyvet, MacKayla, és megmutatom. Mikor végre megtaláljuk a szobát, az pont olyan, amilyennek Darroc leirta: egy tiz méter magas és öt méter széles tükrön kívül semmi más nincs benne. A tükör úgy illeszkedik a falba, mintha a ház tartozéka lenne. De az eszem nem ott jár, még mindig azon töprengek, amit Darroc mondott. A rejtvény újabb részecskéje kerül a helyére. Értetlenül álltam az előtt az elhatározottsága előtt, amellyel a könyvet üldözte, főleg, hogy egyikünk sem tudta, hogyan lehetne megérinteni, becserkészni, vagy bármit is tenni vele anélkül, hogy először megszállna, gyilkost csinálna belőlünk, majd rávenne az öngyilkosságra. Azon gondolkodtam, vajon Darroc miért nem volt kegyetlenebb velem szemben, és eltűnödtem azon is, hogy miért vadászik rá, ha képtelen használni, főleg azok után, hogy Barrons-al egyetértettünk abban, hogy semmi értelme tovább üldözni azt a valamit. És ennek ellenére, Darroc sosem adta fel. Az unseelie hadserege szüntelenül kutatta, Dublin utcáin. Miközben én a sötétben tapogatózva próbáltam kitalálni mi az az öt, és a profécia, addig Darroc egy sokkal könnyebb ösvényt követett. Tudta hogyan egyesülhetne a könyvvel, és még kontrollálni is tudta! Semmi kétségem, hogy Darroc az igazat mondta. Fogalmam sincs hogyan és mikor tett szert erre a tudásra, de határozottan tudta, hogyan használja a Sinsar Dubht anélkül, hogy megsérülne. Kell nekem ez a tudás. Összehúzott szemmel figyelem. Már nem annyira sietős megölnöm. Sőt az az igazság, hogy bárkit megölnék, csak hogy megvédjem ezt a szemétládát. Gondolatban újra rendezem a fontossági sorrendemet. Nincs szükségem a proféciára, a kövekre vagy a Druidákra. Nem kell szövetkeznem V’laneel, a jövőben. Egyetlen dologra van szükségem: megtudni Darroc titkát. Ha megszerzem, becserkészhetem a könyvet. Azzal nincs gondom, hogyan kerüljek közel hozzá, hiszen szeret játszadozni velem. Izgalomtól remegő kezeimet nehezem bírom elrejteni. Megfejteni a próféciákat egy örökkévalóságba telt volna. Az új tervem szerint, mindez napokon belül megvalósitható lesz, véget vetve a fájdalmamnak. - Miért egy dolmen kapun keresztül hoztad a világomra az unseelieket, ha volt egy tükröd, amit felhasználhattál volna? – teszek fel egy egyszerü kérdést, félrevezetésül. Ha sikerül elterelnem a figyelmét,

akkor felteszem majd az igazán fontos kérdést. Mint a legtöbb uralkodni vágyó férfi, ő is szereti hallani a saját hangját. - Az alacsony rendü Unseelie-nek a legkisebb ennivaló is eltereli a figyelmét. Kellett egy rövidebb út, ahol behozhattam őket. Ezen keresztül sosem jutottak volna be a te világodba. Azon kívül néhányuk át sem fért volna egy ilyen kis lyukon. Eszembe jút az a horda Unseelie – néhány lehelet finom és apró, mások hatalmasak és húsosak – amit a dolmen kapun láttam kiözönleni azon az éjszakán, amikor először láttam meg a Lord Mastert, és nagy rémületemre rájöttem, hogy ő a nővérem szeretője. Azon az éjszakán Malluce szinte megölt, ha Barrons csodával határos módon meg nem jelenik és meg nem ment. Próbálom elkerülni az emlékeket, de már túl késő. A raktárházban vagyok, Malluce és Darroc közé szorulva, és Malluce…. Barrons hirtelen mellém ereszkedik, hosszú fekete kabátja lobog körülötte. - Na ez aztán igazán ostobaság volt, Ms Lane – mondta azzal a gúnyos mosolyával – Amúgy is rájöttek volna előbb vagy utóbb, hogy ki maga. Megküzdünk Darroc-al és a szolgáival. Malluce komolyan megsebesit. Barrons visszavisz a könytárba, ahol meggyógyít. Az volt az első alkalom, amikor megcsókolt. Soha korábban nem éreztem olyat. Újra megmentett… És mit tettem én, amikor szüksége volt rám? Megöltem. A néma sikoly visszatért, és növekszik bennem. Elfojtani, mert felemészti minden energiámat. Megbotlom. Darroc elkap, karjait szorosan körém fonva. Lerázom. - Semmi bajom, csak éhes vagyok. - Nem vagyok jól. A testem kezd leállni. - Tűnjünk innen. Belépek a tükörbe. Ellenállásra számítok, mert korábban mindig ellenállásba ütköztem, szóval lehajtom a fejemet és egy kicsit elöre dőlök. A Tükör vastag, ragacsos. A másik oldalon orra bukok. Feltápászkodok, és harciasan szembe fordulok vele. - Mi a fenét csináltál? Meglöktél? - Nem csináltam semmit. Talán a tükrök igy kívánnak jó utat a köveknek – gúnyolódik. El is felejtkeztem a hátizsákomba csomagolt kövekről. Nem számítottam rá, hogy lyen hatással lesznek a tükrökre. A sidhe-látó érzékem nem működik az ezüstökben. Nem érzem hideg, sötét tűzüket az agyam rejtett részében.

Önelégülten mosolyog. - Vagy talán neked kivánnak jó utat MacKayla. Add oda nekem, majd én átviszem a következő tükrön, és meglátjuk akkor mi lesz. A következő tükrön? Csak akkor veszem észre, hogy nem Dublinban, hanem egy másik fehér szobában vagyunk, ahol tíz tükör lóg a falakon. Megnehezíti a dolgát annak, aki üldözni akarja. Vajon a másik kilenc hova vezethet? - Jah, mintha az megtörténne – motyogom. Eligazítom a hátizsákomat, és kihúzom magam. - Nem vagy rá kiváncsi? Hogy ember, vagy kő vagy? Ha én viszem őket, és a tükör ugyanekkora erővel lök ki, akkor megvan a válaszunk. - Nem vagyok egy kő. Mondd már, melyik tükör visz Dublinba. - Jobbról a negyedik. Belépek, de ezúttal óvatosabban, semmi kedvem újra elesni. Ez a tükör fura. Hosszú folyosón visz keresztül, ahol egyik falból a másikba lépek. De merre? A következő tükörben megpillantok egy éjszakai utcát, és hideg szél csapódik rám. És akkor, kivet magából. Még a lélegzetem is elakad, olyan hevesen lök neki a macskaköves sikátor téglafalának. Ez a fal kemény és áthatolhatatlan. Még bekötött szemmel is felismerném a városomat. Újra Dublinban vagyok. Megölelem a falat, élénken elhatározva, hogy most állva maradok. Ma már épp eleget voltam a fenekemen. Bár a lábaim egy kicsit remegnek - de legalább állok, amikor a sidhe-látó érzékeim olyan hevesen kapcsolnak vissza, mintha éppen most ébrednének egy hosszú álomból. Idegen energia csapódik az elmémnek - a város hemzseg a tündérektől. Az SzT és a Faek jelenlétében mindig rosszul lettem, de a hosszú időn át tartó expozició, megváltoztatott. A jelenlétük már nem tesz cselekvésképtelenné, most már csak egy sötét és intenziv adrenalin löketet érzek a jelenlétükben. Így is elég gyenge vagyok az alváshiány és az étlenség miatt. Nem érdekel, hol vannak az Unseeliek, és nem fogok most nekiállni a Könyvet keresni. Becsukom a szemem, és arra koncentrálok, hogyan húzhatnám lejjebb az érzékeimet, ami végül sikerül. Aztán Darroc karjait érzem magam körül, magához von. Egy pillanatig elfelejtem, ki vagyok, mit érzek, mit vesztettem, és csak azt az erős kart ismerem, ami fogva tart. Érzem Dublint. Egy férfi karjában vagyok. Megfordít, a fejét az enyém mellé hajtja, átölel, mintha óvna valamitöl, és egy pillanatig azt képzelem, hogy Barrons karjaiban vagyok. Ajkát a fülemhez szorítja.

- Azt mondtad, barátok vagyunk, MacKayla - mormolja - de ennek ellenére, semmi jelét sem látom a szemedben. Ha nekem adod magad, teljesen nekem adod magad, soha - hogy is mondtad - nem fogom hagyni, hogy meghalj a felügyeletem alatt. Tudom, hogy haragszol rám a nővéred miatt, de ketten megváltoztathatjuk azt….vagy nem, ahogy kívánod. Tudom, hogy kötődsz a világodhoz, de nem tudnál helyet találni az enyémben is? Te még Alina-nál is jobban kiválsz a többi ember közül. Te nem tartozol ide. Soha nem is tartoztál. Mindig többre hivattál. Dallamos hangja csábitóan elmélyül. - Hát nem érzed? Nem érezted mindig is? Nagyobb vagy, mint a fajtád. Nyisd ki a szemed. Nézz körül. Érdemes ezekért a jelentéktelen, kicsinyes, egyfolytában háborúzó emberekért harcolni? Meghalni értük? Vagy van bátorságod megízlelni az örökkévalóságot? A mindörökkét. Az abszolút szabadságot. Olyanok közt sétálni, akik szintén nagyobbak a halandó életnél. Arcomat a kezébe fogja, megsimogatja. Ajka a fülemen mozog. Lélegzete érdes, gyors és meleg, érzem a keménységét, amint combjaimhoz préselödik. Saját lélegzetem is felgyorsul. Újra azt képzelem, hogy Barrons az, és hirtelen, mintha tényleg ő lenne. Minden erőmmel azon harcolok, hogy kitisztuljon a fejem. Képek villanak az elmémbe, azok a hosszú, hihetetlenül hosszú órák, amiket az ágyában töltöttünk a szexmaraton alatt. Érzem Barronst a bőrömön, az ajkaimon. Emlékszem. Sosem fogom elfelejteni. Az emlékek annyira életteliek, hogy esküszöm az az érzésem, ha kinyújtom a kezem megérinthetném azt a vörösselyem lepedőt. Hanyat veti magát az ágyban, az a fekete tetoválással teli hatalmas ember, karja a feje mögött összefogva és nézi amint meztelenül, táncolok. Manfredd Mann, Bruce Springsteen dalát üvölti az iPodomból „Élvezek érted, csakis érted, elélvezek érted…. És megtette. És én megöltem. Oda adnám a jobb karomat, ha visszamehetnék, még ha csak egyetlen napra is. Hogy újra átélhessem. Hogy újra megérinthessem. Halljam a hangját. Hogy rámosolyogjak. Gyengéd legyek vele. És ne féljek gyengéd lenni. Az élet annyira törékeny, finom és rövid. Miért csak akkor értettem meg, amikor már késö? A nyakamon égni kezd a jel, de nem tudom hogy Darroc vagy Barrons jele az, mert Darroc pont ott simogat. - Add fel a terved, hogy legyözz és elpusztits, MacKayla. - suttogja a fülembe - oh igen, látom a szemedben minden egyes alkalommal, amikor csak rám nézel. Vak lennék, ha nem látnám. Több száz évet éltem a Nagy Illúziók Udvarában. Nem tudsz átverni. Hagyj fel az értelmetlen bosszúvágyaddal, mert nem vezet sehová, csak az önpuszításhoz. Engedd, hogy felemeljelek, hogy megtanítsalak repülni. Mindent megadok neked. És téged, nem foglak elveszíteni. Az olyan

hiba volt, amit nem fogok újra elkövetni. Ha úgy jössz hozzám, hogy tudod mi vagyok, akkor nincs mitől tartanunk, nem érthetjük félre egymást. Fogadd el a csókomat MacKayla. Fogadd el az ajánlatomat. Élj velem. Mindörökké. Ajkai tovább vándorolnak a fülemről, most már az arcomat csókolgatja. De megáll és arra vár, hogy én tegyem meg az utolsó lépést. Hogy válasszak… Legszívesebben lehánynám, annyira gyűlölöm. Azt állitja, hogy szerette a nővéremet, miközben megpróbál engem is elcsábítani. Ilyen könnyen elárulja Alina iránti érzéseit? Gyűlölöm, amiért elcsábította. Gyűlölöm, amiért nem maradt hű az emlékéhez. Ezek közül egyetlen olyan érzelem sincs, amit Barrons hasznosnak ítélt volna. Nekem meg kell őriznem egy emléket, érdemesnek kell lennem rá. Két szellemem van, akiket életre kell keltenem. Az itt, és mostra kell koncentrálnom. Mit használhatok fel ellene? Mit nem? A válla fölött megpillantom hol vagyunk. Ha éreznék még valamit, akkor most összeomlanék, a kezemet a gyomromra szorítva. Okos, okos, ex Fae. A szemétláda. A BB&B sarkán vagyunk. A Sötét Zónában álló könyvesboltommal szembeni épületbe rejtette el az ezüstöt. Ott volt mindvégig, a szemem előtt. Mindig szemmel tartott. Minket. Végig a nyomomban volt, amikor utoljára voltam itt és elindultam egy biztos csapdába. Barrons épp elmondta, hogy ha győztesen kerülök ki ebből, ha Darroc halott és a szüleim biztonságban vannak, akkor nekem adja a BB&B, és fölötte minden jogot. Egy percig sem kételkedtem abban, hogy az enyém lesz a könyvesbolt. Annyira öntelt, annyira magabiztos voltam. Darroc figyelmesen néz. A játék alattomosan veszélyessé vált. Mindig is az volt. Csak épp én nem láttam ilyen tisztán a dolgokat. Az iránta való gyűlöletemre játszott és olyat tett, - amire valószínűleg csak egy olyan lény lenne képes, aki évszázadokon keresztül Fae volt elfogadta és felajánlotta a teljes megbocsátást. Jóval többet ajánlott üzletkötésnél, és most a válaszomra várt. Megértettem a játékát. Hideg nyugalommal tanulmányozta a fajtámat, és nagyon jól kiismert bennünket. Azzal, hogy beleegyeztem kapcsolatunk intim részébe, kétféleképpen is kiszolgáltattam magam: fizikailag annyira közel kerülök hozzá, hogy ártani tudjon, és érzelmileg elkövetem azt a hibát, amit minden nő elkövet, ha intim helyzetbe kerül egy férfival – ahová a test megy, azt a szív egy darabkája is igyekszik követni. Még szerencse, hogy nekem nincs szívem. Az utóbbit illetően biztonságban vagyok. És átkozottul nagy a fájdalomtűrési határom.

A szellemeim suttognak egymás között az utca túloldalán, de én nem hallom őket. Csak egyetlen mód van arra, hogy valaha is újra halljam őket. Darroc felé fordulok, csókra nyújtva az ajkam. Amint ajkai az enyémre szorulnak, bennem a kettősség szétszakadással fenyeget, és ha ez megtörténik, akkor minden esélyemet elveszítem a céljaim eléréséhez. Szenvedek. Kell a büntetés a bűneimért. Kezemmel a hajába túrok, és minden érzelmemet, szenvedélyemet beleadom az érintésembe. Keményen, hevesen és kirobbanó érzelmekkel csókolom meg. Megfordítom magunkat, és keményen a falhoz szorítom, úgy csókolva, mintha mindig is ő lett volna az egyetlen, akire vágytam, bevetve minden megmaradt emberségemet. Ez az egyetlen egy dolog, amit a Faek soha nem lesznek képesek érezni – az emberséget. Ezért vágynak annyira ránk az ágyban. Egy pillanatra megtántorodik, visszahúzódik és lepillant rám. A szememben vad kifejezés ül. Olyasmit érzek magamban, ami megrémít, és csak remélem, hogy meg tudok kapaszkodni annak a sziklának a szélében, amin éppen vagyok. Türelmetlen hangot adok ki, megnedvesítem az ajkamat, és szorosan rátapadok. - Még - követelem. Mikor megcsókol, meghal bennem az az utolsó porcikám is, ami még képes volt elviselni saját magamat….

8 FEJEZET Fordította: Sky Egy egész kibaszott hónapba telt mire sikerült visszajönnöm. Ez alatt háromszor haltam meg. Rosszabb volt, mint az 1800-as években, mikor utasként kellett jegyet váltanom a gőzösre hogy, átkelhessek a kibaszott óceánon. A Fae valóság töredékei mindenhol ott vannak, bármilyen síkon is próbáltam kijutni, mindig kifogtak rajtam. Figyelembe veszem azt a lehetőséget is, hogy mire hazajutok, már elkapta őt, eltávolította a tetoválásomat, és talán nem leszek képes újra megtalálni. És akkor megéreztem őt.

Még életben van. És még mindig rajta van a tetoválásom. De amit érzek, az nem lehet a valóság. Gyászra számítok. Az az átkozott nő megölt engem, és az emberekben ez a valami, bizonyos érzelmi köteléket hoz létre azokkal, akiket ismernek. De vágyat? Alig egy kicsivel a meggyilkolásom után, ki a fene iránt érez vágyat? Elszórakoztatom magam a gondolattal, hogyan fogom leperzselni a tőlem kapott jelet a koponyájáról. Mikor végre megérkezem a könyvesbolthoz, mit látok a sikátorban? A nő, aki megidézett, hogy megvédjem, aztán hátba szúrt a legelső adandó alkalommal, nem veszett el a tükrökben, arra várva, hogy ismét megmentsem! Itt áll az én sikátoromban, és a falhoz szorítva azt a szemétládát csókolgatja, aki megerőszakoltatta és Pri-yát csinált belőle. Nem várjunk csak, legyünk egészen pontosak: szorosan rátapadva, torkig ledugja a nyelvét a szájában. A szörnyetegem a ketrecét rázza. Vadul, hevesen.

9 FEJEZET Fordította:Sky - Mac,Hey,Mac! Nem hallasz? Azt kérdeztem „ Mi a fészkes fenét csálsz?” Megdermedek. Kezdek egy olyan sötét helyre csúszni, ahol nem érzek semmit sem, mert ha éreznék, akkor most megölném magam. Sem nem rossz, se nem jó. Csak elterelés. - Ne figyelj rá - morogja Darroc a számba - Mac, én vagyok az. Dani. Hé, ki a francot csókolgatsz? Érzem amint egyik oldalról a másikra, repked, sebességével felborzolva a hajamat, miközben próbálja meglesni ki lehet az, akit a falhoz szorítok. Látta már kétszer is, és biztos vagyok benne, hogy felismerné. A legkevésbé szeretném, ha azzal a hírrel rohanna vissza az apátsága, hogy „Mac összeállt a Lord Masterrel, ugyanúgy, mint a nővére. Pontosan, ahogy Ró mondta. Kibaszott áruló – biztos a kibaszott vérükben van!” Rowena lelkiismeretfurdalás nélkül kihasználná és minden sidhe-látót rám küldene, hogy megpróbáljanak elkapni. A szűk agyú szuka nagyobb erőbevetéssel vadászna rám, mint a tündérekre. Hirtelen feltámad a szél, ami felborzolja a hajamat, és a ruhám alá bújik.

- Ez nem is Barrons - csattan fel Dani felháborodva. A név késként hatol belém. Nem, nem Barrons az, és ha nem vagyok eléggé meggyőző soha nem is lesz ő. - És nem is V'lane. - harag és hitetlenkedés hallatszik a hangjából Mac, mit művelsz? Hol a picsába voltál? Mindenhol kerestelek. Több mint egy hónapja már. Maaac! - nyújtja el az utolsó szót. - Hé, friss híreim vannak, figyelj már rám. - Megszabaduljak tőle? - kérdi Darroc - Kissé nehéz lerázni – mormolom az orrom alatt – adj egy percet. Hátra lépek, rámosolyogva. Senki sem mondhatná azt egy tündérre, hogy nincs bennük vágy. Ott ég nem épp emberi szemeiben. Elkapta a hév, de látom, amint megpróbálja leplezni… kevés sikerrel. Gyanítom, a nővérem valamivel.....finomabb volt, mint én. - Azonnal jövök - ígérem, és egy kis időnyerés céljából nagyon lassan fordulok meg, miközben felkészülök a Dáni-vel való szembetűzésre. Arca várakozástól ragyog. Aranybarna, rakoncátlan fürtjeit egy biciklis sisak alá gyömöszölte. Hosszú fekete kabátot és magas szárú fekete edzőcipőt visel. Valahol a kabátja alatt ott lapul a Fény kardja, hacsak Darroc meg nem érezte, és el nem vette tőle. Ha ott van, vajon vagyok annyira gyors, hogy elvegyem tőle, mielőtt megakadályozna? Küldetésem van, arra kell koncentrálnom! Nics időm és értelme sincs a lelkiismeret furdalásnak. Ha sikerül elérnem azt, amit akarok, akkor a mai este, és mindazt, ami ebben a sikátorban történt, sosem fognak megtörténni, tehát nem számít, ha most megbántom Danit, mert az új világban - amit majd alkotni fogok - nem kell majd mindezt újraélnie. Hirtelen még a lélegzetem is elakad, amikor rájövök, hogy ez a tudat mekkora mozgásszabadságot ad nekem. Semmi, amit ettől a perctől kezdve teszek, nem fog majd visszatérni a jövőben, hogy jól segberúghasson. Büntetésmentes zónába jutottam. Azóta ott vagyok, amióta csak eldöntöttem, hogy mindent visszacsinálok. Fura elfogulatlansággal figyelem Danit, azt latolgatva, mit változtathatnék meg vele kapcsolatban. Megakadályozhatnám az anyja meggyilkolását. Olyan életet biztosíthatnék neki, ahol nem kell ilyen keménynek lennie, hanem nyílt és boldog életet élhet. Ahol szórakozhatna, mint Alina és én, játszhatna a tengerparton, nem pedig az utcákat járva szörnyekre vadászva már......nem is tudom mennyi idős lehetett, amikor Rowena fegyvert csinált belőle. Nyolc? Tíz? Most, hogy végre ráfigyelek, elmosolyodik és amikor Dani mosolyog az egész arca ragyogni kezd. Egyik lábáról a másikra szökdel, tele van energiával. - Hol voltál,Mac? Annyira hiányoztál. Haver - akarom mondani, ember javítja ki magát gyorsan, mielőtt még beváltanám azt a fenyegetésem,

hogy a teljes nevén fogom szólítani, amennyiben még egyszer lehaveroz. - Sosem fogod elhinni, mik történnek. Feltaláltam az Árny fogót, és az egész apátság azt használja - még ha senki sem, szólt egy szót sem arról, hogy mennyire briliáns vagyok, úgy tesznek, mintha véletlenül belebotlottam volna, vagy mi, mintha azok a hülye sidhe látó birkák kitalálhatnának ilyesmit - morogja. Aztán megint felderül az arca. Ééés nem is fogod elhinni - még szinte én sem hiszem - de jól segbe rúgtam egy Vadászt és meg is öltem! Összeráncolja a homlokát, mintha dühös lenne. - Nos,talán Jayne és az emberei segítettek egy kicsit, de valójában én öltem meg. És bazmeg, ezt soha nem fogod elhinni - haver! - Újra ugrálni kezd egyik lábáról a másikra, olyan gyorsan, hogy csak egy elmosódott foltot lehet látni belőle. - Az a kibaszott Sinsar Dubh bejött az apátságba, és.... Hirtelen már nem ugrál, hanem szálfaegyenesen áll, engem néz, mintha mondani akarna valamit, de nem találja a szavakat. Rám néz, majd mögém, majd ismét vissza rám. Ajkát összeszorítja, szeme összeszűkül. Keze a kabátja alá csúszik. Arckifejezéséről ítélve rájövök, hogy csak az ürességet markolja ott, ahol a kardjának kellene lennie. De Dani nem hátrál meg, ő aztán soha. Kiáll magáért. Ha lenne még bennem bármiféle érzelem, elmosolyodnék. Még csak tizenhárom éves, de máris oroszlánszíve van. - Talán nem értettem jól valamit, Mac? - kérdezi szigorú hangon - Itt állok tudod, és próbálok egy értelmes okot, egyetlen kibaszott értelmes okot találni arra, hogy mér csókolgatod azt a szemétládát, de egyetlen egyet sem találok! - Rám bámul - Azt hiszem ez rosszabb mintha pornót néznék, haver. Oh, igen. Határozottan dühös, hisz bocsánatkérés nélkül „lehaverozott”. Megacélozom magam. - Elég sok mindent nem értesz - válaszolom hidegen. Az arcomat vizsgálgatja, azon töpreng, vajon kettős ügynököt játszom-e, vagy valami beépített ügynök lehetek-e az ellenségnél. Minden kétséget kizárólag meg kell őt győznöm, hogy nem játszom. Azt szeretném, ha eltűnne, és távol tartaná magát tőlem. Nem engedhetem meg, hogy a terveim dugába dőljenek. És nem szeretném azt sem, ha Darroc rájönne, hogy igencsak komoly gondokat okozhatna nekünk, ha akarna. Büntetés mentes zóna ide vagy oda, nincs az a valóság, ahol megölném Danit, vagy ahol végignézném, amint megöli egy Fae. Nem mindig születünk egy családba, néha rábukkanunk. Azt mondta, a Könyv járt az apátságban. Tudnom kellett mikor történt. Amíg nem jövök rá, hogyan tudna Darroc összeolvadni a könyvvel, és nem tudom biztosan, hogy én megtehetném-e vagy sem, a lehető legmesszebb akarom tudni a könyvtől.

Ugyanazt játszom majd vele, amit Barronsal és V'lane-el is eljátszottam, bár ezúttal teljesen más okok miatt - és a játék neve ”Bujkáljunk a sötét könyv elöl!” - Mint például mit, Mac? - kezét a derekára teszi. Annyira dühös, szinte vibrál, már-már elmosódik. - A szemét ledöntötte a falakat, milliókat megölt, eltörölte Dublint, csoportosan megerőszakoltatott - én mentettelek meg, emlékszel? És most annak az Unseelie evőnek a torkába dugod a nyelved? Mi a fasz? Figyelmen kívül hagyom a szövegelését. - Mikor volt a könyv az apátságban? - nem kérdezem meg, hogy megsérült-e valaki. Az olyan nő, aki hajlandó szövetséget kötni Darrocal, nem kérdez ilyesmit. Úgysem hagyom, hogy a felújított, jobb jövőben ez megtörténhessen. - Próbáljuk újra, Mac. Mi a faszt csinálsz? - Próbáljuk így, Dani. Mikor? Hosszú ideig némán bámul rám, aztán makacsul összezárja a száját, és a kezeit összefonja a melle előtt. Darroc-ra, majd rám néz. - Megint Pri-ya vagy Mac? Ezúttal a meztelen-és-egyfolytában-kanos része nélkül? Mit tett veled? - Válaszolj a kérdésre, Dani - Barrons tudja mi folyik itt? Aszem tudnia kéne erről. Hol van Barrons? - Halott - válaszolom határozottan. Karcsú teste összerándul, és már nem remeg többé. Borzalmasan bele volt esve Barronsba. - Nem, nem az - ellenkezik - Bármi is legyen, határozottan nem lehet megölni. Legalábbis nem egykönnyen. - Nem is volt könnyű. - mondom. Két olyan személy, akiben a legjobban megbízott, egy lándzsa a hátába, és egy elvágott torok kellett hozzá. Nem is nevezném mindezt könnyűnek. Keményen rám mered, az arcomat vizslatja. Én próbálok gúnyt és megvetést árasztani. Megérti és megdermed. - Mi történt? Darroc mögém áll, karjait a derekamra fűzi, én pedig neki dőlök. - MacKayla megölte őt - válaszolja könyedén - És most válaszolj a kérdésére. Mikor volt a Könyv az apátságan? Még mindig ott van? Dani mély levegőt vesz. Megint vibrál. Nem néz Darrocra, csakis rám. - Ez nem vicces, Mac. Egyetértek. Nem könnyű. Pokolian nehéz. De szükséges. - Kiérdemelte. - hazudok hidegen - Elárult engem. - Barrons nem olyan fajta, aki elárulna - csattan fel - Sosem árult volna el téged. Nem tenne olyat. Mozdulatlanná dermed, ragyogó zöld szemei összeszűkülnek.

- Oh, nőlj már fel, és húzd ki a fejed a seggedböl! Francot sem tudsz Barronsról! Nem vagy elég idős ahhoz, hogy bármit is tudj! - Elhagytam az apátságot, Mac – mondja végül. Halkan felnevet. - Azt hiszem minden hidat felégettem magam mögött, tudod? Az arcomat tanulmányozza. És én egy újabb késdöfést érzek a szívemben. Miattam égetett fel mindent maga mögött. Mert meg volt győződve arról, hogy én ott vagyok neki, odakint valahol, és ott vagyunk egymásnak. Azzal vígasztalom magam, hogy így legalább nem rohan majd Rowenához elújságolva a hírt neki. Az ellenséggel hálok, de legalább nem lesz a nyomomban egy csapat veszett sidhe-látó. - Azt hittem barátok vagyunk Mac. A szemeiben látom, elég lenne csupán annyit mondanom „igen, azok vagyunk” és valamiképpen megpróbálna megbarátkozni mindazzal, amit látott. Hogy mer ennyire megbízni bennem? Sosem kértem, sosem érdemeltem ki. - Rosszul hitted. És most válaszolj a kérdésre... - Én voltam az egyedüli, aki sohasem kezelte gyerekként. Mindennél jobban gyűlölte ha „kölyöknek” szólították – te kölyök. És aztán húzz innen a francba. Fogd a játékaidat, és keress más játszóteret. Felkapja a fejét - Mit mondtál? - Azt mondtam kölyök, válaszolj a kérdésemre. Egy kissé elfoglaltak vagyunk, nem látod? Újból egyik lábáról a másikra ugrál, amíg már csak egy fekete folt lesz a sötétségben. - Kibaszott felnőttek - morogja - mind egyformák. Rohadtul örülök, hogy elhagytam a kibaszott apátságot. Mind elmehettek a pokolba! Az utolsó szavakat már ordítja, de a hangján hallom, csak a könnyeit próbálja meg visszanyelni. Még csak nem is láttam a fekete foltot eltűnni. Egy pillanatra felvillantak MacHallojának fényei, majd a sikátor sötétségbe borul. Megdöbbenve jövök rá, hogy mintha egy kicsit gyorsabb lenne. Unseelie húst evett volna? Egész Dublinon végigrugdosom a seggét, ha elkezdett unseelit enni! - Miért nem állítottad meg, MacKayla? Kihasználhattad volna az irántad érzett bizalmát, és információkat szerezhettél volna a Könyvről. Megvonom a vállam. - A gyerek mindig is idegesített. Gyere, szerezzünk magunknak egy sidhe-látót. Ha nem találunk, Jayne emberei biztos tudnak egy-két információval szolgálni. Hátat fordítok a BB&B és elindulok az egykor legnagyobb Sötét Zóna felé. Most már üres. Egyetlen Árny sem maradt. Mikor Halloween éjjelén

Darroc ledöntötte a falakat, kiszabadultak a fényből és a zöld területek felé vették az irányt. Danit megbántani, minden erőmet felemésztette. Olyan hangulat kerített hatalmába, ami miatt nem akartam elsétálni a BB&B előtt. Akkor kénytelen lennék elfogadni a nyilvánvalót, hogy - akárcsak az ember, a könyvesbolt is hatalmas, csendes és halott. Ha elsétálok mellette, kényszerítenem kellene magamat, hogy ne bámuljak vágyakozva. Figyelmen kívül kellene hagynom a tényt, hogy ebben a valóságban soha többé nem fogom újra átlépni a küszöbét. Már nincs többé. Ténylegesen nincs többé. A könyvesboltom elveszett a számomra, olyan, mintha végül felfalták volna az Árnyak. Sohasem lesz az enyém. Sohasem fogok többé benyitni cseresznyefa ajtaján. Nem hallom többé a kasszagép pici csengőjének a hangját, és soha többé nem fogok összekuporodni a kedvenc kanapémon egy csésze kakaóval és egy könyvvel az ölemben, Jericho Barrons visszatérésére várva. Soha nem fogok már evődni vele, miközben a Hangot tanuljuk. Többé már sohasem fogok éhes szemekkel bámulni rá, amikor azt hiszem, hogy nem látja. És nem fogom már hallani azt sem, ahogy fejét hátra vetve felnevet. Nem fogok visszavonulni a hálószobámba, ami néha a negyedik néha az ötödik emeleten van, ahol azt gyakorlom mit is mondhatnék neki, hogy aztán mindent elvessek, mert Barronst nem érdeklik a szavak. Csakis a tettek. Sohasem fogom már vezetni az autóját. Nem fogom megtudni a titkait. Darroc megfogja a kezem. - Erre – fordít vissza – a Temple Bar felé. Visszaterel a könyvesbolt felé, és érzem, hogy közben folyamatosan engem figyel. Megállok és ránézek. - Azt hittem, hogy szükséged lehet valamire a LaRuhe béli házadból mondom könnyedén. Tényleg nem akarok elsétálni a könyvesbolt mellett - Azt hittem összeszedjük a csapatod. Már elég régóta hiányzunk. - Sok olyan hely van, ahol a készletemet tartom, és a hadseregem mindig kéznél van. Kezével mintha kettészelné a levegőt, és a számomra érthetetlen nyelven szavakat kezd mormolni. Az éjszaka hirtelen húsz fokkal hidegebb lesz. Nem kell megfordulnom ahhoz, hogy tudjam, az Unseelie Hercegek és egy kisebb csapat unsellie van a hátam mögött. Az éjszaka Sötét Tündérekkel telik meg. Annak ellenére, hogy nagyjából immunis vagyok rájuk, mégis minden porcikámban érzem őket, mert annyian vannak és olyan közel hozzám. Vajon mindig is elérhető közelségben tartotta őket? A hercegek végig itt voltak, épp csak az érzékeim határain kívül? Ezt jó lesz megjegyezni. - Nem vagyok hajlandó a hercegekkel a hátam mögött sétálni.

- Mondtam már, nem engedem, hogy bántsanak, MacKayla, és komolyan is gondoltam. - Kérem vissza a Lándzsámat. Azonnal. - Azt nem engedhetem meg. Láttam, hogy mit csináltál vele Malluce ellen. - Mondtam, hogy nem foglak bántani Darroc, és komolyan is gondoltam - gúnyolódtam - Érted miről van szó? Kicsit nehéz lenyelni, igaz? Azt követeled, hogy bízzak benned, miközben te nem bízol bennem. - Nem kockáztathatok. - Rossz válasz - vajon erőltessem, és próbáljam meg elvenni tőle? Ha sikerül, akkor még kevésbé fog bízni bennem? Vagy jobban fog tisztelni? Amikor a fejemben a feneketlen tavat kutatom, nem csukom le a szememet. Csak hagyom egy kicsit elkalandozni. Erőre és hatalomra van szükségem, és tudom hol találhatom meg mindkettőt. Szinte erőfeszítés nélkül, egy fekete tengerparton találom magam. Mindig ott volt bennem, és ott is lesz. A távolból hallom Darrocot a hercegekkel beszélni. Megborzongok. Nem bírom elviselni azt a tudatot, hogy mögöttem vannak. A kongó mélyben a tó forrni és buborékolni kezd. Ezüstös rúnák bukkannak fel, ugyanolyanok, mint amilyenekkel a sziklán vettem körül magam, de a víz még mindig buborékol, és tudom, hogy még nem fejezte be. Van még valami más is.... ha akarom. Egy pillanat múlva, maréknyi vörös rúnát lövell ki magából, és a buborékok elsimulnak. A felszín ismét nyugodt, fekete tükör lesz. Lehajolok és felveszem őket, a kezemre vér cseppen. A távolból hallom, amint az Unseelie Hercegek nem túl halkan kántálni kezdenek. Olyan, mintha törött kristállyal súrolnának egy fém felületet. Nem fordulok meg, hogy rájuk nézzek. Nem is kell, mert tudom amit tudnom kell, bármivel is ajándékozott meg a tavam, ők azt nem szeretik. Tekintetem kitisztul. Darroc rám néz, majd le a kezemre és megdermed. - Mit akarsz azokkal? Mit csináltál a tükrökben mielőtt rád találtam? Bementél a Fehér Kastélyba nélkülem, MacKayla? Mögöttem a hercegek egyre hangosabban kántálnak, olyan kakofóniát keltve, amely mintha a lélekbe vágna. Azon töprengek, vajon ez annak a következménye, hogy a Teremtés Dala teremtette őket, egy olyan dal, ami teremthet és el is törölhet valamit molekuláris alapon. Gyűlölik a vörös rúnáimat, én pedig gyűlölöm a sötét dalukat. Nem én leszek az, aki feladja. - Miért? - kérdezem Darroc-tól. Vajon onnan származnak a rúnák amiket kaptam? Mit tudhat róluk? Nem kérdezhetem meg, mert azzal csak elárulnám, hogy habár van valamiféle hatalmam, de fogalmam

sincs hogyan használhatnám. Felemelem a kezemet és kinyitom a tenyerem. Kezemről vastag vörös folyadék csepeg. A hátam mögött a hercegek kántálása pokoli sivításba fajul, ami még Darrocot is megzavarja. Fogalmam sincs mit tehetnék a rúnákkal. A hercegekre gondoltam, arra, hogy kell lennie valamiféle fegyvernek ellenük, és a rúnák máris ott teremtek. Nem tudom hogyan tudtam az elmém feneketlen tavából a valóságba hoznom őket. Mint ahogy a tükröket, a rúnákat sem értem. - Hol tanultál meg ilyet csinálni, MacKayla? - követeli Darroc. Alig hallom a hercegek kántálása miatt. - Hogyan akarsz összeolvadni a könyvvel? - kérdezek vissza. Fel kell emelnem a hangomat ahhoz, hogy meghalljon. - Van róla fogalmad, mire képesek azok a dolgok?. A kérdést a szájáról olvasom le, mert nem hallom amit mond. - Add vissza a Lándzsámat és elteszem ezeket – kiáltom. Darroc közelebb jön. - Lehetetlent kérsz. A hercegeim nem fognak itt maradni és megvédeni minket, ha visszaadom - tekintete a kezemre siklik - vagy azok jelenlétében. - Azt hiszem képesek vagyunk vigyázni magunkra nélkülük is. - Mit? - kiálltja. - Nincs rájuk szükségünk! A fejem kezd nagyon megfájdulni, már a migrén határán vagyok. - Nekem igen. Nem vagyok még Fae. A seregem csak azért követ, mert a hercegek engem szolgálnak. - Kinek van szüksége seregre? Nagyon közel állunk egymáshoz mégis kiabálnunk kell. Végig simít a homlokán, orrából folyni kezd a vér. - Nekünk. A Seeliek is gyülekeznek, MacKayla. Ők is elkezdtek vadászni a Könyvre. Sok minden változott, amióta elmentél. - Honnan tudod? Nem láttam egyetlen újságárust sem a tükrökben. Megragadja a kezemet és magához húz. - Én mindent tudok. A kántálás elviselhetetlen koncertté válik, olyanná, amit emberi fülnek sosem lett volna szabad meghallania. A nyakam nedves lesz. Rájövök, a fülem vérzik. Eléggé meglepődöm, hiszen mostanában nem egykönnyen vérzek. Azóta nem, amióta Unseeliet ettem. - Muszáj rám hallgatnod ezzel kapcsolatban MacKayla - kiáltja - Ha az oldalamon akarsz maradni, szabadulj meg azoktól. Vagy inkább harcolni szeretnél ellenem? Azt hittem szövetségre vágysz. Vérzik az ajka és éles pillantást vet a hercegekre. Szerencsére, Hála Istennek a kántálás hirtelen abba marad. A fülemet átlyukasztó jeges fájdalom eltűnik. Szaporán mély, friss levegőt veszek,

mintha kimoshatnám magamból a hercegek pokoli szimfóniáját. A megkönnyebbülésem viszont rövid életű. Amilyen hirtelen a pokoli zene abbamaradt, olyan hirtelen lett fagyos a levegő, a karom és a vállam jéggé fagy, félek megmozdulni, mintha a mozdulattól jeges darabkák kezdenének hullani. Nem kell elfordítanom a fejemet ahhoz, hogy rájöjjek, a hercegek helyet változtattak. Egyik a jobb oldalamom, a másik a bal oldalamon áll. Érzem őket. Tudom, hogy embertelenül gyönyörű arcuk alig pár centire van az enyémtől. Ha elfordítanám a fejemet, szembe nézhetnék azokkal a metsző, hipnotizáló ősi szemekkel, amelyek képesek az emberi lélek mögé látni, látni azt, amiből felépül - és képesek azt darabjaira szedni. Attól függetlenül, hogy mennyire gyűlölik a rúnáimat, készek nekem ugrani. Darroc-ra nézek, azon gondolkodom, vajon hogyan reagálna, ha megpróbálnám elvenni a lándzsámat. Olyan kifejezést látok a szemeiben, amit korábban még nem láttam. . Mikor rám néz, látja a fenyegetést, és a hatalmas előnyt is bennem - és ez tetszik neki. Szereti a hatalmat, azt is, ha neki van, és azt is, ha olyan nőt birtokolhat, aki szintén hatalommal rendelkezik. Gyűlölöm, ha a hercegek mindig mögöttem vannak, de a tudat hogy a Seeliek is gyülekeznek, és hogy semmit sem tudok a kezemben tartott rúnákról, megfontolásra késztet. Megdöntöm a fejemet, hátra dobom sötét hajamat és ránézek. Szereti, ha a nevén szólítom, azt hiszem, olyankor arra gondol, megint Alina-val van. Alina kedves, gyengéd és ízig-vérig déli nő volt. Mi, déli nők, tudunk egy-két dolgot a férfiakról. Tudjuk mikor, és hogyan ejtsük ki a nevüket, amitől hatalmasnak és fontosnak érezhetik magukat, olyannak, mintha egy vitában az övék lehetne az utolsó szó. - Darroc, megigéred, hogy visszaadod a lándzsámat akkor, ha harcba keveredünk, hogy megvédhessem magunkat? Megengednéd? Szereti ezeket a szavakat „megvédeni magunkat” és „megengedni”. Látom a szemeiben. Mosoly terül el az arcán. Megérinti az arcomat és bólint. - Hát persze, MacKayla. A hercegekre néz, és azok eltűnnek mellőlem. Nem tudom pontosan, hogyan kellene visszaküldenem a rúnákat. Abban sem vagyok biztos, hogy vissza lehet őket küldeni. Amikor magam mögé dobom, a hercegek felé, olyan hangot adnak, mint a felrobbanó kristály serlegek, ahogy félreugranak az útból. Hallom, amint felszisszenek és eltűnnek, amikor a rúnák a földre hullanak. Felnevetek Darroc rám néz.

- Viselkedem. - válaszolok szépen – Nem mondhatod, hogy nem érdemelték meg. Kezdem egyre jobban kiismerni. Viccesnek tart. Bőrnadrágomba törlöm a kezem, meg akarok szabadulni a rúnák véres maradványaitól. Megpróbálom a pólómba törölni. Hiábavaló. Amikor Darroc kézen fog, és elvezet Barrons könyvesboltja, és a garázs mellett ahol az autóit őrzi, nem nézek semerre. Csak egyenesen előre. Elvesztettem Alina-t, nem sikerült megmentenem Christiant, megöltem Barronst, és intim kapcsolatba kerülök a nővérem szeretőjével. Megbántottam Danit, hogy elüldözzem magamtól, és most egy csapatban játszom az Unseeliekel Csak a célt lásd magad előtt, nincs visszaút.

10 FEJEZET Fordította Sky Elkezd havazni, fehér szőnyeggel vonva be az éjszakát. Közben mi, egy csapat Unseelievel a sarkunkban a Temple Bar felé masírozunk. Olyan kasztok vannak a hátam mögött amilyeneket csak egyetlen egyszer láttam, azon az éjszakán mikor Darroc áthozta őket a Dolmen kapun. Semmi kedvem sincs ahhoz, hogy közelebbről is megvizsgáljam őket. Egyes Unseeliek nem is annyira borzalmasak. A Rinó fiúk viszont gusztustalanok, de tőlük nem érzed magad olyan... mocskosnak. Mások.. nos, még a mozgásuktól is megborzongsz, végig fut rajtad a hideg. Ahogy elhaladunk egy utcai lámpa mellett, vetek egy pillantást a rá ragasztott szórólapra: Dani Daily napilap,97 nap a FLO. A főcím azt hirdeti, hogy megölt egy Vadászt. Egy pillanatig megpróbálok Dani fejével gondolkodni, talán rájöhetek így a dátumra, aztán bekattan – a falak leomlása óta. Gyorsan utána számolok. Utolsó Dublinban töltött napom Január 12. Kilencvenhét nap Halloween óta - amikor a falak leomottak - február 5. van. Ami azt jelenti, hogy majdnem 24 napot voltam odaát, talán valamivel többet. A szórólap eléggé megkopott már. Még egy kis havazás és meg sem láttam volna. De bármennyit is voltam távol, Dublin nem sokat változott. Bár azok az utcalámpák, amelyeket korábban gyökerestől téptek ki a földből, most megjavítva a helyén állnak, az áram még mindig szünetel. Itt-ott egy-egy generátor hangja hallatszik, elárulva a túlélők rejtőzködési helyét.

Elhaladunk a Temple Bar piros hirdetőtáblája mellett, el a bár mellett. Egy pillanatra belesek, nem tudom megállni, a FLE - falak leomlása előtt - imádtam ezt a helyet. Most már csak egy sötét épület, kitört ablakokkal, felfordított asztalokkal, és papírvékony hártyákkal, emberi maradványokkal. A helyzetükből látszik, hogy a vendégek szorosan összebújva várták a véget. Eszembe jut hogy nézett ki akkor a Temple Bár, amikor legelőször megláttam, kivilágítva, tele emberekkel, és zeneszóval. A srácok fütyültek utánam. Egy-két áldott pillanatig megfeledkeztem az Alina elvesztése miatt érzett gyászomról. Aztán, természetesen gyűlöltem magam, amiért megfeledkeztem róla. Szinte hallom a nevetést, az ír akcentust. Most mindannyian halottak, ahogy Alina és Barrons is. Eszembe jut, amikor a Halloween éjszaka előtti hétvégén hajnalig sétáltam egyik végéből a másikig, tehetetlennek, haszontalanak érezve magam. Nem voltam benne biztos, hogy bárki is megéri a hajnalt, ezért megpróbáltam az utolsó napjaimba annyi életet vinni, amennyit csak lehetett. Leálltam beszélgetni az utcai árusokkal, és backgammont játszani egy fogatlan öregemberrel, aki olyan erős ír akcentussal beszélt, hogy szinte egy szavát sem értettem, de nem számított. Örültek egy szép lány figyelmének és nekem nagy szükségem volt egy kis szülői szeretetre. Meglátogattam minden híres turisztikai központot. Drive-in gyors kajáldákban ettem és lehajtottam egy-egy deci whiskeyt bárkivel, aki hajlandó volt velem inni. Szerelmes lettem egy olyan városba, amit nem tudtam megvédeni. Miután az Unseeliek kiszabadultak a börtöneikből, és letámadták, kifosztották és felégették – ezt szeretném visszafordítani. Most már csak kicserélni szerettem volna. - Érzed, MacKayla? - kérdezi Darroc. Bezárva tartottam a sidhe-látó érzékeimet, mert elfáradtam és semmi kedvem sem volt megtalálni a Sinsar Duht. Addig nem, amíg nem tudom mindazt, amit ő tud. Megnyitom az érzékeimet, és feljebb tekerem az erősségüket, kettesre egy tízes skálán. Rengeteg Faet érzékelek, de a könyvet nem. - Nem. - Sok Fae van ? - Nyüzsögnek a városban. - A világos vagy a sötét udvarhoz tartoznak? - Nem úgy működik. Csak simán érzem őket, de nem tudom megmondani hova tartoznak. - Hányan vannak? Feljebb tekerem az érzékeimet három és félre. Tizszer ennyi közelben lévő fae-től régebben összegörnyedtem volna és minden erőmmel azon

lettem volna, hogy el ne hányjam magam. Most mintha feltöltődnék tőlük. Sokkal élettellibbnek érzem magam, mint amennyire szeretném. - Minden oldalról körbe vettek minket, kettesével, hármasával. Fölöttünk, a tetőn is vannak. Nem úgy érzem, mintha kimondottan minket figyelnének, inkább mintha mindent figyelnek. Ők is a Könyvemre vadásznak? Akkor mind megölöm. A Könyv az enyém. - Ezren? - Százan – javítom ki. - Szervezettek? - Van egy csoport keleten, ami nagyobb mint a többi, ha arra érted. - Akkor kelet felé megyünk - mondja. Hátrafordul a hercegekhez és kiadja a parancsot. Eltűnnek. Nem hiszem, hogy tényleg így lenne. - Nem tűntek el igazából ugye? Sosem tűnnek el valóban, amikor elküldöd őket. - A közelben maradnak, figyelnek, láthatatlanul. - Mi lesz, ha megtaláljuk ezt a csoportot? - Ha Unseeliek akkor az enyémek. - És ha Seeliek? - Akkor kiűzzük őket Dublinból. Helyes, minél kevesebb Fae áll az utamba, annál jobb. Nagyon kevesen találkoztak Seeliekel, leszámítva azokat az embereket, akiket elraboltak és az udvarban tartottak, na meg persze Barronst, aki egyszer igen sok időt töltött náluk, lefeketett egy hercegnőt, mielőtt megölte volna, felmérgesítve vele V'lanet. Rengeteg Unseeliet láttam, de még én – a hihetetlen sidhe-látó – is csak egyetlen Seelievel találkoztam, és kíváncsi voltam, hogy miért. A sötét órákban sokszor töprengtem azon, hogy talán ő maradt csak, és talán rejteget valamit, vagy talán egyáltalán nem is Seelie. Úgy látni őt, ahogyan most látom, minden kétségemet elűzte. Íme, itt vannak a Seeliek. Végre-valahára kihúzták a fejüket a homokból és kezdték észrevenni, hogy micsoda zűrzavart okoztak a világomban. Gondolom mostanáig nem igazán érdekelte őket. Annak ellenére, hogy mennyire gyűlölök minden Faet, nem tagadhatom, hogy V'lane olyan bosszúálló angyalnak tűnik, aki a menyből érkezett, hogy rendet teremtsen a világomban. Sugárzó, aranyszínben pompázó, elbűvölő, és egy angyalsereg élén áll. Mind magasak, izmosak, vált váll mellé vetve állnak egymás mellett, kitöltve az utcát. Lenyűgözően bársonyos bőrük, mintha arannyal lenne megszórva, annyira hátborzongatóan gyönyörűek, hogy nehezemre esik rájuk nézni – és én immunis vagyok rájuk. Túlvilágiak, isteniek. Több tucat van jelen V'lane kasztjából, nők és férfiak egyaránt. Félelmetes erotikus kisugárzással rendelkeznek, amitől halálosak az

emberekre nézve. Ha egy tudósnak sikerülne a kezét rátennie egyikükre, nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy bőrük feromont áraszt. Az örökkévalóság ígérete lebeg ellenállhatatlan ajkukon. Annak ellenére, hogy mi mindent szenvedtem el miattuk, most is érzem a kényszert, hogy a lábuk elé omolva imádjam őket. Szeretnék végigsimítani hibátlan testükön, szeretném kideríteni, hogy olyan jó-e az ízük, mint amilyennek látszik. Szeretnék elveszni egy Fae ölelésében, megfosztva minden emlékemtől, akaratomtól, és szeretnék a Fae udvarban felébredni, ahol örökké fiatal maradhatok, begubózva egy illúzióba. Szemügyre veszem V'lane kíséretét – gondolom ők a legmagasabb rangúak a kasztjukban – olyanok, mintha egy tündérmeséből léptek volna elő. Van köztük szivárványszínben pompázó, gyengéd collibi madárra hasonlító szárnyas angyal, ezüstös nimfák, akik kecses lábakon táncolnak, másokról csak a maguk után hagyott fénycsík árulkodik. Annyira ragyogóak és tüzesek, mintha földhöz ragadt csillagok lennének. Felhorkanok a színes sereg láttán. Éteriek, csábításra és kényszerítésre születtek. Az enyém földi, szolid. Gyilkolásra és uralkodásra született. Elindulunk egymás felé, a hófödte utcán. Seeliek léptei nyomán a hó azonnal elolvad, gőz keletkezik és virágok bújnak elő a repedések között. Gyönyörű, nagy szirmú virágok, jázmin és szantálfa illatával elárasztva a levegőt. Az utcának az a része, ahol a Seeliek vannak, arany fénnyel ragyog. Ahol az én csapatom áll, fekete jégkristályok keletkeznek. Az éjszaka körülölel bennünket. Korábban csak egyetlen alkalommal találkozott Seelie Unseelivel - és azon a napon a Seelie királynő meghalt. Ez a legenda alapja, amit az emberek sosem láttak, talán csak álmaikban. Eltorzult szörnyek és visszataszító démonok, gyűlölettel teli szemeikkel, némán bámultak tökéletes arany társaikra. Az angyalok pedig megvetéssel figyelték abnormális, természetellenes társaikat, mintha azoknak sosem lett volna szabad megszületniük. Kíváncsi vagyok, vajon Darroc-nak mi a célja azzal, hogy így összehozta a két fajt. Alig pár lépésnyire egymástól, megállunk. Jég és forróság ütközik egymással az utcán. Lélegzetem megfagy a levegőben, majd ahogy elfordítom a fejem, gőzzé válik. Hirtelen rájövök: az, aki kitalálta, hogy a tündérek nem éreznek, nagy marhaságot beszélt. Mert ők minden érzelemre képesek. Csupán, másképp kezelik az érzelmeiket. Végtelen türelemmel. Udvarbeli neveltetésüknek köszönhetően, elrejtik a türelmetlenségüket, hiszen a játszadozáshoz rendelkezésükre áll a végtelenség.

Ahogy egymást némán bámulva ott állunk az egyre erősödő viharban eszembe jut V'lane története, mikor azt mesélte, hogy tönkretették a világukat amiért egymással harcoltak. És a világ ketté szakadt. Ezért? Vajon a két kaszt összecsapása alatt bekövetkező időjárás egyre növekedni fog, és elpusztítja ezt a világot is? Nem mintha különösebben bánnám, hiszen újra akarom csinálni. De ahhoz, előbb szükségem van a Könyvre, mielőtt ez a világ elpusztul. Ami azt jelenti, hogy ezt a vihart azonnal meg kell szüntetni. - Elég legyen a melodrámából, V'lane - szólalok meg. Idegen tekintet néz vissza rám. Ugyanazzal a kifejezéstelen tekintettel néz rám, mint a hátam mögött álló szörnyekre. Egy kicsit zavar, hogy nem néz Darrocra. Úgy néz rajta keresztül, mintha ő ott sem lenne. Ő a bukott Fae, az áruló, a hibás aki miatt a falak leomlottak. Én csak egy sidhe-látó vagyok, aki minden áron életben akar maradni. V'lane jobbján megszólal az aranyporral meghintett görög isten,: - Az...a valami....az ember, akit meg kell védenünk? A szörnyetegekkel paktál. Az aranyozott bőrű istennő a balján szintén megszólal - Azonnal pusztítsd el! Több száz, sétáló, táncoló, ugrándozó Seelie kezdi követelni a halálomat. Anélkül, hogy levenném róluk a szemem, oda sziszegem Darroc-nak: - Igazán jól jönne most a Lándzsám – feltéve, ha még mindig nála van és V'lane nem szerezte meg valahogy. Ahogy az apró, kecses Fae elkezdett különféle, a kivégzésemhez használandó kínzási eljárásokat javasolni - egyik lassabb és fájdalmasabb volt mint a másik - a V'lane-t körülfogó istenségek sietve helyeseltek. - Ember, és a sötét fajt választotta. Nézz rá. A színeiket viseli. - Azt mondtad, imád minket. - És hogy mindenben engedelmeskedni fog nekünk. - Megérintették őt, érzem a bőrén. - Az istenség feldúlt és nagyon is izgatottságát elárulták a színjátszó szemeiben fénylő arany szikrák. - Használták őt. - sípit az istennő - Megfertőzték. Nem fogom megtűrni az udvarban. - Csendet! - csattan fel V'lane - Én vagyok az Igazak vezére! Aoibheal nevében beszélek. - Ez elfogadhatatlan. - Felháborító. - Ez kibírhatatlan, V'lane. - Azt teszed, amit mondok, Dree'lia. Én döntök a sorsáról és én leszek az is, aki végrehajtja. Gyorsan odasúgom Darrocnak

- Döntened kell, méghozzá azonnal. - Mindig mindent túlreagálnak. - válaszol Darroc - Ez az egyik olyan dolog, amit ki nem állhatok az udvarokban. Egy Tanácsi gyűlés emberi időben mérve több évbe is beletelik. Adj egy kis időt V'lane-nek, ő majd meggyőzi őket. Az egyik apró szárnyas Seelie kilép a sorból és egyenesen felém lő egy nyilat. Lebukok, de nagyon közel süvít el a fejem mellett. Megdöbbenek, mikor felkacagok. Másik kettő is kilép a sorból és körözni kezdenek a fejem fölött. Ahogy elhaladnak fölöttem, a nevetés hisztérikus kacagássá alakul. Nincs abban semmi vicces, ami éppen történik, mégis a földön fetrengek a nevetéstől. Nem tudom megállni. Még soha életemben nem szórakoztam ilyen jól. Az oldalamat fogom, fuldokolva a rám kényszerített nevetéstől. Teljesen megdöbbenek a torkomból feltörő hangok hallatán ... ijesztő, hogy mennyire nem tudom ezt befolyásolni. Gyűlölöm a tündéreket és azt a képességüket, amivel megfosztanak az akaratomtól. - Hagyd abba a nevetést. - morogja Darroc. Teljesen hisztérikus állapotba kerülök és ez már fáj. Sikerül annyira felemelni a fejemet a térdemről, hogy csúnyán nézzek rá. Szeretném abbahagyni a nevetést. De nem tudom. Meg akarom mondani neki, hogy intézze el azokat az átkozott seelieket, de már megszólalni sem tudok. Még csak össze sem tudom csukni az ajkam. Bármik is ezek a kicsi aranyos Seeliek, a halált-hozó-nevetés a specialitásuk. Micsoda egy pokoli halál. Mindössze pár perc telt el, és az oldalam fáj a nevetéstől, a torkom ég és minden levegő kifogyott belőlem. Azon töprengek, vajon mennyi idő után lehet belehalni a kényszerű vidámságba? Órák, Napok? Egy negyedik apró Fae áll be a játékba és én kényszerítem magam, hogy lemerüljek a feneketlen tavamba, ahol találhatok valamilyen fegyvert ellenük, amikor hirtelen, egy hosszú nyelv nyúlik ki a fülem mögül és elkapja az apró Seeliet a levegőben. Hátam mögött rágcsálást hallok. Újból felvihogok. - V'lane - az arany Istennő felkiált - az a valami, az a szörnyű valami megette M'ree-t! Újabb csattanást, majd rágcsálást hallok, és egy újabb apró kis Seelie tűnik el. Veszettül felnevetek. A megmaradt kettő visszavonul, felém rázva apró öklüket, olyan nyelven sikítozva amit nem értek. Még ilyen dühösen is szebb a hangjuk az operett énekeseknél. A nevetésem kezd elhalni. Egy hosszú pillanat múlva újra képes vagyok lélegezni és már nem is nevetek annyira. Kiengedem a sidhe látó érzékeimet és veszek egy mély levegőt.

Ott állok, hirtelen nagyon dühösen és ez mind a saját érzésem. Elegem van abból, hogy sebezhető vagyok. Ha nálam lenne a Lándzsám, azok a kicsi, csúnya, nevetéssel ölő tündérek soha nem merészkedtek volna a közelembe. Elkaptam volna őket a levegőben és Fae kebabot csináltam volna belőlük. - A barátok - sziszegem Darrocnak - megbíznak egymásban! De látom a szemeiben, hogy ő nem bízik bennem. - Azt mondtad visszaadod, hogy megvédhessem magunkat! Halványan rám mosolyog, én pedig tudom, hogy lelki szemei előtt éppen az tűnik fel, hogyan halt meg Malluce: lassan, belülről kifelé rothadva. A Lándzsa minden Faet megöl és mivel Darroc Unseeliet evett, benne is van Fae. Egyetlen kis karcolás a lándzsám hegyével és máris halálra ítélném vele. - Egyelőre még nem támadtak ránk. - Kivel beszélsz, ember? - követelik az istenségek. Darroc-ra nézek, aki vállat von. - Mondtam, hogy az első utamba kerülő Seelie, megpróbálna megölni. Nem tudják megtenni, ha nem látnak. A hercegeim elrejtenek a tekinteteik elől. Most már értem, miért nézett át rajta V'lane, mintha itt sem lenne. Mert nincs is itt. - Tehát úgy néz ki, mintha egyedül álldogálnék itt? Azt hiszik én vezetem a hadseregedet? - Sose aggódj, sidhe-látó - szólal meg hidegen V'lane - érzem azt, ami egyszer már Fae volt és ami most a saját fajtáját eszi. Tudom ki vezeti ezt a sereget. És aki mellett most nem túl bölcs döntés alapján ott állsz, hogyan lehetne a barátod, ha nincsenek barátai. Mindig csak a saját céljai érdekelték. Félre döntöm a fejem. - Te a barátom vagy V'lane? - Szeretnék az lenni. Ismételten felajánlottam a védelmem. - Felajánlottad a védelmedet és ő visszautasított – csattan fel az istennő – inkább azokat a valamiket választotta helyettünk? - Csend legyen Dree'lia! - A Tuatha Dé Danann nem ajánlaná fel kétszer a segítségét - csattan fel Dree’lia. - Azt mondtam csendet! - üvölti V'lane. - Nyilvánvaló hogy te nem.... Levegő után kapkodok. Hirtelen Dree'liának már nincs szája. Ott ahol korábban volt, most sima a bőr. Pici orra dühtől remeg, gyűlölettől égő szeme alatt. Az aranyozott istenség mellé lép és átkarolja. Vállára hajtja a fejét és átkarolja a derekát. - Semmi szükség sem volt erre – mondja az V'lane-nek.

Teljesen megdöbbentett a pillanat abszurditása. Itt állok, két hihetetlenül erős faj között, akik háborúban állnak egymással. Gyűlölik és megvetik egymást, de ugyanazt szeretnék. És a Seeliek - akik egész életükben az abszolút szabadságot és hatalmat élvezhették - most semmiségeken civakodnak, míg az Unseeliek – akik bebörtönözve, éheztetve és folyton megkínozva éltek évszázadokon keresztül - türelmesen állnak és Darroc parancsára várnak. És még ha nem is tetszik, magamra ismerek bennük. Seelie voltam, mielőtt a nővéremet megölték. Rózsaszínű, szép, felelőtlen Mac. De a fájdalom és veszteség, Unseeliet formált belőlem. Fekete, morcos, űzött, Mac-et. Az Unseeliek erősebbek, kevésbé törékenyek. Örülök, amiért olyan vagyok mint ők. - Négyszemközt akarok beszélni a sidhe-látóval - mondja V'lane. - Dehogy fogsz - mordul fel mellettem Darroc. V'lane felém nyújtja a kezét, amikor nem mozdulok. - Gyere, négyszemközt kell beszélnünk. - Miért? - Melyik részét nem érted a négyszemközt szónak? - Biztosan azt a részét, amit te sem vagy képes felfogni a nemnek. Nem fogsz engem sehová sem elteleportálni. Tiszteletlen beszédem hallatán a többiek felszisszenek mellette, de én látom V'lane ajkán a mosolyt. - A Barrons-al töltött idő megváltoztatott. Azt hiszem tetszeni fog neki ez. A név méregként árad szét a vénáimban és emiatt, minden egyes pillanatban, amit csak nélküle kell eltöltenem ebben a világban, egy darabka hal meg belőlem. Sosem fog többé úgy rám nézni. Sosem fogom azt a gúnyos mosolyt látni az arcán. Nem fogunk olyan szavak nélküli beszélgetést folytatni, ahol annyi mindent kimondunk a szemeinkkel, amiket szavakkal sosem mondanánk ki. Jericho. Jericho. Jericho. Hányszor mondtam ki ténylegesen a nevét? Háromszor? - Barrons halott. – mondom hidegen A Seeliek összerezzenek, hitetlenkedve suttognak. V'lane szeme összeszűkül. - Dehogy halott. - Hidd el, hogy az - mondom. És én vagyok a Ribancok királynője a pokolból, akinek mindannyian fizetni fognak, mondom magamban és a gondolatra elmosolyodok. Egy hosszú pillanatig figyelmesen néz. - Nem hiszek neked - szólal meg végül. - Darroc elégette a testét és a hamuját szétszórta a szélben. Hidd el hogy halott.

- Hogyan ölted meg? - A Lándzsámmal. Halkan átkozódik, majd megszólal. - Ezt bizonyítanod kell. Darroc mutasd magad. Hirtelen jéghideget érzek és az Unseelie Hercegek közrefognak. V’lane megdermed. És azt hiszem, Darroc épp most indított el egy háborút. Hány száz évvel ezelőtt került szemtől szembe a Seelie és az Unseelie? Gyűlölök a hercegekre nézni. Megbabonáznak, elcsábítanak. De valami olyasmi történik itt, amit még soha nem látott egyetlen ember sem. Morbid kíváncsiságom győzedelmeskedik felettem. Úgy helyezkedem, hogy egyszerre láthassam mindkét kasztot. Az Unseelie hercegek meztelenül állnak mellettem. Négyük közül - akiket olyan találóan az Apokalipszis négy lovasának is neveznek - vajon melyik lehet Kórság, Éhínség és Háború? Remélem, hogy Halál mellett állok. A Halállal szeretnék kézen fogva sétálni, amikor legyőzöm és elpusztítom ezt a halhatatlan arrogáns fajt. Sötét, erőteljes testük, amivel olyan szívszorító gyönyöröket képesek okozni, csodálatos volt. Hátborzongató elragadtatással nézem testüket. Még ha annyira gyűlölöm is a hercegeket, ez akkor is ... izgató. És ettől még jobban gyűlölöm őket. Teljesen kiforgattak magamból. Emlékszem a tarka-barka tetoválásokra a bőrükön. Emlékszem a a fekete tetoválásra a nyakuk körül. Arcuk vad szépsége egyszerre bűvöl és félemlit meg. És azok a szemek ... Oh, Istenem, azok a szemek! Kényszerítem magam, hogy V'lane-re nézzek. Aztán kényszerítem magam, hogy mindkettőt lássam, de azért arra ügyelek, hogy elkerüljem az Unseelie hercegek pillantását. Tézis és antitézis. Anyag és antianyag. Úgy állnak mint a szobrok, egyikük sem mozog, sőt mintha nem is lélegeznének. Tanulmányozzák és felmérik egymást. Az éjszaka hercege és a dicsőséges hajnal hercege. A köztük levő erőforrás elég volna egész Dublin megvilágításához, ha tudnám hogyan csináljam. Fekete jég cseppen az Unseelie hercegekről, beleolvadva a macskaköves talajba. Félúton ragyogóan fényes vérvörössel találkoznak. A talaj megborzong a lábam alatt. Egy viharos repedés és a macskaköves talaj ketté válik felfedve egy sötét, keskeny szakadékot. - Darroc, mit művelsz? - Mondd el neki - parancsolja Darroc és a Herceg szólásra nyitja a száját. Én azonnal befogom a fülemet, ne kelljen meghallanom azt a pokoli hangot.

V'lane szavakkal beszél hozzám, sőt mindegyik Seelie azt teszi és hirtelen megértem, hogy ez részükről hatalmas engedmény. Az Unseelie hercegek nem ennyire engedékenyek. A nyelvük egy sötét dal amit az emberi fül nem hallhat. Egyszer kénytelen voltam meghallgatni, amikor magatehetetlenül feküdtem alattuk és akkor megőrjített. Mire az Unseelie hercegek befejezik a mondandójukat, V'lane elragadtatással néz rám. Óvatosan elveszem a kezemet a füleimről, de azért közel tartom arra az esetre, ha az Unseelie hercegek újra „beszélni” kezdenek. - Azt állítják, hogy megölted Barrons-t, sidhe-látó. Miért? Nem kerüli el a figyelmem, hogy V'lane nem a nevemen szólít, gondolom ha megtenné akkor a társai lenéznék. - Kit érdekel? Meghalt. Nincs többé. Félre állítottam az útból. Nem mintha te nem szeretted volna holtan látni. Vajon tényleg elégették a testét? Sosem fogom megkérdezni. - És a lándzsád végzett vele? Bólintok. Valójában fogalmam sincs, hogy tényleg így történt-e, de így egyszerűbb volt. Minél kevesebbet gondolok Barronsra, annál jobb. Rám néz, majd a mellettem álló hercegekre. - És miután megölted Barrons-t, úgy gondoltad, hogy az ellenséged a barátod lesz? - Egy lánynak szüksége van barátokra. Unatkozom és fárasztanak a kérdéseid. - Aludnom kell, magányra vágyom. - Figyelj, V'lane. A Seeliek halhatatlanok és az Unseeliek szintén halhatatlanok. Mit fogsz tenni? Mindenki idejét vesztegetni és egész éjjel bunyózni? Amennyire én tudom, csak egyetlen olyan fegyver létezik, amivel meg lehet ölni egy Faet és az nálam van. - Nincs nálad. - De nála van - javítja ki Darroc. És csak úgy, egy szemvillanásra a Lándzsa a helyén van. Kemény pillantást vetek rá - Kibaszottúl ideje volt már. Gondolom elégé veszélyesnek ítélte meg a helyzetet és úgy döntött visszaadja a lándzsámat. Vagy egyszerűen csak ő is unatkozik. Becsúsztatom a kezem a kabátom alá és megszorítom a markolatot. Imádom a Lándzsámat. Meg fogom tartani abban az új világban is, amit teremteni fogok, annak ellenére, hogy az egy Fae mentes világ lesz. - Nincs nála. - mondja V'lane - Azt hittem, hogy nem látod és hallod őt. - De érzem, bűzlik. A Lándzsám eltűnik. A Lándzsám újra a helyén van. Majd újra eltűnik.

V'lane-ről, Darroc-ra nézek. V'lane, Darroc irányába néz, Darroc kemény pillantást vet az Unseelie Hercegekre. Néma harcot folytatnak értem és a fegyveremért és ez rettenetesen feldühít. Abban a pillanatban ahogy V'lane elveszi a Lándzsámat, Darroc vissza is adja. Egyik percben érzem a kezemben, a másik percben már csak az üres levegőt markolom. Megrázom a fejemet, ez eltarthat akár egész éjszaka is. Tőlem játszhatják a hülye játékaikat, de nekem fontosabb dolgom is van ennél mint például, lefeküdni és aludni. Veszélyesen kimerültem. Már nem csak zsibbadt vagyok, hanem rideg és törékeny is. Megfordulok, hogy elsétáljak, mikor automatafegyver ropogás hangját hallom. A Seelie-k felszisszennek és azok, akik képesek a teleportálásra el is tűnnek - köztük V'lane is - otthagyva társaikat az utca közepén. Azok vicsorogva fordulnak a támadóik ellen. Ahogy a lövedékek beléjük csapódnak, a gyengébb kasztból származóak megtántorodnak és összecsuklanak. A többiek felénk fordulnak és az Unseeliek közé vetik magukat, hogy megmeneküljenek. Hallom, amint Jayne és az emberei odakiáltanak egymásnak, amint közelebb nyomulnak. Az egyik tetőn meglátok egy fegyvert és tudom, hogy az orvlövészek is mozgásba lendültek. Helyes. Remélem sokat leszednek és bebörtönöznek ma éjjel, hogy aztán Dani a kardjával végezhessen velük. De én nem fogok itt állni és meghalni ebben az elcseszett valóságban, főleg nem egy barátságos fegyver által. Rám egy teljesen új világ vár a jövőben. Az Unseelie Hercegek felé fordulok, hogy megparancsoljam nekik, teleportáljanak el. Az ellenségem, a megmentőm kiadja a parancsot. Az Unseelie Hercegek megragadnak és mielőtt egy szót is szólhatnék, elteleportálnak.

AZ IDŐ AZ EGYETLEN IGAZ ISTEN, ÉS ÉN ÖRÖK VAGYOK. TEHÁT, ISTEN VAGYOK. - A logikád hibás. Az idő nem örök. Állandó. Múlt, jelen, és jövő. Volt idő a múltban, amikor nem léteztél. Tehát, nem vagy isten. ALKOTOK. PUSZTÍTOK. - Egy elkényeztetett gyerek szeszélyességével. NEM TUDOD ISTENÍTENI A MESTERMUNKÁT. MÉG AZ IS, AMIT TI KÁOSZNAK HÍVTOK, RENDELKEZIK RENDSZERREL ÉS CÉLLAL.

BESZÉLGETÉSEK A SINSAR DUBH-VAL

11. fejezet Fordította: Tilji Az erkélyen állok és a sötétségbe bámulok. Hó kavarog az arcom körül és a hajamban. Elkapok néhány hópihét és megnézegetem őket. Amerika déli részén nőttem fel, nem láttam túl sok havat, de amit láttam az nem hasonlított erre. Ezeknek a pelyheknek szabályos kristály szerkezetük van és néhány halvány színt is magára ölt a szélei felé. Zöldek, aranyszínűek és van, amelyik piszkos hamuszínű. És nem veszítik el az alakjukat a kezem melegétől. Sokkal keményebbek, mint egy átlagos hópehely, vagy én vagyok hidegebb, mint egy átlagos ember. Amikor összezárom a kezem, hogy megolvasszam őket az egyik hópehely éles széle, belevág a tenyerembe. Szép. Borotvaéles hó. Még több tündérhatás a világomban. Épp itt az ideje, hogy egy új világot hozzak létre. Idő. Elmerengek ezen a kifejezésen. Amióta megérkeztem Dublinba augusztus elején, az idő valahogy olyan különös dologgá vált. Bele kell néznem a naptárba, hogy el is higgyem – már hat hónap eltelt. De ez a hat hónap…az egész szeptember elveszett egyetlen délután alatt, amit én a tündérek világában töltöttem. A november, a december és a január nagy része is törlődött az életemből a szex függés esztelen őrületével. És most a január és a február egy része is elszállt pár nap alatt, amíg én az Ezüstökben voltam. Ilyen vagy olyan okok miatt, az elmúlt hat hónapból négy úgy telt el, hogy én tudomást sem vettem az idő múlásáról. Az agyam tudja, hogy már hat hónap telt el Alina halála óta, de a testem nem tudja elhinni. Pont olyan, mintha csak két hónap telt volna el azóta, hogy megtudtam a testvéremet meggyilkolták. Úgy tűnik, mintha csak tíz napja lett volna, hogy Halloweenkor megerőszakoltak. Olyan mintha a szüleimet csak négy napja rabolták volna el, és mintha csak harminchat óra telt volna el azóta… hogy leszúrtam Barronst és néztem, ahogy meghal. A testem nem tud lépést tartani az agyammal. A szívem egy nagy kőszikla. Minden érzelmem túlfeszített, mert olyan, mintha minden rossz, ami történt rövid idő alatt zajlott volna le.

Hátrasimítom a nedves hajat az arcomból és veszek egy nagy levegőt a hideg éjszakából. Darroc egyik dublini erődítményének a hálószobájában vagyok. Egy tetőtéri lakás, magasan a város felett, a LaRuhe 1247 alatti ház berendezéséhez hasonlóan itt is a fényűző 14. Lajos korabeli stílus uralkodik. Úgy tűnik Darroc szereti a luxust, csak úgy, mint valaki, akit jól ismerek… Ismertem. Ismerni fogok! Javítom ki magam. Darroc azt mesélte, hogy tucatnyi ehhez hasonló biztonságos házat tart fent és soha nem marad egyetlen éjszakánál hosszabb ideig egyikben sem.. Hogyan fogom megtalálni valamennyit és átkutatni, hogy megtaláljam, amire szükségem van? Már a gondolatától is rosszul vagyok, hogy olyan hosszú ideig kelljen vele maradnom, hogy elvigyen valamennyibe. Ökölbe szorítom a kezem. De ki kell ezt bírnom, tudom, hogy képes vagyok rá! A világom múlik rajta! Kiengedem a kezem és megdörzsölöm az oldalamat. Még órákkal azután is hogy az Unseelie Herceg megérintett, a keze helyén szinte süt a hideg a bőrömből. Elfordulok a hideg, havas éjszakától, becsukom a francia ajtót és a megmaradt rúnáimat a küszöbre szórom. Ahol azok, nedves vörös szívekként pulzálnak a földön. Az elmémben a sötét tó azt ígéri, hogy nyugodtan aludhatok, ha szétszórom őket a falakon, a küszöbön és a párkányon. Megfordulok, és az ágyra nézek, minden ugyanolyan ködös, mint az elmúlt pár órában. Kicsoszogok a fürdőszobába, és hideg vizet paskolok az arcomra. A szemeim megduzzadtak és égnek, a tükörbe nézek. A nő, aki visszanéz rám, megijeszt engem. Amikor megérkeztünk Darroc „beszélgetni” akart, de én pontosan tudom, hogy mi is volt ez igazából. Csak le akart ellenőrizni. Alináról mutogatott fényképeket. Leültetett, hogy nézzem végig vele a képeket és hallgassam meg a történeteit, amíg a végén már úgy éreztem, hogy megőrülök. Behunytam a szemem, de a nővérem arca beleégett a retinámba. És ott.. ott volt vele anya és apa is. Azt mondtam, hogy nem érdekel, hogy mi történt velük ebben a valóságban, mert úgy is meg fogom változtatni, de az az igazság, hogy akkor is érdekelt. Csak éppen elfojtottam. Nem fogom megkérdezni Darroc-ot, hogy mi történt a szüleimmel, miután visszatértem a Minden Idők Terméből, és ő nem ajánlotta fel, hogy elmeséli. Ha azt mondta volna, hogy ők is halottak, akkor nem tudom mit is csinálnék. Azt hiszem ez is egy a tesztjei közül, és én mindegyiken át fogok menni!

Ez az én kislányom, hallom apa bátorítását a fejemben. “Fel a fejjel, képes vagy rá! Én hiszek benned, baby!” mondta és mosolygott. És bár nem akarta, hogy folytassam a pompon lánykodást, mégis elvitt a próbákra, és amikor sikerem volt, akkor az egyik ügyfelével, aki a Petit Patisserie-ben dolgozott süttetett egy lila és rózsaszín pompon alakú tortát. Összegörnyedtem, mintha hasba rúgtak volna. És a szám tágra nyílt, mintha kiáltanék, de hang, az nem jött ki rajta, mert az utolsó pillanatban valahogy elfojtottam. Darroc odakint van a hercegekkel, és nem akarom, hogy tudomást szerezzenek a gyászomról. Nem merek hangot kiadni, nehogy eláruljam magam. Apu volt a legnagyobb szurkolóm, mindig bölcs dolgokat mondott nekem, amiket csak ritkán hallgattam meg és soha nem értettem őket. Vennem kellett volna a fáradtságot, hogy megértsem őket. Több időt kellett volna arra fordítanom, hogy milyen vagyok belül, mint arra, hogy milyen a külsőm. De késő bánat eb gondolat. Könnyek folynak végig az arcomon. Ahogy elfordulok a tükörtől a térdeim nem bírnak megtartani többé és a fürdőszoba padlójára rogyok, mint egy ruhakupac. Összegömbölyödök és csendben zihálok. Megpróbálom visszafogni a dolgot, amíg csak lehet, de a gyász átsöpör rajtam, megfojt engem. Alina. Barrons. Anya és Apa? Nem bírom elviselni. Ezt egyszerűen már nem bírom elviselni. A számba tömöm az öklöm, hogy ne tudjak kiáltani. Nem szabad, hogy bárki is meghalljon. Mert akkor rájönnének, hogy nem az vagyok, akinek ahhoz kell lennem, hogy meg tudjam javítani a világomat. Ezért ültem vele a kanapén és néztem végig azokat a fényképeket a nővéremről. És mindegyik arra emlékeztetett, hogy milyen volt, amikor még kicsik voltunk, amikor együtt voltunk, ahogy átölelt, ahogy védelmezett engem. Annyira boldognak látszott a képeken, amiket Darroc mutatott nekem. Táncolt, a barátaival beszélgetett, várost nézett. Darroc nagyon sok fotóalbumot elhozott a lakásából. Úgy tett, mintha az a pár hónap, amit ő töltött vele, több jogot adna neki Alinához, mint nekem, aki egy egész életet töltött vele! Nem simíthattam végig az arcán, mert azzal elárultam volna az érzelmeimet, a gyengeségemet. Az összes figyelmemet Darroc-ra kellett fordítanom. Egész idő alatt engem figyelt azokkal a csillogó rézszínű szemeivel és minden egyes apró reakciómat elemezte. Jól tudtam, hogy halálos hiba lenne alábecsülni – és ezt követném el utoljára – az ősi, briliáns elmét, a mögött a hideg, fémes tekintet mögött.

Számomra éveknek tűnő kínzás után, úgy tűnt végre kezd elfáradni, ásított még a szemét is megdörzsölte. El is feledkeztem róla, hogy halandó teste van és így neki is vannak korlátai. Azért mert valaki Unseelie húst eszik, azért még szüksége van az alvásra. Mint a koffein vagy a drogok, nagyon fel tud pörgetni, de amikor a hatásnak vége, ugyan olyan keményen padlóhoz is vág. Azt hiszem, ezért nem alszik egy éjászkánál többet egyik házában sem. Mert ez az, amikor a legsebezhetőbb. Az ötlettől felbátorodok, egy emberi test, aminek szüksége van az alvásra, miután már nem tündér. És elhatározom, hogy álmában fogom megölni őt. Miután megszereztem, amire szükségem van. Felkeltem, és amíg ő még mindig kába az álomtól az emberi testében, mosolyogva fogom keresztülszúrni a szívét a dárdámmal. És azt fogom mondani. „Ezt Alináért és Jericho-ért kapod!” Az öklöm már nem képes elfojtani a zokogásomat. Apró sóhajokként szöknek ki az öklöm mögül. Elveszek a fájdalomban, ahogy az emlékek hulláma eláraszt. Alina integet nekem a reptéren, azon a napon, amikor Dublinba jött. Anya és apa a székhez kötözve, a szájuk kipeckelve, ahogy a segítségre várnak, ami soha ne érkezett meg. Jericho Barrons a földön fekszik és halott. Az testem minden izma összerándul és képtelen vagyok lélegezni. Olyan mintha a mellkasom tüzelne és összeroppanna a hatalmas súly alatt. Küzdök, hogy a sírásom ne hallatszon. Ha kinyitom a számat, akkor kijönnek a sikolyok, de ha nem, akkor nem kapok levegőt. Reménytelen harcot folytatok, sírni vagy levegőt venni? Vagy nem sírni és megfulladni? A látásom kezd elhomályosodni. De ha elveszítem az eszméletemet, akkor legalább egy nagy sikoly hallatszani fog. Vajon itt áll az ajtómnál, hallgatódzik? Felkutatom az elmémet valami jó emlék után, ami el tudná űzni a fájdalmat. Amikor meggyógyultam a pri-yaságból, megdöbbenve tapasztaltam, hogy a hercegekkel töltött idő és utána az apátságbeli is valahogy olyan elmosódott. De minden egyes pillanat, amit Barronssal töltöttem és az ágyban művelt minden egyes dolog, minden apró részlete teljesen tisztán maradt. És most hálás vagyok ezért. Mert fel tudom őket használni, hogy elűzzem a sikolyaimat. “El fogsz engem hagyni Szivárványlány!” Nem! Ez nem a jó emlék! Gyorsan másra gondolok.

Igen , ez jó lesz… az első alkalom, amikor eljött értem, amikor megérintett, amikor belém hatolt. Átadom magam ezeknek, a képeknek, ezeknek a szép emlékeknek a részleteit idézem fel újra és újra. Idővel képes vagyok elvenni az öklömet a szám elől, a testemben a feszültség elmúlik. A forró emlékekben a testem remeg a fürdőszoba hideg márvány padlóján. Alina hideg és Barrons is az. Akkor én is lehetek hideg… *** Amikor végre elalszom, a hideg követ az álmomba is. Egyenetlen szélű szakadék mentén haladok, amely sziklákkal szegélyezi a fekete vizet. Ismerem ezt a helyet. Az ösvény, amin haladok is ismerős, mintha már számtalanszor jártam volna erre. A megfagyott falban lévő kivájt barlangokból lények figyelnek engem. Aztán meglátom, ahogy a szomorú, gyönyörű nő mezítláb halad előttem a hóban. Értem kiált. De ahányszor csak kinyitja a száját a jeges szél elsodorja a szavait. Muszáj… hallom meg, mielőtt a többit a szél elsodorja. Nem tudok… kiáltja. Siess… kiállt hátra a válla felett.. Utána futok az álmomban, és megpróbálom megérteni, hogy mit mond. Kinyújtom a kezem, hogy elérjem. De megbotlik az egyik szakadék szélén, elveszíti az egyensúlyát és lezuhan. Dermedten és elborzadva bámulok. A veszteség elviselhetetlen, mintha én magam haltam volna meg. Hirtelen felébredek, felpattanok a földről és levegő után kapkodok Még mindig az álmomat próbálom megfejteni, amikor a testem összerándul, és mint egy előre beprogramozott gép, mozogni kezd. Elborzadva figyelem, amint a lábaim arra kényszerítenek, hogy elhagyjam a fürdőszobát. Keresztül visznek a szobán, ki az erkélyre. Testemet egy láthatatlan erő vonzza ki a sötétségbe, a vörös rúnáim védő zónáján kívülre. Tudom, hogy nem saját akaratból cselekszem, de nem tudok saját magamnak parancsolni, teljesen védtelenül állok. És még a lándzsám sincs nálam. Darroc elvette, mielőtt a Hercegek ideteleportáltak. Némán bámulom az éjszaka árnyait, azon aggódva, hogy vajon mi lesz a következő parancs, aminek a testem akaratomon kívül engedelmeskedni fog.

Egy bábú vagyok. Valaki más rángatja a köteleimet. Mintha csak alátámasztaná a feltételezésemet, vagy csupán gúnyt akar űzni belőlem, karjaim a levegőbe repülnek, a fejem fölé, majd egy perc múlva visszahullanak a testem mellé. Lábaim közelebb visznek a szélhez. Azt kívánom mindez csak álom lenne, de sajnos nem az. A terasz keskeny párkányán táncolok, egyre gyorsabban. Mikor már azon kezdek aggódni, hogy vajon én leszek-e az a mesebeli lény, aki halálra táncolta magát, a lábaim megállnak. Levegőért kapkodva szorosan megmarkolom a párkányt. Ha a rejtélyes bábumester úgy dönt hogy a következő lépésem a leugrás lenne, hát alaposan meg kell majd küzdenie velem. Darroc művelné mindezt? De miért tenne ilyet? Megteheti egyáltalán? Ekkora ereje lenne? A hőmérséklet olyan hirtelen csökken, hogy a kezem odafagy a korláthoz. Mikor elrántom, a jég megreped és a földre hullik. Mikor elkaptam a kezem, az ujjaimról a bőrdarabkák a karfán maradtak. Sürgősen hátra lépek, elhatározva, hogy nem fogok önkéntelen öngyilkosságot elkövetni. - Sosem bántanálak, Mac – hallom a Sinsar Dubh hangját a fejemben. Mélyet lélegzem. A levegő annyira hideg, hogy égeti a torkomat és a tüdőmet. - Pedig épp azt tetted – vicsorgok. Érzem, hogy feltámad a kíváncsisága, mert nem érti hogyan okozhatott fájdalmat nekem. - A bőr begyógyul. Az nem fájdalom. Megdermedtem, nem tetszik a hangja. Túl bársonyos, tele ígéretekkel. Kétségbeesetten próbálom elérni a sötét tavat a fejemben, hogy valamiképp védekezni tudjak ellene, de egy hatalmas fel emelkedik közém és a tavam közé. A Sinsar Dubh térdre kényszerít. Összeszorított fogakkal, minden porcikámmal tiltakozom ellene. Fölém tornyosul és én hátra esem. Karjaim és lábaim szélesen kitárva, mintha épp hóangyalkát készülnék csinálni, odaszegezve a fémtartókhoz. - Ez Mac – dorombolja a Sinsar Dubh a fülembe – a valódi fájdalom. Agóniába sodródom. Fogalmam sincs mennyi ideig kínoz, de egész idő alatt gyötrelmesen tisztában vagyok egy dologgal: ezúttal nincs itt Barrons, hogy megmentsen. Nem fog visszarántani a valóságba, mint ahogy legutóbb tette, amikor a könyv úgy döntött, hogy közelebbről megismerkedik velem. Nem fog visszacipelni a könyvesboltba amikor mindennek vége, nem fog kakaót készíteni nekem, és meleg takarókba burkolni. Nem fog megnevettetni fura követelésével, hogy azonnal mondjam meg mi vagyok, és később nem fog megsiratni, mikor fejébe

hatolva meglátom az emlékeiben, ahogy éppen egy haldokló gyermeket tart a karjaiban. Míg a könyv kifeszítve tart az erkélyen és miközben a fájdalom szétszaggat, én foggal-körömmel kapaszkodom az emlékeimbe. Nem jutok el a tavamhoz, és habár van egy másik hely is a fejemben, a Sinsar Dubh ott is megtalál, lesi a gondolataimat, tanulmányozza őket. Vajon mit keres? Azt mondogatom magamban, hogy csak túl kell élnem mindezt, hiszen valójában nem is bánt, csak játszadozik velem. Ma éjjel eljött értem. Korábban én vadásztam rá. És valami, számomra érthetetlen ok miatt, ma ő vadászott rám. Ez lenne az ötlete a szórakozásra? Biztos vagyok benne, hogy előbb utóbb megfog ölni... De nem ma éjjel, ma éjjel gondolom szórakoztató vagyok. Most egyelőre csak eléri, hogy azt kívánjam: bárcsak halott lennék, de hej – jól ismerem ezt az érzést. Már egy ideje magamban hordozom. Egy meghatározhatatlanul hosszú idő után a fájdalom alább hagy és felrángatnak a földről. A kezeim megragadják a korlátot és felsőtestem átlendül rajta. Szorosan megmarkolom, és a lábaimat még szorosabban köré fonom, megakadályozva, hogy teljesen átlendüljek. A háztetőket bámulom, miközben megerősítem az akaratomat. Nem fogok itt meghalni. Ha ma éjjel meghalok, akkor a világ olyan marad, mint amilyen most, és az elfogadhatatlan. Túl sok ember meghalt. És túl sokan fognak meghalni, ha nem vagyok itt, hogy megakadályozzam. Erőt ad az a tudat, hogy mit is kell megvédenem. Összeszedem minden akaraterőmet és kilövök, akárcsak egy rakéta, egyenesen a Sinsar Dubh által közénk húzott falnak. Egy hajszálrepedés jelenik meg rajta... Nem tudnám megmondani, hogy melyikünk lepődött meg jobban: én vagy a Sinsar Dubh. Aztán hirtelen haragra lobban. Érzem a haragját, de nem azért mérges, mert megrepesztettem a falat, valami más miatt. Mintha személyesen én idegesítettem volna fel. Vajon csalódott bennem? Ez a gondolat megmagyarázhatatlanul zavar. Egy személy áll odalent, egy fekete árnyék, hóna alatt egy könyvet szorongat. A titokzatos személy felemeli a fejét és rám néz. Visszafojtom a sikolyomat. Felismerem a kapucnis ruhát, amit lassan hátra enged. Felismerem a haját. De nem ismerek fel semmi mást, mert ha ez tényleg Fióna – Barrons korábbi üzletvezetője, és Derek O'Bannion szeretője – akkor

valami élve megnyúzta. És a legborzalmasabb mindebben az, hogy mivel O'Bannion megtanította Unseeliet enni, nem halt bele... Ösztönösen a Lándzsám után nyúlok, ami persze nincs ott. - Irgalom – visítja Fióna. Lenyúzott ajkából ömlik a vér. És eltöprengek, vajon maradt-e irgalom bennem. Azért nyúltam a Lándzsám után, mert megsajnáltam? Vagy azért mert gyűlölöm, hogy jóval előttem az övé volt Jericho Barrons, és ki tudja milyen régóta már. Érzem amint a könyv egyre mérgesebb lesz rám. Érzem amint megnő, kiterjed, betölti az utcát. Nem értem. Miért uralkodik magán?Miért nem pusztít el semmit sem? Én megtenném, ha nyugton ülne egy kis ideig és a kezem közé kaparinthatnám. Aztán visszacsinálnám olyanra, amilyenre én akarnám. Hirtelen átalakul szörnyeteggé egy feketénél is feketébb árnyékká. Megnyúlik, egyre nagyobb és nagyobb lesz, amíg végül ott áll szemtől szemben. Csak lóg a levegőben előre hátra dülöngélve. Gyorsan becsukom a szemem. Mikor kinyitom, már egyedül találom magam.

12 FEJEZET Fordította: Sky - Hülye, kibaszott, idióta, hülye - motyogom, miközben belerúgok egy dobozba. De olyan erővel, hogy az keresztül süvít a levegőn, nekicsapódva egy téglafalnak, majd összelapulva belemélyed a falba. És haver - úgy értem: bele a falba! Jó pár centi mélyre! Vigyorgok, mert tudom, hogy egy szép napon majd elsétál itt valaki, és amikor meglátja, elcsodálkozik: „Haver, hogy a fenébe került az a doboz a falba???” „Hm, csak egy újabb Mega O'Malley rejtély. Tele van a város velük.” Nyomot hagyok Dublinban mindenhol. Amolyan „Itt jártam” -féle jelekkel. Azóta csinálom, amióta Ró először küldött ki, hogy elintézzek neki ezt, azt. Az elején csak semmiségekkel kezdtem, mint például: meghajlítottam egy szobrot a Múzeum előtt, nem nagyon, csak épp annyira, hogy én azért tudjam, más lett. De amióta leomlottak a falak, már nem számít, dolgokat rúgok a falba, nagydarab törmelékeket rendezek át, MEGA jelekké, lámpaoszlopokat hajlítok D-be, hogy jelezze a „Dani”, és „Dangerous (veszélyes)” és „Dude (haver)”

Szupererő, az én vagyok. Felhorkanok. - Hülye, idióta, hülyék - morgom. Tisztára megzavarodtak a hormonjaim. Egyik pillanatban fent, másikban lent. Olyan gyorsan változnak a hangulataim, mint amilyen gyorsan a lábaim repülnek. Egyik percben már alig várom, hogy felnőjek, és végre szexeljek, a másikban meg utálom az embereket, és a férfiak is emberek, és - haver - hát nem az ondó a legundorítóbb dolog a világon? Már egy pár napja egyedül élek, és ez töööööök jó! Senki sem mondja, meg mit csináljak. Nem kell korán lefeküdnöm. Senki sem mondja meg, hogy mit gondolhatok és mit nem. Csak én és az árnyékom, és mi aztán királyok vagyunk. Ki ne szeretne a helyembe lenni? Mégis.... aggódom azokért a hülye birkákért az apátságban. Basszus, dehogy aggódom! Ha nem hajlandóak kihúzni a fejüket a seggükből, az nem az én bajom! Kár, hogy egyesek nem tudnak komolyan venni. Kicsit fel kell ráznom a világukat ahhoz, hogy észrevegyenek. Megint elmentem a Chester's-be. Ezúttal hét fickó kellett ahhoz, hogy távol tudjanak tartani. Pedig mondtam nekik, hogy beszélnem kell Ry-O-val, mert aszem ő a főnök, amikor Barrons nincs a közelben. És Barrons nincs a közelben. Mindenfelé vadásztam rá tegnap este, miután kihánytam magam, a „Mac nyaldossa a Lord Master”-t jelenet után. Haver – mi a fasz volt az? Megkaphatta volna V'lanet, vagy Barronst. Ki a fene akarna kavarni egy Unseele evővel? Főleg azzal, aki ezt az egész szarságot okozta. Hova tűnt olyan sokáig? Mi történt vele? Nem akartak beengedni a Chester's-be. Me - kibaszottul - gint! Ez már kezd egy kicsit régi lemez lenni, nagyooon régi lemez. Nem mintha inni akarnék vagy valami. Az a cucc tiszta méreg! Csak akartam nekik szólni. Végül mondtam nekik, hogy szóljanak Ry-O-nak, hogy aszem Mac bajban van. Darroc-al lóg, meg minden. Két herceg védi őket. Aszem agymosást végzett rajta. Vissza kell szereznünk, ehhez pedig jól jött volna egy kis erősítés, mivel a sidhe-birkáim nem segítenek. Mióta elhagytam az apátságot, Persona Non Grata lettem. Még Jó sem akarta elhagyni az apátságot. A'szonta túl késő már Mac számára. Ekkor kellett volna RyOnak képbe lépnie. Mon'tam azoknak a fura alakoknak, hogy ma este végzek a Lord Masterrel és ha akarnak segíteni, zárkózzanak fel! Vagy ne. Nincs szükségem senkire. Nekem aztán tuti, nincs. Mega, mozgásba lendül! Gyorsabb a szélnél. Magas épületekről csak úgy leugrik!

Haver!! Zzzzooommmm! Hideg elfogultsággal veszem szemügyre magam a tükörben. Mosolyra húzódik a rám visszabámuló nő ajka. A Sinsar Dubh meglátogatott tegnap este. Emlékeztetett végtelen hatalmára és szadista hajlamára. De messze állok a megfélemlítéstől, sőt határozottabb vagyok, mint valaha. Meg kell állítani, és aki tudja, hogy hogyan lehetne ezt a legrövidebb úton elérni, az a szomszéd szobában üldögél, azon nevetgélve, amit az egyik őre mondhatott. Annyi ember meghalt miatta. Ő pedig itt ül és kacag. Már rájöttem, hogy Darroc, sokkal veszélyesebb volt, mint Malluce. Malluce borzalmasan nézett ki, és szörnyetegként is viselkedett, de csak ritkán ölte meg az imádóit. Darroc vonzó, bájos, kedves, és egy szempillantás alatt elrendelte 3 millió ember megsemmisítését anélkül, hogy bármit is veszített volna a vonzerejéből. A tömeges emberölés után, rám mosolyog és elmeséli, hogy mennyire fontos volt neki a nővérem. Képeket mutogat, amint épp együtt „szórakoznak”. Aztán, ha megszerzi a könyvet, megöl újabb három millió embert? Mire lehetne képes, ha összeolvadna vele? Megállíthatná bármi is? Kihasznál, ahogy én is kihasználom, és amint megszerzi azt, amit akar megszabadul tőlem? Halálos háborúba kerültünk, és ez egy olyan háború, amit minden áron én akarok megnyerni. Kisimítom a ruhámat, oldalra fordulok, lábujjhegyre emelkedem és megcsodálom a magas sarkúba bujtatott lábaimat. Új ruháim vannak. Miután olyan sokáig járkáltam praktikus ruhákban, most fura érzés szépnek, frivolnak lenni. De szükséges a kint ülő szörnyeteg csillapításához. Múlt éjjel, miután a könyv eltűnt, próbáltam aludni, de csak azt értem el hogy borzalmas rémálomba kényszeríttetem magam. Darroc kegyelmétől függtem, a hercegek újra megerőszakoltak, aztán a láthatatlan negyedik is megjelent. Kiforgatott magamból, éreztem, amint a nyakam tövébe tetovál, aztán a hercegek újra rám vetették magukat. Újra az apátságban találtam magam, kielégíthetetlen vágytól fetrengve a földön, a csontjaim megolvadtak, a szex iránti vágyam pedig

elképzelhetetlen fájdalmat okozott. Aztán Rowena hajolt fölém, és én belekapaszkodtam, de ő, kegyetlen mosollyal az arcán lerázott magáról. Harcoltam, ütöttem és rúgtam, de nem vehettem fel a harcot a vénasszonnyal, és álmomban meghaltam. Ezek után nem próbáltam meg visszaaludni. Levetkőztem, a zuhany alá álltam és hagytam, hogy a forró víz büntesse a bőrömet. Ízig-vérig napimádó vagyok, és soha életemben nem fáztam még annyira, mint az elmúlt hónapokban, amióta Írországa jöttem. Miután rózsaszínre súroltam a bőrömet és annyira tiszta lettem amennyire csak lehetek, undorral rúgtam arrébb a földön halomba heverő bőrruháimat. Túl sokáig hordtam ugyanazt az alsóneműt. A bőrnadrágom átázott, megszáradt, összement, és foltos lett. Ebben az öltözékben öltem meg Barronst, és szerettem volna elégetni őket. Magam köré tekertem a lepedőt és beléptem a penthouse nappalijába, ahol több tucat bíbor köpenyt viselő őr vette körül Darrocot. Pontos utasításokat adtam nekik, hogy mire van szükségem, mit szeretnék, és mikor Darroc szobája felé vették az irányt, hogy engedélyt kérjenek tőle, felcsattantam: - Mi az, nem engedi, hogy saját döntéseket hozzatok? Azért szabadított ki benneteket, hogy azután ő parancsoljon nektek? Egyikőtök sem tud elmenni az ő engedélye nélkül, hogy egy-két apróságot vásároljon nekem? Unseeliek vagytok, vagy ölebek? Az Unseeliek tele vannak érzelmekkel, és Seelie testvéreikkel ellentétben, nem tanulták meg hogyan rejthetnék azokat el. Így megkaptam, amit akartam - ruhát, cipőt, ékszert és sminket. Ez mind fegyver. Most, amikor szemügyre veszem magam a tükörben, hálás vagyok, amiért szépnek születtem. Tudnom kell, hogy mire reagál. Mi a gyengesége, és mennyi gyengeséget tudok belőle kicsikarni. Valamikor Seelie volt, és mélyen legbelül még most is az, és tegnap éjjel láthattam milyenek valójában a Seeliek. Parancsolóak. Gyönyörűek. Arrogánsak. Tudok olyan lenni. Kevés türelmem van, azonnal válaszokat szeretnék. Befejezem a sminkelést, egy kis extra bronzosítót is kenek az arcomra meg a mellem fölé, utánozva a Faek bőrszínét. Sárga ruhám második bőrként tapad a testemre, ami a Barronsal töltött szexmaraton hatására szinte tökéletes lett. A cipőm és a többi kiegészítőm aranyból van. Úgy nézek ki, mint a hercegnője. Mikor meglát, elhallgat és egy hosszú hosszú pillanatig némán mered rám.

- A hajad egyszer szőke volt, mint az övé – szólal meg végül. Bólintok. - Szerettem a haját. A legközelebb álló őrre nézek, és elmondom neki, mire van szükségem ahhoz, hogy megváltoztassam a hajam színét. Ő Darrocra néz. Mérgesen felkapom a fejemet. A legegyszerűbb dolgokat kértem tőlük, mégis megkérdőjelezik minden szavamat. Ez nagyon dühítő. - Nem tudnál közülük kettőt nélkülözni, akik csak az enyémek lennének? - vonom kérdőre - Nekem semmi sem jár? Magas sarkúba bújtatott lábaimra néz. Tekintete végigvándorol a testemen. - Dehogynem. Melyik kettőt szeretnéd? Legyintek egyet. - Te válassz. Nekem mind egyforma. Kijelöl kettőt, akiknek ezen túl, minden kívánságomat teljesíteniük kell. - Minden parancsát teljesíteni fogjátok anélkül, hogy megkérdőjeleznétek - mondja nekik - hacsak azok nem ütköznek az enyémmel. Majd megszokják, hogy rám hallgassanak. A többi őre is megszokja majd, hogy az én parancsomat teljesítse. Rá mosolygok és csatlakozom hozzá a reggelihez. Minden egyes falat lenyelésére kényszerítenem kell magamat. A Könyv nem szokott nappal akcióba lépni. Mint a többi Unseelie, ő is jobban szereti az éjszakát. Akik bebörtönözve éltek olyan sokáig, azokat zavarja a napfény. És minél tovább hordom magamban ezt a gyászt, annál jobban megértem őket. Mintha a napfény csak egy pofoncsapás lenne, ami azt kiáltja : ”Nézd, a világ napfényben úszik. Micsoda kár hogy te nem.” Azon töprengek, vajon Barrons emiatt nem volt elérhető napközben? Mert ő is, akárcsak mi, annyira sérült, hogy csak az éjszaka árnyaiban talált megnyugvást. Az éjszaka árnyai, csodálatosak. Elrejtik a fájdalmat, és és titokban tartják a célokat. Darroc, a nap folyamán egy kisebb hadsereg kíséretében elmegy valahová, de engem nem hajlandó magával vinni. Szeretném erőltetni a dolgot, mert úgy érzem magam mint egy ketrecbe zárt állat, de meghúzott bizonyos határokat és ha szeretném elnyerni a bizalmát, akkor azokat nem léphetem át. A délutánt a lakosztályában töltöm, pillangóként repkedek egyik helyről a másikra, mindent felveszek, megnézek, könyveket lapozok át, szekrényekben és fiókokban kutakodva, néha egy-egy lelkes kiáltásra ragadtatom magam, miközben a lakásban hagyott őrök, figyelmes pillantásaitól kísérve játszva átkutatom a lakást. Semmit sem találok. A hálószobájába nem hajlandóak beengedni.

Nem gond, ezt a játékot ketten is játszhatják. Én sem engedek senkit a hálószobámba! A rúnáim segítségével megerősítem a védelmet a hátizsákom körül. Így vagy úgy, de be fogok jutni abba a hálószobába. Késő délután befestem a hajam, megszárítom, és úgy fésülöm, hogy göndör fürtök övezzék az arcomat. Újra szőke vagyok. Furcsa érzés. Eszembe jut, hogy Barrons mindig hetyke szivárványnak hívott, ettől az emléktől legszívesebben fehér miniszoknyába és pink pólóba bújnék. Ehelyett egy vérvörös ruhát húzok magamra, fekete combközépig érő tűsarkú csizmába bujtatom a lábaimat és egy fekete szőrmés gallérú bőrkabáttal egészítem ki öltözékemet. Derekamra széles övet csatolok, amivel még jobban kihangsúlyozhatom az alakomat. Fekete kesztyű, csodás sál, és fülembe gyémánt fülbevaló teszik teljessé a képet. Mivel a fél Dubblin halott, a vásárlás könnyen megy. Nagy kár, hogy mindez engem már nem érdekel. Mikor Darroc visszatér, a rám vetett pillantásból tudom, hogy jól választottam… Bizonyára azt gondolja, hogy miatta választottam a vörös-fekete kombinációt. Téved. Barrons testén levő vörös-fekete tetoválás miatt választottam ezeket a színeket. Ma este magamon viselem az ígéretet, miszerint mindent helyrehozok majd. - A hadsereged nem tart velünk? – kérdezem, amikor elhagyjuk a lakosztályt. Az éjszaka hideg, az égbolt csillagoktól ragyog. A nap folyamán a tegnap este esett hó elolvadt már, és az utcák szárazak. - A Vadászok nem bírják az alacsonyabb kasztokat. - Vadászok? - kérdezem hitetlenkedve - Miért, hogyan akartad felkutatni a Könyvet? Korábban utaztam már egy vadász hátán, amikor Barrons-al megpróbáltuk bekeríteni a könyvet. Vajon Darroc tud erről? Az ügyesen elrejtett tükrének köszönhetően, ami a Barrons könyvesbolt mögötti sikátorban volt, ki tudja mennyi mindent tudhat?! - És ha megtaláljuk ma este? - Ha ma este megtalálod nekem MacKayla, a királynőmmé teszlek – mosolyog rám. Végig pillantok rajta. Öltözéke gazdagságra utal, Armani öltöny, kasmír és bőr. De semmi más nincs nála. Vajon a Könyvvel való összeolvadás kulcsa a tudás? Vagy egy rituálé? Rúnák esetleg? - Nálad van minden, ami szükséges a könyvvel való összeolvadáshoz? - kérdezek rá köntörfalazás nélkül. Felnevet. - Áh, szóval ma este a direkt támadás lesz programon. Ó és én még abban reménykedtem, hogy a csábítás következik, amikor megláttam a ruhádat. Megvonom a vállam.

- Tisztában vagy vele, hogy tudni szeretném. Nem látom mi értelme lenne, ha letagadnám. Te és én azok vagyunk, amik vagyunk. Tetszik neki, hogy egy kategóriába sorolom magunkat. Látom a szemében. - És mi lenne az MacKayla? Mik vagyunk? Kissé oldalra fordul és egy számomra idegen nyelven kiadja a parancsot, mire az egyik Unseelie Herceg megjelenik, bólint, majd eltűnik. - Túlélők. Két olyan ember, akik nem engedelmeskednek a szabályoknak, mert mi magunk alkotjuk a szabályokat. Egy pillanatig figyelmes tanulmányoz. - Ezt komolyan gondolod? Az utca hirtelen lehűl és a kabátomon jégcsapok keletkeznek. Tudom mit jelent ez. Egy Királyi Vadász ölt testet fölöttünk, fekete szárnyaival szelet kavarva. Felpillantok a pikkelyes szörnyetegre, amely kimondottan a fajtám elpusztítására lett teremtve. A hatalmas ördögi sárkány a szárnyait szorosan maga mellé szorítva lebukik az utcára, éppen csak elférve az épületek közt. Hatalmas. A mellett a Vadász mellett, amit Barronsnak sikerült szereznie, és amin berepültük Dublint, ez száz százalékig Királyi Vadász. Az az érzésem, hogy ez egy nagyon nagyon ősi vadász lehet. Öregebb, mint bármi, amit mostanáig láttam. Pokoli hideg kétségbeesés és üresség árad belőle. De furcsa módon ettől nem érzem magam kevesebbnek, vagy gyengébbnek. Ettől valahogy... szabadnak érzem magam. Érzem, amint mentálisan próbálkozik velem. De azt is érzem, hogy visszafogja magát. Ennek a vadásznak nincs ereje, ő maga az erő. Jeges tavam segítségével ütök vissza. Meglepetésében felhorkan. Figyelmem megint Darroc felé irányítom. - Sidhe-látó? - kérdi a Vadász. Figyelmen kívül hagyom. - SIDHE-LÁTÓ? - a Vadász hangja olyan erővel tölti be a fejemet, hogy máris heves fejfájásom lesz. Mérgesen ránézek. - Mi van? - csattanok fel. Egy nagy fekete alak guggol az árnyékban, fejét mélyen lehajtva. Súlyát egyik karmos lábáról a másikra helyezi, hosszú farkával az utcát sepri. Tüzes szemek bámulnak az enyémbe. Érzem, amint óvatosan megpróbál a fejembe hatolni. A Fae legendák azt mondják, hogy a Vadászok vagy nem Faek vagy nem teljesen azok. Fogalmam sincs mik lehetnek, de az biztos, hogy nem szeretem őket a fejemben tudni. Egy pillanat múlva felsóhajt .

- Ahhhh – majd teljesen leereszkedik a földre – hát itt vagy. Nem tudom ez mit jelent. Megrántom a vállam. Már nincs a fejemben, és engem csak ez érdekel. Visszafordulok Darroc felé, aki folytatja a megkezdett beszélgetésünket. - Tényleg komolyan gondolod, hogy mi vezetésre születtünk? - Megkérdeztem valaha is, hogy hol vannak a szüleim? - vágok vissza egy kérdéssel, amit fáj feltenni, de most „mindent-vagy-semmit” üzemmódba kapcsoltam. Ha ma este nem szerzem meg azt, amit akarok, akkor lelépek. A fájdalmam és szenvedésem véget ér. Abba hagyhatom az öngyűlöletet. Reggelre már Alinával beszélgethetnék, Barronst simogathatnám. Szeme összeszűkül. - Mikor legelőször megláttad, hogy elfogtam őket, azt hittem rólad, hogy gyenge vagy, akit az érzelmei vezetnek. Miért nem kérdezted meg soha? Most értem meg igazán, hogy miért mondogatta Barrons folyton, hogy hagyjam abba a kérdezősködést és csak a tettei alapján ítéljem meg őt. Hisz hazudni olyan könnyű. És ami még rosszabb, hogy mennyire függünk azoktól a hazugságoktól. Imádkozunk az illúzióért, csak hogy ne keljen szembesülnünk a valósággal. Emlékszem,17 éves koromban, azt hittem, hogy fülig szerelmes vagyok, és a végzős bulin megkérdeztem a fiúmat: - Katie nem is látott Brandivel csókolódzni a folyóson ugye? És mikor azt mondta nem, elhittem neki - annak ellenére, hogy a gallérján egy rúzsfolt éktelenkedett, és a színe nem egyezett az enyémmel. Két hét múlva rajtam kívül senki nem csodálkozott azon, hogy már Brandi fiúja volt és nem az enyém. Darrocra nézek és látok a szemében valamit, ami felvillanyoz… Nem viccelt, amikor azt mondta a királynéjává tesz. Tényleg akar engem. Nem tudom miért, talán mert Alina tényleg fontos volt neki, és csak én maradtam belőle. Talán, mert a nővéremmel együtt felfedezték, hogy kik és mik, hogy mi mindent érhetnek el együtt, és a közös felfedezés egy erős kötelék. Vagy talán a fura tavam miatt, esetleg, mert a Könyv annyira szeret játszadozni velem. Vagy talán, mert egy része emberi és pont annyira vágyik az illúzióra, mint mi. Barronsnak igaza volt. Most már megértem őt. A szavak annyira veszélyesek. A dolgok változnak, és én alkalmazkodom. Ahogy a körülmények változnak, úgy szabadulok meg attól, ami nem fontos. - felnyúlok, és megsimogatom az arcát - és gyakran rájövök, hogy a körülmények nem romlottak, hanem éppen ellenkezőleg, megjavultak. - Nem tudom, korábban miért utasítottalak vissza. Most már megértem hogy a nővérem miért akart annyira. - olyan egyszerűen fogalmazok,

hogy minden szavam teljesen hihető. Még én is meglepődöm. mennyire igaznak hallatszik. - Azt hiszem, hogy te valóban királynak születtél Darroc, és megtiszteltetés lenne a királynédnak lenni. Éles levegőt vesz, szemei ragyognak. Megfogja a fejemet, kezeit a hajamba temeti. - Bizonyítsd be, hogy igazat mondasz MacKayla, és én soha, de soha nem fogok megtagadni tőled semmit. Megdönti a fejemet és ajkamra hajol. Becsukom a szememet és kinyitom ajkaimat. És ekkor, a Vadász megöli őt.

13 FEJEZET Fordította:Sky Amióta Dublinba érkeztem, és elkezdtem Alina gyilkosára vadászni, volt már egy jó pár érdekes csavaros helyzetben részem, de ez viszi a pálmát. Ott állok, lecsukott szemmel, arra várva, hogy halott nővérem pasija megcsókoljon, amikor hirtelen valami meleg, nedves csapódik az arcomba, végigfolyik a nyakamon, bele a melltartómba. Még több kerül a kabátomra. Mikor kinyitom a szememet, sikoltani kezdek. Darroc már nem készül arra, hogy megcsókoljon, mert a feje eltűnt csak, egyszerűen eltűnt – erre pedig, nem lehet felkészülni, még ha nem számít mennyire, képzeled magad, hidegnek, és halottnak belül. Ha végig spriccel rajtad egy fejetlen hulla vére - főleg egy olyan valakié, akit korábban ismertél, akár kedvelted akár nem - a zsigereidben renget meg. Kétszeresen, ha éppen arra készültél, hogy megcsókold azt a személyt. De ami még ennél is jobban bosszant, hogy nem tudtam meg, hogyan kell egybeolvadni, a Könyvel! Csak arra tudok gondolni: A fejének annyi, és én nem tudom, hogyan kell össze-olvadni a Könyvel. Unseeliet eszik, vajon visszatehetem a fejét? Ha igen, akkor fog tudni beszélni? Talán összefoldozhatom, és kínzással kiszedhetem belőle a válaszokat. Mérgemben, amiért a dolgok ilyen fordulatot vettek, ökölbe szorul a kezem. Egy csóknyira voltam attól - na jó, talán egy-pár ellenséggel ágyba bújós éjszakára, és az ebből következő teljes önutálatra - hogy megkapjam,

amit akarok. De megtörtént volna, mert kezdtem elnyerni a bizalmát. Láttam a szemeiben. Megbízott volna bennem. Elmondta volna a titkait, és én megöltem volna, hogy rendbe hozzhassam a dolgokat. És a feje most már nincs a helyén, és nem tudom azt, amit tudni akartam, és én nem tudok további hónapokon keresztül ebben a pokoli valóságban létezni, ami ahhoz kell, hogy megszerezzem a négyet, ötöt, és a jóslatot. Az egész tervem egyetlen emberen múlt, és most az az ember fejetlenül hever előttem. Teljes csőd. A semmiért engedtem, hogy megérintsen! Csak bámulom a véres csontot, ahol korábban a feje volt. Elképedve látom, hogy még mindig mozog. Biztosan az Unseelie hús miatt. Megbotlik, és összeesik. Valahol a közelben, egy gurgulázó hangot hallok. Oh, Jézusom, a feje még mindig beszél. Helyes. Vajon tud még értelmes mondatot formálni? Egész jó kis alkupozícióm lett. Mond el, amit tudni akarok, és visszahelyezem a fejed! Hirtelen összerezzenek. Hol vannak a hercegek? Miért nem óvták őt meg? Várjunk csak egy percet. Ki tette ezt vele? Én vagyok a következő? Vadul körbe pillantok. - Whuh - motyogom - én ezt nem értem. - Sidhe-látó - szólal meg a Vadász a fejemben. Értetlenül bámulok. A Vadász, akit Darroc hívott magához, pár lépéssel arrébb guggol, kezében Darroc fejét lóbálva. Ha Vadászok tudnak vigyorogni, ez határozottan vigyorog. Csak úgy süt róla, hogy jót szórakozik rajtam. Keze - jobb megnevezés híján - akkora, mint egy kisebb autó. Hogy a fenébe tudta vele leszakítani Darroc fejét? Miért ölte meg? Darroc valamiféle szövetséget kötött a Vadászokkal. Hisz épp ők tanították meg neki, hogy Unseelie húst egyen. Vajon a Vadászoknak, mint ahogy korábban megjósoltam neki - elegük lett belőle? A Lándzsámat keresem. A helyén van. Remek, legalább a Hercegek biztos eltűntek. De mielőtt elővenném, meghallom a Vadász nevetését a fejemben, és rájövök, hogy egy nagyon ősi lénnyel állok szemben, aki mostanáig visszafogta magát. Ez nagyon különbözik a többi Vadásztól. Nem lepődnék, meg ha kiderülne róla, hogy ő mindegyikük ősatyja. K'Vruck-nek nevezi magát. Az emberiségnek nincs erre egyetlen találó szava sem. A neve halálon túli állapotot jelent. A halál semmiség K'Vruckal szemben. - Hogy mi? - A hangot csak a fejemben hallom.

K'Vruck annyival több, mint a halál. Ő az, aki képes mindent és mindenkit eltörölni, lebomlasztani olyan állapotba, ahonnan nem már születhet újra. Kevesebb, mint a semmi. A semmi, valami lesz. Valami, semmi lesz. K'Vruck abszolút. - A fajod megtapasztalná a lélek veszteségét, ha megpróbálna, kicsinyes agyával megérteni engem. Megdermedek. Ismerem ezt a hangot. Ezt a gúnyolódást. Semmit sem érne ellene a Lándzsám, nem is tudnám megölni vele. - Elárulok neked egy titkot - nevet halkan - Továbbléptek. Ti emberek. Hacsak nem lesztek K'Vruckolva. Levegőért kapkodok. - MacKayla, senkinek sem engedem meg, hogy engem irányítson. Darroc sosem fogja már elárulni a kiskaput, és te sosem fogod megtudni. A Vadász összenyomja Darroc fejét, mintha csak egy szőlőszem lenne. Haj és csontdarabkák hullanak a földre. És most, hogy már nem vagyok annyira megdöbbenve a véres látványtól, meglátom hogy mit tart a másik kezében. Hogy mindvégig mit tartott a másik kezében. Gyorsan hátrálni kezdek. Soha, a legkisebb esélyünk sem volt arra, hogy belevesszünk az éjszakába a könyvet keresve. Megint egy lépéssel előttünk járt. A Vadásszal érkezett. És itt állok én, tehetetlenül. Nincsenek nálam a rúnáim, a lándzsám használhatatlan.. Az Amulett! Amikor a Vadász letépte a fejét, a nyakán maradt. Lezserül körülnézek, igyekszem semmire sem túl nagy figyelmet fordítani, nehogy kivetítsem a szándékaimat a Vadász felé. Hol a pokolban vannak a hercegek? Ők eltudnának innen teleportálni. Mi a fenét csinálnak - abban a pillanatban, ahogy Darroc meghalt, - ők is eltűntek? A gyáva férgek! Ott van! Mikor Darroc teste a földre hullott, megcsonkított nyakáról az amulett lecsúszott. Egy tócsa vérben hever, tőlem alig egy pár lépésnyire. Van némi hatalmam a jeges tavamnak köszönhetően. Vajon az amulett segítségével felerősíthetem? És elég lenne? Magamba fordulva megpróbálom elérni a tavamat, de az az átkozott fal megint ott van. A Sinsar Dubh felnevet. Sikerült megrepesztenem ezt a falat tegnap éjjel. Ma is sikerülni fog, vagy legalábbis megpróbálom, akár az életem árán is. - Az erőt ki kell érdemelni, és te nem érdemled meg! Nem kell oda néznem ahhoz, hogy tudjam, különvált a Vadásztól, és ugyanaz a fölém tornyosuló Szörnyeteg lesz, akivé a könyv szokott alakulni, arra készülve, hogy összezúzzon a fájdalommal. Vagy, ki tudja, ezúttal mi fog történni? Lehet rosszabb lesz. Lehet hogy engem is K'Vruckolni fog.

Előre vetődöm és megmarkolom a láncot. Sikerült! Magam felé húzom! Aztán egyszercsak valami oldalból nekem ütközik, kiverve az amulettet a kezemből. Kezem fura pozícióba csavarodik, és egy reccsenést hallok. Fejem a földre csattan. Érzem, amint lemegy a bőr a homlokomról. Aztán valami felemel a földről és a levegőbe dob. Kétségbeesetten keresem az amulettet, de seholsem látom. Ahogy visszaesek, valami a vállára vet. Hajam az arcomba, karom ernyedten lóg, és a homlokomból vér folyik a szemembe. Majdnem megskalpoltam magam a járdán. Minden olyan gyorsan mozog, mint egy elmosódott folt. Szúpererő. Szuper-sebesség. Érzem, hogy rámjön a tengeri betegség! - Dani? - kiáltok fel. Vajon eljött megmenteni, még annak ellenére is, hogy annyira szemét voltam vele? - Dani, ne. Szükségem van az amulettre! Fejjel lefelé lógva figyelem, ahogy a járda eltűnik a szemem elől. - Dani, állj! De ő nem áll meg. Hátunk mögött hallom a vicsorgást. A Vadász felüvölt. A vérfagyasztó üvöltés betölti az éjszakát. Felkapom a fejem. Hallottam már korábban is. - Vigyél vissza. Vigyél vissza. - sikoltom, de most már teljesen más okból. Kik lehetnek ezek a szörnyek, akik olyan hangot adnak ki mint Barrons. Tudnom kell. - Dani vissza kell vinned! De nem visz vissza. Tovább rohan. Egyetlen szavamat sem hallja meg. Egyenesen oda visz, ahová az életben nem szerettem volna visszatérni. A Barrons Könyvek és Apróságokhoz.

14 FEJEZET Fordította:Sky Legelőször akkor fordul meg a fejemben, hogy talán nem is Dani cipelt idáig, amikor berobban a könyvesbolt ajtaján. Vagyis inkább akkor, amikor lenyalta a vért a combomról. Hacsak Dani nem küszködik valami komoly problémával, amiről eddig nem tudtam, akkor nem az ő vállán lógok fejjel lefelé. Újra megnyalt, végig húzva a nyelvét a combomon, pont a fenekem alatt. A ruhám felhúzódott,és beszorult a hasam és a válla közé. Megharapott. Keményen.

- Aucs! Agyarakkal. Nem túl mélyen, de ahhoz eléggé, hogy fájjon. A kabátom ujjával letöröltem az arcom, kitörölve a vért a szememből. Még mindig kába voltam Darroc meggyilkolása miatt, és attól a felfedezéstől, hogy K'Vruck a könyv. Ha akkor tisztán tudtam volna gondolkodni, azonnal rájövök, hogy túl messze vagyok a földtől ahhoz, hogy Dani vállán lógjak. Jó pár centivel magasabban. Az a váll, amin lógtam hatalmas volt, masszív, akárcsak a test többi része, de túl sötét volt ahhoz, hogy tisztán lássak. A tetőtéri reflektor már nem világította meg a könyvesbolt külső részét. Mi a fene kapott el? Egy Unseelie? De miért hozott pont ide? Nem akartam újra látni ezt a helyet. Soha többé! Utáltam a BB&B-t. Sötét volt, üres, és szellemekkel teli. Ott gubbasztottak, szomorú szemeiket a pénztárgépemre, könyvespolcaimra, kanapémra és a tűzhelyre függesztve. A tűzhelyre, amibe már soha senki nem fog többé begyújtani. Nem voltam felkészülve rá, hogy ledob a válláról. Háttal repültem, egyenesen Chesterfieldi szófára, majd lepattantam róla, egyenesen Barrons egyik „drága” szőnyegére és végigcsúsztam a csillogó padlón, egyenesen a kandallóig, ahol aztán jól bevertem a fejem. Egy pillanatig nem voltam képes még levegőt sem venni. Csak feküdtem ott mozdulatlanul. Minden egyes porcikám sajgott. Vér folyt le az arcomon. Egy fájdalmas nyöszörgés közepette odébb gurultam és felkönyököltem, hogy szemügyre vehessem a károkat. Legalább a karom nem tört el, mint ahogy először hittem. Kisöpörtem a szememből a hajamat. És lefagytam. A gyéren megvilágított könyvesboltban, egy fájdalmasan ismerős figura állt szótlanul. - Gyere elő az árnyékból - követeltem. Halk morgás érkezett válaszul. - Kérlek, értesz engem? Gyere elő. Egy könyves szekrény közelében tornyosult, lihegve. Óriás volt, legalább két méter magas. Az ablakon keresztül beszűrődő holdfény körvonalaiban egy, egyenlően eloszlott, három pár éles szarval rendelkező fejet vettem ki.. Már láttam korábban is ilyen szarvakat! A zsák, amiben a kövek voltak, egy ugyanilyen szarvra voltak felkötve! Szarvak, amiket láttam elolvadni, amikor az a bizonyos szörny felvette emberi formáját.

A Tükrökben Barrons pala szürke, nappal sárga szemű, éjszaka pedig vörösen izzó szörny volt. Ez most teljesen éjszakai módban volt, bársonyos fekete bőrével egybeolvadva az éjszakával, csak vadul csillogó szeme árulta el hollétét. Több ilyen szörnyet hallottam az utcán, mielőtt ez ide hozott. Honnan jöhettek? Kezem remegni kezdett. Óvatosan ülőhelyzetbe löktem magam, érezve minden feszített és feszült izmot. A kandallónak támasztottam a hátam, felhúztam a térdemet és átkaroltam. Nem hittem, hogy képes lennék megállni a lábaimon. Ez a lény pont olyan, mint amilyen Barrons volt. Egy kapocs a férfihoz, akit elvesztettem. Mit keres itt? Vajon, valamiképpen még mindig engem védelmez? Még a halálon túlról is? Vagy másokat jelölt ki a fajtájából, hogy vigyázzanak rám, ha bekövetkezik a legrosszabb és halálos veszélybe kerülök? Az árnyékban megbúvó lény hirtelen megfordult és az öklével egy nagyot csapott a könyves szekrényre. A padlóhoz csavarozott magas polcok megremegtek. Fémes nyikorgás hallatszott, majd a díszes polcok zuhanni kezdtek. Belecsapódott a mellette levőbe, az meg a következőbe és én tehetetlenül figyeltem, ahogy dominó-szerűen rombadől a könyvesboltom. - Hagyd abba! - sírtam könyörögve. De még ha meg is hallott és meg is értette, nem érdekelte. A magazinos polchoz fordult és azt is összezúzta. A szobában napilapok repültek szerte szét. Székek csapódtak a falaknak. Összetaposta a TV-met. A Hűtőmet szétverte. A pénztárgépem csilingelve darabokra robbant. Veszettül végigszáguldott a könyvesboltomon, teljesen szétverve a földszintet, összetörve mindent, amit csak szerettem. Az imádott szentélyemet romokba döntötte! És én nem tehettem semmit, csak összehúzódtam, és szótlanul néztem. Mikor már semmi szétzúzni való nem maradt, megfordult és rám bámult. A holdfény ezüstös színbe vonta bőrét, vörös szemei ragyogtak. Erek és inak dagadtak ki a nyakán és a karján, mellkasa vadul emelkedett. Szarvához törmelékek ragadtak, ezért hevesen megrázta a fejét és a törmelékek ezerfelé hullottak. Gyűlölettől teli szemekkel bámult rám. Én visszabámultam, de még lélegezni is féltem. Csak azért mentett meg, hogy most ő maga öljön meg? Nem mintha többet érdemeltem volna, de tényleg. Sétáló bizonyítéka volt mindannak, amim volt - és amit elveszettem. Mindannak, amit sosem láttam eléggé tisztán - és amit megöltem. Annyira hasonlított a Tükörbeli lényemre, és ugyanakkor annyira más volt.

