Justin Cronin - A szabadulás

A SZABADULÁS JUSTIN CRONIN

2

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: JUSTIN CRONIN: The Passage, Ballantine Books, New York, 2010 Fordítók: BALÓ ANDRÁS MÁRTON (I-V. könyv), PÉK ZOLTÁN (VI-XI. könyv)

Szerkesztő: WIESENMAYER TEODÓRA

A szabadulás kitalált történet. A benne szereplő nevek, személyek, helyek és események az író képzeletének szülöttei, vagy kitalált helyzetekben szerepelnek. Minden valódi eseménnyel, helyszínnel, élő vagy halott személlyel való hasonlóság a véletlen műve. Köszönet a Harper Collins Publishersnek, amiért hozzájárult Louise Gluck The Wild Iris című költeménye egy részletének közléséhez. © 1992 Louise Gluck © Justin Cronin, 2010 Térkép © David Lindroth, Inc. Hungarian translation © Baló András Márton, Pék Zoltán, 2010 © Cartaphilus Könyvkiadó, 2010 Felelős kiadó: Szász Zsolt ISBN: 978-963-266-165-0

3

Gyermekeimnek. Ne álmodjatok rosszakat.

4

„Látván, az Idő, zord kéz, hogy töröl S temet múlt kort s dús-büszke díszt, mely élt; S dicső tornyokat néha hogy letör, S hogy percnyi düh rabja az örök érc; Látván, az éhes óceán hogy önt Végig a parti királyságokon, S szilárd föld hogy nyom vissza vízözönt, Mert rommal nő a tár s tárral a rom; Látván a lét cseretüneteit, Vagy magát a dúlt létet, romlani, Rájöttem, e sok roncs mire tanít: Jön az Idő s szerelmem elviszi!”

WILLIAM SHAKESPEARE:

1

LXIV. szonett1

Szabó Lőrinc fordítása

5

I. KÖNYV

A VILÁG LEGROSSZABB ÁLMA V.e. 5–I „A halál felé vezető út hosszú menetelés, csupa rémség között, a szív apránként elgyengül minden új iszonyatra, a csontok fellázadnak minden lépés ellen, a lélek megszervezi a maga külön, keserves ellenállását – de mi végre? A korlátok egymás után leomlanak, a szem semmi módon nem tud elzárkózni a tragédia körképe, az ott elkövetett bűnök látványa elől” KATHERINE ANNE PORTER:

Fakó ló fakó lovasa (Szőllősy Klára fordítása)

6

EGY Mielőtt a Sehonnan Jött Lány lett belőle, aki csak úgy besétált, az első és utolsó és egyetlen, aki ezer évig élt, mindössze egy Amy nevű iowai kislány volt. Amy Harper Bellafonte. Aznap, amikor Amy született, az anyja, Jeanette tizenkilenc éves volt. Saját anyja után, aki még Jeanette kiskorában meghalt, Amynek keresztelte a kisbabát. Középső nevét Harper Lee, a Ne bántsátok a feketerigót!, Jeanette kedvenc könyvének a szerzője után kapta – az igazat megvallva ez volt az egyetlen könyv, amit végigolvasott a középiskolában. Nevezhette volna Scoutnak is a történetben szereplő kislányról, hiszen azt akarta, hogy az ő kislánya is úgy nőjön fel, és olyan legyen majd – kitartó, tréfás és bölcs –, amilyenné neki sosem sikerült válnia. De a Scout inkább fiúnév volt, ő meg nem akarta, hogy a lánya úgy élje le az egész életét, hogy folyton emiatt kell magyarázkodnia. Amy apja egy nap belépett a vendéglőbe, ahol Jeanette tizenhat éves kora óta szolgált fel. A bisztró leginkább egy nagy krómsárga cipős dobozhoz hasonlított. A megyei főút mentén állt, mögötte kukorica- és babföldek terültek el. A környéken semmi más nem volt több mérföldes körzetben, csak egy önkiszolgáló autómosó abból a fajtából, ahol érméket kellett bedobni egy gépbe, aztán az embernek magának elvégeznie az összes munkát. A férfit Bill Reynoldsnak hívták, nagy masinákat, kombájnokat meg arató-cséplő gépeket árult, és hízelgett Jeanette-nek, miközben ő a kávét töltötte neki. Később is újra meg újra elmondta, hogy milyen szép, és hogy mennyire tetszik neki a szénfekete haja, az őzszeme meg a vékony csuklója. Az egész úgy hangzott, mintha komolyan gondolná; nem olyan volt, amilyeneket a fiúk mondtak az iskolában régebben, amikor a szavak csak arra kellettek, hogy végül hagyja őket azt tenni, ami nekik tetszik. Volt egy nagy autója, egy új Pontiac, benne vajszínű bőrülések és egy műszerfal, ami úgy villogott, mint egy űrhajó. Jeanette úgy érezte, hogy igazán és őszintén tudná őt szeretni. De a férfi csak néhány napig maradt a városban, aztán megint útra kelt. Amikor elmondta az apjának, mi történt, az a férfi keresésére akart indulni, hogy rávegye, vállalja a felelősséget azért, amit tett. Jeanette azonban egyvalamit nem árult el neki: Bill Reynolds nős ember volt, a családja Lincolnban élt, odaát, Nebraskában. Még a gyerekeiről készült képeket is megmutatta, amiket a tárcájában hordott: két kisfiú baseballmezben, Bobby és Billy. Úgyhogy akárhányszor is kérdezte meg az apja, hogy ki tette ezt vele, nem mondta meg. Még a férfi nevét sem árulta el neki. És az igazat megvallva egyáltalán nem is bánta az egészet: sem a terhességet, ami végig könnyű volt, sem magát a szülést, ami kellemetlennek bizonyult, de gyorsan ment, és főleg azt nem, hogy van egy kisbabája, az ő kis Amyje. Az apja is megbocsátott, és hogy ezt a tudtára adja, rendbe hozta és gyerekszobává alakította a fivére régi hálószobáját. Lehozta a régi gyerekágyat a padlásról, azt, amiben sok évvel azelőtt maga Jeanette aludt, és az Amy érkezése előtti utolsó hónapokban elment Jeanette-tel az áruházba, hogy összeválogasson néhány dolgot, amire a babának szüksége lesz. Vettek pizsamákat, egy kis műanyag kádat meg egy színes, zenélő forgót, amit a gyerekágy fölé kell akasztani. Egy könyvben olvasta, hogy a kisbabáknak ilyesmikre van szükségük, mert attól, hogy ezeket nézik, felélénkül az agyműködésük. Jeanette kezdettől fogva mindig úgy gondolt a babára, mint aki lány lesz, mert a szíve mélyén kislányt akart, de tudta, hogy az ilyesmit nem szabad bevallani senkinek, még saját magának se. Amikor ultrahangra ment a Cedar Falls-i kórházba, megkérdezte a virágmintás orvosi köpenyt viselő nőt, aki végiggörgette Jeanette hasán a kis műanyag érzékelőt, hogy meg tudja-e mondani, fia lesz-e vagy lánya. A nő nézte a képernyőn a képeket, melyeken látszott, hogy Jeanette babája alszik odabent, és csak nevetett. – Drágám, ez a baba félénk. Van, amikor meg lehet mondani, és van, amikor nem. És most nem lehet. 7

Úgyhogy Jeanette nem kapott választ a kérdésére, de arra jutott, hogy így is jó. Miután az apjával kiürítették a fivére szobáját, és leszedték a baseballmeccseken díjként kapott kis lándzsazászlócskákat meg a posztereket – Jose Canseco baseballjátékos, egy Killer Picnic nevű együttes meg a Budweiser lányok –, és látták, mennyire megsárgultak és repedezettek a falak, befestették őket, méghozzá olyan színűre, ami jó lesz, akármi is derül ki a baba neméről – az „Álom” fantázianevű festék egyszerre volt rózsaszín és kék. Körbe a mennyezet szélére az apja bordűrt ragasztott, amin pocsolyában lubickoló kacsákat ábrázoló minta ismétlődött, és letisztított egy régi, az árverési csarnokban talált jávorfa hintaszéket is, hogy amikor Jeanette hazahozza a babát, legyen hol ülnie és fognia őt. A baba nyáron érkezett, és lány lett, ahogy akarta. Az Amy Harper Bellafonte nevet kapta, hiszen úgy tűnt, semmi értelme Reynoldsnak keresztelni, egy olyan férfi vezetéknevére, akiről Jeanette úgy hitte, hogy soha nem is fogja újra látni, és mellesleg most, hogy Amy megszületett, már nem is akarta. Bellafonte: ennél jobb nevet nem is lehetett volna kitalálni. Azt jelenti, „gyönyörű szökőkút”, és Amy tényleg az volt. Jeanette szoptatta, ringatta, pelenkázta, és amikor Amy az éjszaka közepén felsírt, mert bepisilt, vagy éhes volt, vagy nem tetszett neki a sötét, Jeanette elbotorkált a folyosón a szobájába, akármennyi is volt az idő és akármilyen fáradtnak is érezte magát a bisztróbeli munka után. Felvette és megmondta neki, hogy ő ott van, és mindig is ott lesz. Ha sírsz, én rohanok hozzád, ez egy megegyezés közöttünk, közted és köztem, örökkön-örökké, én kis Amy Harper Bellafontém. Fogta őt, és ringatta hajnalig, amikor az ablak rolóin már átszüremlett a fény, és odakint a fák ágain a madarak énekelni kezdtek. Amikor Amy hároméves lett, Jeanette egyedül maradt. Az apját szívroham vitte el, vagy szélütés, mondták, de olyasmi volt ez, amit fölösleges is lett volna ellenőrizni. Akármi is volt, egy téli nap kora reggelén érte őt, amikor munkába indult a gabonasilóhoz. A teherautójához igyekezett, és épp csak arra volt ideje, hogy letegye a kávéját a lökhárítóra, aztán elesett és meghalt. A kávéból egy csöpp se löttyent ki. Jeanette továbbra is a bisztróban dolgozott, de a pénz nem volt elég még Amyre se, nemhogy minden egyébre. A fivére, aki a haditengerészetnél szolgált, nem válaszolt a leveleire. Isten azért találta ki Iowát, szokta mondogatni, hogy legyen egy hely, ahonnan az emberek elmennek, és aztán soha nem térnek vissza. Jeanette azon tűnődött, mit tegyen. Aztán egy nap egy férfi lépett be a bisztróba. Bill Reynolds. De valahogy másmilyen volt, és nem előnyére változott meg. Jeanette-nek be kellett vallania magának, hogy még mindig gondolt rá időnként, főként apróságok jutottak az eszébe, például ahogy hirtelenszőke haja belógott a homlokába beszéd közben, vagy, ahogy a kávéját fújta, mielőtt kortyolt volna belőle, még akkor is, ha már nem volt forró. De abban a Bill Reynoldsban, amelyikre ő emlékezett, volt valami különleges, valami meleg fény áradt belőle, amihez az ember közel akart lenni. Azokra a kis műanyag pálcákra emlékeztette, amiket az ember, ha megroppant a bennük levő folyadék világítani kezd. A férfi ugyanaz volt, de a fény már kihunyt. Öregebbnek és soványabbnak látszott. A haját nem nyírta és nem is fésülte, zsíros volt és szanaszét állt. Azelőtt szépen vasalt magas nyakút viselt, most pedig csak egy közönséges munkás inget, mint amilyeneket az apja hordott. A hónaljaknál foltos volt, és be se volt tűrve. Úgy festett, mint aki az egész éjszakát a szabad ég alatt vagy egy autóban töltötte. Amikor belépett, a szemével intett Jeanette-nek, aki követte őt az egyik hátsó bokszba. – Mit csinálsz itt? – Elhagytam – mondta a férfi. Jeanette-et nézte, a nő pedig csak állt ott, és érezte a leheletén a sört meg a piszkos ruháiból áradó izzadságszagot. – Egyszerűen fogtam magam, és elhagytam a feleségem, Jeanette. Szabad ember vagyok. – És eljöttél idáig, csak hogy ezt elmondd nekem? – Sokat gondoltam rád – felelte, majd megköszörülte a torkát. – Ránk. – Hogyhogy ránk? Mi az, hogy ránk? Nem állíthatsz be csak így, hogy azt mondd, gondoltál ránk. A férfi kihúzta magát. – De igen, és épp ezt teszem. 8

– Nagy most a forgalom, te is láthatod. Nem ülhetek le beszélgetni veled. Valamit rendelned kell. – Jó – válaszolta, de nem vette le Jeanette-ről a tekintetét. Rá se pillantott a falon függő menüre, úgy folytatta. – Kérek egy sajtburgert. Egy sajtburgert és egy kólát. Jeanette leírta a rendelést, és amikor a szavak beúsztak a látómezejébe, akkor jött rá, hogy elkezdett sírni. Úgy érezte, egy hónapja, egy éve nem aludt semennyit. A halálos fáradtság súlya alatt csak hajszál híján nem roskadt össze. Volt idő, amikor kezdeni akart valamit az életével – levágatni a haját, leérettségizni, nyitni egy kis boltot, elköltözni egy igazi városba, például Chicagóba vagy Des Moines-ba, bérelni egy lakást, barátokat szerezni. Mindig élt benne egy kép, amin egy étteremben ül, egy kedves kis kávézóban; ősz van, odakint hideg, ő egyedül ül egy ablak melletti kis asztalnál, és könyvet olvas. Az asztalán egy csésze gőzölgő tea. Kipillant az ablakon, és nézi a város utcáin tolongó, vastag kabátba, kalapba öltözött embereket. Látja a saját arcát is tükröződni az ablakban, amint a kint jövő-menő járókelők képe előtt lebeg. De miközben ott állt, úgy tűnt számára, hogy ezek egy másik ember gondolatai. Ott volt neki Amy, aki folyton elkapott valami náthát vagy bélfertőzést a lerobbant bölcsődében, ahol elhelyezte, amíg a bisztróban dolgozott. Az apja is csak úgy fogta magát, és meghalt, olyan gyorsan, mintha a föld felszínén megnyíló süllyesztőben tűnt volna el. Bill Reynolds meg ott ült az asztalnál, mintha csak egy másodpercre tűnt volna el, nem négy évre. – Miért teszed ezt velem? A férfi egy hosszú pillanatig a szemébe nézett, és megérintette a kézfejét. – Találkozzunk később. Kérlek. Bill Reynolds végül beköltözött hozzá, és együtt élt vele meg Amyvel. Nem tudta volna megmondani, vajon hívta-e, vagy csak úgy megtörtént. De akár így, akár úgy, tüstént megbánta. Ki is ez a Bill Reynolds valójában? Elhagyta a feleségét meg a fiait, a baseballmezes Bobbyt és Billyt. Mindent otthagyott Nebraskában. A Pontiac már nem volt meg, ahogy munkája sem volt – azt is otthagyta. A mai gazdasági helyzetben, magyarázta, senki nem vesz az égadta világon semmit. Azt mondta, van egy terve, de Jeanette úgy látta, a terve mindössze abból áll, hogy ül a házban, és nem tesz semmit Amyért, még a reggeli edényeket sem mossa el, miközben ő egész álló nap dolgozik a bisztróban. A férfi először három hónap elteltével ütötte meg; részeg volt. Miután megütötte, azonnal sírásban tört ki, és újra meg újra elmondta, mennyire sajnálja. Zokogva térdelt le, mintha Jeanette bántotta volna őt. Jeanette-nek meg kell értenie, mondta, milyen nehéz neki ez az egész, a sok változás az életében több, mint amit egy ember el tud viselni. Szereti őt, sajnálja a dolgot, és többé nem fog ilyesmi előfordulni. Esküszik Vele se, és Amyvel se tesz ilyet. A végén Jeanette hallotta magát, amint azt mondja, hogy ő is sajnálja. Legközelebb a pénzen szólalkoztak össze; amikor beköszöntött a tél, és nem volt elég pénz a folyószámláján, hogy kifizesse a fűtőolajas embert, Reynolds megint megütötte. – Az isten verje meg, asszony. Nem látod, hogy gondban vagyok? Jeanette a konyha padlóján feküdt, és a fejét fogta. A férfi olyan erősen ütötte meg, hogy elesett. Furcsa, de csak most, onnan lentről látta, milyen piszkos is a padló, mocskos és foltos, a szekrények aljánál meg, ahol az ember rendszerint nem nézte, felgyűlt a por és ki tudja, még mi minden. Miközben ezeket a megfigyeléseket tette, valami azt súgta neki, hogy nem gondolkodik tisztán; Bill megütötte, és valami drót meglazult az agyában, ezért aggódik most a por miatt. A beszüremlő hangokkal is történt valami furcsa. Amy tévét nézett odafönt, a szobájában levő kis készüléken, de Jeanette úgy hallotta, mintha Barney, a lila dinoszaurusz a fejében énekelné a dalt a fogmosásról. Aztán a távolból hallotta, ahogy felbőg az olajos teherautó motorja, kifordul a felhajtóról, és elindul a megyei főúton. – Ez nem a te házad – mondta. – Ebben igazad van – felelte Bill, majd, bár még csak délelőtt tíz óra volt, a mosogató fölül elvett egy üveg whiskyt, és töltött belőle egy keveset egy lekváros üvegbe. Az asztalnál ült, de a lábát nem úgy tette keresztbe, mintha kényelembe akarná helyezni magát. – Nem is az én olajam. Jeanette átfordult és megpróbált felállni, de nem tudott. Egy percig a férfit nézte, amint iszik. – Takarodj! 9

Bill felnevetett, és megrázta a fejét, majd kortyolt egyet a whiskyből. – Ez vicces – mondta. – Te mondod ezt nekem onnan, a padlóról? – Komolyan gondolom. Takarodj! Amy jött be a szobába, kezében a játék nyuszi, amit még mindig mindenhova magával vitt. A kantáros nadrág volt rajta, amit Jeanette az outletben vett neki, és aminek a mellrészére eprek voltak hímezve. Az egyik pánt kibomlott, és ott lifegett a derekánál. Jeanette rájött, hogy Amy bizonyára maga gombolta ki, mert vécére kellett mennie. – A padlón vagy, mama. – Jól vagyok, drágám. Felállt, hogy megmutassa neki. A bal füle csengett egy kicsit, mint amikor a rajzfilmekben madarak repkednek a figura feje körül. Meglátta, hogy kicsit véres a keze, de nem tudta, mitől. Felvette Amyt, és megtett minden tőle telhetőt, hogy mosolyogjon. – Látod? Mama csak felbukott, ez minden. Ki kell menned, drágám? Használni akarod a bilit? – Nézz már egyszer a tükörbe – mondta Bill, aztán megint megrázta a fejét, és ivott. – Hülye picsa. Szerintem nem is tőlem van. – Mama – mondta a kislány, és Jeanette orrára mutatott –, megvágtad magad. Megvágtad az orrod. És akár attól, amit hallott, akár a vértől, mindenesetre Amy elkezdett sírni. – Látod, mit csináltál? – mondta Bill, majd Amy felé fordulva folytatta. – Ugyan már, nem nagy dolog! Az emberek néha veszekednek, ez már csak így van. – Még egyszer mondom, menj el. – Mihez kezdenél akkor, mondd csak? Még az olajtartályt sem tudod megtölteni. – Azt hiszed, nem vagyok vele tisztában? Az istenit neki, annyi biztos, hogy ezt nélküled is tudom! Amy elkezdett nyafogni. Ahogy a karjában tartotta, Jeanette érezte, hogy meleg folyadék terjed szét a derekánál: a kislány már nem bírta visszatartani. – Az isten szerelmére, hallgattasd el azt a kölyköt! A mellkasához szorította Amyt. – Igazad van. Nem tőled van. És soha nem is leszel az apja. Vagy elmész végre, vagy, esküszöm, hívom a seriffet. – Ne csináld ezt velem, Jean, világos? – De igenis csinálom. Reynolds erre fogta magát, és vad ajtócsapkodások közepette kiment, majd elkezdte behajigálni a holmiját a kartondobozokba, amelyekben hónapokkal ezelőtt hozta őket. Miért nem jutott eszébe már akkor, milyen furcsa, hogy a férfinak még egy rendes bőröndje sincs? Jeanette a konyhaasztalnál ült, ölében Amyvel, és a tűzhely fölötti órát figyelte. Hangosan számolta a perceket, amíg a férfi visszatér a konyhába, hogy megint megüsse. De aztán hallotta, hogy kivágódik a bejárati ajtó, majd Bill súlyos léptei koppantak a tornácon. Egy kis ideig ki-be járkált a dobozokkal, és közben nyitva hagyta a bejárati ajtót, úgyhogy csak úgy áramlott a házba a hideg. Végül bejött a konyhába. Csizmája talpa nyomán rácsszerű hófoltok maradtak a padlón. – Jól van. Szóval azt akarod, hogy elmenjek? Na, figyelj – mondta, és felvette a whiskys üveget az asztalról. – Utolsó esély – folytatta, de Jeanette nem szólt semmit, még csak rá se nézett. – Szóval így állunk. Jól van. Nem gond, ha elviszek egyet az útra? Jeanette ekkor kinyújtotta a kezét, és mint egy pingponglabdát egy evezőlapáttal, a tenyerével lesöpörte a férfi poharát. Fél másodpercbe telt, amíg ezt kigondolta, és tudta, hogy volt már ennél jobb ötlete is életében, de akkor már késő volt. A pohár tompa puffanással nekiütődött a falnak, majd a padlóra esett, de nem tört el. Lehunyta a szemét, és szorította Amyt, mert sejtette, mi következik. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a helyiségben nincs más, csak a guruló pohár. Érezte, ahogy Billből sugárzik a düh, mintha hőhullámok szállnának fel belőle. – Majd meglátod, mit tartogat számodra a világ, Jeanette. Ne feledd, amit mondtam. Aztán döngő léptekkel elhagyta a konyhát, és már ott se volt. 10

