Kálvin János - Institutio - I. Könyv

KERESZTYÉN VALLÁS RENDSZERE INSTITUTIO RELIGIONIS CHRISTIANAE.

Tartalom ELŐSZÓ.....................................................................................................................................3 I. kötet)........................................................................................................................................3 ELŐSZÓ (II. kötet).....................................................................................................................3 KÁLVIN JÁNOS ELŐSZAVA AZ OLVASÓHOZ.....................................................................3 KÁLVIN JÁNOS LEVELE FERENC FRANCIA KIRÁLYHOZ.............................................5 ELSŐ KÖNYV..........................................................................................................................15 ELSŐ FEJEZET. A teremtő Isten megismerése.......................................................................15 MÁSODIK FEJEZET. Mit tesz Istent megismerni s mi célra szolgál az ő megismerése?......17 HARMADIK FEJEZET Az istenismeret természet szerint megvan az emberi észben............18 NEGYEDIK FEJEZET. Az istenismeretet részint a tudatlanság, részint a rosszakarat vagy elfojtja, vagy megrontja............................................................................................................20 ÖTÖDIK FEJEZET Isten ismerete a világ teremtéséből és állandó igazgatásából kitünik......22 HATODIK FEJEZET. Hogy a teremtő Isten megismerésére eljuthassunk, szükségünk van a Szentirásra, mint tanítónkra és vezérlőnkre..............................................................................30 HETEDIK FEJEZET Kimutatása annak, hogy a Szentlélek bizonyságával kell a Szentirást megerősíteni, hogy annak tekintélye bizonyos legyen, továbbá, hogy istentelen hazugság az, hogy a Szentirás hitelessége az egyház itéletétől függ.............................................................32 NYOLCADIK FEJEZET. Az emberi értelemhez viszonyítva elég erős bizonyítékok vannak a Szentirás hitelességének megerősítésére...................................................................................36 KILENCEDIK FEJEZET. A kegyesség minden alapját felforgatják azok a rajongók, akik az Irás mellőzésével a mennyei jelenésekhez kapkodnak.............................................................41 TIZEDIK FEJEZET. A Szentirás, hogy minden babonát megszüntessen, az igaz Istent kizárólagosan állítja szembe a pogány népek isteneivel...........................................................43 TIZENEGYEDIK FEJEZET. Istennek nem szabad látható ábrázatot tulajdonítani. Az igaz Istentől teljesen elhajolnak azok, akik bálványokat állítanak maguknak.................................45 TIZENKETTEDIK FEJEZET. Istennek nem szabad látható ábrázatot tulajdonítani..............53 TIZENHARMADIK FEJEZET. A Szentirás magából a világ teremtéséből tanítja, hogy az Isten lényege egy, mely három személyt foglal magában.........................................................55 TIZENNEGYEDIK FEJEZET. Magában a világ és mindenség teremtésében a Szentirás biztos jegyekkel különbözteti meg az igaz Istent a hamisaktól................................................70 TIZENÖTÖDIK FEJEZET. Milyennek teremtette Isten az embert?.......................................82 TIZENHATODIK FEJEZET. Isten a világot, melyet teremtett, erejével megtartja és oltalmazza s annak minden részét gondviselésével igazgatja...................................................86 TIZENHETEDIK FEJEZET. Hová s mely célra kell vonatkoztatnunk e tant, hogy hasznát vehessük?..................................................................................................................................93 TIZENNYOLCADIK FEJEZET Isten úgy használja az istentelenek szolgálatát és úgy hajtja azok lelkét itéleteinek véghezvitelére, hogy emellett maga minden folttól tisztán marad.....103

ELŐSZÓ I. kötet)

Kálvin főművének utolsó teljes kiadását Szenczi Molnár Albert fordította először magyarra s adta ki 1624-ben Hanauban. E tiszteletreméltó fordítás azonban nemcsak hogy alig pár példányban található, de nyelvezeténél fogva sem alkalmas arra, hogy Kálvin gondolatainak korunkban megfelelő tolmácsul szolgálhasson. Ez a körülmény indította a ref. egyházi könyvtár-bizottságot arra, hogy az Institutio teljes kiadásának új magyar fordítását felvegye kiadványai sorozatába. A fordítást Ceglédi Sándor nagysallói ref. lelkész, theológiai magántanár s Rábold Gusztáv hajduböszörményi ref. főgimnáziumi tanár végezték; amaz az I. és II. könyvet, ez a III. könyvet fordította, melyből jelen kötet csak 10 fejezetet hoz. A revizió munkáját dr. Antal Géza és Borsos István pápai főiskolai tanárok teljesítették. Úgy a fordítók, mint a revizorok szives elnézést kérnek, ha a munka magyar nyelvre átültetésének nagy nehézségeivel nem sikerült mindenütt megbirkózniok. A III. könyv többi fejezetei s a IV. könyv a jövő évben egy külön, terjedelemre a jelenlegihez hasonló kötetben fognak megjelenni. Ez a kötet tartalmazza az egész műhöz szóló betürendes név- és tárgymutatót, mint szintén a magyarázó jegyzeteket. Úgy a név- és tárgymutató, mint a magyarázó jegyzetek arra szolgálnak, hogy e nagy mű gondolatkincsét könnyebben hozzáférhetővé s elsajátíthatóvá tegyék. Az lesz a legméltóbb megemlékezés Kálvinról, ha az isteni kegyelem evangéliumi gondolata, mely nagy művében oly meggyőző kifejezést nyer, e mű tanulmányozása folytán megerősödik lelkünkben s tettre sarkal, hogy az evangélium szellemében munkáljuk Isten országának építését.

ELŐSZÓ (II. kötet)

Jelen kötettel Kálvin főműve „A keresztyén vallás rendszere” új magyar fordításban a maga teljességében kerül az olvasó kezébe. A fordítás nehéz munkáján a fordítók úgy osztoztak meg, hogy a III-ik könyvet s a IV-ik könyv első 11 fejezetét Rábold Gusztáv hajduböszörményi tanár, a többi fejezeteket Ceglédi Sándor nagysallói lelkész ültették át nyelvünkre. A revizió munkáját e kötetben is dr. Antal Géza és Borsos István pápai főiskolai tanárok végezték. A munkához részint a használhatóság, részint a megértés megkönnyítése céljából négy függelék van csatolva: I. a szövegben előforduló szentirási helyek jegyzéke; II. bő tárgymutató; III. a Kálvin János által idézett szerzők jegyzéke; IV. a szövegben előforduló és magyarázatot igénylő tulajdon- és helynevek betürendes jegyzéke. Az első három jegyzék Tholuck kiadása nyomán készült s összeállítását és fordítását Ceglédi Sándor végezte; az utolsó jegyzék elkészítésének munkáját Csizmadia Lajos pápai theol. tanár teljesítette. A négy jegyzék külön-külön s együttesen bizonyára lényegesen hozzájárul ahhoz, hogy Kálvin fő művét, a reformáció korának legnagyobb dogmatikai alkotását, minél alaposabban megismerhessék a vele foglalkozni kivánók s a benne rejlő kincseket felhozhassák és felmutathassák a jelenkor fiainak.

KÁLVIN JÁNOS ELŐSZAVA AZ OLVASÓHOZ E művem első kiadásánál, mivel egyáltalán nem remélhettem azt a nagy sikert, melyet az Isten a maga végtelen jóságával adott, a nagyobb résszel, (mint az jelentéktelen műveknél történni szokott) csak futólag foglalkoztam. De mikor láttam, hogy e munkát majdnem minden kegyes lélek oly nagy jóindulattal fogadta, aminőt soha kivánni, sőt remélni sem mertem: valamint lelkemben éreztem, hogy e kitüntetés érdememen felül való, úgy nagy hálátlanságnak tartottam volna, ha az irántam ily mérvben táplált s buzgalmamat csak serkentő jóindulatnak legalább gyenge erőmhöz képest megfelelni

nem igyekeztem volna. S ezt nemcsak a második kiadásban kiséreltem meg, hanem valahányszor e mű megjelent, mindig bővült valamivel. Bár a ráfordított munkát nem sajnáltam, még sem elégített ki soha, amig jelen alakjában nem foglaltam. Most bizom abban, hogy oly könyvet adok, amelyet közös megegyezéstek jónak fog találni. Hogy mily buzgalommal iparkodtam művemet Isten egyháza hasznára elkészíteni, annak nyilvánvaló bizonyságául hadd említsem fel, hogy a múlt télen, mikor azt gondoltam, hogy a negyednapos láz halálomat jelenti, mennél jobban kínzott betegségem, annál kevésbé kiméltem magamat, hogy olyan művet hagyhassak magam után, mely a kegyes lelkek oly jóindulatú várakozásának némileg megfelel. Szerettem volna gyorsabban bevégezni munkámat, de elég gyorsan van így is, ha elég jó. Azt pedig, hogy alkalmas időben bocsátottam útjára, akkor hiszem, ha tapasztalom, hogy Isten egyházának bővebb gyümölcsöt hoz, mint azelőtt. Ez rám nézve egyedül döntő. És bizony nagyon rosszúl állna dolgom, ha egyedül Isten helyeslésével megelégedve, meg nem vetném akár a tudatlan emberek ostoba és fonák, akár az istentelenek igaztalan és rosszindulatú itételét. Mert bár Isten az Ő országa terjesztésére s a közérdek szolgálatára szólította el szivemet, lelkiismeretem is egészen nyugodt, és Ő maga és az angyalok tanúim, hogy mióta az egyházban a tanítói tisztet felvettem, semmi egyéb célom nem volt, mint hogy az egyháznak használjak a kegyesség tiszta tudományának biztosításában: mégis úgy gondolom, hogy nincsen senki, akit több rágalom támadna, mardosna, tépne, mint engem. Mikor már sajtó alatt volt e könyv, azt hallottam, hogy Ágostában, ahol a birodalmi rendek gyülést tartottak, felőlem az a hir terjedt el, hogy ismét a pápasághoz pártoltam; azt is hallottam, hogy e hirt kelleténél nagyobb örömmel fogadták a fejedelmek udvaraiban. Persze, ilyen azoknak a jó indulata, akik bizonyára jól ismerik állhatatosságom sok bizonyítékát s amiképen e bizonyítékok a rút rágalommal oly nyilvánvaló ellentétben állanak, úgy meg kellett volna oltalmazniok engem minden méltányos és emberséges bíró előtt. Csalódik az ördög minden seregeivel együtt, ha azt gondolja, hogy ily rothadt hazugsággal s méltatlansággal reám rohanva hajlékonyabbá, vagy lassúbbá tesz, mert hitem szerint Isten, az Ő végtelen jóságából megadja nekem, hogy azon a pályán, amelyre szent szava hivott, változatlan türelemmel megmaradhassak. Ennek új bizonyítékát nyújtom a kegyes olvasóknak művem ez új kiadásában. Munkám végzésében az volt továbbá végcélom, hogy a szent vallástudomány jelöltjeit az isteni ige olvasására úgy elkészítsem s megtanítsam, hogy az rájuk nézve könnyen hozzáférhető legyen s minden fönnakadás nélkül haladhassanak abban. Mert azt hiszem, hogy a vallás teljes egészét felölelem itt, minden részeivel egyetemben s oly sorrendben adom elő, hogyha valaki jól megtanúlja, nem lesz nehéz számára annak megállapítása, hogy mit kell keresnie a Szentirásban s annak tartalmát mily célra kell fordítania. Tehát mintegy megegyengetvén az utat, ha ezután a Szentiráshoz magyarázatokat adok ki, mivel nem lesz szükségem arra, hogy a hitcikkek felől hosszú előadást tartsak, s a bizonyító helyekre is kitérjek, mindig röviden végzek azokkal. Így a kegyes olvasó nagy nehézségektől s unalomtól menekűl meg, amennyiben e könyv ismeretével, mintegy szükséges eszközzel felszerelve, fog a munkához. De mivel ily eljárásom indító oka számos magyarázatomban, mintegy tükörben, nyilvánvalóan kitünik, inkább azt akarom, hogy maga a dolog mutasson rá eljárásomra, mintsem, hogy azt szavakkal előre hirdetgessem. Élj boldogúl, kegyes Olvasó, s ha munkámnak valami gyümölcsét veszed, segíts viszont rajtam könyörgéseddel a mi Atyánknál Istenünknél. Genf, 1559. év augusztus hó 1. napján. Kisded művet irtunk: igy akartunk mentegetőzni És tanulás közben kötetünk, ime, nagyra növekvék. Augustin 7. levele: Megvallom, én is azok közül való vagyok, akik gyarapodva irnak és irva gyarapodnak.

KÁLVIN JÁNOS LEVELE FERENC FRANCIA KIRÁLYHOZ FERENCNEK,

A HATALMAS ÉS DICSŐSÉGES URALKODÓNAK, A FRANCIÁK LEGKERESZTÉNYEBB KIRÁLYÁNAK, MINT FEJEDELMÉNEK, KÁLVIN JÁNOS BÉKÉS ÉS ÜDVÖSSÉGET KIVÁN. Mikor e munkához fogtam, egyáltalán nem gondoltam arra, Dicsőséges Király, hogy olyas valamit irok, amit utóbb Felségednek ajánljak. Mindössze valami elemi ismertetést akartam szerkeszteni s ezzel az igaz kegyességre vezérelni mindazokat, akiknek szivét még némileg áthatja a vallásos érzés. S e munkámat leginkább francia népünkért végeztem. Tudtam, hogy közülök sokan éhezik és szomjuhozzák a Krisztust s viszont láttam, hogy igen kevesen vannak olyanok, akiknek Krisztus felől csak közepes ismereteik is lettek volna. Maga a könyv mutatja nyilván, hogy ez volt feltett szándékom, mert hisz egyszerü s elemi tanítási formában szerkesztettem azt. De mikor észrevettem, hogy országodban egyes istentelen emberek dühe oly magasra csapott, hogy ott az igaz tudománynak többé nincs helye, azt gondoltam, hogy jó munkát végzek, ha egy és ugyanazon műben tanítást nyujtok amazoknak s egyuttal hitvallást készítek számodra, melyből megtudhatod, hogy minő az a tudomány, melyre oly lángoló dühvel támadnak, kik most országodat tűzzel-vassal pusztítják. Mert nem félek bevallani, hogy itt csaknem egészében felöleltem azt a tudományt, melyről a pusztítók azt kiáltják, hogy börtönnel, száműzéssel, polgári jogoktól való megfosztással s máglyával kell büntetni, s az egész föld kerekségéről ki kell irtani. Tudom ugyan, hogy mily szörnyü vádakkal töltötték tele füledet s lelkedet, hogy ügyünket a lehető leggyülöletesebbé tegyék te előtted. De neked kegyelmességednél fogva meg kell gondolnod, hogy ha a puszta vád is elégséges, akkor sem szavaink, sem tetteink miatt soha nem lehetünk biztonságban. Valóban, ha valaki gyülölség-keltés céljából azt emlegeti, hogy ezt a tudományt, melyről néked számot kivánok adni, szavazatukkal az összes rendek elitélték, s hogy a törvényszékek már régóta teméntelen itélettel kárhoztatták, nem mond felőle semmi egyebet, mint, hogy egyfelől ellenségeink pártoskodása s erőszakos hatalmaskodása buktatta meg, másfelől, hogy hazugság, fondorlat, rágalom álutakon ravaszul nyomta el. Erőszak az, hogy vizsgálat nélkül, véres itéleteket hoznak ellene; csalárdság az, hogy méltatlanúl forradalom s gonoszság vádjával illetik. Hogy pedig senki e panaszainkat alaptalannak ne gondolja, magad lehetsz rá tanúnk, Felséges Király, hogy mily hazug rágalmakkal illetik e tudományt naponta előtted. Azt mondják ugyanis felőle, hogy nincs egyéb célja, mint, hogy a királyok kezéből a kormánypálcát kicsavarja, a törvényszékeket és minden itélkezést ledöntsön, minden rendet s államszervezetet felforgasson, a nép békés nyugalmát megzavarja, minden törvény erejét megrontsa, minden vagyont s birtoklást megszüntessen, szóval mindent fenekestől felfordítson. Pedig Te még igen keveset hallasz! Mert a nép között még borzasztóbb hireket terjesztenek. Ha mindez igaz volna, méltán itélné az egész világ e tudományt szerzőivel együtt ezerszer tüzre és keresztfára. Ki csodálkozhatik hát azon, hogy a közgyűlölet lángragyúl ellene, mikor az istentelen vádaskodás hitelre talál. Íme, ezért ért egyet ellenünk s tör együtt ellenünk minden rend, személyünket és tudományunkat kárhoztatva. Ily érzéstől elragadva, csupán hazulról hozott előitéletüket hirdetik ki, mint ítéletet, azok, akik törvénykezni összeülnek. És azt hiszik, hogy a maguk részéről helyesen járnak el, ha senki más nem itélnek halálra, csak azt, aki vagy sajátos vallomása, vagy hiteles tanuk bizonyságtétele folytán bünösnek bizonyúlt. De miféle bűnben? Ennek a kárhozott tudománynak bünében – felelik. De mily jogon kárhoztatták azt a tant? Hisz épen az volt a védekezés bástyája, hogy a tant magát nemcsak hogy meg nem tagadják, de, sőt mint igazat védik. De e tekintetben még mukkanni sem szabad. Ennélfogva, Győzhetetlen Király, nem ok nélkül kivánom tőled, hogy szerezz magadnak teljes ismeretet az ügyről. Hisz eddig összevissza a törvényes formák mellőzésével és inkább erőszakos indulatossággal, mintsem törvényes komolysággal tárgyalták, helyesebben szólva mindenképpen gáncsolták azt.

Ne gondold azonban, hogy ez alkalommal személyes védelmemről akarok gondoskodni, hogy ily úton szabad visszatérést nyerjek hazámba. Bár erre, amint illik, emberi érzelmeimnél fogva óhajtozom, de a jelen viszonyok között nem esik nehezemre róla lemondanom. Hanem minden kegyes lélek közös ügyét, sőt magának a Krisztusnak ügyét karolom fel, melyet manapság országodban minden módon meggyaláznak s lábbal tapodnak s amely siralmas állapotban hever, inkább ugyan némely farizeusok zsarnoksága miatt, mint a Te beleegyezéseddel. Nem tartozik ide elmondani, hogy miként jutott ennyire Krisztus ügye; elég az, hogy földre sujtva vonaglik. Mert azok az istentelenek annyira vitték a dolgot, hogy Krisztus igazsága, ha üldözve és széttépve meg nem semmisült is, de bizony csaknem eltemetve és gyalázatban lappang. A kisded egyházat pedig részben szörnyü öldöklés emésztette fel s száműzés hajtotta idegenbe, részben félelmes fenyegetések rettentik, hogy még csak mukkanni se merjen. És nem szünnek meg most sem szokott dühöngésükkel s kegyetlenségükkel erősen döngetni a falat, amelyet már megingattak s félig romba döntöttek, e közben pedig nem akad senki, aki ez őrjöngőkkel szemben védelmébe vegye azt. Sőt azok is, akik az igazság pártfogói gyanánt kivánnak mutatkozni, azt mondják, hogy a tudatban ember tévelygését és esztelenségét meg kell bocsátani. Mert így nyilatkoznak a mérsékeltebbek. Tévelygésnek s esztelenségnek nevezik azt, amit Isten legbizonyosabb igazságáúl ismertek meg s tudatlan embereknek mondják azokat, kikről látják, hogy lelkük nem annyira megvetett Krisztus előtt, hogy az őket mennyei bölcsességének titkaira ne méltatta volna. Ennyire szégyenlik mindannyian az evangéliumot. A Te feladatod lesz azonban, Kegyes Király, hogy az oly jogos védelemtől se füledet, se szivedet el ne fordítsd. Hiszen oly nagy dologról van szó! T. i. arról, hogy mi módon álljon meg e földön Isten dicsőségének sértetlensége, hogyan tartsa meg Isten igazsága a maga méltóságát s hogyan maradjon meg közöttünk sértetlenül és állandóan Krisztus országlása. E dolog méltó arra, hogy meghallgasd, megismerd s ítéletet mondj fölötte. Hiszen igaz királlyá valakit csak annak tudata tehet, hogy országa kormányzásában Istent szolgálja. S az már nem is országol, hanem rabol, ki nem úgy uralkodik, hogy Isten dicsőségének is szolgáljon. Továbbá csalatkozik, aki azt hiszi, hogy állandó jólét lesz abban az országban, amelyet nem Isten kormányvesszeje, azaz szent igéje igazgat. Mert nem csalhat az égi jóslat, amely azt mondja, hogy elvész a nép, amelynél hiányzik a prófécia (Péld. 29:18). Téged se tartson vissza e törekvéstől, ha a mi csekélységünket számba sem veszed is. Mert mi magunk is jól tudjuk, hogy mennyire nyomorult és megvetett emberek vagyunk; Isten előtt t. i. szegény bünösök, az emberek szemében megvetett lények, sőt, ha úgy akarod, a világnak söpredéke, szemetje, vagy még alábbvaló, ha ennél alábbvaló nevet lehet találni. Mindez hadd történjék azért, hogy semmi se maradjon, amivel Isten előtt dicsekedjünk, csak az Ő irgalmával, mely elhivott bennünket, minden érdemünk nélkül az örök üdv reménységére; az emberek előtt pedig csak erőtlenségünk, melyet csak részben is bevallani szégyennek tartják maguk között. De a mi tudományunknak a világ minden dicsősége fölött fönségben, minden hatalma fölött győzhetlenségben kell állnia, mert nem a mi tudományunk az, hanem az élő Istené s az ő Fiáé, a Krisztusé, kit az Atya királlyá tett, hogy uralkodjék tengertől-tengerig és a folyóvizektől a föld kerekségének véghatáráig. És pedig úgy uralkodjék, hogy szájának egyetlen lehelletével az egész földet vasszilárdságával s ércerejével, arany- és ezüsttündöklésével együtt úgy széttörje, mint a cserepet. Amint az Ő országa dicsőségéről jósolták a próféták (Dán. 2:34; Ézs. 11:4; Zsolt. 2:9). Ellenfeleink fölhozzák, hogy jogtalanúl hivatkozunk Isten igéjére, mert hisz annak a leggonoszabb megrontói vagyunk. De bölcseségeddel megitélheted magad is hitvallásunk olvasása után, hogy mindez nemcsak rosszindulatú rágalom, hanem szemenszedett szemérmetlenség. Egyet-mást mégis el kell itt mondanom, ami majd olvasásra s tanulmányozásra serkent, vagy legalább ezeknek útját egyengeti előtted. Pál apostol, mikor azt tanítja, hogy minden prófécia a hit mintájára készült, (Róm. 12:6), a legjobb zsinórmértéket adta az irásmagyarázat megitélésére. Ha a mi ügyünkre a hit e szabályát alkalmazzák, kezünkben a győzelem. Mert mi illik jobban a hithez, mint elismernünk, hogy nincs bennünk erény, de csak azért, hogy Isten ruházzon fel bennünket; elismerni,

hogy nincs bennünk jó, hogy Isten töltsön el azzal; hogy a bűn szolgái vagyunk, hogy Ő szabadítson meg bennünket; hogy vakok vagyunk, hogy Ő világítson meg; bénák vagyunk, hogy Ő vezessen; gyöngék, hogy Ő támogasson; hogy a dicsekedés minden tárgya el van tőlünk véve, hogy egyedül az Ő dicsősége tündököljék s mi csak Ő benne dicsőüljünk meg? Ha azonban mi ezt, vagy ilyesmit mondunk, amazok szemrehányásokat tesznek s jajgatnak afölött, hogy ily módon mi kioltjuk a természetnek nem tudom mily vak világosságát, hazug képzeményeit, a szabad akaratot s az örök üdvöt szerző cselekedeteket, a fölösleges jócselekedetekkel együtt. Mert nem türhetik, hogy Istennél legyen minden jó, minden erény, az igazság és bölcseség egész dicsérete és dicsősége. Pedig nem azt olvassuk, hogy azok feddetnének meg, akik sokat merítettek az élőviz e forrásából. Ellenkezőleg azok dorgáltatnak meg keményen, akik ástak maguknak kutakat, beomlott kutakat, melyekben nincs víz (Jer. 2:13). Továbbá mi illik inkább a hithez, mint az, hogy Istent tartsuk kegyes Atyánknak, midőn belátjuk, hogy Krisztus testvérünk és kibékítőnk, mint az, hogy mindent, boldogságot és örömöt bizalommal várjunk attól, kinek irántunk való kibeszélhetetlen szerelme oly nagy, hogy saját Fiának sem kedvezett, sőt érettünk adta; mint az, hogy az örök üdv és élet biztos reményében pihenjünk meg, midőn Krisztusra gondolunk, akit az Atya adott s akiben oly nagy kincsek vannak elrejtve? Itt ránk támadnak, s azt vitatják, hogy hitünknek e bizonyossága sincs gőg és elbizakodottság nélkül. Mi azonban magunktól semmit, de mindent Istentől remélünk; s nem egyébért fosztjuk meg magunkat a hiú dicsekvéstől sem, csak azért hogy az Úrban tanuljunk dicsekedni. Mi szóljak még? Hatalmas Király! ügyünk minden részletét vizsgáld meg és bizvást a bünös emberek nemzetségénél is hitványabbaknak tarthatsz bennünket, ha nem győzödöl meg arról, hogy azért sanyargatnak és illetnek gonosszal bennünket, mivel reménységünket az élő Istenbe vetjük (I. Tim. 4:10). S mivel hisszük, hogy az az örökélet, ha megismerjük az egy igaz Istent s a Jézus Krisztust, akit Ő elbocsátott (Ján. 17:3). Ezért a reményért némelyeket közülünk láncra vernek, másokat megkorbácsolnak, ismét másokat csúfságra hurcolnak, némelyeket száműznek, megint másokat kegyetlenűl kinoznak, sokakat bujdosásra kényszerítenek. Mindnyájunkat nyomorgatnak, kegyetlen átkokkal kiátkoznak, szitkokat szórnak ránk s embertelenül bánnak velünk. Nézz most már ellenfeleinkre s vizsgáld meg egy kissé velem, hogy micsoda cél hajtja őket? Az áldozópapok rendjéről szólok, kiknek indításából s itéletéből lett ellenségünkké a többi is. Ezek ugyan nem törődnek azzal, hogy ha az igaz hitet, melyet a Szentirás tanít, melynek minden között fenn kellene állnia, akár ők, akár mások mellőzik, elhanyagolják, megvetik. Kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy ki mit tart, vagy mit nem tart Istenről, Krisztusról, csak mint mondják, engedelmes hittel alávesse értelmét egyháza itéletének. Nem nagyon bántja őket az sem, ha Isten dicsőségét az emberek nyilvános káromlással beszennyezik, csak senki kezet ne emeljen az apostoli szék elsősége s a szent Anyának, az egyháznak tekintélye ellen. Hát miért viselnek háborút oly vadsággal s elkeseredéssel a miséért, tisztítótüzért, a bucsújárásokért s ily fajtájú haszontalanságokért? Annyira, hogy tagadják, hogy mindezeknek teljes elhivése nélkűl a kegyesség üdvözítő lehessen, pedig egyiket sem tudják az Isten igéjéből igazolni? Miért? bizonyára azért, mert istenük a has, vallásuk a konyha s azt gondolják, hogy ha e dolgoktól valaki megfosztja őket, nemcsak keresztyének, de emberek sem lehetnek többé. Bár egy részük fényben él, más részük kenyérhéjon tengődik, egy s ugyanazon fazékból táplálkoznak valamennyien s ez azok nélkűl a melengető szerek nélkűl, nemcsak kihülne, de fenékig befagyna. Innét van, hogy amelyik közülük legjobban félti hasát, az védelmezi legnagyobb hévvel hitét is. Elvégre mindenik előtt az az egy cél lebeg, hogy uralmuk sértetlenűl s hasuk telve maradjon; egyébként tiszta ügyért való buzgólkodásnak egyikük sem mutatja a legkisebb jelét sem. S mégsem szünnek meg tudományunkat minden kigondolható módon szidalmazni, gyalázni s így gyülöletessé s gyanussá tenni. Azt mondják, hogy új, csak a minap

született. Élcelődnek azon, hogy bizonytalan és ingatag. Kérdezik, hogy mily csoda szól mellette? S számon kérik, hogy méltányos-e, hogy annyi szent atya véleményével és az ősrégi szokással szembeállíttassék. Kényszerítenek, hogy eretnek tudománynak ismerjük el, mely hadat indít az egyház ellen. Vagy állítsuk azt, hogy az egyház sok évszázadokon keresztűl halott volt, mert benne ennyi idő alatt ilyesmiről hallani nem lehetett. Végül azt mondják, hogy nincs is szükség sok bizonyítékra: mert hogy milyen, meg lehet ismerni gyümölcséről. Hiszen a szekták egész tömegét, lázongásokat s bünben való szabadosságot hozott létre. Természetesen igen könnyű dolog hiszékeny s tanulatlan tömeg előtt védetlen ügyet bántalmazni. De ha mi is szólhatnánk, bizonyára lehülne az a hév, amellyel teleszájból épp oly szabadon, mint büntetlenül tajtékoznak ellenünk. Első sorban Istennel szemben a legigaztalanabbak akkor, midőn a mi tudományunkat újnak állítják, mert az Ő szent igéje nem érdemli meg azt a vádat, hogy új. Természetesen nem vonom kétségbe, hogy azok előtt új a mi tanunk, kik előtt Krisztus is új s az evangélium is új. De semmi ujdonságot nem vethetnek szemünkre azok, akik tudják, hogy mily régi Pál apostol prédikálása, hogy Jézus Krisztus meghalt büneinkért s föltámadott megigazulásunkért (Róm. 4:25). Hogy e tan oly sok időn keresztűl ismeretlenül s eltemetve lappangott, az az emberi gonoszság vétke. Most, midőn Isten jósága visszaadja nekünk, legalább régi joga alapján ősiségét is vissza kellene nyernie. Épp ily tudatlanság a forrása annak is, hogy bizonytalannak s ingatagnak állítják tanunkat. Bizonyára ez az, ami miatt Isten az ő prófétája által panaszkodik: (Ézs. 1:3) „Az ökör ismeri az ő urát és a szamár az ő urának jászlát, de Őt nem ismeri az ő népe.” De bármint gúnyolódjanak tanunk bizonytalansága fölött, akkor láthatnánk csak, mennyire becsülik a magukét, ha saját vérükkel és életük feláldozásával kellene megpecsételniök. A mi bizakodásunk egészen más, mert nem retteg sem a halál borzalmaitól, sem magától Isten itélőszékétől. Orcátlanúl cselekszik azt is, hogy tőlünk csodákat követelnek. Mert nem valami új evangéliumot ütöttünk össze, csak azt tartjuk fönn, amelynek bizonyságára szolgál minden csoda, melyet a Krisztus és az apostolok tettek. De nekik az a különös előnyük van fölöttünk, hogy mind e napig szakadatlan csodákkal erősíthetik hitüket. Pedig hát oly csodákra hivatkoznak, melyek minden lelket, még ha különben nyugodt is, ingadozásra birhatnak; annyira izléstelenek, nevetségesek, hiábavalók és hazugok. Még ha valóban bámulatra keltők volnának is, Isten igazságával szemben semmi súlyuk sem lehetne, mert Isten nevét úgy a csodáknak, mint a dolgok természetes rendjének mindenütt és mindig meg kell szentelniök. Talán mutatósabb lett volna a külszin, ha a Szentirás nem tanítana meg bennünket a csodák törvényes céljára és használatára. Márk arra tanít, hogy az apostolok igehirdetésére következett csodák az igehirdetés megerősítésére szolgáltak (16:20). S Lukács is arra oktat, hogy az Úr az ő kegyelmességének beszédéről teszen vala bizonyságot, midőn az apostoloknak keze által jelek és csodák lőnek (Csel. 14:3). S ehhez igen hasonló az apostolnak ama nyilatkozata is (Zsid. 2:4), hogy az üdvösség az evangélium hirdetése által erősíttetett meg, midőn Isten jelekkel, csodákkal és más erőkkel tett bizonyságot a tanítványok beszéde mellett. Hát most már azon dolgokat, melyekről azt hallók, hogy az evangélium jelei, az evangéliumban való hit lerontására használjuk-é? S amely dolgok az igazság pecséteűl vannak rendelve, azokat a hazugságok megerősítésére fordítsuk-é? Ezért elsősorban a tant kell szoros vizsgálat alá venni és kifejteni, melyről az evangélista azt mondja, hogy a csodákat megelőzi. S ha ez helyesnek bizonyúl, csak akkor kell joggal megerősítést nyernie a csodákban. Az igaz tudománynak pedig, melynek szerzője Krisztus, az az ismertető jegye, hogy nem az emberek, hanem Isten dicsőségének keresésére irányúl (Ján. 7:18, 8:50). Mikor a tudomány helyességét Krisztus ettől teszi függővé, haszontalanná válik minden oly csoda, mely mást céloz, mint az egy Isten nevének dicsőítését. S arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a sátánnak is meg vannak a maga csodái, melyek ugyan inkább szemfényvesztések, mint igaz erők, mégis olyszerüek, hogy a tudatlan s együgyü embereket könnyen tévútra vezethetik. A varázslók és bűbájosok mindig hiresek voltak a csodáikról s a bálványimádást

tüneményes csodák táplálták. De e csodák még sem igazolják előttünk sem a varázslók, sem a bálványimádók babonáit. S régente a donatisták is azzal a fogással próbálták megnyerni az együgyü népet, hogy csodákat tudnak tenni. Nos tehát mi ellenfeleinknek most azt válaszoljuk, amit akkor a donatistáknak Augustinus, hogy az Úr óvatosakká tett bennünket az ilyen csodatevőkkel szemben, midőn előre megmondta, hogy „hamis próféták támadnak és nagy jeleket és csudákat tesznek, úgyannyira, hogy megtévesszék, ha lehetne, a választottakat is” (Máté 24:24). És Pál is figyelmeztet, hogy az Antikrisztus uralma minden erővel, jellel és hazug csodával fog eljönni (II. Tess. 2:9). De azt mondják, hogy e csodák nem bálványoktól, csalóktól s álprófétáktól erednek, hanem szentektől. Mintha nem tudnók jól a sátán ama cselfogását, hogy magát a világosság angyalává változtatja! (II. Kor. 11:14) Hajdan az egyiptomiak Jeremiást, kit maguknál temettek el,áldozatban s egyéb istentiszteletben részesítették.* Hát nem éltek-e vissza bálványimádásra magával az Isten szent prófétájával? S mégis azt tartották, hogy a kigyómarásból aló meggyógyulás a halottimádásnak méltó jutalma. Mit mondjunk hát? Bizonyára mindig az volt és mindig az lesz Istennek méltó büntetése azokkal szemben, kik igazságszeretetét nem vették be, hogy még nagyobb tévelygést bocsát rájuk, úgyannyira, hogy még a hazugságokban is hisznek (II. Tess. 2:11). Tehát nekünk is megvannak a magunk csodái és ezek bizonyosak s gúnyolódásnak nincsenek kitéve. Amit azonban ők maguk mellett felhoznak, azok mind a sátán merő szemfényvesztései, amennyiben a népet Istene igaz tisztelésétől hiábavalóságra csábítják. Aztán ármányosan fölhozzák ellenünk az egyházi atyákat is – a régi s jobb idők iróira gondolok, – mintha ezek is az ő istentelenségük mellett szólanának. Pedig, ha ezeknek a tekintélye döntené el a vitát, a győzelem a mi részünkön volna, bármi szerényen szóljak is. De bár ez atyák igen sok dolgot bölcsen s kitünően megirtak, bizonyára megtörtént velük is, ami emberrel megesni szokott, s ime az ő istenfélő utódaik szellemük, itéletük s gondolkodásmódjuk készségéhez képest azoknak csak tévedéseit és hibáit imádják. Amit helyesen mondottak, nem tartják meg, figyelmen kívül hagyják vagy meghamisítják, úgyannyira, mintha csak az volna szándékuk, hogy az aranyból a szemetet válogassák ki. Aztán istentelen lármával ránk törnek, mintha mi megvetnők az atyákat s harcra kelnénk ellenük. Mi azonban annyira nem vetjük meg őket, hogy ha most az volna a célom, fáradság nélkül saját szavaikkal bebizonyíthatnám, hogy helyeslik mostani tanításunk nagy részét. De irásaikat csak azzal a tudattal forgatjuk, hogy minden a mienk – és pedig azért, hogy szolgáljon nekünk s ne uralkodjék rajtunk – mi pedig amaz egyetlen Krisztuséi vagyunk, aki iránt kivétel nélkül mindenkinek engedelmességgel kell viseltetnie (I. Kor. 3:21). Aki e megkülönböztetést nem tartja meg, az a vallásban semmi szilárd pontot sem talál. Mert ama szent férfiak sem ismertek sok dolgot, tehát egymástól gyakran eltértek s néha önmagukkal is ellentétbe jutottak. Ellenfeleink azt mondják: Salamon nem hiába figyelmeztetett, hogy ne bontsuk el a régi határt, melyet a mi eleink csináltak (Péld. 22:28). De más a törvény a határok megtartásával s más a hitbeli engedelmességgel szemben s ez utóbbinak olyannak kell lennie, hogy érte népünkről s atyánk házáról is el kell feledkeznünk (Zsolt. 45:11). Ha annyira szeretik a képes beszédet, miért nem az apostolokat hozzák fel inkább, mint bármelyik atyát? Hiszen az ő általuk vetett határokat csak nem szabad megbontani? Így magyarázta ezt Hieronymus is, kinek szavait kánonaikba foglalták. Ha hát áthághatlanoknak tartják az atyák által fölállított határokat, mért lépik át azokat oly könnyen, ahányszor csak jónak látják? Az atyák közül való volt az is, aki azt állította, hogy Istenünk sem nem eszik, sem nem iszik s így nincs szüksége sem kehelyre, sem tányérokra.* Az atyák közül való volt az a másik is, aki azt állítá, hogy a szent dolgok nem kivánják az aranyat s nem az aranyért kedves az oly dolog, melyet aranyon nem lehet megvenni.* Tehát áthághatják a határt, midőn istenitiszteletükön annyira használják az aranyat, ezüstöt, elefántcsontot, márványt, drágaköveket és selymet; s úgy vélik, nem is rendes istenitisztelet az, amely válogatott csillogással, vagy inkább oktalan fényűzéssel nincsen elárasztva. Atya mondta azt is, hogy neki, mivel keresztyén, azon a napon is szabad húst ennie, amely napon mások tartózkodnak tőle.* Áthágják tehát a határt, midőn elátkozzák azt, aki nagy bőjtben a húst csak meg is izleli. Atya volt az is, aki azt állítá, hogy az olyan barát, aki nem dolgozik kézzel, olyan, mint a rabló,

vagy tolvaj.* Atya mondta azt is, hogy a barátoknak még akkor sem szabad idegen kéz munkája után élniük, ha folyton elmélkednek, imádkoznak vagy tanulnak is.* Ezt a határt is átlépték, mikor a tunya és pohos barátokat ocsmány lebujaikba telepítették, hogy ott más vagyonán hizzanak. Atya állítá azt is, hogy borzasztó istentelenség Krisztus, vagy valamely szent képét keresztyén templomokban lefesteni.* S nem egy ember szava, de egyházi zsinat határozata az, hogy a vallásos tisztelet tárgyait nem szabad falra festeni.* Szó sincs róla, hogy e határok között megmaradnának, hiszen egy szögletet sem maradnának, hiszen egy szögletet sem hagynak kép nélkül. Más atya azt a tanácsot adta, hogy a halottak iránt emberi kötelességünket temetés alkalmával elvégezvén, hagyjuk őket pihenni.* E határt is lerontják, mikor a holtakért való örökös aggódást verik be az emberekbe. Atya volt az is, aki azt tanítá, hogy az urvacsorában a kenyér és a bor lényege megmarad s nem szünik meg, épúgy, mint Krisztus Urunkban az emberi és isteni lényeg és természet kapcsolva marad.* E tanítást is mellőzik tehát, mikor azt képzelik, hogy az Úr szavainak ismétlése után a kenyér és a bor lényege megszünik, hogy valóságos testté és vérré változzék. Atyák voltak, akik az egyetemes egyháznak csak egy szent vacsorát szolgáltattak ki* s attól minden vétkest és cégéres bünöst távol tartottak s így keményen kárhoztatták azokat, akik bár jelen voltak, a szent vacsorában részt még sem vettek.* Ezt a határt ugyan messze kitolták, mikor nemcsak a templomokat, hanem a magánházakat is misékkel töltik meg és ezek szemlélésére bárkit szivesen fogadnak s ha valaki bűnös, vagy tisztátalan is, nem baj, annál kedvesebb vendég, mennél jobban fizet. A Krisztusban való hitre s a szentségekben való hivő részesedésre nem hivogatnak senkit, hanem inkább a saját cselekedetüket árulgatják a Krisztus kegyelme és érdeme gyanánt. Atyák voltak, kik közül az egyik Krisztus szent vacsorájával való éléstől mindazokat távol tartani rendelte, akik az egyik jegy vételével megelégedve, a másiktól tartózkodtak.* A másik pedig erősen küzd az ellen, hogy a keresztyén néptől megvonják az Urnak vérét, holott az a parancs, hogy vérüket is kiontsák annak vallásáért.* Ezeket a határokat is megszüntették, mikor sérthetlen törvényt épen arra hoztak, amit amaz kiközösítéssel büntetett, ez pedig nyomatékosan helytelenített. Atya volt az is, aki vakmerőségnek állította, ha valamely kétes dologban dönteni próbálnak a Szentirás tiszta és világos bizonysága nélkül.* E határról megfeledkeztek, mikor annyi határozatot, kánont, tantételt állapítottak meg az Isten igéje rendelése nélkül. Atya volt az is, aki Montanusnak egyéb eretnekségei között azt is szemére vetette, hogy először alkotott törvényt a böjtről.* E határon is messze túlcsaponganak, mikor a böjtöt a legszigorúbb törvényekkel szentesítették. Atya volt az is, aki tagadta, hogy a papoknak meg kell tiltani a házasságot s tisztaságnak hirdeté, ha mindenik a maga feleségével él. S atyák voltak, akik ennek véleményét helyeselték.* E határt is áthágták, mikor szigoruan ráparancsolták papjaikra a nőtlenséget. Atya volt az is, aki azt mondta, hogy egyedül Krisztust kell hallgatnunk, akiről ez mondatott: „Őt hallgassátok!” – s nem kell néznünk azt, hogy előttünk más mit mondott, vagy cselekedett; csak azt, amit Krisztus parancsolt, aki mindenek közt első.* E határt sem maguk meg nem tartják, sem másoknak megtartani nem engedik, mert úgy a maguk, mint más mesterévé mindenkit inkább megtesznek, mint Krisztust. Atya volt az is, aki küzdött azért, hogy az egyházat nem kell Krisztus fölé helyezni, mert míg ő mindig igazul itél, az egyházi birák emberek lévén, gyakran tévednek.* E határt is lerombolták s ime bátran hirdetik, hogy a Szentirás egész tekintélye egyedül az egyház itéletétől függ. Az összes egyházi atyák egy szivvellélekkel elitélték és kárhoztatták azokat, kik Isten szent igéjét hamis bölcselkedés szőrszálhasogatásaival fertőztetik meg, vagy dialektikai szófacsarásokba bonyolítják. Vajjon ők maguk megmaradtak-é e határok közt, akik egész életükön át nem akarnak egyebet, mint végtelen vitákba és több, mint álbölcselkedő kötekedésbe bonyolítani és fojtani a Szentirás egyszerü értelmét úgyannyira, hogy ha most feltámadnának az atyák s egy ily vitát mghallgatnának, amelyet ők speculativ-theologiának neveznek, bizonyosan minden egyébre gondolnának, mint arra, hogy Istenről foly a vitakozás. e ha ki akarnám mutatni, mily hetykén rázzák le magukról az atyák tekintélyét, ez igát, – pedig engedelmes utódoknak akarnának látszani – beszédem igen hosszúra nyúlna. Bizonyára hónapok, sőt még évek sem volnának erre elégségesek. És mégis oly megátalkodott s szánalmas megrögzöttségben leledzenek, hogy minket mernek vádolni amiatt, hogy nem habozunk átlépni az ősi határokat.

Azzal sem érnek el semmit, hogy bennünket a szokás itélőszéke eléidéznek. Igaztalan elbánásban részesülnénk, ha a szokás előtt kellene meghátrálnunk. Ha az emberek helyes ítéletet tudnának alkotni, a szokást a jóktól kellene tanulni. Hanem gyakran egészen másképen történik a dolog. Mert amiről az emberek azt látják, hogy sokan cselekszik, az csakhamar elnyeri a szokás jogát. S az emberiség dolga aligha ment valaha olyan jól, hogy a többségnek a jó tetszett volna. Tehát sokaknak egyéni vétkeiből származott többnyire a közös tévelygés, vagy inkább a bűnök közhelyeslése s most ime, ama derék férfiak azt akarják, hogy ez szolgáljon törvény gyanánt. Akinek szeme van, látja, hogy a világot a rossznak nem egyetlen tengere öntötte el, hanem mindenféle dögletes betegség borította el, hogy mindent végveszedelembe döntsön. Vagy egyenesen kétségbe kell hát esnünk az emberiség sorsa felett, vagy meg kell fékeznünk a roppant bajt, erőszakot alkalmazván ellene. S csak azért nem használjuk az orvosságot, mert már régen hozzászoktunk a bajhoz. De ám hadd legyen helyén az általános tévelygés az emberi társadalomban! Isten országában azonban egyedül az Ő örök igazságát kell néznünk és hallanunk, aminek sem évek sora, sem szokás, sem összeesküvés nem szabhat törvényt. Így tanítá hajdan Ézsiás Isten választottait arra, hogy ne említsék a pártoskodást mindig, mikor a nép pártoskodást említ, (8:12) azaz a nép bűnös megegyezésével együtt ők is ne pártoskodjanak; attól, amitől a nép fél, ne féljenek és ne rettegjenek, hanem inkább a seregek Urát szenteljék meg s Ő legyen félelmük és rettegésük. Most tehát hadd állítsák velünk szembe úgy az elmúlt századokat, mint a jelenkorpéldáit: ha a seregek Urát megszenteltük, nem igen ijedünk meg. Mert ha évszázadok követtek el együtt hasonló istentelenséget, van egy erős Úr, aki bosszút áll harmad és negyediziglen ; vagy ha az egész világ esküszik is össze ugyanazon gonosztettre, tapasztalat tanít arra, hogy mi lesz végük azoknak, kik a sokasággal együtt vétkeznek. Özönvizzel pusztítá el az egész emberiséget, csak Nóét tartá meg kis családjával, hogy hitével kárhoztassa az egész világot (Zsid. 11:7). A rossz szokás hát nem egyéb, mint oly ragályos betegség, melyben azok is elpusztúlnak a többiekkel egyformán, akik a tömeggel együtt esnek bele. Erre vonatkozik az, amit más helyen mond Cyprianus: azok, akik tudatlanságból vétkeznek, ha minden bűntől mentekké nem tehetik is magukat, mégis bizonyos tekintetben menthetőknek látszanak. Nincs azonban mentségük azoknak, akik megátalkodottan utasítják vissza az Isten jósága által nyujtott igazságot. Szarvas okoskodásukkal sem tudnak annak bevallására bírni bennünket, hogy vagy az egyház volt bizonyos ideig halott, vagy mi állunk most az egyházzal perben. Mert élt Krisztus egyháza és él ezután is, míg Krisztus az Atya jobbján uralkodik, akinek keze támogatja, oltalma védi s hatalma épséget biztosít számára. Mert ő bizonyára megállja, amit egyszer fogadott s az övéivel lesz mind a világ végeztéig. Az egyház ellen mi most nem harcolunk, ha az egy Istent és Urunkat Krisztust egy szivvel imádjuk, úgy amint az istenfélők imádták. De az igazságtól nem kevéssé térnek el ők maguk, mikor egyháznak csak azt tartják, amit szemmel látnak s ezt is oly korlátok közé akarják szorítani, melyek azt egyáltalán nem foghatják be. A mi ellentétünk e pontokon fordul meg. Ők azt állítják, hogy először az egyház mindig külső alakban jelentkezik s látható; másodszor, hogy ezt az alakot magát a római egyház székével s annak püspöki rendjével azonosnak gondolják. Mi ellenben azt állítjuk, hogy az egyház minden látható alak nélkül is fenállhat s ennek az alaknak ismertető jegye nem a külső fény, amelyet ők balgán bámúlnak, hanem egészen más: Isten igéjének tiszta hirdetése s a szentségek helyes kiszolgáltatása. Zajonganak, ha nem mutatunk mindig újjal az egyházra. De mily gyakran megtörtént, hogy a zsidó nép körében is oly állapotba jutott az egyház, hogy már szinte egyetlen igazi vonása sem maradt fenn! Mily fénylő alakja lehetett akkor, mikor Illés arról panaszkodik, hogy egyedül marad (I. Kir. 19:11). Krisztus eljövetele óta hányszor rejtőzött alaktalanul? Hányszor nyomták el ez időtől kezdve háboruk, villongások s eretnekségek olyannyira, hogy szinte semmi része sem tündöklött elő? Vajjon, ha abban az időben éltek volna, hitték volna-e, hogy van egyház? De Illés hallotta, hogy még van 7000 fedhetetlen férfi, ki nem hajtott térdet Baál előtt. Nem kételkedhetünk abban, hogy Krisztus mennybemenetele óta szünetlenül uralkodott a földön. Ha a kegyes lelkek akkor szemmel óhajtottak volna látni valami észrevehető alakot, nemde azonnal elcsüggedtek

volna lelkükben? S valóban Hilarius nagy véteknek tartotta már a maga korában, hogy az emberek a püspöki méltóság balga bámulásával eltelve nem vették észre, hogy mily döglelet lappang ez álarc alatt. Mert így szól*: „Egyre kérlek titeket: Őrizkedjetek az Antikrisztustól; mert balga szeretet fogott el titeket a festett falak iránt; balgatagúl meglepett benneteket a puszta kőfalak szeretete; balga módon állítják, hogy azok alatt a béke székel. Vagy kétes-e, hogy azokban az Antikrisztus fogja felütni trónját? Előttem kevesebb tartózkodási hely a hegy, erdő, tó, börtön s a mélység, mert e helyeken prófétáltak a próféták is félrevonulva s elrejtőzve. Mert, kérlek, mit tisztel manapság a szarvassüvegü püspökön a világ, hacsak a vallás szent őreinek azért nem tartja őket, mert népes városokban székelnek?” Távozzék hát tőlünk ez oktalan tiszteletadás! hanem inkább bizzuk Istenre, hogy amennyiben egyedül Ő ismeri az övéit (II. Tim. 2:19), hadd vonja el néha az egyház külső felismerését az emberek tekintete elől. Megvallom, hogy az Istennek borzasztó büntetése a világra. De ha az emberek istentelensége megérdemli, miért próbálnánk igazságos büntetésének ellene szegülni? Így bosszulá meg az Úr évszázadokkal előtt is az emberek hálátlanságát. Mert mikor igazságának nem akartak engedelmeskedni s világosságát kiolták, megengedte, hogy elvakoltan képtelen hazugságok játékszereivé legyenek és sűrű sötétségbe merűljenek, annyira, hogy az igaz egyháznak semmi külső alakja fenn ne mutatkozzék. Ezenközben azonban elrejtőző s szétszórt hiveit a tévelygések közepette, a sötétségben is, mégis megoltalmazta a pusztulástól. Nem csuda. Hiszen megmutatta, hogy övéit Babylon zűrzavarában s az égő kemence lángjai között is megőrzi. Hogy minő veszély rejlik abban, hogy az egyház külalakját nem tudom mily hiú fényűzés szempontjából akarják elbirálni, erre inkább csak rámutatok pár szóval s nem tárgyalom alaposabban, mert beszédemet nem akarom a végtelenségig nyújtani. Azt mondják, hogy a római pápa, ki az apostoli székben ül, s azok a püspökök, kiket ő kent és szentelt fel, látott el süveggel és pásztorbotokkal, képviselik az egyházat s mindenki köteles őket tartani az egyháznak s ezért azok nem is tévedhetnek. Miért? Mert ők az egyház pásztorai és Istennek vannak szentelve. De hát Áron s Izrael többi vezetői nem voltak-e pásztorok? S Áron és fiai már papoknak voltak kijelölve s mégis vétkeztek, mikor az aranyborjút készítették (II. Mózes 32). E vélemény szerint mért ne jelenthette volna az egyházat ama 400 próféta, akik Ákhábnak hazudtak? De az egyház mégis Mikeás részén volt, ki magában s megvetetten állott ugyan, de szájából igaz beszéde jöve ki (I. Kir. 22:8, stb). És nem viselték-é az egyház nevét és alakját azok a próféták, akik egyesülve törtek Jeremiásra s fenyegetőzve kérkedtek, hogy a törvény nem veszhet el a paptól, a tanács a bölcstől s az ige a prófétától (Jer. 18:18)? A próféták ez egész nemzetsége ellen az Úr egyedűl Jeremiást küldi, annak hirdetésére, hogy a törvény elvesz a paptól, a tanács a bölcstől s az ige a prófétától (u. o. 4:9). Nemde ily fény csillogott abban a gyülésben, amelyben a főpapok, farizeusok és irástúdók gyültek össze, hogy Krisztus megöléséről tanácskozzanak (Ján. 12:10)? Menjenek hát, csüngjenek a külső álarcon? Tegyék ez által eretnekekké Krisztust s Isten minden prófétáját s tegyék viszont a sátán szolgáit a Szentlélek eszközeivé! Ha szivből szólnak, válaszoljanak nekem igaz hitükre: mi gondolnak, mely nép között és mely vidéken székel az egyház azóta, hogy a baseli zsinat határozatával letette s megfosztotta a főpapságból Jenő pápát s helyére választotta Amadaeust? Ha megszakadnak sem tagadhatják, hogy a zsinat külső lefolyását tekintve, törvényes volt s nem is egy pápa, hanem kettő hivta össze. Jenőt akkor eretnekség, lázadás, makacsság vétkeiért kárhoztatták, biborosai s püspökei egész seregével együtt, kik vele együtt a zsinat feloszlatásán fáradoztak. Később mégis visszakapta fejedelmi kegy révén az egész pápaságot. Amadaeus választása, bár egyetemes szent zsinat tekintélye alatt törvényszerűleg tötént, mégis füstbe ment, eltekintve attól, hogy biborosi kalpaggal betömték a száját, mint az ugató kutyáét az odalökött falattal. Amaz eretnekek, lázadók és makacsok csapatából kerűlt aztán ki, ahány pápa, biboros, püspök, apát, presbiter ezután csak volt. Itt be kell látniok, hogy meg vannak fogva, mert az egyház nevet ugyan melyik pártra ruházzák? Tagadják-e, hogy ez egyetemes zsinat volt, melynek külső tekintélyéből s méltóságából semmi sem hiányzott? Hisz e zsinatot két pápai irat is

összehivta ünnepélyesen. A római szék elnöklő követe szentelte meg. Minden dolog jó rendben folyt s a zsinat méltóságát mindvégig megőrizte. Vagy eretneknek vallják Jenőt, az ő egész táborával együtt, akitől nyerték mindnyájan felszentelésüket. Vagy az egyház alakját kell tehát másként meghatározniok, vagy egytől-egyig eretnekeknek kell őket tartaniok, mint akik tudva s akarva eretnekektől szenteltettek fel. Ha régóta nem volna is tudott dolog, hogy az egyház fogalma nincs külső csillogáshoz kötve, ők jó bizonyítékúl szolgálhatnának erre: hisz az egyháznak ama tetszetős címe alatt oly hosszú időn át keltették magukat a világ előtt, bár az egyháznak halálos fekélyei. Nem szólok erkölcseikről és azokról a borzasztó büntetteikről, melyektől egész életük hemzseg. Hiszen farizeusoknak nevezik magukat, akiket nem nyomon követni, hanem csak hallgatni kell. Világosan meggyőződhetel, ha művünk olvasására nyugodt perceidből időt szakítasz, hogy maga az a tan, amelynek szerintük tulajdonítható, hogy ők képviselik az egyházat, – a léleknek halálos kinpadja, az egyháznak máglyája, romlása s pusztulása. Végűl nem elég tisztességgel járnak el, mikor gyülölettel emlegetik, hogy a mi tanunk hirdetése mily lázongásokat, zavarokat s versengéseket hozott létre s manapság is sokakban minő gyümölcsöket terem. Mert ezen bünösök vétkét méltatlanúl vezetik le tanunkból, mivel ezt az ördög gonoszságának kell tulajdonítaniok. S az isteni igének mintegy természete az, hogy sehol sem kel ki úgy, hogy sátán pihenjen és aludjék. Isten igéjének ez éppen legbiztosabb s legmegbizhatóbb jegye, amely megkülönbözteti a hamis tanoktól, amelyek könnyen terjednek, amennyiben minden fül szivesen hallgatja s a világ tapssal fogadja őket. Így annyi évszázadon keresztül, midőn minden mély sötétségbe sülyedt, a világ ez urának mindenki halálos játék s kedvtelés tárgyáúl szolgált s nagy békességben épp úgy székelt s kéjelgett itt, mint valami Sardanapal. Mert mit is tehetett volna mást, mint, hogy nevetett és gúnyolódott uralma nyugodt s békés birtokában? De midőn a magasságból alávillant a fény s annak sötétségét valamennyire szétüzte, mihelyt ama hatalmas az ő uralmát megzavarta s megingatta, akkor szokott tunyaságát rögtön kezdé levetni s fegyvert ragadott. S először is az emberek kezét hozta mozgásba, hogy ez által a fénylő igazságot erőszakkal elnyomja. S midőn így semmire sem ment, cselhez folyamodott. Visszakeresztelkedői s más fajzatai által zavarokat és hittani vitákat keltett, hogy ezek által elhomályosítsa s végre kioltsa az igazságot. És most is szünetlenül munkálódik mindkét eszközzel ellene. Mert egyfelől ama jó magvat emberi hatalommal és erőszakkal iparkodik kiirtani, másfelől, amennyire tőle telik, konkolyával törekszik elfojtani, hogy ne növekedjék s gyümölcsöt ne hozzon. De mindez hiába való, ha hallgatunk Isten intő szavaira, ki egyrészt sok idővel ezelőtt felfedte előttünk annak cselszövevényeit, hogy váratlanúl foglyúl ne ejtsen, másrészt minden fogása ellen elég erős oltalommal látott el. Egyébként mily rosszakarat kell ahhoz, hogy valaki Isten igéjének tulajdonítsa gyülölséget, vagy azokat a zavarokat, melyeket istentelen és lázadó emberek támasztanak s a szektáskodást, mit ellene gonosz csalók keltenek! A példa azonban nem. Megkérdezték Illést is, hogy nem ő-e az, aki felzavarja Izraelt? Krisztus a zsidók szemében lázadó volt s az apostolokra a népbujtogatás vádját kenték. Mi mást művelnek mindazok, akik manapság minden zavart, lázongást és versengést, mely ellenünk támad, nekünk tulajdonítanak? De hogy az ilyeneknek mit kell felelnünk, megtanított rá Illés, t. i.: hogy nem mi vagyunk, akik a tévelyt hintjük, vagy a zavart támasztjuk, de éppen ők maguk, akik Isten erejével kelnek harcra. Igaz ugyan, hogy ez az egy dolog elég ellenfeleink vakmerőségének visszaverésére, azonban segítségül kell sietnünk mindazok erőtlenségének, akikkel gyakran megesik, hogy ily apró támadásoktól megrendülnek s zavarba jöve ingadoznak. Hogy ezek se inogjanak meg ily támadástól és haladásukban meg ne tántorodjanak, hadd tudják meg, hogy a maguk idejében az apostolok is átszenvedték mindazt, amit mi most hordozunk. Voltak oly tanulatlan s ingatag emberek, amint Péter beszéli (II. Pét. 3:16), akik a maguk romlására elferdítették azokat, amiket Pál isteni ihlettel irt meg. Voltak, akik Istent megvetették s midőn azt hallották, hogy a bűn azért bővelkedik, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen, ebből rögtön ezt magyarázták ki: maradjunk hát a bünben, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen. S

midőn azt hallották, hogy akik hisznek, nincsenek a törvény alatt, rögtön így kiáltottak: vétkezzünk, mivel nem a törvény, hanem a kegyelem alatt vagyunk (Róm. 6:1,:15). Voltak, akik Pált azzal vádolták, hogy bünre csábít. Hamis apostolok tolakodtak be, hogy lerombolják az egyházakat, melyeket ő épített. Némelyek gyülölségből s irigységből prédikálták elferdítve az evangéliumot, rosszakaratulag azt remélve, hogy ezzel is nehezebbé teszik fogságát (Filippi 1:15). Más helyen nem sok haszna volt az evangéliumnak, mert mindenek a maguk hasznát keresték, nem a Jézus Krisztust. Mások visszatértek előbbi állapotukba, mint a kutyák az okádásra, s a disznók a pocsolyába. Sokan a Szentlélek által adott szabadságot a test szabadosságára zsákmányolták ki. Sok hamis atyafi beférkőzött, akik miatt aztán veszedelemben voltak a kegyesek is. Még a keresztyének közt is különféle torzsalkodások támadtak. Mit tehettek ily helyzetben az apostolok? Hát nem az lett volna-e kötelességük, hoy egy időre eltitkolják vagy inkább eldobják maguktól s cserbenhagyják azt az evangéliumot, amelyről látták, hogy annyi viszálykodásnak melegágya, annyi veszélynek anyaga, s annyi botránkozásnak szolgál alkalmul? De ily szorongattatásaik között eszükbe jutott, hogy Krisztus a botránkozásnak köve s a megütközés kősziklája, vettetvén sokak romlására, feltámadására, s jelűl, hogy neki az emberek ellent mondjanak (Luk. 2:34). E hittel felfegyverkezve minden zavar és megbotránkozás veszélyén keresztül bátran haladtak előre. S ha ezt elgondoljuk, nekünk is meg kell nyugodnunk, hiszen Pál apostol (II. Kor. 2:16) bizonyságot tesz arról, hogy az evangéliumnak éppen az az örök sajátsága, hogy némelyeknek halálnak illatja a halálra, míg számunkra inkább abból a célból rendeltetett, hogy az életnek illata legyen az életre s Isten hatalma a hivőknek üdvösségére. S mi is bizonyára éppen azt tapasztalnók, ha hálátlanságunkkal Isten e kiváló jótéteményét meg nem rontanók s veszedelmünkre nem fordítanók azt, aminek üdvösségünk egyedül való oltalmáúl kellene szolgálnia. De most ujra hozzád fordulok, óh Király! Ne hallgass azokra a haszontalan besugásokra, melyekkel ellenfeleink benned félelmet akarnak támasztani; ne hidd, hogy az új evangélium – mert így nevezik – semmi más célt nem szolgál, semmi mást elérni nem akar, mint lázadásra való alkalmatosságot, s vétkek számára büntetlenséget. Mert Isten nem a szakadásnak, hanem a békének Istene, s Isten fia nem a bünnek szolgája, hanem azért jött, hogy az ördög munkáit megsemmisítse. Ily gonosz óhajtásokkal hát ok nélkűl vádolnak minket is. Hiszen e tekintetben soha a legkisebb gyanura sem szolgáltattunk okot. Hát mi jártatnók eszünket a királyságok felforgatásán, akiknek soha egy pártos szavát nem hallották s akiknek élete a köztudomás szerint a legcsöndesebb s a legbékésebb volt, míg uralmad alatt éltünk, s akik most is hazánkból kiüldözve sem szününk meg rád s országodra minden jót kivánni? Hát mi hajhásznók a büntetlen maradó féktelenséget, kiknek erkölcsünkben ugyan sok kifogásolni való lehet, de nincs semmi, ami ily súlyos megbecstelenítést megérdemelne? Istennek legyen hála, az evangéliumban sokkal jobban előre haladtunk, hogy sem életünk tisztaság, jóság, könyörület, mértékletesség, türelem, szerénység és bármiféle erények tekintetében ama gáncsolóinknak mintáúl ne szolgálhatna. Hogy mi Istent igazán féljük és tiszteljük, már abból is nyilvánvaló, hogy úgy életünkkel, mint halálunkkal az Ő nevét kivánjuk megszentelni. S maga az irigység is kénytelen volt közülünk némelyek szeplőtlenségéről s állampolgári fedhetetlenségéről bizonyságot tenni, s bennük éppen azt az egyet büntették halállal, amit különös dicséretben kellett volna részesíteni. Ha valaki az evangélium köpenyege alatt zavarokat csinál – ilyesmiről a Te birodalmadban eddig nem lehetett hallani – s ha valaki a vétkekben való szabadossága védelméül Isten kegyelme által való szabadságát hozza fel, – ilyet sokat ismertem, – van törvény s törvényes büntetés, hogy Isten evangéliuma, valami módon, az elvetemült emberek hitványsága miatt rossz hirbe ne jusson. Ime, itt van előtted, óh Király! rágalmazóink mérges vádja eléggé megmagyarázva, hogy besugásaik nálad túlságosan hiszékeny fülre ne találjanak. Attól félek, hogy védelmem túlságosan is részletes, mert ime a bevezetés rendes védelmi irathoz kezd hasonlítani, pedig ebben még nem szándékoztam védőbeszédet írni, csak lelkedet akartam előkészíteni ügyünk meghallgatására; azt a lelket, mely most tőlünk el van fordulva s el van hidegülve, sőt, mondhatnám, haragra is gyúlt ellenünk, de amelynek kegyét, azt

gondoljuk, visszanyerjük, ha e hitvallásunkat, mit Fenséged előtt védelem gyanánt is akarunk bemutatni, nyugodtan és szenvedély nélkűl egyszer végig olvasod. Ha azonban füleidet rosszakaratú emberek besúgása úgy elfoglalja, hogy a vádlottak védekezésének semmi hely nem marad, s ama kegyetlen fúriák a Te elnézéseddel szüntetlenül börtönnel, vesszőzéssel, kinpaddal, felnégyeléssel, s máglyával dühöngenek ellenünk: mi ugyan, mint a mészárszékre szánt juhok, végveszedelembe jutunk, de akként, hogy lelkünk békességes tűrését megőrizzük s Isten hatalmas kezét segítségül várjuk, mely bizonyára idejében eljő s fegyverrel szabadítja meg a nyomorultakat szenvedésükből s áll bosszút a sanyargatókon, kik most oly nagy bátorságban vannak. Az Úr, a királyok királya, szilárdítsa meg trónodat igazsággal, a Te székedet részrehajlatlansággal, felséges Király! Basel, 1536, augusztus 1-én.

ELSŐ KÖNYV. ELSŐ FEJEZET. A teremtő Isten megismerése.

Felmutatása annak, hogy Isten s önmagunk ismerete kapcsolatosak és hogy mi módon függenek össze. 1. Egész bölcseségünk, már t. i. amelyet igaz, valóságos bölcseségnek kell tartanunk, két részből áll: Isten s önmagunk ismeretéből. Egyébként, bár egymással sok kapocs fűzi őket össze, nem könnyű eldönteni, hogy melyik előzi meg és szűli magából a másikat. Mert elsőben is senki sem tekinthet aként magára, hogy egyuttal Isten belső szemléletére is ne fordítsa érzéseit, kiben él és mozog (Csel. 17:28), mivel világos, hogy azok az ajándékok, melyekben bővölködünk, semmi esetre sincsenek mi magunktól, sőt még az is, hogy vagyunk nem más, mint az egy Istenben való létezésünk. Aztán eme jók, melyek cseppenként hullanak alá reánk az égből mint megannyi patakocska, elvezetnek minket a kútfőhöz. Saját gyarlóságunkból pedig még jobban kitünik azoknak a javaknak végtelensége, melyek Istenben lakoznak. Különösen az a romlás, melybe az első ember esete döntött, kényszerít, hogy szemünket felemeljük és pedig ne csak azért, hogy éhségünkben és szomjuságunkban onnan felül kérjük azt, amire szükségünk van, hanem hogy a félelem ösztönzésére alázatosságot is tanuljunk. Mert, amint az emberben a sokféle nyomoruságnak mintegy egész világa van s ennek folytán meg vagyunk fosztva isteni ékességünktől, szégyenletes mezitelenségünk a vétkek roppant tömegét tárja fel: saját boldogtalanságának tudata mindenkit szükségképpen ösztönöz arra, hogy Istennek legalább valamelyes ismeretére eljusson. Igy saját tudatlanságunknak, hiúságunknak, szükségünknek, erőtlenségünknek, gonoszságunknak s végre romlottságunknak érzetéből megtudjuk, hogy egyedül az Urban van az igaz bölcseség fénye, a valódi jóság, minden javak tökéletes bősége s a tiszta igazság. Igy tehát saját bajaink serkentenek bennünket Isten javainak megvizsgálására. Nem is kivánunk addig komolyan hozzá térni, míg önmagunkkal nem kezdünk elégedetlenkedni. Mert az emberek közt ki nem nyugszik meg szivesen önmagában, ki nincs békén mindaddig, míg magát nem ismeri; azaz: míg javaival elégedett, míg saját nyomoruságáról nem tud és nem is gondol arra? Ennélfogva az önismeret nemcsak mindenkit Isten megkeresésére, hanem kezén fogva is vezet mindenkit az ő megtalálására. 2. Viszont bizonyos, hogy az ember tiszta önismerete csak akkor jut el, ha előbb Isten ábrázatát vizsgálja s Isten belső szemléletéből tér az önvizsgálatra. Mert magunk előtt mindig igazaknak, becsületeseknek, bölcseknek és szenteknek látszunk (ez a kevélység mindannyiunkkal velünk született), ha kézzelfogható bizonyítékok meg nem győznek afelől, hogy igazságtalanok, fertelmesek, esztelenek s tisztátalanok vagyunk. Még ezek sem győznek azonban meg, ha csak magunkra tekintünk s nem az Istenre is, ki az egyedüli mérték, melyhez emez ítéletet kell szabni. Mert minthogy természet szerint üres látszata is bőven elég nekünk maga helyett az igazság helyett. S mivel körülöttünk s

bennünk mindent betölt az ocsmányság, azért ami kevésbbé rút, mindaddig igen tiszta gyanánt mosolyog ránk, míg elménket az emberi tisztátalanság határai között tartjuk. Épen mint az a szem is, amely előtt nincs más, csak fekete szin, tiszta fehérnek látja azt a tárgyat, amely mégis egy kissé szürke, vagy csak hellyel-közzel barnás. Sőt a mi testi érzésünkből még világosabban megállapíthatjuk, hogy mennyire tévedhetünk a lélek erőinek megitélésében. Mert ha délben a földre, vagy azokra a dolgokra nézünk, melyek körörkörül szemeink előtt vannak, azt hiszük, hogy a legeslegélesebb látással vagyunk megáldva; amint azonban a napba tekintünk s nyitott szemmel azt vizsgáljuk, ime azt az erőt, mely a földön oly derekasan helyt állott, ekkora tündöklés úgy legyőzi és megzavarja, hogy kénytelenek vagyunk bevallani, hogy a földi tárgyak vizsgálásában éles látásunk merő vakság, ha azzal a paphoz fordulunk. Igy vagyunk lelki javaink szemlélésével is. Mert míg a földre tekintünk, megelégedve igazságunkkal, bölcseségünkkel, erényünkkel, magunk előtt a legkellemesebb szinten tündöklünk s majd hogy félisteneknek nem látszunk a magunk szemében. De amint gondolkodásunkat Istenre irányítjuk s azt mérlegeljük, hogy milyen ő, hogy az igazságnak, bölcseségnek, erénynek mily tökéletes teljessége ő, kinek képére kellene nekünk formáltatnunk, mindazt, ami azelőtt tetszetősnek látszott bennünk az igazság álarca alatt, menten úgy utáljuk, mint a legnagyobb bűnt; ami azelőtt a bölcseség címe alatt oly csodamódra nagynak tetszett előttünk, határtalan ostobaság gyanánt undorit bennünket, s ami előbb az erő látszatát mutatta, nyomorult tehetetlenségnek bizonyul. Ily kevéssé felel meg az isteni tisztaságnak még az is, ami bennünk a legtökéletesebbnek látszik. 3. Innét ered az a borzadály és zsibbadás, melyről a Szentirás lépten-nyomon említést tesz, azt állítván, hogy szentek megrendülve földre estek, valahányszor Isten közelségét érezték. Mert midőn látjuk, hogy azok, akik Isten távollétében erejük teljességében álltak, midőn Isten kijelenti dicsőségét, úgy megrendülnek és megzavarodnak, hogy halálos félelmökben összeroskadnak, sőt szinte megemésztődnek és semmivé lesznek: ebből azt tanulhatjuk meg, hogy alacsonyságának tudata csak akkor hat eléggé az emberre, ha magát Isten felségével hasonlítja össze. Ennek az Isten előtt való ijedelemnek gyakori példájával találkozunk úgy birák könyvében, mint a próféták irataiban (Bir. 13:12, Ézs. 6:5, Ez. 1:28, 3:14). Annyira, hogy szokásban volt Isten népénél ez a kifejezés: Meghalunk, mert megjelent nekünk az Úr! Ezért Jób történetének célja az, hogy az embereket saját oktalanságuk, erőtlenségük és fertelmük megismerésével sujtsa le s e céljához a bizonyítékokat főleg mindig Isten bölcseségének, hatalmának és tisztaságának leirásából veszi. S nem ok nélkül. Látjuk ugyanis, hogy Ábrahám annál jobban érzi, hogy csak por és hamú, minél közelebb járul Isten dicsőségének szemléletéhez (I. Móz. 18:27). Látjuk, hogy Illés sem várhatta Isten jövetelét anélkül, hogy arcát be ne fedte volna (I. Kir. 19:13). Ily rettenetes Isten szinének látása. Mit tegyen az ember, aki rothadás és féreg, ha előtte még a kerubimoknak is el kell takarniok féltükben arcukat? (Ézs. 6:2) T. i. ez az, amit Ézsaiás próféta mond (24:23): „Megszégyenül a hold, elpirúl a nap, midőn uralkodik a Seregeknek Ura”, azaz mikor fényességét kimutatja s közelebbről láttatja, előtte a legfénylőbb dolog is setétséggé homályosul. Ezért bármi szorosan egybe tartozik is Isten s a magunk ismerete, a helyes tárgyalási rend úgy hozza magával, hogy először szóljunk külön az Isten, aztán a magunk ismeretéről.