Barrons kontrollálhatatlan volt, gyilkosságra hajlamos, képtelen - vagy talán nem hajlandó - arra, hogy ne öljön meg mindent ami csak az útjába került, nem érdekelte hogy mennyire volt védtelen vagy kicsi. Ott azon a sziklán, Barrons szemében őrületet láttam. Ez a fenevad is egy gyilkológép volt, de nem eszetlen. Nem volt őrültség a szemében, csupán düh és vérszomj. Barrons volt...de ugyanakkor mégsem ő. Becsuktam a szemem, mert fájt ránéznem. Mély torokhangon felmordult, sokkal közélebbről mint az előbb. A szemeim kipattantak. Ott állt, alig féllépésnyire, fölém tornyosulva, remegve a dühtől. Vadságtól égő szemeit a nyakamra szegezte, karmos kezeit kinyitotta majd ökölbe szorította, mintha legszívesebben a nyakam köré fonta volna. Megdörzsöltem a tarkómat, hálásan a Barronstól kapott tetoválásért. Úgy tűnt, még mindig védelmez, mert a lény nem bántott engem, noha láttam rajta hogy szeretett volna. Azon tűnődtem, vajon a tetoválás az egész Barrons féle falkától megvéd-e? Azt mondta, sosem fogja engedni, hogy meghaljak. Úgy látszik gondoskodott róla, hogy azután is megvédjenek, ha vele történik valami. Mint például, Ryodan, én és a lándzsám. - Köszönöm - suttogtam. A szavaimtól mintha még dühösebb lett volna. Rám vetette magát, megragadott, felemelt a levegőbe, és úgy megrázott, mint egy rongybabát. A fogaim összekoccantak és a csontjaim zörögtek. Úgy látszott, a tetoválásom mégsem fog megvédeni. Nem fogok itt meghalni. Az útvonalam talán megváltozott egy kicsit, de a célom nem. Miközben a keze között lógtam, a lábaim pedig nem érték a földet, hagytam, hogy a szemeim elkalandozzanak, megkeresse a tavamat, és megidézzem a vörös rúnákat… Távol tartották a hercegeket, és a Fae hercegek jóval halálosabbak voltak mint ez a szörny. Más dolgok is felszínre kerültek, de azokat figyelmen kívül hagytam. Lesz épp elég alkalmam a jövőben - túlságosan is sok - hogy felfedezzem mindazt, ami a tavam mélyében lapul. Kinyitottam a kezem, felszedtem amiért jöttem és már ott sem voltam. A szörny még mindig rázott. Ahogy a szemeibe néztem, rájöttem, hogy talán újra kellene gondolnom azt a kijelentésemet, mely szerint nem annyira őrült, mint Barrons volt. Felemeltem a vértől csöpögő kezemet. A szörny megrázta a fejét, és felmordult. - Tegyél le. - parancsoltam neki.

Olyan gyorsan mozdult, hogy mielőtt levegőért kapkodtam volna, már be is kapta a szájába a kezemet. Még jóformán be sem fejeztem a mondanivalómat és a kezem már a szájában is volt. Agyarait a csuklóm köré zárta. De nem harapta le, mint ahogy vártam, hanem szopogatni kezdte. Nyelve nedves és meleg volt, ahogy finoman nyalogatta az ujjaimat. Amilyen gyorsan bekapta, olyan hirtelen el is engedte a kezem, ami üres volt! Vakon bámultam rá. Azokat a rúnákat, amiktől a legveszélyesebb Faek is féltek, ez a szörny csak úgy megette? Mintha csak valami finom falat lenne. Megnyalta a száját. Én lennék a főfogás? Egy elmosódott mozgás és a másik csuklóm is eltűnt a szájában. Nedves nyelv az ujjaimon, bársonyos nyalintás, és ez a kezem is üres lett. Majd ledobott. Esetlenül a talpamra érkeztem, beleütközve a szekrény maradékába, de azért sikerült talpon maradnom. Még mindig a száját nyalva elkezdett hátrálni. Amikor megállt és a holdfény körülölelte, összeszűkült a szemem. Valami nagyon ...nincs rendjén. A szörny nem nézett ki jól. Valójában, úgy tűnt, mint akinek fájdalmai vannak. Borzalmas gondolatom támadt. Mi van akkor, ha ez egy egyszerű, eszetlen lény, aki megeszik mindent ami csak az útjába kerül, nem tudja hogy nem lenne szabad megenni azokat a vérrel borított rúnákat. Nem szerettem volna egy újabb ilyen lényt is megölni! Hisz akárcsak Barrons, ez is megmentett. Rémültem bámultam rá, azon imádkozva, bárcsak túlélné azt, amit vele tettem. Hiszen csak szerettem volna valahogy megszabadulni tőle, hogy végre találjak egy helyet, ahol összeszedhetném magam, mert csak korlátozott mennyiségű fegyver állt rendelkezésemre. Hátra tántorodott. A fenébe! Mikor fogom már megtanulni a leckét? Megbotlott és és mély fájdalmas hang kíséretében térdre esett. Az izmok rángatózni kezdtek a bőre alatt. Fejét hátra vetette és felüvöltött. Befogtam a fürleimet, de még így is fülsüketítő volt. A távolban felhangzott a válasz, csatlakozva a gyászos koncerthez. Reméltem, hogy nem egyenesen a Könyvesboltom felé tartanak, csatlakozni a testvérükhöz, hogy engem darabokra szaggassanak. Kételkedtem abban, hogy mindegyiket rávehetném a rúnák elfogyasztására.

A szörny most négy lábra ereszkedett, hatalmas fejét egyik feléről a másikra dobálta, nyilvánvaló halál tusájában. Fájdalmasan újra meg újra felüvöltött, annyira kétségbeesetten, hogy majd megszakadt érte a szívem. - Nem akartalak megölni - mondtam neki sírva. A padlóra guggolva, elkezdett átváltozni. Oh, igen, biztos, hogy megöltem. Pontosan ez történt akkor is, amikor Barronst öltem meg. Úgy tűnik a halál arra kényszeríti őket, hogy átváltozzanak. Mint akit megigéztek, nem tudtam elfordítani a fejemet, egyszerűen nem tudtam másfelé nézni. Magamra vállalom ezt a bűnömet is, akárcsak a többit. Megvárom amíg meghal, majd emlékezetembe vésem az arcát, és az új világban majd őt is újra teremtem. Legalább tehetek érte valami igazán különlegeset. Talán megmenthetném, még mielőtt azzá válna ami. Miféle ember lakozhat ebben a lényben? Barrons egyik embere a nyolc közül? Vajon felismerném őt? Szarvai lassan elolvadtak és elkezdtek lefolyni az arcán. Feje borzalmasan eltorzult, megnyúlt, majd összement. Lüktetett és összezsugorodott. Masszív vállai előre hullottak, kiegyenesedett, majd újra előre esett. A padlót kaparó karmaiból, ujjak lettek. Csípőjéből lábak nőttek. Végtagjai eltorzultak, a csontok meghajoltak. Még mindig vonyított de most már másképp. Elvettem a kezem a füleimről. Emberi üvöltése miatt megfagyott bennem a vér. Torz fejét egyik oldalról, a másikra kapta. Csapzott haja között megpillantottam csillogó szemét, és fekete agyarait amikor rám vicsorgott. Aztán a kusza fürtök hirtelen eltűntek, a sűrű fekete bunda ritkulni kezdett. A szörny a földre esett. Hirtelen négykézlábra emelkedett, fejét továbbra is lehajtva tartva. Csontjai ropogtak és kezdett alakot ölteni. Vállai erősödtek, és izmosodtak. Két szélesre tárt kar. Két láb, egyik hátra kinyújtva, másik elöl behajlítva mintha épp ugrásra készen állna. Egy meztelen férfi guggolt a holdfényben. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy felemelje a fejét. Kit öltem meg, a gondatlan hülyeségemmel? Egy pillanatig csak kettőnk érdes lélegzése hallatszott. Aztán megköszörülte a torkát. Legalábbis azt hiszem, azt tette. Mert inkább, egy farkát rázó csörgőkígyó hangjához hasonlított. Egy újabb pillanat múlva felnevetett, de ez nem volt igazi nevetés. Az ördög

Adhat ki ilyen hangot, amikor eljön az előre odaígért lelkedért. Mikor felemelte a fejét, kisimította arcából a haját, és teljes megvetéssel rám nézett, hangtalanul és magatehetetlenül a padlóra omlottam. - Ah, de drága, drága Ms Lane-em, pont ez a lényeg. Megölt. - mondta Jericho Barrons. - Miért bántasz? ÉN SZERETLEK. - Képtelen vagy a szeretetre. SEMMI SEM HALADJA MEG A KÉPESSÉGEIMET. ÉN VAGYOK MINDEN. - Te egy könyv vagy. Lapok egy borítóval. Nem születtél. Nem élsz. Nem vagy több, mint mindannak szeméttelepe, ami rossz volt egy önző királyban. ÉN VAGYOK MINDEN, AMI JÓ VOLT EGY GYENGE KIRÁLYBAN. Ő FÉLT A HATALOMTÓL. ÉN NEM FÉLEK SEMMITŐL. - Mit akarsz tőlem? NYISD KI A SZEMEIDET. LÁSS ENGEM. LÁSD MAGADAT. - Nyitva vannak a szemeim. Én jó vagyok. Te gonosz vagy. − BESZÉLGETÉSEK A SINSAR DUBH-VAL

15. fejezet Fordította: Sky Nem mondtam soha senkinek, de amikor Dublinba érkeztem, titkokban még reménykedtem, és ez a remény volt az, ami megakadályozta, hogy feladjam a legnehezebb időkben. Azt képzeltem, hogy mindannyiunkat átvertek, mikor Alina testét haza küldték Ashfordba, hogy nem is ő, hanem egy másik szőke lány teste, aki valamiért nagyon hasonlított a nővéremre. Makacsul elutasítottam a fogorvosi leletek eredményeit. Amikor a Temple Bar negyed utcáit róttam, a gyilkosa után kutatva, azt képzeltem, hogy bármelyik pillanatban a nővéremre bukkanhatok. Ö pedig majd rám néz meglepődve, és boldogan felkiált „Junior, mi történt? Apa és

Anya jól vannak? Mit csinálsz te itt?” És nevetve, boldogan átölelnénk egymást, és én tudnám hogy vége a rémálomnak. Meginnánk egy sört, elmennénk shoppingolni. Nem voltam felkészülve a halálra. Senki sincs rá felkészülve. Elvesztesz Valakit, akit az életednél is jobban szeretsz és máris kaptál egy kemény leckét a haláltól. Ébren fekszel minden éjszaka, azon töprengve, hogy tényleg hiszel-e a mennyben és a pokolban. Kétségbeesetten kapaszkodsz minden apró reményszálba, mert nem tudod elfogadni, hogy nincs odakint, alig egy pár elsuttogott imádságra. Mélyen, legbelül tudtam, hogy mindez csak vágyálom. De szükségem volt rá. És egy kis ideig segített is. Barrons-al kapcsolatban nem engedtem meg magamnak ezt az álmodozást. Hagytam, hogy a düh elöntsön, mert amint Ryodan egyszer gúnyosan megjegyezte, a düh olaj a tűzre. Az én dühöm plutónium volt, ami időben átalakult volna mérgező sugárzásba. A legrosszabb dolog mikor elvesztesz valakit - azon kívül, hogy többé soha nem láthatod már - azok a kimondatlan szavak, amiket sosem volt bátorságod kimondani. Üldöznek, gúnyt űznek belőled, amiért azt hitted, van még időd bőven, és majd más alkalommal kimondod őket. Egyikünk sem rendelkezik azzal a végtelen idővel. Itt és most, szemtől szemben állva Barrons-al az ajkaim mégis megmakacsolták magukat. Egyetlen szót sem tudtam kimondani. A kimondatlan szavak hamuvá váltak a számban, majdnem megfullasztva. De még ennél is rosszabb volt rájönnöm, hogy ismét átvertek. Nem számított mennyire tűnt ez a pillanat valósnak, tudom hogy mindez csak illúzió. A Sinsar Dubh még mindig hatása alatt tartott. Nem is hagytam el igazából azt az utcát, miután Darroc-ot megölte. Biztos még mindig ott fekszem az utcán, K’Vruck lábai előtt, elterelve a figyelmemet, míg a könyv ki tudja mit művel velem. Semmivel sem különbözött attól az éjszakától, mikor Barronsal megpróbáltuk csapdába csalni, és elhitette velem, hogy csak egy földön levő könyvet nézegetek, miközben ő végig fölém tornyosulva, engem tanulmányozott. Harcolnom kellene ellene. El kéne merülnöm a tavamba és azt tenni, amihez a legjobban értek - vakon előre lendülni, nem törődve vele, hogy mennyire elfajulhatnak a dolgok. De ahogy elnéztem tökéletes képmását, nem tudtam annyi energiát összeszedni, hogy elkergessem ezt a délibábot. Legalábbis még nem. Létezik a kínzásnak rosszabb formája is, mint Jericho Barronst nézegetni meztelenül. Egy percen belül meg tudom keresni a fejemben azt a bizonyos Sidhelátó helyet és elűzöm ezt az illúziót. Vagy tíz percen belül.

Hátradőltem, és halvány mosoly kíséretében arra gondoltam: gyerünk, mindent bele! A Barrons illúzió felemelkedett, és csak állt ott, teljes pompájában. Istenem, de gyönyörű. Végignéztem rajta. A Könyv hihetetlenül pontos munkát végzett, minden porcikáját pontosan leutánozva, még a.... De eltévesztette a tetkóit… Testének minden centiméterét ismertem. Legutoljára, amikor meztelenül láttam Jericho Barronst, tele volt vörös és fekete védő tetoválásokkal, és később a vállától a karjáig nyúló tetoválása is lett. Most már csak a hasán volt egy. - Elbasztad. - mondtam a könyvnek - De azért szép próbálkozás volt. A hamis Barrons megfeszült, térdeit kissé behajlította, súlyával előre dőlt, és egy pillanatig azt hittem, hogy rám veti magát. - Én basztam el? – vicsorgott rám a Barrons utánzat. Elindult felém. Nehezemre esett továbbra is az arcán tartani a szemem, mikor annyi minden más lóbálózott a szemem előtt. - Melyik szavamat nem értetted? - kérdeztem édesen. - Fejezd be a farkam bámulását. – morogta. Oh, igen. Határozottan csak egy illúzió. - Barrons imádta, ha a farkát bámultam. - mondtam a könyvnek - Sőt boldogan tűrte volna, ha egész nap azt bámulom és ódákat költök a tökéletességéről. Gyors mozdulattal máris galléron ragadt, felrángatva a földről. - Az még azelőtt volt hogy megöltél, te idióta picsa. Teljesen elkábultam. Ott állni szemtől szemben vele, annyira közel hozzá. Egy drog volt. És nekem szükségem volt rá. Vágytam rá. Semmi pénzért a világon be nem fejeztem volna ezt a játékot. - Látod, te is beismered hogy halott vagy. És nem vagyok idióta picsa. Egy idiótát át tudnál verni. - Nem vagyok halott. - A mögöttem levő falba öklözött, engem pedig a testével hozzá szorított. Annyira jó érzés volt magamon érezni azokat a Barrons féle kezeket, annyira izgatott voltam amiért belebámulhattam fekete szemébe, hogy alig éreztem amikor a fejem a falnak csapódott. Ez sokkal valóságosabbnak tűnt, mint az a röpke pillanat, mikor eszembe jutott a Fehér Kastélyban. - De az vagy. - Nem vagyok. A szája annyira közel volt. Kit érdekel, hogy nem Ő az? A szája az övé volt. És a többi része is. Vajon egy hamis csók túl sok volna? Megnedvesítettem az ajkam. - Bizonyítsd be.

- Az akarod, hogy bebizonyítsam, nem vagyok halott? – kérdezte hitetlenkedve. - Azt hiszem ez nem is annyira nagy kérés. Hisz végül is én voltam az, aki leszúrt. Mindkét kezével a falnak támaszkodott a fejem mellett. - Egy okos nő nem juttatná ezt folyton az eszembe. Magamba szívtam csípős, egzotikus illatát. Az a bizonyos elektromos vonzalom, ami mindig ott vibrált közöttünk, most a bőrömön táncolt. Meztelen volt, és én a falhoz nyomva. És annak ellenére, hogy tudtam csak a könyv játszadozik velem, nem tudtam a szavaira figyelni. Annyira valósághű volt. Leszámítva azokat a hiányzó tetoválásokat. A könyv tudta, hogy milyen nagy a farka, de nem tudta miféle tetoválásai vannak? Kis hiba. - Le vagyok nyűgözve - válaszoltam - valóban lenyűgözve. - Faszt sem érdekel, ha le van nyűgözve, Ms Lane. Egyetlen egy dolog érdekel. Tudja, hol van a Sinsar Dubh? Megtalálta annak a fél tündér fattyúnak? - Hát ez jó - kacagtam - A Sinsar Dubh olyan illúziót hozott létre, ami a Sinsar Dubhról faggat. - Végtelen megbánások ideje? - Válaszoljon, különben letépem a fejét. Barrons sosem tenne olyat. A Könyv elkövetett egy újabb hibát. Barrons Megesküdött, hogy életben tart és az igéretét mindig betartotta az utolsó percig. Meghalt, hogy megmentsen engem. Sosem bántana, és főleg nem ölne meg. - Semmit sem tudsz róla. - sziszegtem. - Mindent tudok róla. - Káromkodott. - Magamról. - Nem igaz. - De igen - Hazugság. - Nem az! - De igen. - köptem. - De nem! – üvöltötte vissza, majd nagyot sóhajtott. - Bassza meg Ms Lane. Kibaszottul megőrjít. - Akárcsak maga Barrons és most már bármelyik percben elhagyhatja a „pokolba” és ’kibaszott” kifejezéseket. Egy kissé túljátsza. Az igazi Barrons sosem átkozódott annyit. - A pokolba is kibaszottul pontosan tudom, hány kibaszott bassza meget használna Barrons. Nem ismeri annyira jól, mint gondolja! - Legyen elég a képmutatásból. Ne játssza itt nekem Barronst. - bökök a mellkasára. - Nem ő és soha nem is lesz Ő.

- Azonkívül az még azelőtt volt, hogy meggyilkolt és helyettem Darrocot választotta, alig egy hónap alatt. Megbánások ideje, Ms Lane? Oh, hogy merészeli? Csak gyászból állok. Kétlábon járó gyász és bosszú. - Csak hogy pontosak legyünk, három napja volt halott. És én nem akarom tovább játszani ezt a játékot. Tűnés innen. Tűnj. El. - Félre ütöttem a kezét a fejem mellől, és elsétáltam mellette. - Nem fogom megmagyarázni, hogy miért tettem azt, amit tettem, amikor maga valójában nincs is itt. Ez még számomra is túl nagy őrültség lenne. Elkapott és visszarántott. - Jobban teszi, ha elhiszi, hogy itt vagyok Ms Lane és higgye el, hogy megölöm. Jobban nem is bizonyíthatta volna be a hűségét és a lojalitását. Vagy éppenséggel annak hiányát. Abban a percben nekem ugrott, ahogy Ryodan kijelentette, hogy fenyegetést jelentek, és egy pillanatnyi habozás nélkül máris kinyírt... - Ez nem igaz. Haboztam. Nem szívesen öltem meg az őrző szörnyemet. Ryodan azt mondta, muszáj lesz. Nem tudtam, hogy maga az! - Remek. Most meg a Sinsar Dubh hamis Barrons-ával vitatkozom, a valódi Barrons meggyilkolásáról. Miért műveli ezt velem? Mi nyerhet a könyv azzal, hogy rám kényszeríti ezt a játékot? - Tudnia kellet, volna! - robbant ki belőle. Tudtam, hogy véget kellene vetnem ennek az illúziónak, de képtelen voltam rá. Barrons közelében mindig csőre töltött állapotban voltam és úgy tűnik nem számított az sem, hogy most a hamis Barrons-al állok szemben. Egyes emberek a legrosszabbat hozzák ki belőled, mások a legjobbat, és vannak azok a hihetetlenül ritka emberek, akik a legtöbbet hozzák ki belőled. Mindenből. Annyira élőnek érzed magad tőlük, hogy még a pokolba is követnéd őket. - Honnan a fenéböl tudhattam volna? Mert mindig olyan őszinte volt velem? Mert az információ csere Jericho Barrons erőssége? Nem is, hanem azért mert vette a fáradtságot és figyelmeztetett, hogy mi fog történni, ha felhívom IYD-t. Várjunk csak, megvan. Azért kellett volna tudnom, mert megbízott bennem - úgy, ahogy mindenki másban - és elmondta, hogy időnként átváltozik egy két méter magas, szarvakkal teli eszetlen vadállattá! - Nem vagyok eszetlen. Ahhoz eléggé az eszemnél voltam, hogy kört hugyozzak maga köré, amivel megvédhetem. Gyilkoltam magáért. Összeszedtem a dolgait. Ki csinálta volna ezt meg magáért? V’lane-nek még akkor farka sincs, hogy hugyozni tudjon vele. A maga kicsi MacKeltarjának pedig még akkora töke sincs, hogy saját akaratból

cselekedjen. Azt pedig biztos, hogy kibaszottúl nem tudja, mit kell tennie ahhoz, hogy birtokoljon egy nőt. - Birtokolni? Maga azt hiszi, hogy a nőket birtokolni lehet? Olyan pillantást vet rám, ami azt jelenti: oh, édesem, hát persze hogy lehet őket birtokolni. Vagy már ilyen hamar elfelejtette? - Pri-ya voltam. - És jobban tetszett úgy. Szemei hirtelen összeszűkültek, mintha csak épp most fogta volna fel, mit is mondtam neki korábban - Három kibaszott napja voltam halott, és maga két napra rá már azt a nyomorult Darrocot szorította a könyvesboltom falához? Csupán egyetlen kibaszott napot várt arra, hogy lecseréljen? Heteket töltöttem azon aggódva, hogy valamiképpen le fogja szedni magáról a jeleimet, és nem leszek képes megtalálni a Tükrökben. Mindvégig, ameddig azon próbálkoztam, hogy visszatérjek és megmentsem a seggét, maga végig odatartotta neki? - Nem tartottam oda Darrocnak semmit sem! Visszatérni, honnan? A halálból? - Egy nő nem dörgölődzik oda egy férfihoz úgy, ahogy maga tette, hacsak nem dugnak. - Fogalma sincs arról, hogy mit tettem, vagy éppenséggel mit nem tettem. Hallott már a beépülésről? A „lefeküdni az ellenséggel”-ről? - Szerintem te királynak születtél, Darroc - gúnyolódott - és ha még mindig akarod, megtiszteltetés lenne a királynődnek lenni. - Levegőért kapkodtam. - Nem ezt mondta? - Mit művelt, utánam leskelődött? De ha maga Barrons, akkor tudnia kell, hogy a szavak semmit sem jelentenek. - Mert a tettei olyan jókat mondanak magáról, ugyebár. Hol aludt tegnap éjjel Ms Lane? Mert nem itt, az biztos! A könyvesboltom nyitva állt maga előtt. A hálószobája az emeleten várt magára. Akárcsak a kibaszott erénye! Kinyitottam, majd becsuktam a számat. Erény? Barrons az „erény” szót vágja hozzám? Öö... valójában a Sinsar Dubh. Nem tudtam eldönteni melyik röhejesebb. Valami itt nagyon nincs rendjén. Valami nagyon nagyon fura. Noha a Barrons és az erény, két olyan szó, amit még véletlenül sem emlegetnék egyszerre egy mondatban, egyetlen olyan okot sem tudok, amiért a Sinsar Dubh ilyet csinálna. Korábban még soha nem bocsájtott ilyen hosszú illúziót rám. - Tudja hogy mit kerestem ma éjszaka az utcán? - mikor nem válaszoltam

rám förmedt – Válaszoljon! Megráztam a fejem. - Nem azért voltam ott, hogy maga és a drága fiúja után kémkedjek. Apropó, milyen érzés a nővére gyenge utánzatának lenni? - Oh, baszódjon meg! - csattantam fel azonnal - Ez még magától is szemétség. - És ez még semmiség, csak most lendülök bele. Azért mentem, hogy megöljem Darroc-ot. Már nagyon régen meg kellett volna, tennem. De nem volt szerencsém. A Sinsar Dubh megelőzött. - Elég legyen! Maga a Sinsar Dubh. - Aligha. De kétszeresen annyira halálos vagyok. Mindketten tönkre tehetjük magát. És senki sem védheti meg tőlem, ha egyszer maga ellen fordulok. Már épp ideje volt ennek az illúziónak véget vetni. Csak azért hagytam idáig fajulni a dolgokat, mert olyan kellemesen kezdődött. De bármilyen bizarr játékot is űzött velem a Könyv, kezdett nagyon kellemetlen lenni, és ez a hideg, gúnyos Barrons nem az volt, akire emlékezni szeretnék. - Ideje elmenned. - Nem megyek sehova sem. Soha. Ha azt hiszi, hogy megengedem magának, hogy oldalt cseréljen a játék közepén, nagyot fog csalódni. Sokat fektettem magába. Már túlságosan benne van a mélyében. Tartozik nekem. Leláncolom, megkötözöm, mágiával fogva tartom, nem számít mit kell tennem, de segíteni fog megtalálni a Könyvet. És mikor megtaláltuk, talán életben hagyom. - Maga a Sinsar Dubh - mondom újra, de már nem annyira biztosan. Miközben beszélt, megkerestem azt a sidhe-látó helyet a fejemben - a mindent látó szemet, ami képes megtörni bármilyen illúziót - és minden erőmmel ráfókuszáltam. De semmi sem történt. Nem pukkant ki buborék, nem tört meg egyetlen illúzió sem. A kezeim remegtek. Nem kaptam levegőt. Ez lehetetlen. Megöltem öt. És mikor rájöttem mit tettem, minden fájdalmamat, egy tömeggyilkosságra képes fegyverré csiszoltam. Betonba vésett tervet ötlöttem ki. Ez a.... ez a megmagyarázhatatlan dolog nem illett bele a terveimbe. Nem illett egyik célomhoz sem. - De persze az is lehet, hogy mégsem fogom életben hagyni - szólalt meg - Másokkal ellenben, nekem nem felel meg egy gyenge utánzat.

Éles levegőt vettem. Kezdek veszélyesen tisztán látni. De hisz az lehetetlen. Valójában nem is állhat itt, igaz? Vagy mégis? Úgy nézett ki, mint Barrons. Olyan illata is volt, mint Barrons-nak. Olyannak tűnt és hangzott, mint Barrons és határozottan megvolt a hozzáállása. A picsába a sidhe-látó képességemmel! Több kakaóra volt szükségem. És tudtam honnan szerezhetném meg. Hagytam, hogy a szemeim elkalandozzanak, és minden erőmmel elkezdtem koncentrálni a jeges tavamra. - Mutasd az igazat - parancsoltam. - Akkor sem ismerné fel az igazat, ha az fenéken harapná, Ms Lane. Ami azt illeti, pont azt tette. - rám vigyorgott azzal a sunyi vigyorával, de nem volt benne egy csepp kedvesség sem. Fogakkal volt teli, amiről rögtön eszembe jutottak a csuklóm köré zárult agyarai. A térdeim felmondták a szolgálatot. Jericho Barrons még mindig ott állt előttem. Fölém tornyosulva, meztelenül és pokoli dühösen, kezeit ökölbe szorítva mintha épp arra készülne, hogy a szart is kiverje belőlem. A földre csúszva felnéztem rá. - Maga n-ne-nem halott. - Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom. - ha tekintettel ölni lehetne, akkor én már halott volnék - Oh, várjon. Dehogy sajnálom. Ez már túl sok volt. A fejem forogni kezdett, a látásom elhomályosult. És akkor, elájultam.

16. fejezet Fordította: Loreley Lassan, fokozatosan tértem magamhoz a sötétben, a könyvesbolt padlóján. Mindig úgy gondoltam, az ájulás egy személyiség gyengeségéről árulkodik, de most már értettem. Az önfenntartás miatt van. Ha egy érzelem túl intenzív, a test lekapcsol, így elkerülve, hogy ámokfutásba kezdjen, mint egy levágott fejű csirke, és ezzel potenciálisan megsebesítse saját magát. Az, hogy megtudtam Barrons életben van, több volt mint amennyivel elbírok.

Túl sok gondolat és érzelem akart egyszerre a felszínre törni. Az agyam megpróbálta felfogni a felfoghatatlant, megpróbált szavakat találni mindarra, amit éreztem, és csöndben elbukott. - Barrons? - A hátamra fordultam. Nem érkezett válasz. Hirtelen elfogott a félelem, hogy az egész csak álom volt. Hogy igazából nincs életben, és el kell fogadom a kibírhatatlan tényt – újra. Hirtelen felültem, és megrémültem. Egyedül voltam. Az egész csak egy kegyetlen illúzió volt, egy álom? Vadul körbenéztem, bizonyíték után kutatva a létezéséről. A könyvesbolt romokban hevert. Ez a rész nem álom volt. Elkezdtem feltápászkodni, de megálltam, amikor észrevettem egy cetlit a kabátomra tapadva. Kábultan levettem. Ha elhagyja a könyvesboltot, és arra kényszerít, hogy levadásszam, teszek róla, hogy élete végéig megbánja. ~ Z Egyszerre kezdtem sírni és nevetni. Ott ültem, a papírt a mellkasomhoz szorítva, megrészegülve a boldogságtól. Életben volt! Ötletem se volt, hogyan lehetséges. Nem is érdekelt. Jericho Barrons életben volt! Ezen a világon volt. Ennyi nekem elég. Behunytam a szememet és remegtem, ahogy a nyomasztó súly eltűnt a lelkemről. Három nap óta most először lélegeztem igazán, és mohón szívtam magamba a levegőt. Nem öltem meg. Nem én voltam a hibás. Megkaptam azt, ami sosem adatott meg a nővéremmel, és még csak a világot sem kellett elpusztítanom hozzá: egy második esélyt. Kinyitottam a szemem, újra elolvastam az üzenetet és nevettem. Életben volt. Tönkretette a könyvesboltomat. Írt nekem egy levelet. Egy csodás, csodás levelet. Ó, milyen gyönyörű nap! Végig simítottam a lapon, amire leírta a fenyegetését. Imádtam ezt a papírlapot. Imádtam a fenyegetését. Még a feldúlt könyvesboltomat is imádtam. Időbe fog kerülni, de helyreállítom majd. Barrons visszatért. Újra fogom építeni a polcokat, kicserélem a bútorokat, és egy nap a kanapémon ülve a tüzet fogom nézni, amikor Barrons besétál, és még csak mondania sem kell majd semmit. Ülhetünk majd kényelmes vagy - kit érdekel? - mogorva csöndben. Akármilyen bizarr tervvel áll elő, engem nem fog zavarni. Arról fogunk vitázni, hogy melyik autóval menjünk, és ki vezessen. Szörnyeket ölünk majd, ereklyékre vadászunk, és megpróbálunk rájönni, hogy kapjuk el a Könyvet. Tökéletes lesz. Életben volt!

Ahogy ismét elkezdtem felállni, valami lecsúszott az ölemből, és visszaültem a földre, hogy felvegyem. Az a kép volt Alináról, amit a szüleim postaládájában hagytam, azon az estén, mikor V'lane elvitt Ashfordba, hogy megmutassa, segített a város helyreállításában, és vigyáz a családomra. Azon az estén, amikor Darroc követett a tarkómon lévő jel alapján, és később elrabolta a szüleimet. Darroc ezt ragasztotta a bolt ajtajára, és ezzel hivatott magához az Ezüstökön keresztül, ha azt akartam, hogy életben maradjanak. Az, hogy Barrons most itt hagytam ezt nekem, egy dolgot elárult: sikerült megmentenie őket, mielőtt felhívtam volna IYD-t. De nem ajándékként hagyta itt a képet, vagy azért hogy jobban érezzem magam. Ugyanazért hagyta itt, amiért Darroc. Hogy ugyanazt üzenje, amit ő. Nálam vannak a szülei, ne baszakodjon velem. Oké, tehát egy kicsit mérges volt rám. Ezzel együtt tudtam élni. Ha ő ölt volna meg engem, én is ki lennék egy kicsit akadva, nem számít mennyire lenne ez irracionális. Majd túlteszi magát rajta. Nem is kérhettem volna többet. Na jó, kérhettem volna, mint például, Alinát élve, és az összes tündért holtan, de ez is jó volt. Ebben a világban akartam élni. A szüleim biztonságban voltak. Magamhoz öleltem a levelet, és a fotót. Utáltam, hogy elviharzott, és ott hagyott a földön fekve, de volt bizonyítékom arra, hogy életben van, és tudtam, hogy vissza fog jönni. Én voltam az SZT detektor, és ő volt az SZT direktor. Egy csapat voltunk. Életben volt! Egész éjszaka fent akartam maradni a boldogságban fürödve, hogy Barrons nem halt meg, de a testemnek más tervei voltak. Abban a pillanatban, hogy beléptem a szobámba, szinte összeestem. Ha valamit megtanultam Alina halála óta az az, hogy a gyász kimerítőbb, mint ha minden nap maratont futnánk. Mindent kiszív az emberből, és meggyötörve hagyja a testet és a lelket. Sikerült megmosnom az arcomat, és a fogamat, miközben úgy vigyorogtam a tükörképemre, mint egy idióta, de a fogselyem, és az arckrém használatára már nem voltam képes. Túl sok fáradtságba került volna. Össze akartam esni egy gondtalan kupacban, összegömbölyödni a megnyugtató tudatban, hogy nem öltem meg. Nem voltam bűnös. Nem volt halott. Sajnáltam, hogy nem maradt itt. Azt kívántam, bárcsak tudnám hol van. Bárcsak lenne nálam egy telefon. Elmondtam volna neki mindent, amit eddig nem. Bevallottam volna az érzéseimet. Nem féltem volna, hogy gyengéd legyek.

Az hogy elveszítettem, felnyitotta a szememet, és legszívesebben a tetőről kürtöltem volna szét mit éreztem. De nem csak azt nem tudtam hova tűnt éjszakára, mozdulni is alig bírtam. A fájdalom volt a ragasztó, ami erősen tartotta az akaratomat, és ami összetartotta a csontjaimat. Anélkül szétestem. Holnap egy új nap kezdődik. És ő életben lesz benne! Levetkőztem, és bemásztam az ágyba. Kidőltem, miközben a takarót húztam magamra, és úgy aludtam, mint egy nő, aki a pokolban túrázott hetekig étel vagy pihenés nélkül. Az álmaim olyan élénkek voltak, mintha átélném őket. Azt álmodtam, újra látom Darrocot meghalni, feldühödve, hogy a halálát így ellopták tőlem, hogy a bosszúmat elragadták egy Vadász karmai. Azt álmodtam, újra az Ezüstökben vagyok Christian után kutatva, és nem találom őt. Azt álmodtam, az Apátságban vagyok, a cella padlóján, Rowena bejön, és elvágja a torkomat. Éreztem, ahogy a vér kibugyog belőlem, sárrá változtatva a cella földjét alattam. Azt álmodtam, hogy a Hideg Helyen vagyok, és a gyönyörű nőt üldözöm, akit sosem tudok utolérni, és azt álmodtam, hogy tényleg megtettem elpusztítottam a világot, és egy olyannal helyettesítettem, amilyet akartam. Azután az új világom fölött repültem a hatalmas, ősi K'Vruck hátán. Nagy, fekete szárnyai miatt összekócolódott a hajam, és én úgy kacagtam mint egy démon, miközben Pink Martini disszonáns, kísérteties “Qué Sera Sera” remixe pokoli csembalóként zengett. Tizenhat órát aludtam. Minden egyes percére szükségem volt. Az elmúlt három nap egy szürreális rémálom volt, és teljesen kimerített. Az első dolgom az volt, miután felébredtem, hogy kihúztam Barrons üzenetét a párnám alól, és újra elolvastam, hogy megnyugtassam magam, életben van. Utána olyan gyorsan rohantam le a lépcsőn, hogy az utolsó 5 lépcsőfokon a pizsamás fenekemmel csúsztam le, csakhogy meggyőződhessek róla, a bolt még mindig romokban hever. Úgy hevert. Eljártam egy győzelmi táncot a romok felett. Mivel délután volt, és Barrons ritkán jött meg kora este előtt, visszamentem az emeletre, és vettem egy hosszú, forró zuhanyt. Bebalzsamoztam a hajam, bőrradíroztam, és borotváltam. Nekidőltem a falnak, kinyújtottam a lábaimat, és figyeltem, ahogy a víz végigfolyik a combomra erősített lándzsán, és hagytam, hogy az agyam kiürüljön, amíg lazítok. Sajnos, az agyam nem akart üresen maradni, ahogy a testem sem lazítani. Az izmok a lábaimban megfeszültek, nyakam és a vállaim merevek voltak, az ujjaim pedig gyorsan doboltak a zuhanyzó padlóján.

Valami zavart. Nagyon. A boldog felszín alatt, egy sötét vihar készült kitörni. Hogy zavarhat bármi is? A világom csupa derült ég volt Dublin állandó esője ellenére. Hogy tudok nem felhőtlenül boldog lenni ebben a pillanatban? Ez egy jó nap volt. Barrons élt. Darroc halott volt. Már nem voltam az Ezüstökben ragadva, nem kellett számtalan szörnnyel megküzdenem, illúziókat kerülgetnem. Összeráncoltam a szemöldökömet, amikor rájöttem, hogy éppen ez volt a baj. Ebben a pillanatban nem volt semmi gond a szokásos “világ sorsa” dologtól eltekintve, amihez már nagyjából hozzászoktam. Ezt nem tudtam kezelni. Sokáig voltam egy satu fájdalmas szorításban. Már hozzászoktam a nyomáshoz. A rossz dolgok adtak nekem formát és célt, azok hajtottak előre. De az elmúlt 24 órában, a teljesen elemésztő bánatból és haragból egy csapásra megszűnt minden okom, hogy ezeket érezzem. Barrons életben volt. Bánat – puff. A férfi, akit a nővérem gyilkosának hittem, akit annyira meg akartam ölni, halott volt. A gonosz LM meghalt. Életem ezen fejezete lezárult. Soha többé nem fogja vezetni az Unseelie sereget, nem fog pusztítást hozni a világomra, és nem fog levadászni és fájdalmat okozni nekem. Nem kell többé a hátam mögé pillantgatnom miatta. A seggfej, aki Pri-yavá változtatott, kicsúszott bosszúálló markomból. Megkapta amit érdemelt. Nos,... meghalt legalábbis. Sokkal többet bűnhődött volna, ha rajtam múlik a dolog. Ettől függetlenül, ez adott életcélt már nagyon régóta. És most halott volt. És hova vezet ez engem? Bosszú - puff. Mindig is egy végső leszámolást képzeltem el kettőnkkel, aminek a végén én ölöm meg őt. Ki lesz most a főellenségem? Kit fogok gyűlölni, és hibáztatni Alina haláláért? Nem Darroc tette. Tényleg oda volt érte. Nem ő ölte meg, és ha valahogy felelős is volt a haláláért, hát nem tudott róla. 6 hónap Dublinban, és még mindig nem jártam közelebb a nővérem gyilkosához. Így, hogy Barrons élt, és Darroc meghalt, eltűnt a mindent elemésztő törekvésem a bosszúra. A szüleim biztonságban voltak Barronsnál. Nem kellett senkit se megmentenem. Nem volt sürgető tennivalóm, nem szorított határidő. Elveszettnek éreztem magam. Céltalannak.

Persze, az elsődleges céljaim közül, amik még az előtt voltak, hogy beléptem volna az Ezüstökbe és minden szörnyen alakult, a legtöbb megmaradt, de a bánat bezárt egy szoros dobozba, aminek a falai átalakítottak. Most, hogy a doboz eltűnt, éreztem amint egy alaktalan kupacba zuhanok össze. Mi legyen a következő lépés? Merre induljak innen? Időre volt szükségem, hogy megszokjam a hirtelen változásokat a valóságban, és újra kalibráljam az érzelmeimet. Ami még jobban összezavart, hogy az öröm alatt, amiért Barrons életben volt, nos,... haragot éreztem. Dűhöt, igazság szerint. Valami forrongott bennem, és még csak azt sem tudtam micsoda. Mélyen legbelül, minden alatt, kezdtem bedühödni, és... hülyének éreztem magam. Mintha olyan következtetésekre jutottam volna, amiknek semmi alapja nincs. Mogorván kiszálltam a zuhany alól, elkezdtem a ruháim közt turkálni, és egyáltalán nem voltam megelégedve velük. Tegnap pontosan tudtam volna, mit vegyek fel. Ma fogalmam se volt. Rózsaszínt, vagy feketét? Talán itt volt az ideje egy új kedvenc színnek. Vagy, hogy egyáltalán ne legyen kedvenc színem. Az eső az ablakon kopogott, amíg tanácstalanul álldogáltam. Dublin megint szürke volt. Felvettem egy szürke melegítő nadrágot “ZAMATOS” felirattal a fenekemen, egy szürke zipzáras melegítő felsőt, és flip-flop papucsot hozzá. Ha Barrons még mindig nem jött vissza, elkezdek egy kicsit összetakarítani. Végül is megtettem amit kért. A szüleim kiszabadultak, én életben voltam, Darroc meghalt, a kövek pedig biztonságosan el voltak szállásolva egy tetőlakosztály rúnákkal erősen megerősített hálószobájában. A törvény általam vett értelmezése szerint, ez már az én könyvesboltom volt. És ez azt jelenti, hogy az én Lamborginim. És az én Viperem. - Hát nem is az én kibaszott ötletem volt. - Halottam Barrons morgását, ahogy lejöttem a hátsó lépcsőn. Az irodája ajtaja nyitva volt néhány centire, és hallottam, ahogy odabent járkál, felemel dolgokat, majd visszateszi őket. Megálltam az utolsó lépcsőfokon és elmosolyodtam, kiélvezve az egyszerű örömet, hogy újra hallhatom a hangját. Amíg nem tűnt el belőle, fel se fogtam a világ milyen üres lenne nélküle. A mosolyom elhalványult, és egyik lábamról a másikra álltam a lépcsőn. Lehet, hogy a hangulatom olyan volt, mint a vízfelszínen játszó napsugár, de a csendes felszín alatt sötétség húzódott.

Messzebbre mentem el, mint amennyire szívesen visszagondoltam volna, ezzel az egész “írjuk át az univerzumot” dologgal. 100 százalékig elhatároztam, hogy megszerzek bármilyen sötét tudást, amire szükségem lehet a Könyvből, nem törődve a következményekkel magamra, vagy másokra nézve. Bármire hajlandó lettem volna, hogy lecseréljem azt a világot egy újra, csak azért, mert azt hittem Jericho Barrons meghalt. Nem is volt konkrét tervem, attól eltekintve, hogy megszerzem a Könyvet, és úgy gondoltam képes leszek végrehajtani bármilyen Teremtő és Pusztító varázslatot, ami benne áll. Visszatekintve a viselkedésemre ledöbbentett, amit láttam. Elvakult cél, őrült fókusz. Alina halála nem tette ezt velem. Beletúrtam a hajamba, és meghúztam, mintha az enyhe fájdalom kitisztítaná a gondolataimat, megvilágítaná időleges megőrülésemet. Biztosan az árulás rész miatt készültem ki ennyire. Ha nem én szúrtam volna le, nem törtem volna így össze miatta. Persze, a bánat, hogy elveszítettem Barronst erős volt, de a bűntudat temetett maga alá. A védelmezőm ellen fordultam, és kiderült, hogy Barrons volt a védelmezőm. A szégyen, nem a gyász táplálta a bosszúszomjamat. Ez az. A bűntudat változtatott megszállottá, aki hajlandó lenne eltörölni egy világot, hogy egy újat alkothasson. Ha én szúrtam volna le Alinát, ha részt vettem volna a megölésében, pontosan ugyanígy éreztem volna, és pontosan ugyanezt akartam volna tenni. Még csak nem is a szeretet lett volna a fő motivációm, sokkal inkább a kétségbeesett kényszer, hogy eltöröljem a saját bűnömet. Most, hogy a gyász már nem szorította vasmarokkal a szívemet, tudtam, hogy nem csináltam volna végig. Újra alkotni a világot egyedül Jericho Barrons miatt? A gondolat nevetséges volt. Elvesztettem Alinát, és mégsem változtam egy világot elpusztító benshee-vé, pedig egész életében szerettem őt. Barronst csak néhány hónapja ismertem. Ha bárkiért újra alkotnám a világot, hát az a nővérem lenne. Oké, ez megoldódott. Nem árultam el Alinát azzal, hogy nem gőzöltem be teljesen miatta. Akkor miért éreztem még mindig valami sötétet magamban, ahogy mozog, és próbál a felszínre törni? Mi rágott belülről? - Véres pokol, Ryodan, ezen már ezerszer végigmentünk! - tört ki Barrons. - Az egész rohadt visszaúton erről beszéltünk. Volt egy tervünk, te elszúrtad. Biztonságba kellett volna juttatnod. Sose kellett volna megtudnia, hogy én voltam az. A te hibád, hogy tudja, nem halhatunk meg.

Lefagytam. Ryodan is életben volt? Végig néztem, ahogy darabokra szaggatják, majd levetik egy hatalmas szakadékba. Összeráncoltam a homlokomat. Barrons azt mondta: “nem hallhatunk meg”. Mit jelent ez? Mármint soha? Teljesen mindegy, mi történik? Egy pillanatig hallgatott, és rájöttem, hogy telefonon beszél. - Tudtad, hogy harcolni fogok. Tudtad, hogy győzni fogok. Mindig győzök. Ezért kellett volna különválasztanod minket, és lelőnöd, hogy ne tudja meg, hogy meghaltam. Legközelebb hozz több muníciót. Próbálkozz egy rakétavetővel. Gondolod, azzal sikerülne leszedned? - kérdezte szarkasztikusan. - Rakétavető? Barrons azt is túlélné? - Te basztad el. Végignézte, ahogy meghalunk. Tényleg így volt. Akkor meg miért nem voltak halottak? Megint szünet volt. Visszafojtott lélegzettel hallgattam. - Leszarom mit gondolsz. És ne gyere nekem ezzel a szavazásos baromsággal. Senki sem szavazott. Lor azt se tudja, melyik évszázadot írjuk, Kasteo meg ezer éve egy szót sem szólt. Se te, se ők nem ölik meg. Ha bárki megöli, az én leszek. És az nem most lesz. Szükségem van a Könyvre. Megmerevedtem. Azt mondta: “nem most”, erősen arra utalva, hogy talán lesz egy másik alkalom, amikor sort kerítünk rá. És az egyetlen ok, amiért nem ölt meg, mert szüksége van a Könyvre. Ez volt az az idióta, akit gyászoltam? Akinek a visszatértét ünnepeltem? Nem foglalkoztam az “ezer éve” kommenttel. Majd később szakítok rá időt. - Ha azt hiszed, hogy ilyen sokáig vadásztam rá, csak hogy megöljem a legnagyobb esélyemet, amim lehet, akkor szart se tudsz rólam. Megint itt volt az a kifejezés, amit Fiona használt azon az estén, mikor Barrons leszúrta, hogy elhallgattassa. Én voltam a “legnagyobb esélye”. Mire? - Csak rajta. Te, Lor, Kasteo, Fade. Aki csak szembe akar szállni velem. De ha a helyedben lennék, én meggondolnám magam. Elérem, hogy megbánjátok. Ezt akarod? Egy értelmetlen, örök háborút? Azt akarod, hogy egymás torkának essünk? Csend. - Sosem felejtem el hova tartozom. Te felejtetted el a hűségedet. Tartsd életben a szüleit. Kövesd az utasításaimat. Nemsokára vége lesz. Ökölbe szorítottam a kezeimet. Pontosan minek lesz vége? - Ebben tévedsz. Az egyik világ nem éppen olyan jó, mint a másik. Néhány világ jobb. Kezdetektől fogva tudtuk, hogy ő egy kiszámíthatatlan tényező. Azok után, amit a múltkor megtudtam róla, hagynom kell, hogy a dolgok kialakuljanak. Megtaláltad már Tellie-t? Ki

kell kérdeznem azt a nőt. Feltéve, hogy még életben van. Nem? Állíts rá több embert. Hogy értette azt, hogy azok után, amit megtudott rólam? Arra gondolt, hogy lepaktáltam Darrockal? Hogy szerinte kész voltam elárulni őt? Vagy valami másról volt szó? Ki volt Tellie, és miről kellett kikérdeznie? - Darroc halott. Majd azt mondja V'lane-nek, hogy ő találta ki. Senki sem fog hinni a kölyöknek. - Még egy hosszú szünet. - Persze, hogy azt fogja tenni, amit mondok. Ha szükséges, én magam ölöm meg V'lane-t. Szünet. - Egy faszt tudnád. A csönd olyan hosszúra nyúlt, hogy rájöttem, már biztosan lerakta a telefont. Az ajtókeretet fogva felálltam, és a lépcső felé fordultam. - Vonszolja ide a hátsóját, Ms. Lane. Most. - Nem hallottam... - Hagytam, hogy kihallgassa. - szakított félbe. Becsuktam a számat, bezártam az ajtót, és nekidőltem. Az ajkai széle felfelé görbültek, mintha valamit szórakoztatónak találna, és egy pillanatra azt hittem, megint egy néma párbeszédet folytatunk. „Úgy gondolja biztonságos bezárnia magát a Szörnnyel?” „Ha azt hiszi, félek magától, téved.” „Félnie kéne tőlem.” „Talán magának kéne félnie tőlem. Csak rajta, bosszantson fel, Barrons. Meglátjuk mi történik.” „A kislány azt hiszi most már felnőtt végre.” A szája olyan mosolyba görbült, amit már megismertem az elmúlt néhány hónapban, amelyben több minden is megjelent: részben gúny, részben harag, részben vágy. A férfiak annyira bonyolultak. - Most már tudja, mit gondolnak magával kapcsolatban. Én vagyok az egyetlen, aki maga, és az embereim közt áll - mondta. Ő, és egy nagyon mély, tükörszerű tó. A legmélyére is lemerülök, ha kell. Habár újra életben van és már tudom, hogy sosem pusztítottam volna el ezt a világot, hogy visszakapjam őt, már nem voltam az a nő, aki azelőtt voltam, hogy segítettem megölni őt, és már sosem leszek újra. Az átváltozás, amin keresztül mentem, tartós károkat okozott. Azok az érzések, amiket akkor éreztem, amikor azt hittem meghalt, mélyen megsebeztek, a szívemet sebhelyekkel, a lelkemet megváltoztatva hagyták. A gyásznak talán vége, de azoknak a napoknak az emléke, a döntések amiket hoztam, a dolgok amiket majdnem megtettem, örökre a részemmé válnak. Azt gyanítottam, egy részem még mindig nem tért magához, és ez talán még sokáig így lesz. A pillantásom a nyakára siklott. Olyan volt, mintha sosem vágták volna el a torkát. Nem volt seb, nem volt heg. Teljesen meggyógyult. Tegnap

este meztelenül láttam és tudtam, hogy a teste többi részén sincsenek sebhelyek. A teste semmilyen nyomát nem viselte az erőszakos halálnak, amin keresztülment. Visszapillantottam az arcára. Az újonnan befestett hajamat bámulta. A fülem mögé tűrtem. Az ellenséges nézéséből tudtam, hogy ha újra megszólalnék, csak belém fojtaná a szót, így hát vártam, és élveztem a látványt. Az egyik dolog amire rájöttem miközben gyászoltam, hogy milyen vonzónak találom. Barrons... függővé tesz. Amíg már nem tudsz elképzelni mást, akit szívesebben néznél. Sötét haját kisimítva hordja az arcából, néha röviden, néha hosszan, mintha nem érdekelné, hogy hogy néz ki. Most már tudtam, hogy miért mozog ilyen állati kecsességgel, a több mint 185 centinyi hosszú, kemény izom ellenére. Ő tényleg egy állat. A homloka, az orra, a szája, és az álla, egy olyan génállomány bélyegét őrzi, ami már régen kihalt, összekeveredve azzal, ami a szörnyé teszi, bármi legyen is az. Habár szimmetrikus, az erős élek miatt az arca túl primitív, hogy jóképű legyen. Barrons talán eleget fejlődött ahhoz, hogy felegyenesedve járjon, de sose hagyta el egy született ragadozó tiszta, kérlelhetetlen ösztöneit. Az agresszív kegyetlenség, és vérszomj az őrző démonom veleszületett természete. Amikor megérkeztem Dublinba, halálra rémített. Mély levegőt veszek, megtöltve a tüdeimet egy hosszú, lassú lélegzetvétellel. Habár 3 méter, és egy széles íróasztal választ el minket, még így is érzem őt. A bőrének illata valami olyasmi, amit sosem felejtek el, mindegy meddig élek. Ismerem az ízét a számban. Ismerem kettőnk közös illatát. A szex megalkotja a saját illatát, vesz két embert, és egy harmadikká teszi őket. Valami olyat hoz létre, amire egyik sem lenne képes egyedül. Azon gondolkozom, hogy ez a harmadik illat, két ember összevegyített feromonjai droggá válhat-e. Szeretném az asztalra lökni. Meglovagolni. Az érzelmek viharát a testére zúdítani az enyémen keresztül. Rájövök, hogy keményen bámul rám, és hogy a gondolataim talán egy kicsit nyilvánvalóak voltak. A vágyat nehéz nem közvetíteni. Megváltoztatja, ahogy lélegzünk és finoman átrendezi a tagjainkat. Ha valakire rá vagy hangolódva, lehetetlen nem észrevenni. - Akar tőlem valamit Ms. Lane? - kérdezi nagyon finoman. Vágy tűnik fel ősi szemeiben. Emlékszem az első alkalomra, amikor megpillantottam ezt bennük. Sikoltozva akartam elrohanni. Vad Mac játszani akart. A kérdésére a válasz egy hatalmas igen volt. Át akartam magam vetni az íróasztalán, és kiengedni magamból valami erőszakosat. Meg akartam

ütni, meg akartam büntetni a fájdalom miatt, amit elszenvedtem. Meg akartam csókolni, magamban akartam érezni, hogy megnyugtassam magam arról, életben van, a legelemibb módon amit csak ismerek. Ha bárki megöli, mondta percekkel ezelőtt, az én leszek. Istenem, hogy én mennyire gyászoltam őt! Ő meg olyan közönyösen beszél a megölésemről. Még mindig nem bízik bennem. Sosem bízott bennem. A sötétség elkezd bugyogni, felszínre törni. Dühös vagyok. Rá. Ő is megérdemel egy adag keserűséget. Megnedvesítem az ajkaimat. - Igazság szerint lenne valami. - Parancsolóan int a fejével, és vár. - És maga az egyetlen, aki megadhatja nekem - dorombolom, megfeszítve a hátam. A pillantása a melleimre siklik. - Hallgatom. - Már régen itt az ideje. Semmi másra nem tudtam gondolni. Majdnem beleőrültem ma, amíg arra vártam, hogy ideérjen, és végre megkérdezhessem. Feláll, és végigmér egy sértő pillantással. „Eldobott használt áru,” mondják a szemei. „A magáé volt először,” ellenkezek némán. „Szerintem ez azt jelenti, hogy ő kapta a maradékot.” Ellököm magam az ajtótól, megkerülöm az asztalt, és finoman végighúzom az ujjaimat az Ezüstön, amikor elhaladok mellette. A kezemet figyeli, és tudom, hogy arra gondol, amikor őt érintettem meg. Pár centire megállok tőle. Tombol bennem az energia, és benne is. Érzem. - A megszállottja lettem, és ha nemet mond, egyszerűen el kell majd vennem. Élesen beszívja a levegőt. - Gondolja képes rá? - kihívás jelenik meg sötét pillantásában. Hirtelen látom, ahogy végigcsatázunk a könyvesbolt egyik végétől a másikig, heves, minden tabut nélkülöző szexben egyesülve, és a szám úgy kiszárad, hogy egy percig nyelni sem tudok. - Talán eltartana egy darabig, hogy... rátegyem a kezem arra, amit akarok, de biztos vagyok benne, hogy sikerülne. A szemei azt mondják: „Gyerünk. De sok dologért kell megfizetnie.” Gyűlöl, amiért lepaktáltam Darrockal. Azt hiszi szeretők voltunk. És egy másodperc alatt lefeküdne velem. A józan esze ellenére, egy csepp gyengédség nélkül, de megtenné. Nem értem a férfiakat. Ha azt hinném, hogy elárult engem, mondjuk... Fionával, egy nappal az után,

hogy segített megölni, jó sokáig hagynám, hogy szenvedjen, mielőtt újra lefekszem vele. Azt hiszi, hogy lefeküdtem a nővérem szeretőjével az azt követő nap, hogy leszúrtam, teljesen elfelejtettem őt, és tovább léptem. A férfiak máshogy vannak összerakva. Gondolom, ők el akarnak tüntetni minden nyomot, minden emléket a versenytársukról olyan gyorsan és teljesen, ahogy csak lehet. És úgy érzik, az egyetlen módja, hogy ezt megtegyék, a testükkel, az izzadságukkal, a spermájukkal lehetséges. Mintha újra megjelölhetnének minket. Szerintem a szex olyan intenzív számukra, olyan könnyen irányíthatók vele, hogy azt hiszik velünk is ez a helyzet. Felnézek rá, azokba a végtelen sötét szemekbe. - Meg tud halni – valaha? Egy hosszú pillanatig nem szól, aztán megmozdítja a fejét egyszer, néma tagadásként. - Mármint, soha? Mindegy mi történik? Megint a néma tagadó mozdulatot kapom. A seggfej. Most már értem a dühöt a felszín alatt. Egy része az agyamnak már összerakta ezt: Hagyta, hogy gyászoljak. Sosem szólt, hogy ő egy olyan szörny, akit nem lehet megölni. Megspórolhatta volna az összes fájdalmat amit kiálltam, egyetlen aprócska igazsággal, egyetlen apró vallomással, és sose éreztem volna magam olyan erőszakosnak, sötétnek, összetörtnek. Ha csak annyit mondott volna: Ms. Lane, engem nem lehet megölni. Ha valaha azt látná, hogy meghalok, ne aggódjon, visszajövök. Elvesztettem önmagamat. Miatta. Az idióta kényszere miatt, hogy mindent titokban tartson magával kapcsolatban. Erre nem volt mentség. De ami még rosszabb volt: azt hittem, hogy az életét adtam értem. Ehelyett amit tett, az egy kis szundítással volt egyenértékű. Mit jelent “meghalni” valakiért, amikor tudod, hogy nem halhatsz meg? Semmit az égvilágon. Egy kis kényelmetlenséget. IYD mégsem volt olyan nagy dolog. Én zokogtam, gyászoltam. Felépítettem egy hatalmas, és egyáltalán nem megérdemelt emlékművet Barronsnak. A Férfi, Aki Meghalt, Hogy Én Élhessek, a fejemben. Azt hittem meghozta értem a végső áldozatot, és ez brutálisan leszívta az érzelmeimet. Hagytam, hogy ez elemésszen, átvegye az irányítást, és átváltoztasson valakivé, akivé nem hittem el, hogy válhatok. És sosem volt hajlandó feláldozni az életét értem. Csak a szokásos üzlet volt. Barrons életben, és működőképesen tartotta az SZT detektorát, hűvösen személytelenül, a céljaira fókuszálva. Szóval mi van akkor, ha ő az, aki

sosem enged meghalni? Nem kerül neki semmibe. A Könyvet akarta. Általam szerezhette meg. Nem volt veszteni valója. Most megértettem mért volt mindig olyan rettenthetetlen. Azt hittem, annyira törődik velem, hogy hajlandó értem az életét áldozni. Romantizáltam, és elragadott egy félrevezetett fantázia. És ha itt marad tegnap este, teljes bolondot csinálok magamból. Olyan érzéseket vallottam volna be, amelyeket csak azért éreztem, mert azt hittem az életét adta az enyémért. Semmi sem változott. Nem volt egy mélyebb szintű megértés, vagy érzelem közöttünk. Ő volt Jericho Barrons, SZT direktor, aki mérges volt rám, mert azt hitte, összeálltam az ellenséggel, azon bosszankodott, hogy el kellett viselnie egy kellemetlen halált, és aki még mindig nem mondott el nekem semmit, csak felhasznált, hogy elérje rejtélyes céljait. Türelmetlenül megrázza magát. Érzem a vágyat benne, az erőszakot alatta. - Azt mondta, akar tőlem valamit. Mi lenne az, Ms. Lane? Hűvösen elmosolyodom. - A tulajdoni szerződés a könyvesboltomhoz, Barrons. Mi mást? A Dani Daily Napilap 106 nappal AFLU DING-DONG, A F@SZFEJ HALOTT! Olvassátok el! A NAGYÚRT MEGGYILKOLTÁK!!! Haver, mintha máris a 14. szülinapom lenne, vagy vmi, a jövő heti 20-a helyett, és megkaptam a legkirályabb ajándékot: Darroc, a f@sz aki ledöntötte a falakat a világaink között, HALOTT! Ezek a szemgolyók testközelből látták megtörténni múlt éjszaka! És ezt figyeljétek: az egyik saját Vadásza ölte meg! Leszedte a fejét! MOST jött el a harc ideje, amíg vezető nélkül elkaphatjuk őket! Jayne és az emberei kidolgoztak egy módszert; csatlakozzatok az őrülethez a Dublin Kastélyban! Annie, elintéztem a házad végében lévő Árny fészket tegnap este. Anonymous847, kipucoltam a raktárt, de - haver - nem volt rám szükséged. Csak 2 volt. Ne feledd, megépítheted a saját Árny-Írtódat. Mindent leírtam néhány számmal ezelőtt. Ha cuccokra van szükséged, próbálkozz Dexnél a Mainnen. Kiraktam a falra a receptet a bárnál. Rövidre zárom, még sok tündér seggét kell szétrúgnom, amíg 13 vagyok! Ami már nem sokáig lesz, csak még 6 napig!!!!!!!!!!!!!! A MEGA KIJELENTEZIK

Ui: Boldog Valentin Napot, amit hivatalosan megváltoztatok V'lane Napra. Apropó, látta vki a herceget mostanában? Ha igen, szóljatok neki, h a Mega keresi. Infóim vannak a számára.

17. fejezet Fordította: Loreley - Itt jobbra – mondtam. Barrons olyan pillantást vetett felém, ami annyit mondott: “Kapd be, és dögölj meg!” Viszonoztam. - Darroc tetőlakosztályában hagytam a köveket. Olyan erősen rántotta a kormányt jobbra, hogy majdnem az ölében kötöttem ki. Tudtam, hogy az nagy hiba lett volna. A szexuálisan túlfűtött incidensünk óta a könyvesboltban, egy szót sem szólt. Még sosem láttam ilyen mérgesnek. És én már sokszor láttam Barronst mérgesnek. Amikor bevittem fagyos kegyelemdöfésemet, olyan megvetéssel nézett rám, hogy ha jelentéktelen nő lennék, ott helyben végem van, és meghalok. Nem vagyok kevesebb. Megérdemelte. Aztán ellépett mellőlem, és hosszú percekig az Ezüstbe bámulva állt. Amikor végre visszafordult, végigpásztázott a tekintetével a kócos szőke hajamtól a flip-flop papucsomig, aztán a plafonra pillantott, olyan érthetően kifejezve, mintha kimondta volna, hogy: menjen, öltözzön át valamibe, amit egy felnőtt nő viselne, mert elmegyünk. Amikor visszajöttem a garázsba terelt anélkül, hogy hozzám ért volna. Éreztem, ahogy a feszültség erőszakos hullámként tör előre és húzódik vissza a bőre alatt, ugyanúgy ahogy a színek mozogtak az Unseelie Hercegek bőre alatt szüntelenül. A Vipert választotta a gyűjteményéből, és becsúszott a vezető ülésre. Tudtam, csak azért csinálta, hogy engem provokáljon. Hogy emlékeztessen, semmi sem az enyém, minden az övé. - Ez hülyeség, és ezt maga is tudja! - csattantam fel. Nem veszekedhettem amiatt, ami tényleg bosszantott, így hát a kéznél lévő anyagból dolgoztam. - Anya és Apa kiszabadult, én élek, és Darroc meghalt. Sosem kötötte ki pontosan, hogy kinek mit kell csinálnia, vagy hogy kell történnie. Csak végeredményt kért. A feltételei teljesültek. A Viper végigdübörgött az utcán, és egy szikrányi irigységet éreztem. Ismertem a kipufogócső melegének rezgését a vezetői részen, a

sebességváltó sima gyönyörét a kezemben, a masszív erő lusta sürgetését, ahogy a következő parancsomra vár. Felsóhajtottam, és kinéztem az ablakon az elsuhanó sötétségre. Nem kellett irányítanom Barronst, pontosan tudta, hol voltam két éjszakával ezelőtt. Jobbra fordult, aztán balra, 12 háztömböt keletre, és hetet délre. A város olyan néma volt, mint ő. Habár sok tündért érzékeltem, nem voltak odakint az utcán. Elgondolkoztam, hogy talán Tündér csúcstalálkozót tartanak valahol, hogy megtervezzék a következő lépésüket. Azon merengtem, hogy az Unseelie-k megrendültek-e kiszabadítójuk és vezetőjük elvesztése miatt, hogy most összegyűlnek-e választani egy újat. Vajon ki venné át a helyét? Az egyik Unseelie Herceg? Ha úgy vesszük, Darroc nem volt rossz választás a Sötét Udvar vezetőjének. Épségben akarta a világunkat, hogy együtt kormányozhassa a Tündér világgal. Megkedvelte az emberi élvezeteket, és meg akarta őket tartani. A köztünk töltött évei alatt megnőtt az étvágya a halandó nők és a halandó luxusok iránt, így megőrizte volna őket. De semmi garancia nem volt rá, hogy az utódja is ugyanígy érez majd. Igazság szerint, kicsi az esély, hogy az új Unseelie vezető bármi emberit is érezzen. Ha az egyik Unseelie Herceg venné át a hatalmat - mondjuk Halál, vagy Pestis - nem lennének hosszú távú céljaik, nem lennének korlátok. Mindent felemésztenének, amíg már nem maradna semmi. Tulajdonképpen szerencsések voltunk, hogy egy ex-Seelie vezette az Unseelie-ket. Tudtam a hercegek miből állnak: ürességből, ami sötétebb, és hatalmasabb volt, mint az éjszakai égbolt. Az étvágyuk korlátlan volt, kielégíthetetlen. Láttam mi történt az utcával a Seelie-k és az Unseelie-k között, amikor szembe néztek egymással. A föld elkezdett megrepedni. Ha a két udvar nagy része egymásnak esne, ha nagytömegben támadnának egymásra, a világunk elpusztulna. És amíg ők tovább tudnak állni egy következő világra, mi nem tudunk. Az emberi faj kihalna. Azt hittem nincs sürgető kötelességem, nincs közeledő határidő előttem, de tévedtem. Minél tovább van a Könyv szabadon, és minél tovább harcolnak a tündérek egymás ellen, annál nagyobb veszélyben van az egész emberiség. Vajon Barrons rájött erre? Vajon érdekli egyáltalán? Bármi is volt ő, valószínűleg túl tudna élni bármilyen katasztrófát, akár nukleáris, akár tündéri természetű lenne. Egyszerűen csak hozzácsapódna a többi

halhatatlanhoz a bolygónkon, és tovább állna velük? Tudnom kellett, hol áll. - Komoly problémáink vannak, Barrons. Olyan erősen taposott a fékbe, hogy ha nem lettem volna bekötve, kirepültem volna a szélvédőn. Úgy elmerültem a gondolataimban, észre sem vettem, hogy megérkeztünk. - Halandó ezen az oldalon! - mondtam ingerülten, a nyakamat dörzsölve. - Talán megpróbálhatna emlékezni er... - ah, mi a... - Barrons! - Olyan erősen rántott ki a kocsiból, hogy a karom majdnem kiugrott a helyéről. Még csak nem is láttam, hogy kiszáll, és megkerüli a kocsit. Aztán már a járda túloldalán voltam, egy épület téglafalához szorítva. Rám hajolt, csapdába ejtve a lábaimat az övéivel, a karjaival ketrecet alkotva körém. A mellkasára fektettem a kezeimet, hogy megállítsam. A mellkasa a tenyerem alatt emelkedett és süllyedt, akár egy fújtató. Kőkemény volt a combomnak feszülve, sokkal nagyobb, mint amilyennek valaha éreztem. Túl nagy. Szakadó ruha hangját hallottam. Felpillantottam az arcára, és elámultam. A bőre mahagóni színű volt, és minden másodperccel sötétült. Magasabb volt, mint amilyennek lennie kellett volna, és vörös szikrák csillogtak a szemében. Amikor felmordult, hosszú, fekete szemfogakat pillantottam meg a holdfényben. Épp átváltozott. A haja hosszabb lett, sűrűbb, kuszább az arca körül. Közel hajtotta a fejét hozzám, és hegyes fogak karcolták végig a fülemet. - Soha. Ne használja. A szexet. Fegyverként. Ellenem. Újra. - a szavak torokhangon szóltak, eltorzították őket a fogak, amik túl nagyok voltak egy emberi szájhoz, de tökéletesen megértettem őket. Megvontam a vállam. - Ne húzogassa a kibaszott vállát! - morogta. Az arca az enyém mellett volt, és éreztem, ahogy élesebbé, szélesebbé válik. Megint halottam a szakadó ruha hangját. - Dühös voltam. Minden jogom megvolt rá. - Ahogy én is. Még sem látja, hogy szórakozom a fejével. - Maga állandóan manipulál. - Könyörtelen vagyok? Igen. Nem beszélek a terveimről? Naná. Néha erőltetem, hogy olyan dolgokat is kimondjon, amiket egyébként is ki akarna mondani? Biztosan. De sosem baszakodom a fejével. - Nézze Barrons, mit akar tőlem? Ez... - kutattam a megfelelő szó után, és nem tetszett, amit találtam. - Éretlen volt, oké? De maga is hibás. Arról beszélt, hogy meg fog ölni. - Egy csörgőkígyó mozdult meg a torkában. - Maga is bocsánatkéréssel tartozik! - csattantam fel.

- Miért? - Valami megkarcolta a fülemet, felhorzsolta az érzékeny bőrt, és egy meleg véráramot éreztem, majd a nyelve megérintette a bőrömet. - Amiért nem mondta el, hogy nem halhat meg. Van fogalma róla, mit tett velem, hogy végig néztem ahogy meghal? - Ó, lássuk csak. Igen. Le kellett feküdnie Darroc-kal órákon belül. - Féltékeny, Barrons? Úgy hangzik. - Kizárt, hogy magyarázkodjam. Ő nem magyarázott el nekem semmit. És emiatt olyan dolgokat feltételeztem, amik miatt majdnem hatalmas bolondot csináltam magamból előtte tegnap este. Levegő sziszegett ki a fogai közül, ahogy ellökte magát a faltól. Nem vettem észre, milyen hideg az éjszaka, amíg testének melege el nem tűnt. Az utca közepén állt, háttal nekem, a kezeit ökölbe szorította az oldalán, hosszú karmokkal a hatalmas ujjak végén, remegve, morogva. Nekidőltem a falnak, és őt figyeltem. Az irányításért küzdött afelett, hogy melyik alak fog felszínre törni, és habár jelenleg mindkettejükre mérges voltam, inkább az embert részesítettem előnyben. A szörny sokkal... érzelmesebb volt, ha ez a szó használható Barronsra bármilyen alakban. A szörny összezavarta az érzéseimet. Sosem fogom tudni kitörölni a képet a fejemből, ahogy leszúrom. Amikor provokáltam Barronst, eszembe se jutott, hogy talán ez lesz a vége. Barrons mindig olyan összeszedett, fegyelmezett volt. Azt hittem, a szörnnyé változás tudatos döntés eredménye. Hogy ez, ahogy minden más is a világában, csak akkor történik meg, ha ő akarta, különben nem. Emlékszem, amikor először hallottam a különös csörgőkígyóra emlékeztető hangot a mellkasából, amikor elindultunk a Könyv után a három kővel, és elbuktunk. Visszavitt a könyvesboltba, és a kanapén tértem magamhoz, miközben ő a tüzet bámulta. Emlékszem, arra gondoltam, a felszín alatt talán olyasmi van, amit nem akarok megismerni. Igazam volt. Az emberi formája alatt, egy teljesen nem emberi rejtőzött. De miért? Hogyan? Mi volt ő? Korábban egyszer sem vesztette el így a fejét a közelemben. Gyengült a képessége, hogy kordában tartsa az állati természetét? Vagy én férkőztem be mélyebben, az alá a változékony bőr alá? Elmosolyodtam, de nem volt benne semmi vidámság. Tetszett ez a gondolat. Nem tudtam eldönteni, ki szívta meg jobban, ha így volt, ő vagy én. A falnál maradtam, ő pedig az utcán maradt háttal nekem jó 3-4 percig. Lassan, és úgy tűnt jó nagy fájdalommal változott vissza, végig remegve és morogva közben. Érthető volt, miért hittem azt, hogy megöltem a rúnáimmal előző este. Az átváltozás szörnyből emberré hihetetlen fájdalmasnak tűnt. Amikor végre megfordult, nyoma sem volt vörösnek sötét pillantásában. Sehol egy koponyából előbukkanó szarv. Grimaszolt, ahogy fellépett a

járdára, mintha fájnának a tagjai. A fogai fehérek, és egyenletesek voltak a holdfényben. Újra erős testfelépítésű harmincas férfi volt, aki egy hosszú, a vállainál és a hátán hosszában elszakadt kabátot viselt. - Ha megint baszakodik a fejemmel, visszakapja. De én nem a fejében fogom megbaszni. - Ne fenyegessen. - Csábító volt, hogy kipróbáljam itt és most, hogy tényleg megtenné-e. Dühös voltam rá. Akartam őt. Minden zavaros volt bennem, ha Barronsról volt szó. - Nem fenyegettem. Figyelmeztettem. Az éles visszavágás már a nyelvem hegyén volt. Elhallgattatott egy “ Többet várok magától, Ms. Lane”-nel, aztán az ajtóhoz fordult, és belépett az épületbe. Félig azt vártam, hogy Unseelie őrök fognak várni ránk odafönt, de vagy Darroc volt túl arrogáns ahhoz, hogy hátrahagyjon néhányat, vagy a serege nem látta értelmét, hogy továbbra is őrizze a búvóhelyeit. Amint belépett, Barrons egyenesen Darroc hálószoba részlege felé vette az irányt. Követtem, mert ez volt az egyetlen hely, amit nem volt lehetőségem átkutatni. Az ajtóban álltam, és figyeltem, ahogy felforgatta a gazdagon berendezett szobát, ellökte a székeket és a díványokat az útjából, felborította a szekrényt és szétrugdosta a tartalmát, mielőtt az ágyhoz fordult volna. Letépte a takarókat és a lepedőket róla, kirántotta a matracot a keretből, előhúzott egy kést, és kibelezte, bármilyen elrejtetett tárgy után kutatva benne, aztán megállt, és mély levegőt vett. Egy pillanattal később oldalra döntötte a fejét, és újra mélyet lélegzett. Azonnal megértettem. Barronsnak hihetetlenül éles érzékei voltak. Ha kapcsolatban állsz a benned lévő vadállattal, annak megvannak a maga előnyei. Ismeri az illatomat, és nem érezte Darroc ágyán. Abban a pillanatban tudom, amikor úgy dönt, hogy valószínűleg a konyhaasztalon csináltuk. Vagy a zuhanyzóban. Vagy a kanapé fölött, vagy az erkélyen, vagy egyszerűen csak csaptunk egy orgiát, amíg az összes Rhino-fiú és az őrök minket néztek. A szememet forgattam, és hagytam, hogy egyedül fejezze be a hálószoba átkutatását. Azt hisz, amit csak akar. Reméltem belefullad a képbe, hogy Darrockal szexelek. Talán nem voltak érzései velem kapcsolatban, de az biztos, hogy egy vadállat területvédő ösztöneivel rendelkezett. Reméltem, hogy a gondolat, hogy valaki más játszott a homokozójában teljesen megőrjíti. Átsiettem abba a hálószobába, ahol én aludtam. A rúnáim még mindig vörösen lüktettek a küszöbön és a falakon, nagyobbak lettek, és fényesebbek. Nem maradtam sokáig. Múlt éjszaka már alaposan átkutattam a helyet. Megragadtam a hátizsákomat, kisiettem a nappaliba, és elkezdtem bepakolni a fotóalbumokat Alináról. Most már az enyémek voltak, és ha ennek vége lesz, le fogok ülni, és

belefeledkezek napokra, talán hetekre, és elmesélem magamnak a boldog részét a történetének. Hallottam Barronst a dolgozószobában, ahogy lámpákat és székeket borogat, és szétdobálja a dolgokat. Besétáltam, és mindenhol repülő könyveket, szálló papírokat láttam. A szörnyet kordában tartotta, de azzal nem törődött, hogy az embert is féken tartsa. Közben kicserélte az elszakadt kabátját Darroc egyik kabátjára. Túl kicsi volt rá, de legalább eltakarta szakadt ruháinak többi részét. - Mit keres? - Állítólag ismert egy kiskaput, különben már rég megöltem volna. - Ki beszélt magának a kiskapuról? - Volt bármi, amiről Barrons nem tudott? Rám pillantott. - Senki. Prima facie, Ms. Lane. A tények beszélnek. Nem találta furcsának, hogy továbbra is keresi a Könyvet, habár egy kő sincs nála, és azonnal átvenné az irányítást felette, amint hozzáér? Megráztam a fejem, undorodva magamtól. Hónapokba telt, amíg nekem ez eszembe jutott. Milyen remek nyomozó vagyok. - Maga szerint hagyott hátra jegyzeteket? Tudom, hogy hagyott. A halandó agyának kapacitása problémákat jelentett neki. Egy Tündér emlékezőtehetségéhez volt hozzászokva. Szóval Barrons is tudta, hogy létezik egy kiskapu, és már egy ideje meg akarta tudni, mi az. Miért nem szólt róla soha? - Okkal hívják kiskapuknak őket. Minél kisebbek, annál nagyobb árat kell értük fizetni. Semmi sincs ingyen, Ms. Lane. Ezt én is pontosan tudtam. Letérdeltem, és elkezdtem a papírlapok között keresgélni. Darroc nem jegyzetfüzetekbe írt, vastag, drága pergament használt, és díszes gyöngybetűkkel írt rá, mintha arra számítana, hogy egy nap összegyűjtik a munkáját: Darroc, a Tündérek kiszabadítójának feljegyzései, és kiállítják egy múzeumban valahol, mint ahogy mi az Alkotmányt. Felnéztem Barronsra. Már nem dobált szét dolgokat, a papírokat, és jegyzetfüzeteket nézte át. Nyoma sem volt a heves szörnynek, vagy a dühöngő férfinak. Újra a jeges, megközelíthetetlen Barrons volt. - Senki sem szólt neki a laptopokról? - morogtam. - A tündérek nem tudják őket használni. Kisütik őket. Talán mégis volt valami az energia elméletemben. Ahogy még több papír hullott le, összeszedtem őket, és áttanulmányoztam. Darroc őreinek figyelő szemei előtt, nem tudtam átkutatni a személyes iratait. Nagyon érdekesek voltak. Ez a köteg feljegyzés például a különböző Unseelie kasztokról szólt - az erősségeikről, gyengeségeikről, az egyedi ízlésükről. Meglepő volt látni, hogy neki is ugyanúgy kellett az Unseelie-

kről tanulnia, mint nekünk. Összehajtottam a lapokat, és elkezdtem bepakolni a táskámba. Ez hasznos információ volt. A Sidhe-látóknak tovább kell ezt örökíteniük, egyik generációról a másikra. Összeállíthatnánk egy Tündér Enciklopédiát ezekből az adatokból. Amikor kifogytam a helyből a táskámban, elkezdtem kupacokba rendezni a papírokat, hogy majd később visszajövök értük. Aztán megpillantottam egy lapot, ami más volt, mint a többi, lefirkantott gondolatfoszlányok, felsorolások, bekarikázott szavak, és egyik jegyzetről a másikra mutató nyilak töltötték meg. Alina neve állt rajta, és Rowenáé, tucatnyi másikkal együtt, neveik mellett különleges “adottságaikkal”. Országok, címek, vállalatnevek voltak felsorolva rajta, amik a Post Haste külföldi részei lehettek, a futárszolgálaté, ami álcaként szolgált számunkra. Az egyik felsorolás a hat ír vérvonalat tartalmazta, és egyet, amiről még nem hallottam, az O'Callaghant. Lehetséges, hogy több vérvonal létezik, mint amennyiről tudunk? Mi van, ha egy másik tündér szerzi meg ezt az információt? Kiirthatnának minket! Tovább olvastam, és levegőért kapkodtam. Rowena rendelkezik bizonyos mértékig a mentális kényszerítés képességével? Kat érzelmi telepátiával? Hogy a fenébe jött rá Darroc ezekre? Szerinte Jo tagja, a most már titkos, Menedéknek. Dani neve is a papíron volt, vastagon aláhúzva, és egy kérdőjellel kiemelve. Én nem szerepeltem a listán, ami azt jelentette, hogy ezt az előtt írta, hogy tudomást szerzett volna rólam. A lap alján egy rövid vázlatpontos felsorolás állt: Sidhe-látók - érzékelik a tündéreket. Alina - érzékeli a Sinsar Dubh-t, a Szent Tárgyakat és a relikviákat Apátság - Sinsar Dubh Unseelie Király - Sidhe-látók? Nagyokat pislogtam, miközben próbáltam kihámozni belőle valamit. Darroc arra akart utalni, hogy nem a Seelie Királynő vitte a Könyvet az Apátságba annyi évvel ezelőtt, ahogy Nana O'Reilly állította? Maga az Unseelie Király hozta el, mert érzékelni tudjuk a tündéreket, és a Szent Tárgyakat, és így mi vagyunk a tökéletes őrök? Hirtelen Barrons mögöttem volt, és átnézett a vállam fölött. - Kicsit máshogy látja most magát, nem igaz? - Nem igazán. Úgy értem, kit érdekel, hogy ki hozta az Apátságba? A lényeg, hogy mi vagyunk az őrzői. - Ezt hámozta ki a jegyzeteiből, Ms. Lane? - duruzsolta. Felnéztem rá. - Maga hogy értelmezi? - Kérdeztem védekezően. A hangsúlya épp annyira nem tetszett, mint a szórakozott csillogás sötét szemeiben. - Azt mondják, a király elborzadt, amikor rájött, hogy azzal, amivel jóvá akarta tenni a hibáit, az eddigi legszörnyűbb teremtményét hozta létre.

Eonokon keresztül, üldözte egyik világból a másikba, azért hogy elpusztítsa. Amikor végre utolérte, a csatájuk évszázadokig tartott, és több tucatnyi világot pusztított el. De túl késő volt. A Sinsar Dubh teljesen öntudatra ébredt, önálló sötét hatalommá vált. Amikor a Király megalkotta a Sinsar Dubh-t, ő volt az erősebb, és a Könyv gyengébb. A Király gonoszságának megtestesülése volt, de cél és szándék nélkül. De amíg vándorolt fejlődött, egyenlővé vált a Királlyal, és még több lett. A teremtmény - teremtőjétől elhagyatva - megtanult gyűlölni. A Sinsar Dubh kezdte el üldözni a Királyt. - Megállt, és rám villantotta az egyik farkas mosolyát. - Szóval mi mást teremthetett még a Király? Talán egy egész kasztot, ami képes megtalálni, és bezárva tartani a legnagyobb ellenségét, hogy az ne pusztíthassa el őt? Komolyan azt állítja, hogy még sosem gondolt erre? Rá bámultam. - Mi voltunk a jófiúk. Ízig-vérig emberek. - Sidhe-látók: az U.K. házőrzői. - gúnyolódott. Kirázott a hideg a szavaitól. Az is elég rossz volt, hogy kiderült adoptáltak, és azok, akik felneveltek nem az igazi szüleim voltak. Ezzel most mire akart utalni? Hogy nem is voltak szüleim? Ez a legnagyobb hülyeség, amit valaha hallottam. - Először Darroc találja ki, hogy én vagyok a negyedik kő. Most meg Barrons állítja azt, hogy a Sidhe-látók igazából egy titkos Unseelie kaszt. - Ha úgy jár mint egy kacsa, és úgy hápog mint egy kacsa... - Én nem vagyok kacsa! - Miért zavarja ennyire? A hatalom, az hatalom. - Nem az Unseelie Király alkotott! - A gondolat is megrémiszti. A félelem több mint egy elpocsékolt érzelem. Elvakít. Ha nem tud szembenézni a valósággal, akkor nem lehet a része, nem tudja irányítani. Akkor akár be is dobhatja a törülközőt, és meghajolhat mások szeszélyei előtt, akik erősebb akarattal bírnak, mint maga. Szereti, ha tehetetlen? Ettől indul be? Ezért fordult abban a pillanatban, ahogy eltűntem ahhoz a seggfejhez, aki miatt megerőszakolták? - Szóval micsoda maga és az emberei? Az Unseelie Király újabb eltitkolt teremtményei? Tényleg az, Barrons? Ezért tud annyit a tündérekről? - Kurvára semmi köze hozzá. Elfordult tőlem, és folytatta a keresést. Remegtem, és keserű ízt éreztem a számban. Félrelöktem a papírokat, felkeltem, és kisétáltam az erkélyre, ahol az éjszakát bámulva álltam. Barrons mélyen felkavart a feltételezésével, hogy a Sidhe-látók egy újabb Unseelie kaszt. El kellett ismernem, hogy Darroc feljegyzései tényleg értelmezhetőek voltak így is.

És nem is olyan rég, két tündér sereg között álltam, és az járt az eszemben, mennyire örülök, hogy olyan vagyok, mint az Unseelie-k, hogy megerősített a fájdalom, hogy nem vagyok olyan hiú, és törékeny. Aztán ott volt az a sötét, jeges tó a fejemben, amely annyi megmagyarázhatatlan “ajándékot” ajánlott, mint például olyan rúnákat, amiket egy ex-tündér felismert, és megtorpanásra késztették, rúnákat, amiket az Unseelie Hercegek nagyon nem kedveltek. Kirázott a hideg. Találtam egy új kérdést, aminek a megszállottja lehetek amellett, hogy micsoda Barrons. Mi vagyok én?

18. FEJEZET Fordította Sky Köszönet a javításért Melinek :) Mikor elindultunk lekaptam egy Dani Daily-t egy lámpaoszlopról, és becsusszantam a Viper anyósülésére, majd olvasni kezdtem. Hamarosan itt a szülinapja. Halványan elmosolyodtam. Persze hogy elmondja az egész világnak. Ha tehetné, nemzeti ünnepé nyilvánítaná. Nem lepett meg, mikor azt olvastam, hogy múlt éjjel az utcán volt és látta amint a Vadász lefejezi Darrocot. Dani senkitől sem fogadott el parancsokat, még tőlem sem. Vajon azért volt, ott hogy ő maga ölje meg Darrocot? Kinézném belőle. Miközben bekötöttem magam, azon töprengtem, hogy vajon elég ideig volt-e ott, hogy meglássa amint a Sinsar Dubh megszállta a vadászt, és végül úgy döntött, hogy megtartja magának azt az infót. Ha elég sokáig időzött odakint, vajon mit gondolt a szörnyről ami, felkapott és elrohant velem onnan? Talán azt gondolta, hogy egy olyan Unseelie kasztról van szó amilyet korábban még nem látott. Habár meglepett, mennyi időt töltöttem a Tükrökben, és hogy február közepe volt, tudnom kellett volna, hogy ma Valentin nap van. Lopva Barronsra pillantottam. Még sosem volt boldog Valentin napom. Minden évben egyre szarabb lett, ez óvodás koromban kezdődött, mikor Chip Johnson, aki túl sok csokit evett, lehányta a ruhámat. Viszont én pont gyümölcsös puncsot ittam, és amikor rám hányt, kiköptem a számban levő puncsot. Ez láncreakciót indított el, minden ötéves gyerek hányni kezdett. Második és harmadikos koromban is stresszes volt számomra a Valentin

nap. Anya mindig vett minden osztálytársunknak egy-egy képeslapot, de nagyon sok anyuka nem volt ilyen körültekintő. Csendben ültem az asztalomnál, és azért imádkoztam, hogy valakinek - leszámítva, Tubby Thompsont és Blinky Brewert - eszébe jussak. Aztán középsuliban ott volt a Sadie Hawkins tánc, ahol a lányoknak kellet meghívni a fiúkat, ezzel még nagyobb terhet róva a vállamra. Sót szórva a sebre, azon az éjszakán, amelynek a legszebbnek kellett volna lennie, kénytelen voltam a visszautasítást megkockáztatva, meghívni álmaim pasiját, közben imádkoztam hogy mire összeszedem a bátorságomat a dologhoz, maradjon valaki más is Tubbyn és Blinkyn kívül, ha netán tényleg visszautasít. Nyolcadikban túl sokáig vártam és egyetlen népszerű pasi sem maradt, ezért hajszárítóval addig fújtam a homlokom, amíg már égett, meglocsoltam a lepedőt vízzel, és bejelentettem, náthás vagyok. Anyu kényszerített, hogy mindezek ellenére mégis elmenjek,. A homlokomon levő égési seb elárult. Emiatt aztán a táncon, partner nélkül, rossz frizurával és egy fájdalmas égési sebbel jelentem meg. Az egyetem egy teljesen más problémát zúdított a nyakamba. Megráztam a fejemet, száműzve a gondolataimból tinédzser életem minden borzalmát. A dolgok jobbik oldalát nézve ez a Valentin nap, lehetett volna sokkal szörnyűbb is. Ma éjjel legalább azzal a megnyugtató gondolattal fekszem le, hogy Barrons életben van. - Most merre? – kérdeztem Ő egyenesen előre bámult, a csörgő kígyó pedig megszólalt a mellkasában. A Revemal utca 939. száma alatt álltunk meg, a Chester, Dublin egyik legfelkapottabb klubjának, lerombolt bejárata előtt. Hitetlenkedve bámultam rá. - Én be nem lépek oda. Hisz azok odabent holtan szeretnének látni. - És ha megérzik magán a félelmet, akkor meg is próbálják – kinyitotta az ajtót és kiszállt. - És a lényeg...? - Én minden erőmmel azon lennék, hogy ne a félelemtől bűzölögjek. - Miért kell oda bemennem? - nyafogtam. - Nem tudná meglátogatni a haverjait nélkülem? - Szeretné látni a szüleit vagy sem? Kiugrottam, becsaptam az ajtót és utána rohantam. Fogalmam sem volt miért ajánlotta fel - egész biztos, nem azért, mert megpróbált kedveskedni nekem - de semmi pénzért nem szalasztottam volna el a lehetőséget. Amilyen kiszámíthatatlan az életem mostanában, minden alkalmat meg kell ragadnom, hogy találkozzak a szüleimmel.

Mintha kitalálta volna a gondolataimat, hátrakiáltotta a válla felett. - Azt mondtam látni, nem pedig meglátogatni. Gyűlöltem még a gondolatát is annak, hogy a szüleim odabent vannak az Unseeliek között, de azt el kellett ismernem, hogy odalent a föld alatt, Barrons embereivel körülvéve a legbiztonságosabb hely számukra. Nem mehettek vissza Ashfordba, az Unseelie Hercegek tudják hol lakunk. A másik lehetőség az apátság vagy a könyvesbolt lett volna, vagy pedig V’lane oldalán. Nem elég, hogy az apátság még mindig tele volt Árnyakkal, a Sinsar Dubh is járt ott, és egy percig sem bíztam Rowenában. Figyelembe véve mennyire zűrzavaros az életem, nem szerettem volna a közelemben tudni őket. És V’lane - az ő felfogásával az embereket illetően - talán úgy dönthet, hogy eldugja őket valahol egy tengerparton, Alina hasonmásával, amit apa jól kezelne, de anyát biztosan kiborítaná. Szóval, marad a Chester’s. A klub valaha a város legfelkapottabb helye volt, csak meghívás alapján lehetett belépni. Márványoszlopok foglalták keretbe a díszes bejáratát. Pazar francia stílusú gázlámpák, amik korábban a falra voltak erősítve, most a földön heverve világították meg az előteret. A leesett tetőszerkezet szétzúzta, a kézzel faragott elegáns bárt. A cégtábla összetörten lógott a bejárat fölött, betondarabok zárták el az ajtót és a falakat graffitik borították. A klub új bejárata, hátul helyezkedett el, egy hatalmas acél ajtó mögött. Ha nem tud róla valaki, észre sem veszi. A táncparkett annyira mélyen a föld alatt volt, hogy aki nem rendelkezik Dani szuper hallásával, nem is sejti, hogy mi folyik odalent. - Nem lehetek valami Unseelie kaszt tagja - mondtam neki, miközben kinyitotta az ajtót - Hisz megérinthettem a Seelie lándzsát. - Egyesek azt mondják, az Unseelie Király a Sidhe-látokat akkor alkotta mikor a dal még csak félkész állapotban volt. Mások azt mondják, emberi nőkkel bujt ágyba, hogy létrehozza a vérvonalat. Talán a vére már annyira felhígult hogy minden gond nélkül hozzáérhet a SzT.-hez. Tipikus Barrons féle válasz. Minden olyan kérdésre volt egy válasza, amit nem akartam tudni, de azokra, amik tényleg érdekeltek egy sem. Miután leereszkedtünk egy létrán, kinyitott egy másik ajtót és egy újabb létrán ereszkedtünk le, így elértük a bár valódi bejáratát. Mióta utoljára itt jártam valaki alkalmazott egy belsőépítészt, és kicseréltette a magas fa ajtókat, egy modern fekete ajtóra, amely annyira fényes volt, hogy tisztán láttam a mögöttünk lépkedő párt. A csaj ugyanúgy volt öltözve, mint én, hosszú vékony szoknyába, magas szárú, magas sarkú csizmába és egy prémes kabátba. A párja közel állt hozzá,

majdnem ráhajolva, mintha testével óvná. Gyorsan megfordultam. Nem jött utánunk semmilyen pár sem. Nem ismertem fel saját magamat. És nem azért, mert a hajam újra szőke volt - a fekete ajtó csak alakokat tükrözött vissza, nem színeket - hanem azért, mert másképp néztem ki. Másképp álltam. Oda minden kislányos kinézetem, amit magammal hoztam Dublinba érkezésemkor. Vajon mit gondolna anya és apa, ha most látna? Reméltem, a változásokon túl megtalálják a régi Macet, aki leszámítva mindezt, még ott lapult valahol. Egyszerre éreztem izgatottságot és félelmet is. Barrons kinyitotta az ajtót. - Maradjon a közelembe! A klubban uralkodó érzéki légkör úgy hatott rám, mint egy bombarobbanás, a környezet alátámasztotta ezt, a hűvös króm, fehérfekete dekorációjával. Mindez gátlástalan erotikát, élvezettet és szexet ígért, amiért meghalni is érdemes. A hatalmas belső tér, tánchelyiségekkel volt tele, mindegyik rész elkülönítve. A klubhelyiségben több miniklub helyezkedett el, mindegyik más-más témájú, némelyik elegáns környezetet, másik tetoválásokkal teli hangulatot árasztott. A csaposok öltözéke híven tükrözte a bár hangulatát, volt félmeztelen frakkba öltözött csapos, és volt bőrruhás, láncokkal teli aggatott csapos is. Az egyik teraszon a nagyon fiatal kiszolgálok, iskolai egyenruhában szolgáltak fel. A násik teraszon… nagyon gyorsan elfordultam. Ha nem nézek oda, nem is kell rá gondolnom alapon. Reméltem, Barrons a szüleimet valahová jó messze helyezte ettől a helytől. Bár, lelkileg már felkészültem a látványra, az Unseelie és emberek keveredésére, flörtölésére, de a valóságban sosem leszek kész elfogadni mindezt. A Chester’s szöges ellentéte, mindannak ami vagyok. Emberek és Faek nem keveredhetnek egymással. A Faek halhatatlan ragadozók, akiknek az emberi élet semmit sem számít, nincsenek tekintettel rájuk, és ... nos, Ryodan azt szokta mondani, hogy azok az emberek, megérdemlik a halált, és így látva őket, egyet kell értenem vele. Az embereket nem lehet megmenteni önmaguktól. Maximum megpróbálhatuk ráébreszteni őket a dolgokra. Ennyi Unseeliet látni egy helyen, teljesen kiborított. Az általuk kibocsátott hang, fülsüketítő volt. Grimaszolva elfordultam és kikapcsoltam azt a Sidhe látó helyet a fejemben. A zene egyik szintről a másikra ömlött, egybefolyva. Sinatra keveredett Mansonal, Pavarottit, Zombie váltotta. Az üzenet tiszta és érthető volt: ha szükséged van valamire, mi megszerezzük, és ha nem tudjuk akkor megteremtjük. De mindegyik helyiséget egy közös téma uralta: Chestrer’st Valentin napi

ruhába öltöztették. - Ez annyira nem helyes - motyogtam. Több ezer pink és piros léggömb lógott mindenfelé felaggatva, a zsinegek végén pedig, a kedvestől a borzalmasig, mindenféle üzenet megtalálható volt. Minden minibár bejáratánál egy hatalmas aranyozott Cupido szobor állt több tucat hosszú arany nyillal felfegyverkezve. Az emberek a levegőben szálló lufikat kergették, egyik emeletről a másikra, és mikor sikerült egyet elkapniuk, arany nyilakkal kipukkasztották őket, amit először nem is értettem, de aztán megláttam, amint az egyik ilyen lufiból egy összehajtogatott papír darabka hullik ki, amire a nők gyorsan rávetették magukat, verekedtek, karmolták és ütötték egymást érte. Mikor végül az egyik kiszabadult három másik ugrott rá, megszurkálták a nyilaikkal, és elvették a papírdarabot tőle. Aztán pedig egymás ellen fordultak. Megfordultam, Barronst keresve, de a tömeg elsodort bennünket egymás mellől. - Te nem szeretnél egyet? - kérdezte egy vörös hajú nő tőlem - Mi van bennük? - kérdeztem óvatosan. - Hát meghívó, te buta. Ha szerencséd van. De nem sok van belőlük. Ha találsz egyet, akkor bekerülsz a magán lakosztályokba és egész éjjel lakmározhatsz a halhatatlan Fae húsukból. Van olyan is, amelyikban ajándékok vannak - Miféle ajándékok? Megszúrta a kezében levő ballont, és én elborzadva néztem, amint apró, még mindig mozgó húsdarabkák hullanak ki belőle. - Jackpot! - sikoltották az emberek. Még épp időben sikerült hátra húzódnom, mielőtt eltapostak volna. A vörös hajú elkiáltotta magát - Viszlát Faeryben! Aztán már csak azt láttam, hogy négykézláb mászva a földön mozgó húsdarabokat eszi. Megint körülnéztem Barronst keresve. Na most legalább nem a félelem szaga érződött rajtam, hanem a harag és utálat. Ez lenne az én világom? Ezek lettünk? Mi lesz ha nem fogjuk tudni visszaállítani a falakat? Ebben a világban kell majd élnem? Elkezdtem félre lökdösni az embereket az utamból. - Hé,nézz a lábad elé! - kiáltotta valaki. - Nyugodj meg, ribanc. - morogta egy srác. - Keresed a bajt? - kérdezte egy másik. - Hé, szép lány. Felkaptam a fejemet. Az álmodozó tekintetű srác volt, aki Christiannal a

Trinity egyetemen, majd a falak leomlása után a Chester’s-be csaposként dolgozott. Mikor utoljára láttam, elég furcsa dologban volt részem, ahogy megláttam a tükörképét. De most ott állt egy fehér fekete bárpult mögött, poharakat dobált, italokat mixelt, és ő is meg a tükörképe is egy tökéletes fiatal, álmodozó tekintetű fiatal srácnak látszott. Noha nagyon szerettem volna találkozni már a szüleimmel, ez a srác folyton az utamba akadt, és én már nem hiszek a véletlenekben. A szüleimnek még várniuk kell egy kicsit. Kihúztam egy széket egy magas, szikár férfi mellett, aki csíkos öltönyt és cilindert viselt, csontos kezeiben egy pakli kártyát tartott. Mikor rám nézett én elkaptam a tekintetemet és elfordultam. Nem néztem többé rá, de nem is volt mire. Hisz nem is volt arca. A kalapja alatt sötét árnyak kavarodtak. - Megmutassam a jövődet? - kérdezte. Megráztam a fejem, azon töprengve, hogyan beszélhet száj nélkül. - Ne figyelj rá, Szép lány. - Megmutassam ki vagy? Megint megráztam a fejem. - Álmodj nekem egy Dalt. Szemeimet forgattam. - Énekelj egy sort. Messzebb húzódtam tőle. - Mutasd az arcod, és én is megmutatom az enyémet. - Figyelj, haver semmi kedvem.... Elhallgattam, fizikailag képtelenül arra, hogy egy szót is kinyögjek. Kinyitottam a szám és csak tátogtam, mint a partra vetett hal, csakhogy én szavakért tátogtam. Olyan volt mintha az összes szót amivel születtem, és ami egy életre elég lett volna, valaki kiszívta volna belőlem, ürességet, csendet hagyva maga mögött. A gondolataim, és mindaz amivel megformáltam őket, elvették tőlem. Minden, amit valaha mondtam, és minden, amit valaha mondtam volna, eltűnt. Borzalmas nyomást éreztem a fejemben, mintha az agyamból kiürítenének mindent. Az az őrült gondolatom támadt, hogy perceken belül, az arcom helyett csak üresség marad, mint ahogy neki is a kalapja alatt. És talán, de csak talán, ha már mindent elvett amit akart, talán megmarad az arcom. A félelem vasmarokkal szorított. Kérlelő tekintettel néztem az álmodozó tekintetű srácra. Ő elfordulta egy újabb decit töltve. Némán kérleket formáltam az ajkaimmal, a tükörképének. - Folyton mondom neked, hogy ne beszélj bizonyos dolgokkal. mondta az álmodozó tekintetű srác tükörképe

Ő meg csak töltötte a poharakat és egyik klienst a másik után szolgálta ki, miközben nekem meg ellopták a személyazonosságomat. „Segíts kérlek” üzenték a szemeim. Az álmodozó tekintetű srác végre megfordult - Ő nem a tiéd. - mondta a kalapos akárminek. - De beszélt hozzám. - Nézz egy kicsit mélyebbre benne. Egy pillanat után megszólalt. - Oh, tévedtem - mondta a kártya vető. - Vigyázz, hogy ne történjen meg újra. Amilyen gyorsan eltűntek, pont olyan gyorsan vissza is tértek a szavak. Az agyam újra megtelt gondolatokkal, és szavakkal. Újra személyiség lett belőlem, aki tele volt ötletekkel és álmokkal. A vákuum eltűnt. Lebotorkáltam a székemről és arrébb húzódtam az arc nélküli embertől. Remegő lábakkal, legurítottam három decit, három székkel tovább leültem és a bárpultra hajtottam a fejem. - Többé nem fog zavarni. - Whiskeyt – krákogtam. Elém csúsztatott, egy deci wiskeyt a felső polcról. Legurítottam és egy újabbat követeltem. Levegőért kapkodtam, amint a tűz lángra lobbant bennem. Bár semmit sem szerettem volna jobban mintha mérföldek lennének köztem és a kártyavető szörnyeteg közt, volt egy kérdésem. Szerettem volna tudni, az álmodozó tekintetű srác, hogyan képes parancsolni egy olyannak. Ami azt illeti, mi egyáltalán az a valami? - A Fear Dorcha, Szép lány. - Gondolatolvasó vagy? - Nem. Az arcodra van írva a kérdés - Hogyan öl? - Megszállottja lettem annak a sok módszernek, amivel a Faek halált osztogatnak. Aprólékos bejegyzésekkel mindent leírok a különböző kasztokról és a módszereikről, amivel megölhetnek. - Nem a halál a célja. - Akkor mi? - Az emberiség szépségét keresi, Szép lány. Van egy fölöslegbe? Nem válaszoltam. Már nem is akartam annyira tudni. Chester's, a Faek biztonsági zónája. A legutolsó alkalommal mikor itt voltam, tisztán érthetővé tették a számomra, hogyha megölök bárkit is a klub területén, engem is megölnek. Mivel Ryodan és az emberei már amúgy is holtan szerettek volna látni, talán nem a legjobb ötlet a szerencsémet forszírozni. Ha megtudom, hogyan lehet megölni, a lándzsám még nehezebb lesz, és valami őrültséget művelek. - Vannak dolgok, amiket egyáltalán nem könnyű megölni.

Felnéztem, megijesztett az álmodozó tekintetű srác. A kabátom alá csúsztatott kezemet nézte. Én nem is vettem észre hogy a lándzsám után nyúltam. - Ő is Fae, nem? - Többnyire. - Tehát, hogyan lehet megölni? - Muszáj megölni? - Kiállnál érte? - Te beleszúrnál egy lándzsát? Felhúztam a szemöldököm. Úgy látszik a Chester's egyik alapelve, hogy szeretned kell a Faéket ha itt akarsz dolgozni. - Nem láttalak mostanában. - váltott témát elegánsan. - Nem voltam errefelé hogy láthass. – válaszoltam. - Most is szinte elszalasztottam. - Vicces alak vagy, ugye? - Mások is ezt mondják. Hogy vagy? - Jól. És te? - Mindig csak a munka. Elmosolyodtam. Barrons semmi volt az álmodozó tekintetű srác kitérő válaszaihoz képest. - Megint a világosság vonz, Szép lány. - Ahhoz volt kedvem. - Nem csak a hajad. - Gondolom. - Jól áll. - Jól is érzem magam. - Nem biztos, hogy a hasznodra válik mostanság. Merre jártál? - Egy üveget dobált a levegőbe,és én figyeltem, ahogy visszaesik, majd újra feldobja. - A Tükrökbe, kóborolva a Fehér Kastélyban, néztem amint az Unseelie Király és a szeretője szeretkeznek. De leginkább azzal töltöttem az időmet, hogy megpróbáltam rájönni, hogyan tudnám sarokba szorítani és kontrollálni a Sinsar Dubht. Az Unseelie Király könyvének neve, sziszegve szállt a levegőben,és úgy éreztem, hogy minden Unseelie felém fordulva engem bámul. Egy röpke pillanatig az egész klub mintha megfagyott volna. Majd újra mozgásba lendült minden, amikor az álmodozó tekintetű srác leejtette az üveget és az szilánkokra törött. Három székkel arrébb a magas, kalapos akármi olyan hangot hallatott mintha fuldokolna, és a kártyái a levegőbe repültek, elárasztva a bárpultot, és engem. „Na - gondoltam - elkaptalak, álmodozó tekintetű srác. Ő is egy játékos volt a pályán. De ki volt ő és melyik csapatban játszott?

- Tehát, ki vagy te valójában, álmodozó szemű srác? És miért bukkansz folyton fel? - Ilyennek látsz? Egy másik életben, elvittél volna a bálba? Haza vittél volna bemutatni a szülőknek? Jó éjszakát puszival búcsúztál volna el? - Azt mondtam maradjon a közelemben. - dörmögte Barrons a hátam mögött - És, ne beszéljen a kibaszott könyvről ezen a kibaszott helyen. Mozgassa a seggét, Ms Lane, azonnal. Megfogta a karom, és lerántott a székről. Kártyák estek le az ölemből, ahogy felálltam. Egyik a zsebembe csúszott benyúltam érte, hogy eldobjam, de amint kihúztam, megálltam és rá néztem. A Fear Dorcha egy tarot kártyával játszadozott. A kezemben levő kártyának vöröses fekete szélei voltak, közepén egy Vadász repült a város fölött, éjszaka. A háttérben az óceán csillogott ezüstösen. A Vadász hátán, a nagy fekete szárnyak közt egy nő ült, a szél arcába fújta göndör fürtjeit, de egy pillanatra látni lehetett a száját. Nevetett. Ezt tegnap este láttam az álmaimban. Hogyan tarthatok a kezemben egy tarot kártyát, amin az álmom van? Mi volt a többi kártyán? Lenéztem a földre. A lábam mellett egy Ötös csillag volt. Egy nő állt az árnyékban és egy pub ablakán lesett be, egy szőke nőt figyelt, aki a barátival nevetett. Én, amint Alinat figyelem. Egy másikon a nő törökülésben ült a földön egy templomban, meztelenül, és úgy bámult az oltárra mintha megváltásért imádkozna. Én voltam az, miután megerőszakoltak. A ötös kehely kártya egy olyan nőt ábrázolt, aki megszólalásig hasonlított Fiónához, a BB&B-ban sírva. A háttérben egy magas sarkú cipő látszott. És az iPodom! A nap kártya, két fiatal nőt ábrázolt bikiniben, egyiken lime színű, másikon pink színű bikini volt. Aztán ott volt a Halál kártya, egy kapucnis fickót ábrázolt, kezében egy kaszával, amint egy véres nő fölé hajolt. Én és Malluce. Kezemmel a hajamba túrtam, kisimítva a szememből. - Jóslatok, Szép lány. Mindenféle formában és alakban érkeznek. Felnéztem az álmodozó tekintetű srácot keresve, de már nem volt sehol. Jobbra néztem. Mr Magas Csíkos öltönyű fickó, szintén eltűnt. A bárpulton egy deci Guinness mellett, egy újabb tarot kártya hevert, fejjel lefelé, ezüstös fekete hátával felfelé. - Most vagy soha,Ms Lane. Nem érek rá egész éjjel. Lehajtottam a Guinnesst és a kártya után nyúltam, majd a zsebembe tettem. Barrons egy krómozott lépcsőzet felé terelt, az aljában két fickó állt őrt, ugyanaz a kettő, aki korábban Ryodan elé vezetett. Hatalmasak,

izmosak, feketébe öltözve. Automata fegyver volt náluk, és mindkettőjük arca olyan vonzó volt, hogy akaratlanul is rájuk pillantott az ember, de aztán abban a percben el is kapta róluk a szemét. Ahogy közeledtünk, felém intettek a fegyverükkel. - Mi a faszt keres ő itt? - Nyughass már Lor. - mondta Barrons - Azt mondom ugorj, te azt kérded, milyen magasra. A másik fickó felnevetett, mire Lor hasba vágta a fegyverével. Olyan volt mintha vasat ütött volna. A fickó meg se rezzent. - Egy faszt ugrom. Álmaidban esetleg. Nevess újra Fade, és golyókat fogsz reggelizni. Ribanc. - Köpte felém Lor, de nem rám hanem Barronsra nézett. És azt hiszem ezzel telt be a pohár. A két őrre néztem. Fade egyenesen előre bámult, Lor pedig, Barronsra. Elléptem Barrons mellől és egyenesen eléjük álltam. Tekintetük meg sem rezzent. Olyan volt mintha én nem is léteznék. Semmi kétségem sem volt afelől, hogy akár meztelenül is táncra perdülhetnék, azok ketten mindenre néznének csak rám nem. Dél szívében nőttem fel, ahol még mindig éltek olyan férfiak, akik nem hajlandóak egy nőre nézni, hacsak nem a rokonuk. Ha egy nőhöz kellett szólniuk, aki férfival volt - apja, pasija, vagy férje - ők a férfira néztek. Ha a nő kérdezett valamit és vették a fáradságot, hogy válaszoljanak a férfinak válaszoltak. Még egy kicsit oldalra is fordultak, mintha egyetlen pillantás a nőre, pokolra juttatná őket. Tizenöt éves voltam, mikor legelőször megtörtént velem, és teljesen megdöbbentem. Kérdést kérdésre halmoztam, próbáltam rávenni az öreg Hatfieldet hogy rám nézzen. Kezdtem láthatatlannak érezni magam. Végül egyenesen elé álltam. Ott hagyott minket anélkül, hogy befejezte volna a mondandóját. Apa próbálta elmagyarázni nekem, hogy az öregember tiszteletet tanúsított. Ez amolyan udvariasság volt, a férfival szemben, akihez a nő tartozott. Valahogy nem sikerült túllépnem azon az egész „férfi iránt, akihez a nő tartozott”. Olyan tárgyi dolog volt, úgy tűnik, Lor - aki Barrons szerint azt sem tudja milyen században él még mindig abban az időben élt mikor a nőket birtokolni lehetett. Nem felejtettem el a megjegyzését Kasteo-ról sem, aki állítólag több mint egy évezrede nem szólalt meg. Milyen idősek voltak ezek a férfiak? Mikor, hogyan, hol éltek? Barrons megfogta a kezemet és a lépcső felé fordított, de én leráztam magamról és visszafordultam Lorhoz. Túl sok rossz megjegyzést nyeltem már le idáig is. Nem vagyok Kő. Nem az Unseelie Király teremtett. És nem vagyok áruló sem. Egyik miatt legalább kiveszekedhetem magam.

- Miért vagyok ribanc? - kérdeztem - Mert lefeküdtem Darrocal? - Hallgattasd el, vagy megölöm. - mondta Lor Barronsnak. - Ne hozzá beszélj, ha rólam van szó. Velem beszélj, ha rólam van szó. Vagy talán azt hiszed, hogy nem vagyok érdemes a figyelmedre, mert mikor azt hittem, hogy Barrons halott, az ellenséggel paktáltam le, a céljaim elérése érdekében? Micsoda egy szörnyeteg vagyok! gúnyolódtam - Gondolom, inkább le kellett volna feküdnöm mellé, hogy sopánkodva meghaljak. Azzal lenyűgöztelek volna Lor? - Vidd a ribancot a szemem elöl. - Azt hiszem azzal, hogy összeálltam Darrocal én is... nos - tudom melyik volt az a szó amit Barrons utált, és nagyon ki akartam próbálni Loron is – zsoldos lettem, nem? Nyugodtan elítélhetsz miatta. Vagy kihuzatod a fejed a seggedből, és tisztelhetsz érte. Lor megfordította a fejét és rám nézett, mintha hirtelen az ő nyelvén kezdtem volna beszélni. Barronsal ellentétben, őt nem zavarta, sőt mintha még tetszett is volna neki. Valami megvillant hideg szemeiben. Felkeltettem az érdeklődését. - Vannak, akik csak egy árulót látnak, ha rám néznek. És vannak, akik egy túlélőt. Nevezhetsz, aminek csak akarsz, attól még nyugton alszom éjszaka. De rám fogsz nézni, amikor kimondod. Vagy olyan gyorsan a képedbe mászom, hogy még csukott szemmel is engem fogsz látni. Ráégetem magam a retinádra, hogy még a rémálmaidban is engem láss. Szállj le rólam és maradj is ott. Már nem az a nő vagyok, aki voltam. Ha háborút akarsz, megkapod. Csak tégy próbára. Adj egy okot, hogy elkezdjek játszadozni azzal a sötét hellyel a fejemben. - Sötét hely? - mormolta Barrons. - Mintha magának nem lenne - csattantam fel - a maga barlangja mellett az enyém, egy napos tengerpartnak tűnik. Elviharzottam mellettük, fel a lépcsőn. Mintha nevetést hallottam volna a hátam mögött, ezért hátra pillantottam. Három férfi bámult rám, hideg, érzelemmentes szemekkel. - De, hé! - legalább mind engem néztek. A króm korlát mögött a felső emelet terült el, sima sötét falakkal, ajtók és kilincsek nélkül. Fogalmam sem volt, hány szoba lehet idefent, de a méretét elnézve, ötven is simán elfért. Addig sétáltunk a sima falak mellett, amíg egy apróság, amit én észre sem vettem, ajtót rejtett. Barrons rátette a kezét a sötét panelre és egy ajtó oldalra siklott. Majd benyomott a szobába. Ő nem lépett be velem, hanem folytatta az útját, valahová máshová. A panel visszacsusszant mögöttem, és én egyedül maradtam Ryodannal, a Chestrer's kellős közepén. Ez a szoba teljesen üvegfalakból állt. Én kiláttam, de senki nem láthatott be.

A mennyezetre több tucat LED képernyő volt rögzítve, lefedve a klub összes termét, szobáját, mintha nem lenne elég mindaz, amit látható, amikor lenéz az ember a lába alá. Nem mozdultam a helyemről. Minden egyes lépés egy üvegpadlón olyan, mintha vakon bízná magát az ember a sorsra, főleg hogy a legközelebbi szilárd talaj 4 méterre, van alatta. - Mac - szólal meg Ryodan. Ott állt a sarokban, az íróasztala mögött. Nagy, hatalmas férfi, feketébe öltözve. A szobában az egyedüli fénysugár a fejünk fölötti képernyőkből származott. Szerettem volna átrepülni a szobán és a nyakának ugrani, hogy kikaparjam a szemét, megharapjam, megüssem, és leszúrjam a lándzsámmal. Teljesen megdöbbentett az ellenségességem mélysége. Miatta öltem meg Barronst. Ott azon a sziklán együtt győztük le, megvágtuk és leszúrtuk, azt az embert aki életben tartott az első naptól kezdve, hogy Dublinba érkeztem. És napokon keresztül azon töprengtem, hogy vajon Ryodan valóban meg akarta-e ölni Barronst. - Azt hittem, hogy becsaptál, rávettél, hogy öljem meg. Azt hittem, hogy elárultad. - Folyton mondogattam, hogy menj el. De te nem mentél. Sosem lett volna szabad meglátnod, hogy mi volt ő. - Akarod mondani, amik vagytok - javítottam ki - mind a kilencen. - Vigyázz, Mac, csak óvatosan. Vannak dolgok, amikről nem beszélünk. Soha. A lándzsámért nyúltam. Elmondhatta volna az igazságot ott a sziklán, de akárcsak Barrons, hagyta, hogy szenvedjek. Minél jobban belegondoltam abba, hogy mindketten elhallgatták előlem az igazságot, ami megóvhatott volna attól a rengeteg szenvedéstől, annál dühösebb lettem. - Csak meg akartam bizonyosodni, hogy mikor leszúrlak és megöllek, visszajössz, hogy újra megtehessem. A Lándzsa máris a kezemben volt, de hirtelen a kezemre egy hatalmas ököl szorult és a lándzsa hegye a saját torkomra volt irányítva. Ryodan úgy mozog, mint Dani, Barrons és a többiek. Annyira gyorsan, hogy nem tudtam megvédeni magam. A hátam mögött állt, karja a nyakamra fonódva. - Soha többé ne merj megfenyegetni. Tedd el azt a Lándzsát, Mac. Vagy én teszem el, örökre. - A lándzsám hegyét kissé erősebben a nyakamhoz szorította, mintha ezzel akarna figyelmeztetni. - Barrons azt nem engedné.

- Meglepne, ha tudnád, Barrons mennyi mindent megengedne. - Mert azt hiszi, hogy áruló vagyok. - Én magam láttalak Darroc-al. Hallottalak a sikátorban múlt éjjel. Mikor a szavak és a tettek összeillenek, az igazság nyilvánvaló. - Azt hittem, hogy mindketten meghaltatok. Mit vártál? Ugyanazt a túlélési ösztönt, amit egymásban csodáltok, nálam megvetitek. Azt hiszem, aggaszt téged. Ettől még kiszámíthatatlanabb leszek. A kezemet a fegyvertartó felé vezeti, és helyére dugja a Lándzsát. - Kiszámíthatatlan a kulcsszó itt. Átbillentél már Mac? - Úgy nézek ki, mint aki átbillent? Kisimítja a hajat az arcomból, és gyengéden a fülem mögé dugja. Megrázkódom. Ugyanaz az energia árad belőle is, mint Barronsból - forróság, és veszély. Ha Barrons érint meg, felizgat. De mikor Ryodan mögöttem állva, egyik karjával szorosan lefog, és gyengéden hozzám ér - az pokolian megijeszt. - Hadd mondjak valamit az átbillenésről Mac - súgja halkan a fülembe A legtöbb ember jó, és csak néha tesz olyat, amiről tudja, hogy rossz. Néhány ember rossz, és nap mint nap küzd azért, hogy a gonoszságát kontroll alatt tarthassa. Mások, a legkisebb porcikájukig romlottak, de fenét sem érdekli őket, mindaddig, amíg valaki el nem kapja őket. De a gonosz, az teljesen más lény, Mac. A gonosz, rossz, aki azt hiszi, hogy jó. - Mit akarsz mondani Ryodan? Hogy átbillentem és még ahhoz is hülye vagyok, hogy észrevegyem? - Akinek nem inge... - Nem az. Kíváncsi lennék: Te és Barrons, melyik csapatban játszotok? Romlottak a legapróbb porcikáig, de fenét sem érdekel? - Mit gondolsz miért ölte meg a könyv Darrocot? Tudtam hova akar kilyukadni. Az volt Ryodan elmélete, hogy nem is én keresem a Sinsar Dubht, hanem az talál meg engem mindig. Most azt fogja mondani, hogy azért ölte meg Darrocot, hogy közelebb kerüljön hozzám. Hát tévedett. - Azért ölte meg Darrocot, mert az el akarta mondani hogyan tudná uralni a könyvet. Biztos megtudta tőlem, hogy Darroc ismert egy kiskaput, aminek segítségével sarokba szorította és kontrollálta volna, ezért megölte, nehogy elmondhassa nekem. - Hogyan tudhatta volna meg tőled? Beugrott egy kis barátságos csevegésre, egy tea mellett? - Megtalált azon az éjjelen, amikor Darroc lakásában aludtam. Át... vizsgálja az elmémet. Kóstolgat, megismer, azt mondta. Karja szorosabban fonódott a derekam köré.

- Fájdalmat okozol. Azonnal engedett a szorításon. - Elmondtad ezt Barronsnak? - Barrons éppen nem volt csevegő hangulatban. Ryodan már nem a hátam mögött állt, hanem az íróasztala mellett. Megkönnyebbülve dörzsöltem meg a hasamat, most, hogy már nem ért hozzám. Annyira hasonlított Barronshoz, hogy a hozzám szoruló teste mindenképp megzavart. Nem sokat tudtam leolvasni az arcáról, mert az árnyékban állt, de nem is volt rá szükségem. Annyira dühös volt, hogy a közelembenm nem bízott saját magában, nem volt benne biztos hogy nem bántana-e, ha továbbra is mellettem állna. - A Sinsar Dubh, olvas a gondolataidban? Eszedbe jutott mit jelent mindez? Megvontam a vállam. Nem mintha túl sok időm lett volna bármit is megfontolni. Annyira lefoglalt, hogy a melegből a hidegbe, a hidegből a melegbe ugráljak, hogy a gondolkodás nem a listám elején szerepelt. Kit érdekelnek a talányok, mikor a valóság folyton seggbebillent? - Azt jelenti, hogy tud rólunk. - Először is, miért érdekelné? Másodszor, alig tudok valamit rólatok, tehát túl sok mindent nem tudhatott meg . - Kevesebbért is öltem már. Na abban nem kételkedtem. Ryodan hideg és számító volt, és ez nem zavarta. - Ha zavartatta magát egyáltalán azért, hogy bármit is megtudjon rólatok, akkor mostanra csak annyit tud, hogy azt hittem meghaltatok. - Nem igaz. Sokkal többet tudsz rólunk, és valószínűleg a Könyv is. Ezt kellett volna először elmondanod Barronsnak, amikor visszaváltozott és megtudtad, hogy életben van. - Nos az Isten bocsássa meg, amiért akkora sokkot kaptam, amikor megláttam, hogy életben van, hogy meg sem tudtam szólalni. Miért nem mondtad meg, hogy ő volt a fenevad, Ryodan? Miért kellett megölnünk? Tudom, hogy nem azért, mert nem tud uralkodni magán, mert tegnap este tudott, miután megmentett a könyvtől. Akkor változik át, amikor akar, ugye? Mi történt a Tükrökben? Az a hely valamiképp hatással van rátok, és elvesztitek az önuralmatokat? Majdnem a homlokomra csaptam. Barrons elmondta, hogy azért tetovált magára vörös és fekete védő rúnákat, mert a fekete mágia használata, nagy árat követel. Vajon ahhoz, hogy IYD működjön, fekete mágia használata szükséges? Vajon az, hogy engedelmeskedett a hívásomnak és varázslatos módon ott termett, ahol éppen szükségem volt rá, annak az volt az ára, hogy eszetlen fenevaddá változik? - Ahogy odakerült, az volt az oka igaz? A varázslat, amin ti ketten

dolgoztatok, odaküldte hozzám, de az ára az volt, hogy elvesztette önmagát. Átváltozott egy eszetlen gyilkológéppé. Ami, nem is lett volna baj mert azt gondolta, hogyha haldoklom, akkor szükségem lesz egy gyilkológépre. Egy bajnok, aki megjelenik és megtizedeli az ellenségemet. Ez volt a terv igaz? Ryodan megdermedt. Egyetlen izma sem rándult. Még abban sem voltam biztos, hogy lélegzik. - Tudta, mi fog történni, ha megnyomom IYD-t, és mindent megbeszélt veled. - Ez volt Barrons, mindig gondolkodott, mindig beszámította milyen veszélybe sodorhatom magam. - Azért tetovált, hogy megérezze rajtam a jelét és ne öljön meg. És neked, a nyomára kellett volna akadnod. - ezért használjátok mindketten azokat a karkötőket, hogy megtaláljátok egymást - és megölhesd, hogy visszajöhessen emberi formájába, és én sose tudjam meg. Megmentenek és nekem fogalmam sem lett volna, hogy Barrons volt az, vagy, hogy alkalmanként átváltozik fenevaddá. De Te cseszted el. Ezért volt ma reggel annyira dühös rád. Azzal, hogy nem sikerült megölnöd, sikerült kiengedned a macskát a zsákból. Apró izom kezdett ugrálni az állkapcsán. Pipa volt, nagyon. Határozottan igazam volt. - Mindig sikerül kicselezni a fekete mágiát - elmélkedtem - mikor megölöd, tetoválások nélkül jön vissza. Így újra tetováltathatja az egész testét, mikor elfogy a hely, akkor megöli magát és tiszta lappal kezdi újból. Ezért nem ugyanolyanok mindig a tetoválásai. Micsoda börtönből kiszabadító kártya! Ha te nem cseszed el a tervet, sosem tudom meg. Tehát a te hibád, Ryodan. Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy nem engem kellene megölnöd, hanem saját magadat. Oh, várjunk csak - mondtam szarkasztikusan - hisz az lehetetten. - Tudtad, hogy amíg te a Tükrökben voltál a Könyv ellátogatott az apátságba? Összerezzentem. - Dani elmondta. Hány Sidhe-látó halt meg? - Lényegtelen. Mit gondolsz mit keresett az apátságban? Lényegtelen, egy fenét. Mivel nem képesek meghalni - és én még mindig kételkedtem ebben és azon gondolkodtam miként tudnám kideríteni – így örökölték a Faek arroganciáját és a halandók iránti megvetésüket. - Hadd találjam ki - mondtam fanyarul - Valamiképpen ez is az én hibám, igaz? Ryodan megnyomott egy gombot és beleszólt. - Mondd meg Barronsnak, hagyja őket ott, ahol vannak. Ott nagyobb biztonságban lesznek. Őt viszem majd le hozzájuk. Van egy gondunk.

Egy jó nagy. Elengedte a gombot és felém fordult. - Igen a te hibád. Azt gondolom, hogy amikor sehol sem talált téged, akkor elment az apátságba rád vadászva - A többiek is elhiszik ezt vagy ez csak a te személyes téveszméd? Perspektiva Ryodan. Szerezz belőle. - Nem nekem van rá szükségem. - Miért utálsz annyira? - Egyáltalán semmit nem érzek irántad Mac. Gondoskodom a sajátaimról. Te nem vagy az enyém. Elment mellettem, a tenyerét a panelre helyezte és az ajtó kinyílt. - Barrons azt akarja, hogy lásd a szüleidet, de mielőtt elmennél jobban tennéd ha nem felejtenéd el, hogy ők itt vannak. Velem. - Bájos - mormoltam. - Megengedtem, hogy életben maradjanak, szívességül Barronsanak. Kezd kifogyni a szívességekből. Ezt se felejtsd el.