Jeanette annyi pénzt adott az olajos embernek, amennyit tudott, aztán lecsavarta a termosztátot tíz fokra, hogy kitartson az olaj. – Látod, Amy drágám, olyan ez, mintha kempingeznénk – mondta, miközben kesztyűt húzott a kislány kezére, és sapkát nyomott a fejére. – Így már jó, így már nincs is olyan hideg. Mint egy nagy kaland! Egy csomó régi paplant terítettek magukra, és egymás mellett aludtak. A szobában jéghideg volt, a leheletük is látszott a levegőben. Éjszakai munkát vállalt, takarított a középiskolában, Amyt meg az egyik szomszédasszonynál hagyta, de amikor a nő beteg lett, és kórházba kellett mennie, Jeanette kénytelen volt egyedül hagyni Amyt. Elmagyarázta neki, mit kell tennie: maradjon ágyban, ne nyisson ajtót, csak hunyja le a szemét, és ő már otthon is van, mielőtt a kislány észbe kapna. Mielőtt kilopódzott az ajtón, meggyőződött róla, hogy Amy alszik, aztán gyors és hosszú léptekkel átszelte a hóréteggel bevont kocsifeljárót, és a kocsihoz ment, amit a háztól távolabb parkolt le, hogy Amy ne hallja, amikor beindítja. Egyik éjjel aztán elkövette azt a hibát, hogy mesélt erről a takarító brigád egy másik tagjának, amikor kimentek egyet cigizni. Jeanette soha nem szeretett cigarettázni, és a pénzt se akarta költeni, de a cigaretták segítettek abban, hogy ébren tudjon maradni. És a cigarettaszünet nélkül végképp semmi kellemes nem lett volna a munkájában, csak az újabb vécék, amiket ki kellett sikálnia, és az újabb termek, amiket fel kellett mosnia. Kérte az Alice nevű nőt, hogy ne mondja el senkinek, mert tudta, hogy bajba keveredhet amiatt, hogy így egyedül hagyja Amyt, de Alice persze éppen ezt tette: egyenesen a gondnokhoz fordult, aki azon melegében kirúgta Jeanette-et. Nem helyénvaló csak így egyedül hagyni egy gyereket – mondta neki a főnöke a kazánok mellett lévő irodájában. A szoba akkora volt, mint egy egérlyuk, benne egy horpadt fémasztal és egy régi karosszék, amin kidudorodott a huzat. A falon egy naptár lógott, de nem a jó évet mutatta, és mindig olyan forró és fülledt volt a levegő odabent, hogy Jeanette alig bírt lélegezni. – Örüljön neki, hogy nem uszítom magára a hatóságokat. Jeanette azon tűnődött, vajon mióta mondhat neki ilyet valaki úgy, hogy közben igaza is van. A gondnok addig elég kedvesen viselkedett vele, és talán meg tudta volna vele értetni a helyzetet, hogy a takarításból való pénz nélkül nem tudja, mihez fog kezdeni, de a fáradtságtól nem találta a szavakat. Felvette az utolsó fizetését, és beszállt az ócska, régi Kiába, amit még középiskolás korában vett. A kocsi már akkor hatéves volt, és olyan tempóban kezdett szétesni, hogy úgyszólván látni lehetett az úttestre hulló csavarokat és anyákat a visszapillantó tükörben. Aztán amikor megállt a minidiszkontnál, hogy vegyen egy csomag cigit, és a motor nem akart beindulni, úgy sírva fakadt, hogy félóráig abba se tudta hagyni. Az akkuval volt baj; nyolcvanhárom dollárjába került az új, de akkor már egy hete nem dolgozott, és a bisztróban is elvesztette az állását. Épp csak annyi pénze maradt, hogy el tudjanak menni. Összepakolta és papírzacskókba tette a holmijukat, meg azokba a kartondobozokba, amiket Bill hagyott hátra. Soha senki nem tudta meg, mi lett velük. A ház üresen állt, a csövek megfagytak és megrepedtek, mint a túlérett gyümölcs. Amikor beköszöntött a tavasz, napokig folyt belőlük a víz. Aztán amikor a közművállalatnál rájöttek, hogy senki nem fizeti a számlát, kiküldtek két embert, akik elzárták a vizet. Az elhagyatott épületbe beköltöztek az egerek, és amikor egy nyári viharban az emeleten betört egy ablak, a fecskék is; a hálószobában raktak fészket, ahol Jeanette és Amy aludtak, amikor hideg volt. A ház csakhamar megtelt a madarak hangjával és szagával. Dubuque-ban Jeanette éjszakai műszakban dolgozott egy benzinkútnál, Amy meg közben a hátsó szobában aludt a kanapén, amíg a tulaj rá nem jött, és ki nem adta Jeanette útját. Nyár volt, a Kiában laktak, tisztálkodásra a kút mögötti mosdót használták, úgyhogy könnyedén odébbálltak. Egy időre Jeanette egyik barátnőjénél szálltak meg Rochesterben. A lány, akit még az iskolából ismert, azért ment északra, hogy ápolói végzettséget szerezzen. Jeanette takarítást vállalt ugyanabban a kórházban, ahol a barátnője is dolgozott, de csak minimálbért kapott. A lakás túl kicsi volt hármójuknak, úgyhogy átköltöztek egy motelba, de nem találtak senkit, aki vigyázni tudott volna Amyre. A barátnője ugyanis nem tudta vállalni, és nem is ismert senkit, aki segíthetett volna, 11

úgyhogy végül megint beköltöztek a Kiába. Szeptember volt, a levegő már hűvösre fordult. A rádióban egész nap valami háborúról beszéltek. Délnek vették az irányt, és egészen Memphisig jutottak, amikor a Kia örökre felmondta a szolgálatot. A Mercedeses férfi, aki felvette őket, John néven mutatkozott be – Jeanette rögtön sejtette, hogy hazudik, abból, ahogy mondta: mint valami gyerek, aki éppen kitalál egy mesét arról, hogy ki törte el a lámpát. A férfi, mielőtt megszólalt, gyorsan, de alaposan végigmérte. – A nevem… John. Ötven év körülinek saccolta, de az ilyesmit sosem tudta jól megítélni. Szépen nyírt szakálla volt, és testhez álló, sötét öltönyt viselt, mint valami temetkezési vállalkozó. Miközben vezetett, folyton Amyre pillantgatott a visszapillantó tükörben, és fészkelődött az ülésben. Jeanette-et kérdezte magáról meg arról, hogy hova megy, miket szeret csinálni, és mi szél hozta őt a kies Tennessee államba. Az autó Bill Reynolds versenyautójára emlékeztette, csak szebb kiadásban. Az ablakok zárva voltak, úgyhogy kívülről alig szűrődött be zaj, az ülések meg olyan puhák, hogy Jeanette úgy érezte, mintha egy tál fagylaltban ülne. Kedve szottyant aludni. Mire behajtottak a motelba, már nemigen érdekelte, mi fog történni. Elkerülhetetlennek tűnt a dolog. A reptér közelében voltak; a táj lapos volt, mint Iowában. A szürkületben látta, ahogy a gépek fényei köröznek a mezőn, lassú, álmos íveket írva le, mint céltárgyak egy céllövöldében. – Amy, drágám, mama most bemegy ezzel a kedves bácsival egy percre, jó? Te addig csak nézegesd a képeskönyved. A férfi elég rendes volt, tette a dolgát, bébinek nevezte őt meg ilyenek, és mielőtt elment, letett ötven dollárt az éjjeliszekrényre – ez elegendő volt arra, hogy Jeanette ki tudjon venni egy szobát aznap éjjelre magának és Amynek. De mások nem voltak ilyen kedvesek. Éjszakára bezárta Amyt a szobába, és bekapcsolva hagyta a tévét, hogy legyen valami zaj, aztán kisétált a motel előtti országútra, és ott álldogált. Nem kellett sokáig várnia, hamar megállt valaki. Mindig egy férfi volt az, és amint megalkudtak, felmentek a motelba. Mielőtt beengedte az illetőt, egyedül bement a szobába, és átvitte Amyt a fürdőbe, ahol néhány plusz takaróból és párnából már megágyazott neki a kádban. Amy hatéves volt, csendes kislány, az idő nagy részében nemigen beszélt, viszont – mivel újra és újra ugyanazokat a könyveket nézegette – megtanult kicsit olvasni, és számolni is tudott. Egyszer éppen a Szerencsekerék című műsort nézték, és amikor a nő már ott tartott, hogy el kell költenie a nyereményt, Amy pontosan tudta, mit vehet meg, hogy a pénzből nem telik a cancúni nyaralásra, de az övé lehet az ülőgarnitúra, és akkor még marad elég a férfi-női golfütőkre is. Jeanette arra gondolt, hogy ez valószínűleg nem kis észről tanúskodik, sőt. És az is eszébe jutott, hogy Amynek talán iskolába kéne járnia, de fogalma sem volt arról, hol lehet iskola a környéken. Ott csak karosszéria-lakatosok, zálogházak meg olyan motelok voltak, amilyenben ők is laktak. A tulaj nagyon hasonlított Elvis Presleyre, de nem a jóképű, fiatal, hanem az öreg, kövér Elvisre a zsíros hajával és a vastag, aranykeretes szemüveggel, amitől a szeme akváriumban úszkáló halakat juttatott az ember eszébe. Szaténzakót viselt, aminek a hátán – éppúgy, mint Elvisnek – egy villám futott végig. Az idő nagy részében a pult mögött ült az íróasztalánál, pasziánszozott, és szívta a kis, műanyag szopókás szivarját. Jeanette minden héten készpénzben fizetett neki a szobáért, és ha ráadásul adott még egy plusz ötvenest, egyáltalán nem háborgatta őt. Egy nap megkérdezte tőle, hogy van-e valamije, amivel meg tudja védeni magát, és hogy nem akar-e esetleg venni tőle egy fegyvert, mire ő azt felelte: miért ne? Amikor megkérdezte, mennyibe kerül, a férfi azt mondta, egy százas, aztán megmutatta neki az ütött-kopott, huszonkettes kaliberű kis revolvert. Jeanette mindjárt ott, az irodában a kezébe vette. Nem tűnt valami nagy számnak, pláne nem olyasvalaminek, amivel le lehet lőni egy embert. Viszont a kis mérete miatt jól belefért a retikülbe, amit mindig magával vitt az országútra. Jeanette úgy gondolta, nem árt, ha van nála fegyver. – Csak óvatosan, amikor ráfogja valakire – mondta az igazgató. – Rendben, ha fél tőle, biztos működik. Megveszem.

12

Örült, hogy megvásárolta a revolvert. A puszta tudat, hogy ott van a retiküljében, ráébresztette, hogy azelőtt félt, most pedig nem, vagy legalábbis nem annyira. A fegyverben rejtőzött a titok, hogy ki is ő, mintha a retikülben tartotta volna a valódi énjéből még megmaradt utolsó darabot. A másik Jeanette, amelyik az országúton állt a feszülős felsőben és a szoknyában, riszálta a csípőjét, mosolygott és azt kérdezte: „Mit szeretnél, bébi? Segíthetek neked valamiben ma este?”, az egy kitalált személy volt, mint valami idegen nő egy olyan történetben, aminek a végét nem biztos, hogy tudni akarta. A férfi, aki felvette azon az éjjelen, amikor megtörtént, nem olyan volt, akiről azt gondolta volna. A rosszakat rendszerint azonnal ki lehetett szúrni, és olykor mondta is, hogy kösz, nem, és sétált tovább. De ez rendesnek látszott, főiskolai hallgatónak nézte, vagy legalábbis olyan korúnak. Jól öltözött volt, frissen mosott khakiszínű nadrágot viselt, és olyan inget, amin egy kis, lovagló ember egy ütőt lóbál. Úgy nézett ki, mint aki randevúra megy. Jeanette ezen jót kuncogott magában, miközben beszállt a nagy Ford Explorerbe, aminek a tetején csomagtartó is volt, biciklinek vagy valami másnak. Ekkor azonban furcsa dolog történt. Nem a motelhoz hajtottak. Voltak, akik azt akarták, hogy ott helyben csinálják, az autóban, és még csak félre se húzódtak, de amikor Jeanette nekilátott volna, azt gondolván, hogy ez a férfi is így akarja, az gyengéden eltolta. Azt mondta, el akarja vinni valahova. – Hogy érted, hogy el? – Valami kellemes helyre – magyarázta. – Nem volna kedved valami kellemes helyre menni? Akármennyit is szoktál kapni, én annál többet fizetek. Eszébe jutott Amy, aki ott alszik a szobában, de úgy vélte, ebből a szempontból nemigen számít, akár így, akár úgy. – Amennyiben nem több egy óránál – mondta. – És aztán vissza kell hoznod. De több volt egy óránál, sokkal több; mire elérkeztek az úti célhoz, Jeanette félt. A férfi megállt egy ház előtt. A tornác fölötti nagy táblán három alakzatot vett ki, amelyek betűkhöz hasonlítottak, de mégsem egészen olyanok voltak. Jeanette mindjárt tudta, mi az: egy diákszövetség. Egy hely, ahol egy csomó gazdag fiú lakik és vedel az apja pénzén, miközben úgy tesznek, mintha iskolába járnának, hogy orvos vagy ügyvéd váljék belőlük. – Tetszeni fognak neked a barátaim – mondta a férfi. – Gyere, szeretném, ha összeismerkednétek. – Én ugyan be nem megyek oda. Azonnal vigyél vissza. A férfi egy ideig hallgatott, közben mindkét kezét a volánon tartotta. Amikor Jeanette meglátta az arcát és az őrült, mohó vágyat a tekintetében, hirtelen már nem is látszott olyan rendes fiúnak. – Ez nem szerepel a választási lehetőségek között. Hogy úgy mondjam, most épp nincs az étlapon. – Dehogy nincs, a francba is! Jeanette kivágta a terepjáró ajtaját, és nekiindult, nem érdekelte, hogy azt se tudja, hol van. Ekkor azonban a fiú is kiszállt, és karon ragadta. Most már elég egyértelmű volt, mi vár rá bent a házban, mit akar a fiú, és hova fog fajulni a dolog. Az ő hibája volt, hogy nem értette meg korábban – sokkal korábban kellett volna, talán már a bisztróban, azon a napon, amikor Bill Reynolds belépett. Észrevette, hogy a fiú is fél – mintha nem önszántából cselekedne, mintha a barátai csináltatnák ezt vele, vagy ha nem is, mindenesetre így érezte. De Jeanette-et ez nem érdekelte. A fiú mögéje került, hogy megpróbálja a karját Jeanette nyaka köré fonni, és a könyökével átfogni. Jeanette erre az ökle fonákjával erősen megütötte az érzékeny pontján, mire a fiú felüvöltött, büdös kurvának nevezte, és mindenféle másnak is elmondta őt, majd arcul ütötte. Jeanette elvesztette az egyensúlyát, és hátraesett, a fiú meg ráült, lábait szétvetette a derekán, mint egy lovagló zsoké, pofozta, ütötte, és próbálta leszorítani a karját. Ha ez sikerül neki, mindennek vége. Jeanette arra gondolt, valószínűleg nem érdekelné a fiút, hogy ő eszméleténél van-e vagy sem, amikor megteszi; egyiküket sem érdekelné. Benyúlt a fűben heverő retiküljébe. Az élete olyan idegennek tűnt neki, mintha nem is az övé volna, már ha egyáltalán valaha is az övé volt. De egy fegyver számára mindennek volt értelme. A fegyver tudta magáról, hogy micsoda, és Jeanette 13

érezte, ahogy a revolver hűvös fémje a tenyerébe siklik, mintha ott akarna lenni. Egy hang belül azt súgta neki, hogy ne gondolkodjon. A csövet a fiú fejéhez szorította. Érezte, ahogy nekinyomódik a bőrnek és a csontnak, és úgy vélte, már elég közel van ahhoz, hogy ne tudja elvéteni. Aztán meghúzta a ravaszt. Az éjszaka hátralevő része elment a hazajutással. Miután a fiú lefordult róla, amilyen gyorsan csak tudott, kirohant a legközelebbi nagy útra, egy széles sugárútra, amit megvilágítottak az utcai lámpák. Sikerült pont elkapnia egy buszt. Nem tudta, hogy vannak-e vérnyomok vagy más egyéb a ruháján, de a vezető alig pillantott rá, miközben azt magyarázta, hogyan juthat vissza a reptérre. Hátul ült le, ahol nem látta senki, és a jármű amúgy is szinte üres volt. Fogalma sem volt, hol van; a busz egy peremvárosban, sötét házak és boltok között araszolt. Elhaladt egy nagy templom mellett, aztán Jeanette meglátta az állatkert felé mutató táblákat, és végül beért a belvárosba. Egy plexiüveggel fedett buszváróban, a nyirkos időtől dideregve várt a következő buszra. Valahogy elvesztette az óráját, úgyhogy nem tudta, mennyi az idő. Leszakadhatott verekedés közben. Eszébe jutott, hogy a rendőrség esetleg majd fel tudja használni nyomként, de aztán arra gondolt, hogy végül is csak egy Timex volt, amit egy drogériában vásárolt, és az nem mondhat sokat. A fegyver fogja őket nyomra vezetni, amit emlékei szerint a fűre hajított. A keze még mindig kicsit el volt gémberedve a markában elsülő revolver erejétől; a csontjai úgy rezegtek, mint egy hangvilla, ami csak nem akarja abbahagyni. Mire a motelba ért, a nap már felkelőben volt, és érezni lehetett, ahogy a város ébredezik. A szállodai lámpa hamuszürke fényében bement a szobába. Amy aludt, a tévé még mindig be volt kapcsolva, épp valami kondigép reklámja ment. Egy lófarkas, izmos férfi hatalmas, kutyáéhoz hasonló szájával hangtalanul ugatva reklámozta a gépet a képernyőn. Jeanette úgy vélte, mindössze pár óra áll a rendelkezésére, aztán érte jönnek. Nagy ostobaság volt otthagyni a fegyvert, de most már nem volt értelme ezen aggódni. Vizet fröcskölt az arcára, és megmosta a fogát, de a tükörbe nem nézett bele. Aztán átvett egy farmert és egy pólót, a régi ruháit pedig – a kis szoknyát, a feszülős felsőt és a rojtokkal díszített kabátját –, amiket az országúton viselt, és most vérnyomok tarkítottak meg egyebek, amikről tudni sem akarta, hogy micsodák, kidobta a motel mögötti óriási, bűzölgő szemetes konténerbe. Úgy érezte, hogy az idő harmonika módjára összehúzódott, mintha az eddig leélt évek és az eddig történt dolgok hirtelen összenyomódtak volna ennek az egy pillanatnak a súlya alatt. Eszébe jutottak a kora reggelek, amikor Amy még pici volt, és ő fogta és ringatta a kisbabát az ablaknál, miközben gyakran maga is elaludt. Azok jó reggelek voltak, sosem fogja őket elfelejteni. Bepakolt egy-két dolgot Amy pindur pan-dúros hátizsákjába, magának pedig egy papírzacskóba tett be néhány ruhát meg pénzt. Aztán kikapcsolta a tévét, és gyöngéden felrázta Amyt. – Ébredj, drágám. Mennünk kell. A kislány félálomban volt, de hagyta, hogy Jeanette felöltöztesse. Reggel mindig ilyen kába volt, kicsit mintha ott se lett volna. Jeanette örült, hogy nem egy másik napszak van, mert akkor többet kellett volna hízelegnie meg magyarázkodnia. Adott Amynek egy müzli szeletet meg egy doboz szénsavas, szőlőízű üdítőitalt, aztán kimentek az országútra, oda, ahol a busz letette Jeanette-et. Emlékezett, hogy a motelba visszafelé menet látott egy nagy kőtemplomot, ami előtt egy táblán az állt: fájdalmas anya. Ha nem vétette el a buszokat, akkor pont ott fognak elmenni mellette. Hátul ültek le, Jeanette Amy válla köré fonta a karját, és magához szorította. A kislány nem szólt semmit, csak egyszer mondta, hogy megint éhes. Ekkor Jeanette elővett egy újabb müzli szeletet a dobozból, amit a tiszta ruhákkal, a fogkefével és Péter nyuszival együtt tett be Amy hátizsákjába. Amy, drága kislányom, legdrágább kincsem – gondolta –, kérlek, ne haragudj. A belvárosban átszálltak, és újabb harminc perc buszozás után Jeanette meglátta az állatkert felé mutató táblákat. Ekkor eltűnődött, vajon nem mentek-e túl, de aztán eszébe jutott, hogy a templom az állatkert előtt volt, tehát most, hogy a másik irányból jönnek, az állatkert után lesz. Hamarosan meg is látta. Nappali fényben másképp nézett ki, nem tűnt olyan nagynak, de a célnak megfelelt. A hátsó ajtón szálltak le. A busz elhajtott, Jeanette becipzárazta Amy kabátját, és feladta rá a hátizsákot. 14

Aztán meglátta a másik táblát is, amelyikre szintén emlékezett előző éjjelről. Egy oszlopon függött a templom mellett húzódó kocsifeljáró szélén: IRGALMAS NŐVÉREK RENDJE. Amy kezét fogva végigsétált a kocsifeljárón. Hatalmas fák szegélyezték, valami tölgyféleség. A hosszú, mohos ágak föléjük borultak. Fogalma sem volt, hogyan nézhet ki egy zárda, de kiderült, hogy csak egy sima, bár szép házról van szó; enyhén csillogó kőből épült, a tetején zsindelyfedél, az ablakok kerete fehér, a ház előtt gyógynövénykert. Bizonyára ezzel foglalkoznak az apácák, gondolta Jeanette: kijönnek a kertbe, és gondozzák az apró, fejlődő növényeket. A bejárati ajtóhoz lépett és csöngetett. A nő, aki ajtót nyitott, nem volt idős, ahogy Jeanette képzelte, és nem viselt talárt se, vagy hogy is hívják. Fiatal volt, Jeanette-nél alig idősebb, és a fején lévő főkötőtől eltekintve az öltözete olyan volt, mint bárki másé: szoknya, blúz és barna saru. Az apáca egyébként fekete volt. Mielőtt eljött volna Iowából, Jeanette, egy-két alkalmat kivéve, nem látott feketéket, legfeljebb a tévében és a moziban. Memphisben viszont nagyon sok fekete élt. Tudta, hogy akadnak olyan emberek, akiknek bajuk van velük, de Jeanette-nek eddig nem volt, és úgy vélte, hogy egy fekete apáca neki nagyon meg fog felelni. – Bocsánat a zavarásért – kezdte Jeanette. – Lerobbant az autóm, és azon tűnődtem… – Hogyne, tessék csak – felelte a nő. Különös hangja volt, Jeanette semmi ehhez foghatót nem hallott még, mintha a szavakban hangjegyek rejtőzködnének és csendülnének fel, miközben beszél. – Kerüljenek beljebb! A nő hátralépett az ajtóból, és beengedte őket az előszobába. Jeanette úgy gondolta, valahol az épületben ott van a többi apáca is – talán ők is feketék, és épp alszanak, főznek, olvasnak vagy imádkoznak; ez utóbbit bizonyára sokszor teszik, meglehet, hogy a nap nagy részét azzal töltik. Csend volt, és ebből arra következtetett, hogy valóban imádkoznak. Most arra volt szüksége, hogy a nő békén hagyja őket. Ezt olyan biztosan tudta, mint azt, hogy múlt éjjel megölt egy fiút, meg aztán az összes többit, ami következett. Amit most készült tenni, az jobban fájt, de más különbség nem volt: ugyanott fájt, csak a fájdalom volt nagyobb. – Ööö… Kisasszony… – Szólítson nyugodtan Laceynek – mondta a nő. – Nem szoktunk itt túlzottan hivataloskodni. A kislánya? – kérdezte, miközben Amy elé térdelt. – Szia! Hogy hívnak? Van egy unokahúgom, aki körülbelül egyidős lehet veled. Majdnem olyan szép, mint te – mondta neki, majd felnézett Jeanette-re. – Félénk kislány. Talán az akcentusom miatt. Tudja, én Sierra Leone-i vagyok. Az Nyugat-Afrikában van – folytatta, majd megint Amyhez fordult, és megfogta a kezét. – Tudod, hol van az a Nyugat-Afrika? Nagyon messze. – Az összes itteni apáca odavaló? – kérdezte Jeanette. A nő nevetve állt fel, kivillantva ragyogó fogsorát. – Ó, te jó isten, dehogy! Attól tartok, én vagyok az egyetlen. Egy pillanatig egyikük sem mondott semmit. Jeanette-nek rokonszenves volt a nő meg a hangja is. És az is tetszett neki, ahogy Amyvel bánt, meg ahogy a szemébe nézett, amikor beszélt hozzá. – Az iskolába igyekeztünk éppen nagy lóhalálában, amikor a vén tragacs felmondta a szolgálatot. – Értem – bólintott a nő. – Erre tessék. Az előszobából a konyhába vezette Jeanette-et és Amyt. Ez egy nagy helyiség volt, benne hatalmas tölgyfa étkezőasztal meg szekrények, amelyeken címkék sorakoztak: étkészlet, konzervek, tészta és rizs. Jeanette azelőtt sosem gondolt arra, hogy az apácák is esznek. De most úgy vélte, hogy amilyen sok apáca lakik itt, a címkék biztosan jól jönnek, amikor el akarnak igazodni a konyhában. A nő a falon függő telefonra mutatott. Régi, barna készülék volt, hosszú zsinórral. Jeanette alaposan kidolgozta a továbbiakat. Miközben a nő egy tányérban süteményt tett Amy elé – nem boltit, hanem olyat, amit ténylegesen egy ember sütött –, Jeanette tárcsázott, és miközben a gépi hang a vonal túlsó végén bemondta, hogy felhős lesz az ég, a hőmérséklet tizenhárom fok körül alakul, estefelé pedig zápor, zivatar is előfordulhat, folyamatosan bólogatott, és úgy tett, mintha az autóklubbal beszélne. – Kihívtam az autómentőt – közölte visszaakasztva a helyére a telefont. – Azt mondták, menjek ki az autóhoz az utcára, és ott várakozzak, mert az egyik emberük pont itt van a közelben. 15

– Ez igazán jó hír! – mondta a nő élénken. – Szerencsés napja van. Ha szeretné, nyugodtan hagyja itt addig a lányát velem. Nehéz lenne vele a forgalmas utcán. Na, ez meg is van. Jeanette-nek már nem kell mást tennie, mindössze igent mondani. – Nem gond? – Elleszünk addig – felelte a nő mosolyogva –, igaz? – Bátorítóan nézett Amyre. – Látja? Nagyon jól elvan itt. Maga csak menjen nyugodtan, és intézze az autót. Amy egy széken ült, előtte a nagy tölgyfa asztalon az érintetlenül hagyott tányér sütemény és pohár tej. Hátizsákját levette és az ölébe fektette. Jeanette addig nézte, amíg nem érezte túl feltűnőnek, aztán letérdelt és megölelte. – Jó legyél – mondta, Amy pedig fejét anyja vállára hajtva bólintott. Jeanette szeretett volna mondani még valamit, de nem találta a szavakat. A rövid levélre gondolt, amit a hátizsákba rakott, a cetlire, amit biztosan megtalálnak majd, miután rájönnek, hogy Jeanette nem fog visszajönni a kislányért. Magához ölelte, és olyan hosszan tartotta úgy, amilyen hosszan csak merte. Amy ott volt körülötte, körbefonta őt testének melege, hajának és bőrének illata. Jeanette tudta, hogy mindjárt sírva fakad; a nő – Lucy? Lacey? – ezt szerencsére nem látta. Még egy pillanatig ölelte Amyt, és próbálta ezt az érzést valami biztos helyen elraktározni magában, ahol meg tudja őrizni. Aztán elengedte a lányát, és mielőtt bárki bármit szólt volna, kisétált a konyhából, a kocsifeljárón lement az utcára, és utána meg se állt.