MÁSODIK FEJEZET. Mit tesz Istent megismerni s mi célra szolgál az ő megismerése? 1. Isten ismerete alatt azonban azt értem, hogy nemcsak azt látjuk be, hogy van Isten, hanem meg is tartjuk azt, amit felőle tudnunk szükséges, ami neki dicsőségére, nekünk pedig hasznunkra van. Mert nem mondhatjuk a szó sajátságos értelmében szólva, hogy Istent megismerjük, ha nincs bennünk vallás és kegyesség. S itt Isten ismeretének nem azt a fajtáját értem, amellyel a magukban elveszett és megátkozott emberek az Istent a közbenjáró Jézus Krisztusban, mint megváltót, fogják fel, hanem csak arról az első és

egyszerü ismeretről szólok, melyre minket a természetnek velünk született rendje elvezérelne, ha Ádám bűn nélkül maradt volna. Mert noha az emberi nemzetnek mai romlottságában senki sem érezheti Istent akár atyjának, akár üdvössége szerzőjének, akár bármiként kegyelmes Istenének, míg meg nem jelenik közbenjáróul a Krisztus, hogy őt irántunk kiengesztelje: mégis más dolog azt érezni, hogy a mi teremtő Istenünk támogat bennünket hatalmával, vezérel gondviselésével, ellát jóságával, eláraszt jótéteményeinek minden fajtájával s megint más dolog a megengeszteltetésnek Krisztusban számunkra készített kegyelmét magunkhoz ölelni. Mivel tehát az Úr először egyszerüen, mint Teremtő, jelenté ki magát úgy a világ teremtésében, mint a Szentirás közönséges tudományában – s Krisztus képében csak azután jelenik meg, mint Megváltó: – ennélfogva kettős ismerete áll elő, melyek közül most csak az első jön szóba, a második a maga rendjén csak aztán következik. Bár Istent eszünk nem képes anélkül megfogni, hogy valami tiszteletet ne tulajdonítson neki, mégsem volna kielégítő egyszerüen csak annyit tudnunk felőle, hogy ő egy, akit mindenkinek tisztelnie s imádnia kell, ha meg nem volnánk győződve arról, hogy ő minden jónak forrása és hogy sehol egyebütt jót nem kereshetünk, csak nála. Ezt így értem: nemcsak, hogy ezt a világot, amint egyszer megteremtette, végtelen hatalmával fenntartja, bölcseségével kormányozza, jóságával őrzi, különösen pedig az emberiséget igazságos itéletével vezérli, könyörületességével tűri, oltalmával megvédi, de mivel seholsem találjuk a bölcseségnek és világosságnak, az igazságosságnak, hatalomnak, hibátlanságnak és tiszta igazságnak egyetlen cseppjét sem, mely nem tőle ered s melynek nem ő maga az oka: mindezt tanuljuk meg tőle várni és kérni, s amit vettünk, azt neki hálásan megköszönni. Mert Isten e kiválóságainak megismerése alkalmas tanítónk leszen a kegyességre, melyből a vallás származik. Kegyességnek nevezem az Isten iránt való szeretettel egybekötött tiszteletet, mely Isten jótéteményeinek ismeretéből ered. Mert míg az emberek nem érzik azt, hogy mindenért Istennek tartoznak, hogy az ő atyai gondja által tápláltatnak, hogy minden javaiknak Isten a szerzője, úgyannyira, hogy rajtuk kívűl semmit sem kell keresni, addig magukat önkéntes készségből sohasem vetik Isten hatalma alá. Sőt, ha teljes boldogságukat nem ő benne helyezik, soha igazán és teljes szivből nem adják magukat által Istennek. 2. Ezért haszontalan eszmékkel űznek játékot azok, akik azt a kérdést tüzik maguk elé, hogy mi az Isten; mivel sokkal inkább érdekünkben van azt tudni, hogy milyen ő s mi illik természetéhez. Mert mi haszna van annak, ha Epikurussal együtt olyan Istenben hiszünk, aki a világra való gondviselést félretévén csak tétlenségben tölti kedvét? Végre is mit használ megismernünk egy oly Istent, akivel semmi dolgunk? Sőt inkább kell, hogy Isten ismerete ránk nézve arra szolgáljon először, hogy minket az Isten iránt való félelemre és tiszteletre tanítson, aztán, hogy annak vezérlete és tanítása mellett megtanuljunk minden jót Istentől kérni, s amit nyertünk, neki tulajdonítani. Mert miképen emlékezhetnél meg elmédben Istenről anélkül, hogy egyszersmind tüstént arra ne gondolj, hogy mivel teremtménye vagy, a teremtés jogánál fogva hatalmában vagy, s az ő uralmának vagy alávetve, hogy életeddel neki tartozol, hogy bármit cselekszel, az ő dicsőségére kell szolgálnia? Ha így áll a dolog, menten arra a következtetésre kell jutnod, hogy életed veszedelmesen megromlott, ha az Isten szolgálatára nem használod, mivel életünk törvénye szükségképen az ő akarata. Viszont nem ismerheted meg világosan, ha minden jó forrásának és kútfejének nem őt tartod. Innen származnék mind a hozzá való ragaszkodásnak vágya, mind a benne való hit, ha az ember eszét a romlottság a helyes ösvényről el nem vonná. Mert először a kegyes elme nem álmodik mindjárt akárminő istent magának, hanem egyedül az egy igaz istent nézi, nem költ arra olyat, ami neki jónak látszik, hanem megelégszik azzal, hogy olyannak hiszi, aminőnek ő kijelentette magát és a legnagyobb gonddal óvakodik mindig attól, hogy vakmerő bátorsággal az ő akaratát áthágva céltalanul bolyogjon. mikor így megismeri Istent, mivel tudja, hogy mindeneket ő igazgat, úgy tekinti, mint aki őt is védi és oltalmazza s ezért teljes hitét benne helyezi, mivel belátja, hogy Isten szerzője minden jónak; ha valami baj éri, ha valamiben szükölködik, mindjárt az ő oltalmába menekül, segítséget tőle várván. Mivel bizonyos abban, hogy Isten jó és irgalmas, szilárd hittel pihen meg benne és nem

kételkedik abban, hogy minden bajai között oltalomra lel Isten kegyességében. Mivel Úrnak és Atyának ismeri őt, méltónak tartja arra is, hogy országát tekintse mindenben, felségére nézzen, dicsőségét terjessze, parancsainak engedelmeskedjék. Mivel igaz birónak látja, aki szigoruságával kész minden bűnt megbüntetni, itélőszékét mindig szeme előtt tartja, iránta való félelemből türtőzteti magát s tartózkodik haragjának kihivásától. mindazáltal Isten itéletének érzetétől nem retten annyira meg, hogy előle minden áron menekülni kivánjon, még ha menekvés nyilik is; sőt nem kevésbé szereti benne a bűnösök büntetőjét, mint a kegyesek jóltevőjét, mivel átérti, hogy Isten dicsőségéhez ép úgy hozzátartozik az istentelenek és bűnösök büntetése, mint az igazaknak örök élettel való jutalmazása. Ezenkivül az istenfélő ember nemcsak a büntetéstől való rettegés miatt tartózkodik a bűn elkövetésétől, hanem azért is, mivel Istent atyja gyanánt szereti és tiszteli, ura gyanánt szolgálja és imádja és ha egyáltalán nem volna is pokol, puszta megbántásától is visszarettenne. Ez hát a tiszta és igaz vallás! T. i. hit, egybekapcsolva az Isten iránt való igaz félelemmel; úgy, hogy ez a félelem magában foglalja egyrészt az önkéntes kegyességet, másrészt maga után vonja azt a törvényes tiszteletet, mely a törvényben meg van irva. S ezt annál inkább meg kell jegyeznünk, mert az emberek általában tisztelik istent, de kevesen félik őt, s míg ceremóniáikat mindenütt nagyban fitogtatják, az igazi szivbeli tisztaság nagyon ritka.

HARMADIK FEJEZET Az istenismeret természet szerint megvan az emberi észben.

1. Hogy az emberi észben megvan és pedig természetes ösztönből bizonyos mértékben az istenség érzése, ez vitán kívül áll. Mert Isten, hogy a tudatlanság ürügyével senki se menthesse magát, maga adta saját ismeretét minden emberbe, maga újítja meg ez ismeret emlékét szüntelenül s növeli mintegy új cseppekkel; hogy midőn egytől-egyig mindenki tudja, hogy van Isten s ez az Isten az ő alkotója, saját lelkiismerete kárhoztassa, hogy Istent nem tisztelte s életét nem az ő akaratának szentelte. Bizonyára, ha oly helyet keresnénk, ahol Istent nem ismerik, valószinüleg azon vad népek közé kellene mennünk, melyek az emberi művelődéstől távol élnek. De mint ama pogány (Cicero)Cic. de nat. deo. 1., 16.* mondja, nincs oly barbár nemzet, nincs oly elvadult nép, melyben ne lakoznék az a meggyőződés, hogy van Isten. Még azok is, akik más tekintetben alig különböznek vadállatoktól, állandóan megőrzik magukban a vallásosság valamelyes csiráját. Ily mélyen hatalmába ejté a lelkeket, ily erősen győkeredzik az emberek keblében az a közös feltevés, hogy van Isten. Abban a körülményben pedig, hogy kezdettől fogva nem volt egyetlen táj, egyetlen város, sőt egyetlen ház sem a világon, mely vallás nélkül lett volna, megvan annak hallgatag megvallása, hogy Isten érzete minden szívbe beiratott. Sőt még a bálványimádás is ennek a felfogásnak fényes bizonyítéka. Mert tudjuk, mily nehezen alázza meg magát az ember annyira, hogy egyéb teremtményeket magánál feljebbvalóknak tartson. S mivel inkább akar fát és követ tisztelni Isten gyanánt, mint olyannak látszani, akinek nincs istene, ebből is bizonyos, hogy az istenismeret az emberi észbe a legmélyebben bele van vésve s oly kevéssé lehet onnét kitörölni, hogy még a természet hajlamát is könnyebb megtörni; aminthogy e hajlam meg is törik akkor, mikor az ember felfuvalkodott gőgjéből önként lebocsátkozik alacsony dolgokhoz, csakhogy Istent a maga módja szerint tisztelhesse. 2. Ennélfogva haszontalan beszéd az, amit némelyek mondanak, hogy t. i. a vallást néhány ember ravasz furfangja gondolta ki abból a célból, hogy azzal az együgyü népet szolgaságban tartsa, holott épen azok, akik másokat Isten tiszteletére tanítottak, legkevésbbé sem hitték, hogy van Isten. Elismerem ugyan, hogy álnok emberek sok dolgot koholtak a vallásban, hogy az együgyű népben félelmet és tiszteletet gerjesszenek s szolgálatra készebbé tegyék annak lelkét; de e szándékukat sehol meg nem valósíthatták volna, ha a nép lelkét már előbb át nem hatotta volna az Isten lételéről való szilárd meggyőződés, melyből mintegy magból nő fel a vallásra való hajlandóság. Nem hihető az sem, hogy azok, kik a vallás örve alatt ravaszul felülkerekedtek a műveletleneken, maguk minden istenismeret nélkül lettek volna. Mert bár eleinte voltak egyesek s ma is sokan vannak, akik tagadják Isten lételét, de amit oly szivesen

tagadnának, azt lépten-nyomon érezni kénytelenek, akár akarják, akár nem. Azt mondják, hogy az isteni hatalmat senki merészebben és féktelenebbül meg nem vetette, mint C. Caligula; és mégis senki sem reszketett nyomorultabbul, midőn Isten haragjának valamely jele mutatkozott. S így, aki Istent mindenáron megvetni törekedett, akaratlanul is reszketett tőle. Lépten-nyomon láthatja az ember, hogy ugyanez szokott történni a hozzá hasonlókkal. Mert aki legvakmerőbben megveti Istent, az rendül meg legkönnyebben még egy hulló falevél zörgésétől is. Honnét van ez, ha nem a felséges Isten büntetéséből, mely lelkiismeretüket annál jobban ostorozza, mennél inkább igyekeznek menekülni. Mindenütt buvólyukat keresnek, hogy elrejtőzhessenek Isten jelenléte elől és azt lelkükből újra meg újra kivessék. De akarva, nem akarva, hálóba kerülnek. Ám, ha úgy látszik is néha, hogy Isten jelenléte egy időre szünetel, de újra megjön s újra rájuk ront. S ha néha egy percre megmenekülnek is a lelkiismeret furdalásától, ez állapotuk is olyan, mint a részegek és lázbetegek alvása, akik még alvás közben sem nyugosznak csendesen, mivel szüntelen iszonyatos és gyötrő álmok kinozzák őket. Tehát maguk az istentelenek is például szolgálnak arra, hogy mindenkoron él minden ember lelkében az Istennek valamelyes ismerete. 3. A józanul itélők előtt mindig bizonyos lesz, hogy az emberi lélekbe bele van vésve az istenség érzete, melyek kitörölni sohasem lehet. Sőt hogy az istenség létezéséről táplált meggyőződés mindenkivel veleszületik és mintegy a velőkbe van rejtve, bőséges bizonyíték erre épen az istentelenek makacssága, akik bármennyire tusakodjanak is, mégsem tudják megszabadítani magukat az Isten félelmétől. Ám élcelődjenek Diagoras s a többi hozzá hasonlók minden felett, amit csak valaha a vallásról tartottak, ám nevesse ki Dionysius az égi ítéletet, – furcsa nevetés az, mert belülről a lelkiismeret férge minden lángnál erősebben mardossa őket. Nem mondom azt, amit Cicero, hogy a tévedések idővel elavulnak, s hogy a vallás napról-napra növekszik és fejlődik. Mert a világ, mint azt kevéssel utóbb el fogom mondani, amennyire tőle függ, igyekszik az Istennek minden benne levő ismeretét kiirtani s imádását mindenképen megrontani. Csak azt állítom, hogy midőn az ostoba megátalkodottság, melyet az istentelenek az Isten megvetése céljából magukra erőltetnek, lelkükben sorvadoz: él és lépten-nyomon előtör az istenségek érzete, melyet oly igen óhajtanak magukból kioltani. Ezekből világos, hogy Isten ismerete nem oly tudás, melyet csak az iskolában tanulunk, hanem oly ismeret, mely anyánk méhétől fogva mindig velünk van. A természet sem engedi, hogy bárki is megfeledkezzék róla, bár sokan minden erejükkel erre törekszenek. Továbbá, ha minden ember azért született és él, hogy Isten megismerje, az istenismeret pedig ha ezt a célját el nem érné, ingatag s üres tudás volna, azért nyilvánvaló, hogy mindazok elfajulnak teremtésük törvényétől, akik éltükben minden gondolatukat és cselekedetüket nem erre a célra irányozzák. Nem volt ez ismeretlen a bölcselők előtt sem. Mert ezt értette Platon,In Phaedone et Theaeteto.* mikor gyakran hirdette, hogy a lélek legfőbb java az Istenhez való hasonlóság, midőn Istent teljesen megismervén, hozzá egészen hasonlóvá lesz. Ezért Plutarchusnál igen helyesen vélekedik Gryllus, midőn azt állítja, hogy az emberek, ha a vallás előttük ismeretlen volna, nemcsak hogy semmiben sem múlnák felül az oktalan állatokat, hanem sok tekintetben nyomorultabbak volnának azoknál, mivel annyi szenvedésnek alávetve, folytonosan zavart és nyugtalan életet élnének. Ennélfogva egyedül isten imádása az, mely föléjük emeli őket, mely által egyedül jutnak el a halhatatlanságra.

NEGYEDIK FEJEZET. Az istenismeretet részint a tudatlanság, részint a rosszakarat vagy elfojtja, vagy megrontja. Az istenismeretet részint a tudatlanság, részint a rosszakarat vagy elfojtja, vagy megrontja. 1. Valamint pedig a tapasztalat bizonyságot tesz afelől, hogy a vallásnak magvát az istenség mindenkinek szivébe elvetette, azonképen száz ember közül alig akad egy, aki szivébe fogadván megőrizné azt; olyan meg épenséggel nincs, akiben

megérne: annyira távol vagyunk attól, hogy az istenismeret gyümölcse a kellő időre megteremjen. Továbbá akár babonaságuk miatt lesznek némelyek hiábavalókká, akár céltudatos gonoszsággal szakadnak el mások Istentől, de mindnyájan elhajolnak Isten igaz ismeretétől. Innen van, hogy semmi igaz kegyesség nem marad a világon. Ha azt állítottam, hogy némelyek tévedésből esnek babonaságba, ezt nem úgy értem, mintha az ilyeneket együgyüségük megmenthetné a bűntől, mivel az a vakság, melyben szenvednek, majdnem mindig büszke hiusággal és makacssággal van egybekötve. A hiuság, még pedig az, mely fenhéjázással szokott együtt járni, abban ismerhető fel, hogy a nyomorult emberek Isten keresésekor nem emelkednek maguk fölé, amint illenék, hanem testies eltompultságukhoz képest magukhoz mérik Istent és elhagyván a helyes ösvényt, kiváncsian csaponganak hiábavaló okoskodásokra. Ennélfogva Istent nem úgy fogják fel, amint ő kijelenti magát, hanem olyannak képzelik, aminőnek vakmerőségükhöz képest kieszelték. S mikor ez az örvény megnyilt előttük, bármely irányban mozdulnak, szükségképen önvesztükbe rohannak. Mert bármennyire igyekezzenek is aztán Istennek szolgálni és engedelmeskedni, nem hozhatnak neki kedves áldozatot, mert nem Istent, hanem szivük koholt ábrándját tisztelik Isten helyett. E bűnre nyilván rámutat Pál (Róm. 1:22), ezt mondván: „Mikor magukat bölcseknek vallanák lenni, balgatagokká lettek.” Kevéssel előbb azt mondta ezek felől, hogy önnön gondolataik által hiábavalókká lettek, hogy méltán vakulnak meg, mivel a természetes értelemmel meg nem elégedve, hanem többet követelve magunknak, mint ami szabad, önként keresik a sötétséget, sőt oktalan s bolond dölyffel magukat teszik bolonddá. Ebből következik, hogy menthetetlen az ők oktalanságuk, melynek alapja nemcsak gonosz vágyakozás, hanem a hamis önhittséggel együtt ama kívánság is, hogy többet tudjanak mg, mint amennyit megtudniok szabad. 2. Dávidnak azt az állítását, hogy csak a balga beszél így az ő szivében: „nincs Isten!” (Zsolt. 14:53), először azokra kell értenünk, akik kioltva a természetnek világosságát, szánt-szándékkal kábítják magukat, amint ezt később ismét látni fogjuk. Valóban úgy látjuk, hogy sokan, miután a bűn vakmerő megszokása miatt megátalkodtak, dühöngve dobnak el maguktól mindent, ami istenre emlékezteti őket. Ez az emlékezés azonban a természetes érzés utján ismét felébred bensőjükben. Hogy gonoszságukat még gyülöletesebbé tegye, úgy beszél róluk Dávid, mint akik határozottan tagadják, hogy van Isten; noha tőle isteni voltát el nem vehetik, de mégis mivel itéletétől és gondviselő hatalmától megfosztják, az ég határai közé zárják be, mint olyat, aki semmit sem tesz. Minthogy pedig semmi sem illik kevésbbé Istenhez, mint, ha elveti a világ kormányzását, s a véletlenre bizza azt, ha nem tart számot az emberek bűneiről úgy, hogy büntetlenül féktelenkedhetnek, nyilvánvaló, hogy mindaz, aki a mennyei itélet félelmét magából kivetve biztonságban él, ezzel tagadja, hogy van Isten! És ez az Istennek méltó büntetése, hogy a hitetleneknek szivét megkövéríti, hogy azok, miután szemeiket bezárták, látván ne lássanak. Igy magyarázza ezt Dávid. Dávid másutt a saját felfogásának legjobb magyarázója, mikor azt állítja (Zsolt. 36:2, 21:22), hogy az istentelenek gaztetteiknek büszkén ujonganak, mivel elhitetik magukkal, hogy Isten nem látja. Bár tehát kénytelenek valami Istent ismerni, mégis semmivé teszik dicsőségét azzal, hogy megfosztják hatalmától. Mert amint (Pál tanusága szerint II. Tim. 2:13) Isten nem tagadhatja meg magát, mivel örökké ugyanaz marad, az ilyenekről helyesen állítjuk, hogy Istent tagadják meg, mikor helyébe haszontalan s holt bálványt koholnak. Megjegyzendő továbbá, hogy bár az istentagadók saját érzéseikkel állanak harcban s Istent nemcsak saját szivükből akarják kiverni, hanem mintegy az égből is kipusztítani, elvetemedettségük még sem vehet erőt annyira, hogy Isten néha-napján itélőszéke elé ne vonná őket. De mivel semmi félelem nem tartja vissza őket attól, hogy erőszakosan Isten ellen rontsanak, bizonyos, hogy az Istenről való baromi megfeledkezés uralkodik rajtuk mindaddig, míg vak dühük így ragadja őket idestova. 3. Így hiábavaló az a védelem, mellyel sokan szokták babonájukat leplezni. Mert azt hiszik, hogy a vallásnak bárminő, még fonák tanulmánya is elegendő; azt azonban nem veszik figyelembe, hogy az igaz vallásnak Isten parancsolatához, mint örök zsinórmértékhez kell formálódnia. Nem veszik figyelembe, hogy Isten örökre ugyanaz

marad, hogy Ő nem valami látomány, vagy agyrém, hogy bárkinek kénye-kiedve szerint elváltozzék. S látni való, hogy mily haszontalan szinleléssel csufolja meg Istent a babona, míg kedvében próbál járni. Mert többnyire azokat a dolgokat ragadja meg, melyekről Isten bizonyságot tőn, hog azokkal nem gondol, viszont azokat a dolgokat, melyeket Isten előnkbe ir s melyekről azt tanítja, hogy neki tetszenek, megveti, vagy épen nyiltan semmibe sem veszi. Saját szivükben lázálmait imádják tehát azok, akik Istennek hazug tiszteletet mutatnak be, mivel semmiképen sem mernének igy tréfálódni Istennel, ha már előbb nem koholtak volna saját könnyelmű bolondságuknak megfelelő Istent. Ezért mondja az apostol, hogy az ily ingatag s tévelygő vélekedés az istenségről, egyenlő Isten nem ismerésével „Midőn – így szól (Gal. 4:8) – Istent nem tudtátok, szolgáltatok azoknak, akik nem természet szerint való Istenek.” Másutt (Ef. 2:12) azt mondja az efézusiakról, hogy azok Isten nélkül voltak, mikor eltévelyegtek az egy isten helyes ismeretétől. legalább e tekintetben nem sokat jelent, hogy egy vagy több Istent hiszel-e, mivel minden esetre eltávozol és eltévelyegsz az igaz Istentől, akit ha elhagysz, nem marad más számodra, csak kárhozatos bálvány. Lactantiussal együtt azt kell tehát állítanunk, hogy nincs igaz vallás azon kívül, mely az isteni igazsággal van egybekötve. 4. Ehez járul az a másik bűn, hogy Istennel nem gondolnak, legfeljebb akaratlanul, soha hozzá nem közelítenek, míg ellenszegülésük dacára is nem kényszerűlnek, nem fogja el őket soha semmi önkéntes istenfélelem, mely Isten fenségének tiszteletéből származnék, legfeljebb szolgai, kényszerített tiszteletadás, amit Isten itélete sajtol ki belőlük. Ez istenitélettől, mivel ki nem kerülhetik, borzadnak, sőt hallani se szeretnek róla. Mert bizonyára az Istentelenségre és pedig egyedül erre illik Statiusnak ama mondása, hogy „a félelem alkotta először az isteneket a világon.” Azoknak, kiknek lelke Isten igazságától idegen, az a legfőbb vágyuk, hogy Isten itélőszéke, melyről tudják, hogy az ő büneik megtorlására áll fenn, felforgattassék. Ezzel az érzéssel Isten ellen harcolnak, ki ítélet nélkül nem lehet. De miközben belátják, hogy Istennek kikerülhetetlen hatalma fenyegeti őket, mivel sem gyengíteni, sem kikerülni nem képesek, kénytelenek tőle rettegni. Ennélfogva nem akarván olyanoknak látszani, mint akik megvetik azt, akinek hatalma rájuk nehezedik, a vallásosság valamely álarcát használják. E közben azonban nem szünnek meg magukat mindenféle bűnnel bemocskolni, vétket vétekre halmozni, miközben az úrnak szent törvényét minden pontjában megsértik s az ő egyetemes igazságát semmivé teszik. Bizonyára nem fékezi őket annyira Istentől való eme szinlelt félelem, hogy büneikben szivesen meg ne nyugodjanak, önmaguk előtt ne tetszelegjenek s testi gyönyörüségekbe ne merüljenek, ahelyett, hogy fékeznék azt a Szentlélek segélyével. De mivel hiábavaló és hazug a vallásnak ez az árnyéka, aligha méltó még arra is, hogy árnyéknak nevezzük; ebből ismét nyilván kitetszik, hogy az a kegyesség, mely csak a hivők kebelébe van csepegtetve s melyből az igaz vallás származik, mennyire különbözik Istennek most említett zavaros ismeretétől. S lám a képmutatók mégis azt akarják elérni ily görbe úton, hogy noha futnak tőle, Istenhez közeledni láttassanak. Mert ahol egész életre kiterjedő, állandó engedelmesség szükséges, ott ők majdnem minden dologban felfuvalkodottan ellenszegülve valamelyes csekély áldozattal iparkodnak kiengesztelni Istent, s ahol az Urnak az élet szentségével s a sziv tisztaságával kell szolgálni, ott haszontalan fecsegéseket és hitvány szolgálatocskákat eszelnek ki, hogy Istent maguk iránt kibékítsék. Sőt mivel biznak abban, hogy e kiengesztelődést haszontalan emberi találmányokkal is megszerezhetik, annál bátrabban megmaradnak ocsmányságaikban. Azután ott, ahol szilárd hittel Istenben kellene bizniok, ott megfeledkezve róla, bizalmukat önmagukba, vagy teremtményekbe helyezik. Utoljára a tévedések oly roppant rengetegébe bonyolulnak, hogy azokat a szikrácskákat, melyek Isten dicsőségének megismerésére bennük fénylettek, elfojtja és végkép kioltja bennük a bűn köde. Csak az a magvacska marad fenn, melyet gyökerestül sohasem lehet kiirtani, t. i., hogy van Isten, de még e magvacska is annyira megromlik, hogy sohasem terem egyebet magából hitvány gyümölcsöknél. Ebből hát világos, amit bizonyítani akarok, hogy t. i. az emberi szivbe természet szerint bele van vésve az istenség érzete, mivel még az istentelenek is kénytelenek megvallani, hogy van Isten. ha jó dolguk van, gunyolják Istent, sőt az ő mindenhatóságának csökkentésére nyelvelnek és fecsegnek. Ha azonban a kétségbeesés karjai közé kerülnek, ez Isten keresésére ösztökéli őket s

rövid könyörgéseket mondat velük, amikből kitünik, hogy az ilyen emberek előbb is ismerték Istent, de makacsságuk elfojtotta azt, aminek már előbb napfényre kellett volna jönnie.

ÖTÖDIK FEJEZET Isten ismerete a világ teremtéséből és állandó igazgatásából kitünik. 1. Ezek után, mivel a boldog élet végső célja Isten megismerése, hogy az e boldogsághoz vezető út senki előtt elzárva ne legyen, Isten nemcsak az emberek elméjébe adta – mint mondottuk – a vallásnak ama magvát, hanem úgy kijelentette magát a világ alkotmányában és ma is úgy kijelenti magát, hogy szemeinket ki nem nyithatjuk a nélkül, hogy kényszerülve ne volnánk őt látni. Ha fénye oly megfoghatatlan is, hogy istensége minden emberi érzéken felül áll, mégis minden egyes művébe oly tisztán s világosan véste be dicsősége biztos jegyeit, hogy még a legtanulatlanabb ember sem hozhatja fel mentségéül, hogy Istent nem ismeri. Ezért joggal kiált fel a próféta (Zsolt. 104:2), hogy „ő világossággal, mintegy öltözettel, körülvevé magát”, mintha csak azt mondaná, hogy Isten látható díszben csak azóta kezdett megjelenni, mióta a világ teremtésében fensége dicső jegyeit előhozta, melyekben fényesen tündökölni látjuk őt, valahányszor körültekintünk. Ugyanott szépen összehasonlítja a próféta a kiterjesztett egeket az ő királyi sátorával s azt mondja, hogy „a vizeken szerzette az ő lakóhelyeit, a felhők az ő szekerei és jár a szélnek szárnyain, a szeleket és a villámokat gyors követeivé tette.” Mivel ott fenn teljesebben csillog hatalmának és bölcsességének dicsősége, léptennyomon az eget nevezik az ő lakóhelyének. S bárhova veti is az ember tekintetét, nincs az egész világon oly parányi hely, melyen dicsőségének legalább valami kis szikráját ne látnók ragyogni. S nem tudjuk a világ messzeterjedő, szép és dicső alkotmányát úgy vizsgálni, hogy a megmérhetetlen erejü fényesség egészen el ne kábítson bennünket. Ezért a Zsid. lev. szerzője (11:3) találóan nevezi a világot a láthatatlan dolgok nézőhelyének, mivel a világ szép rendje számunkra tükör, melyben az egyébként láthatatlan Istent meglátjuk. Ez oknál fogva tulajdonít a próféta (Zsolt. 19:1) az égi seregeknek oly nyelvet, melyet az emberi ész megérthet, mivel az istenségről oly nyilvánvaló bizonyságot tesz, hogy még a legműveletlenebb nép figyelmét sem kerülheti ki. S miközben az apostol ezt még világosabban megmagyarázza, kijelenti, hogy nyilvánvaló lett az emberek előtt, amit az Istenről meg kellett tudniok, mivel az ő láthatatlan tulajdonságait, még véghetetlen hatalmát és istenségét is, a világ teremtéséből megértve, midnyájan láthatják. 2. Végtelen nagy számmal vannak úgy a földön, mint az égen azok a bizonyítékok, melyek Isten csodálatos bölcseségéről szólanak; és pedig nemcsak azok a burkoltabb bizonyítékok, amelyeknek alaposabb megfigyelésére vannak rendelve a csillagászattan, orvostan és az egész fizika, hanem amelyek bármely műveletlen ember előtt akaratlanul is feltünnek, úgy hogy szemeiket sem nyithatják fel a nélkül, hogy ne kényszerüljenek azok tanui lenni. Akik ama magasabb tudományokat elsajátították, vagy legalább megizlelték, ezektől támogatva, sokkal mélyebbre hatolhatnak ugyan az isteni bölcseség titkainak szemléletében; mindazáltal az ezekben való járatlanság sem akadályoz meg senkit abban, hogy hatalmas remekművet ne lásson Isten alkotásaiban, ami őt az alkotó iránt való csodálatra ragadja. Bizonyára tanultság és valódi szorgalom kell ahhoz, hogy valaki kikémlelje a csillagok járását, kijelölje helyüket, kimérje egymástól való távolságukat, megismerje tulajdonságaikat. Valamint e dolgok megismerése után mélyebb bepillantást nyerünk az isteni gondviselésbe, úgy az is méltányos, hogy lelkünk valamivel magasabbra emelkedjék Isten dicsőségének vizsgálásában. De mivel még a legtudatlanabb köznép, ha csak látni tud is, még ez sem hagyhatja észrevétlenül az isteni bölcseség kiválóságát, mely önként kitárul a végtelen számu s mégis oly szépen elosztott és elhelyezett égi seregben, akkor bizonyos, hogy nincsen senki, aki előtt Isten bőségesen ki ne jelentené bölcseségét. Hasonlóképen éles ész kell ahhoz is, hogy valaki az emberi szervezet összefüggését, arányosságát, szépségét, működését olyan alaposan vizsgálat tárgyává tegye, mint Galenus.Libris de usu partium.* De a közös meggyőződésünk, hogy az emberi test oly felséges szerkezetü, hogy e miatt bátran csodálandónak tarthatjuk teremtőjét.

3. Ép azért a régi bölcselők közül egyik-másik nem is ok nélkül nevezte az embert mcoócosmoV-nak, mivel az ember Isten hatalmának, jóságának, bölcseségének ritka példája s elég sok oly csodát visel magán, amely foglyul ejti értelmünket, csak ne resteljük megfigyelni. Ez oknál fogva Pál, midőn figyelmeztet arra, hogy Istent tapogatózva még a vakok is megfoghatják, mindjárt azt is kijelenti, hogy Istent nem kell messze keresnünk, mivel minden embert kétségtelenül érzi magában az égi kegyelmet, mely által fenntartatik (Csel. 17:27). Ha pedig azét, hogy Istent felfoghassuk, nem kell magunkon kívül mennünk, érdemel-e bocsánatot az a renyhe, kinek, hogy Istent megismerhesse, nehezére esik még önmagába is elmélyedni? Ez az oka, hogy Dávid, miután röviden magasztalá Isten dicsőséges és csudálatos nevét, mely mindenütt tündöklik, így kiált fel hirtelen (Zsolt. 8:5): „Micsoda az embernek fia, hogy megemlékezel ő róla?” Ugyanott: „A kicsinyeknek és a csecsszopóknak szájuk által is megerősítetted a te hatalmadat.” Ezzel arra tanít, hogy nemcsak az emberi nem tiszta tüköre Isten dolgainak, hanem még az anyjuk emlőjén csüngő csecsemők nyelve is elég ékesen hirdeti Isten dicsőségét, úgy hogy mellettük semmi szükség sincs más szónokokra. Innét van az is, hogy e csecsemőket Isten nem félti a harcosok első sorába állítani, mert eléggé fel vannak azok fegyverezve arra, hogy megcáfolják azoknak esztelenségét, kik Isten nevét ördögi büszkeségből szeretnék eltörölni. Innét van az is, amit Aratus művéből idéz (Csel. 17:28), hogy mi Istennek nemzete vagyunk, mivel megbizonyítá, hogy Atyánk ő, midőn oly nagy dicsőséggel ruházott fel minket. Amint hogy közérzetből s mintegy a tapasztalat szavára hallgatva, nevezték világi költők is Istent az emberek atyjának. S bizonyára senki magát önként és szivesen Isten szolgálata alá nem adja, csak aki megizlelvén az ő atyai szeretetét, viszont az ő szeretetére és szolgálatára indíttatott. 4. Az ember rút hálátlansága pedig abban nyilvánul, hogy ő, holott mintegy fényes műhelye Isten megszámlálhatatlan jótéteményeinek s egyuttal véghetetlen értékü kincsekkel megrakott kincstár, ahelyett, hogy magasztalásra gyúlna Isten iránt, mindinkább önhitté és fenhéjázóvá lesz. Azt érzik az emberek, hogy Isten mily csodás módon munkálkodik bennük s tapasztalatból tudják, hogy az ő bőkezüségéből mily roppant kincsek vannak birtokukban. Akarava, nem akarva, kényszerülnek tudni azt, hogy mind e dolgok az istenségnek jelei s mégis elfojtják magukban ezt a tudatot. Nem szükség magukon kívűl menniök; csak az által, hogy az égajándékozta kincseket önmaguknak tulajdonítják, földbe ne ásnák el mindazt, ami elméjükben fényesen világít Isten tiszta szemléletére. Sőt van ezen a földön most is sok oly gonosz lélek, amely az istenségnek az emberi természetbe elhintett magvát nem habozik Isten nevének megrontására használni. Mily kárhozatos az az őrjöngés, hogy noha az ember százszor is felfedezi lelkében s testében Istent, mégis megtagadja őt saját kiválóságának örve alatt! Nem mondja magáról, hogy csak véletlenségből különbözik az oktalan állatoktól, hanem midőn a természet takaróját veszi elő, mely természet szerinte minden dolgok létrehozója, voltaképen Isten létezését teszi feleslegessé. Látja a páratlan művészi alkotást minden tagjában, arcától és szemétől kezdve, egész a kisujja körméig. S itt is a természetet állítja Isten helyébe. De különösen a lélek nagyszerü munkái és kiváló tehetségei s e ritka adományai nyilván bizonyítják, hogy van Istenség, mely nem könnyen engedi magát eltitkolni. Az epikureusok azonban, mint valami ciklopsok, e magaslatról hadat viselnek Isten ellen. Hogyan? Az öt lábnyi féreg vezérlésére az égi bölcseség minden kincsének össze kell munkálnia? Nincs ehez több joga a világegyetemnek? Az az állításuk, hogy van valami szerv a lélekben, mely az egyes részeknek megfelel, egyáltalán nem homályosítja el Isten dicsőségét, sőt még tündöklőbbé teszi azt. Mondja meg nekem Epikurus, hogy a parányok mily csoportosulása idézi elő azt, hogy az eledel és ital megemésztetvén, részint a vérbe megy át, részint kiüríttetik s minő parány-csoportosulás hozza létre azt, hogy az egyes tagok oly buzgósággal végzik kötelességeiket, mintha ugyanannyi lélek közös tanácsa kormányozna egy testet? 5. De most nem vesződöm Epikurus kondájával, hanem inkább azokat szólítom a síkra, akik ravasz fortélyossággal Aristotelesnek ama fentemlített rideg mondását szeretnék

úgy elferdíteni, hogy arra támaszkodva, a lélek halhatatlanságát tagadhassák s Isten kezéből jogát kicsavarhassák. Mert mivel a lélek tehetségei szervesek, ez ürügy alatt a lelket a testhez úgy hozzá csatolják, mintha az test nélkül nem is létezhetnék. A természet magasztalásával pedig Isten nevét tőlük telhetőleg elnyomják. De egyáltalán nem állítható, hogy a lélek erői a testnek szolgáló működésben kimerülnek. Mi köze van annak a testhez, hogy az eget méred, a csillagokat megszámlálod, ezek nagyságát megállapítod, egymástól való távolságukat s pályájuk gyorsaságát kiszámítod, s felbecsülöd, hogy ide, vagy oda hány foknyira hajolnak el? Megvallom, hogy a csillagászattannak megvan a maga haszna, de most azt kivánom kimutatni, hogy az égi testeknek ily magasan járó vizsgálatában nincs meg a lélek és a test között a szerves egység, hanem a lélek részei mintegy el vannak választva a testtől. Egy példát hozok fel, amelyből az olvasó könnyen megérti a többit is. Bizonyára sokoldalú működése az a léleknek, hogy a földet és eget vizsgálja, a multat a jövővel összeköti, a hallottakat emlékezetében tartja, sőt bármit el tud képzelni. Bizony, az istenség kétségtelen jegye az emberben az az okosság is, amellyel hihetetlen dolgokat kigondol s amely annyi csodás alkotásnak szülőanyja. Hát arról mit szóljunk, hogy a lélek az álomban is működik, mozog, sőt hasznos dolgokat eszel ki, sok dologról elmélkedik s a jövőt is sejti? Mit mondhatnánk egyebet, mint hogy az emberből nem lehet kiirtani a halhatatlanság jeleit, melyek beléje oltattak. Mit lehet hát az oka annak, hogy bár az ember isteni eredetü, teremtőjét nem ismeri? Ime, mi a belénk adott itélőképességgel különbséget teszünk igaz és igaztalan között, – az égben pedig nem volna biró? Bennünk álmunkban is marad valamelyes értelem s az égben ne volna Isten, hogy a világra vigyázzon és igazgassa azt? Mi azt gondoljuk, hogy oly sok hasznos dolognak és művészetnek feltalálói vagyunk s Istent megfosztanók dicsőségétől? Hisz a tapasztalat eléggé megtanít arra, hogy amink van, egyebünnen kapjuk különféle módon. Hogy pedig némelyek titkos ihletésről fecsegnek, mely az egész világot táplálja, az nemcsak ügyefogyott, hanem egyuttal pogány szédelgés is. Persze tetszik nekik Vergilius ama nevezetes mondása:Aeneid. 6, 724 s köv. Barna Ignác forditása.* Kezdettől az eget, vizek árját, földet, a holdat S Titan tüz-gömbjét szellem táplálja belülről, Honnan a szörnyü tömeg minden tagjába szivárgó S nagy testébe vegyült lélek viszi végbe a mozgást; Innen az emberi s állati nem, repülői a légnek s a mély örvények csoda-lényi; a létnek e magva Mennyei származatú és élénk szikra gyanánt ég. Ime ezzel akarják bizonyítani, hogy a világ, mely Isten dicsőségének tükréül alkottatott, saját maga a maga teremtője. Ugyanő egyebütt a latinok s görögök közös hitének ad kifejezést, midőn így ír:Georg. 4, 222 s köv. Bodon Ábrahám fordítása. Sárospatak, 1867.* (E jel után mentek s ím ezen példákon okúltak,) Amikor azt mondták némely természeti bölcsek: Isteni szellemnek bizonyos, hogy részese a méh, Lég lehe ők. Istennek szelleme ömlik el ég, föld S a tenger szinén; barmok, vadak, emberi nemzet Ami csak él, lelkét abból veszi a születéskor, S ő hozzá tér vissza megint, ha megoszlik idővel. Nincs lélekre halál, hanem élve repűl magas égnek boltja alá s egy-egy csillagá válik az ott fent. Ime ennyit használ az emberi szivben a kegyesség felkeltésére és táplálására ama silány képzelődés az egyetemes szellemről, mely a világot áthatja és élteti. De hogy mik folynak ebből az alapelvből, még tisztábban láthatók ama tisztátalan ebnek, Lukréciusnak szentségtörő szavaiból , aki azt mondja, hogy alkossunk így árnyékistenséget, hogy messze távozzék az igaz Isten, akitől félnünk és akit tisztelnünk kellene. Hiszem ugyan, hogy kegyes ember is mondhatja, hogy a természet Isten, csak fakadjon e beszéd kegyes lélekből. De mivel ez durva és helytelen szólásmód, minthogy helyesebben szólva a természet nem más, mint az Isten által megszabott rend: veszedelmes dolog ily fontos tételnél s épen azoknak, akiknek a helyes vallásos felfogás különösen érdekében áll, Istent zavarosan összekeverni teremtményeinek alsóbb rendjével.

6. Valahányszor tehát saját természetünkre tekintünk, emlékezzünk meg arról, hogy egy az Isten, aki úgy igazgat mindeneket, hogy akaratával egyezően mi is csak ő reá nézzünk s hitünket benne helyezzük, tiszteljük és segítségül hivjuk. Mert nincs oktalanabb dolog, mint oly teméntelen, az istenség érzetét lehető jótéteménnyel élni s e jótétemények szerzőjével, ki ingyen kegyelemből osztja nékünk azokat, egyáltalán semmit sem törődni. Mily dicső példákkal indít minket az ő hatalma az ő megvizsgálására! Az Úr az, kinek egyetlen intésére harsogás és mennydörgés rázza meg az eget, ki villámával mindent felgyujthat, ki égi tüzeket gyujt a levegőégben, ki egyik percben sötét felhőkkel borítja be az eget, a másikban mindent ragyogóvá tesz, ha akar; ki a tengert, melynek roppant mélysége minden nap pusztulással fenyegeti a földet, mintha csak a levegőben függne felette, féken tartja, ki a vizeket most viharekével szabdalja, majd elnémítja a habokat s csendet teremt. Itt kellene figyelembe vennünk a természet jelenségeiből vett mindama magasztalását Isten hatalmának, mellyel a Szentirásban, kivált Jób és Ézsaiás művében találkozunk. De ezeket most szándékosan mellőzöm, mivel ott, hol a világ teremtését a Szentiratok szerint adom elő, alkalmasabb helyen tárgyalhatom e dolgokat. Csak annyit akartam most jelezni, hogy az Isten keresésének közös útja nyilik meg keresztyének és pogányok előtt: ha azt a leirást követik, mely az ő dicső orcáját ott fenn és ide alant előnkbe ábrázolja. Már puszta hatalma az ő örökkévalóságának elgondolására vezet, mivel szükséges, hogy Ő, akitől mindenek származnak, örökkévaló legyen s kezdetét önmagában hordozza. Továbbá, ha okát keressük annak, hogy mért is teremtette egykor mind e dolgokat s mi indítja őt arra, hogy ma is mindent megtartson, úgy találjuk, hogy ez ok egyedül jósága. Ennek az oknak pedig magában is elegendőnek kellene lennie, hogy bennünket az ő szerelmére hivogasson, mert a próféta szerint (Zsolt. 145:9) nincs teremtmény, amelyre ki ne árasztotta volna irgalmát. 7. Erejének ép ily világos bizonyítékai tünnek fel munkáinak második csoportjában is, amelyek t. i. a természet rendes folyásán kívül történnek. Mert Isten az ő gondviselését az emberi társaság kormányzásában aként irányítja, hogy bár minden emberrel szemben végtelen jó és jóltevő, mindazáltal világos és minden nap előforduló példákkal bizonyítja a jók iránt kegyességét, az istentelen bűnösökkel szemben szigorúságát. Nem lehet kétségbe vonni a bűnnel szemben alkalmazott bosszúállását s viszont nyilván mutatja azt is, hogy az ártatlanságnak védője, sőt oltalmazója, amennyiben a jók életét megáldja, az erőtlenséget támogatja, a fájdalmat könnyebbíti és vigasztalásával elviselhetőbbé teszi a bajt, enyhíti s az üdvösséget mindenképen előmozdítja. S igazsága örök szabályát egyáltalán nem homályosíthatja el az a körülmény, hogy az istentelen gonosztevőt ideigóráig büntetlenűl engedi tobzódni, az istenfélőket és ártatlanokat pedig sokféle bajjal sujtja, sőt azt is megengedi, hogy az istentelenek gonoszsága és kegyetlensége által elnyomassanak. Sőt inkább éppen ellenkezőleg annak a másik gondolatnak kell megszállni szivünket, hogy ha egy-egy bűnt haragja nyilvánvaló jegyeivel sujtott, akkor voltaképen mindet gyűlöli s ha sok bűnt büntetlenűl hagy, lesz egy másik itélkezés, amelyre halasztja a büntetést. Hasonlóképen milyen bő anyagot nyújt nekünk irgalmassága vizsgálására, mikor a szegény bünösöket mégis gyakran megkörnyékezi hosszútűrő kegyelmével, miközben azok gonoszságát jótéteményeivel töri meg s azzal, hogy szelídebben hivogatja magához őket, mint az atya gyermekét. 8. Ezért mondja a próféta is (Zsolt. 107), hogy Isten a szerencsétlenség idején hirtelen, csodálatosan, váratlanul segítségére jő a nyomorultaknak s félig elveszetteknek: uttalan utakon járókat vadaktól óv, helyes utra vezet, éhezőknek, szükölködőknek eledelt szolgáltat, a foglyokat az undok vermekből s a vasbéklyóból kiszabadítja, a hajótörötteket sértetlenűl révbe viszi, az élőhalottakat meggyógyítja, hő szárazsággal leperzseli a földet, vagy kegyelme titkos öntözésével megtermékenyíti, a megvetetteket magasba emeli, a hatalmasokat letaszítja méltóságuk magaslatáról. Ily példákkal bizonyítja a próféta, hogy minden látszólagos véletlenség az égi bölcseségnek s különösen Isten atyai kegyességének a bizonysága. Örvendezésükre adja ezt az Úr a kegyeseknek, szájuk bedugására az istentelen gonoszoknak. De mivel nagy része az embereknek saját tévelygéseiben annyira elmerült, tehát Isten e gyönyörü palotájában sem lát semmit s azt kiáltja, hogy ritka kiváló bölcseség szükséges ahhoz, hogy az ember meg tudja gondolni Isten ezen munkáit, melyeknek látásán nem épűlnek semmit azok, akik különben igen

éleselméjüeknek látszanak. S bizonyára bármint tündöklik az Isten dicsősége, alig minden századik ember látja azt igazán. Mindamellett is nem maradhat titokban hatalma és bölcsesége. Hatalma napfényre jő, mikor az istentelenek dühét, melyet mindenki győzhetetlennek látott, egy pillanat alatt visszaveri, gőgjüket megfékezi, mikor a hatalmas bástyák leomolnak, a támadó és védő fegyverek megsemmisülnek, az erő megbénul, a titkos tervek napfényre jönnek s önönterhük alatt összeomlanak, az égig emelkedő vakmerőség a föld közepéig sujtatik; viszont az alázatosak felemeltetnek a porból (Zsolt. 113:7), a szegények kivonatnak a szennyből, a lesujtott szenvedők a végső nyomoruságból kiszabadulnak, az elsiratottak boldog reménységre ébrednek, a fegyvertelenek a fegyveresen, a kevesek a sokon, az erőtlenek az erősön diadalt aratnak. Bölcsesége pedig világosan kitünik, hogy midőn minden dolgot a legcélszerübben igazgat, e világ minden éleselméjűségét megszégyeníti, a bölcseket az ő bölcseségükben megfogja (I. Kor. 3:19), egy szóval mindent a lehető legjobban kormányoz. 9. Látjuk, hogy nincs szükség hosszú s fáradságos eljárásra avégből, hogy napfényre hozzuk azokat a bizonyítékokat, melyek Isten dicsőségének kimutatására szolgálnak. Hisz az a néhány is, amelyet előhoztunk, annyira nyilvánvaló s feltünő, hogy bármerre fordulunk, szemmel láthatjuk s kézzel foghatjuk őket. S itt viszont azt is jól meg kell fontolnunk, hogy mi Istennek nem oly ismeretére vagyunk elhíva, mely megelégedve az üres elmélkedéssel csak az agyban fészkel, hanem olyanra, mely szilárd és gyümölcsöző leszen s szivünkbe bocsátja gyökerét, ha helyesen fogjuk fel. Mert Isten magát erői által jelenti meg nekünk s mivel az erők munkáját bensőnkben érezzük és Isten jótéteményeit élvezzük, szükség, hogy az így támadt istenismeret mélyebben áthasson minket, mintha oly Istent képzelnénk, kit semmi módon nem érezhetnénk. Látjuk hát, hogy Isten keresésének legegyenesebb útja s legmegfelelőbb rendje az, ha nem iparkodunk vakmerő kiváncsisággal kikutatni lényegét, melyet inkább imádnunk kell, mint szőrszálhasogató vizsgálat tárgyává tennünk, hanem munkáiban szemléljük őt, melyek által közelállónak s szerető atyánknak mutatkozik s bizonyos tekintetben közli is magát velünk. Erre célzott az apostol, midőn azt mondá ( Csel. 17:27), hogy nem kell a távolban keresnünk azt, ki mindegyikünkben lakozik jelenlevő ereje által. Ezét Dávid, bár előbb megvallotta, hogy Isten dolgait mi is szorgalommal kutassuk s ez a kutatás oly bámulatba ringassa lelkünket, hogy egyuttal bensőnket is a legmélyebb érzésekkel hassa át. És mivel Istent nem tudjuk felfogni, mint AugustinusAug. in. Psal. 144.* másutt mondja, mert nagyságához képest erőnk elégtelen, illő, hogy munkáit vizsgáljuk és az ő jósága által felüdüljünk. 10. Aztán az ily ismeretnek nemcsak Isten tiszteletére kell minket birnia, hanem a jövő életben vetett reménységet is serkentenie s ébresztenie kell. Mert mivel észrevehetjük, hogy Isten úgy kegyességének, mint szigorának csak kezdetleges s közelről sem teljes jegyeit adja a földön, meg kell gondolnunk, hogy az Úr ezekkel nyilván csak jelzi azokat a nagyobb dolgokat, amelyeknek kinyilatkoztatása és teljes véghezvitele a más életre marad. Ellenben mikor azt látjuk, hogy az istentelenek a kegyes lelkeket zaklatják, bántalmakkal illetik, rágalommal elhalmozzák, gyalázatos sérelmekkel marcangolják, a bűnösök meg virágoznak és boldogul élnek s méltóság, nyugalom az osztályrészük és pedig büntetlenül: azonnal arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy van egy más élet, melyben a gazságra büntetés s az igazságra jutalom vár. Ezenkívül, mivel azt látjuk, hogy Isten sujtó vesszejével gyakran veri a hiveket is, bizonyára még inkább arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a bünösök egykor még kevésbbé kerülhetik el ostorát. Mert bölcsen mondá AugustinusAug. Libr. 1. de civit. Dei, c. 8.*, hogy, ha minden bűn nyilván bűnhődnék most, azt gondolnók, hogy semmi sem marad az utolsó itéletre. Viszont ha Isten most nyilván egy bűnt sem büntetne, megrendülne az isteni gondviselésben vetett hit. Meg kell tehát vallanunk, hogy Isten egyes műveiben, főleg pedig azok teljességében, mint egy képen, le vannak festve Isten erői, amelyek Isten megismerésére és ennek révén az igazi, teljes boldogságra hivjákvonják az egyetemes emberi nemzetet. Továbbá, bár Isten erői az Ő munkáiban jelennek meg legvilágosabban, mégis azt, hogy mi a céljuk, mit vihetnek végbe és miért kell őket vizsgálat alá vennünk, csak akkor értjük meg igazán, ha magunkba szállunk s azt vizsgáljuk, hogy mi módon nyilvánítja Isten életét, bölcseségét és erejét mibennünk s miképen gyakorolja igazságát, jóságát és kegyességét velünk szemben. Mert bár jogos Dávidnak az a panasza (Zsolt. 92:7), hogy a hitetlenek őrjöngenek, mivel nem látják át

az emberi nem igazgatásában Isten mélységes terveit, de nagyon igaz az is, amit egyebütt mond (Zsolt. 40:13), hogy t. i. Isten csudálatos bölcsesége e tekintetben felülmúlja fejünknek hajszálait. De mivel ez a bizonyíték később a maga helyén alapos vizsgálat tárgyát képezendi, most mellőzöm. 11. De bármely világosan rajzolja is elénk munkáinak tükrében az Úr magát és örök országát, a mi eltompultságunk oly mérvű, hogy még az ily nyilvánvaló jelenségek mellett is erőtelenek vagyunk s azoknak ránk nincs hatása. mert ami a világnak teremtését és gyönyörü voltát illeti, ugyan hány van közöttünk olyan, ki midőn az égre tekint, vagy a föld különböző tájait szemléli, rá gondolna arra is, aki mindezeket teremté és az alkotó mellőzésével ne elégednék meg a tárgyak puszta szemléletével? Ami pedig azokra a bizonyítékokra vonatkozik, melyek, a természet rendes folyásán kívül fordulnak elő naponként: ugyan hány van közöttünk, aki nem azt hiszi, hogy az embereket sokkal inkább a vak szerencse forgatja és ragadja, mint az isteni gondviselés igazgatja? És ha néha a dolgok indítása s utmutatása folytán Isten vizsgálatára hajtatunk is és szükséges, hogy ez mindenkivel megtörténjék, mégis mihelyt egy pillanatra az istenség valamelyes érzete megszállott bennünket, azonnal testünk ártalmas gondolataiba és hazug érzéseibe szoktunk sülyedni s Isten tiszta igazságát hiábavalóságunkkal megrontjuk. Abban különbözünk egymástól, hogy mindegyikünket egyéni tévelygés jellemez, abban azonban teljesen megegyezünk, hogy az egy igaz Istentől elfordulva kárhozatos léhaságokra adjuk magunkat egytől-egyig. S ebben a betegségben nemcsak a póri és tompa szellemek szenvednek, hanem az egyébként igen jeles és kiválóan éleseszü emberek is. Mily bő mértékben mutatá ki e tekintetben dőre oktalanságát a bölcselők egész serege! Mert, hogy mellőzzük a többi bölcselőt, kik még sokkal képtelenebbül balgáskodnak; ott van maga Plató is, aki valamennyi között a legvallásosabb és legjózanabb s lám „kerek gömbjé”-vel az ő tudománya is kimerül. Ugyan mi nem történhetik másokkal, ha már az elsők, kiknek egyebek előtt fáklyául kellene szolgálni, ily üres beszédeket hangoztatnak s ily tévedésekbe esnek! Hasonlóképen, bár a történelem folyamatának igazgatása sokkal világosabban bizonyítja az isteni gondviselést, semhogy azt tagadni lehetne, e bizonyság mégis annyira kárba vész, mintha az a hit uralkodnék, hogy a vak szerencse kénykedve hány-vet fenn és alant. Ily nagy hajlamunk van a hiábavalóságra és tévelygésre! Mindig csak a legkiválóbbakról szólok s nem a tömegről, melynek esztelensége Isten igazságának megbecstelenítésében a végtelenségig megnövekedett. 12. Ebből származott a tévelygéseknek ama mocskos áradata, mely az egész világot eltöltötte és elborította. Mert saját természete kinek-kinek utvesztő, úgy, hogy nem is csoda, ha az egyes nemzetek különböző hazugság utjaira tértek. Az sem csoda, hogy majdnem minden embernek saját Istene volt. Mert amint a sötét tudatlansághoz féktelen vakmerőség is szokott járulni, úgy alig vala egyetlen ember, aki magának valamely bálványt, vagy képet ne csinált volna Isten gyanánt. Bizonyára éppen úgy árad az istenek e roppant tömege az emberek eszéből, mint ahogyan a nagyon bő forrásból előszökken a víz, miközben mindenki túlságos szabadon csapongva tetszés szerint hazudhat Istenről bármit. S még sincs szükség arra, hogy előadjam azt a temérdek babonát, melybe a világ bonyolódott, mert annak soha végére nem jutnék. S ha egy szót sem szólok is, e sok megtévelyedésből nyilvánvaló, hogy mily szörnyű vak az emberi értelem. Nem szólok a durva s tanulatlan tömegről. De azok között a bölcselők között is, kik az emberi ész eszközeivel az égbe is behatolni próbáltak, mily szégyenletes nézeteltérés van! Mert minél nagyobb szellemi képességgel volt valaki felruházva, s minél nagyobb tudományos készültséggel volt kipallérozva, annyival mutatósabb szinnel óhajtá véleményét kihimezni. Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük tanításaikat, úgy találjuk, hogy olyanok azok, mint az elenyésző füst és pára. A stoikusok igen elmés mondásnak tartották azt, hogy a természet minden részéből külön-külön nevet lehetne adni Istennek, de azért az egy Isten mégsem szaggattatnék részekre. Mintha bizony nem volnánk eléggé hajlandók a hiábavalóságra s az istenek nagy sokasága volna szükséges ahhoz, hogy minket mind mélyebben és mélyebben vonjon a tévelygésekbe! Az egyiptomiak titokzatos theologiája is mutatja, hogy mindannyian szorgalmasan törekedtek arra, hogy ne láttassanak ok nélkül balgatagoknak. Talán első tekintetre

valami látszólag helyeselhető tény félrevezetheti az együgyüeket és könnyen hivőket, de soha emberi ész nem hozott létre olyat, ami a vallást rútul meg ne rontotta volna. S a felfogásoknak e zavaros különfélesége az epikureusoknak, valamint a kegyesség egyéb durva megvetőinek bátorságot adott arra, hogy egyáltalán tagadják Istent. Mert midőn látták, hogy még a legeszesebb emberek is ellenkező véleményeik folytán harcban állanak egymással, azok viszálykodásából s léha és képtelen tudományából nem haboztak levonni azt a következtetést, hogy az ember céltalanul s balga jódra szerez magának gyötrelmet akkor, mikor a nem létező Istent keresi. S azt gondolták, hogy mindezt büntetlenül tehetik, mert jobb Istent egyenesen tagadni, mint bizonytalan isteneket koholni s oly vitákat indítani, melyeknek nincs vége. De e tekintetben igen balgatagon okoskodnak. Hisz inkább saját istentelenségük fedezésére támasztanak felleget az emberek tudatlanságából s egyáltalán nem volna helyén, hogy ebből istennek származnék valami fogyatkozása. De mivel mindenki elismeri, hogy ez a tárgy az, mely felől a tudósok és tudatlanok a legkülönbözőbb nézeteket vallják, ebből az következik, hogy a vallás titkainak szemlélésében az emberi értelem, mely Isten keresésében ilyen nagy tévedések áldozata lehet, bolondabb a bolondnál és vakabb a vaknál. Némelyek dicsérik Simonides válaszát, aki midőn Hieron zsarnok megkérdé tőle, hogy mi az Isten? – egy napi gondolkodási időt kért. A zsarnok kérdését másnap is feltette; erre Simonides még két napi időért esdett; aztán még többször kért kétannyi időt s végre így válaszolt: „Mennél jobban vizsgálom a dolgot, annál homályosabb.” Abban bizonyára helyesen járt el ez ember, hogy az előtte homályos tárgyról nem mondott véleményt; de ebből is kitünik, hogy ha az emberek csak a természettől taníttattak ki, semmi biztosat, semmi szilárdat, semmi világosat nem tudnak, hanem zavaros elveik annyira fogva tartják őket, hogy ismeretlen Istent imádnak. 13. Most már figyelembe kell vennünk azt is, hogy akik a tiszta vallást megfertőzhetik, az egy Istentől pártolnak el. Tagadhatják, hogy ezt hánytorgatják lelkükben; hogy azonban mire törekesznek, miről vannak meggyőződve, az mellékes, mert a Szentlélek jelenti ki, hogy mindazok, kik szivök vakságából az ördögöt állítják az Isten helyébe, hitehagyottak. Ezért mondja Pál (Ef. 2:12), hogy az efézusiak Isten nélkül voltak mindaddig, míg az igaz Isten tiszteletét az evangéliumból meg nem tanulták. S Pál e véleményét nem kell egyetlen népre korlátoznunk, mivel egyebütt (Róm. 1:21) általánosságban állítja, hogy minden halandó embernek haszontalanná lettek minden ő gondolatai, miután a világ teremtésében megjelentetett nekik a teremtő fensége. S ezért az Irás, az egy Istennek helyet készítendő, csalásnak és hazugságnak itél mindent (Hab. 2:18), amit a pogányok hajdanában Istenség gyanánt tiszteltek s nem hagyott meg egy Istent sem azon kivül. Ki a Sion hegyén lakozott, hol kiváltképen virágzott az ő igaz ismerete. Bizonyára a pogányok közt Krisztus korában az igaz kegyességhez látszólag legközelebb a samaritánusok állottak s mégis magának Krisztusnak szájából halljuk, hogy (Ján. 4:22) ezek sem tudták, mit imádjanak; s ebből az következik, hogy oktalan tévelygés által voltak megcsalatva. S végre is, ha nem mindenki volt is durva bűn rabja, vagy nyilt bálványimádásba nem mindenki hullott is, mindamellett nem volt tiszta és helyes vallás az, mely csak a közönséges emberi értelmen alapult. Mert bár némelyek nem őrjöngtek a tömeggel, mégis megdönthetetlen Pál ama tanítása (I. Kor. 2:8), hogy e világ fejedelmei nem foghatták meg Isten bölcseségét. Ha a legkiválóbbak is a sötétben tévelyegtek, mit kell mondanunk a söpredékről? Ez oknál fogva egészen természetes, hogy a Szentlélek minden emberi ész koholta isteni tiszteletet, mint elfajultat, utasít vissza, mivel a vallás rejtélyeiben minden emberi eredetü feltevés, habár nem hoz is létre mindig roppant tévedéseket, mégis a tévelygésnek szülőanyja. S ha szinte semmi gonoszabb nem járul hozzá, már az sem csekély hiba, hogy az ember találomra oly istent imád, akit nem ismer; e vétekben bünösök mégis Krisztus mondása szerint (Ján. 4:22) mindazok, kik a törvényből meg nem tanulták, hogy mely Istent kell tisztelni. És bizonyára a legjobb törvényhozók sem haladtak messzebb, mint addig a feltevésig, hogy a vallás közmegegyezésen alapul; sőt Xenophonnál dicséri Sokrates Apollon válaszát, amellyel meghagyja, hogy mindenki az ő eleinek szertartása és városa szokása szerint tisztelje isteneit. De honnan lehetne a halandó embernek joga ahoz, hogy saját tekintélyével állapítsa meg azt, ami a világot sokkal felülmulja? Vagy ki képes úgy megnyugodni elődei

hagyományában s a népszokásokban, hogy Istene gyanánt vegye kételkedés nélkül azt, akit csak emberi úton vett át? Sőt mindenki inkább indul a saját esze után, semhogy más véleményének vesse magát alá. Mivel tehát felettébb gyenge és törékeny a kegyesség köteléke, ha az ember a város szokását, vagy elmult idők közmegegyezését követi Isten tiszteletében, nem marad egyéb hátra, mint hogy Isten önmagáról tegyen bizonyságot az égből. 14. A világ alkotmányában hiába ragyog hát felénk annyi fáklya, hogy feltüntesse alkotója dicsőségét. Mert ezek úgy ragyognak ránk mindenfelől, hogy maguk még sem vezethetnek bennünket semmi esetre sem a helyes útra. Bizonyára gyujtanak is néhány szikrát, de ezek kialusznak, mielőtt nagyobb világosságot terjeszthetnének. Ezért az apostol ugyanazon a helyen, ahol a világot a láthatatlan dolgok nézőhelyének mondja, azt is hozzá teszi, hogy e világot az Isten igéjével teremtette (Zsid. 11:3). S ezzel azt jelzi, hogy az ilyen látható dolgokkal megjeleni ugyan magát a láthatatlan istenség, de a szemlélésre szemeink csak akkor képesek, ha Isten hit által első kijelentéssel megvilágosítja azokat. Pál is, midőn(Róm. 1:19) azt mondja, hogy a világteremtésben ki van jelentve mindaz, amit Istenről tudnunk kell, nem oly nyilvánulást ért ezen, melyet az ember éleselméjüleg megfoghatna, sőt jelzi, hogy a kijelentés csak annyira terjed, hogy ne mentegethessék magukat. S így bár egyebütt azt mondja, hogy Istent nem kell messze keresni (Csel. 17:27), mint aki bennünk lakozik, mindazáltal más helyen felvilágosít, hogy mit jelent ez a közelség: „Az elmúlt időkben megengedte, hogy a pogányok a maguk útjain járjanak, de nem hagyta magát tanúbizonyság nélkűl, mikor tudniillik mivelünk jót tett, adván mennyből esőt és termő időket és betöltvén eledellel és örömmel az emberek sziveit.” Bármennyire nem hagyja is tehát magát Isten bizonyság nélkül, midőn különböző temérdek jótéteményeivel édesgeti az embereket a maga megismerésére, mindazáltal a saját utaikat, azaz a halálos tévelygéseket nem szünnek meg követni. 15. Bár természeti tehetségünknél fogva erőtlenek vagyunk arra, hogy Isten tiszta s világos ismeretére felemelkedhessünk, mégis, mivel az erőtlenség hibája önmagunkban van, meg vagyunk fosztva minden kibuvótól. Mert tudatlanságunkat nem hozhatjuk fel ürügyül úgy, hogy restségünk és hálátlanságunk tudatra ellenünk ne bizonyítana. Bizony furcsa mentség volna, ha valaki azt mondaná, hogy nem hallotta azt az igazságot, melynek hirdetésére még a német teremtményeknek is igen erős hangjuk van; ha azt hozná fel okul, hogy nem látta szemével azt, mit a szem nélkül való teremtmények is olyan jól mutatnak neki, ha értelmének gyengeségével mentené magát, midőn minden értelmetlen teremtmény az igazságra oktatja őt. Ezért joggal fosztatunk meg minden mentségünktől, mikor így tévelygünk és csapongunk, noha minden a helyes utat mutatja. De mert bármennyire az emberek vétkéül számíttassék is be az, hogy Isten ismeretének magvát, mit elméjükbe a természet csodás alkotmánya hint, csakhamar megrontják, hogy jó s tiszta gyümölcsöt ne teremhessen: mégis a legnagyobb mértékben igaz az a másik állítás, hogy az az egyszerü s puszta bizonyítás, mit a teremtmények oly nagyszerüen szolgáltatnak Isten dicsőségére nézve, semmiképen sem elégséges a mai oktatásunkra. Mert mihelyt a világ szemléléséből és meggondolásából az istenségnek valami csekély érzését vesszük, az igaz Istent mellőzvén annak helyébe álmokat s agyunk ábrándképeit állítjuk és igazságának, bölcseségének, jóságának és hatalmának dicsőségét kútfőtől elvonva, majd erre, majd arra ruházzuk. Mindennapi dolgait úgy elhomályosítjuk, vagy helytelen itéletünkkel úgy kifordítjuk, hogy mind őket a maguk dicsőségétől, mind alkotójukat az őt megillető magasztalástól megfosztjuk.