19 FEJEZET Fordította: Joan és Sky. Javította. Ilya - Egy üveg kalitkába tetted őket? Nem adhattál volna nekik egy kis magánéletet? A szüleimre bámultam az üvegfal túloldalán. Bár kényelmesen volt berendezve, szőnyegek, egy ágy, kanapé, kis asztal, és két szék, lényegében a szoba ugyanabból a fajta üvegből készült, mint Ryodan irodája, csak épp fordítva. Anyu és apu nem láthatnak kifelé, de mindenki más beláthatott. Balra pillantottam. A zuhanyzó le volt választva, a toalett nem. - Tudnak róla, hogy mindenki belát? - Megkímélem az életüket, és te a magán szférájukat kifogásolod? Nem vagy olyan helyzetben. És ők sem. Ez az én életbiztosításom a részükre. - mondta Ryodan. Barrons ekkor csatlakozott hozzánk - Megmondtam Fade-nak, hozzon lepedőket és ragasztószalagot nekik. - Minek? - kérdeztem elborzadva. Be akarták tekerni őket, és körbe ragasztani? - Lepedőket tehetnek a falra. - Oh, köszi. - motyogtam. Egy pillanatra, csendben figyeltem őket az

üvegfal mögül. Apu a kanapén ülve nézett anyu szemébe, fogta a kezét és lágyan mondott neki valamit. Nagydarab és jóképű volt, és az extra ezüst a hajában, még szemrevalóbbnak mutatta őt, mint valaha. Anyunak fátyolos volt a tekintete, ilyenkor nem értett valamit, és tudtam, valószínűleg normális, mindennapos dolgokról beszéltek, hogy olyan valóságban érezhesse magát, amit könnyebb volt kezelnie. Kétségkívül biztosította anyut, hogy minden rendben van, mert ez volt Jack Lane, aki nyugalmat és biztonságot árasztott magából, és meg is tett mindent, amit ígért. Ettől volt ő olyan nagyon jó ügyvéd és csodálatos családapa. Semmilyen akadály nem tűnt nagynak, nincs olyan fenyegetés, ami elijesztené aput. - Beszélnem kell velük. - Nem. - mondta Ryodan. - Miért? – kérdezte Barrons. Haboztam. Soha nem mondtam el Barronsnak, hogy V'lane-nel Ashfordbe mentem, és azt sem meséltem el neki, hogy hallottam, amint a szüleim az örökbefogadásom körülményeiről vitatkoztak, vagy, hogy apu egy jóslatot emlegetett, miszerint én vagyok az, aki miatt eljön a világvége. Nana O'Reilly, a kilencvenhét éves nő, akit Kat és én meglátogattunk a tengerparti házában, két próféciát említett: egyik reményt ígér, a másik, pedig egy figyelmeztetés, ami beárnyékolja majd a földet. Ha tényleg része vagyok ennek a jóslatnak, minden erőmmel törekedni fogok az elsőre. Szerettem volna többet megtudni arról, hogyan kerülhetném el a másodikat. A neveket akartam, azokét, akikkel apu beszélt, mikor Írországba jött Alina kórtörténete után kutatni, amikor beteg volt. De semmi esetre sem fogom úgy megkérdezni, hogy Barrons és Ryodan hallja. Ha tudomást szereznének, a próféciáról mely szerint én vagyok a világ pusztítója, bezárnának egy szobába és a kulcsot is eldobnák. - Hiányoznak. Tudatni akarom velük, hogy élek. - Tudják. Videóra vettelek, miközben besétáltál ide, és Barrons megmutatta nekik a felvételt. Ryodan szünetet tartott, majd hozzá tette, - Jack ragaszkodott hozzá. Éles pillantást vetettem Ryodanre. Halvány mosoly volt az arcán? Kedvelte az apámat. Hallottam a hangján, amikor Jacknek nevezte. Tisztelte őt. Belül ragyogtam a büszkeségtől...Mindig büszke vagyok az apumra, de, hogy egy Ryoden féle alak tiszteli őt, ... Bár nem szívleltem a Chester’s tulajdonosát, de ezt bóknak vettem. - De kár, hogy nem vagy valóban a lánya. Erős vérvonallal ajándékozott

volna meg. Olyan pillantást vetettem rá, amit Barronstól tanultam. - De senki sem tudja, hogy honnan származol, igaz Mac? - A biológiai anyám Isla O'Connor volt, a sidhe-látok Menedékének a vezetője. - tájékoztattam hűvösen. - Igazán? Mert végeztem egy kis kutatómunkát, amikor Barrons elmesélte nekem, amit az O'Reilly nő mondott, és kiderült, Islának csak egy gyereke volt, nem kettő. A neve Alina volt. És ő halott. - Nyilvánvalóan nem ástál elég mélyre. - vágtam vissza. De hirtelen nyugtalanság fogott el. Szóval ezért hívott Nana Alinának engem. Lehet, hogy később születtem. Csak Nana nem tudott róla. - Isla volt az egyetlen tagja a Menedéknek, aki túlélte azt az éjszakát, amikor a Sinsar Dubh kiszabadult a börtönéből. - Ezt honnan veszed? - kérdeztem - És Islának, nem volt „később”. - Honnan tudod? Mit tudsz az anyámról, Ryodan? Ryodan Barronsra nézett. Az a pillantás, amit váltottak, sok mindent elmondott, de sajnos azt a nyelvet én nem beszéltem. Dühösen néztem Barronsra. - És még te kérdezed, hogy miért nem bízom meg benned? Nem mondasz el nekem semmit. - Hagyd békén. Majd én elrendezem. - mondta Barrons Ryodannek. - Javaslom, végezz jobb munkát. - Én meg azt javaslom, hogy baszd meg. - Nem mondta el neked, hogy a könyv meglátogatta őt egy éjszaka, amikor Darroc-al volt. Lemásolja az elméjét, és felveszi a gondolatait. - Úgy gondolom, hogy csak a felszínt veszi át. - mondtam sietve. - Nem mindent. - Megölte Darrocot, mert megtudta, hogy tud a kiskapuról. Kíváncsi vagyok, mi mást tudott még meg. Barrons felém pördült és rám bámult. - És nekem semmit sem mondott erről? - Maga sem mesélt semmit az anyámról. Mit tud még róla? A sötét tekintet büntetést ígért, a mulasztásomért. Akárcsak az enyém. Utáltam ezt. Barrons és én ellenségek voltunk. Ez összezavarta a fejemet és megsebezte a szívemet. Úgy gyászoltam, mintha elvesztettem volna az egyetlen embert, aki csak fontos volt nekem, és most mégis ellenségek vagyunk. Arra kárhoztattak, hogy öröké ellenségek legyünk? „Egyikünknek el kell kezdenie bízni a másikban”. - mondtam neki.

„Csak maga után Ms. Lane”. És ez volt a probléma gyökere. Egyikünk sem mert kockáztatni. Egy egész listám volt arról, hogy miért ne bízzak benne, és ezek sziklaszilárdak voltak. Apukám egész a legfelsőbb bíróságig vihetné az ügyet, mellettem érvelve. Barrons nem ébreszt bizalmat. Ráadásul, nem is vesződött azzal, hogy megpróbálja. „Amikor befagy a pokol, Barrons.” „Ugyanígy vagyok vele, Ms. Lane. Ugyanígy ...” Elfordítottam a pillantásomat róla, ami egyenlő volt a középső újjam felemelésével. Ryodan kemény tekintettel figyelt minket - Maradj ki ebből. - figyelmeztettem. - Ez rá és rám tartozik. Neked csak annyi a dolgod hogy biztonságban tartsd a szüleimet. - Kicsit nehéz azt tennem, amikor ilyen kibaszottul közveszélyes vagy. Kivágódott az ajtó, és Lor robbant be rajta, harmad magával. Annyira feszültek voltak, úgy tűnt elszívják az összes oxigént a szobából. Fade lépett elő a hátuk mögül, egy halom lepedő és egy tekercs ragasztószalagot tartva - Soha nem fogod elhinni mi sétált be a klubba. - mondta Ryodannek Lor. - Mondd, hogy átváltozhatok. Csak mondd ki a szót. Összeszűkült szemmel nézek rá. Lornak szüksége volt Ryodan engedélyére? Vagy csak udvariaskodik, mert a klubban van? - A Sinsar Dubh, igaz? - Ryodan jelentőségteljesen nézett Barrons-ra . - Mert kirándult egyet Mac fejében és most tudja, hogy hol lehet megtalálni minket. - Annyira nyamvadt paranoiás vagy, Ryodan. Miért akarna pont titeket megtalálni? - mondtam. - Talán - szólalt meg a férfiak közül az egyik ismeretlen - nagyon élvezné, ha megszállhatná egyikünket, és mi nem szeretjük, ha kihasználnak bennünket. - Nem taníthattál volna neki egy kis stratégiát? - vetette oda Ryodan Barrons-nak - Nem volt annyi időm - válaszolt Barrons - Egy Seelie. Egy kibaszott herceg, - mondja Lor. - Több száz Seelie-vel várakozik az utcán. Háborúval fenyegetőzik. Követeli, hogy zárd be a helyet, és ne etesd tovább az Unseelieket. Ziháltam. - V'lane? - Te mondtad neki, hogy jöjjön ide! - vádolt meg Ryodan. - Ő ismeri? – robbant ki Lor. - Ő a másik pasija. - mondta Ryodan.

- Darroc mellett? – kérdezte egy másik férfi a csapatból. Lor dühösen néz Barronsra. - Mikor ébredsz már fel, és hallgattatod el ezt a ribancot egyszer és mindenkorra? A tesztoszteronszint veszélyes mértéket kezdett ölteni. Hirtelen aggódni kezdtem, mi lesz, ha mind átváltoznak vadállattá és a közepén rekedek egy csomó karomnak, agyarnak és szarvnak. Egy percig sem hittem, hogy Barrons jele megvéd a többi szörnytől. Sőt még abban sem bíztam, hogy ellene megvédene. - Azt hiszitek, hogy a Seelie a legnagyobb gondotok? - kérdezte Fade. - Szerinted mi a fasz gondunk lehet? - kérdezett vissza Barrons türelmetlenül. - Én. Fade előkapta a fegyverét és mielőtt Barrons, vagy a többiek megmozdulhattak volna, a fél tárat Barronsba ürítette.

20. fejezet Fordította: Loreley Csak azért sikerülhetett Fade-nek, mert Barrons nem számított rá. Hiszen olyan gyorsan tud mozogni, hogy a megölésének nem a legegyszerűbb módja a lelövés. De nem számított arra, hogy Fade rálő, és Fade ugyanolyan gyors, mint Barrons. Nem tudom Barrons és a többiek micsodák, de amíg valaki mást nem mond, azt fogom feltételezni, hogy mindannyian egyformák. Felfokozott érzékekkel rendelkeznek, jobb a szaglásuk, a látásuk, és a hallásuk. Barrons 10 ember erejével rendelkezik, és a csontjai hihetetlenül rugalmasak. Gondolom, ilyennek kell lenniük, hogy átváltozhasson, ahogy szokott. Láttam, ahogy Barrons 9 métert zuhan, és a talpára esik, akár egy macska. Fade mindegyiküket meglepte. Ryodant is sikerült lelőnie, mielőtt a többiek rátámadtak, és elvették a fegyverét. Fade nekiesett a falnak, és feltűnt, milyen furcsa, hogy a fegyverét elvesztette, de a takarókat még mindig szorongatja. - Mi a fasz, Fade? - morogta Lor. - Megint elfelejtetted bevenni a bogyóidat? Fade rám pillantott. - A szüleid következnek. - dorombolta. - Mindent el fogok pusztítani, amit szeretsz, MacKayla.

Elszörnyedve kaptam levegő után. Ryodan nem volt paranoiás. Igaza volt. A Sinsar Dubh átkutatta az agyamat, információt szerzett róluk, és gyorsan cselekedett. Pontosan itt volt - egy szobában velem! Tudomást szerzett a Chester’sről, és eljött körbenézni, hogy lássa, van-e itt valami érdekes. 3 napja jutottam ki az Ezüstökből, és most talált meg sorozatban harmadszor! Tényleg az én hibám volt, hogy elment az Apátságba, azért mert nem talált Dublinban? Közvetlenül felelős voltam a sidhe-látók haláláért azon az éjszakán? Mióta volt itt, személyről személyre haladva, egyre közelebb férkőzve hozzám? Elég régóta ahhoz, hogy megtudja a szüleim... - A takaróban van! - kiáltottam. - Vegyétek el tőle a takarókat! - Azonnal megbántam a szavaimat, amint kimondtam őket. Bárki is nyúl hozzá, azonnal megszállná, és a többieknél meg mindig volt fegyver. - Ne, ne nyúljatok a takarókhoz! - sikítottam. Fade megmozdult, és eltűnt. A többiek követték, egyedül hagyva engem. Az ajtóhoz rohantam, de bezárult előttem, mielőtt odaérhettem volna és fogalmam sem volt, hogy nyissam ki. Fél tucat helyre nyomtam a tenyeremet, sikertelenül. Megpördültem a másik szoba felé nézve. Ha a Sinsar Dubh eljutna a szüleimhez... ha Fade bevitte volna hozzájuk... ha megölné őket... Gondolni sem bírtam rá. A szüleim felálltak, és engem néztek, de tudtam, hogy nem láthatnak. Egyszerűen csak abba az irányba néztek, ahonnan a lövéseket hallották. Az ajtó kinyílt, és bezárult mögöttem. - Ki kell juttatnom téged innen. - morogta Lor. Megpördültem, a lándzsával a kezemben. - Honnan tudjam, hogy nem te vagy a Könyv? - Nézz rám. Hol tudnám elrejteni? A nadrágja és az inge második bőrként tapadt izmos testére. Lenéztem a cipőjére. Csizmák. - Vedd le. Lerúgta magáról. - Most te. Vedd le a kabátot. Kibújtam belőle. - A szoknyát is. - Nincs időnk erre! - csattantam fel. - A szüleim... - Fade már nincs a klubban. Biztonságban vannak egyelőre. - Ez nem elég! - Elővigyázatosak leszünk. Most már résen vagyunk. Valakinek be kell

hoznia magával. Senki sem fog belépni a felsőbb emeletekre, vagy a szüleid cellájába ruhában. Felszaladtak a szemöldökeim. Ez aztán sokkoló lesz anyámnak. - Azt mondtam, vedd le a szoknyát. - Hogy tudta volna Fade ideadni nekem? - Kicsi az esély, de nem vállalok kockázatokat. Sóhajtva kicipzáraztam, és a földre dobtam. A felsőm illeszkedett az alakomhoz. Fekete tanga volt rajtam. A csizmáim a lábamra feszültek. Nem tudtam volna elrejteni egy könyvet. - Boldog vagy? - Nem igazán. Ahogy visszazipzáraztam a szoknyámat, vetettem egy utolsó vágyódó pillantást a szüleim felé, és elfordultam. A pillantásom megakadt, ahogy átsiklott Barrons zilált testén, és élesen megrándult az arcom. Itt álltam Barrons holtteste felett. Megint. Tudtam, hogy igazából nem volt halott, legalábbis, hogy nem marad sokáig az, de a bánat még túl friss volt, az érzelmeim pedig túl komplikáltak. - Mennyi ideig fog... - elhallgattam, elszörnyedve a sírás ígéretétől a hangomban. - Mi a faszt érdekel? - Nem érdekel, vagyis, én csak... a francba! - megfordultam, és beleütöttem a falba az ökleimmel. Nem érdekelt, hogy a szüleim hallják a tompa puffanásokat, vagy hogy a fal remegett az ütéseim alatt. Nem érdekelt, mit gondol rólam Lor. Utáltam, hogy Barrons halott. Gyűlöltem. Észérv nélkül. Anélkül, hogy értettem volna. Addig ütöttem, amíg Lor el nem kapta a véres ökleimet, és el nem húzott. - Meddig? - kérdeztem. - Tudni akarom! Válaszolj, vagy...! Halványan elvigyorodott. - Mi lesz? Véres rúnákat etetsz velem? Haragos arcot vágtam. - Ti mindent elmondtok egymásnak? - Nem mindent. Ez a Pri-ya dolog kurvára érdekesnek tűnt, de sosem halottam az összes részletet. - Meddig? Válaszolj! - A Hangot használtam, hogy kényszerítsem. - Nem tudom, ezúttal mennyi lesz. De nem fog addig tartani, mint legutóbb. És ha még egyszer megpróbálod a Hangot használni ellenem, én magam ölöm meg a szüleidet.

21. fejezet Fordította: Loreley - Mit kell egy Hercegnek tennie, hogy kapjon egy csókot Valentin napon, MacKayla? A szavak kiúsztak a sötétségből, Erósz végigszaladt a bőrömön, 100 apró Cupido nyíllal bökve meg. Habár a Pri-ya korszak miatt immunis vagyok rá, még mindig beleborzongok V’lane dallamos, érzéki hangjába. Már nem kezdek vetkőzni, amikor feltűnik, de valahol mélyen belül, él bennem egy nyári lány, aki még mindig azt akarja, különösen mikor játékosan, csábítóan viselkedik. Hány Valentin napom végződött csókkal? Két ujjamon meg tudom számolni. És azok tűrhető csókok voltak, nem nagyszerűek. Semmi olyan, ami megrengetné egy nő világát. Megálltam, kezemmel a Barrons Könyvek és Apróságok ajtajának kilincsén. Barrons kicserélte a zárat a garázson és a hátsó ajtón, így le kellett parkolnom a Vipert a hátsó sikátorban, és körbejönni a bejárati ajtóhoz. Nehéz este volt, és már alig vártam, hogy vége legyen. A fejemre akartam húzni a takarót, és egy mély, álom nélküli alvásra vágytam. Alig néhány órája azzal vigasztaltam magam, hogy habár Barrons mérges rám, ma legalább azzal a megnyugtató tudattal fogok aludni, hogy életben van. Ja. Boldog Valentin napot, Mac. - Úgy hiszem, az emberi férfiak virágokat ajándékoznak. Hirtelen finom rózsaillat ölelt körül. Egy csokor tűnt fel a karomban. Szirmok csiklandozták az orromat, és a föld be volt hintve velük a lábaimnál. Harmatos, buja, fűszeres illatot árasztottak. A homlokomat a gyémánt alakú üvegtáblával ellátott meggyfa ajtónak támasztottam. Láttam a lerombolt könyvesboltomat rajta keresztül. - Te is azért jöttél ide, hogy árulónak nevezz? - Egy Tündérre vallana, hogy ajándékokkal halmoz el, miközben fenyeget. Már végeztem azzal, hogy magyarázkodjam. Barrons élettelen szemeinek látványa, majdnem megint a szakadék szélére sodortak. Fogalmam sem volt miért utáltam annyira holtan látni, amikor tudtam, hogy igazából nem halt meg. Lor biztosított róla, hogy vissza fog térni, habár azt nem tudta megmondani, mikor. Miért nem tudta megmondani, mikor? Barrons testének meg kell gyógyulnia, és bizonyos sérülések tovább tartanak, mint mások?

Nem tudtam kiverni a képet a fejemből. Most már két emlékem volt Barronsról, amivel kínozhattam önmagamat: a szétszabdalt és a lelőtt. És mindezek tetejében rettegtem a szüleimért. Rettegtem amiatt, hogy a Könyv milyen könnyedén a közelébe férkőzött azokhoz, akik a legközelebb álltak hozzám. Először az apátság, aztán Darroc, Barrons, és most a szüleimet fenyegeti. Már nem tudtam tovább vitatni Ryodan meggyőződését, hogy a Könyv engem talál meg. Játszik velem. De miért nem öl meg egyszerűen, és leszünk túl rajta? Tényleg úgy gondolja, ahogy Ryodan fogalmazott - hogy át fogok “billenni”? A Sinsar Dubh-val kapcsolatban semminek sem volt értelme. Néha hasogató, rémes fejfájást kaptam tőle és már egy mérföldről megéreztem, hogy felém tart. Máskor, ahogy ma is, azt se tudtam, hogy ugyanabban a szobában van, mint én. Mindenki mást megölt, akivel kapcsolatba került, de engem nem. Bántott, de mindig életben hagyott. Miért? Követeltem Lortól, hogy vigyék el a szüleimet Dublinból. Még csak meg sem fontolta. Azt mondta senki nem fogja, még a kisujját sem megmozdítani, amíg Barrons azt nem mondja. Ennyit arról, hogy a fejemet akarják - nyilvánvalóan Barronsé volt az utolsó szó mindenben. Még mindig meggyőzhetném V'lane-t, hogy ugorjon be értük, és vigye őket egy biztonságos helyre, de... nos, talán a bennem lévő sidhe-látó miatt volt, de nem tudtam a szüleimet egy Tündérre bízni. - Nem vagyok bolond, MacKayla. Tudom, hogy csak játszottál Darrocal. Csak azt nem tudom, miért. Egy teher gördült le a vállaimról. Épp ideje volt, hogy valaki higgyen bennem. Úgy látszik, V'lane lett az. - Köszönöm - mondtam egyszerűen. Megfordultam, és elismerően végigmértem. V'lane mindig egy látomás. Tompított magán, felvette “emberi” alakját, de ez nem sokkal csökkentette túlvilági csáberejét. Fekete nadrágban, csizmában, és egy fekete kasmír felsőben volt, miközben hosszú haja a hátára omlott, és selymes bőre aranyszínűen csillogott. Úgy nézett ki, mint egy bukott arkangyal. Ma este még fenségesebb volt, mint valaha. Elgondolkoztam, hogy a Seelie hadsereg vezetése olyan célt adott-e neki, amit eddig hiányolt, hogy már nem a fásultság, és a kicsinyes vágyak vezették, hanem igazi vezetővé kezd válni a népe számára. Nem vállalna kis feladatot, ha megpróbálkozna a Seelie udvar vezetésével. Talán, ha Jayne és az Őrzők eleget lelőnek és bezárnak közülük, az majd kicsit magukhoz téríti őket. Egy kis nehézség és szenvedés jót tenne a Seelie-knek. - Sosem kételkedtél bennem? Még akkor sem, amikor ott álltam az utcán az Unseelie sereggel? - Tudom, milyen nő vagy, MacKayla. Ha Tündér lennél, az én

udvaromhoz tartoznál. - Ősi, változékony színű szemekkel tanulmányozott. - A seregem nem olyan éleslátású, mint én. Ők úgy hiszik, a szövetségese vagy. Meg fogjuk őket győzni az ellenkezőjéről. Mosoly jelent meg a szája sarkában. - Ha más nem is, az állításod, hogy Barrons halott, elárult. Láttam ma este veled a Chester'snél. - Megállt. Nem vagyok benne biztos, hogy sikerült megtévesztened az Unseelie Hercegeket. Biztosak voltak benne, hogy meghalt. Olyan szelíden jelentette ezt ki, hogy alig vettem észre a benne rejlő kérdést és fenyegetést. Selymes szavait acél szőtte át. A játékossága alatt, V'lane veszélyes hangulatban volt. De miért? Tudtam, hogy a Chester'sben járt. Történt valami az után, hogy Lor kizavart, és ott hagyott a Vipernél? Megtudta, hogy a Sinsar Dubh is ott volt? - Csak egy aprócska trükk, amit tanultam. - tértem ki. - Barrons nem halt meg? Nem volt… cselekvőképtelen egy ideig? V'lane és Barrons gyűlölik egymást, ami valami olyasmiből ered, hogy Barrons megölte V'lane hercegnőjét valamikor régen. Egy ösztön, ami mélyebb volt, mint amit megérthetnék, arra késztetett, hogy hazudjak. - Viccelsz, ugye? Barrons kinyírhatatlan! - Tudni szeretném, hogy tévesztetted meg az Unseelie Hercegeket. Megint ott volt az acél a selyem közé szőve. Nem kérés volt, hanem parancs. Fellépett mellém a tornácra, és a Fae udvar bódító jázmin és szantálfa illata összekeveredett a talpa alatt összezúzott lila szirmok fűszeres illatával. Veszélyt hozott magával. Felemeltem a fejem, és őt tanulmányoztam. Hirtelen tudtam, honnan ered a haragja. Nem azért volt ilyen, mert azt hitte sikerült becsapnom az Unseelie Hercegeket, hanem mert azon aggódott, hogy ők végig tudták, hogy Barrons nem halott, és valahogy nekik sikerült becsapniuk őt. V'lane a királynő Nagy Tanácsában foglal helyet. A fajuk vezetője választotta ki a feladatra, hogy keresztüllásson az udvari intrikákon, és meglássa az igazságot. Amiben elbukott. Képtelen volt megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól, - ami ráadásul egy Unseelie-től származott és ez nagyon megrázta. Megértettem. Legyengít, amikor rájössz, hogy nem bízhatsz a saját ítéletedben. Ugyanakkor, ebben az esetben nem tévedett. Barrons tényleg meghalt, és az Unseelie Hercegek nem csapták be V'lane-t. De ezt nem fogom neki elmondani. Nem csak Barrons ragaszkodott ahhoz, hogy hazudjak V'lane-nek, úgy tűnt belém volt programozva egy rendíthetetlen parancs, hogy megtartsam Barrons titkát. Őt ismerve, valószínűleg rám tetoválta valahová. Ugyanakkor felajánlhattam V'lane-nek az igazság egy kis szeletét. - Emlékszel, mikor azt mondtad, csak most kezdem felfedezni, hogy mi vagyok?

A pillantása élesebbé vált és bólintott. Megérintette a hajamat. - Örülök, hogy visszaállítottad, MacKayla. Gyönyörű. Ja, hát Barrons úgy tűnt, nem így gondolja. - Igazad volt. Nemrég felfedeztem egy helyet a fejemben, ahonnan olyan dolgokat tudok, amiket nem tudok megmagyarázni. Olyan dolgokat találok ott, amiket nem értek. Intett a fejével és várt. - Olyan rúnákat találtam, amiket nem szerettek a hercegek. Összekombinálva használtam őket másokkal, hogy azt az illúziót keltsem, Barrons halott - hazudtam. Végiggondolta a szavaimat: az Unseelie Hercegek nem csapták be. Én csaptam be az Unseelie Hercegeket. A feszültség halvány vonalai kisimultak az arcából. - Meggyőzted Darrocot és a Hercegeket, hogy Barrons halott, így Darroc elhitte, hogy tényleg szövetségre akarsz lépni vele? - Pontosan. - Miért? Hezitáltam. - MacKayla, nem bízhatunk meg végre egymásban? - kérdezte gyöngéden. - Mit kell tennem, hogy meggyőzzelek? Kívánj valamit, és a tiéd vagyok. Annyira belefáradtam már abba, hogy hazudjak, és hogy hazudjanak nekem, hogy nem bízok, és nem bíznak meg bennem. - Ismert egy kiskaput, amivel irányítani lehet a Sinsar Dubh-t. Ezért ölte meg a Könyv. - Tehát igaz, amit hallottunk. - mormolta. - Mégsem egy Vadász ölte meg. Bólintottam. - És mi ez a kiskapu? - Nem tudtam kiszedni belőle, meghalt előtte. Végigmért. - A hercegek ilyen mértékű megtévesztéséhez nagy erőre van szükség. - Elkezdett mondani valamit, aztán úgy tűnt, meggondolta magát, és megállt. Egy pillanattal később óvatosan megkérdezte, - Ezek a rúnák, amiket használtál, milyen színűek voltak? - Vörösek. Mozdulatlanná vált, és úgy nézett rám, mintha nem lenne biztos benne, mit lát. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam miatta. Aztán megszólalt. - Úgy dobogtak, mint kicsi emberi szívek? - Igen. - Lehetetlen! - Szeretnéd, hogy megidézzem őket most?

- Képes lennél rá, ilyen egyszerűen? Bólintottam. - Nem lesz rá szükség. Hiszek neked MacKayla. - Mik ezek? Darroc nem akarta elmondani. - Gondolom, még inkább felkeltetted az érdeklődését, miután látta őket. Óriási erő, MacKayla. Paraziták – rácsatlakoznak bármire, amihez hozzá érnek, növekednek, és úgy terjednek, mint az emberi betegségek. Remek. Eszembe jutott, hogy nagyobbaknak tűntek Darroc tetőlakosztályának hálójában. Akaratlanul újabb Unseelie gonoszt szabadítottam a világra? - A Teremtés Dalával használva, áthatolhatatlan ketrecet alkotnak. mondta. - Személyesen még sosem láttam, de a történeteink szerint, alkalmanként az első Seelie Királynő használta őket büntetésként, és egyike volt az Unseelie börtön falait felépítő összetevőknek. Megrándultam. - Honnan tudhatnék bármit is olyan rúnákról, amiket az Unseelie börtön építéséhez használtak? - Pontosan ezt szeretném én is tudni. Felsóhajtottam, és megdörzsöltem a szemeimet. Még több kérdés. Kezdték felemészteni az épp elmémet. - Kifáradtál - mondta finoman. - A szerelmesek éjszakáján hol aludnál inkább, MacKayla? Pálmafák között egy selyem függőágyban, trópusi hullámok fölött ringatózva egy Fae szeretővel, aki minden óhajodat teljesítené? Megosztanád egy Fae Herceg lugasát? Vagy inkább felmész egy összetört könyvesbolt lépcsőjén, hogy egyedül aludj egy épületben, ami egy olyan férfihez tartozik, aki sosem bízott meg benned, és soha nem is fog? Aucs. Megérintette az állkapcsomat, az állam alá csúsztatta az egyik ujját, és hátrabillentette a fejemet. - Milyen elbűvölő nővé változtál. Már nem vagy többé az a gyermek, aki hónapokkal ezelőtt érkezett ide. Megedződtél. Erőről, eltökéltségről, meggyőződésről, és célokról tettél tanúbizonyságot. De bölcs vagy? Vagy a szíved vezérel, amit bolond módon a rossz férfinak adtál? Mint a legtöbb ember, te is képtelen vagy a változásra? A változás megköveteli, hogy elismerjük a hibáinkat. A te fajod inkább igazolni próbálja a hibáit, mintsem hogy kijavítaná őket. - Nem adtam oda senkinek a szívemet. - Jó. Akkor még lehet az enyém. - Lehajtotta a fejét, és megcsókolt. Becsuktam a szemem, és a testéhez olvadtam. Jó volt végre valaki, aki a változatosság kedvéért hitt nekem, válaszolt a kérdéseimre mikor feltettem őket, egyszerűen csak kedves volt hozzám, és nem tagadhattam erotikus vonzerejét sem. Amikor a Fae nevét finoman a

számba csúsztatta, incselkedve, felajánlkozva, arra várva, hogy beinvitáljam, belélegeztem a csókot, és ő ugyanígy tett. Mássalhangzók, amiket sosem tudnék kiejteni, magánhangzók, amik finom dalokból álltak, elkezdtek beleolvadni a nyelvembe, és az egész testemet érzéki gyönyör járta át. Belélegeztem a Fae Herceg és a rózsa bódító illatát a tüdőmbe. Nem rossz Valentin napi csók, egyáltalán nem rossz. Nem sietett a neve átadásával, hagyta, hogy a lehetetlen hangok finoman, lassan belém férkőzzenek, amíg végül a helyükre kerültek, és én kirobbantam, remegve simulva hozzá. A könyvesbolt tornácán álltam, és azután is tovább csókoltam, hogy a neve újra az enyém lett. Még akkor is lángoltam, amikor felmásztam a lépcsőkön, és bezuhantam az ágyamba. - Haver, mi történt itt? Egy eldőlt könyvespolcnak támasztottam a seprűmet, megfordultam, és megpillantottam Dani alakját a könyvesbolt nyitott ajtajában, ahogy egy protein szeletet tömött a szájába. Összehúzta a szemét, ahogy a romokat vizsgálta. A reggeli napfény besütött a tornácra, tüzes fényt adva vörös tincseinek. Habár az idő ragyogó volt, és szinte alig fújt a szél, nem tudtam felmelegedni, pedig mind a két gázkandalló égett. - Bezárnád az ajtót? - kérdeztem. Egész éjszaka a Hideg Helyről álmodtam. Többször is majdnem felébredtem, felrázva valami miatt, ami megrémisztett, de minden egyes alkalommal a rémálom visszaszippantott magába. Jeges sziklákon másztam a gyönyörű, szomorú nőt keresve, utána kiáltottam és biztos voltam benne, hogy megtalálom a következő csúcs mögött. De minden egyes hegy mögött, csak tucatnyi homokórát találtam finom fekete homokkal, ami gyorsan pergett lefelé. Egyiktől a másikhoz rohantam, kétségbeesetten próbáltam visszaforgatni őket, de másodpercek alatt újra kiürültek. Pillanatokkal azelőtt, hogy végleg felébredtem, rájöttem, azért nem találom, mert túl sokat vártam. Az időnek nagyon fontos szerepe volt és én elkéstem. Már eltűnt. A remény, ahogy a finom homokszemek is, eltűnt. Elszúrtam. Lezuhanyoztam, felöltöztem, miközben a bukás nehéz terhe nyomta a vállaimat. Kétségbeesetten vágytam rá, hogy valamiben előrelépést lássak, így megtámadtam a szétvert könyvesbolt romjait egy seprűvel, és a bosszúvágyammal felszerelkezve. Órák óta csináltam, fűrészport és forgácsot kiverve Barrons szőnyegeiből, kupacokba seperve az üvegszilánkokat. Dani bevonult, és bezárta az ajtót.

- V'lane azt mondta, látni akartál. Nem tom mért, de mivel ma reggel nem vok túl elfoglalt, gondoltam beugrok. De jobb, ha másról lesz szó, mint legutóbb, mer akkor nem voltál túl barátságos. - Elkezdett tollászkodni. - Haver, hozott nekem csokit. Mintha a Valentinja lennék, vagy vmi. Ő és én elbeszélgettünk. Mondtam neki, hogy már majdnem 14 vagyok, és egy nap neki adom majd a szüzességemet. Felnyögtem. Komolyan ezt mondta neki? Mielőtt elküldtem volna hozzá, megeskettem, hogy kikapcsolja a halálos vonzerejét. - Lesz egy jó hosszú beszélgetésünk a szüzességedről és V'lane-ről, amint lecsendesednek a dolgok. - Ha nem vetted volna észre Mac, sosem fognak lecsendesedni. A világ olyan. Amilyen. Most már ilyen az élet. - A közönyös pökhendisége, és a nemtörődöm hangsúlya ellenére, a szemei hidegek voltak. Óvatosak. Kemény szavak. Még keményebb igazság, amibe bele kellene nyugodni. Én sosem fogok. - Nem fog így maradni, Dani. Nem fogjuk hagyni. - Mit tehetnénk ellene? A világ túl nagy. Amellett nem is olyan vészes. Amíg el nem kezdesz szemétkedni. Azt hittem, olyanok vagyunk, mint a borsók, vagy vmi, és nincs más zöldség a tányéron rajtunk kívül, erre te előadsz egy kis szerepjátékot a Nagyúrral. Berágtam. Rámnézett, és a pillantásában minden benne volt, amit soha nem mondana ki: Elhagytál. Egyedül hagytál. Itt vagyok, de jobb lesz, ha megéri. Előhúzott egy almát a zsebéből, és elkezdte magába tömni. Előző este, mielőtt V'lane elment volna, megkértem, hogy keresse meg ma reggel és mondja el neki, hogy Barrons nem halt meg és hogy én csak beépültem, és sajnálom, amiért becsaptam. De egy közvetítőn keresztüli bocsánatkérés nem helyettesítheti az igazit. Tőlem kellett hallania. És nekem ki kellett mondanom. - Sajnálom Dani. Utáltam, hogy megbántottalak. - Haver, lépj túl magadon! Nem bántottál meg. Ettől sokkal több kellene ahhoz. Gondoltam megjött, vagy valami. Nem nagy ügy. Csak hallani akartam, ahogy beismered, hogy pöcs voltál. - Pöcs voltam. És lehet, hogy téged nem zavart, de engem megőrjített. Meg tudsz bocsátani? Megrázkódott és kényelmetlenül nézett rám. A koraérett, tehetséges tinit csak kétféleképpen kezelték az apátságban: utasítgatták, vagy nem vettek róla tudomást. Kétlem, hogy valaha is vette volna valaki a fáradtságot, hogy bocsánatot kérjen tőle bármiért. - Jesszus, az már elég volt, hogy beismerted, pöcs voltál. Nem kell érzelgősködni, mint egy felnőtt! Hah. - Ellépett a pénztárgép roncsi mellett, és megpróbált rám vigyorogni, de féloldalasra sikerült. - Szóval mi történt? Végigsöpört itt egy mini-tornádó? - Vedd le a kabátot. - tértem ki. Nem igazán mondhattam, hogy “Miután

megöltem Barronst, olyan mérges volt rám, hogy összetörte a boltot.” - Persze. Elfelejtettem. Lerázta magáról, és ott hagyta a földön a fekete bőrkupacot. Alatta testhez simuló fekete csípőfarmert, egy szoros pulóvert, és fekete magas szárú tornacipőt viselt. Zöld színű szemei csillogtak. - Így hogy a Könyv egyik emberről a másikra ugrál elrejtőzve, gondolom egy ideig mind így fogunk öltözködni, nem? Testhez simuló, vagy semmi. Haver, mindenki mindene a szemünk előtt lesz, és néhány kövér tyúk miatt az apátságban, tuti kiugrik majd a szemem a helyéről. Úszógumik, és bevágós nadrágok, fúj! Az ajkamba haraptam, és próbáltam nem nevetni. Ez volt Dani. Csepp együttérzés sem volt benne. Mint a világ körülötte, az volt aki, semmi sem fogta vissza. - Nincs mindenkinek szupergyors anyagcseréje. - mondtam szárazon. És mit meg nem adnék érte. Csokit ennék reggelire, sütit ebédre, és pitét vacsorára. Eltüntette az almát, és az egyik kupacba dobta. - De várom már, hogy találkozzak Barronsszal - mondta lelkesen. - Te? Nem, gondolom téged nem érdekel. Már láttad meztelenül, meddig is, hónapokig, nem igaz? Néha komolyan szerettem volna, hogy visszafogja valami. Hirtelen megint az alagsorban voltam, néztem, ahogy Barrons meztelenül keresztülvág a szobán, és azt mondom neki, ő a legszebb férfi, akit valaha láttam. Gyorsan témát váltottam. - Mi folyik az apátságban? Tudom, hogy eljöttél, de hogy álltak a dolgok azelőtt? Az arca elsötétült. - Rosszul, Mac. Nagyon rosszul. Miért? Vissza akarsz menni? Meg kell mondjam, nem hiszem, hogy jó ötlet. Rossz ötlet vagy sem, nem volt más választásom. Nana szerint, amikor a Sinsar Dubh megszökött az apátságból huszon-egynéhány évvel ezelőtt, az anyám volt a Menedék vezetője. Ryodan szerint az egész Menedék meghalt azon az éjjelen, anyámat kivéve. Nana Alinának szólított. Ryodan szerint Alina volt Isla egyetlen gyereke. Ryodant megpróbálni kikérdezni nemcsak felesleges lenne azt nézve, hogy milyen keveset hajlandó elárulni, de jelenleg még halott is, ki tudja meddig. Így csak Nana, vagy az apátság maradt. Az apátság közelebb volt, és az ott lakók nem voltak közel száz évesek, és hajlamosak elaludni egy mondat közepén. A Menedék eredeti tagjai talán mind halottak, de csak életben van még valaki, aki ismerte anyámat, még azután a mészárlás után is, amit a

Könyv nemrég rendezett. Mások is ismerték anyámat Rowenán kívül. Mások is tudtak valamit arról az éjszakáról, ha csak pletykákat is. És ott voltak azok a könyvtárak, ahova be kellett jutnom. A védvonal, amit nem tudtam átlépni, és ami még V'lane-nek is gondot okozott. Erről beszélve, elfelejtettem megkérdezni, mi történt vele aznap, amikor megidéztem az apátságban. Gondolatban feljegyeztem, hogy majd kérdezzek rá. Ugyanakkor azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy megkeresem Rowenát, és megpróbálom kierőszakolni belőle az igazságot. Elgondolkodtam, a mentális irányítás képességén, amit Darroc szerint birtokol az öregasszony, ki tud-e állni a ellen az erő ellen, amit nemrég fedeztem fel magamban. Az egyik dolog, ami visszatartott attól, hogy kipróbáljam az volt, hogy ha megtenném, nemcsak egy hidat, de az egész földet felégetném köztem és a többi sidhe-látó között. Akár egyetértettek a döntéseivel, akár nem, a sidhe-látók többsége kitartott mellette. A másik dolog ami visszatartott, hogy nem tudtam pontosan, honnan jön az az erő, és nem akartam semmit használni, amit Rowena talán ellenem fordíthat. Amellett, mi van akkor, ha minden rúnám egyfajta parazita, ami további gondokat hozhat a világunkra? Ugyanakkor, volt még egy fegyverem, amit kipróbálhattam. Gyakorlottá váltam a Hang használatában, és könnyen megmagyarázhattam, mint druida tudást, amit Barrons tanított nekem. - Válaszokra van szükségem, Dani. Velem vagy? - Ro fel fog robbanni, ha meglát minket. - figyelmeztetett. A szemei csillogtak, és kezdett elmosódni az izgatottság miatt. Elmosolyodtam. Imádtam ezt a gyereket. Megint jóban voltunk egymással. Újabb bánat tűnt el szívemből. - Ó, az biztos, hogy látni fog minket. Szándékomban áll váltani néhány szót az öregasszonnyal. - Ha a dolgok rosszra fordulnának, kordában fogom tartani az erőmet, és hagyom, hogy Dani kivigyen minket, vagy megidézem V'lane-t. - Akarsz jönni? - Viccelsz, ugye? A világért sem hagynám ki ezt a műsort!

22. FEJEZET Fordította: Sky

Még Dani szupergyors sebessége mellett is alig három perc múlva megtaláltak a déli szárnyban. Ro biztos új védelmet állított fel, amelyik abban a pillanatban megérez, ahogy az apátság területére lépünk. Kíváncsi lennék hogyan csinálta, és hogy ez is olyan boszorkányságféle, ami hajat és vért követel. Nagyon is el tudtam képzelni az öregasszonyt, amint egy bugyborékoló üst fölött görnyed, szereket dobálva bele, miközben kotkodácsolva örül. Bárhogy is csinálta, egy csapat Sidhe-látó Kat vezetésével megállított a két folyosó kereszteződésénél, mielőtt elértük volna a könyvtárat, ahová a múltkor betörtünk. Hagytam, hogy egy csoport átkutassa, miközben én megpróbáltam keresztül jutni a holografikus őrzőn, de az is zsákutcának bizonyult. Akárcsak mi, ők is szűk ruhát hordtak, ami alá nem lehetett elrejteni egy könyvet. Gondolom a helyzet elégé feszült lehetett az Árnyak és a Könyv látogatása miatt. - Mi van a táskában? - kérdezte Kat Kinyitottam az átlátszó élelmiszeres tasakot és megmutattam neki, hogy nincs benne a Könyv. Amint megbizonyosodtak, hogy nem cipelem magammal a könyvet, azonnal a tárgyra tértek. - Az Úrnő azt mondta, hogy meghaltál. - Mondta Jó - Aztán azt mondta, hogy mégsem, de úgy gondoljunk rád, mintha az lennél, mert átálltál a Lord Master oldalára, akárcsak Alina - vádolt meg Clare - De te nem is vagy Alina testvére, igaz? - kérdezte Mary. - Miután meglátogattuk Nana O’Reillyt, beszéltem Rowena-val, és ő is megerősítette azt, amit Nana mondott, hogy a Menedék Úrnője, O’Connor volt. - mondta Kat. - De szerinte Isla meghalt pár éjszakára a könyv szökését követően és azt hitték Alina is meghalt vele, bár a teste sosem került elő. Mindennek ellenére, Alina volt az egyetlen gyermeke. Tehát, ki vagy te, Mac? Tucatnyi sidhe-látó bámult engem, várva a válaszomra. - Nem köteles válaszolnia neked - mondta Dani harciasan - egy rakás birka, akik nem látják az erdőt a fától. - Dehogynem. Látunk egy sidhe-látot, aki állítólag nem is létezik. Egy kicsit aggaszt és az így van rendjén - mondja Kat - Aztán ott vagy te, aki annyira eltökélten védelmezi. Miért is tennél ilyet? Dani összeszorította az ajkait és csontos kezeit összefogta a melle előtt. Lábával a földet veregette és a plafonra bámult. - Csak azt mondom a dolgok nem mindig rosszak, csak azért, mert nem értitek és szeretitek. Olyan, mintha azért, mert valaki gyorsabb és okosabb, azt máris veszélyesnek nevezzük csak azért, mert több esze és gyorsabb lábai vannak. Az emberek nem tehetnek arról, hogyan születnek.

- Itt állunk arra várva, hogy megérthessük - válaszolta Kat rám nézve. Segíts nekünk, Mac. - Mond csak, tényleg igaz? - kérdeztem teketóriázás nélkül - A te sidhe-látó képességed, az érzelmi telepátia? Hirtelen a mindig öntudatos Kat, visszatűrte az ingét a helyére és kisimította a haját az arcából. - Hol hallottad ezt? Előhúztam Darroc jegyzeteit a tasakból és odanyújtottam neki, de ahhoz hogy elvegye, félúton találkoznia kellett velem. Nem hoztam mindent magammal, csak egy pár feljegyzést, hogy biztosítsam őket a jó szándékaimról. A francot sem érdekelte, hogy Rowena mit gondol rólam, de a Sidhelátókat akartam. Egyik részem gyűlölte az apátságot, ahol Rowena rövid pórázon tartotta a Sidhe-látokat, miközben nem teljesítette a kötelességét. A másik részem, még mindig ide akart tartozni, közéjük. Bipolaritásom, már megint felütötte a fejét. - Ezeket akkor találtam, amikor beépültem Darroc oldalára hangsúlyoztam ki a beépültem szót - átkutattam a lakosztályát. Mindenről voltak feljegyzései, olyan Unseeliekröl is, amiknek a létezéséről nem is tudunk. Arra gondoltam, talán szeretnétek a könyvtárhoz adni. Hasznosak lehetnek majd, amikor új kasztokkal kerülünk szembe. Nem tudom hogyan szerzett tudomást mindarról, ami a falakon belül történik, gondolom kémei voltak és talán vannak is. Dani elmondta, hogy valaki szabotálta a védőigéket a cellám előtt, amikor pri-ya voltam. - Talán nem ártana tudnod, hogy szerinte Rowena képessége a mentális kényszer. - jegyeztem meg jelentőségteljesen. - Honnan tudjuk, hogy ezek a papírok nem a Te rosszindulatod szüleményei, amiket csak Te találtál ki? - kérdezte Mary. - Döntsétek el ti, én nem szabadkozom többé. - Nem válaszoltál a kérdésemre - mondta Kat - Ki vagy te, Mac? Ránézek. Kat az egyetlen, akiről el tudom hinni, hogy képes átgondolni a dolgokat, és utána okos döntés hozni. A kicsi, barna hajú nő, sokkal keményebb, mint amilyennek látszik. Tisztánlátó, nyugodt a stressz helyzetben is és én nagyon reméltem, hogy egy napon, majd átveszi Rowena helyét az apátság irányításában. Ez a helyzet nem a legerősebb Sidhe-látót követelte, mint a Menedék, hanem az okosabb, bölcsebb és hosszú távon gondolkodó személyt. Kat minden követelménynek megfelelt, önzetlen, gyors észjárású és tiszta szívű. Az én szavazatom biztos az övé. Ha valóban rendelkezik érzelmi telepátiával, tudni fogja, hogy őszinte vagyok, amikor elmondom magamról azt, amit tudok.

- Nem tudom ki vagyok Kat. Tényleg azt gondoltam, hogy Alina húga vagyok. Még mindig nem vagyok teljesen biztos abban, hogy nem vagyok az. Nana azt mondta, hogy úgy nézek ki, mint Isla. - Annyira mindenképpen, hogy azt hitte én vagyok a felnőtt Alina.- Azonban, akárcsak te, én is azt hallottam, hogy Islának nem volt második gyereke. Ha azt gondolod, hogy mindez zavaró a számodra, gondold el hogyan érezhetek én. - Keserűen rámosolyogtam. - Először megtudom, hogy örökbe fogadtak, aztán megtudom, hogy nem is létezem. De tessék egy kis sokk neked is Kat: Darroc jegyzetei szerint, ismerte a Sidhe-látók eredetét. Három éles sípszó hasított a levegőbe és a Sidhe-látok vigyázzba vágták magukat. - Elég legyen! - Parancsolta Rowena, mögéjük lépve. Rafinált királykék, testhezálló öltönyt viselt, ősz haját fonatban a feje tetejére tekerve, koronaként hordta. Fülében és nyakában gyöngyök lógtak. - Ebből elég. Kapjátok el az árulót és hozzátok hozzám. És Danielle Megan O’Malley,ha csak megfordul a fejedben, hogy eliszkoljatok, gondold meg nagyon jól. Légy nagyon nagyon óvatos, Danielle! Kat felé fordulva így szólt: - Adtam egy parancsot. Teljesítsétek. Kat Rowenara nézett: - Igazat beszél? Az a te tehetséged, az elme kényszerítése? Rowena összehúzott szemöldökkel nézett rá, kék szeme villámokat szórt. - Elhiszed egy ex-fae hazugságait az általam mondottakkal szemben? Oh, én azt hittem okosabb vagy annál Kat. Talán a legokosabb az összes lányom közül. Sosem hagytál cserben. Ne okozz csalódást most sem. - Az én tehetségem az érzelmi telepátia - mondta Kat - Abban igaza volt. - A jó hazudozó tudja, hogyan rejtsen el egy kis igazságot, a hazugságok közé, hogy hitelesebb legyen. Sosem kényszerítettem semmire a lányaimat. És nem is fogom. - Azt hiszem itt az ideje az igazságnak, Úrnőm - szólalt meg Jó. - Már csak háromszáz-ötvennyolcan maradtunk. Épp elég nővérünket vesztettük már el. - Többet is veszítettünk a növéreinknél. Elveszitjük a reménységet tette hozzá Mary. - Egyetértek - mondta Clare. - Igen - mormolta Josie és a többiek. Kat bólintott. - Mondd el Mac, hogy Darroc szerint honnan származunk. Rowena éles szemekkel bámul rám.

- Ne merészeld! És akkor megéreztem - egy finom nyomást az elmémen - és azon töprengtem, hogy használta-e már korábban is rajtam, amióta megismertem. Attól függetlenül, hogy most már nem jelentett veszélyt rám nézve. Megtanultam ellenállni a Hangnak és a tőle érkező nyomás semmi sem volt ahhoz képest. Térdeltem már Barrons előtt, össze-vissza vagdosva magam. Pokoli jó tanárom volt. Figyelmen kívül hagytam Rowenat és a sidhe-látókhoz fordultam. - Darroc úgy gondolta, hogy sok sok évvel korábban nem a Seelie Királynő hozta a könyvet az apátságba,. Rowena a fejét rázta. - Ne tedd ezt. Szükségük van a hitre. Nincs egyebük ezen kívül… Nincs jogod elenni tőlük. Semmi bizonyítékod nincs rá. - éreztem, amint a nyomás erősödik, megpróbált megijeszteni. - Te tudtad. Mindig is tudtad. És mint sok más dolgot, ezt sem mondtad el nekik. - Ha elhiszed, hogy a gonoszság magja lakozik benned, az felemészthet téged. - az arcomat tanulmányozta. - Ohh, te aztán biztos tudod. Egyesek azzal is egyetértenének, hogy ha elhiszed, hogy a gonoszság magja lakozik benned, akkor van választásod, van lehetőséged, hogy megtanuld uralni. - Mások viszont azzal érvelhetnek, hogy a tudatlanság biztonságot jelenthet. - A biztonság egy kerítés és a kerítés a birkáknak való. Inkább meghalnék huszonkét évesen, tudva az igazat, minthogy leéljek egy életet, hazugságok hálójában vergődve. - Nagyon biztos vagy magadban. Ha próbára tennénk, vajon melyik oldalon is állnál igazából? - Az illúzió nem helyettesíti az életet. - Hagyd meg nekik szent történetüket. - És mi van akkor, ha nem is annyira szent? - kérdeztem. - Mondd el - követelte Clare - Jogunk van tudni. Rowena elfordult, nem nézett rám, mintha valami utálatos dolog lennék. - Abban a percben tudtam, hogy elpusztítasz minket, ahogy megláttalak, MacKayla - vagy ki vagy. Már akkor el kellett volna intéznem Téged. Kat éles levegőt vett. - Ő egy ember Rowena, nem egy állat. Nem intézünk el embereket. - Pontosan, Ro - mondta Dani - mi nem intézzük el az embereket. Danire nézek. Ő Rowenat figyeli, gyűlölettől égő szemekkel. - Ohh, igen. Már épp ideje előbujnia az igazságnak ezek között a falak között, akár tetszik nekünk, akár nem. Lehet, hogy Darroc tévedett.

Lehet, hogy mindaz, amit leírt, csak kitalált dolog. De nem tudunk szembenézni az igazsággal, ha nem akarjuk meglátni. És a kétségeknek van egy olyan csúnya tulajdonságok, hogy egyre csak nőnek bennünk. Én ne tudnám? Egy épp most növekedett bennem, a fejemben, a szívemben. - Van abban valami, amit Rowena mond - szólaltam meg - Nem tudhatjuk, hogy mi az igazság abban, amit Darroc leírt. De tudnotok kell, hogy Barrons is azt gyanítja. - Mondd el - követelte Kat. Mély levegőt vettem. Tudtam milyen hatással volt rám, pedig én nem is töltöttem az egész életemet a Sidhe-látok hitvallásának árnyékában. Darroc jegyzeteit újból átnéztem, mielőtt idehoztam volna. A lap aljára a következőt írta, nem feltevésként, hanem kész tényként: „Az Unseelie Király hozta létre a Sidhe-látokat” - Darroc hitte, hogy maga az Unseelie király ejtette csapdába a könyvet és alkotta meg a börtönét, itt a mi világunkban. Meg volt győződve arról is, hogy a börtönőröket is ő alkotta - haboztam majd komoran folytattam - a Sidhe-látokat. Darroc szerint, ők voltak az utolsó kaszt, amit a király létrehozott. Olyan csend lett, hogy ha leejtettem volna egy gombostűt, azt is meghallottuk volna. Senki sem mozdult. Senki sem szólalt meg. Most, hogy kimondtam, Rowenára fordítottam a figyelmemet. Kétségem sem volt, hogy tudta azt, amit én tudni akartam. - Áruld el, mit mond a jóslat, Rowena. Felhorkant és elfordult. - Kétféleképpen csinálhatjuk. A könnyebbik, vagy a nehezebbik utat választod? - Butaság gyermekem. Sehogy sem fogjuk ezt csinálni. - Áruld el, mit mond a jóslat, Rowena - mondtam újra és ezúttal a Hangot használtam. Vibrált és visszhangzott az apátság kőfalain. A Sidhe-látok pusmogni kezdtek. Rowena kidülledt szemekkel és ökölbe szorult kezekkel, mormolni kezdett egy olyan nyelven, amit nem értettem. Már épp meg akartam neki parancsolni, hogy angolul folytassa, amikor Kat megköszörülte a torkát és előre lépett. Arca sápadt volt, de a hangja nyugodt és eltökélt. - Ne tedd ezt Mac. Nem kell kényszerítened. Megtaláltuk a könyvet, ami a jóslatokat tartalmazza. Elmondhatjuk, amit szeretnél. - Kinyújtotta a kezét a papírért - Szabad? Oda adtam neki. Mélyen a szemembe nézett. - Gondolod, hogy Darrocnak igaza volt? - Nem tudom. A Hang segítségével kiszedhetném Rowená-ból, amit tud. Alaposan kikérdezhetném. Kat Rowena-ra nézett, aki még mindig beszélt.

- Ez, egy régi Ír Gael nyelven van. Eltartott egy ideig, de sikerült lefordítanunk. Gyere velünk. De hallgattasd el őt, kérlek. Nem helyes Mac. Ez olyan, mint amit Nana-val is tettél. Az akaratunk a sajátunk. - Hogy mondhatod ezt, amikor tudod, hogy éveken keresztül, valószínűleg használta a tehetségét rajtatok? - Az ő ereje még csak meg sem közelíti a tiédet. Van csábítás és van erőszak. Némelyikünk gyanította, hogy… van némi lenyűgöző tehetsége, de ennek ellenére bölcs és igazságos döntéseket hozott. - Hazudik nektek – erősítettem. Kat jóval elnézőbb volt, mint én. - Visszatart dolgokat. Kicsi, de jelentős különbség Mac. Igaza volt a reménnyel kapcsolatban. Ha gyerekkorunkban azt mondták volna, lehet, hogy Unseeliek vagyunk, talán egészen más úton indultunk volna el. Hallgattasd el. Szépen kérlek. Hosszú percekig némán viszonoztam Kat pillantását. Azon töprengtem, hogy vajon az érzelmi telepátián kívül, van-e más tehetsége is, ami balzsamként hat az érzelmeimre. Ahogy a szemeibe néztem, a Rowena iránti haragom csökkenni kezdett. És láttam a cseppnyi igazságot is Kat szavaiban. Alina és Christian „szükséges hazugságnak” nevezte. Vajon, ha kilenc, vagy tízéves koromban valaki azt mondta volna nekem, hogy Unseelie vagyok, és ha elhittem volna, hogy rossz dolgokra születtem, sosem próbáltam volna megváltozni? Vajon azt gondoltam volna ”Mi értelme?” Nagyot sóhajtottam. Az élet annyira bonyolult. - Felejtsd el a jóslatot Rowena - parancsoltam neki. Abban a pillanatban elhallgatott. Kat megemelte az egyik szemöldökét és az volt az érzésem, hogy jól szórakozik. - Tényleg azt szeretnéd? - Ok, ne felejtsd el, csak ne beszélj többet róla. De már túl késő volt. A Hang segítségével utasítottam, hogy felejtse el és egy rávetett pillantás elárulta, hogy minden kitörlődött az emlékezetéből, ami a jóslattal kapcsolatos. - Mindannyiunk számára veszélyt jelentesz - mondta gőgösen. Kezemmel a hajamba tudtam. A Hang cseles dolog volt. - A lányaim elmondanak majd mindent a jóslatról, mivel hála a druida varázslatokban való járatlanságodnak, én mindent elfelejtettem. Kényszerítés nélkül fognak elmondani mindent. De te beleegyezel a feltételeimbe. Csakis nekünk dolgozol, senki másnak. Ha jól emlékszem, tudjuk mire van szükségünk. Te a nyomára akadsz. Mi majd megtesszük a dolgunkat a… hangja elcsuklott, a homlokát kezdte dörzsölgetni. - Az öt Druida és a kövek segítségével - fejezte be Kat. - Tényleg megtaláltátok a jóslatot és az meg is mondja, hogy mit kell tennünk?

Kat bólintott. - Látni akarom. A Tiltott Könyvtárban gyűltünk össze, egy kicsi ablaktalan szobában, ami egyáltalán nem nyűgözött le. Amikor először ráakadtam, a BB&B, teljesen elkényeztetett. Most, ahogy körbepillantottam, másképp hatott rám. A távollétemben a Sidhe-látok rendet raktak, leporolták a tonnányi könyvet, polcokat állítottak fel, és mindent úgy rendeztek el, hogy könnyen elérhető legyen. Imádom a könyveket. A véremben van. Körbejártam a kőfalú szobát, ittott megállva és végighúztam a kezemet a törékeny borítok fölött, vágyva az érintést, de nem mertem megkockáztatni. - Minden lemásolunk és frissítünk - szólalt meg Kat. Évszázadokig csak a menedék tagjai férhettek hozzá ezekhez a történelmi feljegyzésekhez és felvételekhez. Pár év, és sok közülük, csak por lett volna. megrovóan nézett Rowena-ra. - Néhányuk máris az. - Ohh és ha majd egy nap átveszed tőlem a vezetést Katrina - szólalt meg Rowena komolyan - akkor értékelni fogod azokat a nehéz döntéseket, miket meg kell majd hoznod . - A jóslat - szúrtam közbe türelmetlenül. Kat egy nagy asztal felé intett. Kihúztuk a székeket és körül ültük az asztalt. - Megtettünk mindent hogy helyesen fordítsuk le - Néhány szó nem ősi Ír gael nyelven van - mondta Jó - mintha egy iskolázatlan személy találta volna ki őket. - Jó a mi fordítónk - mondta Dani, hangjában egyszerre érződött büszkeség és megvetés - Azt hiszi a tanulás szórakoztató. Egy fenét az. - Vigyázz a szádra! - csattant fel Rowena. Meglepetten néztem rá. Még mindig itt tart? Annyira megszoktam már Dani fenéjét, hogy szinte nem is átkozódásként fogom fel. - A’ már nem a te dolgod. Má’ nem vagy a főnököm - Dani határozottan nézett Rowenára. - Ohh, és annyira jól boldogulsz saját lábon, igaz,Danielle O’Malley? Anyád forogna a sírjában, ha tudná, hogy a lánya elhagyta az apátságot, és alig tizenhárom évesen Fae hercegekkel és más kétes alakokkal lóg együtt és senkitől sem fogad el parancsot. - Ne gyere nekem itt a fiatal korral - morogta Dani - és amúgy is, hamarosan tizennégy éves leszek. - Az asztal fölé hajolt. - Február huszadika. Ne feledjétek. A csokis tortát szeretem. Nem sárgát. Utálom a gyümölcsöt a tortában. Csokin csoki. Minél több, annál jobb. - Ha ti ketten nem fogjátok be, én lelépek - szólaltam meg. A könyv, amit Kat kinyitott, meglepően kicsi és vékony volt, tompa-barna színű bőrbe kötözve. - Moreena Bean, több mint ezer évvel ezelőtt élt e falak között.

- Egy Sidhe-láto akinek a tehetsége a jövőbe látás volt? - találgattam. Kat megrázta a fejét. - Nem, ő volt az apátság mosónője. Bolond Morrynak becézték, a motyogásai miatt, kinevették, mert azt hitte, hogy az álmok valósággá válnak. Bolond Morry úgy gondolta, hogy az életet nem a múlt, vagy a jelen, hanem a lehetőségek határozzák meg. Úgy gondolta, hogy minden egyes pillanat egy újabb kő, amit a tóba dobsz és ami hullámot keltve bárki életét megváltoztathatja. Azt állította, hogy az övé az egész tó és minden kő, amit beledobhat. Azt mondta, nem őrült, csupán túlterhelt. Kat halványan elmosolyodott. - Amiket írt, abból nem sok dolognak volt értelme. Ha a múltról van szó, nem köthetjük a jelenhez, vagy érthetjük meg a jeleket. Ha minden a leírt sorrendben kell hogy megtörténjen, akkor csak a jóslat elején vagyunk. Húsz oldalon keresztül a Sinsar Dubh megszökését írja le. - Tényleg úgy hívja? - Semmi sem annyira nyilvánvaló itt. Az abszolút gonoszról mesél, aki az apátság alatt szunnyad, de ami egy „magas körben tartozó személy” segítségével megszökik. - A mosónő tudott a Menedékről? - kérdeztem ámulva - Biztos hogy folyton hallgatózott - csattant fel Rowena. Én a szemeimet forgattam. - Elit, az utolsó porcikádig, igaz? Kat eltávolított egy sárga lapot a kezében tartott jegyzőtömbből, amelyre Jo firkálta a fordításait és felém nyújtotta. - Jó sokáig halandzsázik, amíg a lényegre tér - mondta Jó - Ez egy mosónő volt, aki 1000 évvel korábban élt, aki sosem látott autót, repülőgépet, telefont, földrengést és nem tudta, milyen szavakkal írja le őket. És azzal folytatja „azon napon kívül”, így próbálja meghatározni mikor is fog megtörténni. Arra koncentráltam, hogy lefordítsam azokat a részeket, amikben a Sinsar Dubht említi. A többi részen még mindig dolgozok, de lassan megy. Gyorsan átfutottam, türelmetlenül, hogy bizonyítékot találjak hősies szerepemre, vagy legalábbis egy kevésbé rosszra. „A Szörnyeteg, ki fog szabadulni és ostorozni fogja a földet. Nem lehet megsemmisíteni. Nem lehet kárt okozni benne. Egy gonosz fa, új levelet növeszt. Be kell szőni. (Falak közé zárni? Ketrecbe zárni?). A leghatalmasabb vérvonalból kettő származik: ha az egyik fiatalon meghal, a másik, aki a halálra vágyik, vadászni fog rá. A jeges szikla ékszerei, elhelyezve keletre, nyugatra, délre és északra, a három arcból egyet csinálnak. Öten, a rejtett akadályok közül, kántálni fognak, amikor az ékszereket elhelyezik és az, amelyik a tisztítótűzben égett, visszaviszi a helyére, ahonnan megszökött. Ha a megszállt... birtokolt (nem vagyok

biztos ebben a mondatban...átváltoztatott?) lezárja a sötétség szívébe, megint szunnyadni fog, egyik szeme mindig nyitva. - Haver… ez szívás! Ki ír ilyen hülyeségeket? - kiáltott fel Dani a hátam mögül. Jo felhorkant. - Megtettem mindent tőlem telhetőt, számításba véve, hogy a nő soha nem ejti kétszer ugyanúgy a szavakat. - Belehalt volna, ha egy kicsit pontosabb? - panaszkodott Dani. - Ő biztosan azt hitte, hogy minden szava érthető - mondtam - Egy nyelv folyton változik, különösen a nyelvjárás és a dialektusok. Komolyan, Dani, ki lenne képes lefordítani a „haver ez szívás”-t ezer év múlva? De nem csak a nyelvezete nehezítette meg a dolgokat. Szavakba önteni egy álmot elégé nehéz. Engem annyira felkavart a Hideg helyes álmom a középsuliban, hogy végül elmondtam apának, a visszatérő rémálmaimat. Ő biztatott, hogy írjam le őket és majd együtt megpróbáljuk megfejteni. A logikusan gondolkodó, mindig gyakorlatias Jack Lane megvolt győződve arról, hogy az agy, olyan mint egy számítógép és az álmok nem mások, mint a tudatos elme módszerei, ami raktározza és tárolja a napi eseményeket a tudatalattiba. De arról is meg volt győződve, hogyha egy álom folyton visszatér, akkor az agy, vagy a szív gondokkal küszködik. Ő azt mondta, hogy az álmom, egy természetes gyermeki félelmet tükröz, amit az anya elvesztése miatt érez, de még tizenévesen is tudtam, hogy nem igaz. Most eltöprengtem: lehet, hogy apa titokban azért aggódott, hogy a visszatérő álmaimnak valami köze a szülőanyámhoz? Én is azt hittem, egészen a nemrégiben tapasztalt Fehér Kastélybeli eseményekig, amikor rájöttem, hogy ő az a nő, akit láttam hideg álmaimban, társulva a többi álmommal, ahol láttam őt meghalni. És ez, most már egy teljesen más lehetőség miatt is zavart. Mindazonáltal, valahányszor megpróbáltam leírni a hideg helyről álmodtakat, mindig úgy néztek ki, mint ez a jóslat: homályos, álmatag és pokolian zavaró. - De azt hiszem, kibogoztuk - mondta Jo - A Keltar szó mágikus palástot jelent. A Keltar vagy a MacKeltár klán, druidaként szolgált a Tuatha Dé Danannak, évezredekkel korábban, mikor a faek még köztünk éltek. Mikor az egyezség megszületett és a Faek visszavonultak a világunkból, a Keltárokat bízták meg azzal, hogy betartsuk az egyezséget és vigyázzanak a falakra. - És megtudtuk, hogy van öt Druida férfi - mondja Mary - Dageus, Drustan, Cian, Christian és Christopher. Már küldtünk is egy üzenetet nekik és megkértük őket, hogy csatlakozzanak hozzánk.

Sajnos Christiannak nehezen fog menni. - Azt mondod tudod, hogy hol van a négy kő? - kérdezte Kat. Bólintottam. - Tehát csak arra van szükségünk, hogy te megtaláld a Könyvet. Az egyik Keltár visszahozza ide, azután a négy követ elhelyezzük és a keltárok elénekeljék a dalt, amivel újból bezárhatjuk. Úgy tűnik, valamelyikük tudni fogja, hogy mit kell tenni. Beszéltem az egyikük feleségével és úgy tűnt ő tudja mit jelent a „megszállott, vagy birtokolt” - Visszazárni, hova? - kérdeztem Rowenára nézve. Ezek szerint az én szerepem csupán a Könyv megtalálása. Egész idő alatt az volt az érzésem, mintha mindent nekem kellene majd csinálnom, miközben a jóslat szerint, az én szerepem nagyon is csekély volt. A jóslat szerint, semmi rossz sem volt bennem. Csak annyi, hogy Alina meghal és én majd sírni fogok utána – azt már megtettem. Éreztem, amint hatalmas kő esik le a szívemről. Öt másik ember felelős a könyvért. Alig tudtam megállni, hogy ne ugorjak a levegőbe azt kiállta, hogy – yes!! - Ahol korábban volt - válaszolta Rowena jegesen. - És az hol is van? - Lent a folyóson, ahová Dani szerint, te nem léphetsz be - válaszolta Jo. - Téged átenged a nő, aki őrzi? - kérdeztem Rowenától. - Ne érdekeljen téged az én dolgom. Én teszem a dolgom. Te foglalkozz a sajátoddal. - V'lane sem tudott átjutni rajta - próbálkoztam. - Egyetlen Fae sem tud - önteltség csepegett minden szavából és tudtam hogy van valami köze hozzá. - Ki az a nő, aki őrzi a folyosót? Jó válaszolt. - A Menedék utolsó ismert tagja. Rowena jelenlegi Menedéke teljesen titkos. - Úgy érted, az anyám? - Isla nem az anyád. Neki csak egy gyereke volt - csattant fel Rowena. - Akkor ki vagyok? - Pontosan. Ezzel bűnösnek találtatott és elítélt. A jóslat szerint ketten vagyunk. Egyikünk fiatalon meghal, a másik vágyik a halálra. Ha csak ketten lettünk volna Rowena-val, nem tudom meddig mentem volna el, hogy válaszokat csikarjak ki belőle, de azt tudtam, hogy utána nem szerettem volna saját magamat. - Mint mondtam, a mosónő talán evett egy kis halat és rosszakat álmodott. A hangsúly a vérvonalon van.

- A helyesírása sok kívánnivalót hagy maga után - mondta Jó - Szinte minden szóban van egy fölösleges betű is. - Semlegesítened kell azt a bizonyos védő igét - jegyeztem meg hidegen. - Egyetlen Fae sem lehet jelen, amikor elzárjuk azt a szörnyeteget. - V'lane nem fogja odaadni a követ - mondtam neki - Nincs az az Isten, hogy csak úgy megváljon tőle. - Akkor tedd szét a lábad neki, és kurválkodd ki belőle - mondta határozottan - Aztán átadod nekünk. Semmi szükség arra, hogy te is jelen legyél a szertartáson. Elpirultam és ez feldühített. Ennek a vénasszonynak sikerült nagyon a bögyömbe kerülnie. Vajon, az anyám - Isla, javítom ki magam - is így érzett iránta? Annyira örültem, hogy megtudtam a biológiai anyám nevét és most mikor mindenkitől azt hallom, hogy csak egyetlen gyereke volt, úgy érzem, nemcsak az anyámat lopták el tőlem, hanem talán a nővéremet is. Soha nem éreztem magam ennyire egyedül. - Baszódj meg, vénasszony. - Ne pazarold rám - vágott vissza - Nem nálam vannak a kövek. - Mit is mondtál anno nekem? Várj - emlékszem - FOGD BE A SZÁD, ROWENA - minden erőmet beleadtam a hangba. - Mac - figyelmeztetett Kat. - Mi az, ő nevezhet engem annak aminek csak akar, de én nem mondhatom neki, hogy fogja be? - Dehogynem, egyenlő alapon, kényszer nélkül. Ha ekkora erőt használsz olyankor mikor nincs rá szükség, azzal az emberségedet kockáztatod. Lobbanékony vagy és heves vérmérsékletű. Mindenek előtt kontrollálnod kell. - Beszélhetsz, Rowena - a Hang sosem tűnt ennyire nyávogósnak, amikor Barrons használta. - A lojalitásoddal a Sidhe-látóknak tartozol - szólalt meg azonnal - és igen, semlegesíteni tudom. - Akkor a Seelieket is be kell vonnunk. Amint elzártuk a könyvet, a királynőnek el kell jönnie, hogy megkeresse a Teremtés Dalát. - A Teremtés Dala a Sinsar Dubh-ban van? - kiáltott fel. - A Királynő úgy gondolja, hogy egyes részei ott vannak és azokból megtudja alkotni a Dalt. - És biztos vagy benne, hogy azt szeretnéd? - Te nem szeretnéd, ha az Unseelieket megint elzárnánk? - Én igen. De ők már azelőttről a Dal nélkül léteznek, hogy mi tudomást szereztünk volna róluk. Ha a Faek visszaszerzik azt az ősi Dalt, akkor végtelen lesz a hatalmuk. Van fogalmad arról, hogy az mit jelenthet? Biztos vagy benne, hogy az emberiség túlélné?

Némán bámultam rá. Annyira lefoglalt, hogy újra bebörtönözzem az Unseelieket, a Seelieket pedig visszazavarjam a világukba, és megszerezzem a Dalt, hogy nem gondolkodtam el azon, mi lesz majd azután. Biztos hogy minden gondolatom kiült az arcomra, mert Rowena hangja ellágyult, amikor megszólalt. - Ohh, tehát mégsem vagy teljesen őrült. Csúnya pillantást vetettem rá. - Elég sok minden összejött. De a Hangot rekordidő alatt megtanultam, nem? De van ennél fontosabb dolgunk is. Ismerem Christian MacKeltart, ő jelenleg eltűnt. Halloween óta fogoly a Tükrökben. Nélküle semmit sem tehetünk. - A Tükrökben? - kiáltott fel Kat - Mi oda nem tudunk bemenni. Senki sem tud. - Én is ott voltam nemrégiben. Meg lehet csinálni. - Te bent voltál a Tükrökben? - kérdezte Rowena - Ott álltam a Minden Idők Halljában - mondtam és meglepetésemre büszkeség csendült a hangomban. Végre megengedtem magamnak, hogy feltegyem azt a kérdést, ami azóta rágott, hogy megtudtam, létezik a két jóslat és az egyik szerint elpusztítom a világot. Tényleg rólam szólt? Vagy ennyire hézagos, mint ez is? - Úgy tudom két jóslat létezik. Hol a másik? Jo és Kat fura pillantást váltottak. - A mosónő motyogott valamit arról, hogy hány követ lehet egy tóba hajítani és hogy egy adott pillanatban több lehetőségünk is van - mondta Jo - Azt mondta, hogy egy tucat kőröl álmodott, de csak kettő lehetséges. Az egyik megmenthet. A másik több mint valószínű, elpusztít. Türelmetlenül bólintottam. - Tudom. Szóval mit mond a második jóslat? Kat odanyújtotta a vékony kötetet. - Fordítsd meg. - Nem tudom elolvasni az Ősi Ír Gaelt - Csak fordítsd meg. Megtettem. Mivel a tinta amit használt átütött, Bolond Morry csak egy oldalra irt. A következő oldal hiányzott. Kis darabkák lógtak innen-onnan elárulva, hogy valaki kitépett egy oldalt. - Valaki kitépte az oldalt? - kérdeztem hitetlenkedve - Jó régen. Ez az első kötet amit katalogizáltunk, miután eltávolítottad azt a védőigét, ami a könyvtárat védte. Kinyitva találtuk egy asztalon és több lap is hiányzott belőle. Gyanítjuk, hogy ugyanaz tehette, aki tönkre tette a védőigéket a cellád előtt, mikor még Pri-ya voltál.

- Áruló van köztünk - mondta Jo - És bárki is legyen, vagy jobban fordít mint én, vagy találomra tépte ki az oldalakat. - Az, aki átjutott a védőigéimen - szólalt meg Rowena - csakis a megbízott Menedékem egyik tagja lehet.

23. fejezet Fordította: Enn A könyvesbolt mögött parkoltam le a Viperrel, és csak ültem ott, bámulva azt a helyet, ami valaha a város legnagyobb Sötét Zónája volt – telis tele Árnyakkal. Eszembe jutott az óriási alaktalan élet-elszívó élősködő, amelyik legalább annyira élvezte, ha engem fenyegetett, mint amennyire én szerettem fenyegetni azt. Kíváncsi voltam hol lehet most. Azt kívántam, bárcsak lenne esélyem levadászni és kipróbálni rajta nemrégiben talált rúnáimat, egyszer és mindenkorra elpusztítva őt, mert amilyen hatalmas volt akkor, amikor kiszabadult innen - azon az éjszakán, amikor a fények kialudtak Dublinban - elképzeltem, hogy mostanra valószínűleg már kisebb városokat képes egy nyeléssel eltüntetni. A garázsra pillantottam. A könyvesboltra néztem. Felsóhajtottam. Hiányzott. Ironikus, de azzal, hogy megszállottan tudni akartam, ki és mi voltam én, már kevésbé aggódtam amiatt, ki és mi volt ő. Kezdtem érteni miért ragaszkodott folyton ahhoz, hogy a tettei alapján ítéljem meg. Na és mi van akkor, ha a sidhe-látók tényleg Unseeliek voltak? Ettől automatikusan gonosszá váltunk? Vagy csak azt jelentette, hogy - a többi emberhez hasonlóan - nekünk is el kellett dönteni, a jó vagy a rossz utat választjuk-e? Kiszálltam a kocsiból, bezártam és a könyvesbolt felé indultam. - Barrons engedte meg, hogy vezesd a Vipert? – kérdezte mögöttem Lor. Kezem a kilincsen hagyva megfordultam, a kulcscsomó az ujjamon himbálózott. - Nem, a tulajdonjog. Ajkai megrándultak. - Túl sokat vagy a társaságában. - Hol van Fade? Elkaptátok? - A Könyv megölte.

- És mikorra várható a feléledése? - kérdeztem negédesen. - Jelents. Mit tudtál meg az apátságban? - Azt hiszed, hogy most beszámolót fogok tartani neked? - Amíg Barrons vissza nem tér és újra át nem veszi feletted az irányítást. - Ezt hiszitek? Hogy irányít engem? - Kezdtem dühbe gurulni. - Jobb, ha így van, mert ha mégsem, megölünk téged. - A fenyegetést színtelen hangon, tökéletesen közömbösen mondta. Hátborzongató volt. - Mi nem létezünk. Ez mindig így volt. Mindig is így lesz. Ha az emberek tudomást szereznek rólunk, megöljük őket. Ne vedd személyeskedésnek. - Nos, a pokolba velem, ha nem veszem személyesnek, hogy megpróbáltok megölni. - Nem próbáljuk. Még. Jelents. Felhorkantam és a bolt felé fordultam. Mögöttem termett, kezét a kilincsen levő kezemre tette, az arca a hajamban, ajkai a fülem közelében. Belélegzett. - Nem olyan szagod van, mint a többi embernek, Mac. Kíváncsi vagyok, miért. Én nem olyan vagyok, mint Barrons. Ryodan egyenesen civilizált hozzám képest. Nincsenek Kasteo-hoz hasonló problémáim, Fade pedig még mindig nagyon jól szórakozik. A halál olyan nekem, mint a reggeli kávé. Imádom a vér szagát és a reccsenő csontok hangját. Feldobnak. Mondd el, mit tudtál meg a próféciáról és legközelebb hozd el nekem a látó könyvét. Ha azt akarod, hogy a szüleid… épségben maradjanak, csak velünk működsz együtt és hazudsz mindenki másnak. A miénk vagy. Ne akard, hogy bemutatót tartsak. Vannak dolgok, amik megtörhetnek téged. El sem hinnéd, némely fájdalom milyen őrültséget képes kiváltani az emberekből. Szemtől szembe fordultam vele. Egy pillanat erejéig nem engedte, testét az enyémhez szorította és nem hagyta, hogy megmozduljak. A teste ugyanolyan elektromos feszültséget sugárzott, mint Barronsé és Ryodané. És tudtam, hogy élvezi a dolgot, amolyan primitív állati szinten, amit én nem érthettem meg. Vannak dolgok, amik megtörhetnek téged, mondta. Majdnem felnevettem. Fogalma sem volt róla, hogy ami teljesen megtört engem, az Barrons halálának a tudata volt. Egyetlen pillantást vetve a szemeibe úgy döntöttem, megvárom Barrons visszatértét, mielőtt tovább vitatkoznék Lorral. - Azt hiszed, hogy Barrons gyenge pontja vagyok - mondtam. - Ez az, ami aggaszt téged. - Ez tilos. - Megvet engem. Azt hiszi, lefeküdtem Darroc-kal, rémlik? - Mérges, hogy lefeküdtél Darroc-kal.

- Akkor is mérges volt, mikor megégettem a szőnyegét. Hajlamos egy kicsit túlreagálni olyan dolgokat, amiket a tulajdonának tekint. - Ti ketten az őrületbe kergettek. Prófécia. Beszélj. Közel fél óráig vallatott, mielőtt végre megelégedett a válaszaimmal. Mire bevágódtam negyedik emeleti szobámba, halálosan fáradtnak éreztem magam. A szobám kész kupleráj volt - proteinszeletes papírok, üres vizesüvegek és ruhák hevernek szanaszét. Megmostam az arcom és a fogaimat, pizsamába bújtam és épp azon voltam, hogy bemásszak az ágyba, mikor eszembe jutott a tarot kártya, amit az álmodozó tekintetű srác adott nekem múlt éjjel. Benyúltam a kabátzsebembe és előhúztam. A hátulja fekete volt, ezüst szimbólumokkal és rúnákkal díszítve, amik nagyon hasonlítottak az ezüstös maratáshoz, amit a Sinsar Dubh egyik megjelenési formáján - a vastag zárakkal ellátott fekete, ősi köteten - pillantottam meg. Megfordítottam. A tetejére az volt írva, hogy „A VILÁG”. Gyönyörű kártya volt, karmazsinvörös és fekete kerettel. Egy nő állt oldalnézetben egy kékkel árnyalt fehér tájban, ami jegesnek, vészjóslónak tűnt. A háttérben az égbolt csillagos, a nő arca mellett pedig egy bolygó forgott, de ő másfelé nézett - nem a világra, hanem el a messzeségbe. Vagy talán olyasvalakit nézett, aki nem volt rajta a kártyán? Fogalmam sem volt, hogy „A VILÁG” kártyának mi a jelentése tarot olvasatban. Sosem olvasattam tarot kártyát magamnak. Mac 1.0 legalább olyan nagy ostobaságnak tartotta, mint egy halott rokonnal felvenni a kapcsolatot a szellemtáblán. Mac 5.0 boldogan vett volna bármilyen forrásból érkező bármilyen segítséget. Tanulmányoztam a kártyát. Miért hagyta ott nekem az álmodozó tekintetű srác? Mit kellett volna tanulnom belőle? Talán azt, hogy kellene egy pillantást vetnem a világra? Hogy egyéb dolgok és emberek elvonják a figyelmemet, és emiatt nem látok tisztán? Hogy tényleg én volnék az, aki a kezében tartja a világ sorsát? Nem számít, milyen értelmet tulajdonítottam neki, a kártya mindenképpen túl nagy felelősséget tulajdonított nekem. A prófécia egyértelművé tette, hogy nincs is szerepem a dologban. Az éjjeliszekrényemen fekvő könyv lapjai közé csúszattam a kártyát, ágyba feküdtem és fejemre húztam a takarót. Megint a szomorú, gyönyörű nőről álmodtam és megint azt a különös kettősséget tapasztaltam, egyszerre néztem az ő szemein és az enyémeken keresztül, érezve az ő bánatát és az én zavarodottságomat. Gyere, sietned kell, muszáj tudnod. Sürgető érzés tört rám. Csak te tudod. Nincs más mód… Szavai visszhangot vetettek a sziklákon, mindegyik ismétlődéssel egyre jobban elhalkulva. Próbáltam… olyan régóta… olyan nehéz volt…

Aztán az egyik Unseelie Herceg megjelent mellette (mellettünk). De nem az általam ismert három közül volt az egyik, nem az egyik olyan, amelyik megerőszakolt. Ez a negyedik volt. Az, amelyiket még sosem láttam. És azon a különös módon, ahogy az álmainkban biztosak vagyunk bizonyos dolgokban, én is tudtam most, hogy ez itt Háború. Fuss, bújj el!, sikította a nő. Nem tudtam. Lábaim a földbe gyökereztek, szemem rátapadt a tündérre. Messze gyönyörűbb volt a többi Unseelie Hercegnél és messze félelmetesebb náluk. A többiekhez hasonlóan ő is belém nézett, nem rám, és a tekintete olyan volt, mintha lézerrel vágnák keresztül legbizalmasabb reményeimet és aggodalmaimat. Tudtam, Háború specialitása nem csupán abból adódott, hogy képes volt egymás ellen fordítani szembenálló csoportokat, fajokat vagy népességeket, hanem hogy megtalált különböző oldalakat egy emberen belül, és azokat uszította egymásra. Itt volt a végső átverés, ő volt az igazi pusztító. És megértettem, hogy nem Halál volt az egyetlen, akitől félni kellett. Háború volt az, aki a végzetükbe vezette az életeket. Halál csak feltakarított utána, ő volt a házmester, övé volt a végső csapás. Bár ugyanolyan fekete nyaklánc tekeredett Háború nyaka körül is, ez ezüstözött volt. Kaleidoszkóp-szerű színek cikáztak a bőre alatt, aranyozott fénykoszorú vette körül alakját, a hátán pedig fekete tollakat pillantottam meg. Háborúnak szárnyai voltak. Elkéstél, mondta nekem.

24. fejezet Fordította: Loreley A következő reggelen szokatlan zaj ébresztett, felültem és körbenéztem. Még kétszer hallottam, mielőtt rájöttem volna, mi az. Valaki kaviccsal dobálta az ablakomat. Megdörzsöltem a szemem, és kinyújtóztam. - Jövök – dörmögtem, és lehámoztam magamról a takarót. Úgy gondoltam, Dani lesz az. Mivel a mobil hálózat még mindig nem működött, a boltnak pedig nem volt csengője, ez volt az egyetlen módja, hogy magára vonja a figyelmemet a betörésen kívül. Eltoltam a függönyt, és kinéztem a sikátorba. V'lane Barrons Viperének motorháztetején heverészett a szélvédőnek dőlve. Habár a kocsi állítólag nem az enyém (azt azért még meglátjuk),

rögtön végigmértem V’lane-t, nincs-e rajta bármi, ami tönkreteheti a festést. Imádom a sportkocsikat. Az a sok izom ezt teszi velem. Úgy döntöttem, a puha, fehér törölköző, ami lazán a derekára volt kötve, valószínűleg nem fog megkarcolni semmit. Tökéletes teste aranyszínű volt, a szemei gyémánton csillogó napsugárra emlékeztettek. Feltoltam az ablakot. Hideg szél süvített be. A hőmérséklet leesett, és alacsonyan szálló felhők takarták az eget. Dublin újra hideg és nyomasztó volt. Felemelt egy Starbucks-os poharat. - Jó reggelt, MacKayla. Hoztam neked kávét. Félig gyanúsan, félig vágyakozva méregettem. - Találtál egy nyitott Starbucks-t? - Elteleportáltam egy new yorki üzletbe. Én magam őröltem a babszemeket és csináltam meg a kávét. Még... hogy is mondjátok? Tejszínhabot is vertem fel. - Feltartott egy csomagot. - Édesítővel, vagy cukorral? Összefutott a nyál a számban. Cukor és koffein reggelre. Már csak a szex tehetné még jobbá. - Barrons itt van? - kérdezte. Megráztam a fejem. - Hol van? - Ma elfoglalt. - hazudtam. - Van valami dolgod mára? Összehúztam a szemem. V'lane nem úgy beszélt, ahogy szokott. Általában formálisan fejezte ki magát. Ma majdnem... embernek hangzott. A törölközőt sasoltam, és megpróbáltam kitalálni, rejtőzhet-e egy könyv alatta. Lehetséges volt. - Le tudnád cserélni azt a törölközőt valamire, mondjuk egy szoros rövidnadrágra? Hirtelen meztelen volt. Határozottan nem volt nála a Könyv. - Vedd vissza a törölközőt – mondtam sietve. - Miért beszélsz furán? - Úgy beszélek? Igyekszek tanulni az emberiségről, MacKayla. Úgy gondoltam, vonzóbbnak találnál. Milyen vagyok? Ne, várj! Emberi rövidítéseket használok. Milyen aok? Még mindig meztelen volt. - Törölközőt. Most. És rosszul rövidítetted. A vagyokból vok lesz, nem aok. De komolyan, semmi gond. A rövidítések egyébként sem hangzanak jól a te szádból. Rám villantott egy vakító mosolyt. - Azt a herceget kedveled, aki vagyok. Ez ígéretes. Azért jöttem, hogy elvigyelek egy napra a tengerpartra. Trópusi hullámok és zátonyok.

Kókuszdiók és pálmafák. Homok és nap. Gyere! - A kezét nyújtotta. Nem ez volt az egyetlen része, ami felém meredezett. Amerre csak fordulok, mindenhol erős szexualitással felruházott férfiakkal vagyok körülvéve. - Törölköző - kértem. Az alsó ajkamba haraptam. Nem kellene. Nem volt hozzá semmi jogom. Az egész világ súlya a vállaimat nyomta. Még egy tarot kártyám is volt bizonyítékként. - Nem tudom, miért nem élvezed, hogy meztelenül látsz. Én élvezem, ha meztelenül látlak. - Akarod, hogy veled menjek a tengerpartra, vagy sem? Szivárványszínű szemei ragyogóak voltak. - Elfogadtad a meghívásomat. Látom a szemeidben. Sóvárgás gyúlt bennük. Ezt izgatónak találom. - De nem egy Feary-beli tengerpartra - mondtam. - Semmi illúzió. El tudnál vinni minket, mondjuk Rioba? Az emberi világban, ahol csak emberi órák fognak telni. - Kívánságod, számomra parancs, MacKayla. Együtt tölthetünk pár véges számú emberi órát, ahogy te fogalmaztál. Végzetesen selejtes vagyok. Nem tudtam nemet mondani. - Most már kérem azt a kávét. - Kinyúltam az ablakon érte, arra számítva, hogy fellebegteti hozzám, vagy valami. - Nem tudok engedelmeskedni. A paranoiás alak védvonalai még mindig aktívak. Távol tartanak néhány centivel az épülettől. - De nem az autójától - mondtam, miközben mosolyra görbült a szám. Barrons megőrülne, ha megtudná, hogy hozzáért a Viperéhez. És hogy végigfeküdt rajta meztelenül? Garantált aneurizma. - Alig tudom megállni, hogy ne karcoljam bele a nevem a festékbe. Attól tartok, le kell jönnöd a kávédért. Még forró, siess! Átfésültem a hajamat, megmostam az arcomat, belebújtam egy rövidnadrágba és egy ujjatlan felsőbe, felvettem egy flip-flop papucsot, és 10 perccel később Rióban voltam. Nem tudok elmenni egy tengerpartra anélkül, hogy Alinára gondolnék. Folyamatosan azt mondogatom magamnak, hogy ha ennek mind vége, meg fogom kérni V'lane-t, keltsen újra egy illúziót róla, és egy napot röplabdázással, zenehallgatással töltünk majd, és sört fogunk inni zöldcitrommal. Búcsút fogok mondani egyszer és mindenkorra. El fogom engedni a fájdalmat és a haragot, elraktározom a lelkem egy féltve őrzött szegletébe az együtt töltött csodálatos élet emlékeit, és elfogadom, hogy nélküle kell élnem. Ha Barrons tényleg meghalt volna és elég idő eltelik, vajon végül elfogadtam volna, hogy nélküle kell élnem? Attól tartottam, nem. A figyelmemet a mellettem sétáló Seelie Hercegre fordítottam. Örültem, hogy eljött hozzám ma reggel. Ha nem tette volna, idehívtam volna

nyelvembe fúródott nevével. A múlt éjszakai álmaim mélyen feldúltak. Kérdéseim voltak, és ő volt az egyetlen, aki válaszolhatott rájuk. Végigsétáltunk egy rövid szakaszon a tengerparton két selyem nyugágyhoz, amik a fehér homokba süppedtek a sós tenger közelében. A ruháim eltűntek, és helyettük egy szexi pink bikinit és egy ragyogó kövekkel díszített arany láncot viseltem a derekam körül. - Mi van ezzel a lánc dologgal? - Úgy tűnt, különösen szerette őket. - Amikor hátulról teszlek majd magamévá, arra fogom használni, hogy közelebb húzzalak vele, és mélyebben hatolhassak beléd. Kinyitottam a számat, majd újra becsuktam. Én voltam az idióta, hogy megkérdeztem. - És most már bármikor meglátod, ahogy fénylik a napon, az jut majd eszedbe, ahogy keféllek. Belesüllyedtem a székbe, hátrabillentettem a fejem és néztem, ahogy a madarak elrepülnek felettünk. A hullámok puha moraja megnyugtatta a lelkem. - Baseball sapkát és napszemüveget, kérlek. Átnyúlt, és egy sapkát nyomott a fejemre, majd egy napszemüveget tett az orromra. Rápillantottam. Megint pucér volt, egy törülközővel a lábai között. - Rájöttem, hogy leég. Felettébb kellemetlen. - Igazi a bőröd? Elvette a törülközőt. - Érintsd meg. - Amikor nem nyúltam felé, megszólalt - Sajnálom, hogy immunis vagy rám. Az emberi elcsábítása egy olyan nőnek, amilyen te vagy, egy eonig eltarthat. Igen, MacKayla, ebben az alakban a bőröm pontosan olyan valóságos, mint a tiéd. Egy ital tűnt fel a kezemben, krémes elegye az ananásznak, kókusznak és a fűszeres rumnak. - Mesélj Cruce-ról - mondtam. - Miért? - kérdezte V'lane. - Érdekesnek tartom őt. - Miért? - Úgy tűnik, ő valahogy más volt, mint a többi Unseelie Herceg. A többinek nem volt neve. Cruce-nak miért volt? Amikor először találkoztam veled, felajánlottad Cruce karperecét. Miért hívták így? Hogy tudta Cruce megátkozni az Ezüstöket? Úgy tűnik, sokkal több történet szól róla, mint bármelyik más hercegről. V'lane felsóhajtott, tökéletesen utánozva egy emberi sóhajt. - Egy nap rólam akarsz majd beszélni. Ennyi kérdésed lesz a létezésemről, és a Fae történelemben elfoglalt helyemről. Fenséges, sokkal inkább, mint Cruce-é. Ő egy tapasztalatlan herceg volt. Én többet ajánlhatok.

Az ujjaimmal doboltam, várakozva. Végigfuttatta a kezét a karomon, és összefűzte az ujjainkat. A keze meleg és erős volt, és pont olyan, mint egy igazi férfié. Ma komolyan próbált embernek tűnni. - Már így is többet mondtam el neked az ősi Fae történelemről, mint amennyit egy ember valaha tudott. - És mégis, csak a leghalványabb fogalmam van az eseményekről. Azt mondod, azt akarod, hogy férfiként tekintsek rád, hogy megbízzak benned, de a bizalom a tudás megosztásából, és a közös nevező megtalálásából ered. - Ha a fajom többi tagja megtudná, hogy milyen sokat elárultam neked... - Én vállalom ezt a kockázatot. És te? Kibámult a tengerre, mintha a türkiz hullámokból akarna bölcsességet meríteni. Végül megszólalt. - Ahogy kívánod, MacKayla, de sosem szabad elárulnod a tudásodat egy másik Fae-nek. - Megértem. - Amikor az Unseelie Király elégedett volt a kezdeti tökéletlen kísérleteinek tovább fejlesztésével, amelyek az alsóbb rendű Unseelie kasztok születéséhez vezettek, elkezdte újraalkotni a Seelie hierarchiát. 4 királyi házat hozott létre, a Seelie királyi vérvonalak párjaiként. Cruce háza volt az utolsó amit alkotott, Cruce pedig az utolsó Unseelie, akit életre keltett. Mire a Király elkezdett dolgozni a negyedik házon, már mesterré vált félig élő gyermekei megteremtésében, a Teremtés Dala nélkül is. Habár hollófekete hajukkal, fekete nyakdíszükkel, és kísérteties melódiájukkal sosem lehetett volna összetéveszteni őket egy Seelie-vel, szépségben, vonzerőben és fenségességben a legmagasabb rangú világos Fae-vel is felvették volna a versenyt. Néhányan azt mondják, a Király azért állt meg Cruce-szal, mert ha még egy „gyermekét” világra hozta volna - hasonlóan a ti mitológiátokhoz -, a gyermek megölte volna apját, és megszerzi a királyságát. Bólintottam, felidézve az Oidipuszt a főiskoláról. - Kezdetben a Király örömét lelte Cruce-ban és szabadon megosztotta vele a tudását. Érdemes társra lelt, valakire, akivel együtt dolgozhatott nagyra becsült szeretője átváltoztatásán Fae-vé. Cruce okos volt, gyorsan tanult és sok mindent feltalált. A karperec az egyik első alkotása volt. Ajándék volt a Királynak, hogy a szeretőjének adhassa, aki így magához hívhatta a Királyt, ha a jelenlétére vágyott, csupán a karperecet kellett megérintenie és rá gondolnia. Ugyanakkor meg is védte bizonyos fenyegetésektől. A Király nagyon elégedett volt az ajándékkal. Együtt több amulettet is készítettek, hogy a Szerető képes legyen illúziókat kelteni. A Király egyedül alkotta meg az utolsót, amelyet odaadott

szerelmének. Néhányan azt mondják, bárkit meg tudott téveszteni a segítségével, még magát a Királyt is. A Király nagyobb hozzáférést adott Cruce-nak a tanulmányaihoz, a könyvtáraihoz, és a laboratóriumaihoz. - De hogy került hozzád Cruce karperece? - A Királynőm adta nekem. - Ő hogy szerezte meg? - Feltételezem, elvették Cruce-tól mikor megölték, és utána királynőről királynőre szállt, hogy védelmezzék. - Szóval, míg a Király minden tudását rábízta Cruce-ra, a Herceg úgy döntött, hogy félrelöki őt, és megszerzi magának a szeretőjét? kérdeztem. Nem tudtam az árnyalatnyi ítélkezést eltüntetni a hangomból. - Kitől hallottad ezt? Hezitáltam. - A bizalomnak kétirányúnak kell lennie, MacKayla - mondta neheztelően. - Találkoztam Christiannal az Ezüstökben. Azt mondta, ő úgy hallotta, hogy Cruce gyűlölte a Királyt, a szeretőjét akarta és megátkozta az Ezüstöket, hogy távol tartsa őt tőle. Azt mondta nekem, Cruce azt tervezte, hogy elveszi a Király nőjét és az összes világot az Ezüstökben, hogy megtartsa magának. V'lane megrázta a fejét, szőkésbarna haja csillogott a napban. - Nem volt ilyen egyszerű. Ritkán az. Hogy egy emberi szót használjak, Cruce mindennél jobban imádta a Királyt. Az Unseeli-k teremtője elviselhetetlen tökéletességgel bír. Ha valóban Fae, a legősibb, legtisztább vérvonalból ered, ami valaha létezett. Néhányan azt mondják, ő Mindenek Atyja. Néhányan azt mondják, több száz királynőt élt túl, mielőtt annak a királynőnek jött el az ideje, akivel végzett. A formák közül, amelyeket magára ölthet, sokat még egy Fae sem tud kezelni. Úgy írták le, hatalmas fekete szárnyai vannak, amelyekkel az egész Unseelie udvart beboríthatná. Ha emberi formát akarna ölteni, több testet kellene elfoglalnia, és különböző alakokba kellene felosztania magát. Túl hatalmas ahhoz, hogy egyetlen halandó porhüvelyben maradhasson. Újra megremegtem. Láttam azoknak a szárnyaknak az árnyékát a Fehér Kastélyban. Éreztem, ahogy a Szerető érzi őket, megosztotta velem a gyönyörét, ahogy a puha tollak, meztelen bőrét érintették. - Azt hittem, a Királynő a leghatalmasabb köztetek. - A királynő fajtánk mágiájának örököse. Ez más. Az a mágia sosem fogadott el egy férfit az Igaz Fajból, habár... - Habár mi? Vetett rám egy oldalpillantást a szempillái alól. - Túl sok mindent árulok el neked. - Felsóhajtott. - És túlságosan élvezem. Nagyon régen volt, mikor valakit utoljára érdemesnek ítéltem a

bizalmamra. Létezik egy ősi mítosz, miszerint, ha nőágon nincs több trónörökös, a mágia valószínűleg a legdominánsabb férfire fog szállni a fajunkból. Néhányan azt mondják, a vezetőink a ti Janus-arcotok, a ti Ying és Yangotok: a Király fajunk erőssége, a Királynő a bölcsessége. Az erő nyers hatalomból, a bölcsesség igaz hatalomból ered. Harmóniában a Király és a Királynő vezetik az egyesített udvart. Szembenállásban háborúzunk. Szemben állunk egymással, mióta a Király megölte a Királynőt. - De más Királynők jöttek azóta. Nem köthetett volna békét a Király? - Meg sem próbálta. Ismét elhagyta gyermekeit. Miután a szeretőjét holtan találta, vezeklési kísérletével megtette azt, amit megesküdött, hogy soha nem fog. Azzal, hogy minden sötét tudását egy megbűvölt könyvbe töltötte, akaratán kívül megalkotta a valaha volt leghatalmasabb „gyermekét”. Aztán eltűnt. Seelie-k és Unseelie-k közt egyaránt azt beszélik, hogy azóta is elpusztítani próbálja. A Vadász, amelyik megölte Darroc-ot, állítólag a Király sajátja volt több százezer évig. Világból világba vitte őt a nemezisére vadászva. A Király, mint minden Fae, semmit sem szeret annyira, mint a saját létezését. Ameddig a Könyv szabadon van, nem nyugodhat. Azt gyanítom, a Sinsar Dubh-t szórakoztatta, hogy megszállhatta a Király Vadászát. És azt is gyanítom, hogy ha a Király már nem használja azt a Vadászt, és a Vadász a városodban van, akkor a Király is. Levegő után kaptam. - Úgy érted, Dublinban? V'lane bólintott. - Emberi alakban? - Ki tudja? Senki sem tud kiszámítani valaki olyat, mint ő. Több testet kellene elfoglalnia. Barronsra és a 8 emberére gondoltam. Megráztam a fejem, elutasítva a gondolatot. - Vissza Cruce-hoz. - Miért érdeklődsz ennyire Cruce iránt? - Próbálom megérteni az időrendet. Tehát a Király megbízott Cruceban, vele dolgozott, tanította, Cruce pedig elárulta. Miért? V'lane szemei elkeskenyedtek, orrlyukai kitágultak a hűvös megvetéstől. - A Király hűsége a szeretője felé természetellenes volt. A mi fajunkban ez aberráció. Az emberek értékelik a monogámiát, mert csak egy szempillantásnyi idejük van, hogy elviseljék egymást. A halál árnyékában születtek. Emiatt természetellenes kötődésre vágytok. Mi nem töltünk többet egy, talán két évszázadnál egy partnerrel. Iszunk az Üstből. Felejtünk. Továbblépünk. A Király nem így tett. - Erről beszélve, honnan tudod te ezeket? - Vannak feljegyzéseink, és leírt történeteink. Mint a Királynő Nagy Tanácsának egyik tagja, az én kötelességem, hogy elbeszéljem a

múltunkat azon alkalmakkor, amikor elfogad egy rendeletet. - Szóval a Király hűséges volt és a tündérek ezt nem szeretik. Rosszallóan rám nézett. - Tölts ezer évet valakivel, és mond, hogy nem természetellenes. Ha más nem, unalmas. - Nyilvánvalóan a Király nem így gondolta. - Kedveltem emiatt a Királyt. Tetszett az igaz szerelem gondolata. Talán, csak talán, néhány ember elég szerencsés volt ahhoz, hogy megtalálja a másik felét, azt, aki kiegészíti őket, akár egy Janus-arc. - A Király veszélyt jelentett a saját gyerekeire. Az Udvarában megindult a szóbeszéd. Úgy döntöttek próbára teszik. Cruce elcsábította volna a Királyt, elterelte volna a figyelmét a szeretőjéről, rávette volna, hogy felhagyjon a halandó iránti megszállottságával. - A Király biszexuális? V'lane üres tekintettel meredt rám. - Azt hittem, a Fae-k az egyik nemhez vonzódnak. - Ó, arra utalsz, hogy ki basz meg kit, és hogy... hogy is mondjátok... monoszexuálisok vagyunk-e? - Heteroszexuális – mondtam. V'lane érzéki, dallamos hangján hallani a „baszni” szó, önmagában felért egy előjátékkal. Ittam egy kortyot az italomból, lelógattam a lábam a székről, és lehűtöttem az egyik lábujjamat a hullámban. - Amikor Fae csábításról beszélek, az más, mint az emberi vágy. Ilyenkor rabul ejtjük a másik... - úgy tűnt, szavak után kutat. - Az embereknek nincs megfelelő szavuk rá. Egész lényét? Ami mindent jelent valakiből. Cruce a Király kedvencévé akart válni, helyettesítve a halandót, akinek már olyan régen a megszállottja volt, aki még csak nem is a mi fajtánkhoz tartozott. Cruce-nak el kellett volna érnie, hogy a Király ismét beleszeressen a fajunkba. Amikor a Király visszafordította figyelmét az Árnyak Udvarára, felemelte volna őket jogos helyükre a fénybe, a többi fajtársuk mellé. A gyermekei már megelégelték a bujkálást. Találkozni akartak testvéreikkel. Meg akarták ízlelni az életet, amit társaik élveztek. Azt akarták, hogy a Király harcoljon értük, fogadtassa el őket a Királynővel, hogy egyesítse az Udvarokat. Úgy érezték, minden úgy van, ahogy lennie kell. A Királynő volt a bölcs és igaz vezetője a Seelie-knek, a Király pedig az erős és büszke vezetője az Unseelie-knek. Egy Janus-arc lettek volna, kiegészítve egymást, ha a Király és a Királynő hagyták volna, hogy együtt, egységben éljenek. - A Seelie-k ugyanígy éreztek? - nem tudtam elképzelni, hogy így lett volna. - A Seelie-k egyáltalán nem voltak tudatában az Unseelie-k létezésének. - Amíg valaki el nem árulta a Királyt a Királynőnek.

- Csak a külső szemlélő látja árulásnak - mondta V'lane élesen. Egy pillanatra becsukta a szemét. Amikor újra kinyitotta, a mérges arany villanások eltűntek belőle. - Átfogalmazom megfelelően számodra: valakinek már be kellett volna számolnia az igazságról a Királynőnek, jóval az előtt, hogy tudomást szerzett volna róla. A Királynőnek mindenben engedelmeskedni kell. A Király több alkalommal is engedetlen volt. Amikor visszautasította Cruce-t, az Unseelie-k tudták, hogy a Király sosem állna ki értük. Lázadást, polgárháborút emlegettek. Hogy ezt elkerülje, Cruce elment a Királynőhöz, hogy szót emeljen sötét testvéreiért. Amíg ő távol volt, a többi herceg megalkotott egy átkot, amit az Ezüstökre akartak szórni. Ha a Király nem hajlandó lemondani a halandójáról, ők megakadályozzák, hogy elérje őt azzal, hogy meggátolják, hogy az Ezüstökbe lépjen és így újra lássa. - Tehát nem Cruce volt az, aki elrontotta az Ezüstöket? - Természetesen nem. A fajtám között, Cruce neve hasonlóvá vált közületek valakivel... úgy hiszem, Murphy volt a neve. Ha valami rosszul sikerül, Murphyt hibáztatják. Ugyanez van Cruce-szal. Ha valóban Cruce átkozta volna meg az Ezüstöket, az nem lett volna hatással az elsődleges funkciójukra. Csupán a Királyt akadályozta volna meg abban, hogy használja őket. Cruce magától a Királytól tanult, sokkal hozzáértőbb volt, mint a testvérei. - Mit szólt a Királynő, amikor elment hozzá? - kérdeztem. Szinte úgy hangzott, Cruce egy renegát hős volt. Komolyan, habár az Unseelie-k gonoszak voltak, ez a Seelie-kre is igaz volt. Ami engem illetett, megérdemelték egymást. Egy udvarban kellett volna egyesülniük, saját maguk közt rendet tartaniuk, és távol maradniuk az én világomtól. - Sosem fogjuk megtudni. Miután meghallgatta a mondandóját, a lakosztályába zárta. Utána hívatta a Királyt, és még aznap találkoztak az égben. Habár nincsenek emlékeim róla, történelmünk szerint én voltam az, akit elküldött Cruce-ért. Amikor elvittem hozzá, egy fához csapta, felvette a Fény Kardját, és a Király szeme láttára megölte. Levegő után kaptam. Olyan furcsa volt felfogni, hogy V’lane életben volt ezekben az időkben. Hogy az egészet átélte, és még sincs róla egyetlen emléke sem. A feljegyzésekben kellett elolvasnia azt, amit önként elfelejtett. Elgondolkoztam mi van akkor, ha bárki is jegyezte fel a Fae történelmet, mint mi emberek, egy kicsit megváltoztatta? Ismerve az illúziók iránti hajlamukat, kétlem, hogy egy Fae a teljes igazságot mondaná. Megtudjuk valaha is, hogy mi történt igazából akkor régen? Úgy gondoltam, V'lane verziója lesz, amivel a legközelebb kerülhetek az igazsághoz. - És kitört a háború. Bólintott.

- Miután a Király megölte a Királynőt és visszatért az udvarába, holtan találta a Szeretőjét. A hercegek szerint, amikor tudomást szerzett a csatáról és megtudta, hogy a Király a saját fajtáját kezdte gyilkolni az ő nevében, átlépett az Ezüstökön, lefeküdt a Király ágyában, és megölte magát. Azt mondják, hagyott neki egy üzenetet. Azt mondják, még mindig magánál hordja. Milyen szerencsétlen sorsú szerelmesek! Ez egy olyan szomorú történet volt. Éreztem a szerelmüket az obszidián folyosókon a Fehér Kastélyban, még akkor is, ha mindketten mélyen boldogtalanok voltak: a Király, amiért az, akit szeretett nem Fae volt mint ő, a Szerető, amiért csapdába esett, amiért egyedül kellett várnia, hogy „elég jóvá” váljon a számára - így érezte magát, alsóbbrendűnek. Úgy szerette volna a Királyt, ahogy volt, egyetlen rövid, halandó életen át, boldogan. És mégis, a szerelmük megkérdőjelezhetetlen volt. Csak egymásra vágytak. - Mikor legközelebb hallottunk a Sinsar Duh-ról, már szabadon volt a világodban. A Seelie-k között vannak, akik régóta vágynak a lapjain fellelhető tudásra. Darroc egy volt közülük. - Hogy tervezi a Királynő használni? - kérdeztem. - Úgy hiszi, fajunk matriarchális mágiája képessé teszi majd rá. Hezitált. - Úgy találom, tetszik nekem, hogy megbízunk egymásban. Rég nem rendelkeztem már olyan szövetségessel, aki hatalommal bír, életerős, és éles elmével rendelkezik. - Úgy tűnt felmér, egy döntést mérlegel, aztán újra megszólalt. - Egyesek szerint, bárki aki beszéli az Első Nyelvet – az ősi nyelvét a... azt hiszem az egyetlen emberi szó, ami megfelelő a “Változásnak”, amelyen a Király lejegyezte sötét tudását képes leülni, és elolvasni a Sinsar Dubh-t miután fogságba ejtették, egyik oldalt a másik után, megszerezve minden tiltott mágiáját, mindent, amit a Király tudott. - Darroc beszélte ezt a nyelvet? - Nem. Ezt biztosan tudom. Ott voltam, mikor utoljára ivott az Üstből. Ha fajunk bármelyik tagja tudta volna, hogy a Sinsar Dubh az Apátságotok alatt van csapdába ejtve, mielőtt olyan sokszor ittak volna az Üstből, hogy az ősi nyelv elveszett volna kitörölt emlékeik ködében, az egész bolygótokat lerombolták volna, hogy megszerezzék. - Miért akarna bárki olyan tudást, amit a Király annyira megbánt, hogy megszerzett, hogy száműzte azt? - Az egyetlen dolog amit a fajom annyira szeret, mint saját magát, az a hatalom. A józan eszünk ellenére vonzódunk hozzá, ahogy egy emberi férfi elméjét is annyira elhomályosítja egy gyönyörű nő, hogy a saját pusztulásába is képes követni őt. Van egy pillanat, amit ti úgy hívtok „előtte”, amikor egy férfi - vagy egy Fae – számba tudja venni a következményeket. Ez rövid, még egy Fae-nek is. Amellett, habár a Király úgy döntött, ostoba dolgokra használja a tudását, valaki más talán

nem így tenne. A hatalom nem rossz vagy jó. Olyan amilyenné a használója teszi. Olyan elbűvölő volt, amikor nyíltan és szabadon beszélt fajának hibáiról, még minket is összehasonlított az övéivel. Talán volt remény, hogy a Fae-k és az emberek egy nap megtanulhatnak... - megráztam a fejem, véget vetve ennek a gondolatnak. Túl különbözőek voltunk, az erőegyensúly közöttünk túlságosan egyenlőtlen. - Fizesd vissza a bizalmamat, MacKayla. Tudom, hogy elmentél az Apátságba. Megtudtad, hogy tartották fogva eredetileg a Könyvet? - Azt hiszem. Megtaláltuk a próféciát, ami tartalmazza az alapjait annak, hogyan zárjuk be újra. Felült, és levette a napszemüvegét. Szivárványszínű szemek vizslatták az arcomat. - És csak most gondoltad, hogy ezt megosztod? - kérdezte hitetlenkedve. - Mit kell tennünk? - Öt druidának végre kell hajtania valamiféle megkötő szertartást. Állítólag a fajod tanította meg őket rá valamikor régen. Skóciában élnek. - A Keltárok. - mondta. - A Királynő ősi druidái. Tehát ezért védte őket már régóta. Biztosan előre látta, hogy ilyen események bekövetkezhetnek. - Ismered őket? - Ő... kapcsolatba került a vérvonalukkal. A földjük védett. Egy Seelie vagy Vadász sem teleportálhat bizonyos távolságon belülre. - Úgy tűnik, ez bosszant. - Nehéz garantálnom a Királynőm épségét, mikor nem kutathatok át mindent az eszközökért, amelyekkel biztosíthatom azt. Elgondolkoztam, hogy ők őrzik-e a köveket. Végigmértem. - Mivel megbízunk egymásban, nálad van az egyik, ugye? - Igen. Sikerült megtalálnod bármelyik másikat? - Igen. - Hányat? - Mind a hármat. - Nálad van a másik három? Közelebb járunk, mint remélni mertem! Hol vannak? A Keltároknál, ahogy gyanítottam? - Nem. - Technikailag nálam voltak jelenleg, biztonságba helyezve, de jobban éreztem magam, ha azt hiszi Barrons tette el őket. - Barronsnál vannak. Felszisszent, az elégedetlenség Fae megnyilvánulásaként. - Mondd el, hol vannak! Elveszem tőle, és végzünk Barronsszal egyszer és mindenkorra! - Miért veted meg ennyire? - Egykor széles ösvényt mészárolt magának népem között.

- A Hercegnődet is ideértve? - Elcsábította őt, hogy többet tudjon meg a Sinsar Dubh-ról. Ideiglenesen sikerült elbűvölnie őt, és sok dolgot elárult rólunk, amit sosem kellett volna felfednie. Barrons már régóta vadássza a Könyvet. Tudod, hogy miért? Megráztam a fejem. - Én sem. Nem ember, képes megölni a fajtámat és a Könyvet akarja. Az első adandó alkalommal meg fogom ölni. Sok sikert hozzá - gondoltam. - Sosem fogja odaadni a Köveket. - Vedd el tőle. Felnevettem. - Lehetetlen. Nem lopsz Barronstól. Nem működik. - Ha rájössz hol vannak, segítek megszerezni őket. Együtt fogjuk csinálni, csak mi ketten. Természetesen a Keltárokra szükségünk lesz, de senki más, MacKayla. Amikor te és én megszerezzük a Királynőnek, bőségesen meg fog jutalmazni. - Megállt egy pillanatra, aztán finoman hozzátette. - Még olyan dolgokat is visszaadhat számodra, amiket elvesztettél és gyászoltál. Kibámultam a tengerre, és próbáltam nem elcsábulni a csali után, amit kivetett: Alina. Rowena ragaszkodott hozzá, hogy csak a Sidhe-látókkal dolgozzak. Lor azt követelte, csak Barronsnak, és az embereinek segítsek. Most pedig V'lane azt akarta, hogy vele kössek szövetséget, és mindenki mást zárjunk ki. Egyikükben sem bíztam meg. - Mióta megérkeztem Dublinba, mindenki arra próbál kényszeríteni, hogy válasszak egy oldalt. Nem fogok. Egyikőtöket sem fogom választani a másikkal szemben. Együtt fogjuk ezt csinálni, vagy sehogy és azt akarom, hogy a Sidhe-látók ott lehessenek, hogyha bármi rosszul sül el a jövőben, tudjuk, hogy állítsuk meg. - Túl sok ember érintett - mondta élesen. Megvontam a vállam. - Akkor hozz még néhány Seelie-t, ha attól jobban érzed magad. A kellemes nap hirtelen lehűlt. Nagyon nem tetszett neki. De nem érdekelt. Úgy éreztem, végre van egy tervünk, ami működni is fog. Nálunk voltak a kövek, és a prófécia, már csak Christianra volt szükségünk. Nem voltam hajlandó azon aggódni mit fogunk csinálni, ha egyszer elkaptuk a Könyvet, hogy meg kellene-e engednünk a Királynőnek, hogy elolvassa. Egyszerre csak egy látszólag leküzdhetetlen akadállyal tudtam foglalkozni és fogalmam se volt, hogy fogjuk megtalálni Christiant az Ezüstökben. Kár, hogy Barrons őt nem jelölte meg.

Volt még egy kérdésem. Végig ezen rágódtam, amíg beszélgettünk. Nem tudtam lerázni az érzést, hogy meg kellett tudnom valamit magammal kapcsolatban, egy igazságot, ami megvilágítaná az álmokat, amiket egész életemben álmodtam. - V'lane, hogy nézett ki Cruce? Meghúzta a vállát, összefűzte az ujjait a feje mögött, és felemelte az arcát a nap felé. - Ahogy a többi Unseelie Herceg. - Azt mondtad, egyre jobbak voltak, ahogy a Király teremtett őket. Cruce különbözött a többiektől bármiben? - Miért kérdezed? - Csak az egyik Sidhe-látó mondott valamit - hazudtam. - Mikor tervezed végrehajtani a prófécia utasításait? - Amint összeszedjük az összes Keltart, és sikerül megtalálnunk a Könyvet. Rám nézett. - Akkor hamarosan - mormolta. - Most már nem fog sokáig tartani. Bólintottam. - Olyan hamar kell, amilyen hamar csak lehet. Aggódom a Királynőért. - Cruce-ról kérdeztelek - emlékeztettem. - Ilyen sok kérdés egy jelentéktelen hercegről, aki megszűnt létezni több százezer évvel ezelőtt. - És? - Ez ingerültség volt a hangjában? - Ha nem lenne halott, talán úgy érezném... mi is az, ami olyan gyakran vezérel titeket, embereket? Á, megvan, féltékeny lennék. - Kérlek. Egy hosszú pillanat múlva újra előadta azt a tökéletesen imitált emberi sóhajt. - A történetíróink szerint, Cruce volt a leggyönyörűbb mindközül - habár a világ már sosem tudhatja meg - a tökéletesség elpocséklása, hogy sosem pillanthatunk meg valaki olyat, mint ő. Királyi vérvonalát jelző nyakdísze ezüsttel volt átszőve, és az arca azt mondják tiszta aranyként ragyogott. De azt gyanítom, a Király azért kedvelte őt a legjobban mielőtt hagyta volna, hogy egy halandó elpusztítsa mindazt, amit elérhettek volna - mert egyedül ő hasonlított a Királyra megjelenésében. Ahogy a Királynak magának is, Cruce-nak fenséges, fekete szárnyai voltak.

25 FEJEZET

Fordította: Sky Röviddel éjfél után a BB&B mögötti sikátorban sétáltam fel-alá, saját magammal vitatkozva, és semmire sem jutva. Barrons, még mindig nem tért vissza, és ez az őrületbe kergetett. Abban a pillanatban, ahogy megjelenik, lesz egy hosszú beszélgetésünk. Semmi mellébeszélés, tessék csak kiteregetni a szennyest. Pontosan tudnom kell mennyi ideig szokott elmaradni mikor maghal. Állandóan egy szakadék szélén táncoltam, attól félve, hogy egyszer csak nem fog visszatérni. Addig nem hiszem el, nem nyugszom meg, amíg saját szememmel nem látom, hogy életben van. Minden este, amikor becsuktam a szemem, álmomban a Hideg helyre kerültem Várt rám és abban a pillanatban, ahogy megnyugodtam, lecsapott rám. Végtelen tükrös homokórák közt bolyongtam, több mérföldes jégen kószáltam, egyre hajtott a vágy, hogy megtaláljam azt a gyönyörű nőt, miközben mindvégig próbáltam elkerülni azt a szárnyas herceget, akitől mindketten féltünk. Mi a francért, álmodom folyton erről az átkozott helyről? Tíz perccel korábban, amikor már ötödszörre ébredtem fel abból az álomból, el kellett fogadnom a tényt, hogy nem fogok tudni visszaaludni. A szorongás és a félelem, amit az álomban éreztem annyira kimerített, hogy állandóan felébredtem. Becsuktam a szemem. Abbahagytam a járkálást, és a téglafalra bámultam. Most, amióta már tudtam, hogy ott van, éreztem az Ezüstöt, amit Darroc zseniálisan elrejtett a könyvesbolt sarkával szembeni falba. Csak annyit kellett tennem, hogy benyomom és követem a téglaalagutat, ami elvezet a abba a szobába, ahol a tíz tükör közül balra a negyedik egyenesen a Fehér Kastélyba vezet. Sietnem kell, mert az idő másképp telik a Tükrökben, csak gyorsan körülnézek, hogy nem-e hagytam ki valamit az első alkalommal. - Például egy festményt, amin karöltve állok az Unseelie Királlyal – mormoltam magamban. Lehunytam a szemem, és már ott is volt. Életre keltettem a félelmemet. Kénytelen lettem szembenézni vele. Úgy tűnt, ez az egyetlen magyarázat minden elvarratlan szálra. Nana Alinának nevezett. Ryodan azt mondta Islának csak egyetlen gyereke volt (amit Rowena is megerősített, hacsak nem hazudott), és meghalt, tehát nem volt „később” számára. Senki sem tudta kik voltak a szüleim.

Aztán ott volt az az átkozott bipolaritás, amit egész életemben éreztem, azok az elfojtott érzelmek, amik a felszín alatt kitörésre készen vártak. Egy korábbi élet emlékei? Mikor Darroc-al sétáltunk a Fehér Kastélyban, minden ismerősnek tűnt, Felismertem a dolgokat. Már jártam ott korábban is és nem csak az álmaimban. Apropó álmok - hogyan tudott a szunnyadó elmém egy negyedik herceget Is érzékelni, akit korábban sosem láttam? Hogyan tudhattam, hogy Cruce-nak szárnyai vannak? Érzékelem a Sinsar Dubh-t. Egyfolytában megtalál, és szeret játszadozni velem. Miért? Mert egy korábbi megtestesülésében, amikor még nem csak egy könyv volt, hanem az Unseelie Király, szeretett engem? Azért érzékeltem, mert korábbi inkarnációmban, én is szerettem? A hajamba temettem a kezeimet, meghúztam, mintha a fájdalom kitisztíthatná a gondolataimat és talán megerősíthetné az akaratomat. „Láss engem,”szokta mondogatni Barrons. Mostanában pedig: ha nem tudsz szembenézni az igazsággal, nem is tudod uralni az életed. Ryodannak igaza volt, közveszélyes vagyok, de nem azért amire ő gondolt. Nem tudtam, hogy mi az igazság az életemben. Amíg rá nem jövök, egy kiszámítható tényező vagyok, aki könnyen átbillenhet. A kérdés, ami éjjelente ébren tartott, nem az volt, hogy vajon a Sidhe-látok, egy Unseelie kasztba tartoznak-e? Ez semmiség volt az én gondomhoz képest. A kérdés, ami nem hagyott nyugton, még ennél is rémisztőbb volt. Bármennyire is képtelenség: lehet, hogy én vagyok az Unseelie Király Ágyasa? Reinkarnálódva, egy másik testben? Arra kárhoztatva, hogy nem emberi szeretőm ágyasa legyek, újra és újra? És mi volt Barrons a nyolc emberével együtt? Balsorsú szeretőm, kilencfelé osztódva? Ez aztán szédítő gondolat. Nem csoda, hogy az ágyas telhetetlennek tartotta a királyt. Hogyan tudna egyetlen nő, kilenc férfit kezelni? - Mi művel, Ms. Lane? - mintha csak a gondolataim valóra váltották volna, Barrons hangja töltötte meg az éjszakát. Ránéztem. Felkapcsoltam a kinti lámpákat, de a fénynek háttal állt. Ennek ellenére vakon is felismerném. Éreztem a levegőben, az illata betöltött. Pokoli dühös volt rám. De nem érdekelt. Visszajött. Életben van. Szívem vad táncba kezdett. Jelenléte fevillanyozott. Ez történnte bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között. Nem számít, micsoda, vagy mit tett. Még akkor, sem ha az Unseelie Király egy darabja, aki mindezt elindította.

- Valami komoly baj van velem. - motyogtam. - És erre csak most jött rá. - Jó újra életben látni. – pillantottam rá. - Jó életben lenni. - Komolyan gondolja? - korábban tett egy pár megjegyzést a halálra, ami most értelmet nyert. Úgy tűnik, sosem fogja megtapasztalni és abban a percben mintha.... irigy lett volna rá. - Szépen lebarnult. Egyszerűen képtelen távol maradni a Tündérkétől, ha nem vagyok itt, igaz? V'lane ,egint elvitte a tengerpartra? Miközben megdugta, aközben égett le? - Maga az Unseelie Király, Barrons? Maga és a kilenc embere? Különböző oldala emberi arcokba foglalva, miközben a könyvet kutatja Dublin utcáin? - Maga az ágyas? A Könyv határozottan el van bűvölve magától. Nem tud távol maradni. Mindenki mást megöl. Magával játszadozik. Pislogtam. Mindig egy lépéssel előttem járt! És még csak nem is tudott az Álmaimról, meg a deja vu érzetemről, amit a kastélyban tapasztaltam. Mindvégig ugyanazt gondoltuk egymásról. Fogalmam sem volt arról, hogy azt hiszi én, vagyok az ágyas. - Egyetlen egy módja van kideríteni. Folyton azt mondogatja, hogy lássam magát, hogy nézzek szembe a valósággal. Készen állok. - Kinyújtottam felé a kezemet. - Ha azt hiszi, hogy megint a fejembe engedem, téved. - Ha azt hiszi, hogy megállíthatna, amikor azt akarnám, akkor maga téved. - Hát nem magabiztosak vagyunk? - gúnyolódott. - Szeretném, ha eljönne velem valahová. - mondtam. Vajon Barrons tudta, hogy mi, csak nem akarta beismerni? Lehetséges lett volna, hogy a király több részre osztotta magát, és elfelejtette, ki is ő? Vagy kénytelen volt inni az Üstből, és most a legveszélyesebb Unseelie, az emberek között járkál, miközben fogalma sincs arról ki, vagy mi is valójában? Akár így, akár úgy válaszokat akarok. Eléggé biztos voltam magamban ahhoz, hogy megkockáztassam. Ha tévedek őt illetően, amúgy sincs sok vesztenivalója, csak egy pár napnyi „szundikálás”. Valahogy biztos voltam benne, hogy nem úgy lesz. Igazamnak kell lennie ezzel kapcsolatban. Csendben figyelt engem.

- Gyerünk, Barrons. Mi a legrosszabb, ami történhet? Csapdába csalom, és meghal annyi időre, amennyire szokott? Nem mintha azt akarnám. - Aligha kellemes, Ms. Lane. Ugyanakkor nagyon is kényelmetlen. Kényelmetlen. Nekem, nem vot kényelmetlen azt látni, ahogy meghal odafent a sziklán. Egy kényelmetlenség. Én kész voltam elpusztítani miatta a világot. - Rendben. Csináljon, amit akar, én megyek. - Megfordultam, és beléptem a falba. - Mi a faszt képzel! Vonszolja ki a seggét! Ms. Lane! Bassza meg! Mac! Ahogy eltűntem a falban, éreztem a kezeit összezárulni a kabátomon, és felkacagtam. Macnek hívott, és még csak nem is haldokoltam. - Most melyik tükörbe, Ms. Lane? - kérdezte körbepillantva a szobában - Balra a negyedik, Jericho. - Már nagyon elegem volt, abból hogy folyton Ms. Lane-nek hiv. Felálltam a földről. Az a mocsok tükör megint kiköpött magából, pedig még csak nem is voltak nálam a kövek. Csak a Lándzsám, egy protein szelet, két elemlámpa és egy üvegcse Unseelie hús volt nálam. - Nincs joga Jerichonak hívni. - Miért, mert nem kerültünk elég intim helyzetbe? Minden lehetséges pozícióban szexeltem veled, megöltelek, megitattalak a véremmel, remélve attól majd visszatérsz, Unseelie húst gyömöszöltem a szádba, megpróbáltam még a beleidet is visszadugni a helyükre. Szerintem ez eléggé személyes. Mennyi intim helyzet kell még ahhoz, hogy Jerichonak nevezhesselek, Jericho? Arra számítottam, a minden-pozícióban-szexeltem-veled mondatomra reagál, de csak annyit mondott: - Megitatta velem a... Beléptem a Tükörbe, félbeszakítva a szóáradatát. Akárcsak az első, ez is ellenállt, majd megragadott, és kipenderített a másik oldalon. A hangja megelőzte jövetelét - Maga átkozott bolond, soha nem áll meg és veszi számításba a tettei következményeit? - Dehogynem. Mindig van rá lehetőségem, hogy átgondoljam a dolgokat. Miután elcsesztem őket. - Vicces lány maga, nem igaz, Ms. Lane?

