Justin Cronin a Tizenkettek

Justin Cronin A TIZENKETTEK Justin Cronin: The Twelve © 2012 by Justin Cronin Fordította: Baló András Márton

Leslie-nek, lábról lábra

ELŐHANG Az első krónikás feljegyzéseiből („A Tizenkettek könyve”) Bemutatva az észak-amerikai karantén korszakról szóló harmadik nemzetközi konferencián Emberi Kultúra- és Konfliktuskutató Intézet Új-dél-walesi Egyetem, Indo-Ausztrál Köztársaság V. u. 1003. április 16-21. [a szemelvény kezdete] ELSŐ RÉSZ

࿿࿿࿿ª毚䇩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿«䉐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¬鏂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿淼㧰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿®⽜ᒀ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¯࿿❴࿿࿿࿿࿿࿿

°敚㞅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿±࿿²࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿²㒤匬࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿³࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿´▢㬡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿µ迺࿿࿿࿿࿿159¼ᑢ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿½ㄲ䍷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¾䬢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¿乎盄࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿À࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Á࿿ㆩ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Âｚ䱏࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ã晴冷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ä࿿妤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Å羶䔋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Æ࿿㐋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ç䀠楅࿿࿿ È屪䧱࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿É戨痵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ê艰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ë攅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ì࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Í࿿メ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Î鈶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ï㖀杫࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ð࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ñ࿿徦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ò㽢瞓࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ó࿿沴࿿࿿࿿࿿࿿ Ô囖橭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Õ缘孲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ö岰兎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿×࿿䈐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ø࿿俴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ù࿿䁎࿿࿿ Ú蝎䨖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Û࿿嗾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ü࿿υ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ý࿿惂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Þ⼞䳃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ß࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ à࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿á࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿â࿿掂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ã桚民࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ä࿿帞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿å࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ æ࿿啖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ç࿿⠐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿è蘶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿é࿿熸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ê響࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ë噚㵩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ì࿿⊙࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿í贂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿î诚ⓔ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ï࿿吭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ð叞礷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ñ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ò鑒䃢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ó࿿掤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ô䩖矚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿õ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ö绔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿÷࿿䟏࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ø࿿剿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ù‫ؤ‬濌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ú࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿û胈噅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ü࿿傎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ý⚴檑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ þ䠒栐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ÿ蚀拻࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ā唰Τ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ā痒䮒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ă࿿伌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ăă懃࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ą駠挠࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ą靖④࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ć࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ć‖炤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĉ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĉ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ċ癰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ċ黾㢵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Č闊べ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿čɌ勢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ď䒴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ď࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Đ࿿潉࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿đ࿿䷅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ē鑞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ē࿿朤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĕ࿿忶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĕ࿿㌋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ė⺦⻳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ė橔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ę࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ę☺䳁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ě࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ě࿿獥࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ĝ䳰㝒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĝ࿿烌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ğ确噡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ğ࿿㫶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ġ࿿㱞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ġ杈╮࿿࿿࿿࿿ Ģ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ģ䋢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĥ‫ﺠ‬䧑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĥ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ħ拸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ħ࿿忭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ĩ࿿㵵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĩ࿿㸰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ī忢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ī刐淯࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĭ࿿ᄒ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĭ࿿▆࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Į㮸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿į࿿\࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿İ綞獌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ı࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿IJ࿿枀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ij䞨千࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ĵ࿿堀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĵ࿿ᙳ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ķ࿿ֹ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ķ࿿竗࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĸ࿿挵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĺ鴚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ĺ࿿渽࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ļ拴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ļ࿿罁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ľ曾䒟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ľԔ啾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŀ祊㮠࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ŀ࿿樍࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ł࿿爷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ł࿿嬟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ń࿿㏟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ń帔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ņἤ歃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ņ跊࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ň࿿嘺࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ň⥳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ʼn࿿Ɒ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŋ汬䐩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŋ࿿㪆࿿࿿࿿࿿࿿ Ō鉆凷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ō࿿ 寉࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŏ綆㫣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŏ࿿䕄࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ő砾¿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ő㺨≤࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Œ垌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿œ宊壀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŕ࿿㣘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŕ࿿ṁ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŗ堬厘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŗ䑴࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ř࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ř䚼䇖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ś࿿㚔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ś目࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŝ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŝ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ş࿿枘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ş簂炃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Š圔繊࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿š࿿䊸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ţ䣪④࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ţ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ť࿿࿿ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ť࿿㠰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŧ࿿浈࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŧ࿿坯࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ũ࿿撡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ũ㯴ㅲ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ū顠ᇶ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ū嚪㚙࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŭ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŭ࿿䳚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ů暐篝࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ů屚࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ű咐漾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ű࿿ᑤ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ų࿿暻࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ų茂⠖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŵ࿿㊥࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŵ࿿㩔࿿࿿࿿࿿ Ŷ࿿䐣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŷ湌彜࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ÿ囌簪࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ź滠窸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ź࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŻŻʠ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ż࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ž࿿狭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ž肊猣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ſ牶ԕ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƀ臚㖦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɓ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ƃ➠࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƃ䵨探࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƅ࿿侷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƅ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɔᆂ㬒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƈ撎㑙࿿࿿࿿࿿ ƈ࿿㫟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɖ࿿䴈࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɗ࿿櫲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƌ ࿿䠛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƌ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƍ⇊曐࿿࿿࿿࿿࿿ Ǝ玔嘖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Əᑜ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɛ ࿿笴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƒ ࿿㳒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƒ非ㄷ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƓꞐ࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ɣ㮊眦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƕ廖畛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɩᗞ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɨ鉖獐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƙ࿿瀓࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƙ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ƚ雞痰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƛ ࿿盞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɯ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɲ࿿椔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƞ宎篴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɵ剨䄠࿿࿿࿿࿿ Ơ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ơ茮࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƣ࿿Ⓜ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƣ脈偒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƥ穖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƥ࿿忔࿿࿿࿿࿿ Ʀҫ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƨ࿿層࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƨ嬸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʃ࿿澞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƪ࿿⑿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƫ࿿䛀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ƭ࿿噮࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƭ㡂窖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʈ⽠信࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ư࿿冣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ư掼㝨࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʊ࿿Ę࿿࿿࿿࿿ Ʋ䨔罾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƴ齆⺎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƴ▖癴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƶ忲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƶ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʒ ࿿暇࿿࿿࿿࿿ Ƹ嬌╁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƹ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƺ ࿿嵦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƻ࿿࿿セ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƽ ࿿ã࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƽ㟲奛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ƾ縂燛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƿ࿿ž࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǀ࿿煳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǁ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǂ䇌凑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǃ㕺࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿

a háborút, és nagy tisztátalanságokat követtek el minden élőlény ellen, azért tehát a világ olyan volt, mint egy álmodott halál.

࿿࿿࿿ª毚䇩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿«䉐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¬鏂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿淼㧰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿®⽜ᒀ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¯࿿❴࿿࿿࿿࿿࿿

°敚㞅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿±࿿²࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿²㒤匬࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿³࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿´▢㬡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿µ迺࿿࿿࿿࿿160¼ᑢ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿½ㄲ䍷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¾䬢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¿乎盄࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿À࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Á࿿ㆩ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Âｚ䱏࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ã晴冷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ä࿿妤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Å羶䔋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Æ࿿㐋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ç䀠楅࿿࿿ È屪䧱࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿É戨痵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ê艰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ë攅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ì࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Í࿿メ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Î鈶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ï㖀杫࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ð࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ñ࿿徦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ò㽢瞓࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ó࿿沴࿿࿿࿿࿿࿿ Ô囖橭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Õ缘孲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ö岰兎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿×࿿䈐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ø࿿俴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ù࿿䁎࿿࿿ Ú蝎䨖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Û࿿嗾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ü࿿υ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ý࿿惂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Þ⼞䳃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ß࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ à࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿á࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿â࿿掂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ã桚民࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ä࿿帞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿å࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ æ࿿啖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ç࿿⠐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿è蘶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿é࿿熸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ê響࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ë噚㵩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ì࿿⊙࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿í贂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿î诚ⓔ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ï࿿吭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ð叞礷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ñ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ò鑒䃢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ó࿿掤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ô䩖矚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿õ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ö绔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿÷࿿䟏࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ø࿿剿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ù‫ؤ‬濌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ú࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿û胈噅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ü࿿傎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ý⚴檑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ þ䠒栐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ÿ蚀拻࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ā唰Τ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ā痒䮒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ă࿿伌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ăă懃࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ą駠挠࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ą靖④࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ć࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ć‖炤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĉ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĉ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ċ癰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ċ黾㢵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Č闊べ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿čɌ勢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ď䒴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ď࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Đ࿿潉࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿đ࿿䷅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ē鑞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ē࿿朤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĕ࿿忶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĕ࿿㌋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ė⺦⻳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ė橔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ę࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ę☺䳁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ě࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ě࿿獥࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ĝ䳰㝒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĝ࿿烌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ğ确噡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ğ࿿㫶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ġ࿿㱞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ġ杈╮࿿࿿࿿࿿ Ģ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ģ䋢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĥ‫ﺠ‬䧑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĥ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ħ拸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ħ࿿忭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ĩ࿿㵵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĩ࿿㸰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ī忢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ī刐淯࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĭ࿿ᄒ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĭ࿿▆࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Į㮸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿į࿿\࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿İ綞獌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ı࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿IJ࿿枀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ij䞨千࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ĵ࿿堀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĵ࿿ᙳ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ķ࿿ֹ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ķ࿿竗࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĸ࿿挵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĺ鴚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ĺ࿿渽࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ļ拴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ļ࿿罁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ľ曾䒟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ľԔ啾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŀ祊㮠࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ŀ࿿樍࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ł࿿爷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ł࿿嬟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ń࿿㏟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ń帔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ņἤ歃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ņ跊࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ň࿿嘺࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ň⥳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ʼn࿿Ɒ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŋ汬䐩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŋ࿿㪆࿿࿿࿿࿿࿿ Ō鉆凷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ō࿿ 寉࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŏ綆㫣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŏ࿿䕄࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ő砾¿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ő㺨≤࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Œ垌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿œ宊壀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŕ࿿㣘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŕ࿿ṁ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŗ堬厘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŗ䑴࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ř࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ř䚼䇖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ś࿿㚔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ś目࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŝ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŝ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ş࿿枘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ş簂炃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Š圔繊࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿š࿿䊸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ţ䣪④࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ţ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ť࿿࿿ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ť࿿㠰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŧ࿿浈࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŧ࿿坯࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ũ࿿撡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ũ㯴ㅲ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ū顠ᇶ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ū嚪㚙࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŭ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŭ࿿䳚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ů暐篝࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ů屚࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ű咐漾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ű࿿ᑤ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ų࿿暻࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ų茂⠖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŵ࿿㊥࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŵ࿿㩔࿿࿿࿿࿿ Ŷ࿿䐣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŷ湌彜࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ÿ囌簪࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ź滠窸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ź࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŻŻʠ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ż࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ž࿿狭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ž肊猣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ſ牶ԕ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƀ臚㖦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɓ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ƃ➠࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƃ䵨探࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƅ࿿侷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƅ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɔᆂ㬒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƈ撎㑙࿿࿿࿿࿿ ƈ࿿㫟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɖ࿿䴈࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɗ࿿櫲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƌ ࿿䠛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƌ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƍ⇊曐࿿࿿࿿࿿࿿ Ǝ玔嘖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Əᑜ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɛ ࿿笴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƒ ࿿㳒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƒ非ㄷ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƓꞐ࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ɣ㮊眦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƕ廖畛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɩᗞ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɨ鉖獐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƙ࿿瀓࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƙ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ƚ雞痰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƛ ࿿盞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɯ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɲ࿿椔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƞ宎篴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɵ剨䄠࿿࿿࿿࿿ Ơ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ơ茮࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƣ࿿Ⓜ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƣ脈偒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƥ穖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƥ࿿忔࿿࿿࿿࿿ Ʀҫ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƨ࿿層࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƨ嬸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʃ࿿澞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƪ࿿⑿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƫ࿿䛀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ƭ࿿噮࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƭ㡂窖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʈ⽠信࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ư࿿冣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ư掼㝨࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʊ࿿Ę࿿࿿࿿࿿ Ʋ䨔罾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƴ齆⺎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƴ▖癴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƶ忲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƶ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʒ ࿿暇࿿࿿࿿࿿ Ƹ嬌╁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƹ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƺ ࿿嵦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƻ࿿࿿セ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƽ ࿿ã࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƽ㟲奛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ƾ縂燛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƿ࿿ž࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǀ࿿煳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǁ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǂ䇌凑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǃ㕺࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ DŽ࿿癲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Dž❢噽࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿dž࿿潝࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿LJ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Lj࿿䘛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿lj ࿿࿿࿿࿿ NJ䕦樐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Nj諎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿nj࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ǎ瓆㧱࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǎ࿿ És Isten nagy

szomorúsággal tekintett le az általa teremtett világra, mivelhogy a lelke már nem lakozott az emberi nemben.

࿿࿿࿿ª毚䇩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿«䉐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¬鏂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿淼㧰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿®⽜ᒀ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¯࿿❴࿿࿿࿿࿿࿿

°敚㞅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿±࿿²࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿²㒤匬࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿³࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿´▢㬡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿µ迺࿿࿿࿿࿿161¼ᑢ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿½ㄲ䍷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¾䬢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¿乎盄࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿À࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Á࿿ㆩ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Âｚ䱏࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ã晴冷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ä࿿妤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Å羶䔋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Æ࿿㐋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ç䀠楅࿿࿿ È屪䧱࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿É戨痵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ê艰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ë攅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ì࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Í࿿メ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Î鈶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ï㖀杫࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ð࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ñ࿿徦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ò㽢瞓࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ó࿿沴࿿࿿࿿࿿࿿ Ô囖橭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Õ缘孲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ö岰兎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿×࿿䈐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ø࿿俴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ù࿿䁎࿿࿿ Ú蝎䨖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Û࿿嗾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ü࿿υ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ý࿿惂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Þ⼞䳃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ß࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ à࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿á࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿â࿿掂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ã桚民࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ä࿿帞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿å࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ æ࿿啖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ç࿿⠐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿è蘶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿é࿿熸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ê響࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ë噚㵩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ì࿿⊙࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿í贂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿î诚ⓔ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ï࿿吭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ð叞礷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ñ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ò鑒䃢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ó࿿掤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ô䩖矚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿õ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ö绔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿÷࿿䟏࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ø࿿剿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ù‫ؤ‬濌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ú࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿û胈噅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ü࿿傎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ý⚴檑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ þ䠒栐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ÿ蚀拻࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ā唰Τ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ā痒䮒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ă࿿伌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ăă懃࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ą駠挠࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ą靖④࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ć࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ć‖炤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĉ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĉ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ċ癰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ċ黾㢵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Č闊べ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿čɌ勢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ď䒴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ď࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Đ࿿潉࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿đ࿿䷅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ē鑞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ē࿿朤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĕ࿿忶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĕ࿿㌋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ė⺦⻳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ė橔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ę࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ę☺䳁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ě࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ě࿿獥࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ĝ䳰㝒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĝ࿿烌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ğ确噡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ğ࿿㫶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ġ࿿㱞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ġ杈╮࿿࿿࿿࿿ Ģ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ģ䋢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĥ‫ﺠ‬䧑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĥ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ħ拸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ħ࿿忭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ĩ࿿㵵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĩ࿿㸰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ī忢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ī刐淯࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĭ࿿ᄒ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĭ࿿▆࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Į㮸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿į࿿\࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿İ綞獌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ı࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿IJ࿿枀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ij䞨千࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ĵ࿿堀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĵ࿿ᙳ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ķ࿿ֹ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ķ࿿竗࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĸ࿿挵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĺ鴚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ĺ࿿渽࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ļ拴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ļ࿿罁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ľ曾䒟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ľԔ啾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŀ祊㮠࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ŀ࿿樍࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ł࿿爷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ł࿿嬟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ń࿿㏟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ń帔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ņἤ歃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ņ跊࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ň࿿嘺࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ň⥳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ʼn࿿Ɒ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŋ汬䐩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŋ࿿㪆࿿࿿࿿࿿࿿ Ō鉆凷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ō࿿ 寉࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŏ綆㫣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŏ࿿䕄࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ő砾¿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ő㺨≤࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Œ垌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿œ宊壀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŕ࿿㣘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŕ࿿ṁ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŗ堬厘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŗ䑴࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ř࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ř䚼䇖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ś࿿㚔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ś目࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŝ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŝ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ş࿿枘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ş簂炃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Š圔繊࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿š࿿䊸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ţ䣪④࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ţ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ť࿿࿿ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ť࿿㠰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŧ࿿浈࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŧ࿿坯࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ũ࿿撡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ũ㯴ㅲ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ū顠ᇶ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ū嚪㚙࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŭ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŭ࿿䳚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ů暐篝࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ů屚࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ű咐漾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ű࿿ᑤ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ų࿿暻࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ų茂⠖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŵ࿿㊥࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŵ࿿㩔࿿࿿࿿࿿ Ŷ࿿䐣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŷ湌彜࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ÿ囌簪࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ź滠窸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ź࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŻŻʠ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ż࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ž࿿狭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ž肊猣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ſ牶ԕ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƀ臚㖦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɓ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ƃ➠࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƃ䵨探࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƅ࿿侷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƅ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɔᆂ㬒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƈ撎㑙࿿࿿࿿࿿ ƈ࿿㫟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɖ࿿䴈࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɗ࿿櫲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƌ ࿿䠛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƌ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƍ⇊曐࿿࿿࿿࿿࿿ Ǝ玔嘖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Əᑜ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɛ ࿿笴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƒ ࿿㳒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƒ非ㄷ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƓꞐ࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ɣ㮊眦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƕ廖畛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɩᗞ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɨ鉖獐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƙ࿿瀓࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƙ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ƚ雞痰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƛ ࿿盞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɯ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɲ࿿椔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƞ宎篴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɵ剨䄠࿿࿿࿿࿿ Ơ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ơ茮࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƣ࿿Ⓜ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƣ脈偒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƥ穖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƥ࿿忔࿿࿿࿿࿿ Ʀҫ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƨ࿿層࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƨ嬸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʃ࿿澞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƪ࿿⑿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƫ࿿䛀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ƭ࿿噮࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƭ㡂窖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʈ⽠信࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ư࿿冣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ư掼㝨࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʊ࿿Ę࿿࿿࿿࿿ Ʋ䨔罾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƴ齆⺎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƴ▖癴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƶ忲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƶ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʒ ࿿暇࿿࿿࿿࿿ Ƹ嬌╁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƹ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƺ ࿿嵦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƻ࿿࿿セ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƽ ࿿ã࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƽ㟲奛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ƾ縂燛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƿ࿿ž࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǀ࿿煳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǁ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǂ䇌凑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǃ㕺࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ DŽ࿿癲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Dž❢噽࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿dž࿿潝࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿LJ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Lj࿿䘛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿lj ࿿࿿࿿࿿ NJ䕦樐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Nj諎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿nj࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ǎ瓆㧱࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǎ࿿ És monda az Úr: Úgy

lesz, mint Noé napjaiban, nagy özön árasztja majd el a Földet, és ez az özön vérből lesz. Az emberek szívének szörnyetegei testté lőnek, és mindent felfalnak, ami az útjukba kerül. És fertőzötteknek fogják hívni őket.

࿿࿿࿿ª毚䇩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿«䉐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¬鏂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿淼㧰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿®⽜ᒀ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¯࿿❴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿

°敚㞅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿±࿿²࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿²㒤匬࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿³࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿´▢㬡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿µ迺࿿࿿࿿࿿162¼ᑢ࿿࿿࿿ ½ㄲ䍷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¾䬢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¿乎盄࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿À࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Á࿿ㆩ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Âｚ䱏࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ã晴冷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ä࿿妤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Å羶䔋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Æ࿿㐋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ç䀠楅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿È屪䧱࿿࿿࿿࿿࿿ É戨痵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ê艰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ë攅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ì࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Í࿿メ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Î鈶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ï㖀 ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ð࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ñ࿿徦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ò㽢瞓࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ó࿿沴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ô囖橭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Õ 缘孲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ö岰兎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿×࿿䈐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ø࿿俴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ù࿿䁎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ú蝎䨖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Û࿿嗾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ü࿿υ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ý࿿惂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Þ⼞䳃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ß࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿à࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ á࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿â࿿掂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ã桚民࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ä࿿帞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿å࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿æ࿿啖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ç࿿⠐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿è蘶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿é࿿熸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ê響࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ë噚㵩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ì࿿⊙࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿í 贂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿î诚ⓔ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ï࿿吭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ð叞礷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ñ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ò鑒䃢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ó ࿿掤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ô䩖矚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿õ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ö绔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿÷࿿䟏࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ø࿿剿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ù ࿿ ‫ؤ‬濌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ú࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿û胈噅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ü࿿傎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ý⚴檑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿þ䠒栐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ÿ蚀 ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ā唰Τ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ā痒䮒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ă࿿伌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ăă懃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ą駠挠࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ą靖④ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ć࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ć‖炤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĉ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĉ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ċ癰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ċ黾㢵࿿ Č闊べ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿čɌ勢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ď䒴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ď࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Đ࿿潉࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿đ࿿䷅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ē鑞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ē࿿朤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĕ࿿忶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĕ࿿㌋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ė⺦⻳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ė橔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ę࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ę☺䳁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ě࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ě࿿獥࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĝ䳰㝒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĝ࿿烌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ğ确噡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ğ࿿㫶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ġ࿿㱞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ġ杈╮࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ģ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ģ䋢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ĥ‫ﺠ‬䧑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĥ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ħ拸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ħ࿿忭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĩ࿿㵵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĩ࿿㸰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ī 忢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ī刐淯࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĭ࿿ᄒ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĭ࿿▆࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Į㮸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿į࿿\࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿İ綞獌࿿࿿ ı࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿IJ࿿枀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ij䞨千࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĵ࿿堀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĵ࿿ᙳ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ķ࿿ֹ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ķ ࿿竗࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĸ࿿挵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĺ鴚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĺ࿿渽࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ļ拴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ļ࿿罁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ľ曾 ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ľԔ啾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŀ祊㮠࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŀ࿿樍࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ł࿿爷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ł࿿嬟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ń࿿㏟ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ń帔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ņἤ歃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ņ跊࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ň࿿嘺࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ň⥳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ʼn࿿Ɒ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŋ汬䐩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŋ࿿㪆࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ō鉆凷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ō࿿ 寉࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŏ綆㫣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŏ࿿ 䕄࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ő砾¿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ő㺨≤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Œ垌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿œ宊壀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŕ࿿㣘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ŕ࿿ṁ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŗ堬厘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŗ䑴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ř࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ř䚼䇖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ś࿿㚔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ś目࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŝ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŝ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ş࿿枘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ş簂炃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Š圔繊࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ š࿿䊸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ţ䣪④࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ţ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ť࿿࿿ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ť࿿㠰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŧ࿿浈࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŧ࿿ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ũ࿿撡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ũ㯴ㅲ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ū顠ᇶ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ū嚪㚙࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŭ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŭ࿿ 䳚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ů暐篝࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ů屚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ű咐漾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ű࿿ᑤ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ų࿿暻࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ų茂⠖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŵ࿿㊥࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŵ࿿㩔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŷ࿿䐣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŷ湌彜࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ÿ囌簪࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ź滠窸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ź࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŻŻʠ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ż࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ž࿿狭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ž肊猣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ſ牶 ԕ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƀ臚㖦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɓ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƃ➠࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƃ䵨探࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƅ࿿侷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƅ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɔᆂ㬒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƈ撎㑙࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƈ࿿㫟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɖ࿿䴈࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɗ࿿櫲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ƌ ࿿䠛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƌ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƍ⇊曐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ǝ玔嘖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Əᑜ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɛ ࿿笴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ƒ ࿿㳒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƒ非ㄷ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƓꞐ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɣ㮊眦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƕ廖畛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɩᗞ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ɨ鉖獐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƙ࿿瀓࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƙ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƚ雞痰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƛ ࿿盞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɯ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ɲ࿿椔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƞ宎篴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɵ剨䄠࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ơ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ơ茮࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƣ࿿Ⓜ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ƣ脈偒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƥ穖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƥ࿿忔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʀҫ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƨ࿿層࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƨ嬸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ʃ࿿澞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƪ࿿⑿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƫ࿿䛀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƭ࿿噮࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƭ㡂窖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʈ⽠信࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ư࿿冣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ư掼㝨࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʊ࿿Ę࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʋ䨔罾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƴ齆⺎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƴ▖癴࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ƶ忲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƶ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʒ ࿿暇࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƹ嬌╁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƹ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƺ ࿿嵦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƻ ࿿ セ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƽ ࿿ã࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƽ㟲奛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƾ縂燛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƿ࿿ž࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǀ࿿煳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǁ࿿࿿ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǂ䇌凑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǃ㕺࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿DŽ࿿癲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Dž❢噽࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿dž ࿿潝࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ LJ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Lj࿿䘛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿lj ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿NJ䕦樐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Nj諎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿nj࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ǎ瓆㧱࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǎ࿿ Az első egy jámbor férfiú álarcában jár majd köztetek, és rejtegetni fogja

magában az ő gonoszságát; és lön majd, hogy kórság támadja meg, amitől elváltozik egy démon hasonlatosságára, és ránézni is rettentő lesz. És ő lesz a pusztítás atyja, akinek a neve Nulladik.

࿿࿿࿿ª毚䇩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿«䉐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¬鏂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿淼㧰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿®⽜ᒀ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¯࿿❴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿

°敚㞅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿±࿿²࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿²㒤匬࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿³࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿´▢㬡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿µ迺࿿࿿࿿࿿163¼ᑢ࿿࿿࿿ ½ㄲ䍷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¾䬢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¿乎盄࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿À࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Á࿿ㆩ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Âｚ䱏࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ã晴冷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ä࿿妤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Å羶䔋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Æ࿿㐋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ç䀠楅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿È屪䧱࿿࿿࿿࿿࿿ É戨痵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ê艰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ë攅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ì࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Í࿿メ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Î鈶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ï㖀 ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ð࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ñ࿿徦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ò㽢瞓࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ó࿿沴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ô囖橭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Õ 缘孲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ö岰兎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿×࿿䈐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ø࿿俴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ù࿿䁎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ú蝎䨖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Û࿿嗾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ü࿿υ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ý࿿惂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Þ⼞䳃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ß࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿à࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ á࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿â࿿掂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ã桚民࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ä࿿帞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿å࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿æ࿿啖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ç࿿⠐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿è蘶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿é࿿熸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ê響࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ë噚㵩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ì࿿⊙࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿í 贂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿î诚ⓔ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ï࿿吭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ð叞礷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ñ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ò鑒䃢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ó ࿿掤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ô䩖矚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿õ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ö绔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿÷࿿䟏࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ø࿿剿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ù ࿿ ‫ؤ‬濌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ú࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿û胈噅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ü࿿傎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ý⚴檑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿þ䠒栐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ÿ蚀 ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ā唰Τ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ā痒䮒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ă࿿伌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ăă懃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ą駠挠࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ą靖④ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ć࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ć‖炤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĉ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĉ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ċ癰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ċ黾㢵࿿ Č闊べ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿čɌ勢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ď䒴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ď࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Đ࿿潉࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿đ࿿䷅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ē鑞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ē࿿朤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĕ࿿忶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĕ࿿㌋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ė⺦⻳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ė橔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ę࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ę☺䳁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ě࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ě࿿獥࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĝ䳰㝒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĝ࿿烌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ğ确噡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ğ࿿㫶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ġ࿿㱞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ġ杈╮࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ģ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ģ䋢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ĥ‫ﺠ‬䧑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĥ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ħ拸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ħ࿿忭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĩ࿿㵵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĩ࿿㸰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ī 忢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ī刐淯࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĭ࿿ᄒ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĭ࿿▆࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Į㮸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿į࿿\࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿İ綞獌࿿࿿ ı࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿IJ࿿枀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ij䞨千࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĵ࿿堀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĵ࿿ᙳ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ķ࿿ֹ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ķ ࿿竗࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĸ࿿挵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĺ鴚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĺ࿿渽࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ļ拴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ļ࿿罁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ľ曾 ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ľԔ啾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŀ祊㮠࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŀ࿿樍࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ł࿿爷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ł࿿嬟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ń࿿㏟ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ń帔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ņἤ歃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ņ跊࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ň࿿嘺࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ň⥳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ʼn࿿Ɒ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŋ汬䐩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŋ࿿㪆࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ō鉆凷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ō࿿ 寉࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŏ綆㫣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŏ࿿ 䕄࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ő砾¿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ő㺨≤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Œ垌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿œ宊壀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŕ࿿㣘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ŕ࿿ṁ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŗ堬厘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŗ䑴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ř࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ř䚼䇖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ś࿿㚔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ś目࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŝ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŝ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ş࿿枘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ş簂炃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Š圔繊࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ š࿿䊸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ţ䣪④࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ţ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ť࿿࿿ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ť࿿㠰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŧ࿿浈࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŧ࿿ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ũ࿿撡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ũ㯴ㅲ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ū顠ᇶ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ū嚪㚙࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŭ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŭ࿿ 䳚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ů暐篝࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ů屚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ű咐漾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ű࿿ᑤ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ų࿿暻࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ų茂⠖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŵ࿿㊥࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŵ࿿㩔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŷ࿿䐣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŷ湌彜࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ÿ囌簪࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ź滠窸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ź࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŻŻʠ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ż࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ž࿿狭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ž肊猣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ſ牶 ԕ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƀ臚㖦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɓ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƃ➠࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƃ䵨探࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƅ࿿侷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƅ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɔᆂ㬒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƈ撎㑙࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƈ࿿㫟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɖ࿿䴈࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɗ࿿櫲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ƌ ࿿䠛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƌ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƍ⇊曐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ǝ玔嘖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Əᑜ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɛ ࿿笴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ƒ ࿿㳒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƒ非ㄷ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƓꞐ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɣ㮊眦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƕ廖畛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɩᗞ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ɨ鉖獐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƙ࿿瀓࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƙ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƚ雞痰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƛ ࿿盞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɯ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ɲ࿿椔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƞ宎篴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɵ剨䄠࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ơ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ơ茮࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƣ࿿Ⓜ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ƣ脈偒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƥ穖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƥ࿿忔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʀҫ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƨ࿿層࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƨ嬸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ʃ࿿澞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƪ࿿⑿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƫ࿿䛀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƭ࿿噮࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƭ㡂窖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʈ⽠信࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ư࿿冣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ư掼㝨࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʊ࿿Ę࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʋ䨔罾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƴ齆⺎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƴ▖癴࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ƶ忲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƶ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʒ ࿿暇࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƹ嬌╁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƹ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƺ ࿿嵦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƻ ࿿ セ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƽ ࿿ã࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƽ㟲奛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƾ縂燛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƿ࿿ž࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǀ࿿煳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǁ࿿࿿ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǂ䇌凑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǃ㕺࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿DŽ࿿癲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Dž❢噽࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿dž ࿿潝࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ LJ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Lj࿿䘛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿lj ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿NJ䕦樐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Nj諎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿nj࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ǎ瓆㧱࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǎ࿿ És az emberek azt fogják mondani: Nem válna-e egy ilyen lényből a

legerősebb harcos? Nem hajítanák-e el fegyvereiket ellenségeink seregei, hogy eltakarják szemüket, amikor meglátják őt?

࿿࿿࿿ª毚䇩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿«䉐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¬鏂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿淼㧰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿®⽜ᒀ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¯࿿❴࿿࿿࿿࿿࿿

°敚㞅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿±࿿²࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿²㒤匬࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿³࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿´▢㬡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿µ迺࿿࿿࿿࿿164¼ᑢ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿½ㄲ䍷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¾䬢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¿乎盄࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿À࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Á࿿ㆩ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Âｚ䱏࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ã晴冷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ä࿿妤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Å羶䔋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Æ࿿㐋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ç䀠楅࿿࿿ È屪䧱࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿É戨痵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ê艰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ë攅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ì࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Í࿿メ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Î鈶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ï㖀杫࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ð࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ñ࿿徦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ò㽢瞓࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ó࿿沴࿿࿿࿿࿿࿿ Ô囖橭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Õ缘孲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ö岰兎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿×࿿䈐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ø࿿俴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ù࿿䁎࿿࿿ Ú蝎䨖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Û࿿嗾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ü࿿υ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ý࿿惂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Þ⼞䳃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ß࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ à࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿á࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿â࿿掂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ã桚民࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ä࿿帞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿å࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ æ࿿啖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ç࿿⠐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿è蘶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿é࿿熸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ê響࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ë噚㵩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ì࿿⊙࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿í贂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿î诚ⓔ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ï࿿吭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ð叞礷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ñ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ò鑒䃢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ó࿿掤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ô䩖矚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿õ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ö绔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿÷࿿䟏࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ø࿿剿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ù‫ؤ‬濌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ú࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿û胈噅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ü࿿傎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ý⚴檑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ þ䠒栐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ÿ蚀拻࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ā唰Τ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ā痒䮒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ă࿿伌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ăă懃࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ą駠挠࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ą靖④࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ć࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ć‖炤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĉ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĉ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ċ癰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ċ黾㢵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Č闊べ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿čɌ勢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ď䒴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ď࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Đ࿿潉࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿đ࿿䷅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ē鑞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ē࿿朤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĕ࿿忶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĕ࿿㌋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ė⺦⻳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ė橔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ę࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ę☺䳁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ě࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ě࿿獥࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ĝ䳰㝒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĝ࿿烌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ğ确噡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ğ࿿㫶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ġ࿿㱞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ġ杈╮࿿࿿࿿࿿ Ģ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ģ䋢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĥ‫ﺠ‬䧑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĥ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ħ拸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ħ࿿忭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ĩ࿿㵵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĩ࿿㸰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ī忢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ī刐淯࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĭ࿿ᄒ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĭ࿿▆࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Į㮸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿į࿿\࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿İ綞獌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ı࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿IJ࿿枀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ij䞨千࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ĵ࿿堀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĵ࿿ᙳ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ķ࿿ֹ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ķ࿿竗࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĸ࿿挵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĺ鴚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ĺ࿿渽࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ļ拴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ļ࿿罁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ľ曾䒟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ľԔ啾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŀ祊㮠࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ŀ࿿樍࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ł࿿爷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ł࿿嬟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ń࿿㏟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ń帔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ņἤ歃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ņ跊࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ň࿿嘺࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ň⥳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ʼn࿿Ɒ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŋ汬䐩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŋ࿿㪆࿿࿿࿿࿿࿿ Ō鉆凷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ō࿿ 寉࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŏ綆㫣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŏ࿿䕄࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ő砾¿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ő㺨≤࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Œ垌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿œ宊壀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŕ࿿㣘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŕ࿿ṁ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŗ堬厘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŗ䑴࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ř࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ř䚼䇖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ś࿿㚔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ś目࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŝ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŝ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ş࿿枘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ş簂炃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Š圔繊࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿š࿿䊸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ţ䣪④࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ţ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ť࿿࿿ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ť࿿㠰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŧ࿿浈࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŧ࿿坯࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ũ࿿撡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ũ㯴ㅲ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ū顠ᇶ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ū嚪㚙࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŭ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŭ࿿䳚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ů暐篝࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ů屚࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ű咐漾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ű࿿ᑤ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ų࿿暻࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ų茂⠖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŵ࿿㊥࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŵ࿿㩔࿿࿿࿿࿿ Ŷ࿿䐣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŷ湌彜࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ÿ囌簪࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ź滠窸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ź࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŻŻʠ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ż࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ž࿿狭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ž肊猣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ſ牶ԕ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƀ臚㖦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɓ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ƃ➠࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƃ䵨探࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƅ࿿侷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƅ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɔᆂ㬒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƈ撎㑙࿿࿿࿿࿿ ƈ࿿㫟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɖ࿿䴈࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɗ࿿櫲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƌ ࿿䠛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƌ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƍ⇊曐࿿࿿࿿࿿࿿ Ǝ玔嘖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Əᑜ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɛ ࿿笴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƒ ࿿㳒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƒ非ㄷ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƓꞐ࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ɣ㮊眦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƕ廖畛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɩᗞ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɨ鉖獐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƙ࿿瀓࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƙ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ƚ雞痰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƛ ࿿盞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɯ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɲ࿿椔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƞ宎篴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɵ剨䄠࿿࿿࿿࿿ Ơ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ơ茮࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƣ࿿Ⓜ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƣ脈偒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƥ穖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƥ࿿忔࿿࿿࿿࿿ Ʀҫ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƨ࿿層࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƨ嬸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʃ࿿澞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƪ࿿⑿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƫ࿿䛀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ƭ࿿噮࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƭ㡂窖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʈ⽠信࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ư࿿冣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ư掼㝨࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʊ࿿Ę࿿࿿࿿࿿ Ʋ䨔罾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƴ齆⺎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƴ▖癴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƶ忲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƶ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʒ ࿿暇࿿࿿࿿࿿ Ƹ嬌╁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƹ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƺ ࿿嵦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƻ࿿࿿セ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƽ ࿿ã࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƽ㟲奛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ƾ縂燛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƿ࿿ž࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǀ࿿煳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǁ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǂ䇌凑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǃ㕺࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ DŽ࿿癲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Dž❢噽࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿dž࿿潝࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿LJ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Lj࿿䘛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿lj ࿿࿿࿿࿿ NJ䕦樐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Nj諎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿nj࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ǎ瓆㧱࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǎ࿿ És elrendelik majd a

legmagasabb hivatalok, hogy választasson ki tizenkét lator, és osztozzon Nulladik vérében, hogy ők is démonok legyenek; és a nevük eggyé olvad: Babcock-MorrisonChávez-Baffes-Turrell-Winston-Sosa-Echols-Lambright-Martínez-Reinhardt-Carter, és úgy hívják majd őket: a Tizenkettek.

࿿࿿࿿ª毚䇩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿«䉐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¬鏂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿淼㧰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿®⽜ᒀ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¯࿿❴࿿࿿࿿࿿࿿

°敚㞅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿±࿿²࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿²㒤匬࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿³࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿´▢㬡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿µ迺࿿࿿࿿࿿165¼ᑢ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿½ㄲ䍷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¾䬢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¿乎盄࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿À࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Á࿿ㆩ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Âｚ䱏࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ã晴冷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ä࿿妤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Å羶䔋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Æ࿿㐋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ç䀠楅࿿࿿ È屪䧱࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿É戨痵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ê艰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ë攅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ì࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Í࿿メ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Î鈶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ï㖀杫࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ð࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ñ࿿徦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ò㽢瞓࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ó࿿沴࿿࿿࿿࿿࿿ Ô囖橭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Õ缘孲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ö岰兎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿×࿿䈐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ø࿿俴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ù࿿䁎࿿࿿ Ú蝎䨖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Û࿿嗾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ü࿿υ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ý࿿惂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Þ⼞䳃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ß࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ à࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿á࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿â࿿掂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ã桚民࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ä࿿帞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿å࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ æ࿿啖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ç࿿⠐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿è蘶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿é࿿熸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ê響࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ë噚㵩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ì࿿⊙࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿í贂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿î诚ⓔ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ï࿿吭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ð叞礷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ñ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ò鑒䃢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ó࿿掤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ô䩖矚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿õ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ö绔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿÷࿿䟏࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ø࿿剿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ù‫ؤ‬濌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ú࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿û胈噅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ü࿿傎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ý⚴檑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ þ䠒栐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ÿ蚀拻࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ā唰Τ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ā痒䮒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ă࿿伌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ăă懃࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ą駠挠࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ą靖④࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ć࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ć‖炤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĉ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĉ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ċ癰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ċ黾㢵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Č闊べ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿čɌ勢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ď䒴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ď࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Đ࿿潉࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿đ࿿䷅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ē鑞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ē࿿朤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĕ࿿忶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĕ࿿㌋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ė⺦⻳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ė橔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ę࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ę☺䳁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ě࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ě࿿獥࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ĝ䳰㝒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĝ࿿烌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ğ确噡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ğ࿿㫶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ġ࿿㱞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ġ杈╮࿿࿿࿿࿿ Ģ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ģ䋢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĥ‫ﺠ‬䧑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĥ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ħ拸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ħ࿿忭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ĩ࿿㵵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĩ࿿㸰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ī忢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ī刐淯࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĭ࿿ᄒ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĭ࿿▆࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Į㮸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿į࿿\࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿İ綞獌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ı࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿IJ࿿枀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ij䞨千࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ĵ࿿堀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĵ࿿ᙳ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ķ࿿ֹ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ķ࿿竗࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĸ࿿挵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĺ鴚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ĺ࿿渽࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ļ拴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ļ࿿罁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ľ曾䒟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ľԔ啾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŀ祊㮠࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ŀ࿿樍࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ł࿿爷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ł࿿嬟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ń࿿㏟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ń帔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ņἤ歃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ņ跊࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ň࿿嘺࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ň⥳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ʼn࿿Ɒ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŋ汬䐩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŋ࿿㪆࿿࿿࿿࿿࿿ Ō鉆凷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ō࿿ 寉࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŏ綆㫣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŏ࿿䕄࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ő砾¿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ő㺨≤࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Œ垌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿œ宊壀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŕ࿿㣘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŕ࿿ṁ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŗ堬厘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŗ䑴࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ř࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ř䚼䇖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ś࿿㚔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ś目࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŝ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŝ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ş࿿枘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ş簂炃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Š圔繊࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿š࿿䊸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ţ䣪④࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ţ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ť࿿࿿ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ť࿿㠰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŧ࿿浈࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŧ࿿坯࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ũ࿿撡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ũ㯴ㅲ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ū顠ᇶ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ū嚪㚙࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŭ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŭ࿿䳚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ů暐篝࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ů屚࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ű咐漾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ű࿿ᑤ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ų࿿暻࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ų茂⠖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŵ࿿㊥࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŵ࿿㩔࿿࿿࿿࿿ Ŷ࿿䐣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŷ湌彜࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ÿ囌簪࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ź滠窸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ź࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŻŻʠ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ż࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ž࿿狭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ž肊猣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ſ牶ԕ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƀ臚㖦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɓ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ƃ➠࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƃ䵨探࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƅ࿿侷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƅ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɔᆂ㬒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƈ撎㑙࿿࿿࿿࿿ ƈ࿿㫟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɖ࿿䴈࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɗ࿿櫲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƌ ࿿䠛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƌ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƍ⇊曐࿿࿿࿿࿿࿿ Ǝ玔嘖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Əᑜ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɛ ࿿笴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƒ ࿿㳒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƒ非ㄷ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƓꞐ࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ɣ㮊眦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƕ廖畛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɩᗞ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɨ鉖獐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƙ࿿瀓࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƙ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ƚ雞痰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƛ ࿿盞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɯ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɲ࿿椔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƞ宎篴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɵ剨䄠࿿࿿࿿࿿ Ơ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ơ茮࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƣ࿿Ⓜ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƣ脈偒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƥ穖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƥ࿿忔࿿࿿࿿࿿ Ʀҫ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƨ࿿層࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƨ嬸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʃ࿿澞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƪ࿿⑿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƫ࿿䛀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ƭ࿿噮࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƭ㡂窖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʈ⽠信࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ư࿿冣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ư掼㝨࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʊ࿿Ę࿿࿿࿿࿿ Ʋ䨔罾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƴ齆⺎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƴ▖癴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƶ忲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƶ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʒ ࿿暇࿿࿿࿿࿿ Ƹ嬌╁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƹ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƺ ࿿嵦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƻ࿿࿿セ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƽ ࿿ã࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƽ㟲奛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ƾ縂燛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƿ࿿ž࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǀ࿿煳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǁ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǂ䇌凑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǃ㕺࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ DŽ࿿癲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Dž❢噽࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿dž࿿潝࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿LJ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Lj࿿䘛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿lj ࿿࿿࿿࿿ NJ䕦樐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Nj諎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿nj࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ǎ瓆㧱࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǎ࿿ De én is kiválasztok

majd közületek egyet, aki szívében tiszta és lelkében gyermek, hogy szembeszálljon velük; és jelet fogok küldeni, hogy megtudják majd mindenek, és ez a jel az állatok nagy háborúsága lészen.

࿿࿿࿿ª毚䇩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿«䉐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¬鏂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿淼㧰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿®⽜ᒀ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¯࿿❴࿿࿿࿿࿿࿿

°敚㞅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿±࿿²࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿²㒤匬࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿³࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿´▢㬡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿µ迺࿿࿿࿿࿿166¼ᑢ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿½ㄲ䍷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¾䬢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¿乎盄࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿À࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Á࿿ㆩ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Âｚ䱏࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ã晴冷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ä࿿妤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Å羶䔋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Æ࿿㐋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ç䀠楅࿿࿿ È屪䧱࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿É戨痵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ê艰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ë攅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ì࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Í࿿メ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Î鈶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ï㖀杫࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ð࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ñ࿿徦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ò㽢瞓࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ó࿿沴࿿࿿࿿࿿࿿ Ô囖橭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Õ缘孲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ö岰兎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿×࿿䈐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ø࿿俴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ù࿿䁎࿿࿿ Ú蝎䨖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Û࿿嗾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ü࿿υ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ý࿿惂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Þ⼞䳃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ß࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ à࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿á࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿â࿿掂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ã桚民࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ä࿿帞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿å࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ æ࿿啖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ç࿿⠐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿è蘶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿é࿿熸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ê響࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ë噚㵩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ì࿿⊙࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿í贂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿î诚ⓔ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ï࿿吭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ð叞礷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ñ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ò鑒䃢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ó࿿掤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ô䩖矚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿õ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ö绔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿÷࿿䟏࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ø࿿剿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ù‫ؤ‬濌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ú࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿û胈噅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ü࿿傎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ý⚴檑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ þ䠒栐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ÿ蚀拻࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ā唰Τ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ā痒䮒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ă࿿伌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ăă懃࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ą駠挠࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ą靖④࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ć࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ć‖炤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĉ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĉ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ċ癰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ċ黾㢵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Č闊べ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿čɌ勢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ď䒴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ď࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Đ࿿潉࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿đ࿿䷅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ē鑞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ē࿿朤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĕ࿿忶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĕ࿿㌋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ė⺦⻳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ė橔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ę࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ę☺䳁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ě࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ě࿿獥࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ĝ䳰㝒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĝ࿿烌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ğ确噡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ğ࿿㫶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ġ࿿㱞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ġ杈╮࿿࿿࿿࿿ Ģ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ģ䋢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĥ‫ﺠ‬䧑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĥ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ħ拸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ħ࿿忭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ĩ࿿㵵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĩ࿿㸰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ī忢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ī刐淯࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĭ࿿ᄒ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĭ࿿▆࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Į㮸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿į࿿\࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿İ綞獌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ı࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿IJ࿿枀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ij䞨千࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ĵ࿿堀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĵ࿿ᙳ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ķ࿿ֹ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ķ࿿竗࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĸ࿿挵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĺ鴚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ĺ࿿渽࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ļ拴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ļ࿿罁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ľ曾䒟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ľԔ啾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŀ祊㮠࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ŀ࿿樍࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ł࿿爷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ł࿿嬟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ń࿿㏟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ń帔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ņἤ歃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ņ跊࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ň࿿嘺࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ň⥳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ʼn࿿Ɒ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŋ汬䐩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŋ࿿㪆࿿࿿࿿࿿࿿ Ō鉆凷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ō࿿ 寉࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŏ綆㫣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŏ࿿䕄࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ő砾¿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ő㺨≤࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Œ垌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿œ宊壀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŕ࿿㣘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŕ࿿ṁ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŗ堬厘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŗ䑴࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ř࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ř䚼䇖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ś࿿㚔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ś目࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŝ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŝ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ş࿿枘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ş簂炃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Š圔繊࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿š࿿䊸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ţ䣪④࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ţ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ť࿿࿿ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ť࿿㠰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŧ࿿浈࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŧ࿿坯࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ũ࿿撡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ũ㯴ㅲ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ū顠ᇶ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ū嚪㚙࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŭ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŭ࿿䳚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ů暐篝࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ů屚࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ű咐漾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ű࿿ᑤ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ų࿿暻࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ų茂⠖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŵ࿿㊥࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŵ࿿㩔࿿࿿࿿࿿ Ŷ࿿䐣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŷ湌彜࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ÿ囌簪࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ź滠窸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ź࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŻŻʠ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ż࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ž࿿狭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ž肊猣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ſ牶ԕ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƀ臚㖦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɓ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ƃ➠࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƃ䵨探࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƅ࿿侷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƅ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɔᆂ㬒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƈ撎㑙࿿࿿࿿࿿ ƈ࿿㫟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɖ࿿䴈࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɗ࿿櫲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƌ ࿿䠛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƌ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƍ⇊曐࿿࿿࿿࿿࿿ Ǝ玔嘖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Əᑜ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɛ ࿿笴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƒ ࿿㳒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƒ非ㄷ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƓꞐ࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ɣ㮊眦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƕ廖畛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɩᗞ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɨ鉖獐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƙ࿿瀓࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƙ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ƚ雞痰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƛ ࿿盞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɯ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɲ࿿椔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƞ宎篴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɵ剨䄠࿿࿿࿿࿿ Ơ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ơ茮࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƣ࿿Ⓜ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƣ脈偒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƥ穖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƥ࿿忔࿿࿿࿿࿿ Ʀҫ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƨ࿿層࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƨ嬸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʃ࿿澞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƪ࿿⑿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƫ࿿䛀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ƭ࿿噮࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƭ㡂窖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʈ⽠信࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ư࿿冣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ư掼㝨࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʊ࿿Ę࿿࿿࿿࿿ Ʋ䨔罾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƴ齆⺎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƴ▖癴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƶ忲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƶ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʒ ࿿暇࿿࿿࿿࿿ Ƹ嬌╁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƹ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƺ ࿿嵦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƻ࿿࿿セ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƽ ࿿ã࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƽ㟲奛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ƾ縂燛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƿ࿿ž࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǀ࿿煳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǁ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǂ䇌凑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǃ㕺࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ DŽ࿿癲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Dž❢噽࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿dž࿿潝࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿LJ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Lj࿿䘛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿lj ࿿࿿࿿࿿ NJ䕦樐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Nj諎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿nj࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ǎ瓆㧱࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǎ࿿ És ez pedig Amy volt,

akinek a neve Szeretet: a Lelkek Amyje, a Sehonnan Jött Lány.

࿿࿿࿿ª毚䇩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿«䉐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¬鏂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿淼㧰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿®⽜ᒀ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¯࿿❴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿

°敚㞅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿±࿿²࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿²㒤匬࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿³࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿´▢㬡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿µ迺࿿࿿࿿࿿167¼ᑢ࿿࿿ ½ㄲ䍷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¾䬢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¿乎盄࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿À࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Á࿿ㆩ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Âｚ䱏࿿࿿࿿࿿࿿ Ã晴冷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ä࿿妤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Å羶䔋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Æ࿿㐋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ç䀠楅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿È屪䧱࿿࿿࿿࿿ É戨痵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ê艰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ë攅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ì࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Í࿿メ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Î鈶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ï 㖀杫࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ð࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ñ࿿徦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ò㽢瞓࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ó࿿沴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ô囖橭࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Õ缘孲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ö岰兎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿×࿿䈐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ø࿿俴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ù࿿䁎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ú蝎䨖࿿࿿࿿࿿ Û࿿嗾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ü࿿υ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ý࿿惂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Þ⼞䳃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ß࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿à࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ á࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿â࿿掂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ã桚民࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ä࿿帞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿å࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿æ࿿啖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ç࿿⠐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿è蘶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿é࿿熸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ê響࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ë噚㵩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ì࿿⊙࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ í贂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿î诚ⓔ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ï࿿吭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ð叞礷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ñ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ò鑒䃢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ó࿿掤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ô䩖矚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿õ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ö绔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿÷࿿䟏࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ø࿿剿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ࿿ ù‫ؤ‬濌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ú࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿û胈噅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ü࿿傎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ý⚴檑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿þ䠒栐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ÿ蚀拻࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ā唰Τ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ā痒䮒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ă࿿伌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ăă懃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ą駠挠࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ą靖④࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ć࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ć‖炤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĉ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĉ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ċ癰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ċ黾㢵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Č闊べ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿čɌ勢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ď䒴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ď࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Đ࿿潉࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ đ࿿䷅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ē鑞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ē࿿朤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĕ࿿忶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĕ࿿㌋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ė⺦⻳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ė橔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ę࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ę☺䳁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ě࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ě࿿獥࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĝ䳰㝒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ĝ࿿烌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ğ确噡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ğ࿿㫶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ġ࿿㱞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ġ杈╮࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ģ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ģ䋢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĥ‫ﺠ‬䧑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĥ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ħ拸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ħ࿿忭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĩ࿿㵵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ĩ࿿㸰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ī忢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ī刐淯࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĭ࿿ᄒ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĭ࿿▆࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Į㮸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿į࿿\ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿İ綞獌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ı࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿IJ࿿枀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ij䞨千࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĵ࿿堀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĵ࿿ᙳ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ķ࿿ֹ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ķ࿿竗࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĸ࿿挵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĺ鴚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĺ࿿渽࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ļ拴࿿࿿࿿ ļ࿿罁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ľ曾䒟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ľԔ啾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŀ祊㮠࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŀ࿿樍࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ł࿿爷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ł࿿嬟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ń࿿㏟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ń帔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ņἤ歃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ņ跊࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ň࿿嘺࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ň⥳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ʼn࿿Ɒ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŋ汬䐩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŋ࿿㪆࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ō鉆凷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ō࿿ 寉࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ŏ綆㫣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŏ࿿䕄࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ő砾¿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ő㺨≤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Œ垌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿œ宊壀࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ŕ࿿㣘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŕ࿿ṁ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŗ堬厘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŗ䑴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ř࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ř䚼䇖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ś࿿㚔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ś目࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŝ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŝ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ş࿿枘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ş簂炃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Š圔繊࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿š࿿䊸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ţ䣪④࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ţ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ť࿿࿿ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ť࿿㠰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ŧ࿿浈࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŧ࿿坯࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ũ࿿撡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ũ㯴ㅲ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ū顠ᇶ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ū嚪㚙࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ŭ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŭ࿿䳚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ů暐篝࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ů屚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ű咐漾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ű࿿ᑤ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ų࿿暻࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ų茂⠖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŵ࿿㊥࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŵ࿿㩔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŷ࿿䐣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŷ湌彜࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ÿ囌簪࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ź滠窸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ź࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŻŻʠ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ż࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ž࿿狭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ž肊猣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ſ牶ԕ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƀ臚㖦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɓ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƃ➠࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƃ䵨探࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ƅ࿿侷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƅ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɔᆂ㬒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƈ撎㑙࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƈ࿿㫟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɖ࿿䴈࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ɗ࿿櫲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƌ ࿿䠛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƌ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƍ⇊曐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ǝ玔嘖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Əᑜ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ɛ ࿿笴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƒ ࿿㳒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƒ非ㄷ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƓꞐ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɣ㮊眦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƕ廖畛࿿࿿࿿࿿࿿ Ɩᗞ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɨ鉖獐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƙ࿿瀓࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƙ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƚ雞痰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƛ ࿿盞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ɯ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɲ࿿椔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƞ宎篴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɵ剨䄠࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ơ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ơ茮࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ƣ࿿Ⓜ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƣ脈偒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƥ穖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƥ࿿忔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʀҫ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƨ࿿層࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ƨ嬸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʃ࿿澞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƪ࿿⑿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƫ࿿䛀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƭ࿿噮࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƭ㡂窖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ʈ⽠信࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ư࿿冣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ư掼㝨࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʊ࿿Ę࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʋ䨔罾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƴ齆⺎࿿࿿࿿࿿࿿ ƴ▖癴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƶ忲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƶ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʒ ࿿暇࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƹ嬌╁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƹ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ƺ ࿿嵦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƻ ࿿セ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƽ ࿿ã࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƽ㟲奛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƾ縂燛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƿ࿿ž࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ࿿ ǀ࿿煳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǁ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǂ䇌凑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǃ㕺࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿DŽ࿿癲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Dž❢噽࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ dž࿿潝࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿LJ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Lj࿿䘛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿lj ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿NJ䕦樐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Nj諎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ nj࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ǎ瓆㧱࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǎ࿿ És a jel megadatott a Memphisnek nevezett helyen, és a

fenevadak vonítottak, rikácsoltak és harsogtak; és az, aki látta, Lacey volt, egy nővér Isten szemében. És monda az Úr Laceynek:

࿿࿿࿿ª毚䇩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿«䉐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¬鏂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿淼㧰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿®⽜ᒀ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¯࿿❴࿿࿿࿿࿿࿿

°敚㞅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿±࿿²࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿²㒤匬࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿³࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿´▢㬡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿µ迺࿿࿿࿿࿿168¼ᑢ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿½ㄲ䍷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¾䬢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¿乎盄࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿À࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Á࿿ㆩ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Âｚ䱏࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ã晴冷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ä࿿妤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Å羶䔋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Æ࿿㐋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ç䀠楅࿿࿿ È屪䧱࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿É戨痵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ê艰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ë攅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ì࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Í࿿メ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Î鈶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ï㖀杫࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ð࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ñ࿿徦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ò㽢瞓࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ó࿿沴࿿࿿࿿࿿࿿ Ô囖橭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Õ缘孲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ö岰兎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿×࿿䈐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ø࿿俴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ù࿿䁎࿿࿿ Ú蝎䨖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Û࿿嗾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ü࿿υ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ý࿿惂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Þ⼞䳃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ß࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ à࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿á࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿â࿿掂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ã桚民࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ä࿿帞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿å࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ æ࿿啖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ç࿿⠐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿è蘶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿é࿿熸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ê響࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ë噚㵩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ì࿿⊙࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿í贂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿î诚ⓔ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ï࿿吭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ð叞礷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ñ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ò鑒䃢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ó࿿掤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ô䩖矚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿õ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ö绔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿÷࿿䟏࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ø࿿剿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ù‫ؤ‬濌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ú࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿û胈噅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ü࿿傎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ý⚴檑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ þ䠒栐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ÿ蚀拻࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ā唰Τ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ā痒䮒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ă࿿伌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ăă懃࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ą駠挠࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ą靖④࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ć࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ć‖炤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĉ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĉ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ċ癰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ċ黾㢵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Č闊べ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿čɌ勢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ď䒴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ď࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Đ࿿潉࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿đ࿿䷅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ē鑞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ē࿿朤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĕ࿿忶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĕ࿿㌋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ė⺦⻳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ė橔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ę࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ę☺䳁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ě࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ě࿿獥࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ĝ䳰㝒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĝ࿿烌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ğ确噡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ğ࿿㫶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ġ࿿㱞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ġ杈╮࿿࿿࿿࿿ Ģ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ģ䋢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĥ‫ﺠ‬䧑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĥ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ħ拸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ħ࿿忭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ĩ࿿㵵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĩ࿿㸰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ī忢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ī刐淯࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĭ࿿ᄒ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĭ࿿▆࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Į㮸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿į࿿\࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿İ綞獌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ı࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿IJ࿿枀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ij䞨千࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ĵ࿿堀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĵ࿿ᙳ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ķ࿿ֹ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ķ࿿竗࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĸ࿿挵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĺ鴚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ĺ࿿渽࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ļ拴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ļ࿿罁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ľ曾䒟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ľԔ啾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŀ祊㮠࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ŀ࿿樍࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ł࿿爷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ł࿿嬟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ń࿿㏟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ń帔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ņἤ歃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ņ跊࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ň࿿嘺࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ň⥳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ʼn࿿Ɒ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŋ汬䐩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŋ࿿㪆࿿࿿࿿࿿࿿ Ō鉆凷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ō࿿ 寉࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŏ綆㫣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŏ࿿䕄࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ő砾¿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ő㺨≤࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Œ垌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿œ宊壀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŕ࿿㣘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŕ࿿ṁ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŗ堬厘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŗ䑴࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ř࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ř䚼䇖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ś࿿㚔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ś目࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŝ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŝ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ş࿿枘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ş簂炃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Š圔繊࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿š࿿䊸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ţ䣪④࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ţ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ť࿿࿿ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ť࿿㠰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŧ࿿浈࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŧ࿿坯࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ũ࿿撡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ũ㯴ㅲ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ū顠ᇶ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ū嚪㚙࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŭ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŭ࿿䳚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ů暐篝࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ů屚࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ű咐漾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ű࿿ᑤ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ų࿿暻࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ų茂⠖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŵ࿿㊥࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŵ࿿㩔࿿࿿࿿࿿ Ŷ࿿䐣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŷ湌彜࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ÿ囌簪࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ź滠窸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ź࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŻŻʠ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ż࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ž࿿狭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ž肊猣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ſ牶ԕ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƀ臚㖦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɓ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ƃ➠࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƃ䵨探࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƅ࿿侷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƅ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɔᆂ㬒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƈ撎㑙࿿࿿࿿࿿ ƈ࿿㫟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɖ࿿䴈࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɗ࿿櫲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƌ ࿿䠛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƌ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƍ⇊曐࿿࿿࿿࿿࿿ Ǝ玔嘖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Əᑜ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɛ ࿿笴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƒ ࿿㳒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƒ非ㄷ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƓꞐ࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ɣ㮊眦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƕ廖畛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɩᗞ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɨ鉖獐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƙ࿿瀓࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƙ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ƚ雞痰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƛ ࿿盞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɯ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɲ࿿椔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƞ宎篴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɵ剨䄠࿿࿿࿿࿿ Ơ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ơ茮࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƣ࿿Ⓜ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƣ脈偒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƥ穖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƥ࿿忔࿿࿿࿿࿿ Ʀҫ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƨ࿿層࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƨ嬸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʃ࿿澞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƪ࿿⑿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƫ࿿䛀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ƭ࿿噮࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƭ㡂窖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʈ⽠信࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ư࿿冣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ư掼㝨࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʊ࿿Ę࿿࿿࿿࿿ Ʋ䨔罾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƴ齆⺎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƴ▖癴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƶ忲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƶ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʒ ࿿暇࿿࿿࿿࿿ Ƹ嬌╁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƹ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƺ ࿿嵦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƻ࿿࿿セ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƽ ࿿ã࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƽ㟲奛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ƾ縂燛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƿ࿿ž࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǀ࿿煳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǁ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǂ䇌凑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǃ㕺࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ DŽ࿿癲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Dž❢噽࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿dž࿿潝࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿LJ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Lj࿿䘛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿lj ࿿࿿࿿࿿ NJ䕦樐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Nj諎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿nj࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ǎ瓆㧱࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǎ࿿ Kiválasztalak téged

is, hogy segítője legyél Amynek, és mutasd neki az utat. Ahova ő megy, oda fogsz menni te is; és a te vándorlásod viszontagságokkal lesz teli, és sok nemzedéken át fog tartani.

࿿࿿࿿ª毚䇩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿«䉐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¬鏂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿淼㧰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿®⽜ᒀ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¯࿿❴࿿࿿࿿࿿࿿

°敚㞅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿±࿿²࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿²㒤匬࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿³࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿´▢㬡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿µ迺࿿࿿࿿࿿169¼ᑢ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿½ㄲ䍷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¾䬢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¿乎盄࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿À࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Á࿿ㆩ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Âｚ䱏࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ã晴冷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ä࿿妤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Å羶䔋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Æ࿿㐋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ç䀠楅࿿࿿ È屪䧱࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿É戨痵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ê艰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ë攅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ì࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Í࿿メ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Î鈶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ï㖀杫࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ð࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ñ࿿徦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ò㽢瞓࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ó࿿沴࿿࿿࿿࿿࿿ Ô囖橭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Õ缘孲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ö岰兎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿×࿿䈐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ø࿿俴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ù࿿䁎࿿࿿ Ú蝎䨖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Û࿿嗾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ü࿿υ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ý࿿惂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Þ⼞䳃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ß࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ à࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿á࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿â࿿掂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ã桚民࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ä࿿帞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿å࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ æ࿿啖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ç࿿⠐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿è蘶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿é࿿熸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ê響࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ë噚㵩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ì࿿⊙࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿í贂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿î诚ⓔ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ï࿿吭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ð叞礷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ñ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ò鑒䃢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ó࿿掤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ô䩖矚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿õ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ö绔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿÷࿿䟏࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ø࿿剿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ù‫ؤ‬濌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ú࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿û胈噅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ü࿿傎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ý⚴檑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ þ䠒栐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ÿ蚀拻࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ā唰Τ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ā痒䮒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ă࿿伌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ăă懃࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ą駠挠࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ą靖④࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ć࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ć‖炤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĉ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĉ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ċ癰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ċ黾㢵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Č闊べ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿čɌ勢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ď䒴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ď࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Đ࿿潉࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿đ࿿䷅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ē鑞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ē࿿朤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĕ࿿忶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĕ࿿㌋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ė⺦⻳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ė橔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ę࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ę☺䳁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ě࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ě࿿獥࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ĝ䳰㝒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĝ࿿烌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ğ确噡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ğ࿿㫶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ġ࿿㱞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ġ杈╮࿿࿿࿿࿿ Ģ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ģ䋢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĥ‫ﺠ‬䧑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĥ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ħ拸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ħ࿿忭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ĩ࿿㵵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĩ࿿㸰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ī忢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ī刐淯࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĭ࿿ᄒ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĭ࿿▆࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Į㮸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿į࿿\࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿İ綞獌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ı࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿IJ࿿枀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ij䞨千࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ĵ࿿堀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĵ࿿ᙳ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ķ࿿ֹ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ķ࿿竗࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĸ࿿挵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĺ鴚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ĺ࿿渽࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ļ拴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ļ࿿罁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ľ曾䒟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ľԔ啾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŀ祊㮠࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ŀ࿿樍࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ł࿿爷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ł࿿嬟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ń࿿㏟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ń帔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ņἤ歃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ņ跊࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ň࿿嘺࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ň⥳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ʼn࿿Ɒ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŋ汬䐩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŋ࿿㪆࿿࿿࿿࿿࿿ Ō鉆凷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ō࿿ 寉࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŏ綆㫣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŏ࿿䕄࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ő砾¿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ő㺨≤࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Œ垌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿œ宊壀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŕ࿿㣘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŕ࿿ṁ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŗ堬厘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŗ䑴࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ř࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ř䚼䇖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ś࿿㚔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ś目࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŝ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŝ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ş࿿枘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ş簂炃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Š圔繊࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿š࿿䊸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ţ䣪④࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ţ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ť࿿࿿ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ť࿿㠰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŧ࿿浈࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŧ࿿坯࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ũ࿿撡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ũ㯴ㅲ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ū顠ᇶ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ū嚪㚙࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŭ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŭ࿿䳚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ů暐篝࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ů屚࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ű咐漾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ű࿿ᑤ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ų࿿暻࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ų茂⠖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŵ࿿㊥࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŵ࿿㩔࿿࿿࿿࿿ Ŷ࿿䐣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŷ湌彜࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ÿ囌簪࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ź滠窸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ź࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŻŻʠ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ż࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ž࿿狭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ž肊猣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ſ牶ԕ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƀ臚㖦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɓ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ƃ➠࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƃ䵨探࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƅ࿿侷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƅ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɔᆂ㬒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƈ撎㑙࿿࿿࿿࿿ ƈ࿿㫟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɖ࿿䴈࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɗ࿿櫲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƌ ࿿䠛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƌ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƍ⇊曐࿿࿿࿿࿿࿿ Ǝ玔嘖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Əᑜ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɛ ࿿笴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƒ ࿿㳒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƒ非ㄷ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƓꞐ࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ɣ㮊眦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƕ廖畛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɩᗞ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɨ鉖獐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƙ࿿瀓࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƙ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ƚ雞痰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƛ ࿿盞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɯ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɲ࿿椔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƞ宎篴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɵ剨䄠࿿࿿࿿࿿ Ơ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ơ茮࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƣ࿿Ⓜ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƣ脈偒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƥ穖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƥ࿿忔࿿࿿࿿࿿ Ʀҫ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƨ࿿層࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƨ嬸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʃ࿿澞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƪ࿿⑿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƫ࿿䛀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ƭ࿿噮࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƭ㡂窖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʈ⽠信࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ư࿿冣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ư掼㝨࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʊ࿿Ę࿿࿿࿿࿿ Ʋ䨔罾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƴ齆⺎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƴ▖癴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƶ忲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƶ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʒ ࿿暇࿿࿿࿿࿿ Ƹ嬌╁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƹ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƺ ࿿嵦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƻ࿿࿿セ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƽ ࿿ã࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƽ㟲奛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ƾ縂燛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƿ࿿ž࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǀ࿿煳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǁ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǂ䇌凑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǃ㕺࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ DŽ࿿癲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Dž❢噽࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿dž࿿潝࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿LJ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Lj࿿䘛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿lj ࿿࿿࿿࿿ NJ䕦樐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Nj諎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿nj࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ǎ瓆㧱࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǎ࿿ Olyan leszel, mint az

anya a gyermeknek, akit azért teremtettem, hogy feltámassza az elpusztult világot, mivelhogy ő lesz a bárka, amely elviszi az igazak lelkét.

࿿࿿࿿ª毚䇩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿«䉐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¬鏂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿淼㧰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿®⽜ᒀ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¯࿿❴࿿࿿࿿࿿࿿

°敚㞅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿±࿿²࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿²㒤匬࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿³࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿´▢㬡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿µ迺࿿࿿࿿࿿170¼ᑢ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿½ㄲ䍷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¾䬢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿¿乎盄࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿À࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Á࿿ㆩ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Âｚ䱏࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ã晴冷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ä࿿妤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Å羶䔋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Æ࿿㐋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ç䀠楅࿿࿿ È屪䧱࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿É戨痵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ê艰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ë攅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ì࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Í࿿メ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Î鈶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ï㖀杫࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ð࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ñ࿿徦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ò㽢瞓࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ó࿿沴࿿࿿࿿࿿࿿ Ô囖橭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Õ缘孲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ö岰兎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿×࿿䈐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ø࿿俴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ù࿿䁎࿿࿿ Ú蝎䨖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Û࿿嗾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ü࿿υ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ý࿿惂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Þ⼞䳃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ß࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ à࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿á࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿â࿿掂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ã桚民࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ä࿿帞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿å࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ æ࿿啖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ç࿿⠐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿è蘶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿é࿿熸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ê響࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ë噚㵩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ì࿿⊙࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿í贂࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿î诚ⓔ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ï࿿吭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ð叞礷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ñ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ò鑒䃢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ó࿿掤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ô䩖矚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿õ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ö绔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿÷࿿䟏࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ø࿿剿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ù‫ؤ‬濌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ú࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿û胈噅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ü࿿傎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ý⚴檑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ þ䠒栐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ÿ蚀拻࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ā唰Τ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ā痒䮒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ă࿿伌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ăă懃࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ą駠挠࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ą靖④࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ć࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ć‖炤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĉ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĉ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ċ癰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ċ黾㢵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Č闊べ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿čɌ勢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ď䒴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ď࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Đ࿿潉࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿đ࿿䷅࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ē鑞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ē࿿朤࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĕ࿿忶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĕ࿿㌋࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ė⺦⻳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ė橔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ę࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ę☺䳁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ě࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ě࿿獥࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ĝ䳰㝒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĝ࿿烌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ğ确噡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ğ࿿㫶࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ġ࿿㱞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ġ杈╮࿿࿿࿿࿿ Ģ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ģ䋢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĥ‫ﺠ‬䧑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĥ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ħ拸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ħ࿿忭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ĩ࿿㵵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĩ࿿㸰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ī忢࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ī刐淯࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĭ࿿ᄒ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĭ࿿▆࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Į㮸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿į࿿\࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿İ綞獌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ı࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿IJ࿿枀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ij䞨千࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ĵ࿿堀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĵ࿿ᙳ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ķ࿿ֹ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ķ࿿竗࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ĸ࿿挵࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ĺ鴚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ĺ࿿渽࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ļ拴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ļ࿿罁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ľ曾䒟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ľԔ啾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŀ祊㮠࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ŀ࿿樍࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ł࿿爷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ł࿿嬟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ń࿿㏟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ń帔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ņἤ歃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ņ跊࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ň࿿嘺࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ň⥳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ʼn࿿Ɒ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŋ汬䐩࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŋ࿿㪆࿿࿿࿿࿿࿿ Ō鉆凷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ō࿿ 寉࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŏ綆㫣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŏ࿿䕄࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ő砾¿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ő㺨≤࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Œ垌࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿œ宊壀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŕ࿿㣘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŕ࿿ṁ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŗ堬厘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŗ䑴࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ř࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ř䚼䇖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ś࿿㚔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ś目࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŝ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŝ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ş࿿枘࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ş簂炃࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Š圔繊࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿š࿿䊸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ţ䣪④࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ţ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ť࿿࿿ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ť࿿㠰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŧ࿿浈࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŧ࿿坯࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ũ࿿撡࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ũ㯴ㅲ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ū顠ᇶ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ū嚪㚙࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŭ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŭ࿿䳚࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ů暐篝࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ů屚࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ű咐漾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ű࿿ᑤ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ų࿿暻࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ų茂⠖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ŵ࿿㊥࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŵ࿿㩔࿿࿿࿿࿿ Ŷ࿿䐣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŷ湌彜࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ÿ囌簪࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ź滠窸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ź࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ŻŻʠ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ż࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ž࿿狭࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ž肊猣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ſ牶ԕ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƀ臚㖦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɓ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ƃ➠࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƃ䵨探࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƅ࿿侷࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƅ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɔᆂ㬒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƈ撎㑙࿿࿿࿿࿿ ƈ࿿㫟࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɖ࿿䴈࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɗ࿿櫲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƌ ࿿䠛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƌ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƍ⇊曐࿿࿿࿿࿿࿿ Ǝ玔嘖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Əᑜ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɛ ࿿笴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƒ ࿿㳒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƒ非ㄷ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƓꞐ࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ɣ㮊眦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƕ廖畛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɩᗞ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɨ鉖獐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƙ࿿瀓࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƙ ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ƚ雞痰࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƛ ࿿盞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɯ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɲ࿿椔࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƞ宎篴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ɵ剨䄠࿿࿿࿿࿿ Ơ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ơ茮࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƣ࿿Ⓜ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƣ脈偒࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƥ穖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƥ࿿忔࿿࿿࿿࿿ Ʀҫ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƨ࿿層࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƨ嬸࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʃ࿿澞࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƪ࿿⑿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƫ࿿䛀࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ Ƭ࿿噮࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƭ㡂窖࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʈ⽠信࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ư࿿冣࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ư掼㝨࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʊ࿿Ę࿿࿿࿿࿿ Ʋ䨔罾࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƴ齆⺎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƴ▖癴࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƶ忲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƶ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ʒ ࿿暇࿿࿿࿿࿿ Ƹ嬌╁࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƹ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƺ ࿿嵦࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƻ࿿࿿セ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ƽ ࿿ã࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƽ㟲奛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ ƾ縂燛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ƿ࿿ž࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǀ࿿煳࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǁ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǂ䇌凑࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǃ㕺࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ DŽ࿿癲࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Dž❢噽࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿dž࿿潝࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿LJ࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Lj࿿䘛࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿lj ࿿࿿࿿࿿ NJ䕦樐࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Nj諎࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿nj࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿Ǎ瓆㧱࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿࿿ǎ࿿ És Lacey úgy

cselekedett, ahogy Isten megparancsolta neki; mindent aszerint tett. MÁSODIK RÉSZ 1. És lön, hogy Amyt gonosz emberek ejtették foglyul, és a Coloradónak nevezett helyre vitték;

mivelhogy azon a helyen lakoztak Nulladik és a Tizenkettek láncra verve, Amy fogva tartói pedig úgy akarták, hogy ő is egy legyen közülük, és lélekben eggyé váljon velük. ← És beadták ott Amynek Nulladik vérét, és ő elalélt, mintha meghalt volna; de nem halt meg, és nem is öltötte szörnyeteg alakját. Mivelhogy Isten akarata nem az volt, hogy efféle dolog történjen. ← És Amy ebben az állapotában sínylődött hosszú időn át, amíg nagy veszedelem nem támadt, amitől aztán lettek a Régmúlt Idők és az Új Idők; mivelhogy a Tizenkettek elszöktek és velük Nulladik is, halált hozva a Földre. ← Egy férfi azonban összebarátkozott Amyvel, megszánta őt, és titokban kivitte arról a helyről. Ennek a férfinak pedig Wolgast volt a neve, igaz ember az ő nemzedékében, aki kedves volt Istennek. ← Amy és Wolgast együtt elértek az Oregonnak nevezett helyig, amely mélyen bent volt a hegyek között; és ott lakoztak a Nulladik Évként ismert időben. ← Mivelhogy ebben az időben a Tizenkettek nagy éhségétől űzetve megöltek minden fajtát a Föld színén; és akiknek nem szívták ki a vérét, azokat elragadták, hogy lélekben eggyé váljanak velük. És ekképpen a Tizenkettek ezerszer ezerre sokasodtak, és lett belőlük a Tizenkét Fertőzött Törzs, mindegyik a maga Sokaságával, akik név és emlékezet nélkül bolyongtak a világban, és elpusztítottak minden élőlényt. ← Így múltak az évszakok, és Wolgast olyan lett Amynek, mint az apa a gyermeknek, hisz a lánynak nem volt apja, őneki pedig nem volt saját gyermeke; és ezért apaként szerette Amyt, és Amy őt gyermekként. ← És látta Wolgast azt is, hogy Amy nem olyan, mint ő, és nem is olyan, mint akármelyik élő ember a Földön. Mivelhogy Amy nem öregedett, nem érezte a fájdalmat, nem kellett neki táplálék és pihenés sem. Wolgast félt, mi lesz Amyvel, hogyha ő már nem lesz. ← És lön, hogy egy férfi jött hozzájuk a Seattle-nek nevezett helyről, és Wolgast megölte őt, nehogy a férfi démonná váljon közöttük. Mivelhogy a világ szörnyetegek tanyája lett, és nem élt más benne, csak ők. ← És ekképp megmaradtak apának és leánynak, és mindegyik vigyázta a másikat, addig az éjszakáig, amikor vakító világosság öntötte el az égboltot, ami úgy ragyogott, hogy nem lehetett ránézni; és eljött a reggel, a levegőben dögletes szag terjengett, és hamu hullott az égből, beborított mindent. ← A világosság a halál világossága volt, amitől Wolgast halálos kórságba esett. Amy pedig egyedül maradt, és vándorolni kényszerült a feldúlt Földön, és nem látott mást maga körül, csak a fertőzötteket. ← És így telt el összesen kilencvenkét esztendő. HARMADIK RÉSZ ← Életének kilencvennyolcadik esztendejében aztán, a Kaliforniának nevezett helyen Amy egy városhoz érkezett; és ez pedig az Első Kolónia volt, és kilencven lélek lakozott a falai közt, utódai azon gyermekeknek, kik a Philadelphiának nevezett helyről jöttek a Régmúlt Időkben.

← De Amy láttára megrémültek az emberek, mivelhogy semmit nem tudtak a világról, és sok szót szólottak ellene, és tömlöcbe vetették őt; és olyan nagy zavar támadt, hogy másokkal együtt menekülni kényszerült. ← És ezek pedig Peter, Alicia, Sara, Michael, Hollis, Theo, Mausami, és Tornacipő voltak: nyolcan összesen; és szívében mindegyik vágyott az igazságra, meg akarta nézni, milyen a világ

ama város falain túl, amelyben laktak. ← És közöttük Peter volt az első, és Alicia a második, és Sara a harmadik, és Michael a negyedik; és ugyanígy a többiek is áldottak voltak Isten szemében. ← És együtt elmentek arról a helyről az éj leple alatt, hogy megleljék a világ pusztulásának titkát a Coloradónak nevezett helyen. És vándoroltak másfél éven át a pusztaságban, és sok viszontagságon mentek keresztül, és a legnagyobb ezek közül a Menedék volt. ← Mivelhogy a Las Vegasnak nevezett helyen foglyul ejtették őket, hogy Babcock színe elé álljanak, aki első volt a Tizenkettek között. Mivelhogy a város lakosai olyanok voltak Babcocknak és az ő Sokaságának, mint a szolgák, és minden újholdkor feláldoztak maguk közül kettőt, hogy megóvják az életüket. ← És Amyt és a többieket áldozatul akarták felajánlani, és megküzdöttek Babcockkal, akire rettenetes volt ránézni; és nagy áldozatokat szenvedtek. És együtt elmenekültek arról a helyről, nehogy ők is meghaljanak. ← És egy közülük elesett, ez pedig a fiú volt, Tornacipő; és Amy és a társai eltemették őt, és megjelölték a helyet, hogy az emléke örökké éljen. ← És nagy keserűség fogta el őket, mivelhogy Tornacipő volt a legkedvesebb maguk közül; de nem késlekedhettek, mivelhogy Babcock és az ő Sokasága üldözte őket. ← És továbbvándoroltak, amíg Amy és a társai egy házhoz nem érkeztek, amin az idő nem fogott; mivelhogy Isten megáldotta és megszentelt földdé tette. És ezt pedig a tanyának nevezték. És ott biztonságban lehettek, és megpihentek, összesen hét napig. ← De ketten közülük úgy döntöttek, azon a helyen maradnak, mivelhogy közülük az asszony viselős volt, és ott akarta megszülni gyermekét. Az a gyermek lett Caleb, aki kedves volt Istennek. ← És így a többiek továbbmentek, kettő pedig hátramaradt. NEGYEDIK RÉSZ ← És lön, hogy Amy és a társai hosszú napokon és éjjeleken át tartó vándorlás után elérkeztek a Coloradónak nevezett helyre, ahol katonákkal találkoztak, százzal összesen. És őket pedig úgy hívták, hogy Második Expedíciós Egység, a Texasnak nevezett helyről. ← Mivelhogy Texas abban az időben menedékhely volt a Földön; és a katonák idegen földre mentek, hogy megküzdjenek a fertőzöttekkel, és mindegyik esküt tett, hogy meghal a társaiért.

←És egyikük úgy döntött, hogy beáll közéjük, és a Második Expedíciós Egység katonája lesz; és ez pedig Alicia volt, aki a „tőrös” Alicia nevet is viselte. A katonák egyike pedig erre úgy határozott, hogy csatlakozik hozzájuk; és ez pedig a Hűséges Lucius volt. ← És el is időztek volna ott, de már közelített a tél; és bár négyen közülük a katonákkal tartottak a Texasnak nevezett helyre, Amy és Peter eltökélten folytatták útjukat magukban. ← És lön, hogy ők ketten Amy teremtésének a helyszínére értek, és ott a legmagasabb csúcson meglátták az Úr angyalát. És az angyal monda Amynek: ←Ne félj, mert én ugyanaz a Lacey vagyok, akire emlékszel. Itt várakoztam rád nemzedékeken át, hogy mutassam neked az utat, és mutassam Peternek is; mivelhogy ő a Napok Férfiúja, akit kiválasztottak arra, hogy melléd álljon. ← Miként Noé idejében, Isten az ő szándéka szerint gondoskodott egy nagy bárkáról, amivel át lehet kelni a pusztulás vizein; és ez a bárka pedig Amy volt. És Peter egyike lesz azoknak, akik kivezetik társaikat a szárazföldre. ← Ezért tehát éppé teszi az Úr, ami eltörött, és megnyugvást ad az igazak lelkének. És ezt pedig

úgy fogják hívni, hogy a Szabadulás. ←És Lacey angyal előhívta a sötétségből Babcockot, aki első volt a Tizenkettek között, és nagy csatában megütköztek. És Lacey nagy fényességet támasztva megölte őt, és a maga lelkét az Úrnak adta. ← És így szabadult meg Babcock Sokasága Babcocktól; és a szabadok megemlékeztek azokról, akik a Régmúlt Időkben voltak: férfi és nő, férj és feleség, szülő és gyermek. ← És Amy közéjük ment, és megáldotta mindegyiket sorjában; mivelhogy az volt Isten szándéka, hogy ő legyen a hajó, amely átviszi a lelküket felejtésük hosszú éjjelén. És erre a lelkük elhagyta a világot, és meghaltak. ← És ekképp Amy és a társai megtudták, mi áll még előttük; bármily meredek volt az út, amin eddig vándoroltak, még csak most kezdődött.

I ← KÍSÉRTET ← U. 97 NYARA ÖT ÉVVEL AZ ELSŐ KOLÓNIA ELESTE UTÁN „Emlékezz rám, ha tőled messze-messze a hallgatag országba érkezem..”

CHRISTINA ROSSETTI: Emlékezz (Kosztolányi Dezső fordítása)

EGY A NŐVÉREK RENDJÉNEK ÁRVAHÁZA Kerrville, Texas A vacsora, az esti ima és a fürdés után – ha aznap este fürödtek –, no meg a nap végi alkudozások után („Hadd maradjunk fent még egy kicsit! Csak még egy mesét, lécci!”), amikor a gyerekek végre elálmosodtak, és minden elcsendesedett, Amy nézni szokta őket. Ezt nem tiltotta semmilyen szabály, és a nővérek is már mind beletörődtek éjszakai vándorútjaiba. Mint valami jelenés, úgy suhant egyik csendes szobából a másikba, és fel-alá lopakodott az ágyak között, ahol a gyerekek nyugodt, bizakodó arccal feküdtek álomba merülve. A legnagyobbak tizenhárom évesek voltak, és már a felnőttkor küszöbén egyensúlyoztak, a legkisebbek még csak csecsemők. Mindegyiknek megvolt a maga története, és mindegyik történet szomorú volt. Sokuk harmadik gyerekként jött világra, akit az adót fizetni képtelen szüleik hagytak az árvaházban. Mások még kegyetlenebb körülmények áldozatai voltak: az anyjuk belehalt a szülésbe, vagy pedig hajadon volt, és nem tudta elviselni a szégyent; az apjukat elnyelték a város alvilágának sötét örvényei, vagy elragadták a falon túlról. Ha a gyerekek mind máshonnan jöttek is, a sorsuk ugyanaz volt. A lányok belépnek majd a Rendbe, és az imádságnak, az elmélkedésnek szentelik a napjaikat, meg annak, hogy a hajdani önmagukhoz hasonló gyerekek gondját viseljék. A fiúk pedig majd katonák lesznek, az Expedíciós Egység tagjai: az eskü, amelyet tesznek, más természetű ugyan, de ugyanannyira kötelezi őket. Most még gyerekek, s nyugodtan alszanak – gondolta Amy. Saját gyerekkora a történelem ködébe vesző, halovány emlék volt csupán, mégis – miközben az alvó gyerekeket nézte, amint az álmoktól játékosan megrebben szendergő szemük – úgy érezte, közelebb kerül ahhoz az időhöz, amikor maga is apró teremtmény volt csak a nagyvilágban, és mit sem sejtett még az előtte álló útról meg túlságosan is hosszúra nyúló életéről. Az idő számára végtelen volt; túl sok év telt el ahhoz, hogy meg tudja különböztetni egyiket a másiktól. Talán ezért is járkált közöttük: hogy emlékezzen.

Caleb ágyát tartogatta utoljára, mert a kisfiú várni szokott rá. A kis Caleb. Pedig nem volt már kicsi, ötéves nagyfiú volt, eleven és életerős, mint minden gyerek ebben a korban, amikor folyton meglepik, megnevettetik a felnőtteket, és meghökkentő igazságokat mondanak. Anyjától örökölte hosszúkás, szoborszerű arccsontját és olajbarna arcbőrét; apjától a rendíthetetlen tekintetet, a sötét elmélázásokat, és az erős szálú, fekete haját, amit rövidre nyírtak, és amit a Kolónián belül csak „Jaxon-hajként” emlegettek. A teste ötvözet volt: a felmenők darabjaiból összerakott kirakós játék. Caleb Mausami és Theo is volt, ugyanakkor mégsem volt más, csak önmaga. – Mesélj nekem róluk. Mindig, minden este ugyanaz a szertartás. Mintha a kisfiú el sem tudott volna aludni anélkül, hogy ne tett volna újabb látogatást a múltba, ahonnan még nem lehettek emlékei. Amy leült, ahogy szokott, a kiságy szélére. A takarók alatt alig lehetett kivenni Caleb vékony kisfiútestének alakját. Körülöttük húsz alvó gyerek néma kórusa. – Hát – kezdte Amy –, lássuk csak. Édesanyád gyönyörű volt. – És katona. – Igen – mosolyodott el Amy –, gyönyörű katona volt. És katona-varkocsba fonta a hosszú fekete haját. – Hogy könnyebben tudjon nyilazni. – Pontosan. De mindenekelőtt karakán volt. Tudod, mit jelent az, hogy karakán? Már mondtam. – Azt, hogy makacs? – Igen, de jó értelemben. Ha például én megkérlek, hogy moss kezet vacsora előtt, és te nem vagy rá hajlandó, az nem olyan jó. Az a rossz makacsság. Én arról beszélek, hogy édesanyád mindig azt tette,

amit helyesnek hitt. – Ezért szült meg engem. Mert... – szólt Caleb a szavakat keresve – ...ez volt a helyes, hogy fényt hozzon a világba. – Jól van, látom, emlékszel. Soha ne felejtsd el, hogy ragyogó fény vagy, Caleb – mondta Amy, mire boldogság áradt szét a fiú arcán. – Most mesélj Theóról. Az apámról. – Az apádról? – Léééccííí... – Jól van – nevetett fel Amy. – Szóval az édesapád először is nagyon bátor volt. Bátor ember volt, és nagyon szerette édesanyádat. – De szomorú volt. – Igen, szomorú. Viszont ettől volt olyan bátor. Megtette a legeslegbátrabb dolgot. Tudod, mi az?

– Remélni. – Igen, remélni akkor is, amikor úgy tűnik, már nincs remény. Ezt sem szabad elfelejtened soha – azzal lehajolt, és puszit nyomott a nyirkos homlokra. – Késő van. Ideje aludni. Holnap is lesz nap.

– Szerettek... ők engem? Amy megdöbbent. Nem is maga a kérdés döbbentette meg, hiszen a megnyugtatásra vágyó Caleb számtalanszor tette már ezt fel, hanem a kisfiú bizonytalan hangja. – Hát persze, Caleb. Már sokszor mondtam neked. Nagyon szerettek téged. És most is szeretnek.

– Mert a mennyországban vannak. – Bizony. – Ahol mindnyájan örökké együtt leszünk. Ahova a lélek megy – mondta Caleb, és félrepillantott, majd folytatta. – Azt mondják, nagyon öreg vagy. – Ki mondja ezt, Caleb? – Nem tudom – vonta meg kissé a vállát a takarókba burkolózott fiú. – Mindenki. A többi nővér. Hallottam, ahogy beszélgetnek rólad. Ez eddig nem került szóba köztük. Sőt, Amy tudomása szerint csak Peg nővér ismerte a történetét.

– Hát – mondta összeszedve magát – annyi biztos, hogy idősebb vagyok nálad. Elég idős ahhoz, hogy azt mondhassam neked: ideje aludni. – Néha szoktam látni őket – jegyezte meg Caleb. Ez készületlenül érte Amyt. – Hogyhogy szoktad látni őket, Caleb? – Éjszaka – felelte a kisfiú, de nem rá nézett. A tekintete befelé fordult. – Amikor alszom. – Úgy érted, amikor álmodsz? – kérdezte Amy, de a kisfiú erre már nem válaszolt. Amy a takarón keresztül megsimogatta a karját. – Nincs semmi baj, Caleb. Elmondhatod nekem, ha már készen állsz. – Nem olyan, mint egy álom – nézett ismét Amy szemébe Caleb. – Téged is szoktalak látni, Amy.

– Engem? – Igaz, hogy más vagy. Nem olyan, amilyen most – felelte a fiú. Amy várt, hátha mond még valamit, de nem mondott semmit. Hogyhogy más? – Hiányoznak. – Tudom – bólintott Amy. Örült, hogy egyelőre túlléphet a dolgon. – És viszont fogod majd látni őket. De addig is itt vagyok neked én. Meg Peter bácsikád. Nemsokára hazajön, tudod. – Az Exped... Expedíciós Egységgel. Ha nagy leszek, én is katona leszek, mint Peter bácsi – mondta a fiú, és eltökéltség sugárzott az arcáról. Amy adott még egy puszit a homlokára, és felállt.

– Ha tényleg katona szeretnél lenni, az is leszel. De most aludj. – Amy! – Igen, Caleb? – Téged szeretett valaki úgy? Ahogy ott állt a kisfiú ágya mellett, érezte, hogy elborítják az emlékek. Egy tavaszi éjszaka, egy

forgó körhinta, a porcukor íze; egy tó és egy kunyhó az erdőben, meg az érzés, hogy egy nagy kéz fogja az övét. Sírás fojtogatta. – Azt hiszem, igen. Legalábbis remélem. – És Peter bácsi is úgy szeret téged? – Hát ezt meg miből gondolod, Caleb? – vonta össze a szemöldökét meglepődve Amy. – Nem tudom – vont vállat megint kissé feszengve. – Abból, ahogy rád néz. Mindig mosolyog. – Aha – felelte, és minden tőle telhetőt megtett, hogy ne látszódjon rajta semmi. De tényleg nem volt semmi? – Szerintem azért mosolyog, mert örül, hogy láthat téged. Most pedig alvás. Rendben?

– Rendben – nézett panaszosan a fiú. Odakint a lámpákból fény áradt. Nem volt olyan tökéletes világosság, mint a Kolóniában – Kerrville ahhoz túlságosan nagy volt –, inkább olyan volt, mint valami hosszúra nyúlt szürkület, és a város széleit mintha csillagkoszorú fonta volna körül odafentről. Amy az árnyékban maradva kiosont az udvarból, majd a fal tövében megkereste a létrát. Nem is próbálta titkolni, hogy felmászik rajta. A fal tetején az őrszem fogadta, egy középkorú, nagy mellkasú férfi, aki maga előtt keresztben egy puskát tartott. – Hova-hova? De mindössze idáig jutott a mondandójában. Ahogy elnyomta az álom, Amy a gyilokjáróra fektette, és a mellvédnek támasztotta, ölében a puskájával. Ha majd felébred, csak töredékes, érzékcsalódásszerű emlékei lesznek róla. Egy lány? Az egyik nővér a Rend durva, szürke ruhájában? Talán nem is magától fog felébredni, hanem valamelyik társa talál rá és beviszi, mert elaludt az őrhelyén. Néhány nap a dutyiban, de semmi komoly, és különben is, úgysem hinne neki senki.

Amy végigment a gyilokjárón, egészen az üres megfigyelőállásig. Az őrjárat tízpercenként jár arra; mindössze ennyi ideje van tehát. A lámpák kévéi úgy világították meg a földet odalent, mintha valami fénylő folyadék áradt volna belőlük. Behunyta a szemét, és nem gondolt semmire, hanem szabadjára engedte a gondolatait, hogy ott lebegjenek a mezők felett. – Gyertek hozzám. – Gyertek hozzám, gyertek hozzám, gyertek hozzám. És jöttek, elősurranva a sötétből. Először csak egy, aztán még egy és még egy, tündöklő csatasorban lapulva az árnyék és a fény határán. Amy hallotta az elméjében a hangokat, mint mindig, meg a kérdést. Ki vagyok? Amy várt. Ki vagyok, ki vagyok, ki vagyok? Hogy hiányzott neki Wolgast, az egyetlen, aki szerette! Hol vagy most? – gondolta Amy, és sajgott a szíve a magánytól, mert minden éjjel, amióta ez az új valami elkezdődött benne, elevenen érezte Wolgast hiányát. Miért hagytál magamra? De Wolgast nem volt sehol, sem a szélben, sem az égen, sem a lassan forgó Föld hangjában. Az, aki volt, nem létezett már többé. Ki vagyok, ki vagyok, ki vagyok, ki vagyok, ki vagyok, ki vagyok? Amy addig várt, amíg csak mersze volt. Teltek a másodpercek. Aztán léptek közeledtek a gyilokjárón: az őrjárat. – Ti én vagytok – mondta nekik. – Ti én vagytok. Most menjetek. Azzal szétszóródtak a sötétben.

KETTŐ AZ ÚJ-MEXIKÓI ROSWELLTŐL SZÁZHÚSZ KILOMÉTERRE DÉLRE Egy meleg szeptemberi estén, sok kilométerre és sok hétnyire az otthonától, Alicia Donadio hadnagy – a „tőrös” Alicia, az Újdonság, a nagy Niles Coffee fogadott lánya és felderítő lövész a Texasi Köztársaság Hadseregének Második Expedíciós Egységében, amelynek a hűségére felesküdött

– arra eszmélt, hogy vér szagát hozza a szél. Huszonhét éves volt, százhetven centi magas, erős testalkatú, széles vállú és csípőjű, vörös haja katonásan rövidre nyírva. A szeme, ami valaha tiszta kék volt, most narancssárgásan izzott, mint két széndarab. Nem sok mindent vitt magával, hogy ne pazarolja feleslegesen az erejét. Gumitalpú, vászonból hasított szandált húzott a lábára; farmernadrágja a fenekén és a térdénél kikopott; pamut pulóverének az ujját levágta, hogy könnyebben lehessen benne mozogni. A felsőtestén két bőr fegyverszíjat vetett át, bennük hat acéltőr, a védjegye; a hátán, erős kenderből készült zsinóron vitte a nyílpuskáját. Végső mentsvára, egy negyvenötös kaliberű, félautomata, kilenclövetű Browning a combjára volt csatolva egy pisztolytáskában. Nyolc meg egy, így szólt a mondás. Nyolc a fertőzötteknek, egy az embernek. Nyolc meg egy, és kész. A város neve Carlsbad volt. Az idő megtette a magáét, és úgy kitakarította, mint egy óriási seprű. Néhány épület azonban még állt: házak üres vázai, rozsdálló garázsok, az idő múlásának csendben veszteglő, romba dőlt tanújelei. Alicia pihenéssel töltötte a napot egy benzinkútnál, a fém védőtető árnyékában, és csak szürkületkor kelt fel vadászni. A nyílpuskával elejtett egy baknyulat, egyetlen lövéssel, egyenesen a jószág torkába. Aztán megnyúzta, tüzet rakott, és megsütötte, illetve lecsipegette a rágós húst a nyúl combjairól, miközben alatta pattogott a tűz. Alicia nem sietett. Olyan nő volt, akinek megvannak a maga szabályai és szertartásai. Álmában nem ölt meg fertőzöttet. Ha csak tehette, nem használt puskát; a puska túl hangos, pontatlan és nem méltó a feladathoz. Alicia a tőrével ejtette el őket, vagy beléjük eresztett egy nyílvesszőt. Nem sajnálta őket, sőt, azt érezte, éppen ezzel könyörül meg rajtuk. Így szólt: „Fivéreim, nővéreim, most hazaküldelek titeket. Kiszabadítlak benneteket a létezés börtönéből.” Aztán amikor megölte őket, és kihúzta a halálos sebből a fegyvert, előbb a homlokához, majd a melléhez, vagyis a fejhez és a szívhez emelte a tőr nyelét, így szentelve meg a teremtmények szabadulását abban a reményben, hogy ha eljön a nap, nem fog inába szállni a bátorsága, és ő maga is megszabadul. Megvárta, amíg leszáll az éjszaka, lelocsolta a tüzet, és elindult. Már napok óta egy nagy, bozótos síkságon haladt. Délre és nyugatra árnyba borult hegyek rajzolódtak ki a völgyek aljából, mint megannyi megvont váll. Ha Alicia látta volna már a tengert, talán azt gondolta volna: ez itt a tenger. Egy nagy, szárazföldi óceán feneke, az időtlen, barlangokkal tűzdelt hegyek pedig egy óriási zátony maradványai abból az időből, amikor ma már elképzelhetetlen szörnyek járták a földet, és szelték a hullámokat. Hol vagytok ma éjjel? – gondolta. – Hol bujkáltok, vértestvéreim? Aliciának három élete volt, kettő előző és egy azutáni. Az első előzőben még kislány volt. A világ csupa tántorgó alak és felvillanó fény volt, ami átsuhant rajta, mint amikor a haját borzolja a szellő, és nem értett belőle semmit. Nyolcéves volt, amikor egy éjszaka az Ezredes kivitte a Kolónia falain kívülre, és ott hagyta üres kézzel, még egy tőrt sem hagyott nála. A kislány egész éjjel egy fa alatt kuporgott és sírt. Aztán amikor reggel kisütött a nap, már más volt, megváltozott; a lány, aki azelőtt volt, nem létezett többé.

– Érted most már? – kérdezte az Ezredes, letérdelve elé a porba. Nem ölelgette, nem vigasztalta, hanem egyenesen a szemébe nézett, mint egy katona. És Alicia megértette. Szegényes, esetleges élete semmit nem jelentett, úgyhogy arról le is mondott. Még aznap felesküdött. Ez azonban már régen volt. Először volt gyerek, majd nő, és aztán mi is? A harmadik Alicia, az Újdonság nem volt sem fertőzött, sem ember, de valahogy mégis mindkettő volt egyszerre. Ötvözet, vegyülék, valami különálló. Láthatatlan kísértetként járt-kelt a fertőzöttek között, közéjük is tartozott, meg nem is: szellem az ő szellemeik között. Ereiben ott folyt a vírus, de kiegyenlítette egy másik, ami Amytől, a Sehonnan Jött Lánytól származott, a coloradói laboratórium tizenkét fiolája közül az egyikből. A többit maga Amy semmisítette meg: a tűzre vetette őket. Amy vére egyfelől megmentette az életét, másfelől viszont mégsem. Ettől a vértől lett ő, Alicia Donadio hadnagy, az Expedíciós Egység felderítő lövésze, olyan lény, akihez hasonló nem volt széles e világon.

Sokszor megesett, hogy Alicia maga sem tudta volna megmondani, pontosan mi is ő. Sőt, ha őszinte akar lenni, sosem tudná megmondani. Egy sufnira bukkant. Lejtős bádogtető borította, rozsda ette, szél lyuggatta kalyiba volt, félig elfedte a homok. Alicia... érzett valamit. Ez különös volt, ilyesmi nem történt korábban. A vírus nem adta meg neki ezt a képességet, ennek csak Amy volt a birtokában. Ha Amy volt a „jin”, akkor Alicia volt a „jang”, felruházva a fertőzöttek testi erejével és gyorsaságával, de kívül azon a láthatatlan hálón, amely összekötötte őket és a gondolataikat. Mégis, mintha érzett volna valamit. Mintha érezte volna őket. Koponyaalapi bizsergés, halk sustorgás az elméjében, alig kivehető szavak: Ki vagyok? Ki vagyok, ki vagyok, ki vagyok, ki vagyok...? Három fertőzött. Mindnyájan nők voltak valaha. Alicia váratlanul megérezte – hogy lehetséges ez? –, hogy mindegyikükben ott rejtőzik egy-egy parányi emlék. Egy kéz becsukja az ablakot, az eső zaja. Egy élénk színű madár énekel egy kalitkában. Egy elsötétített szoba látványa az ajtóból, az ágyban két alvó kisgyerek, egy fiú és egy lány. Alicia úgy érzékelte ezeket a képeket, mintha csak benne lettek volna; a látvány, a hangok, a szagok és az érzések, a puszta létezés keveréke olyan volt, mintha három apró tűz lobbant volna fel benne. Egy pillanatra foglyul ejtették, és ő néma csodálattal nézte a letűnt világ, a Régmúlt Idők emlékeit. De volt még valami. Mindegyik emléket könyörtelenül beburkolta a sötétség végtelen leple. Alicia minden porcikája beleremegett. Tűnődött, vajon mi lehet az, de aztán rájött: ez a Martínez nevű alany álma volt. Julio Martínez a texasi El Pasóból, a Tizedik a Tizenkettekből, akit hivatalos közeg meggyilkolásáért ítéltek halálra. Akit Alicia keresett. Martínez álma mindig ugyanaz volt: megerőszakolt egy Louise nevű nőt – a név kacskaringós betűkkel rá volt hímezve a nő blúzának zsebére –, miközben fojtogatta egy lámpazsinórral. A sufni kapuja ferdén lógott a rozsdás zsanérokon. Szűkös egy szállás: Alicia jobban örült volna, ha több a hely, különösen, hogy a fertőzöttek hárman voltak. Nyílpuskája végét követve előrelopakodott, és besurrant a sufniba. Két fertőzött fejjel lefelé csüngött a gerendákról, a harmadik egy sarokban guggolt, és szürcsölve rágcsált egy nagy húsdarabot. Épp akkor szívták ki egy antilop vérét; aszalódott maradványok, szőrcsomók és csontok hevertek a földön szerteszét. A vérszívást követő kába állapotban a fertőzöttek tudomást sem vettek arról, hogy Alicia belépett. – Jó estét, hölgyeim. Alicia az egyik függeszkedőt a nyílpuskával ejtette el. A nyíl puhán hatolt a testbe, aztán hirtelen, tompa puffanással végződő visítás hallatszott, ahogy a fertőzött a földre zuhant. Ekkor már a másik kettő is ébredezett; a második eleresztette a gerendát, felhúzta a mellkasához a térdét, és ereszkedés

közben bukfencet hányt, aztán a karmos lábán ért földet, háttal neki. Alicia eldobta a nyílpuskát, tőrt rántott, és egyetlen olajozott mozdulattal elhajította. A fegyver pörögve állt bele a harmadikba, amelyik közben már felpattant, hogy szembenézzen vele. Kettő leterítve, egy még hátravan. Nem ígérkezett nehéznek, hirtelen mégis az lett. Alicia újabb tőrt húzott elő, de a harmadik fertőzött közben megfordult, és olyan erővel csapott a kezére, hogy a fegyver pörögve hullott alá a sötétbe. Még mielőtt a teremtmény újabb ütést mérhetett volna rá, Alicia lehasalt, és arrébb gurult. Mire egy másik tőrrel a kezében felállt, a fertőzött már köddé vált. A francba. Felkapta a nyílpuskáját a földről, újra megtöltötte, és kirohant. Hova a fenébe tűnt? Alicia két fürge lépés után felszökkent a sufni tetejére, ami fémesen csengett, amikor ráugrott. Gyorsan felmérte a terepet, de semmi. Se híre, se hamva. És akkor a fertőzött ott termett a háta mögött. Csapda, döbbent rá; a fertőzött biztosan a tető túloldalával egy vonalban rejtőzködött. Ekkor egyszerre két dolog történt. Alicia sarkon fordult, ösztönösen célozva a nyílpuskával, miközben recsegve-ropogva beszakadt alatta a tető. A hátára esve ért földet a sufni padlóján, a fertőzött meg rázuhant. A nyílpuskája eltűnt. Alicia elő akarta húzni a tőrét, de egyelőre mindkét kezével próbálta karnyújtásnyi távolságban tartani a fertőzöttet. Patthelyzet. A teremtmény balra, jobbra, aztán megint balra rántotta a fejét, a fogát csattogtatva és Alicia nyakát célozva. Ellenállhatatlan erő és mozdíthatatlan dolog találkozása: meddig mehet ez így? A gyerekek az ágyban, jutott Alicia eszébe. Ez volt az. Ez volt az a nő, aki az ajtóból nézte az alvó gyerekeit. Gondolj a gyerekekre, szuggerálta Alicia, és aztán ki is mondta.

– Gondolj a gyerekekre. A fertőzött megdermedt. Szomorkás kifejezés jelent meg az arcán. Egy röpke pillanatig – nem volt több, mint fél másodperc – egymás szemébe néztek a sötétben. Mary, rémlett fel Aliciának. Téged Marynek hívtak. Közben nyúlt a tőrért. Nővérem, Mary, most menj haza – gondolta Alicia. – Szabadon engedlek léted börtönéből És egy felfelé irányzott döféssel az érzékeny pontba mélyesztette a tőrt, egészen a markolatig. Alicia arrébb gördítette a hullát. Felnézett, a másik kettő is mozdulatlanul hevert. Kihúzta egyikből a tőrt, másikból a nyílvesszőt, megtörölte őket, aztán letérdelt az utolsó holttest mellé. Eddig, ha fertőzöttet ölt, Alicia többnyire nem érzett egyebet, csak valami tétova ürességet, úgyhogy most meglepődve vette észre, hogy remeg a keze. Honnan tudta? Mert tudta; teljesen egyértelműen tudta, hogy a nőt Marynek hívták. Kihúzta belőle a tőrt, és hozzáérintette a fejéhez meg a szívéhez. Mary, köszönöm, hogy nem öltél meg, mielőtt elvégezném a feladatom. Remélem, most már a gyerekeiddel vagy. Mary szeme nyitva volt, a semmibe bámult. Alicia két ujjával lezárta a halott szemhéját. De nem volt szíve csak úgy ott hagyni a testet. Felnyalábolta és kivitte. A hold karéja már felkelt, és fényében fürösztötte a sötét tájat. Ám Marynek nem a holdvilágra volt szüksége. Száz év elég volt az éjszakai égboltból, vélte Alicia, és lefektette a nőt a földre a szabadban, ahol hajnalhasadáskor majd rátalál a nap, és szétszórja a szélbe a hamvait. Alicia már elindult felfelé. Közben eltelt egy éjjel és egy nap. A hegyekben járt, épp egy keskeny szurdokban mászott egy kiszáradt patakmeder felé. Itt erősebben lehetett érezni a fertőzötteket. Valami volt a közelben. Mary

– gondolkodott el Alicia –, mit is akartál nekem mondani? Már majdnem hajnal volt, mire elérte a hegygerinc tetejét. A látóhatár kitágult. Odalent, a szélfútta sötétségben kibontakozott a völgy alja. Sehol egy lélek, csak a csillagok ragyogtak az égen. Alicia

tudta ugyan, hogy az esetlegesnek tűnő elrendezés ellenére el lehet különíteni odalent mindenféle alakzatokat, ember- meg állatfigurákat, de soha nem tanulta meg, hogyan. Neki úgy tűnt, mintha a csillagok véletlenszerűen lennének az égre hányva, és minden éjszaka újból az égre hajigálná őket valaki. És ekkor meglátta. Egy tálszerű bemélyedésben sötétlő barlangnyílás tátongott. A bejárat harminc méter magas volt, vagy annál is több. A barlang szájánál ívben, mint valami amfiteátrumban, a hegy sziklás felszínéből kifaragott padok helyezkedtek el. Az égen denevérek cikáztak.

A pokol kapuja. Odalent vagy, ugye? – gondolta Alicia, és elmosolyodott. Megtaláltalak, nyavalyás.

II A BIZALMAS A NULLADIK ÉV TAVASZA „Most van az éjnek rémjáró szaka, Minden sir ásít, s maga a pokol Dögvészt leheli ki” WILLIAM SHAKESPEARE: Hamlet, dán királyfi (Arany János fordítása)

HÁROM Denveri Rendőrkapitányság Az 193874. számú ügy aktája Hatos Körzet Lila Beatrice Kyle kihallgatásának átirata Küldi: Rita Chernow nyomozó Május 3., 4:17 R. C.: Vegyük jegyzőkönyvbe, hogy a tanúval ismertették a jogait, és hogy nem tart igényt ügyvéd jelenlétére. A kihallgatást Rita Chernow nyomozó végzi, Denveri Rendőrkapitányság, Hatos Körzet. Most reggel négy óra tizenhét perc van. Dr. Kyle, kérem, megmondaná a teljes nevét? L. K.: Lila Beatrice Kyle. R. C.: Ön ortopéd sebész a denveri közkórházban, így van? L. K.: Igen. R. C.: Tudja, miért van itt? L. K.: Történt valami a kórházban. Maguk fel akarnak tenni nekem néhány kérdést. Hol vagyok? Nem ismerem ezt a helyet. R. C.: Ez itt a rendőrőrs, dr. Kyle. L. K.: Akkor bajban vagyok?

R. C.: Megbeszéltük, nem emlékszik? Most csak próbálunk rájönni, mi történt az éjszaka a sürgősségi osztályon. Tudom, hogy nagyon felzaklatták az események. Csak néhány kérdést szeretnék feltenni önnek. L. K.: Mi ez a vér rajtam? R. C.: Dr. Kyle, fel tudja idézni, hogy mi történt a sürgősségi osztályon? L. K.: Olyan fáradt vagyok. Miért vagyok ilyen fáradt? R. C.: Hozzunk magának valamit? Esetleg egy kávét? L. K.: Nem ihatok kávét, terhes vagyok. R. C.: Akkor vizet? Mit szólna egy kis vízhez? L. K.: Jó. (Csend.) R. C.: Akkor kezdjük a legelején. Ön éjszaka a sürgősségi osztályra volt beosztva, így van? L. K.: Nem, én az emeleten voltam. R. C.: De lement a sürgősségi osztályra. L. K.: Igen. R. C.: Ez mikor történt? L. K.: Nem tudom pontosan. Úgy hajnali egy körül lehetett. Szólt a személyhívóm. R. C.: És miért hívták önt? L. K.: Én voltam az ügyeletes ortopéd sebész, és jött egy beteg, akinek eltört a csuklója. R. C.: És ez a beteg Letourneau úr volt? L. K.: Igen, azt hiszem. R. C.: Mit mondtak még róla önnek? L. K.: Mármint mielőtt lejöttem volna a földszintre? R. C.: Igen. L. K.: Hogy harapásnyomok vannak rajta. R. C.: Olyanok, mint egy kutyaharapás?

L. K.: Gondolom, igen. Erről nem volt szó. R. C.: Volt még valami? L. K.: Magas láza volt, és korábban hányt is. R. C.: Ez minden, amit önnek elmondtak? L. K.: Igen. R. C.: És mit látott, amikor beért a sürgősségi osztályra? L. K.: A harmadik ágyon feküdt. Rajta kívül csak két másik beteg volt. A vasárnap nyugodt szokott lenni. R. C.: Mikor lehetett ez? L. K.: Negyed kettő, fél kettő körül. R. C.: Megvizsgálta Letourneau urat? L. K.: Nem. R. C.: Akkor másképp fogalmazok. Ellátta a beteget? (Csend.) R. C.: Dr. Kyle! L. K.: Bocsánat, mi volt a kérdés? R. C.: Ellátta az éjjel Letourneau urat a sürgősségi osztályon? L. K.: Igen. Mark is ott volt. R. C.: Dr. Mark Shinről beszél? L. K.: Igen, ő is ügyeletben volt. Beszéltek már vele? R. C.: Dr. Shin meghalt, Dr. Kyle. Ő az egyik áldozat. L. K.: (motyog) ← C.: Kérem, beszéljen egy kicsit hangosabban. ← K.: Én csak... nem tudom. Bocsánat, mit kérdezett? R. C.: Mit tud nekem mondani Letourneau úrról? Milyennek tűnt? L. K.: Hogy milyennek tűnt? R. C.: Igen. Eszméletén volt? L. K.: Eszméletén volt.

R. C.: Mit figyelt meg még rajta? L. K.: Zavarodott volt. Izgatott. Furcsa színe volt. R. C.: Ezt hogy érti? (Csend.) L. K.: Ki kell mennem a mosdóba. R. C.: Csak essünk túl előbb néhány kérdésen. Tudom, hogy fáradt. Ígérem, hamar végzünk, és aztán elmehet. L. K.: Magának van gyereke? R. C.: Tessék? L. K.: Van gyereke? Csak kíváncsiságból kérdezem. R. C.: Igen, két fiú. L. K.: És hány évesek, ha nem vagyok indiszkrét? R. C.: Öt és hét. Csak néhány dolgot szeretnék még kérdezni öntől. Gondolja, hogy menni fog? L. K.: De lefogadom, hogy még próbálkoznak, hátha lesz egy kislányuk is, ugye? Higgye el, semmi nem fogható ahhoz, ha van az embernek egy saját kicsi lánya. R. C.: Összpontosítsunk most Letourneau úrra, rendben? Azt mondta, izgatott volt. Kifejtené ezt bővebben? L. K.: Bővebben? R. C.: Igen. Mit csinált?

L. K.: Furcsa hangokat adott ki. R. C.: Le tudná írni? L. K.: Olyan kattanásszerű volt, a torkából jött. Nyögdécselt. Úgy látszott, nagy fájdalmai vannak. R. C.: Adtak neki fájdalomcsillapítót? L. K.: Kapott Tramadolt. Igen, azt hiszem, Tramadol volt. R. C.: Ki volt még ott dr. Shinen kívül? (Csend.) R. C.: Dr. Kyle! Ki volt még ott, amikor megvizsgálta Letourneau urat? L. K.: Az egyik nővér. Próbálta lecsillapítani. Letourneau úr nagyon feldúlt volt. R. C.: Volt még valaki? L. K.: Nem emlékszem. Egy műtős? Nem, kettő. R. C.: Ekkor mi történt? L. K.: Elkezdett rángatózni. R. C.: Mármint, hogy a betegnek rohama volt? L. K.: Igen. R. C.: És akkor ön mit tett? L. K.: Hol a férjem? R. C.: Kint áll az ajtó előtt. Elkísérte önt. Nem emlékszik? L. K.: Brad itt van? R. C.: Hogyan? Ki az a Brad? L. K.: A férjem, Brad Wolgast. FBI-ügynök. Talán ismeri is? R. C.: Ezt nem értem, dr. Kyle. Azt a férfit, aki elkísérte önt, David Centre-nek hívják. Nem ő a férje? (Csend.) R. C.: Dr. Kyle! Érti, hogy mit kérdezek? L. K.: Hát persze, hogy David a férjem. Milyen furcsa dolgokat beszél itt maga. És mi ez a sok vér? Balesetem volt? R. C.: Nem, dr. Kyle. Ön a kórházban volt. Éppen erről beszélgetünk most. Három órával ezelőtt kilencen meghaltak a sürgősségi osztályon, arra próbálunk rájönni, hogy ez hogyan történt.

(Csend.) L. K.: Rám nézett. De miért csak nézett? R. C.: Dr. Kyle, mi nézett magára?

L. K.: Szörnyű volt. R. C.: Mi volt szörnyű? L. K.: Először a nővért ölte meg. Annyi vér folyt. Tengernyi. R. C.: Most Letourneau úrról beszél? Ő ölte meg a nővért? Szeretném, ha világosan fogalmazna. L. K.: Szomjas vagyok. Kaphatnék még egy kis vizet? R. C.: Mindjárt. Hogyan ölte meg Letourneau úr a nővért? L. K.: Olyan gyorsan történt. Hogy tud valaki ilyen gyorsan mozogni? R. C.: Dr. Kyle, szeretném, ha összpontosítana. Mivel ölte meg a nővért Letourneau úr? Fegyver volt nála? L. K.: Fegyver? Nem emlékszem fegyverre. R. C.: Akkor hogyan csinálta? (Csend.) R. C.: Dr. Kyle! L. K.: Moccanni se tudtam. Csak... nézett rám.

R. C.: Magára nézett? Volt még valaki a helyiségben? L. K.: A szájával csinálta. Úgy ölte meg.

R. C.: Azt mondja, hogy Letourneau úr megharapta a nővért? (Csend.) L. K.: Tudja, várandós vagyok. Kisbabám lesz. R. C.: Látom, dr. Kyle. És tudom, hogy nagyon megterhelő az ön számára a mai nap. L. K.: Pihennem kell. Szeretnék hazamenni. R. C.: Mindent megteszek, hogy minél hamarabb távozhasson. Csak hogy jól értem-e: azt állítja, hogy Letourneau úr megharapta a nővért? L. K.: A nővér jól van? R. C.: Dr. Kyle, a nővérnek leszakadt a feje. Amikor rátaláltunk önre, a karjában tartotta a testet. Nem emlékszik? L. K.: (motyog) R. C.: Kérem, beszéljen hangosabban. L. K.: Nem értem, mit akarnak tőlem. Miért teszik fel nekem ezeket a kérdéseket? R. C.: Mert ön volt ott. Ön az egyetlen tanúnk. Ön látott meghalni kilenc embert ma éjjel. Dr. Kyle, azokat az embereket széttépték. L. K.: (motyog) R.C.: Dr. Kyle! L. K.: Az a szempár. Mintha a pokolba nézett volna az ember. Mintha egyre csak a sötétségbe zuhanna. Maga hisz a pokolban? R. C.: Kinek a szeme? L. K.: Nem emberi volt. Nem lehetett emberi. R. C.: Még mindig Letourneau úrról beszél? L. K.: Nem szabad erre gondolnom. A babára kell gondolnom. R. C.: Mit látott? Mondja el nekem, hogy mit látott.

L. K.: Haza akarok menni. Nem akarok erről többet beszélni. Ne kérdezzen többet. R. C.: Mi ölte meg azokat az embereket, dr. Kyle? (Csend.) R. C.: Jól van, dr. Kyle? (Csend.) R. C.: Dr. Kyle! (Csend.) R. C.: Dr. Kyle!

NÉGY Azon a reggelen, amikor elment az áram, Bemard Kittridge, vagy közismert nevén a „Denveri végvár” ráébredt, hogy ideje indulni. Csodálkozott is, hogy mi tartott ennyi ideig. Nem lehet üzemben tartani egy város elektromos hálózatát, ha nincs ember, aki működtetné, és amennyire Kittridge meg tudta ítélni a tizenkilencedik emeletről, egyetlen élő ember sem maradt Denver városában rajta kívül. Persze ez nem azt jelenti, hogy Kittridge egyedül lett volna. Június első hetében, amikor tiszta volt az idő, fényesen sütött a nap, a hőmérséklet huszonöt fok körül volt, és vérszívó szörnyetegekre csak alkonyatkor lehetett számítani, a kora délelőtti órákat napozással töltötte annak az elegáns tetőtéri lakásnak az erkélyén, amelyikbe a válság második hetében költözött be. A hely hatalmas volt, mint valami légi palota; a konyha önmagában akkora volt, mint Kittridge egész lakása. A tulajdonos ízlése a puritánság felé hajlott: sima, fényes bőr ülőgarnitúrák, amelyek mutatósak voltak, de nem valami kényelmesek, csillogó-villogó mészkő padlólapok, kis, bolyhos szőnyegek, és üvegasztalok, amik mintha lebegtek volna a levegőben. Meglepően könnyű volt ide betörni. Mire Kittridge eldöntötte a dolgot, a lakosok fele elmenekült vagy eltűnt. A zsaruk már rég nem voltak sehol. Először arra gondolt, hogy elbarikádozza magát Cherry Creek városrész egyik nagy házában, de aztán célszerűbbnek látszott valami magas helyet választani. A luxuslakás tulajdonosát valamelyest ismerte, mert törzsvásárló volt a boltban. Warren Filo volt a neve, és mit ad isten, éppen egy nappal az egész kitörése előtt tért be a boltba, hogy felszerelkezzen egy alaszkai vadászkiránduláshoz. Fiatal fickó volt, túl fiatal is ahhoz képest, hogy mennyi pénzt költött – valószínűleg Wall Street-i ügyletekből, vagy valamelyik internetes cég tőzsdei bevezetéséből szerezte. Aznap a világ még vígan elvolt, mint mindig, Kittridge pedig segített Warrennek kivinni a vásárolt holmikat a kocsihoz. Persze Ferrarija volt a pasasnak. Kittridge a kocsi mellett állva azon gondolkodott, vajon Warren miért nem szerez be egy HÓLYAG feliratú egyedi rendszámtáblái. Ez a kérdés világosan leolvasható lehetett az arcáról, mert alig suhant át Kittridge agyán, Warren elvörösödött zavarában. Nem a szokásos öltöny volt rajta aznap, hanem csak egy farmer és egy póló. Azt akarta, hogy Kittridge meglássa a kocsiját, ez egyértelmű volt, de amikor ez így is lett, már látta, micsoda ostobaság volt felvágni egy ilyen autóval, mint ez, egy sportbolt vezetőjének, aki valószínűleg ötvenezret sem keres évente. (A tényleges összeg negyvenhatezer volt.) Kittridge erre megengedett magának egy halk kuncogást – egy egész könyvtárat megtöltene mindaz, amit ez a kölyök nem tud az életről –, és a kelleténél tovább maradt szótlan, hogy éreztesse, mire gondol. Tudom, tudom vallotta be Warren. Ez egy kicsit túlzás. Mindig azt mondtam magamnak, hogy én soha nem leszek egy olyan ferraris seggfej. De biz isten éreznie kellene, milyen ezt a kocsit vezetni. Kittridge a számláról nézte le Warren címét. Amikor beköltözött Warren feltehetőleg biztonságban volt fent, Alaszkában –, már csak meg kellett keresnie az igazgatói irodában a megfelelő kulcsot, bedugni a lift kapcsolótábláján lévő nyílásba, és felmenni tizennyolc emeletet a tetőtéri luxuslakásig. Kipakolta a holmiját. Egy gurulós bőröndnyi ruha, három láda fegyver, egy kurblis rádió, egy éjjellátó távcső, jelzőrakéták, elsősegélydoboz, több flakon hipó, egy ívhegesztő, hogy beforrassza a lift ajtaját, a jó öreg laptopja a hordozható parabolaantennával, egy doboz könyv, valamint egy hónapra elegendő élelmiszer és víz. Az épület nyugati oldalának teljes hosszán végigfutó, az 55-ös autópályára és a Mile High Stadionra néző erkélyről száznyolcvan fokos kilátás tárult a szeme elé. Mozgásérzékelővel felszerelt kamerákat helyezett el az erkély mindkét végére, az egyikkel az utcát pásztázta, a másikat a sugárút túloldalán levő épületre irányította. Biztos volt benne, hogy ezzel sok jó felvételhez fog majd jutni, de az igazán látványos jelenetek persze azok lesznek, amikor megöli őket. Erre a feladatra egy .338-as kaliberű, a rendőrségnél használt Remington 700-as, tolózáras puskát választott a precizitása és a hatékonysága miatt: a fegyver háromszáz méterig halálpontos. Erre ő még rászerelt egy digitális,

infravörös kamerás irányzékot. Az éjjellátó távcsővel majd beméri a célpontot; a többi már az erkély szélén álló, állványra szerelt puska dolga. Kittridge már az első, szélcsendes, az utolsó negyedében járó, fogyó hold megvilágította éjszakán lelőtt hetet: ötöt a sugárúton, egyet a szemközti tetőn, és még egyet az utcaszinten levő egyik bank kirakatán keresztül. Ez az utolsó tette őt híressé. A teremtmény, vagy vámpír, vagy akármi is volt – hivatalosan „fertőzött személynek” nevezték – épp egyenesen a lencsébe nézett, amikor ő beleeresztett egyet az érzékeny pontjába. A YouTube-ra feltöltött felvétel órák alatt bejárta az egész földkerekséget; másnap reggelre az összes nagyobb csatorna átvette. Ki ez az ember? Ezt akarta tudni mindenki. Ki ez a félelmet nem ismerő, őrült öngyilkosjelölt, aki elbarikádozta magát egy denveri toronyházban, mint valami végvárban? Hát így született meg a becenév, a „Denveri végvár”. Kezdettől fogva úgy vélte, hogy csak idő kérdése, aztán jön valaki a CIA-től vagy a Nemzetbiztonsági Hivataltól, és véget vet a dolognak. Nagy port vert fel. Viszont az ő malmára hajtotta a vizet, hogy ennek a valakinek el kellett volna jönnie Denverbe leállítani őt. Kittridge IP-címe, amit anonim szerverek füzére oltalmazott, gyakorlatilag lenyomozhatatlan volt. A minden éjjel változó sorrendű szerverek többsége a tengerentúlon volt, Oroszországban, Kínában, Indonéziában, Izraelben, Szudánban. Csupa nehezen megközelíthető helyen, akármelyik nyomozóhivatal is szeretné őt leállítani. Kittridge videoblogját – kétmillió letöltés már az első nap – több mint háromszázszor tükrözték, és ez a szám folyton nőtt. Egy hét se kellett hozzá, és mindenki őt követte a világhálón. Twitter, Facebook, Headshot, Sphere: a képek eljutottak az éterbe anélkül, hogy Kittridge a kisujj át mozdította volna. Az egyik rajongói oldalának önmagában több mint kétmillió feliratkozója volt. Az eBay-en az ÉN VAGYOK A DENVERI VÉGVÁR feliratú pólókat úgy vették, mint a cukrot.

Kittridge apja mindig azt mondogatta: Fiam, az életben az a legfontosabb hogy letedd a magadét az asztalra. Ki gondolta volna, hogy Kittridge-é az lesz, hogy az apokalipszis frontvonalából ír majd videoblogot? Azért nem ért véget a világ. A nap még mindig sütött. Nyugaton a hegyek közönyösen vonták meg sziklás vállukat az ember távozására. Egy darabig nagy volt a füst – egész háztömbök égtek porig –, de mostanra ez is eloszlott, és kísérteties világossággal tárult fel a pusztulás. Éjszakánként egyes városrészek sötétbe borultak, de volt, ahol még ragyogtak a fények a homályban – pislákoló utcai lámpák, benzinkutak és az éjjel-nappali boltok jellegzetes, fluoreszkáló fénye, égve hagyott lámpák a tornácokon, hátha hazajön a tulajdonos. Míg Kittridge éberen őrködött az erkélyen, tizennyolc emelettel lejjebb a közlekedési lámpa továbbra is kötelességtudóan zöldről sárgára, majd pirosra és megint zöldre váltott. Kittridge nem volt magányos. Őt már régen faképnél hagyta a magány. Harmincnégy éves volt. Kicsit vaskosabb ugyan, mint szerette volna – az ő lábával nem is lett volna könnyű, hogy ne szedjen fel néhány kilót –, de még mindig ereje teljében. Egyszer meg is nősült, még évekkel korábban. Életének erre a szakaszára úgy emlékezett, mint húsz hónapnyi végigszeretkezett hitvesi boldogságra, amit ugyanennyi hónap kiabálás, üvöltözés és kölcsönös vádaskodás követett, aztán egész gyorsan vége lett az egésznek, és Kittridge mindent egybevetve örült neki, hogy a házasságból nem született gyermek. Denverhez sem érzelmi, sem személyes kötődés nem fűzte; egyszerűen csak itt kötött ki, miután leszerelt. Mindenki azt mondta, hogy a kitüntetéseivel majd könnyen talál munkát. Kittridge azonban nem sietett. Egy évig szinte csak olvasott. Először a szokásosat, krimiket és rémregényeket, de végül eljutott az értékesebb könyvekhez is: Míg fekszem kiterítve, Akiért a harang szól Huckleberry Finn, A nagy Gatsby. Melville-lel egy teljes hónapot töltött, mire átrágta magát a Moby Dicken. Voltak könyvek, amelyeket csupán azért olvasott el, mert az iskolában valahogy kimaradtak, de a többségük őszintén tetszett neki. Üldögélt a garzonlakása csendjében, és más életekről meg más korokról szóló történetekbe merült; úgy érezte, mintha hosszú évekig szomjazott volna, és most végre

kortyolna egy nagyot. Még egy főiskola levelező tagozatára is beiratkozott. Napközben a sportboltban dolgozott, éjszakánként és ebédszünetben meg olvasott, és írta az esszéket. Volt valami ezeknek a könyveknek a lapjain, amitől általában jobban érezte magát; egy-egy kötet egy-egy mentőcsónak volt, amibe kapaszkodhatott, mielőtt átcsapott rajta az emlékek sötét árja, és megint elsodorta volna. Derűsebb napokon még látta is magát, ahogy egy darabig még így folytatja. Nem valami nagy élet, de elviselhető. És akkor persze jött a világvége. Azon a reggelen, amikor elment az áram, Kittridge a teraszon üldögélt. Már befejezte az előző éjszakai felvételek feltöltését, és éppen Dickens Két város regénye című könyvét olvasta – Sydney Carton, az angol ügyvéd az imént vallott örök szerelmet Lucie Manette-nek, a boldogtalanul idealista Charles Darnay menyasszonyának –, amikor eszébe ötlött, hogy a reggel fényét már csak egy tál fagylalt emelhetné. Warren óriási konyhája – ötcsillagos éttermet lehetett volna ellátni belőle – nem meglepő módon majdnem teljesen híján volt az élelmiszernek, és Kittridge már rég kidobta azt a kevés, penészedő elviteles dobozt a hűtőből. Viszont a fickónak szemmel láthatólag a csokoládéfagylalt volt a gyengéje, mert a fagyasztó dugig volt vele. Nem banánossal, nem cseresznyéssel, nem karamellással, még csak nem is a jó öreg, sima vaníliával. Csakis csokoládéssal. Kittridge ugyan örült volna némi változatosságnak, tekintve, hogy most egy darabig nem lesz többé fagylalt, de mivel zacskós levesen és sós kekszen kívül nemigen volt mit enni, a csokis is jobb volt a semminél. A könyvet a szék karfájára tette, felállt és az üveg tolóajtón át a lakásba lépett.

Mire a konyhába ért, kezdte úgy érezni, hogy valami nincs rendben, habár ez még csak puszta benyomás volt, és nem körvonalazódott konkrétan. De amikor kinyitotta a fagylaltos dobozt, és a kanala az olvadt csokoládé puha pépjébe süllyedt, már mindent értett. Megpróbálkozott az egyik villanykapcsolóval. Semmi. Végigjárta a lakást, és ellenőrizte a lámpákat meg a kapcsolókat. Egyik sem működött. Kittridge megállt a nappali közepén és vett egy nagy levegőt. Jól van, gondolta, rendben. Ez már várható volt. Sőt, éppenséggel már rég ideje lett volna. Kittridge ellenőrizte az óráját: 9:32. A nap kevéssel nyolc után megy le. Tíz és fél órája van, hogy elhúzzon innen. Bedobálta egy hátizsákba a készletei egy részét: fehérjeszeleteket, több üveg vizet, tiszta zoknit és alsóneműt, az elsősegélydobozát, egy meleg kabátot, allergia elleni cseppeket – egész tavasszal pokolian kínozta a szénanáthája –, fogkefét, borotvát. Egy pillanatra elgondolkodott, ne vigye-e magával a Két város regényét is, de a dolog nem tűnt túl praktikusnak, úgyhogy sajnálattal rakta félre a könyvet. A hálószobában felvett egy jól szellőző pólót és egy strapabíró nadrágot, arra egy sokzsebes mellényt, a lábára meg könnyű túracipőt. Néhány percig gondolkodott, melyik fegyvert vigye, aztán egy vadászkés, két Glock 19-es revolver, és az utólag kicsit átépített, behajtható tusú lengyel géppisztoly mellett döntött: ez távolra hasznavehetetlen ugyan, de közeire megbízható, és inkább arra számíthatott, hogy közeire kell lőnie. A revolverek kényelmesen elfértek egy-egy, az övre csatolt pisztolytáskában. Megtöltötte a mellénye zsebeit tölténytárakkal, a géppisztolyt a szíjára csatolta, a vállára vette a hátizsákot, és visszament a teraszra.

Ekkor vette észre a sugárúton a közlekedési lámpát. Zöld, sárga, piros. Zöld, sárga, piros. Lehetett volna merő véletlen is, de ezt nemigen hitte. Megtalálták őt. A kötél egy csatorna szellőzőkürtőjéhez volt rögzítve a tetőn. Kittridge belebújt a beülő hevederzetbe, becsatolta magát, és előbb a jó lábát lendítette át a korláton, majd a rosszat. A magasság nem szokott neki gondot jelenteni, de mégse nézett le. Az erkély peremén ült, a lakás ablakával szemben. A távolból meghallotta a közeledő helikopter hangját.

A „Denveri végvár” befejezte az adást. Ellökte magát, és máris fent volt a magasban, aztán hintázva elindult lefelé. Egy emelet, kettő, három, a kötél egyenletesen siklott a keze közt. Végül a négy szinttel lejjebb lévő lakás erkélyén ért földet. Ismerős, éles fájdalom hasított a bal térdébe. Összeszorította a fogát, és próbált nem odafigyelni rá. A helikopter már közel volt, a rotorok zúgása megrezegtette az épületeket. Kihámozta magát a beülőből, előhúzta az egyik revolvert, és egyetlen lövéssel darabokra zúzta az erkélyajtó üvegét. A lakásban áporodott volt a levegő, mint egy télire lezárt kunyhóban. Súlyos bútorok, aranyozott tükrök, egy lovat ábrázoló olajfestmény a kandalló fölött. Valahonnan megcsapta az orrát az enyészet bűze. Szinte körbe se pillantott, úgy ment át a néma helyiségen. Az ajtónál megállt, egy lámpát erősített a géppisztoly irányzékára, majd kilépett a folyosóra, és elindult a lépcső felé.

A zsebében ott lapult a Ferrari kulcsa, amely tizenhat szinttel lejjebb, az épület mélygarázsában parkolt. Kittridge benyomta a vállával a lépcsőház ajtaját, és gyorsan végigpásztázta a helyet a lámpa sugarával, felfelé is, lefelé is. Tiszta volt a levegő. Előhúzott a mellényéből egy jelzőrakétát, és a fogával lecsavarta a gyújtógombot fedő műanyag kupakot. A rakéta pukkanva gyulladt ki, majd szikrákat kezdett hányni. Kittridge kitartotta a korláton, célzott, és elengedte; ha van odalent valami, az hamar kiderül. Tekintetével követte a lefelé hulló, nyomában füstcsíkot húzó jelzőrakétát. Az valahol lent eltalálta a korlátot, és lepattant róla, Kittridge utána már nem látta. Tízig számolt. Semmi mozgás. Három jelzőrakétával később leért. Súlyos acélajtó vitt a garázsba, amely pánikkilinccsel nyílt; mielőtt Kittridge belépett volna, belesett a négyzet alakú, fémszálas üvegből készült ablakon. A padlón szemét hevert szanaszét: üdítős dobozok, csokipapír, konzervek. Egy összegyűrt hálózsák és egy halom dohos ruha mutatta a helyet, ahol valaki aludt – bujkált, ahogy ő is. Kittridge aznap, amikor megjött, felderítette a mélygarázst. A Ferrari a délnyugati sarok közelében parkolt, körülbelül hatvan méter távolságra. Valószínűleg közelebb kellett volna állnia vele az ajtóhoz, de három napig tartott, mire megtalálta Warren kulcsait – ki tartja a kocsikulcsát egy fürdőszobai fiókban? –, addigra pedig már elbarikádozta magát a lakásban. A kulcson négy gomb volt: kettő az ajtókat nyitotta, egy a riasztót kapcsolta, és egy, amiről Kittridge azt remélte, hogy az a távindító. Ezt nyomta meg először. A garázs mélyéről egyetlen, éles csipogás hallatszott, aztán felbőgött a Ferrari motorja. Még egy hibát elkövetett: a Ferrari orral a falnak parkolt. Erre gondolnia kellett volna. Nem elég, hogy ez lassítani fogja a menekülésben; ha a kocsi az ellenkező irányba nézne, az elülső lámpák fényében jobban is látná a garázs belsejét. A lépcsőház ajtajának apró ablakán át csak valami távoli, vöröslő foltot vett ki, ahol várakozott rá a kocsi, mint a sötétben doromboló macska. A garázs többi része sötétségbe borult. A fertőzöttek lógni szeretnek, mennyezetgerendákról, csövekről, bármiről, amin van egy akkora felület, hogy bele lehessen kapaszkodni. A legkisebb repedés is megteszi. Fia jönnek, felülről jönnek. Kittridge számára eljött a döntés pillanata. Dobjon el még néhány jelzőrakétát, és meglátja, mi lesz? Lopva vágjon át a sötéten, fedezéket keresve? Vagy vágja ki az ajtót és rohanjon, mint az őrült?

Ekkor felülről, magasabbról Kittridge meghallotta, hogy nyikorogva nyílik egy lépcsőházi ajtó. Visszafojtott lélegzettel hallgatózott. Ketten voltak. Hátrébb lépett és felfelé nyújtogatta a nyakát. Tíz emelettel feljebb két piros pont táncolt a falon. Kittridge belökte az ajtót és rohant, mint az őrült. Félúton volt a Ferrari felé, amikor leugrott mögötte az első fertőzött. Nem volt idő megfordulni és tüzelni; Kittridge futott tovább. A térdében a fájdalom úgy égetett, mint egy lángnyelv, vagy mintha egy jégcsákány állt volna bele csontig. Halványan érzékelte, hogy felélednek a lények, és a mélygarázs életre kel. Feltépte a Ferrari ajtaját, behajította a géppisztolyt meg a hátizsákot az

anyósülésre, beszállt, és bevágta az ajtót. A kocsi alváza olyan alacsonyan volt, hogy úgy érezte, mintha a földön ülne. A műszerfal, csupa rejtélyes számlap és kapcsoló, úgy fénylett, mint egy űrhajóé. Valami hiányzott. Hol a sebességváltó? Fémes döndülés hallatszott, és a látvány mindent betöltött. A fertőzött a motorháztetőre ugrott, és hüllőmód összekuporodott. Egy pillanatra megállt az idő, a lény csak hűvösen nézte őt, ahogy a ragadozó szemléli a zsákmányát. Csupasz volt, jégkocka vastagságú, Rolex márkájú, fénylő karóráját kivéve. Warren? – rémlett fel Kittridge-ben, mivel a férfi éppen ilyet viselt aznap, amikor Kittridge kikísérte a kocsihoz. Warren, öreg haver, csak nem te vagy az? Mert ha igen, örülnék, ha elmondanád, hogyan kell ezt az izét sebességbe tenni. Ekkor az ujjbegyével kitapintott két kapcsolót a kormány alján: sebváltó karok. Erre akár gondolhatott is volna. Jobb oldalt fel, bal oldalt le, mint egy motoron. A rükverc meg egy gomb lesz valahol a műszerfalon. Az R betűs lesz az, zsenikém. Az, ott. Megnyomta a gombot, és beletaposott a gázba. Túl hirtelen volt: a gumi füstölt és csikorgott, a Ferrari hátrazökkent, és nekiment egy betonpillérnek. Kittridge hátravetődött az ülésében, aztán vissza előre, a feje hangos puffanással ütődött az oldalablak súlyos üvegének. Az agya csilingelt, mint egy hangvilla, és csillagokat látott. Volt bennük valami érdekes és egyszersmind szép, de egy másik hang a fejében azt mondta, hogy gyönyörködni bennük, akár csak egy pillanatig is, egyenlő a halállal. A fertőzött lebukfencezett a motorháztetőről, és éppen tápászkodott fel a földről. Semmi kétség, hogy egyenest a szélvédőn keresztül próbálja majd elkapni Kittridge-et. Két piros pont jelent meg a fertőzött mellkasán. A teremtmény a madarak fürgeségével vette le a szemét Kittridge-ről, és a lépcsőház ajtaján át érkező katonák felé vetődött. Kittridge elrántotta a kormányt, megragadta a jobb oldali váltókart, sebességbe téve a kocsit, majd rálépett a gázpedálra. A kocsi zökkent, aztán nekilódult: Kittridge hátrabillent az ülésben, közben hallotta a sorozatlövő fegyverek tüzének robaját. Épp, amikor már azt hitte, hogy újra elveszíti a kocsi felett az uralmat, egyenesbe került, és a garázs fala elsuhant mellette. A katonák csak egy szemvillanásnyi időt nyertek neki; gyorsan belenézett a visszapillantó tükörbe, és a hátsó lámpák fényében szemtanúja lehetett, amint egy emberi test felrobban, és a testrészei szétszóródnak. A másik katonát nem lehetett látni sehol, bár ha Kittridge-nek fogadnia kellett volna, azt mondta volna, hogy már biztosan halott, és véres darabokra tépve hever valahol.

Kittridge többet nem nézett hátra. Az utcára vezető felhajtó két szinttel feljebb, a garázs túlsó végén volt. Amikor Kittridge az első fordulónál visszaváltott, a motor felbőgött, csikorogtak a kerekek, és még két fertőzött vetődött az útjába a plafonról. Az első szétloccsant a kerekek alatt, de a második a száguldó Ferrari tetejére ugrott, elnyújtott léptekkel, mint egy gátfutó. Kittridge-et ez csodálattal, sőt ámulattal töltötte el. Az iskolában azt tanulta, hogy azért nem lehet kézzel elkapni a legyet, mert a legyek számára mást jelent az idő: egy légy agyában egy másodperc egy óra, egy óra egy év volt. Ilyenek a fertőzöttek is. Mintha kívül kerültek volna az időn. Most már mindenhol ott nyüzsögtek, előbújtak minden rejtett zugból. Az eszeveszett éhségtől hajtva úgy vetették magukat a kocsira, mint az öngyilkosok. Kittridge átrepesztett közöttük. Repkedtek a testek, a szörnyűséges, eltorzult arcok nekiütköztek a szélvédőnek, aztán lepattantak róla, és pörögve szálltak el. Még két kanyar, és megszabadul tőlük, de az egyik ekkor belekapaszkodott a tetőbe. Kittridge fordult és fékezett. A kocsi megcsúszott a síkos betonon, és a lassítás hatására a fertőzött a motorháztetőre gurult. Egy nő: úgy látszott, hogy éppenséggel menyasszonyi ruhát visel. Ujjait a szélvédő aljánál lévő mélyedésbe vájva négykézlábra ereszkedett. A szája, és benne a véres fogak, mint valami farkascsapda szétnyitva; a nyakában láncon apró aranykereszt függött. Sajnálom, hogy nem jött össze az esküvőd – gondolta Kittridge, miközben előhúzta az egyik pisztolyt,

megtámasztotta a kormányon, és a szélvédőn át tüzelt. Repesztve vette be az utolsó kanyart; a szeme előtt aranyszínű napsugár mutatta az utat. Kittridge száztíz kilométeres óránkénti sebességgel ért a felhajtóra, de tovább gyorsított. A kijáratot fémrács zárta el, ez a körülmény azonban lényegtelennek tűnt, nem volt akadály. Kittridge célba vette, a padlóig nyomta a gázpedált, és lebukott. Irtózatos csattanás, majd két teljes másodpercre, ami egy örökkévalóságnak tűnt, a Ferrari a levegőbe repült. A napfényes égbe emelkedett, aztán velőtrázó puffanással ért földet. Az úttest beleremegett, az alváz szikrát hányt. Végre szabad volt, csakhogy most újabb gondja akadt: nem volt, ami megállítsa. Bele fog rohanni az utca túloldalán levő bank előterébe. Amikor áthajtott a felezővonalon, rátaposott a fékre, balra rántotta a kormányt, és közben felkészült az ütközésre. De nem volt rá szükség: a gumi füstölt, csikorgott, de a kerekek az útra tapadtak, és ott is maradtak. Kittridge aztán azon kapta magát, hogy a tavaszi reggelen száguld a sugárúton. El kellett ismernie a dolgot. Hogy is mondta pontosan Warren? Éreznie kellene, milyen ezt a kocsit vezetni. Így is volt. Kittridge még életében nem vezetett semmi ehhez foghatót.

ÖT Egy ideig, hosszú ideig, ami tulajdonképpen semennyi idő sem volt, a Lawrence Grey néven ismert férfi – korábban rab egy börtönben: a texasi közbiztonsági minisztérium által nyilvántartott szexuális bűnelkövető; a NOÉ-akció és a kommandósok polgári alkalmazottja; Grey, A Forrás, aki miatt a Föld sötétségbe borult, a bizalmasa annak, akit Nulladiknak hívtak – egyáltalán nem volt sehol. Nem volt semmi, és nem volt sehol, megsemmisült lény volt, akinek se emléke, se története, és a tudata szerteszóródott egy végtelen, parttalan tengerben. A nevét mormoló hangok nagy, sötét tengerében. Grey, Grey. A hangok ott voltak, és nem voltak ott, szólongatták őt, miközben ő az örökkévalóság óceánjában sodródva, egymagában úszott a vízen, és egy volt a sötétséggel; és mindenek felett ott ragyogtak a csillagok. De nemcsak a csillagok. Mert fény kezdett tündökölni, tompa, aranyló fény, ami szétterjedt a feje felett. Árnyéklapátok suhantak át rajta, és úgy pörögtek, mint egy színes forgó. És hangja is volt ennek a fénynek, olyan, mint az ütőér, mint a szívdobogás, ami a forgás ütemére lüktetett. Grey nézte ezt a csodálatos, forgó világosságot, és lassan az a gondolat kerítette hatalmába, hogy Istent szemléli. A fény maga Isten fent a mennyben, aki a vizek felett lebeg, és végigsimítja a világ arcát, mint valami függöny szegélye, megérintve és megáldva, amit teremtett. Ez a tudat kitörő gyönyörré virágzott ki Greyben. Micsoda öröm! Micsoda megértés és megbocsátás! A fény Isten, és Isten a szeretet; Greynek csak be kell lépnie, be kell mennie a fénybe, hogy örökké érezhesse ezt a szeretetet. És egy hang így szólt: Itt az idő, Grey. Gyere hozzám. Érezte, ahogy felkapják, és emelkedik. Emelkedett, és közben az ég szétterjesztette a szárnyait, befogadva őt, és vitte őt a fénybe – szinte elviselhetetlenül jó volt. És aztán vakító, mindent eltörlő világosság gyúlt, mint egy sikoly hangja, amely az ő sikolya volt. A felemelkedő Grey. Az újjászületett Grey. Nyisd ki a szemed, Grey. Kinyitotta a szemét. Lassan kitisztult előtte a kép. Valami sötét dolog forgott kellemetlenül a feje felett. Egy ventilátor forgott a mennyezeten. Grey kipislogta a szeméből a piszkot. Keserű ízt érzett, mintha vizes hamuval bélelték volna ki a száját. A helyiség, ahol feküdt, egyértelműen olcsó szállodai szoba benyomását keltette: a durva ágytakaró, a habszivacs párna, alatta a kifeküdt matrac, felette a szórt azbeszttel fedett mennyezet, az orrában az újrahasznosított, agyonhasznált levegő szaga. Olyan üresnek érezte az agyát, mint egy lyukas vödröt, a teste meg mintha valami alaktalan massza lett volna, mint a kocsonya. Még a fejét sem tudta elfordítani, ez is a képességét meghaladó erőfeszítésnek tűnt. A szobát a függönyön átszűrődő, párás, sárga napfény világította meg. A ventilátor a feje felett egyre csak forgott, billegett a tartóján, az elnyűtt csapágyak ütemesen nyikorogtak. A látvány éppúgy bántotta az érzékeit, mint a repülősó, és mégse tudott másfelé nézni. (És nem álmodott valami dobogó hanggal kapcsolatos dologról? Egy tündöklő fényről, ami felemelte? De már nem emlékezett.) – Jól van, ébren vagy. A másik ágy szélén egy férfi ült lesütött szemmel. Alacsony, elpuhult pasas volt, aki úgy kitöltötte a kezeslábast, mint kolbász a kolbászbelet. A NOÉ-akció egyik polgári alkalmazottja, mint Grey is: takarítóknak hívták őket, és az volt a dolguk, hogy felmossák a szart meg a pisát, biztonsági másolatot készítsenek a meghajtókról, figyeljék a világító lényeket hosszú órákon át, miközben lassan megbolondulnak. Egytől egyig szexuális bűnelkövetők, megvetett, elfeledett férfiak, a történetükre senki sem akart emlékezni; testük elpuhult a hormonoktól, a lelkük és szellemük olyan közönyös volt,

mint egy ivartalanított kutyáé. – Azt hittem, a ventilátor hamarabb felébreszt. Őszintén szólva, ha ránézek, nekem azonnal rókáznom kell. Grey válaszolni próbált, de nem tudott. A nyelve úgy kiszáradt, mintha egymilliárd cigarettát szívott volna el. A látása megint elhomályosult, és átkozottul hasogatott a feje. Már évek óta nem ivott meg egyszerre két sörnél többet – a gyógyszerek miatt túl álmos volt, és nemigen érdekelte semmi –, de azért emlékezett, milyen a másnaposság. Éppen ilyen érzés volt ez is. Mint a legrosszabb másnaposság a világon. – Mi a baj, Grey? Elvitte a cica a nyelvedet? – kérdezte a férfi valami belső poénon kuncogva. – Vagy inkább úgy meg van duzzadva, hogy levegőt se kapsz? – fordult Grey felé, felvonva a szemöldökét. – Ne nézz ilyen rémülten. Majd meglátod. Kell pár nap, de aztán jobban leszel, mint valaha. Greynek eszébe jutott a férfi neve: Ignacio. Bár az az Ignacio, akire Grey emlékezett, idősebb volt, sokkal megviseltebb, nagy, ráncos homloka volt, akkora pórusai, hogy egy autó is elfért volna bennük, meg olyan petyhüdt arca, mint egy buldognak. Ez az Ignacio kicsattant az egészségtől – virult az arca, a bőre sima volt, mint egy kisbabáé, a szeme ragyogott, mint a briliáns. Még a haja is fiatalabbnak látszott. De a tetoválás miatt nem volt vitás, hogy kicsoda – az elmosódott, kékes börtöntetkón egy csuklyás kígyó nyújtotta ki a nyakát a kezeslábas nyitott gallérjából.

– Hol vagyok? – Hol lennél? Egy szállodában. – Milyen szállodában? – Egy lepukkant, olcsó kis szállodában, Grey – horkantott fel Ignacio. – Hát mit gondoltál, hogy majd a Ritzbe küldenek? Küldenek? – gondolta Grey. De kik? És egyáltalán, mit értett azon Ignacio, hogy „küzdenek”? Miért küldték őket ide? Grey ebben a pillanatban vette észre, hogy Ignacio szorongat valamit a kezében. Egy pisztolyt? – Iggy, mit csinálsz te azzal? – Nem sok mindent, láthatod – emelte fel Ignacio lustán, a homlokát ráncolva a hosszú csövű, .45-ös kaliberű pisztolyt. – A többi fickó is itt volt egy kis ideig – intett az ajtó felé a fejével. – De már mind elmentek. – Milyen fickók? – Ne már, Grey. Hát ismered őket. George, aki olyan vékony volt. Az az Eddie Hogyishívják. Meg a lófarkas Jude. Őszintén szólva – nézett a Grey mögötti függöny felé –, sose bírtam őt igazán. Hallottam, mit csinált, na, nem mintha én szólhatnék egy szót is. De az az ember egyenesen undorító.

Ignacio a többi takarítóról beszélt. Mit csináltak azok itt? Mit csinál ő itt? A pisztoly nem jó jel, ráadásul Greynek semmi nem rémlett abból, hogyan került ebbe a szobába. Az utolsó emléke az volt, hogy ebédel a telep menzáján: vörösboros marhahús sűrű mártással, köretnek csőben sült krumpli és ceruzabab; mindezt Cherry Coke-kal öblítette le. Ez volt a kedvenc étele; mindig várta a vörösboros marhát. Bár most, hogy eszébe jutott a zsíros íz, a gyomra émelyegve rándult össze. Feljött az epe a torkába, és kellett neki egy pillanat, amíg újra levegőhöz jutott. – Nézd meg te is, ha akarod – intett Ignacio lagymatagon az ajtó felé a pisztollyal. – De szinte biztos vagyok benne, hogy elmentek. – Hova? – nyelt Grey. – Az attól függ. Ahova menniük kellett. Grey teljességgel tanácstalan volt. Még arra sem tudott rájönni, mit kérdezzen, de abban szinte biztos volt, hogy nem tetszenének neki a válaszok. Talán az a legjobb, ha csendben fekve marad.

Remélte, hogy nem csinált semmi borzasztót, mint a régi időkben. A régi Grey idejében. – Nos – mondta Ignacio, és megköszörülte a torkát –, azt hiszem, jobb lesz, ha lépek, amíg ébren vagy. Hosszú út áll előttem – azzal felállt és nyújtotta a pisztolyt. – Tessék. – Minek nekem a pisztoly? – kérdezte némi habozás után Grey. – Arra az esetre, ha le szeretnéd lőni magad. Grey jobban elképedt, semhogy válaszolni tudott volna. Fegyver kellett neki most a legkevésbé. Valaki megtalálja nála, és garantáltan megy is vissza a börtönbe. Amikor nem nyúlt érte, Ignacio letette az éjjeliszekrényre. – Azért csak gondolkodjál el rajta. De ne húzd sokáig, mint én. Minél tovább vársz, annál keményebb lesz. Most nézd meg, én micsoda csávában vagyok – szólt Ignacio, majd az ajtóhoz ment, de még visszafordult, és utoljára körülnézett a szobában. – Tényleg sikerült. Ha érdekel. – Azzal nagy lélegzetet vett, felfújta az arcát, majd kiengedte a levegőt, és a mennyezet felé fordította az arcát. – Az a vicces, hogy nem igazán értem, mit tettem, amiért ezt érdemeltem. Igazából nem voltam én olyan rossz. Azoknak a dolgoknak a felét nem is én akartam megtenni. Egyszerűen csak ilyen vagyok. A dilidoki is mindig ezt mondta – nézett ismét Greyre, és a szemét elfutotta a könny. – Ignacio, maga egyszerűen csak ilyen. Greynek fogalma sem volt, mit mondjon. Néha előfordul, hogy semmit nem kell válaszolni, és úgy sejtette, hogy most is ez van. Ignacio arckifejezése azokra a rabokra emlékeztette, akiket még a börtönben ismert meg: akik már annyira régóta voltak odabent, hogy olyanok lettek, mint valami régi filmben a zombik. Akiknek nem volt semmijük, csak a múlt, amin rágódhattak, meg a végtelenbe nyúló semmi a szemük előtt. – Hát, bassza meg – Ignacio szipogott egyet, és a csuklójával megdörgölte az orrát. – Semmi értelme most már panaszkodni. Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Gondolkodjál azon, amit mondtam, jó? Viszlát, Grey – azzal kinyitotta az ajtót. Fény áradt a szobába, és Ignacio elment. Hát ezzel meg mihez kezdjen? Grey hosszú ideig mozdulatlanul feküdt, és az agya pörgött, mint a kopott gumi a jégen. Nem tudta pontosan megmondani, vajon ébren van-e, vagy még mindig alszik. Újra áttekintette a tényeket, hogy az agyát valami konkrétra összpontosíthassa. Egy ágyban fekszik. Az ágy egy olcsó szállodában van. A szálloda valószínűleg valahol Coloradoban – nemigen juthatott át másik államba ilyen állapotban. Az ablakon át bejövő fényből ítélve reggel volt. Nincs érzékelhető sérülése. Valamikor az elmúlt huszonnégy órában – lehet, hogy több, lehet, hogy kevesebb, de azért egy napnál valószínűleg nem több – elájult. El kell innen mennie. Feltámaszkodott a könyökére. A szobában izzadság és füst szaga terjengett. Nincs zokni a lábán, az overallja pedig mindenütt foltos, a térdén pedig szakadt. Megmozgatta a lábujjait, az ízületek recsegtek-ropogtak. A jelek szerint minden működik. És most, hogy jobban belegondol, igazából jobban érzi magát. Nem is egyszerűen jobban – sokkal jobban. A fejfájás és a szédülés elmúlt. A látása kitisztult. A tagjai biztosak és erősek, ő maga pedig friss, tele szunnyadó energiával. A szájában még mindig van valami rossz íz – első számú feladat találni egy fogkefét vagy egy csomag rágógumit –, de ettől eltekintve Grey makkegészségesnek érezte magát. A padlóra tette a talpát. A szoba kicsi volt, a hely épp csak a narancssárga-barna takaros ágyaknak elég, meg egy kis asztalnak a tévével. Amikor azonban felvette a távirányítót, és bekapcsolta a tévét, csak egy kék képernyőt látott, meg valami tárcsahanghoz hasonló hangot. Végiglapozta a csatornákat: a helyi adók, a CNN, a haditudósítások, a parlamenti közvetítés, mind kék. Na, szép dolog. Erről majd szólnia kell az igazgatónak. Bár amennyire vissza tudott emlékezni, nem fizetett a szobáért, a tárcáját pedig elkobozták még hónapokkal korábban, amikor először a telepre érkezett.

A telep – gondolta Grey, és a szó úgy vágta fejbe, mint egy kő. Akárhogy is került ide, jó nagy

bajban van. Az ember nem jöhet el onnan csak úgy. Eszébe jutott Jack és Sam, a két takarító, akik engedély nélkül távoztak, és hogy Richards milyen dühös volt. Márpedig ő finoman fogalmazva sem olyasvalaki, akit az ember fel akarna dühíteni. Annak a férfinak már a pillantásától is összerándult Grey gyomra. Talán ezért szökött el az összes takarító. Talán féltek Richardstól. Ekkor érezte először, milyen szomjas – őrült, eszelős szomjúság, mintha már napok óta egy kortyot sem ivott volna. A fürdőszobában a csap alá nyomta az arcát, hevesen nyeldekelt, és hagyta, hogy a víz végigzuhogjon az arcán. Lassabban, Grey, gondolta, hányni fogsz, ha így iszol.

Túl késő volt; a víz úgy érte a gyomrát, mintha egy hullám verődött volna neki, és azon kapta magát, hogy térden állva szorongatja a vécécsésze oldalát. Visszajött az összes víz. Hát ez ostobaság volt. Csak magát okolhatta érte. Még egy pillanatig térdelt és várta, hogy elmúljon a görcs, közben belélegezve a saját hányása bűzét – javarészt víz, de a legvégén volt valami ragacsos, tojássárgájaszerű, gömbbé gyúródott massza is, semmi kétség, a vörösboros marha emésztetlen maradéka. Valamijét meg is erőltette, az biztos, mert csengett a füle: alig hallhatón, és szinte a füle alól jött a vinnyogó hang, mintha egy apró motor berregne mélyen a koponyájában.

Nagy nehezen felállt, és lehúzta az okádékot. A pipereasztalon levő tálcán, amin a teljesen érintetlen szappan meg testápoló volt, talált egy kis üveg szájvizet is, abból hörpintett egyet, hogy kimossa az ízt a szájából. Hosszan és erősen gargarizált, majd a mosdókagylóba köpte, aztán megnézte az arcát a tükörben. Grey első gondolata az volt, hogy rossz tréfát űznek vele, jól előkészített, ízetlen, valószerűtlen tréfát, amihez a tükröt valahogy helyettesítették egy ablakkal, a túloldalon pedig ott állt egy férfi – egy sokkal fiatalabb, jóképűbb férfi. Olyan erős volt a késztetés, hogy kinyújtsa a kezét, és megérintse azt a képet, hogy tényleg meg is tette, és a férfi a tükörben tökéletesen utánozta a mozdulatait. Mi a fasz? – gondolta Grey, aztán ki is mondta. Az arc, amit látott, vékony volt, tiszta bőrű, vonzó. A haja meleg gesztenyebarna árnyalatú, dús sörény, a fülére fésülve. A szeme tiszta és fényes – ténylegesen csillogott. Grey még soha életében nem nézett ki ilyen jól. Valami más is magára vonta a tekintetét. Valami nyom a nyakán. Előrehajolt, hátradöntve a fejét. A gyöngyszerű bemélyedések két, nagyjából kör alakú, szimmetrikus sort alkottak. A kör teteje az állcsontig ért, az alja a kulcscsont görbületét súrolta. A sebhely rózsaszínes volt, mintha csak nemrég gyógyult volna be. Mégis mikor történt ez? Gyerekkorában egyszer megharapta egy kutya; na, arra a sebre hasonlított ez is. Barátságtalan, vén korcs volt a sintértelepről, de azért szerette, mert legalább az övé volt, egészen addig a napig, amikor megharapta Grey kezét – semmi oka nem volt rá, Grey csak egy kekszet akart neki adni –, ezért Grey apja kivonszolta a kutyát az udvarra. Két lövés, erre Grey tisztán emlékezett, az elsőt nyüszítő vonyítás követte, a második pedig örökre elhallgattatta a kutyát. Blökinek hívták. Greynek évek óta eszébe se jutott. De ez a valami a nyakán. Mitől van ez? Volt benne valami ismerős – a déjà vu érzése, mintha az agya rossz rekeszébe tette volna az emléket. Grey, hát nem tudod? Grey hirtelen megfordult. – Iggy? Csend. Visszatért a hálószobába. Kinyitotta a szekrényt, és benézett az ágyak alá. Sehol senki.

Grey. Grey. – Iggy, merre vagy? Hagyd abba, ne szívass. Nem emlékszel, Grey? Valami baj volt vele, éspedig komoly baj. Nem Iggy hangját hallotta; a hang a fejében szólt. Minden felület, amire csak a tekintete siklott, mintha elevenen lüktetett volna. Megdörzsölte a szemét, de csak rosszabb lett. Olyan volt, mintha nem pusztán látta volna a dolgokat, de egyúttal tapintotta,

szagolta, ízlelte volna is őket, mintha az agyában egymást keresztezték volna a huzalok. Nem emlékszel, hogy... haldokolsz? És akkor egyszerre minden beugrott; az emlék úgy hasított bele, mint nyíl a mellkasba. A víz kékjéhez hasonló színű elkülönítő, a lassan nyíló ajtó; a maga teljes, szörnyű életnagyságában fölé magasodó nulladik alany; az érzés, ahogy Nulladik állkapcsa a nyakához ér, a belefúródó fogak megszorulnak, és a két fogsor körülöleli; Nulladik eltűnik, magára hagyja, a sziréna sivít, géppuskák ropognak, haldokló emberek sikoltanak; ő kibotorkál a folyosóra, ahol pokoli látomás fogadja, a falon meg a padlón mindenütt vér és a rettenetes maradványok, lábak, karok, törzsek, bennük a tekergőző belek, mint valami vágóhídon; ragacsos vér spriccel ki az ütőeréből az ujjai közt, ahol a nyakához tartotta őket; ő kileheli a lelkét, miközben lassan a padlóra csúszik; sötétség burkolja be, a látása elhomályosul; és aztán vége. Te jó isten. Gyere hozzám, Grey. Gyere hozzám. Kirohant a szobából, a ragyogó napsütésbe. Őrültség az egész, és ő maga is őrült. Átrohant a parkolón, mint valami nagytestű, döngő léptű állat, vakon, cél nélkül, a fülére szorított kézzel. Néhány kocsi állt a parkolóban elszórva, összevissza, és soknak az ajtaja is nyitva volt. De Grey elméje fehéren izzott, és ebben az állapotában nem tűnt fel neki semmi. Nem vette észre a szálloda homlokzatán a betört ablakokat; sem a kihalt autópályát, ahol nyoma sem volt mozgó járműnek; sem az elhagyott benzinkutat a felhajtó túlsó oldalán, sem a vérrel összekenődött ablakokat, sem a férfi testét, aki úgy dőlt a kútoszlopnak, mintha rögtönzött pihenőt tartana. És nem vette észre a romokban heverő McDonald’s-ot, ahol a székeket, asztalokat, ketchupös tasakokat és Happy Meal játékokat éppúgy, mint a különféle korú és bőrszínű vendégeket kihajigálták az ablakon, így most ott hevertek az épület előtt összevissza. Grey nem látta az égő vegyszer füstjének csóváját, ami két kilométerrel arrébb egy kamion még mindig lángoló roncsaiból szállt fel; sem a madarakat, a nagy, fekete madarak keringő fellegeit, hollókat, varjakat, keselyűket, azaz a dögevőket, amint tétlenül köröznek odafent. És ezt a csendéletet, mint valami tájképet egy szörnyű csata után, a könyörtelen nyári napsütés fürösztötte. Látod, Grey? – Hagyd abba! Pofa be! Megbotlott valami puhában. Valami szerves, nedves és pépes anyag került a lába alá. Felbukott benne, négykézlábra esett, és végigcsúszott az aszfalton. Nézd a világot, amit teremtettünk. Összeszorította a szemét. Levegőért kapkodott. Oda se kellett néznie, tudta anélkül is, hogy a pépes dolog egy holttest. Kérlek – gondolta, de nem tudta biztosan, hogy kit vagy mit szólít meg. Saját magát? A hangot a fejében? Istent, akiben soha nem hitt egészen, de most már hajlandó lett volna hinni? Sajnálok mindent, amit tettem. Sajnálom, sajnálom, sajnálom. Mire végül odanézett, már minden reményt feladott. A holttest egy nő volt. Arcán a hús olyan szorosan tapadt a csontokra, hogy nehéz lett volna megmondani, mennyi idős. Melegítőnadrágot viselt és mélyen kivágott pólót, a nyakkivágás mentén kis rózsaszín csipkefodorral; Grey úgy vélte, már ágyban volt és kijött megnézni, mi történik. A nő elterült a kövezeten, a háta és a válla kicsavarodott. Legyek dongtak fölötte, le-fel szálltak a szájáról és a szeméről. Az egyik keze kinyújtva, tenyérrel felfelé hevert a kövezeten; a másik behajlítva a mellkasán, az ujjbegyek a nyakán lévő sebet tapogatták. De nem ám valami rendes, szúrt vagy vágott seb volt. Szétmarcangolták a nyakát egészen a csontig. Nem ő volt az egyetlen. Úgy tárult Grey szeme elé a látvány, mintha egy kamera felülről kezdte volna filmezni a jelenetet. Tőle balra, húsz lábra egy Chevrolet kisteherautó parkolt, a vezető oldalán nyitott ajtóval. Egy keménykötésű, öltönynadrágos, nadrágtartós férfi – akit kiráncigáltak az ülésről –

félig a teherautón kívül, félig belül feküdt, fejjel lefelé rálógva a vezetőfülke lépcsőjére, de a feje hiányzott; az valahol máshol volt. A szálló bejáratánál is sok test hevert. A szó szoros értelmében nem is testek voltak – inkább olyan volt, mint egy emberi testrészekből álló veteményeskert. Egy rendőrnőt kibeleztek, amikor kiszállt a járőrkocsijából. A hátát a lökhárítónak vetve állt, a pisztolyt még markolta, a mellkasa szétnyílt, mint egy ballonkabát két szárnya. Egy suhogós, lila tréningruhát viselő férfit, akinek elég arany volt a nyaka körül, hogy megtöltse a kalózok kincsesládáját, felhajítottak egy juharfára, és a törzse, mint egy papírsárkány, fennakadt az ágakon, de a teste alsó része egy csillogó, fekete Mercedes motorháztetőjén maradt. A férfi bokánál keresztbe tett lábbal állt, mintha az a része nem is értesült volna róla, hogy hiányzik a többi. Grey eddigre már valami révülethez közeli állapotba ringatta magát. Az ember nem engedheti meg magának, hogy ilyen dolgokat a tudatáig engedjen. Végül is az tett be neki, ami ott se volt. Két kocsi, egy Honda Accord és egy Chrysler Countryside ütközött frontálisan, az autópálya kijáratához közel. Az elejük úgy gyűrődött egymásba, mint egy harmonika fújtatója. A szedán vezetőjét lelőtték a szélvédőn keresztül. Máskülönben a kocsi érintetlen volt, ellenben az egyterűt a jelek szerint kifosztották. A tolóajtót kitépték és elhajították, mint egy frizbit. A nyitott ajtó mellett, a kövezeten, a limlom – bőröndök, játékok, egy nagy csomag pelenka – tetején, hason fekve hevert egy női test; kinyújtott keze éppen nem érte el az üres, oldalára dőlt babakocsit. Mi történt a kisbabával? – ötlött fel Greyben. Ó – gondolta aztán. *** Grey a kisteherautót választotta. Szívesen vezette volna a Mercedest, de úgy vélte, a teherautó ésszerűbb. Neki is volt még régen egy Chevrolet kisteherautója, egy olyan életben, amely most már a jelek szerint semmit nem számított, mégis szüksége volt valamire, ami ahhoz az élethez, ahhoz a világhoz kötötte, s az ismerős kisteherautó alkalmasnak látszott erre. Kiszabadította a fej nélküli sofőrt, és a kövezetre fektette. Zavarta, hogy nem volt meg a feje, és nem tudta visszaadni a szegény fickónak. Úgy érezte, nem helyes anélkül otthagyni. De a fej nem volt sehol, hiába keresgélte Grey, és nem volt kedve hosszan kutakodni az emberi maradványok között. Szétnézett, hogy keressen a lábára illő cipőt – negyvenhetes, extra széles; akármit is tett vele Nulladik, a lába cseppet sem ment össze tőle –, végül a Mercedesen ülő férfi lábán levő mokaszint választotta. Olasz báránybőrből készült, puha volt, mint a vaj. Kicsit szorított a lábujjaknál, de az ilyen bőr úgyis tágul még. Beszállt a kisteherautóba, és beindította a motort. A tankban kicsivel több, mint háromnegyedig volt benzin. Grey úgy számított, hogy ennyivel majdnem Denverig elér.

Már éppen indulni akart, amikor eszébe jutott még valami. Leparkolta a kocsit, és visszatért a szobába. A pisztolyt kissé eltartva magától visszament a kisteherautóhoz, és betette a kesztyűtartóba. Aztán a pisztoly társaságában sebességbe tette a kisteherautót, és elhajtott.

HAT A mama a hálószobában van. A mama a hálószobában van, és nem mozdul. A mama a hálószobában van, ahová neki most tilos bemenni. A mama egész konkrétan halott. Ha már nem vagyok, ne felejts el enni, mert néha nem szokott eszedbe jutni. Fürödj meg minden másnap. Tej a hűtőben, zabpehely a konyhaszekrényben, a marhahúsos rakott tészta a mélyhűtőben, csak fel kell melegíteni. Egy óra száznyolcvan fokon, és ne felejtsd el kikapcsolni a sütőt, ha kész. Legyél az én nagy fiam, Danny. Mindig szeretni foglak. Csak nem bírok tovább rettegni. Puszi, mama.

A mama a konyhaasztalon hagyta a cetlit, a só- és a borsszóró alá csúsztatva. Danny szerette a sót, de a borsot nem, mert attól tüsszögött. Tíz nap telt el – Danny ezt azokból a strigulákból tudta, amiket minden reggel a naptárra húzott –, és a cetli még mindig ott volt. Nem tudta, mit csináljon vele. Ráadásul az egész ház borzalmasan bűzlött, mint egy mosómedve vagy egy oposszum, amikor napokig hever az úttesten, és újra meg újra áthajtanak rajta az autók. A tej se volt jó. Mivel nem volt áram, megsavanyodott, felmelegedett, és kellemetlen íz maradt utána a szájában. Kipróbálta a zabpelyhet csapvízzel, de úgy nem volt ugyanaz. Semmi sem ugyanaz, minden más, mert a mama a hálószobában van. Danny este becsukta a szobája ajtaját, és csak ült a sötétben. Tudta, hogy a mama hol tartja a gyertyát: a konyhaszekrényben, a mosogató felett, ahol a vodkát is, amiből olyankor ivott, amikor az idegei felmondták a szolgálatot. Danny azonban nem nyúlhatott a gyufához, mert az rajta volt a listán. Nem igazi lista volt, csak azok a dolgok, amiket nem csinálhatott vagy nem foghatott meg. Például a kenyérpirító, mert mindig visszanyomta a kapcsolót, és megégette a pirítóst. A mama éjjeliszekrényében levő pisztoly, mert az nem játék volt, azzal le is lehetett lőni valakit. A kislányok a buszon, mert nem tetszene nekik a dolog, és akkor nem vezethetné többet a 12-est, és az nagyon rossz lenne. Az lenne Danny Chayesnek a legrosszabb dolog a világon. Nem volt áram, tehát tévé sem, úgyhogy a Thomast sem tudta nézni. A mama milliószor megmondta neki, hogy a Thomas a kisfiúknak való, de dr. Francis, a terapeuta azt mondta, nem baj, nyugodtan nézheti, amíg más dolgokat is kipróbál. James volt a kedvence. Tetszett neki a piros szín, a hozzáillő szeneskocsival, meg a hangja, vagyis ahogy a mesélő James hangján beszélt, mert olyan megnyugtató volt, hogy csiklandott tőle a torka felül. Az arcok egyébként nehézséget jelentettek Dannynek, de a Thomas vonatainak arckifejezései mindig pontosak és könnyen követhetőek voltak, és vicces volt, hogy mi mindent csináltak egymással, meg a csínyek, amiket elkövettek. Átállítani a váltót, hogy Percy nekimenjen egy szénrakodónak. Kakaót önteni Gordonra, aki a gyorsvonatot húzta, mert annyira fennhordta az orrát. A gyerekek a buszon néha Kövér Ellenőrnek csúfolták Dannyt, és a mese főcímdalát énekelték, csúnya szavakkal helyettesítve a valódi szöveget, de erre Danny többnyire nem figyelt oda. Volt azonban egy srác, Billy Nice-nak hívták, aki a nevével ellentétben nem volt rendes gyerek. Hatodikos volt, de Danny azt gyanította, hogy jó néhányszor évet ismételhetett, mert olyan termete volt, mint egy felnőtt férfinak. Minden reggel üres kézzel szállt fel, még egy könyv se volt nála. Csúfondárosan mosolygott Dannyre, miközben beszállt; aztán a többi fiú tenyerébe csapkodott, és kérdezgette tőlük, hogy mi újság, miközben végigballagott az ülések közti folyosón, cigarettaszagot árasztva.

Hé, Kövér Ellenőr, hogy mennek a dolgok ma Sodor szigetén? A Kövér Ellenőrné asszony tényleg a személyzeti kocsiban szereti csinálni? Hahaha, röhögött Billy. Hahaha. Danny soha nem vágott vissza semmivel, mert az csak tovább rontotta volna a dolgot; Purvis úrnak sem mesélt soha semmit, mert tudta, Purvis úr mit mondana. Az isten verje meg, Danny, miért hagyod, hogy ez a kis szaros így bánjon veled? Isten a megmondhatója, fura egy fazon vagy, de ki kell állnod magadért. Te vagy ennek a hajónak a kapitánya. Elnézel egy zendülést, és legközelebb már azon kapod magad, hogy megy minden a lecsóba.

Danny szerette Purvis urat, a forgalmistát. Purvis úr mindig a barátja volt, és a mamának is. A

mama volt az egyik konyhás néni, úgyhogy onnan ismerték egymást, és Purvis úr sokat feljárogatott hozzájuk, megjavított ezt-azt, mondjuk a konyhamalacot, vagy egy meglazult deszkát a tornácon, pedig neki magának is volt felesége. Jól megtermett, kopasz férfi volt, aki szeretett a foga közt fütyörészni, és mindig húzogatta a nadrágját. Néha este jött, amikor Danny már ágyban volt; Danny hallgatta, hogy megy a tévé a nappaliban, a két felnőtt meg nevetgél és beszélget. Danny szerette ezeket az estéket. Jó érzéssel töltötték el a lelkét, mint amikor az utolsó legódarabot is sikerül a helyére pattintania. Ha valaki kérdezte, a mama mindig azt mondta, hogy Danny apja „nincs a képben”, ami konkrétan igaz is volt. A házban voltak fényképek a mamáról, voltak Dannyről, és voltak mindkettőjükről. De olyat soha nem látott, amin rajta lett volna az apja. Danny még a nevét se tudta. A busz is Purvis úr ötlete volt. Ő tanította Dannyt vezetni az állomás parkolójában, elkísérte, amikor a D kategóriás jogosítványra kellett jelentkezni, és segített neki kitölteni az űrlapot. A mama először kicsit bizonytalankodott, mert szüksége volt Dannyre, hogy hasznos kis mozdony legyen, és segítsen a ház körül, meg aztán az államtól kapott segély miatt is. De Danny tudta az igazi okot, ami abban állt, hogy ő más. Különleges. Egy állásnál az van, magyarázta neki gondoskodó hangján a mama, hogy az embernek „rugalmasnak” kell lennie. Különböző dolgok történhetnek. Vegyük a menzát. Az egyik nap hot-dogot adnak, a másik nap lasagnét, megint máskor rántott csirkét. Megesik, hogy az étlapon áll valami, de aztán kiderül, hogy valami más lesz; nem lehet mindig előre tudni a dolgokat. Ez nem dúlná fel? De a busz nem menza. A busz az busz, pontosan közlekedik, menetrend szerint. Amikor Danny a volán mögé ült, jó érzés töltötte el a lelkét, mint amikor az utolsó legódarabot is sikerül a helyére pattintania. Még soha életében nem érezte ezt ilyen erősen. Buszt vezetni! Egy nagy, sárga buszt, ahol rendben sorakoznak az ülések, a sebességváltón hat sebesség van meg a rükverc, és minden szépen, tisztán, átláthatóan sorba van rakva előtte, és a sorrend sosem változik. Igaz, hogy nem vonat, de majdnem az. És minden reggel, amikor kihajtott az állomásról, azt képzelte, hogy ő Gordon, vagy Henry, vagy Percy, vagy éppen maga Thomas. Mindig időben érkezett. Negyvenkét perc a másik végállomásig, 12,8 kilométer, tizenkilenc megálló, pontosan huszonkilenc utas. Robert-Shelly-Brittany-Maybeth-Joey-Darla/Denise (az ikrek)Pedro-Damien-Jordan-Charlie-Oliver (az O-Man)-Sasha-Billy-Moll-Lyle-Dick (Faszfej)-Richard-LisaMckenna-Anna-Lily-Matthew-Charlie-Emily-JohnJohn-Kayla-Sean-Timothy. Néha az egyik szülő is ott várt velük a sarkon, anya otthonkában, vagy apa öltönyben-nyakkendőben, egy bögre kávéval a kézben. Hogy van ma, Danny? – kérdezték meg olykor, és egy mosollyal kívántak jó reggelt.

Magához órát lehetne igazítani, tudja-e? Legyél az én hasznos kis mozdonyom – mondta mindig a mama, és Danny az is volt. A gyerekek azonban eltűntek. És nemcsak a gyerekek: mindenki. A mama meg Purvis úr, és talán az összes ember a világon. Az éjszakák sötétek voltak és csendesek, sehol nem égett a villany. Egy darabig nagy zaj volt – ordítottak az emberek, búgtak a szirénák, katonai teherautók dübörögtek végig az utcán. Hallotta a puskaropogást is. Durr! – szóltak a puskák. Durr-durr-durr-durr! Danny szerette volna tudni, vajon mire lőnek, de a mama nem akarta elárulni. Határozott hangon rászólt, hogy ne menjen sehova, ne nézzen tévét, és ne álljon közel az ablakhoz. Hát a busszal mi lesz? – kérdezte Danny, de a mama csak annyit felelt: A fenébe, Danny, ne törődj most a busszal. Ma nincs iskola. És holnap? – kérdezte Danny. A mama azt mondta, holnap se lesz. A busz nélkül nem tudta, mit kezdjen magával. Hevesen cikáztak a gondolatai. Azt kívánta, bárcsak átjönne Purvis úr, és tévét nézne a mamával, mert a mama ettől mindig jobban érezte magát, de a férfi nem jött. A világ csendes lett, és az is maradt. Danny rájött, hogy odakint szörnyetegek járnak. Például ott volt az a szemközt lakó nő, Kim néni. Kim néni hegedűtanár volt, a gyerekek eljártak hozzá órára, és a nyári napokon, amikor nyitva volt az ablak, Danny hallotta, amint mindenféle gyerekdalokat

játszanak, amik között volt, aminek a címét se tudta. Most nem szólt a hegedű, és Kim néni a tornác korlátján lógott. Aztán egy éjszaka Danny hallotta, hogy a mama sír a hálószobában. Hébe-hóba előfordult, hogy így, teljesen egyedül sírt, úgyhogy ez teljesen normális volt és természetes, semmi olyasmi, amin Dannynek aggódnia kellett volna. De ezúttal valahogy másmilyen volt. Danny sokáig feküdt az ágyában, hallgatózott, és azon tűnődött, vajon milyen lehet az, amikor az ember olyan szomorú, hogy sír tőle, de ez a gondolat olyan volt, mint egy tárgy a polcon, amit nem ér el. Valamivel később felébredt a sötétben, és érezte, hogy valaki megsimogatja a haját. Erre kinyitotta a szemét, és látta, hogy a mama ül ott. Danny nem szerette, ha hozzáérnek, borzalmas, idegesítő érzés volt, de ha a mama csinálta, az javarészt rendben volt, mert ahhoz már hozzászokott. Mi az, mama? – kérdezte Danny. Mi a baj? De a mama csak annyit mondott: Csitt, most már csend legyen, Danny. Valami hevert az ölében egy törülközőbe csavarva. Szeretlek, Danny. Ugye tudod, mennyire szeretlek? Én is szeretlek, mama – mondta, mert ezt kell mondani, ha valaki azt mondja az embernek, hogy „szeretlek”, és a mama cirógató kezének érintésére elaludt. Reggel aztán zárva találta a mama hálószobájának az ajtaját, és az ajtó nem is nyílt ki többé. Danny tudta. Meg se kellett néznie.

Végül mégis úgy döntött, munkába megy reggel. Mert talán mégsem ő az egyetlen ember, aki még életben van. Mert a buszvezetés jó érzéssel töltötte el a lelkét, mint amikor az utolsó legódarabot is sikerül a helyére pattintania. Mert nem tudta, mit kezdjen magával így, hogy a mama ott hever a hálószobában, a tej megromlott, és csak telnek a napok. Előző este kiterítette a ruháit, ahogy a mama is mindig tette, egy khakiszínű nadrágot, egy fehér inget, egy barna, fűzős cipőt, és csomagolt magának ebédet. Nem sok ennivaló maradt a mogyoróvajat, egy kis Graham-kekszet meg egy zacskó állott pillecukrot kivéve, de még régebben félretett magának egy üveg Mountain Dew-t. Ezt mind beletette a hátizsákjába a bicskájával és a szerencsepénzével együtt, aztán kivette a szekrényből azt a kék csíkos, sildes sapkát, amit a mama a sonomai vasúttörténeti parkban vett neki, ahol a gyerekek felülhettek az olyan vonatokra, mint Thomas, és ahol volt még körhinta meg óriáskerék is. Danny kiskora óta járt oda, ez volt a kedvenc helye az egész világon, de a vasúti kocsik már túl szűkösek voltak neki, és nem fért be a nagy lábával meg a hosszú karjával, úgyhogy inkább csak nézte, ahogy a vonatok körbe-körbe mennek, és kis füstgomolyagokat eregetve pöfög a kéményük. A vasúttörténeti parkba tett kirándulásokat kivéve a mama nem engedte, hogy házon kívül hordja a sapkát, mert szerinte kicsúfolnák az emberek. De Danny úgy vélte, most már nyugodtan viselheti. Napkeltekor indult. A busz kulcsa a combjához simulva lapult a zsebében. Az állomás pontosan 4,8 kilométerre volt. A sarokig se ért el, és már meglátta az első holttesteket. Némelyik a kocsijában ült, mások a kertjükben hevertek vagy a szemetes konténereken elterülve, és még a fákon is lógtak. A bőrük ugyanolyan kékes-szürke színű lett, mint Kim néninek, a ruha pedig feszült a nyári hőségben megdagadt végtagjaikon. Csúnya látvány volt, de furcsa és érdekes is; ha több ideje lett volna, megállt volna, hogy közelebbről is megnézze őket. Sok volt a szemét, papír foszlányok, műanyag poharak, ideoda röpködő bolti papírzacskók. Ez nem tetszett Dannynek. Nem szabad szemetelni. Mire az állomásra ért, melegen sütötte a vállát a nap. A legtöbb busz ott volt, de nem az összes. Sorban parkoltak, de üres közökkel, mint egy foghíjas száj. Danny busza, a 12-es azonban a szokásos helyen várakozott. Sok különböző fajta busz volt a világon: transzferek, különjáratú buszok, helyi járatok, távolsági buszok, és Danny mindegyikről tudott mindent. Ezt szerette – megtudni valamiről mindent, amit csak lehet. Az ő busza egy Redbird 450-es iskolabusz volt, a Foresight modell. A legszigorúbb műszaki előírások szerint építették, a csavarrögzítő elemek a váz részét képezték, a

motorháztető minimális erőkifejtésre nyílt, a korszerű műszerfalkijelző rengeteg információt nyújtott a rendszer működéséről mind a vezetőnek, mind a szerelőknek, a különleges, egyedi alvázat pedig kifejezetten erre a célra alakították ki, úgyhogy a ma kapható iskolabuszok közül a 450-es elsőrendű választás volt a biztonság, a minőség és a hosszú élettartam, továbbá az ár-érték arány tekintetében.

Danny beszállt és bedugta a kulcsot a gyújtáskapcsolóba; a nagy dízelmotor felbőgött, mire Dannyt melegség töltötte el. Megnézte az óráját: 6:52. Amikor a nagymutató a tizenketteshez ért, sebességbe tette a buszt, és elindult. Először fura érzés volt az üres, néptelen utcákon vezetni, de mire Danny az első megállóba érkezett

– Mayfieldék, Robert és Shelly –, hozzászokott a reggel ritmusához. Könnyen el tudta képzelni, hogy ez a mai is csak egy szokványos hétköznap. Megállt. Robert és Shelly néha késtek. Mindig dudált, mire a két gyerek kirobogott az ajtón, az anyjuk utánuk szólt, hogy jók legyenek, és érezzék jól magukat, aztán integetve búcsúzott tőlük. Földszintes házuk nem volt sokkal nagyobb, mint ahol Danny élt a mamával, viszont csinosabbnak látszott: olyan sárga színű volt, mint a sütőtök, tágas tornácán pedig hinta is helyet kapott. Tavasszal mindig kosarakban függtek a virágok a korlátról. A kosarak még ott voltak, de a virágok már mind elhervadtak. A gyepet is le kellett volna nyírni. Danny a nyakát nyújtogatva felnézett a szélvédőn át. Az egyik tetőtéri ablakot mintha kitépték volna a keretéből. A redőny még ott volt, ahol az ablak annak idején, és úgy lógott ki, mint valami nyelv. Danny dudált, és várt egy percet, de továbbra se jött senki. Hét óra nyolc volt, és neki még másokat is fel kellett vennie. Továbbindult a busszal, és megkerült egy Toyota Priust, ami az oldalán feküdt. Más dolgokat is talált az úton. Egy felborult és összelapított rendőrautót. Egy mentőautót. Egy döglött macskát. Sok ház ajtajára festékszóróval egy X-et rajzoltak, a szárak között pedig számok és betűk voltak. Mire a második megállóhoz, egy Castle Oaks nevű, kisebb házakból álló lakónegyedhez ért, már húsz perces késésben volt. Brittany-Maybeth-Joey-Darla/Denise. Kétszer hosszan dudált, de semmi értelme nem volt. Danny csak úgy tett, mintha lenne. Castle Oaks füstölgő romhalmaz volt. Az egész lakónegyed porig égett. Újabb megállók: mindenhol ugyanaz. Nyugati irányba fordult, a Cherry Creek negyedbe. A házak itt nagyobbak voltak, az úttól távolabb álltak, és nagy, füves, lejtős terület feküdt előttük. Nagy, lombos fák vetettek helyenként árnyékot az utcára. Csendesebb és sokkal békésebb volt itt lenni. A házak most is úgy néztek ki, mint mindig, és holttesteket sem lehetett látni. Gyerekek azonban továbbra sem voltak sehol. Ekkor már huszonöt gyereknek kellett volna ülnie a buszban. Csüggesztő volt a némaság. A zaj a buszban mindig nőni szokott útközben: minden megállóban, minden egyes felszálló gyerekkel kicsit nagyobb lett, ahogy a filmekben az utolsó jelenet közeledtével egyre hangosodik a zene. Az utolsó jelenet a fekvőrendőr volt a Lindler Avenue-n. Hajts rá a bukkanóra, Danny! – kiáltották mind. Hajts rá a bukkanóra! És bár nem lett volna szabad, Danny adott egy kis gázt a busznak, amitől zökkentek egyet az ülésükön, és erre az egy pillanatra úgy érezte, mintha ő is közéjük tartozna. Ő soha nem volt olyan gyerek, mint ők, hisz ő egyedül és gyalog járt iskolába annak idején. De amikor a busz áthajtott a bukkanón, olyan lett, mint ők. Dannynek éppen ez járt az eszében, és hiányoztak neki a gyerekek, még Billy Nice meg a hülye viccei és a röhögése is, amikor meglátott maga előtt egy fiút. Timothy volt. A nővérével várt a kocsifeljárójuk végén. Danny akárhol felismerte volna a fiút a hajában levő forgóról: két tincs állt égnek hátul a fején, mint egy bogár csápjai. Timothy volt az egyik legkisebb gyerek, második vagy harmadik osztályos lehetett, és alacsony is volt; néha a házvezetőnő, egy köpenyes, dundi, barna nő is ott várt vele, de többnyire a fiú nővére állt ott, akiről Danny úgy vélte, hogy középiskolás. A lány furán festett. A hajában olyan rózsaszínű csíkok voltak, mint az a szer, amit a mama szokott adni Dannynek, amikor emésztési zavarai támadtak, mert túl gyorsan evett; fekete festékkel vastagon kihúzta a szemét, amitől úgy nézett ki, mint a horrorfilmekben azok az ijesztő festmények, amelyeken

váratlanul megmozdul az alak szeme. Vagy tíz-tíz pontfülbevaló volt mindkét fülében, és majdnem mindennap nyakörvet viselt. Nyakörvet! Mintha kutya lenne! Az volt a fura, hogy Danny egész csinosnak találta, már ha nem nézett volna ki ilyen furcsán. Nem ismert hasonló korú lányt, de tetszett neki, ahogy várt az öccsével együtt, és fogta a kisfiú a kezét, majd amikor közeledett a busz, elengedte, hogy a többi gyerek ne lássa. Megállt a feljáró végénél, meghúzta a kart, hogy kinyissa az ajtót. – Sziasztok! – mondta, mert más nem jutott az eszébe. – Sziasztok, jó reggelt! Most a gyerekeken lett volna a sor, hogy szóljanak, de nem mondtak semmit. Danny végigpillantott az arcukon, de nem tudta leolvasni, mit fejez ki a tekintetük. A Thomasban egyik vonat se nézett úgy soha, mint ezek ketten. Azok a vonatok vidámak voltak, vagy szomorúak, vagy mérgesek, de ez valami más volt, mint a sötét képernyő a tévében, amikor nem működött a kábeladás. A lánynak duzzadt és vörös volt a szeme, a haja meg mintha összekócolódott volna. Timothynak folyt az orra, egyfolytában törölgette a kézfejével. A ruhájuk tetőtől-talpig gyűrött és piszkos volt.