HATODIK FEJEZET. Hogy a teremtő Isten megismerésére eljuthassunk, szükségünk van a Szentirásra, mint tanítónkra és vezérlőnkre. 1. Bár tehát az emberi hálátlanságot teljesen megfosztja minden mentségtől az a fény, mely égen és földön mindenkinek szemébe árad, aminthogy Isten a maga istenségét az összes teremtményekben kivétel nélkül kiábrázolta, hogy így az emberi nemzetségre a hálátlanság vétkét rábizonyítsa, mégis kell, hogy egy más és jobb támasztékunk legyen,

mely minket helyesen a világ teremtőjének megismerésére vezessen. Ezért nem hiába adta igéjének világosságát, hogy azzal ismeretessé legyen előttünk a mi idvességüngre. Erre a különös kegyelemre méltatta azokat, akiket önmagához közelebb és meghitt körébe akart gyűjteni. Mert mivel látta, hogy az egész világ balga, állhatatlan tévelygésbe süllyedt, miután külön nyájáúl kiválasztá a zsidókat, korlátokkal vevé körül őket, hogy a többiek módjára ők is haszontalanokká ne legyenek. S nem hiába tart minket sem ez orvosság által az ő igaz ismeretében, mivel egyébként rövid idő alatt azok is elpusztulnának, akik mások felett erősen látszanak állani. T. i. valamint az öregek, csepegős szemüek s más szembajosok, akármilyen szép könyvet adsz is nekik; ámbár megismerik, hogy az valami irás, nem tudnak két szót sem elolvasni, de ha felteszik a szemüvegüket, annak segélyével mindjárt tisztán kezdenek olvasni: így a Szentírás Istennek egyébként zavaros ismeretét elméinkben összegyűjtvén, a homályt elűzvén, tisztán mutatja nekünk az igaz Istent. Igen kiváló ajándéka tehát Istennek, midőn egyházát nemcsak néma tanítómesterekkel oktattatja, hanem szentséges ajakát is megnyitja, s nemcsak azt hirdeti, hogy valamely Istent imádni kell, hanem azt is kijelenti, hogy ő az, akit imádni kell; a kiválasztottakat nemcsak arra tanítja, hogy Istenre nézzenek, hanem önmagát fel is mutatja, hogy reá tekintsenek. Ez egyházával szemben eleitől fogva úgy járt el, hogy ama közönséges bizonyítékok mellé még igéjét is kijelenté, ami egyenesebb, biztosabb jegy az ő megismerésére. Kétség sem fér ahoz, hogy Ádám, Nóé, Ábrahám és a többi atyák az ige segítségével jutottak Istennek arra a benső ismeretére, mely őket a hitetlenektől valami módon megkülönbözetné. Nem szólok még a hit tulajdonképeni tanáról, mely az örökéletre megvilágosítá őket. Mert, hogy a halálból az örök életre átmenjenek, Istent nemcsak mint teremtőt, de mint megváltót is kell ismerni, aminthogy bizonyára mindkettőt megnyerték az Isten igéjéből. Mert rend szerint első volt az istenismeretnek az a faja, mely kezdetben adatott a célból, hogy megtudják, ki amaz Isten, aki a világot teremtette és igazgatja. Aztán ehhez kapcsolódott Istennek ama másik benső ismerete, mely egyedül eleveníti meg a holt lelkeket, mely nemcsak úgy ismerteti meg Istent, mint a világ teremtőjét és minden lett dolgok egyedüli szerzőjét és biráját hanem a Közbenjáró személyében mint megváltót is. Egyébként, mivel a világ elestéig és a természet megromlásáig nem jutottam el, nem beszélek ezeknek orvosságáról sem. Vegyék hát figyelembe az olvasók, hogy még nem beszélek arról a szövetségről, melyben Isten Ábrahám fiait felvevé, sem a tannak ama részéről, melynek értelmében a hivek mindig el voltak választva a hitetlen népektől, mivel e tan Krisztusra van alapítva, hanem csak azt tárgyalom, hogy az irásból mint lehet azt megtanúlni, hogy Istent, ki a világ teremtője, biztos jelekkel mg lehet különböztetni a koholt istenek egész seregétől. maga a sorrend vezet el helyesen minket a megváltásra. Bár az új-szövetségből sok bizonyítékot hozunk fel, másokat ismét a törvényből és prófétákból, ahol nyilt említés tétetik Krisztusról, mégis mindezt csak amaz ez állítás szolgálatában tesszük, hogy a világot teremtő Isten a Szentirásban nyilatkoztatja ki nékünk önmagát s a Szentirásban van megmagyarázva, hogy mit kell Istenről gondolnunk, hogy téveteg utakon valami bizonytalan istenséget ne keressünk. 2. Akár jóslat és látomány által adta hát Isten tudtára az atyáknak, akár emberek munkájával és szolgálatával juttatta hozzájuk azt, aminek később maradékról-maradékra kellett szállnia, az az egy bizonyos, hogy szivük mélyébe be volt vésve a biztos és szilárd tudomány, úgy hogy meg voltak győződve és belátták, hogy Istentől származott, amit tanítottak. Mert Isten a hitet igéjével mindig oly kétségtelenné tette, hogy az minden emberi vélekedésen felül állott. Végre azt akarta Isten, hogy tudományának igazsága folytonos előrehaladással örökre megmaradjon a világon s hogy azok a kijelentések, melyeket az atyákPátriárkhák.* előtt tett, mintegy nyilvános táblákra följegyeztessenek. Ez okból hirdette ki törvényét, melynek magyarázóiul adta aztán a prófétákat. Mert ámbár a törvénynek sokféle haszna volt, amint később a maga helyén látni fogjuk, különösen pedig Mózes és minden próféta előtt az a cél lebegett, hogy az Isten és ember között való megbékülés módját adják elő, amiért Pál is Krisztust a törvény végének nevezi (Róm. 10:4): mégis ismételten mondom, hogy a hit és bűnbánat tulajdonképeni tanán kivül, mely tan Krisztust közbenjáróul állítja, a Szentirás az egy igaz Istent, mint a világ teremtőjét és igazgatóját, biztos és dicső jegyekkel ruházza föl, hogy össze ne

tévesztessék a hamis Istenek sokaságával. Azért, bár illik, hogy az ember Isten műveit komoly buzgósággal szemlélje, mivel a fényes és tündöklő világba azért helyeztetett, hogy szemlélője is legyen annak, figyelmét mégis főleg az igére kell irányoznia, hogy jobban előre haladhasson. Ezért nincs mit csodálkozni azon, hogy azok, kik sötét vakságban születtek, e betegségükben napról-napra megrögzöttebbek lesznek. Mert igen kevesen vannak, kik a célból, hogy a helyes határokon beül maradhassanak, Isten igéjével szemben tanulékonyak kivánnak lenni, hanem inkább tombolnak hiábavalóságukban. Azt kell tartanunk, hogy az égi tudománynak kell kezdetűl szolgálnia, ha azt akarjuk, hogy az igaz vallás reánk ragyogjon s hogy senki sem képes az igaz és józan tudománynak legkisebb parányát sem felfogni, ha nem volt a Szentirás tanítványa. Innen származik az igazi értelem kezdete is, midőn nagy tisztelettel öleljük magunkhoz, amit Isten az Irásban önmaga felől bizonyítani akart. Mert nemcsak a tökéletes és teljes hit, hanem Isten minden helyes ismerete is az engedelmességből származik. S e tekintetben Isten páratlan gondviselésével a halandókról valóban örök időkre gondoskodott. 3. Mert ha meggondoljuk, hogy mily könnyen hajlik az emberi ész Isten elfeledésére s mekkora hajlandóság van benne mindenféle tévelygésre, minő szenvedély arra, hogy ismételve új és hamis vallásokat koholjon, könnyen átláthatjuk, hogy mily szükséges volt az égi tudománynak ilyen irásba foglalása, hogy feledésbe ne jusson, vagy a tévelygés miatt meg ne semmisüljön, vagy az emberi vakmerőség által meg ne rontassék. Mivel tehát nyilvánvaló, hogy Isten mindazokkal szemben, akiket valaha eredménnyel óhajtott nevelni, az ige segítségét használta, mivel előre látta, hogy a világ gyönyörü alakjába rajzolt képe e célra kevés, ezért legcélszerübb ránk nézve ezen a helyes úton haladni, ha Isten tiszta vizsgálására komolyan vágyódunk. Az igéhez kell, mondom, fordúlnunk, melyben helyesen s élénken van Isten leirva a saját munkáiból s melyben tettei nem megromlott itéletünk szerint, hanem az örök igazság szabályai szerint itéltetnek meg. Ha ettől elhajlunk, mint fentebb mondtam, bármi kitartó gyorsasággal iparkodunk is, mivel futásunk az úton kivül esik, soha el nem érjük a célt. mert úgy kell gondolnunk, hogy Isten orcájának fényessége, melyet az apostol is (I. Tim. 6:16) megközelíthetetlennek nevez, ránk nézve olyan, mint valami kitalálhatatlan útvesztő, ha Isten igéjének fonala egyenest ő hozzá nem vezet. S így jobb ezúton sántikálni, mint bármily gyorsan futni ezen az úton kivül. Ezért Dávid gyakorta (Zsolt. 93., 96., 97., 99. stb.), midőn arra tanít, hogy a világról a babonának el kell töröltetnie, hogy az igaz vallás felvirágozhassék, Istent uralkodóul tünteti föl, s az uralkodás szóval nem azt a hatalmat jelzi, amellyel rendelkezik s amelyet a természet egyetemes igazgatásában fejt ki, hanem azt a tudományt, mellyel magának a törvényes fensőséget biztosítja. mert sohasem lehet kiirtani az emberek szivéből a tévelygéseket, míg Isten igaz ismerete beléjük nem oltatott. 4. Ezért ugyanaz a próféta, miután megemlítette (Zsolt. 19:1), hogy az Isten dicsőségét az egek beszélik, kezének munkáját hirdeti a kiterjesztett erősség, az egymás után következő napok és éjszakák prédikálják méltóságát, áttér az ige emlegetésére (Zsolt. 19:8), s így szól: „Az Úrnak törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket, az Úrnak tanubizonyságtétele biztos bölcseséget ád a kisdedeknek. Az Úrnak rendelései helyesek, megvidámítják a szivet. Az Úr parancsolata világos, megvilágosítja a szemeket.” Mert bár a próféta a törvény egyéb hasznait is összefoglalja, mégis általában jelzi, hogy mivel hiába hiv Isten minden népeket önmagához az ég és föld szemlélése által, a törvény az Isten fiainak különös rendelt iskolája. Erre célozza 29. Zsoltár is, melyben a próféta, miután Isten rettenetes hangjáról szólott, mely mennydörgésben, szélben, esőben, forgószélben s fergetegben megrázza a földet, megrengeti a hegyeket, széttöri a cédrusfákat, végül mégis hozzáteszi, hogy a szentélyben éneklik igazán az Úr dicsőségét, mivel Istennek a levegőégben megzendülő hangjaira a hitetlenek süketek. Egy másik zsoltárát, miután leirta a tenger rettenetes háborgásait, így fejezi be: (Zsolt. 93:5) „A te bizonyságtételeid igen bizonyosak, a Te házadnak kivánatos szentsége sok ideig megmarad.” Innen van az is, amit Krisztus a samáriabeli asszonynak mond, hogy annak nemzetsége és minden egyéb népek azt imádják, amit nem ismernek, egyedül a zsidók

azok, akik Istent helyesen tisztelik (Ján. 4:22). Mert minthogy az emberi és a maga erőtlensége folytán Istenhez semmi módon el nem juthat, ha csak az ő szent igéje nem segíti és támogatja, azért a zsidók kivételével az összes akkori embereknek szükségképen a hiábavalóság és tévelygés utain kellett járniok, mert Istent az ő igéje nélkűl keresték.

HETEDIK FEJEZET Kimutatása annak, hogy a Szentlélek bizonyságával kell a Szentirást megerősíteni, hogy annak tekintélye bizonyos legyen, továbbá, hogy istentelen hazugság az, hogy a Szentirás hitelessége az egyház itéletétől függ.

1. Mielőtt azonban tovább mennék, szükségesnek látok néhány megjegyzést közbe szőni a Szentirás tekintélyéről, hogy ezekkel ne csak előkészítsem a lelkeket a Szentirás tiszteletére, de eloszlassam a kételyeket is. Továbbá, miután kétségtelen igazság, hogy Isten beszéde az, mely a Szentirásban előadatik, nincs egyetlen oly kétségbeesetten vakmerő ember, aki e beszéd szavaiban kételkedni merészelne, hacsak a közönséges józan észtől, sőt emberi természetétől is nincs megfosztva. De mivel Isten nem szól mindennap az égből, s csak a Szentirás maradt fenn olyan gyanánt, melyben Isten jónak látta örök emlékezete igazságát megszentelni, a Szentirásnak csak azért van a hivők körében teljes tekintélye, mivel tudják, hogy az égből akképen adatott, mintha magának Istennek élő szava hangzanék abban onnan felülről. S így bizonyára nagyon megérdemli, hogy róla bővebben tanítsunk s alaposabb tárgyalás alá vegyük. De bocsássanak meg az olvasók, ha inkább azt veszem figyelembe, hogy megkezdett művem terjedelme mennyit enged meg, mint azt, hogy e nagyjelentőségü tárgy mit igényel. Sokaknál felettébb elhatalmaskodott az a veszélyes tévedés, hogy a Szentirásnak csak annyi tekintélye van, amennyit az egyház hozzájárulása enged neki. Mintha bizony Isten örökkévaló és változhatatlan igazsága emberi véleményre támaszkodnék. Mert ezt kérdik a Szentlélek csufjára: „Ki tesz bizonyságot arról, hogy a Szentirás Istentől származik? Ki biztosít bennünket, hogy az korunkig épségben és sértetlenül jutott el? Ki győzhetne meg afelől, hogy ezt a könyvet tiszteletben kell részesítenünk, a másikat pedig az ily könyvek sorából ki kell rekesztenünk, ha az egyház mind e dologról biztos szabályt nem adna elénk?” Azt mondják tehát, hogy az egyház meghatározásától függ, hogy mily tisztelettel kell lennünk a Szentirás iránt, s hogy mely iratokat kell felvennünk annak könyvei közé. Igy a szentségtörők, míg az egyház örve alatt zabolátlan zsarnokságot akarnak behozni, azzal mit sem törődnek, hogy úgy magukat, mint másokat minő képtelenségek foglyává teszik, csak azt az egyet sajtolhassák ki az együgyüekből, hogy az egyháznak minden szabad. Pedig ha ez így van, minő sors várakozik azokra a nyomorúlt emberekre, akik az örök élet szilárd biztonságát keresik, ha az arra vonatkozó összes igéretek csak emberi véleményre támaszkodva állhatnak fenn? Vajjon, ha ily választ hallanak, szünik-e reszketésük és bizonytalanságuk? Viszont az istentelenek részéről minő gúny tárgya hitünk mindenki előtt, mily nagy gyanuba keveredik, ha azt hiszik róla, hogy tekintélyét, mintha az különben kétes volna, az emberek jóvoltából nyerte. 2. De az ily szőrszálhasogatásokat az apostol egyetlen szava (Ef. 2:20) eléggé megcáfolja, midőn azt tanítja, hogy az egyház az apostolokon és prófétákon épül föl. Ha az egyház alapja a prófétai és apostoli tanítás, úgy szükség, hogy ennek bizonysága előbb megvolt legyen, mintsem az egyház létezett volna. Nem jelent semmit az a szőrszálhasogatás sem, hogy bár az egyház tényleg ebből vette eredetét, kétes marad, hogy mely könyveket kell a prófétáknak és apostoloknak tulajdonítanunk, ha csak az egyház e tekintetben nem dönt. Bárhol lép is föl ez a tanítás, az egyházat bizonyára megelőzte annak elfogadása és bevevése, mert enélkül maga az egyház sem létezhetett volna soha. Ezért igen hiábavaló hazugság az, hogy az egyház helyeslésétől függ annak bizonyossága. Mert midőn az egyház elfogadja a Szentirást és szavazatával sajátja pecsétli, nem úgy szerez neki méltóságot, mint ha előbb kétes s némely tekintetben vitás lett volna, hanem mivel

megismeri, hogy az ő Istene igazságát tartalmazza, azt minden haladék nélkül kegyes buzgósággal tiszteli. Ami pedig azt a kérdést illeti, honnan tudjuk, hogy az Istentől származik az Irás, ha csak az egyház döntéséhez nem fordulunk? ez épen olyan, mintha valaki azt kérdezné, hogyan különböztetjük meg a világosságot a sötétségtől, a fehéret a feketétől, az édeset a keserűtől. Mert a Szentirás nem kevésbbé hordozza magán az igazság ismertető jegyeit, mint a fehér és fekete tárgyak szinüket, az édes és keserű dolgok ízüket. 3. Jól tudom, hogy általában Augustinus mondását hozzák föl ellenünk, ahol azt mondja, hogy ő még az evangéliumnak sem hinne, ha az egyház tekintélye nem indítaná arra.Contra Epistolam fundamenti, c. 5.* De hogy mily fonákúl és félrecsavarva idézik ezt ily értelemben, az összefüggő szövegből könnyű megérteni. Augustinusnak a manichaeusokkal volt vitája, akik azt akarták, hogy nekik minden ellenmondás nélkül higyjenek, midőn anélkül, hogy bizonyították volna, azt állították, hogy az igazság az ő részükön van. Minthogy pedig manichaeusi tudományuk elhitetése végett az evangélium bizonyságára hivatkoztak, Augustinus azt kérdé, hogy mit tennének, ha oly emberre találnának, aki az evangéliumnak nem hinne? Minő bizonyítással hitetnék el vele tanukat? Aztán így szól: „Én nem hinnék az evangéliumnak sem” – stb. s azt jelzi ezzel, hogy őt midőn még hitetlen volt, másként nem lehetett arra vezérelni, hogy az evangéliumot Isten valódi igazsága gyanánt elfogadja, csak úgy, hogy az egyház tekintélye meggyőzte. S ugyan lehet-e csodálni, ha valakire, aki még Krisztust nem ismeri, emberi tekintély is hatással van? Augustinus tehát nem tanítja e helyen azt, hogy a kegyesek hite az egyház tekintélyén alapúlt, sem nem gondolja, hogy az evangélium hitelre méltósága is e tekintélytől függne, hanem egyszerűen azt véli, hogy a hitetlenek az evangéliumot egyáltalán nem találják hitelre méltónak s így Krisztus számára nem volnának megnyerhetők, ha az egyház köztudata erre nem kényszerítené őket. E feltevését kevéssel előbbImo post scilicet eiusd. libri c. 14.* világosan megerősíti, midőn így szól: „Mikor dicsérem, amit hiszek s kinevetem, amit te hiszesz, mit gondolsz, mi más felett kell döntenünk, s mit kell egyebet cselekednünk, mint hogy elhagyjuk azokat, akik minket biztos dolgok megismerésére hivogatnak, s aztán azt parancsolják, hogy a bizonytalan dolgokat higgyük el; és kövessük azokat, akik minket arra hivogatnak, hogy előbb higgyük, amit még meg nem foghatunk s épen a hit által megerősödvén, megérdemeljük azt, hogy hitünk tárgyát érthessük, nem ember, hanem maga az Isten világosítván s erősítvén meg bensőképen értelmünket.” Ezek bizonyára Augustinus szavai, melyekből bárki könnyen meggyőződhetik arról, hogy e szent férfiúnak nem az volt a szándéka, hogy a hit, melyet a Szentirásból vettünk, az egyház jóváhagyásától és itélésétől függjön, hanem csak, hogy kijelentse, amit mi is igaznak tartunk, hogy mindazokat, akiket még a Szentlélek meg nem világosított, az egyház iránt való tisztelet indítja tanulékonyságra, hogy az evangéliumból a Krisztusban való hitet képesek legyenek megtanulni; s így az egyház tekintélye az a bevezetés, mely az evangéliumba vetett hitre előkészít bennünket. Mert amint látjuk, azt akarja, hogy a kegyesek bizonyossága egészen más alapon nyugodjék. Egyébiránt nem tagadom, hogy amanichaeusokat gyakran szorongatja az egész keresztyén egyház közmegegyezésével, midőn az irást akarja érvényesnek kimutatni, melyet azok visszautasítottak. Ezért feddi FaustustLibr. 32. passim.* is, hogy nem veti magát alá az evangéliumi igazságnak, mely oly szilárd alapokon épült, oly biztos, melynek dicsősége olyan messze elhatott s melyet az apostolok idejétől kezdve az előzők nyomdokaiban való biztos haladás ajánl. De soha nem is gondol arra, hogy azt tanítsa, mintha az a tekintély, amit a Szentirásnak tulajdonítunk, az emberek meghatározásától s döntésétől függne. Csak arra hivatkozik, aminek e vitánál a legnagyobb jelentősége volt, t. i. az egyház egyetemes itételére, amelyben ellenfeleivel szemben fölényben volt. ha valaki ennek bővebb bizonyítását kivánja, olvassa el Augustinus könyvecskéjét „A hit hasznáról” s úgy fogja találni, hogy ő a hitnek csak olyan készségét és hajlandóságát ajánlja, mely csak a bejárást nyitja mg előttünk s – amint ő mondja – az igazság keresésének alkalmas kezdetéül szolgál; mindazáltal nem kell mégsem semmi vélekedésben megnyugodnunk, hanem a biztos és szilárd igazságra kell támaszkodnunk.

4. Nem szabad felednünk, amit előbb mondottam, hogy a tanítást addig nem kell teljesen hitelre méltónak tartanunk, míg kétségtelenül nem győződünk meg arról, hogy szerzője Isten. Ennélfogva az Irás mellett szóló legfőbb bizonyíték Isten személye, aki abban megszólal. Nem kérkednek a próféták és apostolok sem a saját éles elméjükkel, sem egyéb olyasfélékkel, melyek a szólónak hitelt szereznek és nem támaszkodnak emberi véleményre, hanem Isten szent nevét emlegetik, amely engedelmességre kényszeríti az egész világot. S most győződjünk meg afelől, hogy nemcsak elfogadható vélekedés, hanem a tiszta igazság is támogatja azon feltevést, hogy a próféták és apostolok nem vaktában s nem csalási szándékkal hivatkoztak Isten nevére. Azért, ha lelkiismeretünknek igazán javát akarjuk, hogy a bizonytalan kételkedés folytonosan magával ne ragadja, vagy ne ingadozzék és ne habozzék bármely legkisebb kételynél: mélyebbről kell merítenünk ezt a meggyőződést, mint az emberi okosságból, itéletből és következtetésből; t. i. a Szentlélek titkos bizonyságtételéből. Igaz, ugyan, hogy ha csak bizonyítékokkal akarnánk a vitát eldönteni, ilyet is sokat hozhatnánk fel, amelyek könnyen meggyőzhetnének afelől, hogy ha van Isten az égben, akkor a törvény, a próféciák és az evangélium is tőle származnak. Sőt ha a tudós és legélesebb elméjü emberek támadnának is ellene s minden lelki erejüket összeszednék és megmutatnák a küzdelemben, mégis, ha csak a legnagyobb szemtelenségre nem vetemednének, ki lehetne belőlük csikarni azt a vallomást, hogy a beszélő Istennek világos jegyei láthatók az Irásban, melyek nyilván mutatják, hogy annak tanítása égi eredetü. Mindjárt meglátjuk azt is, hogy a Szentirás összes könyvei minden egyéb könyvek felett magasan állanak. Sőt ha tiszta szemmel s ép érzékkel vizsgáljuk őket, rögtön szembe ötlik Isten fensége, mely minden vakmerő ellenmondást elnémít s minket arra kényszerít, hogy engedelmeskedjünk neki. Mindazáltal nagyon helytelenül járnak el azok, akik vitatkozással akarják a Szentirás szilárd hitelét biztosítani. Bár én ugyan nem vagyok nagyon ügyes, sem nagyon ékesen szóló, mégis, ha arra kerülne a dolog, hogy szembeszálljak Isten lefortélyosabb megvetőivel, akik az Irás tekintélyének megdöntésében legeszesebbeknek és legszellemesebbeknek kivánnak mutatkozni, azt gondolom, nem volna igen nehéz megfékeznem azoknak akadékoskodó szavát. S ha szőrszálhasogatásaik megcáfolása hasznos dolog volna, nem nagy erőfeszítéssel semmivé tenném suttyomban hangoztatott hetvenkedéseiket. Ámde ha valaki védelmébe veszi Isten szent igéjét az istentelenek ellen, mégis e védelem nem teremt mindjárt oly szilárd meggyőződést a szivek mélyén, mint aminőt a kegyesség kiván. Mivel a vallástalan emberek azt hiszik, hogy a vallás csak emberi vélekedésen alapszik, hogy valamit oktalanul s könnyelmüen el ne higyjenek, észszerü bizonyítást követelnek, hogy Mozes és a próféták Istentől ihletve beszéltek. De erre én azt felelem, hogy a Szentlélek bizonysága minden észszerü bizonyításnál nagyobb súlyu. Mert amint egyedül Isten tanuskodhatik önmagáról beszédében, úgy ez az ige sem talál hitelre addig az ember szivében, míg a Szentlélek bensőbb bizonyságtétele meg nem pecsétli. Ugyanazon Szentléleknek kell tehát a mi szivünkbe is behatolnia, mely a próféták szája által beszélt, hogy meggyőzzön bennünket arról, hogy hiven adták elő, amit Isten rájuk bizott. Ezt a szoros viszonyt: Ige és Szentlélek, legmegfelelőbben Ézsaiás adja elő a szavaiban (Ézs. 59:21): „Lelkem, amely rajtad nyugoszik és beszédeim, melyeket szádba adtam, el nem távoznak szádból és magodnak szájából és magod magvának szájából örökkön örökké” Némely jó embernek nagy szive fájdalma az, hogy midőn az istentelenek büntetlen zugolódnak Isten igéje ellen, nincs kéznél világos bizonyíték. Mintha bizony nem azért neveznők a Szentlelket pecsétnek és zálognak a kegyesek hitének megszilárdítására, mivel az emberi lélek mindaddig sok kétség közt ingadozik, míg a Szentlélek meg nem világosítja! 5. Az tehát kétségtelen, hogy azok, akiket a Szentlélek belsőleg megtanított, teljesen megnyugosznak a Szentirásban s hogy a Szentirás autópioton (önmagában hiteles) és hogy nem szabad azt sem bizonyítás, sem okoskodás tárgyává tenni; s bizonyos az is,

hogy ami hitelre méltósága nálunk van, azt a Szentlélek bizonyságtételéből nyeri el. Mert bár fensége önkéntelenül tiszteletet gerjeszt vele szemben, de csak akkor hat ránk komolyan, mikor a Szentlélek megpecsételi szivünkben. Mikor tehát annak ereje megvilágosít, többé nem a magunk s nem más itélete folytán hisszük, hogy az Irás Istentől ered, hanem minden emberi vélekedésen felül emelkedve, a bizonyosnál bizonyosabban állítjuk (épen úgy, mintha Isten lényét látnók benne), hogy a Szentirás emberek közvetítésével Isten tulajdon ajakáról folyt hozzánk. Nem is keresünk aztán érveket, valószinüségi bizonyítékokat itélőképességünk megnyugtatására, hanem mint mindenféle birálaton felül álló dolognak, alárendeljük itélőképességünket és szellemünket. Nem úgy járunk el, mint szoktak azok, akik mohón kapnak valamely ismeretlen dolog után, melyet ha megismernek, nem tetszik nékik, de mi teljesen biztosak vagyunk e felől, mert a megcáfolhatatlan igazság birtokában vagyunk. Nem is úgy járunk el, mint nyomorult emberek, kik a babona szolgaságára adják eszüket, mivel tudjuk, hogy az istenség kétségen felül álló ereje hat, munkál abban, mely erő saját tudtunkkal és akaratunkkal egyezőleg sokkal élénkebben és hatásosabban von és visz minket az engedelmességre, mint bárminő emberi tudás és akarat. Teljes joggal kiáltja hát Isten Ézsaiás ajkán (Ézs. 43:10), hogy a próféták az egész néppel együtt az ő tanui, mivel a jövendölések által megtanítva, szilárdul hitték, hogy minden csalárdság és kétértelmüség nélkül Isten szólott. Olyan meggyőződés tehát ez, melynek emberi okoskodásokra nincs szüksége; oly ismeret, amelyen a leghelyesebb bizonyíték alapszik, t. i. amelyben értelmünk sokkal biztosabban és szilárdabban nyugszik, mint bárminő emberi okoskodáson végül oly érzés, mely csak égi kijelentésből származhatik. Nem mondok mást, mint amit minden hivő tapasztalhat önmagán, csakhogy a szavak nem képesek kifejezni e dolognak igazi jelentőségét. Nem nyújtom most tovább szavaimat, mivel e tárgy kifejtésére még lesz másutt alkalmam. Most elég annyit tudnunk, hogy igaz hit csak az, amelyet Isten lelke sziveinkben megpecsétel. Bizonyára a szerény és tanulni vágyó olvasó megelégszik ezzel az egy bizonyítékkal: – Ézsaiás megigéri (54:13), hogy a megujhodó egyháznak minden gyermeke Isten tanítványa leend. E nagy kiváltságra Isten azon a helyen csak a kiválasztottakat méltatja, akiket az egész emberi nemből kiszemel magának. Mert ugyan mi az igaz tudomány kezdete, ha nem a gyors készség Isten igéjének hallgatására? Isten pedig akarja is, hogy meghallgassák Mózes szája által, amint megvagyon irva: (V. Móz. 30:10) stb.: „Ne kérdezd a te szivedben, ki hág fel az égbe, vagy ki száll le a mélységbe. Ime az ige a te szádban vagyon.” Ha Isten az értelemnek eme kincsesládáját csak fiai számára akarta fenntartani, nem csoda s nem képtelenség, hogy a tömegnél akkora tudatlansággal s ostobasággal találkozunk. A tömeg neve alá foglalom a legkiválóbbakat is, míg be nem oltatnak az egyház testébe. Figyelembe veendő az is, hogy Ézsaiás (53:1), midőn arra figyelmeztet, hogy a prófétai tudomány nemcsak az idegen népek előtt hihetetlen, hanem azok előtt a zsidók előtt is, akik az ígéret örökösei gyanánt akartak tartatni, egyszersmind az okot is jelzi: mivel Isten karja nem mindenkinek jelentetik meg. Valahányszor zavarba ejt tehát bennünket a hivők csekély száma, az is jusson viszont eszünkbe, hogy Isten titkait csak azok foghatják fel, akiknek az adatott.

NYOLCADIK FEJEZET. Az emberi értelemhez viszonyítva elég erős bizonyítékok vannak a Szentirás hitelességének megerősítésére. 1. Ha ez az erős bizonyosság, mely minden emberi itélőképességnél erősebb és feljebb való, nincs meg bennünk, hiába támogatjuk a Szentirás tekintélyét érvekkel, hiába szilárdítjuk meg azt az egyház köztudatával, hiába erősítjük egyéb támaszokkal; ha nem ezen a jól megvetett alapon áll, mindig kétes marad. Igy viszont, mihelyt a Szentirást a közönséges könyvek sorából kivéve vallásos buzgósággal s méltóságának megfelelően öleljük magunkhoz, akkor mindazon bizonyítékok, melyek előbb nem voltak képesek lelkünkben a bizonyosság érzetét felébreszteni és megszilárdítani, meggyőzőkké lesznek. Mert csodálatos dolog, hogy mily hitbeli meggyőződés származik abból, ha komolyan fontolóra vesszük, hogy mily szépen rendezve mutatkozik abban az isteni bölcsesség,

mily teljességgel égi s egyáltalán nem földi ez a tudomány, mily szép megegyezés van az összes részek között, s több efélét, melyek mind arra valók, hogy a Szentirásnak méltóságot szerezzenek. Akkor pedig még jobban megerősödik a mi szivünk, ha fontolóra vesszük, hogy inkább a tárgy fensége, mint a szavak kellemessége ragad bennünket annak csodálására. Mert az sem történt Istennek kiváló gondviselése nélkül, hogy a menyországnak fenséges titkai nagyrészt egyszerű s közönséges szavakkal vannak előadva. Mert ha ragyogóbb ékesszólással volnának előadva, az istentelenek még azzal gáncsoskodhatnának, hogy a Szentirásban pusztán ennek az ereje uralkodik. Ha tehát a Szentirás tanulatlan s majdnem pórias egyszerűsége nagyobb tiszteletet gerjeszt maga iránt, mint bárminő szónoki ékesszólás, mit következtethetünk ebből egyebet, mint hogy a Szentirásban az igazságnak hathatósabb ereje nyilatkozik, semhogy ékesszólásra szorulna (I. Kor. 2:4). Nem ok nélkül mondja tehát Pál apostol, hogy a korinthusiaknak hite Istennek erejére s nem emberi bölcseségre volt alapítva, mivel az ő prédikálását közöttük nem emberi bölcseség hitető beszéde, hanem inkább a Szentlélek erejének megnyilatkozása tette ajánlatossá előttük. Igy az igazság minden kétségen felül áll, midőn nem idegen segítségre támaszkodva, hanem egyedül önerejéből képes fennállani. Hogy pedig ez erő a Szentirást mennyire jellemzi, eléggé kitünik abból, hogy a világi iratok között, bárminő művészettel legyenek is kidolgozva, egy sincs, mely lelkünkre oly mély hatást gyakorolna. Olvasd Demosthenest, vagy Cicerót, olvasd Platót, Aristotelest, vagy akármelyiket ezek közül: elismerem, hogy csodás vonzerőt gyakorolnak rád, gyönyörködtetnek, megindítanak, elragadnak; de ha ezektől a Szentirás olvasásához fordulsz, akarva, nem akarva oly elevenen hat rád, annyira átjárja szivedet, behatol agyadba, hogy mély hatása mellett a szónokok és bölcsészek minden ereje csaknem teljesen eltörpül. Ebből könnyen beláthatjuk, hogy azok a szent iratok, amelyek az emberi szorgalom minden adományát és kedvességét oly nagy mértékben múlják felül, valami isteni erőt lehelnek. 2. Elismerem ugyan, hogy némely prófétánál könnyed és világos, sőt ragyogó előadásmóddal találkozunk s hogy ékesszólás tekintetében ezek a világi iróktól nem maradnak el. A Szentlélek ily példákkal akarta megmutatni, hogy az ékesszólás tehetségének nem volt híján, ha egyebütt nehézkes és darabos irásmodort használt is. Egyébként pedig akár Dávidot, Ézsaiást s a többit olvasod, kiknek előadása édesen és kellemesen folyt, akár Ámost, a barompásztort, Jerémiást és Zakariást, kiknek érdesebb beszéde póriasságokat is tartalmaz, mindenütt szembeötlő a Szentlélek fentemlített fensége. Jól tudom azt is, hogy a Sátán, valamint sok dologban Istennel versenyez, hogy a hazug hasonlóság örve alatt az együgyüek szivébe annál jobban bevehesse magát, úgy gyakran azon istentelen tévelygéseket, melyekkel a nyomorúlt embereket tőrbe ejtette, tanulatlan s majdnem durva beszéde burkolva hintette el ravaszul s gyakran szokatlan beszédformákat használt, hogy csalásait ez álarccal leplezze. De hogy mily hiábavaló és visszataszító törekvés ez, minden közepes értelemmel felruházott ember látja. Ami pedig a Szentirást illeti, bár vakmerő emberek sokat igyekeznek abban kisebbíteni, bizonyos, hogy telve van oly eszmékkel, melyek emberi értelemtől nem származhattak. Vegyük vizsgálat alá az egyes prófétákat. Egy sincs közöttük, aki az emberi mértéket messze fölül ne haladná. Akiknek tehát az ő tudományuk izetlennek tetszik, azokról azt kell hinnünk, hogy nincsen itélőképességük. 3. E tárgyat mások bőven fejtegették, s így jelenleg elég csak azt érintenünk, ami a dolog lényegére nézve legfontosabb. Az említetteken kívűl nem kis súlya van a Szentirás régiségének. Mert bármennyit regéljenek is a görög irók az egyiptomi theologiáról, nem maradt fönn egyetlen vallás nyoma sem, mely Mózes koránál sokkal fiatalabb ne volna. Mózes nem új Istent gondol ki (kohol), hanem azt adja elő, amit az izraeliták hosszú idők során keresztül az örök Istenre vonatkozólag atyáiktól mintegy kézről-kézre átvettek. Mert mi egyebet cselekedett ő, minthogy őket ismét visszahivta arra a szövetségre, melyet Ábrahámmal kötött az Úr? S bizonyára, ha valami hallatlan dolgot adott volna elő, semmi eredményt sem ért volna el; de a szolgaságból való megszabadításuknak mindnyájuk előtt igen ismeretes és sokat emlegetett tárgynak kellett lennie, hogy annak puszta említésére is valamennyiőjüknek lelke felindult. Sőt valószinüleg azt is tudták,

hogy szolgálatuk négyszáz évig tartott. S most el kell gondolnunk, hogy, ha Mózes (aki maga annyival előbb élt, mint az összes többi irók) oly régi időből veszi tanításának hagyományát, mennyire felülmulja a Szentirás régiség tekintetében az összes többi irott emlékeket. 4. Ha csak az egyiptomiaknak nem akarnánk inkább hitelt adni, akik eredetüket a teremtés előtti 6000 esztendeig viszik vissza. De mivel még világi irók előtt is gúny tárgyául szolgált ezek fecsegése, nincs ok, hogy miért foglalkozzam ennek megcáfolásával. Apion ellen irt művében Josephus igen figyelemreméltó bizonyítékokat idéz a legrégibb iróktól, melyekből azt lehet következtetni, hogy minden népek közmegegyezése szerint a legrégibb idők óta hires volt a Törvénybe foglalt tudomány, bár sem nem olvasták, sem igazában nem ismerték. Hogy pedig a rosszakaratuak ez ellen gyanút ne támaszthassanak s az istenteleneknek ne legyen ürügyük a rágalomra, mindkét veszély ellen igen jó eszközöket használ Isten. Mikor Mózes elmondja, hogy mit jelentett ki majdnem 300 évvel ezelőtt égi ihletésre Jákób az ő utódairól, ugyan, hogyan dicséri saját nemzetségét? Hiszen Lévi személyében ép’ ezt bélyegzi meg örök gyalázattal. Igy szól (I. Móz. 49:5,:6) „Simeon és Lévi atyafiak álnokságnak edényei. Az ő titkos tanácsukban részes ne legyen az én lelkem, s az ő gyülekezetükkel ne egyesüljön az én dicsőségem.” E gyalázat felől bizonyára hallgathatott volna, nemcsak azért, hogy atyját kimélje, hanem, hogy magát egész családjával együtt ugyanazon gyalázatnak egy részével be ne mocskolja. Mint eshetnék gyanú arra, aki családjának első tagját, kitől származott , a Szentlélek szavára önként gyalázatosnak hirdetve, sem magának nem kedvezett, sem a haragot s gyülölséget nem vonakodott rokonaitól fölvenni, kikre nézve ez bizonyára kellemetlen vala? Mikor vér szerint való atyjafiának, Áronnak, s nénjének Máriának, istentelen zúgolódását elmondja (IV. Móz. 12:1), vajjon azt mondjuk-e, hogy testi érzéke szerint szólt, vagy azt, hogy a Szentlélek parancsának engedelmeskedett? Ezenkivül, holott tekintélye a legmagasabb fokon állott, miért nem hagyta legalább a főpapság jogát fiaira s mért állította azokat a legutolsó helyre? Sok közül e néhány példát hozom föl; de magában a törvényben széjjelszórva sok bizonyság van, melyek teljes hitelt követelnek az Irás számára, hogy minden ellenmondás nélkül olyannak tünik föl Mózes, mint Isten angyala, ki az égből jő. 5. Az a sok jeles csoda, melyről Mózes ir, mindmegannyi szentesítései az általa hozott s általa előadott tudománynak. Mert hogy ő ködben vitetett a hegyre, hogy ott 40 napig ki volt ragadva az emberi társaságból, hogy a törvény kihirdetése alkalmával arca mintegy napsugaraktól környezve ragyogott, hogy mindenünnen villámok cikáztak, s az egész ég zúgó mennydörgéstől harsogott, s a trombita, bár ember ajka nem fútta, megzendült, hogy mikor a szent sátorba lépett, köd burkolta el a nép szeme elől, hogy tekintélye oly csodás módon megtartott Abirám, Dáthán, Kóré s az egész istentelen párt borzasztó pusztulása által, hogy a kőszikla az ő vesszejének ütésétől azonnal vizet bocsátott ki, hogy kértére az égből manna hullt, vajjon mindezzel nem azt bizonyította-e Isten az égből, hogy Mózes kétségtelenül az ő prófétája? Ha valaki azt veti szememre, hogy bebizonyítottnak veszem, ami még vita tárgyát képezi, az ilyen ember fecsegését is könnyű megcáfolnom. Mert mikor Mózes mindezeket a népgyülés előtt kihirdette, hogyan hazudhatott volna olyanok előtt, kik e dolgoknak maguk is szemtanúi voltak? Hogyan állhatott volna elő s a népet hűtlenséggel, makacssággal, hálátlansággal és egyéb bűnökkel vádolva, hogyan kérkedhetett volna azzal, hogy az ő tanítását saját szemük láttára erősítette meg Isten csodákkal, ha azok maguk e csodákat sohasem látták volna? 6. Mert az is figyelemreméltó, hogy valahányszor csodákról beszél, mindig oly feddő szavakat csatol azokhoz, amelyek bizonyára az egész népet ellentmondásra ingerelhették volna, ha erre a legkisebb alkalom lett volna is. Ebből kitünik, hogy tudománya befogadására nem másként jutottak el, mint hogy saját tapasztalataik eléggé meggyőzték őket. Különben, mivel a dolog sokkal világosabb volt, semhogy a világi irók tagadni merték volna, hogy Mózes csodákat tett, a hazugság atyja azt a rágalmat sugallta nekik, hogy e csodákat bűvész-mesterségnek tulajdonítsák. De minő okoskodással állíthatnák bűvésznek azt, aki e babonaságtól annyira irtózott, hogy kővel

verette agyon, akik bűvészektől s varázslóktól csak tanácsot kértek is? Bizonyára minden csaló azért üzi a szemfényvesztést, hogy a tömeg lelkét ámulatba ejtse s hirre jusson. Hát Mózes? Mikor azt hangoztatja, hogy ő és testvére, Áron, csak semmik s csupán Isten parancsát viszik véghez, eléggé elutasít magától minden ilyen megbélyegzést. Már ha magukat a tényeket vizsgáljuk, ugyan micsoda ördögi varázslás lett volna képes azt véghez vinni, hogy az égből naponta hulló manna a nép táplálására elégséges legyen s ha valaki a rendes mértéknél többet szedett, az összegyüjtött manna megrothadásából tanulja meg, hogy hitetlenségét Isten megbünteti. Vegyük figyelembe azt is, hogy Isten annyi komoly próba alá engedte vetni az ő szolgáját, hogy az istentelenek ő ellene való lármájukkal ma már nem boldogulhatnak. Mert hányszor lépett föl gőgösen és követelőleg az egész nép; hányszor igyekeztek összeesküvés által elpusztítani Isten szent szolgáját? Hogyan lett volna képes haragjukat szemfényvesztéssel elhárítani? Az eredmény nyilván hirdeti, hogy ily módon tudománya örök időkre meg van erősítve. 7. E mellett ki tagadhatja, hogy prófétai lélekkel cselekedett, mikor Jákób pátriárka személyében Juda törzsének adja az elsőséget (I. Móz. 49:10)? Különösen ha magát a dolgot, amint az események is igazolták, vizsgálat alá vonjuk. Tegyük fel, hogy Mózes volt e jóslat első szerzője. Azonban, mióta ő ezt megirta s az emlékezetnek átadta, négy oly évszázad mult el, melyben Juda uralmáról semmi említés sincs. Saul fölkenése után, úgy látszik, mintha a királyi hatalom Benjámin törzsére szállt volna. Mikor Sámuel Dávidot fölkeni, micsoda oka van annak, hogy a királyi hatalom erre szálljon át? Ki remélhette volna, hogy a pásztorember alacsony házából király származzék? S a hét testvér közül ki szánta volna e dicsőséget a legkisebbiknek? S aztán hogyan jut ő arra, hogy királyságot reméljen? Ki mondhatná, hogy emberi mesterség, szorgalom, vagy okosság intézte az ő felkenését s nem mennyei jövendölésnek teljesülése volt az? Hasonlóképen az a jóslat, amelyet a pogányoknak az isteni szövetségbe való fölvételéről, bár homályosan, mond, miután csaknem kétezer évvel később valóságra vált, nemde nyilván azt bizonyítja, hogy ő isteni ihletésből szólott? Mellőzöm egyéb jóslatait, amelyek oly közvetlenül éreztetik az isteni kijelentést, hogy épeszü emberek előtt világos, hogy Isten az, aki szól. Röviden: Mózes amaz egy éneke is (V. Móz. 32.) fényes tükör, melyben Isten szemlátomást megjelenik. 8. A többi prófétánál e dolog még sokkal világosabban szemlélhető. Csak néhány példát hozok föl, mert az összes adatok egybegyüjtése roppant munka volna. Mikor Ézsaiás idejében Juda országa békében volt, sőt midőn azt gondolta, hogy a kaldeusok neki bizonyos védelmet nyujtanak, Ézsaiás a város lerombolásáról s a nép fogságba viteléről jövendölt. Tegyük fel, hogy az isteni ihletésnek még nem elég világos bizonyítéka az, hogy a próféta oly dolgokat beszélt, melyek akkor mesének látszottak, de később valóknak bizonyultak; azt azonban, amit egyuttal a nép megváltására nézve jövendölt, honnan származtassuk mástól, hanemha Istentől? Megnevezi Cyrust (Ézs. 45:1), aki le fogja igázni a kaldeusokat s a népnek visszaadja szabadságát. Több mint száz év telt el Cyrus születése előtt, hogy a próféta ekként jövendölt, mert Cyrus körülbelül száz évvel vagy még valamivel később született a próféta halála után. Akkor még senki sem sejthette, hogy lesz egyszer egy bizonyos Cyrus, aki a babyloniakkal háborut fog viselni, aki az oly hatalmas birodalmat meghódítja s az izraeliták fogságának véget vet. Maga e puszta elbeszélés minden szóval való szépítgetés nélkül nem világosan bizonyítja-e, hogy Ézsaiás beszéde nem emberi következtetés, hanem Istennek minden kétségen kivül álló jövendölése. Ugyancsak, midőn Jeremiás (25,:11–12) kevéssel a nép fogságba hurcolása előtt a fogság idejét 70 évre tette s a visszatérést és szabadulást megmondta, nem Isten lelkének kellett-e a próféta nyelvét kormányoznia? Micsoda szemérmetlenség kell tehát ahoz, hogy valaki tagadja, hogy ily bizonyítékok erősítették a próféták tekintélyét és hogy annyira beteljesedett, amit ők felhoznak, hogy szavaiknak hitelt szerezzenek! „A régi dolgok ime eljöttek és én ily dolgokat jövendölök; minekelőtte meglennének, megmondom néktek.” (Ézs. 42:9). Nem említem, hogy Jeremiás és Ezékiel, bár egymástól oly távol ugyanazon korban prófétáltak, kijelentéseikben úgy megegyeznek egymással, mintha kölcsönösen egyik a másiknak mondotta volna tollba a szavakat. Hát Dániel? Nemde majdnem 600 évvel előre jövendölt

a következendő eseményekről, mintha már megtörtént s közismert dolgoknak a történetét irta volna meg. Ha ezeket jól fontolóra veszik a kegyes emberek, bizonyára bőven fel lesznek szerelve az istentelenek ugatásának megfékezésére. Mert e bizonyítás világosabb, semhogy valami fecsegés neki árthatna. 9. Tudom, hogy némely semmirekellő mit morog a sarokban, hogy Isten igazsága ellen harcra kelve éleselméjüségét mutogassa. Azt kérdik ugyanis: ki biztosít arról, hogy mindazt, amit Mózes és a próféták neve alatt olvasunk, valósággal ők irták? Sőt azt is kérdésessé teszik, hogy létezett-e Mózes egyáltalán. De ha valaki kétségbe vonná, hogy volt-e valaha Plato, Aristoteles vagy Cicero, ki ne mondaná tüstént, hogy az ilyen bolondságot arculveréssel, vagy korbáccsal kell gyógyítani? Mózes törvényét inkább az égi bölcseség, mint az emberek buzgósága őrizte meg csodálatosan. S ámbár a papok hanyagsága folytán egy kis ideig elfeledve hevert, amióta a kegyes Jósiás király megtalálta, azóta állandóan az emberek kezén forgott. S Jósiás sem úgy hozta elő, mint valami ismeretlen, vagy új dolgot, hanem mint olyat, amely mindig közismert volt s amely akkor is nagy hirben állott. Az eredeti irat a templom számára volt rendelve, a királyi levéltárban pedig az erről leirt példányt őrizték. Csak az történt, hogy a papok abbahagyták magának a törvénynek ünnepélyes módon hirdetését s a nép maga is elhanyagolta a szokásban volt olvasást. Mi több, alig mult el ez évszázad is anélkül, hogy a törvény szentesítését meg ne erősítették, fel ne újították volna. Vajjon Mózes ismeretlen volt azok előtt, akik Dávidot forgatták? De, hogy valamennyiről együttesen szóljak: a bizonyosnál is bizonyosabb, hogy a szent irók iratai mintegy kézről-kézre adva jutottak az utódokra; azt lehetne mondani, az évek szakadatlan során fiaiknak adták át az atyák, akik részint még hallották a prófétákat beszélni, részint azok hallgatóitól tanulták meg friss emlékezettel, hogy mit beszéltek a próféták. 10. Sőt amit a Makkabeusok történetéből a Szentirásba vetett hit megdöntésére felhoznak, olyan dolog, hogy e hit megerősítésére megfelelőbbet már gondolni sem lehet. Mégis mutassuk ki előbb, hogy csak látszat, amit ürügyül hoznak fel, aztán fordítsuk ellenük a fegyvert, melyet velünk szemben akarnak használni. Igy beszélnek: „Ha Antiochus minden könyvet elégetett, honnan valók a ránk maradt példányok?” Én meg viszont azt kérdem: „Melyik műhelyben készültek el oly gyorsan?” Mert bizonyos, hogy a kegyetlenség lecsillapulta után e könyvek csakhamar közkézen forogtak s minden kegyes lélek, mely a szentiratokban foglalt tudományban nevelkedve azokat jól ismerte, minden ellenmondás nélkül elfogadta. Sőt midőn minden istentelen mintegy összeesküdve vakmerően tört a zsidókra, soha senki sem merte szemükre vetni, hogy szent könyveik meg vannak hamisítva. Mert bárminő is véleményük szerint a zsidó vallás, azt mégis elismerik, hogy annak szerzője Mózes. Mit árulnak el hát a fecsegők egyebet, minthogy vakmerőbbek az ebnél is, mikor azt hazudják, hogy meg vannak hamisítva azok a könyvek, melyeknek szent régiségét az egész történelem közmegegyezése támogatja? De hogy ily idétlen rágalmak megcáfolására több gondot ne fordítsak haszontalanúl, inkább arra gondoljunk, hogy Istennek mily nagy gondja volt igéjének megőrzésére, midőn azt a kegyetlen zsarnok zordon kezéből, mintegy fenyegető tüzvészből, mindenek várakozása ellenére kiragadta; hogy kegyes papokat s másokat oly állhatatossággal ruházott fel, hogy nem haboztak e kincset szükség esetén életük árán is az utódoknak megtartani s hogy annyi tiszttartónak és szolgának szorgos kutatását csúffá tette. Ki ne tulajdonítaná Isten kiváló s csodás művének, hogy azok a szent emlékek, melyekről az istentelenek azt hitték, hogy megsemmisültek, rövid idő alatt régi jogukba visszatértek és pedig még nagyobb tisztességgel. Mert elkészült a görög fordítás, mely a Szentirást az egész világ közkincsévé tette. S nemcsak az csodás, hogy Isten szövetségének tábláit Antiochus vérengző parancsai ellenében is megőrzé, hanem az is, hogy e táblák a zsidókat ért oly sok csapás között, melyek eltiporták, elpusztították s majdnem teljes megsemmisülés szélére hajtották őket, mégis épen és sértetlenül megmaradtak. A héber nyelv nemcsak megvetés tárgya volt, de majdnem ismeretlenül hevert; s ha Isten a vallásról nem akart volna gondoskodni, bizonyára egészen elveszett volna. Mert, hogy a fogságból való visszatérésük óta mennyire kitanultak a zsidók a honi nyelv közönséges használatából, azon kor prófétáiból látható. S ezt azért hasznos megjegyeznünk, mert

ebből az összehasonlításból világosabban kitünik a törvénynek és a prófétáknak régi volta. S az üdvösségnek a törvénybe és a prófétákba foglalt tudományát ki által tartá meg Isten, hogy Krisztus a kellő időben kijelentessék? Éppen Krisztusnak legdühösebb ellenségei, a zsidók által, akiket Augustinus méltán nevez a keresztyén egyház könyvtárosainak, mivel kezünkbe szolgáltatták azt az olvasmányt, melynek ők hasznát venni nem tudják. 11. Ha továbbá az új-szövetséghez érünk, mily szilárd támaszokon nyugszik annak igazsága! Krisztus történetét három evangélista beszéli el egyszerű s alázatos előadással. Sok gőgős léleknek visszatetszik ez az egyszerüség. Persze, mivel nem figyelnek a tudomány fő tételeire, melyekből könnyen megitélhetnék, hogy az evangélisták oly mennyei titkokról beszélnek, melyek az emberi értelmet fölülmúlják. Bizonyára akikben közülök a szeméremérzetnek egy cseppje van, elszégyellik magukat, ha Lukács evangéliumának első fejezetét elolvassák. Krisztus beszédei pedig, melyeket ama három evangélista őrzött meg, irásaikat minden időben könnyen megvédik. János viszont, mintha csak a magasból mennydörögne, minden villámnál erősebben sujtja azoknak megátalkodottságát, kiket a hit iránt való engedelmességre nem kényszerít. Álljanak elő mindazok a finnyás birálók, kiknek legfőbb gyönyörüsége, ha mind a maguk, mind mások szivéből kiirthatják a szent iratok iránt való tiszteletet. Olvassák János evangéliumát s akarva, nem akarva, találnak abban ezer oly mondást, mely legalább léhaságukból felriaszthatja őket, sőt borzasztó sebet égethet lelkiismeretükön nevetésük elfojtására. Így vagyunk Péterrel és Pállal is. Mert ámbár ezeknek iratait a nagy többség, mintegy káprázatba esve, nem érti, a bennük megnyilatkozó égi fenség azonban mindenkit lekötve s mintegy lebilincselve tart. De az az egy körülmény eléggé, sőt magasan a világ fölé emeli tudományukat, hogy Máté vámszedő asztalához kötve, Péter és János pedig hajóikon járva, mint műveletlen, tudatlan emberek, semmit sem tanultak az emberek iskolájában, amire másokat taníthattak volna. Pál pedig, aki nemcsak nyilvános, hanem vérengző és kegyetlen ellenségből egészen új emberré változott, hirtelen és váratlan változásával kimutatja, hogy égi parancs kényszeríté az általa üldözött igazság védelmére. Ám tagadják azok a kutyák, hogy a Szentlélek az apostolokra kitöltetett, ám vonják kétségbe a szent történet igaz voltát, maguk a tények hangosan kiáltják, hogy azokat, akik azelőtt a nép közt is megvetettek volna s akik most hirtelen oly nagyszerüen beszéltek mennyei titkokról, maga s Szentlélek tanította meg. 12. Vegyük figyelembe még azt is, hogy vannak más, igen fontos okok is, amiért az egyház közmegegyezését nem szabd kicsinyelni. Mert nem kell igen jelentéktelennek tartanunk azt sem, hogy mióta a Szentirás nyilvánosságra került, annyi évszázadon át az emberek közös akarata állandóan engedelmeskedett annak s bárhogyan törekedett a Sátán az egész világgal együtt csodás módokon azt elnyomni, vagy megsemmisíteni, vagy elhomályosítani s teljesen kitörülni az emberek emlékezetéből, mégis, mint a pálma, mind nagyobbra nőtt s győzhetetlenül megállott. Hiszen hajdan nem volt egy kiválóbb szellemü álbölcs, vagy szónok sem, aki erejét az Iráson ne próbálta volna ki; de valamennyien sem tudtak elérni semmit. Elpusztítására az egész világ hatalma fölfegyverkezett, de vele szemben minden igyekezetük füstbe ment. Midőn mindenünnen reá törtek, hogyan állhatott volna oly erővel ellen, ha csupán emberi segítségben bizhatott volna? Sőt éppen az bizonyítja, hogy Istentől származott, hogy bár minden emberi törekvés szembe szállt vele, önerejéből mégis mindig győzedelmeskedett. Vegyük figyelembe még azt, hogy nem egyetlen állam, nem egyetlen nemzet határozta el közakarattal annak elfogadását, de ameddig a föld kerekségének határai terjednek, oly különböző nemzetek szent megegyezése által nyerte tekintélyét, amelyeknek különben egymáshoz semmi közük sincs! Továbbá bár az oly különböző s egyébként összes körülményeikben egymástól távol álló lelkeknek ily találkozása szükségképen kell, hogy a legnagyobb hatást gyakorolja ránk, mivel nyilván kitünik, hogy e megegyezést csak isteni akarat hozhatta létre, mindazáltal nem kis mértékben növeli tekintélyét, ha figyelembe vesszük azok kegyességét, akik e pontban találkoznak; persze nem valamennyiét, hanem csak azokét, akikkel, mint szövétnekekkel, akarta az Úr az ő egyházát tündöklővé tenni.

13. Mily nagy bizalommal kell azért nekünk azon tudomány alá adnunk magunkat, melyről látjuk, hogy annyi szent ember szentelte és erősítette meg vére hullásával! Azok nem haboztak az igazságért, melyet egyszer elfogadtak, bátran, rendületlenül, sőt vigan elszenvedni a halált; mi azt a tudományt, amely ily záloggal együtt jutott birtokunkba, hogyne fogadnók el szilárd és rendületlen bizalommal? Nem kis bizonyság hát az Irás mellett, hogy annyi tanúnak vére pecsételte meg; kivált, ha elgondoljuk, hogy azok hitük bebizonyítására nem rajongásból, mint néha a tévelygő lelkek szoktak, hanem Isten iránt való erős, kitartó, de józan buzgóságukból szenvedtek halált. Van még egyéb nem kevés és nem is erőtlen bizonyíték, mely a Szentirás fenségét és méltóságát nemcsak szilárddá teszi, a kegyes keblek előtt, hanem kiválóan meg is védi azt a rágalmazók mesterfogásai ellen. De ezen bizonyítékok közül több önmagában nem elég erős arra, hogy a Szentirás iránt szilárd hitet támasszon, míg ama mennyei Atya saját istenségét kinyilatkoztatván benne, tiszteletét minden vitán felül nem emeli. Ezért valójában akkor lesz végre elégséges Istenüdvözítő megismerésére a Szentirás, mikor annak bizonyossága a Szentlélek benső, meggyőző erején alapul. A Szentirás tekintélyének szilárdítására szolgáló emberi bizonyítékok pedig akkor nem lesznek haszontalanok, ha, mint erőtlenségünk másodrendü támaszai, csatlakoznak amaz első és fő bizonyítékhoz. Balgán járnak el azok, akik a hitetleneknek azt akarják bizonyítani, hogy a Szentirás Isten igéje; mert ezt csak hit által lehet megismerni. Helyesen figyelmeztet tehát Augustinus arra,Libr. de utilitate credendi.* hogy az Isten félelmének és a sziv békességének már meg kell lenni, hogy az ember ily nagy dolgokból valamit megérthessen.

KILENCEDIK FEJEZET. A kegyesség minden alapját felforgatják azok a rajongók, akik az Irás mellőzésével a mennyei jelenésekhez kapkodnak.

1. Azokról pedig, akik a Szentirást megvetve, nem tudom, minő utak felől álmodnak, melyeken Istenhez juthatnak, nem annyira azt kell gondolnunk, hogy tévelygés rabjai, mint inkább azt, hogy őrjöngő bolondok. Mert a minap bizonyos tévelygők léptek fel, akik dölyfösen emlegetik, hogy őket maga a Szentlélek tanítja s megvetik a Szentirás olvasását és kinevetik azoknak együgyüségét, akik – mint ők állítják – a holt és megölő betüt még követik. De szeretném tudni, hogy minő lélek az, amelynek ihletése oly magasra emeli őket, hogy a Szentirás tudományát, mint gyerekeset és értéktelent, megvetni merészelik. Mert ha azt mondják, hogy e lélek Krisztus lelke, igen nevetséges lesz vak önbizalmuk, ha ugyan, amint hiszem, elfogadják azt, hogy Krisztus apostolait és az első egyház egyéb hiveit is e lélek világosítá meg. Pedig azok közül egy sem tanulta tőle az Isten igéjének megvetését, hanem inkább valamennyien nagy tisztelettel voltak eltelve az Irás iránt, amint erről irataik a legvilágosabban tanuskodnak. S bizonyára így is jövendölte Ézsaiás ajaka (59:21). Mert mikor ezt mondja: „lelkem, amely rajtad nyugoszik és beszédeim, amelyeket szádba adtam, el nem távoznak szádból és magodnak szájából és magod magvának szájából soha örökké”, bizonyára nem úgy köti a régi népet a külső tudományhoz, mintha az elemi iskolás volna, hanem inkább azt tanítja, hogy az új egyháznak Krisztus uralma alatt igazi és teljes boldogsága épen az lesz, hogy ép úgy fogja kormányozni Isten igéje, mint az ő Szentlelke. Ebből azt következtetjük, hogy ezek a semmirekellők istentelen szentségtöréssel választják szét azt, amit a próféta elválhatatlanul összekötött. Vegyük figyelembe még, hogy Pál a harmadik égbe ragadtatva sem szünt meg a törvény és a próféták tanulmányozásában előbbre haladni, aminthogy Timotheust, a kiváló képességü tudóst is buzdítja (I. Tim. 4:13), hogy a Szentirás olvasásával foglalkozzék. Emlékezetre méltó ama magasztalás is, melyben a Szentirást részesíti, midőn így szól (II. Tim. 3:16): „Az Irás hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, – hogy tökéletes legyen az Isten embere.” Minő ördögi őrjöngés tehát azt hazudni, hogy csak mulandó és időleges haszna van annak a Szentirásnak, mely Isten fiait a tökéletesség legvégső céljáig elvezérli! Aztán szeretném, ha arra is válaszolnának, hogy vajjon más lelket vevének-e, mint amelyet az Úr az ő tanítványainak igért? Bár a legynagyobbfoku őrjöngésben szenvednek, mégsem gondolom, hogy oly szédelgés rabjai volnának, hogy még ezzel is mernének kérkedni.

Mert minőnek is mondá Krisztus a lelket, melyet tanítványainak igért? Olyannak, mely nem magától szól, hanem lelkükbe csepegteti és sugalja mindazt, amit ő igéjében már rájuk bizott (Ján. 16:13). A nekünk igért léleknek tehát nem tiszte az, hogy új és hallatlan kijelentéseket eszeljen ki, vagy valamely új tudományt koholjon, melynek hatása alatt az evangélium bevett tudományától elhajoljunk, hanem hogy épen azt a tudományt, melyet nekünk az evangélium ad, elméinkben megpecsételje. 2. Ebből könnyen megérthetjük, hogy a Szentirás olvasásának és tanulmányozásának teljes buzgalommal kell nekilátnunk, ha Isten lelkétől valamely hasznos gyümölcsöt óhajtunk nyerni. Aminthogy Péter is dicséri (II. Pét. 1:19) azoknak buzgalmát, akik figyelemmel vannak a prófétai tanításra, amelyről pedig már szinte azt hihette az ember, hogy az evangélium fényének kigyulta után jelentőségét elvesztette. Viszont pedig, ha valamely lélek Isten igéjének bölcseségét mellőzve, más tudományt erőszakol reánk, méltán esik a hiábavaló hazudozás gyanúja alá. Mert hogyan áll a dolog? Mikor a Sátán a világosság angyalává változtatja magát, minő tekintélye lehet nálunk a léleknek, ha csak meg nem különböztetik azt a legbiztosabb ismertető jelek? S valóban Isten szava egészen világosan megjelölte azt előttünk; csakhogy ezek a nyomorultak önként saját vesztükbe akarnak rohanni, midőn a Szentlelket inkább önmagukban, mint Istennél keresik. De itt azt állítják, hogy méltatlan az, hogy Isten lelke, melynek mindenek felett kell állnia, a Szentirásnak alája vettetik. Mintha bizony a Szentléleknek gyalázatára válnék az, hogy magával mindig egyező és azonos, magához mindenben következetes és sohasem változik. Ha talán emberi, angyali, vagy valami idegen szabály járma alá kényszerítenők, akkor kellene róla állítanunk, hogy a többi dolgok sorába, vagy – ha úgy tetszik – szolgaságba hajtatik. De midőn önmagával hasonlítjuk össze, midőn önmagában vizsgáljuk, ki mondja, hogy ezzel igaztalanságot követnénk el ellene? De hát ekként mégis vizsgálat tárgyává tesszük! Elismerem. Fenségét azonban épen ez által óhajtotta előttünk szentesíteni. Nekünk bőven elégnek kell tartanunk, ha pusztán megjelenti is magát előttünk. Hogy azonban az ő neve alatt az ördögnek lelke ne férkőzzék hozzánk, azt akarja, hogy a Szentirásban adott képéről ismerjünk rá. A Szentirásnak ő a szerzője. Önmagától különböző és eltérő nem lehet. Aminőnek tehát ott egyszer magát megmutatta, kell, hogy örökre olyan maradjon. S ez rá nézve nem megszégyenítő, ha csak talán azt nem tartanók tisztességesnek, ha önmagával meghasonlanék s elfajulna. 3. Hogy pedig minket azzal rágalmaznak, hogy mi a holt betünek engedelmeskedünk, ebben látjuk, hogy miként bünhödnek a Szentirás megvetéséért. Mert eléggé bizonyos, hogy Pál apostol e pontnál (II. Kor. 3:6) a hamis apostolok ellen küzd, kik a Krisztus nélkül való törvényt ajánlgatva, elvonták a népet az új-szövetség jótéteményétől, melyben Krisztus Urunk igéri, hogy törvényét a hivek lelkébe vési és szivükbe irja. Megholt tehát a betű és gyilkos az Úr törvénye, ha azt Krisztus kegyelmétől elválasztva olvassuk és ha szivünket érintetlenül hagyva, csak fülünkbe cseng. Hanem ha a Szentlélek segélyével hathatósan szivünkbe vésődik s Krisztust állítja elénk: akkor az élet igéje, mely megtéríti a lelkeket és bölcsekké teszi az együgyüeket stb. Sőt ugyancsak ezen a helyen igehirdetését az apostol a Szentlélek szolgálatának mondja (II. Kor. 3:8) s ezzel világosan jelzi, hogy a Szentlélek az ő igazságával, melyet a Szentirásban kifejezett, oly szoros összeköttetésben áll, hogy erejét akkor hozza napfényre és fejti ki valójában, mikor az Igének meg van az őt megillető tisztelete és méltósága. S ezzel egyáltalán nincs ellentétben amit fentebb mondottunk, hogy t. i. maga az ige sem bizonyos előttünk, ha a Szentlélek bizonysága nem támogatja. Mert az Úr bizonyos kölcsönös kötelékkel kapcsolta össze az Igének és Szentlelkének bizonyosságát, hogy az igében való szilárd hit foglaljon helyet sziveinkben, mikor felragyog azokban a Lélek, mely velünk ott az Isten képét láttatja, hogy viszont minden csalódástól való félelem nélkül fogadjuk el a Szentlelket, mihelyt azt igazi képében, azaz az igében felismerjük. Így van ez valóban. Isten nem rövid ideig tartó mutogatás céljából adta az embereknek az igét, hogy azt Szentlelkének jövetelkor tüstént eltörölje, hanem ugyanazt a lelket küldötte alá, melynek erejével az igét adta, hogy e Szentlélek az ő munkáját az ige hathatós támogatásával véghez vigye. Ily módon nyitotta meg Krisztus a két tanitvány értelmét (Luk. 24:27), nem azért, hogy a Szentirást elvetve, csak magukban

bölcselkedjenek, hanem hogy a Szentirást megértsék. Hasonlóképen Pál (I. Thess. 5:19– 20) mikor a thesszalónikabelieket inti, hogy a Szentlelket ki ne oltsák, nem ragadja őket ige nélkül való haszontalan magasan csapongó elmélkedésekre, hanem mindjárt megjegyzi, hogy a próféciákat meg ne vessék. S ezzel kétségtelenül azt adja tudtukra, hogy mihelyt a próféciák megvettetnek, a Szentlélek világa is kioltatik. Mit szólhatnának ehhez azok a pöffeszkedő rajongók, kik azt az egyet tartják kiváló megvilágosodásnak, hogy Isten igéjét nyugodtan sutba dobva, saját álmodozásukat állítják épp oly bizakodva, mint vakmerően annak helyébe. Isten fiaihoz bizonyára egészen más józanság illik. Mert ezek valamint látják, hogy Isten lelke nélkül az igazság minden fényétől meg vannak fosztva, úgy azt is tudják, hogy az ige az az eszköz, mellyel az Úr a Szentlélek világosságát hiveinek osztogatja. Mert nem ismernek más Szentlelket, mint amely az apostolokban lakott és szólt s melynek szava őket folyton hivogatja, hogy az igét hallgassák.

TIZEDIK FEJEZET. A Szentirás, hogy minden babonát megszüntessen, az igaz Istent kizárólagosan állítja szembe a pogány népek isteneivel.