- Naná, hogy az vagyok, Jericho. És Macnak hívnak. Nincs többé helye közöttünk a hamis távolságtartásnak. Tartsd a lépést a programmal, vagy húzz a fenébe. Sötét szemei lángoltak. - Nagy szavak, Ms. Lane. Próbálja megvalósítani is őket. - szemeiben kihívás égett. Elindultam felé és ő nyugodtan nézett rám. Eszembe jutott a múltkori este, amikor úgy tettem, mintha rá akarnám vetni magam, mivel mérges voltam. Azt gondolta, hogy most is azt tettetem. Tévedett. Itt lenni vele a Fehér Kastélyban, kiváltott belőlem valamit. Minden inhibícióm eltűnt, mintha nem lenne helye köztünk. Aztán már mögém nézett. - Ezt nem hiszem el. A Fehér Kastélyban vagyunk. Maga csak úgy egyszerűen idevezetett, mintha csak vásárolni indult volna. Amióta csak az eszemet tudom, azóta keresem ezt a helyet. - Azt hittem, már mindenhol jártál. Még soha nem volt idebent? Vagy csak nem is emlékszik rá. Kis köröket róva forgolódott, magába szívva a fehér márványpadlót, a magas plafont, az oszlopokat és ragyogó ablakokat, amik egy csodás téli napra nyíltak. - Tudtam, hogy valahol létezik, de a Fehér Kastély csak annak mutatja meg magát, akinek akarja. Ez hihetetlen. Az ablakhoz sétált és kipillantott... Aztán visszafordult felém. - Megtalálta a könyvtárakat? - Miféle könyvtárakat? - nehezemre esett ránézni, elvarázsolt a ragyogó téli nap mögötte. Vajon hányszor ültem abban a hófödte kertben, káprázatos jégszobrokkal körülvéve, miközben rá vártam? „Tűz az ő hidegére. Jég az ő lángjára” Imádtam ezt a szárnyat. Ahogy kifelé bámultam az ablakon, egyszer csak megjelent az ágyas, elhalványulva, kissé ködösen, mintha csak egy emlék volna. Vérvörös ruhában ült egy kőpadon, jégkarkötő volt a csuklóján. A fény nagyon furcsa volt körülötte, mintha minden más, őt kivéve halványabbra lenne festve. Összerezzentem. A negyedik Unseelie Herceg, a szárnyas, Háború/Cruce jelent meg mellette, ő is félig átlátszó volt, mintha egy régmúlt maradványa lenne. Csuklóján ezüst karkötő villant, nyakában pedig egy amulett lógott, de nem olyan, amilyet Darroc viselt. Csodálkozva figyeltem, hogy az ágyas felemelkedik, és mindkét arcán megcsókolja. Szeretett volt közöttük. Sok-sok idővel korábban, a gyönyörű nő az álmaimból nem félt tőle. Mi változott meg? A fekete szárnyú herceg egy tálcát tartott, rajta egyetlen

teáscsésze, és egy csodálatos fekete rózsa. A nő ránevetett, de a szeme szomorú maradt. - Egy újabb bájital, hogy megváltoztasson? - Háború/Cruce motyogott valamit, de én nem hallottam. Ő elvette a teáscsészét. - Talán nem is akarom a megoldást - mondta, de azért megitta a csésze tartalmát. - A király minden naplóját, és kísérleteivel kapcsolatos jegyzetét a Fehér Kastélyban tartotta, hogy a Sötét Udvar ne tudja ellopni - Barrons hangja visszarántott a valóságba. - Jó sok mindent tudsz a királyról, az biztos - szerettem volna még mást is mondani, de hirtelen úgy éreztem mintha egy rám szerelt gumiszalag a terem másik oldala felé rángatna. Szó nélkül megfordultam és elkezdtem rohanni a terem másik felébe, messze tőle. Eltűnt minden olyan vágyam, ami arra irányult, hogy veszekedjek vele. Megidéztek. Minden porcikám vonzott valami felé, akárcsak legutóbb mikor itt voltam. - Hova megy? Lassítson - hallottam Barrons kiáltását mögöttem. Nem tudtam volna lelassítani, még akkor sem, ha akartam volna. Meghatározott céllal jöttem ide és ez a valami a célom felé vonzott. A fekete márványos Unseelie Király szobája hívott. Ott akartam lenni. Ezúttal szerettem volna látni az Unseelie Király arcát, feltéve, ha van olyan neki. Éreztem Barronst mögöttem. Elkaphatott volna, ha akar. Olyan gyors volt, mint Dani és mint az emberei. De hagyta, hogy vezessem és ő követett. Miért? Mert ő is ugyanazt gyanította, mint én? Mert ő is szerette volna, ha végre minden kiderül? Szívem vadul dobogott a várakozástól és talán a félelemtől is, hogy végre minden kiderülhet, ki ő és ki vagyok én? Barrons hirtelen mellettem termett. Ránéztem, és ő visszanézett, tekintetében, vágy és düh keveredett. Jobban teszi, ha túllép a düh részen. Már kezdett idegesíteni. - Nem feküdtem le Darroc-al - most már én is dühös voltam - Nem mintha magyarázkodnom kellene neked, nem mintha te valaha is magyarázatot adtál volna bármire is. De még ha meg is tettem, még ha árulóvá is váltam volna, ahogy hinni szeretnéd, ő már halott, és Barrons filozófiája szerint, így kit érdekel? Itt vagyok, megint, veled. A tettek beszélnek. Megkaptad, amit akartál. Az SzT detektort megint pórázon. Szeretnél a nyakörvemnél fogva vezetni? Nem akkor vagy a legboldogabb? Ruff-ruff! - ugattam, gúnyolódva.

- Nem dugott velem azóta, hogy visszahoztam a Pri-ya állapotból. Tessék egy tett, ami igazán mindent elmond. Ez felemésztette. Helyes. Engem is felemésztett. - Mi a fene ez? Valami verseny? Darroc lefektetett, te meg nem? Ez az egyetlen oka, hogy ennyire dühös vagy? Mit gondolt, ez miről árulkodik? Csak akkor érinteném meg, ha szex hiányban szenvednék? Vagy ha az egyetlen alternatíva, hogy eszetlen állatként meghalok? - Sosem értené meg. - Próbáljuk ki. Ha csak egyszer bevallaná, hogy érez valamit irántam, talán én is bevallanám mindazt, amit iránta érzek. - Ne feszítse túl a húrt, Ms.Lane. Ez a hely, hatással van rám. Szeretné, ha előbújna a vadállat? Ránéztem. Szemei vörösen izzottak, és hevesen vette a levegőt. Jól ismerem, képes lett volna órákig rohanni, anélkül hogy elfáradna. - Akarsz engem Jericho. Ismerd el. Nem csak egyszer vagy kétszer. A bőröd alá férkőztem, folyton rám gondolsz. Én tartalak ébren éjszakánként. Gyerünk, mondd ki. - Bassza meg Ms. Lane. - Te így mondod ki? - Így mondom ki, hogy nőlj fel, kicsi lány. Hirtelen megálltam, abban a pillanatban ő is, mintha valahogy össze lennénk kötve. - Ha én kicsi lány vagyok, akkor te komoly perverz. Miket műveltünk együtt...- Szemeimmel egy kis emléket vetitettem felé. „Oh, tehát végre készen állsz, arra hogy beszéljünk róla” – gúnyolódott a szeme. - Lehet, hogy most én nem akarok.” „Hát kár. Egyfolytában emlékeztetsz rá. Visszadobom a labdát, így fair. De az biztos, hogy nem egy kislány feküdt az ágyadban, Jericho. Az sem kislány, akivel most játszadozol. Megböktem az ujjammal. - Meghaltál a szemem láttára, és hagytad, hogy elhiggyem, tényleg halott vagy, te szemétláda. Úgy éreztem, kettészakadok. Egyik felem a budoár felé húzott, másik felem pedig a gyásztól visított. Félre ütötte az ujjamat. - Azt hiszi nekem szórakoztató volt? - Utáltalak holtan látni. - Utáltam meghalni, fáj minden kibaszott alkalommal. - Gyászoltalak! - kiáltottam. - Hibásnak éreztem magam. - Az nem gyászolás. - És elveszettnek..

- Szerezzen egy kibaszott szótárt. Az elveszettség sem gyász. - És... és ... és… - abbahagytam. Nincs az az Isten, hogy megmondjam neki, elakartam pusztítani a világot miatta. - És mi? Mit érzett? - Bűntudatot! - kiáltottam. És keményen megütöttem. Meglökött, én pedig a falhoz szorultam. Visszalöktem. - És elveszett voltam - Ne mondja, hogy gyászolt, mikor csak mérges volt, mert megint lehetetlen helyzetbe került. Én meghaltam és ezért sajnálta önmagát. Semmi több. Tekintete az ajkamra siklott. Észrevettem. Újból dühös volt rám és újból tökéletesen kész arra, hogy lefeküdjön velem. Micsoda egy talány Barrons. Úgy látszik nem képes semmit sem érezni irántam anélkül, hogy dühös lenne. A harag arra ösztönözte, hogy szexeljen velem? Vagy mindig szexelni akart velem, és ezért volt annyira dühös folyton? - Igenis gyászoltam. Semmit sem tud rólam. - Érezhetett is bűntudatot. - Akárcsak maga. - A bűntudat időpocsékolás. Éljen Ms Lane. - Oh, Ms. Lane. Ms. kibaszott Lane! Megint itt vagyunk. Azt mondod, hogy legyen bűntudatom, aztán azt mondod, hogy az csak időpocsékolás. Döntsd már el. Ne mond nekem, hogy éljek. Pontosan azt tettem, tovább léptem és azért vagy annyira dühös. - Az ellenséggel! - Érdekel, hogyan léptem tovább, ha egyszer megtettem? Nem ezt próbáltad mindvégig megtanítani nekem? Az alkalmazkodást, a túlélést? Nem gondolod, hogy könnyebb lett volna lefeküdnöm melléd és feladni, ha egyszer halott voltál? De nem tettem! Tudod miért nem? Mert egy beképzelt seggfej azt tanította nekem, hogy csak az számít, hogyan lépsz tovább. - És a hangsúly a HOGYAN-on volt. Úgy értve, becsülettel. - Mi köze a becsületnek a halálhoz? És, kérlek, te becsülettel ölted meg azt a nőt, akivel kiléptél a Tükörből? - Azt sem tudná soha megérteni. - Ez a válaszod mindenre, igaz? Soha nem érteném meg, tehát meg sem próbálod megmagyarázni. Tudod, mit gondolok, Jericho? Gyáva vagy. Nem vagy hajlandó szavakat használni, nehogy valaki számon kérje rajtad. Nem mondod el az igazat, mert valaki talán még elítélne miattuk, és Isten... - Semmi köze hozzá, és... - ... bocsássa meg, nehogy személyeskedni kezdj velem... - ...faszt sem érdekel, ha ítélkeznek fölöttem... - ...és ezalatt nem azt értettem, hogy ágyba akarsz bújni velem...

- ...nem próbáltam ágyba bújni veled... - ...nem úgy értettem, hogy most. Úgy értem... - ... és máskülönben sem lehetett volna, mert szaladtunk. Kibaszott ötletem sincs, miért szaladtunk - mondta mérgesen - de te kezdted és te is, hagytad abba. - Próbálj meg ledönteni pár közénk emelt falat, és lássuk, mi történik majd akkor. De nem, mert annyira gyáva vagy, hogy csak akkor szólítasz a nevemen, mikor szinte biztos vagy benne hogy haldoklom, vagy mikor azt hiszed annyira magamon kívül vagyok, hogy nem hallak. Nekem ez pokoli nagy falnak tűnik, amit magad és egy olyan személy közé húztál, akit állítólag nem kedvelsz. - Az nem egy fal, én csupán segítek megőrizni a határokat. Nem mondtam, hogy nem kedvellek. Az egy olyan kicsinyes szó. Közönséges emberek kedvelnek dolgokat. Az egyetlen érzelmi jelentőséggel bíró kérdés az: Képes vagy-e nélküle élni? Tudtam a választ arra a kérdésre, főleg ami őt illeti, és egy cseppet sem tetszett. - Azt hiszed segítségre, van szükségem, hogy megértsem, hol húzódnak a határaink? Te tudod, hol vannak? Mert nekem átkozottul titokzatosnak tűnnek, és folyton költöznek. - Maga veszekszik velem amiatt, hogyan szólítsuk egymást. - Hogyan is szólítottad Fionát? Fio. Mily elbűvölő. Oh, és mi van azzal a nővel, akivel a Casa Blancba találkoztunk? Marilyn! - El sem hiszem, hogy emlékszik a nevére - motyogta. - A teljes keresztnevén szólítottad, és még csak nem is kedvelted. De engem nem. Oh, nem. Én Ms. Lane vagyok. Egy kibaszott örökkévalóságig. - Fogalmam sem volt, hogy ennyire fennakadsz a neveden, Mac vicsorog. - Jericho - vicsorogtam vissza és meglöktem. Lefogta mindkét kezem, hogy ne tudjam újra meglökni. Ez felbosszantott. Lefejeltem. - Azt hittem, hogy meghaltál értem! A falnak lökött és a karját a nyakamnak nyomta, hogy ne tudjam újra lefejelni. - Bassza meg, hát erről van szó? - Nem haltál meg. Hazudtál nekem. Szunnyadtál egyet a sziklán, míg én azt hittem, hogy megöltelek. Az arcomat tanulmányozta. - Ah, értem már. Azt hitte jelent valamit, hogy meghaltam magáért. Rózsaszín ruhába öltöztette? Szonetteket költött, megörökítve az önfeláldozásomat? Attól jobban kedvelt? Halottnak kell lennem ahhoz,

hogy lásson engem? Ébredjen a faszba fel Ms. Lane. A halál túlértékelt. Az emberi szentimentalizmust könyvelte el, a szeretet végső tettének. A legnagyobb baromság a világon. Meghalni valakiért nem nagy dolog. Aki meghal az megmenekült. Egyszerű s nagyszerű. Game over. A fájdalom megszűnik. Alina volt a szerencsésebb. Próbáljon meg élni valakiért. Jóban, rosszban, örömben, bánatban, szenvedésben. Az a nehéz. Alina volt a szerencsésebb. Én is azt gondoltam, és szégyelltem is magam ezért. Annyira meglöktem, hogy megcsúszott és majdnem elesett. Közben elborzadva gondoltam, hogy sosem szeretném őt elesetten látni, ezért megragadtam és mindketten térdre estünk. - Átkozott légy Jericho. - Túl késő Szivárványlány - megragadta a hajamat - valaki már megelőzött. Nevetett és amikor lecsapott az ajkamra, agyarakat éreztem a számban. Igen, erre volt szükségem, erre volt szükségem attól a naptól fogva, hogy felébredtem abban a pincében és elhagytam az ágyát. A nyelvét a számban, kezét a bőrömön. Forró testét az enyémen. Mind a két kezemmel megragadtam a fejét és az ajkamat szorosan az övére préseltem. Megéreztem a saját véremet a fogán. Nem érdekelt. Nem tudtam eléggé közel lenni hozzá. Kemény, vad, gyors szexre volt szükségem, amit hosszú órákon át tartó lassú, intim és aprólékos szeretkezés követne. Hetekre volt szükségem vele az ágyban. Talán, ha szabad akaratomból és elég hosszú ideig megkapnám, kigyógyulnék belőle. De azért kétlem. Felszisszent. - A kibaszott tündérke a szádban van. Ha én vagyok a szádban, nem lehet ott senki más. Vagy nem kapsz meg engem. Megszívta a nyelvemet és éreztem amint V'lane neve eltűnik. Úgy köpte ki, mint egy nem kívánatos piercinget. Nem érdekelt. Nincs elég hely a számban mindkettőjüknek. A testére tapadtam, kétségbeesetten simultam hozzá. Mennyi ideje is, hogy utoljára magamban éreztem? Túl sok. Megragadtam az ingét és megrántottam. A gombok ezerfelé szálltak. Szükségem volt a bőre érintésére. - Egy újabb kedvenc ingem. Mi ez veled és a ruhatárammal? - kezével benyúlt a pólóm alá és kikapcsolta a melltartómat. Amikor végigsimítottak a kezei a mellbimbómon, összerezzentem. „Gyere,sietned kell” - Fogd be – morogtam magamban. Dublinban a hálószobámban hagytam ezt a hangot.

„Minden el fog veszni.....Te, kell, hogy legyél.....Gyere” Felmordultam. Nem tudna békén hagyni? Már negyvenöt perce nem hallottam a hangját a fejemben. Miért most? Nem álmodom. Ébren vagyok, nagyon is ébren, és szükségem van erre. Szükségem van rá. - Tűnj el - kiáltom. - Kérlek. - Kérlek, mit, Mac? Kérned kell ezúttal, részletesen kifejtve. Elegem van, abból hogy mindent megadok, amire csak szükséged van, anélkül hogy kérnéd. - Na, persze. A szavak semmit sem jelentenek neked, de most bezzeg bökjem ki. - mondtam a szájába - Olyan képmutató vagy. - Te meg bipoláris - néha túl közel állt az igazsághoz. Kigomboltam a nadrágját, lehúztam a cipzárt, és bedugtam a kezem. Kőkemény. Istenem, de jó érzés. Megdermedt. Összezárt fogain keresztül fújta ki a levegőt. „Siess...Mindjárt itt van...” - Hagyj békén! - csattantam fel. - Csak a holttestemen keresztül - mondta - A kezedben tartod a farkam. Elmondta hol lesz hamarosan, és a csontjaim megolvadtak. Próbáltam végignyúlni a földön és hagyni, hogy azt tegyen velem, amit csak szeretne. - Nem te. Ő. - Ki? Egy kéz ragadta meg a kabátomat és tudtam, ki lehet az. - Csókolj meg és eltűnik – annyira magamban akartam érezni, hogy szinte fájt. Forró és nedves voltam, és semmi más nem számított ebben a pillanatban. - Ki? - Csókolj meg. De nem tette. Visszahúzódott és elnézett a vállam fölött. Az arcán láttam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki látja őt. - Azt hiszem, én vagyok - suttogtam. Rám nézett, majd rá, majd megint rám. - Ez valami vicc? - Ismerem ezt a házat. Ismerem ezt a helyet. Nem tudom másképp megmagyarázni. - Az lehetetlen „Már szinte késő. Gyere AZONNAL” Már nem csak egy elsuttogott könyörgés volt. Parancs. És a kéz a karomon könyörtelen volt. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, bármennyire is szerettem volna itt maradni és elveszni a szexben, nem számít mennyire kétségbeesetten szerettem volna magamban érezni,

hogy érezzem össze vagyunk kötve, hogy Jericho Barrons karja közt fekszem, és a száját érzem a sajátomon. És Istenem, mennyire szükségem volt rá. Annyira, hogy nehezteltem is miatta. Soha nem akartam ennyire akarni egy férfit – annyira, hogy ha nem lehet az enyém, akkor fizikai fájdalmat érezzek. Nem akartam, hogy bárkinek is ekkora hatalma legyen az életem felett. Felálltam és elsiettem mellette. Megragadta a kabátomat - Ezt meg kell beszélnünk! Mac! Végigrohantam a folyóson, mint egy kiskutya. Az ágyas szobája félig fehér, harmatos rózsaszirmokkal volt megszórva, ezer gyertyaláng világította meg. A pislogó gyémántok, kicsi apró csillagoknak tűntek. Az a pár, ami átjutott a király sötét oldalára azonnal elaludt, mintha nem lenne elég oxigén, ami éltetné a lángot. Az ágyas, meztelenül feküdt egy halom hamvas párnán a fehér kandalló előtt. A szoba távolabbi sötét részében egy árnyék mozdult. A király nézte őt a Tükrön keresztül. Éreztem odaát, hatalmas, ősi, szexuális. Tudta, hogy a király nézi. Végignyúlt a párnákon, kezét felcsúsztatta a testén a hajába, hátát ívbe feszítette. Arra számítottam, hogy a gumiszalag másik végét idebent találom az ágyasnál, de még mindig húzott, átnyúlt a masszív fekete Tükrön, ami kettészelte a hálószobát. Be akartam lépni, és egyesülni azzal az ősi lénnyel. Egyetlen lépést sem akartam tenni az árnyék felé. Vajon maga a király idézett magához? Vagy a király egy része épp mögöttem állt? Tudnom kellett. Könnyedén gyávának neveztem Jerichot, de engem is meglehetne vádolni ugyanazzal. „Szükségem van...” - hívogat a hang. Megértettem ezt. Nekem is szükségem volt. Szexre. Válaszokra. Hogy véget vessek a félelmemnek, így vagy úgy. De a hang, nem a szőnyegen fekvő nőtől származott. A szoba sötét fele felől érkezett, ami csak egy nagy ágyból állt, mert akkora ágyra volt szüksége. Olyan parancs volt, amit nem tudtam megtagadni. Átcsúsztam a tükrön, és Barrons végigdöntött az Unseelie Király ágyán, engem pedig elöntött a vágy. Tudni fogjuk kik, vagyunk. Minden rendben lesz. Végre minden kiderül. Ahogy a tükröt bámultam, amiről tudtam, hogy gyilkos tükör, mert azonnal megölt bárkit, aki hozzáért, és aki nem a király vagy az ágyasa volt, hirtelen megint öt éves lettem.

Még több dolog jutott eszembe a hideg helyről és tudtam, hogy sok minden van még, amire nem emlékeztem. Először mindig ezen a szobán kell, átmennem, félig fehér, félig fekete, félig hideg, félig meleg. De mivel gyerekkoromban mindig féltem, elfelejtettem hogyan kezdődik az álom. Mindig itt kezdődött, ebben a szobában. Mindig olyan nehezen vettem rá magam, hogy keresztül lépjek a hatalmas fekete Tükrön, mert mindig csak a fehér felében akartam maradni, beleveszve mindabba, ami egyszer volt, amire most már nem emlékszem, amit sosem kaphatok már vissza, és a gyász – Oh, Istenem nem is ismertem soha a gyászt valójában. Gyász volt végigsétálni azokon a fekete folyósokon, tudva, hogy egy örökkévalóságon keresztül kísérteni fog a két szerelmes emléke, akik túl ostobák voltak ahhoz, hogy örüljenek az adott időnek. Emlékek kísértették, a folyósokat, én pedig, mint egy szomorú kísértet átéltem azokat az emlékeket. Mégis, az illúzió nem jobb a semminél? Itt maradhatnék, sosem kellene szembenéznem a ténnyel, hogy mennyire üres is volt mindig az életem, hiányoztak az álmok, a csábítások, a ragyogás. Hazugság. Minden csak hazugság volt. De itt, mindezt feledni tudnám. „Gyere. MOST” - Mac - Jericho rázott a vállamnál fogva - Nézz rám. Mintha messziről láttam volna, ragyogó gyémántok és halványuló emlékek között. A háta mögött láttam a tükörben az Unseelie Király hatalmas sötét alakját, aki mintha árnyékként vetítette volna elém Jerichot a fehér szobában. Vajon az ágyas árnyéka is más lehet? A király felén, ő is olyanná vált, mint a király? Hatalmasnak és összetettnek, hogy a párja lehessen, mindannak ami a király maga? Odaát, az áldott, megnyugtató sötétségben, mi volt ő? Mi voltam én? - Mac, rám koncentrálj. Nézz rám. Beszélj hozzám. De nem tudtam. Nem tudtam rákoncentrálni, ráfigyelni, mert bármi is volt a tükör túlsó oldalán, az hívott örök életemben. Tudtam, hogy a Tükör nem fog megölni. Minden kétséget kizárva tudtam. - Sajnálom. Mennem kell. Kezei szorosan megmarkolták a vállamat és próbált elfordítani. - Gyere el onnan, Mac. Engedd el. Vannak dolgok, amiket jobb nem tudni. Nem elég neked az életed, úgy ahogy van? Felnevettem. Az ember, aki mindig ragaszkodott, hogy olyannak lássam a dolgokat amilyenek valójában, most arra sürget, hogy elbújjak? Mögötte a szőnyegen, az ágyas is nevetett. Fejét felemelte, ajka szétnyílt, mintha egy láthatatlan szerető csókolná.

Ő kell, legyen a király! Végigcsúsztattam a karján a kezemet, összefontam az ujjainkat. - Gyere velem - mondtam és a Tükör felé szaladtam.

26. Fejezet Fordította: Sky Meglepett, hogy mennyire könnyen átsiklottam a Tükrön, de megdöbbentett az értelmetlen hideg ami késként hatolt belém. Az agyam kiadta a parancsot, hogy lélegezzek. A testem nem engedelmeskedett. Tetőtől talpig ragyogó jég borított. Megrepedt, ahogy tettem egy lépést, lábam elé hullott és azonnal bevont újra. Hogyan lehet itt lélegezni? Hogyan tudott az ágyas lélegezni? Jég borította a számat, az orromat, a nyelvemet és a fogamat, egészen a tüdőmig, mintha a testem része lenne. Visszaléptem, kerestem a tükör másik oldalát, ahol minden fehér, világos és volt oxigén is. Annyira fáztam, hogy szinte alig tudtam mozogni. Egy pillanatig abban sem voltam biztos, hogy sikerül eljutnom a Tükörig. Attól féltem, itt halok meg az Unseelie Király szobájában, megismételve a történetet, csakhogy ezúttal nem hagyok semmilyen üzenetet. Ahogy sikerült visszasiklanom a fekete membránon, a meleg robbanásként ért és én átrepültem a szoba másik felébe. A szőnyegen fekvő ágyas nem érdekelt. Mohón nyeltem a levegőt? Hol van Jericho? Ő tud lélegezni ezen az oldalon? Kell egyáltalán lélegeznie, vagy ez a természetes környezete? Visszapillantottam a tükörbe, arra várva, hogy meglátom mozogni a sötét oldalon, morogva rám, amiért kényszerítettem, hogy felfedje valódi kilétét. Megtántorodtam és majdnem elestem. Annyira biztos voltam benne hogy igazam van. Csupán két személy volt képes utazni ezen a Tükrön keresztül: Az Unseelie Király és az Ágyasa. Darroc elmesélte, hogy rajtuk kívül bárki érinti a Tükröt azonnal meghal. Még a Fae is.

- Jericho - Odaszaladtam hozzá, elhúztam a tükör mellől és mellé rogytam, a padlóra. Megfordítottam. Nem lélegzett. Meghalt. Megint. Lenéztem rá. A sötétségre bámultam a tükörben. Engem nem ölt meg. De őt megölte.Cseppett sem tetszett, hogy ez mit jelenthet. Azt jelentette, valójában én vagyok az ágyas. És azt is jelentette, hogy Jericho, nem a királyom. AZONNAL. A parancs, erőteljes és ellenállhatatlan volt. Szerettem volna Jerichoval maradni. Nem maradhattam volna akkor sem, ha az életem függ tőle. És szinte biztos voltam benne, hogy az életem függött tőle. - Nem tudodk lélegezni odaát. - Nem ezen az oldalon élsz. Csökkentsd az elvárásaidat. Felejtsd el a lélegzést. A félelem, nem pedig a tény akadályoz benne. Lehetséges volna? Ezt nem veszem be. De úgy tűnik mindegy, hogy beveszem-e vagy sem, mert a kezeim már fellöktek a földről és a lábaim a tükör felé vittek. - Jericho - sirtam, amint éreztem, hogy távolodom tőle. Gyűlöltem ezt. Mindent gyűlöltem. Én voltam az ágyas, de Jericho nem volt Király, és ezt nem tudtam elfogadni - nem mintha azt könyebben elfogadtam volna, ha kiderül, hogy ő a király. Most meg egy olyan helyre tartottam, ahol nem tudok lélegezni, ahol valójában nem is élek, és nem volt más választásom, mint ismét holtan otthagyni őt. Hirtelen már nem égtem a vágytól, hogy bármit is megtudjak magamról. Ennyi bőven elég volt. Azt is bántam, hogy annyira akartam mindent tudni eddig is. Igaza volt. Mint mindig. Vannak dolgok, amiket jobb nem tudni. - Nem fogom ezt csinálni. Nem fogom végigjátszani a hülye játékodat, báhol és bárki is légy. Visszatérek a saját életemhez. Azaz Mac életéhez - tisztáztam. Nem érkezett válasz. Csak egy hatalmas vonzás a sötétség felé. Újra csak egy báb voltam egy láthatatlan bábmester kezében. Nem volt akaratom. Nem volt választásom.Valami áthúzott a fekete oldalra és nekem mennem kellett. Vergődtem, összeszorítottam a fogaimat, minden lépésel harcoltam. Átléptem Jericho testén, be a Tükörbe.

27. fejezet

Fordította: Enn Ösztönösen levegőért kapkodtam. Abban a pillanatban, hogy átcsusszantam az Ezüstön, megint beborított a jég. Az átkelés a tükrön olyan volt, mintha egy lepel hullott volna le rólam, még több elfeledett gyerekkori emléket juttatva eszembe. Hirtelen felidéztem, amikor 4, 5, 6 évesen minden éjjel bennrekedtem ebben az idegenszerű álomvilágban. Amint elmondtam az esti imát, becsuktam a szemeimet és álomba merültem, egy testetlen parancs szűrődött be az álmaimba. Eszembe jutott, hogyan riadtam fel azokból a rémálmokból zihálva és dideregve, hogyan rohantam apuhoz azt sírva, hogy fáztam és nem kaptam levegőt. Kíváncsi vagyok, hogy a fiatal Jack Lane hogyan értelmezte mindezt hogy az örökbe fogadott lányát, akinek megtiltották, hogy valaha is visszatérjen szülőföldjére, borzasztóan hideg és fullasztó rémálmok gyötörték. Vajon mit hitt, milyen elképzelhetetlen borzalmakat élhettem át, amik így megrémisztettek? Teljes szívemből szerettem, amiért olyan nagyszerű gyerekkort biztosított nekem. Megnyugtatott az egyszerű élet hétköznapi teendőivel, mindent napfénybe öltöztetett, ott volt a rengeteg biciklizéssel és zenetanulással töltött idő, a sütögetések anyuval a világos, meleg konyhánkban. És miközben azon fáradozott, hogy feldolgozzam a rémálmok fájdalmát, talán hagyta, hogy túlságosan is léhává váljak. De nem mondanám, hogy szülőként én nem ugyanígy cselekedtem volna. Az, hogy nem kaptam levegőt, csak az első dolog volt a számtalan egyéb közül, amit gyermeki elmém annyira félelmetesnek tartott. Ahogy idősebb lettem, megerősödve a szülői szeretet védőburkában megtanultam elnyomni azokat az éjjeli képeket és sivár érzelmeket, amiket a Hideg Hely idézett elő bennem. Tinédzserkoromra a visszatérő rémálmokat mélyen eltemettem a tudatalattimban, csupán a hideg mérhetetlen utálata és a meghatározhatatlan kettőség érzet maradt a felszínen, amiket most már végre kezdtem megérteni. És ha alkalomadtán olyan képek ugrottak be, amiknek nem volt semmi értelme sem, valami ostoba horror filmhez kötöttem őket, amit valószínűleg a TVben láthattam. Ne ijedj meg. Azért választottalak téged, mert képes vagy rá. Most már arra is emlékeztem. A hangra, ami azt követelte, hogy lépjek át a tükrön, ami megpróbált kényelembe helyezni és azt ígérte, hogy képes leszek végrehajtani a feladatot - bármi is legyen az.

Sosem hittem neki. Ha képes lettem volna rá, nem rettegtem volna tőle annyira. Erősen megráztam magam, megtörve a rám rakódott jégréteget. Lehullott rólam, de azonnal bevont egy újabb réteg. Megismételtem a lerázást, az újra jegesedést. Még négyszer, vagy ötször megtettem, rettegve attól, hogyha nem folytatom a jég megtörését, olyan vastagon rám rakódik majd, hogy itt végzem: úgy állok majd itt örök időkig, mint egy női szobor, megfagyva és elfeledve, az Unseelie király hálószobájában. Amikor Barrons feléledne, ott állna és engem bámulna a tükrön keresztül, és próbálna visszarángatni a tudatomba, rávenni a mozgásra, de én csak állnék ott - épp az orra előtt, örökké a hatósugarán kívül, mert rajtam és az Unseelie faj rejtélyes megalkotóján kívül senki más nem léphetett be a király budoárjába. És ki tudja, hol lehet épp a király? Ha már itt tartunk, ki tudja, ki lehet pontosan a király? Én aztán tényleg nagyon szerettem volna tudni, vagyis találnom kellett egy módot arra, hogy szabadon mozoghassak a természetes lakóhelyén. Korábban már megtettem, nagyon régen, egy másik életben a szeretőjeként, szóval biztos rá tudok jönni, hogyan tehetem meg újra. Úgy tűnt, nyomravezető jeleket hagytam hátra magamnak. A félelem tartóztat fel téged, nem pedig a tények. Muszáj volt megváltoztatnom a berögzült szokásokat és megpróbálni nem lélegezni. Amikor következőnek újrajegesedtem, nyugodt maradtam és hagytam, hogy a jég beborítson ahelyett, hogy ellenálltam és levegőért küzdöttem volna. Próbáltam azt képzelni, hogy kényelemben vagyok, mintha ez csak egy jóleső, enyhe hűvösség lenne magas láz idején. Sikerült körülbelül 30 másodpercig bírnom, mielőtt pánikba estem. Ezüstösen fénylő réteg záporozott le rólam és tört össze az obszidián padlón, ahogy rángatózva megmozdultam. Második alkalommal már egy egész percig bírtam. De a harmadik próbálkozás során elkezdett derengeni, hogy tulajdonképpen nem is vettem levegőt azóta, hogy átléptem a tükrön. Annyira keményen küzdöttem a jég ellen, hogy észre se vettem, már nem lélegzek. Erre aztán felhorkantam volna, ha képes vagyok rá. Szó szerint nem létezett a lélegzet az Ezüst ezen oldalán. A fizikai szükségletem teljesen eltérő volt ezen a helyen. Itt álltam harcolva olyasmiért, amire szükségem sem volt, csupán a megszokás által vezérelve. Tudok beszélni ezen az oldalon? A hangképzésnek nem előfeltétele a lélegzés? - Hello. - Összerándultam.

A hangom ugyanolyan zengő volt, mint a sötét hercegeké, épp csak más skálán mozgott, magasan és nőiesebben. Bár az üdvözlést angol szótagokkal és levegővétel nélkül mondtam, a hangom úgy tetszett, mintha xilofonon játszottam volna. - Van itt valaki? - Megint ledermedtem, de ezúttal a bizarr hangom feletti csodálatomban, ami a szélcsengő különböző árnyalatait idézte. Miután bebizonyosodott, hogy nem fogok megfulladni, úgy-ahogy képes vagyok beszélni, és amíg mozgásban maradok a jég lepattogzik rólam, elkezdtem helyben kocogni és vetettem egy pillantást a környezetemre. A király hálószobája akkor volt, mint egy futball stadion. Fekete jégfalak tornyosultak a mennyezet felé, ami olyan magasan terült el, hogy szabad szemmel nem láttam. Valamilyen tökéletes, túlvilági rózsakertből származó egzotikus virágfejek lengedeztek a lábamnál, miközben óvatosan lépkedtem előre. Egy adag zúzmara hullott le rájuk az arcomról. Egy pillanatra megbabonázott a sötét padlón és a virágokon csillogó kristályok látványa. Nevetve hanyatlott hátra, a haja jeges, egy maréknyi bársonyos szirom hullott alá, hogy csupasz mellein landoljon... Itt sosincs hideg. Mindig együtt vagyunk. Szomorúság árasztott el. Fullasztó érzés volt. A királynak olyan sok nagyravágyó terve volt. Neki csak egyetlen egy. Hogy szeressen. A király olyan sokat tanulhatott volna tőle. Az apró gyémántok, amikkel az ágy szerető felőli oldalát - nem tudtam magam rávenni, hogy azt mondjam, az én oldalamat, főleg nem úgy, hogy ilyen közel álltam a király ágyához – halmozták el, egyáltalán nem kárpótoltak semmit. Valami mássá alakultak át, amikor ide értek, most pedig úgy ragyogtak a sötét levegőben, mint valami kékszínű lánggal pislogó éjszakai szentjánosbogarak. A fekete bársonyos prémmel fedett ágyat fekete függönyök takarták el. Az ágy a hálószoba harmadát foglalta el, pont ez a rész látszódott az Ezüstön keresztül. Odamentem, a kezemet a prémre csúsztatva. Sima volt és érzéki. Meztelenül ki akartam nyújtózkodni rajta és örökre ott is maradni. Nem épp az a világos, meleg hely volt, amit annyira kényelmesnek és ismerősnek tartottam, de itt is volt szépség, a tükör ezen oldalán. A szerető világa a napfényes, tündöklő nyári nap volt, ami nem rejtett titkokat magába, míg a férfié a sötét, ragyogó éjszaka, ahol bármi megeshetett. Hátrahajtottam a fejem. Az egy csillagokkal felfestett, sötét plafon volt olyan magasan fölöttem, vagy egy másik világból kimetszett éjszakai égbolt, amit az én kedvemért hoztak ide?

A hálószobájában voltam. Emlékeztem erre a helyre. Visszatértem ide. De vajon ő is? Vajon végre rápillanthatok régen elveszett szeretőm arcára? Ha ő volt a szeretett királyom, miért féltem annyira tőle? Siess! Majdnem itt vagy... Gyere gyorsan! A parancs egy hatalmas boltív mögül érkezett, ami messze a hálószoba túlsó végéből nyílt. Meghaladta a képességemet, hogy ellenálljak a hívásnak. Elkezdtem futni, követve gyerekkorom kísérteties patkányfogójának a hangját. Egyszer a király mindennél többre tartotta a Seelie királynőt, de valahol az eonok folyamán a dolgok megváltoztak. A király több ezer évig tépelődött ezen, tanulmányozta őt, szövevényes tesztekkel tette őt próbára annak érdekében, hogy kiderítse, kettejük közül kivel volt a baj. Azon a napon nyugodott meg, amikor rájött, hogy egyikük sem hibás, és azért válik szét a fajukat szorosan összetartó két rész, mert a királynő volt az Állandóság, ő pedig a Változás. Egyszerűen ilyen volt a természetük. Kész csoda, hogy ilyen sokáig együtt maradtak. A király legalább annyira nem tudta megakadályozni a saját fejlődését, mint amennyire a királynő a maga stagnálását. Minden, amit a királynő megtestesített adott pillanatban, volt mindaz, amivé valaha válhatott. Ironikus, hogy a fajuk szülőanyja – ő aki használta a Teremtés Dalát, ő aki jóváhagyhatta a teremtés leghatalmasabb tetteit – maga nem volt Teremtő. Hatalom volt csoda nélkül, megelégedettség öröm nélkül. Milyen lehet a létezés csoda vagy öröm nélkül? Értelmetlen. Üres. És a királynő úgy hitte, hogy a király veszélyes. Egyre gyakrabban tűnt el, nélküle fedezett fel új világokat olyan dolgok iránt vágyódva, amit ő még csak meg sem tudott nevezni. A világos, egyszerű udvar, amit valaha ártalmatlanul szórakoztatónak tartott, akkorra a hasztalan semmittevés és megcsömörlött lakomák helyszínévé vált a király számára. Épített egy erődöt egy fekete jéggel borított világon, mert az jelképezte mindannak az ellentétét, amit a királynő választott volna. Itt, a sötét, csendes kastélyában gondolkozni tudott. Itt, ahol nem voltak rikító hintók, vagy ragyogó ruhákban pompázó udvaroncok, elengedhette magát. Nem árasztotta el szüntelenül csilingelő nevetés, állandóan folyó aprócseprő viszály. Szabad volt. Egyszer a királynő meglátogatta őt a jégkastélyában, ő pedig élvezte látni a nő irtózatát attól, hogy ennek a világnak a különös fényforrásai – amit a király maga választott ki, és amik mindent fekete, fehér és kék fényben világítottak meg – megfosztották a királynőt a mindig őt kísérő élénk szín kavalkádtól. A fények tökéletesen illettek a spártai környezethez, amit a király kialakított magának, mert többre nem is volt szüksége, miközben a létezésének komplex rendszerezésével foglalkozott és azt mérlegelte, mivé váljon legközelebb. Ez nem sokkal

azután történt, hogy rátalált a szeretőjére és jóval azután, hogy rájött, többé már nem képes a saját fajtáját egyidejűleg pár óránál tovább elviselni; de még azelőtt, hogy belekezdett volna a kísérletezésbe, amivel a szeretett Faet magához hasonlóvá akarta tenni. A királynő csábító volt, ugyanakkor tele ármánnyal, és tele megvetéssel. Végül megpróbálta felhasználni a Dal egy részletét a király ellen, de ő fel volt készülve erre, mert a királynőhöz hasonlóan ő is belenézett a jövőbe és a mai napig előre látta mi fog történni. A fajuk történelme során először tartották sakkban egymást fegyverekkel. Ahogy a fajuk dölyfös, engesztelhetetlen szülőanyja kiviharzott az erődből, a király lezárta mögötte az ajtót, és megfogadta, amíg nem adja meg neki azt, amit akart – a hallhatatlanság titkát a szeretője számára –, Seelie többé be nem léphet be az ő jeges csarnokaiba. Egyedül a királynő készíthette el az élet elixírjét, amit gondosan el is rejtett a budoárjában. A király azt akarta, és még többet: eleget ahhoz, hogy minden értelemben egyenlő társává tegye a szeretőt. Erőt vettem magamon és abbahagytam a futást. Azonnal bejegesedtem, de ez többé már nem rémisztett meg. Vártam pár pillanatig, mielőtt tettem egy lépést és megtörtem volna a jégréteget. A szerető emlékképei az Ezüst ezen, király felőli oldalán nem úgy peregtek le a szemeim előtt, mint ahogy a túloldalon tették. Itt egyenesen az agyamba égtek. Épp olyan volt, mintha két ember lennék egyszerre: az egyik hatalmas fekete jégcsarnokokon futott végig, míg a másik egy fenséges fogadóteremben állt, figyelve az első Fae királynőt, aki egy hatalmas sötétséggel küzdött, keresve annak a gyengepontjait, manipulálva azt, mindig csak manipulálva. Ismertem a létezése minden egyes részletét, hogyan nézett ki igazi valójában és a leginkább kedvelt álcáiban. Még arra is emlékeztem, milyen volt az arckifejezése a halálakor. Gyere hozzám... Megint futni kezdtem, mindenhol obszidián padló terült el alattam. A király láthatóan nem költött sokat a dekorációra. Nem nyíltak ablakok a külvilágba, bár tudtam, egyszer valamikor voltak itt ablakok, mielőtt a királynő még börtönné változtatta volna ezt a világot. Azt is tudtam, hogy korábban egyszerűen, mégis uralkodóhoz méltóan volt a kastély berendezve, de jelenleg az egyetlen díszt maguk a választékosan kifaragott jégfalak jelentették, amolyan puritán magasztosságot kölcsönözve a helynek. Ha a királynő udvara egy vidám, agyoncicomázott szajha volt, a királyé egy szokatlan, mégis természetes szépség. Ismertem minden csarnokot, minden szobát, a kastély minden zegét-zugát. Biztosan itt élt ő is, mielőtt a király elkészítette az Ezüstöket neki. Nekem.

Megborzongtam. Szóval hol lehet most a király? Ha tényleg én voltam a szeretőjének a reinkarnációja, miért nem várt rám? Úgy tűnt, úgy lettem beprogramozva, hogy bármilyen úton-módon végül ide kerüljek. De ki szólongatott? Haldoklom... A szívem összeszorult. Korábban ugyan azt hittem, hogy nem kapok levegőt, de azt össze se lehetett hasonlítani azzal az érzéssel, amit ez az egyszerű szócska váltott ki belőlem – hogy a jobb karomat, a szemfogaimat, sőt, talán még az eddig leélt életemből 20 évet is odaadnék, csak hogy megakadályozzam azt. Lefékeztem a király erődítményébe vezető gigantikus bejárati ajtó mögött és felbámultam rá. Finoman kidolgozott ébenfekete színű jégből készült, legalább három méter magasra ért. Esélyem se volt kinyitni. De a hang mögüle érkezett – odakintről a rettegett, jeges Unseelie pokolból. Gondosan megmunkált szimbólumok díszítették a magas boltívet, amibe az ajtót helyezték el, és hirtelen megéreztem, hogy az áthaladáshoz szükség lenne egy kódra. Sajnos nem értem el egyik szimbólumot se, hogy lenyomhassam őket, és nem láttam a közelben kitámasztva egyetlen háromméteres létrát sem. Akkor éreztem meg őt. Mintha csak mögöttem nőtt volna ki a földből. Hallottam, hogy egy parancs hagyja el a számat, olyan szavak, amiket emberi nyelv képtelen lenne kiejteni, és a hatalmas ajtó csendesen kitárult. A jeges börtön éppen úgy festett, mint amilyennek megálmodtam – egyetlen lényeges különbségtől eltekintve. Most üresen tátongott. Rémálmaimban a börtön mindig hemzsegett a rémesebbnél rémesebb Unseeliektől, amik a fölöttem magasodó sziklákon kuporogtak nagy jégdarabokat görgetve le a hegygerincen, mintha csak valamilyen pokolbéli tekézők lennének, én meg a tekebábu. Mások alacsonyan szálltak, felém böködve hatalmas csőrükkel. Abban a pillanatban, hogy kiléptem a király tekintélyes méretű bejárati ajtaján, kész voltam a támadásokra. Csakhogy azok nem jöttek. A sarkvidéki terep egyetlen nagy, üres börtönudvar volt, amelyből a rozsdás rácsok sem hiányoztak. De most még azok a cellák is üresen tátongtak, amikben egykor bebörtönözöttek éltek, és mindent kétségbeesés árasztott el, ami csak úgy áramlott lefelé az óriási sziklákról és felszűrődött a feneketlen szakadékokból.

Felfelé pillantottam. Nem volt égbolt. Fekete jégsziklák nyúltak fel ameddig csak a szem ellátott. Kéken izzó fény áramlott a sziklákból – ez volt itt az egyetlen fényforrás. Kékes-fekete köd gomolygott elő a sziklák hasadékai közül. A hold itt sosem kel föl, a nap sosem nyugszik le. Az évszakok nem váltják egymást. Szín sosem festi be ezt a tájat. A halál ezen a helyen áldást jelentene. Nem volt itt remény, se kilátás arra, hogy az élet valaha is megváltozik. Az Unseelie több ezer évig lakott ezeken a dermesztő, gyilkos, napfénytelen szirtfalakon. A szükségleteik, majd pedig a hiányuk is foltot hagyott az anyagon, amiből a börtönüket formázták. Egyszer nagyon régen ez egy csodálatos, habár különös világ lehetett. Most azonban velejéig fertőzött volt. Tudtam, ha sokáig maradok ezen a sivár terepen, elvesztem minden akaraterőmet a távozásra. Elkezdenék hinni benne, hogy ez a sarkvidéki kopárság, a szenvedés e fagyott várbörtöne az egyetlen létező hely, az egyetlen valaha létezett hely, és ami még rosszabb – hogy pontosan ez az, amit érdemlek. Elkéstem volna? Vajon azóta várták, hogy válaszoljak ezekre a hívásokra, még mielőtt a börtön falai lehullottak volna? Emiatt láttam folyamatosan azt a homokórát, amiből egyre csak folyt lefelé a fekete homok? De örökösen hallottam a hangot az álmaimban – és még most, ébren is. Vagyis még biztos időben vagyok. De mire? A fekete sziklák egyenetlen, meredek felszínébe vájt számtalan barlangot szemléltem, amit az Unseeliek karmaikkal kapartak ki rideg otthonukként a könyörtelen tájban. Semmi sem mozdult. Oda sem kellett néznem, hogy tudjam, nem anyagi jólét nyomait találnám a belsejükben. A remény nélküliek nem szoktak fészket rakni. Ők szenvednek és túlélnek. Hirtelen mély szánalom öntött el irántuk, amiért ilyen körülmények közé száműzték őket. Micsoda bosszúszomjas tett a királynő részéről! A Világos Udvarbeli tündérek testvérei voltak, ők mégis hidegre és sötétre kárhoztatva az örökkévalóságig be lettek ide zárva. Napos tengerparton vagy trópusi éghajlaton talán valami kevésbé irtózatossá váltak volna, talán olyasmivé fejlődtek volna, mint a király. De nem, a bosszúszomjas királynő nem elégedhetett meg a bebörtönzésükkel. Nem, ő azt akarta, hogy szenvedjenek. És mégis milyen bűnökért? Mit tettek, amivel kiérdemelték ezt, azon kívül persze, hogy az ő jóváhagyása nélkül születtek meg?

Nyugtalanított, milyen irányba fordult a gondolatmenetem. Sajnálatot éreztem az Unseeliek iránt és úgy gondoltam, a király képes volt a fejlődésre. Biztos ennek a helynek az emlékmaradványai okozták. Átléptem a jégtáblákon, felmásztam az egyenetlen kitüremkedéseken és ráfordultam egy szűk ösvényre, ami három méter magas sziklák között vezetett át. A vékony hasadék, amin keresztülnyomtam magam egy másik gyerekkori rémálmom forrása volt. Az épphogy 75 centi széles átjáróban klausztrofóbiás lettem, mintha bármely pillanatban összenyomhatnának a falak, mégis tudtam, hogy ezen keresztül vezet az utam. Minden egyes megtett lépéssel nőtt a kettősség érzete bennem. Mac voltam, aki mindennél jobban gyűlölte az Unseeliet és látni akartam, hogy a börtön falai a helyükre kerülnek, bennük az irtózatos gyilkosokkal. A szerető voltam, aki imádta a királyt és annak összes gyermekét. Még ezt a helyet is szerettem. Boldog pillanatokat éltem át itt, mielőtt az a kurva királynő mindent tönkretett a halálát megelőző percekben. A halálról beszélve, már rég halottnak kellett volna lennem. Nem lélegeztem. Nem volt vérnyomásom. Nem kaptam oxigént. Halálra kellett volna fagynom abban a pillanatban, hogy átléptem az Ezüstön. Nem volt ésszerű magyarázat arra, hogyan élhetek ilyen körülmények között, mégis megtettem. Annyira fáztam, hogy a halál egyenesen üdvözítő megkönnyebbülést hozott volna. Könnyű volt megérteni, gyermeki elmém miért félt annyira a ’The Cremation of Sam McGee’ című verstől. Szinte képtelen voltam elhinni, hogy valaha megint érezni fogom a meleget. Vagy fél tucatszor fontolgattam, hogy feladom nemkívánatos küldetésemet. Sarkon fordulhatnék, visszatérnék a kastélyba, átcsusszannék az Ezüstön, rátalálnék Jerichora, visszatérnék a tervünkhöz és úgy tennék, mintha ebből soha semmi nem történt volna meg. Ő sosem hozná fel. Neki is megvoltak a maga kis sötét titkai. Elfelejthetném, hogy én voltam a szerető. Elfelejthetném, hogy egyáltalán volt előző életem. Mármint, most komolyan, ki szeretne szerelembe esni olyas valakivel, akivel még csak nem is találkozott soha – legalábbis nem az ő életében? Ha az Unseelie királyra gondoltam, az érzelmek hatalmas zavaros gombolyagja alakult ki bennem, amit szerettem volna összegubancolódva és megvizsgálatlanul hagyni. Siess! Sietned kell! Borotvaéles szélű hópelyhek kezdtek el hullani. A barlangok mélyéről borzalmas, csikorgó hangok hallatszottak. Jericho azt mondta nekem, hogy léteztek olyan kicsavart, irtózatos lények az Unseelie börtönben, amik a falak leomlása esetén is itt maradnak, mert szerették az otthonukat. Mégis hogyan szándékoztam végrehajtani a dolgot akkor, ha

a hely még mindig sűrűn lakott lett volna? Ami azt illeti, hogyan szándékoztam odatalálni, ahova mennem kellett? Hogyan alakulhattak úgy a dolgok, hogy idekerüljek épp ebben a pillanatban, ilyen úton – és, ami még fontosabb, ki hozott ide? Kinek az ölebe voltam? Rossz néven vettem az ittlétemet. Csak úgy nem fordulhattam vissza. Fogalmam sincs mennyi ideig vánszorogtam a szinte kézzelfogható kétségbeesésem és hiábavalóság-érzetem közepette, de végül már minden egyes lépés úgy érződött, mintha meg nem kötött cementem vonszolnám át magamat. Az időt itt nem mérték. Nem voltak karórák vagy toronyórák, se percek vagy órák, nem létezett éjszaka vagy nappal, se nap vagy hold. Csak a könyörtelen fekete és fehér és kék által megvilágított könyörtelen szenvedés. Hányszor sétálhattam végig ezen az úton álmaimban? Ha születésem óta megvolt ez az álmom – több mint nyolcezerszer. Az ismétlődés minden mozzanatot ösztönössé tett. Veszélyesen vékony jégen is átkeltem, amiről azt sem tudhattam, hogy ott volt-e. Ösztönösen megéreztem a feneketlen szakadékok helyét. Ismertem a barlangbejáratok számát és alakját, amik magasan a fejem felett, a fekete jégbe voltak beágyazódva. Olyan tájjellegzetességeket ismertem fel, ami csak azzal fordulhatott elő, aki már számtalanszor végigjárta ezt az ösvényt. Ha a szívem képes lett volna verni, megtette volna. Fogalmam sem volt, mi várt rám. Ha álmaimban valaha el is értem az úti célomat, azt nagyon alaposan leblokkoltam az agyamban Mindig is egy női hang parancsolt nekem, kívánta meg tőlem az engedelmességet. Vajon a bennem rejlő szerető vehette át az irányítást felettem minden alkalommal, amikor elaludtam, ő küldte rám az álmokat és próbált arra kényszeríteni, hogy visszaemlékezzek és csináljak valamit? Darroc azt mondta nekem, hogy néhányan úgy hiszik, az Unseelie királyt eltemették a fekete jég alá, így a saját börtönében álmodta örökké tartó álmát. Vajon csapdába ejtették, és ő beszélt hozzám az Álomvilágban, hogy megtanítson nekem mindent, amire szükségem lehet a kiszabadításához? Vajon erről szólt az egész életem? Habár tudtam, hogy ők ketten szerették egymást, zokon vettem, hogy az emberi létezésemet a saját céljukra használták fel tekintet nélkül arra, hogy az életem mivé válhatott volna, hogy én kivé válhattam volna. Hát nem élt ő már elég hosszú ideig korábban várva a királyra hogy az felébredjen, észbe kapjon, és végre élni kezdjen? Nem csoda, hogy gimiben végig olyan pszichotikus voltam! Gyerekkorom óta egy másik, fantasztikus élet elnyomott emlékeivel éltem együtt, amik mélyen a tudatalattimba vésődtek!

Hirtelen mindent gyanúsnak találtam magammal kapcsolatban. Tényleg annyira szerettem a napsütést, vagy az csak egy tőle hátra maradt érzés volt? Tényleg majd megőrültem a divatért, vagy csak a szerető saját ruhatára iránt érzett lelkesedése ragadt át rám? Valóban rögeszmésen próbáltam a környezetemet széppé varázsolni, vagy csak így nyilvánult meg az ő folytonos próbálkozása arra, hogy változatossá tegye szobafogságban eltöltött idejét, amíg a szerelmét várta? Szerettem egyáltalán a pink színt? Próbáltam visszaemlékezni, mennyi ruhája pompázott a rózsa valamelyik árnyalatában? - Ugh – mondtam. Úgy hangzott, mint egy mély, morajló harangszó. Nem akartam ő lenni. Magam akartam lenni. De, legalábbis amennyire tudtam, én még csak meg sem születtem. Egy borzasztó gondolat ütött szöget bennem. Talán nem a szerető reinkarnációja voltam; talán én voltam a szerető és valaki kényszerített rá, hogy igyak az üstből! - Rendben, aztán meg elvittek a plasztikai sebészetre és átszabták az arcomat? – motyogtam. Egyáltalán nem hasonlítottam a szeretőre. A fejemben csak úgy kergették egymást a gondolatok, egyik ijesztőbb volt, mint a másik. Megálltam. Megérkeztem. Tudtam, mert olyan volt, mintha egy fémkereső detektor, ami eddig egyre gyorsabban és gyorsabban sípolt bennem, most hirtelen egyetlen hosszú búgássá vált volna. Ott voltam. Bárhol is volt az az „ott”. Bármilyen sors várt rám, bármi, vagy bárki hozott ide, annak épp az előttem elterülő fekete jéghegyhát túloldalán kellett lennie, mintegy 600 méterre tőlem. Olyan sokáig álltam ott, hogy megint bejegesedtem. Elöntött a kétségbeesés. Nem akartam megnézni. Nem akartam felmenni a hegyhátra. Mi van, ha nem tetszik, amit ott találok? Azért blokkolhattam le ezt az emléket, mert itt fogok meghalni? Mi van, ha már elkéstem? A börtön üres volt. Nem volt értelme tovább mennem. Csak fel kellett volna adnom, véglegesen jéggé fagyni és felejteni. Nem akartam a szerető lenni. Nem akartam megtalálni a királyt. Nem akartam a tündérvilágban maradni vagy az ő örök szerelme lenni. Ember akartam lenni. Dublinban és Ashfordban akartam élni és szeretni a szüleimet. Harcolni akartam Jericho Barrons-szel és egy könyvesboltot akartam működtetni valamikor a jövőben, miután a világom helyre lett állítva. Látni akartam, amint Dani felnő, és először szerelembe esik. Azt akartam, hogy Kat átvegye az öreg nő helyét az apátságban és szerettem volna egy jó hosszú trópusi vakációt valamelyik emberi tengerparton. Csak álltam ott, szétszakított a határozatlanság. Üdvözöljem a végzetemet, mint egy szófogadó kis robot? Fagyjak meg és felejtsek,

amire ennek a helynek a megsemmisítő értelmetlensége is próbált rávenni? Vagy forduljak meg és sétáljak el? Ez utóbbi gondolat elég vonzónak tűnt. Nagyon csábító lett volna azt választani, hogy elhajókázzak a saját utamra a saját szabályaim szerint. Ha sosem megyek fel annak a dombnak a tetejére és sosem fedem fel ennek az álomnak a végét, ami megfertőzte egész eddigi életemet, akkor vajon megszabadulok tőle? Itt nem volt semmilyen magasabb hatalom, ami kényszerített volna arra, hogy tovább menjek, nem volt semmilyen jóslat, mint ami a Könyv levadászásával és a falak helyreállításával bízott meg. Az, hogy le tudtam vadászni még nem jelentette, hogy meg is kellett tennem. Nem kellett harcolnom a Fae-vel. Szabadúszó ügynök voltam. Most azonnal elmehetek innen jó messzire, kibújhatok a felelősség alól csak magamra gondolva és ráhagyni ezt az egész mocskot valaki másra. Ez egy teljesen új, különös világ volt. Abbahagyhatom az ellenállást, alkalmazkodhatok a helyzethez és kihozhatom belőle a legtöbbet. Ha semmi mást nem is bizonyítottam magamnak az elmúlt hónapokban, azt nagyon is jól tudtam, hogy az alkalmazkodásban jó vagyok, ahogy abban is, hogy rájöjjek, hogyan folytassam, amikor a dolgok távolról sem úgy alakultak, ahogy szerettem volna. Mégis... ha most elsétálok, sosem derül ki miről szól ez az egész. Tényleg együtt élhetek ezzel a fel nem oldott kettősségérzettel, ami befolyásolja minden egyes választásomat? Tényleg így akartam élni – egy olyan valakinek az ellentmondásos, zavart, félig-ijedt életét, aki a kritikus pillanatban fülét farkát behúzva elmenekült? A biztonság egy kerítés, a kerítés pedig a gyáváknak való, mondtam egyszer Rowenának. Ha próba alá vetnének, válaszolta fanyarul, kíváncsi vagyok végül melyik oldalra állnál. Ez volt az a próba. Megtörtem a jeget, leráztam a bőrömről és a hegyhát felé indultam.

28. fejezet Fordította: Loreley Abban a pillanatban, amikor már majdnem láttam mi van a csúcs mögött, egy végső emlék, amit eddig elnyomtam a felszínre tört, utolsó

kétségbeesett próbálkozásként, hogy rávegyen behúzott farokkal rohanjak a másik irányba. Majdnem működött. Ha elérek a hegygerincre, lesz ott egy koporsó, amit ugyanabból a kékesfekete jégből faragtak, amiből a Kövek is készültek, egy hóborította emelvény közepén, meredek sziklákkal körülvéve. Fagyos, zord szél fog támadni, és összekuszálja a hajamat. Ott állok majd tétovázva, mielőtt a sírhoz lépek. A koporsó teteje aprólékosan kidolgozott ősi szimbólummal lesz borítva. Oda fogom nyomni a kezem a rúnákhoz tíz és két óránál, lecsúsztatom a fedőlapot és belenézek. És sikítani fogok. A lépéseim elbizonytalanodtak. Behunytam a szemem, de bárhogy is próbálkoztam, nem láttam mi van a koporsóban, ami miatt sikítani fogok. Nyilvánvalóan végig kell csinálnom mindezt, hogy megtudjam, hogy végződik visszatérő rémálmom. Kihúztam magam, felmasíroztam a csúcsra, és megdöbbenve megálltam. Ott volt a jeges sír az aprólékos faragással és díszítéssel, pontosan, ahogy az előbb láttam. Az biztos, hogy nem tűnt elég nagynak ahhoz, hogy benne legyen a Király. De ki volt ő? Ez új fordulat volt. Egyik rémálmomban sem volt senki más itt rajtam és azon kívül, aki a koporsóban volt. Magasan, gyönyörű testfelépítéssel, jég-fehéren, márvány simán, és hosszú koromfekete hajjal ott ült ő, egy jeges hókupacon a koporsó mellett, a kezeibe temetett arccal. A hegygerinc tetején álltam, és csak bámultam. Szél fújt a magas sziklák felől, és összekócolta a hajamat. Mi volt ő, valami maradvány? Egy emlék? Egyáltalán nem voltak elmosódott szélei, nem volt áttetsző. Ő volt a Király? Amint eszembe jutott a kérdés, rögtön tudtam, hogy nem lehet. Akkor ki volt ő? Amennyit láttam elefántcsontszínű bőréből – egy kéz az arcán, egy sima, erős, fehér kar – azon sötét formák és szimbólumok kavarogtak. Lehetséges, hogy öt Unseelie Herceg volt? Ő nem volt egyike annak a háromnak, akik megerőszakoltak, és nem voltak szárnyai, tehát nem lehetett Háború/Cruce sem. Szóval ki volt ő? - Átkozottul itt volt már az ideje! - lökte hátra a válla felett, anélkül, hogy megfordult volna. - Hetek óta várok.

Összerándultam. Azon a szörnyű, harangszóra emlékeztető hangon beszélt, és míg az elmém megértette, a füleim sosem fogják megszokni. De az csak az egyik oka volt, amiért összerándultam. A másik, hogy megint meg kellett törnöm az engem beborító jeget. De a legfőbb ok az volt, hogy rádöbbentem, ki van itt előttem. - Christian MacKeltar – mondtam és elfintorodtam. Az ellenségeim nyelvén beszéltem, egy nyelven, amit sosem tanultam, egy szájjal, ami nem képes kiejteni azt. Nem tudtam elég gyorsan visszajutni a Tükör másik oldalára. - Te vagy az? - Hús-vér valómban, kislány. Nos... többnyire. Nem voltam benne biztos, hogy többnyire ő volt, vagy többnyire volt húsvér. Nem kérdeztem. Felemelte a fejét, és vetett rám egy dühös pillantást a válla felett. Gyönyörű volt. És nagy baj volt vele. A szemei tisztán feketék voltak. Pislogott egyet, és ismét látszott a szeme fehérje. Egy másik életben megőrültem volna Christian MacKeltarért. Vagy legalábbis azért a Christianért, akivel Dublinban találkoztam. Most annyira más volt, hogyha nem beszélt volna hozzám, nem tudom meddig tartott volna, amíg rájövök ki is ő. A jóképű főiskolás srác a remek testtel, druida szívvel, és a gyilkos mosollyal eltűnt. Ahogy a bőre alatt mozgó alakzatokat és szimbólumokat figyeltem, azon tűnődtem, ha nem a börtönben lennénk ami mindenből kiszívja a színeket, a tetoválásai még akkor is feketék lennének, vagy szivárványszínűek? Túl sokáig álltam mozdulatlanul, és hirtelen egy vékony jégrétegen keresztül néztem rá. Ő mozdulatlanul ült és nem volt rajta jég. Miért? Aztán ott volt az a rövid ujjú ing, amit viselt. Nem fázott? Amikor megtörtem a jeget, megszólalt. - A nagy része annak, ami itt történik veled, a fejedben van. Bármilyen érzés, amit megengedsz magadnak, felerősödik. – Szavai úgy szóltak, mint a sötét harangok, amiket egy elhajlott xilofonhoz ütöttek. Megremegtem. Hallottam egy enyhe skót akcentust a harangozásban, és az emberség megjelenése a nem emberi nyelvben még zavaróbbá tette azt. - Azt mondod, ha nem gondolok arra, hogy megfagyok, akkor nem fogok? - kérdeztem. A gyomrom megkordult, és hirtelen vastag, kék jégkrém borított. - Most ételre gondoltál, nem igaz? – A jókedv átalakította a rémes hangokat, kicsivel elviselhetőbbé tette őket. Felállt, de nem mozdult felém. - Rá fogsz jönni, hogy ez sokszor előfordul errefelé. Arra gondoltam, hogy a jégkrémet jéggé változtatom. Ilyen egyszerű volt. Amikor előre léptem, lepergett rólam. - Ez azt jelenti, hogy ha egy meleg, trópusi tengerpartra gondolok...

- Nem. Ennek a helynek a szerkezete az, ami. Rosszabbá teheted, de sohasem jobbá. Csak pusztítani tudsz, de alkotni nem. Ez egy kis hozzáadott aljasság volt a Királynő részéről. Azt gyanítom, az nem is jégkrém rajtad, inkább jég darabok összekeverve valaminek a belsőségeivel, amit nem akarsz közelebbről megnézni. Ránéztem a sírra. Nem tudtam megállni. Hatalmas volt, néma és sötét, húsz év rémálmainak mumusa. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de nem tudtam. Követelte a figyelmemet. Az oldalánál fogok állni. Kinyitom, belenézek, és sikítok. Ja, hát egyáltalán nem sietek, hogy ezt megtegyem. Visszanéztem Christianra. Mit keresett ő itt? Bármi is hozott ide engem, az töltötte ki az éjszakai óráimat életem nagyobb részében. Járt nekem néhány perc, mielőtt megtörténik, bármi is van megírva. Már ha tényleg az enyémek voltak. Nem kerülte a figyelmemet, hogy pontosan arra találtam rá, amire szükségem volt. Micsoda szerencse, hogy megtaláltam a szükséges ötödik druidát, pontosan amellett a valami mellett, amihez elvezettek! Kár, hogy már nem hiszek a szerencsében. Manipulálva éreztem magam. De ki manipulált és miért? - Mi történt veled? - kérdeztem. - Ó, mi történt velem? – A nevetése úgy csikorgott, mint fém szeg a táblán. - Te, Mac. Te történtél. Unseelie-t etettél velem. Le voltam döbbenve. Egy sötét Fae húsából való evés ezt tette vele? Bármilyen transzformáció is kezdődött el Christianben anno a tó partján, ahol a ruháinkat szárítottuk, nyaktörő sebességgel folytatódott. Félig embernek, félig Fae-nek látszott, és ezen az árnyakkal és jéggel teli helyen, inkább az Unseelie-kre hajazott, nem világosabb testvéreikre. Néhány apró simítással pont úgy nézne ki, mint az egyik herceg. Az ajkamba haraptam. Mit mondhatnék? Sajnálom? Fáj? Belül is szörnyeteggé változol? Talán jobban néz majd ki odakint a való világban, ahol más színek is vannak feketén, fehéren és kéken kívül. Rám villantotta a sötétebb verzióját annak a gyilkos mosolynak, fehér fogak kobalt ajkakkal egy márvány fehér arcon. - Ó, vérzik értem a szíved. Látom a szemedben – gúnyolódott. A mosolya elhalványult, de az ellenségesség fokozódott a pillantásában. Jól teszi, ha vérzik. Kezdek úgy kinézni, mint ők, nem igaz? Nincs errefelé egy kéznél lévő tükör. Nem tudom, hogy néz ki az arcom és valahogy kétlem, hogy tudni akarnám.

- Az Unseelie evés tette ezt veled? Nem értem. Én ettem Unseelie-t. Ahogy Mallucé, Darroc, Fiona, és O'bannion is. És ott van még Jayne és az emberei. Nem történt semmi ilyesmi se velem, se velük. - Azt gyanítom Halloweenkor kezdődött. Nem voltak eléggé jók a rúnáim. - A mosolya gyilkosból halálossá változott. - A te Barronsodat hibáztatom ezért. Majd meglátjuk, most ki a jobb druida. El fogunk beszélgetni, ha újra összefutunk. Azon a fehér arcon ülő kifejezés alapján kételkedtem benne, hogy tényleg “beszélgetni” fognak. - Jericho tetoválta a rúnáidat? Felvonta az egyik szemöldökét. - Szóval most már “Jericho”? Nem, a bácsikáim Dageus és Cian csinálták, de le kellett volna ellenőriznie, amikor elkészültem. Többet tudott a védelmi rúnákról mint mi. Az ő tudása ősibb, mint a miénk, ami elég felfoghatatlan számomra. - Mi történt akkor este a Köveknél, Christian? - Se ő, se Barrons nem mondta el soha. Megdörzsölte az arcát az egyik kezével, végigszántva a kékes-fekete borostán. - Azt hiszem, most már nem számít, ki tudja. El akartam rejteni a szégyenemet, de úgy tűnik ezentúl így is- úgy is viselnem kell majd. Lassan elkezdett köröket róni a fekete koporsó körül, jég ropogott a csizmái alatt, egy alaposan kitaposott ösvényen. Már itt volt egy ideje. Próbáltam rá koncentrálni, de a pillantásom akaratlanul is folyton a koporsóra siklott. Vastag jég borította, de ha elég erősen néztem, ki tudtam venni egy alakot a befagyott oldalain keresztül. A fedél vékonyabb volt, mint a koporsó többi része. Az egy arc elmosódott körvonala volt a homályos jégen keresztül? Visszarántottam a pillantásom Christian túl-fehér arcára. - És? - Megpróbáltuk megidézni az ősi istenét a Dragharnak, egy sötét druida szektának. Sokkal korábban imádták már, minthogy a Fae-k megjelentek volna itt. Ez volt az egyetlen reményünk Darroc varázslatával szemben. Sikerült megidéznünk. Éreztem, ahogy életre kel. A hatalmas sziklák, amik lent tartották mélyen a föld alatt elgördültek. - Megállt, és hagyta, hogy a falakról visszaverődő harangok visszhangja elhaljon, amíg el nem némultak újra a jeges hegyek. - Értem jött. Egyenesen értem. A lelkemet akarta. Futamodtál már meg a döntő pillanatban, Mac? Megráztam a fejem. - Én azt tettem. Csoda, hogy nem szedte darabokra Barronst. Éreztem, ahogy elhúz mellettem, és egyenesen belérohan. És aztán egyszerűen csak... eltűnt. - És ez hogy tehet arról, ami veled történik?

- Megérintett. - Úgy tűnt, visszataszítónak találja. - Az a valami... nem akarok beszélni róla. Aztán te egy sötét Fae vérét adtad nekem, és ez, összeadva a három évvel, amit itt töltöttem... - Három év?! - a szavak olyan disszonáns hangzavarral robbantak ki belőlem, hogy meglepődtem, nem indított el egy lavinát. - Három éve vagy az Unseelie börtönben? - Nem, csak néhány hete vagyok ezen a helyen. De három éve vagyok az Ezüstökben a saját számításaim szerint. - De kevesebb, mint egy hónap telt el odakint, mióta utoljára láttalak! - Akkor számomra itt gyorsabban telik az idő... - mormolta. - Ami pontosan az ellentéte annak, ami általában történik. Általában néhány óra itt napokat jelent odakint. Megvonta a vállát. - Úgy tűnik, a dolgok nem működnek rendesen, amikor rólam van szó. Egy kicsit kiszámíthatatlan lettem. - A mosolya merev volt, a szemei pedig megint teljesen feketék. A nyelvem hegyén volt, hogy bocsánatot kérjek, de már sokkal gyakorlatiasabb voltam, mint régebben, és már belefáradtam, hogy mindenért engem hibáztatnak. - Amikor rád találtam a sivatagban, haldokoltál. Jobban örültél volna, ha eltemetlek az Ezüstökben? A szája sarkai megrándultak. - Hát ez az, nem igaz? Örülök, hogy élek. És fogalmad sincs, hogy mit tesz ez velem. Régebben egy klán tagja voltam, akik védelmeztek a Faek ellen, fenntartották az Egyezményt és a békét közöttünk. Most meg átváltozok az egyik istenverte szörnyé. Régebben úgy gondoltam, a Keltarok a jó fiúk. Most már nem hiszem, hogy vannak jó fiúk. - Ajánlom, hogy legyenek jó fiúk. Szükségem van ötre, hogy végigcsinálják a rituálét. - A pillantásom megint a koporsóra siklott. Megráztam magam, és elfordultam. Feltéve, ha kijutok innen anélkül, hogy elveszteném az eszemet és az életemet. - Döntsd el te magad. Most már remekül be fogok illeni közéjük. Dageus bácsikámat egyszer megszállta 13 a valaha élt leggonoszabb druidák közül, és még mindig nem tudott megszabadulni egyes részeiktől. Tehát Dageus volt a „megszállt” vagy „birtokolt”, akit a prófécia említett! - És Cian bácsikám egy Esüstben ragadt, közel ezer évre, mintha már nem lett volna eleve egy vadember. Szerinte minden hatalom jó, és bármit megtenne, hogy őt és a feleségét épségben és boldogan tartsa. Aztán ott van Apa, aki haszontalan lesz számodra. Egyetlen pillantást

vetett erre a kettőre amikor feltűntek, és örökre leszámolt a druida tudománnyal. - Ez elfogadhatatlan - mondtam határozottan. - Mindannyiótokra szükségem van. - Sok sikert hozzá. Némán néztünk egymásra. Egy pillanat múlva halványan elmosolyodott. - Tudtam, hogy valaki jönni fog. Csak nem számítottam rá, hogy te leszel az. Úgy gondoltam, a nagybátyáim megfogják találni ezt a helyet, úgyhogy jobb, ha a közelben maradok. Egyébként sem tudtam megtalálni az istenverte kiutat. - És mit ettél? - Ugyanazt, amit belélegzünk. Ez része a pokolnak. Se kaja, se levegő. De az éhség, ó, az éhség sose múlik el. A gyomrod saját magát emészti folyamatosan. Csak nem halsz bele. És a szex. Ó, Jézusom, a vágy! - A pillantástól, amivel végigpásztázott kirázott a hideg. Nem volt olyan feneketlen, mint a hercegeké, de emberi sem volt. - Kéjvágyat érzel, de nem tudod kielégíteni. Csak még többre vágy lesz belőle. Elvesztettem néhány napot egy rossz ponton odaát, és majdnem elvesztettem a kibaszott józan eszemet. Ha te és én lefeküdnénk egymással... - Köszi, de nem – mondtam gyorsan. Az életem már így is elég komplikált volt, és ha nem lett volna az, akkor se ezt a helyett választottam volna, hogy tovább bonyolítsam. - Gondolom egyébként sem működne - fejezte be szárazon. - Ilyen visszataszító vagyok? - Csak egy kicsit... ijesztő. Félrenézett. - De még így is pokoli szexi – tettem hozzá. Visszanézett, és rám villantott egy mosolyt. - Ez az a Christian, akit ismerek – próbáltam ugratni. - Még mindig ott vagy bent. - Ha egyszer kijutok az Ezüstökből, abban reménykedem, hogy nem ilyen lesz. Hogy nem ilyen leszek. Akkor már ketten voltunk, akik nagyon remélték, hogy a dolgok sietősen visszaállnak a normális kerékvágásba, ha egyszer elhagytuk ezt a helyet. Ránéztem a sírra. Egyszer muszáj lesz kinyitnom. Nézz vele szembe, és ess túl rajta. A Király volt benne? Ő rémisztett meg? Miért? Mi lehet odabent, ami miatt sikítani fogok? Követte a tekintetemet. - Akkor már tudod, miért ülök itt. Te miért vagy itt? Hogy találtad meg ezt a helyet?

- Gyerekkorom óta minden este ezzel álmodok, mintha be lettem volna programozva, hogy idejöjjek. Megrándult a szája. - Igen, ezt csinálja. Baszakodik velünk. - Kicsoda? A koporsó felé bólintott. - A Királynő. Pislogtam. - Milyen királynő? - Ennek nem volt semmi értelme. - Aoibheal, a Seelie-k királynője. - Ő van a koporsóban? - Kire számítottál? Minden hezitálásom elszállt, odaléptem a sír széléhez és belenéztem a fedőlapon keresztül. A homályos jég és a rúnák alatt ki tudtam venni valamennyi sápadt bőrt, aranyszínű hajat, és egy vékony alakot. - Ki kell juttatnunk innen, minél gyorsabban - mondta, - már ha egyáltalán életben van még. Nem tudom megmondani a jégen keresztül. Megpróbáltam kinyitni, de nem tudtam megmozdítani. Néhányszor azt hittem, megmozdult odabent. Egyszer megesküdtem volna, hogy hangot adott ki. Alig hallottam őt. Miért lenne pont itt a Királynő? V'lane azt mondta, biztonságban tartja őt Faeryben. V'lane hazudott. Miről hazudott még? Ő hozta őt ide? Ha nem, akkor ki? Miért? És miért sikítanék, ha felnyitom a fedélt. Hátra fésültem a hajamat az arcomból mindkét kezemmel, és meghúztam, miközben lefelé bámultam. Valami még hiányzott. - Teljesen biztos vagy benne, hogy a Seelie Királynő van ebben a koporsóban? - Miért hívott volna a Királynő ide engem, a Szeretőt? Honnan tudta egyáltalán ki vagyok miután újjá születtem? Már nem néztem úgy ki, mint a Szerető. Abszurd volt a gondolat, hogy véletlenül választott engem. Ennek egyáltalán nem volt semmi értelme. Miért sikítanék, ha meglátom a Seelie-k királynőjét? - Igen, biztos vagyok. A felmenőim már egy évezrede festenek róla képeket. Bárhol megismerném, még a jégen keresztül is. - De miért hívna ide engem? Mi közöm van nekem bármihez is? - A nagybátyáim szerint több ezer éve kapcsolatban van a klánunkkal, hogy felkészítsen minket a pillanatra, amikor a legnagyobb szüksége lesz ránk. Cian bácsikám látta őt 4 vagy 5 évvel ezelőtt a Nagy Termünk korlátja mögött állva, minket figyelve. Azt mondta, később meglátogatta őt álmában, és azt mondta neki, hogy meg fogják őt ölni a nem túl távoli

jövőben, és ránk van szüksége, hogy megtegyünk bizonyos dolgokat, amivel ezt, valamint az általunk ismert világ pusztulását elkerülhetjük. Megjósolta, hogy a falak le fognak omlani. Minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy megőrizzük őket. Cian bácsi azt mondta, hogy még az álomban is gyengének, erőtlennek tűnt. Most már úgy gondolom, hogy innen, a koporsóból vetítette ki magát valahogy. Azt mondta, vissza fog jönni, hogy többet mondjon, de sose jött. Úgy hangzik, mintha a te családoddal is kapcsolatba lépett volna. Felhasznált engem. A Seelie Királynő rájött, hogy ki vagyok, felhasznált, és ez nagyon nem tetszett. Habár tudtam, hogy ő csak egy távoli utód, és nem az eredeti királynő, aki visszautasította, hogy engem – a Szeretőt, javítottam ki magam - Fae-vé változtasson és eleget tegyen a Király óhajának; és annak ellenére, hogy ő igazából nem az a ribanc volt, aki gyűlöletet és bosszút hozott, amikor arra is használhatta volna a hatalmas erejét, hogy jót tegyen, hogy merészel bármilyen Seelie királynő felhasználni engem arra, hogy megmentsem? Engem, a Szeretőt! Már anélkül gyűlöltem, hogy egyáltalán láttam volna. Sosem lesz vége? Örökké egy gyalog leszek a sakktáblájukon? Állandóan újjá fogok születni, vagy arra kényszerítenek, hogy igyak az Üstből, vagy bármi is történt velem, ami elcseszte az emlékeimet, és újra és újra ki fognak használni? Elfordultam, ahogy a harag felgyűlt bennem. - Ami most fontos, hogy kijuttassuk innen. Nem tudok visszamenni ott, ahol bejöttem. A Tükör ami kidobott két emelet magasban volt egy szikla oldalában. Összezavarodtam az esés miatt, és nem tudom megtalálni azt az átkozott dolgot. Te hol jöttél be, Mac? Elszakítottam a pillantásomat a koporsóról, és ránéztem. Az, hogy hogy juttassam őt ki innen, egy teljesen új probléma volt, ami eddig eszembe se jutott. - Hát, az biztos, hogy nem tudsz ott kimenni, ahol én bejöttem – motyogtam. - Mi a fenéért nem? Azon gondolkoztam, mennyit tanulhatott a tündérekről ezen a helyen. Talán a forrásaim tévedtek, és Barrons valami teljesen más miatt halt meg, egyáltalán nem a Tükör miatt. Talán Christian meghallgatja a válaszomat, kinevet, és azt mondja, az egész csak halandzsa, és rengeteg ember és Fae használhatja a Tükröt, vagy azt, hogy Cruce átka elrontotta. - Mert én a Király hálószobájában lévő Ezüstön keresztül jöttem be. Egy pillanatig hallgatott. - Nem vicces, Mac. Semmit sem mondtam, csak néztem rá.

- És nem is lehetséges. - Mondta határozottan. Zsebre dugtam a kezem, és hagytam, hogy feldolgozza a dolgot. - A legenda minden világon híres, ahol jártam. Csak ketten vannak, akik átmehetnek a Király Ezüstjén - mondta. - Talán Cruce átka megváltoztatta. - A Király Ezüstje volt az első, amit megalkotott, és teljesen más volt, mint a többi. Nem volt rá hatással az átok. Kivégző eszközként használták jóval Cruce ideje után is. Fenébe. Tényleg reméltem, hogy nem ezt fogja mondani. Hátat fordítottam neki, és a koporsóhoz mentem. A Fae királynő miatt sikítani fogok. Vajon miért. Már rosszul voltam a találgatástól. Eljött az igazság pillanata. Mögöttem Christian még mindig beszélt. - És, ha nem lenne nyilvánvaló, te egyik sem vagy. - Na ne mond... - gúnyolódtam, engedélyezve egy kis humort magamnak, mielőtt az életem teljesen megfeneklik amiatt, amit épp felfedezi készülök. A kezeimet a rúnákhoz nyomtam 10 és 2 óránál. Valami kattant. Hallottam egy halk szisszenést, ahogy a fedél felemelkedett a kezem alatt. Most már csak oldalra kellett tolnom. - Csak a Király, és a Szeretője használhatja azt a tükröt. - Christian még mindig beszélt. Eltoltam a fedőlapot, és lenéztem. Egy hosszú pillanatig néma voltam, amíg felfogtam, mit látok. Aztán sikítottam.

29. FEJEZET Fordította: Sky Mentségemre legyen mondva, nem sikítottam sokáig. De az a rövid sikoltás azon a pokoli nyelven elég volt, hogy megzavarja a bizonytalanul fekvő havat és jeget. Kántáló sikoltásom visszhangzott a hegyeken. De a visszhanggal ellenben, ez egyre nagyobb és nagyobb lett, majd hallottam egy robajt, ami csak egyetlen dolgot jelenthet: lavina. Megpördültem. - Gyorsan, emeld fel. Christian a fejét rázta, átkozódva.

- Jézusom, ki kellett nyitnod a köves zsákodaat. Unseelievel etettél meg. Sikoltasz. Egy két lábon sétáló... - Csak fogd már, és rohanj. Azonnal! A koporsóhoz rohan, majd megáll, tétovázva. - Mi a fene bajod van? Vedd már fel. - Ő a Fae királynő - imádat hallatszott a hangjában - Tilos megérinteni a királynőt. - Rendben akkor maradj itt, és élve betemet a lavina! - csattantam fel. Azonnal ölbe kapta. Annyira gyenge, annyira törékeny volt... mindattól, amit elszenvedett, hogy én magam is képes lettem volna cipelni, de semmi kedvem nem volt megérinteni. Soha. Ami kissé morbid módon vicces is volt, ha belegondolok. Ezért inkább úgy döntöttem nem fogok belegondolni. Jég zúdult lefelé. Ennél több biztatás nem is kellett. Lecsúsztunk a fagyott gerincen, arra menekültünk, ahonnan jöttem, épp csak átsiklottunk a sziklák közti repedésen. Szoros futam lesz. - Amúgy miért sikoltottál? - kiálltotta hátra a válla fölött. - Csak megijedtem. - Remek. Legközelebb tömd be a szád egy zoknival. Többet egyikünk sem szólt, teljes erőnkből rohantunk, nehogy élve maga alá temessen maga alá a lavina. Úgy pattantam egyik falról a másikra, mint egy ping-pong labda. Kétszer megcsúsztam és elestem. Christian elrepült fölöttem, de valahogy sikerült a királynőt megtartani a karjaiban. A lavina üldözött minket, sötét dörrenésként zúdult utánunk. Végre sikerült kijutni a szoros sziklák közül, egyenesen a fekete kristályos kastély felé rohantunk, majd beestünk hatalmas ajtaján. - Az Unseelie Király kastélya - ámuldozott Christian, körbe forogva, szemeit fel és le futatta a termen - Ezeken a meséken nőttem fel, de sose hittem volna, hogy egyszer látni is fogom. Azt hittem csak egy képen keresztül kerülök a legközelebb a legendás Tuatha Dé-hez. Erre itt állok, a Seelie királynővel a karomban, az Unseelie Király erődjében. Keserűen felnevetett - És eggyé válok közülük. Vajon a lavina eléri a kastélyt? Felhalmozódik az ajtó előtt bezárva minket ide? Azt reméltem Christian tudni fogja, hogyan lehet megállítani, de őt annyira elvarázsolta a környezete, hogy észre sem vette. - És most? Hogyan tovább? - szemét a karjában tartott királynő, és a szoba között jártatta. - Most a Király szobájában található tükör felé vesszük az irányt.

- Miért? Én nem léphetem át, és ő sem. - De én igen. És hozhatok segítséget. Kitaláljuk, hogyan vigyünk ki titeket innen. Felkapta a fejét, és egy pillanatig elgondolkodva nézett rám. - Valamit tudnod kell. Az igazság radarom itt is tökéletesen működik. - És? - Amit az előbb mondtál, nem volt igaz. - Át tudok menni a Tükrön. Igaz? Bólintott. - És segítséget hozok, hogy kivihessünk innen. Igaz? Megint bólintott. - Akkor meg mi a fene bajod van? - Csomó minden volt a fejemben. Nem volt időnk játszadozásokra. Ha megálltam az elmém gondolkodni kezdett. Muszáj volt mozgásban lennem, hogy ne gondoljak a karjában tartott nőre. Nem tudtam elviselni, milyen gondolatok fordulnak meg a fejemben, ha csak ránézek. Összehúzott szemmel nézett rám. Megint teljesen feketék voltak. Volt idő, mikor ideges lettem volna tőlük, de gyanítottam, hogy nem sok minden tudna felidegesíteni megint. Már jóval túl voltam az idegeskedésen, félelmen, mindenen. - Mondd, hogy meg akarsz menteni - parancsolta. Ez könnyű volt. Minden egyes nappal jobban és jobban megértettem Jerichot. Az emberek nem a megfelelő kérdéseket tették fel. Ha válaszolsz a rossz kérdéseikre, mire elérnek a megfelelő kérdésekhez, te felcsattanhatsz és leharaphatod a fejüket, elhallgattatva őket. Hányszor tette ugyan ezt velem? Komoly tiszteletet éreztem a módszerei iránt. Főleg most, hogy nekem is akadt egy-két rejtegetni valóm. - Meg akarlak menteni - mondtam, és nem kellett az igazság detektor, ahhoz hogy halljam az igazságot a hangomban - Amilyen hamar csak lehet. Az lesz a legfontosabb dolgom. Tényleg az lesz. Szükségem van rá. Jóval nagyobb szükségem, mint gondoltam volna. - Igaz. - Akkor mi a gond? - Nem tudom. Valami. - Áthelyezte a királynőt a másik karjára. Ragyogó fehér ruhát viselt. Ismertem azt a ruhát. Vajon ki választotta neki? Ő maga? Hogyan és miért? Makacsul elfordítottam a tekintetem róla. Christianra néztem. - Mondd el újra, miért sikoltottál? - kérdezte. Kezdett túl közel kerülni az igazsághoz. De ismertem ezt a játszmát. Barrons jó tanárom volt. - Mert megijedtem.

- Igaz. Miért? - Oh, az Isten szerelmére, Christian. Már elmondtam. Itt fogunk állni és vitatkozunk egész nap, vagy igyekszünk kijutni innen? Az erődön kívül, a lavina tovább zúdult, morajlott. De meg sem közelítette a bennem morajló lavinát. - Csak nem olyan volt, mint amilyenre számítottam, ok? Ez határozottan igazság volt. - Még ha mondtad is, hogy ő az a koporsóban, én az Unseelie Királyra számítottam. Épp annyi igazság volt a hangomban hogy többé kevésé meggyőzzem őt. De csak alig. - Ha valamiképp mégis hazudsz nekem... - figyelmeztetett. Mit tehetne? Mire rájön, mit akarok csinálni, már késő lesz. Azon kívül, nem olyan valaki voltam már, akit fenyegetni akarna, nem számít, hogy mivé változik. Éppen rájöttem, hogy jóval veszélyesebb vagyok, mint bárki más. - A Király hálóterme erre van - szólaltam meg jeges hangon - És ne fenyegess engem. Elegem van, abból hogy ide-oda rángatnak. Christian szavak nélkül maradt. Teljesen elbűvölte az Unseelie Király erődje, és felelősségtudata, amit születésétől kezdve beleneveltek, mivel a Keltárok voltak a Faek druidáik, mindent figyelmesen szemügyre vett, megjegyzett, elraktározta, hogy később majd tovább adhassa klánjának. Örültem, hogy nincs nála toll és papír, különben sosem értük volna el a Tükröt. - Mac, idenézz. Mit gondolsz mit jelent? Akaratlanul arra néztem amerre mutatott. Egy ajtó volt, sokkal kisebb, mint a többi. A bejárat fölött valami írás állt. Erőteljes védőige. A Király olyasmit tarhatott odabent, amit nem akart a világra szabadítani. A védőigét, már régen feltörte valaki. Remek. Reméltem, hogy mindaz, ami odabent volt, nem az én világomra szabadult. Újra elindultam egyenesen előre bámulva. Christiannal ellentétben, én semmit sem akartam látni. - Bőven lesz időd körülnézni, miután én elmentem. - A Tükör közelében kell maradnom, hogy észrevegyem, ha visszajöttél. - Nos, mozogj egy kicsit gyorsabban, jó? Fogalmunk sincs mennyi idő telhetett el a való világban. Te lelassítanád, én felgyorsítanám. - Talán kiegyensúlyozzuk a különbséget. - Talán. Vajon elég idő eltelt már ahhoz, hogy Barrons feltámadjon? Vajon ott áll a tükör előtt rám várva? Vagy annyi idő eltelt, hogy feladta? Továbblépett?

Nos, pár perc és megtudom. - Nem lélegzik - szólalt meg Christian. - Mint ahogy mi sem - jegyeztem meg szárazon - De azt hiszem, életben van. Én...érzem őt. - Remek. Szükségünk lesz rá. Erre gyere. Percek múlva beléptünk az Unseelie Király megnyugtató, sötét szobájába, ahol a Sötét Udvar alkotója pihent - sosem aludt - dugott és álmodott. Jericho nem feküdt holtan a túlsó oldalon, de nem is várt rám. Gondolom, ez azt jelentette, hogy sokáig lehettünk idebent. Christian megkönnyítette számomra a dolgokat. Ennél többet nem is kérhettem volna. Lefektette a Király ágyára, közel a Tükörhöz, és betakarta. - Annyira hideg. Sietned kell Mac. Melegebb helyre kell őt vinnünk. Azt hallottam, a Király és az eredeti Királynéval folytatott háború alatt néhány Seeliet elfogtak. Az Unseeliek azt tervezték, hogy egy örökké valóságon át kínozni fogják őket, de a legendák szerint, a Seeliek meghaltak, mert ez a hely minden olyannak az ellenkezője, amihez ők szokva voltak, és kiszívta az életerejüket. Azt hiszem valaki azért hozta ide a Seelie Királynőt, hogy szép lassan meghaljon. Cian nagybátyám elmondta, hogy mikor elment hozzá, a királynő nem is volt igazából ott, hanem csak kivetítette magát. Mintha valahol csapdába esett volna, és utolsó energiájával, kivetítette a képét, hogy tudjuk, bajban van, és ha majd az idő elérkezik, megmenthessük őt. Valaki bosszút akart. Azt hiszem, már nagyon régóta itt lehet. És V’lane lett az első számú gyanúsítottam, figyelembe véve, hogy első naptól kezdve hazudott nekem. De hogyan lehetséges mindez? Miért tartotta volna V’lane magánál ezt a nőt egyáltalán? Hogyan került egyáltalán a Seelie udvarba? Az igazság az volt, hogy annyi hazugság közt álltam - és némelyik több száz éves hazugság volt -, hogy azt sem tudtam hol kezdhetném kibogozni őket. Ha egyik oldalát meghúzom, tíz másik derül ki, most semmi értelme sem volt ezzel próbálkozni. Csak egyet tehetek. Kiviszem innen mindkettőjüket. Minél hamarabb annál jobb. Főleg őt. Nem, azért mert ő volt a királynő, hanem mert Christian legendája a fülembe csengett és én tudtam, hogy nem csak legenda, hanem a valóság. Egy Seelie csak egy bizonyos ideig létezhet idebent. Kétlem, hogy egy ember fele annyi ideig maradhat életben. És nem igazán tudtam, hogy ő melyik kategóriába tartozik.

Veszélyesen gyenge volt. Alig látszott az alakja az ágyban. Ezüstös haja körbefonta a testét, ami egy kifejletlen gyerekre emlékeztetett. Az álmaim próbáltak figyelmeztetni. Túl sokáig vártam. Szinte túl késő már. - Nézz csak oda - kiáltottam fel hirtelen egy messzi pontra mutatva Vajon mi lehet az? Mintha korábban láttam volna már olyan jeleket. Félúton volt már, amikor az érzékei figyelmeztették, sietve megfordult. Tudom, mert én is hátra pillantottam. De már késő volt. Már az ölembe kaptam, épp beléptem a Tükörbe. Furcsán súlytalan volt, mintha fizikai formája, és életereje elpárolgott volna. Vajon még megmenthető? Tudom, mire gondolhatott Christian. Áruló vagyok. Miszerint megpróbálom befejezni azt, amit már valaki elkezdett és megölöm a királynőt, belekényszerítve a Tükörbe, amit csak a király és az ágyasa használhat. A Tükör mindenki mást azonnal megölt, beleértve minden Faet. De nem arról volt szó. Nem próbáltam megölni a királynőt. Tudtam, hogy nem hallhat meg. Tudtam, hogy átléphet a Tükrön. Mert a karjaimban tartott nő, nem Aoibheal volt, a Fae királynője. Hanem az ágyas .

30 FEJEZET Fordította: Sky Ezért sikítottam, amikor megláttam. Épp elég nehéz volt megbarátkozni a gondolattal, hogy az ágyas vagyok. Mikor benéztem a koporsóba és felismertem, csak egy percig tartott rájönni, hogy ha az ágyas fekszik a koporsóban és én beléphettem a Király Tükrébe, akkor komoly bajban vagyok. A sikoltás akaratlan volt, a lényem legmélyéről érkező tagadás. Ha ö volt az ágyas, és én beléphettem a Tükörbe, csak egyetlen egy másik személy lehettem. - És biztosan nem az ágyas - mormoltam, miközben kiléptem a Tükörből, egyenesen a falnak ütközve. Számítottam ellenállásra, mint mindegyik másik tükör esetében, de ezen - a legelső tükrön - nem fogott Cruce

átka. Az utolsó percben fordultam meg, magamhoz ölelve, hogy én fogjam fel a becsapódást. Ennek semmi értelme. - Mac, mi a fenét művelsz? - üvöltötte Christian a hátam mögött, a tükör felé rohanva. - Ne érj hozzá - sikoltottam - Megöl téged. Nem akartam, hogy akár egy percig is kételkedjen szavaimban és mégis megérintse. Barronst is megölte. Semmi kétségem sem volt, hogy Christiant is megölné és neki nem volt egy olyan „megszabadulok-ahaláltól” kártyája. Legalábbis én nem tudtam róla. De mint kiderült, elég sok mindent nem tudtam, így lehet hogy egy egész pakkli kártyája volt. Lehet mindenkinek volt, csak nekem nem. Ennek ellenére nem mertem megkockáztatni. Szükségem volt rá. Jobban, mint máskor. Be kellett zárnunk a Sinsar Dubht és ehhez ő volt az egyik, akire szükség volt. Most már megértettem, miért játszadozik folyton velem. Alig pár centire állt meg a Tükörtől. - Miért nem ölte őt meg? Tudni fogom az igazat - figyelmeztetett. Elrendeztem a karomban, hogy kényelmesebben fogjam, felemeltem hosszú haját, és átvetettem a vállamon, hogy ne húzzam a padlón, mert még megbotlom benne. Visszanéztem Christianra. - Mert ő az ágyas. Ezért sikítottam, amikor megláttam. - De én azt hittem te vagy az ágy....- keményen rám nézett - de te is átléptél a tükrön… De akkor az azt jelenti… Mac? Megvontam a vállam. Nem tudtam, mit mondhatnék. - Honnan tudod hogy ő az ágyas? – kérdezte. - Az ágyas és a király emlékeinek maradványai ezen falakon belül kóborolnak. Nehéz nem elveszni bennük. De gondolom neked nem lesz annyira nehéz, mint nekem volt, mivel én annyira személyesen is érintett vagyok ebben az ügyben - mondtam keserűen - Semmi kétségem. hogy miután elmentem te is látni fogod őket. Még mindig nem voltam hajlandó ránézni. Nagyon zavaró volt. Félelmetesen könnyű volt és nagyon nagyon hideg. - Amint lehet visszajövök érted. Némán bámultunk egymásra - Nem tudom elhinni – mondta végül. - Túl sok értelme van ahhoz, hogy ne legyen igaz. Nincs semmi feljegyzés arról, hogy megszülettem volna Christian. A Könyv...vadászik rám. Úgy hallottam mindig is úgy volt. - Nem veszem be - Akkor magyarázd meg te!

- Talán a legendák tévednek. Talán rengeteg ember átmehet a Tükrön. Lehet, hogy minden csak blöff volt, hogy távol tartsák az embereket. A szívem vadul zakatolni kezdett, amikor egy lépést tett a tükör felé. - Ne Christian ,ne! Hallgass rám. Nem mondhatom el hogy kit, de tudom hogy hallani fogod az igazságot a hangomban. Láttam amint a Tükör megölt valakit. Oldalra hajtott fejjel nézett rám, majd bólintott. - Igen, Mac. Hallom a hangodban az igazságot. De miért nem mondhatod el kit? - Mert nem az én titkom. - Egyszer majd el fogod mondani nekem. Nem válaszoltam. - Akkor sem veszem be. - Találj nekem egy alternatívat. Bármilyen más változatot. Boldogan elhiszem. - Talán te vagy a ....Nem tudom....Talán, valahogy a gyerekük vagy. - Hétszáz-ezer évre rá? Már számításba vettem ezt a lehetőséget és el is vetettem. Nemcsak, hogy nem azt súgta az ösztönöm, de nem is magyarázza meg, honnan tudok és miért emlékszem dolgokra, és hogy a könyv miért játszik velem. – mondtam. Nem tudnám megmagyarázni honnan tudom, de biztos voltam benne, hogy nem az Unseelie Király és az ágyas gyereke vagyok. Az érzelmeim túl személyesek voltak. Túl szexuálisak és túl birtoklóak. Nem egy gyerek érzelmei. Egy szerető érzelmei. Megrántotta a vállát. - Itt maradok, de siess vissza. - Ígérd meg, hogy nem próbálsz meg átjönni. - Megígérem Mac, de igyekezz. Minél hosszabb ideig vagyok idebenn annál inkább érzem, hogy....változom. Bólintottam. Amint elindultam, a karomban tartva a királynőt/ágyast/nőt akiért állítólag világokat pusztítottam el, azon töprengtem, vajon a többi részem merre lehet elszóródva.

31. fejezet Fordította: Loreley

Keresztülbámultam a Barrons Könyvek és Apróságok bejárati ajtaján, és nem tudtam eldönteni mi lepett meg jobban: az, hogy a bútorok egyben vannak, vagy az, hogy Barrons ott ült, lábait feldobta egy asztalra, könyv kupacokkal volt körülvéve, a falakat pedig kézzel rajzolt térképek borították. Megszámolni se tudtam, hányszor ültem pontosan ugyanott, ugyanebben a pozícióban, könyveket átnyálazva válaszok után, időnként kibámulva az ablakokon a dublini éjszakába, rá várva, hogy feltűnjön. Jó volt arra gondolni, most épp arra vár, hogy én bukkanjak fel. Közelebb hajoltam, benéztem az üvegen keresztül. Átrendezte a könyvesboltot. Mennyi ideig voltam távol? Ott volt a magazinos állványom, az eladói pultom, egy új régimódi pénztárgép, egy kis síkképernyős TV/DVD lejátszó ami már ebből az évtizedből származott, és egy hangfal az iPodomnak. Egy új csillogó fekete iPod Nano volt hozzá csatlakoztatva. Többet tett, mint átrendezte a helyet. Ilyen erővel kitehetett volna egy plakátot: ISTEN HOZOTT ITTHON, MAC felirattal. Egy csengő megszólalt, ahogy beléptem. Felém kapta a fejét, és félig felemelkedett, miközben könyvek csúsztak a földre. Mikor utoljára láttam, halott volt. Az ajtóban álltam, levegőt venni is elfelejtettem, ahogy azt néztem, amint állati kecsességgel felemelkedik a kanapéról. Ez Barrons. A világnak vége, és ő még mindig úgy öltözik, mint egy gazdag üzletember. Az öltönye tökéletes volt, az inge kifogástalan, a nyakkendője bonyolult mintázatú és ízléses. Ezüst csillant a csuklóján, az ismerős széles karperec, ősi kelta mintákkal díszítve, amit ő és Ryodan is viseltek. Az összes problémám ellenére, a térdeim még mindig elgyengültek. Hirtelen újra abban az alagsorban voltam. A kezem az ágyhoz volt kötözve. Ő a lábaim között volt, de nem adta meg, amit akartam. A száját használta, aztán hozzám dörzsölte magát, és épp hogy csak belém hatolt, mielőtt kihúzódott volna, aztán újra a szája jött, majd ő, újra és újra, miközben végig a szemeimet figyelte, lenézett rám. Mi vagyok én, Mac? Kérdezné. A világom, dorombolnám, és komolyan gondolnám. És attól féltem, még most, hogy már nem voltam Pri-ya, pont ugyanannyira fékevesztett lennék vele az ágyban, mint akkor. Elolvadnék, dorombolnék, odaadnám neki a szívem. És ha felkelne, elsétálna tőlem, és soha nem jönne vissza az ágyamba, azt pedig sosem heverném ki. Örökké egy olyan férfire várnék, mint ő, és nem volt még egy olyan férfi, mint ő. Öregen és egyedül kellene meghalnom, életem legjobb szexének fájdalmas emlékével.

Tehát életben van, mondták sötét szemei. Felbosszantott, hogy találgatnom kellett. Tegyen ez ellen valamit. Mégis mit? Nem lehet mindenki olyan, mint maga Barrons. A szemeit hirtelen árnyak öntötték el, és egy szót sem tudtam kivenni. Türelmetlenség, harag, valami ősi és könyörtelen. Hideg szemek mértek végig számítóan, mintha különböző dolgokat mérlegelne, mintha valamit fontolgatna - egy szó, amire Apu mindig rámutatott, az előre megfontolás nagyobbik részét teszi ki. Azt mondaná: Kicsim, ha gondolkozol rajta, elindultál afelé, hogy megtedd. Volt valami, ami felé Barrons elindult? Megremegtem. - Hol a fenében volt? Már több mint egy hónap eltelt. Még egy ilyen húzást meglép, anélkül, hogy előtte szólna nekem és az ágyamhoz láncolom, amikor visszaér. Ez elrettentés vagy bátorítás akart lenni? Elképzeltem, ahogy a hátamon fekszem, sötét feje a lábaim közt mozog. Elképzeltem Mac 1.0-t, tudva amit most tudok, hogy Barrons néhány hónapon belül megtesz velem mindent, amit egy férfi megtehet egy nővel az ágyban... Sikítva elrohant volna, vagy letépi a ruháit ott helyben? Ahogy megkerülte a magas háttámlás kanapét, észrevette az aprócska nőt a karjaimban, akinek ezüstszínű haja a földre omlott. Hitetlenkedőnek tűnt, ami Jerichonál annyit tett, hogy a fejét enyhén oldalra billentette, és a szemei összeszűkültek. - Hol a pokolban talált rá? A karjaiba nyomtam a törékeny testet. Én már egy életre eleget fogtam. Az érzéseim túl bonyolultak voltak ahhoz, hogy kiigazodjam rajtuk. - Az Unseelie börtönben. Egy jég sírban. - V'lane, az a fasz! Tudtam, hogy áruló! Felsóhajtottam. E szerint Jericho is úgy gondolta, ő a Királynő. És neki tudnia kellett. Eltöltött valamennyi időt az Udvarában. De én tudtam, hogy ő a Szerető. Szóval ki halt meg az Unseelie Király lakosztályában eonokkal ezelőtt? Meghalt egyáltalán valaki? A Szerető nem ölte meg magát. Hogy került az Ezüstökből Fearybe, és végezte egy nap az aktuális királynőként? V'lane hazudott nekem? Vagy mindannyian már olyan sokszor ittak az Üstből, hogy a Fae-k semmit se tudtak igazából a saját történelmükről? Talán valaki meghamisította a feljegyzéseiket. - Hogy hozta ki onnan? Az Ezüstnek meg kellett volna ölnie. - Úgy tűnik, a Királynő ugyanúgy immunis az Ezüstre, ahogy a Sinsar Dubh-ra. - Kellemesen meglepődtem, milyen simán tudtam hazudni. Barronsnak éles orra van a megtévesztések kiszagolásához. - Mindkettőt megérintheti. Úgy tűnik, a király és a királynő nem tud olyan varázslatot létrehozni, amit a másik ne tudna megtörni. - A legjobb hazugságok a szabályok ismert kivételein alapulnak, és mint matriarcha valamint mindkét udvar uralkodója, a Királynő volt az univerzális kivétel minden

szabály alól, ami az alacsonyabb rendű Fae-kre vonatkozott. Hajlandó voltam kihasználni ezt, hogy megőrizzem az álcámat, amíg minden kétséget kizáróan tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Rögtön láttam sötét pillantásában, amikor elfogadta a hazugságom logikáját. Hogy lehetnék én az Unseelie Király? Nem éreztem úgy magam, mint a Király. Macnek éreztem magam, egy rakat emlékkel megtoldva, amit nem tudtam megmagyarázni. Nos, nem ez volt a teljes igazság. Ott volt az a hely a fejemben, ahol olyan remek kis dolgok tanyáztak, mint ősi eredetű parazita-rúnák, és... - véget vetettem ennek a gondolatmenetnek. Nem volt kedvem felsorolni az összes dolgot, amit nem tudtam megmagyarázni magammal kapcsolatban. A lista szánalmasan hosszúra nyúlt. A kanapéhoz vitte, takarókba bugyolálta, közelebb tolta a kanapét a tűzhöz, és feljebb kapcsolta azt. - Jéghideg. Félig kedvem lenne visszavinni őt és hagyni, hogy az a hely végezzen vele - mondta Barrons sötéten. - Szükségünk van rá. - Talán. - Nem tűnt túl meggyőzöttnek. - Kibaszott tündérek. Pislogtam, és már nem a szófa mellett állt - közvetlenül előttem volt. A légzésem felgyorsult. Ez volt az első alkalom, hogy szabadon használta előttem a természetfeletti gyorsaságát. A fülem mögé simított egy hajtincset és végig simított az ujjaival az arcomon. Megállapodott az ajkaimnál, aztán leejtette a kezét. Megnedvesítettem az ajkaimat, és felnéztem rá. A vágy, amit akkor éreztem, amikor ilyen közel álltam hozzá, majdnem elviselhetetlen volt. Oda akartam hajolni hozzá. Le akartam húzni a fejét, és megcsókolni. Le akartam vetkőzni, hátralökni őt, és addig lovagolni rajta, amíg nyers, vad, szexi hangokat nem ad ki, ahogy elmegy. - Mióta tudod, hogy te vagy az Unseelie Király Szeretője? - habár a hangja finom volt, a szavai túl precízek voltak. A szája feszült volt. Minden porcikáját ismertem annak a szájnak. A harag belülről rágta őt, és ki kellett engednie a gőzt. - Úgy szaladtál át azon az Ezüstön, hogy semmi kétséged nem volt afelől túléled-e. A nevetésem kicsit hisztérikusra sikerült. Ó, ha csak ennyire problémám lenne! Egy nő voltam, aki a kanapén lévő nő megszállottja? Vagy a Fae-k hímnemű királya voltam, aki Jericho megszállottja? Nyitottnak gondoltam magam a nemekkel kapcsolatban - a szerelem, szerelem és kinek van beleszólása a test hogy követi a szívet - de mindkét verziót nehezemre esett elfogadni magamra nézve. Egyik sem passzolt hozzám tökéletesen, ahogy a szexualitásnak kellene. Amikor megfelelő, jól érzed magad tőle, olyan mintha a saját bőröd lenne és az egyetlen verzió, ami passzolt hozzám, az a nő-férfi volt. És persze ott

volt az egész Ó, jesszus, én vagyok az az ütődött, aki felelős ezért az egészért. Nem hibáztathatom többet az Unseelie Királyt, amiért annyi rossz döntést hozott, és elcseszte a világomat. Én voltam, aki elcseszte az övékét? Ha igen, elviselhetetlen mennyiségű bűntudattal kell szembenéznem. Kisepertem a kezeimmel a hajamat az arcomból. Ha tovább gondolkodom rajta, bele fogok őrülni. Nem én vagyok a Szerető, Jericho. Attól tartok, az Unseelie Király egyik része vagyok emberi formában. - Nem túl régóta - hazudtam. - Felismertem dolgokat a Fehér Kastélyban, és olyan álmaim voltak, amiknek csak akkor volt értelme, ha ő vagyok. Tudtam, hogy van egy mód, amivel letesztelhetem. - Te istenverte bolond, ha tévedtél volna, most halott lennél! - De nem tévedtem. - Ostoba és logikátlan! Megvontam a vállam. Nyilvánvalóan, már sokkal rosszabb is voltam ennél. - Soha többé nem csinálsz ilyen idióta dolgot - mondta, az állában megfeszülő izmokkal. Figyelembe véve az eddigi tetteimet, elég biztos voltam benne, hogy még fogok. Úgy értem, most komolyan, ha én voltam az Unseelie Király a valaha volt leghatalmasabb Fae - valahogy emberként és teljesen tudatlanul végeztem. Ez azt jelentette, hogy nem csak gonosz, megszállott, és pusztító voltam, de megbocsáthatatlanul hülye is. Elkezdett körözni körülöttem, miközben végigmért tetőtől talpig, mint egy egzotikus látványosságot az állatkertben. - És azt hitted, én vagyok a Király. Ezért próbáltál keresztül rángatni magaddal. Egyszerűen nem tudsz betelni a megölésemmel, nem igaz? Mi is volt az utolsó dolog, amit mondtál nekem? - Fejhangon kezdett gúnyolódni - Mi a legrosszabb, ami történhet? Csapdába csalom, és meghal annyi időre, amennyire szokott? - Nem mondtam semmit. Többé már nem láttam értelmét, hogy mentegetni próbáljam magam. - Gondolom ez összekuszálta az összes romantikus képzelődését, nem igaz? - Az „összekuszálta” egy létező szó? - Azt hitte, elátkozott szerelmesek voltunk, Ms. Lane? Szüksége volt erre a kifogásra? Rám villantotta azt a farkas mosolyt, és arra gondoltam: Pontosan, elátkozott szerelmesek egy kétélű karddal. Mert ez a férfi pontosan ilyen volt. Éles, szélsőséges, veszélyes. Biztonságos oldal nélkül. És igen, tényleg azt hittem, hogy elátkozott szerelmesek vagyunk. De ezt nem készültem elárulni neki.

Elkezdtem vele együtt fordulni, belenézve abba a sötét, ellenséges szempárba. - Azt hittem, ezt már megbeszéltük a Kastélyban, Jericho. Mac vagyok. - Mac vagy, amikor keféllek. Egyébként Ms. Lane. Szokjon hozzá. - Határok, Barrons? - Pontosan. Hol van a Király, Ms Lane? - Azt hiszed, felhív, hogy bejelentkezzen? Azt mondja: Édesem, vacsira otthon leszek ma este hétkor? Honnan a pokolból kéne tudnom? - Ami technikailag igaz is volt. Még Christiannak is meggyűlne vele a baja. Nem tudtam, hol van a többi része. A Szerető kiadott egy halk hangot, és felé fordultunk. Összehúzta a szemét. - Ki kell innen juttatnom. Nem fog az egész Fae faj azzal próbálkozni, hogy átjusson a védvonalaimon. Azt hiszem, meg kell majd védenünk. Az ellenszenve nem lehetett volna nyilvánvalóbb. Ha választania kellett volna, hogy lenyel egy adag borotvapengét és aközött, hogy megvéd egy Fae-t - ha bármelyik másik Fae lett volna, mint a hatalmas Királynő Barrons kész lett volna inkább meghalni néhányszor belső vérzésben. De ő volt az egyetlen Fae, akit nem volt hajlandó feláldozni - még. Én határozottan amellett voltam, hogy valahova máshova vigyük; minél távolabb tőlem, annál jobb. Aggódtam, hogy esetleg a könyvesboltban akarja majd tartani, és kész voltam amellett érvelni, hogy nem számít milyen elrettentőek a védvonalai, így hogy mindketten folyamatosan ideoda megyünk, túl sokszor kellene egyedül hagynunk ahhoz, hogy garantáljuk a biztonságát. - Mire gondoltál? - kérdeztem. Egy fél Dani Daily lobogott a lámpaoszlopon a hűvös esti szélben, letéptem, megkerestem rajta az AFLU keltezést, és gyors fejszámolást végeztem. Ha ma lett kirakva – ami valószínűleg nem igaz, figyelembe véve az állapotát - március 23-a volt, talán egy héttel később. Elolvastam, és halványan elmosolyodtam. A szarvainál kapta el a bikát, amíg nem voltam itt. A kölyök semmitől sem félt. Dani Daily Napilap 147 nappal AFLU Srácok – Figyeljetek, Ha Élni Akartok! Néhány egyszerű szabály életben fog tartani! - Testhez simuló ruhák, vagy semmi! Ne legyetek szemérmesek, ne legyetek szégyenlősek. Ne hagyjatok búvóhelyet egy könyvnek. A f@szfej már hetek óta tombol! A saját szemeiddel kell meggyőződnöd, hogy sehol se bujkál. - Ne váljatok szét! NE menjetek sehova egyedül! Olyankor kap el. Ha

látsz egy könyvet, NE VEDD FEL!!!!! - Ne hagyjátok el búvóhelyeteket éjszaka! Nem tom mért, de a sötétet csípi. Igen a SINSAR DUBH-ról beszélek. Kimondtam, hallottátok. Nektek skacok, akik még nem láttátok a szórólapjaimat, ez egy sötét mágiával teli könyv, amit az Unseelie Király alkotott majdnem egymillió évvel ezelőtt. Régmúlt idő, hogy megtudjátok az igazat. Ha felveszitek, kényszeríteni fog, hogy MEGÖLJETEK MINDENKIT MAGATOK KÖRÜL, azokkal kezdve, akiket szerettek. Kezdjétek el követni a szabályokat! Semmi eltérés tőlük, semmi hülye Az alsó fele le volt tépve, de nem kellett többet látnom. Igazából csak a dátumot akartam megtudni. Lemaradtam a születésnapjáról. Azt mondta, csokit csokival. Azt terveztem, hogy én magam sütök neki egy tortát. Tartani fogok neki egy megkésett szülinapi partit, még ha csak ketten leszünk is. Nem igazán egy olyan gondolat, ami az Unseelie Király eszébe jutna: szülinapi buli embereknek. - Maga talán egész éjszaka ráér, de néhányunk nem - morogta Barrons a válla felett. Begyűrtem a papírt a zsebembe, és utána siettem. Egy háztömbbel arrébb parkoltuk le a Vipert. A Királynő egy csuklyás köpenyt viselt, és takarókba volt csavarva. - Neked ott van az egész mai éjszaka, a holnap éjszaka, és az egész örökkévalóság, ha már itt járunk. Szóval, most meddig voltál halott? kérdeztem szurkálódva. A csörgőkígyó megmozdult a torkában. Perverz örömöt leltem abban, hogy irritálhatom. - Egy napot? Hármat? Ötöt? Mitől függ? Hogy mennyire sérültél meg? - Ha a helyében lennék Ms Lane, ezt soha többé nem hoznám fel. Azt hiszi hirtelen fontos játékos lett, csak mert keresztül ment azon az Ezüstön... - A tükörnél hagytam Christiant. A börtönben találtam rá. - szakítottam félbe. Becsukta a száját, aztán: - Mi a faszért tart mindig ilyen sokáig, hogy elmondja nekem a fontos dolgokat? - Mert mindig olyan sok fontos dolog van - mondtam védekezően. - A haja megint a földön lóg. - Akkor vegye fel. Az én kezem tele van. - Én nem nyúlok hozzá. Rám villantott egy pillantást. - Gondjai vannak, Ms Szerető? - Ő még csak nem is az igazi Királynő. - mondtam ingerültem. - Nem

az, aki tönkretette a Szerető életét. Egyszerűen nem szeretem a Faeket. Sidhe-látó vagyok, rémlik? - Tényleg az? - Miért vagy rám ennyire mérges? Nem az én hibám, hogy ki vagyok. Az egyetlen dolog amiről én tehetek, hogy mit kezdek azzal, aki vagyok. Vetett rám egy féloldalas pillantást, ami azt mondta: Talán ez volt az egyetlen intelligens dolog, amit ma este mondott. Elnéztem mellette a Chester's romos homlokzatára és egy pillanatra hátborzongatóan úgy festett, mint egy álló kövekből felépült rom, feketén az éjszakai ég kékes-feketeségén, egy távoli időből, egy másik helyről. Telihold világított felette vérvörös holdudvarral, egy kövér, kerek arc, vér kráterekkel tarkítva. Még több Fae változás a világunkban. - Amikor bemegy, menjen a lépcsőhöz, és egyikük fel fogja kísérni. Menjen egyenesen a lépcsőhöz - mondta nyomatékosan. - Próbáljon nem bajba kerülni, vagy lázongást kirobbantani az odavezető úton. - Nem hiszem, hogy ez fair volt. Az élet nem mindig kaotikus körülöttem. - Például mikor nem? - Például mikor... - gondolkodtam egy percig - egyedül vagyok. fejeztem be mérgesen. - Vagy alszom. - Nem kérdeztem a szüleimről. Nem tűnt... helyesnek, mintha többé már nem lenne jogom, hogy érdeklődjem Jack és Rainey Lane felől. Belefájdult a szívem. - Hová mész? - Bent találkozunk. - Mert ha megtudnám, hogy milyen titkos hátsóbejáratot akarsz használni, - mondtam szarkasztikusan – talán leadom a drótot az összes Fae-nek, erről van szó? - Most még kevésbé bízott bennem, hogy azt hitte, én vagyok a király halandó szeretője. Hogy kezelne, ha úgy gondolná, én vagyok maga a Nagy Gonosz? - Mozogjon Ms Lane - Csak ennyit mondott. Leereszkedtem a bálna gyomrába és zsúfolásig volt tömve emberekkel és Unseelie-kel. Nem lehettem a Király. Akkor ezek az én “gyerekeim” lennének. Semmi szülői érzéshez hasonlót sem éreztem. Úgy éreztem, gyilkolni akarok. Kész, ezzel eldőlt. Ember vagyok. Fogalmam sem volt, miért engedett át a tükör, de végül rá fogok jönni. Körbe néztem, ledöbbenve. A dolgok megváltoztak, amíg távol voltam. A világ tovább alakult valami újjá nélkülem. Most már Seelie-k is voltak a Chester'sben. Nem sokan és nem úgy tűnt, mintha a legmelegebb fogadtatásban részesültek volna az Unseelie-ktől, de már észrevettem egy tucatot közülük és az emberek megőrültek értük. Kettő azok közül a rémes kis szörnyek közül, akik halálra nevettetik az embert, a tömeget zuhanó bombázta aprócska italokat

szorongatva, amik kilögybölődtek, ahogy repültek. Egy plafonra felfüggesztett ketrecben meztelen férfiak táncoltak, szexuális extázisban vonaglottak, miközben éteri fátyolos-szárnyú nimfák legyeskedtek körülöttük. Tovább vizslattam a klubbot és megdermedtem. Egy megemelt dobogón, egy olyan klubrészben, amit azoknak alakítottak ki, akik a nagyon fiatal embereket kedvelték, ott volt az arany isten, aki Dree’liát vigasztalta, miután V’lane eltűntette a száját. Alig tudtam megállni, hogy odavágtassak, belédöfjem a lándzsám és leleplezzem V’lane-t, mint áruló. Aztán jobb ötletem támadt. Keresztül nyomakodtam a tömegen, és mikor melléértem, azt mondtam: - Hé, emlékszel rám? Rám se hederített. Gondolom, sokszor hallotta már ezt, ha egy ideje ide járt már. Megálltam mellette, elnézve a fejek tengere felett. - Én vagyok az a nő, aki Darrockal volt azon az estén, amikor az utcán találkoztunk. Azt akarom, hogy parancsold ide V'lane-t. Az arany isten feje felém fordult. - Parancs. V'lane. Ez a két szó egyik nyelvben sem jár együtt, ember. - A nyelvemben volt a neve, amíg Barrons ki nem szívta. Szükségem van rá. Most. - Ez az aranyló isten egyszer talán megzavart, de nálam volt a lándzsám a tartómban, és egy sötét titok lapult a szívemben. Többé már semmi sem zavart meg. Azt akartam, hogy V'lane itt legyen. Most. Felelnie kellett néhány dologra. - V'lane nem adta neked a nevét. - Több alkalommal is. A haragja nem ismer majd határt, ha megtudja, hogy megkértelek hívd ide és te visszautasítottad. Némán méregetett. Megvontam a vállam. - Rendben. A te döntésed. De azért jusson eszedbe mit csinált Dree'liával. - Elfordultam, és elindultam. Előttem termett. - Hé, mi a faszt csinálsz? A klubban nincs teleportálás! - kiáltott fel valaki. Az arany isten megrázkódott, és szétválasztotta magát a kartól, ami körül megjelent. Úgy tűnt, mintha kicsúszna a testéből, mintha az, ami tartotta volna, hirtelen energia lett, nem anyag. A srác, akihez a kar tartozott fiatal volt, felzselézett hajjal és sértődött arckifejezéssel. Aztán úgy tűnt, észrevette, mi teleportált mellé és szinte komikus volt, ahogy a szemei elkerekedtek. Egy ital tűnt fel az arany isten kezében, amit odanyújtott a srácnak egy elmormolt bocsánatkéréssel. - Nem akartam megsérteni a klub szabályait. A karod egy perc múlva helyre jön.

- Segáz, haver. - Áradozott a srác, ahogy elfogadta az italt. - Semmi gond. - Imádattal nézett fel a Fae-re. - Mit tehetek érted? - kérdezte lélegzet visszafojtva. - Úgy értem, haver, megtennék bármit, tudod? Bármit a világon! Az arany isten lehajolt hozzá. - Meghalnál értem? - Bármit, haver! De előbb elviszel Faerybe? Odahajoltam az arany isten mögé, és a füléhez nyomtam a szám. - Van egy lándzsa a karom alatti tartóban. Megszegtél egy szabályt azzal, hogy teleportáltál. Lefogadom, ez azt jelenti én is megszeghetek egy szabályt. Ki akarod próbálni? Kiadta azt sziszegő Fae hangot, ami az elégedetlenségét jelezte, de arrébb lépett, és kiegyenesedett. - Légy jó kis tündér, - doromboltam - és menj, keresd meg nekem V'lane-t. - Hezitáltam, mérlegelve a következő szavakat. - Mond neki, hogy híreim vannak a Sinsar Dubh-ról. A nevetés és minden hang elhalt, a klub némaságba borult. Minden mozgás megszűnt. Körbenéztem, befogadva a látványt. Olyan volt, mintha az egész klub lefagyott volna a Sinsar Dubh említésére. Habár a klub megfagyott, esküdni mertem volna, hogy szemek tapadtak rám. Ült valamilyen varázslat a helyen, hogy ha valaki kimondta a Király tiltott Könyvének nevét, mindenki, kivéve azt, aki kimondta, és azt, aki a varázslatot létrehozta, pillanatnyilag megfagyjon? Végigpásztáztam a klubrészeket. Felszisszentem. Két elkerített táncparkettel arrébb, egy kifogástalan fehér öltönyös férfi tartott audienciát egy királyi fehér trónuson, többtucat fehérbe öltözött szolgával körülvéve. Nem láttam az óta az este óta, amikor én és Barrons átfésültük a Casa Blancát. De, ahogy én, úgy ő sem volt megfagyva. McCabe felém biccentett az emberi szobrok tengerén keresztül. Olyan gyorsan, ahogy megállt, újraindult az élet. - Megsértettél, ember - mondta az arany isten, - és ezért meg foglak ölni. Nem itt. Nem ma este. De hamarosan. - Persze, tökmindegy. - mormoltam. - Csak hozd ide. - Megfordultam, és elkezdtem keresztülnyomakodni a tömegen, de mire elértem a királyi fehér trónust, McCabe eltűnt. El kellett mennem a klubrész mellett, ahol az álmodozó szemű srác szokott pultoskodni ahhoz, hogy a lépcsőhöz jussak. Az “egyenesen” földrajzilag értelmezhető parancs volt, nem zárta ki, hogy megálljunk az úton és mivel szomjan haltam és volt néhány kérdésem egy tarot kártyával kapcsolatban, megkopogtattam a pultot egy italért.

Alig emlékeztem már milyen volt italokat keverni és a barátaimmal bulizni, tudatlansággal és csillogó álmokkal felszerelve. Öt székkel lejjebb, egy pókhálós cilinder sötét, használatlan kéményként tornyosult, és ráfért volna egy leporolás. Szalmaszerű haj söpörte a vállakat, amik olyan csontosak voltak, mint egy seprűnyél, egy hajszálcsíkos öltönyben. A Fear Dorcha megint az álmodozó szemű sráccal lógott. Hátborzongató. Senki se ült mellette. A cilinder felém fordult, ahogy leültem négy üres székkel arrébb. Egy tarot pakli volt ügyesen elrendezve az öltönyzsebében. Bütykös lábait keresztezte a bokájánál, fényes, hegyes orrú lakkozott bőrcipőket közszemlére téve. - A világ súlya nyomja a vállaidat? - kiáltott, mint egy negédes vásári jövendőmondó. Belenéztem abba a kavargó sötét tornádóba a cilinder karimája alatt. Egy arc darabkái - egy fél pár zöld szem, és szemöldök, egy orr része jelent meg és tűnt el, mint egy újságból kitépett kép darabkái, amik egy ablakhoz csapódtak, csak hogy egy másik porvihar újra elragadja őket. Hirtelen tudtam, hogy a kedélyes és kísérteties madárijesztő épp olyan ősi volt, mint maguk a Fae-k. A fear dorcha készítette azt a kalapot, vagy a kalap készítette a fear dorchát? Mivel a szüleim udvariasnak neveltek és a régi szokások nehezen tűntek el, nehéz volt, hogy ne válaszoljak. De nem követném el azt a hibát még egyszer, hogy beszélek vele. - Levert vagy a kapcsolataid miatt? – kiáltotta, egy OxiClean reklám gazdagságával. Félig azt vártam, vizuális reklámfeliratok fognak megjelenni a levegőben, amíg előadja a portékáját - bármi is legyen az. A szemeimet forgattam. Az nem kifejezés. - Talán csak egy éjszakára van szükséged a városban. - Bíztatott túlvidám hangján. Felhorkantottam. Kiszállt a székből, és hosszú, csontos karokat, és csontváz kezeket nyújtott felém. - Adj nekünk egy táncot, szivi. Azt mondják, olyan vagyok, mint Fred Astaire. - Előadott egy gyors lépéssort, és meghajolt, a karjait nevetségesen szélesre tárva. Egy adag whiskey csúszott elém a pulton. Gyorsan felhajtottam. - Látom megtanultad a leckét, szép lány. - Sok mindent tanultam mostanában. - Csupa fül vagyok. - A tarot pakli az életem volt. Hogy lehet ez? - Mondtam. Jóslatok. Minden formában. - Miért adtad nekem a Világot? - Nem tettem ilyet. Szeretnéd?