– Hallottuk a dudát – mondta a lány. A hangja rekedt volt, reszketett, mintha egy ideje nem szólalt volna meg. – A pincében rejtőztünk. Két napja elfogyott az ennivalónk. – Nálam volt még zabpehely – vont vállat Danny. – De csak vízzel. Úgy nem jó. – Maradt még valaki? – kérdezte a lány. – Hol? – Maradt még valaki életben? Danny nem tudta, mit válaszoljon. A kérdés túl átfogónak hangzott. Talán tényleg nem maradt senki; sok holttestet látott. Viszont nem akarta, hogy ezt Timothy is hallja. A fiúra pillantott, aki eddig egy szót sem szólt, csak idegesen dörgölte az orrát a csuklójával. – Mondd, Timbo, allergiás vagy? Nekem is előjön néha. – A szüleink Telluride-ban vannak – jelentette ki a fiú. A tornacipőjét bámulta. – Consuela volt velünk. De ő már elment. Danny nem tudta, ki az a Consuela. Nem egyszerű, ha az emberek nem a kérdésére feleltek, hanem valami másik kérdésre, amire ő nem is gondolt. – Értem – mondta Danny. – Az udvaron van. – Hogy lehet az udvaron, ha egyszer elment? – Mert meghalt – nyílt tágra a fiú szeme. Néhány másodpercig egyikük se mondott semmit. Danny azon tűnődött, vajon miért nem szálltak még fel a buszra, és hogy talán meg kellene-e őket kérnie. – Állítólag mindenkinek a Mile High Stadionba kell mennie – mondta a lány. – Hallottuk a rádióban. – Mi van ott? – A hadsereg. Azt mondták, ott biztonságos. Abból ítélve, amit Danny eddig látott, jószerével a hadsereg is meghalt. Viszont a stadion legalább egy olyan hely, ahova el lehet menni. Erre nem is gondolt korábban. Hova is tartott? – April vagyok. Úgy is nézett ki, mint ahogyan az ember egy April nevű lányt elképzel. Vicces, hogy egyikmásik név ilyen. Egész egyszerűen ráillenek a viselőjükre. – Én Danny vagyok. – Tudom. Danny, kérlek! Tűnjünk el innen a francba.

HÉT Nem jó ez a szín, döntött Lila. Egyáltalán nem jó. Az árnyalat neve „vajkrém” volt. A bolti mintán meleg, fakó sárga volt, mint a régi fehérnemű. De most, hogy Lila hátrébb állt, és a csöpögő festőhengerrel a kezében szemügyre vette a művét – őszintén szólva eléggé összemaszatolt a szobában mindent, nem csak a falakat; miért nem képes David megcsinálni az ilyesmit? –, sokkal inkább: nos, milyennek is látszott? Mint a citrom. Egy elektromos citrom. Talán egy kertre néző, fényes, napos konyhában egész jól mutatott volna. De nem egy gyerekszobában. Te jó isten, gondolta Lila, egy ilyen szín mellett a baba egy szemhunyásnyit sem fog aludni. Milyen lehangoló. Az egész munkája kárba veszett. Felcipelte a létrát az alagsorból a lépcsőn, leterítette a csöpögés elleni védőfóliát, négykézlábra ereszkedett, hogy szigetelőszalaggal leragassza a szegőléceket, és a végén kiderül, hogy vissza kell mennie a boltba, és elölről kezdeni az egészet. Úgy tervezte, ebédre végez a szobával, így elég ideje lesz a festéknek, hogy megszáradjon, mielőtt felteszi a bordűrt, amin Nyúl Péter kalandjaiból származó különféle jelenetek ismétlődnek. David szerint a bordűr ostobaság – ő a „szentimentális” szót használta –, de Lilát ez nem érdekelte. Ő kislánykorában odavolt a Nyúl Péter mesékért; felmászott az édesapja ölébe, vagy bebújt a jó meleg ágyba, hogy századszor is meghallgassa, hogyan menekült el Péter McGregor úr kertjéből. Liláék wellesleyi háza kertjét sövény szegélyezte, és ő évekig – jóval az után is, hogy már nem hihetett volna az effélében – türelmesen kereste benne a nyulat a kis, kék kabátjában. Nyúl Péternek azonban most várnia kellett. Lilát elborította a kimerültség hulláma, muszáj volt leülnie. És a festék gőzétől is szédült. Mintha valami nem stimmelt volna a légkondival se, bár amióta babát várt, mindig melege volt. Azt remélte, hogy David rövidesen hazaér. Őrültekháza volt a kórházban. Egyszer fel is hívta, és szólt, hogy késni fog, de azóta nem jelentkezett. Lement a konyhába. Borzalmas rendetlenség volt. Halmokban álltak az edények a mosogatóban, foltos volt a kredenc, a csupasz lába alatt ragadt a padló a mocsoktól. Lila tanácstalanul állt meg az ajtóban. Észre se vette, mennyire hagyta a dolgokat szétfolyni. És Yolandával mi történt? Mikor is volt utoljára? Rendszerint kedden és pénteken jön. Milyen nap is van? A konyhát elnézve, gondolta Lila, azt hihetné az ember, hogy Yolanda hetek óta nem járt a házban. Igaz, a nő nem tudott valami jól angolul, és néha furcsa, bosszantó dolgokat művelt, például összekeverte a kávéskanalakat a leveseskanalakkal – hogy David mennyit morgott emiatt –, vagy bontatlanul egyenesen a szelektív kukába dobta a számlaleveleket. Nem volt azonban jellemző rá, hogy akár csak egy napot is hiányozna a munkából. Egy téli reggelen olyan csúnya köhögéssel jelent meg, hogy Lila még fentről is jól hallotta; szó szerint ki kellett szednie a felmosórongyot a nő kezéből, és azt mondania neki: Por favor, Yolanda, hadd segítsek, orvos vagyok. Soy médico. (Természetesen hörghurut volt; Lila még ott a konyhában meghallgatta a mellkasát, és maga írt fel neki amoxicillint, mert pontosan tudta, hogy Yolandának se orvosa, se biztosítása nincsen.) Szóval igaz, néha kidobta a postát, meg összekeverte az evőeszközöket, és az alsóneműs fiókba tette a zoknikat, de keményen dolgozott, tulajdonképpen fáradhatatlanul, vidám volt, pontos, és nagyban támaszkodtak rá mindketten, főleg amilyen őrült napirendjük volt. És most még csak fel se hívja őket.

Ez a másik dolog. A jelek szerint a telefon nem működik, ráadásul nem jön se a postás, se az újságos. Igaz, David megmondta neki, hogy semmilyen körülmények között ne menjen ki, úgyhogy Lila meg se nézte. Talán a kocsifeljárón ott hever az újság. Lila kivett egy poharat a szekrényből, és megnyitotta a csapot. Nyikorgás hallatszott lentről, a csap kiböffentett egy kis levegőt, és... semmi. Szóval a víz is! Akkor eszébe jutott, hogy víz már nincs egy ideje. Most mindennek a tetejébe még a vízvezeték-szerelőt is ki kell hívnia. Vagyis kellene, ha működne a telefon. Nem igaz, hogy David éppen akkor nincs itt, amikor minden gajdeszra megy. Lila

apjának ez volt az egyik kedvenc szófordulata. Jobban belegondolva, különös kifejezés. Pontosan mit jelent az a gajdesz? Sok ilyen kifejezés van, sőt olykor puszta szavak is hirtelen furcsának látszanak, mintha még soha nem találkozott volna velük. Pelenka. Megtévedt. Vízvezeték-szerelő. Házas.

Tényleg az ő ötlete volt hozzámenni Davidhez? Mert nem emlékezett rá, hogy ezt gondolta volna: Feleségül megyek Davidhez. Pedig az embernek valószínűleg ezt kéne gondolnia, mielőtt belemegy, és megteszi. Furcsa, hogy az egyik pillanatban még ilyen az élet, aztán amolyan, és az ember még csak nem is emlékszik, mit tett azért, hogy az egész úgy történjen. Azt nem egészen állította volna, hogy szereti Davidet. Kedvelte őt. Csodálta őt. (És ki ne csodálta volna David Centre-t? A denveri közkórház kardiológiai osztályának a főorvosát, a coloradói elektrofiziológiai intézet alapítóját, mindenféle bizottságok tagját, aki folyton maratont futott, éves bérlete volt a denveri kosárlabdacsapat meccseire meg az operába is, és nap mint nap segítette vissza a betegeit a sír széléről?) Csakhogy mindezek az érzelmek összeadódnak-e szerelemmé? És ha nem, akkor hozzá kell-e menni egy ilyen férfihoz, csak azért, mert gyereket vár tőle – egyáltalán nem tervezték, egyszerűen csak így esett –, és mert egy jellegzetesen Davidre valló, nagylelkű pillanatban a férfi bejelentette, hogy azt szándékszik tenni, ami „helyes”? Mi volt a helyes? És miért tűnt néha David úgy, hogy nem is David, hanem olyasvalaki, aki hasonlít rá, akit Davidról mintáztak, egy ember nagyságú, David-szerű tárgy? Amikor Lila elmondta az apjának a hírt, hogy eljegyezték egymást, látta az apja arcán, hogy ő tudja. A dolgozószobájában ült, az íróasztalánál, szeretett könyvei körében, és a ragasztót simította el egy hajómodell orrárbocán. A rezzenésnyi mozdulatban, ahogy felvonta sűrű szemöldökét, meg volt írva az igazság.

– Nos – kezdte, majd megköszörülte a torkát, és szünetet tartott, hogy visszacsavarja a kupakot a kis ragasztós tubusra. – Meg tudom érteni, hogy ezt szeretnéd, az adott körülmények között. David rendes ember. Itt is megtarthatjátok az esküvőt, ha szeretnétek. Rendes ember volt, és meg is tartották az esküvőt. Egy tavaszi hóvihart épphogy megelőzve repültek Bostonba, és nagy rohanva ütötték nyélbe a szertartást. Az utolsó pillanatban szóltak, úgyhogy csak egy maroknyi rokon és barát tudott eljönni, akik esetlenül álldogáltak a nappaliban, amíg a pár örök hűséget esküdött egymásnak (az egész nagyjából két percig tartott), aztán kimentették magukat. Még a vendéglátós is korán elment. Nem is az tette az egészet olyan esetlenné, hogy Lila terhes volt, hanem – tudta jól – az, hogy valaki hiányzott. Valaki mindig is hiányozni fog. De most már nem számít. És nem számít David se, meg a borzalmas esküvőjük se (igazából inkább olyan érzés volt, mint valami virrasztás), meg a sok, megmaradt lazac, a hó és az összes többi se. Csak a baba a fontos, meg az, hogy vigyázzon magára. Az egész világ gajdeszra mehet, ha éppen úgy tartja kedve. A lényeg a baba. Lány lesz; Lila látta őt az ultrahangon. Egy kislány. Apró kezecskék, apró lábacskák, apró szív és apró tüdő, és az egész ott úszkál a testében levő, meleg folyadékban. A baba szeretett csuklani. Hukk! – csuklott egyet az apróság. Hukk! Hukk! Ami szintén vicces szó. A baba ki-be lélegezte a magzatvizet, amitől összehúzódott a rekeszizom, és záródott a gégefedő. A rekeszizom görcsös összehúzódása, orvosi nevén singultus, ami egy latin szó, és annyit tesz: „zokogás”. Amikor Lila erről tanult az orvosi egyetemen, elámult. És persze azonnal csuklani kezdett maga is, a diákok felével együtt. Ausztráliában él egy férfi, aki tizenhét éve egyfolytában csuklik. Lila tudta, mert látta a tévé reggeli, beszélgetős hírműsorában. Tényleg, milyen nap is van ma? Kiment az előszobába, és fokozatosan ráébredt, mintha a gondolatai lábujjhegyre állva kukucskáltak volna át valaminek a párkányán, hogy már félrehúzta a függönyt, és kinézett, de nem volt újság a ház előtt. Se a Denver Post, se a New York Times , se az az ócska, kerületi lap, ami egyenesen ment a kukába. Az üvegen át hallotta, ahogy a nyári bogarak

döngicsélnek a fákon. Rendszerint lehetett látni egy-két elsuhanó kocsit, a postást, amint fütyörészve megy el a házak előtt, egy babakocsit toló dadát, de ma nem. „Jövök, ha már többet tudok. Maradj a házban, zárd be az ajtót, és semmilyen körülmények között ne menj ki!” Lila emlékezett rá, hogy David ezeket mondja neki; emlékezett rá, hogy az ablakban áll, és nézi, ahogy a férfi kocsija, egy olyan újfajta, hidrogén hajtású Toyota, halkan legördül a feljáróról. Te jó isten, még a kocsija is az erény megtestesülése. Valószínűleg a pápa is ilyennel jár. Hopp, az ott nem egy kutya? Lila az üveghez nyomta az arcát. Johnsonék kutyája totyogott végig az utca közepén. Johnsonék két házzal arrébb laktak a megürült fészekben, a lányuk férjhez ment valahol máshol, a fiuk egyetemre járt. A massachusettsi vagy a kaliforniai műszaki egyetemre? Valamelyikre a kettő közül. Johnsonné („Szólíts csak Sandynek!”) volt az első szomszéd, aki már aznap, amikor beköltöztek, megjelent az ajtóban egy kuglóffal, nagy szívélyesen üdvözölve őket, és amikor nem volt ügyeletes, Lila szinte minden este látta őt, néha a férje, Geoff társaságában, amint Roscoe-t, a nagy, vigyorgó golden retrievert sétáltatja, amelyik olyan alázatos volt, hogy akárki közeledett, hanyatt vágta magát a járdán. (Nézzék el a nyavalyás kis töketlennek – mondta Geoff.) Az Roscoe volt ott kint, de valami nem stimmelt. Nem úgy nézett ki, ahogy szokott. A bordái kiálltak, mint egy xilofon lemezei (Lilának futólag bevillant egy emlék, amikor az általános iskolában harangjátékon játszott, és vele a „Frère Jacques „csilingelő dallama), és meghökkentően céltalanul bandukolt, valamit tartva a szájában. Valamilyen... lógó dolgot. Johnsonék tudják vajon, hogy elszabadult a kutyájuk? Nem kellene őket felhívnia? De a telefon nem működik, ő pedig megígérte Davidnek, hogy bent marad. Biztosan más is észreveszi majd, és azt mondja: Nicsak, hiszen ez Roscoe, biztosan elszabadult. Az isten verje meg Davidet, gondolta Lila. Olyan beképzelt tud lenni néha, és annyira nincs tekintettel rá. Elmegy otthonról, isten tudja, mit csinálni, miközben ő ott van víz nélkül, telefon nélkül, áram nélkül, és a gyerekszoba színe is teljesen rossz lett. Még a közelében se járt az igazinak! Lila még csak a huszonnegyedik hétben volt, de tudta, hogy mennyire rohan az idő. Az egyik percben még hónapok vannak hátra, legközelebb meg már azon veszi észre magát az ember, hogy éjnek évadján siet ki az ajtón a kis bőröndjével, hanyatt-homlok hajt a kórházba, és aztán már a hátán fekszik a lámpák alatt, lihegve és fújtatva, végigzúdulnak rajta az összehúzódások, birtokba veszik a testét. A fájdalom ködén át érzi, hogy valaki fogja a kezét, aztán kinyitja a szemét, és látja, hogy Brad ott áll mellette, olyan arckifejezéssel, amelyre nincs szó. Gyönyörű, ijedt, gyámoltalan kifejezés, és hallja a hangját: Lila, nyomj, mindjárt vége, csak még egy és megvagy. És ő nyom: valahonnan mélyről, önmagából erőt merít, még megteszi ezt az egyetlen, utolsó dolgot, a baba pedig kint van. Aztán jön a megnyugvás, Brad átnyújtja neki a varázslatos, bepólyázott ajándékot, a kisbabáját, és a boldogság könnyei patakzanak le az arcán. Átérzi az élete mélységes és állandó helyességét, és tudja, hogy azért választotta ezt a férfit mind közül, mert egész egyszerűen így kellett lennie, és hogy a kisbabája, Eva, ez a meleg kis jövevény, akit együtt hoztak létre, pontosan az volt, aminek lennie kell: ők ketten, egy személyben.

Brad? Miért Braden járt az esze? David. Az ő férje David, nem pedig Brad. Dávid pápa és a pápamobilja. Volt már Dávid nevű pápa? Valószínűleg volt. Lila maga metodista. Nem tud túl sokat a pápákról. Nos, gondolta, miután Roscoe elbandukolt, és eltűnt a szeme elől, ami sok, az sok. Elege van abból, hogy egy mocskos ház foglya. David tegyen csak, amit akar; ő nem lát rá semmi okot, hogy odabent kuksoljon ezen a csodálatosan szép júniusi napon. A jó öreg, sokat látott Volvója kint várja a kocsifeljárón. Hol van a táskája? A pénztárcája? A kulcsa? Ott van minden a kis asztalon, a bejárati ajtó mellett. Éppen ott, ahol hagyta őket valamikor nemrég. Odafent bement a fürdőszobába – te jó isten, a vécé olyan állapotban van, hogy arra még gondolni sem akar –, és megvizsgálta az arcát a tükörben. Nos, a helyzet nem a legjobb. Azt hinné az ember, hogy hajótörést szenvedett – a haja valóságos madárfészek, a szeme beesett és vizenyős. A bőre olyan

fakó, mintha már hetek óta nem lett volna napon. Sosem tartozott azok közé a nők közé, akiknek egyórás szépítkezésre van szükségük, mielőtt elindulnak valahová, de akkor is. Szívesen lezuhanyozott volna, persze ez lehetetlen volt; végül beérte azzal, hogy megmosta az arcát a mosdón levő egyik kancsóból, és egy mosdókesztyűvel rózsásra dörgölte a bőrét. Átkefélte a haját, kipirosította az arcát, befestette a szempilláját, és kirúzsozta a száját. A hőségben csak póló és bugyi volt rajta, úgyhogy visszament a hálószobába, ahol halmokban állt a szennyes, szerteszét hevertek a leégett gyertyák, a levegőt pedig belengte a mosatlan lepedők áporodott szaga, és elővette David egyik ingét a szekrényből. Az volt a kérdés, hogy ez alá mit vegyen fel – már semmi nem megy fel rá igazán. Végül egy szandál meg egy bő farmer mellett döntött, amit még magára tud ráncigálni, ha nem gombolja be a legfelső gombot. Újra a tükörhöz lépett. Nem is rossz, állapította meg. Határozottan jobb. Végül is nem valami különleges helyre készül. Habár jó lenne megállni egy ebédre, ha letudta az elintézendőket. Az biztos, hogy megérdemli, ennyi itthon dekkolás után. Valami kellemes helyen, ahol ki lehet ülni. Kevés dolog esik olyan jól, mint egy csésze tea meg egy saláta, a szabadban ülve, egy tavaszi délután. A Café des Amis – az szuper lenne. Van egy csodás belső udvaruk, amit kúszónövényekkel és illatos virágokkal futtattak be, meg egy nagyszerű séfjük – egyszer oda is jött az ő asztalukhoz –, aki a Cordon Bleu szakácsiskolában tanult. Pierre? François? Az az ember elképesztően bánik a mártásokkal, és még a legegyszerűbb ételekből is ki tudja csalogatni a legeredendőbb ízeket; a coq au vin-je mennyei volt. A Café des Amis azonban főként a desszertjeiről ismert, különösen a csokoládéhabjáról. Lila soha az életben nem evett ahhoz foghatót. Braddel ketten mindig rendeltek egyet vacsora után, és mámorosan etették egymást, mint két kamasz, akiknek a világ szinte megszűnt létezni. Micsoda boldog idők – az udvarlás napjai, amikor az élet minden ígérete úgy tárult fel előttük, mint egy könyv lapjai. Hogy nevettek, amikor majdnem lenyelte a jegygyűrűt, amit Brad a könnyű csokoládéfodrok közé rejtett. Aztán azon az éjszakán is, amikor Lila elküldte Bradet a szakadó esőben – azt mondta neki, hogy bármi megteszi, egy Kit Kat, vagy egy mandulás-kókuszos, vagy a jó öreg, sima csokoládés szelet is –, és egy órával később arra ébredt, hogy Brad a hálószoba ajtajában áll, bőrig ázva, széles mosollyal az arcán, egy óriási Tupperware dobozzal a kezében, benne François – vagy Pierre? – híres csokoládéhabjával, ráadásul annyival, hogy egy hadsereg is jóllakott volna belőle. Hát ilyen férfi volt Brad. Megkerülte az épületet, odament, ahol még égett a villany, aztán addig dörömbölt az ajtón, amíg nem jött valaki, és el nem vette az eső áztatta ötvendolláros bankjegyét. Hát ennél édesebb dolog a világon nem volt. Te jó isten, Lila – mondta Brad, miközben Lila bekapott egy nagy kanál csokoládéhabot –, ha így haladsz, az a gyerek félig csokiból lesz.

Na, tessék, már megint. David. Most David Centre a férje. Most már igazán fel kéne fognia. Nem mintha ő és David valaha is ettek volna ketten együtt egy csokoládéhabot, vagy elmentek volna a Café des Amisba, vagy csináltak volna bármit, ami legalább egy kicsit hasonlít ezekhez a dolgokhoz. Egy cseppnyi romantika sem volt Davidben. Hogyan is hagyhatta, hogy egy ilyen férfi rábeszélje a házasságra? Mintha Lila pusztán még egy tétel lenne valami magasztos listán, hogy mit kell még elvégezni. Híres doktorrá válni, pipa. Lila Kyle-t teherbe ejteni, pipa. Megtenni úriemberi kötelességét, pipa. Pedig szinte nem is tudja, kicsoda Lila valójában. Lement a lépcsőn. Odakint tűzött a nap, aranyszínű gázként töltve be az előszobát. Mire az ajtóhoz ért, nagy izgatottság fogta el. Milyen édes a szabadulás! Kimerészkedni azután, hogy annyi időt volt bebörtönözve! El tudta képzelni, mit fog mondani David, amikor rájön. Az isten szerelmére, Lila, megmondtam neked, hogy nem biztonságos! Gondolj a babára. De ő éppen hogy a babára gondolt; a baba volt az oka. Ezt nem érti meg David. David, akit túlságosan lefoglalt a világ megmentése ahhoz, hogy segítsen a gyerekszobát kifesteni; akinek a kocsija spárgával megy, vagy tündérporral, vagy épületes gondolatokkal, vagy akármivel, és aki itt hagyta egyedül. Egyedül! De ami még ennél is rosszabb, a legeslegrosszabb: hogy David még csak nem is kedveli Nyúl Pétert. Hogy lehetséges az,

hogy gyereke lesz egy olyan férfitól, aki nem kedveli Nyúl Pétert? Mit árul ez el Davidról? Miféle apa lesz belőle? Nem, Davidnek semmi köze hozzá, hogy ő mit csinál, állapította meg Lila, ahogy felvette a hallban levő asztalról a táskáját meg a kulcsait, és kireteszelte az ajtót. Semmi köze hozzá, ha ő kimegy az utcára, vagy ha zöldessárgára festi a gyerekszobát, vagy cinóbervörösre, vagy vörösbarnára. David tehet neki egy szívességet, és elmehet a fészkes fenébe.

Lila Kyle majd megveszi maga a festéket.

NYOLC Nem volt jó nap az igazgatóhelyettes irodájában. A május 31-e – a háborús hősök emléknapja volt, nem mintha ez számított volna – világvége hangulatú nap volt. Colorado lényegében odalett. Coloradónak lőttek. Denver, Greeley, Fort Collins, Boulder, Grand Junction, Durango és a közöttük levő ezernyi városka. A legfrissebb légi felvételen úgy nézett ki, mint valami háborús övezet: karambolozó kocsik az autópályákon, égő épületek, testek mindenfelé. A nappali órákban mintha semmi nem moccant volna a madarakat kivéve, amelyek hatalmas rajokban, kacskaringózva szállongtak, mintha a központi keselyűparancsnokságon kiadták volna az általános mozgósítási parancsot. Valaki volna olyan szíves elárulni, hogy kinek az ötlete volt egész Colorado államot kiirtani? És a vírus egyre csak terjedt, a szélrózsa minden irányába, mint valami tizenkét ujjú kéz. Mire a nemzetbiztonsági hivatal lezárta a főbb autópálya-útvonalakat – azok a döntésképtelen seggfejek egy égő házból se tudnák kimenteni magukat –, a paci már vágtatott ki az istállóból. Ma reggel óta a járványügyi központ a következő helyekről erősítette meg a vírus megjelenését: a nebraskai Kearney, az új-mexikói Farmington, a dél-dakotai Sturgis és a wyomingi Laramie. És ezek csak azok, amikről tudnak. Utahban és Kansasban még semmi, bár csupán idő, talán csak órák kérdése. Észak-Virginiában most öt harminc, még három óra napnyugtáig, nyugaton öt. Mindig éjszaka támadnak. Az eligazítás az összhaderőnemi vezérkarnál nem volt egy népünnepély, persze Guilder nem is számított rá, hogy az lesz. Először is ott a kommandósok „kérdése”. A katonai fejesek soha nem voltak különösebben nyugodtak afelől, de főleg nem is voltak biztosak benne, hogy mivel foglalkoznak a kommandósok, vagy hogy miért esnek kívül minden katonai parancshierarchia körén, és miért éppen a mezőgazdasági minisztérium költségvetéséből működnek. (Válasz: mert a mezőgazdaságot senki le se szarja.) A hadsereg a ranglétráról szólt, hogy ki vizel magasabban a tűzcsapra, és amennyire a fejesek meg tudták ítélni, a kommandósok nem feleltek senkinek, lévén hogy az egész szervezet tucatnyi másik ügynökségből állt össze. Leginkább egy utcai „itt a piros, hol a piros” játékra hasonlított, amiben a kör dáma állandóan mozog, és sosem ott van, ahol gondolja az ember. És hogy a kommandósok tulajdonképpen mit csináltak, nos, Guilder hallotta, hogy arra mi mindent kitaláltak a rossznyelvek. Szóval Horace Guilder igazgatóhelyettes (vannak még tényleges igazgatók egyáltalán?) azon kapta magát, hogy ott ül az összhaderőnemi vezérkar előtt (annyi csillag és sáv volt az asztal körül, amennyi elég lett volna egy lánycserkészcsapat alapításához), és hivatalos értékelést ad a coloradói helyzetről. (Bocsánat, de vámpírokat hoztunk létre; először valamiért jó ötletnek tűnt.) Harminc másodperces döbbent, néma csend következett, mert mindenki a másikra várt, hogy megszólaljon. Lássuk csak, jól értettem-e – zendített rá az elnök, és összekulcsolt kézzel az asztal fölé hajolt. Guilder érezte, hogy a hónaljából egy izzadságcsepp csorog végig a testén. Maguk úgy döntöttek, hogy módosítanak egy ősi vírust, ami majd egy tucat halálraítéltet fog elpusztíthatatlan, vérrel táplálkozó szörnyeteggé változtatni. De az nem jutott eszükbe, hogy valakinek szólniuk kellene erről. Nos, nem egészen ők döntöttek. Egyrészt Guilder az elején még nem is volt a kommandósoknál. Ő csak akkor jött, amikor lecserélték a vezetést, de addigra már annyi pénzt és annyi munkaórát öltek bele a semmiért, hogy ő akkor sem tudta volna leállítani, ha megpróbálta volna. A NOÉ-akció annyira rejtélyes parancshierarchia alá esett, hogy még Guilder sem tudta, honnan ered – valószínűleg a Nemzetbiztonsági Hivataltól, bár az volt az érzése, hogy talán még ennél is magasabbról, esetleg magából a Fehér Házból. De most, hogy az összhaderőnemi vezérkar színe előtt ült, megértette, hogy tulajdonképpen mindegy. Guilder három évtizeden át dolgozott olyan ügynökségeknél, ahol akkora volt a titkolózás, hogy tulajdonképpen senki sem volt felelős semmiért. Az elképzelések mintha

maguktól szökkentek volna szárba. Hogy mit csináltunk? Ugyan, dehogy. Aztán bedarálták az egészet. És most pontosan ugyanez fog történni a kommandósokkal is, sőt valószínűleg magával Guilderrel is.

Azonban addig is rá kellett hárítani valakikre a felelősséget. A megbeszélés hamar üvöltözéssé fajult, Guilder egyik szóbeli ütést a másik után kapta. Megkönnyebbült, amikor kiküldték a teremből, mert tudta, hogy a helyzet kulcsa már nem az ő kezében van. Innentől kezdve a hadsereg kezeli az ügyet, mégpedig úgy, ahogy minden más problémát is kezelni szoktak: lelőnek mindent, ami a szemük elé kerül. Utólag visszatekintve, Guilder talán diplomatikusabban is előadhatta volna a helyzetet. A járványügyi központ előrejelzései azonban önmagukért beszélnek. Három, legfeljebb négy hét, és a vírus hazavágja Chicagót, St. Louist és Salt Lake Cityt. Hat hét, és már ott lesznek az óceán mindkét partján. Vámpírok, az isten szerelmére. Mit is gondolt ő eddig? Mit gondolt eddig mindenki? És mégsem fért hozzá kétség, hogy Lear már tudott valamit. A nagy Jonas Lear – még Guilder is félt tőle, a Harvard hatalmas IQ-jú biokémikusától, aki tulajdonképpen kitalálta a paleovirológia nevű tudományt, ami ősi organizmusok kinyerésével, újjáélesztésével és mai célokra való felhasználásával foglalkozik. Szakmai körökben sokan úgy vélték, hogy Lear egy nap biztos befutó lesz a Nobel-díjra. Igaz, halálraítéltekkel kísérletezni talán nem volt a legokosabb húzás. Ezzel egy kicsit túllépték a határt. És az is biztos, hogy Learnek nem volt ki mind a négy kereke. De azt el kell ismerni, hogy komoly lehetőségek voltak az elképzelésében. Például az, hogy az ember soha nem hal meg. Ez pedig olyan dolog volt, amely Guildert is meggyőzte – személyes érdekeltsége miatt.

Egyetlen remény most már: a lány. Amy VNI. A tizenharmadik kísérleti alany, akit a Tennessee állambeli Memphisből, egy zárdából ragadtak el, ahol az anyja otthagyta. Guilder egyáltalán nem volt nyugodt, amikor ehhez hozzájárult. Egy gyerek, az isten szerelmére. Biztos volt, hogy valaki fel fog figyelni, és úgy is lett: mire Wolgast befutott a kislánnyal, az oklahomai rendőrjárőröktől kezdve a békebírókig már mindenki tűvé tette érte az országot, Richardsnak, annak az eszelősnek meg egy kilométer szélességben hevertek a hullák a nyomában. Az apácák a zárdában, akiket álmukban lőtt le. Két kisvárosi rendőr. Hat ember egy kávézóban, akiknek az egyetlen bűne az volt, hogy ugyanakkor ültek be reggelizni, amikor Wolgast meg a kislány. A kislányra vonatkozó kérést azonban, amely magától Leartől származott, Guilder nem utasíthatta vissza. Minden egyes fegyencet a vírus egy újabb, kissé módosított variánsával fertőztek meg, bár a hatás mindegyiknél ugyanaz volt. Rosszullét, kóma, átalakulás, aztán már csak azt látta az ember, hogy fejjel lefelé csüngenek a mennyezetről, és nyulakat beleznek ki. De Amy variánsa más volt. Az nem Fanningtől, a Columbia Egyetem biokémikusától eredt, aki Lear félresikerült bolíviai kiruccanásán fertőződött meg, hanem attól a turistacsoporttól, amellyel az egész kezdődött – végállapotú rákbetegek kéjutazáson a dzsungelben egy Utolsó Kívánság nevű, ökotúrákat szervező társasággal. Egy hónapon belül mind meghaltak: agyérgörcs, szívroham, szélütés, a testük úgyszólván felrobbant. De közben az állapotuk jelentős javulást mutatott – az egyik férfinak például visszanőtt az összes haja –, és mind úgy haltak meg, hogy nem voltak daganatosak. Lear gondolataiban olvasni ugyan hiábavaló erőfeszítés volt, de Guilder végül kezdte azt hinni, hogy ez a variáns a válasz. A titok nyitja az volt, hogy életben maradjon az első kísérleti alany. Ezért választotta Amyt, egy fiatal és egészséges lányt. És a dolog működött. Guilder tudta, hogy működik. Hiszen Amy még mindig életben van. Guilder irodája, egy máskülönben jellegtelen, alacsony, szövetségi hivatali épület második emeletén, Fairfax megyében – a kommandósok többek között a tudományos és technológiai fejlődést értékelő hivatallal, a nemzetbiztonsági hivatal energiaügyi osztályával, az oceanográfiai és légköri

hivatallal, valamint egy napköziotthonnal osztoztak a helyen – a 66-os autópályára nézett. Hétfő, a háborús hősök emléknapja és hosszú hétvége, mégis alig volt forgalom. Sokan már most elhagyták a várost. Guilder úgy képzelte, sokan hajtanak most be régi szívességeket. Egy anyós, aki New York állam északi részén lakik. Egy barát, akinek van egy víkendháza a hegyekben. De mivel a felszállási tilalom miatt minden légi közlekedés megszűnt, az emberek ennél messzebb nem juthatnak, és végeredményben ez úgysem fog sokat számítani. A természet elől nem lehet örökké bujkálni. Horace Guildernek legalábbis ezt mondták. A lány valahogy kijutott Coloradóból. Wyoming déli részén csípték el a róla érkező jelet az első néhány órában. Ez azt jelentette, hogy valamilyen járműben ült, és nem egyedül – valakinek vezetnie kellett. Ezek után eltűnt. A testében elhelyezett jeladó rövid hatótávolságú volt, túl gyenge a műholdaknak; egy átjátszótorony néhány kilométeres körzetében kellett lennie, és a torony nem lehetett valami vidéki mobilszolgáltatóé, hanem kapcsolódnia kellett a szövetségi nyomkövető hálózathoz. Ezeket pedig Wyoming déli részén, amennyiben az ember nem hajt rá a főbb autópályákra, elég egyszerű elkerülni. Amy most bárhol lehet. Akárki is van vele, okos az illető.

A gondolatmenetet kopogás szakította félbe. Guilder visszafordult az ablaktól, és látta, hogy Nelson, a kommandósok műszaki vezetője áll az ajtóban. Jézusom, most meg mi van? – Van egy jó és egy rossz hírem – jelentette be Nelson. Nelson most is, mint mindig, fekete pólót és farmert viselt, piszkos lábát tangapapucsba bújtatta. A Rhodes-ösztöndíjas, hadaró Nelsonnak nem is egy, hanem két PhD-fokozata volt a massachusettsi műszaki egyetemről – biokémiából és számítástechnikából –, az épület egy kilométeres körzetében ő volt a legokosabb fickó, ennek pedig nagyon is a tudatában volt. Még mindig megvolt benne a fiatalok hajlama arra, hogy úgy tekintsenek a világra, mint a náluk kevésbé okos és laza emberek gyártotta, kissé idegesítő problémák sorára. Kapcsolatuk szívélyes volta ellenére Nelson úgy kezelte Guildert, mint valami totyakos, idősödő szülőt, aki tiszteletreméltó ugyan, de már nem sokat ér. Ez egyrészt bosszantó volt, hisz a fickó a jelek szerint legfeljebb négynaponta fésülködött, másrészt – és ezt Guildernek is el kellett ismernie – nem volt teljesen indokolatlan. A srác huszonnyolc éves volt Guilder ötvenhét esztendejéhez képest, és Guilder rettenetesen öregnek érezte magát mellette.

– Van valami hír a lányról? – Semmi – vakarta meg Nelson bozontos szakállát. – Nem csíptünk el egy jelet sem. Guilder megdörzsölte a kialvatlanságtól égő szemét. Jó lett volna hazamenni, lezuhanyozni, és venni egy tiszta öltönyt. Két napja ki sem lépett az irodából, a kanapén aludt néhány szemhunyásnyit, és az automatákból vásárolt egészségtelen ételeken élt. Az ujjával sem stimmelt valami. Zsibbadt és bizsergett. – Valami jó hírt is említett. – Az attól függ, honnan nézzük. A szólásszabadság szempontjából talán nem a legjobb hír, de úgy látszik, valaki végre lekapcsolta azt az őrültet Denverben. Én azt mondanám, hogy a nemzetbiztonsági hivatal volt. Ha nem ők, akkor Lear egyik kis háziállata kapta el végre. Akár így, akár úgy, az ürge örökre lekapcsolódott. A Denveri végvár: Guilder is látta a videóit, mint mindenki más. Azért azt meg kell adni, hogy tökös fickó volt. Burjánzottak a személyazonosságával kapcsolatos elméletek, de a közmegegyezés szerint katona lehetett azelőtt: különleges erőknél vagy a haditengerészet elitosztagánál.

– És mi a rossz hír? – Most érkeztek újabb számadatok a járványügyi központtól. Úgy tűnik, az eredeti algoritmus nem vette számításba, hogy egész pontosan mennyit is szeretnek enni ezek a valamik. Amit persze én megmondhattam volna nekik, ha kérdezték volna. Valami nyárra felvett gyakornok elnézhetett egy tizedesjelet, amikor arról ábrándozott, hogyan dugta meg a barátnőjét a múltkor. – Nyögje már ki, legyen szíves – mondta Guilder. Nelsonnal beszélni néha olyan volt, mintha egy

ötévest kellett volna fegyelmezni. Egy ötéves zsenit. Annál rosszabb. – A dolgok jelenlegi állása szerint – vont vállat Nelson – és a legfrissebb előrejelzések alapján úgy tűnik, sokkal rövidebb időtávban kell gondolkodnunk. Nagyságrendileg olyan harminckilenc napról van szó. – Amíg eljutnak a két partig? – Ööö, nem egészen. – Hát akkor? – Amíg letarolják a teljes észak-amerikai kontinenst – felelte Nelson. Guilder látása elködösült; le kellett ülnie. – A központi parancsnokság már dolgozik az ellencsapáson. Én azt mondanám, hogy megpróbálják majd kifüstölni őket. Előbb a nagyobb népsűrűségű központok jönnek, aztán mindenki más, aki hátramarad. – Jézus Mária. – Egészében véve még így is alacsony árat fizetnénk – vonta össze a szemöldökét Nelson. – Én tudom, mit tennék, ha én lennék, mondjuk, Oroszország elnöke. Semmiképpen nem hagynám, hogy a dolog oda is betörjön. Igaza volt, és ezt Guilder is tudta. Most vette észre, hogy remegni kezdett a jobb keze. Lefogta a ballal, és próbálta megfékezni a rángatózást, miközben igyekezett természetesnek feltüntetni a mozdulatot. – Jól van, főnök? A jobb lába is elkezdett reszketni. Megmagyarázhatatlan nevetési ingert érzett. Valószínűleg a stressz miatt. Nagy nehezen nyelt egyet, a torkában epe ízét érezte. – Találják meg azt a lányt. Miután Nelson kiment, Guilder néhány percig csak ült az irodájában, és próbálta összeszedni magát. A remegés elmúlt, de a nevetési kényszer nem – ennek a tünetnek szép kifejezéssel „érzelmi inkontinencia” volt a neve. Végül engedett, és kiadott egy megtisztító vakkantást. Jézusom, olyan hangja volt, mint akit megszállt az ördög. Remélte, hogy senki nem hallotta kintről. Kiment az épületből, megkereste a kocsiját a garázsban – egy bézs színű Toyota Camry – és hazahajtott Arlingtonba, ahol egy néhány emeletes, városi házban lakott. Meg akart mosdani, de hirtelen ez is olyannak tűnt, mintha dolgoznia kéne. Öntött magának egy pohár whiskyt, és bekapcsolta a tévét. A tévétársaságoknak, az időjárás-előrejelzéseket sugárzó csatornát is beleértve, nem telt hosszú időbe, hogy jól hangzó szlogenekkel címkézzék fel a szükséghelyzetet („Válságban a nemzet” stb.). Az összes bemondó nyúzottnak és kialvatlannak látszott, különösen azok, akik valahonnan egy autópálya mellől tudósítottak – a háttérben kukoricatábla, az autók hosszú sorokban araszolnak el mellette, és mindenki ész nélkül dudál. Az egész ország úgy besült, mint egy rossz sebességváltó. Az órájára nézett: 20:05. Egy óra se kell hozzá, és az ország közepe sötétbe borul. Felemelte nehezen engedelmeskedő testét a kanapéról, és felment a lépcsőn. A lépcső – ez gondot fog jelenteni a jövőben. Mihez kezd majd, ha már nem tud felmenni a lépcsőn? Most azonban kisebb gondja is nagyobb volt ennél. A hálóból nyíló fürdőszobában megnyitotta a zuhanyt, alsónadrágra vetkőzött, és a tükör előtt álldogált, amíg a víz felmelegedett. Az volt a vicces, hogy nem is látszott különösebben betegnek. Talán egy kicsit lesoványodott. Egykor kisportoltnak gondolta magát – a főiskolán tájfutó volt –, de azok az idők már régen elmúltak. A foglalkozása és a vele járó titoktartási kötelezettség miatt lehetetlen volt megházasodnia, de aztán, már jócskán a negyvenes éveiben, sikerült elérnie – nos, ha nem is egészen azt, hogy megforduljanak utána a nők, de legalább azt, hogy ne maradjon parlagon. Diszkrét viszonyok sora, mindenki számára világos szabályokkal. Büszkeség töltötte el, hogy milyen jól intézi ezeket a légyottokat, de aztán egy nap egész egyszerűen vége lett az

egésznek. A pillantások, amiket viszonzott volna, elsiklottak felette, a beszélgetések meg, amik azelőtt pusztán választékos bevezetésül szolgáltak, már nem vezettek sehova. Elkerülhetetlen, vélekedett Guilder, de azért nem töltötte el örömmel. Tanulmányozta a tükörképét, leltárt készített. Szögletes áll, ami egykor markánsnak látszott, de az orcái már rég elpetyhüdtek. Ritkuló haját katonai álcázóháló gyanánt átfésülte a fején, de így sem nagyon sikerült elrejtenie a fejbőr kísérteties fehérségét. Táskás szem, úszógumi a derekán, vézna, erőtlen lábak. Nem valami szép látvány, de nem is olyasmi, amit a középkor vége felé ne lehetett volna elfogadni, mint a kikerülhetetlen öregedés jeleit. Ránézésre senki nem mondta volna meg, hogy haldoklik. Lezuhanyozott, és tiszta öltönyt vett. A szekrényében nem is volt szinte semmi más; a visszafogott, kétgombos öltöny – rendszerint sötét tengerészkék, de néha finoman hajszálcsíkozott szürke, nyáron olykor világos vászon –, a keményített, púderkék vagy fehér ing és a Svájchoz hasonlóan semleges nyakkendő olyan szorosan igazodott az önképéhez, hogy meztelennek érezte volna magát nélkülük. Vigyázva, hogy el ne essen, lement a lépcsőn a nappaliba, ahol a tévé kötelességtudóan harsogta a rossz hírek parádéját. Bár nem volt étvágya, betett a mikroba egy adag fagyasztott lasagnét, aztán ott állt előtte, miközben melegedett az étel, és teltek a másodpercek. Leült az asztalhoz, és minden tőle telhetőt megtett, hogy egyen, de a szorongáscsökkentőtől minden íztelen és kissé fémes lett. A szorító érzés a torkában – mintha két számmal kisebb gallér lenne rajta – nem enyhült. Az orvosa azt ajánlotta, próbálja ki a tejes turmixot, vagy valami hasonlóan lágyat, de arra végképp nem tudta volna rászánni magát, hogy bébiételt egyen. Onnantól már csak lefelé visz az út mindenben.

Kidobta a maradék lasagnét a konyhamalacba, és újra az órájára nézett. Kicsivel múlt kilenc. Akármi is zajlik az ország közepén, az éppen zajlik. Nelson majd hívja, ha szükség van rá. Elment hazulról és McLeanbe hajtott. Nyomasztó feladat állt Guilder előtt, de ő volt az egyetlen, aki elvégezhette. Az intézmény nem közvetlenül az út mellett állt; zöld pázsit terült el előtte. A kocsifeljáró melletti táblán az állt: ALKONYVÖLGY IDŐSEK OTTHONA. A portán Guilder megmutatta a jogosítványát a nővérnek, aztán továbbment a gyógyszerszagú folyosón. A falon zöld mezőket és nyári naplementéket ábrázoló, tömeggyártásban készült festmények lógtak. A hely csendes volt, még a kései órához képest is; pedig ápolók szoktak lenni ilyenkor is, a társalgóban meg olyan betegek, akiknek még valami jót tett az emberi társaság. Aznap este olyan volt a hely, mint egy kripta.

Az apja szobájához ért, halkan kopogott, és válaszra nem is várva kinyitotta az ajtót. – Én vagyok, papa. Az apja a tolószékébe szíjazva ült az ablaknál. Az álla leesve, a szája nyitva, az arcizmai olyan ernyedtek, mint a palacsintatészta. A szájáról lecsorgó nyál a nyaka köré tett papírelőkére lógott. Valaki foltos tréninget meg tépőzáras ortopéd cipőt adott rá. Az apja semmi jelét nem adta, hogy felismerné, amikor Guilder belépett a szobába. Hogy vagy, papa? A levegőt vizelet csípős szaga lengte be az apja körül. Az Alzheimer odáig súlyosbodott, hogy már nem ismert meg senkit, de azért az embernek úgy kell tennie, mintha megismerné őt. Milyen ijesztő ez, gondolta Guilder, az elme magányossága. De az apja hallgatása, a hiányérzet egyáltalán nem volt új. Az életben – éppúgy, mint most a halálban – szinte hüllőszerűen hűvös ember volt. Guilder tudta, hogy egyszerűen csak így nevelték fel az apját – kisvárosi tehenészek fia volt, akik hetente háromszor jártak templomba, és maguk ölték le a disznóikat –, de mégsem tudta rábírni magát, hogy félretegye a megbántottságát a gyerekkora miatt, ami abban a reményben telt el, hogy hátha fel tudja hívni magára ennek az embernek figyelmét. Mindhiába, az apja egész egyszerűen képtelen volt arra, hogy odafigyeljen rá. Nem nagy dolgot kért pedig tőle, egészen természetes dolgot, pusztán azzal, hogy megszületett: bánjon vele úgy, mint a fiával. Egy kicsit labdázzon vele egy-egy őszi délutánon, megdicsérje, hogy jó, amit csinál, mutassa, hogy érdekli a fia élete. Guilder mindent rendesen csinált.

Jó jegyek, kötelező szereplések a sportcsarnokban és a sportpályán, ösztöndíjjal elvégzett főiskola, ami után hamar hasznos felnőtté vált. De az apjának gyakorlatilag semmi hozzáfűznivalója nem volt mindehhez. Guilder tulajdonképpen nem is tudott visszaemlékezni egyetlen olyan alkalomra sem, amikor az apja azt mondta volna neki, hogy szereti, vagy megsimogatta volna. Egyszerűen nem érdekelte. Ez az egész persze a legsúlyosabb áldozatot Guilder anyjától követelte, a természetéből fakadóan társaságkedvelő nőt ugyanis a magány az alkoholizmusba hajszolta, ami végül a sírba vitte. Guilder később arra jutott, hogy az anyja máshol keresett vigasztalást, és hogy valószínűleg nem is egy viszonya volt. Miután az apját az idősek otthonába költöztették, Guilder kitakarította az albanyi házat – óriási rendetlenség volt, az összes fiók meg szekrény dugig volt mindenféle kacattal –, és az anyja pipereasztalában egy bársony ékszeres dobozkára bukkant. Amikor belenézett, egy karkötőt talált – egy gyémánt karkötőt. Valószínűleg annyiba kerülhetett, mint amennyit az apja építőmérnökként egy egész évben keresett. Ilyesmit az apja egyáltalán nem engedhetett volna meg magának, és a doboz helye – a fiók mélyére, szétmálló kesztyűk és sálak mögé rejtve – arról árulkodott, hogy egy szerető ajándékát tartja a kezében. Vajon ki lehetett? Az édesanyja egy ügyvédi irodában dolgozott ügyintézőként. Talán az egyik ügyvéd a cégnél? Netán valaki, akivel futólag találkozott? Vagy valami újraéledt, ifjúkori románc? Guildert boldoggá tette a tudat, hogy az édesanyja talált némi örömöt, amivel fel tudta vidítani magányos életét, ugyanakkor a felfedezéstől olyan mély depresszióba süllyedt, amely hetekig tartott, és nem enyhült. Az édesanyja volt az egyetlen gyerekkori emléke, amelyre melegséggel gondolt. De az élete, az igazi élete titokban maradt a fia előtt. Az apjánál tett látogatások mindig a felszínre hozták ezeket az emlékeket, úgyhogy mire elment az otthonból, gyakran annyira nyomott lett, vagy pedig annyira forrt benne a kimondatlan düh, hogy alig bírt világosan gondolkodni. Ötvenhét éves volt, és még mindig egy parányi elismerésért sóvárgott.

A szoba egyetlen székét az apja elé rakta. Az öregember feje, amely kopasz volt, mint egy csecsemőé, kitekeredve nyugodott a vállán. Guilder elvett egy rongyot az éjjeliszekrényről, és letörölte apja álláról a nyálat. Volt ott egy tálca, rajta egy nyitott doboz vaníliapuding meg egy vékonyka fémkanál. – Na, hogy vagy, papa? Jól bánnak veled? Csend. Guilder azonban hallotta az apja hangját a fejében, mintha válaszolna. Te most viccelsz velem? Nézz rám, az isten szerelmére. Még szarni sem tudok rendesen. Úgy beszél velem mindenki, mint egy gyerekkel. Mégis, mit gondolsz, fiacskám, hogy vagyok? – Látom, nem etted meg az édességet. Kérsz egy kis pudingot? Ahhoz mit szólnál? Basszák meg a pudingot! Csak ezt adnak itt. Pudingot reggelire, pudingot ebédre, pudingot vacsorára. Olyan, mint a takony. Guilder beletuszkolt egy kanál pudingot az apja szájába a fogak közt. Valami vegetatív reflex révén az öregember cuppantott az ajkával, és lenyelte. Nézz rám. Azt hiszed, olyan jó itt? Ahogy csorog a nyálam, és ülök a saját pisámban? – Nem tudom, hogy nézted-e a híreket mostanában – mondta Guilder, és még egy kanállal tett az apja szájába. – Van valami, amiről szerintem tudnod kell. Igen? Mondd el, ha muszáj, aztán hagyj végre békén. De mit is akart mondani Guilder? Meg fogok halni? Hogy mindenki meg fog halni, akkor is, ha még nem tudnak róla? Ugyan milyen célt szolgálhatott volna itt ez az információ egyáltalán? Dermesztő gondolni jutott az eszébe. Mi lesz az apjával, amikor már mindenki elment, az 0rvosok, a nővérek, és az ápolók is? Az elmúlt néhány hét eseményei után Guilder túlságosan is belefeledkezett a munkájába ahhoz, hogy számba vegye ezt az eshetőséget. A város ugyanis kezdett kiürülni; rövidesen, heteken vagy talán napokon belül mindenki menti majd az irháját. Guildernek eszébe jutott, mi történt New Orleansban a hurrikánok, előbb a Katrina, aztán a Vanessa után, az idős betegekről szóló történetekre,

akiket ott hagytak, hadd fenteregjenek a saját mocskukban, és lassan éhen vagy szomjan halni. Figyelsz rám, fiacskám? Vagy csak ülsz itt azzal a bamba kifejezéssel az arcodon? Mi olyan átkozottul fontos, hogy idejöttél nekem elmondani? – Semmi, papa. Semmi fontos – rázta meg a fejét Guilder, majd az apja szájába kanalazta a maradék pudingot, és megtörölte az ajkát a ronggyal. – Pihenj egy kicsit, jó? Aztán néhány nap múlva megint jövök. Az anyád egy kurva volt, tudod-e. Kurva kurva kurva... Guilder kilépett a szobából. Az üres folyosón megállt levegőt venni. Tisztában volt vele, hogy a hang nem valódi. De mégis úgy érezte, mintha az apja lelke, amely eltávozott a testi valójából, most az övébe költözött volna. Visszament a portára. A nővér, egy fiatal spanyol ajkú nő, ceruzával keresztrejtvényt fejtett. – Az apámnak ki kellene cserélni a pelenkáját. – Mindnek ki kellene – felelte a nő, de fel se nézett. Amikor Guilder nem mozdult, a nő felemelte a tekintetét, és rápillantott. A szeme nagyon sötét volt, és vastagon kihúzta szemfestékkel. – Majd szólok valakinek. – Legyen szíves. Az ajtóban megállt. A nővér már ismét a keresztrejtvényen dolgozott. – Hát akkor szóljon, az isten verje meg. – Mondtam, hogy majd utánanézek. Heves védelmező ösztön vett erőt Guilderen. Szerette volna lenyomni a nő torkán a ceruzáját. – Vegye már fel azt a rohadt telefont, ha már maga nem hajlandó kicserélni. A nő sértődötten felemelte a kagylót, és tárcsázott. – Mona vagyok a portáról. Guildert a 126-osban tisztába kéne tenni. Igen, a fia van itt. Rendben, megmondom neki – azzal letette. – Most már boldog? A kérdés olyan abszurd volt, hogy azt se tudta, hol kezdje a választ. Guilder nem úgy fog meghalni, mint az apja – épp ellenkezőleg. ALS: amiotrófiás laterálszklerózis, ismertebb nevén Lou Gehrig-kór. Először a főbb motoros funkciókat fogja elveszteni, az izmok rángatóznak, majd teljesen elsorvadnak, végül a beteg elveszti a beszéd és a nyelés képességét. Az önkéntelen nevetés és sírás rejtély – senki sem tudta, hogy mitől is van pontosan. A legvégén egy lélegeztetőgépre kötve fog meghalni, némán, teljes mozdulatlanságban. A legeslegrosszabb azonban az, hogy az értelme nem fog megfogyatkozni, ugyanúgy képes lesz gondolkodni. Az apjától eltérően, aki először elbutult, Guilder tiszta tudattal fogja végigélni hanyatlása minden pillanatát. Valóságos élőhalál, és társaságnak senki, csak egy mogorva nővér. Az világos volt előtte, hogy a diagnózis nagyon sokkolta, és csak lassan tért belőle magához. Ezt a magyarázatot adta magának arra az ostobaságra, amit Shawnával művelt – bár a lánynak még csak nem is ez volt a valódi neve. Két éven át járt hozzá Guilder, minden hónap második keddjén, mindig a Shawna munkáltatói által biztosított lakásba. Sötét bőrű, vékony nő volt, enyhén ázsiai beütésű szemekkel, és elég fiatal ahhoz, hogy a lánya is lehetett volna, bár nem ezért vonzódott hozzá – ha ez egyáltalán számított, annak jobban örült volna, ha a lány kicsit idősebb. Eredetileg egy ügynökségen keresztül talált rá, de a próbaidő után megengedték Guildernek, hogy közvetlenül hívja. Az első alkalommal úgy izgult, mint egy iskolásfiú. Már egy ideje nem volt nővel, úgyhogy azon kezdett idegeskedni, hogy nem fog tudni teljesíteni – utólag visszatekintve nevetséges aggodalom. A lány átvette az irányítást, és hamar ellazította. Mindig ugyanaz volt a szertartás. Guilder megnyomta kint a csengőt; berregett a kapu; felment a lépcsőn a lakásba, ahol a lány már mosolyogva várta a nyitott ajtóban, fekete kisestélyiben, ami alatt csipke és selyem egész erotikus kincsesbányája lapult. Néhány

kedves megjegyzés, amilyeneket bármelyik két szerető mondana egymásnak, akik délután találkoznak. Ezt követte a készpénzes boríték megjegyzés nélkül hagyott ráhelyezése a pipereasztalra; aztán a tárgyra tértek. Mindig Guilder vetkőzött le először, aztán nézte, ahogy a lány is így tesz: hagyja, hogy a kisestélyi a padlóra hulljon, mint egy függöny, mielőtt királynői méltósággal kilép belőle. A lány olyan lelkesedéssel szeretkezett vele, amely nem látszott sem mesterkéltnek, sem pedig túlságosan profinak, és arra a rövid időre Guilder lelkébe olyan derű költözött, amellyel semmi nem versenghetett az életében. A kilövellés pillanatában Shawna a nevét ismételgette, és közben meggyőzően alakította a kielégülő nőt, Guilder meg azon kapta magát, hogy ezeknek a hangoknak és érzéseknek a színén úszik, meglovagolja őket, mint valami szörfös, míg végül egy békés partra ér.

Shawna mindig azt kérdezte tőle, hogy miért nem látja többet, boldoggá tesz, amiket csinálok? Ugye nincs másvalakid? Azt szeretném, ha én lennék neked az egyetlen, Guilder. Nagyon boldog vagyok, szokta mondani ő, a lány bársonyos haját cirógatva. Nem is lehetnék boldogabb, mint amilyen veled vagyok. Guilder egyáltalán nem tudott róla semmit – legalábbis nem tudta az igazat. A diagnózisát követő hetekben azonban a lelkének csak az az abszurd elképzelés nyújtott vigaszt, hogy szerelmes belé. Ez az emlék most feszélyezte, ráadásul a pszichológiai háttér is elég nyilvánvaló volt – nem akart egyedül meghalni –, de akkoriban teljesen meg volt győződve érzelmei valódiságáról és mélységéről. Őrülten, menthetetlenül szerelmes volt, és bízott benne, hogy Shawna is hasonlóan érez. Csak így érthette a lány, amikor azt mondta, hogy ő akar lenni neki az egyetlen. Hiszen amit egymással csináltak, és amit egymásnak mondtak, az nem lehet hamis; azok a dolgok csak akkor lehetségesek, ha két ember igazán kötődik egymáshoz. És így tovább, egészen addig, hogy olyan lelkiállapotba lovalta magát, amikor már csak Shawnára tudott gondolni. Elhatározta, hogy ad neki valamit – a szerelme jeléül. Valamit, ami drága, és ami méltón kifejezi az érzelmeit. Ékszert, mert nem lehet mást. És nem valami újat az üzletből, hanem valami személyesebbet: az édesanyja gyémánt karkötőjét. A döntéstől felvillanyozva ezüstszínű papírba csomagolta az ékszeres dobozkát, és Shawna lakásához hajtott. Nem kedd volt, de mindegy. Az ilyen érzéseket nem lehetett előre beütemezni. Megnyomta a csengőt, és várt. Hosszú percek teltek el, ez furcsa volt; Shawna mindig nagyon gyorsan ajtót nyitott. Még egyszer csengetett. Ezúttal recsegett egy kicsit a kaputelefon, majd meghallotta a lány hangját.

– Halló. – Horace vagyok. – Nem vagy beírva a naptáramba – hallatszott kis szünet után. – Vagy igen? Lehet, hogy az én hibám. Hívtál? – Hoztam neked valamit. Úgy tűnt, bedöglött a kaputelefon, aztán a lány ismét megszólalt. – Várj egy pillanatot. Eltelt néhány perc. Guilder lépteket hallott. Valaki jött le a lépcsőn. Talán elromlott a kapunyitó, és Shawna jön, hogy kinyissa az ajtót. De a sarkon beforduló alak nem Shawna volt, hanem egy férfi. Úgy hatvannak látszott, kopasz volt, nagydarab, az arca malacszerű, mint egy orosz gengszteré; gyűrött, hajszálcsíkos öltönyt viselt és nyakkendőt, ami meg volt lazítva. Nyilvánvaló lett volna a következtetés, de Guilder ebben a zaklatott lelkiállapotban nem volt hajlandó észrevenni semmit. A férfi kilépett a kapun, és ahogy elhaladt Guilder mellett, futólag rápillantott. – Maga mázlista – mondta, és kacsintott. Guilder felsietett a lépcsőn. Háromszor kopogott, jókedvűen, izgatottan várt; végül kitárult az ajtó. Shawnán nem a kisestélyi volt, csak a derekán összefogott selyem fürdőköpeny. A haja zilált volt, a sminkje elkenődött. Talán éppen szundikált. – Horace, te meg mit keresel itt?

– Ne haragudj – mondta, és hirtelen kifulladt. – Tudom, hogy fel kellett volna hívnom téged. – Az igazat megvallva nem éppen a legjobbkor jöttél. – Csak egy perc az egész. Bemehetek? Shawna szkeptikusan végigmérte, aztán úgy tűnt, meglágyult. – Hát jól van. De aztán gyors legyél. Félreállt, és beengedte. Mintha valamitől másmilyen lett volna a lakás, bár Guilder nem tudta pontosan megmondani, mitől. Piszkosnak tűnt, a levegő pedig kellemetlenül fülledt volt. – Hát az meg micsoda a kezedben? – vette szemügyre a lány az ezüstszínű papírba csomagolt dobozt. – Horace, nem kellett volna. – Ezt neked hoztam – nyújtotta oda neki Guilder. Shawna szeme gyengéden csillant fel, miközben felbontotta a csomagolást, és kivette a karkötőt.

– Hát nem figyelmes? Milyen szép. – Családi ereklye. Az anyámé volt. – Attól csak még különlegesebb – lehelt csókot az arcára Shawna. – Adj egy percet, rendbe szedem magam, és máris jövök, bébi. Guildert elborította a hatalmas szerelem hulláma. Nagy erőfeszítésébe került, hogy ne ölelje át, és ne csókolja szájon. – Szeretkezni akarok veled. Szeretni akarlak, igazán. Hát persze – pillantott az órájára a lány. – Ha ezt szeretnéd. De most nincs egy egész órám. Guilder már elkezdett levetkőzni, eszeveszettül bontotta ki az övét, és rángatta le a cipőjét. De valami nem stimmelt. Érezte, hogy a lány habozik. Nem felejtettél el valamit? – kérdezte Shawna. A pénz. A pénzt kérte. Hogy gondolhat ilyenkor a pénzre? Az érzéseihez méltó szavakkal el akarta neki mondani, hogy a szerelmüket nem lehet dollárban és centben mérni, de csak annyit sikerült kinyögnie, hogy nincs nála pénz. – Drágám – vonta össze a szemöldökét a lány –, a dolog nem így működik. Te is tudod. Azonban Guilder már annyira magánkívül volt, hogy alig fogott fel valamit abból, amit a lány mondott. Meg aztán egy szál bokszeralsóban és trikóban állt előtte, a nadrágja letolva a bokájáig.

– Minden rendben? Nem nézel ki valami jól. – Szeretlek. – Édes vagy – mosolygott Shawna könnyeden. – Azt mondtam, szeretlek. – Jól van, jól van, mindjárt. Nem gond. Tedd a pénzt a pipereasztalra, és én is mondok bármit, amit csak akarsz. – Nincs nálam pénz. Neked adtam a karkötőt. – Horace, te is tudod, hogy ez készpénzes ügylet – mondta a lány, és hirtelen minden melegség, sőt a barátságosság is eltűnt a szeméből. Nem tetszik nekem, ahogy beszélsz. – Kérlek, szeretkezzünk – felelte Guilder. Már a füle is lüktetett. Eladhatod a karkötőt, ha akarod. Sok pénzt megér. – Azt nem hiszem, bébi – nyújtotta vissza az ékszert a lány leplezetlen megvetéssel. – Sajnálom, hogy rossz hírt kell közölnöm veled, de ez üveg. Nem tudom, kitől vetted, de vissza kellene kérned a pénzt. Na, gyerünk, légy jó fiú. Tudod, hogy megy a dolog. Valahogy meg kellene értetnie vele, mit érez. Végső kétségbeesésében a lány után nyúlt, de a lába még mindig a nadrágszárba volt gabalyodva. Shawna felsikoltott, Guilder pedig elterült a padlón. Amikor felemelte a fejét, azt látta, hogy pisztoly szegeződik a fejének. – Húzz innen a picsába.

– Légy szíves – nyögte a sírástól elfúló hangon. – Azt mondtad, azt akarod, hogy te legyél nekem az egyetlen. – Mondok én sok mindent. Most pedig tűnj el innen a szaros kis karkötőddel együtt. Guilder nagy nehezen felállt. Soha nem volt még része ekkora megaláztatásban. De amit érzett, mégis javarészt szerelem volt. Tehetetlen, mélabús szerelem, egészen elemésztette őt. – Meg fogok halni. – Mind meg fogunk halni, bébi. Most pedig takarodj vagy szétlövöm a golyóidat – intett a lány az ajtó felé a pisztollyal. Guilder tudta, hogy soha többé nem tud majd Shawna szemébe nézni. Hogy is lehetett ennyire hülye? Hazament, beállt a kocsival a garázsba, leállította a motort, és a távirányítóval bezárta a kaput. Teljes harminc percig ült a kocsijában, mert ahhoz is képtelen volt összeszedni az erejét, hogy megmozduljon. Meg fog halni. Hülyét csinált magából. Soha többet nem fog találkozni Shawnával, mert soha semmit sem jelentett a lánynak. Ekkor jött rá, hogy miért is ül még mindig a kocsiban. Mindössze annyit kell tennie, hogy újra beindítja a motort. Olyan lesz majd, mintha elaludna. Soha nem kell gondolnia többet se Shawnára, se a NOÉ-akcióra, és nem kell továbbélnie hanyatló teste börtönében, sem meglátogatni az apját az idősek otthonában – semmit. Ezzel egyszerűen elintézheti, hogy semmi gondja ne legyen többé. Megmagyarázhatatlan késztetést követve levette az óráját, és előhúzta a tárcáját a farzsebéből, majd a műszerfalra tette őket, mintha csak ágyba készülődne. Valószínűleg szokás búcsúlevelet is hagyni, de mit is írhatna benne? És főleg kinek szólna a levél? Háromszor próbálta meg rávenni magát arra, hogy elfordítsa a kulcsot. Háromszor hagyta cserben az elszántsága. Addigra már kezdte magát hülyén érezni, ahogy ült a kocsijában – újabb megaláztatás. Nem volt mit tenni, mint újra felvenni a karóráját, visszarakni a tárcát a zsebébe, és bemenni a házba.

Guilder éppen vezetett hazafelé McLeanből, amikor rezgett a mobilja. Nelson volt az. – Megindultak. – Hol vannak? – Mindenfelé. Utah, Wyoming, Nebraska. Egy nagy tömeg most özönlik be Kansas nyugati részébe

– felelte Nelson, majd elhallgatott. – De nem ezért hívtam. Guilder egyenesen az irodába hajtott. Nelson már várta a folyosón. – Kicsivel napnyugta előtt fogtuk el az adást, egy tornyon keresztül, ami Denvertől nyugatra, egy Silver Plume nevű városban van. Nem volt egyszerű, de be tudtam hajtani néhány szívességet a nemzetbiztonsági hivatalban, és más útvonalra irányíttattam az egyik távirányítású repülőgépet, hátha kaphatunk képet is. Nelson megmutatta Guildernek a saját gépén a szemcsés, fekete-fehér fényképet. Nem a kislány volt rajta, hanem egy férfi. Egy kisteherautó mellett állt, mely az autópálya szélén parkolt. Úgy látszott, mintha éppen brunzolna. – Ki a franc ez? Valamelyik doki? – Richards egyik embere. – Miről beszél? – képedt el Guilder. Nelson egy pillanatra mintha kissé zavarba jött volna. – Bocsánat, azt hittem, maga is tud róla. Ők feltételesen szabadlábra helyezett szexuális bűnelkövetők. Richards egyik kis akciója. Biztonsági okokból a hatodik emeleten dolgozó polgári személyzet összes tagját az FBI szexuális bűnelkövetőkről vezetett nyilvántartásából gyűjtöttük össze.

– Ne szívasson. – Dehogy szívatom – azzal Nelson megkocogtatta a képet a monitoron. – Ez a fickó, a mi egyetlen

túlélőnk a NOÉ-akcióból, egy rohadt pedofil.

KILENC Grey második napja volt úton, amikor a kisteherautó késő délelőtt lerobbant. Dél körül történt, a nap magasan járt az égen. Egy Leadville melletti motelban töltött, nyugtalan éjszaka után Grey a vaili síparadicsom közelében rátért a 70-es autópályára, és elkezdett lefelé ereszkedni, Denver irányába. Keletre egészen Golden városáig szabad volt az út, de ahogy beért a külvárosba, a hatalmas bevásárlóközpontok és elterpeszkedő lakótelepek közé, kezdett megváltozni a helyzet. A sztráda egyes szakaszait eltorlaszolták az elhagyott autók, úgyhogy kénytelen volt ráhajtani a szervizútra; az autópályát szegélyező roppant parkolókban mintha egy zűrzavaros pillanatban megállt volna az idő, egymás hegyén-hátán álltak az autók, az üzletek ablakai bezúzva, az áruk szétszórva a járdán. Itt a csend is más volt – nem pusztán a hangok hiánya, hanem valami súlyosabb, baljósabb. Sok fej nélküli holttestet látott, olyanokat, mint a nadrágtartós férfi a Red Roof motelnál. Talán Nulladik és a többiek szeretik magukkal vinni a fejeket, gondolta Grey.

Nagyon igyekezett az utat figyelni, és a vérfürdőt a látómezeje szélére szorítani. A fura, zsibongó energia, amit a Red Roof motelban kezdett érezni, nem szűnt meg: az agya úgy zsongott, mint egy megpendített húr. Másfél napja nem aludt, de nem volt fáradt. És éhes sem, pedig ez egyáltalán nem volt rá jellemző. Grey régebben majdnem falánk volt, de most valami oknál fogva az evésnek még a gondolata is taszította. A leadville-i motel halijában állt egy automata, ott vett egy mogyorós-karamellás csokiszeletet, mert arra gondolt, hogy valamit mégiscsak le kéne erőltetnie a gyomrába, de nem tudta lenyomni a torkán azt a nyavalyás izét, mert már a szagától összeszorult a gyomra. Ténylegesen érezte a benne levő tartósítószerek bűzét, olyan utálatos szaga volt, mint a vegyipari hulladéknak. Amikor feltűnt a városközpont, Grey már tudta, hogy el kell hagynia az autópályát. Egyszerűen nem lehetett a kocsik között haladni, és minél beljebb ment, a helyzet annál rosszabbnak ígérkezett, Lehúzódott a kisteherautóval egy éjjel-nappali üzlet parkolójába, és megnézte a térképet. Arra jutott, hogy délről megkerüli a belvárost, de nem tudta, miért pont ezt az útvonalat választja: egyáltalán nem ismerte Denvert. Délnek fordult, aztán megint keletnek, és a külvárosi utcákon lavírozott. Mindenhol ugyanaz fogadta: sehol egy lélek. Azt kívánta, bárcsak legalább a rádióból hallhatna emberi hangot, de hiába tekergette ide-oda az állomáskeresőt, a készülékből nem jött adás, csak zúgás, már másfél napja folyamatosan. Egy kis ideig még dudált, hátha arra felfigyel, aki esetleg még életben van, végül aztán erről is letett. Nem maradt senki, aki hallhatta volna. Denver valóságos kriptává változott.

Mire bedöglött a motor, Grey már annyira kétségbe volt esve, hogy jó néhány másodpercig fel se tűnt neki, mi történt. Teljesen felkavarta őt a csend, és már-már lehetségesnek érezte, hogy soha többé nem fog látni egy élő lelket sem – hogy az emberiség nemcsak Denverből, hanem a föld színéről is végleg eltűnt. Aztán észrevette, hogy lefulladt a motor. A kisteherautót még vitte a lendület néhány másodpercig, majd bekapcsolt a kormányzár; Grey csak annyit tehetett, hogy ült és várt, amíg a kocsi lassan megállt. Jézusom, gondolta, már csak ez hiányzott. Iggy fegyverét az overallja zsebébe csúsztatta, kiszállt, és felemelte a motorháztetőt. Greynek volt elég ócska kocsija az életében ahhoz, hogy felismerjen egy elszakadt ékszíjat. A logikus az lett volna, ha otthagyja a kisteherautót, és keres egy másik kocsit, amiben ott a kulcs. Széles, nagy forgalmú főúton állt, kétoldalt elektronikai és barkácsáruházak. Tűzött a nap. Mindegyik parkolóban állt néhány autó, de nem vitte rá a lélek, hogy beléjük nézzen, mert tudta, mit találna. Viszont már sokszor cserélt ékszíjat. Mindössze egy új szíjra van szüksége, meg néhány alapvető szerszámra: egy csavarhúzóra és két villáskulcsra, hogy beállítsa az ékszíj feszítőt. Talán a barkácsáruházban van autóalkatrész is. Abból még nem lehet baj, ha megnézi.

Átkelt az autópályán, és a nyitott ajtó felé indult. A mellette levő tárolót, amiben a propán-bután

gázpalackokat tartották, felfeszegették és kifosztották, de máskülönben a bejárat sértetlennek látszott. Az ajtó mellett lánccal összekötött fűnyírók álltak csatasorban, meg sárga virágporral belepett kerti bútorok. Hogy valami baj van, azt a palacktárolón kívül csak egy nagy, téglalap alakú, a falnak támasztott furnérlemez jelezte, amire azt írták festékszóróval: A GENERÁTOR ELFOGYOTT.

Grey előhúzta a zsebéből a pisztolyt, felfeszítette az ajtót, és belépett. Nem volt áram, de a rend látszata megmaradt; sok polc teljesen üresen állt, a padlón mégis alig volt szemét. A fegyvert maga előtt tartva, óvatosan haladt előre a bejárat felőli fal mellett, a szemével az AUTÓALKATRÉSZEK feliratú táblát kereste a polcsorok felett. A sorok felénél járt, amikor hirtelen megtorpant. A bal oldali polcsor mögül halk matatást hallott, amit alig hallható mormogás követett. Grey két lépést tett előre, és bekandikált. Egy nő volt az, és a festékmintás állvány előtt állt. Farmert és hosszú ujjú inget viselt; meleg barna haját a füle mögé fésülte, és a feje tetején levő napszemüveggel fogta össze. Terhes volt – nem az a mindenórás, de szemmel láthatóan gömbölyödött a pocakja. Grey figyelte, ahogy kihúz egy színes kis lapot az egyik nyílásból, előbb erre fordítja, majd arra, és töprengve ráncolja a homlokát, aztán visszateszi a helyére. Olyan váratlan volt a látvány, hogy Grey döbbenten, némán bámulta. Mit csinál ez itt? Teljes harminc másodperc telt el úgy, hogy a nő észre se vette őt, mert egészen elmerült abban a titokzatos dologban, amit csinált. Grey nem akarta megijeszteni, úgyhogy halkan letette a fegyvert az egyik polcra, és óvatosan előrébb lépett. Mit mondjon? Mindig is nehezére esett megtörni a jeget. Sőt igazából beszélgetni is. Megelégedett annyival, hogy megköszörülte a torkát.

– Már épp ideje volt – pillantott hátra a nő. – Húsz perce állok itt. – Mit csinál, hölgyem? – Ez a festékosztály. Vagy nem? – fordult Grey felé. Kinyújtott kezében legyező alakban tartotta a színmintákat, mint egy pakli kártyát. – Nos, azt hiszem, a „Kertkapu” jó lenne, bár kicsit tartok tőle, hogy túl sötét lesz. Grey teljesen elképedt. Azt akarja tőle, hogy segítsen neki festéket választani? – Tudom, valószínűleg soha senki nem kíváncsi a maga véleményére – folytatta élénken a nő, Grey szerint egy kicsit túl élénken is. – Biztos mindenki csak azt mondja, hogy fogja, itt a pénz, és adjon egy dobozzal. De én nagyra értékelem az olyan ember ítéletét, aki érti a dolgát. Szóval, mit gondol? Mi a véleménye, mint szakembernek? – Azt hiszem, valamit félreért. Én nem dolgozom itt – felelte Grey, aki már csak néhány lábnyira állt tőle. A nő arca vékony és sápadt volt, a szeme sarkában szarkalábak finom legyezője.

– Nem? – húzta össze a szemét a nő. – Itt nem dolgozik senki, hölgyem. A nőt ez mintha megzavarta volna egy pillanatra, de aztán gyorsan újra bosszús arckifejezést öltött.

– Ne is mondja – legyintett. – Itt segítséget kérni kész kínszenvedés. Na, de ahogy mondtam is, tudni szeretném, hogy ezek közül melyik illene a legjobban egy gyerekszobába – mosolyodott el szégyenlősen. – Gondolom, észrevette, hogy babát várok. – Szerintem nem szabadna itt lennie, hölgyem. Nem biztonságos mondta Grey. Sok bolondot látott már életében, de ez a nő mindet lepipálta. Kis idő megint eltelt, mire a nő válaszolt. Olyan volt, mintha előbb lel kellett volna dolgoznia Grey szavait, és aztán a következő pillanatban újraírta volna a jelentésüket. – Maga isten bizony pont úgy beszél, mint David. És az igazat megvallva már kezd elegem lenni ebből a szövegből – azzal nagyot sóhajtott. – Na, akkor legyen a „Kertkapu”. Nyolc litert kérnék a mattból. És ne haragudjon, de sietek. – Azt akarja tőlem, hogy szolgáljam ki? – kérdezte Grey teljesen összezavarodva. – Hát maga az üzletvezető, nem?

Hm, Grey mint üzletvezető. Már elő is léptették. Ekkor érezte meg teljes bizonyossággal, hogy a nő nem csak színlel. – Hölgyem, maga nem tudja, mi folyik itt? – Megmondom én, hogy mi folyik – mondta a nő, és leemelt két festékes dobozt a polcról, majd Grey felé nyújtotta őket. – Én szeretnék venni egy kis festéket, és szeretném, ha maga kikeverné nekem, kedves... Bocsánat, nem emlékszem a nevére. – Grey – mondta, miután nyelt egyet. Volt valami a nőben, amitől minden ereje elhagyta, mintha egy elszabadult ló vonszolná őt maga után. – Lawrence Grey. A nő a kezébe nyomta a festékesdobozokat. Jézusom, hiszen gyakorlatilag már ki is töltetett vele egy álláspályázatot. Ha ez még sokáig így folytatódik, soha nem szerez ékszíjat. – Nos, Grey úr, keverjen ki nekem szépen nyolc liter „Kertkapu”-t. – Ööö, nem tudom, hogy kell. – Dehogynem tudja. Csak töltse bele abba a hogyishívjákba – mutatott a pultra. – Nem lehet, hölgyem. – Hogy érti, hogy nem lehet? – Hát, először is nincs áram – felelt Grey. Úgy látszott, hogy a nő ezt végre el tudja fogadni. – Igen, ez nekem is feltűnt – mondta a plafonra nézve. – Valóban elég sötét van itt bent. – Ezt próbáltam elmondani magának. – Hát akkor miért nem ezzel kezdte? – fortyant fel a nő. – Szóval nem tudok „Kertkapu”-t vásárolni. És annak alapján, amit mond, semmilyen festéket. Meg kell mondanom magának, hogy ezzel nagy csalódást okoz nekem. Nagyon reméltem, hogy ma letudom a gyerekszobát. – Hölgyem, nem hinném... – Az az igazság, hogy ez igazából David dolga lenne, de nem, nem, neki menni kell megmenteni a világot, miközben engem otthagy bezárva a házban, mint valami foglyot. És Yolanda hol a francban van? Már bocsánat a szóért. Tudja, mindazok után, amiket érte tettem, elvárnék egy kis odafigyelést. Legalább egy telefont. David. Yolanda. Kik ezek az emberek? Az egész nagyon fura volt, sőt egészen elképesztő, de egyvalami nyilvánvaló volt: ez a szegény asszony teljesen egyedül van. Hacsak Grey nem találja meg a módját, hogy kimenekítse, nem fogja sokáig húzni. – Talán festhetné egyszerűen fehérre – ajánlotta Grey. – Abból van itt bőven. – Miért akarnám fehérre festeni? – nézett rá fejcsóválva a nő. – A fehér mindenhez megy, nem gondolja? – felelte. Nézzenek oda, az isten szerelmére: úgy beszél, mint egy tévés köcsög. – A fehér univerzális. És valami színes kiegészítővel együtt lenyűgöző a hatása. Mondjuk egy szép függönnyel vagy drapériával. – Nem is tudom – habozott a nő. – A fehér egy kicsit túl szimplának tűnik. Másfelől viszont tényleg végezni akartam ma a festéssel. – Így is van – mondta Grey, és minden tőle telhetőt megtett, hogy mosolyogjon. – Én is pont ezt mondom. Azt tanácsolom, fesse fehérre, aztán a többit kitalálja utána. – És a fehér tényleg megy mindenhez. Ebben igaza van. – Gyerekszoba, ugye? Később esetleg feltehet egy bordűrt, hogy feldobja egy kicsit. Például valami nyuszisat. – Azt mondja, nyuszisat? Grey nyelt egyet. Hát ez meg honnan jutott az eszébe? A nyúl volt a világító lények első számú kedvence. Grey sokat nézte, hogy zabálja fel mindig Nulladik a szekérderéknyi nyulat. – Persze – bökte ki. – A nyuszikat mindenki szereti. Grey látta, ahogy a nő az ötlet hatása alá kerül. Ez persze felvetette a következő kérdést. Mert tegyük fel, hogy a nő hajlandó végre elhúzni innen, de mi lesz azután? Grey aligha engedheti el őt

egyedül. Azon is eltűnődött, vajon hány hónapos terhes lehet. Öt? Hat? Grey nem tudta jól megítélni az ilyesmit. – Azt hiszem, ebben valóban van valami – bólintott a nő kecses állával. – Nekem nagyon úgy tűnik, hogy mi egy hullámhosszon vagyunk, Grey úr. – Szólítson Lawrence-nek. – Én meg Lila vagyok – nyújtotta a kezét mosolyogva a nő. Lilának sikerült megígértetnie vele, hogy kifesti a gyerekszobát. Ez valamikor akkor történt, amikor Grey kivitte a festékesdobozokat a kocsihoz, és berakta őket a csomagtartóba. De csak akkor ébredt rá, amikor már ott ült a nő Volvójában – Lila egyébként otthagyott az egyik pénztárnál egy köteg pénzt meg egy rövid levelet, amiben azt írta, hogy még visszajön. Grey nem emlékezett rá, hogy pontosan mikor ígérte meg; valahogy megesett, és aztán azon kapta magát, hogy a nő beül a volánhoz, és elhajtanak. Összetört kocsik, felpuffadt holttestek, felborult katonai teherautók és kifosztott lakóparkok még mindig füstölgő romjai mellett mentek el, át az elhagyatott városon. – Nahát, az embereknek lehetne annyi eszük, hogy hívnak egy autómentőt, és nem hagyják csak úgy itt a kocsijukat az útban – jegyezte meg Lila, és szinte oda se pillantott, amikor kikerülte a kombival egy postakocsi kiégett vázát. Aztán tovább csacsogott a gyerekszobáról (Grey megütötte a főnyereményt a nyuszikkal), és közben újabb, burkoltan becsmérlő megjegyzéseket tett Davidre, akiről Grey úgy vélte, hogy a férje. Azt gyanította, hogy a férfi elment valahova, és egyedül hagyta a feleségét a házban. Az eddig látottak alapján majdnem biztos, hogy meghalt. Lehet, hogy a nő már azelőtt is őrült volt, de nem tűnt valószínűnek. Valami igazán szörnyű dolog történt vele. Grey tudta, hogy van ennek neve is. Poszttraumatikus valami. A nő lényegében tudta, mi történt, de nem vette tudomásul, és ebben a halálra rémült állapotában a lelke védte őt az igazságtól – attól az igazságtól, amelyet előbb vagy utóbb mégis meg kell tudnia.

Megérkeztek az utca fölé magasodó, nagy, Tudor stílusú téglaházhoz. Hogy a nő jómódú, azt Grey már abból is sejtette, ahogy beszélt hozzá, de az épület felülmúlta a várakozásait. Kivette a festéket meg a többit a Volvo csomagtartójából – Lila vett még ráadásképpen néhány festőhengert, egy festőtálcát meg különféle ecseteket is –, és felment a lépcsőn. Lila a kulcsaival babrált a bejárati ajtónál. – Egy kicsit nehezen nyílik. Lila a vállával betaszította az ajtót, mire megcsapta őket a dohszag. Grey követte őt a hallba. Arra számított, hogy a ház belül is olyan lesz, mint valami kastély, csupa nehéz függöny, kárpitozott bútorok és kristálycsillárok, de épp ellenkezőleg, inkább olyan volt, mint valami iroda, és nem olyan hely, ahol tényleg laknak. Baloldalt nagy boltív vezetett az ebédlőbe, ahol hosszú üvegasztal és néhány kényelmetlennek látszó szék állt; jobbra volt a tágas, de sivár nappali, ahol csak egy alacsony kanapé és egy nagy, fekete zongora állt. Egy pillanatig Grey némán bámult, kezében a festékesdobozokkal, és próbálta összeszedni a gondolatait. Valami szagot is érzett, ami a ház belsejéből jött – a jó ideje álló szemét orrfacsaró bűzét. – Szokott játszani? – kérdezte Grey hosszas gondolkodás után, megtörve a néma csendet. – Tessék? – kérdezte Lila, és letette a retiküljét meg a kulcsait az ajtó melletti asztalkára. Grey a zongorára mutatott. Lila a hangszer felé fordult, és mintha kissé meglepődött volna. – Nem – felelt összevont szemöldökkel. – David ötlete volt. Kicsit sznob, ha engem kérdez. Lila mutatta az utat Greynek fel a lépcsőn. A levegő egyre sűrűsödött, ahogy felfelé haladtak. Grey követte őt a szőnyeggel borított folyosó végéig. – Itt is vagyunk – jelentette be a nő. A szoba aránytalanul picinek érződött a ház méreteihez képest. Az egyik sarokban egy létra állt, a

padlót a lecsöpögő festék elleni fólia borította, a szegőléceket szigetelőszalaggal leragasztották; volt ott egy henger is egy festéktálcában, a benne levő festék meg lassan megkötött a hőségtől. Grey beljebb lépett. A szoba falai eredetileg semleges krémszínűek voltak, de valaki – Grey szerint Lila lehetett – széles, sárga csíkokat hengerelt rá ötletszerűen, le-fel, mindenféle rendezett minta nélkül. Csak ahhoz, hogy azt elfedje, három rétegben kell majd átfestenie. Lila csípőre tett kézzel állt az ajtóban. – Valószínűleg látja – mondta, és megrándult az arca –, hogy nem vagyok valami ügyes szobafestő. És semmiképp nem vagyok olyan profi, mint maga. Már megint, gondolta Grey. De ha már úgy döntött, hogy belemegy a játékba, nem volt semmi oka felvilágosítani Lilát arról, hogy téved. – Szüksége van még valamire, mielőtt nekilát? – Azt hiszem, nincs – bökte ki Grey. Lila a szája elé tartotta a kezét, és ásított egyet. Úgy tűnt, hirtelen kimerültség vett rajta erőt, mintha egy lassan leeresztő léggömb volna. Akkor hagyom, hadd dolgozzon, én meg ledőlök egy kicsit – azzal kilépett a szobából. A férfi hallotta, ahogy a folyosó végén csukódik egy ajtó. Hát ez aztán furcsa egy dolog, gondolta. Annyi biztos volt, hogy amikor felébredt a motelban, eszébe se jutott, hogy egy kisbaba szobáját fogja kifesteni valami gazdag hölgy házában. Figyelt, hall-e még valamit, de nem jöttek újabb hangok. Talán az volt a legviccesebb az egészben, hogy Greyt nem zavarta a helyzet. Pedig a nő ennél lököttebb nem is lehetne, ráadásul folyton parancsolgat neki. De Grey végül is nem csapta be a nőt, mert a nő nem kérdezte, hogy kicsoda ő valójában. Jó érzés volt, hogy megbízik benne valaki, még akkor is, ha nem érdemli meg. Lement a festékért meg az eszközökért a hallba, és munkához látott. Nem sokat festett életében, de hát nem kell ehhez egyetemi diploma, úgyhogy gyorsan belerázódott a munka ritmusába, és kellemes volt nem gondolni semmire. Szinte teljesen el is feledkezett az ébredésről a motelban, Nulladikról, Richardsról, a síházról meg a többiről. Eltelt egy óra, aztán még egy; éppen a plafon és a falak találkozásait festette ecsettel, amikor Lila megjelent az ajtóban egy tálcával, rajta egy szendvics és egy pohár víz. A nő időközben átöltözött egy magas derekú, farmer kismamaruhába, amitől, akármilyen bő is volt a ruha, csak még inkább terhesnek látszott.

– Remélem, szereti a tonhalat. A férfi lemászott a létráról, hogy elvegye a tálcát. A kenyeret ellepte a bolyhos, zöld penész, és avas majonéz szaga érződött. Greynek felfordult a gyomra. – Talán majd később – dadogta. – Előbb fel akarom kenni a második réteget is. Lila erre nem szólt semmit, hanem hátrébb lépett, és körülnézett a szobában.

– Meg kell mondanom, hogy így tényleg jobb. Sokkal jobb. Nem is tudom, miért nem gondoltam eredetileg is a fehérre – mondta, majd megint Greyre pillantott. – Lawrence, kérem, ne vegye tolakodásnak, se sértésnek, de van hol aludnia ma éjszaka? Greyt váratlanul érte a kérdés, ennyire nem gondolkodott előre. Egyáltalán nem gondolkodott előre, mintha a nő tévképzete őt is megfertőzte volna. Hát persze, Lila azt szerette volna, ha Grey ottmarad. Annyi egyedül töltött nap után most semmi szín alatt nem akarta hagyni, hogy Grey elmenjen – a lényeg az volt, hogy ott tartsa. Mellesleg hova is ment volna? – Jó, akkor ezt megbeszéltük – nevetett fel idegesen a nő Grey habozását látva. – Meg kell mondanom, nagyon megkönnyebbültem. Annyira furdal a lelkiismeret, hogy belerángattam ebbe, és még csak meg se kérdeztem, hogy nem kéne-e valahol másutt lennie. Figyelmetlen voltam magával, pedig maga milyen sokat segít nekem. – Semmi baj. Úgy értem, köszönöm, szívesen maradok. – Szóra sem érdemes – felelte Lila. Úgy tűnt, a beszélgetésnek ezzel vége, de az ajtóban még

visszafordult. – Ne haragudjon a szendvics miatt – fintorgott undorodva. – Tudom, hogy nem túl étvágygerjesztő. Mindennap tervezem, hogy elmegyek a piacra. De majd csinálok magának egy finom vacsorát. Grey végigdolgozta a délutánt, és amikor végzett a harmadik réteggel, a nap már lemenőben volt. Azt kellett mondania, hogy a szoba nem is néz ki olyan rosszul. A tálcára rakta az ecseteket és a hengereket, lement a lépcsőn, aztán végig a folyosón, vissza a konyhába. A ház többi részéhez hasonlóan itt is minimalista és modern volt a berendezés: fehér szekrények, fekete gránit munkalap, csillogó króm háztartási gépek; a hatást csak a mindenhol halmokban álló, romlott étel bűzét árasztó szemeteszsákok rontották le. Lila a tűzhelynél állt – a jelek szerint gáz még volt –, és gyertyafénynél kavargatott valamit egy lábosban. A terített asztalon porcelántányérok, szalvéta, ezüst étkészlet és még abrosz is volt. – Remélem, szereti a paradicsomot – mondta Lila, és rámosolygott. A nő a konyha mögötti kis helyiségbe irányította Greyt, ahol volt egy mély mosdó. Az ecseteket nem tudta kimosni, mert nem volt víz, úgyhogy a mosdókagylóban hagyta őket, a kezét pedig, amennyire tudta, megtörölte egy ronggyal. A paradicsomlevesnek még a gondolatától is rosszul volt, de muszáj lesz megpróbálkoznia az evéssel – ezt sehogy sem tudja elkerülni. Amikor Grey visszaért, Lila éppen mélytányérokba merte a levest, majd az asztalhoz vitte őket egy tál sós keksszel együtt.

– Jó étvágyat. Az első kanáltól majdnem öklendezni kezdett. Egyáltalán nem is tűnt ételnek, de minden ösztöne ellenére végül sikerült lenyelnie. Úgy látszott, hogy Lila észre sem veszi Grey szorult helyzetét; beleaprította a kekszet a levesébe, és jóízűen kanalazta. Grey lenyomott a torkán még egy kanállal, aztán egy harmadikkal is. Érezte, hogy a leves tehetetlen tömeg gyanánt megáll a gyomra alján. Amikor a negyediknél tartott, valami összeszorította a beleit, mint egy satu. – Elnézést, máris visszajövök. Kiment a mosókonyhába, és közben igyekezett nem futni; az utolsó pillanatban ért a mosdóhoz. Többnyire nagy zajt csapott, amikor okádott, de most nem: a leves könnyedén repült ki a testéből. Jézusom, mi történik vele? Megtörölte a száját, egy pillanatig még maradt, hogy visszanyerje az egyensúlyát, aztán visszatért az asztalhoz. Lila aggódva nézett rá. – Jó a leves? – kérdezte óvatosan. Grey rá sem bírt nézni az ételre. Azon tűnődött, vajon a nő érzi-e a hányásszagot a leheletén. – Nagyon finom – bökte ki. – Csak... azt hiszem, nem vagyok túl éhes. Úgy látszott, Lila megelégszik a válasszal. Egy hosszú pillanatig nézte őt, aztán megint megszólalt.

– Ne vegye zokon, hogy megkérdezem, Lawrence, de nem keres véletlenül munkát? – Úgy érti, hogy szobafestést? – Hát, persze, ott van az is. De van más is. Mert az a benyomásom, és bocsássa meg, kérem, ha elhamarkodott következtetéseket vonok le, hogy magának nemigen van... munkája. Nincs ezzel semmi baj, ne értsen félre. Ilyesmi megesik néha mindenkivel. Ugye, maga igazából nem abban a barkácsáruházban dolgozik? – sandított rá Lila. Grey megrázta a fejét. – Gondoltam! Ott egy darabig tényleg az orromnál fogva vezetett. És mindentől függetlenül nagyon szép munkát végzett. Nagyon szép munkát. Ez pedig megint csak az én igazamat bizonyítja, ha érti, mire gondolok. Mert szeretnék segíteni magának talpra állni. Maga olyan segítőkész volt, szeretném viszonozni a szívességét. Mert bizony nagyon sok munka van itt, amit el kellene végezni. Ott van a bordűr, azt fel kellene tenni, és persze a rossz légkondi, na meg az udvar, hiszen látta az udvart... – Hölgyem... – kezdte Grey. Tudta, hogy ha most nem állítja le, soha nem fogja kimenekíteni.

– Szólítson Lilának, kérem – emelte fel a kezét Lila, és barátságosan rámosolygott.

– Rendben, akkor Lila – felelte Grey és nagy levegőt vett. – Nem vett észre semmi... furcsát? – Nem értem, mire gondol – vonta össze a szemöldökét zavartan Lila. – Mint például, vegyük, mondjuk, az áramot – mondta Grey arra gondolva, hogy legjobb, ha lassan, messzebbről vezeti rá. – Ja, az – legyintett rá a nő. – Azt már említette az üzletben. – De nem fura, hogy még mindig nem jött vissza? Nem gondolja, hogy mostanra már meg kellett volna javítaniuk? – kérdezte Grey. A nő egy pillanatra elbizonytalanodott. – Halványlila gőzöm sincs, és őszintén nem értem, hogy hova akar ezzel kilyukadni. – Meg David. Maga azt mondta, hogy nem hívta. Mióta nem telefonált? – Ő egy elfoglalt ember. Nagyon elfoglalt. – Szerintem nem ez az oka annak, hogy nem telefonált. – Maga szerint nem – mondta a nő teljesen színtelen hangon. – Nem. – Lawrence, tud valamiről, amit nem mond el nekem? – húzta össze a szemét Lila gyanakodva. – Mert ha maga David barátja, remélem, van annyi tisztesség magában, hogy elmondja nekem. – Nem, nem a barátom. Csak azt akarom mondani, hogy... – kezdte Grey. Érezte, hogy hiába óvatoskodik, itt nincs más lehetőség, mint előállni a dologgal. – Észrevette, hogy nincsenek emberek?

Lila fürkészőn nézett rá, terhes pocakja felett karba tett kézzel. A tekintetén látszott a nehezen visszafojtott düh. Hirtelen felállt, felkapta a tányérját az asztalról, és a mosogatóhoz vitte. – Lila... – Nem akarom ezt hallani – rázta meg a fejét ellentmondást nem tűrőn, és rá se nézett a férfira. – El kell tűnnünk innen. – Az isten verje meg, nincs víz – hajította a tányért csörömpölve a mosogatóba, és megnyitotta a csapot. Erőszakosan oda-vissza nyomkodta a kart, de mindhiába. – A kurva életbe, miért nincs víz? Grey felpattant. A nő szembefordult Greyjel, a keze a haragtól ökölbe szorult. – Hát nem érti? Nem veszíthetem el őt megint! Nem veszíthetem el! Vajon a babára gondol? És mit ért azon, hogy „megint”? Nem maradhatunk itt – mondta Grey, és óvatosan tett a nő felé még egy lépést, mintha valami bizalmatlan állathoz közelítene. – Nem biztonságos. Miért csinálja ezt? Miért? – kérdezte dühödten, és könnyek kezdtek patakzani az arcán. Lila az öklét kalapácsként a magasba emelve Greynek esett. A férfi hátratántorodott. Lila püfölni kezdte a férfi mellkasát, mintha egy ajtót próbálna meg betörni. De a támadást nem tervezte el előre; pusztán a vakrémület kifejeződése volt, az érzelmi viharé, ami kitört belőle. Amikor Lila újra hátrahúzódott, Grey visszanyerte az egyensúlyát, és úgy fogta át a nő felsőtestét, mint ahogy két bokszoló összeakaszkodik, aztán Lila oldalához szegezte a nő kezét. Önkéntelen mozdulat volt; nem tudta, mi mást tehetne. – Ne mondjon ilyeneket – kérlelte Lila, és próbált szabadulni a férfi szorításából. – Ez nem igaz, nem, nem igaz... – azzal nagyot fújtatva és nyöszörögve adta meg magát, erőtlenül omolva Grey karjába. Talán egy egész percig is így maradtak, félszegen összeölelkezve. Grey nem is lepődhetett meg volna jobban – nem a nő heves reakcióján, amit láthatott volna előre, hanem pusztán azon, hogy egy női testet tart a karjában. Milyen törékeny. Mennyire más, mint ő. Mikor is ölelt át Grey utoljára nőt? Vagy bárkit? Mikor is ért hozzá utoljára egy másik ember? Érezte Lila kemény, gömbölyű, figyelmet követelő hasát nekinyomódni. Egy kisbaba, gondolta Grey, és most először derengett fel benne, mi mindennel jár ez. A feje tetejére állt világ káosza és vérfürdője közepette ennek a szegény asszonynak gyereke lesz. Grey elengedte a nőt, és hátralépett. Lila a padlóra meredt. Az ügybuzgó, fontoskodó nő, akivel a

festékespolcok sorai között találkozott, nem volt sehol; a helyén egy törékeny, aprócska teremtés állt, szinte még gyerek. – Kérdezhetek magától valamit, Lawrence? – szólt alig hallhatóan. Grey bólintott. – Mit csinált azelőtt? A férfi egy pillanatig nem is értette, mit kérdez; aztán rájött, hogy a foglalkozására gondol. – Takarító voltam – vont vállat. Lila kifejezéstelen arccal vette tudomásul a kijelentést. – Az is több, mint ami én voltam – mondta bánatosan, és megdörgölte az orrát a kézfejével. – Az igazat megvallva nem hiszem, hogy én bármi is lettem volna. Ismét elhallgattak. Lila a padlót bámulta, Grey meg azon tűnődött, vajon legközelebb mit fog a nő mondani. Akármi is lesz az, Grey úgy érezte, hogy az életben maradásuk függ tőle. – Tudja, egyet már elvesztettem. Egy kislányt – mondta Lila. Grey várt. – A szíve vitte el – tette az egyik kezét a mellkasára. – Baj volt a szívével. Furcsa volt; ahogy némán álltak, Grey úgy érezte, mintha ezt mindvégig tudta volna. Vagy ha nem is konkrétan ezt, akkor azt, hogy valami ilyesmi lehetett. Mintha egy olyan képet nézett volna, amelyiken semmit nem lehet kivenni, ha egészen közelről nézi az ember, de ha hátrébb lép, a kép hirtelen összeáll. – Mi volt a neve? – kérdezte Grey. Lila felemelte könnyszántotta arcát. Egy pillanatig csak hunyorogva, kutatón nézett Greyre. A férfi azon tűnődött, vajon hibát követett-e el azzal, hogy feltette a kérdést, de csak úgy kiszaladt a száján. – Köszönöm, Lawrence. Ezt soha nem kérdezte tőlem senki. Meg se tudnám mondani, milyen rég.

– Miért nem? – Nem tudom – vonta meg kissé a vállát. – Talán azt hiszik, balszerencsét hoz, vagy ilyesmi. – Én nem hiszem – felelte Grey, aztán egy kis időre ismét csend lett. Grey úgy érezte, soha senkit nem szánt még ennyire az életben. – Eva. A kislányomat Evának hívták. Ott álltak együtt a név színe előtt. Odakint, Lila házának ablakain túl lassan leszállt az éj. Grey észrevette, hogy közben elkezdett esni: csendes, nyári zápor kopogott az ablakokon. – Igazából nem az vagyok, akinek gondol – vallotta be Grey. – Nem? Mit is akart elmondani a nőnek? Az igazságot, hát persze, vagy annak valamelyik változatát, csakhogy az elmúlt másfél napban az igazság fogalma eltávolodott saját magától. Azt sem tudta, hol kezdje. – Hagyja csak – szólalt meg Lila. – Nem kell mondania semmit. Akárki is volt azelőtt, most már nem sokat számít. – Lehet, hogy számít. Nekem voltak... gondjaim. – Szóval akkor maga is csak olyan, mint én és mindenki más, nem igaz? Még egy ember, akinek van egy titka – fordította el a tekintetét. – Ha jobban belegondol, igazából ez benne a legrosszabb. Próbálkozhat az ember, ahogy csak tud, soha senki nem fogja tudni, hogy valójában kicsoda ő. Ott él az ember egy házban egyedül, és csak a gondolatai vannak, semmi más – folytatta Lila. Grey bólintott. Mit is lehetett volna mondani erre? – Ígérje meg nekem, hogy nem hagy egyedül. Történjék bármi, csak ne hagyjon egyedül. – Rendben. – Vigyázni fog rám. Vigyázni fogunk egymásra. – Megígérem. Úgy tűnt, a beszélgetés ezzel véget ér. Lila elgyötörten kifújta a levegőt, és kihúzta magát. – Hát, akkor azt hiszem, jobb lesz, ha nyugovóra térek. Gondolom, reggel azonnal indulni szeretne. Ha jól értem, amit mond.

– Igen, szerintem az lenne a legjobb. Lila szomorkásan tekintett körbe a helyiségben levő fénylő háztartási gépeken, a csurig teletömött szemeteszsákokon meg a halmokban álló mosatlanon. – Igazából nagy kár. Tényleg be akartam fejezni a gyerekszobát. De azt hiszem, annak még várnia kell – azzal ismét a férfira pillantott. – Csak még valami. Ne kényszerítsen arra, hogy gondolnom kelljen rá. Grey megértette, mit kér a nő. Ne kényszerítsen arra, hogy gondolnom kelljen a világra. – Ha ez a kívánsága. – Mi csak... – kereste a szavakat – ...kocsikázunk egyet vidéken. Ez hogy hangzik? Mit gondol, meg tudja ezt tenni nekem? Grey bólintott. A kérés furcsán hatott, talán még ostobaságnak is tűnt, de bohócruhába is bújt volna, ha az kell hozzá, hogy Lilát kijuttassa onnan. – Jó. Akkor maradjunk is ennyiben. Grey várta, hogy Lila mondjon még valamit, vagy pedig kimenjen, de egyiket sem tette. Viszont a tekintete megváltozott – az látszott az arcán, hogy erősen összpontosít, mintha valami apró betűs szöveget olvasna, amit csak ő lát. Aztán hirtelen nagyon tágra nyílt a szeme, és úgy tűnt, mindjárt elneveti magát. – Ó, Istenem, micsoda jelenetet csináltam. El se hiszem, hogy én voltam – mondta, és az arcához, majd a hajához kapott. – Biztos szörnyen nézek ki. Szörnyen nézek ki? – Szerintem jól néz ki – bökte ki Grey. – Itt van maga, vendég a házamban, én meg erre nekiállok bőgni. Teljesen meg fogja őrjíteni Bradet. – Ki az a Brad? – kérdezte Grey. Ezt a nevet még nem hallotta tőle. – Természetesen a férjem – vonta össze a szemöldökét Lila. – Azt hittem, a maga férje David. – Hát az is – bámult üres tekintettel a nő. – Úgy értem, David. – De maga azt mondta... – Lawrence, mondok én sok mindent – intette le Lila –, ez az egyik dolog, amit meg kell tanulnia velem kapcsolatban. Ha azt gondolja, hogy csak egy őrült nő vagyok, nem téved nagyot. – Egyáltalán nem így gondolom – hazudta Grey. – Nos, mind a ketten tudjuk – húzódott gúnyos mosolyra a szája –, hogy ezt most csak azért mondja, mert kedves akar lenni. De értékelem a gesztust – azzal újra végigpillantott a szobán, és szinte alig észrevehetően bólintott. – Hát, nem akármilyen nap volt ez a mai, nem gondolja? Attól tartok, nincs rendes vendégszobánk, de megágyaztam magának a kanapén. Ha megbocsát, a mosogatást inkább reggelre hagyom, és most jó éjt kívánok. Greynek fogalma sem volt, mihez kezdjen ezzel az egésszel. Olyan volt, mintha Lila egy pillanatra kiszakadt volna a tagadás révületéből, de aztán újra visszaesett volna bele. Nem is visszaesett, gondolta a férfi; ezt ő művelte saját magával, szánt szándékkal, erőnek erejével terelte vissza a gondolatait a korábbi medrükbe. Grey némán tűnődve figyelte, ahogy Lila elér az ajtóig, és ott még visszafordul. – Nagyon örülök neki, hogy itt van, Lawrence – mosolygott üres tekintettel. – Jó barátok leszünk, maga meg én. Ebben biztos vagyok. Aztán kiment. Grey hallgatta, ahogy lassan végigvánszorog a folyosón, és felmegy a lépcsőn. Grey leszedte a még ott levő tányérokat az asztalról. Szívesen elmosogatta volna őket, hogy a nő a tiszta konyhába jöhessen le reggel, de semmit sem tehetett, be kellett raknia őket a mosogatóba a többi közé. Az asztalon levő egyik gyertyát bevitte a nappaliba. De amint lefeküdt a kanapéra, rögtön tudta, hogy ebből nem lesz alvás. Az agya éberen zakatolt, és még mindig kicsit hányingere volt a levestől.

A gondolatai visszatértek a konyhabeli jelenethez, ahhoz a pillanathoz, amikor átkarolta a nőt. Nem egészen ölelés volt az, inkább csak próbálta elérni, hogy Lila ne üsse tovább. De egy ponton valami ölelésszerű lett belőle. Jó érzés volt – ami azt illeti, több volt, mint jó. Nem volt az érzésben semmi szexuális jellegű, legalábbis nem olyan, amilyenre Grey emlékezett. Évek teltek el azóta, hogy Greynek valamilyen szinten is eszébe jutott a szex – erről gondoskodtak az androgén hormonok termelődését gátló tabletták –, ráadásul a nő terhes, az isten szerelmére. És ha jobban belegondol, talán éppen ez volt olyan jó az egészben. Egy terhes nő nem ölelget másokat minden ok nélkül. Amikor Lilát a karjában tartotta, Grey úgy érezte, mintha egy kör közepébe lépett volna, és ebben a körben nemcsak két ember volt, hanem három – hiszen a baba is ott volt. Lehet, hogy Lila őrült, de az is lehet, hogy nem. Ő aztán aligha tudja ezt megítélni. De nem gondolta, hogy ez bármit is számítana, pro vagy kontra. Lila kiválasztotta őt, hogy segítsen neki, és ő pontosan ezt is fogja tenni. Grey a gondolkodás közben már majdnem álomba merült, amikor egy állat vonyítása törte meg a csendet. Gyorsan felült, és összeszedte magát; a hang kívülről jött. Az ablakhoz sietett.

Ekkor jutott eszébe Iggy pisztolya. Úgy össze volt zavarodva, hogy otthagyta az áruházban. Hogy lehetett ilyen ostoba? Az ablaküvegre tapasztotta az arcát. Egy kutya nagyságú kupac hevert az utca közepén. Úgy tűnt, nem mozdul. Grey visszafojtott lélegzettel várt egy másodpercet. Halvány árnyalak szökellt a fák tetején; egyre jobban elmosódott, aztán teljesen eltűnt. Grey tudta, hogy egész éjszaka le sem fogja hunyni a szemét. De nem számított. Lila odafent aludt, és egy már nem létező világról álmodott, miközben a ház falain túl ott ólálkodott a szörnyűséges gonosz – a gonosz, aminek Grey is a része volt. A gondolatai visszatértek a konyhabeli jelenethez és Lilához, amint ott áll a mosogatónál, a kétségbeesés könnyei csorognak le az arcán, és a keze ökölbe szorul a dühtől. Nem veszíthetem el őt megint! Nem veszíthetem el.

Őrt fog állni az ablaknál reggelig, és aztán, amint felkel a nap, eltakarodnak onnan. Lila Kyle a sötétben tépelődött. Hallotta a vonyítást kintről. Egy kutya, gondolta; valami történt egy kutyával. Egy figyelmetlen autós, aki száguldozott az utcán? Biztosan ez történt. Az embereknek jobban kellene vigyázni a háziállataikra. Ne gondolkodj, mondta magának. Ne gondolkodj, ne gondolkodj, ne gondolkodj. Lila eltűnődött, vajon milyen lehet kutyának lenni, és úgy gondolta, hogy lehetnek előnyei is. Teljesen gondolattalan lét, semmi nem jár az eszében, csak hogy mikor simogatják meg a fejét legközelebb, hogy sétálni mennek a háztömb körül, meg az étel érzése a hasban. Roscoe (merthogy bizony Roscoe-t hallotta; szegény Roscoe) valószínűleg még csak nem is tudta, mi történik vele. Talán a végén egy kicsit. Az egyik pillanatban még szaglászva ment az utcán, ennivalót keresve – Lila felidézte azt a lógó valamit, amit még reggel látott a szájában, de tüstént el is hessegette a kellemetlen emlékképet –, a következőben meg: nos, nem volt következő. Roscoe eltávozott az örök vadászmezőkre. És most itt ez az ember. Ez a Lawrence Grey. Lila rájött, hogy valójában semmit sem tud róla. Takarító volt. De hol takarított? David valószínűleg dührohamot kapna, ha megtudná, hogy a felesége egy vadidegent engedett a házba. Szerette volna látni David arckifejezését. Egy pillanatra felmerült benne, hogy talán rosszul ítélte meg a férfit, ezt a Lawrence Greyt, de valójában nem gondolta így. Lila mindig jó emberismerő volt. Igaz ugyan, hogy mondott néhány nyugtalanító dolgot a konyhában – nagyon nyugtalanító dolgokat. Hogy elment az áram, meg hogy nincsenek emberek, és a többi. (Halott. Halott. Mindenki halott.) Ezzel nagyon felzaklatta. Azt meg kell adni azonban, hogy csodásan megcsinálta a gyerekszobát, és Lilának elég volt ránéznie, hogy tudja, a helyén van a szíve. Ez is az

apja egyik kedvenc kifejezése volt. Mit is jelent ez pontosan? Lehet a szív máshol? Papa, orvos vagyok, mondta neki egyszer nevetve, úgyhogy elhiheted nekem, hogy a szív ott van, ahol a helye van. Lila felsóhajtott. Micsoda erőfeszítés kell már ahhoz is, hogy rendben tartsa a gondolatait. Mert ezt kellett tenni, egy bizonyos fényben nézni a dolgokat, nem másképp, akármi is történik. Máskülönben elárasztaná a világ, megfulladna a lelke, és akkor mi lenne vele? A ház maga a legkevésbé sem fog hiányozni neki: titokban gyűlölte azóta, hogy először belépett, a felvágós méreteit, a túl sok szobát, a gázszerű, sárga fényt. Egyáltalán nem olyan volt, mint az, amelyikben ő meg Brad laktak a Maribel Streeten – meghitt, otthonos, tele olyan dolgokkal, amiket szerettek –, de hogy is lehetett volna? Miből állt az otthon, ha nem a benne lakók életéből? Ez a fényűző, éktelen nagy szörnyűség, ez a semmi múzeuma. Persze David ötlete volt. Dávid háza: ez nem a Bibliából van? A Biblia tele van házakkal, ennek és ennek meg annak és amannak a háza. Lila felidézte a kislánykorát, amikor befészkelte magát a kanapéra, hogy megnézze a Snoopy és a karácsony című filmet – majdnem annyira szerette Snoopyt, mint Nyúl Pétert –, és azt a pillanatot, amikor az okos Linus, aki valójában felnőtt volt, csak kisfiúnak álcázta magát a takarójával, előrelépett, hogy elmesélje Charlie Brownnak, miről is szól a karácsony. Valának pedig pásztorok azon tartományban , kik kinn a mezőn hálnak vala, és vigyáznak vala éjszakán az ő nyájok mellett. És imé az Úr Angyala hozzájok eljöve, és az Úrnak dicsősége körülvevé őket, és nagy félelemmel megfélemlének. És monda az Angyal nékik: Ne féljetek, mert imé hirdetek néktek nagy örömet, melly az egész népnek öröme lészen; mert született néktek ma a Megváltó (ki az Úr Krisztus), a Dávid városában.

Dávid városa, Dávid háza. A babára viszont, gondolta Lila, az ő gondolatai vannak a legnagyobb hatással. Nem a ház, nem a kinti zajok (szörnyek vannak odakint), nem az, hogy David nem jön haza (David halott), és nem is más. Az egész szakirodalom világosan és vitathatatlanul bebizonyította, hogy a negatív érzelmek hatással vannak a magzatra. Úgy gondolkodik, ahogy az anya, azt érzi, amit az anya, és ha az ember állandóan fél, akkor mi van? Azok a felkavaró dolgok, amiket Lawrence mondott a konyhában: ő jót akart, csak próbálta azt tenni, ami szerinte a legjobb neki és Evának (Eva?), de biztos igaz mindaz, amit mondott, csak azért, mert ő mondta? Ez csak elmélet. Csupán az ő véleménye. Ezzel persze nem azt akarta mondani, hogy ne értene egyet vele. Valószínűleg ideje menni. Borzalmasan elcsendesedett ez a hely. (Szegény Roscoe.) Ha Brad ott lett volna, ő is ezt mondta volna neki. Lila, ideje menni.

Lila Kyle ugyanis néha, sokszor, sőt állandóan azt érezte, mintha a benne növekedő baba nem egy teljesen új ember lenne. Az óta a reggel óta, hogy a vécén kuporgott, combja közt a műanyag pálcikával, és néma csodálkozással figyelte, ahogy megjelenik a kis kék kereszt, gyökeret vert benne a gondolat. A baba nem egy új Eva, nem egy másik Eva, és nem egy pót-Eva: ő Eva, a kislányuk, aki hazajött. Olyan volt, mintha csak kiigazította volna magát a világ, kijavítva az Eva halálával elkövetett kozmikus hibát. El akarta mondani Bradnek. Nem hogy akarta: Brad neve olyan erős vágyódást keltett benne, hogy kicsordult a könny a szeméből. Soha nem akart hozzámenni Davidhez. Miért is ment hozzá – ahhoz az álszent, fennhéjázó, jótét lélek Davidhez –, amikor már Brad felesége volt? Különösen most, hogy várták Evát, aki majd ismét egy családdá teszi őket. Lila még mindig Bradet szereti; ez a helyzet. Az egész rejtély mögött ez a szomorú és fájdalmas titok rejlik. Soha nem szűnt meg Bradet szeretni, és Brad sem őt, egy másodpercre sem, akkor sem, amikor a kislányuk nem volt többé, és egyikük sem bírta el a szerelmükkel járó, nagy fájdalmat. Azért mentek szét, mert egyikük sem tudott felejteni, ha a másik ott volt mellette – szomorú, elkerülhetetlen válás volt ez, mint a kontinensek különválása az idők kezdetén. A legeslegvégéig küzdöttek ellene. A Brad elköltözése előtti este, amikor a bőröndjei már ott álltak a Maribel Street-i ház előszobájában, az ügyvédeket annak rendje-módja szerint tájékoztatták, és olyan sok könny hullott, hogy már egyikük sem tudta, miért is sírnak – az örökkévaló könnyek világa olyan megszokott mellékkörülmény lett,

mint az időjárás –, Brad bejött hozzá a hálószobába, ahonnan már rég kiköltözött, bebújt a takaró alá, és egyetlen óra erejéig megint egy pár voltak, némán mozogtak együtt, mert a testük még akarta azt, amit a szívük már nem tudott elviselni. Egy szó sem esett köztük. Reggel Lila egyedül ébredt. De most mindez megváltozott. Eva úton van! Már gyakorlatilag meg is érkezett! Levelet fog írni Bradnek, bizony. A férje biztosan keresni fogja őt, mert Brad egész egyszerűen ilyen férfi, rá mindig lehetett számítani, ha a dolgok gajdeszra mentek, és akkor milyen érzés lesz neki, ha azt látja, hogy Lila nincs ott? Ettől az elhatározástól visszatért a jókedve. Az ablak alatt álló, kis íróasztalhoz osont, és előhalászott a fiókból egy ceruzát meg egy füzetlapot. Mit is írjon pontosan? Elmegyek. Nem tudom pontosan, hova. Várj meg, kedvesem. Szeretlek. Eva is itt lesz hamarosan. Egyszerű, világos, és elegánsan megragadja a dolog lényegét. Elégedetten háromba hajtotta a papírt, borítékba tette, kívülre ráírta, hogy „Brad”, és feltámasztotta az asztalon, hogy reggel meglássa. Visszafeküdt. A levél, ez a ragyogó fehér téglalap a szoba túlsó végéből nézett rá. Lila behunyta a szemét, és kemény, gömbölyű hasát kezdte simogatni. A boldogság áradt szét benne, aztán belülről jött egy rándulás, majd még egy és még egy. A baba csuklik. Hukk! – csuklóit az apróság. Lila behunyt szemmel átengedte magát az érzésnek. Odabent, a szíve alatti térben egy kis élet várja, hogy megszülessen, de még ennél is többről van szó: Eva készül hazatérni. Lila kezdte érezni az egész nap fáradtságát; a gondolatai az álom áramlatain úsztak, mint amikor a szörfös evez a hullám taraján; a következő pillanatban elönti a hullám, és ő a víz alá kerül. Eva elcsendesedett az ujjbegyei alatt. Szeretlek, Eva, gondolta Lila Kyle, azzal álomba merült.

TÍZ Már majdnem délelőtt tíz óra volt, mire a Mile High Stadionhoz értek. A belváros felé hajtva Danny barikádok útvesztőjében találta magát: voltak ott elhagyott katonai terepjárók, homokzsákokból emelt géppuska-lőállások, és még néhány tank is. Vagy tucatszor volt kénytelen visszafordulni, és másik útvonalat keresni, amiről aztán kiderült, hogy azt is eltorlaszolták. A reggeli pára már szinte teljesen felszállt, mire talált egy akadálymentes utat az autópálya alatt, és ráment a stadionhoz vezető felhajtóra. A napsütötte parkolóban olajzöld sátrak álltak rendezett sorokban, és hátborzongató csend burkolta be őket. Körülöttük megrongált gépkocsik, személyautók, mentőautók és rendőrautók gyűrűje: bezúzott ablakok, az alvázkeretről letépett lökhárítók, a sarokvasakról leszaggatott ajtók. Danny megállította a buszt. Amikor kiszálltak, a bomlás bűze csapta meg az orrukat. Olyan átható volt, hogy Danny szinte öklendezni kezdett. Rosszabb volt, mint a mama, és rosszabb, mint az összes holttest, amiket reggel látott az állomás felé menet. Az a fajta szag volt, amelyik az orron és a szájon át beszüremlik az emberbe, aztán napokig érződik. – Hahó! – kiáltott April. A hangja visszhangzott az egész parkolóban. – Van itt valaki? Hahó! Dannynek felkavarodott a gyomra, de csak részben a szag miatt. Egész testében érezte az idegességet. – Hahó! – kiáltott újra April tölcsért csinálva a kezéből. – Hall engem valaki? – Szerintem menjünk innen – javasolta Danny. – Itt kellene lennie a hadseregnek. – Talán már elmentek. April levette a hátizsákját, kicipzározta a tetejét, és elővett egy kalapácsot. Meglóbálta, mintha a súlyát próbálgatná. – Tim, maradj mellettem. Megértetted? Semmi elkószálás. A fiú a busz legalsó lépcsőjén állt, és befogta az orrát.

– De undorító a szag – mondta orrhangon. – Az egész városban undorító a szag – csúsztatta a karját a hátizsák pántjaiba April. – Tedd túl magad rajta. Na, gyerünk. Danny sem akart menni, de a lányt nem lehetett eltántorítani. Elindultak Dannyvel a nyomukban, és beljebb merészkedtek a járművek útvesztőjébe. Danny lassanként kezdte felfogni, hogy mit lát. Az autók védelmi vonalként állták körül a sátrakat. Mint az első telepesek idejében, akik az ekhós szekereikkel vették körbe a tábort, amikor támadtak az indiánok. Danny azonban tudta, hogy most nem indiánokkal harcoltak, és hogy akármi is történt ott, annak már minden jel szerint rég vége. Hullák is voltak valahol – a szag mintha egyre erősebb lett volna, minél előrébb mentek –, de eddig nyomukat sem látták. Olyan volt, mintha mindenki eltűnt volna. Odaértek az első sátorhoz. April lépett be elsőnek, magasba emelve maga előtt a kalapácsot, készen arra, hogy meglóbálja. Odabent nagy volt a rendetlenség, felborult hordágyak, infúziós állványok és szemét mindenfelé – kötszerek, tálak, fecskendők. De holttest továbbra se volt sehol.

Benéztek egy másik sátorba, aztán egy harmadikba. Mindegyik ugyanolyan volt. – Hova lett mindenki? – kérdezte April. Az egyetlen hely, amit még nem néztek meg, a stadion volt. Danny nem akart odamenni, de April ragaszkodott hozzá. Ha a hadsereg azt mondta, hogy jöjjenek ide, erősködött April, annak kellett, hogy legyen valami oka. Elindultak a feljárón a bejárat felé. April haladt elöl, egyik kezével Timet fogta, a másikkal a kalapácsot. Danny ekkor vette észre először a madarakat. Hatalmas fekete felhő keringett a stadion fölött; a károgás megtörte, ugyanakkor fokozta is a csendet.

– Én a helyetekben nem mennék be oda – szólalt meg a hátuk mögött egy férfihang. A Ferrari bedöglött, mire Kittridge behajtott a parkolóba. A kocsi már úgy ugrált, mint egy félig betört ló, és olajos füst áradt a motor meg az alváz felől. Világos volt, hogy mi történt: amikor Kittridge a parkoló felhajtójárói a levegőbe repült – az égbe emelkedett, aztán nagy robajjal földet ért az úttesten –, megrepedt az olajteknő. Az olaj elszivárgott, a motor fokozatosan túlhevült, a fém kitágult, a dugattyúk pedig végül beragadtak a hengerekbe. Ne haragudjon a kocsija miatt, Warren. Annyi biztos, hogy jó volt, amíg tartott. Azok után, amiket a stadionban látott, Kittridge-nek kellett egy kis idő, hogy összeszedje magát. Jézusom, micsoda látvány. Tulajdonképpen várható volt, de szemtől szembe látni azért egész más. Annyira rosszul lett tőle, hogy majdnem hányt. A keze ténylegesen remegni kezdett. Kittridge sok szörnyűséget látott már az életében. Gödörbe dobott holttesteket, amik úgy hevertek egymáson, mint az ölfa; elgázosított falvakat: egész családok hevertek ott, ahol éppen összeestek, és hiába nyújtották a kezüket, hogy még utoljára megérinthessék a szeretteiket; férfiak, nők és gyerekek kibogozhatatlan maradványai, akiket darabokra robbantott szét a piacon valami eszelős a mellkasára szíjazott bombával. Ilyen mértékű dolgot azonban még soha. A Ferrari motorháztetőjén ült, és a lehetőségeket latolgatta, amikor meghallotta, hogy a távolban egy jármű közeledik. Kittridge azonnal feszülten figyelni kezdett. A hangjából ítélve nagy dízelmotor: egy páncélozott csapatszállító? Ekkor azonban szürreális látvány tárult a szeme elé: egy nagy, sárga iskolabusz gördült rá dübörögve a felhajtóra. Na, ezt kapd ki, gondolta Kittridge. A kurva életbe. Egy istenverte iskolabusz. Mint egy osztálykirándulás a világ végére. Kittridge figyelte, ahogy a busz megáll. Három ember szállt ki: egy lány rózsaszín csíkkal a hajában, egy csontos térdű fiú pólóban és rövidnadrágban meg egy vicces sapkát viselő férfi, aki Kittridge szerint a sofőr lehetett. Hahó! – kiáltott fel a lány. – Van itt valaki? Rövid tanácskozás, aztán továbbhaladtak az összevissza álló kocsik között, a lány ment legelöl. Valószínűleg ideje megszólalni, gondolta Kittridge. De ha felhívja a figyelmet a jelenlétére, akkor olyan kötelezettségek egész sorát zúdíthatja magára, amiket kezdettől fogva kerülni akart. Más emberek nem képezték a terv részét; a terv annyi volt, hogy eltűnik. Kevés felszereléssel utazni, életben maradni, amíg csak lehet, és annyi fertőzöttet magával vinni, amennyit csak tud, ha jön a vég. A „Denveri végvár” gyors, tüneményes zuhanása a semmibe. Ekkor jött rá Kittridge, hogy mire készül a három ember. Egyenesen a stadion felé tartottak. Hát persze, hogy oda akarnak menni, ahogy korábban Kittridge is. De hát ezek gyerekek, az isten szerelmére; terv ide vagy oda, semmi szín alatt nem engedheti oda őket. Felkapta a puskáját, és odarohant, hogy visszafordítsa őket. Kittridge hangjára a sofőr olyan hevesen reagált, hogy Kittridge egy pillanatra mozdulatlanságba dermedt. A férfiból éles kiáltás tört elő, a tenyerébe temette az arcát, előretántorodott, és elbotlott a saját lábában. A másik kettő elszaladt, aztán a lány védelmezőn magához szorította a fiút, és a kalapácsot maga előtt tartva Kittridge felé fordult. – Hé, csak lassan a testtel – tartotta a magasba a kezét Kittridge, a puskát az ég felé irányítva. – Én jó fiú vagyok. Kittridge látta, hogy a lány idősebb, mint amennyinek először gondolta, körülbelül tizenhét lehet. A rózsaszín csík a hajában nevetséges volt, és annyi pontfülbevalót hordott, hogy úgy nézett ki, mintha a fejéhez szegecselték volna a fülét, de amilyen higgadtan nézett rá, az ijedtség legkisebb jele nélkül, az arról árulkodott, hogy többre képes, mint ahogy azt ránézésre gondolhatná az ember. Kittridge nem kételkedett benne, hogy a lány nekiesne a kalapáccsal, ha még egy lépést tenne előre. Feszes, fekete

pólót viselt, a térdnél szaggatott farmert, tornacipőt, a két karját pedig végig beborították a bőr- és ezüstkarkötők; a vállán hátizsák lógott, ami sárga volt, mint a helyszínelők kordonja. A fiú nyilvánvalóan az öccse volt, és a rokoni kapcsolat nemcsak a megszólalásig hasonló vonások miatt volt szembeötlő – túl apró, fitos orr, meglepően magasan ülő arccsont, a víz kékjéhez hasonló színű szem –, hanem abból is, amilyen hevesen a lány reagált, ösztönösen oltalmazva a fiút, mint egy anyatigris. A csapat harmadik tagját, a sofőrt már nehezebb volt megítélni. Volt valami határozottan különös a fickóban. Khakiszínű nadrág és gallérig begombolt, fehér ing volt rajta; vörösesszőke, gombafrizurára nyírt haja kétoldalt kikandikált a különös sapka alól, és úgy nézett ki, mintha cakkozó ollóval vágták volna le. Nem ez volt azonban az igazán furcsa, hanem a testtartása. A fiú szólalt meg először. A srác fején levő forgónál makrancosabbat Kittridge még soha nem látott. – Az egy igazi géppisztoly? – mutatott a fegyverre. – Tim, maradj csendben – húzta őt magához közelebb a lány és felemelte a kalapácsot, készen arra, hogy meglóbálja. – Maga ki a franc? Kittridge még mindig feltartott kézzel állt. Mintha a kalapács valós fenyegetést jelentene a számára. – A nevem Kittridge. És igen – mondta a fiúnak – ez egy igazi géppisztoly. Csak ne nagyon álmodj róla, hogy neked adom, fiatalúr. – Ez király – ragyogott fel a fiú arca izgalmában. – Ő jól van? – intett fejével Kittridge a sofőr felé, aki most meredten bámulta a cipőjét. – Csak annyi, hogy nem szereti, ha hozzáérnek – felelte a lány, és továbbra is gyanakodva tanulmányozta Kittridge-et. – A hadsereg azt mondta, hogy mindenki jöjjön ide. Hallottuk a rádióban.

– Akkor biztosan ezt mondták. De a jelek szerint megléptek előlünk. Én viszont még nem tudom a ti neveteket. – April vagyok – mondta a lány némi habozás után. – Ő az öcsém, Tim, ő pedig ott Danny. – Örvendek, April – mosolygott a lehető legmegnyugtatóbban Kittridge. – Megengeditek, hogy most már leeresszem a kezemet? Ha már ilyen illendően bemutatkoztunk egymásnak. – Honnan szerezted azt a puskát? – Egy sportboltból, ahol eladó voltam. – Ott fegyvert is árulnak? – Elsősorban inkább kemping- meg horgászfelszerelést. Szép árengedménnyel persze. Szóval? Egy csapatban játszunk, April. – És melyik ez a csapat? – Mondjuk, az embereké – vont vállat Kittridge. A lány alaposan végigmérte. Ez az April nagyon elővigyázatos. Kittridge az eszébe idézte, hogy April nemcsak egy lány, hanem túlélő is. Ezért megérdemli, hogy komolyan vegyék. Eltelt néhány másodperc, aztán April leeresztette a kalapácsot. – Mi van a stadionban? – kérdezte Tim. – Semmi olyan, amit szívesen lát az ember – felelte Kittridge, majd megint a lányra pillantott. Arra jutott, hogy tényleg úgy néz ki, mint ahogyan az ember egy April nevű lányt elképzel. Vicces, hogy egyik-másik név ilyen. – Hogy úsztátok meg? – A borospincében rejtőzködtünk. – És mi van a családotokkal? – Nem tudjuk. Telluride-ba mentek. Jézusom, gondolta Kittridge. Telluride-ból indult az egész. – Helyes, okosan tettétek. Hát a barátotok? – intett Danny felé, aki három méterrel odébb zsebre

dugott kézzel álldogált, és a földet bámulta. – Danny talált meg minket. Hallottuk, hogy dudál. – Ez igen, Danny. Szerintem te vagy a nap hőse. – Aha – vetett rá sanda pillantást Danny. Az arca teljesen kifejezéstelen volt. – Miért nem nézhetem meg, hogy mi van a stadionban? – vágott közbe megint Tim. April és Kittridge összenéztek: Nem jó ötlet. – Ne is törődj a stadionnal – mondta April, majd ismét Kittridge felé fordult. – Láttál még mást is?

– Egy ideje senkit nem láttam. Ami nem jelenti azt, hogy nincs is sehol senki. – De szerinted nincsenek. – Valószínűleg az a legbölcsebb, ha abból indulunk ki, hogy egyedül vagyunk. Kittridge jól látta, merre felé tartanak az események. Egy órája még egy épület falán leereszkedve mentette az irháját. Most pedig mindjárt kénytelen lesz vigyázni két gyerekre meg egy férfira, aki még csak a szemébe sem tud nézni. – Az a te buszod, Danny? – kérdezte. – Igen. A kék vonalon vezetek. Az enyém a tizenkettes – bólintott a férfi. Egy kisebb járműnek több értelme lett volna, de Kittridge-nek az volt az érzése, hogy ez az ember nem lesz hajlandó otthagyni a buszt. – Lenne kedved esetleg kivinni minket innen? – Miből gondolod, hogy velünk jöhetsz? – kérdezte közönyösen April. Kittridge megrökönyödött; azzal az eshetőséggel nem számolt, hogy ezek hárman nem kérnek a segítségéből. – Ami azt illeti, semmiből, ha már így kérdezed. Meg kell kérned rá. – Miért nem nézhetem meg közelebbről? – nyafogott Tim. – Bassza meg, Tim, nem hagynád abba ezt a nyávogást? – forgatta a szemét April. – Kimondtad a „B” betűs szót! Megmondalak! – És kinek fogsz megmondani? – Ne mondj ilyet! – bőgte el magát majdnem a fiú. – Idehallgassatok – vágott közbe Kittridge –, erre most nincs idő. Ha jól számolom, nyolc óránk maradt a nappalból. Szerintem nem kéne a közelben maradnunk sötétedés után. Ekkor a fiú, aki megérezte a kedvező alkalmat, sarkon fordult, és nekiiramodott felfelé a felhajtón.

– A francba – mondta Kittridge. – Ti maradjatok. Futásnak eredt, de a bicegő lába miatt nem tudta behozni a lemaradást; mire utolérte a fiút, az már az egyik nyitott kapuban állt, és elnémulva bámult a pályára. Csak néhány másodpercig tartott, de annyi is elég volt. Kittridge a háta mögé ért, felkapta, és magához vonta. A fiú erőtlenül omlott Kittridge nyakába. Semmit nem szólt. Jézusom, gondolta Kittridge. Miért hagyta, hogy ez a kölyök így megelőzze? Mire a feljáró aljához ért, Tim félig csukló, félig nyöszörgő hangokat kezdett hallatni. Kittridge letette a földre April elé. – Mit képzelsz, mit csinálsz? – kérdezte April a dühtől és a könnyektől kásás hangon. – Bo-bocsánat – dadogta a fiú. – Nem rohanhatsz el csak így, nem és nem – rázta meg a karjánál fogva, aztán elkeseredetten magához ölelte. – Már ezerszer megmondtam neked, hogy maradj mellettem. Kittridge odalépett, ahol Danny állt zsebre tett kézzel a földet bámulva. – Tényleg teljesen egyedül voltak? – kérdezte halkan. – Consuela is velük volt – jelentette ki Danny. – De ő elment. – Ki az a Consuela? – Néha ott szokott várni Timmel a buszmegállóban – vont vállat hanyagul Danny.

Ehhez nemigen lehetett mit hozzáfűzni. Danny talán nem volt egészen százas, viszont megmentett két támasz nélküli gyereket, akiknek a szülei majdnem biztosan meghaltak. Ez több volt, mint amit Kittridge valaha tett. – Szóval, mit mondasz, barátom? – kérdezte Kittridge. – Lenne kedved beindítani azt a te buszodat?

– Hova megyünk? – Nebraskára gondoltam.

TIZENEGY Napkelte után egy órával indultak. Grey összeszedte a konyhában, ami még fogyaszthatónak látszott – a maradék zacskós levest, némi állott sós kekszet, egy doboz gabonapelyhet meg több üveg vizet –, és a Volvóba rakta. Még fogkeféje sem volt. De ekkor Lila megjelent a hallban két gurulós bőrönddel.

– Utólagos engedelmével bepakoltam magának is némi ruhát. Lila úgy öltözött, mintha szabadságra menne, sötét macskanadrág volt rajta, keményített ing, a vállán pedig élénk színű selyemsálat viselt. Arcot mosott, megfésülte a haját, sőt fülbevalót is vett fel, és ki is sminkelte magát. Amikor Grey meglátta, rájött, ő milyen piszkos. Napok óta nem fürdött, nem lehetett túl jó szaga. – Talán meg kéne mosakodnom egy kicsit. Lila a lépcső tetején levő fürdőszobába irányította, ahol már kikészített neki egy váltás ruhát a vécéülőkére, szépen összehajtogatva. Egy vadonatúj fogkefe, még a csomagolásában, és egy tubus fogkrém hevert a pipereasztalon, mellettük egy kancsó víz. Grey levette az overallját, megmosta az arcát és a hónalját, aztán a nagy tükörbe nézve fogat mosott. A Red Roof óta nem látta a tükörképét, megint váratlanul érte, milyen fiatal arc bámul vissza rá – tiszta, feszes arcbőr, dús hajkorona, ékkő módjára csillogó, sugárzó szem. Mintha jócskán le is fogyott volna – nem meglepő, hiszen két napja nem evett semmit, de mind a minőségi, mind a mennyiségi változás elképesztő volt. Nem egyszerűen soványabb lett, hanem mintha átrendeződött volna a teste. Oldalra fordult, továbbra is a tükörképét nézve, és próbaképp végigsimított a hasán. Azelőtt inkább kövérkés alkatú volt, most tapintani lehetett a kemény izmokat. Innentől már csak egy kis lépés volt, hogy megfeszítse a karját, mint valami önmagát csodáló gyerek. Nézzenek csak oda, gondolta. Igazi bicepsz. A mindenit!

Felvette a ruhát, amit Lila otthagyott neki – fehér bokszeralsó, farmernadrág, kockás teniszpóló –, és azt vette észre, továbbra is nagyon csodálkozva, hogy mind nagyon jól áll neki. Még egyszer utoljára megnézte magát a tükörben, aztán lement a lépcsőn a nappaliba. Lila a kanapén ült, és egy magazint lapozgatott. – Na, lám! – mérte végig őt tetőtől talpig a nő, fesztelenül mosolyogva, ahogy szokott. – Milyen jól néz ki valaki! A férfi a Volvóhoz gurította a bőröndöket. A levegő még párás volt, madarak énekeltek a fákon. Mintha csak vidéki kocsikázásra indulnának, gondolta Grey a fejét rázva. Szinte igaznak tűnt, ahogy ott állt a felhajtón egy másik férfi ruhájában. Mintha egy másik ember életét kezdte volna élni – talán azét a férfiét, akinek a farmerja, teniszpólója az ő sudárrá és izmossá lett testén feszült. Grey mélyen beszívta a levegőt, a mellkasa kitágult. A tüdejébe áramló levegő frissnek, tisztának és illatosnak érződött. Fű, új, zöld hajtások, és nedves föld. Mintha semmi nyoma nem lett volna benne az előző éjszakai rettenetnek, mintha a napfény megtisztította volna a világot. Grey bezárta a hátsó ajtót, és felnézett. Lila a bejárati ajtónál állt, elfordította a kulcsot, aztán kivett valamit a táskájából: egy borítékot. Celluxot kotort elő, és az ajtóra ragasztotta a borítékot, aztán hátrébb lépett, hogy szemügyre vegye. Egy levél? Grey elgondolkodott. Vajon kinek szól? Davidnek? Bradnek? Valószínűleg valamelyiknek a kettő közül, de Greynek még mindig fogalma sem volt róla, hogy ki kicsoda. A két férfi gyakorlatilag felcserélhetőnek tűnt Lila számára.

– Na, indulhatunk – jelentette be Lila. A Volvónál átnyújtotta a férfinak a kulcsokat. – Jó úgy, ha maga vezet? Greynek ez is tetszett. Grey arra jutott, hogy legjobb lesz, ha elkerüli a főutakat, legalábbis amíg ki nem jutnak a városból. Bár nem mondták ki, de a Lilával kötött egyezség részének tűnt az is, hogy az útjuk során messziről

kerüljék el az olyan dolgokat, amik felzaklathatják a nőt. Ez végül is nem okozott gondot: Lila alig nézett fel a magazinjából. Grey a külvárosi utcákon lavírozott; a délelőtt közepére már nap perzselte, dombos tájékon jártak, kopár mezők között, amiknek olyan színük volt, mint az elégett pirítósnak, és kelet felé haladtak egy vidéki aszfaltúton. Először a város tűnt el a hátuk mögül, aztán már a Sziklás-hegység kékes tömbje sem látszott, mintha köddé vált volna. A körülöttük elterülő táj kietlen volt, mintha elfeledték volna – nem volt ott más, csak a fátyolfelhők szövete magasan a fejük felett, a kiszáradt mezők, és a Volvo kerekei alatt letekeredő autópálya. Végül Lila abbahagyta az olvasást, és elaludt. A helyzet vitathatatlanul fura volt, de ahogy teltek az órák, és falták a kilométereket, Grey egyre inkább úgy érezte, hogy ez így nagyon is helyénvaló. Soha életében nem számított igazán senkinek. Kutatott a gondolatai közt, hátha talál valamit, amihez hasonlíthatná az érzést. Egyedül az jutott eszébe, amikor József és Mária elmenekültek Egyiptomba – gyerekkori emlék, mivel Grey évek óta nem járt templomban. József mindig is kicsit fura figurának tűnt, hiszen olyan nőnek viselte a gondját, aki mástól volt terhes. Grey azonban kezdte megérteni, milyen is az, amikor az ember csak azért kezd kötődni valakihez, mert annak szüksége van rá. És a helyzet az volt, hogy Grey mindig is szerette a nőket. Az a másik dolog a fiúkkal, ehhez semmi köze sem volt. Az nem arról szólt, hogy mit szeretett és mit nem, hanem arról, hogy mit kellett tennie a múltja miatt meg mindazok miatt, amiket vele tettek. Így magyarázta Wilder, a börtön dilidokija. A fiúk – az kényszeres késztetés volt, mondta neki Wilder, mert így próbált visszatérni a rossz bánásmódhoz, amiben ő részesült, így próbálta újra átélni és megérteni. Amikor a fiúkhoz nyúlt, az ugyanolyan ösztönös volt, mint amikor megvakarta, ami viszketett. Mindabból, amit Wilder mondott, sok minden marhaságnak hangzott, de ez a rész nem, és a tudattól, hogy nem teljesen ő a felelős, egy kicsit jobban érezte magát. Nem mintha ezzel megúszta volna, rengetegszer összeverték odabent. Nagyon megkönnyebbült, amikor kiengedték végre. A régi Greyről – aki folyton játszótereken őgyelgett, délután háromkor fiúkra vadászva sétálgatott a középiskola előtt, és nyári délutánokon a helyi uszoda öltözőjében lézengett –, arról a Greyről soha többé hallani se akart. Ismét eszébe jutott a konyhai ölelés. Tudta, hogy nem szerelmes összebújás volt, de azért nem is jelentéktelen apróság. Nora Chungot idézte fel benne, az egyetlen lányt, akivel a középiskolában járt. Nem volt igazából a barátnője, valójában soha nem történt köztük semmi. Mind a ketten a zenekarban játszottak – egy rövid időre Grey a fejébe vette, hogy trombitálni fog –, és próba után néha hazakísérte a lányt. Még csak egymáshoz sem értek, de volt valami azokban a sétákban, amitől először érezte úgy, hogy nincs egyedül a világon. Szerette volna megcsókolni őt, de soha nem tudta összeszedni hozzá a bátorságát, végül aztán a lány elsodródott mellőle. Különös, hogy most felötlött benne. Húsz éve még csak a nevére se gondolt.

Délben már a kansasi határ közelében jártak. Lila még mindig aludt. Grey maga is valami félálomszerű állapotba került, és alig figyelte az utat. Mindeddig sikerült elkerülnie a jelentősebb méretű városokat, de ez nem mehetett így tovább sokáig, rövidesen tankolniuk kell. Előrébb, a síkságon egy víztorony magasodott. A várost Kingwoodnak hívták – mindössze egy rövid, poros főutca, a kirakatok fele leragasztva újságpapírral, és néhány vigasztalan házlomb az út két oldalán. Elhagyatottnak és ártalmatlannak látszott; az egyetlen tanúbizonysága annak, hogy bármi is történt ott, egy mentőautó volt, ami a tűzoltóállomás előtt parkolt lógó hátsó ajtókkal. Grey mégis érzett valami bizsergést a végtagjaiban, mintha valami árny követné és figyelné őket. Lassan áthajtott a városon, és a keleti végén végül talált egy Frankie’s nevű magánbenzinkutat. Amikor Grey leállította a motort, Lila megmoccant. – Hol vagyunk? – Kansasban.

– Miért álltunk meg? – ásított nagyot, és hunyorogva nézte a kihalt várost a szélvédőn át. – Tankolnunk kell. Egy másodperc, és jövök. Grey először a kútoszloppal próbálkozott, de hiába: nem volt áram. Valahogy ki kell szívnia valamennyit, de ahhoz szükség lesz egy gumicsőre meg egy kannára. Belépett az irodába. Az elülső ablaknál egy ütött-kopott fém íróasztal volt, rajta papírhalmok; mögötte egy régi forgószék állt, aminek hátra volt döntve a támlája, és ezzel azt a kísérteties benyomást keltette, hogy csak nemrég álltak fel belőle. Grey hátrament a szerelőaknákhoz, egy hűvös, sötét, olajszagú helyiségbe. Az egyik csápos emelőn egy Cadillac Seville típusú, kilencvenes évek végi veterán volt; a másik aknán egy Chevrolet terepjáró állt, a futóműve emelővel kitámasztva, a kerekei vastagon borítva sárral. A padlón egy húszliteres benzines kanna volt; Grey az egyik munkaasztalon talált egy gumicsövet. Levágott belőle egy másfél méteres darabot, belecsúsztatta az egyik végét a terepjáró tankjának a betöltő nyílásába, megszívta, kiköpte a kortyot, és elkezdte átfolyatni a benzint a kannába.

Már majdnem megtelt, amikor a férfi zajt hallott felülről. Minden idegszála megfeszült, és teljesen mozdulatlanná dermedt. Lassan felnézett. A teremtmény az egyik mennyezetgerendán függött fejjel lefelé, a gerenda felett behajlított lábbal, mint egy gyerek a mászókán. Kisebb és emberszerűbb volt Nulladiknál. Amikor a tekintetük találkozott, Grey szíve kihagyott két dobbanás közt. A teremtmény torka mélyéről gurgulázó hang jött. Nem kell félned, Grey. Mi a fasz van? Hátratántorodott, elbotlott a saját lábában, és a kemény betonra zuhant. Felkapta a padlóról a kannát, a benzin csak ömlött tovább a csőből, de Grey nem törődött vele, villámgyorsan kirohant az irodán át. Lila a kocsinak dőlve állt. – Szálljon be – mondta a férfi zihálva. – Nem látta, hogy van-e bent automata? Nagyon szeretnék egy csokit vagy valami édességet. – A fenébe is, Lila, szálljon be a kocsiba – azzal kivágta a csomagtartót, és belökte a kannát. – Mennünk kell, most azonnal. – Jól van – sóhajtott a nő –, úgy lesz, ahogy mondja. De azért lehetne egy kicsit udvariasabb. Elszáguldottak. Grey pulzusa csak akkor kezdett lassulni, amikor már egy kilométerre jártak a várostól. Levette a lábát a gázról, mire a Volvo lassan megállt. Ekkor kinyitotta az ajtót, és támolyogva kiszállt a kocsiból. Megállt az út szélén, megfogta a térdét, és csak úgy nyelte a levegőt. Jézusom, olyan volt, mintha az a valami beszélt volna hozzá. Mintha azok a kattanások egy idegen nyelv szavai lettek volna, amin ő értett. Még a nevét is tudta. Honnan tudta a nevét? – Lawrence, maga vérzik – tette a vállára a kezét Lila. Tényleg vérzett. Felszakadt a könyöke, és most ott fityegett egy darab bőr. Biztosan akkor történt, amikor elesett, bár ő nem érzett semmit. – Hadd nézzem. Hogy történt? – Lila élénk érdeklődéssel, finoman tapogatta meg az ujjhegyével a seb széleit. – Azt hiszem, megbotlottam. – Azért szólhatott volna. Meg tudja mozdítani? – Igen, azt hiszem. – Maradjon itt – utasította Lila. – Ne nyúljon hozzá. Felnyitotta a Volvo hátsó ajtaját, és keresgélni kezdett a bőröndjében. Kivett egy fémdobozt meg egy üveg vizet, majd lenyitotta a csomagtartó alsó ajtaját. – Üljön le szépen. – Lila mutatta, hogy pontosan hová. Grey elhelyezkedett. A nő kinyitotta a dobozt: egy elsősegélyláda. Egy kis kézfertőtlenítővel

bedörzsölte a kezét, elővett egy gumikesztyűt, felhúzta, és újra megfogta Grey karját. – A családjában volt olyan, aki mindig erősen vérzett? – kérdezte Lila. – Nem hiszem. – Fertőző májgyulladás, AIDS, ilyesmi? – érdeklődött tovább. Grey a fejét rázta. – Mikor kapott utoljára tetanusz elleni oltást? Vissza tud emlékezni? Hát ez meg miféle Lila? Kit lát Grey maga előtt? Nem a barkácsáruházban eltévedt nőt, sem a megtört lelket a konyhából, ez megint valaki más. Egy harmadik Lila, rendkívül hatékony és hozzáértő. – Utoljára gyerekkoromban. – Hát csúnya egy vágás – vizsgálgatta még egy pillanatig a sebet. – Össze kell majd öltenem. – Úgy érti, hogy... össze fogja varrni? – Bízzon bennem, milliószor csináltam már. Lila alkohollal letörölgette a sebet, a dobozból kivett egy eldobható fecskendőt, és beletöltötte egy apró ampulla tartalmát, majd megpöckölte a tűt a mutatóujjával. – Ez csak azért kell, hogy egy kicsit elzsibbadjon. Nem fog érezni semmit, ígérem. A tűszúrás után Grey fájdalma néhány másodperc alatt megszűnt. Lila a csomagtartó ajtajára terített egy rongyot, rátett egy csipeszt, egy orsó sötét cérnát és egy apró ollót. – Ha szeretné, odanézhet, de a legtöbben el szokták fordítani a fejüket. Grey csak apró rántásokat érzett. Amikor néhány pillanattal később letekintett, a seb meg a fityegő bőrdarab helyén egy sűrű öltésű, fekete vonalat látott. Lila bekente kenőccsel, aztán bekötözte.

– A varratok pár nap alatt felszívódnak – mondta, miközben levette a kesztyűt. – Lehet, hogy egy kicsit viszketni fog, de nem szabad megvakarni. Ne nyúljon hozzá. – Honnan tudta, hogy kell ezt csinálni? – kérdezte Grey. – Maga nővér vagy ilyesmi? A kérdés a jelek szerint váratlanul érte Lilát. Kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, aztán újra becsukta. – Jól van, Lila? – Jobb lenne indulni, nem gondolja? – zárta le a dobozt a nő, majd visszatett mindent a Volvóba, és lecsukta a hátsó ajtót. A nő, aki összevarrta a karját, már el is tűnt, szertefoszlott, kitörlődött a világból. Grey szeretett volna még mást is kérdezni tőle, de tudta, mi lesz, ha kérdez. A megállapodás, amit kötöttek, világos volt: csak bizonyos dolgok hangozhatnak el. – Akarja, hogy én vezessek? – kérdezte Lila. – Rajtam lenne a sor. Grey értette, hogy ez a kérdés nem valódi kérdés. A nőnek természetesen fel kellett tennie, neki pedig erre vissza kellett utasítania az ajánlatot. – Nem, vezetek én. Visszaültek a Volvóba. Grey sebességbe tette a kocsit, Lila pedig felvette a padlóról a magazint.

– Ha nem zavarja, olvasok egy kicsit. Százhetvennyolc kilométerrel északabbra, a 76-os autópályán keleti irányba haladva Kittridge is aggódni kezdett az üzemanyag miatt. Amikor elindultak, a tank tele volt; most már csak a negyedéig.

Néhány kisebb kitérővel sikerült az autópályán maradniuk Fort Morgan óta. A busz mozgása álomba ringatta Aprilt és az öccsét. Danny vezetés közben a fogai közt fütyörészett – a dallam felismerhetetlen volt –, határozottan kormányozott, fékezett, gyorsított, és a szemébe húzott sapkával, egyenes tartásával meg a felemelt fejével olyan volt, mint egy tengerészkapitány, aki fittyet hány a viharos szélnek. Az isten szerelmére, gondolta Kittridge, hogy a francba kötöttem ki egy iskolabuszon?

– Hajjaj – mondta Danny. Kittridge felegyenesedett az ülésben. A magukra hagyott kocsik hosszú sora elnyúlt, ameddig a szem ellátott, és elállta az útjukat. Némelyik kocsi a tetejére vagy az oldalára fordult. Mindenfelé holttestek hevertek. Danny leállította a buszt. Közben April meg Tim is felébredtek, és bámultak kifelé a szélvédőn. – April, hozd el onnan – utasította őt Kittridge. – Mindketten menjetek azonnal hátra. – Én mit csináljak? – kérdezte Danny. – Maradj itt. Kittridge leszállt a buszról. Legyek roppant, fekete raja zümmögött; mindent áthatott a rothadó hús szaga. Semmi légmozgás nem volt, mintha még a szél se merészkedett volna ide. Az élet egyetlen jele a fejük felett köröző, keselyűkből és varjúkból álló madárhad volt. Kittridge végigment a kocsisoron. Kétség sem fért hozzá, hogy a fertőzöttek műve volt; több százan, sőt talán több ezren lehettek. Mit jelentett ez? És miért vannak az autók így, egy rakáson? Hirtelen megjelent mellette Danny. – Úgy emlékszem, azt mondtam, hogy maradj a többiekkel. – Várjon – nézett hunyorogva a napfénybe a férfi. – Hallok valamit – emelte fel a kezét. Kittridge hallgatózott. Az égvilágon semmi, csak a tücskök ciripeltek a kopár mezőkön. Aztán tompa ütések hallatszottak, mintha ököllel vernének egy fémlemezt. – Onnan jön – mutatta Danny. A hang lépésről lépésre egyre kivehetőbbé vált. Valaki még életben maradt, és beszorult az egyik roncsba. A hang alkotóelemei fokozatosan kezdtek különválni, az ütések zaját emberi kiáltások fojtott visszhangja kísérte. Engedjenek ki! Van ott valaki? Kérem! – Hahó! – kiáltott Kittridge. – Hallanak engem? Ki van ott? Segítsen, kérem! Siessen, mert megsülünk! A hang egy félpótkocsiból jött, aminek az oldalán az élénksárga ASZKH jelzés szerepelt. Ekkor már eszeveszetten dörömböltek bentről, és érthetetlenül, fülsiketítően kiáltoztak. – Tartsanak ki! – üvöltötte Kittridge. – Kihozzuk magukat! Az ajtó átlósan be volt horpadva. Kittridge körülnézett, hogy mivel feszíthetné fel, talált egy pajszert, és beékelte az ajtó alá a lapos végét. – Danny, segíts! Az ajtó először nem engedett, aztán alig észrevehetően megmozdult. Ahogy a rés egyre nagyobb lett, ujjak sora jelent meg az ajtó széle alatt, és igyekezett felfelé húzni. – Mindenki, háromra – vezényelt Kittridge. A fémajtó csikorogva emelkedett fel. Fort Collinsból keveredtek ide: egy harmincas pár, Joe és Linda Robinson, olyan öltözékben, mintha dolgozni indulnának az irodába, egy kisbabával, akit csak ifjabb Robinsonnak hívtak; egy Wood nevű, erős felépítésű, fekete férfi a biztonsági őrök egyenruhájában, és a barátnője, Delores, egy nővér a gyerekosztályról, aki erős karibi akcentussal beszélt; egy idős nő, Bellamyné – Kittridge soha nem tudta meg a keresztnevét –, a fején kékesre színezett ősz hajkorona, a kezében hatalmas, fehér retikül, amit az oldalához szorított; egy fiatal, Jamal nevű, huszonöt év körüli férfi, aki a haját oldalt felnyírva, a fejtetőn hosszabbra hagyva viselte, és csupasz karján élénk színű tetoválások kígyóztak. Az utolsó egy ötvenes éveiben járó férfi volt, egy korosodó sportos pasas, vastag szálú, ősz hajával és pocakot eresztő felsőtestével; Don tiszteletes néven mutatkozott be. Elmagyarázta, hogy valójában nem tiszteletes, szakmája szerint könyvelő. A becenév még azokban az időkben ragadt rá, amikor egy ificsapatnál volt fociedző.

– Mindig azt mondtam nekik, hogy imádkozzanak, nehogy kikapjunk – mesélte Kittridge-nek. Kittridge először azt hitte, hogy együtt utaztak, de csak véletlenül kötöttek ki egymás mellett. Mindegyikük ugyanazt a történetet mondta el a maga változatában. Elmenekültek a városból, de aztán a nebraskai határon meg kellett állniuk a hosszú kocsisor miatt. Egyik autótól a másikig terjedt a hír, hogy a hadsereg úttorlasszal zárta le előttük az utat, és senkit nem engednek át. A hadsereg az utasításra várt, hogy megnyithassa az utat. Egy egész napig ültek ott. Amikor sötétedni kezdett, az emberek elvesztették a fejüket. Mindenki azt mondta, hogy jönnek a fertőzöttek, és hogy a katonák hagyják őket meghalni. Többé-kevésbé be is következett, amitől tartottak. Rögtön napnyugta után érkeztek, mondta Don tiszteletes. Valahol előttük a sorban sikoltások, pisztolylövések, roppanó fém hangjai hallatszottak, aztán az emberek elkezdtek hátrafelé rohanni. De nem volt hova futni. Másodperceken belül a nyakukon voltak a fertőzöttek, több százan ugrottak elő a földekről, és az emberek közé rontottak. – Futottam, mint az őrült, csak úgy, mint mindenki más. Don tiszteletes és Kittridge távolabb álltak, és beszélgettek, a többiek a földön ültek a busz mellett. April kiosztott néhány üveg vizet, amiket a stadionnál szedtek össze. Don tiszteletes elővett egy doboz piros Marlborot az ingzsebéből, és megkínálta Kittridge-et is. Kittridge húszéves kora óta nem gyújtott rá, de most már mit számít? Elfogadta a tüzet, óvatosan szippantott egyet, és tüstént megérezte a szervezetében a nikotin hatását. – Szavakkal le se lehet írni – mondta Don füstöt eregetve. – Azok az istenverte izék mindenhol ott voltak. Megláttam a kamiont, és arra jutottam, hogy az is jobb, mint a semmi. A többiek már bent voltak. Hogy az ajtó hogyan szorult be, azt nem tudom. – Miért nem akarta átengedni magukat a hadsereg? – Tudja, hogy megy ez – vont vállat Don megadón. – Valaki biztos elfelejtette beadni a megfelelő űrlapot. Na, és maga? Volt valakije? – nézett a kifújt füstön át hunyorogva Kittridge-re. Úgy értette, hogy van-e Kittridge-nek családja, valaki, akit elvesztett, vagy akit keres. Kittridge megrázta a fejét. – Az én fiam Seattle-ben él, plasztikai sebész. Mindene megvan. Elvette az egyetemi szerelmét, van két gyerekük, egy fiú meg egy lány. Nagy házuk van a parton, és most újították fel a konyhát. Amikor utoljára beszéltem vele, erről volt szó – rázta meg a fejét szomorkásan. – Egy kibaszott konyháról.

Don tiszteletesnél volt egy .30-06-os kaliberű puska, amiben még három lövedék maradt. Woodnál volt egy üres .38-as kaliberű revolver, Joe Robinsonnál pedig egy .22-es kaliberű pisztoly négy tölténnyel – mókusra talán jó, de ennyi. – És a sofőr? – pillantott a busz felé Don. – Neki mi a története? – Szerintem kicsit ütődött. Én nem próbálnék meg hozzáérni. Olyan, mintha bármelyik pillanatban rájöhetne a roham. De máskülönben minden rendben van vele. Úgy bánik azzal a busszal, mintha a

Queen Mary lenne. – És a másik kettő? – Ők a szüleik pincéjében rejtőzködtek. A Mile High parkolójánál kószáltak, amikor rájuk találtam.

– A Mile High – ismételte, miután még utoljára mohón szippantott egyet, aztán elnyomta a csikket a cipőjével. – Gondolom, az nem lehetett valami szép látvány. Sehogyan sem tudták megkerülni a roncsokat, vissza kellett fordulniuk, és találniuk egy másik útvonalat. Kiguberálták, ami tartalékokat csak találtak – vizet, két működő zseblámpát, egy kemping gázlámpát, egy szerszámkészletet és egy kötelet, aminek egyelőre semmi nyilvánvaló hasznát nem látták, de később még jól jöhetett –, és felszálltak a buszra. Amikor Kittridge fellépett a legalsó lépcsőre, Don tiszteletes megérintette a könyökét. – Talán mondania kellene valamit.

– Nekem? – nézett rá Kittridge. – Kell valaki, aki irányít. És ez a maga busza. – Valójában nem. Formailag Dannyé. – Nem így értettem – nézett Kittridge szemébe Don tiszteletes. – Ezek az emberek el vannak csigázva és félnek. Szükségük van egy olyan valakire, mint maga. – Nem is ismer engem. – Ó, jobban ismerem én magát, mint azt hiszi – mosolyodott el ravaszul Don tiszteletes. – Jó régen volt már, de magam is tartalékos voltam. Bár én csak írnokként szolgáltam, de azért felismerem a jeleket. Úgy tippelek, hogy maga a különleges erőknél szolgált. Ugye? – kérdezte. Amikor Kittridge nem mondott semmit, vállat vont. – Persze semmi közöm hozzá. De maga nyilvánvalóan tudja, mi a fenét csinál, és azt is jobban tudja, mi ilyenkor a teendő, mint bárki más. Ezt a műsort maga vezeti, barátom, ha tetszik, ha nem. Szerintem arra várnak, hogy mondjon nekik valamit.

Ez így volt, Kittridge is tudta. A busz folyosóján állva szemrevételezte a csapatot. Robinsonék legelöl ültek, Linda az ölében tartotta ifjabb Robinsont; közvetlenül mögöttük ült egyedül Jamal, aztán Wood és Delores. Don a másik oldalon foglalt helyet. Bellamyné hátul ült, két kézzel szorongatva nagy, fehér retiküljét, mint valami nyugdíjas hölgy egy Las Vegas-i társasutazáson. April az öccsével a sofőr oldalán ült Danny mögött. A lány szeme tágra nyílt, amikor a tekintetük találkozott, benne a kérdés: Hogyan tovább? Kittridge megköszörülte a torkát. – Jól van, emberek. Tudom, hogy meg vannak ijedve. Én is meg vagyok ijedve. De eltűnünk innen. Még nem tudom pontosan, hova megyünk, de ha keletnek tartunk, előbb vagy utóbb biztonságban leszünk. – Na és a hadsereg? – kérdezte Jamal. – Azok a seggfejek itt hagytak minket. – Nem tudjuk pontosan, mi történt. De a biztonság kedvéért mindaddig a mellékutakon maradunk, ameddig csak tudunk. – Az anyám Kearneyben él – szólt Linda Robinson. – Mi oda tartottunk. – Jézusom – mondta gúnyosan Jamal. – Már megmondtam magának, hölgyem, hogy Kearneyben pont ugyanaz a helyzet, mint Fort Collinsban. A rádióban is bemondták. Minden csapatban van egy ilyen, gondolta Kittridge. Már csak ez hiányzott neki. – Nem tudná befogni a száját csak most az egyszer? – fordult hátra Linda férje, Joe. – Sajnálom, hogy nekem kell közölnöm a rossz hírt, de a felesége anyja most már valószínűleg a plafonról lóg lefelé, és eszi a kutyát. Hirtelen mindenki egyszerre kezdett beszélni. Két nap egy kamionban, gondolta Kittridge. Persze, hogy egymás torkának esnek. – Emberek, kérem... – Mondta magának valaki, hogy maga a főnök? – bökött Jamal az ujjával Kittridge felé. – Dirigálni akar, mert magának stukkere van? – Egyetértek – mondta Wood. Kittridge ekkor hallotta először megszólalni a férfit. – Szerintem szavazzunk. – És miről szavazzunk? – kérdezte Jamal. – Először is például arról – nézett rá kritikusan Wood –, hogy ledobjunk-e erről a buszról, vagy ne.

– Baszódj meg, gorilla. Wood villámgyorsan felugrott. Mielőtt Kittridge bármit is tehetett volna, Wood átkulcsolta Jamal fejét, mint egy birkózó, és egymás hegyén-hátán buktak az ülésre. Mindenki kiabált. Linda a babát magához szorítva megpróbált elillanni. Joe Robinson is beszállt a verekedésbe, és megpróbálta elkapni Jamalt a lábánál fogva. Lövés dördült, mindenki halálra dermedt. Az összes szem a busz hátulja felé fordult, ahol

Bellamyné egy óriási pisztollyal a busz plafonját célozta. – Mi a fasz, hölgyem... – kezdte Jamal. – Fiatalember, azt hiszem, mindnyájunk nevében beszélek, amikor azt mondom, hogy elegem van a hülyeségeiből. Maga is ugyanúgy fél, mint mi. Tartozik egy bocsánatkéréssel ezeknek az embereknek.

Egészen bizarr, gondolta Kittridge. Meg is rémült, de közben nevetni lett volna kedve. – Jól van, jól van – hadarta Jamal. – Csak tegye el azt a mordályt. – Nem hallottam elég tisztán. – Bocsánat. Most jó? Csak ne hadonásszon azzal a cuccal. – Azt hiszem, ennyivel be kell érnünk – engedte le a pisztolyt Bellamyné pillanatnyi gondolkodás után. – Nos, nekem is tetszik a szavazás gondolata. Az a szimpatikus férfi ott elöl... Bocsánat, hogy is hívják? A hallásom már nem a régi. – Kittridge. – Kittridge úr tökéletesen alkalmasnak tűnik számomra. Azt mondom, emelje fel a kezét mindenki, aki támogatja, hogy ő legyen a főnök. Minden kéz a magasba emelkedett, Jamalét kivéve. – Fiatalember, jó volna, ha egyhangú szavazás lehetne. – Jézusom, vén szatyor – mondta a megaláztatástól lángoló arccal. – Mit akar még tőlem? – Negyven évig tanítottam állami iskolában, úgyhogy higgye el, fiatalember, jócskán kivettem a részem a maga fajta fiúkból. Ugyan már. Majd meglátja, mennyivel jobban érzi magát utána. Jamal a vesztesek arckifejezésével felemelte a kezét. – Így mindjárt más – folytatta Bellamyné, majd ismét Kittridge-hez fordult. – Most már mehetünk, Kittridge úr. Kittridge Don tiszteletesre pillantott, aki igyekezett nem felnevetni. – Jól van, Danny – mondta Kittridge. – Forduljunk vissza és próbáljunk meg kijutni innen.

TIZENKETTŐ Elvesztették. Hogy a jó istenbe vesztették el? Az utolsó információik szerint Grey éppen Denver belvárosába tartott. Ezen a ponton eltűnt a képernyőről – a denveri hálózat katasztrófa volt –, de másnap egy aurorai rádiótorony révén megint megtalálták. Guilder kért még egy távirányítású repülőgépet, hogy átfésülje a területet, de nem találtak semmit. Ha Grey letért az autópályáról, mint ahogy ez valószínűnek tűnt, és az állam ritkán lakott keleti felébe tart, akkor kilométereken át hajthat anélkül, hogy nyomot hagyna maga után.

A lánynak meg se híre, se hamva. A jelek szerint elnyelte a kontinens. Mivel nemigen volt mit tenni, mint várni a híreket Nelsontól, Guildernek bőven akadt ideje Grey aktáján merengeni, többek között a texasi igazságügyi minisztériumtól származó pszichiátriai diagnózison. Azon tűnődött, vajon mi járt Richards fejében, amikor ilyen embereket vett fel. Emberi hulladékok – habár Guilder sejtette, hogy éppen ez volt a lényeg; akárcsak a tizenkét eredeti kísérleti alany, Babcock, Sosa, Morrison meg a többi hátborzongató alak, a takarítók is olyanok voltak, akik soha senkinek nem fognak hiányozni. Lawrence Alden Grey, született 1970-ben a Texas állambeli McAllenben. Anyja háztartásbeli, apja autószerelő, mindketten elhunytak. Az apa egészségügyi katonaként háromszor szolgált Vietnamban, és mire leszerelt, kitüntették a bronzcsillaggal meg a bíborszívvel, de ez nem dobta fel az életét. Agyonlőtte magát a teherautója vezetőfülkéjében, és az akkor mindössze hatéves Grey talált rá. Ezután az anyja egymást követő élettársai lettek a nevelőapái, ránézésre is egyik iszákos a másik után, durva bánásmód, satöbbi. Grey tizennyolc évesen már a saját lábán állt, olaj munkásként dolgozott az Odessza környéki olajmezőkön, aztán a Mexikói-öböl fúrótornyain. Soha nem nősült meg, bár ez nem volt valami nagy meglepetés; rengeteg pszichiátriai problémája volt, a kényszeres zavartól kezdve a depresszión át a traumatikus tudathasadásig volt minden. A dilidoki véleménye szerint a fickó alapvetően heteroszexuális volt, de ennyi lelki defektussal szóba se jöhetett egy normális kapcsolat; Grey a fiúk révén élte át újra a gyerekkorban elszenvedett rossz bánásmódot, amit a tudata elnyomott. Kétszer tartóztatták le, először közszeméremsértésért, amit az enyhítő körülmények alapján vétséggé minősítettek, másodszor pedig szemérem elleni erőszakért. Alapjában véve tapizta a gyereket – nem éppen főbenjáró bűn, de nem is valami szép dolog. Mivel egyszer már elítélték, a bíró a maximumot szabta ki rá, tizennyolctól huszonnégy évig terjedő szabadságvesztést. De jó magaviselet miatt kilencvenhét hónap után feltételesen szabadult. Ezután nem sok minden történt. Visszaköltözött Dallasba, dolgozott ezt-azt, de állandó munkahelyet nem tudott szerezni, minden második héten találkozott a felügyeletével megbízott tiszttel, hogy belepisáljon egy pohárba, és megesküdjön mindenre, ami szent, hogy száz méternél közelebb nem járt se játszótérhez, se iskolához. A bírósági végzésben elrendelt, az androgén hormonok termelődését gátló gyógyszeres kezelés szabályszerűen folyt, és a hathavonta készített újabb pszichiátriai értékelés is rendben volt. Lawrence Grey minden tekintetben mintapolgár volt, legalábbis amennyire egy vegyi úton kiherélt pedofil az lehet.

Az anyagból azonban semmi nem derült ki arról, hogyan élte túl a fickó a dolgot. Valahogy kimenekült a síházból, és valahogy azóta is sikerült életben maradnia. Ez egész egyszerűen sehogy sem állt össze. Nelson új terve az volt, hogy Kansas és Nebraska összes átjátszótornyának a forgalmát irányítsák máshova, és kapcsolják le mindkét államot két óra hosszára, hogy így próbálják meg elkülöníteni a Grey chipjéből érkező jelet. A szokásos körülmények között ehhez szövetségi bírósági végzés, egy tíz kilométer vastag iratcsomó és egy hónap várakozási idő kellett volna, de Nelson nem hivatalosan megkereste egy ismerősét a nemzetbiztonsági hivatalnál, amely hajlandó volt kiadni egy különleges elnöki rendeletet a belbiztonsági törvény – vagy ahogy hírszerző körökben szokták mondani, a

„csinálj, amit akarsz, baszd meg” törvény – 67-es cikkelye értelmében. A Grey nyakában levő chip alacsony wattértékű, 1432 megahertzes jeladó volt; ha semmi más nem zavar be, és Grey elhalad egy torony néhány kilométeres körzetében, kizárásos alapon kikövetkeztethetnék a helyzetét, és ráállíthatnának egy műholdat, hogy csináljanak róla fényképet. A lekapcsolást reggel nyolc órára ütemezték be. Guilder hatkor ment be, de Nelson akkor már ott ült a számítógépénél, és dolgozott. Zene szűrődött ki a fülébe dugott fülhallgatóból. – Hagyd Mozartot, hadd dolgozzon – hessegette el Guildert. Guilderben dolgozott az adrenalin, és eddig csak kávét ivott; lement az ebédlőbe, hogy vegyen valami ennivalót. Csak automaták voltak; már megvette három dollárért a Snickerst, amikor rájött, hogy sehogy se bírná lenyelni. A kukába dobta, és vett egy mogyoróvajas csokoládét, de még ez is nehéz volt a ragadós mogyoróvaj miatt. Bekapcsolta a tévét, és beállította a CNN-re. Hirtelen mindenhol újabb esetek jelentkeztek: Amarillo, Baton Rouge, Phoenix. Az ENSZ kiürítette a New York-i székházát, és Hágába költöztette a hivatalokat; amint statáriumot hirdetnek, a hadsereget hazahívják a tengerentúlról. Micsoda kudarc lesz ez. Pandora szelencéje ahhoz képest piknikkosár. – Meghajolhat előttem – jelentette be vigyorogva az ajtóban felbukkanó Nelson. – Houston, fogtunk egy szexuális bűnelkövetőt. Nelson már rá is állította a műholdat, úgyhogy amikor odamentek a gépéhez, már kezdett bejönni a kép. – Hol a francban van ez? Nelson gépelt a billentyűzeten, és kiélesítette a képet. – Kansas nyugati részén. Kukoricatáblák látszottak a légi felvételen, középen pedig egy hosszú, alacsony épület, előtte felfestett parkolóhelyek. A parkolóban egyetlen kocsi állt, valamilyen kombi. Egy alak lépett ki az épületből egy bőröndöt húzva maga után. – Ez az a fickó? – kérdezte Nelson. – Nem vagyok benne biztos. Közelítsen rá. A kép elmosódott, aztán újra kitisztult. Guilder így már biztos volt benne, hogy Lawrence Greyt látja a felvételen. Átöltözött ugyan, levette az overallt, de ő volt az. Grey visszatért az épületbe, majd egy perccel később megint előbukkant egy második bőrönddel, és berakta az autó csomagtartójába. Egy pillanatig még állt ott, mintha a gondolataiba merült volna. Aztán egy második alak jött ki az épületből, egy kicsit telt, sötét hajú nő; bő nadrág és világos színű blúz volt rajta. Mi a franc ez? Alig harminc másodpercük maradt. A kép máris kezdett életlenné válni. Grey kinyitotta a jobb első ajtót, a nő kicsit behajlította a térdét, és beszállt. Grey még egyszer körbepillantott a parkolóban – mintha tudná, hogy figyelik, gondolta Guilder. Aztán beszállt és elhajtott, éppen amikor a kép egyre szemcsésebb lett, majd teljesen elmosódott. – A jelek szerint – nézett fel Nelson a számítógépből – a célpontunk összebarátkozott valakivel. A pszichiátriai diagnózis alapján azt kell mondanom, ez kicsit meglep. – Hozza vissza az utolsó pillanatképet a nővel. Lássuk, ki tudjuk-e nagyítani. Nelson megpróbálta, de nem sokat javult a felvétel. – Ki tudjuk deríteni, hogy mi ez az épület? – Main Street 3812, Ledeau, Kansas – felelte Nelson, miután a szomszédos számítógéphez gurult a székével. – Valami Angie Üdülője nevű hely. Ki ez a nő? Mit csinált Lawrence Grey egy nővel? Ő is a síházból jött? – Melyik irányba indult? – Úgy látom, egyenesen keletnek, bele a sűrűjébe. Ha el akarja kapni, jobb lesz, ha lépünk. – Keresse meg a legközelebb eső telepünket. Valamit a karantén vonalán kívül.

– A legközelebbi, amelyik jó lenne ilyesmire – mondta Nelson újabb gépelés után –, a Fort Powell-i labor, ahol olyanokkal foglalkoztak, akik atom-, biológiai vagy vegyi fegyverek okozta fertőzést kaptak. A hadsereg bezárta három évvel ezelőtt, amikor mindent átköltöztettek White Sandsbe, de valószínűleg aktiválható a hely. – Mi van még a környéken? – Nem sok, kivéve a középnyugati állami egyetemet, ami úgy öt kilométerre keletre van. Az meg tulajdonképpen focistaképző, amihez hozzácsaptak néhány osztálytermet. Azon kívül ott van még a nemzetőrség fegyverraktára, némi sertés- és marha-feldolgozás, meg egy kis könnyűipar. Van egy kisebb állami vízerőmű is, de azt eltették talonba, amikor építettek egy nagyobbat lejjebb a folyón. Lényegében a hely létezésének az egyetlen oka az egyetem. Guilder egy pillanatra elgondolkodott. Csak ők tudtak Greyről, legalábbis eddig. Valószínűleg ideje lenne bevonni a járványügyi központot meg a hadsereg fertőző betegségekkel foglalkozó kutatóintézetét. Mégis habozott. Részben a rossz szájíz miatt, amit az összhaderőnemi vezérkarral folytatott megbeszélés hagyott benne. Hogy fogja az kivenni magát, ha a központi parancsnokság megtudja, hogy egy rakás feltételes szabadlábon levő szexuális bűnelkövetőre bízták Lear szörnyetegeinek a felügyeletét? Ítéletnapig hallgathatná. De nem ez volt az igazi ok. Mindennek az ellenszere. Hát nem pontosan így fogalmazott Lear? Nem ott kezdődött ez az egész baljós dolog? És ha Grey megfertőződött, de valami okból nem lett belőle vámpír, nem volt-e lehetséges, hogy a vírus valahogy megváltozott a vérében, és így éppen azt az eredményt érte el, amiben Lear reménykedett? Hogy ez a Grey minden szempontból ugyanolyan értékes zsákmány lehet, mint a kislány? És oké, igaz a mondás, hogy mindenki meg fog halni, és oké, most tényleg kézzelfogható közelségbe került a halál mindenki számára. De Guilder számára a vég ennél is nyomasztóbb és személyesebb – mert neki nincs esélye a túlélésre. Nincs-e joga, hogy felhasználjon minden lehetőséget, amit csak tud, a saját életben maradása érdekében? Nem ezt tenné mindenki más is? Mind megfogunk halni, bébi. Ez rendben is van. De vannak közöttünk, akik hamarabb és nagyobb kínok között, mint mások. Talán ő volt a kérdéseire a válasz, talán nem. Talán Grey csak egy szerencsés flótás, akinek sikerült kiverekednie magát egy égő épületből, és elég sokáig kikerülnie a világító lényeket ahhoz, hogy eljusson Kansasig. De minél tovább rágódott rajta, annál kevésbé gondolta így. Egyszerűen túl kicsi az esélye. És ha egyszer átadja a férfit a hadseregnek, soha nem fognak többé hallani sem Greyről, sem erről a rejtélyes nőről. Hát ez nem történhet meg. Horace Guilder, a kommandósok igazgatóhelyettese magának akarja megszerezni Lawrence Greyt. – Na? Mit csináljak? – nézett rá Nelson. Guilder azt fontolgatta, hogyan kéne csinálni. Ki másra lehet még szüksége? Nelsonban nem tudni mennyire bízhat, de egyelőre felhasználhatja a leplezetlen önzését, ő a legjobb ember a munkára, hisz kiválóan ért a biokémiához. Előbb vagy utóbb meg fogja neszelni, hogy Guilder mire készül, és akkor majd dönteni kell, de ezzel ráér foglalkozni, amikor eljön az ideje. Ami pedig a fuvart illeti: mindig akad ember az ilyen feladatokra, akit meg lehet bízni feketén. Egy telefonhívás, és sínen van minden.

– Csomagoljon – mondta Guilder. – Megyünk Iowába.

TIZENHÁROM A második nap hajnala: már mélyen bent jártak Nebraskában. Danny a kormány fölé görnyedve, az álmosságtól égő szemmel egész éjszaka vezetett. Kittridge-et kivéve mindenki aludt, még a kellemetlenkedő Jamal is. Jó érzés volt, hogy megint ülnek emberek a buszán. Hogy hasznos mozdony lehet. Találtak még dízelolajat egy kis repülőtéren McCookban. Az a néhány város, amin áthaladtak, üres és elhagyatott volt, mint valami westernfilmben. Na, jó, lehet, hogy egy kicsit eltévedtek. De Kittridge és a másik ember, Don tiszteletes, azt mondták, hogy nem számít addig, amíg keletnek tartanak. Csak ennyit kell tenned, Danny, mondta Kittridge. Keletnek tartani. Dannynek eszébe jutott, amit az autópályán látott. Az aztán nem volt semmi. Sok holttestet látott már az elmúlt pár napban, de annyira durvát még nem. Szimpatikus volt neki Kittridge, egy kicsit Purvis úrra emlékeztette. Nem mintha úgy nézett volna ki, mint Purvis úr, mert egyáltalán nem. De Kittridge ugyanúgy beszélt hozzá, ahogy Purvis úr szokott – mintha Danny számítana neki.

Vezetés közben a mamán járt az esze, meg Purvis úron és Thomason, Percyn, Jamesen, és hogy ő most milyen hasznos. Milyen büszke lenne rá most a mama és Purvis úr. A nap már előbukkant a látóhatár mögül, Danny hunyorgott a nagy fényességtől. Hamarosan ébren lesz mindenki. Kittridge odahajolt hozzá. – Hogy állunk a benzinnel? – kérdezte. Danny megnézte. Negyedéig volt a tank. – Térjünk le, és töltsük fel a kannákból. Hadd mozgassák meg a tagjaikat egy kicsit az emberek. Letértek az útról és bementek egy nemzeti parkba. Kittridge és Don tiszteletes körülnéztek a mosdókban, aztán jelezték, hogy tiszta a levegő. – Harminc perc, emberek – mondta Kittridge. Közben a készleteik is bővültek, volt több doboz sós kekszük, mogyoróvaj, alma, müzliszeletek, dobozos üdítőitalok és gyümölcslevek, meg pelenka és tápszer az ifjabb Robinsonnak. Kittridge még egy doboz müzlit is szerzett Dannynek, bár az üzlet hűtőjében levő összes tej romlott volt, úgyhogy szárazon kell majd megennie. Danny, Kittridge és Don tiszteletes leemelte a dízelolajas kannákat a busz hátuljáról, és elkezdte beleönteni a tankba. Danny még korábban elmondta nekik, hogy a busz tankja pontosan százkilencven literes, és hogy egy tankkal körülbelül négyszáznyolcvan kilométert lehet megtenni. – Nagyon akkurátus fickó vagy – mondta neki akkor Kittridge. Miután megtankoltak, Danny fogta a müzlit meg egy doboz langyos Dr. Peppert, és leült egy fa alá. A többiek egy asztal körül ültek a padokon. Jamal is, aki amúgy nem sokat szólt. Danny úgy gondolta, mindenki arra jutott, nem hánytorgatják fel a múltat. Linda Robinson az ifjabb Robinsont pelenkázta, és gügyögött neki, a baba meg rugdalózott és hadonászott. Danny nem sokszor látott még kisbabát. Abból a kevésből az derült ki neki, hogy a babák sokat sírnak, de az ifjabb Robinson eddig meg se mukkant. A mama mindig azt mondta, hogy vannak jó babák és vannak rossz babák, ezek szerint az ifjabb Robinson jó baba. Danny megpróbálta eszébe idézni a saját kisbabakorát, csak hogy ellenőrizze, vissza tud-e rá emlékezni, de a gondolatai nem jutottak olyan távolra, legalábbis nem szép rendben. Furcsa volt, hogy van itt egy ilyen nagy rész az ember életében, amit nem lehet felidézni, csak kis képekben: az ablaküvegen megcsillanó napfény, egy döglött béka a kocsifeljárón, amit egy autó lapított ki, vagy egy almaszelet a tányéron. Eltűnődött, vajon ő is olyan jó baba volt-e, mint az ifjabb Robinson. Danny a társaságot nézte, marokszám tömte a szájába a müzlit, és a Dr. Pepperrel öblítette le. Tim egyszer csak felállt az asztal mellől, és odament hozzá. – Hahó, Timbo. Hogy vagy? – Megvagyok – vont vállat hanyagul. A haja szanaszét állt a buszon alvástól. – Ideülhetek melléd? –

kérdezte. Danny arrébb húzódott, hogy odaférjen. – Ne haragudj amiatt, hogy a többi gyerek néha szívatni szokott – folytatta Tim egy perc elteltével. – Semmi baj. Nem haragszom. – Billy Nice egy nagy pöcsfej. – Téged is szokott piszkálni? – Néha – vonta össze kissé a szemöldökét. – Mindig mindenkit piszkál. – Egyszerűen csak ne foglalkozz vele. Én is ezt teszem. – Nagyon bejön neked Thomas, ugye? – mondta Tim egy perc elteltével. – Aha. – Régebben én is néztem. Tudod, hatalmas készletem volt Thomas vonatokból a pincében. Megvolt a széntovábbító, a mozdonymosó meg minden. – Szívesen megnézném. Lefogadom, hogy szuper. Ezután rövid időre elhallgattak. A nap melegen sütötte Danny arcát. – Akarod tudni, mit láttam a stadionban? – kérdezte Tim. – Ha szeretnéd elmondani. – Úgy ezer millió halott embert. Danny nem nagyon tudta, mit mondjon erre. Timnek nyilván szüksége volt rá, hogy elmondja valakinek, az ilyesmit az ember nem jó, ha magába fojtja. – Elég durva volt. – Aprilnek elmondtad? – kérdezte Danny. Tim megrázta a fejét. – Titokban akarod tartani? – Ugye nem baj? – Dehogyis. Tudok titkot tartani. Tim felmarkolt egy kis földet a fa tövéről és nézte, ahogy átpereg az ujjai közt. – Danny, te nem nagyon szoktál félni, ugye? – Hát, néha előfordul. – De most nem – jelentette ki a fiú. Dannynek ezen el kellett gondolkodnia. Biztos félnie kéne, de egész egyszerűen nem félt. Inkább érdeklődés volt benne. Mi fog történni legközelebb? Hova fognak menni? Magát is meglepte, hogy milyen jól alkalmazkodik. Dr. Francis büszke lenne rá. – Nem, azt hiszem, nem. Az árnyas tűzrakóhelyen mindenki szedelőzködött. Danny azt kívánta, bárcsak megtalálná azokat a szavakat, amiktől a fiú jobban érezné magát, amik kitörölnék a lelkéből annak az emlékét, amit a stadionban látott. Már a busz felé mentek, amikor támadt egy ötlete. – Tim, adok neked valamit – vette ki a hátizsákjából Danny a szerencsepénzét, és odanyújtotta a fiúnak. – Csak el ne veszítsd, és ígérem, semmi rossz nem történhet veled. – Hát ezzel meg mi történt? – vette a tenyerébe az érmét Tim. – Teljesen szét van nyomva. – Átment rajta egy vonat. Azért szerencsepénz. – Hol szerezted? – Nem tudom. Mindig is az enyém volt. De most már a tied, tartsd meg – bökött a fejével Danny a fiú nyitott tenyere felé. Pillanatnyi tétovázás után Tim a rövidnadrágja zsebébe csúsztatta a kilapított pénzérmét. Danny tudta, hogy nem nagy vigasz, de azért nem is semmi, és ilyenkor egy apróság is segíthet. Mint például: a mama vodkája, amiből ivott, ha rosszak voltak az idegei, meg Purvis úr látogatásai azokon az estéken, amikor Danny hallotta őket nevetgélni. A dübörgő busz, ahogy a nagy dízelmotor életre kelt, amikor reggelenként elfordította a slusszkulcsot. A gyerekek lármázása, amikor áthajtott a Lindler Avenue-i fekvőrendőrön, és ők majd kirepültek az ülésből. Ilyen apróságok. Danny meg volt elégedve

magával, amiért erre is gondolt, mintha továbbadott volna valamit, amiről tudta, hogy talán nem mindenkinek jutna az eszébe, és ahogy álltak ott egymás mellett a reggeli napfényben, a szeme sarkából valami változást vett észre a fiú arcán, mintha felderült volna; talán még el is mosolyodott.

– Köszönöm, Danny – mondta. Omaha lángokban állt. Először csak a lüktető izzást látták a láthatáron. A tűz már nem lobogott olyan hevesen. Délnyugat felől közeledtek a városhoz a 80-as autópályán. Egyetlen autó sem volt az úton, az összes épületben sötétség honolt. Az elhagyatottság sokkal mélységesebb és áthatóbb volt, mint eddig bárhol – Omahában elvileg közel félmillióan laktak. Erős füstszag kezdett beáramlani a busz szellőzőrendszerén. Kittridge szólt Dannynek, hogy álljon meg. – Valahogy át kell jutnunk a folyón – mondta Don tiszteletes. – Menjünk délnek vagy északnak, és keressünk egy átkelőt. – Danny, hogy állunk a benzinnel? – nézett fel a térképből Kittridge. Nyolcadáig volt a tank, a kannák kiürültek. Azzal legfeljebb még nyolcvan kilométert tudnak menni. Abban reménykedtek, hogy Omahában találnak még üzemanyagot. – Annyi biztos, hogy itt nem maradhatunk. Észak felé fordultak. A legközelebbi átkelő Adair városánál volt. De a híd odalett, felrobbantották, semmi nem maradt belőle. Csak a széles, sötét, szüntelenül áramló folyó. A következő lehetőség Decatur, még ötven kilométer északra. – Egy kilométerrel visszább volt egy általános iskola és óvoda – mondta Don tiszteletes. – Jobb, mint a semmi. Reggel meg elmehetünk üzemanyagot keresni. Csend lett a buszban, mindenki Kittridge válaszát várta. – Rendben, legyen így. Visszamentek a kisváros szívébe. A lámpák nem égtek, az utcák üresek voltak. Odaértek az iskolához, az úttól távolabb, a földek szélén álló, modern külsejű épülethez. A parkoló szélén tábla, rajta félkövér betűkkel, mint a mozik felett a műsor, az állt: HAJRÁ OROSZLÁNOK! JÓ NYARAT!

– Mindenki maradjon itt – mondta Kittridge. Belépett. Eltelt néhány perc, aztán Kittridge újra előtűnt. Gyors pillantást váltott Don tiszteletessel, és a két férfi bólintott. – Ide behúzódunk éjszakára – jelentette be Kittridge. – Maradjunk együtt, senki ne kószáljon el. Áram nincs, viszont a menzán van folyó víz és ennivaló. Ha ki kell menni a mosdóba, kettesével menjünk. Az előcsarnokot belengték az általános iskolára oly jellemző szagok, izzadságé, festőkellékeké és a felsúrolt linóleumé. Egy győzelmi trófeákkal tele vitrin állt az egyik ajtó mellett, ami feltehetőleg az igazgatói irodába vezetett; a festett salakbeton falakon kollázskiállítás lógott, embereket és állatokat ábrázoló, újság- és magazinkivágásokból összeállított képek. Mindegyik kép mellett volt egy nyomtatott felirat is az alkotó nevével és osztályával. Wendy Mueller, 2. osztály. Gavin Jackson, 5. osztály. Florence Ratcliffe, óvodás. – April, menjetek el Wooddal meg Donnal, és keressetek szivacsot, amin alhatunk. Az óvodai csoportszobákban biztosan találtok. A menza mögötti éléskamrában találtak babkonzervet és befőttet, valamint kenyeret meg lekvárt. Nem volt gáz, amin főzni lehetett volna, úgyhogy hidegen tálalták a babot, és mindent a menzai fémtálcákra raktak. Odakint ekkor már sötét volt, Kittridge kiosztotta az elemlámpákat. Egyhangúlag úgy döntöttek, hogy csak suttogva beszélnek, nehogy meghallják őket a fertőzöttek. Kilenc órára mindenki lefeküdt. Kittridge meghagyta Donnak, hogy őrködjön a földszinten, ő pedig magához vett egy kézi reflektort, és felment a lépcsőn. A legtöbb ajtó zárva volt, de nem az összes;

Kittridge bement a kémiaterembe, egy nagy, egybefüggő helyiségbe, ahol laboratóriumi asztalok és főzőpoharakkal meg egyéb eszközökkel teli, üveges szekrények álltak. A levegőt alig érezhető butánszag lengte be. A terem elejében levő táblán ez állt: „Összefoglalás: 8-12. fejezet. Laborfeladat beadási határideje szerda.” Kittridge levette az ingét, és megmosakodott a sarokban levő mosdókagylónál, aztán fogott egy széket, és lehúzta a bakancsát. A műláb, amely rögtön a bal térde alatt kezdődött, szilikonnal borított titánötvözetből készült; a hidraulikus henger, amit egy mikroprocesszor irányított, és egy apró hidrogéncella látott el energiával, másodpercenként ötvenszer váltott, hogy kiszámítsa a bokaízület pontos szögsebességét, így utánozva a természetes járást. Ez volt a legkorszerűbb művégtag; kétség nem fért hozzá, hogy egy vagyonba került a hadseregnek. Feltűrte a nadrágját, lecsatolta a protézistokot, és megmosta a csonkot a mosdó melletti adagolóban levő szappannal. Bár erősen megkérgesedett a bőr ott, ahol a műlábhoz ért, mégis felhorzsolódottnak, fájósnak érezte így, hogy két napig nem törődött vele. Alaposan megtörölte a csonkot, néhány percig még levegőztette, aztán visszatette a helyére a műlábat, és lehúzta a nadrágszárát.

Ekkor hirtelen arra lett figyelmes, hogy valaki mozog mögötte. Megfordult, látta, hogy April áll a nyitott ajtóban. – Bocsánat, nem akartam... Kittridge gyorsan magára rántotta az inget, és felállt. Mennyit láthatott a lány? De a lámpa halvány volt, őt pedig részben eltakarta az egyik laboratóriumi asztal. – Semmi baj. Csak megmosakodtam egy kicsit. – Nem tudtam aludni. – Előfordul. Gyere be nyugodtan. A lány bizonytalan léptekkel beljebb ment a terembe. Kittridge az ablakhoz ment a géppisztollyal a kezében. Egy pillanat alatt végigtekintett az utcán. – Mi a helyzet odakint? – állt mellé a lány. – Egyelőre nyugi van. Hogy van Tim? – Alszik, mint a bunda. Keményebb, mint amilyennek látszik. Nálam mindenesetre keményebb.

– Hát ezt kétlem. Te elég lazának tűnsz, ami azt illeti. – Ne gondold – vonta össze a szemöldökét April. – Kívülről nyugodt vagyok, de belülről nem. Az igazat megvallva annyira félek, hogy már szinte nem is érzek semmit. A terem fala mentén, az ablakok alatt széles polc volt. April felhúzódzkodott rá, a hátát a váznak támasztotta, és a térdét a mellkasához húzta. Kittridge ugyanígy tett. Szemtől szembe ültek egymással. Hallgattak, de a csend nem volt kínos, inkább várakozással teli. A lány fiatal volt, de a férfi megérzett benne valami alapvető rugalmasságot, ami vagy megvan az emberben, vagy nem.