16

KETTŐ Dr. Jonas Abbott Lear elektronikus levelezéséből A Harvard Egyetem Molekuláris és Sejtbiológiai Tanszékének tanára kirendelve az Egyesült Államok Hadseregének Fertőző Betegségekkel Foglalkozó Kutatóintézetébe Paleovirológiai Osztály, Fort Detrick, Maryland ------------------------

Feladó: [email protected] Dátum: február 6. hétfő, 13:18 Címzett: [email protected] Tárgy: működik a műholdas kapcsolat Paul, üdv innen, az Andokból, a bolíviai dzsungelből, erről a szárazföldi lepratelepről. A fagyos Cambridge-ben, ahol te ücsörögsz a hóesést nézve, biztos vagyok benne, hogy az „egy hónap a trópusokon” nem hangzik rosszul. De hidd el nekem: ez nem a Szent Bertalan-templom. Tegnap láttam egy tengeralattjáró méretű kígyót. Az út eddig eseménytelenül telt – tizenhat óra repülővel La Pazig, aztán egy kisebb kormánygéppel Concepciónba, az ország keleti, dzsungellel borított medencéjébe. Innen már nincsenek nagyon járható utak, csak maga a vadon, úgyhogy gyalog fogunk menni. A csapatból mindenki nagyon izgatott, miközben a résztvevők névsora egyre hosszabbodik. A UCLA-ről érkezett csoporton kívül La Pazban csatlakozott hozzánk Tim Fanning a Columbia Egyetemről, valamint Claudia Swenson az MIT-től. (Úgy rémlik, egyszer azt mondtad, ismered őt a Yale-ről.) Örülni fogsz, amikor olvasod, hogy a nem csekély hírnévvel rendelkező Tim még fél tucat frissen végzett kisegítőt is hozott magával. Ezzel a csapat átlagéletkora mintegy tíz évvel csökkent, és a nemek aránya határozottan a nők felé billent. Tim erősködött, hogy mindegyikük remek tudós. Három exfeleség, és mind fiatalabb az előzőnél; a fickó sosem tanul. Meg kell valljam, a katonaság bevonásával kapcsolatos aggályaim ellenére (és persze tudom, hogy neked és Rochelle-nek is voltak fenntartásaitok), így azért egészen más. Csak a hadsereg kutatóintézetének van meg az ereje és pénze jól megszervezni egy ilyen csapatot, és mindezt egy hónap leforgása alatt. Miután évekig próbáltam rávenni különféle embereket, hogy hallgassanak meg, most úgy érzem, mintha hirtelen kivágódott volna egy ajtó, és nekünk mindössze be kell rajta lépnünk. Ismersz, ízig-vérig tudós vagyok, egyetlen porcikám se babonás. De valahol azért mégis azt gondolom, ez a sors keze; és a sors fintora, hogy Liz betegsége és hosszú küzdelme után végül lehetőségem nyílik megoldani minden rejtélyek legnagyobbikát – magának a halálnak a rejtélyét. Szerintem egyébként jól érezte volna itt magát. Szinte látom magam előtt a nagy szalmakalapjában egy farönkön ülve a folyó partján, amint hőn szeretett Shakespeare-jét olvassa a napsütésben. Apropó: gratulálok a véglegesítésedhez! Nem sokkal azelőtt, hogy eljöttem, hallottam, hogy a bizottság általános és hangos helyeslés kíséretében beválasztott. Ez persze már nem lepett meg a tanszéki szavazás után, amiről nem mondhatok neked semmit, úgyhogy köztünk maradjon: egyhangú volt. El se tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem. Nem is az az érdekes, hogy te vagy a legjobb biokémikusunk, aki egy mikrotubuláris sejtalkotó fehérjével is el tudná énekeltetni a „Halleluja”-kórust Händel Messiásából. De mit csinálnék ebédidőben, ha a squash partneremet nem véglegesítik? Üdvözlöm Rochelle-t, és mondd meg Alexnek, hogy az ő Jonas bácsikája majd visz neki valami különlegeset Bolíviából. Mit szólna egy anakondabébihez? Úgy hallottam, jó házi kedvenc válik belőlük, amennyiben az ember gondoskodik az etetésükről. És remélem, még mindig akarunk 17

menni a bostoni baseballcsapat első mérkőzésére. Továbbra is rejtély, hogyan szerezted azokat a jegyeket. Jonas ------------------------

Feladó: [email protected] Dátum: február 8. szerda, 08:00 Címzett: [email protected] Tárgy: Re: cserkészd be őket, tüzes tigris Paul, köszönöm az üzeneted, és persze a rendkívül bölcs tanácsod a csinos női posztdoktorokat illetően, akik az USA nyolc legjobb egyetemén diplomáztak. Nem állítom, hogy nem értek egyet veled. A sátramban fekve nem egy magányos éjszakán átfutott az agyamon a gondolat. Dehát ennek egész egyszerűen nincs nagy valószínűsége. Számomra pillanatnyilag Rochelle az egyetlen, és nyugodtan meg is mondhatod neki, hogy ezt írtam. Itt a jelek szerint – és már hallom, ahogy Rochelle rávágja: „na, ugye megmondtam?” – militarizálnak minket. Azt hiszem, ez elkerülhetetlen volt, legalábbis amióta felvettem a hadsereg kutatóintézetének a pénzét. (Ráadásul sok pénzről van szó, mert a légi felderítést nem adják olcsón; húszezer dollár újra beirányozni egy műholdat, és ezzel még csak harminc perc ára van meg.) De azért úgy tűnik, ez már felesleges túlfegyverzés. Tegnap épp az utolsó előkészületeket tettük az indulásra, amikor egy helikopter pottyant le az égből a táborunkba, és mit gondolsz, kik szálltak ki belőle? Egy osztag a különleges erőktől, úgy beöltözve, mintha egy ellenséges bunker bevételére készülnének: terepszínű ruha, zöld-fekete harci festés, éjjellátó infravörös célzótávcsövek, nagy erejű, gázüzemű gránátvetők – minden, amit el tudsz képzelni. Kicsit talán túlbuzgók. A menetet egy öltönyös, civil férfi vezette, a jelek szerint ő a főnök. Peckesen odalépdel hozzám, akkor látom, milyen fiatal, nem több harmincnál, és napbarnított, mint egy teniszbajnok. Mit keres egy különleges alakulat élén? – Maga a vámpíros fickó? – kérdezi. Tudod, hogyan érzek ezzel a szóval kapcsolatban, Paul; próbálja csak az ember úgy megpályázni a Tudományos Akadémia ösztöndíját, hogy a „vámpír” szó szerepel valamelyik beadandó papíron. De azért inkább udvarias maradtam, már csak azért is, mert akkora tűzerő állt mögötte, hogy azzal egy kisebb kormányt is meg tudott volna dönteni, és mondtam neki, hogy persze, én vagyok. – A nevem Mark Cole, dr. Lear – folytatta, és széles vigyorral az arcán kezet rázott velem. – Hosszú utat tettem meg, csak hogy önnel találkozzam. Képzelje, ön mostantól őrnagy. Először nem is értettem, mire gondol, meg hogy mit is akarnak egyáltalán ezek a fickók. – Ez egy civil tudományos expedíció. – Már nem. – Ki döntött így? – A főnököm, Dr. Lear. – És ki a maga főnöke? – Dr. Lear, az én főnököm az Egyesült Államok elnöke. Tim egy kicsit bepöccent, mert ő csak százados lesz. Én személy szerint azt se tudom, mi a különbség egy százados meg Sanders ezredes, a Kentucky Fried Chicken alapítója között, úgyhogy nekem tök mindegy. Tulajdonképpen Claudia csapta a legnagyobb hűhót; azzal fenyegetőzött, hogy összecsomagol és hazamegy. Azt mondta, ő ugyan nem erre a fickóra szavazott, és nem lesz az átkozott hadseregének a tagja, akármit is dumál az a tökfilkó. Az most mindegy, hogy közülünk senki sem szavazott rá. Az egész dolog olyan, mint egy rossz vicc. Aztán kiderült, hogy Claudia kvéker, és az öccse lelkiismereti okokból megtagadta a szolgálatot az iráni háború idején. Végül megígértük, hogy nem kell senkinek se tisztelegnie, mire lecsillapodott, és azt mondta, marad. Az az igazság, hogy nem igazán tudok rájönni, miért vannak itt ezek a fickók. Azt értem, hogy a katonaság miért érdeklődik, hiszen elvégre az ő pénzüket költjük, és ezért hálás is vagyok. De miért 18

küldenek egy különleges osztagot (szakszerűen szólva: különleges felderítő alakulatot) egy biokémikus társaság pesztrálására? Az öltönyös kölyök – gondolom, a Nemzetbiztonsági Hivatal embere, de persze ki tudhatja biztosan? – azt mondta nekem, hogy a területet, ahova utazunk, a Montoya-féle drogkartell tartja a kezében, és a katonák a védelmünkre érkeztek. – Hogy nézne az ki, ha egy csapat amerikai tudóst megölnének a bolíviai drogbárók? Nem az lenne az amerikai külpolitika legörömtelibb napja, az biztos. Nem ellenkeztem vele, de persze pontosan tudom, hogy nem folyik drogkereskedelem ott, ahova készülünk – az nyugatabbra van, az Altiplanón. A keleti medence néhány elszórt indián településtől eltekintve lényegében lakatlan, és azok többségének évek óta nincs kapcsolata a külvilággal. És Cole nagyon jól tudja, hogy én ezt tudom. Ezen töröm a fejem, de amennyire meg tudom állapítani, az expedíció szempontjából mindegy. Mindössze annyi, hogy a nehéz tüzérség is velünk tart. A katonák nemigen érintkeznek senkivel, sőt nem is igen beszélnek, ahogy tapasztaltam. Kicsit kísérteties, de legalább nem lábatlankodnak. Mindenesetre reggel indulunk. Az ajánlatom, hogy viszek egy kígyót házi kedvenc gyanánt, továbbra is áll. Jonas ------------------------

Feladó: [email protected] Dátum: február 15. szerda, 23:32 Címzett: [email protected] Tárgy: lásd a mellékletet Melléklet: DSC00392.JPG (596 KB) Paul, bocsánat, hogy hat napig nem írtam. Kérlek, mondd meg Rochelle-nek, hogy ne aggódjon. Több napja folyamatosan esik az eső, mi meg alig vonszoljuk magunkat a sűrű lombsátor alatt, és a műholdas összeköttetést is nagy munka beüzemelni. Este úgy eszünk, mint a földművesek, aztán kimerülten esünk be a sátrakba. És senkinek sincs túl kellemes illata. De ma este nem tudok aludni, túlságosan ideges vagyok. A mellékletben láthatod, miért. Mindig is hittem abban, amit csinálunk, de persze voltak pillanatok, amikor kétségeim támadtak, és voltak álmatlan éjszakáim, amikor azon tűnődtem, vajon nem lököttség-e az egész, nem csak valami fantazmagória, amit akkor találtam ki, amikor Liz olyan beteg lett? Tudom, hogy ez neked is eszedbe jutott, és bolond lennék, ha nem kérdőjelezném meg a saját indítékaimat. De most már nem kételkedem. A GPS szerint még mindig jó húsz kilométerre vagyunk a helytől. A helyrajz egybevág a műholdas felderítés eredményével – sűrű dzsungellel borított lapály, de a folyó mentén van egy mély szurdok, a mészkősziklák pedig tele vannak barlangokkal. Ezek a sziklák még egy amatőr geológus számára is olyanok, mint egy nyitott könyv. A szokásos üledékes kőzet, aztán körülbelül négy méterrel a perem alatt egy réteg faszénkorom. Ez egybevág a csucsot legendával: ezer évvel ezelőtt az egész területet korom lepte be, mert „Auxl isten, a nap ura lángba borította a vidéket, hogy elpusztítsa az ember démonait, és megmentse a világot”. Múlt éjjel a folyóparton táboroztunk, és hallgattuk, ahogy naplementekor kiözönlenek a denevérrajok a barlangokból. Reggel aztán kelet felé vettük az irányt a szurdok vonalát követve. Aztán nem sokkal déli tizenkettő után megláttuk a szobrot. Először azt hittem, csak képzelődöm, de nézd meg a képet, Paul. Egy emberi lény, de nem egészen: hajlott, állati testtartás, karomban végződő kezek, hosszú fogakkal telezsúfolt száj, roppant izmos felsőtest. A részletek valamilyen oknál fogva még mindig jól kivehetők, pedig mennyi idő is telt már el? Hány évszázada koptatja a követ a szél, az eső, a nap? Ennek ellenére lélegzetelállító volt. És kétségkívül nagyon hasonlít a többi képhez, amit már mutattam – a Mansarha-templom oszlopai, a faragványok a hszienjangi síron, a barlangrajzok a Côtes d’Amoron.

19

Ma este is jöttek a denevérek. Egy idő után az ember hozzászokik, és legalább nem hagyják elszaporodni a szúnyogokat. Claudia el akart kapni egyet, úgyhogy csapdát állított. A denevérek szemmel láthatóan szeretik a csaléteknek kitett barackbefőttet. Nem akar Alex inkább egy denevért? J ------------------------

Feladó: [email protected] Dátum: február 18. szombat, 18:51 Címzett: [email protected] Tárgy: további képek Melléklet: DSC00481.JPG (596 KB), DSC00486.JPG (582 KB), DSC00491.JPG (697 KB) Nézd meg ezeket. Eddig kilenc alakot számoltunk. Cole szerint követnek minket, de nem hajlandó elárulni, hogy kik. Azt mondja, csak megérzés. Egész éjjel kommunikál a műholdon keresztül, ám nem akarja elmondani, miről van szó. De legalább már nem szólít őrnagynak. Fiatal, de nem olyan zöldfülű, mint amilyennek látszik. Végre megjavult az idő. Már közel vagyunk, tíz kilométernél kevesebb a táv, jól haladunk. ------------------------

Feladó: [email protected] Dátum: február 19. vasárnap, 21:51 Címzett: [email protected] Tárgy: ------------------------

Feladó: [email protected] Dátum: február 21. kedd, 01:16 Címzett: [email protected] Tárgy: Paul, ezt most arra az esetre írom, ha nem jutnék vissza. Nem akarlak megrémíteni, pusztán próbálom reálisan nézni a helyzetet. Már öt kilométerre sem vagyunk a sírhelytől, de szerintem nem fogunk tudni a tervek szerint mintát venni. Túl sok a beteg és a halott. Tegnapelőtt éjjel megtámadtak minket – de nem a kábítószer-kereskedők, hanem a denevérek. Néhány órával naplemente után jöttek. A legtöbben még kint voltak, és az esti háztartási munkákat végezték szerteszét a táborban. A denevérek meg mintha kezdettől fogva leselkedtek volna ránk, és azt hiszem, csak a megfelelő pillanatot várták a légi támadás megindításához. Nekem szerencsém volt: eltávolodtam a fáktól, és néhány száz méterre elsétáltam a folyó mentén felfelé, hogy találjak jelet a GPS-nek. Egyszer csak kiáltásokat hallottam, aztán lövöldözést, de mire visszaértem, a denevérraj már elrepült folyásirányban. Aznap éjjel négy ember meghalt, köztük Claudia. A denevérek egyszerűen beborították. Megpróbált eljutni a folyóhoz – gondolom, azt hitte, úgy le tudja rázni őket –, de nem sikerült neki. Mire utolértük, annyi vért vesztett, hogy már nem volt esélye. A zűrzavarban hat másik embert is megharaptak vagy megkarmoltak, és most mindnyájan betegek. Ügy néz ki, mintha a bolíviai vérzéses láznak valami felgyorsított változatát kapták volna el – folyik a vér a szájukból és az orrukból, a megpattant hajszálerektől véreres a bőrük meg a szemük, a lázuk az egekbe szökik, folyadékkal telik meg a tüdejük, aztán kómába esnek. Kapcsolatban állunk a Járványügyi Intézettel, de a szövetminták vizsgálata nélkül csak találgatni lehet. Timnek gyakorlatilag mindkét kezét szétrágták, amikor megpróbálta leszedni a denevéreket Claudiáról. Ő a legbetegebb a csapatban, és igencsak kétlem, hogy kihúzza reggelig. Aztán múlt éjjel újra jöttek. A katonák védőgyűrűt vontak a tábor köré, de ezek a vérszívók egyszerűen túl sokan voltak – egy hatalmas, több százezres raj, a csillagokat is eltakarták. Három 20

katona és Cole meghalt. Pont előttem állt, és a denevérek szó szerint a levegőbe emelték, aztán átfúrták a testét, mint amikor a forró kés a vajba hatol. Alig maradt belőle valami, amit eltemethettünk. Ma este csönd van, egy denevér sincs az égen. Építettünk egy védelmi vonalat, egy tűzgátat a tábor köré, ez úgy tűnik, távol tartja őket. Még a katonákat is eléggé megrázta a dolog. Az a néhány ember, aki még él, most eldönti, mit tegyünk. A felszerelésünk nagy része megsemmisült; nem világos, hogyan történt, de valamikor a múlt éjszakai támadás közben egy kézigránátöv a tűzbe repült. Az egyik katona meghalt, a generátor is gajra ment, és a készleteink nagy része is megsemmisült. De a műholdas összeköttetés még működik, és ahhoz még elég kakaó van az akkumulátorokban, hogy mentőcsapatokat hívjunk. Valószínűleg rövid úton el kéne innen tűnnünk. És mégis, amikor azt kérdezem magamtól, most miért fordulnék vissza, semmi nem jut eszembe. Minek is mennék haza? Ha Liz még élne, az más lenne. Azt hiszem, az elmúlt egy évben egy kicsit elhitettem magammal, hogy csak egy rövid időre ment el, és hogy egy nap, amikor felnézek, ott áll majd az ajtóban, és mosolyog, mint régen, a fejét oldalra billentve, hogy a haja ne lógjon az arcába. Drága Liz, végre megjöttél, kérsz egy csésze teát? Volna kedved sétálni egyet a folyóparton a hóesésben? De tudom, hogy ez önáltatás volt. Furcsamód, az elmúlt két nap eseményei hatására most már tisztán látom, mit is csinálunk, és mi a tét. És csöppet sem bánom, hogy itt vagyok. Egyáltalán nem félek. Végszükség esetén még az is lehet, hogy egyedül megyek tovább. Paul, akármi is történik, akárhogy is döntök, szeretném, ha tudnád, hogy nagyszerű barát voltál. Sőt, több mint barát: fivér. Milyen furcsa érzés ezt írni, miközben itt ülök a bolíviai dzsungelben egy folyó partján, hatezer kilométerre mindentől és mindenkitől, amit és akit valaha ismertem és szerettem. Ügy érzem, mintha új korszak kezdődne az életemben. Milyen furcsa helyekre is tud vinni minket az élet, milyen sötét átjárókba! ------------------------

Feladó: [email protected] Dátum: február 21. kedd, 05:31 Címzett: [email protected] Tárgy: Re: ne őrülj meg, kérlek, azonnal tűnj el onnan Paul, éjjel rádión hívtuk a mentő csapatokat. Tíz óra múlva érnek ide, vagyis mindenki szempontjából az utolsó pillanatban. Fogalmam sincs, hogyan tudnánk itt átvészelni még egy éjszakát. Mi, akik még egészségesek vagyunk, úgy döntöttünk, hogy a mai napot még kihasználjuk, és továbbmegyünk a hely felé. Sorsot akartunk húzni, de kiderült, hogy mindenki jönni akar. Egy óra múlva, virradatkor indulunk. Talán valamit még ki tudunk hozni ebből a szerencsétlenül alakult expedícióból. Jó hír viszont, hogy úgy tűnik, Tim az elmúlt néhány órában túlesett a krízisen. A láza sokkal lejjebb ment, és bár még mindig nem reagál, már nem vérzik, és a bőre is jobban fest. A többiek sorsa viszont továbbra is bizonytalan. Tudom, hogy a te istened a tudomány, Paul, most mégis azt kérem, ha nem esik nagyon nehezedre, imádkozz értünk. Mindnyájunkért. ------------------------

Feladó: [email protected] Dátum: február 21. kedd, 23:16 Címzett: [email protected] Tárgy: Most már tudom, miért vannak itt a katonák.