- Flörtölsz velem? - Ha igen? - Talán sikítva elrohanok. - Okos lány. Felnevettünk. - Láttad mostanában Christiant? - Igen. Megállt a keze az üvegeken, és várt. - Azt hiszem, átváltozik valamivé. - Minden változik. - Azt hiszem Unseelie-vé változik. - Fae. Olyan mint a csillaghal, szép lány. - Hogy-hogy? - Visszanöveszti a hiányzó részeit. - Mit akarsz mondani? - Egyensúly. A világ afelé tart. - Azt hittem az entrópia felé. - Belső idiotizmust feltételez. Az emberek azok. Az univerzum nem. - Szóval, ha egy Unseelie Herceg meghal, valaki végül a helyére fog lépni? Ha nem egy Fae, akkor egy ember? - Úgy halottam, hercegnők is haltak meg. Elhallgattam. Emberi nők fognak átváltozni, és idővel olyanná válni, mint ők, amiért Unseelie-t esznek? Mi mást fog még a Fae ellopni a világomtól? Nos, igazából mi mást fogok én és a - gyorsan megváltoztattam a témát. - Ki adta nekem a kártyát? A Fear Dorcha felé bökött a hüvelykujjával. Egy percre sem hittem el. - Mit kellene kihámoznom belőle? - Őt kérdezd. - Azt mondtad, ne tegyem. - Ez probléma. - Megoldás? - Talán nem a világról szól. - Mi másról szólhatna? - Van szemed, SzL, használd. - Van szád, ÁSzS, használd. Arrébb ment, miközben úgy dobálta az üvegeket mint egy profi zsonglőr. A kezeit figyeltem, és azon gondolkodtam, hogy vegyem rá, hogy beszéljen. Tudott dolgokat. Éreztem. Sok mindent tudott. Öt feles pohár landolt a pulton. Teletöltötte, és öt felé csúszatta őket, irigylésre méltó precizitással.

Felpillantottam a tükörre a bár fölött, ami visszatükrözte a fényes fekete pultot. Láttam magamat. Láttam a fear dorchát. Láttam tucatnyi más alakot a pultnál összegyűlve. Ez nem volt egy zsúfolt bár. Egyike volt a kisebb, kevésbé népszerű klubrészeknek. Itt nem lehetett szexet vagy erőszakot találni, csak pókhálókat és tarot kártyákat. Az álmodozó szemű srác hiányzott a tükörképről. Láttam az üvegeket és poharakat csillogni, ahogy a levegőben repkedtek, de senki sem dobálta őket. Lenéztem rá, ahogy tölt. Vissza fel. Nem volt tükörkép. Megkocogtattam az üres poharamat a pulton. Egy másik koccant neki. Ezt már nem hajtottam le rögtön, őt figyeltem, arra várva, hogy visszajöjjön. Nem siette el. - Zaklatottnak tűnsz, szép lány. - Nem látlak a tükörben. - Talán én se látlak téged. Megfagytam. Lehetséges volt? Én is hiányoztam a tükörből? Felnevetett. - Csak ugratlak. Ott vagy. - Nem vicces. - Nem az én tükröm. - Ez mit jelent? - Nem vagyok felelős azért, amit mutat. Vagy amit nem. - Ki vagy te? - Ki vagy te? Összehúztam a szemeimet. - Valamiért azt hittem, segíteni próbálsz nekem. Gondolom tévedtem. - Segítség. Veszélyes orvosság. - Miért? - Nehéz eltalálni a megfelelő dózist. Különösen, ha több orvos van. Levegő után kaptam. Az álmodozó szemű srác szemei már nem voltak álmodozóak. Inkább... elbámultam. A szemei... Az alsó ajkamba haraptam. Mit néztem éppen? Mi történt velem? Már nem állt a pult mögött, hanem mellettem ült egy széken, tőlem balra - nem, jobbra. Nem, a széken ült velem együtt. Ott volt - mögöttem, ajkai a fülemnél. - Ha túl sok, gond. Ha túl kevés, nem hat. A legjobb sebésznek pillangó ujjai vannak. Finomak. Könnyűek. Mint az ujjai a hajamon. Az érintése megbabonázó volt. - Én vagyok az Unseelie Király? - suttogtam. Olyan finom nevetés, akár egy lepke szárnya csengett a fülemben, és összezavarta az elmémet, felkavarta a lelkemet.

- Nem jobban, mint én. - Újra a pult mögött volt. - A zsémbes alak erre tart - biccentett a lépcső felé. Mikor odanéztem Barrons épp lejött. Amikor visszanéztem, az álmodozó szemű srác nem volt láthatóbb, mint a tükörképe. - Már jövök. - mondtam ingerülten. Ujjai bilincsként fonódtak a csuklómra, ahogy Barrons a lépcső felé rángatott. - Az egyenesen melyik részét nem értette? - Ugyanazt a részét, amit a “játssz szépen a többiekkel”-ből sose értesz, Ó zsémbes alak. - morogtam. Felnevetett, meglepve engem. Sosem tudom, mi fogja megnevettetni. A legfurcsább pillanatokban képes megtalálni a humort a saját rossz természetében. - Sokkal kevésbé lennék zsémbes, ha elismernéd, hogy kefélni akarsz velem, és végre túlesnénk rajta. Vágy hasított belém. Barrons azt mondta “kefélni”, és én készen álltam. - Ennyi kellene ahhoz, hogy jó kedved legyen? - Sokat segítene. - Most beszélgetést folytatunk, Barrons? Ahol érzéseket fejezel ki? - Ha a merevedést érzésnek akarja nevezni, Ms Lane. Egy hirtelen csetepaté a klub bejáratánál, két emelettel felettünk vonta magára a figyelmét. Magasabb volt mint én, és ellátott a tömeg felett. - Ez ugye csak vicc. - Az arca megkeményedett, ahogy felnézett az erkélyes előcsarnokra. - Mi az? Ki az? - kérdeztem, a lábujjaimon ugrálva, ahogy megpróbáltam látni. - V'lane az? - Miért lenne... - mérgesen rám meredt. - Eltűntettem a nevét a nyelvedről. Még nem lehetett rá alkalmad, hogy visszaszerezd. - Azt mondtam valakinek az udvarából, hogy menjen érte. Ne nézz rám így. Tudni akarom, mi folyik itt. - Ami itt folyik, Ms Lane, hogy a Seelie Királynőt az Unseelie börtönben találta meg. Ami itt folyik - figyelembe véve a Királynő állapotát - hogy V'lane már hónapok óta nyilvánvalóan hazudozott arról, hogy hol van, és ez csak egy dolgot jelenthet. - Azt, hogy lehetetlen volt számomra, hogy tudassam az udvarral a Királynő eltűnt, hogy már sok emberi éve nem találom - mondta halkan V'lane, szorosan mögöttünk. - Szétestek volna. A Királynő nélkül, hogy megfékezze őket, tucatnyi különböző csoport özönlötte volna el a világotokat. Faeryben már régóta nyugtalanság uralkodik. De ez nem a legmegfelelőbb hely, hogy ilyenekről beszéljünk. Barrons és én egyként fordultunk meg. - Velvet azt mondta, a jelenlétemet kívánod, MacKayla, - folytatta V'lane - de ő azt mondta, a Könyvről vannak híreid, nem az uralkodónkról. Olyan hűvösséggel vizslatta az arcomat, amit nem láttam tőle első

találkozásunk óta. Feltételeztem az, ahogy idehívtam, sértette őt. A Faek olyan kényesek. - Valóban megtaláltad őt? Életben van? Minden szabad percemben utána kutattam. Ez gátolt meg abban, hogy a rendelkezésedre álljak úgy, ahogy kívántam volna. - A Velvet egy Fae név? - Az igazi neve kiejthetetlen a nyelveteken. Itt van a Királynő? Bólintottam. - Muszáj látnom őt. Hogy van? Barrons keze kilőtt, és V'lane torka köré fonódott. - Te hazug fasz. V'lane egyik kezével Barrons karját ragadta meg, a másikkal a torkát. Érdeklődve bámultam. Annyira el voltam foglalva a mostani fejleményekkel, hogy észre sem vettem, V'lane és Barrons szemtől szemben állnak egymással, egy zsúfolt táncparketten, valószínűleg az első alkalommal az egész örökkévalóságban - elég közel ahhoz, hogy megöljék egymást. Vagyis, elég közel ahhoz, hogy Barrons megölje V'lane-t. Barrons úgy nézett a Fae hercegre, mintha végre elkapott volna egy tűzhangyát, ami évszázadok óta kínozta őt, amíg kiterítve feküdt a sivatagban, mézzel borítva. V'lane úgy bámult Barronsra, mint aki nem tudja elhinni, hogy ilyen ostoba volt. - Nagyobb problémáink vannak, mint a személyes sérelmeid. - mondta V'lane jeges megvetéssel. - Ha nem tudod kihúzni a fejed a seggedből, hogy ezt lásd, megérdemled, ami a világoddal fog történni. - Talán nem érdekel mi lesz a világgal. V’lane feje az irányomba fordult, szemei hűvösen méregettek. - Engedtem, hogy megőrizd a lándzsát, MacKayla. Nem fogod engedni, hogy bántson engem. Öld meg... Barrons összeszorította a markát. - Azt mondtam, kussolj. - Nála van a negyedik kő. - Emlékeztettem Barronst. - Szükségünk van rá. - Keltarok! - mondta V'lane, felnézve az előcsarnokra. Felszisszent a fogai között. - Tudom. Kibaszott parti van ma este. - mondta Barrons. - Hol? Ők jöttek be az előbb? - kérdeztem. Barrons közelebb hajolt V'lane-hez, és megszagolta. Az orrlyukai kitágultak, mintha egyszerre találná a szagot undorítónak és tökéletesnek egy nagy, véres lakomához. - Hol van? - üvöltötte egy férfi. Az akcentusa skót volt, mint Christiané, de erősebb. - Hallgattasd el, mielőtt a következő kérdése az lesz: ”Hol a Királynő?”, és az összes Unseelie megtudja, hogy itt van. - mondta V'lane.

Barrons túl gyorsan mozgott ahhoz, hogy lássam. Egyik pillanatban V'lane a szokásos káprázatos önmaga volt, a következőben az orra be volt törve, és vér ömlött belőle. Barrons annyit mondott - Legközelebb, tündér. - és eltűnt. - Azt kérdeztem, hol a fenében van a... Hallottam egy mordulást, aztán öklök hangját, majd még több morgást, és elszabadult a pokol a Chester’sben. - Magasról teszek rá, mit gondolsz. Ő a mi felelősségünk... - És remekül végeztétek a dolgotokat... - Ő az én Királynőm, és nem megy sehova egy... - … eddig, sikerült elvesztenetek őt, és az Unseelie-knél kötött ki. - … és visszavisszük Skóciába magunkkal, ahol megfelelően vigyázhatunk rá. - … egy pár ostoba emberrel, ő Faerybe tartozik. - Visszaküldelek Faerybe, tündér, egy kibaszott... - Emlékezz a hiányzó kőre, seggfej. A skótról Barronsra, majd V'lane-re néztem, figyeltem ahogy veszekednek. Ugyanazt hajtogatták az elmúlt öt percben, minden előrelépés nélkül. V'lane azt követelte, hogy adják át neki a Királynőt, a skót ragaszkodott hozzá, hogy visszaviszi magával Skóciába, de én ismertem Barronst. Egyiknek sem fogja hagyni, hogy megkaparintsák. Nemcsak, hogy nem bízott senkiben, de a Fae-k Királynője erős ütőkártya volt. - Honnan a francból tudtad egyáltalán, hogy itt van? - kérdezte Barrons. - MacKayla idehívott. Ahogy mögétek sétáltam, meghallottam, ahogy bárki más meghallhatta volna. Veszélybe sodrod az életét a nemtörődömségeddel. - Nem te - morogta Barrons. - A skót. - Majdnem öt évvel ezelőtt, meglátogatta Ciant álmában, és azt mondta, itt lesz ezen az estén. A királynő maga rendelte, hogy vigyük el erről a helyről, ezen az éjszakán. Cáfolhatatlan jogunk van hozzá. Keltarok vagyunk, és a Fae-ket védelmezzük. Át fogod őt adni azonnal. Majdnem felnevettem, de valami a két skóttal kapcsolatban megállított. Úgy festettek, mint akik nehéz terepen utaztak és nem zuhanyoztak vagy borotválkoztak már napok óta. Olyan szavak, mint a “türelem” és a “diplomácia” nem szerepelt a szótárukban. Célkitűzésekben és eredményekben gondolkodtak - és minél kevesebb dolog áll a kettő között, annál jobb. Olyanok voltak mint Barrons: céltudatosak, koncentráltak, könyörtelenek. Mindketten félmeztelenek voltak és tele tetoválásokkal - Lor, és még valaki Barrons emberei közül mindannyiunkat levetkőztettek olyan ruhákig, amelyekben nem lehet elrejteni egy könyvet, mielőtt felengedtek

volna a felsőbb emeletre. Most, a részben felöltözött ötösünk egy bútorok nélküli üveg kabinban állt. Az aki vitatkozott, Dageus, magas volt, csupa izom, egy nagymacska gyorsaságával, és kecsességével mozgott, a szemei aranyszínűek voltak. Fekete haja az övéig ért, nem mintha szüksége lett volna övre, a csípőig érő fekete bőrnadrágban. Felrepedt a szája, és volt egy monoklija az összetűzés miatt, ami a bejáratnál kezdődött, és ragályként terjedt el, néhány klubrészen. Öten kellettek Barrons emberei közül, hogy a dolgok lecsendesedjenek. Az, hogy szélsebesen tudtak mozogni, hatalmas előnyt jelentett nekik. Nem figyelmeztettek senkit, hogy hagyják abba a verekedést, egyszerűen ott teremtek, és megölték őket. Amint az emberek és a Fae-k rájöttek mi történik, az erőszak olyan gyorsan abbamaradt, ahogy elkezdődött. A másik skót, Cian, még egy szót sem szólt és megúszta a verekedést egy karcolás nélkül, bár a sok fekete és piros tintától ami a felsőtestét borította, nem voltam benne biztos, hogy észrevenném a vért. Ő masszív volt, nagy, rövid izmokkal, amiket egy férfi a súlyemelgetéstől szerezhet a kondiban, vagy amíg egy hosszú börtönbüntetést ül le. A vállai hatalmasak, a hasa lapos; piercingjei voltak, és az egyik tetoválása egy JESSI felirat volt. Elgondolkodtam, milyen nő tudja elérni egy ilyen férfinál, hogy az a mellkasára akarja tetoválni a nevét. Ezek voltak azok a nagybácsik, akikről Christian beszélt, akik betörtek annak a wellsi embernek kastélyába, azon az éjszakán, amikor én és Barrons megpróbáltuk ellopni az amulettet. Azok, akik megcsinálták Barronsszal a rituálét Halloweenkor. Egyáltalán nem hasonlítottak egyetlen nagybácsira sem, akiket eddig láttam. Idősödő családtagokat vártam a harmincas éveik végén, negyvenes éveik elején, de ezek kemény, alig harminc éves férfiak voltak, veszélyes, szexi kisugárzással. Mindkettejüknek olyan távolba merengő pillantásuk volt, mintha már olyan nyugtalanító dolgokat láttak volna, amik miatt csak úgy tudtak a világra nézni, és elviselni azt, ha nem pont rá koncentráltak. Elgondolkoztam, hogy az én szemeim is ilyenné kezdtek-e válni. - Egy dolog biztos: Ő nem tartozik hozzád - mondta Dageus Barronsnak. - Honnan veszed, Felföldi? - Mi a Fae-ket védelmezzük, ő Fae, tehát mindkettőnknek több joga van hozzá, mint neked. Éreztem, hogy valaki engem bámul és körbenéztem. V'lane engem nézett összeszűkült szemekkel. Eddig mindenki annyira el volt foglalva azzal, hogy a királynőről vitázzon, hogy senkinek nem jutott eszébe rákérdezzen, hogy találjam meg, vagy hogy sikerült kijuttatnom a börtönből. Azt gyanítottam, V'lane most ezen gondolkodott.

Ismerte a Király ezüstjének legendáját. Tudta, hogy csak ketten mehetnek át rajta - hacsak nem hibáztam rá véletlenül az igazságra és bárki is volt a jelenlegi királynő, nem hatott rá a Király mágiája, de ebben kételkedtem. Az, akitől a Király mindenkinél jobban meg akarta volna védeni a Szeretőt, épp a Seelie Királynő lett volna. Elzárta az eredeti, bosszúszomjas Királynő elől az erődjét azon a napon, amikor az elment hozzá, és vitatkoztak. Eltiltott minden Seelie-t attól, hogy belépjen oda. Nem volt kétségem afelől, hogy ugyanazokat a varázslatokat, talán még rosszabbakat használt a tükrön, ami összekötötte a lakosztályát a Szeretőével. V'lane biztos azon gondolkozott, van-e bármi fogalma arról, a királynőjük igazából kicsoda, én igazából ki vagyok, vagy hogy az egész történelmük épp olyan pontatlan volt, mint a miénk. Mindegy, V'lane tudta, hogy velem kapcsolatban valami nem az volt, aminek látszott. Rajtam kívül egyedül csak Christian tudta, hogy a Királynő igazából a Szerető. És egyedül én tudtam arról a kettősségről bennem, amit csak akkor lehetett rendesen megmagyarázni, ha én voltam a párosuk másik fele. Egy hosszú, mérlegelő pillanat után aprót bólintott felém. Ez mi a fenét jelentett? Hogy pillanatnyilag hallgatni fog és nem tesz fel olyan kérdéseket, amik felkavarnák, a már eleve zavaros vizet? Visszabólintottam, mintha lenne bármi fogalmam arról, miért bólogatunk. - Még a rituálét se tudtátok megcsinálni, hogy fenntartsátok a falakat és azt akarjátok, hogy rátok bízzam a Királynőt? És te - fordult Barrons V'lane felé - sose fogod tőlem megkapni őt. Ami engem illet, te raktad a koporsóba, amiben megtalálták. - Miért nem kérdezed meg a Királynőt? - javasolta V'lane hűvösen. Nem én voltam, ahogy ezt el is fogja mondani neked. - Szerencsédre nem beszél. - Megsérült? - Honnan tudhatnám? Azt sem tudom, mi a francból vagytok. - Miért vinné bárki is az Unseelie börtönbe őt? - kérdeztem. - Ez egy lassú, és biztos módja annak, hogy megöljék őt, kislány mondta Dageus. - Az Unseelie börtön az ellentéte mindannak, ami ő, és mint olyan magát az életerejét szívja el. - Ha valaki holtan akarta őt, gyorsabb módjai is vannak a megölésének. - tiltakoztam. - Talán az, aki elvitte őt, nem fért hozzá a lándzsához, vagy a kardhoz. Ez kizárta V'lane-t. Ő rendszeresen elvette tőlem a lándzsámat, ahogy most is. Darroc is ezt tette. Bárki is ejtette foglyul a királynőt, elég erősnek kellett lennie ahhoz, hogy elvigye őt, de nem elég erősnek, hogy megszerezze a lándzsát vagy a kardot. Két feltétel, ami úgy tűnt kizárja

egymást. Lehetséges volt, hogy az elrablójának oka volt lassan végeznie vele? - V'lane azt mondta nekem, az összes Seelie Hercegnő meghalt mondtam. - Van egy Fae legenda, ami szerint ha a Királynő hatalmának minden örököse halott, fajuk Igaz Mágiája a legerősebb férfihoz kerülne. Mi van akkor, ha valaki megpróbálta összeidőzíteni azt, hogy megszerzi a Sinsar Dubh-t azzal, hogy megöli az összes hercegnőt Aoibheal-lal bezárólag, így mikor a királynő meghal, nemcsak az Unseelie Király hatalmát szerzi meg, de a királynő Igaz Mágiáját is, és ezzel a fajuk első férfi vezetőjévé válna? Ki a leghatalmasabb férfi? Minden fej V’lane felé fordult. - Mit is mondtok ti emberek? Meg van: Ó, ugyan már! – mondta szárazon. A pillantásban. amit rám vetett egyenlő részben volt harag és szemrehányás. Mintha azt mondaná: én megtartottam a titkod, ne fordulj ellenem. - Ez egy legenda, semmi több. Egész létezésem alatt Aoibheal-t szolgáltam, és most is őt szolgálom. - Miért hazudtál arról, hogy hol van? – kérdezte Dageus. - Már sok emberi éve fedem el a távollétét, hogy megelőzzek egy Fae polgárháborút. Így, hogy a Hercegnők meghaltak, nincs egyértelmű örökös. Sok emberi éve? Már másodszor mondta ezt, de csak most tudatosodott a jelentősége. Rábámultam. Többször hazudott nekem, mint egyszer. Halloweenkor, azt mondta, elfoglalt volt, mert a Királynőt kellett biztonságba juttatnia. Hol volt igazából azon az éjszakán, amikor annyira szükségem lett volna rá? Most azonnal tudni akartam, válaszokat akartam követelni, de már túl sok minden történt ma este, és ha kikérdezem, az az én feltételeim szerint lesz. - És pontosan hogy haltak meg? - kérdezte Barrons. V’lane felsóhajtott. - Eltűntek, amikor ő is eltűnt. - Újra rám nézett. Pislogtam. A pillantásában bánat volt, és az ígéret, hogy nemsokára beszélni fogunk. - Milyen szerencséd van, tündér. V’lane Barronsra vetett egy megvető pillantást. - Néz a halandó orrodtól kicsit távolabb. Az Unseelie Hercegek épp olyan erősek - ha nem erősebbek, mint én. És az Unseelie Király maga sokkal erősebb, mint mi mindnyájan. A legvalószínűbb, hogy a mágia hozzá kerülne, bárhol is van. Nincs semmi, amit nyerhetnék azzal, ha bántom a Királynőmet, de mindent elveszthetek. Muszáj hagynod, hogy elvigyem őt. Ha végig az Unseelie börtönben volt, mióta eltűnt, már nagyon közel lehet a halálhoz. Muszáj engednetek, hogy elvigyem Fearybe, hogy visszanyerhesse, az erejét!

- Sose fog megtörténni. - Akkor te leszel felelős a Királynőnk haláláért. - mondta V’lane keserűen. - És honnan tudhatnám, hogy nem ezt akartad végig? - Mindannyiunkat megvetsz. Engednéd, hogy meghaljon a Királynő, csak hogy kielégítsd a saját kicsinyes bosszúdat. Tudni akartam, mi Barrons kicsinyes bosszúja. De megint azt az istenverte kettősséget éreztem. Ami itt kibontakozott, az egyáltalán nem az volt, aminek mindenki gondolta. Csak én ismertem az igazságot. Nem a Királynő volt, akiért harcoltak. A Szerető volt több százezer évvel ezelőttről, aki valahogy a Seelie királynőként végezte. A Király végre megkapta, amit remélt? Az eltöltött idő Faeryben Fae-vé változtatta a szerelmét? Az egyensúly, ami felé a világ „tartott” ahogy az álmodozó szemű srác mondta, egy halandót átváltoztatott a királynő helyettesítésére, ahogy Christian is átváltozik, hogy helyettesítsen egy herceget? Ha én voltam a király, miért nem voltam magamon kívül emiatt? A Szerető végre Fae lett! Megráztam a fejem. Nem tudtam így gondolkodni. Egyszerűen nem ment. - Mac - motyogtam. - Csak légy Mac. Barrons vetett felém egy kemény pillantást, ami annyit mondott: Tartogassa későbbre, Ms Szerető. - Figyeljetek, fiúk - mondtam. Négy ősi szempár nyársalt fel, és a két skótra pislogtam. - Ó, ti ketten egyáltalán nem azok vagytok, aminek látszotok, nem igaz? - Bárki is az ebben a szobában? - kérdezte Barrons ingerülten. - Mi a lényeg? - Itt van a legnagyobb biztonságban - mondtam tömören. - Végig erről beszéltem - morogta Barrons. - Ez a szint ugyanúgy van védve, ahogy a könyvesbolt. Semmi sem tud beteleportálni… V’lane felszisszent. - … vagy kiteleportálni. Egy Seelie vagy Unseelie sem juthat a közelébe. Senkit sem engedünk a szobába felöltözve. Rainey vigyáz rá… - A szüleim mellé raktad őt? - kérdeztem hitetlenkedve. - Az emberek meztelenül mennek be? - Hova máshova tettem volna? - A Fae-k Királynője a szüleimmel van abban az üvegszobában? - A hangom elkezdett emelkedni. Nem érdekelt. Megvonta a vállát. A szemei azt mondták: Nem igazán, és ezt mindketten tudjuk. Még csak nem is ebből a világból származol. Az enyémek azt mondták: Teszek rá, ki voltam egy másik életben. Tudom, hogy ki vagyok most.

- Időbe és több forrásba kerül, hogy olyan erős védelemmel lássunk el egy helyet, mint ahol Jack és Rainey vannak. Nem fogjuk megduplázni az erőfeszítéseinket. - mondta. - A Keltar Kastélyt a Királynő maga látta el védelemmel - mondta Dageus. - Messze Dublintól, ahol a Sinsar Dubh szeret lenni. Ez a jobb választás. - Marad. Ez nem vita tárgya. Ha nem tetszik, próbáljátok meg elvinni. mondta Barrons határozottan és a szemeiben várakozást láttam. Remélte, hogy megpróbálják. Harcolni akart. Mindenki harcolni akart a szobában. Még én is, jöttem rá megdöbbenve. Habár nem akartam, hirtelen megértettem a férfiakat. Volt egy problémám, amit nem tudtam megoldani. De alkothattam egy kezelhető problémát, mondjuk egy ökölharcot, ami levezeti a feszültséget, és biztos, hogy jobban érezném magam utána egy darabig. - Ha ő marad, mi is maradunk - mondta Dageus határozottan. - Itt őrizzük, vagy ott őrizzük. De őrizzük. - És ha ők maradnak, én is maradok. - V’lane hangja jeges volt. - Egy ember sem védelmezi a Királynőmet, amíg én életben vagyok. - Erre egyszerű a megoldás, tündér. Teszek róla, hogy ne élj. - A Seelie-k nem az ellenségeink. Ha hozzáérsz, mindannyiunkkal számolnod kell. - Azt hiszed nem bírnám, Felföldi? Egy pillanatra elviselhetetlen volt a szobában lévő feszültség és a lelki szemeim előtt láttam, ahogy egymás torkának ugrunk. Barrons volt az egyetlen közöttünk, akit nem lehetett megölni. Szükségem volt a skótokra, hogy megcsinálják az újra bebörtönző rituálét, valamint V’lane-re és a kőre, hogy elkapjuk a Könyvet. Egy verekedés jelenleg nagyon rossz ötlet volt. - Akkor ez eldőlt – kiáltottam vidáman. - Mindenki marad. Isten hozott a Chester’s Hiltonban! Vessünk meg néhány ágyat. Barrons úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. - Aztán menjünk ki, és találjunk valamit, amit megölhetünk - tettem hozzá. Dageus és Cian helyeselve morgott, és még V’lane is megkönnyebbültnek tűnt.

32. Fejezet

Fordította: Sky Kiléptem a zuhany alól és végignéztem magamon. Az eltelt húsz perc alatt, amióta felvonszoltam fájó testemet a Barrons Könyvek és Apróságok hátsó lépcsőjén a hálószomámba, a zúzódások 40 százaléka eltűnt. Végighúztam az ujjam egy kimondottan fájdalmas seben a kulcscsontomon. Azt hittem, hogy hallottam amint megreped és attól féltem valamim eltörött, de csak egy forró duzzadt zúzódás volt, ami rendkívül gyorsan gyógyult. Mi a fene történik velem? Gyanítottam, hogy köze van ahhoz, hogy talán én vagyok a ....nos, nem az ágyas, de sosem gyógyultam ilyen gyorsan, még kölyök koromban sem. Folyton lehorzsolt térddel rohangáltam. Vajon, McCabe az egyik elveszett részem? Vajon ezért nem fagyott le? Az álmodozó tekintetű srác is egy részem lehet? Ki más? Hány része volt a NEM ágyasnak? - Nem vagyok a Király - mondtam ki hangosan - Kell lennie valami más magyarázatnak. Muszáj hogy legyen. Mert ez egyszerűen elfogadhatatlan. Az éjszaka mozgalmasan telt. Belefutottunk Jayne embereibe és Danibe a Tizennegyedik sarkán és rendet vágtunk a városban. Dageus, Cian és V'lane az ökleiket használták, Dani és én vágtunk és kaszaboltunk. Barrons csinálta amit csinált, de bármi is volt az, túl gyors volt ahhoz, hogy lássam. Próbáltam szemmel követni, de egy idő után feladtam, elég volt az én bajom. Mikor abbahagytam a számolást is a halottak száma közel százhoz járt. Hogyan lehetett olyan szuper érzés kinyírni az Unseelieket ha én voltam a teremtőjük? - Látod? Még több bizonyíték arra, hogy nem én vagyok a király! mondtam a tükörképemnek. Az bölcsen visszabólintott. Beállítottam közepes melegre a hajszárítómat és elkezdtem megszárítani a hajam. Az Unseeliek visszavonultak. Elterjedt az utcán a hír, hogy vadászunk rájuk és elmenekültek a harc elől, eltűntek. Gondolom, miután egész életüket bezárva töltötték, nem siettek meghalni, most hogy végre szabadok voltak. Barronst, a két Keltart és V'lanet ott hagytam, nagyon elégedetlennek tűntek és készen arra, hogy egymás nyakának ugorjanak. Ha annyira hülyék, hogy megöljék egymást, akkor megérdemlik a következményeket. Én fáradt voltam, sebesült és túl azon, hogy bármi is érdekeljen. Épp pizsibe bújtam, amikor egy kavics az ablaknak koppant. Semmi kedvem nem volt most V'lanehez.

Igen, voltak kérdéseim, de nem ma éjjel akartam őket feltenni. Pihenésre és tiszta fejre volt szükségem. Félrerúgtam a hátizsákomat, bemásztam az ágyba és fejemre húztam a takarót, hogy ne zavarjon a lámpa fénye. Állítólag az Árnyak eltűntek, de nekem az „állítólag”nem volt elég. Újabb kavics koppant. Szorosan összezártam a szememet és vártam, hátha abbahagyja. Öt perccel és rengeteg kaviccsal később, egy kő zuhant be az ablakomon, üvegszilánkokat szórva mindenfelé és a frászt hozva rám. Kiszöktem az ágyból és hitetlenkedve néztem a földön szétterülő üvegszilánkokat. Még csak nem is tudtam volna az ablakhoz masírozni és leharapni a fejét, előbb elő kellett halásznom a cipőimet! Hideg szél mozgatta meg a függönyöket. Felvettem a csizmámat és az ablakhoz masíroztam. - Nem beszélek addig veled, amíg meg nem javítod az átkozott ablakomat, V'lane - csattantam fel. Majd: - Oh! Egy köpenyes, csuklyás alak állt lent a sikátorban és egy pillanatra, Malluce-ra emlékeztetett. A sötét köntös felhőként tekergett a sötét figura körül, ahogy nehézkesen előre mozdult, mintha minden egyes lépés fájdalmat jelentene neki. A külső világítás pont ráesett és mintázott köpenye ragyogott a fényben. Legelső gondolatom az volt hogy biztosan a Sinsar Dubh rejtőzködik a köpeny alatt. - Dobd le a köpenyt. Látni akarom a kezeidet, mindent. Hallottam amint éles levegőt vesz, egy nehézkes és gyötrelmes levegővételt. A karok óvatosan mozogtak, miközben megoldották a brosst a nyakánál. A csuklya hátra hullott és a köpeny a földre esett. Majdnem elhánytam magam. Alig tudtam visszafojtani egy sikolyt. Ezt még a legnagyobb ellenségemnek sem kívántam volna. Fióna volt az, majdnem teljesen megnyúzva. - Irggggaloooom - sziszegte Elfordultam az ablaktól és a falnak támaszkodva mély levegőt vettem, kezemet a számra szorítva. Szemeimet becsuktam, de nem tudtam szabadulni a látottaktól. Egy életöltővel korábban megpróbált megölni. Összeállt Derek O'Banionnal majd Darrocal. És mindezt csak azért, mert szerette Jericho Barronst. Azon az éjjelen, amikor élve megnyúzva a könyv elhozta hozzám, azon töprengtem, hogy vajon az összes Unseelie amit megevett, életben tartja-e majd. Az Unseelie húsnak figyelemreméltó gyógyító képességei vannak. De úgy tűnik, nem tud friss bőrt növeszteni, sem meggyógyítani a Sinsar Dubh által okozott sebekből.

- Azt hittem, a Könyv mindenkit megöl akit egyszer már birtokolt szólaltam meg végül. - Más....étvágya...van..ránk...akik...Unseelie...húst ...ettünk. - Megölte Darrocot pedig ő is Unseeliet evett. - Elhallgattatta...őt. Mert...túl ...sokat...tudott. - Éspedig? - Bárcsak...tudnám. Akkor...- Gurgulázó hangot hallottam, fájdalmas nyögéseket, gondolom éppen visszavette a köpenyt. Azon töprengtem vajon mi okozhat nagyobb fájdalmat neki, a ruha a megnyúzott bőrén, vagy a hideg éjszakai levegő. De gondolom mindkettő pokolian fájdalmas lehet. Fogalmam sincs hogyan tudott lábon állva maradni a fájdalomtól. Nem mondtam semmit. Nem volt mit mondani. - Megpróbáltam...jómagam - szólalt meg végül - könyörögtem... neki... hogy... öljön meg. - Mit keresel itt? Megfordultam és lebámultam rá. Noha visszavette a köpenyt, a csuklyát nem húzta vissza a fejére. - Nem...tudok meggyógyulni - szürke szemeiben fájdalom villant nem... tudok... meghalni sem. Mindent...megpróbáltam. - Még mindig eszel Unseeliet? - Enyhíti...a fájdalmat. - Azt hiszem az tart életben is. - Túl... késő. - Úgy érted hogy már annyit ettél, hogy még ha abba is hagynád, akkor sem halnál meg? - Igeeen. Elgondolkodtam ezen. Figyelembe véve, hogy mióta él Unseelie húson, valószínűleg igaza volt. Malluce is bűzlött az Unseelie hústól. Azt hiszem, ha abba is hagyná, sosem lehetne többé teljesen ember. Én csak kétszer ettem és nagyon reméltem, hogy már teljesen kiürült a szervezetemből. - Nem...találok... - Tekintete a sötét zóna felé vándorolt és megértettem hogy próbált egy Árnyat találni, hátha az megöli. De azok már elköltöztek, és nem úgy nézett ki, mint aki képes sokáig talpon maradni. Nem tudtam elképzelni, hogy képes lenne vezetni. - Csak....a lándzsa tudna... - ....véget vetni az életednek - fejeztem be helyette. Azt akarod, hogy megöljelek. Micsoda irónia. - Igeeeen - Miért nem keresed meg Danit? Nem gondolod, hogy nagyobb szerencséd lenne vele? - Nemet mondott.

Meglepetten pislogtam. Tényleg tudott róla, megtalálta és Dani nemet mondott? - Azt...mondta..neked kell… - És azt hiszed bennem van irgalom? - Nem tudom...nézz..rám.. Visszanéztem lenyúzott arcára. - Akár figyelmen kívül is hagyhatlak életem végéig - mondtam. De mindketten tudtuk, hogy nem tenném meg. - Irrrgalooom - sziszegte újból. Kezemmel az ablakpárkányra vágtam. Nem volt választásom. Nem akartam lemenni és ránézni. Nem akartam leszúrni. De nem hagyhattam szenvedni sem, ha volt választásom és volt. Vágyakozva néztem az ágyamra. Semmit sem szerettem volna jobban, mint visszabújni. De az ablakom be volt zúzva és a szobában jéghideg volt. A fegyvertartóm után nyúltam, felvettem a pizsimre, belecsúsztattam a Lándzsámar, felkaptam egy kabátot és elindultam lefelé. Útban lefelé, megvilágosodtam. A Lándzsám megöli Fiona Fae részeit, de csak nagyon lassan. Mallucénak is hónapokba telt amíg meghalt. Mikor leszúrtam egy Faet, az teljesen Fae volt és azonnal meghalt. De amikor egy ember Faet evett, csak a Fae részeit öli meg és ezért csak nagyon lassan halnak meg, mintha mérgezést kaptak volna. Elgondolkodtam, hogy az a valaki, aki megalkotta a fegyvert nem szándékosan csinálta-e így. Emellett rendelkezésemre állt egy másik módszer is - ami vagy azonnal megöli, vagy választ ad egy kérdésemre. Miközben ma este harcoltam, mindvégig azon töprengtem. Szerettem volna kipróbálni az Ezüstöt a Fehér Kastélyban. Talán rengeteg ember és fae használhatná azt a tükröt. Már az is megfordult a fejemben, hogy elkapok egy Unseeliet és arra kényszerítem, hogy belépjen a Tükörbe. Most már nem lesz rá szükség. Volt egy önkéntesem. És ami a legjobb benne, hogy többnyire ember volt. Ha Fiona beléphet a király Tükrébe anélkül, hogy meghalna, akkor az azt jelentené, hogy a legenda csak egy blöff. De megölte Barronst! Megvontam a vállam. Az lehetett véletlen is. Barrons minden fizikai törvényt megcáfolt. Lehet, hogy az emberek minden gond nélkül beléphetnek. Lehet, hogy az Unseelie király nem védte meg olyan jól mint gondolná. Lehet, hogy a mai emberek mások, mint az egykori ágyasa és hogyan védhetnél meg valamit olyasmi ellen, aminek a létezéséről fogalmad sincs.

Csak abban voltam biztos, hogy én nem lehetek a Király. És most esélyt kaptam arra, hogy ezt be is bizonyítsam. Utáltam még több időt elvesztegetni, de a józan eszem volt a tét. Kiléptem a sikátorba és lassan feléje indultam. - Tedd vissza a csuklyádat. Olyan hangot adott ki, ami akár nevetés is lehetett volna, de nem mozdult. - Szeretnél meghalni? Ha igen, akkor tedd vissza. Szemei gyűlölettől lángoltak, dermedten mozgott, fájdalmas mozdulattal a fejére húzta. Amikor leengedte a karját, a szél egy hajtincsét az arcomba fújta. Én meg elborzadva szívtam be a levegőt. Vér és rothadó hús szaga volt. - Kövess. - Hova? - A Lándzsa megölhet, de csak lassan. De tudok egy másik megoldást. A csuklyás figura felém fordult, az arcomat kutatva az indokaimért. Apu egyszer azt mondta, hogy másokról mindazt a rosszat feltételezzük, amire mi magunk is képesek vagyunk. Fiona azon tűnődött, vajon lehetek-e olyan kegyetlen, mint amilyen ő lett volna, ha a helyzet fordítva áll. - Pokoli nehéz lesz odáig elsétálnod, de gondolom inkább szenvedsz húsz percet míg odajutsz, minthogy szenvedj hónapokon keresztül a halálra várva. Mert az Unseelie hús miatt csak lassan fogsz meghalni. - Lándzsa...ne azonnali? - hallottam a megdöbbenést a hangjában. - Nem. Pontosan láttam, mikor fogadta el a válaszomat. Amikor megfordultam és elindultam a Tükör felé, ő követett. - De viszont ára van ennek. Ha tényleg meg akarsz halni, mindent el kell mondanod amit tudsz... - Egy percre sem hagyhatom magára, igaz? - szólalt meg Barrons – Ezúttal mit képzel, hova a pokolba megy Ms Lane? És ki az ott maga mellett? Mindhárman egyszerre léptünk be a tükörbe. Ez volt életem legkínosabb, legfurcsábbább sétája. Olyan - magamon kívül nézek le magamra - pillanatom volt. Nyolc hónappal korábban, amikor legelőször sétáltam be Barrons Könyvek és Apróságok-ba, menedéket keresve a Sötét Zónával való legelső találkozásom elől, sosem hittem volna el ami most történik, hogy a könyvesbolt mögötti sikátorban, egy tégla falba, komolyan mondom, egy téglafalba készülök belépni egy rendesen megnyúzott nővel az oldalamon, aki egykor a Barrons Könyvek és Apróságok-at vezette és Barrons-al, aki arra várt, hogy szex-el javítsak a rossz hangulatán, és aki képes egy két méter magas szörnyeteggé

változni. Mindezt csak azért, hogy végre megtudjam, én vagyok-e azon szörnyek teremtője akik átvették a hatalmat a világom felett. Ha tudtam volna, hogy ez lesz az életem, egyenesen a reptérre rohantam volna és az első géppel hazarepülök. Fiona meg sem szólalt mióta Barrons is csatlakozott hozzánk. Behúzta a csuklyáját a szemébe. El sem tudtam képzelni mit érezhet, amint az öngyilkossága felé sétált, egyik oldalán a férfi akit szeretett, a másikon pedig a nő, akiről azt hiszi, hogy elvette tőle a férfit. Először Barrons hevesen tiltakozott a tervem ellen. Azt akarta, hogy a Lándzsát használjuk és ne vesztegessünk heteket, vagy talán hónapokat a Tükröt használva. De miután félrevontam és elmagyaráztam neki, hogy ő a tökéletes kísérleti nyúl, vonakodva de beadta a derekát és rájöttem, hogy titkon ő is abban reménykedik, hogy a legendák nem igazak. De miért? Azt hitte, én vagyok az ágyas. Figyelembe véve azt, amitől én féltem, az ágyas nem is tűnt olyan rossz választásnak. Hacsak azt nem gondolta, hogy ha valóban én vagyok az ágyas, akkor a király eljöhet értem és ez olyan valami volt, amivel nem tudott egyetérteni. Talán attól félt, hogy a király elveszi tőle az SzT detektorát és akkor mi lenne vele? - De ha csak egyetlen kérdést is feltesz neki rólam Ms Lane, az egyezség ugrik - mormolta a fülembe - ott helyben megölöm és akkor nem tudja próbára tenni az elméletét. A szemem sarkából ránéztem. Lehetséges volna? Talán pont úgy megölné, mint ahogy a Faet? De ennek ellenére, mindezt nem kegyelemből ajánlotta fel. Azon kaptam magam, hogy elgondolkozom, vajon mit jelenthet még a számára. Vajon gyászolja ezt a nőt, aki éveken keresztül vezette a könyvesboltját, akire több titkát bízta rá, mint rám? Nem ajánlotta fel hogy megöli, hanem fenyegetésként használta ellenem, hogy ne avatkozzak a dolgaiba. Az arcán hideg, érzelemmentes kifejezés ült. Lenézett Fionára és az arckifejezése megváltozott. Majd észrevette, hogy nézem és ismét kifejezéstelen maszkot öltött magára. Gyászolta őt - nem a szenvedése miatt, hanem mert olyan utat választott, ami most a halálához vezetett. Azt hiszem mindig is vigyázott volna rá, mindig is óvta volna, ha nem fordult volna ellenem. De az a tette megpecsételte sorsát. Barrons volt a legkomplikáltabb ember, akivel csak az életemben találkoztam de ugyanakkor a legegyszerűbb is : Vagy vele voltál, vagy

ellene. Ennyi. Csak egyetlen esélyt ad. És ha elárulod, akkor megszűnsz létezni a számára, amíg úgy nem dönt, hogy kivégez. Fióna megszűnt létezni a számára, amikor a könyvesboltba beengedte az Árnyakat, azzal a céllal, hogy azok felfaljanak, amíg alszom - és ezáltal elrabolta volna az egyetlen lehetőséget a céljai eléréséhez, bármik Is legyenek azok. Az egyetlen dolog, amit ez iránt a nő iránt érzett, egy halvány gondolat volt, hogy bárcsak ne így alakultak volna a dolgok. Nem olyan régen egy kést állított a szívébe, és ha nem evett volna Unseelie húst, mostanra már halott lenne. Titokban újra ránéztem és korábbi gondolataim jelentősége sziklakőként zúdult rám. Azt hitte, hogy elárultam, amikor összeálltam Darrocal. De nem száműzött az életéből. Bármit is akart a Sinsar Dubh-tól, azt nagyon akarhatta. És hitem szerint amint megkapta, végezni fog velem. Megérezhette a pillantásomat, mert rám nézett. Valami gond van Ms Lane? Gúnyosan néztem vissza rá. Mi gond lehetne ebben a helyzetben? Fanyarul elmosolyodott. Leszámítva a nyilvánvalót. Megráztam a fejem. Úgy tekint rám, mintha arra számítana, hogy bármelyik pillanatban megölhetném. Összerezzentem. Ilyen könnyen belém lát? Azon gondolkodik, miféle ember lehetek és mit érzek ezzel a dologgal kapcsolatban Szavak nélkül bámultam rá. Azt hiszi, hogy elárult és ezért egy nap meg fogom ölni. Nem is tudom minek fárasztom magam a beszélgetéssel. A szemeim dühösen villantak. Utálok ennyire átlátszónak lenni. Azzal hogy összeállt Darroc-al a céljai elérése végett, nem árult el. Én is azt tettem volna. Akkor meg minek a fenének duzzog? Azt hogy megdugta magát, megbocsátom, amint én is megdughatom. Más nő a maga helyében fejjel előre rohanna a megbocsátás felé. Véget vetettem a beszélgetésünknek, egyenesen előre bámulva. Lassan haladtunk, Fiona nem igazán tudott gyorsan mozogni. - A könyvtárak - szólalt meg Barrons - Megállunk visszafelé, ha már egyszer úgy is itt vagyunk. Szeretnék újra körülnézni. Éreztem, amint a köpönyeges figura hirtelen megdermed. Nem kellett látnom az arcát ahhoz, hogy tudjam mire gondol. Megjegyzése telibe talált, mivel azt sugallta, hogy mi ketten visszatérünk, miközben ö meghal. És tudom, hogy azt hitte táncolni, szórakozni és

szexelni fogunk, miközben ő megszűnik létezni és eltöröltetik mintha sosem létezett volna. Éreztem, amint a köpönyeg alól gyűlölet és rossz akarat árad felém és megörültem mikor megláttam előttünk a fekete padlót. - Hogyan? – kérdezte, amikor a fekete folyosóra léptünk. Barronsra néztem, ő pedig rám. Amint beléptünk a fekete folyosóra, azonnal megéreztem a szexuális feszültséget köztünk, amit a kastélynak ez a része váltott ki belőlünk. Egy pillantás az arcára és tudtam hogy ő is érzi. A következő pillanatban elborzadva jöttem rá, hogy bizonyára Fiona is érzi. Barrons válaszolt helyettem. - Van egy Tükör, ami megosztja az Unseelie Király és az egykori ágyas szobáját. Csak ők ketten léphetik át. Mások azonnal meghalnak. - Még... te.. is? Tehát tudta hogy meghalhat. És hogy mindig visszatér. - Igen. Felhangzott az a borzalmas nevetés. - Most...már...ő..is...tudja. Barrons fenyegető pillantást vetett rám, ami azt jelentette: vagy azonnal elhallgattatod,vagy én teszem meg helyetted. - Igen, mindent tudok, Fiona - hazudtam. Elindult szótlanul. *** Christian aludt az Unseelie Király hatalmas ágyában, hosszú fekete haja szétterült a párnán. Ha Fiona nem lett volna ilyen rossz bőrben, egyszerűen csak átlöktem volna a Tükrön, hogy legyen már vége mindennek, de így nem tudtam rávenni magam, hogy hozzáérjek. - Ki a… Mi a fasz? - Barrons a Tükör széléhez sietett és rábámult az ágyban alvó férfira. Én a tűzhelyre pillantottam, félig meddig arra számítva, hogy meglátom az ágyast, közben azon gondolkodtam, hogyan fogom megmagyarázni Barronsnak, de a kandalló elé leterített bunda üres volt. A hangja felébresztette Christiant. A fiatal skót férfi oldalra fordult és lesszált az ágyról. A selyem lepedő lecsúszott a testéről és ott állt előttünk meztelenül, láthatóan izgalmi állapotban. Egy pillanatig azt hittem, hogy megszabadult a tetoválásaitól, de azok megjelentek, körbeölelve a lábát, farkát és a hasát. Barrons mellé léptem és erősen próbáltam nem bámulni, de egy gyönyörű meztelen férfi az akkor is egy gyönyörű meztelen férfi.

Vajon a király és az ágyas szeretkezéseinek emlékei rá is olyan hatással voltak, mint ránk? Szeme lusta érzékiségtől csillogott és nagyon is jól eltudtam képzelni, miről álmodhatott. Lehet, hogy nehezebb lesz kihozni, mint először gondoltam. A szoba fekete felében állt és rám bámult. - Biztos csak álmodom. Mozgasd ide azt a csinos kis feneked és megmutatom mire fel teremtette Isten a nőket és a jól ellátott Skótokat. - Ki a fészkes pokol az? - követelte Barrons - Christian MacKeltar - Az nem Christian MacKeltar - csattant fel Barrons - Az egy Unseelie Herceg. - Oh, baszodj meg - szántott végig a haján Christian - Tényleg úgy nézek ki Mac? Szinte azt mondtam neki,hogy „nem tudom mert nem tudom levenni a szemem a...” mikor Fiona hátulról meglökött. A ribanc tényleg meglökött! Annyira megdöbbentem, hogy levegőt is elfelejtettem venni. Szavaim is benn akadtak. Azért jöttem ide, hogy rajta segítsek és a ribanc megint megpróbált megölni. Abból, amit Barrons mondott, kikövetkeztette, hogyha hozzáérek a Tükörhöz meghalok és a legvégső tette az lett volna, hogy magával ránt. Eléggé keményen meglökött, hogy átessek a Tükrön, egyenesen Christian karjába, ledöntve őt a lábáról. Mindketten az ágyra estünk és miközben azon igyekeztünk, hogy felálljunk, még jobban összegabalyodtunk. Hátam mögött hallottam, amint Barrons felmordul. Fölöttem Christian kéjesen felnyögött és még jobban hozzám préselte magát. Minden egyes porcikám kívánta a szexet, itt, most, azonnal, bárkivel. Ez a hely nagyon veszélyes volt. - Christian, ezt a szoba teszi velünk, a szex… - Tudom, Mac. Már egy ideje itt vagyok. Könyökére emelkedett. - Mozgás ki alólam. Azonnal! Amikor nem mozdultam rögtön, rám sziszegett. - Azonnal! Nem leszek képes még egyszer mondani. Ránéztem. Szemei rám fókuszáltak, mélyen belém láttak, mint korábban egy Fae herceg és én azonnal kiszökkentem alóla. Egy pillanatig még ott maradt négykézláb, golyói nehezen lógtak, erekciója a hasának feszült, majd felállt és megpróbálta eltakarni magát. Próbálta maga köré tekerni a lepedőt, de az olyan nagy volt, hogy sehol

sem találta az egyik végét. Én próbáltam nem ránézni, de csúfos vereséget szenvedtem. - Mac - üvöltötte Barrons. Szívem vadul vert. Barronst akartam, nem Christiant, de a férfi aki kellett nekem, a tükör túlsó oldalán állt. Fióna borzalmas nevetése törte meg a varázst. Megfordultam és láttam hogy ott áll, Barronst bámulva, csuklyáját hátra dobta. - Milyen érzés olyan valaki után vágyódni, aki nem akar téged annyira, mint te őt, Jericho? - hangja méregtől csöpögött - Ha átment azon a Tükrön, akkor a királyhoz tartozik. Remélem, hogy az utána való vágyakozás élve felemészt. Remélem, hogy elveszi tőled. Remélem, hogy az örökkévalóságig fogsz utána szenvedni. Barrons nem mondott semmit sem. - Hagynod kellett volna, hogy meghalljak, te szemét - mondta keserűen - Csak azt érted el, hogy egy olyan élet után vágyakoztam, ami soha nem lehetett az enyém. Elmondhattam volna neki, hogy nem úgy álltak a dolgok köztem és Barrons között. Hogy Barrons nem úgy érzett irántam, de mielőtt megszólalhattam volna, Fiona a tükörbe vetette magát. Megfeszítettem magam a becspodásra. Annyira biztos voltam benne, hogy nem vagyok az Unseelie Király. Felkészültem, hogy megcsonkított, bűzlő teste az enyémnek csapódik. Tovább löktem volna az ágyra, ahol aztán leszúrom a Lándzsámmal, megszabadítva a nyomorúságától. Abban a pillanatban, ahogy hozzáért a tükörhöz, Fiona holtan roggyant a földre. - Helló, Ms Ágyas - gúnyolódott Barrons. Oh, hacsak tudná. De Christian nem árulta el neki amikor távoztunk és én sem.

33. fejezet Fordította: Enn ELLENÉRVEK: Miért nem lehetek én a király 1. Csecsemő voltam 23 évvel ezelőtt. Láttam a rólam készült képeket, és emlékszem, hogyan nőttem fel. (Hacsak valaki nem ültetett hamis emlékeket a fejembe.)

2. Még csak nem is kedvelem a szeretőt. (Hacsak ki nem szerettem belőle már jóval korábban.) 3. Nem érzem úgy, mintha több emberi részből tevődnék össze és sosem vonzódtam a nőkhöz. (Hacsak vissza nem fojtottam eddig.) 4. Gyűlölöm a Faet és főleg az Unseeliet. (Túlkompenzálok?) 5. Ha én lennék a király, az Unseelie hercegeknek nem kellett volna tudniuk ezt és nem megerőszakolni engem? Nem kellett volna valakinek... felismernie, vagy valami? 6. Hol voltam 600-700 ezer évig? És hogy-hogy nem tudtam minderről? (Oké, talán valaki kényszerített, hogy igyak az üstből.) ÉRVEK: dolgok, amik azt sejtetik, mégiscsak ő lehetek 1. Tudtam, hogyan festett belülről a Fehér Kastély. Ismertem az Unseelie börtön minden egyes zugát. Ugyancsak tudtam, hogy Cruce-nak szárnyai vannak. Olyan tudás birtokában voltam, amit nem tudtam megmagyarázni. (Talán valaki emlékeket ültetett belém. Ha képesek voltak hamis emlékeket gyártani, miért ne tudnának valódiakat?) 2. Egész életemben a szeretőről álmodtam és még ha ő nem is volt a tudatánál, sikerült megidéznie. (Talán manipulált engem az Álomvilágban, mint ahogy a Keltárokkal is tette.) 3. Olyan rúnákat tudtam előidézni, amiket feltehetőleg már az Unseelie börtön falainak megerősítésére is felhasználtak. (Nem vagyok benne biztos, ennek melyik oszlopba kellene kerülnie. Miért segített volna ezzel a király? Ez talán része a sidhe-látó képességeimnek köszönhető.) 4. A Könyv vadászik rám és úgy játszik velem, mint macska az egérrel. (Erre más magyarázatot nem találok. Valami nyilvánvalóan különleges bennem.) 5. K’Vruck mentálisan rám támadt, majd ezt mondta: – Á, te vagy az. (WTF????) 6. Keresztül tudok menni azon a tükrön, amire egyedül a király és a szerető képesek, és a királynő volt a szerető. Barronsnak nem sikerült. Fionának sem sikerült. 7. Amikor a Fehér Kastélyban voltam, láttam a szeretőt, de a királyt nem, ami tökéletesen értelmet adna annak, hogy a király emlékeit éltem át, hiszen ha visszaemlékszel valamire, nem látod magad az emlékben, csak azt, ki volt jelen akkor és mi történt körülötted. Ledobtam a tollamat és becsaptam a naplómat. Apunak elég lett volna ez a két utolsó érv is arra, hogy kérdezés nélkül elhurcoljon innen. Muszáj volt többet kísérleteznem az Ezüsttel. Csak ennyit tehettem. Ha bebizonyítom, hogy más is képes átmenni rajta, abbahagyhatnám a saját magam őrületbe kergetését.

- Rendben - suttogtam. - Még több kísérlet. Ez nem úgy hangzik, mintha egy régi ismerős mondta volna? - Például egy megszállott király, aki a szörnyek egy egész faját kísérletezte életre. Egy brutális tényt azonban nem tudtam megkerülni: ha a tesztjeim elbuknak, a tesztalanyaim meghalnak. Annyira kétségbeesetten szeretném tisztázni magam, hogy hajlandó lennék ezért gyilkossá válni? Igaz, sokszor öltem az elmúlt pár hónapban, de a harc hevében, nem pedig előre megfontoltan, Fiona pedig amúgy is meg akart halni. Egy száz százalékig ember lenne a legjobb tesztalany. Talán találok valakit a Chester körül ólálkodni, aki szeretne meghalni. Vagy túl részeg, hogy… Kezdem elveszteni az emberiességemet? Vagy mindig is kevesebb volt belőle a kelleténél? Megragadtam a fejem és felnyögtem. Hirtelen minden izmom megfeszült, mintha köszöntés gyanánt felegyesednék, habár meg sem mozdultam. - Barrons. - Leengedtem a kezeimet és felemeltem a fejem. - Ms. Lane. - Olyan hátborzongató kecsességgel foglalt helyet egy széken velem szemben, hogy elcsodálkoztam, hogyan képzelhettem valaha is embernek. Úgy süppedt bele a brokátszövetes karosszékbe, mint ahogy a víz folyik be a kövek közötti réseken, mielőtt kényelembe helyezte volna magát. Úgy mozgott, mintha a szobában mindenről pontosan tudta volna, hol fekszik. Nem sétált, lépkedett vagy cammogott; úgy suhant, mint aki tökéletesen tudatában van minden egyes atomnak, ami a testét körülvette. Ez megkönnyítette számára, hogy elrejtőzzön az élettelen tárgyak mögött és hogy ahhoz hasonló... alakot, vagy mit öltsön magára. - Mindig is így mozgott a közelemben, csak én nem vettem észre? Ennyire vak voltam? - Nem és igen. Vak volt. Az a szoros kis rózsaszín segge irányította. De sosem mozogtam így maga előtt. - A tekintetéből csak úgy sugárzott a szexuális célozgatás. - Talán egyszer, vagy kétszer azért mozogtam így maga mögött. - Többé már semmit nem rejteget előttem? - Ezt azért nem mondanám. - Mit rejteget egy magához hasonló alak? - Szeretné tudni, igaz? - Ragyogó szemei egy kemény pillantással végigmértek. Közel egy hét telt el azóta, hogy megöltük Fionát az Ezüstökben, a ruhásszekrényem pedig nagyobb megpróbáltatást jelentett nekem, mint eddig valaha. Elnyűtt fekete bőrnadrágot hordtam, valami szürke trutymó maradékkal rajta, a kedvenc pink felsőmet, aminek az elején az állt ’Szexi lány vagyok’ és sifon rövidujja volt. Egy gót sállal összekötöttem szőke hajamat és beraktam Alina szív alakú fülbevalóit. A körmeim

megnőttek, úgyhogy francia manikűrt csináltam, de a lábkörmeimet feketére festettem. A kettősségérzet azonban ezzel nem ért véget: fekete csipke tanga és egy pink és fehér csíkos pamut melltartót vettem fel. Voltak kérdéseim. - Identitás problémák, Ms. Lane? Volt idő, amikor velősen replikáztam volna. De most csak ittam a pillanatot: a könyvesboltomban voltam, forró csokit szürcsölgetve, egy asztalnál ültem Barronsszal gyertyák és a tűz fénye mellett, kezem ügyében a naplómmal és az iPodommal biztosan tudva, hogy a szüleim jól vannak és a világ is többnyire rendben van, kivéve az én kis személyiség-zavaromat. A barátaim és a szeretteim biztonságban voltak. Fellélegeztem. Biztonságban volt az a személy is, aki olyan sokat jelentett nekem. Az élet jó. Nem olyan rég azt gondoltam, többé sosem jövök vissza erre a helyre. Sosem látom, ahogy alig észrevehetően, de szexisen megrezzennek az ajkai, amik elárulták, hogy jól szórakozott ugyan, de még mindig várt arra, hogy teljesen le legyen nyűgözve. Sosem civakodunk, gúnyolódunk, vitatkozunk és tervezgetünk. Sosem fogok megnyugodni abban a tudatban, hogy ameddig ennek az épületnek a korábbi tulajdonosa él, ez a hely bástyaként áll, feltartóztatva a Sötét Zónát, a tündéreket és a szörnyeket egyaránt. A szívemben ez a hely volt az utolsó védelmi vonal. Bár gyűlöltem őt, amiért hagyta hogy gyászoljam, nem lehettem volna ennél hálásabb, amiért elpusztíthatatlan volt, mert ez azt jelentette, hogy soha többé nem kellett újra gyászolnom őt. Semmi nem törhet meg ezen túl Barrons miatt. Semmi vele kapcsolatos nem árthat nekem, mert ő olyan biztos pont volt, mint az alkonyat eljövetele, a visszatérése pedig olyan örökös, mint a hajnalhasadás. Továbbra is voltak kérdéseim azzal kapcsolatban, micsoda ő és mik a szándékai, de azok még ráértek. Az idő talán fényt derít majd olyan dolgokra, amire a tolakodás és kíváncsiskodás képtelen volt eddig. - Többé már nem tudom, mit viseljek, így próbáltam minden stílust lefedni. - Próbálja ki meztelenül. - Ahhoz kicsit hűvös van. Az asztal fölött egymásra néztünk. Az ő szemei nem mondták, hogy ’Én felmelegíthetnélek’, az enyéim pedig nem mondták, hogy ’Mire vársz még’? Az övéi nem válaszolták, hogy ’Baszódjak meg, ha én teszem meg az első lépést’, így én nem mondtam azt óvatosan, hogy ’Bárcsak megtennéd, mert én nem tehetem, mert én... ő pedig nem csattant fel... mert magát visszatartja a büszkesége?! - Mintha magát nem tartaná vissza.

- Már megbocsásson? - Tényleg, Barrons - mondtam szárazon. - Nem én vagyok az egyetlen, aki nem vett részt abban a beszélgetésben, és ezt maga tudja nagyon jól. Megint az alig észrevehető, szexis ajakbiggyesztés. - Maga igen bonyolult egy ember, Ms. Lane. - Akárcsak maga. Témát váltott. - A Keltárok a Chesterbe vitték a feleségeiket és a gyerekeiket. - Mikor? A Fehér Kastélybeli tartózkodásunk kb. öt hetet jelentett dublini időben. Kifelé menet megálltunk a könyvtárban és az Unseelie király könyvei közül elhoztunk annyit, amennyit csak Fiona testén kívül el tudtunk cipelni. Nemhogy lekéstem Dani születésnapját, de a sajátomat is, ami május 1-jén volt. Az idő errefelé tényleg csak úgy repül. - Olyan három héttel ezelőtt. Elég régen ahhoz, hogy letelepedjenek itt. Nem hajlandóak elmenni addig, amíg oda nem adjuk nekik a királynőt. - Ami sohanapján lesz - mondtam. - Pontosan. - Hány gyerek van? - Próbáltam elképzelni a Chestert, ahogy családok laknak a hideg króm és üveg felsőemeleten. Borzas hajú, tipegő gyerekek hurcolják a takaróikat, és szopják az ujjukat, miközben a korlát mellett másznak. Borzalmasan rossznak tűnt - és nevetségesen helyesnek. Ez talán képes lenne kiirtani annak a helynek az eredendő ellenségességét. - Négy Keltár druida hozta el a feleségét és a gyerekeit. Úgy szaporodnak, mintha személyes küldetésnek vennék, hogy benépesítsék az országukat arra az esetre, ha megint támadás érné őket, nem mintha bárki is akarná azt az istenverte területet. Több tucatnyi van belőlük. Mindenhol. Az egész csupa káosz. - Ryodan biztos az eszét veszette már. - Be kellett harapnom a számat, nehogy felnevessek. Barrons egyenesen ijedtnek tűnt. - Az egyik gyerek követett minket, amikor elmentünk megnézni a királynőt. Azt akarta Ryodantól, hogy javítsa meg a játékát, vagy mi. - És megtette? - Felhúzta magát, mert nem hallgatott el és letépte a fejét. - A gyerekét? - hápogtam. Úgy nézett rám, mintha őrült lennék. - A medvéét. Az eleme lemerült, a hangja akadozott. Ez volt az egyetlen módja, hogy leállítsa. - Vagy rakhatott volna új elemet is bele.

- A gyerek azt ordította, hogy aljas gyilkos. Egy seregnyi felfegyverkezett Keltár érkezett futva. Nem tudtam elég hamar elszabadulni onnan. - Látni akarom a szüleimet. Úgy értem, beszélni velük. - V’lane belegyezett, hogy segít a Keltároknak kihozni Christiant az Unseelie börtönből. Elkezdte újraépíttetni velük a dolmenkaput a LaRuhe-n, amit a te kedvedért rombolt le. - Olyan pillantást vetett rám, ami azt sugallta, ’Gondolhatott volna erre, amikor megkérte rá; sok időt megspóroltunk volna vele’. – Úgy hiszi, ha elkészült, újra tudja alkotni a kapcsolatot és kihozni őt. Szóval V’lane a jófiút játszotta, kitartóan odatette magát a csapat érdekében. Kettőnknek volt egy nagyon komoly befejezetlen ügye, de többé nem viseltem a nevét a nyelvemen, és gyanítottam, hogy kerül engem. Nem voltam valami nagy szembesítő kedvemben az elmúlt héten. Szembenézni magammal épp elég nehéznek bizonyult. - Ha nem intézi el, megteszem én magam. - Hamarosan visszakapjuk Christiant! Abban a pillanatban, hogy visszatértem Fiona eutanáziájáról, elkezdtem lobbizni, hogy hozzuk ki Christiant az Unseelie börtönből. Hamarabb bele kellett volna kezdenem a kampányba, de az, hogy rájöttem ’Nem a szerető’ vagyok, borzasztó agyzsibbasztó kétségbeesettségbe kergetett. - Mikor fog visszatérni? - A maga csinos egyetemista fiúja többé már nem is annyira csinos. - Nem az én csinos egyetemista fiúm. A tekintetünk összekapcsolódott. - De attól még mindig elég csinosnak tartom - mondtam, csak hogy piszkáljam. Ha még egyszer rajtakapom vele egy ágyban, mint ahogy az Ezüstön keresztül láttam, megölöm őt. Pislogtam. Ezt nem, nem látthattam Barrons szemeiben. Elillant a székből és pár lépéssel arrébb jelent meg a kandalló mellett, nekem háttal állva. - Arra számítanak, hogy most már bármelyik nap visszahozzák. Ott akartam lenni, amikor visszaszerzik Christiant, de a Keltárok elég érthetően kifejezték, hogy nem akarnak a közelükben tudni. Nem lett volna szabad elmondanom nekik, hogy megetettem az unokaöccsüket Fae hússal. Nem tudom kannibalizmusnak, szentségtörésnek, vagy egyszerre mindkettőnek találták-e, de nyilvánvalóan sértette őket a dolog. Csak elővigyázatosan mentem bele annak a részletezésébe, mit tett vele a hús, de elég hamar rá fognak jönni.

Megremegtem. Közeledett az idő. Hamarosan el kell végeznünk a rituálét. - Találkozót kellene szervezni mindenki részvételével. A Keltárokkal, a sidhe-látókkal, V’lane-nel. Kidolgozni a részleteket. Hogy mi történjen, ha végül sikerül elzárni a Könyvet? Hogyan szándékozta Barrons használni, ha már elfogtuk? Talán ismerte az Ősi Nyelvet? Olyan öreg lenne? Az idők folyamán tanulta meg, vagy úgy tanították neki? Azt tervezte, hogy hagyja újra eltemetni az apátság alá, aztán leül és átolvassa? És mit kezd a szerzett tudással? - Miért nem mondja el csak úgy, mit akar a Sinsar Dubh-bal kezdeni? Már nem a tűzbe bámult, hanem szemben állt velem. - Miért mozog így folyamatosan? Ezelőtt sosem csinálta. - Idegesítő volt. - Idegesíti magát? - Egyáltalán nem. Inkább csak... nehéz követni. Vörös köd úszott keresztül a szemén. - Egyáltalán nem idegesíti? - Egy kicsit sem. Csak tudni akarom, mi változott. Vállat vont. - Sok erőfeszítést igényel a természetem elrejtése. - De a szemei azt mondták, ’Azt hiszi sikerült elfogadnia a szörnyet? Hát nézze csak, reggeltől estig’. Nem gond. - A királynő magához tért – - Tudatánál van? – kiáltottam fel. - Röviddel azelőtt, hogy megint visszaesett volna. - Miért tart mindig olyan sokáig, mire elmondja nekem a fontos dolgokat? - Amíg a királynő ébren volt, Jacknek volt annyi lélekjelenléte, hogy megkérdezze, ki zárta a koporsóba. Várakozásteljesen húztam ki a hátam. - És? - Azt mondta egy Fae herceg volt, akit még sosem látott azelőtt. Crucenak nevezte magát. Döbbentem meredtem rá. - Az hogy lehetséges? Van egyáltalán olyan, akinek halottnak kellene lennie és tényleg halott is? - Nem úgy látszik. - Voltak neki szárnyai? Furcsán nézett rám. - Miért? - Crucenak vannak. - Honnan tudja – á. Az emlékekből.

- Zavarja ez magát? Hogy én... - ’Nem a szerető’ vagyok. Képtelen voltam befejezni a mondatot. - Hogy nem emberibb nálam? Ellenkezőleg. Vagy nagyon hosszú életet élt, vagy bizonyíték a reinkarnációra. Szeretném tudni, melyikről van szó, így azt is tudnánk, halhatatlan-e. Végül az Unseelie király eljön majd magáért. Neki és nekem lenne mit megbeszélnünk. - Mit akar a Könyvtől, Barrons? Elmosolyodott. Nos, legalábbis kivillantotta felém a fogait. - Egyetlen bűbájt, Ms. Lane. Ennyi az egész. Ne törje a csinos kis fejecskéjét. - Ne köntörfalazzon nekem. Korábban el tudott ezzel hallgattatni, de többé már nem működik. Egy bűbáj mire? Hogy visszaváltoztassa azzá, bármi is volt korábban? Hogy engedje magát meghalni? Szemei összeszűkültek, a csörgőkígyó pedig megmoccant a mellkasában. Közelről nézett az arcomba, mintha a legapróbb mozdulataimat szeretné kiolvasni: az orrcimpám rezdülését minden levegővételkor, az ajkam formáját, a szemem rezzenését. Felhúztam a szemöldököm, várakoztam. - Ezt szeretné gondolni rólam? Hogy meg akarok halni? Muszáj lovagiasságba öltözetnie ahhoz, hogy elég kellemesnek találjon? A lovagiasság öngyilkossági hajlamot követel, nekem pedig nincs olyanom. Nem kaphatok eleget az életből. Minden egyes napon az örökkévalóságra ébredek fel. Szeretek az lenni, ami vagyok. A lehető legjobb üzletet kötöttem. Itt leszek, amíg megtörténik. Itt leszek, miután vége lesz. Fel fogok támadni a hamvaimból és megint végigcsinálom az egészet, amikor újra elkezdődik. - Azt mondta, valaki már megelőzött engem a megátkozásában. - Melodráma. Ez hízelgett magának? Megcsókolt. - Nem érzi átkozottnak magát? - Isten azt mondta, ’Legyen világosság’. Én azt mondtam, ’Kérd szépen’. Eltűnt. Már nem állt szemben velem. A könyvesbolt üresnek tűnt én pedig körbenéztem, azon csodálkozva hova ment ilyen sietősen és miért. Elbújt egy könyves szekrény mögé, beleolvadt a drapériába, vagy eltűnt az oszlopok között? Hirtelen egy kéz szorította meg a hajamat, hátrahúzta a fejemet, felemelve engem a kanapéról. Száját az enyémre szorította, a nyelvével mélyen behatolva arra kényszerített, hogy széjjelebb nyissam a számat. Megragadtam a karját, de amilyen keményen visszahúzta a fejemet csak annyit tehettem, hogy erősen kapaszkodtam belé. Másik kezét a nyakam köré szorította, arra kényszerítve, hogy feljebb emeljem az államat, még

mélyebben csókolt, még keményebben, megakadályozva vele az ellenállásomat. Nem mintha ellen akartam volna állni. A szívem a torkomban dobogott, a lábaim elgyengültek. A csóknak több fajtája létezik. Azt hittem, már mindet megtapasztaltam, ha nem is azelőtt, hogy Dublinba jöttem, legkésőbb a Pri-ya lét hónapjai alatt, egy ágyban ezzel a férfival. Ez azonban újfajta volt. Csak annyit tudtam tenni, hogy kapaszkodok a karjába és túlélek. A”csók” nem is volt pontos kifejezés erre. Egybeolvasztott minket - az állkapcsomat annyira szélesre nyitotta, hogy igazából vissza se tudtam csókolni őt. Csak elfogadtam azt, amit ő tett velem. Éreztem éles fogait a nyelvemen, ahogy beszívta azt a szájába. Tudtam, hogy ekkor - ahogy ezt az alagsorban sosem engedte látnom - sokkal inkább volt állat, mint ember. Talán nem volt mindig az, de most igen. Talán nagyon régen, a kezdetekkor hiányzott neki, hogy ember lehessen - ha valójában ember volt azelőtt. De többé már nem volt az. Alkalmazkodott. Valahogy ámulatba ejtett a dolog: Micsoda emberré változott! Könnyedén elvadulhatott volna. Ő volt a legerősebb, leggyorsabb, legokosabb, leghatalmasabb lény, akivel valaha találkoztam. Képes volt megölni bármit és bárkit, beleértve a Faet. Őt viszont sosem lehetett megölni. Mégis itt sétált felegyenesedve, itt élt Dublinban, volt egy könyvesboltja és csodás autói és értékes csecsebecséket gyűjtött. Morgott, amikor a szőnyegét kiégették és begurult, ha valaki piszkálta a cuccait. A gondját viselte néhány embernek, akár jókedvéből, akár nem. És olyan becsületes volt, ami egyetlen állatra sem jellemző. - A becsületesség nagyon is állati vonás. Az állatok tiszták. Az emberek elcseszettek. Fejezze be a kibaszott gondolkodást. - Elég hosszú időre elszakadt a számhoz ahhoz, hogy ezt elmondja, de aztán már megint nem kaptam levegőt. Nem játszottam kedvesen. De nem éreztem magam kedvesnek. Kellemetlen szögben oda voltam szegezve a kanapéhoz teljesen az ő irányítása alatt, hacsak nem akartam kitörni a nyakamat szabadulás közben. Tudni akartam milyen bűbáj kellett neki, így erőt vettem magamon és beröppentem a fejébe. Karmazsinvörös selyem lepedő. Benne mozgok, a nő pedig úgy néz rám, mintha én lennék az ő világa. A nő kikészít. Összerezzenek. Magammal szexelek, Barrons szemein keresztül látom saját magamat. Hihetetlenül nézek ki meztelenül - ő így lát engem? Nem látja egyetlen szépséghibámat sem. Én soha, fele ennyire szépnek sem láttam magam. Vissza akarok húzódni. Perverz érzés. Meg vagyok babonázva. De ez egyáltalán nem az, amit meg akartam tudni tőle...

Hol vannak a bilincsek? Á, fogd meg a kibaszott fejét, megint le akar szopni. Eléri, hogy elmenjek. Kötözd ki. Magához tért? Mennyi időm maradt még vele? Megérzett engem odabent. - Takarodj ki a FEJEMBŐL! Elkezdtem mélyebben csókolni, megharaptam a nyelvét, ő pedig eltelt vággyal. Kihasználtam az előnyömet, és még mélyebbre ástam. Van ott valahol egy gondolat, amit rejteget előlem. Akarom azt. Nem önmaga. Senki sincs otthon nála, csak Ő, Akinek Én Jelentem a Világot. Nem mehet így tovább, ezt nem folytathatom tovább. Miért nem mehet így tovább? Mit nem folytathat tovább? Szeretkezek vele, akárhogyan is kíván meg, amíg teljes imádattal tekintek rá. Hol itt a probléma? Hirtelen aggodalom söpör végig rajtam. Barrons testében vagyok, elélvezek alatta, és aggódva vizsgálgatom a szemeimet. Mi a faszt csinálok én itt? Tudta, mi ő és mi voltam én. Tudta, hogy különböző világból származunk, hogy nem tartozunk össze. Pár hónapig mégsem volt közöttünk határvonal. Egy meghatározhatatlan helyen léteztünk, ahol a szabályok nem számítottak, és nem én voltam az egyetlen, aki kedvét lelte a helyzetnek. De egész idő alatt, amíg én el voltam veszve a szexuális boldogságban, ő tisztában volt az idő múlásával, mindennel, ami közben történt - hogy én nem voltam önmagam, nem volt akaratom és miután magamhoz térek, hibáztatni fogom őt. Reménykedj, hogy megint látni fogod a fényt a szemében. Még ha ez azt is jelenti, hogy búcsút mond neked. És megtettem. Irracionális, vagy sem, felróttam neki a dolgot. Látott engem meztelenül, mind a testem, mind a lelkem, én viszont egyáltalán nem láttam őt. Elvakított a tehetetlen vágy, amit nem kifejezetten iránta éreztem. Be voltam gerjedve, ő pedig kéznél volt. Csak egyszer, gondolja, miközben együtt nézzük, hogy amúgy is üveges tekintetem még üresebbé válik. Egyszer mit? Ezúttal lopva támadok rá. Úgy csinálok, mintha visszavonulnék, engedem, hogy azt higgye győzött, és az utolsó pillanatban megfordulok. De ahelyett, hogy kutakodnék a gondolatai után, csendben, nagyon csendben maradok és hallgatózok. Ő kisöpri a hajamat az arcomból. Úgy nézek ki, mint egy állat. Nincs semmilyen érzelem a tekintetemben. Egy ősember vagyok nagyon apró, nagyon ősi aggyal. Amikor tudod, hogy ki vagyok. Engedd, hogy a tiéd legyek. Olyan elemi erővel dob ki a koponyájából, hogy kis híján elájulok. A füleim csengnek, és a fejem hasogat.

A levegőt csókolom. Ő eltűnt.

34. fejezet Fordította: Baby Blue Ruganyos léptekkel sétáltam keresztül Temple Bar-on. Korán keltem, egy pillantást vetve a szobámat keresztülszelő napfényre, majd elindultam teljesíteni a megbízatásomat. A hűtő üres volt, én pedig eltökélt voltam, hogy két szülinapot is megünneplek, mielőtt még tovább halasztódnának, és komoly improvizációra volt szükségem az alapanyagokkal, hogy meg tudjak sütni egy tortát. Halloween óta a vaj, a tojás, és a tej szűkösen állt rendelkezésre, de egy déli nő rengeteg mindent tud kezdeni zsiradékkal, konzervtejjel, és porított tojással. Csokoládétortát fogok sütni, vastag, dupla-csokis tejkaramella habbal, ha ez az utolsó dolog, amit csinálok. Danival filmet néznénk, kifestenénk egymás körmeit, akárcsak a régi időkben Alinával. A nap felé fordítottam az arcom, ahogy lesiettem az utcán. Úgy tűnt egy végeérhetetlen kihagyás után a tavasz visszatért Dublinba. A napsütés és újjászületés szezonja már esedékes volt nálam. Bár sikerült elkerülnöm a hideg idő nyomorúságos hónapjait amíg elfoglalt voltam Faeryben és az Ezüstökben, még így is ez volt életem leghosszabb tele. A tavasz nem mutatott semmiféle különbséget a téltől, de érezhető volt a levegőben a szellő meleg csókja, melynek óceán illata volt, és ígéretet hordozott rügyekről, virágokról, ha nem itt, hát valahol máshol a világon. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még hiányolom a legyeket és a rovarokat, de hiányoltam. Dublinban semmi sem nőtt - ami azt jelentette, hogy nem voltak molyok, lepkék, madarak, vagy méhek. Egyetlen virág sem virult ki, egyetlen hajtás se sarjadt a fiatal faágakon, egy szál fű se nőtt. Az Árnyak megtizedelték a várost kifelé menet, még mielőtt nagy robajjal becsapták az ajtót tavaly Halloweenkor. A talaj terméketlen volt. Nem vagyok növényszakértő, de végeztem pár kutatást. Elég biztos voltam benne, hogy ha a megfelelő tápanyagokat visszajuttatnánk a földbe, idővel újból képesek lennénk növényeket termeszteni. Nagyon sok mindent kellett visszakövetelnünk magunknak. Fákat elmozdítani és újraültetni. Ültetvényes, és virágos ládákat megtölteni. Parkokat újratervezni. Kis lépésekben terveztem kezdeni, az apátságból földet szerezni, növeszteni néhány százszorszépet, boglárkát, és talán

néhány petúniát meg nebáncsvirágot. Megtölteni a könyvesboltomat páfrányokkal, meg futókkal, és visszaverni az éjszakát a saját környezetemben, mielőtt a tetőkerttel folytatnám, aztán még tovább haladok. Egy nap Dublin újra élni, és lélegezni fog. Egy nap, ezeket a burkokat, amik valaha emberek voltak, össze fogják söpörni, és eltemetni egy búcsúztató ceremónia során. Egy nap, a turisták el fognak jönni, hogy láthassák a zéró pontot, és visszaemlékezzenek arra a Halloweenra, amikor a fal összedőlt - talán még futólag meg is említenek egy lányt, aki a haranglábnál guggolt, mielőtt segített megmenteni a világot, - majd elindulnak az egyik újonnan felújított pubba, hogy megünnepeljék, az emberiség visszaszerezte, ami az övé volt. Mert vissza fogjuk. Nem érdekes, hogy ki, vagy mi voltam, eltökéltem, hogy elfogom, és újra eltemetem a Könyvet, majd kitalálom a módját, hogyan állítsam vissza a falakat. Útközben megtalálom a bizonyítékot, hogy nem én vagyok a király, csak egy emberi nő rengeteg olyan emlékkel, melyeket más ültetett az elméjébe, olyan okokból, amik értelmet nyernek, amikor végül megismerem őket. Nem vagyok egy prófécia alátámasztása, amely lehet az emberiség megmentője, vagy akár a végzete. Én csupán az a személy vagyok, akit előprogramozott a királynő - vagy ki tudja? Talán a király - hogy nyomon kövesse a Könyvet az esetben, ha elszökne, akárcsak a Keltárokat akiket manipuláltak: egy kis része az egyenletnek, hogy újra bezárják, ezúttal örökre. Ahogy reggel sétáltam, próbáltam ismét az a nő lenni, aki leszállt a repülőről, fogott egy taxit, majd Temple Bar-on keresztülutazva bejelentkezett a Clarin House-ba múlt nyáron, összezavarodva a vastag akcentusú, manó kinézetű bácsitól a recepció pultja mögött. Éhezve. Ijedten, és gyászolva. Dublin óriási volt, én meg kicsi és tudatlan. Körülnéztem, elmélyülten a város néma burkában, emlékezve a nyüzsgésre. Az utcák hemzsegtek – élettelin vibráltak, amit mindenki biztosra vett. - Reggelt, Ms. Lane - csatlakozott hozzám Jayne felügyelő. Gyorsan végigmértem őt. Feszes, khaki színű farmert, sima, mellkasára simuló fehér pólót és katonai csizmát viselt. Ammóba volt öltözve, pisztolyt hordott a derékszíjában és kézi pisztolytáskájában, Uzi volt átvetve a vállán. Nincs elég hely, hogy el lehessen rejteni egy gonosz Könyvet. Pár hónapja volt egy kis pocakja. Többé már nem volt ott. Nyúlánk, izmos volt, és úgy járt, mint egy férfi, aki biztos lábbal áll a földön évek óta először. Mosolyogtam, őszintén örültem, hogy láthatom, de nehezen álltam meg hogy ne nyúljak a Lándzsám felé. Reméltem, hogy nem kell neki még mindig, és nem neheztel már rám. - Szép reggelünk van, nem?

Nevettem. - Ugyanezen gondolkodtam. Valami baj van velünk? Dublin csak árnyéka önmagának, és mi úgy nézünk ki, mint akik készen állnak vidáman fütyörészni. - Az Unseelie-s-teát-ivó felügyelő és én már biztosan hosszú utat tettünk meg. - Nincs papírmunka. Mindig is utáltam a papírmunkát. Nem is tudtam, hogy mennyit vett el az életemből. - Új világ. - Rémesen furcsa. - De legalább jó. - Igen. Az utcák csöndesek. A Könyv is. Napok óta nem láttam egyetlen Vadászt sem. Mi, írek tudjuk, hogy mindent ki kell hozni a bőséges időkből, mert biztos, hogy jönnek még ínséges napok. Múlt éjjel szeretkeztem a feleségemmel. A gyerekek egészségesek és erősek. Ez egy jó nap ahhoz, hogy éljünk. - mondta tényszerűen. Teljes egyetértésben bólintottam. - Ha már a Vadászokról beszélünk, hamar látni fogsz minimum egyet az égen. - Ismertettem vele a tervünk vázlatát - hogy átfésülöm az utcákat a Vadásszal, a Sinsar Dubh-ot keresve. - Szóval lehetőleg ne lőj le, rendben? Jayne szemei ravaszul szűkültek össze. - Hogy irányítod? Képes vagy kényszeríteni, hogy elvigyen a búvóhelyére? Egy csomót ki tudnánk irtani, csak meg kéne találnunk a tanyájukat. - Távolítsuk el a Könyvet az utcákról először. Utána segíteni fogunk nektek vadászni, ígérem. - Ezt az ígéretet be fogom hajtani rajtad. Nem szeretem használni a lányt, de ragaszkodik hozzá. Elég kemény élete volt. Otthon kéne lennie, ahol valaki vigyáz rá. Úgy öl, mintha erre született volna. Elgondolkodtatott, milyen hosszú ideig lehetett… - MacKayla - szólalt meg V’lane. Jayne nyitott szájjal, beszéd közben dermedt meg. Nem megfagyott. Csak mozgásképtelen lett. Megmerevedtem, és a lándzsám után kutattam. - Beszélnünk kell. - Több kell a beszédnél. Meg kell magyaráznod. - megpördültem, és felemeltem a lándzsámat. Bármilyen okból, de még mindig megvolt. - Hüvelyébe a lándzsát. - Miért nem vetted el? - Felajánlom neked a jóindulatom. - Hol vagy? - követeltem. Hallottam a hangját, de nem volt látható és a hangja forrása folyamatosan mozgott. - Megmutatom magam, amint bizonyítod a jó szándékod.

- Miért is? - Mert úgy döntöttem, megengedem, hogy megtartsd. Te meg úgy döntesz, hogy elteszed a hüvelyébe. Megajándékozzuk egymást bizalommal, és odaadással. - Soha az életben. - Nem én vagyok az egyetlen, akinek megmagyaráznivalója van. Hogyan juttattad ki a királynőt a király tükrén keresztül? - Hadd mondjak el neked valamit, amit nem értek. Tavaly Halloweenkor megerőszakoltak az Unseelie Hercegek. Azt mondtad nekem, hogy elfoglalt voltál azzal, hogy a királynőd biztonságba helyezd. De most már tudom, hogy a királynő az Unseelie börtönben volt - hogyan is mondtad? - sok-sok emberi éve. Hol voltál akkor igazából, V’lane? - Megjelent előttem, tizenkét lépésnyire. - Nem hazudtam neked. Nem egészen. Azt mondtam neked, nem tudok egyszerre két helyen lenni, és ez igaz volt. Azonban helytelenül fogalmaztam, mikor azt mondtam, hogy a királynőm helyezem biztonságba. Ehelyett, kihasználva azokat az órákat, Darroc Ezüstjeiben kerestem őt. Biztos voltam benne, hogy ő áll az eltűnése mögött. Azt hittem, a LaRuhe-i tükrök egyikében börtönbe vetette, de nem tudtam azokat az Ezüstöket átkutatni, amíg a birodalmak varázslata nem lett semlegesítve. Amikor elpusztítottam a dolmenjét neked - amelyiket újjáépítettünk, és sikeresen visszaszereztem Christiant tegnap este, különben már hamarabb eljöttem volna, hogy magyarázkodjam - akkor igyekeztem átkutatni őket. De Darroc sokat tanult az iratokból, amiket a Fehér Kastélyból lopott, és én képtelen voltam átjutni az védelmén. - Azt az éjszakát, amikor megerőszakoltak, a háza átkutatásával töltötted, és semmit sem találtál? - Csak azért volt sajnálatos ez a döntés, mert nem volt sikeres. Biztos voltam benne, hogy ott van. Ha ott lett volna, érdemes lett volna. Amikor rájöttem, mi történt, úgy éreztem… - leeresztette a szemhéját, csak egy vékony, csillogó ezüst sávot hagyva meg szempillái alatt. - Éreztem. Szája kis mosolyra húzódott. - Elképzelhetetlen volt. A tündérek nem éreznek. Pláne nem a királynő első számú tündére. Belekóstoltam a féltékenységbe, amiért sötét testvéreim olyan módon ismerhetnek téged, amilyenen én nem. Fulladoztam a dühben, hogy bántottak téged. Fájt az elvesztése egy olyan páratlan aktusnak, amit soha többé nem kaphatok meg. Nem ez az emberi megbánás? Éreztem… - Vett egy lassú, mély lélegzetet, majd kifújta. - szégyent. - Mondod te. Másodjára is elmosolyodott. - Először, mióta létezem, meg akartam tapasztalni a feledést. Nem voltam képes irányítani a gondolataimat. A saját kedvükre vándoroltak, amit pokoli volt végigszenvedni. Képtelen voltam megállítani őket. Ez

arra késztetett, hogy meg akarjak állni. Ez a szerelem, MacKayla? Ez az, ami veled történik? Akkor miért vágynak erre az emberek? Megrándultam, mikor eszembe jutott az a pillanat, amikor elgondolkoztam rajta, hogy lefekszem Barrons mellé, és mellette halok meg. - Belefáradtam a lehetetlen pozíciókba. Egy örökkévalóság óta a hűségem először is a királynőé. Nélküle, az én fajom kudarcra van ítélve. Nincs örököse. Nincs senki, aki méltó, vagy alkalmas vezetni a népem. Nem dönthettem úgy, hogy neked segítek, mintsem a királynőmet próbáljam előkeríteni. Az érzelmeim, amikhez nincsen jogom, nem avatkozhattak bele a döntésbe. Túl sokáig voltam minden, ami a háború és a béke között áll. - Összekapcsolódott a tekintetünk. - Hacsak… - Hacsak, mi? - Még mindig rám szegezed azt a lándzsát. Felé lépdeltem, és hátrahúztam a lándzsát tartó kezemet. Eltűnt. Megszólalt mögöttem. - Lehet, hogy olyanná válsz, mint mi? Összeszűkült szemmel pördültem meg. - Hogy érted? - Fae lesz belőled, ahogy réges-régen születtünk? Gyanítom, a fiatal Druida is születési fájdalmakban szenved. Ez egy nagyon nem várt fejlemény. - És kellemetlen. - Majd elválik. A lélegzete a fülemnél, az ajka a hajamnál volt? - Ez kellemetlen nekem! Nem leszek egy közületek. Verd ki a fejedből. Nem akarok. - Éreztem kezeit a derekamon, ahogy lejjebb csúsztatja a fenekemre. - A halhatatlanság egy ajándék. Hercegnő. - Nem vagyok hercegnő, és nem változok Tündérré. - Talán még nem. De valami vagy, nem? Kíváncsi vagyok, mi. Belefáradtam nézni, ahogy Barrons kerülget téged. Belefáradtam abba, hogy várom a napot, amikor végre rám nézel és látod, hogy annyival több vagyok egy Faenél, vagy egy hercegnél. Férfi vagyok. Feneketlen éhséggel irántad. Te és én, többek vagyunk, mint bárki az univerzumban, tökéletesek egymásnak. Hatlépésnyire állt velem szembe, letekintve rám. - Nem akarom így folytatni. Megosztott vagyok, és nem ismerek békét. A büszkeség akadályozott meg, hogy nyíltan beszéljek. Soha többé. Eltűnt, majd újra megjelent közvetlenül előttem, olyan közel, hogy láthattam egy csillogó szivárványt színjátszó szemeiben. A lándzsa közöttünk volt. Erősebben szorítottam a markolatát. A kezét az enyémre kulcsolta, a

lándzsa a melléhez nyomódott, ahogy hozzám hajolt. Éreztem őt, kőkemény volt és készen állt. Gyorsan, és felületesen lélegzett, csillogtak a szemei. - Fogadj el, vagy ölj meg MacKayla. De válassz. Csak kibaszottul válassz.

35. fejezet Fordította: Loreley Az utolsó alkalom, amikor anyámmal személyesen beszéltem, augusztus 2-án volt, azon a napon, amikor elbúcsúztam és felszálltam egy Dublinba tartó gépre. Sokat veszekedtünk amiatt, hogy Írországba akartam menni. Nem akarta még egy lányát elveszíteni amiatt az „elátkozott hely” miatt, ahogy ő hívta. Akkoriban azt hittem, túldramatizálja. Most már tudom, hogy oka volt azt hinnie, hogy nem kellett volna hagynia Alinát elmennie, és halálra volt rémülve, hogy végig kell néznie, ahogy követem őt. Gyűlöltem, hogy az utolsó szavak, amiket egymásnak mondtunk szemtől szemben durvák voltak. Hiába beszéltem vele telefonon azóta, nem volt ugyanaz. Láttam Aput három héttel később, amikor eljött a Barrons Könyvek és Apróságokba engem keresve. Barrons a Hangot használta, hogy hazaküldje és tudatalatti parancsokat ültetett a fejébe, hogy megelőzze visszatérését. Működtek. Apu elment néhány alkalommal a repülőtérre, hogy visszajöjjön értem, de nem tudott felszállni egy gépre sem. Láttam mindkettejüket két héttel karácsony után, miután magamhoz tértem a Pri-yaságból, és V'lane elvitt Ashfordba, hogy megmutassa, segített helyreállítani a városomat és biztonságban tartja a szeretteimet. Akkor nem beszéltem velük. A házam mögötti bokrokban kuporogtam és figyeltem őket a teraszon, ahogy arról beszélnek, feltehetően én fogom elpusztítani a világot. Mindkettejüket láttam, amikor Darroc fogva tartotta őket. Be volt tömve a szájuk, és meg voltak kötözve. Aztán láttam őket itt a Chester'sben, azon az éjszakán, amikor a Sinsar Dubh megszállta Fade-et, majd megölte Barronst és Ryodant, de az egy üvegfalon keresztül volt. Gyakorlatilag kilenc hónapja láttak engem utoljára. A Faeryben, a

pri-yaként, és az Ezüstökben elvesztett idővel, nekem inkább három hónapnak tűnt, habár életem leghosszabb, legzsúfoltabb három hónapjának. Látni akartam őket. Most. Habár nem fogadtam el V'lane-t úgy, ahogy ő szerette volna, de nem is szúrtam le, ami mint kiderült szerencsés volt, mivel végre sikerült közölnie, hogy ma mind össze fogunk gyűlni délben a Chester'sben, hogy kidolgozzuk a tervet, amivel elkapjuk a Könyvet. Őt bízták meg, mint teleport képes hírvivőt, hogy mindenkit összegyűjtsön. Úgy döntöttem, a megbízatásom még várhat. Tudva, hogy ilyen közel vagyunk egy komoly próbálkozáshoz, hogy elkapjuk a Könyvet, sürgetést éreztem, hogy még a nagy találkozó előtt lássam a szüleimet. A rituálé előtt. Mielőtt minden más az életemben rosszra fordulhatna. A személyes identitásbeli problémáimtól eltekintve ők voltak a szüleim, és mindig is azok maradnak. Ha korábban valaki, vagy valami másként éltem, az az élet elhalványult ehhez képest. Berobbantam a Chester'sbe, hűvösen végignavigáltam a bárok között, amik lehangolóan zsúfoltak voltak egy ilyen korai órán és a lépcsők felé vettem az irányt. Semmi kedvem sem volt beszélgetni a klub egyik titokzatos lakójával sem. A lépcső lábánál Lor és egy csupa izom férfi hosszú fehér hajjal, sápadt bőrrel és égető szemekkel együtt mozdult, hogy elállják az utamat. Azt fontolgattam, mi lehet a mély, csillogó tavamban amit használhatnék - Barrons úgy nyomta be a véres rúnákat, mintha ínyencségek lettek volna -, amikor Ryodan lekiáltott - Engedjétek fel. Felemeltem a fejem. A város legnagyobb szex, drog és egzotikus élvezetek barlangjának finom modorú tulajdonosa a króm korlát mögött állt, keze a korláton, vastag csuklóit ezüst keretezte, az arcvonásait árnyék takarta. Úgy nézett ki, mint egy sebhelyes Gucci modell. Bármilyen életet is éltek ezek a férfiak mielőtt azzá változtak amivé, bármi is legyen az, az az élet erőszakos volt, és kemény. Mint ők. - Miért? - követelte Lor. - Mert azt mondtam. - Még nincs itt a találkozó ideje. - A szüleit akarja látni. Ragaszkodni fog hozzá. - És? - Azt hiszi, be kell bizonyítania valamit. Erőszakos hangulatban van. - Anyám, ez tök jó. Még beszélnem se kell - doromboltam. Erőszakos hangulatban voltam. Ryodan a legrosszabbat hozta ki belőlem. Ahogy Rowena, ő is előre ítélkezett fölöttem. - Ma érzelem árad belőled. Az érzelmes emberek kiszámíthatatlanok és te eleve kiszámíthatatlanabb vagy, mint a legtöbben. Amellett - Úgy hangzott, Ryodan jól szórakozik, - Jack kezd immunis lenni Barrons

Hangjára. Követelte, hogy láthasson téged. Azt mondta, túszul ejti a Királynőt, ha nem viszünk el hozzá. Nem aggódom a királynő biztonsága miatt. Rainey kedveli őt és Jack mindent kedvel, amit Rainey is. De aggódok, hogy talán halálra fog vitatkozni minket. Halványan elmosolyodtam. Ha bárki képes nyerni, az az Apám. Keresztülnyomakodtam Loron, nekiütközve a vállammal. A karja kilőtt, gátat alkotva a nyakam előtt, és megállított. - Nézz rám - morogta Lor. Elfordítottam a fejem és hűvösen a szemébe néztem. - Ha bármit elárul neked rólunk, meg fogunk ölni. Megértetted? Egyetlen szó és halott vagy. Szóval, ha beképzeltnek és sérthetetlennek érzed magad, amiért Barrons szeret téged dugni, gondolkozz el még egyszer. Minél jobban kedvel téged, annál valószínűbb, hogy egyikünk meg fog ölni. Felnéztem Ryodanre. A Chester's tulajdonosa bólintott. - Senki sem ölte meg Fionát. - Ő egy lábtörlő volt. Ellöktem a karját a nyakam elől. - Tűnj az utamból. - Azt javaslom, gyógyítsd ki a kis problémájából, ha életben akarsz maradni - mondta Lor. - Ó, én életben fogok maradni. - Minél messzebbre kerülsz tőle, annál nagyobb biztonságban vagy. - Akarjátok, hogy megtaláljam a Könyvet, vagy sem? Ryodan válaszolt. - Teszünk rá, hogy a Könyv odakint van. Vagy hogy a falak leomlottak. Az idők változnak, mi tovább lépünk. - Akkor miért segítetek a rituáléban? V'lane azt mondta, Barrons téged és Lort kért meg, hogy vigyétek a másik két követ. - Barrons miatt. De ha egyetlen szót is szól magáról, halott vagy. - Azt hittem, ő a főnökötök. - Az is. Ő alkotta a szabályokat, amik szerint élünk. Ettől még el fogunk tőle venni. Elvenni tőle. Néha olyan ostoba vagyok. - És ő tudja ezt. - Már meg kellett tennünk korábban - mondta Lor. - Kasteo azóta egy szót sem szólt hozzánk. Én azt mondom, legyen már túl rajta. Ezer kibaszott éve volt. Mennyit ér egy nő? Vettem egy lassú, mély levegőt, amíg tudatosodott bennem a teljes jelentősége annak, amit mondtak. Emiatt nem válaszolta meg Barrons egyetlen kérdésemet sem és soha nem is fogja. Tudta mit tennének

velem, ha bármit is elmondana - ugyanazt, amit Kasteo nőjével tettek ezer évvel ezelőtt, bármi is legyen az. - Nem kell aggódnotok emiatt, nem mondott nekem semmit. - Még - válaszolta Lor. - De ami még fontosabb, - mondtam, felnézve Ryodanre - nem is fogok kérdezni. Nem kell tudnom. - Rájöttem, hogy ez igaz. Már nem voltam a megszállottja annak, hogy egy nevet és egy magyarázatot találjak Jericho Barronsra. Az volt, ami volt. Egyetlen név, egyetlen indok sem változtatna meg semmit vele kapcsolatban. Vagy azt, ahogy éreztem. - Minden nő ezt mondta valamikor. Ismered a Kékszakállú Herceg történetét? Persze. Csak egy dolgot kért a feleségeitől: hogy soha ne nézzenek be az emeleti tiltott szobába - ahol a korábbi feleségei holttesteit tartotta, akiket azért ölt meg, mert benéztek a tiltott szobába. - Kékszakáll feleségeinek nem volt élete. - Végigmértem. Mind olyan fegyelmezettek voltak, olyan kemények és könyörtelenek. - Mennyit vettetek már el egymástól? Olyan sokat, hogy már gyűlölitek egymás látványát is? A testvérek kedélyes bandája átváltozott egy sétáló, beszélő, halhatatlan Hidegháborúvá? Az arca megkeményedett. - Vetkőzz le, ha fel akarsz jönni. Rámeredtem. - Testhez simuló ruhák vannak rajtam. - Nem vita tárgya. Mindent. Meztelenre. Lor keresztbe tette a karját, nekidőlt a lépcsőknek, és felnevetett. - Remek segge van. Ha szerencsénk van, tanga van rajta. A fehérhajú férfi nevetéstől morajlott. - Eddig senkit sem vetkőztettetek le - mondtam. - Új szabályok. - Mosolygott Ryodan. - Én nem fogom... - Látni a szüleidet, ha nem teszed meg - szakított félbe. - Nem akarom látni őket, ha közben meztelennek kell lennem. Anyám sosem épülne fel. Feltartott egy rövid ruhát. - Ezt kitervelted. - A seggfej. - Mondtam. Új szabályok. Nem lehetünk túl óvatosak, amíg itt van a Királynő. Nem gondolta, hogy megteszem. Tévedett. Mérgesen lerúgtam a cipőmet, lehúztam a pólómat, lerángattam a farmeromat, kikapcsoltam a melltartómat, és levettem a tangámat. Aztán visszavettem a lándzsa tartóját a vállamra, beledugtam a lándzsát és felsétáltam a lépcsőn meztelenül. Egy kis riszálást is vittem a járásomba és végig a tekintetébe néztem.

A lépcső tetején Ryodan gyakorlatilag hozzám vágta a rövid ruhát. Visszanéztem Lorra és a másik őrre. Mindketten engem bámultak. Már egyikük sem nevetett. A Chester's második emelete jó illatú volt. Felemeltem a fejemet és a levegőbe szimatoltam. Parfüm és... főtt étel? Volt idefent konyha? Három nő tűnt elő egy falból, beszélgetve és nevetve, lefedett tányérokkal a kezükben, aztán eltűntek egy másik panel mögött. Meg voltam sértve. Ők tudták hogyan kell kinyitni és bezárni az ajtókat, én pedig nem. Ryodan a kezembe nyomta a ruháimat. - A Keltar nőket nem lehet irányítani. Főznek. Csevegnek. Nevetnek. Idióták. Ránéztem. Már elindult. Alig tudtam megállni nevetés nélkül. A fal mellé léptem és elkezdtem felöltözni, közben figyeltem, ahogy eltűnik az egyik üvegajtajú szobában. Amikor újra elindultam, Lor csatlakozott hozzám. Nem tetszett, ahogy rám nézett - egy erős szexualitású férfi, forró, fixált pillantásával, aki már látott meztelenül riszálni, és nem fogja egyhamar elfelejteni. - Jack és Rainey erre vannak. - Balra fordult az üveg és króm labirintusban egy olyan folyosóra, ami eddig fel sem tűnt, hogy ott van. A tükröződő üvegfalak egy tükörterem illúzióját keltették. A Chester's második emelete még nagyobb volt, mint gondoltam. - Átköltöztettétek őket. - Kellett egy hely, amit jobban tudtunk védeni így, hogy itt van a királynő. Előttünk, Drustan és Dageus a folyosón álltak, és beszélgettek egy... Elbámultam. Egy Tündérrel? Nem keltette bennem egy Tündér benyomását. Mi volt ő? Hosszú fekete haj, aranyló bőr, rengeteg karizma. Tündér, de nem Tündér. Ahogy elmentünk mellettük, hallottam, amint Dageus türelmetlenül azt mondja - Csak annyit kérünk, erősítsd meg, hogy ő tényleg Aoibheal. Ötezer évig voltál a kedvence, Adam. Jobban ismered őt, mint bármelyikünk. Legyengült és habár elég biztosak vagyunk benne, hogy ő az, jobban éreznénk magunkat, ha valaki olyantól hallanánk, aki egykor a jobb keze volt. - Halandó vagyok, Gab terhes, és nem halok meg egy átkozott Fae háborúban. Ez nem az én csatám. Már nem az én életem. - Csak azt kérjük, erősítsd meg, hogy ő az. Utána megkérjük V'lane-t, hogy teleportáljon el... - Ha elmondod annak a fasznak, hogy itt vagyok, semmit sem szedsz ki belőlem. Senki sem tudhatja, hogy Írországban vagyok. Egyetlen Fae sem. Megértettétek?

- Azt hiszed, még mindig vadásznának rád? - Jó memóriájuk van, a Királynő gyenge és sosem voltam a kedvencük. Néhányuk nem iszik olyan gyakran az Üstből, mint szeretném. Egyetlen pillantás. Meg fogom erősíteni nektek, de utána eltűnök innen. Ne keressetek még egyszer. - Megvolt a lehetőséged, hogy végezz Darroc-al. Ehelyett Te halandót csináltál belőle. Adam sötét szemei szikráztak. - Tudtam, hogy valamelyikőtök majd megpróbál engem hibáztatni mindenért. Életben hagytam. Az emberek életben hagyták Hitlert. Nem vagyok felelős a világnépesség harmadának elpusztításáért. - Légy nagyon hálás, hogy nem voltak az áldozatok között Keltarok, vagy mi magunk vadásznánk rád éppen. - Ne fenyegess, felvidéki. Nem véletlenül hívtak a sin siriche du-nak, és tettem néhány óvintézkedést, mielőtt ember lett belőlem. Még mindig van néhány trükk a tarsolyomban. Meg kell védenem a saját klánomat. Rábámultam, ahogy elmentünk mellettük. Hirtelen oldalra kapta a fejét, és egyenesen visszabámult rám, összeszűkült szemekkel. A tekintete követett, amíg elhaladtam mellette. - Ő kicsoda? – halottam, amikor megkérdezi. - A Királynő egyik kiválasztottja, úgy tűnik. Érzékelni tudja a Könyvet. - Azt lefogadom - mormolta Adam. Élesen visszanéztem a vállam fölött és elkezdtem megfordulni. Tudni akartam, miért mondta ezt. Lor keze a karomra fonódott. - Menj tovább. A látogatási idő a Chester'sben... nos, neked olyan nem létezik. Megállt a folyosó végén egy sima üvegfal előtt, ami tele volt festve rúnákkal és hozzá nyomta a kezét a panelhez. Ahogy az ajtó oldalra siklott, lenéztem, és még több rúnát láttam a földre festve. - Ha megunod Barronst. - Hideg pillantása az arcomat fixírozta. Feltéve, hogy túléled. Tettetett csodálkozással néztem rá. - A csodáknak már sosincs vége? Lor verziója a lánykérésről. Valaki kapjon el, amíg elájulok. - Valaki elbűvölése energiát vesz igénybe, amit inkább dugásra fordítok. Nem szeretem túlbonyolítani a dolgokat. - Megfordult, és elindult. A szemeimet forgattam, kihúztam a vállam és átléptem a rúnák fölött. Vagy inkább megpróbáltam átlépni a rúnák fölött. Erősen visszalöktek, és az épületben minden vészjelző beindult. - Nincs nálam a Könyv! Láttatok meztelenül. Szállj le rólam!

Lor karja a torkom körül volt, összenyomva a légcsövemet. Egy kicsivel nagyobb nyomás, és kidőlök oxigénhiány miatt. - Mi történt? - kérdezte Ryodan, ahogy beviharzott. - Fennakadt a védvonalakon. - Mégis miért lehet ez, Mac? - Szedd le rólam ezt a seggfejet - mondtam. - Engedd el. - Barrons csatlakozott Ryodanhez a folyosón. - Most. Ryodan ránézett Barronsra, valami történt közöttük és rájöttem, hogy számítottak erre. Tudták, hogy valamikor látni akarom majd a szüleimet. Az egyetlen ok, amiért Ryodan felengedett, hogy alávessenek ennek a tesztnek. De mit bizonyított? - Nem változtat semmin. - mondta Barrons végül. - Nem. - értett egyet Ryodan. - Mi van már? - követeltem. - A védvonalak Fae-ként reagáltak rád - mondta Barrons. - Lehetetlen. Mind tudjuk, hogy nem vagyok az. Biztos amiatt indultak be, hogy tündért ettem. - Te tündért ettél? - Adam úgy hangzott, undorodik a gondolattól. - Felismered őt? Furcsán néztél rá, amikor elment melletted - mondta Lor. - Csak azt tudom, hogy van benne valami Fae. - válaszolta Adam. Valahol a vérvonalában. Nemesi. Nem tudom, melyik ház. Nem az enyém. Mind engem bámultak. - Ti beszéltek? Egyikőtök sem ember. Nos, talán Cian és Drustan, de ott van ez az egész „a-királynő-kiválaszottja”, „druida-tanok-tudója” dolog. Szóval ne nézzetek úgy rám, mintha én lennék a nap szörnyszülöttje. Talán az összes sidhe-látó beindítaná. Az UK-nak feltételezhetően benne volt a keze a teremtésünkben. Sose indítottam be a riasztókat az Apátságban, amiket azért hoztak létre, hogy távol tartsák a tündéreket. Vagy mégis? Akárhányszor odamenten, meglepően gyorsan rám találtak. Aztán ott volt a szőke nő, aki a folyosót őrizte, azzal a kérlelhetetlen „Nem jöhetsz ide. Nem vagy közülünk való.” szöveggel. Mi nem voltam? Sidhe-látó? Menedék tag? Ember? - Látni akarom a szüleimet - mondtam hűvösen. Barrons és Ryodan megint váltottak egy pillantást, aztán Ryodan megvonta a vállát. - Hadd menjen. A szomszéd szobában találkozhatnak. - Mac! - kiáltott Jack, rám vetve magát, amint beléptem az ajtón. - Ó, Istenem, úgy hiányoztál, kicsim! Eltűntem egy medveölelésben, aminek borsmenta és aftershave illata volt. Azt mondják, az illatokhoz kötődnek a legerősebb emlékek. Apám

ölelésének illata úgy tűntette el az elmúlt hónapokat, mintha kukába hajítottam volna a naptárat. Nem voltam tündér, nem voltam valószínűleg az Unseelie Király, nem voltam a világ leendő elpusztítója. Biztonságban voltam, megvédtek, szerettek. Az ő kislánya voltam. Mindig az leszek. - Apu! - Az orromat az ingéhez nyomtam. - És Anyu – nyögtem ki, arcomat a vállába temetve. Egymásba kapaszkodtunk így hárman, úgy öleltük egymást, mintha nem lenne holnap. Hátrahúzódtam, és rájuk néztem. Jack Lane magas volt, jóképű, összeszedett, mint mindig. Rainey sugárzóan mosolygott. - Fantasztikusan néztek ki. És Anya, nézzenek rád! - Nem volt nyoma bánatnak vagy félelemnek finomvonású arcán. A szemei tiszták voltak, az arcvonásai ragyogtak. - Hát nem néz ki remekül? - kérdezte Jack, megszorítva a kezét. Anyád teljesen meg átváltozott. - Mi történt? Rainey felnevetett. - Lehet, hogy köze van hozzá, hogy egy üvegszobában lakunk a tündérek királynőjével. Aztán ott a zene, ami állandóan felhallatszik alólunk. És ne feledkezzünk el a meztelen emberekről, akik be szoktak ugrani. Apa felmordult. Elmosolyodtam. Gondolkodtam rajta, ezt hogyan viselhetik a szüleim. Anya jó nagy adagot kapott a bizarr dolgokból. - Isten hozott Dublinban. - mondtam. - Nem mintha sokat láttunk volna belőle. - Küldött egy éles pillantást az üveg felé, mintha pontosan tudná, hol állt Ryodan. - Most már bármikor jó lenne. - Visszanézett rám. - Ne érts félre, nehéz volt, amikor megérkeztünk. Apádnak tele volt a keze. De egyik reggel felébredtem és olyan volt, mintha minden félelmem eltűnt volna, amíg aludtam. És nem tértek vissza. - Mert olyan sok minden volt furcsa, hogy a félelemnek már nem volt helye? - kérdeztem. - Pontosan! Egyik szabály sem volt már érvényes, amik alapján eddig éltem. A dolgok annyira megváltoztak, hogy vagy beleőrülsz, vagy eldobod a régi elvárásaidat. Annyira élvezem az életet, mint mikor kicsik voltatok, mielőtt elkezdtem miattad és a nővéred miatt folyamatosan aggódni. Most az egyetlen dolog ami miatt aggódtam, hogy mikor foglak legközelebb látni, és most itt vagy, lenyűgözően festesz és Mac, imádom a hajad! A rövidebb tökéletesen áll. De fogytál, szívem. Túl sokat. Eszel rendesen? Nem hiszem, hogy eszel. Nem ehetsz eleget és lehetsz ilyen vékony. Mit ettél reggelire? - kérdezte.

Apura néztem, és megráztam a fejem. - Még mindig sajtos omlettet és szalonnát csinál reggelire? Beengedik itt a konyhába? - Lor becsempészi őt időnként. - Lor? - Szereti a kukoricás lepényemet. Pislogtam. Lor becsempészi anyámat a konyhába, hogy kukoricás lepényt süssön? - A te Barronsod az almás pitémet szereti - mondta Rainey ragyogva. - Nem az én Barronsom és kizárt, hogy az az ember almás pitét eszik. Barrons és az almás pite annyira nem illettek össze... nos, mint a vámpírok és a kiskutyák. Nehéz volt egyáltalán egyszerre gondolni rájuk. - De semmi jégkrém. Utálja a jégkrémet. Az anyám többet tudott Barrons étkezési szokásairól, mint én. Hacsak nem számoljuk azokat az állati maradványokat, amiket szörny alakjában hagyott. Tudtam, hogy nem szereti a mancsokat és csak a velős csontokat rágcsálja. A szívek mindig eltűntek, még ha nem is evett meg semmi mást. - Úgy hallottam, azt tervezik, nemsokára megpróbálják a rituálét mondta Jack. - Nektek mindent elmondanak? - kérdeztem felháborodva. Megbíztak a szüleimben, de bennem nem? Ez egyszerűen rossz volt. - A Keltar férfiak fecsegnek - mondta Rainey. - A feleségeik meglátogatnak. - És talán kíváncsiskodunk is egy kicsit. - kacsintott Apu. Elgondolkodtam meddig fog tartani a Keltar feleségeknek, hogy rájöjjenek, mind az a hízelgő figyelem, amit Jack Lane elő tud varázsolni, amitől úgy érzed, te vagy a legkülönlegesebb, legérdekesebb ember a világon, csak a vallatását leplezi. Hogy módszeresen darabokra szedte őket, bizonyítékok után kutatva. Több vallomást szedett ki az elbűvölt, lefegyverzett áldozataiból, mint bármelyik más ügyvéd Ashfordban és a környező kilenc megyében. - Erről jut eszembe, - mondtam - be kell vallanom valamit. - Eljöttél hozzánk januárban, de nem maradtál - mondta Rainey. Tudjuk. Hagytál egy képet Alináról. Meglepődtünk, hogy a postaládába raktad. Ott talán sose kerestük volna. Csak azért találtuk meg, mert apád el akart bánni a darazsakkal, amik az oszlopot tartó tejeskannába fészkeltek. A legegyszerűbb dolgok kerülik el a figyelmemet. - Tényleg. Már nincs posta. - Egy darabig még fenntartották, de túl sok postai dolgozót öltek meg azok a dimenzióugrások, vagy támadtak meg Unseelie-k. Senki sem akar kockáztatni. - mondta Jack.

- Aznap találtuk meg, amikor az a férfi eljött, és elrabolt minket - mondta Rainey. - De én nem akkor hagytam ott. - Apura néztem. - Azon az éjszakán jártam ott, amikor te és Anyu a teraszon ültetek, és beszélgettetek. Rólam. Jack a szemeimet kutatta. - Azt hiszem, emlékszem arra az éjszakára. - Te és Anyu arról beszéltetek, hogy van néhány dolog, amit sosem mondtatok el nekem. - Ez finom és ártalmatlan volt. Tudtam, hogy Ryodan és Barrons odakint voltak, minden szóra figyelve, amit kimondtunk. Tudni akartam a próféciáról, de nem eléggé ahhoz, hogy nyíltan megkérdezzem. Figyelembe véve, hogy épp most akadtam fenn a védvonalakon, azon aggódtam, hogy ha bármit mondunk arról, hogy én hozom majd a világra a pusztulást, ki fognak zárni a rituáléból. És ott kellett lennem. Nem fognak kizárni a nagy fináléból. Végig kellett csinálnom az én részemet. Csak annyit kellett tennem, hogy felrepülök a Vadásszal, és rámutatok a gonosz Könyvre. - Igen, - mondta Jack - így volt. Az embernek midig eszébe jutnak dolgok, amiket el kellett volna mondania, amikor attól tart, talán nem lesz rá több lehetősége. Nem voltunk benne biztosak, látunk-e még valaha. - Nos, itt vagyok - mondtam vidáman. - És annyira hiányoztál nekünk, kicsim - mondta Jack. Tudtam, hogy megértette az üzenetemet. Itt mind egy kicsit elérzékenyültünk, ölelkeztünk még egy darabig és csevegtünk egy keveset. Meséltek Ashfordról, hogy ki élt és ki halt meg. Elmesélték, hogy az Árnyak megpróbálták átvenni az irányítást (ezt csak a hátramaradt maradványokból tudták), aztán jöttek a Rinó-fiúk, de “az a jóképű tündérherceg, aki teljesen beléd habarodott és sokkal rosszabbat is választhatnál, mint egy herceg, szívem és tudod, ő meg tudna védeni és el tudna tartani” anyám szerint, megérkezett, és megmentette a városomat teljesen egyedül. Bátorítottam, hogy szégyentelenül áradozzon V'lane-ről, hátha ez majd elűzi Barronst és Ryodant. Vagy legalább megőrjíti őket. Az idő túl gyorsan repült. Mielőtt észrevettem volna, már majdnem eltelt egy fél óra és valaki az üvegen kopogott, azt kiabálva, hogy háromnegyed tizenkettő van és lejárt az időm. Mindkettejüket megöleltem kifelé menet, és megint könnybe lábadt a szemem. - Visszajövök amint tudok. Szeretlek, Anyu. - Én is szeretlek, szívem. Siess vissza. - Magamhoz szorítottam egy pillanatra, aztán Apuhoz fordultam, aki egy medveölelésbe font. - Én is szeretlek, Mac. - A fülem mellett azt suttogta, - Az őrült nő Augusta O'Clare volt Devonshire-ből. Volt egy unokája, Tellie, aki

segített az anyádnak kijuttatni titeket az országból. Fény vagy és napsugár, kicsim. Nincs veled semmi baj és ezt sose felejtsd el. Elhúzódott, és lemosolygott rám. Szeretet és büszkeség ragyogott a szemeiben. Tellie. Ugyanaz a név volt, amit Barrons említett a telefonbeszélgetésében Ryodannel, azt követő reggelen, hogy megtudtam életben van. Tudni akarta, hogy Ryodan megtalálta-e Tellie-t és utasította, hogy állítson több embert a keresésére. - Mentsd meg a világot, kicsim. Remegő szájjal bólintottam. Képes voltam szörnyekre vadászni. Képes voltam szörnyekké átváltozó férfiakkal lefeküdni. Képes voltam hidegvérrel ölni. És Apu még mindig meg tudott ríkatni egyszerűen azzal, hogy hitt bennem. - Nem hagyom, hogy ott legyen velünk a földön - mondta Rowena 15 perccel később. - Nincs rá semmi ok. Nálunk lesznek a rádiók. Csak fel kell repülnie, megtalálnia a Könyvet, pozícióba állítania minket a kövekkel, aztán elrepülhet a démonparipáján. - Vetett rám egy mérges pillantást, ami azt üzente, egyetlen élő sidhe-látó se ülne egy Vadász hátára, és neki csak ennyi bizonyítékra volt szüksége az árulásomról. - A Keltarok majd kántálnak és elviszik az apátságba, ahol megtanítják a lányaimat, hogyan zárják be újra. Nincs rá ok, hogy ő is ott legyen. Felhorkantam. A levegő annyira tele volt feszültséggel, hogy kezdtem szédülni az oxigén hiány miatt. Még sosem álltam olyan szobában, amiben annyi bizalmatlanság és agresszió volt, mint ebben. Az, hogy Ryodan mindenkit levetkőztetett és átkutatták a ruháikat, mielőtt visszakapták őket a lépcső tetején, csak tovább fokozta a rosszkedvet. Tudtam, miért csinálta. Nem új szabályokról volt szó. Arról szólt az egész, hogy mindenkit kizökkentsenek, hogy tudatosítsák bennük, semmilyen hatalmuk sincs, még a saját személyük felett sem. Meztelennek lenni felöltözött őrök előtt mindenkit nagyon sebezhetővé tesz. Végignéztem a szobán. Az üvegszoba keleti falánál öt tele tetovált Keltar tornyosult szoros nadrágokban és ingekben. A déli falnál Rowena, Kat, Jo, és három másik sidhe-látó - mind szürke, kényelmes nadrágkosztümbe öltözve - állt feszülten. Dani nem volt közöttük. Meglepett, hogy nem hozta magával, de arra tippeltem, úgy döntött, több kockázatot, mint előnyt jelentene - a legkockázatosabb hibája, hogy kedvel engem. Az északi falnál V'lane, Velvet és Dree'lia - akinek megint volt szája, de bölcsen csukva tartotta - és három másik Seelie ugyanabból a kasztból

pózolt öntelten, átlátszó rövid ruhákban, tökéletes arcuk jól illett tökéletes nemi szerveikhez. Barrons, Lor, Ryodan és én a nyugati falat foglaltuk el, legközelebb az ajtóhoz. Rowena az öt skótra meresztgette a szemeit, akik szorosan egymás mellett álltak, akár a foci játékosok. - Tudják, hogy zárják be a Könyvet, ugye? - kérdezte. Eltérő fokú ellenszenvvel bámultak vissza rá. A Keltárok nem olyan férfiak voltak, akiket egy nő ugráltathat, különösen nem egy olyan öregasszony, mint Rowena, aki arra sem vette a fáradtságot, hogy egy csepp diplomáciát, vagy kedvességet produkáljon, amióta bekötött szemmel bekísérték a Chester's felső emeletén az egyik üvegszobába. „Perverzió és dekadencia, - csattant fel abban a pillanatban, ahogy levették a szemkötőjét. - Maga elnézi ezt a… ezt a… párosodást? Az emberek és a Fae-k keverednek ezen a helyen. Ó, maga lesz az emberi faj kárhozata!” - sziszegte Ryodannek. „Bassza meg az emberi faj. Nem az én problémám”. Majdnem felnevettem Rowena arckifejezésén, de most nem nevettem. Megpróbált kizárni a rituáléból. Úgy téve, mintha valami pária lennék, akit még csak a szobába se szabadna beengedni, ahol ez a találkozó lezajlik. - Természetesen tudjuk. - Drustan beszélt, az a Keltar, aki fel fogja venni a Sinsar Dubh-t, és elviszi az apátságba. A bátyja szerint, megégett valamilyen máglyán és megronthatatlan szíve van. Egy percre sem hittem el. Senkinek sincs megronthatatlan szíve. Mindannyiunknak meg volt a maga gyengéje. De azt el kellett ismernem, hogy a férfi, aki kinézett azokból az ezüst szemekből valamiféle… nyugalmat árasztott, ami teljesen ellentétben volt a kinézetével. Úgy nézett ki, mint aki kényelmesebben érezné magát egy évszázadokkal ezelőtti korban a Felvidéken, egyik kezében egy bunkósbottal, a másikban egy karddal. Mind úgy néztek ki, kivéve Christophert, aki erősen hasonlított Drustanre, az ősemberség nélkül. Ugyanakkor Drustan figyelmet parancsoló volt. Jól bánt a szavakkal, a hangja mély volt, parancsoló, mégis gyengéd. Ő beszélt a leghalkabban a Keltarok közül, mégis rá próbáltam leginkább figyelni, amikor egyszerre beszéltek, ami nagyjából állandóan így volt. Christianra néztem és halványan rámosolyogtam, de az arckifejezése egy cseppet sem lett kevésbé fagyosabb. Csak tegnap este sikerült V'lane-nek és a Keltaroknak visszaállítani a kapcsolatot a dolmen kapu és az Unseelie börtön között, aztán elözönlötték a király erődjét, hogy visszahozzák. Nagyjából 16 órája jutott ki és nem nézett ki sokkal jobban, mint az Ezüstökben. Már nem játszott a márvány, a kobalt és a fekete színeiben, de... nos, nem volt

semmi értelme, de múló benyomását keltette azoknak a színeknek. Ha közvetlenül a hajára néztem, ki tudtam venni vörös és még néhány nap által kiszívott arany tincset is a sötét lófarokban, de ha a szemem sarkából kaptam el, ébenfeketének tűnt és hosszabbnak, mint amilyen volt. Az ajkai rózsaszínűek és teljesen csókolni valóak, amíg hírtelen nem fordítottam oda a fejemet. Akkor egy pillanatra megesküdtem volna, hogy kékek a hidegtől és enyhén fagyosak. A bőre aranyló volt, sima, és kívánatos, de ha élesen felé néztem, úgy fénylett, mint a jég. A szemei is megváltoztak. A rendkívüli hazugságvizsgáló most úgy tűnt, mintha egyenesen keresztülnézne mindenen ami körülötte folyik, mintha teljesen máshogy látná a világot, mint mi többiek. Az apja, Christopher, tanulmányozta őt, amikor azt hitte, hogy Christian nem figyel. Valakinek szólnia kellene neki, hogy nincs olyan, amikor a fia nem figyel. Talán úgy tűnt, hogy Christian nem volt ott néhány pillanatig, de ha egyenesen a szemeibe néztél, láttad, hogy igazából még inkább a környezetére koncentrál - annyira, hogy teljesen mozdulatlanná válik és látszólag nincs jelen, mintha egy belső fülre figyelne, ami teljes koncentrációt igényel. - Hazugság - szólalt meg most. Drustan Christopherre nézett mérgesen. - Mondtam, hogy tegyél róla, tartsa az átkozott száját. - Már nem tartja a száját senki kedvéért. - mondta Christian határozottan. - Hogy érted azt, hogy “hazugság”? - követelte Rowena. - Nem tudják biztosra, hogy a varázslat működni fog. A régi szövegek Silvan tornyában megrongálódtak, ezért improvizálniuk kell. - És átkozottul jók vagyunk benne. Kihoztunk, nem? - morogta Cian. - Eleve az ő kibaszott hibája volt, hogy ott kötöttem ki. - intett Christian Barrons felé a fejével. - Azt se tudom, miért van ő itt. - Ő azért van itt, - mondta Barrons hűvösen - mert nála van a Könyv foglyul ejtéséhez szükséges kövek közül három. - Add át őket, és takarodj innen. - Nem az én hibám, hogy tündérré változol. - Fae. Nem tündér. - mondta V'lane mereven. - Tudtad, hogy a tetoválásaim nem nyújtanak elég védelmet... - Nem vagyok a bébiszittered... Christopher felszisszent. - Le kellett volna ellenőrizned... - Az ég szerelmére, - csattant fel Rowena - barbárokkal és bolondokkal vagyok körülvéve! - … és nem az én feladatom volt, hogy megcsináljam a tetoválásaidat. Hajtogasd a saját kibaszott ejtőernyődet. Még csak nem is az én dolgom volt, hogy fenntartsam...

Drustan halkan megszólalt - Le kellett volna ellenőriznünk... Dageus felmordult - Ne tégy úgy, mintha valami átkozott szívességet tettél volna... - Nem próbáltál kijuttatni az Ezüstökből. Elmondtad egyáltalán valakinek, hogy ott vagyok? - … de sietnünk kellett, - mondta Drustan - és az időt már nem lehet visszafordítani. - … az emberi fajért, amikor te is a része vagy - fejezte be Dageus. - … a falakat. És egy átkozott szívesség volt, habár ezt nem mondanád meg az átkozott köszönömökből, amiket kaptam érte és ne helyezz egy génállományba magaddal, felvidéki. - Ó, fogjátok már be, mindannyian. - mondtam ingerülten. - Majd később harcolhattok. Most dolgunk van. - A Keltarok felé fordultam. Mennyire vagytok biztosak azokban a részekben, amiket improvizáltatok? Egy pillanatig senki sem szólalt meg, amíg némán befejezték a csatát gyilkos pillantásokkal és szónélküli fenyegetésekkel. - Amilyen biztosak lehetünk. - szólalt meg végül Dageus. - Nem vagyunk már kezdők ebben. Már azelőtt a Királynő druidái voltunk, hogy az Egyezmény megköttetett. Velük voltunk a Régi Időkben, amikor még Tara magas hegye meg sem épült, és tanultunk tőlük. Plusz áll még néhány másfajta... tudás is a rendelkezésünkre. - És mind tudjuk, ez milyen jól működött legutóbb - mondta Barrons mézesmázosan. - Talán nem is segítettél, hanem akadályoztál minket, Öreg - morogta Dageus. - Tudjuk, hogy megvannak a saját céljaid. Mik azok? - Hagyjátok abba, mindannyian! - csattant fel Rowena. A feszültség fokozódott. - Barrons és az emberei elhelyeznek három követ. - Próbáltam visszaterelni a dolgokat a témára. - Át fogja őket adni a sidhe-látóimnak - mondta Rowena szigorúan. - Mi fogjuk elhelyezni a köveket. Barrons enyhén felvonta az egyik szemöldökét, és vetett rá egy hitetlenkedő pillantást. - Milyen kibaszott valóságban gondolja, hogy ez meg fog történni? - Semmi köze sincs ehhez. - Vénasszony, nem kedvelem magát. - mondta Barrons hűvösen. Legyen óvatos a közelemben. Legyen nagyon, nagyon óvatos. Rowena becsukta a száját, megigazította a szemüvegét az orrán és összeráncolta a száját. V'lane-re néztem. - Elhoztad a negyedik követ?