– Na, és van fiúd? – Ez most valami kihallgatás? – Csak próbálok beszélgetni – nevetett fel Kittridge, és érezte, hogy elpirul. – Te mindenkivel ilyen vagy? – Csak azokkal, akik szimpatikusak. – És hogy kaptad az April nevet? – kérdezte Kittridge egy újabb pillanat elteltével. Jobb nem jutott az eszébe. – Áprilisban van a szülinapod? – Az Átokföldje című vers miatt – felelte. Amikor Kittridge nem mondott semmit, April kétkedve felvonta a szemöldökét. – Tudod, T. S. Eliot írta. – Azt hiszem, odáig nem jutottam el. Hogy szól? – kérdezte Kittridge. Már hallotta a költő nevét, de ennyi. April levette a szemét Kittridge-ről, és tekintete a távolba révedt. Amikor beszélni kezdett, a hangja tele volt valami gazdag érzelemmel, amit Kittridge nem tudott megnevezni, boldog, szomorú és

emlékekkel teli: „Április a kegyetlen, kihajtja Az orgonát a holt földből beoltja Az emléket a vágyba, felkavarja Esőjével a tompa gyökeret. Tél melengetett minket, eltakarva Felejtő hóval a földet, kitartva Egy kis életet elszáradt gumókkal Nyár tört ránk, átkelt a Starnbergerseen Záporzuhogással...”[1] – Hűha – mondta Kittridge. A lány megint ránézett. Kittridge megfigyelte, hogy a szeme mohaszínű, és a szivárványhártya felszínén mintha aranyló pelyhek lebegnének. – Ez nem semmi.

– Még folytatódik – vont vállat April. – Alapvetően totál depressziós volt a fickó – mondta egy kifoszlott szálat babrálva a farmerja térdén. – Az anyám ötlete volt ez a név. Angoltanár volt, mielőtt összetalálkozott a mostohaapámmal, és gazdagok lettünk, meg ilyesmi. – A szüleid elváltak? – Az apám meghalt, amikor hatéves voltam. – Ne haragudj, nem akartam... – Hagyd csak – szakította félbe April. – Nem olyan volt, akire fel lehetett volna nézni. Az anyám rosszfiús korszakából maradt ránk. Totál be volt állva, és belehajtott egy hídpillérbe. Itt a vége, fuss el véle. A lány minden érzelem nélkül közölte mindezt, mintha az időjárásról beszélt volna. Odakint sötétségbe burkolózott a nyári éjszaka. Kittridge egyértelműen rosszul ítélte meg a lányt, de már megtanulta, hogy a legtöbbször rosszul ítéli meg az embereket. Soha semmi nem az, aminek elsőre látszik, de mindig meglepte, milyen terheket cipelnek az emberek. – Megláttalak – mondta April. – A lábadat. Meg a hegeket a hátadon. Katona voltál, ugye? – Ezt meg miből gondolod? – Leginkább mindenből – biccentett a lány. – Te vagy az egyetlen, akiről úgy tűnik, hogy tudja, mi a teendő. Nagyon jól értesz a fegyverekhez meg az ilyen szarokhoz. – Már mondtam neked, hogy eladó vagyok. Kempingfelszerelést árulok. – Ezt egy másodpercig se hiszem el. April egyenessége olyan lefegyverző volt, hogy Kittridge egy pillanatig nem mondott semmit. De a lány már úgyis rájött. – Biztos, hogy akarod hallani? Nem valami szép történet. – Ha el akarod mondani. – Igazad van, tényleg katona voltam – fordult ösztönösen az ablak felé Kittridge. – Rögtön a középiskola után beálltam. De nem a hadseregbe, a haditengerészethez. A végén törzsőrmester lett belőlem a katonai rendészetnél. Tudod, hogy az mi? – Zsaru voltál? – Valami olyasmi. Főként az amerikai objektumokat, légi támaszpontokat, veszélyeztetett katonai intézményeket, ilyesmiket biztosítottuk mi. Folyton ide-oda helyeztek minket. Voltam Iránban, Irakban, Szaúd-Arábiában, egy kis ideig Csecsenföldön. Legutoljára Afganisztánban szolgáltam a bagrami légi támaszponton. Rendszerint rutinmunka volt, felszerelési jegyzékek hitelesítése, a külföldi munkások ellenőrzése jövet-menet. De hébe-hóba történt ez-az. Még nem volt meg a puccs,

úgyhogy a terület még amerikai ellenőrzés alatt állt, de mindenhol ott nyüzsögtek a tálibok, és az alKaida meg vagy húsz különböző helyi kiskirály hadakozott egymással – azzal szünetet tartott, hogy összeszedje magát. Mindig az a rész volt a legnehezebb, ami ezután jött. – Az egyik nap aztán meglátunk egy kocsit, a szokásos ütött-kopott tragacsot, jönni az úton. Az ellenőrzőpontok mind jól láthatóan jelezve vannak, mindenki tudja, hogy meg kell állni, de ennek a fickónak esze ágában sincs megállni. Egyenesen felénk száguld. Két embert látunk a kocsiban, egy férfit és egy nőt. Mindenki tüzet nyit. A kocsi kifarol, párszor átfordul, de aztán megáll a kerekein. Azt hisszük, biztos, mindjárt felrobban, de nem. Én vagyok a rangidős tiszthelyettes, tehát én megyek oda megnézni. A nő halott, de a férfi még él. Rábukott a volánra, minden csupa vér. A hátsó ülésen egy gyerek ül, egy kisfiú. Nem lehet több négyévesnél. Beleszíjazták egy robbanóanyagokkal megpakolt gyerekülésbe. Látom, hogy a drótok a kocsi elejébe vezetne, ahol az apa fogja a detonátort. A pasas motyog magában. Anta al-masz’ul, mondogatja, anta al-masz’ul. A gyerek sír, és a kezét nyújtja felém. Azt a kicsi kezét. Soha nem fogom elfelejteni. Még csak négyéves, de mintha tudná, mi fog történni.

– Jézusom – borzadt el April. – És mit csináltál? – Elhúztam onnan a csíkot. Jobb nem jutott eszembe. Nem nagyon emlékszem a robbanásra. A szaúd-arábiai kórházban ébredtem. A szakaszomból két ember meghalt, egy másik pedig repeszt kapott a gerincébe – mondta. April csak meredt rá. – Én szóltam, hogy nem egy szép történet.

– Felrobbantotta a saját gyerekét? – Hát nagyjából valahogy úgy, igen. – De milyen ember az, aki ilyet csinál? – Most megfogtál. Erre soha nem tudtam rájönni magam sem. April erre már nem szólt; Kittridge azon tűnődött, amin mindig is, hogy nem mondott-e túl sokat. De jó érzés volt könnyíteni a szívén, és ha April többet is kapott, mint amire számított, jól tudta leplezni. Kittridge tudta, hogy elméleti szempontból a története jelentéktelen, egy a sok száz, talán sok ezer hasonló közül. Ilyen értelmetlenül kegyetlen volt a világ. Csakhogy ennek a megértése még távolról sem jelenti az elfogadását is. – És aztán mi történt? – kérdezte April. – Semmi – vont vállat Kittridge. – Itt a vége. Ott táncolnak a szüzekkel az örökkévalóságban. – Én rólad beszélek – mondta, és nem vette le a tekintetét Kittridge arcáról. – Azt hiszem, engem eléggé kicsinálna az ilyesmi. Ez valami új, gondolta Kittridge – a történetnek erről a részéről soha senki nem kérdezte még. Általában, amint az alaptörténetet elmesélte, a hallgató hanyatt-homlok elmenekült. De ez a lány, ez az April nem. – Hát engem nem. Vagy legalábbis azt hittem, hogy engem nem csinált ki. Úgy fél évet töltöttem a katonai kórházban, megtanultam járni, öltözködni, enni, aztán mehettem. A háborúnak vége, barátom, legalábbis számodra – közölték, persze sokkal szebben. De egyáltalán nem keseredtem meg, mint ahogy a legtöbben ilyenkor. Nem bújtam az ágy alá, ha egy kocsi motorja pufogni kezdett, meg semmi ilyesmi. Ami történt, megtörtént, gondoltam én. Aztán úgy hat hónappal az után, hogy letelepedtem, hazalátogattam Wyomingbe. A szüleim már nem éltek, a húgom felköltözött Brit Columbiába a férjéhez, és lényegében eltűnt a térképről, de még ismertem néhány embert. Azokat a srácokat, akikkel együtt jártam iskolába, bár egyikünk se volt már srác. Az egyikük nagy bulit akart csapni a hazaérkezésem alkalmából. Mindegyiküknek volt már saját családja, gyerekek, feleség meg munka, de ők még keményen buliztak. Az egész csak ürügy volt, hogy jól bepiálhassanak. Nem gondoltam, hogy ebből bármi baj lehetne. Persze, mondtam én magamnak, üsd csak ki magad, és tényleg úgy is lett. Voltak ott legalább százan, a tornác felett egy nagy transzparens lógott a nevemmel, még zenekart is hívtak. Elképesztő volt az egész. Ott állok a hátsó kertben, hallgatom a zenét, és akkor ez a barátom azt mondja: „Gyere csak, van itt néhány nő, aki szeretne megismerkedni veled. Ne állj úgy ott, mint

egy hülye.” Aztán bevisz a házba, és bent vannak ezek hárman, mind elég csinosak. Az egyiket ismertem is egy kicsit, még jó régről. Beszélnek megállás nélkül, valami műsorról a tévében meg pletykákról, szóval a szokásos. Csupa hétköznapi, normális dologról. Én egy sört melengetek a kezemben, és hallgatom őket, amikor egyszer csak rájövök, hogy fogalmam sincs, miről beszélnek. A szavakat értettem, de hogy mit jelentenek, azt nem. Az egész teljesen összefüggéstelennek tűnt, mintha két világ lett volna, egy belső és egy külső, és semmi közük nem lett volna egymáshoz. Biztos, hogy egy dilidoki még nevet is tudna rá. Én csak annyit tudok, hogy a padlón térek magamhoz, és mindenki fölöttem áll. Azután úgy négy hónapot töltöttem az erdőben, mire megint emberek közé tudtam menni – azzal szünetet tartott, mert egy kicsit meglepte magát is. – Az igazat megvallva, ezt még soha senkinek nem mondtam el. Te vagy az első.

– Ez úgy hangzott, mintha a gimis padtársam súgta volna. – Ott a pont – mondta Kittridge nevetve. Hosszan egymás szemébe néztek. Milyen furcsa, gondolta a férfi. Az egyik percben az ember még teljesen egyedül van a gondolataival, a következőben meg jön valaki, aki mintha ismerné a lelke legmélyét, és akinek az ember könnyedén megnyílik. A férfi nem tudta volna megmondani, mennyi ideje bámulják egymást. Egyre csak nézték egymást, és egyikük sem fordította el a tekintetét, mert nem volt meg bennük hozzá sem a szándék, sem a mersz, sem a vágy. Hány éves is lehet a lány? Tizenhét? Mégsem tűnt tizenhétnek. Nem is tűnt egyáltalán sehány évesnek. Egy öreg lélek: Kittridge hallotta már a kifejezést, de soha nem értette egészen, mit is jelent. Hát ilyen volt April. Egy öreg lélek. – Tudod, hogy kell az ilyesmivel bánni? – húzta elő Kittridge az egyik revolvert a pisztolytáskából, és odanyújtotta neki, hogy megpecsételje a barátságukat. – Hadd találjam ki – nézte habozva April. – Nem úgy, mint a tévében. Kittridge kivette a tárat, és hátrahúzta a závárt, hogy a töltény kijöjjön a csőből. A lány kezébe tette a pisztolyt, és az ujjaival átkulcsolta a lány ujjait. – Ne az ujjízülettel húzd meg a ravaszt, mert lefelé fog menni a lövés. Az ujjhegyedet használd, azzal húzd meg, így – mondta, majd elengedte a lány kezét, és megkopogtatta a saját szegycsontját. – Egy lövés ide. Csak ennyi kell hozzá, de nem vétheted el. Ne siesd el, célozz és lőj – azzal újratöltötte a pisztolyt és visszaadta a lánynak. – Tessék, neked adom. Mindig tarts benne egy lövedéket csőre töltve, ahogy mutattam. – Nahát, köszönöm – mosolyodott el kényszeredetten a lány. – Nekem meg nincs semmim, amit neked adhatnék. – Talán majd legközelebb – mosolyodott el Kittridge is. Eltelt egy pillanat. April a kezében forgatta a fegyvert, és úgy vizsgálta, mintha valami rejtélyes lelet lenne. – Amit az az apa mondott... Anta valami. – Anta al-masz’ul. – Megtudtad, hogy mit jelent? – „Te vagy a hibás” – bólintott Kittridge. Újra csend lett, bár ez más volt, mint a többi. Nem válaszfal közöttük, hanem mintha valami közös tudással rendelkeznének. Milyen furcsa kimondani ezeket a szavakat, gondolta Kittridge. Anta al-masz’ul. Anta al-masz’ul. – Szerintem helyesen cselekedtél – mondta April. – Te is meghaltál volna. – Mindig van választás. – Mi mást tudtál volna tenni? Kittridge értette, hogy a kérdés költői, és a lány nem vár választ. Mi mást tudtál volna tenni? De Kittridge évek óta magában hordozta a választ.

– Megfoghattam volna a kezét. Egész éjszaka őrködött az ablaknál. Az éjszakai ébrenlét nem jelentett neki gondot, megtanulta beérni mindössze néhány szemhunyásnyi alvással. April összegömbölyödve feküdt a padlón az ablak alatt. Kittridge levette a kabátját, és ráterítette a lányra. Sehol nem égtek a lámpák. Az ablakból úgy látszott, béke van a világban, az égen ott ragyogtak a parányi csillagok. Ahogy a nap első sugarai megjelentek a láthatáron, megengedte magának, hogy becsukja a szemét.

Közeledő autók hangjára riadt fel. Egy húsz járműből álló katonai konvoj jött végig az utcán. Kivette a táskából a másik pisztolyt is, odaadta Aprilnek, aki eddigre már szintén felült, és a szemét dörzsölte. – Fogd. Kittridge gyorsan leszaladt a lépcsőn. Mire kiért az ajtón, a konvoj alig harminc méterre volt a háztól. Kittridge a karját lengetve kikocogott az utcára. – Állj! A menet élén haladó katonai terepjáró hirtelen megállt, mindössze néhány méterrel előtte, a tetőn ülő katona egy 50-es kaliberű géppuskával követte Kittridge minden mozdulatát. A katona arcának alsó felét fehér orvosi maszk takarta. – Maradjon ott, ahol van. – Nincs nálam fegyver – emelte fel Kittridge a karját. – Azt mondtam, ne jöjjön közelebb – húzta hátra a katona a závárt a fegyverén. Feszült öt másodperc következett, az is lehetségesnek tűnt, hogy lelövik. Aztán kivágódott a kocsi jobb első ajtaja, kiszállt belőle egy robusztus nő, és odament Kittridge-hez. Közelről a nő arca nyúzottnak, barázdáltnak látszott, mert cserepes volt a portól. Tiszt, és nem az aktatologató fajtából.

– Porcheki őrnagy, kilencedik harci támogató zászlóalj, Iowai Nemzetőrség. Maga ki a franc? Kittridge-nek csak egy kártyája volt, amit kijátszhatott. – Bemard Kittridge törzsőrmester. C század, első rendészeti zászlóalj, tengerészgyalogság. – Maga tengerészgyalogos? – húzta össze a szemét. – Egészségügyi okokból leszereltek, asszonyom. Az őrnagy Kittridge mögé, az iskolaépületre pillantott. Kittridge nem nézett oda, de anélkül is tudta, hogy a többiek figyelik az ablakból. – Hány civil van odabent? – Tizenegy. A járművünkből majdnem kifogyott az üzemanyag. – Van beteg vagy sebesült? – Mindenki elcsigázott és fél, de ennyi. Porcheki őrnagy közönyös arckifejezéssel vette tudomásul, majd megszólalt. – Caldwell! Valdez! Két tisztes ügetett előre. Ezeken is orvosi maszk volt. Mindenkin, Porchekit kivéve. – Hozzák a tartálykocsit, és lássanak neki megtankolni a járművet. – Civileket viszünk magunkkal? Ezt most lehet nekünk? – Talán kikértem a véleményét, szakaszvezető? Küldjön ide egy szanitécet. Van rá harminc másodperce. – Igenis, asszonyom. Elnézést, asszonyom – azzal elkocogtak. – Köszönöm, őrnagy. Hosszú lett volna a séta innen. Porcheki levette az övéről a kulacsot, és ivott, csak aztán válaszolt. – Szerencséjük van, hogy éppen most találtak meg minket. Az üzemanyagunk nekünk is eléggé fogytán van. Fort Powellbe tartunk, a nemzetőrség fegyverraktárába, tehát addig tudjuk elvinni

magukat. Az ASZKH felállított ott egy menekülttábort. Onnan pedig valószínűleg Chicagóba vagy St. Louisba fogják kitelepíteni magukat. – Ha megengedi, hadd kérdezzem meg, van valami hír? – Kérdezzen bátran, de nem tudom biztosan, mit is mondjak magának. Az egyik percben ezek az istenverte valamik mindenhol ott vannak, a következőben meg már senki nem találja őket. Szeretik a fákat, de bármilyen fedezék jó nekik. Azt híresztelik a központi parancsnokságtól, hogy egy nagy raj özönlik végig a kansas-nebraskai határ mentén. – Milyen raj? – Rajnak nevezik, ha összeverődnek – felelte Porcheki, miután még egyet húzott a kulacsból. Megjelent a szanitéc, mindenki kitódult az iskolából. Kittridge elmagyarázta nekik, mit csinálnak,

miközben a katonák kört vontak köréjük. A szanitéc megvizsgálta a civileket, megmérte a hőmérsékletüket, és benézett a szájukba. Amikor már mindenki indulásra készen állt, Porcheki megvárta Kittridge-et a busz lépcsőjénél. – Csak még valami. Jobban teszik, ha nem árulják el, hogy Denverből jöttek. Mondják azt, hogy Iowába valók, ha valaki kérdezi. – Majd továbbadom – felelte Kittridge, akinek felrémlett az autópálya, a szétszaggatott kocsik sora. Felszállt a buszra, a térde közé vette a puskáját, és leült közvetlenül Danny mögé. – Beszarok – mondta Jamal fülig érő vigyorral. – Egy katonai konvoj. Visszaszívok mindent, amit csak mondtam magáról, Kittridge. A francba is, még azt se bánom, hogy majdnem lelőtt ez a vén spiné – bökött a hüvelykujjával Bellamyné felé, aki a ruhaujjából előhúzott zsebkendővel törölgette a homlokát. – Csak sértegessen nyugodtan, fiatalember – felelte a nő. – Nem tud megbántani. – Már régen meg akarom kérdezni – fordult a túlsó oldalon ülő nő felé Jamal. – Hogy van ez maguknál, öreg hölgyeknél ezzel a taknyos zsebkendővel a ruhaujjban? Nem gondolják, hogy egy kicsit egészségtelen? – Mondja ezt egy fiatalember, akinek annyi tinta van a karjában, hogy azzal egy stencilgépet fel lehetne tölteni. – Stencilgép. Maga melyik évszázadból jött? – Ha meglátom magát, fiatalember, egyetlen kifejezés jut az eszembe, mégpedig az, hogy „fertőző májgyulladás”. – Jézusom, maguk ketten – morgott Wood. – Maguknak aztán tényleg szobára kéne menni. A konvoj megindult.

TIZENNÉGY Minden sínen volt. Összegyűjtötte magának a csapatot, a repülő hajnalban jön értük. Guilder kapcsolatba lépett egy ismerősével egy őrző-védő cégnél, és minden el volt intézve. A raktárban levő szervereket és merevlemezeket mind letörölték. Menjenek haza, mondta a beosztottjainak. Menjenek haza, és legyenek a családjukkal. Már elmúlt éjfél, amikor a csendes, esőtől síkos utcákon hazahajtott. A rádióból szünet nélkül áradtak a rossz hírek: káosz az autópályákon, a hadsereg átcsoportosít, elégedetlenkedő hangok külföldről. A Fehér Házból higgadt, magabiztos szavak, a válságot kezelik, a legjobb koponyák dolgoznak rajta, de senki nem tudott átverni senkit. Biztos volt, hogy órákon belül kihirdetik a statáriumot az egész országban. A CNN arról adott hírt, hogy Európa, valamint Kelet-Ázsia várhatóan blokád alá helyezi az Egyesült Államokat és Kanadát. Vagyis a kontinensre rá fogják csapni az ajtót. A világ most talán undorodik tőlünk, gondolta Guilder, de mihez kezdenek, ha mi már nem leszünk?

Vezetés közben éberen figyelte a visszapillantó tükröt. Pedig nem volt paranoiás. De erősen benne volt a pakliban, hogy egyszer csak kerékcsikorgást hall, egy furgon bevágódik elé, fekete öltönyös férfiak szállnak ki belőle. Horace Guilder? Jöjjön velünk. Az a meglepő, gondolta, hogy még nem történt meg. Behajtott a garázsba, és bezárta maga mögött az ajtót. A hálószobában egy kis táskába becsomagolta a legszükségesebbeket – pár napra való ruha, piperecikkek, a gyógyszerei. Kihozta a laptopját a dolgozószobából, és betette a mikroba, az áramkörök szikrázva, sisteregve égtek ki. A mobiljától már megszabadult, kihajította a kocsi ablakán. A nappaliban eloltotta a lámpát, és széthúzta a függönyt. Az utca túloldalán az egyik szomszéd épp a bőröndöket rakta be a terepjárója nyitott csomagtartójába. A férfi felesége a házuk ajtajában állt, és egy alvó kisgyereket szorított magához. Hogy is hívták őket? Guilder vagy soha nem is tudta, vagy nem jutott eszébe. Időről időre látta az asszonyt egy élénk színű műanyag játék autóban tologatni a kislányt fel és alá a kocsibejárón. Ahogy nézte őket, Guilderben felidéződött Shawna emléke – nem az az utolsó, szörnyű találka, hanem ahogy fekszenek a szeretkezés után, közben Shawna halkan suttog, és Guilder mellkasát csiklandozza. Boldoggá tesz, amiket csinálok? Azt szeretném, ha én lennék neked az egyetlen. Mindez nem volt több, mint olcsó színészkedés, hogy feltegyék a koronát a munkaórára. Hogy milyen hülye volt. A férfi kivette a felesége karjából a gyereket, és gyengéden betette a hátsó ülésre. A két felnőtt beszállt a kocsiba. Guilder elképzelte, mit mondhatnak egymásnak. „Minden rendben lesz. Már dolgoznak rajta. Csak egy hetet maradunk anyádéknál, legfeljebb kettőt, amíg elül ez az egész.”

Guilder hallotta, hogy beindul a motor, kitolattak a kocsibejáróról. Nézte, ahogy az utcasarkon eltűnik a hátsó lámpa. Sok szerencsét, gondolta. Várt még öt percet. Az utcák némaságba borultak, minden ház sötét volt. Amikor megbizonyosodott róla, hogy senki sem figyeli, kivitte a táskáját az autóhoz. Éjjel két óra is elmúlt, mire az idősek otthonába ért. A parkoló üres volt, egyetlen lámpa égett a bejáratnál. Belépett az ajtón, de a portán nem volt senki. A porta mellett egy üres tolószék állt, egy másik meg beljebb az előtérben. Egy hang se hallatszott. Valószínűleg veszik őt a biztonsági kamerák, de ugyan ki nézné meg a szalagot? Az apja az ágyán feküdt a sötétben. A szobában borzasztó büdös volt, órák óta, sőt talán egy napja nem járt odabent senki. Az apja ágya melletti tálcán valaki ott hagyott egy tucat bébiételes üveget meg egy kancsó vizet. Egy kiömlött pohár arról árulkodott, hogy az apja megpróbált inni, de az étel érintetlen volt; persze akkor sem tudta volna kinyitni az üvegeket, ha megkísérelte volna.

Guildernek nem sok ideje volt, de ez alkalommal nem lehetett sietni. Az apja szeme csukva volt, a hang – az a kioktató hang – elhallgatott. Jobb is így, gondolta. Elég volt a beszédből. Kutatott az emlékezetében, hátha eszébe jut valami szép emlék az apjáról, akármilyen halvány is, de csak az rémlett fel benne, amikor az apja elvitte egy parkba még kiskorában. Az emlékkép bizonytalan volt és vázlatos – talán meg se történt –, de jobb nem ugrott be neki. Egy téli nap, Guilder lehelete gomolyog, a kopasz fák emelkednek és süllyednek, ahogy az apja löki őt a hintán, és a háta közepén a nagy kéz, amelyik elkapja, és a levegőbe lódítja. Guilder semmi másra nem emlékezett abból a napból. Lehet, hogy még csak ötéves volt. Amikor kihúzta a párnát az apja feje alól, az öreg szeme megrebbent, de nem nyílt ki. Íme, itt van a szakadék széle, gondolta Guilder, a halálos pillanat; a tett, amely ha egyszer megtörtént, már soha többé nem vonható vissza. Eszébe jutott az apagyilkosság szó. Ahhoz nem volt elég bátor, hogy magát megölje, de ahogy a párnát az apja arcára tette, nem érzett semmi habozást. Megragadta a párna széleit, és addig fokozta a nyomást, amíg biztos nem volt benne, hogy semennyi levegő nem juthat az apja orrához vagy a szájához. Eltelt lassan egy perc, Guilder a bajusza alatt számlálta a másodperceket. Apjának a takarón fekvő keze idegesen megrándult. Mennyi idő kell hozzá? Honnan fogja tudni, hogy mikor van vége? Ha a párna nem használ, akkor mit csinál? Figyelte az apja kezét, hogy megmozdul-e újra, de semmi. Fokozatosan ráeszmélt, hogy a keze alatti test mozdulatlansága csak egyvalamit jelenthet. Az apja nem lélegzett többé. Elvette a párnát. Az apja arca éppen ugyanolyan volt, a tényleges halála alig jelentett változást az állapotában. Guilder gyengéden felemelte az apja fejét, és visszarakta a párnát a helyére. Nem a bűnét próbálta meg eltitkolni ezzel – bár nemigen hitte, hogy bárki is jönne, hogy kivizsgálja a helyzetet –, csak azt szerette volna, hogy legyen párna, amin az apja fekhet, különösen mivel valószínűnek tűnt, hogy nagyon hosszú ideig fog ott feküdni. Guilder arra számított, hogy abban a pillanatban majd elöntik az érzelmek, és hogy minden fájdalom meg keserűség előtör belőle. A borzalmas gyerekkora. Az édesanyja magányos léte. A saját, sivár és szeretet nélküli élete, amiben csak egy fizetett nő volt a társasága. De csak megkönnyebbülést érzett. Ez volt élete legigazibb próbája, és ő kiállta. Odakint a folyosó csendes volt, semmi nem változott. Ki tudná megmondani, miféle aljasságokat rejt a többi ajtó, és hány család néz szembe ugyanezzel a kegyetlen döntéssel? Guilder az órájára pillantott: tíz perc telt el azóta, hogy belépett az épületbe. Csak tíz perc, mégis minden más lett. Ő is, a világ is. Az apja már nem volt sehol. És erre elfutotta a szemét a könny.

Hosszú léptekkel végigsietett a folyosón, elhaladt az üres társalgó és az elhagyott nővérszoba mellett, aztán kisétált az épületből. Már hajnalodott.

TIZENÖT Későre járt a második napon, a missouri határ közelében, amikor Grey akadályt látott meg maguk előtt. A semmi közepén voltak, kilométerekre minden várostól. Grey lassított és megállt. Lila felnézett a magazinból, amit olvasott: Modern Gyermeknevelés. Grey Ledeau-ban szerezte neki, egy éjjel-nappaliban, egy halom másikkal együtt. Családi Élet, Csecsemő és Gyermek, Mai Kisgyerekek. Ezen a napon a nőnek az iránta való hozzáállása kissé megváltozott. Talán az a szellemi erőfeszítés tette, amellyel fenntartotta a fikciót, hogy az utazásukban nincs semmi rendkívüli, de egyre türelmetlenebb lett vele, és úgy beszélt hozzá, mintha valami együttműködni nem hajlandó férj lenne. – Nézze meg az ember – ejtette az ölébe a magazint. A borítón egy pirospozsgás, rózsaszín ujjatlan ruhát viselő kislány fényképe volt. AMIKOR ROSSZUL SÜL EL A BABAZSÚR, szólt a képaláírás. – Az meg mi? – Szerintem egy tank. – És mit keres ott? – Talán itt felejtették, vagy ilyesmi. – Szerintem a tankokat nem felejtik csak úgy ott, Lawrence. „Bocsánat, nem látta valahol a tankomat? Tudom, hogy valahol itt hagytam.” Ki parkol le csak úgy egy tankot az út közepén? – sóhajtott egy nagyot Lila. – El kell vinniük onnan. – Kérjem meg őket? – csóválta a fejét Grey. – Igen, Lawrence. Pontosan ezt szeretném. Grey nem pontosan ezt szerette volna, de lehetetlennek tűnt nemet mondani. Kiszállt a kocsiból. Már alkonyodott. – Jó napot! – kiáltott. Hátrapillantott Lilára, aki a letekert ablakon kihajolva figyelte őt. – Szerintem üres. – Talán csak nem hallják magát. – Azt mondom, forduljunk meg. Találunk másik utat. – Ez elvi kérdés. Nem torlaszolhatják el csak így az utat. Menjen közelebb. Biztos vagyok benne, hogy van valaki odabent. Grey kételkedett benne, de nem akart vitatkozni. Felkapaszkodott a lánctalpon, és felhúzta magát a torony tetejére. Benézett a búvónyíláson, de túl sötét volt odalent, úgyhogy semmit se látott. Lila közben kiszállt a Volvóból, és elemlámpával a kezében állt a tank aljánál. – Nem vagyok benne biztos, hogy ez olyan jó ötlet – mondta Grey. – Ez csak egy tank, Lawrence. Nahát. Maguk férfiak mind egyformák, tudja? Odaadta neki az elemlámpát. Nem volt mit tenni, be kellett nézni megint. Grey bevilágított a búvónyíláson. A kurva istenit. – Na? Mi van odalent? Grey úgy vélte, valószínűleg ketten lehettek. Nem volt egyszerű dolog csak úgy szemmel szétválogatni a darabokat. Úgy nézett ki, mintha valaki bedobott volna egy kézigránátot, annyira szét voltak marcangolva a katonák. Csakhogy nem gránát volt. Látod, Grey? Megrezzent, mintha áramütés érte volna. A hang. Nem olyan, mint a szerelőműhelyben, a hang a fejében volt. Nulladik hangja. Lila a tank mellől nézte őt. Grey próbált mondani valamit, figyelmeztetni a nőt, de egy hang se jött ki a torkán. Grey... éhes vagy? Az volt. Mint a farkas. Az érzés mintha minden testrészét eltöltötte volna, mindegyik sejtet és

molekulát, a benne rezgő legapróbb atomokat is. Soha életében nem érzett még ilyen mindent átható éhséget. Ez az én ajándékom neked. A vér ajándéka. – Lawrence, mi a baj? Grey nyelt egyet.

– Mindjárt... jövök. És már ment is le a nyílásba. Elejtette az elemlámpát, de nem számított; a tankban sötét volt, ő mégis világosnak látta, mert minden felület gyönyörűen ragyogó vérrel volt borítva. Gyötrő vágy öntötte el, a hideg fémhez nyomta az arcát, és beledugta a nyelvét a vérbe. – Lawrence! Mit csinál odabent? Grey ekkor már négykézláb állt, a padlót nyalogatta, és a ragacsos maradványokba temette az arcát. Ez egyszerűen csodás! Mintha egy éve, egy évtizede, egy évszázada nem evett volna, most viszont a világtörténelem legbőségesebb lakomájában van része! A test minden gyönyöre egybegyúrva, a lehető legkéjesebb önkívület! A varázslatot erőszakos dörömbölés törte meg. Az ujjai a szájában voltak, az arca csupa vér. Mi a francot csinál? És mi ez a mennydörgés-szerű hang? – Lawrence! Jöjjön, gyorsan! Újabb dörömbölés, hangosabb, mint az előző. Grey nagy nehezen felmászott a létrán. Valami nem stimmelt az éggel, mindent elárasztott valami tüzes ragyogás. Lila meglátta Grey véres arcát, és sikítani kezdett. Két sugárhajtású repülőgép zúgott el alacsonyan a fejük felett, nagy sebességgel hasítva a levegőt; éles, fehér fény ömlött szét az égen, Greyt pedig meleg légtömeg csapta arcul, és lelökte a tank tetejéről. Amikor földet ért, úgy megütötte magát, hogy egy pillanatig nem kapott levegőt. Újabb gépek húztak el, fények villóztak az égen kelet felé. – Ne jöjjön közelebb – távolodott tőle hátrálva Lila, a kezét védelmezőn az arca elé tartva. Nem volt idő elmagyarázni, és mit mondott volna? Világos volt, hogy mi folyik, belesétáltak a háborúba. Grey megragadta a karjánál, és a kocsi felé vonszolta. Lila kapálózott, sikítozott, csépelte őt. Greynek valahogy sikerült kinyitnia a jobb első ajtót, és betuszkolnia a nőt, de akkor rájött, hogy hibát követett el: amint Grey becsukta az ajtót, Lila azonnal bezárta az ajtókat. – Lila, eresszen be! – verte az üveget. – Menjen innen! Tűnjön el! Valami nehéz tárgyra volt szüksége. Grey a földet fürkészte a kocsi körül, de nem talált semmit. Még egy pillanat, és Lila rájön, mit kell tennie; odaül a volánhoz, és elhajt. Grey ezt nem hagyhatja. Hátrahúzódott, ökölbe szorította a kezét, és betörte a bal oldali ablakot. Arra számított, hogy nagyon fájdalmas lesz, amikor nekiütődik a keze az üvegnek, mert eltörik benne az összes csont, de nem így történt; a keze úgy hatolt át az üvegen, mintha fólia volna, a csillogó üvegszilánkok zuhatagként hullottak le. Mielőtt Lila bármit tehetett volna, Grey kinyitotta az ajtót, beszuszakolta magát a vezetőülésbe, és rükvercbe kapcsolt. Száznyolcvan fokos fordulatot tett, előre nyomta a sebességváltót, és beletaposott a gázba. De már késő volt. Egyre több repülő süvített el felettük, előttük pedig tűzfal emelkedett; Grey jobbra rántotta a kormányt, és a következő pillanatban már a kukoricasorok között száguldottak, a kerekek eszeveszetten pörögtek a puha földben, a szélvédőre nagy, zöld levelek csapódtak. Gyorsan kihajtottak a mezőről, de Grey túl későn látta meg a vízelvezető csatornát. A Volvo beleszáguldott, aztán ki, a kocsi a levegőbe repült, aztán a kerekei ismét a földnek csapódtak. Lila egyre csak sikított, és akkor végre Grey megtalálta: egy út. Megrántotta a kormányt, a padlóig nyomta a gázpedált. Párhuzamosan száguldottak a vízelvezető csatornával; a nap már lebukott a látóhatár alá, a földek tintaszínű feketeségbe merültek, de az eget

elborította a tűz. De nemcsak a tűz, hirtelen az egész kocsi ragyogó fényben fürdött. – Álljanak meg! A szélvédőt roppant, fekete alak töltötte be, mintha egy nagy fekete madár ereszkedett volna le. Grey rálépett a fékre, mire mindketten előrebuktak. Miután a helikopter leszállt az úttestre, Grey hallotta, ahogy csörömpölve betörik a szélvédő, és valami az ölébe hullik: egy konzerv méretű és súlyú fémdoboz, ami sziszegő hangot adott ki. – Lila, fusson! Kivágta az ajtót, de már belélegezte a gázt, ott volt a fejében, a szívében, a tüdejében; mindössze tíz lépést tudott tenni, aztán összeesett, a föld úgy emelkedett fel, mint a növekvő hullám, és egyszerűen az arcába csapódott. Az idő mintha felfeslett volna, a világ teljesen elködösült és eltávolodott. Nagy szél vágott az arcába. A szeme sarkából látta, hogy a szkafanderes férfiak nehéz léptekkel feléje tartanak. Ketten Lilát vonszolták a helikopter felé. A karjánál fogva húzták, a földre nézett, a teste elernyedt, a lába a földet súrolta. – Ne bántsák! – mondta Grey. – Kérem, vigyázzanak a babára! De úgy tűnt, nem számít, mit mond. Az alakok már fölé hajoltak, az arcukat nem lehetett kivenni, szellemekként, testetlenül lebegtek a föld felett. Előtünedeztek a csillagok. Szellemek – gondolta Grey. – Most már biztos tényleg meghaltam. És érezte, hogy megragadják.

TIZENHAT Egész nap csak mentek előre, már késő délután volt, amikor a konvoj megállt. Porcheki kiszállt a menet elején haladó terepjáróból, és hosszú léptekkel hátrament a buszhoz. – Itt elválnak útjaink. A kapuőrség majd megmondja, mit kell csinálniuk. Valamifajta összpontosítási körletben voltak: utánpótlással megrakott teherautók, katonai konténerek, tartálykocsik, még ágyúk is voltak. Kittridge úgy vélte, legalább két zászlóaljnyi haderő lehet ott. Ennek a tőszomszédságában egy vászonsátrakból álló, kapuval ellátott tábor volt, amit hordozható kerítés vett körbe, a tetején harmonikaszerűen szétnyitható szögesdrót. – Maguk hova mennek? – kérdezte Kittridge. Kíváncsi volt, hol folyik most a harc. Porcheki vállat vont. Ahova mondják. – Sok szerencsét, őrmester. És ne felejtse el, amit mondtam. A konvoj eltávolodott. – Hajts előre, Danny – mondta Kittridge. – Lassan. A kapuban két maszkos, M16-os gépkarabéllyal felszerelt katona őrködött. A szögesdrótra rögzített nagy táblán ez állt: AZ AMERIKAI SZÖVETSÉGI KATASZTRÓFAVÉDELMI HIVATAL MENEKÜLTTÁBORA. ENGEDÉLY NÉLKÜL BELÉPNI TILOS. LŐFEGYVERT BEVINNI TILOS. A bejárattól öt méterre a katonák intettek nekik, hogy álljanak meg. Az egyik őr a sofőr ablakához

lépett. Kölyök volt még, egy nappal se több húsznál, az arcát pattanások tarkították. – Hányán vannak? – Tizenketten – válaszolt Kittridge. – Melyik városból? A rendszámtáblákat már rég leszedték a buszról. – Des Moines, Iowa. A katona hátralépett, és valamit motyogott a vállára csíptetett adóvevőbe. A másik még mindig a zárt kapunál állt, a fegyverét felfelé irányítva. – Rendben, állítsa le a motort, és maradjanak ott, ahol vannak. A katona pillanatokon belül visszatért egy vállra akasztható katonai vászonzsákkal, amit felnyújtott az ablakba. – Ebbe tegyenek bele minden fegyvert és mobiltelefont, aztán adják előre – mondta. A fegyverekre vonatkozó tilalmat értette Kittridge, na de a mobiltelefonok? Napok óta nem volt térereje egyiküknek sem. – Túl sokan vagyunk, összeomlana a helyi hálózat, ha az emberek használni próbálnák a telefonjukat. Elnézést, de ezek a szabályok. Ezt a magyarázatot Kittridge gyengének találta, de nem volt mit tenni. Elvette a zsákot, és végigment az ülések közötti folyosón. Amikor Bellamynéhez ért, a nő védelmezőn a dereka elé kapta a táskáját. – Fiatalember, enélkül még a kozmetikushoz sem megyek. – És igaza is van – igyekezett mosolyogni Kittridge. – De itt biztonságban vagyunk. A szavamat adom. Bellamyné láthatóan vonakodva húzta elő az óriási revolvert a retiküljéből, és betette a többihez. Kittridge a busz elejébe cipelte a hátizsákot és a lépcső alján hagyta; az első katona benyúlt érte és villámgyorsan elvette. Azt a parancsot kapták, hogy szálljanak le a többi holmijukkal a buszról, és álljanak félre, amíg az egyik katona átvizsgálja a csomagjaikat. A kapun túl Kittridge nagy, nyitott pajtát látott, ahol emberek gyülekeztek. A kerítés mentén katonák járkáltak fel-alá.

– Rendben – mondta az őr –, mehetnek. Jelentkezzenek az elosztó épületben, ott majd elszállásolják magukat. – És a busz? – kérdezte Kittridge.

– Minden jármű és üzemanyag felett az Egyesült Államok hadserege rendelkezik. Danny teljesen le volt sújtva. Az egyik katona már fel is szállt a buszra, hogy elhajtson vele. – Ezzel meg mi van? – kérdezte az őr. – Minden rendben lesz – fordult Kittridge Dannyhez –, nagyon fognak vigyázni rá. – Ajánlom is – bólintott Danny. Látszott rajta, mennyire el van keseredve. A hely zsúfolásig volt emberekkel, akik több sorban várakoztak egy hosszú asztal előtt. Gyerekes családok, öregemberek, párok, még egy vak ember is a kutyájával. Egy fiatal nő vöröskeresztes pólóban, gesztenyebarna haja hátul összefogva, fel-alá járt a sorok között egy kézi számítógéppel.

– Van szülői kíséret nélküli kiskorú? – kérdezte. Porchekihez hasonlóan ő sem hordott maszkot. A kialvatlanságtól karikás volt a szeme. Aprilre és Timre nézett. – Hát ti ketten? – Ő az öcsém. Én tizennyolc vagyok – felelt April. A nő kétkedve nézett, de nem szólt semmit. – Szeretnénk mind együtt maradni – szólt Kittridge. – Ezt elvileg nem volna szabad – mondta a nő, feljegyezve valamit a számítógépébe. – Hogy hívják? – kérdezte meg a nevét Kittridge. Ez mindig jólesik az embereknek, gondolta. – Vera. – Vera, az őrjáratnál, amelyik behozott minket, azt mondták, hogy Chicagóba vagy St. Louisba fognak minket kitelepíteni. Egy papírcsík siklott ki a kézi számítógépből. Vera letépte és odaadta Kittridge-nek. – Még mindig a buszokra várunk. Most már hamarosan jönniük kell. Mutassa ezt meg az asztalnál ülő munkatársamnak. Kijelöltek nekik egy sátrat, és adtak nekik néhány zsetont, amik élelmiszerjegyül szolgáltak, aztán kiléptek az épületből. Tábori zajok és szagok fogadták őket: égő fa füstje, vécétisztítószer, a tömeg emberszaga. A talaj sáros volt és szemetes, főtt az étel a kempingfőzőkön, a sátorkötelekről mosott ruha lógott, egyesek vártak a kútnál, hogy megtölthessék a vödreiket, mások kinyújtózva ültek a kempingszékeken, mint a nézők, akik a meccs után az autó csomagtartójából falatozgatnak; az arcukról lerítt a kábultság és a kimerültség. A kukákba már nem fért több szemét, legyek dongtak körülöttük. A nap forrón tűzött. A hadsereg teherautóin kívül Kittridge nem látott más járművet. A jelek szerint a menekültek gyalog érkeztek, hátrahagyva valahol a kocsijukat, amiből úgyis kifogyott a benzin. Két embert már elszállásoltak a sátrukban, egy idősebb párt, Fred és Lucy Wilkest. Kaliforniában éltek, de rokonaik laktak Iowában, és éppen egy esküvőn vendégeskedtek, amikor kitört a járvány. Hat napja voltak a táborban. – Van valami hír a buszokról? – kérdezte Kittridge. Joe Robinson elment, hogy megtudja, mikor osztják az élelmiszert, Wood és Delores vízért indultak. April elengedte az öccsét, hadd futkározzon a szomszéd sátorban lakó gyerekekkel, de figyelmeztette, hogy ne kószáljon el messzire. Danny azért vele ment. – Mit mondanak? – Mindig azt, hogy majd holnap – felelte Fred Wilkes, egy jó karban levő, legalább hetvenéves, csillogó kék szemű férfi; a hőségben levette az ingét, úgyhogy mellkasán látszott a bolyhos, dús, ősz szőr. Tízlapos römit játszottak a feleségével – aki éppolyan nagydarab volt, mint amilyen kistermetű ő; egymással szemben ültek egy-egy kempingágyon, és egy kartondoboz volt az asztaluk. – Ha nem jönnek rövidesen, az emberek kifogynak a türelmükből. És akkor mi lesz? Kittridge újra kilépett a sátorból. Katonák őrizték őket, úgyhogy egyelőre biztonságban voltak. De mintha minden megállt volna, és mindenki arra várna, hogy történjen valami. A kerítés mentén, százméteres közönként gyalogosok álltak őrt. Mindegyiken orvosi maszk volt. Úgy tűnt, az egyetlen ki- és bevezető út a főkapun át vezet. A tábort északról egy alacsony, ablaktalan épület határolta, semmilyen látható jelölés nem volt rajta, a bejáratot betonbarikád szegélyezte. Kittridge látta, hogy két csillogó fekete helikopter közeledik keletről, nagy kört leírva megfordul, és landol a tetőn. Négy

alak szállt ki az egyik helikopterből, sötét szemüveget, baseballsapkát és golyóálló mellényt viselő férfiak, gépkarabéllyal a kezükben. Ezek nem katonák, gondolta Kittridge. A felszerelésük alapján valamelyik őrző-védő cég lehet. A négy férfi elfoglalta a helyét a tető négy sarkán. Kinyílt a második helikopter ajtaja. Kittridge a homlokához emelte a kezét, hogy jobban lásson. Egy pillanatig semmi sem történt, aztán kiszállt egy alak narancssárga biológiai védőruhában, őt követte öt másik. A helikopter rotorjai még forogtak. Rövid egyeztetés zajlott, aztán a védőruhás alakok két hosszúkás acélládát vettek ki a helikopter csomagteréből, mindegyik körülbelül olyan méretű volt, mint egy koporsó, csak még kerekek is voltak rajtuk, amiket az aljukból engedtek ki. A két ládát odatolták a tetőn levő kis, kunyhószerű építményhez – teherlift, vélte Kittridge. Eltelt néhány perc. A hat alak újra felbukkant és beszállt a második helikopterbe. Először az egyik, aztán a másik emelkedett fel és elzúgott. April odament hozzá hátulról. – Én is észrevettem – mondta. – Szerinted mi lehet? – Talán semmi jelentősége – tette le a kezét Kittridge. – Tim hol van? – Már barátkozik. Elment focizni néhány sráccal. Nézték, ahogy a helikopterek eltűnnek szem elől. Ennek biztosan van valami jelentősége, gondolta Kittridge. – Szerinted rendben leszünk itt? – Miért ne lennénk? – Nem tudom – felelte a lány, bár az arca arról árulkodott, hogy tudja; ugyanarra gondolt, amire a férfi. – Tegnap éjjel, a kémiateremben... csak azt akarom mondani, hogy néha ilyen vagyok. Nem akartam kíváncsiskodni. – Nem meséltem volna el neked, ha nem akartam volna. A lány valahogy egyszerre nézett rá és másfelé. Az ilyen pillanatokban van benne valami, amitől idősebbnek tűnik a koránál. Nem is csak tűnik, gondolta Kittridge: idősebb is. – Tényleg tizennyolc vagy? – kérdezte a férfi. Úgy tűnt, a lányt mulattatja a kérdés. – Miért? Nem látszom annyinak? Kittridge zavarában vállat vont, a kérdés csak úgy kibukott belőle. – Nem. Azazhogy igen, dehogynem. Én csak... nem is tudom. April szemmel láthatólag jól szórakozott. – A lányoknak nem szabad megmondaniuk a korukat. De hogy megnyugtassalak, igen, elmúltam tizennyolc. Tizennyolc éves vagyok, két hónapos és tizenhét napos. Nem mintha számolnám. Hosszan egymás szemébe néztek. Mi van ebben a lányban, tűnődött Kittridge, ebben az Aprilben?

– Jövök neked egy szívességgel a pisztoly miatt – mondta a lány –, még ha el is vették. Azt hiszem, tulajdonképpen ez volt a legszebb ajándék, amit valaha is kaptam bárkitől. – Tetszett a vers. Mondjuk, hogy kvittek vagyunk. Hogy is hívták a fickót? – T. S. Eliot. – Írt mást is? – Nem sok értelmeset. Ha engem kérdezel, ez az egy jó verse volt. Elvették a fegyvereiket, és nem tudtak üzenetet küldeni a külvilágnak. Kittridge már nem először tűnődött el azon, vajon nem kellett volna-e egyszerűen továbbhajtani. – Mindenképp utánanézek, igazad van-e, amikor kijutunk innen.

TIZENHÉT Grey. Fehérség, lebegő érzés. Grey rájött, hogy egy autóban ül. Ez furcsa volt, mert az autó egyúttal egy motelszoba is volt ággyal, pipereasztallal és tévével. Mióta csinálnak ilyen kocsikat? Az egyik ágy végében ült, és vezette a szobát – a kormányoszlop a padlóból állt ki ferdén, a tévé volt a szélvédő –, a szomszédos ágyon pedig ott ült Lila, egy rózsaszín csomagocskát szorítva a mellére. – Ott vagyunk már, Lawrence? – kérdezte tőle Lila. – Tisztába kell tennem a babát. A babát? – gondolta Grey. Hát ez mikor történt? Nem hónapok voltak még hátra?

– Olyan gyönyörű – mondta Lila, és halkan gügyögött. – Olyan gyönyörű kisbabánk van. Milyen kár, hogy le kell lőnünk. – Miért kell lelőnünk? – Ne butáskodjon. Most minden kisbabát lelövünk. Úgy nem eszik meg őket. Lawrence Grey. Az álom megváltozott – Grey félig tudta, hogy álmodik, félig pedig azt érezte, ez a valóság –, Grey a tankban volt. Valami jött, és el akarta kapni, de ő nem tudta rávenni magát, hogy megmozduljon. Négykézláb szürcsölte a vért. Az volt a feladata, hogy feligya mindet, de ez lehetetlen volt: a vér elkezdett kibugyogni a búvónyíláson, és megtöltötte a fülkét. Véróceán. A vér már az álláig ért, megtelt a szája és az orra, fulladozott, fuldoklott... Lawrence Grey. Ébredjen. Éles fényt látott, amikor kinyitotta a szemét. Mintha valami a torkán akadt volna, köhögni kezdett. Tényleg meg fog fulladni? De az álom már kezdett széttöredezni, a képei szétporladtak, és csak a félelem maradt utánuk. Hová a fenébe került? Valami kórházfélébe. Mindössze egy köntös volt rajta, érezte, hogy alatta meztelen a teste és borzong. A csuklóját és a bokáját az ágykerethez kötötték, vastag, erős szíjakkal, amik egy helyben tartották, mint múmiát a szarkofág. Drótok tekergőztek a köntöse alól egy kocsihoz, amin orvosi eszközök voltak, a jobb karjába infúziót vezettek. Érezte, valaki van a szobában. Tulajdonképpen két valaki. Ormótlan biológiai védőruhában lebegtek az ágy lábánál, arcukat műanyag álarc takarta. Grey a hátuk mögött súlyos acélajtót látott, fent a sarokban pedig egy biztonsági kamera figyelte rezzenéstelen tekintettel a jelenetet. – Grey úr, én Horace Guilder vagyok – szólalt meg a bal oldali. Grey furán kedélyesnek találta a hangját. – Ő pedig a munkatársam, dr. Nelson. Hogy érzi magát? Grey mindent megtett, hogy kivegyen valamit az arcukból. Aki beszélt, jellegtelen arcú, középkorú férfi volt, az álla szögletes, a feje nagy, a bőre tésztaszínű. A másik jóval fiatalabb, fekete szemét összehúzta, és bozontos kis kecskeszakálla volt. Egyáltalán nem hasonlított azokra az orvosokra, akikkel Greynek korábban dolga volt. – Mi ez a hely? – kérdezte Grey, miután megnyalta az ajkát, és nyelt egyet. – Miért vagyok megkötözve? – A saját biztonsága érdekében kötöztük meg, Grey úr – nyugtatta meg Guilder. – Amíg rá nem jövünk, mi a baja. Ami pedig azt illeti, hogy hol van, attól tartok, még nem árulhatom el. Legyen elég annyi, hogy itt barátok között van. Grey rájött, hogy biztosan nyugtatót adtak be neki. Alig tudta mozgatni az izmait, és nem csak a szíjak miatt. A tagjai mintha ólomból lettek volna, a gondolatai lustán, céltalanul keringtek az agyában, mint guppik az akváriumban. Guilder egy pohár vizet tartott az ajkához. – Tessék, igyon.

Grey émelygett – már a szaga is undorító volt, mint valami szörnyen agyonklórozott medencéé. Sötét gondolatok jutottak eszébe: felidéződött benne a vér a tankban, és ahogy mohón beletemeti az arcát. Tényleg megtörtént? Vagy csak álmodta? De alighogy megfogalmazta magában ezeket a kérdéseket, mintha valamifajta dübörgés töltötte volna be a fejét, és roppant éhség hatalmasodott el rajta, olyan mindent elsöprő, hogy az egész teste összerándult, és a szíjak megfeszültek.

– Hé – hőkölt hátra Guilder. – Csak lassan a testtel. Újabb képek ködlöttek fel benne. A tank az úton, a halott katonák, a robbanások mindenhol, az érzés, ahogy a kezével betöri a Volvo ablakát, a lángolva égő földek, a kukorica között átsuhanó kocsi, a helikopter ragyogó lámpái és a szkafanderes emberek, akik elhurcolják Lilát. – Hol van? Mit csináltak vele? Guilder Nelsonra pillantott, aki összeráncolta a homlokát. Érdekes – mintha ezt lehetett volna leolvasni az arcáról. – Nem kell aggódnia, Grey úr. Nagyon vigyázunk rá. Tulajdonképpen a szemközti szobában van.

– Ne merjék bántani – feszült a szíjaknak Grey ökölbe szorult kézzel. – Ha egy ujjal is hozzáérnek, akkor én... – Akkor maga mit fog tenni, Grey úr? De ennyi volt, a szíjak erősen tartották. Akármit is adtak neki, elvette az erejét. – Ne izgassa fel magát, Grey úr. Az ismerőse teljesen jól van. A baba is. Már csak az nem egészen világos nekünk, pontosan hogyan is találkoztak. Abban bíztam, hogy maga talán segíthet nekünk tisztázni ezt. – Miért akarja tudni? – Először is – vonta fel hitetlenkedve a szemöldökét a sisak üvegablaka mögött Guilder –, úgy tűnik, hogy maguk ketten az utolsók, akik élve kijutottak Coloradóból. Higgye el nekem, ha azt mondom, hogy ez igen érdekes a számunkra. A nő a síházban volt? Ott találkozott vele? – A síházban? – kérdezte Grey. Már a szó hallatán elfogta a vakrémület. – Igen, Grey úr. A síház. – Nem – rázta a fejét. – Akkor hol? – Egy barkácsáruházban – nyelt egyet. – Pontosan hol? – kérdezte pillanatnyi hallgatás után Guilder. – Valahol Denverben – próbálta összeszedni a gondolatait Grey, de a tudata megint elködösült. – Nem tudom pontosan. Azt akarta, hogy fessem ki a gyerekszobát. Guilder rögtön a másik férfihoz fordult, aki vállat vont. – Lehet, hogy az érzéstelenítőszer miatt van – mondta Nelson. – Eltarthat még egy kis ideig, hogy a helyükre tegye a dolgokat. Guilder azonban tántoríthatatlan volt. Most már volt valami erőszakosabb a férfi tekintetében, ami mintha egyenesen belefúródott volna. – Tudnunk kell, hogy mi történt a síháznál. Hogyan jutott ki onnan? – Nem emlékszem. – Volt ott egy kislány? Látta őt? Ott volt egy kislány? Miről beszélnek ezek? – Én nem láttam senkit. Én csak... nem tudom. Az egész olyan zűrzavaros volt. A Red Roofban ébredtem fel. – Red Roof? Az mi? – Egy motel az autópálya mellett. – Ez mikor volt? – ráncolta a homlokát tanácstalanul. – Három nappal ezelőtt? – próbált számolni Grey. – Nem, négy. Négy napja – hanyatlott a párnára a

feje. A két férfi összenézett. – Ennek semmi értelme – mondta Nelson. – A síház huszonkét nappal ezelőtt dőlt romba. Nem a hétalvó Rip Van Winkle meséjében vagyunk. – Hol volt ebben a három hétben? – sürgette őt Guilder. A kérdésnek nem volt értelme. Három hét? – Nem tudom – mondta Grey. – Újra felteszem a kérdést, Grey úr. A hölgy a síházban volt? Ott találkozott vele? – Most mondtam magának – nyögte immár ellenállás nélkül. – A barkácsáruházban volt. A gondolatai úgy kavarogtak, mint a lefolyóban örvénylő víz. Akármit is adtak neki, jól elkábult tőle. Ekkor mintha gyomorszájon vágták volna, úgy érte Greyt a felismerés, hogy mire való a sok szíj. Tanulmányozni akarják őt. Mint a világító lényeket. Mint Nulladikat. És amikor eleget tudnak meg róla, akkor Richards, vagy valaki hozzá hasonló majd célba veszi, és azzal neki vége. – Maguknak rám van szükségük. Bocsánat, hogy elfutottam. Csak ne bántsák Lilát. Erre a két férfi egy pillanatig nem szólt semmit, csak bámultak rá a sisakjuk üvegablaka mögül. Aztán Guilder Nelsonhoz fordult és bólintott. – Adjon be neki újabb érzéstelenítőt. Nelson elvett a kocsiról egy fecskendőt, és egy átlátszó folyadékkal teli fiolát. Grey tehetetlenül nézte, ahogy beilleszti a tűt az infúziós csőbe, és lenyomja a dugattyút. – Én csak takarítok – mondta Grey erőtlenül. – Én csak egy takarító vagyok. – Ó, szerintem maga sokkal több annál, Grey úr. A szavak még ott visszhangoztak Grey fülében, amikor megint elájult. *** Guilder és Nelson a légzsilipen át beléptek a fertőtlenítőhelyiségbe. Először védőruhástul zuhanyoztak, aztán levetkőztek, és egy erősen lúgos, vegyszerszagú szappannal tetőtől talpig lesikálták magukat. A torkukat is kitisztították, erős fertőtlenítőszerrel egy percig gargarizáltak, aztán a mosdóba köptek. Fáradságos szertartás volt, de amíg nem tudnak többet Grey állapotáról, bölcsen teszik, ha pontosan betartják az előírásokat. Csak néhány emberből álló személyzet volt az épületben, akikre feltétlenül szükség volt: három laboráns, egy orvos és egy négyfős őrzővédő csapat. Az épületet még a nyolcvanas évek végén húzták fel, hogy ott kezeljék a sugárbetegségben szenvedő, meg a biológiai és vegyi fegyverekkel megfertőzött katonákat. A berendezések alig működtek – a föld feletti épületgépészeti rendszer lerobbant, akárcsak az egész létesítmény videokamerás térfigyelő rendszere –, és a hely is zavaróan elhagyatottnak érződött. De itt legalább senki nem fogja keresni őket. Nelson és Guilder beléptek a laborba, egy tágas helyiségbe, ahol íróasztalok meg mindenféle készülékek voltak, többek között nagy felbontású mikroszkópok és vércentrifugák, amikre a vírus elkülönítéséhez és kitenyésztéséhez volt szükségük. Amíg Grey és Lila még eszméletlenek voltak, elvégeztek rajtuk egy CT-vizsgálatot, és vért vettek tőlük. A vérvizsgálat nem hozott kielégítő eredményt, de Grey CT-je jelentősen megnagyobbodott csecsemőmirigyet mutatott, ahogy az a fertőzöttekre volt jellemző. Amennyire Nelson és Guilder meg tudták állapítani, Greynek nem volt más tünete. Úgy látszott, hogy minden egyéb tekintetben makkegészséges. Sőt mi több: a férfi úgy nézett ki, mint aki le tudna futni egy maratoni.

– Hadd mutassak valamit – mondta Nelson. Átkísérte Guildert az egyik szomszédos irodában levő számítógéphez, ahol berendezkedett. Nelson megnyitott egy fájlt, és rákattintott egy képre. Lawrence Grey fényképe jelent meg a képernyőn. Vagy inkább egy Greyre hasonlító férfié, a fényképen az arca sokkal öregebbnek látszott. Petyhüdt bőr, a gyér haja átfésülve a fejtetőn, beesett szemek, amik kifejezéstelen, sőt szinte buta tekintettel bámultak

← kamerába. – Mikor készült? – kérdezte Guilder. – Tizenhét hónappal ezelőtt. Ezek Richards aktái – felelte Nelson. Az istenit neki, gondolta Guilder. Éppen úgy volt, ahogy Lear mondta. – Ha elkapta a vírust, a kérdés az, miért viselkedik másképp az ő testében. Lehet, hogy olyan változat, amivel még nem találkoztunk, olyan, amelyik működésbe hozza a csecsemőmirigyet, mint a többi, aztán betokozódik valahogy. De más is lehet, olyasvalami, ami csak rá jellemző. – Mint például? – vonta össze a szemöldökét Guilder. – Én is csak találgatni tudok. Úgy tűnik, valamiféle természetes immunitás lehet a bűnös, de nem lehet pontosan kideríteni. Az is lehet, hogy azokhoz az androgén hormonok termelődését gátló tablettákhoz van köze, amiket szedett. A takarítók mind elég nagy adagokat szedtek. Depo-Provera, spironolakton, prednizon. – Maga szerint ez a szteroidok miatt van? – Az is lehet egy tényező – vont vállat Nelson meggyőződés nélkül. – Azt tudjuk, hogy a vírus az endokrin rendszerre hat, ugyanúgy, mint az androgén hormonok termelődését gátló tabletták – fordult meg a székében, bezárva a fájlt. – Viszont van itt valami más is. Kutakodtam egy kicsit a nővel kapcsolatban. Nem sok mindent lehetett találni, de ami van, az nagyon is érdekfeszítő. Kinyomtattam magának – adott oda neki egy vastag aktát. – Orvos? – nyitotta ki Guilder az első oldalon. – Ortopéd sebész. Csak menjen tovább. Guilder olvasott. Lila Beatrice Kyle, született 1974. szeptember 29-én a Massachusetts állambeli Bostonban. Mindkét szülő egyetemi oktató, az apa a bostoni egyetem angol szakán, az anya egy főiskola történelem tanszékén. Jó középiskola, aztán egy általános műveltséget megalapozó leányfőiskola négy évig, ezt követi újabb négy év az orvosi egyetemen. Kórházi szakosító gyakorlat, majd további szakosodás ortopédiából a denveri közkórházban. Mindez lenyűgöző, de Guilder semmit nem tudott meg belőle. Viszont amikor továbblapozott, mit látott? Egy négy évvel ezelőtti adóbevallás első oldalát. Lila Kyle Brad Wolgast felesége volt. – Maga a bolondját járatja velem. – Mondtam én, hogy tetszeni fog – vigyorodott el diadalittasan Nelson. – Az a Wolgast ügynök. Volt egy gyerekük, egy kislány, de meghalt. Valamiféle születési szívrendellenesség. Három évvel később elváltak. Négy hónappal ezelőtt a nő újra férjhez ment egy orvoshoz, aki ugyanabban a kórházban dolgozik, valami nagynevű kardiológus. Van róla is néhány oldal, de az nem tesz hozzá a dologhoz semmit. – Rendben, tehát a nő orvos. Van valami feljegyzés arról, hogy volt a síházban? Lehetséges, hogy a személyzet tagja volt? – Semmi – rázta meg a fejét Nelson. – És erősen kétlem, hogy Richards ezt kihagyta volna a feljegyzésekből. Amennyire én látom, semmi okunk kételkedni Grey sztorijában. – Simán ott lehetett a kisteherautóban azon az első légi felvételen. Nem láttuk volna. – Ez igaz. De nem hiszem, hogy Grey hazudik arról, hogy hol találkozott vele. A történet egész egyszerűen túl bizarr ahhoz, hogy kitalált legyen. És utánanéztem: a nő denveri lakcímének két kilométeres körzetében van egy barkácsáruház. Amerre Grey tartott, pont útba esett neki. Maga beszélt a nővel. A jelek szerint azt hiszi, hogy Grey valami ezermester. Szerintem fogalma sincs róla, hogy mi folyik. Az a nő kerge, mint egy birka. – Ez a hivatalos diagnózisa? – A papírok szerint nem fordult elő elmebaj a felmenői között, de gondolja végig a helyzetét – vont vállat Nelson. – Terhes, bujkál, menekül. Cafatokra tépik körülötte az embereket. Neki valahogy

sikerül életben maradni, de ott felejtik. Maga hogy érezné magát? Az agy egy igen okos szerv. Most éppen újraírja neki a valóságot, és baromi jó munkát végez. Grey aktája alapján azt mondanám, hogy tulajdonképpen sok mindenben hasonlítanak. – Hát én ezt nem veszem be – mondta Guilder pillanatnyi gondolkodás után, és visszatette az íróasztalra az aktát. – Ugyan mekkora az esélye, hogy ezek ketten csak úgy egymásba botlanak? Véletlennek túl valószerűtlen. – Lehet. Akár így, akár úgy, nem sokat mond. És a nő is fertőzött lehet, csak nem látjuk. Talán a terhessége valahogy megszüntette a tüneteket. – Hány hetes terhes? – Nem vagyok szakértő, de a magzat méretéből ítélve úgy harminc. De kérdezze meg Suresht. Suresh volt az az orvos, akit Guilder az amerikai hadsereg fertőző betegségekkel foglalkozó kutatóintézetéből hívott a kommandósokhoz. A fertőző betegségekkel foglalkozó doktor csak hat hónapja dolgozott ott. Guilder keveset árult el neki, csak annyit mondott, hogy Grey és a nő „gyanús személyek”. – Mennyi idő kell, hogy kinyerjünk belőle egy tisztességes tenyészetet? – Az attól függ. Amennyiben egyáltalán el tudjuk különíteni a vírust, körülbelül negyvennyolc-hetvenkét óra. Ha tényleg kíváncsi a véleményemre, a legbölcsebb lenne elvitetni őt Atlantába. Ott vannak a legjobban felszerelve ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzanak. Ha Grey biztosan nem volna immúnis, elfogadhatnánk, hogy egyszerűen elfelejtették, mi történt velük. De így nem, hogy ilyen sok forog kockán. – Várjunk, amíg lesz valami bizonyíték a kezünkben – rázta meg a fejét Guilder. – Én nem várnék sokat, ahogy a dolgok most kinéznek. – Nem is fogunk. De hallotta a fickót. Azt hiszi, hogy egy motelban éjszakázott. Kétlem, hogy bárki is komolyan venne minket, ha csak ennyi van a kezünkben. Bezárnak mindkettőnket egy csinos kis cellába, és eldobják a kulcsot. Már ha szerencsénk van. – Értem, mire gondol – vonta össze a szemöldökét Nelson, és elgondolkozva simogatta a szakállát.

– Nem azt mondom, hogy nem fogunk szólni nekik – tette hozzá Guilder. – De lépjünk óvatosan. Hetvenkét óra, aztán felhívom őket, rendben? Egy pillanatra megállt az idő. Vajon bevette Nelson? Aztán a férfi bólintott. – Csak kutakodjon tovább – veregette vállon Guilder. – És szóljon Suresh-nek, hogy egyelőre adja nekik a nyugtatókat rendesen. Ha valamelyikük elkezd vámpírrá változni, én nem akarok kockáztatni.

– Maga szerint bírni fogják azok a szíjak? A kérdés költői volt, mindketten tudták a választ. Guilder a laborban hagyta Nelsont, és felment a lifttel a tetőre. A bal lábát már megint nehezen tudta emelni, a bicegése olyan volt, mint a csuklás. Odakint a Masterson nevű ügyeletes őrző-védő katona kurtán biccentett neki, de máskülönben nem foglalkozott vele. Igazi őrző-védő volt a fickó: robusztus testalkat, tűzcsap vastagságú karok, az arcára pedig ráfagyott egy nagyra nőtt diákszövetségi srác vigyora. Az egész arcát eltakaró napszemüvegben, a baseballsapkában és a golyóálló mellényben Masterson nem is annyira embernek tűnt, mint inkább játék katonának. Honnan szedik ezeket az alakokat? Talán valami gazdaságban tenyésztik őket? Vagy Petricsészében? Ezek is csak banditák, Guilder soha nem szerette, amikor velük volt dolga – Richards volt az ilyenek mintapéldánya –, bár az is igaz, hogy a szinte robotszerű engedelmességük miatt különösen ideálisak bizonyos munkákra. Ha nem lennének, ki kéne találni őket. Guilder a tető széléhez lépett. Épp csak elmúlt dél, a levegő meg sem mozdult, az alaktalan nap fehéren izzott, a táj lapos és jellegtelen volt, mint egy biliárdasztal. A teljesen egyenes láthatárt csak

egy csillogó kupolájú épület szakította meg, ami valami főiskolai létesítmény lehetett, illetve egy kicsivel délre a tál alakú futballstadion. Ez is egy áliskola, gondolta Guilder – egy sportszövetség, ami főiskolának álcázza magát. Ahol a bűnözőket átengedik a színlelt kurzusokon, ők meg megtöltik az öregdiák alapítvány pénztárát azzal, hogy őszi délutánokon jól elpáholják ellenfeleiket. Szemügyre vette a lent elterülő ASZKH tábort. A menekültek jelenléte olyan szépséghiba volt, amellyel nem számolt, és kezdetben aggasztotta is a dolog. De amikor alaposabban átgondolta a helyzetet, arra jutott, hogy ez semmit nem számít. Az a hír jött a hadseregtől, hogy egy-két nap múlva már úgysem lesznek itt. Egy fiúcsapat játszott a szögesdrót mellett, egy félig leeresztett labdát rugdostak a porban. Guilder nézte őket néhány percig. Széteshet a világ, de a gyerekek akkor is gyerekek maradnak, pillanatokon belül félre tudják tenni minden gondjukat, és elmerülnek a játékban. Talán ezt érezte Guilder, amikor Shawnával volt: néhány perc, amikor az a kisfiú lehetett, aki soha nem volt. Talán csak ennyit szeretett volna mindig is – mindenki ezt szeretné. De ez a Lawrence Grey: valami volt ebben az emberben, ami nem hagyta nyugodni, és nem is csak a hihetetlen története, vagy az a valószerűtlen véletlen, hogy a szóban forgó nő éppen Wolgast ügynök felesége. Hanem az, ahogy Grey beszélt róla. Maguknak rám van szükségük. Csak ne bántsák Lilát.

Guilder soha nem gondolta volna, hogy Grey képes így törődni egy másik emberrel, pláne egy nővel. Mindabból, ami az aktájában volt, Guilder arra következtetett, a férfi a legjobb esetben is magányos farkas, a legrosszabban pedig szociopata. Csakhogy Grey könyörgése Liláért nyilvánvalóan a szívéből jött. Valami történt közöttük, kialakult egy kapocs. Tágra nyílt a szeme, áttekintve a tábor teljes területét. Ez a sok ember: mind csapdában van. És nem csupán az őket körülvevő szögesdrót csapdájában. A fizikai akadályok semmit sem jelentenek a lelki szálakhoz képest. Igazából egymást börtönözték be. Férjek és feleségek, szülők és gyerekek, barátok és társak: amiről azt hitték, hogy erőt ad nekik az életben, valójában most épp az ellenkezőjét tette. Guilder felidézte azt a párt, akik a házával szemközt laktak, amint felváltva viszik alvó kislányukat a kocsihoz. Milyen nehéznek érezhették a karjukban azt a terhet. És amikor a vég majd őket is magával sodorja, a szenvedés hullámán fogják elhagyni a világot, és gyötrődésüket milliószorosára nagyítja a kislányuk elvesztése. Talán végig is kell nézniük, ahogy meghal? Vagy ők vesznek oda előbb, miközben pontosan tudják, hogy mi lesz vele, ha ők már nincsenek? Melyik a vonzóbb lehetőség? Egyik sem. A szeretet megpecsételte a sorsukat. Mert ezt teszi a szeretet. Az apja erre nagyon is jól megtanította Guildert. Guilder haldoklik. Ez vitathatatlan, természeti tény. És az is, hogy Lawrence Grey – ez a senki, ez az emberi hulladék, ez az istenverte takarító, aki a maga szánalmas életében csak bajt hozott a világra

– nem haldoklik. Valahol Lawrence Grey testében ott van a végső szabadság kulcsa, amit Horace Guilder meg is fog találni és megkaparint magának.

TIZENNYOLC Lassan múltak a napok. És még mindig semmi hír a buszokról. Mindenki nyugtalan volt. A szögesdróton túl jött-ment az egyre fogyatkozó hadsereg. Kittridge minden áldott reggel elment a pajtába, hogy a helyzetről érdeklődjön, és minden áldott reggel ugyanazzal a válasszal tért vissza: a buszok úton vannak, legyenek türelemmel. Egy álló napig esett az eső, és óriási sártengerré változtatta a tábort. Aztán újra kisütött a nap, és minden felületet kiszáradt földkéreggel vont be. Minden délután újabb előrecsomagolt fejadagokat hoztak, amiket egy katonai teherautó hátuljából dobáltak ki, de hír soha sem érkezett. A mobil vécékből szörnyű bűz áradt, a kukák csurig voltak. Kittridge órákon át figyelte a főkaput, de nem érkeztek újabb menekültek. Ahogy teltek a napok, a hely egyre inkább olyan érzést keltett, mintha haragos tengerrel körülvett sziget lenne. Kittridge szerzett egy szövetségest Vera, a vöröskeresztes önkéntes személyében, aki először lépett oda hozzájuk, amikor a bejelentkezéskor vártak a sorban. Fiatalabb volt, mint Kittridge elsőre gondolta, ápolónőnek tanult egy középnyugati állami középiskolában. Akárcsak az összes polgári dolgozó, Vera is teljesen kimerültnek tűnt, az arcán nyomot hagyott a soknapos megfeszített munka. Ő megérti Kittridge csalódottságát, mondta Vera, mindenki megérti. Ő is abban reménykedett, hogy buszra szállhat, ugyanolyan szorult helyzetben volt, mint itt mindenki más. Az egyik nap úgy volt, hogy Chicagóból jönnek a buszok, a következő nap már Kansas Cityt mondtak, aztán meg Joliet-t. Az ASZKH elszúrt valamit. Kellett volna kapniuk egy műholdas mobiltelefon-készletet is, hogy az emberek felhívhassák a rokonaikat és tudassák velük, hogy jól vannak. Hogy miért nem kaptak, Vera nem tudta. De még a helyi mobilhálózat sem működött. Kittridge már megismerte arcról az embereket: az elegánsan öltözött nőt, aki pórázon tartotta a macskáját, a fiatal fekete férfiakat, akik mind a Jehova tanúi fehér ingét és fekete nyakkendőjét viselték, a mazsorettruhás lányt. Fásultság telepedett a táborra, az elutazásra való várakozás elcsüggesztett és tétlenné tett mindenkit. Azt kezdték rebesgetni, hogy szennyezett a vízkészlet, mire a tábori kórház megtelt gyomorgörcsre, izomfájdalomra, lázra panaszkodó emberekkel. Sok embernek még volt működő rádiója, de csak az országos vészjelzőhálózat sípoló hangjelzését sugározták, amit a már ismerős közlemény követett. Ne hagyják el otthonukat. Vonuljanak fedezékbe ott , ahol vannak. Kövessék a katonai és rendfenntartó szervek minden utasítását. Megint egy perc sípolás, aztán újra bemondták ugyanezt. Kittridge azon kezdett tűnődni, vajon kijutnak-e onnan valaha. És egész éjszaka figyelte a kerítést.

Negyedik nap, késő délután: Kittridge, April, Don tiszteletes és Bellamyné megint kártyáztak. Időközben a bridzsről áttértek az ötlapos pókerre, és nevetségesen nagy összegeket tettek fel, persze pusztán elméletben. April, aki azt állította, hogy soha nem játszott azelőtt, közel ötezer dollárral vágta meg Kittridge-et. Wilkesék eltűntek, senki nem látta őket szerda óta. Akárhova is mentek, a csomagjaikat is magukkal vitték. – Jézusom, itt meg lehet sülni – mondta Joe Robinson. Egész nap alig kelt fel az ágyról. – Álljon be egy játszmára – javasolta Kittridge. – Az majd eltereli a figyelmét a hőségről. – Jézus Mária – nyögött a férfi. Szakadt róla a víz. – Mozdulni is alig tudok. Kittridge, akinek csak egy hatos párja volt, passzolt. April ismét tökéletes pókerarccal söpörte be a téteket. – Unatkozom – közölte Tim. – Lehetsz velem – mondta April az öccsének, miközben halmokba rendezte a papírfecniket, amiket zsetonnak használtak. – Megmutatom, hogy kell megtenni a téteket.

– Én makaózni akarok. – Hidd el, ez sokkal jobb. Don tiszteletes már újra osztani kezdte a lapokat, amikor Vera jelent meg a sátor bejáratánál. – Beszélhetnénk odakint? – nézett rögtön Kittridge szemébe. Kittridge felállt az ágyról, és kilépett a sátorból. Késő délután volt már, de még mindig tombolt a hőség. – Valami történik. Az ASZKH most kapta a hírt, hogy mindenféle utasszállítást leállítottak a Mississippitől keletre. – Ez biztos? – Meghallottam, amikor erről beszéltek a táborvezető irodájában. Az ASZKH-s emberek fele már le is lécelt. – Ki tud még erről? – Viccelsz? Még neked se mondtam el. Na tessék, itt fogják őket hagyni. – Ki az ügyeletes tiszt? – Valamilyen őrnagy. Azt hiszem, Porcheki a neve. Ez nagy szerencse. – Most hol van? – Valószínűleg a pajtában. Volt valami ezredes is, de már elment. Jó sokan elmentek közülük. – Beszélek vele. – Mit tudsz tenni? – húzta fel a szemöldökét Vera. – Talán semmit. De egy próbát megér. Vera elsietett, Kittridge pedig visszament a sátorba. – Hol van Delores? – Azt hiszem, a tábori kórház egyik sátrában dolgozik – nézett fel rá a kártyáit vizsgáló Wood. – A Vöröskereszt kiplakátolta, hogy önkénteseket keresnek. – Valaki menjen el érte. Amikor mindenki ott volt, Kittridge elmagyarázta, mi a helyzet. Még ha fel is teszik, hogy Porcheki ellátja őket a buszhoz való üzemanyaggal – ez is nagyon kétséges volt –, akkor is legalább reggelig várniuk kell az indulással. – Tényleg úgy gondolja, hogy segíteni fog nekünk? – kérdezte Don tiszteletes. – Elismerem, hogy nem sok esély van rá. – Én azt mondom, egyszerűen lopjuk el, és tűnjünk innen a francba – mondta Jamal. – Ne várjunk.

– Még lehet, hogy arra kerül a sor. Egyet is értenék, két dolgot kivéve. Egyrészt a hadseregtől nem okos dolog lopni. Könnyen lehet, hogy lelőnek minket. Másrészt legfeljebb két óra van hátra a nappalból. Hosszú az út Chicagóba, és túl kockázatos a sötétben próbálkozni. Gondolom, ebben egyetértünk. – Kittridge szünetet tartott. Jamal bólintott. – Az a fontos, hogy hallgassunk róla, és maradjunk együtt. Amint a dolog kitudódik, elszabadul a pokol. Mindenki maradjon a sátor közelében. Te is, Tim. Semmi elkószálás. Kittridge már távolabb járt a sátortól, amikor Delores utolérte. – Aggódom e miatt a láz miatt – mondta élénken. – Teljesen tele van a tábori kórház. Kifogytunk a készletekből, nincs antibiotikum, se semmi. Egyre kevésbé lehet bírni vele. – Szerinted mi ez? – Nagy valószínűséggel a tífusz a bűnös. Ugyanez történt New Orleansban is a Vanessa hurrikán után. Annyi ember összezsúfolva, csak idő kérdése volt. Ha engem kérdezel, szerintem a lehető lesürgősebben el kell tűnnünk innen. A baj nem jár egyedül, gondolta Kittridge. Lépteit megszaporázva a pajtához ment, és közben csurig tömött szemetes konténerek mellett haladt el, amikből varjak csipegettek. A madarakat, amik

még előző este bukkantak fel, kétségkívül a felgyülemlő szemét bűze vonzotta oda. Ekkor már olyan szemtelenek voltak, hogy gyakorlatilag kikapták az ember kezéből az ételt. Soha nem jó jel, gondolta Kittridge, amikor megjelennek a varjak. A parancsnoki sátornál Kittridge úgy döntött, nem jelenti be előre az érkezését, hanem egyenesen belép. Porcheki egy hosszú asztalnál ült, és egy műholdas telefonba beszélt. Három tiszthelyettes volt még a sátorban, amely elektronikus felszerelések zsúfolt dzsungele volt. Az egyik katona lerántotta a fejéről a mikrofonos fejhallgatót, és felpattant. – Mit csinál itt? Civileknek tilos bejönni ide – lépett Kittridge felé, de Porcheki megállította. – Hagyja, tizedes – rakta le a telefont kimerült arckifejezéssel. – Jó napot, Kittridge őrmester. Miben segíthetek? – Elvonulnak, ugye? – tette fel a kérdést, ami csak akkor fogalmazódott meg benne. – Magunkra hagynának egy kicsit? – fordult a katonákhoz Porcheki, miután szemügyre vette Kittridge-et. – Őrnagy... – Leléphetnek, tizedes – vágott közbe Porcheki. A három katona kelletlenül hagyta el a sátrat. – Igen. Visszarendeltek minket az illinois-i frontra. Holnap este hatkor az állam egész területe vesztegzár alá kerül. – Nem hagyhatják csak így itt ezeket az embereket. Teljesen védtelenek. – Én is tisztában vagyok vele – mondta, és figyelmesen nézte Kittridge-et. Úgy tűnt, valami bejelentésre készül. – Maga Bagramban szolgált, ugye? – Tessék? – Akkor jól gondoltam. Felismertem magát. Én is ott voltam a hetvenkettedik egészségügyi alakulattal. Nem hiszem, hogy maga emlékezne rám. Hogy van a lába? – pillantott le. – Megvan, köszönöm – felelte Kittridge, de a döbbenettől szinte nem is tudott szólni. – Örülök, hogy túlélte, őrmester – bólintott alig észrevehetően a nő, és halvány mosoly jelent meg gondterhelt arcán. – Hallottam, mi történt. Az a fiú... Szörnyű lehetett. Ami a másik dolgot illeti – folytatta ismét fontoskodva –, két tucat távolsági busz és két tartálykocsi van úton a Rock Island-i fegyvergyárból. Plusz a maguk busza, ez összesen huszonöt. Nyilvánvalóan nem elég, de ennyit tudtam összeszedni. De ezt nehogy elmondja az embereknek. Nem lenne jó, ha kitörne a pánik. Hazudnék magának, ha nem tenném hozzá, hogy most jócskán megsértem az előírásokat. Értjük egymást? – kérdezte. Kittridge bólintott. – Jó lenne, ha már készen állnának, mire befutnak a buszok. Tudja, hogy megy az ilyesmi. Igyekszünk urai maradni a helyzetnek, ameddig csak lehet, de előbb-utóbb megbomlik a fegyelem. Az emberek ki fogják számolni az esélyeket, és mérget vehet rá, hogy senki nem akar majd lemaradni. Ha minden jól megy, négy út fér bele, mielőtt lezárják a határt. Ez elég is lenne, de csak nagyon kis ráhagyással. A maguk buszának van sofőrje?

– Danny – bólintott ismét Kittridge. – A sapkás? Már megbocsásson, őrmester, igazán nem akarom bántani azt az embert. De biztosnak kell lennem benne, hogy tudja kezelni a helyzetet. – Maga sem tudná jobban kezelni nála. Erre a szavamat adom. – Akkor mondja meg neki – ment bele Porcheki némi habozás után –, hogy jelentkezzen itt három órakor. Az első rakomány négy harminckor indul. És ne feledje, amit mondtam. Ha ki akarja innen menekíteni a társait, az első buszokra rakja fel őket. Ami ezután következett, az lepte meg Kittridge-et a legjobban. Porcheki lehajolt, kihúzta az íróasztala legalsó fiókját, és kivett két pisztolyt. Kittridge revolverei voltak, ki se vették őket a pisztolytáskákból. Porcheki átnyújtott neki egy kék széldzsekit, aminek a hátára az ASZKH felirat volt nyomva. – Csak ne mutogassa őket. Jelentkezzen kint Danes tizedesnél, ő majd elkíséri a fegyverraktárba.

Vigyen el annyi töltényt, amennyi csak kell. Kittridge felvette a pisztolytáskákat, és belebújt a dzsekibe. A nő szándéka egyértelmű volt. Már az ellenséges vonalak mögött voltak, a front elhaladt mellettük. – Milyen közel vannak? – kérdezte Kittridge. – Már itt vannak – komorodott el az őrnagy. Lawrence Grey még soha nem volt ilyen éhes. Mióta is volt már ott? Három vagy négy napja? Az idő már nem jelentett semmit, az órák múlását csak a szkafanderes férfiak látogatásai szakították meg. Váratlanul jöttek, jelenések gyanánt bukkantak elő a gyógyszer okozta kábulat ködéből. Sziszegve nyílt a légzsilip, és már ott is voltak. Aztán jött a tűszúrás, és lassan megtelt a műanyag zsák a bíborvörös zsákmánnyal. Volt valami a vérében, ami kellett nekik. De mégsem tűnt úgy soha, hogy megelégedtek volna, úgy kivéreztették, mint egy levágott ökröt. Mit akarnak tőlem? – kérdezte esedezve. Miért teszik ezt velem? Hol van Lila? Ki volt éhezve. Nem érzett mást, csak az éhséget, egy embernagyságú lyuk volt a térben, amit meg kellett volna tölteni. Bele is őrülhetne az ember. Már amennyiben ő még ember, ami nem tűnt valószínűnek. Nulladik megváltoztatta őt, megmásította a léte leglényegét. Kezdték beterelni a nyájba. Hangokat, mormogást hallott a fejében, mint valami távoli tömeg zúgását. A hangok óráról órára erősödtek, a tömeg közeledett. Úgy vergődött a szíjak közt, mint hal a hálóban. Újabb és újabb zsák vért raboltak el tőle, az ereje egyre csak fogyott. Érezte, hogy meredeken hanyatlik, öregszik odabent, mélyen a sejtekben. A világegyetem a sorsára hagyta őt. Hamarosan elenyészik, szétszóródik az ürességben. A Guilder meg a Nelson nevű figyelték őt, Grey érezte, hogy ott ólálkodnak a biztonsági kamera lencséje mögött, és fürkésző tekintettel nézik. Szükségük volt rá, de féltek is tőle. Olyan volt, mint az ajándékkosár, amiből – ha kinyitják – talán kígyók szabadulnak ki. Nem tudott felelni a kérdéseikre, úgyhogy nem is kérdezgették már. Nem maradt neki más, csak a hallgatás. Eszébe jutott Lila. Ugyanezt teszik vele is? Jól van a kisbaba? Grey csak meg akarta védeni őt, ez lett volna az egyetlen jótett a nyomorult kis életében. Valamiféle szeretet született benne Lila iránt. Mint Nora Chunggal kapcsolatban, csak éppen ezerszer mélyebb, olyan erő, amely nem vágyott semmire, és nem vett el semmit, csak oda akarta adni magát. Ez volt az igazság: amikor Lila belépett az életébe, annak célja volt, mégpedig az, hogy kapjon még egy utolsó esélyt. És ő mégis cserbenhagyta a nőt. Grey meghallotta a légzsilip szisszenését, egy alak lépett be. Egy szkafanderes fickó volt, úgy csoszogott oda hozzá, mint valami nagy, narancssárga hóember. – Jó napot, Grey úr, doktor Suresh vagyok. Grey behunyta a szemét, és várta a tűszúrást. Tessék csak, gondolta, folyassa ki az egészet, az utolsó cseppig. De nem ez történt. Felnézett, és látta, hogy az orvos kihúzza a tűt az infúziós csőből, majd óvatos mozdulatokkal visszateszi rá a kupakot. A tű csengve hullott a kukába. Grey rögtön érezte, hogy tisztulni kezd az elméje. – Na, most már beszélgethetünk. Hogy érzi magát? Grey azt akarta mondani: Mit gondol, hogy érzem magam? Vagy talán csak annyit: Baszd meg.

– Lila hol van? Az orvos egy kis, töltőtoll alakú zseblámpát húzott elő a biológiai védőruha egyik zsebéből, és Grey arca fölé hajolt. A sisak üvegablakán Grey kezdte kivenni a vonásait: dús szemöldök, sötét, sárgás árnyalatú bőr, kis, fehér fogak. Elhúzta a lámpát Grey szeme előtt. – Zavarja a fény?

Grey megrázta a fejét. Egy új hangra lett figyelmes – valami ütemes dobogás. Az orvos szívverését hallotta, ahogy lüktetve áramlik az ereiben a vér. Összefolyt a szájában a nyál. – Nem volt széklete, ugye? Grey nyelt egyet, és megint megrázta a fejét. Az orvos az ágy lábához lépett, egy kis fémszerszámot vett elő. Gyorsan végighúzta Grey csupasz talpán. – Nagyon jó. A vizsgálat folytatódott. Suresh minden adatot bejegyzett egy kézi számítógépbe. Feltűrte a köntöst Grey lába fölé, és a markába fogta Grey heréit. – Köhögjön, kérem. Grey nagy nehezen köhintett egyet. Az orvos arca az üvegablak mögött nem árult el semmit. A lüktető hang betöltötte Grey egész agyát, és kitörölt minden más gondolatot. – Most megnézem a manduláit. Az orvos kesztyűs kézzel Grey nyakához nyúlt. Amikor az ujjhegyei Grey nyakához értek, Grey előrevetette a fejét. Önkéntelenül tette, hiába próbálta volna, nem tudta volna megállni. A fogsorát Suresh tenyerének puha húsába mélyesztette, és úgy összeszorította, mint a satu. Először a gumi mélységesen undorító, vegyszeres ízét érezte, aztán valami kitörőén édes töltötte be a száját. Suresh visítva igyekezett szabadulni. A másik kezét Grey homlokához szorította, nekifeszült, majd hátrahúzódott, és az öklével Grey arcába vágott. Nem fájt neki, de meglepte, úgyhogy elengedte az orvost. Suresh véres csuklóját szorongatva hátratántorodott. A hüvelyk- és a mutatóujjával fogta át érelszorító gyanánt. Grey azt várta, hogy valami nagy dolog fog történni, megszólal a riasztó, emberek rohannak be, de semmi ilyesmi nem történt; mintha megállt volna az idő, és senki nem is észlelte volna, mi történt. Suresh hátrálva, a vakrémülettől tágra nyílt szemmel meredt Greyre. Levette a véres kesztyűt, és fürgén a mosdóhoz lépett. Kinyitotta a csapot, vadul dörgölni kezdte a kezét.

– Istenem, istenem, istenem – motyogta a bajusza alatt. Aztán már ott sem volt. Grey mozdulatlanul feküdt. A küzdelemben kiszakadt belőle az infúzió. Vér borította az arcát és az ajkát. Lassan, boldogan nyalta le. Csak kóstoló volt, de elegendő. Úgy áramlott szét benne az erő, ahogy a hullám mossa a partot. Nekifeszült a szíjaknak, és érezte, hogy engednek a szegecsek. A légzsilipet ezzel sem oldotta meg. De előbb vagy utóbb ki fog nyílni, és amikor majd kinyílik, Grey már ott fog várni. És úgy fog lecsapni, mint a halál angyala.

Lila, jövök.

TIZENKILENC Délután fél négykor a csapat a sátornál gyülekezett, a holmijuk bepakolva, és várták a virradatot. Kittridge este megmondta nekik, hogy aludják ki magukat az út előtt. Röviddel éjfél után, hosszú, szürke sorban megjelentek az ígért buszok a kerítés előtt. A hadsereg semmilyen közleményt nem adott ki, de a buszok érkezése nem kerülte el az emberek figyelmét. Az egész táborban az indulásról beszéltek. Kik mennek először? Jönnek még buszok? Mi lesz a betegekkel? Őket külön fogják elszállítani? Kittridge elment Dannyvel a parancsnoki sátorba Porcheki eligazítására. Azok, akik megmaradtak a polgári személyzetből, az ASZKH-ból és a Vöröskeresztből, közvetlenül a beszállítást fogják felügyelni. Porcheki még ott levő emberei, az a három szakasz pedig a tömeget fogja kézben tartani. Egy tucat katonai terepjáró és két páncélozott csapatszállító fog várni a kerítés túloldalán, hogy elkísérje a konvojt. Az út Rock Islandbe kicsivel kevesebb, mint két óra. A negyedik, utolsó rakomány fél hatra ér oda, még pont idejében, feltéve, hogy minden a tervek szerint megy.

Amikor a megbeszélés véget ért, Kittridge félrevonta Dannyt. – Ha valami történik, ne várj. Csak fogd, amit el tudsz vinni, és menj. Kerüld el a főutakat. Ha Rock Islandnél a híd le van zárva, tarts északnak, ahogy a múltkor csináltuk. Kövesd a folyót, amíg nem találsz egy járható hidat. Értetted? – Nem szabad várni. Kerülni kell a főutakat. Északnak kell menni. – Pontosan. A többi sofőr már a buszok felé tartott. Kittridge-nek csak egy pillanatnyi ideje volt, hogy elmondja

← többit. – Akármi is történik, Danny, nélküled nem jutottunk volna el idáig. Biztos vagyok benne, hogy te is tudod, de azért szerettem volna elmondani. – Aha – bólintott kurtán a férfi, és félrefordította a tekintetét. – Kezet rá, ha részedről is rendben. Danny szinte fájdalmas arckifejezéssel ráncolta a homlokát. Kittridge már aggódni kezdett, hogy túllépte a határt, amikor Danny lopva, gyorsan kinyújtotta a kezét, és a két férfi tenyere összeért. Danny marka, ha határozatlan is, nem volt erő híján. Egy erőteljes szorítás, egy másodpercre Danny a szemébe nézett, aztán vége volt. – Sok szerencsét – mondta Kittridge. Visszament a sátorba. Most már nem volt más dolga, csak várni. A földön ült, a hátát egy farekesznek vetve. Eltelt néhány perc, kinyílt a sátor bejárata. April leült mellé, és a térdét a mellkasához húzta. – Nem zavarok? Kittridge megrázta a fejét. A tábor száz méterre levő bejárata felé néztek. A tábor körüli terület úgy ragyogott a reflektorok vakító fényében, mint egy fényesen kivilágított színpad. – Csak meg akartam köszönni neked mindazt, amit tettél – szólt April. – Bárki ezt tette volna a helyemben. – A nagy büdös francot. Lehet, hogy te szeretnéd ezt hinni. De nem így van. Kittridge tűnődött, vajon tényleg így van-e. Úgy vélte, nem is számít. A sors egymás mellé sodorta őket, és íme, most itt voltak. Aztán eszébe jutottak a pisztolyok. – Van nálam valami, ami a tied. Benyúlt a kabátja alá, és előhúzta az egyik revolvert. Hátrahúzta a závárt, csőre töltötte a fegyvert, megfordította, és markolattal odanyújtotta a lánynak. – Ne felejtsd el, amit mondtam neked. Egy lövés a mellkas közepébe. Ha jól csinálod, úgy dőlnek el, mint a kártyavár.

– Hogyan szerezted vissza? – Pókeren – mosolygott Kittridge, és April felé bökött vele. – Tessék. Vedd el. Fontos lett számára, hogy Aprilnél legyen fegyver. A lány a kezébe vette, előredőlt, és hátul a farmerja övébe dugta a pisztolyt. – Kösz – mondta mosolyogva. – Használni fogom, egészséggel. Egy teljes perc telt el úgy, hogy egyikük sem szólalt meg.

– Elég nyilvánvaló, hogy hogyan fog végződni ez az egész, nem? – kérdezte April. – Úgy értem, előbb-utóbb. – Mindig van esély – fordult felé Kittridge, a lány másfelé nézett, és a reflektorok fénye megcsillant a vonásain. – Kedves tőled, hogy ezt mondod. De nem változtat semmin. Talán a többieknek szükségük van erre, de nekem nincs. Hűvös lett, April nekidőlt a férfinak. Ösztönös mozdulat volt, épp ezért jelentett valami többet. Kittridge átkarolta, és magához vonta, hogy megmelengesse. – Ugye szoktál rá gondolni? – kérdezte April, és a férfi mellkasára hajtotta a fejét. – A kisfiúra a kocsiban – folytatta nagyon halkan. – Igen. – Mesélj róla. – Folyton rá gondolok – mondta Kittridge, miután nagy levegőt vett, és kifújta a sötétségbe. A csend még nagyobb lett. Körülöttük már elnémult a tábor, mint a szobák egy házban, miután mindenki elment lefeküdni. – Szeretnék kérni egy szívességet – szólt April. – Ami csak tetszik – mondta Kittridge. Érezte, hogy a lány teste kicsit megfeszül. – Azt mondtam már, hogy szűz vagyok? Kittridge nem tudta megállni, hogy ne nevessen fel, de a nevetés valahogy mégis helyénvaló volt.

– Hm, azt hiszem, az ilyesmire emlékeznék. – Hát igen. Nem volt az életemben, ahogy mondani szokták, olyan sok férfi – mondta, majd szünetet tartott, mielőtt folytatta. – Tudod, tényleg tizennyolc vagyok. Nem mintha ez számítana. Nem hiszem, hogy ebben a világban az ilyesmi már bármit is számítana. – Azt hiszem, igazad lehet – bólintott Kittridge. – Szóval azt akarom mondani, hogy nem kell belőle nagy ügyet csinálni. – Ez mindig nagy ügy. April átfogta az ujjaival a férfi kezét, és a hüvelykujjával lassan cirógatta az ujjízületeit. Az érzés könnyű és meleg volt, mint egy csók. – Vicces. Már az előtt tudtam, mi vagy, mielőtt megláttam volna a sebhelyeidet. Nemcsak azt, hogy katona vagy, mert az mindenkinek nyilvánvaló volt, hanem hogy valami történt veled a háborúban – mondta a lány, aztán némi szünet után folytatta. – Még a keresztnevedet sem tudom.

– Bemard. A lány távolabb húzódott, és ránézett. A szeme könnytől csillogott. – Kérlek, Bemard. Kérlek szépen. Jó? Ezt a kérést nem lehetett visszautasítani, a férfi persze nem is akarta. Az egyik szomszédos sátorba mentek – ki tudja, hova lettek a lakói? Kittridge kijött a gyakorlatból, de megtett minden tőle telhetőt, hogy lassan mozogjon, gyengéd legyen. Figyelmesen nézte April arcát a gyenge fényben, a lány kiadott néhány hangot, de nem sokat. Utána megcsókolta a férfit, hosszan és tele szeretettel, odabújt hozzá, aztán csakhamar mélyen aludt.

Kittridge feküdt a sötétben, hallgatta a lány lélegzését, és érezte a teste melegét, ahol egymáshoz értek. Elgondolkodott, hogy nem furcsa-e ez, de arra jutott, hogy egyáltalán nem az, a történtek természetes részének tűnt. A gondolatai elkalandoztak, ez is, az is eszébe jutott. A szép, szerelmi emlékek. Nem sok volt. Most lett egy újabb. Milyen ostoba is volt, amikor el akarta dobni ezt az életet. Épp csak lehunyta a szemét, amikor a kapun túl felbőgtek a motorok, és felvillantak a fényszórók. April mocorogni kezdett mellette. A férfi gyorsan felöltözött, és kinyitotta a sátor bejáratát. Ekkor nyugat felől mennydörgést hallott. Nehogy már esőben kelljen elindulniuk. – Itt vannak? – bukkant elő a sátorból Don tiszteletes a szemét dörzsölve. Mögötte jött Wood. – Mindenki vegye a holmiját – bólintott Kittridge. – Itt az idő. Hová a francba tűnt Suresh? Órák óta nem látta senki. Az egyik percben még Greyt kellett volna vizsgálnia, a következőben meg már kámforrá változott. Guilder elküldte Mastersont, hogy keresse meg. Húsz perccel később dolgavégezetlenül jött vissza az embere. Suresh sehol nincs az épületben, mondta. Itt az első dezertőr, gondolta Guilder. És a rés csak tovább fog nőni. Miben reménykedik, meddig juthat? Egy kukoricamező közepén vannak, és már sötétedik. Az eddig eltelt idő kárba veszett. Még mindig nem sikerült a sejtekből kicsalogatniuk, és elkülöníteniük a vírust. Grey kétségkívül elkapta a fertőzést, ezt elárulta a férfi megnagyobbodott csecsemőmirigye. De maga a vírus mintha bujkálna. Bujkálna! Ezek voltak Nelson szavai. Hogy tud egy vírus bujkálni? Hát keresse meg, a kurva életbe, mondta Guilder. Kifutunk az időből. Guilder egyre többet töltött az idejéből a tetőn, mert vonzotta a tágasság érzése. Már megint elmúlt éjfél, és ő még ott volt. Az alvás már csak emlék volt. Alig aludt el, máris gombóccal a torkában riadt fel. A hetvenkét órás határidő jött és ment, Nelson meg csak felvonta a szemöldökét: Nos? Guilder légcsöve olyan szűk volt, hogy nyelni is alig tudott, a bal keze pedig úgy remegett, mint egy szárnyával verdeső madár. A teste egyik oldalát úgy kellett vonszolnia, mintha egy ötkilós súlyzót kötöttek volna a bokájához. Nem tudja már sokáig eltitkolni az állapotát Nelson előtt. Guilder végignézte a tetőről, hogy fogyatkozik napról napra a hadsereg. Milyen messze vannak a fertőzöttek? Mennyi ideje van még? Rezegni kezdett az övére csatolt mobil. Nelson hívta.

– Jöjjön, és nézze ezt meg. Nelson a liftajtónál várta. Piszkos, orvosi köpeny volt rajta, és a haja csálén állt. Egy halom papírt nyújtott át Guildernek. – Mi ez? – Olvassa csak – felelte Nelson komor arccal.

HADÜGYMINISZTÉRIUM AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK KÖZPONTI PARANCSNOKSÁGA SOUTH BOUNDARY BOULEVARD 7115 MACDILL LÉGI TÁMASZPONT, FLORIDA, 33621-5101 JÚNIUS 16. 01:05 „Immaculata” műveleti parancs – az Amerikai Egyesült Államok Központi Parancsnoksága

Hivatkozással a 929621. sz. végrehajtási utasítására, a Nemzetbiztonsági Hivatal felderítő dandárja

18-26. műveleti parancsaira és a V107. sz. térképlapra A feladat elvégzésére felállított egység: Felperzselt Föld összhaderőnemi harci különítmény, amely a következő egységek egyes részeiből áll össze: 388. vadászrepülőgép-osztály, 23. vadászrepülőgép-raj, a Nemzetbiztonsági Hivatal 62. légvédelmi raja, a coloradói katonai nemzetőrség, a kansasi katonai nemzetőrség, a nebraskai katonai nemzetőrség, valamint az iowai katonai nemzetőrség 1. Helyzet: ← Ellenséges haderő: ismeretlen (kb. 200 ezer fő) ← Terep: vegyes (füves térségek, városok) ←Időjárás: változó körülmények, átlagos látási viszonyok nappal, gyenge látási viszonyok éjjel, gyenge vagy semmi holdfény ← Ellenség helyzete: június 15. 01:05-ig 763, fertőzött személyekből álló csoportot („rajt”) észleltek az 1-26. kijelölt területeken. Ellenséges mozgásra közvetlenül napnyugta után lehet számítani (21:16). 2. Küldetés: A Felperzselt Föld összhaderőnemi harci különítmény a kijelölt Karantén Zónában június 16. 01:21-től június 17. 05:24-ig hadműveleteket hajt végre, melyek célja a fertőzött személyek kiirtása. 3. Végrehajtás: Cél: a Felperzselt Föld összhaderőnemi harci különítmény légi és szárazföldi hadműveleteket hajt végre a Karantén Zónában. A különítmény elsődleges feladata minden fertőzött személy elpusztítása a Karantén Zónában. A Karantén Zónában mindenki, a polgári személyeket is beleértve, fertőzöttnek tekintendő, és elpusztításuk a 929621. sz. végrehajtási utasítás értelmében engedélyezett. A műveleti parancsban foglalt cél eléréséhez a Karantén Zónában tartózkodó összes fertőzött személyt el kell pusztítani. A hadművelet felépítése: ← fázis: az összhaderőnemi harci különítmény június 26. 01:21-kor hadrendbe állítja a 388. vadászrepülőgép-osztály, a 23. vadászrepülőgép-raj és a Nemzetbiztonsági Hivatal 62. légvédelmi raja harcászati légi egységeit és bombatámadást hajt végre az 1-26. kijelölt területeken. Az 1. fázis a Karantén Zóna 100%-os szőnyegbombázásával fejeződik be. A 2. fázis az 1. fázis befejezését követően azonnal megkezdődik. ← fázis: az összhaderőnemi harci különítmény három gépesített gyalogos hadosztályt állít hadrendbe a coloradói katonai nemzetőrség, a kansasi katonai nemzetőrség, a nebraskai katonai nemzetőrség és az iowai katonai nemzetőrség harcászati földi egységei közül és az 126. kijelölt területeken lőfegyveres támadást hajt végre a megmaradt ellenséges erők ellen. A 2. fázis a Karantén Zónában tartózkodó fertőzött személyek 100%-os elpusztításával fejeződik be.

Aztán még folytatódott: logisztika, taktika, irányítás és kommunikáció. A háború irodai zsargonja. A következmény egyértelmű volt: a karantén határain belül mindenki halál fia. – Jézusom. – Én megmondtam – szólt Nelson. – Előbb vagy utóbb, de elkerülhetetlen volt. Alig két óra van

hátra virradatig. Ma éjjel még valószínűleg minden rendben lesz, de szerintem nem szabad tovább várnunk. Lejárt az idő. Mindazok után, amiket tett, most nem fogja elfogadni a vereséget! – Mi legyen? Guilder nagy levegőt vett, hogy összeszedje magát. – Szállítsa el a laboránsokat a járműveken, de Mastersont tartsa itt. Egyedül is be tudjuk pakolni és elküldeni Greyt meg a nőt. – Ne értesítsem Atlantát? Tudja, hogy legalább tisztában legyenek a helyzettel. Nelson becsületére váljon, gondolta Guilder, hogy nem engedett szabad folyást a vágyainak, és nem mondta még egyszer, hogy „én megmondtam”. – Nem, majd én szólok nekik. Volt egy biztonságos telefonvonal a helyőrségparancsnok irodájában. Guilder felment az emeletre, majd végighaladt az üres folyosón, a bal lábát nyomorultul vonszolva. Szinte mindent elvittek az irodákból, a helyiségben mindössze egy szék, egy olcsó fémasztal és egy telefon volt. Leült a székre, és csak ült ott a telefonra meredve. Kis idő múlva azt vette észre, hogy nedves az arca. Folyt a könnye. Az a furcsa, érzelmek nélküli sírás volt, amely már szinte mintha sorsának előfutárává vált volna, testének kéretlen vallomásává szánalmas kis életéről. Mintha azt mondta volna a teste: várj csak. Várj csak, és meglátod, mit tartogatok a számodra. Az élő halált, fiacskám. De most végül mégsem fog bekövetkezni, amint felveszi a telefont, vége lesz az egésznek. Némi vigaszt nyújtott a tudat, hogy legalább nem kell majd elviselnie hanyatlása minden kínját, mert nem fogja megérni. Amit azon a napon, a garázsban nem vitt véghez, azt megteszik helyette neki mások.

Jó napot, Guilder úr. Jöjjön velünk. A vállára nehezedik egy kéz, és végigvonulnak a folyosón. De nem.

HÚSZ Mire Kittridge-ék a buszokhoz értek, a katonák már biztosították a területet. Az emberek kezdtek gyülekezni a kora hajnali sötétben. Danny busza a harmadik helyen állt, Kittridge megpillantotta őt a szélvédőn át, a sapka a fejébe nyomva, a keze a kormányt markolta. Vera a lépcső alján állt egy csipeszes írótáblával a kezében. Isten áldjon, Danny Chayes, gondolta Kittridge. Még soha életedben nem volt ilyen nagyszerű utad, mint amilyen ez lesz. – Kérek mindenkit, hogy őrizze meg a nyugalmát – üvöltötte egy megafonba Porcheki a katonák sorfala mögül, miközben fel-alá járkált a buszok mellett. – Álljanak rendezett sorokba, és hátul szálljanak fel! Ha valakinek már nem jut hely, várja meg a következő buszt! A katonák sorfalat alkottak, és csak egy résnyi helyen engedték át a tömeget, amely ott tolongott, áramlott mögöttük a rögtönzött kapu felé. Hová mennek? – kérdezgették az emberek. Még mindig Chicago az úti cél, vagy már valami más? Kittridge csoportja előtt közvetlenül egy család állt két gyerekkel, egy fiúval és egy lánnyal, akik koszos pizsamát viseltek. Piszkos láb, összetapadt haj – nem lehettek idősebbek ötévesnél. A kislány egy meztelen Barbie babát szorongatott. Nyugaton megint dörgött az ég, és villámok cikáztak a láthatáron. Kittridge és April is rajta tartották Timen a kezüket, nehogy elsodorja őt a tömeg. Mihelyt áthaladtak a kapun, Danny buszához igyekeztek. Robinsonék szálltak fel elsőnek, a lépcső alján már ott állt Wood, Delores, Jamal és Bellamyné. Don tiszteletes zárta a sort Kittridge, Tim és April mögött. Kísérteties, fehér villám lobbant fel az égen, és rögzítette Kittridge elméjében a képet. Fél másodpercre rá megzendült az ég, hosszú dörgés következett. Kittridge úgy érezte, mintha valami becsapódna a földbe. Nem mennydörgés volt, hanem tüzérségi löveg. Három sugárhajtású repülőgép suhant el a fejük felett, majd még kettő. Hirtelen mindenki sikoltozni kezdett – a fékevesztett vakrémület éles, fülsiketítő hangja a tömeg vége felől indult, és úgy öntötte el őket, mint egy hullám. Kittridge nyugat felé fordult. Még soha nem látta a fertőzöttek ilyen nagy csoportját. Amikor odafent, a toronyházban csücsült, néha látott hármat együtt – de többet soha –, illetve a mélygarázsban együtt voltak talán húszan is. Az semmi sem volt ehhez képest. A látvány egy sereg repülni képtelen madárra emlékeztetett: több száz, sőt több ezer főből álló tömeg, amely összehangoltan rohan a kerítés felé. Egy raj – emlékezett vissza Kittridge – rajnak nevezik őket, ha összeverődnek. Félelemmel vegyes tiszteletet érzett egy másodpercig, színtiszta, lélegzetelállító csodálat töltötte el, hogy milyen szervezetten és fenségesen vonulnak. Úgy söpörnek majd végig a táboron, mint egy szökőár. Katonai terepjárók száguldottak a nyugati szögesdrót felé, a kerekek óriási porfellegeket vertek fel. A buszok egyszerre őrizetlenül maradtak, mire az emberek özönleni kezdtek feléjük. Hatalmas tömeg ütközött hátulról Kittridge-nek. – Tim! – sikított fel April, miközben Kittridge-et elnyelte a tömeg. A férfi arra vetődött, amerről a lány hangját hallotta, úgy verekedte át magát a tömegen, mint aki az árral szemben úszik, félrelökdösve a testeket. Egy szorosan összetapadt csoport próbált felpréselődni Danny buszára lökdösődve és tolakodva. Kittridge meglátta a férfit, aki előttük állt a sorban, amint a feje fölé emeli a lányát. – Kérem, valaki vigye el őt! Valaki vigye el a lányom! – üvöltötte. Ekkor Kittridge meglátta Aprilt, aki a tolongó tömegben ragadt.

– Szállj fel a buszra! – intett neki Kittridge.

– Nem találom! Nem találom Timet. Felbőgtek a motorok, a sor végén álló busz elhúzott, aztán a következő, majd még egy. Kittridge dühöngve tört magának utat a tömegben, megragadta Aprilt a derekánál, és az ajtó felé vetődött vele. De a lány nem hagyta magát, ellenállt, és próbált kiszabadulni a férfi szorításából. – Nem hagyhatom itt! Eressz el! Kittridge meglátta Don tiszteletest a lépcső alján, és előrelökte Aprilt. – Don, segítsen! Tegye fel a buszra! – Nem hagyhatom itt! Nem hagyhatom itt! – Megkeresem őt! Don, fogja meg Aprilt! Még egyet lökött Aprilen, Don kinyújtotta a kezét, megfogta Aprilét, és a zűrzavar közepette az ajtó felé húzta, aztán a lány eltűnt. A busz még csak félig telt meg, de nem volt idő tovább várni. Kittridge utolsó, futó képe az volt Aprilről, hogy a lány az ablakhoz nyomja az arcát, és az ő nevét kiáltja.

– Danny, menekítsd ki őket innen! Az ajtók becsukódtak. A busz elhajtott. A Fort Powell-i labor épületének egyik alagsori szobájában Lila Kyle, aki az utóbbi négy napot a gyógyszerek okozta kábulatban töltötte – valami félig éber homály volt ez, amiben úgy érzékelte az őt körülvevő szobát, mintha egy lett volna a számos mozivászon közül, amiket egyszerre nézett. Aludt, egyszerű és boldog álomban. Magát látta, éjszaka ült egy autóban, és a kórházba vitték, hogy megszülje a kisbabáját. Bárki is volt a sofőr, Lila nem látta, amit csak a szeme sarkából észlelt, teljes sötétségbe borult. Brad, kérdezte, te vagy az? Ekkor világos lett, mint amikor felmegy a függöny a színpadon, és Lila látta, hogy csakugyan Brad az. Csillámló, aranyló öröm zendült fel egész lényében, súlytalan, mint a júniusi napfény. Mindjárt ott vagyunk, kedvesem, mondta Brad. Csak pillanatok kérdése. Semmi nem fog gajdeszra menni. Te csak tarts ki. A baba már úton van. A baba már gyakorlatilag itt van. És Lila is éppen ezeket a szavakat mondogatta magában – a baba már úton van –, amikor heves robbanás rengette meg a szobát – az üveg darabokra tört, a dolgok leestek, a padló úgy megingott, ahogy egy kis csónak hánykolódik a tengeren –, ő pedig sikítani kezdett.

HUSZONEGY Az a fertőzött raj, amelyik június 9-én, a kora reggeli órákban elözönlötte az Iowa keleti részén levő menekülttábort, egy nagyobb, Nebraska felől gyülekező horda része volt. A Felperzselt Föld fedőnevű összhaderőnemi harci különítmény későbbi becslései a horda méretét illetően eltértek. Egyesek szerint ötvenezren voltak, mások szerint sokkal többen. Az elkövetkező napokban egyesült egy másik, nagyobb rajjal, ami északról, Missouri felől érkezett, és egy harmadik, ennél is nagyobbal, amelyik Minnesotából haladt dél felé. A számuk folyamatosan növekedett. Mire elérték Chicagót, már félmillió főt számláltak, és július 17-én áttörték a védelmi vonalat, majd huszonnégy óra leforgása alatt eltiporták a várost. Az első fertőzöttek hajnali 4:58-kor ütöttek rést a menekülttábor kerítésén. Akkor már nyolc órája átfogó légi hadműveletek folytak az állam középső és keleti részén, és tulajdonképpen – a Julien Dubuque kivételével – már a Mississippin átívelő összes hidat lerombolták. A karantén létesítésének idejét a harci különítmény szándékosan tévesen közölte. A harci különítmény vezetői körében az volt az általános vélemény – a következtetést pedig az amerikai hadsereg és a hírszerző ügynökségek tapasztalatai egyaránt igazolták –, hogy a karanténzónában összpontosuló emberi jelenlét csaliként szolgál a fertőzötteknek, és arra készteti őket, hogy bizonyos területeken csoportosuljanak, sokkal hatékonyabbá téve ezáltal a légi bombázást. A harci különítmény egyik tagja úgy fogalmazott, hogy ez leginkább olyan, mint szarvasvadászatkor a sózó. Egész egyszerűen a menekültek hátrahagyása volt az ár, amit meg kellett fizetni ebben a teljességgel példa nélküli háborúban. És azok az emberek így is, úgy is meghaltak volna.

Frances Porcheki, az iowai nemzetőrség őrnagya – civilben egy női sportruházatot gyártó cég területi igazgatója – nem tudott a Felperzselt Föld összhaderőnemi harci különítmény küldetéséről, de azért nem volt ostoba sem. Magasan képzett katonatiszt létére Porcheki őrnagy hithű katolikus is volt, akinek a hite megnyugvást és útmutatást adott. Az elhatározása, hogy az utasítás ellenére sem hagyja magukra a védelme alatt álló menekülteket, közvetlenül ebből a mély meggyőződésből fakadt. Ahogy az a döntése is, hogy az ő és a parancsnoksága alatt álló katonák – 165 férfi és nő, akik szinte egytől egyig a nyugati szögesdrótnál sorakoztak fel – utolsó erejével a menekülő buszokat fogják fedezni. A hátrahagyott civilek ekkor már a járművek nyomában rohantak, és azt sikoltozták, hogy álljanak meg, de nem volt mit tenni. Hát ennyi, gondolta Porcheki. Megmentettem volna többet is, ha tudok. Nyugaton halványzöld, reszkető, sugárzó fény gyűlt, és egyre erősödött, olyan volt, mint valami izzó sövény. Sugárhajtású repülőgépek húztak el felettük, dühödten dobva le robbanótölteteiket a raj közepére: világító nyomjelző lövedékek, tűzsugarak. Dörgött tőlük a menny. A pusztító pergőtűzből előbukkant a raj, és egyre csak zúdult előre. Porcheki kiugrott a terepjárójából, még mielőtt a kocsi megállt volna.

– Senki se nyisson tüzet! Várják meg, amíg a szögesdróthoz érnek! – üvöltötte, aztán tüzelőállásba helyezkedett – nem volt több parancs, amit adhatott volna, úgyhogy ő is ugyanúgy fog szembenézni az ellenséggel, mint az emberei –, és imádkozni kezdett. Az idő is összekuszálódott. A zűrzavar közepette az életutak úgy értek össze, ahogy azt az ember nem is gondolta volna. A Fort Powell-i labor épületének alagsorában keserves küzdelem folyt. Horace Guilder a támadás kezdetekor az irodájában rejtőzködött Nelson elől, mivel úgy döntött, hogy nem hívja fel a kollégáit a járványügyi központban, és így ugyan ez már nem nyomasztotta, viszont helyette más kezdte foglalkoztatni: fogalma se volt róla, mit tegyen ezután. Éppen abban a pillanatban, amikor az őrző-védő cég helikoptere leszállt a tetőn, Guilder nagy nehézségek árán leért a lépcsőn az alagsorba, ahol Masterson és Nelson eszeveszetten gyömöszölte a vérmintákat egy

szárazjéggel megrakott hűtőtáskába, és olyasmiket üvöltöztek neki, hogy „Maga hol a francban volt?” meg „El kell tűnnünk innen!” meg „Mindjárt a fejünkre dől a ház!” De ezek az érzelmi megnyilvánulások, bármennyire jogosak is voltak, nemigen érintették meg. Most csak Lawrence Grey számított. És akkor egyszer csak, mintha valaki pofon vágta volna, Guilder rájött, mit kell tenni.

Csak egy kiút volt. Hogy miért is nem látta idáig? Egész teste a bénító görcsök határán egyensúlyozott, alig tudott levegőt venni elszoruló torkán át. Mégis összeszedte az erejét – a haldoklók akaraterejét –, kinyújtotta a kezét, megragadta Masterson oldalfegyverét, és kirántotta a pisztolytáskából. Még Guilder maga is megdöbbent, amikor tényleg lelőtte a fegyver tulajdonosát. Kittridge-et majdnem eltiporták. Amikor a buszok elhajtottak, a tömeg a földre döntötte. Aztán mikor megpróbált felállni, valaki véletlenül az arcába rúgott, és egyet mordulva átesett rajta. A dobogó lábak, nyomuló testek között csak annyit tehetett, hogy védekező testhelyzetet vett föl, a földhöz lapult, és a kezét a fejére tette.

– Tim! Hol vagy? Aztán meglátta. A tömeg nem sodorta magával a fiút. A sárban ült, alig tíz méterrel odébb. Kittridge a lábát a porban húzva odabicegett mellé. – Jól vagy? Tudsz futni? A fiú a kezére támasztotta a fejét. A tekintete homályos volt, csak bambult. Elcsukló lélegzettel zokogott, és folyt az orra. – Gyerünk! – állította fel Kittridge a fiút. Nem volt terve, az egyetlen terv a menekülés volt. A buszok már elmentek, csak a felvert por és a kipufogógáz füstje kísértett utánuk. Kittridge felkapta Timet a derekánál, a hátára vette, és mondta neki, hogy kapaszkodjon. Három lépés után megjött a fájdalom, a térde remegett. Megtántorodott, de összeszedte magát, valahogy állva maradt. Egy biztos volt: nem fog messzire jutni gyalog ezzel a lábbal és a fiú plusz súlyával. Ekkor eszébe jutott a fegyverraktár. Látott odabent parkolni egy nyitott tetejű katonai terepjárót. Nyitva volt a motorháztető, az egyik katona szerelt rajta valamit korábban. Vajon ott van még? És működik? Amikor a katonák tüzet nyitottak a nyugati szögesdrótnál, Kittridge összeszorított foggal futni kezdett. Mire a fegyverraktárhoz ért, a lába már majdnem összecsuklott. Fogalma sem volt, hogyan sikerült megtennie azt a kétszáz métert. De szerencséje volt. A kocsi ugyanott állt, az immár üres polcok között. A motorháztető le volt csukva – jó jel –, de vajon beindul-e a motor? Berakta Timet az anyósülésre, beült a volán mögé, és megnyomta az önindítót. Semmi. Nagy levegőt vett, hogy összeszedje magát. Gondolkodj, Kittridge, gondolkodj. A műszerfal alatt szétbontott kábelköteg lógott. Valaki a gyújtást szerelte. Kittridge széthúzta a kábeleket, kiválasztott kettőt, és összeérintette a végüket. Semmi reakció. Fogalma sem volt róla, hogy mit is csinál – miért is gondolta, hogy ez működni fog? Találomra kiválasztott két újabb kábelt, egy pirosat és egy zöldet. Kipattant egy szikra, a motor felzúgott. Sebességbe tette a terepjárót, az ajtó felé fordult, és tövig nyomta a gázpedált. Nyílegyenesen a kapu felé száguldottak. Újabb gonddal kellett azonban szembenézniük: hogyan jussanak át? Több ezer ember próbálkozott ugyanezzel, a kavargó embertömeg igyekezett átpréselődni a szűk kijáraton. Kittridge le se vette a lábát a gázról, csak ráfeküdt a dudára, és túl későn ébredt rá, hogy milyen rossz ötlet is volt ez – hogy a tömegnek nincs vesztenivalója.

A csőcselék fordult, látott, rohamozott. Kittridge fékezett, és félrerántotta a kormányt, de túl későn: a horda úgy nyelte el a terepjárót, mint egy megtörő hullám. A Kittridge felőli ajtó kivágódott, őt magát elkezdték kifelé ráncigálni, és próbálták lefejteni a kezét a volánról. Miközben küzdött, hogy az ellenőrzése alatt tartsa a kocsit, hallotta, ahogy Tim felvisít. Minden irányból emberek vetették magukat a járműre, és körülzárták őket. Egy fej csapódott a szélvédőnek, aztán el is tűnt. Kezek nyúltak hátulról az arca elé, körömmel kaptak utána, és tovább ráncigálták a karját. – Szálljanak le rólam! – üvöltötte, és megpróbálta ellökni őket, de hiába. Egész egyszerűen túl sokan voltak. Amikor egyre többen zuhantak a szélvédőre meg a jármű kerekei alá, és a katonai terepjáró megbillent, Kittridge a csattanásra készülve Tim felé nyúlt, és azzal vége is volt. Közben öt kilométerrel távolabb a buszok – rajtuk összesen 2043 civil menekült, 36 ASZKH-s és 9 vöröskeresztes dolgozó, valamint 27 fő a hadsereg személyi állományából – kelet felé robogtak. A buszon utazók közül sokan zokogtak, mások imába merültek. A gyerekek a szüleikhez bújtak, a felnőttek erősen magukhoz szorították őket. Néhányan még mindig sikítottak, pedig a társaik már kérték őket szerényen, hogy fogják be a pofájukat. Bár egy maroknyi embert már kezdett mardosni az önvád, hogy milyen sokakat otthagytak, a nagy többség nem nyugtalankodott ezen. Ők voltak a szerencsések, akiknek sikerült elmenekülni. Az iskolabusz volánjánál Danny Chayest életében először valami olyan érzés töltötte el, amit csak úgy lehetett leírni, mint az ember énjének csodálatos kiteljesedése. Mintha eddigi életének mind a huszonhat évét az ő potenciális emberi mivoltának egy mesterségesen keskeny sávjában élte volna le. Viszont most hirtelen lehullt a szeméről a hályog. Akárcsak a busz, amit ő irányított, Danny is előretört, és sebesen haladt egy új létállapot felé, amiben az ellentétes érzelmek egész skálája volt jelen egyidejűleg a lelkében. Ez hihetetlenül furcsa volt. Danny őszintén és tiszta szívéből félt, ez a félelem azonban nem lebénította, hanem erőt adott neki, mint egy bővizű, bátorsággal teli kút, ami ott van benne, a víz szintje egyre emelkedik, és mindjárt túlcsordul. Te vagy ennek a hajónak a kapitánya, mondta Purvis úr, és Danny most valóban az is volt. A bal válla felett Don tiszteletes és Vera hangosan beszélgettek erről, arról és amarról, mögöttük az üléseken a többiek kettesével zsúfolódtak. Robinsonék a kisbabájukkal, aki valami nyávogó hangot adott ki; Wood és Delores, akik kéz a kézben imádkoztak; Jamal és Bellamyné, akik átölelték egymást; April bánatosan ült egyedül, és a döbbenettől sírni se tudott. Az ő megmentésük lett Danny életének egyedüli célja, egyéni világmindenségének az a biztos pontja, amely körül minden más keringett. De az utasok jelenléte egészen más volt, mint eddig akármikor. Danny egyszerre volt izgatott és elképedt, hiszen most jött rá, hogy ő egy élő személy. Az iskolabusz volánjánál Danny Chayes egységben volt önmagával meg a világegyetemmel. És amikor meglátta azt, amit kétségkívül meglátott a többi busz sofőrje is, Danny pontosan tudta, mit kell tennie. A fertőzöttek újabb tömege bukkant fel dél felől a kora hajnali sötétben, majd egy másik is, amelyik észak felől jött, Danny lelki szemei előtt azonnal megjelent, ahogy a két csapat majd egyesül, egyetlen tömegként körülfogják és elözönlik a buszokat, mint a szabadjára engedett lódarazsak. Ezért Danny nem tehetett mást: balra rántotta a kormányt, kivált a konvojból, és tövig nyomta a gázpedált, elsüvítve a többi busz mellett. Száztíz, százhúsz, százharminc kilométer óránként: minden egyes porcikájával gyorsabb haladásra késztette a buszt. Mit művel? – üvöltötte Don tiszteletes. – Az ég szerelmére, Danny, mit művel? De Danny pontosan tudta, mit művel. Nem az volt a célja, hogy kitérjen, mert azt nem is lehetett volna, az volt a célja, hogy ő legyen az első. Olyan őrült sebességgel akart belegázolni a rajba, hogy egyenesen átsuhanjon rajta, és pusztítva vágjon csapást benne. A háta mögött mindenki sikítani kezdett, a hang betöltötte a buszt. A szélvédőn túl a rajok összeolvadtak, és egyre duzzadt a fénylő

sokaság. Danny olyan erősen markolta a volánt, hogy az ujjpercei már elfehéredtek. – Mindenki bukjon le! – üvöltötte. – Lebukni! – Mi a fasz? Nelson hátrált, és védekezőn az arca elé tartotta a kezét. Guilder rájött, hogy a férfi azt hiszi, őt is le akarja majd lőni. Ez nem is lett volna különösebben ellenére, egyelőre azonban még szüksége volt rá.

– Hozza a nőt – intett neki a pisztollyal. – Nincs rá idő! Jézusom, miért ölte meg? – Mert így döntöttem – felelte. A plafon újra meg újra megremegett. A levegőben kavargott a por. – Mozgás. Később Guilder joggal fog eltűnődni azon, honnan tudta, hogy a nőt magával kell vinni. Életének egyik sorsdöntő elhatározása volt ez. Akár úgy is dönthetett volna, hogy otthagyja, és az egy egészen más végkifejletet eredményezett volna. Talán megérzés? Érzelgősség, amivel a nő és Grey közötti kötődés iránt viseltetett – egy olyan kötődés iránt, amelyben neki egész életében nem volt része? A pisztoly csövével lökdösve előre Nelsont átment a laboron Lila szobájának ajtajához.

– Nyissa ki! Lila Kyle a robbanásokra ébredt, és átadta magát az összefüggéstelen, rémült sikoltozásnak. Fogalma sem volt róla, hogy hol van, és hogy mi történik. Egy ágyhoz volt szíjazva. Az ágy egy szobában volt. A szoba és benne minden mozgott. Mintha Lila felébredt volna egy álomból, de mindjárt egy másikban találta volna magát, ráadásul mindegyik ugyanolyan képtelenség volt. Azt is csak félig fogta fel, amikor Nelson és Guilder beléptek a szobába. A két férfi vitatkozott. Lila hallotta, hogy a „helikopter” és a „menekülni” szavakat mondják. A kisebbik férfi egy tűt döfött a karjába. Lila nem tudott ellenállást tanúsítani, de amint a tűvel beleszúrtak a bőrébe, a szíve hirtelen megtelt energiával, mintha egy óriási akkumulátorra kötötték volna rá. Adrenalin, gondolta. Nyugtatókat adtak, és most adrenalint fecskendeznek be, hogy magamhoz térjek. Az alacsonyabbik férfi felsegítette. Meztelen teste megborzongott a köntös alatt. Vajon tud állni? Tud járni?

– Gyerünk, vigyük innen – mondta a másik férfi. A férfi lázas sietséggel, ami Lilát nem ragadta magával, félig átvonszolta, félig átvitte őt egy tágas helyiségen, ami valamifajta laboratórium lehetett. A villany nem égett, csak a biztonsági lámpák világítottak a sarokban. A távolból morajlások hallatszottak, és mindegyiket egy hosszú pillanatig tartó, földrengésszerű rázkódás követte. Koppanva mentek neki valami üvegnek, aztán egy súlyos ajtóhoz értek, amin egy fémkarika volt, mint valami tengeralattjárón. A kisebbik férfi kinyitotta, és belépett. Lilát ekkor átvette a nagyobbik, aki egy pisztolyt lóbált. Hátulról megragadta, és az egyik kezével átfogta a derekát, a másikkal pedig az oldalába döfte a pisztoly csövét. A nő elméje kezdett kitisztulni. A szíve úgy kattogott, mint egy metronóm. Mi fog előjönni az ajtó mögül? Az arcán érezte a férfi meleg, rothadt bűzt árasztó leheletét. A férfi fogásából érezte, hogy az fél, remegett a keze, az egész teste. – Terhes vagyok – kezdte volna Lila, mert azt gondolta, ez talán javít a helyzeten. De nem tudta végigmondani, mert az ajtó túloldaláról sikoltás hallatszott. A június 9-e éjjelén, Iowa nyugati és középső része felett végrehajtott légi hadműveletek hordoztak némi kockázatot: az volt a fő kérdés, vajon a pilóták végrehajtják-e a parancsot. Néhányan tényleg nem is teljesítették: hét repülőgép személyzete nem volt hajlandó polgári célpontokra bombát dobni, három másiké pedig azt állította, hogy olyan műszaki hiba történt náluk, amely meggátolta őket a

parancs teljesítésében, a hadműveleti hibaszázalék így hat volt. (A tíz repülő legénységéből hármat hadbíróság elé állítottak, ötöt megrovással visszahelyeztek a szolgálatba, kettőt pedig, miután leszálltak az anyahajóra, soha nem láttak többé.) Az elkövetkező hetekben, amikor a Felperzselt Föld összhaderőnemi harci különítmény küldetését kiterjesztették az ország középső övezete és a Szikláshegység, illetve a Sierra Nevada közötti terület sűrűn lakott részeire, a különítmény tagjai egyfajta nosztalgiával gondoltak erre a statisztikára – a régi szép idők. Augusztus elsejére már annyi pilóta ült a dutyiban a meggyőződése miatt, vagy tűnt el a repülőgépével együtt a haldokló földrész egén, hogy egyre nehezebbé vált megindítani egy egységes légi offenzívát, kétségbe vonva a Felperzselt Föld összhaderőnemi harci különítménynek még a létjogosultságát is. Ezeket a nehézségeket még tovább komplikálták a Kaliforniában és Texasban kitört szeparatista mozgalmak, ugyanis mindkét állam nekilátott, hogy szuverénnek nyilvánítsa magát, és kisajátított minden, a határaikon belül levő, szövetségi katonai erőforrást, voltaképpen arra tüzelve Washingtont, hogy erővel állítsa le őket – figyelemreméltóan ravasz húzás mind katonailag, mind politikailag, hiszen addigra az irányítás már teljesen kicsúszott a washingtoniak kezei közül. Az ezután mindkét oldalon következő sok-sok hencegés a Wichita Falls-i és a fresnói csatákban csúcsosodott ki, amiknek során mind a szárazföldön, mind a levegőben rengeteg amerikai katona dobta be a törülközőt, tette le a fegyvert és kért menedékjogot. Így aztán a rákövetkező nemzedékek által nulladik évként ismert esztendő októberének közepére azt lehetett mondani az egykor Egyesült Államokként ismert országról, hogy nincs többé.

Június 9-én, a kora reggeli órákban, a koromsötét iowai ég alatt azonban a Felperzselt Föld hadművelet még folyt, és az egységei szinte teljes mértékben együttműködtek. A harci különítmény előrejelzését igazolta az is, hogy fertőzött személyek nagy tömegei gyűltek össze az állam négy különböző, emberekkel teli pontján: Mason Cityben, Des Moines-ban, Marshalltownban és az ASZKFI Fort Powell-i menekült-táboránál. 02:00-ra az első hárommal végeztek is, már csak Fort Powell volt hátra. Az A-10-es és F-18-as vadászbombázók közös erői támadást indítottak, ezzel egyidejűleg egy C-130-as teherszállító repülőgép is úton volt MacDillből. A rakterében egy robbanószerkezet volt, egy óriási, irányított tüzérségi rakéta. A „MOAB” névre hallgató bomba 8480 kilogrammnyi, nagy feszítőerejű robbanószert tartalmazott, és így ez volt a legnagyobb hagyományos töltetű bomba az Egyesült Államok hadseregének fegyvertárában. Százötven méter átmérőjű becsapódási kráter és akkora légnyomás létrehozására volt képes, ami elegendő volt ahhoz, hogy egy kilenc háztömbnyi területet tegyen a föld színével egyenlővé, a bomba okozta tűz még napokig égni fog. Amikor Nelson lehajolt, hogy kioldja Grey szíjait – amik már nem voltak odaerősítve semmihez –, Grey hirtelen előrelendült, megragadta a felkarját, és a nyakába mélyesztette a fogát. Egy mély harapás: érezte, ahogy Nelson légcsöve összeroppan a fogai közt. Hátraestek az ágyra, és Grey úgy rázta meg a férfit, mint egy farkas a foga közt tartott nyulat; a meleg vér szétáradt Grey szájában. Aztán a padlóra gurultak, Nelson a hátán feküdt, Grey rajta. Nelson haláltusájában a kezelába még egyet rándult, és annyi. Grey mélyebbre süllyesztette a fogsorát a puha húsban.

Ivott. Vajon Nulladiknak is ilyen könnyű és ilyen élvezetes volt? – tűnődött Grey. Élénkség és erő áradt szét benne, hatalmába kerítette az érzés színtiszta, dicsőséges, végtelen nagysága. Még egyet kortyolt a vérből, hogy kielégítse a lelkét, aztán felemelte a fejét. Pár másodpercig csak nézte a földön heverő hullát. Nelson arcán a hús úgy tapadt a csontokra, mint a zsugorfólia; a szeme hüllőszerűen kidülledt a szemgödörből, mint annak a nőnek a szeme a motel parkolójában, és az öröklétbe bámult. Grey valami olyan érzelmet keresett a lelkében, ami összhangban volt a tettével – bűntudat, esetleg szánalom vagy undor. Gyilkos volt, megölt valakit. Kioltotta egy másik ember életét. De semmi ilyesmit nem érzett.

Azt tette, amit tennie kellett. Az ajtó nyitva állt. Lila, gondolta, jövök és megmentelek – így rendeltetett. Kilépett. Az ajtó mögül egy férfi jött elő. A hátulról megvilágított alak arca árnyékban maradt. Ahogy előrébb lépett, a biztonsági lámpák fénye rávetült. A köntöse véres volt. Lawrence. – Ne tegye – mondta a fegyveres férfi, majd hátrálni kezdett, és vonszolta magával Lilát, a pisztoly csövét mélyen a nő bordái közé döfte. Bizonytalan, reszkető léptekkel botorkált. Egész testében remegett, mint a nyárfalevél. Úgy tűnt, bármelyik másodpercben eleshet. – Ne jöjjön közelebb!

– Lila, én vagyok az – nyújtotta előre véres kezét Grey szomorúan. Az események túlontúl gyors láncolata megrémisztette és elborzasztotta Lilát, az agya védekezésül eltompult – és a fejében mindez dermedt, semmire nem irányuló rettenetté állt össze, a teste és az agya pedig mintha csak felületesen kapcsolódtak volna egymáshoz. A ködön át felfogta, mit jelentettek a szobából jövő sikolyok. Lawrence köntösének állapota arra enged következtetni, hogy a férfi nem csupán megölte a kisebbik pasast, hanem darabokra szaggatta. Nem is tűnt képtelenségnek. Lila már sejthette volna. Eszébe jutott a tank. Eszébe jutott Lawrence alvadt vérrel borított arca, mint valami rémtörténetben, amikor előbukkant a búvónyílásból, meg az, ahogy a férfi az öklével ripityára törte a Volvo ablaküvegét. Lawrence szörnyeteg lett. Egy olyan... izé lett. (Szegény Roscoe.) És mégis volt valami a férfi szemében, ami odavonzotta a tekintetét, ami azt súgta neki, hogy nem kell félnie. Mintha egészen Lila veséjébe hatolt volna a tekintete, és szinte szent fénnyel ragyogott volna a szeme.

– Nem tudja, mi folyik itt? – mordult rá a férfi. – El kell tűnnünk innen. – Engedje el. A plafon megint megrázkódott, és ezúttal beleremegett a padló is. Üvegcserepek hullottak a földre; minden omladozott. A pisztoly csöve úgy nyomódott a nő bordáihoz, mintha egy jeges ujj mutatna a szívére. A férfi a szoba egyik sarka felé intett a fejével. – Fel a lépcsőn. Egy helikopter vár ránk. – Tegye le a fegyvert, és magával megyek. – Az isten verje meg, erre nincs időnk! Valami történt Lilával. Kezdett feleszmélni, és nem csak a fegyver miatt. Mintha évekig aludt volna, és most térne csak magához. Milyen ostoba volt! Kifesteni a gyerekszobát, micsoda dolog! Úgy tenni, mintha csak vidéken kocsikáznának! Ugyan, ugyan. David nyilvánvalóan halott. Meg Eva is, és Brad is, akinek a szívét összetörte. Lila meggyőzte magát arról, hogy a világvége nem jöhet el. De csak azért volt igaza, mert már túl voltak rajta. És jött ez az ember, ez a Lawrence Grey, aki úgy akadt rá, mint egy megmentő, egy angyal, aki biztonságos helyre vezeti, mintha a baba, akivel terhes volt, a sajátja lett volna. És Lila már tudta, mit kell mondania. – Kérem, Lawrence. Tegye, amit mond. Gondoljon a babánkra. Vészterhes pillanat következett, és az idő mintha megállt volna. Lila leolvasta a kérdést Lawrence arcáról. Vajon el tudja venni a fegyvert, mielőtt a férfi elsütné? És ha igen, aztán mit csinálnak?

– Mutassa az utat, menjünk innen. Mire felértek, a helikopter légcsavarja már forgott, és odafent, a tetőn kavargott a levegő. Az ég kísérteties, smaragdzöld árnyalatú fénybe borult, mint egy melegház belseje. Úgy tűnt, mintha a helikopter nélkülük akarna felszállni, a sors utolsó fintoraként, de aztán Lila látta, hogy a pilóta integetve sürgeti őket a pilótafülkéből. Beszálltak, és Guilder becsapta mögöttük az ajtót. Felemelkedtek.

Kittridge arra eszmélt, hogy hason fekszik a porban. Vér ízét érezte a szájában. Megpróbált felállni, de ekkor rájött, hogy csak egy lába van; a műlába eltűnt. Felemelte a fejét és látta, hogy a katonai terepjáró száz méterrel odébb, az oldalára dőlve hever, mint valami partra vetett tengeri lény. A szélvédője be volt törve, füstölt a motorja és az alváza. A csőcselék úgy esett neki, mint egy állatcsorda; néhányan megkísérelték visszalendíteni a kerekeire, de szervezetlenül, minden irányból próbálkoztak. Mások a tetején állva lökdösték és rugdosták le a riválisokat, úgy védve az állásukat, mintha bármi védelmet nyújtana a terepjáró birtoklása. Kittridge odakúszott, ahol Tim feküdt. A fiú lélegzett, de nem volt eszméletén – legalább ennyi. Meggyötört teste ki volt csavarodva, a haja összetapadt a vértől, és a szájából meg az orrából is folyt a vér. Kittridge észrevette, hogy a lövöldözés abbamaradt. Katonák rohantak el mellettük, de nem volt hova futni. A katonák golyói által leterített fertőzöttek tömege a szögesdrótnál hevert, de amikor végigjártatta fürkésző tekintetét a táboron, rájött, hogy a támadás csak próba volt. Egy előőrs, amit azért küldtek, hogy feleméssze a katonák védekezését. Közben már egy második, jóval nagyobb raj gyülekezett. Dübörögve közeledett feléjük, majd szétterjedt, és hömpölygő, csillogó, zöld folyadékként kerítette be a helyet. Az utolsó roham minden irányból jön majd. Kittridge a vállánál fogva felemelte Timet, és a mellkasát az övéhez szorította. A zűrzavar kellős közepén voltak: rohanó emberek, ordítozás, zuhanó bombák. De ahogy ott kuporogtak a porban, mintha beburkolta volna őket egy mozdulatlan buborék, amiben csend volt, és ami megvédi őket a pusztulástól. Kittridge kelet felé fordította az arcát. Egy röpke pillanatig azt képzelte, hogy látja Danny buszát távolodni a sötétben, de tudta, hogy ez csak káprázat. Már messze jártak, és nem lehetett látni őket. Szerencsés utat, Danny Chayes. Mélységes nyugalom szállta meg egész lényét, egyúttal déjà vu-szerűen felidéződött benne a múlt: ott volt, ahol volt, de közben mégsem, itt is volt meg ott is, játszó kisfiú volt, harcoló katona és az a harmadik valami is, amivé válni fog. Képek villantak az elméjébe: a Ferrari motorháztetejébe kapaszkodó fertőzött a menyasszonyi ruhájában; a megcsillanó napfény annak a folyónak a vizén, amiben éveken át horgászott; April, azon az éjjelen, amikor az iskola ablakában ültek, és nézték a csillagokat, meg a csendes, békés kifejezés az arcán, amikor szeretkeztek; a kisfiú a kocsiban, a szemében tükröződő szörnyűséges tudás, és a keze – a fiú keze –, ahogy kétségbeesetten felé nyújtja, aztán eltűnik. Ezek a képek, és még mások. Felidézte, amint az anyja énekel neki. Érezte a meleg leheletét az arcán, átélte az érzést, hogy éppen csak a világra jött, és nagyon kicsi. Ez a világ nem az otthonom, énekelte bársonyos hangján az anyja, csak átkelek rajta. A kincseim valahol odafent vannak, ott vár a menny kapuja. Angyalok hívnak a magasból, túl a kékségen, mert otthonomnak ezt a világot már nem érzem.

Tim fulladozni kezdett, a szeme megrebbent, ki akart nyílni, de aztán mégse nyílt ki. A fertőzöttek körülzárták a tábort, és a szögesdrót felé özönlöttek. Kittridge ráeszmélt, hogy minden elcsendesedett körülöttük. A csata véget ért, a repülőgépek szétoszlottak. Aztán a csendben felfigyelt egy nehéz teherszállító repülőgép zúgására a magasban. Kittridge az ég felé fordította a fejét. Egy C-130-as volt, dél felől jött. Ahogy elhaladt a fejük felett, valamit ledobott, ami hirtelen lelassult, amikor egy ejtőernyő felfújódott rajta. A gép felemelkedett. Kittridge behunyta a szemét. Tehát itt a vég. Egy pillanat alatt fog bekövetkezni, fájdalommentesen fog elmenni, a gondolatnál is gyorsabban. Még egyszer utoljára átérezte testi valóját: a beszívott levegő ízét, az ereiben áramló vért, szívének dobolásszerű verését. A bomba feléjük hullott.

– Foglak – mondta, és erősen átölelte Timet, aztán megint, újra meg újra elismételte, hogy a fiú ne halljon mást, csak ezeket a szavakat. – Foglak, foglak, foglak, foglak. Az óriási bomba okozta légnyomás oldalba kapta a Greyt és Lilát szállító helikoptert: a vakító

fényességet fülsiketítő hang és hőhullám követte. A helikopter megbillent és negyvenöt fokos szögben előredőlt, mintha felkapta volna egy hullám taréja, aztán újra nyílegyenesen felszállt, majd egyre gyorsabban kezdett pörögni, mint a jégpályán körbe-körbe keringő korcsolyázók sora. A pörgés közben a pilóta egyszer csak oldalra bukott, nekicsapódott a szélvédőnek, és az ütődés erejétől kitört a nyaka; de ekkor már, a vészjelző éles, tülkölő hangja és az őket egyre sebesebben forgató centrifugális erő mellett a helikopterben nemigen gondolkodott senki. Az erők, amelyek eddig a levegőben tartották őket, megszűntek, és semmi sem történt egészen addig, amíg földet nem értek.

Magát a becsapódást Lawrence Grey úgy élte meg, mint egy filmszakadást az időben: az egyik pillanatban még a halálcsavarban zuhanó helikopter oldalának nyomódott, a másikban meg már ott hevert a roncsok között. A testében megérezte a földet érés pillanatát, de konkrétan nem tudta felidézni; zúgó érzés volt, mintha egy nagy harang lett volna, amit megkondítottak. Üzemanyag szaga terjengett a levegőben meg a felhevült szigetelésé, és elektromos sercegést lehetett hallani. Valami nehéz, puha és mozdulatlan feküdt rajta. Guilder volt az. Lélegzett, de nem volt eszméleténél. A helikopter, vagyis ami maradt belőle, az oldalán hevert, ahol a tetőnek kellett volna lennie, most az ajtó volt. – Lawrence, segítsen! A hang a háta mögül jött. Lelökte a mellkasáról Guilder testét, és tapogatózva a helikopter hátuljához óvakodott. Az egyik ülés megcsavarodott, és a földhöz szögezte Lilát, összetörve a derekát. A nő csupasz lábán és a ritka szövésű hálóingen sűrű, sötét vér csillogott. – Segítsen! – fuldoklott Lila. Csukott szeme sarkából könnyek tolultak elő. – Istenem, kérlek, segíts rajtam. Vérzek, vérzek. Grey megpróbálta kihúzni Lilát a lábánál fogva, de az fájdalmában felsikoltott. Nem volt mit tenni, el kellett mozdítania az ülést. Megragadta a váznál fogva, és elkezdte csavarni. Megnyikordult, aztán pattant egyet, és elvált a padlótól. Lila kínok között zokogott és nyöszörgött. Grey tudta, hogy nem lenne szabad megmozdítania, de nem volt más választása. Az ülést a nyitott ajtó alá helyezte, fellépett rá, a vállára vette a nőt, és gyengéden a tetőre fektette. Ő is felmászott utána a másik oldalon, majd lecsúszott a gép törzsén, megkerülte hátulról, felnyúlt érte, és a helikopter oldalán leengedte a karjába a testét. – Ó, istenem. Kérlek, ne hagyd, hogy elveszítsem őt. Ne hagyd, hogy elveszítsem a babát. Lefektette Lilát a földre, ahol szanaszét hevert a lerombolt laboratóriumból maradt törmelék: megcsavarodott gerendák, szétrobbant betondarabok, üvegszilánkok. Grey is sírt. Tudta, hogy késő; a baba már elment. Megállíthatatlanul ömlöttek a sötét, alvadt vérrögök Lila lába közül. Még egy perc, és Lila is követi a kisbabáját a halálba. Egy gyerekkori ima jött Grey nyelvére, és azt kezdte mormolni, újra meg újra elismételve. – Szűz Mária, Istennek szent anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen. Szűz Mária, Istennek szent anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen... Mentsd meg, Grey. Tudod, mit kell tenned.

Persze, hogy tudta. A válasz ott volt benne mindvégig. A Red Roof motel, Ignacio, a barkácsáruház és a NOÉ-akció óta, sőt már jóval azelőtt. Látod, Grey? Grey felemelte a fejét és látta őket. A fertőzötteket. Ott voltak mindenütt, előbukkanva a sötétből és a lángok közül: démoni kórusként fogták őt körbe hús a húsából, az istentelenek, akiknek csak a vér kellett. Grey ott térdelt előttük, az arcán könnyek csorogtak. Nem érzett félelmet, csak döbbenetét.

Ők a tieid, Grey. Őket neked adom. – Igen. Ők az enyémek.

Mentsd meg őt. Tedd meg. Valami éles tárgyra volt szüksége. A kezével a földet tapogatta, és rá is akadt egy fémforgácsra, a darabokra törött dolgok világának egy lehasadt szilánkjára. Húsz centi hosszú volt, a széle csipkés, mint a fűrész. Hosszában a csuklójára tette, behunyta a szemét és mélyen a húsába vágta. A vér nagy, sötét sugárban lövellt ki és megtöltötte a tenyerét. Grey vére, Greyé, aki miatt a Föld sötétségbe borult, a bizalmasa annak, akit Nulladiknak hívtak. Lila nyöszörögve haldoklott. Bármelyik lélegzetvétele az utolsó lehet. Pillanatnyi tétovázás után – még utoljára fellobbant benne a kialvó emberi fény – Grey a nő ajkához érintette a csuklóját, olyan finoman, ahogy egy anya a mellét az újszülött csecsemő szájához. – Igyon – mondta. Grey észre se vette azt a tizenhét kilónyi súlyú, tömör betondarabot, amit Guilder minden erejét összeszedve Grey feje fölé emelt, és amivel lesújtott rá.

HUSZONKETTŐ A nap már lemenőben volt, és aranyló fénnyel töltötte be az eget, amikor Chicagóba értek. Először az üres és néma külvárosok gyűrűje következett; aztán az ígéret földjeként feltűnt előttük a város körvonala. Az egyedüli túlélők, akiknek a túlélés révén rejtélyes módon összefonódott az élete: csendben utaztak, ábrándoztak az elfeledett tájban, és haladásukat csak a busz motorjának mormogása meg a kerekek alatt elsuhanó aszfalt delejes álomba ringató hangja jelezte. Mellettük kísértetek ültek

– azok, akiket elvesztettek. Amikor már tisztán látták a várost, a Danny mögött ülő Don tiszteletes előrehajolt. Helikopterek szálldostak a város felett, a felhőkarcolók között, mint a méhkas körül zümmögő méhek; fent, az égen a repülőgépek kondenzcsíkjai olyanok voltak, mint színes szalagok az egyre sötétebb kék háttérben. Biztonságos övezetnek tűnt, de nem tarthat sokáig. A szívük mélyén tudták, hogy nincs is ilyen.

– Húzódjunk le egy percre. Danny megállt a busszal az út szélén. Don tiszteletes felállt, és megkérdezte a csapatot. Dönteniük kellett: álljanak meg vagy menjenek tovább? Övék a busz, van vizük, ételük, üzemanyaguk. Senki nem tudta, mi vár rájuk. Ne hamarkodják el, mondta Don tiszteletes. Az egyetértés moraja, aztán a kézfeltartásos szavazás. A határozat egyhangú volt. – Jól van, Danny. Dél felől megkerülték a várost, és keleti irányba mentek tovább egy másodrendű úton. Úgy szállt le az éjszaka, mintha egy kupola csapódott volna a földre. Napkeltekor már valahol Ohióban jártak. A táj teljesen jellegtelen volt, akárhol lehettek volna. Az idő csak vánszorgott. Szántóföldek, fák, házak, postaládák mellett suhantak el, a látóhatár pedig utolérhetetlen volt, és egyre csak távolodott. A kisvárosokban látszólag még folyt az élet; az embereknek fogalmuk sem volt, hova menjenek, és mit tegyenek. Azt mondták, az autópályák bedugultak. Egy éjjel-nappali boltban, ahol megálltak a készleteiket feltölteni, a pénztárosnő kinézett az ablakon, és a buszra pillantva azt kérdezte tőlük, velük tarthat-e. A feje mögött a falon a televízió egy lángokban álló várost mutatott. Suttogva beszélt, hogy más ne hallja. Nem is kérdezte, hova mennek, csak minél messzebbre akart kerülni onnan. Egy gyors telefon, és percekkel később a férje meg a két kamasz fia ott álltak a busz mellett bőrönddel a kézben. Mások is csatlakoztak hozzájuk. Egy overallos férfi, aki puskával a vállán, egyedül gyalogolt az autópályán. Egy idős, ünneplő ruhát viselő házaspár, akiknek a kocsija az út szélén lehelte ki a lelkét, a motorháztető nyitva, a megrepedt hűtőből gőz áradt ki. Két francia biciklista, akik éppen kerékpárral keltek át az országon, amikor a válság kitört. Egész családok szorongtak a buszon. Sokan meghatódtak, és sírtak, amikor leültek. Akárcsak a rajhoz csatlakozó halak, ők is beolvadtak az egészbe. Egyik várost a másik után kerülték ki: Columbus, Akron, Youngstown, Pittsburgh. Már a neveket is kezdték történelminek érezni, mintha egy letűnt birodalom városai lennének. Giza. Karthágó. Pompeji. Szokások alakultak ki közöttük, mintha valami kerekeken gördülő város volnának. Volt, amit megkérdeztek, és volt, amit nem. Hallották, mi van Salt Lake Cityben, Tulsában, St. Louisban? Tudják már, mi ez, megtalálták már a választ? Csak amíg mozgásban maradtak, addig érezték magukat biztonságban; minden megállás vészterhes volt. Egy ideig gyerekdalokat, cserkészdalokat énekeltek. A táj süllyedt és emelkedett, zöld ölelésbe fogva őket: a pennsylvaniai hegyek. Kevés jelét látták annak, hogy laktak ott emberek, egy régmúlt kor maradványai. A lepusztult szénbányász városok, az elfeledett falvak, bennük egyetlen gyár, ahol már évekkel korábban lehúzták a rolót, a nyár kék egébe meredő, vörös téglából rakott, elhagyatott gyárkémények. A levegőt erős fenyőillat töltötte meg. Már hetven fölött járt a létszámuk, az ülések közötti folyosón is zsúfolódtak az emberek, a gyerekek a szüleik ölében ültek, az arcok az ablakhoz nyomódtak. Az üzemanyag állandó gondot jelentett, az

utolsó pillanatban valahogy mégis mindig találtak, mintha egy láthatatlan kéz óvta volna őket útjukon. A harmadik nap délutánjára Philadelphia közelébe értek. Félig bejárták széltében a kontinenst, előttük a keleti part, a városok alkotta barikád, az emberek által közvetlenül a tenger mellett felhúzott fal. A véglegesség érzése vett rajtuk erőt. Innen már nem lehetett tovább menekülni. Megcélozták Philadelphiát a Schuylkill folyó partján, aminek a felszíne sötét volt és áthatolhatatlan, mint a gránit. A külvárosokban mintha bujkáltak volna az emberek: bedeszkázott házak, üres utak. A folyó tágas medencévé szélesedett, az út fölé boruló, nagy fákon alig szűrődött át a napfény. Egy táblán ez állt: ELLENŐRZŐPONT 3 KILOMÉTER. Rövid tanácskozás után mind arra jutottak: útjuk végére értek. A

sorsuk itt fogja utolérni őket. A katonák útba igazították őket. A kijárási tilalomig még volt két óra, de már elcsendesedtek az utcák, és a katonai járműveket meg néhány rendőrautót leszámítva gyakorlatilag nem volt mozgás. Keskeny, napfényben fürdő közök, düledező, barna homokkőből épült házak és a hírhedt sarkok, ahol egykor fiatal férfiak bandái őgyelegtek; aztán hirtelen feltűnt a park, egy zöld oázis a város szívében. Követték a táblákat, a barikádoknál álarcot viselő katonák intettek nekik, hogy hajtsanak tovább. A parkban nyüzsögtek az emberek, mintha valami koncertre jöttek volna. Sátrak, lakóautók, a földön a bőröndjeik mellett összekuporodott alakok, akiket mintha a dagály hagyott volna ott. Amikor már túl sűrűn nyüzsögtek az emberek, utasaink kénytelenek voltak az út szélén hagyni a buszt, és gyalog folytatni útjukat. A gesztusban ott bujkált a vég: a busz hátrahagyását hűtlenségnek érezték, mintha egy szeretett kutyát kellett volna elaltatni, mert már nem tud járni. Együtt mentek, mert még képtelenek voltak elengedni egymást, és beleveszni az arc nélküli tömegbe. Hosszú sor kígyózott, a lég sűrű volt, mint a tej. A fejük felett rovarok láthatatlan hada zümmögött a sötétülő lombok közt.

– Én képtelen vagyok erre – torpant meg hirtelen Don tiszteletes rémült kifejezéssel az arcán. – Tudom, hogy érti – állt meg Wood is. Húsz méterrel előttük egy sor ellenőrzőfülke helyezkedett el, amiket éles fénnyel világítottak meg az oszlopokra szerelt reflektorok. Az embereket megmotozták, és megkérdezték tőlük a nevüket. – Jézusom. Itt is ugyanaz... A tömeg hömpölyögve haladt el mellettük. A két francia továbbment, szinte rájuk se pillantottak, kevés holmijukat batyuban a hónuk alá fogták. Mindegyikük érezte: valamit elveszítenek. Félreálltak. – Maga szerint fogunk találni benzint? – kérdezte Jamal. – Én csak azt tudom, hogy én oda be nem megyek – mondta Don tiszteletes. Visszamentek a buszhoz. Egy férfi máris próbálta felfeszegetni a kesztyűtartót. Sovány volt, az arca fekete a mocsoktól, a szeme úgy járt ide-oda az üregében, mintha beszedett volna valamit. Wood tarkón ragadta, és lehajította a lépcsőn. – Tűnj innen a faszba – tette hozzá. Felszálltak. Danny elfordította a kulcsot, a motor felbőgött alattuk. Lassan visszatolattak, a tömeg úgy vált ketté körülöttük, mint a hullámok egy hajó körül. Lassan teljesen besötétedett. Széles ívben megfordultak a füvön, és elhajtottak. – Hova? – kérdezte Danny, de senki nem tudott felelni. – Szerintem mindegy – mondta Don tiszteletes. És mindegy is volt. A Valley Forge Nemzeti Történelmi Emlékparkban töltötték az éjszakát, a földön aludtak a busz mellett, aztán dél felé indultak, de kerülték az autópályákat. Maryland, Virginia, Észak-Karolina: egyre csak mentek. Az út saját értelmet nyert, ami független volt bármilyen úti céltól. A cél az volt, hogy ne álljanak meg. Együtt voltak, csak ez számított. A busz zötyögött alattuk elnyűtt rugóin. A városok egymás után estek el, a fények kialudtak. A világ szertefoszlott, és vele a történelme is. Hamarosan nem marad semmi. A lány neve April Donadio volt. A gyermek, aki már meg is fogant benne, fiú lesz, és Bernardnak fogják hívni. April a Donadio vezetéknevet fogja neki adni, hogy mind a kettejükből hordozzon egy

darabot a nevében; és az évek során gyakran beszélni fog a fiúnak az apjáról, hogy miféle ember volt – milyen bátor és milyen kedves, meg egy kicsit szomorú is, és hogy a kevés együtt töltött idő ellenére hogyan adott neki bátorságot a folytatáshoz, ami a legnagyobb ajándék volt. Ez a szerelem, mondja majd az anya a fiának, ekkora ereje van. Remélem, hogy egy nap majd te is úgy fogsz szeretni valakit, ahogy én szerettem őt. De ez később következett. A túlélők busza, összesen tizenkettőé: az örökkévalóságig folytathatták volna így. És bizonyos értelemben folytatták is. A zöldellő, nyári mezők, az elhagyatott városok, ahol megállt az idő, a sűrű, árnyas erdők, a vég nélkül gördülő busz. Olyanok voltak, mint egy látomás, átsiklottak az örökkévalóságba, az időn túlra. Ott voltak, és nem voltak ott, láthatatlanul, de érezhetően, mint a csillagok a nappali égen.

III A SZÁNTÓFÖLD ÉSZAKI MEZŐGAZDASÁGI KOMPLEXUM NARANCSSÁRGA ÖVEZET, A FALON KÍVÜL KERRVILLE, TEXAS V. U. 79 JÚLIUSA „Mert aki vérét velem önti ma, fivérem lesz!” WILLIAM SHAKESPEARE: Henrik (Németh László fordítása)

*** FIGYELEM! *** ÖN MOST A NARANCSSÁRGA ÖVEZETBE LÉP. FOLYAMATOSAN FIGYELJE AZ ÓRÁT. ISMERJE A LEGKÖZELEBBI BUNKER HELYÉT. NE LÉPJEN BE A MEGTISZTÍTATLAN TERÜLETEKRE. HA LEKÉSI AZ UTOLSÓ BUSZT, NE SZÁMÍTSON RÁ, HOGY KIMENTIK. VONULJON FEDEZÉKBE OTT, AHOL VAN. ENGEDELMESKEDJEN A BELÜGYI HATÓSÁG MINDEN PARANCSÁNAK. A SZABÁLYSÉRTŐK A TEXASI KÖZTÁRSASÁG MÓDOSÍTOTT KATONAI TÖRVÉNYKÖNYVE 694. PARAGRAFUSÁNAK 12. CIKKELYE ÉRTELMÉBEN PÉNZBÍRSÁGRA ÉS/VAGY BÖRTÖNBÜNTETÉSRE ÍTÉLHETŐK.

HA BÁRMI GYANÚSAT ÉSZLEL, MENEKÜLJÖN!

HUSZONHÁROM Dee Vorhees mondta ki, hogy vinni akarja a gyerekeket. Igaz, nem ő volt az egyetlen. A férje, Curtis csakhamar rájött, hogy az összes nő részese a tervnek. Dee unokatestvére, Sally, Mace Francis, Shar Withers, Cece Cauley és Ali Dodd, sőt még Matty Wright – az állandóan ideges, folyton csicsergő Matty Wright – is ugyanazt közölte a férjével. Jól tőrbe csalták őket, jobbról-balról oldalba támadva a férjeiket azzal az asszonyi állhatatossággal, amelyet nem lehet visszautasítani: Néhány óra sütkérezés a napon – mondták mind, miközben az ágyban feküdtek, mosogattak, vagy a gyerekeket indították az iskolába. Mi rossz van abban? Vigyük most a gyerekeket is. És azelőtt is volt már olyan, hogy kivitték a lányokat a falon kívülre, emlékeztette Dee a férjét egy nyugodt pillanatban, amikor már lefektették a lányokat, és csak ketten voltak. Például amikor – Nitia születésnapja alkalmából (mennyi ideje is?) – kimentek a Zöld Mezőre. A kis Siri még csak totyogott, Nitia meg még mindenhova magával hurcolta azt a piszkos takarót. Azok a békés órák a bukógát tövében, meg a pillangók – vajon Curtis már elfelejtette? Mintha egy légi folyón úsztak volna, és élénk színű szárnyukkal verdesve újra a magasba emelkedtek; no meg az, amelyik mindnyájuk meglepetésére Nitia orrára szállt. Dee azt kérdezte, vajon nem érezte-e benne Isten jelenlétét? Az az édes, szabad érzés, a kislányok nevetése, a figyelmeztető sziréna a távoli jövőbe veszett, mert még több óra volt hátra addig, és a kék ég olyan volt felettük, mint a menny maga; és ők négyen együtt ott voltak a falon kívül. Igaz, a Zöld Övezetben, ő nem is mondja, hogy nem, de látták onnan a védelmi peremsávot, az őrtornyokat, az őröket meg a kerítést a szögesdróttal a tetején, és különben is, ki dönti el ezeket a dolgokat? Ki dönti el, hogy hol ér véget az egyik övezet, és hol kezdődik a másik? Miben más, mitől veszélyesebb egy kirándulás az Északi Mezőgazdasági Komplexumba, de tényleg? Ott lesz Cruk és Tifty is (a név még az előtt kicsúszott a száján, mielőtt megálljt parancsolhatott volna magának, de hát mit lehetett tenni?), ha bármi történne, ott vannak a bunkerek, de miért is történne? Egy nyári nap kellős közepén? Hónapok óta üresen állnak a csapdák, még holdkórosok sem járnak arra. Mindenki ezt mondja. Néhány óra sütkérezés a napon, távol a város szürkeségétől és szennyétől. Egy nyári piknik a mezőn. Ő csak ennyit kér.

Megtenné neki, csak ezt az egy dolgot? A lányok kedvéért? Álljon csak elő vele, és mondja meg az igazságot. Megtenné a felesége kedvéért, aki szereti őt? Így esett, hogy két nappal később, egy tikkasztó júliusi reggelen, amikor a hőmérséklet máris harminc fok körül járt, és később még negyven is lehetett, Curtis Vorhees, az Északi Mezőgazdasági Komplexum harminckét éves munkafelügyelője az övébe dugta az apja régi, .38-as kaliberű revolverét, a forgótárban három golyóval (a másik hármat az apja lőtte ki), és egy olyan buszon találta magát, amely tele volt egész családokkal és rengeteg gyerekkel. Nitia, Siri meg az unokatestvérük, Carson, aki nemrég lett tizenkettő, de még mindig olyan aprócska volt, hogy a lábát a padlótól tíz centire lógázta; Bab és Dunk Withers, az ikrek; a Francis lányok, Rena és Jules, akik a busz végében ültek le, hogy ne kelljen odafigyelniük a fiúkra; a kis Jenny Apgar, aki a bátyja, Gunnar ölében utazott; Dean és Amelia Wright, akik már elég nagyok voltak ahhoz, hogy unottnak és bosszúsnak tettessék magukat; Merry Dodd és a kisöccse, Satch, meg a kis Louis Cauley, még mózeskosárban; Reese Cuomo, Dash Martinez és CindySue Modine. Összesen tizenheten. A gyerekek testének melege és zajongásuk betöltötte a levegőt, Vorhees semmivel sem tudott többet kivenni belőle, mint egy méhraj zümmögéséből. Ültetéskor a feleségek általában csatlakoztak a férjeikhez, és persze betakarításkor is, amikor egyetlen dolgos kezet sem tudtak nélkülözni; de ez most valami új volt. Curtis Vorhees már akkor érezte, amikor a busz kihajtott a kapun, régi dízelmotorja bőgött és köpködött, billegett alattuk az elnyűtt alváz. Az izzasztó, egyhangú munkából egyszerre alkalom lett; a nap abban a reményteljes hangulatban indult, hogy hagyomány születik. Miért nem jutott eszükbe

korábban, hogy ha elhozzák a gyerekeket, azzal különlegessé teszik a napot? Elmentek a gát, az üzemanyagraktár meg a kerítés vonala mellett, ahol az őrség intett nekik, hogy átmehetnek, majd lefelé haladtak a völgybe a júliusi reggel aranyló fényében. A nők a busz végében ültek a fedeles kosarakkal meg az étellel-itallal, és pletykáltak meg nevetgéltek maguk közt. A gyerekek, miután az egyik anya – ki más, mint Ali Dodd? – meddő kísérletet tett arra, hogy lelkes kórusban elénekeltesse velük a texasi himnuszt, az egyetlen dalt, amit mindenki ismert, különféle, egymással háborúskodó klikkekbe tömörültek, a nagyobb lányok sugdolóztak, kuncogtak, és nagy rafináltan úgy tettek, mintha nem vennének tudomást a fiúkról, a fiúk pedig nagy rafináltan úgy tettek, mintha ez nem érdekelné őket; a kicsik ugráltak az üléseken, és átszaladtak az ülések közti folyosón, hogy különféle támadásokat indítsanak; a férfiak elöl ültek, a szokásos, feszült csendben, mindössze savanyú ábrázattal olykor-olykor egymásra néztek, vagy felvonták fél szemöldöküket, mintha azt mondták volna: Hova kerültünk? Szántóvetők voltak, kezük kérges a munkától, a hajuk rövidre nyírva, a körmük alatt piszok, szakállt nem viseltek. Vorhees előhúzta az óráját a zsebéből és megnézte az időt: 7:05. tizenegy óra van a szirénáig, tizenkettő az utolsó buszig, tizenhárom sötétedésig.

Folyamatosan figyelje az órát. Ismerje a legközelebbi bunker helyét. Ha bármi gyanúsat észlel, meneküljön! Ezek a szavak olyan kitörölhetetlenül bevésődtek az elméjébe, mint egy gyerekkori mondóka, vagy mint a nővérek egyik imája. Vorhees hátrafordult, és megkereste Dee tekintetét. A felesége Sirit egyensúlyozta a térdén, a kislány orra az ablaküvegnek nyomódott, miközben az elsuhanó tájat figyelte. Dee fáradt arcán a mosoly azt üzente: Köszönöm. Siri közben nagy vidáman ugrándozni kezdett a térdén. A kislány pufók ujjával kifelé mutogatott az ablakon, és visongott örömében. Hálás vagyok érte. És aztán, szinte észre se vették, már meg is érkeztek. A busz szélvédőjén át eléjük tárultak az Északi Mezőgazdasági Komplexum földjei, amik úgy terültek el alattuk, mint egy roppant, tarkabarka, foltvarrásos takaró kockái: kukorica, búza, gyapot, bab, rizs, árpa és zab. Hatezer hektárnyi földet öltött össze a poros utak rácsozata, a széleken pedig amerikai nyárfa és tölgy alkotta erdősáv állt szélfogó gyanánt; az őrtornyok, a szivattyúházak a hozzájuk tartozó vízgyűjtő medencékkel és a csőrengeteggel, meg a szabályosan, egymástól egyenlő távolságra elhelyezett bunkerek, amelyeket magasra felvont, narancssárga, a szélcsendben ernyedten lógó zászlók jeleztek. Vorhees ismerte a határt, mint a tenyerét, mindig tudta, hol vannak épp, de ha a kukorica magas volt, jól jöttek a zászlók.

Vorhees felállt, és előre ment a sofőr mögé, ahol Dee fivére, Nathan is állt, akit mindenki csak Cruknak hívott. Vorhees volt a munkafelügyelő, de valójában Cruk parancsolt, mert ő volt a rangidős belbiztonsági tiszt. – Úgy nézem, jó napot fogtunk ki a dologra – mondta Vorhees. Cruk vállat vont, de nem szólt semmit. A mezőgazdasági munkásokhoz hasonlóan rajta is az volt, amije akadt: megfoltozott farmer és a gallérnál meg a csuklónál kirojtosodott, khakiszínű ing. Az ingen élénk narancssárga fényvisszaverős mellényt viselt, aminek a hátán az állt: TEXASI KÖZLEKEDÉSI MINISZTÉRIUM. Hosszú csövű, infravörös távcsővel ellátott, .30-06-os kaliberű puskáját a mellkasán átvetve hordta, a combján egy felújított, .45-ös kaliberű pisztoly volt egy táskában. A puska szolgálati fegyver volt, a .45-ös viszont valami különleges dolog, régi katonai vagy talán rendőrségi darab, csillogó, fekete csővel és csiszolt famarkolattal. Még nevet is adott neki: Abigailnek hívta. Az embernek ismernie kellett valakit ahhoz, hogy ilyen fegyverhez jusson, és Vorheesnek nem nagyon kellett törnie a fejét, hogy rájöjjön, ki lehetett ez a valaki; elég közismert volt, hogy Tifty nagy seftes. Vorhees .38-asa azzal a nyomorult három lövedékkel igen csak eltörpült Cruk arzenáljához képest, de neki nemigen telne ennyi fegyverre. – Még mindig mondhatod, hogy Dee ötlete volt – mondta Cruk. – Szóval azt mondod, nem volt okos dolog. A sógora fojtott hangon felnevetett. Az ilyen pillanatokban volt a legszembeötlőbb, mennyire

hasonlít Cruk a húgára, bár igazából ez is csak apró jel volt, nem tényleges, testi hasonlóság, és olyasvalami, amit csak Vorhees vett észre. A legtöbben inkább azt szokták megjegyezni, mennyire mások. – Mindegy, én mit gondolok. Tudod te is ugyanolyan jól, ahogy én. Ha Dee a fejébe vesz valamit, semmi értelme hadakozni. Ekkor a busz olyan nagyot zöttyent, hogy az emberekből a lelket is kirázta, Vorhees próbált nem elesni. A hátuk mögött a gyerekek visongtak örömükben. – Mondd csak, Dar, nem tudnál legalább néhányat kikerülni? – kérdezte Cruk. A volánnál ülő öregasszony erre csak harákolt egyet. Beszólni Darnak a buszával kapcsolatban, felért egy hadüzenettel. Az összes buszvezető öregasszony volt, rendszerint özvegy; nem volt rá előírás – egész egyszerűen így alakult. Az örökké morcos ábrázatú Dar legendásan házsártos nő volt, és olyan pedáns, hogy olyat még nem hordott hátán a föld. A nyakában lógó stopperórával mérte az időt, és ha az ember egyetlen perccel is lekéste az utolsó buszt, állhatott a porfelhőben, amit a busz hagyott maga után. Nem egy mezőgazdasági munkás töltötte az éjszakát valamelyik bunkerben, és számolta halálra rémülve a perceket hajnalig. – Egy autóbusznyi kölyök, az isten szerelmére. Alig bírok gondolkodni ebben a zajban. A hétszázát, hallgassatok el ott hátul! – pillantott a szélvédő feletti, ütött-kopott visszapillantó tükörbe Dar. – Duncan Withers, azonnal szállj le arról az ülésről! És ne hidd, hogy nem látlak, Jules Francis! Igen, hozzád beszélek, ifjú hölgy – figyelmeztette fagyos, metsző tekintettel. – Most rögtön letörölheted az arcodról azt az önelégült vigyort. Hirtelen mindenki elhallgatott, még az asszonyok is. De amikor Dar megint az utat nézte, Vorhees rájött, hogy a dühe nem volt valódi, az asszony alig bírta visszatartani a nevetést. – Nyugi, Vor – veregette őt vállon Cruk. – Hagyd csak, hadd élvezzék a napot. – Mondtam én, hogy aggódom? – Nézd – folytatta komoly arccal Cruk –, tudom, hogy jobban szeretnéd, ha Tifty nem jönne. Értem. De ő a legjobb lövészem. Mondhatsz bármit, a fickó háromszáz méterről ki tudja lyukasztani a fellógatott céltáblát. Vorhees egyáltalán nem is volt a tudatában annak, hogy Tiftyn járt az esze. De most, hogy Cruk szóba hozta, eltűnődött, vajon tényleg így van-e. – Szóval szerinted szükségünk lesz rá. – Egy ilyen nyári napon, mint a mai, nem lehet semmi baj – vont vállat Cruk. – Csak elővigyázatos vagyok, ennyi. Tudod, ők az én lányaim is. Csak nehogy aztán Dee-nek a szokásává váljon – oldotta a rossz hangulatot vigyorogva. – Vagy ötven embert kellett egy korábbi szívesség viszonzására kérnem, hogy összehozhassam ezt a kis mulatságot, és ezt nyugodtan el is mesélheted neki.

A busz behajtott az összpontosítási körletbe. Éppen akkor bukkantak elő a kukoricából az utolsó megtisztítok vaskos lábszárvédőikben, ormótlan kesztyűjükben és az arcukat eltakaró, rostélyos sisakjaikban. Fegyverek egész választéka lógott róluk: sörétes puskák, karabélyok, pisztolyok, még néhány machete is. Cruk utasította a gyerekeket, hogy maradjanak ott, ahol vannak, csak amikor majd jelez nekik, hogy mehetnek, akkor hagyhatják el a buszt. Miközben a felnőttek elkezdték hordani az ételt-italt, Tifty leszállt a busz tetején levő, korláttal körülvett emelvényről, és a megbeszéltek szerint találkozott Crukkal a busz hátuljánál, hogy tanácskozzanak a megtisztító brigádot vezető, Dillon nevű belbiztonsági tiszttel. Dillon csapatának többi tagja, nyolc férfi és négy nő, elment vízért a szivattyúház melletti vályúhoz. Cruk hosszú léptekkel visszasétált oda, ahol Vorhees várt a többi férfival. A nap már perzselően tűzött, a reggeli párának nyoma sem volt. – Tiszta, mint a szűz hó, a szélfogó erdősávok is. Sokba fog ez kerülni Dee-nek – kacsintott Vorheesre.

Cruk végig se mondhatta, a gyerekek máris felpattantak az üléseikről, és leözönlöttek a buszról, felszabadítva a helyet a megtisztítóknak, akik visszatérnek a városba. Vorhees elnézte a gyerekeket, ahogy szétszaladtak a réten, az arcuk felragyogott, a testüket átjárta az izgatottság, és egy pillanatig mozdulni sem bírt, magával ragadták az emlékek. Kezdettől tudta, hogy sokaknak, különösen a legkisebbeknek ez a mai kirándulás jelenti az első utat a falakon túlra. De egészen más volt tanúja lenni a pillanatnak. Eltűnődött, vajon másmilyennek érzik-e a tüdejükbe áramló levegőt, az arcukat sütő napfényt, a földet a lábuk alatt. Vajon ő is másnak érezte mindezt, amikor annyi évvel ezelőtt először szállt ki a buszból? Persze hogy másnak: a falon kívülre menni annyi volt, mint felfedezni egy határtalan világot – egy olyan világot, amelynek a létezéséről tudott ugyan az ember, de soha nem hitte, hogy ő maga is a része. Úgy emlékezett vissza erre az érzésre, mint valami súlytalan, testi örömre, ami azonban ijesztő is volt, mint egy álom, amiben megadatott neki a repülés képessége, de azon kapta magát, hogy nem tud leszállni.

Az őrtoronynál Fort és Chess karókat vert le a földbe, hogy kifeszítsenek egy napellenző ponyvát; az asszonyok az asztalokat, székeket és az étellel teli fedeles kosarakat cipelték ki. Ali Dodd, akinek az arcára árnyékot vetett a széles szalmakalap karimája, máris próbált néhány gyereket beszervezni egy számolgatós játékba. Minden éppen úgy ment, ahogy Dee sejtette, amikor szóba hozta a témát, hogy vigyék magukkal a gyerekeket. – Hát ez már valami, igaz? – kérdezte Ty, Vorhees unokatestvére, aki mellette állt egy fedeles kosarat szorítva a mellkasához. A több mint száznyolcvan centi magas Ty keskeny arcával, gyászos ábrázatával mindig is egy különösen bús képű kutyára emlékeztette Vorheest. A hátuk mögött Dar hármat dudált, a busz olajos füstöt okádott ki, és elhajtott. – Meséltem már arról, amikor először voltam kint? – Azt hiszem, nem. – Nekem elhiheted – mondta Ty, és a fejcsóválása arról árulkodott Vorheesnek, hogy a férfinak nem áll szándékában belemenni a részletekbe. – Az volt ám a sztori. Amikor mindent kiraktak, Cruk odahívta a gyerekeket a sátorba, hogy még egyszer átismételjék a szabályokat, amelyeket már mindenki ismert. – Először is – kezdte Cruk – mindenkinek kell, hogy legyen egy pajtása. A pajtásod akárki lehet, öcs, báty, nővér, húg vagy barát, de kell, hogy legyen valaki, és mindenkor a pajtásoddal kell maradnod. Ez a legfontosabb. Az őrtorony aljánál levő szabad tér biztonságos, annak a határain belül akárhova mehettek, de semmilyen körülmények között ne merészkedjetek a kukoricásba; a terület déli határán levő facsoport is tiltott zóna. Na most, látjátok azokat a zászlókat? – kérdezte Cruk a mező felé intve. – Azokat a narancssárgákat, amik úgy lógnak? Ki tudja nekem megmondani, mik azok?

Fél tucat kéz emelkedett a levegőbe, Cruk végigjártatta a tekintetét a csapaton, aztán megállapodott Dash Martinezen. Hétéves, esetlen fiú volt, nagy haja kócos és sötét, amikor pedig Cruk figyelme ráirányult, megdermedt. Merry Dodd és Reese Cuomo között ült, akik a szájuk elé lették a kezüket, és próbáltak nem nevetni. – A bunkerek? – kockáztatta meg a kisfiú. – Így van – bólintott Cruk. – Azok a bunkerek. Most pedig mondjátok meg nekem – folytatta, és most már mindannyiukhoz intézte a kérdést –, mit kell tennetek, ha megszólal a sziréna? – Futni! – szólalt meg valaki, aztán mások is. – Futni! – Hova kell futni? – kérdezte Cruk. – A bunkerekhez! – felelték ezúttal kórusban. – Jól van – mosolyodott el Cruk. – Most mehettek játszani. Mind elrohantak a kamaszokat kivéve, akik még egy pillanatig ott időztek a sátornál, mert el akartak különülni a kisebb gyerekektől. De Vorhees tudta, hogy majd ők is kitalálnak a napsütésbe. Előkerült a kártya meg a fonalgombolyagok a kötéshez; hamarosan az összes nő elfoglalta magát, az

árnyékból figyelve a gyerekeket és legyezve az arcukat a hőségben. Vorhees odahívta a férfiakat, hogy kiossza a sótablettákat, még ha állandóan ivott is az ember, ebben a hőségben dolgozva veszélyesen ki lehetett száradni. Az emberek megtöltötték az üvegjeiket a kútnál. Nem kellett nekik elmagyarázni a feladatot: a címerezés egyszerű, de kimerítő munka volt, amit mindnyájan sokszor végezték már. Minden három sor kukorica mellé ültettek egy negyedik, más fajtaváltozatból való sort. Ezt a negyedik sort meg kellett fosztani a címereitől, hogy elkerüljék az önbeporzást; betakarításkor egy új, keresztezett, életképesebb fajtaváltozat lesz belőle, amit a következő évben vetőmagként fognak használni. Amikor sok évvel azelőtt Vorhees apja először elmagyarázta neki ezt a folyamatot, izgalmasnak, sőt kissé erotikusnak tűnt. Elvégre, amit tettek, az a szaporodási folyamat része, még akkor is, ha csak kukoricáról volt szó. De a munkával járó kényelmetlenségek – a hosszú órák a döglesztő melegben, a szünet nélkül a kezére és az arcára hulló pollen, a feje körül dongó bogarak, amik csak a lehetőséget keresték, hogy berepüljenek a fülébe, az orrába és a szájába – gyorsan kijózanították. Az első héten, amit a szántóföldön töltött, egy ember napszúrást kapott, és összeesett. Vorhees nem tudta felidézni, ki volt az, és mi lett vele; felrakták a következő buszra, és visszamentek dolgozni. Egyáltalán nem volt lehetetlen, hogy a férfi meghalt. Ormótlan vászonkesztyű, széles karimájú kalap, csuklóig begombolt hosszú ujjú ing – mire az emberek indulásra készen álltak, csörgött róluk a verejték. Vorhees felnézett az őrtorony tetejére, ahol Tifty már elfoglalta a helyét, és a fák tetejét pásztázta a céltávcsővel. Cruknak igaza volt, Tiftyt kellett a toronyba helyezni. Akármi is volt még igaz Tifty Lamontról, a mesterlövészi képességei vitathatatlanok voltak. Mégis, ha csak hallotta, hogy valaki kimondja a nevét, még annyi év után is újra előtört Vorheesből a harag. Az idő múlása legfeljebb csak felerősítette ezt az érzést, minden egyes év, ami eltelt, újabb esztendő volt abból az életből, amelyet Boz nem élhetett le. Miért válhatott férfivá Tifty, Boz meg nem? A megfontoltabb pillanatokban Vorhees belátta, hogy az érzelmei irracionálisak. Lehet ugyan, hogy Tifty volt a felbujtó azon a végzetes éjszakán, de bármelyikük nemet mondhatott volna, és Boz még élne. De akármit is mondott Dee, Cruk vagy maga Tifty – aki még most is, néma ígéretül, hogy megvédi Vorhees gyerekeit, a puskájával pásztázta a fák tetejét –, semmi sem győzhette meg arról Vorheest, hogy nem egyes egyedül Tifty a felelős. Végül kénytelen volt az érzéseit a saját jellemhibájaként elfogadni és magában tartani.

Három csapatra osztotta a munkásokat, mindegyik csapat négy sorért felelt. Aztán visszamentek a sátorhoz, hogy elbúcsúzzanak. A réten javában folyt a labdázás, a foci és a baseball keverékét játszották, az őrtorony túloldaláról pedig patkócsengés hallatszott, mert ott meg patkódobálós ment. Dee az árnyékban pihent Sallyvel meg Lucy Martinezzel, és kártyáztak. Egy-egy játszma náluk néha napokig is eltartott. – Indulásra készen állunk. – Gyere ide – nézett fel rá a felesége, és letette a kártyáit. Vorhees levette a kalapját, lehajolt, a felesége meg adott neki egy csókot. – Te jó isten, már most bűzlesz – nevetett fel fintorogva. – Sajnálom, de mára ez az utolsó. Kell mondanom, hogy vigyázz magadra? – kérdezte. Mindig ezt kérdezték egymástól. – Ha akarod. – Hát akkor vigyázz magadra. Nit és Siri kószáltak be a sátorba. Fűszálak ragadtak a hajukba és ujjatlan ruhájuk szövetébe. Mint a kiskutyák, amik a porban hemperegtek. – Lányok, öleljétek meg az édesapátokat. Vorhees letérdelt, és a karjába vette őket, mint valami meleg batyut. – Fogadjatok szót a mamának, jó? Ebédre itt vagyok. – Mi egymás pajtásai vagyunk – jelentette ki Siri. A férfi lesöpörte a füvet izzadságtól nedves hajukról. Néha már a puszta látványuktól olyan szeretethullám öntötte el, hogy ténylegesen elfutotta a

szemét a könny. – Hát persze, hogy azok vagytok. Csak ne felejtsétek, mit mondott Cruk bácsi. Maradjatok ott, ahol a mama lát titeket. – Carson azt mondja, hogy szörnyek vannak a földeken – mondta Siri. – Szörnyek, akik vért isznak. Vorhees a tekintetét Dee-re vetette, aki vállat vont. Nem először került elő ez a téma. – Akkor nem mond igazat – mondta nekik. – Ijesztgetni próbál, vagy csak viccelődik veletek. – De akkor miért nem mehetünk a földekre? – Mert az a szabály. – Becsszó? Vorhees minden tőle telhetőt megtett, hogy mosolyogjon. Abban maradtak Dee-vel, hogy addig ködösítenek erről a dologról, amíg csak lehet; de mindketten tudták, hogy nem titkolózhatnak örökké a lányok előtt. – Becsszó. Megint megölelte őket, külön-külön, aztán egyszerre, és indult, hogy csatlakozzon a brigádhoz a szántóföld szélén. Körülbelül száznyolcvan centi magas, zöld fal: a kukoricasorok mint hosszú folyosók húzódtak egészen a szélfogó erdősávig. A nap a déli tizenkettő felé tartva átlépett egy láthatatlan határvonalat. Mindenki hallgatott. Vorhees még egyszer utoljára megnézte az óráját. Folyamatosan figyelje az órát. Ismerje a legközelebbi bunker helyét. Ha bármi gyanúsat észlel meneküljön! – Jól van, emberek – húzta fel a kesztyűjét. – Lássunk neki. És ezekkel a szavakkal beléptek a kukoricatáblába. Bizonyos értelemben mindnyájan egyetlen éjszaka miatt lettek azok, akik – gyermekkoruk utolsó éjszakája volt. Cruk, Vorhees, Boz, Dee: egy banda voltak, és mindennapos köreiknek csak a város falai szabtak határt, meg a nővérek figyelő szemei, akik az iskolát működtették, no és persze a belbiztonság, amely minden mást működtetett. Történeteket, pletykákat, szóbeszédeket meséltek egymásnak a porban. Az iskolából hazafelé piszkos arccal, piszkos kézzel őgyelgett a négy gyerek a szállásuk mögötti sikátorban. Mi a világ? Hol a világ, és mikor láthatják majd? Hova megy az apjuk és néha az anyjuk is, és aztán honnan jönnek meg a munka, a kötelesség és a rejtélyes gondok nyomát viselve magukon? Kintről, igen, de az miben különbözik a várostól? Milyen ott, milyen szagokat lehet ott érezni, milyen hangokat lehet ott hallani? Miért történt időről időre, hogy elment valaki, egy anya vagy egy apa, és nem jött vissza soha többé, mintha a falakon túli láthatatlan tartomány képes lett volna elnyelni őket egy az egyben? Holdkorósok, drakok, vámpírok, ugrók: ismerték ugyan a neveket, de nem érezték a jelentésük teljes súlyát. Az első számú ellenség: a drakok. Más néven ugrók vagy vámpírok (utóbbi szót csak az öregek használták). A másik csoport: a holdkórosok. Ezek is veszélyesek, de nem annyira. Inkább olyan nagyságrendű kellemetlenséget jelentettek, mint a skorpiók meg a kígyók. Volt, aki szerint a holdkórosok is drakok, csak kicsit másfélék, volt, aki szerint viszont egészen másfajta teremtmények. Hogy soha nem is voltak emberek.

Na és ez a másik dolog. Ha a fertőzöttek egykor olyan emberek voltak, mint ők, akkor hogy lettek olyanok, amilyenek? Sok történetet hallottak mindenféléről. De mind közül a legnagyszerűbb történet a nagy Niles Coffee-é volt: Coffee ezredesé, aki létrehozta az Expedidos Egységet, a rettenthetetlen férfiak seregét, akik bejárták az egész világot, hogy küzdjenek és meghaljanak. Coffee származását, mint minden mást, ami vele volt kapcsolatos, legendák övezték. Harmadik gyerek volt, a nővérek nevelték fel; a 38-as tavaszi betörés során árvult el, végignézte, ahogy meghalnak a szülei; kóbor fiú volt, aki egy nap megjelent a kapunál, egy állatbőrbe öltözött gyerekharcos a lándzsája hegyén egy fertőzött levágott

fejével. Egymaga megölt száz fertőzöttet, ezret, tízezret; a szám egyre csak nőtt. Soha nem tette be a lábát a városba; köztük járt, hétköznapi embernek, mezőgazdasági munkásnak öltözve, és titkolta a személyazonosságát; egyáltalán nem is létezett. Állítólag az emberei megesküdtek – vérszerződést kötöttek –, de nem Istennek, hanem egymásnak, hogy meghalnak, és ennek az ígéretnek a jeleként a fejüket kopaszra borotválták. Messzire elkalandoztak, jóval túl a falakon, és nemcsak Texasban. Oklahoma City. A kansasi Wichita. Az új-mexikói Roswell. Boznak volt egy térképe az ágya felett a falon, ami a régi Egyesült Államokat ábrázolta; a megfakult, színes tömbök úgy illeszkedtek, mint egy kirakós játék darabjai. Mindegyik új helyre beszúrta az anyjuk egyik gombostűjét, és cérnával kötötte össze őket, hogy megjelölje a Coffee által bejárt útvonalat. Az iskolában megkérdezték Peg nővért, akinek a fivére az Olajúton dolgozott: mit hallott, mit tud? Igaz, hogy az Expedidos Egység talált más túlélőket is odakint, egész városokat, tele emberekkel? A nővér erre nem adott választ, de a szeme villanásában, amikor kimondták a férfi nevét, a remény sugarát látták. Ez volt Coffee: bárhonnan is jött, és bárhogyan is csinálta, Coffee okot adott a reménykedésre.

Sok évvel később, jóval az után, hogy Boz már nem volt, és az anyjuk sem, eljött az idő, amikor Vorhees eltűnődött: miért nem beszélt erről sem ő, sem a fivére a szüleik előtt? Ez lett volna a természetes; de ahogy az emlékei között keresgélt, nem tudott felidézni egyetlen alkalmat sem, mint ahogy nem tudta felidézni azt sem, hogy az anyja vagy az apja mondott volna valamit is Boz térképéről. Miért kellett, hogy így legyen? És mi lett magával a térképpel, ami Vorhees emlékei szerint egyik nap még ott volt, aztán másnap már nem? Mintha Coffee és az Expedíciós Egység történetei egy titkos világ része lettek volna – egy kisfiúkori világé, ami elmúlt és nem jött vissza már. Hosszú hetekig gyötörték ezek a kérdések, aztán egy nap reggeli közben végre összeszedte a bátorságát, és megkérdezte az apját, aki csak nevetett. – Viccelsz? – kérdezte Thad Vorhees, aki még nem volt öreg, de annak tűnt: a haja és a fogainak a fele már kihullott, a bőrén állandóan csillogott a savanyú verejték, a konyhaasztalra tett keze csupa csont. – Komolyan beszélsz? Pedig te nem is hajtogattad állandóan, Boz viszont, hát annak a gyereknek be nem állt a szája. Coffee, Coffee, Coffee, egész álló nap. Hát nem emlékszel? – borult el a tekintete a hirtelen rátörő bánattól. – Az a hülye térkép. Megmondom neked az igazat, nekem nem volt szívem letépni, de meglepődtem, hogy neked igen. Soha az életben nem láttalak még úgy sírni. Azt gondoltam, rájöttél, hogy nagy marhaság az egész. Coffee meg az összes többi. Hogy az egész mögött nincs semmi. De mégiscsak volt valami, mindig is volt, kellett, hogy legyen. Persze Tifty volt az – Tifty, a hazug, Tifty, a nagy mesemondó, Tifty, aki annyira kétségbeesetten akarta, hogy szüksége legyen rá valakinek, hogy akármilyen bolondságot képes volt mondani –, aki azt állította, hogy a saját két szemével látta Coffee-t. – Tifty – röhögtek mind –, mit hazudozol, kamu az egész. Sose láttad te Coffee-t, Tifty, se senki más fontos embert. De csúfolódás ide vagy oda, kezdték elhinni, Tifty mindig is képes volt elérni, hogy az ember elhiggyen neki bármit. Úgy lopózott közéjük, hogy senki sem tudta megmondani, hogyan is történt pontosan, az egyik nap Tifty még nem volt sehol, aztán másnap már ott volt. Az a nap is úgy kezdődött, mint a többi: előbb kápolna, aztán iskola, és a délután három óra gyötrelmes lassúsággal közeledett; majd délután a harangszó, a hirtelen megszabadulás, ahogy háromszáz gyerek özönlött végig a folyosókon és le a lépcsőn; a séta az iskolából a szállásukig, a szétrebbenő arcok, ahogy az osztálytársaik útja másfelé kanyarodott, míg csak ők maradtak négyen. De nem egészen. Amikor bementek a sikátorba, a régi bevásárlókocsik, átázott matracok, törött székek egyvelege közt – az emberek állandóan ide hajították ki a szemetüket, akármit is mondott a szállásmester –, észrevették, hogy valaki követi őket. Egy vékony dongájú fiú volt, sovány arcát vörösesszőke haj keretezte, ami úgy nézett ki, mintha a magasból ejtették volna a fejére. Bár január

volt, és a levegő nyirkos, hűvös, a fiú nem viselt kabátot, csak egy pólót, egy farmert, és a lábán műanyag szandált. Zsebre dugott kézzel követte őket, éppen csak annyira ment közel, hogy felébressze a kíváncsiságukat, de ne tűnjön tolakodónak. Amolyan próbatávolság, mintha azt mondta volna: lehet, hogy érdekes vagyok. Adnotok kéne nekem egy esélyt. – Szerintetek ez mit akar? – kérdezte Cruk. Odaértek a sikátor végébe, ahol ott állt a kis menedékhely, amit fadarabokból építettek. Padló gyanánt egy dohos matrac szolgált, amiből kiálltak a rugók. A fiú tíz méter távolságban megállt, és a port rugdosta a lábával. A tartásában volt valami, amitől úgy tűnt, mintha a testrészei csak nagyjából kapcsolódtak volna egymáshoz, és legalább négy különböző fiúból állították volna össze a testét.