21

HÁROM A texasi büntetőbíróság börtönét körülölelő nyirkos fenyőerdő és a rövid füvű préri több mint másfél ezer hektáron terült el. A börtön Polunsky-tömbje, amelyet Terrellnek is szoktak nevezni, többé-kevésbé úgy nézett ki, mint egy vállalati irodaegyüttes a hozzá tartozó kiszolgáló épületekkel, vagy egy nagy állami középiskola, és egy dolgot jelentett: ha valakit Texas államban gyilkosságért halálra ítéltek, akkor erre a helyre jött meghalni. Anthony Lloyd Cartert, a 999642-es számú bennlakót méreginjekció általi halálra ítélték egy Rachel Wood nevű, kétgyermekes houstoni anya meggyilkolásáért, akinél a férfi negyven dollár és egy pohár jeges tea fejében minden héten füvet nyírt. Azon a márciusi reggelen már 1332 napja volt egy magánzárka lakója. Ez az idő nem volt sok, de nem is volt olyan kevés, nem mintha ez csöppet is számított volna Carter szempontjából. Nem járt díj azért, ha az ember régóta bent volt. Egyedül evett, egyedül tornázott, egyedül zuhanyozott, és egy hét ugyanannyi volt a számára, mint egy nap vagy egy hónap. Csak az a nap lesz majd más, amikor a börtönigazgató és a börtönlelkész megjelenik a cellájánál, és elviszik abba a szobába, ahol majd beadják neki az injekciót; és ez a nap már nem is volt olyan messze. Olvasni szabad volt, de az olvasás sosem ment neki könnyen, úgyhogy már rég letett róla, hogy vesződjön vele. Cellája egy kétszer három méteres betonkalitka volt, rajta ablak és egy acélajtó, azon pedig egy nyílás, ami éppen elég szélesnek bizonyult ahhoz, hogy az ember át tudja csúsztatni rajta a kezét. Carter az idő nagy részében csak feküdt a priccsén. A feje akár egy üres vödör. Az idő feléről el se tudta dönteni biztosan, hogy ébren van-e vagy alszik. Az a nap ugyanúgy kezdődött, mint az összes többi: hajnali háromkor felkapcsolták a villanyt, és belökték a reggelis tálcákat a nyílásokon. Reggelire rendszerint hideg zabpehely volt, vagy porított tojás, vagy palacsinta; az volt a jó reggeli, amikor mogyoróvajat tettek a palacsintákra, és ez most egy ilyen jó reggeli volt. A műanyag villa menet közben eltört, úgyhogy Carter az ágyán ülve összehajtotta a palacsintákat, úgy ette meg őket. Az épületszárny többi lakója panaszkodott az ételre, mondták, hogy milyen csapnivaló, de Carter azt gondolta, hogy alapjában véve nem is olyan rossz. Evett már rosszabbat is, és voltak olyan napok is az életében, amikor semmi nem került a gyomrába, úgyhogy a mogyoróvajas palacsinta látványát szívesen fogadta reggelente, még ha nem is akkor hozták, amikor már tényleg világosodott. Természetesen voltak napok, amikor lehetett látogatni, de Carternek egy kivételével nem volt látogatója a börtönben töltött idő alatt. Az az egy a nő férje volt, aki elmesélte neki, hogy megérintette őt Jézus Krisztus, az Úr maga, és imáiban sokszor beszélt arról, amit Carter tett, azaz hogy végleg, örökre elvette tőle és a gyerekeitől a gyönyörű feleségét. Azt is elmondta neki, hogy az imádkozással töltött hetek és hónapok során belenyugodott a dologba és úgy döntött, megbocsát neki. Az üvegfal másik oldalán ülő férfi a füléhez szorította a telefont és sokat sírt. Időről időre Cartert is megérintette a kereszténység, úgyhogy hálás volt azért, amit a nő férje mondott; de miközben beszélt, Carternek úgy tűnt, hogy ez a megbocsátás inkább egy döntés eredménye volt, hogy a férfi jobban érezhesse magát. Arról biztosan nem volt szó, hogy leállítja azt, amit Carterrel készülnek tenni. Carter nem értette, mit javítana a helyzetén az, ha beszélnek a témáról, úgyhogy megköszönte a férfinak, aztán mondta neki, hogy az Isten áldja, és sajnálja. Ha találkozik a feleségével a mennyben, akkor elmeséli neki, mit tett itt ma a férje, mire a férfi nagy sietve felkelt és távozott, miközben ő még mindig tartotta a telefont. Ekkor járt nála utoljára látogató a börtönben, és ennek is már legalább két éve. Ami azt illeti, a nő, Wood felesége mindig kedves volt vele. Adott neki egy plusz ötöst vagy tízest, a meleg napokon pedig kihozta a jeges teát. Mindig egy kis tálcán hozta, ahogy a vendéglőkben. Az, ami történt közöttük, zavarba ejtő volt; Carter mélységesen sajnálta, de még 22

mindig nem bírta felfogni, akárhogy forgatta a fejében. Azt soha nem mondta, hogy nem követte el, csak azt nem érezte igazságosnak, hogy olyasmi miatt kell meghalnia, amit nem ért, vagy legalábbis úgy, hogy már nem lesz lehetősége rájönni. Többször átgondolta, de négy év alatt egyszer sem lett világosabb. Wood úrral ellentétben Carter nem tudott eljutni a belenyugvásig. Az egésznek mintha egyre kevesebb értelme lett volna; és ahogy a napok, a hetek és a hónapok egyetlen masszává álltak össze, már abban sem volt biztos, hogy egyáltalán jól emlékszik-e a dologra. Reggel hatkor, amikor műszakváltás volt, az őrök megint mindenkit felébresztettek. Névsort olvastak, aztán végigmentek a folyosón a szennyes zsákokkal, és kicserélték az alsónadrágokat meg a zoknikat. Ez azt jelentette, hogy péntek van. Carternek egy héten csak egyszer volt lehetősége zuhanyozni, és csak hatvan naponként mehetett borbélyhoz, úgyhogy jó volt, hogy tiszta ruhában lehetett. Nyáron – amikor az ember egész nap izzadt, még akkor is, ha mozdulatlanul feküdt, mint egy kő – bőrének tapintása még ragadósabb volt, de az ügyvédje hat hónappal azelőtt küldött neki egy levelet, amelyből arra következtetett, hogy a tavalyi volt az utolsó texasi nyár az életében. Június másodikán vége lesz. Gondolatait két hangos kopogás szakította meg. – Carter. Anthony Carter – mondta egy hang, a Csonttörőé, aki a műszak vezetője volt. – Ugyan már, Csonttörő – mondta Anthony az ágyon fekve. – Mit gondoltál, ki van itt? – Gyere az ajtóhoz, Tony. – Még nincs itt a sétaidő. És a zuhany se ma van. – Gondolod, hogy egész reggel ráérek itt álldogálni és veled diskurálni? Carter feltápászkodott az ágyról, ahol addig feküdt a plafont bámulva, és a nőn meg a tálcán hozott jeges teán gondolkodva. Lassan mozgott, minden porcikája sajgott. Nagy nehezen térdre ereszkedett, háttal az ajtónak. Ezerszer megtette már ezt, de még mindig nem szerette. Az egyensúly megőrzése volt a probléma. Miután letérdelt, összehúzta a lapockáját, hátratette a karját, és tenyérrel felfelé kidugta a kezét a nyíláson, amin az ételt adták. Érezte a fém hideg érintését, miközben a Csonttörő a csuklójára tette a bilincset. Mindenki Csonttörőnek hívta, mert mindig nagyon meghúzta a bilincset. – Most állj hátra, Carter. Carter előretolta az egyik lábát. Miközben áthelyezte a súlypontját, bal térde megroppant. Óvatosan felállt, és közben visszahúzta megbilincselt kezét a nyílásból. A túloldalon hallotta a Csonttörő kulcskarikájának a csörgését, aztán kinyílt az ajtó. Mögötte ott állt a Csonttörő és az őr, akit csak úgy hívtak, Dennis, a komisz. A haja miatt kapta ezt a nevet, ami úgy nézett ki, mint a rajzfilmben szereplő kölyöké, meg azért, mert szeretett komiszkodni a botjával. Valamilyen módon képes volt megtalálni azokat a pontokat az ember testén, amikről azelőtt nem is tudta, hogy egy kis bökéstől ennyire tudnak fájni. – A jelek szerint látogatód érkezett, Carter – mondta a Csonttörő. – És nem az anyád, és nem is az ügyvéded. A Csonttörő nem mosolygott, de Dennis láthatólag jól érezte magát. Megpörgette a botját, mint egy mazsorett. – Az anyám tízéves koromban meghalt – mondta neki Carter. – És ezt nagyon jól tudod, mert már kábé százszor elmondtam neked. Ki keres? – Nem mondhatom meg. A börtönigazgató rendezte el. Nekem csak az a dolgom, hogy beszélőre vigyelek. Carter úgy vélte, ez nem sok jót ígér. A nő férje már nagyon régen látogatta meg; lehet, hogy elköszönni jött, vagy pedig megmondani neki, hogy meggondolta magát, mégse bocsát meg neki, és menjen inkább egyenesen a pokolba. Akár így, akár úgy, Carter már nem tudott mit mondani a férfinak. Többször bocsánatot kért mindenkitől, és úgy érezte, hogy most már befejezte. – Na, lódulj – mondta a Csonttörő. Végigvezették a folyosón. A Csonttörő erősen fogta az egyik könyökénél, úgy irányította, mint egy gyereket a tömegen át, vagy egy lányt tánc közben. Így vitték az embert mindenhova, még zuhanyozni is. Részben ugyan hozzászokott, hogy idegenek fogdossák, de azért nem teljesen. Dennis ment elöl. Kinyitotta az ajtót, ami elválasztotta a magánzárkákat a szárny többi részétől, 23

aztán a másik, külső ajtót. Végigmentek a folyosón a többi fogoly mellett odáig, ahol a beszélők vannak. Carter csaknem két éve nem volt a H jelű szárnyon kívül – H, mint „húgyfészek”, H, mint „húzz rá még egyet a fekete seggemre azzal a bottal”, H, mint „hé, mama, most már csak pár nap, és találkozom Jézussal”. Tekintetét a földre szegezve ment, de azért időnként körbekémlelt, hogy legalább lásson valami újat. Persze továbbra is a börtönben volt, beton, acél és súlyos ajtók útvesztőjében, ahol a párás levegőben fanyar emberszag terjengett. Amikor a látogatók számára fenntartott területre értek, jelentkeztek az ügyeletes tisztnél, majd beléptek egy üres fülkébe. Odabent a levegő tíz fokkal melegebb volt, és olyan erős klórszag terjengett, hogy csípte Carter szemét. Míg Dennis a botja végét a Carter állkapcsa alatti puha ponton tartotta, a Csonttörő levette a bilincset, majd elöl újra összebilincselte a kezét és ezúttal a lábát is. A falon mindenfelé kiírások voltak arról, hogy mit lehet tenni és mit nem, de Carter nem vette a fáradságot, hogy akár egyet is elolvasson belőlük, sőt rájuk se pillantott. Odatolták a székhez, és kezébe nyomták a telefont, amit Carter csak úgy tudott a füléhez tartani, ha mellkasáig felhúzta a térdét. A lánc hosszú cipzárként feszült meg a mellkasán. – A múltkor nem kellett a bilincs – mondta Carter. – Bocsánat, elfelejtettünk szépen megkérni? – mondta a Csonttörő gonoszan vihogva. – Baszódj meg, Carter. Tíz perced van. Aztán kimentek, Carter pedig várta, hogy a túloldalon kinyíljon az ajtó, és kiderüljön, ki az, aki ilyen hosszú idő után meglátogatja. Brad Wolgast titkos ügynök gyűlölte Texast, úgy, ahogy volt. Gyűlölte az időjárást, mert az egyik percben akkora volt a forróság, mint egy kemencében, a következőben meg már jeges volt a levegő, és a páratartalom is olyan magas volt, hogy az ember úgy érezte, mintha egy nedves törülközőt csavartak volna a fejére. Gyűlölte a látványt, a lapos, szélfútta semmit meg a magas, szánalmasan csenevész fákat, melyeknek főágai mind olyan göcsörtösek voltak, mintha Dr. Seuss rajzolta volna őket. Gyűlölte az óriásplakátokat, az autósztrádákat, a jellegtelen lakóparkokat és a cirkuszi sátor méretű texasi zászlót, amely ott lobogott mindenütt. Gyűlölte az óriási furgonokat, amikből rengeteg szaladgált az utakon, hiába került tizenhárom dollárba egy gallon benzin, és hiába párolta magát lassan agyon a világ, mint egy csomag borsó a mikrobán. Gyűlölte a csizmákat, az övcsatokat meg azt, ahogy az emberek beszéltek, mintha az egész napot lasszózással és lovaglással töltenék, és nem fogmosással, meg biztosítások eladásával meg könyveléssel, mint akárhol másutt. De leginkább azért gyűlölte Texast, mert az általános iskola felső tagozata alatt itt kellett élnie. Wolgast a negyvennégy éve ellenére még mindig aránylag jó formában volt, de itt-ott már voltak fájdalmai, és a haja is ritkulni kezdett. A hatodik osztály régen volt, a seb már rég begyógyult, de azért miközben az 59-es országúton hajtottak Houstonból észak felé Doyle-lal, és körülvette őket a tavaszi Texas, mintha mégis vérzett volna. Az óriási, sertéskarajforma Texas maga volt a kín. Az egyik percben még Oregonban volt, és nagy boldogan horgászott a Coos folyó torkolatánál egy mólón, vagy a hosszú, üres órákban a barátaival játszott a házuk mögötti erdőben; a következőben meg már Houstonban, a városi posványban találta magát. Egy ócska tanyaházban éltek, ahol egy szemernyi árnyék sem volt. Amikor a negyven fokos hőségben gyalog bandukolt az iskolába, úgy érezte, mintha egy nagy cipő taposna a fejére. Azt hitte, hogy Houston maga a világ vége. Az első tanítási napon a tanár megkérte, hogy álljon föl, és szavalja el a texasi hűségesküt, mintha legalábbis egy egészen másik országba költözött volna. Három siralmas évet húzott ott le, és a távozás körülményei ellenére életében nem volt még olyan boldog, mint amikor eljöhetett onnan. Apja gépészmérnök volt; szülei akkor találkoztak, amikor az apja a főiskola után matektanári állást vállalt a Grande Ronde-i rezervátumban, ahol mesztic anyja – akinek a vezetékneve Jegesmedve volt – segédnővérként dolgozott. A pénz miatt mentek Texasba, de amikor 1986-ban begyűrűzött az olajválság, az apját elbocsátották. Megpróbálták eladni a házat, de nem tudták, úgyhogy az apja végül eldobta a kulcsokat a tengerparton. Először Michiganbe költöztek, aztán Ohióba, majd New York állam északi részére. Alkalmi munkákból éltek, de az apja sosem heverte ki igazán, ami történt. Amikor két hónappal Wolgast érettségije előtt – három év alatt három középiskolába

24

járt – meghalt hasnyálmirigyrákban, könnyű volt Texast okolni érte. Az anyja visszaköltözött Oregonba, de már ő is meghalt. Mindenki meghalt. Az első emberért, Babcockért, Nevadába kellett menni. Volt aztán arizonai, louisianai, kentuckyi, wyomingi, floridai, indianai és delaware-i delikvens is. Wolgastot ezek a helyek sem érdekelték igazán, de Texasnál minden jobb volt. Wolgast és Doyle előző éjjel repülővel ment Denverből Houstonba. Éjszaka a reptér közelében szálltak meg egy Radisson hotelban (Wolgast fontolgatta, ne tegyen-e egy rövid kitérőt a városba, és akkor esetleg megkereshetné a régi házát, de aztán eltűnődött, hogy mi a francért is akarna ő ilyesmit csinálni). Aztán reggel elmentek a bérelt autóért – egy Chryslerért, ami olyan új volt, mint egy bankjegy, amin még meg se száradt a tinta –, és észak felé vették az irányt. Az idő tiszta volt, és az ég olyan kék, mint a búzavirág; Wolgast vezetett, Doyle közben a tejeskávéját kortyolta, és az aktát, azaz az ölében heverő papírhalmot olvasta. – Hadd mutassam be Anthony Cartert – mondta Doyle, és feltartotta a fényképet. – A tizenkettes számú alany. Wolgast nem akarta megnézni, mert pontosan tudta, mit fog látni: egy újabb petyhüdt arcot, egy újabb szempárt, amelyik alig tud olvasni, egy újabb lelket, amelyik túl sokáig bámult magába. Voltak köztük feketék és fehérek, kövérek és soványak, öregek és fiatalok, de a tekintete mindnek üres volt, mint egy kanális, amelyik az egész világot magába tudná szippantani. Könnyű volt velük együtt érezni a távolból, de csak a távolból. – Nem is akarod tudni, mit követett el? Wolgast vállat vont. Ráért megtudni, de most épp annyira megfelelt, mint bármikor máskor. Doyle szürcsölt a tejeskávéból, és olvasni kezdett. – Anthony Lloyd Carter. Fekete, százhatvan centi magas, ötvenöt kiló – abbahagyta és felnézett. – Ez megmagyarázza a becenevet. Találd ki, mi az. Wolgast már most fáradtnak érezte magát. – Megfogtál. Little Anthony? – Little Anthony and the Imperials? Az már régi dolog, főnök. A-Tony. A, mint apró, gondolom, de sose lehet tudni. Anyja elhunyt, apa már az elején sincs sehol, állami árvaházak sora. Már rögtön csupa rossz dolog. Priusza volt, de csak kisebb kihágások, kéregetés, közbotrány okozás, ilyesmi. A történet a következő. Emberünk, Anthony hetente vágja a nőnél a füvet. A nő neve Rachel Wood, River Oaks kerületben él, két kislánya van, a férje jól menő ügyvéd. Jótékonysági bálok, segélyszervezetek, vidéki sportklubok, ami kell. Anthony Carter a védence lesz. Egy nap meglátja őt, ahogy ott áll egy felüljáró alatt egy táblával, amin valami ilyesmi áll: éhes vagyok, kérem segítsenek. Lényeg az, hogy hazaviszi, csinál neki egy szendvicset, telefonál egyet-kettőt, és talál is neki lakhelyet valami szociális otthonban, aminek a részére pénzt szokott felhajtani. Aztán elhívja az összes River Oaks-i barátját, és azt mondja nekik, segítsünk ezen a fickón, nincs valami tennivaló a ház körül? Rendes cserkészlányhoz illően megszervezi Carter munkarendjét. A fickó elkezd mindenhol füvet nyírni, sövényt nyesni, tudod, ami munka akad a nagy házak körül. Ez így megy körülbelül két évig. Minden pompásan alakul, mígnem egy nap az egyik kislány – az ötéves – beteg lesz, és nem megy iskolába, hanem otthon marad. Megérkezik emberünk, Anthony. A mama éppen csinál valamit, telefonál vagy ilyesmi. A kislány kimegy a kertbe, és meglátja Anthonyt. Tudja, kicsoda, hiszen rengetegszer látta már, de ezúttal valami nem stimmel. A kislány megijed. Valamit írnak itt, hogy a férfi talán hozzáért, de a törvényszéki elmeszakértő nem biztos benne. Mindenesetre a lány sikítani kezd, a mama kirohan a házból, ő is sikít, mindenki sikít, hirtelen az egész egy nagy sikító versennyé válik, egy istenverte sikolyolimpia lesz belőle. Az egyik percben még derék ember, aki jön füvet nyírni, és időben érkezik, a következőben meg azt látja, hogy ott van egy fekete fickó a gyerekével, és az egész terézanyáskodás el van felejtve. Előtörnek az ösztönök. Küzdelem kerekedik. A mama valahogy beesik a medencébe, vagy belökik. Anthony utánaugrik, talán azért, hogy segítsen neki, de a nő továbbra is sikít, és lerázza magáról. Ekkorra tehát már mindenki vizes, üvölt és csapkod jobbra-balra – Doyle abbahagyta, és fürkészőn Wolgastra nézett. – Tudod, hogy végződik? – Vízbe fojtja? 25

– Talált. Ott, a kislány szeme láttára. Egy szomszéd hallotta az egészet, és hívta a zsarukat, úgyhogy amikor odaértek, a fickó még a medence szélén ült, a nő pedig ott lebegett benne. Nem valami szép – fejezte be a fejét rázva. Wolgastot néha zavarta, hogy Doyle mennyi energiát fektet ezekbe a történetekbe. – Van valami esély rá, hogy baleset volt? – Az áldozat történetesen az egyetemi úszócsapat tagja volt, és még mindig leúszott ötven hosszt reggelenként. A vád képviselője jól ki is használta ezt a kis részletet. Na meg azt, hogy Carter lényegében beismerte, hogy megölte. – Mit mondott, amikor letartóztatták? Doyle vállat vont. – Csak azt akarta, hogy a nő abbahagyja a sikítást. Aztán kért egy pohár jeges teát. Wolgast megrázta a fejét. A történetek mindig nyomasztóak voltak, de őt különösen a kis részletek fogták meg. Egy pohár jeges tea. Jézus Mária. – Mit mondtál, mennyi idős? Doyle visszalapozott pár oldalt. – Nem mondtam. Harminckettő. Huszonnyolc volt, amikor őrizetbe vették. És a lényeg most következik. Nincs rokona. Utoljára bő két éve volt látogatója a börtönben: az áldozat férje. Még az ügyvédje is másik államba költözött, miután elutasították a fellebbezést. Carter ügyét átadták valaki másnak a Harris megyei rendőrségen, de ott még az adminisztrációt se kezdték el. Ebből kifolyólag senki nem foglalkozik a dologgal. Anthony Cartert június másodikán kivégzik hidegvérrel elkövetett gyilkosságért, de ez az égvilágon senkit nem érdekel. A fickó lényegében már most élőhalott. Másfél órás autóút után értek a börtönbe. Az utolsó tizenöt percet egy másodrendű megyei főúton tették meg, amit helyenként árnyat adó fenyőernyők, másutt búzavirággal borított, nyílt, füves prérik szegélyeztek. Még csak dél volt; egy kis szerencsével vacsorára végezhetnek is, gondolta Wolgast, és akkor még elég idejük marad, hogy visszamenjenek Houstonba, leadják a bérelt autót, és felszálljanak egy Coloradóba tartó gépre. Jobban szerette, ha gyorsan letudják ezeket az utakat; amikor túl sokáig kellett időzni, mert a fickó hímezett-hámozott és húzta az időt – persze végül is mindig mindenki ráállt –, émelyegni kezdett a gyomra az egész dologtól. Stephen Vincent Benet egy novellája jutott olyankor az eszébe, Az ördög és Daniel Webster, amit még a középiskolában olvasott, meg az, hogy ebben az alkuban ő az ördög. Doyle más volt. Először is fiatalabb volt nála, még a harmincat sem töltötte be. A pirospozsgás indianai farmergyerek örömmel játszotta Robin szerepét a Wolgast alakította Batman oldalán, és olyan mesterkéletlen, régimódi, középnyugati hazafiassággal hívta őt főnöknek, hogy Wolgast valósággal látta, amint felugrik, amikor felcsendül a nemzeti himnusz a tévében egy baseballmeccs elején. Wolgast azelőtt nem gondolta volna, hogy még mindig készülnek olyan emberek, mint Phil Doyle. Doyle eszéhez és a rá váró szép jövőhöz pedig kétség sem fért. Az egyetem elvégzése után jelentkezett a jogi karra, közben pedig csatlakozott a titkosszolgálathoz, nem sokkal a bloomingtoni Mail of America nevű bevásárlóközpontban történt mészárlás után – iráni muzulmán terroristák háromszáz, az ünnepekre készülő vásárlót gyilkoltak le; a biztonsági kamerák az egész borzalmat rögzítették, úgyhogy a CNN televízió hátborzongató részletességgel tudta visszajátszani, és ekkor úgy tűnt, hogy a fél ország már aznap kész lenne elszegődni valahová, akárhová. Miután befejeződött a kiképzése, Doyle-t a denveri területi irodába helyezték, és a terrorizmus elleni küzdelmet jelölték ki feladatául. Amikor a hadsereg keresett két titkos ügynököt, Doyle első volt az önként jelentkezők között. Wolgast ezt nem értette egészen; a „NOÉ akció” elméletileg zsákutcának tűnt, és Wolgast éppen ezért fogadta el a megbízást. Éppen akkor vált el – Lilával kötött házassága nem ért véget, hanem inkább lassan elillant, úgyhogy meg is lepte, mennyire elszomorítja a tényleges határozat –, és úgy gondolta, ha néhány hónapig utazgat, az segít a tisztánlátásban. A válás után kapott egy kisebb összeget – a Cherry Creek kerületben lévő házuknak az őt illető részét, plusz egy kis pénzt a nyugdíjbiztosításból, amit Lila a kórházban kötött –, és ténylegesen elgondolkodott azon, hogy végleg otthagyja a szolgálatot, visszamegy Oregonba, és a pénz segítségével nyit valami kis üzletet: barkácsboltot vagy esetleg sportszerüzletet, nem mintha bármelyikhez is értett volna. Azok, akik 26