Barrons kivillantotta a fogait V'lane-re. V'lane felszisszent. A Keltarok morogtak. És így folytatódott tovább. 45 perccel később, amikor mind kikeveredtünk a szobából, két fal be volt törve és a padló megrepedt. De összehoztuk a tervünk részleteit. Felrepülök egy Vadásszal a város fölé, megtalálom a Sinsar Dubh-t, és rádión közlöm a többiekkel a helyzetét. Barrons, Lor, Ryodan és V'lane megközelítik a négy kővel, amíg a Keltárok elkezdik a megkötő varázslatot, hogy lezárják a fedőlapjait, és így szállítható legyen. Drustan fel fogja venni. Barrons, Rowena, Drustan, V'lane és én együtt elhajtunk Barrons Hummerjével az apátsághoz (mert senki sem bízott V'lane-ben, vagy bármelyik másik Fae-ben, hogy elteleportáljanak oda a Könyvvel és ott várjanak meg mindenki mást). Rowena hatástalanítja a védvonalakat, és mindenki aki ma itt volt ebben a szobában, le fog menni a föld alatti sírba, ami eonokkal ezelőtt készült, hogy fogva tartsa a Sinsar Dubh-t. Dageus teljessé teszi a megkötő varázslatot ami le fogja zárni a lapjait, és - tudásuk szerint - elfordítja a kulcsokat a zárakban, ami elnémítja majd a Könyvet, habár örökké tudatánál lesz, teljesen egyedül. „Pokoli dolog, az már biztos”, mondta Dageus mogorván. És úgy tűnt, tud erről egy két dolgot. „Nincs rá ok, hogy ő is ott legyen”, folytatta Rowena a tiltakozást, szúrós szemeket meresztve rám még akkor is, amikor bekötözték a szemeit a sidhe-látókkal együtt. Ryodan nem akarta, hogy lássák a klubját, vagy ismerjék a hátsó bejáratot. „Arra sincs ok, hogy maga ott legyen vénasszony”, mondta Barrons. „Ha hatástalanította a védvonalakat, már nincs magára szükség. „Magára sincs szükség”. „Azt hiszi, csak Dageusnak kéne bemennie Drustannel és a Könyvvel? kérdeztem fanyarul. Egész úton kifelé magában füstölgött. Ahogy kiléptem az esős délutánba megremegtem. A tavasz minden nyoma eltűnt. Megint alkonyati félhomály uralkodott, a levegő esőtől volt terhes. Holnap este az O'Connell és Beacon sarkán fogunk találkozni. És, ha szerencsénk van, a következő hajnalra a világ már biztonságosabb hely lesz. De addig is, kétségbeesetten vágytam egy kis pihenőre az összes férfitól az életemben. Egy csajos estére volt szükségem, és a normalitás vigaszára. V'lane-hez fordultam, és megérintettem a karját.

- Megkeresnéd nekem Danit és megkérnéd, hogy jöjjön a könyvesboltba nyolcra? - Kívánságod számomra parancs, MacKayla. - Elmosolyodott. - Együtt tölthetjük a holnapot a tengerparton? Barrons lépett mellém. - Elfoglalt lesz holnap. - Elfoglalt leszel holnap, MacKayla? - Régi szövegeken dolgozik velem. V'lane vetett rám egy szánakozó pillantást. - Á. Régi szövegek. Emlékezetes nap a könyvesboltban. - A Kama Sutrát fordítjuk, - mondta Barrons - interaktív segítségekkel. Majdnem megfulladtam. - Sosem vagy itt nappal. - Ez miért is van? - V'lane az ártatlanság mintaképe volt. - Holnap itt leszek. - válaszolta Barrons. - Egész nap? - kérdeztem. - Egész nap. - Meztelen lesz velem egy tengerparton. - Sosem volt meztelen veled egy ágyban. - Morog amikor elmegy. - Tudom milyen hangokat ad ki, amikor elmegy. Többszörös orgazmusokat élt át, csupán a csókomtól. - Többszörös orgazmusokat élt át, amíg keféltem. Hónapokig, tündér. - Még mindig keféled? - dorombolta V'lane. - Mert nincs olyan szaga, mint neked. Ha mégis, nem jelölöd meg eléggé. Olyan szaga kezd lenni, mint nekem. Mint egy Fae-nek. - Hihetetlen - hallottam Christiant mormogni a hátam mögött. - Mindkettővel lefekszik? - halottam Drustant. - És ők ezt megengedik? - Dageus zavarodottnak hangzott. V'lane és Barrons közt kapkodtam a tekintetem. - Ez még csak nem is rólam szól. - Ebben tévedsz. - Barrons benyúlt a zsebébe, és elővett egy mobilt. – Tudod. hogy találj meg, ha akarsz. - Elindult. - Még több remek betűszó? Már eltűnt. - És tudod, engem hogy találj meg, Hercegnő. - V'lane maga felé fordított, és ajkait az enyémre zárta. - Mac, mi a fenét művelsz? - követelte Christian. Megtántorodtam egy kicsit, amikor V'lane elengedett. A neve megint a nyelvembe volt ágyazódva. - Tudjátok mit? - mondtam ingerülten. - Mind leszállhattok rólam. Egyikőtöknek sem tartozom semmivel. Határozottan túl sok tesztoszteron volt a levegőben. Pontosan egy csajos estére volt szükségem.

36. fejezet Fordította: Loreley NEM VAGYOK GONOSZ. - Akkor miért pusztítasz? PONTOSÍTS. - Szörnyű dolgokat teszel. FEJSD KI. - Ölsz. AMIT MEGÖLNEK, AZ VALAMI MÁSSÁ VÁLIK. - Igen, halottá. Elpusztítottá. DEFINIÁLD A PUSZTÍTÁST. - Rombolni, eltűntetni, elrontani, megölni. DEFINIÁLD AZ ALKOTÁST. - Életet adni, létrehozni valamit a semmiből, fogni a nyers anyagot és valami újat csinálni belőle. NINCS OLYAN, HOGY SEMMI. MINDEN VALAMI. HONNAN JÖTT EZ A „NYERS ANYAG”? NEM VOLT EZ IS VALAMI, MIELŐTT KÉNYSZERÍTETTED, HOGY VALAMI MÁSSÁ VÁLJON? - A agyag csak közönséges agyag, mielőtt egy művész gyönyörű vázát formál belőle. KÖZÖNSÉGES. GYÖNYÖRŰ. VÉLEMÉNY. SZUBJEKTÍV. AZ AGYAG VOLT VALAMI. TALÁN OLYAN KEVÉSSÉ NYŰGÖZÖTT LE TÉGED, MINT ENGEM AZ EMBEREK, DE NEM TAGADHATOD, HOGY LÉNYEGI ÖNMAGA VOLT. TE ÖSSZETÖRTED, KINYÚJTOTTAD, SZÉTHÚZTAD, MEGOLVASZTOTTAD, KISZÁRÍTOTTAD, ÉS KÉNYSZERÍTETTED, HOGY VALAMI MÁSSÁ VÁLJON. RÁERŐLTETTED AZ AKARATODAT. ÉS EZT HÍVOD ALKOTÁSNAK? ÉN FOGOK EGY LÉNYT ÉS NYUGALMAT ADOK A MOLEKULÁINAK. EZ HOGY NEM ALKOTÁS? EGY DOLOG VOLT ÉS MOST VALAMI MÁS. EGYKOR EVETT, MOST MEGETTÉK. NEM TEREMTETTEM TÁPLÁLÉKOT VALAMI MÁSNAK EZZEL AZ ÚJ ÁLLAPOTTAL? LEHET BÁRHOGY ALKOTNI ANÉLKÜL, HOGY ELŐTTE PUSZTÍTANÁNK? FALVAK ELBUKNAK. VÁROSOK EMELKEDNEK. AZ EMBEREK MEGHALNAK. ÉLET SARJAD A FÖLDBŐL, AHOL NYUGODNAK. MINDEN PUSZTÍTÁS, ELÉG IDŐ ELTELTÉVEL NEM TEREMTÉS IS EGYBEN? − BESZÉLGETÉSEK A SINSAR DUBH-VAL

- Boldog szülinapot! - kiáltottam, ahogy kinyitottam a könyvesbolt bejárati ajtaját. Amikor Dani belépett, a fejére nyomtam egy csúcsos parti süveget, beakasztottam a gumimadzagot az álla alá és a kezébe nyomtam egy kürtöt. - Csak ugratsz, Mac. Hónapokkal ezelőtt volt. - Úgy tűnt, zavarban van, de láttam a szikrát a szemében. - V'lane azt mondta, látni akarsz. Haver, ezt imádtam… egy Fae herceg keresi a Megát. Mizu? Nem taliztunk egy ideje. Hátra vezettem a Parti Központba a könyvesbolt hátuljában, ahol tűz ropogott, szólt a zene, és becsomagolt dobozokat halmoztam egy asztalra. Elkerekedtek a szemei. - Ez mind nekem? Még sosem volt partim. - Van chips, pizza, torta, sütik és cukor és minden édességben háromszoros csoki adag van. Lustálkodni fogunk, ajándékokat nyitunk ki, felfalunk mindent, és filmeket nézünk. - Ahogy Alinával csináltátok? - Pontosan úgy. - A válla köré fontam a karomat. - De csak szép sorjában. Ülj le, és ne mozdulj. Visszasiettem a bolt első részébe, kivettem a tortát a hűtőből, rátettem 14 gyertyát és meggyújtottam őket. Büszke voltam a tortámra. Aprólékosan vontam be a mázzal, aztán étcsoki reszelékkel díszítettem. - Kívánj valamit, és fújd el a gyertyákat. - Letettem elé a dohányzóasztalra. Bizonytalan arckifejezéssel bámult a tortára és egy pillanatig csak arra tudtam gondolni: Kérlek, ne vágd a plafonhoz. Belekerült az egész délutánomba, és három próbálkozásba, hogy végre olyat süssek, ami jó is. Rám nézett, összeszorította a szemeit és ádáz eltökéltség jelent meg az arcán. - Nyugi, szívem. Ez csak egy kívánság - ugrattam. De úgy kívánt, ahogy minden mást is csinált: 150 százalékot beleadva. Olyan sokáig állt ott, hogy gyanakodni kezdtem, talán van benne egy kis ügyvédi véna és éppen kiegészítő záradékokat, kikötéseket ad hozzá a kívánságához. Aztán a szemei felpattantak és rám villantotta azt a pimasz vigyort. Majdnem lefújta a mázt a tortáról. - Azt jelenti, hogy biztosan valóra válik, ugye? Mert mindet elfújtam. - Még nem volt szülinapi tortád, Dani? Megrántotta a fejét. - Ettől a naptól kedve, minden évben legalább egy torta fog járni Dani

Mega O'Malleynek. - jelentettem ki ünnepélyesen. Ragyogott, ahogy felvágta a tortát és két nagy szeletet rakott a tányérokra. Hozzáadtam néhány sütit és egy marék cukrot. - Haver - mondta boldogan lenyalva a kést, - mit fogunk először megnézni? Mióta Dublinba érkeztem, nem volt sok olyan pillanat az életemben, amikor hátradőlhettem volna, hogy lazítsak és felejtsek. De a mai egy ilyen este volt. Isteni volt. Egy lopott este erejéig újra Mac voltam. Finom ételeket ettem, jó társaságban voltam, azt tettetve, hogy semmi gondom a világon. Ha valamit megtanultam az, az hogy minél nehezebb lesz az életed, annál kíméletesebbnek kell lenned magaddal a szünetekben, különben nem tudsz erős lenni, amikor szükséged van rá. Megnéztünk egy sötét komédiát és szétnevettük magunkat, amíg kifestettem rövidre vágott körmeit feketére. - Mi ez? - kérdeztem, észrevéve a karkötőjét. Elpirult. - Semmi sem. Dancertől kaptam. - Ki az a Dancer? Neked barátod van? Összeráncolta az orrát. - Ez nem olyan. - Akkor milyen? - Dancer király, de ő nem... ő... csak egy barát. Ja, persze. A Mega elpirult. Dancer több volt, mint egy barát. - Hogy találkoztatok? Kényelmetlenül fészkelődni kezdett. - Most filmet nézünk, vagy érzelgősködünk? Felkaptam a távkapcsolót, és megállítottam a filmet. - Beszélgetünk, nem érzelgősködünk. Gyerünk Dani. Ki az a Dancer? - Te sose árulsz el semmit a szexuális életedről - mondta ingerülten. Lefogadom, hogy te és Alina állandóan a szexről beszéltetek. Rémülten kiegyenesedtem. - Már van szexuális életed? - Dehogy, haver. Még nem állok készen. Csak mondom. Ha tesók akarunk lenni, több kell, mint hogy jó magaviseletre intesz. Újra kaptam levegőt. Olyan gyorsan kellett felnőnie. Azt akartam, hogy az életének legalább egy része lassan, tökéletesen, rózsákkal és romantikával bontakozzon ki. Nem a pillanat hevében, miközben egy Camaro konzolja nyomja a hátát, egy pasival rajta, akit alig ismer, hanem úgy, hogy arra örökké emlékezzen. - Emlékszel, amikor azt mondtam esedékes egy beszélgetés közöttünk? - És itt jön a kioktatás - motyogta. - Haver, figyu, nem mondtak el minden fontos dolgot a próféciáról. Kihagytak egy csomó mindent.

Váratlanul zúdította rám, elterelve a témától, pont, ahogy számított rá. - És csak most szólsz? Lebiggyesztette az alsó ajkát. - Épp mondani akartam. Te voltál, aki hülye dolgokról akart beszélni, amíg én próbáltam a munkára koncentrálni. Én is csak most hallottam. Nem sokat lógok az Apátság környékén. Rég kiköltöztem onnan. Feltételeztem, hogy már rég visszaköltözött! Egy nap megtanulom, hogy ne feltételezzek dolgokat. - Hol laktál idáig? Jayne-nel a Dublin Kastélyban? Keresztbe tette a kezét a mellkasán, páváskodva. - Beugrok, hogy kinyírjam a Fae seggfejeket, akiket elkapnak, de van saját kéróm. Úgy hívom, Casa Mega. Dani egyedül élt? Pasija volt? - Most töltötted a 14-et. - Szörnyülködtem. A pasi résszel nem volt baj nos talán, attól függően, hogy milyen volt a barátja, mennyi idős volt és hogy elég jó volt-e hozzá - de az egyedül élés dolognak gyorsan meg kell változnia. - Tudom, már régen esedékes volt, nem igaz? - Rám villantotta azt a hamiskás vigyort. - Van néhány helyem, a hangulatomtól függően. Ott állnak magukra hagyva, csak választanom kell. Még egy motorom is van. - Megmozgatta az ujjait. - Enyves kéz akcióban. Erre a világra születtem. Ki fogja gondját viselni, ha beteg lesz? Ki fog neki beszélni a születésszabályozásról és a nemi betegségekről? Ki fogja bekötni a sebeit és a karcolásait és vigyázni rá, hogy rendesen egyen? - A próféciával kapcsolatban, Mac. Van egy teljesen más rész, amit nem mondtak el nekünk. Pillanatnyilag későbbre halasztottam a szülői aggodalmaimat. - Ezt hol hallottad? - Jo mondta el. - Azt hittem, Jo lojális Rowenához. - Szentem Jonak megvan a saját véleménye. Benne van Ro Menedékében, de szerintem egyáltalán nem kedveli őt. Azt mondta, Ro nem engedte, hogy elmondják neked a teljes igazságot és előlem is elhallgatták, mert nem bíztak bennem. Úgy gondolták, mindent elmondanék neked. - Akkor bökd ki. - sürgettem. - A prófécia tele van más részekkel, több infó az emberekről és hogy mi fog történni. Azt mondja az, aki fiatalon hal meg, elárulja az emberi fajt és összeáll azokkal, akik a Szörnyet létrehozták. Kényelmetlenül fészkelődtem. Ezer évvel azelőtt, hogy Alina egyáltalán megszületett volna, megjósolták, hogy be fog állni a Darroc Csapatba? - Azt mondja, az aki a halálra vágyik, az, aki a Könyvre fog vadászni ez vagy te, Mac - nem ember és a két ősi vérvonalból származónak

esélye sem lesz helyrehozni a dolgokat, mert nem is akarják majd. Szólásra nyitottam a számat, de semmi sem jött ki. - Azt mondja, az egésznek kb 20% esélye van, hogy működjön és ha nem jön össze, a második próféciának olyan 2% esélye van. - Ki ír próféciákat ilyen béna esélyekkel? - kérdeztem ingerülten. - Haver, ugyanezt mondtam! - kiáltott fel. - Miért nem mondták el? Úgy adták elő, mintha jóformán jelentéktelen lennék. - Azt szerettem volna, ha így van. Elég problémám volt, amivel foglalkozhatok. Dani megvonta a vállát. - Ugyanazért, amiért Ro sose mondta el, talán mi is egy Unseelie kaszt vagyunk. Azt mondta, ha tudnád, talán olyan lenne, mint egy önbeteljesítő jóslat. Én azt mondom, tudnod kell, mi vagy, nem igaz? Ha a tükörbe nézel, szemtől szemben kell állnod magaddal, vagy sehogy. - Mi van még? - kérdeztem. - Volt több is? - Van még egy teljes másik... al-prófécia. Azt mondja, ha a két ősi vérvonalból származót megölik, minden másképp fog történni és az esély a sikerre nagyobb lesz. Minél fiatalabban halnak meg, annál jobb. Végigszaladt a hideg a hátamon. Ez brutális volt és lényegre törő. Ki milyen messzire menne el, hogy megnövelje az emberi faj esélyeit? Meg voltam lepve, hogy nem öltek meg minket születésünkkor. Feltételezve, hogy egyáltalán megszülettem. - Szóval szerintem ez az valszeg, amiért téged és Alinát örökbe adtak. Valaki nem akart titeket kinyírni kisgyerekként, ezért elküldtek titeket. Hát persze. És megtiltották, hogy visszatérjünk. De Alina Dublinba akart jönni, hogy külföldön tanulhasson és Apu soha semmit sem tudott tőlünk megtagadni. Egy döntés, egyetlen aprócska döntés és a világ, ahogy mi ismertük elkezdett darabjaira hullani. - Mi még? - erőltettem. - Jo azt mondta, beszéltek Nana O'-val Ro háta mögött. Azt mondta, az öreg hölgy ott volt az Apátságban azon az éjszakán, amikor a Könyv kijutott. Látott dolgokat. Sidhe-látókat darabokra szaggatva, szétvagdalva. Azt mondták, néhány embernek csak néhány darabkáját találták meg. Másokat egyáltalán nem. - Nana ott volt, amikor a Könyv kijutott? - Egy szót sem szólt erről, amikor Kat-el beszéltünk vele a tengerparti kunyhójában. Alinának hívott, elmondta, hogy az unokája, Kayleigh, Isla legjobb barátja volt és együtt voltak a Menedék tagjai, hogy sötét erőket érzett felébredni a földben, de ezen kívül nem igazán mondott semmit. Dani megrázta a fejét. - Utána tűnt fel. Azt mondta, a csontjai szerint a lánya halhatatlan lelke veszélyben volt.

- Úgy érted, az unokájáé, Kayleigh-é. - Úgy értem a lányáé. - Dani szemei szikráztak. - Roé. A szám néma O-t formált. - Rowena Nana lánya? - nyögtem ki végül. Rowena Kayleigh anyja volt? Mi mást felejtett még el közölni velem Nana O'Reilly? - Az öreg hölgy megveti őt. Nem fogja elismerni lányaként. Kat és Jo átkutatta Nana kunyhóját amíg aludt és találtak néhány dolgot - képeket, babakönyveket meg ilyesmiket. Nana szerint Rónak köze volt hozzá, hogy a Könyv kijutott. Azt mondta, Kayleigh elmondta neki, hogy létrehoztak egy mini-Menedéket tartalékként, amiről Ro semmit sem tudott, egy vezetővel, aki még csak nem is az Apátságban élt. A neve Tessie volt, vagy Tellie, vagy valami hasonló fura. Arra az esetre, ha valami történne azokkal, akik az Apátságban laknak. A fejem kavargott. Teljesen kihagytak mindenből. Ha elhalasztom Dani szülinapi buliját, sose hallottam volna ezek közül egyről sem. Itt volt a titokzatos Tellie, akit Barrons és az Apám is említettek! Egy titkos Menedék vezetője volt. Segített megszöknie az anyámnak. Meg kellett találnom őt. „Megtaláltad már Tellie-t?” Hallottam Barronst megkérdezni. „Nem? Állíts rá több embert.” Úgy tűnt, Barrons megint megelőzött, és már ráállította az embereit, hogy levadásszák. Miért? Honnan tudott erről a nőről? Mit tudott meg, amit nem árult el nekem? - És? - Azt mondta, hogy az any... - nos, állítólag nem vagy ember, szóval, azt hiszem, ő nem az anyád - Isla élve kijutott. Nana O' látta őt elmenni onnan azon az éjszakán. Sose fogod kitalálni, kivel! Megszólalni se mertem. Rowena. És az öreg ribanc valószínűleg megölte őt. Akár az anyám volt, akár nem, így is kötődést és védelmezést éreztem felé. - Ó, gyerünk már, muszáj tippelned! - kezdtek elmosódni a szélei az izgatottság miatt. - Rowena - mondtam határozottan. - Tippelj újra. - mondta. - Ez ki fog ütni. Nana sose tudta volna, kivéve hogy vele tűntél föl nála. Nos, ő nem úgy fogalmazott, hogy “vele”, hanem úgy, hogy “azzal”. Rábámultam. - Kivel? - kérdeztem. - Látta, ahogy Isla beszáll egy autóba valakivel, akit ő az “Elátkozott”nak hív. Az alak, aki elhajtott huszonegynéhány évvel ezelőtt az apátság Menedékének egyetlen túlélőjével, Barrons volt. Annyira felpörögtem azok után, amiket Dani elmondott, hogy kizárt volt, valami olyan nyugodt dolgot tudjak csinálni, mint összegömbölyödni egy kanapén és végignézni egy filmet. Plusz, annyi cukor keringett bennem, hogy szinte úgy vibráltam, mint Dani.

Miután bedobta a Barrons bombát, újra elindította a filmet és elkezdett megint nevetgélni. A kölyök aztán rugalmas volt. Ott ültem a képernyőre bámulva és semmit sem láttam. Miért hallgatná el Barrons előlem, hogy az Apátságnál volt, amikor a Könyv megszökött huszonakárhány évvel ezelőtt? Miért rejtette el előlem, hogy ismerte Isla O'Connort, a nővérem anyját? Fel tudtam adni egy anyát, akit sosem ismertem, de nem tudtam lemondani a nővéremről. Akár az enyém volt, akár nem, így fogok rá gondolni, és pont. Vége. Emlékeztem, ahogy lemegyek a hátsó lépcsőn, kihallgatom amint Ryodannel beszél a telefonon, és azt mondja, „Azok után, amit múltkor megtudtam róla.” Az estére gondolt, amikor elmentünk a kunyhóhoz? Ő is annyira meglepődött, mint én, amikor Nana azt mondta nekem, a nő, akivel két évtizeddel ezelőtt elhagyta az Apátságot, valószínűleg az anyám volt? Ehhez a Tellie nevű nőhöz vitte, aki utána segített nekem és Alinának egy örökbefogadó családot találni Amerikában? Ha Isla élve hagyta el az Apátságot, miért, hogy, mikor halt meg? Eljutott egyáltalán Tellie-hez, vagy előre beleegyezett, hogy kijuttassák a gyerekeit, ha vele történik valami? Milyen szerepet játszott Barrons mindebben? Ő ölte meg Islát? Nyughatatlanul fészkelődtem. Látta a tortát. Tudta, hogy szülinapi partit tervezek. Gyűlölte a szülinapokat. Kizárt, hogy ma este feltűnjön. Megbökdöstem egy csokoládémáz darabot. Körbenéztem a könyvesboltban. Megszemléltem a festmény a plafonon és a kasmír takaróval babráltam. Morzsákat szedtem ki a kanapé sarkából, és felsorakoztattam őket a tányéromon. Rowena Nana lánya volt. Isla és Kayleigh gyakorlatilag együtt nőttek fel. Isla a Menedék vezetője volt. Szükségesnek érezték, hogy alakítsanak egy Menedéket Ro háta mögött. Egyet, ami még csak nem is az Apátságban volt. Isla vezette a formálisat és ez a rejtélyes Tellie a titkosat. Ez alatt a sok év alatt az anyámat - Islát - hibáztatták a Könyv megszökése miatt és most úgy tűnt, Rowena állt a dolgok mögött. Hagyta, hogy végig minket hibáztassanak: először Islát, aztán Alinát, majd engem. „...a két ősi vérvonalból származónak esélye sem lesz helyrehozni a dolgokat, mert nem is akarják majd.” Felsóhajtottam. Amikor kihallgattam a szüleimet Ashfordban azon az éjszakán, ahogy arról beszélnek, talán én fogom romlásba dönteni a világot, úgy éreztem, megbélyegeztek. Aztán Kat és Jo megmutatták a próféciát - amiről most már tudtam, hogy egy rövidített verzió volt - és úgy éreztem feloldoztak.

Most újra megbélyegzettnek éreztem magam. Elég nyugtalanító volt azt hallani, hogy engem és a nővéremet minél hamarabb gyilkolnak meg, annál jobb lesz az emberi fajnak. Ha még mindig élne, Alina Darroc-ot választotta volna? Amikor rám tört a bánat, újra akartam alkotni ezt a világot egy olyanra, amiben Barrons életben van. Mindketten végzetesen selejtesek voltunk? Ahelyett, hogy a mi érdekünkben csempésztek volna ki minket az országból, igazából a világ érdekében lettünk száműzve? Ezért adta nekem álmodozó szemű srác a VILÁG kártyát? Hogy figyelmeztessen, el fogom pusztítani, ha nem vagyok óvatos? Hogy rá kellett néznem, meglátnom és azt választanom? Egyébként is, ki volt ő? Amikor először érkeztem meg Dublinba, és elkezdtem megtudni magamról dolgokat, úgy éreztem magam, mint egy vonakodó hős, aki egy hatalmas utazáson keresi a megfelelő utat. Most csak azt reméltem, nem fogom túlságosan elcseszni a dolgokat. A nagy problémák nagy döntéseket kívántak. Hogy tudnék megbízni a saját ítéletemben, amikor abban sem voltam biztos, ki vagyok én? Keresztbe tettem a lábaimat. Vissza letettem és végigszántottam a kezemmel a hajamon. - Haver, most nézed, vagy tornázol a kanapén? - panaszkodott Dani. Vetettem rá egy határozott pillantást. - Nem akarsz menni, megölni valamit? Felragyogott. Csoki jégkrém bajsza volt. - Haver, azt hittem, már sosem kérdezed meg! Minden egyes alkalom, amikor Dani és én váll-vállvetve harcoltunk, egy szép emlék, amit elraktároztam elmém jegyzetfüzetében. Nem tehetek róla, azt gondolom, ilyen lett volna, ha Alina megbízik bennem és együtt harcolhattunk volna. Azt tudni, hogy valaki fedez téged, egy csapat vagytok, sosem hagynátok egymást hátra, hogy kiszabadítanátok egymást az ellenséges táborból, a világ egyik legnagyszerűbb érzése. Tudni, hogy nem számít mekkora bajba kerülsz, az a személy el fog érted jönni és kitart melletted - ez a szeretet. Azon gondolkodtam, hogy Alina és én gyengék voltunk, amiért hagytuk, hogy szétszakítsanak, hogy egy óceán válasszon el minket. Azon gondolkozom, ha együtt maradtunk volna, vajon még életben lenne-e. Talán sosem tudom meg honnan jöttem, de megválaszthatom a családomat innentől kezdve, és Dani vitathatatlan része. Jack és Rainey imádni fogják, ha végre találkoznak vele. Átviharzottunk az esőtől csúszós utcákon, Unseelie-ket ölve bosszúszomjasan. Minden egyes Unseelie-vel akit leszúrtam, egyre biztosabb voltam, hogy nem én vagyok a Király. Éreztem volna valamit, ha én lettem volna: lelkiismeret furdalást, bűntudatot, valamit. A Király nem akarta feladni árnygyermekeit. Én nem éreztem büszkeséget az

alkotásom miatt, nem éreztem félresiklott szeretetet. Nem éreztem mást, csak megelégedést, amiért véget vethetek halhatatlan, parazita létezésüknek és emberi életeket mentek. Belefutottunk Jayne-be és az Őrzőkbe és kisegítettük őket egy szorult helyzetből néhány Unseelie-vel. Láttuk Lort és Fade-et. Azt hittem, megpillantottam egy Keltart is az egyik háztetőn, de olyan gyorsan eltűnt, hogy csak tetovált sima izmok benyomását láttam a sötétben. A hajnal környékén kicsit túl közel kerültünk a Chester'shez és úgy döntöttem, mára elég lesz ennyi. Végre elég fáradt voltam ahhoz, hogy elaludjak és a legjobb formámban akartam lenni, hogy megtaláljam a Sinsar Dubh-t. Este végre vége lesz. Este be fogjuk zárni a Könyvet örökre. Utána pedig, összeszedem majd az életem darabkáit és újra felépítem, a szüleimmel kezdve. Folytatni fogom a küldetésemet, hogy megtaláljam Alina gyilkosát és rájöjjek, ki vagyok én, de amint a Könyvet újra bezárjuk, végre képes leszek egy kicsit könnyebben lélegezni. Többször lesz időm magamra úgy, mint ma este, arra hogy éljek... és szeressek. - Menjünk vissza a könyvesbolthoz, Dani. Egy fojtott hang volt az egyetlen válasz. Megpördültem és süvítve szívtam be a levegőt. Nem gondolkoztam. Csak előre vetődtem és hozzávágtam a kezeimet, hogy megfagyasszam a ribancot. A Szürke Nő megfagyott, de már elkéstem. Halálra váltan néztem. Amíg én a gondolataimba merülve álltam, a kelésekkel borított, szépség-elszívó Szürke Nő ideteleportált, megragadta Danit figyelmeztetés nélkül és elkezdett táplálkozni belőle. Pontosan a hátam mögött és én észre sem vettem! Csak arra tudtam gondolni: De hát ez nem is megfelelő nem - a Szürke Nő férfiakból táplálkozik! Dani próbálta lerázni magáról, de nem tudta. - Haver, mennyire rossz a helyzet? Egyenesen ránéztem, és majdnem szétestem. Rossz. Némán tátogtam. Ez nem történik meg. Ez elfogadhatatlan volt. Erre nem voltam képes. Nem tudtam elveszíteni Danit. Éreztem, hogy valami vad és sötét mozogni kezdett bennem. - Ó, haver, szedd le rólam! - kiáltotta. Megpróbáltam. Nem sikerült. Dani is próbálta, de a Szürke Nő keze egy megtörhetetlen vákuumot alkotott, ami az áldozatához kötötte, amíg ő úgy nem döntött elengedi. Folyamatosan ütögettem a tenyeremmel, hogy megfagyasztva tartsam és időt nyerjek, amíg kitisztítom a fejem és rájövök, mit csináljak. Lopva Danit figyeltem a szemem sarkából. Ami megmaradt a hajából, már nem vörös volt. Nagy, kopasz foltok és sebek jelentek meg a fejbőrén. A szemei beesett lyukak voltak, egy vértelen

arcon. Fekélyek borították, úgy tűnt 20 kilót fogyott, és alig maradt belőle valami. - Tudhattam volna. - monda Dani szerencsétlenül. - Itt szokott lógni. Kedveli a Chester'st. Vadásztam rá. Gondolom, tudott róla. Óh! Megérintette a száját. Az ajkai fel voltak repedve, szivárgott belőlük a vér. Úgy tűnt, a fogai mindjárt elkezdenek kipotyogni a száján. Könnyek szúrták a szememet. Rávágtam a megfagyott Szürke Nőre. - Engedd el! Engedd el! - kiáltottam. - Túl késő, Mac. Nem igaz? Ezt látom a szemeidben. - Sose túl késő. - Kihúztam a lándzsámat, és a Szürke Nő torkához nyomtam. - Tedd amit mondok, Dani. Ne mozdulj. Hagyd, hogy én intézzem. Engedni fogom, hogy kiolvadjon. - Végezni fog velem. - Nem, nem fog. Bízz bennem. Tarts ki. - Becsuktam a szemem, és kinyitottam az elmém. A fekete parton álltam, és a sötét vízre bámultam. Mélyen lent valami megmozdult, köszöntést suttogott, boldogan üdvözölt. Hiányoztál, mondta. Vidd ezeket, csak erre van szükséged. De gyere vissza gyorsan, olyan sok van még. Tudtam. Éreztem. A tó olyan volt, mint a lelakatolt doboz, amiben azokat a gondolataimat tartottam, amelyekkel nem tudtam szembenézni. Láncokat kellett letörnöm, egy fedelet leemelnem. A rúnák, amiket összegyűjtöttem, réseken szivárogtak ki. De egy nap ki kell majd nyitnom ezt a hatalmas sötét helyet és mélyen belenéznem. Begyűjtöttem a vörös rúnákat a sötét vízből. Kinyitottam a szemem és egyet a Szürke Nő nedvedző arcára, a másikat a leprás mellkasára nyomtam. Vártam. Amint kiolvadt megpróbált elteleportálni, de ahogy a sötét tavam ígérte, a rúnák megakadályozták. Minél jobban ellenállt, annál fényesebben lüktettek. Rájöttem, hogy ezek a Teremtés Dalának hozzávalói, amikről Barrons beszélt nekem, azok, amelyek a börtön falaihoz lettek adva. Minél erősebb Fae próbált átjutni a falon, annál ellenállóbbá vált a fal. Elrobbant Dani mellől és sikítva próbálta letépni a rúnákat a bőréről. Úgy tűnt, égetik. Jó. Dani a földre roskadt, akár egy papírlap, vékonyan, fehéren, rémesen összegyűrve. Belerúgtam a Szürke Nőbe. Keményen. Újra és újra. - Hozd helyre! Átfordult és felsziszegett rám. Felemeltem a kezem vértől csöpögve egy újabb rúnával és egy harmadikat is nyomtam rá. Felsikoltott, és összegömbölyödött. - Azt mondtam, hozd helyre!

- Lehetetlen. - Nem hiszek neked. Te szívtad el. Te is tudod visszaadni. És ha mégsem, a saját leprás bőrödben ejtelek foglyul és kínozni foglak az örökkévalóságig. Azt hiszed, most éhes vagy? Fogalmad sincs, mi az éhség. Megmutatom neked a fájdalmat. Egy dobozban foglak tartani és életem személyes küldetésének fogom venni, hogy... Egy fájdalommal és dühvel teli mordulással átfordult, és Dani arcához nyomta undorító kezeit. - Szabad út! - Véres köpet fröcskölt a szájából. - Mi? - Nem fogsz megölni, ha ezt megteszem. Neked és nekem lesz egy hogy is mondják? - megállapodásunk. Megegyezünk. Tartozni fogsz nekem. - Neked adom az életedet. Csak ennyit kapsz. - Elvehetem az övét, mielőtt te elvennéd az enyémet. - Ne foglakozz vele - kiáltotta Dani. - Öld meg a ribancot. Nem tartozol neki semmivel, Mac. Valami nyugtalanított. Ez egy személyes támadásnak tűnt. - Nem ölsz nőket. Miért kaptad el Danit. - Megölted a páromat! - vicsorogta. - A Szürke Embert? - Ő volt az egyetlen olyan, mint én. Most neked okozok fájdalmat. Szedd le ezeket rólam! - Add neki vissza, amit elvettél. Tedd olyanná, amilyen korábban volt, és leveszem őket. Különben, velük együtt nyúzlak meg. A járdán vonaglott. - Háromra, ribanc. Egy, kettő... Feltartott egy vékony, szívókákkal teli, nedvedző kezet. - Esküdj meg nekem. Szabad út, vagy meghal. - Keserűen felkacagott. - Elszakadtunk egymástól, amikor megszöktünk. Úgy volt, hogy együtt vadászunk majd, együtt táplálkozunk. Ki tudja? Ebben a világban talán még gyerekünk is lehetett volna. Sose láttam többet élve. - Felhúzta az ajkait. - Dönts. Elegem van belőled. - Kapja be - forrongott Dani. - Többet akarok, mint az élete. Sose fogsz bántani senkit, aki hozzám tartozik. Nem pazarlom az időmet, hogy elmagyarázzam, ki tartozik hozzám. Ha úgy gondolod, talán a leghalványabb esélye megvan, hogy ismerem az illetőt, akiből táplálkozni akarsz, ne tedd, különben az alkunknak vége. Megértetted? - Sem te, sem senki, akit a sajátodnak tartasz, nem fog rám vadászni. Megértetted? - Semmi nyomot nem hagysz rajta magadból. - Egy nap megteszel nekem egy szívességet.

- Rendben. - Ne, Mac! - kiáltott fel Dani. A Szürke Nő tenyeréhez nyomtam a tenyeremet. Éreztem egy szívó száj szúrását, ahogy megsebezte a kezemet és megkötöttük az alkut. - Hozd helyre - mondtam. - Most. - Nem hiszem el, hogy ezt tetted. - motyogta Dani tizedjére. Az arca ki volt pirulva, a szemei csillogtak, göndör vörös haja ragyogóbb volt, mint valaha. Még egy kicsit teltebbnek is tűnt, mintha egy-két plusz réteg lenne a bőre alatt. - Szerintem kaptál még egy kis extrát is, Dani. - ugrattam. De nem voltam teljesen biztos, hogy nem így volt. Dani ragyogott, a bőre áttetszően csillogott, a szemei olyan zöldek voltak, hogy szinte megbabonáztak. Rubintvörös ajkak összehúzva egy édes fintorba. - Azt hiszem, nagyobbak lettek a melleim - mondta egy önelégült vigyorral. Aztán kijózanodott. - Hagynod kellett volna, hogy megöljön, te is tudod. - Sose fog megtörténni. - Helyette fogtad magad, és kötöttél valamilyen ördögi alkut azzal a hátborzongató ribivel. - És egy pillanat alatt megtenném újra. Majd kitaláljuk, hogy oldjuk meg, amikor probléma lesz belőle. Életben vagy. Csak ez számít. Dani soha senkit sem enged, hogy belelásson. Azon ritka alkalmakkor, amikor hagyja, hogy láss egy érzelmet, ő választja ki, hogy mit árul el az arca, mit enged látnod. Széles arzenálját fejlesztette ki a mogorva tekinteteknek és a rosszkedvű gúnymosolyoknak és azt gyanítom, 5 éves korára tökélyre fejlesztette a Halálos Nézését. Az arca most mindentől mentes, teljesen nyílt. Hamisítatlan imádat ragyog a szemében. - Ez a legjobb szülinap! Még soha senki se tett ilyet értem - mondta álmélkodva. - Még Anya sem... - Elhallgatott, vékony vonallá préselve össze az ajkait. - Borsók a Mega hüvelyben. - mondtam, összeborzolva a loknijait, ahogy végigmentünk a könyvesbolt mögötti sikátoron. - Szeretlek, kölyök. Megrándult, de gyorsan eltűntette egy hanyag vigyorral a döbbenetét. - Haver, még azt is megbocsátom, hogy kölyöknek hívtál. Szerinted tényleg csinosabb lettem? Nem mintha érdekelne, vagy valami, csak tudni akarom, milyen leszek még dögösebben, mint amilyen korábban voltam, és Dancer kap egy jó... - Hossztál nekünk finnnomat inni, gyorsssz lány? A múúltkori édesssz volt.

Megpördültem, lándzsával a kezemben. Vagy ideteleportáltak, vagy az árnyak közt rejtőztek mozdulatlanul, és mi annyira el voltunk foglalva a szoros megmenekülésünkkel, hogy nem vettük észre őket. Egy pár Unseelie, akiket még sosem láttam, állt a könyvesbolt hátsó ajtaja melletti szemetes konténer mellett. Ugyanúgy néztek ki, mindketten négy karral és négy gyenge, csőszerű lábbal, három fej darabonként és többtucatnyi száj, azokon a lapos, szörnyű arcokon, aprócska, tűhegyes fogakkal. A sok száj sarkaiban egy pár sokkal hosszabb vékony fog volt és tudtam, anélkül, hogy tudtam volna honnan, hogy úgy használták őket, mint a szívószálakat. A nővérem csontjaiból hiányzott a csontvelő, a belső mirigyei ki voltak szívva, a szemgolyói összeestek és nem volt gerincfolyadéka. A halottkém teljesen össze volt zavarodva. Én nem voltam összezavarodva. Többé már nem. Tudtam, milyen kaszt ölte meg Alinát. Hogy mi rágta, tépte, szakította a húsát, hogy lassan és óvatosan eltávolíthassa az összes folyadékot a szervezetéből, mintha ínycsiklandó finomság lenne. Eljutott a tudatomig, mit mondtak. Hoztál nekünk finomat inni, gyors lány? Az utolsó édes volt. Lefagytam, halálra váltan. Ez biztosan nem azt jelentette, mint aminek hangzott. Dani volt a gyors lány. Mit – Miért – Az agyam iszappá vált. Bizakodó pillantással bámultak mögém. - Ő isssz a miéénk? - Hat száj egyként beszélt. - Mussszáj elvennned a láándzsájáát. Mussszáj tehetetlennné tenned, mint a mássszik ssszőkét. Hagyd velllünk a ssszikátorban. Dani. Kinyitom a számat. Egy hang se jön ki rajta. Hallok egy fulladozó hangot mögöttem, egy elfojtott zokogást. - Ne menj, gyorsssz lány! - Hat száj kiáltotta, tekintetük mögöttem fókuszálva. - Gyere visssza, etesssz meg újra! Olyan éhessszek vagyuunk! Megfordulok, és Danira meredek. A szemei hatalmasak, az arca sápadt. Elhátrál előlem. Ha előhúzza a kardját, mindent egyszerűvé fog tenni. Nem teszi. - Vedd elő a kardod. Megrázza a fejét, és még egy lépést hátrál. - Vedd elő a kibaszott kardod! Az alsó ajkába harap, és megint megrázza a fejét. - Nem csinálom. Gyorsabb vagyok. Nem öllek meg. - Megölted a nővéremet. Engem miért nem? - A fejemben lévő sötét tó forrni kezd. - Nem olyan volt. - Elvitted őt hozzájuk.

Az arca haraggal telik meg. - Semmit sem tudsz rólam, te átkozott, hülye! Semmit sem tudsz! Zörgést hallok magam mögött, bőrszerű nedves hangokat és megpördülök. A szörnyek, akik megölték a nővéremet kihasználják a figyelemelterelést és megpróbálnak elmenni. Ki van zárva. Ez az, amiért éltem. Ezért a pillanatért. A bosszúmért. Először őket, aztán őt. Rájuk vetem magam, a nővérem nevét sikítva. Vágok és tépek és szaggatok. A lándzsámmal kezdem és a puszta kezeimmel fejezem be. Úgy esek a párosra, mint Barrons szörny alakja. A nővérem egy sikátorban halt meg, amíg ezek a szörnyek dolgoztak rajta és most már tudom, hogy nem volt gyors. Látom magam előtt, az ajkai fehérek a fájdalomtól, tudja, hogy meg fog halni és egy nyomot karcol a járdába. Remélve, hogy eljövök, rettegve, hogy eljövök. Bízva abban, hogy én sikerrel járok, ahol ő elbukott. Istenem, úgy hiányzott. A gyűlölet felemésztett. Hozzá olvadok a bosszúmhoz, magamhoz ölelem, eggyé válok vele. Amikor végzek, nem maradnak nagyobb darabok belőlük, mint az öklöm. Remegek, levegő után kapkodok, hús, és szürke genny darabok borítanak, amiért összezúztam a koponyájukat. Etesssz meg újra! - követelték. Összegörnyedek és a járdára esek, miközben hányok. Addig hányok, amíg már csak öklendezem, aztán addig öklendezem, amíg már cseng a fülem, és szúr a szemem. Nem kell hátranéznem, hogy tudjam, már rég elment. Végre megkaptam, amiért Dublinba jöttem. Tudom, ki ölte meg a nővéremet. A lány, akire testvéremként kezdtem tekinteni. Összegömbölyödök egy szoros gombócba a hideg járdán, és sírok.

37. fejezet Fordította: Enn Ahogy kiléptem a tus alól, megláttam magam a tükörben. Nem néztem ki valami jól. Egész idő alatt, amióta Dublinban vagyok és túl az átélt borzalmakon, ezt a kifejezést még sosem láttam az arcomon. Úgy néztem ki, mint aki

szellemet látott. A tekintetem zavaros volt. Zavarodottnak is éreztem magam. Bosszút állni jöttem ide. Két oldalról ránehezedtem a mosdókagylóra és közel hajoltam a tükörhöz magamat vizsgálgatva. Ki van ott, az arcom mögött? Egy király, aki nem tétovázna sokat egy 14 éves lány meggyilkolásán, akit én szeretek? Szerettem. Most már gyűlölöm. Elvitte a nővéremet egy sikátorba és átadta őt a szörnyeknek, akik megkínozták. Még csak nem is gondolkozom azon, miért csinálta. Úgyse számítana. Megtette. Res ipsa loquitur, mondaná erre apu. A dolog önmagáért beszél. Nincs elég lelki erőm ahhoz, hogy megszárítsam a hajam vagy kisminkeljem magam. Felöltözök és levánszorgok a földszintre, ahol belesüppedek egy karosszékbe a bolt hátsó részében, miközben mennydörgés morajlik az ólomszürke égen. Olyan sokat esett ma, hogy délben szinte szürkületi sötétség uralkodik. Villám hasítja át az eget. Olyan sok mindent veszítettem. És csak édeskeveset nyertem. Dani mindig is a nyereség oszlopban szerepelt. Azzal, hogy rájöttem, ki volt Alina gyilkosa, a halála miatt érzett fájdalmam kiújult és az egész túl életszerűvé vált ettől. Eddig azt mondogattam magamnak, hogy azonnal meghalt és bármit is műveltek vele, az csak a halála után történt. De most már tudtam az igazságot. Amíg azok lassan lecsapolták, ő ott feküdt és a járdába vésett egy nyomot számomra. Ültem a székben az általa átélt kínok gondolatával gyötörve magamat, mintha azzal bármi hasznosat érhetnék el azon kívül, hogy kínzom magamat. Az asztalon hagyott torta maradéka gúnyolódott velem. Kibontatlan ajándékok hevertek a közelben. Tortát sütöttem a nővérem gyilkosának. Ajándékot csomagoltam be neki. Kifestettem a körmeit. Filmet néztem vele. Mégis micsoda egy szörnyeteg vagyok én? Hogy lehettem ilyen vak? Léteztek talán olyan jelek, amiket nem vettem észre? Elszólta valaha magát? Mondott bármi olyasmit Alináról, amiről nem szabadott volna tudnia, de én nem szenteltem neki elég figyelmet? Tenyereimbe süllyesztettem a fejem és jó erősen szorítani kezdtem, a homlokomat nyomtam, a hajamat húztam. A napló! - Nála van Alina naplója - mondtam hitetlenkedve. Nem értettem, miért kaptam azokat a lapokat. Soha nem árultak el semmilyen lényeges információt és mindig a legfurcsább időpontokban bukkantak fel. Mint például azon a napon, amikor Dani hozta be a leveleimet és ott volt a posta között. Egy vékony, elegáns borítékban, mint amilyet a Rowenáéhoz hasonló cégek szoktak használni.

De miért adta nekem azokat a bejegyzéseket? Szinte csak arról szóltak, hogy... - Alina milyen nagyon szeretett engem. - A szemembe könnyek gyűltek. Az ajtócsengő megszólalt. Meglapultam a székben és vártam. Ki jöhetett ide a nap közepén? Az izmaim megfeszültek, a gyomrom összeszorult a felismeréstől. Ernyedten hajoltam vissza a karosszékbe. Csak egyetlen emberre reagáltam így. Jericho Barronsra. Elvesztem a bánatban és a dühben és utáltam élni. Mégis fel akartam kelni, útközben felé levetkőzni és ott helyben szeretkezni vele a könyvesbolt padlóján. Ennyi lenne a létezésem célja röviden és tömören? Rám nem volt érvényes az a mondás, hogy gondolkodom, tehát vagyok. Helyette: vagyok, tehát meg akarom dugni Jericho Barronst. - Egy kis rendetlenséget hagyott a bolt mögötti sikátorban, Ms. Lane. A hangja a polcok között szűrődött át, megelőzve őt magát. Messze nem akkorát, mint amekkorát szerettem volna. Azt kívántam, azok a mocsok Unseeliek bárcsak még élnének, hogy megint végezhessek velük. Hogyan fogom később megtenni, amit tennem kellene? Talán csak el kellene vinnem egy sikátorba és odavetnem pár szörnyeteg elé, hogy azok végezzenek vele. Nehéz lenne elkapni, de a sötét, tükörsima felületű tavam lelkesen suttogott, felkínált mindenféle segítséget nekem és tudtam, hogy több mint elég erőm van ahhoz, hogy elkapjam a kölyköt. Hogy azt tegyek vele, amit csak akarok. Határozottan volt bennem valami hidegség. Ami mindig is ott volt. Most tárt karokkal akartam üdvözölni. Hagyni, hogy megfagyassza a véremet és megdermessze az összes érzékemet, amíg semmi zavaros érzés nem marad bennem, hisz már egyáltalán semmi sem marad bennem. - Az eső majd feltakarítja. - Nem szeretem, ha valami bemocskolja a… - Jericho. - Ez védekezés, panasz és könyörgés volt egyszerre. Azonnal abbahagyta a beszédet. Felbukkant az utolsó könyves szekrény mögül és rám bámult. - Így bármikor mondhatod, Mac. Különösen akkor, amikor te meztelen vagy, én meg rajtad. - Éreztem, hogy a tekintetével engem pásztáz, kutakodott, próbált megérteni. Én sem értettem saját magamat. A védekezés annak szólt, hogy most ne piszkáljon. A szarkazmus per pillanat kikészítene. A panasz a fájdalmam megosztására szolgált, mert tudtam, hogy ő nagyon is jól megérti a fájdalmat. A könyörgés volt az rész, amit nem tudtam megmagyarázni. Mintha Barrons szent lett volna számomra. Felemeltem a fejem és ránéztem.

Együtt volt az állítólagos anyámmal azon az éjszakán, amikor elhagyta az apátságot, azon az éjszakán, amikor a Könyv megszökött, és sosem említette nekem. Hogyan tudnám tisztelni őt? Nem volt elég erőm ahhoz, hogy most szembesítsem. Azzal, hogy rájöttem, Dani ölte meg Alinát, úgy éreztem magam, mint egy leeresztett lufi. - Miért ülsz itt a sötétben? – kérdezte végül. - Tudom, ki ölte meg Alinát. - Á. – Ez az egyetlen szócska többet mondott, mint amit mások egy egész bekezdéssel ki tudtak volna fejezni. - Minden kétséget kizáróan? - Feketén, fehéren. Várakozott. Nem kérdezett. És hirtelen megértettem, hogy nem is fog. Ez is része volt a lényének. Barrons is szokott érezni és amikor érzelmei a legerősebbek voltak, akkor beszélt a legkevesebbet, akkor kérdezett a legkevesebbet. Még a székben ülve is éreztem a testében felgyülemlett feszültséget, miközben várta, hogy mondok-e neki többet is. Ha nem mondanék, tovább sétálna a boltban és legalább olyan csendben tűnne el, mint ahogyan felbukkant. De ha mondanék? Mi lenne, ha megkérném, hogy feküdjön le velem? Ne megdugjon, hanem szeretkezzen velem. - Dani volt az. Olyan sokáig nem szólalt meg, hogy kezdtem azt hinni, nem hallotta, amit mondtam. Aztán nagy, fáradtnak tűnő levegőt vett. - Mac, sajnálom. Felnéztem rá. - Mit tegyek? - döbbentem hallottam, milyen reszelős a hangom. - Még nem tettél semmit? Megráztam a fejem. - Mit akarsz csinálni? Keserűen felnevettem, és csaknem elkezdtem zokogni. - Úgy tenni, mintha nem jöttem volna rá és tovább tenni a dolgomat, mintha ez az egész meg sem történt volna. - Akkor tedd azt. Hátrakaptam a fejem és hitetlenkedve néztem fel rá. - Micsoda? Barrons, a bosszú nagy mestere azt tanácsolja nekem, hogy bocsássak meg és felejtsek? Te sosem bocsátasz meg. Sosem fordítasz hátat a harcnak. - Szeretek harcolni. Ahogy időnként te is. De ebben az esetben nem úgy tűnik. - Nem mintha én… úgy értem én... ez... istenem, ez annyira bonyolult! - Ilyen az élet. Tökéletlen. Tökéletesen elcseszett. Mit érzel iránta? - Én - árulónak éreztem volna magam, ha válaszolok erre a kérdésre.

- Hadd fogalmazzak másként: Hogyan éreztél iránta, mielőtt rájöttél, hogy ő ölte meg Alinát? - Szerettem őt - suttogtam. - Szerinted a szeretet csakúgy elmúlik? Megszűnik létezni, amikor sokkal fájdalmasabbá, vagy kényelmetlenebbé kezd válni, mintha egyáltalán nem is érezted volna soha? Ránéztem. Mit tudott Jericho Barrons a szeretetről? - Bárcsak meg lehetne tenni. Bárcsak el lehetne zárni. De ez nem egy csap. A szeretet egy istenverte folyó teli magas zuhatagokkal. Csak a természeti környezet katasztrofális átalakításával, vagy egy gáttal lehet bármi esély a megállítására - de általában ezzel is csak elterelni sikerül. Mindkét lépés extrém és akkora mértékben megváltoztatja a terepet, hogy a végén elkezdünk azon gondolkodni, megérte-e a beavatkozás. A végén nem marad olyan tereptényező, amihez viszonyíthatná a helyzetét. Az egyetlen módja a túlélésnek az, hogy új módszereket dolgozol ki az élet megtervezésére. Szeretted őt tegnap, szereted őt ma. Ő pedig tett valami olyat, ami feldúl téged. De attól szeretni fogod őt holnap is. - Megölte a nővéremet! - Rosszakarattal? Bosszúból? Kegyetlenül? Hatalomra éhesen? - Honnan tudhatnám? - Szeretted őt - mondta durván. - Ez azt jelenti, ismered őt. Amikor szeretsz valakit, belelátsz. Nézz a szívedbe. Dani egy olyan fajta ember? Jericho Barrons azt mondja nekem, hogy nézzek a szívembe. Az élet lehetne még ennél is furcsább? - Nem gondolod, hogy valaki esetleg megparancsolta neki? - Ellen kellett volna szegülnie! - Az emberek fiatal korukban hajlamosak a tudatlanságra. - Mentegeted őt? - vicsorogtam rá. - Ez nem mentegetés. Csak rámutatok arra, amire szeretnéd, hogy rámutassak. Hogyan bánik veled Dani azóta, hogy találkoztak? Még a szavak kimondása is fájt. - Mint egy nagy testvérrel, akire felnézhet. - Hűséges volt hozzád? A te oldaladra állt? Bólintottam. Még akkor is az én oldalamon maradt, amikor azt hitte, együtt vagyok Daroc-al. A pokolba is követett engem. - Tudnia kellett, hogy te vagy Alina húga. - Igen. - A szemedbe nézni olyan lehetett neki, mintha kivégzőosztag elé állna, minden egyes alkalommal.

Azt mondtam neki, hogy olyanok vagyunk, mint a nővérek. És a nővérek, mondtam neki, mindent megbocsájtanak egymásnak. Miután ezt mondtam megpillantottam az arcát, amikor nem tudta, hogy nézem őt. Az arckifejezése üres volt, és most már értettem, miért. Mert közben arra gondolt: Na persze. Mac ki fog nyírni, ha valaha rájön. Mégis továbbra is velem maradt. Most hogy erre gondolok, meg is lepődtem, hogy miért nem vadászta le és ölte meg azokat az Unseelieket, eltüntetve az egyetlen bizonyítékot a föld felszínéről. Barrons sokáig csendben várakozott, aztán: - Valóban megölte Alinát? A kezeivel? Egy fegyverrel? - Miért kérdezed? - Mindennek vannak fokozatai. - Azt hiszed, a gyilkolás némely verziója jobb? - Tudom, hogy az. - A halál attól még halál! - Egyetértek. De az ölés nem mindig jelent gyilkolást. - Szerintem elvitte valahova, ahol tudta, hogy meg fogják őt ölni. - Már nem tűnsz teljesen biztosnak abban, hogy ő ölte meg. Elmondtam neki mi történt múlt éjszaka, hogy mit mondtak az Unseeliek, hogyan nézett ki Alina holtteste és hogyan tűnt el Dani. Csendes egyetértésben bólintott, mikor befejeztem. - Szóval, mit csináljak? - Tanácsot kérsz tőlem? Felkészítettem magam egy szarkasztikus megjegyzésre. - Ne harapd le a fejem, oké? Rossz éjszakám volt. - Nem készültem rá. - Leguggolt elém, hogy a szemembe tudjon nézni. - Ez most kifogott rajtad. Jobban, mint bármely más dolog, ami eddig történt. Jobban, mint amikor Pri-ya lettél. Vállat vontam. - Szexelnem kellett nonstop, minden felelősségérzet, minden szégyenérzet nélkül. Viccelsz velem? Az életem többi részéhez viszonyítva az kész élvezet volt. Hosszú ideig nem mondott semmit. Aztán: - De nem olyasmi, amit szeretnél megismételni úgy, hogy teljesen birtokában vagy az érzékeidnek. - Ez olyan... - kerestem a szavakat, amivel kifejezhetem magam. Mozdulatlan volt, várakozott. - Mint ami Halloweenkor történt. Amikor az emberek forrongtak. Fosztogattak. Őrült dolgokat csináltak. - Azt mondod, hogy a Pri-ya lét csupán önkívületi állapot volt. Bólintottam. - Szóval mit tegyek?

- Emelje fel a kibaszott - Fogait vicsorogtatva kapta félre a fejét. Mikor visszafordult felém, az arca a közömbös udvariasság maszkja volt. - Te választod meg, mivel tudsz együtt élni. És azt, ami nélkül nem tudsz élni. Ennyi az egész. - Úgy érted, tudnék-e élni azzal a tudattal, hogy megöltem őt? Vagy a tükörbe tudnék-e nézni úgy, hogy nem öltem meg? - Úgy értem, tudsz-e nélküle élni. Ha megölöd őt, azzal végleg elveszed az életét. Dani nem lesz többé. Vége lesz 14 évesen. Megvoltak az esélyei, elcseszte, veszített. Készen állsz arra, hogy te légy a vádlója, a bírája és a kivégzője egy személyben? Nyeltem egyet, megint a tenyerembe hajtva a fejemet. Úgy zárult körém a hajam, mintha csak képes lehetnék elrejtőzni mögötte és soha elő nem jönni. - Arra célzol, hogy utána gyűlölni fogom magamat. - Szerintem elég jól túltennéd magad rajta. Mindig találsz egy olyan helyet, ahova félrerakhatsz dolgokat. Ismerem, hogy működsz. Láttalak ölni. Szerintem O’Bannion és az emberei voltak a legnehezebbek, mert ők voltak az első emberi áldozataid, de azóta már hidegvérrel ölsz. Ugyanakkor ez egy kitervelt gyilkosság lenne. Előre megfontolt szándékú. Ettől máshogyan kezdesz el levegőt venni. Ahhoz, hogy ebben a tengerben úszhass, kopoltyút kell növesztened. - Nem értem, mit akarsz ezzel mondani. Azt tanácsolod, hogy öljem meg? - Néhány tett jobbá tesz minket. Néhány rosszabbá. Győződj meg róla, itt melyikről van szó, mielőtt bármit is tennél. A halál Dani esetében visszavonhatatlan. - Te megölnéd? Láttam, hogy kényelmetlenül érintette a kérdés, de nem tudtam miért. Feszült csend után azt mondta: - Ha ez az, amit szeretnél, igen. Megölöm a kedvedért. - Én nem erre… nem azt kértem, hogy öld meg a kedvemért. Azt kérdeztem, hogy te megölnéd-e az én helyzetemben? - A maga helyzete túl van azon a határon, amit még képes lennék megérteni. Túl régen volt. - Nem fogod elmondani, hogy mit tegyek, ugye? - Azt akartam, hogy megtegye. Nem akartam, hogy ennek a felelőssége engem terheljen. Valakit hibáztatni akartam arra az esetre, ha a dolgok alakulása nem tetszene. - Annál jobban tisztellek.

Majdnem leestem a székről. Kisöpörtem a hajat az arcomból és felnéztem rá, de addigra ő már nem előttem guggolt. Felállt és arrébb ment. - Mi most tényleg beszélgetünk? - Te most tényleg tanácsot kértél tőlem és meghallgattál elfogulatlanul? Ha így volt, akkor igen, ezt beszégetésnek nevezném. De megértem, hogy nehezen ismered fel tekintetbe véve, hogy egyébként nem kapok mást tőled, csak ellenségeskedést és rosszindulatot… - Ó! Én aztán tényleg nem kaptam mást tőled, csak ellenségeskedést és - És már itt is vagyunk. Ő felhúzza magát, mire én bedühödök. A kibaszott életbe, szinte érzem, ahogy jönnek elő a karmaim. Megmondom magának, mi legyen, Ms. Lane – mondta lágyan - ha valaha újra társalogni támadna kedve velem és következőnek eljön a barlangomig, hagyja a számtalan kérdését, amivel örökösen fel akarja baszni az agyamat, jöjjön be és nézze meg, mit talál ott. Talán tetszene magának. Megfordult és elkezdett a bolt hátsó bejárata felé menni. - Várj! Még mindig nem tudom, mit csináljak Danival. - Akkor ez a válaszom ezúttal. - Megállt az ajtóban és hátranézett rám. - Meddig lesz még ilyen képmutató? - Ki használ még ilyen szavakat? Háttal az ajtónak dőlt és karba fonta a kezeit. - Nem várok már sokáig. Ez az utolsó esélyed velem. - Nem tudom, miről beszélsz. - Mire célzott? Barrons hátat fordítana nekem? Nekem? Sosem hagyott el engem. Ő volt az, aki mindig megmentette az életemet. És mindig akart engem. Rá legalább annyira szükségem volt, mint amennyire a levegőre vagy az ételre. - Önkívületi állapotban az emberek olyasmiket tesznek, amit mindig is meg akartak tenni, de elnyomták magukban a késztetést, vagy féltek a következményektől. Aggódtak, mások mit gondolhatnak róluk. Féltek, hogy mit láthatnak magukban? Vagy csak nem akarták, hogy a társadalom, ami gúzsba köti őket, megbüntesse. Többé már nem érdekel téged, mások mit gondolnak. Senki nem fog megbüntetni. Ami felveti a kérdést: Miért félsz még mindig tőlem? Mit tudsz még mindig szemellenzőnek használni? Bámultam rá. - Akarom azt a nőt, aki szerintem vagy. De minél tovább maradsz képmutató, annál inkább hiszek abban, hogy hibát követtem el. Hogy olyan dolgokat láttam meg benned, amik nincsenek ott.

Ökölbe szorítottam a kezeimet és visszanyeltem egy tiltakozást. Miatta mindig ellentmondásba kerülök. Azt akartam kiáltani, Nem követtél el hibát. Én ő vagyok! Ugyanakkor hátra akartam hagyni a veszteségeimet és elfutni innen, mielőtt az ördög a lelkem még nagyobb részét elbitorolná. - Abban az alagsorban minden színtiszta, igaz volt. Én így élek. Volt idő, amikor azt hittem, te is. Úgy éltem, akartam mondani. Úgy élek. - Néhány dolog szent. Amíg úgy nem csinálsz, mintha nem lenne az. Akkor elveszíted azokat. Az ajtó csendesen becsapódott.

38. fejezet Fordította: Spencer, javította: Sky - Minden rendben veled, Mac? - érdeklődött Kat aggodalmaskodva. Nem nézel ki valami jól. Magamra kényszeríttetem egy mosolyt. - Jól vagyok. Csak azt hiszem, egy kicsit ideges… Egyszerűen csak azt akarom, hogy minden simán menjen, és ezt az egészet magunk mögött tudjuk. És te? Mosolygott, de a szemei nem és túl későn jutott eszembe, hogy az emocionális telepátia az adottsága. Érezte, mennyire kikerültem az egyensúlyból. Duplán becsapva éreztem magam - egyrészt Dani miatt, másrészt Barrons miatt, mert világossá tette számomra, hogy ő nem fog örökké várni rám. És szégyelltem magam valami miatt, amit még én magam sem értettem. Gondolom, azzal lehet összefüggésben, hogy először azt hittem meghalt, majd rájöttem hogy mégsem és azt hiszem a nővéremmel is összefüggött. Nem, ez még régebbre vezethető vissza, a Pri-ya időszakom végére. Sóhajtottam. Egyszerűen nem tudtam rájönni. - Múlt éjjel megtaláltam az Unseelie-t, aki megölte Alinát. - meséltem Katnek abban a reményben, hogy ez részben kielégíti a kíváncsiságát. Szigorú pillantása megenyhült. - Akkor megbosszultad?- némán bólintottam, mert nem bíztam a hangomban. - De nem enyhítette a fájdalmadat, ahogy vártad volna.- Egy pillanatra elhallgatott. - Amikor a falak leomlottak, Rowena semmit sem mondott

nekünk az Unseelie-hús fogyasztásáról. Elvesztettem mindkét testvéremet az árnyak miatt. Azóta tucatjával öltem meg belőlük. Sosem éreztem magam tőle jobban. Azt kívántam, bár visszahozhatná őket a bosszú, de ez nem így van. Ezzel csak az áldozatok száma emelkedik. - Bölcs, mint mindig, ez a mi Kat-ünk.- Mosolyogtam. De belül fortyogtam. Nem akartam bölcs lenni. Vért akartam. Összetört csontokat. Pusztítást. A sötét tavam az elmúlt éjjel egy olyan erős, sötét szélt kavart fel, hogy a partját magas hullámok verték. Itt vagyok - mondta- Használj. Mire vársz? Erre nem volt válaszom. Folytattam tovább az utamat az O’Connell és Beacon sarkára és az órára pillantottam. Tíz perc múlva kilenc. Kat már néhány háztömbbel odébb csatlakozott hozzám. - Hol van Jo? - Ételmérgezés. Egy romlott babkonzerv. Magammal akartam hozni Danit, de sehol sem találtam. Helyette megkértem Sophiet. Dani nevét hallani, szíven ütött. Kat éberen figyelt. Megfeszítettem a vállaimat, és tovább vonultam. A kereszteződésnél várt V'lane és a Seelie-k, az utca másik oldalán Rowena és a sidhe-látók. A sötét tavam sisteregve és gőzölögve bugyborékolt, amikor ráesett a pillantásom. Gondolod,nem tudja, mit tett Dani? Mindent tud. Az ő parancsára követték el a gyilkosságot? Összeszorítottam a fogamat, és a kezem ökölbe szorult. A személyes vérbosszúmmal majd később foglalkozom. Egyik lépés a másik után. Ha én vagyok az Unseelie-király, akkor olyan gyorsan kell a könyvet bezárnom, amennyire csak lehet. És ha nem az vagyok, akkor is le kell zárni, mert bármilyen okból kifolyólag, de állandóan engem zargat, és azokat sem hagyja békén, akiket szeretek. Sem a szüleim, sem pedig én nem lehetünk addig biztonságban, amíg szabadon van. És ehhez nekem is hozzá kellett járulnom. Egy vadásszal - akit Barrons uralt, bízott és szelídített meg- , a város felett kellett köröznöm, és segítenem, hogy a könyvet körbekerítsük. Mihelyt elfogjuk, csatlakozom a többiekhez a földön. Hogy minden biztosan menjen, úgy terveztem, távol tartom magam az eseményektől. Nem volt szükségem további meglepetésekre az életemben. A testem szexuális éberségtől feszült. - Mac - mondta hűvösen Ryodan, amikor mellém ért. A feszültség fájdalmas szintre erősödött és biztos voltam benne, hogy Barrons valahol mögöttem volt. Arra vártam, mikor halad el mellettem. Kat elfoglalta a helyét, Lor is. Mindenki a kereszteződésnél állt, én pedig még mindig vártam, hogy megpillanthassam Barronst.

Ekkor a nyakamra tette a kezét, és éreztem a "keménységét" a fenekemnél. Éles levegőt vettem és neki támaszkodtam, a fenekem szorosan hozzá préselve. Aztán egyszer csak már nem állt mögöttem... Nyeltem egyet. Miután világossá tette számomra, hogy hamarosan elveszíthetem, egész délutánra eltűnt. - Miss Lane - mondta hűvösen. - Barrons. - A vadász leszáll.. - felnézett - 3.. 2.. most. A vadász leereszkedett a kereszteződésre, a szárnyai fekete jégkristályokat kavartak fel. Egy halk sóhajjal ért földet, leeresztette a fejét és szikrázóan nézett izzó szemeivel. Meg volt fékezve és emiatt rettenetesen dühös volt. Mentálisan próbáltam megérinteni. Tajtékzott a haragtól és láthatatlan ketrecének rácsait rázta, amit Barrons rejtélyes rúnák és varázslat segítségével ért el nála. - Jó vadászatot – mondta. - Barrons, én... - Rémesen tud időzíteni. - Egész éjjel itt akartok álldogálni és felfalni egymást a pillantásaitokkal, vagy hozzá kezdhetünk? - kérdezte Christian. A keltárok megérkeztek. Christopher, Drustan, Dageus és Cian egy kis utcából jöttek elő. - Szállj fel a démoni lovadra, kislány, és repülj. De gondolj arra fenyegetett Rowena az ujjaival -, figyelünk. Habár Daninak hála tudtam, milyen veszély elé nézek, azzal a gondolattal vigasztaltam magam, hogy el fogom kapni és megölöm. A vadász nagyobb volt, mint a legutolsó, amelyet Barrons "megszelídített". Barronsnak, Lornak és Ryodannak segíteniük kellett a felszállásnál. Szerencsére gondoltam rá, hogy melegen öltözzek fel és még kesztyűt is hozzak. Olyan volt, mintha egy kénes levegőt kibocsájtó jéghegyen ültem volna. Amikor elfoglaltam a helyemet a szárnyai közt, körülnéztem. Ez az a pillanat. Ez volt az az éjszaka, amelyen a Sinsar Dubh-t ártalmatlanná tesszük. A tegnapi találkozásnál senki nem kérdezte: És utána mi lesz? Rowena nem mondta: A Seelie-k a közelébe sem kerülhetnek. A mi feladatunk, hogy őrizzük, és mindig zár és lakat alatt fogjuk tartani! Mintha bárki is elhinné. Egyszer már kiszabadult. És V'lane nem mondta: Azután a királynőt a tündérek világába viszem a könyvvel. Ott összeszedi magát és megkeresi a Teremtés Dalának hiányzó darabkáit, és így az Unseelie-ket újra bebörtönözhetjük, és a világok közti falakat újra felhúzhatjuk.

Ezt még én sem hittem el. Miért olyan biztos benne, hogy a Könyv tartalmazza a Teremtés Dalának darabkáit? Vagy esetleg olvashatta a királynő? A Király szeretője ismerhette az első, ősi nyelvet, de olyan sűrűn ivott a kehelyből, hogy már nem is emlékezett rá. És Barrons sem mondta: Akkor leülök és elolvasom, mert valamiképp megértem az első nyelvet és ha megtalálom a varázslatot, amit keresek, akkor mind azt csinálhattok, amit csak akartok. Hozzátok helyre a világot vagy pusztítsátok el - nekem teljesen mindegy. És Ryodan sem mondta: Akkor megölünk téged Mac, mert nem bízunk benned és mert utána használhatatlan leszel. Sajnos az utolsó kettőt nagyon is elhittem. A feszültségem már majdnem elviselhetetlen volt. Nem is fogtam fel, hogy mennyire magától értetődőnek vettem Barrons jelenlétét, egészen addig, amíg délben fel nem nyitotta a szememet, hogy az együtt töltött időnk lejárhat. Elveszíthettem. Talán nem tudtam, mit vártam tőle, de az legalább világos volt, hogy őt magam körül akartam. Úgy tűnt, neki ez is elég. Pokolian nem fair, ezt te is tudod, hallottam egy gyenge kis hangocskát magamban. A rádióm, amit az övemre ragasztottam, recsegett. - Teszt, Mac. Megnyomtam egy gombot, - Teszt, Ryodan. Így ellenőriztünk le minden rádiónkat. - Mire vársz, kislány? - ugatott Rowena - Szállj fel és találd meg! Izommal és mentálisan elindíttattam a vadászt és figyeltem, ahogy Rowena egyre kisebb lesz alattam, mialatt a vadász nagy, fekete szárnyaival az éjszakai levegőt korbácsolta. A legszívesebben szétnyomtam volna a hüvelykujjammal, mint egy kellemetlen rovart, ami volt. Aztán elfelejtettem őt és csak élveztem a pillanatot. Ez nagyszerű volt. Ez olyan.....helyesnek tűnt. Ismerősnek. Szabadnak. Egyre magasabbra és magasabbra szálltunk. Láttam magam előtt az ezüstös tengerpartot, mögöttem nyílt vidék. A levegő friss volt és sós illatú. Alattunk csak kevés fény pislákolt. Hangosan nevettem. Csodálatos érzés volt. Repültem. Egyszer már utaztam vadászon Barrons-szal, de ez valami más volt. Csak a vadász, én és az éjszaka. Minden lehetőségre nyitottnak

éreztem magam. A világ volt az én kagylóm. Nem! A világok voltak a kagylóim. A fenébe is, nagyon jó volt önmagamnak lenni! Hirtelen többet tudtam a Vadászról - lehetséges, hogy beférkőzött a gondolataimba. A hatalmas, fagyos sárkányok nem csak nagy távolságokat tudtak legyőzni teleportálással, számukra a tükrök is feleslegesek voltak. Nem voltak tündérek és szórakoztak rajtunk. Az Unseelie-k közelében tartózkodtak, mert... érdekesnek találták, hogy így töltsék el az idejüket. Soha nem voltak bebörtönözve. Senki nem uralta őket. Senki nem tudta uralni őket. Tulajdonképpen egyáltalán nem érthettük, hogy mik ők. Mindenesetre nem élőlények voltak, ahogy gondoltuk. Egy óriási, lélegző meteoriton ültem, amely vajon olyan anyagból állt, amiből az univerzum kialakult? Óvatosan próbáltam kitapogatni a vadász tudatát. - Át tudsz menni egyik világból a másikba. Elfordította a fejét, és engem bámult az egyik izzó, vörös szemével, mintha azt akarná mondani: Ennyire ostoba vagy? - Ezt már tudtad. - Nem, nem tudtam. Füstöt és tüzet fújtatott velem szemben, és megperzselte a farmeromat. - Aú! - kezemmel a térdemet ütöttem. Nincs szükségem szemellenzőre. Töröld le a jelét. Akadályozza a látásomat. Lekorlátozott. Isteni eszközökkel játszik. - Barrons? Milyen jelet? - A szárnyaimon, hátul a fejemen. Töröld le. - Nem. Csalódott volt, elhallgatott, de elfogadta a döntésemet. Kinyitottam a Sidhe-látó érzékeimet. Vagy ez csak egy részem volt, ami az Unseelie-királyhoz tartozott? Levegő után kapkodtam. Tudtam, hol van a Sinsar Dubh. Barrons könyvesboltja előtt állt és engem keresett. - Keleten - mondtam a rádióba - A könyvesboltnál van. Körbezárták a kövekkel, amelyeket hazájának szikláiból faragtak, és lassan lopóztak felé, egyre közelebb - az utasításaim szerint. A Könyv érezte a közelségemet, de nem tudta behatárolni a helyemet. Úgy tűnt, a többieket nem vette észre. Hallgattam a hangokat, amik a rádiómból jöttek. Rowena kinyilvánította a követelését, hogy a Seelie-k nem láthatják a Könyvet, amíg nincs lezárva; Kat kétségbeesetten és diplomatikusan próbálta Rowena ellentmondást nem tűrő viselkedését enyhíteni. A Seelie-k másodpercről másodpercre egyre határozottabbak és dühösebbek lettek. Drustan közvetíteni akart, de a többi Keltar veszekedett a Seelie-

k és a Sidhe-látók szerepéről, abban viszont egyetértettek, hogy a hozzájárulásuk a legfontosabb. Barrons egyre mérgesebb lett, és Lor azzal fenyegetőzött hogy eldobja a követ és lelép ha nem fogja be mindenki a száját. - 2 háztömbre tőled nyugatra, V'lane - mondtam, Gyalog ment, teleportálás nélkül, mert különben a Könyv megérezte volna a jelenlétét, ahogy mondta. - Újra mozog, gyorsan - kiáltottam. Másodpercek alatt 3 háztömböt haladt. - Egy kocsiban kell lennie. Amiben eddig is utazott. Megpróbálok közelebb férkőzni, hogy jobban lássam. - Meg ne próbáld! - szitkozódott Rowena - Ott maradsz fent, és távol tartod magad tőle, kislány! Felhúztam a szemöldökömet. Ha a vadász a béltartalmát pont fölé ürítené ki, tényleg jobban érezném magam. Pillanatnyilag. Attól féltem, hosszú távon csak a halála elégítene ki. - Hagyj békén, vénasszony! - mondtam, és kikapcsoltam a rádióm mikrofon részét, hogy én halljam őket, de ők ne halljanak engem. Nem akartam hogy mások is észrevegyék a szárnyak suhogását amik hirtelen a semmiböl megjelentek mellettem. K'Vruck. Éjszakaiszélrepülésszabadsáááág. Izgatottan vizsgáltam meg a belső radaromat. Ez aligha volt tipikus Sinsar-Dubh-gondolat, de nem lehettem elég elővigyázatos. Csak amikor megbizonyosodtam róla, hogy a Könyv még mindig a földön van, akkor lélegeztem fel. Mit keresett itt K’Vruck, ha nem a könyv hozta öt ide? A gondolataiban nem voltak szavak, sokkal inkább megfigyelt pillanatok. K’Vruck ... boldog volt? Elfordította a fejét, vigyorgott bőrszerű szájával. A szárnyainak csúcsai megérintették az én vadászomat, amely rémülten kitért. - Mit csinálsz? Te mit csinálsz? - Tessék? Én repülök. Értetlenül néztem rá. Az „én” szót erőteljesen kihangsúlyozta. Régebben velem repültél - kifogásolta fújtatva - Öreg barátom. Összezavarodva néztem rá. Ennek egyértelműen egy összeesküvésnek kellett lennie, hogy azt gondoljam, én vagyok az Unseelie-király . Ez tiszta badarság volt. - Tűnj el. - elhessegettem, mintha csak egy légy lenne. - Hesss. Takarodj. - A halálnál is véglegesebb véglegességet hesegettem. Homályosan érzékeltem, hogy a rádión keresztül Barrons rám kiabál.

K’Vruck arcát bőrszerű vigyorával előre fordította, és szórakozva tovább vitorlázott a széllel anélkül, hogy csapkodott volna a szárnyaival. Körülbelül ötször nagyobb volt az én vadászomnál. A bőrszerű szárnyak több háznyira nyúltak. Hatalmas, parázsló szemei voltak. Amikor a sötét ég felé repült, úgy füstölte ki a levegőt, mintha szárazjég lett volna. - Tűnj el! - sziszegtem. - Mac, a pokolba is, hol van a könyv? - Ryodan hangja úgy hangzott a rádióból, mintha bádogból jönne. Magasabbra repültünk, mint ahogy akartam. . Hol vagy? Nem látlak. Látok néhány Vadászt egymás mellett repülni, de téged nem látlak? Bassza meg, ez egy hatalmas, vagy mi? Remek, éppen ez hiányzott. Hogy valaki felnézzen és meglássa, amint szorosan az Unseelie Király saját Lamborghinija mellett repülök. Megnyomtam a gombot a beszédhez. - Itt vagyok. A felhők között. Pár percen belül láthattok. - hazudtam. - Ott fent nincsenek felhők, Mac - kapcsolódott be Lor. - Hazugság, MacKayla. Kivel repülsz? - kiáltotta Christian. - Hol van a Könyv? - akarta tudni V’lane. - A Könyv... Ó, itt van. A fenébe is! Most 4 tömbre van nyugatra a dokknál. Lejjebb megyek. Amikor a vadászomat mélyrepülésre sürgettem, K’Vruck velünk ereszkedett. - Miss Lane – mondta Barrrons, - mit csinál odafent azzal a vadásszal, aki megölte Darrocot?

39. fejezet Fordította: Baby Blue Nem engedték, hogy leszálljak, de igazából nem is nagyon hibáztathattam őket. Nem is csak a Sátáni kinézetű kísérőm miatt hiszen nem volt ott egyetlen olyan személy sem, aki ne kóstolt volna bele a sötétségbe valamennyire - mint inkább az,hogy attól féltek, ha a Könyv elkapja K’vruck-ot, akkor mindannyian....nos, K’vruckolva lesznek, törölve az életből. Nem tudtam lerázni. A Vadász, aki többnek mondta magát a végső halálnál, egyszerűen nem akart elhagyni És egy titkos részem, fel volt ettől villanyozva. Dublin fölött repültem a Halállal. Bódító cucc egy kisvárosi csaposnak Georgiából.

A levegőből kellett néznem, ahogy az események kibontakoznak. És hatalmas bukás volt. Kövekkel szorították sarokba, elzárták az útját, majd bekerítették a templom lépcsőin, ahol megerőszakoltak. Kíváncsi voltam, hogy tudhatta-e ezt valahonnan és most a fejemmel próbált szórakozni. Vártam, hogy az elmémben kezdjen beszélni, de nem tette. Egyáltalán. Egy szót se. Ez volt az első alkalom, hogy úgy voltam a közelében, hogy nem próbált meg velem szórakozni valahogy. Úgy gondoltam, hogy a köveknek és a Druidáknak csillapító hatásuk van. Figyeltem, amint elhelyezik a négy követ-keletnek, nyugatnak, északnak és délnek-közelebb és közelebb, míg egy doboz sarkait nem formázták tízlábnyira körülötte. Egy lágy kék fény kezdett áradni a kövek közül, ahogy megalkották a ketrecet. Mindenki elhátrált. - És most? - suttogtam, a templomtorony körül körözve. - Most már az enyém.- mondta Drustan nyugodtan. A Keltár Druidák kántálni kezdtek és az ezüst szemű felvidéki előre mozdult. Hirtelen vízióm támadt róla, ahogy összetörten és holtan fekszik a templom lépcsőin. A Könyv föléjük magasodva, nevetve átváltozik a Szörnyé. Egymás után iktatva ki őket. - Ne! - kiáltottam.. - Ne, mit ? - kérdezte Barrons azonnal. - Drustan állj! A felvidéki felnézett rám, majd megállt. Tanulmányoztam a látványt. Valami nem stimmelt. A Sinsar Dubh a lépcsőkön feküdt, akárcsak egy ártalmatlan keménykötésű könyv. Nincs toronymagas Szörny, nincs láncfűrész-fogú O’Bannion, nincs megnyúzott Fióna. - Mikor szállt ki az autóból? - követeltem. Senki sem válaszolt nekem. - Ki vezette? Látta valaki, ahogy a Könyv kiszáll az autóból? - Ryodan. Lor, beszéljetek! - csattant fel Barrons. - Nem tudjuk, Barrons. Nem láttuk. Azt hittük te láttad. - Hogyan került a lépcsőre? V’lane sziszegett. - Ez egy illúzió! Felnyögtem. - Nincs is igazából ott. Elvesztettem a nyomát. Csodálkoztam, miért nem szórakozik velem. Pedig szórakozott. Csak nem úgy, ahogy szokott. Elcsesztem. A picsába, V’lane vigyázz!

40. fejezet Fordította: Baby Blue és Loreley - Hallja ezt? - a hang az őrületbe kergetett. - Mit? - Nem hallja, hogy valaki xilofonon játszik? Barrons rám bámult. - Esküszöm, halványan hallom a Qué Sera Sera-t. - Doris Day? - Pink Martini. - Ah. Nem. Nem hallom. Csendben sétáltunk. Vagyis inkább, ő. Az én világomban a trombiták harsogtak, és a csembalók csilingeltek, és ez volt minden, amit tehettem, hogy ne kezdjek el kitárt karokkal pörögni az utcán a “Mikor én még csak kislány voltam azt kérdeztem anyukámtól: Mi leszek, ha nagy leszek? Szép leszek? Gazdag leszek? És ez volt, amit válaszolt nekem..” Az éjszaka feneketlen csőd volt minden tekintetben. A Sinsar Dubh átvert minket, amiért én voltam a hibás. Én voltam az egyetlen, aki nyomon tudta volna követni. Kevés dolgom volt, de azt se voltam képes teljesíteni. Ha nem jöttem volna rá az utolsó pillanatban, elkapta volna V’lanet és valószínűleg megölt volna mindannyiunkat - vagy, legalábbis mindenkit, akit meg lehet ölni. Így legalább sikerült V’lanet figyelmeztetni és ő elteleportált, mielőtt rávette volna, hogy elvegye a könyvet a Sidhe-látótól, aki ott állt és felé nyújtotta. Rávette Sophie-t, hogy az orrunk előtt kapja fel, míg mi arra koncentráltunk, amerre ő akarta. Velünk sétált, Isten tudja mennyi ideig, a játékait űzve velem és én félrevezettem őket. Nagyon közel kerültünk egy tömegmészárláshoz. Úgy futottunk, mint patkányok a süllyedő hajóról, egymáson keresztül, hogy elmeneküljünk. Olyan dolog volt, amit látni kellett. A legerőteljesebb és legveszélyesebb emberek, akiket valaha is ismertem - Christian, az Unseelie tetoválásaival; Ryodan, Barrons és Lor, akik kilenc láb magas szörnyek voltak, és nem tudtak meghalni; V’lane és a kohortjai, akik gyakorlatilag megölhetetlenek és elmeriasztó erejük volt - mind elfutnak egy könyvet tartó sidhe-látótól.

Egy Könyv. Egy mágikus kötet, melyet valami idióta azért hozott létre, hogy kiölje a gonoszt önmagából, ezáltal kezdve újra az életet, a saját faja vezetőjeként. Meg kellett volna mondanom neki, hogy ha valaki ki akar bújni a saját felelőssége alól, annak sosincs jó vége. És valahol kint, ma éjjel, vagy holnap, ha senki sem keresi, vagy próbálja megmenteni őt, Sophie meg fog halni. És ki tudja, még hány emberrel együtt? V’lane átteleporált az apátságba, hogy figyelmeztesse őket; Sophie már nem tartozik közéjük. - Mi történt a Vadásszal odafent, Ms. Lane? - Fogalmam sincs. - Úgy nézett ki, mintha szerzett volna egy barátot. Gondoltam talán a szerető Vadásza volt. - Én erre nem is gondoltam! – kiáltottam fel megdöbbenés színlelve. Szárazon rám bámult. - Nincs szükségem egyetlen Keltár Druidára sem ahhoz, hogy tudjam, mikor hazudik. Összeráncoltam a szemöldökömet. - Miért nincs? - Hosszú ideje vagyok már itt. Közben megtanultam olvasni az emberekben. - Pontosan milyen hosszú ideje is? - Mit mondott magának? Elkeseredetten fújtam ki a levegőt. - Azt mondta, régebben vele szoktam utazni. „Régi barát”-nak hívott. Barronsal beszélgetni azért volt jó, mert nem kellett finomkodnom a szavakkal. Nevetésben tört ki. Olyan ritkán hallottam őt ilyen nyíltan nevetni, hogy ez most megsebezte az érzelmeimet. - Mi olyan vicces van ebben? - Az arckifejezése. Nem úgy alakult az élet, mint ahogy szeretted volna, mi, Szivárvány Lány? A név tompa késként hatolt a szívembe. Elhagysz, Szivárvány Lány. Akkor gyengeséggel volt teli. Most már csak egy gúnyos elnevezés. - Tökéletesen félre vezetett. - mondtam hűvösen. Azok az átkozott csembalók ismét itt voltak, a trombiták szaporodtak. Mikor felnőttem, és szerelembe estem, megkérdeztem a kedvesemet; Mi vár ránk? Lesznek szivárványok nap, mint nap? Kedvesem ezt válaszolta… - Nem gondolja komolyan, hogy ön, az Unseelie Király, igaz? - a trombiták rikácsoltak, a csembalók elcsendesedtek és a billentyű csikorgott, ahogy elvétette az akkordot.

Miért vesződöm egyáltalán azzal, hogy beszéljek? - Honnan vette ezt az ötletet? - Láttam a királynőt a Fehér Kastélyban. Semmi okát nem láttam, hogy a memóriájának maradéka ott lett volna. Occam borotvája. Ő nem a királynő. Vagy nem volt akkor. - Szóval ki vagyok én? - Nem az Unseelie király. - Mondjon nekem egy másik magyarázatot. - Még nem mutatta meg magát. - Meg kell találnom egy nőt, Augusta O’Clare-t. - Halott. Megálltam. - Ismerte őt? - Tellie Sullivan nagymamája volt. Isla O’Connor megkért, hogy vigyem haza azon az éjjelen, mikor a Könyv megszökött az apátságból. - És? - Nem lepődött meg. Érdekes. Tudta, hogy ott voltam az apátságban. - Honnan ismerte az anyá … Islát? - Azon az éjjelen találkoztam vele. Öt nappal később látogattam el a sírjához. - Két gyereke volt? Megrázta a fejét. - Később leellenőriztem. Csak egy lánya volt. Tellie vigyázott rá aznap éjjel. Láttam a gyerekét a háznál, mikor elvittem oda Islát. A nővérem. Látta Alinát Tellie-nél. - És mégis azt gondolja, hogy nem én vagyok, az Unseelie Király? - Azt hiszem nincs még meg minden tényezőnk. Kedvem lett volna sírva fakadni. Azon a napon, amikor betettem a lábam Smaragd Szigetre, a lassú erózió elkezdődött nálam. Úgy érkeztem, mint Jack és Rainey Lane szerető lánya, Alina húga. Elfogadtam, hogy adoptáltak. Megittasultam, mikor felfedeztem, hogy Ír gyökereim vannak. De Barrons épp most erősítette meg, hogy nem vagyok O’Connor. Ott volt, mikor Isla meghalt, akinek csupán egyetlen gyereke volt. Nem csoda, hogy Ryodan olyan biztos volt benne. Nem volt egyáltalán semmi, ami azonosítana engem, csak egy életnyi lehetetlen álom, egy várbörtön lehetetlen tudásnak, egy gonosz Könyv és egy kísérteties Vadász, bizarr szeretettel irántam. - Mi történt az apátságban akkor éjjel? Miért volt ott? - Megneszeltünk valamit. Szóbeszédek a külvárosban. Az öreg nők pletykálnak. Megtanultam, hogy bármikor jobb az öregasszonyokra hallgatni, mint az újságra. - Mégis gúnyt űzött Nana O’Reilly-ből. - Nem akartam, hogy visszamenjen, és még mélyebbre ásson.

- Miért? - Elmondott volna dolgokat, amikről nem akarom, hogy tudjon. - Mint például, hogy mi? - Adott volna egy elnevezést rólam.- megállt, megrágta a szavakat mielőtt kimondta - Pontatlanul. De egy nevet. Akkoriban nagy szüksége volt nevekre. - Azt gondolja, nem tudom? Átkozottnak hívta. Csodálkoztam miért. - Kezd tanulni. Az apátság volt a téma. Hetekig figyeltem, próbálva felfedezni egy bevezető utat, megkerülve a védőigéket. Jó munkát végeztek. Még engem is megérzett, pedig semmi sem tud. - Azt mondta „mi” neszeltünk meg valamit. Azt hittem egyedül dolgozik. Kik azok a „mi”? - Egyedül is. De több tucatnyian vadászták rá már nagyon régóta. Ez lett a Szent Grál bizonyos gyűjtők számára.. Azon az éjszakán egy Londoni varázsló kezébe kerültek bizonyos másolatok a könyvből. Maffiózók. Királyságra vágyók. Ugyanazt a nyomot követve, szemmel tartottuk egymást, arra várva, hogy vajon melyikünk fedezi fel előbb. Noha soha nem láttam a Keltárokat. Gondolom a Királynő eltakarított utánuk, elrejtve őket mások elől. - Szóval az apátságon kívül volt? - Ötletem se volt, mi történhet odabent. Csöndes éjjel volt, akárcsak bármely másik, amelyiket megfigyeltem. Nem volt felbolydulás. Semmi sikoly, vagy zavargás. A Könyv észrevétlenül tűnt el az éjszakában, vagy csak megjátszotta annak idején és csak később hagyta el az apátságot. Megzavart az apátság hátsó ablakából kimászó, oldalát fogó nő. Megkéselték, és súlyosan megsérült. Egyenesen felém tartott, mintha tudta volna, hogy ott vagyok. - „Muszáj elvinned innen Tellie Sullivanhez, Devonshireba” mondta. „A világ sorsa múlik rajta.” - Nem hittem volna, hogy kicsit is érdekli: mi történik a világgal. - Nem is. Látta a Sinsar Dubh-ot. Megkérdeztem, hogy az apátságba van-e és azt mondta, hogy ott volt, de többé már nincs. Azon az éjszakán tudtam meg, hogy az az átkozott könyv gyakorlatilag egy évezred óta ott volt az orrom előtt. - Azt gondoltam, hogy az idők kezdete óta ott volt, még az apátság létrejötte előtt. - Nem állt távol tőlem, hogy kíváncsiskodjam a kora felől. - Csupán az elmúlt évezredben tartózkodtam Írországban. Azelőtt… máshol voltam. Elégedett, Ms.Lane? - Aligha. - Eltöprengtem, miért választotta Írországot. Miért maradna egy olyan férfi, mint ő, ugyanazon a helyen? Miért nem utazott? Szerette, hogy volt „otthona”? Feltételeztem, hogy még a medvéknek és az oroszlánoknak is vannak barlangjaik.

- Azt mondta, hogy mindenkit megölt a Havenből. Fogalmam sem volt, mi lehetett abban az időben a Haven (Menedék). Próbálkoztam a Hanggal, de elvesztette az eszméletét. Nem volt semmim, amivel segíthettem volna a sérülésein. Azt gondoltam, hogy ő lehet a legjobb esélyem arra, hogy nyomon követhessem a Könyvet, ezért betettem őt a kocsimba, és elvittem a barátjához. De mire odaértünk kómába esett. - És ez minden, amit valaha mondott magának? - Amint rájöttem, hogy nem fog felébredni a komából, tovább léptem, nem kockáztathattam, hogy kihűljön a nyom. Ki kellett iktatnom a versenytársakat. Amióta csak az emberiség megtanult írni, azóta vannak feljegyzéseik a Sinsar Dubh-ról. Mások is keresték. Meg kellett ölnöm őket, amíg még tisztában voltam vele, hogy hol tartózkodnak. De mire visszatértem Devonshire-ba, halott volt és eltemették. - Kiásta-e hogy… - Hamvasztották. - Oh, hát nem kényelmes? Megkérdezte Tellie-t? Használta rajta, és a nagymamáján a Hangot? - Nocsak, most ki a könyörtelen? Elmentek. Nyomozókat állítottam rájuk, hogy levadásszák őket, akik azóta is keresik. A nagymama nyolc évvel ezelőtt meghalt. Az unokáját soha többé nem látták. Összeráncoltam a szemöldökömet. - Igen, ez bűzlik. Ez az egyik ok a sok közül, ami miatt nem hiszem, hogy maga a király. Túl sok ember fektetett túl nagy energiát abba, hogy elrejtsenek dolgokat. Egyetlen ember sem tenné meg ezt egy Tündérért, pláne nem egy sidhe-látó. Nem, itt valami más folyik. - Azt mondta egy ok a sok közül. - A lista végtelen. Emlékszik, milyen volt, amikor először idejött? Tényleg azt hiszi, hogy a király pinket hordana? Vagy egy ”FINCSI CSAJ” feliratú pólót? Ránéztem. A szája sarka rángatózott. - Csak nem tudom elképzelni, ahogy a legrettegettebb Fae összeillő melltartót és tangát hord, kis lila és pink virágokkal. - Megpróbál megnevettetni. - Belefájdult a szívem, amikor arra gondoltam, hogy mit tegyek Danival, a dühre Rowena, és saját magam iránt, amiért mindenkit félrevezettem ma éjjel… rengeteg érzelem dúlt bennem. - És nem működik. - mondta, ahogy a Barrons Könyvek és Apróságokba beléptünk. - És mit szól ehhez - visszahúzott az utcára és a kezei közé fogta az arcomat. Azt hittem, meg fog csókolni, de visszabillentette a fejem, így felfelé néztem. - Mi? - A tábla.

Sárgaréz rúdon egy „MACKAYLA KÉZIRATAI ÉS VEGYES ÍRÁSAI” feliratú tábla lengett. - Te most viccelsz velem? – kiáltottam - Az enyém? De azt mondtad, ez az utolsó esélyem nálad. - Az is. - elengedte a fejemet, és arrébb ment. - Olyan könnyen visszaállíthatom, amilyen könnyen kiakasztottam. Az én táblám. Az én könyvesboltom. - Az én Lamborghini-m? - mondtam reménykedve. Kinyitotta az ajtót, és belépett. - Ne erőltesse. - És a Viper? - Semmi esélye rá. Mögötte beséltáltam. Rendben, túlélem az autók nélkül. Ebben a pillanatban. A könyvesbolt az enyém volt. Úgy éreztem, mintha fuldokolnék. ENYÉM nagybetűkkel, csakúgy, mint a táblán. - Barrons, én… - Ne legyen elcsépelt. Az nem maga. - Csak meg akartam köszönni. - mondtam rosszkedvűen. - Mit? Hogy elhagyom? Megváltoztattam a táblát, mert nem tervezem, hogy továbbra is itt maradok. Semmi köze magához. Amit én akarok, az majdnem elérhetetlen. Jó éjt, Ms.Lane. Eltűnt hátul. Nem tudom, mit is vártam. Tulajdonképpen, tudtam. Azt vártam, hogy újra megpróbáljon bekerülni az ágyamba. Barrons viselkedése azóta kiszámítható, amióta csak először találkoztam vele. Eleinte elcsábított, hogy befogjam. Aztán arra használta a sexet, hogy felébresszen. Miután nem voltam többé Pri-ya, újra elkezdte használni a csábítást, ezúttal arra, hogy ne felejthessem el. Kényszerített, hogy emlékezzek, milyen intimek is voltunk egyszer. Mint minden másra vele kapcsolatban, elkezdtem számítani rá. Célozgatás és hívogatás. Örökös, mint Dublinban az eső. Én voltam, akit a veszélyes oroszlán nyalogatott. És ez tetszett. Amikor szabadon beszélgetve és információkat megosztva egymással visszasétáltunk a könyvesboltba, valami meleget és újat éreztem kivirágozni közöttünk. Amikor megmutatta a táblát, elolvadtam. Aztán jéghideg vizet zúdított rá. Miért? Mert elmegyek? Megváltoztattam a táblát, mert nem tervezem hogy továbbra is itt maradok.. Kisétált minden célozgatás, vagy hívogatás nélkül. Csak úgy elment. Kaptam egy kis ízelítőt, hogy milyen érzés nélküle lenni. Barrons elment, és egyedül hagyott. Vajon tényleg elmenne, ha ennek az egésznek vége van? Eltűnik köszönés nélkül abban a pillanatban, mikor elmondta a varázsigéjét?

Felvonszoltam magam az ötödik emeleti szobámba, és levetettem magam az ágyra. Általában úgy teszek, mintha semmi furcsa sem lenne abban, hogy a szobámat néha az ötödik, néha a negyedik emeleten találom meg. Annyira hozzászoktam a „furcsához”, hogy az egyetlen dolog, ami jobban aggaszt, az annak a lehetősége, hogy egyszer végleg eltűnik a szobám. Mi van, ha bent vagyok éppen, amikor megtörténik? Én is el fogok tűnni? Vagy benn ragadok egy falban, vagy padlóban, amikor előadja a nagy eltűnését, torka szakadtamból kiabálva? Amíg még a könyvesboltban van valahol, addig aránylag biztonságban éreztem magam. Azok után, amilyenné az életem vált, ha tényleg eltűnik, valószínűleg csak fel fogok sóhajtani, felszerelkezem, és elindulok megkeresni. Nehéz elveszíteni azt, amire sajátodként kezdtél gondolni. Nemsokára mindennek vége lesz? Persze, ma este elcsesztük, de legközelebb nem fogom elcseszni. Holnap találkozunk majd a Chester'sben és összehozunk egy új tervet. Meg volt a csapatunk, nem hagyjuk abba a próbálkozást. Elképzelhető, hogy bezárhatjuk a Sinsar Dubh-t néhány napon belül. És mi lesz azután? V'lane, a Királynő és az összes Seelie el fogja hagyni a világunkat, és visszatérnek az udvarukba? Valahogy sikerül majd visszaállítaniuk a falakat, és kisöpörniük az Unseelie dögvészt a világomból? Barrons és a nyolc embere bezárják a Chester'st és el fognak tűnni? Mit fogok csinálni V'lane nélkül, Unseelie-k nélkül, akikkel harcolhatok? Vagy Barrons nélkül? Ryodan világossá tette, hogy senki sem tudhat a létezésükről és élheti túl a dolgot. Évezredek óta rejtegetik halhatatlan létezésüket közöttünk. Megpróbálnak majd megölni? Vagy csak elmennek, és eltűntetnek minden nyomot arról, hogy valaha is itt jártak? Átkutathatom majd az egész világot és sose bukkanok rá újra egyikükre sem? Megöregszem majd és elkezdek azon tanakodni, hogy vajon csak képzeltem azokat az őrült, szenvedélyes, sötét napokat Dublinban? Hogy öregedhetnék meg? Kihez mennék férjhez? Ki érthetne meg valaha is? Életem hátralevő részét egyedül fogom tölteni? Olyan zsémbessé, titokzatossá és furcsává válok majd, mint a férfi, aki ilyenné tett? Elkezdtem le-föl mászkálni. Annyira aggódtam a problémáim miatt – ki volt ő, ki voltam én, ki volt Alina gyilkosa -, hogy sosem néztem a jövőbe, hogy megpróbáljam kitalálni hogyan fognak alakulni a dolgok. Amikor minden nap azért küzdesz, hogy egyáltalán esélyed legyen a jövőre, elég nehéz időt szakítanod arra, hogy el is képzeld azt a jövőt, milyen lesz. Azon gondolkozni, hogyan fogod élni az életedet, olyan luxus, amit csak azok élvezhetnek, akik tudják, hogy lesz életük.

Nem akartam egyedül maradni Dublinban, amikor ennek az egésznek vége! Mit csinálnék? Vezetném a könyvesboltot, emlékekkel körülvéve életem hátralevő részében, amíg azok közülünk, akik megmaradtak fáradhatatlanul újjáépítik a várost? Nem tudtam itt maradni, ha Barrons nincs itt. Még ha el is menne, akkor is itt lenne mindenhol, ahová csak nézek. Majdnem rosszabb lenne, mintha meghalt volna. Barrons emléke olyan erősen kísértené ezt a helyet, ahogy a Szerető és a Király életre keltek a Fehér Kastély fekete folyosóin. Tudnám, hogy odakint van, és sosem érhetném el. Megélem és elmúlnak a legszebb napjaim 23 éves koromra, mint egy volt gimis futball játékosnak, aki a házában ücsörög, sört vedel a haverjaival harminc évesen, két gyerekkel, egy zsémbes feleséggel, egy furgonnal, és a haraggal az élet iránt. Lehuppantam az ágyamra. Ahová csak néztem, szellemeket látnék. Dani szelleme az utcákon kísértene? Tényleg megtenném? Elmennék olyan messzire? Előre eltervezve meggyilkolnék egy lányt, aki alig volt idősebb egy gyereknél? Te választod meg, mivel tudsz együtt élni, mondta Barrons. És hogy mi nélkül nem tudsz élni. Sosem jutott eszembe, hogy a Dublinban töltött időm eredménye egy olyan jövő lesz, ahol egy könyvesboltban élek majd egyedül, örökre Barrons nélkül, az utcákat járva, amiket megtölt, a... - Ó, a francba, ő a nővérem volt - morogtam, beleütve egy párnába. Nem érdekelt, ha nem születtünk testvéreknek, akkor is Alina volt a legjobb barátom, a szív-testvérem, és ez nővérekké tett minket minden szempontból, ahogy én láttam. - Hol tartottam? - motyogtam. Á, igen, utcák, amiket megtölt a nővérem szelleme, hozzáadva egy tinédzser szellemét, akire húgomként kezdtem tekinteni, akinek köze volt a nővérem halálához. Ezekkel a kísértetekkel kell majd az utcákat járnom minden nap? Milyen szörnyű, üres élet lenne ez! - Alina, mit kellene csinálnom? - Istenem, úgy hiányzott. Úgy hiányzott, mintha tegnap lett volna. Összekapartam magam az ágyról, felkaptam a hátizsákomat, leültem törökülésben a földre, elővettem az egyik fotóalbumát és kinyitottam a napos, sárga borítót. Alina ott volt egy képen Anyával és Apával a ballagásán. Egy másikon mi voltunk a tónál, néhány baráttal sört ittunk, röplabdáztunk, mintha örökké élnénk. Fiatalon, olyan átkozott fiatalon. Tényleg voltam ennyire fiatal? Könnyek futottak végig az arcomon, ahogy lapoztam. Ott volt a Triniti College zöldjén, az új barátaival. Egy pubban, táncolva, a kamerának integetve.

Ott volt egy képen Darroc, őt nézve, a pillantása forró, birtokló. Egy másikon Alina felnéz rá, teljesen védtelenül. Elakadt a lélegzetem. Libabőrös lett a karom és a nyakam. Alina szerette őt. Láttam rajta. Ismertem a nővéremet. Megőrült érte. Darroc olyan érzéseket keltett benne, amilyeneket Barrons bennem. Nagyobb, mint amekkora én lehetek, hatalmasabb, mint az élet, feltüzelve lenni a lehetőségek miatt, magadon kívül, hogy lélegzel, türelmetlenül várni a következő pillanatot, amikor együtt lehetsz vele. Boldog volt azokban az utolsó hónapokban, annyira eleven volt, és boldog. És ha életben maradt volna? Becsuktam a szemem. Ismertem a nővéremet. Darrocnak igaza volt. Visszament volna hozzá. Talált volna módot arra, hogy el tudja fogadni. Hogy így is szerethesse. Mindketten olyan végzetesen hibásak voltunk. De mi lett volna... mi lett volna, ha a szerelme megváltoztatta volna Darrocot? Honnan tudhatnánk, hogy nem úgy lett volna? Mi lett volna, ha teherbe esik, és hirtelen ott lett volna egy bébi Alina, védtelenül, rózsaszínen, gügyörészve? Talán a szerelem meglágyíthatta volna Darrocot, csökkenthette volna a bosszúvágyát? Már nagyobb csodák is történtek. Talán nem úgy kéne gondolnom rá, hogy Alina hibás volt, hanem, mint egy gépezet darabkájára, ami a jó ügyért dolgozott, aki talán jobbá tehette volna a végkifejletet. Ki tudja? Lapoztam, és lángba borult az arcom. Nem kellett volna odanéznem. Nem tudtam mit csinálni. Az ágyban voltak. Nem láttam Alinát. Nála volt a kamera. Darroc meztelen volt. A szögből láttam, hogy Alina felette volt. Darroc arcából tudtam, hogy épp elment, amikor Alina lefényképezte. És láttam Darroc szemeiben. Ő is szerette. Ledobtam az albumot és magam elé bámultam. Az élet olyan bonyolult volt. Alina rossz volt, amiért szerette őt? Darroc gonosz volt, amiért vissza akarta szerezni mindazt, amit elvettek tőle? Nem ugyanezek motiválták az Unseelie Királyt és a szeretőjét? Nem ugyanezek motiválják az embereket minden nap? Miért nem engedte meg egyszerűen a Királynő, hogy a Király megkapja azt a nőt, akit akart? Miért nem volt elég a Királynak egyetlen emberöltő? Mi történt volna az Unseeliekkel, ha sosem börtönzik be őket? Talán olyanok lettek volna, mint a Seelie udvar? És mi van a nővéremmel és velem? Tényleg elpusztítanánk a világot? A nevelés, vagy a gének határoztak meg minket?

Akárhova néztem, mindenhol csak a szürke árnyalatait láttam. A fekete és a fehér, nem volt több, mint elménk magasztos ideáljai, egy szabvány, ami alapján megpróbáltuk megítélni a dolgokat, és feltérképezni a helyünket a világban, azokhoz az ideálokhoz viszonyítva. A jó és a gonosz a legtisztább formájukban olyan megfoghatatlanok voltak, mint bármelyik Fae illúzió. Csak tarthattunk, törekedhettünk feléjük, remélhettük, hogy nem tévedünk el az árnyak között annyira, hogy soha többé ne pillantsuk meg a fényt. Alina a helyes dolgot akarta csinálni. Ahogy én is. Neki nem sikerült. Én is el fogok bukni? Néha nehéz volt eldönteni, mi az a helyes dolog, amit meg kellene tennünk. Úgy éreztem magam, mint egy rossz kukkoló, de mégis odanyúltam a fotóalbumért, visszatettem az ölembe, és lapozni kezdtem. Akkor vettem észre. A zseb túl vastag volt. Volt valami a fotó mögött, amin Darroc úgy nézett fel Alinára, mintha ő jelentené számára az egész világot, amíg elment benne. Remegő kezekkel vettem ki a képet. Mit fogok találni itt elrejtve? Egy üzenetet a nővéremtől? Valamit, ami több betekintést enged az életébe, mielőtt meghalt? Egy szerelmes levelet Darroctól? Alinától? Kihúztam egy öreg pergamen lapot, kihajtogattam, és óvatosan kisimítottam. Mindkét oldalra írtak. Megfordítottam. Az egyik oldal meg volt töltve a felső szélétől az alsóig. A másik oldalon csak néhány sor volt. Rögtön felismertem a papírt és a kézírást a teli oldalon. Már láttam korábban Mad Morry jegyzeteit, habár nem beszéltem óírűl. Megfordítottam visszafojtott lélegzettel. Igen, lefordította! HA A HÁROMARCÚ SZÖRNY NINCS MEGFÉKEZVE, MIRE AZ ELSŐ SÖTÉT HERCEG MEGHAL, AZ ELSŐ PRÓFÉCIA ELBUKIK, MERT A SZÖRNY MÁR MEGERŐSÖDÖTT ÉS MEGVÁLTOZOTT. CSAK A SAJÁT FORMÁJA ÁLTAL BUKHAT EL. A FÉRFI, AKI NEM AZ, AKI VOLT, FELVESZI A TALIZMÁNT, ÉS AMIKOR A BELSŐ SZÖNYETEGET LEGYŐZTÉK, AKKOR LEHET LEGYŐZNI A KÜLSŐ SZÖRNYET. Újra elolvastam. - Milyen talizmán? - Mennyire volt pontos a fordítása? Azt írta, „A férfi, aki nem az, aki volt.” Tényleg Darroc volt az egyetlen, aki egyesülni tudott a Könyvvel? Dageus sem az, aki volt. Lefogadtam volna, hogy Barrons sem az. Most komolyan, melyikünk az? Milyen ködös kijelentés. Ezt nem igazán hívnám döntő ismérvnek. Apunak remek napja lenne a bíróságon egy ilyen homályos megfogalmazással.

Mire az első sötét herceg meghal... Ha ez igaz volt, akkor már túl késő. Az első sötét herceg Cruce volt, ő pedig már nem lehetett életben. Az elmúlt hétszázezer évben legalább egyszer feltűnt volna. Valaki látta volna őt. De ha még életben is lenne, abban a pillanatban, hogy Dani megölte azt a sötét herceget, aki eljött értem a cellámba az apátságban, már túl késő volt, hogy az első prófécia működjön. A kiskapu egy talizmán volt. Ami Darroc-nál volt. Valami piszkálta a tudatalattimat. Felkaptam a hátizsákomat és elkezdtem átkutatni a tarot kártyára vadászva. Kiszórtam a tartalmát, felvettem a kártyát, és áttanulmányoztam. Egy nő a végtelenbe bámult, amíg a világ forgott előtte. Mi volt a lényege? Miért adta az álmodozó szemű srác - vagy a fear dorcha, ahogy ő állította - nekem pont ezt a kártyát? Aprólékosan szemügyre vettem a nő ruhájának és a hajának a részleteit, a bolygó kontinenseit. Határozottan a Föld volt. Megvizsgáltam a kártya széleit, rejtett rúnák vagy szimbólumok után kutatva. Semmi. De várjunk csak! Mi volt a csuklója körül? Úgy nézett ki, mint egy ránc a bőrén, amíg közelebbről meg nem néztem. Nem hittem el, hogy eddig nem vettem észre. Bele volt dolgozva a kép szélébe, ügyesen valamiféle csillagnak álcázva, de ismertem ezt a formát. A nő csuklója körül az amulett lánca volt, amit Darroc ellopott Mallucé-tól. Az álmodozó szemű srác segíteni próbált. A jóslatban szereplő talizmán az amulett volt. Az amulett volt Darroc kiskapuja! Majdnem elértem azon az éjszakán, amikor a Sinsar Dubh összezúzta Darroc fejét, mint egy szőlőszemet. Megérintettem. Olyan közel volt. Aztán a következő dolog amire emlékszem, hogy valakinek a vállán lógok, és az amulett eltűnt. Elmosolyodtam. Tudtam, hol találjam meg. Emberként, Barrons antik dolgokat, szőnyegeket, kéziratokat és ősi fegyvereket gyűjtött. Szörnyként mindent összegyűjtött, amihez csak hozzáértem. A zsákot a kövekkel, a pulóveremet. Nem számított a forma, Barrons egy vadászmenyét volt, ami csillogó csecsebecséket gyűjtött, amiknek szerette a szagát. Kizárt volt, hogy elsétált tőle azon az estén. Megérintettem. Becsúsztattam a pergament, a fordítást, és a tarot kártyát a zsebembe, és felálltam. Már rég esedékes volt, hogy megtudjam, hová ment Jericho Barrons, amikor elment a könyvesboltból. Nem ment messzire. Mióta csak ismerem, le mertem volna fogadni, hogy sosem ment messzire.

Amikor elértem az alsó lépcsőfokot, megéreztem az illatát. Enyhén még érezhető volt a levegőben a dolgozószobája előtt. Ahol az Ezüstjét tartotta. Egész idő alatt, amíg Pri-ya voltam, sosem láttam őt aludni. Én elszunnyadtam, de akárhányszor felébredtem, ő ott volt, elnehezült szemhéjjal, fénylő sötét szemekkel, engem figyelve, ott feküdve, mintha csak arra várt volna, hogy megforduljak, és arra kérjem, dugjon meg újra. Mindig készen. Mintha ezért élne. Emlékeztem az arckifejezésére, amikor kinyújtózott fölöttem. Emlékeztem, hogyan reagált a testem. Sosem vettem be extazyt, vagy bármilyen más drogot, amit néhány barátom kipróbált. De ha olyan volt, mint Pri-yának lenni, nem tudtam elképzelni, hogy valaki önként vállalkozzon rá. Az agyam egy része, még mindig magánál volt, valahogy eltompulva, miközben nem tudtam irányítani a testemet. Ha végigsimított a kezével a bőrömön, szinte sikítottam a vágytól, hogy bennem legyen. Bármit megtettem volna, hogy ott legyen. Pri-yának lenni rosszabb volt, mint az, hogy megerőszakoltak a hercegek. Ez több száz megerőszakolás volt újra és újra. A testem akarta. Az elmém üres volt. És mégis, valamilyen része az alapvető lényemnek még ott volt, teljesen tudatában, hogy nem tudom irányítani a testemet. Hogy nem én választottam. Minden döntést helyettem hoztak meg. A szexnek választásnak kell lennie. Nekem csak egy maradt: még. Amikor elindult bennem és megéreztem, ahogy behatol, teljesen megvadított – forró, nedves, és kétségbeesett lettem, hogy még többet kapjak belőle. Minden csókkal, minden becézéssel, minden lökéssel csak még többre vágytam. Megérintett és én megőrültem. A világ egyetlen dologra szűkült: őrá. Ő tényleg a világom volt abban az alagsorban. Ez túl sok hatalom egy személy kezében, a másik felett. Ezzel könyörögve térdre kényszeríthetnének. Volt egy titkom. Egy szörnyű titkom, ami élve elemésztett. Mit viseltél a végzős bálodon, Mac? Ez volt az utolsó dolog, amit Pri-yaként hallottam. Minden attól a pillanattól kezdve, tényleg megtörtént. Tettettem. Hazudtam neki, és magamnak. Maradtam. És nem éreztem semmi különbséget. Ugyanolyan telhetetlen, mohó, és sebezhető voltam. Pontosan tudtam, ki vagyok, hogy mi történt a templomban és hogy mit csináltam az eltelt

néhány hónapban. És minden egyes alkalommal, amikor megérintett, a világom leszűkült egy dologra: őrá. Ő sosem volt sebezhető. És én gyűlöltem őt ezért. Megráztam a fejem, elűzve a gondolatokat. Hova menne Barrons, hogy egyedül legyen, pihenjen, talán aludjon? Ahol nem érheti el senki. Egy erősen védett Ezüst belsejében. Az illata még mindig a levegőben volt, ahogy átkutattam a dolgozószobáját. Könyörtelennek éreztem magam, és belefáradtam, hogy a szabályok szerint játszom. Nem is értettem, miért kellenek szabályok közöttünk. Abszurdnak tűnt. Belemászott a személyes terembe, mióta csak megismertem őt, nagyobb volt, mint amilyennek lennie kellett volna, felvillanyozó volt, kitöltötte a teret, felrázott, felébresztett, és megőrjített. Felkaptam egyet a rengeteg antik fegyvere közül, és felfeszítettem az íróasztala zárt fiókjait. Igen, látni fogja, hogy feltörtem. Nem, nem érdekelt. Megpróbálhatja kitölteni rajtam a haragját. Én is tele voltam vele. Voltak aktái rólam, a szüleimről, McCabe-ről, O'Bannionról, emberekről, akikről még sosem hallottam, még a saját embereiről is. Voltak számlák több tucat különböző címre, sok különböző országban. Az alsó fiókban képeket találtam magamról. Rengeteget. A Clarin House-nál, ahogy épp kilépek a párás dublini reggelbe, a napbarnított lábaim csillognak a kedvenc fehér szoknyám rövid szegélye alatt, hosszú szőke hajam, egy magas lófarokban hintázik. A Triniti College zöldjén sétálva, amikor először találkoztam Danival a szökőkútnál. Ahogy lejövök a hátsó lépcsőn Alina lakásából és kilépek a sikátorba. Ahogy a hátsó sikátorban ólálkodom O'Bannion elhagyatott autóit nézve, azon a reggelen, amikor rájöttem, Barrons lekapcsolta a világítást és elengedte az Árnyakat, akik elfogyasztottak 16 embert, hogy megöljön egyet, aki veszélyt jelentett rám. Döbbenet, iszonyat és valamilyen félreérthetetlen megkönnyebbülés van a szemeimben. Ahogy egymást fedezve harcolunk Danival, a lándzsa és a kard ragyognak a sötétben. Rengeteg volt ezekből a képekből, egy háztetőről fényképezve. Tűzben égtem, az arcom ragyogott, a szemem összeszűkülve, a testem arra készítve, amit csináltam. A könyvesbolt bejárati ajtaján keresztül, ahogy megölelem Aput. Összekuporodva a könyvesbolt társalgó részének kanapéján, alszom, a kezeimet a mellkasomhoz szorítva. Nincs rajtam smink. 17 évesnek néztem ki, egy kicsit elveszettnek, védtelennek. Ahogy a rendőrőrsre megyek Jayne-nel. Ahogy visszafelé tartok a könyvesboltba elemlámpák nélkül. Sosem voltam veszélyben azon az

éjszakán. Ő végig ott volt, biztosítva, hogy túléljem, bármi is kerül az utamba. Soha senki nem csinált még ennyi fényképet rólam. Még Alina sem. Elkapta a legapróbb érzelmeimet minden egyes képen. Végig figyelt engem, mindig figyelt engem. A kunyhó ablakán keresztül, ahogy megérintem Nana arcát, megpróbálok bejutni a gondolataiba, hogy lássam az anyámat. A szemeimet félig lehunytam, az arckifejezésem a koncentrálástól feszült. Még egy tetőről lőtt kép. A tenyerem a Szürke Nő mellkasán volt, azt követelve, hogy állítsa vissza Danit. Volt bármi, amiről nem tudott? Hagytam, hogy a képek visszaessenek a fiókba. Úgy éreztem, szédülök. Mindent látott: a jót, a rosszat, és a csúnyát. Sosem kérdezett tőlem semmit, kivéve, ha úgy gondolta, ki kell találnom a válaszokat. Sosem próbált kényelmes címkéket rám aggatni, és belegyömöszölni egy dobozba. Még akkor is, ha rengeteg címke volt, ami jó lett volna rám. Voltam, aki voltam abban a pillanatban, ő kedvelte, és csak ez számított neki. Megfordultam, és a tükörbe néztem. Egy idegen tükörképe nézett vissza rám. Megérintettem a tükörképem arcát. Nem, nem volt idegen. Egy olyan nő volt, aki kilépett a kényelmi zónájából, azért hogy túléljen, aki harcossá vált. Kedveltem a nőt, akit a tükörben láttam. A tükör felszíne jéghideg volt az ujjaim alatt. Ismertem ezt az Ezüstöt. Az összes Ezüstöt ismertem. Volt bennük valami... K'Vruckből. A király a Vadászok világából választott ki egy hozzávalót a teremtésükhöz? Ahogy belenéztem, előhívtam a sötét, csillogó tavamat, és elmondtam neki, hogy be akarok jutni. Hiányoztál, gőzölögte. Gyere úszni. Nemsokára, ígértem. Alabástrom rúnák tűntek elő a fekete mélységből, a felszínen csillogva. Ilyen egyszerű volt. Én kértem, ő odaadta. Mindig ott volt, mindig készen. Felvettem őket, és egyesével az Ezüst felszínéhez nyomtam. Amikor az utolsó is a helyére került, a felszíne elkezdett fodrozódni, mint az ezüstszínű víz. Végighúztam rajta az ujjaimat és a víz visszahúzódott a tükör fekete széleihez, otthagyva engem egy temető ködös ösvényét bámulva. A sírkövek és a kripták mögött sötét lények csúsztak-másztak. Az Ezüstből egy jeges szélroham tört elő. Beléptem a tükörbe.

Ahogy sejtettem, Barrons Ezüstöket helyezett el, amik olyan védelmet biztosítottak, amit egyetlen behatoló sem élne túl, így védve földalatti lakóhelyét. Kilenc hónappal ezelőtt, ha rájöttem volna, hogy jussak be, néhány lépésen belül megöltek volna. Abban a pillanatban rám támadtak, ahogy beléptem. Nem volt időm előhúzni a lándzsámat. Amikor az első fogak és karmok felém lendültek, a tavam azonnal felajánlott valamit, én pedig gondolkodás nélkül elfogadtam. Egyetlen lila rúna ragyogott a tenyeremen. A támadóim elhátráltak. Gyűlölték, bármi is volt az. Körbeforogtam a derékig érő ködben, végignézve a kopár tájon. Csontváz fák sárga csontokként világítottak a beteg holdfényben. Omladozó sírkövek sorakoztak éles szögekben. Mauzóleumok tornyosultak kovácsoltvas kapuk mögött. Dermesztően hideg volt itt, majdnem olyan fagyos, mint az Unseelie börtönben. A hajam megfagyott, a szemöldököm jeges volt. Az ujjaim kezdtek érzéketlenné válni. Az átlépés ebből az Ezüsttől a másikba észrevétlen volt. Mindegyik az volt. Barrons sokkal járatosabb volt az Ezüstök elhelyezésében, mint Darroc és úgy tűnt, még az Unseelie Királynál is jobb volt benne. Még csak nem is láttam, hogy meg fog változni a környezetem. Hirtelen az egyik lábam egy jeges temetőben volt, a másik egy fekete homokkal borított fullasztó sivatagban, és tűzött a nap. Elindultam a perzselő melegben és azonnal összeaszalódtam. Semmi sem támadt rám ezen a felperzselt földön. Azon gondolkodtam, a nap vajon önmagában kint tartott-e bizonyos birtokháborítókat. A következő Ezüsttel meggyült a bajom. Hirtelen víz alatt voltam. Nem kaptam levegőt. Bepánikoltam és megpróbáltam visszahátrálni. De az Unseelie börtönben sem tudtam lélegezni. Nem küzdöttem tovább ellene, inkább félig úszva, félig sétálva haladtam az óceán alján valamilyen bolygón – nem a miénken, mert nálunk nincsenek halak, amelyek kis víz alatti gőzhajóknak néznek ki, forgó kerékfogakkal. A csillogó tavam felajánlott valamilyen buborékot, körém zárta, és minden ami felém jött, visszaverődött róla. Kezdtem magam egyenesen elpusztíthatatlannak érezni. Pimasznak. Belevittem egy kis hetvenkedést is lendületes lépteimbe. Mire keresztüljutottam még fél tucat „zónán”, több mint pimasz voltam. Minden fenyegetésre ami felém tartott, a sötét tavamnak volt egy válasza. Kezdtem megrészegülni a saját hatalmamtól. Egy tájról, ami az „Éjfél egy Távoli Csillagon” nevet kapná, ha lefestenék, beestem egy homályosan megvilágított szobába, és körbepislogtam.

Spártai volt, óvilági, és jó illata volt. Mély, bódító fűszerek. Barrons. A térdeim elgyengültek. Megérzem az illatát és a szex jut az eszembe. Reménytelen eset vagyok. Azonnal rájöttem, hol voltam. A Barrons Könyvek és Apróságok mögötti garázs alatt.

41.fejezet Fordította. Spencer, javította: Sky Körül akartam nézni, és meg is tettem volna, ha nem hallom meg a gyereksírást.. Sok mindent el tudtam képzelni, amit Barrons elrejt és őriz a világ elől, de azt, hogy ez egy gyerek legyen, soha nem jutott volna eszembe. Utalás az identitására? Egész biztos. Egy fényűző otthon? Határozottan. Egy gyerek? Soha. Összezavarodva követtem a zajt. Gyenge volt és úgy tűnt, valahonnan alulról jött. A gyerek hangosan zokogott, mintha közeledne a világvége. A fájdalom és a bánat, ami érződött, szívszaggató volt. Meg akartam, meg kellett szüntetnem ezt a sírást. Összetörte a szívemet. Szobáról szobára jártam, alig vettem észre a környezetemet, miközben kinyitottam és becsuktam az ajtókat, keresve a lejáratot. Agyam egyik szöglete regisztrálta, hogy tulajdonképpen Barrons igazi kincsgyűjteménye között barangolok. Olyan dolgok mellett haladtam el, melyeket korábban csak múzeumban láttam - és most rájöttem, hogy azok mind csak hamisítványok voltak. Barrons nem vesztegette az idejét és pénzét hamisítványokra - szerette a régiségeket. A helyiség SzT-től vibrált. Majd szakítok arra időt, hogy megnézzem őket. De az első a gyerek. A sírás csaknem megölt. Jericho Barrons-nak van egy gyereke? Talán volt nekik egy Fionával? Felszisszentem, majd tudatosult bennem, hogy ez úgy hangzott, mintha tündér lennék. Megálltam, fejemet a hang irányába fordítottam. Mintha a gyerek meghallotta volna a határozatlanságomat, még hangosabban ordított. Mintha azt mondaná „Itt vagyok, egész közel, kérlek, gyere - annyira félek egyedül.” Kell lennie itt egy lépcsőnek. Rohantam és feltéptem minden ajtót. Az ordítás felsőfokra emelte anyai ösztöneimet és húzta az idegeimet. Végül megtaláltam a megfelelő ajtót, és beléptem.