– Te követsz minket? – kiáltotta oda Cruk. A fiú nem felelt. Lesütötte a szemét, elfordította a tekintetét, mint a kutya, amelyik próbál nem az ember szemébe nézni. Ebből a szögből mind jól látták a véraláfutást a bal orcáján. – Süket vagy? Kérdeztem valamit. – Nem követlek titeket. – Ismeritek ezt a srácot? – fordult Cruk a többiekhez. Ő volt a legidősebb, úgyhogy ő volt a nem hivatalos vezető. Nem ismerte senki. Cruk megint a fiúra nézett. – Hé, te, hogy hívnak? – Tiftynek. – Tiftynek? Milyen név az a Tifty? – Az is csak egy név – fürkészte a szandálja orrát. – Így hív az anyád? – kérdezte Cruk. – Nincs nekem anyám. – Meghalt vagy otthagyott? – Is-is, azt hiszem – felelte, és közben valamit babrált a zsebében. – Már ha így kérdezed. Ti valami klub vagytok? – nézett rájuk hunyorogva. – Hát ezt meg miből gondolod? – Nem tudom – vonta meg csontos vállát a fiú. Cruk a többiekre pillantott, aztán újra a fiúra nézett és unottan felsóhajtott. – Ne bámulj már, gyere közelebb, hadd nézzünk meg. A fiú elindult feléjük. Vorhees úgy érezte, ismerős neki valahonnan ez a sunyi arc. Bár talán csak azért, mert akármelyikük lehetett volna olyan egyedül, mint ő. Ekkor már jól látták az arcán a nagy, lila véraláfutást. – Nahát, én ismerem ezt a srácot – mondta Dee. – A kisegítőben laksz, ugye? Láttalak, amikor beköltöztél a papáddal. A Dombvidék Kisegítő Otthon: zsúfolt lakótelep volt, ahol nyomorogtak a családok. Mindenki csak úgy hívta, a kisegítő. – Ez igaz? – kérdezte Cruk. – Csak most költöztetek be? – Igen, Houstonból – bólintott a fiú. – És akkor a papáddal jöttél? – Van egy nénikém is. Rose. Főként ő szokott vigyázni rám. – Mi az ott a zsebedben? Láttam, hogy játszol valamivel. A fiú kihúzta a kezét, hogy megmutassa nekik: egy zsebkés volt, tele mindenféle herkentyűvel. Cruk elvette, a másik három is közelebb húzódott, hogy egymáshoz ért az arcuk. A szokásos pengék, aztán egy fűrész, egy csavarhúzó, egy olló és egy dugóhúzó, meg még egy nagyító is, aminek a lencséjét az idő elhomályosította. – Ez meg honnan van neked? – kérdezte Cruk. – A papámtól kaptam. – Seftes? – vonta össze a szemöldökét Cruk.

– Nem – rázta a fejét a fiú –, vizes. A gáton dolgozik. A tied lehet, ha kell – mutatott a késre. – Minek kéne nekem a te késed? – A francba, ha neki nem kell, az enyém lesz – mondta Boz. – Add csak ide. – Fogd be, Boz. Mi történt az arcoddal? – kérdezte Cruk, miután lassan szemügyre vette a fiút. – Csak nekimentem valakinek, ennyi – felelte. Nem védekező hangon mondta, mégis mindnyájan érezték, hogy hamisan szól. – Inkább egy ökölnek mentél te neki. A papád volt, vagy másvalaki? A fiú nem szólt semmit. Vorhees látta, hogy egy kicsit megrándul az álla. – Cruk, hagyd békén – mondta Dee. De Cruk szeme továbbra is a fiúra szegeződött. – Kérdeztem tőled valamit. – Néha szokta. Ha sok nyalatot iszik. Rose azt mondja, nem is akarja igazából. A mamám miatt van.

– Mert otthagyott titeket? – Mert meghalt, amikor engem megszült. Úgy tűnt, a fiú szavai lógnak a levegőben. Vagy igaz volt, vagy nem; de akár így, akár úgy, ekkor már nem lett volna szívük kilökni maguk közül. – Gyerünk, vedd csak el, a tied. Nem kell nekem a papád kése – nyújtotta oda a bicskát. A fiú visszadugta a zsebébe. – Én Cruk vagyok. Dee a húgom. Ők ketten meg Boz és Vor. – Tudom én, kik vagytok. Szóval akkor most már a klubban vagyok? – nézett rájuk bizonytalanul hunyorogva. – Hányszor mondjam még – mondta Cruk. – Ez nem klub. Ilyen egyszerűen el is dőlt: Tifty közéjük tartozik. Aztán annak rendje és módja szerint mindnyájan megismerték a vad, sőt rémisztő Bray Lamontot, akinek állandóan a mindenki által nyalatnak hívott illegális whiskytől fénylett a szeme, és aki borízű hangján minden este, a szirénakor Tifty nevét ordította az ablakból. Tifty, hogy az isten verje meg! Ide gyere, Tifty, mielőtt én megyek érted! A fiú nem egyszer friss véraláfutással és ütésnyomokkal jelent meg a sikátorban, egy alkalommal pedig fel volt kötve a karja. Az apja valami borgőzös dühében a szoba másik végébe hajította, és kificamodott a válla. Szóljanak a belbiztonságiaknak? A szüleiknek? Hát Rose néni, ő vajon tud segíteni? De Tifty mindig csak a fejét rázta. Úgy tűnt, nincs benne harag a sérülései miatt, hanem összeszorított foggal viseli sorsát, amiért nem tudták nem csodálni. Erősnek tűnt.

– Ne szóljatok senkinek – mondta a fiú. – Ő már csak ilyen. Ezen nem lehet változtatni. Voltak más történetek is. Tifty dédapja, Tifty legalábbis ezt állította, ott volt a texasi nyilatkozat eredeti aláírói közt, és felügyelte az Olajút szabaddá tételét; a nagyapja a 38-as tavaszi betörés hőse volt, aki halálos harapást szenvedett az első hullámban, és utána maga vezette a csatornától indított támadást, majd az emberei szeme láttára áldozta fel magát a csatamezőn, ledöfve saját magát; egy unokatestvér, akinek a nevét Tifty nem volt hajlandó megmondani („mindenki csak úgy hívja, a Bátyó”), körözött bűnöző volt, a legnagyobb houstoni szeszfőzde üzemeltetője. Rendkívüli szépségű anyja már tizenhat éves kora előtt kilenc különböző házassági ajánlatot kapott, és a kérői közt volt egy olyan férfi is, aki később az elnök embere lett. Hősök, méltóságok, gengszterek, mindenféle magas rangú személyek óriási, színes felvonulása, abban a világban is, amit ismertek, és abban is, amelyik alatta bújt meg, a seft világában; Tifty ismert valakiket, akik ismertek másvalakiket. Tifty Lamont előtt kitárultak az ajtók. Az mindegy, hogy egy részeges, houstoni vizes fia volt, egy vézna kölyök a sok közül, zúzódásokkal az arcán, lötyögő ruhában, amit soha nem mosott ki, akire egy pártában maradt nagynéni vigyázott, és aki a kisegítőben lakott csakúgy, mint ők, Tifty történetei túl jók és túl érdekesek voltak ahhoz, hogy ne higgyék el őket. De hogy Coffee-t látta volna – ez már egész egyszerűen túl sok volt. Az ilyen állítás szembement a

tényekkel. Coffee megismerhetetlen volt, Coffee az árnyak teremtménye volt, mint a fertőzöttek. Tifty történetében mégis megvolt a valóság látszata. Járt az apjával Houstonba, hogy találkozzon Bátyóval, a gengszterrel, és ismerte a város törvény nélküli utcáit, ahol zugkocsmák sorakoztak. Ott, a gépszín hátuljában, ahol a szeszfőző készülék állt – hatalmas jószág, mint egy drótokból, csövekből és pöfékelő üstökből összerakott, eleven sárkány –, gazdát cserélt a pénz a vészjósló tekintetű, ellenszenvesen mosolygó, szuvas fogú férfiak között, akik az övükbe pisztolyt dugtak, és ők megvették a kanna nyalatot. Mindennapos kiruccanások voltak ezek, Tifty már sokszor mesélt róluk, de ez alkalommal valami nem úgy volt, mint szokott. Ezúttal volt ott egy férfi. Más volt, mint a többiek, nem seftes – ezt Tifty azonnal meg tudta állapítani. Magas volt, a testtartása katonás. Oldalt állt, az arca árnyékban volt, és sötét, a derekánál övvel összefogott felöltőt viselt. Tifty látta, hogy kopaszra van nyírva a feje. Ez a férfi, akárki is volt, nyilvánvalóan sürgős ügyben járt ott, Tifty apja máskor még időzött, iszogatott és sztorizott a Houstonban töltött időről a többi férfival, de ezen az estén nem. Bátyó, akinek nagy, kerek teste úgy ékelődött az íróasztala mögé, mint tojás a fészekbe, szó nélkül vette el az apja bankjegyeit; úgy tűnt, alig érkeztek meg, máris sietnek ki az ajtón. Az apja csak akkor szólalt meg, amikor már messze jártak a gépszíntől: Tudod te, kit láttál odabent, fiam? Na? Nem tudod? Megmondom én, ki volt az. Maga Niles Coffee. – Mondok még valamit – mondta Tifty. Az öt gyerek a sikátorban volt, és a bunkerben zsúfolódtak. Tifty a porban kapirgált a bicskával, ami végül is az övé maradt. – Az öregem azt mondja, a gát alatt van a táborhelye. Ott mindjárt, a szabad ég alatt, mintha nyugodtan lehetne kint lenni. Hagyják, hadd jöjjenek oda hozzájuk a drakok, aztán megpörkölik őket a csapdákban.

– Tudtam! – kiáltott fel Boz. A kisebbik fivér arca szinte ténylegesen felragyogott, olyan izgatott lett. Körbefordult a térdén. – Mit mondtam neked? – kérdezte Vorheestől. – Az kizárt dolog – csúfolódott Cruk. Ő volt közülük az örök kétkedő, és ő kötelességtudón most is vállalta ezt a szerepet. – Mondom, hogy ő volt az. Egyszerűen érezni lehetett. Abból, ahogy mindenki viselkedett. – Akkor mondd el nekem, ugyan mit akarna Coffee egy seftes bandától? – Honnan tudjam én azt? Talán nyalatot vesz az embereinek – felelt, majd felcsillant a szeme, mert új gondolat jutott az eszébe. Előrehajolt és lehalkította a hangját. – Vagy fegyvert. – Nahát, ez a kölyök – nevetett fel Cruk gúnyosan. – Viccelődjél csak nyugodtan, én láttam őket. Igazi, régi katonai fegyverekről beszélek. M16-os gépkarabélyok, automata pisztolyok, még gránátvetők is voltak. – Hű – mondta Boz. – Honnét szerezne a Bátyó ilyen fegyvereket? – kérdezte Vorhees. Tifty feltérdelt, és körbenézett, mintha meg akarna győződni róla, hogy senki nem hallja őket. – Nem szabadna elmondanom nektek, de van egy óvóhely, a hadsereg egy régi támaszpontja San Antone mellett. A Bátyó szokott őrjáratokat küldeni arra. – Én ezt egy percig sem hallgatom tovább – mondta Cruk. – Nem láttad te Coffee-t, se senki mást.

– Azt mondod, hogy szerinted nem is létezik? – tette fel a szentségtörő kérdést. – Azt nem mondtam. Csak annyit mondtam, hogy nem láttad. – Szerinted, Vor? Vorhees úgy érezte, megfogták. Amit Tifty mondott, annak a fele tiszta marhaság volt – talán több is, mint a fele. Másfelől viszont erős volt a késztetés, hogy elhiggye. – Nem tudom – bökte ki. – Szerintem... nem is tudom. – Hát én hiszek neki – jelentette ki Dee. – Látjátok? – nyílt tágra Tifty szeme. – Ő csak egy lány – hárította el egy intéssel Cruk. – Elhisz mindent. – Na!

– Hát pedig így van ez. – Mi van – szegezte a nagyobbik fivérre a tekintetét Tifty –, ha azt mondom, hogy láthatjátok Coffee-t a saját szemetekkel? – Na és aztán mégis hogy? – Könnyen. Átmehetünk a bukógát egyik csövén. Sokszor voltam már odalent. Ebben az évszakban nem eresztik meg a vizet, csak hajnalban. A kifolyók pont a gát aljánál vannak. Onnan valószínűleg megláthatjuk a tábort. Itt volt a kihívás, semmi szín alatt nem lehetett nemet mondani. – Tifty, nincs semmiféle istenverte tábor. Három napig tartott, amíg összeszedték a bátorságukat, és Cruk a húgának még akkor is megtiltotta, hogy menjen. A terv az volt, hogy kilopóznak, miután a szüleik elaludtak, és találkoznak a bunkernél; Tifty olyan útvonalat tűzött ki a gátig, ahol nem kerülnek a belbiztonsági őrjáratok szeme elé.

Elmúlt éjfél, mire Tifty megérkezett. A többiek már várták. Megjelent a sikátor végén és gyorsan odament hozzájuk, a kapucnija a fejére húzva, a keze zsebre dugva. A fejét lehajtva belépett a bunkerbe, és előhúzott egy műanyag üveget. – Igyunk egy kis kurázsit – azzal lecsavarta a kupakot, és odaadta Vorheesnek. Nyalat volt. Vorhees és Boz szülei, akik rendszeresen imádkoztak, és minden vasárnap templomba jártak a nővérekhez, nem tűrték a házban az ilyesmit. Vorhees az orra alá tartotta a nyitott üveget. Átlátszó folyadék volt, fanyar vegyszerszagú, mint a lúgos szappan. – Add csak ide – rendelkezett Cruk. Kitépte a kezéből az üveget, kortyolt egyet, aztán visszaadta Vorheesnek. – Soha nem ittál még nyalatot? – kérdezte Tifty Vorheestől. – Dehogynem, egy csomószor – felelte Vorhees, és minden tőle telhetőt megtett, hogy sértődött képet vágjon. – Na, ugyan mikor ittál te nyalatot? – gúnyolódott Boz. – Sok minden van, amit nem tudsz, öcsi. Vorhees azt kívánta, bárcsak befoghatná az orrát, óvatosan kortyolt egyet, és gyorsan le is nyelte, hogy ne érezze az ízét. Hirtelen égető érzés töltötte be az arc- és orrüregeit, és tűzfolyam zúdult le a torkán. Istenem, de borzasztó volt! A végén zihált és köhögött, a szemét elöntötte a könny, és mindenki nevetett. Utána Boz ivott. Vorhees feszengve látta, hogy az öccsének sikerült szinte szemrebbenés nélkül kortyolnia egy jókorát. Az üveget még háromszor adták körbe. A negyedik körre már Vorhees is belejött, és köhögés nélkül sikerült lehajtania egy tisztességes kortyot. Azon tűnődött, vajon miért nem érez semmit, de amint felállt, rájött, hogy érez; a föld kicsúszott a lába alól, és neki ki kellett nyújtania az egyik kezét, hogy megtámaszkodjon. – Menjünk – mondta Tifty. Mire a gáthoz értek, már mind úgy vihogtak, mint a bolondok. Valahogy a percek is másképp múltak, úgy tűnt, mintha hosszú időbe telt volna odaérniük – és semennyi időbe sem. Vorhees töredékesen emlékezett, hogy egy teherautó alá bújtak egy belbiztonsági őrjárat elől, de nem tudta felidézni a pontos körülményeket, sem azt, hogyan kerülték el az elfogatási. Tudta, hogy részeg, de az elméje sehogy se tudott erre összpontosítani. Megálltak az árnyékban, amíg valaki – Boz, jött rá Vorhees, ő volt a legrészegebb közülük – egy bokorba hányt. És Dee mit csinál itt? Követte őket? Cruk nyersen rászólt, hogy menjen haza, de Dee már csak ilyen volt: ha egyszer a fejébe vett valamit, az ember akár egy csontot is megpróbálhatott volna kihúzni egy kutya szájából. A dolog úgy állt, hogy Vorhees szerette Dee-t. Mindig is szerette. Ez a szerelem ekkor hirtelen elöntötte, mint az érzelmek

felfújódó léggömbje a mellkasában, és már kezdte összeszedni a bátorságát, hogy megvallja az érzéseit, amikor Tifty odalépett hozzájuk, akárhova is tűnt az előbb, és szólt nekik, hogy menjenek utána. Tiftyvel az élen egy kis betonépülethez mentek, ahonnan egy fémlépcső vezetett a föld alá. Odalent egy nyirkos és sötét tisztítóakna volt, a falairól csepegett a víz. A gát belsejében voltak, valahol a bukógát kifolyói felett. Rácsos lámpák vetettek elnyúlt árnyékot a falra. A rohamosan növekvő adrenalinszint révén Vorhees feje kezdett kitisztulni. Egy nyílásfedélhez értek, ami a falban volt, és rozsdás fémkarika zárta le. Cruk és Tifty megálltak egymással szemben, teljes erőből húzták, de a kerék nem mozdult. – Kéne egy bot – mondta Tifty. Eltűnt az alagút végén, egy csodarabbal tért vissza. A kerék küllői közé csúsztatta, és nekidőlt. A kerék megnyikordult, forogni kezdett, az ajtó pedig kinyílt. Belül egy függőleges aknát pillantottak meg, és egy lefelé vezető létrát. Tifty elővett egy jelzőrakétát, megdörzsölte a gyújtóvéget, és ledobta a lyukba. Ő ment le elsőnek, aztán Vor, Dee meg Boz, és Cruk zárta a sort. Egy nagy csőben találták magukat. A bukógát egyik kifolyója a hatból. Naponta egyszer ezeken a kifolyókon át engedték ki a vizet a víztározóból, és vezették el a bukógát segítségével a földekre. A hátuk mögött negyvenezer hektoliter víz, amit a gát tartott a helyén. A levegő hűvös volt és kőszagú. A víz a padló közepén csordogált a holdfényben halványan derengő korong, a kiömlő nyílás felé. Elkezdtek arrafelé kúszni, távol maradva Tifty jelzőrakétájának fényétől. Vorhees szíve a torkában dobogott. Az éji világ, a falakon kívül: felülmúlta a képzeletet. A kivezető nyílástól három méterre Tifty lekuporodott, a többiek követték a példáját. Súlyos acélrács zárta el a nyílást.

– Én megyek elsőnek – súgta Tifty. Négykézláb haladt az alagút vége felé. Mindenki más teljes mozdulatlanságba dermedt. Vorhees részeg elméje számára már mellékes lett, hogy meglássa Coffee táborát, az este pusztán a bátorság próbája volt, a célja lényegtelenné vált. A rács elég erős volt ahhoz, hogy egy fertőzött ne tudja áttörni, de a veszély nem is ez volt. Vorhees félig-meddig azt várta, hogy átnyúl egy karmos kéz, megragadja a barátjukat, és darabokra tépi. A nyalattól még mindig zavaros fejében megfogant a gondolat, hogy biztosan Dee is fél, és hogy talán megnyugtathatná valahogy, de semmi sem jutott az eszébe, amit mondhatott volna, úgyhogy az ötlet hamvába holt.

Az alagút szájánál Tifty feltérdelt, megfogta a rácsot, és kikémlelt. – Mit látsz? – kérdezte suttogva Cruk. A barátjuk nem válaszolt. – A kurva... életbe – mondta a barátjuk rövid szünet után. Nem a felfedezés felkiáltása volt, hanem a hirtelen megrettenésé. – Mi az? – kérdezte suttogva Cruk most már élesebben. – Ott van Coffee? – Látni akarom! – kiáltott fel Boz. – Csend! – szólt rá nyersen Cruk. – Tifty, az isten verje meg, mi az? Vorhees megérezte a térdében. Mennydörgésszerű robaj, majd az egymásba kapcsolódó fogaskerekek csikorgása. A hang a hátuk mögül jött. – Tűnés innen! – ugrott fel Tifty. A víz volt az. Kiengedték a vizet a víztározóból, azt hallotta meg Vorhees. Egy kifolyó, aztán még egy, aztán még egy, szép sorban. Ezt látta meg Tifty. Darabokra fogja zúzni őket. Vorhees felállt, megragadta Bozt a karjánál, hogy elrángassa, de a fiú addig ficánkolt, amíg ki nem tépte magát a kezéből. – Látni akarom! – Nincs ott semmi!

– De van, de van! – mondta a fiú a könnytől elcsukló hangon. Boz a kiömlő nyílás felé iramodott. Tifty és a többiek már a létra felé rohantak. Újabb dörgés, ezúttal közelebbről. A szomszédos csövön át is kezdték kiengedni a vizet, az övék lesz a következő. Néhány másodperc múlva elsodorja őket a vízözön. Az alagút szájánál Vorhees megragadta az öccsét a derekánál, de a fiú belekapaszkodott a rácsba. – Látom őt! Coffee az! Vorhees teljes erőből elhúzta, a padlóra zuhantak. A többiek kiáltoztak: Gyertek már, gyertek már! Vorhees megragadta az öccse kezét, és futni kezdett. Cruk a létra aljáról integetett nekik. Vorhees füle bedugult, jéghideg légáram csapott az arcába. Amikor Cruk eltűnt a létra tetején, Vorhees elkezdett felfelé mászni, az öccse meg közvetlenül utána. És ekkor megérkezett a víz. Mintha egy vagy inkább száz, sőt ezer ököl vágta volna arcon. Alatta Boz felkiáltott rémületében. Vorheesnek sikerült megfogózkodnia a létrában, de többet nem tudott tenni, ha csak egyik kezével is elengedi a létrát, elsodródik. A víz elárasztotta az orrát, a száját. Próbálta az öccse nevét kiáltani, de nem jött ki hang. Hát így fejeződik be, gondolta. Egyetlen hiba, és vége mindennek. Olyan egyszerű volt. Miért nem halnak meg így gyakrabban emberek? De, meg szoktak így halni, ébredt rá, ahogy a fogása a létrán gyengülni kezdett. Sokszor halnak meg így. Cruk húzta ki. Cruk, aki örökre a barátja lesz, aki egy szép napon, amikor feleségül veszi Dee-t, ott áll majd mellette, aki egy szép nyári napon, amikor mindenki magával viszi a gyerekeket piknikezni a szántóföldre, vigyázni fog a lányaira, akivel együtt küzdenek majd életük utolsó, sok kilométerrel odébb és hosszú évekkel később vívott csatájában. Amikor Vorhees már nem bírt fogózkodni, és elengedte a létrát, Cruk lenyúlt, megragadta a csuklójánál, felhúzta, és aztán Vorhees már csak azt vette észre, hogy másznak felfelé, ki az aknából, ahol biztonságban lesznek.

Csak Boz nem. A fiú testét csak másnap reggel találták meg a rácsnak préselődve. Talán látta Coffee-t, talán nem. Tifty soha nem adott nekik választ. Az idők során aztán Vorhees rájött, hogy nem is számít. Még ha látta volna is, abban sem lett volna sok vigasz. Délre a címerező brigád hat hektárral végzett. Tűzött a nap, egy felhő sem volt az égen, még a gyerekek is visszahúzódtak a sátorba a délelőtti játék és nevetés után. Vorhees a kútnál levette a kalapját, megtöltött egy poharat, ivott, aztán újratöltötte, és az arcára öntötte. Levette átizzadt ingét, megtörölte magát vele. Teremtő atyám, de meleg van. A nők és a gyerekek már ettek. A brigád a sátorban gyülekezett az ebédhez. Vajas kenyér, kemény tojás, füstölt hús, sajt, kancsókban víz és limonádé. Cruk lejött a toronyból, hogy megrakja a tányérját. Tifty nem volt sehol. Na és akkor mi van? Tifty azt csinál, amit akar. Jóízűen ettek, nem szóltak egy szót sem. Rövidesen mind az árnyékban fognak szunyókálni. – Egy óra – állt fel az asztaltól Vorhees egy kis idő múlva. – Ne kényelmesedjetek el túlságosan. Felment a lépcsőn a torony tetejére, ahol ott találta Crukot, amint a mezőt pásztázza a távcsővel. A

puskáját a korlátnak támasztotta. – Látsz valami érdekeset? Egy másodpercig Cruk nem válaszolt, aztán odanyújtotta Vorheesnek a távcsövet. – Hat óránál, a fák alatt. Szerinted mi az? Vorhees belenézett. Nem látott semmit, csak a fákat, és a kiszáradt, barna dombokat a távolban.

– Szerinted mi volt az? – Nem tudom. Valami csillogó. – Mint a fém? – Igen.

Egy pillanat elteltével Vorhees levette a távcsövet a szeméről. – Hát most nincs ott. Talán csak a nap csillant meg a lencsén. – Az lehetett – mondta Cruk, és ivott egy korty vizet az üvegéből. – Mi újság odalent? – Rövidesen mind aludni fognak. Sok gyerek már el is aludt. Azt hiszem, senki se gondolta, hogy ilyen meleg lesz. – Július van, és ez itt Texas, öregem. – Gunnar azt kérdezi, tud-e segíteni. Csupa szív az a fiú, csak egy kicsit buta. – Mit mondtál neki? – vette fel Cruk a puskáját. – Hogy csak várjon. Egy szép nap majd rájön, milyen bolondságokat beszél. – Pedig mi is ugyanilyenek voltunk – nevetett Cruk. – Alig vártuk, hogy kikerüljünk a világba. – Hát lehet, hogy te alig vártad. Cruk elhallgatott, kibámult a korlát felett. Vorhees úgy érezte, hogy valami bántja a barátját. – Idehallgass – kezdte Cruk –, hoztam egy döntést, és szeretném, ha tőlem tudnád meg. Tudod, azt beszélik, hogy megint összehívják az Expedíciós Egységet. Vorhees is hallotta ezeket a kósza híreket. Nem volt ebben semmi új, kósza hírek mindig voltak. Amióta Coffee és az emberei eltűntek – hány éve is ennek? –, a téma soha nem halt el teljesen.

– Mindig ezt mondogatják. – De ez most nem csak szóbeszéd. A katonaság önkénteseket vesz át a belbiztonságtól, mert egy kétszáz főből álló egységet készülnek felállítani. – Cruk, nem gondolhatod komolyan – fürkészte a barátja arcát Vorhees. Mit akar neki mondani ezzel? – Ezek gyerekes dolgok voltak. – Talán akkor még azok voltak – vont vállat Cruk. – És tudom, mit érzel ezzel kapcsolatban mindazok után, ami Bozzal történt. De nézd meg az én életemet, Vor. Soha nem nősültem meg. Nincs saját családom. Mire vártam idáig? – Jézusom – szólt Vorhees. Hirtelen sejteni kezdte, mire céloz Cruk. – Már el is szegődtél, ugye?

– Tegnap mondtam fel a belbiztonságnál – bólintott Cruk. – Bár nem lesz hivatalos, amíg le nem teszem az esküt – folytatta. Vorhees megdöbbent. – Figyelj, Dee-nek ne szólj – kérte Cruk. – Én akarom neki megmondani. – Nagyon a szívére fogja venni. – Tudom. Azért szólok neked először. A beszélgetést a bekötőúton érkező kisteherautó hangja szakította félbe. Bekanyarodott az összpontosítási körletbe, és a sátorhoz hajtott. Tifty szállt ki belőle. Odament a teherautó hátuljához, és lehajtotta a csomagtartó ajtaját. – Na, mit hoztam? Görögdinnyét. Mindenki odacsődült, Tifty elkezdte felvágni a dinnyéket, és a vastag, csöpögő szeleteket odaadogatta a gyerekeknek. Görögdinnye! Micsoda finomság egy ilyen napon! – Az isten szerelmére – sóhajtott Vorhees a színjátékot nézve. – Honnan a francból szedte? – Honnan szedi azt a sok mindent? Azért ezt el kell ismerned a fickónak. Nem fog barátok nélkül meghalni. – Mondtam én ilyet? – Nem kell őt szeretned, Vor – nézett rá Cruk. – Ezt én nem is mondhatom. De próbálkozik. Ezt te sem tagadhatod. Nyílt a lépcsőhöz vezető ajtó. Dee lépett ki két tányérral a kezében, mindegyiken egy-egy rózsaszín dinnyeszelet. – Tifty hozott... – Köszönjük. Láttuk. A nő arca megnyúlt, Vorhees már nagyon is jól ismerte ezt a kifejezést. Ne foglalkozz vele. Kérlek,

legalább ma ne. Ez csak görögdinnye. – Kösz, Dee – vette el tőle a tányérokat Cruk. – Igazán jól fog esni. Mondd meg Tiftynek, hogy köszönjük. A nő Vorheesre pillantott, aztán megint a fivérére nézett. – Megmondom. Vorhees tudta, hogy bolondnak nézik, amiért ilyen haragtartó, és azt is, hogy ha nem mond valamit, ha nem vált témát, egész nap rossz kedve lesz. – A gyerekek hogy vannak? – Siri alszik, mint akit agyonütöttek – vont vállat Dee. – Nit elment Alival meg néhány másik gyerekkel. Vadvirágot szednek – azzal elhallgatott, és a keze fejével megtörölte a homlokát. – Tényleg kimész megint a földekre? Nem értem, hogy bírod. Talán várnotok kéne, amíg kicsit lejjebb megy a nap. – Túl sok a teendő. Ne aggódj miattam. – Akkor nem mondom többet – szólt Dee, miután még egy pillanatig nézte a férjét. – Hozzak neked még valamit, Cruk? – Nem kell semmi, kösz. – Én megyek is, jó étvágyat. Amikor Dee elment, Cruk odanyújtotta az egyik tányért. De Vorhees csak a fejét rázta. – Kösz, én nem kérek. A jól megtermett férfi vállat vont. Ő már majdnem be is falta a szeletét, a lé végigfolyt az állán. Amikor már csak a héj maradt, a másik tányér felé intett, amelyik a mellvéden nyugodott. – Az enyém lehet? Vorhees válaszul csak vállat vont. Cruk megette a másik szeletet, megtörölte az arcát az ingujjában, és kihajította a dinnyehéjakat. – Nemsokára meg kell mondanod Dee-nek – szólalt meg Vorhees. Három óra volt, a nap már nem sütött olyan erősen. Késő délelőtt gyenge szellő támadt, de délután már nem mozdult a levegő. Dee kedvetlenül kártyázott Cece Cauleyval a sátorban, a kis Louis a lábuknál pihent a mózeskosarában. Pufók, jó természetű kisbaba volt, húsos ujjai és finom, csücsöri ajkai voltak: a hőség ellenére alig nyűgösködött egész nap, most pedig mélyen aludt. Dee-nek eszébe jutott az idő, amikor az ő lányai voltak kisbabák. Azok a jellegzetes érzések, a hangok, a szagok, és a mélységes testi kötődés, mintha az anya és a baba egyetlen lény volna. Sok nő panaszkodik emiatt – Egy pillanatom sincs magamra, alig várom, hogy járni kezdjen! –, Dee azonban soha. Még csak harminc volt, boldogan szült volna még egyet, vagy akár kettőt is. Jó lenne, gondolta, ha lenne egy fia. De a szabályok világosak voltak. Kettő, és kész, így mondták. A kormányzói hivatalban folyt a vita a falak meghosszabbításáról, akkor talán majd feloldják a tilalmat. De valószínűleg akkor már késő lesz, de addig csak ennyi étel, tüzelő és hely van. És Vor – mit is tehetett volna Dee? Nem tudta kiverni Boz halálát a fejéből, a történtek olyannyira eltorzultak és felnagyítódtak az évek során, hogy végül ez lett az egyedüli sérülés az életében. Tifty már csak ilyen, és ilyen is fog maradni. Egyik nap bedutyizzák, mert egy kocsmai verekedés során betöri az ablakot valakinek a fejével, a következő nap, egy perzselő nyári délutánon meg valami varázslat révén beállít egy teherautónyi feketepiaci görögdinnyével. Valószínűleg csak idő kérdése, hogy végleg a dutyiban kössön ki. De tagadhatatlan volt: Tifty mindig is a részük lesz, és különösen Dee-é. Olykor, amikor Dee a nagyobbik lányára nézett, őszintén nem tudta, mi az igazság. Lehetett így is meg úgy is. Bizonyos megvilágításban Nitia kiköpött Vor volt, de aztán a kislány elővette azt a sajátos mosolyát, vagy hunyorított egyet, és ott volt Tifty Lamont.

Egyetlen éjszaka, még annyi sem. Az egész dolog, a teljes viszonyuk elejétől a végéig mindössze körülbelül kilencven perc volt. Hogy volt lehetséges, hogy kilencven perc ennyit számítson egy ember életében? Utána Dee és Tifty is egyetértettek, hogy szörnyű hiba volt. Talán elkerülhetetlen volt – az évek hatalma, aminek egyikük sem tudott ellenállni, de nem szabad megismétlődnie. Hiszen mindketten szerették Vort ugyebár. Jól elviccelték, még kezet is ráztak, hogy megpecsételjék az egyezséget, hiszen két régi, jó barát voltak, de persze egyáltalán nem volt vicces: sem akkor, sem kilenc hónappal később; nem volt vicces most sem. – Nem fogom hagyni, hogy bármi bántódásotok essen – mondta neki Tifty, nemcsak akkor éjszaka, hanem sokszor, sok éjszaka. – Se neked, se a lányoknak, se Vornak. Akármit is teszek egyébként, ünnepélyesen megígérem, és Isten előtt fogadom. Én leszek a föld a lábatok alatt. Ne félj, mindig ott leszek. És Dee tudta. Be kellett vallania magának, hogy csak azért jutott az eszébe, hogy menjenek el ezen a nyári napon piknikezni a mezőre, mert Tifty beleegyezett, hogy elkíséri őket. Szerette őt Dee? És ha igen, milyen érzelem volt az? A Tifty iránti érzései mások voltak, mint amit Vor iránt érzett. Vor megbízható volt, lehetett rá támaszkodni. Kötelességtudó és kitartó, jó apja a lányoknak. Szilárd volt, míg Tifty kiszámíthatatlan, aki legalább annyira állt szóbeszédekből, mint valós tényekből. Nem volt kérdés, hogy Dee és Vor összetartoznak, soha kétség sem fért hozzá. Azokban a bensőséges pillanatokban, amikor csak ők ketten voltak ott, a férfi olyan vágyakozással ejtette ki a nevét a sötétben, hogy az szinte fájdalmas volt; ennyire szerette őt Vor. Mellette Dee valahogy... valóságosabbnak érezte magát. Mintha ő, Dee Vorhees – feleség és anya, a néhai Sis és Jedediah Crukshank lánya, a texasi Kerrville-nek, a fény és a biztonság utolsó oázisának polgára egy olyan világban, amely nem ismert ilyesmit – a valóságban is létezne. Szóval miért is kapta azon magát már megint, hogy Tifty Lamontra gondol? Hát a kártya teszi, meg ez a forró júliusi délután, amikor magukkal hozták a gyerekeket a mezőre. Dee gondolatai olyan messzire kalandoztak, hogy fel se tűnt neki, Cece mit csinál. Mielőtt észbe kapott volna, a nő már diadalittasan vigyorgott, mert sikerült addig ügyeskednie, hogy Dee vigye el a pikk dámát. Két ütés, három, és vége is volt. Cece vígan jegyezte le az állást egy jegyzettömbre. – Még egyet? Dee rendesen igent mondott volna, ha másért nem, hát azért, hogy valamivel elüsse az időt, de a hőségben már a játékot is kezdte munkának érezni. – Ali talán szívesen játszik. – Szó se lehet róla – hárította el egy intéssel az ajánlatot a nő. Inni jött vissza a sátorba, és most az ajkához emelte a merőkanalat. – Ugyan már, csak két játszmát – mondta Cece. – Nyerésben vagyok. – Én megyek, és megnézem, miben törik a fejüket a lányok – állt fel az asztaltól Dee. Kilépett a sátorból. A távolban látta, hogy rezeg a kukoricaszárak teteje, ahol a férfiak dolgoztak. A torony csúcsa felé fordította az arcát, és a kezét a szeme fölé tette, hogy árnyékoljon. A fehér hold kísértetiesen úszott el a nap mellett. Hát ez különös. Ez eddig fel se tűnt neki.

Cruk és Tifty is ott voltak a helyükön, Cruk a távcsövével, Tifty a puskájával pásztázta a szántóföldet. Meglátta Dee-t, és intett neki, amitől ő zavarba jött. Szinte mintha tudta volna, hogy Dee rá gondolt. Bűntudatosan visszaintegetett neki. Egy tucat gyerek labdázott, Dash Martinez a hazai bázison várakozott. Gunnar látta el az adogató szerepét, akiből a délután folyamán nem hivatalos gyerekfelvigyázó lett. – Hahó, Gunnar. – Hahó, Dee – nézett rá a fiú, aki igazából már tizenhat éves férfi volt. – Akarsz játszani?

– Kösz, de nekem túl meleg van. Láttad valahol a lányokat? – Egy másodperccel ezelőtt még itt voltak – pillantott körbe Gunnar. – Megkeressem őket? Dee egyre kimerültebbnek érezte magát. Hova tűnhettek? Eszébe jutott, hogy felmehetne a toronyba és megkérhetné Crukot, hogy kutassa fel őket a látcsővel. De amint elképzelte, hogy lépcsőt kell másznia, máris túl nehéznek érezte a tagjait. Mindent egybevéve akkor már egyszerűbb, ha maga keresi meg a lányokat. – Kösz, nem kell. Ha visszajönnek, mondd meg nekik, hogy azt üzenem, egy kis időre menjenek az árnyékba. – Gunnar, dobd a labdát! – kiáltotta Dash. – Várj egy másodpercet – felelte Gunnar, majd Dee szemébe nézett. – Biztos vagyok benne, hogy itt vannak valahol a közelben. Két másodperce még itt voltak. – Hagyd csak, majd én megkeresem őket. A vadvirágos mező, gondolta; valószínűleg odamentek. Inkább bosszankodott, mint aggódott. Nem szabadott volna elkószálniuk kérezkedés nélkül. Valószínűleg Nit ötlete volt. Az a lány mindig készül valamire. Öt percük volt még hátra. Tifty a megfigyelőállásból nézte, ahogy Dee elmegy. – Cruk, kérem a távcsövet. Cruk odaadta. A vadvirágos mező a toronytól északra, a kukoricás szomszédságában volt. Úgy látszott, Dee arra tart. Valószínűleg csak el akar szabadulni néhány percre a gyerekektől és a többi feleségtől, gondolta Tifty. Visszaadta Cruknak a távcsövet. Végigpásztázta a szántóföldet a puskájával, aztán a fák tetejére emelte a céltávcsövet. – Megint ott van a csillogó izé. – Hol? – Pont a szemed előtt, tíz fokkal jobbra. Tifty merőn kémlelt a céltávcsővel: a távolban, a fák között valami négyszögletes dolog volt, ami ragyogva verte vissza a fényt. – Mi a franc az? – kérdezte Cruk. – Egy jármű? – Lehet. Túloldalt van egy bekötőút. – Ott most semminek nem kéne lennie – engedte le Cruk a távcsövet, majd pillanatnyi szünetet tartott. – Hallgasd. Tifty minden akaratát összeszedve zárta ki az elméjéből a többi hangot. A tücskök ciripelését, a fülében fújdogáló szellőt, az öntözőrendszer vizének csordogálását. És akkor meg is hallotta. – Egy motor? – Én is úgy hallom. Ne moccanj. Lement a lépcsőn. Tifty a céltávcsőre szorította a szemét. Most kitisztult a kép: egy nagy kamion, a félpótkocsi valamilyen galvanizált fémmel volt bevonva. Tifty elővette az adóvevőjét. – Cruk, ez egy teherautó. A fák túlsó oldalán. Nem úgy néz ki, mintha belbiztonsági lenne. – Tudom – felelte Cruk. A vonal sercegett. – Szedd a lábad. Látta, ahogy Cruk előjön a torony aljából, és hosszú léptekkel a sátor felé megy, miközben int Gunnarnak, hogy hozza oda a gyerekeket. Tifty lassan végigjártatta a céltávcsövet a szántóföldön: a dolgozó férfiak, a kukoricasorok, a délutáni szélcsendben petyhüdten lógó jelzőzászlók a bunkereken. Minden pont úgy van, ahogy lennie kell. De nem egészen. Valami más volt. Talán a látásával volt valami? Felemelte a fejét. A szántóföldre

árnyék vetült. Ekkor meghallotta a szirénát. A nap felé fordult, rögvest tudta. Sok éve annak, hogy utoljára félt, az óta a gáton töltött éjszaka óta nem is. De Tifty ekkor ismét félelmet érzett. Egy perc. A fényviszonyok változásából Vorhees először annyit érzékelt, hogy kevesebbet lát, mintha túl hamar kezdett volna alkonyodni. De mert a pollenözön és a délutáni fényesség ellen úgy védekezett, hogy sötét szemüveget viselt, kezdetben nem fogta fel, hogy ennek bármi jelentősége lenne. Csak akkor vette le a szemüvegét, amikor meghallotta a kiáltásokat. Nagy, kerek, fénylő félárnyékkal körbevett alak siklott a nap elé. Napfogyatkozás. Amikor megszólaltak a szirénák, Vorhees végigrohant a soron. Mindenki más is futott, azt üvöltve:

Napfogyatkozás! Napfogyatkozás! A bunkerek, irány a bunkerekbe! Vorhees előtört a kukoricásból, gyakorlatilag egyenest belefutott Crukba és Dee-be. – Hol vannak a lányok? – Nem találom őket! – felelte Dee őrjöngve. A sötétség úgy terjedt, mint a tinta. Hamarosan elborítja az egész mezőt. – Cruk, vidd be az embereket a bunkerekbe. Dee, te menj vele. – Nem lehet! Hol vannak? – Megkeresem őket – húzta elő a pisztolyt az övéből. – Cruk, vidd el innen Dee-t! Vorhees visszavágtatott a szántóföldre. Tifty kalapáló szívvel pásztázta a toronyból a mezőt. Semmi jele még, de csak idő kérdése. És a teherautó: mi volt az? Még mindig a szélfogó erdősáv túlsó szélén vesztegelt. Próbálta elérni Crukot az adóvevővel, de nem sikerült. Ebben a zűrzavarban valószínűleg nem is hallaná őt. Tifty a vállához szorította a puskatust. Honnan fognak jönni? A fák közül? A szomszédos mezőről? Dillon brigádja mindent megtisztított. Ami nem jelentette azt, hogy nem volt ott több fertőzött, csak azt, hogy ő nem látta őket. Aztán a szeme sarkából látta, hogy megrezzennek a kukoricaszárak, nem több egy susogásnál az egyik zászló közelében, a mező szélén. Ráközelített a céltávcsővel, és a lencsére szorította a szemét. A bunker ajtaja nyitva állt. Ez volt az egyetlen hely, amit nem néztek meg. Soha nem ellenőrizték a bunkereket.

Mindenki megragadta a gyerekeit, és rohant a mezőre a zászlók felé. Tifty lóhalálában szaladt le a toronyból. – Ne! Cruk két gyereket vitt a hóna alatt, Presh Martinezt és Reese Cuomót. Dee mellette futott, Cece és Ali csak néhány lépéssel mögöttük – Ali Merryvel és Satch-csel, Cece pedig a kis Louist szorította magához. – A bunkerek! – üvöltötte Cruk. – Irány a bunkerekbe! – A bunkerekben vannak! Puskaropogás hallatszott a mezőn. Dee látta, hogy Tifty féltérdre ereszkedik, és gyorsan lead három lövést. Dee akkor fordult meg, amikor az első fertőzött előtört a kukoricásból. Egyenesen Ali Doddra vetette magát. Dee hányingert érzett. Hirtelen nem bírta mozdítani a lábát. A fertőzött, miután végzett Alival,

Cece nyakába mélyesztette a fogát. A nő vonaglott, visított és úgy hadonászott meg rúgkapált, mint egy hátára fordult bogár. A látvány úgy elvakította Dee-t, mint a hirtelen felvillanó fény, nem bírt mást tenni, csak tehetetlen rettenettel nézte. Cruk előrelépett, a puskacsövet a teremtmény fejéhez szorította és tüzelt. Hova lett Satch? A fiú hirtelen nem volt sehol. Merry sikítva állt a porban. Dee felkapta a kislányt és futni kezdett vele. Ekkor már mindenhol ott voltak a fertőzöttek. Az emberek vakrémületükben a sátor felé rohantak, ami teljesen értelmetlen volt, egyáltalán nem nyújtott biztonságot. A fertőzöttek elözönlötték, darabokra szaggatták, a levegő megtelt sikolyokkal. – A toronyba! – üvöltötte Tifty. – Irány a torony! De már túl késő volt, senki sem figyelt rá. Dee a lányaira gondolt, és elbúcsúzott tőlük. Milyen gyászos lett a végén minden, a világ váratlan kegyetlensége mindazt a jót, amit a gyerekeinek kívánt, egyetlen elkeseredett reménybe sűrítette, hogy gyors haláluk legyen. Imádkozott, hogy ne szenvedjenek. Vagy ami még rosszabb lenne, hogy ne ragadják el őket. Ez a létező legrosszabb: ha elragadnak valakit. Roppant erő rohant bele hátulról. Dee a földre omlott, a kis Merry messze repült a karjából. Hason feküdt a porban, felemelte a fejét, és meglátta, hogy a testvére öt méterre tőle ráfogja a puskát. Lőj csak le, gondolta Dee. Akármi is jön most, én nem kérek belőle. Egy gyerekkori ima jött a nyelvére, lehunyta a szemét, és gyorsan elmormolta, bele a porba. Lövés dördült. Mögötte állati hörgés kíséretében elzuhant valami. Az elméje még fel sem tudta ezt dolgozni, amikor Cruk felrántotta a földről, közben pedig érthetetlenül mozgott a szája, mondott valamit, de Dee nem értette. A puskája eltűnt, már csak Abigail, a pisztoly volt nála. Miért nevez el valaki egy fegyvert Abigailnek? Miért ad neki nevet egyáltalán? Biztos, hogy történt valami a fejével, ébredt rá Dee, hiszen Cruk fegyverével foglalkozik, miközben hullanak körülötte az emberek. Más gondolatok is eszébe jutottak, furcsa, borzasztó dolgok. Hogy milyen érzés lenne kettétépődni, mint Ali Dodd. A lányai a mezőn, és hogy mi történt velük éppen. Milyen szörnyű, gondolta Dee, egy másodperccel is tovább élni, mint az ember saját gyerekei. A szörnyű dolgok világában minden bizonnyal ez a legszörnyűbb mind közül. Cruk az ajtó felé vonszolta őt, mert úgy gondolta, Dee is ezt akarja, de ő egyáltalán nem ezt akarta – igazából a lehető leggyorsabban meg akart halni –, úgyhogy hirtelen erőbedobással kitépte magát testvére karjából, és a gyerekeit szólongatva kiszáguldott a mezőre. Vorhees hallotta a lányait, ahogy a kukoricásban nevetgélnek. Tudta jól, hogy túl kicsik, és még nem félnek. Eloldalogtak, hogy pontosan azt tegyék, amiről megmondták nekik, hogy nem szabad, az egész egyfajta játék volt nekik, ez a vicces izé a fénnyel. Vorhees a vakrémülettől zihálva vágtatott végig a sorokon, a nevüket kiáltozta, és a hangjuk alapján próbálta megállapítani, merre vannak, de hol elölről hallotta őket, hol hátulról, hol egyik, hol meg másik oldalról. Úgy tűnt, mintha a hangok mindenhonnan jönnének, még a fejéből is. – Nit! Siri! Hol vagytok? Aztán ott termett előtte egy nő. A sor közepén állt. Fekete köpenybe burkolózott, mint valami erdőlakó egy tündérmesében, a fejét csuklya fedte, a szemét sötét szemüveg – eltakarta az arca felső részét is. Vorhees annyira meglepődött, hogy egy pillanatig azt hitte, csak képzelődik. – A maga lányai? Ki lehet ez a nő, a kukoricás asszonya? – Hol vannak? – lihegett Vorhees. – Tudja, hol vannak? A nő bágyadt mozdulattal levette a szemüvegét, felfedve érzékien sima, fiatalosan szép arcát és az

üregében gyémántként csillogó szemét. Vorhees émelyegni kezdett. – Maga fáradt – mondta a nő. Hirtelen az is lett. Curtis Vorhees soha életében nem volt még ilyen fáradt. Olyan nehéznek érezte a fejét, mint egy üllőt, ezer kilót nyomott. Minden cseppnyi akaraterejére szüksége volt, hogy állva maradjon. – Van egy lányom. Olyan szép. A háta mögül már csak egy-egy kósza, pánikszerűen leadott puskalövés hallatszott. A mező és az ég túlvilági sötétségbe borult. Sírni lett volna kedve, de úgy tűnt, arra is képtelen. Térdre ereszkedett, hogy ne essen el. – Kérem – mondta fulladozva. – Gyertek hozzám, szép gyermekek. Gyertek hozzám a sötétben. Valaki felrántotta a földről: Tifty. Nagyon közel volt az arca, Vorhees csak homályosan látta. A férfi a karjánál fogva húzta. – Vor, gyerünk! – A nő... – kezdte alig forgó nyelvvel. De nem volt ott senki, a hely, ahol a nő az előbb állt, most üres volt. – Láttad? – Nincs időnk! El kell jutnunk a toronyba! Vorhees erről hallani se akart, utolsó erejével kitépte magát Tifty kezéből. – Meg kell őket keresnem! Tifty puskájának tusa állított le mindent. Egyetlen, határozott, jól irányzott ütés a fejre, Vorhees csillagokat látott. Aztán amikor Tifty megragadta a derekánál, a vállára vetette, és futni kezdett, a feje tetejére fordult a világ. Vastag levelek csapódtak az arcába, ahogy elsuhantak mellettük. Vorhees szólongatta őket: „Nit! Siri! Gyertek vissza!” De nem volt ereje ellenállni. Tudta, hogy a családja minden tagja meghalt: Tifty nem érte jött volna, ha még életben lennének. További puskaropogás, halálhörgés mindenütt. A bunkerek, szólt egy hang. A bunkerekből jöttek. Ki éli túl ezt a napot? És Vorhees végtelen bánatára tudta, hogy ismét ő lesz az egyik szerencsés. Előtörtek a kukoricásból a nyílt terepre. A sátrat összerombolták, a ponyvát szétszaggatták, minden szétszóródott. Testek hevertek mindenhol, de gyerekeket nem látott, az apróságok eltűntek. Gyertek hozzám, szép gyermekek. Gyertek hozzám a sötétben. És ahogy a torony ajtaja bevágódott mögötte, ő pedig a padlóra omlott, végre jótét öntudatlanságba hullva, az utolsó gondolata az volt, hogy miért éppen Tiftynek kellett megmentenie őt.

IV BARLANG U. 97 ŐSZE „...nem fény, hanem vak éj szüremlik át –, csak hogy a kín látványait mutassa...”

JOHN MILTON: Elveszett Paradicsom (Jánosy István fordítása)

HUSZONNÉGY Wolgast végre eljött Amyhez. Álmában jött. Hol itt voltak, hol valahol másutt. Történetek voltak, korábban történt dolgokéi, újra lejátszódó és felidéződő múltbeli események, érzések; egy nagy összevisszaság, egy egyveleg, egymást átfedő képek, amik átalakultak, és így mintha egészen újjá váltak volna. Az ő életének részei voltak, az ő egymásba gabalyodott múltja és jelene; teljesen betöltötték a tudatát, olyannyira, hogy amikor felébredt, döbbenten látta, hogy szilárd tárgyak és a rendezett idő egyszerű valóságában él. Mintha az ébrenlét világa és az alvó világ helyet cseréltek volna, az utóbbi elfoglalva az előbbi helyét, és akkor is ugyanolyan élénk lett volna, amikor ő a mindennapi teendőit végezte. Éppen vizet töltött egy kannából, körben ült a gyerekekkel, és olvasott nekik, vagy a leveleket söpörte az udvaron, és a lelkét váratlanul elárasztották az érzések, mintha becsúszott volna a látható világ felszíne alá, mintha elsodorta volna egy földalatti folyó. Egy körhinta halványodó, keringő fényei és halkuló, csengő-bongó, zenéje. Hideg tej és porcukor íze az ajkán. Kék fényű szoba, az elméje lázban úszik, és egy szelíd hang – Wolgasté – kivezeti őt a sötétségből. Gyere vissza hozzám, Amy; gyere vissza. Mind közül a legerőteljesebb az az álom volt, amelyikben a szobát látta: piszok, dohszag, ruhakupacok szerteszét, régi ételes dobozok mindenütt, a sarokban értelmetlen kegyetlenséggel harsogó televízió, és az a nő – Amy rájött, hogy az anyja az; ezt a felismerést hirtelen feltörő, reménytelen vágyként élte meg –, aki fejvesztve jött-ment a zsúfolt térben, felnyalábolva és zsákokba hajigálva a padlón heverő holmikat. Gyerünk, kicsikém, most már ébredj. Amy, mennünk kell. Indultak, az anyja indult, a világ kettéhasadt, és Amy a hasadék egyik oldalára került, az anyja meg a túlsóra, az elválás pillanata és a pillanatban rejlő érzések természetellenesen elhúzódtak, mintha egy kikötőből kifutó hajó tatjáról nézné az anyját. Rájött, hogy voltaképpen ebben a szobában kezdődött az élete. Hogy most valamiféle születés tanúja. De nem csak ketten voltak. Wolgast is ott volt. Ennek nem volt értelme; Wolgast csak később lépett az életébe. Az álom logikája szerint azonban a jelenléte teljesen természetes volt, egyszerűen ott volt és kész. Amy először nem fizikai valóságként érzékelte a jelenlétét, hanem érzelmek páraszerű izzásaként a térben. Minél inkább érezte, hogy az anyja nagy szorongatottságában – valami szörnyűség történt, amit Amy nem értett, és nem is volt a részese – távolodik tőle, annál élénkebbé vált benne a férfi képzete. Nagy nyugalom szállta meg, távolságtartással figyelte ezeket az eseményeket, mert bár olyan elevenek voltak, mintha a jelenben zajlottak volna, tudta, hogy voltaképpen már réges-rég történtek. Emlékekként idéződtek fel, de egyidejűleg mintha először élte volna át őket – szereplő is volt meg megfigyelő is –, és ennek volt furcsamód a része Wolgast, akit ekkor látott meg, ott ült az ágy szélén, az anyja pedig közben teljesen eltűnt. A férfi mezítláb volt, és sötét öltönyt meg nyakkendőt viselt. Elmélyülten nézte a kezét, amelyet ökölbe szorítva tartott maga előtt. Hüvelykujjam korán kel, kezdte gajdolni, és előbújtatta a hüvelykujját, minden ajtón bekopog. Felébrednek a szomszédok – szép sorban hozzáérintette a hüvelykujját a többi ujjához –, s köszöntötték: jó napot! Szia, Amy.

– Szia – mondta Amy. Bocsánat, hogy távol voltam. Hiányoztál. – Te is nekem. Megváltozott körülöttük a tér, a szoba szertefoszlott, és sötétség vette körül őket, amiben csak ők ketten léteztek, mint két színész a színpadon a reflektorfényben. Valami változik. – Igen, szerintem is.

El kell majd menned hozzá, Amy. – Kihez? Kihez kell elmennem? Ő más, mint a többiek. Már akkor tudtam, amikor először megláttam. Egy pohár jeges tea. Mindössze ennyit kért, hűsítő gyanánt a nagy hőségben. Teljes szívéből szerette azt a nőt. De ezt te is tudod, ugye, Amy? – Igen. Tengernyi időt adhatok magának, ezt mondtam neki. Tengernyi időt, Anthony. Hirtelen elkomorult az arca. Tudod, mindig is utáltam Texast. A férfi még mindig nem nézett rá, Amy érezte, hogy jobb is így. Wolgast folytatta. Pont a táboron járt az eszem. Ahogy mi ketten együtt olvasunk meg Monopolyt játszunk. Park Place, Boardwalk, Marvin Gardens. Mindig megvertél. – Szerintem hagytad magad. Wolgast kuncogott magában. Nem, nem hagytalak, teljesen szabályosan játszottam. Na, és Jacob Marley. A Karácsonyi ének volt a kedvenced. Szerintem az egész könyvet megtanultad kívülről. Emlékszel? – Emlékszem mindenre. Például arra a napra, amikor havazott, és hóangyalokat csináltunk. Még életében bilincsbe verte magát, és azt viselte. A szemöldökét össze vonva hirtelen eltöprengett. Olyan szomorú történet volt. Íme, a folyó, gondolta Amy. A múlt nagy, hömpölygő folyója. Örökké tudtam volna úgy élni. Felnézett, és a sötétséghez intézte a szavait. Látod, Lila? Ezt akartam. Soha nem akartam semmi mást. Aztán ismét Amyhez szólt. Te... ismered ezt a helyet, Amy?

– Szerintem ez a hely nincs sehol. Szerintem én most alszom. Wolgast apró biccentéssel nyugtázta Amy szavait. Igazad lehet. Most, hogy mondod, nagyon is úgy lehet. Nagy levegőt vett, lassan kifújta. Furcsa. Olyan sok mindenre nem emlékszem. Tudod, ilyen ez. Mintha csak egy kicsi darabot tarthatnál meg magadból. De kezdenek világosabbá válni a dolgok.

– Hiányzol, papa. Tudom. Te is hiányzol nekem, szívecském, jobban, mint azt valaha is cl tudnád képzelni. Nem hiszem, hogy voltam valaha boldogabb, mint amilyen veled. Bárcsak megmenthettelek volna, Amy.

– De hiszen megmentettél. Csak egy szegény kislány voltál, akinek senkije nem volt. Nem szabadott volna hagynom, hogy a kezükbe kaparintsanak. Próbáltam, de nem eléggé. Tudod, ez az igazi próbatétel. Ez a valódi mércéje egy ember életének, túlságosan féltem mindig is. Remélem, meg tudsz nekem bocsátani.

Amy nagyon elszomorodott. Annyira szerette volna átölelni és megvigasztalni a férfit. De tudta, hogy ha megpróbálná, ha csak egyetlen lépéssel is közelebb menne hozzá, szertefoszlana az álom, és ő megint egyedül lenne. – Hát persze, hogy megbocsátok. Nincs is mit megbocsátani. Olyan sok minden van, amit nem mondtam el neked. Meredten nézte a kezét. Liláról, Evaról. A mi kislányunkról. Annyira hasonlítottál rá. – Nem volt szükség rá, papa. Mindig is tudtam. Megtöltötted a szívemet, Amy. Megtöltötted a helyet, ahol Eva volt korábban. De nem tudtalak téged se jobban megmenteni, mint őt. Mintha ezek a szavak rendelték volna így, a szoba képe elkezdeti halványulni, és a kettejük közti tér meghosszabbodott, mint egy folyó só. Amyt hirtelen kétségbeesés fogta el. Jó felidézni ezeket a dolgokat veled, Amy. Ha nem gond, egy kicsit még maradok. Közben azonban egyre távolodott. – Papa, kérlek, ne menj el. Az én bátor lányom, az én bátor Amym. Vár rád. Egész idő alatt ott várt a hajón. Ott megtalálod a

válaszokat. El kell menned hozzá, amikor itt az idő. – Milyen hajó? Nem tudom, miről beszélsz. De hiába minden kérlelés, az álom egyre jobban elmosódott, és Wolgast már majdnem eltűnt. A mindent körülölelő sötétség szélén egyensúlyozott. – Kérlek, papa – kiáltotta. – Ne hagyj el. Nem tudom, mit kell tennem. A férfi ekkor végre felé fordította az arcát, és ránézett. Ragyogón fénylő tekintete átjárta a szívét.

Ó, nem hiszem, hogy valaha is elfoglak hagyni, Amy.

HUSZONÖT VORHEES-TÁBOR, NYUGAT-TEXAS Az Expedidos Egység nyugati főhadiszállása Bár Peter Jaxon hadnagy három különböző hadjáratot szolgált végig, sok kitüntetést kapott, és olyan ember volt, akiről legendák keringtek, néha úgy érezte, mintha az élete megállt volna. Parancsra várt; kajára várt; a latrinára várt. Várta, hogy jobbra forduljon az idő, és amikor nem lett jobb, várt még egy kicsit. Parancs, fegyver, utánpótlás, hírek – ezekre mind várt. Napokig, hetekig, sőt néha hónapokig is várt, mintha az idő, amit ezen a világon töltött, kizárólag a várakozásnak lett volna szentelve, mintha egy életnagyságú várakozó gép lett volna. Most is várt éppen. Valami fontos zajlott a parancsnoki sátorban, ebben egy percig sem kételkedett. Apgar és a többiek egész délelőttre bezárkóztak. Peter a legrosszabbtól kezdett tartani. Már mindenki hallotta a hónapok óta keringő kósza híreket: ha a harci különítmény nem öl meg közülük egyet rövid úton, abbahagyják a vadászatot. Öt év telt el, amióta fellovagoltak a hegyre Amyvel. Öt éve vadászott a Tizenkettekre. Öt év, és semmit sem tudott felmutatni. Az lett volna az ésszerű, ha Houstonnal, Anthony Carter, a tizenkettes számú alany otthonával kezdik, de a hely áthatolhatatlan mocsár volt. Akárcsak New Orleans, az ötös számú, Thaddeus Turrell otthona. Az oklahomai Tulsa, Rupert Sosa székhelye csak szerencsétlenséget hozott; a város merő romhalmaz volt, mindenütt drakok, és tizenhat embert vesztettek, mire sikerült kimenekülniük.

Voltak mások is. A missouri Jefferson City. A dél-dakotai Oglala. A washingtoni Everett. A minnesotai Bloomington. A floridai Orlando. A kentuckyi Black Creek. A New York-i Niagara Falls. Mind távoli és elérhetetlen helyek, sok-sok kilométerrel odébb. Peter a ruhás ládája fedelének belsejére egy térképet szegezett, amin ezeket a városokat mind bekarikázta tollal. A Tizenkettek székhelyei. Ha sikerül megölni egyet a Tizenkettekből, azzal az ember megöli az ivadékait is, felszabadítja a lelkűket, és ők elindulhatnak a halálba. Legalábbis Peter így hitte. Ezt mondta Lacey, amikor felrobbantotta a bombát, amely végzett Babcockkal, az egyes számú alannyal; és Amy meg is mutatta neki, amikor kilépett Lacey kunyhójából a hófödte mezőre, ahol a Sokaság feküdt a napon a halálra várva. Te vagy Smith, te vagy Taté, te vagy Dupree, te vagy Eric Ramos Ward Cho Singh Atkinson Johnson Montefusco Cohen Murrey Nguyen Elberson Lazaro Torres... Akkor tízen voltak, de csak hatan maradtak. Peter bátyja nincs többé, és Maus meg Sara sincs. Az öt emberből, akik a roswelli helyőrségre mentek, csak Hollis és Caleb menekült meg – „a kis Caleb”, aki egyáltalán nem volt már kicsi, és a kerrville-i árvaházban nevelkedett a nővéreknél. Amikor a fertőzöttek áttörték a roswelli helyőrség kerítését, Hollis az egyik bunkerbe futott Calebbel. Theo és Maus akkor már halottak voltak. Senki nem tudta, mi történt Sarával – eltűnt a zűrzavar közepette. Hollis kereste a testét utána, de semmit nem talált. Az egyetlen magyarázat az volt, hogy elragadták.

A többieket az évek szétszórták, mint a szél. Michael a freeporti finomítóban dolgozott első osztályú szerelőként. Greer, aki Coloradoban csatlakozott hozzájuk, börtönben ült, hat évre ítélték, amiért dezertált a csapataitól. És ki tudta, hol van Hollis. Az ember, akit testvérükként ismertek és szerettek, megtört Sara halálának súlya alatt, és a bánat a város sötét alvilágába, a seftesek közé űzte. Peter azt hallotta, hogy felemelkedett a ranglétrán, és ő lett Tifty egyik legfőbb helyettese. Az eredeti csapatból csak Peter és Alicia vettek részt a vadászatban. És Amy? Mi lett Amyvel? Peter gyakran gondolt rá. Szinte pont úgy nézett ki, ahogy mindig is – mint egy tizennégy éves lány,

nem pedig százhárom, amennyi valójában volt – de sok minden megváltozott az első találkozásuk óta. A sehonnan jött lány, aki csak rébuszokban szólt, amikor egyáltalán mondott valamit, már nem volt többé. A helyébe egy sokkal valóságosabb, sokkal emberibb valaki lépett. Gyakran beszélt a múltjáról, és nem csak a magányos, vándorlással töltött évekről, hanem a legkorábbi, a Régmúlt Időkből származó emlékeiről: az anyjáról, Laceyről, egy táborról a hegyekben, és a férfiról, aki megmentette őt. Brad Wolgast. Nem az igazi apja, mondta Amy, mert arról soha nem tudta meg, ki volt, de attól még nem kevésbé az apja. Akármikor beszélt róla, bánat felhőzte be a homlokát. Peter kérdezés nélkül is tudta, hogy őt oltalmazva halt meg, és hogy ezt az adósságot soha nem fogja tudni visszafizetni, hiába is próbálja egész életében, ebben a végtelen, megismerhetetlenül hosszú időben. A nővérekhez került, ahova Caleb is, és magára öltötte a Rend szürke ruháját. Peter nem hitte, hogy Amy osztaná a hitüket – a nővérek savanyú egy társaság voltak, akik filozófiai és testi értelemben is szüzességet fogadtak, így fejezve ki azon meggyőződésüket, hogy ezek az emberiség végnapjai –, viszont álruhának több volt, mint jó, mert Amy simán elment nővérnek. Az alapján, ami a Kolónián történt, mindnyájan egyetértettek abban, hogy a vezetőségen kívül senkinek nem szabad tudnia Amy valódi személyazonosságáról és az erőről, amit magában hordoz.

Peter a kantinba ment, ahol egy órát töltött a semmivel. Huszonnégy emberből álló szakasza nemrég tért vissza Lubbockból, ahol egy felderítő tisztogatás keretében felkutatták mindazt, ami még menthető és felhasználható volt; a szerencse melléjük szegődött, és küldetésüket nem zavarta meg semmilyen kellemetlen esemény. A legnagyobb fogást egy roncstelep jelentette, tele régi gumiabroncsokkal. Egy-két nap múlva visszatérnek majd egy teherautóval, és elhoznak annyit, amennyit csak tudnak, aztán meg továbbszállítják a kerrville-i vulkanizáló üzembe. A rangidős tisztek órák óta a sátorban ülnek. Vajon miről beszélnek? Újra felrémlett benne a Kolónia. Furamód néha hetekig, sőt hónapokig nem jutott eszébe, aztán az emlékek egyszer csak váratlanul előtörtek. A távozását kiváltó események úgy tűntek, mintha valaki mással történtek volna – nem Peter Jaxonnal, az Expedidos Egység hadnagyával, sőt nem is Peter Jaxonnal, az őrség teljes állású tagjával, hanem azzal a fiúval, akinek a képzeletét örökre korlátozza az az egész életét meghatározó, apró földdarab. Mennyi energiát szentelt annak, hogy táplálja saját alkalmatlanságával kapcsolatos érzéseit, ami legjobban a bátyjával, Theóval való kicsinyes vetélkedésben mutatkozott meg? Szomorkás sóvárgással vegyes büszkeséggel gondolt arra, amit az apja, a nagy Demetrius Jaxon, a Nagytanács Elöljárója, a Hosszú Portyák vezetője mondott volna neki most. Jól csináltad. Felkutattad és megtámadtad őket, nem vártad meg, hogy ők támadjanak. Büszke vagyok rá, hogy a fiamnak nevezhetlek. De Peter odaadta volna az egészet, ha még egy órát tölthetne Theo társaságában. És amikor csak Calebre nézett, a bátyját látta. Satch Dodd ült le az asztalához. Alacsony rangú tisztként szolgált, akárcsak Peter, és még totyogó kisgyerek volt, amikor a családja meghalt a Mezei Mészárlásban. Amennyire Peter tudta, Satch soha nem beszélt róla, de a történetét mindenki jól ismerte. – Van valami ötleted, hogy miről tárgyalhatnak? – kérdezte Satch. Kerek, fiús képe volt, amitől mindig komolynak látszott. Peter megrázta a fejét. – Jó zsákmányra akadtunk Lubbockban. – Ja, gumiabroncs. Mindkettőjüknek máshol jártak a gondolatai, csak az időt igyekeztek agyonütni. – A gumiabroncs az gumiabroncs. Anélkül nem sokra mennénk. Satch osztaga másnap reggel indult Midland irányába egy száz kilométeres tisztogatásra. A feladat nem volt túl vonzó: a területet teljesen ellepte az olaj, ami a lefedetlen, régi kutakból bugyogott fel.

– Elmesélem neked, mit hallottam – mondta Satch. – A Polgári Hatóság azt vizsgálja, vajon üzembe lehet-e helyezni a régi kutak némelyikét, amikor a tartályok kiapadnak. Úgyhogy könnyen lehet, hogy nemsokára odalent fogunk állomásozni.

Peter megdöbbent, ez az eshetőség soha nem jutott eszébe. – Én azt hittem, elég olaj van Freeportban ahhoz, hogy örök időkig tartson. – Az örök időknek is vége lehet egyszer. Elméletileg igen, rengeteg olaj van ott. De előbbutóbb minden elfogy. Nincs neked véletlenül egy szerelő barátod – sandított rá Satch –, aki benne volt a kaliforniai csapatban is? Van, ugye? – Michael. – Kaliforniából idáig elgyalogolni – rázta a fejét Satch. – Ennél őrültebb történetet még soha nem hallottam. – Azzal a kezét tenyérrel lefelé az asztalra tette, és felállt. – Ha hallasz valamit fentről, szólj. Le merném fogadni, hogy mindnyájunkat Midlandbe küldenek, és nemsokára ott fogunk gázolni az olajban. Peter egyedül maradt. Satch szavai egyáltalán nem vidították fel, távolról sem. Fél tucat közlegény csörtetett be a kantinba a kajálni készülő férfiak bárdolatlan, káromkodásokkal tűzdelt, bizalmas modorában beszélgetve. Peter örült volna egy kis társaságnak, mert az elterelte volna a gondolatait az aggodalmairól, de ahogy asztalt keresve kiálltak a sorból, egyik sem pillantott felé; a gallérján levő, fényét vesztett ezüst hadnagyi rangjelzés és a belőle sugárzó rosszkedv szemmel láthatóan elegendő volt, hogy elriassza őket. Miről beszélhettek a rangidős tisztek? Hogy abbahagyják a vadászatot – Peter ezt el sem tudta képzelni. Öt éve nem is gondolt szinte semmi másra. Mindjárt Roswell után elszegődött az Expedidos Egységhez, sok férfi így tett. Minden személynek, aki meghalt azon az éjjelen, volt egy barátja, egy fivére vagy egy fia, aki átvette a helyét. Azok, akiket egyes egyedül a bosszúvágy hajtott, rendszerint hamar kiégtek, vagy megölették magukat. Peternek nem voltak illúziói magát illetően. A bosszú is egy tényező volt, de a vágya mélyebben gyökerezett. Egész életében, a Hosszú Portyák ideje óta azért sóvárgott, hogy részt vállaljon valamiben, és egy nálánál nagyobb ügyért küzdhessen. Amint letette az esküt, amely a bajtársaihoz kötötte, érezte, hogy a célja, a sorsa, a személye – immár mind-mind összefonódott az övékkel. Eltűnődött, vajon kevésbé lesz-e önmaga, ha a személyazonosságát magába olvasztja a közösség, de az ellenkezője történt. Mivel Theo meg a többiek már nem voltak, nem tudott erről beszélni senkivel, de amióta csatlakozott az Expedidos Egységhez, olyan elevenség költözött bele, mint azelőtt még soha. Nézte az ebédelő katonákat – amint nevetnek, tréfálkoznak, és úgy lapátolják a babot a szájukba, mintha utoljára ennének az életben –, irigykedve idézte fel azokat az első időket. Mert valahol menet közben az érzés tovatűnt. Miközben sok hadjáratot folytattak, sok ember meghalt, sok területet foglaltak és vesztettek, az egésszel mintha semmire nem mentek volna, ezért az érzés lassan elillant. Az embereihez fűződő kötődés megmaradt, olyan legyőzhetetlen erő volt, mint a tömegvonzás. Szemernyi tétovázás nélkül feláldozta volna magát bármelyikükért, és merte remélni, hogy ők ugyanezt megtennék érte. De valami hiányzott, nem is tudta pontosan, micsoda. Tudta, mit mondott volna neki Alicia. Csak fáradt vagy. Ez nagy strapa. Mindenkivel előfordul, csak türelem. És nem tévedne nagyot, de ez önmagában még nem minden.

Végül Peter már nem bírta tovább. Kiment a sátorból, és átvágott a telepen. Csak valami ürügyre volna szüksége, hogy miért kopog, egy kis szerencsével beengednék, és akkor a jelekből csak rá tudna jönni, hogy miben törik a fejüket. De nem kellett vesződnie. Ahogy közeledett, az ajtó kivágódott: Henneman őrnagy volt, az ezredes szárnysegédje. Jól ápolt, kefehaja szőke, kissé görbe foga csak akkor látszott, amikor elmosolyodott. Vagyis soha. – Jaxon. Épp magát akartam megkeresni. Jöjjön be. Peter belépett a sátorba, és megállt az ajtóban, hogy a szeme hozzászokjon a félhomályhoz. A nagy asztal körül ott ült az egész vezérkar – Lewis és Hooper őrnagy, Rich, Perez és Childs százados, valamint Apgar ezredes, a harci különítmény vezetésével megbízott tiszt – és még valaki.

– Szia, Peter. Alicia.

– Két bejáratot találtam, itt és itt. Alicia az asztalon kiterített térképre irányította a többi jelenlevő figyelmét: ÚJ-MEXIKÓ DÉLI RÉSZE, AMERIKAI FÖLDTANI INTÉZET. Mellette egy másik, kisebb, régi, elsárgult térkép hevert:

CARLSBAD CAVERNS NEMZETI PARK, NEMZETI PARKOK KÖZPONTI IGAZGATÓSÁGA. – A barlang főbejárata körülbelül háromszáz méter széles. Biztos, hogy nem tudjuk lezárni, még a legnagyobb hálónkkal sem, és a terep túl egyenetlen, úgyhogy egyébként sem tudunk oda felvontatni egy öntözőkocsit. – Akkor mit javasol? – kérdezte Apgar. – Bekerítjük. Találtam egy másik bejáratot – mutatott ismét a térképre – körülbelül négyszáz méterrel odébb. Ez egy régi liftakna. Martíneznek valahol a két bejárat között kell lennie. Felrobbantunk egy hidrogénbombát a főbejárat tövében, az akna felé vezető alagútban. Ez a lift irányába fogja őt hajtani, és a kifelé vezető úton egyetlen ember fogja várni. – Egyetlen ember – ismételte Apgar. – És ez maga lenne. Alicia bólintott. Az ezredes hátradőlt a székében. Mindenki várt. – Ne értsen félre, hadnagy. Tudom, mire képes. Mindnyájan tudjuk. De ha ez a dolog kicsit is olyan, mint amivel Nevadában találkozott, szerintem ebből nincs visszaút. – Ha velem jönne bárki is, az csak lelassítana. – És meg van győződve róla, hogy Martínez odalent van – vonta össze a szemöldökét a férfi kétkedve. – Az egész olyan logikusnak tűnik, uram. Babcock is egy barlangot használt. És El Paso csak százötven kilométerre van Carlsbadtól. Ez itt neki hazai pálya. – Egyetértek, a séma stimmel. De miért ilyen biztos benne? – kérdezte Apgar némi gondolkodás után. – Nem igazán tudom megmagyarázni, ezredes úr – válaszolta hahózva Alicia. – Egyszerűen tudom.

– Kérek engedélyt szólni, uram – mondta Peter, aki az asztal túloldalán ült. – Jól van, Jaxon – forgatta a szemét Apgar –, tessék csak, mondja, bár mind tudjuk, mit akar mondani. – Én vagyok Donadio hadnagyon kívül az egyetlen, aki látta a Tizenkettek egyikét. Megbízom benne. Ha ő azt mondja, Martínez odalent van, akkor odalent van. – Mindnyájan ismerjük a történetüket, hadnagy. De ez nem változtat azon, hogy csak egy megérzésre alapozunk. Nem látom értelmét, hogy akárki életét is kockára tegyük valódi információk, igazi bizonyítékok nélkül. – Van viszont talán egy másik megoldás. Ahogy Amybe is, az összes többi eredeti kísérleti alanyba mikrochipet ültettek. A jel segítségével megállapíthatjuk Martínez pontos helyét. – Erre már gondoltam. Csak egy gond van. A rádióhullámok nem tudnak áthatolni a sziklán. Van ötlete, hogyan vegyünk egy olyan jelet, amelyet háromszáz méterrel a föld alól sugároznak? – Nem a felszínről fogjuk venni, hanem a barlangból. Úgy teszünk, ahogy Alicia mondja, elhelyezünk egy hidrogénbombát az alagútban, amely a főbejárat tövétől a többi terembe vezet – irányította Peter ismét a térképre a figyelmüket. – Nagy a barlangrendszer, de azért elég szűkös a hely, hogy Martíneznek feltűnjön a robbanás. A bombát visszavezetjük a főbejárat tövéhez, ahonnan távirányítással fog kapcsolódni a felszínen levő detonátorhoz, hogy biztonságos távolságból robbanthassuk fel. Nevezzük kék osztagnak az ezt végrehajtó erőket.

– Eddig világos – bólintott Apgar. – Ez így rendben is van, viszont nem egyetlen embert küldünk le a liftaknába, hogy szembenézzen Martínezzel, amikor az kifelé igyekszik, hanem kettőt, és lesz náluk egy rádiólokátor. Nevezzük őket vörös osztagnak. A vörös osztag első dolga az lesz, hogy az akna aljához közel elhelyez egy másik hidrogénbombát. Ezt úgy időzítjük, hogy hamar robbanjon, mondjuk tizenöt másodperc múlva. Az egyes számú ember továbbmegy a barlangba, és a rádiólokátor segítségével meghatározza Martínez helyzetét, miközben a kettes számú ember ott marad a liftnél. A lényeg az, hogy folyamatos legyen az egyes számú ember és a felszín között az összeköttetés. Ez lesz a kettes számú ember feladata. Az egyes számú ember rádiókapcsolatban áll a kettes számúval, aki meg kapcsolatban áll az akna tetejénél álló, a kék osztaggal összeköttetésben levő emberrel, akárki is legyen az, nevezzük őt hármas számú embernek. Így a hadművelet összes elemét össze tudjuk hangolni, és semmit nem kell találgatni. – Ez így mind szép és jó – bólintott Apgar –, de én már látom is, mi lehet a gond, hadnagy. Az egy útvesztő odalent. Mi van, ha az egyes és a kettes számú ember között megszakad a kapcsolat? Az egész dugába dől. – Ez a veszély fennáll, de semmi ok arra, hogy a kapcsolat megszakadjon mindaddig, amíg az első számú ember nem megy messzebb ennél a három elágazásnál – mutatott Peter a térképre. – Nem fogjuk tudni teljesen áttekinteni a barlangot, de a legnagyobb részét valószínűleg fel tudjuk térképezni. – Folytassa. – Szóval elhelyezzük a két bombát, az egyes számú ember Martínez keresésére indul, a kettes számú ember meg várja a híreket. Utána a dolog már csak időzítés kérdése. Mihelyt az egyes számú ember megállapította, hol van Martínez, visszaüzen rádión a kettes számú embernek, aki kapcsolatba lép a felszínnel. A kék osztag felrobbantja a bejáratot. Martínez erre felkapja a vizet. Az egyes számú ember gyorsan elkotródik onnan, és visszasiet az aknához, nyomában Martínezzel. A kettes számú ember bekapcsolja az időzítő szerkezetet, aztán felmennek, a második bomba felrobban, Martíneznek pedig befellegzett. Ilyen egyszerű – mondta, és tapsolt egyet.

– Nem valami nagy a hibahatár – gondolkodott el Apgar. – Tudom, hogy Donadio gyors, de tizenöt másodperc nem sok ahhoz, hogy eltűnjön a robbanás előtt. Nem tudom, hogy ilyen gyorsan fel tudunk-e húzni bárkit is csörlővel. – Nem lesz rá szükség. Maga az akna elegendő védelmet fog nyújtani. Tizenöt méter már megteszi.

– Csakhogy világos legyen, maga tulajdonképpen arról beszél, hogy az egyes számú embert csaliként használjuk. – Így igaz, uram. – Mintha már nem először tenne ilyet. – Én igen. Az Lacey nővér volt. – A maguk titokzatos apácája. – Lacey sokkal több volt annál, ezredes úr. Apgar összeérintette az ujjbegyeit, a térképre pillantott, aztán felemelte a fejét és Peter re nézett.

– Az egyes számú ember nyilvánvalóan Donadio. Van valami ötlete, ki legyen a másik öngyilkosjelölt? – Igen, uram. Szeretnék önként jelentkezni. – És miért nem vagyok meglepve? – kérdezte Apgar, majd a többiekhez fordult. – Mit szólnak ehhez? Hooper? Lewis? Mindketten egyetértettek. – Donadio? Alicia Peterre pillantott – Biztos vagy benne? –, aztán kurtán bólintott.

– Részemről rendben, ezredes úr. Rövid ideig csend volt, aztán Apgar megadón sóhajtott. – Jól van, hadnagyok, magukon a világ szeme. Mit gondol, Henneman, két osztag megteszi? – Szerintem igen, ezredes úr. – Igazítsa el Dodd hadnagyot, és állítson fel egy különítményt, hogy szereljék fel a konténereket. És intézkedjünk a rádiólokátor ügyében is. Szeretnék negyvennyolc órán belül elindulni – mondta Apgar, majd ismét Peterre nézett. – Utolsó esély, hogy meggondolja magát, hadnagy.

– Nem fogom, uram. – Nem is hittem, hogy meggondolja magát. Jól van, emberek – nézett körbe. – Mutassuk meg a parancsnokságnak, hogy milyen fából faragtak minket, és öljük meg a rohadékot. Két éjszakával később tábort vertek a hegy lábánál. Huszonnégy ember aludt a két konténerben a priccseken, hajnalban keltek, hogy előkészüljenek a mászásra. A konténerek körül a föld pora tele volt az éjjeli látogatók nyomaival, akiket a két tucat szendergő ember szaga vonzott oda, de az acélfalak elzárták őket a kiadós lakomától. A hegy túl meredek volt, és az ösvény kanyargós, úgyhogy járművel nem lehetett felmenni. Mindent a hátukon kell majd cipelniük, és a konténerek nyújtotta védelem nélkül a hegytetőn nem lesz második esélyük. A reggeli verőfényben egészen világosan látszottak a küldetésük lehetőségei. Vagy megtalálják Martínezt és megölik, vagy meghalnak a sötétben.

Henneman volt az akció vezetője. Ez nem volt szokványos, mert ő ritkán hagyta el a helyőrséget. Ebbe a viszonylag biztonságos helyzetbe viszont úgy került, hogy hosszú évekig mindig ott volt a sűrűjében. Tulsa, New Orleans, Kearney, Roswell – Henneman harcban edződve és vérben gázolva emelkedett fel a ranglétrán. Senki nem vonta kétségbe a képességeit, és a jelenlétének jelentősége volt. Peter vezette az egyik osztagot, Dodd a másikat. Alicia meg csak Alicia volt: a felderítő lövész, aki egy kicsit kilóg a sorból, és akiről úgy tűnik, mintha lényegében senkinek nem tartozna felelősséggel. Mindenki tudta, mire képes, de kivételes helyzetétől az emberek kényelmetlenül érezték magukat. Peter nem tudott róla, hogy bárki bármit mondott volna – ha beszéltek is a rossz érzéseikről, akkor sem neki –, de feszélyezettségük szemmel látható volt a három lépés távolságból és a gyanakvó pillantásokból, mintha valahogy nem tudták volna rávenni magukat, hogy a szemébe nézzenek. Átmenet volt az emberek és a fertőzöttek között, valahol középütt helyezkedett el: de pontosan mégis hol? Valamivel napkelte után indultak útnak. Innentől fogva az idővel keltek versenyre. Naplemente előtt le kellett rakniuk a robbanótölteteket, és mindenkinek a helyén kellett lennie. A hűvös sivatagi éjszaka engedett a perzselő napnak, sugarai először a hátukat fonták be, aztán a vállukat, aztán a fejük tetejét. Pihenni nem volt idő, a fejadagokat is úgy adták tovább egymásnak mászás közben. Alicia haladt elöl, és egyszer-egyszer visszafutott, hogy tanácskozzon Hennemannel. Mire elérték a barlang száját, késő délután volt. – Jézusom, maga nem tréfált – mondta Henneman. A barlang szájánál álltak. A nyugati nap bevilágított, bár sugarai nem hatoltak mélyre; azon túl sötéten tátongott a hegy gyomra. Az ívben elhelyezkedő kőpadok alkotta amfiteátrum, a padok között a földön heverő levél és törmelék érthetetlen volt; vajon mit nézett az itt ülő közönség? Fémkorlát szegélyezte a barlangba vezető, tekervényes járatot. Három óra állt a rendelkezésükre sötétedésig. Még egyszer utoljára áttekintették a tervet. Dodd osztaga elhelyezi a robbanótöltetet a barlang tövénél. Alicia térképe szerint a tekervényes járat a föld alatt hatvan méterrel ért véget, ahonnan egy keskeny alagúton lehetett továbbjutni még kilencven méterrel lejjebb, az első nagy terembe a sok közül. A robbanótöltetet ebben az alagútban helyezik el, ahonnan elvezetik egy távirányítású detonátorhoz, ami akadálytalan összeköttetésben fog állni a barlang szájával. A robbanástól hosszanti

hullám keletkezik az alagútban, amelynek pusztító ereje sokszorosára növekszik a keskeny térben – ettől elméletileg odalentről minden lény a liftakna felé fog igyekezni. Mihelyt a robbanótöltet a helyén van, és Dodd emberei visszatérnek a felszínre, Peter és Alicia megkezdik az ereszkedést. A felvonófülke lent volt, ahol várták, kétszáz méterrel a felszín alatt, és a fent levő ellensúlyok tartották a helyén. Peter és Alicia kötélen ereszkednek le egy csörlő segítségével az akna aljára, és a csörlő húzza fel majd őket újra, amikor menekülnek. Dodd és a csapata elindultak. Tizenöt perccel később rádión üzent lentről. Eljutottak az alagút szájáig. – Hátborzongató, ami idelent van – mondta Dodd. – Látnotok kéne. Rövidesen látni fogják. Dodd osztagának egy tíz méter hosszú kábellel kellett a detonátort a bombához kapcsolni. Öt perc csend következett, majd Dodd ismét megszólalt. Elhelyezték a bombát és a kábelt, a csapat elindult felfelé. Peter és Alicia a liftakna tetejénél várt, egy négyszáz méterrel arrébb levő épületben, ami egykor a park irodáinak adott otthont. A csörlő a helyén, az idő délután öt óra. Nem volt vesztenivaló idejük. – Itt a kék osztag, mehettek – hallatszott Dodd hangja a rádión. Alicia és Peter beszállt a hevederbe, és becsatolták magukat, Henneman sok szerencsét kívánt nekik. Az akna szélén egyensúlyozva ellökték magukat, és úgy hullottak alá a sötétségbe, mint az érmék egy kútba. A mellényükre csíptetett, hordozható világítócsövek sárga fényben fürdették a falakat. Peter nem gondolt semmire, minden érzékszervével figyelt. Van a félelemnek egy olyan fajtája, amelyik élessé teszi az érzékeket, és koncentrálásra sarkallja az elmét: Peter ilyen félelmet érzett. A hőmérséklet gyorsan esett, felállt tőle a szőr a karjukon. Harminc méter, ötven, száz, sebesen ereszkedtek lefelé, és úgy függtek a hevederekben, mintha két behajlított kar vinné őket lefelé. A lift kábelei – egy vastag, összesodort acélköteg és két kisebb, műanyaggal szigetelt vezeték – ott feszültek mellettük. Egy sötét valami tűnt fel odalent: a lift teteje. A kábelek a tetőn levő fémlemezhez voltak csavarozva. Tompa puffanással értek földet. – A piros osztag leért. Alicia felfeszítette a nyílásfedelet, és beugrottak. A fülke ajtaja nyitva állt. Az ajtón túl a végtelen tér, úgy érezték, mintha egy székesegyház kapujában állnának. A levegő nyirkos volt és hideg, erősen földszagú, amibe karbamid illata vegyült. A puskáikra szerelt lámpák segítségével körbenéztek, a fénykévék belevesztek a roppant feketeségbe. A falakon mindenütt furcsa, szerves kinézetű alakzatok, mintha összezsugorított húsgombócok lennének. – Az ugróját, nem semmi ez a látvány – mondta Alicia. Alicia eddigre már levette a szemüvegét, elemében érezte magát az örök éj birodalmában. Letérdelt, és a világítócsövek fényénél kivett két tárgyat a hátizsákjából. Az egyik a robbanótöltet volt – nyolc, nagy feszítőerejű plasztik robbanószerrel töltött rúd, dróttal egy mechanikus időzítőszerkezethez kapcsolva. Óvatosan letette a földre. A másik a rádiólokátor volt, egy kis, dobozszerű tárgy állítható antennával és egy műszerrel, ami az 1432 megahertzes bejövő jel erősségét mérte. Bekapcsolta, és kilépett a fülkéből, maga előtt tartva a rádiólokátort, hogy végigpásztázza a teret. Elkezdett alig hallhatóan, de szabályosan pittyegni. Kilendült a mutató. – Megvagy. Peter rádión üzent a felszínnek: a célszemély jelen van. Nem volt oka eleve sem kétségbe vonni Alicia állítását, de a dolog ettől hirtelen még sokkal valóságosabbá vált. Valahol ebben a barlangrendszerben lapult Julio Martínez, a Tizedik a Tizenkettekből. – Szóljon Doddnak, hogy álljon készen és várjon, amíg jelt nem adok – mondta Peter Hennemannek. – Vettem. Legyenek résen, hadnagyok. A pillanat eljött. Peter és Alicia még egyszer utoljára jelentőségteljesen egymásra néztek. Újra

együtt egyensúlyoztak egy szakadék szélén. Nem kellett ezt szavakba önteni, már mindent elmondtak rég. Egyik sem létezhetett a másik nélkül, de a köztük levő távolságot soha nem lehetett áthidalni. Voltak, akik voltak, azaz katonák egy háborúban. A kötődés minden mást felülmúlt, kivéve egy dolgot, azt az egyet, ami már soha nem lehetett köztük. Mint mindig, Alicia most is viselte a védjegyét, a fegyverszíját, de csak egyet, a másik helyében egy M4-es gépkarabély volt, aminek a csöve alá még egy vastag csövű gránátvetőt is erősített. Nem fogja kímélni, nem fogja megáldani búcsúzóul Martínezt. – Szia. Azzal eltűnt a sötétben. Satch Dodd osztaga csatasorba állt a barlang szájánál, az amfiteátrum legalsó széksora mentén. Az ég észrevehetően sötétedett, egyre színpompásabb lett, ahogy a nap lassan kezdett éjszakába fordulni. Dodd keze a detonátoron. A barlang tövében levő vevőberendezéshez továbbított jel zár egy egyszerű áramkört, mire a dróton át szemvillanás alatt a bombához ér az elektromos áram.

Baromi nagy lesz a dübörgés még ilyen távolságból is. Bár az emberei előtt nem mutathatta, a barlang mélyére vezető út nyugtalanító volt számára. Dodd még soha életében nem látott ilyen helyet – idegen alakzatok, furcsa színek és torz arányok természetfeletti világa, a semmibe vesző, sötét zugok, akárhova nézett. Az alagútban haladva úgy érezte, mintha a saját sírjába kúszna le. Az árvaházban Dodd hallott a pokolról, az örökös sötétség birodalmáról, ahol a gonosz lelkek része mindörökre a gyötrelem és a szenvedés volt. Bár a gondolat először megrémítette, valami miatt már akkor is kicsit hihetetlennek találta. Még csak kisfiú volt, de azt érezte, hogy a pokol csak egy mese, amit a nővérek agyaltak ki, hogy kordában tartsák vele a gyerekeket, hasonlóan azokhoz a tanmesékhez, amiket az egyszerű erkölcsi tanulságok megtanítása végett olvastak nekik. Dodd volt a Mezei Mészárlás legifjabb túlélője, és ebbéli helyzete miatt a többi gyerek mindig is kicsit felnézett rá, mintha ez az élmény valahogy bölcsebbé tette volna őt. Ez persze minden valós alapot nélkülözött – soha nem ismerte igazán a szüleit, az elvesztésük nem rázta meg annyira, és semmire nem emlékezett abból a napból –, de játszópajtásai csodálták a bánat képzeletbeli köpenyét, amit viselt, és ennek a varázsa alatt Dodd úgy kezdett tekinteni magára, mint akinek különleges képességei vannak, különösen ami a nővérek titokzatos kinyilatkoztatásait illeti. A menny gondolata kellemes volt, azzal boldogan egyetértett, mivel nem került neki semmibe, hogy higgyen benne. De csak eddig volt hajlandó elmenni, és nem tovább. A pokol: merő ostobaság. A barlang szájánál állva, a detonátorral a kezében azonban Dodd már nem volt olyan biztos ebben. A várakozás soha nem volt könnyű a számára. Mihelyt elkezdtek tüzelni, mindig minden kitisztult benne. Az ember vagy meghal, vagy nem, vagy öl, vagy őt ölik meg – vagy egyik, vagy másik, nem volt átmenet a kettő között. Tudta, hol áll, és azokban az erőszakkal terhelt percekben, amikor a szívműködés felgyorsult, Dodd meglovagolta az adrenalinhullámot, és ez gyakorlatilag kitörölt mindent, ami kicsit is egyedi és csak rá jellemző volt. Azt lehetett mondani, hogy a küzdelem hevében a Satch Dodd nevű ember megszűnt létezni, még saját maga számára is; amikor leült a por, és azon kapta magát, hogy még áll a lábán, a lét nyers ereje áramlott szét benne, mintha hirtelen visszalőtték

volna egy ágyúból a világba. Várakozás közben az ember túlságosan sokat érzékelt önmagából. Emlékek, kétségek, megbánások, aggodalmak, a jövő lehetőségeinek tárháza – mind ott kavarogtak az elméjében, mint egy ködfelhő. Miközben Dodd a figyelmét félig az aktuális helyzetnek szentelte – a kezében levő detonátornak, az embereinek, akik ott voltak körülötte, és a vállára csíptetett adóvevőnek, amin keresztül Henneman parancsot fog adni, hogy robbantsák fel a barlangot –, félig saját énjének kamráiban bolyongott. Ez az érzés, ez az egész testét átjáró, lelki hányinger csak akkor fog csökkenni, amikor Henneman megadja a

jelet a bomba felrobbantására, ismét cselekvésre sarkallva őt. – Kék osztag, legyenek résen. Donadio most megy be – hallatszott az őrnagy hangja a recsegő rádióból. Az idegei megfeszültek, érezte, hogy visszatér a jelenbe. – Vettem. Végre. Kétszáz méterrel lejjebb, a fénytelen barlangokban, amik akkor képződtek, amikor a szulfidokban gazdag vizek felszivárogtak egy régi szikla megrepedt mészkőrétegeibe, Alicia Donadio haladt előre a jel felé. Kétség sem fért hozzá, hogy a jelet Julio Martínez, a NOÉ-akció keretében a jelenkor hajnalán a vírussal megfertőzött tizenkét halálraítélt egyikének a nyakába ültetett mikrochip sugározta.

Louise – gondolta –, Louise. Mihelyt földet értek a barlangban, ez a név fészkelte magát az agyába, ami furcsa volt, hiszen a NOÉ-telepről kimentett feljegyzések szerint Martínezt egy rendőr megöléséért ítélték el, nem pedig egy nő megerőszakolásáért és meggyilkolásáért. Talán a nő halála nem derült ki, vagy pedig nem kapcsolták össze Martínezzel. Lelki szemeivel látta a rendőr lelövését is, egy erőszakos villanás, mint egy fehéren izzó szikra, de a Tizenkettek mindegyikében ott rejlett egy egyedülálló történet – az a történet, amely énjük magva, igazi lényege volt. Martínez esetében ez a történet Louise volt.

A térkép szerint két alagút vezetett a lifttől az egyes barlangokhoz, amiknek a neve nagyszerűségüket volt hivatott tükrözni. Királyi palota. Óriások terme. A királynő szobája. Na és nemes egyszerűséggel a Nagyterem. Ha akadálytalan összeköttetést akart fenntartani Peterrel, és így érintkezésben maradni a felszínnel, Alicia nem mehetett messzebb a járatok túlsó végén levő elágazásoknál. Ha azon túl megy, egyedül marad. Királyi palota, gondolta. Ez rá vallana. – Balra megyek. Ahogy folytatta útját a folyosón, a rádiólokátor mutatója nagyot lendült, a pittyegés pedig jelentősen felgyorsult. Jól sejtette. A falak mintha össze akarták volna préselni őt, felszínükbe pedig valami tündöklő anyag fényes szilánkjai ágyazódtak, és megcsillantak, ahogy a puskájára szerelt lámpa fénye rájuk vetült. Itt egy nagy seregnyi fertőzött rejtőzött, mint valami elásott kincs, és Martínez volt az úr. Alicia már világosan látta az egészet, a képek minden lépéssel egyre jobban kitisztultak lelki szemei előtt. Louise és a nyaka körül megfeszülő zsineg; az éles határvonal a zsineg feletti és alatti szín között, a nyaka tejfehér, duzzadt arcán a bőr vértől rózsás; tekintetében a döbbent rémület és a közelgő halál hideg véglegessége. Alicia olyan tisztán látta az egészet, mintha ő maga élte volna át annak idején, de aztán valami megváltozott. Egyszerre két irányból érzékelte az eseményt. Louiséra nézett, de közben belőle kifelé is. Hogy volt ez lehetséges? Mióta tud így ráhangolódni a másvilágra? Louise szemén át látta Martínez arcát. Nett ember, határozott arcvonások, ezüst haját hátrafésülte a homlokából, így a homloka felső vonalának közepén jól látszott a V alakú kiszögellés. Egy személy arca, de mégsem egészen. A szeme mögött nem volt semmi emberi, csak egy lélektelen űr. A gyönyöre állati volt. Louise semmit nem jelentett neki. Meleg felületek együttese volt, ami csak azért lett teremtve, hogy a segítségével kielégítse a vágyait, aztán megölje. A nő neve jól láthatóan a blúzára volt írva, de a férfi agya nem tudta összekapcsolni a nevet az emberi személlyel, akit a megerőszakolás közben még fojtogatott is, mert számára az egyetlen valódi dolog önmaga volt. Alicia érezte Louise rémületét, fájdalmát, és azt a sötét pillanatot, amikor a nő megértette, hogy az életének vége, a halál küszöbön áll; hogy meg fog halni, a világegyetem még a létezéséről sem fog tudomást venni, és miközben távozik az élők sorából, az utolsó érzés, amelyet felfog, az lesz, ahogy Martínez éppen megerőszakolja.

Alicia egy elágazáshoz ért. A helyet Temetőnek hívták. Vizelet csípős szaga csapta meg az orrát, és ellepte a nyálkahártyát a szájában meg a torkában. A párás levegőben a lehelete jeges felhőt formált. A rádiólokátor pittyegése közben állandóan gyorsult, már folyamatos sípolássá vált.

Ekkor már tudta, mit fog tenni. Végig ezt akarta. A terv csak ürügy volt, jól kidolgozott cselfogás, hogy elleplezze célját. Ő maga akarta megölni Martínezt. Érezni akarta, ahogy meghal. Néhány másodperccel azelőtt, hogy Alicia és közte megszűnt volna az akadálytalan összeköttetés, a liftnél álló Peter észrevette, hogy valami nem úgy van, ahogy lennie kéne. A felismerésre nem volt ésszerű magyarázata, csak valami mélyről jövő érzés volt, amit a csend súgott neki.

– Lish, vétel – szólt bele az adóvevőbe. Semmi válasz. – Lish, hallasz? – kérdezte. Az adóvevő sípolt és recsegett. – Maradj ott – felelte Alicia. Volt valami nyugtalanító a hangjában. A belenyugvás érzése, mintha elvágná a kötelet, ami a feneketlen mélység felett tartja. Még mielőtt Peter felelni tudott volna, ismét megszólalt. – Komolyan gondolom, Peter. Aztán eltűnt a vonalból. – Valami baj van, elvesztettem őt – üzent rádión a felszínnek. – Ne mozduljon, Jaxon. A bal oldali alagutat mondta? Igen, a bal oldalit. – Utánamegyek – mondta Hennemannek. – Ne menjen. Maradjon, ahol van... De Peter már nem hallotta Henneman üzenetének a többi részét. Elindult. Dodd hadnagy ugyanekkor őrült rohanásba kezdett a tekervényes járaton lefelé a barlangba. Nem kapott információt arról, hogy a rádióadás megszakadt, illetve hogy Peter és Alicia ezért nem tudhatja, hogy a főbejárat tövében elhelyezett bomba hatástalanította magát – ez volt az első balszerencse az egymást követő események láncolatában, amelyet később sem sikerült a Parancsnokság teljes megelégedésére rekonstruálni. A barlang tövében levő vevőberendezés és a felszín között valahogy – rövidzárlat keletkezett a vezetékben, valami működési hiba lépett fel, vagy csupán a sors szeszélye volt – megszakadt a kapcsolat. Ennél nagyobb baki nemigen csúszhatott volna be, Dodd kénytelen volt visszaszáguldani a pokol mélyére. Amikor először ereszkedett le, az tizenöt percébe telt; az élesen kanyargó úton halálos vágtának számító rohanásban alig öt perc alatt leért. A szeme sarkából érzékelte az átható nyüszítéssel kísért nyüzsgést a feje felett, de a nagy sietségben nem jutott el a tudatáig. Ha Henneman előbb adja ki a parancsot a bomba felrobbantására, mint ahogy sikerül visszaérnie, a csapata úgyis elsüti, és ő meghal a robbanásban. Csak arra tudott gondolni, hogy minél előbb leérjen, megjavítsa a detonátort, és aztán visszajusson a felszínre. Már meg is látta a vevőberendezést, a földön hevert, az oldalára borulva, pedig Dodd az alagút szájánál hagyta egy sík, asztalszerű sziklán. Miféle erő lökte le? Dodd letérdelt. Zihált, az izzadság patakokban csörgött végig az arcán. Szörnyű bűz terjengett a levegőben. Óvatosan a kezébe vette a szerkezetet. A vevőberendezésnek két kapcsolója volt, az egyik a detonátort biztosította ki, a másik zárta az áramkört, és elsütötte a bombát. Miért nem működik? De aztán meglátta, hogy az antenna meglazult, mert az eséskor félrecsúszott. Előhúzott egy csavarhúzót a hátizsákjából. A mennyezet megmozdult.

Alicia először a csontokat látta meg. Aztán megütötte a szag, a fojtogató bűz – undorító, szerves bomlás, mint egy sír üvegbe zárt gázai. Tett egy lépést előre. Amikor letette a lábát, érezte, és aztán hallotta is, hogy ropognak a csontok. Egy apró csontváz. Kicsi koponya, gúnyosan vigyorgó fogsor. Valami rágcsáló? Jobban körbenézett. A földet szőnyegként borították a törékeny maradványok, és sok helyen térd-, sőt derékmagasságú halomban álltak, mint szélfútta hókupacok.

Hol vagy? – gondolta. – Bújj elő, te rohadék. Üzenetet hoztam Louisétól. Martínez közel volt, nagyon közel. Alicia szinte mintha rajta állt volna. Sok év óta először ízlelte meg a félelmet, de annál többet is: a gyűlöletet. Nyers erőként kötötte meg, és borította el minden porcikáját. Mintha egész életében ezt a pillanatot várta volna. Martínez nagy nyomorúságot okozott a világnak. Nem a dicsőséget hajszolta, még csak nem is igazságtételt akart. Bosszúra szomjazott: nem a halálát kívánta, hanem a gyilkolást. Hogy azt mondhassa neki: Ezt Louise küldi. Hogy érezhesse, amint kiszáll belőle az élet a keze közt. Gyere hozzám. Gyere hozzám. A homályból egy alak bukkant elő, fehér bőrére rávetült a puska lámpájának fénye. Alicia megdermedt. Mi a franc...? Tett egy lépést előre, aztán még egyet. Egy férfi volt. Rogyadozó, hajlott hátú, vénséges vén, girhes, csontok merő halmaza, a bőre teljesen kifakult, és csaknem áttetsző volt. Meztelenül kuporgott a földön. Amikor a puska lámpájának fénye az arcára vetült, nem rándult össze, a szeme élettelen, világtalan két kő volt. Egy denevér vonaglott a keze közt. Az állat tehetetlenül csapkodott papírsárkányra emlékeztető, hosszúkás szárnyaival, ezekkel a legyezőszerűen kiterülő, vékony csontokon feszülő, pergamenszerű hártyákkal. A férfi a szájához emelte a denevért, és megdöbbentő energiával kapta be a fejét. Még egy végső, elfojtott visítás, a teremtmény szárnyai megrezdültek, aztán egy roppanás, a férfi megtekerte a testet és a padlóra köpte a fejét. A testet az ajkához szorította, és erőteljesen szívni kezdett, a testét a szívás ütemében himbálta, és alig hallható, szinte gyerekszerű gügyögés tört elő a torkából. – Maga meg ki a franc? – kérdezte Alicia. A hangját otrombán felnagyította a barlang kongó tere. A vak férfi a hang forrása felé fordította merev arcát. Ajkán és állán csillogott a vér. Alicia csak

ekkor vette észre a nyaka oldalán levő, kúszó kígyót ábrázoló, kékes képet. – Válaszoljon. – Ig... Ig... – szólalt meg a férfi elhaló hangon, ami inkább csak ki fújt levegő volt, mint beszéd. – Ig? Ez a neve? Ig? – ...nacio. Ignacio? – ráncolta a homlokát. Alicia lépteket hallott maga mögött, sarkon fordult, és Peter puskájának fénye világított az arcába.

– Azt mondtam, hogy maradj ott. Peter kővé dermedve, üres tekintettel meredt a földön kuporgó férfira. – Hol van? Hol van Martínez? – szegezte Alicia a férfi homlokának a puskáját. – Itt hagyott minket – nyöszörögte fájdalmasan, és könnyek buggyantak elő világtalan szeméből. – Miért hagyott itt minket? – Hogy érti, hogy itt hagyta magukat? A férfi kitapogatta Alicia puskájának a csövét, megmarkolta, és a homlokához rántotta a torkolatát.

– Öljön meg, kérem. Denevérek voltak. Sok száz, sok ezer, sok millió denevér. Felrebbentek az alagút mennyezetéről, és egybefüggő, repülő tömegként árasztották el Dodd érzékszerveit hőjükkel, súlyukkal, hangjukkal és szagukkal. Hullámként robbantak belé, és ő az állati őrület örvényének a fogságába került. Vadul lengette a karját, próbálta elhessegetni őket az arcáról és a szeméről. Már érezte, hogy beleharapnak,

és a húsába vájnak, de még nem egészen jutott el a tudatáig, olyan volt, mint távoli tűszúrások sorozata. Darabokra fognak téged szaggatni, súgta neki egy belső hang, hát így fog véget érni, az lesz a szörnyű végzeted, hogy cafatokra tépnek a denevérek, és ebben a barlangban fogsz meghalni. Dodd sikítani kezdett, és a sikítás közben teljesen elöntötte a mindent elsöprő fájdalom érzése, a teste és a lelke rögtön eggyé vált a színtiszta, megsemmisítő gyötrelemben, és abban a hosszú pillanatban, amikor előreesett a detonátor világító fényeire és kapcsolóira, teste lesújtó kalapácsot formált, és azt mondta magában: ó, a francba. Ez volt az utolsó gondolata.

Az alagútban túl korán felrobbant első bomba okozta légnyomás szélsebesen, egy elszabadult mozdony energiájával söpört végig a barlang termein és üregein át, majd iszonyatos robajjal ért a Királyi palotába, amit egy durranás és a föld mélyéről jövő remegés kísért. Ezután ismét megingott a talaj a lábuk alatt, mintha egy hajó fedélzetén álltak volna, amit meglökött egy óriási hullám. A lökés forróságot, légköri nyomást, óriási zajt és földindulást egyaránt hozott; a Föld magvát is képes volt felébreszteni. Fityegőknek nevezték őket: alvó fertőzöttek, amelyeknek az anyagcsere-folyamata lelassult, és hosszú ideig is fenntartható, téli álomhoz hasonló állapotba merültek. Évekig vagy akár évtizedekig is kibírták így, és ismeretlen okból – talán fajuk eltemetett emléke volt, annak az öröksége, hogy biológiai rokonságban állnak a denevérekkel – jobban szerettek fejjel lefelé lógni, a mellkasukon keresztbe font karral, különös fegyelmezettséggel, mint a múmiák a szarkofágban. Ott várakoztak a Carlsbad Caverns termeiben (kivéve a Királyi palotát; ez egyedül Ignacióé volt) mint élő sztalaktitok szendergő sora, izzó jégcsapok szundikáló serege, amelyet felriasztott a bombarobbanás. Mint bármely más faj, ők is halálos veszedelemként érzékelték a környezetükben beállt változást, ugyanakkor fertőzöttekként rögtön megbolondította őket az emberi vér szaga.

Peter és Alicia futni kezdett. Alicia, ha egyedül lett volna, talán szembeszállt volna velük. Bár elnyelte volna a horda, megfordulni és harcolni annyira része volt a természetének, hogy a lehetetlen feladatot furcsamód kielégítőnek és sorsszerűnek érezte volna: dicsőségesen távozna ebből a világból. De vele volt Peter is, a fertőzöttek pedig nem Alicia vérét akarták, hanem az övét. A teremtmények tölcsérszerűen özönlöttek feléjük, megtöltve a barlang föld alatti csatornáit, mint egy folyó, ami áttörte a gátját. A durván százméternyi távolság, ami elválasztotta őket a lifttől, kilométereknek érződött. A fertőzöttek ott bömböltek mögöttük. Peter és Alicia vágtatva ért a lifthez. Nem volt idő a bomba időzítésére, az eredeti stratégia okafogyottá vált. Alicia felnyalábolta a bombát a lift padlójáról, megragadta Petert a csuklójánál, a térdével átnyomta a nyílásfedélen, majd ő is átvetődött és kongó hang kíséretében ért földet. – Fogd meg az egyik kábelt! – üvöltötte. Peter egy pillanatig értetlenül állt. – Fogd meg, és kapaszkodj erősen! Értette vajon Peter, mit tervez Alicia? Mindegy volt, Peter engedelmeskedett. Alicia ledobta a bombát a lift tetejére, a puskájával lefelé, a kábeleket tartó lemezre célzott, és meghúzta a ravaszt. Ahogy a felvonófülke ellentartása megszűnt, az ellensúlyok megindultak lefelé. Egy hirtelen rántás, aztán egy rohamosan gyorsuló erő nyílegyenesen a magasba húzta őket: Peter ködfátylon át érzékelte az emelkedésüket, a kezére, az élethez fűző egyetlen kapocsra összpontosuló, színtiszta mozgást. Nem bírta volna tartani magát, ha nincs Alicia, aki szilárdan markolta a kábelt alatta, támasztékként szolgált, nem engedte, hogy lecsússzon, és alámerüljön a hegy gyomrába. Vadul pörögtek, karjuk és lábuk összegabalyodott, a fizikai hatások olyan áradata érte őket, aminek felfogása meghaladta Peter képességeit; azt sem látta, ahogy a fertőzöttek felfelé szökellnek az aknában, és ide-oda csapódnak, miközben őt és Aliciát minden egyes zökkenés feljebb löki, és egyre keskenyebb lesz a rés.

De Alicia látta. Peter érzékszervei csupán emberiek voltak, Alicia ezzel szemben ugyanazokkal a belső giroszkópokkal rendelkezett, mint üldözőik. Úgy érzékelte az időt, a teret és a mozgást, hogy közben állandóan újra tudta számolni őket, és így nemcsak kapaszkodni volt képes, hanem arra is, hogy lefelé irányítsa a puskáját. A gránátvetővel akart lőni, a célpontja a lift tetején levő bomba volt.

Tüzelt.

HUSZONHAT Lucius Greer, azelőtt a Második Expedíciós Egység őrnagya, akit jelenleg csak a Texasi Köztársaság Szövetségi Börtönének hatvankettes számú foglyaként ismertek – a hűséges Lucius, aki hitt – várt valakit. A cella, ahol élt, négy négyzetméteres volt, csak egy priccs, egy vécé, egy mosdó és egy kis asztal állt benne egy székkel. A szoba egyetlen lényforrása egy kis, drótüveges ablak volt magasan a falban. Lucius Greer ebben a helyiségben töltötte élete elmúlt négy évét, kilenc hónapját és tizenegy napját. A vád dezertálás volt, ami Lucius véleménye szerint nem volt egészen igazságos. Azt lehetett mondani, hogy amikor elhagyta a csapatait, és követte Amyt, hogy fent a hegyen szembenézzen Babcockkal, egész egyszerűen egy más jellegű, mélyebb parancsot követett. De Lucius katona volt, és megvolt neki a katonák kötelességtudata, ellenvetés nélkül elfogadta az ítéletet. Elmélkedéssel töltötte a napjait – kényszerűségből, bár Lucius tudta, hogy erre nem mindenki volt képes, éjszakánként hallotta magányos, fájdalmas kiáltásaikat. Egy héten egyszer kiengedték a rabokat a börtön kicsi udvarára, de egyszerre csak egyet, és csak egyetlen órára. Lucius fogságának első hat hónapjában meg volt győződve róla, hogy meg fog bolondulni. A fekvőtámaszozásnak és az alvásnak is volt egy határa, Lucius alig egy hónapot töltött a börtönben, elkezdett magában beszélni: összefüggéstelen monológok mindenről és semmiről, az időjárásról és az étkezésekről, a gondolatairól és az emlékeiről, a börtön falain túli világról, és hogy mi történik odakint. Nyár volt? Esett az eső aznap? Lesz keksz a vacsorához este? Ahogy teltek a hónapok, ezek a monológok egyre inkább a börtönőreire összpontosultak: meg volt győződve, hogy kémkednek utána, majd a paranoiája súlyosbodásával arról, hogy meg akarják őt ölni. Abbahagyta az alvást, aztán az evést is, nem volt hajlandó tornázni, még a celláját elhagyni sem. Egész éjszaka a priccse szélén kuporgott, és az ajtóra meredt, ahol majd bejönnek a gyilkosai. Annyira gyötrelmes volt ez az állapot, hogy egy kis idő után Lucius úgy döntött, nem bírja tovább. Racionális énjének szinte nyoma sem maradt, és rövidesen semmi nem lesz belőle. Meghalni elme és a benne tárolt élmények, emlékek, személyiség nélkül – ez a kilátás elviselhetetlen volt. A cellában nem könnyű az embernek megölnie magát, de erős akarattal véghez lehet vinni. Ha az eltökélt öngyilkos feláll az asztalra, lehajtja a fejét a mellkasához és előrebillen, estében nyakát szegheti. Lucius egymás után háromszor kísérelte ezt meg, háromszor vallott kudarcot. Elkezdett imádkozni

– egyszerű, egy mondatos ima volt, amiben Isten közreműködését kérte. Segíts meghalni. Már zúgott a feje, annyiszor ütötte bele a betonpadlóba, és egy foga is megrepedt. Újra felállt az asztalra, beállt a megfelelő szögbe, és a tömegvonzás karjaiba vetette magát. Amikor magához tért, nem tudta, mennyi idő telt el. A hátán feküdt a hideg betonon. A világegyetem most sem engedte be. Nem tudta kinyitni a halálhoz vezető ajtót. Teljesen kétségbe esett, könny szökött a szemébe. Lucius, miért hagytál el engem? Nem hallotta a szavakat. Szó sem volt ilyen egyszerű, hétköznapi dologról. Érezte a hangot – a szelíden irányító, a világ felszíne alatt élő hang jelenlétét. Hát nem tudod, hogy csak én vehetem el tőled az életedet? Hogy halált csak én hozhatok? Mintha megnyílt volna a lelke, mint egy könyv borítója, és feltárult volna a titkos valóság. A földön feküdt, a teste egy konkrét pontot foglalt el a térben és az időben, mégis érezte, ahogy a tudata kitágul, és összekapcsolódik valami kifejezhetetlen végtelenséggel. Ez a végtelenség mindenhol ott volt és sehol sem volt; egy láthatatlan síkon volt, amit a lélek látott, de a szem nem, mert a szem figyelmét eltérítették a hétköznapi dolgok – a priccs, az a vécé, a falak. Lényén fényhullámok tetején átáramló nyugalomba merült. Életed műve még nincs kész, Lucius.

És ettől fogsága egyszeriben véget ért. Cellájának fala csak vékony szövet, látszólagos anyag volt. Nap nap után egyre mélyebb dolgokról elmélkedett, az elméje egyesült a béke, a megbocsátás és a bölcsesség erejével, amit ekkor fedezett fel. Ez persze Isten volt, illetve lehetett akár Istennek is hívni. De ez a kifejezés is csekélynek tűnt, egy szó, amit emberek találtak ki arra, aminek nincs neve. A világ többé nem a világ volt, hanem valami mélyebb valóság kifejeződése, ahogy a vásznon levő festék a művész gondolatainak a kifejeződése. És amikor erre rájött, felismerte azt is, hogy az életútjának még nem ért a végére, hogy igazi célját még fel kell fednie.

És még egy: a jelek szerint Isten nő volt. Az árvaházban nevelkedett, a nővérek között, nem volt emléke a szüleiről, másféle életről. Tizenhat évesen elszegődött a belbiztonsághoz, ahogy szinte az összes árvaházi fiú akkoriban, aztán az elsők között jelentkezett, amikor önkénteseket kerestek a Második Expedíciós Egységbe. Ez teljesen rendjén való volt a Mezei Mészárlásként ismert esemény után – tizenegy családot csaltak tőrbe, amikor piknikezni mentek, huszonnyolc ember meghalt, vagy elragadták –, azok közül a férfiak közül, akik túlélték azt a napot, sokan szintén bevonultak. Lucius indítékai azonban kevésbé voltak meggyőzők. Már kisfiúként sem igazán hitte el a nagy Niles Coffee-ról szóló történeteket, akinek hőstettei merő képtelenségnek tűntek. Épeszű ember nem vadászik ténylegesen drakokra. De Lucius fiatal volt, nyughatatlan, mint az összes fiatal férfi, és megunta a feladatát: őrt állni a városfalakon, megtisztítani a mezőket, fülön csípni a gyerekeket, akik megszegték a kijárási tilalmat. Persze mindig volt egy-két holdkóros (nem nézték jó szemmel, ha az ember célba vette és lepuffantotta őket a megfigyelő állásból, mert csak pazarolta vele a lőszert, de ha nem vitte túlzásba, elnézték neki), meg időnként Houstonban egy kocsmai verekedés, amit fel kellett oszlatni. Ezek ugyan szórakoztatóak voltak, de nem tudták kárpótolni az unalomért. Ha az egyetlen lehetősége ezen kívül az volt, hogy elszegődik egy csomó, a halált megvető elmebajoshoz, akkor is inkább legyen ez. Végül aztán az Expedíciós Egységben találta meg Lucius azt, amire szüksége volt, és ami mindig is hiányzott az életéből: a családot. Az első eligazításon a Roswell Roadra osztották be, ahol embereket és utánpótlást szállító járműkaravánokat kellett kísérnie a helyőrségbe – ami akkoriban csak egy ócska előretolt állás volt. Két újonc volt az egységében, Nathan Crukshank és Curtis Vorhees. Luciushoz hasonlóan Cruk is egyenesen a belbiztonságtól szegődött el, Vorhees viszont azelőtt földműves volt, amennyire Lucius tudta, a férfi még soha nem is sütött el fegyvert. De elvesztette a feleségét és a két kislányát a mezőn, ezért senki nem akart neki nemet mondani. A teherautók mindig éjszaka hajtottak, és amikor visszafelé tartottak Kerrville-be, a konvojukat tőrbe csalták. A támadás napkelte előtt mindössze egy órával érte őket. Lucius, Cruk és Vor egy katonai terepjáróban utazott az első tartálykocsi mögött. Amikor a fertőzöttek megrohanták őket, Lucius azt gondolta: ennyi, végünk, semmi szín alatt nem kerülök ki ebből élve. A volánnál ülő Crukshank azonban vagy nem értett ezzel egyet, vagy nem törődött semmivel. Beletaposott a gázba, Vorhees meg közben a géppuskával elkezdte célba venni és lepuffantani a drakokat. Nem tudták, hogy a tartálykocsi sofőrje már meghalt, kiszedték a szélvédőn keresztül. Amikor mellé hajtottak, az autó kifarolt balra, és megnyirbálta a terepjáró elejét. Lucius minden bizonnyal elvesztette az eszméletét, mert legközelebb azon kapta magát, hogy Cruk távolabb vonszolja a roncstól. A tartálykocsi lángokban állt. A konvoj többi része eltűnt, továbbmentek a Roswell Roadon.

Otthagyták őket. Az ezután következő óra egyszerre volt Lucius életének a legrövidebb és a leghosszabb órája. A fertőzöttek újra meg újra próbálkoztak, és a három férfinak újra meg újra sikerült visszavernie őket, annyira az utolsó pillanatra tartogatva a golyókat, hogy a teremtmények gyakran már csak lépésekre voltak tőlük. Megpróbálhattak volna elfutni, de a felborult katonai terepjárónál jobb fedezéket nem

találtak volna, és Lucius nem tudott mozogni, mert eltört a bokája. Mire az őrjárat megtalálta őket, ott ültek az úttesten, és úgy nevettek, hogy potyogtak a könnyeik. Tudta, hogy soha nem érezte magát közelebb senkihez, mint ehhez a két férfihoz, akikkel együtt végigment ennek az éjszakának a sötét folyosóján. Roswell, Laredo, Texarkana, Lubbock, Shreveport, Kearney, Colorado. Gyakran egy egész év is eltelt a nélkül, hogy Lucius megpillantotta volna a Kerrville falai és fényei nyújtotta menedéket. Az otthona immár máshol volt. Az otthona az Expedíciós Egység volt. Amíg nem találkozott Amyvel, a Sehonnan Jött Lánnyal. Mert akkor minden megváltozott. Hárman is meglátogatták. Az első látogató egy szeptemberi nap kora reggelén jött. Greer már megette híg zabkásából álló reggelijét, és túl volt a reggeli tornagyakorlatán: ötszáz fekvőtámasz és felülés, majd ugyanennyi guggolás és felugrás. A cellája plafonján végigfutó csőről függeszkedve csinált száz húzódzkodást húszas egységekben, előre és hátra, ahogy Isten elrendelte. Amikor ezzel végzett, leült a priccs szélére, és elcsendesedett, hogy megkezdje láthatatlan útját. Mindig egy gépiesen ismételgetett imával kezdte, amit a nővérektől tanult. Nem is annyira a szavak számítottak, mint inkább a ritmusuk olyan volt ez, mint torna előtt a bemelegítés, felkészítette a lelkét az előtte álló ugrásra. Alighogy elkezdte, a gondolatait félbeszakította a zár kattanása; a cella ajtaja kivágódott. – Látogatója van, hatvankettes. Egy nő lépett be, mire Lucius felállt – kis termetű, vékony testalkatú nő volt, fekete haja őszbe vegyült, apró, sötét szeme kétségbevonhatatlan tekintélyt sugárzott. Olyan volt, akinek az ember kitárulkozott, mert nem tehetett mást, előtte az összes titok nyitott könyv volt. A hóna alatt egy kis dossziét tartott. – Jó reggelt, Greer őrnagy. – Jó reggelt, elnök asszony. – Köszönöm, őrmester – fordult a nő az őrhöz, egy tagbaszakadt, ötvenes férfihoz. – Elmehet. Az őrt Coolidge-nak hívták. Az ember lassan megismerte a börtönőreit, és ő meg Lucius jóban voltak, amennyire egy ilyen viszonyban csak lehetséges, még ha a jelek szerint Coolidge-nak nem is igen volt fogalma, mire vélje Lucius áhítatát. Gyakorlatias, hétköznapi ember, megfontolt, de lassú észjárású, és két felnőtt fia volt, mindkettő a belbiztonságnál szolgált, ahogy ő is. – Biztos benne? – Igen, köszönöm. Ez minden. A férfi távozott, és bezárta az ajtót maga mögött. Az elnök beljebb lépett, körbepillantott a dobozszerű helyiségben. – Elképesztő – nézett Luciusra. – Azt mondják, soha nem hagyja el a celláját. – Nem látok rá okot. – De mit tud itt csinálni egész nap? – Amit csináltam, amikor érkezett. Gondolkodom – mosolyodott el Lucius. – Gondolkodik – ismételte az elnök. – Min? – Csak úgy gondolkodom. Elmélkedem. Az elnök helyet foglalt a széken. Lucius követte a példáját, és leült a priccs szélére, az elnökkel éppen szemben. – Először is szólok, hogy hivatalosan nem vagyok itt. Nem hivatalosan azt szeretném mondani, hogy azért jöttem, mert egy döntő fontosságú ügyben szeretném kérni a segítségét. Rengeteget tudok magáról, és számítok a diszkréciójára. Senkinek nem szabad tudnia a beszélgetésünkről. Világos?

– Rendben. A nő kinyitotta a dossziét, előhúzott egy megsárgult papírlapot, és odaadta Luciusnak. – Felismeri ezt? Egy szénnel rajzolt térkép: egy folyó vonala, egy futólag felvázolt út, és pontozott vonalak, amik egy telep széleit jelölték. Nem is pusztán egy telep volt az: egy egész város. – Hol találta? – kérdezte Lucius. – Az nem fontos. Látta már? – Persze. – Hogyhogy? – Én rajzoltam. Lucius látta a nő arcán, hogy ezt a feleletet várta. – Kérdésére válaszolva, Vorhees tábornok személyes aktái között volt a parancsnokságon. Egy kicsit kutakodnunk kellett, mire kiderítettük, ki volt még vele. Maga, Crukshank és egy Tifty Lamont nevű fiatal újonc. Tifty. Hány éve is hallotta Lucius utoljára ezt a nevet? Bár persze Kerrville-ben mindenki ismerte hírből Tifty Lamontot. És Crukshank: Lucius hirtelen elszomorodott, amikor eszébe jutott a barátja, aki öt éve, a roswelli helyőrség lerohanásakor veszett oda. – Mit gondol, oda tudna találni erre a helyre itt a térképen? – Nem tudom. Régen volt. – Beszélt erről valaha valakinek? – Amikor jelentettük a parancsnokságnak, félreérthetetlen módon közölték velünk, hogy ne beszéljünk róla. – Emlékszik, honnan származott a parancs? – Soha nem tudtam meg – rázta meg a fejét Lucius. – Crukshank volt az osztag megbízott vezetője, és Vorhees volt a helyettes. Tifty volt a felderítő tiszt. – Miért Tifty? – Szerintem senki nem értett úgy a nyomkövetéshez, mint Tifty Lamont. A név hallatán az elnök összevonta a szemöldökét: a hírhedt gengszter, Tifty Lamont, a seftelés fejedelme, a város legkeresettebb bűnözője. – Maga szerint hányan lehettek ott? – Nehéz megmondani. Sokan. A hely legalább kétszer akkora volt, mint Kerrville. Az alapján, amit láttunk, jól fel is voltak fegyverezve. – Volt áramforrásuk? – Igen, de nem hiszem, hogy olajat használtak. Inkább vízi erőművük lehetett, és biodízel a járművekhez. A mezőgazdasági és ipari létesítmények hatalmasak voltak. Barakkokban laktak. Három nagy épület volt, a középsőn kupola, a második, ami délen volt, úgy nézett ki, mint egy régi futballstadion. A harmadik a folyó nyugati partján volt – erről nem tudtuk megmondani biztosan, mi lehet. Úgy festett, mint amit akkor építenek. Éjjel-nappal dolgoztak rajta. – És nem létesítettek kapcsolatot? – Nem. – És ez itt? – irányította Lucius figyelmét az elnök a telepet körülvevő falra. – Egy kerítés, védművekkel. Egyáltalán nem jelentéktelen, de a drakok attól még be tudtak volna jutni. – Akkor maga szerint milyen célt szolgált? – Nem tudom biztosan. De Crukshanknek volt egy elmélete. – És mi volt az? – Hogy az emberek ne tudjanak kijutni.

Az elnök a térképre pillantott, aztán ismét Luciusra. – És erről soha nem beszélt senkinek? – Nem, hölgyem. Egészen mostanáig. Csend lett. Luciusnak az volt a benyomása, hogy az elnöknek már nem lesz több kérdése. Megtudta, amiért jött. És tényleg: a látogató visszatette a térképet a dossziéba, aztán felállt a székről. – Ha szabad kérdeznem, elnök asszony, miért éppen most kérdez engem erről? Annyi év után. Az elnök az ajtóhoz lépett, és kétszer kopogott. A kulcs már fordult a zárban, amikor visszafordult.

– Azt mondják, mostanában rendszeresen imádkozik – mondta az elnök. Lucius bólintott. – Akkor imádkozzon, hogy ne legyen igazam.

HUSZONHÉT Peter tíz napot töltött a tábori kórházban. Három bordája eltört, az egyik válla kificamodott, a lába és a lábfeje megégett, a kezéről a húsig ledörzsölődött a bőr; annyi zúzódás, horzsolás és vágás mindenütt, hogy megszámolni is túl sok lett volna. Elvesztette az eszméletét, de akármennyire is próbálkozott, nem sikerült betörnie a koponyáját. Minden mozdulat fájt, még a levegővétel is.

– Az alapján, amit hallottam, átkozottul szerencsés, hogy életben van – mondta az orvos, egy hatvan körüli férfi, akinek borvirágos volt az orra az évek során megivott sok nyalattól, a hangja pedig rekedt és vontatott. A betegekkel többé-kevésbé ugyanolyan hangot ütött meg, mint amilyet az ember a reménytelenül engedetlen kutyájával. – Maradjon a hátán fekve, hadnagy. Majd megmondom, mikor kelhet fel, addig én parancsolok magának. Henneman még aznap kikérdezte Petert, amikor a csapat visszatért a helyőrségre. Peter egy kicsit még a gyógyszerek hatása alatt volt, a sok fájdalomcsillapítótól rendesen elkábult; az őrnagy kérdései olyan töredékesen jutottak el az agyáig, mintha a szomszéd szobában, általa alig ismert emberek közötti beszélgetést hallgatna. Egy férfi, egy nagyon öreg férfi, egy kígyót ábrázoló tetoválással a nyakán. Igen, ezt láttuk, erősítette meg Peter úgy, hogy teljes súlyával a párnára hanyatlott a feje. Megmondta nekik, ki ő? Ignacio, felelte Peter. Azt mondta nekünk, hogy Ignaciónak hívják. Az őrnagynak szemmel láthatóan fogalma sem volt, mire vélje ezeket a válaszokat. De Peternek sem. Henneman mintha ugyanazokat a kérdéseket tette volna fel újra meg újra, csak kissé más megfogalmazásban, egy ponton aztán Peter elaludt. Amikor újra kinyitotta a szemét – mint rövidesen megtudta, közben egy teljes nap és éjszaka telt el –, egyedül volt. Az orvost kivéve senkivel nem találkozott, egészen a negyedik nap délutánjáig, amikor Alicia jelent meg a betegágyánál. Peter ekkor már fel tudott ülni, a bal karja fel volt kötve, hogy ne mozduljon el a válla. Aznap délután kelt fel először, hogy kimenjen a latrinára, ez mérföldkő volt, bár a mindössze néhány csoszogó lépéstől is elhagyta az ereje, aztán pedig azzal a problémával kellett szembenéznie, hogyan egyen az egyujjas kesztyűhöz hasonló kötésbe burkolt kézzel.

– Az ugróját, szörnyen nézel ki. A sátorban elég gyenge volt a fény ahhoz, hogy Alicia levehesse a szemüvegét. Peter már megszokta narancssárga szemét, bár Alicia ritkán engedte, hogy mások is lássák. Leült egy székre a betegágy mellé. – Segítsek? – mutatott a kukoricakására, amit Peter a tálból a szájába próbált kanalazni, vajmi kevés sikerrel. – Még csak az hiányozna. – Nos, jó látni, hogy a büszkeséged nem hagyott el – mosolyodott el. Henneman jól meggyötört? – Nem sokra emlékszem. De szerintem nem nagyon tetszettek neki a válaszok – felelte. A kanál kiesett a kezéből, és egy falat ragacsos massza az ingén landolt. – A francba. – Várj, hadd segítsek. – Mondtam már, hogy boldogulok – mondta, miközben igyekezett a kanalat a hüvelykujja és a tál széle közé csíptetni, hogy aztán a tenyerébe csúsztassa. – Biztos? Ne csináld már. Peter sóhajtva a tálcára ejtette a kanalat. Alicia bemerítette a tálba, és Peter szájához emelte. – Edd meg ezt a mama kedvéért. – Tudod, soha nem jutott volna eszembe az anyatípusba sorolni téged. – A te esetedben hajlandó vagyok kivételt tenni. Csak egyél. A tál falatonként, lassan kiürült. Alicia vett egy rongyot, és megtörölte Peter állát. – Ezt azért meg tudom csinálni magam is.

– Na, nem. Ez része a szolgáltatásnak – dőlt hátra. – Olyan tiszta, mint újkorában – rakta le a rongyot. – Ma délelőtt megvolt a szertartás Satch lelki üdvéért. Szép volt. Henneman és Apgar mondott beszédet. Bár gyanították, hogy Satch meghalt a robbanásban, Henneman visszament egy osztaggal a hegyre, hátha találnak valamit. A gesztus jelképes volt, de meg kellett tenni. Akárhogy is, nem találtak semmit. Soha nem fogják megtudni, mi történt a barlang tövében. – Hát akkor ennyi, gondolom. – Satch derék fickó volt. Mindenki szerette. – Mindig ezt mondják, ha meghal valaki. – Ettől még nem lesz kevésbé igaz őrá – vont vállat Alicia. Peter tudta, hogy ugyanaz jár a fejükben: ők találták ki a tervet, és Satch halott. – Most, hogy megetettelek, indulnom kell. Apgar délre küld, hogy felderítsem azokat az olajmezőket. – Lish, honnan tudtad, hogy valami van odalent? – Nem is tudom, Peter – felelte Alicia. A kérdés váratlanul érte. – Csak... megérzés volt. – Megérzés. – Nem is igazán tudom megfogalmazni – révedt a távolba Alicia. – Azt hittem, erre csak Amy képes. Alicia vállat vont, lezárva a témát: Ne nyaggass. – Azt hiszem, tartozom neked, amiért ilyen veszélybe sodortad magad miattam. Ha az ember ilyen kutyaszorítóba kerül, jó dolog, ha lég alább van társasága. – Ennek az egésznek befellegzett, ugye? – kérdezte komoran. – Apgar azt fogja tenni, amit akar. Nem vagyok gondolatolvasó. – Szerinted hisz nekünk? Alicia nem mondott semmit. Megint másfelé nézett. – Peter, emlékszel arra a Drakula című filmre? – kérdezte aztán fürkésző tekintettel. Az emlék visszarepítette őt öt évvel korábbra. Vorhees embereivel együtt nézte a coloradói helyőrségen, azon az éjjelen, amikor Alicia visszatért a küldetésről, miután megtalálták azt a fészket a rézbányában, ahol a fertőzöttek rejtőzködtek. – Nem is tudtam, hogy láttad. – Hogy a francba ne! Legalább hússzor láttam. Kifejezetten tanulmányoztam. Olyan az a film, mint egy kézikönyv fertőzött-tulajdonosoknak. A köpeny, a vár meg az a sok szamárság nem érdekes. Egyébként meg minden stimmel. Egy emberi lény, akinek természetellenesen megnyúlt az élete. Karót kell döfni a szívébe ahhoz, hogy megöljük. Az anyaföldjében kell aludnia. Nem beszélve a tükrökről... – Mint a serpenyő Las Vegasban – vágott közbe Peter. – Én is erre gondoltam. – Mintha a tükörképük valahogy, nem is tudom, összezavarná őket. A filmben minden benne van.

– Lish, mire akarsz ezzel kilyukadni? – Valami sosem hagyott nyugodni – felelte habozva. – Volt egy darab, amit nem tudtam a helyére rakni. Drakulának van egy segédféléje. Valaki, aki azért embernek néz ki. – Az őrült, aki pókokat eszik – jutott Peter eszébe. – Az az, a Renfield nevű fickó. Drakula megfertőzi, de ő nem változik át, legalábbis nem teljesen. Inkább olyan, mintha elakadt volna a fertőzés korai stádiumában. Azon kezdtem aztán tűnődni, hogy mi van, ha mindegyiknek van egy ilyenje? – nézett rá immár átható tekintettel. – Emlékszel, mit mondott Olson Jude-ról? Olson volt a vezetője a Menedéknek, annak a közösségnek, amelyet Nevadában találtak – egy egész városnyi ember, akik feláldozták az övéiket Babcocknak, az elsőnek a Tizenkettekből. Névleg Olson

irányított, de aztán kiderült, hogy igazából Jude volt a főnök. Valamilyen különleges kapcsolatban állt Babcockkal, de a kapcsolat természete tisztázatlan maradt. – „A bizalmasa... volt” – idézte Peter. – Soha nem értettem, mit értett ezalatt Olson. Elég kusza volt az egész. Ráadásul te éppen fegyvert szorítottál a fickó fejéhez. – Ez így igaz. És hidd el, vannak napok, amikor azt kívánom, bárcsak ne zavartattam volna magam, és meghúztam volna a ravaszt. De nem hiszem, hogy üres fecsegés volt. „A bizalmas egy másik személynek alárendelt, vele bizalomteljes kapcsolatban levő ember” – a kerrville-i könyvtár egyik lexikonja szerint legalábbis. Ezeknél inkább kicsit olyan lehet, mint valami kísérő szellem, mint a boszorkánynak a macskája. Valamiféle segítő. Lehet, hogy erről beszélt Olson. Jó néhány másodperc eltelt, mire Peter ezt feldolgozta. – Szóval azt mondod, hogy Ignacio Martínez... bizalmasa volt. – Lehet, hogy ez kicsit merész – vont vállat Alicia. – Csak próbálom összerakni a mozaikdarabkákat. És a jel is elgondolkodtató. Ignacióban volt egy mikrochip, ahogy Amyben és a Tizenkettekben is. Ez azt jelenti, hogy köze van a NOÉ-akcióhoz. – Apgarnak beszéltél ezekről? – Komolyan kérded? Elég nagy bajban vagyok már így is. Peter ebben nem kételkedett. És abban sem, hogy akármennyi felelősséget vállalt a barlang elfuserált megrohanásáért Alicia, az legalább annyira az övé, Peteré is. Alicia felállt, indulni készült. – Akárhogy is van, mire megjövök Odessából, többet fogunk tudni arról, hányadán állunk. Egyelőre semmi értelme aggódni. Tudom, hogy azt hiszed, pótolhatatlan vagy, de valahogy majd csak megleszünk nélküled néhány napig. – Hát ettől nem érzem magam jobban. – Arra ne számíts, hogy visszajövök, és megint megetetlek – mondta mosolyogva. – Ilyen csak egyszer történik az életben – azzal elindult az ajtó felé. – Lish, várj egy másodpercet – mondta Peter. Alicia megfordult és ránézett. – Szerinted mit jelent az, amit Ignacio mondott? „Itt hagyott minket.” – Nem tudom a választ. Én mindössze annyit tudok, hogy ott kellet volna lennie. – Szerinted hova ment? Alicia nem válaszolt azonnal. Sötét felhő suhant át az arcán, elkomorodott. Peter ilyet még nem is látott rajta azelőtt. Még a legveszedelmesebb körülmények között is mindig megőrizte a lelki nyugalmát. Mindig az éppen aktuális feladatnak szentelte a figyelmét, és teljesen arra összpontosított. Hasonlónak tűnt ez is, de az energia nem ugyanaz volt. Mintha valahonnan mélyebbről jött volna.

– Bárcsak tudnám – azzal felvette a szemüvegét. – De sejtelmem sincs. Aztán elment, a sátor ajtaja meglebbent mögötte. Peter azonnal érezte a hiányát, ahogy mindig, amikor elment. Annyiszor hagyták már el egymást. Peter aztán már nem találkozott vele. Hat nappal később kiengedték. A bordái még nem forrtak össze teljesen, úgyhogy még két hétig nem volt szabad megerőltetnie magát, de legalább nem kellett feküdnie. Izgatottan vágott át a helyőrségen, hogy szolgálatra jelentkezzen. Az érzés arra emlékeztette, amikor sok évvel azelőtt, még kisfiúként magas lázzal feküdt betegen, és miután a láz lement, a hétköznapi dolgok is mintha új élettel teltek volna meg pusztán attól, hogy már felkelhetett.

Peter azonban érezte, hogy ezúttal valami másképp van. Látszólag minden olyan volt, mint rendesen – a katonák a gyilokjárókon, az áramfejlesztők zúgása, a katonák rendezett mozgása, amerre csak nézett –, de mintha érezhetően csökkent volna a dolgok intenzitása. Belépett a parancsnoki sátorba. Apgar ütött-kopott, fém íróasztala mögött állt, és mogorván nézett

az előtte heverő nagy halom papírra. – Jó napot, Jaxon. Még két napig nem számítottam magára. Hogy érzi magát? – Jól, uram – felelte Peter. Nem volt szokva hozzá, hogy az ezredes ilyen személyes kérdéseket tegyen fel. – Köszönöm, hogy kérdezi. – Foglaljon csak helyet. Apgar egy kis ideig még tologatta a papírokat. Bár nem volt nagytermetű ember – Peter legalább két tenyérnyivel magasabb volt nála –, jelenléte testi erőt sugárzott, mozdulatai precízek voltak, semmi felesleges. Két teljes perc is eltelhetett, mire úgy látszott, hogy végre kielégítően elrendezte a dokumentumokat, aztán leült a székére az íróasztal túlsó oldalán, szemben Peterrel.

– Új parancsokat kapott. A ma reggeli postával jöttek Kerrville-ből. Mielőtt bármit is mondana, szeretném, ha tudná, hogy az egésznek semmi köze ahhoz, ami Carlsbadban történt. Voltaképpen egy ideje már számítottam rá. Peternek ezzel odalett minden reménye. Először, másodszor, senki többet harmadszor. – Abbahagyjuk a vadászatot, ugye? – Az „abbahagyjuk” talán túl erős szó. Felülvizsgáljuk. A parancsnokság azon a nézeten van, hogy az erőforrásaink egy részét át kell csoportosítani. Egyelőre áthelyezik magát az Olajútra. – Az belbiztonsági munka – mondta Peter. Ez rosszabb volt, mint amire számított. – Általában igen. De az utasítás az elnöktől származik. A jelek szerint azon a véleményen van, hogy az olajszállítmányok nincsenek kellően biztosítva, és azt akarja, hogy a hadsereg is vállaljon szerepet. A hétvégén indul egy szállítójármű Kerrville-be, szeretném, ha maga is elmenne azzal. Onnan aztán továbbmegy Freeportba, és jelentkezik a belbiztonságnál. Annak ellenére, amit Apgar mondott, Peter tudta, hogy ezt a döntést pont amiatt hozták, ami Carlsbadban történt. Lefokozták – ha nem rang, hát felelősség tekintetében. – Ezt nem teheti, uram. – Talán rosszul hallottam magát, hadnagy – vonta fel kissé a szemöldökét. – Meg mernék esküdni, hogy az előbb megmondta nekem, mit tehetek és mit nem. – Bocsánat, ezredes úr. Nem így értettem – mondta Peter, és érezte, hogy elpirul. Apgar egy pillanatig Petert fürkészte. – Nézze, Jaxon, értem én. Áruljon el nekem valamit. Mióta van itt? Az ezredes persze tudta a választ, csak azért kérdezte, hogy bevezessen valami fontos mondandót.

– Tizenhat hónapja. – Hosszú idő az isten háta mögött. Át kellett volna magát helyezni már egy ideje. Ez csak azért nem történt meg, mert maga mindig kér vényezte, hogy hadd maradjon. Engedtem, mert tudom, hogy mit jelent magának a vadászat. Ha úgy vesszük, mindnyájan maga miatt vagyunk itt. – Nem akarok máshova menni, uram. – És ezt nagyon is világossá tette. De maga is csak ember, hadnagy. Őszintén szólva, szerintem igenis szüksége van egy kis szünetre. Miután elvégezzük a dolgunkat, visszamegyek Kerrville-be, és mihelyt módon van rá, kérvényezem a hadosztálynál, hogy visszahelyezzék a terepre. Nem szokásom alkukat kötni, úgyhogy azt javaslom, fogadja ezt el. Peter nem tehetett mást, beleegyezett. – Ha megkérdezhetem, ezredes úr, mi van Donadio hadnaggyal? – Ő is új parancsot kapott. Úgyhogy ez nem csak magáról szól. Amint visszatér az olajkutaktól, északra megy, Kearneybe. A Kearney-erőd volt az Expedíciós Egység legészakibb előretolt állása. Az utánpótlást messziről, Amarillóból szállították, úgyhogy rendszerint be is zárták, mielőtt leesett az első hó. – Miért oda? Már csak két hónap, és itt a tél. – A parancsnokság nem mond el nekem mindent, de olyan hírek járják, hogy elég meleg lett ott a

helyzet. Gondolom, akarnak egy új felderítő tisztet, aki majd eltakarítja az ellenséget, mielőtt kiürítik a helyőrséget, és Donadio hadnagy a képességei révén épp megfelelő – mondta Apgar. Peter gyengének találta a magyarázatot, de érezte, hogy nem szabad szívóskodnia. – Sajnálom Satchet – folytatta Apgar. – Jó tiszt volt. Tudom, hogy barátok voltak. – Köszönöm, uram. – Leléphet, hadnagy. Peter a hét hátralevő részét átmeneti állapotban töltötte. Mivel nem tudta mivel agyonütni az idejét, javarészt a szállásán tartózkodott. A ruhásláda fedelének belső oldalán levő térképet, ami egykor a cél jelképe volt, most rossz viccnek érezte. Lehet, hogy volt valami Alicia elméletében, de az is lehet, hogy nem volt benne semmi. És az is valószínűnek tűnt, hogy soha nem fognak rájönni, mi az igazság. Eszébe jutottak az idők, mielőtt csatlakozott volna az Expedíciós Egységhez, és azon tűnődött, vajon hibát követett-e el azzal, hogy elszegődött katonának. Akkoriban ez a harc csak az övé volt, de aztán része lett egy nagyobb vállalkozásnak, ahol szabályok, protokoll és parancshierarchia uralkodott, amibe csekély beleszólása volt, ha volt egyáltalán. Feladta a szabadságát, és ő is egyike lett az alacsony rangú tiszteknek, akiről az emberek egy nap majd megjegyzik: „Derék fickó volt.”

Elérkezett az indulás reggele. Peter odavitte a ruhásládáját a várakozó nyerges vontatóhoz. Meg volt rakva gumiabroncsokkal, amiket Peter emberei hoztak Lubbockból. Betette a ládáját a kísérő jármű csomagtartójába, és beszállt az anyósülésre. – Jó hazamenni, uram? Peter csupán bólintott. Akármit is mondott volna, az duzzogásnak hatott volna, és a sofőr, egy tizedes Satch osztagából, nem érdemelte meg, hogy Peter rosszkedve rajta csattanjon. – Megmondom, mi lesz az első dolgom, miután felvettem a zsetonomat – mondta a tizedes, alig tudva türtőztetni kitörő örömét. Elmegyek egyenesen Houstonba, és a felét elköltöm nyalatra, a másik leiét meg elverem egy bordélyban – mesélte, aztán hirtelen zavarba jött, és feszélyezetten pillantott Peterre. – Ööö, bocsánat, uram. – Semmi gond, tizedes. – Várja magát otthon valaki, hadnagy? Ha nem vagyok indiszkrét. – Bizonyos értelemben – felelte Peter. A válasz túl bonyolult volt ahhoz, hogy egyáltalán belefogjon. – Hát akárki is az – mondta cinkos mosollyal a tizedes –, biztosan nagyon fog örülni, hogy újra láthatja. Kiadták a parancsot az indulásra, a járműkaraván dízelolaj füstöt eregetve indult meg. Peter már éppen merült el a révületszerű állapotban, amiről remélte, hogy az elkövetkező három napban fenn tudja majd tartani, amikor meghallotta, hogy valaki túlüvölti a motorok zaját. – Megállj ott a kapunál! Alicia kocogott a katonai terepjáró felé. Peter lehúzta az ablakot. – Alig egy órája értem vissza. Hát hogy képzeled, hogy csak úgy köszönés nélkül elmész? Az arcát olajos korom fedte, és enyhe kőolajszaga volt. De Peter figyelmét az Alicia gallérján levő fémcsík csillanása ragadta meg: századosi rangjelzés. – Na, nézzenek oda – szólt, és valahogy kipréselt magából egy kényszeredett mosolyt, amiről remélte, hogy leplezni tudja vele az irigységét. – Gondolom, akkor mostantól úgy kell szólítanom téged, hogy „uram”. – Tetszik a csengése. Épp itt az ideje, ha engem kérdezel.

– Apgar áthelyez. – Tudom. Az Olajútra – mondta Alicia. Nem kellett bővebben kifejteni. – Az egy könnyű feladat, Peter. Megérdemelted. – Igen, ezt mondja mindenki. – Üdvözlöm Pákát. És Greert, ha találkozol vele. Peter bólintott. Voltak dolgok, amikről a sofőr jelenlétében nem beszélhettek. – Mikor mész Kearneybe? – Két nap múlva. – Csak légy résen. Apgar azt mondta, elég meleg lett a helyzet. – Te is vigyázz magadra – azzal a sofőrre pillantott, aki a kereket tanulmányozta, majd Alicia újra Peterre nézett. – Ne aggódj. Tudod, amiről beszéltünk. Nincs vége. Peter érezte Alicia szavai mögött, hogy valamit nem mond ki. A hátuk mögött türelmetlenül felbőgtek a motorok. Mindenki az indulásra várt. – Uram, most már tényleg mennünk kell – szólt a sofőr. – Rendben, végeztünk – mondta Alicia, és még egyszer Peterre pillantott. – Komolyan gondolom, Peter. Minden rendben lesz. Most menj nyugodtan, és látogasd meg a kisfiút.

HUSZONNYOLC A fájdalmat, ami úgy hasított belé, ahogy a megkésve érkező vonat robog be az állomásra, először szeptember második felének egy délutánján érezte. A texasi nap melegen sütött a kék égen. Amy az udvarban állt, és nézte a gyerekeket, ahogy játszanak; még néhány perc, aztán megszólal a harang, hogy órára hívja őket, Amy meg visszamegy a konyhába, és segít vacsorát csinálni. Az udvar a nyugalom szigete volt a soha véget nem érő napi rutinfeladatok közepette, amiket lehetett újrakezdeni, mire az ember végzett velük. Amikor befejezték az ebédet, elrakták az edényeket, és a gyerekeket szabadjára engedték, hogy levezessék a délelőtt felgyülemlett fölös energiákat, Amy is kiment utánuk, és megállt a játszótér szélén, elég közel hozzájuk, hogy kedvét lelhesse élénk nyüzsgésükben, de nem annyira közel, hogy a gyerekek esetleg bevonhassák. Amy ezeket a félórákat szerette a legjobban a napban. Épp behunyta a szemét, és úgy fordult, hogy a kora őszi nap meleg sugarai az arcát érjék, amikor beléhasított a fájdalom: erős szorítást érzett a rekeszizmában, amitől hirtelen összegörnyedt, előretántorodott, és megdöbbenésében halkan felkiáltott, ami még a nagy zsibongás közepette is feltűnt. – Amy, jól vagy? Catherine nővér képét látta maga előtt – sápadt, az arca megnyúlt, szeme olyan kék, mint a búzavirág. Amyről csörgött a verejték, nem érezte a kezét és a lábát. Deréktól lefelé a teste mintha teljesen elvesztette volna szilárd jellegét, még egy pillanat, és szó szerint a földre olvad. Hányingere is volt meg nem is, és ebben a belső patthelyzetben egy szót se bírt szólni. – Jobb lesz, ha leülsz. Falfehér vagy. Catherine nővér odatámogatta az árvaház falánál levő egyik padhoz – mindössze ötméternyi távolság, de egy kilométernek tűnt. Mire odaértek, Amy már összeesett volna, ha még egy lépést kell tennie. Catherine nővér aggodalmasan elsietett, aztán visszatért egy pohár vízzel, amit Amy kezébe nyomott. Úgy tűnt, hogy a játszótéri nyüzsgés zavartalanul folytatódott, de Amy érezte, hogy néhány gyerek őt nézi. A fájdalom lassan elmúlt, de megmaradt a hányinger és a gyengeség. Melege volt, de fázol t is. Újabb nővérek csődültek köré, fojtott hangon beszélgettek, és komoly arccal kérdezgették Catherine nővért. Amy nem kérte a vizet, de a többiek ragaszkodtak hozzá, hogy igyon. Kortyolt egyet. – Bocsánat – bökte ki végül. – Az egyik percben még teljesen jól voltam... – Itt vagyunk, nővér – mondta Catherine az árvaház ajtaja felé integetve. – Jöjjön gyorsan. A kis csődület szétvált, és Peg nővér hosszú léptekkel előrement. Az öregasszony homlokát ráncolva, száját csücsörítve tanulmányozta Amyt, amitől egyszerre tűnt aggodalmasnak és bosszúsnak. – Nos? Elmondja nekem valaki, mi történt, vagy nekem kell kitalálnom? – Nem tudom – mondta Catherine nővér. – Egyszer csak... összeesett. A játék teljesen abbamaradt. Immár az összes gyerek őt bámulta. Amy Calebet kereste a szemével, de az előtte álló Peg nővér zavarta a kilátásban. Nem emlékezett, hogy valaha is lett volna beteg, elvileg értette, mi az, de a valóságban soha nem élte át. A fájdalomnál szinte rosszabb volt a feszélyezett érzés, és ezért szeretett volna mondani valamit, akármit, amivel eléri, hogy ne bámuljanak rá. – Így történt, Amy? – Csak egy kicsit szédültem. Meg fájt a hasam. Nem tudom, mi volt. – Azt hiszem, nincs lázad – szorította az öregasszony Amy homlokához a kezét. – Valószínűleg elrontottam valamivel a gyomrom. Ha még egy percig itt ülök, biztosan jobban leszek. – Rosszul néz ki – szólt közbe Catherine nővér, és a többiek bólintottak. – Amy, én komolyan azt

hittem, hogy el fogsz ájulni. Mindenki sugdolózni kezdett. Igen, rosszul néz ki, nagyon rosszul. Talán influenza? Vagy valami rosszabb? Ha gyomorrontása van, nekik is az lesz? Peg nővér hagyta, hadd találgassanak egy kicsit, aztán felemelte a kezét, és csendre intette őket. – Nem hiszem, hogy kockáztatnunk kéne. Bújj ágyba, Amy. – De már tényleg sokkal jobban érzem magam. Biztos nem lesz semmi bajom. – Köszönöm, ezt hadd ítéljem meg én. Catherine nővér, elkísérné a hálóterembe? Catherine felsegítette. Kicsit bizonytalannak érezte a járását, és a hasa sem egészen olyan volt, amilyennek lennie kellett volna. De a legrosszabbon már túl volt. Catherine betámogatta az épületbe, aztán felmentek a lépcsőn a terembe, ahol mindnyájan aludtak. Kivéve Peg nővért, mivel ő volt a vezető, neki külön lakosztálya volt. Amy levetkőzött, és ágyba bújt. – Kérsz még valamit? – kérdezte Catherine nővér, miközben lehúzta a redőnyt. – Köszönöm, nem – felelt Amy, és minden tőle telhetőt megtett, hogy mosolyogjon. – Azt hiszem, csak egy kis pihenésre van szükségem. – Tudod, mi lehet ez, ugye? – állt meg Catherine egy pillanatra az ágya végénél és rápillantott. – Ami megjön a lányoknak a te korodban. A te korod. Ha Catherine nővér tudná, gondolta Amy. De Amy azért értette, mire utal a nő. A gondolat meglepte. – Hát, ha arról van szó, az hamar kiderül – mosolygott Catherine nővér együtt érzőn. – Hidd el nekem, mindnyájan átestünk rajta. Catherine megígértette Amyvel, hogy szól neki, ha bármire szüksége van, aztán kiment. Amy lefeküdt az ágyára, és behunyta a szemét, felcsendült a délutáni harangszó, a gyerekek sorba rendeződtek odalent, és bementek az óráikra, napfény, izzadtság, a friss délutáni levegő illata lengte körül őket, és némelyikük talán azon tűnődött, mi volt az a nagy hűhó. Caleb biztos aggódik miatta, szólnia kellett volna Catherine nővérnek, hogy mondjon valamit a fiúnak. Csak fáradt. Nem érzi teljesen jól magát. De meglásd, makkegészséges lesz egy szempillantás alatt. A lányok a te korodban. Lehetséges lenne? Az összes nővér panaszkodott a „megpróbáltatás” miatt, ahogy ők hívták. Mindennapos tréfa volt az árvaházban, hogy mivel ennyire összezárva éltek, ugyanakkor menstruáltak, és ezért négyből egy hét mindig maga volt a rémálom, mindenki ingerlékeny volt, és mindenhol véres rongyokba botlott az ember. Száz évig Amy teljes tudatlanságban élt ezzel kapcsolatban, még most sem mondta volna, hogy egészen érti a jelenséget, de felfogta a lényeget. Egy kis vérzés, ami némi kellemetlenséggel jár, és több napig tart. Egy darabig Amy rémülettel gondolt a lehetőségre, de az idők során ezt az érzést felváltotta egy vad, szinte testi vágy, meg a félelem, hogy neki ebben soha nem lesz része, hogy ez az ajtó, amin át közelebb kerülhetett volna az emberekhez, mindig zárva lesz előtte, és hogy örökké egy gyerek testében fog élni. Megnézte: nem, nem vérzik. Ha Catherine nővérnek igaza volt, mennyi idő is telik el, amíg elkezd vérezni? Bárcsak megragadta volna az alkalmat, és még kérdezett volna Catherinetől. Mennyi vér fog folyni, mennyire fog fájni, mennyiben fogja máshogy érezni magát? Bár az ő esetében, okoskodott Amy, soha semmi nem egészen ugyanolyan. Talán rosszabb lesz, talán jobb, talán soha nem is jön meg. Szeretett volna nő lenni. És látni, ahogy a nőisége visszatükröződik egy másik ember szemében. Tudni a testével is, amit a szívével már tudott. Rekedt nyávogás szakította félbe gondolatmenetét. Hát persze, Egerész már itt is van, hogy meglátogassa. Az öreg, szürke macska oda poroszkált a betegágyhoz. Szánalomra méltó látvány volt – tekintete ködös a hályogtól, szőre csapzott és összetapadt, a farkát már csak vonszol ja, olyan vén.

– Bekukkantottál hozzám, öregfiú? Na, gyere ide.

Amy felemelte őt a padlóról, lefeküdt az ágyra, és a mellkasán egyensúlyozta. Beletúrt a bundájába, a macska úgy viszonozta, hogy odadugta a fejét Amy nyakához. Süt a nap, miért vagy ágyban? Háromszor körbejárta, aztán letelepedett a mellkasán, és hangosan dorombolni kezdett. Rendben. Aludj csak. Mindjárt jövök. Amy becsukta a szemét. Éjszaka lett, és Amy odakint találta magát. Hogyan jutott ki? Még mindig a hálóingét viselte, a lába csupasz volt, és nedves a harmattól. Nem lehetett tudni, mennyi az idő, de későre járhatott. Álmodott? De ha még mindig aludt, miért érzett mindent olyan valódinak? Körülnézett. A gát közelében járt, a folyásirány elleni oldalon. A levegő hűvös és párás volt. Még mindig úgy érezte, hogy sietnie kell, mintha egy olyan álomból ébredt volna, amiben üldözték. Miért jött ide? Alvajáró volt? Valami kicsit hozzáért a lábához, amitől összerezzent. Lenézett, és Egerészt látta, amint homályos tekintettel mered rá. A macska elkezdett hangosan nyávogni, aztán a gát felé ügetett, és néhány méter után megállt, hogy visszanézzen rá. A szándéka világos volt, Amy követte. Az öreg macska a gát aljánál levő kis betonépülethez vezette őt. Valami gépház? Egerész az ajtónál állt, és nyávogott. Amy kinyitotta az ajtót, belépett. Teljesen sötét volt, hogyan ismerhetné ki magát? A falat tapogatta, hátha talál egy kapcsolót. Meglett. Kigyulladt egy lámpasor. A kis helyiség közepén fémkorlát védett egy csigalépcsőt. Egerész a legfelső fokon állt. Megfordult, ránézett, sürgetőn felnyávogott, aztán lement. A lépcsőn leérve Amy újra sötétben találta magát, úgyhogy megint matatni kezdett, hátha talál itt is egy villanykapcsolót. Aztán már látta, merre találja. Egy széles cső egyik végében. Egerész már jóval előtte járt, megnyúlt árnyéka a falra vetődött. Sürgetése hatott Amyre, és egyre mélyebbre vonta ebbe a földalatti világba. Újabb nyílásfedélhez értek, amit egy fémkarika zárt le. Egy csődarab hevert mellette a földön. Amy beakasztotta a küllők közé, és elfordította, az ajtó felvágódott, alatta Amy megpillantott egy létrát. Megfordult, hogy tanácskozzon Egerésszel, aki kétkedő tekintettel nézett rá.

Én nem, attól tartok. Innentől egyedül kell továbbmenned. Lement. Valami várt rá az alján, mélyen a zsigereiben érezte a jelenlétét. Valami rettenetes, szomorú és vágyódással teli. Földet ért. Egy másik aknában találta magát, ez szélesebb volt, mint az első. Víz csörgedezett a padlón. A túlsó végén egy fénykört látott. Ekkor már tudta, hol van: a bukógát egyik csövében. A fénykör a holdvilág volt. Elindult az izzó holdsarló felé, de ekkor egy árny suhant el előtte. Nem is árny: egy alak. Tudta. Amy, Amy, szívem lánya. Felé nyúlt a rácson át: a kinyújtott ujjak hosszú, görbe karmokban végződtek. Amikor összeért a tenyerük, először összefűzte ujjait a lányéval, aztán átkulcsolta a kezét. Amy nem félt, inkább valami fényt látott szétterjedni. Könny homályosította el a szemét. Amy, emlékszem. Emlékszem mindenre. Szorosan fogták egymás kezét. A férfi érintése szétterjedt minden porcikájára, és melegséggel töltötte el – a szeretet, az otthon melegével. Mindig itt leszek – mondta. Velem biztonságban leszel.

Én bátor kislányom. Én bátor Amym. Ne sírj. A lány felzokogott, elöntötték az érzelmek. Boldog volt, szomorú volt, és érezte élete súlyát. – Mi történik velem? Miért érzem azt, amit érzek? Kérlek, mondd el. A férfi arckifejezése nem változott, mert nem is változhatott, csupán a lány szemében volt jelen.

Az összes kérdésedre választ fogsz kapni. A hajón vár rád. Megmutatom neked az utat, amikor eljön az idő. – Mikor? Mikor jön el az idő? De Amy már akkor tudta a választ, amikor kiejtette a száján a szavakat. Hamar – mondta Wolgast. – Nagyon hamar.

V AZ OLAJÚT „Láthatok búsulni mást S ne érezném bánatát? Láthatok-e szenvedőt, Hogy ne vigasztaljam őt?”

William Blake : A mások bánata (Totfalusi Istvan fordítása)

HUSZONKILENC OLAJFINOMÍTÓ Freeport, Texas Michael Fisher, első osztályú szerelő – Michael, az Okos, Világok Áthidalója – mély és álomtalan álomból ébredt arra az összetéveszthetetlen érzésre, hogy valaki éppen a farkán lovagol.

Kinyitotta a szemét. Lore ült rajta lovaglóülésben, előrehajolva, a szextől felhevülten, a homloka fénylett az izzadságtól. Az ugróját, gondolta Michael, hát nem épp az előbb fejezték be? És tulajdonképpen nem ezt csinálták egész éjszaka? Fantasztikus volt, óriási, minden pozitúrát kipróbáltak, amit a körülbelül koporsó méretű fekhely korlátai lehetővé tettek. – Jó reggelt – szólalt meg a nő vigyorogva. – Remélem, nem baj, hogy elkezdtem nélküled. Hát jó, most már mindegy, gondolta Michael. Kétségkívül indulhatott volna sokkal rosszabbul is a nap. Michael a lány arcának pirosságából látta, hogy Lore már közel járt a csúcshoz, és amikor jobban belegondolt, rájött, hogy ő sincs sokkal lemaradva. A nő elkezdte ringatni a csípőjét, és úgy verdeste őt nőisége teljes súlyával, ahogy a hullámok nyaldossák a tengerpartot. Ide-oda hullámzott.

– Ne olyan gyorsan, uram. – Az isten szerelmére, halkabban! – szólt egy hang nyersen fentről. – Pofa be, Ceps – felelte Lore –, én itt dolgozom. – Én is begerjedek! Undorító! Michael számára ez a párbeszéd olyan volt, mintha valami távoli, Föld körüli pályán zajlott volna. Mivel mindenki egy helyiségben aludt, és csak a vékony függönyök biztosítottak némi intimitást, az ember megtanulta, hogy ne figyeljen oda a dolgokra. Ez az érzés azonban más volt, több ennél. Miközben az érzékszervei a színtiszta testiség felé repültek, a szex delejes ütemétől mintha szétvált volna a teste és a lelke. Mintha a lelke három lépéssel lemaradt volna a testétől, és egy olyan tájon utazna, ahol a látnivalók – a különféle aggodalmak, a szomorú dolgok és az érzelmileg semleges képek – úgy tárulnak elé, mint a kazánban terjeszkedő gáz felfelé szálló buborékai. Egy rohadó tömítés, amit ki kellett cserélni. A friss nyersolaj szállítási ütemterve a raktárból. Emlékek a Kolóniáról, amire máskülönben soha nem gondolt. Lore rajta ült, és folytatta az útját a csúcs felé, Michaelt pedig továbbsodorta a lelki hűtlenség áramlata, de közben próbálta arra kényszeríteni magát, hogy arra figyeljen, amire Lore. Ez volt a legkevesebb, amit tehetett.

Végül sikerült. Lore egyre fokozódó szenvedélye felülkerekedett. Amikor elhúzták a függönyt, Ceps már nem volt ott. Az ajtó feletti óra hat óra harmincat mutatott. – A fenébe. Michael a padlóra lendítette a lábát, és magára rántotta az overallját. A mögötte ülő Lore a mellkasa köré fonta a karját. – Maradj még. Meglásd, nem bánod meg. – Az első műszakban vagyok. Ha megint elkések, Karlovic nagyon le fog tolni – azzal felhúzta a csizmáját és hátrafordult, hogy megcsókolja Lore-t: só és szex íze, meg valami csak rá jellemzőé. Michael nem állította volna határozottan, hogy szerelmesek lennének. A szex eleinte egyfajta időtöltés volt számukra, de az elmúlt hónapok során a kapcsolatuk apránként egyre mélyebb lett, és már több volt, mint puszta megszokás. – Megint gondolkodtál, ugye? – Ki, én? – Ne hazudj – mondta a nő, de nem keserűn, inkább feddőn. – Tudod, egy nap majd kibaszom az összes aggodalmat belőled – azzal sóhajtott, és levette róla a karját. – Nincs semmi baj. És most menj.

Michael felállt a fekhelyről, és levette a védősisakját meg a kesztyűjét a fogasról.

– Később találkozunk? – Bizony ám – felelte a nő, és visszafeküdt. Amikor Michael kilépett a barakkból, a nap éppen előtűnt a Mexikói-öböl felett, és a vízfelszín úgy csillámlott a fényben, mint egy laposra kalapált fémlemez. Hiába volt október első hete, a hőség már kora reggel tombolt, és a tenger felől sós, fanyar, az égő butántól kénes szagú levegő érkezett. Korgó gyomorral – az evésre még várni kellett –, hosszú, fürge léptekkel átvágott a telepen, elhaladt a kantin, a konditerem meg a belbiztonsági laktanya mellett, és végül odaért a félhenger alakú fémbódéhoz, ahol már összegyűltek a reggeli műszakban dolgozó munkások. Karlovic, a főmérnök, éppen felolvasta a napi beosztást. Hűvös pillantást vetett Michaelra. – Bocsánat, ha megzavartunk az alvásban. Gyötör a gondolat, hogy ettől most ráncos lesz a bőröd.

– Elnézést – húzta fel Michael az overallja cipzárját. – Sajnálom. – Mindjárt még jobban fogsz sajnálkozni. Te fogod beindítani a Bombát. Ceps lesz a segéded. Próbáld meg nem felrobbantani a brigádodat. A Bombának hívott egyes számú lepárlótorony volt a legrégebbi mind közül, a rozsdás építményt pusztán a ráhegesztett lemezek, a bálázó huzalok és a szentlélek együttese tartotta össze. Mindenki azt mondogatta, csak idő kérdése, és vagy üzemen kívül helyezik, vagy a levegőbe repít egy finomító brigádot. – Kösz, főnök. Igazán rendes tőled. – Szóra sem érdemes – mondta Karlovic, aztán végigjártatta a tekintetét a csoporton. – Jól van, emberek. Hét nap múlva szállítás. Azt akarom, hogy megteljenek azok a tartálykocsik. Michael, te még maradj egy percre. Akarok veled váltani néhány szót. A brigádok feloszlottak, és indultak a tornyokhoz. Michael követte Karlovicot a szükségbarakkba. Jézusom, most mi lesz? Nem késett többet két percnél, ez még egy lehordást is alig ér meg. – Idehallgass, Dan, sajnálom a ma reggelt... – kezdte, de Karlovic nem hagyta, hogy befejezze.

– Felejtsd el, nem erről akarok beszélni veled – azzal feljebb húzta a nadrágját, és leült az íróasztal mögötti székre. Karlovic a szó valódi értelmében volt nagy testű, nem kövér, hanem minden szempontból jól megtermett, izmos és robusztus. A feje fölött a falon több tucat rajzszöggel feltűzött papírlap lógott: szolgálati beosztások, munkafolyamatok, szállítási ütemtervek. – Egyébként is téged küldtelek volna a Bombára. Te és Ceps vagytok a legjobbak, akikre tűzveszélyes munkát tudok bízni. Vedd bóknak, hogy titeket raklak arra a szeszélyes vén kurvára. Ha rajtam múlna, már rég az ócskavastelepen lenne. Michael nem kételkedett benne hogy ez így van, ugyanakkor azonnal rájött, hogy a dicséret mögött hátsó szándék is lapul. – És? – És itt van ez. Karlovic odatolt neki egy papírlapot. Michael az alján levő aláírásra pillantott: Victoria Sanchez, elnök, Texasi Köztársaság. Gyorsan átfutotta a három rövid bekezdésből álló levelet. Azt a... – gondolta. – Van valami elképzelésed arról, hogy mi ez? – Miből gondolod, hogy volna? – Te voltál a brigádvezető a legutóbbi kirakodáskor. Nem szagoltál ki semmit, amíg ott voltál? Valami célzás a raktárakra, vagy hogy több katonát küldenek a környékre. – Semmi nem jut eszembe, aminek köze lehet a dologhoz – vont vállat Michael. – Beszéltél Starkkal? Talán ő tudja. Stark volt a finomító biztonsági szolgálatának a vezetője. Nagyszájúnak ismerték, és túlságosan

szerette a nyalatot, de általában tisztelet övezte mind a szerelők, mind a belbiztonságiak körében, ha másért nem, hát a pókerasztalnál tanúsított bátorságáért. Körültekintő játéka egy rakás pénzébe került Michaelnak, nem mintha a zseton nagy veszteség lett volna – a finomító területén belül semmi nem volt, amire lehetett volna költeni. – Még nem. De ez nem fog tetszeni neki. Ti barátok vagytok, nem? – fürkészte Karlovic Michaelt. – Még Kaliforniából. – Igen, ismerem őt. – Akkor talán ki tudsz deríteni valamit. Lehetnél egy, nem is tudom, amolyan nem hivatalos összekötő tiszt a belbiztonság és a katonaság között. Michael néhány másodpercre elhallgatott, és alaposan átgondolta, mit is érez. Szívesen találkozna valakivel a régi időkből, de a lelke mélyén nyugtalanság és rossz előérzet fogta el, hogy felszakadnak a régi sebek. A szerelők magányos életvitele sok tekintetben feledtette vele a húga elvesztése miatti gyászt és betöltötte a lelkében az űrt, amit hagyott. Egyrészt tudta, hogy menekül a szembenézés elől, másrészt viszont nem érdekelte a dolog. – Persze, nem gond. – Szívességet teszel vele nekem. Úgy intézd, ahogy neked tetszik. Most pedig tűnés – intett Karlovic a fejével az ajtó felé –, mert sok a finomítani való olaj. És amit mondtam, komolyan gondoltam, úgyhogy nagyon ügyelj. Amikor Michael a lepárlótoronyba ért, a tucat olajmunkásból álló brigádja zavart arckifejezéssel ácsorgott. A friss olaj rakománnyal megrakott tartálykocsi motorja üresben járt. Ceps nem volt sehol.

– Mi a fene történt? Miért nem töltitek az olajat? Ceps kimászott a torony aljában levő fűtőelem alól. Kezét és csupasz karját vastagon borította a fekete trutymó. – Először el kell árasztanunk. Legalább két méter vastagon áll az alján az üledék. – A kurva életbe, erre rá fog menni az egész délelőtt. Ki volt legutóbb a brigádvezető? – Ezt hónapok óta nem gyújtották be. Karlovicot kéne megkérdezned. – Mennyi nyersolajat kell leeresztenünk? – Kétszáz hordónyit legalább. Harmincezer liter részben finomított kőolaj. Ott állt, ki tudja, mennyi ideje: kelleni fog egy nagy tartálykocsi, amibe a hulladékolajat töltik, aztán egy gépjárműfecskendő és egy nagynyomású sugárcső a torony elárasztásához. Ez legalább tizenkét óra lesz, aztán még négy az újratöltés meg a fűtőelem begyújtása, és újabb nyolc, mire az első csepp kijön a csőből. Karlovic agyvérzést fog kapni.

– Hát akkor legjobb lesz, ha elkezdjük. Telefonon kérek hivatalos utasítást, addig ti készítsétek elő a slagokat. Ha rájövök, ki tette ezt, szétrúgom a seggét – rázta a fejét Michael. A leeresztéssel eltelt a délelőtt hátralevő része. Michael használhatatlannak nyilvánította a visszamaradt olajat, és elküldte a teherautót a kiégett üzemanyag tárolására szolgáló telepre, hogy égessék el. A hulladékolaj lecsapolása volt a könnyebbik feladat, mindenki inkább a tartály elárasztásától rettegett. A torony tetején befecskendezett vízzel eltakarítható az üledék nagyja – a finomítási folyamatból visszamaradt ragacsos, mérgező anyag –, de nem az egész; három beöltözött embernek kell majd bemennie, hogy felsikálja az alját, kimossa a bitumenelvezető csatornát. Bejutni kizárólag egy sötét, egy méter széles járaton át lehetett, amiben négykézláb kellett mászniuk. Ezt csak úgy hívták, hogy „végbéltúra”, ez Michael szerint is találó kifejezés volt. A háromból az egyik Michael szokott lenni. Erre nem volt szabály, egyszerűen így szokta, így érezte helyénvalónak. A másik kettőt sorshúzással választották. Először Ed Pope, a brigád legidősebb tagja húzta a legrövidebbet. Ed volt Michael mestere, ő

tanította meg a köteleken mászni. A finomítóban eltöltött három évtized nem múlt el nyomtalanul, a férfi teste úgy festett, mint egy katasztrófanapló. Három ujját levágta egy betonacél vágógép pengéje. A feje egyik oldalán a rózsaszín bőrig leégett a haja egy gázrobbanásban, amiben kilenc másik ember meghalt. Arra a fülére meg is siketült, és a térde annyira göcsörtös volt, hogy Michaelnak már attól is megrándult az arca, ha lehajolni látta őt. Eszébe jutott, hogy felmenti a feladat alól, de tudta, hogy Ed túl büszke ehhez, és úgysem fogadná el, úgyhogy csak nézte, ahogy a férfi bemegy a bódéba beöltözni.

Másodszor Ceps húzta a rövidebbet. – Felejtsd el, rád idekint van szükségem a fecskendőknél – mondta Michael. – A francokat – rázta meg a fejét Ceps. Már mindenkit türelmetlenné tett a délelőtti szarakodás. – Csináljuk meg, azt jó napot. Felráncigálták magukra a védőöltözetet meg az oxigénpalackot, és összeszedték a felszerelést: nagy, hosszú nyelű kefék, oldószeres vödrök, kompresszorral hajtott, nagynyomású vízszóró pisztolyok. Michael lehúzta a maszkot az arcára, betépőzárazta a kesztyűjét, és ellenőrizte az oxigént. Hiába volt a toronynak szellőzése, a levegő mérgezőbb már nem is lehetett volna – a kőolajból kipárolgó gőzök és szulfidok ködfelhője szét tudta égetni az ember tüdejét. Amikor meghallotta a megnyugtató pukkanást az álarcban, felkapcsolta a fejlámpát, és letérdelt, hogy kireteszelje a járatot.

– Menjünk, emberek. Bemászott, és négykézlábra ereszkedett. A padlón tíz centi vastagon állt a trutymó. Ed és Ceps is bekúsztak mögötte. – Micsoda felfordulás. Michael belemerítette a kezét az üledékbe, és kinyitotta a bitumenelvezető csatornát, aztán elkezdték arrafelé söpörni a trutymót. A hőmérséklet a toronyban volt vagy negyven fok, ömlött róluk a verejték, a leheletük elhomályosította a gázálarcukat. Miután a nagyját eltakarították, kiöntötték az oldószert, bekapcsolták a vízszóró pisztolyokat, s elkezdték lespriccelni a falakat meg a padlót.

Ebben az öltözetben, a kompresszor zúgása mellett szinte lehetetlen volt beszélgetni. Azt kellett szem előtt tartani, hogy minél hamarabb végezzenek és kijussanak. Még csak két perce csinálták, amikor Michael érezte, hogy valaki megkopogtatja a vállát. Hátrafordult, és Cepset látta, aki Edre mutogatott. A férfi csak állt ott, a fallal szemben, mint egy szobor, a pisztolyt tartó keze az oldala mellett lógott. Michael figyelte egy ideig. A pisztoly lassan kicsúszott Ed kezéből, bár ő mintha észre se vette volna. – Valami baj van vele! – próbálta túlkiabálni Ceps a lármát. Michael előrelépett, a vállánál fogva megfordította Edet. A férfi üres tekintettel nézett vissza rá. – Ed, jól vagy? – kérdezte, mire a férfi összerezzent. – Hohó, hoppá, Michael – mondta túlzott élénkséggel. – Hé-hé, hé-hé. Hú-hú. – Mit mond? – kiáltott fel Ceps. Michael végighúzta az ujját a torkán, így jelezve Cepsnek, hogy állítsa le a kompresszort. Egyenesen Ed szemébe nézett. – Beszélj hozzám, haver. A férfi erre magas hangon felvihogott. Aztán levegőért kapkodott, és a gázálarcához emelte az egyik kezét. Michael látta, mit akar csinálni. Amikor Ed az álarc felé nyúlt, Michael karon ragadta. Idős kora ellenére a férfi nem volt puhány alak. Vadul ficánkolt Michael keze között, és próbált kiszabadulni, a vakrémülettől elkékült arccal. Michael egy pillanattal később rájött, hogy nem is a vakrémület az elkékülés oka, hanem az oxigénhiány. Ed teste görcsösen összerándult, a térde megroggyant, és teljes testsúlyával Michael karjába zuhant. – Ceps, segíts kivinni! Ceps megragadta az elernyedt férfit a lábánál, és együtt visszavitték a járathoz.

– Valaki vegye át! – üvöltötte Michael. Kezek jelentek meg, és húzni kezdték a túloldalról, Michael és Ceps pedig tolták Ed testét. Michael bemászott a járatba, és mihelyt kiért a friss levegőre, letépte a gázálarcát és a kesztyűjét. Ed háton feküdt a kemény földön, valaki levette róla a gázálarcot és az oxigénpalackot. Michael letérdelt mellé. Baljós mozdulatlanság: a férfi nem lélegzett. Michael a jobb kezét Ed mellkasának a közepére tette, rá a balt, összekulcsolta az ujjait, és nyomott egyet. Semmi. Tovább nyomkodott, közben harmincig számolva, ahogy tanulta, aztán Ed nyaka mögé csúsztatta az egyik kezét, megbillentette a fejét, hogy megnyissa a légutat, befogta az orrát, és a férfi kék ajkára tapasztotta a száját. Egy fújás, kettő, három. Michael elméje kristálytiszta volt, a gondolatai egyetlen célra összpontosultak. Amikor már épp feladta volna, érezte, hogy a rekeszizom hevesen összehúzódik, Ed mellkasa felfújódott, és nagy levegőt vett. Zihálva és köhögve fordította oldalra az arcát.

Michael átbillent a sarkán, és seggre ült a porban, a pulzusa nagyon gyorsan vert az adrenalintól. Valaki adott neki egy kulacsot: Ceps. – Jól vagy, pajtás? Nem is értette a kérdést. Nagyot húzott a vízből, kiöblítette vele a száját, és kiköpte. – Igen. Végül valaki felsegítette Edet. Michael és Ceps bekísérték őt a bódéba, leültették az egyik padra.

– Hogy érzed magad? – kérdezte Michael. Ed arcába visszatért a szín, bár a bőre még hideg volt és nedves. Szánalmasan rázta meg a fejét.

– Nem tudom, mi történt. Meg mertem volna esküdni, hogy ellenőriztem az oxigénemet. Michael már megnézte, a palackok üresek voltak. – Talán itt lenne az ideje, Ed. – Jézusom, Michael. Kirúgsz? – Nem. Te döntesz. Csak azt mondom, hogy nem szégyen befejezni – felelte. Amikor Ed nem válaszolt, Michael felállt. – Gondolkodj el rajta. Akárhogy döntesz, én támogatni foglak. Elvigyelek a barakkhoz? Ed vigasztalanul meredt maga elé. Michael le tudta olvasni az igazságot az arcáról, amit amúgy is tudott: Ednek a munkája az élete. – Még egy kicsit üldögélek itt. Megvárom, hogy visszatérjen az erőm. Amikor Michael kilépett a bódéból, látta, hogy a brigád többi tagja az ajtónál ácsorog. – Mit álldogáltok itt? – Lejárt a műszak, főnök. Michael az órájára nézett: tényleg.

– Nem, nekünk nem. Vége a műsornak, emberek. Nyomás vissza dolgozni. – Ednek szerencséje volt – mondta neki Lore. Már éjfél is elmúlt. Összebújva feküdtek Michael fekhelyén. Lore hiába tett meg mindent, Michaelnak még mindig az aznapi eseményeken járt az esze. Amikor behunyta a szemét, mindig Ed arckifejezését látta maga előtt, ahogy a bódéban nézett, mint amikor valaki az akasztófa felé tart. – Hogy érted, hogy szerencséje volt? – Hát hogy te ott voltál. És azt tetted, amit. – Az semmiség volt. – Nem volt semmiség. Meghalhatott volna. Honnan tudtad, hogy kell csinálni? – A húgom tanított meg rá – mondta Michael. Felderengtek benne a múlt fájdalmas emlékei. – Ápolónő volt.

HARMINC Az eső mögött érkeztek. Először a felázott mezők, a levegőben a nedves föld szaga, aztán amikor előbukkantak a völgyből, a nyolc emelet magasan tornyosuló városfalak, háttérben a barna texasi dombokkal. A kapunál beálltak a kocsisorba – szállítójárművek, nehéz munkagépek, belbiztonsági kisteherautók, amin vastag lábszárvédős férfiak zsúfolódtak. Peter kiszállt, megkérte a vezetőt, hogy rakja le a ruhásládáját a barakkban, és megmutatta a parancsát az őrnek a gyalogos alagútnál, aki intett, hogy mehet. – Isten hozta itthon, uram. A tizenhat hónap terepen töltött idő után Peter érzékszerveit szinte megrohamozta a hely elsöprően emberi jellege. Nem sok időt töltött nagyvárosban, ahhoz semmiképpen sem eleget, hogy megszokja a hangok, szagok és a rengeteg arc klausztrofóbiás sűrűségét. A Kolónia sosem számlált száz léleknél többet, itt több mint negyvenezren éltek. Peter a szállásmesterhez ment, hogy felvegye a zsoldját. A pénz gondolatához sem szokott hozzá soha igazán. A Kolónia gazdasági alapegységének, az „egyenlő osztályrésznek” volt értelme. Az ember megkapta a részét, és arra használta, ami neki tetszett, de ugyanannyi volt, mint mindenki másé, se több, se kevesebb. Hogy lehetnek ezek a nyomdafestékkel bekent papírcetlik – austinnak nevezték el, arról az emberről, akinek az arcmása ott díszelgett az összes bankjegyen: magas, boltozatos homlok, horgas orr és különös gallér – ténylegesen összhangban egy ember munkájának az értékével? A civil hivatalnok kivette a zsetont a pénzes kazettából, leszámolta a bankjegyeket a pultra, és áttolt a rácson egy csipeszes írótáblát, mindezt anélkül, hogy egyszer is a szemébe nézett volna. – Itt írja alá. Peter furán érezte magát a vastag pénzköteggel a zsebében. Amikor kilépett, és rásütött a délutáni nap, azt tervezgette, hogyan szabaduljon meg tőle. Már csak hat óra volt a kijárási tilalomig, és neki még el kellett mennie az árvaházba meg a börtönbe, mielőtt jelentkezik a barakknál. Csak ez a délután állt a rendelkezésére, reggel hatkor indult a szállítójármű a finomítóhoz. Először Greert látogatja meg, és akkor Caleb nem lesz csalódott, hogy Peter már a kürtszó előtt elindul. A börtön a belváros nyugati szélén, az egykori fogház épületében volt. Bejelentkezett a pultnál – azt is furának tartotta, hogy Kerrville-ben mindig alá kellett írni mindent –, és levette a tőrét meg az oldalfegyverét. Már indult tovább, amikor az őr megállította.

– Meg kell motoznom, hadnagy úr. Az Expedíciós Egység tagjaként Peter hozzászokott ahhoz, hogy az emberek önkéntelenül is tisztelettel viseltetnek iránta, különösen egy alacsony rangú belbiztonsági katona, aki talán még húszéves sem volt. – Tényleg szükség van erre? – Nem én találom ki a szabályokat, uram. – Csak igyekezzen vele – mondta Peter. Bosszantó, de nem volt ideje vitatkozni. Az őr végigtapogatta Peter karját és lábát, aztán elővett egy nagy kulcscsomót, és visszakísérte a hosszú folyosóra, amiről súlyos acélajtók nyíltak. A levegő sűrű volt, emberszag terjengett. Odaértek a 62-es számmal jelölt cellához. – Vicces – jegyezte meg az őr. – Közel három éve senki sem látogatta Greert, most meg két látogatója is akadt alig egy hónapon belül. – Ki jött még hozzá? – Nem én voltam szolgálatban. Őt kérdezze. Az őr kikereste a kulcsot, beillesztette a zárba. Az ajtó nyikorogva tárult ki. Greer a priccs szélén ült cipő nélkül, mindössze a deréknál megkötött, durva vászonnadrágot viselt. Széles mellkasa

fénylett az izzadságtól, keze az ölében nyugodott, békésen összekulcsolva. A haja, már ami maradt belőle, őszbe csavarodott, és széles vállára omlott, nagy, bozontos szakálla – mint a pusztában vándorló prófétáé – egészen az arca közepéig felért. Nagy lelki nyugalom áradt belőle, olyan benyomást keltett, mint aki eljutott testének és lelkének a leglényegéhez. Egy pillanatig annak sem adta a jelét, hogy tudatában lenne az ajtóban álló két alaknak, amitől Peter megzavarodott és azon kezdett tűnődni, vajon a magány nem bomlasztotta-e meg az elméjét. De aztán derűs arccal nézett fel.

– Na lám, Peter. – Szép jó napot, Greer őrnagy. – Már jó ideje nem hívott így senki – mondta Greer a használatlanságtól kásás hangon, és gúnyosan felnevetett. – Tegeződjünk, és szólíts csak Luciusnak. Vagy ha az jobban tetszik, hatvankettesnek. A legtöbben így hívnak mostanában. Sanders – szólt Greer az őrhöz –, adjon nekünk néhány percet, jó?

– Nem szabad látogatót egyedül hagynom egy fogollyal. – Azt hiszem, tudok vigyázni magamra, fiam – nézett rá Peter hűvös, metsző tekintettel. – Nos – engedett pillanatnyi habozás után az őr –, mivel ön az, uram, azt hiszem, tíz perc belefér. Aztán viszont lejár a műszakom, és nem akarok bajba kerülni. – Ismerjük egymást? – vonta össze a szemöldökét Peter. – Láttam az aláírását. Mindenki tudja, ki maga. Maga a kaliforniai fickó. Maga egy élő legenda – azzal el is illant az addig színlelt hivatali tekintély, és az őr csak bámult lenyűgözve, eltelve a csodálattól, hogy ilyen hírességgel áll szemben. – Milyen volt? Úgy értem, az a hosszú út. – Hát sokáig tartott – mondta Peter, mert hirtelen nem is tudta, mit válaszoljon. – El sem tudom képzelni, hogyan csinálta. Én majd összeszartam volna magam. – Szavamat adhatom rá – nyugtatta meg Peter –, hogy én is majd összeszartam magam. Sanders egyedül hagyta őket. Peter lovaglóülésben, a támlát maga elé véve leült a helyiség egyetlen székére, Greerrel szemben. – A jelek szerint nagy hatással voltál a srácra. Én megmondtam neked, hogy nehéz lesz titokban tartani. – Azért furcsa, amikor visszahallom. Hogy megy a sorod? – Ó, én elvagyok – vont vállat Greer. – És te? Jól nézel ki, Peter. Illik hozzád az egyenruha. – Lish üdvözöl. Épp most nevezték ki századosnak. – Figyelemreméltó lány a mi Lish-ünk – bólintott nyugodtan Greer. – Szerintem nagy dolgokra hivatott. És hogy megy a küzdelem? Vagy ne is kérdezzem? – Nem valami jól. Eddig háromból semmi. Az egész Martínez dolog balul ütött ki. A jelek szerint a parancsnokság most újra akarja gondolni. – Mindig is ehhez értettek a legjobban. De nem kell aggódni, a széljárás meg fog fordulni. Itt az ember megtanul türelmesnek lenni. – Nélküled az egész nem a régi. Mindig eszembe jut, mennyire más lenne, ha ott lennél. – Ó, ezt azért kétlem. Ez mindig is rólad szólt. Már akkor tudtam, amikor először találkoztunk. Fejjel lefelé lógtál egy pörgő hálóban, ha jól emlékszem. – Michael teljesen lehányt mindnyájunkat – nevetett fel Peter, amikor felidézte. – Így igaz, most már emlékszem. Hogy van? Gondolom, már nem ugyanaz a srác, aki akkoriban volt. Mindig tudott válaszolni mindenre. – Kétlem, hogy sokat változott volna. Akárhogy is, holnap megtudom. Áthelyeztek a finomítóba.

– Miért oda? – vonta össze a szemöldökét Greer. – Valami új kezdeményezés az Olajút biztosítására. – A belbiztonság imádni fogja. Azzal a társasággal épp elég dolgod lesz. És Hollis – váltott témát a térdére csapva –, mit hallottál róla? – Semmi jót. Nagyon a szívére vette Sara halálát. Azt mesélik, seftes lett.

– Alapjában véve nem lehet hibáztatni – szólt Greer, miután egy pillanatig mérlegelte a hírt. – Ismerve Hollist talán furcsa, hogy ezt mondom, de ilyen helyzetben nem egy ember jutott oda. Azt gondolom, előbb-utóbb jobb belátásra fog térni. Helyén van az esze. – És te? Rövidesen szabadulsz. Ha akarod, szólhatok egy jó szót az érdekedben a parancsnokságnál. Talán engedélyeznék, hogy újra elszegődj katonának. – Attól tartok, a magam részéről azoknak az időknek vége, Peter – rázta meg a fejét Greer. – Ne feledd, dezertőr vagyok. Ha egyszer az ember átlépi azt a határt, onnan nincs visszaút. – Mihez fogsz kezdeni? – Azt hiszem, adódik majd valami – mosolygott Greer titokzatosan. – Mindig adódik valami. Egy kis ideig beszélgettek a többiekről, a hírekről, meg régi történeteket idéztek fel. Petert melegség és elégedettség töltötte el Greer társaságában, de a veszteség érzése is. Az őrnagy pont akkor lépett Peter életébe, amikor szüksége volt rá. Greer kitartása adott neki erőt ahhoz, hogy továbblépjen, amikor a saját eltökéltsége megingott. Olyan adósság volt ez, amit Peter soha nem fog tudni teljesen visszafizetni, a kölcsönkapott bátorságért tartozott az őrnagynak. Peter érezte, hogy Greert megváltoztatta a börtönlét. Még mindig ugyanaz az ember volt, de a belső lelki nyugalma még jobban elmélyült. Úgy tűnt, erőt merített a magányából. Amikor a tíz perc a vége felé közeledett, Peter még elmesélte az őrnagynak a barlangot, az Ignacio nevű furcsa embert és Alicia elméletét a kilétéről. Miközben beszélt, az jutott eszébe, hogy milyen valószínűtlenül hangzik ez az elképzelés, és mégis úgy érezte, hogy van benne igazság. Ha más nem is, az információ fontosságáról egyre inkább meggyőződött az elmúlt napokban.