1. Mivel azonban azt állítottuk, hogy Isten ismeretét, melyet egyébként a világ alkotmánya és az összes teremtmények világosan előnkbe adnak, mégis hathatósabban és felfoghatóbban a Szentirás magyarázza meg, érdemes most már vizsgálat alá vennünk, vajjon az Úr a Szentirásban olyannak mutatja-e magát előttünk, mint aminő ábrázolását előbb már láttuk műveiben. A tárgy mindenesetre hosszadalmas volna, ha valaki annak alapos előadásánál hosszasabban akarna időzni. De én megelégszem azzal, ha mintegy utbaigazítást nyújthatok, melynek figyelmeztetésére a kegyes elmék megtudják, hogy Isten felől a Szentirásban mit kell kutatniok leginkább s amely egyuttal a kutatás biztos céljához is elvezérli őket. Nem említem itt még azt a rendkivüli szerződést, mellyel Ábrahám sarjadékát a többi pogány népektől elválasztá. Mert Isten már akkor, mint megváltó, jelent meg, mikor önként gyermekeivé fogadta azokat, akik ellenségei voltak; mi pedig itt még Istennek csak arról az ismeretéről szólunk, mely vele, mint a világ teremtőjével foglalkozik s még nem emelkedik a közbenjáró Krisztushoz. Bár nemsokára szükséges lesz néhány új-szövetségi helyet is idéznem, aminthogy a teremtő Isennek mind hatalma, mind pedig a teremtett dolgok megtartásában nyilvánuló gondviselése ebből is igazolható, mindamellett figyelmeztetni akarom az olvasókat arra, hogy mit szándékozom most tárgyalni, nehogy a kijelölt határokon túlcsapongjanak. Mert ezuttal elég azt tudnunk, hogy Isten, az ég és föld teremtője, miként igazgatja a világot, melyet teremtett. Lépten-nyomon magasztaltatik mind atyai jósága, mind jó cselekvésre hajlandó akarata, s egyuttal példák vannak felhozva szigoruságáról, melyek őt a bűnök igazságos megtorlójául tüntetik fel, kivált mikor türelme mit sem használ a megátalkodottakkal szemben. 2. Némely helyen azonban még világosabb leirások tárulnak elénk, melyek mintegy képben mutatják fel nekünk az ő valóságos ábrázatát. Mert midőn Mózes őt leirja, úgy tetszik, mintha valóban röviden mindent egybe akart volna foglalni, ami róla embernek tudni szükség. „Jehova – ugymond (II. Móz. 34:6) – Jehova irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezer iziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt, de nem hagyja a bűnöst büntetlenül, megbünteti az atyák álnokságát a fiakban és a fiak fiaiban harmad- és negyediziglen.” Itt figyelembe kell vennünk, hogy ez a hely örökkévalóságát és önmagától való létét hirdeti azzal, hogy felséges nevét kétszer ismétli, aztán pedig, hogy azokat az erőit említi fel, melyek őt előttünk nem úgy rajzolják le, hogy milyen önmagában, hanem, hogy minő velünk szemben –: hogy az ő ismerése bennünk inkább élő érzésen, mint üres és magasan szárnyaló elmélkedésen alapuljon. Továbbá azoknak az erőknek felsorolását halljuk itt, melyekről megjegyeztük, hogy égen és földön előnkbe ragyognak. Ezek az erők: kegyessége, jósága, irgalma, igazsága, itélete, igazmondó volta. Mert ereje és mindenható hatalma ez alatt a név alatt elohim foglaltatik össze. A próféták is

ugyanezekkel a jelzőkkel tisztelik őt meg, mikor szent nevét teljes dicsőségben akarják feltüntetni. S hogy sok példát ne kelljen felsorolnunk, elégedjünk meg most egy zsoltárral (145), melyben összes erői oly pontosan fel vannak sorolva, hogy szinte úgy látszik, hogy semmi sem maradt ki. És még sincs e helyen semmi olyas említve, amit a teremtett világban ne szemlélhetnénk. Annyira olyannak érezzük Istent a tapasztalat útmutatása mellett, amilyennek magát igéjében kijelenti. Jerémiásnál (9:24), midőn kijelenti, hogy milyennek kivánja, hogy ismerjük, nem használ oly teljes leirást, de az értelme ennek is ugyanaz. „Aki dicsekszik, úgymond, azzal dicsekedjék, hogy értelmes és ismer engemet, hogy én vagyok az Úr, aki kegyelmet, itételet és igazságot gyakorlok e földön.” S e három dolgot bizonyára kiválólag szükséges ismernünk: irgalmát, amelyen egyedül nyugszik üdvösségünk; itéletét, melyet naponként gyakorol az istentelenek felett s amely egyre súlyosabban függ felettük örök veszedelmükre; igazságát, mely megtartja s kegyesen gyámolítja a hiveket. Ezeket összefoglalva, a próféta tanusága szerint elégséged vagyon, amivel Istenben dicsekedhetel. De azért nem merül feledésbe igazmondó volta, hatalma, szentsége, vagy jósága sem. Mert hogyan állhatna meg irgalmasságának, igazságának s itéletének ismerete, melyet itt keresünk, ha nem támaszkodnék az változhatatlan igazmondó voltára? S mint hinnők, hogy ő a földet itélettel és igazsággal igazgatja, ha erejét nem ismernők? S honnan ered irgalmassága, ha nem jóvoltából? Végtére, ha minden útja irgalom, ítélet és igazság, ezekben szentsége is látható. Továbbá a Szentirásban elénk adott istenismeret ugyanazon célra van rendelve, mint ama másik, mely a teremtett világba bevésve tündöklik. Első sorban tudniillik istenfélelemre, aztán bizodalomra hivogat minket, azaz, hogy megtanuljuk, hogy életünk tökéletes, ártatlan voltával s képmutatás nélküli engedelmességgel tiszteljük őt és teljesen csak jóságától függjünk. 3. De e helyen csak az a szándékom, hogy az Isten ismeretéről szóló általános tan tartalmát egybefoglaljam. S az olvasók első sorban azt jegyezzék meg, hogy a Szentirás azért, hogy minket az igaz Istenhez vezéreljen, határozottan kizárja és elveti a pogányok összes isteneit, amivel a vallás majdnem minden időben megfertőztetett. Igaz ugyan, hogy az egy Istennek neve mindenütt ismert és tisztelt volt. Mert még azok is, akik az isteneknek roppant tömegét imádták, valahányszor velükszületett természetes józan ésszel szólottak, egyszerűen Isten nevet használtak, mintha egy Istennel is megelégedtek volna. Okosan jegyzé ezt meg Justinus mártir, aki e célból könyvet irt Isten egyedül uralkodásáról s ebben sok bizonyítékkal mutatá ki, hogy Istennek egysége minden ember szivébe be van vésve. Ezt igazolja Tertullianus a közönséges beszédből is. De mivel hiábavalóságuk következtében egytől-egyig valamennyien a hamis hazugságok karjaiba vagy belesodortattak, vagy beleestek s így értelmük elhomályosodott, mindaz, amit természetszerüleg éreztek az egy Istenről, nem volt egyébre jó, csak arra, hogy megfossza őket minden mentségüktől. Mert közülük még a legbölcsebbek is szemlátomást kimutatják elméjük balga tévelygését, midőn azt kivánják, hogy valamely Isten legyen segítségükre s így könyörgéseikkel bizonytalan istenekhez fordulnak. Vegyük figyelembe azt is, hogy midőn ők Isten természetét sokszorosnak képzelték, bár nem gondolkodtak oly képtelenűl, mint a durva tömeg Jupiterről, Merkurról, Vénuszról, Minerváról s a többiekről, maguk sem voltak mentek a Sátán csalásaitól. És már másutt is megmondottuk, hogy a bölcsészek is éles ésszel bárminő menedékeket gondoltak is ki a maguk számára, az Istentől való elszakadás vádját el nem háríthatták magukról, mivel Isten igazságát mindnyájan megrontották. Ezért parancsolá Habakuk (2:20), midőn minden bálványt kárhoztatott, hogy Istent az ő templomában kell keresni, hogy a hivek más Istent be ne fogadjanak, mint aki magát igéjében kijelenté.

TIZENEGYEDIK FEJEZET. Istennek nem szabad látható ábrázatot tulajdonítani. Az igaz Istentől teljesen elhajolnak azok, akik bálványokat állítanak maguknak. 1. De amint a Szentirás tekintettel az emberek durva és tompa elméjére közérthetően szokott szólni, ott, ahol az igaz Istent a hamisaktól meg akarja különböztetni, leginkább

a bálványokkal állítja szembe: ezt bizonyára nem azért teszi, mintha helyeselné, amit a bölcsészek finomabban és könnyedebben tanítanak, hanem hogy annál jobban leleplezze a világ balgaságát, sőt esztelenségét Isten keresésében, valameddig mindenki saját képzelődéseihez ragaszkodik. Az a kizárólagos meghatározás tehát, mely az irásban lépten-nyomon elénkbe ötlik, megsemmisíti mindazt, amit az emberek saját véleményükkel valami istenség gyanánt alkotnak maguknak. Mert Isten egyedül méltó tanúja önmagának. Aközben, mivel az egész világot elfoglalva tartja ez a baromi tudatlanság, hogy az emberek Isten látható kiábrázolásait kivánják s így fából, kőből, aranyból, ezüstből s más mulandó és romlandó anyagokból alkotnak isteneket, nekünk szilárdan meg kell maradnunk a mellett az elv mellett, hogy Isten dicsősége gonosz hazugsággal mocskoltatik be, valahányszor neki valaminő alakot eszelünk ki. Ezért hát Isten, miután törvényében az istenség dicsőségét egyedül magának tulajdonította, midőn tanítani akar bennünket, hogy mely istenitiszteletet helyesel s melyet utasít vissza, mindjárt ezt is hozzá teszi (II. Móz. 20:4): „Ne csinálj magadnak faragott képet, sem semmi hasonlatosságot.” S e szavakkal a mi féktelenségünket korlátozza, hogy őt valami látható alakban kiábrázolni meg ne próbáljuk. S röviden mindazokat az alakokat elősorolja, melyekkel a babona az ő igazságát régtől fogva megkezdte hazugságra fordítani. Mert tudjuk, hogy a perzsák a napot imádták. S a tudatlan pogányok, ahány csillagot látak az égen, annyi Istent képzeltek maguknak. Alig volt állat, mely az egyiptomiak szemében valamely Isten ábrázolója ne lett volna. A görögök pedig bölcsebbeknek tartották magukat másoknál azért, mivel Istent ember alakban tisztelték.Maximus Tyrius platonic. serm. 38.* Isten azonban a kiábrázolásokat nem hasonlítja össze, mintha az egyik inkább, a másik kevésbé megfelelő volna, hanem kivétel nélkül visszautasítja az összes képeket, festményeket s egyéb jeleket, melyekről a babonások azt gondolták, hogy azokban Isten közelebb van hozzájuk. 2. Könnyen megérthetjük ezt azokból az okokból, amelyeket a tilalomhoz fűz. Először így szól Mózesnél (V. Móz. 4:15): „Megemlékezzél, hogy az Úr szólott te veled a Hóreb völgyében. Hallottad az ő szavát, de semmi ábrázatot nem láttál. Oltalmazd annak okáért szorgalmasan a te lelkedet, nehogy megcsalatván, valami hasonlatosságot készíts magadnak. stb.” Látjuk, hogy Isten nyiltan a saját szavát állítja minden kiábrázolással szembe, hogy ebből megtanuljuk, hogy Istentől mindazok elszakadnak, akik látható képét kivánják. A próféták közül elég felemlítenünk csupán Ézsaiást, aki a többinél sokkal hatásosabban bizonyítja, hogy Isten felségét éktelen és képtelen hazugsággal gyalázzuk meg, midőn azt, aki test nélkül való, testi anyaggal, a láthatatlant látható bálványképpel a lelket lelketlen dologgal, a végtelent kis fadarabbal, kővel, vagy aranydarabbal hasonlítjuk össze (Ézs. 40:18; 41:7.29; 45:9; 46:5). Ugyanily módön következtet Pál is, hogy mivel mi az Istennek népe vagyunk, nem kell azt állítanunk, hogy aranyhoz, ezüsthöz, vagy mesterségesen faragott kőhöz, vagy emberi találmányhoz az Isten hasonlatos volna (Csel. 17:29). Ekként bizonyos, hogy Isten kiábrázolására bárminő szobrot állítunk, bárminő képet festünk is, ez neki nem tetszik, minthogy ez az ő felségének meggyalázása. Csoda-e, hogy a mennyből a Szentlélek ilyen mondásokat mennydörög alá, midőn még a nyomorult és vak bálványimádókat is arra kényszeríti, hogy innét a földről ilyen vallomást tegyenek. Általánosan ismert Seneca panasza, melyet AugustinusnálLib. 6. de civit. Dei, c. 10.* olvashatunk: „A szent, halhatatlan és sérthetetlen isteneket – úgymond – a legalábbvaló és leghitványabb anyagban tisztelik, emberi s állati külsőbe öltözetik; némelyek pedig kettős nemmel s különböző testekkel ruházzák fel és isteneknek nevezik azokat a dolgokat, amelyek, ha megelevenedve mutatkoznának előttünk, csak szörnyetegeknek volnának tarthatók.” Amiből ismét nyilván kitünik, hogy a bálványok védői hiábavaló fecsegéshez folyamodnak, mikor azt hozzák fel védelmükre, hogy a bálványok a zsidóktól csak azért voltak eltiltva, mivel ők a babonára hajlandók voltak, mintha bizony csak egy népre tartoznék mindaz, amit Isten a maga örök lényegéből s a természet állandó rendéből kijelentett. Hiszen Pál sem a zsidók, hanem az athéniek ellen szólt, mikor az Isten kiábrázolásában megnyilatkozó tévelygést cáfolta. 3. Kijelentette, hogy Isten néha bizonyos jegyekkel jelenlétét, úgyannyira, hogy állítólag szinről-szinre látták őt; de mindazok a jegyek, amelyeket valaha mutatott, igen alkalmas eszközökül szolgáltak a tanítás céljaira s egyuttal nyilván

figyelmeztették a népet Isten megfoghatatlan lényegére. Mert a felhő, füst és láng, bár az égi dicsőség jelképei voltak, mégis mintegy zabolát vetettek minden elmére, hogy feljebb hatolni ne igyekezzenek (V. Móz. 4:11). S ez oknál fogva még Mózes sem (aki előtt pedig Isten a legbizalmasabban mutatá meg magát) eszközölhette ki imádságával, hogy az ő arcát megláthassa; sőt azt a választ nyerte, hogy akkora ragyogást ember el nem hordozhatna (II. Móz. 33:13 stb.). A szentlélek megjelent galamb alakjában (Mát. 3:16); de mivel menten el is tünt, ki nem látja, hogy e pillanatnyi ideig tartó jelkép arra figyelmezteté a hiveket, hogy a Szentlelket láthatatlannak kell tartaniok, hogy az ő erejével és kegyelmével megelégedve ne alkossanak maguknak róla semmi külső alakot. Mert, hogy Isten néha emberi alakban jelent meg, a Krisztusban elkövetkezett kijelentésnek előjátéka volt. Tehát ez ürügy alatt a legkevésbbé sem volt szabad a zsidóknak elkövetniük azt a visszaélést, hogy az istenség jelképét emberi alakban állítsák fel maguknak. Az engesztelés széke is, honnan Isten a törvény alatt erejének jelenlétét kijelenté, úgy volt megalkotva, hogy világosan feltüntesse, miszerint az az istenség legjobb mglátása, ha a szivek az ő csodálása folytán felemelkednek (II. Móz. 25:17, 18, 21). Mivel a kherubok kiterjesztett szárnyaikkal elfedték és a superlat, mint függöny eltakarta, maga a hely, mely távolabb esett, eléggé el volt rejtve. Ebből egészen világos, hogy bolondok azok, akik Istennek s a szenteknek szobrait a kherubok példájával akarják védelmezni. Mert – kérdem – mit jelentettek egyebet e képecskék, mint azt, hogy a képek nem alkalmasak Isten titkainak feltüntetésére, mivel úgy voltak készítve, hogy szárnyaikkal a kegyelem székét fedezve, az embernek ne csak szemét, hanem egyéb érzékeit is távol tartsák Isten szemléletétől s így a vakmerőséget féken tartsák. Ehhez járul, hogy a próféták a szeráfokat (Ézs. 6:2), melyek nekik látomásban megjelentek, befödött arccal rajzolták le nekünk s ezzel az isteni dicsőség tündöklését oly nagynak jelzik, hogy abba még az angyalok sem nézhetnek bele egyenesen s e dicsőségnek ama gyenge szikrácskái is el vannak rejtve szemünk elől, melyek az angyalokban tündökölnek. Azok egyébként, akik helyesen itélnek, elismerik, hogy a most szóban forgó kherubok a törvény régi tanításához tartoztak. Így lehetetlen azokat idéznünk arra, hogy korunknak példákul szolgáljanak. Mert elmúlt az a – hogy így szóljak – gyermekies kor, amelynek az ily elemi tanítások szánva voltak. S valóban szégyenletes, hogy a pogány irók jobb tolmácsai Isten törvényének, mint a pápisták. Juvenalis gúnyolja a zsidókat, hogy a tiszte felhőket s az ég istenségét imádják. Ez a beszéd oktalan és istentelen. De azért, mikor tagadja, hogy a zsidóknál Istennek valami képe lett volna, igazabban szól, mint a pápisták, akik azt fecsegik, hogy Istennek a zsidóknál bizonyos látható képe volt. Hogy pedig az a nép oly nagy készséggel és mohósággal rohant azonnal a bálványokhoz, épen mint mikor a víz egy bő forrásból egyszerre s erőszakosan kibuggyant, ebből inkább azt tanulhatjuk meg, hogy mily nagy hajlandóság van lelkünkben a bálványimádásra, nehogy közös vétkünk súlyát a zsidókra hárítva, a bűn léha csábításai között halált hozó álomba szunnyadjunk el. 4. Ide céloz az az állítás is (Zsolt. 115:4, 135:15), hogy a pogányok szobrai ezüstből és aranyból valók és emberi kéz munkái; mert egyrészt az anyagról állapítja meg a próféta, hogy nem istenek azok, akiknek képük arany, vagy ezüst, másrészt elismert dolognak tartja, hogy mindaz, amit Istenről csak magunk eszelünk ki, izetlen hazugság. Az aranyat és ezüstöt azért említi inkább, mint az agyagot vagy követ, hogy a csillogás és érték se szerezzen tiszteletet a bálványoknak. Általában mégis arra a következtetésre jut, hogy nincs hihetetlenebb dolog, mint az, hogy bárminő holt anyagból Istent lehessen alkotni. Közben pedig nem kevesebb hévvel állítja azt sem, hogy őrjöngő vakmerőség hatja át azokat a halandókat, akik, bár enyésző lehelletüket minden pillanatban ajándék gyanánt veszik, Isten dicsőségét bálványokra merik ruházni. Az embernek meg kell vallania, hogy csak egy napig élő lény s mégis azt akarja, hogy Istennek tartsák azt az ércet, melyet ő ruházott fel istenséggel. Mert a bálványok honnan veszik eredetüket, ha nem az emberek vélekedéséből? Igen jogos tehát ama világi költőnek gúnyolódása: Hajdan hitvány rossz fadarab voltam, füge törzse S ekkor az ács, nem tudva, vajon padnak leszek-é jó, Inkább Istenné teve.Horat. satyr. 1. I. 8.*

Lám-lám, a földi emberke, aki életét, úgy szólva, minden egyes percben kileheli, művészetével Isten nevét és dicsőségét holt fatörzsre ruházza! Mivel azonban ez az epikureus könnyed tréfája mellett a vallással egyáltalán nem törődött, hagyjuk az ő és a hozzá hasonlók élcelődéseit. Inkább a próféta dorgálása okozzon nekünk fájdalmat és járja a lelkünket keresztül, midőn azt mondja, hogy igen bolondok azok, akik ugyanabból a fából fütenek be, gyujtják el a kemencét a kenyérsütésre, sütnek-főznek húst, amelyből Istent csinálnak, aki előtt meghajolnak és könyörögnek (Ézs. 44:12). Másutt pedig (40:21) nemcsak a törvényből bizonyítja be bünös voltukat, hanem azt is szemükre veti, hogy a föld fundámentomaiból semmit sem tanultak; mivel t. i. illetlenebb dolog nem is képzelhető, mintha Istent, aki véghetetlen és megfoghatatlan, öt lábnyi hosszuvá akarják tenni. A mindennapi élet mégis azt bizonyítja, hogy ez a borzasztóság, mely a természet rendjével ellenkezik, természetes hajlama az embernek. Meg kell továbbá azt is jegyeznünk, hogy az Irás a babonák jelölésére lépten-nyomon használja azt a kifejezést, hogy azok emberi kéz művei, melyekben nincs meg Isten tekintélye; s ennek következtében szilárdan áll ama nézet, hogy minden oly istenitisztelet kárhozatos, melyet az emberek maguktól gondolnak ki. Még zordonabbul támad a próféta a zsoltárban az ellen, hogy azok, akik értelmet azért nyertek, hogy minden eseményben Isten indítását lássák, segítséget holt és élettelen tárgyaktól kérnek. Mivel azonban úgy az összes népeket, mint egyenként minden egyes embert ily oktalanságra ragad a természet romlottsága, végre ezt a borzasztó átkot dörgi ellenünk a Szentlélek: „Hasonlatosak legyenek azokhoz, akik azokat csinálják és mind, akik azokban biznak” (Zsolt. 115:8). Meg kell jegyeznünk, hogy a kép nem kevésbbé esik tilalom alá, mint a szobor s így a görögök esetlen védekezése megdől. Mert azt gondolják, hogy kifogástalanul járnak el, ha Istennek szobrot nem faragnak, míg festményekben szemérmetlenebb bálványozást üznek, mint akármelyik más nép. De Isten nemcsak azt tiltja, hogy szobrász állítson neki képet, hanem azt is, hogy bármi más művész megpróbálja kiábrázolni, mert csak fonákul, felsége gyalázatával lehet így kiábrázolni. 5. Tudom, mennyire elcsépelt mondás az, hogy a képek a tudatlanok könyvei. Gergely mondta ezt. De a Szentlélek egészen másképen beszél s ha e tekintetben Gergely az ő iskolájában tanult volna, bizonyára sohasem szólt volna így. Mert ha Jerémiás (10:3) kijelenti, hogy a fa merő haszontalan dolgot tanít s ha Habakuk (2:18) azt hirdeti, hogy a bálványkép hazugság tanítója, ebből azt az általános tant kell leszürnünk, hogy haszontalan, sőt hazug mindaz, amit az emberek képekből tanultak az Istenről. Ha valaki azt hozza fel, hogy a próféták csak azokat feddik, kik bálványaikkal istentelen babonaságot üztek, elismerem, hogy így áll a dolog, de azt jegyzem meg, amit mindenki világosan lát, hogy a próféták általában azt itélték el, amit a pápisták szilárd igazságul vesznek, hogy t. i. a képek könyvek helyett vannak. Mert az igaz Istent s a képeket mindig szembe állítják, mint ellentétes dolgokat, melyek közt sohasem jöhet létre megegyezés. Ez az összehasonlítás van felállítva – mondom – azokon a helyeken, melyeket fentebb idéztem. Mivel az igaz Isten, akit a zsidók tiszteltek, egy, – fonák és hamis hazugság eredményei mindazok a látható alakok, melyek Istent ábrázolják s nyomorult tévedés rabjai azok, kik Isten ismerését ebből akarják megtanulni. Végtére ha nem úgy állana a dolog, hogy hazug és parázna az Istennek minden olyan ismerete, amely a képekből szerezhető, nem itélnék azt el oly általánosan a próféták. Azt legalább tudom, hogy midőn hiábavalóságnak és hazugságnak mondottam azt, hogy az emberek Istent képekkel akarják ábrázolni, semmi egyebet nem hoztam fel, mint szóról-szóra azt, amit a próféták tanítottak. 6. El kell azonkivül olvasni, amit e tárgyról Lactantius és Eusebius irtak, akik nem haboznak igazság gyanánt elfogadni azt, hogy halandó mindaz, aminek képe látható. Nemkülönben Augustinus, ki szilárdul hangsulyozza, hogy a képeket nemcsak imádni nem szabad, hanem Isten számára felállítani sem. S e mellett mégsem mond egyebet, mint amit sok évvel azelőtt az elvirai zsinaton határoztak. E zsinat végzéseinek harminchatodik fejezete a következő: „Elfogadásra talált, hogy a templomban ne legyenek képek; hogy a falakra ne festessék az, amit tisztelünk vagy imádunk.” De különösen figyelemre méltó az, amit szintén AugustinusLibr. 4. de civit. Dei. c. 9. et 31.*

idéz más helyütt Varrobol és saját hozzájárulásával megerősít „Azok, akik először hozták be az istenek képeit, egyrészt megszüntették a valódi istenfélelmet, másrészt növelték a tévelygést.” Ha ezt egyedül Varro mondaná, talán kevesebb súlya lenne, de szégyenérzetünket mégis fel kellene keltenie annak, hogy az a pogány ember, ki még mintegy sötétben tapogatózott, már eljutott ahoz a világossághoz, hogy a képek azért méltatlanok Isten igazságához, mivel az iránta való félelmet az emberekben kisebbítik, a tévelygést pedig növelik. Bizonyára maguk a tények igazolják, hogy e mondás épen oly igaz, mint bölcs. Augustinus azonban Varrotól átvéve, saját véleménye gyanánt adja azt elő. És első sorban ugyan arra figyelmeztet minket, hogy az Istenről való amaz első tévelygések, melyekbe az emberek bonyolultak, nem a bálványoktól eredtek, hanem csak megnövekedtek azzal, hogy ez, mintegy új anyag, az előbbiekhez járult. Aztán megmagyarázza, hogy Isten félelme azért fogy és szünik meg, mivel istensége könnyen megvetés tárgya lesz a bálványok oktalanságában s azok dőre és képtelen megalkotásában. Vajha ezt az utóbbi állítást ne tapasztalnók annyira igaznak! Aki tehát helyesen akar megtaníttatni, egyebünnen s ne a szobroktól tanulja meg, amit Istenről tudni kell. 7. Annakokáért, ha van valami szeméremérzet a pápistákban, ne használják ezután azt a kibuvót, hogy a képek a tudatlanok könyvei; mert ezt az állítást több szentirási bizonyíték nyilván megcáfolja. Ámbár, ha ezt elfogadnám is, még ezzel sem nyernének semmit bálványaik védelmezésére. Ismeretes, hogy minő szörnyeket erőszakolnak ránk Isten gyanánt. Azok a képek és szobrok pedig, melyeket ők a szenteknek emelnek, mik egyebek, mint a legrosszabb fajtáju fényüzés és ocsmányság példái? Ha valaki ezekhez akarná magát hasonlóvá tenni, méltó volna arra, hogy halálra vesszőzzék. A bordélyházak lakói is szerényebben és szemérmetesebben vannak öltözködve, mint azok a képek templomaikban, melyeket ők szüzek képeiül szerepeltetnek. A martirokat sem ábrázolják semmivel sem illőbb ruházatban. Adjanak tehát legalább valamelyes szeméremérzetet képeikbe s ekkor mindjárt valamivel valószinübben hazudhatják, hogy azok oly könyvek, melyekből valamely szent dolgot lehet tanulni. De akkor is azt fogjuk válaszolni, hogy a szenthelyeken nem ilyen módon kell tanítanunk a hivő népet, amelyet Isten egészen más tudománnyal akar ott tanítani, nem pedig ezekkel az altató gyermekdalokkal. Ő ugyanis azt parancsolta, hogy igéjének prédikálásával és a szentségekkel kell a tudományt mindenek elé adni. Ebben pedig kevésbbé szorgalmasnak mutatják magukat azok, akik szemüket a képeken jártatják. Kiket neveznek hát a pápisták tudatlanoknak; kiknek műveletlenségét lehet egyedül a képekkel tanítani? Bizonyára azokat, akiket az Úr tanítványaiul fogadott, kiket égi bölcsesége megismerésére méltat, kiket országának üdvözítő titkaival akar kioktatni. Megvallom, úgy áll a dolog, hogy manapság nem is kevés azoknak száma, akik ily könyvek nélkül nem lehetnek el. De hát honnan van – kérdem – ez az értelmi tompultság, ha nem onnan, hogy a nép meg van fosztva attól a tudománytól, amely egyedül volna alkalmas oktatásukra? Mert azok akik az egyház élén álltak, csak azért bizhatták a tanítás tisztjét a bálványokra, mivel maguk némák voltak. Pál bizonyítja, hogy az evangélium igaz hirdetése által Krisztus lefestetik s mintegy szemeink előtt feszíttetik keresztre (Gal. 3:1). Mi szükség lett volna hát szerteszét a templomokban annyi fa-, kő-, ezüst- és aranykeresztet állítaniuk, ha becsülettel s hűségesen megmagyarázták volna, hogy Krisztus azért halt meg, hogy a keresztfán a reánk nehezedő átkot hordozza, hogy vétkeinkért Istent saját testének feláldozásával kiengesztelje, hogy vérében minket megmosson s végre Istennel, a mi Atyánkkal megbékítsen? S ebből magából többet tanulhattak volna, mint ezer fa- vagy kőkeresztből, mert az ezüst- meg aranykeresztekre a fösvények elméjüket és szemüket talán erősebben függesztik, mint Isten igéjére. 8. Aztán a bálványok eredetére nézve, mintegy általánosan elfogadott nézet az, amely a Bölcseség Könyvében (14:15) foglaltatik, hogy t. i. ezek első szerzői azok voltak, akik a halottakkal szemben oly tiszteletet mutattak, hogy azoknak emlékezetét babonás kegyelet tárgyává tették. Én bizonyára megvallom, hogy ez volt az a fáklya, amelytől meggyujtatva az embereknek őrjöngő bálványimádása, még erősebb lángolásra gyúlt; de azt az állítást, hogy a bálványimádásnak ez volt az első forrása, nem fogadom el. Mert

Mózes könyvéből bizonyos, hogy bálványok már előbb használatban voltak, mintsem az a hiuság lábrakapott volna, mely a holtak emlékének képekben való megszentelésében nyilvánul, amelyről a pogány irók is gyakran megemlékeznek. Mikor Rákhelről azt adja elő (I. Móz. 31:19), hogy ellopta atyjának bálványait, úgy beszél a bálványozásról, mint közismert vétekről. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az ember szelleme úgy szólva örökké bálványokat gyártó műhely. A vizözön után a világ némileg újjá született, nem sok év telt el azonban úgy, hogy az emberek kényük szerint maguknak isteneket ne alkottak volna. S valószinü, hogy még a szent pátriárka életében bálványozásra vetemedtek unokái, úgy, hogy keserves fájdalommal látta saját szemeivel, hogy ismét bálványok szennyezik be a földet, melynek romlottságát csak nem régiben oly rettenetes itélettel tisztítá meg Isten. Mert Táré és Nákhor Józsué tanusága szerint (24:2) már Ábrahám születése előtt hamis isteneket tiszteltek. S ha Sém maradéka oly hamar elpártolt Istentől, mit gondoljunk Kám utódairól, akik atyjukban már régen átkozottak voltak. Bizonyára így van. Az ember elméje, mivel gőggel és vakmerőséggel van eltelve, nem átalkodik Istent saját jótetszése szerint ábrázolni ki; s mivel tompaságban szenved, sőt a legdurvább tudatlanság borítja el, Isten gyanánt hiábavalóságot s üres képet alkot magának. E hibához járul az az új istentelenség, hogy az ember aminőnek Istent a maga belsejében elgondolta, külsőleg is olyannak próbálja valami cselekedettel kifejezni. Ennélfogva a bálványt az ész nemzi és a kéz szüli. A zsidók példájából is kitünik, hogy a bálványimádás a maga eredetét onnan veszi, hogy az emberek nem hisznek Isten jelenlétében, ha csak magát testileg jelenlevőnek nem mutatja (II. Móz. 32:1). „Mi nem tudjuk, – így szóltak – mint lőn dolga ama férfiunak, Mózesnek. Csinálj nekünk isteneket, akik előttünk járjanak.” Tudták, hogy Isten az, akinek erejét annyi csodában tapasztalták, de nem hitték, hogy ő jelen is van közöttük, ha csak szemmel nem látják orcájának testi jelképét, mely nekik bizonyságul lett volna arra nézve, hogy Isten vezeti őket. Előttük járó képből óhajtották tehát tudni, hogy utjuknak vezére Isten. A mindennapi tapasztalat bizonyítja, hogy a test mindaddig nyugtalan, míg valami magához hasonló képet nem nyert, mellyel magát mintegy Isten képével – bár haszontalanul – vigasztalja. Hogy e vak vágyódásnak megfelelhessenek, a világ teremtése óta majdnem minden időben oly jeleket állítottak az emberek, melyekről azt hitték, hogy azokban Isten van jelen testi szemeik előtt. 9. Az ily bálványalkotást aztán mindjárt követi annak imádása, mert miután az emberek azt vélték, hogy a bálványokban Istent szemlélik, azokban imádták is őt. Végre midőn úgy lelkükkel, mint szemükkel egészen e képeken csüngtek, mind oktalanabbak és oktalanabbak lettek s utoljára úgy bámulták, úgy csodálták a bálványokat, mintha azokban igazán valami istenség lakoznék. Nyilvánvaló azért, hogy az emberek nem szakadnak addig a bálványimádásra, míg valami durvább vélekedés meg nem fertőzteti őket, jóllehet a bálványokat nem tartják magukban véve isteneknek, hanem azt képzelik, hogy azokban az istenség ereje lakozik. Ennélfogva akár Istent, akár valamelyik teremtményt ábrázolod ki magadnak, mikor azok előtt leborulsz imádkozni, már megigézett valamely babonaság. Ez oknál fogva az Úr megtiltotta nemcsak azt, hogy az ő ábrázolására művészileg készített szobrokat állítsanak fel, hanem azt is, hogy imádás céljaira akármilyen feliratokat, vagy köveket szenteljenek meg. Ugyanebből az okból van a törvény utasításához csatolva az imádásról szóló rész is. Mihelyt ugyanis az ember valami látható alakot eszel ki Istenről, annak hatalmát mindjárt ehhez az alakhoz is hozzáfűzi. Az emberek oly eltompult elméjüek, hogy Istent ahoz a tárgyhoz szegezik, amelyben kiábrázolják s ezért lehetetlen, hogy egyuttal ne imádják. Az nem lényeges, vajjon egyszerüen a bálványt imádják-e, vagy Istent a bálványban. Mert mindig bálványimádás marad, ha a bálvány bárminő szin alatt istenitiszteletben részesül. S mivel Isten nem akarja, hogy őt babonásan imádják, azért mindazt, amit a bálványokra fordítanak, tőle vonják el. Nyissák meg itt füleiket azok, akik védelmezni akarván a kárhozatos bálványimádást, mely az igaz vallást sok évszázaddal ezelőtt alaposan felforgatta, mindenféle nyomorúlt mentségbe kapaszkodnak! Senki sem tartja – ezt mondják – a képeket istenek gyanánt. A zsidók sem voltak oly meggondolatlanok, hogy ne emlékeztek volna arra, hogy Isten volt az, aki őket Egyiptomból kivezette, mielőtt a borjut készítették. Sőt midőn Áron azt mondta, hogy az, aki őket Egyiptom földéből

kiszabadította, az Isten, – habozás nélkül helyeselték s világosan kifejezték, hogy ők a szabadító Isten mellett meg akarnak maradni s csak azt kivánják, hogy láthassák őt, amint borjú alakjában előttük megyen. S nem kell a pogányokat sem oly tompa elméjűeknek tartanunk, hogy be ne látták volna, hogy más az Isten, mint a fa és a kő. Mert bár a képeket kényük-kedvük szerint váltogatták, de szivükben mindig ugyanazokat az isteneket tartották meg. És bár egy istennek sok képe volt, de a sok kép dacára sem koholtak maguknak több isteneket. Továbbá naponta új képeket szenteltek fel, de azért nem gondolták, hogy új isteneket alkottak. Olvassuk el csak azokat a mentegetődzéseket, melyeket AugustinusIn Psal. 113. serm. 2. 4.* úgy ad elő, mint amelyeket korának bálványimádói szerettek ürügyül felhozni. A közrendbeliek nevezetesen, mikor feddették őket, azt válaszolták, hogy ők nem a látható dolgot imádják, hanem az istenséget, mely abban láthatatlanúl lakozik. Akik pedig – amint ő mondja – a tisztítottabb vallás hivei voltak, azt mondták, hogy ők sem a képet, sem a lelket nem imádják, hanem a testi kiábrázolásban csak mintegy jegyét látják annak a dolognak, melyet imádni tartoznak. Hogyan áll tehát a dolog? Az összes bálványimádók, zsidók és pogányok egyaránt, ugyanazon a véleményen voltak, melyet említettünk. Nem voltak megelégedve a szellemi ismerettel s azt gondolták, hogy a képekből Istennek biztosabb s közelebbi ismeretére tehetnek szert. Miután egyszer megtetszett nekik Isten ez oktalan kiábrázolása, ezúton haladtak tovább, míg hovatovább új varázslásoktól megcsalva, úgy gondolkoztak, hogy a képekben Isten nyilatkoztatja ki erejét. Mindamellett is úgy a zsidók szilárdan hitték, hogy e képekben ők az örök Istent, ég és föld egyetlen, igaz Urát imádják, mint a pogányok meg voltak győződve arról, hogy hamis isteneik, kiket költöttek, az égben laknak. 10. Aki tagadja, hogy ez azelőtt így volt, sőt még a mi korunkban is így van, szemérmetlenűl hazudik. Mert miért esnek térdre a képek előtt? Miért fordúlnak azokhoz úgy, mint Isten füleihez, mikor imádkozni akarnak? Bizonnyal igaz, amit AugustinusIn Psal. 113. 1. c. 5.* mond, hogy képre tekintve senki sem könyörög, vagy imádkozhatik aként, hogy ugyanakkor ne gondolná, hogy az meg fogja hallgatni, vagy ne remélné, hogy az megadja, amit óhajt. Ugyanazon Isten képei közt miért van oly különbség, hogy míg az egyikre rá sem néznek, vagy csak épen közönséges tiszteletben részesítik, addig a másik mindenféle ünnepélyes tiszteletben részesűl. Miért gyötrik magukat fogadalmi zarándoklásokkal olyan képek megnézése végett, melyeknek másolata saját házukban is megvan? Miért csatáznak a képekért manapság is végső lehelletig, úgy, mintha oltáraikról s tűzhelyeikről volna szó? Úgy, hogy könnyebben eltűrnék, hogy az egy Istent ragadják el tőlük, mint bálványaikat. Pedig a köznép durva tévelygéseit még nem is soroltam fel, (ezeknek száma végtelen és majdnem mindenkinek szivét elfoglalva tartják) s csak azt említem, amit maguk is bevallanak, midőn a bálványimádás vádjától leginkább akarják magukat tisztázni. Mi – így szólnak – nem nevezzük őket isteneinknek. De hiszen a zsidók és pogányok sem nevezték így hajdan. S a próféták mégsem szüntek meg őket lépten-nyomon feddeni azért a paráznaságért, melyet fával s kővel űztek; csupa olyan dologért, amit naponta művelnek azok, akik keresztyéneknek tartják magukat: nevezetesen azért, hogy Istent fában és kőben testileg imádták. 11. Ámbár tudom s nem is kell elhallgatni, hogy ők valami élesebb megkülönböztetéssel óhajtanak kisiklani kezeink közül, amelyről mindjárt bővebben megemlékezem. Mert azt hozzák fel, hogy az a tisztelet, melyben ők a képeket részesítik, (képtisztelet), s tagadják, hogy (bálványimádás). Igy beszélnek ugyanis, midőn azt tanítják, hogy az a tisztelet, melyet ők dúliának neveznek, Isten megsértése nélkül megadható a szobroknak és festményeknek. Tehát ártatlanoknak tartják magukat, ha csak szolgái s nem tisztelői a bálványoknak. Mintha bizony nem volna valamivel könnyebb valamit tisztelni, mint szolgálni valaminek. Pedig midőn a görög szóban keresnek menedéket, némileg gyermekesen önmagukat cáfolják. Mert ha a görög latrenein ige semmi egyebet nem jelent, mint tisztelni, akkor amit ők mondanak, épen annyit jelent, mintha megvallanák, hogy ők a képeket tisztelik, de tisztelés nélkül. Nem vethetik szememre, hogy szóhajhászással akarom őket megfogni; de épen ők árulják el tudatlanságukat, midőn szavakkal akarják elhomályosítani az együgyüek szemeit. De ha még oly szépen tudnak

is beszélni, soha sem érhetik el ékesszólásukkal, hogy egy és ugyanazon dologról bebizonyítsák, hogy az kettő.Ne szóbeli, hanem tényleges különbséget mutassanak fel, hogy a régi bálványimádóktól különbözőknek tartsuk őket. Mert valamint a házasságtörő és gyilkos nem kerűli el a büntetést, ha bűnének más nevet ad, úgy őket is képtelenség felmenteni, ha valami finom elnevezést hazudnak, tényleg pedig egyáltalán nem különböznek azoktól a bálványimádóktól, kiket nekik maguknak is el kell itélniük. Annyira lehetetlen pedig, hogy ügyüket azokétól különválasszák, hogy inkább az egész bajnak forrása az a fonák verseny, mellyel amazokkal mérkőztek, midőn a jelképeket koholták ki, másrészt saját kezeikkel készítették el. 12. Nem vagyok azonban oly elfogult, hogy általánosságban helyteleníteném bárminő képek készítését. Mivel azonban a szobrászat és festészet Isten ajándékai, mindkettőnek tiszta s törvény szerinti használatát kivánom, nehogy azokat a dolgokat, amelyeket Isten az ő dicsőségére s a mi javunkra adott, fonák használattal bemocskolják, sőt egyenesen veszedelmünkre fordítsák. Mi azt tartjuk, hogy Istent látható alakban kiábrázolnunk nem szabad, mivel ezt ő maga megtiltotta s mivel ez nem is történhetik anélkűl, hogy dicsősége csorbát ne szenvedjen. Ne gondolják, hogy e véleményen csak magunk vagyunk. Akik a régi irók műveit ismerik, meg fogják látni, hogy azok valamennyien helytelenítették e bűnt. Ha még kiábrázolni sem szabad Istent testi képben, annál kevésbbé szabad azt a képet Isten gyanánt, vagy Istent abban a képben tisztelni. Ebből tehát az következik, hogy csak azt szabad kivésni és lefesteni, aminek felfogására a szem képes. Isten fenségét, mely sokkal dicsőségesebb, hogynem szemeink láthatnák, nem szabad disztelen rajzokkal megrontani. Lefesteni lehet tehát egyrészt a történeti eseményeket s másrészt a testek alakját, képét minden történelmi vonatkozás nélkűl. Az előbbiekben a tanításban és az intésben van valami hasznuk; viszont, hogy az utóbbiak gyönyörködtetésen kívül mi egyéb hasznot hajthatnak, nem látom át. És mégis bizonyos, hogy ilyen volt majdnem minden kép, mely eddig a templomokban állott. S ebből világosan láthatjuk, hogy azokat ott nem józan, megfontolt itéletből, hanem balga és megfontolatlan kivánságból állították fel. Nem szólok arról, hogy a képek nagyrészt milyen fonákul és illetlenűl voltak készítve, hogy a festők és a szobrászok – mint előbb érintém – mily szabados bujasággal jártak el; csak annyit mondok, hogy ha e képekben semmi vétek nem rejlenék is, a tanítás szempontjából nincs semmi értékük. 13. De mellőzzük ezt a különbséget s csak azt vizsgáljuk egy kissé, vajjon üdvös-e, hogy a keresztyén templomokban bárminő képek legyenek, akár olyanok, amelyek eseményeket, akár olyanok, melyek emberi alakokat ábrázolnak. Elsőben – ha a régi egyház tekintélye valami hatással van ránk – emlékezni fogunk, hogy ötszáz éven át, mikor még a vallás jobban virágzott és tisztább tudomány uralkodott, a keresztyén templomokban egyáltalán nem voltak képek. Először tehát akkor alkalmazták a képeket a templomok diszítésére, mikor az istentisztelet tisztasága némileg elfajult. Nem vitázom afelől, hogy minő okok vezették azokat, akik a képek használatának első kezdeményezői voltak, de ha kort korral vetsz egybe, meglátod, hogy ezek nagyon elhajoltak azoknak tisztaságától, akiknek képeik nem voltak. Hogyan? Hát azt gondoljuk, hogy a szent atyák tűrték volna, hogy az egyház oly hosszú ideig nélkülözze azt a dolgot, melynek hasznos és üdvös voltáról meg voltak győződve? De bizonyára, mivel úgy látták, hogy abban vagy semmi vagy igen kevés haszon s viszont igen nagy veszély rejlik, nem annyira tudatlanságból s nemtörődömségből mellőzték, hanem inkább előrelátó okosságból utasították vissza. Erről AugustinusEpist. 49 (102) quaest. 3.* is világos szavakkal tanuskodik. „Mikor – úgymond – ezeket tisztes magasságra székekbe helyezik, hogy az imádkozók és áldozók megláthassák őket, a lelkes tagokhoz és érzékekhez való hasonlóságuk következtében, bár lelkük s öntudatuk nincs, mégis oly módon hatnak az erőtlen lelkekre, hogy szinte élni és lehelni látszanak” stb. MásuttIn Psal. 113. Serm. 2, 5. 6.* így szól: „Mert a tagok alakja azt eszközli s mintegy erőszakolja ki, hogy a testben élő lélek inkább gondolja, hogy a test, melyet az övéhez hasonlónak lát, szintén él.” Kevéssel utóbb: „A képek sokkal alkalmasabbak a nyomorúlt léleknek az egyenes utról letérítésére, mivel szájuk, szemük, fülük s lábuk van, mint megjavítására, mivel nem beszélnek, nem látnak, nem hallanak s nem járnak.” Ugy látszik, hogy János ez okból óhajtott óvni minket nemcsak a képimádástól, hanem maguktól a képektől is (I. Ján.

5:21). S mi abból a borzasztó őrjöngésből, mely ezelőtt a föld kerekségét hatalmába ejtette s mely a kegyességet csaknem teljesen kiirtotta, kelleténél jobban tapasztaltuk, hogy mihelyt a templomba képeket helyeznek el, mintegy jelet emelnek a bálványimádásra, mivel az emberi ostobaság nem tudja annyira fékezni magát, hogy tüstént babonás istentiszteletbe ne merüljön. Hogy ha ily nagy veszély fenyegetne is, mindazáltal elgondolva azt, hogy a templomok mily cél szolgálatában állanak, mindenképen méltatlannak tetszik előttem azok szentségéhez, hogy más képeket fogadjanak magukba, mint ama világos és élő képeket, melyeket az Úr igéjével megszentelt. A keresztséget és az urvacsoráját értem a többi szertartásokkal együtt, melyek szemeinket sokkal hatalmasabban magukhoz vonzzák és sziveinket hathatósabban megindítják. Ime a képeknek hasonlíthatatlan haszna, amit semmi kinccsel nem lehet megfizetni, ha a pápistáknak hitelt adunk. 14. Azt hiszem, hogy erről a dologról már eleget szólottunk. De a nicaeai zsinat – nem az a nevezetes, amelyet Nagy Konstantin hivott össze, hanem amelyet Iréne császárné parancsára tartottak 800 évvel ezelőtt – arra kényszerít, hogy még egyet-mást elmondjak. Mert e zsinat azt határozta, hogy a képeket nemcsak meg kell tartani a templomokban, hanem imádni is kell azokat. Mert bármit mondottam is, ezzel szemben súlyosan esik mérlegbe e zsinat tekintélye. Ámbár az igazat megvallva, ezzel mit sem törődöm s inkább arra akarok rámutatni olvasóim előtt, hogy mennyire mentek esztelen dühükben azok, akik jobban kivánták a képeket mint keresztyénekhez illett volna. De előbb végezzünk ezzel! Akik ma a képek használatát védik, ama nicaeai zsinat képvédő határozatát hozzák fel. Van Nagy Károly neve alatt egy cáfoló könyv, melynek előadásmódjából azt lehet következtetni, hogy valósággal abban az időben keletkezett. Ebben elő van adva azoknak a püspököknek véleménye, akik a zsinaton jelen voltak s fel vannak sorolva azok a bizonyítékok, melyekkel harcoltak. A keletiek követe, János ezt mondotta: „Isten az embert saját képére teremtette”: s ebből azt a következtetést vonta le, hogy használni kell a képeket. Ugyancsak ő vélte, hogy a képeket ez a mondás is ajánlja nekünk: „Mutasd meg nekem a te orcádat, mivel igen gyönyörüséges.” Egy másik annak bebizonyítására, hogy a képeket az oltárokra kell helyezni, ezt a bizonyítékot hozta fel: „Senki sem gyújtja meg a gyertyát és teszi azt a véka alá.” Megint más, hogy azok szemlélését, ránk nézve hasznosnak bizonyítsa, ezt a verset idézte a zsoltárból: „Uram, világosítsd meg rajtunk a te orcád fényét.” A harmadik meg abba kapaszkodott, hogy valamint a pátriárkák részt vettek a pogányok áldozataiban, úgy a keresztyéneknél is legyenek meg a szentek képei a pogányok bálványai helyett. E bizonyítékok sorába erőszakolták e mondást is: „Uram, szeretem házadnak ékességét!” De a legszellemesebb ez a magyarázat: „amint hallottuk, úgy láttuk is”. Istent tehát nemcsak az ige hallásából ismerjük meg, hanem a képek szemléléséből is. Épen ilyen Theodorus püspöknek éleselméjüsége is: „Csodálatos – úgymond – Isten az ő szentjeiben. De egyebütt ez olvasható: a szentekben, kik a földön vannak; tehát ezt a képekre kell vonatkoztatni”. Végezetre oly rothadt izetlenségeket hoznak fel, hogy szégyenlem azokat felsorolni. 15. Midőn az imádásról folyt a vita, elősorolják Faraónak, József vesszejének, sőt a Jákob által felemelt jelnek imádását is. Bár ez utóbbiban nemcsak a Szentirás értelmét rontják meg, hanem olyan dolgot emlegetnek, melyről sehol sem lehet olvasni. Továbbá igen szilárd és alapos bizonyítékoknak tünnek fel előttük a következő mondások: „Imádjátok lábainak zsámolyát”, „imádjátok őt szent hegyén”, „a Te orcád előtt esedeznek a nép minden gazdagai”, stb. Ha valaki gúnyból a bálvány képek védelmezőit nevetségessé akarná tenni, gondolhatna-e ki nagyobb és otrombább sületlenségeket? S hogy tovább valami kétség ne forogjon fenn, Theodosius mirai püspöki a saját archidiakonusa álmai alapján oly komolyan erősítette, hogy a képeket imádni kell, mintha csak valami mennyei kinyilatkoztatásra hivatkoznék. Rajta, jőjjenek hát csak a bálványok tisztelői és szorongassanak e zsinat határozatával! Mintha bizony azok a tisztelendő atyák nem játszanák el minden hitelüket, mikor a Szentirás egyrészt oly gyerekesen tárgyalják, másrészt azt oly istentelenűl s rútul meghamisítják!

16. Most térek az istentelenség szörnyüségeihez, melyeket, hogy ki mertek okádni – elég csoda, de hogy azokért őket mindenek kárhoztatásával felelősségre nem vonták, kétszerte nagyobb csoda. S ezt a bünös esztelenséget, már csak azért is érdemes felhozni, hogy legalább a régiség mázát, melyet a pápisták olyan szivesen hoznak fel a képek tiszteletéről, lehúzhassuk. Amori Theodosius püspök átkot zúg mindazok ellen, kik a képeket nem akarják imádni. Más ismét az összes, Görögországot és keletet ért csapásokat azon bűnnek tulajdonítja, hogy a képeket nem imádták. Micsoda büntetésre méltók hát a próféták, apostolok, mártirok, kiknek idejében még nem voltak képek? Felhozzák aztán, hogy ha a császár képéhez illatos füsttel s tömjénezéssel lehet közeledni, mennyivel inkább meg kell adnunk e tiszteletet a szentek képeinek. Constantius pedig, a cyprusi Constancia püspöke, kijelenti, hogy ő a képeket tisztelettel fogadja s erősíti, hogy megadja ezeknek is azt a tiszteletet, mely az élő Szentháromságot megilleti; aki ezt tenni vonakodik, egyházi átok alá veti s kárhoztatja a manichaeusokkal és marcionitákkal együtt. És ne gondoljuk ám, hogy ez csak egy ember véleménye, mert a többiek is helyeslik kijelentését. Sőt János, a keletiek követe, túlságos hevétől elragadtatva azt állítja, hogy sokkal jobb volna egy városba az összes bordélyházakat bevinni, mint a képek tiszteletét megtagadni. Végre közmegegyezéssel kimondják, hogy az összes eretnekeknél hitványabbak a samaritánusok, de a képrombolók hitványabbak még a samaritánusoknál is. Egyébként, hogy a szinjátéknak meglegyen a maga szokott vége: Tapsoljatok, – záradékul odateszik, hogy örüljenek és örvendezzenek azok, akiknek Krisztus képe birtokukban van s annak áldozatot mutatnak be. Nos, hát hol van itt a latria és dulia között való különbségtétel, mellyel Istennek s az embereknek szemét szokták bekötni? Hiszen ez a zsinat kivétel nélkül ugyanannyi tisztelettel adózik a képeknek, mint az élő Istennek!

TIZENKETTEDIK FEJEZET. Istennek nem szabad látható ábrázatot tulajdonítani.

1. Megmondottuk kezdetben, hogy Isten ismerete nem hideg szemlélődésben áll, hanem magával vonja az ő tiszteletét is. Röviden érintettük, hogyan kell helyesen tisztelni őt, amit egyebütt bővebben ki fogunk fejteni. Most röviden csak azt ismétlem meg, hogy valahányszor a Szentirás azt állítja, hogy Isten egy, nem pusztán a név miatt kel harcra, hanem azt is parancsolja, hogy azt, ami az istenséget illeti, másra átruházni nem szabad. S ebből az is kiderül, hogy az igazi vallás miben különbözik a babonától. Az eusebia szó görögül bizonyára annyit jelent, mint helyes tisztelet, mivel maguk a setétben tapogatózó vakok is mindig érezték, hogy valami szabályt kell tartaniuk maguk előtt, hogy Istent helytelenül ne tiszteljék. Bár Cicero helyesen és bölcsen vezeti le a religio szót a relegere (újra elolvasni) igéből, mégis erőltetett s nagyon is keresett az a magyarázat, melyet felhoz, hogy t. i. akik helyes tiszteletet mutatnak, gyakrabban olvassák és alaposabban meghányják-vetik, hogy mi az igaz. Én inkább azt gondolom, hogy e név a tévelygő szabadossággal áll szemben, mivel a világ nagy része mindent vallás gyanánt vesz, amit útjában talál, sőt folyton ide s tova hajladoz. Az igazi kegyesség pedig, hogy szilárd alapon nyugodjék, a maga határai közé vonúl vissza (sese relegit = magát elkülöníti). Ép úgy szerintem a babona is onnan veszi nevét (superstitio), hogy az eléje irt móddal és mértékkel meg nem elégedve, haszontalan dolgok felesleges tömegét halmozza össze. Egyébként, hogy a szavakat mellőzzük, örök időktől fogva általános nézet volt az, hogy a vallást a hamis tévelygések megrontják és felforgatják. S ebből azt következtethetjük, hogy mindaz, amit a vallás dolgában megfontolatlan hévvel megengedünk magunknak, csak oly léhaság, mint az az ürügy, melyet a babonások hoznak fel. Mert bár ez a hitvallás mindnyájuk szájából hangzik is, mégis aközben napfényre jön rút tudatlanságuk, hogy sem az ez igaz Istenhez nem ragaszkodnak, sem az ő tiszteletében részt nem vesznek, mint fentebb már kimutattuk. De Isten, hogy igazságát megvédje, kijelenti, hogy ő szigoru és erős bosszúálló leszen, ha valamely bálvánnyal összeelegyíttetik. Aztán meghatározza törvényes tiszteletét, hogy az emberi nemet az iránta való engedelmességben megtartsa. Mindkettőt felöleli törvényében, mikor elsősorban a hiveket jelzi övéinek, hogy azoknak egyedüli törvényhozója legyen, aztán azt a szabályt irja eléjük, amellyel őt az ő akarata szerint helyesen lehet imádni. A

törvényről, mivel annak haszna és célja sokféle, a maga helyén fogok szólani; most csak azt említem, hogy abban mintegy fék van vetve az emberekre, hogy azok azok vétkes istenitiszteletre ne hajoljanak. S jól meg kell jegyeznünk azt, amit első pont gyanánt jeleztem, hogy t. i. Istent fosztjuk meg dicsőségétől, őt sértjük meg tiszteletében, ha nem magában az egy Istenben van meg mindaz, ami isteni tulajdonság. S itt figyelmes megfontolás tárgyává illik tennünk, hogy a babona minő fondorlatokat használ. Mert a babona nem aként pártol idegen istenekhez, hogy úgy látszanék, mintha a felséges Istent elhagyná, vagy a többiek sorába állítaná be, de míg a legfőbb helyet számára meghagyja, körülveszi őt apróbb istenek csapatával, s ezek között osztja szét azt a munkát, melyet az egy Isten maga végez. Így (noha álnok és ravasz módon) az istenség dicsőségét szétdarabolja, hogy ne maradhasson egészen az övé. Így adtak a régiek, úgy a zsidók, mint a pogányok, az istenek atyjának és birájának hatalma alá egy egész sereg Istent, hogy ezek a legfőbb Istennel, mindegyik az ő rendje szerint, kormányozzák a mennyet és földet. Így néhány évszázad óta a meghalt szenteket Isten társaságába emelték, hogy Isten gyanánt imádják, segítségül hivják és magasztalják őket. Nem hisszük ugyan, hogy e gyalázatosság Isten fenségét elhomályosítja, bár dicsőségét nagyrészben elnyomja és kioltja, úgy, hogy legfeljebb halvány sejtelmünk marad az ő legfőbb hatalmáról. E közben pedig hálóba kerűlve különféle istenek tisztelésére csábíttatunk. 2. Sőt e célból találták ki a latria és dulia közötti különbséget, hogy ennek oltalma alatt látszólag bűn nélkül ruházzák át Isten dicsőségét az angyalokra és holtakra. Mert nyilvánvaló, hogy az a tisztelet, amellyel a pápisták a szenteket illetik, valósággal semmiben sem különbözik Isten tisztelésétől. Felváltva imádják ugyanis Istent és amazokat, csakhogy ha szorongatják őket, akkor azzal a kifogással élnek, hogy ők mindazt hiánytalanúl megadják Istennek, ami azövé,mert a latriát neki hagyják. De midőn nem szavakról, hanem a dolog lényegéről foly a vita, fajjon ki engedi meg nekik, hogy azzal a dologgal, amely mindenek között a legszentebb, játékot üzzenek? Mindazáltal, (hogy ezt is figyelmen kívül hagyjuk), megkülönböztetésükkel nem érnek el egyebet, csak azt, hogy az Istennek tiszteletet, a többieknek pedig szolgálatot mutatnak be. Mert lanreia görög szó annyit tesz, mint a latin cultus, a donleia pedig tulajdonképen szolgálatot jelent. De még az Irásban is néha össze van cserélve e két különböző fogalom.Továbbá, ha megengednők is, hogy ez a különbség mindenkor fennáll, bizonyára kutatnunk kell, hogy a két szó mit jelent. Dulia = annyit tesz mint szolgálat, latria = pedig annyit, mint tisztelet. Az pedig senki előtt se kétséges, hogy többet tesz szolgálni, mint tisztelni. Mert nem egyszer esnék nehezedre, hogy szolgálj annak, akit tisztelni nem vonakodol. Így aztán méltánytalan volna az oly osztozás, melynél a szenteknek jutna a nagyobb, viszont istennek maradna a kisebb. De hát a régiek közül is többen használták ezt a megkülönböztetést. De mit ér ez, ha mindenki belátja, hogy az ily megkülönböztetés nemcsak helytelen, hanem valósággal istentelen is? 3. Hagyjuk az elménckedést és gondolkodjunk a lényeg felől. Mikor Pál a galatiabelieknek eszükbe juttatja, minők voltak, mielőtt Isten ismerete megvilágítá őket, azt mondja, hogy duliát mutattak be azoknak, akik természet szerint nem valának istenek (Gal. 4:8). Vagy talán mert a latriát nem említi, azért menthető az ő babonájuk? Ő azonban azt a gonosz babonát, melyet duliának nevez, éppenúgy elitéli, mintha latria névvel fejezné ki. S midőn krisztus a Sátán támadását ezzel a paizzsal veri vissza: Meg vagyon irva: „A te Uradat Istenedet imádjad” (Mát. 4:10), ott névszerint nem jött szóba a latria. Mert a Sátán csak proskunhsis-t (leborulva tisztelés) kiván. Hasonlóképpen, mikor az angyal Jánost azért feddi (Jel. 19:10), mivel előtte térdre hullott, ezt nem szabad úgy értenünk, mintha János oly oktalan lett volna, hogy az egyedül Istennek tartozó tiszteletet az angyalra akarta volna átvinni. De mivel abban a tiszteletadásban, mely a vallással össze van köve, szükségképen van valami isteni, azért nem borulhatott le anélkül az angyal előtt, hogy egyuttal Isten dicsőségét ne kisebbítette volna. Gyakran olvassuk ugyan, hogy embereket is imádtak, de ez, hogy úgy szóljak, polgári tiszteletadás volt. A vallással azonban másként vagyunk. Mihelyt ez valamely ember tiszteletével összeköttetésbe lép, feltétlenűl Isten dicsőségének meggyalázását vonja maga után. Ugyanezt szemlélhetjük

Kornéliuszban (Csel. 10:25). Ő bizonyára jobban előre volt haladva a kegyességben, mintsem, hogy a legfőbb tiszteletet ne az egy Istennek tulajdonította volna. Ha hát ő Péter előtt leborult, bizonyára nem azzal a szándékkal tette, hogy azt Isten gyanánt imádja s Péter mégis szigoruan eltiltja attól, hogy azt tegye. Miért? Csak azért, mivel az emberek Isten és a teremtmények tisztelése között soha oly pontos megkülönböztetést nem tesznek, hogy azt, ami Istent illeti, a teremtményekre váltogatva át ne vigyék. Ezért ha azt akarjuk, hogy egy Istenünk legyen, ne kivánjunk soha egy fikarcnyit se elvonni az ő dicsőségéből, úgy, hogy ami az övé, egyedül az ő számára tartassék meg. Zakariás tehát, midőn az egyház helyreállításáról beszél (Zak. 14:9), világosan kifejezi, hogy egy úr lészen s annak neve is egy lészen, hogy t. i. annak a bálványokhoz semmi köze ne legyen. Hogy pedig Isten minő tiszteletet kiván, majd elmondjuk egyebütt, a maga helyén. Mert törvényével akarta az emberek elé adni, hogy mi szabad és mi helyes s azért őket bizonyos zsinórmértékhez akarta kötni, hogy senki se vegyen magában szabadságot arra, hogy saját esze szerint valami istenitisztelet gondoljon ki. De mivel nem volna célszerü, hogy sok teljesen eltérő dolog összehalmozásával terheljem az olvasót, ezt a részt még nem érintem. Legyen elég most azt megjegyeznünk, hogy a kegyesség bármely nyilvánítása ha másra vitetik s nem az egy Istenre, valóságos szentségtörés. A babonaság ugyan először vagy a napnak s egyéb csillagoknak, vagy bálványoknak tulajdonított istenitiszteletet ; erre következett a bűnös becsvágy, amely a halandókat azzal diszítve fel, amit Istentől elvont, mindazt megmerészelte gyalázni, ami szent volt. S bár fennállott az az elv, hogy a felséges Istent kell imádni, mindamellett elfogadott szokás volt közbe-közbe a géniuszoknak, a kisebb istenségeknek s az elhalt hősöknek is áldozatot mutatni be. S e bünre oly nagy a vétkes hajlandóság az emberekben, hogy sokak közt osztják meg azt, amit Isten szigorúan egyedül ő magának kiván fenntartani.

TIZENHARMADIK FEJEZET. A Szentirás magából a világ teremtéséből tanítja, hogy az Isten lényege egy, mely három személyt foglal magában.

1. Az, amit a Szentirás Isten mérhetetlen és szellemi lényegéről mond, nemcsak arra elégséges, hogy a tömeg kába álmait szétoszlassa, hanem arra is, hogy a világias bölcselkedés szőrszálhasogatásait is megcáfolja. Egy valaki a régiek közül azt gondolta, hogy igen bölcsen szólt, mikor azt mondta, hogy Isten az, amit látunk s amit nem látunk. De ily módon tévesen azt tanította, hogy az istenség a világ egyes részeibe szétáradt. Noha pedig Isten, hogy minket józanságunkban megtartson, lényegéről igen keveset beszél, mégis a fentemlített két jelzővel úgy a durva képzelgést megszünteti, mint fékentartja az emberi elme vakmerőségét. Mert az ő mérhetetlensége bizonyára visszariaszt, hogy őt a mi érzékünkkel kiséreljük mérni; másrészt szellemi természete eltilt attól, hogy felőle valami földit, vagy testit eszeljünk ki. Ide tartozik az is, hogy lakóhelyéűl gyakran jelöli az eget. Mert bár, miután megfoghatatlan, magát a földet is betölti, mégis mivel azt látja, hogy elménk a maga restségénél fogva csak a földön csüng, szántszándékkal emel fel a világ fölé, hogy tunya tétlenségünket elűzze. S innét veszi eredetét a manichaeusok tévelygése, kik azzal, hogy két főelvet állítottak egymással szembe, az ördögöt majdnem egyenlővé tették Istennel. Ez az eljárásuk bizonyára egyértelmü volt Isten egységének megrontásával s végtelenségének korlátozásával. Mert hogy ők egyik-másik bizonyítékot gonoszul merték felhasználni: rút tudatlanságból eredt, valamint maga a tévelygés is kárhozatos őrjöngésből származott. Könnyű megcáfolnunk az anthropomorphitákat is, akik azért képzelték Istent testben levőnek, mivel a Szentirás gyakorta tulajdonít Istennek fület, szemet, kezet, lábat. Vajjon ki nem érti, ha van józan belátása, hogy Isten ebben a dologban csak úgy szól velünk, mint a dajkák szoktak a csecsemőkkel. Az ily szólásformák tehát nem annyira azt fejezik ki világosan, hogy Isten minő, mint inkább az ő megismerését alkalmazzák a mi erőtlenségünkhöz. S hogy ez megtörténhessék, szükséges, hogy az ő fensége hozzánk nagyon is leereszkedjék.