otthagyták a szolgálatot, végül mindig a vagyonvédelemben kötöttek ki, de Wolgast számára sokkal vonzóbb volt a kis bolt gondolata, az egyszerűség és a tisztaság, a polcok, melyeken baseballkesztyűk vagy kalapácsok sorakoznak, szóval olyan tárgyak, amiknek a célját már ránézésre meg lehet állapítani. A NOÉ akció pedig gyerekjátéknak tűnt, úgyhogy ha így dönt, legalább kellemesen telik az utolsó szolgálati éve. Persze kiderült, hogy a feladat több, mint puszta papírmunka és pesztrálás, sőt sokkal több, és azon tűnődött, vajon Doyle tudott-e erről valahonnan. A börtönben ellenőrizték a személyazonosságukat, és le kellett adniuk a fegyvereiket, aztán az igazgató irodájába mentek. A többi börtönhöz hasonlóan ez is nyomasztó hely volt. Miközben várakoztak, Wolgast a mobilja segítségével megnézte, mikor indulnak járatok este Houstonból – volt egy nyolc harminckor, azt még elérhetik, ha gyorsan dolgoznak. Doyle szótlanul átlapozta a Képes Sportot, mintha csak a fogorvosnál várna. Nem sokkal múlt egy óra, amikor a titkárnő bevezette őket. A börtönigazgató egy ötven év körüli fekete férfi volt, a haja őszült, és egy súlyemelő mellkasa rejlett a mellényébe préselve. Amikor beléptek, nem állt fel, és nem is nyújtott kezet. Wolgast odaadta neki a papírokat, hogy nézze át, ő pedig, miután elolvasta, felnézett. – Ilyet még életemben nem láttam. Mi a francért kéne maguknak Anthony Carter? – Attól tartok, ezt nem árulhatom el. Mi csak azért jöttünk, hogy elvigyük őt. – Értem – mondta a börtönigazgató, miután félretette a papírokat, és összekulcsolta kezét az asztalon. – És mi van, ha azt mondom, nem? – Akkor mondok magának egy telefonszámot, amit ha felhív, akkor az illető a vonal másik végén minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy elmagyarázza, nemzetbiztonsági ügyről van szó. – Egy telefonszámot. – Ahogy mondja. A börtönigazgató ingerülten sóhajtott, tett egy száznyolcvan fokos fordulatot a székével, majd kifelé mutatott a háta mögötti széles ablakon. – Uraim, tudják, mi az ott kint? – Nem egészen értem. Ismét szembefordult velük. Nem látszott dühösnek, mindössze olyan ember benyomását keltette, aki megszokta, hogy az ő akarata szerint történnek a dolgok. – Ez Texas állam. Pontosabban hétszázezer négyzetkilométernyi Texas. És legutóbb, amikor megnéztem, én ennek az államnak dolgoztam. Nem Washingtonnak és nem is a CIA-nek, vagy akárki is az, aki azon a számon felveszi. Anthony Carter az én felügyeletem alatt áll itt a börtönben, és ennek az államnak a polgárai engem bíztak meg, hogy végrehajtsam a kiszabott ítéletet. És én, hacsak a kormányzó nem hív fel, így fogok tenni. Istenverte Texas! – gondolta Wolgast. – Ez egész nap el fog tartani. – Ez megoldható. – Hát akkor – mondta a börtönigazgató, miközben nyújtotta Wolgastnak a papírokat – oldja meg. Miután a bejáratnál visszakapták a fegyvereiket, visszamentek az autóhoz. Wolgast felhívta a denveri irodát, ahonnan kódolt vonalon kapcsolták Sykes ezredest. Wolgast előadta, mi történt; Sykes bosszankodott, de azt mondta, intézkedik. Legfeljebb egy nap. Csak maradjanak a környéken, és várják a hívást, aztán írassák alá a papírokat Anthony Carterrel. – Csak hogy tudják, lehet, hogy lesz egy kis változás az eljárásrendben, ami önöket is érinti. – Miféle változás? Sykes habozott. – Majd elmondom. Csak írassák alá Carterrel. Huntsville-be hajtottak, és bejelentkeztek egy motelba. A börtönigazgató időhúzó játéka már nem volt új dolog – azelőtt is többször megtörtént. A késedelem idegesítő volt, de mindössze ennyi. Néhány napon, de legfeljebb egy héten belül Carter benne lesz a rendszerben, és mindent, ami azt bizonyítaná, hogy ő valaha létezett, nyomtalanul eltüntetnek. Még a börtönigazgató is meg fog esküdni, hogy sosem hallott a fickóról. Valakinek persze beszélnie kell majd az elhunyt férjével, a River Oaks-i ügyvéddel, akinek most már egyedül kell majd felnevelnie a két kislányt, de ez nem 27

Wolgast dolga volt. Kiállítanak majd egy halotti anyakönyvi kivonatot, és valószínűleg kitalálnak egy történetet, hogy Cartert szívroham érte, aztán gyorsan el is hamvasztották, szóval végül megkapta méltó büntetését. Ez már nem volt lényeges, majd valaki elintézi. Ötig nem jött semmi hír, így levették az öltönyt, és átöltöztek farmerba, aztán végigsétáltak az utcán, hogy keressenek egy helyet, ahol majd vacsorázhatnak. Egy steakbüfét választottak, ami egy nagyáruház és egy elektronikai szaküzlet között húzódott meg a szabadtéri bevásárlóközpontban. Egy láncolat része volt, és ez pont megfelelt nekik – amikor utaztak, a lehető legkisebb feltűnést kellett kelteniük, és a lehető legkevesebb nyomot hagyniuk a környéken, amerre jártak. Wolgast be volt sózva a késedelem miatt, úgy tűnt viszont, hogy Doyle-t nem izgatja a dolog. Egy jó vacsora és egy kis szabadidő egy idegen városban a szövetségi kormány előzékenysége folytán – nem lehetett okuk panaszra. Doyle lassan átrágta magát egy hatalmas, deszka vastagságú bélszínszeleten, miközben Wolgast egy hátszínt csipegetett. Miután készpénzben kifizették a számlát – a Wolgast zsebében levő, ropogós bankókból álló kötegből –, leültek a bárpultnál. – Mit gondolsz, alá fogja írni? – kérdezte Doyle. – Mindig aláírják – felelte Wolgast a jeget csörgetve a whiskyjében. – Gondolom, nem nehéz eldönteni – mondta Doyle, miközben homlokát ráncolva nézett a poharába –, hogy a tű, vagy az, ami a kettes függöny mögött van, akármi is legyen az. De még így is. Wolgast tudta, mire gondol Doyle: a kettes függöny mögött sem lehet semmi jóra számítani. Mi másért keresnének halálraítélteket, olyanokat, akiknek nincs semmi vesztenivalójuk? – Még így is – helyeselt. A bárpult fölötti tévében egy kosárlabdameccs ment. Egy kis ideig csendben nézték. Nemrég kezdődött, de a csapatok csak lomhán passzolgatták ide-oda a labdát anélkül, hogy bármit is kezdtek volna vele. – Tudsz valamit Liláról? – kérdezte Doyle. – Tulajdonképpen igen – felelte Wolgast, majd szünetet tartott. – Férjhez megy. Doyle szeme elkerekedett. – Ahhoz a fickóhoz? Az orvoshoz? Wolgast bólintott. – Ez gyorsan ment. És mit mondtál erre? Te jó isten, de ugye azért nem hívott meg az esküvőre? – Nem egészen. Küldött egy emailt, mert szerette volna, ha tudok róla. – És mit válaszoltál? Wolgast vállat vont. – Semmit. – Nem válaszoltál semmit? Volt még más is abban az emailben, de Wolgast abba már nem akart belemenni. Lila a következőt írta: „Kedves Brad, szeretném, ha tudnál róla, hogy David és én gyereket várunk, és jövő héten összeházasodunk. Remélem, te is örülsz.” Ült a képernyő előtt, és jó tíz percig bámulta az üzenetet. – Mit is válaszoltam volna? Elváltunk, azt csinál, amit akar – mondta, majd lehajtotta a whiskyjét, és további bankókat vett le a kötegből. – Jössz? Doyle körbejáratta a tekintetét a termen. Amikor leültek a bárpulthoz, a hely még szinte üres volt, de közben sokan betértek, köztük egy fiatal nőkből álló társaság, akik összetoltak három magas asztalt, kan-csószám itták a Margaritát, és hangosan beszélgettek. Volt egy főiskola a közelben, és Wolgast úgy vélte, a nők vagy diákok, vagy munkatársak. Hiába rohad szét a világ, a Huntsville-i bárok esténként akkor is olcsóbban adják az italt, a szép lányok pedig megtöltik ezeket a bárokat. Tapadós ing volt rajtuk, és a térdeknél divatosan felhasított csípőnadrág. Arcukat és hajukat a városban töltendő estének megfelelően készítették ki, és vedeltek. Egy erős testalkatú lány, aki háttal ült nekik, annyira lent hordta a farmerját, hogy Wolgast látta a kis szívecskéket a bugyiján. Nem tudta eldönteni, hogy szeretné-e közelebbről is megnézni őket, vagy inkább ráterítene a lányra egy pokrócot. 28

– Én még maradok egy kicsit – mondta Doyle, és megemelte a poharát, mintha köszöntőt mondana. – Megnézem a meccset. Wolgast bólintott. Doyle nem volt házas, és komoly kapcsolata sem volt. A szükségesnél jobban nem volt szabad vegyülniük, de nem látta be, mi köze lenne neki ahhoz, hogyan tölti Doyle az estét. Egy csöpp irigységet érzett, de aztán elhessegette a gondolatot. – Rendben. Csak ne feledd… – Jó. Ahogy az erdészet kabala medvéje mondja: Csak fényképeket készíts, és csak lábnyomokat hagyj. Ettől a pillanattól kezdve én egy száloptikai utazó ügynök vagyok Indianapolisból. A lányok mögöttük nevetésben törtek ki; Wolgast kihallotta a tequilát a hangjukból. – Indianapolis szép város – mondta Wolgast. – Ennél mindenesetre jobb. – Ó, azt azért nem mondanám – felelte Doyrle pajkosan vigyorogva. – Szerintem nekem itt is nagyon fog tetszeni. Wolgast kiment, és végigsétált az országúton. A mobilját a motelban hagyta, mert arra gondolt, hátha vacsora közben kapják a hívást, és akkor menniük kell; de most megnézte, és nem volt üzenet. A vendéglő zaja és nyüzsgése után nyomasztotta a szoba csendje. Eszébe jutott, mi lett volna, ha ott marad ő is Doyle-lal, de tudta, hogy manapság nem túl kellemes társaság. Levette a cipőjét, és ruhástól az ágyra feküdt, hogy megnézze a meccs hátralevő részét. Az nem érdekelte, ki nyer, de legalább lekötötte a gondolatait. Végül valamivel éjfél – Denverben tizenegy – után, egy kicsit talán kései órán, azt tette, amit megtiltott magának: Lila számát tárcsázta. Egy férfi vette föl. – Szia, David, Brad vagyok. David egy pillanatig nem szólt semmit. – Késő van, Brad. Mit szeretnél? – Ott van Lila? – Hosszú napja volt – mondta határozottan David. – Fáradt. Tudom, hogy fáradt – gondolta Brad –, hat évig egy ágyban aludtam vele. – Tudnád adni? David sóhajtott, és egy puffanással letette a kagylót. Wolgast hallotta a lepedősuhogást, aztán David hangját, amint Lilához beszél. „Brad az, de az isten szerelmére, mondd meg neki, hogy legközelebb épeszű időben telefonáljon.” – Szervusz, Brad. – Bocsánat, hogy ilyen későn telefonálok. Észre se vettem, hogy így elszaladt az idő. – Ezt egy pillanatig sem hiszem el. Miért hívsz? – Texasban vagyok, egy motelban, de nem mondhatom meg, pontosan hol. – Texasban – ismételte a nő, majd szünetet tartott. – Gyűlölöd Texast. De nem hiszem, hogy azért hívtál, hogy elmondd, hogy Texasban vagy, ugye? – Bocsánat, nem kellett volna felköltenem téged. Gondolom, David nem örül túlzottan. – Ó, semmi gond – mondta Lila sóhajtva. – Azért még nincs harag, igaz? David nagyfiú, majd túlteszi magát rajta. – Megkaptam az emailt. – Aha. – Wolgast hallotta, ahogy lélegzik. – Valahogy sejtettem. Feltételeztem, hogy ezért hívsz. Gondoltam, hogy valamikor még hallani fogok rólad. – Összeházasodtatok? – Igen. Múlt hétvégén, itthon. Csak néhány barát volt jelen, meg a szüleim. Felőled is érdeklődtek, akarták tudni, hogy vagy. Mindig is nagyon kedveltek. Felhívhatnád őket, ha gondolod. Azt hiszem, az apámnak mindenkinél jobban hiányzol. Wolgast elengedte a megjegyzést a füle mellett – mindenkinél jobban? Tehát nálad is, Lila? Várta, hogy mást is mondjon, de nem mondott, és a csöndet betöltötte egy kép, ami lassan alakot öltött lelki szemei előtt. Egy kép, ami valójában egy emlék volt: Lila az ágyban, rajta egy régi póló és a zokni, amit mindig viselt, mert kihűlt a lába, akármilyen évszak volt, a térdei közé ékelve pedig egy párna, hogy egyenesen tartsa a gerincét a baba miatt. Az ő babájuk, Eva miatt. – Csak azt akartam mondani, hogy… – Hogy micsoda, Brad? – kérdezte Lila halk hangon. 29

– …hogy örülök. Ahogy kérted. Arra gondoltam, tudod, hogy most abba kéne hagynod a munkát, szabadságra menni, és jobban vigyázni magadra. Tudod, mindig azon tűnődtem, vajon… – Ezt fogom tenni – vágott közbe Lila. – Ne aggódj, minden rendben. Minden a legnagyobb rendben. Éppen hogy semmi sincs rendben – gondolta Wolgast. – Én csak arra gondoltam… – Kérlek – mondta Lila, és nagy levegőt vett. – Ettől nagyon szomorú leszek. És nekem reggel kelnem kell. – Lila… – Most már mennem kell. Wolgast tudta, hogy sír. Nem hallott semmit, ami erre utalt volna, de tudta. Mindketten Evára gondoltak, és ez megríkatja őt. Emiatt nem voltak már együtt, és nem is lehettek. Hány órát töltött azzal az életéből, hogy fogta őt, miközben sírt? És pontosan erről volt szó; nem tudta, mit mondjon, amikor Lila sírt. Csak később – de már későn – jött rá, hogy semmit sem kellett volna mondania. – A francba, Brad. Nem akartam most erről beszélni. – Bocsánat, Lila. Csak… eszembe jutott. – Tudom. A francba. A francba is. Ne tedd ezt, kérlek. Hallotta, ahogy zokog, aztán David hangja szólalt meg a telefonban. – Ne telefonálj többet, Brad. Komolyan gondolom. Érted, amit mondok? – Baszódj meg – mondta Wolgast. – Mondhatsz bármit, de ne zaklasd őt többet. Hagyj minket békén – azzal letette a kagylót. Wolgast még egyszer a mobiljára nézett, mielőtt elhajította. Csinos ívet írt le, frizbi módjára pörgött, aztán a tévé fölött a falhoz csapódott, és hallatszott, ahogy a műanyag reccsenve törik el. Azonnal megbánta. De amikor letérdelt és fölvette, látta, hogy mindössze az akkutartó rekesz pattant fel, amúgy semmi baja nem volt a készüléknek. Wolgast egyszer járt a telepen, tavaly nyáron, hogy Sykes ezredessel találkozzon. Nem annyira állásinterjú volt, egyszerűen világossá tették számára, hogy ha akarja, őt bízzák meg a NOÉ akcióval. Két katona vitte oda egy elsötétített ablakú furgonnal, de Wolgast érzékelte, hogy Denvertől nyugatra viszik, a hegyekbe. Az autóút hat órán át tartott, úgyhogy mire odaértek a telepre, el is aludt. Amikor kiszállt a furgonból, verőfényes nyári délután volt. Nyújtózkodott és körbenézett. A helyrajzból úgy képzelte, hogy valahol Ouray környékén lehetnek, vagy attól még északabbra. A levegő tiszta volt, és ritka; ahogy beszívta a tüdejébe, érezte a magaslati levegő okozta tompa lüktetést a fejtetőjében. A parkolóban egy civil várta, egy kis termetű, de arányos férfi farmerban és khakiszínű ingben, aminek feltűrte az ujját. Széles, enyhén borvirágos orrán ódivatú napszemüveg ült, olyan, amilyet régen a pilóták hordtak. Richardsnak hívták. – Remélem, nem volt vészes az út – mondta Richards, miközben kezet ráztak. Amikor közelebbről megnézte, Wolgast régi pattanások hegeit vette észre a férfi arcán. – Elég magasan vagyunk. Ha nincs hozzászokva, akkor csak nyugi. Richards átkísérte Wolgastot a parkolón egy épülethez, amit ő csak síháznak hívott, és nem minden ok nélkül, mert valóban egy nagy, háromszintes, Tudor-stílusú építmény volt, aminek látszott a külső fa-borítása, mint a régimódi sportüdülőknek. Wolgast tudta, hogy a hegyekben valaha rengeteg ilyen hely volt, a közös tulajdonú nyaralók és a modern üdülőhelyek előtti korszak ormótlan emlékei. A ház egy tágas mezőre nézett, azon túl, mintegy kilencven méterre pedig további építmények sorakoztak: salakbeton barakkok, fél tucat felfújható katonai sátor és egy közönséges út menti motelra emlékeztető alacsony épület. Katonai járművek, könnyű terepjárók, kisebb dzsipek és öt-tonnás teherautók jöttek-mentek a bekötő úton; a pázsit közepén lévő kerti székeken széles mellkasú, rövidre nyírt hajú, félmeztelen férfiak sütkéreztek. Amikor beléptek a síházba, Wolgast teljesen zavarba jött – mintha egy film díszletei mögé került volna. Az épületet szemmel láthatólag teljesen kibelezték, és az eredeti belső szerkezetet lecserélték egy modern irodaépület semleges anyagaira: szürke szőnyegek, középületekben alkalmazott 30

világítás, akusztikus álmennyezet. Akár egy fogorvosi rendelő is lehetett volna, vagy a toronyház az autósztráda közelében, ahol évente egyszer a könyvelőjével találkozott, hogy elkészítsék az adópapírjait. A recepciós pultnál Richards megkérte, hogy adja át a mobilját és a fegyverét az őrnek. A terepszínű ruhába öltözött srác mindkettőt elvette és felcímkézte. Volt lift is, de Richards elment mellette, és egy szűk folyosón át egy súlyos fémajtóhoz vezette Wolgastot. Az ajtó mögött lépcső nyílt, amin fölmentek a második emeletre, ahol egy újabb jellegtelen folyosón elértek Sykes irodájáig. Amikor beléptek, Sykes felállt; magas, jól megtermett, egyenruhás ember volt, mellkasán csillogtak a különféle színes csíkok és sávok, amelyek között Wolgast soha nem ismerte ki magát. Irodája olyan volt, mint amit skatulyából húztak ki. Mintha a lehető legjobb helykihasználás érdekében rendezte volna el a tárgyakat, még az íróasztalán lévő bekeretezett fotókat is. Az asztal közepén egy vastag, barna papírdosszié hevert. Wolgast szinte biztos volt benne, hogy az az ő személyes aktája, vagy annak valamilyen változata. Kezet ráztak, azután Sykes kávéval kínálta, amit Wolgast elfogadott. Nem volt álmos, de tudta, hogy a koffein elmulasztja a fejfájást. – Ne haragudjon a furgonos marháskodásért – mondta Sykes, és intett neki a kezével, hogy üljön le. – Ez a dolgok menete nálunk. Egy katona behozta a kávét egy műanyag kancsóban, és hozzá két porcelán csészét egy tálcán. Richards beállt az asztal mögé, háttal a telepet övező erdőségekre néző széles ablakoknak. Sykes elmagyarázta Wolgastnak, mit akar tőle. Az egész elég egyszerű – mondta –, és az alapokat Wolgast már tudja. A hadseregnek tíz-húsz halálraítéltre van szüksége egy „NOÉ akció” fedőnevű, kísérleti szakaszban lévő gyógyszeres kezelés teszteléséhez, ami a harmadik stádiumba jutott. Ha belemennek, cserébe az ítéletüket életfogytiglanra változtatják. Wolgast feladata nem állna másból, mint megszerezni az aláírásukat. Minden törvényes keretek között zajlik, csak mivel az akció nemzetbiztonsági ügy, ezeket az embereket jogi szempontból halottnak fogják nyilvánítani. Azt követően életük hátralevő részét a szövetségi büntetőjogi rendszer felügyelete alatt fogják tölteni a fehérgalléros bűnözők számára fenntartott büntetőtelepek egyikén, új személyazonossággal. Az emberek kiválasztásában számos tényező közrejátszik, de mindegyikük férfi, életkoruk húsz és harmincöt év között mozog, és nincsenek élő elsőfokú rokonaik. Wolgast közvetlenül Sykesnak jelentene; nem lenne más kapcsolattartó, bár formálisan továbbra is a titkosszolgálat alkalmazásában állna. – Nekem kell őket kiválasztanom? – kérdezte Wolgast. – Az a mi dolgunk – felelte Sykes a fejét rázva. – Tőlem fogja kapni az utasításokat. Önnek mindössze annyi a dolga, hogy megszerzi a beleegyezésüket. Onnantól, hogy aláírták, a hadsereg átveszi a dolgot. A legközelebbi szövetségi fogdába kerülnek, aztán ideszállítjuk őket. Wolgast elgondolkodott. – Ezredes, hadd kérdezzem meg… – Hogy mit csinálunk? – fejezte be Sykes, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha egy csaknem emberi mosolyt engedélyezne magának. Wolgast bólintott. – Azt értem, hogy nem mehetek bele a részletekbe. De azt fogom kérni tőlük, hogy adják fel az egész életüket. Valamit mondanom kell nekik. Sykes rápillantott Richardsra, aki vállat vont. – Magukra hagyom önöket – mondta Richards, és biccentett Wolgastnak. – Viszlát. Miután Richards kiment, Sykes hátradőlt a székében. – Nem vagyok biokémikus, úgyhogy meg kell elégednie a laikus változattal. Az előzmények, legalábbis annyi, amennyit elmondhatok önnek, a következők. Körülbelül tíz éve egy La Paz-i orvos felhívta a járványügyi központot. Négy betege volt, mind amerikai, és ledöntötte őket a lábukról egy betegség, ami leginkább a hantavírusra hasonlított – magas lázzal, hányással, izomfájdalommal, fejfájással és a vér hiányos oxigénellátásával járt. Mind a négyen ökoturisták voltak, akik egy kirándulás keretében mélyen behatoltak a dzsungelbe. Azt állították, hogy eredetileg tizennégyen voltak, de ők elszakadtak a többiektől, és hetekig bolyongtak a dzsungelben. 31