– Lehet benne valami – értett egyet Greer. – Azt mondta: „Itt hagyott minket”? – Pontosan – felelt Peter. Greer elhallgatott, és hosszú szakállát simogatta. – A kérdés persze az, hova ment Martínez. Aliciának volt valami elképzelése? – Ha volt is, nekem nem mondta el. – És te mit gondolsz? – Szerintem bonyolultabb lesz megtalálni a Tizenketteket, mint azt hittük – felelte, és Greer arcát fürkészte. Amikor az őrnagy nem mondott semmit, folytatta. – Az ajánlatom továbbra is áll. Tényleg jó hasznodat tudnánk venni. – Túlbecsülsz engem, Peter. Én mindig csak az élvezet kedvéért voltam benne. – Szerintem nem. És Alicia ugyanezt mondaná. Mindenki ezt mondaná, aki egy kicsit is ismert téged. – Köszönöm a bókot. De ez nem változtat semmin. Aminek vége, annak vége. – Még mindig nem gondolom jogosnak, hogy itt vagy bent. – Talán jogos, talán nem – vont vállat hanyagul Greer. – Hidd el, rengeteget merengtem a dolgon. Az Expedidos Egység volt az életem, és hiányzik. De azt tettem, amit abban a pillanatban helyesnek gondoltam. Az ember végül ezen tudja lemérni az életét, és ez óriási dolog. Persze ezt neked nem kell mondanom, ugye? – nézett összehúzott szemmel Peterre. – Azt hiszem, nem – felelte Peter. Az őrnagy kitalálja a gondolatait? – Jó katona vagy, Peter. Mindig is az voltál, nem hazudtam az egyenruhával kapcsolatban. Tényleg illik hozzád. A kérdés az, te illesz-e hozzá? A kérdés nem vádlóan, inkább jóindulatúan hangzott. – Néhanap eltűnődöm – vallotta be Peter. – Mindenki így van vele. A katonaság olyan, amilyen. Még a latrinára sem tudsz kimenni anélkül, hogy ne kelljen három példányban kitöltened egy űrlapot. De a te esetedben szerintem a kérdés ennél mélyebb gyökerű. Az az ember, aki fejjel lefelé lógott abban a hálóban, nem követte senki parancsait, csak a sajátját. Szerintem azt se tudta volna, hogyan kell. Most meg itt vagyunk, öt évvel később, és arról számolsz be nekem, hogy a parancsnokság abba akarja hagyni a vadászatot. Szerinted igazuk

van? – Persze, hogy nincs. – És meg tudod ezt velük értetni? Rá tudod őket venni, hogy meg gondolják magukat? – Én csak egy hadnagy vagyok. Nem fognak rám hallgatni. – Egyetértek – bólintott Greer. – Hát erről beszélek – mondta, majd rövid csend után folytatta. – Talán ez segíteni fog. Emlékszel, mit mondtam neked azon az éjjelen Arizonában? – Sok éjjel volt, Lucius. Sok dolgot mondtunk. – Így igaz. De konkrétan azon az éjjelen. Már nem is tudom, hol voltunk pontosan. Mindenesetre két napra elmentünk a tanyáról. Egy híd alá húzódtunk. Különös kinézetű sziklákat láttunk mindenütt. Jól emlékszem, ahogy naplementekor a fény érte őket, mintha belülről világították volna meg. Beszélgetni kezdtünk. Azon az éjjelen kérdeztem meg tőled, hogy mit akarsz tenni az ampullákkal, amiket Lacey adott neked. Most már Peter is emlékezett. A vörös sziklák, a táj mélységes csendje, a gördülékenyen folyó társalgás, miközben ültek a tűznél ők ketten. Peter úgy érezte, mintha az emlék ott lebegett volna az elméjében öt évig, és csak most jött volna fel a felszínre. – Eszembe jutott. – Gondoltam, hogy eszedbe fog – bólintott Greer. – És azt szeretném mondani, hogy amikor önként jelentkeztél, hogy beadják neked a vírus injekciót, az kétségkívül a legtökösebb dolog volt, amit valaha láttam, pedig én azért láttam néhány tökös dolgot. Én magam sose lettem volna rá képes. Előtte is nagyra becsültelek, de utána... – azzal szünetet tartott. – Azon az éjjelen mondtam neked valamit. „Minden, ami történt nem lehet csak véletlen.” Igazából akkor csak hangosan gondolkodtam, és próbáltam szavakba önteni valamit, aminek nem egészen tudtam rájönni a nyitjára, pedig sokat merengtem rajta. Az, hogy te rátaláltál Amyre, hogy én rád találtam, Lacey, Babcock és mindaz, ami a hegyen történt. Amikor éled őket, az események véletlenszerűnek tűnhetnek, de vajon mit látsz, amikor visszatekintesz? Véletlen egybeesések láncolatát? Semmi többet, mint a jó öreg vakszerencsét? Vagy valami többet annál? Elmondom neked, amit én látok, Peter. Egy szabad utat. Sőt többet annál. Egy igaz utat. Mik az esélyei annak, hogy ezek a dolgok csak úgy maguktól is megtörténtek volna? Hogy mindegyik darab épp akkor kerül a helyére, amikor kell? Valami számunkra felfoghatatlan erő van itt működésben. Nevezheted, aminek szeretnéd. De neki nincs is szüksége névre, elég, ha ő tudja a tiedet, barátom. Ha azon tűnődnél, mit csinálok én idebent egész nap, a válasz nagyon egyszerű. Várom, mi történik legközelebb. Bízom Isten tervében – mosolygott titokzatosan Peterre, az arcát és csupasz mellkasát fedő vékony izzadságréteg csípősebbé tette a helyiség levegőjét. – Furcsának találod, hogy ilyeneket mondok? – kérdezte immár könnyeden. – Valószínűleg azt gondolod: szegény fickó, teljesen egyedül ebben az apró helyiségben, biztosan elment az esze. Nem te lennél az első.

– Igazából nem – válaszolt Peter egy pillanat múlva. – Inkább arra gondoltam, mennyire emlékeztetsz engem valakire. – Ki volt az? – Néninek hívták. – Hát persze – idézte fel az emlékeit erre Greer. – Az asszony, akit eltemettünk, amikor visszaértünk a Kolóniára. Soha nem meséltél róla semmit, pedig érdekelt volna. De nem akartam kíváncsiskodni. – Pedig kíváncsiskodhattál volna. Azt lehet mondani, hogy közel álltunk egymáshoz, bár a Néninél sosem lehetett tudni. Azt hiszem, az együtt töltött idő felében azt gondolta, valaki más vagyok. Eljártam hozzá, hogy megnézzem, minden rendben van-e. Ő is szeretett Istenről beszélni.

– Csakugyan? – kérdezte Greer. Úgy tűnt, örül annak, amit hall. – És miket mondott róla? Milyen furcsa, gondolta Peter, hogy most a Nénin jár az esze. Az öregasszonyról és az együtt töltött

időről őrzött emlékei, akárcsak a Greerrel átbeszélgetett arizonai éjszaka, úgy idéződtek fel benne, mintha csak tegnap lettek volna. A túlfűtött konyha, a borzalmas tea; az akkurátusan, sőt áhítattal elhelyezett dolgok, bútorok, könyvek, képek és emléktárgyak a zsúfolt házban; a Néni bütykös öreg lába, amin sose viselt cipőt, a csücsöri, fogatlan szája és a ködszerű, fehér, kócos haja, ami mintha nem is a fejéből nőtt volna ki, csak ott lebegett körülötte a levegőben. Ahogy a Néni maga sem kötődött semmihez és senkihez, egyedül lakott a kunyhójában a tisztás szélén, mintha egy másik világban élt volna, az összesűrített emberi emlékezet szigetén, az időn kívül. Ha Peter jobban belegondolt, valószínűleg ez vonzotta őt hozzá. A Néni jelenlétében élete hétköznapi harcait mindig könnyebbnek érezte. – Többé-kevésbé ugyanezt. De nem lehetett rajta egykönnyen kiigazodni – felelte, aztán eszébe jutott egy konkrét emlék. – Eszembe jutott viszont valami. Ugyanazon az éjjelen történt, amikor Amy megjelent a kapu előtt. – És mi az? – A Néni azt mondta: „Az általam ismert Isten nem adna nekünk esélyt.” Greer átható tekintettel tanulmányozta őt. – Ezt mondta neked. Peter még mindig kicsit meg volt lepve, mennyire tisztán emlékszik. – Akkor csak nyugtáztam, hogy igen, ez rávall. – Nos – mosolyodott el hirtelen Greer, elűzve a rosszkedvet –, szerintem ez az asszony tudott egy s mást. Kár, hogy nem találkozhattam vele. Fogadok, hogy jól kijöttünk volna. – Hát tudod, szerintem is – nevetett Peter. – Talán itt az ideje, hogy egy kicsit jobban bízzál, Peter. Igazából ez minden. Én csak annyit mondok, hogy hagyd, hadd jöjjenek hozzád a dolgok. – Mint például Martínez. – Talán igen, talán nem. Nem lehet előre tudni. Soha nem kérdeztem tőled, mit hiszel, Peter, és nem is fogom. Ezt minden ember maga dönti el. És ne érts félre, én is katona vagyok, vagy legalábbis voltam. A világnak szüksége van a harcosokra, és eljön majd az idő, amikor szinte semmi más nem fog számítani. Te is ott fogsz harcolni, barátom, efelől nincs kétségem. De sokszor olyasmiket rejt a mély, amit puszta szemmel nem láthatunk. Nem tudok mindenre választ adni, de ezt tudom.

– Bárcsak én is olyan biztos lennék benne, mint te. – Ugyan – intézte ezt el az őrnagy egy vállrándítással –, csak próbálod megfejteni a dolgokat, mint bárki más. Még annak idején az árvaházban a nővérek mindig arra tanítottak minket, hogy a hívő ember olyasvalaki, aki hisz valamiben, amit nem tud bizonyítani. Nem mondom, hogy ez nem igaz, de ez csak az érem egyik oldala. Ez a cél, nem az eszköz. Száz évvel ezelőtt az emberiség majdnem teljesen elpusztította magát. Könnyű lenne ebből arra következtetni, hogy Isten nem nagyon szeret minket. Vagy hogy nincs Isten, minden kiszámíthatatlan és értelmetlen, és mi akár fel is adhatnánk, be is fejezhetnénk. Kösz mindent, Föld bolygó, örültem a szerencsének. De ez nem te vagy, Peter. Neked a Tizenkettek keresése nem válasz, hanem kérdés. Törődik ezzel egyáltalán valaki? Megéri minket megmenteni? Mit akarna tőlem Isten, ha van Isten? A legnagyobb hit tulajdonképpen az, ha minden bizonyíték ellenére hajlandóak vagyunk kérdezni. És ez nem csak az Istenbe, hanem a mindnyájunkba vetett hit. Nehéz helyzetben vagy, és az a gyanúm, hogy még egy darabig benne is leszel. De jó helyen vagy, mert ez a te helyed.

Peter ekkor értette meg, hogy mit lát. Greer szabad volt, szabad ember. Börtönének falai nem jelentettek neki semmit, az élete teljesen máshol játszódott, nem kötötték fizikai dolgok. Milyen meglepő irigyelni egy olyan embert, aki az egész életét egy cellában éli, ami nem sokkal nagyobb egy rendes méretű latrinánál. Kattant a zár, az idejük lejárt. Amikor Sanders belépett a cellába, a két férfi felállt.

– Szóval – csapta össze a két kezét Greer lezárásképpen – eltölthetsz egy kis időt Freeportban a parancsnokság jóvoltából. Nem a legjobb szagú város, de szép a kilátás. Jó hely, ha az ember egy kicsit gondolkodni akar. Kétségkívül rászolgáltál. – Ezt mondta Apgar ezredes is. – Okos fickó az az Apgar. Örülök, hogy meglátogattál, barátom – nyújtotta a kezét Greer. Kezet ráztak. – Vigyázz magadra, jó? – Tudod, mit szoktak mondani – vigyorodott el Greer bozontos szakálla mögött. – Koszt, kvártély. Ha jobban megnézi az ember, nem is olyan rossz itt az élet. És ami a többit illeti, ismerlek, Peter. Rá fogsz jönni a dolgok nyitjára, amikor itt az ideje. Erre igazából te tanítottál meg. Sanders kikísérte őt a folyosóra. Peternek csak akkor jutott eszébe, hogy elfelejtette megkérdezni, ki volt Greer másik látogatója. És még valami: az őrnagy semmit nem kérdezett Amyről. – Kérem – mondta Sanders, miközben áthaladtak a második ajtón –, ne vegye zokon, de aláírná ezt?

– nyújtott oda neki egy papírfecnit meg egy ceruzacsonkot. – A feleségemnek lesz – magyarázta. – Bizonyítani, hogy találkoztam magával. Peter elvette a papírt, aláfirkantotta a nevét, és visszaadta. Sanders egy pillanatig csak bámult rá.

– Hú – ingatta a fejét. – Peter bácsi! Caleb kivált a többi gyerek közül, és a játszótéren átvágva odaszaladt hozzá. Az utolsó pillanatban szökkent hármat, és Peter karjába vetette magát, majdnem feldöntve őt. – Ácsi, na, óvatosan. – Amy mondta, hogy jössz, és tényleg itt vagy! – szólt a fiú örömtől ragyogó arccal. Peter eltűnődött, Amy vajon honnan tudta. De aztán hamar rájött, hogy Amy mintha egész egyszerűen tudná a dolgokat, mintha az elméje rá lenne hangolva a világ rejtett ritmusaira. Amikor a karjában tartotta Calebet, egész testét átjárta kisfiús lényének semmivel össze nem téveszthető fizikai valója: testének könnyűsége és melege; a lehelete; a futkározástól izzadt hajának és bőrének tejszerű szaga, amibe belevegyült a nővérek által használt durva, lúgos szappan még mindig érezhető illata. A többi gyerek figyelt. Peter fél szemmel látta, hogy a mászókánál álló Peg nővér hűvösen szemléli őt, hiszen bejelentés nélkül tett látogatása megbolygatta a megszokott rendet, amit annyira szeretett.

– Hadd nézzelek – tette le Calebet a földre. Peter ezúttal is megdöbbent, milyen hátborzongatóan hasonlít a fiú Theóra. Fájdalom hasított belé, ha azokra az időkre gondolt, amiket oly könnyelműen hagyott elmúlni. – Úgy megnőttél. Alig ismerek rád. – Hol jártál, mit láttál? – kérdezte a kisfiú, és a keble dagadt a büszkeségtől. – Sok mindent. Új-Mexikóban voltam. – Új-Mexikó! – ámuldozott, mintha Peter legalábbis azt mondta volna neki, hogy a Holdon járt. Habár Kerrville-ben az volt a bevett szokás, hogy nem titkolják a gyerekek előtt a fertőzöttek létét, ahogy azt a Kolónián tették, Caleb gyermeki lelke még nem fogta fel a bonyolult körülményeket. Számára az Expedidos Egység nagy kaland volt, mint a tengereket átszelő kalózok vagy a hajdani lovagokról szóló történetek, amiket a nővérek olvastak nekik a mesekönyvekből. – Ugye tudsz maradni? – kérlelte a fiú. – Sajnos nem sokáig. De a ma délután a miénk. És rövidesen visszajövök, valószínűleg alig egy hét múlva. Mit szeretnél csinálni? – A gáthoz menni – vágta rá Caleb. – Miért oda? – Onnan mindent lehet látni!

Peter elmosolyodott. Az ilyen pillanatokban úgy érezte, van valami magából az unokaöccsében, mert a kíváncsiságnak ugyanaz a kétségbevonhatatlan ereje vezérelte, amely az ő életét.

– Akkor irány a gát. Peg nővér odajött, és megállt a fiú mögött. Madárcsontú alkata ellenére fenyegető jelenség volt, sötét szeme egyetlen szigorú pillantásától összerándult az ember gyomra. Peter bajtársai, akik az árvaházban nevelkedtek – olyan férfiak, akik szörnyű körülményeket vészeltek át, és állandó veszélyben volt az életük – félelemmel vegyes tisztelettel beszéltek csak róla. Istenem – mondták mind –, az a nő halálra rémisztett minket. – Jó napot, nővér. Mély barázdák szántották viharvert arcának száraz bőrét, merev kifejezésében ki nem mondott ítélet bujkált. Ahol megállt, az már épp túl volt a normális beszélgetéshez való távolságon, és az apró, ámde jelentős különbség révén a fellépése még nagyobb tiszteletet parancsolt. A kukoricahaj szívásától a fogain sárgásbarna foltok éktelenkedtek – a Kerrville-ben széles körben elterjedt, érthetetlen szokásra Peter csodálkozás és megütközés keverékével tekintett. – Nem vártam magát, Jaxon hadnagy. – Bocsánat, az egész olyan hirtelen történt. Elvihetem őt a nap hátralevő részére? – Jobb lett volna, ha meg tudta volna üzenni. Itt mi nem szeretjük a hirtelen dolgokat. – Nővér, kérem szépen! – mondta Caleb, és csak úgy buzgott benne a tettvágy. Ellentmondást nem tűrő tekintete lesiklott a fiúra, mérlegelt. A szája szegletében legyezőszerűen húzódtak össze a ráncok, ahogy beszippantotta az arcát. – Az adott körülményeket figyelembe véve azt hiszem, nincs akadálya. De csak kivételesen, és fél füllel mindig figyelje a kürtszót, hadnagy. Tudom, hogy maguk ott az Expedidos Egységben azt hiszik, magukra nem vonatkoznak a szabályok. – Hatra visszahozom – felelte Peter. Elengedte a füle mellett a szurkálódó megjegyzést, elvégre volt benne némi igazság. A nő megsemmisítő tekintete miatt azon kapta magát, hogy a következő kérdés feltevésekor természetellenesen fesztelen próbál lenni. – Amy itt van? Szeretnék találkozni vele indulás előtt. – Elment a piacra. Pont elkerülték egymást – közölte csípősen a nő, majd felsóhajtott. – Gondolom, szívesen maradna vacsorára. – Köszönöm, nővér. Ez kedves öntől. – Peter bácsi, légy szíves, menjünk már – rángatta a kezét Caleb, akit untattak ezek a formaságok. A nő szigorú arckifejezése mintha fél másodpercre – nem többre – megenyhült volna. Szinte anyai

gyengédség tükröződött a szemében. De amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt, úgyhogy Peter azon tűnődött, nem csak képzelte-e. – Nézze az órát, hadnagy. Én is figyelni fogom. A gát sok szempontból a városnak és működésének a motorja volt. Kerrville meg tudta szelídíteni a Guadalupe folyót, amely egyrészt öntözővízzel szolgált, másrészt természetes akadályt képezett északon és nyugaton – soha senki nem látott olyat, hogy egy fertőzött valaha is megpróbált volna úszni; sokan úgy vélték, hogy vagy víziszonyuk van, vagy egész egyszerűen nem tudnak a felszínen maradni. Maga a folyó a régi időkben igen kis méretű volt, keskeny és jelentéktelen, nyáron pedig alig csörgedezett. 22 tavaszán azonban egy pusztító árvíz – az időjárás-változás előfutára, amely nem kevesebb, mint három méterrel emelte meg a folyó szintjét állandó jelleggel – szükségessé tette a megfékezését. Nagyszabású vállalkozásba fogtak, ahogy mondják, mert ideiglenesen el kellett terelni a folyó áramlatait, és hatalmas mennyiségű földet meg mészkövet kellett mozgatni a vízgyűjtő

medencét alkotó, teknőszerű mélyedés megásásához. Ezután emelték a gátat, amely olyan bravúros mérnöki teljesítmény volt, amilyet Peter mindig a Régmúlt Időkhöz társított, nem pedig az általa ismert világhoz. A nap, amikor először kieresztették a vizet, sorsfordító eseménynek számított a Köztársaság történetében. A gát megzabolázta a természeti erőket, és ez mindennél jobban az elméjébe véste, hogy a Kolónia mennyire gyenge volt Kerrvillehez képest. Csoda, hogy olyan sokáig kihúzták. Rácsos acéllépcső vezetett fel a tetejére. Caleb felrohant rajta, Peter hiába kiáltozott, hogy lassabban. Mire Peter bevette az utolsó kanyart, Caleb már a víz felett bámulta a hegyek hullámzó gerincét a láthatáron. A tíz méter mélységben levő vízgyűjtő medence döbbenetesen tiszta volt. Még halakat is lehetett látni benne, úszkáló fehér alakokat az átlátszó vízben. – Mi van arra? – kérdezte a fiú. – Hát az lényegében még mind Texas. Az a gerinc, amit látsz, csak néhány kilométerre van. – Hol van Új-Mexikó? – Arra – mutatott egyenesen nyugatra Peter –, de nagyon-nagyon messze. Három nap busszal, megállás nélkül. – Látni akarom – harapdálta az alsó ajkát a fiú. – Talán egy napon majd láthatod. Végigsétáltak a gát íves tetején a bukógáthoz. Szabályos időközönként kifolyók sora eresztette ki a vizet egy tágas medencébe, ahonnan a gravitáció elvén működő szivattyúk vezették el csővezetékeken át a mezőgazdasági komplexumig. A messzeségben felderengő tornyok jelölték a Narancssárga Övezetet. Megint megálltak, hogy befogadják a látványt. Petert újra meglepte az egésznek a bonyolultsága. Mintha ezen az egy helyen az emberi történelem még mindig zavartalanul folyt volna, és nem szakította volna meg a korszakoknak az az éles határa, amellyel a fertőzöttek sújtották a világot. – Úgy nézel ki, mint ő. – Kire gondolsz? – fordult Peter Calebhez, aki hunyorogva nézett rá. – Theóra, az apámra. A megállapítás meglepetésszerűen érte, honnan tudhatta a fiú, hogy nézett ki Theo? Persze nem tudhatta, de nem ez volt a lényeg. Caleb állítása egyfajta óhajként hangzott. Úgy érezte, ez egy módja annak, hogy életben tartsa az apját. – Ezt mondta mindenki. Tudod, te is nagyon hasonlítasz rá. – Szoktál gondolni rá? – Mindennap – felelte Peter elkomorulva, majd rövid szünet után folytatta. – Viszont mondok neked valamit. Mindaddig, amíg emlékszünk valakire, igazából nem is ment el. A gondolatai, az érzései, az emlékei a részünkké válnak. És még ha azt is gondolod, hogy nem emlékszel a szüleidre, akkor is emlékszel. Ott vannak benned ugyanúgy, ahogy bennem. – De én csak kisbaba voltam. – A kisbabákra ez különösen igaz – mondta Peter, majd felötlött benne valami. – Te tudsz a tanyáról? – Ahol születtem? – Pontosan – bólintott Peter. – Volt abban a helyben valami különleges. Mintha mindig biztonságban lettünk volna, mintha valami vigyázott volna ránk – folytatta, majd egy pillanatig merőn kémlelte a fiút. – Tudod, az apád szerint egy szellem volt. – És szerinted? – nyílt tágra a fiú szeme. – Nem tudom. Sokat gondolkodtam rajta az azóta eltelt években. Lehet, hogy az volt. Vagy legalábbis valamifajta szellem. Talán a helyeknek is vannak emlékeik – tette a fiú vállára a kezét. – Én csak azt tudom, hogy a világ azt akarta, hogy te megszüless, Caleb.

A fiú elhallgatott. Aztán kivirult az arca, és csintalanul elvigyorodott, mint aki készül felfedni a tervét. – Tudod, mit akarok csinálni most? – Ki vele. – Úszni. Kicsivel múlt négy, mire leértek a bukógát aljára. Alsónadrágra vetkőztek. Peter kilépett a sziklákra, és hátrafordult. Caleb mozdulatlanul állt a parton. – Mi a baj? – Nem tudom, hogy kell. – Gyerünk, megtanítalak – nyújtotta Peter a fiúnak a kezét. Valamiért ezt nem sejtette előre. A víz meglepően hideg volt, és jól lehetett érezni rajta az ásványi anyagok ízét. Caleb először félt, de harmincpercnyi lubickolás után megjött a bátorsága. Újabb tíz perc elteltével már szabadon mozgott egyedül, kutyaúszással úszkálva a felszínen. – Idenézz! – kiáltotta a fiú. Peter még soha nem látta ilyen boldognak. – Kapaszkodj a hátamba. – Mit fogunk csinálni? – mászott fel a fiú, és megfogózkodott Peter vállában. – Csak vegyél egy nagy levegőt, és tartsd vissza a lélegzeted. Együtt alámerültek. Peter elkezdte kifújni a levegőt a tüdejéből, kinyújtotta a karját, és a lábával mellúszásban tempózva siklottak a köves fenéken, miközben a fiú szorosan átkarolta őt, úgy lebegett rajta, mint egy köpeny. Peternek eszébe jutott, amikor kiskorában a barlangban lubickolt. Ugyanezt csinálta az apjával. Még három rúgás, aztán felemelkedtek, és csobbanva értek a napsütötte felszínre. – Milyen volt? – kérdezte Peter. – Láttam a halakat! – Ugye-ugye? Még sokszor lemerültek így, és a fiú végtelenül élvezte. Öt óra harminc múlt, az árnyékok megnyúltak, amikor Peter bejelentette, hogy vége. Óvatosan kiléptek a sziklákra, és felöltöztek. – Alig várom, hogy elmondhassam Peg nővérnek, hogy miket csináltunk – mondta Caleb az örömtől sugárzó arccal. – Szerintem inkább ne mondd el. Maradjon köztünk, jó? – Tartsuk titokban? – mondta ki a fiú a szót izgatott örömmel. Immár egy összeesküvés részesei voltak. – Aha. A fiú Peterébe csúsztatta kis, nedves kezét, és elindultak a vízi erőmű kapuja felé. Még néhány perc, és megszólal a kürt. Petert szeretet töltötte el, és azt érezte: Ezért vagyok itt. A konyhában találta őt, egy nagy tűzhely előtt állt, amin fortyogó lábosok voltak. A helyiségben meleg volt és zaj – edénycsörömpölés, sürgő-forgó nővérek, az ebédlőben gyülekező gyerekek izgatott, egyre növekvő zsivaja. Amy háttal állt neki. Derekáig érő, ragyogó, sötét haja vastag copfba fonva hullott alá. Peter tétovázva figyelte az ajtóból. Úgy látszott, teljesen belemerült a munkájába, egy hosszú fakanállal megkavarta a legközelebbi lábos tartalmát, megkóstolta, és szórt bele még egy kis sót, aztán fürgén az egyik, vörös téglából épített sütőhöz lépett a sok közül, és egy hosszú péklapáttal kivett fél tucat frissen megkelt cipót. – Szia, Amy.

A lány megfordult, és elmosolyodott. A nyüzsgő helyiség közepén találkoztak. Egy pillanatig haboztak, aztán megölelték egymást. – Peg nővér mondta, hogy itt vagy. Peter hátralépett. Érezte a lány érintésében, hogy valami megváltozott benne. A néma, lelkileg sérült, csapzott hajú, szedett-vedett öltözetű árva már rég a múltba veszetett. Úgy tűnt, mintha nála az öregedés rendszertelenül folyna, és nem a testi fejlődés állna a középpontban, hanem a növekvő önismeret, mintha egyre inkább birtokába kerülne a saját életének. És mindig ott volt a látszólagos ellentmondás: bár minden arra mutatott, hogy az előtte álló személy egy bakfis, a valóságban ő volt a legöregebb emberi lény a világon. Peter hosszú távolléte Caleb számára egy örökkévalóságot jelentett, Amy számára egy szempillantást. – Meddig tudsz maradni? – szegezte rá a tekintetét. – Csak ma este. Holnap indulok. – Amy – kérdezte a tűzhelynél álló egyik nővér –, kész a leves? Kezdenek hangosak lenni odakint.

– Egy másodperc – szólt élénken hátra Amy. Aztán szélesebb mosollyal Peterhez fordult. – Kiderült, hogy nem is vagyok olyan rossz szakács. Foglalj nekem egy helyet. Nagyon jó látni téged – szorította meg röviden a kezét. Peter bement az ebédlőbe, ahol a gyerekek kor szerint gyűltek össze a hosszú asztaloknál. Nagy volt a lárma a helyiségben, a testek és hangok szabadon áramló energiája roppant motorzajként hangzott. Caleb mellé ült le az egyik pad szélén, pont amikor Peg nővér megjelent a helyiség elülső végében, és tapsolt. A taps villámcsapásként hatott: az ebédlőben feszült csend lett. A gyerekek megfogták egymás kezét, és lehajtották a fejüket. Peter is a kör része lett, az egyik oldalán Caleb ült, a másikon pedig egy barna hajú kislány. – Mennyei atyánk – zendített rá a nő lehunyt szemmel –, köszönjük neked az ételt, azt, hogy együtt lehetünk, köszönjük szeretetedet és gondoskodásodat, amivel nagy kegyelmedben megajándékozol minket. Köszönjük neked a föld és a mennyek bőségét, és köszönjük, hogy védelmezel, amíg nem találkozunk veled a túlvilágon. És végül köszönjük neked, hogy különleges vendéget küldtél ma közénk, egyik bátor katonádat, aki hosszú utat tett meg, és sok veszedelmet átélt, hogy velünk legyen ma este. Kérünk téged, hogy óvd őt és társait útjaikon. Ámen.

– Ámen – felelték rá kórusban. Peter őszintén meghatódott. Szóval Peg nővért talán nem is annyira zavarja a jelenléte. Hozták az ételt: gőzölgő leveses tálakat, vastag kenyérszeleteket, vizes és tejes kancsókat. Mindegyik asztalfőn ült egy nővér, aki tálakba merte a levest, és továbbadta őket, miközben a kancsók körbejártak. Amy leült Peter mellé a padra. – Milyen a leves? – kérdezte. Nagyon finom volt – hónapok óta nem evett ilyen jót. Szinte felnyögött, amikor bekapta az omlós, meleg kenyeret. Ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy kérdezzen, de másodpercekig elfojtotta, mert udvariatlannak gondolta. Mihelyt a tálja kiürült, megjelent egy nővér, és mindjárt elé tett egy újabbat.

– Ritkán van társaságunk – magyarázta zavarában elpirulva, aztán elsietett. Az árvaházról beszélgettek és Amy feladatairól – dolgozott a konyhában, tanította a legfiatalabb gyerekeket olvasni, és ahogy ő fogalmazott, ő végzett „minden egyéb teendőt” –, meg hogy Peter mit tud a többiekről, bár ezekről az értesülésekről csak általánosságokban volt szó. Majd ha a gyerekek lefeküdtek, akkor tudnak komolyabban beszélgetni. A Peter mellett ülő Caleb élénk eszmecserébe merült egy másik fiúval valami királyokról, királynőkről meg parasztokról, amit Peter csak nagyjából tudott követni. Amikor a pajtása felállt az asztaltól, Peter megkérdezte Calebet, miről volt szó.

– A sakkról. – A miről?

– A sakkról – forgatta a szemét Caleb. – Ez egy játék. Megtaníthatlak, ha akarod. – Veszteni fogsz – nevetett Amy, amikor Peter rápillantott. Miután megvacsoráztak és elmosogattak, mindhárman a közösségi szobába mentek, ahol Caleb felállította a bábukat, elmagyarázta a nevüket, és hogy milyen lépéssel mozoghattak. Mire a lóhoz ért, Peterrel már forgott a világ. – Te tényleg észben tudod tartani ezt az egészet? Mennyi ideig tartott, amíg megtanultál játszani?

– Nem sokáig – vonta meg a vállát ártatlanul. – Elég egyszerű. – Nem hangzik egyszerűnek – pillantott a hamiskásan mosolygó Amyre. – Rám ne nézz – tiltakozott. – Egyedül vagy. – Kezdj te – intett Caleb a tábla felett. A csata elkezdődött. Peter úgy tervezte, hogy csínján fog bánni a fiúval – végül is ez egy gyerekjáték, és biztosan gyorsan belejön majd –, de hamar rájött, hogy mennyire alábecsülte ifjú ellenfelét. Úgy tűnt, hogy Caleb előre látja a taktikáját, tétovázás nélkül reagál, a lépései határozottak és magabiztosak. Növekvő elkeseredésében Peter úgy döntött, hogy a két lovát felhasználva támad és leveszi Caleb egyik futóját. – Biztosan ezt akarod csinálni? – kérdezte a fiú. – Ööö, ne ezt lépjem? Caleb az állát a kezére támasztva tanulmányozta a táblát. Peter érezte, ahogy forognak a fogaskerekek a fiú agyában: éppen a stratégiát dolgozta ki, elképzelte az elkövetkező lépések és ellenlépések sorát. Még csak ötéves, gondolta Peter. Bámulatos. Caleb előretolta az egyik bástyát három mezővel, és levette Peter másik lovát, amit figyelmetlenségből védelem nélkül hagyott. – Figyelj – mondta a fiú. Gyorsan megcserélte a bábukat, és Peter királyát sarokba szorította. – Matt

– jelentette be. – Hogy sikerült ilyen gyorsan? – bámult Peter csüggedten a táblára. – Én megmondtam – nevetett fel mellette Amy, de hangjának melegsége ragályos volt. Caleb elvigyorodott, fülig ért a szája. Peter megértette, miért sakkoznak; először az úszás, aztán ez. Az unokaöccse könnyűszerrel meg tudta mutatni Peternek, mire képes ismeretlen terepen, sőt, most elő tudott jönni olyasmivel is, amiben ő taníthatja Petert. – Csak előre kell gondolkodnod – mondta Caleb. – Próbáld úgy nézni, mint egy történetet. – Mondd meg az igazat. Mennyire jól tudsz játszani? – Régebben néhány idősebb gyerek még meg tudott verni – vont vállat szerényen. – De most már ők sem. – Tényleg? Na, állítsd fel megint a bábukat. Visszavágót akarok. Caleb zsinórban a harmadik győzelmét aratta, mindegyik egyre könyörtelenebb volt az előzőnél, amikor megszólalt a hálóterembe hívó harang. Az idő nagyon gyorsan elmúlt. Amy elment a lányok szállására, és hagyta, hogy Peter kísérje el a fiút az ágyához. A fekvőhelyekkel teli, nagy szobában Caleb felvette a hálóingét, aztán letérdelt a kőpadlóra az ágya mellé, és két kezét egymáshoz szorítva elmondta az imáit, a sok „Isten áldja” kezdetű mondatot, amik közül az első „a szüleimet a mennyben” volt, a legutolsó pedig „Peter bácsikámat”. – Mindig téged tartogatlak a végére – mondta a fiú –, hogy biztosan ne essen semmi bajod. – Ki az az Egerész? Egerész a macskájuk volt. Peter látta már a nyomorult teremtést, lustán elnyúlt a közösségi szoba egyik ablakpárkányán – szegény pára, lerongyolódott, a petyhüdt hús úgy lógott törékeny, öreg csontjain, mint a tiszta ruha a szárítókötélen. Peter felhúzta a takarót Caleb állához, és lehajolt, hogy homlokon csókolja. A nővérek fel-alá járkáltak az ágysorok között, lecsendesítve a többi gyereket. A helyiség lámpáit már leoltották.

– Mikor jössz vissza, Peter bácsi? – Még nem tudom. De remélem, hogy nemsokára. – Elmehetünk majd megint úszni? – Csak ha megígéred, hogy sakkozhatunk – meleg érzés áradt szét egész testében. – Azt hiszem, még nem éreztem rá teljesen, úgyhogy elkelne néhány jó tanács. – Megígérem – ragyogott fel a fiú arca. Amy az üres közösségi szobában várt rá, a macska a lába körül szimatolt. Kilenckor kellett jelentkeznie a barakknál, csak néhány percet tölthettek együtt. – Miért nem altatják el ezt a szegény párát? – kérdezte Peter. – Kegyetlen dolog. Amy végigsimított a kezével az állat gerincén. Amikor a lány hozzáért, a macska felhúzta a hátát, és alig hallhatóan dorombolni kezdett. – Szerintem is eljárt már felette az idő. De a gyerekek imádják, és a nővérek szerint az életet csak Isten veheti el. – Nyilván soha nem jártak Új-Mexikóban – mondta Peter félig tréfálkozva. – Nyugtalannak látszol, Peter – nézett rá Amy aggódva. – Nem mennek valami jól a dolgok. Akarsz róla hallani? Amy mérlegelte a kérdést. Egy kicsit sápadtnak tűnt. Peter eltűnődött, vajon jól érzi-e magát. – Talán majd máskor. Nagyon szeret téged, ugye tudod? – fürkészte az arcát. – Folyton rólad beszél.

– Lelkifurdalást keltesz bennem. De valószínűleg meg is érdemlem. – Megérti, hogy nem lehetsz itt – emelte fel Egerészt, és az ölébe ültette. – Csak azért mondom, hogy tudd, milyen fontos vagy neki. – És te? Jól érzed magad itt? – Mindent egybevéve jó itt nekem – bólintott. – Szeretem a társaságot, a gyerekeket, a nővéreket. És persze ott van Caleb. Talán életemben először érzem magam tényleg... nem is tudom. Hasznosnak. Jó dolog egyszerű, hétköznapi embernek lenni. Petert meglepte, milyen őszintén és könnyen megy a beszélgetés. Mintha leomlott volna a közöttük levő fal. – A többi nővér tudja? Úgy értem, Peg nővéren kívül. – Néhányan tudják, vagy talán csak gyanítják. Öt éve vagyok itt, úgyhogy biztosan észrevették, hogy nem öregszem. Azt hiszem, kis gondot jelentek Peg nővérnek, mert nem igazán illek bele abba, ahogy ő a dolgokat szemléli. De nekem nem mond semmit. Végül is klassz árpalevest tudok főzni – mosolyodott el. Peternek indulnia kellett. Túl gyorsan eljött a pillanat. Amy elkísérte a bejáratig, ahol Peter előhúzta a bankjegyköteget a zsebéből, és odanyújtotta neki. – Add oda ezt Peg nővérnek, légy szíves. Amy nem szólt semmit, csak bólintott, és a szoknyája zsebébe csúsztatta a zsetont. Újból magához húzta, megölelte, ezúttal erősebben. – Nagyon hiányoztál – mondta a lány halk hangon, Peter mellkasának dőlve. – Vigyázz magadra, jó? Ígérd meg, hogy vigyázol magadra. Valami feszültség volt abban, hogy ilyen állhatatosan követelte, egy komolyabb búcsú, sőt szinte a véglegesség érzése. Mi az, amit nem mondott el? És még valami: a testéből lázas forróság áradt. Ténylegesen érezte a lüktetést az egyenruhája vastag szövetén keresztül. – Nem kell aggódnod miattam. Nem lesz semmi baj. – Komolyan gondolom, Peter. Ha bármi történne veled, én nem lennék képes... – kezdte, aztán elhalt a hangja, mintha valami rejtett széláramlat magával vitte volna. – Egész egyszerűen nem lennék

képes, és kész. Most már biztos volt benne, hogy van valami, amit Amy nem mond el neki. Peter az arcát fürkészte, és próbálta kitalálni, mi lehet az. A lány homloka csillogott a vékony izzadságrétegtől. – Jól vagy? A lány megfogta Peter kezét, aztán együtt felemelte őket, az ő kezéhez szorítva a saját tenyerét úgy, hogy az ujjhegyeik épp egymáshoz értek. A kézmozdulatban egyszerre volt benne az összetartozás és a búcsú, a kapcsolódás és az elválás. – Emlékszel, amikor megcsókoltalak? Soha nem beszéltek róla – a gyors, röpke pusziról, amit a bevásárlóközpontban adott neki, miközben a fertőzöttek feléjük áramlottak. Sok minden történt, de Peter nem felejtette el. Hogyan feledhette volna? – Sokat gondolok rá – vallotta be. Felemelt kezeik mintha lebegtek volna a köztük levő sötét űrben. Amy szemügyre vette őket. Mintha valami olyasmit próbálna megjövendölni, amit ő maga hozott létre. – Olyan régóta voltam egyedül. Ez egész egyszerűen leírhatatlan. És egyszer csak ott teremtél. Nem hittem el – mondta, aztán mintha révületből zökkentették volna ki, visszahúzta a kezét, és hirtelen elpirult. – Ennyi. Jobb lesz, ha mész, különben elkésel. Peter nem akart menni. Úgy tűnt, hogy akárcsak a csókban, a lány kezének érintésében is volt valami egyedülálló erő, ami miatt nem tudott szabadulni tőle, mintha örökre beköltözött volna az ujjhegyeibe. Mást is akart még mondani, de nem találta a szavakat, és a pillanat elillant. – Biztosan jól vagy? – Soha jobban – felelte, és sikerült összehoznia egy mosolyt. – Tíz nap múlva jövök újra – mondta. Tényleg betegnek látszik, gondolta. Amy nem mondott semmit. – Ugye akkor találkozunk? – kérdezte, és eltűnődött, vajon miért akarja a megerősítést. – Persze, Peter. Hova mennék? Miután Peter elment, Amy a nővérek lakóhelyére ment, ami olyan volt, mint azok a hálótermek, ahol a gyerekek aludtak, csak nagyobb. A többi nővér mind aludt, az öregebbek közül néhányan halkan horkoltak. Levetette a ruháját, és lefeküdt az ágyára. Kis idő múltán felriadt álmából. Hideg verejtékben fürdött a teste, és átáztatta hálóingét. A nyugtalan, zűrzavaros álmok még mindig kavarogtak benne. Amy; segíts neki. Halálra dermedt. Rád vár; Amy. A hajón. – Apa? Menj hozzá, menj hozzá, menj hozzá, menj hozzá... Amy felállt, mint akit hirtelen eltökéltség kerített hatalmába. A pillanat eljött. Egy feladat azonban még maradt, egy dolgot még el kellett végeznie; nem sok ideje maradt: életének ez a szakasza a végéhez közeledett, s hiába szerette, tudta, már nem élvezheti sokáig. Nesztelen léptekkel ment végig a néma folyosókon a közösségi terembe. Egerészt pont ott találta, ahol hagyta, a pamlagon pihent. Kimerültség sugárzott a tekintetéből, a végtagjai petyhüdten lógtak, alig tudta felemelni a fejét. Kérlek – mondta a szeme. – Szenvedek. Már túl régóta tart ez az egész. Gyengéden felemelte, és a mellkasához szorította. Végigsimított a kezével az állat hátán, elfordult,

hogy a macska kinézhessen az ablakon, és láthassa a csillagos éjszakát. – Látod a szép világot, Egerész? – mormogta közvetlenül a fülébe. – Látod a szép csillagokat? Ez... gyönyörű. A nyaka egyetlen roppanással eltört, és a test elernyedt a karja között. Amy néhány percig úgy maradt, amíg teljesen a homályba nem veszett a macska lénye, simogatta a szőrét, csókolgatta a fejét és az arcát. Isten veled, Egerész. Szerencsés utat. A gyerekek szeretnek, és majd megint velük leszel.

Aztán kivitte őt a sufnihoz, hogy keressen egy lapátot.

HARMINCEGY Egy olajfoltos férfi megmondta Peternek, merre van a kantin. Ott meg is találta Michaelt egy tucat férfi és nő társaságában, akik piszkos kezükben villát markolva tányérszám lapátolták a szájukba a babot. Michael felpattant a padról, és vállon veregette. – Nézd, ki van itt! Nem hiszek a szememnek, hiszen ez Peter Jaxon. – Az ugróját, Michael. Óriási vagy. Úgy tűnt, mintha a barátja mellkasának mérete megkétszereződött volna, belülről feszítette az overall szövetét; a karján meg csak úgy duzzadtak az izmok. Az erős, szőke borosta még durvábbá tette vonásait. – Az igazat megvallva az olajfinomításon és a súlyemelésen kívül nemigen van mit csinálni ezen a vidéken. És csak szólok, hogy senki nem használja ezt a szót errefelé. Itt mindenki azt mondja, hogy „bazmeg”. Ez itt a brigádom – mutatott az asztalra. – Köszönjetek Peternek, emberek.

Mindenki bemutatkozott neki. Peter mindent megtett, hogy megjegyezze a neveket, de tudta, hogy pár perc múlva nem fog emlékezni rájuk. – Nem vagy éhes? – kérdezte Michael. – Nem rossz a kaja, ha a szádon át veszed a levegőt. – Először jelentkeznem kéne a belbiztonság főnökénél. – Ő ráér. Mivel elmúlt dél, Stark jó eséllyel úgyis el van ázva. Igazából Karloviccsal kéne találkoznod, de ő elment megnézni a tartalékkészletet. Hozok neked egy tányérral. Ebéd közben elmesélték egymásnak a híreket, aztán visszavitték a tálcákat a konyhába, és kiléptek.

– Itt mindig ilyen büdös van? – érdeklődött Peter. – Ó, ez még egy jó nap. Amikor a szél megfordul, sírni fogsz. Idefújja az egész szart a csatornától. Gyere, körbevezetlek. Az első megálló a barakk volt, egy salakbeton kocka, amit rozsdás bádogtető fedett. Elfüggönyözött fekhelyek szegélyezték a falakat. Egy hatalmas, hosszú arcú férfi ült az asztalnál a szoba közepén, egy pakli kártyát kevergetve. – Ez itt Juan Sweeting, a helyettesem – mondta Michael. – Ceps néven fut. Kezet ráztak, a férfi csak mordult egyet üdvözlésképpen. – Hogyan lettél Ceps? – kérdezte Peter. – Még soha nem hallottam ezt a nevet. A férfi behajlította a karját, és befeszítette két nagy, grépfrút méretű bicepszét.

– Á, most már értem. – Nem kell aggódni – mondta Michael. – A modora ugyan nem a legjobb, és amikor olvas, mozog a szája, de elég jól viselkedik mindaddig, amíg nem felejted el megetetni. Az egyik fekhelyről egy nő kecmergett elő, aki mindössze alsóneműt viselt. – Jézusom, Michael, egy kicsit szundítani próbáltam – ásított az öklébe. Peter megrökönyödésére a nő Michael nyaka köré fonta a karját, és sóvár mosoly jelent meg az arcán. – Persze, hacsak nem...

– Most nem lehet, drágám – bontakozott ki Michael gyengéden az ölelésből. – Arra az esetre, ha nem vetted volna észre, társaságunk van. Lore, ez itt Peter, Peter, ez itt Lore. A nő teste izmos és vékony volt, napszítta szőke haját rövidre nyírta. Vonzó volt, de a megszokottól eltérő, kissé férfias jelleggel, és nyílt, szinte ragadozószerű érzékiség sugárzott belőle.

– Te vagy az a fickó? – Én ám. – Hát akkor isten hozott – nevetett fel sokatmondón. – Lore negyedik generációs szerelő – szólt Michael. – Gyakorlatilag olajat iszik. – Valamiből meg kell élni – mondta Lore. Aztán Peterhez fordult. – Szóval ti ketten már jó régről ismeritek egymást, ha jól tudom. Avassatok be a titkaitokba. Milyen volt Michael? – Ő volt a legokosabb ember. Mindenki csak Pákának hívta. Ez amolyan becenév volt.

– És ráadásul jó hülye becenév. Kösz szépen, Peter. – Páka – ismételte el Lore, mintha ízlelgetné a szót. – Egyáltalán nem is rossz. Az asztalnál ülő Ceps, aki eddig nem szólt egy szót se, most nőies nyögést hallatott. – Ó, Páka, ó, Páka, tégy magadévá... – Fogjátok be mindketten – pirult el Michael. Ez igencsak ellentétben állt újonnan szerzett férfiasságával, bár Peter azt is látta, hogy azért félig-meddig élvezte a rá irányuló figyelmet. – Hány éves vagy, tizenhárom? Gyerünk, Peter – irányította őt az ajtó felé –, hagyjuk ezeket a gyerekeket.

– Később még találkozunk, hadnagy – kiáltott Lore vidáman, miközben ők távoztak. – Hallani akarom a sztorikat. Az egyre fokozódó délutáni hőségben Michael elmagyarázta Peternek, hogy mi a helyzet, és elvitte őt az egyik toronyhoz is, hogy Peter megismerje a finomítási folyamatot. – Elég veszélyesnek hangzik – mondta Peter. – Megesik ez-az, az már igaz. – Hol van a tartalékkészlet? – kérdezte Peter. Azt tudta, hogy az olaj egy tartályból jön, ami mélyen a föld alatt található. – Innen körülbelül tíz kilométerre északra. Igazából egy természetes, kupola alakú sótömbről van szó a föld belsejében, ami a régi stratégiai kőolajkészletekhez tartozott. Az olaj lebeg a víz felszínén, úgyhogy ha tengervizet szivattyúzunk be, kijön az olaj. Peter megfigyelte, hogy a barátja kiejtésébe vegyül némi texasi jelleg. – Mennyi van még ott? – Hát tulajdonképpen kibaszottul sok. A becsléseink szerint még ötven évig meg lehet vele tölteni a finomítókat. – És ha elfogy? – Akkor megyünk és keresünk még. Rengeteg tartályt szórtak el a houstoni hajózó csatorna mentén. Az ott egy igazi mocsár, mindenféle mérges gázokat ereget, és hemzseg a holdkórosoktól, de egy kis ideig átvészelhetjük vele. Azután a legközelebbi sótömb Port Arthurban van. Nem lenne könnyű oda áthelyezni a finomítót, de ha van rá elég idő, kivitelezhető. Akár így, akár úgy – vonta meg a vállát fatalistán –, azt hiszem, addigra én már úgysem leszek, úgyhogy nem is aggódom miatta. Michael bejelentette, hogy tartogat Peter számára egy meglepetést. A fegyverraktárban Michael magához vett egy sörétes vadászpuskát, aztán a parkolóba mentek egy kisteherautóért. Michael a plató padlóján levő állványra erősítette a puskát, és mondta Peternek, hogy szálljon be.

– Hova megyünk? – Majd meglátod. Kihajtottak a telepről, aztán délnek fordultak egy repedezett aszfaltútra, ami párhuzamosan haladt a vízzel. Az erős szél sós levegőt fújt be a teherautó nyitott ablakain, enyhítve a hőséget. Peter eddig csak kétszer látta az öblöt, a hatalmas vízfelülettől, amely túl nagy volt ahhoz, hogy megőrizze az emlékeiben, most is elállt a lélegzete, ahogy meglátta. Legjobban a hullámok ragadták magukkal, ezek a hosszú csövek, amint egyre nagyobbak lesznek, és egyre nagyobb lendülettel közelednek, aztán visszagörbülnek a partnál, és a barna hab lezúdul. Nem tudta levenni róluk a szemét. Úgy érezte, hogy órákig is el tudna üldögélni a homokon, és csak nézné a hullámokat.

A part egyes szakaszairól eltakarították a romokat, más részek viszont még mindig magukon viselték a katasztrófa nyomait: megfoghatatlan alakzatokba tekeredett, rozsdásodó fémhegyek; a legkülönbözőbb méretű, partra vontatott hajók, a testük kifakulva és kimarva, vagy pedig a bordázatig lecsupaszodva, megdőlve a homokon, mint egy csontváz; törmelékhegyek, ki tudja, mi mindenből, amiket a partra sodort a dagály. – Meglepődnél, ha tudnád, milyen sokféle holmit vet partra még mindig a víz – mutatott ki Michael az ablakon. – Nagy része a Mississippin érkezik, aztán szétszóródik a parton. A hajóágyúk java része

már eltűnt, de ami műanyagból van, az itt maradt. Michael lefordult az útról, és közvetlenül a parton hajtott tovább. – Jön néha valami nagyobb dolog is? – nézett ki Peter az ablakon. – Időnként igen. Tavaly egy nagy konténerekkel megrakott uszályt vetett partra a víz. Az a szar már egy évszázada sodródott. Mindenkit nagyon izgatott. – Mi volt bennük? – Emberi csontvázak. Egy keskeny, nyugodt öbölhöz értek, itt nyugatra fordultak, és az öböl mentén folytatták útjukat. Egy kis betonépítmény állt a víz szélén, Michael megállította a teherautót. Peter látta, hogy az épületnek már csak a váza áll, habár az ablakban egy tábla még mindig hirdette kifakult betűkkel: „Art rákvendéglője”. – Rendben, szabad a gazda – mondta Peter. – Mi a meglepetés? – Hagyd itt azt a mordályt – mutatott a Peter combjához szíjazott Browningra, és huncutul mosolygott. – Nem lesz rá szükséged. Peter, miközben berakta a fegyvert a kesztyűtartóba, azon tűnődött, vajon mit tervez a barátja, aztán követte Michaelt az épület hátuljához. Falán tíz méter hosszú, betoncölöpökön nyugvó móló nyúlt a víz fölé. – Mi a fene van itt? – A hajóm. A móló végéhez kötve egy kis vitorlás hajó ringott szelíden a hullámokon. – Honnan szerezted? – Igazából sok helyről – felelte Michael a büszkeségtől sugárzó arccal. – A hajótestet egy garázsban találtuk, körülbelül tizenöt kilométerre a parttól. A többit vagy összetákoltuk, vagy magunk csináltuk.

– Magunk? – Lore és én. Azt hiszem – pirult el hirtelen és megköszörülte a torkát –, elég nyilvánvaló... – Nekem nem tartozol magyarázattal, Michael. – Csak azt akarom mondani, hogy a dolog nem egészen úgy áll, ahogy látszik. Vagy talán mégis. De azt nem mondanám, hogy együtt volnánk. Lore már csak... szóval ő már csak ilyen. – Nagyon kedves lánynak tűnik – mondta Peter, és azon kapta magát, hogy perverz örömöt lel barátja feszengésében. – És nyilvánvaló, hogy odáig van érted. – Hát igen – vont vállat Michael. – A „kedves” nem feltétlenül az első szó, ami eszembe jutna róla, ha érted, mire gondolok. Az igazat megvallva alig tudok lépést tartani vele. Amikor Michael a fedélzetre lépett, Peter hirtelen ráébredt, milyen törékenynek is látszik a hajó.

– Mi a gond? – kérdezte Michael. – Tényleg hajózni fogunk ezzel az izével? – Különben miért hoztalak volna ide? – Michael szorgalmasan elkezdte feltekercselni a köteleket, és a hajótest aljába rakta őket. – Nyugodj meg, aztán szállj be végre. Peter óvatosan bemászott a kormányosfülkébe. A hajótest furcsán ingott alatta, lomhán reagálva a súlyára. Megragadta a korlátot, hátha úgy a hajó se fog mozogni. – És te tényleg tudod, hogy kell ezt kormányozni? – Ne nyavalyogjál már – mosolygott a barátja a bajusza alatt. – Segíts inkább felvonni a vitorlát. Michael gyorsan áttekintette az alapvető dolgokat: vitorla, kormánylapát, kormányrúd, fővitorla-

kivonókötél. Eldobta a kikötőkötelet, aztán hátrakúszott a kormányrúdhoz, és valamit csinált, mire a vitorla hirtelen dagadni kezdett, hipp-hopp, kint is voltak a nyílt vízen, meghökkentő sebességgel távolodva a kikötőtől. – Na, mi a véleményed? – Próbálok hozzászokni – szemlélte Peter idegesen a távolodó partvonalat.

– Gondolj csak bele – jegyezte meg Michael. – Életedben először olyan helyre jöttél, ahol a fertőzöttek nem tudnak elkapni. – Egész más gondolataim vannak. – Nyugi, biztonságban vagy. A következő két órában, barátom, nincs gondod. Átlavíroztak az öblön. Amikor mélyülni kezdett a tenger, a víz mohazöldből színpompás kékesfeketére váltott, és a napfény visszatükröződött szabálytalan felszínéről. A feszülő vitorlától a hajó biztosabbnak érződött, úgyhogy Peter kezdett megnyugodni, de teljesen nem tudott ellazulni. Úgy tűnt, hogy Michael tudja, mit csinál, de az óceán azért mégiscsak az óceán. – Eddig milyen messzire futottál ki vele? – Nem tudom pontosan – nézett előre Michael, hunyorogva a fénylői. – Tíz kilométerre biztosan.

– És a határvonal? Mindenki úgy tartotta, hogy a járvány kezdetén a világ nemzetei összefogtak, hogy karantént vonjanak az észak-amerikai kontinens körül, ezért aknákat helyeztek el az összes partvonal mentén, és minden hajót, amelyik megkísérelte elhagyni a partot, felrobbantottak. – Ha tényleg létezik is, még nem találtam meg – vont vállat Michael. – Ha tudni akarod az igazat, a szívem mélyén azt hiszem, hogy az egész egy nagy marhaság. – De nem azt keresed, ugye? – nézett Peter óvatosan a barátjára. Michael nem válaszolt, de az arcáról lerítt, hogy Peter célba talált. – Ez őrültség. – Az is, amit te csinálsz. És még ha létezik is a határvonal, hány akna lebeghet vajon még mindig ott? Száz év alatt az óceán lényegében mindent szétmar. És a sok törmeléktől mostanra már úgyis mind felrobbant volna. – Akkor is vakmerőség. Cafatokra téphet egy akna. – Lehet. De az is lehet, hogy holnap a levegőbe röpít az egyik finomító. A személyes biztonságra vonatkozó előírások nem túl szigorúak errefelé. De ez mellékes – vont vállat. – Nem hiszem, hogy tényleg elhelyezték volna azokat a rohadt aknákat. Az egész part mentén? Mexikóval és Kanadával együtt az majdnem négyszázezer kilométer. Lehetetlen. – Mi van, ha tévedsz? – Akkor lehet, hogy egy szép napon, ahogy te mondtad, cafatokra tép egy akna. Peter nem erőltette tovább a témát. Sok minden megváltozott, de Michael még mindig Michael, ugyanaz a kielégíthetetlen kíváncsiságú ember. A keskeny öblön át kihajóztak a nyílt vízre, megélénkült a szél, és gyöngyöző hullámok csaptak át a hajó orrán. Peter kicsit megijedt. És nem csak az imbolygó hajótól, hanem attól a sok víztől is, ami mindenfelől körülvette. – Csak most az egyszer nem maradhatnánk a szárazföld közelében? – Hidd el nekem, Peter – igazította meg Michael a vitorlát, és még szorosabban markolta a kormányrudat –, az ott egy más világ. Nem is igazán tudom, hogy magyarázzam el. Mintha minden rossz elmaradozna. Tényleg meg kéne nézned magadnak. – Vissza szeretnék menni. Inkább majd legközelebb. – Persze – pillantott rá Michael nevetve. – Majd legközelebb.

HARMINCKETTŐ Alicia északnak ment, a pusztaságba. Texas északnyugaton kitüremkedő részén a táj végtelenül ellaposodott, mint valami nagy, lecsendesedett tenger, a szél borzolta a prérifűszálakat a roppant, kék, őszi ég alatt, a láthatáron köröskörül semmi, csak elvétve néhány patakparti nyárfa-, hikoridiófa- és fűzfaliget, a fák hosszú leveleikkel mélabúsan, alázatosan meghajoltak, amikor Alicia elhaladt mellettük. A nappalok melegek voltak, de éjszaka a hőmérséklet leesett, a füvet harmat lepte be. Amerre ment, az út mentén elszórva titkos raktárak álltak, az azokban elrejtett benzin segítségével négy nap alatt megteszi az utat. November hatodika reggelén érkezett meg a kearneyi helyőrségre. A parancsnokságon jól sejtették, miután az utánpótlást szállító járműkaraván nem tért vissza: egy lélek se maradt életben, hogy üdvözölje őt. A helyőrség egy nyitott sírra emlékeztetett. A katonák halálhörgése mintha még ott visszhangzott volna a levegőben, a szélfútta mozdulatlanságba zárva. Alicia két napot töltött azzal, hogy bajtársai összeaszalódott maradványait felrakta egy teherautó platójára, és elvitte arra a helyre, amit már korábban kiválasztott, egy tisztásra a Platte folyó partján. Ott lefektette őket egymás mellé, hogy együtt lehessenek, benzint locsolt rájuk, és meggyújtotta őket. A lovat másnap reggel látta meg. A barikádok túloldalán állt. Vasderes hím volt, hosszú, csődörhöz illő nyakát lehajtva legelte a nehezen emészthető füvet a gyakorlótér szélén – a jelenléte érthetetlen, mint amikor a forgószél egyetlen házat érintetlenül hagy. Legalább tizennyolc markos volt. Alicia óvatosan közelebb ment hozzá, és a tenyerét felfelé fordította. Az állat kezdett nyugtalankodni, az orrlyuka kitágult, a fülét hátraszegte, egyik nagy szemével feléje tekintgetett. Ki ez a furcsa lény, kérdezte, és mit akar? Alicia még egy lépést tett előre, a ló továbbra sem mozdult. A nő érezte a ló ereiben folyó, zabolátlan vért, kitörő, állati erejét. – Jó fiú – mormogta. – Látod? Nem vagyok olyan rossz. Legyünk barátok mi ketten, mit szólsz? Amikor Alicia már csak karhosszúságnyira volt tőle, óvatosan az orra alá tette nyitott tenyerét. A ló hátrahúzta az ajkait, és láthatóvá vált sárga fogsora. Végigmérte Aliciát nagy, fekete üveggolyóhoz hasonló szemével. Az elhatározás pillanatában minden izma megfeszült, készenlétben állt, aztán leeresztette a fejét, és meleg, nedves leheletével betöltötte a nyitott kezet. – Nos, azt hiszem, megtaláltam a lovamat – mondta Alicia. Az állat odadörgölte az orrát a kezéhez, és bólingatott a fejével. A szája széle habzani kezdett. A nő megsimogatta a nyakán a fényes, izzadt szőrt. A ló teste valami csiszolt, kemény és tiszta dologra hasonlított, de hogy mekkora erő lakozott benne, azt a szeme sugárzásából lehetett tudni. – Kell neked valami név. Hogy hívjalak? Katonának nevezte el. Attól a pillanattól fogva, hogy a hátára pattant, egymáshoz tartoztak. Mintha régi barátok lettek volna, akik rég nem látták egymást, de most újra egymásra találtak; életre szóló társak, akik a legőszintébben tudnak magukról beszélni egymásnak, de ha úgy akarják, egy szót sem szólnak egymáshoz. Még három napig időzött az üres helyőrségben, leltározott és megtervezte az előtte álló utat. Tűhegyesre élezte a tőreit. A parancs ott lapult az erszényében. Alicia Donadiónak, az Expedidos Egység századosának. Aláírás: Victoria Sanchez, a Texasi Köztársaság elnöke.

November 12-én reggel elindultak kelet felé. A Missouri folyó egyik hídja még állt, nyolcvan kilométerre északra Omahától, Decatur városánál. A hatodik napon értek oda. Reggelente dér lepte a tájat, a tél már ott érződött a levegőben. A fák levetkőzték szemérmességüket, és megmutatták csupasz ágaikat. Ahogy közeledtek, Alicia némi tétovaságot érzett Katona járásmódjában: Tényleg átkelünk a folyón? A partmeredélyhez értek, alattuk tajtékzott a víz a széles mederben. Sötétlő örvények kavarogtak a felszínén. Még négyszáz méterrel

északabbra ívelt át a híd a folyón, a nagy betoncölöpök mintha óriási lábak lettek volna, amikkel a híd meglovagolta a medret. Igen – mondta Alicia. – Tényleg. Voltak pillanatok, amikor úgy tűnt, elhamarkodottan döntött. Helyenként leszakadt a betonfelület, és alattuk ott tajtékzott a víz. Alicia leszállt, kantáron vezette tovább Katonát. Nagyon lassan és óvatosan haladtak, hiszen minden lépésnél előfordulhatott, hogy a híd összeomlik alattuk. Katona mintha azt kérdezte volna: kinek a hülye ötlete volt ez? Ja, a tied. A túloldalon megálltak. Épp esteledett, a nap kezdett lebukni a partmeredély mögé. Alicia változtatott megszokott napi ritmusán: gyalogosan könnyen megtehette, hogy nappal aludt, és éjszaka haladt. Katona ritmusát azonban nem zavarhatta össze. Tüzet gyújtott a folyóparton, megtöltötte a lábosát, és felrakta főni. A nyeregtáskájából elővette a készletei maradékát: egy marék szárazbab, egy májkrémkonzerv és néhány sótlan tengerészkeksz, ami kemény volt, mint a kő. Vadászni lett volna kedve, de nem akarta egyedül hagyni Katonát. Megette szerény vacsoráját, elmosta az edényt a folyóban, lefeküdt összegöngyölt hálózsákjára, és az eget bámulta. Arra jött rá még korábban, hogy ha elég hosszú ideig bámulja, látni fog egy hullócsillagot. Mintha csak a gondolataira felelne, egy tündöklő fénycsóva ragyogta be az égboltot, aztán még kettő gyors egymásutánban. Michael mondta neki egyszer, sok évvel korábban, hogy némelyik ilyen még a Régmúlt Időkből maradt hátra, az emberek alkották, és műholdnak nevezték. Megpróbálta elmagyarázni azt is, hogy mire szolgáltak – az időjáráshoz volt valami közük –, de Alicia vagy elfelejtette, amit mondott, vagy pedig nem figyelt oda, mert a mindentudó Michael már megint csak fel akart vágni a többiek előtt a nagy eszével. Csak egy elvont érzet maradt meg benne arról, hogyan egyesült bennük a fény és az erő: érthetetlen, rejtélyes rendeltetésű objektumok, amik ide-oda hányódtak a Föld körül, mint parittyakövek, amiket az egymást kiegyensúlyozó lendület és tömegvonzás kényszerített röppályára, amíg abba nem hagyták a próbálkozást, és dicső ragyogással lezuhantak. Újabb csillagok hulltak, Alicia számolni kezdett. Minél inkább figyelte, annál többet látott. Tíz, tizenöt, húsz. Egyre csak számolt, míg végül elaludt.

A hajnali levegő tiszta volt és friss. Alicia felvette a szemüvegét, és nyújtózkodott egyet, hogy a kellemes éjszakai pihenésből származó energia szétáradjon a végtagjaiban. Így, reggel a folyó zaja hangosabbnak tűnt. Reggelire még félretett egy kis sótlan tengerészkekszet. Bekapta a felét, a maradékot Katonának adta, és továbblovagolt. Iowában jártak, útjuk felét tehát már megtették. A táj megváltozott, emelkedett és süllyedt, süppedtnek látszó, jó termőtalajú dombok és lapos fenekű, csernozjom talajú völgyek váltották egymást. Nyugat felől alacsonyan szálló felhők érkeztek, és eltakarták a napot. Késő délutánra járt már, amikor Alicia mozgást észlelt a hegygerincen. A szél állatok szagát hozta arra, Katona is érezte. Alicia mozdulatlanná dermedt, és várta, hogy a szag forrása felfedje magát. Végre. Szarvascsorda árnyalakja jelent meg a hegygerincen, húsz fej összesen, és közöttük egyetlen nagy bak. Az agancsa nagy volt, mint egy fa, ami lecsupaszodott télire. A szélirányba eső oldalról kellett közelítenie, csoda, hogy eddig nem szagolták őt ki. A puskáját betette a tartójába, kezébe vette a nyílpuskáját, fogta a hevedert, benne a nyilakkal, és leszállt. Katona gyanakodva szemlélte.

– Na, ne nézz már így. Egy rendes lánynak ennie kell – paskolta meg a ló nyakát megnyugtatásul. – De nehogy elkószálj, jó? Dél felől megkerülte a gerincet. Továbbra is úgy látszott, hogy a szarvasok mit sem sejtenek az ő jelenlétéről. Négykézláb felaraszolt a lejtőn. Gyors volt, de a csorda nála is gyorsabb. Talán egy, esetleg két lövésre lesz lehetősége a nyílpuskával. Hosszú percekig türelmesen mászott felfelé, aztán felért a csúcsra. A szarvasok V alakban szétszóródtak a gerinc mentén. A bak jó tíz méterrel odébb állt. Alicia továbbra is a földhöz lapulva feküdt, és közben berakott egy nyilat a nyílpuskájába.

Talán egy fuvallat volt. A szarvasokon egy pillanatig látszott a feszült, állati figyelem. Aztán mozgásba lendültek. Mire Alicia felállt, már szökellve ügettek végig a gerincen, és távolodtak. – A fenébe.

A földre hajította a nyílpuskát, előhúzott egy tőrt, és utánuk eredt. Innentől már csak a feladatra összpontosított, semmi nem tántoríthatta el. Tizenöt méternyi távolságra a gerinc meredeken lejteni kezdett, és Alicia ebben látta az esélyét: az összetartó vonalakat az elméje tökéletes pontossággal látta meg. Amikor a bak elrugaszkodott a szakadék felé, Alicia felemelte a tőrét, és felugrott. Mint ragadozó a zsákmányára, úgy vetette rá magát, széles ívben előrelendítve a tőrt, hogy alulról felfelé a nyakába mélyessze. Vér lövellt ki, és az állat mellső lába összecsuklott alatta. Mire Alicia felfogta, hogy mi történik, már túl késő volt. Átesett a szarvas nyakán, magával ragadta a tömegvonzás, és egyszer csak azon kapta magát, hogy bukfencezve gurul le a domboldalon.

Csak a domb aljában állt meg. A szemüvege közben leesett. Gyorsan a hasára fordult, és a karjába temette az arcát, hogy a napfény ne vakítsa meg. Bassza meg! Kénytelen lesz itt feküdni, teljesen tehetetlenül, amíg be nem sötétedik? Egyik karját kiszabadította, és elkezdte tapogatni a földet maga körül. Semmi. Nem tehetett mást, ki kellett nyitnia a szemét, és körülnézni. Az arcát még mindig a könyökhajlatába rejtve feltérdelt. A szíve a torkában dobogott. Nos, gondolta, úgyis mindegy. Először csak valami nagy fehérséget érzékelt – valami nagy, mindent elfedő fehérséget, mintha a nap közepébe nézne. Olyan fájdalmas érzés volt, mintha tűt szúrtak volna a koponyájába. De aztán valami váratlan gyorsasággal elkezdett megváltozni. A látása kitisztult. Színek és alakzatok tűntek elő, mint amikor emberek bukkannak elő a ködből, Épp csak résnyire nyitotta ki a szemét, aztán egy kicsivel nagyobb résen át kandikált. A fényesség apránként elhalványult, és még több minden tárult fel az őt körülvevő dolgok közül. Öt hosszú, árnyékban töltött év után Alicia Donadio, az Expedíciós Egység századosa, meglátta a napsütötte világot. Csak akkor fogta fel, hol is van. Ő úgy hívta, a Csontok Mezeje. Igaz, a szó legszorosabb értelmében nem volt mező, és a csontok sem egészen csontok voltak. Inkább rengeteg fertőzött porladó, naptól perzselt maradványa, ami befedte a fennsíkot, ameddig a szem ellátott. Hány drak hullája heverhetett itt? Százezer? Egymillió? Annál is több? Alicia előrébb lépett, és elfoglalta a helyét közöttük. A léptei nyomán hamu szállt fel. Érezte az ízt a szájában és az orrában, úgy vonta be a szájpadlását, mint a csiriz. Könnyek szöktek a szemébe. A bánattól? A megkönnyebbüléstől? Vagy csak az egyszerű csodálkozástól? Nem a saját hibájukból váltak azzá, amik voltak. Egyáltalán nem. Féltérdre ereszkedett, előhúzott egy tőrt a fegyverszíjából, és a fejéhez, majd a szívéhez érintette. Csukott szemmel, lehajtott fejjel gondolt vissza rájuk, és imádkozott értük. Hazaküldelek titeket, fivéreim és nővéreim, kiengedlek titeket létetek börtönéből Elhagytátok a földet, hogy felfedjétek, mi van valójában a túlvilágon. Szálljon az erőtök rám, hogy szembe tudjak nézni azzal, ami az elkövetkező napokban vár rám. Szerencsés utat nektek.

Katona pont ott állt, ahol hagyta. Amikor közeledett hozzá, bosszús tekintettel pillantott Aliciára. Azt hittem, megegyeztünk, mondta a szemével. Hol a francban voltál? De amikor még közelebb ment, a ló tekintetében már megértés tükröződött. Alicia megsimogatta a marját, megcsókolta hosszú, bölcs pofáját. A ló izmos nyelvével lenyalta a könnyeket csupasz szeméről. Jó fiú vagy, mondta neki Alicia. Nagyon jó fiú. Szerette volna mihamarabb folytatni az útját, de a zsákmány ott várt rá. Felverte a sátrát a fák között, leült a földre, és levette a háti zsákját. Viaszos vászonba csomagolva ott rejtőzött a bak véres, rezgő mája. Az orrához szorította, és nagy levegőt vett, beszívva finom, földes-véres szagát. Ma este nem rak tüzet, hogy megfőzze, tökéletesnek érezte nyers állapotban is. Valami változóban volt, talán az egész világ változóban volt. Alicia a zsigereiben érezte. Valami alapvető változás körvonalazódott – földrengésszerű, átmeneti –, mintha a Föld kibillenne a

tengelyéből. De ezzel ráér később foglalkozni. Ezen az estén enni fog.

HARMINCHÁROM Az elkövetkező három napban Peter nemigen találkozott Miehaellal. Közelgett az indulás ideje, az összes finomító brigád két műszakban dolgozott. Peternek nem volt zsetonja, amit elkölthetett volna a kártyaasztalnál, úgyhogy az ideje nagy részében aludt, nyugtalanul sétálgatott a telepen, és a kantin körül őgyelgett. Karlovic szimpatikus volt neki, Stark azonban más lapra tartozott. Peter érkezése előhozta belőle mindazt a neheztelést, amit Greer megjósolt. A férfi alig szólt hozzá. Jól van, gondolta Peter, hadd főjön a saját levében. Különben sem én akartam ezt a feladatot. A legérdekesebbnek a Lore-ral töltött idő tűnt. Kíváncsian érdeklődött a Kolóniáról, és különösen Michaelról, olyan olthatatlan volt a szomja, mint minden más iránt. A műszakok között felkereste őt a kantinban, és leült vele egy üres asztalhoz, ahol hallótávolságon kívül beszélgethettek. Akármit is mondott Michael, világossá vált, hogy a szemérmetlen külső mögött komolyan kötődött hozzá érzelmileg. A lány úgy kérdezősködött, mintha mindent ki akart volna puhatolni, mert Michael egy zár volt, amit nem tudott teljesen kinyitni. Milyen volt akkor? Okos, igen – ez nyilvánvaló mindenki számára, aki ismerte –, de azon kívül? Mit tudott Peter mesélni Saráról? És a szüleiknek mi a története? A kaliforniai útról a nő csak a nyilvánosságnak szánt beszámolót ismerte: mivel a Kolónia áramforrása kezdte felmondani a szolgálatot, keletre mentek, hátha találnak másokat, és teljesen véletlenül akadtak rá a coloradói helyőrségre. Semmit nem tudott Amyről, sem arról, hogy mi történt a hegyen Telluride-ban, és Peter nem is világosította fel. A társalgás legmeglepőbb fordulata akkor következett, amikor Lore Alicia iránt kezdett érdeklődni. Michael nyilvánvalóan jó sokat beszélt róla. Peter úgy érezte, hogy Lore kérdései mögött versengés, féltékenység húzódik meg, sőt amikor később visszagondolt, kezdte azt gyanítani, hogy az egész beszélgetést ez motiválta. Peter egészen odáig ment, hogy megnyugtatta Lore-t, nincs oka aggodalomra. Michael és Alicia tűz és víz voltak. Náluk különbözőbb emberekkel életedben nem fogsz találkozni. Lore erre magabiztosan felnevetett. Miből gondoltad, hogy aggódom? Valami őrült nő miatt, aki az Expedíciós Egységben szolgál, valahol messze-messze a francban? Hidd el nekem, hessentette el a gondolatot, ez eszembe se jutott. Peter az utolsó napon Karloviccsal és Starkkal tanácskozott, akikkel áttekintették az út részleteit. A kapunál állt tíz tartálykocsi tele üzemanyaggal, fele dízel, fele benzin. Reggelig lesz még kettő. A konvojt hat biztonsági jármű kíséri, könnyű katonai terepjárók, a platójukra szerelt 0.50-es kaliberű géppuskákkal. A távolság ötszáz kilométer: Freeport után észak felé a 36-os úton, aztán Sealytől tovább nyugatra a 10-es autópályán, egyenesen San Antonio külvárosába, ahol különféle alsórendű utakon megkerülik a várost, majd az utolsó nyolcvan kilométerre visszatérnek a 10-es autópályára. Az út mentén, egymástól egyenlő távolságra bunkerek voltak, de nem szoktak útközben megállni. Átlagosan harminc kilométeres óránkénti sebességgel éjfél után futnak be Kerrville-be. Peter figyelmét felhívták öt olyan pontra, ahol veszélyesen leszűkül az út, és könnyű megtámadni őket: egy híd a San Bernard-folyó felett Sealytől nyugatra; egy másik Columbusnál, ahol át fognak kelni a Coloradon; a San Marcos-híd Lulingnál; és kettő, amik a Guadalupe-on ívelnek át, az egyik kicsivel nyugatra Seguintől, a másik Comfort városánál. Az első három nem jelentett nagy gondot – a konvoj nappal fog átkelni rajtuk –, de Seguinbe csak naplemente után érnek. Láttak már fertőzötteket a folyók mentén vadászat közben, és az üresen járó dízelmotorok hangja közismerten vonzza őket. A helyzetet csak tovább rontotta, hogy a San Marcos-híd rossz állapota miatt egyszerre csak egy tartálykocsi kelhet át rajta. A terület megvilágítása bizonyos fokú védelmet nyújt, de a konvoj akkor is csaknem egy órára szétesik. Mindenki a tartálykocsiknál gyülekezett a virradat előtti sötétben. A levegő nedves volt és hideg. Az utat már ezerszer megjárta szinte mindenki. Megszokottá, kicsit még unalmassá is vált. Csészékben cikóriakávét osztottak. Rangidős szerelőként Michael fog a legelöl haladó katonai

terepjáróban ülni Peterrel. Ceps fogja vezetni az első tartálykocsit, Lore a másodikat. Peter gesztusként felajánlotta Starknak, hogy menjen ő az első terepjáróban, de megkönnyebbülésére a férfi elhárította ezt, és úgy döntött, inkább a finomítóban marad a belbiztonsági különítmény ott állomásozó részével. Amikor megjelentek a nap első sugarai, kinyíltak a kapuk. Egy tucat nagy dízelmotor zúgott fel sűrű, fekete füstfelhőket eregetve a kipufogókból. Michael előrement a karaván mellett, kiosztotta az adóvevőket, és még utoljára váltott néhány szót a sofőrökkel. Aztán elfoglalta a helyét a terepjáró volánjánál, és felváltva felhívta rádión mindegyik sofőrt. – Egyes tartálykocsi. – Készen állok. – Kettes tartálykocsi. – Készen állok. – Hármas tartálykocsi... – és így tovább. Michael átadta Peternek a rádiót, és egyesbe kapcsolt. – Majd meglátod. Halálunalmas lesz az egész. Egyszer majdnem végig aludtam. Pirkadt. Elindultak. Végighajtottak a rosenbergi kerülőúton, és késő délelőtt már nyugatnak is kanyarodtak, a 10-es autópálya felé. Az autóutak tele voltak kátyúkkal, úgyhogy a tartálykocsik csak lassan tudtak haladni, de amint majd rátérnek az autópályára, a sebességük növekedni fog. – Michael, van egy kis gondom itt hátul – szólalt meg Ceps hangja a rádióban. Peter hátrafordult. A konvoj megállt mögöttük. Michael lefékezte a terepjárót, és hátratolatott. Ceps közben kiszállt a teherautó vezetőfülkéjéből, és az elülső lökhárítón állva éppen a motorháztetőt feszítette fel. – Mi a gond? – kérdezte Michael. – Szerintem a vízpumpa – csapott rá a motorra egy ronggyal Ceps, elhessegetve a gőzt. – Két órába biztos beletelik megjavítani. Két lehetőség volt: megvárják a szerelést, vagy hátrahagyják a tartálykocsit. A helyzetet bonyolította, hogy az utat mindkét oldalról áthatolhatatlan bozót szegélyezte. A legközelebbi pihenő tíz kilométerrel visszább volt. Egészen Wallisig kéne tolatniuk a konvojjal. – Meg tudja csinálni? – kérdezte Peter. – Alkatrész van hozzá. Biztosan meg tudja. Peter engedélyezte. Michael megint felvette az adóvevőt. – Jól van, emberek, megállunk. – Ezt komolyan mondod? – szólt bele Lore. – Inkább szólj Cepsnek, hogy tolja félre az útból azt az ócskavasat. – Igen, komolyan mondom. Mindenki állítsa le a motort. Peter a konvoj két oldalára állította a katonákat, akik a fegyvereiket a sűrű fasorra és ősbozótosra irányították. Igen valószínűtlen volt, hogy bármi is történjen a nap közepén, de az ilyen kusza növényzet tökéletes fedezéket nyújthat a fertőzötteknek. Ceps és Lore nekiláttak, hogy megszereljék a motort. A legtöbb sofőr kiszállt a vezetőfülkékből. Ahogy múlt az idő, előkerült a kártya is.

Mire Ceps késznek nyilvánította a hűtőrendszert, már három óra is elmúlt. A szerelés közel négy órát vett igénybe. Kerrville még tizenkét órányi távolságra feküdt – sőt többre, mivel így már többet kell majd megtenniük sötétben. – Még nincs késő ahhoz, hogy visszaforduljunk – mondta Michael. – Visszafordulhatunk az autópályán a columbusi kijáratnál. A felhajtok jó karban vannak. – Te mit gondolsz?

A terepjáró mellett álltak, a többiektől távolabb. – Ha engem kérdezel, szerintem menjünk tovább. Kicsivel több idő a sötétben mit számít? Történt már ilyen. Ezek az ócska, vén tragacsok folyton lerobbannak. És egészen Seguinig kiválóak az utak.

Peter egy pillanatra elgondolkodott. Kockázatos, de mi nem az? És Michael gondolatmenete épkézlábnak tűnt. – Menjünk – bólintott. – Ez a beszéd. Tartsd nyitva a szemed, testvér. A kijáratot jelző, rozsdamarta, részeg ember módjára dülöngélő táblák; az őket előrefelé hívogató, ódon autópálya meg a félig kidőlt védőkorlátok; a szétbombázott út menti vendéglők, benzinkutak és motelok, némelyiknek a táblája még dacolt a széllel, és hirdette az érthetetlen neveket. McDonald’s. Exxon. Whataburger. Holiday Inn Express. Peter nézte az elsuhanó tájat. Gyorsabban haladtak, de ez nem sokáig lesz így. Rövidesen sötétedni fog. Flatoniánál ment le a nap. Ötven kilométerre keletre voltak a harmadik hídtól, és egyenletesen, negyven kilométeres sebességgel haladtak. A recsegő rádió, amiből egész nap ömlött a viccelődő beszélgetés, elnémult. Amikor közeledtek Luling városához, a terepjáró reflektorainak fényében feltűnt egy kijáratot jelző tábla, rajta egy piros X. Egy bunker. Peter Michaelra pillantott, hogy lát-e valami változást az arcán, de semmit nem vett észre. Haladtak tovább. Már közeledtek a hídhoz, amikor Michael hirtelen előrehajolt, és fürkészőn kémlelt kifelé a volán felett. – Mi a franc...? Peter a műszerfalnak támaszkodott, amikor Michael a fékre taposott. Az utasteret fény töltötte be, ahogy a második katonai terepjáró majdnem beléjük száguldott hátulról, pont időben fékezve. Farolva álltak meg. – Vizionálok? – bámult ki Michael a szélvédőn. – Mi van? Miért álltunk meg? – hallatszott Lore hangja a recsegő a rádión. Peter magához ragadta a műszerfalon levő rádiót. – Hármas és négyes belbiztonsági egység, legelőre gyorsan. Egyes és kettes, maradjatok, ahol vagytok. Senki ne hagyja el a vezetőfülkét. Egy alak állt az úton lehajtott fejjel, valamilyen köpenyben. Nem fertőzött: ember. Nőnek látszott.

– Mit csinál? – kérdezte Michael. – Csak áll ott. – Várj itt. Peter kiszállt. A nő még nem moccant meg, mintha nem is észlelte volna a jelenlétüket. A két előreküldött belbiztonsági jármű megérkezett, megállt a terepjárók mellett. Peter előhúzta az oldalfegyverét, és óvatosan előrébb lépett. – Azonosítsa magát – mondta Peter. A nő a híd elején állt. A vasgerendák sötét vonalakként rajzolódtak az égre. Peter felemelte a fegyverét, és közelebb araszolt. A nő valamit szorongatott a kezében. – Hé, magához beszélek. A nő felemelte a fejét. Az arcát megvilágították a teherautók reflektorai. Peter nem tudta megállapítani, mit lát. Nőt? Lányt? Banyát? Mintha az arcképe folyton alakult és rezgett volna, mintha gyorsan mozgó vízen át nézné. Hirtelen hányingert érzett. – Tudjuk, hol vagy – szólt a nő. A hangja olyan légies volt, mint a vékony selyemszövet. – Csak idő kérdése. – Válaszoljon – húzta fel Peter a fegyverét, és a fejére célzott. A nő áthatón nézte őt tündöklő kék szemével. Ahogy Peterébe nézett, a férfi rájött, hogy egy gyönyörű nőt lát, talán a legszebbet az életében. Telt, puha ajkak. Finoman ívelt orr. Arányos

elrendezésű arccsontok és ragyogó arcbőr. Amikor ránézett, szinte elviselhetetlen érzékiség árama ragadta magával. A szája hirtelen kiszáradt. – Fáradt vagy – mondta a nő. A kijelentés teljes érthetetlensége ki zökkentette Petert kábulatából. Hogy ő fáradt lenne? – Azt mondtam – ismételte a nő –, hogy fáradt vagy. – Nem tudom, miről beszél. Tanácstalanság tükröződött az arcán, úgy látszott, Peter csalódást okozott neki. Aztán arra a tárgyra vetette a tekintetét, amit a nő a kezében szorongatott. Egy fémdoboz volt. A másik kezével kihúzott egy hosszú fémrudat az oldalából. Peter tudta, mi az. Odaugrott, de a nő ujja már a kapcsolón volt. Hatalmas fény és dörrenés, mint amikor becsapnak egy óriási ajtót: egy perzselő hőhullám ledöntötte Petert a lábáról, és hátravetette. A híd, gondolta Peter. Akárki is ez a nő, felrobbantotta a hidat. Peter a hátán feküdt, és az égre pislogott. Mintha egy pillanatra kihullott volna az időből. Valami nagy égő dolog repült felé az égből lagymatag ívben.

Az égő dolog az útból vált ki, egy kötővas, ami Peter fejétől egy jó méterre ért földet. Ahogy Peter félregurult, érezte, hogy valaki megragadja, és hirtelen újra a talpán áll, Michael a terepjáró felé húzta őt. – Tolatni! – ordította Michael az adóvevőbe, miközben egyik karjával átfogta Petert a derekánál. – Mindenki kezdjen tolatni! Hirtelen mindenütt fények gyúltak. Peter még fel sem tudta dolgozni teljesen, amit látott, amikor egy kisteherautó száguldott elő a bozótból, nagy, sáros kerekeivel átvetődve az árkon. Farolva megállt előttük, és oldalra fordult. Négy alak bukkant elő sötét jelenések gyanánt a teherautó platóján, egyszerre emelve valami hosszú, hengeres tárgyat a vállukhoz. – Ó, a fenébe – mondta Michael. Amikor a rakéták egymás után, fehér fénnyel robbanva repültek ki a csövekből, a földre vetették magukat. A fegyverropogást tüstént elnyelte a mögöttük levő belbiztonsági járművek robbanása. Lángoló törmelék süvített el a fejük felett. – Ceps – szólt Micheal nyers hangon az adóvevőbe –, tűnjetek el! A teherautón álló alakok szünetet tartottak, hogy újratölthessék a fegyvereiket. Ceps tartálykocsija lesz a következő. Peter az oldalfegyveréért nyúlt, de nem találta, elvesztette az első robbanáskor. A konvoj hátulja felől újabb irtózatos csattanás hallatszott. A szerelők kiáltozva ugráltak le a teherautókról, és futásnak eredtek. A konvoj mindkét végét megtámadták. Két tűz közé kerültek, egyik oldalon a folyó, a másikon mindaz, ami hátulról közeledett, feltehetőleg újabb kisteherautók kézi gránátvetőkkel. Az üzemanyaguk odalett, csak egy dolgot tehettek, futottak. Peter és Michael az első tartálykocsi felé iramodott, éppen akkor, amikor Ceps leugrott a vezetőfülkéből, és odadobott Peternek egy puskát. Ő elkapta, hátralendítette, megcélozta a kisteherautót, és heves sortüzet adott le, mire a platón álló alakok lebuktak. Egyetlen pillanatot nyertek vele, nem többet. Amikor Lore is kiszállt a vezetőfülkéből, Michael megragadta a csuklójánál fogva, és a földre lökte. Közben kiabált és integetett a konvoj hátulja felé. – Menjetek el a teherautóktól! A jelenésszerű alakok újra felálltak. Egyetlen, jól megcélzott lövés az első tartálykocsira, és mindennek vége. Ezerkétszáz liter teherautónként, az összesen tizennégyezer-négyszáz liter. Az egész konvoj a levegőbe repülne, sorban robbannának be a járművek, mint a dinamitrudak. Peter észrevette, hogy az egyik alak a köpenyes nő. Felemelte a puskáját, és meghúzta a ravaszt, de csak az üres töltényűr kattanását hallotta. A nő felemelte a karját, és kitárta.

A konvoj legvégén egy teljesen másmilyen jármű tűnt fel. Nagy sebességgel, bőgő motorral rohant rájuk, a vezetőfülke tetején nátriumgőz-lampák sora tündökölt. Egy hatkerekű nyerges vontató, amihez két nagy, horganyzott fémből készült, tükörfényesre csiszolt konténert csatoltak. Az elkövetkező hetekben ez a különös körülmény – szakasztott olyan volt, mintha két, kívülről tükörrel borított doboz gurult volna végig az autópályán – a nyomok egyikeként nagy jelentőséget nyert; de amikor a teherautó légfékezés kíséretében rajtaütött a helyszínen, ennyire senki nem tudott figyelni. A menekülő szerelők egy része, akik vakrémületükben gondolkodni sem tudtak, nem vették észre, hogy azok a kisebb járművek, amelyek hazavágták a hátvédet, szépen eltűnlek a bozótosban, és még reménykedni mertek, hogy megmenekülhetnek. Megtámadták őket. Könyörtelen támadás volt, teljesen szétzilálta őket, és a semmiből jött. A nagy, ragyogó konténerek páncélozott katonai konténerekre hasonlítottak. Mert azok is voltak. Csak éppen egészen másféle rakományt szállítottak. Juan Sweeting alias Ceps – első osztályú szerelő látta ezt. Pokróc modora és félelmetes izmai azonban költői lelket takartak. Esti magányában, az ágyon fekve titokban tollat ragadott, és kivételesen érzékeny, zeneiséggel teli versekbe szedte legrejtettebb gondolatait. Minden megpróbáltatás ellenére szentül hitte, hogy a világ szép, Isten által megérintett hely, amely érdemes arra, hogy az ember bízzon benne; sokat írt a tengerről, amelynek társaságát nagy becsben tartotta. Bár soha senkinek nem mutatta meg ezeket a verseket, az élete egyik legfontosabb részét alkották, mint egy titkos szerető. Néha, amikor az olajos trutymót kaparta a finomítóban, vagy a súlyokat emelgette a konditeremben, nagy tűzbe hozta a versírás vágya, és alig tudta megállni, hogy vissza ne rohanjon az ágyához, és ott ünnepelje a teremtés nagyszerűségét. Amikor megérkezett a tükörfényes nyerges vontató, már erősen gyanította, akárcsak Peter, hogy nem minden az, aminek látszik. Sőt mintha az egész támadásnak semmi értelme nem lett volna. Miért leselkednének így emberi lények egymásra? Nem volt talán egy közös ellenségük? Miért akarnák elpusztítani az energiaforrást, ami lehetővé tette az emberi faj létét? Az elméjében formálódó gondolat helyénvalónak tűnt, támadóik ugyanis nem a saját fajtájukkal szövetkeztek, úgyhogy amikor a két csillogó rekesz egyikéből szabadjára engedték a rakományt, gyanúja bizonyossággá vált. De akkor már túl késő volt, mindig is túl késő volt. A fertőzöttek elárasztották a konvojt. Több százan csaptak le. A következő pillanatban azonban Ceps már látta is, hogy a fertőzöttek igazából nem ölnek meg mindenkit. Néhány emberre olyan könyörtelenül és gyorsan csaptak le, hogy csak úgy fröcskölt a vér, másokat azonban derékon ragadtak, és miközben azok hadonásztak és sikoltoztak, a fertőzöttek odébbálltak velük. Sokkal rosszabb sorsra jut, akit elvisznek. Akit elragadnak. Gyorsan döntött. A nyerges vontató alig húsz méterre állt meg a sort záró tartálykocsitól. Ceps egyszer már látta, amint felrobban egy tartálykocsi. A pusztítás azonnali volt és teljes, egy nagy, égő csattanás, de az azt megelőző tizedmásodpercben történt valami érdekes. A terjeszkedő üzemanyag, miközben a szerkezet leggyengébb pontját kereste, vízszintesen kilőtte a helyükről a tartálykocsi zárólemezeit, mint az üvegből a dugót. A felrobbanó tartálykocsi lényegében puskaként szolgált, mielőtt bomba vált volna belőle. Ceps odaért az utolsó tartálykocsihoz. Az ezüst kamion pont mögötte parkolt, húsz méterre tőle, jócskán lőtávolon belül. Erős karjával Ceps lecsavarta a betöltő nyílás fedelét, és kinyitotta a szelepet. A csőből csillogó sugárban lövellt ki a benzin. Odaállt elé, hogy átázzon a ruhája. A kezét is megtöltötte vele, és lefröcskölte a haját. Ez a bűbájos világ, gondolta, miközben az érzékszervei megteltek az üzemanyag szagával és ízével, mint az üvegbe zárt tűz. Ez a fájdalmasan keserédes, bűbájos világ. Talán valaki majd megtalálja azt a halom verset a matraca alá dugva, és kiolvassa a lapokból szíve rejtett igazságait. Eszébe jutott valami, amit nagyon szeretett. Emily Dickinson: nyolcéves volt, amikor rátalált egy verseskötetére a kerrville-i könyvtárban, egy szobában, ahova soha

nem ment senki. Mivel úgy tűnt, senki más nem veszi hasznát, szinte megszemélyesítette, és együtt érezve magányosságával, Ceps levette a polcról, bedugta a kabátjába, és kilopózott egy sikátorba, ahol egy kukán ülve varázslatos dolgot fedezett fel, amely már régen eltűnt a földről, egy hangot, amely mintha legtitkosabb énjéhez szólt volna. Aztán amikor ott állt a kiömlő benzin útjában, becsukta a szemét, és hagyta, hadd folyjon át rajta még egyszer az emlékezetébe vésődött szöveg: Akár harang lenne az ég, S a lét csak puszta fül,

És én s a csönd, de furcsa faj, Zátonyon, egyedül. Elmémben deszkaszál törik S fokonként zuhanok, Egy-egy világhoz ütközöm S az eszmélet halott.[2] Elővette az öngyújtóját a zsebéből, felpattintotta, és a hüvelykujját a forgatókerékre tette. Száz méterrel odébb Peter próbálta egyesbe tenni a harmadik tartálykocsit. A sebváltó gombja, amiről már rég lekoptak a jelölések, semmit nem mondott neki. Mindegyik kísérletre csak daráló hangot adott. – Menj odébb. Az ajtó kivágódott, és Lore szállt be, mögötte Michael. Peter arrébb csúszott az ülésen, hogy Michael átvehesse a volánt. – Mi a terv? – kérdezte. – Nincs terv. – Most már van – pillantott Michael az oldalsó visszapillantó tükörbe, és a szeme tágra nyílt. Bevágta egyesbe a váltót, teljesen balra tekerte a kormányt, és rálépett a gázra. Kicsit nekiment a

második tartálykocsinak, tolatás helyett azonban Michael megint megnyomta a gázpedált. Csikorgott a súrlódó fém, aztán egyszer csak kiszabadultak, és a tizenöt tonnás, guruló rakétalövedék bezötyögött a bozótosba. Mögöttük felrobbant a világ. A teherautó úgy süvített előre, mint egy rakéta, Peter hátraesett az ülésében. A kocsi hátulja felemelkedett, kicsúszott oldalra, aztán valahogy ismét földet ért. A vezetőfülke olyan vadul ugrált, hogy úgy érezték, biztosan szét fognak rázódni. Michael egyre nagyobb sebességbe kapcsolt. A szélvédőt belepték a lombok, vakon repültek, mint a denevérek. Ismét balra fordította a kormányt, mire nagy ívben áthajtottak a kuszán benőtt réten, aztán még egy lökés, és megint az autópályán voltak, száguldva kelet felé. Menekülésük nem kerülte el a figyelmet. Az oldalsó visszapillantó tükörben Peter halványzöld lámpák sorát látta gyülekezni mögöttük. – Nem tudjuk lehagyni őket ezzel a teherautóval – mondta Michael. – Az egyetlen esélyünk a bunker. – Neked mid van? – kérdezte Lore-t, miközben berakott egy tárat a puskájába. A nő megmutatta neki a pisztolyát. – Nem ez az egyetlen gond – mondta Michael. – Elromlott a fék. – És az mit jelent?

– Hogy ha lassítok, bebicskázik a kamion. Ugranunk kell. A fertőzöttek közeledtek. Peter úgy vélte, legfeljebb kétszáz méterre lehetnek. – Fel tudsz menni a lehajtón? – Ilyen sebességnél biztosan nem tudom bevenni a kanyart a felüljárón. Kilencven fokos. – Milyen messze van a bunker a lehajtó tetejétől? – Száz méter egyenesen délre. Ha a lehajtó aljánál ugranak, biztosan nem fog sikerülni. A száz métert amúgy is éppen hogy csak meg tudnák tenni, feltéve hogy sértetlenül megússzák az esést. A reflektorok fényében megjelent a bunkert jelző tábla. Lore átmászott az ajtóhoz, miközben Michael alacsonyabb fokozatba kapcsolt, harmincra csökkentve a sebességüket, és jobbra fordult, fel a lehajtóra, Szélesre tárták az ajtókat, mire a vezetőfülkébe besüvített a szél. – Rajta. Amikor a lehajtó tetejére értek, előbb Michael és Lore ugrott ki a vezetőfülkéből, utánuk szorosan Peter. A talpán ért földet, behajlított térddel, hogy felfogja a becsapódás erejét, aztán gurulni kezdett az útburkolaton. A mellkasából áramlott ki a levegő. Amikor megállt, még pont látta a védőkorlátot átszakító tartálykocsi hátsó lámpáit. Egy röpke pillanatig úgy tűnt, hogy a tizenöt tonnás jármű mindjárt felrepül. De aztán lezuhant, és eltűnését újabb hatalmas robbanás követte a robbanások éjszakáján, füstfelhő emelkedett, a közepén fehér izzás, ami úgy ragyogott, mint egy óriási napkitörés.

– Peter, segíts – hallotta Lore hangját tőle balra. Michael eszméletlen volt. A haja vértől síkos, a karja pedig ki volt csavarodva, valószínűleg eltört. Az első fertőzöttek már a lehajtó aljánál jártak. Az égő teherautó fényével nyertek egy kis időt, de az csak egy pillanat volt. Peter a vállára vette Michaelt. Jézusom, gondolta a súly alatt rogyadozó térddel, ez néhány éve még könnyebb lett volna. Megpillantotta a bunker zászlójának sötét körvonalát a csillagok fényénél. Nekiiramodtak.

HARMINCNÉGY Akkor jelent meg az ajtóban, amikor Lucius éppen befejezte az esti áhítatát. A kezében kulcscsomó himbálózott csilingelve. Egyszínű szürke ruhája és nyugodt viselkedése semmit nem árult el arról, hogy ő most éppen megszöktet valakit a börtönből, bár Lucius észrevette, hogy az esti hűvös ellenére izzadság gyöngyözik az arcán. – Jó újra látni téged, Lucius. A férfi szíve megtelt az érzéssel, hogy most elindul az események láncolata, bezárulnak a körök, és feltárul a végzet. Mintha egész életében erre a pillanatra készült volna. – Valami történik, ugye? – Azt hiszem, igen – bólintott Amy közömbösen. – Imádkoztam érte. Imádkoztam érted. – Sietnünk kell – bólintott Amy. Kiléptek a cellából, és végigmentek a sötét folyosón. Sanders aludt az íróasztalánál a külső szobában, gondosan összefont karján nyugtatta oldalra fordított arcát. A másik őr, Coolidge, a padlón horkolt. – Nem fognak felébredni egy darabig – magyarázta Amy –, amikor pedig igen, nem fognak emlékezni semmire. Egyszerűen eltűntél. Lucius lehajolt, kihúzta Sanders fegyverét a pisztolytáskából, aztán felpillantott, és látta, hogy Amy merőn, óva intő arckifejezéssel néz rá. – Ne feledd – figyelmeztette –, Carter közülünk való. – Értettem – felelte Lucius, és megtöltötte a pisztolyt, kibiztosította, majd az övébe dugta. Odakint tempósan haladtak a gyalogos alagútig, az árnyékban maradva. A bejáratnál három hajléktalan álldogált tétlenül egy kukában égő tűz körül, és a kezüket melengették. – Jó estét, uraim – mondta Amy. Kissé meglepett arckifejezéssel térdre hullottak. Lucius és Amy lefektették őket a földre. – Erre a fogásra egyszer majd meg kell tanítanod – mondta Lucius. Az alagút túlsó végén két felnyergelt ló várta őket. Lucius segített fel szállni Amynek, aztán felmászott a másik lóra, lazán megfogva a gyeplőt. – Egy dolgot meg kell kérdeznem. Miért én? – Mindnyájunknak van valakije – felelte Amy némi gondolkodás után. – És Carter? Ki az ő valakije? Az arckifejezése kifürkészhetetlenné vált, mintha a gondolatai messze kalandoztak volna. – Ő más, mint a többi. Ő magában hordozza a bizalmasát. – A nő a vízben. – Jól megcsináltad a házi feladatod, Lucius – mosolygott Amy. – Előbb-utóbb rájövök a dolgokra. – Igen. Jobban szerette, mint az életet, de nem tudta megmenteni. A nő az ő szíve. – És a holdkórosok? – Ők az ő Sokasága, az ő fertőzöttéi. Csak azért ölnek, mert muszáj nekik. Nehezen fogadják el. Amit ő gondol, azt gondolják ők is. Amit ő álmodik, azt álmodják ők is. Róla álmodnak. A lovak toporogtak. Nem sokkal múlt éjfél, indulásuknak nem volt más tanúja, csak a holdvilágtalan éj. – Ahogy én rólad – mondta Lucius Greer. – Ahogy én rólad. Ellovagoltak a sötétségbe.

HARMINCÖT Testvérek, testvérek. És el, az éjszakába. Julio Martínez, Tizedik a Tizenkettekből, szélnek eresztette seregeit. Julio Martínez válaszolt Nulladik hívására. Itt az idő. Eljött az újjáépítés pillanata. Megint újjá fogjátok teremteni a világot, ti lesztek a Föld igazi urai, nemcsak a halál, hanem az élet felett is rendelkezni fogtok. Ti vagytok az évszakok. Ti vagytok a forgó Föld. Ti vagytok a kör a körben levő körben. Ti vagytok az idő maga, vértestvéreim. Martínez az életben ügyvéd volt, a törvény embere. Állt a bírák előtt, védte a vádlottakat a hozzájuk hasonlókból álló esküdtszékek előtt. A halálraítéltek ügyei képezték a szakterületét, abban volt a legjobb. Ez lett a védjegye, és némi hírnévre is szert tett. Sok helyről hívták őt: a nagy Julio Martínez úr tudna segíteni ennek meg ennek? Rá lehetne venni, hogy akcióba lépjen? A rocksztár, aki szétverte a barátnője fejét egy lámpával. A szenátor a halott kurva vérével a kezén. A külvárosi anya, aki belefojtotta egy kád vízbe az újszülött hármasikreit. Martínez elvállalta mindet. Elmebetegek voltak, vagy sem; könyörögtek, vagy nem; kivégezték őket, lecsukták őket, vagy büntetlenül távozhattak. Julio Martínez úrnak mindegy volt a végkimenetel, ő a drámát szerette. Tudni, hogy valaki meg fog halni, és mégis küzdeni az elkerülhetetlen vég ellen – ez volt a varázs. Még gyerekkorában egyszer a házuk mögötti réten ráakadt egy csapdába esett nyúlra. Az a fogazott, rugós fajtájú csapda volt, vas állkapcsai rászorultak az állat hátsó lábaira, a csontig lenyúzva a húst. A teremtmény kis, sötét szemei, mint apró olajcseppek, megteltek a halál bölcsességével. Görcsösen küzdött, de az élet egyre csak szállt ki belőle. A kis Martínez órákig is el tudta volna nézni, és így is tett. Amikor aztán már alkonyodott, és a nyúl még nem múlt ki, elvitte a csűrhöz, visszament a házba, megette a vacsoráját, és lefeküdt aludni a játékokkal meg trófeákkal teli szobájában, reggel pedig megint nézte a haldokló nyulat.

Három napig eltartott. Három pompás napig. Hát ilyen volt az élete és annak sötét kutakodásai. Martíneznek megvoltak az okai. Megvolt az ésszerű magyarázata. Megvolt a sajátos módszere az átitatott rongy, a jó öreg zsinór, a végtelenül rugalmas szigetelőszalag, a nyirkos, észrevétlen zugok, ahol végzett velük. Közönséges nőket választott, olyanokat, akikből hiányzott a műveltség és a kifinomultság, de nem azért, mert megvetette vagy titokban akarta őket, hanem mert könnyű volt őket behálózni. Nem tudtak ellenállni gyönyörű öltönyeinek, filmsztárhoz illő hajának és behízelgő, tárgyalótermi beszédmodorának. Név, történet és személyiség nélküli testek voltak, és amikor közeledett a végső pillanat, nem térítették el őt. Minden az időzítésen múlt, a jól levezényelt, egyidejű elengedésen. A szex és a halál újra együtt.

Szükség volt bizonyos mértékű gyakorlatra. Előfordult, hogy csütörtököt mondott. Be kellett vallania, hogy néha közbejött ez-az. Az elsőt mintaszerűen ölte meg, bár a lány talán kissé túl hamar halt meg, a második olyan lármát csapott, hogy az egész dolog bohózatba fulladt, a harmadik olyan szánalmasan sírt, hogy alig tudott figyelni. De aztán jött Louise. Divatjamúlt pincérnő-egyenruhát, hozzáillő, praktikus cipőt és nem igazán szexis gumiharisnyát viselt. Milyen gyönyörű volt, ahogy meghalt! Milyen nagyszerű elragadtatással vette el az életét! Louise olyan volt, mint egy ajtó, amelyik az odaát levő, nagy ismeretlenre nyílik, egybejárat a nemlét végtelen feketeségébe. Martínez megsemmisült, szétporladt, az örökkévalóság szelei átfújtak rajta, és leporolták. Minden megvolt, amit elképzelt, és még azon felül is egy kicsi. Azután őszintén szólva soha nem tudott betelni vele. Ami az országúti járőrt illeti, a világegyetemnek néha megvannak az ironikus húzásai. Ad és elvesz. A Jaguar törött hátsó lámpája és a nő bezsákolt teste a csomagtartóban; ahogy a zsaru lassan lépdel az autó felé, a kezét férfiasan a pisztolya agyán nyugtatva, és ahogy letekeredik a vezető oldali ablak; a behajoló, gúnyosan mosolygó járőr, az ajkai unott jámborsággal formálják a szokásos szöveget –

Uram, láthatnám a...? –, de soha nem fejezik be. Bár Martínezt felzaklatta a dolog, utána még sikerült megszabadulnia a csomagtartóban levő testtől, éjszakai szokásai így örökre titokban maradtak, és nem kapcsolódtak közvetlenül a sorsához. Viszont egy halott rendőr az országút szélén, ráadásul a műszerfalba szerelt videokamera mindent felvett, hát szóval. Végül a nagy Julio Martínez úrnak, a védelmezhetetlenek védelmezőjének, az irtóztató, védhetetlen emberek védőjének nem maradt más hátra, ahogy mondani szokták, mint hogy öntsön magának egy pohár harmincéves, házasítatlan malátawhiskyt, lehörpintse, miközben a ház ablakaiban már villóztak az igazságszolgáltatás fényei, és kötelességtudón, feltartott kézzel kimenjen. A dolgok későbbi alakulását ismerve ez tulajdonképpen nem is volt olyan szerencsétlen fordulat. Martínez nem mondhatta el magáról, hogy sokat törődött volna a társaival. Carter kivételével, akit kifejezetten szánalomra méltónak talált – úgy tűnt, a pasas azt se tudja, mit követett el, meg se nyikkant a sok év alatt –, egyik sem volt több közönséges bűnözőnél, véletlenszerű és köznapi bűnök elkövetőinél. Halálos közúti baleset okozása. Elfuserált fegyveres rablás. Csintalankodás egy padlón heverő testtel egy bárban. Hiába pácolódtak egy évszázadig a saját lélektani hulladékukban, semmit nem fejlődtek tőle. Martínez létének megvoltak a maga bosszantó körülményei. Hogy soha nem volt teljesen egyedül. A szűnni nem akaró éhség, amit mindig ki kellett elégíteni. A szüntelen beszéd a fejében, és nem csak a testvérei, hanem Nulladik is. Na és Ignacio: az is szép kis alak volt. Mást se tudott, csak siránkozni és magát sajnáltatva kifogásokat keresni. A felét se akartam elkövetni azoknak a dolgoknak. Egyszerűen ilyennek születtem. Miután már száz évig hallgatta a férfi nyafogását, Martínez egy csöppet sem fogja hiányolni. Babcockban ugyanakkor volt valami vonzó téboly. Meg kellett adni, volt érzéke a metaforához. Egy konyhakéssel kivágta az anyja gégefőjét: egy másik életben biztosan költő lett volna. A sok évtized alatt Martínez lélekben vagy milliószor ült abban az áporodott levegőjű konyhában, és tényleg úgy volt: a vén kurvának be nem állt a szája. Van a világon az a fajta ember, akinek csak azért kell valaki, hogy megfessen róla egy képet, és Babcock anyja is ezek közé tartozott, neki folyton ugatnia kellett valakihez. Aztán egy szép nap Babcock egyszerűen eltűnt, elhallgatott a jeladója, mint amikor egy tévéállomás hirtelen abbahagyja a sugárzást. Martínez elméjének az a szeglete, ahol azelőtt Babcock állt, és vég nélkül nyiszálta az anyja porcogós gégefőjét, kiürült. Mindnyájan tudták, mi történt, így rendelte közös, véráztatta létük. Az egyik testvérük elbukott. Isten áldjon és tartson meg, Giles Babcock. Találd meg a halálban a békét, amiben nem volt részed az életben, sem abban, ami utána jött. És így lett a Tizenkettekből Tizenegy. Egy veszteség, repedés a páncélon, de végtére is az eljövendő, létfontosságú időszak szempontjából nem bírt olyan nagy jelentőséggel. Egészében véve jó évszázad volt ez Julio Martíneznek. Szívbe markoló szeretettel idézte fel a régi időket. A vér és zűrzavar idejét, amikor az ő fajtája rászabadult a Földre. Egy dolog volt ölni, méghozzá pompás dolog, és más dolog volt elragadni valakit. Az a lakoma még sokkal kielégítőbb volt. Martínez mindegyiknek a lelkéből harapott egy ízletesek kiterjesztve uralmát és a nyáj részévé téve őket. Az ő Sokasága nem csupán az ő része volt, hanem a meghosszabbítása; ők ő voltak. És ő, Julio Martínez, a Tizenkettek és Nulladik egyike volt, velejáró és ugyanarra kiterjedő, egyesülve egymással és a sötétséggel, amiben állandóan éltek. Testvérek, testvérek, itt az idő. Testvérek, testvérek, ütött az óra. Mert elkerülhetetlen volt, a nyers mohóság faját hozták létre. A Sokaság – amelyet a védelmükre teremtettek – felfalta a Földet, mint a sáskák, és semmi nem maradt utánuk. Lakoma helyett éhínség, a nyár bősége helyett a tél szűkössége: kelleni fog nekik egy otthon, egy védett hely, ahol megpihenhetnek. Ahol álmodhatnak. Louiséról. Testvéreim, vár az új otthonotok. Megfognak hajolni előttetek, úgy fogtok élni, mint a királyok.

Ez tetszett Martíneznek. Minden ceremónia nélkül bocsátotta el őket. A több milliónyi Sokaságot. Egybehívta őket az összes rejtekhelyről, és azt mondta nekik: Haljatok meg. A pirkadat vörös ujjú keze már a láthatár fölé nyúlt. Vakon felé fordították az arcukat. Nem haboztak, mindent úgy tettek, ahogy parancsolta. A nap úgy közeledett feléjük, mint egy fénypenge a föld felett. feküdjetek le, fiaim és lányaim, feküdjetek ki a napra, és haljatok meg. Ezt némi sikoltozás követte. Keletnek ment, éjjelente szelte át a kizsigerelt földet. Ösztönei kifinomultak. A világot átjárta az érzékiség hulláma, és hangjaival meg szagaival cirógatta őt. A fű. A szél. A fák legapróbb mozgása. Elidőzött, és megízlelte mindet. Túl soká volt távol. Kiáltott a társainak, a hangjukat átszőtte a sötétség, miközben minden szegletből megújulásuk helyére tartottak. – Mi vagyunk Morrison-Chávez-Baffes-Turrell-Winston-Sosa-Echols-Lambright-MartínezReinhard-Carter. Tizenegy a Tizenkettekből, egy testvérünk odalett. És Nulladik hasonlóképpen válaszolt. Ó, testvéreim, a fájdalmam olyan nagy, mint a tiétek. De Tizenkettek lesztek újra. Mert teremtettem egy másikat, aki majd vigyázni fog rátok pihenőhelyeteken. – Ki az? – kérdezték, mindegyik egyenként, aztán együtt. – Ki ez a másik, akit teremtettél? A húgunk – szólt Nulladik a sötétségből.

VI A LÁZADÓ POWELL-ERŐD, IOWA NÉPESSÉG: 69172 V. U. 97. „Estcsillag; mit a hajnal szétszórt, elviszed azt mind: el a gödölyét, el a bárányt, anyjától a gyönge leánykát

SZAPPHÓ: 104/a töredék (Devecseri Gábor fordítása)

FIGYELEM! AZ IGAZGATÓ KÖZLEMÉNYE Polgártársak! Árulók vannak közöttünk! Az úgynevezett „lázadók” minden eddiginél gyalázatosabb módszereket alkalmaznak. Ezek a gyáva összeesküvők, akik nem ismernek irgalmat, olyan mélyre süllyedtek, hogy polgártársaitok tucatjait, köztük ártatlan nőket és gyerekeket gyilkolnak meg hidegvérrel. Meg kell védenünk magunkat! Tartsatok az Igazgatóval! Vessünk véget az erőszakhullámnak! Kérjük minden polgártárs segítségét ahhoz, hogy ezek a hitvány árulók elnyerjék méltó büntetésüket. A Haza biztonsága forog kockán. Mindenkinek teljesítenie kell a kötelességét! Légy éber. Aki melletted áll, talán pont ebben a pillanatban több száz ember halálát tervezgeti.

Ha bármilyen gyanús tevékenységet észlelsz, azonnal jelentsd a rendfenntartó erőknél. Tartsd fenn a fegyelmet a szálláshelyeden és a munkahelyeden. Állj készenlétben. Bármikor behívhatnak, hogy segíts a védekezésben. Aki segítséget nyújt a lázadóknak, vagy hatósági személyt akadályoz kötelessége végzésében, azt az állam ellenségének tekintjük. Tartsd nyitva a szemed és a füled! Légy résen! Együtt helyreállíthatjuk szeretett Hazánk békéjét és biztonságát!

HARMINCHAT Az emberek mindenfelé sugdolóztak: újabb bombamerénylet történt a piacon. A novemberi reggel szürkén és hidegen indult, már érződött rajta a közelítő tél. Sara a kürtszóra ébredt, amit az ébredezők köhögésből, torokköszörülésből, csontropogtatásból álló vegyes kórusa követett. A szeme és a szája olyan száraz volt, mint a pergamen. A szobában mosdatlan testek, áporodott leheletek és tetvetlenítő por szaga terjengett, meg az emberi rothadás gőze, bár Sara ezt szinte észre se vette. Tudta, hogy a szagnak ő is része. Megint egy könyörtelen napkelte, gondolta. Megint egy reggel a Haza polgáraként. Már rég megtanulta, hogy nem szabad az ágyán időzni. Egy perc késés az élelemosztásról, és az ember egész nap vonszolhatta magát üres gyomorral. Az egy tál kukoricakása sokkal többet ért, mint az a néhány gyötrelmes, félálomban töltött perc. Korgó gyomorral kibújt kopott takarója alól, behúzta a fejét, és levetette magát az ágyról, tornacipős lábbal érve földet a padlódeszkákon. Bár a tornacipője nem volt valami nagy szám – egy elnyűtt Reebok, amit egy hálótárstól örökölt, aki meghalt –, mindig abban aludt, mert a lábbeliket ellopkodták. Ki vitte el a cipőmet? – kiáltott fel egy hang, majd az áldozat ide-oda szaladgált a szálláson, könyörgött, vádolt, és végül könnyek között, reményvesztetten rogyott össze. Meg fogok halni nélküle! Valaki segítsen rajtam, kérem! Nem túlzott: itt cipő nélkül az emberek meghaltak. Sara a biodízel üzemben dolgozott, de a síkföldön elterjedt róla a hír, hogy nővér. Látta a megfagyott lábujjak fekete pörkjeit, a bőr alá befészkelődött férgeket; hallotta a tüdőbajos hörgéseket, amikor odatartotta a fülét a beesett, fulladozó mellkasokhoz; tapintotta a fertőző vakbélgyulladás, a rák vagy az egyszerű koplalás okozta feszes hasakat; érezte a láztól égő homlokokat, és bekötözte a testeket szétrothasztó, gennyes sebeket. És Sara mindegyiküknek azt hazudta, hogy rendbe fog jönni. Nem kell aggódni. Még néhány nap és kutyabajod, megígérem. Nem orvosi ellátást adott, inkább valamiféle áldást. Meg fogsz halni, és fájni fog, de legalább itt fogsz meghalni, a sajátjaid körében, és az utolsó érintés gyengéd lesz, mert én fogok hozzád érni utoljára.

Senki nem akarta ugyanis, hogy a kollaboránsok, és pláne hogy a vörös szeműek megtudják róla, hogy beteg. Soha senki semmit nem mondott ki fennhangon, de a síkföldi embereknek vajmi kevés illúziójuk volt azt illetően, vajon valójában mire is van a kórház. Mindegy volt, hogy férfi vagy nő, öreg vagy fiatal, ha az ember egyszer belépett azon az ajtón, senki nem látta őt többé. A fertőzöttek eledele lett. A szállások különféle méretűek voltak, amiben Sara lakott, az volt az egyik legnagyobb. Négy ágy állt egymás felett, egy sorban húsz ágy fért el hosszában, összesen tíz sorban: nyolcszáz lelket zsúfoltak össze egy helyiségbe, ami körülbelül akkora volt, mint egy pajta. Az emberek éppen keltek, sapkát nyomtak a gyerekeik fejébe, magukban mormogtak, és az ajtó felé cammogtak, de a végtagjaik csak nehezen engedelmeskedtek. Sara egy gyors pillantással megbizonyosodott, hogy nem figyelik, aztán letérdelt az ágya mellé, egyik kezével felemelte a matracot, a másikat pedig becsúsztatta alá. Kivette a gondosan összehajtogatott papírszeletet a rejtekhelyéről, és eldugta a ruhája zsebébe. Aztán felállt. – Jackie – mondta halkan Sara –, ébredj. Az öregasszony magzati pózba gömbölyödve feküdt, a takarót felhúzta egészen az álláig. Csipás szeme kifejezéstelenül bámult a szállás magasan levő ablakain át beszűrődő szürkés fényre. Sara egész éjjel hallgatta a köhögését. – A fény – mondta Jackie. – Itt a tél. Sara megérintette a homlokát. Láznak nincs nyoma, sőt a nő bőre inkább hidegnek érződik. Nehéz megmondani, mennyi idős Jackie. Ő már a síkföldön született, de a szülei valahonnan máshonnan jöttek. Jackie nem az a típus, aki sokat beszél a múltról, de Sara tudta, hogy túlélt három gyereket és egy férjet, az utóbbi a fertőzöttek eledeleként végezte büntetésből, amiért a segítségére sietett egy

barátjának, akit egy kollaboráns bottal ütött. A helyiség gyorsan ürült. – Jackie, kérlek – rázta meg őt Sara a vállánál. – Tudom, hogy fáradt vagy, de tényleg mennünk kell. A nő Sarára nézett, rázta a száraz köhögés. – Bocsánat, drágám – mondta, amikor a roham elmúlt. – Én igyekszem. – Csak nem akarom lekésni a reggelit. Enned kell. – Na, tessék, már megint csak rám gondolsz. Mint mindig. Segíts le egy idős hölgyet, légy szíves. Sara odaállt, hogy Jackie a vállára léphessen, és lesegítette a padlóra. A teste gyakorlatilag

súlytalan volt, szinte csak csont és bőr. Újabb köhögőroham fogta el, olyan hang jött a mellkasából, mintha kavicsokat ráznának egy zsákban. Lassan kiegyenesedett. – Na, jól van – mondta Jackie. Egy pillanatra megállt, nyelt egyet. Az arca kipirult, a homlokán verejték gyöngyözött. – Semmi baj. – Hideg lesz a mai nap – mondta Sara, miközben lehúzta a takarót az ágyáról, és a nő vállára terítette. – Maradj mellettem, jó? – Hova is mennék, drágám? – mosolyodott el fogatlan szájával. Sara csak halvány emlékképeket őrzött az elfogásáról. A biztos halál érzése, hogy egyszer s mindenkorra vége mindennek, és aztán egy hatalmas erő, ami könyörtelen energiával ragadta őt derékon és kapta fel. Egy pillanatig látta a távolodó földet, ahogy a fertőzött a levegőbe hajította – meg is ölhette volna egész egyszerűen, vajon miért nem tett így? –, aztán megint egy nagy zökkenés, amikor megragadta őt a második fertőzött, röptében kapva el, aztán a harmadik, és így tovább, közben mindegyik röptével távolabb került a helyőrség falaitól és fényeitől, egyre beljebb a mindent beborító sötétségbe. A testét úgy adták kézről kézre a levegőben, mint egy labdát valami gyerekjátékban, de mindez már meghaladta az értelmi képességeit, és végül az agyrázkódtató becsapódás, ahogy bevágták a teherautóba. A borzasztó eszméletre térés, mintha egy létrán mászna a pokolból a pokolba. Hosszú napok víz és élelem nélkül. A lelküket is kirázó, végtelen órák és az elsuttogott, megválaszolhatatlan kérdések. Hova mennek? Mi történik velük? Szinte az összes fogoly nő volt, a Roswellben állomásozó polgári hadtest tagjai, bár akadt közöttük egy maroknyi katona is. A sérültek és a rémültek kiáltásai. A mindent betöltő sötétség. Sara a megérkezésükig nem is tért teljesen magához. Úgy érezte, mintha az útjuk időtartamára az idő megnyúlt volna, és csak akkor nyerte volna vissza eredeti alakját, amikor az ajtó kinyílt, és elárasztotta őket a vakító napfény. Mit is világított meg? A teherautóban utazó emberek fele meghalt – néhányan már az elején, és megtöltötték a fülkét a gyászos pusztulás bűzével, mások a sérüléseikben, amiket a fogságban szenvedtek, a többiek pedig az éhség, a szomjúság és fojtogató reménytelenség valamiféle elegyében. Sara a padlón feküdt, ahogy mindenki más, akár élő, akár holt volt, mozdulatlan tagokkal, megdagadt nyelvvel, a hátát a kocsi falának támasztva, a szemét összeszorítva a szokatlan fényesség miatt. Mintha a teste arányai megváltoztak volna, és a súlypontja átkerült volna a fejébe. Már sok embert látott meghalni életében, de először feküdt halottak között. Mintha csak egy leheletvékony vonal választotta volna el tőlük. Résnyire nyitott, égő szemével figyelte, ahogy fél tucat üres tekintetű ember toprongyos, terepszínű ruhában és csizmában, súlyos, döngő léptekkel felszáll a fülkébe, és ahogy hanyag mozdulatokkal kezdik elhordani a halottakat. Sara arra következtetett, hogy ezek az emberek hozzászoktak már egy holttest egyenetlenül eloszló súlyához és az immár céltalanul összekapcsolódó testrészekhez, amik nem érdemelnek semmivel se több figyelmet, mint bármi más ormótlan dolog, amit esetleg kézben kell cipelni. Egyik testet a másik után vonszolták el, minden teketória nélkül. Amikor érte jöttek, Sara tiltakozásul felemelte a kezét,

talán mondott is valami olyasmit, hogy „kérem”, vagy „várjanak”, vagy „ezt nem tehetik”. Ezeknek a gyenge próbálkozásoknak azonban rögvest véget is vetett egy nagy pofon az arcára, amit ráadásképpen még megtoldottak egy rúgással, de Sara védekezőn összegömbölyödött, úgyhogy szerencsére nem találták el a rekeszizmát. – Fogd be a pofádat. Sara így is tett. Befogta a pofáját. A férfi, aki megütötte, egy kollaboráns volt, akiről később megtudta, hogy Baszógépnek hívják. A síkföld polgárai az összes kollaboránsnak adtak valami becenevet. A Baszógép azért volt Baszógép, mert szerette megerőszakolni az embereket. Sok kollaboráns megerőszakolta az embereket, olyan volt ez nekik, mint valami játék, de Baszógép kitűnt szexuális étvágyának féktelenségével. Nők, férfiak, gyerekek, lábas jószág. Baszógép megerőszakolta volna a szelet is, ha lett volna rajta lyuk. Sara is sorra került később a fészerben: az aktus hirtelen jött, és durva volt, aztán vége lett. Itt a teherautón az ütések okozta fájdalom ellen tétes hatást váltott ki belőle, Sara magához tért. Kezdte kialakítani a megfelelő stratégiát és a fontossági sorrendet. Mindent összevéve kívánatosnak tűnt élve maradni, és ehhez a pofabefogás látszott a legjobb módszernek. Maradj csendben, mondta magának. Olvadj be. Figyelj, de ne tűnj úgy, mint aki figyel. Ha meg akarnak ölni, úgyis meg fognak.

Ne említsd nekik a babát. Előkerültek a furkósbotok, azokkal böködték és döfködték őket, miközben a napon meneteltek. Valami zöld helyre jutottak. Bujasága megtévesztette őt, ez volt a legkegyetlenebb tréfa. A teherautó valamiféle gyűjtőterületen parkolt le, egy drótkerítéssel elkerített telepen, ahol alacsony, csillogó fémtetejű betonépületek álltak. A szomszédságában, több száz méter távolságra volt egy nagy, emeletes építmény, amihez hasonlót Sara még soha nem látott. Úgy nézett ki, mint egy óriási fürdőkád. Íves falaiból harminc méter magasra felnyúló lámpasorok emelkedtek ki. Miközben Sara ezt figyelte, egy csillogó ezüstszínű kamion állt meg az épület előtt, ugyanolyan, mint amelyikből ők kiszálltak. Férfiak kocogtak mellette puskával a kézben. Védőöltözetet viseltek, rácsos álarc takarta arcukat. Amikor a teherautó a falhoz ért, mintha a föld alá süllyedt volna – Sara rájött, hogy egy lejtő, ami a föld alá vezet. Kinyílt egy kapu, és a kocsi eltűnt.

– Fejet lehajtani. Semmi beszélgetés. Két sor, nők balra, férfiak jobbra. Az egyik kalyibában megmondták nekik, hogy vetkőzzenek le, és rakják halomba a ruhájukat. Pucéran állt a huszonhárom nő, egyik karjukat önvédelemből, reflexszerűen, vízszintesen tartva mellük előtt, a másikat lefelé nyújtva, nemi szervük elé. Az egyenruhás férfiak közül hárman úgy nézték őket, mintha színházban lennének, a sarkukon hintázva, egy részüket szemtelenül fodrozva, más részüket undorral kinevetve. Vízlevezető csatornák és lefolyók voltak a padlóban. A fénysugarak ferdén érkeztek a tető alatti, rácsos ablakok hosszú során át. A huszonhárom pucér nő szótlanul bámult a padlóra, a legtöbbjük könnyek között: ha megszólalnak, azzal megszegnék a továbbélésről kötött, hallgatólagos szerződést. Akármi is készülődött, nem siették el.

Aztán jött a slag. A víz jeges sugárban érte őket. A víz mint fegyver, a víz mint egy lesújtó ököl. Mindenki sikoltozott, bukdácsolt, elvágódott és csúszkált a padlón. A slag kezelője szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát, úgy hujjogatott, mint egy lovas egy vágtázó lovon. Célba vett és lekapott egyet, aztán egy másikat. Egy sorba söpörte őket a vízsugárral. Cikcakkos vonalban irányította verdeső szondáját az arcukról a mellükre, aztán még lejjebb. A víz eltalálta az embert, aztán leállt, aztán megint eltalálta. Futni nem volt hova, se elrejtőzni, nem lehetett mit lenni, csak tűrni.

Aztán vége lett. – Mindenki álljon fel. Újra kivezették a reszkető, pucér nőket a szabadba. A hajukból csörgött a víz, és kis patakokban folyt végig az arcukon. A párolgó víztől a bőrük összeráncolódott. Egyetlen faszék állt a telep

közepén. Egy őr várt mellette, egykedvűen élesítve egy borotvát a fenőszíjon. Újabb négy közeledett, mindegyik kezében egy nagy műanyag lavór. – Mindenki öltözzön fel. Mindenfelé ruhadarabokat hajigáltak nekik – bő nadrágokat, amiket egy madzaggal lehetett megkötni a deréknál, a csípőre rálógó, hosszú ujjú ruhákat, amik mind durva gyapjúból készültek, és csípős vegyszerszagot árasztottak –, aztán mindenféle vegyes lábbeliket: tornacipő, műanyag szandál, csizma, aminek széthasadt a talpa. Sara egy több számmal nagyobb, bőr fűzős cipőt vett fel.

– Te, lépj előre. A borotvás férfi Sarára mutatott. A többi nő erre távolabb állt tőle. Volt ennek valami árulás jellege, de Sara nemigen hibáztatta őket, talán ugyanezt tette volna a helyükben. Nehéz lett a szíve. Odament a székhez, és leült. Így szembenézett a többi nővel. Akármi is volt készülőben, Sara az ő tekintetükben fogja először látni. A férfi megragadta a haját, és jól megrántotta. Egyetlen nyisszantás, és már nem is volt. A férfi a maradékot elkezdte összevissza vagdosni, minél rövidebbre. Nem volt semmi rendszer a hajvágásában, mintha éppenséggel egy erdőben próbált volna utat vágni. Sara haja aranyló tincsekben hullott a lábához. – Állj vissza a többiekhez. Visszatért a csoporthoz. Amikor hozzáért a fejéhez, az ujjai ragacsosak lettek a vértől. Az ujjhegyeivel tanulmányozta a vére állagát. Ez az én vérem – gondolta Sara. – Ha ez az én vérem, akkor ez azt jelenti, hogy élek. Közben már egy másik nő ült a székben. Sara úgy emlékezett, Caroline a neve. Találkozott vele futólag a roswelli helyőrség gyengélkedőjén, nővér volt, akárcsak Sara. Magas, feltűnően jól megtermett lány, akiből áradt az egészség, a jókedv és a hozzáértés. Amikor a borbély a haját kezdte nyiszálni, a kezébe temette az arcát, és sírt. Egyesével megnyírták őket. Elcsúfítva, félig kopaszon Sara rájött, milyen fontos a haj. Valami nagyon titkosat és egyedit loptak el tőlük, megkülönböztethetetlen egyedek összességévé téve őket, mintha csak állatok lennének egy csordában. Annyira szédült az éhségtől, hogy nem tudta, meddig bír még állni. Egyikük sem kapott eddig egy falatot se – kétségkívül azért, hogy beletörődjenek a sorsukba, és amikor ételt osztanak nekik, még valami hálafélét is érezzenek fogva tartóik iránt.

Amikor a hajvágásnak vége lett, át kellett masírozniuk a gyűjtőterületen egy másik betonépülethez, ahol az úgynevezett „regisztráció” történt. Felsorakoztatták őket egy hosszú asztal előtt, ahol egy őr ült hatalma teljes tudatában, bosszús arccal. Amikor új ember került sorra, mindig új papírt tett a csipeszes írótáblára. – Név? – Sara Fisher. – Kor? – Huszonegy. – Tud olvasni? – mérte végig tetőtől talpig. – Tudok olvasni. Igen. – Különleges ismeretek? – Tudok lovagolni – felelte némi habozás után. – Lovagolni? – forgatta kicsit a szemét. – És valami hasznosat? – Nem is tudom – válaszolta, és valami veszélytelen dolgon gondolkodott. – Varrás? A férfi ásított. A fogai olyan rosszak voltak, hogy úgy tűnt, mintha lötyögnének a szájában. Valamit firkantott a csipeszes írótáblára, és letépte a lap alsó felét. Az asztal alatt levő rekeszből elővett egy szakadt pokrócot, egy fémtányért, egy horpadt bögrét meg egy kanalat, és odaadta neki, a papírt a halom tetején egyensúlyozva. Sara rápillantott: a neve állt rajta, egy öt számjegyből álló számsor, „216-os szállás”, alatta pedig, hogy „3-as biodízel”. A kézírás kicsit ákombákomszerű volt.

– Kérem a következőt!

Egy őr karon fogta, és végigvezette egy lezárt ajtókkal szegélyezett folyosón. Egy pici helyiség és egy újabb szék, háttal az ajtónak, bár Sara ilyet még soha nem látott: vészjósló acélszerkezet, repedezett piros bőrrel bevonva, a háta negyvenöt fokos szögben megdöntve, a mellkasnál, lábnál, csuklónál pedig szíjakkal felszerelve. Felette, mint valami selyemfonálon leselkedve ereszkedő pók lábai, csillogó fém eszközök egész arzenálja. Az őr a szék felé lökte. – Üljön le. Odaszíjazta a székhez, és kiment. A szomszéd szobából baljóslatú, éles hang hallatszott, amit a vastag falak kicsit letompítottak. Sikítás volt? Sara úgy érezte, rosszul lesz. Talán hányt is volna, ha lett volna bármi a hasában, ami feljöhetett volna. Önvédelme az utolsókat rúgta. Könyörögni fog. Esedezni. Nem volt ereje ellenállni. Az ajtó kinyílt. Egy szürke orvosi köpenyt viselő férfi lépett be. Kis kerek pocakja volt, az orra hegyén foltos szemüveg, bozontos szemöldöke pedig felkunkorodott, mint egy madár szárnyának a vége. Volt valami nyájas, szinte atyai az arckifejezésében. Ő is egy csiptetős írótáblát nézegetett, akárcsak az őr az asztalnál. Felemelte a fejét, és mosolygott. – Sara, ugye? – kérdezte. Sara bólintott, közben már az epe ízét érez te a szájában. – Doktor Verlyn vagyok. Ezek tiszta hülyék – rázta meg a fejét összevont szemöldökkel, amikor a szíjakra pillantott. – Fogadok, hogy nagyon éhes. Hátha nem kell itt sokat időznie. Reménysugár csillant fel előtte, hogy a férfi el akarja engedni, de amikor odahúzott a széke mellé egy hokedlit, és gumikesztyűt vett fel, Sara rájött, hogy a férfi valami másra gondolt. A kezét az álla alá tette, hogy kinyissa az állkapcsát. Bekandikált a szájába, aztán az arca elé tartotta két ujját. – Kövesse a szemével, kérem. Sara követte a tekintetével a férfi ujjait, ahogy egy nyolcast rajzolt velük a levegőbe, aztán elhúzta őket. Megmérte a pulzusát, aztán elővett az orvosi köpenye zsebéből egy sztetoszkópot, és meghallgatta a szívét. Kihúzta magát, ismét a csipeszes írótáblát nézegette, a szemüvegén át hunyorgatva. – Van bármi egészségügyi problémája, amiről tudomása van? Élősdik, fertőzés, éjszakai izzadás, nehéz vizelés? – kérdezte. Sara megrázta a fejét. – És a menstruáció? – kérdezett tovább, miközben pipálta ki a rubrikákat. – Azzal sincs gond? Túlzott vérzés, például. – Nincs. – Itt az áll, hogy maga... – kezdte, majd elhallgatott és lapozgatott. – ...huszonegy éves. Ez így van?

– Igen. – Volt valaha terhes? – érdeklődött. Sarának összeszorult a gyomra. – Ez egy egyszerű kérdés.

– Nem – rázta meg a fejét. Ha a férfi észre is vette, hogy hazudik, annak nem adta tanújelét. Az ölébe ejtette a csipeszes írótáblát. – Nos, úgy tűnik, maga tökéletes egészségnek örvend. Csodálatosak a fogai, ha megengedi, hogy ezt mondjam. Semmi teendő nincs velük. Talán meg kellett volna köszönnie? A feje felett a pók még mindig ott csillogott baljóslatún. – És most lássuk, tudunk-e gyorsan végezni, és akkor már mehet is. Valami hirtelen megváltozott. Sara látta, hogy a férfi arca megfeszül, de nem csak ebben érzékelte, olyan volt, mintha a szoba levegője valami titokzatos változáson ment volna át. A doktor elkezdett erőteljesen nyomogatni egy pedált a szék alatt, amitől búgó hang szólalt meg, az tán a feje fölé nyúlt, hogy lehúzza az egyik póklábat. A végén a pedálozás ütemére forgó, zümmögő fúrófej volt.

– Ez könnyebben megvan, ha nem mozog. Néhány perccel később Sara már kint állt, a mellkasához szorítva kevés holmiját. Amikor elkezdett

sikítani, a doktor adott neki egy bőrszíjat, hogy harapjon rá. Az alkarja belső oldalának halvány bőrébe egy fényes, fém dögcédulát tettek, aminek először kivájták, majd kiégették a helyét, és amibe ugyanazt a számsort vésték, amit a papíron látott: 94801. – Mostantól maga a 94801-es – magyarázta a doktor, miközben elvette a szíjat, amiben immár ott volt a foglenyomata. Levette a kesztyűt, és a mosogatóhoz lépett, hogy megmossa a kezét. – Mindegy, eddig mit gondolt, ki maga, most már nem az a személy. Maga a 94801-es számú síkföldi. A nyerges vontató közben eltűnt, a helyén egy nyitott platós teherautó állt. A sofőr ajtaján a következő feliratot látta: iowai nemzetőrség – az első információ arról, hogy hol is van. Egy őr intett Sarának, hogy szálljon fel, egy másik őr a plató elejénél állt, hátát a vezetőfülkének támasztva, és a bőrszíjnál fogva szórakozottan lóbálta a furkósbotját. Néhány nő már ott volt, és a férfiak egy része is. Mindenki magába roskadva ült a padokon, még mindig döbbenten, hogy mi is történt velük.

Helyet foglalt az egyik férfi, egy Eustace hadnagy nevű fiatal tiszt mellett. Őt is megnyírták. Ő volt a felderítő járőr, aki Roswellbe vitte őket. Amikor Sara leült a padra, Eustace hadnagy közelebb hajolt hozzá. – Mi a franc ez a hely? – kérdezte suttogva. De az őr azonnal meghallotta. – Hé, te – szólt oda nyersen az őr, mielőtt Sara válaszolni tudott volna, és a furkósbotját Eustace-nak szegezte. – Semmi beszélgetés. – Kik vagytok ti, emberek? Miért nem mondtok nekünk semmit? – Azt mondtam, csend legyen. Sara látta, mi készül. A nap eseményeinek betervezett tetőpontja, az erődemonstráció, mert azt még meg kellett mutatni nekik, milyen tehetetlenek. – Igen? – szegült szembe nyíltan Eustace kipirult arccal. – Elmentek ti mind a jó büdös francba – szitkozódott még utolsó erejével. Tudta, mit fog ezért kapni, de nem érdekelte. Az őr tett egy hosszú lépést előre, és unott arccal rávágott a furkósbottal Eustace térdére. Eustace előrebillent, összeszorítva a fogát fájdalmában. Senki nem mozdította a kisujját se, mindenki a padlóra meredt. – Te... geciláda – hörögte. Az őr megpörgette a furkósbotot, és visszakézből rávert a nehéz végével Eustace orrára. Roppanó és szortyogó hang hallatszott, mint amikor eltaposnak egy rovart, majd vörös permet ívelt fel a levegőbe, és arcon fröcskölte Sarát. Eustace feje hátrabukott, a szeme rezgett az üregében. Végigtapogatta a nyelvével a felső ajkát belülről, és kiköpött egy szilánkot, ami letört az egyik fogából.

– Azt mondtam... baszd... meg. Záporozni kezdtek az ütések: az arcára, a fejére, a keze csontos ízületeire. Mire Eustace péppé vert arccal, a koponyájába fordult szemmel végre összeesett, már mindenki vérben úszott.

– Szokjatok hozzá – mondta az őr, aztán elhallgatott, beletörölte a botját a nadrágszárába, és ránézett a csoport többi tagjára. – Itt így mennek a dolgok. Amikor a teherautó elindult, Sara magához húzta Eustace-t, és az ölébe vette szétroncsolt arcát. A férfi szinte nem is volt eszméletén, és bugyborékolva vette a levegőt. Valószínűnek tűnt, hogy meg fog halni. És Sara mégis úgy érezte, hogy dicső dolog volt, amit tett. Odahajolt hozzá. – Köszönöm – súgta a fülébe. Így kezdődött, vérben ázva. „Éljen a Nép! Éljen az Igazgató! Éljen a Haza!” Hányszor kényszerült Sara arra, hogy ezeket a szavakat kiáltsa? A reggeli névsorolvasás és a himnusz eléneklése után mindenki szét széledt, és a számára kijelölt teherautóhoz ment. Sara felsegítette Jackie-t, aztán felszállt. Látott egy új arcot, amit fel is ismert: Constance Chou, az öreg

Chou felesége. Kurta biccentéssel nyugtázták egymás jelenlétét, de ez volt minden. Sara az évek során, apránként tudta meg, mi történt a Kolónián. A történet ugyanúgy szólt, mint a többi, amit hallott, és csak nagyon kicsit tért el a roswelli eseményektől, sok tekintetben a nagyobb megdöbbenést inkább az okozta neki, hogy olyan sok másik elszigetelt emberi település létezett. Mire Sara megérkezett, a Kolónia túlélői már szétszóródtak a síkföldön. Ha igazak voltak a keringő történetek, akkor ötvenhatan kerültek ide. Milyen könnyű ötvenhat embernek elvegyülni a tömegben, levágott hajukkal és egyforma ruháikban mindenki ugyanúgy nézett ki. Hébe-hóba mégis feltűnt egyegy ismerős arc. Egyszer mintha Penny Darrellt pillantotta volna meg, máskor meg látott egy nőt, akiről megesküdött volna, hogy Belle Ramirez az, Rey felesége, bár amikor a nevét kiáltotta, a nő nem válaszolt. Egyik reggel, élelemosztáskor egy olyan férfi szedett neki, akit már sokszor látott, de korábban nem ismerte fel benne Russell Curtist, a saját unokatestvérét. Annyival idősebbnek látszott, mint ahogy Sara emlékezett rá, hogy amikor a tekintetük találkozott, beletelt egy pillanatba, mire tudta hova tenni őt. Az egyik év nagyobbik részében ugyanazon a szálláson lakott, ahol Karen Molyneau, Jimmy özvegye, meg a két lányuk, Alice és Avery. Sara legtöbb értesülése tőle származott, köztük azoknak a nevei is, akik meghaltak. Ian Patal az erőművet védve esett el. Hollis sógornője, Leigh, és a kisbabájuk, Dora, a Hazába jövet pusztultak el; Másik Sandy röviddel az érkezés után halt meg, bár Karen nem tudta biztosan, hogyan; Gloria és Sanjay Patai. Gyászos hírek voltak ezek, Sara mégis úgy tekintett a Karennel és lányaival töltött évre, mint egy kis türelmi időre, amikor ismét kapcsolódhatott a múlthoz. De folyton egyik helyről a másikra költöztették az embereket, és egy szép nap már nem találta ott őket, idegenek aludtak az ágyakon, ahol egy éven át ők hajtották álomra a fejüket. Sara azóta sem látta őket. A biodízel üzembe a folyó mentén vezetett az út, nyomorúságos szállások útvesztőjén át a síkföld északi részén levő ipari övezetig. Nem tűnt úgy, hogy javulni fog az idő, a metsző szél az arcukba fújta az esőcseppekkel. A levegőben a síkföld bűzei terjengtek, a felgyülemlő állati ürülék, az összetömörült, mocskos emberiség, és mögötte illatfüggöny gyanánt a folyó sötét, földes szaga. Áthatolhatatlan ellenőrző pontok során haladtak át, kapuk nyíltak és csukódtak, a papírmunkára éhes kollaboránsok a csipeszes írótáblákkal és tollakkal a kezükben a hatalom képviselőiként Intettek, hogy menjenek tovább. A folyó túlsó partján nyílt ártér feküdt, kopár és színtelen, a terményeket már rég betakarították télire. Keletre, lépcsőzetesen indulva a folyótól, emelkedett a Dombtető, ahol a vörös szeműek éltek, a legtetején pedig a Kapitólium kupolája, a csúcsán az aranykoronával. Azt mondták, hogy a Kapitólium meg az azt körülvevő épületek egykor egy egyetem voltak, bár mivel Sara csak a Szentélyhez tudta hasonlítani, nem sokat tudott kezdeni ezzel a ténnyel. Sara soha nem járt fent a dombon, pláne nem a Kupolában. Néhány munkást beengedtek, kertészeket, vízszerelőket, konyhai segítőket, és persze a szolgákat, ez utóbbiak nők, külön arra választották ki őket, hogy szolgálják az Igazgatót és a vörös szeműekből álló vezetőséget. Milyen szerencsések a szolgák, mondta mindenki, fényűzően élnek, jó ételeket esznek, van meleg vizük, és puha ágyban alszanak, de az információk mind másodkézből származtak. Soha egyetlen szolga sem tért vissza a síkföldre, miután beléptek, a Kupola lett az életük.

– Nézz csak oda – mormogta Jackie. Sara gondolatai közben elkalandoztak, a tudatát eltompította a hideg. Már a bekötő úton hajtottak, a folyótól távolodva. Északra, a Haza határain túl, Sara látta a két hatalmas madárcsontvázként a fák fölé magasodó daruk körvonalait. Úgy hívták, az Építkezés. Az évtizedekig tartó vállalkozás keretében egy nagy, ismeretlen célt szolgáló, acél- és betonépítményt akartak emelni. Az ott dolgozó síkföldieket, akik közül szinte mindenki férfi volt, mindennap átkutatták a munkaterületről menet és jövet is, ha beszéltek arról, amit csináltak, már azt is árulásnak tekintették, és könnyen a fertőzöttek eledeleként végezhették, viszont rengeteg pletyka terjengett. Egy kis ideig az egyik elmélet uralkodott, aztán átadta a helyét egy másiknak, majd egy harmadiknak, végül újra felbukkant az első,

és a kör kezdődött elölről. Egyébként, még amikor meg is lehetett győzni az ott dolgozó férfiakat, hogy egyáltalán beszéljenek róla, a jelek szerint akkor sem igen tudták, mit építenek. Volt szóbeszéd útvesztőszerű folyosókról, roppant termekről, harminc centi vastag, tömör acélajtókról. Néhányan azt állították, emlékmű az Igazgatónak, mások azt, hogy egy gyár. Megint mások azt állították, egyáltalán semmi nem lesz belőle, pusztán időtöltés, amit a vörös szeműek agyaltak ki, hogy lefoglalják a síkföldieket. Egy negyedik feltevés szerint, ami az elmúlt hónapokban terjedt el, az Építkezés célja egy óvóhely létrehozása. Ha bármikor kimerülne az Igazgató titokzatos ereje, amivel sakkban tartja a fertőzötteket, az építmény menedékül szolgálna a lakosságnak. Akármi is volt a cél, a munka lassan a vége felé közeledett, egyre kevesebb férfi szállt fel a munkaterületre induló teherautókra reggelente, és azok is mind idősebbek voltak, akik közül a legtöbben már évek óta dolgoztak ott.

De Jackie figyelmét nem a daruk ragadták meg. Miközben a teherautó az utolsó őrház felé hajtott, Sara meglátta a széles ecsetvonásokkal, csöpögő, fehér festékkel a Hazát körülvevő falra pingált két szót: LÁZÁR ÉL! Két síkföldi hosszú nyelű keféket mártogatott egy szappanos vízzel teli vödörbe, és éppen arra készült, hogy lesikálja. Egy kollaboráns állt mellettük, a mellkasához szorítva puskáját. Mogorván nézett, amikor a teherautó elhaladt, és ahogy Sara nézte a jelenetet, egy vérfagyasztó pillanatra találkozott a tekintetük. Sara elfordult. – Fisher, látsz valami érdekeset? A hang a teherautó hátuljában utazó két kollaboráns egyikéhez tartozott, egy jól ápolt, körülbelül huszonöt éves férfihoz, akit Vale-nek hívtak. – Nem, uram. A kocsiút fennmaradó öt percében le se vette a szemét a padlóról. Lázár, gondolta Sara. A név, amelyet ritkán mondtak ki nyilvánosan, szinte varázsigeszerű erővel bírt: Lázár, a lázadás vezetője, a piacok, rendőrőrsök és őrházak elleni bombamerényletek elkövetője, aki láthatatlan bajtársaival mintha szellemként siklana ide-oda a Hazában, pusztító fegyvereket hozva működésbe. Sara kötekedő megjegyzésként értelmezte a kerítésre festett szavakat. Mintha azt akarták volna velük közölni: itt jártunk, és pontosan ott álltunk, ahol most te, mindenütt jelen vagyunk közöttetek. Lázár módszereit szinte érthetetlen kegyetlenség jellemezte. A lázadók minden olyan helyet célpontnak tekintettek, ahol a kollaboránsok csoportosulhattak. Ott gyilkosság és rombolás következett, de ha valamelyik rab rossz helyen volt rossz időben, a jelenléte nem számított. Jött egy férfi vagy egy nő, széttárták a kabátjukat, ami alatt, a mellkasukhoz szíjazva, ott volt egy sor dinamitrúd. Az utolsó pillanatban pedig, amikor a hüvelykujjukkal megnyomták a gyújtószerkezet kioldó gombját, a halálba küldve magukat és mindenkit a robbanás hatósugarában, mindig ezt a két szót kiáltották: Lázár él. A teherautó megállt az üzem előtt, és a munkások leszálltak. Élesztő szaga terjengett a levegőben. Még négy teherautónyi munkás jött utánuk. Sarát és Jackie-t az őrlőgépekhez osztották be, ahogy a legtöbb nőt. Sara soha nem értette, miért van ez így – a munka nem volt sem jobb, sem kevésbé fáradságos, mint bármi más –, de így találták ki. A kukoricát összezúzták, aztán gombákból származó enzimeket adtak hozzá, és üzemanyagot erjesztettek belőle. Olyan átható szag terjengett, hogy Sara szinte úgy érezte, már a bőre is átvette, bár el kellett ismernie, hogy voltak sokkal rosszabb munkák: a sertésgondozás, a hulladékfeldolgozó üzem vagy a trágyatároló. Sorba álltak, hogy bejelentkezzenek a művezetőnél, arcukra kendőt kötöttek, aztán átmentek a nagy, kongó téren a munkaállomásaikhoz. A kukoricát nagy rekeszekben tárolták, amiknek az alján kifolyó volt, ezeken a nyílásokon magukhoz vettek egyszerre egy vékát, és betöltötték az őrlőgépekbe, ahol a forgólapátok lisztté préselték a magokat. Ahogy a kukorica nedvességtartalma távozott, ragacsos massza lett belőle, ami odatapadt az

őrlőgép belső falához; a kezelőnek kellett ezt lekaparni, ami nagy kézügyességet és gyorsaságot igényelt, mivel a lapátok nem álltak meg. A feladatot nehezítette a hideg, amitől még a legegyszerűbb mozdulatok is lassúnak, elnagyoltnak érződtek. Sara munkához látott. Az előtte álló nap megint egyfajta révületben fog telni. Az évek során a munka delejes ütemét felhasználva megtanulta, hogyan űzzön ki minden gondolatot az agyából. A cél az volt, hogy ne gondolkodjon, hanem egy tisztán biológiai állapotba kerüljön, amiben a fizikai valóságnak csak a legközvetlenebb részét érzékelte: az őrlőgép lapátjainak búgását, az erjedő kukorica szagát, üres gyomrát, ahonnan már rég felszívódott az a nyamvadt zabkásaleves, amit reggelinek csúfoltak. Erre a tizenkét órára ő lett a 94801-es számú síkföldi, se több, se kevesebb. Az igazi Sara, akinek voltak gondolatai, érzései és emlékei – Sara Fisher, Első Nővér, a Kolónia polgára, Joe és Kate Fisher lánya, Michael húga, Hollis szerelme, sokak barátja, egy gyermek anyja –, ott rejtőzött egy összehajtogatott papírszeleten, talizmán gyanánt a zsebébe dugva. Minden tőle telhetőt megtett, hogy rajta tartsa a szemét Jackie-n Aggódott miatta, semmi jóval nem kecsegtetett a köhögése. A síkföldön az embernek nem igazán voltak barátai, legalábbis nem úgy, ahogy Sara gondolt a barátságra. Voltak arcok, amelyeket az ember ismert, és egyesek, akikben jobban megbízott, mint másokban, de ebben ki is merüli nagyjából minden. Az ember nem volt senki se, úgyhogy nem beszeli magáról, és a reményeiről sem, mivel azok sem voltak. De Jackie-vel szemben Sara nem óvta magát ennyire. Kötöttek egy kölcsönös egyezséget, tettek egy ki nem mondott ígéretet, hogy vigyáznak egymásra. Délben engedélyeztek egy tizenöt perces szünetet, ami épp elég volt arra, hogy az ember elrohanjon a latrinára – egy árok fölé függesztett faemelvény, benne lyukak, azok fölé kellett guggolni –, és befalja az újabb tál zabkásalevest. Ülőhely nem akadt, úgyhogy állva ettek vagy a földön ülve, az ujjukkal kanalazva, aztán beálltak egy másik sorba vízért, amit merőkanállal adtak, és azon a merőkanálon osztozott az összes nő. Mindvégig figyelték őket az oldalt álló, botjukat forgató kollaboránsok. Hivatalos címük szerint a rendfenntartó erők tisztjei voltak, de soha senki nem hívta őket így a síkföldön. Nagyrészt férfiakból állt, egy-két nő kivételével. Gyakran ők voltak mind közül a legkegyetlenebbek. Az egyik női kollaboráns mintha különösen nem tudott volna betelni azzal, hogy újabb és egyre kifinomultabb módszereket találjon ki, amivel kényelmetlenségeket okozhat. Füttyösnek hívták a felső ajkában levő mély vágás miatt – egy veleszületett rendellenessel – és jellegzetes, tilinkószerű hangot kölcsönzött neki. Az volt a szokása, hogy kiszemelt egy embert, leggyakrabban egy nőt, mintha valami kísérletet hajtana végre. Füttyös kipécézte az embert, és az illető máris azon kapta magát, hogy kiráncigálták a latrinához sorban állók közül, épp amikor ő következett volna, hogy megmotozzák, vagy valami lehetetlen és értelmetlen feladatot adjanak neki, vagy áttegyék egy másik brigádba, pont, amikor a szünet jött volna. És az ember nem tehetett mást, mint hogy a fogát csikorgatva elfogadta és viselte a fájó húgyhólyagot, az üres hasat vagy a kimerült végtagjait, mert tudta, hogy Füttyös figyelme csakhamar másvalakire fog irányulni. Bár ez csak tovább rontott a dolgon, és úgy tűnt, tulajdonképpen ez a lényege az egésznek, az ember már azt kívánta, hogy másvalaki szenvedjen, és így cinkossá vált, a rendszer részévé, egy foggá a kínzás folyton forgó, soha le nem álló fogaskerekén. A szünetben Jackie-t kereste, de nem látta sehol. Sara gyorsan végigszaladt a munkaállomásokon, a barátnője után kutatva. A művezető bármelyik pillanatban belefújhat a sípjába, ami ismét munkába hívja őket. Már majdnem feladta, amikor befordult az egyik sarkon, és ott találta Jackie-t, aki a földön ült, az arca nedves volt az izzadságtól, és gombóccá gyúrt kendőjével betömte a saját száját.

– Bocsánat – bökte ki. – Csak nem tudtam abbahagyni a köhögést. A rongy vérfoltos volt. Sara tudta, ez minek a jele, látott már ilyet korábban, a hosszú évek alatt a tüdőben felhalmozódó por hatása. Az egyik percben az ember még jól van, a következőben már fulladozik tőle.

– Ki kell jutnod innen. Pont akkor segítette fel a nőt, amikor megszólalt a síp. Egyik karjával átfogta Jackie-t a derekánál, és a kijárat felé vezette őt. Szeretett volna hamar kijutni, mielőtt bárki észreveszi őket. Hogy mi lesz azután, arról Sarának fogalma sem volt. Vale volt az ügyeletes kollaboráns. Nem a legjobb, de nem is a legrosszabb. Sara többször rajtakapta, amint olyan szemmel nézi őt, mintha szeretne tőle valamit, valami intimet, bár aztán soha nem ment ennél tovább. Talán most éppen ideje lenne. Hányinger és borzongás fogta el a gondolatra, de tudta, hogy képes rá. Megtenné, amit meg kell.

Már majdnem elérték a kijáratot, amikor egy alak lépett eléjük. – Hova lesz a séta? Nem Vale volt, hanem Baszógép. A nyitott ajtón át bejövő fény hátulról világította meg az előttük tornyosuló férfit. Sara gyomra összelátniuk. – Csak egy kis levegőre van szüksége. A por... – Igaz ez, nyanya? Zavar a por? – kocogtatta meg a botja vastagabbik végével a nő mellkasát, mire az fojtottan köhintett. – Menj vissza dolgozni. – Semmi baj, Sara – mondta Jackie, kibontakozva Sara karjából. Sípolva vette a levegőt. – Jól vagyok. – Jackie... – Komolyan mondom – nézett Sarára, és a tekintetével azt mondta: ne. – Csak fontoskodik a lány, ez minden. Azt hiszi, jobban tudja nálam, hogy mi a jó nekem. – Ja, már hallottam ezt rólad – mérte végig Baszógép Sara testét tetőtől talpig. – Tán azt hiszed, valami orvos vagy? – Én ilyet soha nem mondtam. – Persze, hogy nem. Hé, doktor – fogta marokra Baszógép az ágyékát, és előrelendítette a csípőjét. – Itt fáj egy kicsit. Megvizsgálná közelebbről? Egy pillanatra mintha megállt volna az idő, Sara Eustace-ra gondolt, ott a teherautóban. A vérre az arcán, összezúzott kezére és fogára. Megtört, de diadalmas mosolyára. Sara ott állt Baszógép előtt, és próbálta rávenni magát, hogy kimondja a szavakat, kiejtse a szitkokat, amitől elszabadulna a pokol, és ez az állat rávetné magát. Az egész olyan egyszerű volt, olyan tiszta. Lelki szemei előtt lejátszódott a jelenet. Két szó csupán, és a fellobbanó harag Baszógép tekintetében, majd a bot csattanása. Ezt szabták feltételül azért, hogy élhet, napi ezer megalázást. Elvettek tőle mindent. Az ellenállás egyetlen módja az volt, ha elfogadja – nem is elfogadja, hanem magáévá teszi – a legrosszabbat.

– Sara, kérlek – nézett rá Jackie. Ne így. Ne miattam. Sara nyelt egyet. Mindenki őt bámulta. – Jól van – mondta. Megfordult és elment. Körülötte mindenki furcsán elcsendesedett. Csak a saját szívverését hallotta.

– Ne aggódj, Fisher – kiáltott utána Baszógép sokatmondón nevetve. – Tudom, hol talállak. Olyan jó lesz, mint a múltkor, ígérem. Sara csak később, az ágyán fekve engedte meg magának, hogy végiggondolja az aznapi események teljes súlyát. Valami megváltozott benne. A szakadék szélén állt, és ugrani készült. Öt hosszú év: lehetett volna akár ezer is. Az idő sodrása, szívének metsző hidege, a napok egyformasága kezdte kimosni és eltüntetni belőle a múltat. Jött a tél. A téli fény. Valahogy sikerült elérnie, hogy Jackie kibírja a napot. Az öregasszony ott aludt felette, nyugtalan forgolódásától meglazultak a szíjak, és az ágy besüppedt. Amikor Jackie meghal, az nem lesz kellemes, a végső megnyugvás előtt még hosszú, gyötrelmes órákig fog tartani, mintha fojtogatnák belülről. Vajon Sara is ilyen sorsra fog jutni? Telnek az évek, ő meg csak vakon botorkál, cél és

kapcsolatok nélküli lényként, mint egy üres váz? Sara nem tette vissza a hevenyészett borítékot a matrac alatti rejtekhelyre. Hirtelen rátört a magány, és kihúzta a párnaként szolgáló rongycsomó alól. A bába segítője adta neki a szülészeten – ugyanaz a nő, aki azt is elmondta neki, hogy a kisbabája ömlő vér kíséretében, korán érkezett, és nem élte túl a szülést. Lány volt, mondta neki a nő. Sajnálom. Aztán Sara kezébe csúsztatta a borítékot és eltűnt. A gyász és fájdalom ködében égett a vágytól, hogy a kezébe foghassa a lányát, de ez nem történt meg, a gyereket elvitték. Soha többé nem látta a nőt. Óvatosan széthajtogatta ujjhegyeivel a szétmorzsolódó papírt. Egy kunkori tincs volt benne – egy kisbaba göndör hajfürtje. A szobában sötét volt, Sara mégis jól látta halvány arany színének élénk ragyogását. Odatette az arcához, és nagy levegőt vett, próbálva beszívni az illatát. Soha többé nem lehetett már gyereke, mert olyan sérüléseket szenvedett szülés közben. Kate volt az egyetlen. Mert Kate-nek nevezte el. Nagyon bánta már, hogy nem mondta el Hollisnak. Tartogatta a hírt, várva a tökéletes pillanatot, amikor átadhatja neki kettejük közös ajándékát. Milyen ostoba volt. Aztán azt gondolta: tudom, hogy jobban jártál így, drágám. Akárhol is vagy most, remélem, ott a fény, az ég és a szeretet az úr. Bárcsak foghattalak volna egyszer a karomban, csak egyszer, hogy elmondjam neked, mennyire szeretlek.

HARMINCHÉT Ez a Lázár-ügy egész egyszerűen túl régóta folyt. Nem mintha nem lettek volna felkelések azelőtt. Talán 31-ben. Aztán 68-ban megint. És akkor még nem is számolta a több száz kisebb, kérészéletű lázongást, amiket elfojtottak az évek során. De most a gondot végül is szükségszerűen egyetlen egyén jelenti, egy magányos rebellis, aki egyszerűen nem érti meg a lényeget. És amikor ezt a férfit (mert biztosan férfi) elintézik, a nélkülözhetetlen oxigéntől megfosztva az ellenállás lángjai maguktól kialszanak. Ez a Lázár mintha másmilyen lett volna, mint a többi síkföldi. Horace Guilder, az igazgató a kupola aljánál lévő ablaknál állt, tekintetét a síkföldnek nevezett piszkos foltra irányította meg az azon túl elterülő, színtelen, téli mezőkre, és számba vette, mit tud eddig. Először is a férfi sokkal több akciót hajtott végre, és másféle módszerekkel dolgozik. Magukat felrobbantó emberek! Dinamitrudakat vagy üvegszilánkokkal, törött csavarokkal teletömött csőbombákat szíjaznak a mellkasukra, és ténylegesen megvan az akaraterejük ahhoz, hogy felrobbantsák és véres ködbe burkolják magukat meg mindenkit maguk körül! Ez több, mint őrültség, ez egy jól kifejlett pszichózis, ami csak azt jelentheti, hogy ez a Lázár, akárki is, sokkal jobban uralkodik követői lelkén, mint bárki őelőtte. A síkföldiek biztonságban érezhetik magukat, van meleg ételük, amivel megtömhetik a hasukat, ágyban alszanak éjszaka, és nem kell félniük a fertőzöttektől. Más szóval élhetik az életüket, és ez a hála mindenért. Hát nem látják, hogy minden, amit tesz, az értük van? Hogy otthont épített az emberiségnek, hogy az fennmaradhasson a történelemben uralkodó széljárás ellenére? Igaz, van némi... méltánytalanság a dologban. Mondjuk úgy, hogy a források egyenlőtlen elosztása, a vezetés és a munka, a gazdagok és a szegények, a mi és az ők szétválasztása. Talán nem volt szép arra hagyatkozni, hogy a síkföldiek kikaparják a gesztenyét, aztán hiába várják, hogy ők is kapjanak belőle. Meg a széles körű társadalmi behódolást segítő, jól bevált eszközökre – hideg zuhany, végtelen sorban állás, a tulajdonnevek túlzott használata, az állandóan ostobaságokat harsogó hangszórók: „Éljen a Nép! Éljen az Igazgató! Éljen a Haza!” A szavaktól még neki is megvonaglik az arca, de egy bizonyos mennyiségű, megrendezett demagógia együtt jár a feladatkörrel. Semmi igazán új, más szóval a jelenkor körülményei szükségessé tették ezt az egészet. De néha, mint ezen a hideg iowai reggelen, amikor elszabadult vonat gyanánt rájuk rontott az évszak első sarkvidéki frontja, és a seggük is befagyott tőle, Guildernek nehezére esett lelkesedni. Több helyiségből álló irodája, amely a lakosztályául is szolgált, kétszáz éves történelme során volt már az iowai területi kormányzó hivatala, az állami történeti múzeum központja és raktár. A legutóbbi óvilági lakója a középnyugati állami egyetem igazgatója volt, egy August Frye nevű ember (ez állt a férfi levélpapírján), aki a tágas ablaknál állva kétségkívül sok boldog órát eltöltött, elmerülve a szívmelengető látványban, amint a vidám, erős, egészséges egyetemisták mást se csinálnak, csak flörtölnek, miközben könnyű léptekkel tartanak az óráikra a szépen gondozott iowai pázsiton. Azon a napon, amikor Guilder bekvártélyozta magát, meglepődve fedezte fel, hogy August Frye igazgató úr a tengerhajózási tematika mentén díszítette fel a helyiséget: hajók üvegekben, térképek kígyókkal, világítótornyokat és óceáni tájképeket ábrázoló, giccses olajfestmények, egy horgony. Feltűnően oda nem illő választás, lévén a középnyugati állami egyetem bizony megfeneklett hajó volt, és kevés tengermentesebb helyet lehetett volna találni a földön. Közel száz év elteltével mit nem adott volna Guilder egy csipetnyi szép tájért. A sajátos étrend mellett ez volt a másik fő gond a halhatatlansággal: minden unalmassá vált. Az ilyen pillanatokban egyetlen dolog vidította csak fel, ha számba vette az elért eredményeit. Voltak szép számmal, gyakorlatilag a semmiből építettek fel egy várost. Micsoda izgalmat érzett még az elején. A kalapácsok szüntelen zengése. Az emberek nélküli földrészt bejáró, aztán visszatérő teherautók, dugig tele az óvilág hátramaradt kincseivel. A napi több száz taktikai döntés, az

embereiből áradó szüntelen energia – őket a túlélők közül válogatta ki nagy gonddal szaktudásuk miatt. Tömören szólva valóságos agytrösztöt építettek a katasztrófa emberi maradványaiból. Vegyészek. Mérnökök. Várostervezők. Mezőgazdászok. Még egy csillagászuk is volt, aki meglepő módon igencsak kapóra jött, és egy művészettörténészük, aki tanácsokkal látta el Guildert (aki őszintén szólva Monet vízi liliomait sem tudta megkülönböztetni a pókerező kutyáktól) a chicagói szépművészeti múzeumból származó nagyobb fogás remekműveinek megfelelő állagmegóvásával és kiállításával kapcsolatban, úgyhogy a képek most a Kupola falait, illetve Guilder irodáját díszítették. Milyen jól szórakoztak! Persze annak, ahogy viselkedtek, egy kicsit olyan jellege volt, mint egy diákszövetségnek a szexuális huncutságok nélkül. (A vírus rövid úton teljesen kiherélte az ember agyának azt a részét, az emberei nagy többsége képtelen volt ránézni egy nőre anélkül, hogy ne vágott volna pofákat.) De mindent összevéve a méltóságteljes viselkedés és a szakmai jelleg uralkodott.

Micsoda boldog emlékek. Most meg itt van ez a Lázár a csőbombáival meg a véres köddel. Guilder gondolatmenetét kopogás szakította félbe. Kimerülten sóhajtott. Megint egy nap, amikor űrlapokat kell töltögetni, szétosztani a feladatokat, és hatalmánál fogva rendeleteket kiadni. Helyet foglalt az őt a Haza szeretett igazgatójaként méltán megillető, nagyjából pingpongasztal méretű, tizennyolcadik századi csiszolt mahagóni íróasztala mögött, és nekigyürkőzött az újabb reggelnek, amikor megint mindenki szüntelenül az ő véleményére lesz kíváncsi – ettől a gondolattól azonnal nagyon is testi jellegű és igen szorongató éhség kezdett rátörni, és savanyú üresség jött fel a beleiből. Ilyen hamar? Már itt tartott a hónapban? A böfögésnél csak az azt követő fingás volt rosszabb, a hagymaszagú gáz úgy tört elő, hogy ember nem tudott megmaradni a helyiségben, még maga a fingó sem tudta elviselni. – Szabad. Amikor az ajtó kivágódott, Guilder felhúzta a nyakkendőjét, és lázas tevékenységbe kezdett a látszat kedvéért, aktákat tologatott ide-oda az asztalon tettetett élénkséggel. Találomra kiválasztott egyet – aztán látta meg, hogy egy jelentés a szennyvízfeldolgozó üzemben végzett javításokról, azaz szó szerint a szarról szól –, és teljes harminc másodpercig úgy tett, mintha azt tanulmányozná, aztán igazgatóhoz illő fáradtsággal emelte fel a fejét, és nézett az ajtóban várakozó, sötét öltönyös alakra, aki egy papírral teletömött csipeszes írótáblát tartott a kezében. – Van egy másodperce? Guilder személyzeti főnöke belépett a szobába. A Dombtető összes többi lakójához hasonlóan Fred Wilkes szeme is vérben forgott, mint valami idült füvesnek. Úgy nézett ki, mint egy jólfésült, nyálas huszonötös – össze sem hasonlítható azzal a sovány, izmos hetvenessel, amilyennek Guilder megismerte. Wilkes volt az első a csapatban, Guilder a támadás utáni első napokban talált rá, a főiskola egyik kollégiumában rejtőzködött. A karjában tartotta – magához szorította – halott feleségét, akinek nem tett jót a háromnapnyi iowai hőség, és jól megtermett teste már bomlani kezdett, iszonyú bűzt árasztva. Wilkes elmesélte, hogy gyalog elszöktek a menekülttáborból, amikor a buszok nem érkeztek meg, öt teljes kilométert tettek meg a tikkasztó hőségben, amikor a felesége a mellkasához kapott, az ég felé fordította a szemét, és holtan esett össze egy szívrohamtól. A férfi nem volt képes arra, hogy csak úgy ott hagyja, úgyhogy guberált valahonnan egy talicskát, és eltolta a főiskolára a nagydarab nőt, ahol menedéket talált, és ahol nem volt más társasága, csak a hulla és a közös élet emlékei. A szörnyűséges szag ellenére (amit Wilkes vagy nem vett észre, vagy nemigen törődött vele) a pár igazán szívbemarkoló látványt nyújtott, ami könnyekig meghatotta volna Guildert, ha az a fajta ember lett volna, és régebben talán az a fajta ember volt, de már nem.

– Idehallgasson – mondta Guilder letérdelve a fájdalomtól sújtott ember elé –, szeretnék tenni magának egy ajánlatot. Hát így kezdődött. És még ugyanazon a napon, sőt igazából ugyanabban az órában meghallotta a hangot, miközben nézte, ahogy Wilkes undorodva hajtja le az első kortyokat. Amennyire meg tudta

állapítani, még mindig ő volt az egyetlen. Egyik emberén sem látszott egy cseppet se, hogy érzékelné Nulladik szellemi jelenlétét. És ami a nőt illette, ki tudta, mi folyik az ő fejében? És most, hogy másfél emberöltő elteltével a nagy terv kezdett végre valóra válni, az emberiség fennmaradó része ott gyülekezett a lábánál (a Kerrville-ügy a Lázár-ügyhöz hasonlóan parányi, de annál bosszantóbb dolog volt, egy borsószem a nagy terv pehelydunnája alatt), itt volt Wilkes a csipeszes írótáblájával, amit mindig magánál tartott, és olyan arckifejezéssel, amiről lerítt, hogy nem jó hírt hozott. – Csak gondoltam, szólok, hogy a gyűjtőbrigád visszatért. Legalábbis, ami maradt belőle. A meghökkentő bevezető után Wilkes kihúzta a legfelső papírlapot a csipeszes írótáblából, Guilder íróasztalára tette, és hátrébb lépett, mintha örülne, hogy megszabadult a dologtól. – A francba, Fred – mondta Guilder, miután gyorsan átfutotta. – A dolgok nem egészen a tervek szerint alakultak, ha szabad így fogalmaznom. – Senki? Egyetlenegy sem? Valami baj van ezekkel az emberekkel? – Legalább átmenetileg elvágták az olajutánpótlást – mutatott Wilkes a papírra. – Ez előnyös. Sok lehetőség rejlik benne. De Guilder vigasztalan volt. Először Kearney, most meg ez. Volt idő, amikor a túlélők összeszedése viszonylag könnyen ment. Megjelent a nő, a kapuk kivágódtak, a nyitásra szolgáló kerék elkezdett forogni, a függőhíd leereszkedett a várárokra; a nő elvégezte a feladatát, mint az oroszlánszelídítő a cirkuszban; és a teherautók már száguldottak is vissza Iowába, emberekkel megrakva. A kentuckyi barlangok. A sziget a Michigan-tavon. Az elhagyott rakétasilók Észak-Dakotában. Aztán most nemrég a kaliforniai rajtaütés is kifejezetten sikeres volt, ötvenhat túlélőt hoztak el, akik közül a legtöbb birkaként menetelt a teherautóba, mihelyt elment az áram, és közölték velük a feltételeket. (Szállj be, vagy felaprítunk.) Néhányan ugyan a szokásos módon lemorzsolódtak – egyesek meghaltak útközben, másoknak nem sikerült alkalmazkodniuk az új körülményekhez –, de akkor is szép fogás volt.

Azóta viszont egyik fékevesztett vérfürdő jött a másik után, kezdve Roswell-lel. – A jelek szerint nemigen volt tárgyalási szakasz. A konvojt elég komolyan felfegyverezték. – Az sem érdekel, ha atomrakétájuk volt. Ezt tudtuk előre. Ezek texasiak. – Bizonyos értelemben ez igaz. – Nemsokára készen állunk, és ezt tudja nekem mondani? Testekre van szükségünk, Fred. Élő, lélegző testekre. A nő már nem tudja kézben tartani a dolgokat? – Megpróbálhatjuk a régi módszerrel. Én már kezdettől ezt mondtam. Lenne néhány halottunk, de ha folyton megtámadjuk az olajszállítmányaikat, előbb-utóbb nemigen fognak tudni védekezni.

– Mi gyűjtjük az embereket, Fred. Nem elveszítjük őket. Vagy nem voltam elég világos? Hát tud maga számolni? Az emberek a lényeg. – Akar vele beszélni? – vont vállat Wilkes védekezőn. Guilder megdörzsölte a szemét. Úgy vélte, meg kell tenni ezt a gesztust, de Lilával beszélni olyan volt, mint a fallal pingpongozni: a labda azonnal visszajön, akármilyen erősen üti el az ember. A feladatot még tovább nehezítette az a körülmény, hogy a nő fantazmagóriáival is kezdeni kellett valamit, és a téveszmék falán Guilder csak a legszövevényesebb módokon tudott áthatolni. A sok szakember között, akiket az évek során összegyűjtött, igazán lehetett volna egy dilidoki. Ha úgy tettek, mintha terhes lenne, az megnyugtatta. A nő különleges képessége nélkülözhetetlen árucikk volt, amivel csínján kellett bánni. De amikor az anyasággal küszködött, gyakorlatilag elérhetetlen volt, és Guilder aggódott, nehogy tovább károsodjon az amúgy is törékeny lelke.

Mert ez volt a helyzet Lilával. Mindazok közül, akik megízlelték a vért, csak őt áldotta meg a sors azzal a képességgel, hogy irányítani tudta a fertőzötteket. Több volt ez, mint irányítás: Lila jelenlétében kezesbárányokká váltak, engedelmesek, sőt kedvesek lettek. Az érzés kölcsönös volt, ha a nő kétszáz méterre megközelítette a fertőzötteket, doromboló

macska lett belőle egy alom kiscicával. Guilder ezt semmilyen módon nem tudta elérni, bár Isten a megmondhatója, hányszor próbálta. Eleinte egyenesen a megszállottja volt. Rengetegszer magára öltötte a védőöltözetet, és bement a fertőzöttek közé, mert azt gondolta, hogy ha rátalál a megfelelő mentális fogásra vagy megnyerő testbeszédre vagy megnyugtató hanghordozásra, térdre hullanak előtte, mint a kutyák, ahogy a nő esetében tették, és várják, hogy megvakarja a fülüket. De ez soha nem történt meg. Egész hosszan, három másodpercig tűrték a jelenlétét, aztán egyikük a levegőbe dobta – nem ételnek tekintették, hanem inkább egy embernagyságú játéknak –, és Guilder azt vette észre, hogy ide-oda repked, amíg valaki fel nem kapcsolta a villanyt, hogy kihozza. Azóta persze rég abbahagyta a próbálkozást. A látvány, amint Horace Guildert, a Haza igazgatóját strandlabda gyanánt ide-oda dobálják, nem egészen az a kép volt, amit sugározni akart magáról. Egy orvos sem tudta neki kielégítően megmagyarázni, mitől olyan más Lila. Az ő csecsemőmirigyének a ciklusai rövidebbek voltak, úgyhogy hétnaponta szüksége volt vérre, és a szeme is másmilyen, a retinájáról a vezetőség tagjaira jellemző folt. Fényérzékenysége azonban ugyanolyan nagy volt, és amennyire Suresh meg tudta állapítani, a vérében is ugyanazt a vírust hordozta, mint ők. Végül is a férfi széttárta a karját, és annak a kevéssé bonyolult ténynek tulajdonította a képességeit, hogy Lila nő

– az egyetlen nő a csapatban, mert Guilder így akarta. Talán ilyen egyszerű az egész – mondta Suresh. – Talán csak azt hiszik, ő az anyjuk. Guilder ekkor hirtelen rájött, hogy Wilkes őt nézi. Miről is beszéltek? Liláról? Nem, Texasról. Wilkes azt mondta, volt még valami. – És aztán van itt még egy másik dolog is – kezdte Wilkes, és elmondta Guildernek a piacon történt bombamerényletet. Bassza meg! Bassza meg, bassza meg, bassza meg! – Tudom, tudom – rázta meg a fejét Wilkes a maga sajátos módján. – Váratlan esemény, és nem is a legjobb, ami történhetett. – Ez egyetlen ember. Egyetlenegy! Guilder arca rángott, és egész testében remegett a jogos dühtől. Újabb böfögés tört fel belőle. Bosszút akart. Azt akarta, hogy a dolgok végre normális kerékvágásba kerüljenek, a francba is. Ezt a Lázárt akarta, akárki is volt, a fejét akarta látni egy istenverte lándzsa végén. – Már nyomoznak az embereink. A rendfenntartó erők kérdezősködnek, és dupla élelmiszeradagot kínáltunk annak, aki biztos nyommal szolgál. Azért nincs belezúgva az egész domboldal.

– Árulja már el nekem valaki, hogy tud végigrobogni a síkföldön, mintha az egy istenverte gyorsforgalmi út lenne? Nincsenek járőreink? Nincsenek ellenőrző pontjaink? Valaki fényt tudna deríteni erre az apró részletre? – Van ezzel kapcsolatban egy elméletünk. A bizonyítékok arra utalnak, hogy egy olyan szervezetről van szó, amely a klasszikus értelemben vett sejtekből áll. Egy-egy csoport csak néhány egyénből áll, és ezek egy lazán összefüggő rendszer részei. – Tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy mi egy terrorista sejt, Fred. – Én csak azt mondom – tett izgatott kézmozdulatot a vezérkari főnök –, hogy nem biztos, hogy egy embert kell keresni. Hogy Lázár eszméje ellen harcolunk, nem pedig maga Lázár személye ellen. Ha tud követni. Guilder tudta követni, és a gondolattól nem vidult fel. Volt már ilyesmivel dolga azelőtt, először Irakban és Afganisztánban, aztán Szaúd-Arábiában, a puccs után. Levágták a fejet, de a test nem halt meg, egyszerűen növesztett egy másik fejet. Az egyetlen használható stratégiának ezekben a helyzetekben a lélektani hadviselés bizonyult. A test megölése soha nem volt elég. A szellemet kellett megölni. – Hányan vannak őrizetben? Wilkes újabb papírokat nyújtott át. Guilder elolvasta a teljes jelentést. A szemtanúk szerint a piaci

merénylő egy harmincas éveiben járó mezőgazdasági munkásnő. Soha semmi gondot nem okozott, minden ki azt állította, hogy szelíd volt, mint a galamb. Ez a tulajdonsága kísértetiesen egyezett a többi öngyilkos merénylő jellemrajzával. Nem volt élő családtagja, egy nővért kivéve, a férje és a fia hat évvel korábban meghalt szalmonellafertőzésben. A jelek szerint kollaboránsnak öltözve jutott át az ellenőrző pontokon (az egyenruha eredeti viselőjének testét egy szemetes konténerbe gyömöszölve találták meg, átvágott torokkal, és az egyik karját valami rejtélyes oknál fogva könyökből levágták), de nem tudták, honnan szerezte be a robbanószert. Nem jelentették, hogy bármi is hiányozna akár a fegyverraktárból, akár az építőanyag lerakatból, de azért a teljes leltár még nem készült el. Kilenc lakótársát meg a nővére családját, köztük két kisgyereket, őrizetbe vettek, hogy kihallgassák őket.

– Úgy tűnik, senki nem tud semmit – mondta Wilkes türelmetlen kézmozdulattal. Miközben Guilder olvasott, ő helyet foglalt az íróasztal túloldalán. – A nővérét kivéve olyan, mintha alig ismerték volna. Emelhetjük még egy kicsit a tétet, de nem hiszem, hogy hasznavehető értesülésekhez jutnánk. Ezek az emberek már beadták volna a derekukat. Guilder félretette az aktát a többi közé. A böfögések változatlanul folytatódtak, a szája belül megtelt az állati pusztulás rossz ízével, ami kissé hasonlított a rothadó Wilkesné bűzéhez. Ez pedig nem kerülte el vezérkari főnöke figyelmét, mert le lehetett olvasni fiatalos arcáról a szag miatti, alig leplezett undort. – Semmi szükség rá – mondta Guilder. – Azt akarja, hogy elengedjük őket? – vonta össze kétkedőn a szemöldökét Wilkes. – Nem hiszem, hogy ez bölcs dolog lenne. Legalább hadd várakozzanak még két napig. Bosszantsuk őket egy kicsit, és lássuk meg, hova vezet. – Épp maga mondta az előbb, hogy ha tudnának valamit, már beszéltek volna. Guilder elhallgatott, mert tudta, hogy határátlépésre készül. A tizenhárom letartóztatott síkföldi elvégre emberi lény, és valószínűleg semmi bűnük nem volt. Még ennél is lényegesebb, hogy valódi, fizikai vagyont képeztek, s a jelen helyzetben nem volt könnyű pótolni egyetlen ember munkáját sem. Viszont nagyon idegesítő tényező, hogy a Lázár-ügy ilyen nehezen kezelhető, és számolni kellett a texasi fiaskóval is, meg hogy Guilder nagyszabású terveiben, amik végre-valahára kezdtek valóra válni, fontos szerepet játszott az idő. Ráadásul a saját, egyre sürgetőbb testi szükségleteinek a szorításában – ami, ahogy elnézte a túlméretezett íróasztal csiszolt síkjának túloldalán ülő Wilkes reakcióit, úgy növekedett benne, mint egy virág a gyorsított filmfelvételen – nem gondolkodhatott túl sokáig. A határra ért, vetett rá egy pillantást, és átlépett rajta.

– Nekem úgy tűnik – mondta Horace Guilder igazgató –, hogy itt az idő. Vágjunk bele. Miután Wilkes kiment, Guilder várt még néhány percet, hogy megrendezze a távozását. Már sokszor emlékeztette magát, hogy a tekintélyéhez jelentős mértékben hozzájárult nyilvános szerepléseinek a méltósága, úgyhogy jobb volt, ha az emberek nem tanúi annak, amikor ilyen izgatott. Kivette a kulcscsomót az íróasztalából, és kilépett. Furcsa, hogy tört rá ilyen hirtelen az éhség. Rendszerint több napig és nem percekig tartott, amíg lassan megéhezett. A kupola aljától egy kanyargó lépcsősor vezetett a földszintre, amit a birodalom különféle hercegeit, tábornokait és báróit ábrázoló olajfestmények szegélyeztek, rosszalló tekintetű, szögletes állú férfiak sora korhű jelmezben. (Ő legalább még nem jutott odáig, hogy megfestesse magát – bár, ha jobban belegondol, miért is ne?) Kinézett a korláton. Tizenöt méterre lent ott voltak az egyenruhás biztonsági emberek; a vezetés sötét öltönyös és nyakkendős tagjai, akik fürgén, fontoskodva nyargaltak ide-oda aktatáskáikkal és csipeszes írótábláikkal; volt még két szolga is, akik mint két papírhajó, áttetszőn siklottak végig a csiszolt kőpadlón az apácákéhoz hasonló öltözékükben. Wilkest kereste, és meg is találta: a súlyos bejárati ajtónál állt, aminek berakásos faragványai a prériről vett giccses jeleneteket ábrázoltak (egy

búzakévét markoló ököl, a termékeny iowai talajt vidáman szántó eke). Hűséges vezérkari főnöke megállt tanácskozni két vezetőségi taggal, Chee és Hoppel miniszterekkel. Guilder azt feltételezte, hogy Wilkes már a napi parancsokat adja ki, és a történtekről tájékoztatja kollégáit, de erre a feltevésre rácáfolt, amikor Hoppel hátravetette a fejét, összecsapta a kezét, és hangosan felnevetett, ami csak úgy visszhangzott a márványozott térben, és úgy verődött vissza a falakról, mint egy puskagolyó egy tengeralattjáróban. Guilder eltűnődött, vajon mi a fasz lehet olyan vicces. Elfordult a korláttól, és átment a másik, hagyományosabb, alig észrevehető lépcsőházhoz, amit csak ő használt. Ekkor már hangosan korgott a gyomra. Alig tudta megállni, hogy ne hármasával vegye a lépcsőfokokat, mert az a jelenlegi állapotában valószínűleg valami csonttöréssel járó seggre eséssel végződött volna, ami meggyógyulna ugyan órákon belül, de attól még rohadtul fájna. Guilder tehát inkább óvatosan, egy szerre egy fokot lépve haladt, olyan elővigyázattal, mintha egy kristálykelyhet vinne, aminek a tartalma bármelyik pillanatban kiömölhet a padlóra. Már kezdődött a nyáladzás, szinte valóságos vízesésként csobogott a szájában, úgyhogy vissza kellett szívnia a fogai között. Vámpír partedli, gondolta fanyarul, azzal aztán sok pénzt lehetne keresni.

Végre az alagsorba ért, előtte a súlyos, boltíves ajtó. Guilder előhúzta a kulcsokat az öltönyzakója zsebéből. A keze már remegett izgalmában, ahogy kinyitotta a zárat, elfordította a súlyos kereket, és belökte a vállával az ajtót. Mire félúton járt a folyosón, már derékig levetkőzött, és lerúgta a cipőjét. Teljes gőzzel haladt, mint egy szörföző, aki átlibben a hullámokon. Egyik ajtó a másik után suhant el mellette. Guilder hallotta az elátkozottak tompa kiáltásait bentről, de ez a hang már rég nem keltett benne szemernyi szánalmat sem, már ha valaha keltett benne egyáltalán valamennyit. Elrohant a veszélyt jelző táblák mellett – ÉTER A LEVEGŐBEN, NYÍLT LÁNG HASZNÁLATA TILOS –, villámsebességgel elérte a hűtőkamra ajtaját, befordult az utolsó sarkon, és majdnem összeütközött egy köpenyes technikussal.

– Guilder igazgató úr! – zihálta. – Nem tudtuk...! – kezdte, de Guilder belefojtotta a szót, amikor a kelleténél nagyobb hevességgel, teljes erőből rávágott a bal alkarjával a férfi fejére oldalról, mire az a falnak csapódott. Vért akart, de nem akármilyen vért. Mert volt vér és volt vér. Amikor az utolsó ajtóhoz ért, lelassított és megállt. A nadrágjával matatott, végül sikerült kigombolnia és félrehajítania, aztán kinyitotta az ajtót. – Jó napot, Lawrence.

HARMINCNYOLC Reggelre Jackie eltűnt. Amikor Sara felébredt, üresen találta a nő ágyát. Elfogta a vakrémület. Végignyargalt a szálláson, közben átkozva magát, hogy olyan mélyen aludt. Az öregasszony, akinek a második sorban volt az ágya? Látta őt valaki? De senki nem látta, vagy legalábbis azt mondták. A reggeli névsorolvasáson Sara csak egy pillanatnyi csendet észlelt azon a helyen, ahol Jackie számának kellett volna lennie. Mindenki a földet nézte. Ennyi volt, a hullámok összecsaptak a barátnője feje felett. Mintha soha nem is létezett volna. Mintha köd ereszkedett volna le Sarára, a lelke egész nap a kétségbeesett reménykedés és az őszinte kétségbeesés közötti vékony határon imbolygott. Valószínűleg nem volt mit tenni. Az emberek néha eltűntek, itt ez volt a dolgok rendje. Sara mégsem tudta kiverni a fejéből, hogy ha a nő még a kórházban van, ha még nem vetették oda a fertőzötteknek eledelül, lehet némi esély. De hogy tudták egyáltalán elvinni Jackie-t így, Sara orra elől? Hogyhogy nem hallott semmit? Hogyhogy Jackie nem tiltakozott? Valami egész egyszerűen nem stimmelt. És ekkor Sara rájött. Azért nem hallott semmit, mert nem volt mit hallani. Ne így. Ne miattam. Jackie önszántából hagyta el a szállást. Azért tette, hogy Sarát védje. A délután közepén már tudta, hogy tennie kell valamit. Gyötörte a bűntudat. Nem kellett volna azzal próbálkoznia, hogy kijuttassa Jackie-t az üzemből, és nem kellett volna úgy szembeszállnia Baszógéppel. Szinte célkeresztet festett a nő hátára. A percek teltek. A fertőzöttek kicsivel alkonyat után ettek, Sara már látta korábban a teherautókat. Zsúfolásig tömve voltak bőgő tehenekkel, de látta az ablaktalan furgonokat is, amikben a letartóztatottakat szállították oda. Egy mindig a kórház mögött parkolt, a jelentése világos volt bárkinek, aki hajlandó volt belegondolni. Az őrlő brigádokat Vale és Füttyös felügyelték. Vale-lel elboldogult volna, de mivel Füttyös is figyelte, nem tudta, mit tegyen. Egyetlen megoldás jutott eszébe. Telerakta a vékáját, felemelte a földről, tett három lépést az őrlőgép felé, és megállt. – Ó – kiáltotta Sara. Kiejtette a kezéből a kosarat, és a hasához kapott. – Ó, ó. Nyögve térdre hullott. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy az őrlőgépek zajában a műsora észrevétlen marad. Hangosabban kezdett kiáltozni, felhúzta a lábát a mellkasához, és átfogta a saját rekeszizmát.

– Sara, mi az? – guggolt le hozzá a többi nő egyike, Constance Chou. – Fáj! Fáj! – Állj fel, mert meglátnak! – Mi folyik itt? – szólt közbe egy másik hang: Vale-é. – Nem tudom, uram – hátrált Constance. – Egyszer csak... összeesett. – Fisher, mi a baj? Sara nem válaszolt, csak tovább nyöszörgött, a derekánál himbálta magát, és bevetett néhány görcsös rúgkapálást is ráadásképpen. Bámészkodók gyűltek köré. – Vakbél – mondta Sara. – Hangosabban! – Azt hiszem... – torzult el az arca a tettetett fájdalomtól – ...a vakbelem. Füttyös sietve átvágott a tömegen, félrelökve a furkósbotjával a bámészkodókat.

– Mi a gond? – Azt mondja – vakarta a fejét Vale –, hogy valami baj van a belével. – Mit néznek, emberek? Menjenek vissza dolgozni – szólt nyers hangon Füttyös, aztán Vale-hez fordult. – Mit akarsz vele csinálni? – Fisher, tudsz járni?

– Kérem – zihálta. – Orvosra van szükségem. – Azt mondja, orvosra van szüksége – tudósított Vale. – Igen, hallottam, Vale. Rendben – sóhajtott egy nagyot Füttyös –, vigyük ki innen. Odatámogatták egy kisteherautóhoz, ami az üzem mögött parkolt, és lefektették hátulra. Sara továbbra is himbálta magát, és nyöszörgött. Rövid kupaktanács következett: vigye el egyikük, vagy hívjanak sofőrt? – Bassza meg, majd én elviszem – mondta Füttyös. – Ismerlek, te egész nap itt ácsorognál, mert nem tudnál dönteni. A kórházba vezető út tíz percig tartott, amit Sara arra használt fel, hogy tervet kovácsolt. Eddig csak arra tudott gondolni, hogy bejusson a kórházba, és megtalálja Jackie-t, mielőtt elviszi őt a furgon. Az azt követő lépésen már nem gondolkodott. Úgy tűnt neki, hogy csak két jó lap van a kezében. Először is igazából nem beteg, ha csodálatos módon meggyógyul, egy teljesen jó erőben levő nőt valószínűleg nem vetnek a fertőzöttek elé. Másodszor meg nővér. Még nem tudta biztosan, hogyan vehetné ennek hasznát – majd rögtönöz –, de az orvosi tudása segítségével talán képes meggyőzni a kórház vezetőjét, hogy Jackie nem is olyan beteg, amilyennek látszik.

De az is lehet, hogy bármit tesz, most már úgyis mindegy. Ha egyszer bemegy a kórház ajtaján, soha nem jön ki onnan. Ha jobban belegondol, ez a lehetőség sem látszott annyira rossznak, mert így lett egy harmadik lapja, amit kijátszhat: hogy nem érdekli, él-e vagy hal-e. Füttyös megállt a kórház bejárata előtt, hosszú léptekkel hátrament a platóhoz, és lenyitotta a hátsó ajtót. – Kifelé. Gyerünk. – Nem tudok járni. – Ajánlom, hogy tudjál, mert én nem foglak cipelni. Ebben biztos lehetsz. Sara felült. A nap kikandikált a felhők mögül, felélénkítve a helyet hideg fényével. A kórház egy háromszintes téglaépület volt a síkföld déli szélén, ahol több alacsony, sivár építmény is állt egy kupacban. Húsz méterre tőle állt a rendfenntartó erők három alállomáshelyének az egyike. Egy tucat kollaboráns őrizte a bejáratot, amit betonbarikádok szegélyeztek. – Magamhoz beszélek, vagy mi van? Magához beszélt, Sara alig hallotta, amit mondott. Az autóra figyelt, egy kis szedánra abból a típusból, amivel a kollaboránsok közlekedtek a szállások között. Nagy sebességgel tartott feléjük, a nyomában kavargott a por. Sara nagy nehezen lemászott a platóról. Ezzel egy időben érezte, hogy valaki hátulról rohan felé. A kocsi haladt tovább változatlan sebességgel. Volt valami fura benne, és nem csak az az eszeveszett tempó, amivel közeledett. Az ablakokat elsötétítették, úgyhogy a vezető rejtve maradt, és valami fehér festékkel rá volt mázolva a motorháztetőre.