2. De ad nekünk magáról más, közelebbi ismertető jelet is, hogy annál jobban megkülönböztethessük, mert egy-Isten voltát aként tanítja, hogy egyuttal három, világosan megkülönböztetendő személyre mutat magában, amihez ha nem tartjuk magunkat akkor Istennek csak puszta és üres neve röpköd agyunkban az igaz Isten nélkül. De hogy senki hármas Istenről ne álmodozzék, vagy azt ne gondolja, hogy a három személy Isten egyszerü lényegét szétszaggatja, ezért e helyen valami olyan rövid s könnyed meghatározást kell keresnünk, mely minden tévelygéstől megóvjon bennünket. Mivel pedig a személy elnevezést némelyek igen gyülöletesen hánytorgatják, mint amelyet ember talált ki, lássuk előbb, hogy mennyiben van ezeknek igazuk. Mikor az apostol az Isten fiát az Atya „személye (upóstasiV) kimetszett bélyegének” (Zsid. 1:3) nevezi, kétségkivül valami olyan létezési formát (subsistentia) tulajdonít az Atyának, melyben ő a Fiutól különbözik. Mert ezt lényegnek (essentia) venni, (amint némely magyarázó tette is, mintha Krisztus, mintegy viaszba nyomott pecsét, önmagában az Atyának lényegét képviselné) nemcsak nehézkes, hanem képtelen eljárás is volna. Mert mivel Isten lényege egyszerü és osztatlan, azért az, kiben az teljes egészében, nem rész szerint, vagy kiömlés utján megvan, helytelenül, sőt balgán neveztetik az ő jegyének. De mivel az Atya, bár tulajdonságában különböző, magát egészen kifejezésre juttatta a Fiuban, azért igen helyesen mondjuk, hogy személyét (upóstasiV) tette szemllhetővé abban. S erre igen szépen illik, ami mindjárt utána következik,hogy t. i. a Fiu az Atya dicsőségének fényessége. Az apostol szavaiból bizonyára következtethetünk arra, hogy az Atyában van külön személy (upóstasiV), mely a Fiuban visszatkröződik. Ebből viszont könnyű megállapítani a Fiu személyiségét (upóstasiV), mely őt az Atytól megkülönbözteti. Épen így áll a dolog a Szentlélekkel. Mert egyrészt azonnal igazolni fogjuk, hogy Isten, de egyuttal szükséges az is, hogy az Atyától különbözőnek gondoljuk. Ez a megkülönböztetés nem vonatkozik az Atya lényegére, melyet többszörössé tenni nem szabad. Ha tehát az apostol bizonysága hiteles, következik, hogy Istenben három személy van. S mivel ezt a latinok személy szóval fejezték ki, a tiszta, világos dolog felett feléesleges szőrszálhasogatás, sőt megátalkodottság is civódni. Szóról-szóra fordítva subsistentia szót kellett volna mondani. Sokan ugyanily értelemben a substantia szót használták. A személy elnevezés pedig nemcsak a latinoknál volt használatban, hanem a görögök is, talán mintegy a közös felfogás bizonyítása végett azt tanították, hogy Istenben három próVwpon van. De azrt úgy a görögök, mint a latinok, bár a kifejezésben egymástól eltérnek, a dolog lényegére nézve teljesen megegyeznek. 3. Bárhogy támadjanak hát ránk az eretnekek a személy szóért s bárhogy zajongjanak egyes akadékoskodók, hogy nem fogadnak el semmi ember-kieszelte nevet, mivel nem vitathatják el tőlünk, hogy a Szentirásban háromról van szó, kiknek mindegyike valóságos Isten, de mégis csak egy Isten van s nem több, minő istentelenség részükről, hogy helytelenítenek oly szavakat, melyek csak azt magyarázzák meg, amit a Szentirás bizonyít és kijelent. Helyesebb volna – mondják –, ha nemcsak eszméink hanem szavaink is a Szentirás határai között maradnának, mint ha oly különleges szavakat használunk, melyek mindenféle civódásokat s vitákat szülnek. Mert így az ember csak szóharcban fárad, mert így a küzdelemben elsikkad az igazság, a szeretet is felbomlik a gyülöletes viszálykodás közepette. Ha különleges szónak mondják azt, ami ugyanannyi és ugyanoly betüvel leirva nem található fel a Szentirásban, bizonyára méltatlan törvényt hoznak ellenünk, amely minden Szentirás magyarázatot elitél, amely nem a Szentirás szövegéből van összetoldozva. Ha pedig különleges alatt azt értik, amit ujítási viszketegből eszelnek ki s babonásan védnek az emberek, s ami inkább küzdelem okául, mint épűlésre szolgál, amit illetlenül és haszon nélkül használnak, ami durvaságával a kegyes ember fülét sérti, ami Isten egyszerü igéjétől elvon: – józan felfogásukat teljes örömmel fogadom. Mert azt tartom, hogy Istenről épp oly vallásos áhítattal kell beszélnünk, mint gondolkodnunk, mivel bármit gondolunk róla önmagunktól, az csak oktalanság, s bármit szólunk, esztelenség. Valamihez tartanunk kell magunkat, s így gondolkodásunkra és beszédünkre a Szentirásból kell nyernünk bizonyos szabályt, amelyhez úgy összes gondolatainkat, mint szavainkat igazíthassuk. De mi gátol abban, hogy ami a Szentirásban felfogásunkhoz képest bonyolult és homályos, világosabb szavakkal ki ne fejtsük, mely szavak azonban az Irás igazságának vallásos hűséggel alája vannak rendelve, s amely

szavakat nem szabad máskép használnunk, csak óvatossággal és sohasem ok nélkül? Erre van is elég sok példa. Hát ha még valaki e szavak ujdonságát akkor gáncsolja, mikor bebizonyult, hogy az egyházat a háromság és (isteni) személyek szavainak használatára csak a végső szükség kényszerítette: nemde méltán tartanók róla, hogy az igazság fényét gyülöli, mint aki csak az ellen tusakodik, hogy az igazság tisztán és világosan napfényre jő? 4. Ilyesféle új szavak (már ha újaknak kell azokat nevezni), főleg akkor jönnek használatba, amikor az igazságot oly rágalmazókkal szemben kell megvédeni, kik azt köpönyegforgatással játszák ki. Oh! ezt manapság kelleténél is jobban tapasztaljuk mi, kiknek legfőbb gondunk az igaz és helyes tudomány ellenségei ellen való küzdelem. Ezek a sikos kigyók bizony kisiklanak csavargós és ügyes mozdulataikkal markainkból, ha nem fogjuk őket keményen s jól meg nem szorítjuk. Igy a régiek is a különböző hamis hitcikkekkel harcban állva arra kényszerültek, hogy felfogásukat a lehető legvilágosabb szavakkal fejezzék ki, hogy ne maradjon semmi menedék az olyan istentelenek számára, kik a homályos szavakat tévelygéseik leplezésére használták. Arius Krisztust Istennek és Isten fiának vallotta, mivel a világos szentirási bizonyítékokkal nem tudott ellenkezni s mint aki jól végezte dolgát, azt szinlelte, hogy a többiekkel azonos véleményen van. Eközben azonban nem szünt meg hánytorgatni, hogy Krisztus is teremtett lény, kinek ép úgy, mint a többi teremtményeknek, kezdete volt. S hogy ez embernek sima ravaszságát sötét odujából napfényre kényszerítsék, a régiek továbbmentek s kimondották, hogy Krisztus az Atyának öröktől való Fia s az Atyával egylényegü. Erre aztán napfényre jött az istentelenség, midőn az ariánusok a omoousion szót gyülölni s átkozni kezdték. Már pedig ha elsőben őszinte szivvel vallották volna, hogy Krisztus Isten, nem tagadták volna, hogy az Atyával egylényegü. Ama becsületes férfiakat ki merné viszálykodás szerzésével vádolni, hogy egyetlen kis szó miatt oly hévvel szálltak sikra s az egyház békéjét feldulták? Hiszen az az egy kis szó különböztette meg az igazhitü keresztyéneket a szentségtörő ariánusoktól! – Aztán Sabellius lépett fel, ki az Atya, Fiu és Szentlélek elnevezéseket majdnem semmire sem becsülte, azt vitatván, hogy e nevek nem megkülönböztetésre szolgálnak, hanem Istennek különféle tulajdonságai, minő tulajdonsága még igen sok van. Ha vitára hivták, azt vallotta, hogy hisz az Atya Istenben, Fiu Istenben és a Szentlélek Istenben. De e hitvallás következései alól igen könnyü volt kisiklani azt állítván, hogy semmi mást nem mondott, hanem csak annyit, mintha azt mondta volna, hogy Isten hatalmas, igazságos és bölcs. Majd más nótát énekelt, hogy az Atya Fiu, a Szentlélek pedig Atya, minden rend és megkülönböztetés nélkül. A kegyes tanítók, kik a buzgóságot akkor szivükön viselték, hogy ez ember istentelenségét megtörjék, kijelentették, hogy az egy Istenben valóban három tulajdonságot kell hinni. S hogy magukat a sabellianusok hamis uton járó álnoksága ellen a nyilt s egyszerü igazsággal védelmezzék, kijelentették, hogy az egy Istenben, vagy (ami ugyanaz) Isten egységében három személy van. 5. Ha tehát a fenti elnevezéseket nemcsak úgy vaktában találták ki, óvakodnunk kell, hogy azoknak visszautasítása miatt a gőgös vakmerőség vádja ne érjen bennünket. Mert ha ez elnevezéseket elfeledték volna is, megvolna mégis a keresztyének között ez a hit, hogy az Atya és Fiu és a Szentlélek egy Isten, de úgy, hogy a Fiu nem Atya, a Szentlélek nem Fiu, hanem egymástól valamely tulajdonságukban különbözők. Én sem vagyok oly szőrszálhasogató, hogy puszta szavak miatt harcra szálljak. Mert azt veszem észre, hogy a régiek, kik e dolgokról egyébként nagy buzgósággal szólnak, sem magukban, sem egymás közt nincsenek mindig összhangban. Nem menteget-e Hilarius egyes szólásmódokat, melyeket zsinatok használtak? Nem vesz-e néha magának szabadságot Augustinus? Nem különböznek-e a görögök a latinoktól? E különbözés feltüntetésére legyen elég egy példa. Mikor a omoousion szót a latinok le akarták fordítani, azt mondották, hogy a Fiu az Atyával egylényegü (consubstantialis) s ezen azt értették,hogy lényegük (substantia) egy s így a substantia szót használták az essentia helyett. Ezért irja Hieronymus is Damasusnak, hogy szentségkáromlás, ha valaki azt tanítja, hogy Istenben három substantia van. Hilariusnál pedig százszornál is többször találod, hogy Istenben három substantia van. Mily nagyon nehezményezi Hieronymus a hypostasis-

szót! Mert azt tartja, hogy halálos méreg rejlik abban, ha azt mondjuk, hogy Istenben három hypostasis van. Nyiltan kimondja, hogy még az is helytelen kifejezést használ, ki kegyes érzéssel veszi ajakára ezt a szavat. Ha ugyan tiszta szivvel beszélt így Hieronymus s nem pedig azért, mert a keleti püspököket, kiket gyülölt, tudva s akarva igyekezett terhelni igaztalan rágalommal! Bizonyára nem valami bölcsen állítja, hogy bármely világi iskolában egyet jelent az őóßá a hypostasissal, mert ez állítást az általános nyelvszokás lépten-nyomon megcáfolja. Mérsékeltebb s emberségesebb volt Augustinus.Libr. 5. de Trinit. c. 8. et 9.* Bár azt mondja, hogy a hypostasis ez értelemben új a latin fülekre nézve, mégis oly kevéssé fosztja meg a görögöket a saját szólásmódjuktól, hogy még azt is szelíden eltüri, hogy a latinok a görög kifejezést utánozzák. S az is, amit erről Sokrates ir Historia Tripartitájának 6.könyvében, körülbelül azt akarja mondani, mintha ezt tudatlan emberek fonákul alkalmazták volna e dologra. Sőt ugyancsak HilariusLibr. 2. de Trinit. c. 2.* nagy bünül rója föl az eretnekeknek, hogy istentelenségük miatt a bizonytalan emberi ékesszólásra kell biznia azt, mit az embernek isteni félelemmel kellene elméjében őriznie és nem titkolja, hogy tilalmasnak tartja, ha az ember kimondhatatlan dolgokat akar kimondani és meg nem engedett dolgokat akar merészen elővenni. Kevéssel aztán bőbeszédüleg mentegetődzik, hogy új szavakat merészel előhozni. Mert midőn a természet kifejezésére e neveket használta: Atya, Fiu, Szentlélek, egyuttal kijelenti, hogy amit az ember ezen felül kutatni akar, az meghaladja az emberi szó kifejező képességét, érzékeink megfigyelő s eszünk felfogó tehetségét. EgyebüttDe conciliis §. 69.* boldogoknak mondja a frankhoni püspököket, mivel semmi más hitvallást nem készítettek, sem be nem vettek, sem általán nem ismertek, csak azt a régi egyszerü hitvallást, mely az apostoli kor óta el volt fogadva minden egyháznál. Hasonló Augustinus védekezése is, ki azt mondja, hogy az emberi ékesszólásnak az ily nagy dolgokhoz való szegényes volta következtében a szükség kényszere hozta létre e szót, nem azért, hogy kifejezze, hogy mi, de hogy el ne hallgattassék, hogy mi módon alkot háromságot az Atya, Fiu és Szentlélek. S a szent férfiaknak e szerénysége szükségképen arra tanít, hogy túlságos szigoruságal ne járjunk el azokkal szemben, kik az általunk használt szavakra esküdni nem akarnak; csak ne tegyék ezt gőgből, megátalkodottságból, roszhiszemüségből, hanem fontolják meg, hogy minő szükségtől kényszerítve beszélünk így; hogy aztán lassanként megszokják végre a beszédnek ezt a hasznos formáját. Tanuljanak meg óvakodni attól is, hogy miután egyfelől az ariánusokkal, másfelől a sabelliánusokkal kell szembeszállani, míg ők boszankodnak a felett, hogy ezektől a menekvés útja elvágatik, gyanut ne keltsenek maguk ellen, hogy vagy Ariusnak, vagy Sebelliusnak tanítványai. Arius Krisztust istennek mondja, de azt mormogja magában, hogy teremtett s kezdete volt. Azt mondja, hogy egy az Atyával, de övéinek titkon azt suttogja, hogy bár különös előjoggal, de csak a többi hivek módjára egyesült azzal. Mondd, hogy egylényegü s a kétszinüek álarcát menten lerántod anélkül, hogy a Szentiráshoz valamit tennél. Sabellius azt mondja, hogy e szavak: Atya, Fiu, Szentlélek, Istenben semmi különbséget nem jelentenek. Ha azt mondod, hogy három, mindjárt azt kiáltja, hogy te három Istenről szólsz. De ha azt mondod, hogy az egy isteni lényegben három személy van, egyszóval azt mondod, amit a Szentirás mond: – az üres fecsegést sarokba szorítottad. Továbbá, ha némelyeket a kétkedő babona annyira fogva tart is, hogy e szavakat nemtürhetik, azt már mégsem tagadhatja senki, még ha megpukkad is, hogy midőn ezt halljuk: egy, ez alatt a lényeg egységét kell értenünk, midőn pedig az egy lényegben háromról hallunk, e háromságban a személyek jeleztetnek. S ha ezt őszinte szivvel vallják, a szavakkal mit sem törődünk. De én már régen s gyakran meggyőződtem, hogy azok, akik nagyon szeretnek a szavakon lovagolni, rendesen valami titkos mérget rejtegetnek; s így célszerübb őket nyilt harcra hivni, mint kedvükért homályosan szólani. 6. De hagyjuk már a szavakról való vitát s térjünk a tárgyra. Személynek nevezem tehát azt a létezési formát (subsistentia) Isten lényegében, amely a többiekhez viszonyítva, ezektől az ő kizárólagos sajátját képező tulajdonságával különbözik. A létezési forma alatt valami mást akarunk érteni, mint lényeget. Mert ha az Ige egyszerüen Isten volna s eközben nem volna valami más külön sajátsága, János fonákul mondotta volna, hogy ez Ige mindig Istennél vala (Ján. 1:1).Midőn folytatólag azt mondja, hogy az Ige Isten vala,

itt ismét figyelmezet Isten lényegének egységére. De mivel Istennél másként nem lehetett, csak az Atyában, itt lép előtérbe ama fentemlített létezési forma, melynek, bár a lényeggel oszthatatlan kötelék füzi egybe, s attól el nem választható, mégis különös ismertető jele van, amelynél fogva attól különbözik. Most már azt mondom, hogy a három létezési forma közül mindegyik különbözik a többiekhez viszonyítva valamely sajátság következtében. Ez a vonatkozás világosan ki van fejezve; mert ahol Istenről egyszerüen és általánosan tétetik említés, ott e szó: Isten, nem kevésbbé vonatkozik a Fiura és a Szentlélekre, mint az Atyára. Mihelyt azonban az Atya a Fiuval összehasonlíttatik, rögtön megkülönbözteti mindegyiket a másiktól a maga saját tulajdonsága. Harmadszor azt állítom, hogy ami egynek-egynek saját tulajdonsága, az a másikkal közölhetetlen, mivel amit az Atyának megkülönböztető jegyül tulajdonítunk, az nem illik s nem vihető át a Fiura. Teljesen elfogadhatónak tartom TertullianusLibr. contra Praxeam c. 2. 3.* meghatározását, csak helyesen kell azt venni: „Istenben van valami felosztás, vagy munkásságának valami rendje, mely azonban lényegének egységén mit sem változtat.” 7. Mielőtt mégis tovább mennék, igazolnom kell a Fiunak és Szentléleknek istenségét, azután pedig azt, hogy egymástól különböznek. Midőn a Szentirás előnkbe adja az Isten igéjét, bizonyára képtelenség volna azt képzelnünk, hogy ez ige csak valami mulékony s elenyésző hang, mely a levegőbe kibocsátva Istenen kivül zeng, minők valának az atyáknak adott jóslatok s az összes próféták is. Inkább mondjuk igének az Istenben nyugvó bölcseséget, melyből úgy a jóslatok, valamint az összes próféciák származtak. Mert Péter tanusága szerint (I. Pét. 1:11) a régi próféták nem kevésbbé szólottak Krisztus szellemében, mint az apostolok és azok, akik azután a mennyei tudományt hirdették. Mivel pedig Krisztus akkor még nem jelent meg, szükség, hogy János szavait oly Igére vonatkoztassuk, mely e világ kezdete előtt, az Atyától született. S hogy ha az Igének lelke volt az a lélek, melynek eszközei voltak a próféták, kétségtelenül megállapíthatjuk, hogy ez Ige igaz Isten volt. Elég világosan tanítja ezt Mózes is a világ teremtésében, midőn ő maga amaz Igét teszi közbenjáróul. Mert vajjon miért beszélné el oly világosan, hogy az egyes teremtmények létrehozásánál Isten azt mondja legyen ez, vagy legyen az, ha nem azért, hogy Istennek kifürkészhetetlen dicsősége saját képében tükröződjék. A csúfolódóknak és fecsegőknek könnyű volna ezt kigúnyolniok s a szót parancs és rendelkezés gyanánt venniök. De az apostolok jobb tolmácsok s azt tanítják (Zsid. 1:2), hogy a világot Isten a Fiu által teremtette s mindent az ő hatalmas szavával kormányoz. Mert látjuk, hogy itt az Ige a Fiu intése és parancsa gyanánt vétetik, s e Fiu örök és lényege szerint való igéje az Atyának. És a józaneszü ember előtt világos Salamon beszédje (Péld. 8:22), midőn azt mondja, hogy a bölcseség a világ kezdete előtt született Istentől, a dolgok teremtése és Isten minden munkái előtt. Mert itt azt gondolni, hogy e bölcsesés Istennek valamely ideiglenes parancsolatja volt, balga és képtelen dolog volna, mivel Isten akkor szilárd és örök tanácsát, sőt még valami titkosabb dolgot akart kijelenteni. Erre vonatkozik Krisztus ama mondása is (Ján. 5:17): én és az én atyám mindezideig munkálódunk. Mert midőn kijelenti, hogy a világ kezdetétől fogva az Atyával együtt folytonosan munkálkodott, világosabban megmagyarázza azt, amit Mózes röviden érintett. Következtethetjük tehát, hogy Isten azért beszélt így, hogy munkájában az Igének is rész jusson, s így az mindkettőjük közös munkája legyen. Ezt János mindeneknél világosabban kifejezi (1:3), midőn amaz Igét, mely kezdettől fogva Isten s Istennél vala, az Atya Istennel együtt minden dolgok okáúl tünteti föl. Mert egyrészt szilárd és maradandó lényeges tulajdonít az Igének és különös tulajdonságot is ruház rá, másrészt világosan felmutatja, hogy mint teremtette Isten Igéjével e világot. Tehát valamint az összes isteni eredetű kijelentéseket helyesen jelölik Isten Igéjének nevével, úgy ama lényeg szerint való Igét a legmagasabb fokra kell helyezni, mint minden isteni kijelentés kutforrását, mely soha meg nem változik és örökké ugyanaz marad Istennél s maga is Isten. 8. E pontnál ránk támad egypár eb, s mivel istenségét nyilván tagadni nem merik, titkon orozzák el örökkévalóságát. Mert azt mondják, hogy az Ige csak akkor kezdett létezni, mikor Isten a világ teremtésekor szent száját megnyitotta. Azonban fölöttébb

meggondolatlanúl Isten lényegének valamely megujhodását koholják. Mert amint Istennek azokat a neveit, melyek külső munkájára vonatkoznak, épen ama munkának létrejötte óta kezdték neki tulajdonítani (amilyen pl., hogy az ég és föld teremtőjének nevezik), viszont a kegyesség nem ismeri és nem türi Istennek egyetlen oly nevét sem, amely azt jelezné, hogy Istenben magában valami új jött létre. Mert ha valami változás történhetnék Isten lényegében, megdőlne Jakab ama mondása, hogy minden jó adomány és tökéletes ajándék onnan felül vagyon, mely leszáll a világosságnak Atyjától, kinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka (Jak. 1:17). Semmikép sem lehet hát türnünk, hogy valami azt koholja, mintha annak az Igének, mely öröktől fogva Isten volt s aztán a világ teremtője lőn, kezdete lett volna. De hát éleselméjüleg úgy vélekednek, hogy Mózes, midőn azt mondja, hogy Isten akkor beszélt először, egyuttal azt is állítja, hogy azelőtt benne nem volt meg az Ige. Pedig ennél nincs balgább beszéd. Mert abból, hogy valami bizonyos meghatározott időben kezd megjelenni, nem lehet azt a következtetést levonni, hogy azelőtt sohasem létezett. Én egészen másként következtetek. Mivel abban a pillanatban, midőn Isten így szólt: „Legyen világosság!” az Igének ereje egyszer hatni kezdett és napfényre jött, azért annak sokkalta előbb kellett már léteznie. Ha pedig valaki azt kérdezné, hogy mennyivel előbb, nem fog találni kezdetre. Mert Krisztus maga sem jelöl meg határozott időpontot, midőn azt mondja (Ján. 17:5): „Dicsőíts meg engemet, Atyám, azzal a dicsőséggel, mely dicsőségem volt tenálad, minekelőtte e világ lenne.” És János sem hallgatja el ezt, mivel azt mondja, hogy az Ige, mielőtt a világ teremtésére alászállott, kezdetben Istennél volt. Ismét megállapíthatjuk tehát, hogy az Ige időbeli kezdet nélkül Istentől fogantatva, örökké nála volt, amiből úgy örökkévalósága, mint igazi létezése és istensége be van bizonyítva. 9. Jóllehet a Közbenjáró személyét még nem érintem, hanem akkorra halasztom, midőn a megváltásról leszen szó, mégis mivel mindeneknek ellenvetés nélkül meg kell egyezniük abban, hogy Krisztus ama testet öltött Ige, teljesen helyükön valók itt mindazok a bizonyítékok, melyek Krisztus istenségét erősítik. Mikor a 45-ik zsoltár azt mondja: „A te széked, Isten, megmarad mindörökkön-örökké!” a zsidók úgy akarnak kibujni, hogy az elohim név szerintük az angyalokra s a legfőbb hatalmakra is illik. Pedig nincs az egész Szentirásban egyetlen hasonló hely, mely teremtett lénynek örökkévaló trónt emelne; annál is inkább, mert nem egyszerüen csak Istennek neveztetik, hanem örökkévaló uralkodónak is. De nem is adatik ez elnevezés senkinek, legfeljebb valami külön magyarázó megszorítással, mint pl. Mózesről azt mondja az Irás, hogy Faraónak istene (II. Móz. 7:1). Mások a fenti helyen birtokos esetet olvasnak, de ez szerfölött oktalan felfogás. Elismerem, hogy a deréksége miatt kiválót gyakorta nevezik isteninek; de ez a magyarázat – amint az összefüggésből eléggé kitünik –, itt durva és erőszakolt, sőt sehogy sem illik ide. De ha a makacs zsidók nem tágítanak, ott van Ézsaiás (9:6), ki ugyanazt a Krisztust úgy mutatja fel, mint Istent s mint oly hatalommal felruházottat, mely egyedül Istennek sajátja. „Nevét nevezik – szól – csodálatosnak, tanácsosnak, erős, hatalmas Istennek, örökkévalóság Atyjának, békesség fejedelmének.” A zsidók ugyan itt is ellenmondanak s az olvasást így forgatják fel: Ez az a név, mellyel nevezi őt az erős Isten stb. Úgy, hogy a Fiunak csak a „békesség fejedelme” cimet hagyják meg. De miért volna e helyen annyi jelző az Atya Istenre halmozva, midőn a prófétának az a szándéka, hogy Krisztust nagyszerü jegyekkel ékesítse föl, hogy ezek benne való hitünket építsék? Ezért kétségtelen, hogy a próféta Krisztust most ugyanazon okból nevezi erős Istennek, mint kevéssel előbb Immánuelnek. Világosabb bizonyítékot pedig keresni sem lehet, mint Jerémiás egyik helye (23:6): „Ez lesz az ő neve, mellyel nevezik Dávidnak sarját, az Ur a mi igazságunk”. Mert midőn a zsidók önként azt tanítják, hogy Isten egyéb nevei csak jelzők, a Jehova név azonban, melyet kimondhatatlannak tartanak, lényének méltó kifejezése; ebből azt következtethetjük, hogy a Fiu egy és örök Isten, ki egyebütt kijelenti, hogy dicsőségét másnak nem adja (Ézs. 42:8). Itt is menedéket keresnek s azt állítják, hogy a magarakta oltárra is e nevet használta Mózes, épúgy, mint Ezékiel, az új Jeruzsálem városának elnevezésére. Ki nem látja azonban, hogy az oltár csak annak emlékezetére emeltetik, hogy Mózesnek Isten a fölmagasztaltatása s hogy Jeruzsálemet a próféta Isten nevével csak azért jelzi, hogy az ő jelenlétét bizonyítsa? Mert a próféta így szól: „A városnak neve attól a naptól fogva lészen: Az Úr lakozik ott”. (Ez. 48:35).

Mózes pedig így szól: „Építe oltárt s nevezé azt ily névvel: A Jehova én zászlóm” (II. Móz. 17:15). De még sokkal nagyobb vita támad Jerémiás egy másik helyéből (33:16), midőn a próféta e nevet Jeruzsálem városára vonatkoztatja s így szól: „Ez az ő neve, mellyel hivattatik ő: Az Úr a mi igazságunk”. E bizonyság azonban oly kevéssé van kárára az igazságnak, amelyet védünk, hogy inkább támogatja azt. Mert miután előbb a próféta azt bizonyítá, hogy Krisztus az igaz Jehova, kitől az igazság ered, most azt jelenti ki, hogy Istennek anyaszentegyháza ezt a maga valóságában annyira érezni fogja, hogy magával e névvel is dicsekedhetik. Tehát az előbbi helyen meg van adva az igazság forrása és oka, a második helyen az igazság következménye van kifejezve. 10. Ha ezzel a zsidók nem elégszenek meg, szeretném tudni, minő ürügy alatt tudnák tagadni, hogy az angyal személyében gyakran Jehova jelentette meg magát. Meg van irva, hogy a szent atyáknak angyal jelent meg (Bir. 6, 7, 13) s ez az angyal magát örökkévaló Istennek nevezi. Ha valaki azt a kifogást teszi, hogy az angyal arra való tekintettel neveztetik így, akinek személyében megjelent, ezzel a csomó egyáltalán nincs megoldva. Mert a szolga nem engedné meg, hogy neki áldozatot mutassanak be s Istent nem fosztaná meg tiszteletétől. Az angyal azonban azt mondván, hogy kenyeret nem eszik, megparancsolja, hogy Jehovának mutassanak be áldozatot. Aztán bebizonyítja, hogy tényleg ő a Jehova. Ennélfogva Mánoah és felesége a jelből megértik, hogy nemcsak az angyalt, hanem Istent is látták. Innen ama kifejezés: „Meghalunk, mivel Istent láttuk”. Erre feleli a feleség: „Ha meg akart volna ölni az Úr minket, el nem fogadta volna kezünkből az égő áldozatot” (Bir. 13:23). S e kijelentésével bizonyára Istennek vallja azt, ki előbb még angyalnak neveztetett. Figyelembe veendő, hogy az angyal válasza minden kétséget megszüntet. „Miért kérdezkedel az én nevem felől, amely csodálatos?” Annál inkább elitélendő volt Servet istentelensége, ki azt állította, hogy Isten Ábrahámnak és a többi atyáknak sohasem jelentette meg magát, hanem helyette az angyal részesült imádásban. Az egyház hithű tanítói helyesen és okosan magyarázták, hogy ama főangyal Isten Igéje, mely már akkor elkezdte végezni közbenjárói tisztét. Mert, bár testbe még nem öltözött, mégis mintegy közbenjáróul alá szállt, hogy annál nagyobb szeretettel közeledjék a hivekhez. A szeretetteljesebb érintkezés adta tehát neki az angyal nevet; amellett azonban, ami az övé volt, megtartotta, hogy t. i. ő a kimondhatatlan dicsőségü Isten. Ugyanigy vélekedik Hóseás (12:5). Miután elmondja Jákobnak az angyallal való küzdelmét, így szól: „Jehova, a seregeknek Istene, Jehova, az ő emlékeztető neve”. Servet itt ismét közbeveti, hogy az angyal személye volt ott Isten helyett. Mintha bizony nem azt erősítené a próféta, amit már Mózes is mondott (I. Móz. 32:29–30): „Miért kérded az én nevemet?” És a szent patriarkának vallomása eléggé bizonyítja, hogy a megjelent nem valamely teremtett angyal volt, hanem oly lény, kiben a teljes istenség lakozott, midőn így szól: „Láttam Istent szinről-szinre”. E felfogásból ered Pálnak amaz állítása is (I. Kor. 10:4), hogy a nép vezére a pusztaságban Krisztus volt, mivel bár megaláztatásának ideje még nem jött el, az örök Ige mégis mintegy megrajzolta képét annak a tisztnek, melyre rendeltetett. Ha Zakariás 2. fejezetét célzatosság nélkül magyarázzuk, ugyanaz az angyal, ki a másik angyalt elküldi nemsokára, a seregek Urának mondatik s a legfőbb hatalom tulajdoníttatik neki. Számtalan oly bizonyítékot hagyok említés nélkül, melyben hitünk bizton megnyugszik, bár ezek a zsidókat nem győzik meg. Mert midőn Ézsaiásnál ezt olvassuk (25:9): „Ime ez a mi Istenünk, ez a Jehova, vártuk őtet és megtart minket”, mindazok előtt, kiknek szemük van, nyilvánvaló, hogy itt Istenről van szó, ki népe üdvére újból felkel. A kétszeres lelkes megszólítást nem lehet másra, csak Krisztusra vonatkoztatni. Még világosabb s erősebb Malakiás azon helye (3:1), hol azt igéri, hogy eljő templomába az Úr, akit keresnek. Nyilvánvaló, hogy a templom senkinek másnak nem szenteltetett, csak az egy igaz s felséges Istennek. S e templomot a próféta mégis Krisztus jószágáúl tulajdonítja. Ebből az következik, hogy Krisztus ugyanaz az Isten, kit a zsidók mindig imádtak. 11. Az Új-testamentumban temérdek bizonyíték van Krisztus istenségéről. Arra kell hát gondot fordítanunk, hogy inkább röviden kiválasszunk egynéhányat, minthogy valamennyit összehalmozzuk. Bár az apostolok már csak akkor szóltak róla, mikor

közbenjáróul testben megjelent, amit mégis felhozok, örök istensége bizonyítására teljesen megfelelő lesz. Első sorban különös figyelmet érdemel az, hogy az apostolok azt tanították, hogy mindaz, amit az örök Istenről valaha mondottak, vagy már valóságra vált Krisztusban, vagy majdan valóságra fog válni benne. Mert, amiről Ézsaiás azt jövendöli (8:14), hogy a seregek Ura a judabeliek és izraeliták számára „ütközésnek köve és botránkozásnak kősziklája legyen”, arról Pál azt tanítja (Róm. 9:33), hogy a Krisztusban beteljesedett. Kijelenti tehát, hogy a seregeknek amaz ura a Krisztus. Hasonlóképen mondja egyebütt (Róm. 14:10), hogy egyszer mindnyájunknak Krisztus itélőszéke elé kell állanunk. „Mert meg vagyon irva: Nekem hajol meg minden térd és minden nyelv nekem teszen vallást” (Ézs. 45:23). Mivel ezt Ézsaiásnál Isten önmagáról mondja, Krisztus pedig tényleg önmagában beteljesíti, nyilvánvaló, hogy ő az az Isten, kinek dicsősége másra át nem ruházható. Amit az efézusiakhoz irt levelében a zsoltárokból idéz, az is egyedül Istent illetheti meg: „Felmenvén a magasságba, fogva vivé a fogságot” (Zsolt. 68:19; Ef. 4:8). tudván, hogy az a felmenés csak képletes beszéd, midőn Isten az idegen népeken aratott roppant győzelemmel mutatá meg hatalmát, azt jelzi, hogy ez Krisztusban teljesebben megtörtént. Így János azt bizonyítja, hogy a Fiú dicsősége volt az, ami Ézsaiás előtt látásban jelent meg, (Ján. 12:41, Ézs. 6:1), noha a próféta maga azt irja, hogy Istennek fensége jelent meg előtte. Amiket pedig az apostol a zsidókhoz irott levélben (1:10) a Fiúra ruház, kézzelfoghatólag Isten dicsőségére szolgáló magasztalások: „Te, Uram kezdetben fundálád a földet” stb.; majd: „Imádjátok őtet az Istennek minden angyalai”. Még sem használja e szavakat fonákúl, mikor Krisztusra vonatkoztatja azokat. Hiszen mindazt, amit ezek a Zsoltárok zengenek, csak Ő teljesítette be. Ő volt az, aki felkelvén, megszánta Siont, Ő volt az, ki az összes népek és szigetek felett való uralkodást megszerezte magának. S vajjon miért aggódott volna Isten fenségét Krisztusra átvinni az a János (1:14), ki előbb azt mondta, hogy az Ige mindig Isten vala? Miért félt volna Krisztus Isten itélőszékébe helyezni Pál (II. Kor. 5:10), ki előbb istenségét oly szép dicsérettel magasztalta (Róm. 9:5), midőn azt mondta, hogy az örökké áldott Isten? S hogy kitünjék, mennyire megállapodott nézetei vannak e tekintetben, egyebütt azt irja, hogy Krisztus testben megjelent Isten (I. Tim. 3:16). Ha Isten örökké magasztalandó, akkor bizonyára egyedül ő az, kit illet minden dicsőség és tisztelet, amint egy más helyen bizonyítja (I. Tim. 1:17). S bizonyára egyáltalán nem titkolja, sőt nyiltan kifejezi (Fil. 2:6), hogy midőn Istennek formájában volna, nem állítá ragadománynak lennie az ő Istennel való egyességét, hanem magát megüresíté. S hogy ezzel szemben a hitetlenek ne hánytorgathassák Krisztus teremtett voltát, János tovább megy s azt állítja hogy Krisztus igaz Isten és örök élet (I. Ján. 5:20). Bár kelleténél jobban mg kellene elégednünk azzal, hogy Őt Istennek nevezik, kivált, mikor az mondja Istennek, ki egyenesen s szilárdúl állítja, hogy nincs több Isten, csak egy. S ez Pál, ki így szól (I. Kor. 8:5): „Noha vagynak olyak mind a földön, mind az égben, kik isteneknek neveztetnek, mindazáltal nekünk egy Istenünk vagyon s tőle vannak mindenek”. S mivel ugyancsak az ő szájából azt halljuk, hogy Isten testben megjelent s hogy Isten saját vérével szerzé meg egyházát (Csel. 20:28), mért ábrándoznánk második Istenről, kiről ő egyáltalán mit se tud és semmi kétség sincs abban, hogy az összes istenfélő embereknek ugyanez volt a meggyőződésük. Tamás hasonlóképen nyiltan kimondja, midőn őt Urának s Istenének nevezi (Ján. 20:28), hogy őt vallja amaz egy Istennek, kit mindenkor imádott. 12. Ha továbbá Krisztus istenségét azon cselekedetében vizsgáljuk, melyeket neki a Szentirás tulajdonít, még világosabb bizonyítékokat nyerünk arra nézve. Ugyanis midőn azt mondá, hogy kezdettől fogva mindezideig munkálódik az Atyával, a zsidók, kik egyéb mondásaival szemben bárgyuk voltak, ekkor mégis megértették, hogy önmagának isteni hatalmat tulajdonít. S ezért mint János beszéli,( 5:17) annál is inkább kivánták őt megölni, mivel nemcsak a szombatot rontotta meg, hanem az Istent is Atyjának nevezte, s ezáltal magát Istennel egyenlővé tette. Minő tudatlanságban élnénk tehát mi, ha még ebben se látnók istensége nyilt bebizonyítását. És bizonyára e világról előrelátással és hatalommal gondot nem viselhet és saját hatalma intő szavával mindent nem kormányozhat más (pedig az apostol ezt tulajdonítja neki, Zsid. 1:3), hanem csak a Teremtő. És nem csupán a világ kormányzásában vesz részt Atyjával, hanem egyéb oly

tisztekben is, melyek teremtett lényekkel nem közölhetők. Az Úr így szól a próféta által (Ézs. 43:25): „Én vagyok, én vagyok, ki eltörlöm a te álnokságidat magamért”. Mivel a zsidók úgy vélekedtek, hogy e kijelentéshez képest Istennel szemben igaztalanság történik akkor, midőn Krisztus is megbocsátja a bünöket, hogy e hatalom ő tmegilleti, nemcsak szóval bizonyítá be, hanem csodatétellel is megerősítette (Mát. 9:6). Látjuk tehát, hogy nála a bünök megbocsátására nemcsak hivatottság, hanem hatalom is volt, mely hatalom pedig Isten jelentése szerint másra át nem száll. Hogyan? Hát a sziv titkos gondolataiba behatolni s azokat kifürkészni nem egyedűl Isten dolga? De Krisztus ezt is gyakorolta (Mát. 9:4) s istensége ebből is kiderűl. 13. S mily tisztán s fényesen kitünik ez csodatételeiből! Bár elismerem, hogy e csodákkal egyenlő s egyező cselekményeket úgy a próféták, mint az apostolok is hajtottak végre, a tekintetben mégis igen nagy az eltérés, hogy ez utóbbiak Isten ajándékait az ő tisztük révén osztogatták, Krisztus pedig a saját erejét nyilatkoztatá ki. Könyörgött ugyan néhanéha, hogy így a dicsőséget az Atyára hárítsa, de legtöbbnyire olyannak mutatja előttünk erejét, mint amely tulajdon magáé. S hogy ne lett volna valódi szerzője a csodáknak, az, aki tekintélyénél fogva azoknak végrehajtását másokra is bizhatta? Az evangélista ugyanis azt beszéli (Mát. 10:8, Márk. 3:15, és 6:7), hogy ő az apostoloknak hatalmat adott, hogy halottakat támasszanak fel, bélpoklosokat gyógyítsanak, ördögöket üzzenek, stb. Az apostolok pedig tisztjükben akként jártak el, hogy eléggé bebizonyították, hogy hatalmuk nem mástól, hanem egyedül Krisztustól van. „A Jézus Krisztus nevében – szól Péter (Csel. 3:6), – kelj föl és járj.” Ezért nem is csoda, ha Krisztus a zsidók hitetlenségének meggyőzésére csodatéteményeit hozza föl, mint amelyek az ő hatalma által lettek s így istensége felől a legfényesebb bizonyságot szolgáltatják (Ján. 5:36, 14:11, 10:37). E mellett ha Istenen kívül nincs üdvösség, nincs igazság, nincs élet, Krisztus pedig mindezeket magában foglalja, ezzel is nyilván Istennek bizonyíttatik meg. Ne is hozza fel senki ellenem, hogy az üdvösség és élet Istentől áradott beléje; mert nem azt mondja az Irás, hogy vette az üdvösséget, hanem, hogy ő maga az üdvösség. És ha senki sem jó, csak egyedül Isten (Mát. 19:17), mint lehetne egy puszta ember nem mondom, hogy jó és igaz, hanem maga a jóság és igazság? Hát ahhoz mit szóljunk, hogy az evangélista tanusága szerint (Ján. 1:4) a világ kezdetétől fogva ő benne volt az élet és hogy ő, aki már akkor mint élet létezett, az embereknek is világossága volt? Annakokáért az ily bizonyítékokban megbizva, bátran belé helyezzük hitünket és reménységünket, pedig jó tudjuk, hogy szentségtörő istentelenség az, ha valaki bizodalmát teremtett lényekbe helyezi. „Hisztek az Istenben, higyjetek bennem is”, mondja János (14:1). S így értelmezi Pál és Ézsaiás két helyét (Ézs. 28:16 és 11:10, v. ö. Róm. 10:11 és 15:12): „aki ő benne hiszen, meg nem szégyenűl”. Majd: „Lészen a Jessének gyökere és aki felkeljen, hogy parancsoljon a pogányoknak, ő benne biznak a pogányok”. Minek keressünk több idevágó bizonyítékot a Szentirásban, mikor ez az állítás annyiszor a szemünkbe ötlik: „Aki hiszen én bennem, örök élete vagyon annak” (Ján. 6:47). Így az az imádás, mely a hittől függ, őt is megilleti, pedig ez csak az isteni felség tulajdona, ha ugyan van neki más tulajdona. Mert a próféta azt mondja, hogy „valaki az Úrnak nevét segítségül híjja, üdvözül az” (Joel 2:32). Salamon így szól: „Erős torony az Úrnak neve, aki ahhoz folyamodik, az igaz és bátorságos lészen” (Péld. 18:10). Krisztus neve pedig üdvösségre segítségül hivatik; ebből az következik, hogy ő maga Jehova. A segítségül hivásnak példája is maradt ránk István esetében, ki így szól (Csel. 7:59): „Uram Jézus! vegyed hozzád az én lelkemet!” Segítségül hivják a Krisztust az egyetemes egyházban is, mint ugyancsak e könyvben Ananiás bizonyítja (9:43): „Óh Uram – így szól, – tudod, hogy mily nagy bajokat hozott ez összes szenteidre, akik a te nevedet segítségül hivják”. S hogy annál könnyebben megértsék az emberek, hogy az istenség teljessége lakozik testileg Krisztusban, megvallja az apostol (I. Kor. 2:2), hogy a korinthusiak között nem kiván hirdetni és nem is hirdetett egyéb tudományt, mint Krisztus megismerését. Minő és mekkora esemény az, kérdem, ha csak a Fiúnak nevét hirdetik nekünk, kiknek Isten azt parancsolta (Jer. 9:24), hogy csak az ő ismeretével dicsekedjünk. Vajjon ki merészli hányaveti módon oda dobni, hogy pusztán teremtett lény az, kinek ismerése egyetlen dicsekvésünk? Ehez járul, hogy a Pál levelei élén álló üdvözlések a Fiútól ugyanazokat a jókat kérik, melyeket az Atyától. S ebből azt tanuljuk, hogy Krisztusnak nemcsak

közbenjárása által jőnek el hozzánk azok a jótétemények, melyekkel az Atya megáld, hanem hogy e jótéteményeknek a hatalom közössége folytán maga a Fiú a szerzője. Ez a gyakorlati ismeret minden esetre bizonyosabb és szilárdabb, mint bárminő tétlen szemlélődés. Mert a kegyes lélek e pontnál látja Istent közvetlen közelből s érinti majdnem kézzel, midőn érzi, hogy Isten őt élteti, megvilágosítja, megtartja, megigazítja és megszenteli. 14. Ennél fogva ugyane forrásból kell merítenünk bizonyítékokat a Szentlélek istenségének megállapítására is. Egészen világos Mózesnek ama bizonysága a világ teremtésének történetében (I. Móz. 1:2), hogy az Úrnak lelke az örvények, vagyis az alaktalan tömeg felett lebegett. Ezzel azt bizonyítja be, hogy a világnak nemcsak jelenvaló szépségét táplálja a Szentlélek ereje, hanem mielőtt ez ékes és szép rend létrejött, már akkor ama roppant zavaros tömeg gondozásában a Szentlélek volt munkás. Semmi szócsavarás el nem homályosítja azt, amit Ézsaiás mond (48:16): „Engemet az Úr Isten küldött el és az ő Szentlelke”. Mert azt a legfőbb hatalmat, mely a próféták küldetésében nyilatkozott meg, a Szentlélekkel is megosztja, amiből annak isteni fensége kiviláglik. Legjobb bizonyítás azonban a mi saját gyakori tapasztalatunk. Mert távol áll minden teremtett lénytől, amit neki a Szentirás tulajdonít és amit mi magunk is az ő kegyességének biztos tapasztalásából tanulunk meg. Mert ő az, ki mindenüvé kiáradva mindent fentart, táplál és élet földön és égen. Már az is kiemeli a teremtett lények sorából, hogy határok nem korlátozzák. Az pedig, hogy éltető erejét mindenre kiöntvén, létet, életet és mozgást lehel a teremtményekbe, minden esetre teljesen isteni tulajdonság. Ha hát a romolhatatlan életre való ujjászületés bármely jelen létezésnél sokkal magasabban áll és sokkal kiválóbb, mint kell vélekednünk arról, kinek erejéből ez végbe megyen? Pedig az Irás sok helyütt tanítja, hogy az ujjászületést ő nem egyebünnen vette, hanem saját erejével hajtja végre; s nemcsak ennek, hanem a jövendő halhatatlanságnak is szerzője. Végül reá is ép úgy, mint a Fiúra, mindazok ráruháztatnak, melyek főleg az istenségnek sajátlagos tisztei. Így pl. még Isten mélységeit is kutatja (I. Kor. 2:10), kinek pedig a teremtett lények között nincs tanácsadója; bölcseséget és ékesszólást osztogat, noha Mózesnek Isten kijelenti (II. Móz. 4:11), hogy ezt tenni csak az ő tiszte. Így az Istennel való egyesülésre is ő általa jutunk, úgy, hogy érezzük felénk irányuló, mintegy megelevenítő erejét. Megigazolásunk az ő műve. Tőle származik a hatalom, szentség, igazság, kegyelem és minden kigondolható jó, mivel egy az a Lélek, melyből mindenféle jótétemény áradoz. Igen figyelembe méltó Pálnak ama kijelentése (I. Kor. 12:11 stb.), hogy bár sokfélék az ajándékok és azoknak különb-különbféle osztogatásuk vagyon, de a Lélek ugyanaz. Mert nemcsak azt mondta ezzel, hogy a Szentlélek az ajándékoknak kezdete és eredete, hanem, hogy szerzőjük is. Még világosabban fejezi ezt ki kevéssel azután e szavakkal: Ugyanazon egy Lélek osztogat ki mindeneket, amint ő akarja”. Mert hogyha a Szentlélek nem valamely Istenben létező személy volna, egyáltalán nem tulajdonítana neki ítéletet és akaratot, Pál tehát igen világosan isteni hatalommal ruházza fel a Szentlelket s azt bizonyítja, hogy az Istenben személyileg benne van. 15. A Szentirás, mikor róla beszél, egyáltalán nem is kerüli, hogy Istennek nevezze. Pál ugyanis abból következteti, hogy mi Isten templomai vagyunk, mivel az ő Szentlelke bennünk lakozik (I. Kor. 3:17, 6:19, II. Kor. 6:10). S e felett nem kell könnyeden tova siklani, mert midőn nekünk Isten gyakorta igéri, hogy minket templomaivá választ, ez ígéret nem teljesedik másként, csak ha Lelke bennünk lakozik. Bizonyára, ha – mint AugustinusAd Maximin. epist. 66 (170).* ékesen mondja – megparancsolnák nekünk, hogy fából és kőből építsünk templomot a Léleknek, mivel e tisztelet egyedűl csak Istent illeti meg, ez világos bizonyíték volna istensége mellett; mennyivel világosabb bizonyíték tehát az, hogy nem templomot kell számára építeni, hanem magunknak kell az ő templomává lennünk. S maga az apostol ugyanazon értelemben majd Isten, majd a Szentlélek templomának nevez bennünket. Péter pedig mikor Ananiást feddi, mivel a Szentléleknek hazudott, kijelenté, hogy nem embereknek, hanem Istennek hazudott (Csel. 5:3–4). Sőt bár a próféták lépten-nyomon azt állítják, hogy a szavak, melyeket hangoztatnak, a seregek Urának szavai, e szavakat Krisztus és az apostolok mégis a

Szentlélekre viszik vissza. S ebből következik, hogy a Szentlélek az igaz Jehova, ki a próféciáknak legfőbb szerzője. Majd midőn Isten afelől panaszkodik, hogy a népnek makacssága gerjeszté haragra, ehelyett Ézsaiás azt irja, hogy az ő Szentlelke szomorodék el (Ézs. 63:10). Végül, ha a Szentlélek ellen való káromlás sem ezen, sem a más világon meg nem bocsáttatik, noha bocsánatot nyer az, ki a Fiút káromolta, ebből nyilván bebizonyúl a Szentlélek isteni fensége, melyet sérteni, vagy kisebbíteni, megbocsáthatatlan bűn. Tudva és akarva tekintek el sok oly bizonyíték felett, melyet a régiek felhoztak. Elfogadhatónak látszott előttük, ha a zsoltárok könyvéből (33:6) e szavakat idézhették: „Az Urnak beszéde által lettek az egek és az ő szájának lelkével minden ő seregei”. Szerintük ez eléggé bizonyítja, hogy a világ épúgy munkája a Szentléleknek, mint a Fiúnak. Mivel azonban a zsoltárokban gyakran előfordúl ugyanazon kifejezések ismétlése, továbbá mivel Ézsaiásnál Isten ajkának lehellete annyit jelent, mint Igéje (Ézs. 11:4), e bizonyítás erőtlen volt. Tehát csak röviden kivántam érinteni azt, mire a kegyes lelkek nyugodtan támaszkodhatnak. 16. Mivel pedig Krisztus megjelenésével Isten világosabban nyilatkoztatá ki önmagát, így lett megismerhetőbb három személyében is. De a sok bizonyíték közül elég lesz ez az egy. Mert Pál (Ef. 4:5) e három dolgot: Istent, a hitet és a keresztséget, úgy foglalja össze, hogy egyikből a másikra következtet. T. i. mivel egy a hit, azt bizonyítja, hogy Isten is egy; mivel egy a keresztség, ebből azt mutatja ki, hogy a hit is egy. Ha tehát a keresztség által egy Istenben való hitre s egy Isten imádására köteleztetünk, szükség, hogy igaz Istennek tartsuk azt, kinek nevébe kereszteltetünk meg. Kétségtelen, hogy Krisztus, midőn ezt mondá (Mát. 28:19): „Kereszteljétek meg őket az Atyának, Fiúnak és Szentlélek Istennek nevébe!” ez ünnepélyes kijelentés által azt akarta bizonyítani, hogy most már a hit teljes világa tündököl. Mert a fenti kijelentés annyit jelent, mint az egy Istennek nevébe keresztelni, ki teljes világosságban jelent meg az Atyában, Fiúban és Szentlélekben. S ebből egészen bizonyos, hogy Isten lényében három személy van, kiben az egy Isten ismerhető meg. S bizonyára, mivel a hitnek nem szabad ide s oda tekingetnie, nem szabad különböző tárgyakra szétszóródnia, hanem az egy Istenre kell tekintenie, arra kell irányúlnia, azon kell csüngenie: ebből könnyen megállapítható, hogy ha a hitnek különböző nemei vannak, Istennek és többnek kell lennie. Mivel pedig a hit szentsége a keresztség, az Isten egységét bizonyítja előttünk azzal, hogy ez a keresztség egy. E pontnál bizonyul be az is, hogy csak az egy Istenre szabad keresztelkednünk, mivel abban kell hinnünk, kinek nevébe keresztelkedünk. Mert hát mit kívánt Krisztus egyebet, mikor azt parancsolá, hogy keresztelkedjünk az Atyának, Fiúnak és a Szentléleknek nevébe, mint, hogy egy hittel kell hinnünk az Atyában, Fiúban és Szentlélekben? Ez pedig mit jelent egyebet, mint hogy az egy Isten valósággal Atya, Fiú és Szentlélek? Tehát mivel szilárd pont marad az, hogy Isten egy és nem több, megállapíthatjuk, hogy az Ige és Lélek nem más, mint Istennek lényege. S valóban az arianusok igen balgán tévelyegtek, hogy ámbár vallották a Fiú istenségét, isteni voltától mégis megfosztották őt. Ugyanily balgaság tartotta fogva a macedonianusokat is, kik a Szentlélek alatt csak azokat a kegyelmi ajándékokat akarták érteni, melyeket az emberekre Isten kiárasztott. Mert amint a bölcseség, értelem, okosság, erő, istenfélelem tőle származnak, úgy egyedül ő a bölcseségnek, okosságnak, erőnek és kegyességnek lelke. S a kegyelem ajándékainak módjára őt nem lehet elosztani; hanem bármi különböző módon osztassanak is el azok az ajándékok, a Lélek mégis egy és ugyanaz marad, mondja az apostol (I. Kor. 12:11). 17. A Szentirásban különbség van téve az Atya és az Ige, az Ige és a Lélek között. Hogy azonban e dolog vizsgálásában minő józan vallásossággal kell eljárnunk, arra maga a titoknak nagysága figyelmeztet. Felettébb tetszik nekem Nazianzi GergelynekIn serm. de sacro baptismate.* ama mondása: ou jJanw to en nohsai, cai toisi peoilapomai ou jJanw ta toia dielein, cai eiV to en anajeoomai (nem gondolhatok úgy az egyre, hogy a háromnak fénye körül ne sugározzon s nem tudom a hármat úgy szétválasztani, hogy legott ismét egyre ne szálljak vissza). Tehát nekünk sem kell a személyek oly háromságát képzelnünk, mely gondolatainkat három különböző irányba szakítaná s amaz egységhez nem vezérelne azonnal vissza. Ez elnevezések: Atya, Fiú és Szentlélek,

valóságos különbséget jelentenek ugyan, hogy senki oly puszta jelzőknek ne tartsa őket, melyekkel Isten az ő művei szerint különbözőkép jelöltetik, de jól tartsuk szem előtt, hogy csak különbséget jelentenek s nem megosztást. Hogy a Fiúnak van valami olyan sajátsága, mely az Atyától megkülönbözteti, mutatják a föntebb idézett helyek. Mert az Ige nem lehetett volna az Atyánál, ha nem különbözött volna attól; s dicsősége sem lehetett volna az Atyánál, ha attól nem különböznék. Hasonlóképen az Atyát megkülönbözteti önmagától, mikor azt mondja (Ján. 5:32 és 8:16), hogy más az, ki ő felőle bizonyságot tészen. Ezt fejezi ki az is, amit a Szentirás egyebütt mond, hogy t. i. az Atya mindeneket az ige által teremtett, ami lehetetlen lett volna, ha az Ige valami módon nem különbözött volna tőle. Azonkívül nem az Atya szállt le a földre, hanem az, aki az Atyától jött ki. Nem az Atya halt meg s nem is ő támadt fel, hanem az, akit ő elküldött. E különbség nem akkor kezdődött, mikor Krisztus testet öltött, mert bizonyos, hogy amaz egyszülött azelőtt is az Atyának kebelében volt (Ján. 1:18). Mert ki merné állítani, hogy a Fiú csak akkor ment az Atya kebelébe, mikor az égből leszállt, hogy fölvegye az emberi természetet. Azelőtt is az Atya kebelében volt hát és dicsősége volt az Atyánál. Az Atya és Szentlélek között való különbséget pedig Krisztus jelenti meg, midőn azt mondja, hogy a Szentlélek az Atyától származik. Hogy pedig ő tőle magától különbözik, hányszor nem mondja; így midőn kijelenti, hogy maga helyett más vigasztalót küld a tanítványoknak, (Ján. 14:16 és 15:26) stb. egyebütt is gyakrabban. 18. Azt azonban igazán nem tudom, hogy célszerü-e e különbség lényegének kifejezésére emberi dolgokról venni hasonlatot. A régiek ugyan néha megszokták ezt tenni, de egyuttal megvallják, hogy amit ők hasonló dolog gyanánt fölhoznak, voltaképen igen különböző. Ez okozza, hogy e pontnál tartózkodnunk kell a vakmerőségtől, hogy ha hirtelenjében valami éretlen dolog vettetnék fel, a rosszindulatuaknak káromlásra, vagy a tudatlanoknak botránkozásra ürügyül ne szolgáljon. Azt a különbséget azonban, melyet a Szentirásban találunk, nem illenék elhallgatnunk. Ez pedig az a különbség, hogy az Atyát illeti a cselekvés megkezdése, s ő minden dolgoknak forrása és eredete; a Fiút illeti a bölcseség, a tervezés s a felügyelet a dolgok végrehajtásában; a Szentlelket pedig a cselekvés ereje és hatékonysága. Továbbá, ámbár az Atyának örökkévalósága a Fiúnak és a Szentléleknek is örökkévalósága, amennyiben Isten a saját bölcsesége és hatalma nélkül soha nem lehetett, az örökkévalóságban pedig nem kell keresni előbbit vagy utóbbit: mégsem üres és felesleges ennek a rendnek szem előtt tartása, hogy elsőnek tartjuk az Atyát s azután azt mondjuk, hogy tőle származott a Fiú, mindkettőtől pedig a Szentlélek. Mert mindenkinek elméje önként hajlik arra, hogy először az Atya felől elmélkedjék, aztán a tőle eredő bölcseség felett s végül azon erő felett, amellyel elhatározását végrehajtja. Ez oknál fogva mondják, hogy a Fiú egyedül az Atyától származik, a Szentlélek azonban az Atyától és egyszersmind a Fiútól is. Ezt a tant bizonyítja sok hely a Szentirásban, de egy sem oly világosan, mint a rómaiakhoz irott levél 8-ik része (v. 9), hol t. i. ugyanaz a Szentlélek felváltva neveztetik és pedig nem helytelenül majd a Krisztus, majd pedig Isten lelkének, ki a Krisztust halottaiból feltámasztá. Mert Péter is azt bizonyítja, hogy az a lélek, mely által a próféták jövendöltek, Krisztus lelke volt (II. Pét. 1:21), pedig a Szentirás gyakorta tanítja, hogy e lélek az Atya-Isten Lelke volt. 19. Továbbá: e különbség azonban oly kevéssé gátolja Isten egységét, hogy még a Fiúnak, az Atyával való egységét is be lehet bizonyítani abból, hogy mindkettőjüknek ugyanegy Lelkük vagyon. A Szentlélek pedig nem valami más, az Atyától és Fiútól különböző, mivel az Atyának és Fiúnak lelke. Így mindegyik személyen az egész isteni természetet értjük azzal egyetemben, ami mindegyiknek különös tulajdonsága. Az Atya egészen a Fiúban van, a Fiú egészen az Atyában, amint maga is bizonyítja (Ján. 14:10 stb.): „Én az Atyában vagyok és az Atya én bennem vagyon.” S a régi egyház atyákAugustin.Homil. de temp. 38. De trinit. et col. Ad Prascentium epist. 174 (238). Cyrillius libr. 7. de Trinit. Idem libr. 3. Dialog.* nem is engedik, hogy az egyiket a másiktól valamely lényeges különbséggel elválasszák. Ezekkel az elnevezésekkel, melyek különbséget jeleznek, mondja Augustinus, csak egymáshoz való viszonyuk van jelezve s nem lényegük, melynek tekintetében egyek. E vélemény alapján kell kiegyeztetni

egymás között a régi egyházi atyák nézeteit, melyek bizony elég gyakran tünnek fel úgy, mintha egymással szemben állanának. Mert egyszer azt mondják, hogy az Atya a Fiú kezdete,majd meg azt tanítják, hogy a Fiú lényege és istensége önmagától vagyon, sőt, hogy az Atyával egy kezdet ő is. Ezen ellenmondás okát jól és világosan magyarázza meg Augustinus,Tract. in Joann. 39. Idem in Psal. 109. c. 13. et in Psal. 68. c. 5.* mikor így szól: „Krisztus önmagában Istennek neveztetik, az Atyára való tekinttel pedig Fiúnak mondatik. Viszont az Atya önmagában Istennek neveztetik, a Fiúra tekintettel azonban Atyának mondatik. Amennyiben a Fiúra tekintettel Atyának mondatik, nem Fiú; amennyiben az Atyára való tekintettel Fiúnak mondatik, nem Atya; amennyiben azonban az Atya önmagában és a fiú önmagában neveztetik, mind a kettő Isten”. Midőn tehát a Fiúról az Atyára való tekintet nélkül egyszerüen szólunk, helyesen s megfelelőleg állíthatjuk, hogy önmagától létezik s ezért nevezzük egyedüli kezdetnek is. Mikor azonban azt a viszonyt jelöljük, mely közte és az Atya közt fennáll, helyesen tesszük az Atyát a Fiú kezdetévé. Augustinus művének, melynek cime: De Trinitate, egész ötödik könyve ennek magyarázatával foglalkozik. S valóban sokkal biztosabb dolog az ő tanítása mellett megragadni, mint azzal, hogy mélyebben behatolunk a felséges titokba, kitenni magunkat annak a veszélynek, hogy a sok, hiábavaló véleményt közt eltévelyedjünk. 20. Tehát akik előtt kedves a józan felfogás s kik a hit mértékével megelégszenek, vegyék röviden azt, amit tudni hasznos dolog. T. i. mikor azt valljuk, hogy az egy Istenben hiszünk, az Isten név alatt egy egyetlen és egyszerü lényeget értünk, melyben három személyt különböztetünk meg. Valahányszor azért Isten neve határozatlanúl mondatik, nem kevésbé jelenti az a Fiút és a Szentlelket, mint az Atyát. Mikor azonban a Fiú az Atya mellett említtetik, akkor tekintetbe kell vennünk a viszonyt s így teszünk különbséget a három személy között. Mivel pedig a tulajdonságok a személyekben bizonyos rendet hoznak magukkal úgy, hogy az Atyában van a kezdet és eredet, valahányszor az Atyáról, Fiúról vagy a Szentlélekről egyszerre téteik említés, az Isten név kiváltképen az Atyát illeti. Így megmarad a lényeg egysége, de fennáll a személyek rendje is, amiáltal azonban mitsem csökken a Fiú és a Lélek istensége s bizonyára, mivel előbb láttuk, hogy az apostolok Isten fiáúl tünetik fel azt, kit Mózes és a próféták Jehovának mondottak, mindig a lényeg egységére kell eljutnunk. Kárhozatos szentségtörés tehát az, ha valaki a Fiút úgy tünteti fel, mint aki az Atyától különböző Isten, mivel Isten neve egyszerüen kiejtve nem engedi meg a viszonyítást s Isten önmagában nem mondható ennek, vagy annak. Már pedig, hogy ez a szó „Jehova” határozatlanúl véve a Krisztust jelenti, világosan kitünik Pál apostol ezen szavaiból: „Ezért háromszor könyörögtem az úrnak”. (II. Kor. 12:8–9). Mert midőn neki Krisztus ezt a feleletet adja: „Elég neked az én kegyelmem”, Pál mindjárt hozzá teszi: „Hogy lakozzék én bennem a Krisztus hatalma”. Mert bizonyos, hogy az Úr neve e helyen Jehova neve helyett áll s így azt pusztán a közbenjáró személyére vonatkoztatni könnyelmü s gyermekes eljárás volna, mert itt általánosságban van szó Istenről, anélkül, hogy a Fiú az Atyával vonatkozásba tétetnék. Azt is tudjuk az elfogadott görög nyelvszokásból, hogy az apostolok gyakran használják a cuoioV szót a Jehova-név helyett. S hogy példáért messze ne menjünk, Pál nem más értelemben imádkozott az Úrhoz, mint amily értelemben Péter idézi Jóel ama helyét: „Aki az Úrnak nevét segítségül hivja, idvezül” (Csel. 2:16; Jóel 2:28). Ahol ez a név kizárólag a Fiúnak tulajdoníttatik, annak más oka van, mint annak idején látni fogjuk. Mos elég annyit megjegyeznünk, hogy amint Pál általánosságban kérte Istent, azonnal hozzá teszi a Krisztus nevét. S ily értelemben a teljes Istent is Léleknek mondja maga Krisztus. Nincs semmi ok, hogy miért ne volna lelki az Istennek egész lényege, melyben Atya, Fiú és Szentlélek egybe foglaltatik. Világos ez a Szentirásból is. Mert amint ott azt halljuk, hogy Isten Léleknek neveztetik, úgy azt is halljuk, hogy a Szentlélekről, amennyiben az egyik személye az egész iteni lényegnek (hypostasis), az mondatik, hogy az Istené és Istentől ered. 21. Mivel pedig a Sátán, hogy hitünket gyökerestől kiszaggathassa, részint a Fiú és Szentlélek isteni lényege felől, részint az isteni személyek különbsége felől mindenkor nagy harcokat indított; s amint majdnem minden korszakban istentelen lelkeket támasztott, hogy a hithű tanítókat e tekintetben háborgassák, úgy ma is a régi

zsarátnokot új lángra akarja lobbantani: éppen ezért is érdemes dolog e helyen némelyek gonosz őrjöngéseivel szembeszállni. Eddig az volt a legfőbb célunk, hogy a tanulékony lelkeket kézen fogva vezessük, nem pedig, hogy a megátalkodottakkal és civódást kedvelőkkel harcra szálljunk. Most azonban azt az igazságot, melyet szelíden fölmutattunk, meg kell védelmeznünk az istentelenek rágalma ellen. Ámbár e tekintetben is az a legfőbb törekvésünk, hogy mindazoknak, akik Isten igéje előtt szivesen megnyitják füleiket, szilárd fundamentumot adjunk, amelyen lábukat biztosan megvethessék. S ha valaha máskor, bizonyára itt, a Szentirás rejtett titkainál kell józanúl és nagy mérséklttel bölcselkednünk, különösen is óvakodván attól, hogy sem gondolatunk, sem nyelvünk messzebb ne kalandozzék, mint ameddig Isten igéjének határai érnek. mert Isten végtelen lényét hogyan határozhatná meg kisded mértékével az emberi értelem, mely, még azt sem tudta bizonyosan megállapítani, hogy minő a napnak teste, melyet pedig szemével minden nap lát? Sőt hogyan kutathatná ki saját vezetése alatt Isten lényegét az az ész, mely saját mivoltát sem képes egyáltalán megérteni? Ezért ismerjük el önként,hogy igazán csakis Isten ismerheti önmagát. Mert, amint HilariusLibr. 1. de Trinit. c. 19.* mondja, egyedül Ő maga az alkalmas tanú önmaga mellett, aki nem ismerhető meg másként, csak saját kijelentése segélyével. Ezt pedig akkor ismerjük el, ha olyannak fogjuk fel őt, amilyennek magát előttünk kijelenti s nem tudakozódunk róla máshonnan, hanem csak igéjéből. Megvan még Chrysostomusnak erről a tárgyról öt biblia-magyarázata az anomaeusok ellen, melyekkel azonban az álbölcsek vakmerőségét nem tudta annyira megzabolázni, hogy szőrszálhasogató vitáiknak fékét meg ne eresszék. Mert itt sem viselkedtek semmivel sem szerényebbűl, mint egyebütt szoktak. E vakmerőség szerencsétlen következménye figyelmeztessen minket arra, hogy e kérdésben tanulékonyak legyünk inkább, mintsem éles-elméjü szőrszálhasogatók és lelkünk ne kivánja Istent egyebütt kutatni, mint szent igéjében, s ne gondoljon róla bármit igéje vezérlete nélkül, s ne szóljon olyat, mi nem szent igéjéből van véve. Hogy ha az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek az egy Istenben levő különbsége (aminthogy ezt bizony nehéz fölfogni) némely lelkeknek sokkal több munkát és nyugtalanságot okoz, mint kivánatos, jusson eszükbe, hogy az emberi értelem, ha önnön ábrándjaira hallgat, útvesztőbe téved s ezért, mivel a titok mélységét meg nem foghatják, engedjék meg, hogy a mennyei kijelentések legyenek vezéreik. 22. Hosszadalmas, haszontalan és unalmas dolog volna felsorolni mindazokat a tévelygéseket, melyek a keresztyén tan eme fejezetében a hit tisztaságát valaha veszélyeztették. Az eretnekek közül sokan Isten teljes dicsőségét durva tévelygéseikkel aként igyekeztek megrontani, hogy elégnek tartották, ha megfélemlítik és megzavarják a tudatlanokat. Néhány ember révén csakhamar több felekezet keletkezett, melyek részint szétszaggatták Isten lényegét, részint összezavarták a személyek között levő különbséget. Ha továbbra is fenntartjuk azt, amit fentebb a Szentirásból eléggé bebizonyítottunk, hogy t. i. az egy Isten lényege, mely az Atyához, Fiúhoz és Szentlélekhez tartozik, egyszerü és oszthatatlan, továbbá, hogy az Atya valami tulajdonságban különbözik a Fiútól, a Fiú a Szentlélektől, nemcsak Arius és Sabellius előtt, hanem egyéb régi tévelygésszerzők előtt is bezárúl az ajtó. Mivel azonban e mi korunkban támadtak egyes eszelősök, mint Servet és társai, kik új csalárdsággal igyekeztek mindent összezavarni, érdemes dolog néhány szóval hazug tanaikat megvizsgálni. Servet előtt a háromság elnevezés oly gyülöletes, sőt kárhozatos volt, hogy minden háromságvallót, már ahogy ő nevezett minket, istentagadónak mondott. Elhallgatom azokat az istentelen szavakat, melyeket a Szentháromság gyalázására kieszelt. Okoskodásának rövid tartalma az, hogy midőn Isten lényegében három személy állíttatik, Isten három részre osztatik s e háromság csak emberi találmány, mivel Isten egységével ellenkezik. A személyeket pedig bizonyos külső eszmék gyanánt akarja venni, melyek valójában nem léteznek Isten lényegében, hanem egyik vagy másik alakban Istent jelképezik előttünk. Szerinte kezdetben Istenben semmi különbség nem volt, mivel egykor ige és lélek ugyanaz volt. Mióta azonban Krisztus, ez Istentől való Isten, megjelent, belőle származott a Lélek is, mint másik Isten. Bár azonban hazugságait néha

himes beszédekkel ékesgeti, – mint mikor azt mondja, hogy isten örök igéje volt Krisztus lelke az Istennél s az ő eszméjének tündöklése; majd megint, mikor azt mondja, hogy a Szentlélek az istenség árnyéka volt: – később mégis maga teszi semmivé úgy a Fiúnak, mint a Szentléleknek istenségét, midőn azt állítja, hogy a közöltetés mértéke szerint úgy a Fiúban, mint a Szentlélekben része van Istennek, amint hogy az a lélek is, mely lényegileg bennünk sőt a fákban és kövekben is meg van, Istennek egy része. Hogy a közbenjáró személyéről mit fecseg, látni fogjuk a maga helyén. Az a borzasztó hazugság pedig, hogy a személy nem egyéb, mint Isten dicsőségének látható alakja, nem szorúl hosszabb cáfolatra. Mert midőn János kijelenti, hogy logos már a világ teremtése előtti időben Isten volt, nagyon megkülönbözteti ezt a puszta eszmétől. Ha pedig a logos, mely Isten volt, mr akkor, sőt az örökkévalóság kezdetétől fogva az Atyánál volt s az ő saját dicsősége által az Atyánál tündöklött (Ján. 17:5), bizonyára nem lehetett külső, vagy képleges ragyogás, hanem szükségkép személy volt, mely magában az Istenben lakozik. Bár a Szentlélekről pedig egészen a világ teremtéseig nem tétetik említés, nem úgy jelenik az ott meg, mint árnyék, hanem mint Isten lényeges ereje. Hiszen Mózes azt beszéli, hogy e lélek táplálta az alaktalan tömeget is (I. Móz. 1:2). Akkor kiderűlt hát, hogy az örökkévaló Lélek mindig Istenben volt, midőn az ég és föld zürzavaros anyagát táplálta s mindaddig fenntartá, míg a szépség és a rend el nem következett. Ekkor még bizonyára nem lehetett Istennek képe, vagy kifejezése, mert Servet ábrándozik. Istentelenségét egyebütt még nyiltabban kénytelen leleplezni, mintha Isten örökkévaló bölcsességével látható fiat rendelvén magának, ily módon jelentette volna ki magát láthatólag. Mert ha ez igaz, Krisztus számára nem marad más istenség, csak amennyiben Isten örök tanácsából rendeltetett Fiúnak. Figyelembe veendő még, hogy azt a koholmányát, mellyel a személyeket helyettesíti, úgy átalakítja, hogy nem átall Istenre új dolgokat is koholni. Minden tévelygése között pedig az a legkárhozatosabb, hogy úgy Isten fiát, mint a Szentlelket az összes teremtett dolgok közé keveri. Mert nyiltan hirdeti, hogy Isten lényében részek és felosztások vannak, melyek mindegyike része Istennek. Különösen azt állítja, hogy a hivek le (????)