Csak a szerencsén múlt, hogy belebotlottak egy félreeső kereskedelmi állomásba, amit ferences barátok üzemeltettek, akik megszervezték, hogy elszállítsák őket La Pazba. Na mármost, a hantavírus nem egészen olyan, mint a közönséges meghűlés, de nem is annyira ritka, szóval ez az egész nem lett volna több egy pityegésnél a járványügyi intézet radarján, ha nem lett volna még valami: mind halálos rákbetegek voltak. A túrát egy Utolsó Kívánság nevű társaság szervezte. Hallott már róluk? Wolgast bólintott. – Azt hittem, hogy csak ejtőernyős ugrásokra meg ilyenekre viszik őket. – Én is ezt hittem. De szemmel láthatólag nem így van. Négyük közül az egyiknek operálhatatlan agydaganata volt, kettőnek akut limfoid leukémiája, a negyediknek pedig petefészekrákja. És mind egy szálig felépültek. Nemcsak a hantavírusból, vagy akármi is volt az, hanem a rákból is. Nyoma se maradt. Wolgast tanácstalan volt. – Nem értem. Sykes kortyolt a kávéjából. – Hát a járványügyi hivatalnál se értette senki. De valami történt, az immunrendszerük valahogy kölcsönhatásba léphetett valamivel, nagy valószínűséggel valami vírussal, amit a dzsungelben szedtek össze. Hogy az ételből, amit ettek, vagy a vízből, amit ittak? Senki nem tudott rájönni. Ők meg azt se tudták megmondani, hol voltak pontosan – mondta Sykes, majd előrehajolt az íróasztala fölött. – Tudja, mi az a csecsemőmirigy? Wolgast megrázta a fejét. Sykes a mellkasára mutatott, kicsivel a mellcsont fölött. – Egy pici valami idebent, a kulcscsont és a légcső között, ami körülbelül akkora, mint egy makk. A legtöbb emberben pubertáskorra teljesen elsorvad, és úgy éljük le az életünket, hogy a létezéséről sem tudunk, hacsak a mirigy meg nem betegszik. Igazából senki nem tudja, mire való, illetve senki nem tudta, amíg meg nem vizsgálták ultrahanggal ezt a négy beteget, és azt nem látták, hogy a csecsemőmirigy valahogy visszakapcsolta magát. Sőt a rendes mérete háromszorosára duzzadt. Ügy nézett ki, mint egy rosszindulatú daganat, de nem az volt. Az immunrendszerük meg túlhajtotta magát, és a sejtújraképződés mérhetetlenül felgyorsult. Aztán további hasznot is hajtott, mert ne feledje, hogy ezek mind ötven fölötti rákbetegek voltak. Szóval, mintha újra kamaszok lettek volna a szaglás, a hallás, a látás, a bőrfeszesség, a tüdőtérfogat, a testi erő, az állóképesség, sőt még a nemi működés tekintetében is. Az egyik férfinak például visszanőtt az összes haja. – És mindez egy vírustól? Sykes bólintott. – Ahogy említettem, ez a laikus változat. De az odalent dolgozó embereink azt gondolják, pontosan ez történt. És némelyiküknek olyan tárgyakból van diplomájuk, amiknek a nevét ki se tudom betűzni. Úgy beszélnek velem, mint egy gyerekkel, és jól teszik. – És mi történt a négy beteggel? – Nos – mondta Sykes miközben hátradőlt a székében, és az arca kicsit elkomorult – attól tartok, nem ez a történet legörömtelibb része. Mind meghaltak. Nyolcvanhat nap volt a legtöbb idő, amit bírtak. Agyérgörcs, szívroham, szélütés. A testük egyszerűen kivágta a biztosítékot. – És a többiek? – Senki nem tudja. Nyomtalanul eltűntek, köztük a túravezető is, akiről kiderült, hogy meglehetősen kétes alak. Valószínű, hogy igazából kábítószert szállított, és ezek a túrák szolgáltak fedőtevékenység gyanánt – mondta Sykes vállat vonva. – De már így is túl sokat mondtam. Mindenesetre bízom benne, hogy mindez segíteni fog magának abban, hogy helyes megvilágításba helyezze a dolgokat. Nem egyetlen betegség ellenszeréről van szó, hanem mindennek az ellenszeréről. Meddig élne egy emberi lény, ha nem volna se rák, se szívbaj, se cukorbetegség, se Alzheimer? És most odaérkeztünk, hogy okvetlenül szükségünk van kísérleti alanyokra. Nem valami szép kifejezés, de igazából nincs jobb. És itt jön be a képbe maga. Magára van szükségünk ahhoz, hogy beszervezzük ezeket az embereket. – Miért nem a békebírókat bízzák meg? Nem inkább nekik való a feladat? 32

Sykes lenézően rázta meg a fejét. – Bocsásson meg, hogy ezt mondom, de ők egyszerű börtönőrök, akiket békebírónak csúfolnak. Higgye el, ezzel kezdtük. Ha lenne egy kanapém, amit fel kell vinni a lépcsőn, rögtön őket hívnám. De ehhez nem. Sykes kinyitotta az íróasztalán heverő aktát, és elkezdte olvasni. – Bradford Joseph Wolgast, született Ashlandben, Oregon államban, 1974. szeptember 29-én. Büntetőjogi diploma kitüntetéssel 1996-ban. A titkosszolgálat be akarta szervezni, de visszautasította, és megpályázott egy politológiai doktori ösztöndíjat. Két év után azonban abbahagyta, és mégis csatlakozott a titkosszolgálathoz. A kiképzés után Daytonba helyezték? – szemöldökét felvonva Wolgastra nézett. – Nem volt valami izgalmas – mondta Wolgast vállat vonva. – Nos, mindnyájan letöltjük a büntetésünket. Két év az isten háta mögött, egy kis ez, egy kis az, főként csip-csup ügyek, de mindenhol jó értékeléseket kapott. A szeptember 11-i események után kéri áthelyezését a terrorizmus elleni ügyosztályra. Újabb tizennyolc hónapos kiképzés után, 2004 szeptemberében a denveri területi irodába kerül mint pénzügyminisztériumi összekötő. Nyomon követi azokat a pénzeket, amiket amerikai bankokba folyattak az orosz állampolgárok – azaz az orosz maffia, bár nem így hívjuk őket. A magánélete: nincs politikai kötődése, nem tagja semminek, még újságra sem fizet elő. Szülei elhunytak. Randevúzgatott, de nem volt komoly barátnője. Aztán feleségül vette Lila Kyle ortopéd sebészt, majd négy évvel később elvált – becsukta az aktát, és tekintetét Wolgast-ra emelte. – Őszintén szólva nekünk olyasvalakire van szükségünk, akinek jó a fellépése és jól tud tárgyalni, nemcsak a foglyokkal, hanem a börtönök vezetőivel is. Olyasvalakire, aki tudja, hogyan kell a lehető legkevesebb feltűnést kelteni. Amivel mi itt foglalkozunk, az teljesen jogszerű, sőt talán az emberiség történetének legfontosabb orvosi kutatása. De könnyen félre lehet érteni. Azért mondok el magának ennyi mindent, mert úgy gondolom, hogy segít, ha érti, milyen magas a tét. Wolgast arra gondolt, hogy Sykes legföljebb a történet tíz százalékát ha elmondja – meggyőző, de akkor is csak tíz százalék. – Biztonságos a dolog? Sykes megvonta a vállát. – Sokféle biztonsági szint létezik. Nem fogok magának hazudni. Vannak kockázatok De mindent el fogunk követni, hogy a lehető legkisebbre csökkentsük őket. Senkinek nem áll érdekében a rossz végkifejlet. És hadd emlékeztessem, hogy ezek halálraítéltek. Nem a legrendesebb emberek, akikkel volt szerencséje eddig találkozni, és igazából nincs sok választásuk. Adunk nekik egy esélyt, hogy leéljék az életüket, és egyúttal még esetleg az orvostudomány fejlődéséhez is jelentősen hozzájáruljanak. Ez távolról sem rossz üzlet. Itt mindenki a jó ügyért harcol. Wolgast még egy pillanatra elgondolkodott. Nem volt könnyű felfogni a dolgot. – Egyvalamit még nem értek: miért vonták be a katonaságot? Sykes erre hirtelen kimért lett, szinte mintha megsértődött volna. – Nem érti? Gondoljon csak bele. Vegyünk egy katonát, akit a horramábádi vagy a grozniji szolgálat során eltalál egy srapnel. Mondjuk egy plasztikbomba, amit az út mentén rejtettek el egy facsavarral teli ólomcsőbe. Lehet, hogy egy feketepiaci orosz löveg. Higgye el nekem, saját szememmel láttam, mire képesek az ilyenek. Ki kell onnan hoznunk. Lehet, hogy útközben elvérzik, de ha szerencsés, eljut a tábori kórházba, ahol egy traumatológus, két medikus és három ápoló összetoldozzák, amennyire tudják, aztán megy Németországba vagy Szaúd-Arábiába. Fájdalmas, borzalmas, pechje volt, és valószínűleg nem harcolhat tovább. Egy tönkrement vagyontárgy. Ablakon kidobott pénz, amit a kiképzésére költöttünk. És ez még nem minden. Leverten, dühösen hazajön, talán hiányzik az egyik végtagja, vagy valami annál is rosszabb, és semmi jót nem tud mondani senkiről és semmiről. Lent a sarki kocsmában elmondja a haveroknak, hogy elvesztette a lábát, egész életében egy zacskóba fog hugyozni, és mindezt mi végre? – Sykes hátradőlt a székében, és hagyta, hadd hasson a történet. – Tizenöt éve állunk hadban, és a dolgok mai állása szerint szerencsés esetben még tizenöt évig hadban is fogunk állni. Nem akarom áltatni. A legeslegnagyobb kihívás, amivel a katonaságnak mindig is szembe kellett néznie, az, hogyan 33

tartsa a katonákat a harctéren. Szóval tegyük fel, hogy ugyanezt a közkatonát eltalálja ugyanez a srapnel, de fél nap alatt meggyógyul magától, visszatér az egységéhez, és tovább harcol Istenért és a hazáért. Gondolja, hogy a katonaságot nem érdekelné az ilyesmi? – Most már mindent értek. – Az fontos – mondta Sykes, és az arckifejezése megenyhült. Az előadás véget ért. – Szóval én azt mondom, állja csak a cechet a katonaság, mert őszintén szólva, ha maga meglátná, mennyit költöttünk rá eddig, lehidalna. Nem tudom, maga hogy van vele, de én szívesen találkoznék az ükük-ükunokáimmal. És nem bánnám, ha még a századik születésnapomon is háromszáz méterre elüthetném a golflabdát, aztán hazamehetnék, és olyat szeretkezhetnék a feleségemmel, hogy utána egy hétig alig bírna járni. Ki ne szeretné ezt? – kérdezte, és kutatón nézett Wolgastra. – Ez a jó ügy. Se több, se kevesebb. Áll az alku? Kezet ráztak, majd Sykes elkísérte az ajtóig. Richards már várt rá, hogy visszakísérje a furgonhoz. – Még egy utolsó kérdés – mondta Wolgast. – Miért „NOÉ”? Minek a rövidítése ez? Sykes gyorsan Richardsra pillantott. Wolgast abban a pillanatban érezte, hogy az erőegyensúly eltolódik; lehet, hogy formailag Sykes a főnök, Wolgast azonban biztosra vette, hogy valamiképp ő is Richards-nak jelent, mert valószínűleg ő volt a kapocs a katonaság és azok között, akik valójában mozgatják a szálakat: az Egyesült Államok Hadseregének Fertőző Betegségekkel Foglalkozó Kutatóintézete vagy esetleg a Nemzetbiztonsági Hivatal. Sykes ismét Wolgasthoz fordult. – Ez nem rövidítés. Mondja csak, olvasta a bibliát? – Egy részét – felelte Wolgast, és először egyikükre, aztán a másikukra nézett. – Gyerekkoromban. Az anyám metodista volt. Sykes megengedett magának egy második, utolsó mosolyt. – Üsse fel ott, ahol Noé bárkájának a története van, és nézze meg, meddig élt. Ez minden. Aznap este, amikor hazaért denveri lakásába, Wolgast úgy tett, ahogy Sykes mondta. Nem volt otthon bibliája, és valószínűleg az esküvője napja óta egyetlen példányt sem látott belőle, de talált egy online szómutatót. Noé teljes életkora kilencszázötven év volt, amikor meghalt. Akkor jött rá, mi a hiányzó láncszem, amit Sykes nem említett. Persze, hiszen nyilván benne volt az aktájában. Ezért választották őt az összes lehetséges FBI-ügynök közül. Eva miatt; mert végig kellett néznie, ahogy meghal a lánya. _____ Reggel a mobilja csörgésére ébredt; éppen arról álmodott, hogy Lila visszahívta, és közölte, hogy megszületett a baba – nem a Daviddel közös babájuk, hanem az övék. Wolgast megörült, de aztán kitisztult a feje, és rájött, hol van – a Huntsville-i motelban. Az éjjeliszekrényen tapogatózva megkereste a telefont, és a kijelzőre rá sem pillantva benyomta a hívásfogadás gombot. Hallotta a kódolás rádiófrekvenciáinak a zajait, aztán a kezdő sort. – Minden készen áll – mondta Sykes –, most már nem lehet fennakadás. Csak írassa alá Carterrel. És ne csomagoljon össze teljesen. Lehet, hogy lesz még egy kis elintéznivalójuk. Ránézett az órára: hat ötvennyolc volt. Doyle éppen zuhanyozott. Wolgast hallotta, ahogy elzárja a nyikorgó csapot, aztán zúgni kezdett a hajszárító. Halványan emlékezett arra, amikor Doyle megjött a bárból – a nyitott ajtón át beáradt az utcazaj, Doyle meg valami bocsánatkérésfélét motyogott, aztán megeresztette a vizet. Megnézte az órát és látta, hogy nem sokkal múlt éjjel kettő. Doyle belépett a szobába, a dereka köré törölközőt csavart. Gőzpára szállt föl körülötte. – Már fönt vagy, akkor jó – mondta. Csillogott a szeme, a bőre kipirult a forró zuhany alatt. Wolgastnak magas volt, hogy a fickó, annak ellenére, hogy a fél éjszakát átmulatta, hogyan tud most mégis úgy kinézni, mint aki kész lefutni a maratont. – Hogy megy az üzlet? – kérdezte Wolgast, miután megköszörülte a torkát. 34

Doyle levetette magát a szemközti ágyra, és végigsimított nedves haján. – Magad se hinnéd, milyen érdekes üzletág a száloptika. Szerintem sokan alábecsülik. – Hadd találjam ki. A nadrágos? Doyle elvigyorodott, és játékosan felhúzta a szemöldökét. – Mindegyiken volt nadrág, főnök – mondta, majd kérdő fejmozdulattal fordult Wolgast felé. – És veled mi történt? Gyűröttnek tűnsz. Wolgast végignézett magán, és akkor vette észre, hogy ruhában aludt. Ez kezdett szokásává válni; amióta megkapta Lila emailjét, a legtöbb éjszaka a kanapéján feküdt, és tévét nézett, amíg el nem aludt, mintha már nem volna jogosult rendes ember módjára lefeküdni. – Ne is törődj vele – mondta. – Biztosan unalmas volt a meccs – felelte, majd felállt és nyújtózkodott egyet. – Sykes hívott. Menjünk, essünk túl rajta. Megreggeliztek egy út menti kávézóban, aztán visszamentek a börtönbe. Az igazgató már várt rájuk az irodájában. Csak a saját hangulata miatt gondolta Wolgast, hogy a börtönigazgató úgy fest, mint aki nem aludt valami jól, vagy tényleg így volt? – Ne is üljenek le – mondta, és átadta nekik a borítékot. Wolgast megvizsgálta a tartalmát. Lényegében az volt, amire számított: egy hivatalos okirat a kormányzói hivatalból és egy bírósági végzés, amely szerint Carter az FBI foglyaként az ő felügyeletük alá kerül. Feltéve, hogy Carter aláírja, vacsorára már útban lehet az El Reno-i FBIfogda felé. Aztán még elviszik három másik FBI-létesítménybe, miközben a nyoma minden alkalommal egyre halványabb lesz. Végül két-három hét vagy legfeljebb egy hónap múlva egy furgon érkezik a telepre, és a coloradói napsütéstől hunyorogva kiszáll belőle az immár tizenkettes számú ember. A borítékban ott volt még Carter halotti anyakönyvi kivonata és egy törvényszéki orvos jelentése, mindkettő március huszonharmadikára keltezve. Huszonharmadika reggelén, három nap múlva, Anthony Lloyd Carter agyérgörcsöt kap, és meghal a cellájában. Wolgast visszatette a papírokat a borítékba, azt meg zsebre vágta, és közben végigfutott a hátán a hideg. Milyen könnyű volt eltüntetni egy emberi lényt, csak néhány dokumentum. – Köszönjük, igazgató úr, és nagyra becsüljük az együttműködését. – Arra is utasítottak – mondta az igazgató merev állkapoccsal, miközben hol egyikükre, hol másikukra nézett –, hogy ha kérdeznek, azt mondjam, hogy soha nem hallottam magukról, fiúk. Wolgast minden tőle telhetőt megtett, hogy mosolyogjon. – Ez gondot jelent? – Úgy vélem, ha gondot jelentene, akkor a törvényszéki orvos az én nevemmel bocsátana ki egy olyan jelentést. Nekem gyerekeim vannak. – Felvette a telefont, és tárcsázott egy számot. – Szóljon két börtönőrnek, hogy hozzák beszélőre Anthony Cartert, aztán jöjjön az irodámba – azzal letette, majd Wolgasthoz fordult. – Megkérhetem önöket, hogy inkább odakint várakozzanak? Minél tovább nézem magukat, annál nehezebb lesz elfelejtenem az egészet. Jó napot, uraim. Tíz perc elteltével két őr lépett a külső irodába. Az idősebb leginkább egy joviális, túltáplált, áruházi Télapóra hasonlított, a másik őr viszont, aki nem lehetett több húszévesnél, már-már vicsorgott, ami nem tetszett Wolgastnak. Voltak őrök, akik nem a helyes okokból szerették a munkájukat, és ő ezek közé tartozott. – Maguk keresik Cartert? – Igen – bólintott Wolgast, és megmutatta az iratait. – Wolgast és Doyle, FBI. – Nekem mindegy, kicsodák – mondta a nagydarab. – Ha az igazgató úr azt mondja, hogy vigyük oda magukat, akkor mi odavisszük magukat. Levezették Wolgastot és Doyle-t a látogatók számára fenntartott területre. Carter ott ült az üveg túloldalán, a telefon beékelve a füle és a válla közé. Kicsi volt, épp ahogy Doyle mondta, és az overallja lötyögött rajta, mint a ruha egy Ken babán. Wolgast megtanulta, hogy a halálraítéltek tekintete sokféle lehet. Carter nem nézett sem ijedten, sem dühösen, inkább csak belenyugvással, mint akinek a világ lassan az egész életét felemészti. – Vegyék le, kérem – fordult Wolgast a két börtönőrhöz, és a bilincsre mutatott. – Ez a szabály – mondta az idősebb, és megrázta a fejét. 35

– Nem érdekel, mi a szabály. Vegyék le – válaszolt Wolgast, majd leemelte a kagylót a falon lévő villáról. – Ön Anthony Carter? Én Wolgast vagyok az FBI-tól, ez pedig a kollégám, Doyle. Megkértem ezeket az urakat, hogy vegyék le önről a bilincseket, úgyhogy most át fognak menni. Együtt fog velük működni, ugye? – Igen, uram – mondta Carter halk hangon, és feszengve bólintott. – Van még valamire szüksége a kényelméhez? – Köszönöm, nincs – felelte Carter, és fürkészőn nézte Wolgastot. Mikor tettek fel neki utoljára ilyen kérdést? – Nos? – fordult Wolgast ismét az őrökhöz. – Mi van? Csak magamban beszélek? Vagy netalán hívjam az igazgató urat? Az őrök egymásra néztek, és egy pillanatig fontolgatták, mit tegyenek. Aztán a Dennis nevű kiment a szobából, és egy perccel később feltűnt az üveg túloldalán. Wolgast állt, és tekintetét az őrre szegezve figyelte, ahogy leveszi a bilincseket. – Ez minden? – kérdezte a nagydarab őr. – Igen, köszönjük. Szeretném, ha egy kis időre magunkra hagynának. Ha végeztünk, szólunk az ügyeletes tisztnek. – Tegyen belátása szerint – mondta az őr, majd kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. Csak egyetlen ülőalkalmatosság volt a helyiségben, egy összehajtható fém szék, olyan, mint a középiskolai előadótermekben. Wolgast arra ült, és az üvegre merőlegesen helyezkedett el, Doyle pedig megállt mögötte. A beszéd Wolgast dolga volt. Megint felvette a kagylót. – Jobb így? – Igen, uram – bólintott Carter némi habozás után, miközben végigmérte Wolgastot. – Köszönöm. A Csonttörő mindig túlságosan meghúzza. Csonttörő. Wolgast ezt jól megjegyezte. – Nem éhes? Kap itt reggelit? – Palacsintát – vont vállat Carter. – De annak már öt órája. Wolgast hátrafordult, és Doyle-ra nézve felvonta a szemöldökét. Doyle bólintott és kiment. Wolgast várt néhány percig. A nagy dohányozni tilos tábla ellenére az asztal széle tele volt barna égésnyomokkal. – Azt mondta, az FBI-tól van? – Így van, Anthony. – Mint abban a műsorban? – kérdezte Carter, és mintha mosoly suhant volna át az arcán. Wolgast nem tudta, miről van szó, de nem volt ezzel semmi gond; Carter legalább elmagyarázhat valamit. – Melyik műsor, Anthony? – Amiben az a nő van, meg a földönkívüliek. Wolgast egy pillanatra elgondolkodott, aztán eszébe jutott. Persze: az X-akták. Mikor is ment az a sorozat, húsz éve? Carter gyerekként láthatta, vagy amikor megismételték. Wolgast nem sokra emlékezett belőle, csak az alapötletre – földönkívüliek embereket rabolnak el, és valami összeesküvést szőnek ennek eltussolására. Ilyennek látta tehát Carter az FBI-t. – Nekem is tetszett az a műsor. Jól megvan itt? – Azért jött ide, hogy ezt megkérdezze tőlem? – húzta ki magát Carter. – Maga okos fickó, Anthony. Nem, nem ezért. – Akkor miért? Wolgast közelebb hajolt az üveghez, és Carter szemébe nézett. – Ismerem ezt a helyet, Anthony. Itt a halálraítélteket tartják fogva. Tudom, mi folyik itt. Csak meg akarok bizonyosodni arról, hogy rendesen bánnak magával. – Hát, tűrhetően – mondta Carter, és kétkedve nézte Wolgastot. – Rendesek magával az őrök? – A Csonttörő túlságosan meghúzza a bilincseket, de általánosságban rendes – vonta meg szögletes vállát Carter. – Dennis nem a barátom. De a többiek között akadnak jó fejek.