LÁZÁR ÉL Miközben a jármű a barikádok felé száguldott, Sarát hátulról kupán vágták. A következő pillanatban a teherautó felrobbant, mégpedig olyan hangorkán és óriási hőhullám kíséretében, amiről nem hitte, hogy ténylegesen létezhet a világon, ő pedig fulladozva terült el a földön. A levegő kiszívódott a tüdejéből. Mindenféle potyogott rá, és nehéz, lángoló dolgok röpködtek a levegőben, aztán üstökösként csapódtak be körülötte. Fémes csikorgás hallatszott, meg záporozó üveg csilingelése. Mindenütt zaj volt, és óriási hőség perzselte Sara bőrét, aztán egy test nehezedett rá, majd hirtelen csend lett, és valakinek a meleg leheletét érezte a fülénél. – Gyere velem. És pontosan azt tedd, amit mondok. Sara felállt. Egy ismeretlen nő kézen fogta, és húzta maga után a csodálkozástól tehetetlen Sarát. Valami történt a hallásával, ami tej szerű valószerűtlenségbe burkolta körülötte a jelenetet. Az

alállomás helyén egy kráter füstölgött. A kisteherautó eltűnt, az oldalán feküdt a kórház bejáratánál, illetve a korábbi bejárat helyén. Sara keze és arca nedves volt valamitől. Vér. Egész testét vér borította. Meg valami ragacsos izé, biológiai eredetű dolgok, és valami finom, szemcsés por: apró üvegszilánkok. Milyen elképesztő ez az egész, gondolta, különösen, ami Füttyössel történt. Döbbenetes volt, hogy milyen egy test, amikor már nincs egyben, hanem nagy területen szétszóródnak a darabjai, amik azért még felismerhetően emberiek. Ki gondolta volna, hogy amikor egy test szétrobban – ahogy az ebben az esetben nyilvánvalóan történt –, akkor ténylegesen ez történik vele: darabjaira robban. Kivonta magát a jelenet hatása alól, először elfordította a tekintetét, aztán már egyáltalán nem gondolt rá. A nő futott, és futott vele ő is, miközben a nő vonszolta is, megmentője energiája – mert Sara megértette, hogy ez a nő megvédte őt a légnyomástól – a kezét szorító kézen keresztül átáramlott a testébe. Mögöttük a csend átadta a helyét egy sikító, kiáltozó kórusnak, aminek furán zenei volt a hangzása, a nő meg lelassított, megállt egy épület mögött, ami valamilyen oknál fogva még nem dőlt össze (hát nem robbant fel a világ összes épülete?), és a földre vetette magát. A kezében valami kampószerűséget tartott, azzal félrehúzta a csatornafedlapot.

– Mássz be. Sara úgy tett, ahogy a nő mondta. Bemászott a lyukba, ahol egy létra állt. Valami rossz szag terjengett. Szarszag. Folyamatosan szarban lépdeltek. Amikor Sara leért a csatorna aljára, és a tornacipője megtelt a borzalmas folyadékkal, a nő átnyúlt a feje felett, és nagy zörgés kíséretében visszacsukta a csatornanyílást, teljes sötétségbe burkolva Sarát. Csak ekkor jutott el a tudatáig, hogy átélt egy nagy pusztítással meg sok halállal járó robbanást, és hogy közvetlenül utána, valószínűleg egy percbe se telt, mindenestül odaadta magát egy ismeretlen nőnek, és hogy ez a nő eltüntette őt az élők sorából: hogy Sara tulajdonképpen nem létezett többé.

– Várj. Egy kis, kékes láng lobbant: a nő egy fáklya fejéhez érintette a kezében tartott öngyújtót. Meggyulladt a tűz, és megvilágította az arcát. A húszas éveiben járhatott, hosszú nyaka volt, kis, sötét szeme, és élénk tekintete. Valahonnan mintha ismerős lett volna, de Sara nem tudott rájönni, honnan.

– Mostantól nem beszélünk. Tudsz futni? – kérdezte. Sara bólintott. – Akkor gyerünk. A nő sietős léptekkel indult el a szennyvízcsatornában, Sara követte. Egy ideig így haladtak. A nő mindegyik elágazásnál egyértelműen tudta, merre kell menni. Sara elkezdte számba venni a sérüléseit. A robbanás nem múlt el nyomtalanul. Többféle fájdalom gyötörte, némelyiket elég élesnek érezte, másutt inkább csak tompa sajgást érzékelt. De egyik sem volt olyan komoly, hogy ne tudott volna lépést tartani a nővel. Miután eltelt még egy kis idő, Sara rájött, hogy már annyit haladtak, amivel biztosan kívül kerültek a Haza drótkerítéssel körülvett határain. Szökésben voltak! Szabadok voltak! Az alagút végén fényt pillantottak meg: a kijárat. Azon túl terült el a világ – egy halálos veszélyekkel teli világ, ahol szabadon kószáltak a fertőzöttek, de még így is az ígéret földjeként derengett fel előtte, amikor kilépett. – Bocsánat. A nő mögötte állt. Egyik kezével átkarolta Sara derekát, hogy ne tudjon mozdulni, a másik kezével egy rongyot emelt Sara arcához. Mi a csoda? De mielőtt Sara bármit is tudott volna mondani tiltakozásul, a rongy befedte a száját meg az orrát, borzasztó, fojtogató vegyszerszag árasztotta el az érzékszerveit, és egymillió apró csillag aludt ki a fejében.

HARMINCKILENC Lila Kyle. A neve Lila Kyle. Bár persze tudta, hogy a tükörben látott arcnak más nevei is vannak. A méltóságos hibbant asszonyság. Az őrült királynő. Ő dilinyós fensége. Ó, igen, Lila hallotta már mindet. Korábban kell felkelni ahhoz, hogy Lila Kyle-t valaki az orránál fogva vezesse. Fel se veszem, mondta mindig (az apja mondata), csak sértegessenek. Hanem igazából a suttogás, az dühítette. Az emberek folyton suttognak előtte! Mintha ők lennének a felnőttek, ő meg a gyerek, mintha egy bomba lenne, ami bármelyik másodpercben felrobbanhat. Milyen furcsa! Furcsa és nem is kicsit tiszteletlen, mert először is nem őrült, ebben százszázalékosan tévednek; másodszor meg, még ha, tegyük fel a vita kedvéért, az is lenne, és szeretne meztelenre vetkőzve a holdfényben vonyítani, mint egy kutya (szegény Roscoe), mi közük volna hozzá? Mi közük ahhoz, hogy ő őrült-e, vagy sem? (Bár be kell vallania, hogy vannak napok, egy-két nehéz nap, amikor a gondolatai nem akarnak együttműködni, mintha egy nyaláb őszi falevél lennének, amit ő hiába próbál beszuszakolni egy táskába.) Ez nem szép dolog. Túl megy minden határon. Valakinek a háta mögött beszélni, és ilyen aljas célzásokat tenni – túl van az elemi illendőség határain. Nem tett semmit, amivel ilyen bánásmódot érdemelne. Nem érintkezik senkivel, soha nem kért semmit, meghúzza magát, mint egy egér, teljesen elégedett azzal, hogy a szobájában töltheti az idejét a kedves kis holmijaival, üvegcséivel, fésűivel, keféivel és pipereasztalával, ahol most is ül éppen – úgy tűnt, már ott ül egy kis ideje –, és a haját keféli. A haja. Ahogy a figyelmét a tükörben levő arcra fordította, a felismerés meleg érzése töltötte el. A látvány mindig meglepetésszerűen érte: a rózsás, pórusmentes bőr, a nedvesen csillogó szem, a puha, telt orcák, a vonások finom arányossága. Bámulatosan szép! És a legbámulatosabb minden közül a haja. Milyen fényes, milyen dús tapintású, milyen melaszosan sűrű. Nem is melasz: csokoládé. Valami kitűnő keserű csokoládé egy csodálatos és különleges helyről, talán Svájcból, vagy egy másik olyan országból. Mint a cukorkák, amiket az apja mindig az íróasztalában tartott, és ha jó volt, nagyon jó, de olykor minden ok nélkül is, csak mert az apja szerette őt, és azt akarta, hogy Lila ezt tudja, behívta a férfiszagú dolgozószobájának szentélyébe – ahol írta a fontos cikkeit, olvasta a megfejthetetlen könyveit, és végezte az amúgy is titokzatos dolgokat, amiket egy apa szokott –, hogy átadjon neki egyet a szeretete jeléül. Most csak egyet, mondta neki, és ez felerősítette a különlegesség érzését, mert benne volt az is, hogy a jövőben majd további látogatásokat fog tenni a dolgozószobában. Az aranydoboz, a nyíló fedél, az izgatott várakozás pillanata: kis kezével úgy körözött a teli doboz gazdag tartalma felett, mint egy műugró, amikor a medence szélén egyensúlyoz, és számítgatja a tökéletes ugrási szöget. Voltak a csokoládésak, a diósak és a cseresznyések (ez volt az egyetlen, amit nem szeretett, kiköpte őket egy zsebkendőbe). De mind közül a legjobban azt szerette, amiben nem volt töltelék, a színtiszta, tömör csokoládét. Mindig arra vágyott. Ezt az egyedülálló kincset, az olvadó, tejes édességet próbálta kiválasztani a többi közül. Ez az? Vagy ez?

– Yolanda! – kiáltott. Senki nem felelt. – Yolanda! A nő sürögve-forogva, szoknya- és fátyolsuhogás kíséretében jött be a szobába. De most tényleg, gondolta Lila, ez meg már milyen nevetséges egy ruha. Hányszor mondta már neki, hogy öltözzön praktikusabban? – Yolanda, hol volt? Már egy órája kiáltozom. – Yolanda, asszonyom? – nézett a nő Lilára úgy, mintha az elvesztette volna az eszét. Hát már őt is megfertőzték? – Ki mást hívnék? – sóhajtott Lila egy jó nagyot. Olyan sötét tud lenni néha ez a nő. Igaz, angolul se tud valami jól. – Szeretnék kérni... valamit. Legyen szíves. Por favor. – Igen, asszonyom, persze. Szeretné, ha olvasnék magának? – Olvasni? Nem – felelte. Bár az ötlet hirtelen vonzó lett, lehet, hogy most pont egy kis Beatrix

Potter kellene, az megnyugtatná az idegeit. Nyúl Péter a kék kabátkájában. Bikkmakk Mókus meg a fivére, Áfonya. Azok ketten olyan csínytevésekre képesek! Aztán eszébe jutott, mit akart. – Csokoládé. Van itthon csokoládé? – Csokoládé, asszonyom? – kérdezett vissza a nő. Mintha még mindig nem volna eszénél. Talán rákapott az italra. – Esetleg egy kis maradék cukorka mindenszentekről? Biztos vagyok benne, hogy van itthon valahol. Bármi megteszi. Egy bonbon. Egy mandulás-kókuszos szelet. Egy Kit Kat. Jöhet akármi. – Ööö... – Sí! Egy kis cso-ko-lá-ta! Nézze meg a mosogató feletti szekrényben. – Bocsánat, nem tudom, mit kér. Hát ez aztán igazán bosszantó volt. A nő úgy tesz, mintha nem tudná, mi az a csokoládé! – Nem értem, mi a gond, Yolanda. Meg kell mondanom, hogy a viselkedése kezd kissé aggasztani. Sőt igazából nem is kissé. – Kérem, ne legyen dühös. Ha tudnám, mi az, örömmel hoznék önnek. Talán Jenny tudja. – Hát erről beszélek, látja. Pontosan ezt mondom – sóhajtott egy nagyot Lila. Kár, de sajnos nem volt mit tenni. Jobb gyorsan túl lenni rajta, mint sokáig nyújtani a dolgot. – Attól tartok, Yolanda, hogy el kell magát bocsátanom. – Elbocsátani? – Igen, elbocsátani. No más. A jövőben nem tartunk igényt a szolgálataira, sajnálom. – Ezt nem teheti! – mondta a nő elkerekedett szemmel. – Igazán sajnálom. Bárcsak jól alakultak volna a dolgok. De az adott körülmények között nem igazán van más választási lehetőségem. – Kérem! – vetette magát a nő Lila lába elé. – Bármit megteszek! – Yolanda, szedje össze magát. – Könyörgök magának – mondta a nő a szoknyájába zokogva. Hiszen tudja, mit fognak csinálni velem. Esküszöm, hogy keményebben fogok dolgozni! Lila számított rá, hogy a nő majd rosszul fogadja, de ez a méltóságon aluli színjáték teljesen váratlan és határozottan kínos volt. Erős késztetést érzett, hogy vigasztalásképpen megérintse a nőt, de ellenállt neki, nehogy elnyúljanak a dolgok, és Lila keze esetlenül állt meg a levegőben. Talán várnia kellett volna, amíg David hazajön. Ő mindig is jobban csinálta az ilyesmit. – Természetesen gondoskodunk ajánlólevélről. És megkapja kétheti bérét. Igazán nem kéne ennyire a szívére vennie. – Ez halálos ítélet! – ölelte át Lila térdét, mintha valami mentőcsónakba kapaszkodna. – Az alagsorba fognak küldeni! – Aligha hiszem, hogy ez kimeríti a halálos ítélet fogalmát. Maga túlreagálja a dolgot. De a nőnél már nem hatottak az észérvek. A leküzdhetetlen zokogógörcs miatt egy hang se jött ki a torkán, úgyhogy felhagyott a kérleléssel, csak Lila szoknyáját áztatta nyálkás könnyeivel. Lila csak arra tudott gondolni, hogy minél hamarabb lezárja a dolgot. Utálta az ilyen helyzeteket, utálta. – Mi folyik itt? Lila felnézett az ajtóban álló alakra, és megkönnyebbülten sóhajtott. – David, hála Istennek. Van itt egy kis gond. Yolanda egy kicsit kiborult. Úgy döntöttem, elbocsátom. – Jézusom, őt is? Valami bajod van vele? Hát ez jellemző. Mit is várhatott volna Davidtól? – Te könnyen beszélsz, amikor egész nap nem vagy itthon, nekem meg itthon kell csücsülnöm. Reméltem, hogy legalább támogatni fogsz. – Kérem, ne tegyék! – jajveszékelt Yolanda.

– Segítenél? – kérdezte Lila, és olyan kézmozdulatot tett, mintha azt mondta volna: szabadítsanak már meg ettől a nőtől. Ami nem bizonyult olyan könnyűnek, amilyen lehetett volna. Amikor David (nem David) lehajolt, hogy lefejtse Yolandát (nem Yolanda) Lila térdéről, a nő kétszer olyan erősen markolta a szoknyáját, és hihetetlenül elkezdett sikítani. Micsoda jelenetet csinált! Az isten szerelmére, az alapján, amit művelt még azt hinné az ember, hogy ha kirúgnak egy háztartási alkalmazottat, az tényleg felér egy halálos ítélettel. David erősen meghúzta a derekánál fogva, elrántotta a kezét, és úgy, ahogy volt, a levegőbe emelte. A nő rúgkapált, sikítozott a férfi karjában, és úgy hadonászott, mint egy őrült. Davidnek csak emberfeletti erejénél fogva sikerült megfékeznie. Azt meg kellett adni neki, hogy mindig jó formában volt. – Sajnálom, Yolanda! – kiáltott Lila, miközben David kivitte. – Majd postázom a csekket! Az ajtó becsapódott mögöttük. Lila kifújta a levegőt, amit már jó ideje benntartott a mellkasában. Hát ez nem volt semmi. Ilyen kellemetlen ügyet még talán nem is kellett elviselnie. Nagyon idegesnek érezte magát, és emellett elég komoly lelkifurdalást is érzett. Yolanda évekig volt velük, és most ilyen csúnya véget ért a dolog. Keserű lett a szájíze. Bár az kétségtelen, hogy Yolanda soha nem volt a legjobb házvezetőnő, ráadásul mostanában kifejezetten elhagyta magát. Valószínűleg magánéleti nehézségek. De Lila soha nem járt a nőnél, semmit nem tudott az életéről. Milyen furcsa dolog. Olyan sok évig sürgölődött ott Yolanda, és Lila mintha egyáltalán nem is ismerte volna.

– Na, elment. Gratulálok. Lila, aki közben újra kefélni kezdte a haját, hűvösen szemügyre vette Davidet a tükörben, amikor az megállt az ajtóban, hogy megigazítsa a nyakkendőjét. – És egész pontosan mitől is lenne ez az én hibám? Láttad őt. Teljesen elvesztette az önuralmát.

– Ő a harmadik idén. A jó szolgák nem fán teremnek. – Hát akkor hívd fel a közvetítőt – simított végig a haján hosszan és kényeztetőn a kefével. – Tudod, ez igazán nem nagy dolog. David nem mondott semmi egyebet, szemmel láthatóan szerette volna ejteni a témát. A díványhoz ment, felhúzta az öltönynadrágja térdét, és leült. – Beszélnünk kell. – Nem látod, hogy el vagyok foglalva? Nem kell visszamenned a kórházba, vagy ilyesmi? – Nem kórházban dolgozom. Már kismilliószor megbeszéltük. Valóban? A gondolatai olykor őszi levelek voltak, olykor üvegbe zárt méhek, körbe-körbe repdeső, zümmögő dolgok. – Mi történt Texasban, Lila? – Texasban? – A konvoj – sóhajtott mogorván. – Az Olajút. Azt hittem, világosak az utasításaim. – Halvány fogalmam sincs, miről beszélsz. Soha életemben nem jártam Texasban – nézett David szemébe a tükörben, és abbahagyta a haja kefélését. – Brad mindig is utálta Texast. De gondolom, erről hallani se akarsz. Látta, hogy a szavaival betalált. Felhozni Bradet, ez volt a titkos fegyvere. Bár tudta, hogy nem kéne, mégis perverz örömöt lelt a kifejezésben, ami megjelent David arcán, amikor kiejtette ezt a nevet – az olyan ember üres, letört tekintete, aki tudta, hogy soha nem fog felérni vele. – Nem kérek sokat tőled. Csak kezdek azon tűnődni, vajon kézben tudod-e még tartani ezeket az izéket. – Hát igen. Züm-züm. – Figyelsz rám? Több ilyen kudarc nem érhet minket. Különösen most, amikor olyan közel vagyunk.

– Nem értem, min vagy úgy kiborulva. És őszintén szólva nem is érdekel, mert így beszélsz velem.

– Az isten verje meg, tedd már le azt a kurva kefét! De mielőtt letehette volna, David kitépte a kezéből, és elhajította, a kefe meg pörögve repült át a szoba túlsó végébe. Megragadta Lilát a hajánál fogva, hátrarántotta a fejét, és olyan közel hajolt hozzá, hogy az arca már nem is arc volt, hanem egy dolog, egy éktelen nagy, eltorzult, meztelencsiga-szerű dolog, ami elárasztotta rothadó, bakteriális leheletével. – Elegem van ebből a marhaságból – köpött az arcára, a szemébe; undorító volt, ahogy a köpet kispriccelt a férfi szájából Liláéba. Fogai szélét valami sötét anyag fedte, ijesztő ragyogást kölcsönözve nekik. Vér. Vér borította a fogai szélét. – Ez a te kis színjátékod. Ez a hülye játék. – Hagyj – zihálta –, ez fáj! – Igen? – azzal erősen megcsavarta a haját. Mintha ezer tűt szúrtak volna a fejbőrébe. – David – kérlelte, és könnyek homályosították el a szemét –, könyörgöm. Gondolj bele, mit csinálsz. – Nem vagyok David! – ordította a meztelencsigaarc dühödten. – Horace vagyok! A nevem Horace Guilder! – azzal megint csavart és rántott egyet a haján. – Mondd ki! – Nem tudom! Teljesen összezavarsz! – Mondd ki! Mondd ki a nevem! A fájdalom végül is hatott. Egy ciklonszerű roham, és a tudata összeomlott. – Horace vagy! Csak hagyd abba, kérlek! – Elölről! Az egészet! – Horace Guilder! Horace Guilder vagy, a Haza igazgatója! Guilder elengedte őt, és hátralépett. Lila a hátán feküdt a pipereasztalon, és remegett a zokogástól. Bárcsak visszamehetne. Visszamenni, gondolta, és összeszorította a szemét, hogy ne is lássa ezt a borzalmas embert, ezt a Horace Guildert. Lila, menj vissza. Küldd magad vissza. Megremegett, mert hányinger tört fel belőle, de olyan mélyről, hogy annak a helynek nem is volt neve, nem is testi, hanem lelki hányingert érzett, törött énjének metafizikai magva, aztán térdre hullott, hányt, zihált, fulladozott, és kiokádta azt az undorító vért, amit ő maga ivott aznap reggel. – Így már jobb – mondta Guilder az öltönyzakójába törölve a kezét. – Remélem, most már világos. Lila nem mondott semmit. Annyira elvágyott onnan, hogy ha akarta volna, akkor se jött volna ki

hang a torkán. – Nagy napok előtt állunk, Lila. Szeretnék biztos lenni benne, hogy te is a csapatban vagy. Hagyd abba ezt a zagyvaságot. És kérlek, próbálj meg nem kirúgni több szolgát. Ezek a lányok nem fán teremnek. – Ezt már mondtad – törölte le a kézfejével az avas köpetet az álláról. – Tessék? – Azt mondtam, hogy ezt már mondtad – ismételte Lila. Olyan volt a hangja, mintha nem is az övé lett volna. – Hogy a szolgák nem fán teremnek. – Valóban? – nevetett fel. – Csakugyan. Azért fura, ha jobban belegondolsz. Ha a táplálékláncot meg a fertőzöttek életmódját nézzük, végül is kapóra jönnének a fán termő emberek. Biztos vagyok benne, hogy Lawrence haverod egyetértene. Az az ember aztán tud enni – mondta, majd pillanatnyi szünetet tartott, mert tetszett neki ez a gondolat, aztán ismét a nőre szegezte a tekintetét. – Most pedig menj, és mosakodj meg. Nem bántásból mondom, Lila, de hányás van a hajadban.

NEGYVEN – Sara? Hallasz? – kérdezte egy hang a ködön át. Aztán megjelent egy arc is, amelyet ismert, de nem tudott hova tenni. Egy álombéli arc, mert biztos volt benne, hogy álmodik: egy nyugtalanító álom, amiben futott, körülötte mindenütt testek és testrészek voltak, minden, de minden lángolt. – Még mindig nincs eszméletén – mondta a hang. Mintha valami hihetetlen távolság választotta volna el tőle. Egy földrész. Egy óceán. Mintha a csillagokból jött volna. – Mennyit adtál neki?

– Három cseppet. Vagy talán négyet. – Négyet? Meg akartad ölni? – Sietni kellett, na. Azt mondtad, azt akarod, hogy kidőljön. Hát most ki van dőlve. – Hozz egy vödröt – sóhajtott egy nagyot a hang. Egy vödör, gondolta Sara, mit akarnak ezek a hangok egy vödörrel? Mi a francra kell a vödör? De mire idáig jutott a gondolataiban, hideg víz loccsant az arcába, hirtelen eszméletre térítve őt. Fulladozott, rémülten hadonászott, az orra és a torka jeges vízzel telt meg. – Nyugi, Sara. – Au – nyöszörgött. Túl gyorsan ült fel, és az agya zökkent egyet a burkolatában, ettől elmosódott a látása. – Au. – A fejfájás rossz, de hamar elmúlik. Csak lélegezz mélyeket. Kipislogta a vizet a szeméből. Eustace? Ő volt az. Az elülső felső fogai eltűntek, a gyökérnél levágták vagy le törték őket, a jobb szemére megvakult. Bütykös kezével egy fémbögréi nyújtott felé. – Jó újra látni téged, Sara. Ninával már találkoztál. Köszönj, Nina. A nő a csatornából ott állt Eustace mögött. A mellkasán átvetve egy puska, a karja lezseren keresztbe fonva felette. – Szia, Sara. – Ne aggódj – mondta Eustace. – Tudom, hogy sok kérdésed van, és majd azokra is sort kerítünk. Most csak igyál. Sara elvette a bögrét, mohón lehajtotta a vizet. Meglepően hideg volt, kissé fémes ízű, mintha egy vasrácsot nyalogatott volna. – Azt hittem, hogy... – Meghaltam? – vigyorodott el Eustace, amitől láthatóvá vált romos szája. – Tulajdonképpen az itt levők közül mindenki halott. Nina, emlékeztess, te pontosan hogy is haltál meg? – Azt hiszem, tüdőgyulladás volt. Vagy az, vagy rám esett valami súlyos tárgy. Mindig elfelejtem, mit írtunk be. A robbanás, a rohanás a csatornában, már kezdte felidézni a dolgokat. Az utolsó cseppig megitta a vizet, majd kicsit szemügyre vette a környezetét. Úgy látszott, hogy valami ablaktalan bunkerfélében van. Úgy sejtette, hogy valahol a föld alatt lehetnek, a helyiséget csak néhány pislákoló fáklya világította meg. – Hol vagyunk? – Olyan helyen, ahol a vörös szeműek nem tudnak megtalálni minket felelte Eustace. Sajátos módon nézett Sarára, kissé elfordítva az arcát, hogy a jó szemével láthassa, amitől a tekintete valahogy még áthatóbb lett. – Többet nem mondhatok. A lényeg az, hogy itt biztonságban vagy. – Te vagy... Lázár? – Hízelgő, hogy ez jutott eszedbe – mosolyodott el ismét, kivillantva törött fogait. – De nem. Lázár nem létezik. Legalábbis nem úgy, ahogy azt te gondolod. – De én azt hittem... – És az nagyon helyes. A nevet a „lázadás” szóból találtuk ki. Nina, ha nem tévedek, a te ötleted

volt, ugye? – Azt hiszem, igen. – Az embereknek szükségük van egy névre. Valamire, amire összpontosíthatnak, egy arc, amit az eszméhez köthetnek. Lázár a mi arcunk. Sara a nőre nézett, aki hűvösen szemlélte őt, aztán megint Eustace-ra. – A robbantás a ti művetek volt, ugye? – kérdezte. Eustace bólintott. – Az első jelentések szerint tizenhét kollaboráns meghalt, köztük a barátod, Füttyös is, és a vezetőség két tagja, akik éppen ellenőrzést tartottak. Azt mondhatjuk, hogy ez szép teljesítmény. De nem ez a főnyeremény. – Nem? – Nem. A főnyeremény te vagy, Sara. Eustace és a nő fürkészőn nézték őt. Sara megborzongott a hidegtől. A beszélgetés energiaviszonyai megváltoztak, a férfi igyekezett kiugratni a nyulat a bokorból. Vajon megbízhatnak benne? És ami még ennél is lényegesebb, vajon ő megbízhat bennük? – Most van az, hogy megkérdezed, miért – mondta Eustace. Sara csak bólintott, nem akart egyelőre túl sokat engedni. – Ma délelőttől nincs Sara Fisher. Sara Fisher, a 94801 – es számú síkföldi, meghalt egy öngyilkos bombamerényletben, amiben életét vesztette szeretett Hazánk rendfenntartó erőinek tizenkilenc hűséges embere is. Sara Fisher egyetlen felismerhető része, ami épen maradt, szerencsére pont a karja, benne a dögcédula. A kart egy kollaboránsnőtől szereztük be, aki huszonnégy órája még arra használta, hogy nőket és gyerekeket verjen a tehénistállókban. Azt gondoltuk, hogy az adott körülmények között mi jobb hasznát vennénk, bár úgy tűnt, hogy ő nem ért egyet. Tiltakozni próbált, ugye, Nina? – Az a nő jól harcolt. Ezt elismerem. – Látom az arcodon – nézett Eustace ismét Sarára –, hogy a módszereink elriasztanak. Pedig nem kéne elriasztaniuk. – Megölitek az embereket – szólt Sara. Minden olyan gyorsan történt. – Nem csak a kollaboránsokat, hanem az ártatlan bámészkodókat is. – Ez igaz – bólintott Eustace közömbösen. Az arckifejezése kifürkészhetetlen volt, szinte szenvtelen. – Kevesebb, mint amit dicső igazgatónk szeretne elhitetni, de ezeknek a dolgoknak ára van. – Ez nem mentség – mondta döbbenten a lezser hangnemtől. – Szerintem meg igen. Hadd kérdezzek tőled valamit. Mit gondolsz, mit fognak tenni a vörös szeműek a mai támadás után? – kérdezte. Sara nem mondott semmit. – Akkor majd én elárulom. Megtorló intézkedések fognak következni. Szigorúan fel fognak lépni. És az nem lesz szép, – De ez miért jó nektek? – nézett Sara előbb Eustace-ra, aztán Ninára, majd megint Eustace-ra. – A lehető legegyszerűbben fogok fogalmazni – felelte Eustace, miután vett egy nagy levegőt. – Ez egy háború, Sara. Se több, se kevesebb. És ebben a háborúban az ellenfeleink sokkal többen vannak. Sikerült a gépezet szinte minden szintjére beszivárognunk, de ami a számokat illeti, továbbra is ők vannak fölényben. Soha nem tudnánk legyőzni őket, ha szemtől szembe támadnánk. Mi lélektani hadviselést folytatunk. Zavarba hozzuk a vezetést. Kiugratjuk a nyulat a bokorból. Mindenki, akit letartóztatnak, valakinek az apja, a felesége, a fia vagy a lánya. Minden egyes ember fejében, akit a vörös szeműek a fertőzöttek elé vetnek, két másik fog csatlakozni hozzánk. Talán kegyetlennek tűnik. De ez van – azzal elhallgatott, és hagyta, Sara hadd eméssze, amit mondott. – Lehet, hogy számodra ennek most semmi értelme. De valami azt súgja nekem, hogy rövidesen lesz Annyi mindenesetre biztos, hogy a délutáni támadás eredményeképpen te nem létezel többé. És ettől rendkívül értékes lettél nekünk.

– Azt akarod mondani, hogy ez tervben volt?

– Tervezés és tervezés között is van különbség – felelte egy vállrándítással, ami azt sugallta, hogy a kérdés összetettebb annál, mint azt Sara hinné. – Sok minden, amit csinálunk, időzítés és szerencse kérdése. De a te esetedben sokat gondolkoztunk, hogy eltüntessünk-e. Már figyeltünk egy ideje, és vártuk a megfelelő pillanatot. Jackie tette a helyére a kirakó utolsó darabját, és ő adott zöld utat. Ő találta ki és rendezte meg azt a kis epizódot a biodízel üzemben, meg a hirtelen eltűnését is a szállásról tegnap éjjel. Tudta, hogy meg akarod majd keresni, és oda fogsz menni a kórházba. Én őszintén szólva úgy éreztem, hogy egy kicsit túl bonyolult az egész, és voltak kétségeim, de Jackie beléd vetett bizalma meggyőzött. És örömmel mondom, hogy igaza volt. – Jackie... közétek tartozik? – kérdezte hitetlenkedve Sara. Teljesen ledöbbent. – Kezdettől fogva mellettünk állt – bólintott Eustace –, ő volt az egyik rangidős emberünk. Nem is tudom megmondani neked, hány támadást terveit ki. Az utolsó küldetése az volt, hogy téged beszervezzen. Sara keresgélte a szavakat, de nem talált egyet se. Egyszerűen nem tudta összeegyeztetni a nőt, akit Eustace leírt, azzal, akit ismert. Jackie? A lázadók egyik tagja? Több, mint egy éven keresztül alig tévesztette őt szem elől. Egymástól egy méter távolságra aludtak, egymás mellett dolgoztak, mindig együtt ettek. Mindent elmondtak egymásnak. Nem volt értelme, sőt nem volt lehetséges. – Hogy érted, hogy az „utolsó”? – kérdezte aztán. – Bocsánat – felelte Eustace. A légkör hirtelen megváltozott. – Jackie meghalt. – Az nem lehet! – kiáltott fel Sara. Eustace szavai pofonként érték. – Sajnos igaz. Tudom, hogy sokat jelentett neked. – Csak sötétedés után viszik el az embereket a kórházból! Láttam a furgont! Ki kell hoznunk őt! – Figyelj... – Még van idő! Tennünk kell valamit! – pillantott Ninára, aki továbbra is egykedvűen álldogált, karját keresztbe fonva a puskáján, aztán ismét Eustace-ra nézett. – Miért nem csináltok valamit? – Mert már késő, Sara – felelte szelíd arccal. – Jackie-t nem vitték be a korházba. Ezt magyarázom. Jackie vezette az autót. Sara úgy érezte, valami örökre eltört benne. Végleg elszakadt az utolsó szál is, amely az általa addig élt élethez kötötte, és egyre távolabb sodródott tőle. – Tudta, milyen beteg. Legfeljebb néhány hónapig húzta volna még, aztán a fertőzöttek elé vetik. Ő akarta így – hajolt közelebb Eustace. – Egy dicsőséges pályafutásra tette fel így a koronát. Semmi szín alatt nem akarta, hogy másképp legyen. – Meghalt – mondta Sara a levegőbe. – Azt tette, amit tennie kellett. Jackie a lázadás egyik hőse volt. És most itt vagy te, készen arra, hogy ott folytasd, ahol ő abbahagyta. Mintha elapadtak volna a könnyei. Tűnődött, vajon miért, aztán rájött: élete utolsó könnyei már kihulltak rég, és nem maradt több benne. Milyen furcsa, amikor az ember nem tud sírni. Amikor az ember úgy szeret valakit, ahogy ő szerette Jackie-t, és aztán nincs bánat a szívében. – Miért én? – Mert gyűlölöd őket, Sara. Gyűlölöd őket, és nem félsz tőlük. Láttam rajtad azon a napon a teherautón. Emlékszel? – kérdezte. Sara bólintott. – Kétféle gyűlölet van. Az egyik erőt ad az embernek, a másik kiszívja belőle. A te gyűlöleted az előbbi fajtába tartozik. Mindig is tudtam. És Jackie is tudta. Ez igaz volt, gyűlölte őket. Gyűlölte a sanda pillantásaikat, a könnyed, nevető kegyetlenségüket. Gyűlölte a zabkásalevesüket és a hideg zuhanyokat; gyűlölte a hazugságokat, amiket hangosan kellett kiabálnia; gyűlölte az ütlegelő botjaikat és az önelégült mosolyaikat. Lelke mélyéből gyűlölte őket, minden porcikája gyűlölte őket; az idegvégződései gyűlöletet tüzeltek, a tüdejéből gyűlöletet fújt ki, a

gyűlölet szín tiszta elixírje folyt az ereiben. Azért élt, mert gyűlölte őket, és leginkább azért gyűlölte őket, mert elvették a lányát. Ekkor ráébredt, hogy Eustace és Nina arra várnak, hogy megszólaljon. Megértette, hogy mindent ezért az egy célért tettek és mondtak. Óvatos léptekkel egy szakadék szélére vezették. Amint lelép, nem lesz többé önmaga. – Mit kell tennem?

VII A TÖRVÉNYEN KÍVÜLI „Mint vásott gyermekeknek a legyek, Csak annyi vagyunk mi az isteneknek:

Játékból ölnek bennünket” WILLIAM SHAKESPEARE: Lear király (Mészöly Dezső fordítása)

NEGYVENEGY Petert, Michaelt és Lore-t másnap délután mentette meg egy belbiztonsági őrjárat, amit az ő keresésükre küldtek ki, amikor a tartálykocsik nem érkeztek meg Kerrville-be. Addigra már elhagyták a bunkert, és visszatértek a támadás színhelyére. A robbanás helyén egy nagy, legalább ötven méter átmérőjű kráter keletkezett; a közeli mezőkön szétszóródva, halmokban álltak a megcsavarodott roncsok. Az olajtócsák még mindig égtek és füstöt eregettek, összepiszkítva az eget, amit már elborítottak a kerengő légi dögevők. Fekete kéreggé szenesedett testek hevertek a romok között. Ha maradt is olyasmi a rettenetes maradványokból, ami a támadókhoz tartozott, lehetetlen volt megmondani. A rejtélyes, csillogó teherautóból mindössze néhány galvanizált fémlemez maradt, amiből semmit sem tudtak kiolvasni. Michael teljesen le volt törve. Testi sérülései – egy kificamodott váll, amit a bunker falához ütve tett helyre, egy megrándult boka, egy mély vágás a jobb füle felett, amit majd össze kell varrni – még hagyján. Tizenegy olajozó és tíz belbiztonsági tiszt: férfiak és nők, akikkel együtt élt, dolgozott. Michael volt a konvoj vezetője, megbíztak benne. És most odalettek. – Miből gondolod, hogy ő volt? – kérdezte Peter. Cepsről beszélt, a bunkerben töltött hosszú éjszakán Michael elmondta Peternek, mit látott az oldalsó visszapillantó tükörben. A földön ültek, a folyó partján, Lore egy kicsit arrébb ment a folyón felfelé. Peter látta, ahogy a víz mellett guggol. Zokogás rázta, és nem akarta, hogy a tanúi legyenek. – Szerintem azt gondolta, nincs más megoldás – nézett fel Michael hunyorogva a felettük köröző madarakra, bár úgy tűnt, igazából nem néz semmit. – Nem ismerted annyira, amennyire én. Kemény legény volt. Semmi szín alatt nem akarta hagyni, hogy bárkit is elragadjanak, bárcsak az én pucámban lett volna annyi vér, hogy megtegyem. Peter látta barátja arcán a fájdalmat és a kételyt: a túlélő szégyenét. Ő maga is ismerte ezt az érzést. Olyan érzés volt ez, ami soha nem múlt el. – Nem a te hibád volt, Michael. Ha bárkit is felelősség terhel, az én vagyok – mondta Peter. Ha a szavai nyújtottak is valami vigaszt Michaelnak, Peter nem látta rajta. – Mit gondolsz, kik voltak azok az emberek? – Bárcsak tudnám. – Mi a franc volt ez, Peter? Egy teherautónyi fertőzött? Mint valami házi kedvencek. És az a nő? – Én sem értem. – Ha az olajat akarták, azt könnyen elvihették volna. – Nem hiszem, hogy az kellett nekik. – Hát ez az. Én sem. Egy dolgot viszont tudok – feszültek meg az izmai a dühtől. – Ha egyszer a kezem közé kerülnek azok az emberek, az fájni fog nekik. Az éjszakát a mentőosztaggal töltötték egy bunkerben, San Antoniótól keletre, és másnap reggel értek Kerrville-be. A városban szétválasztották őket, mert különböző hatósági szerveknek kellett jelentést tenniük: Peternek a hadosztály-parancsnokságra, Michaelnak és Lore-nak az összes falon kívüli birtokot, így a freeporti olajfinomítót is felügyelő belügyi hatóság hivatalába kellett mennie. A jelentéstétel előtt Peter kapott időt arra, hogy megmosakodjon. Dél volt, a barakkok javarészt üresen álltak. Hosszú ideig zuhanyzott, és nézte, ahogy a zsíros korom örvényt képezve folyik le a lába mellett. Elég jól ismerte magát ahhoz, hogy tudja, még nem dolgozta fel teljesen érzelmileg az eseményeket. Hogy vajon ez gyengeség vagy jó tulajdonság-e, soha nem tudta eldönteni. Tudta, hogy nagy bajban van, de ez a gond apróságnak tűnt. Legfőképp Michaelt és Lore-t sajnálta. Felvette a legtisztább egyenruháját, és elment a parancsnokságra, amely egy hajdani irodaépületben

volt, a városháza szomszédságában. Amikor belépett a tanácsterembe, megdöbbenve látta, hogy ismerős arc is van bent: Gunnar Apgar. De hiába is számított arra, hogy biztató szavakat fog hallani a férfitól, hamar kiderült, hogy nem vigasztalni akarják. Amikor Peter vigyázzállásba vágta magát, az ezredes fagyos pillantást vetett rá, aztán ismét beletemetkezett a hosszúkás asztalon előtte heverő papírokba – semmi kétség, a belbiztonsági őrjárat jelentése. A három közül azonban a második férfi késztette Petert leginkább habozásra. Apgar jobbján Abram Fleet hadseregtábornok ült tiszteletet parancsolón. Peter életében csak egyszer látta, a hagyomány szerint a hadseregtábornok esketi fel az egész Expedidos Egységet. Semmi figyelemreméltó nem volt a tábornokban fizikailag – külső megjelenése tökéletesen átlagos benyomást keltett –, de olyan kisugárzása volt, hogy a jelenléte megváltoztatta a helyiség levegőjét, mintha más hullámhosszon rezegnének olyankor a molekulák. Az asztalnál ülő harmadik férfit Peter nem ismerte fel, polgári személy volt, ősz szakálla jól ápolt, haja hátrafésülve. – Foglaljon helyet, hadnagy – mondta a tábornok. – A tárgyalást megnyitom. Apgar ezredest ismeri. Chase úr az elnöki hivatal képviseletében van jelen. Ő lesz most az elnök asszony szeme és füle ennek a... – kereste a helyes kifejezést – ...szerencsétlen fejleménynek az alkalmából. Több mint két órán át záporoztak Peterre a kérdések. A tábornok beszélt a legtöbbet, utána következett Chase. Apgar javarészt csendben volt, olykor-olykor lefirkantott magának valamit, vagy kérte, hogy Peter tisztázzon egy részletet. Az egész dolog bosszantóan aprólékos volt, és arra ment ki, hogy elérjék, Peter ellentmondásba keveredjen önmagával. Úgy tűnt, azt feltételezik, hogy a története valami emberi mulasztás eltussolására szolgál, amiért Peter viseli a felelősséget, mint egyike a mindössze három túlélőnek, köztük a konvojt vezető szerelőnek. De ahogy folytatódott a kikérdezése, kezdte úgy érezni, hogy ez a gyanú alaptalan, és valami nagyobb aggodalmat lepleznek vele. Újra meg újra visszatértek a nőre. Mit viselt, mit mondott, hogy nézett ki? Látott valami furát a megjelenésében? Az ismételt, mélyre hatoló kérdésekre Peter olyan pontosan beszélte el az események sorrendjét, ahogy csak tudta. Köpenyt viselt. Feltűnően szép volt. Azt mondta: „Fáradt vagy.” Meg hogy: „Tudjuk, hol vagy. Csak idő kérdése.” – „Tudjuk” – ismételte a tábornok. – Kik azok a „mi”? – Nem tudom. – Nem tudja, mert nem emlékszik? – Nem, biztos vagyok benne, hogy nem mondott semmi mást. És így tovább, körbe-körbe, amíg már Peter is kezdte kétségbe vonni a saját beszámolóját. Mire vége lett – a kihallgatás, az alkalmazott módszerekkel összhangban, váratlanul hirtelen ért véget –, nemcsak érzelmileg, hanem fizikailag is kimerültnek érezte magát. – Figyelmeztetem, hadnagy, hogy senkivel nem szabad beszélnie arról, ami az Olajúton történt, és ennek a kihallgatásnak a tartalmáról sem – fejezte be a tábornok. – Ez vonatkozik a többi túlélőre meg a mentőosztagra is, amelyik behozta magukat. Ez a testület azt állapította meg, hogy az egyik tartálykocsi ismeretlen okokból felrobbant, el pusztítva a konvojt és a San Marcos-hidat is. Világos? Kiderült tehát az igazság. Ami az Olajúton történt, az csak a történet egy része, csak egy nagyobb kirakós játék egy darabja, amit a három férfi próbál a helyére illeszteni. Peter lopva Apgarra pillantott, akinek az arckifejezése az olyan ember tettetett közömbösségét tükrözte, aki a feljebbvalója parancsainak engedelmeskedik. – Igenis, tábornok úr. – Még egy dolog, Jaxon – intette őt óva Fleet rövid szünet után –, de ezt is a lehető legnagyobb titoktartással kezelje. A barátja, Lucius Greer a jelek szerint megszökött a börtönből. – Tessék? – kérdezett vissza Peter, mert egy pillanatig azt hitte, hogy nem jól hallotta a tábornokot. A többiekre pillantott. – Hogyan...? – Jelenleg még nem tudjuk. De nagyon valószínűnek tűnik, hogy volt segítsége. Ugyanaznap éjjel,

amikor Greer eltűnt, az egyik nővér elhagyta az árvaházat, és nem tért vissza. Egy belbiztonsági őrjárat a nyugati határvonalról azt jelentette, hogy látott két embert lóháton távozni röviddel éjjel három óra után. Egy férfi, aki nyilvánvalóan Greer volt, és egy kamaszlány, aki a rend ruháját viselte.

– Csak nem... Amyről beszélnek? – Minden jel arra mutat – hajolt rá az asztalra Fleet. – Nem elsősorban Greer miatt aggódom. Ő csak egy szökött fogoly, és majd elbánunk vele. De Amy más dolog. Bár mindig is számottevő kétkedéssel tekintettem arra, amiket maga állított róla, mégis fontos hadászati szem pontból. Tudjuk, hogy maga mindkettőjüket meglátogatta, mielőtt elindult a finomítóba – nézett Fleet még áthatóbban Peterre. – Ha van valami mondandója, azt javaslom, mondja el most. Peternek beletelt egy pillanatba, amíg felfogta a kérdés értelmét. – Maguk szerint én tudok valamit? – Miért, tud valamit, hadnagy? Peternek egyszerre három dolog is az eszébe jutott, és ezek viaskodtak benne. Amy megszöktette Luciust a börtönből; Amy és Lucius elmenekültek a városból, úti céljuk ismeretlen; a tábornok arra gyanakszik, hogy ő a cinkosuk. Ezek közül egy is elég lett volna, hogy meg döbbenjen. A három gondolat együttes hatása az volt, hogy a legközvetlenebb veszélyre összpontosítson, és magát próbálja védeni. Közben újabb kérdés fogalmazódott meg benne: mi köze Amy eltűnésének az Olajúton látott nőhöz? A szemben ülő három férfi biztosan ugyanezen tűnődött.

– Az égvilágon semmit, tábornok úr. Semmit nem mondtak nekem. – Biztos benne? Emlékeztetem, hogy ez a hivatalos vallomásaként be kerül a jegyzőkönyvbe. – Igen, biztos vagyok benne. Ugyanúgy el vagyok képedve, mint maguk. – És nincs ötlete se, hogy hova mehettek? – Bárcsak lenne. Fleet még egy pillanatig merev arccal nézte Petert. Aztán Chase-re tekintett, aki bólintott. – Rendben van, Jaxon. Apgar ezredes továbbította óhaját, miszerint a lehető leghamarabb szeretne visszatérni a Vorhees-erődbe. Kész vagyok teljesíteni a kívánságát. Jelentkezzen a parkolóban az ügyeletes tisztnél, és ő majd felteszi a következő buszra. Hirtelen ez lett az utolsó dolog, amit Peter akart. A tábornok szándékai világosak voltak: száműzik őt, hogy biztosítsák a hallgatását. – Szeretnék visszatérni a finomítóba, uram, ha lehet. – Nincs választási lehetősége, hadnagy. Ez parancs. Peternek eszébe jutott valami. – Engedélyt kérek, hogy szabadon beszélhessek, uram. – Szerintem eddig is ezt tette, hadnagy – sóhajtott egy nagyot Fleet. – Essünk túl rajta. – Mi van Martínezzel? – Miért? Mi van vele? Apgar futólag Peterre pillantott. Ez veszélyes talaj. – A férfi a barlangban. Azt mondta: „Itt hagyott minket.” – Tudom, Jaxon. Olvastam a jelentést. Mire akar kilyukadni? – Ő sem ott volt, ahol lennie kellett volna. Talán Greer és Amy az ő keresésére indultak – nézett egymás után a három férfira, aztán mindhármukra egyszerre. – Talán tudják, hol van. Egy pillanatra megfagyott a levegő. – Érdekes elképzelés, hadnagy – szólt aztán Fleet. – Akar még mondani valamit? Ennyi volt, az ötletét el is vetették. De az is lehet, hogy nem. Peter mindenesetre érezte, hogy valamire rátapintott. – Nem, uram. – Ahogy említettem is – figyelmeztette a tábornok, és elsötétült a tekintete –, senkinek nem szabad

beszélnie ezekről a dolgokról. Gondolom, mondanom sem kell, hogy ha ezt megszegi, azt nem fogjuk jó szemmel nézni. Leléphet, hadnagy. – Sajnálom, Peg nővér ma egész nap házon kívül van. Peg nővér soha nem volt házon kívül egész nap. Az ajtóban álló nő védekező testtartása egyértelműen azt jelezte, hogy nem fogja beengedni Petert. – Megmondaná legalább Calebnek, hogy itt jártam? – Persze, hadnagy – tekintett idegesen körbe, mint az olyasvalaki, aki tudja, hogy figyelik. – És most, ha megbocsát... Peter visszatért a barakkba, és egész délután nyugtalanul bámulta a mennyezetet az ágyán fekve. A busza másnap reggel hatkor indult, nem volt kétsége, hogy szándékosan hagynak neki kevés időt. Az emberek jöttek-mentek, súlyos, csizmás lépteiktől csak úgy dongott a padló, ő mégis alig észlelte a jelenlétüket. Amy és Greer – hova mehettek? És miért együtt? Hogyan tudta kiszabadítani őt, és hogyan tudtak elmenni észrevétlenül a kapuőrség mellett? Kutatott az emlékezetében, hátha eszébe jut valami, amit valamelyikük tett vagy mondott, ami azt sejttette, hogy egy ilyen szökést terveznek. Az egyetlen dolog, ami be ugrott neki, az őrnagyról sugárzó furcsa derű volt – mintha az őt börtönbe záró falak pusztán csalóka tévképzet volnának, mintha nem jelentenének semmit. Ennek mi lehetett az oka? Rejtély volt, ahogy minden egyéb, ami az elmúlt harminc napban történt. Az egész olyan benyomást keltett benne, mint amikor minden féle alakok lebegnek a sűrű ködben, akik ott is vannak, meg nem is. Miközben lassan teltek-múltak az órák, Peter gondolatban visszatéri a nővéreknél eltöltött estéhez: a délután Calebbel, a fiú ifjonti energiája és okossága; az öröm a sütő előtt álló Amy arcán, amikor hátrafordult és meglátta őt; a bensőséges pillanat, amikor elindult, és összeérintették a kezüket a levegőben. A kézmozdulat teljesen természetesnek érződött, önkéntelen reflexnek, semmi tétovázás vagy ellenállás nem volt benne; mintha egyszerre jött volna egy benne levő, mély kútból és valahonnan messziről, mint a partra ívelő hullámokat mozgató erők, amiket úgy szeretett nézni. Az elmúlt néhány nap összes eseménye közül a legélénkebben az a pillanat élt az emlékezetében, amikor az ajtóban álltak, úgyhogy becsukta a szemét, hogy lelki szemei előtt újra lejátszódhasson a jelenet. A lány arcának melege a mellkasán, ölelésének tiszta ereje; ahogy Amy ránézett összetett kezükre. Emlékszel, amikor megcsókoltalak? A szavak még ott visszhangoztak a fejében, amikor elaludt.

Sötétben ébredt, a szája száraz volt a portól. Meglepődött, hogy ilyen sokáig aludt, meglepődött, hogy egyáltalán aludt. A padlón hagyott kulacsáért nyúlt, akkor vette észre, hogy valaki ül vele szemben a szomszédos ágyon. – Maga az, ezredes úr? Apgar lába a padlón volt, a keze a térdére támasztva. Vett egy nagy levegőt, mielőtt megszólalt. Peter rájött, hogy a férfi jelenléte ébresztette fel. – Idehallgasson, Jaxon, nem éreztem korrektnek mindazt, ami tegnap történt. Úgyhogy most elmondok magának valamit, de az köztünk maradjon, meg van értve? – kérdezte. Peter bólintott. – A nőt, akiről beszélt, már látták egyszer régebben, évekkel ezelőtt. Én magam nem láttam, de mások igen. Hallott már a Mezei Mészárlásról? – Maga ott volt? – vonta össze a szemöldökét Peter. – Még gyerek voltam, tizenhat éves. Nem szoktam erről beszélni. Egyikünk sem. Elvesztettem a szüléimét és a húgomat. Az anyám és az apám nyomban meghaltak, de hogy mi történt a húgommal, az soha nem derült ki. Azt hiszem, elragadták. A mai napig rémálmaim vannak. Négyéves volt. – Sajnálom, ezredes úr – felelte Peter. Apgar azelőtt soha nem mondott Peternek semmi ennyire személyeset, sőt soha semmi személyeset nem mondott neki. A férfi arcáról lerítt az emlék keltette

fájdalom és az erőfeszítés, amivel elmesélte. – Nos, ez réges-rég történt. A részvétnyilvánítást köszönöm, de nem ezért jöttem, és nem ezért keresem a bajt azzal, hogy elmesélem magának ezt az egészet. Ha Fleet rájön, lefokoz vagy börtönbe zár. – A szavamat adom, uram. – Huszonnyolc lélek veszett oda aznap – folytatta Apgar rövid hallgat ás után. – Közülük tizenhat ember, köztük a húgom sorsára soha nem derült fény. Mindenki tud a napfogyatkozásról. Azt viszont nem tudják, hogy a fertőzöttek a bunkerekben rejtőztek, mintha előre tudtak volna róla. Kicsivel a támadás előtt egy fiatal belbiztonsági tiszt azt jelentette a toronyból, hogy egy nagy teherautót lát az erdő szélén, épp olyat, amilyet maga is leírt. Érti, hova akarok kilyukadni?

– Azt mondja, hogy ugyanazok az emberek voltak. – Két férfi látta a nőt – bólintott Apgar. Az egyik a belbiztonsági tiszt volt, akit említettem. A másik egy mezőgazdasági munkás, az Északi Mezőgazdasági Komplexum munkafelügyelője. A felesége és a lányai is azok között voltak, akik aznap odavesztek. A neve Curtis Vorhees volt. – Vorhees tábornok? – lepődött meg ismét Peter. – Gondoltam, hogy ezt érdekesnek fogja találni, különösen, mivel ő és Greer jó barátok voltak. Vorhees a mészárlás után azonnal elszegődött katonának. A Második Expedíciós Egység vezérkarának a fele onnan származik. Nate Crukshank volt a második belbiztonsági tiszt a toronyban. Biztos vagyok benne, hogy hallotta már a nevet. Tudja, hogy Vorhees sógora volt? Crukshank volt a hadtestparancsnok Roswellben. A szereplők felsorakoztatása révén mintha hirtelen összeállt volna a kép. Peternek eszébe jutott a coloradói helyőrségben töltött idő – Greer és Vorhees meleg, fesztelen barátsága, és az a nagy halom szénrajz, amit Greer mutatott neki, miután a tábornok meghalt. Vorhees ugyanazt a képet rajzolta meg újra és újra: egy nőt és két kislányt. – És az első belbiztonsági? A parancsnok. Ő ki volt? – Nos, az ő nevét mindenki ismeri. Tifty Lamont. – Tifty Lamont a belbiztonságnál szolgált? – értetlenkedett Peter. – Ó, Tifty több volt annál. Sokszor megmentette az életemet, és ezzel nem vagyok egyedül. A mészárlás után ő is elszegődött az Expedíciós Egységhez felderítő lövésznek, nála jobb talán nem is akadt soha. Előléptették századossá, aztán beadta a lemondását. Vorhees, Crukshank és Tifty nagyon régi barátok voltak, bár a pontos történetet nem ismerem. Tifty Lamont, mint az Expedíciós Egység tagja, sőt tisztje. Ez teljesen összeegyeztethetetlen mindazzal, amit Peter hallott róla. – És mi történt vele? – Tiftyvel? – Hiszen törvényen kívüli lett. – Nem tudom, hadnagy – változott meg Apgar arckifejezése. – Őt kéne megkérdeznie. Már ha meg tudja találni. Ha, mondjuk, ismerne valakit, aki ismer valakit – azzal elhallgatott. Egy ideig csend honolt. Apgar várakozón nézett Peterre, aztán folytatta. – Mit mondott, hányan voltak azon a kaliforniai kolóniájukon? – Kilencvenketten. – Kilencvenkét ember, akik nyomtalanul eltűntek. Ha engem kérdez, elég rejtélyes. Nem igazán illik bele abba, ahogy a fertőzöttek általában támadni szoktak. Vegyük még hozzá a hatvanhét roswellit, és már közel kétszáz embernél tartunk, akik kámforrá váltak. Amy meg pont akkor kel útra, amikor ez a nő újra megjelenik, és lényegében elvágja az olajutánpótlásunkat. Megértem, ha a katonai nagyfejűek aggódnak. Különösen, ha belegondol, hogy az egyetlen ember, aki még él, és látta ezt a nőt... milyen kifejezést is használt?

– Törvényen kívüli. – Pontosan. Egy nemkívánatos személy. Politikailag enyhén szólva kényes az ügy. Egyfelől ott van a katonaság, amely semmit nem akar csinálni vele. Másfelől ott van a polgári hatóság, amelyik nem tud vele mit kezdeni, legalábbis hivatalosan nem. Tud követni, hadnagy? – Nem nagyon érdekel a politika, uram. – Akkor már ketten vagyunk. A politika egy csomó mindenre elszánt ember ügylete, akik csak a saját bőrüket próbálják menteni. Mi meg éppen emiatt találjuk magunkat ilyen helyzetben. Ezek pont olyan körülmények, amelyek között javunkra válna egy harmadik fél. Valaki, akinek már voltak önálló kezdeményezései, aki át tudja gondolni a dolgokat mindenféle szempontból. És nem én vagyok az egyetlen, aki ezen a véleményen van. Voltak bizonyos bizalmas megbeszélések, amiket magas rangú vezetők folytattak. Polgári, nem katonai vezetők. És hát mivel én vagyok a maga hadtestparancsnoka, elég jól ismerem a személyiségét. Meg Donadióét. – Mi köze van ennek Aliciához? – vonta össze Peter a szemöldökét. – Azt nem tudom. De mondok magának két dolgot, és a többit majd kitalálja maga. Az egyik az, hogy már három hónapja semmi hírünk a Kearney-erődről. A másik, hogy Donadio két külön parancsot kapott. Nekem csak az egyikről volt tudomásom, ami a hadosztálytól jött, és abban pontosan az állt, amit mondtam magának. A másik egy lezárt borítékban érkezett egyenesen Sanchez irodájából, és szigorúan bizalmas volt. – Nem értem. Miért nem akarták, hogy maga tudjon a parancsról, amit kapott? – Kitűnő kérdés. Én is kíváncsi lennék rá. A jelek szerint fűződik némi érdekük a titoktartáshoz, és ez nem csak magára vonatkozik. Fleet azt akarja, hogy maradjon ki a dologból, de ezzel nem mondok semmi olyat, amit már ne tudna. Viszont köztünk maradjon, hogy Fleet és Sanchez nem mindig értenek egyet, és a parancshierarchia nem olyan világos, mint gondolná az ember. A Deklaráció nagy mozgásteret hagy, és sokféle értelmezési lehetőséget biztosít, amitől a dolgok elég bizonytalanok. Az Olajúton látott nő ügyében nincs, hogy úgy mondjam, konszenzus a katonai és a polgári hatóságok között. Martínez ügyében sem, aki, ahogy velősen fogalmazott, nem ott volt, ahol lennie kellett volna, és aztán Amy meg valahogy megszökteti Greert a börtönből, és útra kelnek. Az egész nagyon érdekes.

– Szóval úgy gondolja, hogy Martínez a része ennek. – Nem az a lényeg, hogy én mit gondolok – vont vállat Apgar. – De Fleet soha nem volt, úgymond, igaz hívő. Ami őt illeti, Amy egy zavaró tényező, a Tizenkettek pedig egy legenda. Donadio esetét nem tudja vitatni, ő nyilvánvalóan más, de számára ez nem bizonyít semmit. Eltűrte a vadászatot, mert Sanchez akkora hűhót csapott, hogy nem érte meg szembeszállni vele. De a Carlsbad-barlangban történtek most lehetőséget adnak neki, hogy végre lezárja ezt az ügyet. Szerencsére vannak olyanok, akik másképp gondolják. Peternek beletelt egy pillanatba, amíg ezt megemésztette. – Szóval Sanchez Fleet háta mögött cselekszik. – Nem tudok róla, hogy ilyesmit mondtam volna – vonta össze gúnyosan a szemöldökét Apgar. – Ilyesmit mondani rangomon felüli volna. Akárhogyan is, személyes szívességnek venném, ha tudna segíteni abban, hogy megtaláljuk azt a kellően leleményes egyént, aki megvilágítja nekünk ezeket a rejtélyes összefüggéseket. Ismer valakit, aki megfelel ennek a követelménynek, hadnagy?

– Azt hiszem, igen, ezredes úr – felelte Peter. Az üzenet világos volt. – Kitűnő – mondta Apgar, majd elhallgatott, aztán rövid szünet után folytatta. – Rohadt dolog történt a busszal. Ilyen fura esetet még nem is láttam. Úgy tűnik, elhányták a papírokat. Tudja, hogy van ez. Úgy hetvenkét óra, amíg elrendezik, de legalább negyvennyolc. – Ezt jó tudni, uram. – Gondoltam, hogy maga is ezen a véleményen lesz. Nos – csapott a térdére az ezredes –, most már máshol van dolgom. Tagja lettem egy elnöki munkacsoportnak, amelyiknek ezzel a... szerencsétlen

fejleménnyel kell foglalkoznia. Nem tudom, mennyivel tudok hozzájárulni, de odamegyek, ahova mondják – azzal felállt az ágyról. – Örülök, hogy pihent egyet, hadnagy. Mozgalmas napok előtt áll.

– Köszönöm, ezredes. – Szóra sem érdemes. És ezt szó szerint értem. Csak legyen óvatos vele, Jaxon – nézett újra Peterre.

– Lamonttal nem szabad ujjat húzni. *** Két éjszakán át lovagoltak, mire Luling közelébe értek. Nem volt térképük, de nem is volt szükségük rá, mert a 10-es autópályán egyenesen Houston dzsungellel benőtt szívébe jutnak. Greer járt már ott egyszer azelőtt – igaz, csak a külvárosban, de sokat meséltek neki róla. A város egy áthatolhatatlan mocsár, kuszán növő fák és sárba fulladt romok ártalmas kigőzölgése, ahol hemzsegnek a holdkórosok. Ha ők nem kapják el az embert, majd az aligátorok elkapják. Ott úszkálnak a mocskos vízben, mint félig elmerült hajók, sokuk óriásira nőtt, és szakadatlanul csattogtatják hatalmas állkapcsukat. Hatalmas szúnyogfelhők borítják be az eget. Az orr, a száj, a szem: mindig a sebezhető pontokat keresik, ahol be tudnak hatolni a testbe. Ami Houstonból maradt, nem embernek való hely, Greer azon tűnődött, vajon miért gondolhatja róla bárki egyáltalán, hogy lakható. Rövidesen szembe kell majd nézniük ezzel. Egyelőre azonban még magas fűvel és bozóttal borított pusztaságban haladtak, kilométerről kilométerre egyre közelebb jutva a tengerhez. Ennyire keleten az autópályát nem tisztították meg. Inkább csak a nyoma volt meg, mint maga az építmény, repedezett felszínét ellepte a vastag, agyagos hordalék. Az ősrégi autók gyakran elállták az utat. Nem sok szót váltottak indulásuk óta: egész egyszerűen nem volt szükségük arra, hogy beszélgessenek. Ahogy teltek a napok, Greer mindenféle fizikai változásokat észlelt Amyn. A lány erősen izzadt, olykor azon kapta, hogy megvonaglik az arca, mintha fájna neki valami. De amikor Greer elmondta neki, hogy aggódik, Amy ellentmondást nem tűrő hangon utasította vissza. Jól vagyok – erősködött. – Semmiség. Szinte dühös volt, mintha azt mondta volna, hogy ne erőltesse.

Amikor besötétedett, tábort vertek egy tisztáson, ahonnan jól látszott egy romba dőlt motel. Az ég tisztán ragyogott, a hőmérséklet esett, amitől lecsapódott a levegőben levő pára. Greer tudta, hogy biztonságban vannak éjjel is, Amy jelenlétében védett övezetben volt. Kigombolyították a hálózsákjukat, és aludni tértek. Greer felriadt álmából, valami nem stimmelt. Oldalra fordult, és látta, hogy Amy hálózsákja üres. Nem esett pánikba. Miközben aludtak, felkelt a dagadó hold, és fényes meg árnyékos részekre,

fenyegetően megnyúlt alakokra meg fekete lyukakra osztotta a sötétet. A lovak közömbösen rágcsáltak egy gázcsomót. Greer elővette a Browningot a hátizsákjából, és óvatosan elindult. Nagy erőlködéssel próbálta kivenni a sötétben a különféle alakokat. Hova tűnt Amy? Kiáltson neki? De a csend és az ismeretlen veszélyek miatt nem mert. Aztán meglátta. Csak néhány méterre állt a táborhelyüktől, neki háttal. Beszélgetés hangjait hallotta. Beszélt valakihez? Úgy tűnt, pedig nem volt ott senki. – Amy! – ment oda hozzá hátulról. Semmi válasz. A lány abbahagyta a mormolást, a teste teljesen mozdulatlanná vált. – Amy, mi van? – Ó, már értem – fordult erre hátra, és kissé meglepett arckifejezéssel nézett rá. – Kivel beszéltél? Nem válaszolt. Úgy tűnt, mintha csak félig lenne ott. Alvajáró volt? – Azt hiszem, jobb lenne visszamenni – mondta aztán. – Ne hozd rám a frászt. – Bocsánat. Nem akartam. Azzal mit csinálsz? – pillantott le a fegyverre. – Nem tudtam, hova mentél. Aggódtam.

– Azt hittem, világosan beszéltem. Azonnal tedd el – azzal elment mellette, és visszaindult a táborhelyre.

NEGYVENKETTŐ Véget nem érő idő, vég nélküli idő. A léte egy rémálommá vált, amiből nem tudott felébredni. Úgy szálltak tova a gondolatok, ahogy a napfényben megcsillanó, apró porszemek lebegtek a levegőben, és bukkantak elő mindenhonnan, ahova csak nézett. Mindennap jöttek. A vérvörösen izzó szemű emberek. Levették a dagadozó zsákokat a kampóról, elvitték a csörömpölő kocsijukon, és újakat akasztottak az állványokra. Mindig azok a telhetetlen zsákok, amik folyton, apró cseppenként teltek meg Grey vérével. Olyan emberek voltak, akik élvezték a munkájukat. Viccelődtek, elszórakoztatták magukat. Az ő kárára érezték jól magukat, mint a gyerekek, akik egy állatot cukkolnak az állatkertben. Gyere szépen, baba, gügyögtek, odatartva a szájához a cseppentős üveget, kell a cumisüveg? Éhes a baba?

Megpróbált szembeszegülni velük. Megfeszítette az izmait, hátha el tudja tépni a láncait, elfordította a fejét. Minden akaraterejét összeszedte, hogy ellenálljon nekik, de végül mindig engedett. Az éhség úgy tört elő belőle, mint egy nagy fekete madár. – Mondd csak a mama kedvéért. Mondd, kisbaba vagyok, akinek kell a cumisüvege, ígérem, jó leszek. Légy jó baba, Grey. A cseppentőt csábítón elhúzták az orra előtt, ő pedig megérezte a vér szagát, mintha egy bomba robbanna az agyában, és egymillió idegsejtvégződés tüzelt a színtiszta vágy elektromos viharában.

– Ízleni fog. Kitűnő évjárat. Szereted a fiatalokat, ugye, Grey? Könnyek szöktek a szemébe. A vágyódás és az undor könnyei. Túl hosszú élete, a meztelenül, láncra verve töltött egy évszázad könnyei. Saját létének könnyei. – Kérem. – Mondd. Szeretem a fiatalokat. – Könyörgöm. Hadd ne. – A szavakat, Grey – mondta a hang, és Grey orrát savanyú lehelet csapta meg, ahogy a férfi közelebb hajolt. – Hadd... halljam... a... szavakat. – Igen! Igen, szeretem a fiatalokat! Kérem! Csak egy kortyot! Akármit megteszek! Aztán végre jött a cseppentős üveg, és ő érezte a nyelvén a pompás, földes ízű, kilövellő sugarat. Megnyalta az ajkát. Vastag nyelvével körbetapogatta a száját belülről. Szopott, mint a kisbaba, ahogy mindig hívták, és azt kívánta, bárcsak az érzés örökké tartana, de ez soha nem következett be: önkéntelenül kinyújtotta a nyakát, és az érzés tovatűnt. – Még, még. – Hiszen tudod, Grey, hogy nem kaphatsz többet. Mindennap egy üveg, és semmi gond nem lesz. Az pont elég, hogy tovább tejeld tőle nekünk a finomságot. – Csak még egy kortyot, ez minden. Megígérem, hogy nem fogom elmondani senkinek. – Tegyük fel, hogy adok – kuncogott gonoszul. – Tegyük fel, hogy kapnál még egy üveggel. Akkor mit csinálnál? – Nem csinálok semmit, esküszöm, én csak azt akarom... – Majd én megmondom, mit akarsz, barátocskám. Ki akarod tépni azokat a láncokat a padlóból. És meg kell mondjam, a te helyedben bizony én is ezt akarnám csinálni. Ezen gondolkodnék. Meg akarnám ölni azokat az embereket, akik ideraktak engem – azzal a hang elhallgatott, majd megszólalt újra, de már közelebbről. – Ezt akarod, Grey? Megölni mindnyájunkat? Igen. Darabokra akarta tépni őket. Azt akarta, hogy úgy folyjon a vérük, mint a víz; égett a vágytól, hogy hallja utolsó kiáltásaikat. Ezt egy kicsivel még magánál a halálnál is jobban akarta. Lila, gondolta, Lila, érezlek, tudom, hogy közel vagy. Lila, megmentenélek, ha tudnálak.

– Viszlát, Grey, holnap találkozunk.

És ez így ment. A zsákok üresen érkeztek, és tele voltak, amikor elvitték őket, a cseppentő elvégezte a dolgát. Az ő vére tartotta életben őket, az izzó szemű embereket. Grey vére táplálta őket, és örökké éltek tőle, ahogy ő is. Az örökkévaló Grey láncra verve. Néha eltűnődött, vajon honnan származik az a vér, amivel őt táplálták. De nem túl gyakran. Ez a kérdés nem tartozott azok közé, amiken gondolkodni akart. Néhanapján még mindig hallotta Nulladikat, de már nem olyan volt, mintha beszélt volna hozzá. A dolognak az a része a jelek szerint már rég megszűnt. A hang fojtott volt és távoli, mintha Grey a fal túloldalán zajló beszélgetést próbálta volna kihallgatni, és mindent összevéve, kisebbfajta kegynek tekintette, hogy egyedül lehet a saját gondolataival, és Nulladik nem tömi tele a fejét a folyamatos szövegelésével. Guilder volt az egyetlen, aki egyenesen a forrásból vette a vérét. Mert úgy hívták Greyt, hogy a Forrás, mintha nem is ember lenne, hanem egy dolog. Tulajdonképpen az is volt. Nem mindig, de néha, amikor különösen éhes volt, vagy a fene tudja, miért, Guilder alsóneműben jelent meg az ajtóban. Talán, hogy ne legyen véres az öltönye. Kivette a csövet a zsákból, a nyúlós folyadék ráfröcskölt, és az infúziót a szájába véve szívta Grey vérét, mint egy gyerek, amikor szívószállal issza a szénsavas üdítőt. Lawrence – szerette mondogatni –, ma nem valami vonzó. Adnak magának enni eleget? Aggódom amiatt, hogy teljesen egyedül van idelent. Egyszer régen, évekkel vagy talán évtizedekkel azelőtt, Guilder hozott magával egy tükröt. A tükör egy valaha púdertartónak hívott doboz része lehetett. Guilder kipattintotta a fedelet, Grey felé fordította, és azt mondta neki: Vessen rá egy pillantást! Egy öregember arca nézett vissza rá, amely olyan ráncos volt, mint egy aszalt szilva – olyasvalakinek az arca, aki fél lábbal a sírban van. Folyamatosan haldoklott. Aztán egy nap arra ébredt, hogy Guilder lovaglóülésben ül egy széken, és őt nézi. A nyakkendője kibontva lógott a nyakában, a haja kócos, az öltönye gyűrött és foltos. Grey tudta, hogy a ciklusához képest késve jött. Érezte a férfiból áradó rothadás szagát – kissé gyümölcsös, szemetes konténeréhez hasonló hullabűz –, de Guilder mégse mozdult, hogy egyen. Greynek az volt az érzése, hogy Guilder már ott ült egy ideje. – Hadd kérdezzek valamit magától, Lawrence. – Kérdezzen – felelte Grey, mert a kérdés így is, úgy is el fog hangozni. – Volt maga valaha... hogy is mondjam? – vonta meg a vállát Guilder határozatlanul. – Volt valaha szerelmes? A szó teljesen idegenül hangzott a férfi szájából. A szerelem egy másik korhoz tartozott, egyértelműen a történelem előtti időkhöz. – Nem értem a kérdést. – Pedig szerintem nagyon egyszerű kérdés – ráncolta a homlokát Guilder. – Angyalok kórusa énekel a mennyben, az ember lába a földtől tíz centire lebeg. Tudja. Szerelmes. – Azt hiszem, nem. – A válasz vagy igen, vagy nem, Lawrence. Vagy az egyik, vagy a másik. Greynek eszébe jutott Lila. Amit érzett iránta, az szerelem volt, de nem úgy, ahogy Guilder értette.

– Nem, soha nem voltam szerelmes. – Én voltam egyszer – meredt a távolba Guilder. – Shawnának hívták. Bár persze nem ez volt az igazi neve. Olyan volt a bőre, mint a vaj, Lawrence. Teljesen komolyan mondom. Olyan íze volt. Volt a szemében egy kis ázsiai beütés, ugye ismeri azt az arctípust? Na és a teste... Nem érzek már ilyesmit – dörzsölte meg az arcát, és mélabúsan fújta ki a levegőt. – Nemi vágyat. A vírus megteszi a magáét ez ügyben. Nelson szerint a vírus magában talán azért más, mert szedte azokat a szteroidokat. Lehet, hogy van benne valami igazság. De ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Ki mint veti ágyát –

kuncogott gúnyosan. – Ez vicces. Röhejes. Grey nem mondott semmit. Akármilyen hangulatban is volt Guilder, a jelek szerint Greynek semmi köze nem volt hozzá. – Szerintem egészében véve nem olyan rossz dolog, tulajdonképpen nem is hiányzik a vágy. Őszintén szólva nem mondhatom, hogy a szex valaha is olyan jó lett volna. De az a nő még annyi év után is eszembe jut néha. Apróságok. Amiket mondott. Ahogy a nap sugarai az ágyára vetődtek. Egy kicsit hiányzik a nap – azzal elhallgatott, majd rövid szünet után folytatta. – Tudom, hogy nem szeretett engem. Az egészet csak megjátszotta. Tudtam kezdettől fogva, még ha nem is tudtam bevallani magamnak. Hát ennyi. – És miért mondja ezt el nekem? – Miért? – nézett összehúzott szemmel Grey arcára. – Olyan nyilvánvaló, hogy miért. Bocsásson meg, hogy ezt mondom, de néha olyan nehéz tud lenni a felfogása. Mert barátok vagyunk, Lawrence. Tudom, valószínűleg maga szerint én vagyok a legrosszabb dolog, ami valaha történt magával. És kétségkívül lehet ez a látszat. Biztos vagyok benne, hogy talán egy kicsit igazságtalannak is érzi ezt az egészet. De igazából nem volt más választásom. Őszinte leszek, Lawrence. Akármilyen furának is tűnik, maga a legrégibb barátom. Grey nem szólt egy szót se. A férfi valami téveszmés álomvilágban élt. Grey teste önkéntelenül megfeszült, és próbálta letépni a láncait. A halálon kívül az okozta volna neki a legnagyobb örömet az életben, ha teljesen leharaphatta volna Guilder fejét. – És Lila? Nem akarok kíváncsiskodni, de mindig azt gondoltam, van valami maguk között. Ami elég meglepő lenne, ismerve a maga a történetét. Grey gyomra összeszorult. Nem akart erről beszélni se akkor, se máskor. – Hagyjon békén. – Ne izéljen már. Csak kérdezem. – Húzzon innen a picsába, és bassza meg magát. Guilder egy kicsit közelebb hajolt, a hangját bizalmasan lehalkította. – Áruljon el nekem valamit. Még mindig hallja őt, Lawrence? Mondja meg az igazat. – Nem tudom, kiről beszél. – Hagyjuk már ezt – pillantott rá Guilder feddőn, összevonva a szemöldökét. – Azt akarom tudni, hogy tényleg létezik-e. És nem csak nekem ment-e el az eszem. Tudja, mire kért, ugye? – kémlelte áthatón Greyt. Nem volt értelme tagadni. Grey bólintott. – És összességében, mindent tekintetbe véve maga szerint jó ötlet? Úgy érzem, szükségem van a véleményére ebben a kérdésben.

– Mit számít, hogy én mit gondolok? – Ne becsülje alá magát. Még mindig maga a kedvence, Lawrence, ehhez nem fér kétség. Ó, persze, talán most én vagyok a főnök. Én vagyok ennek a hajónak kapitánya. De ezt akkor is meg tudom ítélni. – Nem. – Mi nem? – Nem jó ötlet. Rettenetes ötlet. A legrosszabb ötlet a világon – mondta Grey. Guilder felvonta a szemöldökét, amitől az úgy nézett ki, mint egy ejtőernyő, amibe belekapott a szél. – Nézze meg magát – nevetett sok-sok év óta először tiszta szívből Grey. – Azt hiszi, a barátja? Azt hiszi, bármelyikük a barátja? Maga a kurvájuk, Guilder. Én tudom, mifélék ők. Tudom, Nulladik miféle. Én ott voltam.

Nyilvánvalóan érzékeny pontra tapintott. Guilder elkezdte ökölbe szorítani és kinyitni a kezét; Grey lustán eltűnődött, vajon a férfi arra készül-e, hogy megüsse őt. A kilátás a legkevésbé sem aggasztotta, legalább megtörné az egyhangúságot. Valami másmilyen, újfajta fájdalom lenne. – Azt kell mondjam, Lawrence, hogy a felelete több, mint elszomorító. Reméltem, hogy számíthatok egy kis támogatásra. De nem fogok lesüllyedni a maga szintjére. Pedig tudom, hogy ezt

szeretné, de én nagyvonalúbb ember vagyok ennél. És csak tájékoztatásul közlöm: az építkezést ma befejezték. Át lehet vágni a szalagot. Tudja, meglepetésnek szántam, mert arra gondoltam, biztosan örülni fog, amikor hallja. Ha úgy akarná, a részese lehetne. De a jelek szerint rosszul ítéltem meg magát – azzal felállt, és elindult az ajtó felé. – Mit akar, Guilder? – kérdezte Grey. Guilder visszafordult, és rászegezte vérvörös szemét. – Mitől jó ez magának? Soha nem tudtam megfejteni. – Tudja, mik ők, Grey? – kérdezte Guilder hosszú csend után. – Persze, hogy tudom. – Nem – rázta meg a fejét Guilder –, maga nem tudja. Ha tudná, nem kérdezné ezt. Hát elárulom. Ők a legszabadabbak a világon. Nem éreznek lelkifurdalást, se szánalmat, se szerelmet. Semmi nem tudja megérinteni vagy megbántani őket. Képzelje el, Lawrence, milyen lehet. A teljes szabadság. Képzelje el, milyen csodálatos lenne – mondta. Grey nem felelt, erre nem lehetett felelni. – Azt kérdezi, barátom, hogy mit akarok? Hát, íme, a válasz. Azt akarom, ami nekik megadatott. Nem akarok többé arra a kis kurvára gondolni. Nem akarok érezni... semmit se.

Amikor a váza eltalálta a falat, ripityára tört. Az autós bombamerénylet volt az utolsó csepp. Ennek azonnal véget kellett vetni. Guilder behívatta Wilkest az irodájába. Mire a vezérkari főnöke belépett a szobába, Guildernek már sikerült egy kicsit lehiggadnia. – Fogdossanak össze még tízet minden nap. – De konkrétan kiket? – hökkent meg Wilkes. – Nem számít! – felelte Guilder. Jézusom, ez az ember néha olyan sötét tud lenni, mint az éjszaka. – Nem érti? Soha nem is számított. Csak húzza ki őket a reggeli névsorból. – Tehát az mondja – habozott Wilkes –, hogy önkényesen válogassunk. És nem feltétlenül azokat, akikről azt gyanítjuk, hogy közük van a lázadáshoz. – Bravó, Fred. Pontosan ezt mondom. Egy másodpercig Wilkes csak állt ott, és elképedve bámult Guilderre. Nem is elképedve: inkább zavartan. – Mi az? Magamhoz beszélek, vagy mi van? – Ha maga mondja. Összeállítok egy listát, és leküldöm a rendfenntartó erőknek. – Nem érdekel, hogyan csinálja. Csak rakja össze. Most pedig kifelé – mutatott az ajtóra Guilder. – És küldjön egy szolgát, hogy takarítsa össze ezt a törmeléket.

NEGYVENHÁROM Az út Hollishoz tekervényesebb volt, mint Peter sejtette. A nyomok először Lore egy barátjához vezettek, aki ismert valakit, aki ismert valaki mást; mindig úgy tűnt, hogy már csak egy lépésre vannak, de a célpont közben odébbállt. Az utolsó nyomon egy félhenger alakú fémbódéhoz jutottak, ahol egy illegális játékbarlang működött. Már elmúlt éjfél, amikor egy sötét, szeméttel borított, houstoni sikátoron sétáltak. A kijárási tilalom már rég érvényben volt, mégis mindenféle apró zajok jöttek mindenhonnan – nyersen morduló hangok, üvegcsörömpölés, zongoraklimpírozás. – Jó csendes hely – szólt Peter. – Nem jártál itt sokszor, ugye? – kérdezte Michael. – Nem igazán. Tulajdonképpen soha nem voltam még itt. – Oye, mi soldadito – toppant eléjük egy kapunyílásból egy árnyalak. Egy nő volt az. – ¿Tienes planes esta noche?[3] Kilépett az árnyékból. Nem volt se fiatal, se öreg, az alkata vékony, szinte fiús. De a hangjában levő érzéki magabiztosság, meg ahogy egyik lábáról a másikra állt, amitől a medencéje finoman kidomborodott apró szoknyája alatt – és ehhez még hozzájött, ahogy félig lecsukódott szemhéja alól tetőtől talpig végigmérte Petert –, tagadhatatlan szexuális kisugárzást kölcsönöztek neki.

– ¿Cómo te puedo ayudar, Teniente?[4] – A Kuzint keressük – nyelt egyet Peter pironkodva. – Mindenkinek van kuzinja – mosolyodott el a nő, kivillantva selyemfényű fogsorát. – Ha akarod, lehetek én a kuzinod – azzal a tekintetét először Lore-ra, majd Michaelra vetette. – És te, szépfiú? Szólhatok egy barátnőmnek. A te barátnőd is jöhet, ha akar. Hátha szeretné nézni. – Nem érdekli a dolog – mondta Lore, és karon fogta Michaelt. – Mi tényleg csak keresünk valakit – szólt Peter. – Bocsánat, hogy feltartottuk. – Ó, szóra sem érdemes – nevetett fel komoran újdonsült ismerősük. – Ha meggondolod magad, tudod, hol találsz, Teniente. – Kedves nő – jegyezte meg Michael, miután továbbmentek. Peter hátrapillantott. A nő, illetve az illető, akiről azt feltételezte, hogy nő, már ismét beolvadt a kapualj sötétjébe. – Azt a mindenit. Biztos vagy benne, hogy nő? – Mit számít az? – kuncogott Michael, és a fejét csóválta. Egyszer csak meglátták a henger alakú fémbódét. Két tagbaszakadt férfi állt őrt az ajtónál, aminek a széleinél fény szűrődött ki. Peter, Michael és Lore megálltak egy csurig telt kuka takarásában.

– A beszédet csak hagyjátok rám – mondta Lore. – Az én ötletem volt – rázta meg a fejét Peter. – Nekem kell odamennem. – Ebben az egyenruhában? Ne legyél nevetséges. Maradj itt Michaellal. És lehetőleg próbáljátok meg elkerülni, hogy felszedjen titeket valami transzvesztita. Figyelték, ahogy határozott léptekkel odamegy az ajtóhoz. – Ez biztos jó ötlet? – kérdezte Peter halkan. – Türelem – tartotta fel Michael a kezét. Lore közeledtére a két férfi izmai megfeszültek, és közelebb húzódtak egymáshoz, hogy elállják az útját. Rövid beszélgetés következett, amit Peter nem hallott, aztán Lore visszatért. – Minden rendben, bemehetünk. – Mit mondtál nekik? – Hogy most kaptátok meg a fizetéseteket. És részegek vagytok. Úgyhogy próbáljatok meg úgy tenni.

A zsúfolásig telt fémbódéban nagy volt a hangzavar, a teret nagy, hatszögletű kártyaasztalok osztották szét. Gomolygó füsttel telt meg a levegő, amibe a leforrázott maláta édes-savanyú illata vegyült; a közelben volt egy szeszfőző üzem. Hiányos öltözetű nők – legalábbis Peter nőknek nézte őket – ültek a bárszékeken. A legfiatalabb nem lehetett egy nappal se több tizenhat évesnél, a legöregebb közel ötven, és úgy nézett ki a nevetséges sminkjével, mint egy boszorkány. További nők jöttek ki és mentek be a hátul levő függöny mögé, rendszerint egy szemmel láthatólag részeg férfi karjában. Peter rájött, hogy Houstont azért hozták létre, hogy szemet hunyhassanak bizonyos mértékű törvénytelenség felett, viszont elkülönítették egy jól behatárolható területre. Értette a logikát – az embereknek szükségük van erre is –, de nem volt kellemes szemtől szembe találkozni ezekkel a dolgokkal. Azon tűnődött, vajon Michaelnak igaza van-e vele kapcsolatban. Vajon hogyan vált ilyen prűddé? – Mit kártyáznak? – kérdezte Peter. – Ahogy látom, pókereznek, és húsz dollár a kezdő tét. Az én pénztárcámnak kicsit sok – felelte Michael, és közben, akárcsak Peter, tekintetével a helyiséget pásztázta, hátha meglátja Hollist. – Meg kéne próbálnunk elvegyülni. Mennyi zsetonod van? – Semennyi. – Semennyi? – Mindet Peg nővérnek adtam. – Hát persze – sóhajtott Michael. – Következetes vagy, ezt elismerem. – Micsoda két anyámasszony katonája – mondta Lore. – Csak figyeljetek és tanuljatok, srácok. Hosszú léptekkel odament a legközelebbi asztalhoz, és leült egy székre. A farmerja zsebéből előhúzott egy bankjegyköteget, kivett belőle kettőt, és megtette őket. Egy harmadik bankjegyen vett egy rövidet, amit egy mozdulattal, naptól kifakult haját hátravetve lehajtott. Az osztó mindegyik játékosnak adott két lapot, aztán megkezdődött a licitálás. Az első négy kártyánál úgy tűnt, Lore-t nemigen érdeklik a lapjai, csak egy pillantást vetett rájuk, majd gyorsan passzolt, és a többi játékossal csevegett. Aztán az ötödiknél elkezdte srófolni a tétet, miközben a viselkedése cseppet sem változott. Az asztalon levő halom egyre nőtt, Peter becslése szerint legalább háromszáz austin várta ott, hogy valaki elvigye őket. A többiek egymás után szálltak ki, míg végül egyetlen játékos maradt, egy ösztövér, himlőhelyes arcú férfi, aki vízvezeték-szerelő lehetett, mert olyan overallt viselt. Kiosztották az utolsó lapot, Lore rezzenéstelen arccal lerakott még öt bankjegyet. A férfi megrázta a fejét, és bedobta a lapjait. – Le a kalappal – mondta Peter, amikor Lore besöpörte a téteket. Kicsit arrébb, oldalt álldogáltak, elég közel ahhoz, hogy nézhessék, de anélkül, hogy feltűnőek legyenek. – Hogy csinálta? – Csal. – Tényleg? De hogy? – Tulajdonképp egészen egyszerű. Az összes kártya cinkelt. A jelzés alig észrevehető, de rá lehet jönni a nyitjára. Az egyik játékos a háznak játszik, hogy az mindig jól jöjjön ki a játékból. Az első néhány lapot arra használta, hogy kiderítse, ki az, és hogy vannak megjelölve a kártyák. Az is jól jön, hogy nő. Senki nem veszi őt komolyan. Azt feltételezik, hogy akkor licitál, amikor jó lapjai vannak, és amikor nem, akkor bedobja őket. Pedig az idő háromnegyed részében csak blöfföl. – Mi történik, ha rájönnek, mit csinál? – Nem fognak, legalábbis nem azonnal. Egyszer-kétszer be fogja dobni. – És aztán? – Aztán ideje lesz távozni. Valami váratlan felbolydulás történt a helyiség hátuljában, ami magára vonta a figyelmüket. Egy sötét hajú nő rontott ki a függöny mögül, a ruháját letépték a válláról, a karját keresztbe tette meztelen mellén, és összefüggéstelenül sikoltozott. Egy másodperccel később egy pasas bukkant elő mögötte,

komikus jelenség volt a bokájáig letolt nadrágjával. Úgy tűnt, mintha harminc centivel a padló felett lebegne – aztán Peter rájött, hogy egy férfi hátulról a levegőbe emelte. Amikor az első férfi átrepült a helyiségen, felismerte őt. A fiatal tizedes volt Satch osztagából, aki a kísérő járművet vezette, amikor elindult a Vorhees-táborból. A másik, toronymagas férfi, akinek fekete szakálla már őszbe vegyült, Hollis volt. – Aha – mondta Michael. Hollis lenyűgöző közönnyel húzta fel a férfit a földről a gallérjánál. A nő visítva káromkodott, és rájuk mutogatott – Öld meg ezt a balfaszt! Miért kéne nekem tűrnöm ezt a szart? Hallasz engem? Véged van, seggfej! –, miközben Hollis a kijárat felé terelte a férfit, félig lökdösve, félig emelgetve.

– Ez a mi végszavunk – mondta Peter. Gyorsan az ajtóhoz mentek, és amikor kiléptek a fémbódéból, Lore is felzárkózott mögéjük. A tizedes kétségbeesve kért bocsánatot, miközben próbálta felhúzni a nadrágját és eliramodni. Ha Hollist meg is hatotta a férfi esdeklése, nem adta jelét. A két őr harsányan nevetve nézte végig, ahogy Hollis felemeli a derekánál a tizedest, és arrébb hajítja a sikátorban. Amikor Hollis megint talpra állította a férfit, Peter a nevén szólította. – Hollis! Egy zavarba ejtő pillanatig a férfi mintha nem ismerte volna fel őket. – Peter. Hola – üdvözölte aztán meglepődve. – Hadnagy úr – mondta a tizedes, aki még mindig Hollis vasmarkában vergődött –, az isten szerelmére, csináljon már valamit! Ez a szörnyeteg meg akar ölni! – Tényleg? – nézett a barátjára Peter. – Na, jó – vont vállat nagyvonalúan a jól megtermett férfi –, mivel a te embered, kivételesen elengedem. – Igen! Engedjen el, kérem, és esküszöm, soha nem fogok visszajönni! – Tizedes – fordította figyelmét Peter a rémült katonára, akinek közben a neve is eszébe jutott, Udallnak hívták. – Hol kéne magának lennie ilyenkor? Hagyjuk a süket dumát. – A nyugati barakkokban, uram. – Akkor irány oda. – Köszönöm, uram! Hálásan köszönöm! – Pedig már most bánom, úgyhogy tűnés a szemem elől. A tizedes a nadrágját fogva eliramodott. – Igazából nem bántottam volna – mondta Hollis. – Csak rá akartam ijeszteni. – Mit csinált? – Megpróbálta megcsókolni. Azt nem szabad. A vétek jelentéktelennek tűnt. Mindazt figyelembe véve, amit Peter látott, egyáltalán nem is tűnt úgy, hogy vétek lenne. – Tényleg? – Ez a szabály. Ezt az egyet kivéve szinte mindent szabad. Az már a nők dolga. Michael – pillantott a Peter mellett álló férfira –, örülök, hogy újra látlak. Már jó ideje nem találkoztunk. Jól nézel ki.

– Én is örülök. Ő Lore. – Ó, ismerlek én téged – mosolygott rá Hollis. – De jó, hogy most rendesen is bemutatkoztunk végre. Milyen volt ma este a lapjárás? – Nem rossz – felelte Lore. – A spicli a hármas asztalnál egy igazi tuskó. Épp csak nekikezdtem. – Ne ítélj el engem ezért, Peter – mondta Hollis, és az arckifejezése észrevehetően komolyabb lett.

– Csak ennyit kérek. A dolgoknak van itt egy bizonyos működési módja, ez minden. – Szavamat adom. Mindnyájan tudjuk... – kereste a szavakat –, szóval, hogy min mentél keresztül.

– Gondolom – köszörülte meg a torkát Hollis egy pillanat elteltével –, nem udvariasságból

látogattatok meg. Peter a háta mögött álló két őrre pillantott, akik nem is próbáltak úgy tenni, mintha nem hallgatóznának. – Tudunk beszélni valahol? Hollis két órával később találkozott velük a Houston nyugati szélén álló házában, egy kátránypapírból épült kunyhóban. Bár kívülről jellegtelen volt és düledezett, belül meglepően otthonos hatást keltett, az ablakokon függönyök, a mennyezetgerendákról szárított gyógyfüvek lógtak. Hollis begyújtotta a kályhát, és feltett egy lábos vizet teának, míg a többiek a kis asztalnál vártak.

– Citromfűből készült – jegyezte meg Hollis, négy gőzölgő bögrét helyezve az asztalra. – Magam termesztem a ház mögötti kis konyhakertben. Peter elmondta, mi történt az Olaj úton, és azt is, amit Apgar mesélt neki. Hollis figyelmesen hallgatta, közben a teáját kortyolgatta, és a szakállát simogatta. – Szóval el tudsz vinni minket hozzá? – kérdezte Peter. – Nem ez a kérdés. Tiftyvel valóban nem jó ujjat húzni, a hadtestparancsnokodnak igaza van ebben. Én beviszlek benneteket hozzá, de azokkal a fickókkal nem lehet szórakozni. Az én szavam azért nem ér olyan sokat. És a katonákat nem fogadják tárt karokkal. – Nincs más választásunk. Ha úgy van, ahogy sejtem, talán meg tudja nekünk mondani, hova ment Amy és Greer. Minden összefügg mindennel. Ezt mondta nekem Apgar. – Érvnek ez egy kicsit gyenge. – Lehet. De ha Apgarnak igaza van, ugyanezek az emberek lehetnek felelősek azért is, ami Roswellben történt. Te mire emlékszel? – kérdezte Peter. Nem szívesen zaklatta ezzel Hollist, de muszáj volt rákérdeznie. – Peter, ennek semmi értelme! – torzult el hirtelen a fájdalomtól Hollis arca. – Nem láttam semmit. Csak megragadtam Calebet, és futottam. Talán másképp kellett volna csinálom a dolgokat. Hidd el nekem, sokat gondolkodtam rajta. De mivel ott volt a kisbaba... – Nem tehettél mást. – Akkor hagyjuk ezt. Kérlek. Én csak azt tudom, hogy mivel a kapu nyitva volt, egész egyszerűen beözönlöttek. Peter Michaelra pillantott. Ezt nem tudták eddig, ez új darab volt a kirakóban. – Miért volt nyitva a kapu? – Nem hiszem, hogy bárki valaha megfejtette volna. Akárki is adta ki a parancsot, bizonyára meghalt a támadásban. A nőről meg nem hallottam. Ha ott volt is, nem láttam. És nem tudok semmit a teherautókról sem – azzal nagy levegőt vett. – A tény az, hogy Sara eltűnt. Ha egy másodpercre is mást kezdenék gondolni a dologról, megőrülnék. Bocsánat, hogy ezt mondom, de higgyetek nekem. Nem fogok úgy tenni, mintha megbékéltem volna vele. De a legjobban teszem, ha elfogadom a valóságot. És te is, Michael. – A nővérem volt. – Nekem meg a menyasszonyom. Ezt nem tudtad, ugye? – nézett Hollis Michael döbbent arcára.

– Az ugróját, Hollis. Nem tudtam. – Akkor akartuk elmondani neked, amikor Kerrville-be értél. Meg akart várni téged. Bocsánat, Páka. Hirtelen senki nem tudta, mit mondjon. Az egyre hosszabbra nyúló csendet Peter arra használta, hogy körülnézzen a szobában, és végre megértette, mit is lát. Ez a kis kunyhó, a kályha, a gyógyfüvek meg az otthon melege és meghittsége – Hollis felépítette a házat, amiben Sara és ő laktak volna együtt.

– Ennyit tudok – mondta Hollis. – És ez legyen elég nektek is. – Én nem tudom elfogadni. Nézz körül. Olyan, mintha azt várnád, hogy hazajöjjön. – Ugyan, hagyd, tesó – markolta erősebben Hollis a bögrét. – Lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy Sara meghalt. De mi van, ha nem? – Akkor elragadták. Szépen kérlek. Ha a barátságunk bármit is jelent neked, ne idézd ezt fel bennem. – De fel kell idéznünk. Mi is szerettük őt, Hollis. Egy család voltunk, az ő családja. Hollis felállt, és a mosogatóba tette a bögréjét. – Csak annyit kérek, hogy vigyél el minket Tiftyhez. – Tifty nem az, akinek gondoljátok – mondta Hollis háttal állva nekik. – És én tartozom neki. – Miért? Az állásért a kuplerájban? – Jézusom, Peter. Te semmit nem változtál – markolta meg a mosogató szélét lehajtott fejjel, mintha megütötték volna. – Nem tettél semmi rosszat. Azt tetted, amit tenned kellett. És megmentetted Calebet. – Caleb – sóhajtott egy nagyot Hollis. – Hogy van? Már mióta szeretném meglátogatni. – Hát akkor menj, és nézd meg magad, hogy van. Az életét köszönheti neked, és jó élete van. Hollis ismét feléjük fordult. Valami megváltozott, Peter látta a férfi szemében. Fellobbant a remény lángja. – És te, Michael? Azt tudom, Peter mit gondol. – Akik meghaltak, a barátaim voltak. Ha csak lehet, bosszút akarok állni. És ha van rá esély, hogy a nővérem él, nem fogok ölbe tett kézzel ülni. – Ez egy nagy földrész. – Mindig is az volt. De soha nem érdekelt különösebben. – És neked mi a véleményed? – nézett Hollis Lore-ra. – Miért érdekel az én véleményem? – rezzent össze kissé a nő. – Én csak eljöttem velük. – Nem is tudom – vont vállat a jól megtermett férfi. – Elég jól kártyázol. Mondd el, szerinted mik az esélyek. Lore Michaelra pillantott, aztán ismét Hollisra. – Itt nem az a kérdés, mik az esélyek. Az a nő a világ összes férfija közül téged választott. Ha még nem halt meg, akkor rád vár. Valahogy próbál életben maradni, amíg meg nem találod őt. Ez a lényeg, más nem számít. Mindenki arra várt, mit mond erre Hollis. – Egy igazi baszogatós némber vagy, hallod-e? – Híres vagyok róla – vigyorgott Lore. Megint csend lett, majd Hollis megszólalt. – Hadd csomagoljak be néhány dolgot.

NEGYVENNÉGY Alicia már harmadik éjszaka járta a külvárosokat, felderítést végezve, amikor leesett az első hó, és a kövér pelyhek csigavonalban hulltak a koromfekete égből. Üde, télies hideg telepedett a Földre. A levegő fagyos és kristálytiszta volt. Úgy járta át a testét, mint rövid felkiáltások sora, mint szétpattanó jég a tüdejében. Szeretett volna tüzet rakni, de azzal elárulta volna a helyzetét. A leheletével melegítette a kezét, topogott a fagyott földön, hogy ne fázzon, amikor kezdtek eltompulni az érzékei. Volt valami nagyon is odaillő ebben a hirtelen jött hidegben: csataíze volt. Katona már nem tartott vele. Ahova Alicia ment, oda nem követhette. Úgy vélte, hogy mindig is volt benne valami mennyei, mintha a szellemvilágból küldték volna neki. A ló a lelke mélyén észlelte, mi történik Aliciával, látta a rejtelmes alakulást. A nőben kibontakozó vad hajlamot, ami azon a napon kezdődött, amikor a hegygerincen a bakba mélyesztette a tőrét, és kivágta belőle az élő szívet. Ettől felvillanyozó erő áradt szét benne, de a dolognak ára is volt. Azon tűnődött, vajon mennyi ideje van még, mielőtt teljesen átjárja ez a különös valami. Mielőtt teljesen kivetkőzik emberi mivoltából, és marad egyvalami. Alicia Donadio, az Expedíciós Egység felderítő lövésze, és semmi több.

Most eredj – mondta a lónak. – Velem nem vagy biztonságban. Könnyek buggyantak elő a szeméből; nagyon szerette volna levenni róla a tekintetét, de nem tudta. Te szép, nagy fiú, soha nem foglak elfelejteni. Az utolsó kilométereket gyalog tette meg, a folyó vonalát követve. Még simán folyt a víz, de ez nem fog sokáig tartani, a part közelében már kezdett befagyni. A táj csupasz volt, sehol egy fa. Alkonyodott, amikor a város felbukkant a láthatáron. Már órák óta érezte a szagát. Meglepte, milyen roppant nagy. Előhúzta a megsárgult, kézzel rajzolt térképet a hátizsákjából, hogy tanulmányozza a terepet. A dombtetőn emelkedő kupola, a teknőszerű stadion, a kettéágazó folyó, rajta a vízi erőmű, a nagy betonépület a darukkal, a drótkerítéssel elkerített barakkok – minden pont úgy nézett ki, ahogy Greer tizenöt évvel ezelőtt megörökítette. Elővette a rádiólokátort, és a hidegtől meggémberedett ujjaival beállította a vételt. Előre-hátra pásztázott vele. Először csak zúgás jött, aztán a mutató kimozdult egy parányit. A vevőkészülék a kupolára mutatott.

Valamelyikük ott van. A legnaposabb órák kivételével már nem volt szüksége a szemüvegére. Hogy lehet ez? Mi történt a szemével? A víztükörben tanulmányozta az arcát, a narancsszínű fény egyre jobban elhalványodott. Mit jelentett ez? Szinte úgy nézett ki, mint egy... hétköznapi ember. Egy átlagos nő. Bárcsak az lenne, gondolta. Az első két napban körbejárta a kerítést, hogy felmérje a védműveket. Leltárt készített magában a járművekről, az élőerőről, a fegyverzetről. A főkaputól szabályos időközönként induló őrjáratokat könnyedén elkerülte. Úgy látszott, csak tessék-lássék végzik a dolgukat, mintha nem is gondolták volna, hogy valódi veszély leselkedhet rájuk. A barakkoktól induló furgonok reggel szétszóródtak mindenfelé, és átvergődtek a városon, elszállítva a munkásokat a gyárakba, pajtákba és a mezőkre, majd sötétedéskor tértek vissza. Alicia néhány, megfigyeléssel töltött nap után rájött, hogy a város tulajdonképpen valamiféle börtön, a polgárok pedig rabszolgák és rabszolgatartók, viszont a szökést megakadályozó védművek nagyon gyengék voltak. A kerítésnél is alig álltak őrök, ráadásul soknak közülük még mintha fegyvere se lett volna. Akármilyen erő is tartotta sakkban a lakosságot, az belül lakozott. Két épületre összpontosított. Az egyik a nagy építmény volt a darukkal. Kívülről egy zömök erőd benyomását keltette. A távcsövén keresztül Alicia egyetlen bejáratot látott, egy nagy kaput, amit súlyos fémajtók zártak le. A daruk nem üzemeltek; úgy tűnt, az építkezés befejeződött, és mégis minden jel arra mutatott, hogy nem használják az épületet. Milyen célt szolgál? Óvóhely a fertőzöttek elől, ahová az emberek utolsó menedékként visszavonulhatnak? Ez lehetségesnek tűnt, bár a városban

semmi más nem utalt ilyenfajta veszélyérzetre. A másik a stadion volt, ami kicsivel a város déli falán túl helyezkedett el, egy szomszédos, elkerített telepen. A bunkerrel ellentétben a stadionban folyton tevékenykedtek. Járművek jöttek-mentek, áruszállító furgonok és néhány nagyobb teherautó, mindig alkonyatkor, vagy röviddel azután, és eltűntek egy meredek lejtőn, ami feltehetőleg az alagsorba vezetett. A negyedik napig rejtély volt, hogy mit csinálnak, de aztán meglátta: egy szarvasmarhákkal teli, nagy állatszállító hajtott le a lejtőn.

Valamit etetnek odalent. Aztán az ötödik napon, röviddel tizenkettő után Alicia éppen a csőátereszben pihent, ahol tábort vert, amikor távolról robbanás hangját hallotta. A távcsövét a város központjára irányozta. Fekete füstcsóva szállt fel a domb tövéből. Legalább egy épület égett. Figyelte, ahogy különféle emberek és járművek száguldanak a helyszínre. Egy szivattyús kocsi is érkezett, hogy eloltsa a lángokat. Ekkor már meg tudta különböztetni a foglyokat és az őröket, de ezúttal egy harmadik fajta személy is feltűnt. Hárman voltak. Egy fényes, fekete járművel ereszkedtek le a szerencsétlenség színhelyére. A jármű egy cseppet se hasonlított a roncstelepi tragacsokhoz, amiket Alicia korábban látott. Kiszálltak, és a nyakkendőiket igazgatták meg az öltönyeik gyűrődéseit simították ki a téli napsütésben. Miféle furcsa öltözék ez? A szemüket nagy, sötét napszemüveg takarta. Csak a fényes nap miatt hordják, vagy van valami más oka is? Megjelenésüknek azonnali hatása volt, mint ahogy egy eldobott kő fodrokat vet egy tavacska felszínén. Ideges energiahullámok kezdtek áradni a többi jelenlevőből. Az egyik öltönyös férfi mintha egy csipeszes írótáblára jegyzetelt volna, míg a másik kettő ordítva osztogatta a parancsokat, és vadul gesztikulált. Mi ez az egész? Nyilvánvalóan megjelentek a felsőbb kaszt képviselői is. A városban minden azt sejttette, hogy létezik egy ilyen is. De mi volt a robbanás? Baleset vagy valami szándékos rendbontás? Csak nem egy rés a falon? A parancs, amit kapott, egyértelmű volt. Derítse fel a várost, mérje fel a veszélyt, aztán hatvan napon belül térjen vissza Kerrville-be, és tegyen jelentést. Semmilyen körülmények között nem veheti fel a kapcsolatot a lakossággal. De azt senki nem mondta, hogy a kerítésen kívül kell maradnia.

Itt az idő, hogy közelebbről is szemügyre vegye a terepet. A stadiont választotta. Még két napig figyelte a teherautók jövés-menését. A kerítések nem jelentettek gondot, az alagsorba lejutni már nehezebb ügy volt. Az ajtó, mint a bunker kapuja, áthatolhatatlannak látszott. Csak akkor emelkedett fel, amikor egy teherautó a lejtő tetejére ért, aztán amint a jármű áthaladt, gyorsan vissza is záródott, és az egész tökéletes időzítéssel zajlott. A harmadik nap alkonya: Alicia egy bozótos mögött letette a fegyvereket – csak a Browningot tartotta magánál, ami jól belesimult a pisztolytáskába, és egyetlen tőrt, amit a gerince mellett viselt egy tokban. Már korábban felderített egy pontot a kerítésen, ahol az egyik, használaton kívülinek látszó épület takarásában tudna bejutni. Ezeket az épületeket száz méter nyílt terep választotta el a lejtőtől. Onnantól, hogy a furgon vezetője befordul a sarkon, Aliciának hat másodperce lesz, hogy megtegye a távot. Könnyű, mondta magának. Semmiség. Egyetlen helyen támasztotta meg a lábát, úgy mászott át a kerítésen, aztán végigszaladt az épület hátsó fala mellett, és kikémlelt a sarkon. A furgon ott volt, pontosan érkezett, és a stadion felé robogott. Amikor kanyarodni készült, a vezető visszaváltott. Nyomás. Amikor a jármű a lejtő tetejére ért, Alicia csak öt méterrel haladt mögötte. Az ajtót csörögve húzták fel a láncok, és már majdnem teljesen felért. Felszökkent, a levegőbe emelkedett, aztán a furgon tetején ért földet, majd lehasalt, és fél másodperc múlva már át is haladtak az ajtó alatt. Az ugróját, ezt jól csinálta.

És máris érezte őket. Az oly ismerős bizsergés a bőrén és a tengerszerű moraj mélyen bent a koponyájában, mint valami távoli partot nyaldosó hullámok. A furgon lelassított, és behajtott egy alagútba, aminek a végén újabb ajtó volt. A vezető dudált, az ajtó felemelkedett, és a kocsi áthajthatott. Még három másodperc, és a furgon megállt. Egy tágas, egybefüggő térbe érkeztek, aminek minden oldala tizenöt méter hosszú volt. Alicia kikukucskált a szélvédő felett, és nyolc embert számolt meg. Hatnál puskát látott, a másik kettő nehéz hátizsákokat viselt, bennük gázpalack és egy hosszú acélpálca. A helyiség túlsó végében volt egy harmadik ajtó, ami különbözött a többitől: súlyos acélszerkezet, aminek a keretébe vastag keresztvasakat építettek. Az egyik férfi csipeszes írótáblával a kezében a furgonhoz sétált. Alicia úgy hozzásimult a tetőhöz, ahogy csak tudott. – Hányan vannak? – A szokásos. – Egyben lesznek? – Fogalmam sincs. Mit ír a parancs? Papírsuhogás. – Nem ír semmit – válaszolta a második férfi. – Akkor, gondolom, egyben lesznek. – Lehet még fogadni? – Ha szeretnél. – Legyen hét másodperc. – A hétre már Baszógép fogadott. Válassz valami mást. – Akkor legyen hat – azzal nyikorogva kinyílt a vezető ajtaja. Alicia hallotta, ahogy a sofőr lerakja a lábát a betonpadlóra. – Jobban szeretem a teheneket. Tovább tart. – Te aztán undorító alak vagy, tudod-e? – mondta az egyikük, majd elhallgatott. – De igazad van – tette hozzá. – Az tényleg klassz. Jól van, emberek – szólt az ácsorgókhoz –, kezdődhet a műsor! Vegyétek le a fényt! A fény egy kattanás kíséretében kialudt, és felváltotta az alkonyi ég kékje, ami a mennyezet szélén levő, rácsos lámpákból jött. Mindenki eltávolodott a helyiség túlsó végében levő ajtótól. Aliciának nem volt kétsége afelől, mi van a másik oldalon, a zsigereiben érezte. Egy fémrács ereszkedett le a mennyezetről, aztán zökkenve megállt. A hátizsákos férfiak megálltak a rács innenső oldalán, a pálcák végén apró lángnyelv lobogott. A vezető hosszú léptekkel a furgon hátuljához ment, és kinyitotta.

– Gyerünk, kifelé. – Kérem – esedezett egy férfi hangja – magának nem kell ezt tennie! Maga nem olyan, mint ők!

– Minden rendben, nem az lesz, amit gondol. Na, csak ügyesen. – Nem csináltunk semmit! – szólalt meg ezúttal egy nő. – Én még csak harmincnyolc vagyok! – Igazán? Meg mertem volna esküdni, hogy öregebb. Na, pofa be, és mozgás, emberek – húzta fel egy kattanással a kakast a revolverén. Egyesével kiráncigálták őket a furgonból, hat férfit meg hat nőt, akik a csuklójukon és a bokájukon is meg voltak bilincselve. Zokogtak, esdekeltek az életükért. Némelyikük alig tudott állni. Ketten rájuk szegezték a puskáikat, miközben a vezető végigment egy kulcscsomóval, és kinyitotta a bilincseket. – Miért veszed le a bilincseiket? – kérdezte egy másik őr. – Kérem, ne tegye! – kiáltotta a nő. – Könyörgöm! Nekem gyerekeim vannak! – Nem megmondtam, hogy fogd be? – ütötte meg a vezető visszakézből a nőt, mire az a földre esett.

– Majd te megpucolod őket a végén? – mutatta fel az egyik bilincset az őrnek. – Mert én biztos nem fogom. Ne vedd fel a kapcsolatot a lakossággal – mondta magában Alicia. – Ne vedd fel a kapcsolatot a

lakossággal. Ne vedd fel a kapcsolatot a lakossággal. – Baszógép! – kiáltott a vezető. – Kész vagy? Egy gusztustalan kinézetű férfi állt oldalt, valamifajta vezérlőpultnál. Megmozdított egy kart, mire a kapu kicsit megmozdult. – Várj egy másodpercet, beragadt. Ne vedd fel a kapcsolatod ne vedd fel a kapcsolatod ne vedd fel a kapcsolatot... – Na, most már jó lesz. A franc essen bele.

Alicia legördült a tetőről, és éppen a vezetővel szemben ért földet. – Hogy ityeg? – Azt a kurva életbe... Előhúzta a tőrét, és beledöfött a pasasba a bordái alatt. A férfi hirtelen kifújta a levegőt, hátratántorodott. – Mindenki a földre! – üvöltötte Alicia. Alicia kivette a pisztolytáskából a Browningot, előrébb ment a helyiségben, a fegyvert markolva és módszeresen tüzelve. Az őrök túlságosan megdöbbentek ahhoz, hogy reagáljanak: szépen, egyesével célba vette és lepuffantotta őket, sugárban ömlött a rozsdavörös vér. Fej. Szív. Megint fej. Mögötte a foglyok eszelős sikoltozásban törtek ki. Összpontosított, az elméje kristálytiszta volt. A levegő megtelt a vér édes, részegítő illatával. Hullottak, mint a legyek. Fellángoltak, mint a villám. Kilenc golyó volt a tárban, végez mindegyikükkel, és még marad is egy. De elkapták. Az egyik lángszórós férfi. Pedig nem is akarta. Csak védekezni próbált, amikor Alicia meghúzta a ravaszt: ösztönös mozdulattal félrekapta a fejét, és hátat fordított neki, a golyó így a hátán lévő palackot találta telibe.

NEGYVENÖT – Kérem az iratait. Sara nagyon igyekezett, hogy ne remegjen a keze, amikor odanyújtotta az őrnek a hamis igazolványt. A szíve olyan hangosan kalapált, csoda, hogy a nő nem hallotta meg. Kikapta az igazolványt Sara kezéből, gyorsan átfutotta, Sara arcára pillantott, aztán még egyszer megvizsgálta, majd kifejezéstelen tekintettel visszaadta neki. – Kérem a következőt! Sara benyomta a dróthálós forgóajtót, és bement. Magára maradt. Az ajtó mögött egy körbekerített csúszda volt, olyan, mint egy vágóhídon. Napszámosok csoszogtak el sorban – kertészek, konyhai dolgozók, szerelők. A csúszda két oldalán itt is kollaboránsok álltak őrt, visszafogták a láncra kötött, vicsorgó kutyákat, és nevettek maguk között, ha az egyik síkföldi összerezzent. Átkutatták a táskákat, mindenkit megmotoztak. Sara az arca elé húzta a kendőjét, és félrefordította a tekintetét. A legnagyobb veszély most a számára, ha meglátja valaki, aki ismeri – tulajdonképpen mindegy, hogy síkföldi vagy kollaboráns. Amíg nem veszi fel a szolgák által viselt fátylat, addig nincs teljes biztonságban. Nem tudta, hogyan sikerült Eustace-nak a Kupolába helyeznie őt. Csak annyit mondott: Mi mindenhol ott vagyunk. Ha egyszer már bent van, az emberük meg fogja őt keresni. Jelszavakat fognak váltani, kódolt jelentésű, hétköznapi megjegyzéseket tenni, hogy megállapítsák egymás személyazonosságát. Felment a dombra, és közben igyekezett láthatatlanná válni úgy, hogy a földre szegezte a tekintetét, bár amikor jobban belegondolt, elbizonytalanodott. Nem lenne természetesebb, ha körbenézegetne? Még a levegő is másnak érződött – tisztábbnak, de vészterhesebbnek is. Lesütött szeme sarkából látta, hogy a rendfenntartó erők nagy számban vannak jelen, kettesével és hármasával járőröznek. Valószínűleg szigorították a biztonsági intézkedéseket az autós bombamerénylet után, habár ki tudja? Lehet, hogy itt mindig ilyen volt. A Kupolát betonbarikádok vették körül. Megmutatta az igazolványát az őrbódénál, és felment a bronzkeretbe foglalt, súlyos, kétszárnyú ajtóhoz vezető, széles lépcsőn. A küszöbön nagy levegőt vett. Gyerünk, gondolta. Az ajtók kivágódtak, és ő kénytelen volt kitérni. Két vörös szemű sietett el mellette, öltönyük gallérja felhajtva, hogy védje őket a hidegtől, a kezükben bőr aktatáskát lóbáltak. Sara azt gondolta, elkerülte a figyelmüket, de a bal oldali megállt a felső lépcsőfokon, megfordult és ránézett.

– Nézz az orrod elé, síkföldi. – Bocsánat uram. Az én hibám – mondta a földet bámulva, nehogy a szemükbe kelljen nézni. Még ha a sötét lencse mögül néztek rá, akkor is összeszorult a gyomra. – Nézz rám, amikor hozzád beszélek. – Nem akartam megsérteni – mormogta. Csapdának tűnt. – Van igazolványom – nyújtotta neki.

– Azt mondtam, nézz rám. Bár az ösztöne azt súgta, ne tegye, Sara lassan felemelte a fejét. A vörös szemű egy feszült pillanatig szemüvege kifürkészhetetlen pajzsa mögül szemlélte őt, és nem nyúlt az igazolványért. Úgy látszott, a másik figyelme elkalandozik, pusztán elnézte társának, hogy így megszakítja a napjukat. Sara úgy vélte, van bennük valami határozottan gyermeki. Szeplőtlen arcukkal, puha bőrükkel és fiúban hajlékony testükkel olyanok voltak, mint nyurga kisgyerekek, akik beöltöztek. Számukra minden csupán játék volt. – Amikor valamelyikünk azt mondja, hogy csinálj valamit, akkor te azt csinálod. – Mi a franc van ma veled? – fújta fel az arcát türelmetlenül a másik. – Ez itt egy senki. Mehetnénk már végre? – Mindjárt, előbb végzek ezzel – felelte, aztán Sarához fordult. – Világos?

Sara ereiben megfagyott a vér. Minden akaraterejét összeszedte, hogy ne forduljon el. Az az ördögi szem. Az a csúfondáros vigyor. – Igen, uram – dadogta. – Teljesen. – Mondd el nekem szépen, mit csinálsz? – Hogy mit csinálok? – Igen, hogy mit csinálsz – mosolyodott el egy pillanatra, mint a macska, amelyiknek ott az egér a karmai közt. – Hogy mi a munkád. – Én csak egy takarító vagyok, uram – vont vállat alázatosan. – Szolga leszek – tette hozzá, amikor a férfi nem felelt. A vörös szemű még egy pillanatig tanulmányozta őt, latolgatva, hogy kielégíti-e a válasz, vagy sem. – Hát adok neked egy jó tanácsot, síkföldi. Miután bementéi azon az ajtón, jobb lesz, ha visszafogod magad. Könnyen bajod lehet. – Úgy lesz, uram. Köszönöm, uram. – Most eredj dolgozni a faszba. Sara feszültsége csak akkor kezdett oldódni, amikor a két férfi lement a lépcsőn. Az ugróját – gondolta. – Az isten szerelmére, szedd össze magad. Most egy olyan helyre mész, ami tele van ezekkel.

Összeszedte a bátorságát, és kinyitotta az ajtót. Tüstént elszédítette a tágas épület, amelybe belépett, és arányérzékét eltorzította a tér függőleges irányú roppant terjedelme. Soha nem látott ehhez hasonló helyet: a ragyogó márványpadló, az erkélyek sora, a széles, kanyargó lépcsők. A mennyezet az ég felé tört. A kupola magasan levő, elfüggönyözött ablakain át kevés napsütés szűrődött be, alkonyi homályba borítva a belső teret. Úgy tűnt, minden egyszerre hangos és halk, mert a legapróbb zajok is visszaverődtek, mielőtt elnyelte őket az űr. Kollaboránsok őrködtek a terem fala mentén és szabályos közönként a lépcsőn. A munkások tízes sorokban vártak a terem közepén levő elosztó pultnál. Sara beállt egy férfi mögé, aki egy szerszámos ládát vitt a vállán. Erős vágyat érzett, hogy a láda felett előrepillantson, és megnézze, mi vár rá, de nem engedett neki. A sor lassan araszolt előre, ahogy mindegyik igazolványt lepecsételték. Ötödik volt a sorban, aztán harmadik, aztán második. A szerszámos ládát cipelő férfi oldalra lépett, és Sara meglátta az asztal mögött ülő alakot.

Vale volt az. Sara adrenalinszintje megnőtt, a szíve hevesebben vert. Nem tudott moccanni, nem tudott levegőt se venni. Az egésznek vége lesz, mielőtt elkezdődött volna. Az utasítás világos volt: nem foghatják el őt élve. Nina semmit nem hallgatott el, amikor leírta, pontosan mit csinálnának vele a vörös szeműek.

Olyat még életedben nem éltél át. Könyörögni fogsz nekik, hogy öljenek meg. Úgyhogy ne tétovázz. De most mi legyen? Egész egyszerűen fusson el, és imádkozzon, hogy lelőjék? – Jól érzed magad? – nézett rá várakozón Vale, és nyújtotta a kezét az igazolványért. – Mit mondott? – Jól... érzed... magad? Sara úgy érezte, mintha visszarántották volna egy sziklaszirt széléről. Nyökögve próbált válaszolni.

– Csak egy kicsit ideges vagyok. Ha Vale meglepődött, amikor meglátta, az arckifejezése nem árulta el. Egész egyszerűen jobb színésznek bizonyult. Milyen sok éve ismerte őt Sara, és soha nem vett észre semmit. – A Kupola egy kicsit nyomasztó tud lenni, amikor először látja az ember. Te bizonyára az új lány vagy, Dani, ugye? Sara bólintott. Most Dani volt a neve. Nem Sara. – Mutasd a dögcéduládat. Felhúzta a ruhája ujját, és kinyújtotta a karját. Eustace az okmányhivatalban dolgozó beépített ember segítségével elintézte, hogy Sara számát az új, kitalált személyazonosságához rendeljék. Vale

kicsit úgy tett, mintha ellenőrizné az iratok közt. – Úgy tűnik, Wilkes igazgatóhelyettesnél kell jelentkezned – azzal odaintett egy másik kollaboránst, hogy vegye át a helyét a pultnál. – Gyere velem. Sara nem ismerte a nevet. De ha igazgatóhelyettes, akkor a vezetőség tagjának kellett lennie. Vale végigkísérte egy rövid folyosón egy lifthez, aminek tükörszerű fémajtajai voltak. Miközben a liftre vártak, némán álltak, és mindketten előrenéztek. – Szállj be. Vale is belépett a nyomában, és megnyomta a hatodik emelet gombját. A lift elindult felfelé. Még mindig nem nézett rá. Sara eltűnődött, vajon fog-e mondani valamit. Aztán amikor elhagyták a negyedik emeletet, megint a gombok felé nyúlt, és megnyomott egy kapcsolót. A lift hirtelen megállt.

– Csak egy másodpercünk van – mondta Vale. – Lilához, a nőhöz osztottak be. Ez jobb mindennél, amit remélhettünk. – Ki az a Lila? – Ő az, aki kézben tudja tartani a fertőzötteket. Az egyik fő célpont. Féltve őrzik, és szinte soha nem hagyja el a lakosztályát. Sara agya zakatolva próbált feldolgozni mindent, amit a férfi mondott. – És nekem mit kell tennem? – Egyelőre csak figyeld őt. Próbálj a bizalmába férkőzni. Te meg én többet nem lépünk közvetlen kapcsolatba. Minden üzenetet a szolgálólány fog továbbítani, aki az ételt hozza majd neked. Ha a tálcádon levő kanál fejjel lefelé van, akkor van egy rövid levél a tányérod alatt. Ugyanígy üzenj te is, de csak vészhelyzetben. Megjegyezted? – kérdezte. Sara bólintott. – Mindig is kedveltelek, Sara. Úgyhogy szeretném azt gondolni, hogy megtettem minden tőlem telhetőt azért, hogy megvédjetek. De ez most nem számít. Ha a vörös szeműek rájönnek, ki vagy, nem fogok tudni segíteni – azzal előhúzott az öve alól egy kis, négyzet alakú ezüstpapírt, és a kezébe nyomta. – Ezt mindig tartsd magadnál, valami biztos helyen. Van benne egy itatóspapír. Ugyanazzal a vegyülettel van átitatva, amit Nina is használt, hogy elkábítson, csak sokkal töményebb formában. Tedd a nyelved alá. Nem fog két másodpercnél tovább tartani. Higgy nekem, jobb, mint az alagsorba menni.

Sara a nadrágja zsebébe csúsztatta az ezüstpapírt. A halál immár vele volt. Remélte, hogy lesz mersze hozzá, ha eljön az idő. – Mehetünk? – kérdezte Vale a kapcsolóra tett kézzel. A lift zökkent egyet, és folytatta az útját felfelé, aztán amikor közeledtek a célállomáshoz, lelassított. Vale gyorsan ismét azzá vált, akinek általában látszott, és megragadta a felkarját. Az ajtók szétnyíltak, és ott állt egy nagydarab, elszíneződött fogú kollaboráns csípőre tett kézzel, mereven bámulva őket. – Mi a franc van ezzel a lifttel? És ő mit csinál idefent? – kérdezte, amikor meglátta Sarát. – Új szolga. Viszem Wilkeshez. A kollaboráns tetőtől talpig végigmérte, és sokatmondón emelgette a szemöldökét. – Kár. Csinos darab. Vale végigvezette őt egy folyosón, ahonnan súlyos faajtók nyíltak. Az ajtók mellett, szemmagasságban egy réztábla hirdette a nevet és a címet, amikből néhányra Sara is emlékezett a síkföldön kirakott falragaszokról: Aidan Hoppel propagandaminiszter, Clay Anderson közmunkaügyi miniszter, Daryl Chee hulladékfeldolgozási miniszter, Vikram Suresh közegészségügyi miniszter. Aztán elérkeztek az utolsó ajtóhoz: Frederick Wilkes, vezérkari főnök és a Haza igazgatóhelyettese.

– Szabad. Az iroda tulajdonosa az íróasztalán levő papírhalom fölé hajolt, és egy töltőtollal irkáit. Tompa, téli fény szűrődött be mögüle az elfüggönyözött ablakokon át. Egy pillanat elteltével felnézett. – Maga Dani, ugye? – kérdezte. Sara bólintott, mire a vörös szemű Vale-re pillantott. – Várjon kint,

kérem. Az ajtó egy kattanással becsukódott. Wilkes hátradőlt a székében. Úgy tűnt, mint aki nagyon fáradt. Kihúzott egy papírlapot a rakásból és átfutotta. – A tehénistállókban dolgozott? – Igen, igazgatóhelyettes úr. – És nincs közvetlen rokona. – Nincs, igazgatóhelyettes úr. – Nos, a jelek szerint ma szerencsés napja van – nézett Wilkes újra az asztalon heverő papírlapra. – Lila szolgálatába fog állni. Mond valamit magának ez a név? – kérdezte. Sara alázatosan megrázta a fejét. – Hallott talán ilyen-olyan híreszteléseket? Nincsenek illúzióink, tudjuk, hogy néha hiába teszünk meg minden óvintézkedést, az is kevés. Nekem elmondhatja, ha hallott bármit.

– Nem, nem hallottam semmit – felelte Sara, és hatalmas erőfeszítéssel kényszerítette magát, hogy a szemébe nézzen. Wilkes várt egy pillanatot, aztán folytatta. – Nos, elég az hozzá, hogy nincs még egy olyan ember, mint Lila. A feladat elég egyszerű. Alapvetően tegyen meg mindent, amit kér. Majd látni fogja, hogy olykor, hogy is mondjam, kiszámíthatatlan. Bizonyos dolgok, amiket kér, furának fognak tűnni. Mit gondol, képes rá, hogy őt szolgálja? – Igen, uram – bólintott határozottan. – És mindenképp rá kell vennie, hogy egyen. Ehhez kell némi unszolás. Rendkívül csökönyös tud lenni. – Számíthat rám, igazgatóhelyettes úr. – Meglátja, a Kupolában sokkal kényelmesebb az élet, mint a síkföldön – dőlt ismét hátra a székében, összekulcsolva a kezét az ölében. – Napi háromszori, bőséges étkezés. Meleg víz a fürdéshez. Nagyon keveset fognak magától kérni azokon a dolgokon kívül, amiket elmondtam. Ha jól végzi a munkáját, semmi oka nem lesz annak, hogy az elkövetkező években ne élvezhesse a bőkezűségünket. Még egy utolsó kérdés. A gyerekekkel hogy áll? – A gyerekekkel, uram? – Igen. Kedveli őket? Jól kijön velük? Nekem személy szerint az idegeimre mennek. Sarába belenyilallt az ismerős fájdalom. – Igen, igazgatóhelyettes úr. Én kedvelem őket. Várta, hogy Wilkes még további magyarázatot fűz a kérdéshez, de a jelek szerint nem állt szándékában ilyesmi. Még néhány másodpercig vizsgálgatta őt az íróasztal túloldaláról, aztán felemelte a telefont. – Mondja meg nekik, hogy jövünk. *** Durván egy órával később Sara már a szolgák bő köpenyét viselte és egy olyan gazdagon díszített szoba küszöbén állt, amelyben alig lehetett befogadni a sok apró részletet. Nehéz függönyök takarták el az ablakokat; az egyetlen fényforrást a szobában szerte elhelyezett, nagy, ezüst, karos gyertyatartók jelentették. Sara fokozatosan kezdte átlátni a hely jellegét. A bútorok és a nippek puszta mennyisége miatt nem is annyira tűnt úgy, hogy laknak benne, inkább egy raktárnak látszott, ahol a legkülönfélébb tárgyakat tárolják. Egy nagyméretű kanapé, vastag, bojtos párnákkal borítva, valamint két, ugyanígy párnákkal telezsúfolt szék állt az egyik oldalon, velük szemben pedig egy alacsony, négyszögletes, csiszolt fából készült, könyvekkel megrakott asztal. Sok különféle színű párna hevert szétszórva a padlón, amit egy gazdag mintájú szőnyeg borított. A falakon olajfestmények lógtak, súlyos, aranyozott keretben – tájképek, lovak és kutyák, valamint egy csomó portré mindenféle nőkről és a

gyerekeikről furcsa ruhákban. A képek nyugtalanító módon félig valóságosnak tűntek. Az egyik különösképpen megragadta Sara figyelmét: egy kék ruhás, narancsszínű kalapos nő ült egy kertben egy kislány mellett. Odament, és közelebbről szemügyre vette. A keret alján, egy kis táblán ez állt: „Pierre-Auguste Renoir: A teraszon, 1881.” – Végre. Épp ideje volt, hogy küldjenek valakit. Sara sarkon fordult. Egy nő állt a hálószoba ajtajában, a mellkasán keresztbe tett karral. Egyszerre volt több is és kevesebb is annál a képnél, amit Sara a Vale és Wilkes által elmondottak alapján összerakott. Az illető, akit elképzelt, legalábbis termetes volt, de az előtte álló alak inkább törékenynek látszott. Úgy hatvan körül lehetett. Mély barázdák szántották az arcát, éles határvonalakat húzva az egyes részek közt; az állandóan könnyező szemek alatt úgy lógott félhold alakban a petyhüdt bőr, mint valami függőágy. Az ajkai olyan vértelenek voltak, hogy gyakorlatilag nem is léteztek, mintha kísértetajkak lennének. Egy vékony, csillogó szövetből készült, csillámló pongyolát viselt, a feje köré pedig vastag törölközőt csavart, mint valami turbánt.

– ¿Hablas inglés? Sara némán állt, mert képtelen volt megválaszolni ezt az érthetetlen kérdést. – Beszél... angolul? – Igen – jelentette ki Sara. – Beszélek angolul. – Nahát – rezzent össze kissé a nő. – Tényleg. Meg kell mondanom, ez meglep. Tudja, hányszor kértem a közvetítőt, hogy olyat küldjenek, aki legalább egy kicsit beszél angolul? El se árulom. Bocsánat, mit is mondott, mi a neve? – tett egy ideges kézmozdulatot. Még nem is mondta, de mindegy. – Dani. – Dani – ismételte a nő. – És pontosan hova valósi? A legbölcsebbnek az tűnt, ha a lehető legáltalánosabb választ adja, – Idevalósi vagyok. – Persze, hogy idevalósi. De úgy értettem, eredetileg. Milyen törzs. Milyen nép. Milyen klán. Tudja

– legyintett ismét izgatottan a kezével. – Tudja. A familia. Sara úgy érezte, hogy minél többet beszélgetnek, annál mélyebbre süllyed a nő furaságának futóhomokjába. Viszont volt benne valami szinte szeretetreméltó. Egészen gyámoltalannak tűnt, mint egy csicsergő kismadár a kalitkában. – Igazság szerint Kaliforniából jöttem. – Á. Ez mindenesetre már valami – azzal elhallgatott, majd úgy látszott, mintha valami derengeni kezdene neki. – Ó, már értem. Tanul, és közben dolgozik, hogy fenntartsa magát. Miért nem ezzel kezdte? – Tessék, asszonyom? – Kérem – csicseregte –, hívjon Lilának. És ne legyen olyan szerény. Amit tesz, az csodálatra méltó. Nagy lelkierőre vall. Persze ez nem azt jelenti, hogy többet fogok fizetni, mint a többi lánynak. Ezt világosan megmondtam a közvetítőnek is. Tizennégy egy órára, se több, se kevesebb.

– A tizennégy jó lesz – felelte Sara, és közben azon tűnődött, tizennégy micsoda. – És persze a társadalombiztosítás. Azt fizetjük, és majd mi benyújtjuk az adóbevallást. David nagyon aprólékos ezen a téren. Imádja a szabályokat, vérbeli konzervatív. Az egészségbiztosítást nem álljuk, attól tartok, de biztos vagyok benne, hogy azt fizeti az iskola. Jó lesz így?

– nézett rá bátorítón, derűs arccal. Sara teljesen megrökönyödve bólintott. – Kitűnő. Meg kell mondanom, Dani – folytatta a nő, besuhanva a szobába –, az utolsó pillanatban jött. Pont időben, ha nem most jön, az már késő lett volna – azzal kivett egy doboz gyufát a pongyolájából, és meggyújtotta az egyik nagy, karos gyertyatartót a pipereasztalánál. – Azt meg csak tegye oda! – mutatott egy asztalra.

A tálcára utalt, amit Wilkes adott a kezébe. Egy fémtermosz volt rajta meg egy csésze. Sara letette a tálcát. Az asztal egy gazdagon faragott ruhásszekrény mellett állt, amin sálak lógtak. Lila odalépett egy állótükör elé, ide-oda forgatta a vállát, és a tükörképét vizsgálgatta. – Na, maga szerint? – Tessék? Egyik kezét a hasára tette, beszívta a mellkasába a levegőt, és behúzta a hasát. – Ez a borzasztó diéta. Szerintem életemben nem voltam még ilyen éhes. De tényleg úgy tűnik, hogy hat. Maga hogy látja, Dani? Még három kiló? Csak őszintén. Oldalnézetből a nő csupa csont és bőr volt. – Szerintem igazán csinos – mondta szelíden. – Én már nem fogynék többet. – Tényleg? Mert amikor belenézek ebbe a tükörbe, az jut eszembe, hogy én vagyok ez a léghajó? Ez a zeppelin? Sarának eszébe jutott Wilkes utasítása. – Azt hiszem, igazából ennie kéne. – Folyton ezt mondják. Higgye el, ezt már hallottam néhányszor. Lila, túl sovány vagy – mondta grimaszolva, csípőre tett kézzel, egy oktávval mélyebb hangon. – Lila, elkelne egy kis hús a csontjaidra. Lila így, Lila úgy. Blablabla. Úristen – nyílt tágra a szeme hirtelen a vakrémülettől –, mennyi az idő? – Talán... dél körül lehet. – Úristen! – azzal elkezdett körberohangálni a szobában, véletlennek tűnő módon megragadva különféle holmikat, aztán megint letéve őket. – Ne álljon ott csak úgy – kérlelte, miközben felkapott egy halom könyvet, és felrakta a könyvespolcra. – Mit tegyek? – Hát... nem is tudom. Bármit. Fogja... – rakta tele Sara kezét párnákkal. – Tegye ezeket oda az izére. – Ööö, úgy érti, a kanapéra? – Persze, hogy úgy értem! Ekkor hirtelen felragyogott a nő arca. Csodálatos, boldog ragyogás jelent meg rajta, ahogy Sara mögé, az ajtó felé pillantott. – Szívecském! – guggolt le. Egy kisgyerek, egy egyszerű ruhácskát viselő, lobogó szőke hajú lány robogott el Sara mellett, és a nő kinyújtott karjába vetette magát. – Angyalkám! Édes, kicsi lányom! – Fürödtél, mama? – mutatott a kezében színes papírlapot tartó gyerek a nő turbános fejére.

– Persze! Tudod, mama mennyire szeret fürödni. Milyen okos kislány vagy! Mesélj, milyenek voltak az órák? Jenny olvasott neked? – A Nyúl Pétert olvastuk. – Csodálatos! – mondta sugárzó arccal a nő. – És jó volt? Tetszett? Biztosan mondtam már neked, hogy mennyire imádtam őt a te korodban. Na, és ez micsoda? – nézett a papírra. – Ez egy rajz – mutatta meg a kislány. – Ez én vagyok? Minket ábrázol? – Ezek madarak. Ezt Marthának hívják, a másikat Bilinek. Fészket raknak. A nő egy pillanatra csalódott arcot vágott, aztán újra elmosolyodott. – Nahát, persze, hogy madarak. Bárki láthatja. A napnál is világosabb. És így tovább. Sara szinte semmit nem tudott befogadni belőle. Egy új, erőteljes érzés lett úrrá rajta, mint valami biológiai riadó. Mély és atavisztikus, súlyos érzés járta át, mint egy áradó folyó, és közben minden érzékszervével a szőke kislány fejének hátuljára kezdett összpontosítani. Azok a göndör tincsek. Az az egyedi kiterjedés, amit a kislány teste pontosan betöltött a térben. Sara már tudta, bár azt is tudta, hogy még nem tudja, a paradoxon egyfajta folyosót alakított ki benne, mint a

képek, amiket két szemben álló tükör végtelenül tükröz vissza. – De milyen szörnyű alak vagyok – mondta Lila, a valóságtól képtelen távolságra eső hangon, mintha egy távoli bolygóról szólt volna. – Micsoda modortalanság. Eva, hadd mutassalak be valakinek. Ő az új barátunk... – azzal elhallgatott, mert nem jutott eszébe Sara neve. – Dani – nyögte ki Sara. – Csodálatos új barátunk, Dani. Eva, köszönj szépen. A gyerek megfordult. Az idő összeomlott, amikor Sara meglátta az arcát. Formák és vonások olyan egyedülálló összessége, amilyenből csak egyetlen egy létezett az egész világegyetemben. Nem volt kétség Sara lelkében. – Szia, Dani! – mosolyodott el ragyogó arccal a kislány. Sara a saját lányát látta maga előtt. De a következő másodpercben valami megváltozott. Árny borult a szobára, gonosz lélek jelent meg. Sara hirtelen visszazökkent a való világba. – Lila! Sara megfordult. Ott állt mögötte. Egy férfiarcot látott, átlagosat, feledhetőt, ezer meg ezer ilyen akad, de valami olyan láthatatlan, fenyegető erő sugárzott belőle, amelyet nem lehetett semlegesíteni, ahogy a tömegvonzást sem. Ha az ember ránéz, az olyan érzés, mintha alámerülne... valamibe.

– Tudja, ki vagyok én? – nézett megvetőn Sara szemébe, tekintetével szinte keresztüldöfve. Sara nyelt egyet. A torkában akkora gombóc volt, mint egy labda. Ekkor jutott eszébe először, de nem utoljára a köpenye sűrű redői közé rejtett ezüstpapír csomagocska. – Igen, uram. Maga Guilder igazgató úr. – Vegye fel a fátylát, az isten szerelmére – görbült lefelé a szája undorodva. – Ha csak magára nézek, már hányok. Sara remegő kézzel felvette a fátylát. A férfi vonásait jóindulatúan eltakarta az áttetsző szövet, mintha ködön át látná. Guilder hosszú léptekkel elment mellette, és Lilához lépett, aki még mindig ott guggolt Sara lánya előtt. Nem látszott, hogy a férfi jelenléte bármit is jelentene a kislánynak, de Lilával más volt a helyzet. Az egész teste megfeszült, és a gyereket pajzsként tartva maga előtt felállt.

– David... – Elég ebből. Tudsz róla, hogy nagyon szarul nézel ki? – pillantott rajta végig mogorván, aztán ismét Sarához fordult. – Hol van? – kérdezte. Sara rájött, hogy a tálcáról beszél, és az asztalra mutatott. – Hozza ide. A kezének valahogy sikerült odavinnie. – Szabadulj meg tőlük – mondta Guilder Lilának. – Eva, édesem, nincs kedved kimenni Danivel? – pillantott közben Sarára esdeklő tekintettel. – Olyan szép nap ez a mai. Mit szólnál egy kis friss levegőhöz? – Azt akarom, hogy te vigyél ki – tiltakozott a lány. – De te soha nem jössz ki. – Tudom, szívecském – beszélt Lila úgy, mintha betanított szöveget mondana –, de tudod, milyen érzékeny a mama a napra. És a mamának most be kell vennie a gyógyszerét. Tudod, milyen lesz a mama, amikor beveszi a gyógyszerét. A kislány kelletlenül fogadott szót. Kivonta magát Lila öleléséből, és odament az ajtóhoz, ahol Sara állt. Egyszerre volt gyötrelmes és csodálatos, ahogy megfogta Sara kezét. A bőrük egymáshoz ért. Kicsi kezének elviselhetetlen testi mivolta, önálló ereje hatására elárasztották az emlékek. A gyereke apró kezét fogta, és Sara összes érzékszervével erre az érzésre összpontosított. Először ért a testük egymáshoz, amióta az egyik benne volt a másikban, csak most

épp az ellenkezője történt: most Sara volt bent. – Szaladjatok csak – krákogta Lila nyomorúságosan, és az ajtó felé intett. – Érezzétek jól magatokat. Kate – Eva – egy szó nélkül kivezette Sarát a szobából. Sara repdesett. Eva, gondolta. Nem szabad elfelejtenem, hogy Evának kell hívni. Egy rövid folyosó, aztán egy lépcső: az aljában volt egy kétszárnyú ajtó, ami egy kis, kerítéssel körülvett udvarra nyílt, az udvaron egy libikóka és rozsdás hintasor. A nap ünnepélyes, havas fénnyel nézett le rájuk az égből. – Gyere – mondta a gyerek, és elengedte Sara kezét. Felmászott az egyik hintára. Sara mögéje állt. – Lökj. Sara hátrahúzta a láncokat, és hirtelen ideges lett. Mennyire húzza hátra, hogy az még biztonságos legyen? Ez a drága, szeretett lény. Ez a szent, csodálatos ember. Egy méter biztosan még több is lesz a kelleténél. Elengedte a láncokat, és a lány tovaszállt, erőteljesen hajtva magát a lábával.

– Magasabbra – parancsolta. – Biztos? – Magasabbra, magasabbra! Amikor csak hozzáért, olyan volt, mint egy szúrás. Mintha mindig fájdalommentesen bevéstek volna valamit a szívébe. Sara elkapta a lányát, és a véknyánál meglökte. Kilendült és felemelkedett a decemberi levegőben. A hinta szállt, Kate haja pedig lobogott, és eltelítette maga mögött a levegőt a kisgyerek édes illatával. A lány némán hintázott, pusztán az elfoglaltságba való belemerülés boldoggá tette. Egy hintázó kislány, télen. Kedves Kate-em – gondolta Sara. – Kicsikém, egyetlenem. Egyre csak lökte, a lány meg elrepült, de mindig visszatért a karjába. Tudtam, tudtam, mindig is tudtam. Te vagy az élet parazsa, amit ezer magányos éjszakán át fújtam. Mert nem hagyhattam, hogy meghalj.

NEGYVENHAT Houston. A tengerbe fulladt, cseppfolyóssá vált város. A nagy, városi ingovány, ahol már csak a belvárosi felhőkarcolók állnak. Hurrikánok, szakadó trópusi esők, egy egész földrész vizeinek akadálytalan áramlása a Mexikói-öböl felé, végső menedéket keresve: száz évig jöttekmentek az árapályok, és megtöltötték az alacsonyan fekvő területeket, mocsaras, áradmányos területeket, mocskos deltákat vájtak ki, miközben mindent elpusztítottak. Tizenöt kilométerre voltak a városközponttól. Az utazás utolsó napjaiban mintha bújócskát játszottak volna: kutatniuk kellett a száraz helyeket és az utak járható szakaszait, tüskés, rovaroktól hemzsegő bozótosokon verekedve keresztül magukat. Az ilyen környéken a természet felfedte valódi, ellenséges célját: itt minden meg akarta szúrni, el akarta árasztani, meg akarta csípni az embert. A levegő nyögött a rothadás gyilkos gőze és a pára súlya alatt. A markoló kézre hasonlító, göcsörtös fák mintha egy teljesen másik korból származnának. Határozottan olyanok voltak, mintha valaki kitalálta volna őket. De ki agyalna ki ilyen fákat? Vegyszerszerű, sárga, halványuló fény jelent meg az égen, aztán besötétedett. Egyre lassabban haladtak. Még Amyn is látszott, hogy kezd ingerült lenni. A betegség jelei nem enyhültek, sőt, inkább az ellenkezője történt. Amikor azt hitte, hogy Greer nem látja, a férfi megfigyelte, amint a tenyerét a hasára szorítja, és lassan, fájdalmasan kifújja a levegőt. Aznap éjjel egy olyan ház legfelső emeletén szállásolták el magukat, amely a maga romos fényűzésével felháborítónak tűnt: kristálycsillárok, előadóterem méretű szobák, és az egészet beborította a feketéllő, mindenféle gázokat kibocsátó penész. Egy méterrel a márványpadló felett egy barna vonal jelezte a falakon, hogy milyen magasan állt az árvíz egykor. A nagy hálószobában, ahol meghúzódtak, Greer kinyitotta az ablakokat, hogy kiszellőztesse az ammóniaszagot: az ablak alatt, a kúszónövényekkel benőtt udvaron egy trutymóval teli úszómedence volt. Greer egész éjszaka hallotta a holdkórosokat. Ágról ágra ugráltak, mint a nagy, emberszabású majmok. Hallgatta a lombsusogást, aztán a patkányok, mókusok és más apró teremtmények éles, állati kiáltásait, amikor találkoztak a végzetükkel. Amy rendelkezése ellenére el-elbóbiskolt pisztollyal a kezében. Ne feledd. Carter közülünk való. Imádkozott, hogy ez igaz legyen. Amy reggelre sem lett jobban. – Várjunk – mondta Greer. Úgy tűnt, még az állás is teljesen kimeríti. Nem tett erőfeszítést arra, hogy eltitkolja a rosszullétét, fogta a hasát, és fájdalmában lehajtotta a fejét. A férfi látta a görcsös rángásokat, ahogy a hasa újra meg újra összehúzódik. – Megyünk – mondta Amy a fogát csikorgatva. Folytatták útjukat kelet felé. Előtűntek a belvárosi felhőkarcolók, és az apróbb részletek is láthatóvá váltak. Néhány már összeomlott, mert a hol táguló, hol összehúzódó agyagos talaj az évek során szétmorzsolta az alapokat; mások egymásnak dőltek, mint a kocsmából hazafelé tartó, tántorgó részegek. Amy és Greer egy keskeny homokpadon haladtak a hínárral teli áradmányos területen. A nap magasan állt, és fényesen ragyogott. Kezdtek feltünedezni a tenger által partra sodort roncsok: hajók és azok részei, oldalukra dőlve a sekély vízben, mintha elájultak volna a fáradtságtól. Amikor elérték a homokpad végét, Greer leszállt a lóról, elővette a távcsövet a nyeregtáskájából, és a foltos vízre irányította. Épp szemben velük, egy felhőkarcoló tövébe ékelődve hevert egy roppant, megfeneklett tartályhajó. A tatja lehetetlenül magasra emelkedett a levegőben, láthatták a nagy hajócsavarokat. A hajó neve ott állt az oldalán, a rozsdától elmosódva: CHEVRON MARINER.

– Itt lesz – mondta Amy. Száraz lábbal nem lehetett átkelni, keresniük kellett egy csónakot. A szerencse kedvezett nekik.

Csak ötszáz métert kellett visszamenniük, és a hínár közt felfedeztek egy felfordult alumínium evezős csónakot. A fenék épnek látszott, a szegecsek tartottak. Greer odahúzta a lagúna széléhez, és vízre bocsátotta, a csónak nem süllyedt el. Greer lesegítette Amyt a nyergéből. – És a lovak? – kérdezte őt a férfi. A lány arcán alig elfojtott fájdalom tükröződött. – Azt hiszem, vissza kéne érnünk sötétedés előtt. Greer megfogta a csónakot, amíg Amy beszállt, aztán ő maga is leült a középső padra. A hátul ülő Amyt rakománnyá fokozták le. Szemét lecsukta, a keze a derekán, verejték gyöngyözött a homlokán. Nem adott hangot, de Greer gyanította, hogy ha ő nem lenne itt, Amy nyögne a fájdalomtól. Ahogy csökkent a távolság, a hajó döbbenetes méreteket kezdett ölteni. Rozsdás oldalai több harminc méterrel tornyosultak a lagúna fölé. A megfeneklett jármű az egyik oldalra dőlt, a környező víz feketéllett az olajtól. Greer odaevezett a csónakkal a szomszédos épület előcsarnokába, és egy sor mozdulatlan mozgólépcső előtt megállította. – Lucius, azt hiszem, szükségem lesz a segítségedre. Greer kisegítette Amyt a csónakból, és felkísérte a mozgólépcsőn, a derekánál támogatva őt. Egy előcsarnokban találták magukat, ahol számos lift és füstüveg fal volt. Egy táblán az állt: Allen Központ, 1. épület, alatta pedig az irodák jegyzéke. Komoly lépcsőmászásnak néztek elébe, legalább tíz szintet kellett felmenniük. – Meg tudod csinálni? – kérdezte Greer. Amy az ajkába harapott, és bólintott.

Követték a lépcsőt jelző táblát. Greer fáklyát gyújtott, megint megragadta őt a derekánál, és elindultak felfelé. A lépcsőházba szorult levegő mérgező volt a penésztől, néhány emeletenként kénytelenek voltak kilépni, hogy friss levegőt szívjanak a tüdejükbe. A tizenkettedik emeleten megálltak. – Szerintem elég magasan vagyunk – mondta Greer. Egy könyvespolcokkal teli iroda lezárt ablakaiból lenéztek a tartályhajó fedélzetére, ami szorosan az épülethez simult három méterrel lejjebb. Egy laza ugrás. Greer fogta az íróasztali széket, felemelte a feje fölé, és kihajította az ablakon. Megfordult, és Amyre nézett. A lány a kezét tanulmányozta, tölcsérként maga előtt tartva. Világospiros folyadékkal telt meg a tenyere. Greer ekkor vette észre a foltot a ruháján. A lábán is csordogált a vér. – Amy... – Fáradt vagy – nézett a szemébe. Olyan volt, mintha valami végtelen puhaság burkolná be. Mindent betöltő és betakaró álom. – Ó, a fenébe – mondta, de már el is ájult és a padlóra csuklóit.

NEGYVENHÉT Peter és a többiek a 90-es autópályán érkeztek San Antonióba. Kora reggel volt, az első éjszakát egy bunkerben töltötték az összedőlt és szétázott házakból álló, elterpeszkedő peremvárosok gyűrűjében. A helyiségre egy rendőrőrs épülete alatt bukkantak, ahova hátulról egy megerősített lejtő vezetett. Nem belbiztonsági, magyarázta Hollis, hanem Tifty egyik bunkerje. Nagyobb volt, mint a bunkerek, amiket Peter korábban látott, de nem kevésbé kezdetleges – egyetlen, levegőtlen szoba, benne priccsek és egy garázsbeálló, ahol egy vastag kerekű kisteherautó várt, a platóján benzineskannák. Rekeszek és fém katonai ládák álltak halmokban a falnál. Michael megkérdezte, mi van bennük, mire Hollis egyik szemöldökét felvonva azt felelte: nem tudom, Michael. Szerinted? Épp csak derengett, amikor elindultak a borús időben. Hollis vezetett, mellette Peter ült, Michael és Lore a teherautó platóján utaztak. A város nagy része leégett a járvány idején, kevés maradt a központi magból, mindössze egy maroknyi magasabb épület állt elhagyatottan és zordan, mögöttük a távolban a behavazott dombok. Megperzselődött homlokzatukból lehetett sejteni, hogy odabent is, ahol a holdkórosok serege szundikálással töltötte a napot, minden megfeketedett és összeomlott. – Csak holdkórosok – mondták mindig az emberek, de azért igaz, ami igaz: a fertőzött az fertőzött.

Peter arra számított, hogy Hollis majd lefordul észak vagy dél felé, de letért az autópályáról, és a keskeny utcákon a város szívébe hajtott velük. Az út meg volt tisztítva, a kocsikat és a teherautókat kivontatták az úttest szélére. Amikor az épületek árnyékba borították a teherautót, Hollis letekerte a vezetőfülke hátsó ablakát. – Jobban teszitek, ha készenlétben tartjátok a fegyvereiteket – figyelmeztette Michaelt és Lore-t. – Itt vigyáznotok kell magatokra. – Résen leszünk, haver – felelte a férfi. Peter nézte a pusztítást. A városok mindig arra terelték a gondolatait, hogy milyen is volt egykor a világ. Az épületek, a házak, az autók és az utcák: egykor mindenhol hemzsegtek az emberek, és élték az életüket, semmit sem tudva a jövőről és arról, hogy egy szép napon a történelemnek vége szakad.

Különösebb zavar nélkül áthajtottak a belvároson. Az úttestet felverte a gyom, az épületek közti rések kiszélesedtek. – Még mennyi az út? – kérdezte Hollist. – Ne aggódj. Már nincs messze. Tíz perccel később egy kerítéshez értek. Hollis megállt a kapu előtt a kocsival, elővett egy kulcsot a kisteherautó kesztyűtartójából, és kiszállt. Peterben hirtelen felrémlett a múlt: mintha Hollis a bátyja, Theo lett volna, ahogy sok-sok évvel azelőtt kinyitja az erőmű kapuját. – Hol vagyunk? – kérdezte, amikor Hollis visszatért a teherautóhoz. – A Sam Houston-erődnél. – Egy katonai támaszpont? – Inkább katonai kórház – magyarázta Hollis. – Legalábbis az volt régen. De most már nem nagyon foglalkoznak itt betegápolással. Továbbmentek. Peternek olyan érzése volt, mintha egy kis falun hajtanának át. Egy magas óratorony állt egy négyszögletes, zárt tér egyik oldalán, ami egykor talán a városközpont lehetett. Néhány díszágyútól eltekintve semmit nem látott, ami katonainak tűnt – se egy teherautó, se egy tank, se egy lövegállás, se semmiféle erődítés. Hollis megállította a kisteherautót egy hosszú, alacsony, lapos tetős épület előtt. Az ajtó felett egy táblán az állt, uszoda. – Uszoda – mondta Lore, miután mind kiszálltak. Kétkedve sandított a táblára, miközben a mellkasán egy puskát egyensúlyozva készenlétben állt. – Már ahol... úszni szoktak? – Azt jobb lenne itt hagyni – mutatott Hollis a puskára. – Nem szeretnénk rossz benyomást kelteni – azzal Peterhez fordult. – Ez az utolsó esély. Most még visszafordulhatunk.

– Dehogy fordulunk. Beléptek az előcsarnokba. Mindent összevéve az épület belseje jó állapotban volt: a mennyezet nem omlott, az ablakok nem lötyögtek, és sehol semmi szemét, ami máshol pedig annyira megszokott látvány. – Érzed? – mondta Michael. Alulról, a padlóból zúgás hallatszott, mint valami gigantikus, megpengetett húr. Valahol az épületben egy generátor működött. – Valamiért arra számítottam, hogy lesznek őrök – mondta Peter Hollisnak. – Néha vannak, amikor Tifty fel akar vágni. De alapvetően nincs szükség rájuk. Hollis odavezette őket egy kétszárnyú ajtóhoz, amit belökött. Az ajtó mögött egy nagy, csempével fedett, magas tér tárult fel, és a szoba közepén egy óriási, üres úszómedence. Továbbmentek egy másik lengőajtóhoz, ahonnan búgó fénycsövekkel megvilágított lépcső vezetett lefelé. Peter először meg akarta kérdezni Hollist, honnan szerezte be Tifty a generátorhoz szükséges benzint, de aztán maga felelt meg a kérdésére. Onnan, ahonnan minden egyebet is beszerzett: lopta. A lépcső egy csövekkel és fémtartályokkal zsúfolt szobába vitt. A medence alatt jártak. Átmentek a szűkös helyiségen, és egy újabb ajtóhoz értek, bár ez más volt, mint a többi, súlyos acélból készült biztonsági kapu. Nem volt rajta semmilyen jelölés, és első látásra mintha ki se lehetett volna nyitni, sima felületén semmilyen szerkezetet nem láttak. Mellette, a falon volt egy számbillentyűzet. Hollis gyorsan beütött egy számsort, mire döngő kattanással kinyílt az ajtó, és egy sötét folyosó tárult fel mögötte. – Ne aggódjatok – mondta Hollis a fejével az ajtó felé intve –, a lámpák automatikusan felgyulladnak. Amikor a jól megtermett férfi belépett, fénycsövek sora kelt életre villózva, és a vibráló fény még jobban kiemelte a folyosó kórházszerűen fehér falait. Peternek a Tiftyről alkotott véleménye kezdett gyökeresen átalakulni. Mit is képzelt korábban? Egy mocskos táborhelyet, ahol hatalmas, majomszerű férfiak járkálnak állig felfegyverkezve? Az eddigiek semennyire sem feleltek meg ezeknek az elvárásoknak. Éppen ellenkezőleg: az eddig látottak arra utaltak, hogy a technikai felkészültségük jóval túlmutat Kerrville-én. Nem volt egyedül ezzel a megváltozó véleménnyel, Michael is őszintén tátotta a száját. Az arckifejezéséből ítélve mintha azt gondolta volna: nem akármilyen egy hely ez.

A folyosó egy liftben végződött, az ajtaja felett egy kamera függött. Akárki állt a másik oldalon, tudta, hogy jönnek. Figyelték őket, amióta elindultak a folyosón. Hollis felnézett a lencsébe, aztán megnyomott egy gombot a falon, ami mellett egy apró hangszóró volt. – Ne aggódjatok – mondta. – Velem vannak. – Hollis, mi a fasz van? – kérdezte egy hang némi recsegés után. – Mindenki fegyvertelen. A barátaim. Kezeskedem értük. – Mit akarnak? – Beszélnünk kell Tiftyvel. Ezután szünet következett, miközben a vonal másik végén levő hang mintha valaki mással tanácskozott volna, majd folytatta. – Nem hozhatod őket ide csak így. Észnél vagy? – Nem kérném, ha nem lenne fontos. Te csak nyisd ki az ajtót, Dunk. – A te dolgod – mondta a hang rövid szünet után, aztán kinyílt az ajtó. Beléptek, a lift megindult lefelé. – Rendben, szabad a gazda – kockáztatta meg Michael. – Mi ez a hely? – Az Egyesült Államok hadserege fertőző betegségekkel foglalkozó kutatóintézetének egy régi állomásán vagytok. A marylandi központ fiókintézete volt, és a járvány alatt létesítették.

– Nem értem – vonta össze a szemöldökét Michael. – Mit csinál itt Tifty? Ahogy a lift megállt, hallották, ahogy a túloldalon valakik felhúzzák a kakast a fegyverükön, és amikor kinyílt az ajtó, mindegyikükre egy-egy pisztolycső meredt. – Térdre mindenki. Hatan voltak. A legfiatalabb nem látszott többnek húszévesnél, a legidősebb a negyvenes éveit taposta. Ápolatlan szakáll, zsíros haj és lepedékes fogak: nagyjából ez volt a jellemző. Egyikük egy óriásnak is beillő férfi, akinek nagy, kopasz feje volt, és a tarkóján puha zsírredők sorakoztak. A fickó kékes tetoválásokat viselt az egész arcán és csupasz karján. A jelek szerint ő volt Dunk.

– Már mondtam neked – szólt Hollis, aki a többiekkel együtt a padlón térdelt, a keze a feje tetején –, ők a barátaim. – Csend legyen – mondta Dunk. A ruhája különböző katonai és belbiztonsági egyenruhák keverékéből állt. Betette a tokba a revolverét, leguggolt Peter elé, és fürkésző, szürke szemével alaposan szemügyre vette. Közelebbről nézve már látszott, mit ábrázolnak az arcán levő képek. Fertőzötteket. Fertőzött kezeket, fertőzött arcokat, fertőzött fogakat. Peternek nem volt kétsége afelől, hogy a ruha alatt a férfi egész testét beborítják az ábrák. – Expedíciós Egység – mondta vontatottan Dunk, és ünnepélyesen bólintott. – Tiftynek tetszeni fog. Mi a neve, hadnagy? – Jaxon. – Peter Jaxon? – Úgy van. – Mit szóltok ehhez, urak? – fordult hátra a többiekhez a csizmája sarkán, továbbra is guggolva Dunk. – Nem mindennap jönnek hozzánk ilyen előkelő látogatók. Igazából – nézett ismét Peterre áthatón – egyáltalán nem szoktak látogatók jönni hozzánk. Éppen ez a gond. Ez nem egy tipikus turistacélpont. – Találkoznom kell Tiftyvel. – Hallottam hírét. Sajnos azonban Tifty pillanatnyilag gyengélkedik. A mi Tiftynk nagyon zárkózott fickó. – Elég ebből a marhaságból – szólt Hollis. – Már mondtam neked, hogy kezeskedem értük. Tiftynek hallania kell, amit mondani akarnak neki. – Nem nagyon vagy olyan helyzetben, barátom, hogy te dirigálj. Benne vagy a pácban. És ti ketten?

– kérdezte Lore-tól és Michaeltól. – Ti mit tudtok felhozni a mentségetekre? – Szerelők vagyunk – felelte Michael. – Érdekes történet. Hoztatok nekünk egy kis olajat? Téged meg – összpontosított aztán Lore-ra, és fenyegető mosoly suhant át az arcán –, azt hiszem, ismerlek. Póker volt, ugye? Vagy kocka. Valószínűleg te nem emlékszel. – Hogy is felejthetnék el egy ilyen fizimiskát? – Nos, nagyon örültem a szerencsének – állt fel Dunk vigyorogva és kövér kezét dörzsölve. – Jó volt találkozni veletek. Mielőtt megölünk titeket, akar még valaki mondani valamit? Esetleg azt, hogy viszlát? – Mondd meg Tiftynek, hogy a mezőről van szó – szólt Hollis. Valami megváltozott, Peter azonnal megérezte. Dunk tekintete elborult a szavak hallatán. – Mondd meg neki. A férfi először annyira döbbentnek látszott, hogy meg se tudott moccanni. Aztán előhúzta a pisztolyát. – Menjünk. Dunk és az emberei végigkísérték őket egy hosszú folyosón. Peter szemügyre vette a környezetet,

bár nem akadt sok látnivaló, csak újabb folyosók és csukott ajtók. Sok ajtó mellett számbillentyűzetet látott a falon, mint a medence alattinál. Dunk megállította őket egy ilyen ajtó előtt, és háromszor határozottan kopogott rajta. – Szabad. Tifty Lamont, a nagy gengszter. Peter várakozásainak ezúttal sem felelt meg, ami elé tárult. Kistermetű, de arányos felépítésű ember volt, horgas orra végén szemüveg. Nyakára omló, hamvasszőke haja a fejtetőn már ritkult, és kilátszott alóla a rózsaszín fejbőr. Egy nagy fémasztal mögött ült, és valószínűtlen dologgal foglalkozott, fapálcikákból tornyot épített. – Igen, Dunk? – mondta, de fel se nézett. – Mi az? – Elfogtunk három betolakodót, uram. Hollis hozta be őket. – Értem – folytatta türelmesen az építést. – És nem ölted meg őket, mert...? – A mezőről van szó, uram – köszörülte meg a torkát Dunk. – Azt mondják, tudnak valamit. Tifty keze megállt a levegőben. Jó néhány másodperc elteltével felemelte a tekintetét, és a szemüvege felett alaposan szemügyre vette őket. – Ki mondja? – Én – lépett előre Peter. Tifty egy pillanatig tanulmányozta őt. – És a többiek? Ők mit tudnak? – Velem voltak, amikor láttam őt. – Kit látott, pontosan? – A nőt. Tifty nem mondott semmit. Az arca merev volt, mint egy vaké. – Mindenki menjen ki – szólalt meg aztán. – Kivéve magát... – mutatott ujjával Peterre. – Mi a neve? – Peter Jaxon. – Kivéve Jaxon urat. – A többiekkel mi legyen? – kérdezte Dunk. – A képzelőerődre bízom. Éhesnek látszanak, miért nem adsz nekik valamit enni? – És Hollis? – Tényleg-tényleg. Azt mondtad, hogy ő hozta be őket? – Megmutatta nekik, hol vagyunk. – Hát ez bizony gond – sóhajtott nagyot Tifty. – Hollis, mit tegyek veled? Itt van egy rendszer, vannak szabályok. Meg a betyárbecsület. Hányszor mondjam még? – Bocsánat, Tifty. De úgy gondoltam, hallanod kell, amit el akar mondani. – Egy bocsánatkéréssel ezt nem lehet elintézni. Nagyon kellemetlen helyzetbe hoztál. Hát jó – nézett körbe fáradt tekintettel a szobában, mintha a következő mondatát valahol a polcain vagy a dossziéi között keresné. – Hol vagy a szolgálati beosztásban? – Négyes szám. – Most már nem. Amíg nem rendelkezem másképp, nem mehetsz a ketrecbe. Tudom, mennyire szereted. És még nagylelkű voltam. Hollis arca meg se rezdült. Peter azon gondolkodott, mi lehet az a ketrec. – Köszönöm, Tifty – mondta Hollis. – És most mindenki tűnjön a francba. Az ajtó bezáródott mögöttük. Peter arra várt, hogy Tifty szólaljon meg először. A férfi felállt az íróasztala mögül, és egy kis asztalhoz lépett, amin egy kancsó víz állt. Öntött magának egy pohárral, majd lehajtotta. Amikor a csend már épp kezdett feszültté válni, Peternek háttal állva megszólalt.

– Mit viselt? – Sötét köpenyt és szemüveget.

– Mit látott még? A teherautó is ott volt? Peter részletesen elmesélte az Olajúton történteket. Tifty nem szakította félbe. Amikor Peter a végére ért, a férfi visszament az íróasztalához. – Hadd mutassak magának valamit. Kinyitotta a legfelső fiókot, kivett egy papírlapot, és Peter elé tolta. Egy szénrajz volt, a papír már kissé megsárgult, törékeny lett. Egy nőt és két kislányt ábrázolt. – Már látott ilyet, ugye? Látom az arcán. Peter bólintott. Az ilyen képről nehezen tudta levenni a tekintetét az ember. Nyomasztóan kísérteties volt, mintha a nő és a gyerekei nem is a papírlapról, hanem valahonnan a tér és az idő megszokott paraméterein túlról bámultak volna rá. Mintha egy szellemet nézett volna, illetve három szellemet. – Igen, Coloradoban. Greer mutatta meg nekem, miután Vorhees meghalt. Egy egész halom volt belőlük – azzal felemelte a tekintetét, és látta, hogy Tifty olyan áthatón nézi őt, mint egy feleltető tanár. – Hogyhogy van magának is belőle? – Mert szerettem őket – felelte Tifty. – Vornak és nekem voltak nézeteltéréseink, de mindig tudta, hogy érzek. Én is családomnak éreztem őket. Ezért adta ezt nekem. – Elpusztultak a mezőn. – Dee igen, és a kicsi, Siri is. Mindketten nyomban meghaltak. Gyorsan ment. A nagyobb lányt, Nitiát, soha nem találták meg. Meglepi, amit most hall? Nem egészen erre számított? – vonta össze a szemöldökét, de nem hagyta Petert válaszolni, rögtön folytatta. – Azért mondom el magának ezeket, hogy megértse, kik és mik vagyunk. Ezek az emberek mind elvesztettek valakit. Én adok nekik otthont, meg valamit, amin kitölthetik a dühüket. Vegyük például Dunkot. Lehet, hogy most már tiszteletet keltő, de amikor ránézek, tudja, mit látok? Egy tizenegy éves kölyköt. Ő is a mezőn volt. Apa, anya, nővér, mind odalettek. – Nem értem, a seftelésnek mi köze van ehhez. – Azért nem érti, mert ez csak része annak, amit csinálunk. A számlák fizetésének egy módja, ha úgy tetszik. A polgári hatóság eltűr minket, mert nincs más választása. Bizonyos szempontból ugyanakkora szüksége van ránk, amennyire nekünk rá. Nem különbözünk olyan nagyon a maga Expedidos Egységétől, csak ugyanannak az éremnek a másik oldala vagyunk. Tifty gondolatmente túl kényelmesnek érződött, mintha így próbálta volna igazolni a bűneit, ugyanakkor tagadhatatlanul volt igazság a gondolatmenetében. – Apgar ezredes azt mondta, maga tiszt volt. Felderítőlövész. Tifty arcán mosoly suhant át, ehhez fűződött valami történet. – Tudhattam volna, hogy Gunnar is benne van valahogy a dologban. Mit mondott magának? – Hogy századossá léptették elő, mielőtt beadta a lemondását. A valaha létezett legjobb felderítőtisztnek nevezte. – Valóban? Nos, ez hízelgő, de csak egy kicsit. – Miért lépett ki? – Sok oka volt – vont vállat Tifty könnyeden. – Mondhatjuk, hogy a katonai élet egészében véve nem volt nekem való. És abból, hogy most itt van, arra következtetek, hogy magának sem különösen való. Ha találgatnom kéne, azt mondanám, hogy elhagyta a csapatát, hadnagy. Hány napja távozott engedély nélkül? – Csak kettő – felelte Peter feszengve. – Az engedély nélküli eltávozás az engedély nélküli eltávozás. Higgyen nekem, ismerem a helyzetet. De hogy válaszoljak a kérdésére, az Expedidos Egységből a mezőn látott nő miatt léptem ki. Egész konkrétan azért, mert megmondtam a parancsnokságnak, honnan jött, de ők nem voltak hajlandók semmit se tenni az ügyben.

Peter a döbbenettől először szóhoz se jutott. – Maga tudja, honnan jött? – Persze, hogy tudom. És a parancsnokság is. Maga szerint miért küldte magát ide Gunnar? Tizenöt évvel ezelőtt egyike voltam egy háromfős osztagnak, amit azért küldtek északra, hogy pontosan megállapítsa egy rádiójel forrását, amit valahonnan Iowából sugároztak. Nagyon gyenge volt, szinte csak zörejek, de ahhoz elég, hogy egy rádiólokátorral meg lehessen találni. Nem tudtuk, miért van rá szükség, az Expedíciós Egységnek ugyanis nem volt szokása utánajárni minden vaktában jött nyikkanásnak, de az utasítás nagyon magasról jött, és az egészet agyonhallgatták. Nekünk más dolgunk nem volt, csak felderíteni, aztán jelentést tenni róla. Egy várost találtunk, ami legalább kétszer, ha nem háromszor akkora, mint Kerrville. De falak és fények nélküli város került elénk. Semmilyen emberi számítás szerint nem létezhetett volna. És tudja, mit láttunk? Olyan teherautókat, amilyet én láttam a mezőn kicsivel a támadás előtt. És mint amilyet maga látott három nappal ezelőtt.

– És mit mondott a parancsnokság? – Megparancsolták, hogy soha ne mondjuk el senkinek. – De miért? – kérdezte Peter, bár persze neki is pontosan ugyanezt mondták. – Ki tudja? Ha találgatnom kéne, azt mondanám, hogy a parancs a polgári hatóságtól jött, nem a katonaságtól. Féltek. Akárkik is voltak azok az emberek, olyan fegyverrel rendelkeztek, amivel a mieink nem érnének fel. – A fertőzöttek. – Dugjuk a homokba a fejünket, és reméljük, hogy soha nem jönnek vissza – bólintott közömbösen a férfi. – Lehet, hogy nem rossz politika, de én nem tudtam vele kibékülni. Azon a napon mondtam le a tiszti rangomról. – Később visszament? – Iowába? Miért mentem volna? Peter növekvő nyomást érzett. – Lehet, hogy ott van Vorhees lánya. És Sara is. Maga látta azokat a teherautókat. – Bocsánat. Ki az a Sara? Ismerem az illetőt? – Hollis felesége. Vagyis lett volna. Roswellben tűnt el. – Hát persze – suhant át egy sajnálkozó kifejezés a férfi arcán. – Az én hibám. Azt hiszem, tudtam, bár a nevét talán nem említette. Mindazonáltal ez semmin nem változtat, hadnagy. – Pedig lehet, hogy még élnek. – Nem tartom valószínűnek. Sok idő eltelt. Akárhogy is, én semmit nem tudok tenni az ügyben. Akkor sem tudtam, és most sem tudok. Egy hadseregre lenne szükség, de a polgári hatóság lényegében kezeskedett róla, hogy az nem lesz. És azt el kell mondani a vezetőség védelemben, hogy ezek az emberek, akárkik is ők, azóta sem tértek vissza. Legalábbis eddig, ha igaz, amit maga mond.

– Ki volt még magával? – kérdezte Peter. Valami még hiányzott, egy részlet, ami már ott motoszkált benne. – A felderítő különítményben? A parancsnok Nate Crukshank, a harmadik ember pedig egy Lucius Greer nevű fiatal hadnagy volt. Az információ hallatán mintha áramütés érte volna. – Vigyen oda. Mutassa meg nekem, hol van. – És mit tennénk, amikor odaérünk? – Megkeresnénk az embereinket. Kijuttatnánk őket valahogy. – Figyel rám egyáltalán, hadnagy? Ezek nem egyszerű túlélők. A fertőzöttek a szövetségeseik. Sőt a nő kézben is tudja tartani őket. Mindketten láttuk a saját szemünkkel. – Nem érdekel. – Pedig jó volna, ha érdekelné. Mindössze annyit fog elérni, hogy megölik magát. Vagy elragadják.

Ha találgatnom kéne, azt mondanám, az sokkal rosszabb. – Akkor csak mondja meg, hogy találom meg. Egyedül megyek. Tifty felállt az íróasztala mögül, visszatért a sarokban levő asztalhoz, és öntött magának még egy pohár vizet. Lassan, kortyolva itta. Ahogy a csend egyre hosszabbra nyúlt, Peternek határozottan az lett a benyomása, hogy a férfi gondolatai elkalandoztak. Azon tűnődött, vajon vége van-e a találkozásnak. – Áruljon el nekem valamit, Jaxon úr. Van gyereke? – Mi köze van ennek bármihez is? – Nézze el nekem a kíváncsiságomat, és válaszoljon, kérem. – Nincs – rázta meg a fejét Peter. – Egyáltalán nincs családja? – Van egy unokaöcsém. – És ő most hol van? Kellemetlen, vájkáló kérdések voltak ezek, de Tifty olyan lefegyverző hangnemben tette fel, hogy a válaszok mintha maguktól pattantak volna elő Peterből. – A nővéreknél van. A szülei meghaltak Roswellben. – Közel állnak egymáshoz? Fontos maga neki? – Hova akar kilyukadni? Tifty figyelmen kívül hagyta a kérdést. Az asztalra tette az üres poharat, és visszatért az íróasztalához. – Gyanítom, hogy igencsak felnéz magára. A nagy Peter Jaxon. Ne legyen olyan szerény, pontosan tudom, ki maga, sőt még többet is a hivatalos változatnál. Ez a lány, ez az Amy, meg ez az egész dolog a Tizenkettekkel. És ne tegyen szemrehányást Hollisnak. Nem tőle származnak az információk.

– Akkor kitől? – Talán majd máskor – vigyorgott Tifty. – Most az unokaöccséről volt szó. Mit mondott, mi a neve?

– Nem mondtam. Caleb. – A kérdésem az, hogy maga apja helyett apja-e Calebnek. Annak ellenére, hogy járja a vidéket, és próbálja megszüntetni a fertőzöttek jelentette nagy-nagy veszélyt, lehet mondani, hogy ez igaz? Peter hirtelen azt érezte, hogy teljesen csőbe húzták. A fiúval való sakkparti jutott róla eszébe: az egyik percben magával ragadta a játék, a következőben meg már sarokba volt szorítva, és eljött a vég.

– Ez egy egyszerű kérdés, hadnagy. – Nem tudom. – Köszönöm az őszinteségét – mondta Tifty ellentmondást nem tűrő hangon, miután még egy pillanatig nézte őt. – Azt a tanácsot adnám magának, hogy felejtse el ezt az egészet, menjen haza, és nevelje fel a fiút. Az ő és a maga kedvéért hajlandó vagyok kivételt tenni. Maga és a barátai is szabadon elmehetnek, de figyelmeztetem magukat, ha beszélnek a hollétünkről, az nem fog, hogyan is fogalmazzak, örömteli perceket okozni senkinek. Legfőképpen maguknak nem.

Matt. – Ennyi? Nem fog tenni semmit? – Tekintse ezt a legnagyobb szívességnek, amit bárki is tett magának az életben. Menjen haza, Jaxon úr. Élje az életét. Később is megköszönheti majd nekem. Peter kutatott a gondolataiban, hátha tud valamit mondani, ami meggyőzheti a férfit az ellenkezőjéről. – Azok a lányok – mutatott az íróasztalon levő rajzra. – Azt mondta, szerette őket. – Szerettem. Szeretem. Ezért nem fogok segíteni magának. Hívjon érzelgősnek, de nem akarom, hogy a halála az én lelkemen száradjon. – A lelkén? – Igen, van nekem olyanom is.

– Tudja, maga meglep engem. – Igazán? Mivel lepem meg? – Soha nem gondoltam, hogy Tifty Lamont gyáva lenne. Ha Peter arra számított, hogy ezzel majd kihozza a sodrából, semmi jelét nem látta. Tifty hátradőlt a székében, összeérintette az ujjbegyeit, és hűvösen nézett rá a szemüvege felett. – És arra gondolt, hogy ha felbosszant, akkor esetleg elárulom, amit tudni akar? – Valami ilyesmire, igen. – Akkor összetéveszt valakivel, akit érdekel, hogy mit gondolnak mások. Azért legalább megpróbálta, hadnagy. – Azt mondta, egyiküket soha nem találták meg. Nem értem, hogyan üldögélhet itt, ha a lány még mindig életben lehet. – Talán nem értesítették magát, Jaxon úr – sóhajtott elnézőn Tifty –, de ez a világ nem arról szól, hogy mi van, ha. A túl sok „mi van, ha” típusú kérdés csak arra jó, hogy az ember ne tudjon aludni éjszaka, de akkor nem fogja kipihenni magát rendesen. Ne értsen félre, csodálom a derűlátását. Illetve nem is annyira csodálom, mert ez talán túl erős szó. De megértem. Volt idő, amikor én is nagyon hasonlóan gondolkodtam. De azok az idők elmúltak. Nekem csak ez a kép van. Mindennap megnézem. Egyelőre meg kell elégednem ennyivel. Peter megint a kezébe vette a rajzot. A nő ragyogó mosolya, a láthatatlan szellőben lobogó haja, a tágra nyílt szemű, bizakodó kislányok, akik az összes többi gyerekhez hasonlóan várják, hogy kibontakozzon az életük. Nem volt kétsége afelől, hogy ez a kép Tifty életének az értelme. Ahogy elnézte, Peter úgy érezte, itt egy több mindenből, hűségeskükből, ígéretekből összeálló adósság rejlik. Ez a kép: nem puszta emlék. A férfi így bünteti magát nap mint nap. Tifty azt kívánta, bárcsak meghalt volna velük a mezőn. Milyen furcsa, azon kapta magát, hogy sajnálja Tifty Lamontot.

Peter visszatette a képet a helyére, Tifty íróasztalára. – Azt mondta, a seft csak egy része annak, amit csinál. De nem mesélte el, mi van még. – Csakugyan, még nem – vette le a szemüvegét Tifty, és felállt. – Rendben van. Jöjjön velem. Tifty egy másik számbillentyűzetet nyomogatott, mire kivágódott egy súlyos ajtó, ami mögött egy tágas szoba volt, benne nagy fémketrecek felhalmozva a fal mentén. A levegőben egyértelműen állatbűz terjengett, véré és nyers húsé, meg tömény alkoholé. A lámpa fénye hideg ibolyakék volt.

– Fertőzött kék – magyarázta Tifty –, a hullámhossza négyszáz nanométer, a látható spektrum legszélén van. Pont arra jó, hogy nyugton maradjanak. A létesítmény építői nagyon jól értettek az alanyaikhoz. Közben Michael és Lore is csatlakozott hozzájuk. Átvágtak a ketreces szobán, és felmentek egy rövid lépcsőn. Nyilvánvaló volt, mit fognak látni. – És ez itt – nyitott ki Tifty egy kis táblát a falban, ami két gombot, egy zöldet és egy pirosat rejtett

– a megfigyelőállás. Egy hosszú erkélyen álltak, amiből egy sor gyilokjáró nyúlt ki egy fémrács fölé. Tifty megnyomta a zöld gombot. Kattogni kezdtek a fogaskerekek, csörögni a láncok, és a rács eltűnt a szemközti falban, egy edzett üvegből készült tetőt tárva fel. – Menjenek csak – buzdította őket Tifty. – Nézzék meg maguknak. Peter és a többiek ráléptek a függőfolyosóra. Az egyik fertőzött tüstént felvetődött, puffanva nekicsapódott az üvegnek, aztán lepattant róla, és visszagurult a cellája sarkába. – Azt a kurva... – kapkodott levegő után Lore. – Ezt a létesítményt – csatlakozott hozzájuk Tifty a gyilokjárón – egyetlen céllal építették: hogy tanulmányozzák a fertőzötteket. Pontosabban azt, hogyan öljék meg őket.

Mindhárman a konténereket bámulták odalent. Peter összesen tizenkilenc teremtményt számolt meg, a huszadik konténer üresen állt. A legtöbb holdkórosnak tűnt, alig reagált a jelenlétükre, de az, amelyik nekik ugrott, más volt – egy kifejlett nőstény drak. Éhesen mustrálta őket, miközben ők végigmentek a gyilokjárókon, izmai megfeszültek, karmos kezét behajlította. – Hogyan kapják el őket? – kérdezte Michael. – Csapdával. – Milyennel, pörgettyűvel? – A pörgettyű amatőröknek való. A keringéstől mozgásképtelenné válnak, de ezek a szerkezetek igazából nem jók, hacsak az ember nem akarja helyben ropogósra sütni őket. Ahhoz, hogy élve fogjuk el őket, ugyanazokat a csalétkes csapdákat használjuk, amiket ennek a létesítménynek az építői. Egy hihetetlenül erős volfrámötvözetet. – És mit derítettek ki? – fordult hozzá Peter, aki addig a drakot figyelte. – Nem annyit, amennyit szeretnék. A mellkas, a szájpadlás a gyengéjük. Van egy harmadik érzékeny pont is a koponya tövében, de az nagyon kicsi. Ha feldarabolják őket, elvéreznek, de nem könnyű átvágni a bőrüket. Úgy tűnik, se a meleg, se a hideg nem nagyon hat rájuk. Megpróbálkoztunk különféle mérgekkel is, de túl okosak hozzá. A szaglásuk hihetetlenül kifinomult, és nem esznek meg semmit, amit megbolondítunk, akármilyen éhesek is. Egy dolgot tudunk, hogy a vízben megfulladnak. A testük túl sűrű ahhoz, hogy ne merüljön el, és nem tudják túl sokáig visszatartani a lélegzetüket. Hetvenhat másodperc volt a leghosszabb idő, ameddig bírták. – Mi van, ha halálra éheztetik őket? – kérdezte Michael. – Megpróbáltuk. Lelassítja őket, és egyfajta alvó állapotba kerülnek. – És? – És amennyire meg tudjuk ítélni, a végtelenségig úgy tudnak maradni. Végül felhagytunk a próbálkozással. Hirtelen Peter megértette, mit lát. A seft igazából csak fedőtevékenységként szolgált. A férfi valódi célja ezen a szent helyen volt. – Tifty, maga át akar verni minket. Mindenki megfordult. Tifty összefonta a karját a mellkasán, és ridegen nézett Peterre, – Mire gondol, hadnagy? – Mindig is vissza akart menni Iowába. Csak még nem tudta kitalálni, hogyan. Tifty arckifejezése nem változott. Hirtelen öregebbnek látszott, mint akit megtört az élet. – Ez egy érdekes elmélet. – Csakugyan? A két férfi öt másodpercig csak meredt egymásra. Mindenki hallgatott. – Szerintem tetszel neki, Peter – próbálta oldani a feszültséget Michael, amikor már túl hosszúra nyúlt a csend. Öt méterrel alattuk a nagy drak őt nézte, a feje lustán himbálózott jobbra-balra kardáncsuklós nyakán. Leejtette az állát, mint amikor valaki ásít, és hátrahúzta az ajkát, kivillantva fogsorát. Ez rád vár. – A legújabb szerzeményünk – lépett előre Tifty. – Mindnyájan nagyon büszkék vagyunk rá, hetekig követtük őt. Már nem túl gyakori, hogy sikerül elkapnunk egy kifejlett drakot. Sheilának hívjuk.

– Mit fognak vele csinálni? – kérdezte Michael. – Még nem döntöttük el. Szerintem többé-kevésbé a szokásosat. Egy kis ezt, egy kis azt. Bár a ketrechez túl komisz. – Mi az a ketrec? – kérdezte Peter, felidézve Hollis büntetését. – Ó – ragyogott fel Tifty arca.

Éjfél. A közbeeső órákra egy kis, használaton kívüli szobába zárták őket, az ajtó előtt Tifty egyik embere őrködött. Peternek végül sikerült elaludnia, de aztán pont megszólalt egy jelzőcsengő, és az ajtó kinyílt. – Jöjjenek velem – mondta Tifty. – Hova megyünk? – kérdezte Lore. – Természetesen ki. Peter azon gondolkodott, vajon miért „természetesen”. De úgy tűnt, Tifty már csak ilyen. Volt drámai érzéke. – Hol van Hollis? – kérdezte Peter. – Nem kell aggódni, csatlakozni fog hozzánk. Felhős, csillagtalan éjjel. Egy teherautó várt rájuk, a lépcsőnél parkolt. Felkapaszkodtak a platóra, Tifty pedig beszállt a vezetőfülkébe a sofőrrel. Nem őrizték őket, de hova is mennének fegyvertelenül a sötétben? Néhány perc elteltével a teherautó megállt egy roppant, négyszögletes épületnél, ami úgy nézett ki, mint egy repülőhangár. Számos másik jármű állt előtte, köztük egy nagy teherautó, oldalfal nélküli platóval. Sok ember nyüzsgött a fáklyafényben, rögtön feltűntek pisztolyaik és puskáik, néhányan kukoricahajat szívtak. Az épület belsejéből zsongás hallatszott. – Most meglátják, mit is csinálunk valójában – mondta Tifty. Az épület belseje egyetlen tátongó tér volt, fáklyákkal megvilágítva. A szarufákról foszlányokban lógott egy hatalmas, régi amerikai zászló. Középen volt a ketrec, egy körülbelül tizenöt méter átmérőjű, kupolás építmény, aminek a csúcsán egy kampós végű lánc függött, és egészen a padlóig ért. A ketrecet lelátók vették körül, ahol sok ember tömörült, mind hangosan beszéltek, és sürgetőn lobogtatták az austinjaikat egy alaknak, aki fel-alá járkált a sorok között. Amikor Tifty belépett, a tömeg nagy éljenzésbe fogott, amit a dobogó lábak dübörgése kísért. Ő erre nem reagált semmit, hanem odakísérte őket a lelátó alsó sorában levő üres részhez, mindössze néhány méterre a ketrec rácsaitól. – Még öt percig lehet fogadni! – harsogta egy hang. – Öt perc! Hollis ült le melléjük. – Ez az, amire gondolok? – kérdezte Peter. – Abszolút – bólintott kurtán. – Tényleg fogadnak a végeredményre? – Van, aki fogad. A holdkórosoknál igazából csak arra lehet, hogy hány percig fog tartani. – És te is csináltad ezt. – Miért ne csináltam volna? – nézett rá furcsán Hollis. A beszélgetést félbeszakította egy második, hangosabb éljenzés. Peter felnézett, és látta, hogy egy emelővillás targonca egy fémdobozt hoz be a terembe. A másik oldalon harciasan páváskodva belépett egy alak: Dunk. Komoly védőöltözetet viselt, és egy lándzsa volt nála, a maszkját a feje tetejére tolta, így kilátszott alóla tetovált arca. Felemelte a jobb öklét, és hosszasan fel-le mozgatta a levegőben, tomboló dobogásra ösztönözve a lelátókon ülőket. Az emelővillás targonca kezelője letette a dobozt a ketrec közepére, hátratolatott, egy másik ember pedig közben ráakasztotta a láncot a doboz kallantyújára. Amikor ő félrehúzódott, Dunk belépett. Az ajtó bezárult mögötte.

Csend lett. A Peter mellett ülő Tifty egy megafonnal a kezében felállt. Megköszörülte a torkát, és az emberek feje fölé irányítva a megafont megszólalt. – Kérem, hogy mindenki álljon fel, és énekeljük el a nemzeti himnuszt. Mindenki feltápászkodott, a jobb kezét a szívére tette, és rázendített az amerikai himnuszra. Peter is felállt, és próbálta felidézni a szöveget. Régi dal volt – még a Régmúlt Időkből származott.

A Tanító tanította nekik a Szentélyben. De nehéz volt a dallam, és kisfiúként a szöveg sem mondott neki semmit, úgyhogy soha nem érzett rá. Michaelra pillantott, aki szintén meglepetten vonta fel a szemöldökét. Az utolsó, rikoltó hang belefulladt az újra kitörő éljenzésbe. A hangzavarból egyre jobban kiemelkedett egy ismételgetett szó, aminek az ütemét a dobogó lábak adták: Dunk, Dunk, Dunk, Dunk... Tifty hagyta, hogy magától elhaljon, aztán kezét felemelve csendet kért. Megint a ketrec felé fordult. – Dunk Withers, készen állsz? – Készen! – Akkor... óra indul! Pokoli lárma. Dunk lehúzta a maszkját, megszólalt egy kürt, a láncot felhúzták. Egy pillanatig semmi nem történt, aztán a holdkóros kiugrott a dobozból, és gyors, rovarszerű mozgással, sietve felkúszott a ketrecen, mint egy csótány, amelyik felszalad a falon. Talán a kiutat kereste, vagy egy előnyös helyet, ahonnan támadhat, Peter nem tudta megmondani. A tömegnek megvolt a véleménye. Az éljenzésből rögtön hurrogás és kifütyülés lett. A ketrec tetején a holdkóros megkapaszkodott a rács egyik rúdjába a lábával, és fejjel lefelé letekeredett, a karját oldalra kinyújtva. Dunk a holdkóros alá állt, hangosan gúnyolódott, amit senki nem hallott, és lengette a lándzsát, arra tüzelve őt, hogy vesse le magát. Hús! – kántálta a tömeg ütemesen tapsolva. – Hús! Hús! Hús!

Úgy tűnt, a holdkóros nem tudja, merre menjen, kissé mintha kábult lett volna. Üres tekintetét ide-oda vetette a teremben, mintha a zaj és a felbolydulás lebénította volna az ösztöneit. Vonásai elmosódtak, mintha az emberi jellemzőket erős sav marta volna szét. Még öt, aztán még tíz másodpercig ott lógott. Hús! Hús! Hús! Hús! – Ennyi elég. Dobják be a húst! – állt fel Tifty a megafonnal kezében. A rácson át vérben ázó, nagy húsdarabokat hajítottak a ketrecbe, amik csattanva, loccsanva értek földet. Mindössze ennyi kellett. A teremtmény elengedte az acélrácsot, és rávetődött a legközelebbi nagy darabra. Egy marhalábszár felső része: a holdkóros felnyalábolta a padlóról, a zsíros redőkbe mélyesztette az állkapcsát, és nem is annyira itta a benne levő nedveket, hanem inkább belélegezte őket. A teremtmény két másodperc alatt kiszívta, aztán elhajította a kiszáradt maradványt. Dunk felé fordult. A holdkórosban feltámadt a vadászösztön. Leguggolt, kapaszkodó lábujjain és nagy, szétterített tenyerén egyensúlyozva. A fej árulkodó oldalra döntése, a pillanatnyi figyelem.

Aztán támadott. Amikor a fertőzött kinyújtott karral felé ugrott, hogy a karmát a nyakába vájja, Dunk a földre vetette magát, aztán a lándzsát lengetve felállt. A tömeg őrjöngött. Petert is magával ragadta a küzdelem heves izgalma. A holdkóros kitért a lándzsa elől, és újra feliramodott a ketrec falára. Ezúttal azonban nem kábán visszavonult: szándékai egyértelműek voltak. Amikor támadnak, felülről támadnak. A holdkóros öt méter magasságban hátrafelé ellökte magát a rácstól, és rohamos sebességgel zuhanni kezdett, fejjel lefelé pörögve a saját tengelye körül, tekeredve, mint egy dugóhúzó, majd Dunktól három méterre ért földet a lábán. Ugyanaz a jelenet fordítva: Dunk döfött, a holdkóros leguggolt. A lándzsa az üres levegőbe hasított a holdkóros feje felett. A nagy lendülettől Dunk előreesett, a holdkóros meg felpattant, és fejjel nekirontott Dunk védőöltözettel borított rekeszizmának, ettől a férfi átrepült a ketrecen. Dunk hátát a rácsnak vetve ért célba, látszólag összetörve. A lándzsa a padlón hevert, tőle balra, a maszkja leszakadt. Peter látta, amint nyúl a fegyverért, de nem volt elég erő a mozdulatban, a keze összevissza matatott és keresgélt. A tüdeje zihált, mint egy fújtató, az orrából vér csordogált a felső ajkára. Miért nem végzett vele még a holdkóros? Mert csapda volt. És úgy tűnt, a holdkóros ezt sejti, ahogy szemlélte a bukott harcost, Peter érezte a

teremtmény belső vívódását. A gyilkos ösztön, és a kezdődő taktikai gyanakvás, hogy nem minden az, aminek látszik – talán a gondolkodás emberi képességének a nyomai. Melyik fog diadalmaskodni? A tömeg Dunk nevét kántálta, próbálta felrázni és magához téríteni őt. Vagy ezt csinálták, vagy a holdkórost nógatták, hogy cselekedjen. Bármelyikük halála megtenné. Dunk bement a ketrecbe, és ezzel már learatta a legnagyobb győzelmet: embernek lenni. Tagadni, hogy a fertőzöttek uralkodnának felette, a társai felett, a világ felett. A többi majd ahogy lesz, úgy lesz.