Barrons masszív elővigyázatossági intézkedéseket alkalmazott. Egy szobában találtam magam görbe tükrökkel. Láttam a lépcsőket egy tucat különböző helyen, és nem tudtam különbséget tenni visszatükröződés és valóság között. És elég jól ismertem Barronst ahhoz, hogy tudjam, biztos történne valami szörnyűség, ha belépnék az egyik visszatükröződésesbe. Nyilvánvalóan nagyon nagy hangsúlyt fektetett rá, hogy megvédje a gyereket. A sötét tavam kínált nekem valamit, de nem volt rá szükségem. - Mutasd meg, melyik az igazi. - suttogtam, és egyik tükör a másik után elsötétedett, míg csak az egyik krómlépcső volt látható tompított fényben. Halkan alá mentem, vonzva a szirénaszerű ordítástól és a gyerek zokogásától. A várakozásaimban megint csalódtam. A sírás egy szobából jött, amit láncokkal, lakatokkal, és faragott rúnákkal lezárt nagy ajtó biztosított. Tulajdonképpen egyáltalán nem kellett volna hallanom. 20 percre volt szükségem, hogy a láncokat, a lakatokat, a varázslatot és a rúnákat kinyissam. Felvetődött bennem a kérdés, hogy vajon Barrons miért védi ilyen lelkiismeretes módon a gyerekét? Mi volt olyan fontos neki? Mi folyik itt? Amikor feltéptem az ajtót, a sírás azonnal elnémult. Beléptem a szobába és körülnéztem. Bármire számítottam, csak erre nem. Semmi luxus, semmi kincs vagy gyűjteménydarab. Ez csak egy kicsivel volt jobb, mint Mallucé barlangja a Burren alatt. A szoba kőből volt kivésve - igazi barlang. Kis folyó csordogált a keletitől a nyugati falig. A falakon mindenhová kamerák felszerelve. Barrons látná, hogy itt voltam, még ha most azonnal visszafordulnék is. A szoba közepén egy kb. 6x6 méteres ketrec állt, erős, sűrű rácslécekkel. Mint az ajtónál, itt is rengeteg rúna volt látható. A ketrec üres volt. Közelebb mozdultam. Megdöbbenve álltam meg. Nem volt üres, ahogy gondoltam. Egy gyerek feküdt a ketrecben összetekeredve és meztelenül. Egy fiú, aki 10-11 éves lehetett. Odasiettem hozzá. - Kicsim, minden rendben van? Mi történt? Miért vagy ott bent? A gyerek felnézett. Meginogtam, és döbbenten estem a térdeimre. Ezt a gyereket láttam abban a vízióban, amelyet Barrons megosztott velem. Az emlékezetemben minden részlet kristálytisztán megmaradt, mintha csak tegnap lett volna egyike azon ritka pillanatoknak, amikor megkockáztattam, hogy Barrons szívébe láthatok. Becsuktam a szemeimet, és újra vele voltam a sivatagban. Alkonyodott. Egy gyereket tartottunk a kezünkben.

Bámultam az éjszakába. Nem akartam lenézni. Nem akartam látni, mit mondanak a szemei. Másrészt pedig nem tudtam elfordulni. Kelletlenül és mégis megigézve letekintettem. A gyerek teljes bizalommal nézett rám. - De te meghaltál! - ellenkeztem. A fiú felém kúszott, kis kezeit a lécekhez helyezte és odaállt. Egy gyönyörű fiú. Sötét haj, arany bőr, sötét szemek. Le sem tagadhatná az apját. A szemei gyengédek, melegek. Megint Barrons vagyok és lenézek rá. A szemei azt mondják: tudom, hogy nem hagysz meghalni. A szemei azt mondják: tudom, hogy megakadályozod a fájdalmat. A szemei azt mondják: Bizalom/Szeretet/Csodálkozás/Tökéletesvagy/Mindig-vigyázni-fogszrám/Te-vagy-a-világom. De nem tudtam eléggé vigyázni rá. Nem tudtam megakadályozni a fájdalmát. A sivatagban voltunk, a karjainkban tartottuk ezt a fiút, elvesztettük, szerettük, megsirattuk, és az élete eltűnt… Látom őt ott. A múltját. A jelenét. A jövőt, ami sosem lesz neki. Látom a fájdalmát, és szétszaggat. Látom az abszolút szeretetét, és elszégyellem magam. Rám mosolyog. Minden szeretete világít a szemeiből. Lassan elsápad. - Nem! - ordítom. - Nem fogsz meghalni! Nem fogsz elhagyni! A szemeibe bámultam - ahogy nekem tűnt, ezer évig. Látom őt. Tartom. Itt van. Elment. De még élt. Itt volt, velem. A fiú, az arcát a rácslécekhez nyomta és mosolygott. Szemében ott volt a szeretet. Elolvadtam tőle. Ha anya lehetnék, magamhoz venném ezt a gyereket és mindig gondoskodnék róla. Felemelkedtem, úgy mozogtam, mintha transzba estem volna. Barrons fejében már öleltem ezt a gyereket. Szerettem és elvesztettem. Azzal hogy megosztottuk azt a víziót, az én fájdalmam is lett. - Nem értem. Hogyhogy élsz? Miért vagy itt? Miért élte át Barrons a fiú halálát? Nem volt kérdéses, hogy átélte. Ott voltam, és átéreztem. Emléke volt a gyászomnak, mint amit Alina halálakor éreztem. Gyere vissza, gyere vissza, sikítani akarsz… csak még egy percet. Csak még egy mosolyt… egy esélyt, mindent jóvá tenni. De halott. Elment. Hová ment? Mi történt az élettel, ha eltűnt? Egy másik helyre ment, vagy egyszerűen csak eltűnt? - Hogyhogy itt vagy? – kérdeztem csodálkozva.

Beszélt hozzám, de egyetlen szavát sem értettem. Egy már régóta halott, elfelejtetett nyelvet beszélt. De hallottam a vádló hangot és egy szót, mint ami úgy hangzott: Ma-ma. Fojtogató zokogással nyújtottam utána a kezeimet, átnyúltam a rácsokon, és átöleltem kicsi, meztelen testét. Sötét feje hozzásimult a nyakamhoz, tépőfogai átfúrták a bőrömet és a gyönyörű kisfiú kitépett egy darabot a torkomból.

42. fejezet Fordította: Loreley Hosszú ideig haldoklom. Sokkal tovább, mint ahogy szerintem tartania kéne. Úgy tűnik, lassan és fájdalmasan fogok meghalni. Elájulok néhányszor, és meglep, hogy magamhoz térek. Lázasnak érzem magam. A bőr a nyakamnál érzéketlen, de a seb úgy ég, mintha mérget fecskendeztek volna bele. Azt hiszem, a nyakam fele a gyermek lehetetlenül hajlékony állkapcsai közt maradt. Abban a pillanatban elkezdett átváltozni, ahogy a karjaimba zártam. Sikerült kitépnem magam természetfelettien erős szorításából és eltántorognom a ketrectől, mielőtt teljesen átváltozott volna. De már túl késő volt. Olyan bolond voltam. A szívem összekötötte Barronst egy zokogó gyerekkel és elragadott a szentimentalizmus. A láncokat, a lakatokat, a védvonalakat úgy láttam, mint Barrons módszerét, hogy biztonságban tartson egy gyereket. Pedig igazából Barrons így tartotta biztonságban a világot a gyerektől. A kőterem padlóján fekszem, és haldoklom. Egy darabig ismét elvesztem az emlékezetemet, aztán megint magamhoz térek. Figyelem, ahogy a gyermek, Barrons szörnyetegének éjszakai verziójává változik. Fekete bőr, fekete szarvak és szemfogak, vörös szemek. Az őrült gyilkoló gépekről beszélve, hozzá képest a szörny-Barrons az Ezüstökben egyenesen barátságos és nyugodt volt. Folyamatosan morog, amíg átváltozik, ide-oda csapkodja a fejét, összefröcsköl a nyálával és a saját véremmel, miközben vad, vérvörös szemekkel bámul rám. Belém akarja vájni a fogait, megrázni, és kipréselni minden csepp vért a testemből. A jel, amit Barrons a tarkómra tetovált, semmit sem tesz a vérszomjával. Én vagyok az étel, és ő nem tud elérni.

A ketrec rácsait zörgeti, és üvölt. Átváltozik 120 centisről 3 méteresre. Ezt hallottam a garázs alól. Ezt hallottam, amikor Barronsra néztem a kocsi másik oldaláról. Ezt a gyereket, ketrecbe zárva, örökké bebörtönözve. És ahogy elvérzek, megértem, hogy ezért hozta ki azt a halott nőt az Ezüstből. A gyermeket etetni kellett. A karjaiban tartotta ezt a gyereket, végignézte, ahogy meghal. Megpróbálom végiggondolni, megérteni az agyammal. A gyermek biztosan a fia volt. Ha nem etette, a gyermek szenvedett. Ha megetette, ezt a szörnyet kellett néznie. Mióta? Mióta gondoskodott erről a gyerekről? Ezer éve? Tíz? Több? Megpróbálom megérinteni a nyakam, hogy megnézzem mekkora a seb kiterjedése, de nem tudom megemelni a karom. Gyenge vagyok, álmos, és nem is érdekel igazán. Csak be akarom csukni a szemem és aludni néhány percet. Csak egy kis szundítás, aztán felébredek, és elfoglalom magam a kutakodással a tavamban, hogy találjak valamit, ami segít ezt túlélni. Vajon vannak olyan rúnák, amik meggyógyíthatnak egy kitépett torkot? Talán van itt egy kis Unseelie valahol. A nyaki verőeremből vérzek? Ha igen, akkor már túl késő, már túl késő számomra. Nem hiszem el, hogy így fogok meghalni. Barrons majd besétál, és itt fog találni. Kivérezve a denevér barlangja padlóján. Próbálom összegyűjteni az akaraterőmet, hogy átkutassam a tavamat, de azt hiszem, túl sok vért vesztettem, túl gyorsan. Nem tudom rávenni magam, bárhogy is próbálkozom. A tó furcsán csöndben van. Mintha figyelne, arra várva, hogy mi fog történni. A ketrecből jövő üvöltés olyan hangos, hogy nem hallom Barrons is üvölt, amíg fel nem kap a karjaiba, és kicipel a szobából, ajtókat becsapva maga mögött. - Mi a fasz, Mac? Mi a fasz? - ezt hajtogatja, újra és újra. A szemei vadak, az arca fehér, az ajkai vékonyak. - Mit gondoltál, hogy csak úgy lejössz ide nélkülem? Lehoztalak volna, ha azt hiszem, ilyen ostoba leszel. Ne tedd ezt velem! Kibaszottul nem teheted ezt velem! Ránézek. A Kékszakállú Herceg, merengek álmosan. Kinyitottam a halott feleségeit, rejtő ajtót. A szám nem akar szavakat formálni. Tudni akarom, hogy lehet még életben a gyermek. Kábultnak érzem magam. - Ő a fiad, nem igaz?

Nem válaszol. Úgy bámul rám, mintha az arcomat akarná memorizálni. Látom, hogy valami megmozdul mélyen a szemében. Szeretkeznem kellett volna ezzel a férfival. Mindig féltem gyengédnek lenni. Meg vagyok zavarodva a saját idiotizmusomtól. Megrándul az arca. - Egy kibaszott percre se hidd, hogy így nézhetsz rám és utána meghalhatsz. Ez baromság. Nem csinálom végig még egyszer. - Van nálad Unseelie? Félig azt vártam, hogy felszáguld a felszínre, hogy levadásszon egyet, és lehozza. De már nincs annyi időm és ezt jól tudom. - Nem vagyok jó, Mac. Sosem voltam. - Mi az, eljött a vallomások ideje? - Viccelődnek a szemeim. - Nincs rá szükség. - Akarom, amit akarok, és elveszem. Most figyelmeztet? Mivel tudna már fenyegetni? - Nincs semmi, ami nélkül ne tudnék élni. Csak olyan dolgok, amik nélkül nem fogok élni. A nyakamat bámulja, és a pillantásából tudom, hogy szörnyen néz ki. Szétmarcangolták, darabokra tépték. Nem tudom, hogy lélegezhetek még, miért nem vagyok halott. Azt hiszem, azért nem tudok beszélni, mert már nem épek a hangszálaim. Megérinti a nyakamat. Nos, legalábbis azt hiszem, azt teszi. Látom, hogy a keze az állam alatt van. Nem érzek semmit. Megpróbálja visszatenni a belső részeimet, ahogy én is próbáltam egyszer vele, a kora reggeli napsütésben egy szikla szélén, mintha össze tudnám újra rakni pusztán akaraterővel? A szemei összeszűkülnek, és összehúzza a szemöldökét. Becsukja a szemét, újra kinyitja, és összeráncolja a homlokát. Elrendez a karjaiban, és más szögből is tanulmányozza, a nyakamról az arcomra pillant, és vissza. Megértés simítja ki az arcát és az ajkai kísérteties mosolyra húzódnak, amit az előtt látsz valakitől, hogy közli veled, van egy jó és egy rossz híre - és a rossz hír, nagyon rossz. - Amikor Fearyben voltál, ittál vagy ettél bármit, Mac? - V'lane, mondom némán. - Italok a parton. - Rosszul voltál tőlük? - Nem. - Ittál valamit bármikor, amitől úgy érezted, mintha kitépnék a belső szerveidet? Annyira, hogy inkább meghalnál. Ahogy hallottam, körülbelül egy napig tart. Gondolkozom egy pillanatig. - Amikor megerőszakoltak, - mondom végül. - Adott nekem valamit. Az, amelyiket nem láttam. Sokáig éreztem fájdalmat utána. Azt hittem amiatt van, hogy a hercegek bennem voltak.

Az orrlyukai kitágulnak, és amikor beszélni próbál, csak egy mély morgás hallatszik. Még kétszer próbálkozik, mielőtt sikerül kimondania. - Úgy hagytak volna örökké. Apró darabokra fogom szeletelni, és megetetem őket egymással. Lassan. Évszázadok alatt. - A hangja olyan nyugodt, mint egy szociopatának. - Miről beszélsz? - Gondolkoztam erről. Más szagod volt utána. Tudtam, hogy csináltak valamit. De nem volt olyan szagod, mint a Rhymernek. Olyan voltál, mint ő, de mégis más. Várnom kellett, hogy kiderüljön. Ahogy felnézek rá, a fejemben újra felmérem a helyzetet. Megint kezdem érezni a nyakamat. Pokolian ég. De már tudok nyelni. - Nem haldoklom? - Biztos féltek, hogy meg fognak ölni, a... - félre néz, az izmok mozognak az állában. - Örökkévalóság a pokolban. Pri-ya maradtál volna örökké. - Az arca haragtól kemény. - Mit tettek velem? - követelem. Újra elindul, szobáról szobára cipel, végül megáll egy szobában, ami szinte megegyezik a könyvesbolt hátsó részével: szőnyegek, lámpák, dívány, puha takarók. Csak a kandalló más: hatalmas, akár egy ember is elférne benne állva. Gáztüzelésű. Így nincs füst, ami kívülről elárulhatná. Párnákat támaszt a karfához, és óvatosan letesz a kanapéra. A kandallóhoz lép, és beindítja. - A Fae-knek van egy elixírjük, ami meghosszabbítja az életet. - Beadták nekem. Bólint. - Veled is ez történt? - Azt mondtam, meghosszabbítja. Nem átváltoztat, egy három méteres, szarvakkal rendelkező, őrült szörnnyé. - A nyakamat nézi. - Gyógyulsz. A sebeid összezárulnak. Ismerek egy férfit, akinek beadták ezt az elixírt. Négyezer évvel ezelőtt. Neki is más a szaga. Amíg a Rhymert nem szúrják le a lándzsával vagy a karddal, életben marad, öregedés nélkül. Csak úgy lehet vele végezni, ahogy egy Fae-vel. Felbámulok rá. Halhatatlan vagyok? Újra tudom mozgatni a karom. Megérintem a nyakam. Vastag redőket érzek, ahogy a bőr összeforr. Olyan, mint amikor Unseelie-t ettem. Érzem a kezemmel, ahogy gyógyulok. Érzem, ahogy a dolgok ropognak és mozognak a nyakamban, újjá nőnek. - Gondolj úgy rá, hogy hosszú életű vagy és nehezen lehet megölni. Négyezer évnyi hosszú életű? Üres tekintettel bámulok rá. Nem akarok négyezer évig élni. Eszembe jut az az Unseelie, rémesen megcsonkítva, a hátsó sikátoromban hagyva. A halhatatlanság halálra rémít. A rövid kis életemet akarom. Fel se tudom fogni a négyezer évet. Nem akarok

örökké élni. Az élet nehéz. Nyolcvan vagy száz év pont tökéletes lenne. Mindig is csak ennyit akartam. - Talán komolyan át kellene gondolnod, hogy azt a lándzsát magadnál tartod. Igazság szerint, talán úgy döntök, elpusztítom. És a kardot is. Leveszi a tartót a vállamról, és a földre dobja, a kandallóhoz. Megkönnyebbülve nézem, ahogy nekicsúszik a kandalló elejének, és megáll. Meghalhatok. Nem mintha meg akarnék jelen pillanatban. Csak tetszik, hogy van választási lehetőségem. Amíg nálam van a lándzsa, van választásom. Sosem válok meg tőle. Ez az én találkám a sírkövemmel, és ember vagyok. Egy nap meg akarok majd halni. - De ő nem tud. - Ez az első teljes mondat, amit kimondok a támadás óta. - A fiad nem halhat meg, ugye? Nem számít, mi történik. Soha.

43. fejezet Fordította: Loreley Ha sosem ettem volna Unseelie-t, a csodás gyógyulásom összezavarta volna a fejem. Így azt tettettem, hogy Unseelie-t ettem. Nem tudtam kezelni ezt az egész „életet-meghosszabító-elixír” dolgot. Újra végezni akartam Darroc-al emiatt. Erőszakosan. Szadisztikusan. Rengeteg kínzással. Nemcsak Pri-yává változtatott, azt tervezte, örökké úgy maradok. Megenyhültem felé, amikor láttam az Alinával közös képeit, egy másik végkifejletet elképzelve számukra, de most minden gyengédségem eltűnt. Ha Barrons nem mentett volna meg… – elképzelni se tudtam azt a szörnyűséget. Nem is akartam. Nagyon rövid idő alatt teljesen beleőrültem volna. Mi lett volna, ha bezár és megtagadja tőlem, amire szükségem volt? Ha egy kicsi, sötét helyen tartott volna, és... Megremegtem. - Ne gondolj rá – mondta Barrons. Kirázott a hideg. Nem tehettem róla. Tényleg voltak rosszabb dolgok a halálnál. - Nem történt meg. Kijuttattalak és visszahoztalak. Végül minden jól alakult. Nehéz téged megölni. Örülök. Barrons szerint elvéreztem néhányszor. Túl sok lett kiszakítva a nyakamból ahhoz, hogy a testem elég gyorsan helyreállíthassa. Amíg

halott voltam – vagy legalábbis nem lélegeztem –, a testem folytatta a helyreállítását. Visszanyertem az eszméletemet, hogy aztán újra elvérezzek. Végül elég részem helyreállt, hogy a folyamat többi részén magamnál legyek. A vér beborított, tele voltam vele. Barrons felemelt, és újra elindul velemt. Fényűző szobákon haladunk át, lépcsőkön megyünk le aztán még több lépcsőn, és rájövök, hogy több mint három szint van a garázsa alatt. Egy egész világa van idelent. Általában utálok a föld alatt lenni. De ez más. Valahogy olyan nyíltnak tűnik, mintha a tér nem pont az lenne, aminek látszik. Azt gyanítom, több Ezüst van idelent, rengeteg ki és bejárat. Ez a túlélők legnagyobb álma. A világot elpusztíthatja egy atomkatasztrófa, és idelent folytatódna az élet, vagy tovább költözhetnénk egy másik világba. Barronsszal, azt hiszem, egy katasztrófa sem végleges. Ő mindig tovább lép. És most már én is így leszek. Ez nem tetszik. Újra programoztak, olyan sok módon megváltoztattak. Ezzel lesz a legnehezebb megbirkóznom. Ettől kevésbé érzem magam embernek, és már eleve úgy éreztem, kilógok a sorból. Az Unseelie Király része vagyok, most már szinte halhatatlanul? Lehet, hogy ez egy hurok? Újra és újra reinkarnálódunk, hogy ugyanazokat a köröket fussuk? - Olyan rossz lenne? - A gondolataimban olvasol? - A szemeiddel gondolkodsz. - Elmosolyodik. Megérintem az arcát, és a mosoly eltűnik. - Csináld újra. - Ne légy hülye. Felnevetek. De nem maradt jókedv az arcán. Gyorsan letörölte onnan. Hideg, kemény szemekkel néz rám. Már látom, mi van ezekben, a szemekben. A világ többi részének talán üresnek tűnnek. Emlékszem, én magam is azt gondoltam néhányszor, hogy minden emberségtől mentesek, de ez egyszerűen nem igaz. Érez. Haragot. Fájdalmat. Vágyat. Olyan sok érzelem vibrál benne. Annyi változékonyság. A férfi és a szörny örökös harcban állnak. Már tudom, hogy számára sosem könnyű. A csata, amit vív, állandó. Hogy tudja ez a férfi minden nap tovább folytatni? Megáll, és letesz a saját lábaimra. Az árnyak között mozog, meggyújtja a tüzet, és a gyertyákat. A hálószobájában vagyunk. Olyan, mint az Unseelie Király lakosztálya: pazar, fényűző, egy hatalmas ággyal, amit fekete selyem, és fekete szőrmék borítanak. Nem tudom levenni róla a tekintetemet. Csak azt látom, hogy ott vagyok, meztelenül vele. Remegek.

El vagyok ámulva, hogy itt vagyok. Hogy akar engem. Még több gyertyát gyújt meg az ágy körül. Párnákat vesz fel, és egy kupacba tornyozza őket, amire emlékszem a Pri-ya időkből. Anno abban az alagsorban a csípőm alá halmozta őket. Elterpeszkedtem rajtuk, a fejem az ágyon, a fenekem a levegőben. Ő hozzám dörzsöli magát a lábaim között, előre-hátra, amíg már könyörgök, aztán lassan belém hatol hátulról. Elhelyezi az utolsó párnát is a tornyon, és felnéz rám. A fejével a kupac felé int. - Végignéztem, ahogy meghalsz. Most meg kell keféljelek, Mac. A szavak golyókként hasítanak belém, és lesöpörnek a lábaimról. Nekidőlök valamilyen bútornak - egy szekrénynek azt hiszem. Igazából nem is érdekel. Megtart. Ez nem kérés volt. Ez egy olyan kijelentés volt, ami elemi szükségletet tartalmazott, amivel túlélhető a következő pillanat, mintha azt mondanánk: vérmérgezésem van, vérátömlesztésre van szükségem. - Te akarod? - nincs bizonytalanság, vagy csábítás a hangjában. Ez egy kérdés, ami választ kíván. Nyílt lapok. Ezt akarja. Ezt ajánlja. - Igen. Áthúzza az ingjét a fején, és elakad a lélegzetem, ahogy látom azokat a hosszú, kemény izmokat hullámzani. Tudom, milyen a válla, amikor felettem van, hogy az arca hogyan feszül meg a vágytól, amikor belém hatol. - Ki vagyok én? - Jericho. - Ki vagy te? - Lerúgja a csizmáját, kilép a nadrágjából. Ma este meztelen lesz. A levegő egyetlen szóként süvít ki belőlem: - Kiafasztérdekel? - Végre. - A szó puha. A férfi nem az. - Le kell zuhanyoznom. A szemei csillognak, a fogai felvillannak a sötétben. - Egy kis vér sose zavar engem. – Felém siklik azon a módon, ami alig mozdítja meg a levegőt. Egy bársonyos árny a sötétségben. Ő az éjszaka. Mindig is az volt. Régebben én voltam a napsugárlány. Köröz körülöttem, végigmér tetőtől talpig. Őt figyelem, és visszatartom a lélegzetemet. Jericho Barrons meztelenül köröz körülöttem és úgy néz rám, mintha fel akarna falni – jó értelemben, nem úgy, ahogy a fia. Ahogy figyelem őt, az érzelmek megtántorítanak és rájövök, hogy igazából sosem tértem magamhoz teljesen abból, amit a sziklán tettem magammal, amikor azt hittem meghalt. Olyan sok mindent hagytam ott magamból azért, hogy túlélhessek. Amikor megtudtam, hogy életben van, olyan sok minden történt, olyan mérges

voltam rá, amiért nem mondta el és félre löktem ezt az egész zavaros helyzetet, nem voltam hajlandó foglalkozni vele. Úgy mentem végig az elmúlt néhány hónapon, hogy nem voltam hajlandó szembenézni a valódi történésekkel. Nem voltam hajlandó elfogadni a nőt, akivé váltam, letagadtam, hogy egyáltalán létezik. Most felengedek. Most megállok, ránézek, és megértem, hogy miért nem néztem szembe soha ezzel az egésszel. Elpusztítottam volna érte a világot. És ezzel nem tudtam megbirkózni. Nem tudtam elviselni, amit ez elmondott rólam. Le akarom lassítani ezt a pillanatot. Korábban már voltam vele egy ágyban, de akkor Pri-ya voltam – olyan gyorsan történt, tudatos döntés nélkül és vége volt mielőtt elkezdődött volna. Azt akarom, hogy ez most lassítva történjen. Minden másodpercet úgy akarok megélni, mintha az utolsó lenne. Ezt választottam. Hihetetlen érzés. - Várj. A viselkedése rögtön megváltozik, a szemeit vörös köd borítja. - Nem vártam már eleget? - A mellkasa morajlik. A kezeit megfeszíti és ellazítja az oldalainál. Nehezen és gyorsan lélegzik. A pislákoló fényben a bőre elkezd sötétülni. Rábámulok. Csak így, egyszerűen egyik percről a másikra a vágyból harag lesz. Eszembe jut, hogy talán rám veti magát, lelök a lábaimról, széttépi a ruháimat, amíg esünk, és bennem lesz mielőtt földet érnénk. - Sose venném el. - A szemei összeszűkülnek. Vörös szennyezi a szeme fehérjét, kis folyókban festi meg. Hirtelen a szemei feketék piros alapon, a fehér teljesen eltűnik. - De nem fogom azt mondani, hogy nem gondoltam rá. Mély levegőt veszek. - Itt vagy. A hálószobámban. Kibaszottul fogalmad sincs, ez mit tesz velem. Ha egy nő erre a helyre jön, meghal. Ha én nem ölöm meg, akkor az embereim. - Járt már itt valaha nő? - Egyszer. - Ő talált ide? Vagy te hoztad el? - Én hoztam. - És? - Szeretkeztem vele. Összerándulok, ahogy fordulok vele, a szemeibe bámulva. Attól, hogy ezt mondja egy másik nővel kapcsolatban, késztetést érzek hogy, rávessem magam, letépjem a ruháimat, és meglovagoljam, mielőtt elérjük a földet. Hogy kitöröljem azt a másik nőt. Engem meg akar kefélni. Vele szeretkezett.

Nagyon figyel. Úgy tűnik, tetszik neki, amit lát. - És? - Amikor végeztem, megöltem. Ezt érzelmek nélkül mondja, de a szemeiben többet látok. Gyűlölte magát, amiért megölte. Úgy gondolta, nincs más választása. Egy pillanatra megadta magát annak, hogy akart valakit az ágyában, az otthonába, a világában. Egy éjszakára... Normálisan akarta magát érezni. És a nő az életével fizetett ezért. - Nem én vagyok a hős, Mac. Sosem voltam. Sosem leszek. De tisztázzuk, antihős sem vagyok, szóval ne várj arra, hogy felfeded a rejtett lehetőségeket bennem. Nincs semmi, ami megváltoztathatna. Így is akarom őt. Ezt akarta tudni. Türelmetlenül felsóhajtok, és kisöpröm a hajamat az arcomból. - Most halálra fogsz beszélni, vagy megdugsz, Jericho Barrons? - Mondd újra. Az utolsó részt. Megteszem. - Megpróbálnak majd megölni. - Még szerencse, hogy nehéz megölni engem - Csak egy dolog aggaszt. - Te is meg fogod próbálni? - Soha. Én vagyok az, aki mindig vigyázni fog rád. Aki mindig ott lesz, hogy észhez térítsen, ha szükséged van rá, az, aki sosem hagy majd meghalni. Áthúzom a fejemen az ingemet, és lerúgom a cipőmet. - Mi mást kérhetne egy lány? - lehámozom magamról a farmeromat, de beakad a lábam, amikor a fehérneműtől próbálok megszabadulni, és megbotlom. Rajtam van, mielőtt leérkeznék a földre. Mióta megpillantottam Jericho Barronst, akartam őt. Azt akartam, olyan dolgokat tegyen velem, amik a rózsaszín, tudatlan MacKayla Lane-t sokkolták, megijesztették, és... oké, igen, nos teljesen ámulatba ejtették, hogy ilyenekre gondol. Egyiket sem vallottam be magamnak. Hogy vágyhat egy páva az oroszlánra? Olyan díszes voltam, mint egy büszke hím a haszontalan tollaimmal. Fel, le parádéztam, lopott pillantásokat vetve a dzsungel királyára, tagadva mit érzek. Megvizsgáltam a farktollaimat és az ő gyilkos karmait, és megértettem, hogy ha egy oroszlán valaha lefeküdne egy pávával, azt egy véres tollakból álló ágyon tenné. Ez nem akadályozott abban, hogy akarjam őt. Helyette karmokat növesztettem. Ahogy a földre esek alatta, arra gondolok, hát itt vagyok: egy megkopasztott páva, karmokkal. A gyönyörű tollaimat elvesztettem így

vagy úgy. A tükörbe nézek, és fogalmam sincs, mi vagyok. Nem is érdekel. Talán sörényt növesztek. A megkönnyebbülés eláraszt, ahogy a teste az enyémbe csapódik. Barrons úgy mozog, mint a hirtelen támadt sötét szél. Nemcsak rajtam van, de belém hatol mielőtt a földre, érnénk. Ó, Istenem, igen, végre! A fejem a fába csapódik, de alig érzem. A nyakam és a hátam megfeszül, a lábaim szélesre tárva. A bokám a vállán van, és nincs semmi problémám. Csak a vágy létezik és a válasz rá, ahogy az a sima, kemény, férfibőrbe bújt vadállat belém nyomul. Felnézek rá, és részben szörny. Az arca mahagóni, a szemfogai megnyúltak. A szemei Barronsé. A pillantás bennük nem. Megvadulok tőle. Bármi lehetek vele, amit csak akarok. Semmi korlát. Érzem, hogy keményebb és hosszabb lesz bennem. - Képes vagy erre? - kapok levegő után. A szörny nagyobb volt, mint az ember. Felnevet, és ez határozottan nem egy emberi hang. Felnyögök, sóhajtozok, vonaglok. Hihetetlen. Teljesen kitölt, mélyen és fantasztikusan siklik bennem, ahol még sosem éreztem egyetlen férfit sem. Ó, Istenem! Elmegyek. Felrobbanok. Hallom, hogy valaki morog. Én vagyok az. Nevetek, és tovább élvezek. Azt hiszem, sikítok. A karmaimat használom és ő előre döf, hirtelen és gyorsan. Kiadja azt a hangot a torkából, amiért annyira megőrülök. Imádom azt a hangot. Keresztülsétálnák a poklon és vissza, végig mosolyogva, amíg ő mellettem, van. Amíg ránézhetek, a szemeink találkoznak, megosztunk egy olyan néma pillantást. - Nem vesztetted el a tollaidat. - A szavai furcsák, torokhangon szólnak, agyarak között erőlteti ki őket. Felhorkannék, de aztán a nyelve a számban van, az álkapcsom szélesre nyitva, nem kapok levegőt, és igaza van. Egy nap talán majd megcsókol egy férfit, aki nélkül nem tud lélegezni, és rájön, hogy nem nagyon érdekli, kap-e levegőt. Az oxigén jelentéktelen. A vágy miatt zajlik az élet. Attól lesz értelme. Attól ér meg mindent. A vágy az élet. Arra áhítozni, hogy lásd a következő napfelkeltét vagy naplementét, hogy megérintsd azt, akit szeretsz, hogy újra próbálhasd. - Pokoli lenne felébredni és nem vágyni semmire – ért velem egyet. Tudja mire gondolok. Mindig. Kapcsolatban vagyunk. Az atomok közöttünk üzeneteket közvetítenek oda-vissza. - Keményebben. Mélyebben. Gyerünk, Barrons. Még. - Erőszakosnak érzem magam. Megtörhetetlen vagyok. Hajlékony vagyok körülötte. Telhetetlen. A keze a nyakam oldalán van, a torkom körül, félig az

arcomat fogva. A szemei az enyémbe fúródnak. Minden apróságra figyel, minden arckifejezés minden részletére, mintha a létezése múlna rajta. Olyan fókuszált odaadással kefél, ahogy egy haldokló férfi keresi Istent. Ahogy kitölt engem, azon gondolkozom, hogy – ahogy a szex létrehozza a saját egyedi parfümjét – talán tényleg alkotunk valamit. Úgy értem létrehozunk, kibocsátunk egy önálló elemet a levegőbe körülöttünk és ha elegen csináljuk jól, úgy igazából, megváltoztathatjuk vele a világot. Mert amikor bennem van, érzem, hogy a tér körülöttünk megváltozik, feltöltődik és olyan, mintha működésbe hozna valamilyen öngerjesztő folyamatot, minél többet érint meg, annál többre van szükségem belőle. Amikor lefekszem Barrons-al, az kielégíti a vágyaimat. Aztán újra felébreszti őket. Kielégíti, és felébreszti. Egy végtelen kör. Kikászálódok az ágyából, és alig várom, hogy visszamehessek. És én... - ...gyűlöltelek ezért. - mondja gyengéden. Ez az én szövegem volt. - Belőled sosem elég, Mac. És ez az őrületbe kerget. Meg kellene ölnöm az érzések miatt, amiket keltesz bennem. Tökéletesen megértem. Ő a gyenge pontom. Shivává változtam volna, a világok pusztítójává miatta. Kihúzódik, és majdnem felsikoltok az üresség miatt. Aztán felvesz a karjaiba, az ágyon vagyok, és kiterít a feltornyozott párnákon, szélesre tárja a lábaimat, és mikor belém hatol hátulról, zokogok a megkönnyebbüléstől. Teljes vagyok, élek, én... Becsukom a szemeimet, és meglovagolom az észbontó gyönyört. Csak ennyire vagyok képes. Vagyok. Érzek. Élek. Újra Pri-ya vagyok. Mindig is az leszek ezzel a férfival. Sokkal később, felnézek rá. Felettem van, alig bennem. Duzzadt vagyok, forró, és szenvedélyesen eleven. A kezeim a fejem fölött vannak. Szeret kínozni, két centiméter, talán négy, amíg bele nem őrülök a vágyba, aztán keményen belém vágja magát. Minden alkalommal végem van tőle. Tudom, hogy részben az, amitől ennyire beindulok, amitől ennyire akarom őt, hogy veszélyes. Bele estem a rossz fiúba. Megőrülök azért, aki bajt kever. Az alfahímért, aki nem játszik szépen másokkal és nem fogad el parancsokat senkitől. Mi másra számítottam? Lehetséges, hogy az Unseelie faj ősi alkotójának része vagyok. Megcsókol. V'lane neve rég eltűnt a nyelvemről. Csak ő van ott és igaza van: Egyetlen másik férfi sem passzolna. - Talán egyáltalán nincs semmi gond veled, Mac – mondja. - Talán pontosan az vagy, aminek lenned kéne és csak azért vagy ilyen zaklatott miatta, mert a rossz csapatban próbálsz játszani. - Mélyet lök, egy olyan

izommal mozgatja a csípőjét, amilyen - lefogadnám, - egyetlen emberi férfinak sincs. Megfeszítem a hátam. - Azt mondod, hogy szerinted gonosz vagyok? - A gonosz nem egy állapot. Hanem egy választás. - Nem hiszem... A szám hirtelen el van foglalva. Mire alkalmam nyílik befejezni a mondatomat, már fogalmam sincs, mit akartam mondani. A zuhanyzóban kötünk ki, ami hatalmas, olasz márványból készült, és zuhanyfejek vannak minden falon. 4 méter hosszú, 2 méter széles, és van benne egy padka, ami pont megfelelő magasságú. Azt hiszem, napokig maradunk ott. Ételt hoz be, és a zuhanyzóban eszek. Megfürdetem őt, végighúzom a kezeimet a gyönyörű testén. - Amikor meghalsz, eltűnnek a tetoválásaid? - Vizesen a haja sötétebb, csillogó, a bőre mély bronzbarna. A víz végigfut az izmain, és megtörik az erekcióján. Mindig kemény. - Igen. - Ezért voltak mindig mások. - Összeráncolom a homlokomat. – Pontosan ugyanúgy jössz vissza, mint amilyen voltál, amikor először meghaltál? - Végig Pri-ya voltál? Levegő után kapok, és megpróbálom lehajtani a fejem, hogy ne láthassa a szemeimet. A szemeim elárulnak néha, nem számít mennyire, próbálkozom, különösen, ha erősek az érzelmeim. Megragadja a fejemet, és a hajamba markolva tartja meg, arra kényszerítve, hogy ránézzek. - Tudtam – nem voltál! - A szája az enyémen van, testével a falhoz présel. Nem kapok levegőt, és nem érdekel. Majd szétveti a boldogság. Meddig? - követeli. - Mi történik, amikor meghalsz? – ellenkezem. - Visszajövök. - Nem mondod? Nyilvánvalóan. Hogy? Hol? Végül csak felkelsz a hamvaidból újra, vagy valami? Hallok egy mordulást, és a földön van, a feje hátravetve, az izmai megfeszülve, küzd, hogy ember maradjon. Elveszti a csatát. Karmai vannak. Fekete szemfogak törnek elő a szájából, belevágnak a bőrébe. Látom rajta, hogy nem akar átváltozni, de valami, amit kérdeztem tőle, megvadította. Nem tudom nézni, ahogy küszködik. Vajon próbált már bárki segíteni Barronsnak? Válaszolok neki, beszélek hozzá, hogy itt és most tartsam. - Attól a pillanattól kezdve tudtam, mi történik, hogy megkérdezted, mit viseltem a végzős bálon. - Letérdelek mellé, a karjaimba fogom a fejét,

és a mellemhez ölelem. Az arca félig ember, félig szörny. - Elkezdtem magamhoz térni. Olyan volt, mintha ott lennék, de próbálnék nem ott lenni. Itt vagyok, Jericho. Maradj velem. Később alszunk. Vagy legalábbis én. Nem tudom, ő mit csinál. Kimerült vagyok, melegben vagyok, és biztonságban érzem magam most először már nagyon régóta, ahogy elszenderedem Barrons földalatti világában, a szörnyek királya mellett. Arra ébredek, hogy hátulról belém hatol. Olyan sokszor, olyan sokféleképp szexeltünk, hogy alig tudok mozdulni. Olyan sokszor mentem el, hogy lehetetlennek gondolom, újra el akarjak menni, de aztán bennem van és a testem másképp gondolja. Annyira vágyakozom, hogy már fáj. Lecsúsztatom a kezem és amint megérintem magam, elélvezek. Mélyen belém nyomja magát, mozog bennem, amíg átélem az orgazmust. Az oldalamon vagyok. Közel von magához, hátulról ölel a testéhez. A karjai körülöttem vannak, ajkai a nyakamon. Fogak karcolják a bőrömet. Amikor abba hagyom a remegést, kihúzódik, és azonnal újra akarom őt. Hátranyomom a fenekemet, és visszatér. Lassan mozog, olyan lassan, hogy az már kínzás. Ő lök, én megfeszülök. Visszahúzódik, és mozdulatlanul fekszem, várakozva. Egyikünk se szól egy szót sem. Alig veszek levegőt. Megáll, és tökéletesen mozdulatlan egy ideig, de nem azért, hogy kínozzon. Szeret bennem merev lenni. Összekötve, csöndben fekszünk egy darabig. Nem akarom, hogy vége legyen a pillanatnak. De vége lesz, és amikor különválunk, nem beszélünk egy jó darabig. Nézem, ahogy az árnyékok táncolnak egy híres festményen, a falon. Nem alszik. Érzem őt mögöttem, hogy ébren van. - Alszol egyáltalán? - Nem. - Az pokoli lehet. - Én imádok aludni. Összekuporodni, szunyókálni, álmodni. Szükségem van álmokra. - Álmodok – mondja hűvösen. - Nem úgy értettem... - Sose sajnáljon engem, Ms Lane. Szeretem, ami vagyok. Megfordulok a karjaiban, megérintem az arcát. Megengedem magamnak, hogy gyengéd legyek. Végigsimítok az arcvonásain, a hajába csúsztatom az ujjaimat. Egyszerre tűnik zavartnak és megbabonázottnak attól, ahogy megérintem. Átrendezem a fejem, hogy végiggondoljam a nem alvás előnyeit. Rengeteg van. - Hogy álmodsz, ha sose alszol? - Elkalandozom. Az embereknek ki kell kapcsolniuk, hogy el tudják engedni magukat. A meditáció ugyanezt éri el, hagyja, hogy a tudatalattid játsszon. Csak erre van szükséged.

- Mi történt a fiaddal? - Nem vagy kicsit túl kíváncsi? - gúnyolódik. - Miatta akarod a Sinsar Dubh-t. Érzem a hirtelen támadt indulatot a testében. Forró szélrohamként tör elő, és csak így, máris a fejében vagyok, egy sivatagban vagyunk, és egy furcsa kettősség érzettel, amiben én vagyok ő, és én vagyok én, azon gondolkozom, miért tűnik úgy, vele mindig erre a helyre térünk vissza. Aztán... Én vagyok Barrons, és a homokban térdelek. A szél felerősödik, vihar közeleg. Ostoba voltam, annyira ostoba. Halál megrendelésre. Nevettem. Ittam. Dugtam. Semmi nem számított. Végigparádéztam az életen, akár egy isten. Felnőtt férfiak sikítottak, ha meglátták, hogy jövök. Ezen a napon születtem. Most nyitom fel először a szemeimet. Mindent máshogy látok, most hogy már túl késő. Micsoda kibaszott nagy vicc. Sose kellett volna idejönnöm. Ez egy olyan csata, amit sosem kellett volna elvállalnom. A fiamat tartom, és zokogok. Az ég megnyílik, és elszabadul a vihar. Homok jön, olyan sűrű, hogy éjszakává változtatja a nappalt. Egyik a másik után, az embereim elhullanak körülöttem. Megátkozom a mennyeket, ahogy meghalok. Ők is megátkoznak engem. Feketeség van körülöttem. Csak feketeség. Várok a fényre. Az Öregek azt mondják fény jön, amikor meghalunk. Azt mondják, felé kell szaladnod. Ha eltűnik, örökké a földön vándorolsz majd. Értem nem jön fény. Egész éjszaka a sötétben várok. Halott vagyok, és mégis érzem a sivatagot a holttestem alatt, a homokot a bőrömön, az orromban. Skorpiók csípik a kezeimet és lábaimat. Nyitott, halott, homokkal borított szemek nézik az éjszakai eget, ahogy a csillagok egyesével eltűnnek. Teljes a sötétség. Várok és gondolkozom. A fény el fog jönni. Várok, és várok. Az egyetlen fény, ami eljön értem a hajnal. Felállok, az embereim felállnak, és egymásra nézünk nyugtalanul. Aztán feláll a fiam is és nem érdekel. Nem gondolok a különös éjszakára, aminek nem kellett volna lennie. Az univerzum egy rejtély. Az istenek szeszélyesek. Én élek, ő él és ez elég. A lovamra dobom, és hátrahagyom az embereimet. - A fiam két nappal később meghalt. Kinyitom a szemem és pislogok. Még mindig érzem a homok ízét, érzem a homokszemeket a szememben. Skorpiók másznak a lábamnál. - Baleset volt. A teste eltűnt, mielőtt eltemethettük volna.

- Nem értem. Akkor meghaltál a sivatagban vagy sem? És ő? - Meghaltunk. Csak később sikerült összeraknom. A dolgoknak ritkán van értelmük, amikor épp történnek. Azután hogy a fiam meghalt a második alkalommal, még sokszor meghalt, egyszerűen attól, hogy megpróbált visszajönni hozzám és hazajutni. A sivatag közepén volt, bármilyen szállítóeszköz és víz nélkül. Rábámulok. - Azt akarod mondani, hogy akárhányszor meghalt, ugyanarra a helyre tért vissza ahol először meghalt veled? - A következő nap hajnalán. - Újra és újra? Megpróbált kijutni, meghalt hőgutában vagy valamiben, és teljesen elölről kellett kezdenie? - Távol az otthonától. Nem tudtuk. Sokáig egyikünk sem halt meg. Tudtuk, hogy mások vagyunk, de a halál részről nem tudtunk. Az később jött. Őt figyelem, és várom, hogy folytassa. Ez Barrons keresztje. Tudni akarom. De nem fogom erőltetni. - Itt még nem ért véget számára a pokol. Voltak riválisaim, akik szintén a sivatagot járták. Zsoldosok. Sokszor tizedeltük meg egymás csapatait. Egy nap rátaláltak, ahogy ment a homokban. Eljátszadoztak vele. - Félre néz. - Megkínozták és megölték. - Honnan tudod ezeket? - Mert mikor végre összeraktam a dolgokat, megkínoztam és megöltem néhányukat és beszéltek, amíg meghaltak. - Az ajkai mosolyognak, a szemei hidegek, könyörtelenek. - Nem túl messze ütöttek tábort onnan, ahol minden hajnalban újjászületett, és rátaláltak másnap. Amikor rájöttek mi történik, azt hitték egy démon ivadéka. Megkínozták és megölték újra és újra. Minél többször jött vissza, annál eltökéltebbek voltak, hogy elpusztítsák. Nem tudom, hányszor ölhették meg. Túl sokszor. Sose hagyták elég ideig életben ahhoz, hogy átváltozzon. Nem tudták, hogy mi ő, és ő sem tudta. Csak annyit, hogy mindig visszajött. Egyik nap, egy másik banda támadta meg őket, és nem volt idejük megölni. Egyedül volt, megkötözve egy sátorban napokig. Elég éhes lett, hogy átváltozzon. Sosem változott vissza. Egy év telt el mielőtt felbéreltek minket, vadásszuk le a szörnyet ami a vidéket járta, kitépve az emberek torkát és szívét. El voltam borzadva. - Megölték minden egyes nap egy éven keresztül? És felbéreltek titeket hogy végezzetek vele? - Tudtuk, hogy közülünk való. Mind átváltoztunk. Tudtuk mivé váltunk. Csak ő lehetett. Reménykedtem. - A szája keserű mosolyra húzódott. – Abban reménykedtem, hogy a fiam lesz az. - Leplezetlen éhség volt a

szemeiben. - Mennyi ideig volt gyerek ma este? Mennyi ideig láttad, mielőtt rád támadt? - Néhány percig. - Nem láttam őt úgy évszázadok óta. - Láttam, ahogy visszaemlékszik az utolsó alkalomra. - Megtörték. Nem tudja irányítani az átváltozását. Összesen ötször láttam a fiamként, mintha néhány pillanatra békére lelt volna. - Nem tudod elérni? Tanítani valahogy? - Barrons bárkit képes lenne tanítani. - Az elméjének egy része elveszett. Túl fiatal volt. Túlságosan félt. Elpusztították őt. Egy férfi talán kibírta volna. Egy gyermeknek esélye sem volt. Régebben a ketrece mellett ültem és beszéltem hozzá. Amikor a technológia engedte, felvettem minden percet, hogy elkapjak egy pillanatot, amikor újra a fiam. Már ki vannak kapcsolva a kamerák. Nem tudtam végignézni a felvételeket, őt keresve. Ketrecben kell tartanom. Ha a világ valaha rátalálna, ők is megölnék. Újra és újra. Ő egy vadállat. Öl. Csak arra képes. - Eteted őt. - Szenved, ha nem. Ha evett, néha pihen. Megöltem. Próbáltam gyógyszereket. Tanultam varázslást. Druida tudományokat. Azt hittem, a Hang talán majd ráveszi, hogy aludjon, talán hogy még meg is haljon. Úgy tűnt, egy ideig megigézte. Nagyon alkalmazkodó. A végső gyilkoló gép. Tanultam. Hatalommal bíró relikviákat gyűjtöttem. Keresztüldöftem a szívét a lándzsáddal kétezer évvel ezelőtt, amikor először halottam róla. Kényszerítettem egy Fae hercegnőt, hogy megtegyen mindent, amit tud. Semmi sem működik. Ő már nincs odabent. Vagy ha ott van valahol, akkor állandó, örök szenvedésben él. Sose lesz vége számára. Nem szolgáltam rá a bizalmára. Sosem tudom... Megmenteni őt. - Ő nem mondja ki és én sem, mert ha nem vigyázok, elsírom magam és tudom, hogy az csak rosszabbá tenné számára a dolgokat. Évezredekkel túl van már a könnyeken. Csak feloldozást akar. Azt akarja, hogy a fia nyugovóra térjen. Betakarni őt, és jó éjszakát kívánni neki örökre, egy utolsó alkalommal. - El akarod pusztítani. - Igen. - Mióta zajlik ez? Nem válaszol. Sose fogja elárulni. És rájövök, hogy egy szám nem is számít igazán. A bánat, amit a sivatagban érzett sosem enyhült. Most már értem, miért ölnének meg. Ez nem csak az ő titka. Mindannyiuké. - Mindannyian visszatértek arra a helyre, ahol először meghaltatok, ahányszor csak meghaltok.

Azonnal erőszakos lesz. Megértem. Ölnek, hogy mindenkit megakadályozzanak abban, azt tegyék velük, amit a fiával tettek. Ez az egyetlen sebezhetőségük: a hely, ahol visszatérnek a következő hajnalon. Egy ellenség lesben állhat ott, rájuk várva, és megölheti őket újra meg újra. - Nem akarom megtudni, hol van ez a hely. Soha. - biztosítom róla, és komolyan gondolom. - Jericho, meg fogjuk szerezni a Könyvet. Meg fogjuk találni a Pusztítás varázslatát. Ígérem. A fiad nyugovóra fog térni. - Hirtelen haragot érzek. Ki tette ezt velük? Miért? - Megesküszöm rá. Így vagy úgy, el fogjuk érni. Bólint, keresztbe teszi a karjait a feje alatt, kinyújtózik egy párnán, és becsukja a szemeit. Ahogy telnek a pillanatok, figyelem, ahogy a feszültség eltűnik az arcáról. Tudom, hogy azon a helyen van, ahol meditál, ahol irányítja a dolgokat. Micsoda hihetetlen önfegyelem. Hány ezer éve gondoskodik a fiáról, eteti, próbálja megölni és enyhíteni a fájdalmát, ha csak néhány pillanatra is? Újra a sivatagban vagyok, nem azért, mert ő visz oda, hanem mert nem tudom a fia arcát kiverni a fejemből. A szemei azt mondják, Tudom, hogy meg fogod szűntetni a fájdalmat. Barrons sosem volt rá képes. Sosem lett vége. Egyiküknek sem. A gyermek, akinek a halála elpusztította, elpusztította minden egyes nap azóta. Azzal hogy él. Meghalni, mondta Barrons, egyszerű. Aki meghal, az egyszerűen megmenekül. Hirtelen örülök, hogy Alina meghalt. Ha a fény bárkiért eljön, érte eljött. Valahol nyugovóra tért. De a fia nem. És ez a férfi sem. A mellkasához nyomom az arcom, hogy hallgassam a szívverését. És most először mióta találkoztam vele, rájövök, hogy nem ver. Még sose hallottam, hogy a vére felgyorsul? Hogy a szíve dobog? Hogy nem vettem észre? Felnézek rá, és látom, hogy engem néz a mellkasán, kifürkészhetetlen kifejezéssel a szemeiben. - Nem ettem mostanában. - És megáll a szíved? - Egy idő után fájdalmassá válik. Végül átváltoznék. - Mit eszel? - kérdezem óvatosan. - Kibaszottul semmi közöd hozzá. - válaszolja gyengéden. Bólintok. Ezzel együtt tudok élni. Idelent máshogy mozog. Semmit sem próbál elrejteni. Itt önmaga és úgy mozog, mintha egy lenne az univerzummal, könnyedén, mint a selyem,

hangtalanul egyik szobából a másikba siklik. Ha elfelejtek odafigyelni merre is jár, eltévesztem. Rájövök, hogy egy oszlopnak dőlve áll - amikor én azt hittem, ő az oszlop - keresztbe tett karokkal, engem figyelve. Felfedezem a földalatti búvóhelyét. Nem tudom mióta él, de az nyilvánvaló, hogy mindig is jól élt. Zsoldos volt egyszer, egy másik időben egy másik helyen, ki tudja mennyi idővel ezelőtt. Akkoriban szerette a szép dolgokat és az ízlése azóta sem változott. Megtalálom a konyháját. Egy mesterszakács álma – rozsdamentes acél, csak a legjobb minőség mindenből. Rengeteg márvány, gyönyörű szekrények. Fagyasztó és jól telepakolt hűtő. Boros pince, amiért meghalna az ember. Ahogy magamba tömök egy tálnyi sajtot és kenyeret, elképzelem őt itt azon a sok estén, amikor felvánszorogtam a negyedik vagy ötödik emeleti hálószobámba, hogy egyedül aludjak. Itt járkált, vacsorát főzött magának vagy talán nyersen ette meg, sötét varázslatokat gyakorolt, magát tetoválta, elment egy körre az egyik autójával? Mindvégig olyan közel volt. Idelent, meztelenül a selyemágyneműn. Megőrjített volna, ha akkoriban tudom, amit most tudok. Meghámoz egy mangót, amíg én azon gondolkozom, hogy tudta rátenni a kezét gyümölcsre a falak-utáni Dublinban. Olyan érett, hogy a leve lecsöpög az ujjairól, a karjáról. Lenyalom a gyümölcslevet a kezéről. Hátranyomom, és a hasáról eszem meg a gyümölcsöt, majd lejjebb haladok és a meztelen fenekemmel a pult hűvös márványán végzem, ő bennem van, a lábaim a dereka körül. Lebámul rám, mintha memorizálná az arcomat, úgy néz rám, mintha nem igazán hinné el, tényleg itt vagyok. A pulton ülök, amíg omlettet csinál nekem. Ki van éhezve a testem és a lelkem. Több kalóriát égetek el, mint amennyit meg tudok enni. Meztelenül főz. Megcsodálom a hátát és vállát, a lábait. - Megtaláltam a második próféciát. - mondom. Felnevet. - Miért tart mindig ilyen sokáig, hogy elmond nekem a fontos dolgokat? - Te beszélsz? - kérdezem szárazon. Elém, csúsztatja a tányért, és a kezembe nyom egy villát. - Egyél. Amikor befejezem, megkérdezem - Nálad van az amulett, ugye? Egy pillanatra elkapja a nyelvét a fogaival és rám villant egy ragyogó vigyort. Azt üzeni: Én vagyok a legnagyobb és a legrosszabb, és nálam van minden játékszer. Visszamegyünk a hálószobájába, és előveszem a lapot Mad Morry füzetéből és a tarot kártyát a zsebemből. Megnézi a kártyát.

- Mit is mondtál, hol szerezted ezt? - A Chester'sben. Az álmodozó szemű srác adta nekem. - Ki? - A jóképű, főiskolás korú srác, aki ott csapos. A feje furán mozdul, mint egy kígyó, amikor lecsapni készül. - Mennyire jóképű? Ránézek. A tekintete hűvös. Ha ilyen fajta életre vágysz, tűnj a házamból, azonnal, mondják a szemei. - A közeledbe se ér, Barrons. Ellazul. - Szóval, ki ő? Láttam már valaha? Elmondom neki mikor és hol, leírom neki, hogy néz ki, és zavartnak tűnik. - Sosem láttam a kölyköt. Láttam egy idősebb férfit erős ír akcentussal italokat tölteni néhányszor, amikor érted mentem, de senki olyat, akit lefestettél. Megvonom a vállam. - A lényeg az, hogy már túl késő ahhoz, hogy az első prófécia működjön. – Átadom neki az oldalt. - Darroc meg volt róla győződve, hogy ő az, aki használni tudja az amulettet. De elolvastam a fordítását, és nekem úgy hangzik, lehetnél akár te, vagy Dageus. Vagy szinte bármelyik férfi. Barrons elveszi a pergament, és végigfutja. - Miért hitte azt, hogy ő az? - Mert azt mondja „a férfi, aki nem az, aki volt”. És ő régebben Fae volt. Megfordítja a lapot, megnézi Darroc fordítását, aztán visszafordítja Mad Morry jóslatához. - Darroc nem beszélt óírül, amikor tanítottam őt és ha azóta felszedett magára valamit, hát nem beszélte valami jól. A fordítása rossz. Ez egy ritka dialektus, és nem tesz különbséget a nemek között. Azt mondja, az akit megszálltak, vagy… birtokolnak. - Ezt mondta az első prófécia is. Rám néz és felvonja az egyik szemöldökét. Eltart egy pillanatig, hogy megértsem az arckifejezését. - Azt hiszed, én vagyok az. - Valahogy ez nem lep meg. Mintha egy részem mindig is tudta volna, hogy ez lesz: én a Sinsar Dubh ellen, a győztes mindent visz. Sorsszerűség érződik rajta. Gyűlölöm a sorsot. Nem hiszek benne. Sajnos, úgy tűnik a ribanc hisz bennem. Egy széfhez megy a festmény mögött, amin korábban figyeltem a gyertyafényt táncolni és előveszi az amulettet. Az ő kezeiben fénytelen. Amint a közelembe ér, halványan fényleni kezd.

Érte nyúlok. Felragyog, amikor megérintem. Jó érzés, hogy a kezemben van. Azóta akartam, hogy először megláttam. - Te vagy az ütőkártya, Mac. Az elejétől fogva így gondoltam. Ez a dolog úgy gondolja fantasztikus vagy. És én is. Micsoda bók. A kezembe fogom az amulettet. Ismerem ezt a darabot. Befelé fordulok, kutakodva, keresgélve. Olyan sok mindent tudtam meg ma róla, magamról. Ezen a helyen rettenthetetlennek érzem magam. Semmi sem érhet hozzám, semmi sem tehet bennem túl nagy kárt. Nyugodtabbnak érzem magam, mint már hosszú ideje bármikor. Ha tudom használni ezt, meg tudom találni a varázslatot, amivel elpusztíthatjuk a fiát. Véget vethetek a szenvedésüknek. Mutasd meg az igazat, mondom, és lerázom magamról a szemkötőimet. Már nem erőltetem magam az igazságra, hogy újraformáljam és hagyom, hogy az igazság erőltesse rám magát. Mi elől rejtőzködtem? Milyen szörnyek követtek, türelmesen várva, hogy végre rájuk nézzek? Becsukom a szemem, és kitárom az elmémet. Az idő elfelejtett foszlányai suhannak el mellettem olyan gyorsan, hogy csak színek kavalkádját látom belőlük. Megbízom a szívemben, hogy odavisz, ahol lennem kell és megmondja, mikor álljak meg. A képek lelassulnak, statikussá válnak és egy másik helyen, másik időben vagyok. Annyira valóságos, érzem a rózsák illatát a közelemben. Imádom ezt az illatot, mert őrá emlékeztet. Mindenhol rózsákat tartok. Körbe nézek. Egy laboratóriumban vagyok. Cruce elment. Figyeltem, ahogy távozik. Szeret engem, de magát jobban szereti. Nélküle fejezem be a negyedik amulettet. Az első három nem volt tökéletes. Ez képes arra, amit akarok. Kiegyenlíti az erőviszonyokat közöttünk. Olyan fényesen fog ragyogni az éjszakai égbolton, ahogy én. Az óriások óriásokat választanak párjuknak, vagy senkit. Én magam fogom elvinni a szerelmemnek. Nem tehetem őt Fae-vé, de neki adhatom az összes hatalmunkat más formában. Talán bolond vagyok, hogy egy amulettet adok neki, ami képes olyan illúziókat kelteni, amik még engem is megtéveszthetnek, de a hitem a szerelmemben nem ismer határokat. A szárnyaim a földet seprik, ahogy megfordulok. Hatalmas vagyok. Egyedüli vagyok. Örök vagyok. Én vagyok az Unseelie Király.

44 fejezet Fordította: Sky A szürkület ibolyaszínben ereszkedik ránk. Dancernek tetszett ez a leírás. Ő egy briliáns, szavakhoz értő költő. A minap írt egy darabot az idő múlásáról, amely miatt a a tegnapok rabjai leszünk és nem élünk a mának. Régebben, ennek a múltbeli dolognak a rabja voltam, és ez kibaszottul kísértett, de most hogy már tudja, azt mondom, helyes, végre kibújt a macska a zsákból. Nyugtalanul helyet változtatok, onnan bámulok le a BB&B-RE. Egy limó áll előtte. Órákkal ezelőtt parkolt le és azóta meg sem mozdult. Nem láttam ki szállt ki belőle. Valaki megváltoztatta a cégtáblát. Gondolom Mac lehetett, és ettől röhögnöm kell, de már nem szívből jön, mint korábban. Inkább visszafojtom. Nem mintha nem próbálna meg majd megölni. De én tuti nem fogok meghalni, tehát… Ez a helyzet. Gondolom valamelyikünknek majd beletörik a foga. Már napok óta figyelem a helyet. Figyelem a figyelőket. Mindenki ideges. Leharapják egymás fejét. A minap bedilizett a Könyv bedilizett. Egy fickóból öngyilkos merénylőt csinált, és egyenesen a Chester’s-be vezette. Amikor az felrobbant, egy csomó ember meghalt. Az apátságban meg mindenki paranoiásak lett. Azt hiszik, ők lesznek a következő áldozatok. És nincs senki, aki a nyomára akadna, mivel Mac megint eltűnt. Akárcsak Barrons. Nélkülük meg cseszhetjük. Senki sem tudja érzékelni a Könyvet, csak ha az már fölötted nem áll. Dancer úgy gondolja, hogy egy nap végezni fog velünk. Szerinte, nagyon gyorsan el kellene kapni. A víztorony tetején guggolva figyelem őket. Senki sem néz fel ilyen magasra. Kitagadtak. Ro nem enged semmiféle akció közelébe. Kat és Jó azért néha beavat egy-két dologba. Ők nem tudják, hogy én öltem meg Alinat. Mac sem tudja, mert én is csak most jöttem rá, de van egy harmadik jóslat is. Valami tükörképekről, meg fiakról és lányokról, és szörnyekben lakozó szörnyekről. Jó még nem fejezte be teljesen a fordítást, de nagyon aggódott. Úgy tűnik minél több ideig szabad a Könyv, annál nagyobb veszélyben van a világ. Hallottam, amikor Ry-O azt mondta annak az ijesztő szemű fickónak, hogy Mac-nek meg kell halnia. De addig nem, míg el nem kapja a

Könyvet. Komolyan felidegesítette, hogy volt mersze a klubjába bemenni és az égbe röpítenie azt. Ry -O-val nem szabad kekeckedni. Neki is vannak emberei a tetőkön, akik nagyon furán mozognak. Jó egy közeli tetőn ücsörög, Kat-al, és elmaradhatatlan birka nyájával együtt. - Beeee – motyogom az orrom alatt. Sosem néznek az irányomba. Csak azt látják, amit látni akarnak. Amit Ő mond nekik. Faszfejek! Húzzátok már ki a fejeteket a seggetekből, és vegyétek már észre, hogy mi folyik körülöttetek. Amiket én tudok. A skótok is ott vannak egy kicsit arrébb, ők is kukkerrel nézelődnek. Az én szememnek aztán nincs szüksége kukkerre. Minden szuper rajtam. A látásom, a hallásom, minden. Örökké. Megérzem V’lanet. Csípős illatát felém fújja a szél. Nem t’om hol lehet. Valahol a közelben. Már öt napja, hogy Mac és Barrons eltűnt. Akkor látták utoljára őket, amikor megpróbálták elkapni a könyvet. Ro Macet hibáztatja. Először örült, hogy Mac eltűnt. Azt mondta nincs rá szükségünk. De aztán rögvest megjött az esze, amikor a Könyv elment a Chester’s –be. Merthogy ő is épp ott volt, és Ro semmit sem félt jobban, mint fonnyadt seggét. Pfhujj. Ez aztán olyasmi, ami nélkül boldogan meglettem volna. Ry-O a skótokat hibáztatja. Azt mondja, hogy biztos rosszul csináltak valamit. A skótok viszont Ryo-t hibáztatják. Szerintük a gonoszt, nem lehet gonosszal legyőzni. V’lane mindenkire pipa. Az ő véleménye az, hogy mindannyian tehetetlen, kicsinyes halandók vagyunk. Felhorkanok. Ebben aztán van valami igaza. Álmodozva sóhajtozok. Aszem bejövök V’lane-ek. Meg kell majd kérdeznem Mac-töl, hogy…… Gyorsan a számba gyömöszölök egy protein rudat. Mégis mi a fenét gondolok? Mintha valaha is meg tudnám kérdezni, Mac-et bármiről is. Le kellett volna, vadásznom azokat a kibaszott állatokat, akik megölték Alinat. Meg kellett volna szabadulnom tőlük. Sosem tudta volna meg. Elmosolyodok a gondolatra, ahogy megölöm őket. - Álmodozol, kölyök? Pengeéles hang. Megdermedek, és megpróbálok elsuhanni, de a seggfej elkapja a karomat és nem enged el. - Hagyá má’ – köpöm a szavakat csoki és mogyoródarabkák közt. Ki az Isten használ ilyen szavakat? De tudom ki az és majdnem annyira megijeszt mint a könyv - Ry-O - mondom lezserül.

Olyan mosolyt vet rám, ami szerintem kimondottan ördögi, tele fogakkal, és kemény pillantással ami egy csepp…. Akaratom ellenére veszek egy éles levegőt, és majdnem megfulladok egy mogyorószem miatt. Fuldokolva ütögetem a mellkasomat, közben arra gondolok, hogy - mi lehet ez a szerelés rajta, vajon Halloweenre készül? Az bizony még messze van. A mellkasom ütögetése nem fog segíteni, tudom jól. Nekem itt most Heimlich manőverre lenne szükségem, de nem tudom magam megcsinálni, hacsak el nem engedi a kezemet, hogy a párkányra csaphassam magam. Szuper erőt használok, hogy kiszabadítsam a karom, gyakorlatilag kiszakítom a helyéből. De ő továbbra is fogva tart. Innen aztán nem megyek sehová. Hosszú ujjaival a csuklómat simogatja, közben figyel. Figyeli, ahogy majdnem megfulladok. A seggfej. Miközben szótlanul nézi habzó a számat, a szemeim vaddá válnak. Haver – ez egyáltalán nem cool. Idefent fogok meghalni a víztoronyban, egy protein szelet miatt. Mindennek tetejébe kiterülve a földön. Mindenki látni fogja. „Mega O’Malley brekeg mint egy Joe” (Fordítói megjegyzés:ezt G.I.Joera érti) Hogy a pokolba ne! Mikor már kezdek ájuldozni, öklével nagyot húz a hátamra, én pedig azonnal kiköpöm a torkomon akadt mogyorószemet. Egy percig levegőt sem kapok. Aztán máris kapkodva szedem. Sosem volt még ennyire édes a levegő. Ő mosolyog. A fogai normálisak. Rábámulok. Az agyammal baszakszik? A’szem túl sok filmet néztem. - Van számodra egy kis meló. - Kurvára nem érdekel – vágom rá azonnal. Nem vegyülök a csapatába. Van egy olyan érzésem, hogy ha egyszer oda bekerülsz, nincs többé kiút. Annyira nem vagyok kétségbeesett. Van elég bajom. - Nem kérdés volt kölyök. - Nem dolgozok senkinek, aki kölyöknek szólít. - Engedd el. Mérgesen felkiáltok - Ki küldött meghívót az én víztoronybeli partimra? Totál pipa vagyok. Mi lett a jó öreg magánszférával? Az egyik Keltár elő sétál a sötétségből. Korábban őt csak a távolból láttam. Fogalmam sincs hogy sikerült a közelembe jutniuk anélkül, hogy észrevettem volna őket. Kiakaszt. Szuperhallásom van, nekik mégis sikerült mögém settenkedniük.

A Skót felnevet. De már egyáltalán nem hasonlít egy Skótra. Inkább olyan, mint egy…fütyülök egy nagyot és együtt érzően rázogatni kezdem a fejem. Átmegy Unseelie Hercegbe. Rólam teljesen megfeledkeznek. Egymás bámulása foglalja le őket. RyO karba teszi a kezét. A Skót ugyanazt teszi. Kihasználom a helyzetet. Nem fogok tétlenül itt ülni, csak hogy megtudjam miféle munkával akar Ry-O megbízni. Soha nem is akarom megtudni. És ha egy sötét alak azt hiszi, hogy eljátszhatja itt nekem a megmentő angyalt, nos meglepetés! Nem érdekel. A pokolba való jegyem már útra kész, csomagok a vonaton. Részemről ok. Szeretem tudni, hogy pontosan hogy is állok. Elpucolok onnan. Nincs éjszaka. Nincs nappal. Nincs idő. Elveszünk egymásban. Valami történik velem idelent a föld alatt. Újjászületek. Életemben először nyugalmat találok. Már nem vagyok többé bipoláris. Semmit sem titkolok többé magam, elöl. A félelem szinte felemészt. Bármikor elfogadom az igazat a hazugság helyett. „Én vagyok az Unseelie Király. Én vagyok az Unseelie Király.” Ezt újra és újra elismétlem magamban. Elfogadom. Nem tudom mikor és hogyan, és talán sohasem fogom megtudni, de végre magamba néztem, szemügyre véve legsötétebb oldalamat is. Tényleg csak ez az egy lehetőség marad. Azt hiszem akár vicces is lehet. Mindvégig azért aggódtam, hogy ki kicsoda körülöttem, ezért valamiképp átsiklottam a tény fölött, hogy mind közül talán én vagyok a lehető legrosszabb. A sötét tavam Ő az. Én. Mi. Ezért rettegtem mindig tőle. Valamiképpen sikerült különválasztani a kettőt és azt a lényemet mélyen elrejtettem magamban. Engem. Azt a részemet, ami nem huszonhárom évvel ezelőtt született. Már ha született egyáltalán. Egyetlen magyarázat sem jut eszembe, azzal kapcsolatban, hogyan lettem az, ami vagyok. De az emlékeim igazsága megcáfolhatatlan. Tényleg ott álltam egy laboratóriumban majdnem egy millió évvel ezelőtt. Tényleg én alkottam a Tükröket, és tényleg szerettem az ágyast. És tényleg én teremtettem az Unseelieket. Igen, ez mind én voltam. Talán Barrons és én pont ezért nem tudunk ellenállni egymásnak. Mindkettőnknek megvannak a saját szörnyei. - Komolyan azt hiszed hogy a gonosz, az egy választás? – kérdem.

- Minden egy választás. Minden pillanat. Minden nap. - Nem feküdtem le Darroc-al, de megtettem volna. - Lényegtelen – belém hatol – Én vagyok most itt. - Azt terveztem, hogy csábítással fogom kicsalni belőle a kiskaput, azért, hogy elkaphassam a Könyvet. Aztán azt terveztem, hogy visszacsinálom a világot és alkotok egy újat, hogy visszakapjalak téged. Megdermed. Nem látom az arcát. Mögöttem van. Részben ezért is tudom mindezt elmondani neki. Azt hiszem, nem lennék rá képes, ha szemtől szembe állnánk, és látnám magam a szemeiben. A nővéremért nem csináltam volna vissza a világot. Egész életemben szerettem őt. Barronst csak egy pár hónapja ismertem. - Első próbálkozásra, kissé nagy falat lett volna neked – szólal meg végül. Nagyon próbál nem nevetni. Elárulom neki, hogy miatta elpusztítottam volna az emberiséget és ő próbál nem kinevetni! - Nem az lett volna az első próbálkozásom. Profi vagyok benne. Én vagyok az Unseelie Király. Újra mozogni kezd bennem. Egy idő után magához húz és megcsókol. - Te Mac vagy – mondja – És én Jericho. Semmi más nem számít. Soha nem is fog. Egy olyan helyen létezel számomra, ami minden szabály fölött áll. Megértetted? Megértettem. Jericho Barrons épp most mondta el, hogy szeret. - Mi volt a terved? – teszem fel a kérdést sokkal később – Ha elkapjuk a Könyvet és elzárjuk, hogyan szerezted volna meg a varázsigét, amire szükséged van? - Az Unseeliek sosem ittak az üstből. Mindegyikük ismeri az Ősi nyelvet. Kötöttem pár alkut, mozgásba hoztam a dolgokat. Hihetetlenkedve rázom meg a fejem. Néha a legszembetűnőbb dolgok kerülik el a figyelmemet. - De most már itt vagy te nekem. - Én képes leszek elolvasni. Ez tök fura. Most már legalább tudom miért reagáltam annyira negatívan a Sinssa Dubh-ra. Minden bűnöm ott lapul a lapjai között. És az az átkozott csak nem akar békén hagyni. Próbáltam megszabadulni a bűntudatomtól és a bűntudatomnak volt mersze önálló életre kelni, és levadásznia engem. Megértettem hogy miért követett. Amint tudatos lényé vált – egy elme, lábak, szárnyak és beszéd nélkül – biztosan meggyűlölt. De mivel én, én voltam, szeretett is. A Könyv amit megírtam a megszállottammá vált. Bántani és nem megölni akart. A figyelmemet akarta. Annyi minden világossá vált, most, hogy elfogadtam én vagyok a király.

Mindig is csodálkoztam hogy a Tükrök miért voltak olyan ellenségesek velem. Cruce átka megpróbált távol tartani. De én persze tudtam minden kiskaput az Unseelie pokolba vezető úthoz. Hisz az volt az otthonom. Minden lépésem ösztönös volt, mert már milliószor végigsétáltam azokon a fagyos ösvényeken. Megértettem, hogy az ágyas emlékei miért játszódtak le előttem. Most már tudtam, hogy miként sikerült kinyitnom a király erődjét. Lehet, hogy én vagyok a Király, de legalább a „jó” Király vagyok. Szerettem úgy gondolni magamra, mint Seelie Királyra, mert az minden gonosztól mentesített. A megszállott mániákus, aki mindenen és mindenkin kísérletezett, csak hogy elérhesse a céljait, amely a Könyv lapjai közé volt zárva volt, nem pedig bennem… ez pedig nem kis megkönnyebbülést jelentett számomra. Választottam és azt választottam, hogy megszabadulok a bennem lakozó gonosztól, és azóta is a gonosz részem elpusztítására törekszem. Egyszer csak észrevettem, hogy Barrons beszél. Elfelejtettem, hogy beszélgetünk. - Számítok is arra, hogy képes leszel elolvasni. Ettől minden sokkal könnyebb lesz. Csak arra kell rájönnünk hogyan kapjuk el a Könyvet, a három kővel a Druidák segítsége nélkül. Átkozott legyek, ha azokat az átkozottakat újra közel engedem. Lepillantottam az ezüst és arany láncokra, amik a kövek börtönét jelentették. Szükségem van egyáltalán a kövekre és a Druidákra? Vagy elég lesz csupán az amulett? Határozottan a „megszállott” kategóriába tartoztam. Én voltam a Faek királya egy női testbe zárva. Vajon az ágyas hogyan vesztette el az amulettet? Ki vette el tőle? Ki árult el engem? Vajon valaki elrabolta, megrendezte a halálát, majd kilopta a Seelie udvarból, miközben én bánattól gyötörve, gyászoltam őt? Önszántából sosem vette volna le, és ennek ellenére mégis itt van az emberek világában. Ha valaki megpróbálta elvenni tőle, valószínűleg inkább rejtette volna az emberek közé, minthogy rossz kezekbe kerülhessen, abban reménykedve hogy egy szép napon nekem majd minden újra az eszembe jut, és akkor együtt szabadulunk meg mindattól ami elválasztott bennünket, és újra együtt lehetünk. Nagy kár, hogy én viszont nem akartam vele lenni. Ö mindig is gyűlölte az illúziót. Mikor virágokat ültetett, mindig a hagyományos módon tette. A Fae udvarban biztos mind kihaltak volna, ha a Faek a maguk módján próbálják életben tartani őket. A fehér Kastély más anyagból épült, és azok a virágok kiállják az idő próbáját. Hogyan lett belőle Seelie Királynő? Ki rabolta el, és zárta egy jégkoporsóba, otthagyva lassú halált szenvedni?

Miféle játékok bontakoztak ki, miféle célok kerültek kitűzésre? Ismertem a hallhatatlanság türelmét. Vajon ki az, aki a Faek közül kihasználva az időt, várt a megfelelő pillanatra? Az időzítésnek hibátlannak kell lennie. Minden Seelie és Unseelie hercegnőnek halottnak kell lennie, és a királynőt a megfelelő időben meggyilkolni – hogy ne maradjon egyetlen trónörökös sem – amikor majd az a bizonyos személy megszerzi és elsajátítja a Könyv minden tudását. Összerezzentem. Annak sosem szabad megtörténnie. Bárki, aki akkora erővel rendelkezik, megállíthatatlan lesz. Legyőzhetetlen, irányíthatatlan és megölhetetlen. Egy szóval : Isten. Vagy Sátán, a hazai pálya összes előnyével. És akkor nekünk annyi lenne. Vajon halottnak hisznek engem? Eltűntnek? Azt hiszik, hogy csak állok majd és hagyom hogy megtörténjen mindez? Vajon ez a személy a felelős a mostani állapotomért – összezavarodott emberi állapotomért? Az én hatalmam és a Királynő mágiája. Ki áll ezek mögött? Egyike a Sötét Hercegeknek? Talán mindvégig Darroc volt az, és a Könyv kipukkasztotta a tervet, mint egy szappanbuborékot. Talán Darroc csak kihasználta valaki más ravasz tervét, és az igazi gonosz rejtve maradt. Megráztam a fejem. A varázslat nem ment volna hozzá, és ő tudta ezt. Az hogy Fae-t evett, még nem volt elég. A Fae varázslat örökösének Fae-nek kell lennie. Az ágyas felébredt és azt mondta, hogy egy Fae herceg, - akit sosem látott még, és aki Cruce-nak nevezte magát - rabolta el és börtönözte be. V’lane állítása szerint ő maga vitte Cruce-t a Fae Királynő (a ribanca) elé és az a szeme láttára ölte meg őt. Vajon megvan bennem ez az emlék? Magamba fordultam, az emlék után kutatva. Fejemhez kaptam, amint hirtelen előtörtek. Cruce nem könnyen adta magát. Vergődött és harcolt. Nagyon csúnya vége lett. Tagadta, hogy ő árult volna el a királynőnek. Szégyelltem magam a halála miatt. Hogyan tudtak így átverni? Átverve. Vajon ez lenne a megoldás? „Csakis eredeti formája által vész el” mondta a jóslat. Alakra bontva, mi lehet az eredeti formája a Könyvnek? Hogyan sikerült megvalósítani mindent?

Az illúzió volt az erőssége. Rávette az embereket, hogy azt lássák, amit látni akarnak. Vajon a Fear Dorcha – aki valószínűleg a legjobb barátom volt valaha – ezért adta oda a tarott kártyát, ami elvezetett az amuletthez? Az amulett még engem is képes megtéveszteni. Ugyan ezen okból tétováztam átadni az ágyasnak. Mekkora szerelem. Menyire veszélyes bizalom. A könyv csak az árnyékom volt. Én voltam a valódi dolog. Aki a könyvet alkotta. És nálam volt az amulett, ami képes olyan illúziót teremteni, ami akár még minket is megtéveszthet. Egyszerű. Az akaratbeli versenyen én vagyok a garantált győztes. Szinte szédültem az izgalomtól. A következtetéseim igaznak tűntek. Minden nyíl északnak mutatott. Tudtam, mit kell tennem. Még ma legyőzhetem a Könyvet, egyszer s mindenkorra. Nem csak elzárni, mint ahogy az első jóslat mondta, hanem igazából legyőzni a szörnyeteget. Elpusztítani. Miután megszereztem azt a varázslatot, amire Barronsnak szüksége van. Ironikus, nem? Minden varázslatomat a könyvbe zártam, és most szeretnék egyet visszakapni. Amint megvan, előkerítem az árulót, kivégzem, visszaállítom az ágyast, mint Seelie Királynő (mert nekem aztán biztos nem kell, és ő amúgy sem emlékszik semmire),én meg szépen elsétálok. Visszatérek Dublinba és egyszerűen csak Mac leszek. Nem történhet elég gyorsan meg. - Azt hiszem, tudom mit kell tennem, Jericho. - Mit szeretnél, ha te lennél a Könyv és én lennék a Király? - kérdezte Barrons később. - Azt hittem nem hiszed, hogy én vagyok a király. - Az nem számít én mit hiszek. De a Könyv nyilvánvalóan azt hiszi. - Akárcsak K’vruck - emlékeztettem. - Aztán meg ott az álmodozó tekintetű srác. Mikor megkérdeztem tőle, hogy én vagyok-e az Unseelie Király, azt válaszolta „Nem jobban mint én.” Vajon ő az egyik részem? - Hagyjuk az identitás válságot későbbre. Most idefigyelj - Azt hiszem, azt akarja, hogy elfogadjam, feloldozzam a tékozló fiút vagy valami olyasmi. Azt szeretné, ha szívesen fogadnám, ha elismerném, hogy tévedtem és újra egyek lehetnénk. - Én is azt hiszem. - Egy kicsit aggaszt az a rész a jóslatból, hogy: „amint a szörnyben lakozó szörny legyőzetik, szörny nélküli szörnyé válik” Miféle belső szörny?

- Nem tudom. - Te mindig mindent tudsz. - Ezúttal nem. A te belső szörnyedről van szó. Senki sem ismerheti más belső szörnyét, legalábbis nem annyira, hogy elzárja. Csak te magad teheted meg - Találgass - követeltem. Halványan elmosolyodott. Viccesnek találja, amikor a saját szavaival fogok ki rajta. - Ha te vagy az Unseelie Király – és jól figyelj, mert én azt mondom „ha”, mivel nem nagyon hiszem, - akkor egyesek azt mondanák, hogy vonzódsz a gonoszsághoz. Amint megtalálod a Könyvet, kísértésbe fogsz esni, hogy azt tedd amit ő szeretne. Ahelyett hogy elzárnád, talán inkább azt választod majd, hogy lemondasz az emberisségedről, és felveszed a korábbi dicsőséges formádat, újra Unseelie Király leszel. Soha. De megtanultam hogy sose mond, azt hogy soha. - És ha mégis én vagyok? - Akkor ott leszek melletted és lebeszéllek róla. De nem hiszem hogy te vagy. Mi más magyarázata lehetne? Occam borotvája, apu logikája és a saját meggyőződésem ellent mondtak egymásnak. De Barronsal mellettem, és a saját normális élet utáni vágyammal, megtehetem. Tudom, hogy sikerülni fog. Amit én akartam az itt volt az emberi világban. - Sokkal jobban aggaszt, hogy mi lehet a belső szörnyed? Valami ötlet? Megrázom a fejem. Lényegtelen. Lehet hogy nehezére esik elfogadni azt aki vagyok, de nem tudott annyit, amennyit én. És nem is volt rá időm hogy, mindent elmagyarázzak neki. Minden nap, minden óra, amíg csak a Sinsar Dubh szabadon van, még több ember halálát jelenti. Kétségem sem volt afelől, miért megy folyton a Chester’s-be. Mindent le akart rombolni, ami csak fontos volt a számomra. Azért, hogy csak mi ketten maradhassunk. Mintha rákényszeríthetne arra, hogy érdekeljen, és rávegyen fogadjam újra magamba a sötétséget. Most már hiszem, hogy Ryodannak mindig igaza volt. Mindvégig megpróbált átállítani. A Könyv azt hitte, hogy ha elég sok mindent elvesz tőlem, azzal felidegesít, és ha sikerül elég fájdalmat okoznia, akkor többé már nem fog érdekelni a világ. Ekkor aztán majd megjelenik előttem, és azt mondja ”Itt vagyok, használj engem mindarra amire szeretnél”. Éles levegőt veszek. Pontosan ebbe az állapotba kerültem, amikor azt hittem, hogy Barrons halott. Kész voltam rá, hogy felvegyem a Könyvet, egybeolvadjak vele, és véget vessek a világnak. Azt hittem képes leszek irányítani. De most már sokkal óvatosabb lettem.

Egyszer már megtapasztaltam azt a fajta gyászt. Azon kívül, Darroc kiskapuja a kezemben volt. A szüleim jól vannak, Még csak kísértést sem érzek többé. Hirtelen türelmetlenséget éreztem, szerettem volna már túl lenni rajta. Mielőtt bármi rossz történne. - Biztosnak kell lennünk abban, hogy használni tudod az amulettet. - Hogyan? - Verjél át – mondta – És győzzél is meg róla. Szorosan markomba zártam az amulettet és becsuktam a szemem. Anno Malluce barlangjában nem volt hajlandó működni. Akart valamit tőlem, és én azt hittem, hogy a vérem kell neki. Most már tudom, hogy annál sokkal egyszerűbb dolgot akart. Kékesfekete lánggal lángolt, de ugyan abból az okból, amiért a kövek is, mert megismert. A gond az volt, hogy akkor még, én nem ismertem magamra. Most már igen. Én vagyok a királyod. Hozzám tartozol. Számodra minden kívánságom számodra parancs. Örömteli hangot adtam ki, amikor felragyogott a kezemben, fényesebben, mint Darrocnak. Körülnéztem a hálószobában. Eszembe jutott a pince, ahol még Pri-yaságom alatt voltam. Soha nem fogok elfelejteni egyetlen apróságot sem. Megalkottam most magunknak a legapróbb részletekig: telítve fényképekkel, Alina-éval és az enyémekkel: vörös selyem ágylepedőkkel, egy tusoló a sarokban, egy ragyogó karácsonyfa, bélelt bilincsek az ágyon. Egy ideig, az volt életem legboldogabb, legegyszerűbb helye. - Nem ez a legjobb ösztönzés arra, hogy elhagyjuk ezt a helyet - Meg kell mentenünk a világot – mondtam neki. Utánam nyúl. - A világ várhat. Én nem.

45.fejezet Fordította: Spencer, javította: Sky Tudtam, mikor jött el az a pillanat, amikor elkezdett másképp gondolkodni. Éreztem a feszültséget a testében, és láttam a szemein keresztül, hogy a bőre megfeszül - lázasan gondolkodott, és a gondolatai egyáltalán nem tetszettek neki.

- Ez nem elég egy tervhez - mondta végül és felállt. Szinte alig bírtam rávenni magam, hogy megmozduljak. Az örökkévalóságig ebben az ágyban akartam maradni. De amíg ennek vége nem lesz, egyetlen szerettem sem lesz biztonságban, és így én sem tudnám élni az életem. Felálltam, magamra rángattam a farmeromat, és felkaptam a polómat. - Mit javasolsz? Hívjunk össze mindenkit, és adjuk a kezükbe egyenként az amulettet, hogy lássuk, kinél hogyan reagál? És mi van, ha mondjuk Rowena kezében világít? Átható pillantással nézett rám, mialatt a láncot a nyakamba akasztottam, az amulettet pedig a pólóm alá rejtettem. Hűvösséget éreztem a bőrömön. Láttam a sajátos, sötét fényt a ruhán keresztül. Rávettem a bőrdzsekimet, és becsatoltam az övemet. Barrons kezében nem világított. Ha így lett volna, és még a második jóslatot is ismerte volna, akkor már régen a Könyv sarkában lenne. - Egyáltalán nem tetszik ez nekem. Nekem sem, de nem látok más lehetőséget. - Együtt dolgoztuk ki a tervet. - Az órákkal ezelőtt volt. Most itt vagy, és arra készülsz, hogy kimész az utcára és felemeled azt az átkozott dolgot, mert hiszel egy jóslatban, amit az apátságban valami bolond mosónő írt. Fogalmad sincs arról, mit kellene csinálnod, csak rábízod magad az amulett segítségére, hátha az majd rávezet, hogyan igázhatod le a Könyvet. Ez a csábítás végső művészete, és szeretnél improvizálni. A terv bűzlik. Ehhez nem tudok többet mondani. Nem bízom Rowenában. Nem bízom… - … senkiben. – fejeztem be. - Nem bízol senkiben, csak magadban. És ez nem bizalom, hanem hiúság. - Nem hiúság… csak tisztában vagyok a képességeimmel. És a határaimmal. - Ryodan és én megöltünk téged egy sziklán. Ez egy olyan klasszikus eset, ami nem történt volna meg, ha egy kicsit több bizalommal lennél irántam. A szemei feketék és kifürkészhetetlenek lettek. Már éppen el akartam fordulni, amikor mégis kiolvastam valamit belőle: Benned bízok. Úgy éreztem magam, mintha kulcsot kaptam volna a királyságához. Ezzel megpecsételte a dolgokat. Most már bármire képes lennék. - Bizonyítsd be. Az érkezésem óta edzel, hogy erős, okos, és elég robusztus legyek ahhoz, hogy megtehessem azt, amit majd tennem kell. Keresztül mentem a poklon, és visszajöttem, túléltem. Nézz rám. Mit szoktál mindig mondogatni? Láss engem. Harcost csináltál belőlem. Most hadd harcoljak. - Én megvívom a csatákat. - Ezt a csatát is megvívod. Együtt megyünk utána.

- Mint megfigyelő. Ki vezeti a motort, és ki ül az oldalkocsiban? Nem akarok az oldalkocsiban ülni. - Még csak nincs is olyan lányos oldalkocsis motorom. - Komolyan sértettnek látszott. - Több vagy, mint egy megfigyelő. Féken tartasz és vezetsz engem, mint amikor nem találtam meg a visszafelé vezető utat a Pri-yaságomból. Nélküled sohasem sikerült volna, Jericho. El voltam veszve, de téged mindig éreztelek. Te voltál az, aki lehorgonyzott. - Része lett a tébolyomnak, és megakadályozta, hogy az örökkévalóságig szellemi zavarodottságban maradjak. Tisztán az akaraterejével sikerült neki, hogy kiszabadítson abból az állapotból. És tudom, hogy mindig is így lesz Szükségem van rád. – mondtam egyszerűen. Halvány vörös árnyékolta be a szemét. Felvett egy pulóvert. - Még nincs késő. - mondta durván. - Még elküldhetjük a világot a pokolba. Vannak más világok is. Nagyon sok. Magunkkal visszük a szüleidet, meg akiket csak akarsz. Figyeltem őt. Komolyan gondolta. Átjönne velem a tükrökön, hogy valahol máshol éljünk. - Szeretem ezt a világot. - Néha túl nagy árat kell fizetni. Nem vagy legyőzhetetlen. Csak nehezen megölhető. - Nem védhetsz meg örökké. Rám nézett és szemei azt mondták - Megörültél? Még jó hogy örökké megvédhetlek. - Arra kérsz, hogy így éljek? - A kulcsszó: élni. - Ne zárj ketrecbe. Tőled többet várok. Halványan mosolygott. Touché. - Letesztelhetnénk, hogy működik-e Dageussal.- javasoltam. – Ő is megszállott, legalábbis ezt mondják. - Nagyon vicces. Csak a holttestemen át. - Akkor hagyd abba ezt a szélmalomharcot. Nem tudod használni az amulettet. Így, maradok én, veled az oldalamon… Ez az egyetlen lehetőség. Nem tudsz meghalni… úgy értem, igen de mindig visszajössz. És tudjuk, hogy a Könyv nem öl meg engem. Tökéletesen alkalmasak vagyunk a feladatra. - Senki sem tökéletes a Gonosz elleni harcra. Csábító. Ha megtaláljuk, akkor majd minden lehetséges módon megpróbál téged elcsábítani. Ez ellen már felkészültem. Tudtam, mi vár rám. Mély levegőt vettem és megvontam a vállamat. - Jericho, olyan érzésem van, mintha egész életemben csak erre a pillanatra vártam volna. - Kész. Ebből elég. A sors egy szeszélyes kurva. Nem megyünk. Vetkőzz le és irány az ágyam.

Nevettem. - Ugyan már, Barrons. Mikor fordult elő, hogy megfutamodtál egy csatától? - Soha. És mások fizettek meg érte. Ez nem fog megtörténni veled is. - Nem hiszem el. – kiáltottam megjátszott rémülettel. – Jericho Barrons megingott. Vannak még csodák. Mintha csörgőkígyó sziszegett volna a mellkasából. - Nem inogtam meg. Én… ah,.. basszameg. Barrons sosem hazudik magának. Megingott, és tudta. - Már amikor legelőször megláttalak, tudtam, hogy még sok bosszúságot fogsz nekem okozni. - Detto. - Azonnal a polcok közé akartalak ráncigálni, és öntudatlanra dugni, végül pedig hazaküldeni. - Ha megtetted volna, semmi esetre sem mentem volna el. - Ezek nélkül is itt vagy még mindig. - Igazán nem kell ennyire lelkesedned érte. - Összezavartad az egész létemet. - Rendben, akkor elmegyek. - Próbáld meg, és megláncollak. – szikrázó szemekkel nézett rám – Ezt nevezik megingásnak. - sóhajtotta. Egy kis idő múlva kinyújtotta felém a kezét. A kezébe csúsztattam az enyémet. A tükör Barrons dolgozószobájában szó szerint kidobott. Átrepültem a szobán, és nekicsapódtam a falnak. Elegem volt már abból, hogy minden Tükör utál… Azt akartam, hogy Cruce átka feloldódjon, ha már mindennek vége lesz. Talán később, ha majd lesz hozzá kedvem, a szabadidőmben fel akartam deríteni a Fehér Kastélyt. Összeráncoltam a homlokomat. Talán mégsem. Lehet, hogy minden kapcsolatot meg kellene szakítanom a múltammal. Barrons lépett ki mögöttem a tükörből – elegáns és kifogástalan, mint mindig, csak fekete haja, szemöldöke és a bőre volt jeges. - Állj! – parancsolta. Úgy álltam meg, mintha gyökeret eresztettem volna. - Mi van? - Emberek vannak a tetőn. Beszélgetnek. - olyan sokáig állt mozdulatlanul, hogy a jég elkezdett felolvadni rajta és csepegett le az arcáról. - Ryodan és a többiek. A Keltarok a közelben vannak. Várnak a… Mi volt ez a zaj? – Elhaladva mellettem kiment a dolgozószobájából. Átment az ajtón, amely a ház privát részét választotta el az üzlettől. Követtem. A nagy ablak mögött sötét volt, enyhe, szitáló köd, az üzlethelyiségben csak zavaros, közvetett fényű lámpák világítottak,

amelyeket én mindig égve hagytam, hogy az üzlet sose legyen teljesen sötét. - Jericho Barrons – hallatszott egy elegáns, kulturált hang. - Ki az ördög, maga? – kérdezte Barrons. Éppen akkor értem utol, így láthattam, amint a hátsó sarokülő árnyékából egy ember lép elő. Odajött hozzánk és nyújtotta nekünk a kezét. - Pieter Van de Meer vagyok. Magas volt és vékony, egy férfi kifogástalan magatartással, jártas a harcművészetben, és becslésem szerint a 40-es évei közepén vagy vége felé járhatott. Szőke haj keretezte északi arcát, mélyen ülő, sápadtzöld szemei voltak. Egy kígyóra emlékeztetett, aki csendben, összetekeredve kivár, és csak akkor támad, ha muszáj. - Még egy lépés, és megölöm - figyelmeztette Barrons. A férfi csodálkozva megtorpant. - Mr. Barrons – mondta türelmetlenül. – Nincs most időnk erre. - Én döntöm el, mire van időnk. Mit csinál itt? - A Triton Grouptól vagyok. - És? - Hagyjuk a játszadozást. Tudja, kik vagyunk. – válaszolta az idegen. - Magukhoz tartozik többek között az Apátság. Nem szeretem a fajtájukat. - A mi fajtánkat! – Pieter Van de Meer gyengén elmosolyodott. – Évszázadok óta figyeljük Önt, Mr. Barrons. Nem vagyunk különböző fajok. Egyek vagyunk. - Miért ne öljem meg most azonnal? – morogta Barrons. - Mert a ’mi fajtánk’ sokszor hasznos, és Ön egy ideje már keresi az alkalmat, hogy közénk lopakodhasson. Sosem járt sikerrel. Kíváncsi ránk. Hoztam magammal valamit a lánynak. Itt az ideje, hogy kiderüljön az igazság. - Honnan tudná az igazat bárki is a Triton Group-ból? - Ha nem tőlem akarja hallani az elfogulatlan, őszinte igazságot, akkor valaki mástól talán szívesebben hallaná. - Azonnal tűnjön el az üzletemből, és akkor életben hagyom. Ezúttal. Nincs második lehetősége. - Nem tehetjük. Önök arra készülnek, hogy elkövessenek egy nagy hibát, ezért arra kényszerültünk, hogy kiterítsük a kártyáinkat. Az Ö döntése, nem a magáé. - Ki az a mi? – Újra meg újra a sarokülőt fürkésztem, és éberen figyeltem a másik ott ülő személyt. Nem volt elég világos ahhoz, hogy a vonásait tisztán lássam, de annyit láttam, hogy egy nő volt. Émelygést éreztem a gyomromban – baljós előérzetet. Pieter hol rám, hol Barronsra nézett. Az arca megenyhült.

Azonnal nyugtalan lettem. Úgy nézett rám, mintha ismerne. Ő viszont teljesen ismeretlen volt a számomra, még soha az életben nem találkoztam vele. - MacKayla -, mondta halkan. – Milyen csinos vagy. De mindig is tudtam, hogy mire felnősz, gyönyörű nő lesz belőled. Téged elhagyni, volt a legnehezebb dolog, amit valaha is tettünk. - Ki a pokol maga? – Nem tetszett ez nekem. A legkevésbé sem. A kanapén ülő személy felé nyújtotta a kezét. Felkelt, és megvilágított részre lépett. Tátva maradt a szám. Habár az idő már enyhén átrajzolta az arcát, szemeinél és szájánál apró ráncok voltak, sokkal rövidebb volt a haja, mégsem volt kétségem afelől, ki ez a nő. Szőke haj, kék szem, gyönyörű. Már láttam egy 20 évvel fiatalabb kiadását, az apátságban ő őrizte a folyosót, és ő mondta: Nem tartozol ide. Nem közülünk való vagy. A Haven utolsó, ismert vezetője, Alina anyja előtt álltam. Isla O’Connor. - Hogy… mi… - dadogtam. - Kérlek bocsáss meg – kérte halkan, és fájdalommal nézett rám. – Tudnod kell, hogy meg kellett tennem, nem volt más választásom. - Ön halott – mondta Barrons. – Láttam. Kómában feküdt. Ott voltam a temetésén. Összerándultam. Épp megerősítette a gyanúmat. Ő volt Isla O’Connor. Nem tudom, miért érdekelt. Csak Alina anyja volt, nem az enyém. Én pedig az Unseelie-király vagyok. - Ez hosszú történet. – mondta. Barrons a fejét rázta. - És olyan, amit nem akarunk hallani. - De kell, különben szörnyű hibát követnek el. – mondta Peter mérgesen. – És ezért MacKayla fog megfizetni. - Igaza van. Beszélnünk kell róla, mielőtt túl késő lesz. – Úgy tűnt, Isla nem tudta rólam levenni a pillantását. – Te hallani akarod, igaz? Megráztam a fejem. Nem bíztam a hangomban. Hogy tud az élet újra meg újra ilyen akadályokat az utamba tenni? Arra számítottam, amikor kilépek a tükörből, beülök egy autóba és átutazom a várost, hogy megtaláljam a Sinsar Dubh-t. Egy pillanatig sem jutott volna eszembe, hogy Isla O’Connor a könyvesboltban fog várni minket. A ház előtt egy hosszú limuzin állt, és a széles vállú sofőr, aki az utastér ajtajánál állt, átpillantott az utca másik oldalára. Meg voltam róla győződve, hogy az egyenruhája alatt egy vagy két pisztoly el van rejtve. Ez a Triton Group az Apátság egyik vállalkozása volt, vagy ki tudja még mi? Miért undorodik tőlük ennyire Barrons? Mit csinál itt Isla – a nő, aki állítólag halott? Finom vonásai megnyúltak, és könnyek öntötték el arcát.

- Oh, Drágám, téged odaadni végtelenül nehezemre esett. Még ha nem is akarsz rólam hallani, egyet tudnod kell: Te az én gyerekem voltál. Az én kicsi, tehetetlen babám, és azt állították, hogy a világot romlásba fogod taszítani. Megöltek volna, ha tudtak volna a létezésedről. Mindkét lányom veszélyben volt. Mindannyian ismertük a jóslatot. Ami megjósolta, hogy az egyik, leghatalmasabb vérvonalban két lánygyermek fog születni. Rowena nem tévesztett szem elől. Attól a naptól kezdve utál, amióta kiderültek a képességeim. Azt akarta, hogy a lánya, Kayleigh legyen a Haven vezetője és az O’Reilly-k örökre vezető szerepet töltsenek be az apátságban. Sosem bocsátotta meg Nanának, hogy hátat fordított a rendnek. Mindent megtett volna, hogy megszabaduljon tőlem. Ha tudta volna, hogy megint terhes lettem… nem volt más választásom. Le kellett mondanom mind a kettőtökről, és meg kellett rendeznem a halálomat. - Amikor segítettem Önnek elhagyni az apátságot, akkor nem volt terhes. – állította Barrons közönyösen. - Már majdnem öthónapos voltam. Nem sokat lehetett látni, és ezen kívül bő ruhákat is hordtam. Csoda volt, hogy a baba túlélte a sérüléseimet a menekülés során. Borzalmasan féltem, hogy elveszíthetem. – Egyre több könny jelent meg az arcán. Még midig csak ráztam a fejem. - Oh, MacKayla! Kínzott a tudat, hogy ott vagytok kint, valaki más nevel fel, és soha többet nem láthatlak sem téged, sem pedig Alinát anélkül, hogy veszélybe ne sodornálak benneket. De most itt vagy, és olyasmit tervezel, ami borzalmas következményeket von maga után. Itt az ideje, hogy felhagyjunk a hazugságokkal. Meg kell tudnod az igazságot. Ökölbe szorított kezemet becsúsztattam a zsebembe és elfordultam. - Ne fordíts nekem hátat! – kiáltotta – Én vagyok az anyád! - Rainey Lane az anyám. - Szívtelen és igazságtalan vagy – mondta Pieter. – Nem adsz neki esélyt, hogy megmagyarázza a dolgokat - Mi köze hozzá? – kérdeztem ingerülten. - Mert én vagyok a férje, MacKayla. Neked pedig az apád.

46. fejezet Fordította: Enn

Voltak bátyáim: Pieter Junior, aki 19, és Michael – de mindenki csak Micknek szólította őt -, aki 16 éves volt. Mutattak nekem képeket róluk. Nagyon hasonlítottunk egymásra. Még Barrons is zavartnak tűnt. - Megrendeztük édesanyád halálát egy Jane Doet hamvasztva el helyette, majd kicsempésztünk kettőtöket az országból. Elvittünk titeket az Államokba és minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy találjunk nektek egy jó otthont távol a veszélytől. Pieter a kezei közé fogta Isla kezét. - Édesanyád alig élte túl. Azután hónapokig meg sem szólalt. - Ó, Pieter, tudtam, hogy meg kell tennünk. Épp csak… - Pokoli nehéz volt - fejezte be Pieter határozottan. - Pokoli nehéz volt feladni őket. Megremegtem. Épp azt mondták, amit hallani akartam. És ettől majd megszakadt a szívem. Voltak szüleim. Bátyáim. Megszülettem. Tartoztam valahova. Bárcsak élhetne Alina, hogy lássa ezt a pillanatot. Akkor tényleg tökéletes lett volna minden. - Azt mondta, valami fontosat kell mondania neki. Ki vele, aztán tűnjenek el innen – parancsolta Barrons. Feldúltan néztem Barronsra. Egy részem csendre akarta inteni őt, hogy minél többet megtudhassak a szüleimtől, míg a másik részem azt akarta, hogy mindenki menjen innen és sose térjenek vissza. Épp most fogadtam el egyfajta valóságot. Most meg azt akarták, hogy felejtsem el azt, és éljem bele magam egy másikba. Mégis hányszor kellene eldöntenem, hogy kit ismerek, és mi vagyok, csak hogy végül rájöjjek, tévedtem? Többé már nem kétpólusúnak éreztem magam, hanem skizofrénnek többszörös személyiségjegyekkel. - Ha a ti lányotok vagyok, akkor miért vannak olyan emlékeim, amik az Unseelie királyról szólnak? Isla lélegzete elakadt. - Vannak? Bólintottam. - Mondtam neked, hogy talán megtette vele - emlékeztette Pieter. - Ki? - követeltem választ. - Mit tett? - A Seelie királynő eljött meglátogatni minket nem sokkal azután, hogy a Könyv megszökött, még mielőtt elhagytuk Dublint. Azt mondta, minden erejét arra fogja fordítani, hogy visszaszerezze a Könyvet - mondta Pieter. - Nagy érdeklődést mutatott feléd - mondta Isla szomorúan. - Alig három hónapos voltál. Úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna. Apró virágokkal díszített rózsaszín ruha volt rajtad és egy szivárványszínű hajszalag. Nem tudtad levenni róla a szemed. Folyamatosan gügyögtél neki és felé nyújtottad a kezeidet. Mindketten láthatóan elbűvöltétek a másikat.

- Akkor attól tartottunk, hogy a királynő beleavatkozott az életedbe. Hírhedt erről a szokásáról. A jövőbe néz és megpróbál eligazgatni apróbb eseményeket, belepiszkálva itt és ott, hogy elérje a céljait mondta Pieter. - Néha szinte biztosra vettem, hogy volt bent valaki a gyerekszobában, mielőtt beléptem volna oda. - És azt gondolod, hogy az Unseelie királyról szóló emlékeket ültetett belém? Hogyan lehettek volna neki ilyen emlékei? Azt hittem, ő is ivott az üstből. Annak el kellett volna törölnie mindent, amit korábban tudott. - Ki tudná megmondani, ő hogyan reagált rá? - vont vállat Isla. - Talán nem igazi emlékek voltak, csupán ügyes hamisítványok, vagy más emlékekből kiemelt részletek. Talán sosem ivott valójában az üstből. Egyesek azt mondták, csak színlelte, hogy ivott belőle. - Ki a faszt érdekel? Miért jöttek ide? - mondta Barrons türelmetlenül. Isla úgy nézett Barronsra, mintha az ostoba lenne. - Gondját viselte neki, amiért nem lehetünk elég hálásak magának, de azért jöttünk, hogy hazavigyük őt. - Otthon van. És egy világ vár arra, hogy megmentse. - Arról majd mi gondoskodunk - mondta Pieter. - Ez a mi feladatunk. - Pazar munkát végeztek eddig. Pieter rendreutasító pillantást vetett rá. - Nem mintha maga bármivel is jobban csinálta volna. Az erőnk többségét arra fordítottuk, hogy levadásszuk az amulettet. Az igazit. Szemeim összeszűkültek. - Miért? - A Triton Csoport évszázadokig kutatott utána különböző okokból. De újabban létfontosságúvá vált a megtalálása, mert felfedeztük, hogy ez az egyetlen módja a Könyv újratemetésének - mondta Pieter. - A cégünk egyik képviselője tudomást szerezett - túl későn - az aukcióról, ahol elkelt. Nem sokkal Johnstone lemészárlása után értünk oda a walesi kastélyba. De az a hitvány gót alak addigra nyomtalanul eltűnt. - A föld alá - suttogtam. Sosem fogom elfelejteni a Burren alatti pokoli bebörtönzésemet. - Hónapokig fogalmunk sem volt, hol lehet. Azt gyanítottuk, hogy Darrocnál van, de egyik emberünk se tudott elég közel kerülni hozzá. Darroc nem tolerálta az embereket. Aztán jelentették nekünk, hogy MacKayla beszivárgott a táborába és a jobb kezévé vált. - A tekintete ragyogott a büszkeségtől. - Szép munka, kedvesem! Épp olyan briliáns és leleményes vagy, mint az anyád. - Azt mondtad, ’az igazit’. - jegyeztem meg. - A legendák szerint a király több amulettet készített - válaszolta Isla. Mindegyik képes volt különböző mértékben illúziót kelteni. Együtt használva rettentőek voltak, de csak az utolsó amit készített, képes volt

még magát a királyt is megtéveszteni. A Könyv túl hatalmassá nőtt ahhoz, hogy bármely más eszközzel meg lehessen állítani. Az illúzió az egyetlen fegyver, ami működik ellene. - Igazunk volt! - kiáltottam fel Barronsra nézve. - A prófécia világos. Annak, aki megszállott, fel kell használnia az amulettet, hogy elzárja vele a Könyvet. - Már dolgozunk az ügyön - mondta Barrons hűvösen. - Ez nem a maga harca - mondta Pieter óvatosan. - Mi kezdtük el. Mi is fogunk neki véget vetni. Előrébb ültem a kanapén, könyökkel a térdemre támaszkodva. - Miről beszélsz? - Az édesanyádnak kell megtennie. Bár, ha egy kicsit is hasonlítasz rá, kedvesem, azt hiszed ez a te problémád. Emiatt aggódtunk annyira, ezért siettünk ide ma éjjel. Isla a ’megszállott’. 23 évvel ezelőtt, amikor a Könyv megszökött, hatalmába kerítette őt, megszállta őt. Ő ismeri. Egy volt vele. Megérti. És ő az egyetlen, aki be tudja zárni. - Sosem hagyna egy embert életben - mondta Barrons határozottan. - Fionát életben hagyta - emlékeztettem. - Ő Unseelie húson élt, emiatt más volt. - Isla képes volt kirántani azt a testéből - mondta Pieter. - Ő az egyetlen, akiről tudjuk, hogy képes volt neki ellenállni egészen addig a pontig, hogy a Könyv kiugrott belőle, miközben életben hagyta őt és átment egy másik, sokkal szolgálatkészebb testbe. Barrons távolról sem tűnt meggyőzöttnek. - De csak azután szabadult meg tőle, hogy a Könyv rávette, ölje meg a Menedék tagjainak többségét. - Sosem mondtam, hogy könnyen ment - mondta Isla lágyan, szeme elsötétült a szomorú emlékképek hatására. - Gyűlölöm, hogy arra kényszerített. Együtt élek vele minden egyes nap. - De üldöz engem - tiltakoztam. - Érzékelte a vérvonaladat, engem keres - mondta Isla. - De megemlítettek a próféciában - mondtam dermedten. Vagy nem? Belefáradtam, hogy nem tudtam az eseményekben betöltött szerepemet. El fogom pusztítani az egész világot? Én vagyok a szerető? Én vagyok az Unseelie király? Ember vagyok egyáltalán? Én vagyok az, akinek újra el kell temetnie a Könyvet? Az összes kérdésre az volt a válasz, hogy nem. Csak Mac Lane voltam, aki ott legyeskedett, ahol nem kellett volna, mindenbe beleütötte az orrát, és ostoba döntéseket hozott. - Így igaz, kedvesem - mondta Isla. - De ez nem a te csatád. - A te végzeted más - mondta Pieter. - Ez csak az első a számtalan csata közül, amiben harcba kell majd vonulnunk. Sötét idők állnak

előttünk. Miután sikerült elzárni a Könyvet, még mindig ott van a világok közötti fal kérdése. Nem lehet újraépíteni őket a Teremtés Dala nélkül. Az lesz az igazán nekünk való feladat. - Elmosolyodott. - A bátyáid is tehetségesek ám. Alig várják, hogy találkozhassanak veled. - Ó, MacKayla, újra egy család leszünk! - mondta Isla, és elkezdett sírni. - Mindig is erre vágytam. Barronsra néztem. Zord arckifejezést öltött magára. Visszanéztem Pieterre és Islara. Én is erre vágytam mindig. Nem voltam a király. Megszülettem. Élő személy voltam családdal. Az eszem még mindig nem tudta elhinni. De a szívem már próbálta. Családi újraegyesülés ide vagy oda, Barronsnak nem tetszett a tervünk megváltoztatása, ahogyan nekem sem. Hónapokba telt eljutnunk eddig a pillanatig, és most, a csata éjjelén besétáltak a biológiai szüleim a boltba azt állítva, hogy ránk többé már nincs szükség. Hogy ők majd megvívják és befejezik a harcot. Ez dühítő volt. - Le tudják nyomozni? - követelte a választ Barrons. Pieter válaszolt. - Isla képes rá. De a Könyv is érzékelni tudja őt, emiatt túl veszélyes volt addig Dublinban tartózkodnia, amíg biztosan nem tudtuk, hogy MacKaylanál van az amulett. - Hogy tudtátok meg, hogy nálam van? - kérdeztem. - Édesanyád érezte, hogy kapcsolódtál hozzá ma éjjel. Így azonnal idejöttünk. - Már korábban is éreztem, hogy hozzákapcsolódsz az amuletthez, még tavaly október elején - mondta Isla -, de az érzés legalább olyan hamar elmúlt, mint ahogy jelentkezett. Pislantottam. - Megérintettem tavaly októberben. Erről honnan tudhattál? - Fogalmam sincs - mondta ő egyszerűen. - Éreztem két hatalmas erő kapcsolódását. És mindkétszer éreztelek téged, MacKayla. Éreztem a lányomat! - Összehúzta a szemöldökét. - Alinát is éreztem egyszer. Félrenézett, egyenesen a kihűlt kandallóba bámult egy hosszú pillanatig, majd megborzongott. - Haldoklott. Meggyújthatnánk a tüzet, kérem? - Természetesen - mondta Pieter azonnal. Felkelt és a kandalló felé indult, de Barrons hamarabb ért oda. Pieterre meredt. Talán magáé a nő, mondták a szemei, de tévedés ne essék, a lány és a kibaszott kandalló az enyémek. Egy hosszú pillanat múlva Pieter vállat vont és visszaindult a kanapé felé. - Alszunk rá egyet - mondta Barrons. - Most hagyjanak magunkra. Holnap jelentkezünk.

Pieter felhorkant. - Nem mehetünk el, Barrons. Ennek itt kell véget érnie, ma éjjel, így vagy úgy. Nincs veszteni való időnk. Nem tudtam levenni a tekintetemet Islaról. Volt valami az arcával. Ha ránéztem, Rowena jutott az eszembe. Felteszem azért, mert az öreg nő olyan régóta gyötört minket. - Miért kell ma éjjel véget érnie? Isla különös pillantást vetett rám. - MacKayla, te nem érzed? - Érezni, mit… - Félbeszakadt a mondandóm. Meg sem próbáltam megérezni. Olyan sokáig tartottam alacsony szinten a sidhe-látó érzékemet, hogy berögzült. - Ó, Istenem, a Sinsar Dubh egyenesen felénk tart. - A lehető legjobban kiterjesztettem az érzékeimet. - Ez… valahogy más. - Islára néztem, aki bólintott. - Sokkal intenzívebb. Mintha teljesen feltöltődött volna és készen állna. Régóta vár erre. - Szemeim kitágultak. - Megint van egy öngyilkos merénylője, és mindannyiunkat a pokolba küld, ha nem állítjuk meg! - Tudja, hogy itt vagyok - mondta Isla. Az arca sápadt volt, de szemei elhatározottságot sugalltak, amit nagyon is jól ismertem. Sokszor láttam már azt e saját arcomon. – Semmi gond - mondta egy széles mosoly kíséretében. - Én is készen állok. Talán elvette tőlem a gyerekeimet és szétszakította a családomat 23 évvel ezelőtt, de ma éjjel együtt számolunk le vele. Pieter és Isla kimentették magukat egy percre és arrébb léptek, majd csendesen, sietősen beszélgetni kezdtek. Én a szófán ültem Barronsszal, őket figyelve. Ez az egész annyira szürreális volt. Úgy éreztem, hogy átléptem az Ezüstön egy alternatív valóságba, egy boldogan-éltek-míg-megnem-haltak végezetűbe. Ez pontosan az volt, amire vágytam: egy család, egy biztos kikötő, semmi felelősség a világ megmentéséért. Akkor meg miért éreztem magam ennyire üresnek és ellentmondásosnak? Éreztem, hogy odakint az éjszakában közeledik a Könyv. Valamilyen okból lelassított, szinte megállt. Vajon épp „lovat” cserélt? Talán talált egy jobbat. Saját magam dacára, Jack és Rainey iránti szeretetem ellenére a biológiai szüleimre nézni valami örömöt okozott nekem. A tudat, hogy nem akartak lemondani rólam olyan feszültségcsomót oldott fel bennem, aminek a létezéséről nem is tudtam. Szerintem egy részem úgy tekintett magamra, mint az ördög ivadékára, akitől mindenki félt, és akit csak azért száműztek, mert senki sem akart egy csecsemőt megölni. De ennyi éven keresztül az igazi szüleim odakint voltak Alinát és engem hiányolva, utánunk vágyódva. Gyűlöltek feladni minket, és csak a saját biztonságunk érdekében tették meg. Anya-lánya szerű

kapcsolat kötött össze minket. Újra egy család leszünk. Olyan sok kérdésem volt! - Egy átkozott szavukat sem hiszem el - mondta Barrons. - Ez az egész egy baromság. Barrons tökéletesen paranoiás volt. Tökéletesen tudatos, ő így nevezte. Pont ezt a reakciót vártam tőle. - Nehéz elhinni - mormogtam. - Akkor ne tedd. - Nézz rá, Barrons. Ő az a nő, aki őrködött az apátságban, ő volt a Menedék utolsó vezetője. A nő, akit felvettél aznap éjjel. Az isten szerelmére, ugyanúgy nézünk ki! – Amikor először érkeztem Dublinba, még nem hasonlítottam rá. Akkor gyenge és telt idomú voltam és az arcomon még mindig felismerhető volt a gyermeki báj. Most olyan voltam, mint ő: idősebb, soványabb, az arcom kevésbé kerekded, a vonásaim jóval élesebbek. Felváltva nézett minket. - Lehet egy unkatestvér. - Ahogy lehet az édesanyám is - mondtam szárazon. - És ha az, akkor nem vagyok az Unseelie király. - A számtalan bűn súlya máris kezdett legördülni a vállaimról. Elhinni, hogy én vagyok az utolsó gazember, aki olyan sok rendellenes születésért és milliók haláláért volt felelős, elviselhetetlen terhet rótt rám. - Talán igazuk van, Barrons. Talán ez sosem volt az én harcom. Talán én és Alina csak csapdába estünk a kereszttűzben. A Könyv az ő vérvonala tagjaként érzékelt minket és zaklatott minket, elcseszve az életünket. - Dani ölte meg Alinát - emlékeztetett rá élesen. Miért kellett most eszembe juttatnia? Haragos tekintettel fordultam felé. Eltorzult arccal meredt rám, sötét szemei vadságot tükröztek, és olyan hangosan ordította Rowena nevét, meglepődtem, hogy az ablaküvegek nem törtek be. Pislogtam. Újra csak Barrons volt. Furcsán nézve rám. - Jól vagy? - Mit mondtál az előbb? - Azt kérdeztem, jól vagy-e. - Nem, mit mondtál azelőtt? - Azt mondtam, Dani ölte meg Alinát Rowena miatt, ezt sose vond kétségbe. Mi a baj? Olyan fehér vagy, mint a fal. Zavarodottan ráztam meg a fejem. Aztán összerándultam és a fejem az ablak felé kaptam. - Ó ne! - A Sinsar Dubh megint elkezdett mozogni, szélsebesen. - Erre tart! - Isla ugyanabban a pillanatban kiáltott fel. - Mennyi időnk maradt? - követelte Pieter a választ. - Három perc, talán kevesebb. Egy kocsiban van - mondta Isla.

Muszáj volt tudnom, hogy a legkisebb részletekig ugyanúgy érzékeljük a Könyvet. Ha ketten vagyunk, nehezebb lesz megtévesztenie minket. Legyek átkozott, ha újra hagyom megtörténni azt, ami legutóbbi történt akkor, mikor megpróbáltuk bekeríteni. - Hol érzékeled? - A város északkeleti részén. Legfeljebb 5 km-re. Megkönnyebbültem. Én is pontosan ott éreztem. - Melyik ennek a helynek a legerősebben védett része? - kérdezte Isla Barronst. Barrons zord pillantást vetett rá. - Az egész az. - Mi a terv? - kérdeztem. - Az édesanyádnak kell adnod az amulettet - mondta Pieter. Megérintettem a nyakamban lógó láncot és Barronsra néztem. Ő vett egy mély lélegzetet, kinyitotta a száját és hangtalan morajlásként engedte ki a levegőt. Pislogtam és újra ránéztem. Nyugodtabb és előzékenyebb volt, mint valaha. - Ez a te köröd - mondta. - Ezt most magadtól kell eldöntened. Olyan különösen éreztem magam. Mac 1.0 csapos, ábrándozó és hivatásos napimádó semmit sem szeretett volna jobban, mint lepasszolni bármilyen és az összes felelősséget valaki másnak. Hogy gondoskodjanak róla. Hogy ne ő legyen az, akinek másokról kell gondoskodnia. Csakhogy többé már nem ismertem azt a nőt. Szerettem meghozni a nehéz döntéseket és megvívni a csatákat. Megszabadulni a felelősségtől többé már nem jelentett egyet lemondani a teherről - olyan érzés volt, mintha kizártak volna életem legfontosabb részeiből. - MacKayla, fogy az időnk - mondta gyengéden Pieter. - Nem kell többé harcolnod. Most már itt vagyunk. Islára néztem. Kék szemei ragyogtak a visszafojtott könnyektől. - Hallgass az apádra - mondta. - Sosem leszel újra egyedül, kedvesem. Add nekem az amulettet. Engedd el a terhedet és hagyd, hogy én viseljem helyetted. Sosem kellett volna neked cipelned. Visszanéztem Barronsra. Ő engem figyelt. Ismertem őt. Sosem kényszerítene engem. Meglepődve néztem rá. Mégis kit akarok becsapni? Barrons természetesen mindent megtenne annak érdekében, hogy kényszerítsen ebben az ügyben. Szüksége volt az elpusztító bűbájra, hogy véget vethessen a fia életének. Szinte az egész létezése során erre vadászott. Dühöngene, veszekedne és ordítozna velem. Nem azért jutott ilyen közel, hogy a cél előtt hátat fordítson neki és teret adjon nekem, csak hogy meghozhassam a saját döntéseimet. - Ne tedd ezt - vicsorogta. - Megígérted.

- A Sinsar Dubh belépett a városba - mondta Isla egyszerűen. Döntened kell. Én is éreztem, hogy rohan felénk, mintha tudná, hogyha eléggé siet, készületlenül ér minket: engem döntésképtelenül, mindenki mást pedig kitéve a cselekvés képtelenségemnek. Isla felé léptem, ujjaim az amulett láncával játszadoztak. Hogyan tudnám elfogadni, hogy nem kell megvívnom ezt a harcot? Kiképeztek rá. Készen álltam. Ő mégis itt állt előttem és azt mondta nekem, hogy nem kell aggódnom. Nem fogom elpusztítani a világot, de nem kell megvédenem se. Mások és készültek ugyanerre a pillanatra és sokkal alkalmasabbak voltak nálam. A szürreális érzés visszatért. És mi volt az a zúgás a fülemnél? Folyamatosan úgy éreztem, hogy Barrons ordítását hallom, de minden egyes alkalommal, mikor ránéztem, meg sem szólalt. - Szükségem van egy bűbájra a Könyvből - mondtam. - Mihelyt el lett zárva, megszerzünk neked bármit, amire szükséged van. Pieter ismeri az ősi nyelvet. Így találkoztam édesapáddal, ősi tekercsek tanulmányozása közben. Belebámultam az arcba, amely annyira hasonlított az enyémre, csak idősebb, bölcsebb és sokkal érettebb volt. Ki akartam mondani, meg kellett tennem, legalább egyszer. Talán soha többé nem lesz alkalmam rá. - Anya - ízlelgettem a szót a nyelvemen. Egy tétova, sugárzó mosoly jelent meg ajkain. - Édes drága MacKaylám! - kiáltott fel. Meg akartam érinteni őt, a karjaiba fúrni magam, belélegezni édesanyám illatát biztosan tudva, hogy tartozok valahova. Az egyetlen vele kapcsolatos emlékemre koncentráltam, ami mélyen el volt temetve bennem eddig a pillanatig. Erősen koncentráltam arra, hogy milyen értékes számomra. Hogy képtelen vagyok elhinni, hogyhogy nem jutott eszembe ennyi éven keresztül. Hogy gyermeki elmém hogyan készített pillanatképet a mozzanatról: Isla O’Connor és Pieter könnyes szemmel néztek rám. Egy kék vasúti kocsi mellett álltak, búcsút intve felénk. Ömlött az eső és valaki egy rikító rózsaszín, zöld virágokkal díszített esernyőt tartott a babakocsim felett, de egy hűvös szélfuvallat besöpört alatta. Apró ökleimmel hadonásztam, fáztam és sírtam, és Isla hirtelen elszaladt Pietertől, hogy még erősebben körém tekerje a takarómat. - Ó, drágám, az volt a legnehezebb dolog, amit azon az esős napon meg kellett tennem, elengedni titeket! Amikor betakartalak téged, kétségbeesetten fel akartalak kapni és örökké magunk mellett tartani téged! - Emlékszem az esernyőre - mondtam. - Szerintem onnan származhat a rózsaszín imádatom.

Bólintott, szemei ragyogtak. - Rikító rózsaszín volt zöld virágokkal. Könnyek öntötték el a szemem. Hosszú pillanatig néztem rá, az arcát memorizálva. Isla kitárta felém a karjait. - Az én lányom, az én gyönyörű pici lányom! Keserédes érzelem öntött el, ahogy édesanyám felé léptem. Amikor melegen és biztonságosan körém záródtak a karjai, elkezdtem sírni. Megsimogatta a hajam és azt suttogta: - Csss, drágám, minden rendben. Az édesapád és én most már itt vagyunk. Nem kell aggódnod semmi miatt. Minden rendben van. Újra együtt vagyunk. Még hevesebben sírtam. Mert láttam az igazságot. Néha a szépséghibák fedik fel. Máskor pedig a túlzott tökéletesség. Édesanyám karjai a nyakam köré fonódtak. Jó illata volt, épp olyan, mint Alinának: barackos gyertya és Beautiful parfüm. És egyetlen egy emlékem se létezett erről a nőről. Nem volt semmilyen kék vasúti kocsi. Se rózsaszín esernyő. Se egy esős nap. Előhúztam a lándzsát a tartójából és kettőnk teste között előre döftem. Egyenesen Isla O’Connor szívébe.

47 fejezet Fordította: Loreley Isla élesen levegő után kapott a fájdalomtól, és mozdulatlanná vált a karjaimban, a nyakamat szorítva. - Kicsim? - Kék szemek bámultak az enyémbe, üresen és összezavarodva. Isla volt. - Te hülye kis ribanc! - Kék szemek bámultak az enyémbe, intelligensen, dühösen, tele méreggel. Rowena volt. - Hogy tehetted ezt velem? - kiáltotta Isla. - Bárcsak megöltelek volna azon az éjszakán a pubban! - Véres nyál fröcskölt Rowena ajkairól. - MacKayla, drága, drága kislányom, mit csináltál? - Óh, és te vagy az oka ennek az egésznek! - köpte Rowena. - Ti, átkozott O'Connorok, semmi mást nem hoztok csak bajt és szerencsétlenséget mindannyinkra! Éreztem, hogy a lábai összecsuklanak, de belekapaszkodott a vállamba, és nem esett össze. Kemény vénasszony volt. Megremegtem. Sosem beszéltem Islával. Végig Rowena volt a Sinsar Dubhval, ami megszállta. De most haldoklott, és a Könyv képessége,

hogy fenntartson egy meggyőző illúziót, vele együtt haldoklott. Ide-oda ugrált Isla illúziója, és a valóságos Rowena között. - Maga ölte meg a nővéremet? - Olyan erősen ráztam meg az öregasszonyt, hogy a haja kibomlott a szoros kontyból. - Dani ölte meg a nővéredet. És ti ketten mindig is össze voltatok melegedve. Ó, gondolom, most már máshogy érzel iránta! – vihogta. A Hangot használtam. - Maga parancsolta meg neki? Eltorzult ajkakkal gyötrődött. Nem akart válaszolni. Azt akarta, hogy szenvedjek. - Igeen! - a szó kelletlenül robbant ki belőle. Reméltem, fájt. - A mentális meggyőzését használta, hogy kényszerítse rá? Az álla megfeszült, a szemei résnyire szűkültek. Megismételtem a kérdést, megremegtetve a dolgozószoba ablakait a kényszerítés többszólamú robajával. - Igeeen! Jogom volt hozzá. Ezért kaptam ilyen ajándékokat! És az észt, hogy használni tudjam őket. Rengeteg apró parancsot kell egymásra halmozni, pontosan tudni kell, hol avatkozzunk be. Senki más nem tudta volna megcsinálni. - Önelégülten rám nézett, büszke volt magára. Elfintorodtam és félrenéztem, lefagytam ettől a borzalomtól. Hát végül itt volt – az igazság a nővérem haláláról. Végre megtudtam, mi történt Alinával. Aznap, amikor megtudta Darroc volt a Nagyúr, ugyan azon a napon, amikor felhívott sírva és hagyott nekem egy üzenetet, azon a napon ölték meg – de egyáltalán nem amiatt, amit gondoltam. Ha nem lett volna Rowena, Alina túlélte volna azt a napot. Szereztem volna egy új mobilt, visszahívtam volna néhány napon belül, és ő felvette volna. Az élet folytatódott volna a kettőnk számára. Ő és Darroc valószínűleg újra összejöttek volna, és ki tudja, hogy alakulnak a dolgok? Az üzenete az elejétől kezdve félrevezető volt, de fogalma se volt róla, hogy ez a vénasszony az ellensége volt. Ez a ribanc, ez a mindenbe beleavatkozó zsarnok, aki azt hitte, joga van felhasználni az “ajándékait”, hogy kényszerítsen egy gyereket arra, öljön, aki megparancsolta Daninak, vigye Alinát egy sötét sikátorba, hogy meggyilkolják. Remegtek a kezeim. Ugyanúgy akartam végezni vele. Rowena pontosan meghatározta a szörnyeket, amiket Daninak meg kellett találnia, és velük hagynia Alinát? Ragaszkodott hozzá, hogy Dani maradjon, és végignézze amíg megtörténik az a szörnyűség? Alina könyörgött? Mindketten zokogtak, látva azt a rémséget? Engem arra kényszerítettek, hogy szexelni akarjak. Danit arra kényszerítették, hogy

gyilkoljon. A húgomat. Tizenhárom évesen. Elképzelni sem tudtam, milyen érzés lehet végignézni, ahogy megölsz valakit, akit nem akarsz megölni. Ismerte Dani Alinát? Kedvelte őt? Így is meg kellett ölnie? - És téged is próbáltalak megölni a celládban, amikor egy esztelen kurva voltál, de nem haltál meg! Elvágtam a torkodat. Megfojtottalak. Kibeleztelek. Megmérgeztelek. És így is visszajöttél! Végül átfestettem a védvonalakat, hogy elvihessenek és elpusztítsanak! - Átfestette a ... Vissza akart adni a hercegeknek? - Le voltam döbbenve. Megpróbált megölni. Nem csak álmodtam. Mindkét gondolatot félresöpörtem. Válaszokat akartam, és abból ítélve ahogy kinézett, nem fogja sokáig húzni. A Hang visszhangzott belőlem, visszaverődve a falakról. - Miért ölte meg Alinát? - Ilyen bolond vagy? Lepaktált az ellenséggel! A kémeim követték a férfi házához, és látták az Unseelie-kkel! Ez elég ok volt. Aztán ott volt a prófécia! Megöltem volna születésekor, ha megtehetem. Ha tudtam volna, hogy még mindig életben van, vadásztam volna rá! - Tudta ki ő amikor megölte? Tudta, hogy ő volt Isla lánya? - Ó, hát persze! - mondta megvető gúnnyal. - Danival elcsalogattam hozzánk, amikor a lányaim jelentették, kiszúrtak egy képzetlen sidhelátót, pont úgy, ahogy hozzád is elküldtem! Alina Lane-nek hívta magát, de én abban a pillanatban tudtam ki ő, amint megláttam. Isla újra, világos volt, mint a nap! És az én Kayleigh-em az anyja miatt halt meg! A puszta kezeimmel akartam megfojtani, kiszorítani belőle a szuszt. Újra és újra. - Tudta, ki vagyok én, amikor meglátott azon az első éjszakán? Egy gondterhelt nézéssel ráncolta össze a homlokát. - Ez lehetetlen. Te nem lehetsz. Nem születtél meg. Tudtam volna, ha Isla terhes! A nők beszélnek. Sosem beszéltek erről! - Hogy jutott ki a Könyv? - követelem. Ravasz fény gyúlt a szemében. - Azt hiszed, én engedtem ki. Nem tettem ilyet. Én az angyalok feladatát végzem! Egy angyal jött el hozzám, és figyelmeztetett, hogy a Könyvet fogva tartó varázslatok meggyengültek. Megengedte, hogy belépjek a tiltott terembe és megerősítsem a rúnákat. Csak én voltam rá képes. Bátornak kellett lennem! Erősnek kellett lennem! Mindkettő voltam. Látok, szolgálok, védelmezek! Mindig ott voltam a gyermekeimnek! Elakadt a lélegzetem. A Könyv a csábítást használta. Lefogadtam volna, hogy nem volt semmiféle angyal. Az öregasszony, akit megbíztak, hogy védje meg a világot a Sinsar Dubh-tól, nem megerősítette a rúnákat. Eltörölte őket.