TIZENNEGYEDIK FEJEZET. Magában a világ és mindenség teremtésében a Szentirás biztos jegyekkel különbözteti meg az igaz Istent a hamisaktól. 1. Bár a hamis istenek tisztelőinek azt a tunyaságát, hogy a föld fundamentumaitól és az ég sátrától nem tanulták meg, hogy ki az igaz Isten, Ézsaiás méltán korholja (40:2), mindazáltal, mivel a mi lelkünk is lassu és eltompult, szükséges volt, hogy a hivek a pogányok bálványaihoz ne hajoljanak, az igaz Istent a fenti szavaknál világosabban leirni. Mert ha helytelen még az a leirás is, hogy a bölcselőknél még a legtürhetőbbnek mondható, hogy t. i. Isten a világnak lelke, megérdemli a fáradságot, hogy Őt alaposabban megismerjük, hogy ne ingadozzunk mindig kétségek között. Isten tehát azért látta jónak a világ teremtése történetének megirását, hogy az egyház hite e történetre támaszkodva ne keressen más Istent, mint akiről Mózes mint a világ teremtőjéről s létrehozójáról beszél. E történetben van először feljegyezve az idő, hogy a hivek az évek szakadatlan során keresztül eljussanak az emberi nem és a mindenség első kezdetéig. S ez az ismeret kiváltképen hasznos, nemcsak azért, hogy őrizkedhessünk azoktól a borzasztó meséktől, melyek hajdan Egyiptomban s a föld egyéb vidékein el voltak terjedve, hanem azért is, hogy a világ kezdetének megismerése által világosabban kitünjék Isten örökkévalósága s minket még inkább ragadjon csodálására. Ne is bántson bennünket az a ledér csufolódás, mely szerint csodálatos, hogy Istennek mért nem jutott előbb eszébe az eget és földet megalkotni s mért engedte tétlenül roppant időn át elmulni, amit töméntelen évezredek előtt már megalkothatott volna, noha a végéhez közelgető világ még alig érte meg a hatezer esztendőt. Mert azt, hogy Isten a teremtést ennyi ideig mért halasztotta, kutatnunk sem nem szabad, sem nem hasznos, mert ha a dolgok ily mélységeibe akar hatolni az emberi ész, utjában százszor is kifogy az erőből. Aztán hasznunk sem lenne abból, amit maga Isten, hogy hitünk szerénységét próbára

tegye, szántszándékkal akart előlünk elrejteni. Ama kegyes öreg (Augustinus)Cf. Augustin. confess 11, 12 (14).* helyesen válaszolta, mikor egy vakmerő ifju tréfából azt kérdezte tőle, mit csinált Isten a teremtés előtt, hogy a kiváncsiak számára készítette a poklot. Ez éppen oly komoly, mint szigoru intelem vonjon korlátot a féktelenség elé, mely sokaknak lelkét elkábítja s oly erősen hajtja a fonák és káros elmélődésre. Végül tartsuk emlékezetünkben, hogy ama láthatatlan Isten, kinek bölcsesége, hatalma és igazsága megfoghatatlan, a Mózes-irta történetet tükör gyanánt adja elénk, melyben élő ábrázata tükröződik vissza. Mert valamint a szem sem lát világosan, ha az öregség meggyengíti, vagy egyéb baj elhomályosítja s szemüveget kell rá alkalmaznunk, úgy erőtlenségünk következtében azonnal tévelyegni kezdünk, ha az irás nem igazgat bennünket Isten keresésében. Akik pedig vakmerőségük zabláit megeresztik, mivel most hiába figyelmeztetjük őket, később borzasztó vesztükben fogják érezni, hogy mennyivel helyesebben jártak volna el, ha Isten titkos tanácsát tisztelettel szemlélik, mint hogy oly káromlásokat hoznak elő, melyekkel még az eget is elhomályosítják. helyesen mondja Augustinus,libr. de genesi contra Manich. 2. 29 (43).* hogy Istennel szemben sérelem történik, mihelyt valaki az ő akaratán felül kutatja a dolgok okait. Ugyancsak ő figyelmeztet bölcsen egyebütt,Libr. 11. de civit. Dei c. 5.* hogy a végtelen időről s a végtelen térről való kérdezősködés egyformán fonák. Hiszen bármi szélesen tárul elénk az ég roppant terjedelme, mégis van annak valami határa. Ha most már valaki Istennel azért szállna vitára, hogy az égbolton kívűl levő üresség százszor akkora, nemde ez kárhozatos arcátlanság volna minden hivő szemében? Ugyanily esztelenséget tanusítanak azok is, kik Isten tétlenségét hánytorgatják, hogy az ő véleményük szerint számtalan évezredek előtt nem teremtette a világot. Hogy kivánságukat szabadjára eresszék, e világon felül akarnak emelkedni. Mintha bizony az ég és föld roppant birodalmában nem találkoznánk elég sok oly tüneménnyel, melyek kimondhatatlan tündöklésükkel egészen foglyuk ejtik érzékeinket s mintha hatezer év határai között nem nyujtott volna Isten elég oly bizonyítékot, melynek folytonos vizsgálatában lelkünk elég dolgot találhat. Maradjunk tehát készségesen azon határok között, melyekkel Isten minket körülzárni akart s értelmünket mintegy egy helyütt akarta tartani, hogy szabados száguldozással szerte ne csapongjon. 2. Ugyanily értelme van annak is, mit Mózes beszél, hogy t. i. Isten nem egy szempillantás alatt, hanem hat nap alatt végezte el művét. Mert e körülmény is minden képzelt dolgoktól az egy Istenhez hiv, ki hat napra azért tagolta munkáját, hogy nekünk ne essék nehezünkre e mű vizsgálatával foglalkozni egész életünkben. Mert ámbár szemünk bármely irányba tekintsen, kénytelen Isten munkáinak szemlélésével foglalkozni, azt látjuk mégis, hogy figyelmünk mily ingatag s ha kegyes gondolatok támadnak bennünk, mily gyorsan elszállanak. E helyen ismét ellenünk fordul az emberi ész, mintha Isten hatalmával az ilyen fokozatos haladás össze nem férne, míg a hit szolgálatába hajtatva meg nem tanulja tisztelni azt a pihenést, melyre minket a hetedik nap megszentelése hiv. De magában a teremtésnek sorrendében is szorgalmasan meg kell figyelnünk Istennek az emberi nem iránt való atyai szeretetét, mivel Ádámot nem teremtette meg addig, míg a világot minden javainak bőségével el nem árasztotta. Mert ha a terméketlen s üres földre helyezte volna őt s a világosság előtt adott volna neki életet, úgy látszott volna, hogy keveset törődik jóvoltával. Most azonban, miután a nap és a csillagok járását az emberek hasznára elrendezte, miután a földet, vizet és levegőt állatokkal népesítette be, miután a teremtmények táplálására mindenféle gyümölcsöt bőven hozott létre: az előrelátó, szorgalmas családatyának gondját vévén magára, csodás jóságát tanusította meg irányunkban. Hogy ha valaki mindazt, amit én csak röviden érinthetek, figyelmesebben mérlegeli önmagában, meg fog győződni arról, hogy Mózes a teremtő egy Istennek biztos tanuja és hirdetője volt. Mellőzöm itt azt, amit már fentebb kifejtettem, hogy t. i. a teremtés-történetben Istennek nemcsak puszta lényegéről van szó, hanem örök bölcsesége és lelke is előnkbe van adva, hogy más Istenről ne ábrándozzunk, mint aki e világos képben akarja önmagát megismertetni. 3. De mielőtt az ember természetéről bővebben kezdenék szólani, szükség, hogy egyetmást elmondjak az angyalokról. Mert bár Mózes a nép tanulatlanságához alkalmazkodva

Isten egyéb műveiről nem emlékezik meg a teremtés történetében, mint amelyek szemmel láthatók, mégis miután később Isten szolgáló angyalairól tesz említést, könnyü megérteni, hogy azoknak teremtőjük az az Isten, kivel szemben munkával s kötelességteljesítéssel tartoznak. Bár tehát Mózes népiesen beszélve nem említi az angyalokat mindjárt kezdetben Isten teremtményei között, ez a legkevésbbé sem gátol minket abban, hogy tisztán s világosan előadjuk mindazt, amit róluk a Szentirás egyebütt hellyel-közzel tanít; mert, ha Istent műveiből óhajtjuk megismerni, e kiváló s nemes alkotásait egyáltalán nem szabad mellőznünk. Figyelembe veendő még, hogy e hitcikk tárgyalása a sok tévelygés megcáfolása szempontjából is szükséges. Sok ember elméjét annyira foglyul ejtette az angyali természet kiválósága, hogy véleményük szerint azokkal szemben igazságtalanság történnék, ha az egy Isten uralma alá vettetve, mintegy rendbe kényszeríttetnének. Ennek folytán aztán az angyaloknak isteni természetet tulajdonítottak. Felmerült Manichaeus is felekezetével, ki két legfőbb elvet gyártott, Istent és az ördögöt. A jó dolgok kezdetét Istennek tulajdonította, a rossz teremtményeket pedig az ördögre vitte vissza, mint szerzőre. Ha e balgaság a mi elménket is hatalmába kerítené, istennek a világ teremtésében megnyilatkozó dicsősége nem állana meg. Mert ha Isten tulajdonságai közül egyik sem inkább isteni, mint az örökkévalóság és az autousia, azaz, hogy úgy szóljak, a magától való létezés, nemde, azok, kik ugyanazt az ördögnek is tulajdonítják, az ördögöt némileg isteni címmel ruházzák fel? Hol van Isten mindenhatósága, ha felveszik, hogy az ördögnek akkora hatalma van, hogy Isten akarata ellenére s ellenkezése mellett mindazt megteheti, amit csak akar? Az az egyetlen alap, melyet a manicheusok felhozhatnak, hogy t. i. Istennek semmi rossz dolog teremtését sem szabad tulajdonítani, az igaz hitet a legkevésbé sem sérti, mert e hit nem ismeri el, hogy a világegyetemben valami eredeti természete szerint rossz volna; mivel szerinte úgy az embernek, mint az ördögnek gonosz rosszasága, vagy az innét származó bünök, nem a természetből, hanem a természet megromlásából folynak s kezdetben egyáltalán nem állott elő semmi, amiben Isten az ő bölcseségének és igazságának bizonyságát ne adta volna. Tehát, hogy e bűnös hazugságokkal szembe szállhassunk, szükség, hogy lelkünket magasabbra emeljük, mint amennyire szemeink látnak. S e felfogás szerint valószinü, hogy midőn a nicaeai hitvallás Istent minden dolgok teremtőjének nevezi, e kifejezésbe a láthatatlan dolgokat is belefoglalja. Gondom lesz rá mégis, hogy azt a határt, amelyet a kegyesség szabálya előir, át ne lépjem, nehogy, míg a kelleténél magasabban csapong elmélődésem, olvasóim az igaz hittől eltántorodva, téves úton bolyongjanak. S bizonyára, mivel a Szentlélek minket mindenkor csak arra tanít, ami hasznos, ami pedig kevéssé szolgálhat épülésünkre azt vagy egyenesen elhallgatja, vagy csak felületesen és futólag érinti, nekünk is kötelességünk, hogy készségesen mellőzzük azokat, melyeket tudnunk nem hasznos. 4. Bizonyára minden vitán felül kell állania annak, hogy az angyalok, mivel Istennek az ő parancsai végrehajtására rendelt szolgái, egyuttal az ő teremtményei is. Vitát támasztani afelől, hogy Isten mily időben s minő renddel teremtette őket, nemde inkább megrögzött makacsság, mint kegyes buzgóság? Mózes beszéli (I. Móz. 2:1), hogy „elvégezteték a menny és a föld és azoknak minden seregeik”. Mire való aggodalmasan fürkészni, hogy hányadik napon állottak elő a csillagokon és bolygókon kivül az egyéb elrejtett égi seregek is? Hogy hosszadalmas ne legyek, emlékezzünk csak arra, hogy nekünk az egész keresztyén tudományban bizonyos szerénységi és józansági szabályt kell magunk előtt tartanunk, nehogy a homályos dolgokról valami egyebet beszéljünk, érezzünk, vagy csak tudni is kivánjunk, mint amire Isten igéje tanít minket. Másodszor, hogy valamint a Szentirás olvasása közben oly dolgok kutatásával és vizsgálatával kell állandóan foglalkoznunk, melyek épülésünkre szolgálnak, úgy itt se merüljünk el a kiváncsiskodásba, vagy haszontalan dolgok kutatásába. S mivel az Úr nem ledér kérdezősködésben, hanem valódi kegyességben, neve félelmében, igaz hitben s a szentség tiszteiben akart minket nevelni, azért e tudományban nyugodjunk meg. Ez oknál fogva, ha helyesen akarunk bölcselkedni, el kell hagynunk azokat a hitványságokat (pataiwmata), melyeket tunya emberek Isten igéjétől eltérőleg adnak elő az angyalok természetéről, rendjéről és sokaságáról. Jól tudom, hogy az ily dolgokat némelyek nagyobb vággyal karolják fel s vizsgálásukba nagyobb gyönyörüséggel merülnek el, mint

azokba a dolgokba, melyek a mindennapi használatra vannak rendeltetve. De ha nem rösteljük, hogy Krisztus tanítványai vagyunk, ne resteljük azt az eljárást sem, melyet ő irt elénk. Így bekövetkezik az, hogy az ő tanításával megelégedve, a felesleges elmélkedésektől, melyektől ő minket óv, nemcsak tartózkodunk, hanem egyenesen visszaborzadunk. Senki sem fogja tagadni, hogy ama Dénes, bárki volt is, „Coelestis Hierarchia” (Égi Szent Uralom) c. művében sok dolgot éles elméjüleg vitatott meg, de ha valaki e művet alaposabban megvizsgálja, átlátja, hogy nagyobb részt ez is csak puszta fecsegés. A theologusnak pedig nem az a rendeltetése, hogy fecsegéssel a füleket gyönyörködtesse, hanem az, hogy a lelkiismeretet igaz, bizonyos és hasznos dolgok tanításával erősítse. Ha azt a könyvet olvasod, azt gondolod, hogy valami égből ide csöppent ember beszéli el, nem azt, amit tanult, hanem amit szemeivel látott. Pál azonban, ki szinte a harmadik égig ragadtatott, nemcsak semmi ilyesmit nem beszélt, hanem arra is bizonyság, hogy az embernek nem szabad elmondani azokat a mennyei titkokat, melyeket látott. Mi tehát a fenti hazug bölcseséget utjára bocsátván, az Irás egyszerű tanítása alapján vizsgáljuk azt, mit az Úr az ő angyalairól tudtunkra akart adni. 5. Lépten-nyomon olvassuk a Szentirásban, hogy az angyalok oly égi lelkek, kiknek készséges szolgálatát Isten felhasználja mindannak végrehajtásánál, mit elhatározott. Nevük is onnét származik, hogy Isten mintegy követekül használja őket arra, hogy önmagát az embereknek kijelentse. Egyéb elnevezéseik is, melyekkel jelölik őket, hasonló októl használtatnak. Seregnek neveztetnek, mert mint a csatlósok vezérüket körülveszik, úgy ékesítik és teszik nyilvánvalóvá Isten fenségét és mint a katonák vezérük jeladására mindig figyelnek s parancsai teljesítésére oly igen készségesek, hogy mihelyst int, munkához készülnek, vagy már benne is vannak a munkában. Ilyen formán irják le Isten királyi székét a próféták az ő dicsőségének megjelölésére, kiváltképen Dániel (7:10), ki azt mondja, hogy midőn Isten az ő birói székébe ül, „ezerszer ezeren és tizezerszer tizezeren” állanak előtte. Mivel pedig Isten keze erejét és hatalmát csodálatosan gyakorolja a magyarázza az angyalok által, azért azok erőknek is neveztetnek (Kol. 1:16; Ef. 1:21). Mivel pedig uralkodását a világon azok által gyakorolja és végezi, neveztetnek most fejedelemségeknek, majd hatalmaknak, majd uraságoknak. Végül mivel valami módon Isten dicsősége is székel bennük, ez oknál fogva néha királyi székeknek is hivatnak. Bár ez utóbbi névről nem akarok semmit sem állítani, mivel az ellenkező magyarázat is vagy épp annyira, vagy még inkább megfelelő. E név mellőzésével azonban, a többit igen gyakran használja a Szentlélek az angyali szolgálat méltóságának kifejezésére. S nem is volna méltányos minden tisztelet nélkül mellőzni azokat az eszközöket, melyekkel saját istenségének jelenlétét kiválóképen szokta kifejezésre juttatni. Sőt nem egyszer épen azért neveztetnek isteneknek, mivel szolgálatukban, mintegy tükörben némi részben az istenséget képviselik előttünk. Mert bár részemről elfogadhatónak tartom, hogy a régi irók, mikor a Szentirás azt említi, hogy Isten angyala Ábrahámnak, Jákobnak, Mózesnek s egyebeknek megjelent (I. Móz. 18:1 és 32:1.28; Józs. 5:14, Bir. 6:13 és 13:22), ezt úgy magyarázzák, hogy ez angyal Krisztus volt; mindamellett gyakrabban, midőn az összes angyalokról együttesen történik említés, e név nekik tulajdoníttatik. S ezen nem is kell csodálkoznunk. Mert ha a fejedelmeknek és kormányzóknak az a tisztesség adatik (Zsolt. 82:6), hogy hivatásukban Istennek, ki a királyok királya és legfőbb biró, helytartói legyenek, sokkal inkább meg van az ok arra, hogy miért részesűljenek ebben a tiszteletben az angyalok, kikben az isteni dicsőség tisztasága sokkal nagyobb mértékben tündöklik. 6. Ami pedig megvigasztalásunkra és hitünk erősítésére főképen szolgál, azt tanítja legnyomatékosabban a Szentirás, t. i., hogy az angyalok Isten irántunk való jóságának osztogatói és szolgái. Ezért említi fel az irás, hogy az angyalok üdvösségünket őrzik, védelmünk gondját fölveszik, utainkat igazgatják s gondunkat viseik, hogy baj ne érjen bennünket. Általánosak azok a kijelentések, melyek első sorban Krisztusra, mint az egyház fejére s aztán minden hivőre vonatkoznak. „Az ő angyalinak parancsol te felőled, hogy őrizzenek tégedet minden utaidban. Az ő kezekben hordoznak tégedet, hogy meg ne üssed lábadat a kőbe.” (Zsolt. 91:11). Ugyancsak e könyvben olvassuk ezt is (34:8): „tábort jár az Úr angyala az őtet félők körül és megszabadítja őket.” S ezzel Isten azt

fejezi ki, hogy akiket őrizetébe vesz, azoknak védelmét angyalaira bizza. Ez értelemben vigasztalja az Úr angyala a menekvő Hágárt s parancsolja neki, hogy asszonyával békéljen meg (I. Móz. 16:9). Ábrahám azt igéri szolgájának, angyal lesz utának vezére (I. Móz. 24:7). Jákób, midőn Efraimot és Manassét megáldja, azon könyörög, hogy az Úr angyala, kinek segélyével minden bajból megszabadúlt, áldja meg őket (I. Móz. 48:16). Hasonlóképen az izraelita nép táborának őrzésére angyal volt küldve (II. Móz. 14:19 és 23:20). S valahányszor Isten Izráelt az ellenség kezéből meg akarta szabadítani, az angyalok szolgálatával támasztott védőket és bosszúállókat (Bir. 2:1 és 6:11 és 13:10). Végül, hogy több példát ne kelljen fölhoznom: Krisztusnak angyalok szolgáltak (Mát. 4:11) s oldala mellett voltak minden szorongattatásaiban (Luk. 22:43); feltámadását a szent asszonyoknak, dicsőséges eljövetelét a tanítványoknak angyalok jelentették meg (Mát. 28.5; Luk. 24:5; Csel. 1:10). Ezért, hogy védelmezésünkre irányúló tisztüket betölthessék, az ördög és minden ellenségeik ellen harcolnak s Isten bosszúját végrehajtják mindazok ellen, kik nekünk ellenségeink. Így olvassuk (II. Kir. 19:35; Ézs. 37:35), hogy Isten angyala azért, hogy Jeruzsálemet az ostromtól megmentse, száznyolcvanötezer embert ölt meg egy éjjel az asszír király táborában. 7. Egyébként azt, hogy minden hivő számára külön angyal van-e állítva, hogy védelmezze, nem merném bizonyosan állítani. Midőn Dániel (10:13.20 és 12:1) a perzsák és görögök angyaláról beszél, bizonyára azt jelzi, hogy a királyságok és tartományok számára, mintegy gondviselőül bizonyos angyalok vannak rendelve. Krisztus is, midőn azt mondja, hogy a kisdedek angyalai mindig látják az Atya orcáját (Mát. 18:10), azt fejezi ki, hogy vannak angyalok, kikre a kisgyermekek üdve van bizva. De ebből, nem tudom, le lehet-e vonni azt a következtetést, hogy mindenkinek meg van a maga angyala. Mert az bizonyos, hogy közülünk minden egyesre nemcsak egy angyal vigyáz, hanem mindannyian egy értelemmel őrködnek üdvösségünk felett. Mert azt az összes angyalokról mondja Krisztus, hogy jobban örülnek egy megtérő bünösön, hogy nem kilencvenkilenc igazakon, akik az igazságban megmaradtak (Luk. 15:7). Több angyalról van az is mondva, hogy Lázár lelkét Ábrahám kebelébe vitték (Luk. 16:23). Nemhiába mutatja Elizeus sem szolgájának (II. Kir. 6:17) a sok tüzes szekeret, melyek kiváltképpen csak az ő oltalmára voltak rendelve. Egy hely van, mely a többinél ez kissé világosabban látszik tanusítani, hogy mindenkinek megvan a tulajdon angyala (Csel. 12:14). Mert midőn Péter a börtönből kivezettetve megzörgeté annak a háznak a kapuját, amelyben az atyafiak összegyülve voltak s miután azok nem merték hinni, hogy csakugyan ő az, azt mondák, hogy bizonyosan az ő angyala. Úgy látszik, mintha a közfelfogásból kifolyólag jutna eszükbe, hogy minden hivő számára külön védő angyalok vannak kijelölve. Ámbár itt is azt lehetne válaszolni, hogy e helyen minden akadály nélkül gondolhatunk az angyalok közül bármelyikre, kire Isten akkor Péter gondját bizta s aki mindamellett nem állandó őre neki; aminthogy közönségesen két angyalt képzelnek, jót és rosszat, mint egymással szemben álló nemtőket, mindenki számára. Nem érdemes azonban aggodalmasan vizsgálgatni azt, aminek tudása nem sok hasznot hajt nekünk. Mert akinek nem elég, hogy az égi seregek összes rendjei őrködnek üdvössége felett, nem látom át, minő hasznot remélhet abból, ha azt mondja, hogy egy külön angyal van adva kiváltképen az ő védőjéül. Akik pedig azt a gondviselést, melyet Isten mindegyikőnkkel szemben kifejt, egy angyalra értik és magyarázzák, nagy igaztalanságot követnek el úgy maguk, mint az egyház minden tagjával szemben. Mintha bizony hiába igértettek volna nekünk ama mennyei segítő seregek, hogy mindenünnen tőlük körülvéve és megerősítve annál nagyobb hévvel harcolhassunk. 8. Azok pedig, kik az angyalok számát és rendjét meg akarják határozni, ám lássák meg, minő alapon építenek. Mihályt, megvallom, Dániel nagy Fejedelemnek, Judás arkangyalnak nevezi (9 v.), Pál is azt tanítja, hogy arkangyal (I. Thessz. 4:16), ki trombitájával hivja az embereket az itéletre. De ebből ki volna képes rangfokozatot állapítani meg az angyalok között s megkülönböztetni mindegyiket a saját ismertető jelével s ki volna képes mindegyiknek külön kijelölni a maga helyét és állomását? Mert az a két angyali név is, mely a Szentirásban előfordúl, Mihály és Gábor, vagy, ha akarod, vedd hozzájok Rafael nevét is Tóbiás történetéből, jelentésükből is kitetszőleg

felfogásunk gyarlósága miatt tulajdoníttatnak ez angyaloknak; ámbár ezt még vitásnak tekintem. Ami az angyalok számát illeti, Krisztus szájából azt halljuk, hogy sok légióval vannak (Mát. 26:53). Dániel sok százezerről beszél (Dán. 7:10), Elizeus szolgája angyalokkal telt szekereket látott; s hogy roppant számmal vannak, már az is bizonyítja, hogy a Zsoltáriró (34:8) tanusága szerint tábort járnak az istenfélők körül. Az bizonyos, hogy e lelkeknek semmi alakjuk nincs; mindamellett a Szentirás szellemünk erőtlen volta miatt az angyalokat nem ok nélkül rajzolja le nekünk a Kerubimok és Szerafimok szárnyas alakjában. Teszi ezt azért, hogy ne kételkedjünk abban, hogy mihelyt szükségünk lesz rájuk, hihetetlen gyorsasággal megjelennek segítségünkre s oly gyorsan, mint az égből cikázó villám, egy szempillantás alatt hozzánk repülnek. Bármi kérdés fordúl elő ezenkívül e két hitcikkről, higgyük azt, hogy az a titkok azon neméhez tartozik, melyeknek teljes kijelentése az utolsó napra halasztatik. Ne feledjük tehát, hogy óvakodnunk kell attól, hogy akár a kutatásban túlságos kiváncsiak, akár a szólásban túlságos merészek legyünk. 9. Mindazáltal azt a nézetet, melyet némely nyugtalan ember kétségbe von, szilárdan fönn kell tartanunk, hogy t. i. az angyalok szolgáló lelkek, kiknek munkáját Isten övéinek védelmezésére igénybe veszi s akik segélyével részint jótéteményeit osztja ki az emberek között, részint egyéb műveit is végrehajtja. Hajdanában ugyan a sadduceusok véleménye az volt, hogy az angyalok nem egyebek, mint indulatok, melyeket Isten az emberekben létrehoz, vagy jegyek, melyekben erejét kifejezésre juttatja. De ez eszelősségnek annyi szentirási bizonyíték mond ellent, hogy szinte elcsodálkozik az ember, mint tűrhette el a zsidó nép maga között e durva tudatlanságot. Mert, hogy a fentebb idézetteket mellőzzem, ahol az angyaloknak ezreiről s egész légióiról van szó, ahol örömöt tulajdonít nekik a Szentirás, ahol azt mondja róluk, hogy a hiveket kezeiken hordozzák, hogy a jóknak lelkét a nyugodalomba viszik, hogy az Atya orcáját látják stb., – van még elég egyéb szentirási hely is, melyekből világosan kitünik, hogy az angyalok tényleg létező lelkek. Mert amit István és Pál mond (Csel. 7:53; Gal. 3:19), hogy t. i. a törvényt az angyalok hozták kezükben s amit Krisztus mond, hogy az elválasztottak a föltámadás után olyanok lesznek, mint az angyalok (Mát. 22:30); hogy az ítélet napját még az angyalok sem tudják (Mát. 24:36); hogy ő akkor eljön a szent angyalokkal (Mát. 25:31; Luk. 9:26), mindezt az ember bárhogy csűrje-csavarja is, mégis csak úgy kénytelen érteni. Hasonlóképen mikor Pál Timotheust Krisztus s az ő kiválasztott angyalai előtt kényszeríti (I. Tim. 5:21), hogy parancsait tartsa meg, ezzel nem minőségekről, vagy állag nélküli ihletésekről, hanem valóságos lelkekről szól. Ami a zsidókhoz irt levélből olvasható (Zsid. 1:4 és 2:16), hogy t. i. Krisztus az angyaloknál feljebb valóvá teremtetett, hogy a föld kereksége nincs alájuk vetve, hogy Krisztus nem azoknak természetét, hanem az emberek természetét vette föl, nem állhat meg másképen, csak ha az angyalokon oly boldog lelkeket értünk, kikre az ily összehasonlítások ráillenek. S maga a levél szerzője eléggé megvilágítja nézetét, midőn a hivek lelkét s a szent angyalokat együtt helyezi Isten országába (Zsid. 12:22). Ezenkívül, felhozhatjuk ismét amit már idéztünk, hogy t. i. a kis gyermekeknek angyalai mindig látják Isten orcáját, hogy minket védelmeznek, üdvösségünkön örülnek, Istennek az egyházban megnyilatkozó sokszoros kegyelmét csodálják s Krisztusnak, mint fejüknek alá vannak vetve. E mellett szól az is, hogy a szent atyáknak annyiszor megjelentek emberi alakban, velük sokszor beszéltek s vendégszeretetükben is részesűltek. S Krisztus maga is, ama felsőbbsége miatt, mely őt mint közbenjárót megilleti, angyalnak neveztetik (Mal. 3:1). Mindezt csak futólag óhajtottam érinteni, hogy az együgyüeket megerősítsem azon balga és képtelen gondolatok ellen, melyeket a Sátán sok évszázad előtt keltett s amelyek még most is gyakorta fölburjánzanak. 10. Hátra van még, hogy azzal a babonával szálljunk szembe, mely többnyire akkor szokott beférkőzni, mikor azt mondogatják, hogy az angyalok ránk nézve Isten mindenféle jótéteményének osztogatói és átnyújtói. Mert az emberi ész tüstént affelé hajlik, hogy túlságos tiszteletet tanusítson velük szemben. Így történik aztán, hogy rájuk viszi át azt, ami egyedűl krisztusé és Istené. Eként látjuk, hogy Krisztus dicsősége néhány évszázad óta sokféleképen elhomályosodott, mivel az emberek Isten igéjének

határain túl az angyalokat halmozzák el mértéktelen magasztalással. S alig van régibb vétek ennél azok közül, melyekkel ma harcban állunk. Így kiderűl, hogy Pálnak is nagy csatája volt némely olyan emberekkel, akik az angyalokat oly magasra emelték, hogy Krisztust is majd velük egy sorba helyezték. Ezért hangsulyozza oly erősen a kolossébeliekhez irt levelében (1:16 és 20), hogy Krisztus nemcsak az összes angyaloknál becsülendő föllebb, de ezekre magukra nézve is minden jónak ő a szerzője, nehogy Krisztust elhagyva azokhoz fordúljunk, kik önmaguk számára sem elegendők, hanem ugyanabból a forrásból merítenek, melyből mi. Bizonyára midőn bennük az isteni hatalom tündöklése visszaverődik, könnyen beleeshetünk abba a tévedésbe, hogy megdöbbenve, irántuk való tiszteletből leborúljunk előttük és aztán mindent, ami csak Istent illeti meg, reájuk ruházzunk. János is megvallja a Jelenések könyvében, hogy vele ez megtörtént, de rögtön hozzáteszi, hogy az angyal neki ily feleletet adott: „Meglásd, hogy azt ne míveld, mert szolgatársad vagyok, az Istent imádjad” (Jel. 19:10 és 22:8– 9). 11. E veszélytől azonban könnyen őrizkedhetünk, ha megfontoljuk, hogy miért szokta Isten hatalmát kijelenteni, a hivők üdvösségét gondozni, jóságának ajándékait azokkal közölni inkább az angyalok által, mint saját személye közbejöttével, az angyalok segítsége nélkül. Bizonyára nem szükségességből teszi ezt, mintha az angyalok nélkül nem is lehetne meg, mert valahányszor csak neki tetszik, az angyalok mellőzésével munkáját egyszerü intéssel is végrehajtja. Ennyire nem áll az, hogy az angyalok a nehézségek könnyebbítésében neki segítségére volnának. Ezt tehát a mi erőtlenségünk vigasztalására teszi, hogy egyáltalán ne lássunk szükséget valami olyanban, ami lelkünkben jó reménységet támaszt, vagy pedig e biztonságban megerősíti. Az az egy is bőven elég lehet számunkra, hogy az Úr kinyilvánítja azt, hogy ő a mi védőnk. De míg azt látjuk, hogy annyi veszély, annyi nyomorúság, annyiféle ellenség vesz körűl bennünket, megtörténhetnék, hogy amily gyönge és törékeny emberek vagyunk, elfogna a remegés vagy összeroskadnánk a kétségbeesés miatt, ha Isten nem a mi kicsiny mértékünkhöz szabva tenné megfoghatóvá kegyelmének jelenlétét. Ez oknál fogva nemcsak azt igéri, hogy gondunkat viseli, hanem hogy számtalan szolgája van, kire üdvösségünk gondozását bizta. Amíg ezeknek oltalma alatt és védő karjai között vagyunk, bárminő veszély fenyeget is, minden veszedelmen kívül vagyunk. Megvallom, hogy fonákúl járunk el, midőn az egy Istennek amaz egyszerű igérete után, hogy védeni fog, még körűltekintünk, hogy honnan jő számunkra segítség. De mivel Isten végtelen kegyességéhez és leereszkedéséhez képest e vétkünknek is segítségére akar jönni, nincs miért elhanyagolnunk e nagy jótéteményét. E dologra példáúl szolgál Elizeus inasa (II. Kir. 6:17). Mikor ez látta, hogy a szír csapatok ostrommal veszik körűl a hegyet és többé nincs út a menekvésre, a rettegés miatt magánkívűl volt, mintha már úgy ő, mint ura oda volna. Ekkor Elizeus kérte Istent, hogy nyissa meg annak szemeit s a Fiú azonnal látta, hogy a hegy tele van tüzes szekerekkel és lovakkal, azaz angyalok sokaságával, melyek dolga az volt, hogy őt a prófétával együtt megvédelmezzék. S látomásból megerősödve magához tért és bátor szivvel tudta megvetni azt az ellenséget, melynek láttára előbb csaknem meghalt ijedtében. 12. Ezért bármi szó van az angyalok szolgálatáról, arra irányítsuk, hogy leküzdve minden kishitüséget, Istenben vetett reménységünk annál szilárdabb alapra helyeztessék. Amint hogy az angyali segedelmet azért is adta Isten számunkra, hogy az ellenség sokasága meg ne ijesszen, mintha az ellenfél hatalma Isten segítségénél többet érne, hanem Elizeus ama kijelentéséhez meneküljünk, hogy többen vagynak mellettünk, hogy nem mi ellenünk (II. Kir. 6:16). Minő fonák volna hát, ha az angyalok, kiknek rendeltetésük az, hogy Isten segedelmének közeli voltát tanusítsák, eltérítenének minket az Istentől. Eltérítenek pedig tőle, ha kézenfogva nem vezetnek egyenesen ő hozzá, hogy egyedűl őt tekintsük segedelmünknek őt hívjuk segítségre és őt magasztaljuk; ha nem úgy tekintjük őket, mintha Istennek kezei volnának, melyek csak akkor fognak dologhoz, ha Isten indítja őket; ha nem tartanak meg minket az egy közbenjáró Krisztusban, hogy teljesen tőle függjünk, benne nyugodjunk, hozzá menjünk s általa nyerjünk békességet. ami ugyanis Jákób látomásában leiratik (I. Móz. 28.12), annak mélyen lelkünkbe kell vésve lennie, hogy t. i. az angyalok a földre leszállanak az emberekhez s az emberektől viszont az

égbe mennek ama lajtorján, melyen a seregek ura ül. ez azt jelenti, hogy csak Krisztus közbenjárása által jutunk ahoz, hogy nekünk az angyalok szolgáljanak, amint Krisztus maga megerősíti (Ján. 1:52): „Ennek utána meglátjátok az eget megnyilatkozni és az istennek angyalit felmenni és lemenni az embernek fiára”. Ennélfogva Ábrahám szolgája (I. Móz. 24:7), bár az angyal őrizetére volt bizva, mindamellett nem ahoz imádkozik, hogy segedelmére legyen, hanem bizakodva az angyal megbizatásában, az Úr előtt önti ki könyörgéseit s kéri őt, hogy irgalmát mutassa meg ábrahám iránt. Mert amint Isten hatalmának és jóságának szolgáivá nem azért teszi őket, hogy dicsőségét velük megossza, úgy segedelmét sem azért igéri nekünk szolgálatuk által, hogy bizodalmunkat köztük és Isten között megosszuk. Maradjon hát csak magának az a platói bölcseségVide Plat. in epinomide et Cratylo.*, hogy az Isten elé való eljutást az angyalok segélyével kell keresnünk s az angyalokat azért kell tisztelnünk, hogy Istent annál jobbkedvüvé tegyék velünk szemben. Pedig ezt a felfogást egyes babonás és mindent tudni vágyó emberek kezdettől fogva be akarták vallásunkba csempészni, sőt hasonnemű törekvések napjainkig fenntartották magukat. 13. Amit csak a Szentirás az ördögök felől feljegyez, mind arra irányúl, hogy azok csalárdságainak és kisértéseinek elhárítására mindig készen legyünk s aztán olyan fegyverekkel készűljünk a védelemre, melyek a leghatalmasabb ellenség elűzésére is elég erősek és hathatósak. Mert valahányszor a Szentirás Istennek és e világ fejedelmének nevezi a Sátánt, valahányszor erős fegyveresnek, ordító oroszlánnak s oly léleknek mondja, kinek hatalma van az égen (II. Kor. 4:4; Ján. 12:31; Mát. 12:29; Ef. 2:2; I. Pét. 5:8): ezeknek a leirásoknak nincs egyéb céljuk, minthogy óvatosabbak, éberebbek és a küzdelem felvételére készűltebbek legyünk. Ezt néhol a Szentirás egész határozott szavakkal is kimondja. Mert Péter, miután kijelentette, hogy az ördög mint ordító oroszlán széjjeljár, keresvén, akit elnyeljen, mindjárt azt a biztatást is hozzácsatolja szavaihoz, hogy hittel erősen álljunk ellen. S Pál, minekutána figyelmeztet (Ef. 6:12), hogy nem test és vér ellen harcolunk, hanem e világnak fejedelmei, a sötétség hatalmai s a lelki gonoszságok ellen, folytatólag azt parancsolja, hogy oly fegyvereket öltsünk fel, melyek ekkora s ily veszedelmes csata megvivására elég erősek. Ez oknál fogva mi is lelkünk minden erejét arra irányozzuk, hogy mivel előre nyertünk figyelmeztetést afelől, hogy ellenség és pedig minden merészségre elszánt, erőben roppant hatalmú, ravaszsággal bőven felszerelt, kitartás és gyorsaság tekintetében fáradhatatlan, mindenféle harci szerszámmal felszerelt, a hadi tudományban igen is képzett ellenség fenyeget bennünket folytonosan, restségből vagy tunyaságból ne engedjük magunkat elnyomni, hanem ellenkezőleg harcra felserkent s felgerjedt lélekkel megvessük a lábunkat az ellenállásra; s mivel e küzdelem csak a halállal végződik, szilárd kitartásra biztassuk magunkat. Kiváltképpen pedig, tudatában lévén erőtlenségünknek és tapasztalatlanságunknak, kérjük Isten segítségét és semmihez se fogjunk nélküle, mivel egyedül ő az, aki belátást, erőt, bátorságot és fegyvert ad. 14. Hogy pedig ennek megtevésére annál inkább serkentessünk s kényszerűljünk, a Szentirás azt mondja, hogy nem egy, vagy más, vagy kevés ellenség, hanem hogy nagy seregek azok, melyek háborút viselnek ellenünk. Mert egyrészt azt halljuk, hogy Mária Magdaléna hét benne lakozó ördögtől szabadúlt meg (Márk. 16:9); másrészt Krisztus természetes dolognak mondja (Mát. 12:43), hogy ha a kiüzött rossz léleknek ismét helyet adsz, hét magánál rosszabb lelket vesz maga mellé s úgy tér vissza üresen maradt birtokába. Sőt azt halljuk (Luk. 8:30), hogy egy emberben egész légió lakozott. Ezekből tehát megtanúljuk, hogy az ellenség roppant sokaságával kell harcra szállanunk, nehogy az ellenség kevés számát megvetve lanyhábbak legyünk a harcra, vagy azt gondolva, hogy néha-néha szünetet is tarthatunk, átadjuk magunkat a tétlenségnek. Hogy pedig gyakorta egyes számban van szó az ördögről, vagy Sátánról, ezzel a csalárdságnak ama fejedelemsége van jelezve, mely az igazság birodalmával szemben áll. Mert valamint az egyháznak s a szentek társaságának feje a Krisztus, úgy az istentelenek pártja, sőt maga az istentelenség is az ő fejedelmével együtt van lerajzolva előttünk, mint akinek kezében ott a legfőbb hatalom van. Ezért szólott így Krisztus (Mát. 25:41): „Átkozottak, menjetek el tőlem az örök tüzre, mely készíttetett az ördögnek és az ő angyalinak”.

15. Az is az ördöggel való állandó csatára gerjesszen minket, hogy a Szentirás őt mindenütt Isten és a mi ellenségünknek mondja. Mert ha, amint helyes is, Isten dicsőségét szivünkön viseljük, minden erőnkkel küzdenünk kell az ellen, ki e dicsőség kioltásán fáradozik. Ha Krisztus királyságának védelmére készek vagyunk, amint kell, akkor szükséges, hogy engesztelhetetlen harcot folytassunk azzal, ki e királyságot romba akarja dönteni. Viszont, ha az üdvösségünkkel valamit törődünk, nem szabad sem békében, sem fegyverszünetben állanunk azzal, ki üdvösségünk megrontására állandóan cselt sző. Már pedig ilyennek irja le Mózes I. könyvének 3-ik része, mely szerint az ördög az embert az Istennel szemben tartozó engedelmességtől eltántorítja, hogy mind Istent megfossza méltó dicsőségétől, mind magát az embert kárhozatba döntse. Ilyennek irják le az evangélisták is. Máté (13:28) ellenségnek mondja, ki az örökélet vetésének megrontására konkolyt hint. Szóval, amit Krisztus bizonyít felőle (Ján. 8:44), hogy t. i. „eleitől fogva ember öldöklő volt és az igazságban nem állott meg”, azt minden tettéből igazolva látjuk. Mert hazugságaival Isten igazságát ostromolja, a világosságot sötétséggel elhomályosítja, az emberek elméjét tévelygésekbe bonyolítja, gyülöletet kelt, versengéseket és harcokat szít s mindezt azért, hogy Isten országát megdöntse s az embereket magával együtt örök kárhozatba rántsa. Ebből világos, hogy természeténél fogva gonosz, hamis és rosszindulatú. Mert abban a szellemben, mely arra van, hogy Isten dicsőségét s az emberek üdvösségét megrontsa, a legnagyobb gonoszságnak kell lakoznia. Ezt jelzi János is első levelében (3:8), midőn azt irja, hogy az ördög kezdettől fogva vétkezett. Mert ez alatt azt érti, hogy ez szerzője, vezérlője és mestere minden gonoszságnak és hamisságnak. 16. De noha az ördögöt is Isten teremtette, el ne feledjük, hogy az a gonoszság, melyet természetének tulajdonítunk, nem teremtetéséből, hanem megromlásából származik. Mert ami kárhozatos csak van benne, elpártolásával s bukásával maga szerezte azt magának. S ezt az Irás azért ajánlja figyelmünkbe, nehogy abban a hitben, mintha az ördög Istentől ilyennek teremtetett volna, épen Istennek tulajdonítsuk azt, ami tőle legtávolabb áll. Ezért jelenti ki Krisztus, hogy a Sátán, mikor hazugságot mond, önmagáéból szól (Ján. 8:44); megadja az okát is: mivel t. i. az igazságban meg nem állott. Bizonyára, midőn azt mondja, hogy az ördög az igazságban meg nem állott, egyuttal jelzi, hogy egykor mégis csak abban volt; s midőn a hazugság atyjává teszi, ezzel elveszi tőle annak lehetőségét, hogy azt a bűnt, aminek maga volt az oka, Istennek tulajdonítsa. Ámbár pedig e szentirási helyek rövidek s némileg homályosak, de arra bőven elegendők, hogy Isten fensége minden rágalomtól megóvassék. S mit használ nekünk, ha több, vagy egyéb dolgot is tudunk az ördögökről? Némelyek kifogásolják, hogy a Szentirás több helyütt renddel s világosan elő nem adja a Sátán bukását, e bukás okát, módját, idejét és faját. De mivel ez nem tartozik ránk, jobb volt, hogy a Szentirás, ha már egészen el nem hallgatta, csak röviden érinti. Mert a Szentlélekhez sem lett volna méltó, üres és haszontalan történetekkel elégíteni ki a kiváncsiságot; viszont látjuk azt is, hogy az Úr célja az volt, hogy szent kijelentéseiben semmi olyan ne adjon, amit ne épülésünkre tanulnánk. Hogy tehát mi se töltsük felesleges elmélkedéssel az időt, az ördögök természetére vonatkozólag elégedjünk meg röviden a következőkkel: A teremtés kezdetén az ördögök Isten angyalai voltak, de megromlás következtében elvesztek és veszedelem eszközeivé lettek másokra nézve is. S mivel ezt tudnunk hasznos dolog, Péter és Judás világosan tanítja (II. Pét. 2:4; Jud. 6), hogy az angyaloknak, akik vétkeztek s az ő eredet szerint való kezdetüket meg nem tartották, hanem elhagyták lakhelyüket, Isten nem kedvezett. S midőn Pál elválasztott angyalokról szól (I. Tim. 5:21), hallgatagon bizonyára szembe állítja velük az elkárhozottakat. 17. Ami pedig a Sátán és Isten közötti ellenségeskedést és harcot illeti, ezt úgy kell értenünk, hogy e közben szilárdan álljon előttünk az, hogy a Sátán Isten akarata s intése ellenére nem képes semmit tenni. Mert Jób történetéből azt olvassuk, hogy a Sátán Isten elé áll, hogy parancsait elvegye s ha Istentől szabadságot nem nyert, nem mer semmi bűn elkövetésébe fogni (Jób 1:6 és 2:1). Igy akkor is, mikor Ákhábot kellett megcsalnia, elvállalja, hogy a hazugság lelke lesz minden próféta ajakán, de ezt végrehajtani csak akkor meri, mikor Isten felhatalmazza (I. Kir. 22:20). Ezért mondatik az Úrnak ama lelke

is gonosznak, mely Sault gyötörte, mivel Isten ezzel a lélekkel, mint ostorral, büntette az istentelen király vétkeit (I. Sám. 16:14 és 18:10). Egyebütt olvassuk, hogy Isten a csapásokat rossz angyalok által bocsátotta az Egyiptomiakra (Zsolt. 78:49). E részleges példák mellett Pál általánosságban bizonyítja, hogy a hitetlenek megvakítása Isten dolga, holott előbb a Sátán művének mondotta (II. Thessz. 2:9.11). Bizonyos tehát, hogy a Sátán Isten hatalma alatt áll s az Úr őt aképen vezeti, hogy puszta intésének is köteles engedelmeskedni. Továbbá midőn azt mondjuk, hogy a Sátán az Isten ellen tusakodik, hogy az ő dolgai Isten dolgaival ellenkeznek, egyuttal azt is állítjuk, hogy e tusakodás és ellenkezés Isten engedelmétől függ. S nem szólok itt sem akaratáról, sem szándékáról, hanem csak munkájának eredményéről. Mivel ugyanis a Sátán természettől fogva gonosz lény, éppen nem hajlandó arra, hogy az isteni akaratnak engedelmeskedjék, hanem egész természete a makacsságra és lázadásra hajtja. Önmagától van tehát és az ő gonoszságából következik, hogy az Isten ellen gonosz kivánsággal és szánt-szándékkal tusára keljen. E gonoszság ingerli arra is, hogy oly dolgokat kiséreljen meg, melyekről azt gondolja, hogy Isten előtt a legnagyobb mértékben gyülöletesek. De mivel Isten az ő hatalmának zabláján teljesen megkötözve tartja, csak azt hajtja végre, mit neki Isten megenged s így teremtőjének akarva, nem akarva engedelmeskedik, mivel kénytelen azt a szolgálatot végezni, amit Isten akar. 18. Mivel pedig Isten a tisztátalan lelkeket tetszése szerint ide s tova hajtja, e kormányzását aképen irányítja, hogy az ördögök a hivekkel állandó harcban legyenek, cselekkel rohanják meg, ostrommal ingereljék, háborúsággal gyötörjék, gyakran el ie bágyasszák, megzavarják, megrettentsék, néha meg is sebezzék, de soha le ne győzzék és el ne nyomják, a hitetleneket ellenben maguk alá vessék, lelkükön és testükön hatalmat gyakoroljanak s azokkal mindenféle bűn elkövessenek úgy, mint saját rabszolgáikkal. Ami a hiveket illeti, mivel ily fajtáju ellenség nyugtalanítja őket, azért hallják az ily biztatásokat: ’Ne adjatok helyet az ördögnek” (Ef. 4:27). „A ti ellenségtek az ördög, mint ordító oroszlán széjjeljár, keresvén, akit elnyeljen, kinek ellene álljatok, erősek lévén a hitben” (I. Pét. 5:8) stb. Pál megvallja, hogy maga sem volt ment ily küzdelemtől, midőn azt irja (II. Kor. 12:7), hogy a Sátán angyala büszkeségének megfékezésére orvosságul melléje adatott, hogy gyalázza őt. Isten minden fiával közös e küzdelem. Mivel azonban a Sátán fejének szétzúzásáról szóló ígéret Krisztusra és minden ő tagjaira közösen vonatkozik, ezért tagadom, hogy a Sátán valaha legyőzhetné, vagy csak el is nyomhatná a hiveket. Gyakran zavarba hozatnak ugyan, de lélekjelenétüket nem vesztik el úgy, hogy többé össze ne szedjék magukat; a csapások súlya alatt összeroskadnak ugyan, de aztán fölkelnek; sebet kapnak, de nem halálosat s végül egész éltük pályáján úgy győzködnek, hogy utoljára győzedelmet vesznek. Ezt azonban nem kell egyes cselekményekre is érteni. Mert tudjuk, hogy Isten igaz itéletéből Dávid egy ideig a Sátán hatalmába került, hogy annak ösztönzésére megszámlálja a népet (II. Sám. 24:1); s Pál sem ok nélkül hagyja a bocsánat reménységét azok számára, kik a Sátánnak tőreiben fennakadtak (II. Tim. 2:26). Ezért egyebütt (Róm. 16:20) ugyancsak Pál megmutatja, hogy a fentebb idézett ígéret ez életben kezdődik, hol harcolni kell, a harc után pedig beteljesedik; így szól azért: „A békességnek Istene pedig megrontja a Sátánt a ti lábaitok alatt hamar”. A mi fejünkben, a Krisztusban, e győzedelem mindig teljes volt, mivel e világ fejedelmének nem volt semmi hatalma rajta; bennünk azonban, kik tagjai vagyunk, most csak részlegesen mutatkozik ugyan, de teljes lesz akkor, midőn levetve a testet, amelynek következtében gyarlóságnak vagyunk alávetve, megtelünk a Szentlélek erejével. Eképen, mikor Krisztus országa eljő és uralkodni kezd, a Sátán a maga hatalmával egyetemben megdől, mint maga az Úr mondja: „Látom vala a Sátánt, mint a villámlást, lehullani az égből”. Mert e felelettel megerősíti, amit tanítása hatalmáról hirül hoztak az apostolok. Ugyancsak itt olvassuk (11:21) a következő szavakat is: „Mikor valamely erős fegyveres őrzi az ő palotáját, valamije vagyon, békességgel vagyon; minekutána pedig valaki őnálánál erősebb, reá jövén, őtet meggyőzendi, minden fegyverét elveszi” stb. S Krisztus a célból győzte le halálával a Sátánt, ki a halál birodalma fölött uralkodott és minden ő serege fölött azért győzedelmeskedett, hogy az egyháznak ne árthasson; máskülönben minden pillanatban, százszor megrontaná most is azt. Mert amilyen nagy a mi gyöngeségünk s amilyen

dühösködő az ő ereje, hogyan állhatnánk meg csak egy pillanatig is, az ő sokszoros és folytonos támadásai ellen, ha vezérünk győzedelmében nem biznánk. Nem engedi hát Krisztus a hivők lelkét a Sátán uralma alá, hanem csak azokat az istenteleneket és hitetleneket adja át neki kormányzás végett, kiket nem méltat arra, hogy saját nyája közé számlálja. Mert azt mondja róla a Szentirás, hogy a világot minden ellenmondás nélkül birja, míg Krisztus ki nem űzi (Ján. 12:31); hogy mindenkit megvakít, aki nem hisz az evangéliumnak (II. Kor. 4:4); hogy művét végrehajtja a vakmerő emberekben (Ef. 2:2). S méltán, mert az istentelenek mindnyájan Isten haragjának edényei. S így kinek volnának inkább alávetve, mint az isteni bosszúállás szolgájának? Végre pedig az mondatik róluk, hogy ördög atyától származnak (Ján. 8:44). Mivel valamint a hiveket, mint Isten fiait, arról lehet megismerni, hogy az ő orcáját viselik, úgy a gonoszokat a Sátán orcájáról, melyhez alásülyedtek; méltán tartjuk tehát őket az ő fiainak (I. Ján. 3:8). 19. Amint pedig föntebb megcáfoltuk ama a szent angyalokra vonatkozó téves bölcselkedést, mely azt tanítja, hogy az angyalok nem egyebek, mint jó gondolatok és indulatok, melyeket az ember elméjében Isten ébreszt, úgy e helyen meg kell cáfolnom azokat, kik azt hazudják, hogy az ördögök nem egyebek, mint bűnös szenvedélyek és háborgások, melyeket a mi testünk gerjeszt bennünk. Ezt pedig röviden megtehetem, mivel e tárgyra vonatkozólag elég sok és világos szentirási bizonyíték van. Először, mikor tisztátalan lelkeknek és elpártolt angyaloknak neveztetnek, kik eleitől fogva megromlottak, már maguk e nevek eléggé kifejezik, hogy nem indulatok, vagy az értelem káprázatai, hanem inkább tényleg, aminek mondatnak, oly lelkek, vagy szellemek, melyek érzéssel és értelemmel vannak fölruházva. Hasonlóképen, midőn Isten fiait az ördög fiaival úgy Krisztus, mint János összehasonlítja (Ján. 8:44; I. Ján. 3:10), nemde éretlen volna ez összehasonlítás, ha ez a szó „ördög” semmi mást nem fejezne ki, mint gonosz gondolatokat. S János még valamivel nyiltabban is mondja (I. Ján. 3:8), hogy az ördög kezdettől fogva vétkezik. Hasonlóképen midőn Judás (9) Mihály arkangyalt úgy hozza fel, mint aki az ördöggel harcol, bizonyára a jó angyallal állítja szembe a rossz és elpártolt angyalt. Ennek felel meg az, mit Jób történetében olvasunk (1:6 és 2:1), hogy megjelent a Sátán a szent angyalokkal isten szine előtt. De mindenek felett világosak azok a helyek, melyek a büntetésről tesznek említést, mit ők Isten itélete folytán már most érezni kezdenek s különösen érezni fognak a föltámadáskor. „Dávidnak fia, miért jöttél idő előtt minket gyötörni?” (Mát. 8:29). „Menjetek átkozottak tőlem az örök tűzre, mely készíttetett az ördögnek és az ő angyalainak” (Máté 25:41). „Ha Isten nem kedvezett az angyaloknak, kik vétkeztek vala, hanem a mélységbe taszítván, a sötétségnek vasláncainak adta, megtartani azokat a kárhozatra”, stb. (II. Pét. 2:4). Mily izetlen beszéd volna az, hogy az ördögök örök itéletre rendeltettek, hogy számukra már meg van gyújtva a tüz, hogy immár gyötri őket és kinozza Krisztus dicsősége, ha az ördögök egyáltalán nem léteznének? De mivel a dolog nem szorúl vitatásra azoknál, akik hisznek Isten igéjében, ama hiú szemlélődőknél pedig, kiknek csak az új tetszik, a Szentirás bizonyítékai nem sokat érnek, úgy látom, hogy amit akartam, meg is tettem, hogy t. i. a kegyes lelkek föl legyenek szerelve az oly fajta koholmányok ellen, melyekkel a nyugtalan emberek megzavarják magukat és más együgyübbeket. Ezt érintenem már azért is érdemes volt, hogy az emberek a fenti tévelygésbe bebonyolódva, azt gondolván, hogy nincs ellenségük, az ellenállásban lanyhábbak s vigyázatlanabbak ne legyenek. 20. E közben a világnak eme gyönyörű szinterén ne rösteljünk kegyes gyönyörüséget meríteni Isten látható és jelenvaló dolgaiból. Mert az, mint egyebütt említettük, ha nem is fő, de a természet rendje szerint első bizonyítéka hitünknek, hogy bármerre tekintsünk szemeinkkel, meg kell emlékeznünk arról, hogy minden, amit látunk, Istennek műve s igazi kegyességgel kell gondolnunk arra a célra, amely végett Isten létrehozta őket. Hogy tehát igaz hittel bevegyük azt, amit Isten felől tudnunk hasznos dolog, igen célszerü első sorban meggondolnunk a világ teremtésének történetét, amint azt Mózes röviden megirta s aztán szent férfiak, különösen Basilius és Ambrosius bővebben megmagyarázták. Ebből megtanuljuk, hogy Isten az eget és a földet igéje és lelke erejével teremtette a semmiből; megtanuljuk, hogy Isten innét hozott létre mindenféle állatot s lelketlen

tárgyat; a dolgok megszámlálhatatlan tömegét csodálatos renddel felosztotta, mindegyik fajtába megfelelő természetet adott, mindennek tisztét megjelölte, helyét és állását kiszabta s mivel minden romlásnak van kitéve, gondoskodott, hogy az egyes fajok mégis sértetlenül fennmaradjanak az utolsó itélet napjáig. Ennélfogva némely dolgokat titkos módon táplál s mintegy szüntelen új erőt csöpögtet beléjük, másokba szaporodási képességet adott, hogy elpusztulásuk alkalmával fajuk is ki ne vesszen. Megtudjuk végül, hogy az eget és a földet minden dolgoknak lehető teljes bőségével, változatosságával s szépségével csodálatosan földiszítette, mintha csak tágas és ragyogó palotát szerelt volna fel és töltött volna meg a legválogatottabb és leggazdagabb butorzattal. Utoljára azzal, hogy embert formált s azt szép és ékes alakkal s annyi és oly gazdag ajándékaival ruházta fel, ő benne mutatta meg minden munkája legkiválóbb remekét. De mivel a világ teremtését előadni nem szándékom, legyen elég, hogy e néhány dolgot futólag érintettem. Mert sokkal jobb, amint már olvasóimat figyelmeztettem is, ha e helynek teljesebb értelmét Mózesnél és másoknál keresik, kik a világ történetét hűséges buzgósággal följegyezték. 21. Hogy pedig Isten munkái megvizsgálásának mire kell irányulnia s minő cél szolgálatában kell állania, nem szükség bővebben tárgyalni, mivel a kérdés egyebütt nagyrészt le volt tárgyalva s amennyire jelen oktatásunk kivánja, nehány szóval is elintézhető. S bizonyára, ha megfelelően akarná az ember megmagyarázni, hogy Istennek mily mérhetetlen bölcsesége, hatalma, igazsága és jósága tündöklik a világ alkotásában, e roppant dolog nagyszerüségéhez semmi magasztalás nem volna méltó. Isten kétségtelenül azt akarta, hogy a teremtés felett való szent elmélkedéssel állandóan foglalkozzunk, hogy míg bölcsességének, igazságának, jóságának és hatalmának mérhetetlen gazdagságát minden teremtményben, mint tükörben, szemléljük, ne csak félszemmel s hogy így fejezzem ki magamat, enyésző pillantással fussunk végig rajtuk, de e szemlélődéssel hosszabb ideig foglalkozzunk, támadó gondolatainkat komolyan s híven forgassuk lelkünkben s gyakorta újítsuk el emlékezetünkben. De mivel jelenleg tanítási alakja van előadásunknak, azokat a dolgokat mellőznünk illik, melyek hosszú szónoklatszerü beszédet kivánnak. Hogy tehát rövidre szabjam beszédemet, tudják meg a keresztyén olvasók, hogy igaz hittel csak akkor értik meg, mit jelent az, hogy Isten a mennynek és földnek teremtője, ha elsőben azon általános szabályt követik, hogy Istennek a teremtményeiben kifejezésre jutott ereje mellett nem mennek el hálátlan gondatlansággal, vagy feledékenységgel. Igy aztán megtanulják mind e dolgokat saját magukra vonatkoztatni, úgy hogy szivük mélyéig megindulnak. Az előbbire példa az, ha meggondoljuk mily bölcs mesternek kellett annak lennie, ki az égen lévő csillagok sokaságát oly nagyszerüen el tudta rendezni, hogy gyönyörübbet már el sem lehet gondolni. Ki némely csillagokat úgy megerősített helyükön, hogy meg sem mozdulhatnak, másoknak pedig szabadabb pályát engedett, de úgy, hogy bolygásuk közben kimért útjukon túl nem mehetnek; ki valamennyinek mozgását úgy irányítja, hogy e mozgás éjet, napot, hónapot, évet s az év idejét kiméri; ki a napoknak állandóan szemlélhető egyenlőtlenségét is oly rendszerbe foglalta, hogy abban soha zavar nem támadhat. Istent ismerjük meg munkáiban akkor is, mikor megfigyeljük hatalmát a világ roppant alkotmányának föntartásában, az égi sereg gyors forgásának kormányzásában stb. és más ezekhez hasonlókban. mert e néhány példa is eléggé megvilágítja, mit jelent Isten hatalmát a világ teremtésében megismernünk. Egyébként, ha, mint mondám, az egész dolgot akarnók beszéd tárgyává tenni, előadásunknak vége-hossza nem volna; mivel az isteni hatalomnak annyi csodája, jóságának annyi jegye s bölcseségének annyi bizonyítéka van, ahány faja van a világon a dolgoknak, sőt általában ahány akár kicsi, akár nagy dolog csak van. 22. Hátra van még a másik rész, mely a hittel szorosabb összefüggésben áll, hogy t. i. mikor észrevesszük, hogy Isten mindent javunkra és üdvösségünkre rendelt, egyszersmind hatalmát, kegyelmét érezzük úgy önmagunkban, mint ama nagyszerű jókban, melyeket reánk halmozott: ennek folytán önmagunkat a benne való bizakodásra, az ő imádására, magasztalására s az iránta való szeretetre biztassuk. Hiszen, hogy mindent az emberért teremtett, magában a teremtés rendjében megmutatta maga az

Isten, amint kevéssel előbb említettem. Mert nincs jelentőség nélkül, hogy a világ teremtését hat napra osztotta. Hiszen rá nézve semmivel sem lett volna nehezebb, egy pillanatban az egész mindenséget a legnagyobb tökéletességgel létrehozni, mint fokozatosan haladva, lassan jutni el a befejezéshez. Abban pedig, hogy mielőtt embert teremtett, mindent, mit rá nézve hasznosnak, vagy üdvösnek látott, előre megalkotott, irántunk való gondviselését s atyai gondosságát akarta kifejezésre juttatni. Mekkora hálátlanság volna tehát, ha kételkednénk abban, hogy ez a legjobb Atya gondot visel reánk, kiről látjuk, hogy már akkor is gondoskodott rólunk, mikor még meg sem születtünk? Minő istentelenség volna bizalmatlanul rettegni attól, hogy esetleg valamely nyomoruságunkban elfordul tőlünk jósága, mely – mint látjuk – születésünk előtt meg volt számunkra készítve mindenféle áldások roppant bőségével. Ehez Mózestől még azt halljuk (I. Móz. 1:28 és 9:2), hogy az ő nagy jóvoltából az e földön levő összes dolgok hatalmunk alá vannak vetve. S ezt bizonyára nem azért tette, hogy az ajándékozásnak puszta cimével megcsaljon bennünket. Sohasem lesz hiányunk semmiben, ami üdvösségünkre nézve hasznos. utoljára, hogy e részt röviden befejezzem, valahányszor Istent az ég és föld teremtőjének nevezzük, mindig jusson az is eszünkbe, hogy minden általa teremtett dolognak osztogatása az ő kezében s hatalmában van; mi pedig fiai vagyunk, kiket táplálásra s felnevelésre hűséges őrizetébe vett; hogy minden jótétemények összegét csak tőle várjuk s bizton reméljük, hogy ő sohasem engedi meg, hogy szükséget lássunk oly dolgokban, melyek üdvösségünkhöz szükségesek, nehogy másba helyezzük reményünket; ne feledjük, hogy bármit óhajtunk, tőle kell várnunk, hogy bármely dolog gyümölcsét élvezzük, abban az ő jóságára kell ismernünk és ezt hálaadó szivvel meg is kell vallanunk; s ne feledjük végül, hogy jóságának, jótéteményeinek ily nagy édességétől megindítva, teljes szivvel iparkodjunk őt szeretni és tisztelni.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET. Milyennek teremtette Isten az embert? Szó lesz a lélek képességeiről, Isten képéről, a szabad akaratról. Az emberi természet eredeti tökéletességéről. 1. Szólanunk kell immár az ember teremtéséről; nemcsak azért, mivel Isten minden munkái között ez a legkiválóbb és legjelesebb munkája az ő igazságának, bölcseségének és jóságának, hanem azért is, mivel, amint e könyv kezdetén mondottuk, Istent világosan s tökéletesen meg nem ismerhetjük, ha ismeretéhez kölcsönösen önmagunk ismerete is nem járul. De ámbár ez az ismeret kettős: tudnunk kell nevezetesen, hogy minőknek teremtettünk az első kezdetekor és hogy milyen kezdett lenni állapotunk Ádám esete után, – mert nem használna nekünk teremtésünket megismerni, ha jelen szomorú romlásunkban meg nem ismernők, hogy milyen természetünknek megromlása s eltorzulása, – mindamellett jelenleg megelégszünk ama romlatlan természet leirásával. S bizonyára mielőtt az ember azon nyomorult állapotára térnénk, melynek most alá van vetve, nagyon is érdemes vizsgálat alá venni, hogy milyennek teremtetett kezdetben. Óvakodnunk kell ugyanis attól, hogy csupán az emberi hibák pontos felsorolásával úgy ne tünjünk fel, mint akik e hibákat az emberi természet szerzőjére visszük vissza; mivel az istentelenség azt gondolja, hogy ezen ürügy alatt elég védelmet talál a maga számára, ha azt hozhatja fel, hogy minden létező bűn valamely uton Istentől származott; nem is haboz, ha szorongatják, magával istennel perbe szállani s azt a vétket is, melyért méltán vádoltatik, Istennek tulajdonítani. Azok is, kik úgy akarnak feltünni, hogy Istenről belsőbb buzgósággal szólanak, romlottságuk védelmére szivesen hivatkoznak a természetre, nem gondolván meg, hogy bár homályosabban, de mégis Istent ócsárolják, kinek gyalázatára válna, ha bebizonyulna, hogy az emberi természet eredettől fogva vétkes. Mikor tehát azt látjuk, hogy a test minden oly menedéket szivesen felkeres, melynek következtében saját vétkeinek bünét mintegy mástól gondolja levezethetőnek, ennek a gonoszságnak minden erőnkből igyekezzünk gátat vetni. Aképen kell hát tárgyalni az emberi nem romlottságát, hogy minden kifogás ki legyen zárva s Isten igazságossága minden vádtól megoltalmaztassék. A maga helyén majd látjuk, hogy mily messze vannak az emberek attól a tisztaságtól, mellyel Isten Ádámot megajándékozta. Első sorban azt kell figyelembe vennünk, hogy midőn Isten az embert földből és sárból formálta, gőgjének már ezzel határt szabott; mivel nincs képtelenebb dolog, mint ha saját kiválóságával az dicsekszik, aki nemcsak sárkunyhóban lakik, hanem részben maga is por és hamu. Hogy azonban Isten a cserépedényt nemcsak életre méltatta, hanem egyuttal halhatatlan lélek lakhelyévé is tette azt, alkotójának ezzel a nagy bőkezüségével méltán dicsekedhetett Ádám. 2. Nem lehet vitás az, hogy az ember testből és lélekből áll. Lélek alatt azt a halhatatlan s mégis teremtett lényeget értem, mely az embernek nemesebb része. E lélek neve latinul anima, de néha spiritusnak is nevezik. Mert bár e két szó,ha együtt fordul elő, különböző jelentésü, mihelyt azonban a spiritusról magáról van szó, ez

ugyanannyit jelent, mint az anima. Mint mikor Salamon a halálról beszélve azt mondja,hogy a lélek (spiritus) megtér Istenhez, aki adta volt azt (Préd. 12:7) s mikor Krisztus az ő lelkét (spiritus) az Atya kezeibe ajánlja (Luk. 23:46), István pedig Krisztus kezeibe is (Csel. 7:59), nem gondolnak másra, mint, hogy midőn a lélek (anima) azért neveztetik léleknek (spiritus), mivel oly lehellet, vagy erő az, melyet Isten öntött a testbe, mely azonban lényeg nélkül való, hogy ezek kézzel fogható tévedésben leledzenek, ezt mind mga a dolog, mind pedig az egész Szentirás bizonyítja. Igaz ugyan, hogy míg az emberek a kelleténél jobban ragaszkodnak a földhöz, eltompulnak, sőt mivel a világosság atyjától elidegenedtek, a sötétségben teljesen megvakultak, úgy, hogy el sem tudják gondolni, hogy a halál után is fennmaradjanak. E mellett azonban a sötétségben sem hunyt ki annyira a fény, hogy el sem tudják gondolni, hogy a halál után is fennmaradjanak. E mellett azonban a sötétségben sem hunyt ki annyira a fény, hogy az embereket néha meg ne érintené halhatatlanságuk érzete. A lelkiismeret, mely a jó és rossz között különbséget tesz, mely Isten itéletének felel meg, bizonyára kétségtelen jele a halhatatlan léleknek. Mert a lényeg nélküli lelki mozzanat miként hatolhatnak el Isten itélőszékéig s vádoltatása következtében mért telnék el félelemmel? Mert a lelki büntetéstől való félelem nem hatja át a testet, hanem a lélekre nehezedik; s ebből következik, hogy ez utóbbinak van lényege. Maga Isten ismerése eléggé bizonyítja, hogy azok a lelkek, melyek a világon felül emelkednek, halhatatlanok, mivel enyésző erő az élt forrásáig el nem hatolhat. Egyszóval, mivel az emberi léleknek oly sok kiváló adománya hirdeti, hogy valami isteni van belevésve, ez mind valamennyi halhatatlan állagának bizonyítéka. Mert az az érzék, mely az állatokban van, a testen kivül nem terjed, vagy legfeljebb azokig a tárgyakig, melyek épen útjában vannak. Az emberi értelem tevékenysége pedig, mely az eget, földet s a természet titkait megvizsgálja, s miután világ egész történelmét értelemmel s emlékezettel összefoglalta, minden eseménynek kimutatja helyét a sorban, a jövőt a múltból megérti, világosan bizonyítja, hogy van az emberben valami, ami a testtől különbözik. A láthatatlan Istent és az angyalokat érételemmel fogjuk fel, amire a test egyáltalán nem képes. Tudjuk, hogy mi a jog, igazság, tisztesség, melyek a testi érzékek előtt ismeretlenek. E tudás székhelye tehát csak a lélek lehet. Sőt maga az álom, mely az embert elnémítja s látszólag még életétől is megfosztja, világos tanuja a halhatatlanságnak, mivel nemcsak olyan dolgokról támaszt bennünk gondolatokat, melyek soha meg nem történtek, hanem a jövőre vonatkozó jövendöléseket is. mindezt, amit a világi irók a szavak fényes öltözetében, nagyszerűen adnak elő, csak röviden érintem. De kegyes olvasóimnak elég lesz az egyszerű figyelmeztetés is. Ha a lélek nem valami a testtől elválasztott létező volna, nem tanítaná az irás, hogy mi sárból csinált hajlékokban lakunk s a halál által a test sátrából elköltözünk, levetjük ami romlandó, hogy végre amaz utolsó napon elvegyük jutalmát annak, ahogy viseltük magunkat a testben. Mert ezek s a lépten-nyomon előforduló hasonló helyek nemcsak világosan megkülönböztetik a lelket a testtől, hanem azzal, hogy az ember nevet a lélekre viszik át, ezt az ember főrészének tüntetik fel. Mikor Pál a hiveket arra biztatja (II. Kor. 7:1), hogy magukat a testnek és léleknek minden tisztátalanságától megtisztítsák, megállapítja, hogy két rész van, melyben a bűn tisztátalansága lakozik. Péter sem szólt volna helyesen, mikor Krisztust a lelkek pásztorának és püspökének nevezi, ha nem volnának lelkek, melyekkel szemben e hivatását gyakorolhatja (I. Pét. 2:25). Nem állana meg az, amit a lelkek örök üdvéről mond, nem állana meg az a parancsa, hogy a lelket meg kell tisztítani, nem állana meg, hogy a gonosz indulatok a lélek ellen harcolnak (I. Pét. 1:9 és 2:11), nem állana meg az, amit a Zsidókhoz irt levél szerzője mond, hogy t. i. a pásztorok azért vigyáznak, hogy számot adhassanak a mi lelkeinkről, ha a lelkeknek nem volna saját lényegük. Erre mutat az is, hogy Pál (II. Kor. 1:23) Istent hivja bizonyságúl saját lelke ellen, mivel nem lehetne az vádlott Isten előtt, ha büntetésnek nem lehetne kitéve. S ezt Krisztus szavai világosabban is kifejezik, mikor azt parancsolja, hogy azt tiszteljük, ki miután a testet megölte, képes a lelket is a Gyehennának tüzére küldeni (Mát. 1:28, Luk. 12:5). A Zsidókhoz irt levél szerzője nem tudta világosabban bizonyítani a lélek lényegét, mint mikor a mi test szerint való atyáinkat megkülönbözteti Istentől, aki egyedüli atyja a lelkeknek (Zsid. 12:9). Továbbá, ha a lelkek a test tömlöcéből megszabadulva nem maradnának fenn, helytelenűl állítaná Krisztus (Luk. 16:22), hogy Lázárnak lelke Ábrahám keblében örvend s a gazdag emberlelke borzasztó gyötrelmeknek van alávetve. Ezt erősíti mg Pál is, mikor azt tanítja, hogy mi istentől távol vagyunk, míg e testben lakozunk, a testtől elválva pedig az ő jelenlétét élvezzük (II. Kor. 5:6,8:10). Hogy e világos dolognál ne időzzem a kelleténél tovább, csupán annyit említet még Lukács szavaiból (Csel. 23:8), hogy ő a sadduceusok tévelygései közé számlálja azt is, hogy ezek a lelkek és az angyalok létezésében nem hittek. 3. Ez állítás mellett erős bizonyítékúl szolgál az is, hogy a Szentirás szerint az ember Isten képére és hasonlatosságára van teremtve (I. Móz. 1:27). Mert bár az ember külsejében is ragyog Isten dicsősége, mégis kétségtelen, hogy képe és hasonlatosságának sajátos lakóhelye a lélek. Nem tagadom ugyan, hogy a külalak, amennyiben minket az állatoktól megkülönböztet és elválaszt, egyuttal szorosabban csatol Istenhez. Nem nagyon ellenzem, ha valaki azt akarja érteni Isten képe alatt, hogy míg a többi állatok előrehajolva a földre tekintenek, addig az embernek azért adatott a felemelt arc, hogy az eget nézze és tekintetét a csillagokra vesse. Csak az maradjon szilárd pontnak, hogy Isten képe, mely e külső jegyekben meglátszik és tükröződik, tulajdonképen lelki. Mert Osiander (kiről iratai tanusítják, hogy a haszontalan mende-mondák költésében szinte nagyon is ügyes volt), mikor Isten képét felváltva majd a testre, majd meg a lélekre terjeszti ki, voltaképen összezavarja az eget a földdel. Azt mondja, hogy az Atya, Fiú és Szenlélek helyezé az emberbe az ő ábrázatát, mivel ha Ádám romlatlan maradt volna is, Krisztus mégis emberré lett volna. Így szerinte az a test, mely Krisztusnak volt rendelve, mintája és fajképe volt annak a testi alaknak, melyet Isten akkor alkotott. Hol találja azonban, hogy Krisztus a Lélek képe? Megvallom ugyan, hogy a Közbenjáró személyében az egész istenség dicsősége ragyog; de hogyan lehet az örök Igét a Lélek képének nevezni, melynek az istenségben való rend szerint előtte áll? Szóval a Fiú és Szentlélek között lévő különbség szünik meg, mikor Osiander a Fiút a Szentlélek képének nevezi. E mellett szeretném még megtudni tőle, hogy Krisztus miképen hasonló az általa felvett testben a Szentlélekhez s ezt az ő hasonlóságát minő jegyekkel, vagy vonásokkal fejezi ki. S mivel e mondás: „Teremtsünk embert” stb. (I. Móz. 1:26) a Fiú személyével is közös, ebből az következik, hogy a Fiú önmagának is képe, ami minden észszerűséggel ellenkezik. Figyelembe veendő, hogy ha Osiander koholmányát elfogadnók, az ember csak Krisztusnak, mint embernek, képére, vagy példájára formáltatott volna, így az az