A vér győzött. A holdkóros felugrott. A tapogatózó kéz ekkor megtalálta és megragadta a lándzsát. Amikor a teremtmény aláhullott, Dunk negyvenöt fokos szögben felemelte a lándzsát, és megcélozta vele a holdkóros mellkasának közepét, a nyelet a padlónak támasztva a térde között. Tudta vajon a holdkóros, mi készül? Tudatában volt annak, hogy a halál felé rohan? Átérezte ezt abban a parányi időben, amikor már nem lehetett visszafordítani a végzetet? Boldog volt? Szomorú? A lándzsa hegye célba talált, olyan kíméletlenül felnyársalva a teremtményt, hogy egyetlen, nagyívű pillanat alatt kilehelte a lelkét, és kiszállt belőle az élet. Dunk félrelökte a testet. Peter is felállt a tömeggel együtt. Az energiája összeolvadt a többiekével, egyetlen, közös áramlatban folytak. A hangja együtt zengett a sokaságéval. Dunk, Dunk, Dunk, Dunk! Dunk, Dunk, Dunk, Dunk! Peter eltűnődött, miért olyan különleges, aminek tanúja volt, de az agyának egy másik része nem volt hajlandó foglalkozni vele, mert magával ragadta a váratlan lelkesültség. Nézett már szembe fertőzöttekkel a védműveken, városban és sivatagban, erdőn-mezőn. Kétszáz méternyit ereszkedett egy fertőzöttektől hemzsegő barlangba. Több százszor járt már a halál torkában, de Dunk bátorsága mégis valami több volt, valami tisztább, valami megváltó. Peter a barátaira pillantott. Michael, Hollis, Lore: egyértelműen látszott. Pont úgy éreztek, ahogy ő. Csak Tifty nem tűnt úgy. Felállt ő is a többiekkel, de az arca szenvtelen maradt. Mit látott lelki szemeivel? Hova ment? A mezőre. Még a ketrec sem tudta könnyíteni terhét. Peter számára kedvező alkalom nyílt. Megvárta, amíg elhal az éljenzés. A lelátókon számolták és fizették a nyereményeket.

– Hadd menjek be. – Mit szeretne, hadnagy? – tanulmányozta őt Tifty egyik szemöldökét felvonva. – Egy fogadást ajánlok. Vagy meghalok, vagy megígéri, hogy elvisz engem Iowába. És nem csak elmondja nekem, hol a város. Velem kell jönnie. – Peter, ez nem jó ötlet – figyelmeztette Hollis. – Tudom, mit érzel. Ketrecláznak hívjuk. – Ez nem ketrecláz. – Jaxon úr, hát ilyen ostobának látszom? – fonta keresztbe a karját a mellkasán Tifty. – A hírneve jóval megelőzi önt. Nem kétlem, hogy egy holdkórossal könnyedén elbánik. – Nem egy holdkórost akarok. Hanem Sheilát. Tifty végigmérte őt. A mögötte álló Michael és Lore nem szóltak semmit. Talán értették, mit csinál, talán nem. Talán a döbbenettől, hogy Peternek szemmel láthatóan elment a józan esze, szóhoz sem jutottak. Akár így, akár úgy, mindegy is volt. – Rendben, hadnagy, de ez lesz a temetése. Nem mintha maradna majd magából bármi is, amit el lehet temetni. Tifty és két embere a küzdőtér hátsó részében levő kis szobába kísérték Petert. Michael és Hollis is vele tartott, Lore a lelátón várt. A helyiség csupasz volt, csak egy hosszú asztal állt a közepén, amire kihelyezték a védőöltözeteket és a fegyverek egész sorát. Peter beöltözött. Kezdetben aggódott, hogy a védőöltözet párnázásai majd túlságosan lelassítják őt, de meglepően könnyűek és rugalmasak voltak.

A maszk más lapra tartozott, Peter nem értette, mire jó, és ráadásul oldalra nem is látott ki alóla. Azt félrerakta. Ezután következtek a fegyverek. Kettőt vihetett be. Lőfegyvert nem engedélyeztek, csak szúró- és vágófegyvereket. Tőrök, nyílpuskák, lándzsák és különféle hosszúságú, súlyú kardok meg balták. A nyílpuska csábító volt, de túl sokáig tartana újratölteni, és az ilyen kicsi helyen végzetes lehet. Peter egy másfél méter hosszú, tüskés acélhegyű lándzsát választott. Ezután körbenézett a szobában, hogy mi szolgálná legjobban a célját. A sarokban állt egy horganyzott szemeteskuka. Levette a tetejét és megvizsgálta. – Valaki adjon nekem egy rongyot. Dobtak neki egy rongyot. Peter ráköpött, hogy benedvesítse, aztán megdörzsölte a tető belsejét. Kezdett előtűnni a tükörképe – a vonásait nem nagyon tudta kivenni, az arca alig volt több elmosódott foltnál, de talán megteszi. – Ez kell. Tifty emberei nevetésben törtek ki. Egy szemeteskuka teteje! Szánalmas kis pajzs egy kifejlett drak ellen! Öngyilkosságra készül? – Az esztelensége egy dolog, hadnagy – mondta Tifty. – De ezt nem engedhetem. – Mint... Las Vegasban? – vonta fel a szemöldökét Michael fürkésző tekintettel. Peter erre alig láthatóan bólintott, aztán ismét Tiftyhez fordult. – Azt mondta, bármi a szobából. – Igen, de... – Akkor készen állok. Bevezették a küzdőtérre. A tömeg harsogott és dobogott, de a hang másképp hangzott, mint Dunknál. Másnak drukkoltak. Peter nem tartozott közéjük, izgalomba hozta őket, hogy láthatják meghalni az Expedidos Egység beképzelt katonáját, aki azt merte gondolni, hogy megverekszik egy drakkal. A doboz már a helyén volt az aréna közepén. Ahogy Peter közeledett, úgy látta, mintha a doboz rázkódna. – Nincs több tét! – hallatszott a lelátókról. – Még nem késő visszatáncolni – mondta Hollis. – Elfuthatunk. – Mik az esélyeim? – Tíz az egyhez, hogy harminc másodpercig életben maradsz. Száz az egyhez, hogy kibírod egy percig. – Te is fogadtál? – Arra, hogy negyvenöt másodpercen belül győzöl. Semmiben nem fogok hiányt szenvedni egész életemben. – A megállapodás a szokásos, jó? Peternek nem kellett bővebben kifejtenie: Ha megharap, de életben maradok, ne hagyj úgy. Gyorsan végezz velem. – Ne aggódj. – Michael, fogd a szaván. – Jézusom, Peter – mondta a férfi gyászos arccal. – Egyszer sikerült. Az is lehet, hogy valami más lassította le őket. Erre nem gondoltál? Peter az aréna közepén levő dobozra nézett. Rázkódott, mint egy gőzgép. – Kösz, majd most elgondolkodom rajta. Kezet ráztak. Ünnepélyes pillanat, de voltak már hasonló pillanataik azelőtt. Peter belépett a ketrecbe, Tifty egyik embere bezárta az ajtót mögötte. Hollis és Michael elfoglalták helyüket a lelátókon Lore mellett. Tifty felemelte a megafont. – Jaxon hadnagy az Expedíciós Egységtől, készen áll?

Hurrogó kórus. Peter minden tőle telhetőt megtett, hogy ne figyeljen oda rájuk. Eddig teljesen magabiztos volt, de amikor eljött a pillanat, a teste kezdte kétségbe vonni az elméje döntését. A szíve hevesen vert, a tenyere izzadt. A kezében levő lándzsát képtelenül nehéznek érezte. Nagy levegőt vett.

– Készen! – Akkor... óra indul! Peter utána megtudta, hogy a küzdelem mindösszesen huszonnyolc másodpercig tartott. Ez egyszerre tűnt hosszúnak is meg rövidnek is, hirtelen is történt meg lassan is, az események homályba vesztek, és nem illettek bele az idő rendes folyásába. A következőkre emlékezett. A drak úgy tört elő a dobozból, mint a víz a slagból; fenséges mozdulattal, a színtiszta természet erejével ugrott fel egyenesen a ketrec tetejére, aztán háromszor gyorsan balrajobbra repkedett, de túl fürgén ahhoz, hogy Peter követni tudja a szemével; a kép, amit a lelki szemei előtt látott, ahogy majd elereszti a rácsot, aztán az ívpálya, amit a teste bejár, amikor ráveti magát, és aztán a pillanat, amikor mindez megtörtént, pontosan ahogy megjósolta; az az erő, amivel a testük egymásnak ütközött, az egyik mozdulatlan, a másik fejjel előre repülve neki; a csapódástól a ketrec túlsó végében találta magát, a teste – kifulladva, összezúzva, talán csupán egy-két pillanatig az övé még – egyre csak gurult. Peter a hasán feküdt. A szemeteskuka teteje meg a lándzsa nem voltak sehol. A hátára fordult, és a kezét meg a lábát használva hátrafelé vonaglott, aztán megtalálta a lándzsa maradványait. A nyél a lándzsa hegyes, acél végétől hatvan centire kettétört. Megmarkolta és felállt. Veszíteni fog, de legalább nem párnák közt hal meg. Egy távoli bolygón tömegek éljeneztek. A fertőzött ráérősen, szinte őgyelegve közeledett felé. A fejét felszegte, és leejtette az állát, hogy Peter jól megnézhesse a fogait. A tekintetük találkozott. Tényleg találkozott. Egy őszinte, lelkiismeret-vizsgáló nézés. A pillanat kimerevedett, és Peter érezte, hogy a lelke elmerül az övébe: az érzéseibe, emlékeibe, gondolataiba, vágyaiba, a személybe, aki volt, és annak a szörnyű izének a fájdalmába, amivé vált. A vonásai megszelídültek, a teste észrevehetően elernyedt egy kicsit. Vad arckifejezése mögött immár valami más is lapult: mélységes mélabú. Még mindig ott pislákolt benne az emberi lény, mint valami apró láng a sötétben. Ne fordulj el – mondta magának Peter. – Tehetsz bármit, csak ne nézz másfelé. A lándzsát már a kezében tartotta.

Tett egy lépést, aztán egy másikat. A fertőzött még mindig nem mozdult, valami csendes borzongás látszott rajta, nem is a félelemtől, hanem a vágyakozástól; Peter és a fertőzött ugyanazt akarta. A tömeg elnémult. Mintha csak ők ketten lennének valami roppant, mozdulatlan térben. Üres templom. Elhagyott színház. Barlang. Hátralendítette a lándzsát, a szabad kezével pedig a fertőzött vállára támaszkodott. Kérem – mondta Sheila tekintete. Aztán vége lett. A tömeg meg se moccant. Peter ráébredt, hogy remeg. Valami visszavonhatatlan történt, a megismerés határain túli. Érezte, ahogy a lélek kiszáll a szörnyeteg elernyedő testéből. Meglegyintette őt, mint egy szellő. Köszönöm, köszönöm. Szabad vagyok. Tifty már várt rá, amikor kilépett a ketrecből. – Nem Sheilának, hanem Emilynek hívták – mondta Peter. Tifty nem szólt semmit, csak megrökönyödve nézett. – Tizenhét évesen ragadták el. Az utolsó emléke az volt, hogy megcsókol egy fiút. – Nem értem. Hollis, Michael és Lore futottak lefelé a lelátóról. Peter elindult feléjük, aztán megállt, és

megfordult. – Tudni akarja, hogyan kell megölni őket? – kérdezte Tiftytől. A férfi leesett állal bólintott. – Nézzen a szemükbe.

NEGYVENNYOLC Amy lelke tele volt vele. Tele Carterrel és a nővel, akit Rachelnek hívtak. Rachel Woodnak. Amy érezte az egészet. Érezte, látta és tudta. A nő Carter teste köré fonta a karját, és egyre lejjebb húzta a férfit. A medence vizének íze, mint egy démon lehelete. A tompa puffanás, amikor elérték a feneket, a testük összefonódva, mint a szeretőké. Mennyire szerette őt Carter! Amy ezt érezte a legjobban: a szeretetét. A férfi élete abba is maradt ott, a medence alján, és a lelke egyre csak keringett a gyász csapdájában. Ó, kérem, hadd én – gondolta Anthony Carter. – Meghalok, ha azt akarja tőlem, meghalnék magáért, ha arra kérne. Hadd legyek inkább én, aki meghal. És aztán a felszálló buborékok, amikor a nő először levegőt vett, és a tüdeje megtelt a borzalmas vízzel, és halálos görcsöktől rángatózott, aztán Rachel elengedte Carter testét.

Az ő szomorúsága a világ közepén volt. A Chevron Mariner: így hívták a helyet. A bánat szíve, ami egyre csak vert. Amy testéből csepegett a vér, miközben hátrament a megdőlt fedélzeten. Amy érezte, hogy változás lesz, érezte a morajlást odafent, a hegyek között. Lezúdul majd rá, mint egy lavina. Eltörli őt és újjáformálja. Leereszkedett a hajó belsejébe, a folyosók útvesztőjében bolyongott, a ferde csővezetékek között. Rozsdavörös állóvízben tocsogott, aminek a felszíne a szivárvány színeiben csillogott. Ösztönösen haladt. Volt jel, ami irányította. Carter adta a jeleket, ő meg vette őket, és ezek feltartóztathatatlanul húzták őt egyre lejjebb. A gépterem. Mindenhol ott lógtak, és megtöltötték izzásukkal a teret. Minden felületre rátapadtak. Összekuporodva feküdtek a padlón, mint a gyerekek. Itt a barlang, a búvóhely. Anthony Carter fészke, ahol ott függeszkednek bánatos légiói. Hol vagy? – kérdezte Amy, és a teste megremegett, aztán a görcsös rángás után erősen összehúzódott a hasa, mintha egy óriási ököl szorította volna össze. Megtántorodott, de igyekezett állva maradni. Fekete foltok jelentek meg a szeme előtt. Akkor történt éppen. Itt vagyok. – Hol? Hol vagy? Kérlek, úgy érzem, hogy... meghalok. Gyere hozzám, Amy. Gyere hozzám, gyere hozzám, gyere hozzám... Egy ajtóban állt. Ő nyitotta ki? Előrebukdácsolt, aztán végigment az ajtó mögötti, keskeny átjárón. A padló síkos volt az olajtól, a föld vérétől, az idő párlatától, amit egy bolygó sűrített össze. Újabb ajtóhoz ért. Az állt rajta, TI, azaz: egyes számú tartály. Tudta, mi van az ajtó mögött. Mindig is tudta. Minden erejét összeszedve megragadta a rozsdás karikát, és elfordította. A tér kitágult körülötte, mintha egy roppant székesegyházba lépett volna be. És ott volt. Anthony Carter. A Tizenkettekből a tizenkettedik. Töpörödött és kicsi, pöttömnyi teremtés, nem nagyobb, mint az ember, aki volt azelőtt, és aki a lelke mélyén még most is volt. Hússá lett lélek, hiába nem akarta. A padlón feküdt, a világ hulladékában, lassan kitekeredett, és felállt, hogy köszöntse. Carter, a Bánatos; az Egy, Aki Képtelen Rá, ezért a saját maga által készített börtönbe zárta magát. – Segíts – nyögte Amy, még egyszer utoljára megremegett, aztán a görcs a hatalmába kerítette, és a karjába alélt. És aztán valahol máshol találta magát. Egy autópálya-felüljáró alatt. Ismerte a helyet, vagy legalábbis úgy érezte. A látványra, a hangokra és a szagokra emlékek súlya nehezedett. A feje felett visszhangozva elzúgó autók, az úttest illesztéseinek csattogása, a sodródó szemét és piszok meg a fojtogató, sűrű füst. Amy az út szélén állt,

és egy kartonpapír táblát tartott: ÉHES VAGYOK, MINDEN JÓL JÖN, ÁLDJA MEG AZ ISTEN. Óriási volt a forgalom, özönlöttek az autók, teherautók, és senki még csak felé se nézett. Rongyokba volt öltözve, a keze piszoktól feketéllett. Üres hasában hideg kő a gyomra. A figyelmetlen járművek elszáguldottak mellette. Miért nem áll meg senki? Aztán jött az autó. Egy nagy, sötét, csillogó terepjáró: lelassított és megállt, nem is a járdaszegélyhez húzódva, hanem inkább leszállva, mint egy nagy, fekete madár. Füstszínű, négyzetes ablakaiban tökéletesen visszatükröződött minden, megkétszerezve a világot. Halk búgás kíséretében letekeredett az anyósülés felőli ablak. – Szia, Amy. Wolgast ült a volánnál, tengerészkék öltönyt és sötét nyakkendőt viselt. Az arca simára borotválva, homlokából hátrafésült haja halványan fénylett, mintha még mindig nedves lenne a zuhanytól.

– Pontos vagy – mosolygott, és odahajolt, hogy kinyissa az ajtót. – Szállj csak be! Amy letette a földre a tábláját, és beszállt az anyósülésre. Az autóban hűvös levegő fogadta, és finoman érződött a bőrülés szaga. – Nagyon örülök, hogy találkozunk – mondta Wolgast. – Ne felejtsd el bekötni magad, szívecském. Amy annyira elképedt, hogy szinte megszólalni se tudott. – Hova megyünk? – bökte ki végül. – Majd meglátod. Kihajtottak az aluljáróból. Sütött a nyári nap. A körülöttük levő boltok, házak és autók, az elfoglalt emberi világ elsuhant mellettük. Az autó kellemesen zötyögött alattuk a lengéscsillapítóin.

– Milyen messze van? – Nincs messze. Még egy kicsit tovább az úton – vont vállat Wolgast határozatlanul, aztán oldalra pillantott. – Meg kell mondjam, hogy jól nézel ki, Amy. Olyan felnőttesen. – Mi... ez a hely? – Nos, ez Texas – fintorgott undorodva. – Ez az egész itt a texasi Houston. Lila már torkig volt vele, amikor szóba hoztam – felhőzte be egy emlék az arcát. – Azt mondta mindig: „Brad, ez az állam is csak éppolyan, mint bármelyik másik”. – De hogy kerülünk ide? – Azt nem tudom, hogyan. Nem hiszem, hogy erre a kérdésre van válasz. Ami azt illeti, hogy miért... Én az övéi közül való vagyok – pillantott rá megint. – Carteréi közül – mondta Amy. Wolgast bólintott. – Te is a hajón vagy? – A hajón? Nem. – Akkor hol? Nem felelt azonnal. – Azt hiszem, legjobb, ha ezt ő magyarázza el neked. Tényleg csodásán nézel ki, Amy – vetette ismét a tekintetét gyorsan Amy arcára. – Ahogy mindig képzeltem. Tudom, hogy örülni fog a találkozásnak. Egy olyan városrészbe értek, ahol nagy házak, buja fák és tágas, szépen gondozott kertek voltak. Wolgast megállt egy fehér téglás, koloniális stílusban épült ház kocsifeljáróján, és leállította az autót.

– Megérkeztünk. Azt hiszem, most magatokra is hagylak titeket. – Nem jössz velem? – Sajnos ezúttal csak a hírnök vagyok. Még az sem. Inkább a szállító. Menj csak be és hátra. – De én nem akarok nélküled menni. – Ne aggódj, szívecském, nem harap – fogta meg a kezét, és gyengéden megszorította. – És most menj, mert vár téged. Nemsokára újra találkozunk. Minden rendben lesz, megígérem. Amy kiszállt az autóból. Sáskák zizegtek a fákon, a hangjuk valahogy még jobban elmélyítette a csendet. A levegő páradús volt, és frissen nyírt fű szaga érződött. Amy megfordult, hogy Wolgastra

pillantson, de az autó már eltűnt. Ez egy ilyen hely, a dolgok egyszerűen el tudtak tűnni. A kocsifeljáróról egy rácsos, virágzó szőlőindákkal befont kapun át bement a hátsó kertbe. Carter egy asztalnál ült a földszinti teraszon, farmert és koszos trikót meg nagy, be nem fűzött csizmát viselt. Éppen a nyakát és a haját dörzsölte egy törölközővel, a fűnyíró a közelben állt, és enyhe benzinszagot árasztott. Amy közeledtére Carter felnézett és elmosolyodott. – Na lám. Én itt épp végeztem is. Jöjjön, és üljön le egy kicsit. Gondoltam, talán kér egy kis teát – mutatott az asztalon levő két teli pohárra. A mosolyból olyan széles vigyor lett, hogy kivillant fehér fogsora. – Nincs jobb, mint egy pohár tea egy forró júniusi napon. Amy leült szemben vele. Kis, sima arca volt, szelíd tekintete és rövidre nyírt haja, mint egy fekete gyapjúsapka. Kakaószínű bőrét fekete foltok tarkították, fűszálak díszelegtek az ingén és a karján. A terasz mellett ott kéklett hívogatón a medence, a hűsítő víz szelíden nyaldosta a csempézett széleket. Amy csak ekkor jött rá, hogy ez ugyanaz a ház, ahol ő és Greer az éjszakát töltötték.

– Ez a hely olyan szép – mondta Amy. A zümmögő fák felé fordította a fejét. A tűző nap melegítette a bőrét. – Úgy igaz, Amy kisasszony. – De még mindig a hajón vagyunk, ugye? – Bizonyos értelemben igen – felelte Carter közömbösen. Csendben ültek, és a hideg teát kortyolták. A poharak oldalára páracseppek csapódtak ki. A dolgok már kezdtek világosabbá válni. – Azt hiszem, tudom, miért vagyok itt – mondta Amy. – Valószínűnek tartom, hogy tudja. A levegő hirtelen lehűlt, Amy reszketett, ezért átfogta magát a karjával. A szél barna papírdarabok gyanánt száraz leveleket fújt a teraszra, a fény elvesztette színét. – Sokat gondoltam magára, Amy kisasszony. Wolgast és én egyszer beszélgettünk. Jó kis beszélgetés volt, mint ahogy maga meg én most beszélgetünk. Akármit is készült mondani neki Carter, Amy hirtelen mégsem akarta. A levelekről eszébe jutott, hogy fél. – Azt mondta, ő a magáéi közül való. Hogy magához tartozik. – Wolgast azt mondja – bólintott Carter a maga jámbor módján –, hogy adósom, és azt hiszem, ez igaz, de én is nagy becsben tartom őt. Sokat kaptam tőle: ő adott nekem időt, hogy rájöjjek. Tengernyi időt, Anthony, ezt mondta. Ott, az elején én is csináltam. Vadásztam én is. Soha nem mondtam, hogy nem. Az éhség nagy úr. De soha nem tudtam megbékélni vele. Wolgast adott esélyt, hogy jóvá tegyem a dolgokat. – Ő zárta be a hajóba, ugye? – Igen, ő. Megkértem rá, amikor túl nagy lett az éhség. Önmagát is bezárta volna, ha maga nem lenne. Menj, keresd meg a lányod, mondtam. Az az ember teljes szívével szereti magát. Amy észrevette, hogy valami van a medencében. Egy sötét alak emelkedett ki lassan, és a víz felszíne szétvált, amikor elfoglalta a helyét a lebegő őszi levelek között. – Mindig ott van – rázta meg Carter a fejét lassan és szomorúan. – Ez a rossz benne. Én mindennap levágom a füvet. Ő mindennap felbukkan – azzal egy pillanatra csendbe merült, jóságos arcát bánat felhőzte be. Aztán összeszedte magát, és ismét egyenesen a szemébe nézett. – Tudom, hogy nem igazságos, hogy magának kell szembenéznie ezekkel a dolgokkal. Wolgast is tudja. De ez a mi egyetlen esélyünk. Soha nem lesz másik. Ekkor vált bizonyossággá a kételye, mintha felnyílt volna benne egy mag. Napok, hetek, hónapok óta érezte. Nulladik hangja volt, őt hívta. Amy; menj hozzájuk. Menj el hozzájuk, húgunk a vérben. Ismerlek, éreztek. Te vagy az ómega és az alfa, aki őrzi és oltalmazza őket. – Ne tegye – mondta remegő hangon. – Ne kérje ezt tőlem.

– Nem én kérem. És nem is mondom. Egyszerűen ez van – Carter félig felállt a székéből, elővett egy zsebkendőt a farzsebéből, és odanyújtotta neki. – Csak rajta, sírjon, ha akar, Amy kisasszony. Ennyi legalább jár magának, azt hiszem. Én is egy folyónyit kisírtam. Amy sírt. Az árvaházban megízlelte az életet. Calebbel, a nővérekkel, Peterrel, és a többiekkel. Része lett valaminek, egy családnak. Otthona lett a világban. És most minden odalesz.

– Meg fognak ölni mindkettőnket. – Azt hiszem, meg fogják próbálni. Kezdettől fogva tudtam. Tudom, hogy nem igazságos – hajolt át az asztal felett Carter, és megfogta Amy kezét –, de ez a mi feladatunk. Az egyetlen esélyünk. Soha nem lesz másik. Ezt nem lehetett visszautasítani, a sors rátalált. A fény halványult, a szél lefújta a leveleket a fákról. A medencében a nő teste lassan haladt tovább, lebegve és forogva az örök áramlatban. – Mondja meg, mit kell tennem.

VIII AZ ELCSERÉLT GYERMEK „Én senki vagyok! Te ki vagy? Te is tán senki vagy? Akkor éppen egy pár vagyunk. Ne mondd, mert elhírlik – tudod!”

EMILY DICKINSON: 288. Én senki vagyok! Te ki vagy?... (Károlyi Amy fordítása)

NEGYVENKILENC Tél volt, és az első hó az éjszaka közepén érkezett, reggelre fehér lepelbe burkolva mindent. Sara a kanapén aludt, amikor kopogó hang riasztotta fel álmából. A hang egy kis ideig összekeveredett elméjében azzal, amit éppen álmodott, hogy terhes volt, és próbálta elmondani Hollisnak. Az álom kusza volt, zűrzavaros, és egymást átfedő helyszíneken játszódott (a szülői ház tornáca az Első Kolónián; a biodízel üzemben az őrlőgépek búgása közepette; egy romos színházban, ami teljesen a képzelete szülötte, és ahol a színpad felett lila függönyök lógtak foszlányokban), és bár más szereplők is feltünedeztek (Jackie, Michael, Karen Molyneau és a lányai), mégis elszigeteltnek érezte magukat: egyedül voltak ő meg Hollis, és a baba folyton kopogtatott belülről – Sara ezt valamiféle rejtjelként értelmezte –, kérve, hogy hadd szülessen meg. Mindig, amikor megpróbálta ezt elmagyarázni Hollisnak, teljesen más szavak jöttek ki a száján – nem az, hogy „terhes vagyok”, hanem az, hogy „esik az eső”, „gyerekünk lesz” helyett „ma kedd van” –, amitől Hollis először meghökkent, aztán mulatni kezdett rajta, míg végül már hangosan nevetett. – Nem vicces – mondta erre Sara. A csalódottság könnyei szöktek a szemébe, miközben Hollis csak nevetett a maga szeretetteljes, harsány módján. – Nem vicces, nem vicces, nem vicces... – és így tovább, de az álom itt aztán szertefoszlott, és ő felébredt. Egy pillanatig mozdulatlanul feküdt. A kopogás az ablak felől jött. Kitakarózott, átment a szobán, és félrehúzta a függönyt. A Kupola kertjét éjszakára kivilágították, a luminesszencia szigete a sötétség tengerében. A lámpák fénysugarában látszott, hogy ömlik a jeges hó, és azt fújja a viharos szél. Inkább tűnt jégnek, mint hónak, de ahogy Sara ott ácsorgott, valami megváltozott. A részecskék lelassultak, meghíztak és hópelyhekké váltak. A lakás másik két szobájában aludt Lila és Sara lánya, jó melegen betakarózva a puha, meleg ágyban. Sara annyira vágyott odamenni hozzá, a karjába venni a gyerekét, odavinni a kanapéhoz és átölelni álmában. Megérinteni a haját, a bőrét, érezni meleg leheletét a saját bőrén. Ez a gondolat azonban ábránd volt csupán, amiről képzelni se merte, hogy valaha valóra válhat. Sara fájdalmas vágyódással nézte a hulló havat, és örömmel fogadta, ahogy lassan kiradírozza a világot, bár tudta, hogy odalent, a síkföldön a hideg sok baj forrása. Ott a tél megfagyott körmöket, megfagyott lábujjakat, a hidegtől meggyötört testeket hoz. A sötétség és nyomorúság hónapjai következnek. Itt a tél – gondolta Sara megremegve. – Megint eljött. Én legalább bent lehetek.

Amikor aztán reggel felébredt, valami megint megváltozott. – Dani, nézd! Hó! Tündöklő fény ragyogta be a szobát. A kislány, aki még a hálóingében volt, felkapaszkodott egy székre, elhúzta a függönyt, és a zúzmarás ablakhoz nyomta az orrát. Sara felugrott a kanapéról, és gyorsan behúzta a sötétítőt. – De én látni akarom! – Dani! – hallatszott a belső szobából. – Hol van? Szükségem van magára! – Mindjárt! – felelte Sara, majd a lány esdeklő szemébe nézett. – Sajnálom, szívecském. Tudod a szabályt. – De ő most úgyis a másik szobában van! – Dani! Sara sóhajtott. Lila reggelei nehezek voltak, tárgytalan szorongás, megmagyarázhatatlan rettegés töltötte el. És ez minden nappal, ami a legutóbbi táplálkozás óta eltelt, csak nőttön-nőtt. A vér varázsos hatására helyrejött, vidám és szeretetteljes lett mindkettőjükkel, néha még egy kicsit bolondozott is, bár Kate iránti érdeklődése nem annyira személyesnek, inkább elvontnak érződött; mintha nem fogná fel egészen, mennyi idős a gyerek, és gyakran úgy beszélt hozzá, mint egy kisbabához. Ezeken a jobb napokon Lila mintha teljesen meg lett volna győződve arról, hogy egy Cherry Creek nevű helyen él, valami Davidnek a felesége – igaz, egy Brad nevű valakiről is beszélt

olykor, és a kettő mintha felcserélhető lett volna –, és hogy Sara a házvezetőnő, akit „az ügynökség” küldött, legyen az akármi is. De ahogy a vér hatása csökkent, úgy négy-öt nap leforgása alatt, kapkodó és rémült lett, mintha egyre jobban nehezére esne fenntartani ezt a szövevényes fantazmagóriát.

– Hadd vigyem el fürdeni. Aztán meglátom, ki tudunk-e menni játszani. Áll az alku? – kérdezte. A kislány élénken bólintott. – Most pedig öltözz fel. Amikor Sara bement, Lila már ült az ágyban, és vékony hálóinge redőit markolta a mellkasán. Ha Sarának ki kellett volna találnia a korát, azt mondta volna, hogy a nő körülbelül ötven lehet. Holnap már többnek fog látszani, elmélyülnek az arcán a ráncok, elpetyhüdnek az izmai, őszülni és ritkulni kezd a haja. A változás néha olyan hirtelen következett be, hogy ha Sara nézte Lila arcát, ténylegesen láthatta, amint zajlik. Aztán Guilder hozta a vért, Sarát Kate-tel együtt kiparancsolták a szobából, és mire visszatértek, Lila megint dús hajú, bársonyos bőrű, huszonöt éves nő volt, és a ciklus kezdődött elölről. – Miért nem felelt? Aggódtam. – Bocsánat, elaludtam. – Hol van Eva? Sara elmagyarázta, hogy a lány öltözködik, és a kádhoz sietett, hogy előkészíthesse Lila fürdőjét. A nő pipereasztalához hasonlóan a fürdő totemszerű fontossággal bírt. Mély, oroszlánlábas gubójában a nő órákon át tudta áztatni magát. Sara megnyitotta a csapot, és kirakosgatta Lila szappanait, olajait, kréméit a kis üvegekben meg két vastag, frissen mosott törölközőt. A nő szeretett gyertyafénynél fürödni. Sara kivett egy doboz gyufát a fürdőszobaszekrényből, és meggyújtotta a gyertyákat. Mire Lila megjelent az ajtóban, olyan párás volt a levegő, hogy nem lehetett rajta átlátni. Sara, aki a szolgák vastag, bő köpenyét viselte, elkezdett izzadni. Lila becsukta az ajtót, és elfordult, hogy levegye a köntösét. A felsőteste vékony volt, bár még nem olyan vékony, amilyenné az elkövetkező napok során válik majd. Ismét Sara felé fordult, és bizalmatlanul méregette a kádat.

– Dani, ma valahogy furcsán érzem magam. Segítene beszállni? Sara megfogta Lila kezét, a nő pedig óvatosan átlépett a kád oldalán, és beleült a gőzölgő vízbe. Amikor már a vízben ült, az arckifejezése megszelídült, a feszültsége oldódott. Állig belemerült, vett egy hosszú, boldog lélegzetet, és a kezével, mint evezőkkel, ide-oda terelte a vizet a teste felett. Hátradőlt, hogy bevizezze a haját, aztán feljebb kúszott, a hátát a kád falának támasztva. Melle a tömegvonzástól mentesen, szabadon lebegett a vízben, a visszatért ifjúság némajátékaként.

– Nagyon szeretek fürödni – mormogta. – Először a haját? – foglalta el Sara a helyét a kád mellett levő hokedlin. – Mmm – mondta csukott szemmel Lila –, igen. Sara nekilátott. Miként mindennek, ennek is megvolt a módja, ahogy Lila azt szerette. Sara először a feje búbját masszírozta meg erőteljesen, aztán lejjebb ment, és kisimította a hosszú hajszálakat az ujjai között. Szappan, aztán öblítés, majd ugyanez a sorrend megismételve, csak illóolajjal. Sarának néha többször is meg kellett ezt csinálnia. – Havazott múlt éjjel – mondta óvatosan Sara. – Hmm – szólt Lila kisimult arccal, még mindig csukott szemmel. – Nesze neked Denver. Ha nem tetszik az időjárás, csak várj egy percet, és mindjárt megváltozik. Ezt mondta mindig az apám. Beszélgetéseik fontos részét képezték ezek a mondások, amikről – mindig kellő tisztelettel – elhangzott, hogy azokat Lila apja mondta. Sara egy kancsóval vizet merített a fürdőből, hogy lemossa a szappant Lila homlokáról, aztán elkezdte bemasszírozni az olajat. – Gondolom, akkor minden zárva lesz. Pedig annyira el akartam menni a piacra. Gyakorlatilag minden elfogyott itthon – folytatta Lila. Sebaj, hiszen amennyire Sara tudta, Lila soha nem tette ki a lábát a lakásból. – Tudja, mit szeretnék, Dani? Egy hosszú, kellemes ebédet. Valami különleges

helyen. Ahol szép terítő, porcelán és virágok vannak az asztalon. – Ez jól hangzik – felelte Sara, aki már megtanulta, hogy van tovább. – El se tudom mondani – sóhajtott fel hosszan Lila, felidézve az emlékeit, és mélyebbre merülve a kádban –, mióta nem volt részem egy hosszú, kellemes ebédben. Néhány perc eltelt azzal, hogy Sara az olajat masszírozta a nő fejbőrébe. – Szerintem Eva élvezné, ha egy kicsit kimehetne az udvarra – mondta végül. Gyűlölte kimondani ezt a nevet, de néha nem lehetett elkerülni. – Igen, meglehet – felelte Lila diplomatikusan. – Azon tűnődtem, hogy vajon vannak-e más gyerekek, akikkel játszhatna. – Más gyerekek? – Igen, hozzá hasonló korú gyerekek. Szerintem jó lenne neki, ha lenne néhány barátja. Lila nyugtalanul összevonta a szemöldökét. Sara eltűnődött, vajon nem ment-e túl messzire. – Nos – mondta aztán engedékeny hangon –, van az a szomszéd lány, a kis hogyishívják. Az a sötét hajú. De szinte soha nem is látom. Itt a környéken a legtöbb család nem érintkezik senkivel. Egy csomó magának való, begyepesedett ember, ha engem kérdez. De maga a jó barátja, ugye, Dani? – kérdezte aztán. Barát. Még hogy barát... – Igyekszem az lenni. – Nem, ez több annál – mosolyodott el ábrándosan Lila. – Maga valahogy más, érzem. Szerintem csodálatos dolga van Evának, hogy olyan barátja lehet, mint maga. – Vagyis kivihetem? – Mindjárt – csukta be Lila megint a szemét. – Reméltem, hogy tud olvasni nekem. Annyira szeretem, ha olvasnak nekem fürdés közben. Mire kiszöktek, már majdnem dél volt. Sara jól bebugyolálta Evát, kabátot, egyujjas kesztyűt, gumicsizmát és gyapjúsapkát adott rá, amit lehúzott a kislány fülére. A maga számára csak a bő köpeny volt, a lábára meg csak a nyamvadt tornacipő és a gyapjúzokni, de ezzel alig törődött. Fázik a lába, na, és akkor mi van? Lementek a lépcsőn az udvarra, mintha egy egészen új világba jutottak volna. A levegő csípős és friss volt, a nap fényét pedig olyan erővel verte vissza a hó, hogy már bántotta a szemet. A lakás kényszerű homályában eltöltött sok-sok nap után Sara kénytelen volt megállni a küszöbön egy pillanatra, hogy a szeme hozzászokjon. Kate-nek azonban ez nem okozott nehézséget. Lendületes frissességgel engedte el Sara kezét, és az ajtóból nekiiramodott, keresztülfutva az udvaron. Mire Sara lassan odavonszolta magát – lehet, hogy tévedett a tornacipővel kapcsolatban, és mégis gond lesz –, a gyerek marékszám lapátolta a szájába a pihés havat.

– Hideg – sugárzott az arca a boldogságtól. – Kóstold meg. – Mmmm – tett eleget Sara az utasításnak. Megmutatta a lánynak, hogyan kell hóembert építeni. Eszébe jutott a sok kedves emlék; mintha megint apróságként játszott volna a Szentély udvarán. De ez más, most Sara volt az anya. A kérlelhetetlen idő körbeért. Milyen nagyszerű érezni a lánya ragadós boldogságát, átélni azt a csodát, ami közöttük végbement. Sara egyelőre semmilyen fájdalmat nem érzékelt. Kate-tel minden maga volt a boldogság. Évek óta először Sarának eszébe jutott Amy is. Amy, aki soha nem volt kislány, vagy legalábbis úgy tűnt, de valahogy mégis mindig az volt. Amy, a Sehonnan Jött Lány, akinek a személyében az idő nem körbejárt, hanem megállt és nem mozdult, aki egy évszázadot tartott a markában. Sarát egyszeriben szomorúság töltötte el Amy miatt. Mindig is tűnődött, vajon miért pusztította el a vírusos ampullákat Amy azon az éjjelen ott a tanyán, a tűzbe vetve őket. Sara eleve gyűlölte a fiolákat, és

nemcsak azért, amit jelképeztek, hanem már létezésük puszta tényét is, de azt is tudta, mik azok: a megváltás reménye, az egyetlen fegyver, ami elég erős ahhoz, hogy a Tizenkettek ellen be lehessen vetni. (A Tizenkettek – torpant meg. Mennyi ideje nem is gondolt erre!) Sara soha nem tudta egészen, mit gondoljon Amy döntéséről, de most megkapta a választ. Amy tudta, hogy az egyetlen igazi emberi valóság: az maga az élet, s az élethez halál is kell. Azok az ampullák megmentették Amyt a haláltól, de egyben megtagadták tőle az életet is. Minden idők legnagyobb rejtélyére – a halál misztériumára, és hogy utána mi lesz – Sara lányában rejlett a válasz, a diadal élő bizonyságában, akit Sara teste hozott létre. Milyen nyilvánvaló is volt. A halál semmit sem jelent, mert nincs is halál. Kate létének puszta ténye Sarát az örökkévalóhoz kapcsolta. A gyerekszüléssel az ember megkapja az igazi halhatatlanság – nem a megállított idő, ahogy Amyben megállt, hanem a folytatódó és örökké tartó idő

– ajándékát. – Csináljunk hóangyalt – mondta. Kate soha nem csinált még hóangyalt. Lefeküdtek egymás mellé, a testük fehérségbe burkolózott, és az ujjbegyeik épphogy egymáshoz értek. Tanúik a nap és az ég voltak. Fel-le mozgatták a végtagjaikat, aztán felálltak, hogy szemügyre vegyék a lenyomatokat. Sara elmagyarázta, mik az angyalok: mi vagyunk. – Ez vicces – mosolygott Kate. A szolgálólány, Jenny mindjárt hozza az ebédet, lassan vége a hóban tölthető időnek. Sara elképzelte a nap többi részét: Lila beleveszik a fantazmagóriájába, és ők ketten magukra maradnak; a vizes ruha az állványon szárad a tűz mellett, Sara és a lánya összebújnak a kanapén, az édes hőcsere, ahogy a testük egymáséhoz ér, és a meseolvasással töltött órák – Nyúl Péter, Bikkmakk Mókus kalandjai meg a James és az óriásbarack –, amíg összefonódó álomba nem merülnek. Még soha nem volt ilyen boldog. Miközben mentek vissza a bejárathoz, Sara felpillantott az ablakra, és látta, hogy a függönyt félrehúzták. Lila nézte őket, sötét szemüveg mögé rejtve a szemét. Mióta állt ott? – Mit csinál? – kérdezte Kate. – Szerintem csak gyönyörködött bennünk – erőltetett mosolyt az arcára Sara, belül azonban hirtelen félelem fogta el. – Miért kell őt mamának szólítanom? – Mit mondtál? – torpant meg Sara. A lány egy pillanatig hallgatott. Olvadó hó csepegett az ágakról. – Fáradt vagyok, Dani – mondta Kate. – Vigyél fel! Kibírhatatlan öröm. Pillekönnyűnek érezte a lányt, amikor a karjába vette. A hiányzó része volt, ami hazatért. Lila még mindig figyelt az ablakból, de Sara nem törődött vele. Kate szorosan átfogta őt a karjával meg a lábával, és Sara így vitte ki a lányát a hóból, vissza a lakásba. Sara eddig nem kapott üzenetet. Minden nap nézte, hogy meg van-e fordítva a kanál, kereste a tányér alá dugott levélkét, de nem talált semmit. Jenny jött és ment, lerakta a tálcákat, rajtuk kenyér, leves és kukoricaliszt, majd szó nélkül elsietett. Mivel Sara gyakorlatilag soha nem hagyta el a lakást, kivéve amikor az udvarra mentek Kate-tel, csak egyszer pillantotta meg Vale-t, Lila éppen elküldte őt, hogy keressen egy szerelőt, mert eldugult a kád. Vale a folyosón sétált két másik kollaboráns társaságában, az egyik közülük a tokás, akivel az első nap találkoztak a liftnél. Pont Sara mellett haladtak el. Sara álcája – ami igazából nem állt másból, mint egy bizonyos járásmódból, a rangjával járó korzózó mozgásból –, mint mindig, hibátlan volt. Vale rá sem pillantott; ha tudta is, kicsoda, nem adta jelét. Megtiltották, hogy magától üzenetet küldjön, csak végszükség esetén tehette, de a kapcsolat hiánya

aggasztani kezdte. Végül úgy döntött, megkockáztatja. A lakásban nem talált üres papírt, de persze ott voltak a könyvek. Egyik éjjel, miután Lila lefeküdt aludni, Sara letépett egy kis darabot a Micimackó hátuljából. A nagyobb gondot az írószer hiánya okozta: a lakásban sem toll, sem ceruza nem volt. Lila a pipereasztala alsó fiókjában tartotta a varrókészletet, abban Sara talált egy tűpárnát is. Kiválasztotta a leghegyesebbnek látszó tűt, beleszúrta a mutatóujja begyébe, és összeszorította az ujját, mire előbuggyant egy vércsepp. A tűt használva hevenyészett toll gyanánt lefirkantotta az üzenetet a papírra. Találkoznunk kell D. Másnap, amikor Jenny az ebédes tálcáért jött, Sara már várta. Ezúttal a szokásostól eltérően nem hagyta, hogy a lány csak úgy, villámgyorsan elvigye, hanem ő maga emelte fel a tálcát az asztalról, és nyújtotta oda neki, szemkontaktust létesítve vele, majd lefelé pillantva, nehogy félreértés essék.

– Köszönöm, Jenny. Két nappal később jött meg a válasz. Sara eldugta a levélkét bő köpenye redőibe, és kivárta a pillanatot, amikor egyedül marad. Erre csak később került sor, amikor Lila lepihent. Már közeledett a ciklus végéhez, összeaszott, erőtlen és rosszkedvű volt; Guilder rövidesen hozza majd a vért. A fürdőszobában Sara kihajtogatta a papírcetlit, amire egy időpontot és egy helyet írtak, meg egyetlen mondatot utasítás gyanánt. Sarának elszorult a szíve, csak ekkor jött rá, hogy el kell majd hagynia a Kupolát. Ehhez meg kell szereznie Lila engedélyét valami hihető ürüggyel, fogalma sem volt, mit lesz, ha nem kapja meg. Sara azon tűnődött, vajon Lila ebben a legyengült állapotában értené-e egyáltalán a kérést. Másnap, miközben mosta Lila haját, szóba hozta a témát. Úgy fogalmazott, hogy néhány órás kimenőt szeretne. Egy séta a piacra. Jó lenne látni néhány új arcot, és ha már ott van, nézne néhány különleges olajat vagy szappant. A kérés érzékelhető aggodalmat keltett Lilában, egyre jobban ragaszkodott hozzá az utóbbi időben, alig tévesztette őt szem elől. Végül aztán engedett a szelíd erőszaknak. Csak ne maradjon soká – mondta Lila. – Maga nélkül azt sem tudom, mihez kezdjek, Dani. Vale már korábban elegyengette az utat, az elosztó pultnál a kollaboráns odaadta neki a kimaradási engedélyt, és félvállról odavetette figyelmeztetőleg, hogy csak két órára szól. Sara kilépett, majd elindult a piac felé a szélben. Csak kollaboránsok és vörös szeműek folytathattak ott kereskedelmi tevékenységet, a fizetőeszközt kis, színes – piros, kék és fehér – műanyag zsetonok képezték. Sara bő köpenyének zsebébe mindegyik színből ötöt rakott, ez a bérhez tartozott, amit Lila juttatott neki minden héten, ezzel is erősítve a kitalációt, hogy Sara fizetett alkalmazott. A város egykori bevásárlónegyedében, ami a főiskolával szomszédos három téglaépületből állt, elkotorták a havat a járdákról. A város legnagyobb része lakatlan volt és üresen állt, csendesen pusztulva és enyészve, a vezetőséget kivéve szinte az összes vörös szemű egy közepesen magas bérházban lakott a belváros déli végén. A piac volt a város magva, aminek mindkét végén ellenőrzési pontok álltak. Az épületek némelyike még mindig magán viselte eredeti rendeltetésének jeleit: az állami bank, egy katonai ruházati üzlet, egy gyorsétterem, egy könyv- és zeneműbolt. Még egy kis mozi is volt, a bejárata felett védőtető; Sara már hallott róla, hogy a kollaboránsok néha elmehettek, és megnézhették azt a néhány filmet, amiket újra meg újra levetítettek. Az ellenőrzési pontnál felmutatta a kimaradási engedélyét. A járőröket és egy maroknyi vörös szeműt kivéve, akik céltalanul kószáltak elegáns, vastag kabátjukban és napszemüvegükben, az utcák kihaltak voltak. A fátyol mögött Sara védve érezte magát, mert a névtelenség buboréka veszi körül, de tudta, hogy ez a biztonságérzet veszélyes káprázat. Se nem túl gyorsan, se nem túl lassan haladt, az utcákon és az épületek sarka mögött felkavarodó hideg széllökések miatt lehajtott fejjel. A patikához ért. Csengő csendült, amikor belépett. A helyiségben meleg volt, a levegőben fa füstje és gyógyfüvek illata. A pult mögött egy szürke hajú, biggyesztett ajkú, fogatlan nő állt a mérleg fölé hajolva, és éppen valami halványsárga porból mért ki parányi mennyiségeket, amit aztán egy

tölcsérrel apró üvegcsékbe öntött. Amikor Sara belépett, felemelte a tekintetét, aztán a kollaboránsra pillantott, aki az illóolajas polc előtt ácsorgott. Légy óvatos. Tudom, ki vagy. Ne szólj hozzám, amíg meg nem szabadulok tőle. – Uram, talán valami különlegeset keres? – szólította meg aztán élénk, segítőkész hangon a fickót. A kollaboráns egy szappant szagolgatott. Harmincas évei közepén járt, nem volt rossz megjelenésű,

hiú ember képzetét keltette. Visszatette a szappant a helyére, a polcra. – Fejfájás ellen kérek valamit. – Aha – mosolyodott el magabiztosan az öregasszony, a megoldás kéznél volt. – Máris. Kiválasztott egy üveget a mögötte levő gyógyfüves polcról, egy papírzacskóba kanalazta a száraz

leveleket, és odaadta a férfinak a pult felett. – Ezt oldja fel meleg vízben. Már egy csipet is csodákra képes. – Mi van benne? – vizsgálgatta aggodalmasan a zacskót. – Ugye nem próbál megmérgezni, vénasszony? – Mindössze közönséges kaporlevél. Magam is használom. Ha akarja, hogy előbb én kipróbáljam, örömmel. – Felejtse el. Egyetlen kék zsetonnal fizetett neki, a nő követte a tekintetével, ahogy csengőszó kíséretében távozott. – Gyere velem – mondta Sarának. A patika hátuljában levő raktárhelyiségbe vezette őt, ahol egy asztal volt, székek meg a sikátorra nyíló ajtó. Mondta Sarának, hogy ott várjon, aztán visszatért az üzlet előterébe. Jó néhány perc eltelt, aztán nyílt az ajtó: Nina volt, rajta a síkföldiek ruhája, egy sötét kabát és az arca alsó felét eltakaró, hosszú sál. – Ez óriási ostobaság, Sara. Tudod, milyen veszélyes ez? – kérdezte acélos tekintettel. Sara a nő szemébe nézett. Csak ekkor jött rá, milyen dühös. – Tudtátok, hogy a lányom életben van, ugye? – Persze, hogy tudtuk – tekerte le a sálját Nina. – Hiszen ez a dolgunk, Sara: hogy tudjunk mindenfélét, aztán felhasználhassuk az információkat. Nem is örülsz neki? – Mióta? – Számít ez? – Igen, számít, a fenébe is. – Rendben – nézett rá szigorúan Nina –, tegyük fel, hogy végig tudtuk. Tegyük fel, hogy elmondjuk neked. Mit csináltál volna? Nem kell válaszolni. Meggondolatlanságodban csináltál volna valami hülyeséget. Tíz lépést sem tettél volna meg a Kupolában lebukás nélkül. Ha ez vigasztal, rengeteget beszélgettünk erről. Jackie úgy gondolta, tudnod kéne. De az volt az általános vélemény, hogy a hadművelet sikere előrébb való. – Az általános vélemény. Vagyis a tied. – Az enyém és Eustace-é – felelte Nina, és egy pillanatra mintha megenyhült volna az arca. De csak egy pillanatra. – Ne vedd nagyon a szívedre. Megkaptad, amit akartál. Légy boldog. – Én ki akarom őt hozni onnan. – Ezt tervezzük mi is, Sara. És ki is fogjuk őt hozni, ha eljön az ideje. – Mikor? – Szerintem elég nyilvánvaló. Amikor vége ennek az egésznek. – Zsaroltok engem? – Ne érts félre – intézte el Nina egy vállrándítással a vádat –, én nem ellenzem kifejezetten. De ebben az esetben nincs is rá szükség. Mit gondolsz – nézett óvatosan Sarára –, mi történik azokkal a lányokkal?

– Hogy érted, hogy „lányok”? Az én lányom az egyetlen. – Most igen. De nem ő az első. Mindig van egy újabb Eva. Guilder csak úgy tudja megnyugtatni Lilát, ha ad neki egy gyereket. De amint elérnek egy bizonyos kort, a nő elveszti az érdeklődését, vagy pedig a gyerek utasítja el. Akkor szereznek neki egy újat. Sara hirtelen úgy elkezdett szédülni, hogy le kellett ülnie. – Mennyi az a bizonyos kor? – Öt-hat év. Változó. De mindig megtörténik, Sara. Ezt mondom neked. Az óra ketyeg. Talán nem ma, talán még nem is holnap, de rövidesen. Aztán mehet az alagsorba. Sarának kényszerítenie kellett magát, hogy feltegye a következő kérdést. – Mi van az alagsorban? – Ott csinálják a vért a vörös szeműeknek. Nem ismerjük az összes részletet. A folyamat emberi vérrel kezdődik, de aztán valami történik vele. Megváltoztatják valahogy. Van odalent egy férfi, valamiféle fertőzött, vagy legalábbis így mondják. Úgy hívják őt, a Forrás. Megissza az emberi vérből készült párlatot, ami megváltozik a vérében, és valami más jön ki. Láttad, mi történik a nővel? – kérdezte Nina. Sara bólintott. – Ez történik mindegyikükkel, csak a férfiaknál lassabban zajlik. A Forrás vérétől megfiatalodnak. Ez tartja őket életben. De amint a lányod lemegy oda, soha többé nem jön ki. – Mit kell tennem? – Amikor eljön az idő, megmondjuk. De nem kell nagy képzelőerő, hogy kitaláld: ismered a módszereinket. Te végrehajtod a parancsot. Mi meg utána ki fogjuk hozni a lányodat. A szavamat adom. Sara megértette, mit kér Nina. Nem is kéri, utasítja. Kate túsz, és a váltságdíjat vérben kell majd megfizetni érte. – Gyűlöld őt érte, Sara. Gondolj bele, mit tesz. Mindnyájunk számára el fog jönni a pillanat, ahogy eljött Jackie-nek is. Én örömmel fogok menni, amikor kérnek. És hacsak ez a dolog nem jön össze, a lányod egyedül marad. Soha nem fogjuk tudni megmenteni őt. – Hol van? – kérdezte Sara. Nem kellett világosabbnak lennie, nyilvánvaló volt, mire gondol. – Jobb, ha még nem tudod. Fogsz kapni egy üzenetet a szokásos módon. Te vagy a kulcsember, és az időzítés fontos. – Mi van, ha nem tudom megcsinálni? – Akkor is meghalsz. Csak akkor a lányod is. Csupán idő kérdése. A mikéntjéről már meséltem neked – nézett Nina mélyen Sara szemébe, de a tekintetében nem volt semmi részvét, csak rideg világosság. – Ha ez terv szerint megy, az a vörös szeműek végét jelenti. Guilder, Lila, mindenki. Érted, amit mondok? Sara elméje teljesen eltompult. Érezte, hogy bólint, aztán alig hallható hangon azt mondja: „igen.”

– Akkor teljesítsd a kötelességed. Tedd meg a lányodért. Kate-nek hívják, ugye? – Honnan...? – kezdte Sara, de a döbbenettől szólni se tudott. – Te mondtad meg, hogyan nevezted el. Nem emlékszel? Elmondtad nekem aznap, amikor megszületett. Hát persze, gondolta. Kezdett összeállni a kép. Nina volt a nő a szülészeten, aki odaadta neki Kate hajtincsét. – Lehet, hogy nem hiszel nekem, Sara, de jót akarok. – Hát furán csinálod – szólt Sara, és nevetni akart, de már nem volt képes rá. – Meglehet. De ilyen időket élünk – mondta Nina, majd ismét elhallgatott, és őt fürkészte. – Ott van benned. Mindig felismerem. Tényleg ott volt benne? A kérdés értelmetlen volt. Valahogy erőt kell gyűjtenie. – Tedd meg a lányodért, Sara. Tedd meg Kate-ért. Máskülönben nincs esélye.

ÖTVEN Mindaz, amit csináltak, elviselhető volt. Fájdalommal persze járt, és előtte el kellett viselni a fájdalom unokatestvérét, a várakozást. De azért ki lehetett bírni. Hosszú ideig nem kérdeztek és nem követeltek tőle semmit. Egész egyszerűen ezt szerették csinálni, és folytatták is sötét üzelmeiket, igyekezve örömüket lelni benne, bár Alicia nem adta meg magát egykönnyen. Kiáltásait elfojtotta, az egészet sztoikus nyugalommal viselte, nevetett, amikor csak tudott, és azt mondta: Tegyetek, amit csak akartok, nem érdekel. Engem kell láncra verni. Nem gondoljátok, hogy ez önmagáért beszél hogy ez már önmagában győzelem? A víz volt a legrosszabb az egészben. Ez furcsa volt, mert Alicia mindig is szerette a vizet. Már gyerekkorában is bátor úszó hírében állt, a Kolónián a barlangban mélyen lemerült a víz alá, olyan hosszan visszatartotta a lélegzetét, amilyen hosszan csak tudta, megérintette a feneket, közben tompán lüktetett a füle, és figyelte a kifújt levegő buborékjait, amint a sötétből messze fel, a napfény felé emelkednek. De ezek most néha tölcsérrel öntöttek vizet a szájába. Néha leszedték a láncokról, egy deszkához szíjazták, és egy jeges kádba mártották a fejét. Kezdjük – gondolta minden alkalommal, és számolta a másodperceket, amíg vége nem lett. A napok múlásával az ereje észrevehetően fogyott. Összességében csak kis mértékben csökkent, de ez is éppen elég volt. Adtak neki enni, szójából vagy kukoricából készült, nyúlós kását meg csíkokra vágott, túlfüstölt, kemény, kikészített bőrre emlékeztető húst, mert az volt a ki nem mondott szándékuk, hogy életben tartsák őt, és így jól érezhessék magukat, ameddig csak lehet. Néma esküt tett: ha végre emberi vért ízlel majd, ami egyértelmű és végérvényes átváltozását jelentené, az ő vérük lesz az. Nehéz volt feladni tagságát az emberi fajban, de ez a gondolat némiképp vigasztalta. Teljesen lecsapolja majd a rohadékokat. Egyáltalán nem tudta mérni az idő múlását. Az lett a szokása, hogy amikor egyedül volt, gondolatban rekonstruálta múltja eseményeit, és úgy haladt végig az emlékei között, mintha egy képekkel teli folyosón lépkedne; az őrködés az Első Kolónián; az út Peterrel, Amyvel és a többiekkel a coloradói Sötétföldeken keresztül; furcsa, vérszegény gyerekkora az Ezredessel. Mindig úgy szólította, „uram”, soha nem úgy, hogy „Niles”, pláne nem úgy, hogy „papa”; kezdettől fogva olyan volt, mint a felettese, nem mint egy apa vagy egy barát. Furcsa most belegondolni ebbe. Életének emlékeiben az érzelmek egész skálája jelen volt, a szomorúság, a boldogság, a vidámság, a magányosság és bizonyos mértékig a szeretet, de minden emlékben ott rejlett a hozzátartozás érzése. Ő volt az emlékei, és az emlékei ő voltak. Remélte, hogy megtarthatja őket, amikor már túl van mindenen. Azon kezdett tűnődni, vajon mindössze a fájdalmas mesterkedéseik végtelen ismételgetését szánták-e neki, amikor fogságának ritmusát egy férfi érkezése szakította meg, akiről úgy festett, ő lehet a főnök. Nem mutatkozott be, és legalább egy percig egyáltalán semmit sem szólt, csak állt előtte, miközben ő függött a mennyezetről, és olyan arckifejezéssel vizsgálgatta Aliciát, mintha egy elgondolkodtató könyvet olvasna. Sötét öltönyt, nyakkendőt és keményített fehér inget viselt; egy nappal se nézett ki többnek harmincnál. Bőre halvány és lágy, mintha soha nem látott volna napot. De a szeme árulkodott leginkább az igazságról, ami nem is lepte meg Aliciát. – Maga... más – lépett közelebb a férfi. Hirtelen beszívta a levegőt az orrán át, és körbeszaglászott, mint egy kutya. – Igen, ezt sokszor megkapom. – Érzem a szagán. – Hát nem mondhatom, hogy sokat tudtam volna mosakodni – vigyorodott el a lehető legarcátlanabbul. – És ki maga? – Itt csak én tehetek fel kérdéseket.

– Tudja, nem lenne szabad a sötétben olvasnia. Nagyon rosszat tesz a szemének. A férfi hátralépett, kihúzta magát, és pofon vágta. – Nahát – mondta Alicia az állkapcsát jobbra-balra mozgatva. – Jaj. Ez egy kicsit csípett. – Miért nincs dögcédulája? – lépett megint előrébb a férfi, és erőszakosan megcsavarta Alicia felemelt karját. – Menő a ruha, ami magán van. A magamfajta lány úgy érzi tőle, hogy alul van öltözve – erre újabb arculcsapás következett, mint az ostorcsattogás. Alicia pislogott egyet könnyező szemével, aztán végigsimított a nyelvével a fogán, és vér ízét érezte. – Maguk itt mind ezt csinálják? Nem valami szívélyes fogadtatás. Hát nem kedveltem meg magát, az biztos. A férfi haragjában összeszorította vérben forgó szemét. Ez mindenesetre már jelentett valamit. – Meséljen Lázárról. – Nem mondhatom, hogy bármi eszembe jutna róla. A férfi megint megütötte, mire ő csillagokat látott. Alicia úgy ítélte, hogy a férfi még tartogatja a teljes erejét. Cseppenként adagolja, lassan fokozva. – Miért nem vág le innen, és akkor beszélgethetnénk rendesen? Mert ez így nyilvánvalóan nem működik, maga is beláthatja. Bumm, sújtott le a férfi keze, ezúttal ökölbe szorítva. Úgy érezte, mintha egy deszkával vágtak volna rá. Alicia vért köpve rázta le magáról. – Meséljen. – Menj a picsába. Egy döngő csapás a gyomrába. A lélegzete bennakadt, amikor a rekeszizma összehúzódott, mint egy satu. Teltek a levegő nélküli másodpercek. Abban a pillanatban, amikor a tüdeje végre kitágult, a férfi megint megütötte. – Ki... az a... Lázár? Aliciának kezdett kisebb gondot okozni az összpontosítás. Az összpontosítás, meg a lélegzés és a gondolkodás. Nekigyürkőzött, várva az újabb csapást, de nem jött semmi; ekkor tűnt fel neki, hogy a férfi közben kinyitotta az ajtót. Három alak lépett be. Valami derékmagasságú padot hoztak, széles kerettel az alján. – Hadd mutassam be egy barátomat. Ő Baszógép. Persze már találkoztak is. És a barátomban egészen mély nyomot hagyott a találkozásuk. Alicia látása fokozatosan élesedett. Valami baj volt a férfi arcával. Vagy inkább az arca egyik felével. Úgy nézett ki, mint egy szelet hús, amit nagyon következetlenül sütöttek meg, és a közepe nyers lett, a szélei meg elszenesedtek. A férfi hajának a fele leégett, ahogy az orra nagy része is. A bal szeme mintha nyúlós kocsonyává olvadt volna. – Pfuj – bökte ki Alicia. – Baszógép éppen a gyűjtőterületen tartózkodott, amikor maga úgy döntött, hogy szétlő egy folyékony propángázzal teli tartályt. Nos, a következmények kimondottan felzaklatták a barátomat.

– Ahol fát vágnak, ott hullik a forgács. Örvendek, Baszógép. Igazán bájos neve van. – Baszógépnek különleges szenvedélyei vannak. Elhiheti nekem, hogy nem véletlenül kapta ezt a becenevet. És van magával egy kis elintéznivalója – azzal az öltönyös férfi a másik kettőhöz fordult. – Kötözzétek le. Jobban belegondolva, várjatok egy másodpercet. Elkezdte ütni-vágni. Az arcát. A testét. Mire a férfi elfáradt, Alicia szinte semmit nem érzett. Valami más lett a fájdalomból – valami távoli, homályos benyomás. Lánccsörgést hallott, aztán nem érezte a csuklóján a nyomást. Lefelé nézett, lovaglóülésben ült a padon, a lábfejét széttárva a kerethez kötözték. A nadrágját leráncigálták a testéről. – Egy kicsit egyedül hagyjuk magával a barátunkat, biztosan lesz egy kis bizalmas megbeszélnivalójuk egymással – mondta az első férfi, és Alicia hallotta, ahogy csukódik az ajtó, aztán

a baljóslatú és végleges hangot, amint elfordul a pecek a zárban.

ÖTVENEGY Amy minden éjjel, miközben Greerrel észak felé tartottak, Wolgastról álmodott. Néha a körhintán ültek. Néha autóztak, kisvárosokon és zöld, tavaszi vidéken haladtak át, hegyek magasodtak a távolban, meredek oldalukat ragyogó jég borította. Besötétedett, és ők Oregonban voltak, a táborban. A kunyhó nagy szobájában, egymással szemben ültek a padlón törökülésben, közöttük egy megfakult Monopoly-tábla, mellette rendezett halmokban a pénz, rajta Amy kis kalapja és Wolgast kis autója, Wolgast a pohárból dobja a kockákat, és előremegy a bábujával a St. Charles Place-re, ahol ott áll Amy hat (hat!) szállójának egyike. A kályha jó melegre fűtötte a szobát, és az ablakokon túl, a nagy, téli hidegben porhó hullott a bársonyosan sötét égből. – Az isten szerelmére – kesergett Wolgast. Odavetette a bankjegyeket. Elkeseredése nem volt valódi, veszíteni akart. Azt mondta Amynek, hogy szerencséje van, és így szerencséje is lett. Szerencséd van, Amy. A bábuik egyre csak jártak körbe. Újabb pénzek cseréltek gazdát. Park Place, Illinois Avenue, Marvin Gardens meg a vicces nevű „B & O” vasút. Amy pénzkötege nőttön-nőtt, Wolgasté meg egyre apadt. A lány vasutakat vett és közműveket, közben házakat és szállókat húzott fel mindenütt, rengeteg ingatlanra tett szert, úgyhogy még többet tudott építkezni, teljesen beterítve a táblát. A játék kulcsa az, ha az ember meg tudja lovagolni ezt a gyorsuló matematikát. – Azt hiszem, jelzálogkölcsönre van szükségem – vallotta be Wolgast. – A bank szívesen ad – vigyorgott a lány diadalmasan. Ha a férfi egyszer kölcsönt vett fel, onnantól közeledett a vég, általában a megadás jeleként feltartotta a kezét. Aztán elfoglalták megszokott helyüket a kanapén, állig betakaróztak, és felváltva olvastak egymásnak. Aznap este H. G. Wells: Az időgép című könyve volt soron. Wolgast a táblára dobta a kockákat. Egy hármas és egy négyes. Előrement az autójával, és a „Pótadó” mezőre lépett, rajta a kis, gyémántköves gyűrű. – Már megint – forgatta a szemét, és fizetett. – Olyan csodálatos itt lenni veled. Jó kis havazás – nézett ki a háta mögött az ablakon. – Mióta esik? – Szerintem már jó régóta. – Mindig is szerettem a havat. Eszembe juttatja a gyerekkorom. Amikor havazik, mindig úgy érzem, hogy karácsony van. A fa ropogott a kályhában. A sűrű erdőben egyre csak hullott a hó. Másnap reggel meleg, fehér fényre és csendre virradtak. – A szüleim minden évben elvittek a Karácsonyi énekre. Akárhol éltünk éppen, kerestek egy színházat, és elmentünk. Jacob Marleytól mindig borzasztóan féltem. Azt a láncot hordta, amit maga kovácsolt életében.[5] Olyan szomorú. De szép is. Sok ilyen mese van – azzal elgondolkodott egy pillanatig. – Néha azt kívánom, bárcsak itt maradhatnék veled örökre. Butaság ez, tudom. Semmi nem tart örökké. – Van, ami igen. – Micsoda? – Amire szeretünk emlékezni. A szeretet, amit bizonyos emberek iránt éreztünk. – Az én szeretetem irántad – így Wolgast. Amy bólintott. – Mert, tudod, szeretlek. Mondtam már neked? – Nem kellett mondanod. Mindig is tudtam. Kezdettől fogva. – Nem, mondanom kellett volna. Jobb, amikor ki is mondjuk – sóhajtotta sajnálkozó hangon. Csend lett, sűrű, mint az erdő, és mély, mint a hó, ami ráhullott. – Valami más lett benned, Amy – tanulmányozta az arcát. – Valami megváltozott. – Igen, én is azt hiszem.

A szélek felől közelíteni kezdett a homály. Mindig ez történt, mint amikor lassan kialusznak a fények a színpadon, míg végül csak ketten maradtak. – Nos, akármi is ez, nekem tetszik – vigyorgott a férfi, majd egy pillanat múlva folytatta. – Elmondtad Carternek, mennyire sajnálom? – Tudja. – Ezt soha nem fogom megbocsátani magamnak – nézett Wolgast a lány mögé. – Csak rá kell nézni, és lehet tudni. A szíve mélyéből szerette azt a nőt – pillantott le a Monopolytáblára. – A jelek szerint a játéknak vége. Nem tudom, hogy csinálod. Legközelebb elkaplak. – Szeretnél olvasni? Elfoglalták helyüket a heverőn a gyapjútakaró alatt. Az asztalon bögrékben forró kakaó, ami, akárcsak minden más, magától került oda. Wolgast felemelte a könyvet, és pörgetni kezdte a lapokat, amíg meg nem találta, hol tartottak. – Az időgép, hetedik fejezet – azzal megköszörülte a torkát és Amy felé fordult. – Te bátor lány. Az én bátor Amym. Tényleg szeretlek, ugye tudod? – Én is szeretlek – mondta Amy odabújva hozzá. Végtelen órákat, egy röpke szempillantásnyi időt töltöttek el így, amíg a sötétség leple be nem takarta őket.

ÖTVENKETTŐ A keleti utánpótlási vonal mentén haladtak északra, Texarkana felé, útközben bunkerekben aludtak, és ételt meg üzemanyagot is onnan vételeztek. Tifty egyik járművével, egy utólag katonai konténerré átalakított kisteherautóval mentek. A konténerre rövidesen szükségük is lesz: Little Rocktól északra a szabadban kell majd menedéket találniuk. Az üzemanyag pedig nem gond, magyarázta Tifty. A teherautóban elfért plusz kilencszáz liter tartalék, és amikor tizenöt éve Greerrel és Crukshankkel tette meg az utat északra, egészen az iowai határig felderítették a lelőhelyeket – repülőtereket, dízelolajjal működő erőműveket meg nagy, kereskedelmi raktárakat, ahol gombamód álltak szerteszét a tartályok. A teherautó fel volt szerelve egy szűrőrendszerrel, – amivel semlegesíteni tudták a szennyezőanyagokat, – és oxidáló anyagokkal. Hosszú az út, de ha szerencséjük van, és az időjárás is kedvez nekik, december közepére Iowában lehetnek. Százhatvan kilométerre délre jártak a missouri határtól, amikor először kellett a konténerben éjszakázniuk. Alkonyatkor Tifty levett egy nagy, műanyag kancsót a platóról, az arca elé rongyot tett, és a kancsóban levő, átlátszó folyadékkal húzott egy vonalat a jármű körül. – Mi van abban a dologban? – kérdezte Lore. A bűztől könnyezni kezdett. – Régi családi recept. A drakok utálják, és elfedi a mi szagunkat is. Nem is fogják tudni, hogy odabent vagyunk. Megették a vacsorájukat, ami babból meg sótlan tengerészkekszből állt, és lefeküdtek a priccsekre. Hollis rövidesen már horkolt is. Hollis? – figyelt fel Peter. – Nem is, hanem Lore. Úgy aludt, ahogy minden mást is csinált: ahogy tetszett neki. Peter meg tudta érteni, miért vonzódik hozzá Michael – a nő nagyon csábító volt –, de azt is, hogy a barátja miért nem ismeri ezt be. Ki tudna ellenállni, ha valaki ennyire akarja őt? A finomítóban várakozással töltött napok során Peter nemegyszer eltűnődött azon, vajon Lore flörtöl-e vele. Aztán arra jutott, hogy igen, de ez is csak a taktika része. Próbál minél mélyebbre jutni Michael világába. És amint eléri a dolog magvát, Michaelnak nem marad védműve, teljesen Lore-é lesz. Peter mocorgott a priccsén, próbálta kényelembe helyezni magát, mindig nehezére esett elaludni egy konténerben. Pont, amikor elaludt volna, valami zaj a külvilágból visszalökte az ébrenlétbe. Egyszer, Amarillo közelében a fertőzöttek egész éjjel dörömböltek a falakon. Ténylegesen felemelték a keretet, és megkísérelték felborítani. Hogy megőrizzék kedélyüket, Peter osztagának tagjai pókerezéssel és viccmeséléssel töltötték az órákat, mintha semmi fontos nem zajlana odakint. Pokoli lárma jön kintről – mindössze ennyit mondtak. – Így nem tudok koncentrálni. Peternek hiányozni fog az az élet; kilenc napja távozott el engedély nélkül, és éppolyan törvényen kívüli lett, mint Hollis vagy Tifty. Apgar üzenete világosan hangzott: egyedül kell csinálnod, mindenki le fog tagadni mindent.

Aztán arra ébredt, hogy Hollis felrázza. Leszálltak a teherautóról. Hideg volt kint, ilyen messze északon igencsak érezni, hogy tél van. A szürke esőfelhők, ezek az égi sziklaképződmények, alacsonyan szálltak felettük. – Látjátok? – mutatott Tifty a földre a teherautó körül. – Semmi nyom. Továbbhajtottak. A fertőzöttek hiánya nem hagyta nyugodni Petert. Még a bunkerek körül sem láttak se nyomokat, se ürüléket. Örömteli fordulat, de olyan valószínűtlen, hogy már inkább nyugtalanította őket, mintha a fertőzöttek valami meglepetést tartogatnának nekik. Lassabban haladtak, mert az utak eltünedeztek, Tiftynek gyakran meg kellett állítania a teherautót, hogy újraszámítsa az útirányt egy iránytű, térképek és néha egy szextáns nevű szerkezet segítségével, amilyet Peter még soha nem látott. Michael megmutatta neki, hogy működik. A nap meg a horizont által bezárt szög megmérésével, számításba véve az időt és a dátumot is, lehetséges volt kiszámítani a helyzetüket minden egyéb információ nélkül. A műszert jellemzően hajókon használták, a tengeren, magyarázta Michael, ahol a horizontot nem takarta semmi, de szárazföldön is működik. Honnan

ismered ezt a dolgot? – kérdezte Peter, de abban a pillanatban, amikor feltette a kérdést, már tudta is a választ. Michael azért tanulta meg a szextáns használatát, mert már készült, hogy tengerre száll – mindenképp meg akarta találni a határvonalat, ha létezik. Teltek a napok, és még mindig sehol egy fertőzött. Ekkor már folyton ezen töprengtek, bár mindig csak megjegyezték, hogy milyen fura, de soha nem beszéltek róla többet. Furcsa – mondták. Szerintem szerencsésnek mondhatjuk magunkat. És valóban azok is voltak. De tudták, hogy a szerencse forgandó. Tizenegy nap elteltével Tifty bejelentette, hogy közelednek a missouri-iowai határhoz. Piszkosak voltak, fáradtak és rosszkedvűek. Két teljes napra elakadtak egy névtelen folyónál, és kilométerről kilométerre araszoltak vissza, hogy találjanak egy még álló hidat. Az üzemanyagkészletük már fogytán volt. A táj megint megváltozott, nem volt annyira lapos, mint Texas, de majdnem, a szelíden hullámzó dombokat derékig érő fű borította. Dél felé járt az idő, amikor a volánnál ülő Hollis megállította a teherautót. Peter, aki hátul szunyókált, arra ébredt, hogy nyílnak a teherautó ajtajai. Amikor felült, azt látta, hogy egyedül van a vezetőfülkében. Miért álltak meg? Magához vette a puskáját, és lemászott. Mindent bevont valami finom, halvány por – a füvet, a fákat. Hó? A levegőben fanyar, égett szag terjengett. Nem hó volt. Hamu. Kis, fehér felhők szálltak fel léptei nyomán, miközben odament, ahol a többiek is álltak, egy domb tetejére. Ott megállt, ahogy a társai is megálltak, mert földbe gyökerezett a lábuk a látványtól. – Az isten szerelmére – mondta Michael. – Mi a franc ez?

ÖTVENHÁROM Ki ez a nő? Kém. Lázadó. Ennyi bizonyos volt, a túszok kiszabadítására tett kísérlete minden jellegzetes jegyet magán viselt, és megölt hat embert, mielőtt elkövette a végzetes hibát. De valami mégse stimmelt, mert nem volt dögcédula a karján. És mire vélje a különös szagot, amit messziről érezni rajta? Megtalálták a fegyverét, egy félautomata Browningot, a tárban két golyó maradt. Guilder még nem látott ilyet, nem tőlük származott. Vagy a lázadók szereztek fegyvereket általa ismeretlen forrásból, vagy a nő jött valahonnan máshonnan. Guilder nem szerette a rejtélyeket. Még Lázár gondolatánál is kevésbé szerette őket. A nő megtörhetetlennek tűnt. Még a nevét se árulta el nekik. Baszógépnek, annak a hírhedten perverz pszichopatának sem sikerült kiszednie belőle egyetlen információmorzsát sem. Guilder különös nyugalommal hozta meg a döntést, hogy igénybe veszi a férfi szolgálatait. A fertőzöttek eledelévé válni egy dolog; ők könyörületesen, rövid idő alatt végeznek az emberrel. Egyáltalán nem kellemes, de gyorsan vége. És ami azt a kis ütlegelést meg a vízdeszkázás óvatos alkalmazását illeti, amikor letartóztatnak valakit, nos, néha az ilyen intézkedések egyszerűen elkerülhetetlenek. Mit is mondtak erre anno? Különleges esetben alkalmazható vallatási módszerek? De a jóváhagyott szexuális erőszak: ez valami új. Egy kis fejtörést azért okozott Guildernek a dolog. Ilyesmik kicsi, kegyetlen országokban történtek, ahol machetékkel vagdalták az embereket apró darabokra pusztán azért, mert nem a megfelelő faluban születtek, vagy kissé másmilyen volt a fülük, vagy jobban szerették a csokoládét a vaníliánál. A gondolatnak taszítania kellett volna őt. Méltóságán alulinak kellett volna lennie. De hát Lázár kergette bele. Furcsa, hogy az egyik nap még teljes őrültségnek tűnhet valami, ami másnap már a legésszerűbb dolog.

Ezek a gondolatok motoszkáltak Guilder fejében, miközben a tárgyalóasztal végén ült. Ha lett volna választási lehetősége, mellőzte volna ezeket a hetente tartott megbeszéléseket, amik a túl sok bába tipikus példájaként kivétel nélkül mindig szövevényes ügyrendi civakodássá fajultak. Guilder szilárdan hitt a világos parancshierarchiában és a bürokrácia hatalmi piramisának megosztott felelősségében. Ettől rendszerint hatalmasra duzzadt a felesleges papírmunka az alsóbb szinteken, és az emberek túlzottan szomjazni kezdtek az aktatologatásra meg a precedensekre, de legalább senkinek nem jutott eszébe ugrálni. Mindazonáltal fenn kellett tartani a közös kormányzás látszatát, legalábbis egyelőre. – Van valakinek valami mondandója? Úgy tűnt, nincs senkinek. A kínos csendet Hoppel propagandaminiszter törte meg, aki közvetlenül Guilder balján ült, Suresh, a közegészségügyi miniszter mellett, éppen szemben Wilkesszel.

– Azt hiszem, mindenki amiatt aggódik – kezdte, miután megköszörülte a torkát –, illetve nem is annyira aggódik, inkább az foglalkoztat mindenkit, és azt hiszem, most minden jelenlevő nevében beszélek... – Az isten szerelmére, nyögje már ki. És vegye le a szemüvegét. – Ja, jó – emelte le Hoppel a füstszínű lencséket a fejéről, és ideges aprólékossággal a tárgyalóasztalra tette őket. – Tehát azt akartam kérdezni – folytatta, és megint megköszörülte a torkát –, nem lehet-e esetleg, hogy az irányítás kezd kicsúszni a kezünk közül? – De lehet. Ez rohadtul igaz. És ez az első értelmes dolog, amit ma hallottam. – Úgy értem, hogy az általunk alkalmazott stratégia mintha nem oda vezetne, ahova jutni akarunk.

– És mit javasol? – sóhajtott ingerülten Guilder. Hoppel önkéntelenül is a kollégáira vetette a tekintetét. Jó lenne, ha most felsorakoznátok mögöttem

– egyedül nem megyek bele ebbe a nehéz helyzetbe. – Talán kevesebb megtorlásra lenne szükség. Legalább egy ideig.

– Kevesebb megtorlásra? Miközben péppé vernek minket? – Éppen erről van szó. Sok a szóbeszéd a síkföldön, és nem a mi terveink szerint alakulnak a dolgok. Talán fokozatosan visszavehetnénk egy kicsit. Aztán meglátjuk, úgy mire jutunk. – Elment az esze? Mindnyájuknak elment az esze? – Maga mondta, hogy az irányítás kezd kicsúszni a kezünk közül. – Én ilyet nem mondtam, ezt maga mondta. – Akárhogy is áll a dolog, néhányan arról beszélgettünk... – Ki vele, ne köntörfalazzon. – Rendben, tehát. Nekünk az az ötletünk támadt, hogy talán éppen az ellenkező irányba kéne mennünk. Inkább azt kéne elérni, hogy mindenki a mi oldalunkra álljon. Ha tud követni. – Szóval azt javasolja – mondta Guilder, miután nagy levegőt vett, hogy megnyugodjon –, és bocsássa meg az átfogalmazást, hogy nézzünk ki beszarinak. – Guilder igazgató úr, ha szabad – szólt ezúttal Suresh. – Egy sikeres lázadás úgy működik... – Embereket ölnek. Síkföldieket ölnek. Mit nem értenek ezen? Ezek az emberek hóhérok. – Senki nem állítja az ellenkezőjét – folytatta Suresh kifejezéstelen arccal. – És egy kis ideig ez a mi malmunkra hajtotta a vizet. De hiába voltak az összefogdosások, nem tettünk szert semmi hasznos információra. Még mindig nem tudjuk, hol bujkál Lázár, és mi alapján teszi meg a következő lépését. Senkit sem sikerült leleplezni. És közben a megtorlások a lázadók hatékony toborzó eszközévé váltak.

– Tudja, hogy hangzik ez? Hát elárulom. Mintha betanult szöveget mondana. – Hadd mutassak valamit – folytatta Suresh figyelmen kívül hagyva a gúnyos megjegyzést. Az asztalon levő dossziéból előhúzott egy papírlapot, és odatolta Guildernek. Az ő propagandaanyaguk egyik közleménye volt, de a túloldalára odafirkált valaki egy másik üzenetet. Síkföldiek, ébredjetek! A vörös szeműek napjai meg vannak számlálva! Csatlakozzatok lázadó testvéreitekhez! Minden tiltott cselekedet csapást mér a rendszerre! És így tovább, ebben a szellemben. Amikor Guilder felnézett, látta, hogy úgy bámulják őt, mintha egy bomba lenne, ami bármelyik pillanatban felrobbanhat. – Na, és? Mit bizonyít ez? – A rendfenntartó erők ötvenhat ilyet találtak eddig – felelte Suresh. – Mondok egy példát, ami jól rávilágít arra, milyen gondokat okoz ez. Ma reggel a névsorolvasáson egy egész szállás megtagadta a himnusz eléneklését. – És megverték őket? – Több mint háromszázan voltak. És ennek a számnak csak a felét tudjuk letartóztatni. Egyszerűen nincs több helyünk. – Akkor csökkentsék felére a fejadagjukat. – A síkföldiek már így is jóformán száraz kenyéren és vízen élnek. Ha tovább csökkentjük az adagot, nem lesznek képesek dolgozni. Őrjítően hangzott. Guilder összes ötletét azonnal elvetették. A helyzet nem kevesebbel fenyegetett, mint a vezetőség szervezett zendülésével. – Tűnés, mindenki. Takarodjanak kifelé. – Szerintem – forszírozta Suresh dühítő lelki nyugalommal – jó lenne valami konszenzusra jutnunk a stratégiát illetően. Guildernek az összes vér az arcába tolult. Lüktettek a fejében az erek, a gutaütés kerülgette. Felvette a papírt, és meglengette a levegőben.

– Azt kéne elérni, hogy mindenki a mi oldalunkra álljon. Maguk hallják, amit mondanak? Olvasták ezt? – Guilder igazgató úr... – Nincs több mondandóm maguknak. Kifelé. Az asztal körül ülők összeszedték a papírokat, becsukták az aktatáskákat, és aggodalmas pillantásokat váltottak. Mindenki felállt, és elindult az ajtó felé. Guilder a kezébe temette az arcát. Jézusom, már csak ez hiányzott. Valamit tenni kell, éspedig azonnal. – Wilkes, várjon egy másodpercet. A férfi megfordult, szemöldökét felvonta. – Maga maradjon. A többiek távoztak. Vezérkari főnöke az ajtóban ácsorgott. – Üljön le. Wilkes visszament a székéhez. – Volna szíves elmondani nekem, mi a franc volt ez? Magában mindig megbíztam, Fred. És abban is bíztam, hogy a maga keze alatt simán mennek a dolgok. Úgyhogy most hagyjuk a süket dumát.

– Csak aggódnak. – Aggódni az egy dolog. De nem fogom eltűrni a megosztottságot a vezetőségben. Különösen, amikor ilyen közel vagyunk. Most már bármelyik nap ideérhetnek. – Ezt mindenki megérti. Csak nem akarják... nos, hogy a dolgok elszabaduljanak. Tartsa meg a mentegetőzéseit – gondolta Guilder. – Mit gondol? Elszabadultak a dolgok? – Tényleg azt akarja, hogy válaszoljak? – kérdezte Wilkes. Amikor Guilder nem szólt semmit, ő vállat vont. – Talán egy kicsit. Guilder felállt, kivette a szemüvegét a zakózsebéből, és félrehúzta a függönyt. Ez a lehangoló hely. Az isten háta mögött. Hirtelen elkezdett visszavágyódni a múltba, a régi világba, ahol autók voltak, vendéglők, üzletek, tisztítók, adóbevallások, forgalmi dugók és sorban állás a mozi előtt. Már rég nem érezte magát ilyen nyomottnak. – Több kisbaba kell, hogy szülessen. – Tessék? – Kisbabák, Fred – mondta hátat fordítva a férfinak, és csak rázta a fejét az ironikus gondolatra. – Vicces, de soha nem igazán tudtam sokat a kisbabákról. Soha nem éreztem a késztetést. Magának volt kettő, ugye? Íratlan szabály volt, hogy nem kérdeznek egymás előző életéről. Guilder érezte is Wilkes habozását, amikor az válaszolt. – Három volt. Két fiú és egy lány. Meg hét unokám. – Szokott rájuk gondolni? Guilder elfordult az ablaktól. Wilkes is felvette a szemüvegét. A fény vagy valami más miatt? – Már nem – rándult meg kissé Wilkes szájának egyik szeglete. – Most próbára akar tenni, Horace?

– Talán igen, egy kicsit. – Ne tegye, kérem. Ebben a mondatban több erő volt, mint amit Guilder valaha hallott a férfitól. Nem tudta eldönteni, hogy ez megnyugtató-e, vagy sem. – Tudja, közös nevezőre kell hozni majd mindenkit. Számíthatok magára? – Hiszen kérdeznie sem kell. – Azért járjon a kedvemben, Fred. Rövid megakadás, aztán Wilkes bólintott. A helyes válasz, de Wilkes tétovázása nem hagyta nyugodni. De miért kérdezgette őt egyáltalán?

Nem csak a megbeszélés ifjonti heve zavarta, azzal már volt dolga korábban is. Mindig egymás tyúkszemére léptek. Jaj! Ez fájt! Nem igazság! Komolyan mondom! Valami mélyebb és felkavaróbb készülődött. Több volt, mint az elhatározás hiánya, úgy érezte, mintha a szeme előtt törne ki egy lázadás. Minden ösztöne ezt súgta neki, mintha egy egyre táguló gleccserszakadék felett állna, és egyik lába az innenső, a másik a túlsó oldalon lett volna. Behúzta a függönyt, és visszatért az asztalhoz. – Mi a helyzet a fertőzöttek etetőhelyével? Wilkes arcizmai láthatóan elernyedtek, végre újra elemében volt. – A robbanás jól szétrombolta az épületet. Kell még legalább három nap, hogy rendbe hozzák a kaput és a világítást. Túl sok idő – gondolta Guilder. Az emberek szeme láttára kell majd csinálniuk. Lehet, hogy jobb is így, legalább két legyet üthet egy csapásra. Egy kis színjáték, hogy csatasorba álljanak a csapatok. Odatolta az írótömbjét vezérkari főnökének. – Írja. – Olyan... furcsa ez.

ÖTVENNÉGY Lila nemrég hagyta abba a táplálkozást, és épp az ezzel járó szülési fájdalmakat szenvedte. Feltehetőleg Guilder hozta a vért, amíg Sara és Kate az udvaron játszottak. Mivel két egymást követő nap is fagypont felett volt a hőmérséklet, a hó jól tapadt, és tökéletes hógolyókat lehetett belőle gyúrni. Dobálták is egymást órákig. Aztán babos-bögrés játékot játszottak a padlón, a tűz mellett. Sara nem ismerte, Kate tanította neki. Micsoda öröm, ha az ember a saját gyerekétől tanulhat meg egy játékot! Sara próbált nem gondolni arra, milyen gyorsan el fog ez múlni. Bármelyik nap jöhet az üzenet Ninától. – Igen – szólt Lila, mintha ő és Sara éppen beszélgettek volna –, szóval rövidesen lesz egy kis dolgom. Sara nem nagyon figyelt. Úgy tűnt, Lila el van veszve a tévképzeteiben. Lesz egy kis dolga? – David azt mondja, hogy el kell mennem – nézett a tükörbe Lila, és olyan savanyú arcot vágott, amilyet mindig szokott, amikor Davidról beszélt. – Lila, ez egy jótékonysági koncert. Tudom, hogy nem szereted az operát, de mindenképpen el kell mennünk. Lila, ez az ember egy jelentős kórház igazgatója, az összes feleség ott lesz, hogy nézne ki, ha én egyedül mennék? – beletörődve sóhajtott, és a kefét tartó keze megállt félúton dús hajában. – Ha csak egyszer gondolna arra, hogy én mit akarok csinálni, hogy én hova akarok menni. Brad bezzeg figyelmes volt. Brad olyan férfi volt, aki odafigyelt rám. Áruljon el nekem valamit, Dani – nézett Sara szemébe a tükörben. – Van barátja? Van valaki különleges az életében? Ha nem vagyok indiszkrét. A csudába is, hiszen csinosnak igazán csinos. Fogadok, hogy több tucat udvarló dörömböl az ajtón.

Sarát egy pillanatra megzavarta a kérdés, Lila szinte soha nem kérdezett róla semmit. – Igazából nincs. – Nos – gondolkodott el rajta Lila –, ez okos dolog. Még rengeteg ideje van. Randizgasson csak több fiúval, ne állapodjon meg. Aztán ha találkozik az igazival, azt úgyis tudni fogja. Ne feledje, Dani

– folytatta tovább a gondos fésülködést, és a hangja hirtelen szomorú lett –, valaki vár magára. És ha egyszer megtalálja, ne tévessze szem elől. Én elkövettem ezt a hibát, és most nézze meg, milyen nehéz helyzetben vagyok. Ez a megjegyzés is, sok másikhoz hasonlóan, mintha csak az éterben úszott volna, és nem tudott volna megkapaszkodni semmi szilárd dologban. A kényszerűségből bent töltött idő alatt azonban Sara kezdett rájönni, hogy van rendszer ezekben a homályos kijelentésekben. Valami valódinak az árnyait képezték: emberek, helyek, események tényleges történetének. Ha igaz, amit Nina mondott a nőről – és Sara úgy hitte, igaz –, Lila minden porcikájában ugyanolyan szörnyeteg volt, mint a vörös szeműek. Hány Eva került az alagsorba, mert Lila... hogy is mondta Nina? Elvesztette az érdeklődését. A nőben mégis tagadhatatlanul volt valami szánalomra méltó. Olyan elveszettnek tűnt, olyan törékenynek, annyira tele volt megbánással. Néha – jegyezte meg egyszer Lila csak úgy, hatalmasat sóhajtva – egész egyszerűen úgy érzem, ez így nem mehet tovább. Egy este meg, miközben Sara testápolót kent a lábára, így szólt: Dani, gondoltál valaha arra, hogy egyszerűen elszökj? Hogy hátrahagyd az eddigi életed, és újrakezdj mindent? Egyre többet hagyta, hogy Sara és Kate a maguk útját járják, mintha lemondott volna a szerepéről a kislány életében – mintha valahogy megérezte volna az igazságot.

Amikor elnézlek titeket, arra gondolok, hogy milyen tökéletesek vagytok együtt. Ez a kislány imád téged. Dani, te vagy a kirakó hiányzó darabja. – Szóval, mit gondol? Sara közben már újra a játékra figyelt, de a kérdésre felpillantott, és látta, hogy Lila komolyan néz rá. – Dani, te jössz – mondta Kate. – Mindjárt, szívecském – azzal Lilához fordult. – Miről mit gondolok?

– Hát hogy velem jöjjön – felelte Lila erőltetett mosollyal az arcán. – Azt hiszem, nagy segítség lenne. Jenny meg addig vigyázhat Évára. – Hogy hova jöjjek? Sara látta Lila tekintetében, hogy akármi is az úti céljuk, a nő semmiképpen nem akar egyedül menni. – Mit számít az igazából? Davidnek az egyik ilyen... izéje. Őszintén szólva rendszerint semmi különös, csak egyszerűen egy borzalom. Igazán jól jönne egy kis társaság. Eva – szólt a gyerekhez előrehajolva a támlátlan széken –, te mit mondasz? Mit szólnál, ha egy estét Jennyvel töltenél, amíg mama elmegy? – Danivel akarok maradni – felelte a lány, de nem volt hajlandó a nő szemébe nézni. – Persze, hogy Danivel akarsz maradni, aranyom. Mind szeretjük Danit. Nincs nála különlegesebb ember a világon. De időnként a felnőttek is elmennek egy kicsit, hogy egyedül legyenek, és felnőtt dolgokat csináljanak. Néha muszáj. – Akkor menj. – Eva, szerintem te nem figyelsz arra, amit mondok. – Mondd meg neki – ráncigálta a lány Sara bő köpenyének az ujját. – Dani – vonta össze Lila a szemöldökét –, mi ez az egész? – Nem... tudom – nézett Kate-re, aki odafutott hozzá, letelepedett mellé a padlóra, és védelmet keresve odabújt Sarához. Sara átkarolta. – Mi az, édesem? – Eva – szólt közbe Lila –, mit kellene Daninek megmondania? Mondd el te, őszintén. – Nem szeretlek – mormogta a lány Sara bő köpenyének redőibe. – Mit mondtál? – hőkölt hátra Lila elsápadva. – Nem szeretlek! Őt szeretem! Lila döbbenten nézett, egészen összeomlott. A teljes elutasítottság arcmása volt. Sara az ösztöneivel hirtelen megértette, mi történt a többi Évával. Ez. – Nos, értem – köszörülte meg Lila a torkát, sebzett tekintetét nyugtalanul jártatta körbe a szobában, keresve valami tárgyat, amire a figyelmét összpontosíthatta. – Lila, nem komolyan gondolta – mondta Sara. A lány továbbra is védelmet keresve kuporodott Sarához, arcát bő köpenyébe fúrva, miközben a szeme sarkából félve figyelte Lilát. – Mondd meg neki, szívem. – Nincs szükség rá – szólt Lila. – Ennél világosabb nem is lehetett volna – azzal támolyogva felállt. Minden megváltozott, a szavak kimondattak. – Ha megbocsátanak, most lepihenek egy kicsit. David nemsokára itt lesz. Nem is annyira ment, mint inkább botladozott a hálószoba felé, hajlott háttal, mint akinek a testére csapást mértek. – Még mindig szeretné, hogy magával menjek? – kérdezte Sara szelíden. Lila megállt, és belekapaszkodott az ajtófélfába, nehogy összeessen. Miközben válaszolt, nem is nézett Sarára. – Persze, Dani. Miért ne szeretném? Sötétben hajtottak a stadionhoz. Egy tíz járműből álló konvoj, kisteherautók elöl és hátul, mindkettő platóján felfegyverzett kollaboránsokból álló osztag, közöttük nyolc csillogó terepjáró a vezetőség számára. Lila és Sara a második autó hátsó ülésén utaztak. Lila sötét köpenyt viselt, a kapucnit összefogta a nyakánál, és egy túlméretezett, sötét szemüveget viselt, ami pajzsként borította be arcának felső részét. Sarának ismerős volt a sofőr, de nem tudta, honnan: csontsovány férfi, haja hosszú, barna és egyenes, szeme világos, kalandozó tekintete a tükörben találkozott Saráéval, miközben elhajtottak a Kupolától. – Te, neked mi a neved?

– Dani. Rávigyorgott a tükörben. Sarát hirtelen nyugtalanság fogta el. Vajon felismerte őt? Áthatolt volna a tekintete valahogy az arcát elrejtő fátyol függönyén? – Hát ma ritka élvezetnek nézel elébe, Dani. Guilder kezdetben nem akarta, hogy Sara is jöjjön, de Lila nem tágított. David, mit gondolsz, hogy érzek, amikor folyton ide-oda hurcolsz a hülye partijaidra, ahol csak a sok hülye barátod van? Egész egyszerűen nem megyek nélküle, és punktum. És így tovább, amíg Guilder végül bosszankodva engedett. Jól van – mondta. – Legyen, ahogy te akarod, Lila. Talán nem is rossz ötlet , hogy az egyik szolgád lássa, mi vagy igazából. És minél többen vagyunk, annál jobban szórakozunk.

A síkföld mellett haladtak el, a folyó mentén, ami csendesen hömpölygőit a téli jégkéreg alatt. Valami zajlott Lilában. Ahogy teltek a percek, és a Kupola fényei eltünedeztek a hátuk mögött, a személyisége kezdett elhalványulni. Macskamód nyújtóztatta a hátát, apró, búgó torokhangokat adott ki, és az arcát meg a haját tapogatta. – Mmm – dorombolt Lila a gyönyörtől. – Maga is érzi őket? – kérdezte, de Sara nem tudott felelni.

– Egyszerűen... csodálatos. Átmentek a kapun. Előttük ott volt a stadion, belülről megvilágítva, mintha izzana a téli éjszakában. Sara nem félt, inkább valami sötét, egyre terjedő fenyegetést érzett. A konvoj lassítva hajtott fel a lejtőre, aztán előbukkant a lelátókkal körülvett, ragyogóan megvilágított pályán. A járművek megálltak egy ezüst teherautó mögött, ahol egy tucat kollaboráns várt, idegesen babrálva a botjaikkal és topogva a hidegben. A pálya közepén egy magas póznát vertek le a földbe.

– Mmm – morgott Lila. Az ajtók kivágódtak, mindenki kiszállt. A kocsi mellett állva Lila felemelte Sara fátylát, és gyengéden megérintette az arcát. – Danim. Édes lányom. Hát nem csodálatos? A kisbabáim, az én szép kisbabáim. – Lila, mi történik itt? Érzékien hátravetette a fejét. A tekintete meleg és távoli volt. Sara egyáltalán nem látta benne azt a Lilát, akit ismert. A nő közel hajolt hozzá, és Sara meglepetésére csókot nyomott a szájára. – Annyira örülök, hogy itt vagy velem – mondta Lila. A sofőr a könyökénél fogva a lelátóhoz vezette Sarát. Húsz, sötét öltönyös férfi ült két sorban, élénken csevegve egymás között és a kezüket melengetve leheletükkel. – Ez annyira klassz – mondta az egyikük, miközben Sarát a helyére kísérték, a negyedik sorba, egy csapat kollaboráns közé. – Soha nem jutok el ide, hogy megnézzem. Odalent, a sorok előtt Guilder állt, szemben a csoporttal. Fekete felöltőt viselt, és egy sötét nyakkendőt, ami kilátszott a nyakánál. Kesztyűs kezében tartott valamit: egy adóvevőt. – Isten hozta a vezetőség tagjait – jelentette be derűs vigyorral. Látszott a lehelete, amikor beszélt, mintegy központozva szavait. – Íme, egy kis ajándék önöknek. Hálám jeléül a kemény munkájukért most, hogy a sok fáradozás gyümölcse végre hamarosan beérik. – Kezdődjék a harc! – kiabálta az egyik vörös szemű, amivel nagy tetszést aratott, a többiek nevettek és éljeneztek. – Uraim, uraim – intette őket csendre Guilder. – Mindnyájan jól ismerjük a nemsokára szemünk elé táruló látványosságot. De ma estére valami nagyon különlegeset terveztem. Hoppel miniszter úr, idefáradna, kérem? A második sorban az egyik vörös szemű felállt, és előrement Guilderhez. Magas, szögletes állú, kefehajú férfi volt. – A csudába, Horace, nem is ma van a születésnapom – vigyorgott feszengve. – Lehet, hogy le akar fokozni! – üvöltötte egy másik hang. Ismét nevetés tört ki. Guilder megvárta, amíg elhal.

– Hoppel úr – tette a kezét atyaian a férfi hátára –, ahogy az közismert, a kezdetektől velük van. Propagandaminiszterként kulcsszerepe volt abban, hogy erőfeszítéseinket siker koronázza. Éppen ezért – folytatta, és hirtelen szenvtelen arckifejezést öltött – én sajnálom a legjobban, amit most el kell mondanom maguknak. Tudniillik, hogy a tudomásomra jutott, miszerint kétségbevonhatatlan bizonyítékok alapján Hoppel miniszter úr a lázadók szövetségese – azzal letépte a férfi arcáról a szemüvegét, és elhajította. Hoppel a szeme elé kapta a karját, és fájdalmában felsikoltott. – Őrség, vigyék el. Két kollaboráns karon ragadta Hoppelt, a többi előhúzta a fegyverét, és fürgén körülvette. Pillanatnyi zavar következett, a lelátókon sugdolózni kezdtek. Micsoda? Mit mond? Hoppel? Tényleg lehetséges volna...? – Igen, barátaim. Hoppel miniszter úr áruló. Ő látta el döntő fontosságú információkkal a lázadókat, és ez vezetett a múlt heti bombázáshoz is, amiben két kollégánk meghalt. – Jézusom, Horace – roggyant meg a férfi térde. A szemét szorosan összehúzta. Próbálta lerázni magáról az embereket, de úgy tűnt, az összes erő kiszállt belőle. – Hiszen ismer engem! Mindnyájan ismernek! Suresh, Wilkes, valaki mondja meg neki! – Bocsánat, barátom. Magának kereste a bajt. Vigyék a pályára. Elvonszolták. Hoppelt vastag kötelekkel az ezüst teherautó melletti póznához kötözték. Az egyik kollaboráns elővett egy vödröt, és loccsanva zúdította rá a bíborvörös folyadékot, átáztatva a ruháját, haját, arcát. Tehetetlenül vergődött, szánalmasan kiáltozva. Ne csinálják ezt. Kérem, esküszöm, nem vagyok áruló. Gazfickók, mondjatok valamit! – Jól oda van kötözve a fogoly? – kérdezte Guilder tölcsért csinálva a szája körül. – Jól! – Kapcsolják le a fényeket – emelte a szájához az adóvevőt. A pecek kattant, a nyíló ajtó megnyikordult. Alicia kinyújtott karral lógott a mennyezetről a csuklójánál fogva, teste lassan himbálózott ide-oda a csikorgó láncon. Fáradt volt, nagyon fáradt. Pucér lábán már megalvadt a patakokban lecsorgott vér. A Baszógép nevű férfi sötét üzelmei során nem hagyta egyetlen porcikáját se érintetlenül. Röfögő leheletének meleg bűzével megtöltötte Alicia fülét és orrát. Baszógép karmolta, ütötte, harapta őt. Harapta, mint egy állat. Alicia melle, nyakának puha bőre, combjának belső oldala mind őrizte a férfi fogának lenyomatát. Mindvégig kibírta sírás nélkül. Kiáltott, igen. Meg sikított is. De azt az elégtételt nem adta meg neki, hogy könnyezni lássa. És most itt volt megint, lustán himbálva a csörgő kulcskarikát az ujja körül, egyetlen jó szemével tetőtől talpig végigmérve a testét, sóvár, állatias mosollyal félig leégett arcán. – Arra gondoltam, hogy eltölthetnénk egy kis időt kettesben most, hogy mindenki elment a stadionba megnézni a nagy műsort. Mit lehetett erre mondani? Semmit. – És szerintem kipróbálhatnánk valami újat. A pad olyan... személytelen. Elkezdett levetkőzni, lefejteni magáról a bőr és csatok bonyolult összességét. Lerúgta a csizmáját és a nadrágját. Nagy kitárulkozását Alicia csak néma undorral tudta nézni. Úgy érezte, mintha körülbelül tíz különböző Alicia lenne a fejében, akiknek mindegyike egyetlen információmorzsával rendelkezne, és semmi kapcsolatuk nem lenne a többivel. De azért: egy kis idő kettesben. Ez új, gondolta. Egyértelmű eltérés a rendes menettől. Rendszerint négyen voltak: az egyikük, aki a forgattyút kezelte, kettő, akik leszedték őt, meg Baszógép. Hol vannak a többiek?

Egy kis idő kettesben. – Könyörgök – mondta rekedt hangon Alicia –, csak úgy, hogy ne fájjon. Meghálálom: mindent úgy

csinálok, hogy jó legyen neked. – Ez nagyon vonzó ajánlat. – Eressz le, és megmutatom, milyen jó lesz neked – folytatta Alicia. A férfi elgondolkodott. – Csak mondd meg, mit akarsz, és megadom neked. – Át akarsz verni. – Rajtam hagyhatod a bilincseket. Ígérem, nem fogok ellenkezni. Megadok neked mindent, amit csak akarsz. Látta a férfi arcán, hogy a gondolat felcsigázza. Alicia pucér volt és összevissza volt verve. Mit tudna tenni egy nő ilyen állapotban? A kulcsok a férfi övtartójához csíptetve, a nadrágja pedig mögötte a padlón. Alicia alig tudta levenni róluk a szemét. – Lehet róla szó – mondta Baszógép. A láncokat, amiket a mennyezeten levő csigán vezettek át, a falra szerelt forgattyú működtette. Baszógép nadrág nélkül, mohón lépett oda, és kioldotta a féket. Odafentről csörgés hallatszott, Alicia lába földet ért. – Lazábbra – szólt Alicia. – Mozognom kell majd. – Tetszik a gondolatmeneted – vigyorgott álmos, nemi vágytól eltelt tekintettel. Alicia csuklóján csökkent a szorítás. – Még egy kicsit. Nyilvánvalónak kellett volna lennie, mit tervez, de a férfi már annyira eltelt a várakozással, hogy elvesztette az ítélőképességét. Alicia karja lehullt az oldalához. Most már kétméternyi mozgástere volt. – De most aztán semmi trükk. Alicia csábítón négykézlábra ereszkedett. Baszógép mögéje térdelt. – Majd úgy csinálom, hogy jó legyen neked. Megígérem. Ahogy a férfi a nő csípőjére tette a kezét, Alicia a mellkasához húzta a jobb lábát, és arcon rúgta Baszógépet. Egy reccsenés, aztán egy sikoly, Alicia felszökkent és körbefordult. A férfi a padlón ült az orrát fogva, az ujjai közül sötét vér buggyant elő. – Te kibaszott kurva! Tántorogva elindult felé, hogy nyakon ragadja. A kérdés az volt, ki ér előbb kihez. Alicia hátralépett, egyik kezét behajlítva eltartotta az oldalától, lasszót formálva a láncból, amit előredobott.

A hurok a férfi nyakába esett. Alicia maga felé rántotta őt, közben oldalra lépett, és a férfi lendületét is felhasználva körbepörgette őt. Aztán hátulról közeledett. A másik kezével is hurkot formált a láncból, és azt is a nyaka köré tekerte. Gyors szökkenés, és máris a lába közé vette a derekát. A férfi hörgött, hadonászott a levegőben. Dögölj meg, te disznó – gondolta –, dögölj meg szépen, és minden erejét összeszedve, teljes súlyával hátralendült, gyeplő gyanánt megrántva a láncokat, amik ettől a föld felé kezdtek zuhanni, majd egy hirtelen, erőteljes zökkenéssel megfeszült a lánc, felettük a csiga beakadt és tartott, Alicia pedig hallotta a hangot, amire vágyott: a megroppanó csont mámorító hangját. Lógtak a padlótól fél méterre. Immár kilencven kiló holtsúly is nehezedett rá. Maga alá húzta a lábát, begörbítette a hátát, és ellökte a testet. Baszógép előrecsuklott a térdére, aztán arccal a betonra bukott, miközben Alicia levette a láncokat a nyakából. Felnyalábolta a kulcsokat a padlóról, kinyitotta a bilincseket, és letépte őket a csuklójáról. Aztán rúgta a halott kollaboránst, rátiport a fejére, és sarka legkeményebb részével a betonba verte az arcát. Az elméje elborult, és ordított a gyűlölettől. Megragadta a férfi haját, élettelen testét keresztülvonszolta a cellán, és megtámasztotta, hogy egyenesen üljön, majd a falba verte a fejét.

– Hogy tetszik, te szar alak? Tetszik a törött nyakad? Élvezed, hogy kinyírtalak? Lehet, hogy maradt valaki a cella előtt, lehet, hogy nem. Lehet, hogy mindjárt rohanva jönnek a

többiek, újra a mennyezethez láncolják, és kezdődik elölről az egész. De ez nem számított. Csak Baszógép feje számított. Addig csapdossa, amíg a férfi nem lesz a leghalottabb dolog a világtörténelemben, akinél halottabb embert nem hordott hátán a Föld. Újra meg újra azt üvöltötte: „Az isten verjen meg! Az isten verjen meg! Az isten verjen meg!” Aztán vége lett. Alicia elengedte őt. A test oldalra billent és a földre dőlt, a falon csillogó nyomot hagyott az agyveleje. Alicia térdre roskadt, és nagyokat lélegzett. Vége volt, de nem érezte úgy, hogy elmúlt. Soha nem fog elmúlni. Ruhákra volt szüksége. Meg egy fegyverre. Baszógép lábszárához szíjazva meglátott egy vastag nyelű kést. A nyele túl nehéz volt a pengéhez képest, de nem volt jobb. Felszedte a földről a nadrágot és az inget. Undorral töltötte el, hogy a férfi ruháját kell felvennie, amiből áradt a bűze. A bőre bizsergett, mintha a férfi tapogatná. Felhajtotta az ujjakat és a nadrágszárakat, aztán megkötötte a deréknál. A csizma nagyon nagy volt, és csak lelassította volna, úgyhogy mezítláb kell majd mennie. Elvonszolta a testet az ajtótól, a kés markolatával rávágott a fémre. – Hé! – üvöltötte, és tölcsért formált a szája körül, hogy elmélyítse a hangfekvését. – Hé, be vagyok ide zárva! A másodpercek teltek. Lehet, hogy senki sincs odakint. Akkor mit fog csinálni? Megint dörömbölt az ajtón, ezúttal hangosabban, és imádkozott, hogy jöjjön valaki. Aztán fordult a pecek a zárban. Alicia az ajtó mögé szökkent, amikor az őr belépett a helyiségbe.

– Mi a franc van, Baszógép, azt mondtad nekem, van harminc percem... De már nem tudta kifejteni, amit gondolt, mert Alicia mögé szökkent, a szája elé tette az egyik kezét, a másikkal pedig beledöfte a kést a véknyába, és suhogott a nyél, ahogy a kés hegye felfelé hatolt. A földre ejtette a testet. Folyt belőle a vér, ami nagy, sötét tócsát képezett a padlón. Fűszeres illata eljutott egészen Alicia orrlyukáig. A nő felidézte esküjét. Kiszívom azoknak a rohadékoknak a vérét Az ellenségeim vérében fogok megkeresztelkedni. Ez a gondolat tartotta őt életben kínszenvedése napjaiban. De ahogy a két férfira nézett, először az őrre és aztán Baszógépre, akinek halvány, pucér teste olyan volt, mint egy fehér folt a betonon, megremegett az undortól. Nem most – gondolta –, még nem. És kisurrant a folyosóra. A pálya sötétségbe borult. Egy pillanatig semmi nem mozdult. Aztán fent, a magasban hideg, vízszerű fény kezdett pulzálni, és mesterséges holdfényben fürdette a pályát. Az ezüst teherautó hátuljánál megjelent Lila. Az összes vörös szemű zsebre tette a napszemüvegét. Hoppel közben felhagyott a könyörgéssel, és zokogni kezdett. Egy furgon hajtott be a pályára. Két kollaboráns szállt ki belőle, akik sietősen a jármű hátuljához léptek, és kinyitották az ajtót. Tizenegy ember szállt le botladozva, hat férfi és öt nő, a csuklójuknál és a bokájuknál egymáshoz bilincselve. Botladoztak, sírtak, könyörögtek az életükért. Annyira eluralkodott rajtuk a rémület, hogy erejükből nem futotta ellenállásra sem. Hideg, zsibbadt érzés járta át Sarát, mintha beteg lenne. Az egyik nő mintha Karen Molyneau lett volna, de Sara nem volt benne egészen biztos. A kollaboránsok Hoppel felé vonszolták őket, és azt parancsolták nekik, hogy térdeljenek le.

– Ez óriási – mondta egy hang a közelben. Az összes kollaboráns elkocogott, egyet kivéve, aki ott maradt Lilával a nagy teherautó hátuljánál. A nő teste ingott, a feje ide-oda vetődött, mintha valami láthatatlan áramlat vinné, vagy valami nem hallható zenére táncolna. – Azt hittem, tíz lesz – mondta ugyanaz a hang. Az egyik vörös szemű, két sorral lejjebb. – Igen. Tíz. – De tizenegyen vannak.

Sara megint megszámolta őket. Tizenegy. – Jobb, ha lemész és szólsz Guildernek. – Viccelsz? Ki tudja, mi jár a fejében mostanság? – Inkább ne is mondj ilyet. Még meghall, és te leszel a következő. – A fickónak elment az esze, én mondom neked – mondta, majd elhallgatott. – De mindig is tudtam, hogy valami nem stimmel Hoppellel. Sara csak annyira érzékelte ezeket a szavakat, mint valami távoli szelet. Immár kizárólag a pályára figyelt. Karen az? A nő idősebbnek látszott, és talán magasabbnak is. A legtöbb fogoly védekező testtartást vett fel, összekuporodva térdeltek a kérges hóban, és kezüket a fejük fölé tartották; mások kihúzták magukat, kék fényben fürdött az arcuk, és imádkozni kezdtek. Az utolsónak maradt kollaboráns lábszárvédőt szíjazott fel. A fejébe nyomott egy sisakot, és intett a lelátók felé. Sara testében minden izom megfeszült. El akarta fordítani a tekintetét, de nem tudta. A kollaboráns az ezüst teherautó rakterének ajtajához lépett, és hangosan babrált a kulcsokkal. Az ajtó kivágódott, a kollaboráns elviharzott. Egy másodpercig semmi nem történt. Aztán előjöttek a fertőzöttek, embernagyságú rovarokként ugráltak ki a teherautó belsejéből, és négykézlábra érkeztek a hóban. Sovány, izmokkal barázdált alakjuk élénken izzott, lüktetett. Nyolc, kilenc, tíz. Megindultak Lila felé, aki széttárt karral, felemelt tenyérrel állt. Hívogató, üdvözlő kézmozdulat.

A lába előtt meghajoltak. Megérintette, megsimogatta őket. Végighúzta a kezét sima fejükön, és álluknál fogva felfelé fordította, mint a gyerekekét, hogy rajongva nézzen a szemükbe. Kedveseim – mondta. – Csodálatos szépségeim. – Odasüss! Hogy imádja őket. A túszok csak halkan sírdogáltak. A vég elkerülhetetlen volt, nem maradt más választásuk, mint elfogadni. Vagy talán egész egyszerűen a furcsa jelenet döbbentette meg őket annyira, hogy elnémultak. Édes kis állatkáim, éhesek vagytok? Mama meg fog etetni titeket Mama vigyázni fog rátok. – Biztos vagyok benne, hogy tíznek kéne lennie. – Tízet mondtál? – szólalt meg ezúttal egy újabb hang jobbról. – Ezt hallottam én is. – Akkor ki a tizenegyedik? – Eggyel több van! – ugrott fel az egyik vörös szemű a pályára mutatva. Az összes fej, köztük Guilderé is, a hang irányába fordult. – Nem viccelek! Tizenegy ember van ott! Most menjetek, drágáim. A fertőzöttek elszakadtak Lilától. Ezzel egyidejűleg az egyik túsz talpra ugrott, és láthatóvá vált az arca. Vale volt az. A fertőzöttek kezdték bekeríteni a csoportot, mindenki sikított. Vale kitárta a kabátja szárnyát, és láthatóvá vált a mellkasára szíjazott fémcsövek sora. Az égnek emelte a karját, a hüvelykujja a detonátoron egyensúlyozott. – Lázár él!

IX AZ ÉRKEZÉS „És láttam: íme, egy fakó ló, a rajta ülőnek neve Halál és a Pokol követte őt.”

JELENÉSEK KÖNYVE 6,8

ÖTVENÖT Lila pipereasztala óriási robajjal hasadt szilánkokra. Guilder felhúzta a nőt a földről, és úgy vágta pofon a kézfejével, hogy most meg a kanapéig repült. – Hogy engedhetted, hogy ez történjen? – üvöltötte. – Miért nem hívtad vissza a fertőzötteket? Ki vele! – Nem tudom, nem tudom! Ezúttal a fürdőköpenye gallérjánál ragadta meg, és ijesztő könnyedséggel taszította el, mire a nő arccal a könyvespolcba zuhant. Tompa puffanás, potyogó dolgok, Lila sikítása. Sara a padlón kuporgott, egész testével beburkolva Kate-et, aki teljesen elgyengült a félelemtől. – Minden egyes fertőzött! Kilenc emberem meghalt! Most aztán mi a szart csináljak?! – Nem az én hibám volt! Nem emlékszem! David, kérlek! – Nincs David! Sara összeszorította a szemét. Kate halkan pityergett a karjában. Mi történne, ha Guilder megölné Lilát? Mi lenne velük? – Hagyd abba! David, könyörgök! Lila háton feküdt a padlón, Guilder terpeszállásban állt felette, egyik kezével fogva őt a gallérjánál. A másik kezét ökölbe szorította és hátrahúzta, készen arra, hogy lecsapjon. Lila pajzsként takarta el a szemét a karjával, de a próbálkozás sikertelen volt, Guilder ökle úgy zúzta össze az arcát, mint egy faltörő kos. – Undorodom tőled. Eleresztette a nőt, és arrébb állt, a kezét az ingébe törölve. Lila megállás nélkül zokogott. Arccsontján felrepedt a bőr, és vér buggyant elő. A haja is véres volt. Guilder Sarára vetette a tekintetét, és azzal a pillantással el is taszította őt. Te semmi vagy – mondta a tekintete. – Csak egy mellékszereplő vagy egy szerepjátékban, ami már túl régóta tart. Aztán kiviharzott a szobából. Sara odalépett a padlón pityergő Lilához. Letérdelt mellé, és az arcához nyúlt, hogy megvizsgálja a sebet. Lila váratlanul nagy energiával lökte félre Sara kezét, és fürgén hátrébb kúszott.

– Ne nyúljon hozzá! – De megsérült... A nő tekintete eszelőssé vált a vakrémülettől. Ahogy Sara elindult Lila felé, ő legyintett a kezével az arca előtt. – Tűnjön el! Ne érjen a véremhez! Talpra ugrott, és a hálószobába futott, bevágva maga mögött az ajtót. Hajnali hat óra két perc. A járművek a virradat előtti sötétben mentek a síkföldre, a kapuk kivágódtak, ahogy elhaladtak. A sor elején, mint egy nyíl hegye, az igazgató csillogó fekete terepjárója hajtott, mögötte két nyitott platós teherautó tele egyenruhás férfiakkal. Bedübörögtek a szállások útvesztőjébe, sáros kerekeik hányták az összetapadt, piszkos havat, menetüket figyelték az épületekből egyes sorokban előszivárgó, a reggeli névsorolvasásra gyülekező munkások – fáradt arcok, fáradt szemek, unottan véve tudomásul az elsuhanó járműveket. De éppen csak odapillantottak, több eszük volt annál, hogy hosszasan nézzék.

Valami hivatalos ügy, semmi közöm hozzá. Legalábbis addig jó, amíg nincs. Guilder az anyósülésen ült, és megvetéssel nézte a síkföldieket az ablakból. Mennyire gyűlölte őket. Nem csak a lázadókat, akik dacoltak vele – mindnyájukat. Oktalan állatokként vergődnek végig az életükön, és nem látnak túl a következő földdarabon, amit fel kell szántani. Megint egy nap a

tehénistállókban, a mezőkön, a biodízel üzemben. Megint egy nap a konyhában, a mosodában, a disznóólaknál. De ez a nap nem olyan volt, mint a többi. A járművek megálltak a tizenhatos szállás előtt. Keleten az ég színe sárgásszürkévé halványult, mint a régi, megfakult műanyag. – Ez az? – kérdezte Guilder Wilkest. A mellette ülő férfi csak bólintott, nem szólt semmit. A kollaboránsok kiszálltak, és elhelyezkedtek. Guilder és Wilkes odébb léptek az autótól. Előttük tizenöt, egymástól egyenlő távolságban levő sorban háromszáz síkföldi állt reszketve a hidegben. Még két teherautó érkezett, leparkoltak a tér közepén. Platójukat súlyos ponyvával függönyözték el.

– Azok mire kellenek? – kérdezte Wilkes. – Egy kis plusz meggyőző erő. Guilder hosszú léptekkel odament a rendfenntartó erők rangidős tisztjéhez, és kikapta a megafont a kezéből. Egy kis akusztikus gerjedés, aztán a hangja bezengte a teret. – Meséljenek nekem Lázárról – szólt. Senki nem válaszolt. – Utolsó figyelmeztetés. Meséljenek nekem Lázárról. Továbbra is semmi. Guilder egy nőre fordította a figyelmét, aki az első sorban állt. Se nem fiatal, se nem öreg, az arca olyan átlagos, hogy akár csirizből is készülhetett volna. A feje köré tekert, mocskos sálat markolászta ujjatlan kesztyűbe bújtatott, koromtól fekete kezével. – Te, neked mi a neved? – kérdezte Guilder. A nő szemét lesütve motyogott valamit sálja redőibe. – Nem hallak. Beszélj hangosabban. A nő megköszörülte a torkát, és visszafojtotta a köhögését. – Priscilla – mondta slejmes, reszelős hangon. – Hol dolgozol? – A szövőszékeknél, uram. – Van családod? Vannak gyerekeid? Alig láthatóan bólintott. – Na, és? Fiúk, lányok? – Egy lány és két fiú – felelte remegő térddel. – És a férjed? – Meghalt, uram. Tavaly télen. – Részvétem. Gyere közelebb. – Én énekeltem a himnuszt tegnap. A többiek voltak, esküszöm. – És én hiszek neked, Priscilla. De most nem erről van szó. Uraim, segítenének neki, kérem? Két kollaboráns sietősen odalépett, és megragadta a nőt a karjánál. A teste elgyengült, mintha az ájulás szélén lenne. Félig vitték, félig vonszolták előre, aztán térdre kényszerítették. Nem adott ki semmilyen hangot, teljesen behódolt. – Hol vannak a gyerekeid? Mutasd meg őket. – Kérem – sírt szánalmasan. – Hadd ne kelljen. Az egyik kollaboráns a feje fölé emelte a botját.

– Ez az ember ki fogja loccsantani az agyvelődet – mondta Guilder. A nő megrázta lehajtott fejét. – Hát jól van. A bot lesújtott, a nő előrebukott a sárba. Balról éles kiáltás hallatszott. – Hozzák ide. Egy fiatal kamaszlány volt, arcvonásai, mint az anyjáé. Térdre esett. Sírt, remegett, folyt a takony az orrából. Guilder felemelte a megafont.

– Van valakinek valami mondandója? Csend. Guilder elővett egy pisztolyt a kabátja alól, és kibiztosította. – Wilkes miniszter úr, kérem – nyújtotta oda neki a fegyvert –, tegye meg a kötelességét. – Jézusom, Horace – mondta döbbent arccal. – Mit akar bebizonyítani? – Nem megy? – Az ilyesmire megvannak az embereink. Ez nem volt része a megállapodásnak. – Milyen megállapodásnak? Nincs semmiféle megállapodás. Az a megállapodás, hogy mindenki teszi, amit én mondok. – Én ezt nem teszem meg – maradt Wilkes hajthatatlan. – Nem akarja, vagy nem tudja megtenni? – Nem mindegy? – De – vonta össze a szemöldökét Guilder. – Most, hogy jobban belegondolok, tulajdonképpen mindegy – azzal a lány mögé lépett, a fegyver csövét a tarkójához nyomta, és lőtt.

– Jézus Mária! – Tudja, mi a legnagyobb gond azzal, ha az ember nem öregszik? – kérdezte Guilder a vezérkari főnökét, miközben a vérfoltos csövet törölgette egy zsebkendővel. – Sokat gondolkodtam rajta.

– Menjen a picsába, Horace. Guilder a pisztolyt Wilkes sápadt arcára szegezte, és az irányzékkal megcélozta a két szeme közötti pontot. – Az ember elfeledkezik róla, hogy meghalhat. És Guilder őt is lelőtte. A tömeg változáson ment át, a félelmük kezdett valami másba fordulni. Morajlás indult a sorok között, az emberek suttogva számítgatták, minek mi lehet a következménye, és egyre fokozódott az energiájuk, mert tudták, hogy semmi vesztenivalójuk. A dolgok valamivel gyorsabban mentek, mint Guilder szerette volna – remélte, hogy valami hasznavehető információhoz jut, mielőtt keményen elbánik velük –, de a kocka immár el volt vetve. – Nyissák ki a teherautókat. Félrehúzták a ponyvát. Az emberek heves sikoltozásban törtek ki, a rejtély nem volt többé rejtély. Guilder fürgén az autóhoz ment, beszállt, és szólt a sofőrnek, hogy indulhat. Ahogy elhajtottak, felverték a sarat és a piszkos havat, mögöttük pedig az alkalmi zenekar rázendített gyilkos szimfóniájára: kiáltásokból és sikolyokból összeálló, magas, harsogó dallam, tele félelemmel, amit meg-megszakít az automata fegyverek tüzének ütemes ritmusa, majd a fokozatosan halkuló, végső durranások, ahogy a kollaboránsok átlépkednek a földön heverő testeken, és elhallgattatják, aki még él.

ÖTVENHAT Iowa. Hamuval borított csontok, ameddig a szem ellát. Az üzemanyaguk Millersburg közelében elfogyott, úgyhogy egy tető nélküli templomba húzódtak be éjjelre, és másnap reggel gyalog indultak útnak. Még száz kilométer, mondta Tifty, talán valamivel több. Két másik, az elsőhöz hasonló csontmezőt láttak, hihetetlen mennyiségű halott fertőzöttet. Több ezret, sőt több milliót. Mit jelentett ez? Mi ösztönözte őket arra, hogy lefeküdjenek a puszta földre, és várják a napot, hogy végezzen velük? Vagy előbb pusztultak el, és a holttesteiket csak aztán szárította ki a reggeli napsütés? Ezekre a kérdésekre még Michael sem tudott megfelelni, pedig neki mindenre volt valami elmélete. Mentek előre. Hosszú és fárasztó gyalogutat tettek meg a hóban, ami ekkor már helyenként a térdükig ért. A fejadagjukat szűkösre mérték, elvétve sem láttak vadat. Kénytelenek voltak a végső tartalékaikat enni – szárított, csíkokra vágott húst meg marhafaggyút, ami zsíros réteget képzett a szájpadlásukon. A föld mintha megkövült volna, a levegő állt, mint a visszafojtott lélegzet. Órákig egyáltalán nem fújt a szél, aztán fütyülve megérkezett. A napfény egy szempillantás alatt jött és ment. Nagy, bélelt csuklyás anorákot vettek fel, a homlokukig lehúzták a gyapjúsapkákat, és az ujjhegyeknél levágott kesztyűt húztak, ha netalán használni kell a fegyverüket, bár Peter eltűnődött, vajon tényleg meg tudnák-e húzni a ravaszt. Soha nem fázott még ennyire. Nem is tudta, hogy létezik ilyen hideg. És fogalma sem volt, Tifty vajon hogyan tájékozódik ebben a pusztaságban.

A tizennyolcadik éjszakájukat egy autószerelő műhelyben töltötték, ahol csodálatos módon állt egy régi, fatüzelésű öntöttvas kályha, amit zsírkő kerámialap fedett. De mivel tüzeljenek? Már sötétedett, amikor Michael és Hollis visszatértek a szomszéd házból, kezükben két faszékkel és egy nyalábnyi könyvvel. Encyclopaedia Britannica, 1998. Szégyen-gyalázat elégetni, minden meggyőződésükkel ellentétben, de valahogy meleget kellett csinálni. Még kétszer fordultak, és ellátták magukat tüzelővel éjjelre. Napok óta először ragyogó napsütésre ébredtek, habár a hőmérséklet inkább esett, mint emelkedett. Zord északi szél rázta a fák ágait. Megengedték maguknak a luxust, hogy még egyszer tüzet rakjanak, és összekuporodjanak körülötte, kiélvezve a meleg minden cseppjét. – Mint... a vedlés – szólalt meg Michael. – Mit mondtál? – fordult a barátjához Peter. – Szerinted hányat láttunk? – nézte Michael mereven a kályha ajtaját. – Nem tudom – vont vállat Peter. – Rengeteget. – És mind egyszerre haltak meg. Most tegyük fel, hogy ami történik, annak meg kell történnie, hogy ez része a fertőzöttek életciklusának. A madarak, a rovarok, a hüllők is ezt csinálják. Amelyik testrészük elhasználódik, azt levetik, és újat növesztenek. – De itt egész fertőzöttekről van szó – mondta Lore. – Látszólag. De amit tudunk róluk, az mind arra mutat, hogy csoportban cselekednek. Mindegyik a saját rajához kapcsolódik, és mindegyik raj a Tizenkettek megfelelő tagjához. Tudja a franc, hogy miért van így, ez Amy területe. De most mindegy is. Az én szememben a fertőzöttek csak egy olyan faj, mint bármelyik másik. Amikor Lacey megölte Babcockot, az összes fertőzöttje meghalt. Mint a méhek, emlékeztek? – Igen – bólogatott erre Hollis. – Ha megölik a királynőt, elpusztul az egész kaptár. Így mondtad.

– És amit ott a hegyen láttunk, az is ezt igazolta. Most tehát tegyük fel, hogy a fertőzött családok mindegyike tulajdonképpen egyetlen szervezet. A Tizenkettek mindegyike egy fő szerv, a szív, az agy. A többi olyan, mint a madarak tolla vagy a rovarok páncélja. Amikor elkopik, a szervezet levedli, hogy újat növesszen. – Hát az embernek nem az az érzése, hogy olyanok, mint a toll – mondta Lore csípősen.

– Jól van, akkor nem toll, de értitek. Valami külsődleges, mint valami fogyó eszköz. Mindig is azon tűnődtem, vajon hogy marad ennyi életben. Maradt még valami ehető? Tudjuk, hogy hosszú ideig táplálkozás nélkül is bírják, ezt te is bebizonyítottad, Tifty, de a végtelenségig semmi nem tud életben maradni élelem nélkül. A fajfenntartás szempontjából semmi értelme felfalni a teljes élelmiszer-utánpótlást. Ragadozókként éppenséggel túl sikeresek. Sosem hagyott nyugodni ez a gondolat, mert minden más olyan jól ki van találva náluk. – Jól értem tehát – szólt Tifty –, hogy azt mondod, éppen kihalóban vannak? – Valami nyilvánvalóan történik. Az, hogy ez az egész egyszerre zajlik, arra utal, hogy ez a rendszerbe kódolt, természetes folyamat. De mondok egy másik párhuzamot. Amikor az emberi test sokkos állapotba kerül, vért von el a kevésbé fontos szervektől, és átirányítja a főbb szervekhez. Ez egy védekező mechanizmus. A szervezet óvja, ami fontos, és hagyja a többit. Most képzeljétek el, hogy mindegyik fertőzött törzs egy állat, és hogy az éhségtől sokkos állapotba kerül. Az lenne a logikus, ha alaposan lecsökkentené a fertőzöttek számát, és hagyná, hogy megint legyen élelmiszer-utánpótlás. – És aztán? – kérdezte Peter. – Aztán újrakezdődik a ciklus – felelte Michael. Egy pillanatra csend lett. – Na, mindegy, ez csak úgy eszembe jutott. Lehet, hogy összevissza beszélek. Peter nem gondolta így. – És miért itt zajlik ez az egész? – Éppen ez nyugtalanít engem is – felelte Michael. Közelgett az indulás ideje, már így is túl sokáig maradtak. Összeszedték a holmijukat, és becipzárazták az anorákjukat, felkészülve a fagyos széllökésekre, amik elárasztják őket, mihelyt kilépnek az ajtón. – Még hat nap, ha az időjárás ilyen marad – vette fel Tifty a hátizsákját. – Legfeljebb hét. – Miért kívánom, hogy bárcsak több lenne? – kérdezte Lore. Grey. Grey. – Ki van ott? – pattant fel a szeme. – Maga az, Guilder? Bocsánat, hogy távol voltam. Még mindig te vagy a kedvencem, Grey. A legelső nap óta, amikor találkoztunk. Emlékszel? Összeszorult Grey gyomra. Nulladik hangja. – Hagyd abba – mondta, és reflexszerűen megrántotta a csuklóján a láncot. A saját mocskában feküdt, a teste bűzlött, a szájában állandóan vér ízét érezte. – Menj innen. Hagyj békén.

Elmondtál nekem mindent magadról. Nem is tudtál róla, de elmondtad. Már akkor is érzékeltél engem az elmédben? – Tűnj el – gondolta. – Tűnj el, tűnj el, tűnj el. Ébredj fel, Grey. Ó, nem alszol Mindig is itt voltam. Itt feküdtem veled az elmúlt száz évben, amióta te is itt fekszel láncra verve. Mint Jób, aki a hamuban ült, és átkozta a sorsát. Isten próbára tette őt, ahogy én próbára tettelek téged. – Nem ismerlek. Nem tudom, mi vagy. Nem tudod, Grey? Hogyhogy nem tudod? Én vagyok az Isten, aki hű hozzád. Grey egy igaz Istene. Nem érzed a szeretetemet? Nem érzed, ahogy szeretettel telve szétterjesztem feletted a szárnyaim, örökkön-örökre? Grey sírni kezdett. – Hagyj meghalni. Kérlek. Nem akarok mást, csak meghalni. Szereted őt, ugye, Grey?

Nyelt egyet, és érezte szájának rossz ízét. A teste mocsok és rothadás hüvelye volt. – Igen. A nő. Lila. Ő a mindened. – Igen. A te véred folyik az ereiben, ahogy az enyém meg a te ereidben. Érted ezt? Mi mind összetartozunk, Grey. Te láncra verve fekszel, de nem vagy egyedül. Grey egy igaz Istene hű hozzád. Azaz mindennek, és minden eljövendőnek az Istene. A következő új világ Istene. Neked különleges hely fog jutni abban a világban, Grey. – A következő új világ. Jönnek, Grey. – Kik? Kik jönnek? De a választ már tudta, amikor feltette a kérdést. A testvéreink.

ÖTVENHÉT És egyszer csak szabad volt. Alicia Donadio, az Elsők közül az Utolsó, az Újdonság, az Expedíciós Hadegység századosa átszökkent a drótkerítésen, és elfutott a sötétben. Futott. Csak futott, és egyre csak futott. Menet közben megölt néhány embert, férfit és nőt is. Alicia azelőtt még soha nem ölt nőt, mindent egybevetve nem tűnt olyan nagyon másnak. Mert végül is mindenki ugyanúgy halt meg. Ugyanaz a meglepődés jelent meg az arcukon, az ujjúkkal ugyanolyan kutatón és gyengéden értek a sebhez. Volt benne valami kecsesség. Lehet, hogy e miatt a kecsesség miatt élvezte annyira Alicia a pusztítást? Megtalálta a holmiját a bozótban, ahova rejtette. Egy lándzsa és egy nyílpuska. A rádiólokátor. A fegyverszíj a tőrökkel. Egy váltás ruha, egy takaró, cipő. Száz töltény, de fegyver nem volt, amivel ki lehetett volna lőni őket. Baszógép kését otthagyta egy férfi bal veséjében, ahova azért mélyesztette, mert a férfi azt parancsolta neki, hogy álljon meg, mintha tényleg lett volna valami esély arra, hogy megáll. Amikor kirohant az épületből, ahol fogva tartották, még nem is tudta, nappal fogadja majd vagy éjszaka. A világ ugyanolyan maradt, ő változott meg. Úgy érezte, mindentől távol került, és testetlen lett, mint egy jelenés. A téli csillagok erősen és tisztán ragyogtak az égen, mint a jégszilánkok. Menedékre volt szüksége. Alvásra volt szüksége. Felejtésre volt szüksége. Egy ólban húzódott meg, amiben egykor csirkéket tarthattak. A tető fele hiányzott, csak a puszta váz maradt: egyetlen fal állt, a kis ketreceket bevonta a megkövesedett ürülék, a padló döngölt föld volt. Beburkolózott a takaróba, megtört teste reszketett a hidegtől. Louise – gondolta –, neked is ilyen volt? Az elméje dobálózott az emlékekkel, a kínzások éles villanásokként hasítottak bele a gondolataiba. Mikor lesz vége, mikor lesz vége. Még sötét volt, amikor felébredt, és lassan kezdett magához térni. Valami meleget érzett a tarkóján. Megfordult, kinyitotta a szemét, és látta, hogy egy roppant alak magasodik fölé. Én jó fiúm – gondolta. – Én jó, jó fiúm – mondta aztán. Katona lehajolt hozzá, nagy orrlyuka kitágult, és megfürdette a leheletében Alicia arcát. Hosszú nyelvével megnyalta a szemét és az arcát. Ez csoda volt. Nem volt rá jobb szó. Közben jött még valaki. Végre jött valaki. Bár nem tudatosodott benne, Alicia nagyon vágyott erre, egy lélekre, aki megvigasztalja őt ebben a vigasztalan világban. Aztán egészen valószínűtlenül előlépett egy alak a homályból. – Szia, Alicia – mondta egy női hang, ami egyszerre volt idegen és ismerős. A nő leguggolt elé, és hátrahúzta hosszú gyapjúkabátja csuklyáját, mire kiszabadultak alóla hosszú, fekete fürtjei. – Most már minden rendben – mondta halkan. – Itt vagyok. Amy? De ez nem az az Amy volt, akit ő ismert. Ez az Amy egy felnőtt nő volt. Egy erős, szép nő, a haja dús és fekete, a szeme mint egy ablaktábla, amit hátulról aranyszínű fény világít meg. Ugyanaz az arc, de másmilyen, elmélyültebb, a teljesség benyomását keltette, mint aki rátalált saját énjére. Egy bölcs ember arca, gondolta Alicia. A szépsége több volt, mint a külső megjelenés, több volt, mint a testi adottságok összessége, a teljes egész szépsége volt. – Nem... értem. – Pszt – fogta meg Amy a kezét. Érintése határozott volt, de gyengéd, mint egy anyáé, aki a gyerekét vigasztalja. – A barátod. Ő mutatta meg nekünk, hol vagy. Milyen szép ló. Hogy hívod? – Katonának – felelte, de úgy érezte, az elméje tompa és elnehezült. Amy tölcsért formált a kezéből, megfogta Amy állát, és kissé felemelte a fejét.

– Megsérültél. Hogy lehetséges ez? Hogy lehetséges bármi, ami jó? Alicia látott egy második alakot is az ól előtt állni, aki két lovat tartott kantárszáron. Szél borzolta fehér haj és nagy, fehér szakáll rejtette vonásait. De katonás testtartása elárulta Aliciának, kicsoda ő; hogy az az ember a hóban Lucius Greer.

– Mit tettek veled? – suttogta Amy. – Mesélj. Csak ennyi kellett. Az akaratereje összeomlott, és gáttalanul tört elő belőle a fájdalom. Nem is mondta, inkább elborzongta a szót: „mindent”. És végre valahára hatalmas zokogás kezdte rázni – a legtisztább fájdalommal és bánattal telve üvöltött egyet az ég felé, a téli csillagoknak –, és Amy karja közt Alicia sírni kezdett. Guilder, itt az idő. Guilder, kelj fel. De Guilder nem hallotta ezeket a szavakat. Horace Guilder igazgató aludt és álmodott – egy szörnyű, gyakran ismétlődő álmot, amiben az idősek otthonában van, és éppen megfojtja az apját egy párnával. Az álomban, ellentétben a valósággal, az apja küzdött az életéért. Csapkodott és hadonászott, a kezével kaparászott a levegőben, próbált kiszabadulni, miközben fojtott hangon könyörgött irgalomért. Amikor már nem állt ellen, Guilder levette a párnát az arcáról, és csak ekkor látta meg, hogy tévedett. Nem az apját ölte meg, hanem Shawnát. Ó, Istenem, ez nem lehet! Aztán Shawna szeme felpattant, és a lány elkezdett nevetni. Annyira kacagott, hogy könnyek szöktek a szemébe. Guilder ráüvöltött, hogy hagyja abba a nevetést. Ne nevess ki! Guilder, mondta erre a nő, olyan vicces vagy. Látnod kéne az arckifejezésed. Te és a vacak karkötőd. Az anyád egy kurva volt. Egy kurva, egy kurva, egy kurva...

Készítsd elő az utal Guilder. Kelj fel, és menj eléjük. Közeleg a pillanat. Hirtelen felriadt. A mi pillanatunk, Guilder. A következő új világ születése. Az információ úgy cikázott át az agyán, mintha áramütés érte volna. Felült és kihúzta magát roppant ágyában, aminek nevetségesen nagy felülete párnákkal, takarókkal, lepedőkkel volt tele, és akkor vette észre kissé feszengve, hogy ruhában aludt el. És eszébe jutott a képtelen kérdés, hogy vajon miért kellett neki éppen egy mennyezetes ágy, ami olyan hatalmas, hogy abban játék babának érzi magát? Elfordult, a lábát a padlóra tette, és belegyömöszölte a bőr fűzős cipőbe, aminek a levételéhez a jelek szerint elegendő energiája volt, mielőtt elájult volna a kimerültségtől. Inge alsó részét a nadrágjába tűrte, aztán az ajtóhoz robogott, és végigsietett a folyosón.

– Suresh! Dobogó léptei visszhangoztak az üres folyosón. – Suresh, ébredjen! Kinyílt Suresh lakosztályának ajtaja, és mögötte ott állt új vezérkari főnöke álmos, bronzszínű arccal. Buggyos, fehér köntöst meg papucsot viselt, és úgy hunyorgott, mint a barlangjából kilépő medve. – Teringettét, Horace, azért nem kell üvöltenie. Mennyi az idő? – kérdezte az öklébe ásítva. – Kit érdekel, mennyi az idő? Itt vannak. – Úgy érti, máris? – hökkent meg Suresh. Kelj fel, és menj eléjük, Guilder. Hozd haza őket. – Ne csak álljon ott, öltözzön fel. – Jó, rendben. Igyekszem. – Mozogjon, az isten verje meg! Guilder visszatért a lakásába, és belépett a fürdőszobába. Megborotválkozzon? Vagy legalább az

arcát megmossa? Miért gondolkodik ilyesmiken, mint egy kamasz fiú a szalagavató előtt? Vizes kezével végigsimított a haján, és megmosta a fogát, így próbálva nyugtatni magát. Itt ezt nevezik fogkrémnek? Ezt a borzalmas ízű, daraszerű ragacsot? Az isten szerelmére, a kilencvenhét év alatt hogyhogy nem sikerült előállítani rendes fogkrémet? Kivett egy tiszta öltönyt a szekrényből. A kék nyakkendő, a piros, a zöld és sárga csíkos: nem tudta, melyik legyen. Hirtelen olyan ideges lett, hogy az ujjai alig boldogultak a csomóval. És éhes is volt. Az üresség hideg kőként ülte meg a belét. Jól jött volna egy látogatás öreg barátjánál, Greynél, hogy lecsillapítsa az idegeit, de erre korábban kellett volna gondolnia. A tükör elé állt, és nagy levegőt vett, hogy megnyugodjon. Nyugi, Guilder, nyugi. Tudod, mit kell tenned. Csak a szokásos. Nem lehet rosszabb, mint egy megbeszélés az összhaderőnemi vezérkarral, nemde? Az igazat megvallva lehetett. De ezen a lehetőségen semmi értelme nem volt elmerengeni. Mire az előcsarnokba ért, Suresh és Guilder sofőrje már várt rá. – A teherautók úton vannak – mondta Suresh, miközben Guilder felhúzta a kesztyűjét. – Akarja, hogy egy teljes osztag elkísérje? – kérdezte. Guilder nem akarta. Egyedül fog menni. Az a legjobb, ha minél egyszerűbbre veszi. A két férfi kezet rázott. – Sok szerencsét. Amikor az autó lesuhant a dombról, Guilder idegessége kezdett csökkenni. Közeledett a pillanat. A folyónál északra fordultak, és az építkezés felé vették az irányt. A négyszögletes építmény sötéten emelkedett ki a földből, mint egy sírkő, és feketébb volt az éjszakai égnél. A kapu nyitva állt, várta az érkezőket. Nem álltak meg, hanem keletnek fordultak a szervizúton. Egykor arra használták, hogy az építőanyagot az építkezés helyszínére szállítsák: fejtett kőtömbök; betonkeverők a cementgyárból; teherautók, oldalfal nélküli platóik megrakva újrahasznosított acélból készült koszorúgerendákkal. Ezúttal azonban valami egészen másféle szállítmány fog érkezni rajta. Behajtottak a kiskapun, és öt perccel később már ott is voltak, ahol a két nyerges vontató várakozott a megfagyott kukoricatarló közepén. Guilder elküldte a sofőrt. A nyerges vontatók vezetőfülkéi üresek voltak, már azoknak a sofőrjei is elmentek. Guilder az egyik kamion oldalához nyomta a fülét. Tompa mormogást hallott bentről, amibe egy ijedten síró női hang vegyült. A fejében levő hang hallgatott. Mélységes nyugalom vette körül, mint a vihar előtti csend. Nyugatról fognak jönni. Várt. Aztán feltűnt az első, majd egy újabb és még egy újabb, összesen tizenegy izzó, foszforeszkáló pont egymástól egyenlő távolságra a láthatáron. Ahogy közeledtek, a köztük levő tér egyre kisebb lett.

Gyertek hozzám – gondolta Guilder. – Gyertek hozzám. Kezdtek kibontakozni a részletek. Nem is kibontakozni, inkább megnagyobbodni. Az egyik kisebb volt, mint a többi – persze, gondolta, az lesz Carter; a sorból kilógó, megismerhetetlen Anthony Carter –, de a többiektől elállt a lélegzete. Erős testalkatuk, kecses mozdulataik és tökéletes önuralmuk mintha összezsugorította volna az őket körülvevő teret, elgörbítette volna a dimenziókat, és újraírta volna az idő folyását. Izzó folyóként áramlottak felé, fenséges borzalmasságuk fényében fürdetve őt.

Gyertek hozzám – gondolta. – Gyertek hozzám. Gyertek hozzám. Érkezésük pillanata a tökéletes teljesség érzetét hordozta magában. Egy megkeresztelkedés. Egy könyv becsukódó borítói. Egy ugrás a magasból a kék vízbe és az érkezés pillanata, amikor a világ kitörlődik. Ott álltak előtte, nagyszerűek és rettenetesek voltak. Magába szívta fenséges, ijesztő emlékképeiket, mintha a legtisztább őrület medencéjében merülne el. Egy síró lány egy piszkos matracon. Egy boltos, aki felemeli a kezét, meg egy fegyver csőtorkolatának kőkemény nyomása a szemöldökök közötti, függőleges ráncban. A totális részegség érzése, és egy bicikliző fiú, akit megpillant egy szélvédőn át, majd egy puffanás, ahogy egymásnak ütköznek, végül egy hirtelen

zökkenés, ahogy a jármű kerekei áthajtanak kis testén. A szex finom érzése, és egy nő lehetetlenül tágra nyílt szeme, amikor a zsinór megfeszül a nyaka körül. A rettegés és a legsötétebb gonoszság kórusa. Én vagyok Morrison-Chávez-Baffes-Turrell-Winston-Sosa-Echols-Lambright-MartínezReinhardt-Carter. Guilder kinyitotta az egyik kamion hátsó ajtaját. A foglyok persze megpróbáltak elfutni. Guilder úgy rendelkezett, hogy ne viseljenek bilincset, azt akarta, hogy semmi ne korlátozza őket. A legtöbbnek csak néhány lépést sikerült tennie. Az a kevés ember, aki messzebb jutott, egy röpke pillanatig talán még reménykedett, hogy megmenekülhet. Értelmetlen futásuk részét képezte az eksztázisnak. A pillanat kibontakozott, fröcsögött a sok vér, a sikítások hirtelen maradtak abba, széttépődött az élő szövet, aztán az ezt követő csendben Guilder a másik kamion hátuljához lépett, kinyitotta az ajtót, és üdvözölte az érkezőket. – Isten hozott, barátaim. Végre itthon vagytok. Semmiben nem fogtok hiányt szenvedni.

X A MERÉNYLŐ „Megyek s megvan; a csengő tettre hív”

WILLIAM SHAKESPEARE: Macbeth (Szabó Lőrinc fordítása)

ÖTVENNYOLC Vale meghalt, és ez csak egy dolgot jelenthetett. A következő Sara lesz. Hamarosan számára is megjön a parancs. Közben Jenny is eltűnt. A stadionbeli bombamerénylet után két nappal egy új lány vette át a helyét. Velük volt? Nem, azt Sara észlelte volna. Egy üzenet a tányér alatt, megnyugtató egymásra pillantások. Valami. De a lány – sápadt, ideges, akinek Sara a nevét sem ismerte, és soha nem is tudta meg – csak némán jött, ment. Lila ágynak esett. Egész nap és aztán éjszaka is hánykolódott, forgolódott. Csak fürödni kelt fel, de egy legyintéssel elhárította, amikor Sara segíteni akart neki. A hangja kimerült, úgy tűnt, még a beszédhez is össze kell szednie minden erejét. – Hagyjon békén – mondta. Sara egyedül maradt, mindentől elvágva. A rendszer összeomlóban volt. Kate-tel töltötte az időt, de az együttlét másnak, behatároltnak érződött. A gyerek is érzékelte, mert a gyerekek már csak ilyenek. Vajon mi a forrása ennek a képességnek? A céltalanság érzése hatott át mindent. A szokásos játékokat játszották, de nem törődtek vele, ki nyer. Sara a szokásos történeteket olvasta, de a gyerek szinte oda se figyelt. Semmi nem segített. Az idejük lassan lejár. A napok eleinte túl hosszúak voltak, aztán meg túl rövidek. Éjszaka együtt aludtak a kanapén, összefonódva, mintha egyek lennének. A lány testének puha melege gyötrelem volt. Sara órákon át ébren feküdt, hallgatta halk lélegzését, és nem tudott eltelni az illatával. Eltűnődött, miről álmodik. Vajon a búcsúról, mint ő? És fogják még látni egymást? Létezik olyan hely? Magához szorította Kate-et, és felidézte Nina szavait. Ki fogjuk hozni. Máskülönben nincs esélye. Gyermekem, gondolta Sara, megteszem, amit kell, hogy megmentselek téged. Amikor szólnak, megyek. Ez az egyetlen, amit adhatok.

A harmadik reggelen Sara kivitte Kate-et. Csípős hideg volt, de ő örült neki. Egy ideig lökte Kate-et a hintán, aztán libikókázott vele. Kate nem beszélt Liláról az óta az este óta, amikor Guilder megverte. Mintha telesen megfeledkezett volna a nőről, akit mamának kellett szólítania. Amikor a hideg már elviselhetetlen lett, elindultak vissza. Amikor az ajtóhoz értek, Kate megállt. – Ezt adta nekem egy néni – mutatta Sarának a kezében levő rózsaszín műanyag tojást. – Milyen néni? – Nem tudom. Ott állt – mutatott Kate az udvar túlsó végébe. Sara odanézett, de már senkit nem látott. – Egy másodperccel ezelőtt még ott volt – vont vállat Kate. – Azt mondta, adjam oda neked – nyújtotta neki oda a tojást. Még öt percre Sara elengedte Kate-et egy kicsit egyedül kószálni. A nő nyilván Nina volt. Sara bedugta a tojást a köpenye zsebébe. Mintha az egész teste elzsibbadt volna. Amikor Jenny eltűnt, halvány reményt látott rá, hogy leveszik a válláról ezt a terhet. Milyen buta is volt! – Ez legyen a mi titkunk, jó? – Ő is ezt mondta – felelte Kate, majd felderült az arca. – Ez egy titkos üzenet? – Pontosan – felelte Sara, és minden tőle telhetőt megtett, hogy mosolyogjon. Nem nyitotta ki a tojást rögtön. Félt. Amikor visszatértek a sötét lakásba, Lila éppen a gyertyákat gyújtogatta egy hosszú gyufával. Az arca elvesztette a színét, a haja törékeny és kócos. Odahívta őket a kanapéhoz, és odanyújtott Sarának egy könyvet. – Olvasson fel, legyen szíves! Kisasszonyok. Sara kinyitotta a borítót, mire nagy por szállt fel a megsárgult lapokról. – Ezt már ezer éve nem hallottam – sóhajtott Lila.

Sarának órákig kellett olvasnia. Annyit észlelt, hogy a történet érdekes, de egyébként az egész ködbe merült. A könyv nyelvezete nehéz volt, és gyakran nem találta, hol tart. Kate figyelme egyre jobban megcsappant, végül elaludt. Teljesen lehetségesnek tűnt, hogy Lila az egész könyvet felolvastatja Sarával. – Ki kell mennem vécére – mondta végül Sara. – Mindjárt jövök. Mielőtt Lila bármit mondhatott volna, ő fürgén bement a mosdóba, és becsukta az ajtót. Felhúzta a köpenyét, leült a vécére, és elővette a tojást a zsebéből. A szíve hevesen vert. Egy szempillantásnyi habozás után kinyitotta a tojást, és széthajtogatta a papírt. A csomag a sufniban van az udvar szélén. Nézz be az ajtótól balra levő padlódeszkák alá. A célpont a vezetőségi ülés a tárgyalóteremben, holnap délelőtt tizenegy óra harminc. Menj fel a középső lifttel a negyedik emeletre, aztán fordulj be az első folyosón jobbra. Az utolsó ajtó balra a tárgyalóterem. Mondd meg az őrnek, hogy Guilder küldött érted. Lázár él. Mire sürgetőn kopogtattak az ajtón, már visszatette a papírt a tojásba. – Dani! Szükségem van magára! – Máris! Mozogni kezdett a kilincs. Vajon bezárta az ajtót? – Nálam van a kulcs, Dani! Kérem, nyissa ki az ajtót! Sara megtántorodott, amikor felállt a vécéről, és elejtette a tojást, ami elgurult a padlón. A francba! A kulcs már fordult a zárban. Csak annyi ideje volt, hogy bevágja a fürdőszobaszekrény alsó fiókjába, és mire megfordult, Lila már ott állt a nyitott ajtóban. – Végeztem – mondta Sara mosolyt erőltetve az arcára. – Mire van szüksége, Lila? – Nem tudom – felelte a nő zavarodottan, elfehéredett arccal. – Azt hittem, elment valahova. Megijesztett. – Ez végül is igaz. Elmentem vécére. – Nem hallottam a vécét öblíteni. – Ó, bocsánat – fordult meg Sara, és meghúzta a láncot. – Milyen figyelmetlen vagyok. Lila egy pillanatig nem szólt. Úgy tűnt, mintha minden kapcsolatát elvesztette volna a valósággal.

– Meg tudna tenni nekem valamit? Egy szívességet – kérdezte aztán. Sara bólintott. – Szeretnék egy kis... csokoládét. – Csokoládét – ismételte Sara. Mi az a csokoládé? – És honnan hozzak? – Természetesen a konyhából – nézett rá Lila hitetlenkedve. – Persze, nyilvánvaló, ne haragudjon – mondta Sara. Valaki a konyhában csak tudja majd, miről beszél Lila. Sara nem tartotta jó ötletnek, hogy üres kézzel térjen vissza. – Máris megyek. – Akármi megteszi – simult ki Lila arca. – Akár egy csésze kakaó is. Mindig is imádtam téli estéken meginni egy csésze kakaót – sóhajtott fel elbambulva. Sara kilépett a lakásból. Vajon mennyit látott Lila? Miért nem jutott eszébe, hogy lehúzza az üzenetet a vécén? Becsukta a fiókot? Újrajátszotta a pillanatot az elméjében, igen, becsukta. Lilának semmi oka nem volt ott keresgélni, de Sarának a biztonság kedvéért vissza kell szereznie, mielőtt a szolgálólány visszajön. A konyha az épület túlsó oldalán volt, úgyhogy át kellett mennie az aulán, ami mindig tele volt kollaboránsokkal. Még mindig nagyon izgatottan, tekintetét a padlóra szegezve ment végig a folyosón.

Amikor belépett az előcsarnokba, valami felbolydulásra lett figyelmes. Két őr kísért egy szolgát, akinek szánalmas kiáltásai felerősödve visszhangoztak a tágas teremben. – Ne! Kérem, könyörgök! Jobban fogok dolgozni! Ne vigyenek az alagsorba! Karen Molyneau volt az. – Sara! Segíts! Sara megtorpant. Hogyan láthatta meg Karen az arcát? Ekkor vette észre, hogy végzetes hibát

követett el, az egyetlent, amiről soha nem lett volna szabad megfeledkeznie. Nem húzta le a fátylát.

– Sara, kérlek! – Megállni. A parancs egy harmadik embertől származott. Amikor előrelépett, Sara azonnal felismerte. A kerek has, az orra hegyén ülő, homályos szemüveg, a szárnyszerű szemöldök. A harmadik ember dr. Verlyn volt. – Te ott – vizsgálta fürkészőn Sara arcát. – Mi a neved? – Dani, uram – felelte kiszáradt szájjal. – De ő Sarának hívott. – Nem értem, miért – pillantott ösztönösen a kijárat felé. – Én Dani vagyok. – Sara, miért csinálod ezt? – ficánkolt Karen, mint hal a hálóban. – Mondd meg nekik, hogy nem vagyok lázadó! Verlyn rászegezte a tekintetét. A szája szegletében mosoly bujkált. – Ó, emlékszem én rád. A kis csinoska. Soha nem felejtem el az arcokat, különösen ha olyanok, mint a tied. Sara futásnak eredt. Három hosszú lépés, és kirohant az ajtón. Leszáguldott a lépcsőn, odakint sütött a nap, és fújt a szél, mögötte kiáltások harsantak. – Állítsák meg! Állítsák meg azt a nőt! Hova futhatott volna? Sehova. A kollaboránsok minden irányból megrohanták és úgy zárták őt körül, mint egy szoruló hurok. Sara a zsebébe nyúlt, és elővette a kis, összehajtogatott ezüstpapírt. Hát elérkezett a vég. Megállt, nem volt értelme továbbfutni – csak egy-két másodperce maradt. Kinyitotta a halált rejtő csomagot. A hüvelyk- és a mutatóujja közé vette az itatóspapírt, és a szájához emelte. Ég veled, gyermekem, nagyon szeretlek, ég veled. De a sors másképp akarta. Amikor az itatós már az ajkánál volt, valaki teljes sebességgel nekiütközött hátulról, s ettől a teste a levegőbe repült. A föld eltávolodott, aztán újra közeledni kezdett, előbb lassan, aztán gyorsan, míg a koponyája egyszer csak nekicsapódott a kövezetnek, és minden elsötétült.

ÖTVENKILENC Amy, Alicia és Greer a földhöz lapulva, hason feküdt a csőáteresz feletti lejtőn, Greer a távcsővel fürkészte a terepet. A késő délutáni nap vörösre festette a felhőket. – Biztos vagy benne, hogy ez az a hely? – kérdezte Amy. Alicia bólintott. Már csaknem három órája feküdtek ott. Egy szennyvízcsatorna széles kivezetését figyelték, ami egy lankás domboldal aljából nyúlt ki. A nyílás körül a havon egymást keresztező keréknyomok éktelenkedtek. Teltek a percek, és Alicia már kezdett kételkedni magában, amikor Greer felemelte a kezét. – Na, lám. Egy sötét dzsekis alak bukkant elő a csatornából. Nem lehetett megállapítani, hogy férfi vagy nő-e. Az illető arcának alsó felét sál fedte, a szemébe pedig gyapjúsapkát húzott. Az alak megállt, és a kezét a homlokához téve dél felé nézett. – Úgy látszik, vár valakire – mondta Greer, majd odaadta a távcsövet Amynek, aki félresöpörve egy haj fonatot a homlokából a szeméhez szorította. Elképesztő látvány, gondolta Alicia, Amy minden tekintetben, még a legkisebb kézmozdulatban is egyrészt az a lány volt, aki mindig is, másrészt pedig egy teljesen új valaki. Greer elbeszélése szerint Amy bement a Chevron Mariner nevű hajó gyomrába, és egészen más emberként jött ki onnan. Még maga Amy sem tudott magyarázattal szolgálni. Alicia számára talán az volt az egészben a legfurább, hogy a dolog egyáltalán nem tűnt furának.

– Nem tudom megállapítani, hogy férfi vagy nő-e. De akárkivel is van találkozója, az illető késik – szólt Amy, és leengedte a távcsövet. Bő gyapjúkabátja alatt még mindig hordta a Rend bő ruháját. A lábán vastag, kötött harisnyát és magas szárú, fűzős, gyűrött bőrcipőt viselt. – Ha meg akarjuk találni Lázárt, szerintem ennél nagyobb esélyünk nem lesz rá. – Egyetértek – bólintott Alicia. – Lucius? – Nincs ellenvetésem. Fedezékül csak egy bozótos szolgált a csatorna keleti oldalán meg egy csupasz facsoport a felette levő domboldalon, ezek mögött megbújva tudták megközelíteni. Greer ott maradt őrködni, Amy és Alicia pedig kúszva elindult az ellenkező irányokba a csőáteresz mentén. Amy a talajszinten fog közelíteni, jobbról; Alicia fentről fog ráugrani a célszemélyre. Amint a helyükre érnek, Greer füttyent, hogy elterelje a figyelmét, ők pedig akcióba lépnek. Minden a terv szerint alakult. Alicia hason csúszva gyorsan eljutott a csatorna tetejére. A fekete ruhás alak feje búbja éppen alatta volt. Ebből a szögből ő nem látta Amyt, de Greer igen. Várta a jelet, amikor a férfi egyszer csak eltűnt. Alicia feltérdelt, és éppen megfordult, amikor az alak teljes súlyával rávetette magát. Nem férfi volt, hanem nő. Összekapaszkodva bukfenceztek le a csatornanyílás pereméről, Alicia a hátára esett a puha hóba, a nő pedig rázuhant. – Ki a franc vagy te? – kérdezte a nő. A térdével a földhöz szegezte Alicia karját, és kést szorított a torkának, Alicia érezte a penge nyomását. Nem volt kétsége afelől, hogy a nő használni is fogja a fegyvert, ha kell. – Csak lassan a testtel. Jó barát vagyok. – Válaszolj a kérdésre. – Amy, tudnál segíteni? Amy hátulról, minden hang nélkül közelített. Mielőtt a nő reagálni tudott volna, Amy megragadta a gallérjánál, és félrelökte, hogy elterült a földön. Amikor újdonsült ismerősük talpra szökkent, és nekiugrott a késsel, Amy kiütötte a kezéből a fegyvert, féljáromba kapta a nő nyakát, a másik karjával pedig átfogta a derekát. Azt a mindenit – gondolta Alicia elhűlve. – Hagyd abba – mondta Amy. – Mi csak beszélgetni akarunk, semmi több.

– Menjetek a fenébe – szólt a nő fogcsikorgatva. – Nem gondolod, hogy eltörhetném a nyakad, ha akarnám? – Csak rajta. És üzenem Guildernek, hogy ő is megbaszhatja. Amy Aliciára pillantott, aki közben felszedte a nő kését és éppen a havat porolta le a nadrágjáról. Greer sietős léptekkel jött feléjük. – Mond neked bármit ez a név? – kérdezte Amy. Alicia megrázta a fejét. – Ki az a Guilder? – kérdezte a nőt. – Hogy érted, hogy ki az a Guilder? – Téged hogy hívnak? Akár azt is elárulhatnád. – Ninának – felelte pillanatnyi habozás után. – Most jó? – Most elengedlek, Nina. De ígérd meg, hogy meghallgatod, amit mondani szeretnénk. Csak ennyit kérek. – Baszódj meg. – Ígérd meg – mondta Amy tagoltan, és még jobban megszorította őt, hogy nyomatékosítsa a kérését. A nő megint próbált kiszabadulni, aztán engedett. – Jól van. Megígérem. Amy elengedte. A nő előretántorodott, és megfordult. Fiatal arc, nem sokkal idősebb húszévesnél, de a tekintetéből keménység és vadság sugárzott. – Kik vagytok? – Szép mozdulat volt – mondta Alicia Amynek. Megpörgette a kést a mutatóujja körül, és odaadta neki. – Hol tanultad? – Szerinted? Tőled lestem el. Lucius – nézett Greerre, akinek hosszú szakálla összetapadt a hótól, mint egy kutya pofája –, megkérhetlek, hogy menj vissza őrködni? És szólj, amikor közeledik a jármű.

– Szóljak? – Jó lenne, ha kicsit... fel is tudnád tartóztatni őket. Amíg be nem fejezzük a beszélgetést – felelte Amy. Greer bólintott, és felkocogott a gerincre. Amy ismét a nőhöz fordult. – Foglalj helyet – tett apró, de jelentőségteljes mozdulatot a késsel. – Miért foglalnék helyet? – kérdezte Nina kihívó tekintettel. – Mert úgy kényelmesebb. A történet el fog tartani egy darabig – azzal az övébe csúsztatta a kést. Ha jól viselkedsz, többet nem veszem elő. – Egyáltalán nem azok vagyunk, akiknek gondolsz. Na, ülj már le. – Nem fogok nektek elmondani semmit – ült le vonakodva Nina a hóba. – Ezt erősen kétlem – mondta Amy. – Szerintem el fogsz mondani mindent, amit tudnom kell, amint elmagyarázom, mi készül itt. – Danivel akarok játszani! – Eva, szívecském... A kislány arca kipirult a dühtől. Felkapta az egyik bögrét a földről, Lila felé hajította, és éppen csak hogy elvétette. – Futás az ágyba! – kiáltotta Lila. – Azonnal futás az ágyba! A lány meg se moccant. Az arcáról gyűlölet sugárzott.

– Nem kényszeríthetsz! – Az anyád vagyok! Azt csinálod, amit mondok! – Danit akarom! Az egyik marka tele volt szárazbabbal. Mielőtt Lila reagálni tudott volna, a kislány felegyenesedett,

és kicsit hátrahajolt, aztán a gyűlölettől fűtve, megdöbbentő erővel hajította Lila arcába. A bab egy része kopogva hullott a földre mögötte. Eva felszökkent, és elkezdett ide-oda rohangászni a lakásban – lerántotta a könyveket a polcokról, leverte a dolgokat az asztalokról, a levegőbe dobálta a párnákat.

– Azonnal hagyd abba! A lány felvett egy nagy porcelánvázát. – Eva, ne... A kislány a feje fölé emelte, és lesújtott vele, mint amikor valaki lecsukja egy autó csomagtartóját. A váza nem is csattant, hanem robbant: milliónyi szilánk repült szerteszéjjel. – Utállak! Valami olyasmi zajlott, amit később már nem lehet meg nem történtté tenni. Lila tudta ezt, ahogy valahol a lelke mélyén azt is érezte, hogy mindez már megtörtént korábban. De csak idáig jutott a gondolatmenetben, mert egy kemény tárgy éle a fején találta. A lány könyveket dobált. – Menj el! – sikoltotta. – Utállak-utállak-utállak! Lila látta, ahogy a lány szája ezeket a rettenetes szavakat formálja, mégis ügy tűnt, mintha valahonnan máshonnan jönnének. A fejéből? Tántorogva előrelépett, megragadta a lányt a derekánál, és a magasba emelte. A lány rúgkapált, és sikoltozott, ficánkolt Lila keze között. Lila mindössze azt akarta – mit is? Lecsendesíteni a lányt? Urává válni a helyzetnek? Elhallgattatni az agyát szétrepesztő sikítást? Ha Lila egy kicsivel erősebben szorította a lányt, ő még hangosabban visított. A jelenet már teljesen groteszkké, egyfajta őrületté fokozódott; aztán Lila lába alól kicsúszott a talaj, egyesült súlypontjuk kibillent hátrafelé, ők pedig elestek, és beütötték magukat a pipereasztalba.

– Eva! A kislány eliszkolt előle. A kanapé tövében megállt, ellenséges tekintetet vetve rá. Miért nem sírt? Csak nem ütötte meg magát? Mit tett vele Lila? Négykézláb közeledett hozzá. – Eva, bocsánat, nem akartam... – Remélem, meghalsz! – Ne mondd ezt. Kérlek. Könyörgök, ne mondd ezt. Ezekre a szavakra végre könny buggyant elő a kislány szeméből, de nem a fájdalom vagy a megalázás könnyei, és nem is a félelemé. Örökké megfoglak vetni. Nem vagy az anyám, soha nem is voltál és te ugyanolyan jól tudod ezt, mint én. – Kérlek, Eva, szeretlek. Hát nem tudod, mennyire szeretlek? – Ne mondd ezt! Danit akarom! – kiáltotta. Bámulatos, hogy mennyi hang fért ki a torkán. – Utállak-utállak-utállak! Lila a fülére tapasztotta a kezét, de a gyerek kiáltásainak semmi nem állta útját. – Hagyd abba! Kérlek! – Remélem-meghalsz-remélem-meghalsz-remélem-meghalsz! Lila berohant a fürdőszobába, és becsapta az ajtót. De ezzel semmire nem ment: úgy tűnt, mintha a sikítás mindenhonnan jönne, egy mindent elsöprő ordítás. Térdre hullott, a kezébe temette az arcát, és úgy zokogott. Mi zajlott benne? Evam, Evam. Mit tettem, hogy így gyűlölsz engem? Egész testét rázta a fájdalom. A gondolatai kavarogtak, ide-oda hánykolódtak, aztán darabokra törtek. Lila Kyle milliónyi, a padlón szétszóródott cserépnek érezte magát. A lány nem Eva. Akármennyire is szerette volna, ha így van, Eva nem létezik; Eva örökre odalett, a múlt kísértete. A felismerés savként marta szét a sok hazugságot. Menj vissza – gondolta Lila –, menj vissza. De többé már nem volt visszaút. Ó, Istenem, mennyi rettenetes dolgot tett! Rettenetes, borzasztó, megbocsáthatatlan dolgok! Sírt és remegett. A könnyei folyóvá duzzadtak, ahogy az apja mondta mindig, miközben festegette a hajócskáit. Förtelmes nőszemély. A világot bepiszkító gonosz. Minden feltárult előtte, minden összeállt, az idő megállt, aztán újrarendeződve indult tovább, és világossá vált a szégyenteljes

történet. Remélem meghalsz. Remélem meghalsz, remélem meghalsz, remélem meghalsz. Aztán valami más vette kezdetét. Lila azon kapta magát, hogy a kád szélén ül. A szabad akaratán túli állapotba került. Nem ő irányítja a dolgokat, a dolgok irányítják őt. Kinyitotta a csapot. A víz alá tartotta a kezét, és nézte, ahogy átfolyik a víz az ujjai között. Ez az, gondolta, megvan a megoldás. Mintha mindig is tudta volna, mintha a lelke legmélyén ezt az utolsó, sötét tettet hajtotta volna végre újra meg újra, száz éven át. Persze, a kádban fogja csinálni. Mindig órákig ázott a meleg vízben, egész évtizedek teltek el a megnyugtató fürdőzéssel, ami szépen kitörölte a világot a tudatából, de a kád közben mégis mindig azt suttogta neki: Itt vagyok. Lila, hadd szabadítsalak meg végleg a kínjaidtól. A gőz kavarogva szállt fel, a páradús levegőtől elhomályosult a szoba. Tökéletes nyugalom vette körül.

Egyesével meggyújtotta a gyertyákat. Orvos volt; tudta, mit csinál. Soy médico. Levetkőzött, és szemügyre vette meztelen testét a tükörben. Testének szépsége – mert tényleg szép volt – mindenféle emlékeket idézett fel benne: amikor kicsi volt, még maga is gyerek, és kiszállt a kádból. Te vagy az én hercegnőm, incselkedett vele az apja, miközben megtörölte a haját, betakarta a frissen mosott, puha, meleg törölközővel, és megölelte. Te vagy a legszebb a vidéken. Az emlékek áramlottak tovább a vízben. Gyerek volt, aztán kamasz, kék, tafotaruhában, aminek a vállára egy nagy csokor volt tűzve, és a képek átfolytak egymásba, míg végül egy érett nőt látott tele energiával és ifjonti hévvel, amint a tükör előtt áll az anyja menyasszonyi ruhájában. A finom csipke felsőrész, a csillámló, leomló, fehér selyem alsórész: mintha ez a kép megörökítette volna az életét az összes ígérettel együtt. Ma van a nap, amikor feleségül megyek Bradhez. A hasára tette a kezét, a menyasszonyi ruha eltűnt, immár finom hálóing volt rajta. A reggeli napfény besütött az ablakon, és elöntötte a szobát. Oldalra fordult, a kezével átfogta hasa érzéki ívét. Eva. Eva leszel. Eva vagy. Evanak foglak nevezni. A gőz szállt felfelé, a kád majdnem megtelt.

Brad, Eva, jövök. Túl sokáig voltam távol. Jövök, hogy végre veletek lehessek. Három-három kék vonal lüktetett a csuklók tövében: a fejvivőér, ami az alkar orsócsont felőli oldala mentén kanyargott felfelé; a könyökhajlati gyűjtőér, ami a kézfejben levő érhálózatból indult, és onnan tartott a singcsont felőli oldal hátsó felületén a középső könyökvéna felé; a mellék-fejvivőér, amely az alkar hátulján levő érfonatból indul, és a könyöknél egyesül a fejvivőérrel. Valami élesre volt szüksége. Hol az olló, amivel Dani, meg az összes többi, aki előtte volt, a haját vágták? Először benézett a fürdőszobaszekrény legfelső fiókjába, aztán az alatta levőbe, és amikor a legalsóhoz ért, meglátta az éles, csillogó szerszámot. Hopp, az meg mi? Egy tojás. Egy műanyag húsvéti tojás, mint amilyeneket kislány korában keresgélt a fűben. Mennyire szerette ezt a szertartást: a féktelen vágtatást a mezőn, kosárkáját a kezében lengetve, ahogy harmatos lett a lába, miközben lassan gyűjtögette a kincseket, és lelki szemei előtt megjelent a nagy fehér nyúl, aki éjszakai látogatásakor hagyta ott ezeket az ajándékokat. Lila óvatosan a tenyerébe vette a tojást. Valami alig hallhatóan zörgött benne. Lehet, hogy...? Lehetséges volna...? Mi más lehetett volna? Csak egyetlen válasz volt. Lila csokoládéízzel a szájában fog meghalni.

HATVAN Árulás. Árulás. Hogy jutottak a lázadók ilyen közel? Valaki lenne szíves elárulni? Először a vörös hajú, aztán Vale, és most még Lila szolgája is? Ez a reszkető kisegér? Ez a névtelen senki, aki mindig lesütötte a szemét, amikor belépett a szobába? Meddig ér az összeesküvők karja a Kupolában? Guilder roppant bosszúságára a vörös hajú még mindig szabadlábon volt. Tizenegy embert megölt menekülés közben, hogyan lehetséges ez egyáltalában? Még a nevét sem tudták meg. Hívj, ahogy szeretnél – mondta –, csak ne hívj korán reggel. A nő, akit folyamatosan vertek napokon át, még viccelődött is. Ami Baszógépet illeti, Guilder utólag kénytelen volt beismerni a tévedését. Egy ilyen embert szabadjára engedni egyenes út volt a katasztrófához. Guilder személyesen vezette a szolga vallatását. Akármi is adott erőt a vörös hajúnak, ezt nem faragták olyan kemény fából. Mindössze háromszor mártották be a kádba, és már meg is eredt a nyelve. A bomba a sufniban. A szolgálólány, Jenny, bár senki nem látta őt napok óta. Egy rejtekhely, amiről nem tudta, hol van, mert érthető módon elkábították, Guilder is így tett volna. Egy Nina nevű nő, bár az aktákban szereplő egyetlen Nina négy évvel ezelőtt meghalt, és egy Eustace nevű férfi, akiről semmilyen feljegyzésük nem volt. Ez mind nagyon érdekes, de a nő semmi olyat nem mondott, aminek tényleg hasznát lehetett volna venni. – Megpróbáljuk egy kicsit keményebb módszerekkel? – kérdezte az őr. – Ha akarja, tehetünk még néhány kört, hogy úgy mondjam. Guilder lenézett a nőre, aki még mindig a deszkához volt szíjazva, a hajából csöpögött a jéghideg víz, és lassan kezdett alábbhagyni a borzongó fulladozása. Sara Fisher, a 94801-es számú síkföldi, a 216-os szállás lakója, a 3-as biodízel üzem munkása. Verlyn emlékezett rá, a roswelli fogással került oda. Szóval az egyik texasi pokolfajzat. Most, hogy a tizenegy fertőzött megérkezett, már tényleg meg kell oldania a texasi helyzetet. A nő nemigen tűnt lázadó alkatnak, Guildernek emlékeztetnie kellett magát, hogy meg akarta ölni őt. Bár az is igaz, hogy nem létezik lázadó alkat – ez a legutóbbi, erőszakos hónapok tanulsága. Mindenki lázadó, és senki sem az. – Ne is törődjön vele – mondta az őrnek. – Szúrják meg. Szerintem Greynek ízleni fog, ami ebből jön. Mindig is szerette a friss húst. Felment a lépcsőn az alagsorból az irodájába, felvette a szemüvegét, és széthúzta a függönyt. A nap nem sokkal korábban bukott le a látóhatár mögé, aranyló csíkokkal festve meg a felhőket. Egész szép látványt nyújtott. Guilder egy évszázaddal korábban még talán gyönyörködni is tudott volna az ilyesmiben. De az embernek nem kell sok naplementét végignéznie, hogy véleményt tudjon mondani.

Hiányzott neki Wilkes. Nem volt mindig a legjobb társaság – olykor túlbuzgón igyekezett a kedvében járni –, de legalább volt valaki, akivel tudott beszélgetni. Guilder megbízott benne, a bizalmába avatta. A hosszú évek során nem sok minden akadt, amit végül ne mondtak volna el egymásnak. Guilder még Shawnáról is mesélt, bár a történetet ironikusan adta elő. Most képzelje el, egy kurva! Mekkora szamár voltam! Tyű, de jót és nagyot nevettek rajta. Amikor Guilderen valami homályos szorongás vett erőt, kidugta a fejét az ajtó mögül, és valami ürüggyel behívta a barátját az irodájába – „Fred, jöjjön egy kicsit!” –, de igazából csak beszélgetni akart. A barátja. Igen, úgy vélte, barátok. Voltak. Sötétedett. Guilder végigjártatta a tekintetét a dombon, és megállapodott az Építkezésen. Új nevet kell adni neki. Hoppel lett volna erre a megfelelő ember; ahhoz kétség sem fér, hogy jól bánt a szavakkal. Előző életében reklámszakemberként dolgozott egy nagy chicagói ügynökségnél, és az ott szerzett gyakorlatának bőséges hasznát vette, amikor kiagyalta azt a sok mindent a könnyen megjegyezhető reklámszövegektől kezdve a rímes szlogeneken át, amikkel retorikailag is ellenőrzésük alatt tarthatták a csapatokat, egészen a himnusz szövegéig. Hazánk, Hazánk érted

áldozzuk életünk. Érted munkálkodunk, s viszonzást nem kérünk. Hazánk, Hazánk, új nemzet születik. Biztonság és remény, tengertől csillogó tengerig. Oltári szirupos, és Guildernek nem igazán tetszett a „viszonzás” szó – egy kicsit könyvszagú volt –, de jól lehet skandálni, és a műfaja kívánalmaihoz képest nem is teljesen hallgathatatlan. Szóval minek nevezzék? A „Bunker” túl katonás. A „Palota” jól csengene, de nincs benne semmi palotaszerű, akkor már inkább néz ki úgy, mint egy nagy betonbunker. Valami vallási jellegű elnevezés? Egy kegyhely? Ki ne menne szívesen egy kegyhelyre? Hogy pontosan hány síkföldinek kell odamennie, és milyen gyakran, azt majd még meglátják, Guilder még nem kapta meg az erre vonatkozó konkrét utasításokat Nulladiktól, de az volt az általános benyomása, hogy a végén majd úgyis minden kiderül. A Tizenkettek – vagy inkább Tizenegyek – talán kicsit más volt, mint egy mezei fertőzött, de azért alapvetően ők is azok voltak, amik. Evőgépek. Sokféle útmutatásra nem számíthat odafentről, már egy évszázada folyton csak bezabálnak mindent, aminek pulzusa van, és az ilyen megrögzült szokást nehéz levetni. Mindent összevéve azonban az étrendjük a levett emberi vér és lábas jószágok keverékéből fog állni. A helyes arányokat pontosan be kell tartani, az emberi lakosságnak növekednie kell. Emberek és fertőzöttek vállt vállnak vetve munkálkodnak nemzedékeken át – jobban belegondolva ez nem is lenne rossz reklámszöveg. Határozottan hoppeli. Hogy is mondják? Arculatváltás? Ez kell Guildernek. Friss szemszög, új szótár, új vízió. Arculatváltás a fertőzöttekkel való viszonyban.

Talán tényleg bele is trafált valamibe ezzel a kegyhely dologgal. Egy hivatalos vallásféle megalapítása, hozzá az összes halandzsa meg rituális kellék talán éppen az a gépolaj, amire szüksége van a síkföldi lelkek fogaskerekeinek. Az államkultusz nem járt jutalmazással, csak büntetéssel, csak a tekintélynek való száraz engedelmességet teremtette meg. De a remény a világon a legnagyobb társadalmi szervező erő. Reményt kell adni az embereknek, és akkor szinte bármit megcsinálnak. De nem csak az átlagos, hétköznapi dolgokra vonatkozóan kell a remény – hogy lesz ételük, ruhájuk, nem lesznek betegek, jó külvárosi iskolákba járhatnak a gyerekeik, alacsony lesz a törlesztő részlet és egyszerű a finanszírozás. Az embereknek szükségük van a látható világon, a testi megpróbáltatásokon, az élet végtelen és unalmas tárgyi valóságán túlmutató reményre is. Reményre, hogy nem minden az, aminek látszik. És meg is volt a név. Milyen egyszerű, mégis milyen választékos. Nem kegyhely, hanem templom. Az Öröklét Temploma. És ő, Elorace Guilder lesz a pap. Végül nem is telt olyan haszontalanul a nap. Vicces, hogy a dolgok néha csak úgy jönnek maguktól – gondolta, és hetek óta először elmosolyodott. Hoppel bassza meg magát és a dalocskáit. És bassza meg Wilkes is, az a hálátlan. Guilder mindent kézben tud tartani egyedül is.

*** Először az injekció és a szédelgés. Aztán tolták valahová egy kerekes hordágyon, a magatehetetlenül fekvő Sara látta, ahogy a mennyezet elsuhan felette. – Hó... rukk. Aztán valahol máshol eszmélt fel. Egy félhomályos szobában. Átemelték egy ágyra, szíjakkal megkötözték a karját, a lábát és a homlokát. A fém, amin feküdt, hideg volt. Közben valamikor levették róla a bő köpenyt, és ráadtak egy pamutköntöst. Mindez csigalassúsággal jutott el a tudatáig, és akkor is érzelem nélkül vette tudomásul. Nehezére esett bármivel is törődni. Ott állt dr. Verlyn, és kémlelte őt apró szemüvegén át a maga atyai módján. A szemöldöke valami elképesztő, gondolta Sara. A kezében egy ezüstfogót tartott, a fogó ágai között egy barna folyadékba áztatott vattacsomót. Sara úgy vélte, hogy mivel a férfi orvos, valami orvosi jellegű dolgot csinál vele.

– Ez lehet, hogy egy kicsit hideg lesz. Hideg is volt. Dr. Verlyn megtisztogatta a karját és a lábát, közben valaki más egy műanyag csövet

tett az orra alá. – A katétert. Na, ez viszont egyáltalán nem volt kellemes. Felnyögött. Mindenféle más dolgot kezdtek csinálni vele, döfködték, megszúrták, idegen tárgyakat csúsztattak a bőre alá – az alkarján és a combja belső oldalán. Sípolás hallatszott, majd sziszegés, és egy különös, rendkívül édes szag csapta meg az orrát. Dietil-éter. A biodízel üzemben gyártották, bár Sara soha nem látta, hogy készül. Csak a tartályokra emlékezett, amiknek az oldalára sablonnal, piros színnel a GYÚLÉKONY szót írták, meg a nagy zörgésre, ahogy a targoncákkal a várakozó teherautóhoz gurították. – Nem kell mást tennie, csak lélegezni. Milyen furcsa kérés! Már miért ne lélegezne?

– Ez az. Aztán egy puha felhőn felröppent a magasba.

HATVANEGY Két nap telt el, amióta kapcsolatba léptek a lázadókkal. Nina először nem hitt nekik, de hát ki hitt volna? A történet túlontúl fantasztikus és összetett volt. Végül Aliciának jutott eszébe, hogyan bizonyíthatnák be az igazukat. Elővette a rádiólokátort a hátizsákjából, felment a nővel a gerincre, és a Kupolára irányította a műszert. Greer az alattuk elterülő völgyet nézte. Alicia aggódott, hogy ilyen távolságból esetleg nem lesz jó a vétel. Akkor hogyan tudnák meggyőzni a nőt? De volt vétel, tiszta és erős volt a jel, folyamatosan lüktetett. Alicia megkönnyebbült, de meg is rökönyödött: a jel nemhogy gyengébbé, hanem éppenséggel erősebbé vált. – Most már sietnünk kell – mondta Amy pillanatnyi csend után. – Az a hang, amit hallasz, azt jelenti, hogy itt vannak azok, akik még megvannak a Tizenkettekből – azzal előhúzta a kést az övéből, odaadta Ninának, és megmondta Aliciának meg Greernek, hogy ők is nyújtsák át a fegyvereiket. – Megadjuk magunkat neked. A többi a te dolgod. Megérkezett a teherautó, rajta két felfegyverzett ember. Alicia és a többiek felemelt karral várták őket. Megkötözték a kezüket, és fekete csuklyát húztak a fejükre. Egy ideig fagyoskodtak a zötyögő platón, aztán hallották, hogy nyílik egy garázsajtó. Lekísérték őket a teherautóról, és megmondták nekik, hogy várjanak. Néhány perc eltelt, léptek közeledtek. – Vegyétek le őket – mondta egy férfihang. Leszedték róluk a csuklyákat, és akkor látták, hogy fél tucat férfi és nő áll előttük, akik egy kivételével mind rájuk szegezték a fegyvereiket. – Maga az, Eustace? – Jó napot, Greer őrnagy. És Donadio is itt van – fordította Eustace szétroncsolt arcát Alicia felé. – Miért vagyok meglepve? – rázta meg a fejét. – Minden rendben, emberek – fordult a többiek felé, és intett, hogy leereszthetik a fegyvert. – Te ismered őket? – kérdezte Nina. Eustace megint végigpillantott rajtuk, és észrevette Amyt. – Igen, illetve azt hiszem, veled még nem találkoztunk. – Igazából – mondta Amy – ez nem egészen van így.

Az akció előestéjén érkeztek. Eustace-nak és embereinek hosszú évek gondos munkájával sikerült a lehető legjobban beszivárogniuk, és most elérkezett a döntő pillanat. Először a vezetőséget kell kiiktatniuk, majd egyidejű támadásokat intézni a főbb célpontok ellen: a rendfenntartó erők állomáshelyei, a csővezetékek, az erőmű, a börtön, a lakóház, ahol a vörös szeműek nagy része él. A fegyvereket és a robbanószereket már elrejtették mindenfelé a városban. Nem voltak sokan, de úgy remélték, hogy amint a támadás lendületbe jön, a csapataik felduzzadnak. A hetvenezer síkföldi alkotta szendergő óriás felébred és felkel. Amint ez megtörténik, a felkelés megállíthatatlan lavinává válik, és a város az övék lesz. A számításba azonban kisebb hiba csúszott. A Kupolában elhelyezett kémjüket rajtacsípték. Tudták, hogy élve fogták el, de azt nem, hogy hova vitték – minden valószínűség szerint az alagsorba.

– Viszont van valami, amit el kell mondanom nektek – szólt Eustace és elmagyarázta, ki is ez a kém. Sara tehát megvan. Teljességgel hihetetlen. És a lánya is. Sara és Hollis lánya. Valami mélyebb szinten a gyerek hozzájuk is tartozott, mindnyájukhoz. Újabb céljuk lett, de ezáltal a helyzet is összetettebbé vált. Ki kell menekíteniük őket. Amy elismételte a történetet, amit már Ninának is elmondott. Nem lehetett kétség afelől, hogy a fertőzöttek valahol a városban vannak, és hogy ez mit jelent. Itt akarták elkezdeni légióik

újjászervezését. Eustace kétkedéssel tekintett a meséjükre, de aztán valami hirtelen világossá vált számára. – Guilder biztosan védeni akarja őket – mondta Amy. – Van olyan hely a városban, amely szokatlanul jól meg van erősítve? Valami nagy épület. Eustace elküldött egy embert az Építkezés tervrajzaiért. Elmondta, hogy három ember életébe került, amíg sikerült megszerezniük, és kiterítette a papírt az asztalra. – Soha nem jöttünk rá, mire van ez a hely. Sok történet keringett, de egyiknek se volt se füle, se farka. Ez egy erődítmény. A vörös szeműek évek óta építik. Amy megvizsgálta a tervrajzokat, és alaposan tanulmányozta őket. – Ezt nekik építették. – Nem értem, hogy lehetsz ilyen biztos benne. – Számold meg a szobákat. Eustace a papír fölé hajolt. A mutatóujját végigjártatta mindegyik folyosón egészen addig, ameddig vezettek. Aztán felnézett. Az ügyük így összekapcsolódott egy másik üggyel. Immár az Építkezésre is kellett összpontosítani. Az épület kialakítása kedvezett nekik: akárcsak az új-mexikói barlang, az Építkezés szűk terei is fel tudták erősíteni az építmény szívében felrobbantott egyetlen bomba hatóerejét. De be tudnak-e jutni? Nem biztos – és még ha be is jutnak, az olyan lenne, mintha egy oroszlánbarlangba sétálnának be. Súlyos veszteségeket szenvednének, és túl sok embert kellene a többi célpontról átcsoportosítani.

– Akkor nem mi megyünk oda, hogy elkapjuk őket – mondta Amy –, hanem elintézzük, hogy ők jöjjenek hozzánk. – Mire gondolsz? – Mondd csak, miféle ember ez a Guilder? – kérdezte Amy pillanatnyi gondolkodás után. – Egy szörnyeteg – vont vállat Eustace. Kezdettől fogva örült a jelenlétüknek. Jó újra az Expedidos Egység tagjai között lenni, mondta. – Kegyetlen, megszállott, a végletekig monomániás, és Lázár teljesen a rögeszméjévé vált. – Mit tenne, ha elfogná? – Valószínűleg ragyogóan érezné magát. De Lázár nem létezik. Az csak egy név. – De mi lenne, ha mégis létezne? – Nos – felelte Eustace az állát simogatva –, Guilder szereti a parádét. Valószínűleg nyilvános kivégzést rendezne, és nagy felhajtást csinálna. – Nyilvánosát. Vagyis mindenki ott lenne. – Szerintem igen. Ó – változott meg Eustace arckifejezése –, már értem. – És hol rendezné meg a kivégzést? – A stadion az egyetlen hely, ami elég nagy. Hetvenezren simán elférnek benne. És akkor... – A Haza többi részében kevés ember maradna, és a főbb célpontok védtelenné válnának. – Ha tényleg nagy erődemonstrációt akar rendezni... – bólogatott immár Eustace is. – Pontosan. Az asztal körül állók zavart pillantásokat váltottak. – Kérem, hogy valaki avasson be engem is – mondta Nina. – A következőt fogjuk tenni – hajolt előre Amy a székében. Még huszonnégy óra kellett az előkészületekhez. Nina visszatért a városba, hogy kapcsolatba lépjen a különböző sejtek vezetőivel, és kiadja az új utasításokat. A lázadók búvóhelyét persze

megsemmisítik. A bombához drótot kötnek húsz centi magasságban, amibe ha valaki beleakad, robban

– a robbanószer több hordó, műtrágyaként is használatos ammónium-nitrát meg dízelolaj lesz, amit egy kénes gyújtószerkezethez kapcsolnak. Semmi nem fog maradni, csak egy hamuval borított gödör. Ha szerencséjük van, Guilder azt fogja hinni, hogy a lázadók utolsó dicsőséges tettükként tömeges öngyilkosságot követtek el, és odabent mindenki meghalt. Előkészítették a járműveket az indulásra. Alicia elviszi majd Amyt a csatornához, aztán találkozik Eustace többi emberével, és együtt mennek tovább a szükségrejtekhelyre. Már csak az időjárásra vártak – hóesés kellett nekik, hogy elfedje a keréknyomokat. Talán holnap lesz, talán egy hét múlva, talán soha. A harmadik napon, egy órával naplemente előtt, hóvihar támadt, és szívfájdítón szállingózni kezdett a hó. Elállt, aztán újra eleredt, lassan erőt gyűjtve, mintha az időjárás megköszörülte volna a torkát, mielőtt kiabálni kezd. Induljatok. Elhajtott a kilenc teherautóból álló konvoj, a kocsikon negyvenhét férfi és nő. Alicia kivált, majd északi irányba kanyarodott. A hó sűrűn kavargott a teherautó fényszórói előtt. A szolgák bő köpenyét viselő Amy csendben ült mellette. Alicia már figyelmeztette, mivel kell számolni, ekkor már különösen nem lett volna értelme tovább fejtegetni a dolgot. Harminc perccel később megérkeztek a csatornához. – Tudod, mit fognak tenni veled – mondta jobb belátása ellenére Alicia. Amy bólintott, majd rövid csend után megszólalt. – Mindennek megvan a maga célja. És formája. Elhiszed? – Nem tudom. – Mi testvérek vagyunk – azzal Amy lehúzta Alicia kezét a kormánykerékről, és megfogta, összefonva ujjaikat. – Vértestvérek. Tudom, mi történik veled, Lish. Amy szavai teljesen ledöbbentették. De hát persze hogy tudta. Amy ezt ne tudná? – Tudsz rajta uralkodni? Alicia nyelt egyet. Az elmúlt két napban a vágy fokozódott. Sötét kezével belényúlt és kezdett elhatalmasodni rajta. Elködösítette az elméjét. Rövidesen győzedelmeskedik az akaratereje felett, és nem fog tudni ellenállni. – Egyre... nehezebben. – Amikor eljön az idő... – Nem fogom hagyni. A hó hullott körülöttük. Alicia tudta, hogy ha nem indulnak rövidesen, elakadhatnak. De még valamit ki kellett mondani. Minden bátorságát össze kellett szednie, hogy megformálja a szavakat.