36

Kinyílt a Carter mögötti ajtó, és Doyle lépett be rajta, kezében egy sárga tálca, amit az ebédlőből hozott, rajta egy kis műanyag dobozban, zsírpapíron sajtburger és zsírtól csillogó sült krumpli, mellette egy doboz kakaós tej. A tálcát letette Carter elé az asztalra. – Egyen, Anthony – mondta Wolgast, és a tálcára mutatott. – Majd beszélünk, amikor befejezte. Carter az asztalra tette a kagylót, és a szájához emelte a sajtburgert. Három harapás, és a fele már el is tűnt. Száját a kézfejébe törölte, aztán nekilátott a sült krumplinak. Wolgast nézte, ahogy Carter teljesen az evésre összpontosít, és közben arra gondolt, hogy olyan, mint amikor egy kutya eszik. Doyle visszament Wolgast oldalára. – A fenébe – mondta halkan –, ez a fickó aztán jó éhes volt. – Van valami desszert odalent? – Egy rakás száraz pite meg néhány fánk, amik úgy néznek ki, mint a kutyaszar. – Jobban meggondolva – mondta Wolgast rövid tűnődés után –, hagyjuk a desszertet. Hozz neki egy pohár jeges teát. És ha tudod, csináld meg úgy, hogy szép legyen. Díszítsd fel egy kicsit. – Ott a kakaója – mondta Doyle a homlokát ráncolva. – Nem tudom, van-e egyáltalán jeges teájuk. Olyan ez az étkezde, mint egy baromfiudvar. – Ez Texas, Phil – mondta Wolgast elfojtva a hangjában rejlő türelmetlenséget. – Higgy nekem, van teájuk. Csak meg kell keresni. Doyle vállat vont, és megint kiment. Miután Carter befejezte az evést, minden ujjáról külön lenyalta a sót, és nagyot sóhajtott. Aztán felvette a kagylót, mire Wolgast is így tett. – Milyen volt, Anthony? Jobban érzi magát? A kagylóban Wolgast hallotta Carter vizenyős zihálását; a tekintete bágyadt volt, és üveges az örömtől. Az a sok kalória, fehérjemolekula meg összetett szénhidrát úgy sújtott le a szervezetére, mint egy kalapács. Wolgast ennyi erővel akár egy üveg whiskyt is adhatott volna neki. – Igen uram, köszönöm. – Az embernek ennie kell, nem élhet csak palacsintán. Egy pillanatig csend volt. Carter komótosan nyalogatta nyelvével az ajkát. És amikor megszólalt, szinte suttogott. – Mit akar tőlem? – Éppen fordítva van, Anthony. Azért vagyok itt, hogy kiderítsem, én mit tehetek önért. – Ő küldte magát, igaz? – kérdezte Carter, és lesütötte a szemét, a zsírfoltos ételmaradványokat nézve az asztalon. – Ki az az ő, Anthony? – A nő férje – mondta Carter, és a homlokát ráncolta, ahogy eszébe jutott az emlék. – Wood úr. Aki egyszer idejött, és elmondta, hogy megérintette őt Jézus. Wolgastnak eszébe jutott, amit Doyle mondott neki az autóban. Két évvel ezelőtt történt, és még mindig foglalkoztatja. – Nem, nem ő küldött, Anthony. A szavamat adom. – Mondtam neki, hogy sajnálom – erősködött Carter elcsukló hangon. – Mindenkinek megmondtam, és többet már nem mondom. – Nem is kell, Anthony. És tudom, hogy sajnálja. Ezért utaztam ide olyan messziről. – Milyen messziről? – Nagyon messziről, Anthony – mondta Wolgast, és lassan bólintott. – Nagyon-nagyon messziről. – Szünetet tartott, és Carter arcát fürkészte. Volt benne valami, ami különbözött a többitől. Érezte, ahogy a pillanat feltárul, mint egy ajtó. – Anthony, mit szólna, ha én azt mondanám magának, hogy ki tudom innen juttatni? – Hogy érti ezt? – kérdezte az üveg mögül gyanakvón Carter. – Pontosan úgy, ahogy mondtam. Azonnal, még ma elmehetne innen, és soha nem kéne visszajönnie. Carter értetlenül bambult; túl sok volt ez neki ahhoz, hogy fel tudja dolgozni. – Azt mondja, most? Csak a bolondját járatja velem. – Nem hazudok, Anthony. Ezért jöttünk ide olyan messziről. Lehet, hogy nem tud róla, de ön egy különleges ember. Egyedülálló a maga nemében. 37

– Most arról beszél, hogy én kimehetnék innen? – vonta össze Carter keserűen a szemöldökét. – Semmi értelme. Már olyan régóta itt vagyok. És hiába fellebbeztem. Az ügyvéd is megírta egy levélben. – Nem fellebbezésről van szó, Anthony. Ez jobb annál. Gondolja csak el, egyedül maga jutna ki innen. Hogy hangzik? – Remekül hangzik – nevetett bizalmatlanul Carter, miközben hátradőlt, és keresztbe fonta karjait a mellkasán. – Túl jól hangzik, hogy igaz legyen. Ez a siralomház. Wolgastot mindig ámulatba ejtette, hogy a büntetés átváltoztatásának gondolata mennyire hasonlít a gyász Elisabeth Kübler-Ross-féle öt fázisához. Carter most éppen az elutasító szakaszban volt. Egyszerűen nem bírta felfogni, sok volt neki. – Tudom, hol van. Ismerem ezt a börtönt, Anthony, de magának nem itt van a helye. Ezért vagyok én itt. És akárki miatt, a többi bennlakó miatt nem jöttem volna ide. Csak maga miatt, Anthony. – Nem vagyok én különleges. – Carter lazított a testtartásán. – Tudom én azt. – De igen. Lehet, hogy nem tud róla, de maga különleges. Tudja, én egy szívességet szeretnék kérni magától, Anthony. Ez az alku kétirányú. Ki tudom innen juttatni, de cserébe azt kérem, hogy tegyen nekem egy szívességet. – Egy szívességet? – Azok, akiknek dolgozom, Anthony, látták, mi fog történni itt magával. Tudják, mi fog történni júniusban, de úgy gondolják, hogy ez nem helyénvaló. És az sem, ahogy bánnak magával, meg ahogy az ügyvédje fogta magát, és faképnél hagyta. És rájöttek, hogy tehetnek valamit a maga ügyében, viszont van egy feladat, amihez magára van szükségük. – Ügy érti, füvet nyírni? – Carter zavartan ráncolta a homlokát. – Mint annál a hölgynél? Jézusom! – gondolta Wolgast. – Ez tényleg azt hiszi, hogy füvet akar nyíratni vele. – Nem, Anthony. Nem ilyesmiről van szó, hanem valami sokkal fontosabbról – felelte, majd megint lehalkította a hangját. – Tudja, az a helyzet, hogy amihez szükségem van magára, az olyan fontos, hogy nem mondhatom el, mi az, mert én magam sem tudom. – Honnan tudja, hogy olyan fontos, ha maga se tudja, hogy mi az? – Maga okos ember, Anthony, és igaza van, hogy ezt kérdezi. De meg kell bíznia bennem. Most azonnal ki tudom innen juttatni magát. Mindössze annyit kell mondania, hogy akarja. Wolgast ekkor előhúzta a börtönigazgatótól kapott borítékot a zsebéből, és kinyitotta. Ebben a pillanatban mindig úgy érezte magát, mint egy varázsló, aki felemeli a cilinderét, és alatta ott van a nyúl. Szabad kezével kisimította a dokumentumot, és az üveghez nyomta, hogy Carter lássa. – Tudja, mi ez? Ez egy hivatalos okirat, Anthony, amit Jenna Bush kormányzó írt alá. Ott a mai dátum az alján. Tudja mit jelent az, amikor átváltoztatják a büntetést? – Nem végeznek ki az injekcióval? – kérdezte Carter, és hunyorogva nézte a papírt. – Így van, Anthony. Sem júniusban, sem máskor. Wolgast visszatette a papírt a zakózsebébe. Most már ott volt a csalétek, amire lehetett vágyni. És mellette ott volt a másik dokumentum, amit Carternek alá kell írnia – és amit alá is fog írni, amikor véget ér a hímezés-hámozás, ezt Wolgast biztosan érezte. Abban Anthony Lloyd Carter, a 999642-es számú texasi fogoly földi létének száz százalékát, múltját, jelenét és jövőjét átadja a NOÉ akciónak. Amikor ez a második papír előkerül, csak az lesz a lényeg, hogy nehogy elolvassa. – Mindig is kedveltem – bólintott lassan Carter. – Akkor is, amikor ő volt az elnökfeleség. Wolgast figyelmen kívül hagyta a tévedést. – Ő csak az egyike azoknak, akiknek dolgozom, Anthony. Vannak mások is. Lehet, hogy néhány név ismerősen csengene önnek, de nem árulhatom el őket. Viszont megkértek, hogy látogassam meg magát, és mondjam el, hogy mekkora szükségük van magára. – Szóval, ha megteszem ezt a dolgot, kijuttat innen? De nem mondhatja meg, mi ez a dolog? – Pontosan erről szól az alku, Anthony. Ha nemet mond, odébbállok. Ha igent mond, már ma este elmehet innen. Ilyen egyszerű. A beszélőbe vezető ajtó megint kinyílt; Doyle lépett be rajta, kezében a tea. Úgy tett, ahogy Wolgast kérte. A poharat egy csészealjon egyensúlyozta, mellette hosszú kanál, citromszelet és 38

cukor. Az egészet az asztalra tette Carter elé, aki a pohárra nézett, és az arca elernyedt. Ekkor érezte Wolgast, hogy Anthony Carter nem bűnös, legalábbis nem úgy, ahogy a bíróság azt gondolta. A többiek esetében mindig azonnal egyértelmű volt, mivel áll szemben, és hogy a történet valódi. De ebben az esetben nem. Valami történt azon a napon a kertben; a nő meghalt. De történt még más is, lehet, hogy sokkal több minden. Miközben Cartert nézte, Wolgast úgy érezte, hogy a gondolatai egy olyan térbe terelődnek, ami leginkább egy sötét, ablakok nélküli, zárt ajtajú szobára emlékeztet. Tudta, hogy itt fogja megtalálni Anthony Cartert, a sötétben, és ha megtalálta, Carter megmutatja neki a kulcsot, ami nyitja az ajtót. – Csak még szeretném… – kezdte Carter tekintetét a pohárra szegezve. Wolgast hiába várta, hogy befejezze, úgyhogy ismét ő szólalt meg. – Mit szeretne, Anthony? Mondja el nekem. Carter szabad kezét a pohár oldalához emelte, és ujjbegyeivel végigsimította. A pohár hideg volt és gyöngyözött; Carter elhúzta a kezét, és a vízcseppeket lassan összedörzsölte hüvelykujja és a többi ujja között. Minden figyelmét erre a mozdulatra összpontosította. Olyan megfeszítetten koncentrált, hogy Wolgast érezte, amint a férfi egész lelke kitárul, és befogadja a mozdulatot. Mintha az ujjbegyein megülő hűvös víz lett volna a kulcs élete összes rejtélyéhez. Tekintetét Wolgastra emelte. – Időre van szükségem, hogy rájöjjek – mondta halkan –, mi történt azzal a hölggyel. Noé teljes életkora kilencszázötven év volt… – Én adhatok magának időt, Anthony – mondta Wolgast. – Tengernyi időt, végtelen sok időt. Egy újabb pillanat elteltével Carter bólintott. – Mit kell tennem? Wolgast és Doyle kevéssel hét után értek a houstoni reptérre; gyilkos volt a forgalom, de még így is kilencven percük maradt az indulásig. Leadták a bérelt autót, és a reptéri busszal elmentek a terminálhoz, ahol megmutatták az igazoló okmányaikat, hogy ne kelljen átmenniük a biztonsági átvizsgáláson, majd elindultak a tömegen át a csarnok túlsó végében lévő kapuhoz. Doyle kimentette magát azzal, hogy keres valami ennivalót; Wolgast nem volt éhes, bár tudta, hogy ezt a döntését később valószínűleg bánni fogja, különösen, ha késik a járatuk. Megnézte a mobilját. Még mindig semmi hír Sykesról. Ennek örült, mert most mindössze arra vágyott, hogy végre eltűnhessen Texasból. A kapunál még csak néhányan várakoztak; egy-két család, egy pár diák Blu-ray lejátszóval vagy iPoddal a fülében, egy maroknyi öltönyös férfi, akik a mobiltelefonjukon beszéltek, vagy a laptopjukon gépeltek. Wolgast megnézte az óráját: hét huszonöt. Anthony Carter most már régen úton van El Renóba egy furgon hátuljában, a nyomában a megsemmisített iratok suhogása és a halványuló emlék, hogy egyáltalán valaha létezett. Mire véget ér a nap, még a személyi számát is kitörlik, és az Anthony Carter nevű férfi nem lesz több szóbeszédnél, egy apró zavaró tényezőnél, ami alig hagy nyomot a föld felszínén. Wolgast hátradőlt a székében, és akkor ébredt rá, mennyire kimerült. Mindig így érte őt a fáradtság, mint amikor hirtelen kinyílik egy összeszorított ököl. Ezek az utak testileg-lelkileg kiszipolyozták, és mindig némi erőfeszítésébe került, hogy elfojtsa a lelkiismeret-furdalását. Egyszerűen túl jól csinálta, hogy a franc enné meg. Mindig rátalált az odaillő taglejtésre, mindig a megfelelő dolgot mondta. Ezek a férfiak már hosszú ideje egy betonkalitkába zárva ültek, és a saját halálukon gondolkodtak, miközben lényük elpárolgott, mint a víz a tűzhelyen felejtett teáskannából; ahhoz, hogy az ember megértse őket, rá kellett jönni, mi történt velük, és mi maradt belőlük, miután az addigi életük, múltjuk és jelenük semmivé lett. Rendszerint valami egyszerű dologról volt szó – harag, szomorúság, szégyen vagy egyszerűen a megbocsátás igénye. Némelyikük semmit sem akart, mindössze az ostoba, állati düh maradt meg bennük, amit a világ és annak összes rendszere ellen éreztek. Anthony más volt, és beletelt egy kis időbe, amíg Wolgast rájött erre. Anthony egy emberi kérdőjel volt, a puszta tanácstalanság élő, lélegző kifejeződése. Igazából nem is tudta, miért van a siralomházban. Nem abban az értelemben, hogy nem értette az ítéletét; az világos volt, és el is fogadta – ahogy szinte mindegyikük, mert kénytelenek voltak. Ahhoz, hogy ezt tudja az ember, nem kell mást tenni, csak elolvasni a halálraítéltek utolsó szavait. „Mondja meg mindenkinek, hogy 39

szeretem őket, és sajnálom. Igazgató úr, essünk túl rajta.” Mindig valami ilyesmi, és dermesztő volt ezeket olvasni, márpedig Wolgast rengeteg ilyet olvasott. De Anthony Carter esetében még mindig hiányzott a kirakó egy darabja. Wolgast látta, amikor Carter megérintette a pohár oldalát – sőt már azelőtt is, amikor Rachel Wood férjéről kérdezte, és látszott rajta, hogy sajnálja, anélkül, hogy mondta volna. Wolgast nem tudta biztosan, vajon Carter tényleg nem emlékszik-e arra, mi történt aznap Woodék kertjében, vagy nem tudja összeegyeztetni a tetteit azzal az emberrel, akinek gondolta magát. Akár így, akár úgy, Anthony Carternek meg kellett találnia ezt a kis töredéket magából, mielőtt meghal. A széken ülve Wolgast jól látta a repülőteret a terminál ablakain át; a nap lemenőben volt, utolsó sugarai éles szögben verődtek vissza a parkoló repülőgépek törzséről. A hazaút mindig jót tett neki: néhány óra a levegőben, a naplementét űzve, és megint önmagának érezte magát. Nem ivott, nem olvasott, és nem is aludt útközben; teljesen mozdulatlanul ült, belélegezte a gép tartósított levegőjét, és kifelé bámult az ablakon, miközben alatta a föld sötétségbe borult. Egyszer Tallahassee-ből hazafelé menet Wolgast gépe egy hatalmas zivatarfelhő közelében repült el, ami úgy nézett ki, mint egy levegőben lebegő hegylánc. Kavargó belsejét megvilágították a villámok, mint egy betlehemet. Egy szeptemberi éjszaka valahol Oklahoma vagy Kansas, mindenesetre valami lapos és üres pusztaság fölött; de lehet, hogy nyugatabbra voltak. Az utastér sötét volt, szinte mindenki aludt, köztük a mellette ülő Doyle is, akinek borostás arca egy párnán nyugodott. Húsz teljes percig repült a gép a vihar mellett, és egy pillanatra sem ütközött neki. Wolgast még életében nem látott ilyet. Sosem érezte magát ennyire közel a természet végtelen nagyságához, bolygó méretű erejéhez. A viharbeli levegőben csak úgy izzott a légköri feszültség, ő pedig ott száguldott némán, alatta tízezer méternyi üresség, és úgy nézte az egészet, mint egy némafilmet a mozivásznon. Várta, hogy a pilóta vontatott hangján majd bemond valamit a recsegő mikrofonba az időjárásról, és beavatja a többi utast a műsorba, de nem tette, és amikor negyven perc késéssel leszálltak Denverben, Wolgast senkinek sem említette, még Doyle-nak sem. Eszébe jutott, milyen jó lenne felhívni Lilát, és elmesélni neki. Olyan erősen és tisztán érezte ezt, hogy beletelt egy pillanatba, amíg rájött, hogy ez őrültség, és csak az időgép játszik vele. Az időgép: ezt a nevet adta neki a tanácsadó, Lila egyik barátnője a kórházból. Csak néhányszor voltak a harmincas éveiben járó, hosszú hajú, korán őszülő nőnél, akinek nagy szeme állandóan könnyes volt az együttérzéstől. Mindegyik alkalom elején levette a cipőjét, és törökülésbe ült, mint egy nevelőtanár, aki egy nyári táborban énekeltetni akarja a gyerekeket. Olyan halkan beszélt, hogy Wolgastnak előre kellett hajolnia a kanapéról, hogy hallja. Időről időre, magyarázta vékony hangján, az elméjük meg fogja őket tréfálni. Ezt nem figyelmeztetésnek szánta, hanem egyszerű ténymegállapításnak. Valamit tesznek vagy látnak, és megszállja őket egy erős érzés a múltból. Például azon kapják magukat, hogy a közért pénztáránál állnak egy csomag pelenkával a kosarukban, vagy lábujjhegyen mennek el Eva szobája mellett, mintha aludna. Ezek lesznek a legnehezebb pillanatok, magyarázta a nő, mert újra, elölről át kell élniük a veszteséget; de megnyugtatta őket, hogy az idő múlásával ez egyre kevesebbszer fog előfordulni. Ami azt illeti, Wolgast nem találta nehéznek ezeket a pillanatokat. Még mindig történt vele ilyesmi hébe-hóba, három év elteltével is, és amikor előfordult, egyáltalán nem bánta – távolról sem. Váratlan ajándéknak tekintette, amit az elméjétől kapott. De tudta, hogy Lilánál ez másképp van. – Wolgast ügynök? Hátrafordult a székében. Egyszerű szürke öltöny, olcsó, de kényelmes fűzős cipő, unalmas, feledhető nyakkendő: mintha a tükörbe nézett volna. De az arc új volt neki. Felállt, és előhúzta a zsebéből az igazolványát. – Az vagyok. – Williams ügynök, FBI, houstoni területi iroda – mondta az ismeretlen, miközben kezet ráztak. – Attól tartok, hogy mégsem tudnak elmenni ezzel a géppel. Odakint várja önöket egy autó. – Van valami üzenet? – Azt hiszem, talán erre gondol – azzal előhúzott egy borítékot a zsebéből.

40

Wolgast elvette a borítékot, ami egy faxot rejtett. Leült és elolvasta, aztán újra elolvasta. Még mindig olvasta, amikor Doyle visszatért, szívószállal szürcsölve az italt, és zacskóban hozva az ételt. Wolgast Williamsre emelte a tekintetét.– Adjon nekünk egy másodpercet, kérem. Williams elindult kifelé a csarnokból. – Mi az? – kérdezte Doyle halkan. – Mi a baj? Wolgast a fejét rázva odaadta a faxot Doyle-nak. – Jézus Mária, Phil. Ez egy civil.

41

NÉGY Lacey Antoinette Kudoto nővér nem tudta, Isten mit akar, de azt tudta, hogy akar valamit. Emlékei szerint a világ mindig is suttogva és zsongva szólt hozzá, olyan hangon, mint a pálmalevelek zizegése a szülőfaluja fölött fújó óceáni szélben; mint a háza mögötti patak hűs vizének csorgása a sziklákon; sőt mint az emberi tevékenységek, az ember alkotta szerkezetek és gépezetek zúgása. Még kislány volt, nem lehetett több hat-hét évesnél, amikor megkérdezte a Port Loko-i zárdaiskolát igazgató Margaret nővért, hogy mit hall. – Lacey Antoinette – mondta nevetve a nővér –, most jól megleptél! Hát nem tudod? – kérdezte, majd lehalkította a hangját, és közelebb húzódott Laceyhez. – Ez bizony Isten hangja. Hogyne tudta volna, és mihelyt a nővér mondta neki, rögtön megértette, hogy mindig is tudta. Nem mesélt senki másnak a hangról, meg arról sem, ahogy a nővér beszélt vele, mintha ez olyasvalami lenne, amit csak ők ketten tudnak; mintha a kettejük titka volna, hogy mit mondanak neki a levelek, a szél és maga a létezés fonala. Volt idő, amikor ez az érzés elhalványult, és a világ néha hetekre vagy akár egy egész hónapra megint teljesen hétköznapi dolgokból álló, hétköznapi hellyé vált. Úgy látta, hogy a legtöbb ember egyébként is így érzékeli a világot, még a hozzá legközelebb állók, a szülei, a nővérei és az iskolatársai is; az egész életüket örömtelen csöndben, egy hang nélküli világban élték le. Ez olyan szomorúsággal töltötte el, hogy néha napokig nem tudta abbahagyni a sírást. Szülei ilyenkor elvitték az orvoshoz, egy francia férfihoz, aki hosszú barkót viselt, kámforillatú cukorkát szopogatott, és aki keresztül-kasul böködte, kopácsolta és tapogatta őt sztetoszkópja jéghideg korongjával, de nem talált semmi rosszat. Milyen szörnyű így élni – gondolta –, teljesen egyedül, mindörökre. Aztán egy nap újra hallani kezdte a hangot. Váratlanul tört rá, miközben az iskolába ment a kakaómezőkön át, vagy amikor a nővéreivel vacsorázott, vagy éppen nem csinált semmit, csak egy követ nézett a földön, vagy ébren feküdt az ágyban: a hangot, amit nem is lehetett egészen hangnak nevezni. Belülről jött, meg körbe mindenhonnan, egy elfojtott suttogás, amely mintha nem is hangokból, hanem fényből állt volna, s olyan finoman mozgott, ahogy a szellő fodrozza a vizet. Mire tizennyolc éves lett, és belépett a nővérekhez, tudta, mi az, és hogy őt szólítja. – Lacey – mondta neki a világ. – Lacey, figyelj. Most is hallotta, amint itt ült az Irgalmas Nővérek Rendjének konyhájában a Tennessee állambeli Memphisben, és az akkori időktől sok év és egy óceán választotta el. Nem sokkal azután, hogy az anya elment, megtalálta a rövid levelet a lány hátizsákjában. Volt valami, amitől Lacey kellemetlenül érezte magát, és amikor a lányra nézett, rájött, mi az: a nő nem árulta el neki a lány nevét. A kislány szemmel láthatóan az övé volt – ugyanaz a sötét haj, ugyanaz a halovány bőr és ugyanazok a hosszú szempillák, melyek vége felfelé kunkorodott, mintha egy enyhe fuvallat érte volna. Szép volt, de a haját meg kellett fésülni – annyira vastag és összetapadt csomók voltak benne, mint egy kutya szőrében. Kicsit sovány volt, de egészségesnek látszott. A kabátját az asztalon hagyta, mintha hozzá lenne szokva a sietős távozáshoz, a nadrágja pedig túl rövid volt, és a kosztól már kemény. Amikor a kislány befejezte a falatozást, Lacey leült mellé egy székre. Megkérdezte tőle, van-e valami a táskában, amivel akarna játszani, vagy esetleg egy könyv, amit együtt tudnának olvasni, de a kislány nem szólt egy szót sem, csak bólintott, és odaadta az ölében heverő hátizsákot. Lacey megvizsgálta a táskát: rózsaszín volt, és valami rajzfilmfigurák voltak ráragasztva, melyeknek hatalmas fekete szeme a lányéra emlékeztette. Aztán eszébe jutott, mit mondott a nő: hogy éppen iskolába viszi a lányát. Kicipzárazta a táskát. Egy játék nyulat talált benne, meg bugyikat és zoknikat összegöngyölve, egy fogkefét egy tokban és egy félig üres dobozt, benne epres müzli szeletekkel; de semmi egyéb nem volt benne. Aztán észrevette a külső kis cipzáras zsebet. Lacey ráébredt, hogy az iskolához már 42