- Azt tettem, amire az angyal utasított. Az anyád volt, aki kiengedte! - Mi történt azon az éjszakán, amikor a Könyv megszökött? Mondjon el mindent! - Egy torzszülött vagy. Mindannyiunk elpusztítója. - Szemeiben lévő fény egy még ravaszabb mosollyal párosult. - Itt fogok meghalni, tudom, de nem fogok semmilyen megnyugvást adni a fajtádnak. Isla áruló volt és egy kurva, és te még inkább az vagy. - Megragadta a kezemet, és előre rántotta apró alakját a lándzsa felé, megcsavarva közben. - Áhhh! kiáltotta. Vér bugyogott a szájából. Hirtelen halt meg, a szája és a szemei nyitva. Undorodva elengedtem, hátra léptem, és figyeltem, ahogy a földre esik. A Sinsar Dubh a padlóra huppant. Gyorsan hátraléptem. Mögöttem Barrons üvöltött. Hátra pillantottam a vállam felett. Egy láthatatlan akadályon dörömbölt, a szemei vadak voltak, és kiabált. - Minden rendben. - mondtam neki. - Kézben tartom. Keresztül láttam rajta. - Remegtem, fáztam és melegem volt, hányingert éreztem. Minden olyan valóságos volt. Úgy éreztem, megöltem az anyámat, habár az agyam tudta, ez nem igaz. Egy kis időre elhittem a hazugságokat. És a szívem úgy fájt, mintha elvesztettem volna egy családot, amim sose volt. Visszanéztem Rowenára. A plafont bámulta üres szemekkel, ernyedt szájjal. A Sinsar Dubh közöttünk feküdt, zárva, látszólag élettelenül, egy nagy fekete kötet rengeteg zárral. Kétségem sem volt afelől, hogy Rowenát a védvonalakról szerzett tudása miatt választotta, és így át tudta vinni a Könyvet Barrons védelmi varázslatain, egyenesen a mi kis erősen védett világunk szívébe. Visszagondoltam, megkeresve a pillanatot amikor az illúzió elkezdődött. Attól a pillanattól kezdve, hogy kiléptem az Ezüstből, semmi sem volt valóságos. Rowena és a Sinsar Dubh a könyvesboltban vártak, hogy lecsaphassanak rám, amint feltűnök. Átfésülte az elmémet, kiválasztva a részleteket, amiket a legmeggyőzőbbnek találnék. Sosem hagytam el a dolgozószobát, sosem követtem Barronst a könyvesbolt társalgó részébe, vagy ültem a kanapén, vagy találkoztam az anyámmal. A Könyv sokszor “megízlelt”. Ismert engem. Úgy játszott a szívemmel, mint egy virtuóz. Az “apám” kitalálása mesterfogás volt. Ezzel összekötötte az emlékeket a vágyakkal, és megadta, amit a leginkább akartam: családot, biztonságot, felmentést a nehéz döntések alól. Mindezt azért, hogy átadjam az amulettet, hogy rávegyen, az egyetlen dolgot ami képes mindkettőnket megtéveszteni, adjam Rowena kezébe. És ha megtettem volna – ó, Istenem, ha megtettem volna! Attól a pillanattól kezdve sose tudtam volna, mi igaz, és mi nem. Olyan közel

voltam hozzá, hogy megtegyem, de a Könyv elkövetett két hibát. Kapott egy gondolatot Barronsról, és azonnal megváltoztatta őt, hogy az elvárásaimhoz igazítsa. Aztán adtam neki egy hamis emléket, felerősítve az amulettel, s azonnal visszajátszotta nekem. Kétségem sem volt afelől, hogy az igazi Barrons végig el volt tőlem választva. A Barrons, aki mellettem állt a könyvesboltban egy illúzió volt, amit a Könyv folyamatosan frissített, attól függően, hogy milyen visszajelzést kapott tőlem. - Majdnem elkaptalak... - dorombolta. - A majdnemhez még sok kell. - Lebámultam a Sinsar Dubh-ra a fekete borítójával, és a rengeteg komplikált zárjával. De valami nem stimmelt. Valahogy a Könyv sosem tűnt megfelelőnek. Végiggondoltam az emlékeimet. Emlékeztem a napra, amikor az Unseelie Király megalkotta. Ő nem ezt teremtette. - Mutasd az igazat. - mormoltam. Amikor megláttam a Sinsar Dubh igazi alakját, levegő után kaptam. A legtisztább aranyból és obszidián szilánkokból életre keltett Könyv tökéletes volt. Vérvörös köveket hívtam elő az egyik galaxisból, ahol a Vadászok szeretnek repülni, ahol apró táncoló lángocskák voltak. És habár tettem zárakat a Könyvemre a tetején és az alján, azok dekoratívak voltak, sosem arra szolgáltak, hogy biztonságosabbá tegye. A kódolásom elég védelmet nyújtott. Vagy legalábbis azt hittem. Gyönyörűnek készítettem. Azt reméltem, hogy a kötés szépsége talán csökkenteni fogja a tartalom szörnyűségét. Szomorúan elmosolyodtam. Egy rövid időre elhittem, hogy Isla lánya vagyok. Nincs olyan szerencsém. Én voltam az Unseelie Király. És már régen esedékes volt, hogy véget érjen a csatám a sötétebbik felemmel. A prófécia szerint, ahogy én értelmeztem, legyőztem a “belső szörnyetegem”. Az illúzió utáni éhségem volt az, hogy belevesszek egy életbe, amim sosem volt. Ökölbeszorítottam a kezem az amulett körül. Kékesfekete fénnyel ragyogott. Fantasztikus voltam. Erős voltam. Én hoztam létre ezt a szörnyűséget, és én is vetek véget neki. Nem fognak legyőzni. - Nem legyőzni, MacKayla. Azt akarom, hogy gyere haza. - Otthon vagyok. A könyvesboltomban. - Ez semmi. Én minden képzelet felülmúló csodákat mutatok majd neked. A tested erős. Nálad leszek, és élni fogunk. Táncolni. Kefélni. Lakmározni. Hatalmas lesz. K'Vruck-ölni fogjuk a világot. - Nem veszlek fel. Soha. - Nekem lettél teremtve. Én neked. Zsák a foltját, folt a zsákját. - Előbb ölném meg magam. - Ha úgy gondolnám szükség van rá, megtenném.

- És hagynád, hogy én nyerjek? Meghalnál, és hagynád, hogy én uralkodjam? Hadd bátorítsalak. - Nem ezt akarod, és ezt te is tudod. - Mit gondolsz, mit akarok, édes MacKayla? - Azt akarod, hogy bocsássak meg neked. - Semmi szükségem feloldozásra. - Azt akarod, hogy fogadjalak vissza. - Magadba, édesem, fogadj magadba. Melegen és nedvesen, akár a szex. - Te akarsz lenni a király. Újra gonosszá akarsz minket tenni. - Gonosz, jó, teremteni, pusztítani. Aprócska elmék. Apró gondolatok. Az idő, MacKayla. Az idő feloldoz. - Az idő nem teszi jóvá a tetteket. Az idő pártatlan: nem ítél el és nem is ment fel. A tettben benne van a szándék, és a szándék az, ami fontos. - Ne untass az emberi joggal. - Felvilágosítalak az univerzális jogról. - Rossz szándékkal vádolsz? - Kétségtelenül. - A szemeidben egy szörny vagyok? - Teljes mértékben. - El kéne – hogy is mondjátok? - tenni láb alól? - Ezért vagyok itt. - Akkor, ez mivé tesz téged? - Egy bűnbánó királlyá. Megszabadultam a gonoszságomtól, egyszer már bebörtönöztelek, és újra meg fogom tenni. - Milyen szórakoztató vagy. - Nevess csak, amennyit akarsz. - Azt hiszed, te vagy az alkotóm. - Tudom, hogy én vagyok. - Drága MacKaylám, olyan bolond vagy. Nem te alkottál. Én alkottalak téged. A hideg végigfutott a hátamon. A hangja elégedettséget és gúnyt árasztott, mintha azt figyelné, ahogy egyenesen egy vonatkatasztrófa felé száguldok, és ő minden percét élvezi. A szemeim összeszűkültek. - Nem ugrok be a “tyúk vagy a tojás” vitának. Nem a te gonoszságod tett Királlyá. Én voltam a Király, és gonosz lettem. Összeszedtem magam, és a gonoszságomat egy könyvbe száműztem. Neked sosem kellett volna élned. És azt tervezem, ezt helyrehozom. - Nem tyúk vagy tojás. Egy emberi nő. És te – egy ici-pici embrió. A számat vitatkozásra nyitottam, de aztán elbizonytalanodtam. Minden hazugság közül, amiket eddig összehordott, ez ijesztően őszintén csengett. Miért?

- Amit korábban mondtam, igaz volt. Megszálltam Islát, hogy megszökjek az Apátságból. És terhes volt. Nem számítottam rá, hogy benne talállak. Nem tudtam az emberek hogy szaporodnak. Amikor arra használtam őt, hogy megöljem a többi embert, akik vették a bátorságot, hogy fogva tartsanak engem – ENGEM, bezárva egy hideg kősírba, egy örökkévalóságra ítélve a semmiben, van bármi fogalmad a POKOLRÓL? - ott voltál te. A csoda. Formálatlan élet a testében. Amivel azt tehetek, amit csak akarok. El voltam bűvölve a szépségedtől. Alaktalan, kétségektől mentes, emberi gyengeségektől szabad. A fajod, és a megszállottsága a bűnnel! Ostorozzátok magatokat, mert félitek az eget. Ezek a korlátok teszik a testeket olyan törékennyé amiket megszállok, ez ami olyan hamar szétszaggatja őket, miután beléjük költözöm. De te más voltál. Éhes voltál, aludtál, álmodtál, de tiszta voltál. Nem ismerted a jót vagy a rosszat, üres voltál. Nem álltál nekem ellen. Nyitott voltál. Én kitöltöttelek. Lefészkeltem benned, lemásoltam magam, és benned hagytam. Az én gyermekem vagy. Én tápláltalak, MacKayla. Én voltam az anyatejed, tőlem kaptál védelmet a világ ellen. Azon a napon, mielőtt a tested külön életbe kezdhetett volna, mielőtt esélyed lett volna, hogy olyan ostoba és kisstílű dolgot tegyél, mint hogy emberré válsz, én magamnak követeltelek. Én adtam neked életet. Nem Isla. - Hazudsz. Én vagyok a Király. - mondtam határozottan. - Az igazságot akarod? Szembe tudsz vele nézni? Nem mondtam semmit. - Az igazság benned van. Mindig is benned volt. Ott van azon a helyen, ahova sosem vagy hajlandó menni. Összehúztam a szemeimet. Talán túl gyorsan gratuláltam magamnak, hogy legyőztem a belső szörnyetegemet. Ne beszélj vele, széplány – mondta az álmodozó szemű srác réges-rég a Chester'sben, jóval azelőtt, hogy a Fear dorchával találkoztam. Sose beszélj vele. Vajon a Sinsar Dubh-ra utalt akkor? Túl késő. Derékig voltam a futóhomokban. Ha küzdök, csak még gyorsabban fogok elsüllyedni. - Mindig csak azt vetted el, amit felajánlottam, amit a felszínre úsztattam. Merülj le, MacKayla. Érintsd meg a tavad legmélyét. Meg fogsz találni odalent, teljes pompámban ragyogva. Nyisd ki a fedelem. Tudd meg az igazságot a létezésedről. Ha én gonosz vagyok, gonoszak vagyunk. Ha engem “el kéne tenni láb alól”, akkor téged is. Nincs olyan ítélet, amit rám kiszabhatsz, de magadra nem. Nincs értelme harcolnod ellenem. Te vagy én. Nem a király. Én. Mindig is az voltál. Mindig is az leszel. Nem tudsz száműzni engem. Én vagyok a lelked. - Azok a rúnák, amiket találtam, a sidhe-látó adományaim. - Az Unseelie börtön falaiból? Az univerzum gyűlöli az unalmas hazudozókat. Feltűnés, MacKayla. Szerezz belőle, ha velem akarod tölteni az örökkévalóságot.

- Azért van, mert én vagyok a Király. A jó része. Megvannak az emlékei bizonyítékként. - Létezésének csak egy részéről vannak emlékeink. Lehetetlen volt számára, hogy anélkül száműzze a tudását, hogy a lapjaimat ne töltené meg a lény esszenciájával, ami alkotta őket. Attól a pillanattól kezdve tudatomnál voltam, hogy befejezte a megírásomat. Emlékszel bármire, ami az előtt volt, hogy a Királynő megtagadta a Királytól szeretője halhatatlanságát? Befelé fordultam, keresgélve. Nem volt ott semmi. A nagy fehér semmi. Olyan volt, mintha az élet azon a napon kezdődött volna. - Úgy volt. Azon a napon írta az első teremtő varázslatát, végezte el az első kísérleteit. Onnantól kezdve ismerjük az életét. Semmit sem tudunk a létezéséről azt megelőzően. És keveset tudunk az életéről azóta – csak amikor megtaláltam és megpillantottam őt. Nem te vagy a Király. Te a gyermekem vagy, MacKayla. Én az anyád, apád, szeretőd, mindened vagyok. Ideje hazajönnöd. Lehetséges volt, hogy az igazat mondja? Nem én voltam a Szerető, nem én voltam a Király? Csak egy ember voltam, akit megérintett a gonosz, mielőtt megszületett volna? - Nem csak megérintettelek. Ahogy a Király belém töltötte magát, én benned vagyok. A tested körém nőtt, ahogy egy fa nő a szög köré, és most arra vár, hogy újra egyesüljünk. Hiányzom neked. Üres vagy nélkülem. Nem tudtad mindig is? Nem érezted magad üresnek, több után vágyakozva? Ha én gonosz vagyok, te is. Ez, édes MacKaylám, a te belső szörnyeteged. Vagy nem. - Ha te alkottál, hol voltál az elmúlt 23 évben? - Arra vártam, hogy a nyivákoló csecsemő erőssé váljon mielőtt újraegyesülünk. - Meg kellett várnod, amíg átbillenek. Ezért próbáltad megölni az embereket, akiket szeretek. - A fájdalom megtisztít. Az a tisztító érzelem. - Elcseszted. Túl korán jöttél. Megbirkózom a fájdalommal, és nem billentem át. - Nyisd ki a borítómat, és öleld magadhoz az álmaidat. Vissza akarod kapni Alinát? Egy csettintés. Isla és az apád? A tieid. Dani, mint fiatal, ártatlan gyermek, aki előtt fényes jövő áll? Egy szavadba kerül. A falak álljanak vissza? Most azonnal megtesszük. A falak nem akadályoznak minket. Keresztüljutunk rajtuk. - Mind hazugság lenne. - Nem hazugság, egy eltérő ösvény, ugyanolyan valóságos. Ölelj magadhoz és meg fogod érteni. A varázslatot akarod, amivel elpusztíthatod a gyerekét? Ezt akarod? A kulcsot, amivel

kiszabadíthatod Jericho Barronst az örök pokolból, amiben néznie kell a fiát szenvedni? Olyan sokáig kínozták. Nem volt még elég? Elakadt a lélegzetem. A dolgok közül amiket ígérhetne, ez volt az egyetlen, ami kísértésbe ejtett. - Van bennem könyörület, MacKayla, - mondta a Sinsar Dubh gyengéden. - A szánalom nem áll távol tőlem. Látom benned. Tanulok. Fejlődöm. Talán mégis megvannak benned a király jó részei. Talán az emberséged majd visszafog engem. Te kedvesebbé, megbocsátóbbá fogsz tenni. Én erősebbé, kevésbé törékennyé teszlek téged. Emlékek nyüzsögte az elmémben. Tudtam, hogy a Könyv átfésüli őket, manipulálva engem. Megtalálta a képeket, amiket Barrons mutatott nekem a sivatagról, ahol a haldokló gyermeket tartottuk a karjainkban. Kiszínezte, amiket Barrons mondott nekem, és majdnem megfojtott a képekkel, ahol barbár férfiak kínozták és ölték meg a gyermeket újra és újra. Azok mögött a képek mögött, egy apa járta a végtelent, egy módszerre vadászva, amivel felszabadíthatja a fiát és békét adhat neki. Hogy ő is rátaláljon. - Ő mindent neked adott, és soha nem kért érte semmit cserébe. Mostanáig. Meg fog érted halni újra és újra. És ő csak annyit akar tőled, hogy szabadítsd ki a fiát. Nem volt semmi abban amit mondott, amivel vitázhattam volna. - Nyiss ki, MacKayla. Ölelj magadhoz. Használj jóra, használj szeretetből. Hogy lehetne valami, amit szeretetből adtak, rossz? Te magad mondtad – a szándék határozza meg a tettet. És itt volt dióhéjban, a végső kísértés: hogy felvegyem a Könyvet, kinyissam, elolvassam, átkutatva a varázsige után, amivel Barrons elpusztíthatja a fiát, mert egy jó ügyért tenném. Még Barrons is azt mondta, a gonosz nem egy állapot, hanem egy választás. Az Unseelie Király nem bízott magában, hogy megtartsa a hatalmat, amit a Sinsar Dubh lapjai őriznek. Hogy bízhatnék én? A Könyvet bámultam, magamban vitatkozva. - Ironikusan tökéletes definíció: mondta Barrons, miután megszerezném, már nem kellene azért, amiért meg akarom szerezni. Ha felvenném - még ha a legirgalmasabb indokokkal is a szívemben – még mindig érdekelne, hogy felszabadítsam a gyermeket miután kinyitottam a Könyvet? Érdekelne még Jack és Rainey, a világ, és maga Barrons? - Ostoba félelmek, édes MacKaylám. Szabad akaratod van. Én csak a véső vagyok. Te vagy a szobrász. Használj engem. Alakítsd a világodat. Légy szent, ha arra vágysz: ültess virágokat, ments meg gyerekeket, légy az kisállatok pártfogója. Ilyen egyszerű volt? Lehetséges, hogy igaz? Tökéletessé tehetném a világot.

Ez egy tökéletlen világ, Mac – szinte hallottam Barronst üvölteni. Az volt. Tökéletesen elcseszett. Tele igazságtalansággal, amit helyre kellett hozni, rossz emberekkel, és nehéz időkkel. Mindenkit boldoggá tehetnék. - Nálad van az amulett. Azzal mindig hatalmad lesz felettem. Mindig erősebb leszel, mint én. Én csak egy könyv vagyok. Te élsz. Ez csak egy könyv volt. - Vegyél fel, használj. Úgy van, ahogy Barrons mindig mondta neked – az számít, hogyan lépsz tovább. Te hozod a döntéseket. A gyereke szenved. Olyan sok szenvedés van ezen a világon. Te mindet megszűntetheted. Rábámultam, a kezeimet hajlítgatva. Ez volt a neheze. A fájdalom. Ő és a fia vég nélkül szenvedett, és ez így fog folytatódni az örökkévalóságig. Hacsak meg nem szerzem a pusztítás varázslatát, amit ígértem neki. - Rendelkezem azzal a varázslattal. Együtt fogunk békét adni a gyermeknek. Te leszel a megmentője. Kiszabadítjuk most, még ezen az estén. Nyiss ki, MacKayla. Tárd ki önmagadat. Eddig nem vezettek. Te majd tanítani fogsz. Az ajkamba haraptam, összeráncolva a homlokomat. Vezethetném a Sinsar Dubh-t? Az emberségem megadná, amire szükségem van? Befelé fordultam, a szívemben, a lelkemben kutatva. Amit ott találtam, az megacélozta a gerincemet, és kihúzta a vállaimat. - Képes vagyok rá – mondtam. - Meg tudlak változtatni. Jobbá tudlak tenni. - Igen, igen, tedd meg most! Fogj meg, emelj fel, nyiss ki, suttogta. Szeretlek, MacKayla. Szeress engem. Nem tudtam még egy pillanatot várni. A Sinsar Dubh-ért nyúltam.

48. fejezet Fordította: Spencer, javította: Sky A könyv jeges volt, de a vörös köveim lángjai melegítették a lelkemet. Megérintettem a Sinsar Dubh-t.

Ettől az érintéstől mintha megállt volna a légzésem. Ikrek voltunk, akiket születésükkor elszakítottak egymástól, és most újra egyesültek. Erre vártam egész életemben. A Könyvvel a kezemben teljes voltam. Melleimhez szorítottam, fölkavaró érzés volt, reszkettem. Egy sötét melódia hangzott fel bennem. Mintha a Könyv egy ujj lett volna, én pedig egy lágy kristálykehely nedves pereme. Az ujj végigsimított rajtam, és előhívta azt a hangot, ami a lelkem mélyéről jött. Szeretetteljesen húztam végig kezemet a könyv díszes borítóján. Éreztem a szöveg iszonyatos erejét. Átjárt, megduzzadt, és részeggé tett. A gyerek, aki egykor voltam, és nem tudta mi a jó és a rossz, még bennem volt. Előszőr a meg nem született érzést kellett morálisan fejleszteni. Elfogadtam, hogy egy részünk halálunkig ebben az állapotban marad. Van választásunk. És minden e körül forog. Amikor a Könyvet karnyújtásnyira tartottam magamtól, csodálkoztam, hogy a rúnák, amiket a kezemben tartottam, elkezdtek csepegni, kinyúltak, és mint valami apró kinövések a könyvborítón, elkezdték lezárni a Könyvet. MIT CSINÁLSZ? – kiáltotta a Sinsar Dubh. - Jobbá teszlek. – Sírtam, amikor a következő rúnát elővettem az üveges, sötét tavamból. Annyira akartam a Könyvet, mint minden egyes levegővételt. Most tudtam csak meg, miért vadászott rám. Én lennék számára a tökéletes „test”. Egymásért lettünk teremtve. A Könyvvel soha többé nem félnék semmitől. Visszautasítani volt a legnehezebb, amit valaha is tettem. Még keserűbb volt a tudat, hogy minden rúnával, amit a Könyv borítójára teszek, egy örökké tartó pokoli életre kárhoztatom Jerichot és a fiát. HOGY MERÉSZELSZ MEGTÉVESZTENI? - Hogy milyen szemtelen vagyok. – A legszívesebben azonnal leszedtem volna a rúnákat, felütöttem volna a Könyvet, és kikerestem volna belőle egy varázslatot. Mégsem bízhattam magamban. Ha az arany Könyvborítót egy kicsit is felnyitnám, a sötét Dal azonnal beborítana, és elnyelne. Romlásba fogja dönteni a világot, mondták. Kísértésben estem.. Vissza akartam kapni Alinát. Fel akartam húzni a falakat. Azt akartam, hogy Dani fiatal és ártatlan legyen, ne pedig a nővérem gyilkosa. Jericho Barrons hősnője akartam lenni. Enyhíteni akartam a végtelen fájdalmát, látni, hogy reményteljesen, esetleg egy mosollyal lép tovább a jövőbe. AZT MONDTAD, A VILÁG NEM TÖKÉLETES! - Nem is az. – még egy csepegő rúnát tettem a borítóra. De az én világom volt, amelyben olyan jó emberek éltek, mint az apám, az anyám, a türelmes Kat és Jayne felügyelő, aki állandóan hozzájárult ahhoz, hogy

a világ jobb hellyé váljon. Lehet, hogy pillanatnyilag az Unseelie-k uralják a világunkat, de már épp ideje hogy egyesítsük erőinket és másokra irányítsuk haragunkat. Fájdalmas volt, de örömteli is egyben. Ott volt a két élet között. Bármennyire is hibás világ volt ez, de akkor is valódi. Nem kellett illúzióval kiegészíteni. Én inkább élnék egy kemény, nehéz életet a valóságban, mintsem egy édes életet ordító hazugságokkal. Rúnákat tettem a Könyv hátsó borítójára. A hangja csak még inkább fortyogott, és egyre gyengébb lett. Utálni fog téged! Ez volt a legszörnyűbb. A kezeimben tartottam, amit Barrons már egy örökkévalóság óta keres, és használhatatlanná tettem. Megígértem neki, hogy megtalálom a megoldást, és cserbenhagytam.. Nem volt rá lehetőség, hogy egyetlen egy varázslatot kiemeljek. És soha az életben nem emelkedett volna a felszínre magától. Már most megbánta hogy eddig is segített, de mindez csak egy alaposan kidolgozott terv volt, hogy rávegyen, ássak mélyebbre. A rendelkezésemre bocsátott mindent, amire szükségem volt, hogy életben maradjak, és hogy felerősítse az érdeklődésemet a vele való összeolvadásra. Most már tudta hogy mit szeretnék, és ezért soha nem adná meg, hacsak teljesen egybe nem olvadok vele.. Ha megemelném a borítóját, akár csak egy millimétert is, hogy megkeressem a varázslatot, mindennek vége lenne. Rám vetné magát és uralma alá hajtana. Talán egy kicsi részem megőrizné emberiségét, és örökké tartó rémálomba, fogságba esve sikoltozna, de nem eléggé hogy tegyen is ellene valamit. Ryodannak igaza volt. A Sinsar Dubh csak egy testet keresett, és az enyémet szemelte ki. Ha hiszek a történetében, akkor már a születésem előtt kiválasztott, és csak arra várt, hogy tökéletes gazdájává váljak. Mindenesetre nem várt elég sokáig. Vagy talán túl sokáig várt. A gonosz valami egészen más, Mac – mondta Ryodan. A gonosz rossz, de jónak mutatja magát. Akkor nem értettem. Most már tudom, mire gondolt ezzel. Egy rúnát tettem a könyv hátára. Soha nem adhatom meg Barrons fiának a megnyugvást, és őt sem tudtam megszabadítani ettől a tehertől. Elpusztítalak, ribanc! Ez nem a vége! Sosincs vége! Négy további rúna, és a Sinsar Dubh elhallgatott. A sarkamon guggoltam. A kezeim remegtek. Ki voltam merülve. Könnyek áztatták arcomat. Azon voltam, hogy a kezeimet a könyvre helyezem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy érezzem, tényleg legyőztem a Könyvet, hogy meggyőződjem, tényleg veszélytelen, legalábbis annyira hogy az

Apátságba szállíthassuk – mikor a Barronst fogva tartó falak semmissé váltak. Aztán a karjaiban tartott. Megcsókolt, én pedig még mindig csak arra tudtam gondolni, hogy túléltem – de milyen áron? Amióta csak ismerem Barronst, csak egyetlen egy célja volt. Évezredek óta a Könyvet kereste. Én csak egy nő voltam, akit csupán néhány hónapja ismert. Ehhez képest mit jelentek én neki?

49. fejezet Fordította: Loreley Megdöbbenve a hírtől, hogy Rowena meghalt, a Menedék megmaradt tagjai egyetlen pillantást vetettek Drustan MacKeltarra, aki a Könyvet tartotta a kezében, felfedték a kilétüket – és igen, Jo is közéjük tartozott -, eltüntették a védvonalakat, és kinyitották a folyosót, hogy mindenkit beengedjenek a terembe, ahol a Sinsar Dubh-t eredetileg fogva tartották. Örültem, hogy Drustan vitte a Könyvet. Nem akartam, hogy bármi közöm legyen hozzá ezentúl. Sose akartam újra megérinteni. Ha megtenném, arra a varázslatra kellene gondolnom, amit Barrons akart, hogy milyen közel van, hogy csak annyit kellene tennem, hogy kinyitom a fedelét, és... Megráztam a fejem, elűzve a gondolatot. Megtettem az én részem. A Könyv itt volt, innentől kezdve az ő felelősségük. Csak elővigyázatosságból utaztam a Hummerben a Keltarokkal az Apátságig. Nehéz volt elhinni, hogy mindjárt vége. Nem tudtam megszabadulni az érzéstől, hogy valami még történni fog. A filmekben a fő gonosz mindig visszatért még egy utolsó alkalommal, és az idegeim romokban hevertek, várva, hogy mikor történik meg. Jo és a többi Menedék tag vezette a sort a kő erőd belsejébe, akiket Ryodan és a többiek követtek. Utánuk mentek a Keltar druidák. Barrons és én követtük őket, Kat és fél tucat másik sidhe-látó zárta a sort. V'lane és a Seelie-k bármelyik pillanatban beteleportálhattak. Végig figyeltem a Könyvet, ahogy Drustan levitte a folyosón, ahogy elmentünk a jelenleg néma Isla O'Connor képe mellett, - amire alig tudtam ránézni, - be egy földalatti terembe, le még több lépcsőn, be még egy földalatti terembe, és megint le a lépcsőkön. Egy tucatnyi szint után már nem számoltam. Mély volt. És én megint a

föld alatt voltam. Folyamatosan arra vártam, a Könyv majd valahogy megérzi, hogy közeledünk a helyhez, ahol olyan sokáig volt csapdába ejtve, és tesz egy végső, halálos kísérletet, hogy megszerezze a lelkem. Vagy a testem. Ránéztem Barronsra. - Nem érzed úgy, mintha... - A kövér hölgy még nem énekelt volna? Ezt imádom benne. Megért engem. Még a mondataimat se kell befejeznem. - Ötletek? - Egy sincs. - Paranoiásak vagyunk? - Valószínűleg. Nehéz megmondani. - Rám nézett. Habár a szemeiben nem voltak szavak, tudtam, hogy tudni akar mindent, ami a Könyvvel folytatott csatám alatt történt, de nem fogja megkérdezni, amíg kettesben nem maradunk. Egész idő alatt, amíg a Sinsar Dubh a fejemmel szórakozott, ő csak annyit látott, hogy némán állok Rowenával, hogy megölöm Rowenát, aztán hogy némán állok a Könyv mellett. Az illúzió amit keltett számomra csak a fejemben létezett. A csata puszta szemmel láthatatlan volt, de a legnehezebb csaták ilyenek. Az indulat alig fékezett néma hegye volt végig, egész úton idefelé. Mióta az akadály, ami elválasztotta őt tőlem eltűnt, egy pillanatra sem engedett el. Magamba szívtam az érzést. Ki tudja, mit fog érezni irántam nemsokára. „Nem tudtam eljutni hozzád”, - tört ki belőle, amikor elég időre abbahagyta a csókot ahhoz, hogy beszélni tudjon. „De eljutottál,” mondtam neki. “Hallottam az üvöltésed. Innen tudtam, hogy valami gond van. Keresztül jutottál.” “Nem tudtalak megmenteni.’ - Az arckifejezése merev volt, dühös. Én se tudtam megmenteni őt, és nem siettem, hogy ezt elmondjam neki. “Megszerezted? A pusztítás varázsigéjét?” Ősi szemek bámultak rám, ősi bánattal megtöltve. És még valamivel. Valami olyan idegennel, és váratlannal, hogy majdnem könnyekben törtem ki. Sok dolgot láttam a szemeiben, mióta megismertem őt: vágyat, jó kedvet, együttérzést, gúnyt, aggódást, dühöt. De ezt még soha. Reményt. Jericho Barrons reménykedett, és ennek én voltam az oka. “Igen,” hazudtam. “Megszereztem.” Sosem fogom elfelejteni a mosolyát. Belülről világította meg kifelé az egész lényét. Kifújtam a levegőt, és a környezetemre koncentráltam. Egy kisebb földalatti város volt az Apátság alatt. Még Barrons is lenyűgözöttnek kezdett tűnni. Széles, utcaszerű alagutak szelték át, amikből keskenyebb sikátorok futottak szédítő meredekségben. Elmentünk egy hatalmas katakomba mellett, amiről Jo elmondta, hogy a valaha élt összes Nagy Úrnő földi maradványai ott nyugodtak. Valahol ennek a labirintusnak az

alagutjaiban, elrejtve a rengeteg sor között, ott volt az első Menedék első vezetőjének kriptája. Meg akartam találni, végigfuttatni az ujjaimat a feliraton, megtudni a rendünk megalapításának dátumát. Titkok voltak idelent, amikbe csak a bizalmasokat avatták be, és én mindet tudni akartam. Kat is a Menedék tagja volt, egy titok, amit nem árult el. - Rowena kizárt volna, ha elárulom, és nem lett volna beleszólásom a rendünk belső ügyeibe. Ezt a kockázatot nem vállalhattam. Ma este remekül csináltad, Mac. Tévedett veled kapcsolatban. Így is, hogy mindkét prófécia ellened szólt, sikerült megcsinálnod. – Nyugodt, szürke szemek kutatták az enyéimet. - Elképzelni sem tudom, min mehettél keresztül. - Az arcán ülő kifejezés elárulta, hogy szeretné megtudni, és nem fog sokáig várni, mielőtt kifaggat a részletekből. - Nem tudjuk eléggé megköszönni neked. - Dehogynem. - Fáradtan rámosolyogtam. - Ne hagyjátok, hogy újra kijusson. Hirtelen mozgolódás támadt előttünk. A Seelie-k épp akkor teleportáltak be V'lane-t leszámítva, Ryodan, Lor, és Fade közvetlen közelében. Nem tudtam eldönteni, ki undorodott jobban. Vagy, hogy ki volt gyilkosabb hangulatban. Velvet felszisszent. - Nincs jogotok itt lenni! - Öld meg – mondta Ryodan határozottan. - Ne merészeld! - hallottam Jot felcsattanni. - Kibaszott tündérek – morogta Lor. - Ha bármelyikükhöz hozzáérsz... - Mi lesz, ember? – kiáltott Ryodan Jonak. - Pontosan mit fogsz tenni, hogy megállíts? - Ne szórakozz velem. - Hagyjátok abba. - mondta Drustan halkan. - Ez egy Fae Könyv, és eljöttek megnézni a megfékezését, ahogy az jogukban áll. - Miattuk jutott ki eleve. - mondta Fade. - Mi Seelie-k vagyunk, nem sidhe-látók. A sidhe-látók engedték ki. - Ti alkottátok. - Nem igaz. Az Unseelie-k hozták létre. - Seelie, Unseelie – nekem mind tündérek vagytok. - dörmögte Lor. - Azt hittem, nem lehet beteleportálni az Apátság ezen részébe. mondtam. - Az összes védvonalat meg kellett szüntetnünk, hogy mindenkit beengedjünk. Túl sok volt a különbség... - Mindenki DNS-ében? - kérdeztem szárazon. Kat elmosolyodott. - Jobb szó híján. A Keltarok egy dolog, Barrons és az emberei egy másik, a Fae-k megint mások.

És én? - Akartam kérdezni, de nem tettem. Ember voltam? Igazat mondott a Könyv bármiről? Tényleg bennem volt a Sinsar Dubh? Bennem hagyta a lenyomatát, minden szót a védtelen gyermeki elmémben? Az évek alatt mindig érzékeltem, hogy valami hatalmas baj van velem, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elfalazzam, vagy elsüllyesszem egy sötét csillogó tóba, hogy megvédjem magam? Ha a sötét mágia teljes Könyve tényleg bennem van és Kat ezt megtudja, engem is megpróbálnának majd bezárni idelent? Megremegtem. Úgy vadásznának rám, ahogy a Sinsar Dubh-ra vadásztunk? Barrons lenézett rám. „Mi az?” - Csak fázom, - hazudtam. Ha tényleg bennem volt a Sinsar Dubh, az azt jelentette, hogy a varázsige, amitől elsétáltam, ott volt a csillogó tavamban? Lent a mélyén, ahogy a Könyv mondta? Akkor mi volt a különbség? Tényleg legyőztem a szörnyeteget, vagy még mindig bennem volt? A szörnyeteg a kísértés volt, és én ellenálltam neki? - Hol van V'lane? - kérdeztem, kétségbeesetten vágyva valami konkrétumra. - Ő hozza a Királynőt – válaszolta Velvet. Emiatt kitört még egy csata. - Ha azt hiszitek, hogy ideengedjük a Királynőt, hogy kinyissa a Sinsar Dubh-t, tévedtek. - Mit vártok, hogy fogja újjáépíteni a falakat anélkül? - követelte Dree'lia. - Nincs szükségünk falakra. Olyan könnyedén haltok meg, mint az emberek. - mondta Fade. - Egyáltalán eszméletén van? - kérdeztem. - Szükségünk van a falakra. - mondta Kat halkan. - Kezd magához térni, de többnyire még mindig nincs – mondta Ryodan. - A lényeg az, hogy ha bárki elolvassa azt az átkozott Könyvet, az nem egy tündér lesz. Miattuk van ez az egész kibaszott kavarodás. Még mindig mindenki vitatkozott tíz perccel később, amikor elértük a barlangot, amit arra készítettek, hogy fogva tartsa a Sinsar Dubh-t. Ahogy elértünk az ajtókhoz, Christian visszapillantott rám, és én bólintottam. Tudtam, mire gondol. Láttunk már ilyen ajtókat korábban, az Unseelie Király fekete jégből készült erődjének bejáratánál, habár ezek sokkal kisebbek voltak. Kat hozzányomta a kezét néhány rúnához az ajtón, és az némán kitárult. A mögötte lévő sötétség olyan nagy és teljes volt, hogy a zseblámpáink vékony fénysugarai eltűntek néhány méter után. Hallottam egy gyufa hangját, aztán Jo meggyújtott egy olajfáklyát, ami egy ezüst tartóban volt a falon. Életre kelt és belobbantotta a következőt, és a következőt, amíg a barlang teljes fényárban úszott.

Csönd telepedett ránk. Fehér színű kőből kivésve, a barlang teteje lehetetlen magasságba nyúlt, és úgy tűnt, semmi sem támasztja alá. Minden centimétere – a padló, a falak, a plafon – ezüstszínű rúnákkal volt borítva, amik úgy csillogtak, mintha gyémántporból lennének. A fáklyák fénye végigtáncolt a rúnákon, és szinte túl vakítóvá tette a barlangot ahhoz, hogy lássunk. Hunyorogtam. Úgy tűnik, az egyetlen hely, ahol szükségem lenne a napszemüvegemre Dublinban, a föld alatt van. A barlang akkora volt, mint az Unseelie Király hálóterme. Az ajtókat és a hely méretét látva azon gondolkoztam, mennyi igazság van a teóriában, hogy a Király volt, aki megalapította a rendünket, aki eredetileg idehozta az elátkozott Könyvét, hogy eltemesse. Középen egy kőtábla feküdt két kövön. Csillogó szimbólumok borították, de ezek állandóan mozogtak, fel-, és keresztülcsúsztak a táblán, mint a tetoválások, amik az Unseelie Hercegek bőre alatt mozogtak. Eltűntek a tábla szélén, és elölről kezdték a padlótól. - Láttál már ilyen rúnákat, Barrons? - kérdezte Ryodan. - Nem. Te? - mondta Barrons. - Nekem újak. Hasznosak lehetnek. Hallottam egy telefon hangját, ahogy fényképeket készít. Aztán hallottam egy telefon hangját, ahogy összetörik egy sziklán. - Elment az eszed? - mondta Ryodan hitetlenkedve. - Ez az én telefonom volt. - Valószínűleg – válaszolta Jo. - De itt senki sem készít felvételeket. - Ha még egyszer összetörsz valamit, ami az enyém, én a koponyádat fogom összetörni. - Elegem van belőled - mondta Jo. - Nekem is elegem van belőled, sidhe-látó – morogta Ryodan. - Hagyd békén. - mondtam. - Ez az ő Apátságuk. Ryodan vetett rám egy mérges pillantást. Barrons elém lépett és Ryodan elfordította a tekintetét – de csak egy hosszú, feszült pillanattal később. - A táblára kell tenned a Könyvet - adta ki az utasítást Kat. - Aztán a négy követ köré kell tenni. - Utána, MacKayla, el kell távolítanod a rúnákat a borítóról. - mondta V'lane. - Micsoda? – kiáltottam fel megpördülve, hogy szembe nézzek vele, ahogy beteleportált. - Nem veszem le azokat a rúnákat! Barrons megszólalt. - Azt hittem, hozod a Királynőt. - Előbb megbizonyosodom róla, hogy biztonságos a számára. V'lane végignézett a termen, tanulmányozott mindenkit, Fae-t és druidát egyaránt. Láttam rajta, hogy nincs megelégedve a kockázattal. A pillantása Velveten időzött egy pillanatra, aki bólintott. Aztán rám nézett.

- Sajnálom, de ez az egyetlen módja, hogy megvédjem őt. Nem lehet belőlem egyszerre kettő anélkül, hogy megfelezném a képességeimet is. - Miről beszélsz? Nem válaszolt. A szüleim hirtelen ott voltak. Az anyám és az apám – itt a Sinsar Dubh mellett – az utolsó helyen, ahova valaha hoztam volna őket. És valószínűleg le kell majd vennem a rúnákat róla, de azt még meglátjuk. Apám a karjaiban tartotta a Seelie Királynőt, aki vastagon takarókba volt bugyolálva. Annyira bepólyálták, hogy csak néhány tincs ezüst hajat, és az orra hegye látszott ki belőle. Anyám szorosan apám oldalához simult, és megértettem, miért mondta V'lane, hogy sajnálja. Jól tette. A szüleim testével védte a királynőt. - A szüleimet használod pajzsként? - Semmi baj, kicsim. Segíteni akartunk. - mondta Jack. Rainey egyetértett. - Annyira hasonlítasz a nővéredre, mindennel egyedül akarsz megbirkózni, de nem kell. Egy család vagyunk. Együtt nézünk szembe a dolgokkal. Amellett, ha még egy pillanatot abban az üvegketrecben kell töltenem, meg fogok őrülni. Hónapok óta ott vagyunk. Barrons megrántotta a fejét, és Ryodan, Lor és Fade köréjük gyűlt, védve őket. - Köszönöm – mondtam lágyan. Állandóan vigyázott rám, és az enyéimre. V'lane még mindig a jelen lévőket méregette. - Nem volt választásom, MacKayla. Valaki elrabolta őt. Először úgy gondoltam, csak a fajom egyik tagja tehette. Most elgondolkoztam, nem a tieid közül tette-e valaki. - Essünk túl ezen. – mondtam ingerülten. - Miért kell levennem a rúnákat? - Kiszámíthatatlan paraziták, és közvetlenül egy érző lényre tetted őket. Falakon, vagy egy ketrecen hasznosak. Egy élő, gondolkodó lényen hihetetlenül veszélyesek. Idővel át fognak alakulni. Ki tudja, miféle szörnyeteggel kell majd szembenéznünk akkor? Kifújtam a levegőt. Tökéletesen volt értelme Fae szemszögből. Hozzácsatoltam egy Unseelie és élő dolgot, egy másik Unseelie és élő dologhoz. Ki tudja, talán ez teszi a Könyvet a végén erősebbé, talán még azt a pluszt is megadja neki, ami ahhoz kell, hogy kiszabadíthassa magát. - Pontosan úgy kell visszabörtönözni, ahogy korábban volt. A rúnák nélkül. - Nem veszi le őket – mondta Barrons. - Túl veszélyes. - Az a túl veszélyes, ha nem veszi le. - Ha valami mássá válik, majd akkor megoldjuk. - válaszolta Barrons.

- Talán már nem leszel itt – válaszolta V'lane hűvösen. - Nem számíthatunk mindig Jericho Barronsra, hogy megmenti a világot. - Én mindig itt leszek. - A rúnák miatt a falakon, a földön és a plafonon nincs rájuk szükség. Féken fogják tartani. - Már korábban is megszökött. - Kivitték. - mondta Kat. - Isla O'Connor vitte ki. Ő volt a Menedék vezetője, és az egyetlen, akinek megvolt a hatalma hozzá, hogy kijuttassa. Csöndben gondolkoztam. V'lane mondandójának igazságtartalma nem hagyott nyugodni. Én magam is tartottam a vérvörös rúnáktól. Erősek voltak, és a Sinsar Dubh-tól kaptam őket, ami már önmagában gyanússá tette. Ez egy másik türelmes húzása volt? Pontosan azzal zártam le a Könyvet, amivel egy nap majd újra kiszabadulhat? Mindenki engem nézett. Belefáradtam, hogy minden döntést én hozok. - Mindkét oldalt látom. Nem tudom a választ. - Szavazni fogunk – mondta Jo. - Nem szavazunk valamiről, ami ilyen fontos – mondta Barrons. - Ez nem egy kibaszott demokrácia. - Jobban tetszene az egyeduralom? Kit tennél meg vezetőnek? követelte V'lane. - Miért ne lehetne demokrácia? - kérdezte Kat. – Mindenki, aki itt van, hasznos és fontos. Mindenkinek kellene beleszólást biztosítanunk. Barrons vetett rá egy kemény pillantást. - Néhányunk hasznosabb és fontosabb, mint mások. - Egy fenét vagy az - morogta Christian. Barrons keresztbe tette a karjait. - Ki engedte be az Unseelie-t ide? Christian Barrons felé vetette magát. Dageus és Cian egy pillanat alatt rajta voltak, visszafogva. Az izmok megfeszültek a fiatal skót karjaiban, ahogy lerázta magáról a nagybátyáit. - Van egy ötletem. Vessük alá Barronst egy kis hazugság vizsgálatnak. Felsóhajtottam. - Miért nem vetünk mindenkit alá egynek, Christian? De téged ki fog letesztelni? Te leszel mindenki bírója? - Lehetnék – mondta hűvösen. - Van néhány titkod, amit nem szeretnél megosztani, Mac? - Azta, nézd már ki beszél, Christian Herceg. - Elég – mondta Drustan. - Egyikünk sem alkalmasabb a többieknél, hogy egyedül döntsön. Csináljuk meg azt az átkozott szavazást, és legyünk már túl rajta.

A Fae-k arra szavaztak, hogy vegyük le a rúnákat, és higgyünk V'lanenek, természetesen. Mint a Fae-k ősi druidái, a Keltarok is arra szavaztak. Ryodan, Lor, Barrons, Fade és én ellene szavaztunk. A sidhe-látók kétfelé oszlottak, Jo arra szavazott, hogy vegyük le őket, Kat, hogy ne. Alig láttam a szüleim feje búbját Lor, Fade és Ryodan között, de a szüleim az én oldalamon voksoltak. Okos szülők. - Nekik nem kéne számítaniuk. - mondta Christian. - Még csak nem is részei ennek. - Az életükkel védik a Királynőt – mondta Barrons határozottan. Számítanak. Még így is vesztettünk. Drustan letette a Könyvet a táblára. Barrons elvette a köveket Lortól és Fade-től, és köré rakta az első hármat. V'lane helyére rakta az utolsót. Amint mind a négy el volt helyezve, elkezdtek kísérteties kékes-feketén ragyogni, és halk, állandó csilingelést adtak ki. A kőtábla egész felszíne kékesfekete fényben fürdött. - Most, MacKayla – mondta V'lane. Az alsó ajkamba haraptam, hezitálva, azon gondolkozva, mi történne, ha nem lennék rá hajlandó. - Szavaztunk – emlékeztetett Kat. Felsóhajtottam. Tudtam, mi történne. Holnap még mindig itt lennénk, és a következő nap, és a következőn, azon vitázva, mit tegyünk. Nagyon rossz érzésem volt ezzel kapcsolatban. De már voltak nagyon rossz érzéseim korábban, amikről végül kiderült, hogy csak az idegem szórakoztak velem, és azok után, amiken keresztül mentem, megértettem, miért érezhetek rettegést egyszerűen a Könyv közelsége miatt. Ránéztem V'lane-re. Bíztatóan bólintott. Ránéztem Barronsra. Olyan nem emberien mozdulatlan volt, hogy szinte észre sem vettem. Egy pillanatra úgy nézett ki, mint valaki másnak az árnyéka a ragyogó teremben. Jó kis trükk volt. Tudtam, mit jelent ez a fajta mozdulatlanság. Neki se tetszett, de ugyanarra a következtetésre jutott, mint én. A miénk egy ingatag csapat volt. Szavaztunk. Ha szembeszállnék ezzel, kitörne a pokol. Egymás ellen fordulnánk, és ki tudja, meddig fajulnának a dolgok? Itt voltak a szüleim. Leveszem a rúnákat, és lehetséges veszélynek teszem ki őket? Vagy nem teszem meg, és lehetséges veszélynek teszem ki őket? Nem volt jó döntés. A kék-fekete fénybe nyúltam, és elkezdtem lehúzni az első rúnát a gerincről. Ahogy leszedtem, úgy lüktetett, mint egy aprócska dühös szív, és egy sebet hagyott maga után, ami fekete vérben úszott, mielőtt eltűnt. - Mit kellene velük csinálnom? - A levegőbe emeltem.

- Velvet el fogja teleportálni, ahogy leveszed őket – mondta V'lane. Egyiket a másik után szedtem le őket, és sorban eltűntek. Amikor már csak egy volt hátra megálltam, és mindkét kezemet a borítóhoz nyomtam. Élettelennek érződött. A rúnák ezeknek a falaknak a belsején tényleg elegek voltak, hogy fogva tartsák? Mindjárt kiderül. Levettem az utolsót is a könyv kötéséről. Kelletlenül vált le, úgy vergődött, mint egy éhes pióca, és megpróbált hozzám kapcsolódni, miután elszakítottam a Könyvtől. Velvet kiteleportálta. Visszatartottam a lélegzetem, ahogy a vörös rúna eltűnt. Olyan húsz másodperc múlva hallottam, ahogy többen kifújják a levegőt. Azt hiszem, mind azt vártuk, hogy a Könyv átalakul a Szörnyé, és ránk szabadítja a végítéletet. - Nos? - kérdezte V'lane. Kinyitottam a sidhe-látó érzékeimet, és megpróbáltam érzékelni. - Meg van fékezve? - kérdezte Barrons. Mindennel kinyúltam, amim csak volt, kitártam, kinyújtottam azt a részemet, ami érzékelni tudta az SZT-ket amennyire csak tudtam, és egy rövid pillanatig éreztem a barlang egész belsejét, és értettem a rúnák céljait. Mindegyiket aprólékosan vésték a kövekbe, és ha összekötöttük volna őket a földtől a plafonig, egyik faltól a másikig, egy bonyolult, szoros hálózatot adtak ki. Ha a Könyvet rátették a kőtáblára és a köveket elhelyezték körülötte, a rúnák elkezdtek aktiválódni. Most egy óriási láthatatlan pókhálóval szőtték keresztül a szobát. Szinte láttam az ezüst fonalakat elhúzni a fejem mellett, éreztem, ahogy keresztülszelnek rajtam. Még ha le is jut a Könyv valahogy a kőtábláról, azonnal beleragadna a számtalan rekesz egyikébe. Minél erősebben küzdene a Könyv, annál több háló csavarodna rá, és a végén teljesen bebábozódna. Vége volt. Tényleg vége volt. Nem fog semmi szörnyűség történni. Volt idő, amikor azt hittem, ez a nap sosem jön el. A küldetés túl bonyolultnak tűnt, az esélyek teljesen ellenünk voltak. De megcsináltuk. A Sinsar Dubh be lett zárva. Lelakatolva. Ketrecbe csukva. Bebörtönözve. Semlegesítve. Eltemetve. Egészen addig, amíg senki nem jön le ide, és engedi újra szabadon. Jobb zárakra lesz szükségünk az ajtókon. És indítványozni fogom, hogy ezúttal senki se kapjon kulcsot a Menedék tagjai közül. Abban sem vagyok biztos, miért tudtak eleve bejutni ide. Semmi oka nem volt, hogy bárkinek be kelljen jönnie ebbe a barlangba. Bármikor. A megkönnyebbülés elárasztott. Nehezen tudtam feldolgozni, hogy tényleg, igazán vége, és megérteni, hogy ez mit is jelent.

Az élet újra kezdődhet. Sose lesz olyan normális, mint amilyen régen volt, de sokkal normálisabb lesz, mint amilyen sokáig volt. Így, hogy a legnagyobb, legsürgetőbb probléma eltűnt az útból, arra fordíthatjuk az erőnket, hogy visszafoglaljuk és újjáépítsük a világunkat. Szerezhetnék néhány cserepet és földet, és megcsinálhatnám a tetőkertet a könyvesboltnál. Sosem kell többé úgy végigmennem egy sötét utcán, hogy azon aggódom, a Könyv talán vár rám, készen arra, hogy összezúzzon egy iszonyatos fejfájással, hogy lángba borítsa a csontjaimat, vagy egy illúzióval kísértsen. Soha többé nem fogja megszállni valamelyikünket, nem fog lemészárolni közülünk senkit, és nem fogja fenyegetni azokat, akiket szeretek. Nem kell többet levetkőznöm, ha a Chester'sbe megyek! A testhez simuló ruhák a múlté. Megfordultam. Mindenki engem nézett, várakozva. Olyan idegesnek és aggódónak tűntek, hogy valószínűleg kiugrottak volna a bőrükből, ha azt kiáltom, Hú. Egy pillanatra kísértést éreztem. De nem akartam semmit, ami levonna a pillanat öröméből. Kitártam a karjaimat, és megvontam a vállam, mosolyogva. - Vége. Működött. A Sinsar Dubh csak egy könyv. Semmi több. Az örömkiáltások fülsiketítőek voltak.

50 fejezet Fordította: Sky Nos, ok, lehet az ujjongás nem volt fülsüketítő, de nekem annak tűnt, talán, mert én ujjongtam a leghangosabban. Valójában a Sidhe – látók, örvendeztek, anya és apa, ugráltak, Drustan felkiáltott, Dageus és Cian morogtak, Christopher, aggódott, Christian megfordult és csendben lelépett, Barrons és az emberei mogorván néztek, a Seeliek pedig ragyogtak. Aztán kitört a veszekedés. Megint. Halkan felsóhajtottam. Igazán betarthatnák a programot, és megtanulhatnák megünnepelni a jó dolgokat, egy kissé hosszabb ideig, mielőtt újra elmerülnének a gondokba. Olyan súllyal közlekedtem a vállamon mostanában, miszerint pokolra ítélem vagy megmentem a világot, és….technikailag egyiket sem tettem. Nem pusztítottam el.. De nem is mentettem meg. Hacsak nem azzal

mentettem meg, hogy nem pusztítottam el. De azt tudtam, hogy egy kis ünneplés nem árthat. - Nem lehet visszaállítani a falakat, a Dal nélkül – mondja V’lane - Ki mondta, hogy vissza kell álltani – mondja Barrons – Ti bogarak vagytok. Mi Raid, Előbb vagy utóbb megszabadulunk tőletek. - Mi. Nem. Vagyunk. Bogarak – mondja Velvet - Az Unseeliekről beszéltem. Gondolom ti élősködő Tündérkék, elhagyjátok a világunkat, miután segítettetek elpusztítani csúszó-mászó testvéreiteket. - Én nem élősködöm – szólal meg Dree’lia – Elfelejtetted volna a karjaink közt átélt örömöket? Hitetlenkedve nézek Barronsra. - Te lefeküdtél vele? Barrons a szemeit forgatta. - Az nagyon régen volt, és csak, azért mert azt mondta, tud valamit a Könyvről. - Hazudsz, ősember. A nyakamba lihegtél. - Barrons soha nem lihegett senki nyakába – csattanok fel. Fekete szemeiben vidámság csillogott. - Váratlan fordulat, de kösz a bizalmat. - Nos, nem tetted. Még velem se. - Vitatható. Ryodan nem értene egyet veled. - Ha lefekszel még egy tündérrel, V’lane személyes priá-ya leszek. Szeme most gyilkos fénytől csillogott. - Kicsit féltékenykedünk? - Ami az enyém, az az enyém. Mozdulatlanná dermedt. - Tényleg Így gondolsz rám? Az idő mintha megállt volna, ahogy egymásra bámultunk. A veszekedés megszűnt. A barlang kiürült, és csak ő meg én maradtunk. A levegő lehetőségekkel teli lett köztünk. Gyűlölöm az ilyen pillanatokat. Mindig megkövetelik, hogy feláldozz valami nagyon fontosat. A válaszomat akarta. És addig nem mozdul, amíg meg nem kapja. Láttam a szemeiben, és ez megrémisztett. Mi van, ha igent mondok és ő elkezd gúnyolódni rajtam. Mi van, ha érzelmes és csöpögős leszek, és itthagy? És ami még rosszabb, mi lesz, amikor majd megtudja hogy nem szereztem meg a varázslatot ami megmenthetné a fiát? Leveszi a cégtáblámat, bezárja a szeretett könyvesboltomat, eltűnik a fiával, és én soha nem látom többé? Megtanultam egy- s mást. A remény megerősít. A félelem megöl.

- Biztos lehetsz benne, hogy az enyém vagy haver – kiáltottam neki. Kijelentettem az igényem és foggal, körömmel harcolok érte – hazudok, lopok, csalok. S akkor, mi van, ha nem szereztem meg a varázslatot. Még. Holnap is van nap. És ha csak annyit akart tőlem, akkor nem is érdemel meg. Barrons hátravetette a fejét és fogait kivillantva nevetni kezdett. Csak egyetlen egyszer láttam így nevetni, azon az éjszakán, mikor a McHalomat viselve táncoltam a „Bad Moon Rising-ra”, egyik szófáról a másikra ugrálva, lándzsámmal a párnát és a levegőt szurkáltam. Visszatartottam a lélegzetem. Olyan volt mint amikor Alinat láttam nevetni. A világom nagyobb és fényesebb lett. Ismét a barlangban voltunk. Mindenki elhallgatott és Barronsra meg rám bámult. Abban a pillanatban abbahagyta a nevetést és megköszörülte e torkát. Aztán a szemét összehúzva azt kérdezte. - Mit a faszt művel az ott? Még nem döntöttünk. - Próbáltam szólni – mondja Jack – De nem hallottatok. Úgy bámultál a lányomra mintha… - Tűnés a Könyv mellől, V’lane – morogja Barrons – Ha valaki kinyitja azt a könyvet, az Mac lesz. - Mac nem ér hozzá – válaszolja azonnal Rainey – El kellene pusztítani azt a borzalmat. - Nem lehet, anya. Nem úgy működik. Miközben mindenki vitatkozott és Barrons meg én egy szavak nélküli társalgást folytattunk, V’lane fogta a magánkívül levő királynőt/ágyast, és most ott állt a Sinsar Dubht nézve. - Ne nyisd ki – figyelmeztette Kat – Ezt meg kell beszélnünk. Valami tervre van szükségünk. - Igaz van – mondja Dageus – Ezzel nem lehet könnyelműsködni, V’lane - Vannak dolgok amiket számításba kell venni – teszi hozzá Drustan. - Már eleget beszéltünk – szólal meg V’lane – a fajtám iránti kötelességem nyilvánvaló. Mindig is azok voltak. Barrons nem vesztegette az időt szavakra. Olyan gyorsan mozgott, mint a vadállat. Egyik percben még egy lépésre volt tőlem, a másikban - egy falnak csapódott, visszaverődve róla. Tiszta kristályfal emelkedett V’lane köré. Fekete-kék vonalakkal körülvéve, felértek egészen a plafonig. Még csak meg sem fordult. Olyan volt, mintha kizárt volna minket. Letette a magatehetetlen királynőt a földre, és a Sinsar Dubh után nyúlt. - V’lane, ne nyisd ki – könyörögtem – Azt hiszem veszélytelen, de nem tudjuk mi fog veled történni… - Már késő volt. Kinyitotta a könyvet.

Karját kinyújtva, tenyerével a könyv 2 oldalán, fejét lehajtva, V’lane elkezdte olvasni a Könyvet. Barrons megint a falnak ugrott, és megint visszapattant. V’lane kizárt minket. Ryodan, Lor, Fade csatlakoztak hozzám, és egy pár perc múlva az öt Keltár és apa is a falat püfölték. Én, csak álltam, bámultam, és próbáltam valami értelmes magyarázatot találni mindarra, ami történt, visszagondolva a napra mikor megismertem V’lanet Azt mondta, hogy a királynőjét szolgálja, akinek szüksége van a Könyvre, hogy megtalálhassa az elveszett Dalt. Abban az időben az egyetlen gondolatom az volt, hogy megtaláljam Alina gyilkosát és megelőzzem a falak leomlását. Nagyon is szerettem volna, ha a királynő megtalálja a Dalt és megerősíti a falakat. Ugyanakkor ő mesélte azt is, hogy vannak legendák, amik szerint ha a királynő halálakor nincs egyetlen örökös sem, akkor az Igaz Faj minden varázslata és tudása a legerősebb férfira száll. Biztos nem mondta volna el, ha ezt tervezi az első perctől kezdve. Igaz? Annyira ostoba lett volna? Vagy annyira arrogáns, hogy az összes nyomra vezető jelet megadta nekem, miközben végig a bajsza alatt nevetett amiért az „apró emberi lény” nem vette észre? Ha kiolvassa az egész Könyvet, akkor – vitathatatlan – ő lesz a leghatalmasabb férfi, hatalmasabb még az Unseelie Királynál is? Nem láttam egyetlen Unseelie Herceget sem. Az összes Seelie hercegnő – V’lane szerint – meghalt vagy eltűnt Mi lesz, ha kiolvassa a könyvet és megöli a királynőt? Övé lesz az Unseelie Király összes sötét tudása és a királynő összes varázslata. Megállíthatatlan lesz. Ö volt az a játékos, aki mindenkit manipulált, az eseményeket, az időt húzva, míg elérkezett a megfelelő pillanat? A Lándzsámért nyúltam. Nem volt a helyén. Mély lélegzetet vettem. Mikor vette el? Azért vette el, hogy megölje a királynőt? Szüksége lenne rá egyáltalán? Ha magába szívta a Könyv minden tudását, valószínűleg csak visszacsinálná a királynőt. Vajon teljesen paranoid vagyok? Hiszen, végül is V’laneröl van szó. Valószínűleg csak a Dalt keresi, hogy a királynő vissza állithassa a falakat. Közelebb húzódtam, hogy jobban lássak. A férfiak a falat döngették. Christopher és Christian valamit kántáltak. De bármit is tettek, semminek sem volt hatása.

Köztük leskelődve, hirtelen megláttam V’lanet. Nem zavartatta magát a zajtól, ott állt fejet hajtva, szemét becsukva. Kezei nem a Könyvet fogták közre mint először gondoltam. Rajta voltak, tenyérrel lefelé Hogyan tudja megérinteni az Unseelie ereklyét? Az oldalak hihetetlenül szépek voltak, minden lap aranyozott, tele dinamikus dőlt betűs szöveggel amik úgy futottak végig az oldalon a nyughatatlan hullám. Az Ősi nyelv annyira folyékony volt, mint amennyire álló a királynő. V’lane nem olvasta a Sinsar Dubht. A varázslatok az aranyozott oldalakról eltűntek a könyvből, felkúsztak a karjára, bele a testébe, üresen hagyva maguk után a könyv oldalait. Magába szívta minden szavát. Ö maga lett a könyv - Barrons – üvöltöttem – komoly gondjaink vannak. - Látom, Mac.

51. fejezet Fordította: Spencer, javította: Sky Amikor 15 éves voltam, apa elvitt, hogy megtanítson vezetni. Anya meg volt rémülve, hogy apa hagyja, hogy a volánhoz üljek, de végül egész jól vettem az akadályt. Emlékszem, hogy az egyik kanyart túl széles ívben vettem be, és majdnem elsodortam egy postaládát. Kérdeztem utána az apámat: Hogy lehet megakadályozni, hogy letérjünk az útról? Végül is nem síneken utazunk. Felnevetett. Barázdák az utcán, kicsim. Ténylegesen nincsenek ott, de ha gyakran vezetsz, lassacskán ösztönösen érezni fogod, mintha csak egy autópilóta lennél. Az életben ugyanígy megy. Barázdák az utcán. Az enyém az volt, hogy azt hittem V’lane a jó fiúkhoz tartozik. De légy óvatos – fűzte hozzá Jack -, egy autópilóta veszélyes is lehet. Egy ittas vezető téged is elüthet. A legfontosabb, hogy felismerd, mikor kell elhagynod a vezetésre kijelölt utat. Megbénított a határozatlanság. V’lane valóban gonosz lenne? Meg akarja kaparintani a Tündérbirodalmat és uralni? Közbe kéne avatkoznom? Mit tehetnék? Kat, Jo és a többi Sidhe-látó a többieknek segítettek a csatában a falaknál. Anya és én csak néztük. Már azon voltam, hogy én is beszállok, amikor Anya megszólalt:

- Ki az a csinos fiatalember? Nem volt itt, mi…- megfagyott mielőtt befejezte volna a mondatot. Mindenki aki csak a barlangban volt lefagyott. A Keltarok abbahagyták az éneklést. Barrons és az apám megfagyott egyik ugrásuk közben. Sőt, ez még V’lane-t is érintette, de nem teljesen. A varázslat, amely a karjain keresztülhaladt, lelassította. Arrafelé néztem, amerre az anyám utalt. Elállt a lélegzetem. Az ajtónál állt. Nem, mögöttem volt, nem, közvetlenül előttem! Amikor rám mosolygott, szem elől tévesztettem. Kiszélesedett, óriási lett, és körülölelt a sötétség, míg a szupernovák közötti szabad térben lebegtem. - Hej, szép lány – mondta az álmodozó szemű fiú. - Pillangó hatás – böktem ki. – Te. - A legjobb sebész. – helyeselte. - Te segítettél. - Mondtam neked, hogy ne beszélj vele. Nem hallgattál rám. - Túléltem. - Eddig. - Még jön? - Mindig. Nem tudtam levenni róla a tekintetemet. Tudtam, hogy ki ő. És most, hogy ezt tudtam, nem tudtam elhinni, hogy hamarabb nem jöttem rá erre. - Mert eddig nem engedtem, kislány. - Hadd lássam most. - Miért? - Kíváncsiság. - Amely megöli a macskát. - 9 életük van. – feleltem. Mosolygott, és fejét Unseelie-módon fordította. Mérhetetlen sötétség volt, ezen kívül láttam, ahogy nagyon magasról engem figyel, ami ebben a barlangban nem is lehetne lehetséges. Nem fordította el a fejét – úgy csikorgott, mintha kövek lennének egymáson. Olyan volt, mintha nem lenne olyan terület, ami a hatalmas, nagy Királyt be tudná fogadni, és a szétzúzott dimenziók át tudnák fedni és eltolni. A szemei egyre jobban kinyíltak, amíg az egész apátságot elnyelték. Bukfenceztem körülötte, és az apátság ingadozott mellettem. Egy hatalmas, fekete szárnyba voltam burkolva, és a sötétség szívében találtam magam, ami maga az Unseelie-király volt. Ezt már nem bírtam felfogni. – Ősrégi – így írta le nem megközelítőleg, mert ráadásul minden pillanatban újjászületett. Idővel nem lehetett mérni. Ő definiálta az időt. Nem volt sem élet, sem halál, sem teremtés, sem pusztítás. Ő volt az összes lehetőség és egyik se, minden és semmi, egy feneketlen szakadék, amely visszatekint, ha a mélybe nézel.

Ö volt a valóság is: ha valaki egyszer megérinti, örökre megváltozik. Mint egy betegség, amely megfertőzi a vért és az agyat, kikényszeríti, hogy újabb idegkötegek fejlődjenek, mert csak ezekkel tudja feldolgozni a rövid kapcsolatot. Ezek nélkül megőrülne. A másodperc törtrésze alatt mindent megértettem. Minden értelmet nyert. Az univerzum, a galaxisok - a létezés annyira aprólékosan bontakozott ki, mint ahogy kellett, és ott volt a szimmetria, egy példa a megdöbbentően szép szerkezetre. Parányi és meztelen voltam ezeken a fekete bársonyos szárnyakon, amelyek annyira buják, erősek, érzékiek voltak, hogy többé nem akartam újra elhagyni. A sötétsége nem keltett félelmet. Termékeny volt és vibrált az élettől, ami még létre sem jött. A világok, mint a csillogó gyöngyök, elrejtve a tollai között. Hánykolódtam köztük és nevettem örömömben. Azt hittem, vele gurulok, figyelte a reakcióimat, megismert, ízlelgetett. Bolygók, csillagok, csillagképek között gurultam. A tollain lógott, és reszketett a türelmetlenségtől. Arra a napra várt, amelyen megszabadulhat béklyóitól, a játéktérre dobja és nézi, ahogy csatáznak. Repülj, labda, repülj… A szemein keresztül láttam a magunkat: a napsugarakban táncoló porszemcséket, amelyek behatoltak a pajtatető repedésén. Olyan volt mintha kezével átnyúlhatna a fénycsóván, megkeverhetné azt és figyelte, ahogy minden irányban versenyeznek egymással, míg végül elfordulnak és eltűnnek. Vagy csak kitüsszentett volna minket a semmibe, ahol a felejtésben örvénylenénk, és többé nem látnánk egymást. A mi mértékeink szerint bolond volt. Totálisan bolond. Mégis újra és újra felbukkant a mélyből, és a lelki egészség keskeny peremén egyensúlyozott. Viszont soha nem tartott sokáig. Az ő szemében mi csak bábuk voltunk, laposak és jelentéktelenek. Akik semmi értelmes dologra nem voltak képesek, de néha akadt köztük valaki, aki megközelítette a józanság színvonalát. De az sosem tartott örökké. De ennek ellenére minden rendben volt. Az élet ment tovább, változások megtörténtek. Engem – többé-kevésbé – normálisnak gondolt. A nevetéstől könnyek szöktek a szemembe. Miért is? Mert én voltam a másolata? Ha én volnék fajtám példaképe, akkor mindnyájunkat le kéne lőni. Mutatott nekem dolgokat. Megfogta a kezem és egy hatalmas színház térbe vezetett, ahol az első sorból figyelhettem a fény és árnyék véget nem érő játékát. Ő páholyban ült, egy piros bársonyszékben, közel a színpadhoz, és egy pillanatra sem tévesztett szem elől.

- Soha nem tudtam mindezt visszaadni – telt, melodikus hangja szólt az összes hangszóróból. - A Könyvbe? - Az alapvető személyiségemet nem lehet kivágni. - Megint orvost játszol? - Próbálkozom. Ezúttal hallod? - Ellopta a könyvedet. Te hallod? Az álmodozó szemű fiú elfordította a fejét a színpadtól, és a színház eltűnt. Újra a barlangba álltunk. A szárnyai már nem burkoltak be. Egyedül voltam, megfagyva. Hiányzott a szárnyai nyújtotta meleg. Vágytam utána. Fájt. - Elmúlik – felelte elgondolkodva – A szétválás okozta fájdalmat el fogod felejteni. Mindenki ezt teszi. – Figyelmét V’lane-re irányította. – Igen. Ellopja. - Nem akarod őt megállítani? - Que sera, sera. – Kísértett ez a pokoli dalszöveg. – Ez a te felelősséged. Ezzel neked kell törődnöd. - Kell, egy hamis isten. És nem is mulatságos. - Néhány változás jobb, mint a többi. - Világosíts fel. - Ha megállítod őt, a változások érdekesebbek lesznek. - Szubjektív vélemény. - Csakúgy, mint a tiéd. – válaszolta méltatlankodva. A szemei szórakozottan csillogtak. - Ha a helyembe lép, én valami más leszek. Csaknem a Sinsar Dubh-t hallottam: Egy lelkiismereti idő után a pusztítás nem minden cselekedete a teremtés cselekedete? Az alma nem esik messze a fájától. - Nem akarom, hogy más legyél. Úgy szeretlek, ahogy vagy. - Flörtölsz velem, széplány? Megpróbáltam lélegezni, de nem sikerült. Az Unseelie-király megérintett, megcsókolt. Éreztem az ajkait a bőrömön, és én… én… én… - Vegyél levegőt, szép lány. Újra tudtam lélegezni. - Kérlek, állítsd meg. – Nem esett nehezemre, hogy kérleljem. Sőt, térdre akartam esni. Ha V’lane-nek sikerül, a végső hatalmat megszereznie, már nem akarok ebben a világban élni. Nem, amíg övé a hatalom. Egy varázslattal megölheti Barronst, és egyértelműen meg is tenné az első adandó alkalommal. Meg kell állítani. Nem terveztem, hogy még egy szerettemet elveszítem. A szüleimnek szép kort kell megélniük. Barronsnak örökké élnie kell. És én? Na igen,

nem voltam biztos benne, mit is kéne tennem. Mindenesetre úgy terveztem, hogy hosszú, teljes életet fogok élni. - Ez sokat jelentene nekem. - Az adósom lennél. Pont úgy, mint a Szürke Asszonynak. Volt valami, amiről nem tud? Paktum a gonosszal…, mondaná Barrons, ha nem lenne megfagyva. - Megállapodtunk. Hunyorgott. - Egyébként is ezt terveztem. - Óóó! Akkor miért… - Te egy csinos lány vagy. És könyörögtél. Ezt szeretem. Remek előfeltételei a hősöknek. Nemigen volt főszereplőm mostanáig. Elment, és a kőlap közelében bukkant fel, hogy V’lane-t a kristályfalon keresztül figyelje. Elszörnyedtem, amikor megláttam, hogy V’lane a Sinsar Dubh felét magába szívta. De minden rendben lesz. A Király majd megállítja, eltapossa mint egy bogarat. V’lane vetne egy pillantást, ki jött hozzá, és behúzott farokkal, vonyítva a félelemtől meglépne. A Király biztosítaná a barlangot, és minden rendben lenne. Senkinek nem lenne varázslata, amivel elpusztíthatná az életet. Barrons továbbra is megölhetetlen lenne. Ez az egy állandó volt, a sziklám a hullámok közt. - … mielőtt az egész elkezdődött. Honnan az ördögből került ide – fejezte be az anyám a mondatot. Összeráncolta a homlokát. – És hol van most? Az idő újra elindult a barlangban és mindenki folytatta amit épp csinált mielőtt megállt volna az idő és lefagytak volna. V’lane feje leereszkedett, a szemei résnyire voltak csak nyitva. A reakciója teljesen más volt, mint amit vártam. Hűvös mosolyra húzta a száját. - A legfőbb ideje, hogy előkerülj vénember. - Ah, - mondta az Unseelie-király – Cruce…

52. fejezet Fordította: Loreley Cruce? V'lane volt Cruce?

Körbenéztem a barlangban. Mindenki olyan döbbentnek tűnt, mint én, felváltva bámulva V'lane-re és az álmodozó szemű srácra. Amikor Darroc oldalán álltam, figyelve a Seelie és az Unseelie seregeket egymással szemben egy hófödte dublini utcán, le voltam nyűgözve az alkalom mitikus jelentőségétől. Most, az álmodozó szemű srác szerint, aki igazából az Unseelie Király volt, a Seelie, aki V'lane-nek álcázta magát több százezer évig, igazából nem volt más, mint a legendás Cruce, vagyis Háború – az utolsó, és legtökéletesebb Unseelie, akit valaha életre keltettek. És épp a teremtőjével nézett szembe. Cruce lenézett az Unseelie Királyra. Millió éves legendák elevenedtek meg. Egyikről a másikra néztem. Olyan csend volt a barlangban, hogy egy légy zümmögését is hallani lehetett volna. Barronsra pillantottam, aki mindkét szemöldökét felvonta, az arcán teljes döbbenetről árulkodó kifejezés ült. A változatosság kedvéért volt valami, amiről ő sem tudott. Aztán a szemei összeszűkültek, ahogy az álmodozó szemű srácra nézett. - Ő a király? Ez a törékeny öregember? - Öregember? Úgy érted a csinos francia nő – mondta Jo. - Pincérnő a Chester'sben. - Francia nő? Ez a Morgan Freeman hasonmás a Chester's hetedik emeletén lévő bárból – mondta Christian. - Nem – mondta Dageus. – Ő a gondnok az Edinburgh Kastélyból, aki beállt pincérnek Ryodan bárjában, miután leomlottak a falak. És én egy fiatal, álmodozó szemű főiskolás srácot láttam. Megint rám kacsintott. Mind valami mást láttunk, amikor ránéztünk. Visszanéztem V'lane-re... ööö, Cruce-ra. Hogy nem jöttem rá? Hogy tudott ennyire átverni? Sosem egy Seelie herceg állt egy Unseelie herceggel szemben azon az éjszakán a havas dublini utcán, hanem két Unseelie herceg találkozott. Ha Háború testvére felismerte őt, hát semmi jelét nem adta. V'lane volt Cruce. V'lane volt Háború. Kéz a kézben sétáltam vele a tengerparton. Megcsókoltam. Többször, mint ahányszor meg tudnám számolni. A neve a nyelvemben volt. Orgazmust orgazmus után éltem át remegve a karjaiban. Visszaadta nekem Ashfordot. Eleve ő vette el? Háború. Hát persze. Önmaga ellen fordította a világomat. Egymás ellen ugrasztott seregeket, aztán hátradőlt a káoszt szemlélve, amit alkotott. Még ő is részt vett benne és velünk harcolt. Kétségkívül kacagva magában, élvezve a további káoszt, amíg a harc sűrűjében volt, és személyesen, testközelből figyelhette a művét.

Minden mögött ő állt? Egy évezreden keresztül noszogatta Darrocot, arra ösztönözve, hogy árulja el a Királynőt? És amikor Darroc halandó lett, Cruce néhány Unseelie fülébe suttogott, talán elárult néhány kulcsinformációt, és segített nekik leomlasztani a falakat távolról, a színfalak mögül? Végig figyelt, várta a napot, amikor elég közel kerülhet a Sinsar Dubh-hoz, hogy ellophassa a király tudását, és megölhesse az aktuális királynőt, hogy megszerezze a mágiáját? A Fae-k tényleg ekkora türelemmel rendelkeztek? Megölte az összes hercegnőt, és elrejtette a királynőt, hogy a megfelelő időben ölhesse meg. Egymás ellen fordította a Seelie és az Unseelie udvart a világunkat használva csatatérnek. Mind gyalogok voltunk a sakktábláján. Kétségem sem volt afelől, hogy a végső hatalmat akarta. A vakmerősége, a nagyképűsége – ő volt, aki elmondta nekem, hogy meg lehet szerezni, és azt is, hogyan! Ő volt az, aki elmondta a legendát. Képtelen volt megállni hencegés nélkül? Amikor Cruce-ról kérdeztem, az idegesítette, és azt mondta, Egy nap, rólam akarsz majd beszélni. Féltékeny volt saját magára, mérges volt, hogy nem fedheti fel valódi nagyságát. Azt mondta, Cruce volt a leggyönyörűbb – habár a világ már sosem ismerheti meg -, a tökéletesség elpocséklása, hogy sosem pillanthatunk meg valaki olyat, mint ő. Mennyire idegesíthette, hogy olyan sokáig el kellett rejtenie a valódi arcát. Egy selyem-nyugágyban napoztam mellette fekve. A hullámokba mártottam a lábujjaimat, amíg Háború kezét fogtam. Megcsodáltam egy Unseelie herceg meztelen testét. Elgondolkoztam, milyen lehetne vele a szex. Az ellenséggel cimboráltam, és még csak nem is tudtam róla. És ő mindvégig rendezgette a dolgokat, ide-oda terelgetve minket. És működött neki. Pontosan azt kapta, amit akart. Most itt állt a Király könyve felett, magába szívta a halálos tudást, amíg az eszméletlen Királynő a lábai előtt hevert, és így megölhette és megszerezhette fajuk Igaz Mágiáját is. Lejegelte őt az Unseelie börtönben, hogy az irányítása alatt tartsa, és életben maradjon amíg biztos nem lesz benne, hogy ő lett a legerősebb férfi mindannyiuk között. A király feladta sötét tudását. Ha egyszer Cruce megszerezte, tényleg erősebb lesz, mint a király? Figyeltem, ahogy a Sinsar Dubh-ba leírt varázslatok lecsúsztak a lapokról, elindultak az ujjain, a kezeibe, karjaiba, a vállaiba, és eltűntek a bőre alatt. Már majdnem végzett. Miért nem állította már le a Király? - Elkezdődött. Nem lehet megállítani. Azt hiszed, két részben hagynám a Könyvet, amikor még egyet sem tudtak megőrizni? - kérdezte a király. Barrons és a többi férfi újra nekiállt a falakat ütni, megpróbálták ledönteni őket, hogy eljussanak Cruce-hoz.

De már túl késő volt. Csak néhány oldal maradt hátra. Ott álltam, remegve, a királyt és Cruce-t figyelve, remélve, hogy a király tudja, mit csinál. Cruce az utolsó oldalra lapozott. Ahogy az utolsó igézet is eltűnt, a Könyv egy kis kupac arany porrá esett össze, és egy maroknyi csillogó ékkő maradt belőle a kőtáblán. A Sinsar Dubh-t végre elpusztították. Kár, hogy most, a valaha alkotott leghatalmasabb Unseelie hercegben élt és lélegzett. Az átmenet észrevétlen volt. Egyik pillanatban a barlangban voltam mindenki mással. A következőben egy hatalmas füves hegytetőn álltam Cruce-szal és a Királlyal. Óriási hold foglalta el a horizontot. A bolygó mögül előtűnve teljesen kitakarta az éjszakai eget, egy kis sávot kivéve felette, ahol csillagok pislákoltak a kobalt égen. A kerek tisztás mérföldeken át tartott, aztán beleveszett a holdba, amitől úgy tűnt, hogy ha elmennék a szélére, egyetlen ugrással a holdon lehetnék. Hatalmas kőoszlopok között álltunk – Cruce a Királlyal szemben, én félúton kettejük között. A Királynő Cruce lábainál hevert. Elhátráltam, hogy többet láthassak. Vajon ki hozott minket ide és hagyta a többieket ott. Cruce vagy a Király? Miért? A szél összegubancolta a hajamat. A levegőben fűszerek és az éjszakai jázmin illata érződött. Vadászok siklottak el a hold mellett, a mellkasukból gongszerű hang tört elő, és a hold válaszolt nekik. Fogalmam sem volt milyen világon vagyok, milyen galaxisban, de egy részem – a bennem lévő király – ismerte ezt a helyet. A hasonlóság miatt választottuk Tara hegyét, de Tara csak halvány utánzata volt. A Földön, a Hold sosem volt olyan közel, mint itt, és csak egy volt belőle, nem három az éjszakai égbolton. Hatalom lüktetett ennek a bolygónak a sziklás kérgében és ásványaiban, míg a Föld mágiáját régen halálra untatták az emberek. - Miért pont mi hárman? - kérdeztem. - Gyerekek – válaszolta a király. Nagyon nem tetszett, amire a válasza látszólag utalt. Háború egyáltalán nem volt a bátyám. - MacKayla – mondta Cruce gyengéden. Hűvösen ránéztem. - Viccesnek gondoltad? Hazudtál nekem újra és újra. Kihasználtál. - Azt akartam, hogy úgy fogadj el, ahogy voltam, de – hogy is mondjátok? - a hírnevem megelőzött. Mások hazugságokkal töltötték

meg a fejedet Cruce-ról. Én igyekeztem kijavítani őket, felnyitni a szemeidet. - Úgy, hogy még több hazugsággal állsz elő? V'lane nem ölte meg Cruce-t azon a napon, amikor a Király és a Királynő harcoltak. Helyet cseréltél V'lane-nel. - A három amulettel, amit a király sosem hitt elég jónak, becsaptam mindegyiküket. Együtt erősek. - Megérintette a nyakát öntelt csillogással a szemeiben, és habár nem láttam őket, tudtam, hogy még mindig rajta vannak. Arra használta őket, hogy fenntartsa a Seelie herceg tökéletes álcáját. Néhányszor láttam csak pislákolni, amikor az Apátság védvonalainak közelében járt. - Azon a napon, amikor segítségül hívtalak, hogy átjussak az apátságban az őrön, azon a napon, amikor felszisszentél, és eltűntél... - Egy igazság vonal volt vérből és csontból. Érzékelte, hogy Unseelie vagyok. Ha maradtam volna, nem tudtam volna fenntartani az álcámat. De te sem tudtál átmenni rajta. Miért? Nem válaszoltam. - A Királynő megölte V'lane-t a kardjával, és még csak nem is tudott róla. Azóta megjátszottad, hogy ő vagy. - Ő egy bolond volt. Miután a Királynő meghallgatott, V'lane-t jelölte ki, hogy tartson a lakosztályában. Elvettem az arcát, és neki adtam az enyémet. Fele olyan Fae sem volt, mint én. Semmit sem tudott az igazi illúzióról, akkor sem tudott volna készíteni egy olyan amulettet, ami képes erre, ha egymillió évig élt volna. Aztán elvittem őt a Királynőhöz, hogy megölje. Szánalmas volt. Az ártatlanságát bizonygatta. A végén vinnyogott és megszégyenítette a nevemet. A többi Unseelie Herceg megpróbálkozott egy átokkal, és azzal is engem hibáztattak. - Végig a Seelie-k között bujkáltál. - Sosem ittam az Üstből. Figyeltem. Vártam az események megfelelő fordulatára, amikor minden tökéletes lesz. A Könyv egy örökkévalóság óta eltűnt. A vén bolond elrejtette. Huszonhárom évvel ezelőtt megéreztem, és tudtam, hogy eljött a megfelelő idő. De elég belőlem. Mi vagy te, MacKayla? - Felültetted Darrocot. - Bátorítottam, ahol a bátorítás hasznos volt. - Király akarsz lenni – mondtam. Cruce szivárványszínű szemei felvillantak. - Miért ne akarnék? Valakinek át kell vennie az irányítást. Ő hátat fordított a gyerekeinek. Csak balesetek voltunk, amiket be akart zárni és el akart rejteni. Ő fél a hatalomtól? Én nem. Nem hajlandó vezetni a népünket? Úgy fogok kiállni értük, ahogy ő sohasem. - És amikor elegük lesz az uralkodásodból? - kérdezte a Király. - Amikor rájössz, hogy sosem tudsz a kedvükben járni?

- Boldoggá fogom őket tenni. Imádni fognak engem. - Minden isten így hiszi. Kezdetben. - Fogd be a szád, vénember. - És még mindig V'lane arcát viseled. Mitől félsz? - kérdezte a Király. - Semmitől se félek. - De a pillantása rajtam időzött egy hosszú pillanatig. - A fajomért harcolok MacKayla. Ezt teszem, mióta megszülettem. Ő szégyenben akart rejtegetni, és fél életre ítélt volna minket. Erre emlékezz. Mindennek van oka, amit tettem. Hirtelen az aranyszínű haja hollófekete volt, az arany-bársony bőre bronzbarna. Szivárványszínű szemei kiüresedtek. Egy ezüsttel futtatott lánc keretezte a nyakát. A bőre alatt színváltó tetoválások mozogtak, mint a hullámok a háborgó tengerben. Gyönyörű volt. Rettenetes volt. Lélekpusztító. Arany ragyogás ölelte körül a testét. És az arca, ó, Istenem, az arca, ismertem azt az arcot. Láttam azt az arcot. Felettem. A fejemet a karjaiban tartva. Átölelve engem. Amíg mozgott bennem. - Te voltál a negyedik a templomban! - kiáltottam. Megerőszakolt. A többi sötét testvérével kivetkőztettek önmagamból, ott hagytak összetörve, meztelenül az utcán. És örökre úgy maradtam volna, ha Barrons nem viharzik be utánam fegyverekkel és az embereivel, nem visz ki onnan, és rak újra össze. Az Unseelie Herceg oldalra döntötte a fejét, és minden egyes porcikájában annyira természetellenes volt, mint a testvérei. Éles fogak világítottak fehéren a sötét arcbőrén. - Ők megöltek volna. Még sosem voltak emberi nővel. Darroc alábecsülte a hevességüket. - Megerőszakoltál! - Megmentettelek, MacKayla. - Úgy mentettél volna meg, ha kijuttatsz onnan! - Már Pri-ya voltál, amikor rád találtam. Az életed a végéhez közeledett. Megitattam veled az elixírem... - Az elixíred? - kérdezte a király szelíden. - … hogy ellássam a sérüléseidet. - Nem kellett volna lefeküdnöd velem, hogy ezt megtedd! - Kívántalak. Visszautasítottál. Elegem lett a tiltakozásaidból. Akartál. Gondoltál rá. Még csak ott sem voltál. Mi a probléma? - Szerinted ettől rendben van? - Nem értem az akadékoskodásodat. Nem tettem semmit, amit mások ne tettek volna már meg előttem. Semmit, amire ne gondoltál volna. És én jobban csináltam. - Mit adtál be nekem pontosan?

- Pontosan – imitálta tökéletesen a hangsúlyomat – nem tudom. Korábban még sosem adtam embernek. - A királynő elixírje volt? - Az enyém volt. - mondta a király. - Továbbfejlesztettem. Te a múlt vagy – mondta Cruce. - Én vagyok a jövő. Itt az ideje, hogy elpusztítsanak. El fogja pusztítani a királyt? Lehetséges ez egyáltalán? - Kölykök. Púpok a háton. Nem is tudom, miért alkottam őket. Átok a kapcsolatokra. - Fogalmad sincs. - mondta Cruce. - Rávenni a királynőt, hogy ölje meg V'lane-t, nem az első illúzió volt, amit létrehoztam és hátrahagytam neked, vén bolond, habár ez volt az első, amit láttál. Ez volt az. Lehajolt, és belemarkolt a királynő hajába, azzal emelve fel. Ahogy felemelkedett, lehullottak róla a takarók. A Király teljesen mozdulatlanná vált. A szemeiben láttam a fekete-fehér lakosztályt, amiben csak üres emlékek kísértettek, a végtelen sivár éveket, az örökös gyászt. Olyan hatalmas, és mindent felölelő magányt láttam, mint az óriási szárnyai. Ismertem az együttlétük örömét és a különválásuk kétségbeesését. Már nem bíztam senki arcában. Előhívtam a sidhe-látó központomat, megerősítettem az amulettel, és követeltem, hogy mutassa meg az igazságot. Még mindig a Szerető volt. A Király halandó szerelme, aki miatt megőrült, aki miatt létrehozta a Sinsar Dubh-t, és hátat fordított az egész fajának. - Mivel ő a jelenlegi királynő, a halálával enyém lesz fajunk Igaz Mágiája. Azért hoztam ide, hogy előtted ölhessem meg, mielőtt elpusztítalak. De ezúttal amikor holtan látod, az nem illúzió lesz. Amikor a Király nem mondott semmit, Cruce türelmetlenül megszólalt. - Nem akarod tudni, hogy csináltam, te makacs öreg fasz? Nem? Sosem mondtál semmit, amikor számított volna. Azon a napon, amikor elmentél, hogy megütközz a Királynővel, elvittem a Szeretőhöz még egyet a híres elixírjeid közül, de ezúttal nem egy főzet volt. Egy lopott kehely volt a felejtés üstjéből. A te hálószobádban állt, amíg eltöröltem minden emlékét rólad. Amikor teljesen kiürült az elméje, az ágyadra döntöttem, és megkeféltem. Ott rejtettem el előled, ahol tudtam, hogy sosem keresnéd. A Seelie udvarban. Azt tettettem, hogy én vagyok V'lane, ő pedig egy ember, aki elbűvölt. Idővel, ahogy mindenki ivott az Üstből és felejtettek, ahogy Seelie Hercegnők emelkedtek hatalomra és buktak el, ő közülünk való lett. Elértem azt, amire a főzeteid sosem voltak képesek. A Faeryben töltött idő, a főzeteink, és az életmódunk Fae-vé tette. Hát nem ironikus? Eljött a nap, amikor olyan erőssé vált, hogy ő lett a királynőnk. Ő mindig is ott volt – életben – de te még csak nem is

kerested. Az egyetlen helyen tartottam, amiről tudtam, hogy az arrogáns Unseelie Király sosem menne. Elsüllyedtél a gondjaidban, amíg én a ribancodat keféltem. A te Ágyasod az én szeretőmmé vált, az én királynőmmé. És most, a halálával át fogom venni a helyed. A király szemei szomorúak voltak. - Több módon is, mint hinnéd, ha ez igaz lenne. De valaki más az utadban áll. - Felém pillantott. A szemeim elkerekedtek, és azonnal megráztam a fejem. - Mit művelsz? Meg akarsz öletni vele? Én nem állok az útjában. - A mágiánk a nőket preferálja. Úgy hiszem, téged választana. - Nálam van a Sinsar Dubh. - mondta Cruce - Nála nincs. A Király felnevetett. - Te át akarod venni az én helyemet. Ő átveszi az övét. Nem ez az egyetlen lehetőség. El voltam borzadva. Úgy gondoltam, értem miről beszél, és egyáltalán nem tetszett. - Talán majd Barrons lesz Cruce. Ki ítélkezhetne akkor? - mondta a király. - Barrons nem válna Háborúvá – mondtam azonnal. - Vagy az én helyemet venné át. A részletektől függ. - A Király a Szeretőre pillantott Cruce markában. - De ez mind lényegtelen. Még nem végeztem. A Szerető eltűnt. - Mi a... - Cruce kezei hirtelen üresek voltak. Előre vetette magát, és egy láthatatlan akadályba ütközött. Összehúzta a szemeit, és olyan hangon kezdett kántálni, amitől megfagyott a vérem, úgy harangozott, mint a tisztavérű Unseelie herceg, aki volt. A Király intett a kezével, és Cruce elhallgatott. Cruce egy bonyolult szimbólumot rajzolt a levegőbe, összeszűkült szemekkel figyelve a Királyt. Semmi sem történt. Újra kántálni kezdett. A Király elhallgattatta. Cruce megidézett egy rúnát, és a Király felé dobta. Beleütközött a láthatatlan akadályba, és leesett. Még egy tucat másikat dobott felé. Minddel ugyanaz történt. Olyan volt, mintha egy férfit és egy nőt néznék csatázni, ahol a férfi egyszerűen csak a nőt próbálja megakadályozni abban, hogy túl nagy kárt okozzon saját magában. Cruce hátradőlt, és a hatalmas, bársonyos fekete szárnyai elkezdtek kinyílni, egy meztelen izmos testet keretezve, ami olyan tökéletes volt, hogy az arcom hirtelen nedves volt. Hosszú fekete haj omlott le a vállain, ragyogó színek mozogtak bronzszínű bőre alatt. Megérintettem az arcomat, és az ujjaim véresek voltak.

El voltam ámulva sötét fenségességétől. Tudtam, Háborúnak miért hódoltak olyan gyakran, ahogy rettegtek tőle. Tudtam milyen érzés azokban a karokban lenni, amíg ő bennem mozog. Az Unseelie Király őt figyelte, szülői büszkeség csillogott a szemeiben. Cruce megpróbálta elpusztítani, és ő büszke volt rá. Mint egy szülő, aki a gyerekét nézi, ahogy az leveszi a pótkerekeket, és először hajt végig az úton segítség nélkül. És tudtam, hogy Cruce-nak esélye sem volt addig, amíg a Király létezni akart. A veszély sosem az lenne, hogy a Király elég erős-e – ő volt és mindig is ő lesz a legerősebb mindannyiuk közül. Az igazi veszély mindig is az lesz, hogy eléggé érdekli-e. Ő mindenki másnál teljesen különbözően látta a létezést. Amit mi bukásnak, vagy pusztulásnak fogunk fel, azt ő – ahogy a Könyv is, amit létrehozott – messze a jövőbe tekintve, teremtésnek látott. Ki tudja? Talán tényleg az volt. De én szerettem itt és most létezni, és harcolni fogok ezért. Nem láttam madártávlatból a dolgokat, és nem is akartam. Tetszett a földhözragadtságom és az életem. Túl boldog voltam ahhoz, hogy szárnyakra cseréljem őket. A lándzsámért nyúltam. A tartójában volt. És rájöttem, hogy ott volt minden egyes alkalommal, amikor “V'lane” a közelemben volt. Része volt az összetett illúziónak amit létrehozott. Mivel Unseelie volt, sosem tudta megérinteni, de meg lehetett vele ölni, így akárhányszor együtt voltunk, elhitette velem, hogy már nincs a tartójában. Ahogy az Unseelie hercegek is elhitették velem, hogy magam ellen fordítom a templomban. Sosem tettem. Én választottam azt, hogy eldobom, mert hittem az illúziónak. Megölhettem volna őket azon az éjszakán, ha keresztülláttam volna rajta. A hatalom mindig itt volt bennem, csak nem tudtam róla. De most meg fogom őt ölni. - Még csak ne is gondolj rá – mondta az Unseelie Király. - Elvette a szeretődet. Eljátszotta a halálát. Megerőszakolt! - Minden jó, ha a vége jó. - Most viccelsz? A szeretőjére nézett. - A mai nap mulattat. Hirtelen a hold és a hatalmas kövek eltűntek. Megint a barlangban voltunk. Cruce kántált, a szárnyai teljes pompájukban kitárva, szemei igazi haraggal lángoltak, az ajkai vicsorgásra húzódtak. A Király így fagyasztotta meg. Egy meztelen, bosszúálló angyal, kristálytiszta jégbe zárva. Kék-fekete rácsok törtek fel a földből, megalkotva a börtönét.

Szólnom kellett volna a Királynak, hogy adjon rá ruhákat. Ködösítse el a jeget, hogy senki se láthassa. Rejtse el azokat a káprázatos bársonyos szárnyakat. Tompítsa az arany ragyogást körülötte. Tegye kevésbé… angyalivá, szexivé, erotikussá. De tudjuk, mit mondanak a megkésett bölcsességről. A Király Kat felé fordult. - Itt van a Sinsar Dubh-tok. - Nem! – kiáltott fel Kat. – Mi nem akarjuk! - A ti hibátok, hogy kijutott. Ezúttal jobban őrizzétek. Halottam, ahogy Barrons megszólalt. - MacCabe? Mi a faszt keresel itt? Emberek kezdtek feltűnni a barlangban, beteleportálva. A fehér öltönyös MacCabe-hez a Casa Blancból csatlakozott a koboldszerű recepciós az első estémről a Clarin Hause-ban, és az újságárus az utcáról, aki útbaigazított a rendőrőrs felé. - Liz? – mondta Jo. – Honnan kerültél ide? Liz nem mondott semmit, csak egyszerűen odasétált, ahogy mindannyian tették, az Unseelie Királyhoz. - Túl nagy egy testhez. – mondtam zsibbadtan. - Tudtam, hogy valami baj volt vele! – kiáltott fel Jo. Az Unseelie Király szemmel tartotta a sidhe-látókat és Barronst. Úgy tett, mintha ő is egy játékos lenne, aki a saját Könyvét keresi. Mindvégig figyelt engem. Az első naptól kezdve, hogy megérkeztem Dublinba. Nála jelentkeztem be a Clarin House-ba. - Már azelőtt, szép lány. – A Király olyan pillantással nézett rám, amitől halálra váltam. Büszkeség ragyogott csillogó szemeiben. A gimis tornatanárom csatlakozott hozzá. Amikor az általános iskolai igazgatóm megjelent, összeszorítottam az állkapcsomat, és mérgesen a Királyra meredtem. Már a kezdetektől fogva. - Egy kis segítség jól jött volna. A Király gyengéden a mellkasához ölelte a Szeretőt. - Mit változtatnál meg? - Át kell őt adnod nekünk. – követelte Dree’lia. – Szükségünk van rá. V’lane nélkül, ki fog vezetni minket? - Találjatok egy új királynőt. Ő az enyém. - De nincs senki… - ellenkezett Velvet. - Nőj fel, Velvet – csattant fel a Király. - Nem akarjuk Cruce-t. Vidd magaddal. – ragaszkodott hozzá Kat. - Mi az franc folyik itt? Nem viheted el a Királynőt. Neki dolgozunk – mondta Drustan. - Mi lesz az Egyezménnyel? – kérdezte Cian. – Újra kell tárgyalnunk!

- Változtass vissza! – követelte Christian. – Csak egy falatot ettem. Az nem elég hozzá, hogy ezt tegye velem. Miért vagyok büntetve? A Király csak a nőt látta a karjaiban. - Nem mehetsz el, amíg vissza nem állítottad az átkozott falakat. – morogta Dageus. – Fogalmunk sincs, hogy… - Ki fogjátok találni. Porhüvelyek kezdtek a földre hullani, a király részeinek üres burkai. Egy pillanatra aggódtam, hogy az enyém is le fog esni, de nem tette. Barrons visszahozott engem a Pri-yaságból. Nem volt kétségem afelől, hogy a Király is meg fogja találni a Szeretőjét. Akárhol is volt, az amnézia akármilyen barlangjában esett is csapdába, a Király csatlakozni fog hozzá. Történetek mesél neki. Szeretkezik vele. Amíg egy nap mindketten felállnak, és kisétálnak onnan. Az álmodozó szemű srác elkezdett változni, magába fogadva az árnyékokat, amik a porhüvelyek után maradtak. Megnyúlt és kiteljesedett, amíg úgy tornyosult fölénk, mint a Sinsar Dubh szörnyetege, de a rosszindulata nélkül, és amikor szélesre tárta a szárnyát és az éjszakát borította a teremre, amíg a szárnyairól csillagok és világok csüngtek, éreztem az örömét. A gondolat, hogy a Szerető önszántából hagyta el őt, megőrjítette. De nem így volt. Elvitték. És a Király mindvégig szerette őt. Mielőtt átváltozott volna. Miután azt hitte elvesztette. Napfény az ő jegére. Jég az ő lázára. Az örökkévalóságot kívántam nekik. - Neked is, szép lány. Az Unseelie Király eltűnt.

53 FEJEZET Fordította : Sky és Spencer A Cégtábla nehéz volt, de én már elhatároztam magam. Noha Barrons ereje sokat könnyített volna a dolgokon, sikerült nélküle megoldanom. Nem volt kedvem vitatkozni. Amint kicsavaroztam az utolsó kapcsot, ami fogva tartotta a táblát, az kicsúszott a kezemből le a járdára és kettéhasadt. MACKAYLA KÉZIRATAI ÉS IRoMÁNYAI - lekerült mielőtt az első vevő benyitotta volna a kapuját.

De nem baj. Amúgy sem hangzott olyan jól. Annak ellenére, hogy szerettem ott fent látni a nevem, sosem egyeztem volna bele, hogy úgy maradjon. Ez a hely… nos, MM&M nem hangzott olyan jól. De nem adom vissza a könyvesboltom. Mindörökre megtartom. És a nevet is. Mindig is csak úgy tudnék rá gondolni. Húsz perccel később az eredeti cégtábla a helyén lógott. Leporoltam a kezem, megtámasztottam a létrát és hátra léptem, hogy megcsodáljam a művem. A négy emeletes – felnéztem és láttam hogy ma este öt emeletes – épület újra hivatalosan is BARRONS KÖNYVEK ÉS APROSÁGOK volt. MacKayla Lane tulajdona. Tegnap este adta oda a tulajdonjogról szóló papírokat. Kisétáltam az utca közepére és kritikus szemmel néztem a könyvesboltomra. Most már az enyém volt, nekem kell rá vigyáznom, és nem szándékoztam egyetlen centiméterét sem átadni a természet erejének vagy a vandáloknak. Védőigéktől és egy olyan ember által védve aki soha nem fog meghalni, átélte az Unseelie vihart, és sokkal jobb formában volt mint a többi épület a városban. Eszembe jut milyen volt, mikor legelőször megláttam. Épp kiléptem a Sötét Zónából, rémülten és szörnyen egyedül, válaszokra éhezve. Aznap éjjel megmentőmként ragyogott. A menedékem. Az otthonom. A felújított, sötét cseresznyefa és sárgaréz homlokzatával, Az alkóvos bejáratát hatalmas pillérek szegélyezték. A gyönyörű cseresznyefa ajtót festett üvegű lámpák fogták közre, felette egy hozzáillő kis ablak bújt meg. A kétoldalt elhelyezkedő magas ablakokat szépen megmunkált kovácsoltvas borította, mellettük jobbról és balról is kisebb oszlopok álltak. A régimódi, zöldre színezett üvegű kirakatban kivilágított tábla jelezte, hogy „Nyitva". Lehet hogy a Sötét Zóna mostanra már üresen áll, de az a hely mindig biztos bástyaként fog magasodni itt. Szükségem volt rá. Ez a hely mentett meg. Szerettem És az embert is. És itt volt a kutya elásva. Napok teltek el az apátságban történtek óta és még mindig nem beszéltünk róla. Miután a király elment, mi, a jelenlévők, sokatmondó pillantást váltottunk, utána, pedig a kijárathoz furakodtunk, mintha nem tudnánk elég gyorsan visszatérni oda, ahol biztonságban és védve érezzük magunkat.

Anya és apa rám és Barronsra nézett, és úgy döntöttek, a Chester’s-be mennek. Nekem voltak a világon a legokosabb és legjobb szüleim. Barrons és én a könyvesbolthoz mentünk, egyenesen az ágyba, és csak akkor keltünk fel, amikor megéheztünk. A finálé tökéletes volt, és egészen biztosan nem olyan, mint ahogy vártuk volna, mint tavaly ősszel, amikor kétségbeesetten próbáltunk terveket gyártani, hogy a Falakat az emberek és tündérek között fenn tudjuk tartani. A Sinsar Dubh meg lett semmisítve. De a tündérekhez illően, egy másik lépett a helyébe A Sidhe-látók dühösek voltak, mert az ő feladatuk lett, hogy őrizzék ezt az új lényt, de nehéz volt, egy távol lévő királlyal vitatkozni. Kat átvette Rowena hivatalát, és egyetértően kinyilatkozta, hogy bevezeti a rendeletet, miszerint az apátságot minden árnytól meg kell szabadítani, a megmaradt tagoknak pedig valamelyest ki kell pihenniük magukat. Aztán demokratikus választást fognak tartani, és újraalapítják a Havent. Szándékoztam ebben a társaságban egy helyet biztosítani magamnak, és néhány változtatást ösztönözni – először is arról akartam gondoskodni, hogy a barlangot, ahol a Sinsar Dubh a sokakat becsapó alakjában volt megfagyva, visszavonhatatlan és állandó biztosítás alatt legyen, vasból verve és betonnal kitöltve. A Keltarok visszatértek Skóciába, és magukkal vitték Christiant is, de egy percig sem gondoltuk, hogy ez a búcsú örökre szólt. Halloween előtt azt hittük, hogy egy nap újra normális lesz az élet. Pedig ez az idő egyszer és mindenkorra elmúlt. A világ lakosságának majdnem a felét elveszítettük – több, mint 3 milliárd ember halott volt. A falak már nem léteztek, és meglehetősen biztos voltam benne, hogy ez így is marad, mivel a Seelieknek már nem volt királynőjük, aki alkalmazni tudta volna a mágiát. A Király kétségtelenül úgy tervezte, hogy hosszú kimenőt engedélyez magának és a szeretőjének. Jayne és az emberei totálisan azzal voltak elfoglalva, hogy Dublin utcáit megszabadítsák az Unseeliektől, és hogy az eget megtisztítsák a Vadászoktól. Terveztem, hogy beszélek vele erről. Talán köthetünk egy megállapodást a Vadászokkal. Nem tetszett az az elképzelés, hogy K’Vruckot lelőjjék. Kat kapcsolatba lépett a Post Haste, Inc. nemzetközi kirendeltségeivel. Mesélte nekem, hogy az egész világon vannak Sötét zónák, így Dani használati útmutatóját az Árny-irtóhoz minden nyelvre lefordították, és a MacHalos előállítása pedig jövedelmező üzlet. A világ bizonyos részein tehenekre cserélik. Milliónyi elhagyott ház, autó, elektromos eszközök – csupa olyan dolog, amiről korábban álmodtam, fekszik körülöttünk, csak fel kell venni, amire szükségünk van. És én mégis csak arra tudok

gondolni, hogy örömmel odaadnám Barrons Porsche 911-ét egy pohár frissen facsart narancsléért. Az ITG –k olyan gyorsan sodródnak át a vidéken, mint kisebb tornádók, mert Ryodan és az emberei kitaláltak egy módszert, amivel befogják és eltávolítják őket. Időközben a legszörnyűbbeket már kiűzték a városból. Ryodan felvilágosított, hogy csak azért tette, mert ezek rosszat tesznek az üzletnek. A Chester’s úgy felvirágzott, mint még soha előtte. Ma beszerző körúton voltam, és egy fiatal kis teremtés az utcán azt csiripelte: - Viszlát Faeryben! – Mintha azt mondaná – Haver,legyen szép napod. Ez egy különös, új világ volt. A háborúnak még nincs vége, de már nem tombol könyörtelenül. A Seelie-k és Unseelie-k még mindig küzdenek egymással, pillanatnyilag visszafogják magukat, mintha nem tudnák, hogyan fogunk reagálni, ha a világunkat tovább pusztítják, és nem álltak rá készen hogy megtudják. Még. Csak a halott tündér a jó tündér – ez a véleményem. Utóirat: A Vadászok nem tündérek. Az áramellátás még mindig nem állt helyre. Generátokat használtunk. A telefonhálózat sem működött – továbbra is rejtély, hogy Barrons és az emberei hogyan tudnak telefonálni a mobiljaikkal. Az internet már hónapokkal ezelőtt összeomlott. Néhányan arról beszéltek, hogy nem mindent lehet úgy helyre állítani, mint egykor volt, és új megoldást akartak, amely kevesebb stresszt okoz. Elképzelhető lenne, hogy a sok különböző filozófia miatt, mindenütt kis enklávék alakulnának ki saját célkitűzéssel és üzleti szabályzattal. Fogalmam sem volt, hogy hova vezet a jövő. Egyszerűen örültem, hogy élek, és nem tudok jobb helyet és időt elképzelni, mint az Itt és Most. Úgy éreztem, mint Barrons: soha nem kaphatok eleget az élettől. Csak tegnap találták meg Barrons emberei Tellie-t, és csak rövid ideig tudtam vele beszélni Barrons telefonján. Igazolta, hogy Isla O’Connor azon az éjszakán, amikor a Könyv kiszabadult, terhes volt, velem. Megszülettem. Volt biológiai anyám. Tellie úton volt ide, néhány napon belül megérkezik, hogy elmesélje az egész történetet. A szüleim egészségesek voltak és boldogok. A gonosz fiúk vesztettek a jók meg gyöztek. Legalábbis ezúttal. Az élet csodálatos. Egyetlen fájdalmas kivétellel. Ez pedig egy gyerek volt, mélyen a garázs alatt, aki minden pillanatban pokoli kínokat élt át. És volt egy apa, aki a fiát, illetve a varázslatot egy szóval sem említette, amióta elhagytuk az apátság alatti barlangot.

Rejtély volt számomra, miért hallgatott. Arra számítottam, hogy követelni fogja tőlem a varázslatot, amint belépünk a könyvesboltba. Egy örökkévalóság óta vadászott erre a varázslatra, ezért élt. Mégsem kérdezte, és minden nappal egyre jobban nőtt bennem a félelem a vallomástól, amit rövidesen, de el kell majd mondanom. A hazugságok egyre fenyegetőbbé váltak, és szinte lehetetlennek tűnt visszavonni őket. Sosem fogom elfelejteni Barrons szemében a reményt. Az örömöt a mosolyában. Én adtam neki őket. Sosem fogja megbocsátani, ha megtudja az igazságot. Még mindig tehetsz… Összeszorítottam a szemeimet. Ez az alattomos hang szakadatlanul kínzott: a Sinsar Dubh. Nem volt számomra világos, hogy csak emlékszem-e valamire, amivel el lettem csábítva, vagy hogy ez egy valóság-e, ami bennem van és beszél hozzám. Valóban lemásolta magát a Könyv, bennem „mentette le magát ”, amikor még magzat voltam anyám hasában? 23 évvel ezelőtt megalkotta a tökéletes tulajdonost, engem önmaga emberi alakjába másolt, és kivárta, amíg megérkezem? A legfontosabb kérdés az volt: Magamban hordozom-e a varázslatot, ami Barrons fiának megnyugvást adhatna? Tovább tudom adni Barronsnak? Újra hallhatnám az örömöt a nevetésében? Mindketten felszabadulnának? Milyen áron? Körmeimet a tenyerembe vájtam. Tegnap éjjel, nem sokkal elalvás előtt hallottam üvölteni a gyereket/állatot. Éhség, fájdalom, örök nyomorúság. Mindketten hallottuk. Barrons megcsókolt, és úgy tett, mintha nem történt volna semmi. Később felkelt, hogy törődjön a gyerekével, én pedig csaknem magamba fojtottam a könnyeimet, mert nagyon szégyelltem magam a kudarcom miatt. Csak egyetlen egyvalamit kért tőlem. És nem voltam elég erős, hogy ezt teljesítsem. Féltem, nem éltem volna túl. Kinyitottam a szemeimet. Az üzlettábla lágyan lebegett a szélben. Az esti fény az ibolyakék különböző árnyalataiba vonta be a házat. Ugyanúgy, mint ahogy az ezüst az ablaküveget. Barrons hamarosan visszatér. Fogalmam sem volt, hova ment, amikor elhagyta a házat. De már hozzá szoktam. Amikor hazaér, érezni fogom a szívverését. Nem engedhettem meg magamnak, hogy hosszasan gondolkozzak rajta. Ha ezt tenném, kifutnék az időből. Magamba mélyedtem és megkockáztattam egy ugrást a tavamba.

A víz jeges volt, elutasító és szurokfekete, mint a bűn. Nem láttam a kezeimet, amikor lemerültem. Kicsi voltam, fiatal és ijedt. Mélyebbre merültem. A tó hatalmas volt. Mérföldeken át fekete jeges víz áramlott át rajtam. Csodálkoztam, hogy a vérem nem lett hideg és fekete. Melodráma. Végre használsz belőle valamit – szólt egy bizalmas hang. – Honnan ez az extravagánsság? Az univerzum utálja az unalmas lányokat. - Hol vagy? Ússz tovább, MacKayla. - Tényleg itt vagy bennem? Mint mindig. Gyorsabban úsztam, és egyre mélyebbre löktem magam a totális sötétségbe. Semmit sem láttam, mintha vak lennék. Hirtelen fény lett. Mert azt mondtam: legyen fényesség – susogta a hang. - Nem vagy isten. És nem is vagyok gonosz. Én te vagyok. Kész vagy rá végre, hogy lásd magad? Hogy felszínre kerüljön, ami legbelül, mélyen benned lakozik? - Kész vagyok. – És ott feküdt fényesen, ragyogón a tavam fenekén. Arany ragyogás, fénylő rubinok, csillogó zárak. A Sinsar Dubh. Egész idő alatt itt voltam. Már a születésed előtt. - Legyőztelek és kétszer is átláttam a játékaidat. Nem engedek a kísértésnek. Nem hazudtolhatod meg a gyökereidet. Már nem úsztam tovább, hanem egy csöpögő, nedves üregbe sodródtam. Felálltam és körülnéztem. Hol vagyok? A lelkem sötét éjében? A Sinsar Dubh kinyitva előttem egy emelvényen. Az arany oldalak csillognak, várnak. Szép volt, olyan szép… És egész idő alatt itt volt bennem. Minden éjjel, amelyen a Könyvre vadásztam, végig itt volt, közvetlenül az orrom előtt. Vagy inkább: mögötte. Pontosan, mint Cruce – én voltam a Sinsar Dubh, azzal a különbséggel, hogy én sosem nyitottam ki. Sosem üdvözöltem vagy nyitottam ki. Ezért tudtam használni a rúnákat, amiket adott nekem, és sohasem értettem. Mindig csak elvettem, amit felkínált nekem. Ha valaha is lemerülnék a tavam fenekére és kinyitnám a Könyvet, rendelkezésemre állna a Király sötét tudománya - a legapróbb részletekig. Minden varázslat, minden rúna, a kísérletek minden formája. Tudnám, hogyan alkotta az Árnyakat, a Szürke Embert, sőt még Cruce-t

is! Nem csoda, hogy a Király apai büszkeséggel tekintett rám. Nálam van az emlékei nagy része és a mágiájának egy darabja. Feltételezem, úgy állt hozzám, mintha a lánya lennék. Kiköpött egy részt magából, és ez most bennem van. Sperma vagy elismert lényének érdemleges magja – a tündérek nem tesznek közte különbséget. Önmagát látta bennem és ezt szerették a Tündérek. Nem csoda, hogy K’Vruck felismert, amikor mentálisan hozzám ért. Megtalálta bennem a királyi jelenlétet, és ez elég volt, hogy megértse, a Királyhoz tartozom. Hiányolta az útitársát. A Tükröknél is hasonló volt. Érezték bennem a Királyi esszenciát, és mialatt a legtöbb ellenállást tanúsított és erőteljesen kidobott – Cruce átkának köszönhetően -, a legrégibb Tükör, amely a Király és a szeretője szobáját kötötte össze és nem érintette az átok, ugyanilyen okból szabad átjárást engedélyezett. Rám tapadt a Király illata. Sőt Adam is észrevett nálam valamit és egészen biztosan Cruce is. Csak azt nem tudták, hogy mit. Az álmodozó szemű fiú ajánlotta a Fear Dorchának, hogy nézzen mélyebbre, a hajszálcsíkos-öltönyös szellem, pedig kitért előlem. Az oldalaim annál a varázslatnál vannak nyitva, amit keresel. Csak közelebb kell lépned, és elolvasnod, MacKayla. Ilyen egyszerű az egész. Egyesülhetünk. És megadhatod a fiúnak a megnyugvást. - Feltételezem, jó okod volt rá, hogy tönkre tedd a cégtáblámat, ugye? – Jericho állt mellettem. – Nekem kellett egyedül lefestenem ezt az átkozott tárgyat. – fűzte hozzá keserűen. – Ebben a városban már nincs egy rendes cégtábla-készítő. Jobb dolgom is akad, mint festegetni. Levegő után kapkodtam, Jericho Barrons mellettem állt. Az én tudatomban? Elfordítottam a fejem és részben azt vártam, hogy valami kiszakítja őt a nyugalmából. Nem mozdult – elegáns és kifogástalan, mint mindig. - Ez lehetetlen. – mondtam – Nem lehetsz itt. Ez itt az én fejem. - Te is bemásztál az enyémbe. Csupán egy képet kellet kivetítenem neked. - gyengéden nevetett. – Nem volt könnyű idáig eljutni. Te egy egészen új értelmezést adsz a ’keményfejűség’ fogalmának. Nevetnem kellett. Becsempészte magát a gondolataimba és még itt is kioktatott - Az utcán találtalak meg. A cégtáblát bámultad és nem válaszoltál, amikor megpróbáltam beszélni veled. Úgy gondoltam, jobb, ha a dolgok mögé nézek. Mit csinálsz, Mac? – kérdezte egész halkan - és Barrons ilyenkor volt a legveszélyesebb. A nevetésem elhalt, és könnyek öntötték el a szemeimet. A fejemben volt. Nem sok értelme volt titkolózni előtte. Csak egy kicsit kellene megpiszkálnia, és máris elmondanám az igazságot.

- Nincs meg a varázslat. – csuklott el a hangom. Csalódást okoztam neki, és emiatt utáltam magam. Ő még sosem hagyott engem cserben. - Tudom. Zavarodottam néztem az arcába. - Te… tudod? - Már abban a pillanatban tudtam, amikor kimondtad, hogy csak hazugság volt. Az arcvonásait kutattam. - De mégis boldognak látszottál! Mosolyogtál. Láttam a szemeidben. - Boldog voltam. Tudtam, miért hazudtál. - sötét pillantása öreg volt, nem emberi, jellegtelenül szelíd. - Mert szeretsz. Megdöbbenve vettem levegőt. - Menjünk innen, Mac. Nincs itt semmi keresnivalód. - A varázslat. Itt van. Fel tudom hozni. Használni. Megnyugvást adni a gyereknek. - Akkor már nem lennél többé önmagad. Nem csak egy varázslatot vehetnél a Könyvből. Vagy mindent, vagy semmit. Találunk más megoldást. A Sinsar Dubh megmérgezte a pillanatot. Hazudik. Utál, mert csalódást okoztál neki. Zárd ezt le, Mac. Jegeld ezt a tavat. A Könyvre meredtem – legnagyszerűbb pompájában világított. Hatalom, színtiszta hatalom. Világokat tudnék teremteni. Jegeld a seggét! Csak fél, hogy hatalmasabb lennél, mint ő valaha is lehetne. Barrons odanyújtotta nekem a kezét. - Ne hagyj el, Szivárvány-lány. Szivárvány-lány. Az voltam? Nagyon, nagyon régen. Mosolyogtam. - Még emlékszel a szoknyára, amit akkor viseltem, amikor Mallucé-hoz mentünk, és amire azt mondtad, hogy olyan, mintha ’gótikusan’ öltöztem volna fel? - Fent van a szekrényedben. Soha nem lett kidobva. Úgy áll rajtad, mint egy nedves álom. Megfogtam a kezét. És így áltunk a Barrons, Book and Baubles előtt. Mélyen bennem tompa puffannással becsukódott a Könyv. Amikor a bejárathoz mentünk, fegyverlövéseket hallottam, mindketten egyidejűleg néztünk fel. Két szárnyas sárkány vitorlázott a Holdnál. Jayne megint Vadászokra lő. Vadászok. Tágra nyitottam a szemeimet. K’Vruck! Ennyire egyszerű volt?

- Ó, Istenem, ez az. – suttogtam. Barrons tartotta az ajtót. - Mi? Izgatottan átkaroltam a karját. - Tudnál nekem még ma egy Vadászt szerezni, akivel repülhetek? - Természetesen. - Akkor siess. Azt hiszem, tudom, hogyan segíthetnénk a fiadnak.

54 FEJEZET Fordította: Sky Jericho Barrons, Dublin szélén meghúzódó temetőbe temette el a fiát öt nap virrasztás után, miközben arra várt, hogy vajon ezúttal is fel fog-e támadni a halottaiból. De a fia sosem tűnt el, és nem is támadott újra fel. Meghalt. Ezúttal valóban meghalt. Én is őrt álltam az irodája előtt, néztem, amint gyönyörű kisfiára vigyáz éjjel és nappal. A válasz annyira egyszerű volt amint eszembe jutott. Belekerült egy kis időbe ráakadni, de végül mellém szegődött, miközben a város fölött szárnyaltam, feketébben a feketénél is, a megszokott Éjszakaiszél-szárnyalj-magasan-szabadon üdvözletével. Szárnyai mintha száraz jeget vágtak volna maguk után. Szívességet kértem tőle. Nagy szívességet egy Vadásztól. Barrons öt emberére volt szükség hogy kivonszolják a szörnyet a garázs alól, egy közeli épület tetőterére. Amint elég messzire kerültek tőle, rádión értesítettek és én megkértem az új „régi barátom”- hogy repüljön hozzám és tegye azt amihez a legjobban ért. A halál közel sem annyira véges, mint egy jó kis K’Vruck-olás. Mikor nehéz fekete szárnyait a fiú teste köré fonta, lélegzett egy mélyet és a szörnyből újra kisfiú lett. És a kisfiú meghalt. Mintha K’Vruck egyszerűen magába szívta volna az élet erejét. Miután ki tudja hány hosszú száz esztendőn át szenvedett, a gyerek végre nyugalmat lelt. Akárcsak Barrons. Ryodan és az emberei ott ültek Barrons mellet, éjjel és nappal, várva, azon töprengve hogyan lehetséges számukra a halál.

Megsértődtek, de ugyanakkor meg is könnyebbültek. Kasteo órákon keresztül ült némán a szobában, szemeit le nem véve rólam. Ryodannak és a többieknek úgy kellett elvonszolniuk onnan. Vajon mit művelhettek vele sok száz évvel korábban? Felismertem a gyász kifejezését mikor megláttam. És mikor elmentek, annak ellenére, hogy minden porcikájukból ellenségesség áradt, tudtam, hogy nyertem egy kis időt a kivégzésem előtt. Nem fognak megölni. Legalábbis nem most. Nem tudom meddig tart majd a jóindulatuk, de szándékomban állt minden egyes pillanatot kihasználni. És ha egy nap majd úgy döntenek, hogy háborút akarnak, akkor háborút kapnak. Valaki harcost faragott belőlem. Vele az oldalamon, nem sok olyan dolog volt, amit nem tudtam volna megtenni. - Hej, baby, fent vagytok? – apa baritonját hallottam. Lenéztem az utcára és elmosolyodtam. Apa, anya és Jayne felügyelő álltak odalent a könyvesbolt előtt. Apánál egy üveg bor, Jayne felügyelőnél meg toll és füzet volt, és tudtam, hogy szeretne pár ötletet, miként lehet végezni a Fae-kel, és újra megpróbálja majd megszerezni a Lándzsámat. Repestem a boldogságtól, hogy a szüleim úgy döntöttek, Dublinban maradnak. Vettek egy házat a városban, hogy megtudjuk látogatni egymást. A napokban majd oda adom anyának Alina dolgait. Leülünk és beszélgetünk, és meglátogatjuk a lakását. Elviszem anyát a főiskolához, ahol Alina olyan boldog volt egy ideig. Megemlékezünk róla, és a vele együtt töltött időről. Anya más ember volt most már, erősebb, élet-telibb mint bármikor. Apa valamiféle törvényhozó lesz, és Jayne felügyelővel fog dolgozni, hogy fenntartsák a rendet Aj Dublinban. Ö szeretett volna harcolni, de anya nem volt oda az ötletért, így elvetette. Anya egy NDGU (New Dublin Green-up,azaz Zöldesitjük Új Dublint) csoportot vezetett, akik elhatározták, hogy egy nap a város újra zöldben fog pompázni – fertőtlenítik a földeket, megtöltik az ágyásokat, és életre keltik majd a természetet. Tökéletes munka volt a számára. Kimondottan fészekrakó típus volt és Dublinak most erre volt szüksége. - Nyitva van, gyertek fel – kiállottam le nekik. Anyánál két agyag tál volt, és már látszott a bimbózó hagyma. Minden ablakomban üres cserepek árválkodtak. Nem volt időm kimenni az apátságba, hogy felássak egy kis földet. Reméltem, hogy ezek házavató ajándékok voltak. Megfordultam és leellenőriztem az asztalt még egyszer. Az italok be voltak hűtve, a tányérok a helyükön. Ez volt az első kerti partim.

Barrons egy gázsütő fölé hajolva, steaket sütött és alig tudta elrejteni az undorát. Nem voltam biztos abban, hogy a megfőzött hús gondolatát – a nyers hússal ellentétben – utálta vagy, nem volt oda a marhahúsért, mivel lehet hogy….élve szerette azokat. Nem kérdeztem meg. Vannak dolgok. amik jobb ha örök homályban maradnak. Rám nézett és én megborzongtam. Sosem lesz elegem belőle. Soha. Életben van. Én lélegzem. Akarom. Őt. Mindig. Tűz a jegemre. Jég a lázamra. Később majd ágyba bújunk, és mikor felém emelkedik, tudom hogy boldogságot találok. Ki tudja? Később talán repülni megyünk egy-egy vadászatra. Miközben a vacsora vendégeimre várok, lenézek az alattam elterülő városra. Majdnem mindenhol sötét van, itt-ott ég csak egy utcai lámpa. Messze nem az a város ahova tavaly augusztusban megérkeztem. Ennek ellenére szerettem. Egy nap tele lesz megint élettel. Dani odakint van valahol az utcákon. Hamarosan majd a keresésére indulok. De nem azért hogy megöljem. Vállt-vállnak vetve harcolunk majd. Mint a testvérek. Azt hiszem Alina megértené. Nem annyira könnyű megkülönböztetni a jó és a rossz fiúkat, mint korábban hittem. Nem nézhetsz rá valakire, és ítélheted meg azonnal a külseje alapján.. A szíveddel kell látnod. VÉGE

Egyenlőre...