– Vigyázz Peterre. Nem tudhatja meg, hogy mi történt velem, ígérd meg. – Lish... – Mondhatsz neki bármi mást. Találj ki valamit. Mit bánom én. Csak add rá a szavad. Nagy, mindkettőjüket beburkoló csend lett. Alicia túl sokáig élt egyedül ezzel a titokkal, most legalább már osztozott rajta valakivel. Az érzelmeit vizsgálta. Veszteség, megkönnyebbülés, az érzés, hogy átlép egy határt, amin túl egy sötét vidék húzódik. Kezdett lemondani Peterről. – Valahogy mindig is tudtam, hogy ez fog történni. Még mielőtt találkoztam volna veled. Amy nem felelt, de hallgatásával mindent elmondott Aliciának, amit tudnia kellett.

– Menned kell – mondta Alicia. Amy továbbra sem szólt. Az arca bizonytalan kifejezést öltött. – Van valami, amit nem mondtam el neked, Lish – mondta végül. Szürke napok folytak egymásba. Az időjárás roppant, szárazföldi birodalma. Havazni fog? Ki fog még újra sütni a nap? Hátulról fog fújni a szél, vagy egyenest bele a fagyott arcukba? Egyre csak

mentek, meggörnyedve hátizsákjuk súlya alatt. Nem voltak táblák, se feltűnő tereptárgyak, amik alapján tájékozódni lehetett volna. Az utak és városok eltűntek, magába olvasztotta őket a havas préri, ahogy az elsüllyedt hajót nyelik el a tenger hullámai. Tifty bevallotta, hogy nem tudja pontosan, hol vannak. Iowa középső részén, Des Moines-tól északkeletre, de ennél konkrétabban... Nem kért bocsánatot, egyszerűen így állt a helyzet. Miért nem tudtatok úgy dönteni, hogy nyáron jöjjünk? – kérdezte. Alig maradt már élelmük. A felére csökkentették a fejadagjukat: a semminek a fele is semmi. Amikor behúzódtak egy romba dőlt tanyaházba, Lore a kése pengéjén szétosztotta a sovány szeleteket. Peter a magáét a nyelve alá helyezte, hogy tovább tartson, és a megdermedt zsír lassan olvadjon szét szája melegében. Továbbmentek. Aztán a huszonnyolcadik nap késő délutánján feltűnt előttük valami: a színtelen égből lassan testet öltött egy magas, a szélben imbolygó tábla. Közelebb mentek, és épületeket pillantottak meg. Milyen város lehetett? Nem számított, menedékre volt szükségük, és ez minden más aggodalmat felülírt. Átmentek a nagy áruházláncoknak és közérteknek otthont adó külvároson – a lapos tetők rég beomlottak a téli hó súlya alatt –, és továbbmentek az óvárosba. A szokásos rom és kőtörmelék fogadta őket, de a központban még állt két téglaépület, amik épnek látszottak. – Nem hiszem, hogy találnánk bármi ennivalót odabent – szólt Michael. Egy üzlethelyiség előtt álltak, aminek a kirakata meglepő módon ép volt. Az üvegen kifakult betűk hirdették: FANCY KÁVÉZÓJA. – Úgy látszik, egy ideje már nem üzemel – mondta Hollis. Feltörték az ajtót, és beléptek. Keskeny helyiség, benne repedezett műbőr bokszok, szemben vele egy bárpult, előtte bárszékek. A port kivéve, ami vastagon megült minden felületet, feltűnően rendben volt minden. Időről időre rá lehetett akadni egy-egy ilyen helyre, a múlt múzeumára, ahol az évtizedek múlása valahogy nem mutatkozott, amitől a romok még hátborzongatóbbá váltak.

Michael a kezébe vett egy étlapot a pulton levő halomról, és kinyitotta. – Mi az a húsgombóc? A húst értem, de hogy abból egy gombóc? – Jézusom, Michael – mondta Lore. Didergett, az ajka elkékült. – Így is elég rossz a helyzet, ne fokozd. Hollis és Peter felderítették a hátsó részt. Az ajtót, az ablakokat lezárták furnérlemezzel, a padlón szögek hevertek meg egy kalapács. – Élelem nélkül most már nem jutunk messzire – mondta Hollis komoran. – Tudom, nem kell emlékeztetned rá. Visszatértek a kávézó elülső részébe, ahol a többiek éppen takarókba bugyolálták magukat a padlón. Sötétedett. A helyiségben hideg volt, de legalább nem fújt a szél. – Megyek és körülnézek – mondta Peter. – Talán rá tudok jönni, hol vagyunk. Átvonszolta magát az utcán, aztán lement egy sarkot, közben belesve az üzlethelyiségekbe. Némelyik ajtót megpróbálta kinyitni, de mindegyiket zárva találta. Majd visszajönnek reggel, és kinyitnak néhányat, hogy megnézzék, mi van bent. A második sarokhoz érve lenyomott egy kilincset, oda se nézve – már csak megszokásból próbálkozott –, és meglepődve tapasztalta, hogy ez az ajtó kivágódott. Előhúzta a pisztolyt a táskából, belépett, elővett egy gyufát az anorákja felső zsebében levő dobozból, meggyújtotta a végét, és kezével körbefogta a lángot, hogy a nyitott ajtón át befújó szellő el ne oltsa. Azt a mindenségit. Peter nagyon jól tudta, hogy néz ki egy titkos élelmiszerraktár. A fal mentén zsákok álltak az amúgy üres helyiségben. Letérdelt és tőrével kinyitotta a legközelebbi zsákot: szárazbab. Egy másikban krumplit talált, egy harmadikban almát. Újabb gyufát gyújtott, és megvilágította vele a

padlót, a porban mindenütt lábnyomokat látott. Ki hagyta ezt itt? Mire vélje ezt az egészet? Szorongató helyzetben voltak, de legalább nem fognak éhen halni. Tele hassal jobb gondolkodni a

következő lépésen. Belemélyesztette a fogát egy almába. Ízetlen volt és kemény, mint egy jégdarab, ő mégis egy-kettőre végzett vele, aztán teletömte almával a zsebeit, és körülnézett, láte valamit, amiben ételt tudna vinni a többieknek. A sarokban talált egy rézhuzallal teli vödröt. A huzalt a földre szórta, megtöltötte a vödröt almával és krumplival, aztán visszatért az utcára. Tüstént feltűnt neki, hogy valami nem stimmel. Az éjszaka világosabbnak látszott. A hold? De a hold nem volt az égen. A veszedelem közeledtére a bőre bizseregni kezdett, aztán meghallotta a hangot. Elfordult, hogy a szélben is halljon, és feszülten figyelt. Távoli moraj. A hang közeledett, minden másodperccel egyre jobban ki lehetett venni. Autók motorjai. A földre dobta a vödröt, és visszarohant a kávézóhoz. Járművek sora zúgott feléjük. Kiáltozást hallott, majd durranások sorát. A hó szertefröcskölt körülötte. Valaki lőtt rá. Épp berohant a kávézó ajtaján, amikor a fegyverfalanx tüzet nyitott, és a lövések betörték az ablakokat. – Feküdj – üvöltötte –, feküdj! De már mindenki feküdt. Átvetette magát a pulton és Lore-on ért földet, aki a feje fölé tartotta a kezét. A járművek fényszórói bevilágították a teret. A berendezés szilánkokra hasadt és összetört, ahogy egyre újabb sorozatokat lőttek be az apró helyiségbe. – Michael! Hol vagy? – Kik ezek? – szólt Michael hangja a fal mellől, az egyik kárpitozott pad alól. – És mit akarnak? A kérdés költői volt: akárkik is, meg akarják ölni őket. – Tifty! Hollis! – Itt vannak ők is! – felelt ismét Michael. – Tifty megsérült, de jól van! – Lore velem van! Egy kis időre abbamaradt a lövöldözés, aztán megint tüzet nyitottak. – Lát valaki valamit? – Három jármű van közvetlenül a kávézó előtt – kiáltotta Hollis –, és még egy csomó áll lejjebb az utcán! – Talán meg kéne adnunk magunkat! – üvöltötte Michael. – Nem hiszem, hogy ezek az emberek békés szándékkal jöttek! Záporoztak a golyók befelé a helyiségbe. Peternél csak egy pisztoly volt, a puskáját az ajtónál hagyta. Soha nem jutnak el a hátsó részig, és az ajtók meg ablakok egyébként is be voltak szögelve. A kávézó életveszélyes hellyé vált. – Mit akarsz csinálni? – kiáltotta Hollis. – Tifty, tud mozogni egyedül? – Jól vagyok! Peter a padlóhoz lapult, és Lore-hoz fordult. – Nálad mi van? – Csak ez – mutatta a kését. – Háromra megyünk! – kiáltott oda a többieknek. – Valaki dobjon ide nekünk egy fegyvert! A fegyver Michael felől érkezett, pont rájuk pottyant. Lore felvette és kibiztosította. Kint a fegyverek ismét elcsendesedtek. Odakint senki nem sietett. – És most? Kirontunk a puskatűzben? Őrült egy terv – mondta Lore. – Örömmel veszem, ha van jobb – térdelt volna fel Peter, de Lore megállította őt a kezével. – Hallgasd csak – suttogta. A hóban csikorgó lépések hangja hallatszott, majd a lábak az üvegszilánkokon kezdtek tapodni.

Peter a szájára tette a mutatóujját. Hányan lehetnek? Ketten? Egy túsz, gondolta hirtelen. Ez az egyetlen esélyük. A többieknek nem tud szólni, egyedül kell csinálnia. Mutogatni kezdett Lorenak a pult túlsó, az ajtótól távolabb eső vége felé. Aztán tátogva kérte, hogy csapjon valami zajt. Lore végigkúszott a földön. Peter kivette a pisztolyát a táskából, és lekuporodott. Amikor Lore odaért, merev arccal Peterre nézett, és bólintott. – Segítség – nyöszörgött. Peter a pult tetejére ugrott. Amikor a legközelebb álló ember megfordult, Peter előhúzta a pisztolyát, rálőtt a hátulról megvilágított alakra, és rávetette magát a másikra, mire mindketten a padlóra zuhantak. Peter pisztolya csörömpölve gurult arrébb. Egy pillanatig őrülten küszködtek, hogy megkaparintsák, karjuk és lábuk összegabalyodott, a férfi jó tizenöt kilóval nehezebb volt, viszont Peter támadása a meglepetés erejével hatott rá. Egy félautomata pisztoly volt a férfi combjához szíjazva. Peter az alkarját ellenfele nyaka köré kulcsolta, és hátulról átfogta őt, majd kirántotta a pisztolyt a tokjából, és a fegyver csövét a hosszú, fehér hajszálak között a férfi nyakához szegezte. – Mondd meg nekik, hogy tüzet szüntessenek! Ahogy ott feküdtek a padlón, Peter pont az egyik asztal alatt rejtőzködő Michaelra látott rá, akinek tágra nyílt a szeme. – Peter... – Komolyan beszélek – mondta a férfinak Peter, és mélyebbre nyomta a csövet. – Jó hangosan mondd, hogy mindenki hallja. Peter érezte, hogy a férfiban felenged a feszültség, majd megborzong, de nem a fájdalomtól. Aztán nevetésben tört ki. – Pihenj! – mondta egy újabb, női hang. – Mindenki tüzet szüntess! A másik férfi tehát nem is férfi volt. A padlón ült a hátát az egyik boksznak támasztva, és jobb karjával fogta sebesült bal vállát. – Az ugróját, Peter – húzta el véres kezét a sebről Alicia. Már ő is nevetett. – Lucius, te el tudod hinni, hogy rám lőtt ez a szemét?

HATVANKETTŐ A létra aljánál Amy a fáklyához érintette a térképet. A papír tüstént meggyulladt és kék lánggal gyorsan elégett. Belemártotta a fáklyát a lábánál csörgedező vízbe, felmászott a létrán, és félretolta a csatornafedelet. A sikátorban járt, a patika mögött. Visszarakta a fedelet, és kilesett az épület sarka mögül: a Kupola a város közepén magasodott fenségesen, a kalapált bádogfelület fényesen ragyogott. Lehúzta a fátylát, és fürgén kisétált a sikátorból. A barikádok mellett kutyás emberek járkáltak fel-alá. Hosszú léptekkel odament az őrbódéhoz, ahol két férfi melengette a kezét, és felmutatta nekik az igazolványát.

– Ezzel valami nem stimmel – mondta az egyik, és megmutatta a másiknak is. – Szerinted ez stimmel? A kollaboráns rápillantott, aztán Amyre nézett. – Emeld fel a fátylad. – Valami baj van? – kérdezte Amy, miután úgy tett, ahogy kérték. A férfi egy pillanatig tanulmányozta az arcát. Aztán visszaadta az igazolványt. – Felejtsd el. Minden rendben. Amy átfurakodott közöttük, és elindult felfelé a lépcsőn. A többi ember nem figyelt rá, úgy gondolták, hogy akik átjutottak a kapun, azok rendben vannak. Bent elhaladt az asztalnál ülő őr mellett – aki szinte rá se pillantott –, átvágott az előcsarnokon a liftig, és felment vele a hatodikra. A lift egy kör alakú erkélyre nyílt, ami végigfutott az aula körül. Innen négy folyosó nyílt, mint egy kerék küllői. Amy körbement az erkélyen a harmadik folyosóig, és végighaladt rajta egészen az utolsó ajtóig. Az őr, egy petyhüdt arcú, ősz hajú, felül kopaszodó férfi egy fém kempingszéken ült és egy százéves, törékeny folyóiratot lapozgatott. A borítón egy nő pózolt narancsszínű bikiniben, éppen a hajába túrt a kezével. – Az igazgató kéretett – mondta neki Amy felhúzva a fátylát. Az őr felnézett Amyre, és ennyi. Amy lefektette a padlóra, a hátát a falnak támasztotta, és levette a kulcsot az övéről. Az őr feje előrebukott. Amy a füléhez hajolt. – Most bemegyek. Szeretném, ha elszámolnál hatvanig, jó? A férfi szeme csukva volt. Alig láthatón bólintott, és beleegyezése jeléül mormogott valamit. – Jó. Számolj el hatvanig, és aztán vesd le magad az erkélyről. Kinyitotta kulccsal az ajtót, és belépett. A szoba csalókán lakályosnak érződött. Az óriási, csiszolt felületű, halványan csillogó íróasztallal szemben két hatalmas fotel állt. A padlót vastag szőnyeg borította, ami elnyelt minden hangot, kivéve Amy levegővételét. Az egyik falon csak könyvek sorakoztak, a másikon egy apró lámpával megvilágított, nagy festmény lógott, amin három alak ült egy hosszú pultnál, egy negyedik, fehér sapkás férfi meg a pult mögött állt, ráadásul mintha az egészet az ablakon át, egy sötét utca felől szemlélte volna az ember. Amy megállt, és elolvasta a keret alján levő kis dísztáblát: Edward Hopper: Éjjeli baglyok, 1942. Jobbra tőle egy kétszárnyú, ólomüveges ajtó volt. Amy elfordította a gombot, és beosont. Guilder a paplanon feküdt alsóneműben. Mellette, az ágyneműtengerben kartondossziék úszkáltak. Halk, fújtató horkolás jött az orrából. Amy tűnődött, hova álljon, aztán az ágy láb felőli végét választotta. – Guilder igazgató úr. A férfi hirtelen összerándult, ahogy felébredt, és a párnája alá nyúlt. A hátán csúszva távolabb került Amytől, és nekidőlt a fejtámlának. Két kézzel fogta a pisztolyt, Amyre szegezte, és felhúzta a kakast. Annyira remeg, hogy még le talál lőni, jutott Amy eszébe. – Hogy jutott be ide? Hallotta a férfi hangjában a bizonytalanságot. Egy szolga bő köpenye, de az arc nem ismerős.

– Az őr nagyon szolgálatkész volt. Ugyan, tegye már le azt. – Ki az isten maga? Amy hangokat hallott az előszobából, ököllel dörömböltek a külső ajtón.

– Lázár vagyok. Azért jöttem, hogy feladjam magam.

XI AZ ÉV LEGSÖTÉTEBB ÉJSZAKÁJA V. U. 97. DECEMBER 21. „Oroszlánok között fekszem, amelyek felfalják az embereket. Foguk lándzsa és nyíl, nyelvük éles kard ZSOLTÁROK KÖNYVE 57,5

ELFOGTUK! AZ IGAZGATÓI HIVATAL KÖZLEMÉNYE. A „Lázár” néven ismert aljas gyilkos őrizetben van! A lázadást felmorzsoltuk! Szeretett Hazánk békéjét helyreállítottuk!

A NYILVÁNOS KIVÉGZÉSRE A STADIONBAN FOG SOR KERÜLNI. AZ ÖSSZES MUNKÁS JELENTKEZZEN A RENDFENNTARTÓ ERŐKNÉL A SZÁLLÁSÁN HOLNAP 21.30-KOR. A Haza polgárai tartsanak össze!

Örvendezzünk együtt, mert győzött az igazság! Tudja meg az összes áruló, milyen sors vár rá!

HATVANHÁROM A dolgok pont úgy alakultak, ahogy Amy megjósolta. A kivégzése helyét és idejét kitűzték, csak a módját nem hozták még nyilvánosságra – az utolsó részletet, amitől a terv függ. Vajon egész egyszerűen lelövik? Vagy felakasztják? De ha Guilder ilyen gyenge mutatvánnyal készült, miért parancsolta meg a Haza teljes lakosságának, mind a hetvenezer léleknek, hogy legyen jelen? Amy kivetette a horgot, vajon Guilder bekapja? Peter az elkövetkező négy napot két végletes érzelem között inogva töltötte – hol a csodálkozás, hol az aggodalom erősödött fel benne, és mindehhez nagyfokú déjà vu érzés társult. Minden annyira ismerősnek tűnt, mintha semennyi idő nem telt volna el azóta, amikor szembeszálltak Babcockkal Coloradoban, a hegytetőn. Mind itt voltak újra együtt, mintha a sorsukat valami nagy gravitációs erő fonta volna össze. Peter, Alicia, Michael, Hollis, Greer: különböző útvonalakon és különböző okokból érkeztek, de azonos irányt követtek. És ezúttal is Amy vezette őket.

Greer elbeszélte Amy átváltozásának történetét: Houstont, Cartert, a Chevron Marinert, hogy Amy bement a hajó gyomrába, aztán visszatért onnan. Hogy pontosan mi történt Amy és Carter között, azt Greer sem tudta megmondani nekik, mindössze annyit tudott, hogy Carter irányította őket ide. Többet Amy sem tudott, vagy nem akart mondani. Azon az éjjelen az árvaházban, amikor Peter és Amy ott álltak az ajtóban, az ujjbegyeik pedig egymáshoz értek a levegőben: vajon már tudta, mi történik vele? És Peter tudta? Érzett Amy érintésében valami kimondatlan feszültséget. Elfogok menni. Amikor legközelebb találkozunk, a lány; akinek ismersz, már nem lesz itt. És így is lett, a lány, aki Amy volt, nem volt többé. Egy felnőtt nő lépett a helyébe. A csapat tagjai nyugtalanságukat a különféle felesleges előkészületek állandó ismételgetésével leplezték. A fegyvereket tisztogatták. A tervrajzokat és a térképeket tanulmányozták. Végigmentek a teendők listáján, és fejben leltárt készítettek mindarról, amit magukkal visznek majd a harcba. Hollis és Michael az utolsó napokban beszűkültek, egyfajta zárt hurokká váltak: egyetlen céljuk Sara és Kate lett. Alicia úgy kezelte a nyugtalanságát, mint minden mást – úgy tett, mintha nem lenne jelentősége. Bár a golyó szerencsére nem ért csontot, és nem is maradt Alicia testében, Petert gyötörte a bűntudat. Alicia egy-két nap alatt rendbe jön, de a karfelkötő kendő addig állandóan arra emlékeztette Petert, hogy majdnem megölte őt. Amikor Alicia nem parancsokat osztogatott, áthatolhatatlan csendbe burkolózott, és anélkül, hogy külön kimondta volna, így tudatta Peterrel, hogy már a harc mezején vannak. Greer célzott rá, hogy történt vele valami a cellában, hogy csúnyán megverhették, de ha megpróbáltak többet megtudni erről tőle, gorombán visszautasította őket.

– Jól vagyok – mondta Alicia ellentmondást nem tűrő hangon. Ez persze csak azt jelenthette, hogy nincs jól. – Ne aggódjatok miattam. Tudok vigyázni magamra. Valójában úgy tűnt, mintha szándékosan kerülné Petert, és hosszú időkre eltűnt. Ha Peternek nem lett volna több esze annál, azt hihette volna, hogy Alicia dühös rá. A lány sokszor csak órák múlva tért vissza, és áradt belőle a ló verejtékének szaga, de amikor Peter megkérdezte tőle, merre járt, mindössze annyit felelt, hogy a kerítés mentén végzett felderítést. Peternek nem volt oka ezt kétségbe vonni, mégis gyengének érezte a magyarázatot, mintha Alicia így leplezne valamit. Tifty is változáson ment keresztül, ami apró volt, de annál jelentősebb. Peter nem számított rá, hogy ilyen sokat fog jelenteni neki, ha újra találkozik Greerrel. Vitathatatlanul szoros kötelék, hogy együtt szolgáltak az Expedíciós Egységnél, de Peter nem sejtette, milyen mély barátság fűzi össze őket. Valódi melegséget éreztek egymás iránt. Peter először eltöprengett ezen, de az ok nyilvánvaló volt: Greer és Tifty már jártak itt azelőtt Crukshankkel, sok éve. A mezőn történtek, meg Dee és a két kislány: a világon Greernél jobban senki nem igazodott el Tifty Lamont szívén. Így teltek az órák, és aztán a napok. Mindenben ott rejtőzött a két kérdés: működni fog a terv? És ha

igen, időben odaérnek Amyhez? A harmadik éjjelen, amikor Peter már egy másodpercig sem bírta tovább a várakozást, elhagyta a rendőrőrs alagsorát, ahol mindenki aludt, felment a lépcsőn, és kilépett a szabadba. A bejáratot széles, kiugró rész védte, amitől nem hullott oda a hó. Alicia hátát a falnak vetve, térdét a mellkasához húzva ült. A karfelkötő kendőt már nem hordta. Egyik kezében hosszú, csillogó, a tövénél fogazott szuronyt tartott, a másikban fenőkövet. Nyugodtan, egyenletesen húzogatta a kés élét a kövön, először az egyik oldalt, aztán a másikat, és mindegyik húzás után leállt, hogy szemügyre vegye a munkáját. Először mintha észre se vette volna Petert, annyira összpontosított. Aztán megérezte a jelenlétét, és felnézett. Eljött a pillanat, amikor neki kellett volna szólnia, de nem mondott semmit, az arca bizonytalan, szórakozott kifejezést öltött, más nem látszott rajta.

– Nem zavarok? – kérdezte Peter. – Nem, dehogy. Leült mellé a földre. Ekkor már érezte az alig fékezett dühöt, ami ott bizsergett a nő körül a levegőben. Úgy áramlott belőle, mint az elektromos áram. – Ez aztán a kés. – Eustace-tól kaptam – élesítette tovább türelmesen. – Szerinted nem elég éles már? – Csak elfoglalom magam valamivel. Peter azon gondolkodott, mit kéne mondania, de nem jutott eszébe semmi. Merre jársz, Lish? – Haragudnom kéne rád – mondta végül. – Igazán elárulhattad volna, milyen parancsot kaptál. – És aztán mit csináltál volna? Követsz? – Úgyis engedély nélküli eltávozáson vagyok. Néhány nappal több nem osztott, nem szorzott volna.

– Az nem a te parancsod volt – fújt rá a kés hegyére. – Ne érts félre, örülök, hogy látlak. Sőt meg se lepődtem. Furamód teljesen beleillik a képbe, hogy itt vagy. Jó tiszt vagy, és szükségünk lesz rád. De mindnyájunknak megvan a maga dolga. Peter megdöbbent. Jó tiszt? Mindössze ennyit jelent Aliciának? – Ez olyan, mintha nem is te mondtad volna. – Az mindegy, milyen. Egész egyszerűen így van. Talán ideje is, hogy valaki kimondja. Peter nem tudta mit válaszoljon. Ez nem az az Alicia volt, akit ismert. Akármi is történt vele abban a cellában, olyan messzire űzte őt magától, hogy már úgy tűnt, mintha egyáltalán ott se lenne.

– Aggódom miattad. – Hát ne aggódj. – Komolyan mondom, Lish. Érzem, hogy valami baj van. De nekem elmondhatod. – Nincs mit elmondani, Peter – nézett a szemébe. – Talán csak... most kezdek felébredni. Most kezdek szembenézni a valósággal. Neked is ezt kéne tenned. Nem lesz könnyű. Ez rosszul esett Peternek. Alicia arckifejezését fürkészte, hátha talál benne egy kis melegséget, de semmi. – Szerinted mi történik vele? – kérdezte Peter másfelé nézve. Nem kellett ennél konkrétabbnak lennie, Alicia tudta, kire céloz. – Próbálok nem is gondolni rá. – Miért hagytad, hogy elmenjen? – Nem hagytam, Peter. Nem rajtam múlt – felelte. Fagyos csend lett. – Most szívesen meginnék egy italt. – Na, hát ez új – nevetett fel Alicia halkan. – Szerintem ilyet még soha nem hallottam tőled. – Akkor legalább erre ihatnánk – biccentett Peter. – Emlékszel arra az éjszakára a bunkerben, Twentynine Palmsban, ahol a whiskyt találtuk? Az üveg egy íróasztalfiókban volt. Körbeadták, megünnepelendő a katonai terepjárók megjavítását,

és hogy hamarosan indulnak a bunkerből, emelve poharukat a nagy kalandra, ami a keletre, Coloradóba vezető útjukon várt rájuk. – Te jó isten, jól berúgtunk mindnyájan – mondta Alicia. – Michael volt a legrosszabb. Sose bírta az italt. – Nem, szerintem Tornacipő volt a legrosszabb. Emlékszel, amikor eltörte azt a fénycső karperecét, és az egész trutyit az arcára kente? „Idenézzetek, fertőzött vagyok!” Az a srác annyira jópofa volt.

Peter tüstént észrevette, hogy hibázott. A fiú halála okozta seb még öt év után sem hegedt be, Alicia azóta még a nevét se ejtette ki a száján. – Bocsánat. Nem akartam... Ragyogó fény villant a láthatáron. Villám? Télen? Pillanatokkal később aztán meghallották a tompa, de összetéveszthetetlen dübörgést. – Én is hallottam – jelent meg Eustace a lépcső alján. – Honnan jött? – kérdezte. Déli irányból. Nehéz volt megbecsülni a távolságot, de úgy vélték, talán tíz kilométerre lehetett. – Nos – bólintott –, reggel már biztosan többet fogunk tudni. Virradat után nem sokkal érkezett a hírnök, akit Nina küldött. A búvóhelyükre telepített robbanószer elvégezte a dolgát, bevált a csel. Az a hír járta, hogy Suresh miniszter is meghalt, akit Guilder azért küldött, hogy személyesen felügyelje elfogásukat. Reményeik szerint ez még csak egy kis ízelítő abból, ami a vörös szeműekre várt. A legígéretesebb azonban az üzenet második fele volt. Előző este óta egy nyerges vontató parkolt az Építkezés előtt. Egy nagy biztonsági különítmény, legalább húsz ember őrizte. A kirakó utolsó darabja is a helyére került, a fertőzöttek elindultak. Guilder felfedte lapjait. Mindenki tisztában volt vele, milyen következményekkel járhat a próbálkozásuk. A terv épkézlábnak tűnt, de sok buktató volt benne. Guilder elrendelte, hogy az egész lakosság jelenjen meg a stadionban, amiből az következett, hogy a város többi részét csak gyengén fogják védeni, és ha minden terv szerint megy, a lázadók gyakorlatilag egy csapásra lefejezhetik az egész rezsimet. De az időzítés döntő fontosságú lesz, és mivel az ellenállás sok egysége egymástól függetlenül fog cselekedni úgy, hogy az ostrom megkezdése után már nem tudnak kommunikálni egymással, nem kell hozzá sok, hogy szétessen az egész. Bármelyik változó összezavarhatja a hadműveletet.

A legbizonytalanabb változó Sara. Valószínűsíthető, hogy a Kupola alagsorában van, ezért a mentőakciót nem lesz könnyű kivitelezni, ráadásul senki nem tudja, hol van a lánya. Lehet, hogy a Kupolában, de lehet, hogy teljesen máshol. Miután megrohamozzák az épületet, és megkezdődik a lövöldözés, lehetetlen lesz különbséget tenni barát és ellenség között. Végül úgy döntöttek, hogy Hollis és Michael alkotja az előőrsöt, akik lemennek az alagsorba. Mindössze öt percük lesz. Aztán az épület, összes lakójával együtt szabad préda. Eustace fogja vezetni a stadion elleni hadműveletet. A bombában levő, nitroglicerin alapú robbanószert az építési területről lopták el még annak idején, és később a célnak megfelelőn módosították, amitől nagyobb hatóerejű lett, de rendkívül könnyen be is robbant. Ugyanaz a típus volt, amit bejuttattak Sarának is a Kupolába, és aztán elveszettnek nyilvánítottak. A nagy hatóerő ellenére az eredményt csak úgy lehetett szavatolni, ha a tizenegy fertőzött „személyesen, két lábon járó bombaként” kapja kézhez, ahogy Eustace mondta. Peter ezt először nem értette, aztán rájött. A két láb Eustace-é lesz. Csapataik a fő szennyvízcsatornában fognak szétválni, és négy ponton hatolnak be a városba. Eustace csapata, amelynek a tagjai Peter, Alicia, Tifty, Lore és Greer voltak, a stadionnál uralkodó kavarodást fogja felhasználni, hogy beszivárogjon a tömegbe; a Nina parancsnoksága alatt álló lázadó egységek addigra már a helyükön lesznek a lelátókon, hogy magukhoz ragadják az irányítást, amikor

itt az idő. A mosdókban és a lelátók tetejére vezető lépcsők alatt már előzőleg elrejtették a fegyvereket. Amikor Eustace megjelenik a pályán, az lesz a jel a támadásra. Amikor sötétedni kezdett, indultak. Nem volt értelme eltüntetni a nyomaikat; akárhogy is alakulnak a dolgok, többé nem fognak visszatérni. Az éjszakai ég tiszta volt, végtelen és csillagfényes, roppant mivoltában közönyösen bámult le rájuk. Bár talán nem is olyan közönyösen, gondolta Peter. Abban mindenképp reménykedett, hogy valaki odafent törődik velük, ahogy Greer mondta a börtönben. Nehéz volt elhinni, hogy csak néhány hét telt el a beszélgetésük óta. Odaértek a csatornához, és bementek. Peter azon kapta magát, hogy nemcsak Amy jár a fejében, hanem Lacey nővér is. Amy egy dolog volt, Lacey meg egy másik. A nő rettenhetetlenül nézett szembe Babcockkal, és minden további nélkül elfogadta a végkimenetelt. Peter remélte, hogy ő is ilyen derekasan fog viselkedni. A stadionhoz legközelebbi búvónyílás alján elbúcsúztak egymástól. A többi csapat továbbindult a Haza legkülönbözőbb pontjaira; ők a föld alatt fognak megbújni egészen addig, amíg meg nem hallják a robbanást a stadionból, ez lesz ugyanis a jel a roham megindítására. Csak Hollis és Michael fog előbb indulni. Nem lehetett kiszámítani a cselekvés pillanatát, az ösztöneikre kellett hallgatniuk. – Sok szerencsét – mondta Peter. A három férfi kezet rázott, aztán amikor úgy érezték, hogy ez túl kevés, megölelték egymást. Lore lábujjhegyre állt, és megpuszilta Hollis szakállas arcát.

– Ne feledd, mit mondtam. Vár rád. És én tudom, hogy meg fogod őt találni. Hollis és Michael végigment az alagúton, alakjuk lassan a homályba veszett. Mindenki kezet fogott mindenkivel, és sok szerencsét kívántak egymásnak, aztán a többi csapat is elindult a nyomukban. Peter és a többiek vártak. A hideg dermesztő volt, mindegyiküknek vizes volt a lába, cipőjükbe befolyt a szennyes lé. Eustace olajzöld dzsekit viselt, alatta ott rejtőzött a halálos rakomány. Senki nem szólt, de a férfit beburkoló csend mélyebb érzelmeket takart. Amikor csak ketten hallották, Eustace biztosította Petert afelől, hogy egész egyszerűen nincs más lehetőség. De igazából örömmel vállalta. Sok embert küldött a halálba. Az a helyes, hogy most ő következzen.

Nem sokkal öt óra után a létra tetején álló Tifty megszólalt. – Kezdődik. Indulnunk kell. Egypercenként, egyesével távoztak. A nyílás egy kisteherautó alatt volt, amit Nina csapatának egyik tagja hagyott ott a stadion déli oldalán. Előbb-utóbb valakinek fel fog tűnni – Mit keres az ott? –, de mindeddig elkerülte a figyelmet. A búvónyílásból mindenki beáll a stadionba áramló emberek sorába. Kockázatos pillanat, de a sok közül csak az első. Eustace indult először. – Rendben – mondta a létra tetején figyelő Greer. – Szerintem sikerült neki. Utána Lore és Greer következett. Ha már mindenki bent lesz, az épület meghatározott pontjain fognak találkozni. Alicia lesz az utolsó előtti, Tifty zárja a sort. Peter odalépett a létra aljához. Alicia mögötte állt. Ő is, akárcsak a többiek, álruhát viselt, a síkföldiek durva ruháját és nadrágját. – Ne haragudj a karod miatt – mondta Peter már századszor. Alicia rámosolygott, és a fejét csóválta. Napok óta először mosolyodott el. – A fenébe is, valószínűleg ideje volt, hogy egyikünk lelője a másikat. Lényegében már minden máson túl vagyunk. Annak az egynek örülök, hogy olyan rosszul célzol. – Ez igazán megható – mondta Tifty szárazon –, de most már mennünk kell. Peter tétovázott, nem szerette volna, ha ezek lennének az utolsó szavak, amiket egymással váltanak.

– Én nem bánnám, ha tudnánk, hogy te is le fogsz még lőni engem valaha – azzal röviden megölelte. – Hallottad Tiftyt, indulás. Majd találkozunk, amikor elül a vihar. De Alicia nem nézett rá, miközben beszélt, elfordította könnyes tekintetét. Azt kellett eldöntenie, hogy mi a fenét vegyen fel.

Horace Guilder számára az öltönyök és nyakkendők korszaka véget ért. Életének az a szakasza lezárult. Öltönyben a kormányzati tisztviselők jártak, nem az Öröklét Templomának főpapja.

Az egész egy kicsit idegőrlő volt. Nem sokszor járt templomban, még gyerekkorában se. Az anyja néha-néha elvitte, de az apja soha nem ment velük. Guilder emlékei szerint a papok általában valamilyen palástot viseltek, ami leginkább egy hosszú kabáthoz hasonlított. – Suresh! A férfi bebicegett a hálószobába. Micsoda látvány! Az arca dagadt és rózsaszín, a szemöldöke és a szempillája leégett, amitől még mindig riadtnak látszott a tekintete. Horzsolások és be nem hegedt sebek borították mindenütt égési sérülésektől ráncos bőrét. Az egész néhány nap alatt elmúlik, de addig a férfi úgy fog kinézni, mintha egy húsvéti sonkát kereszteztek volna egy egyenlőtlen bokszmérkőzés vesztesével. – Szerezzen nekem egy olyan bő köpenyt, amilyet a szolgák szoktak hordani. – Minek? – Csak szerezzen egyet – intett Guilder az ajtó felé, hogy menjen. – Egy jó nagyot. Suresh meghozta a kért ruhadarabot, aztán még ott őgyelgett, mert szemmel láthatóan remélte, hogy kap valami magyarázatot Guilder furcsa kérésére, vagy talán csak alig várta, hogy lássa, amint Guilder felráncigálja magára. – Nincs magának valami dolga? – Azt hittem, azt akarja, hogy itt maradjak. – Jézusom, ne legyen már ilyen hülye. Inkább nézzen utána, hogy készen áll-e az autó. Suresh elsántikált. Guilder az egész alakos tükör elé állt, és maga elé tartotta a köpenyt. Az isten szerelmére, ebben úgy fog kinézni, mint egy bohóc. De az óra ketyegett, a rendfenntartó erők bármelyik percben megérkezhetnek a síkföldiekkel a stadionba. Egy kis késedelem még akár jót is tesz – a várakozás fokozza a hangulatot –, de ha túl sokáig piszmog, nehéz lesz kezelni a tömeget. Legjobb bátran szembenézni a következményekkel: átbújtatta a fejét a köpenyen. A tükörkép végül nem is egy bohócra hasonlított, hanem inkább egy ámis menyasszonyra. A ruhában teljesen formátlan lett. Elővett két nyakkendőt a szekrényből, összecsomózta és a dereka köré kötötte őket. Határozott javulás mutatkozott, de valami még hiányzott. A papok, akikre a vallással való gyerekkori összezördüléseiből visszaemlékezett, mindig viseltek valami sálat is. Odament az ablakhoz. A függönyöket súlyos, a végén bojtos, arany zsinórok fogták az ablakkerethez. Leakasztotta, és a vállára tette őket úgy, hogy a bojtok a derekánál fityegtek, majd visszament a tükörhöz. Ahhoz képest, hogy se a vallásról, se a divatról nem tudott az égvilágon semmit, nem is volt rossz. Hogy megdöbbennek majd a jövő történészei, amikor megtudják, hogy Horace Guilder – az Öröklét Templomának főpapja, a civilizáció újjáépítője, az új kor hajnalának pásztora, az emberek és fertőzöttek közötti együttműködés létrehozója – két függönytartó zsinórral szentelte fel magát.

Kinyitotta az ajtót, ahol Suresh már várt rá. A férfi szőrtelen szeme tágra nyílt. – Ki ne mondja. – Nem is akartam. – Szerencséje. Lementek lifttel az előcsarnokba. Az épületben feltűnő csend volt, Guilder a személyi különítménye legtöbb tagját is a stadionba küldte. Így kevés kollaboráns és vörös szemű maradt a Kupolában, de mindenekelőtt a stadiont kellett ellenőrzés alatt tartani. A járművek már kipufogó gázt pöfögve vártak a hidegben, Guilder autója, a nyerges vontató a csodálatos rakománnyal, két kísérő teherautó és egy páncélozott furgon. Fürge léptekkel a furgonhoz ment, aminek a hátuljánál két kollaboráns állt. Egy baj azért volt ezzel a miseruhával: téli estéken nem nagyon melegített. Kabátot is kellett volna vennie.

– Nyissa ki. Nehezére esett elhinni, hogy a padon ülő alak olyan sok gond forrása volt. Csinosnak is lehetett

volna mondani, ha Guildert érdekelték volna a nők. Nem mintha kecses lett volna. A feldagadt és elszíneződött bőr alatt minden bizonnyal masszív alkat lakozott. Mélyen ülő szem, markáns vonások, jó karban levő, izmos test, ami mégis nőiességet sugárzott. Guilder azonban mindig azt hitte, hogy Lázár férfi, és nem is akármilyen férfi. Az általa elképzelt arckép Che Guevarára hajazott, egy gombszemű, bozontos szakállú forradalmár valami banánköztársaságból. Ez viszont itt Szent Johanna volt. – Akarsz még valamit mondani? – tette fel a kérdést Guilder, de csak viccből, mert igazából egyáltalán nem érdekelte. A nő csuklóját és bokáját megbilincselték. Felhasadt és megdagadt ajka kásás jelleget kölcsönzött a hangjának, mintha jól elkapta volna a náthát. – Csak azt szeretném mondani, hogy bocsánatot kérek. Guilder felnevetett. Lázár bocsánatot kért! – Áruld el már nekem, hogy miért kérsz bocsánatot? – Azért, ami történni fog veled. Szóval a végsőkig hajlíthatatlan. Ez nyilván a forradalmársággal jár, de akkor is bosszantó. Nem bánta volna, ha még jobban elagyabugyálják. – Utolsó esély – mondta a nő. – Érdekes szemszögből nézed a dolgokat – lépett hátra az ajtóból Guilder. – Zárják be. Lila hosszú ideig csak gubbasztott az ágya szélén, és őt nézte. Az ablakon át beszűrődő, ferde fény a gyerek alvó arcára vetült, szőke fürtjei a párnára omlottak. Napokon át nem lehetett megvigasztalni, hol órákig morcos volt, és nem volt hajlandó megszólalni, hol nagy hisztiben tört ki, és dobálta a játékokat, de álmában a védművei leomlottak, és újra békés, bizakodó gyerek lett.

Mi a neved? – kérdezte gondolatban Lila. – Kiről álmodsz? Kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a kislány haját, de megtartóztatta magát. A gyerek nem ébredne fel, nem is azért. Hanem azért, mert Lila keze méltatlan volt rá. A sok év alatt mennyi Eva. Pedig mindig is csak egy volt. Bocsánat, kislány. Nem ezt érdemelted, egyikük sem ezt érdemelte. Én vagyok a legönzőbb nő a világon. Amit tettem, a szeretetért tettem. Remélem, meg tudsz nekem bocsátani. A gyerek megmoccant, szorosabbra húzta a takarót, és Lila felé fordult a fejével. Az állkapcsa megfeszült, egy kicsit nyöszörgött. Vajon felébred? Nem. A tenyerét orcája íve alá csúsztatta, az egyik álom áttűnt a következőbe, és a pillanat elillant. Jobb is így – gondolta Lila. – Jobb, ha egyszerűen beleveszek a sötétségbe. Óvatosan felkelt az ágyról. Az ajtóból még egyszer utoljára visszafordult, és elárasztották az emlékek: arról az időről, amikor a gyerekszoba ajtajában állt Braddel abban a házban, amit együtt építettek szerelemből, és nézték a kislányukat, ezt a bölcsőben alvó, bepólyázott, újszülött batyut, ezt a földi csodát. Lila azt kívánta, bárcsak ő halt volna meg akkor, sok évvel ezelőtt. Ha a menny olyan hely lenne, ahol az álmainkat éljük meg, akkor ebben az álomban töltötte volna az örökkévalóságot.

Isten veled, gondolta. Isten veled, valaki gyermeke. A stadion előtti jelenet olyan volt, mint valami rendezett zűrzavar. Peter észrevétlenül beállt a roppant, hömpölygő embertömegbe. Senki még csak rá se nézett, egy újabb névtelen arc, megnyírt fej és rongyokba burkolt, mocskos test. – Ne álljanak meg! Haladjanak! Négy sorban tódultak fel a lejtőn, és egy vaskapun át beléptek a stadionba. Petertől balra

betonlépcsők sora vezetett a betűvel jelzett kapukhoz, szemben egy hosszabb lépcső vitt fel a felsőbb szintekre. Az embereket beosztották – két sor az alsó lelátókhoz ment, kettő fel a lépcsőn. A pályát ragyogóan kivilágították, a kapukon át fény özönlött be. Peter a tekintetével Lore-t és Eustace-t kereste, de ők már sokkal előrébb jártak. Talán már szét is váltak. Haladtak előre az ábécében. P, Q, R, aztán S. Peter féltérdre ereszkedett, és úgy tett, mintha a cipőfűzőjét kötné. A sorban utána következő megbotlott benne, és meglepődve mordult fel. Bármit csinálhatott az ember, csak megállni nem volt szabad. – Bocsánat, menjen tovább nyugodtan. A sor kicsit összetorlódott, ahogy az emberek kikerülték, és elhömpölyögtek mellette. A csoszogó lábak között megpillantotta a legközelebbi őrt. Bizonytalankodva nézett Peter felé tíz méter távolságból – valószínűleg próbálta kivenni, mi akasztotta meg a sort. Nézz másfelé – gondolta Peter.

A kollaboráns pislantott egyet, mire Peter berohant a lépcső alatti kúszótérbe. A nyomában nem harsantak fel kiáltások. Az emberek vagy észre se vették, vagy nem érdekelte őket, már annyira megszokták az engedelmességet. A férfi vécé bejárata három méterre állt, a lelátók aljánál. Nem volt ajtó, csak egy megfelelő szögben épített betontégla fal, hogy ne lássanak be. Peter kikukucskált a lépcső alól. A csoszogva menetelő síkföldiek kellőképp takarták. Indulás. A helyiség meglepően nagy volt. Jobbra piszoárok és fülkék hosszú sorban. Fürge léptekkel odament az utolsóhoz, belökte az ajtót, és egy vad kinézetű, sötét, rövid hajú nővel találta magát szembe, aki a vécé peremén gubbasztott, és egy súlyos nyelű revolverrel éppen az ő arcára célzott. – Lázár él. – Te vagy Peter? – eresztette le a fegyvert a nő. Peter bólintott. – Nina vagyok. Menjünk. A mosdó mögé, egy apró helyiségbe vezette őt: egy íróasztal volt bent, egy szék, kerekes vödrök, benne felmosószivacsok, és fém öltözőszekrények sora. Az egyik öltözőszekrényből Nina elővett két olyan fegyvert, amilyet Peter még soha nem látott, egy puska és egy nagy pisztoly átmenetét, rendkívül hosszú tölténytárral és a cső alsó részéből kiálló markolattal. – Tudod, hogy kell használni? – kérdezte. Peter hátrahúzta a szánt jelezve, hogy tudja. – Csak rövid lövéssorozatokat adj le, és tüzelj csípőből. Tizenkét töltényt lő ki másodpercenként. Fia lenyomva tartod a ravaszt, hamar ki fog ürülni. Átadott neki három plusz tölténytárat, aztán kihúzott egy fiókszerű falelemet. – Az mi? – kérdezte Peter. – A szemétledobó. Peter felállt a székre, bemászott, és lábbal előre lesiklott. A folyosó meg volt döntve, mint egy csúszda, és így felfogott valamennyit az esésből, de nem eleget. Nagyot puffant a teste, amikor földet ért, és kicsúszott alóla a lába. – Hát te meg ki a fene vagy? Ketten voltak, öltönyt viseltek. Vörös szeműek. Peter tehetetlenül feküdt a hátán, nem tudott semmit se csinálni. A fegyvere a kezében a mellkasa előtt, de a lövéseket meghallanák. Megpróbált odébb mászni, és közben felállni, de mindkét férfi pisztolyt húzott elő az övükön levő tokokból. Ekkor jött Tifty. Megjelent a bal oldali mögött, felfelé lendítette a puskatust, és fejbe vágta. Erre a másik megfordult, de Tifty kirúgta a lábát, letérdelt, lovaglóülésben a hátára ült, a hajánál felrántotta a fejét, a szabad karjával átfogta a nyakát, és kitekerte. Egy roppanás, aztán csend lett. – Jól vagy? – pillantott fel Tifty Peterre. A halott ember feje, amit Tifty még mindig átkulcsolva tartott az alkarjában, természetellenes szögben csüngött. Peter a másik vörös szeműre nézett. Sötét vér szivárgott a fejéből a földre. – Igen – bökte ki Peter.

Ekkor nagy zaj kíséretében megérkezett Nina is. Macskamód ért földet, egyetlen mozdulattal felemelte a fegyverét, és végigpásztázta vele a helyiséget. – Látom, elkéstem – irányította a fegyvert a plafonra. – Te vagy Tifty? – kérdezte. A férfi egy pillanatig nem mondott semmit, csak áthatón nézte a nőt. – Nyugodtan elengedheted. Ennél már nem lesz halottabb. Tifty levette róla a szemét. Eleresztette a halott férfi fejét, és felállt. Egy kicsit megrendültnek tűnt, Peter eltűnődött, vajon mi zökkentette ki. – Jobb lesz, ha elrejtjük őket – mondta Tifty. – Eustace bejutott? – Hallottuk volna, ha nem sikerül neki. Valamilyen rakodóhelyen voltak. Balra egy alagút húzódott, elég tágas ahhoz, hogy beférjen egy jókora teherautó, és feltehetőleg az utcára vezetett, jobbra pedig kisebb folyosó nyílt. A falon egy festett nyíl, benne felirat: ÖLTÖZŐ – VENDÉGCSAPAT. Volt ott egy rakás rekesz, azok mögé bevonszolták a holttesteket, aztán elindultak a folyosón. A pálya alatt voltak, a déli oldalon. A folyosó végén egy lépcső vezetett felfelé. A kevés fényben alig láttak valamit. Peter hallotta a fejük felett a morajló tömeget. – Itt várunk, amíg nem kezdődik – mondta Nina. A furgon hátuljában ülő Amy nem látott semmit. A rakteret és a vezetőfülkét egy kis ablak választotta el egymástól, de a sofőr csukva hagyta. Bár a teste mindenütt úgy fájt, mintha hosszan vonszolta volna egy elszabadult ló, az elméje tiszta volt, és a pillanatra összpontosított. A furgon legurult a dombról, aztán vízszintesen hajtott tovább, a kerekek sarat és havat vertek a sárhányó belsejére. Egyszer csak kinyílt az ablak. – Hé, te ott, hátul – pillantott a sofőr Amyre a visszapillantó tükörben, és gonoszul mosolygott. – Milyen érzés? – kérdezte. Az anyósülésen ülő férfi felnevetett. Amy nem szólt semmit. – Ti rohadékok – húzta össze a szemét. – Tudod, hány barátom halt meg miattatok? – Így hívod őket? – De most komolyan – nevetett fel komoran –, biztosan érted, miről beszélek. Szét fognak tépni.

A furgon zötykölődött a mély kátyúkban, a láncok ide-oda csapódtak. – Hogy hívnak? – kérdezte Amy. A sofőr összevonta a szemöldökét, nem ilyen kérdést várt a kivégzésére tartó nőtől. – Ugyan, áruld el már el neki – mondta a másik férfi. Aztán arrébb ült kicsit az ülésén, és a nyílás felé fordult. – Kuki a neve. – Kuki? – ismételte Amy. – Igen, mindenki így hívja, mert rövid neki. – Haha – mondta a sofőr. – Hahaha. Úgy tűnt, ezzel vége a beszélgetésnek. Aztán a sofőr ismét a tükörre pillantott. – Amit mondtál Guildernek – kezdte. Amy hallotta a hangjában a bizonytalanságot. – Arról, hogy mi fog történni. Ugye jól gondolom, hogy csak rizsa volt? Amy beakasztotta az egyik lábát a padba, mélyen a férfi szemébe nézett, és szuggerálta őt. A sofőr erre rögtön a fékre taposott, a másik meg arccal nekivágódott a szélvédőnek. Nagy csattanás következett, és ők megint hátraestek, amikor a mögöttük haladó jármű üvegcsörömpölés és a behorpadó fém hangja kíséretében nekiütközött a furgon lökhárítójának. – Mi a fene van veled? – kérdezte a másik férfi az arcára szorítva a kezét. Az ujjai között vér csepegett. – Eltörted az orrom, te seggfej! A konvoj megállt. Amy hallotta, hogy kopognak a sofőr ablakán.

– Mi van? Miért álltái meg? – Nem tudom – felelt lassan a sofőr. – Elzsibbadt a lábam, vagy ilyesmi. – Jézus Mária, idesüss – mondta a másik őr. Kinyújtotta a véres kezét, hogy az ablaknál álló ember is láthassa. – Nézd, mit csinált ez az idióta. – Vezessen más? Amy a tükörben figyelte a sofőr arcát. Megrázta a fejét, kilazítva a nyakát. – Nem, semmi gond. Csak... nem is tudom. Fura volt. De jól vagyok. – Hát csak óvatosan, jó? – mondta az ablaknál álló férfi rövid hallgatás után. – Mindjárt ott vagyunk, nyugi – azzal odébbállt, a furgon lassan újra elindult. – Akkora fasz vagy, tudod? A sofőr nem válaszolt. Amyre pillantott, a tekintetük találkozott a tükörben. Egy másodperc tört része volt csak, de Amy látta benne a félelmet. Aztán a férfi elfordult. Kilenc óra negyven. Hollis és Michael a patika mögötti sikátorban kuporgott. Távcsővel nézték, ahogy Amyt beszállítják a furgonba, majd a konvoj elindul a stadion felé. A rohamcsapat, amelyik a Kupolát fogja bevenni, – egy tucat férfi és nő lőfegyverekkel és csőbombákkal felszerelkezve – még a szennyvízcsatornában rejtőzködött, öt méterrel a föld alatt. – Meddig várjunk? – kérdezte Michael. A kérdés költői volt, Hollis csak a vállát vonogatta. Bár a város jószerével kiürült, a Kupola bejáratát még mindig egy legalább húsz emberből álló kontingens védte, akiket láttak is a sikátorból. Egyikük sem mondta ki, hogy nem tudhatják biztosan, vajon Sara és Kate az épületben van-e egyáltalán, és ha igen, hogyan fogják őket megtalálni. Feltéve hogy tényleg sikerül túljutni az őrségen

– ezek olyan bizonytalansági tényezők voltak, amik elméletben leküzdhetőnek tűntek, de amikkel most a maguk teljes valójában kellett szembenézniük. – Ne aggódj Lore miatt – mondta Hollis. – Az a lány tud vigyázni magára, hidd el nekem. – Mondtam én, hogy aggódom? – kérdezett vissza Michael. De persze hogy aggódott. Mindnyájukért aggódott. – Tetszik nekem az a lány – folytatta Hollis, miközben továbbra is a Kupolát fürkészte a távcsővel.

– Illik hozzád. Jobban, mint Lish. – Miről beszélsz? – esett zavarba Michael. – Ugyan már, Páka – vette el a szeme elől Hollis a távcsövet, és Michaelra nézett. – Sosem tudtál jól hazudni. Emlékszel, hogy gyerekkorunkban hogy faltátok egymást? Már akkor sem lehetett volna nyilvánvalóbb. – Az volt? – Nekem mindenképp. Az egész. Te meg ő. De főként te – vonta meg széles vállát, és megint belenézett a távcsőbe. – Lish-t soha nem tudtam megfejteni. Michael gondolkodott, hogyan tudná ezt megcáfolni, de nem volt esélye. Ugyanis amióta az eszét tudta, a lelke egyik zuga mindig Lish-nek volt fenntartva. Minden tőle telhetőt megtett, hogy elfojtsa az érzéseit, mivel semmi jó nem származott volna belőlük, de soha nem sikerült teljesen elnyomni őket. Igazából egyáltalán nem sikerült. – Szerinted Peter tudja? – Én a helyedben inkább Lore miatt aggódnék. Már elég közel jár az igazsághoz. Ami Petert illeti, szerintem őt kérdezd. Valószínűleg igen, de van, hogy az ember úgy tud valamit, hogy közben nem tudja. Várj – feszültek meg Hollis izmai. Egy jármű közeledett. Belesimultak az ajtónyílásba. Fényszórók világították meg a sikátort. Michael visszatartotta a lélegzetét. Öt másodperc, tíz, a teherautó elhajtott.

– Lőttél már le embert? – kérdezte halkan Hollis. – Nem, csak fertőzöttet. – Hidd el, ha egyszer a dolog beindul, nem lesz olyan nehéz, mint most gondolod. A hideg ellenére Michael verejtékezni kezdett. A szíve hangosan dobogott.

– Akármi is történik, csak őt mentsd meg, jó? Mentsd meg mindkettőjüket – mondta. Hollis bólintott. – Komolyan. Majd én fedezlek. Csak juss be azon az ajtón. – Együtt megyünk. – A dolgok jelenlegi állása szerint nem úgy tűnik. Úgyhogy te legyél az, aki bemegy, Hollis, jó? Ne állj meg. Hollis ránézett. – Menj értük, mentsd meg őket, és legyél mindig mellettük. A többiekhez hasonlóan Lore és Greer is sikeresen elvegyült a tömegben. Ahol a beözönlő síkföldiek szétváltak, odatolakodtak abba a sorba, amelyik a második, majd a harmadik szintre, és végül a lelátók tetejére ment. A kapcsolóterembe vezető lépcső alatt találkoztak. – Szép munka – suttogta Greer. Magukhoz vették a fegyvereiket: két régi revolver, amit csak végső esetben fognak használni, és két, tizenöt centi hosszú, gömbölyű markolatgombos tőr. Az utolsó embereket is lassan a helyükre kísérték. Greer ámult, milyen fegyelmezettek a síkföldiek, milyen zsibbadtan hódolnak meg, és hagyják magukat vezetni. Rabszolgák, de nem tudnak róla – vagy talán igen, de már rég elfogadták. Mindenki? Biztosan nem. Döntő tényező lesz, hányan vannak, akik nem. – Szeretnél imádkozni velem? – kérdezte Greer. – Már jó ideje nem imádkoztam – nézett rá kétkedve Lore. – Nem is igen tudom, hogy kell. Letérdeltek egymással szemben. – Fogd meg a kezem – mondta Greer. – Csukd be a szemed. – Ennyi? – Próbálj ne gondolkozni. Képzelj el egy üres szobát. Sőt szoba se legyen. Semmi ne legyen. Lore megfogta a kezét, az arcán látszott, hogy egy kicsit feszeng. A tenyere izzadt a szorongástól. – Azt hittem, fogsz mondani valamit, ahogy a nővérek szokták. Szentséges ez és Isten áldja azt.

– Most nem – rázta meg a fejét. Greer nézte, ahogy a nő becsukja a szemét, aztán ő is lehunyta. Az elmélyedés pillanata: érezte, ahogy melegség árad szét benne. A következő pillanatban a lelke feloldódott a gondolatokon túli, végtelen energiában. Istenem – imádkozott –, ne hagyj el minket. Ne hagyd el Amyt.

De valami nem stimmelt. Greer fájdalmat érzett. Szörnyű fájdalmat. Aztán a fájdalom elmúlt, elnyelte valami sötét. Úgy suhant át a tudatán, ahogy egy felhő elvonul egy mező felett. Halálos, rettenetes, fekete, gonosz, mindent elborító sötétség. Én vagyok Morrison-Chávez-Baffes-Turrell-Winston-Sosa-Echols-Lambright-Martínez-Reinhardt...

Összerezzent. A varázs megtört, visszatért ebbe a világba. Mit látott? A Tizenketteket, igen, de mi volt a másik dolog? Kinek a fájdalma? Érezte Lore is, aki még mindig térdelt, üres kezét előrenyújtva, Greer látta rémült arcán. – Ki az a Wolgast? – kérdezte a nő. Lila lába szinte nem is érte a földet, úgy suhant végig a folyosón az aula felé. Győzhetetlennek és tettre késznek érezte magát, bizonyos döntéseket, ha egyszer meghozza őket az ember, nem lehet visszavonni. A lépcső, amit keresett, egy hosszú folyosó végén húzódott az épület túloldalán. Miután befordult a sarkon, úgy nekiiramodott az ajtó felé, mintha üldöznék. A nagydarab őr felpattant a székéből, és útját állta.

– Hova lesz a séta? – Kérem – zihálta –, éhen halok. Mindenki elment. – Ide nem jöhet be. – Tudja, ki vagyok? – emelte fel a fátylát Lila. Az őr meghökkent. – Bocsánat, asszonyom – dadogta. – Persze – azzal bedugta a zárba az övére erősített zsineg végén függő kulcsot. – Köszönöm – mondta Lila, és nagyon igyekezett megkönnyebbülést színlelni. – Maga egy isten áldása. Lement. A lépcső alján egy másik őrrel találta magát szembe, aki a vérfőző üzembe vezető acélajtó előtt állt. Sok éve nem járt idelent, de tisztán emlékezett a kizárólag a haszonért folyó borzalomra: a testek az ágyakon, a roppant hűtők, a zacskók, amikben a vért tárolták, az édeskés szagú gáz, amivel az alanyokat örök félhomályban tartották. Az őr nézte őt, a keze a pisztolya agyán nyugodott. Lila még soha életében nem lőtt. Remélte, hogy nem nehéz. Magabiztos léptekkel odament hozzá, és csak az utolsó pillanatban emelte fel a fejét, hogy mélyen a szemébe nézzen. – Maga fáradt. Alicia a stadion északi oldalán levő, fedett kispad mögött rejtőzködött, és azzal múlatta az időt, hogy minden ok nélkül kivette a tölténytárat a félautomata pisztolyából, megvizsgálta, lefújta a képzeletbeli port a tetejéről, aztán visszacsúsztatta a markolatba, és a helyére lökte a tenyerével. Ezt már tízszer elismételte. A fegyver egy .45-ös kaliberű automata colt volt, keresztvonalkázott famarkolatattal, egy-egy tárban tizenkét töltény lapult. Éppen tizenkettő, nyugtázta Alicia. Furcsa, de majdnem természetes, hogy a világegyetem néha így működik. Moraj futott végig a tömegen. Alicia feltérdelt, és kikémlelt a pályára. Elkezdődött? Valami különös tárgyat vontattak be a pályára – egy hat méter magas, Y alakú acélvázat, ami egy széles emelvényen állt. Az Y szárain láncok himbálóztak. A teherautó megállt a pálya közepén, két kollaboráns jelent meg, hátraszaladtak az utánfutóhoz. Támasztóékeket csúsztattak a kerekek elé, felemelték az elejét, leakasztották az utánfutót a teherautóról, és elhajtottak. Alicia megtette a végső előkészületeket. A szurony durva spárgával a combjához volt erősítve. Kikötötte, és az övébe csúsztatta. Amy – gondolta –, Amy vértestvérem. Csak egy dolgot kérek. Martínezt hadd öljem meg én. Amikor a járműkaraván megállt a stadionba bevezető fő felhajtó előtt, Guilder még mindig borzongott a furgonnal való összeütközéstől. És még szerencséjük volt, hogy nem alakult rosszabbul.

Hiába remélte azonban, hogy amikor épségben megérkeznek, majd megkönnyebbülhet. A téli sötétben tündöklő stadion látványa hamar kiábrándította. Kiszállt az autóból, és emberi hangzavar fogadta. Nem is arról volt szó, hogy éljeneznének – ezek az emberek sokkal jobban meg voltak félemlítve annál –, hanem egy hetvenezres tömeg egy helyen már a létszámából fakadóan is nagy zajt kelt. Hetvenezer tüdő nyílt és csukódott; hetvenezer fenék fészkelődön a beton lelátókon, hogy kényelmesebben üljön; száznegyvenezer tétlen láb járt fel-alá. Beszéd is vegyült az elegybe, meg köhögés, kisbabasírás, de Guilder leginkább valami földalatti morajszerűséget hallott, mint egy földrengés utórezgésekor. – Vigyék a helyére – mondta. Az őrök kiráncigálták Amyt a furgonból. Guilder szándékosan kerülte, hogy ránézzen, amikor

elvonszolták. Jelzett Suresh-nek, hogy a nyerges vontató is mehet a helyére. A teherautó előrehajtott, felgördült a felhajtón, és a pálya végébe ment. Guilder sokat gondolkodott az előadásmódon. Némi üres pompa kell. Sok fejtörés után végül talált egy megfelelő analógiát, amivel jól fel lehet izgatni a tömeget: a megrendezett érkezés egy jelentős sportklub pályájára. Suresh lesz az ügyelő, ő fogja összehangolni a különféle kép- és hangelemeket, amik az esti műsort a látványosság szintjére emelik. Együtt végignézték a listát, hogy mi kell: hang, fény, látvány. Aznap délután el is próbálták. Felmerült néhány gond, de semmi olyasmi, amit ne lehetett volna megoldani, és Suresh biztosította őt, hogy a lehető legnagyobb rendben fog lemenni az egész. Fellépdeltek a felhajtón, Suresh minden tőle telhetőt megtett, hogy bicegve is lépést tartson. A rendfenntartó erők az üresben járó nyerges vontató két oldalán sorakoztak fel, a vezetőség már leült az alsóbb páholyokban. Guilder úgy érezte, mintha a tömegből jövő zaj hullámként áradna felé, és ő elmerülne az energiájában. A hóekék letakarították a havat a pályáról, sáros tájképet hagyva maguk után, középen ott várakozott az emelvény és a váz. Okos kis szerkezet: Suresh hozakodott elő az ötlettel. A lázadók majdnem felrobbantották, ki ne lenne egy kicsit dühös ilyen esetben? A jelek szerint orvos létére mindenkinél több érdekes kivégzési módot is tudott. Ha fellógatják őt a magasban, úgy mindenki láthatja, ahogy kibomlanak a belei, ráadásul így a nő is jobban és tovább érzi majd.

Amíg Guilder átnézte a jegyzeteit, Suresh feltette neki a mikrofont, a hátán elvezette a drótot az adókészülékhez, amit Guilder hevenyészett nyakkendőövéhez csíptetett. – Csak ezt kell megnyomni – mutatta neki Suresh a billenőkapcsolót –, és megy. Suresh lement a pályáról. A fülére húzta a fülhallgatót, megigazította a mikrofonját, és még egyszer utoljára ellenőrizte, hogy minden rendben van-e. – Hangeffektusok. (Rendben.) – Fények. (Rendben.) – Tűzmesterek. (Rendben.)

És így tovább. Guilder csak félig-meddig figyelt, közben megrázta köpenyes karját, mint a bokszoló, amelyik mindjárt belép a ringbe. Mindig sokat tűnődött ezen a puszta showelemnek tűnő kézmozdulaton. Ekkor értette meg, mire jó. Levezeti az idegességet. – Készen állunk, kezdheti – mondta Suresh. Végre elérkezett a pillanat. Micsoda sokkoló élménynek néz elébe a tömeg. Guilder feltette a szemüvegét, és vett egy utolsó, mély lélegzetet. – Rendben, emberek. Rajta. Kezdődjék a játék – azzal kilépett a fénybe.

HATVANNÉGY – Dani, ébredjen. Ezt a hangot már hallotta. Olyasvalakié, akit ismer. Fentről, a magasból szállt felé, úgy mondta ezt a különös, félig már elfeledett nevet. – Dani, ki kell nyitnia a szemét. Meg kell próbálnia. Sara érezte, hogy az elméje újra beindul, és a teste alakot ölt körülötte. Hirtelen fázni kezdett. A torka kiszáradt, összeszűkült, és édes ízt érzett. Ki kell nyitnia a szemét – ezt mondta neki a hang –, de mázsás súlyúnak érezte a szemhéját. – Most beadok magának valamit. Lila hangja lett volna? Sara tűszúrást érzett a karján. Semmi. Aztán felkiáltott. Felült, kihúzta magát, hirtelen derékból előregörnyedt, a szíve hangosan dobogott. Levegő áramlott a tüdejébe, ami kiszáradt torkán át, visító, száraz köhögés formájában távozott. – Igyon – nyomott Lila az ajkához egy csészét, és a tenyerével hátulról megtámasztotta a fejét. Sara hideg víz ízét érezte. A világ kezdett összeállni a szeme előtt. A szíve még mindig gyorsan

vert, mint egy madáré. Apró, valódi és csak az emlékeiben élő, szúró fájdalmakat érzett a végtagjaiban. A feje meg mintha csak bizonytalanul kapcsolódott volna a többi részéhez. – Nincs semmi baja – mondta Lila. – Ne aggódjon. Orvos vagyok. Lila orvos? – Sietnünk kell. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de fel tud állni? A hordágyon fekvő Sara úgy érezte, hogy nem tud, de Lila rávette, hogy próbálja meg. A lábát oldalra lendítette, miközben Lila a könyökénél segített neki. Sara köntösének szegélye alatt a felső combja teljesen be volt kötözve. Az alkarján is kötések éktelenkedtek. Fogalma sem volt, miért kerültek oda. – Mit csináltak velem? – Csontvelőt vettek. A csípővel kezdik. Az fáj most annyira. Sara lelépett a padlóra. Csak ekkor ébredt rá, hogy Lila jelenléte teljesen érthetetlen. Lila éppen kiszabadítja őt? – Miért van magánál fegyver, Lila? A törékeny, bizonytalan nő, akit Sara megismert, eltűnt. Az ismeretlen Lila arckifejezése sürgető volt. – Jöjjön. Sara akkor látta meg az első testet, amikor kiléptek a folyosóra: egy orvosi köpenyes férfi szétvetett karral és lábbal, hason feküdt a padlón, a hirtelen haláltól természetellenes testtartásban. Koponyájának a teteje leszakadt, agyveleje a falra fröccsent. Még kettő feküdt nem messze, az egyiket mellkason lőtték, a másikat a nyakán találták el – de ő még élt. A falnak háttal, egyenesen ült, fogta a nyakát, és sebesen vette a levegőt, a mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt. Dr. Verlyn volt az. A nyakán levő lyukon kattogó hang jött ki. A szája némán járt, esdeklő tekintettel nézett Sarára.

– Igyekeznünk kell – rángatta meg a karját Lila. Nem kellett még egyszer mondania. Újabb testek – kifröccsent vér, rémülttől kicsavarodott végtagok, és meglepett tekintetek a világtalan szemekben – mellett suhantak el. Itt mészárlás volt. Lehetséges, hogy Lila tette ezt? A folyosó végére értek, ahol a súlyos acélajtó nyitva állt. Egy kollaboráns feküdt mellette fejbe lőve. – Menekítse ki az épületből – parancsolta Lila. – Ez az utolsó dolog, amit kérek. Tegyen meg mindent. Sara megértette, hogy Kate-ről beszél. – Lila, mit csinál?

– Amit már régen meg kellett volna tennem – felelte, és közben békés kifejezés költözött az arcára, szemében melegség csillogott. – Nemsokára vége lesz az egésznek, Dani. – Nem Daninek hívnak – mondta Sara némi habozás után. – Sejtettem. Mi az igazi neve? – Sara. Lila lassan bólintott, mintha egyetértene, hogy ez a megfelelő név neki. – Jó anyja lesz, Sara – fogta meg Sara kezét és megszorította. – Tudom. És most fusson. A tömeg elhallgatott, amikor Guilder a pályára lépett, mind a hetvenezer arc feléje fordult. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, elmerülve a csendben, és tekintetét végigjáratta a tribünön. Alázatosan fog színre lépni, mint egy pap. Az idő mintha kitágult volna, miközben az emelvény felé tartott. Ki tudta, hogy ilyen hosszú ideig is tarthat, amíg megtesz hatvan métert? A csend minden lépéssel egyre nagyobb lett, és egyre jobban beburkolta. Odaért az emelvényhez. A tömegre tekintett, először a pálya egyik, majd a másik oldalán. A derekához nyúlt, és kitapogatta a kapcsolót. – Mindenki álljon fel, és énekeljük el a himnuszt. Semmi nem történt. Rossz gombot nyomott volna meg? Suresh-re pillantott, aki az oldalvonalon állt, és eszeveszetten körözött a kezével. – Azt mondtam, álljon fel mindenki – ismételte el. A tömeg vonakodva állt fel. – Hazánk, Hazánk – kezdte énekelni Guilder –, érted áldozzuk életünk... Érted munkálkodunk, s viszonzást nem kérünk. Hazánk, Hazánk, új nemzet születik. Biztonság és remény, tengertől csillogó tengerig. Guilder elszoruló szívvel vette észre, hogy szinte senki más nem énekel. Hallott néhány elszigetelt hangot innen-onnan – a rendfenntartó erők tagjai, és persze a vezetőség, akik derekasan kornyikáltak a középső tribünön –, de ez csak fokozta azt a benyomást, hogy a tömeg lényegében sztrájkol.

Hazánk, Hazánk, itt honol a nyugalom és a béke. Gazdag és ritka szépségedre leragyog a menny fénye. Lélekben egy! Szeretetedben a kezek összeforrnak. Legyen eggyé szívünk! Hazánk erős és szabad! A dal nem véget ért, hanem megcsúszott, és seggre esett. Egyáltalán nem jó jel. A hónaljában elkezdett gyöngyözni a verejték, és akadálytalanul csörgött végig a felsőtestén. Talán kellett volna keresni valakit, aki tényleg tud énekelni, hogy belelkesítse a tömeget. Sebaj, van még néhány dolog a tarsolyában, amivel bevonhatja az embereket az aznap esti átváltozási ünnepségbe. Megköszörülte a torkát, még egyszer Suresh-re pillantott, aki bólintott, hogy mehet, és beszélni kezdett.

– Itt állok ma előttetek egy új kor hajnalán... – Gyilkos! A tömegen moraj futott végig. A kiáltás a háta mögül jött, valahonnan a felsőbb szintekről. Guilder gyorsan megfordult, és vakon keresgélt az arcok tengerében. – Gyilkos! Női hang volt. Guilder látta őt, a korlátnál állt, és vadul rázta az öklét. – Te hóhér! – Valaki tartóztassa le azt a nőt! – szólt nyersen a mikrofonjába Guilder, de túl hangosan. Az egész tömeg elkezdte őt kifütyülni. Valamik a levegőbe repültek, és a pályán értek földet. Az emberek az egyetlen dolgot dobálták, amijük volt. A cipőjüket. – Szörnyeteg! Gyilkos! Hóhér! Guilder halálra dermedt. Erre a legkevésbé sem számított. – Démon! Zsarnok! Disznó!

– Ördög! Sátán! Ha nem csinál valamit gyorsan, teljesen elszabadulnak. Jelt adott Suresh-nek, mire beindították az előre megtervezett tűzijátékot. A nőt szállító kisteherautó bezötyögött a pályára, mögötte dübörögve haladt a nyerges vontató. Közben a tűzmesterek a pálya szélén rohangáltak körbe-körbe, és meggyújtották az etanollal átitatott fahordókat, amitől lángkerítés vette körül a pályát. Amikor a kisteherautó megállt az emelvényen, a nyerges vontató nagy ívben megfordult, és elkezdett tolatni. Az őrök kinyitották a kisteherautó hátsó ajtaját, kiráncigálták a nőt a raktérből, és az emelvény lábához, a sáros földre lökték. – Kelj fel. A tömegben teljes zűrzavar uralkodott – az emberek pfujoltak, fütyültek, és rakétaként repültek a cipők. – Azt mondtam, kelj fel. Guilder jól oldalba rúgta. A nő nem kiáltott fel, ezért megint belerúgott, aztán felállította, és olyan közel hajolt hozzá, hogy az orruk hegye gyakorlatilag egymáshoz ért. – Fogalmad sincs róla, kikkel fogsz most szembenézni. – Tévedsz. Nagyon régóta ismerjük egymást. Guilder nem tudta mire vélni ezt a különös kijelentést, de nem is törődött vele. Jelzett az őröknek, hogy vigyék el. A nő nem tanúsított ellenállást, miközben a váz aljához vonszolták, és térdre kényszerítették. Az arca, a ruhája, a haja sáros volt. A tündöklő fényben véznának, szinte játékbaba-szerűnek tűnt, de Guilder még mindig ott látta a dacot a szemében, a megfélemlítés teljes elutasítását. Remélte, hogy a fertőzöttek nem fognak sietni, még talán dobálóznak is vele egy kicsit. Az őrök kioldották a bilincseit, aztán a vázról lelógó láncokhoz kötötték a csuklóját. Elkezdték felhúzni őt. Ahogy a nő egyre feljebb emelkedett, a tömeg egyre hangosabban üvöltött. Tiltakozásképpen? Kíváncsiságból? Vagy mert az emberekre hatni kezdett az a színtiszta, borzongató érzés, hogy láthatják, amint szörnyetegek széttépnek valakit? Guilder megértette, hogy gyűlölik őt, de most már ők is a dolog részeivé váltak: sötét energiájuk összeolvadt az éjszaka átalakító erejével. A nő fent, a magasban megállt, oldalra nyújtott karral, a teste himbálózott. – Mik az utolsó szavaid? – Viszlát? – felelte pillanatnyi gondolkodás után. – Ez már döfi – nevetett Guilder. – Máshogy értettem, mint ahogyan te gondolod. Guilder eleget hallott. A nyerges vontató hátulja felé fordult. Két, védőruhás kollaboráns állt őrt az ajtónál. Suresh feszülten figyelte őt az oldalvonalról, Guilder elkapta a tekintetét, és bólintott. Na, Lila – gondolta –, te levitézlett, téveszmés nőszemély, ezt nézd meg. És hirtelen csend lett. A stadion sötétségbe borult, semmi meg se rezdült. Kék fény gyulladt ki. Elérkezett a cselekvés ideje. Greer és Lore előtörtek rejtekhelyükről, és felszaladtak a lépcsőn. Egyetlen kollaboráns állt őrt a kapcsolóterem ajtajánál. Greer ért oda elsőnek. – Mi a fasz? Hé – vette észre az őr a késeket. Greer megragadta a fülénél – jól kézre állt, mert kicsit nagyobb volt a szokványosnál, és úgy állt ki a fejéből oldalra, mint valami fogantyú –, majd lefejelte a férfit, aki úgy terült el a földön, mint egy letaglózott marha. Berohantak az ajtón. Bent is csak egy őr volt, egy vörös szemű. A kapcsolókkal és lámpákkal teli vezérlőpult előtt ült ormótlan, mikrofonos fülhallgatóval a fején. Üvegfal nézett a kék fényben fürdő pályára. A fülhallgató miatt a vörös szemű meg se hallotta, hogy beléptek. Greer és Lore szavak

nélkül is megértették egymást, ezúttal a nő következett. – Hé, ide nem szabad bejönni – emelte fel a fejét a vörös szemű. – Tudjuk – mondta Lore, majd mögé lépett, a bal kezét a férfi homlokára tette, és úgy húzta végig a kés élét a nyakán, mintha vajba mártaná. A nyerges vontató ajtaja kivágódott. Királyi pompával szálltak ki. Méltóságteljesen és megfontoltan mozogtak, nem siettek, látszott rajtuk fajtájuk magabiztossága. Nem lehetett összekeverni őket semmivel. Magasan tornyosultak mindenki fölé. Fenséges nagyságuk roppant teret töltött be. Sok nemzedék vére növesztette őket kolosszusokká. Testvérei társaságában még a kis termetű Carter is mintha részesült volna ebből a pompás jellegből. Amikor a tömeg meglátta ezt a csodás látványt, egyszerre fojtotta vissza a lélegzetét. Guildernek kétsége sem volt, hogy majd jönnek a sikítások is, de a tizenegy fertőzött megjelenésének pillanatában nagy, várakozással teli csend uralkodott. Nagyszerű látvány, ahogy a hatalmas lények előléptek! Egyenes hát és a roppant kínzóeszközök: az erős, ízelt karmok. Olyanok voltak, mint az óriások. A testet öltött legendák terpeszállásban álltak a Föld felett. Az őrök az oldalvonalakhoz rohantak az életüket mentve, de Guilder ezt észre se vette. A lelke eltelt dicsőséggel.

Testvéreim – gondolta Guilder –, felajánlom nektek ezt az áldozatot ízelítőül Ez a finom falat a kezdet. Testvéreim, lépjetek elő, és együtt uralni fogjuk a Földet. Nina és a merénylőkből álló csapata felnyargalt a lépcsőn. A pályán bukkantak elő, pont a vezetőség tribünje alatti, fedett kispadnál. Amint Eustace futni kezd, ők kiszaladnak a pályára, szembefordulnak ellenségeikkel, és golyózáport zúdítanak rájuk rövid csövű automata fegyvereikből. Egyelőre azonban csak ott kuporogtak, és a rejtőzködés utolsó pillanataiban a tömeg többi részéhez hasonlóan rajtuk is elhatalmasodott az érzés, ami részben rémület volt, részben ámulat, részben meg valami más, amihez foghatót még nem tapasztaltak egész életükben. Peter egyszerre próbálta befogadni a három, egymással versengő vizuális élményt. Egy: a Tizenkettek megmaradt tagjai tőle csupán néhány méterre; kettő: a levegőben lógó, láncra vert Amy, akivel előcsalogatták őket; három: Amy nem a régi Amy, hanem egy felnőtt nő. Greer és Alicia megpróbálta felkészíteni őt, de a szavak nem voltak elegendők a valóság kifejezésére.

Hol van már Eustace? Aztán Peter meglátta. A pálya végében állt, a korlátnál – mint egy egyszerű síkföldi, akit a néző szerepébe kényszerítettek. A tizenegy fertőzött úgy állt Guilder előtt, mint egy parancsra váró katonai osztag. Az isten verje meg – gondolta Peter –, túl messze vagytok egymástól. Menjetek közelebb egymáshoz, rohadékok. Guilder felemelte a kezét. *** Lila egyedül maradt. A Kupola csendbe merült, mint egy nagy állat, ami visszatartja a lélegzetét. Ez az a hely, gondolta. A fájdalom szentélye. Hogyan létezhet egyáltalán ilyen hely a Földön?

A fegyver kiürült, lerakta a padlóra, és visszarohant a folyosón. Mindegyik ajtó mögött ott feküdt egy ember, akit lassan kiszipolyoztak. Lila csak azt bánta, hogy nincs idő megmenteni őket, de legalább megszabadíthatja őket a kínjaiktól. Szobáról szobára haladt, és az őrtől elvett kulcsokkal kinyitotta az ajtókat. Néhány jó szót szólt a bent fekvő, csapdába esett lelkekhez, aztán kinyitotta az éteres tartályok szelepeit. Émelyítő, édes illat lengte be a levegőt. Kezdett ő is lassulni, úgyhogy igyekeznie kellett. Az ajtókat nyitva hagyta maga

mögött, és végigment a folyosón. A falon egymástól egyforma távolságra ott függtek a veszélyt jelző táblák: ÉTER A LEVEGŐBEN, NYÍLT LÁNG HASZNÁLATA TILOS. Elérkezett az utolsó ajtóhoz. Belepróbálta az egyik kulcsot, aztán egy másikat, majd egy harmadikat, de már kezdett hatni a gáz, az ujjai elnehezültek, és alig talált bele a lyukba. A kulcs tolla végre belekapaszkodott a retesz fogazatába. Lila szíve majd megszakadt, amikor meglátta őt. A padlóhoz láncolták. Pucéran, megalázottan feküdt, örökre a halál szakadékának szélén. Szörnyetegek! Hogyan hagyhatta, hogy ekkora szenvedésben legyen része? Hogyan várhatott száz évet, hogy enyhítse fájdalmát? – Lawrence, mit tettek magával? Letérdelt mellé. A férfi szeme nyitva volt, de mintha keresztülnézett volna rajta, és egy másik világba tekintett volna. Lila kisimította ráncos arcát, összeaszott homlokát. Lehajolt hozzá, a homlokát a férfiéhoz érintette, közben az arcát simogatta. – Lawrence – suttogta újra meg újra –, Lawrence-em. A férfi ajka végre szóra nyílt. – Mentsen... meg. – Persze, hogy megmentem, kedvesem – mondta Lila. A könnyek patakzottak a szeméből. A gáz már a folyosón terjengett. Lila a köntöse zsebéből elővett egy doboz gyufát. – Megmentjük egymást.

Odafent, a pálya felett Greer és Lore is arra várt, hogy a tizenegy fertőzött megmozduljon. – Az isten verje meg – mondta Greer a távcsővel a szemén –, miért nem csinálnak semmit? Guilder még mindig a magasban tartotta a kezét. Mi történt? Leengedte és újra felemelte, izgatottan integetve. A fertőzöttek továbbra sem reagáltak. – Faszszopó! Lore keze már a kapcsolón volt. – Mit csináljak? Mit csináljak? – kérdezte őrjöngve. – Nem tudom! Aztán Greer meglátta a mozgást a pályán. Egy alak indult el rohanva a pálya végéből: Eustace.

– Mehet! Kapcsold fel a lámpákat! De már túl késő volt. Sara átrohant az aulán – ez a puskaropogás kintről jön? –, aztán végig a folyosón, el Lila lakásáig, és berontott az ajtón. – Kate! A gyerek aludt az ágyában. Amikor Sara felnyalábolta, a szeme megrebbent. – Te vagy az, mama? – Itt vagyok, picikém. Most már biztos volt benne, hogy odakint lövöldöznek. (Bár akkor nem tudhatta, ez volt az a pillanat, amikor az öccse, Michael felszaladt a lépcsőn, és golyót kapott a jobb combjába, de olyan harci lázban égett, hogy a fájdalmat furamód jelentéktelennek találta. Hollis nem hazudott: ha egyszer a dolog beindul, egyáltalán nem nehéz lelőni egy embert, úgyhogy le is szedett még két őrt, de aztán összecsuklott a lába, a fegyver kicsúszott a kezéből – úgyis kiürült a tár –, és a látását csillagok homályosították el.) Sara végigrohant a folyosón, karjában a gyerekével. Gyermekem, gyermekem. Akár életben maradnak, akár meghalnak, legalább együtt lesznek, soha többé nem válnak el.

Pont akkor vágtatott be az aulába, amikor egy férfi rontott be a bejárati ajtón. Az inge véres volt, a kezében fegyver. Vadság és eltökéltség sugárzott szakállas arcáról. Sara megtorpant.

Hollis? Amy az egész jelenetet át tudta tekinteni odafentről. A sokezres tömeg vadul tombolt; Guilder, ki tudja, miért, felemelt karral állt; Nina csapata előbukkant a fedett kispad mögül, és tüzet nyitott a lelátón ülő öltönyös férfiakra, akik sikítottak, lebuktak, vagy éppen az égvilágon semmit nem tettek, csak nagy lelki nyugalommal, értetlenkedve ültek, miközben nagy ívben fröccsent rájuk a rózsavörös halál; Alicia fegyverrel a kézben, támadásra készen megjelent a pályán; Eustace szaladt feléjük a pálya végéből a bombát a mellkasához szorítva, mögötte egy kollaboráns féltérdre ereszkedett, felemelte a puskáját és célba vette; a vér kilövellt, Eustace megpördült, elvágódott, a bomba pedig messzire repült tőle. Ezek a történések úgy keringtek körülötte, mint bolygók a pályájukon, cselekvő, örvénylő kozmoszt alkotva, mégis az egész csak futólag érintette őt, szellőként súrolva az érzékszerveit. A középpontban ő állt meg a vérrokonai, és úgyis ott, azon a színpadon dőlt el minden.

– Üdv, testvéreim. Már jó ideje nem találkoztunk. Mi vagyunk Morrison-Chávez-Baffes-Turrell-Winston-Sosa-Echols-Lambright-MartínezReinhardt... – Én Amy vagyok, a húgotok. Ekkor érezte meg az ő jelenlétét. A gonoszság közepette a ragyogó fényt. Amy a tekintetével megkereste Cartert. A többiektől kicsit távolabb állt, és olyan testtartásban kuporgott, amilyenben a fajtája szokott. De nem Carter volt. – Apa. Igen, Amy. Itt vagyok. A szeretet hulláma áradt szét benne. A sírás fojtogatta. – Ó, papa, bocsánat. Ne nézz ide. Ne nézz ide. Amikor a pályán felragyogott a fény, Amy becsukta a szemét. Úgy képzelte, olyan lesz, mint amikor kinyílik egy ajtó. Nem aktív cselekvés, hanem megadás, az élet és a világ elajándékozása. Képek villóztak lelkei szemei előtt a gondolatnál gyorsabban. Az anyja letérdel, és átkarolja őt, ölelésének tiszta ereje, aztán a háta, ahogy elmegy; Wolgast, nagy keze a gerincén, mellette áll, ő a körhintán lovagol, felette lámpák égnek, és zene szól; a csillagfényes téli ég azon az estén, amikor a hóangyalokat csinálták; Caleb, amint értelmes tekintetével őt nézi, miközben ő ágyba dugja, és a fiú azt kérdezi: „Téged szeretett valaki?”; Peter, amint az árvaház ajtajában áll, a kezük egymáshoz ér a levegőben, így mondva el egymásnak azt, amit szavakkal úgysem lehet. A napok egyesével folytak át rajta, és amikor tovaszálltak, Amy odaküldte a lelkét azokhoz, akiket szeretett, és búcsút mondott.

Aztán kinyitotta az ajtót. A pálya szélén Peter és a többiek újratöltöttek, miután kilőtték a töltényeiket az alsóbb szinteken mozgó ellenségre. Még nem tudták, hogy Eustace megsebesült, csak hogy a lámpák a terv szerint kigyulladtak, s ez azt jelzi, hogy elindult. Vagyis bármelyik pillanatban jöhet a hátuk mögül a robbanás. De hiába várták, csak nem jött. Peter az emelvény felé fordult. A fényben fürdő fertőzöttek különféle önvédelmi testtartásokat vettek fel. Némelyik hátratántorodott, és a könyökébe temette az arcát. Mások összegömbölyödtek a földön, mint a kisbabák a bölcsőben. Hihetetlen látvány tárult a szeme elé, olyan, amire Peter egész életében emlékezni fog, mégis eltörpült ahhoz képest, ami az emelvény felett zajlott. Valami történt Amyvel. Rángatózott, rázta a láncait, és olyan erős görcsök kínozták, hogy úgy tűnt,

mindjárt darabokra szakad. Az összehúzódások egymás után jöttek, és egyre fokozódott az erejük. Egy utolsó, óriási rázkódás után elernyedt, egy pillanatig Peter azt remélte, hogy vége. De nem volt vége. Amy mély, állati üvöltés kíséretében hátravetette a fejét. Peter ekkor értette meg, mit lát. Valami, aminek normális esetben órákig kellett volna tartania, másodpercek alatt zajlott le. Az arcvonások elmosódtak, mint egy magzaté. A gerinc megnyúlt, az ujjak és a lábujjak karmos, kapaszkodó ujjakká változtak. Az emberi fogak kilökődtek, mögöttük megjelent a fertőzöttekre jellemző, karószerű, éles fogazat; Amy bőre vastag, kemény, kristályos páncél lett. Elkezdett izzani körülötte a tér, mintha átváltozásának gyorsasága és ereje magát a levegőt is megvilágítaná. Amy erősen megrántotta a mellkasát borító láncokat, leszakítva őket a csigákról, és amikor földet ért, egyetlen mozdulattal, kecsesen lekuporodva, hogy felfogja az esés erejét, a fertőzöttek nem tizenegyen voltak a pályán, hanem tizenketten. Ott volt a Tizenkettek. Felállt. Felordított. Ezzel egy időben a Kupola alagsorában Lila Kyle és Lawrence Grey összekulcsolták a kezüket, háromig számoltak, és meggyújtották a gyufát, mire az összes többi fény kialudt.

HATVANÖT Az alagsorban bekövetkezett robbanás során, amit a tizenhatezer kilónyi, belélegezendő kábítószer, a sűrített dietil-éter begyulladása okozott, durván annyi energia szabadult fel, mint amikor egy kisebb sugárhajtású személyszállító gép lezuhan. A robbanás ereje nem tudott másfelé távozni, csak nyílegyenesen felfelé, és mivel gyorsan telítődött oxigénnel, olyan utakat keresett, amiken át terjeszkedni tudott – lépcsőházak, folyosók, csővezetékek –, aztán visszahajlott, és átrobbantotta a padlót. Amikor már az épület nagyobb tereibe is eljutott, teljes zűrzavar tört ki. Az ablakok betörtek. A bútor a levegőbe repült. A falak egyszer csak már nem álltak a helyükön. A lángcsóva és a légnyomás egyre feljebb emelkedett, közben pörögve sodort magával, pusztított el mindent, mint egy kifordított tornádó, felkapta a dolgokat, aztán kivetette őket fehéren izzó belsejéből, amíg meg nem találta az építmény vázát, az acél koszorúgerendákat meg az aprólékos gonddal lecsiszolt mészkő tömböket, és az összeset darabokra törte.

A Kupola kezdett összeomlani. Öt kilométerrel odébb, a stadionban a nézők úgy élték meg a Kupola pusztulását, mint az érzékeikre külön-külön ható események láncolatát: először egy villanás, aztán egy robaj, majd egy mély, földalatti rengés, és végül teljes sötétség, amikor a város áramellátása összeomlott. Mindenki halálra dermedt, de a következő pillanatban valami megváltozott. Új erőre kaptak. Ki tudta volna megmondani, ki kezdte? A bátrabb lázadók már korábban lerohanták az őröket, minden mindegy alapon. De nem maradtak kisebbségben. A tömeg felkelt és tomboló, erőszakos csőcselékké változott. Parttalan, bősz dühükben nekiestek fogva tartóiknak, és mintha az egyéniségük egyetlen állati közösségben olvadt volna össze. Egy horda. Egy tülekedő tömeg. Egy raj. Végre harcosokká változtak. Életre keltek, és nem voltak többé rabszolgák. A pályán Guilder éppen... feloldódott. Először a kézfejében érezte – a bőre hirtelen összehúzódott, mintha zsugorfóliába csomagolták volna őt. Felemelte a kezét, hogy lássa. Kábultan, értetlenül nézte – a fájdalom még váratott magára –, ahogy összeráncolódik a hús a kezén és felhasadozik, de a hosszú vágásokból nem folyik vér. A bizsergető érzés a teste teljes felületén szétterjedt. Ujjhegyeivel az arcához nyúlt. Mintha egy koponyához ért volna. A haja, a foga kihullott. A háta befelé hajlott, aztán meggörnyedt, mint egy öregemberé. Térdre hullott, bele a sárba. Érezte, hogy szétesnek és szétporladnak a csontjai. – Mit tett, Lawrence? Valami árnyékot vetett rá. Guilder felnézett. A fertőzöttek végső pompájukban elvették a fényt elhomályosuló szeme elől.

Testvéreim – gondolta –, mi történik velem? Segítsetek rajtam, testvéreim, haldoklóm. De nem látott rokonszenvet a tekintetükben. Áruló. Áruló. Áruló, áruló, áruló... Közben sok minden más is történt – fegyverlövések, üvöltések, a sötétben rohanó alakok. De Guilder ezeket már csak mellékesen érzékelte, mert tudatában volt a hideg és végső valóságnak, annak, hogy mi fog történni vele. Shawna – gondolta –, Shawna, én csak egy kis társaságra vágytam. Csak arra vágytam, hogy ne kelljen egyedül meghalnom. És aztán rávetették magukat.

Az események végkifejlete, ami mindössze harminchét másodpercet ölelt fel a részvevők életében, egymást átfedő, egyidejű képkockákban bontakozott ki, és a középpont felé haladt. Mivel csak a tűz fénye – a hordók a pálya szélén még mindig égtek –, és a fertőzöttek foszforeszkáló izzása világította meg a jelenetet, az egész pokoli színezetet öltött. A fertőzöttek, miután végeztek Guilderrel, akinek a teste összeaszott darabokban hevert szanaszét, és inkább por volt, mint holttest, felsorakoztak egy vonalban, egymástól távolabb. Óvatosan tekingettek Amyre. Talán nem tudták még, mit várhatnak tőle, talán féltek. Peter újra meg újratöltött fegyverével egyre csak lőtte nagy testüket, de ennek semmi hatása nem volt, a golyók eredménytelenül, szikrázva pattantak vissza páncélos testükről, a szörnyek még csak észre se vették. A pálya másik oldaláról Alicia jött pisztollyal a kezében, miközben Nina és Tifty a pálya másik vége felé rohant, hogy oldalba támadják őket. A terv most már kútba esett, csak az ösztöneikre hallgattak. Amy felegyenesedett az emelvényen, és felemelte a karját. Mindkét csuklójáról lógott egy hosszú lánc. A levegőbe lódította, és pörgetni kezdte, majd nagy, egyre gyorsuló ívben lengette őket. Pörgettyűk, ébredt rá Peter. Amy pörgettyűket csinált, hogy megzavarja a fertőzötteket. A láncok egyre gyorsabban suhogtak a levegőben a feje felett, és elmosódó mozgásukkal delejes hatást váltott ki. Elbűvölte a teremtményeket, akik mozdulatlanná dermedtek. Amy feje oldalra billent, mint egy madárnak, a szeme összeszűkült, a támadás szögét számolgatta. Peter tudta, mi fog történni.

Amy Harper Bellafonte, teljesen felfegyverezve. Amy, a Sehonnan Jött Lány, repülni fog. Elugrott, és közben úgy pattogtatott a két lánccal, mintha ostorok volnának. Közben a mellkasához hajtotta a fejét, úgy igazítva a testtartását repülés közben, hogy a mellkas magasságában, a lábával érje a legközelebbi fertőzöttet, a testét a becsapódás pillanatára hat méter hosszú, vasszárnnyal felszerelt faltörő kossá változtatva. Hozzájuk képest parányinak tűnt, de ő lendületben volt. Nekiszállt az elsőnek, mire az hátraesett. Amy földet ért, a láncok megtalálták célpontjaikat, rátekeredtek másik kettőnek a nyakára. Erősen maga felé rántotta a bal oldalit, beleharapott a nyakába, és megrázta őt, mint egy kutya a szájában levő rongyot. A fertőzött felvonított. Sugárban lövellt ki a vére, roppant a csontja, és meghalt. Egyetlen csuklómozdulattal letekerte róla a láncot, úgy pörgetve meg a testet, mintha búgócsiga volna. A figyelmét ezután a másik fertőzöttre fordította, de a meglepetés ereje már nem hatott, a pörgettyűk delejes hatása elmúlt. A teremtmény rávetette magát, a testük szabadon egymásnak ütközött, és bukfencezve gurultak odébb az emelvénytől. Amy egy erős rántással kiszabadította a láncot, de úgy tűnt, hogy kicsit eltájolódott, négykézláb kuporgott a földön. A többi fertőzött egész testében megremegett, mintha egy hullám áramlott volna végig rajtuk, közös tudatuk újra összeállt, és képesek voltak összpontosítani. Még egy szempillantás, és rávetik magukat Amyre, mint egy falka.

Így is tettek volna, ha nincs a kicsi. Peter eddig nem választotta külön őket, egységes egészként tekintett rájuk, de most kénytelen volt. Az egyik fertőzött ugyanis nagyon különbözött a többitől. Termetét, alakját tekintve nem látszott nagyobbnak egy embernél. A többiek már Amyre vetették volna magukat, de a kicsi egy pillanattal megelőzte őket. Apró, de erőteljes szökkenéssel odaugrott Amy meg a támadói közé, és szembefordult velük, felemelt karmokkal, harcra kész testtartással. Nagy levegőt vett, a mellkasa kitágult, vicsorgott.

Az ezután belőle feltörő hang egyáltalán nem állt arányban az azt létrehozó test méretével. Az üvöltés színtiszta dühöt sugárzott. Olyan ordítást hallatott, amivel ki lehetett volna vágni egy erdőt, lesimítani egy hegyet, kiütni egy bolygót a tengelyéből. Peter szó szerint úgy érezte, mintha hátralökték volna, a dobhártyája fájdalmasan pukkant. A kicsi fertőzött csak egy másodperc időt nyert Amynek, de az elégnek bizonyult. Amy felállt, a többiek előretörtek. Zűrzavar. Hirtelen lehetetlen lett megmondani, mi történik éppen, és hova kéne lőni, mert az emberi szem

számára követhetetlenül gyorsan pörögtek a csata képei egymás után. Peter rájött, hogy az utolsó töltényét is kilőtte, de most a fegyver úgyis hasznavehetetlen lett volna. Megpillantotta Aliciát, aki a pálya túloldaláról haladt feléjük, és még mindig tüzelt. Hová lett Tifty és Nina? A pálya másik végébe nézett. Nina rohant az emelvény felé a mellkasához szorított bombával, Tifty mögötte. Szabad karját a feje fölé lendítette, és teli tüdőből üvöltött. – Hé, rohadékok! Idenézzetek! Hé! Az a fertőzött, amelyik észrevette – vajon felfogta a nő szándékait? Tudta, mi az, amit Nina a kezében tart? Nem is rávetette magát, hanem a magasba vetődött, és úgy ért földet, mint pók a selymen, széttárva négy végtagját. Tifty látta meg először. Miközben felemelte a fegyverét, megpróbálta félrelökni Ninát, de már hiába próbálkozott. A fertőzött ráérős alászállása is csak érzékcsalódás volt – alulról minden lefelé eső dolog lassúnak tűnik. A fertőzött rájuk zuhant, de az ütés nagyját Tifty viselte. Peter arra számított, hogy a bomba felrobban, de nem. A fertőzött karon ragadta, és félrehajította Ninát, aki elgurult a földön; aztán Tifty felé fordult. Amikor Tifty felemelte a fegyverét, a teremtmény beborította. Egy sikoly. Egy pisztolylövés. Nem döntés volt. Nem voltak érvek és ellenérvek. Peter ledobta a fegyverét, és a földön heverő bomba felé futott, mindent beleadva. Csak Lore és Greer látott mindent. És még közülük is csak Greernek, a hit emberének adatott meg, hogy imái révén teljes mélységében megértse, mi zajlik. A távolság miatt a kapcsolóteremből nézve egyformán rá lehetett látni mindenre, és jobban ki lehetett venni a pályán folyó csata egyes történéseit. A pálya egyik végében Eustace feküdt holtan vagy eszméletlenül, közötte és az emelvény között pedig Tifty Lamont teste; Nina, miután félrehajították, eltűnt a sötétben; már csak az ellenkező oldalon álló Alicia tüzelt. Középen állt az emelvény: Amy kitépte magát a csetepatéból, és a váz tetejére szökkent. A ruhája cafatokban lógott, és sötét vérfoltok éktelenkedtek a testén; egyik karmos kezével az oldalát szorította, mintha egy vérző sebet akarna elállítani. Greer még ilyen távolságból is ki tudta venni, hogy nehezen veszi a levegőt. Átalakulása teljes volt, emberi mivoltának csak egy nyoma maradt: a haja. Feketén és ziláltan lógott az arcába. Még egy pillanat, és a támadói elemi erővel fognak lecsapni, a testtartásával mégsem azt sugallta, hogy meghátrálna. Volt valami legyőzhetetlen, szinte fenséges benne.

Aztán meglátta Petert, aki a pálya másik vége felé szaladt. Hová igyekszik? A nyerges vontatóhoz? Nem. Greer kiviharzott a szobából, és leszaladt a lépcsőn. Ha kell, a testével, az öklével, a tőrével tör utat magának a tömegben. Amy; Amy; jövök. Amy teljesen bizonyosan emlékszik arra, amit kért tőle. Aliciát semmi más nem érdekelte, csak hogy ő tehesse meg. A barlang óta érezte: egyetlen vágy vezérli, ami mintha egy alagútban vonszolná őt végig. Miközben közeledett a fertőzöttekhez, és tüzelt a fegyveréből – tudta, hogy a golyók nem tesznek bennük igazi kárt; csak a figyelmüket akarta felhívni magára –, egyetlen gondolat, egyetlen látomás, egyetlen vágy töltötte el. Louise, megbosszullak. Nem felejtettek el. Louise, te is a vértestvérem vagy. – Mutasd magad, te szarházi! A golyók villanva súrolták őket. Ledobta az üres tölténytárat, belökött egy másikat, és tovább tüzelt. Fogcsikorgatva nyomult előre, komor imáját mormogva. A fertőzött meg fogja őt ismerni, meg

fogja őt érezni, nem lehet másképp. A sors rendelte úgy, hogy neki kell megölnie és eltörölnie őt a föld színéről. Julio Martínez urat, a Tizediket a Tizenkettekből. Ő volt a padon röfögve lihegő Baszógép. Ő volt a világtörténelem összes férfija, aki megbecstelenített egy nőt. Alicia sötét szíve mélyébe fogja döfni a tőrét, és érezni fogja, ahogy meghal. Az egyik fertőzött felé fordult. Hát persze, gondolta Alicia. Száz közül is felismerte volna. Testalkata ugyanolyan, mint a többieké, de mégis volt a fellépésében valami jellegzetes, valami dölyfösség, amit csak Alicia érzékelt. Lélektelen, unott, egykedvű tekintettel, a bágyadtságtól elnehezülő pillák mögül nézte őt. Mintha mosolygott volna. Alicia még nem látott olyat, hogy egy fertőzöttnek lett volna arckifejezése, de ennek volt. Én téged ismerlek – mintha ezt mondta volna üres, gőgös arca. – Ugye ismerjük egymást? Ne mondd el, hadd találjam ki. Biztos vagyok benne, hogy ismerlek téged valahonnan. Teljesen igazad van, ismersz engem – gondolta Alicia, és előhúzta a szuronyt az övéből. Egyszerre vetődtek egymás felé – Alicia a feje fölé emelte a tőrt, Martínez kinyújtotta nagy, karmos kezét: mintha kések meredeznének egy hajóorrból. A megállíthatatlan erő és a mozdíthatatlan tárgy ütközött össze: röppályáik keresztezték egymást, egymást megkarmolva, fejjel ütköztek egymásnak. Martínez sokkal nagyobb tömege egyszerre haladt át rajta meg alatta, ettől Alicia cigánykereket hányt Martínez feje felett. Abban a pillanatban, amikor szabadon repült, Alicia nyugtázta, de még nem érezte, hogy felszakadt a karja és az arca ott, ahol a fertőzött a karmaival belekapott a húsába. Földet ért, és egyre csak gurult, kigördülte a lendületet, majd újra talpra ugrott. Kifulladt, botladozott, a feje zúgott az ütközéstől. Valamilyen oknál fogva még mindig szorította a szuronyt. Ha elveszti, az egyenlő a vereség beismerésével. Martínez Aliciától öt méterre békamód leguggolt, keze széttárva a földön, mint az úszóhártyás lábak. A mosolya átalakult, az arca játékosabb lett, szinte élvezkedő. Mindjárt felnevet? Az isten verje meg a vigyorgó pofádat – gondolta Alicia, és újra felemelte a szuronyt. Valami közeledett hozzájuk fentről. A bomba, a bomba, hol van a bomba? Aztán Peter meglátta, ott hevert a földön, néhány méterre Tifty testétől. Odacsúszott, felnyalábolta, és a mellkasához szorította. Az ütőszeg érintetlen volt, a drótok nem jöttek szét. Milyen érzés lesz? Semmilyen. Mintha a háta mögül ráomlott volna egy fal. Egy pillanatra minden elakadt: a lélegzet, a gondolat, a tömegvonzás. A bomba csigavonalban kirepült a kezéből. Minden elsötétedett előtte, aztán Peter azon kapta magát, hogy hason fekszik a sárban. A fertőzött ott tornyosult felette, az arcuk csupán néhány centire volt egymástól. Peter érzékszervei összegabalyodtak a fertőzött láttán, mintha a villámnak hangja, az alkonyainak íze lenne. Amikor a teremtmény oldalra döntötte a fejét, Peter már csak egyetlen dolgot tudott tenni, és azt hitte, ez lesz élete utolsó gesztusa: vele együtt megbillentette a fejét, koncentrált, amennyire csak bírt, és egyenesen a fertőzött szemébe nézett. Wolgast vagyok. Aztán Peter meglátta: a kezében ott volt a bomba. Segíts nekem. Alicia, testvérem. Alicia, ő a tied. Martínez nem is látta. A másodperc tört része alatt, mielőtt ki tudott volna tekeredni, Amy földet ért mögötte. Egyetlen csuklómozdulattal előredobta a láncokat, mint két lasszót, és befogta a

fertőzöttet, a karját az oldalához szögezve. A mosolyt döbbenet váltotta fel Martínez arcán. Most – mondta Amy. Nagyot rántott rajta, hogy Martínez kiegyenesedjen, és védtelenné váljon széles mellkasa. Alicia ráugrott a hátratántorodó Martínezre, a földre terítette, és lovaglóülésben a derekára ült. A szuronyt a kezében fogta a feje felett. De még nem sújtott le. – Mondd ki! – üvöltötte túl a fülében harsogó hangokat. – Mondd ki a nevét! A fertőzött a tekintetével összpontosítani próbált. Louise? Még ott lebegtek a szavak és mindaz, ami ő volt, amikor Alicia lesújtott, és tövig mártotta a tőrt a mellkasában. A pályán zajló csata utolsó másodperceiben a lelátókon levő tömegek csak kivehetetlen, elmosódott mozgást láttak. Nem úgy Lucius Greer. Csupán ő fogta fel, mi fog történni. A láncok, amiket Amy arra használt, hogy megfékezze Martínezt, a fertőzött holttestéhez szögezték. Alicia minden erejét megfeszítve igyekezett átfordítani Martínezt, hogy kiszabadítsa Amyt. Mindketten könnyű célpontul szolgáltak, és a többi fertőzött még életben volt. Talán Martínez halála törést okozott a közös gondolatmenetükben; talán nem tudtak moccanni a megrázkódtatástól, hogy egyikük emberi kéz által pusztult el; talán csak a győzelem pillanatát kívánták megnyújtani, és így a lehető legteljesebb mértékben kiélvezni végső támadásukat; talán valami más történt. Valami más történt. Miközben Greer rohant át a pályán, jobb oldalról egy másik alak is szaladt. Egy szempillantás kellett csak neki, hogy rájöjjön, amit a lelke mélyén már tudott. Peter az. Kiáltozott és integetett. De valami nem stimmelt. A fertőzöttek is érezték. Hirtelen figyelni kezdtek, az orrukat előrenyújtva és a levegőt szaglászva. – Idenézzetek, rohadékok! Peter félmeztelen volt, a felsőtestén vér csillogott – friss, meleg vér csörgött le csíkokban a karján és a mellkasán a hosszú, íves sebekből; a tőrrel ejtette őket, amit még mindig a kezében szorongatott. Szándéka egyértelmű volt: magára akarta terelni a fertőzöttek figyelmét Amyről és Aliciáról. Oké, ő a csali. De mi a csapda? Aztán Greer meghallotta: Wolgast vagyok. Wolgast vagyok. Wolgast vagyok.

Greer futott. Alicia is látta. Amy még mindig Martínez testéhez szegeződött. A láncok, amik odakötötték őt, rátekeredtek a karjára, minden húzással még jobban megfeszültek. Alicia tehetetlenül üvöltött, aztán meglátta, hogy Peter a fertőzöttek felé rohan, akik megfordulnak, fejük megbillen, szemükben állati vonzalom, a gyilkolás öröme gyúl. Peter, ne – gondolta. – Ne te. Mindazok után, ami történt, ne te. Soha nem jött rá, Amy hogy szabadult ki. Az egyik pillanatban még ott volt, a következőben már nem. A bilincsek ugyanott hevertek, ahol Amy hagyta őket, a láncok végén, amik még mindig teljesen Martínez köré tekeredtek; az elkövetkező napokban mindenki ezen töprengett, és a vélemények megoszlottak. Egyesek ezt gondolták róla, mások azt. Rejtély volt, ahogy maga Amy is rejtély volt. Ez azonban csak később történt. A hátralévő másodperc tört részében Alicia csak annyit látott, hogy

Amy eltűnt, felrepült a magasba. Fénycsíkot húzott, mint egy hulló csillag, aztán Peterre zuhant. – Amy... De csak ennyit mondott. Mert Wolgast szerette őt. Mert Amy otthon volt. Mert Wolgast megmentette őt, ő meg Wolgastot. És Peter Jaxon, az Expedidos Egység hadnagya az egészet hallotta, látta és érezte, végre érezte az egészet. Egyetlen pillantást váltottak csak, és Wolgast egész élete átáramlott az övébe. A sok bánat. A keserves veszteségek, a fájdalmas bánkódások. Szeretete egy elfeledett lány iránt, és hosszú, száz sötét évig tartó élte. Mindenféle arcokat és alakokat látott, a múlt képeit. Egy kisbabát a bölcsőben, és egy nőt, aki a karjába veszi, miközben mindketten szinte égi fényben fürdenek. Látta Amyt olyannak, amilyen volt, kicsi gyerekként, tele furcsa élénkséggel, egyedül a világban, és egy körhinta fényeit és a csillagokat a téli égen és a hóba vésett angyalalakokat. Mintha ezek a képek mindig is ott lettek volna benne, mint egy visszatérő álom, ami csak nemrég idéződött fel újra, és nagyon hálás volt, amiért látta, amiért tanúja lehetett élete utolsó másodperceiben. Gyere hozzám – gondolta. – Gyere hozzám. Vakon rohant. Isten kezébe vetette magát. Nem látta, de érezte, hogy Greer is szalad felé, Wolgast pedig hátulról, nagy magasságban nyílegyenesen repül a bombát a mellkasához szorítva, a testével megcélozva a raj közepét. És az utolsó pillanatban, Peter ezeket a szavakat hallotta: Amy; fuss. És: Apa...

És: Szeretlek. És amikor Wolgast közéjük zuhant, karmos hüvelykujjával az ütőszegen; és amikor Amy is így csapott le, csak Peterre, hogy félrehajítsa őt, hogy inkább Amyt magát érje a bomba a pusztító ereje; és amikor a Tizenkettek végső dühükben Wolgastra vetették magukat – Wolgastra, az Igazra, Mindenki Apjára, Aki Szerette Amyt –: egy lyuk keletkezett a térben, ahol addig állt, a sötét éjszakából egyszerre csak fényes nappal lett, és az egek mennydörögve hasadtak meg.

HATVANHAT Az ezt követő percekben az embernek az az érzése támadt, hogy két város van: a lelátók, ahol káosz uralkodik, és a csata után hirtelen elcsendesedett pálya odalent. Kezdet és vég, távol és mégis közel. A kettő nemsokára egyesülni fog, mivel a tömeg, miután a felkelés heve lecsillapodott, felfogta a csodát, hogy szabad, és szétszéledt, mert az emberek már oda mehettek, ahova akartak, többek között a pályára. Ezért elindultak lefelé, bizonytalanul mozogva, mert a testük még csak ízlelgette a szabadságot. Egyelőre azonban nem zavarták meg a harcosokat, hogy azok a csata után felmérhessék a veszteségeket. Amikor Peter felébredt, Aliciát látta maga előtt. A bőre felhorzsolódott, kormos és véres volt. A haja nagy része leégett, és még mindig füstöt eregetett. A nevén szólította. Ott lebegett felette, és könnyek patakzottak végig az arcán. Peter. Peter minden erejével beszélni próbált. A nyelve nehezen forgott: Amy? Életben...? Alicia halkan sírva megrázta a fejét. Greer valahogy megmenekült. A robbanás messzire repítette. Emberi számítás szerint meg kellett volna halnia, és mégis életben volt, amikor megtalálták a hátán fekve és a csillagfényes eget bámulva. A ruhája megpörkölődött, cafatokban lógott, máskülönben sértetlennek látszott. Mintha a robbanás ereje nem eltalálta, hanem megkerülte volna; mintha egy láthatatlan kéz óvta volna. Egy hosszú pillanatig nem szólt és nem mozdult. Aztán óvatos mozdulatokkal kitapogatta a mellkasát és megütögette; az arcához emelte a kezét, és végigsimított az arcán, a homlokán, az állán.

– Azt a mindenit – mondta. Eustace sem halt meg. Először azt hitték, mert az arca vérben ázott. De a lövés célt tévesztett, dőlt a vér a bal füle helyéből, amit leszakított a golyó. Olyan volt, mint egy növény, amit kitépnek a földből, és egy ráncos lyuk marad a helyén. Eustace nem emlékezett a robbanásra, vagy legalábbis nem tudta teljes egésszé összefűzni a különálló érzések láncolatát; egy fülsértő hangorkán, egy perzselő légáram, aztán valami nedves ömlött rá fentről, majd füst és por ízét érezte. Élve került ki az éjszakából, mindössze még jobban elcsúfult a háborús hegekben már úgyis bővelkedő arca. A füle később is állandóan csengett, s ő mindig nagyon hangosan beszélt, hogy hallja a saját hangját. Ezért az emberek azt gondolták, hogy dühös, még akkor is, amikor nem volt az. Idővel, miután visszatért Kerrville-be – ahol ezredessé léptették elő, és összekötő tisztként szolgált a katonaság meg az elnökség között –, lassan rájött, hogy ez a kis kellemetlenség nagy mértékben emeli a tekintélyét, és akkor eltűnődött, vajon erre miért nem gondolt korábban. Csak Nina úszta meg ép bőrrel. Mivel a Tiftyt megölő fertőzött messzire repítette, kikerült a robbanás hatóköréből. A pálya innenső vége felé futott, amikor a bomba felrobbant, erre ő hátraesett, mert a robbanás ereje ledöntötte a lábáról. De az azt megelőző pillanatban ő volt az egyetlen tanúja annak, ahogy a Tizenkettek meghalnak, a testüket felemészti és szétszórja egy fénygömb.

Minden más elmosódott, – Amyt nem látta sehol. Sehol az égvilágon. Még valaki elesett. Amikor megtalálták Tiftyt, még fogta a fegyverét. A sárban feküdt összezúzva és megcsonkítva, a homloka vérben úszott. A jobb karja eltűnt, de az volt a legkevesebb. Amikor összegyűltek körülötte,

görcsös légzését leküzdve próbált megszólalni. – Hol van? – nyögte ki végül. Úgy tűnt, egyedül Greer érti, mit kérdez. – Téged keres – fordult Ninához.

Nina talán értette, miért, talán nem. Senki nem tudta megmondani. Leült a haldokló mellé a földre. Tifty nagy nehezen, reszketve felemelte a kezét, és a lehető leggyengédebb mozdulattal megérintette Nina arcát az ujjbegyeivel. – Nitia – suttogta. – Én Nitiám. – Nina vagyok. – Nem. Te Nitia vagy. Az én Nitiám – mosolyodott el könnybe lábadt szemmel. – Annyira... hasonlítasz rá. – Kire? A szemén látszott, hogy már száll ki belőle az élet. – Megígértem neki... – kezdte, de elakadt a lélegzete. A szájából ömlött a vér, és ő fulladozott tőle.

– Megígértem neki, hogy vigyázok rád – azzal kialudt a szemében a fény, és meghalt. Senki nem szólt. Egyikük örökre eltávozott. – Nem értem – pillantott a többiekre Alicia. – Miért hívta őt így? – Mert ez a neve – válaszolt Greer. Nina felnézett. – Nem tudtad, ugye? Nem is tudhattad – mondta.

– Tifty volt az apád. Majd annak rendje és módja szerint megismeri a teljes történetet. Hamarosan egy kisteherautó fog beszáguldani a pályára, és három ember fog kiszállni belőle. Nem, négy. Michael, Hollis és Sara, karjában egy kislánnyal. De egyelőre némán álltak barátjuk felett, életének lényege tárult fel előttük. A nagy gengszter, Tifty Lamont, az Expedíciós Egység századosa. Ott fogják eltemetni, ahol elesett, a pályán. Mert a csatamezőről az ember nem megy el, magyarázta Greer, legalábbis így mondta mindig Tifty. Talán úgy gondolja az ember, hogy sikerülhet neki, de nem. Ha egyszer már állt rajta, örökre a részévé válik.

Soha senki nem hagyja el a csatamezőt.

XII CSÓK U. 98. JANUÁR A győzelem napján senki nem fáradt

(ARAB KÖZMONDÁS)

HATVANHÉT Az időjárás nem kedvezett nekik. De hát mire is számítottak januárban Iowában? Csontig hatoló hideg volt. Élelem, üzemanyag, víz, áram, egy hetvenezer lelkes város működtetésének összetett feladata – a győzelem örömét hamar felváltották a hétköznapi gondok. Egyelőre a lázadók vették át a hatalmat, bár saját bevallása szerint Eustace nem igazán konyított az ilyesmihez. Úgy érezte, túl sok az apró részlet, és a sietve összeállított ideiglenes kormány, amely a szállások küldötteiből állt, nem sokat könnyített a terhén. Túl nagy és szervezetlen volt, a szoba egyik fele mindig perlekedett a másik felével, úgyhogy Eustace végül mindig feladta, és meghozta egyedül a döntéseket. A lakosságban eleinte még jelen volt bizonyos fokig az engedelmes hozzáállás, de ez nem tartott sokáig. A piacon fosztogattak, mielőtt Eustace biztosítani tudta volna a helyszínt, és mindennap egyre több megtorlás történt; sok kollaboráns megpróbált észrevétlenül elvegyülni a nép soraiban, de az emberek felismerték az arcukat. Nehéz volt megmondani, mi legyen velük: nem volt Törvényszék, nem volt bíróság, ahol ítélkezhettek volna azok felett, akik megadták magukat, pláne nem azok felett, akiket Eustace emberei még a csőcselék előtt elfogtak. A börtön megtelt. Eustace felvetette, hogy utólag alakítsák át az Építkezést – az kétségkívül elég biztonságosnak tűnt, ráadásul kellően el is volt szigetelve –, de eltartott volna egy ideig, és nem lehetett vele orvosolni azt a problémát sem, hogy mihez kezdjenek a foglyokkal, amikor a lakosság elindul délre.

És közben mindenki majd megfagyott. Na, bumm, gondolta Peter. Mit neki egy kis hideg? Szoros barátságot kötött Eustace-szal. Ez részben annak köszönhető, hogy mindketten az Expedíciós Egység tisztjei voltak, de csak részben. Ahogy teltek a napok, rájöttek, hogy jól összeegyeztethető a vérmérsékletük. Közösen úgy döntöttek, hogy Peter vezesse az előőrsöt, ami lemegy délre, hogy előkészítse Kerrville-t a menekültek beáramlására. Peter kezdetben nem rajongott az ötletért, úgy érezte, nem helyes, hogy az elsők között távozzon. De ez tűnt a legésszerűbb választásnak, így Alicia végül le is zárta az ügyet. Caleb vár rád, emlékeztette. Menj, és törődj egy kicsit a fiúval. Magával a kivonulással várni kellett tavaszig. Feltéve hogy Kerrville-ből tudnak elég járművet és embert küldeni, Eustace egyszerre ötezer embert tervezett átköltöztetni, az egyes csoportok összetételét pedig sorsolás útján kívánta meghatározni. Az út fárasztó lesz – a nagyon öregeket és nagyon fiatalokat kivéve mindenkinek gyalogolnia kell –, de egy kis szerencsével két év alatt kiüríthetik a Hazát. – Tudod, nem mindenki akar majd elmenni – szólt Eustace. Eustace irodájában, a patika hátsó szobájában ültek, és gyógyteát ittak, hogy felmelegedjenek. Az ideiglenes kormány beköltözött a piacon levő legtöbb épületbe, és különféle célokra használta őket. Legutóbb arra, hogy népszámlálást tartsanak. Mivel a Kupolával együtt a vörös szeműek teljes irattára elpusztult, fogalmuk se volt, ki kicsoda, sőt arról sem, hogy egyáltalán hányán vannak. Hetvenezerre rúgott az általánosan elfogadott szám, de pontosan nem lehetett tudni, hacsak meg nem számolták.

– Miért ne akarnának? Eustace vállat vont. A feje bal oldalán még mindig kötés virított, ettől az arca féloldalas lett, bár ezt némileg ellensúlyozta kinyomott szeme. Sara előző nap szedte ki Peter varratait, a mellkasa és a karja most úgy nézett ki, mint egy autóstérkép, amin a rózsaszínes sebhelyek az utak. Amikor egyedül maradt, Peter nem tudta megállni, hogy ne tapogassa őket folyton, ámuldozva, hogy ő maga ejtette ezeket a sebeket, meg azon is, hogy a pillanat hevében alig érzett fájdalmat. – Ezt ismerik. Az egész életüket itt élték le. De ez nem minden. Jó a rosszat jóvátenni. Nem tudom, hányan fognak így érezni, amikor elkezdjük délre költöztetni az embereket, de néhányan biztosan.

– Hogy fognak boldogulni? – Szerintem, ahogy az emberek mindig is boldogulni szoktak. Választások és döntések előtt állnak,

az életfeltételek megteremtése kemény feladat – azzal ivott egy korty teát. – Zűrös lesz. Lehet, hogy egyáltalán nem is fog működni. De legalább az övék lesz. Nina jött be a hidegről, és leverte a csizmájáról a havat, ami gofriforma nyomokat hagyott a földön.

– Jézusom, nagyon hideg van odakint – mondta. – Tessék, melengesd meg magad – nyújtotta neki Eustace a csészéjét. – Köszönöm – vette el. Kortyolt egyet, aztán lehajolt, és röpke csókot nyomott a férfi szájára. – És most már igazán meg kéne borotválkoznod. – Ilyen arccal? – nevetett Eustace. – Pont a borosta zavar? Peter megtudta, Nina és Eustace a felkelés legnagyobb titkaként kezelték – kevés sikerrel –, hogy ők egy pár. A hatalomátvétel után Eustace-nak első dolga volt kiadni egy végrehajtási utasítást, amiben engedélyezi a síkföldiek házasságát. Sok esetben ez puszta formalitást jelentett, az emberek évek vagy évtizedek óta párokban éltek. De a házasság soha nem volt hivatalosan szentesítve. Úgyhogy a házasodásra váró párok listája százas nagyságrendűre emelkedett, és Eustace két békebírója éjjelnappal adta össze őket egy üzlethelyiségben, a sarkon. Nina és ő az elsők között voltak, csakúgy, mint Hollis és Sara. – Jó hírem van – mondta Nina. – Most jövök a kórházból. – És? – Még két baba született ma reggel, mindkettő egészséges. Az anyák is jól vannak. – Nahát! – mondta Eustace, majd Peterre vigyorgott. – Látod, látod? Az élet, barátom, még a legsötétebb éjszakában is diadalmaskodik. Peter lement a dombról, behúzva a vállát a szél elől. A legfelsőbb vezetés tagjaként volt engedélye járműhasználatra, de jobban szeretett gyalogolni. A kórházban egyenesen Michael szobájába ment. Az áramellátást csak részben állították helyre, de a kórház az első épületek egyike volt, ahol megjavították a világítást. Michael ébren volt. A jobb lába bokától csípőig begipszelve, negyvenöt fokos szögben függött egy hevederen az ágy felett. Egy kis ideig nem lehetett tudni, milyen kimenetelű lesz a sérülés, és Sara már attól tartott, hogy le kell vágni a lábát; de Michael szervezete nem hagyta magát, és három héttel később már hivatalosan is a javulás útjára lépett. Lore az ágy mellett ült, két kötőtűvel babrált. Eustace a biodízel üzembe helyezte művezetőnek, de ha volt egy szabad pillanata, máris a kórházban termett, Michael betegágyánál.

– Mit kötsz? – kérdezte Peter. – Halvány fogalmam sincs. Pulóvernek indult, de a végén inkább zokni lesz belőle. – Szerintem maradnod kéne annál, amihez értesz – tanácsolta Michael. – Te csak várj, barátocskám, amíg leveszik rólad a gipszet. Majd akkor megmutatom, mihez is értek én. Soha nem fogod elfelejteni. Ó, bocsánat, Peter – nézett rá huncutul mosolyogva, mert meg akart bizonyosodni, hogy Peter megértette a tréfát. – Kicsit elragadtattam magam. Megfeledkeztem róla, hogy te is itt vagy. – Semmi baj – nevetett Peter. – Csak szólok – lengette meg az egyik tűt –, arra az esetre, ha a barátunk állapota romlik, hogy mindig is nagyon jóképűnek tartottalak. Ráadásul háborús hős vagy. Úgyhogy keress nyugodtan, hadnagyom. – Majd megfontolom. – Afelől nincs kétségem – ejtette az ölébe a fonalat. – A műszakom viszont harminc perc múlva kezdődik, úgyhogy magatokra hagylak titeket, hogy kibeszélhessetek engem – azzal felállt, zsebre vágta a kötnivalót, megveregette Michael karját, aztán meggondolta magát, és megpuszilta a feje búbján. – Hozzak még valamit, mielőtt indulok?

– Nem, kösz, megvagyok. – Nem vagy meg, Michael. Még egyáltalán nem vagy meg. Halálra rémítettél, bizony ám. – Mondtam, hogy sajnálom. – Ezt még mondogasd, picim. Egy nap talán majd elhiszem neked – azzal adott neki még egy puszit.

– Sziasztok. Amikor Lore elment, Peter elfoglalta a helyét. – Ne haragudj Lore miatt – mondta Michael. – Nem tudom, miért kérsz folyton bocsánatot miatta, Michael. Szerintem te vagy a legszerencsésebb fickó a Föld kerekén. És valójában hogy van a lábad? – biccentett fejével az ágy felé.

– Baromira fáj. Kedves tőled, hogy végre meglátogatsz. – Ne haragudj. Eustace sokat dolgoztat. – És hány embert találtatok? Peter tudta, hogy Michael az Első Kolónia lakóira gondol. – Eddig ötvenhatot. De még nyomozunk. Megtaláltuk Jimmy lányait, Alice-t és Averyt. Megvan Constance Chou, Russ Curtis és Penny Darrell. Viszont bele fog telni egy kis időbe, amíg az Apróságok nyomára jutunk. Szétszórták őket a városban, nincsenek egy helyen. – Jó hír, hogy ilyen sokan megvannak – mondta Michael, aztán elhallgatott, nem fejezte be. A többiek mind meghaltak. – Hollis elmesélte nekem, mit csináltál. – Akkor az tűnt célszerűnek – vont vállat Michael. Egy kicsit zavarba jött, de büszke is volt. – Ha valaha csatlakozni akarnál az Expedidos Egységhez, csak szólj. Feltéve persze, hogy engem visszavesznek. Lehet, hogy amikor legközelebb beszélünk, börtönben fogok ülni. – Peter, ne viccelj. Ezért valószínűleg kineveznek tábornokká. Vagy felkérnek, hogy indulj az elnökválasztáson. – Akkor te nem ismered olyan jól a Hadsereget, mint én – mondta Peter, de azért egy pillanatra elgondolkodott: mi van, ha tényleg? – Néhány nap múlva indulunk. – Gondoltam. Öltözz fel melegen. Üdvözlöm Kerrville-t. – Ígérem, hogy a legközelebbi alkalommal már jössz te is. – Nem is tudom, haver, elég jó itt a szolgáltatás. Egészen megkedveltem ezt a helyet. Ki tart veled?

– Sara, Hollis és Kate, de ez nyilvánvaló. Greer marad, hogy segédkezzen a kiürítésben. Eustace most állítja össze a csapatot. – És Lish? – Megkérdezném, ha tudnám, hol van. De nem is igen látom. Folyton lóháton járja a környéket. Fogalmam sincs, mit csinál. – Nem tudtam, hogy keresed. Ma reggel bejött hozzám. – Lish itt járt? – Azt mondta, csak be akar köszönni. Miért? – nézett rá Michael. – Ez olyan furcsa? – Talán nem – vonta össze a szemöldökét Peter. – Milyen volt? – Hogy érted? Amilyen szokott lenni. – Szóval nem vettél észre rajta semmi különöset. – Nem, semmit. De nem maradt itt sokáig. Azt mondta, megy és segít Sarának a véradásnál. Ideiglenes közegészségügyi miniszterként Sara megbizonyosodott arról, amit már régóta sejtett, hogy a kórházként szolgáló épület csak névleg kórház. Nem volt benne szinte semmilyen orvosi eszköz, és semennyi vér. Mivel sok ember megsérült az ostrom során, meg sok gyerek született, meg egyébként is, áthozatott egy mélyhűtőszekrényt az élelmiszerüzemből, és véradást szervezett.

– Lish, mint nővér – rázta meg a fejét Peter az ironikus gondolatra. – Azt megnézném magamnak. Soha nem derült ki teljes bizonyossággal, mi is lett a vörös szeműekkel. Azok is, akik nem haltak meg a stadionban, lényegében megszűntek létezni. Ebből egy dolog következett, amit alátámasztott a Sara által Liláról mesélt történet is, hogy a Kupola elpusztítása, és a Forrás néven ismert férfi halála olyan láncreakciót idézett elő, amit Babcock leszármazottainál láttak Coloradoban, a hegyen. Azok, akik látták, hirtelen öregedésként írták le, mintha a száz évre kölcsönvett élet néhány másodperc alatt tovaszállt volna – a bőrük összeaszott, a hajuk csomókban hullt ki, az arcuk egészen a koponyáig lerohadt. A megtalált holttestek, a rajtuk lévő öltönyök és nyakkendők ellenére, csak megbámult csonthalmok voltak, semmi egyéb. Úgy néztek ki, mintha évtizedek óta halottak lennének. Ahogy közeledett az indulás napja, Sara gyakorlatilag éjjel-nappal szakadatlanul dolgozott. Miután elterjedt a hír a síkföldön, hogy már lehet tényleges orvosi ellátást kapni, egyre többen jöttek. A panaszok között volt nátha, alultápláltság és a legkülönfélébb időskori betegségek. Néhányan egész egyszerűen csak kíváncsiak voltak, milyen elmenni az orvoshoz. Sara kezelte azokat, akiket tudott, és megvigasztalta azokat, akiket nem. A két dolog végeredményben nem is különbözik annyira.

Csak aludni járt haza meg néha enni, vagy pedig Hollis hozott neki ennivalót, mindig Kate kíséretében. A belváros szélén levő épülettömb egyik lakásában laktak – furcsa hely nagy, füstszínű ablakokkal, amiktől állandóan félhomály uralkodott odabent. Kísérteties volt, különösen annak tudatában, hogy előzőleg a vörös szeműek laktak benne, de minden kényelemmel felszerelték: meleg víz, az ágyakon puha ágynemű, és egy működő gáztűzhely, amin Hollis leveseket és pörkölteket kotyvasztott olyan alapanyagokból, amikről Sara inkább nem akart tudni, viszont az étel felséges volt. Együtt ettek a gyertyafényben, aztán ágyba bújtak, és halkan, gyengéden szeretkeztek, hogy ne ébresszék fel a lányukat. Egyik este Sara úgy döntött, hazamegy egy kicsit a kórházból; holtfáradt volt, meg aztán majd éhen halt, és nagyon hiányzott neki a családja. A családja: a történtek után micsoda jelentőséggel bírt ez a szó. Az emberi beszéd történetének legcsodálatosabb szava. Amikor meglátta a Kupola bejáratán berontó Hollist, nem hitt a szemének, de a szíve mélyén rögtön tudta, hogy jól lát. Hát persze, hogy eljött érte, Hollis minden követ megmozgatott, és itt termett. Hogy is lehetett volna másképp?

Felment a dombra, elhaladt a Kupola romjai mellett – az elszenesedett gerendák napokig füstölögtek –, és átvágott a régi belvároson. Még mindig kicsit hihetetlennek tűnt, hogy szabadon mozoghat, félelem nélkül. Sarának eszébe jutott, hogy beugrik a patikába és üdvözli Eustace-t meg a többieket, akik ott vannak, de a lába nem volt hajlandó követni az ötletet. Már alig várta, hogy lássa a családját, úgyhogy könnyű léptekkel ment fel a hatodik emeletre, a lakásba. – Mama! Hollis és Kate a földön ült, babos-bögréset játszottak. Sara még le se tekerte a sálat a nyakáról, a lány máris felugrott, és odarohant hozzá, puhán nekiütközve. Sara felemelte, és a szemébe nézett. Soha nem mondta Kate-nek, hogy így szólítsa őt, mert nem akarta a kelleténél jobban összezavarni, de kiderült, hogy ez mindegy is: a lány magától elkezdte mamának hívni. Mivel apja egyáltalán nem volt azelőtt, egy kicsit több időbe telt hozzászoknia, hogy Hollis is bekerült az életébe, de aztán egy szép napon, körülbelül egy héttel a felszabadulás után elkezdte papának hívni. – Szia, kicsikém – mondta Sara boldogan. – Hogy telt a napod? Jól mulattatok a papával? A kislány Sara arca felé nyúlt, megragadta az orrát, és úgy tett, mintha leszakítaná az arcáról, majd a saját szájába tenné, és a nyelvét az arca belsejéhez nyomta. – Megefem av orrod – mondta kásás hangon. – Na, kérem vissza. Kate pajkos tekintettel, játékos engedetlenséggel ingatta a fejét, szőke haja ide-oda lebegett.

– Nem-nem. Az enyém. Aztán jött a csiklandozás, a közös nevetés, újabb testrészek elcsenése, és végül az orr visszahelyezése Sara arcára. Amikor véget ért a küzdelem, Hollis is odajött. Két kezébe fogta Kate fejét, röpke csókot nyomott Sara szájára, gyapjas, meleg, jó szagú szakálla meghitten nyomódott Sara arcához. – Éhes vagy? – Hát tudnék enni – mosolyodott el. Hollis szedett Sarának egy tányérral, ő és Kate már megvacsoráztak. A férfi is leült a kis asztalhoz, amikor Sara nekilátott enni. Hollis szabadkozott, hogy a hús nem túl jó, de a répa meg a krumpli tűrhető. Sara nem is törődött vele, étel még soha nem ízlett neki úgy, ahogy az elmúlt néhány hétben. Beszélgettek a betegeiről, Peterről, Michaelról meg a többiekről, Kerrville-ről, és ami ott vár rájuk, az utazásról, ameddig már csak néhány napjuk van. Hollis eleinte azt javasolta, hogy várjanak tavaszig, amikor az utazás kevésbé lesz fárasztó, de Sara hallani sem akart róla. Túl sok minden történt itt, azt mondta neki. Nem tudom pontosan, hol van az otthonunk, de biztos nem itt. Próbáljuk meg, hátha Texasban igen. Elmosogattak, és lefürdették Kate-et. Amikor Sara feladta rá a hálóinget, a kislány már félig aludt. Ágyba dugták, és visszavonultak a nappaliba. – Tényleg vissza kell menned a kórházba? – kérdezte Hollis. Sara levette a kabátját a fogasról, és felráncigálta magára. – Egy-két óra múlva jövök. De nem kell megvárnod, feküdj le nyugodtan – felelte. Persze Hollis azt tervezte, hogy fennmarad. Sara is ugyanígy tett volna. – Gyere ide – mondta, és hosszan megcsókolta férjét. – Komolyan mondom. Ne várj meg. Amikor Sara a kilincsre tette a kezét, Hollis feltartóztatta. – Honnan tudtad, Sara? – Mit honnan tudtam? – kérdezett vissza, bár igazából értette. – Hogy ő az. Hogy ő Kate. Fura módon, Sarának eszébe se jutott, hogy feltegye magának ezt a kérdést. Titkos találkozójukon, a patika hátsó szobájában Nina igazolta Kate kilétét, de szükségtelenül, Sara lelkében nyoma sem volt a kételynek. Több volt, mint a gyerek puszta külső hasonlósága: az érzés, hogy ő az, a lelke mélyéről jött. Sara csak ránézett, és azonnal tudta, hogy a világ összes gyereke közül Kate az övé.

– Hívhatjuk anyai ösztönnek. Mint amilyen az, hogy... magamat is ismerem. Ennél jobban nem tudom megmagyarázni – vont vállat. – Mindenesetre szerencsénk volt. Sara soha nem mesélt neki az ezüstpapír csomagocskáról, és soha nem is fog. – Nem vagyok benne biztos, hogy az ilyesmit szerencsének lehet nevezni. Szerintem ennek így kellett történnie. Éjfél után ért a vizit végére. Lélekben már félig otthon volt, amikor nagyot ásítva belépett az utolsó vizsgálóba, ahol egy fiatal nő ült az ágyon. – Te vagy az, Jenny? – Szia, Dani. Sara önkéntelenül felnevetett – nem csak a név hallatán, ami mintha egy távoli álomból bukkant volna elő, hanem azért is, mert itt látta viszont a lányt. Csak most jött rá, hogy Jennyt eddig halottnak hitte. – Mi történt veled? – Bocsánat, hogy leléptem – vont vállat félénken. – Azután, ami a stadionban történt, egyszerűen pánikba estem. Az egyik konyhás elbújtatott egy lisztes hordóban, és kimenekített az egyik szállítókocsin.

– Nos, örülök, hogy megint találkozunk – mosolygott Sara megnyugtatón. – Mi a panasz? – Azt hiszem – mondta a lány némi habozás után –, lehet, hogy terhes vagyok. Sara megvizsgálta. Ha terhes is volt, még nem lehetett megállapítani. De a terhes nőket az első körben költöztették ki. Kitöltötte a nyomtatványt, és odaadta a lánynak. – Vidd ezt a népszámlálási hivatalba, és mondd meg nekik, hogy én küldtelek. – Tényleg? – Tényleg. – Kerrville – bámulta a lány a kezében levő papírt. – El se tudom hinni. Alig emlékszem rá. Sara éppen a kiköltöztetési végzés másodpéldányát töltötte ki a csipeszes írótáblán, de erre megállt a tolla a levegőben. – Mit mondtál? – Hogy el se tudom hinni? – Nem, hogy alig emlékszel. – Ott születtem – vont vállat a lány. – Legalábbis azt hiszem. Nagyon kicsi voltam, amikor elragadtak. – Jenny, ezt miért nem mondtad senkinek? – Én mondtam. Megmondtam a népszámlálási biztosnak. Az ugróját, hogy kerülhette ez el a figyelmüket? – Nos, örülök, hogy nekem is elmondtad. Lehet, hogy valaki keres téged. Mi a vezetékneved? – Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, Apgar.

HATVANNYOLC Zord, de verőfényes téli hajnalon érkezett el az indulás napja. Az előőrs összegyűlt a stadionban: harminc ember, hat teherautó, két tartálykocsi. Eustace, Nina, Lore és Greer kikísérték őket, hogy elbúcsúzzanak. Egy kisebb tömeg is összegyűlt, a távozók családja és barátai. Michaeltól már előző este, a kórházban elbúcsúztak. Na, eridj már – mondta Sarának elpirulva –, tűnés. Így nem tudok pihenni. Viszont a Kate által készített üdvözlőlap a vesztét okozta. Szeretlek Michael Bácsi, gyógyujj meg! Hű, az ugróját, mondta, gyere ide, és magához szorította a kislányt, miközben potyogtak a könnyei.

Befejezték a bepakolást, mindenki felszállt. Peter és Hollis a konvoj élén haladó kisteherautóval megy, Kate és Sara hátrébb, az egyik nagy kocsiban fog utazni. Amikor Peter begyújtotta a motort, Greer lépett az ablakához. Az őrnagy beleegyezett, hogy Peter távollétében ő lesz Eustace helyettese, és így őt bízták meg a kiköltöztetés intézésével. – Nem tudom, hol van, Peter. Bocsánat. Ennyire látszott rajta? Lish megint faképnél hagyta őt az oltár előtt. – Csak aggódom miatta. Valami nem stimmel. – Sok mindenen ment keresztül abban a cellában. Szerintem a felét se mondta el nekünk. Vissza fog jönni. Mindig visszajön. Erről a dologról már nem volt mit mondani. Sem arról a másikról, ami a felkelés óta eltelt időben ott lebegett felettük, és kimondatlan bánatként nehezedett rájuk. Logikus magyarázatnak az tűnt, hogy Amy meghalt a robbanásban, elpárolgott a többi fertőzöttel együtt, Peter azonban mégse tudta ezt elfogadni teljesen. Olyan volt, mint egy fantom végtag, mintha láthatatlanul is a része lenne.

A két férfi kezet fogott. – Légy óvatos, jó? – mondta Greer. – Te is, Hollis. Már más világ van odakint, de sose lehet tudni.

– Résen leszünk, őrnagy úr – bólintott Peter. Greer elmosolyodott, ami ritkán történt meg vele. – Bevallom, szeretem, ha így szólítanak. Ki tudja? Még az is lehet, hogy végül engem is visszavesznek. Elérkezett a búcsú pillanata. Peter csikorogva sebességbe tette a teherautót, a súlyos motorok felbőgtek, és a konvoj áthaladt a kapun. A visszapillantó tükörben Peter látta, ahogy a Haza épületei eltűnnek a láthatáron, és fokozatosan belemosódnak a téli fehérségbe. – Biztos vagyok benne, hogy ott van valahol, Peter – mondta Hollis. Peter eltűnődött, vajon melyikükre gondol. Alicia a csőátereszben húzódott meg és onnan figyelte, amint elhajt a konvoj. Napokon át újra meg újra átélte ezt a pillanatot, és próbálta felkészíteni magát. Milyen lesz? Még mindig nem tudta. Annyit biztosan érzett, hogy végérvényes lesz. A teherautók nagy ívben megkerülték a város falait, és délnek fordultak. Alicia hosszan nézte az egyre kisebbedő járműveket, lassan már a motorok hangját se hallotta. Még akkor is nézte őket, amikor eltűntek. Egy dolog maradt hátra. Úgy hozta el a vért a kórházból, hogy a lötyögő műanyag zacskót a ruhája alá rejtette, amikor Sara éppen hátat fordított. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne mélyessze bele a fogát, és ne fürdesse meg az arcát, a száját, a nyelvét gazdag, földes ízében. De eszébe jutott Peter, Amy, Michael meg a többiek, és ez erőt adott neki a várakozáshoz. A zacskót elásta a hóban, és a helyet megjelölte egy kővel. Most kiásta: tömör, piros jégtömböt tartott a kezében. Katona a csőáteresz széléről figyelte őt. Alicia el akarta küldeni, de úgyse ment

volna, mindörökre egymáshoz tartoztak. A bozót ágaiból pattogó tüzet rakott, havat olvasztott egy lábosban, megvárta, hogy forrjon, aztán belemerítette a zacskót a gőzölgő vízbe – mintha a teafiltert áztatná, gondolta. Fokozatosan kásássá vált a zacskó tartalma. Amikor a vér teljesen elolvadt, Alicia kivette a vízből, lefeküdt a hóba, és a mellkasához szorította a meleg zacskót. A műanyag tasakban a várakozó végzet rejlett. Az óta a nap óta, amikor a fertőzött megharapta a hegyen öt évvel ezelőtt, tudta, milyen sors vár rá. Most találkozni fog a végzetével. Találkozik vele, és meghal.

Felkelt a reggeli nap, a téli égen nem volt felhő. A nap. Alicia hunyorgott a verőfényben. A nap – gondolta. – Az ellenségem, a barátom, végső szabadítom. El fogja őt sodorni. A szél meg szétszórja majd a hamvait. Gyors legyél, mondta Alicia a napnak, de ne túl gyors. Érezni akarom, ahogy kijön belőlem. Az ajkához emelte a zacskót, kinyitotta és ivott. Sötétedésig a konvoj száz kilométert tett meg. A város neve Grinnell volt. Egy városszéli, elhagyott üzletbe húzódtak be, ahol egykor szemmel láthatóan cipőt árultak, a polcokon soksok cipős doboz sorakozott. Szóval egy szép napon érdemes lesz ide visszatérni. Megették a fejadagjukat, lefeküdtek és aludtak. Legalábbis próbáltak. A hideghez Peter hozzá volt szokva – nem amiatt nem tudott aludni. Egész egyszerűen túlságosan izgatottá vált. A stadionban történtek túlontúl elképesztőek voltak ahhoz, hogy az egészet egyszerre fel tudja dolgozni, csaknem egy hónappal később még mindig azon kapta magát, hogy teljesen az akkori érzelmek hatása alatt áll, és az elméjében nyugtalanul villóznak a képek. Peter felhúzta az anorákját meg a csizmáját, és kilépett a szabadba. Egyetlen őrt állítottak, aki az üzletből származó, fémből készült, összecsukható széken ült, Peter átvette a férfitól a puskát, és elküldte lefeküdni. Sütött a hold, jeges levegővel telt meg a tüdeje. Némán állt, magába szívta az éjszaka tökéletes tisztaságát. A felkelés utáni napokban Peter olyan érzelmet próbált magára erőltetni, ami összhangban állt az események nagyszabású voltával – boldogság, diadal vagy legalább egy kis megkönnyebbülés –, de mindössze magányosnak érezte magát. Eszébe jutottak Greer búcsúszavai: Már más világ van odakint. Peter is tudta, hogy más, mégsem tűnt annak. Akkor már a világ inkább még jobban önmagának látszott. Ott voltak a fagyott mezők, mint valami roppant, szélcsendes tenger; ott volt a végtelen, csillagfényes ég; ott volt a sárgás, álmos képű hold, mint a válasz egy kérdésre, amit senki nem tett fel. Minden éppen olyan volt, amilyen korábban, és amilyen majd akkor is lesz, amikor ők már régen nem lesznek, és a nevük, az emlékeik és mindaz, amik voltak, beleőrlődik az idő porába, mint a csontjaik, amit elfúj majd a szél.

Zajt hallott a háta mögül: Sara lépett ki az ajtón, Kate-et cipelve a karjában. A lány szeme nyitva volt, és nézelődött. Sara Peterhez lépett, a csizmája alatt ropogott a hó. – Nem tudtál aludni? – kérdezte Peter. – Ééén? Hidd el nekem – felelte Sara ingerült arcot vágva –, én tudtam volna. De az én hibám, túl sokáig hagytam aludni délután a teherautóban. – Szia, Peter – mondta a kislány. – Szia, szívem. Nem kéne ágyban lenned? Holnap megint hosszú napunk lesz, tudod. A kislány erre összeszorította a száját, és hümmögve rázta a fejét. – Látod? – kérdezte Sara. – Akarod, hogy átvegyem egy kicsit? Szívesen, ha gondolod. – Micsoda, úgy érted, idekint? – Egy kis friss levegő éppen jót tenne neki – vont vállat Peter. – És nekem is elkelne egy kis társaság – mondta. Sara nem válaszolt, Peter folytatta. – Ne aggódj, rajta tartom a szemem. Mit szólsz hozzá, Kate?

– Biztos vagy benne? – forszírozta még Sara. – Persze, hogy biztos vagyok benne. Én úgysem alhatok, csak üldögélek itt. Aztán amint elálmosodik, beviszem – azzal nekitámasztotta a puskáját az épületnek, és kinyújtotta a karját. – Ugyan már, add át nyugodtan. Kérlek, ne mondj nemet. Sara bólintott, és átrakta Kate-et Peter derekára. A kislány átkulcsolta őt a lábával, és megragadta az anorákja hajtókáját, hogy kiegyensúlyozza magát. Sara hátralépett, hogy szemügyre vegye őket. – Meg kell mondanom, hogy így még nem láttalak. – Öt év nagy idő – mosolyodott el. – Sok minden meg tud változni. – Hát illik hozzád – mondta, és hirtelen nagyot ásított. – De komolyan, ha már nem bírod... – Nem lesz gond. És most menj. Aludj egy kicsit. Sara egyedül hagyta őket. Peter leült a székbe, az ölébe vette Kate-et, és a téli ég felé fordította őt.

– És miről akarsz beszélni? – Nem tom. – Egyáltalán nem vagy fáradt? – Nem bizony. – Mit szólnál, ha csillagokat számolnánk? – Az unalmas – felelte, és mozgolódva kényelembe helyezte magát, aztán parancsot adott. – Mesélj.

– Meséljek. Milyen mesét szeretnél? – Egy egyszer-volt-hol-nem-volt mesét. Peter nem tudta biztosan, hogyan kell mesélni, hiszen soha nem mesélt még. De amikor elgondolkodott a lány kérésén, emlékek rohanták meg: az Apróságként a Szentélyben töltött idő, amikor körben ültek a többi gyerekkel törökülésben; a Tanító sápadt holdvilágképe és a mesék, amiket mondott, beszélő, mellényt és szoknyát viselő állatokról, és királyokról, akik ültek a váraikban, és hajókról, amik kincset keresve átkeltek a tengeren; érezte a szavak álmosító erejét, ami távoli világokba és korokba vitte őt, mintha kilépne a saját testéből. Egy másik élet emlékei voltak; szinte a történelem ködébe vesztek; de ahogy ott ült a téli hidegben, az ölében Sara lánya, nem tűnt olyan távolinak. Minden elhomályosult, és belényilallt az érzés: soha nem mesélt Calebnek.

– Szóval – köszörülte meg a torkát, de aztán elhallgatott, hogy összeszedje a gondolatait. Igazság szerint azonban nem jutott eszébe semmi, gyerekkorának összes meséje hirtelen kiment a fejéből. Kénytelen lesz improvizálni. – Lássuk csak... – Kell bele egy lány – mondta Kate készségesen. – Így van. Épp most jön az a rész. Szóval, egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány...

– Hogy nézett ki? – Hmm. Hát nagyon szép volt. Nagyon hasonlított rád. – Hercegnő volt? – Most hagyod, hogy elmondjam, vagy nem? De most, hogy mondod, igen, az volt. A legszebb hercegnő, aki valaha élt. De az volt a helyzet, hogy nem tudta, hogy ő egy hercegnő. Ez az érdekes benne. – Miért nem tudta? – vonta össze a szemöldökét Kate szigorúan. Ekkor valami hirtelen bekattant, Peter érezte, hogy kibontakoznak az elméjében a mese körvonalai.

– Kitűnő kérdés. Az történt ugyanis, hogy amikor nagyon kicsi volt, szinte még kisbaba, a szülei, a király és a királynő, elvitték piknikezni a király erdejébe. Sütött a nap, és a kislány, akit úgy hívtak, hogy... – Erzsébet. – Erzsébet hercegnő meglátott egy pillangót. Egy bámulatos pillangót. A szülei nem figyeltek, ő meg követte a pillangót az erdőbe, és megpróbálta elkapni. A helyzet azonban az volt, hogy az nem

egy pillangó volt, hanem... egy tündérkirálynő. – Tényleg? – Igen. Na, most a tündérekkel az a helyzet, hogy nem bíznak meg az emberekben. Elég maguknak valók, és nemigen szeretnek másokat közel engedni magukhoz. A tündérkirálynő azonban másmilyen volt. Mindig szeretett volna egy kislányt. A tündéreknek nincs saját gyerekük. Nagyon szomorú volt, hogy neki nincs kislánya, akinek gondját viselje, és amikor meglátta Erzsébet hercegnőt, annyira megindította a szépsége, hogy nem tudott uralkodni magán. Maga után csalogatta, és egyre mélyebbre kerültek az erdőben. A kislány csakhamar eltévedt, és sírni kezdett. A tündérkirálynő leszállt az orrára, elmorzsolta a könnyeit a szárnyával, és így szólt: „Ne legyél szomorú. Én majd gondodat viselem. Mostantól az én kislányom leszel.” És elvitte a nagy, odvas fához, ahol az összes tündér alattvalójával együtt lakott, és adott neki ételt, hogy egyen, asztalt, amihez le tudott ülni, meg egy kis ágyat, amiben alhatott; Erzsébet hercegnő hamarosan elfelejtette az előző életét, és csak az erdő tündérei között töltött időre emlékezett. – És aztán mi történt? – kérdezte bólogatva Kate. – Hát semmi. Illetve nem azonnal. Egy kis ideig nagyon boldogok voltak együtt, különösen a tündérkirálynő. Milyen csodálatos érzés volt, hogy van egy saját kislánya. De ahogy Erzsébet nőtt, kezdte gyanítani, hogy valami nem stimmel. Tudod, mi volt ez a valami? – Hogy ő nem tündér? – Pontosan. Okos vagy, hogy így rájöttél. Nem volt tündér, hanem egy kislány volt, és már nem is volt olyan kicsi. Tűnődött, hogy miért olyan más, és minél magasabbra nőtt, a tündérkirálynő annál nehezebben tudta eltitkolni előtte, hogy nem tündér. Erzsébet megkérdezte tőle, hogy miért lóg le a lába az ágyról, mire a tündérkirálynő azt felelte: mert minden ágy kicsi, ilyennek találták ki őket. Erzsébet megkérdezte, hogy miért olyan apró az asztala, de erre a tündérkirálynő már azt felelte: bocsánat, ez nem az asztal hibája, most már nem kéne tovább nőnöd. Persze Erzsébet nem tudta abbahagyni a növekedést. Egyre nagyobbra nőtt, és rövidesen már alig fért be a fába. A többi tündér panaszkodott. Féltek, hogy megeszi az összes ételüket, és nekik semmi nem marad. Féltek, hogy véletlenül szétlapítja őket. Valamit tenni kellett, de a tündérkirálynő megmakacsolta magát. Eddig érted? Kate elbűvölve bólintott. – A király és a királynő, Erzsébet szülei meg azóta is keresték őt. Az egész erdőt átfésülték, és a királyság összes birtokát is. De a fa nagyon jól el volt rejtve az erdő mélyén. Aztán egy napon kósza hír jutott a fülükbe egy kislányról, aki az erdőben él a tündérekkel. Eltűnődtek, vajon nem a lányuk-e az. És csak egyetlen dolog jutott eszükbe. Megparancsolták a király favágóinak, hogy vágják ki az összes fát, amíg meg nem találják azt, amiben Erzsébet lakik. – Az összeset? – Minden egyes fát – bólintott Peter. – Persze nem volt jó ötlet, mert az erdő nemcsak a tündéreknek adott otthont, hanem mindenféle állatnak meg madárnak. Erzsébet szülei azonban annyira kétségbe voltak esve, hogy bármit megtettek volna, csak visszakaphassák a lányukat. Úgyhogy a favágók nekiláttak az erdő kivágásnak, a király és a királynő meg kilovagoltak, és a nevét kiáltozták. „Erzsébet! Erzsébet! Hol vagy?” És tudod, mi történt? – Meghallotta őket? – Igen, meghallotta őket. Csakhogy az Erzsébet név nem jelentett neki semmit. Lett neki egy tündér neve, és semmire nem emlékezett a korábbi életéből. A tündérkirálynő azonban tudta, mit hall, és elég rémesen érezte magát. Hogy tehettem ilyen szörnyűséget? Hogyan vehettem el Erzsébetet? De mégse

tudta rávenni magát arra, hogy kirepüljön a fából, és elárulja Erzsébet szüleinek, hogy hol a lány. Tudod, túlságosan szerette őt, és nem tudta elengedni. Azt mondta Erzsébetnek, hogy ne moccanjon, és ne csapjon zajt. A favágók egyre közelebb értek. Egyre-másra dőltek ki a fák. Az összes tündér félt, és kérlelte a tündérkirálynőt, hogy adja vissza a lányt, mielőtt kiirtják az egész erdőt.

– Hű – maradt tátva Kate szája. – Tudom. Elég rémisztő mese. Abbahagyjam? – Peter bácsi, lécci. – Jól van, jól van – nevetett Peter. – Szóval a favágók odaértek a fához, amiben Erzsébet és a tündérek laktak. Ez egy különösen pompás fa volt, magas, vastag, nagy lombsátorral. Egy tündérfa. De amikor az egyik favágó felegyenesedett, és kicsit hátrahajolt a fejszével a kezében, a királynak megesett a szíve. A fa egész egyszerűen túl szép volt ahhoz, hogy kivágják. Biztos vagyok benne, hogy az erdő teremtményei épp annyira törődnek ezzel a fával, amennyire én törődöm a lányommal, mondta. Nem lenne helyénvaló elvenni tőlük csak azért, mert én elvesztettem valamit, amit szeretek. Emberek, tegyétek le a fejszéiteket, és menjetek haza, hadd sirassuk meg a feleségemmel a lányunkat, akit soha nem fogunk újra látni. Nagyon szomorú volt az egész. Mindenki sírt. Erzsébet szülei, a favágók, még a tündérkirálynő is, aki hallott minden szót, mert tudta, hogy Erzsébet igazából soha nem lehet a lánya, akármennyire is vágyik rá. Úgyhogy kézen fogta, kivezette a fából, és azt mondta: „Felséges király és királyné, kérem, bocsássatok meg nekem. Én raboltam el a lányotokat. Annyira szerettem volna egy saját kislányt, hogy nem tudtam megállni. De most már tudom, hogy hozzátok tartozik. Nagyon-nagyon sajnálom.” És tudod, mit mondott a király és a királynő?

– Vágjátok le a fejét? – Dehogy – mondta Peter visszafojtva a nevetését. – Mindazok ellenére, amik történtek, olyan boldogok voltak, hogy visszakapták a lányukat, és annyira meghatotta őket a tündérkirálynő lelkifurdalása, hogy úgy döntöttek, megjutalmazzák őt. Kiadtak egy királyi rendeletet, hogy mindenki hagyja békében élni a tündéreket, és hogy a birodalomban minden egyes gyereknek legyen egy saját tündérbarátja. És ezért van, hogy mind a mai napig csak a gyerekek láthatják a tündéreket.

– Szóval itt a vége? – kérdezte Kate pillanatnyi csend után. – Hát igen, ez már itt a vége – felelte Peter, és kicsit zavarba jött. – Eddig még nem csináltam ilyesmit. Hogyan teljesítettem? A lány elgondolkodott, aztán kurtán bólintott. – Tetszett. Jó mese volt. Mesélj még. – Hát most hirtelen nincs másik a tarsolyomban. Nem vagy még fáradt? – Lécci, Peter bácsi. Az ég tiszta volt, a csillagok ragyogtak. Semmi nem moccant, és teljes csend uralkodott. Peter Calebre gondolt, és megdöbbentő erővel hasított bele az érzés, hogy mennyire hiányzik neki a fiú, hogy mennyire szeretné a karjában tartani. Aliciának igaza volt, és Tiftynek is. De legfőként Amynek. Nagyon szeret téged, ugye, tudod? Az igazság úgy töltötte őt el, mint amikor nagyot szippant a téli levegőből. Haza fog menni, és megtanul apának lenni. – Na, szóval... És egyre csak beszélt. Elmesélte neki az összes mesét, amit ismert. Mire végzett, Kate már ásítozott, a teste elernyedt a karjában. Peter kicipzározta a kabátját, megfordította az ölében ülő lányt, és ráterítette a szárnyakat a hátára. – Fázol, szívem? – Nem-nem – felelte halk, elhaló hangon. A lány odabújt hozzá. Még egy perc, gondolta Peter, és becsukta a szemét. Csak még egy perc, és beviszem. Érezte Kate meleg leheletét a nyakán, a lány mellkasa finoman süllyedt és emelkedett, mint hosszú hullámok a tengerparton. De eltelt egy perc, aztán még egy és még egy. Végül Peter nem ment

sehova, mert mélyen aludt. *** A patika mosdójában Lucius Greer borotválkozott. A nappalokat, és mellesleg az éjszakák nagy részét is elsodorta a feladatok lavinája. A Szállások Tanácsának megbeszélése, aminek során Eustace megpróbálta újra elmagyarázni és megindokolni, hogy a kiköltöztetéskor miért a sorshúzásos módszert alkalmazzák; a népszámlálási adatok ellenőrzése, aminek során számos nyomtatvány került elő két példányban, amiknek egy része tévedésből készült, más része azzal a szánt szándékkal, hogy egyesek így próbálják növelni az esélyeiket, és őket húzzák ki; egy verekedés a börtön előtt, amikor három kollaboráns, akik már félig éhen haltak, mert hetek óta rejtőzködtek egy használaton kívüli raktárban, megkísérelte feladni magát, de elcsípte őket az épület előtt virrasztó kis tömeg; kilenc esküvő, amire megkérték, hogy ő tartson, mert az egyik békebíró megbetegedett (Luciusnak csak annyi dolga volt, hogy felolvasott négy mondatot egy kártyáról, mégis a szöveg meglepően súlyosnak érződött, amikor hangosan elmondta); a kiköltöztetést segítő csapatok első hivatalos megbeszélése és az első indulás előtt elvégzendő feladatok kiosztása; s a többi, s a többi. Egyik dolog követte a másikat; Lucius arra sem emlékezett, hogy mit evett vagy hogy egyáltalán evett-e, alig ült le egész nap. És mégis itt volt, éjfél után, nézte arca őszes bozontját a tükörben, egy pengével az egyik és egy ollóval a másik kezében. Az ollóval kezdte. Zilált szakálla és hajzuhataga nyisszantásról nyisszantásra hullott le, a levágott fehér tincsek a padlón gyűltek a lábánál, mint szél hordta, szállingózó hópihék. Amikor ezzel megvolt, egy lábosban vizet melegített, beáztatott egy rongyot, kicsavarta, és az arcára tette, hogy megpuhítsa a sörtéket. Bekente durva, vegyszerszagú szappannal az arcát, aztán nekilátott a pengével: először az arca, aztán nyakának hosszú íve, és végül a feje, ahol a homloktól hátrafelé, a fejtetőn át a koponya tövéig húzta a pengét rövid, kimért mozdulatokkal. Azon az estén, amikor először borotválkozott meg, mielőtt letette volna az Expedidos Egység esküjét, körülbelül húsz helyen vágta meg magát. Azt mondogatták, hogy nem kell az egyenruha ahhoz, hogy megismerje az ember, ha valaki újonc; elég, ha rápillant a fejére. De idővel, amikor már sokat gyakorolt, az összes bajtársához hasonlóan Greer is belejött a dologba, és örömmel tapasztalta, hogy még mindig hibátlanul meg tudja csinálni. A sötétben, bekötött szemmel is képes lett volna rá, ha arra lett volna szükség. Nagy kielégülést jelentett, hogy megint elvégezheti a szertartást, amely annyi év után még mindig a megkeresztelkedés erejével hatott rá. A pengével lassan lecsupaszította az ábrázatát, aztán amikor elkészült, hátralépett, hogy megvizsgálja az arcát a tükörben, végigsimítva újra felfedezett, hűvös, rózsaszín fejbőrén, és a képet látva elismerőn bólintott. Letörölte magát, megtisztította és megtörölte a pengét, majd elrakta a borotválkozóeszközöket. Sok napja nem aludt már rendesen, de még mindig nem volt fáradt a legkevésbé sem. Felhúzta az anorákját meg a csizmáját, kiment a hátsó kijáraton, és végigsétált a sikátoron. Már majdnem éjjel egy óra volt, sehol egy lélek, Greer mégis mindenfelől valami molekuláris mozgolódást, a fül által már nem hallható, életteli dongást érzékelt. Elhaladt a romba dőlt Kupola mellett, le a dombról, és a síkföldön át a stadionba indult. Mire megérkezett, a hold már lement. Úgy döntött, nem lép be az építménybe, csak áll a néma csendben, és a maga egészében fogadja be a sötét foltot, mögötte a csillagos éggel. Eltűnődött, vajon a történelem elfeledi-e ezt a helyet. Vagy a jövő emberei, akárkik is lesznek azok, nevet adnak majd neki, ami méltó az itt lezajlott eseményekhez, és feljegyezik az utókor számára? Reményteli gondolatok, talán kicsit idő előttiek még, de nem árt foglalkozni velük. És Lucius Greer néma esküt tett. Ha így lesz majd, ha a Föld uralmáért folyó, végső csatából az emberek kerülnek ki győztesen, ő maga fog tollat ragadni, hogy szavakba öntse a történetet.

Nem tudta, mikor lesz ez a csata. Amy nem mondta meg neki. Csak azt, hogy lesz. Ekkor értette meg, milyen erő vezette őt ide. Egy jelet keresett. Nem tudta megmondani, milyen

alakot ölt majd ez a jel. Lehet, hogy mindjárt eljön, lehet, hogy csak később, és lehet, hogy egyáltalán nem jön el. Hite ezt a nehéz sorsot, a várakozás idejét mérte rá. Megnyitotta a lelkét, és várt. Eltelt egy kis idő. Az éj, a csillagok, az élő világ, mind áthatotta őt, mint egy áldás. Lucius. Barátom. Szia – hallotta aztán. És ezen a csodálatos éjszakán a cipőüzlet előtt ülő Peter arra az érzésre ébredt, hogy igazából nincs is ébren – hogy az egyik álom egész egyszerűen átmegy a következőbe, mintha az ajtó mögött újabb ajtó nyílna. Egy álom, amiben a havas mezők szélén ül, a karjában Sara lánya, és minden más ugyanaz

– a koromfekete ég, a téli hideg, a kései óra –, kivéve hogy nincsenek egyedül. De nem álom volt. A fertőzött leguggolt elé, ahogy a fajtája szokott. Átváltozása teljes volt, mostanra már hollófekete

sörénye is eltűnt. De amikor egymás szemébe néztek, a belső valóság képe lebegett Peter elméjében; nem egy fertőzöttet látott. Lány volt, aztán nő, aztán mindkettő egyszerre. Amy volt, a Sehonnan Jött Lány; a Lelkek Amyje, az Utolsó a Tizenkettekből; csak önmaga volt. Felé nyújtotta a kezét, és egyenesen feltartotta a tenyerét, Peter ugyanígy tett. Színtiszta, erős vágy öntötte el a szívét, amikor az ujjaik egymáshoz értek. Egyfajta csók volt. Peter nem is tudta, meddig maradtak úgy. Közöttük, a kabátja alkotta meleg gubóban Kate mélyen aludt, észre se vett semmit. Az idő kihajózott, Peter és Amy együtt úsztak az áramlatban. A gyerek rövidesen felébred, vagy jön Sara, vagy Hollis, és Amy eltűnik. Fényes csíkot húzva fog felszállni a csillagok közé. Peter visszaviszi az alvó gyereket az ágyába, és ő maga is lefekszik, talán aludni is megpróbál. És másnap, a szürke, téli reggelen kinyújtóztatják a tagjaikat, felpakolják a holmijukat, és folytatják hosszú útjukat délre. A pillanat, mint minden más, emlék lesz csupán.

De még nem.

EPILÓGUS ALKONY „Olyan könnyű magamtól volna válnom, Mint telkemtől, mely kebledben pihen:

Szerelmem fészkében...” WILLIAM SHAKESPEARE: CIX. szonett (Szabó Lőrinc fordítása)

HATVANKILENC Ezúttal egy nő vezetett. Amy lerakta a táblát, és beszállt a kocsiba. – Örvendek, Amy – nyújtott kezet. – Rachel Wood vagyok. Kezet ráztak. Amy egy pillanatra megnémult, annyira magával ragadta a nő szépsége: finom, arányos csontozatú arc, mintha a legnemesebb szerszámokkal faragták volna; fiatalosan egészséges, ragyogó bőr; jó karban levő, erős test, karcsú, izmos karok. Aranyos szőke haja nem lógott az arcába, hanem feszes copfban hátra volt fogva. A ruhát, amit viselt, Amy teniszruha néven ismerte, habár úgy tűnt ez az ismeret máshonnan jön, mivel a tenisznek a fogalma semmi értelmes jelentéssel nem bírt számára. A feje búbján napszemüveg, drágakövekkel kirakott apró szárakkal.

– Ne haragudj, hogy először nem én jöttem érted – folytatta Rachel. – De Anthony azt gondolta, biztos jobban szeretnél ismerős arcot látni elsőre. – Nagyon örülök a találkozásnak. – Kedves tőled, hogy ezt mondod – mosolyodott el, kivillantva kicsi, egyenes és nagyon fehér fogát.

– Most kösd be magad. Maguk mögött hagyták a felüljárót. Minden ugyanolyan volt, mint legutóbb – ugyanazok a házak, üzletek és parkolók, ugyanaz a ragyogó nyári napsütés, ugyanaz a dolgos világ suhant el mellettük. A mély bőrülésben Amy úgy érezte, mintha fürdőkádban lebegne. Úgy tűnt, Rachel teljesen jól kiismeri magát a roppant jármű volánja mögött; valami meghatározhatatlan dallamot dúdolt az orra alatt, miközben magabiztosan irányította az autót a forgalomban. Amikor egy teherautó lefékezett előttük, és elállta az utat, Rachel indexelt, ügyesen kitért, és megelőzte. – Az isten szerelmére – sóhajtott. – Nem értem, hogy egyesek hol tanulnak vezetni? – pillantott Amyre, aztán ismét az utat nézte. – Tudod, meg kell mondanom, hogy nem egészen olyan vagy, amilyennek képzeltelek. – Nem? – Ó, nem hátrányodra – biztosította Rachel. – Egyáltalán nem így értettem. Igazából, olyan szép vagy, mint egy festmény. Bárcsak olyan bőröm lenne, mint neked. – Akkor miben vagyok más? – Én csak azt hittem – kezdte habozva és jól megválogatva a szavait –, tudod, hogy fiatalabb vagy. Folytatták útjukat. Váratlan ideérkezése kissé összezavarta Amyt, és lecsendesítette az érzelmeit.

De ahogy teltek a percek, a lelke befogadta az új körülményeket, a képek és az azokra adott válaszai határozottabbá váltak. Milyen figyelemreméltó minden, gondolta Amy. Igen-igen figyelemreméltó. A Chevron Mariner belsejében jártak, de ezt fizikailag nem érzékelte. Ahogy korábban Wolgasttal, a helyszín most is minden részletében teljesen valóságosnak látszott. Talán valóságos volt, a szónak valamilyen más értelmében. Elvégre mi is az, hogy „valóságos”? – Pont ott álltam meg vele, amikor először jöttünk erre – mutatott Rachel egy üzletházra az ablakon át. – Valamiért a fejembe vettem, hogy biztos szereti a fánkot. A fánkot, te érted ezt? – kérdezte, de választ se várva folytatta. – De ne haragudj, magyarázok itt neked, mint valami turistának, pedig biztos vagyok benne, hogy ismered az egész történetet. És biztos fáradt vagy, ilyen hosszú út után.

– Semmi baj. Szívesen hallgatlak. – Ó, micsoda látvány volt – rázta szomorúan a fejét Rachel. – Az a szegény ember. Egész egyszerűen megesett rajta a szívem. Azt mondtam magamnak, Rachel, tenned kell valamit. Egyszer a szánalmas életedben húzd ki a fejed a homokból. De persze igazából akkor is magamra gondoltam, mint mindig. És ez a lényeg. Annyiszor gondoltam csak magamra, hogy száz élet se elég levezekelni azt a sok alkalmat. Egyáltalán nem érdemeltem meg őt. – Szerintem ő nem így gondolja. Lelassított, és befordult egy lakóházakkal szegélyezett utcába.

– Tudod, annyira csodálatos, amit csinálsz. Olyan régóta egyedül van – mondta Rachel. Rövidesen megálltak a ház előtt. – Hát itt vagyunk – jelentette be csicsergő hangon. A motort nem állította le, csak üresbe tette a járművet, pont ahogy Wolgast is. – Örülök, hogy végre találkoztam veled, Amy. Légy óvatos, amikor kiszállsz. – Miért nem jössz velem? Tudom, hogy szeretne látni. – Ó, nem – mondta Rachel. – Kedves gondolat, de sajnos így működik a dolog. Azzal megszegnénk a szabályokat. – Milyen szabályokat? – Hát... a szabályokat. Amy várta, hogy Rachel még mond valamit, de nem szólt semmit. Így nem maradt más hátra, mint hogy kiszálljon a kocsiból. A nyitott ajtóban megfordult, és Rachelre nézett, aki a kezével a volánon várt. A levegő sűrű és meleg volt a fák zöld lombsátra alatt; rovarok dongtak mindenütt, élénk, zűrzavaros zenét játszva, mint amikor hangol a zenekar. – Mondd meg neki, hogy sokat gondolok rá, jó? Mondd meg neki, hogy Rachel szeretettel üdvözli.

– Nem értem, miért nem jöhetsz velem. Rachel kinézett a műszerfal felett a ház felé. Úgy tűnt Amynek, hogy keres valamit, a tekintete, amit hirtelen szomorúság homályosított el, a sok ablak mindegyikénél elidőzött. Könnycsepp buggyant elő a szeme sarkából. – Tudod, nem lehet, mert nem lenne semmi értelme. – Miért nem lenne értelme? – Mert már ott vagyok, Amy. A virágágyásoknál találta őt, térdelve túrta a földet. A közelben egy talicska várt, az ágyások közt sötét talajtakaró állt szétszórt halmokban, és erős, földes szagot árasztott. A férfi felállt Amy közeledtére, levette széles karimájú szalmakalapját, és lehúzta a kesztyűjét. – Amy kisasszony, pontosan érkezett. Épp a gyepen kezdtem dolgozni, de azt hiszem, az várhat. Jöjjön, és üljön le egy kicsit – intett kalapjával a terasz felé, ahol a poharakban már várta őket a tea.

Helyet foglaltak az asztalnál. Amy hátrahajtotta a fejét, a fák koronája felé fordulva, hadd melengesse őt a napfény. A fű és a virágok illata eltöltötte érzékszerveit. – Gondoltam, így kényelmesebb lesz magának is – mondta Carter. – El tudunk beszélgetni egy kicsit, meg ilyesmi. Eltölteni az időt. – Tudta, hogy ott lesz, ugye? – Nem küldtem őt, ha így érti – törölte meg a homlokát egy ronggyal. – Wolgast kizárólag a saját feje után ment. És ha ő valamit a fejébe vesz, nem lehet lebeszélni róla. – De hogy lehet, hogy a többiek nem ismerték meg? Hiszen akkor megölték volna. – Az ő fajtájuk sehogyan sem tudott olvasni a gondolataimban – rázta meg a fejét Carter. – Azt lehet mondani, hogy egy ideje már nem voltunk kapcsolatban. Ez kétirányú utca, és én már az elején sem küldtem vissza nekik semmit. Bezártam a lelkemet előttük – azzal kihúzta magát a széken, és visszatette a rongyot a farzsebébe. – Helyesen cselekedett, Amy kisasszony. Wolgast is. Nehéz és szörnyű dolog volt, tudom. Amy hirtelen szomjas lett, hűsítőnek és édesnek érezte a teát, amikor lement a torkán, friss, citromos ízt hagyott a szájában. Carter nézte őt és finoman legyezte az arcát a kalapjával. – És Nulladik? – Szerintem van még idő. De el fog jönni értünk. Ez most már személyes dolog. Annyi biztos, hogy

a legrosszabb mind közül. A többiek összesen nem tesznek ki egy Nulladikat. Átkelünk a hídon, amikor odaérünk.

– És addig itt maradunk. – Igen, kisasszony – bólintott Carter a maga türelmes módján. – Itt maradunk. Csendben üldögéltek, és a jövőn gondolkodtak. – Még soha nem kertészkedtem – mondta Amy. – Megtanítana? – Mindig sok a tennivaló. Jól jönne a segítség. De a fűnyíró kényes. – Biztos vagyok benne, hogy meg tudnám tanulni. – Most már szerintem is – mosolygott. – Azt hiszem, így áll a helyzet. – Rachel üzeni, hogy szeretettel üdvözli – jutott eszébe Amynek az ígérete. – Nahát, de jó. Éppen rá gondoltam. Maga milyennek találta? – Nagyon szép. Eddig még nem is nyílt rá alkalmam, hogy tisztán lássam őt. De szomorú is. A házat nézte, mintha valamit akart volna innen. – De hiszen a gyerekeit, Amy kisasszony – mondta Carter meglepetten. – Azt gondoltam, tudja. Amy megrázta a fejét. – Haley és az apróság. A nő nem láthatja őket, és nem érhet hozzájuk ott, ahol van. A gyerekeiről álmodozik mindig. Ez a legborzasztóbb fájdalom neki. Amy végre megértette. Rachel vízbe fojtotta magát, hátrahagyva a gyerekeit. – Fogja látni még őket valamikor? – Szerintem fogja, amikor készen áll. Saját magának kell megbocsátania, amiért így elhagyta őket. A szavai mintha ott lebegtek volna a levegőben, és nemcsak hangok alkották volna, hanem anyagi

jellegű, alakkal is rendelkező dolgok volnának. A hőmérséklet leesett, a levelek elkezdtek hullani. – Nem ő az egyetlen, Amy kisasszony. Vannak emberek, akik nem tudnak eligazodni egymaguk. Vannak, akiknek lelkifurdalásuk van. Mások csak nem tudják elengedni a dolgokat. Ők azok, akik túlságosan is szeretnek valakit. Rachel Wood teste befejezte lassú felemelkedését a medencében, és ott lebegett a felszínen. Amy lesütötte a szemét, az asztalt nézte. Értette, Carter mire gondol. Én mindennap levágom a füvet – jutott eszébe. – Ő mindennap felbukkan. – El kell mennie hozzá – mondta Carter. – Hogy megmutassa neki az utat. – Én csak... – kezdte Amy, és érezte, hogy Carter őt nézi. – Nem tudom, hogyan. Carter átnyúlt az asztal felett, megfogta Amy állát, és felemelte a fejét. – Ismerem magát, Amy kisasszony. Mintha egész életemben itt lett volna bennem. Maga az, aki azért jött a világra, hogy rendbe hozza. De Wolgast csak egy ember. Most ő következik. Vissza kell őt adnia. – De mihez fogok kezdeni nélküle? – kérdezte, és a sírás fojtogatta. – Úgy cselekszik majd, ahogy mindig is – nézett a szemébe Carter mosolyogva. – Ahogy most is. Maga, Amy.

HETVEN Wolgast még egyszer, utoljára eljött hozzá. Vagy Amy ment el őhozzá. Elmentek egymáshoz, végső búcsút venni. Wolgastnak valamiféle elvont mozgással kezdődött. Úgy érezte, a semmiben van, egy végtelen téren lebeg át, de aztán a jelenet lassanként kitisztult, térbeli és időbeli paraméterei megszilárdultak, és ráébredt, hogy meglepő módon éppen biciklizik. Biciklizik! Hát ez furcsa. Miért biciklizik? Már évek óta nem ült biciklire, de gyerekkorában szeretett tekerni: a színtiszta szabadság és a giroszkópos felhajtóerő érzése, ahogy a testében rejlő energiák átáramlanak ezen a csodálatos szerkezeten, ami összekapcsolja őt a széllel. Wolgast egy poros földúton biciklizett, Amy mellette ült a saját biciklijén. Ez sem jobban, sem kevésbé nem lepte meg, mint a jelenet többi része, a dolgok egész egyszerűen csak úgy voltak, ahogy Amy is egyszerre kislány meg felnőtt nő, és egy ideig nem is szóltak, csak együtt bicikliztek, bár már maga az idő fogalma is furcsának érződött. Mi is az idő? Mióta bicikliznek így? Talán órák, de az is lehet, hogy napok óta, a fény mégis mindig ugyanolyan volt – állandó, félárnyékos alkonyat, ami mindennek a színét aranyló izzással tette kifejezőbbé: a rétek, a fák, a por, ami felszállt a kerekek nyomán, a kis, fehér házak a távolban. Minden nagyon távol volt, és mégis közelinek érződött. – Hova megyünk? – kérdezte Wolgast. – Ó, már nincs messze – mosolygott Amy. – De mi... ez a hely? Amy nem mondott többet. Tovább bicikliztek. Wolgast szíve melegséggel és megelégedettséggel telt el, mintha megint gyerek lenne: egy fiú, aki naplementekor biciklizik, és várja a hazahívó szót.

– Fáradt vagy? – kérdezte Amy. – Egyáltalán nem. Csodálatosan érzem magam. – Megállhatnánk a következő domb tetején. Lefékeztek és megálltak. Füves völgy húzódott alattuk. A távolban, fák rejtekében ház állt: kicsi, fehér, mint a többi, előtte tornác, az ablakon fekete spaletták. Amy és Wolgast letették a földre a biciklijeiket, és némán álltak egymás mellett. Meg sem mozdult a levegő. – Nem akármilyen a kilátás – mondta Wolgast. – Azt hiszem, tudom, hol vagyok. Amy bólintott. – Furcsa – mondta Wolgast, majd nagy levegőt vett, és lassan kifújta. – Nem is emlékszem igazán, hogy történt, de gondolom, jobb is így. Mindig ilyen? – Nem tudom biztosan. Azt hiszem, néha igen. – Emlékszem, hogy azt gondoltam, bátornak kell lennem. – Az voltál. A legbátrabb férfi, akit valaha láttam. – Nos, az jó – töprengett el. – Örömmel hallom. Végeredményben az ember ennél többet talán nem is kívánhat. Az a ház – tekintett ismét a völgy túloldalára. – Oda kell mennem, ugye? – Azt hiszem, igen. A férfi ránézett. Eltelt egy másodperc, aztán elmosolyodott, mint aki rájött valamire. – Várj egy percet. Te szerelmes vagy. Látom az arcodon. – Azt hiszem, az vagyok, igen. – Azt a mindenit – rázta meg Wolgast csodálkozva a fejét. – Nahát. Az én kis Amym, egy kész, felnőtt nő, és szerelmes. És viszontszeret téged ez a valaki? – Azt hiszem, igen. Remélem. – Hát, hülye lenne nem viszontszeretni. Nyugodtan mondd meg neki, hogy én üzenem. Egy pillanatig egyikük sem szólt. Amy várt. – Szóval – kezdte újra kásás hangon. Az érzelmektől elszorult a torka. – Gondolom, ez azt jelenti,

hogy a munkámat elvégeztem. Azt hiszem, mindig is tudtam, hogy el fog jönni ez a nap. Hiányozni fogsz, Amy. – Te is nekem. – Mindig az volt a legnehezebb, hogy hiányoztál. Azt hiszem, ezért voltam képtelen rászánni magam arra, hogy elmenjek. Mindig azon gondolkodtam, vajon mihez fog kezdeni Amy nélkülem. Vicces, hogy a végén aztán én nem tudtam volna mit kezdeni nélküled. Gondolom, az összes szülő így érez. De amikor az ember maga kerül ebbe a helyzetbe, az más. Legyünk túl rajta gyorsan, jó?

Amy átölelte őt. A lány is sírt, de nem bánatában. Bár talán egy kicsit bánatában is. – Minden rendben lesz, megígérem. – Honnan tudod? Közben a völgy túlsó végén, a mező szélén kinyílt a ház ajtaja. – Mert ez maga a menny. Alkonyatkor kinyílik egy ház ajtaja, és mindenki ott van, akit szeretsz. Ideje hazamenned, papa – szorította magához. – Itt tartottalak, ameddig csak tudtalak, de most már menned kell. Várnak rád. – Ki vár rám, Amy? A tornácon egy nő jelent meg, a karjában egy kisbabával. Amy elhúzódott, és megérintette könnyáztatta arcát. – Menj, és nézd meg.

HETVENEGY Amikor felébredt, hideg volt, és ragyogtak a csillagok. Több száz, több ezer, több millió csillag. A lassan keringő csillagok ott forogtak az arca előtt, és potyogtak a hullócsillagok is. Alicia figyelte, ahogy esnek, és számolta a másodperceket. Egy egyezer, két egyezer, három egyezer. Kiszámította, mennyi idő alatt hullanak le az égből, és közben ráébredt, hogy a világ ott van, ahol hagyta, és ő még mindig életben van. Hogy lehetett életben? Felült. Ki tudta, mennyi az idő. A hold már lement, sötétbe borítva az eget. Semmi nem változott, minden teljesen ugyanolyan. Illetve egy hang: Alicia, gyere hozzám. Suttogva szólították a nevét a szélben. Gyere hozzám, Alicia. A többiek odalettek, te leszel nekem az egyetlen. Gyere hozzám, gyere hozzám, gyere hozzám... Tudta, kinek a hangja ez. Kimászott a csőátereszből. Tizenöt méterrel odébb, Katona zúzmarás fűcsomót legelészett. Alicia megjelenésének hangjára felemelte a fejét: á, ott vagy, már kezdtem aggódni. Nagy patái felverték a havat, ahogy erőteljes lépteivel odakocogott hozzá. – Te jó fiú – mondta Alicia. Megcirógatta a pofáját, a lehelete a föld illatával töltötte meg a tenyerét. – Te ragyogó, nemes fiú. Milyen jól ismersz engem. Azt hiszem, végül is még nem végeztünk. A hátizsákja a csőátereszben maradt. Nem volt lőfegyvere, de a tőrök ott voltak a tokjaikban, a fegyverszíjban. Átvetette a bőrszíjat a vállán, és szorosan meghúzta a mellkasán. Felült Katona csupasz hátára, és csettintett a nyelvével, kelet felé fordítva őt. Gyere hozzám, Alicia. Gyere hozzám, gyere hozzám, gyere hozzám... Bizony, úgy lesz, gondolta. Előrehajolt, megmarkolta a ló nagy sörényét, és lábával ügetésre, aztán könnyű galoppra, végül eszeveszett vágtára sarkalta Katonát a hóban. Jövök, te rohadék. Jövök.

SZEREPLŐK LISTÁJA Tim Fanning, más néven Nulladik, a Columbia Egyetem biokémia professzora. 20XX. február 21-én, egy bolíviai tudományos expedíción megfertőzte a vírus. Giles Babcock (elhunyt): Halálra ítélve előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölésért, Nye megye, Nevada, 2013. Joseph Morrison: Halálra ítélve előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölésért, Lewis megye, Kentucky, 2013. Victor Chávez: Halálra ítélve előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölésért és kiskorú ellen két ízben elkövetett erőszakos nemi közösülésért, Elko megye, Nevada, 2012. John Baffes: Halálra ítélve szándékos emberölésért és hanyagságból elkövetett emberölésért, Pasco megye, Florida, 2010. Thaddeus Turrell: Halálra ítélve a Nemzetvédelmi Szolgálat egy tagjának meggyilkolásáért, New Orleans, 2014. 6. David Winston: Halálra ítélve egy ízben elkövetett emberölésért és három ízben elkövetett erőszakos nemi közösülésért, New Castle megye, Delaware, 2014. Rupert Sosa: Halálra ítélve hanyagságból elkövetett halálos gázolásért, Lake megye, Indiana, 2009. Martin Echols: Halálra ítélve előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölésért és fegyveres rablásért, Cameron község, Louisiana, 2012. 9 . Horace Lambright: Halálra ítélve két ízben előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölésért és erőszakos nemi közösülésért, Maricopa megye, Arizona, 2014. Julio Martínez: Halálra ítélve hivatalos közeg meggyilkolásáért, Laramie megye, Wyoming, 2011. William Reinhardt: Halálra ítélve három ízben előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölésért és erőszakos nemi közösülésért, Miami-Dade megye, Florida, 2012. Anthony Carter: Halálra ítélve előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölésért, Harris megye, Texas, 2013. A NULLADIK ÉV Bemard Kittridge, más néven a „Denveri végvár”: túlélő. April: túlélő. Timothy: April mostohafivére. Danny Chayes: iskolabusz-sofőr. Lila Kyle: orvos. Lawrence Grey: takarító, a „NOÉ-akció” alkalmazásában. Horace Guilder: a kommandós részleg igazgatóhelyettese. Frances Porcheki őrnagy: az iowai nemzetőrség tisztje. Vera: vöröskeresztes nővér. Ignacio: takarító, a „NOÉ-akció” alkalmazásában. Nelson: a kommandós részleg műszaki vezetője. Shawna: prostituált. Rita Chernow: nyomozó. TOVÁBBI TÚLÉLŐK

Don tiszteletes Wood Delores Jamal Bellamyné Joe Robinson Linda Robinson ifjabb Robinson

A SZÁNTÓFÖLD, V. U. 79. Curtis Vorhees: Az Északi Mezőgazdasági Komplexum munkafelügyelője, Kerrville, Texas. Delia „Dee” Vorhees: Curtis Vorhees felesége. Boz Vorhees: Curtis Vorhees öccse (elhunyt). Nitia és Siri Vorhees: Curtis és Delia Vorhees lányai. Nathan Crukshank: Delia Vorhees fivére; belbiztonsági tiszt. Tifty Lamont: belbiztonsági tiszt. TOVÁBBI CSALÁDOK A SZÁNTÓFÖLDÖN Tyler Vorhees család Withers család Dodd család Apgar család Cauley család Francis család Cuomo család Martínez család Wright család Bodine család V. U. 97. KERRVILIE, TEXAS Amy Harper Bellafonte: a Sehonnan Jött Lány. Peter Jaxon hadnagy: a Texasi Köztársaság Hadserege Expedíciós Egységének tisztje. Alicia Donadio hadnagy: az Expedíciós Egység tisztje. Gunnar Apgar ezredes: az Expedíciós Egység tisztje. Alexander Henneman őrnagy: az Expedíciós Egység tisztje. Satch Dodd hadnagy: az Expedíciós Hadegység tisztje. Lucius Greer: fogoly. Hollis Wilson: kidobóember. Dunk Withers: bűnöző.

Abram Fleet: hadseregtábornok. Victoria Sanchez: a Texasi Köztársaság elnöke. Peg: nővér, az árvaház vezetője. Catherine: nővér. Caleb Jaxon: Peter Jaxon unokaöccse, Theo Jaxon és Mausami Patai fia.

FREEPORT, TEXAS Michael Fisher: első osztályú szerelő; a freeporti olajfinomító komplexum brigádvezetője.

Lore DeVeer: szerelő. Juan „Ceps” Sweeting: szerelő. Ed Pope: szerelő. Dan Karlovic: a freeporti olajfinomító komplexum főmérnöke. A HAZA Jackie: munkás. Eustace: lázadó. Nina: lázadó. Vale: a rendfenntartó erők tisztje. Füttyös: a rendfenntartó erők tisztje. Baszógép: a rendfenntartó erők tisztje. Dr. Verlyn: orvos. Dani: szolga a Kupolában. Jenny: szolga a Kupolában. Fred Wilkes: vezérkari főnök. Vikram Suresh: közegészségügyi miniszter. Aidan Hoppel: propagandaminiszter.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Minden könyvnek szüksége van barátokra; ennek a könyvnek is sok barátja van: Ellen Levine a Trident irodalmi ügynökségtől; Mark Tavani és Libby McGuire a Ballantine Kiadótól; Bill Massey az Orion Kiadótól; Gina Centrello, a Random House kiadói csoport elnöke; Claire Roberts a Trident irodalmi ügynökségtől; a gyártással, reklámozással, marketinggel és eladással foglalkozó zseniális csapatok a Random House-nál, az Orionnál és a világ összes kiadójánál, amely megjelenteti a könyvemet; Jennifer („Jenny”) Smith; és a Rice Egyetem Angol Tanszéke. Minden elismerésem és köszönetem nekik. Hadászati kérdésekben különösen köszönöm a segítséget Adrien Hoppelnek. Köszönet Rudy Ramos mesterlövész-fogorvosnak és Coert Voorheesnek. Mark és Bill: töltsétek magatoknak egy sört, testvéreim; megérdemlitek. Ellen: nincs nálad igazabb barátom.

A Cronin csapatnak, kicsiknek és nagyoknak azt üzenem: nélkületek semmi nem lett volna. Köszönöm nektek az életemet. Mindenkinek örök hálám.

JEGYZETEK Vas István fordítása Károlyi Amy fordítása Idehallgass, katona, van valami terved ma estére? Miben segíthetek, hadnagy? Benedek Marcell fordításának felhasználásával.

TARTALOM ELŐHANG I A KÍSÉRTET EGY KETTŐ II A BIZALMAS HÁROM NÉGY ÖT HAT HÉT NYOLC KILENC TÍZ TIZENEGY TIZENKETTŐ TIZENHÁROM TIZENNÉGY TIZENÖT TIZENHAT TIZENHÉT TIZENNYOLC TIZENKILENC HÚSZ HUSZONEGY HUSZONKETTŐ III A SZÁNTÓFÖLD HUSZONHÁROM IV A BARLANG HUSZONNÉGY HUSZONÖT HUSZONHAT HUSZONHÉT HUSZONNYOLC V AZ OLAJÚT HUSZONKILENC HARMINC HARMINCEGY HARMINCKETTŐ HARMINCHÁROM HARMINCNÉGY HARMINCÖT VI A LÁZADÓ HARMINCHAT HARMINCHÉT

HARMINCNYOLC HARMINCKILENC NEGYVEN VII A TÖRVÉNYEN KÍVÜLI NEGYVENEGY NEGYVENKETTŐ NEGYVENHÁROM NEGYVENNÉGY NEGYVENÖT NEGYVENHAT NEGYVENHÉT NEGYVENNYOLC VIII AZ ELCSERÉLT GYERMEK NEGYVENKILENC ÖTVEN ÖTVENEGY ÖTVENKETTŐ ÖTVENHÁROM ÖTVENNÉGY IX AZ ÉRKEZÉS ÖTVENÖT ÖTVENHAT ÖTVENHÉT X A MERÉNYLŐ ÖTVENNYOLC ÖTVENKILENC HATVAN HATVANEGY HATVANKETTŐ XI AZ ÉV LEGSÖTÉTEBB ÉJSZAKÁJA

HATVANHÁROM HATVANNÉGY HATVANÖT HATVANHAT XII A CSÓK HATVANHÉT HATVANNYOLC EPILÓGUS ALKONY HATVANKILENC HETVEN HETVENEGY SZEREPLŐK LISTÁJA KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS JEGYZETEK