eszme, melyből Ádám vétetett, Krisztus lett volna, amennyiben testet öltendő vala, holott a Szentirás egészen más értelemben tanítja róla, hogy Isten képére teremtetett. Sokkal tetszetősb azoknak szellemeskedése, kik azt mondják, hogy Ádám annyiban teremtetett Isten képére, amennyiben Krisztushoz, ki Istennek egyedüli képe, hasonló volt. De ez a felfogás sem elfogadhatóbb. Nagy vita foly a kép és hasonlatosság szavak körűl, mivel a magyarázók mindenáron különbséget akarnak közöttük keresni, pedig nincs s a hasonlatosság szó csak a kifejezés változtatása miatt van a szövegben. Először is tudjuk, hogy a hébereknél szokásban voltak az ismétlések, melyekkel ugyanazt a dolgot kétszer is megmagyarázzák. Továbbá magában a dologban sincs semmi kétértelműség, mivel az embert a Szentirás azért nevezi Isten képének, mivel Istenhez hasonló. Ebből kitünik, hogy nevetségesek azok, akik elvontabban bölcselkednek ama szavak felett s azt állítják, hogy a celem, azaz kép, a lélek állagában, s a demut, azaz hasonlatosság, a tulajdonságokban van, vagy valami más különbséget hoznak fel. Mert mikor Isten elhatározta, hogy embert teremt az ő képére, mivel ez utóbbi szó kissé homályos volt, mintegy magyarázatul oda függeszti: hasonlatosságára. Mintha azt mondaná, hogy embert alkot, kiben magát hasonlóságának bevésett jegyei útján, mintegy képben, jelenti meg. S ezért Mózes kevéssel később ugyanerről szólva, kétszer említi Isten képét úgy, hogy a hasonlatosságot elhagyja. Felületes beszéd az, mit Osiander ellenvetésül felhoz, hogy t.i. nem az ember egy része, vagy lelke minden ajándékaival neveztetik Isten képének, hanem az egész Ádám, ki nevét a földtől kapta, melyből vétetett. Felületes beszéd, mondom, s minden józaneszü olvasó bizonyára ilyennek találja. Mert mikor azt mondjuk, hogy az egész ember halandó, ezért a lélek még sincs a halálnak alávetve. S viszont mikor azt mondjuk, hogy az ember eszes állat, azért még nem illeti meg a testet az értelem, vagy okosság. Bár tehát a lélek nem az ember, mégsem képtelenség, hogy az ember a lélekre való tekintetből neveztessék Isten képének; bár azt az elvet, melyet fentebb vallottam, fentartom, hogy t. i. e kifejezés: Isten képe arra az egész kiválóságra vonatkozik, amellyel az emberi természet minden állai faj fölé emelkedik. Ezért az Isten kifejezés jelenti a romlatlanságot, Ádámnak azt a tökéletes állapotát, mellyel felruháztatott, midőn még értelme igaz volt, indulatai a józan ész szavával megegyeztek, összes érzései helyes határok közt maradtak s valóban kiváló adományaival mutatta meg alkotójának kiválóságát. S bár Isten képének elsőrendü székhelye elméjében és szivében, vagy lelkében s annak tehetségeiben volt, mégis egészen teste utolsó porcikájáig nem volt olyan részecskéje, melyben Isten dicsőségének legalább valami kis szikrája ne fénylett volna. Bizonyos, hogy a világ egyes részeiben is ragyognak Isten dicsőségének egyes vonásai s ebből megtudhatjuk, hogy midőn az ember Isten képének neveztetik, ebben valami hallgatólagos ellentét rejlik, mely az embert a többi teremtmények fölé emeli s mintegy elkülöníti azok tömegétől. Mindazáltal nem kell tagadni, hogy az angyalok Isten képére vannak teremtve, mivel a mi legfőbb tökéletességünk az lesz Krisztus tanusága szerint, hogy mi hozzájuk hasonlók leszünk (Mát. 22:30). De Istennek irántunk való kegyelmét nem hiába magasztalja Mózes ezzel a rendkívüli dicsérettel, kivált ha figyelembe vesszük, hogy ő csak a látható teremtményeket hasonlítja az emberhez. 4. Ugy látszik azonban, hogy Isten képéről nem adunk teljes meghatározást mindaddig, míg világosabban nem áll előttünk, hogy minő tulajdonságaival tünik ki az ember s melyekért kell őt Isten dicsősége tükörének tartanunk. Ez pedig semmiből sem ismerhető meg jobban, mint a megromlott természet megújításából. Egyáltalán kétségbe sem vonható, hogy Ádám, midőn tökéletes állapotából alábukott, Istentől is elidegenedett. Ez oknál fogva bár elismerjük, hogy Istennek képe nem egészen pusztult el és töröltetett el benne, mindamellett annyira megromlott, hogy ami még megmaradt, nem egyéb ijesztő éktelenségnél. Azért üdvösségünk visszaszerzésének kezdete abban a megújításban van, melyet Krisztus által nyerünk el, ki azért is mondatik második Ádámnak, mivel igaz és teljes tökéletességünkbe visszaállít minket. Mert bár Pál (I. Kor. 15:45) a megelevenítő lelket, melyben Ádám teremtetett s azt állítja, hogy az újjászületésben a kegyelem bőségesebb mértéke nyilvánúl, mindamellett nem dönti meg ama másik tételt, hogy az újjászületésnek célja az, hogy Krisztus minket Isten ábrázatára állítson vissza. S ezért egyebütt azt tanítja, hogy az új ember annak képe szerint újhodik meg, aki őt teremtette. Ennek felelnek meg e szavak is: „Öltözzétek fel az új embert, amely Isten szerint teremtetett” (Ef. 4:23; Kol. 3:9). Tudnunk kell most már, hogy e megújhodás alatt mit ért leginkább Pál. Első helyre Isten ismeretét teszi, a második helyre a tiszta igazságot és szentséget, amiből megértjük, hogy Isten képe kezdetben oly képe volt az Úrnak, mely az értelem világosságában, a sziv tiszta igazságában s mindenrész tökéletes épségében tündökölt. Bár elismerem, hogy e beszédben a rész van véve az egész helyett, mindazáltal nem lehet tagadni azt az alapigazságot, hogy ami Isten képe megújhodásában fő szempont, az volt a legfőbb az ember teremtésében is. Erre vonatkozik az is, mit egyebütt (II. Kor. 3:18) jegyez fel, hogy t. i. mi fedezetlen orcával szemlélvén Krisztus dicsőségét, ugyanazon ábrázatra alakíttattunk át. Látjuk, hogy Isten legtökéletesebb képe Krisztus s e képre ha átalakulunk, úgy megújhodunk, hogy igaz kegyességben, igazságban, tisztaságban, tudásban Isten képét viseljük. Ha ezt elfogadjuk, a test alakjáról szóló amaz osianderi képzelődés magától megsemmisűl. Hogy pedig Pál egyedűl a férfit nevezi Isten képének és dicsőségének (I. Kor. 11:7) s az asszonyt e dicsőségből kizárja, az a szöveg szerint nyilván csak a társadalmi rendre szoritkozik. Azonban úgy vélem, eléggé bebizonyítottam, hogy a szóban forgó kép alatt mindazt kell értenünk, ami a lelki és örök életre vonatkozik. Ugyanezt erősíti meg más szavakkal János (1:4), ki azt állítja, hogy „az élet, mely az Isten örök igéjében kezdettől fogva vala, volt az embereknek örök világosságuk”. Mert midőn szándéka az, hogy Isten kiváló kegyelmét, melynek következtében az ember a többi állatokat felülmúlja, dicsérje azért, hogy őt a közrendből kiemelje, mivel nem közönséges életet vőn, hanem olyat, mely az értelem világával, fényével van összekötve, egyuttal azt is megmutatja, hogy miképen teremtetett az ember istenképére. Mivel tehát Isten képe az emberi természet tökéletes kiválósága, mely Ádámban az eset előtt tündöklött, aztán majdnem teljesen elpusztult s úgy beszennyeződött, hogy ami fennmaradt nem más, mint összezavart, csonka és megfertőzött töredék, most csak némileg szemlélhető az elválasztottakban, amennyiben azokat a Szentlélek ujjászülte, teljes fényét azonban csak az égben kapja meg. Hogy pedig alkotó részeit is ismerjük, megérdemli a fáradságot, hogy a lélek képességeiről elmondjunk egyet-mást. Mert Augustinusnak az az elmélődése, hogy a lélek a Szentháromság tükre, mivel a tudás, az akarat és az emlékezet benne lakozik, igen ingatag alapon épült. Nem helyes azoknak vélekedése sem, kik Isten képét az embernek adott uralkodásba helyezik, mintha bizony az ember Istenhez egyedűl abban a jegyben volna hasonló, hogy minden

dolognak urává, birtoklójává lőn; hiszen a hasonlóságot tulajdonkép ő nála magánál s nem rajta kivűl kell keresni, mert ez a hasonlóság a léleknek belső java. 5.Egyébként mielőtt tovább haladnék, szembe kell szállanom a manichaeusok amaz eszelősségével, melyet korunkban Servet akart újra feléleszteni. Mivel (I. Móz. 2:7) a Szentirás azt mondja, hogy Isten az ember orrába élő lelket lehelt, azt gondolták, hogy Isten lényegének átvivője a lélek, mintha a végtelen istenség valamelyes része áradt volna az emberbe. Könnyü azonban röviden felmutatni, hogy ez az ördögi tévelygés mily durva és rút képtelenségeket von maga után. Mert ha Isten lényege átvitel útján az ember lelkévé lesz, ebből az következik, hogy Isten természete nemcsak változásnak és szenvedésnek, hanem tudatlanságnak, gonosz kivánságnak, erőtlenségnek s mindenféle bűnnek is ki van téve. Az embernél semmi sem állhatatlanabb, mivel lelkét felindítják s százféle különböző irányba vonják érzései; lépten-nyomon tévedésbe ejti tudatlansága, a legkisebb kisértés könnyen diadalt vesz rajta s jól tudjuk, hogy lelke maga mindenféle véteknek fertője és menedéke. S mindezt Isten természetének is tulajdonítanunk kellene, ha elfogadnók, hogy a lélek Isten lényegéből származik s az istenségnek titkos kifolyása. E szörnyűségtől ki ne borzadna vissza? Aratus művéből Pál helyesen idézi (Csel. 17:28), hogy mi Istennek nemzetsége vagyunk, de persze csak tulajdonság s nem állag tekintetében, amennyiben az Úr isteni ajándékokkal diszített fel bennünket. emellett felettébb nagy esztelenség a teremtő lényegét úgy szétszaggatni, hogy mindenkiben legyen belőle egy kis rész. Kétségtelennek kell tehát tartanunk, hogy a lelkek, bár Istennek képe beléjük van vésve, ép úgy teremtett lények, mint az angyalok. A teremtés pedig nem átömlés, hanem a létezésnek semmiből való kezdődése. Ha a lelket Isten adja is s ha a testet elhagyva Istenhez tér is meg, azért nem kell azonnal azt állítani, hogy Isten állagából vétetett. Osiander, miközben képzelődései elragadták, e részben is abban a gonosz tévelygésbe bonyolódott, hogy ő Istennek az emberben semmi egyéb ábrázatát nem hagyja, csak az állag szerint való igazságot, mintha Isten lelkének mérhetlen erejéhez képest nem tudna minket magához hasonlóvá tenni, ha Krisztus állagilag át nem ömölne belénk. Bármi szép külsővel iparkodnak is ezt némelyek leplezni, a józaneszü olvasók szemébe sohasem tudnak annyira port hinteni, hogy e felfogásban a manichaeusok tévedésének újjáéledését ne látnák. S midőn a kép megújhodásáról tanít, Pál szavaiból könnyen megérthetjük, hogy az ember nem az állag átömlése folytán, hanem a Lélek kegyelméből és erejéből lesz hasonló Istenhez. Mert azt mondja (II. Kor. 3:18), hogy Krisztus dicsőségének szemlélése által arra az ábrázatra alakulunk át mintegy Isten lelkétől, mely bizonyára aként működik bennünk, hogy Istennel egy állagúvá tesz bennünket. 6. Oktalanság volna a lélek meghatározását a bölcselőktől kérni, kik közül Plato kivételével alig van egy is, aki szilárdan állította volna, hogy a lélek állaga halhatatlan. Érintik ugyan ezt Sokrates egyéb követői is, de úgy, hogy nyiltan senki sem tanítja azt, miről ő maga sem volt meggyőződve. Plato helyesebb felfogása onnan ered, hogy Isten képét a lélekben szemléli. A többiek a lélek erőit és képességeit úgy hozzáfűzik a földi élethez, hogy a lélekből a testen kivüli állapotában semmi sem marad. A Szentirás alapján fentebb azt tanítottuk, hogy a lélek test nélküli állag; most még azt kell az előbbihez csatolnunk, hogy bár tulajdonképen e térnek nincs alávetve, mindamellett a testbe van lehelve s abban mintegy hajlékban lakozik és pedig nem csupán azért, hogy annak minden részét éltesse s a szerveket a maguk dolgaira alkalmassá és hasznossá tegye, hanem azért is, hogy az emberi élet kormányzásában elsősége legyen; nemcsak hogy a földi élet kötelességeinek teljesítésére, hanem egyuttal Isten tisztelésére is gerjessze az embert. Bár ez utóbbi rendeltetés a megromlott állapotban nem látható tisztán, nyomai magukban a vétkekben is felfedezhetők. Mert példáúl miért adnak az emberek oly sokat jóhirükre, ha nem szégyenérzetükből kifolyólag? Honnét ered a szégyenérzet, ha nem a tisztességnek megfontolásából? Ennek eredete és oka viszont az az érzés, hogy ők az igazság tisztelésére s keresésére születtek, amiben már meg van a vallásnak a magva. Amint pedig minden vitán felűl áll, hogy az ember ama mennyei élet felett való elmélkedésre teremtetett, úgy az is bizonyos, hogy ennek ismerete lelkébe beiratott. S bizonyára értelmének legfőbb használatát nélkülözné az ember, ha el volna előle rejtve boldogsága, melynek teljessége az Istennel való egyesűlés. Innét van a léleknek az a fő törekvése is, hogy erre igyekezzék. S ezért mennél jobban törekszik valaki arra, hogy Istenhez juthasson, annál jobban bebizonyítja, hogy meg van áldva értelemmel. Azokat, akik azt állítják, hogy az emberben több lélek van, pl. érző, gondolkodó lélek, bár látszólag helyeselhető dolgot hoznak fel, mivel feltevésük egyáltalán nem nyugszik szilárd alapon, vissza kell utasítanunk, ha nem akarjuk magunkat hiábavaló, haszontalan dolgokkal gyötörni. Azt állítják, hogy nagy különbség van a szervi mozgások és a lélek okoskodó része között. Mintha az értelem gyakorta nem jutna ellentétbe önmagával s különböző tervezgetései nem vívnának egymással harcokat, mint valami ellenséges seregek! De mivel e zavar a természet megromlása következtében jött létre, nem lehet belőle helyesen azt a következtetést levonni, hogy két lélek van az emberben, mivel a képességek maguk között nem állanak kellő egyensúlyban. Egyébként a lélek képességeiről való alaposabb értekezést átengedem a bölcselőknek; nekünk a kegyesség építésére elég lesz az egyszerű meghatározás. Elismerem, hogy amit a bölcsészek a lélekről tanítanak, igaz s nemcsak kellemes tanúlmány, hanem hasznos is; elismerem, hogy amit tanítanak, ügyesen is szedték össze; tanúlmányozásuktól egy tudnivágyó embert sem tiltok el. Elismerem tehát első sorban, hogy öt érzék van, melyeket PlatoIn Theateto.* jobban szeret szerveknek nevezni. Ezen érzékek működése következtében minden tárgy bevitetik mintegy tárházba, a közös érzékbe. Ezután jő a képzelet, mely a közös érzék által felfogott tárgyakat osztályozza; aztán az ész, melynél van az általános itélőképesség; végül az értelem, mely azokat a dolgokat, melyekkel az ész futtában szokott foglalkozni, állhatatos és nyugodt szemléléssel veszi fontolóra.Arist. libr. 1. Ethic. cap.ult. Item libr. 6. c. 2.* Az éretelemnek, észnek és képzeletnek, a lélek e három megismerő képességének, három kivánó képesség felel meg: az akarat, melynek szerepe az, hogy az értelem és ész által eléje terjesztett dolgokat kivánja; a szenvedély ereje, mely az ész és képzelet nyújtotta tárgyat ragadja meg; a vágyódás ereje, mely a képzelet és az érzékek által felvetett tárgyat fogja el. Elismerem, hogy mindez igaz, vagy legalább valószinü; de mivel félek, hogy nagyobb sötétséget terjeszt, mint amennyit használ, mellőzni kivánom. Ha valaki abban leli kedvét,

hogy a lélek erőit másként ossza fel: nevezze pl. a lelki erőt kivánó erőnek, mely bár nélkülözi az okosságot, mégis engedelmeskedik az észnek, ha attól kormányoztatik; nevezze a másikat értelmi erőnek, mely magától értetődőleg részese az észnek, – nem lesz valami nagy ellenvetésem. Nem igen cáfolom azt a nézetet sem, hogy a lélek cselekményeinek három elve van: az érzés, az értelem és a vágy. Mi azonban inkább oly felosztást keressünk, amelyet mindenki megérthet, s amelyet a bölcselőkből bizonyára nem meríthetünk. Mert ezek, mikor igen egyszerűen akarnak beszélni, a lelket vágyódásra és értelemre osztják fel, de mind a kettőt kettőssé teszik.Themist. in libr. 3. de Anima c. 49. De duplici intellectu.* Az értelmet majd elmélődőnek mondják, mely megelégedve a puszta ismerettel, semmi cselekményt nem von maga után s ezt Cicero a szellem (ingenium) szóval látja jónak jelezni;De fin. libr. 5, 13.* majd gyakorlatinak, mely a jó s rossz felfogása következtében az akaratot különféleképen indítja meg. Ez utóbbi foglalja magában a jó és igaz ismeretét. A másikat is, nevezetesen a vágyódást, akarásra és kivánságra osztják fel s azt mondják, hogy akarás (boulhsiV) az, mikor a vágy (domh) az észnek enged; szenvedély (paJoV) pedig akkor származik, mikor az ész igáját lerázva féktelenségben tör ki. Így azt képzelik, hogy az emberben mindig van okosság, mellyel önmagát helyesen kormányozhatja. 7. E tanítástól azonban kénytelenek vagyunk egy kissé eltérni; mivel a bölcselők, akik előtt ismeretlen volt az emberi természetnek oly megromlása, mely az eset büntetéséűl következett be, az ember két, egymástól igen eltérő állapotát fonákúl összezavarják. Mi tehát maradjunk meg amellett, – a mi jelen szándékunknak is legjobban megfelel – hogy az emberi léleknek két része van: az értelem és az akarat. Az értelem feladata az, hogy különbséget tegyen a tárgyak között, amint valamit helyeselni, vagy helyteleníteni kell. Az akarat feladata pedig az, hogy kiválassza és kövesse azt, mit az értelem jónak jelentett ki, megvesse és kerűlje, amit az helytelenített.Ita Plato in Phaedro.* Egyáltalán ne aggaszanak e ponton Aristotelesnek ama jelentéktelen ellenvetései, hogy az észnek önmagától nincs semmi indulata, hanem a választás az, ami megindít, mely utóbbit aztán vágyakozó értelemnek nevez. Hogy felesleges kérdésekbe ne bonyolódjunk, legyen elég annyi, hogy az értelem mintegy vezére és kormányzója a léleknek; az akarat mindig ennek intésére figyel s tekintettel van óhajtásaiban ennek itéletére. Ez oknál fogva helyesen tanította ugyancsak Aristoteles,Libr. Ethic. 6. c. 2.* hogy a vágy szempontjából a kerűlés és véghezvitel épen olyan, mint az értelem szempontjából a tagadás és az állítás. Hogy az akarat kormányzása tekintetében milyen biztos az értelem vezérlete, egyebütt látni fogjuk. Itt csak azt akarjuk hangsúlyozni, hogy a lélekben eyáltalán nemlelhető oly erő, melyet a fentebb említett két tag közül valamelyikre vissza ne vihetnénk. S így mi az érzést is bele foglaljuk az értelembe, melyet pedig egyebek aként különböztetnek meg, hogy míg – szerintünk – az értelem a jóra, addig az érzés a gyönyörüségre irányúl. Innét van, hogy az érzés kivánsága gonosz vággyá és szenvedéllyé lesz, az értelem indulata pedig akarattá. Viszont a kívánság szó helyett, melyet amazok szivesebben használnak, én a használatosabb akarat szóval élek. 8. Isten tehát az embernek lelkét értelemmel azért látat el, hogy a jót a rossztól, az igazat a nem igaztól megkülönböztesse s az értelem világának vezetése mellett meglássa, mit kell követnie s mit kerűlnie. Azért e kormányzó részt a bölcselők to hgemonico-nak (vezető) neveztk. Ehez csatolta az akaratot, melynél a választás van. E kiváló adományokkal volt az ember megáldva az ő első állapotában ugyannyira, hogy az ész, értelem, okosság, itélőképesség nemcsak a földi élet kormányzására volt elegendő, hanem ezek segélyével felemelkedett Istenig és az örök boldogságig. Aztán úgy rendelte Isten, hogy a lélek képességeihez a választás is hozzá járuljon. Ez igazgassa a kivánságokat s mérsékelje az összes szervi indulatokat s így az akarat egészen megegyezzen az okosság kormányzásával. Ebben a tökéletességben az embernek oly szabad akarata volt, mellyel, ha akarta volna, az örök életet is elnyerhette volna. E helyen teljesen időszerűtlen az Isten titokzatos eleve-elrendelésének emlegetése, mivel nem arról van szó, hogy mi történhetett, vagy nem történhetett volna, hanem hogy minő volt az embernek természete. Ha tehát Ádám akart volna, megállhatott volna, mivel bizonyára saját akaratából esett el. Oly könnyen azonban azért esett el, mivel akarata mindkét felé hajlítható volt s nem adatott neki állhatatosság a megmaradásra. Mindamellett is szabad volt a jó és rossz között való választása, sőt nemcsak ez, hanem megvolt lelkében és akaratában a legfőbb egyenesség s minden szerves része az engedelmességre volt rendelve, míg csak önmagát megrontva el nem tékozolta saját javait. S a bölcselőkre azért borúlt oly nagy sötétség, mivel a romladék közt épületet s a szétszórt törmelék közt összefüggő kapcsolatot kerestek. Azt az elvet vallották, hogy az ember nem eszes állat, ha nincs meg benne a jó és rossz között való szabad választás képessége. Eszükbe jutott az is, hogy a jó cselekedetek és bünök között való különbség megszünnék, ha az ember nem volna képes életét a saját belátása szerint elrendelni. Helyesen volna mindez mondva, ha az emberben semmi változás nem történt volna, de minthogy ez észrevétlen maradt előttük, nem csoda, ha eget és földet összezavarnak. Azok pedig, akik azt vallják, hogy ők Krisztus tanítványai s mégis az elveszett és lelki halálba sülyedt emberben szabad akaratot keresnek, összekeverve a bölcselők vélekedéseit és az égi tudományt, annyira tévednek, hogy bölcselkedésük égtől és földtől egyaránt messze jár. De erről a maga helyén bővebben fogunk szólani. Most csak amellett álljunk meg, hogy a teremtés idején az ember egészen más volt, mint minden ivadéka, mely eredetét romlott apától vevén, a romlottságot attól örökség gyanánt vette. Mert a lélek egyes részei az igaz egyenességre voltak alkotva, megvolt még az értelem épsége és a jó választására való szabad akarat. Ha valaki azt az ellenvetést teszi, hogy az ember mintegy sikamlós helyre volt állítva, mivel tehetsége igen gyenge volt, – erre azt feleljük, hogy az ember eredeti tökéletessége elégséges volt arra, hogy mindenmentegetődzést haszontalanná tegyen. Mert nem volna helyes Istent azzal a törvénnyel kötelezni, hogy csak oly embert alkothat, ki nem tud, vagy egyáltalán nem akar vétkezni. Lehet, hogy az ily természet kiválóbb lett volna, de egyenesen perbe szállani Istennel, mint ha neki az emberre ezt, vagy azt kellett volna ruháznia, több volna, mint méltatlanság. Hiszen bármicskét akart is adni, jó tetszése szerint tehette. Hogy pedig miért nem tartotta őt fenn az állhatatosság erejével, az az ő mennyei tanácsában vagyon elrejtve. A mi feladatunk az, hogy józanul bölcselkedjünk. Ádám megnyerte ugyan a képességet arra, hogy tehessen, ha akar, de nem volt meg benne az akarat, amivel tehetett volna,August 1.

11 super Genes. c. 7 seq. De corrept. et grat. c. 11.* mert az ilyen akaratra következett volna az állhatatosság. Mégsem menthető azzal, hogy csak annyit kapott, hogy a maga szabad akaratából dönthesse magát a veszedelembe. Istent pedig semmi kényszer nem indította, hogy ily mindkettőre hajlandó, sőt ingatag akaratot adjon neki s hogy így az ő esetéből vegyen anyagot dicsősége megmutatására.

TIZENHATODIK FEJEZET. Isten a világot, melyet teremtett, erejével megtartja és oltalmazza s annak minden részét gondviselésével igazgatja. 1. Istent pillanatnyi teremtővé tenni, aki mihelyt bevégezte művét, azonnal ott is hagyta, nagyon rideg és üres felfogás volna. S kiváltképen abban kell nekünk a hitetlen emberektől különböznünk, hogy az isteni hatalom jelenléte ép oly fényesen tündököljék előttünk a világ állandó fennmaradásában, mint első kezdetében. Mert bár a hietlenek lelke is kénytelen fölemelkedni a teremtőhöz az ég és a föld puszta szemlélete folytán, a hivő embernek mégis sajátos módja van arra, hogy a teremtés teljes dicsőségét Istennek tulajdonítsa. Erre vonatkozik az apostolnak ama kijelentése, melyet fentebb idéztünk (Zsid. 11:3), hogy csak hittel értjük meg, hogy e világ Isten igéje által teremtetett ily ékesen. Mert ha nem jutunk el Isten gondviselésének hitéhez, nem érthetjük meg tisztán, hogy mit jelent az, hogy Isten teremtő, ha mindjárt úgy tetszik is, mintha eszünkkel felfognók és nyelvünkkel vallanók azt. A testi értelem, ha mindjárt az Isten hatalmát a teremtésben megismeri is, e pontnál megáll; s ha legtovább megy is, nem tesz egyebet, mint hogy az alkotónak ily csodás alkotás végrehajtásában megnyilatkozó bölcseségét, hatalmát és jóságát mérlegeli és vizsgálja (pedig hát e dolgok önként előtünnek s arra is hatnak, ki nem akar velük foglalkozni); a világ fentartásában és kormányzásában pedig valami közönséges munkálkodást gondol, melytől a mozgás ereje függ; végül azt gondolja, hogy az összes teremtmények fentartására elegendő az az erő, melyet Isten a világba kezdetben adott. A hitnek azonban magasabbra kell emelkednie s meg kell ismernie, hogy az, akit minden dolgok teremtőjének tanult, egyszersmind azok örök kormányzója és fentartója is; s ezt nem úgy kell gondolnia, hogy az Úr valamely általános mozgással úgy a föld szerkezetét, mint annak egyes részeit folytonosan hajtja, hanem úgy, hogy csodálatos gondviseléssel megtart, táplál s gondoz minden egyes dolgot, melyet teremtett, a legkisebb verebecskéig is. Igy Dávid, miután röviden kijelentette (Zsolt. 33:6), hogy a világot Isten teremtette, tüstént áttér a gondviselés szakadatlan folyamatára: „Az Urnak beszéde által lettek az egek és az ő szájának lelkével minden ő seregei”, majd hozzáteszi: „Az égből letekint az Úr és látja az embereknek minden fiaikat” (Zsolt. 33:13), melyhez több hasonló értelmü kijelentést csatol. Mert bár nem mindenki vélekedik ily bölcsen, mégis mivel hihetetlen volna, hogy Isten az emberi dolgokat gondozná, ha nem volna a világ alkotója, senki komolyan nem hiszi, hogy a világot Isten alkotta, anélkül, hogy egyuttal meg ne volna győződve afelől is, hogy az alkotónak gondja van az ő műveire. Dávid nem ok nélkül vezérel minket szép renddel az egyikről a másikra. A bölcsészek is tanítják s az emberi éretlem is belátja ugyan, hogy a világ minden részét valamely titkos módon Isten ihletése tartja fenn, de sem egyik, sem másik nem jut oda, ahova Dávid emelkedik s az összes hiveket magával ragadja, midőn így szól (Zsolt. 104:27): „Mindenek te reád néznek, hogy eledelt adj nekik alkalmatos időben. Mikor te adsz nekik, akkor takarnak; mikor a te kezedet megnyitod, akkor bételnek jóvoltoddal. Mikor elfordítod orcádat, megháborodnak; mikor elvészed azoknak lelkeket, megfogyatkoznak és földdé lesznek. Ha a te lelkedet kibocsátod, megújulnak és megújítod földnek szinét.” S bár elismerik, hogy Pálnak igaza van, midőn így szól: „Istenben élünk, mozgunk és vagyunk” (Csel. 17:28), mégis igen távol vannak a kegyelemnek attól a valódi érzetétől, melyet Pál ajánl, mivel Istennek ama különös gondjáról, melyből az ő atyai szeretete legjobban kiérzik, fogalmuk sincsen. 2. Hogy pedig e különbség annál nyilvánvalóbb legyen, tudnunk kell, hogy Isten gondviselése, amint azt a Szentirás feltünteti, a szerencsével és a vakesettel áll szemben. Mivel pedig hajdan az volt a közmeggyőződés s e vélemény ma is majdnem minden ember lelkét elfoglalva tartja, hogy minden csak véletlenűl történik: bizonyos, hogy e fonák vélekedés nemcsak elhomályosítja, hanem félig-meddig el is temeti azt, amit a

gondviselésről hinnünk kell. Ha valaki rablókra bukkan, vagy vadállatokra, ha a hirtelen támadt szél valakinek a hajóját zuzza szét a tengeren, ha ház, vagy valami fa dől rá, ha viszont valaki a pusztán tévelyegve eledelt talál és megmenekszik, haboktól hányatva kikötőbe ér, ha csoda módra az egy ujjnyi távolságra járó haláltól megmenekül: a testi értelem mindezeket a jó, vagy rossz eseményeket a sorsnak tulajdonítja. Akit azonban Krisztus ajaka megtanított (Mát. 10:30), hogy fejének minden hajszálai számon vannak tartva, az okot távolabb is keresve megállapítja, hogy minden eseményt Isten titkos tanács igazgat. S az élettelen tárgyakról azt kell tartanunk, hogy bár természet szerint mindegyiknek megvan adva a maga tulajdonsága, erejüket még sem fejthetik ki, ha csak Isten jelenvaló keze nem igazgatja őket. Nem egyebek tehát, mint eszközök, melyekbe Isten állandóan annyi ható erőt csepegtet, amennyit akar és amelyeket jó tetszéséhez képest egy, vagy más cselekményre irányítva használ fel. Egyetlen teremtménynek sincs csodásabb, nagyszerűbb ereje, mint a napnak. Eltekintve attól, hogy az egész földet beragyogja fényével, mily nagy dolog az, hogy minden állatot melenget és táplál hevével? a föld termékenységét előidézi sugaraival? a föld belsejében a magvakat melegével átjárván, a sarjadzó növényeket kicsalogatja a földből s azokat minduntalan új táplálékkal növeli és erősíti, míg szárba nem szökkennek? hogy állandóan táplálja párával, míg belőlük virág s a virágból gyümölcs lesz? hogy akkor hevével lassan érésre juttatja? hogy melegére a fák és szőlővesszők hasonlóképen kirügyeznek s lombot hajtanak, aztán kivirágoznak s a virágból gyümölcsöt hoznak létre? Ámde az Úr, hogy mindezekért a teljes magasztalást magának biztosítsa, úgy látta jónak, hogy mielőtt a napot megteremti, létre jöjjön a világosság s a föld mindenféle füvekkel és fákkal legyen megrakva (I. Móz. 1:3.11). A kegyes ember tehát nem tartja azon dolgok legfőbb és szükséges okának a napot, amelyek a nap teremtése előtt már léteztek, hanem csak eszköznek, melyet Isten csak azért használ, mivel úgy akarja; jóllehet az említett dolgokat a nap mellőzésével önmagában is képes époly könnyen végrehajtani. Aztán mikor azt olvassuk, hogy a nap Józsué kérésére két egész napig egy helyen állott (Józs. 10:13) s hogy árnyéka Ezékiás király kedvéért tiz fokkal ment hátra (II. Kir. 20:11), e két csodában is azt bizonyította Isten, hogy a nap nem természeti vak ösztönből kel és nyugszik el naponként, hanem hogy ő, az Úr kormányozza pályáját, hogy megújítsa irántunk való atyai szeretetének emlékezetét. Nincs természetesebb dolog, mint hogy a télre tavasz, a tavaszra nyár, a nyárra ősz következik. E sorrendben azonban oly nagy s oly egyenetlen eltérések láthatók, hogy rögtön kitünik, hogy az egyes éveket, hónapokat és napokat Istennek új és különleges gondviselése igazgatja. 3. Isten bizonyára mindenhatóságot kiván a maga számára s azt akarja, hogy mi is azt tulajdonítsunk neki és pedig nem oly üres, tétlen s majdnem öntudatlan mindenhatóságot, minőt neki a szofisták tulajdonítanak, hanem éber, hatékony, munkás, állandó cselekvéssel elfoglalt mindenhatóságot; nem is olyat, mely csak oly általános oka volna a zavaros mozgásnak, mintha egy folyót rendelne folyni kiszabott medrében, hanem olyat, amely az egyes és részleges mozdulatokra is irányul. Mert nem azért mondjuk mindenhatónak, mintha bár cselekedhetnék, mégis semmit sem cselekszik és tétlen ül, vagy a természet elé egyszer kiszabott rendet valamely általános ösztönnel állandóan fenntartja, hanem mivel míg gondviselésével az eget és földet igazgatja, mindent úgy kormányoz, hogy tudta s akarata nélkül semmi sem történhetik. Mert mikor a zsoltár (115:3) azt mondja, hogy Isten mindent tesz, amit akar, egyuttal jelzi azt is, hogy akarata biztos és megfontolt. Mert botorság volna a próféta szavait a bölcselők szokása szerint úgy magyarázni, hogy Isten az első mozgató, mivel kezdete és oka minden mozgásnak. Hiszen a hivek minden nyomorúságban azzal vigasztalják magukat, hogy mindent Isten rendeléséből és parancsából szenvednek el, mivel az ő kezei alatt vannak. Ha Isten kormányzata így minden művére kiterjed, gyerekes fecsegés e kormányzást a természet folyásába rekeszteni. Azok pedig, kik Isten gondviselését oly szük határok közé szorítják, mintha a természet állandó törvénye szerint mindent szabadon a maga útjára eresztene, nem annyira Istent fosztják meg dicsőségétől, mint önmagukat a leghasznosabb tudománytól. Mert az embernél nem volna szánandóbb lény, ha alá volna vetve az ég, levegő, föld, vizek minden hatásának. Ne feledjük azt sem, hogy ily módon teljesen méltatlanul kisebbíttetnék Istennek minden egyessel szemben

megnyilatkozó jósága. Dávid azt kiáltja (Zsolt. 8:3), hogy az anyjuk emlőjén csüngő csecsemők is képesek Isten dicsőségének hirdetésére; mivel t. i. mihelyt anyjuk méhéből a világra jönnek, oly táplálékot találnak, melyet számukra égi gond készített. Általánosságban ugyan igaz e beszéd, csak az ki ne kerülje szemünket és figyelmünket, mit a tapasztalat nyilván bizonyít, hogy t. i. némely anyának emlői telve vannak, másoknak emlője viszont majdnem száraz, amint Isten egyik csecsemőt bővebben, másikat szükebben akarja táplálni. De akik Isten mindenhatóságát méltó tapasztalással illetik, kettős gyümölcsét veszik annak; először megtanulják, hogy annál, kinek birtokában van az ég és föld, kinek intését várja minden teremtmény, hogy hűséggel engedelmeskedhessék, van elégséges erő, hogy velünk jót tegyen. Megtanulják továbbá, hogy biztosan nyugodhatunk annak oltalmában, kinek jótetszésétől függ minden oly veszély, melytől retteghetnénk, kinek hatalma, mint a zabla, féken tartja a Sátánt minden csapásával s minden készületével együtt, kinek intésétől függ minden, ami fenyegeti jólétünket s azok a mértéktelen s babonás félelmek is, melyek az előttünk egymás után feltáruló veszedelmek folytán töltenek el bennünket, csak így változhatnak meg és csendesülhetnek el. Azt mondom, hogy babonás félelem vesz rajtunk erőt, ha valahányszor a teremtmények fenyegetnek, vagy bennünk valamely félelmet támasztanak, úgy megrettenünk, mintha e dolgoknak önmaguktól volna ártó erejük és hatalmuk, vagy csak úgy véletlenségből árthatnának és ártalmuk ellen nem volna elég segedelem Istennél. Pl. a próféta (Jer. 10:2) megtiltja, hogy az Istennek fiai a csillagoktól és égi jegyektől úgy féljenek, mint a hitetlenek szoktak. Bizonyára nem minden félelmet itél el. De mivel a hitetlenek a világ kormányzását Istentől elveszik és a csillagokra ruházzák, azt képzelik, hogy boldogságuk vagy boldogtalanságuk a csillagok rendeléseitől és jóslataitól, nem pedig Isten akaratától függ. Igy történik, hogy nem attól félnek, akire egyedül kellett volna tekinteniök, hanem a csillagoktól és üstökösöktől. Aki tehát e hitetlenségtől óvakodni akar, mindig tartsa emlékezetében, hogy a teremtményekben semmi téveteg hatalom, cselekvés és mozgás nincs, hanem Isten titkos tanácsa igazgatja azokat, úgy hogy semmi sem történik, csak az, mit Isten tudva s akarva határozott el. 4. Az olvasók tehát elsőben azt tartsák eszükben, hogy gondviselés alatt nem azt értjük, mintha Isten tétlenül szemlélné azt, ami a világban történik, hanem azt értjük, hogy Isten mintegy a kormányt tartva, minden eseményt igazgat. A gondviselés szó tehát nem kevésbbé vonatkozik Istennek kezére, mint szemére. Mert mikor Ábrahám így szólt fiának: „Isten gondot visel az áldozatra való bárányról”, nemcsak azt akarta állítani róla, hogy a bekövetkezendő eseményeket előre tudja, hanem az ismeretlen dolog gondját is az ő akaratára óhajtotta bizni, mint aki a zavaros és bonyolult dolgoknak jó kimenetelt szokott adni. Ebből az következik, hogy az isteni gondviselés munkálkodásban áll. Mert felettébb tudatlanul fecsegnek sokan a puszta elevetudásról. Nem ily durva ugyan azoknak tévelygése, akik bár a kormányzást Istennek tulajdonítják, de mint említettem, zavaros és elegyes kormányzást fognak reá, mely a világ alkotmányát egyes részeivel egyetemben, valamely általános mozgással forgatja s hajtja, de minden teremtmény cselekvését külön nem igazgatja. Mindamellett ez a tévelygés sem türhető. Mert azt tanítják, hogy ez a gondviselés, amit egyetemesnek neveznek, egyáltalán nem akadályozza akár az összes teremtményeket abban, hogy a véletlen hajtsa őket, akár az embert, hogy akaratának szabad elhatározása szerint erre, vagy arra forduljon. Igy megosztják az Isten és az ember között: egyrészt Isten saját erejével lehel az emberbe mozgást, mellyel a neki adatott természet mivoltához képest cselekedhetik, másrészt az ember saját akarata szerint irányítja cselekedeteit. Röviden szólva azt vallják, hogy a világot, az emberi dolgokat s magukat az embereket is Istennek hatalma, de nem rendelése kormányozza. Hallgatok az epikureusokról, (mely betegséggel pedig mindig tele volt a világ), kik arról álmodoznak, hogy Isten tétlen és tunya: úgyszintén másokról, akik semmivel sem okosabbak, s a kik hajdan azt hazudták, hogy Isten az ég középső tája felett aképen uralkodik, hogy az alantasabbakat sorsukra hagyja. Az ily kézzelfogható esztelenség ellen eléggé kiáltanak maguk a néma teremtmények.

Mert most az a szándékom, , hogy azt a majdnem általánossá vált vélekedést cáfolom meg, mely midőn, nem tudom minő vak és kétes mozgást hagy meg Istennek, azt, ami fő, elveszi tőle, hogy t. i. megfoghatatlan bölcseségével mindent a maga céljaira igazgat és irányít, s így Istent csak szóval, de nem tényleg teszi a világ kormányzójává, mivel az igazgatást kiveszi kezei közül. Mert mit jelent – kérlek – a kormányzás, ha nem azt, hogy azoknak a dolgoknak, melyeknek élén állasz, aként állasz az élén, hogy határozott rendben vezéreljed azokat? Mindamellett nem utasítom vissza teljesen azt, amit az egyetemes gondviseléről mondanak, viszont ismerjék el velem szemben, hogy a világot Isten kormányozza, nemcsak azért, mivel a természetnek általa alkotott rendjét megőrzi, hanem mivel minden egyes munkájának különös gondját viseli. Igaz ugyan, hogy a dolgok egyes nemeit titkos természeti ösztön úgy mozgatja, mintha Isten örök parancsának engedelmeskednének s hogy amit Isten egykor megállapított, mintegy önként folyik. Ide vonatkoztathatjuk azt, amit Krisztus mond (Ján. 5:17), hogy ő és az Atya kezdettől fogva munkában vannak s amit Pál (Csel. 17:28) tanít, hogy t. i. mi Istenben élünk, mozgunk és vagyunk és amit a Zsidókhoz irt levél szerzője is mond, mikor Krisztus istenségét akarja bebizonyítani (1:2): „Mindeneket táplál az ő hatalmas beszédével.” De az ürügy alatt némelyek fonákul elfedezik és elhomályosítják a különös gondviselést, melyet a Szentirás oly szilárd és világos bizonyítékokkal erősít, hogy igazán csoda, hogy valakinek kételye támadhat felőle. S bizonyára, kik az említettem ürügyet használják, maguk is kénytelenek némi helyesbítésül elismerni, hogy sok esemény Isten különös gondja folytán történik, de ezt fonákul csak a részleges cselekvésekre korlátozzák. Ez oknál fogva be kell bizonyítanunk, hogy Isten az egyes események igazgatására oly figyelemmel van s hogy mindezek úgy jönnek létre határozott akaratából, hogy vakesetből semmi sem történik. 5. Ha megengedjük, hogy a mozgás eredete Istennél van s amellett minden dolog önként, vagy véletlenül megy azon az úton melyen a természetes hajlandóság vezérli, a napok és éjek, a nyár és tél kölcsönös váltakozása csak annyiban lesz Isten munkája, amennyiben mindennek kiszabván a maga szerepét, biztos törvényt szabott elébe. Igaz volna ez, ha az egymásután következő napok és éjszakák, hónapok és évek mindig megőriznék ugyanazonos lefolyásukat. Hogy azonban egyszer roppant hőség és szárazság égeti ki az összes veteményeket, máskor mértéktelen esőzés teszi tönkre a vetéseket, majd jégeső és vihar hoz váratlan szerencsétlenséget, mindez nem volna Isten műve, ha csak úgy nem, hogy a felhőzet, tiszta égbolt, fagy, vagy hőség a csillagok találkozásából s egyéb természeti okokból veszik eredetüket. De ily módon sem Isten atyai szeretetének, sem itéletének nem volna helye. Ha azt mondják, hogy Isten az emberi nemhez már azért is eléggé jóltevő, mivel az égnek és földnek megadja azt a rendes erőt, mellyel ezek táplálékot szolgáltatnak, ez felettébb silány és pogány gondolat. Mintha bizony egyik év bő termése nem különös jótéteménye, másik év szük termése és éhinsége nem átka s büntetése volna Istennek? De mivel minden érvet felsorolni felettébb hosszadalmas eljárás volna, legyen elég magának az Istennek tekintélye. A törvényben és a prófétáknál gyakrabban kijelenti, hogy valahányszor a földet esővel és záporral öntözi, mindig kegyelméről teszen tanúbizonyságot s hogy az ég vas gyanánt, az ő parancsára keményedik meg, hogy valahányszor ragya s egyéb veszély teszi tönkre a vetéseket, jégeső és vihar pusztítja a szántóföldeket, mindannyiszor határozott és különös büntetésének adja jelét. Ha ezt megértjük, bizonyos lesz előttünk, hogy egyetlen esőcsepp sem esik Isten határozott parancsa nélkül a földre. Dicséri ugyan Dávid Isten általános gondviselését (Zsolt. 147:9), mivel a hozzá kiáltó hollófiaknak is szerez eledelt; de midőn Isten az állatokat is éhséggel fenyegeti, nemde eléggé kijelenti, hogy egyszer kevesebb, máskor több eledellel táplál tetszéséhez képest minden állatot. Gyerekes eljárás ezt, mint mondám, a részleges cselekvésekre korlátozni, mivel Krisztus (Mát. 10:29) minden kivétel nélkül állítja, hogy az Atya akarata nélkül még ez értéktelen verebecske sem hullhat a földre. S ha a madarak röptét is bizonyára Isten határozott akarata igazgatja, meg kell vallanunk a prófétával (Zsolt. 14:5), hogy ő úgy lakozik a magasságban, hogy mindamellett megalázza magát azoknak meglátására, melyek a földön és az égen történnek.

6. De mivel tudjuk, hogy a világ főként az emberi nem kedvéért teremtetett, igazgatásában is ezt a célt kell szemlélnünk. Jerémiás próféta így kiált fel: (10:23) „Tudom, Uram, hogy az embernek útja nincs az ő saját hatalmában, sem az útonjárónak, hogy a maga lépését igazgassa”. Salamon pedig (Péld. 20:24) ezt mondja: „Az Úrtól vagynak az emberek járásai; az ember pedig mit ért az ő útjában”: Ám mondják most, hogy Isten az embert természeti hajlandósága szerint mozgatja, az ember pedig e mozgást oda fordítja, ahova akarja! De ha e beszéd a valóságnak megfelelne, az ember szabadon rendelkezznék minden útai felől. Talán tagadják, mivel az ember Isten hatalma nélkül semmit sem tehet. De mivel a próféta és Salamon bizonyára nemcsak a hatalmat, hanem a választást és elrendelést is Istennek tulajdonítja, mit sem segítenek magukon. S az embereknek azt a vakmerőségét is ékesen feddi egyebütt Salamon (Péld. 16:1), hogy céljukat Istenre való tekintet nélkül tüzik ki, mintha nem is az Úr keze vezérelné őket. „Az embernél vagyon – így szól – az elmének gondolatja, de az Úrtól vagyon a nyelvnek beszéde”. Nevetséges esztelenség bizonyára, hogy a nyomorult emberek Isten nélkül óhajtanak valamit cselekedni, holott ha Isten nem akarná, egyetlen szavacskát sem tudnának szólani. Továbbá a Szentirás még világosabban ki akarván fejezni, hogy a világon semmi nem történik az ő elrendelése nélkül, kimutatja, hogy azok a dolgok, melyek leginkább látszanak véletleneknek, az ő hatalma alatt vannak. Mert mit mondhatnánk inkább véletlenségnek, mint azt, hogy ha az elhaladó utast egy fáról letörött ág agyonnyomja? Isten azonban egészen mást tanít és azt mondja, hogy ő adta az utast a gyilkos kezébe (II. Móz. 21:13). Ki volna az, aki a sorsvetést vakesetnek ne tulajdonítaná? Ámde ezt sem engedi az Úr, aki annak itételét a maga számára tartja fenn (Péld. 16:33). Azt nem tanítja, hogy a kocka-kövecskéket az ő hatalma folytán vetik az ölbe és huzzák ki: de hogy az egyik nyertesen kijő, ez az ő bizonysága szerint tőle függ. Ide vonatkozik Salamonnak ama mondása (Péld. 22:2): „A gazdag és szegény összetalálkoznak, de mindkettőnek szemeit az Isten világosítja meg”. Mert bár a gazdagok és szegények vegyesen vannak a világon, midőn mindegyiknek Isten szabja meg helyzetét, e körülmény arra figyelmeztet, hogy Isten, aki mindenekre világít, épen nem vak s így a szegényeket türelemre buzdítja. Mert az Istentől rájuk rakott terhet lerázni igyekeznek mindazok, akik sorsukkal nincsenek megelégedve. Igy feddi a másik próféta is azokat a hitetlen embereket, akik az emberi szorgalomnak, vagy szerencsének tulajdonítják, hogy némelyek a nyomor fertőjében hevernek, mások nagy tisztességre emelkednek (Zsolt. 75:7): „Nem naptámadattól, sem nyugattól, sem a pusztától vagyon a felmagasztaltatás, mert Isten a biró, ki egyet megaláz, mást felmagasztal”. Mivel Isten az itélőbiró tisztét magáról el nem vetheti, ebből azt hozza ki a próféta, hogy az ő titkos elhatározása folytán emelkednek ki egyesek, mások pedig megvetett állapotban maradnak. 7. Sőt azt mondom, hogy a részleges események is általában Isten különös gondviselésének bizonyítékai. Isten a pusztában déli szelet támasztott, mely a népre a madarak tömegét árasztotta (II. Móz. 19:13). Mikor Jónást a tengerbe akarta vetni, nagy szélvészt támasztott a vizen (Jón. 1:4.6). Kik azt gondolják, hogy Isten a világ kormányrudját nem tartja kezében, azt mondhatnák, hogy ez véletlenség volt. Én azonban azt következtetem belőle, hogy soha szél nem támad s nem keletkezik Isten különös parancsa nélkül. Különben nem volna igaz (Zsolt. 104:4), hogy a szeleket az ő követivé teszi és szolgáivá a lángoló tüzeket, hogy a fellegeket szekereivé teszi és repül a szél szárnyain: ha mind a fellegeket, mind a szeleket tetszése szerint nem hajtaná idestova s erejének különös jelenlétét nem mutatná azokban. Igy tanulják egyebütt (Zsolt. 107:25 stb.) is, hogy valahányszor a szél fuvásától felháborodik a tenger, az ily vihar mindig Isten különös jelenlétéről tesz bizonyságot. Parancsot ad és fölkelti a vihar lelkét, magasra torlasztja a tenger habjait; aztán lecsendesíti a vihart, hogy a hullámok elsimúljanak s a hajósok tovább haladhassanak. Egyebütt azt hirdeti, hogy égető szelekkel sujtotta a népet. Igy bár a nemzési idő természet szerint megvan az emberben, Isten mégis úgy akarja, hogy az ember az ő különös kegyelmének tulajdonítsa, hogy némelyeket magtalanúl

hagy, másokat gyermekkel áld meg; mert az ő ajándéka a méhnek gyümölcse. Ezért mondá Jákób feleségének (I. Móz. 30:2): „Avagy Isten vagyok-e én, aki megtartóztatta a te méhednek gyümölcsét”. De hogy végére jussak egyszer a dolognak, semmi sem felel meg inkább a természet rendjének, mint hogy mi kenyérrel táplálkozzunk. A Szentlélek azonban azt hirdeti (V. Móz. 8:2), hogy nemcsak a föld termése különös ajándéka Istennek, hanem az emberek sem élhetnek egyedűl kenyérrel, mivel nem a jóllakás táplálja őket, hanem Isten titkos áldása; amint ellenkezőleg azzal fenyeget, hogy eltöri a kenyérnek botját (Ézs. 3:1). Nem lehetne másként komolyan venni imádságunk ama szavait sem: „Add meg a mi mindennapi kenyerünket”, ha Isten a kenyeret nem atyai jobbjával nyújtaná nekünk. Ezért a próféta (Zsolt. 136:25), hogy a hiveket meggyőzze afelől, hogy Isten az ő táplálásukban a legjobb családatya szerepét tölti be, arra figyelmeztet, hogy ő ád eledelt minden testnek. Végűl, mikor egyfelől azt halljuk (Zsolt. 34:16–17), hogy „az Úrnak szemei vannak az igazakon és az ő fülei azokon kiáltásokon”, más részről pedig azt, hogy az Úr szemei a hitetleneken vannak, hogy a földről még emlékezetüket is eltörölje, be kell látnunk, hogy fent és alant minden teremtett dolog készségesen engedelmeskedik neki, hogy amely célra akarja, arra használhassa őket. Ebből megértjük, hogy általános gondviselése nemcsak a teremtményekben hat és munkál, hogy a természet rendjét fenntartsa, hanem hogy ez az ő csodálatra méltó végzése szerint az ő tulajdon bizonyos célját munkálja. 8. Kik ezt a tant gyülöletessé akarják tenni, azt a rágalmat hangoztatják, hogy ez voltaképen a stoikusok tanítása a végzetről, amit egykor AugustinusnakLibr. ad Bonif. 2. c. 6. et alibi.* is szemére lobbantottak. Mi noha nem szívesen bocsátkozunk szóharcba, a végzet szót mindamellett nem fogadjuk el, egyrészt mivel az olyan szavak közé tartozik, melyekről Pál azt tanítja,hogy mint pogány újdonságokat kerüljük el, másrészt mivel az e szóra háruló gyülölettel Isten igazságát akarják illettetni. A stoikus tant hamisan s rosszakaratúlag hozzák fel velünk szemben. Mert mi a stoikusokkal az okok állandó kapcsolatából s abból a kötött sorrendből, mely a természetben található, nem eszelünk ki szükségességet; hanem azt tartjuk, hogy Isten a mindenségnek birája és kormányzója, ki bölcseségéhez képest öröktől fogva elhatározta, hogy mit fog tenni s most hatalmával végrehajtja, amit határozott. S ezért azt állítjuk, hogy gondviselésével nemcsak az eget, földet és az élettelen teremtményeket, hanem az ember terveit és akaratát is aképen igazgatja, hogy e tervek és ez akarat egyenesen az általa kitüzött cél felé haladjanak. Hogyan, – így szólsz – hát véletlenségből, vagy esetlegesen semmi sem történik? Erre azt válaszolom, hogy a nagy Basilius helyesen mondta, hogy a sors és vakeset a pogányok szavai, amelyeknek jelentése az istenfélők lelkében nem foglalhat helyet. Mert ha minden jó eredmény Isten áldása, a csapás és szerencsétlenség pedig az ő átka; akkor a sorsnak, vagy vakesetnek az emberi viszonyok közt semmi helye nincs. AugustinusL. 1. Retract. c. 1.* nyilatkozatát is meg kell szivlelnünk, aki az akadémikusok ellen irt könyvében így szól: „Nem tetszik nekem, hogy a szerencsét annyiszor említettem, bár nem valami istenasszonyt akartam alatta érteni, hanem a dolgok váratlan kimenetelét a külső eseményekben akár kedvezők, akár kedvezőtlenek legyenek azok”. Innen vannak azok a szavak is, melyeknek használatát egy vallás sem tiltja: talán, történetből, esetleg, véletlenűl stb. (forte, forsan, forsitan, fortasse, fortuito). Mindezt azonban az isteni gondviselésre kell érteni. Nem hallgattam el ezt, midőn így szóltam: Mert talán azt, amit közönségesen szerencsének mondanak, szintén valami titkos isteni rendelés igazgatja és semmi mást nem nevezünk a dologban vakesetnek, csak aminek oka és módja el van rejtve előttünk. Mondtam ugyan ezt: bánom, hogy ott a szerencsét így neveztem, mivel látom, hogy az emberekben megvan az az igen rossz szokás, hogy midőn ezt illenék mondaniuk: „Isten akarata”, így szólanak: „Így hozta magával a szerencse”. Végűl lépten-nyomon arra tanít, hogy ha elfogadjuk, hogy a szerencse is tehet valamit, akkor vaktában kering a világ. S bár egyebütt úgy határozza meg, hogy részben az ember szabad akaratából, részben Isten gondviseléséből történik minden, de csakhamar kimutatja, hogy az emberek voltaképen az isteni gondviselés alá vannak vetve s attól igazgattatnak; azt az elvet tévén magáévá, hogy nincs képtelenebb, mint hogy valami Isten rendelése nélkül történjék. Mert hisz akkor ez vakesetből történnék.Libr. 83. quaestionum qu. 28. Libr. de Trinit. 3. c. 4.(9).* Ez oknál fogva azt az

esetlegességet is kizárja, mely az ember jótetszésétől függ, majd ezt még világosabban teszi, midőn azt mondja, hogy Isten akaratának okát nem szabad keresni. Valahányszor pedig a megengedésről említést tesz, hogy ezt hogyan kell érteni, egyetlen helyből igen jól kiderűl, mikor bizonyítja, hogy Isten akarata minden dolognak legfőbb és első oka, mivel parancsa, vagy megengedése nélkül semmi sem történik. Bizonyára nem képzeli, hogy Isten egy nyugalmas őrhelyen tölti az időt, midőn valamit meg akar engedni, hanem – hogy úgy szóljak – cselekvő akarata lép közbe, mely máskülönben oknak nem volna tartható. 9. Mivel azonban az isteni gondviselés magasságát a mi lassú elménk meg sem közelítheti, szükség van valami kisegítő megkülönböztetésre. Azt mondom tehát, hogy bármiként rendeztessenek is el Isten tanácsa és bizonyos intézkedése által minden dolgok, ránk nézve mégis csak történetesek azok. Nem mintha azt gondolnók, hogy a szerencse uralkodik a világon és az embereken s minden vaktában forogna fent és alant (mert úgy illik, hogy az ily esztelenség távol legyen a keresztyén szívtől), hanem mivel a tünemények rendje, oka, célja és szükségszerűsége, legtöbbnyire Isten tanácsában vagyon elrejtve s emberi belátással meg nem fogható: úgy tünik fel, mintha esetlegesek volnának azok a dolgok, melyek bizonyára Isten akaratából jőnek létre. Mert akár természetükben vizsgáljuk, akár értelmünk s itélő képességünkhöz képest mérlegeljük őket, nincs más látszatuk. Gondoljunk pl. egy kereskedőt, ki az erdőbe hű emberei társaságával bemegyen, de balgán eltévelyedik társaitól s bujdosásában tolvajok szállására kerűl, rablók kezébe esik és megöletik. Ennek halálát Isten nemcsak előre látta, hanem határozatával meg is állapította. Mert a Szentirás nemcsak azt mondja, hogy mindenki életének terjedelmét előrelátja, hanem hogy az élet határait szigorúan megszabta, melyeket senki el nem kerűlhet (Jób. 14:5). Amennyire azonban értelmünk ereje felfogja, mindez véletlennek látszik. Hogyan vélekedik e tárgy fölött egy keresztyén ember? T. i. mindazt, ami egy ilyesféle halálesetnél történt, természeténél fogva véletlennek tartja, aminthogy az is, mindazáltal nem kételkedik, hogy isteni gondviselés működött abban, hogy e balesetet végső kifejlődéséig vezesse. Ugyanez a magyarázata a jövőben történő esetlegességeknek is. Minden jövendő dolog bizonytalan előttünk, tehát úgy gondoljuk, mintha bármelyik részre hajolhatna. Mindamellett szilárdan megmarad szivünkben az a meggyőződés, hogy semmi olyan nem történhetik, mit az Úr előre nem látott volna. Azért emlegeti hát a Prédikátor is oly gyakran a kimenetel szót, mivel első szemléletre nem hatolnak el az emberek a végső okig, mely messze el van rejtve előlünk. Mindamellett az emberek szivéből soha sem veszett ki annyira amit az isteni titkos gondviselésről a Szentirás tanít, hogy a sötétben legalább valamely szikrácskája ne csillogna. Így a filiszteusok jósai, bár kételkedve haboznak, mindazáltal veszedelmüket részint Istennek tulajdonítják, részint a vakszerencsének s így szólnak (I. Sám. 6:9): „Ha a láda az úton, mely az ő határukra viszen, Betsemesre tart fel, nyilván mind ő cselekedete velünk ezt a sok nyomorúságot; ha pedig másfelé tart, megtudjuk, hogy nem az ő keze büntetett meg minket, hanem csak történet, ami esett rajtunk.” Balgán menekűlnek ugyan a vakszerencséhez, mikor őket jóslatuk megcsalja; amellett azonban látjuk, hogy lelkiismeretükben annyira meg vannak kötve, hogy a rajtuk megesett szerencsétlenséget nem merik véletlennek tartani. Egyébként kitünő példából fog kiderűlni, hogy az eseményeket miként irányítja Isten az ő gondviselésének fékével oda, ahova akarja. Ugyanabban az időben, mikor Dávidot Saul a Máhon pusztában körűlfogja, a filiszteusok betörnek az országba és Saul kénytelen elvonulni (I. Sám. 23:26–27). Ha Isten, szolgája üdvét elő akarván mozdítani, Saul elé ezt az akadályt dobta, bizonyára, bár a filiszteusok hirtelen, emberi várakozás ellenére fogtak fegyvert, mégsem mondjuk ezt vakesetből történtnek, hanem a hit Isten titkos intézkedésének fogja elismerni azt, ami előttünk véletlenség gyanánt tűnik fel. Nem mindig mutatkozik ugyan hasonló bizonyíték; hanem azért kétségtelennek kell tartanunk, hogy a világon látható összes változások az Úr kezének titkos munkájából jőnek létre. Emellett, amit Isten végzett, úgy kell annak létre jönnie, hogy mindazáltal ne lássék föltétlenűl a saját természeténél fogva szükségszerűnek. Erre jó például hozhatjuk fel Krisztus csontjait. Mivel a mienkhez hasonló testet öltött magára, egy józaneszü ember

sem tagadhatja, hogy csontjai törékenyek voltak. S mégis lehetetlen volt, hogy azok megtöressenek. Ebből megint látjuk, hogy az iskolákban nem ok nélkűl találták ki a feltételes és feltétlen szükségszerűségről, továbbá a bekövetkezhető és a bekövetkezett szükségszerűségről szóló megkülönböztetéseket. Isten az ő fiának csontjait, melyeket a megtöréstől mentekké tett, a törékenységnek alávetette s így az ő végzése alá kényszerítette azt, ami egyébként természetesen is megtörténhetett volna.

TIZENHETEDIK FEJEZET. Hová s mely célra kell vonatkoztatnunk e tant, hogy hasznát vehessük?

1. Tovább menve, amennyire hajlandó az emberi szellem a hiábavaló okoskodásra, alig lehetséges, hogy azok, kik e tan megfelelő s helyes használatával nincsenek tisztában, zavaros tévelygésekbe ne bonyolódjanak. Azért célszerű lesz e helyen röviden érinteni, hogy mi célból tanítja a Szentirás, hogy minden Isten rendeléséből történik. És első sorban megjegyzendő, hogy az isteni gondviselést úgy a múltra, mint a jövőre nézve tekintetbe kell vennünk, azután pedig, hogy ez úgy kormányozza az összes eseményeket, hogy egyszer eszközök igénybevételével hat, máskor eszközök nélkűl, néha pedig egyenesen minden eszköz ellenére. Végre e gondviselés arra irányúl, hogy Isten megmutassa, hogy az egész emberi nemre gondja van, főleg pedig az ő egyházának (melyet bensőbb figyelemre méltat) igazgatása felett őrködik. Meg kell jegyeznünk e pontnál azt is, hogy bár Istennek atyai szerelme és jóindulata vagy itélkezésének szigorúsága gyakorta a gondviselés egész folyamán visszatükröződik, mindazáltal néha az események okai úgy el vannak rejtve, hogy belopódzik lelkünkbe az a gondolat, hogy az emberi dolgokat a vakszerencse kénye-kedve hányja-veti, vagy hogy testünk zúgolódásra késztet, mintha Isten az embereket csak úgy hányná-vetné, mint a laptát és velük játékot űzne. Igaz ugyan, hogy ha nyugodt s csendes elmével készülünk fel az okúlásra, a dolgok kimeneteléből nyilvánvaló lesz, hogy Isten jól tudja elhatározásának helyes okát: nevelni akarja pl. övéit a tűrésre, meg akarja javítani gonosz indulataikat, féktelenségüket meg akarja szelidíteni, önmegtagadásra akarja kényszeríteni őket, vagy közönyüket akarja eltávolítani; viszont le akarja sujtani a gőgösöket, az istentelenek fondorlatait akarja megsemmisíteni, mesterkedéseiket akarja szétszaggatni. Bármennyire rejtve vannak előttünk s kikerülik is figyelmünket az ily okok, bizonyosnak kell tartanunk, hogy valóban az Úrnál vannak elrejtve s ezért Dáviddal így kell kiáltanunk (Zsolt. 40:6): „Megsokasítottad, Uram, én Istenem a te csudálatos cselekedeteidet és a te mi felőlünk való gondolataidat senki te előtted el nem rendelheti, melyeket ha elő akarnék számlálni és megbeszélni, többek, hogy nem mint kimondhatnám.” Mert bár bajaink közt büneinknek állandóan eszünkbe kellene jutniok, hogy maga a büntetés bűnbánásra indítson minket, mégis látjuk, hogy Krisztus az Atya titkos tanácsának több igazságot tulajdonít, semhogy ő kit-kit érdeme szerint büntessen. A vakonszületettről ezt mondja (Ján. 9:3): „Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei, hanem szükség volt, hogy az Isten dolgai megjelenhessenek ebben”. Ez esetnél ugyanis fellázad az érzelem, midőn még a születendőket is előre meglátogatja a csapás, mintha Isten irgalmatlanúl sujtaná így az ártatlanokat. Krisztus azonban azt bizonyítja, hogy ebben mint tükörben Atyjának dicsősége ragyog, csak a mi szemeink legyenek tiszták. Meg kell azonban maradnunk a szerénység határai között, hogy Istent számadásra ne vonjuk. Hanem úgy tiszteljük az ő titkos itéleteit, hogy előttünk az ő akarata legyen minden dolog legigazabb oka. Mikor az eget sötét felhők borítják el s kitör a vad vihar, mivel szemünkre szomorú homály borúl, fülünkbe harsog a mennydörgés és minden érzékünk eltompúl a rémülettől, úgy látjuk, mintha minden össze-vissza zavarodnék; pedig e közben az égen ugyanaz a nyugalom és derű honol. Így nekünk is azt kell tartanunk, hogy míg a világon a zűrzavaros körűlmények itélőképességünktől megfosztanak minket, Isten az ő igazságának és bölcseségének tiszta fényénél, magukat e változás eseményeket megállapított rend szerint vezeti és irányozza a helyes cél felé. S bizonyára szörnyűséges e tekintetben sokaknak őrjönsége, akik Isten munkáit nagyobb szabadossággal merik kisded számadásra vonni és titkos terveit kutatni, sőt Istennek megismerhetetlen dolgairól vakmerőbb ítéletet mernek mondani, mint halandó emberek tetteiről. Mert mi volna

fonákabb eljárás, mint, ha velünk egyenlő emberekkel szemben oly szerénységgel járunk el, hogy inkább felfüggesztjük ítélkezésünket, mint hogy a megfontolatlanság vádját vonjuk magunkra, Isten titkos itéleteit pedig, melyekre tisztelettel illenék tekintenünk, gőgösen megsértjük? 2. Isten gondviselését tehát senki sem fogja helyesen és hasznosan megitélni, csak aki megfontolván azt, hogy alkotójával s a világ teremtőjével van dolga, megalázza magát illendő félelemmel és alázatossággal. Ezért van, hogy manapság ezt a tant annyian mardossák, vagy legalább szidják, mivel nem akarnak Istennek több szabadságot engedni, mint amennyit nekik saját értelmük diktál. Minket is a legnagyobb hévvel támadnak, hogy a törvény parancsaival, melyekben Isten akarata együvé van foglalva, meg nem elégedve, azt mondjuk, hogy a világot Isten titkos tanácsa igazgatja. Mintha bizony, amit tanítunk, saját agyunk képzeménye volna s nem szólana felőle mindenütt világosan a Szentlélek s nem ismételné számtalan szólásformában. De mivel némi szégyenérzet mégis visszatartja őket attól, hogy káromlásaikat az ég ellen merészeljék árasztani, hogy annál szabadabban őrjönghessenek, úgy tettetik, mintha velünk állanának perben. De ha nem ismerik el, hogy mindent, ami csak a világos történik, Isten megfoghatatlan tanácsa igazgat, feleljenek, mi okból mondja az Irás, hogy Isten itéletei „bő, mélységes vizek”? (Zsolt. 36:7) Mert, midőn Mózes kijelenti (V. Móz. 30:12 stb.), hogy Isten akaratát nem messze a felhőkben, vagy a mélységekben kell keresni, mivel a törvényben értelmesen megjelentetett, ebből az következik, hogy Istennek valamely más elrejtett akarata hasonlíttatik a mély örvényhez. Erről mondja Pál is (Róm. 11:33): „Oh, Isten bölcseségének és tudományának mélységes gazdagsága! mely igen megtudhatatlanok az ő itéletei és végére mehetetlenek az ő utai. Mert ki mehetett végére az Úr akaratjának s ki volt néki tanácsosa?” Igaz ugyan az, hogy a törvényben és az evangéliumban oly titkok vannak összefoglalva, melyek értelmünket sokkal felűlmúlják, de mivel Isten e titkok megértésére, melyeket igéjében kinyilvánítani méltóztatott, hiveinek értelmét az értelem lelkével világítja meg, nincsen többé ott semmi feneketlen mélység, hanem út, amelyen bizton lehet járni, szövétnek lábaink vezérlésére, az élet világossága s a bizonyos és nyilvánvaló igazságnak iskolája. De a világ igazgatásának csodás módja méltán neveztetik feneketlen mélységnek, mivel amig rejtve van előttünk, tisztelettel kell azt imádnunk. Szépen kifejezi Mózes mindkettőt néhány szóval, mikor így szól (V. Móz. 29:29): „A titkok a mi Urunknál Istenünknél vannak; a kinyilatkoztatott dolgok mieink és a mi fiainké.” Mert látjuk, hogy nemcsak azt parancsolja, hogy a törvény felett való elmélkedésre fordítsuk buzgalmunkat, hanem hogy Isten titkos gondviselésére is tisztelettel tekintsünk. Ezt a fenséges dolgot magasztalja Jób könyve is, hogy értelmünket megalázza. Mert miután a világ alkotmányát fent és lent megvizsgálva, nagyszerűen nyilatkozott az iró Isten műveiről, végűl így szól (Jób. 26:14): „Ime, ezek az ő utainak részei, de ime mely kicsiny része az ő cselekedeteinek, amelyet hallunk.” Ez okból tesz (28:21.28) különbséget más helyütt aközött a bölcseség között, amely Istennél lakozik s aközött a bölcselkedési mód között, melyet az emberek elé irt. Mert miután a természet titkáról beszélt, azt mondja, hogy a bölcseséget egyedűl Isten ismeri, de rejtve van ez az összes élő lények szemei előtt. De kevéssel utóbb hozzáteszi, hogy e bölcseség megjelentetett, azért hogy utána kutassanak az emberek, mivel az embernek ez mondatott: „A bölcseség az Isten félelme.” Ide vonatkozik AugustinusnakLibr. 83. quaest. c. 27.* ama mondása is: „Mivel nem mindent tudunk, mit Isten felőlünk a legjobb renddel elvégez, egyedűl a jóakarat hatása alatt viselkedünk a törvény szerint, egyebekben pedig Isten kormányoz bennünket a törvény szerint, mivel az ő gondviselése változhatlan törvény”. Mikor tehát Isten a világ igazgatásának előttünk ismeretlen jogát magának követeli, ez legyen józan szerénységünk törvénye, hogy az ő legfőbb hatalmában nyugdojunk meg, úgy hogy az ő akarata legyen reánk nézve az igazság egyetlen szabálya s minden dolgok legigazabb oka. Nem arról a feltétlen akaratról van ugyan itt szó, melyről az álbölcsek fecsegnek, istentelen pogány módra elválasztván Isten igazságát és mindenhatóságát egymástól; hanem a minden dolgokat igazgató gondviselésről, amelyből csak jó származik, bár okai el vannak is rejtve előttünk.

3. Kik e szerénységhez szabják magukat, sem elmúlt idők nyomorúsága miatt nem zugolódnak Isten ellen, sem vétkük okát nem hárítják ő rá, mint ahogyan a homéri Agamemnon mondja: egw d ouc aitioV eimi, alla ZeuV cai moira (Ennek oka nem én vagyok, hanem Zeus és a sors). Sem, mint Plautus amaz ifjú embere, a sorstól mintegy elragadtatva kétségbeesésükben nem dobják magukat a végveszedelembe e szavakkal: „Állhatatlan a dolgok sorsa, a végzet kénye-kedve szerint hányja az embereket, azért én hajómat a sziklához ütöm, hogy ott vagyonomat elveszítsem életemmel együtt”. S egy másiknak példája szerint nem leplezik büneiket Isten nevével. Mert Lyonides egy másik szindarabban így szól: „Isten indított a vétekre; hiszem, hogy az istenek akarták; mert ha nem akarnák, tudom, hogy nem történnék meg”. Sőt inkább megkeresik és megtanúlják a Szentirásból, hogy mi tetszik Istennek, hogy a Szentlélek vezetése alatt arra igyekezzenek. Egyuttal készek arra, hogy Istent kövessék, bárhova hivja őket s tényekkel bizonyítják be, hogy e tan ismereténél nincs hasznosabb dolog. Balgatagságaikkal az istentelen emberek botorúl lázadoznak annyira, hogy mint mondani szokták, majdnem összekeverik az eget és a földet.Amit méltatlanúl gáncsolnak a rosszakaratú emberek, mivel azzal némelyek fonákúl visszaélnek. (Az 1561-1585-iki kiadásokban előforduló betoldás.)* Hogyha az Úr szerintük halálunk óráját megszabta, akkor ezt kikerűlni nem lehet; hiába fáradozunk tehát bármiféle óvó eszközök megszerzésén. Hogy tehát az egyik nem mer arra az útra térni, melynek veszedelmes hirét hallotta, nehogy a rablók megöljék; a másik orvosokat hivat s orvosszerekkel gyötri magát, hogy életét megmentse; az egyik tartózkodik a nehezebb ételektől, hogy gyenge egészségét bajba ne keverje; a másik fél romladozó épületben tartózkodni; egyszóval, hogy az emberek minden utat-módot kigondolnak s nagy lelki megerőltetéssel kieszelnek, hogy kivánságaikat elérhessék: mindez szerintük vagy haszontalan segítő eszköz, melyhez Isten akaratának megváltoztatása végett nyúlnak, vagy nem szabja meg Isten határozott akarata az életet és halált, egészséget és betegséget, békét és háborút és egyéb dolgokat, melyeket az emberek, ahoz képest, amint óhajtják, vagy gyülölik azokat, szorgalmasan igyekeznek vagy megszerezni, vagy elkerűlni. Sőt azt következtetik ebből, hogy haszontalan s így annál inkább felesleges a hivők imádsága, mellyel azt kérik, hogy az Úr teljesítse azt, amit öröktől fogva elhatározott. Egy szóval minden a jövőre irányúló tervezéseiket abbahagyják, mintha ezek Isten gondviselésével ellenkeznének, amely gondviselés az ő imádságuk nélkűl is elhatározta már, hogy mit akar. Aztán akármi történik, azt az Isten gondviselésére viszik vissza, elannyira, hogy nem is neheztelnek arra az emberre, kiről bizonyos, hogy valamely gaztettet elkövetett. Megölt egy orgyilkos egy becsületes embert? Csak végrehajtotta – mondják – Isten rendelését. Lopott valaki, vagy paráználkodott? Mivel csak azt tette, mit Isten előre látott és elrendelt, csak az ő gondviselésének szolgája. Előre nyugodtan várta atyja halálát a fiú, nem gondoskodván az orvosszerekről? Nem szállhatott szemben Istennel, ki öröktől fogva így rendelte azt. Így mindenféle bűnt erénynek neveznek, mivel azok voltaképen Isten rendelésének szolgálnak. 4. De ami a jövőt illeti, az emberi elhatározásokat könnyen összeegyezteti az isteni gondviseléssel Salamon. Mert, amint azoknak oktalanságán nevet, kik bármit az Úr nélkűl merészen megkezdenek, mintha nem annak keze igazgatná őket, úgy egyebütt így szól (Péld. 16:9): „Az embernek elméje gondolja ki az ő utát, de az Úr igazgatja annak járását”. S ezzel azt jelzi, hogy Isten örök rendelései a legkevésbbé sem akadályoznak minket abban, hogy az ő akarata alatt gondot ne viseljünk magunkról és minden mi dolgainkat el ne intézzük. Van erre kézzelfogható bizonyság is. Ugyanis az, ki életünknek bizonyos határt szabott, az életünkre való gondviselést is vállainkra helyezte, eszközökkel és támaszokkal is ellátott annak fentartására, adott értelmet a jövendő veszedelmek eleve való meggondolására s nehogy e veszedelmek óvatlanúl elnyomjanak, nyújtott eszközöket és óvószereket is. Ebből világos, hogy mi a mi kötelességünk. T. i. ha Isten életünk oltalmazását ránk bizta, oltalmazzuk azt; ha támaszokat ajánl, használjuk azokat; ha a veszélyeket eleve megmutatja, ne rontsunk beléjük megfontolatlanúl; ha orvosszereket nyújt, ne vessük meg azokat. De – vetheti valaki ellenünkbe – semmi veszély nem árthat, csak amit a végzet rendelt; azt pedig semmiféle eszközzel sem háríthatjuk el. De hátha e veszélyek nem annyira végzetesek, mivel Isten elüzésükre és

legyőzésükre eszközöket is jelölt ki számodra? Jer s lásd mennyire egyez okoskodásod az isteni gondviselés rendjével! Te úgy érted, hogy a veszélytől nem kell óvakodni, mivel ha nem végzetes, óvakodás nélkül is megmenekszünk belőle. Az Úr pedig azért hagyja meg, hogy óvakodjál, mivel nem akarja, hogy a veszély végzetes legyen rád nézve. Ezek a balgák nem fontolják meg azt, ami szemünk előtt van, hogy t. i. a segítség és óvakodás eszközeit és módjait az Úr sugallja az emberekbe, hogy azokkal az ő gondviselésének szolgáljanak saját életük megtartásában. Amint ellenkezőleg nemtörődömségből és tunyaságból maguk szerzik meg a bajt, melyet Isten reájuk mért. Mert hogyan történik, hogy az előrelátó ember, míg önmagára gondot visel, még a fenyegető veszedelmek karjai közül is kibontakozik, az esztelen pedig megfontolatlan vakmerősége folytán elpusztul, ha csak úgy nem, hogy mind az esztelenség, mind az okosság az isteni gondviselésnek eszközei mindkét irányban? Isten a jövendőt azért akarta eltitkolni előlünk, hogy mi azzal, mint kétségessel szembe szálljunk és soha meg ne szünjünk a kész eszközöket használni, míg vagy meggyőzzük azt, vagy az győzi le mindengondoskodásunkat. Ezért említettem előbb, hogy az isteni gondviselés nem mindig mezitelenül jő elénk, hanem Isten az alkalmazott eszközökkel, mintegy ruhával, eltakarja azt. 5. Ugyancsak ezek helytelenül s megfontolatlanúl hárítják a múlt eseményeit pusztán az isteni gondviselésre. Mivel ugyanis e gondviseléstől függ minden, ami történik, tehát – így mondják – nem eshetik lopás, házasságtörés, gyilkosság anélkül, hogy Isten akarata közre ne működjék. Mért büntetik hát a tolvajt, – szólanak – ha kirabolja azt, akit Isten szegénységgel akart sujtani? Mért bünhődik a gyilkos, ha megölte azt, kinek életét Isten bevégezte? Ha mindezek Isten akaratának szolgálnak, miért bünhődnek? Én azonban tagadom, hogy azok Isten akaratának szolgálnának. Mert arról, akit gonosz szenvedélye hajt, nem fogjuk mondani, hogy Isten parancsának engedelmeskedik, holott csak a saját gonosz kivánságát követi. Istennek az engedelmeskedik, ki megismerve az ő akaratát, oda iparkodik, ahová az hivja őt. Ezt az akaratot pedig honnét tanulhatjuk meg, mint az ő igéjéből? Ezért cselekvéseinkben Isten amaz akaratához kell magunkat szabnunk, melyet nekünk igéjében kijelent. Isten csak azt kéri tőlünk számon, amit parancsol. Ha valamit parancsolata ellen követünk el, az nem engedelmesség, hanem makacsság és kihágás. De – vetik ellen – ha nem akarná Isten, mi nem cselekednők azt. Elismerem; de vajjon azért cselekszünk-e rosszat, hogy engedelmességünket előtte megmutassuk? Rosszat azonban Isten nekünk egyáltalán nem parancsol; sőt inkább mi rohanunk vakon a bűnbe, nem gondolva meg, hogy mit kiván Ő, hanem szenvedélyünk zivatarai közt úgy őrjöngve, hogy szántszándékkal tusakodunk Ő ellene. S ily módon rosszat cselekedve, igaz rendelésének szolgálunk, mivel ő bölcsesége végtelen nagyságához képest a gonosz eszközöket igen jól és helyesen tudja arra használni, hogy velük jót cselekedjék. De lásd meg, mily balga az ő okoskodásuk. Azt akarják, hogy a bűnök elkövetői büntetlenek maradjanak, mivel voltaképen Isten engedelmével cselekedtek. Én még többet is megengedek: hogy t. i. a tolvajok, gyilkosok s egyéb gonosztevők is az isteni gondviselés eszközei, kiket Isten arra használ, hogy azokat az itéleteket, melyeket magában megállapított, végrehajtsa. Azt azonban tagadom, hogy bűneikre ebből bármi mentség is származnék. Mert hát vajjon ugyanazon bűnbe vonják magukkal együtt Istent is, vagy saját gonoszságukat az ő igazságával takargatják? Egyiket sem tehetik. Saját lelkiismeretük kényszeríti s kárhoztatja őket, hogy magukat ne menthessék; hogy Istent ne vádolhassák, tudják, hogy a bűn ő bennük van, Isten pedig csak az ő gonoszságukat használja fel a maga igaz céljaira. De mindenesetre – mondhatja valaki – Isten ezek által működik. Honnan van, kérdem, a bűz a holttetemben, melyet a napnak fénye megrothasztott és szétmállasztott? Tudja mindenki, hogy a bűzt a napsugár támasztotta, de azért senki sem mondja, hogy maga a sugár bűzös. Igy midőn a gonosz emberben benne van a bűn anyaga és oka, hogyan lehetne azt gondolni, hogy az Isten beszennyezi magát, ha ennek szolgálatát felhasználja a saját itélete szerint? Félre tehát az ilyen kutyához illő szemtelenséggel, mely megugathatja ugyan messziről az Isten igazságát, de hozzá nem férkőzhetik.

6. De ezeket a rágalmakat, vagy inkább az eszelősök eme lázálmait, könnyen rombadönti a gondviselés felett való szent és kegyes elmélkedés, melyet elénkbe ir a kegyesség törvénye, hogy ebből számunkra igen jó és igen kellemes gyümölcs teremjen. A keresztyén lélek tehát, mivel teljesen meggyőződött afelől, hogy minden Isten engedelmével történik és semmi vakesetből nem jő létre, Istenre, mint a dolgok végső okára, emeli mindig tekintetét; de az alantasabb okokat is megvizsgálja a maguk helyén. Aztán nem kételkedik abban sem, hogy Isten különös gondviselése azon fáradozik, hogy megtartsa őt s e gondviselés semmi mást nem enged történni, csak amit javára és üdvére fordíthat. Mivel pedig első sorban az emberekkel, aztán a többi teremtményekkel van dolga, legyen meggyőződve arról, hogy mind a kettőn Isten gondviselése uralkodik. Ami az embereket illeti, akár jók, akár rosszak, ismerje meg, hogy tervük, akaratuk, törekvéseik s tehetségeik Isten keze alatt vannak; úgy, hogy Isten jótetszésétől függ, hogy azokat oda hajtsa, ahová tetszik s ahányszor csak akarja, meg is fékezze. Hogy Isten különös gondviselése vigyáz a hivek üdvösségére, erre nézve a Szentirásban igen számos és bőséges ígéret van, pl.: „Vessed az Urra a te terhedet és ő gondot visel te rólad és nem engedi, hogy az igaz ember mindörökké háborgattassék” (Zsolt. 55:23). „Minden gondotokat ő reá vessétek, mert neki gondja vagyon ti rólatok” (I. Pét. 5:7). „Aki lakozik a felséges Istennek rejtekében, a mindenható Istennek árnyékában nyugoszik” (Zsolt. 91:1). „Aki titeket bánt, az én szemem fényét bántja” (Zak. 2.). „Az ő szabadítását adta bástya és kőfal gyanánt az Isten” (Ézs. 26:1). „Ha az anyák elfeledkeznének is az ő gyermekükről, én nem feledkezem meg rólad” (Ézs. 49:15).Sőt a bibliai történetekben egyik legfontosabb cél az a tanítás, hogy Isten oly buzgón őrzi a szenteknek utait, hogy még a kőbe se üssék meg lábukat. Amint tehát kevéssel előbb joggal megdöntöttük azoknak vélekedését, kik Istennek olyan általános gondviseléséről álmodoznak, mely valamennyi teremtmény külön-külön való gondozására nem terjed ki, úgy fő fontosságu dolog megismernünk Istennek ezt az irántunk való különös gondviselését. ezért miután Krisztus kijelentette, hogy az Atya tudta nélkül még egy hitvány verebecske sem hullhat a földre , tüstént azt is hozzáteszi, hogy amennyivel többet érünk a verebecskénél, Isten annyival melegebb gonddal őrködik felettünk s ez a gondviselés annyira terjed, hogy hinnünk kell még azt is, hogy fejünk hajszálai is meg vannak számlálva. Ugyan mit kivánhatunk egyebet, ha még egy szál haj sem hullhat le fejünkről az ő akarata nélkül? Nem szólok csupán az emberi nemzetről; de mivel Isten az egyházat hajlékává választotta, kétségtelen, hogy annak igazgatásában különös bizonyítékokkal mutatja meg atyai gondviselését. 7. Isten szolgája ezen igéretek és példák által megerősítve elmondja még azokat a bizonyítékokat, melyek azt tanítják, hogy minden ember az Úr hatalma alatt áll, akár lelküket kell számunkra megnyerni, akár gonoszságukat kell meggátolni, hogy ne árthasson. Mert az Úr az, aki kedvessé teszen nemcsak azoknak szemében, akik jóakarattal vannak irányunkban, hanem az egyiptomiak szemében is: ellenségeink gazságát pedig különféle módon meg tudja tőrni. Mert néha elveszi eszüket, hogy okosan és józanul semmihez se foghassanak; így küldi ela Sátánt, hogy minden próféta száját hazugsággal töltse meg Ákháb megcsalatására (I. Kir. 22:22); Roboámot gyermekes tanáccsal vezeti tévutra, hogy oktalansága folytán királyságától megfosszák (I. Kir. 12:10 és 15). Néha meg ha eszüknél hagyja is őket, oly félelmet és önkivületet bocsát rájuk, hogy amit elkezdtek, nem akarják s nem folytatják. Máskor meg, midőn még azt is megengedi, hogy megkiséreljék, mit a düh és vakszenvedély tanácsolt, támadásukat alkalmas módon letöri s nem engedi, hogy kitüzött céljukig eljussanak. Igy Akhitofel tervét, mely Dávidra nézve halálos kimenetelü lett volna, idő előtt megsemmisíté (II. Sám. 17:7 és 14). Igy gondja van arra is, hogy minden teremtett dolgot övéinek javára és üdvére kormányozzon, még magát az ördögöt is, kiről látjuk, hogy Jób ellen semmit sem mert cselekedni Isten engedelme és megbizása nélkül (Jób. 1:12). E tudatot szükségképen követi egyrészt a szivbeli háládatosság a szerencsés körülmények közt, másrészt a türelem a balsorsban, továbbá csodálatos biztonság a jövőre vonatkozólag. Ezért ha bármi szerencsésen és lelke óhajtása szerint történik, hogy azt megnyerhette, egészen Istennek tulajdonítja, akár emberi segítség útján érezte az ő jóságát, akár élettelen teremtmények támogatták. Mert így gondolkodik az ő lelkében: „Bizonyára az

Úr az, ki hozzám hajtotta azoknak lelkét s mintegy hozzám, csatolta, hogy irántam való jóindulatának eszközei legyenek”. Bő termés idején azt gondolja, hogy az Úr az, ki meghallgatja az eget, hogy az ég is meghallgassa a földet s a föld is meghallgassa az ő termését. Egyéb körülményei közt sem kételkedik abban, hogy egyedül Isten áldása az, ami által minden sikerül. S ha ennyi ok figyelmezteti, lehetetlen, hogy Isten iránt háládatlan maradjon. 8. Ha valami baj éri, lelkét akkor is azonnal felemeli Istenhez, akinek keze leginkább képes arra, hogy türelmet és szelíd lelki mérsékletet adjon belénk. Ha József mindig csak testvérei hűtlenségét forgatta volna elméjében, sohasem érezhetett volna azok iránt ismét testvéri szeretetet. De mivel lelkét Istenre függesztette, a sérelemről megfeledkezve, szelidségre és kegyességre hajlott, úgy, hogy testvéreit még vigasztalja is és így szól: „Nem ti adtatok el engemet ide Egyiptomba, hanem Isten akarata küldött ide előttetek, hogy életeteket megtartsam. Jóllehet ti gonoszt gondoltatok ellenem, de Isten azt jóra fordította” (I. Móz. 45:8). Ha Jób csak a káldeusokra gondolt volna, akik háborgatták, azonnali bosszúálásra gyúladt volna; de mivel egyuttal Isten munkáját is felismerte ebben, ama gyönyörü kijelentéssel vigasztalja magát: „Az Úr adta és az Úr vette is el, áldott legyen az Úrnak neve” (Jób. 1:21). Igy Dávid, mikor Sémei szitokkal és kődobálással támadt reá, ha csak az emberre nézett volna, a bosszúállásra biztatta volna övéit; de mivel megértette, hogy Sémei nem Isten indítása nélkül cselekszik, inkább csitítja őket. Hagyjátok – úgymond, – mert az Úr parancsolta néki, hogy szidalmazzon (II. Sám. 16:10): „Megnémulék és nem nyitám meg számat, mert te cselekedted azt”. Ha a haragnak és türelmetlenségnek nincs hathatósabb orvossága, bizonyára nem kevéssé haladt előre az, aki e fejezetből megtanult Isten gondviselésén aképen elmélkedni, hogy elméjét mindenkor erre a gondolatra irányítsa: „Az Úr akarta, tehát tűrnünk kell; nem azért, mivel vele nem szabad harcra szállani, de mivel semi olyat nem akar, ami nem igazságos és nem hasznos”. A tanúlság az, hogy ha az emberek igaztalanúl megsértettek, nem törődve azok gonoszságával, ami csak fájdalmunkat növelné s lelkünket bosszúállásra tüzelné, gondoljunk arra, hogy Istenhez kell emelkednünk s tanuljuk meg bizonyosra venni, hogy istenigazságos intézkedése engedte meg és bocsátotta ránk azt a sérelmet, melyet az ellenség rajtunk gonoszúl elkövetett. Pál, hogy a sérelmek megtorlásától visszatartson, bölcsen figyelmeztet minket (Ef. 6:12), hogy „nincsenek nekünk tusakodásunk a vér és test ellen, hatalmasságok ellen”, hanem a lelki ellenségek és az ördög ellen, hogy készűljünk hát e harcra. De a harag minden rohamának lecsillapítására is leghasznosabb az a figyelmeztetés, hogy úgy az ördögöt, mint az összes gonoszokat Isten fegyverzi el az ütközetre s úgy űl az ő székében, mint egy pályabiró, hogy türelmünket gyakorolja. Ha pedig az emberek minden közbejötte nélkűl gyötör minket csapás és nyomorúság, jusson eszünkbe a törvény tanítása (V. Móz. 28:2 stb.), hogy minden, ami jó, Isten áldásának forrásából árad, az összes csapások pedig az ő átkai; s döbbentsen meg ama borzasztó kijelentés (III. Móz. 26:23): „Ha ezekkel sem gondoltok, hogy hozzám térjetek, hanem vakmerően ellenem jártok, én is bizony vakmerőképen ellenetek járok”. S e szavak vádolják a mi érzéketlenségünket, mikor a közönséges testi értelemhez képest jót-rosszat egyaránt véletlennek tartva, Istennek sem jótéteményei nem indítanak az ő tisztelésére, sem csapásai nem ösztönöznek bűnbánatra. Ez az oka, hogy Jerémiás és Ámos oly keserű szavakkal feddik a zsidókat (Sir. 3:38; Ám. 3:6), mivel azok azt gondolták, hogy úgy a jó, mint a rossz megtörténhetik Isten parancsa nélkűl. de vonatkozik Ézsaiásnak eme tanítása is (45:7): „Én vagyok az, ki a világosságot formáltam és a sötétséget teremtettem, békességet szerzek és gonoszt teremtek: Én vagyok az Úr, aki mindezeket cselekszem.” 9. De eközben a kegyes embernek nem kell szemet hunynia az alantasabb okok előtt sem. Mert, még ha úgy vélekedik is, hogy azok, akiktől valamely jótéteményt vett, az isteni gondviselés szolgái, azért még nem kell mellettük úgy elmennie, mintha emberies érzületükért semmi hálát nem érdemeltek volna; hanem teljes szivből azt kell éreznie, hogy velük szemben le van kötelezve s szivesen be kell vallania tartozását s tehetségéhez és a körülményekhez képest rajta is kell lennie, hogy háláját kimutassa.

Egyszóval, a vett jókért tisztelnie és magasztalnia kell Istent, mint aki a jótéteménynek főszerzője; de amellett tisztelje az embereket is, mint az ő szolgáit; és amint igaz is, értse meg, hogy Isten akaratából le van kötelezve azokkal az emberekkel szemben, akiknek keze által az Úr jót akart tenni. Ha pedig akár hanyagságból, akár oktalanságból valami kárt szenved, ismerje el, hogy bár Isten akaratával történt ez meg rajta, mindamellett önmagának is kell tulajdonítania. Ha példáúl valaki betegségben elpusztúlt, akit hanyagúl kezelt, bár kötelessége lett volna jól gondozni, ámbár jól tudja, hogy a meghalt ember ahhoz a határhoz jutott el, melyet el nem kerűlhetett, mindamellett e tudat nem könnyítheti bűnét, hanem mivel vele szemben nem teljesítette hűségesen kötelességét, úgy kell az esetet felfognia, mintha az illető az ő hanyagsága következtében halt volna meg. Ha meg épen lopásban, vagy emberölésben leledzik, mely gonosztettet ravaszúl s megátalkodott gonosz indulattal hajtott végre, még sokkal kevésbbé mentse magát az isteni gondviselésnek ürügyével, hanem az ilyen gonosz tettben Isten igazságát s az ember álnokságát, amint mindkettő nyilván megtetszik, külön-külön szemlélje. Különösen pedig a jövőt illetőleg legyen nagy figyelemmel az ily alsóbbrendü okokra. Mert Isten áldásának kell azt tartania, ha nem veszíti el azokat az emberi támaszokat, melyeket a maga épségére használ. Tehát készségesen fogadja el a jó tanácsokat s ne restelkedjék segítségűl hivni azokat, akikről látja, hogy segítségére lehetnek, de meggondolva, hogy Isten neki mintegy az összes teremtményeket kezébe adta, amelyek neki valamit használhatnak, úgy vegye azokat használatba, mint az isteni gondviselés alkalmas eszközeit. És mivel bizonytalan afelől, hogy megkezdett dolgai minő végre jutnak, kivéve azt a bizonyos tudását, hogy az Úr mindenben az ő javára gondoskodik, mindenképen arra kell igyekeznie, amiről értelme s legjobb belátása szerint meg van győződve, hogy hasznára válik. Mindamellett elhatározásában ne engedje át magát saját érzéseinek, hanem bizza rá magát teljesen Isten bölcseségére, hogy e bölcseség vezérelje a helyes célra. Egyébként a külső segítségben nem szabad annyira bizakodnia, hogy ha megvannak, bennük teljesen megnyugodjék, ha pedig nincsenek meg, úgy rettegjen, mintha teljesen magára maradt volna. Lelke ragaszkodjék mindig az Isten gondviseléséhez és ne engedje, hogy annak szilárd szemléletétől a jelen való dolgok vizsgálása eltántorítsa. Így Jóáb, bár tudja, hogy a csatának kimenetele Isten kezében van, mindamellett nem tétlenkedik, hanem kötelességét buzgón teljesíti, a végeredmény elintézését pedig rábizza Istenre. „Bátorítsd meg magadat és álljunk meg vitézűl a mi nemzetségünkért és a mi Istenünknek városaiért és az Úr cselekedjék úgy, amint neki tetszik” (II. Sám. 10:12). Ez a tudat megóv bennünket a vakmerőségtől és gonosz elbizakodottságtól és Isten folytonos imádására serkent; továbbá lelkünket is jó reménységgel gyámolítja, hogy ne kételkedjünk a környező veszélyeket semmibe se venni. 10. E fejezetben pedig kitünik a kegyes szivnek megbecsülhetetlen boldogsága. Az emberi életet számtalan veszély veszi körül, melyek közül mindegyik halállal fenyeget. Hogy tovább ne menjünk, mivel a test ezerféle betegség fészke, sőt magába zárva melengeti és rejtegeti a betegség csiráit, nem járhat aként az ember, hogy saját vesztének sokféle nemét magával ne hordozza és életét mintegy a halállal összekötve ne hurcolja. Mit mondhatnánk egyebet, hiszen sem nem fázik, sem nem izzad veszedelem nélkül? Bármerre fordulsz, körülötted minden nemcsak kétséges, hanem csaknem nyiltan fenyeget és olyannak mutatkozik, mintha azonnal halált hozna fejedre. Ha hajóra szállsz, féllábbal a koporsóban vagy. Ha lóra ülsz, egy féllába megcsuszamlásával veszélyben forog életed. Ha a város utcáin mégy végig, ahány cserép van a kezedben, vagy barátod kezében, a veszély ott leselkedik rád. Ahány vadállatot látsz, mind megrontásodra van felfegyverezve. Ha talán egy jól megerősített kertbe akarnál bezárkózni, ahol csak kellemes üdülés igérkezik: néha ott is kigyó lappang. Házad állandóan ki van téve a tűzveszélynek. Nappal koldusbottal, éjjel meg tűzhalállal is fenyeget. A szántóföldre jöhet jég, ragya, szárazság, mindenféle vihar; ki tudja: lesz-e termés s nem halsz-e éhen? Nem szólok a mérgezésről, ármánykodásról, a rablásról, a nyilt erőszakról, melyek közűl egyik otthon leselg utánunk, a másik künt lépked nyomainkban. E nyomorúságok között nemde igen nyomorúltnak kell lennie az embernek, mint aki az életben félholtan, aggódó

és bágyadt lélekkel vánszorog tovább, épen mintha feje felett szüntelen éles kard csüngene. Azt mondod, hogy mind e veszedelemek ritkán következnek be, vagy legalább is nem mindig, együtt sohasem s nem is mindenkivel esnek meg. Elismerem. De mivel mások példája int, hogy mindez velünk is megtörténhetik, hogy a mi életünk épen úgy nem kivétel, mint az övék, lehetetlen, hogy ne féljünk s ne rettegjünk e dolgoktól, mint amelyek velünk is megtörténhetnek. Tehát mit gondolsz, ily rettegésnél mi lehet nyomorúltabb állapot? Vegyük még figyelembe, hogy Istennek gyalázatára van, ha azt mondjuk, hogy az embert, e legnemesebb teremtményt, Isten a sors véletlen és vak csapásainak tette ki. De e pontnál csak annyit volt szándékom az ember nyomorúságáról mondani, amennyit akkor érezne, ha a vaksors uralma alá vettetettt volna. 11. De mihelyt az isteni gondviselésnek eme fénye a kegyes emberre ráragyogott, nemcsak az a roppant aggodalom és félelem nem gyötri többé, mely azelőtt gyötörte, hanem minden gondtól teljesen megszabadúl. Mert amily méltán retteg a sorstól, époly nyugodtan meri reá bizni magát Istenre. Mondom, az a vigasztalása, hogy belátja, hogy az égi Atya aképen tart fönn mindent hatalmával, aképen igazgat parancsával s intésével, aképen kormányoz bölcseségével, hogy rendelése nélkűl semmi sem történik. Továbbá, hogy Isten gondozásába ő is be van véve, az angyalok gondjára van bizva, úgyhogy sem víz, sem tűz, sem fegyver nem árthat neki, csak amennyire a kormányzó Istennek tetszik. Mert így énekel a zsoltáriró (Zsolt. 91:3 stb.): „Ő szabadít meg téged a madarásznak tőriből és a veszedelmes dögtől. Az ő szárnyaival fedez be téged és az ő szárnyai alatt lészen oltalmad; dárda és paizs az ő igaz igérete. Ne félj az éjjeli rettegéstől és a nappali repűlő nyiltól, az éjszaka kegyetlenkedő dögtől és a délben pusztító döghaláltól”. Innét támad a szentekben dicsekvő bizakodás is: „Az Úr én velem vagyon, nem félek: hogy árthatna nékem az ember? Ha szinte én körűltem tábort járnának is, nem fél az én szivem és hogyha had támad ellenem, mégis ő benne bizom. Ha a halál árnyékában járok is, nem szűnöm meg jót reményleni” (Zsolt. 118:6, 27:3 és 56:5 és egyebütt). Honnan van bennük, kérdem, ez a nagy bizalom, hogy nyugalmuk meg nem szűnik, mint abból, hogy bár a világ látszólag kitűzött cél nélkűl kering, mégis tudják, hogy Isten munkálkodik mindenütt s biznak abban, hogy az ő munkája rájuk nézve üdvös lesz? Ha akár az ördög, akár istentelen emberek támadják meg üdvösségüket, azonnal le kellene roskadniok, ha a gondviselésre való emékezés és az afelett való elmélkedés meg nem erősítené őket. De midőn emlékezetükbe idézik, hogy az ördögöt s az istentelenek egész táborát Isten keze minden tekintetben mintegy zabolával, úgy féken tartja, hogy ellenünk semmi merényletet se ki nem eszelhetnek, se kieszelt tervüket meg nem kisérelhetik, sem gonosztettük végrehajtására, bármint próbálják, egy ujjukat sem képesek mozdítani, csak amennyiben Isten megengedi, sőt csak amennyiben rájuk bizta s nemcsak bilincsekbe vannak verve, hanem zablája által kényszeríttetnek engedelmességet tanusítani: ha mindezt – mondom – felidézik emlékezetükben: van, ahonnan bőven vigasztalhatják magukat. Mert amint az Úrnak dolga az, hogy dühöket felfegyverezze, oda fordítsa s oda rendelje, ahova jónak látja, úgy az ő dolga az is, hogy meghatározza cselekvésük módját és határait is, hogy szenvedélyeikkel féktelenűl ne dühöngjenek. Ez a meggyőződés támogatta Pált, mikor útjáról, melyről egy helyütt azt mondja, hogy a Sátán akadályozta meg, más helyütt azt állítja, hogy Isten engedte meg azt (I. Thess. 2:18; I. Kor. 16:7). Ha csak azt mondta volna, hogy az akadály a Sátántól van, úgy látszott volna, hogy igen nagy hatalmat tulajdonít neki, mintha tőle függene még az Isten elhatározásainak megváltoztatása is; most pedig, miután megállapítja, hogy a döntés Istennél van, mint akinek engedelmétől függ minden utazás, egyuttal kimutatja, hogy a Sátán Isten akarata nélkűl bármint ármánykodjék is, semmit sem képes véghez vinni. Ezért Dávid (Zsolt. 31:16), mivel az emberi élet a különféle változások miatt, szünetlen ingadoz s mint a kerék, fel- és alá forog, mint oltalomhoz ehhez a tudományhoz menekűl, hogy az ő életének napjai Isten kezében vannak. Mondhatta volna itt élete pályáját, mondhatta volna éltének napját egyes számban, de e szóval „napjai” azt akarta kifejezni, hogy ámbár az ember állapota ingatag, mégis mindazok a változások, amelyek egymás nyomában létre jönnek, Isten kormánya alatt állanak. Ez oknál fogva Rétzint és Izrael királyát, mikor seregüket Juda vesztére egyesítvén, úgy látszott, mintha az ország elpusztítására és megemésztésére

meggyújtott fáklyák volnának, füstölgő üszökdaraboknak mondja, mint akik semmi mást, csak némi füstöt képesek támasztani (Ézs. 7:1 stb.). Így Faraó, noha gazdagsága, hadereje és seregeinek nagysága miatt mindenki előtt félelmes volt, maga cethalhoz, csapatai pedig halakhoz vannak hasonlítva (Ez. 29:4). Isten tehát kijelenti, hogy a vezért és seregét horgával megfogja és oda vonja, ahová ő akarja. Végűl, hogy e tárgynál huzamosabban ne időzzem, ha megfigyeled a dolgot, könnyen beláthatod, hogy minden nyomorúságok között legnagyobb az isteni gondviselés nem ismerése s viszont a legnagyobb boldogság annak ismerésében áll. 12. Az isteni gondviselésről már elmondtam volna, amennyi a hivek valóságos okúlására és vigasztalására hasznos, (mert a nyugtalan lelkű emberek kiváncsiságának kielégítésére semmi sem lenne elég s nem is lehet kivánni, hogy elég legyen), ha nem volna még néhány olyan szentirási hely, mely ellentétben azzal, amit feljebb előadtunk, látszólag azt igazolja, mintha Isten tanácsa nem volna szilárd és állandó, hanem az alantasabb dolgok rendje és folyása szerint változnék. Első sorban néhányszor említés van téve arról, hogy Isten valamely tettét megbánta, pl. hogy az embert teremtette (I. Móz. 6:6), hogy Sault királyságra emelte (I. Sám. 15:11), hogy népére gonoszt bocsátott, mihelyt annak némi megtérését látja (Jer. 18:8). Aztán felhozzák néhány rendelésének visszavonását. Jónás által kijelentette a ninivebelieknek, hogy 40 nap eltelte után elpusztúl Ninive, de kevéssel utóbb a nép megtérése folytán kegyesebb itéletre hajol (Jón. 3:4.10). Ézsaiás ajkával kijelenti Ezékiásnak, hogy meg fog halni, de a király könnyeire és kértére megindúlt, s annak halálát elhalasztotta (Ézs. 38:1.5 és II. Kir. 20:1.5). Mindenből számosan azt a következtetést vonják le, hogy Isten az emberek dolgát nem örök végzésével állapította meg, hanem minden évben, napon, órában a szerint, amint ki-ki megérdemli, vagy amint ő helyesnek és méltányosnak tartja, határozza el ezt, vagy azt. Ami Isten megbánását illeti arról azt kell tartanunk, hogy ép oly kevéssé illik Istenhez, mint a tudatlanság, tévedés vagy erőtlenség. Ha ugyanis senki tudva s akarva nem teszi ki magát a megbánás kényszerűségének, Istennek a megbánást máskép nem tulajdoníthatjuk, csak ha azt mondjuk, hogy vagy nem tudta a jövőt, vagy nem tudta azt elkerűlni, vagy pedig elsietve s megfontolatlanúl rohan valami elhatározásba, melyet azonnal megbán. Ez azonban annyira távol áll a Szentlélek tanításától, hogy magának a megbánásnak említésekor tagadja azt, hogy Istent a megbánás indithatná valamire, mert nem ember ő, hogy valamit megbánhasson (I. Sám. 15:29). S jól meg kell jegyezni, hogy ugyanabban a fejezetben aként van összekötve mindkét dolog, hogy az összehasonlítás teljességgel eloszlatja az ellenmondás látszatát. Isten elhatározásának változása képlegesen van kifejezve, mikor a Szentirás azt mondja, hogy az Úr megbánta Saulnak királlyá választását. Kevéssel később azonban hozzáteszi, hogy „ az Izraelnek erős Istene nem hazug és a megbánás nem hat rá, mert nem ember, hogy valamit megbánhasson”. E szavak világosan, minden szónoki kép nélkűl állítják az ő változhatatlanságát. Ennélfogva bizonyos, hogy Isten elrendelése az emberi dolgok kormányzásában állandó és minden megbánáson felül álló. S hogy Isten akaratának állhatatossága kétségtelen legyen, még az ő ellenségei is kényszerültek bizonyságot tenni mellette. Mert Bálám, bár akarata ellenére, kénytelen volt e szavakban kitörni: „Nem olyan az Isten, mint az ember, hogy hazudjon és nem embernek fia, hogy megváltozzék, Ő mondotta s hát ne mivelné-e meg? Szólott és nem teljesíti-é meg azt?” (IV. Móz. 23:15). 13. Mit jelent hát a „megbánás” szó? Olyan ez is, mint a többi szólásformák, melyek az Istent emberileg irják le előttünk. Mivel ugyanis erőtlenségünk Isten felségéhez nem ér föl, a mi felfogásunkhoz kell leereszkednie a róla szóló leirásnak, hogy megérthessük azt. E leereszkedés aképen történik, hogy Isten nem olyannak tünteti föl magát előttünk, mint aminő önmagában, hanem amilyennek mi érezzük őt. S jóllehet ő nem indul haragra, mint valami ember, sem emberi módon fel nem háborodik, mégis azt mondja, hogy haragszik a bűnösökre. Tehát valamint, mikor azt halljuk, hogy Isten haragszik a bűnösökre. Tehát valamint, mikor azt halljuk, hogy Isten haragszik, nem kell azt képzelnünk, hogy valami fölindulás támad ő benne, hanem inkább figyelembe kell vennünk, hogy az ily beszéd a mi érzékünktől van véve, mivel Isten egy felhevült s

haragos embernek képében jelenik meg előttünk, valahányszor ítéletet gyakorol; úgy a megbánás szó alatt sem kell egyebet értenünk, mint cselekedeteinek megváltoztatását, mivel az emberek azzal, ha cselekedeteiket megváltoztatják, azt szokták kimutatni, hogy az, amit tettek, nem tetszik nekik. Mivel tehát bárminő változtatás az emberek között egyenlő jelentőségü annak megjavításával, ami nem tetszik, a megjavítás pedig a megbánásból származik, ezért a megbánás szó azt jelenti, hogy Isten az ő cselekedetein változtat; eközben azonban se szándéka, se akarata, se hajlandósága nem változik meg, hanem amit öröktől fogva előre látott, helyeselt és elhatározott, azt hajtja végre állandó munkássággal, még ha mindjárt hirtelen változásnak tünik is az fel az emberi szemek előtt. 14. A szent történet, midőn elbeszéli, hogy a minivebeliekről a megigért veszedelem elhárult s hogy Ezékiás életét, bár halála már ki volt mondva, meghosszabbította Isten, ezzel nem azt jelzi, hogy Isten végzéseit visszavonta. Akik így vélekednek, nagy tévelygésben leledzenek a kijelentések értelmét illetőleg. Mert e kijelentések, bár egyszerű állítások, mindamellett, amint ez az eredményből magából kiderül, bizonyos hallgatag feltételt is foglalnak magukban. Mert miért is küldé az Úr Jónást a ninivebeliekhez, hogy a város romlását hirdesse? Miért is jelentette meg Ézsaiás által Ezékiásnak a halált? Hisz elveszíthette volna úgy amazokat, mint ezt, veszedelmük hírül adása nélkül is. Más volt hát az Úr szándéka, mint hogy a niniveiek és Ezékiás halálukról előre értesülve, annak közelségét már távolból szemléljék. Bizonyára nem azt akarta, hogy elvesszenek, hanem inkább, hogy megjobbuljanak s el ne vesszenek. Hogy tehát Jónás azt jövendöli, hogy Ninive negyven nap mulva elpusztul, ez csak azért történik, hogy el ne pusztuljon. Hogy Ezékiás előtt a hosszabb élet reménységét Isten elvágja, azért történik, hogy hosszabb életet nyerjen. Ki nem látja ezekből, hogy az Úr az ily fajtáju fenyegetésekkel töredelmes bűnbánatra akarta vezérelni azokat, akiket megrettentett, hogy elkerűljék azt az ítéletet, melyet büneikkel kiérdemeltek. Ha ez valóban így van, a dolgok természete oda vezet, hogy az egyszerü kijelentésben valamely elhallgatott föltételt is halljunk. S ezt más hasonló példákkal is lehet támogatni. Midőn az Úr Abiméleket azért dorgálja, hogy Ábrahám feleségét elvette, így szól neki (I. Móz. 20:3): „Imé ezennel meghalsz ez asszonyért, amelyet elhozattál, mivelhogy őnéki férje vagyon”. Miután azonban Abimélek kimentette magát, eként beszél: „Mostan azért add meg az embernek az ő feleségét, mert próféta ő: és imádkozik te éretted és élsz; hogyha pedig meg nem adándod, tudd meg, hogy bizonnyal meghalsz mind te, mind valamennyi hozzád tartozó”. Ugy-e bár látjuk, hogy első kijelentésével azért döbbenti meg erősebben Abimélek lelkét, hogy az elégtételre készségessé tegye, a másodikban pedig világosabban magyarázza meg akaratát? S mivel a többi szentirási helyekkel épen így vagyunk, nem szabad belőlük azt a következtetést vonnunk le, mintha Isten előbbi szándéka akárminő kis csorbát is szenvedne az által, hogy amit kijelentett, érvénytelenné tette. Mert inkább örök rendelése előtt készíti az utat az Úr, midőn büntetést hirdetve bűnbánatra inti azokat, akiknek meg akar kegyelmezni, semhogy akaratán, vagy igéjén is valamit változtatna. Csak hogy épen betüről-betüre nem mondja ki azt, amit érteni amugy is könnyü. Ha ugyan igaznak kell maradnia Ézsaiás ama mondásának (Ézs. 14:27): „A seregek Ura végezte és ki teszi azt erőtlenné? Az ő keze fel van emelve; ki fordítja el azt?”

TIZENNYOLCADIK FEJEZET Isten úgy használja az istentelenek szolgálatát és úgy hajtja azok lelkét itéleteinek véghezvitelére, hogy emellett maga minden folttól tisztán marad. 1. Egyéb szentirási helyekből, ahol arról van szó, hogy Isten magát a Sátánt és a többi istenteleneket is szabad akarata szerint vonja és kormányozza, még nehezebb kérdés támad. Mert a testi értelem alig foghatja meg, mint lehetséges az, hogy noha azok által végzi munkáját, bünükből semmi folt reá nem ragad, sőt a közös munka közben minden bűntől mentes marad, szolgáit pedig emellett igazságosan kárhoztatja. Ezért találták fel a cselekvés és a megengedés közötti különbséget; mert sokak előtt megoldhatatlan csomónak látszott az, hogy Isten keze és hatalma alatt a Sátán és az istentelenek

aképen vannak, hogy Isten az ő gonoszságukat tetszés szerinti célra irányíthatja s hogy bűnös tetteiket itéletei végrehajtására használhatja. De talán menthető volna ezeknek az embereknek szerénysége, akik a képtelenség látszatától visszariadnak, ha Isten igazságát nem igyekeznének balgatagul a hazugság örve alatt védelmezni minden kedvezőtlen látszat ellen. Képtelenségnek látszik előttük, hogy Isten tudtával s akaratával vakuljon meg az ember, ki nemsokára vakságának büntetését hordozza. Tehát kifogás után kapkodva úgy keresnek menekvést, hogy szerintük az ilyen eset Istennek csak engedelméből, de nem akaratából történik. Mikor azonban Isten nyiltan kijelenti, hogy ezt ő maga teszi, ezt a mentséget visszautasítja. Hogy pedig az emberek Isten titkos intése nélkül semmit sem képesek cselekedni s bármint határozzanak is magukban, nem tehetnek mást, mint amit Isten önmagánál elhatározott s titkos igazgatásával megállapít, számtalan világos bizonyíték igazolja. Amit fentebb a zsoltárból idéztünk, hogy t. i. Isten bármit akar, megteheti, kétségtelen, hogy áll az emberek összes cselekvéseire. Ha Isten, amint meg van irva, a háborúnak és békének kétségtelen ura és pedig minden kivétel nélkül, vajjon ki merészli azt mondani, hogy tudta, vagy beavatkozása nélkül vak indulat viszi találomra az embereket. De egyes példákból több világosság derül tárgyunkra? Jób könyve első részéből tudjuk, hogy a Sátán Isten parancsainak átvételére épen úgy áll az Úr előtt, mint az angyalok, kik önként engedelmeskednek. Bár cselekvéseiknek különböző a módja és célja, a Sátán még sem képes semmihez sem kezdeni Isten akarata nélkül. Noha úgy látszik, mintha pusztán engedelmet nyerne arra, hogy a szent férfiút nyomorgassa, mégis mivel igaz ez a kijelentés (Jób. 1:21): „Az Úr adta és az Úr vette is el”, azaz úgy lett, amint az Úrnak tetszett, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy annak a megpróbáltatásnak, melyet a Sátán s a gonosz rablók szolgák gyanánt végrehajtottak, Isten volt a szerzője. A Sátán a szent embert kétségbeejtés által iparkodik Isten ellen való dühöngésre birni. A szabeusok kegyetlen istentelenséggel rohannak az idegen jószág fosztogatására. Jób mindamellett elismeri, hogy Isten fosztotta meg minden javaitól s hogy szegénnyé azért lett, mivel az Úrnak így tetszett. Bármit terveznek hát az emberek, vagy akár a Sátán maga, de a kormányt Isten tartja kezében, hogy itéletei végrehajtására fordítsa törekvésüket. Isten azt akarja, hogy a hitetlen Ákháb király megcsalassék. Ennek végrehajtására a Sátán felajánlja a maga munkáját. S Isten azzal a határozott megbizással küldi el, hogy hazug lélek legyen minden próféta ajakán (I. Kir. 22:20.54). Ha Ákháb megvakítása és elbolondítása Isten itélete, el kell tünnie a puszta megengedésről szóló képzelődésnek; mivel nevetséges volna, ha a biró csak megengedné, de egyuttal el nem döntené s végrehajtását szolgáira nem bizná annak, amiről akarja hogy megtörténjék. A zsidók szándéka az volt, hogy Krisztust megölik, Pilátus és a katonák teljesítik az őrjöngő akaratát. A tanítványok mégis ünnepélyes könyörgésben vallják meg, hogy mindez istentelenek nem tettek egyebet, csak amit Isten keze és tanácsa elhatározott (Csel. 4:28). Igy hirdette már előbb Péter, hogy Krisztus Istennek elvégzett tanácsából és rendeléséből adatott a halálra, (Csel. 2:23); mintha csak azt mondaná, hogy siten, ki előtt kezdettől fogva semmi sem volt elrejtve, tudva s akarva határozta el azt, amit a zsidók végrehajtottak. Ugyanezt ismétli más helyen is, mikor így szól: „Az Isten pedig, amelyeket eleve megmondott volt, midőn ő prófétáinak szájok által, hogy kellene a Krisztusnak szenvedni, aképen töltötte bé” (Csel. 3:18). Absolon kárhozatos vétket követ el, mikor atyjának ágyát vérfertőzéssel beszennyezi (II. Sám. 16:22), Isten mégis kijelenti, hogy ez az ő munkája. Mert szavai így hangzanak (II. Sám. 12:12): „Te titkon cselekedtél, de én azt cselekszem az egész Izrael előtt és a nap előtt.” Bárminő kegyetlenséget követnek is el a kaldeusok Judeában, Jerémiás azt mondja, hogy mindez Isten műve (50:25). Ezért neveztetik Nabukodonozor Isten szolgájának. Isten lépten-nyomon kijelenti, hogy ő sipolásával, trombita-zengéssel, hatalmával s parancsolatával gyűjti hadba az istenteleneket. Asszíria királyát haragja vesszejének s fejszéjének nevezi, melyet kezével forgat (Ézs. 5:26 és 10:5 stb.. A szent város romlását s a templom pusztulását saját munkájának mondja. Dávid midőn nem

zugolódik Isten ellen, hanem őt igaz birájául elismeri, megvallja, hogy Sémei átkai Isten parancsából származnak (II. Sám. 16:10). „Az Úr parancsolta neki – szól – hogy szidalmazzon engemet”. A Szentirásban gyakran találkozunk azzal, hogy minden, ami történik, Istentől jő. Istentől származik pl. a 10 törzs elszakadása, Éli gyermekinek halála és sok hasonló eset. Akik csak valamennyire is jártasak a Szentirásban, látják, hogy a sok bizonyság közül én csak egyet-kettőt hozok fel rövidség okáért; ezekből azonban nagyon is jól bebizonyúl, hogy balga tévelygésben szenvednek azok az emberek, akik Isten gondviselése helyébe a puszta megengedést teszik, mintha Isten egy őrhelyen ülve várná a véletlen eseményeket s így itéletei az emberi akarattól függenének. 2. Ami a titkos felindítást illeti, az, ami a király szivéről hirdet Salamon (Péld. 21:1), hogy t. i. azt Isten az ő jótetszése szerint ide s tova hajthatja, az bizonyára az egész emberi nemre kiterjed s annyit jelent, mintha azt mondotta volna, hogy bármit forgatunk is szivünkben, mindazt Isten titkos sugallata irányítja a maga célja felé. S bizonyára, ha nem munkálkodnék bent az emberi értelemben, nem volna helyes az az állítás (Ézs. 29:14), hogy ő veszi el az igazmondóknak száját, a véneknek bölcseségét és a föld hatalmasainak szivét, hogy eltévelyedjenek. Ide vonatkozik az is, amit gyakorta olvasunk, hogy az emberek félnek, mivel az Isten iránt való félelem megszállja szivóket (Zsolt. 107:40, Ez. 7:26, III. Móz. 26:36). Igy ment ki Dávid Saul táborából anélkül, hogy valaki tudta volna, mivel Isten az összes vitézekre nehéz álmot bocsátott (I. Sám. 26:12). Nem is kivánhatunk világosabb bizonyítékot, mert hisz Isten annyiszor kijelenti, hogy az emberek elméjét ő vakítja el, bódultságot ő bocsát rájuk, mély álom lelkével ő részegíti meg őket, ő veri meg őket esztelenséggel, ő keményíti meg szivüket (Róm. 1:26 és 11:8). Sokan ezt is a megengedésre vezetik vissza, mintha Isten azzal, hogy elhagyja a gonoszokat, megengedné, hogy őket a Sátán megvakítsa. De mivel a Szentirás nyiltan kifejezi, hogy az esztelenség és vakság Isten igazságos itéletéből származik, e megoldás semmit sem ér. Mert azt mondja a Szentirás, hogy Faraó szivét Isten keményítette meg, zárta be és erősítette meg. Ezt a beszédmódot némelyek izetlen fecsegéssel kigúnyolják, mivel egyebütt arról van szó, hogy Faraó maga keményítette meg saját szivét (II. Móz. 8:15) s így a megkeményedés oka saját akarata volt. Mintha bizony e kettő nem férne meg nagyon jól egymás mellett, hogy t. i. bár különböző módon az ember, mikor általa Isten munkálkodik, akkor egyuttal maga is munkálkodik. Én azonban ellenvetésüket visszafordítom rájuk, mivel ha a megkeményítés szó e helyen csak a megengedést jelzi, akkor a makacsság indító oka voltaképen nem a Faraóban van. Aztán milyen semmis és oktalan magyarázat volna az, hogy Faraó csak megengedte volna, hogy szive megkeményíttessék. Tegyük hozzá, hogy az ily oktalan beszéd lehetőségét maga a Szentirás zárja ki. „Én megkeményítem – szól Isten – az ő szivét, hogy ne bocsássa el a népet” (II. Móz. 4:21). Hasonlóképen mondja Mózes Kánaán lakóiról, (Józs. 11:20), hogy azért mentek csatába, mivel Isten megkeményítette szivüket. Ezt ismétli meg a másik próféta is (Zsolt. 105:25): „Elfordítá azoknak szivüket, hogy meggyűlölnék az ő népét és álnokúl cselekednének az ő szolgáival”. Éppen így hirdeti az Úr Ézsaiásnál (10:6): „A képmutató nép ellen küldöm őt és amely nép ellen megharagudtam, az ellen parancsolok néki, prédikáljon és zsákmányt tegyen azokban és hogy azt eltapodja, mint az utcán való sárt”. Nem azért teszi ezt, mivel az istentelen és keményszivű embereket arra akarná megtanítani, hogy neki önként engedelmeskedjenek, hanem azért, mivel azokat aképen akarja kényszeríteni itéletei végrehajtására, mintha parancsait szivükbe vésve hordanák. Ebből kitünik, hogy Isten határozott rendelése indította őket. Megvallom ugyan, hogy istena gonoszokban gyakran a Sátán munkájának közbejöttével működik, de azt is állítom, hogy maga a Sátán Isten indításából végzi szerepét s csak annyit visz véghez, amennyit Isten neki megengedett. Sault a rossz lélek gyötri, de e lélek a Szentirás szerint Istentől jő (I. Sám. 16:14), s így megtudjuk, hogy Saul dühöngése Isten igazságos büntetésének következménye. Azt is mondja a Szentirás, hogy a hitetlenek elméjét ugyancsak a Sátán vakítja el (II. Kor. 4:4); de hogyan történhetik ez, ha nem magától Istentől származik a tévelygés hatalma, hogy akik vonakodnak az igazságnak engedelmeskedni, hazugságokban higyjenek. Az előbbi feltevés értelmében mondja a Szentirás (Ez. 14:9): „És a prófétát, mikor eláltatják és valamit mondánd, én az Úr áltattam el azt a prófétát”. Viszont az utóbbinak értelme

tükröződik ebben: „Adta őket Isten elfogúlt elmének, hogy istentelen dolgot cselekednének” (Róm. 1:28); mivel igazságos büntetésének fő szerzője ő, a Sátán pedig csak szolga. De mivel, mikor majd a második könyvben az ember szabad, vagy szolgai akaratáról beszélünk, e tárggyal ismét foglalkoznunk kell, úgy vélem, hogy most röviden előadtam annyit, amennyi e helyen szükséges volt. A végeredmény ez: mikor az ember azt állítja, hogy minden dolog oka Isten akarata, bizonyos, hogy gondviselését tesszük az emberek minden szándékainak és tetteinek kormányzójává, úgy hogy erejét nemcsak azokban a választottakban fejti ki, akiket a Szentlélek igazgat, hanem még az istenteleneket is engedelmességre kényszeríti. 3. Mivel pedig eddig csak oly bizonyítékokat hoztam fel, melyeket a Szentirás nyilván s minden kétely kizárásával tanít, majd meglátják azok, kik a szent kijelentésekre nem haboznak rásütni a gyalázat megszégyenítő bélyegét, hogy milyen ítéletet hangoztatnak. Mert ha a tudatlanság álarca alatt szerénységük magasztaltatását óhajtják elérni, képzelhető-e gőgösebb eljárás, mint Isten tekintélyével szembe ezt a néhány szavacskát vetni: „Én másként látom jónak; vagy: Nekem nem tetszik, hogy így történjék”. Ha pedig az igazságot nyiltan káromolják, ugyan mit érnek el azzal, ha az égre köpdösnek? Ennek az arcátlanságnak ugyan nem ez az első példája, mivel minden időben voltak istentelen s gonosz emberek, akik a keresztyén tudomány e szakasza ellen tajtékzó szájjal csaholtak. De hogy mennyire igaz, amit hajdan kijelentett a Szentlélek Dávid által (Zsolt. 51:6), hogy t. i. Isten mikor itéltetik, győzelmet arat, majd tényleg tapasztalják. Dávid közvetve az emberi esztelenséget korholja ebben az oly féktelen szabadosságban, hogy az emberek a saját fertőjükből nemcsak Istennel szállanak perbe, hanem még az ő kárhoztatására is jogot formálnak. Egyszersmind röviden figyelmeztet, hogy azok a szitkok, melyeket az égre szórnak, nem jutnak el Istenig és nem akadályozzák őt abban, hogy a rágalmak fellegeit elűzvén, igazságát meg ne mutassa; ezért a mi hitünk is, mivel Isten szent igéjén alapszik s így az egész világot meggyőzi (I. Ján. 5:4), az ő fenségéből tekintve, vesse meg ezeket a káromlásokat. Arra az ellenvetésükre könnyü válaszolni, hogy ha Isten akarata nélkűl semmi sem történik, akkor benne két egymással ellentétben álló akarat van, mivel titkos tanácsában azt végzi el, amit törvényében nyilván megtiltott. Mielőtt azonban válaszolnék, ismételten figyelmeztetem az olvasókat, hogy ez a fecsegés nem én ellenem, hanem a Szentlélek ellen irányúl. Mert bizonyára e Szentlélek adta ama szent férfiúnak, Jóbnak, ajkára ezt a vallomást (Jób. 1:21): amint Istennek tetszett, úgy történt; mert a rablóktól kifosztatva, azoknak kártevésében Isten ostorát ismeri meg. Mit mond egyebütt a Szentirás? Éli fiai nem engedelmeskedtek atyjuknak, mivel Isten meg akarta ölni azokat (I. Sám. 2:25). Más próféta is hirdeti (Zsolt. 115:3), hogy Isten, ki az égben székel, mindent megtehet, amit csak akar. S már eléggé világosan kimutattam, hogy Isten neveztetik mindazon dolgok szerzőjének, amelyekről ezek a birói székbe helyezkedők azt akarják elhitetni, hogy csak Istennek tétlen megengedése folytán történnek. Isten önmaga bizonyítja, hogy ő hozta létre a világosságot és sötétséget, ő formálta a jót és a rosszat (Ézs. 45:7), hogy semmi oly rossz nem történik, melyet ne ő szerzett volna (Ám. 3:5). Mondják meg nekem, kérem, hogy vajjon akarva, vagy nem akarva gyakorolja-e itéleteit? Amint azonban Mózes azt tanítja (V. Móz. 19:5), hogy akit véletlen fejszecsapás öl meg, Isten adta a gyilkos kezébe, úgy Lukácsnál az egész egyház mondja (Csel. 4:28), hogy Heródes és Pilátus azért szövetkeztek, hogy „azokat véghez vigyék, melyeket Isten keze és tanácsa eleve elvégezett volt”. És valóban, ha a Krisztus nem Isten akaratára feszíttetett meg, honnan van megváltatásunk? De ezért sem önmagával nem jut ellentétbe, sem meg nem változik istenakarata, sem nem szinleli, hogy nem akarja, amit akar; mert bár az az akarat önmagában egy és egyszerü, előttünk többszörösnek látszik, mivel értelmünk erőtlenségéhez képest nem tudjuk felfogni, hogy különböző módon mint akarja és nem akarja, hogy valami megtörténjék. Pál mikor a pogányok elhivatását elrejtetett titoknak mondja (Ef. 3:10), kevéssel később hozzáteszi, hogy ebben Istennek „különb-különbképen való (polupoiciloV) blcsesége” jelentetett ki. Vajjon, mivel értelmünk erotlensége miatt Isten bölcsesége sokszorosnak (vagy amint egy régi magyarázó tolmácsolta: sokalakúnak) tűnik fel előttünk, azért szabad-e azt képzelnünk, hogy magában Istenben is van valamely változás, hogy megváltoztatja szándékát, vagy önmagával ellentétbe kerul? Sot, ha nem érjük fel ésszel, hogy Isten

mint akarhatja, hogy megtörténjék az, amit törvényével megtilt, jusson eszünkbe erotlenségünk s egyszersmind fontoljuk meg, hogy ok nélkul mondják, hogy ahoz a világossághoz, melyben lakozik, senki sem mehet, mert homály fogja körül. Minden kegyes és szerény lélek könnyen megnyugodhatik AugustinusEnchir. ad Laur. c. 101. (26).* ama kijelentésében, hogy néha az ember jót akarva kiván valamit, amit Isten nem akar, épen mint ha a jó gyermek azt kivánná, hogy az atyja életben maradjon, Isten pedig azt akarja, hogy meghaljon; s viszont megtörténhetik, hogy az ember rosszakaratból kivánja ugyanazt, amit Isten jóakaratból akar, hogy meglegyen, épúgy, mintha egy rossz gyermek azt akarná, hogy atyja meghaljon és az Isten is ugyanezt akarja. T. i. amaz azt akarja, amit Isten nem akar; emez pedig azt akarja, amit Isten is akar. És mégis Isten jóakaratával amannak kegyessége jobban összhangzik, bár mást akar, mint emennek gonoszsága, bár ugyanazt akarja; annyira fontos az, hogy az ember meggondolja, mit illik neki kivánni és mi Isten igaz akarata s mely célra legyen mindegyiknek akarata irányítva, hogy jónak, vagy gonosznak tartassék. Mert Isten ami jót akar, gonosz emberek rossz akaratával hajtja végre. Kevéssel előbb pedig azt mondotta vala, hogy az elpártolásuk miatt elesett angyalok és az összes istentelenek, amennyiben önmagukra vonatkoztatjuk, azt tették, amit Isten nem akart; de amennyiben Isten mindenhatóságára vonatkoztatjuk, ezt semmi módon nem tehették, mert míg Isten akarata ellen cselekesznek, rajtuk épen az ő akarata lett meg. Ezért így kiált fel: „Mely igen nagyok az Úrnak cselekedetei, kivánatosak mindazoknak, akik gyönyörködnek azokban” (Zsolt. 111:2). Úgy, hogy csodálatos, kimondhatatlan módon nem lehet Isten akarata nélkűl még az sem, ami akarata ellen történik is, mert ha ő nem engedné, nem történnék. Megengedi pedig nem úgy, mintha nem akarná, hanem akarva; de mivel jó, nem engedné meg, hogy valami rosszúl történjék, ha nem volna képes arra, – mindenható lévén, – hogy a gonoszból is jót hozzon létre. 4. Ezzel meg van oldva, sőt magától elenyészik a másik ellenvetés is. Ha Isten a gonoszoknak nemcsak munkáját használja, – mondják – hanem azoknak szándékait és érzéseit is igazgatja, akkor ő minden bűnnek a szerzője, s így érdemtelenűl esnek ítélet alá az emberek, ha azt hajtják végre, amit Isten elhatározott, mert hiszen csak az ő akaratának engedelmeskednek. Mert fonákúl összezavarják Isten parancsával az ő akaratát, holott számtalan példából világos, hogy mennyire különbözik attól. Mert bár, midőn Absolon atyjának ágyasait megfertőztette (II. Sám. 1622), Isten ezzel a gyalázattal Dávid paráznaságát akarta megbüntetni, mindamellett a gonosz indulatú fiúnak nem parancsolta, hogy ily fertelmességet cselekedjék, ha csak ezt az ember Dávid személyére tekintettel nem akarná parancsolatnak tartani, mint maga Dávid egyebütt Sémei szidalmairól szól. Mert midőn megvallja, hogy Sémei Isten parancsából átkozódik (II. Sám. 16:10), egyáltalán nem úgy dicséri ezt, mint Isten iránt való engedelmességet, mintha ez a dühösködő eb Isten parancsának akart volna engedelmeskedni, hanem belátván, hogy annak nyelve Isten sujtó ostora rá nézve, a büntetést türelmesen elviseli. Jól elménkben kell tartanunk azt, hogy a gonoszok, miközben Isten kezük által viszi véghez, mit titkos tanácsában elhatározott, nem menthetők, mintha Isten parancsának engedelmeskednének, mert ezt saját tetszésükből szántszándékkal sértik meg. Már hogy miként származik istentől s mint kormányoztatik titkos gondviselésétől az, amit az emberek bűnösen cselekszenek, erre nézve pompás példa Jeroboám király megválasztása (I. Kir. 12:20). E királyválasztásnál szigorúan elitéltetik a nép vakmerő esztelensége, hogy az Istentől megszentelt rendet fölforgatta és Dávid családjától hűtlenűl elszakadt, mindemellett tudjuk, hogy Jeroboámot Isten akaratával kenték királlyá. S ezért mutatkozik Hóseás szavaiban is bizonyos ellentét látszata, miután egyik helyen Isten felpanaszolja, hogy e királyt akarata s tudta nélkűl választották (Hós. 8:4), másutt (Hós. 13:11) kijelenti, hogy Jeroboám királyt ő adta búsúlt haragjában. Hogy illik ez össze, hogy t. i. Jeroboám nem Isten akaratából uralkodott s mégis Isten tette őt királlyá? Igen jól. Mert a nép nem szakadhatott el úgy Dávid házától, hogy Isten igáját le ne rázza; de emellett Istennek is meg volt az a szabadsága, hogy Salamon hálátlanságát így büntesse. Látjuk tehát, hogy Isten, bár a hűtlenséget nem akarja, az elpártolást egyéb célból, mégis igazságosan kivánja. Ezért Jeroboám is a próféta megkenésére várakozáson kivül jut a királysághoz. Ily értelemben mondja a szent történet (I. Kir.

12:15), hogy Isten ellenséget támasztott a célból, hogy Salamon fiát országának egy részétől megfossza. Mindkét dolgot jól gondolják meg az olvasók. Mivel Istennek úgy tetszett, hogy egy király keze kormányozza a népet, azért mikor az ország két részre szakad, ez az ő akarata ellen történik s a szakadás kezdete mégis az ő akaratából származik. Mert bizonyára nem történt Isten tudta és akarata nélkűl, – hiszen ő parancsolta ezt – hogy a próféta Jeroboámot, ki soha ilyesmire nem gondolt, szavával és a fölkenés jelével az uralkodás reményére bátorítja s mindemellett méltán esik ítélet alá a nép lázadása, hogy Isten akarata ellenére szakadt el Dávid utódaitól. Ez okból van szó ezután arról is, hogy midőn Roboám gőgösen semmibe se vette a nép kéréseit, ez Isten akaratából történt, hogy megerősítse igéjét, melyet szolgája, Ábia által szólott. Ime, a szent egységet Jeroboám Isten akarata ellenére szakítja meg s mégis Isten akaratával idegenűl el Salamon fiától a tiz törzs. Hozzunk föl még egy más hasonló példát is, midőn a nép beleegyezésével, sőt cselekvő támogatásával megöletnek Ákkáb király fiai s eltöröltetik minden ivadéka (II. Kir. 10:7). Helyesen mondja ugyan Jéhu, hogy az Úr szavából semmi sem esett a földre és hogy Isten aként cselekedett, amint szólott szolgája, Illés által. De mégis nem ok nélkűl korholja a samáriai polgárokat, hogy e munkában segédkeztek. „Igazak vagytok-e ti, úgymond, mert hogyha én az én Uram ellen frigyet vetettem, ki ölte meg mindezeket?” Ha nem csalódom, föntebb világosan megmagyaráztam, hogy ugyanegy dologban mennyire napfényre jő az ember bűne s mennyire kitünik egyúttal az Isten igazsága. A serénylelkű emberek mindig meg is elégesznek AugustinusEpist. 48.(93). ad Vincentium c. 7.* eme mondásával: „Midőn az Atya átadta fiát, a Fiú az ő testét, Judás az Urat, ez átadásban miért igaz az Isten s miért vétkes az ember, hacsak azért nem, mivel azonegy cselekményben, melyet végrehajtottak, nem egy az ok, amiért végrehajtották”. Ha pedig valakinek nehezére esik, amit most mondunk, hogy Istennek az emberrel nincs semmi megegyezése, midőn ez amannak igazságos ösztönzéséből azt cselekszi, amit cselekednie nem szabad, jusson eszébe, AugustinusDe grat. et lib. arbitr. ad Valen. c. 21. (42).* egy másik figyelmeztetése: „Ki ne rettenne meg attól az itélettől, hogy Isten még a bűnösök szivében is azt cselekszi, amit akar, mindazáltal mégis az ő érdemük szerint fizet meg nékik?” S bizonyára azért, mert Isten maga akarta, hogy Fia halálra adassék, sőt önmaga adta halálra, éppoly helytelen Judás árulásáért Istent vádolni, mint amily helytelen Judásnak tulajdonítani a mi váltságunk dicsőségét.é Helyesen figyelmeztet tehát másutt ugyanez az iró arra, hogy Isten, mikor megvizsgálja az embereket, nem azt keresi, mit tehettek volna, vagy mit tettek, hanem azt nézi, mit akartak, úgy hogy számba a szándékot és az akaratot veszi. Akik előtt ez nem látszik elfogadhatónak, gondolják meg egy kevéssé, hogy az ő aggályoskodásuk vajjon mennyire tűrhető akkor, midőn azt a tanítást, amely a Szentirás világos bizonyságtételén nyugszik, mivel értelmüket fölülhaladja, visszautasítják s bűnűl rójják fel annak a tudománynak hirdetését, melyet Isten sohasem taníttatott volna prófétái és apostolai által, ha nem tudta volna, hogy annak megismerése hasznos. Mert a mi okosságunk nem lehet semmi egyéb, mint az, hogy kegyes tanulékonysággal magunkévá tegyük kivétel nélkűl mindazt, ami a Szentirásban foglaltatik. Akik pedig továbbra is vakmerően gúnyolódnak, noha eléggé nyilvánvaló, hogy Isten ellen gáncsoskodnak, azok nem méltók hosszabb cáfolásra.