túl késő van, és a lánynak nincs se ebédje, se könyvei. Visszafojtott lélegzettel kicipzárazta a zsebet, és ott megtalálta a jegyzettömbből letépett, összehajtott papírdarabot: „Bocsánat. A neve Amy Hatéves.” Lacey sokáig nézte, nem is magukat a szavakat, mert azoknak elég világos volt az értelme, hanem a szavak körüli üres helyet, az egy oldalnyi semmit. Három rövid mondat és az a néhány apróság, ami a táskában volt – mindössze ennyi állt a kislány rendelkezésére, hogy elmagyarázza, ki ő. Az egyik legszomorúbb dolog volt ez a világon, amit Lacey Antoinette Kudoto valaha látott; olyan szomorú, hogy még sírni se tudott. Nem volt értelme a nő után menni, mostanra már messze járt. És ha meg is találná, mit csinálna? Mit mondhatna? „Azt hiszem, itt felejtett valamit. Azt hiszem, valami tévedés történt.” De hát nem történt tévedés. Lacey tisztában volt vele, hogy a nő pontosan azt tette, amit akart. Összehajtotta a levélkét, és szoknyája zsebébe süllyesztette. – Amy – mondta, és ahogy Margaret nővér sok évvel azelőtt a Port Loko-i iskola udvarán, ő is közel hajolt a lányhoz, és elmosolyodott. – Így hívnak? Nagyon szép neved van. A lány gyorsan, szinte lopva nézett körbe a szobában. – Megkaphatom Pétert? Lacey egy pillanatra elgondolkodott. A fivére? Az apja? – Persze. Ki az a Péter, Amy? – Ott van a táskában – jelentette ki a lány. Lacey megkönnyebbült – az első kérés, amit a lány hozzá intézett, egyszerű volt, és könnyen teljesíthető. Kivette a nyulat a táskából. Az apró szemű fiúnyuszi pamutbársony plüssből készült, helyenként már fényesre kopott, és a füleit dróttal merevítették ki. Lacey odanyújtotta Amynek, aki az ölébe vette. – Amy – kezdte Lacey –, hová ment az anyukád? – Nem tudom. – És Péter? Péter tudja? Ő meg tudná nekem mondani? – Ő nem tud semmit. Ő csak egy játék – mondta a kislány, majd szemrehányón ráncolta a homlokát. – Vissza akarok menni a motelba. – És mondd csak, hol van ez a motel, Amy? – Nem szabad elmondanom. – Titok? – kérdezte Lacey, mire a lány bólintott, és tekintetét az asztal lapjára szegezte. Olyan nagy titok, hogy még azt se mondhatja ki, hogy titok, gondolta Lacey. – Nem tudlak odavinni, ha nem tudom, hol van, Amy. Tehát a motelba szeretnél menni? – A nagy út mellett van – magyarázta a lány a ruhaujját húzgálva. – Ott laksz az anyukáddal? – érdeklődött Lacey, de Amy nem mondott semmit. Képes volt arra, hogy ne nézzen és ne is beszéljen, sőt teljesen magába forduljon, hiába vannak ott mások is. Volt ebben valami ijesztő; Lacey még sosem találkozott ilyesmivel, és amikor a lány ezt csinálta, akkor úgy érezte, mintha ő, Lacey tűnt volna el. – Van egy ötletem. Akarsz játszani, Amy? – Micsodát? – kérdezte a lány, és kétkedve nézte őt. – Én úgy hívom, titkolódzós. Nem bonyolult. Én elmondok neked egy titkot, aztán te is elmondasz nekem egyet. Érted? Egyfajta csereüzlet, az én titkom a te titkodért. Hogy hangzik? – Rendben – vont vállat a lány. – Akkor jó. Én kezdem. Elmondom egy titkomat. Egyszer, amikor olyan kicsi voltam, mint most te, elszöktem hazulról. Ez még Sierra Leonéban volt, ahonnan származom. El akartam menni megnézni egy vándorcirkuszt, és nagyon dühös lettem az anyukámra, mert nem akart elengedni, míg meg nem csinálom a leckét. Nagyon izgatott voltam a vándorcirkusz miatt, mert azt hallottam, hogy lovas mutatványokat is előadnak, és én bolondultam a lovakért. Fogadok, hogy te is szereted a lovakat, ugye, Amy? – Azt hiszem – bólintott a lány. – Minden lány szereti a lovakat. De én egyszerűen odavoltam értük! Hogy megmutassam az anyukámnak, mennyire haragszom, nem voltam hajlandó megcsinálni a leckémet, mire beküldött a szobámba, és nem engedett ki. Ó, nagyon dühös lettem! Toporzékoltam, mint valami őrült. Aztán 43

azt gondoltam, ha elszököm, akkor majd sajnálni fogja, hogy így bánt velem, és onnantól kezdve engedni fogja, hogy azt csináljam, amit szeretnék. Nagy butaság volt, de akkor ezt hittem. Este, miután a szüleim és a nővéreim elaludtak, kimentem a házból, de nem tudtam, merre induljak, úgyhogy elrejtőztem az udvarunk mögötti mezőn. Hideg volt és nagyon sötét, de én egész éjszaka ott akartam maradni, és akkor reggel hallhattam volna az anyukám hangját, amint szólongatni kezd, miután felébred és észreveszi, hogy nem vagyok ott. De nem tudtam megtenni. Egy kis ideig még a mezőn maradtam, de végül is túlságosan fáztam és féltem. Hazamentem, bebújtam az ágyba, és soha senki nem tudta meg, hogy elmentem – fejezte be a lányra pillantva, aki nagy figyelemmel nézte őt. Minden tőle telhetőt megtett, hogy közben mosolyogjon is. – Na, ezt a történetet soha senkinek nem mondtam el eddig az életben. Te vagy az első. Mit szólsz hozzá? – Egyszerűen… hazamentél? – kérdezte a lány, miközben figyelmesen nézte őt. – Tudod – mondta Lacey bólintva –, már nem is voltam olyan dühös. És reggel úgy tűnt, mintha csak álmodtam volna, abban sem voltam biztos, hogy tényleg megtörtént. Most, sok évvel később persze tudom, hogy megtörtént – azzal biztatóan megveregette Amy kezét. – Most te jössz. Van olyan titkod, amit elmondanál nekem, Amy? A lány lehajtotta a fejét, és nem szólt semmit. – Valami aprócska titok? – Nem hiszem, hogy visszajön – mondta Amy. A hívásra kiérkező rendőrök sem jutottak semmire. A nagydarab fehér rendőrnő, akinek a haja rövidre volt nyírva, mint egy férfinak, a konyhában beszélgetett a kislánnyal, miközben a sima, keskeny arcú, jóképű fekete férfi elkérte Laceytől az anya személyleírását. Idegesnek tűnt? Ittas volt? Kábítószer befolyása alatt állt? Milyen ruhát viselt? Látta Lacey az autót? Egymás után tette föl a kérdéseket, de Lacey érezte, hogy csak azért, mert muszáj, egyébként ő sem hitte, hogy a lány anyja előkerül. Egy apró ceruzával feljegyezte a válaszait egy papírtömbbe, amit a végén visszatett az egyenruhája felső zsebébe. A konyhában egy villanás: a rendőrnő lefényképezte Amyt. – Felhívja maga a gyermekvédelmi szakszolgálatot, vagy hívjuk őket mi? – kérdezte a rendőr Laceytől. – Csak mert lehet, hogy érdemes lenne várni, ha már ide került magához. Felesleges azonnal a rendszer részévé tenni, különösen hétvégén, ha magának nem okoz gondot, hogy itt marad. Kitehetjük a nő személyleírását, és meglátjuk, jutunk-e valamire. És a lányt is betesszük az eltűnt gyerekek adatbázisába. Ha az anya esetleg visszajönne, akkor se engedje el a lányt, hanem hívjon minket. Dél múlt pár perccel; a többi nővér egy órára várható vissza a közösségi ételosztásról, ahol egész délelőtt árut rakodtak a polcokra, és konzerveket, zabpelyhet, paradicsomszószt meg pelenkát osztottak, ahogy minden kedden és pénteken. De Lacey egész héten náthás volt, és az ágyat nyomta – a három, Memphisben töltött év után még mindig nem volt hozzászokva az esős telekhez. Arnette nővér ezért a rá jellemző módon úgy döntött, maradjon inkább otthon, mert fölösleges, hogy még jobban lebetegedjen, hiába ébredt úgy Lacey, hogy teljesen jól érezte magát. A rendőrre nézett, aztán gyorsan döntött. – Majd én elintézem. És így esett, hogy amikor a nővérek hazaértek, Lacey nem mondta el az igazságot a lányról. Ez Amy – mondta nekik –, miközben ők a kabátjukat és sáljukat vették le az előszobában. – Az anyja jó barátom, és egy beteg rokonhoz kellett sietnie, úgyhogy Amy velünk fogja tölteni a hétvégét. Meglepte, milyen könnyen jutnak eszébe a hazugságok; nem volt gyakorlata a félrevezetésben, a szavak mégis gyorsan összeálltak, és könnyedén hagyták el a száját. Miközben beszélt, Amyre pillantva azon tűnődött, vajon a kislány leleplezi-e, de egyetértés csillogott a szemében. Lacey ekkor megértette, hogy a lány szokva van a titoktartáshoz. – Nővér – mondta Arnette nővér az öregasszonyokra jellemző szüntelen rosszallással a hangjában –, örömmel látom, hogy felajánlotta a segítségünket ennek a lánynak és az anyjának. De az is igaz, hogy előbb meg kellett volna kérdeznie engem. – Nagyon sajnálom – mondta Lacey. – Vészhelyzet volt, és csak hétfőig maradna.

44

Arnette nővér végigmérte Laceyt, aztán Amyt, aki Lacey szoknyájának redői közé bújt. Arnette nővér közben minden ujjáról egyenként lehúzta a kesztyűt. A kintről beáramlott hideg levegő még mindig ott kavargott az előszoba szűk terében. – Ez zárda, nem árvaház. Ez nem gyerekeknek való hely. – Értem, nővér, és nagyon sajnálom. Egyszerűen nem volt mit tenni. Újabb pillanat telt el. Édes jó Istenem, gondolta Lacey, segíts nekem, hogy jobban tudjam szeretni ezt az embert, mint most, mert dölyfös és nagyra tartja magát, de ugyanúgy a te szolgád, ahogy én. – Rendben – mondta végül Arnette nővér, és bosszúsan sóhajtott –, de csak hétfőig. Alhat a vendégszobában. Lacey nővér csak ekkor tűnődött el azon, hogy miért hazudott, és miért tudott olyan könnyen hazudni, mintha az igaz és hamis tágabb értelmében nem is lett volna hazugság, amit mond. A története ráadásul tele volt gyenge pontokkal. Mi történik, ha a rendőrök visszajönnek vagy telefonálnak, és Arnette nővér rájön, mit tett? Mi lesz hétfőn, amikor fel kell majd hívnia a megyei hatóságokat? De nem félt ezektől a dolgoktól. A lány egy rejtély volt, akit Isten küldött hozzájuk – sőt nem is hozzájuk, hanem hozzá, Laceyhez. Az ő feladata volt, hogy rájöjjön a rejtély nyitjára, és azzal, hogy hazudott Arnette nővérnek – sőt nem is hazudott feltétlenül, hiszen elvégre ki tudja, hogy az anya tényleg nem egy beteg rokont látogat-e meg? –, csak időt adott magának, hogy meg tudja fejteni. Talán ezért is tudott olyan könnyedén hazudni; a Szentlélek szólt általa, tőle kapta egy másik, mélyebb fajta igazság sugallatát, miszerint a lány bajban van, és Lacey segítségére van szüksége. A többi nővér örült; sosem jöttek hozzájuk látogatók, vagy legalábbis nagyon ritkán, és azok is mindig az egyháztól – papok vagy más nővérek –, úgyhogy a kislány érkezése újdonság volt. Amint Arnette nővér felment a lépcsőn a szobájába, mind elkezdtek kérdezgetni. Honnan ismeri Lacey nővér a lány anyját? Mennyi idős Amy? Mit szeret csinálni, enni? Milyen műsorokat kedvel? Milyen ruhákat szeret hordani? Olyan izgatottak voltak, hogy szinte észre sem vették, Amy milyen ritkán szólt, sőt hogy valójában semmit sem mondott, és Lacey beszélt helyette. Vacsorára Amy hamburgert kér, és hot dogot – az a kedvence – sült krumplival, meg fagylaltot csokidarabkákkal. Szeret színezni és kézműves játékokat játszani, meg olyan filmeket nézni, amikben hercegnők szerepelnek, vagy nyulak, ha esetleg kapnak ilyet a boltban. Ruhára is szükség lesz, mert az anyja a nagy sietségben otthon felejtette a kislány bőröndjét; teljesen lekötötte a figyelmét saját irgalmas küldetése (Arkansas-ba igyekezett, Little Rock közelébe; a kislány nagyanyja cukorbeteg, és szívpanaszai is vannak), és amikor mondta, hogy hazaszalad érte, Lacey erősködött, hogy ne menjen, majd elintézi. A hazugságok megértő fülekre találtak, melyek készségesen elhittek mindent, és egy órán belül az összes nővér ismerte a történetét, igaz, mindegyik egy kicsit más változatban. Louise nővér és Claire nővér elmentek a furgonnal a közértbe hamburgerért, hot dogért meg sült krumpliért, aztán az áruházba ruhákért, filmekért meg játékokért. Tracy nővér a konyhában hozzáfogott a vacsora megtervezéséhez, és bejelentette, hogy az ígért hamburger, hot dog és fagylalt mellé még egy háromemeletes csokoládétortára is számíthatnak. (A nővérek mindig nagyon várták a péntekeket, amikor Tracy nővér főzött, a szüleinek ugyanis volt egy vendéglője Chicagóban, és mielőtt belépett a rendbe, szakácsművészetet tanult.) Még Arnette nővérre is átragadt a jó hangulat: miközben készült a vacsora, Amyvel és a többi nővérrel megnézte a nappaliban A herceg menyasszonya című mesefilmet. Lacey nővér közben mindvégig határozottan Istent szólította. Amikor véget ért a film – amit mindenki csodálatosnak tartott –, Louise nővér meg Claire nővér a konyhába mentek Amyvel, hogy megmutassanak neki néhány játékot azok közül, amiket az áruházban vettek – kifestőkönyvek, zsírkréta, gyurma, színes papír, sőt egy Barbie kisállatkereskedés készlet is. Louise nővérnek tizenöt percébe telt, amíg ez utóbbit kiszabadította a műanyag csomagolásból az összes apró tartozékával, a fésűkkel, a kutyakefékkel, az apró tálakkal meg a többivel együtt. Lacey közben felment a lépcsőn, és szobája csöndjében Istenhez beszélt Amy rejtélyéről. Közben figyelt, hogy el ne szalassza a hangot, amely az Úr akaratát tolmácsolná és eltöltené őt; de hiába emelte Istenhez a lelkét, csak egy kérdést kapott, egyértelmű válasz nélkül. Tudta, hogy Isten így is szokott szólni az emberekhez. 45

Akaratát sokszor nehezen lehetett érteni. Ez bosszantó volt, és kedves lett volna tőle, ha időről időre félreértést kizárva közölte volna a szándékait, de a dolgok nem így működtek. A legtöbb nővér a konyha mögötti kis kápolnában imádkozott, és Lacey is velük szokott tartani, de a legőszintébb, leginkább szívhez szóló imáit arra az időre tartogatta, amikor egyedül volt a szobájában. Nem is térdelt le, csak ült az íróasztalánál vagy keskeny ágya sarkán. Kezét az ölébe tette, lehunyta a szemét, és olyan messzire kieresztette a lelkét, amennyire csak tudta – gyerekkora óta úgy képzelte el, mint egy papírsárkányt, ami egyre magasabbra emelkedik, ahogy kiengedi a zsineget. Aztán várt, hogy mi történik. Most, az ágyán ülve, olyan magasra engedte a papírsárkányt, amilyenre csak merte. A képzeletbeli gombolyag a kezében egyre kisebb lett, a papírsárkány pedig már csak egy színes pötty volt valahol messze a feje fölött, de csak azt érezte, hogy dobálja a mennyei szél, a nagy erő azt a parányi dolgot. Vacsora után a nővérek visszamentek a nappaliba, hogy megnézzenek egy kórházi sorozatot a tévében, amit már egy éve figyelemmel kísértek. Lacey nővér közben fölvitte Amyt a szobájába, hogy lefektesse. Nyolc óra volt; a nővérek rendszerint kilenckor feküdtek, mert ötkor már kelni kellett a reggeli áhítat miatt, és Lacey azt gondolta, hogy egy Amy korabeli lány nagy valószínűséggel ugyanezeket az időpontokat tartja. Lefürdette Amyt, málnás samponnal jól megmosta a haját, a gubancok ellen hozzáadott egy nagy adag balzsamot, aztán kifésülte az egészet. Amy haja kiegyenesedett és csillogott, gazdag fekete árnyalata minden fésűhúzásra tovább mélyült. Aztán levitte a kislány régi ruháit a mosókonyhába, és mire visszatért, Amyn már rajta volt a pizsama, amit Claire nővér vett neki aznap délután az áruházban. A rózsaszínű pizsamát csillagok és mosolygós arcú holdak díszítették, és selyemhez hasonlatos, suhogó, fényes anyagból készült. Amikor Lacey belépett a szobába, látta, hogy Amy zavartan nézi a ruha szárait, melyek túl hosszúak voltak, és idétlenül lötyögtek a karján és a lábán. Lacey feltűrte őket, aztán Amy a tükör előtt megmosta a fogát, majd visszatette a fogkeféjét a tokjába, és hátrafordult. – Itt fogok aludni? Sok idő eltelt, amióta Lacey utoljára hallotta a lány hangját, és nem volt egészen biztos benne, hogy jól hallotta a kérdést. A kislány arcát fürkészte, és látta rajta, hogy akármilyen furcsa volt is neki, Amy számára volt értelme a kérdésnek. – Miért aludnál a fürdőszobában, Amy? – A mama azt mondta – felelte a szemét lesütve –, hogy csöndben kell maradnom. Lacey ezt nem tudta mire vélni. – Nem, dehogyis. A szobádban fogsz aludni. Közvetlenül az enyém mellett van, megmutatom. A szoba tiszta volt, de a berendezése szerény: csupasz falai között mindössze egy ágy, egy komód és egy kis íróasztal állt, még szőnyeg sem volt a padlón, hogy barátságosabbá tegye. Lacey azt kívánta, bárcsak lenne valamije, amivel kellemesebbé tehetné a szobát. Holnap megkérdezi Arnette nővért, vehet-e egy kis szőnyeget az ágy mellé, hogy Amynek reggel ne rögtön a hideg parkettára kelljen lépnie. Betakarta Amyt, és leült a matrac szélére. A padlón átszüremlett a televízió halk hangja, a falakban lévő csövek kattogva tágultak, odakint pedig a szél játszadozott a tölgyek és a juharfák márciusi leveleivel, és behallatszott a Poplar Avenue esti forgalmának halk moraja. Az állatkert két saroknyira volt a zárda mögött, a park túlsó végén; nyári éjszakákon a nyitott ablakokon át olykor behallatszott a karcsúmajmok kurjongatása és visítozása. Furcsa és csodálatos dolog volt ezt ott hallani, oly sok ezer kilométerre otthonról, de amikor elment az állatkertbe, rájött, hogy borzalmas hely, olyan, mint egy börtön. Az ólak kicsik voltak, a macskaféléket plexiüveg falak mögött, sivár ketrecekben tartották, az elefántok és a zsiráfok pedig láncot hordtak a lábukon. Az összes állat szomorúnak tűnt. A legtöbb még azzal se vesződött, hogy megmozduljon, a hangoskodó és faragatlan látogatók pedig megengedték a gyerekeiknek, hogy pattogatott kukoricát dobáljanak be a rácson át – így próbálták észrevétetni magukat az állatokkal. Laceynek ez több volt a soknál, és szinte sírva távozott. Megszakadt a szíve, hogy Isten teremtményeivel ilyen kegyetlenül bánnak, ilyen rideg közönnyel, és mi végre? De most, az ágy szélén ülve arra gondolt, hogy Amynek talán tetszene. Lehet, hogy még soha nem is volt állatkertben. Mindaddig, amíg Lacey semmit sem tudott tenni az állatok szenvedésének enyhítésére, nem tűnt bűnös dolognak – csak egy már meglévő rossz elfogadásának – elvinni oda 46

egy kislányt, akinek olyan kevés boldogság adatott az életben. Reggel majd erről is megkérdezi Arnette nővért, meg a szőnyegről. – Jól van – mondta, és megigazította Amy takaróját. A lány teljesen mozdulatlanul feküdt, mintha félne megmoccanni. – Minden a legnagyobb rendben. És ha bármire szükséged van, én itt vagyok a szomszédban. Holnap meg csinálunk valami izgalmasat. Csak mi ketten. – Felkapcsolod a lámpát? – kérdezte Amy, mire Lacey mondta, hogy igen. Aztán fölé hajolt, és homlokon csókolta. A sampon miatt lekvárillat terjengett a kislány körül. – Szeretem a nővéreidet. Lacey érezte, hogy elmosolyodik; a sok minden közepette nem jutott eszébe, hogy ilyen félreértés adódhat. – Hát igen; nehéz ezt elmagyarázni. Tudod, mi valójában nem vagyunk nővérek, legalábbis nem úgy, ahogy gondolod. Nem ugyanazok a szüleink. De közben mégis nővérek vagyunk. – Az hogy lehet? – Nos, az emberek lehetnek másképp is nővérek. Mi lélekben vagyunk nővérek, Isten szemében – mondta, és megfogta Amy kezét. – Még Arnette nővér is. – Arnette nővér házsártos – mondta Amy a homlokát ráncolva. – Így igaz. De ő már csak ilyen, és ő is örül, hogy itt vagy. Mindenki örül. Szerintem nem is tudtuk, mennyire hiányzol, amíg meg nem érkeztél – megint megérintette Amy kezét, aztán felállt. – Na, de eleget beszélgettünk, most aludj szépen. – Ígérem, csöndben leszek. Lacey visszafordult az ajtóból. – Nem kell. Aznap éjjel Lacey azt álmodta, hogy újra kislány, és elbújik a házuk mögötti mezőn egy alacsony pálmabokor alá. A hosszú levelek sátorként borultak rá, és karját meg arcát simogatták. A nővérei is ott voltak, illetve nem egészen, mert ők éppen menekültek. Hallotta vagy inkább érezte a nyomukban lévő férfiak sötét jelenlétét. Fegyverropogás zaja hallatszott, és anyja hangja, aki üvöltve, sikoltva mondta nekik, hogy fussanak, olyan gyorsan, ahogy csak tudnak, de ő, Lacey, megdermedt a félelemtől. Egyetlen izmát se tudta mozgatni, mintha valami élő fává alakult volna át. Újabb lövéseket hallott; a durranásokat villanások kísérték, melyek pengeként metszettek bele a sötétségbe. Ezekben a pillanatokban mindent látott, ami körülötte történt: a házát, a mezőket és a rajtuk szaladó férfiakat, akik puskáik csövével a földet söpörték maguk előtt, és akik katonáknak tűntek, de nem úgy voltak öltözve. A világ állóképek sorozataként jelent meg előtte; félt, de nem tudta elfordítani a tekintetét. Lábát és lábfejét nedvesség öntötte el, de furcsa módon nem hideg, hanem meleg; rájött, hogy maga alá vizelt, bár nem emlékezett, mikor. Az orrát és a száját keserű füst és izzadság íze töltötte el, meg valami másé, amit ismert, de nem tudott megnevezni. Vér volt. Aztán azt érezte, hogy valaki ott van a közelében: az egyik férfi volt az. Hallotta hörgő lélegzetét meg óvatos lépteit, és érezte a testéből izzó páraként felszálló félelem és düh szagát. „Ne mozdulj, Lacey!” – mondta hevesen és vadul a hang. – „Ne mozdulj!” Lehunyta a szemét, és még levegőt sem mert venni; a szíve olyan erősen vert, hogy úgy érezte, a teste nem áll másból, csak egy dobogó szívből. A férfi árnyéka rávetődött, és nagy fekete szárnyként suhant át arcán meg testén. Amikor újra kinyitotta a szemét, már nem volt ott; a mező kiürült, és ő egyedül maradt. Felriadt álmából, és rémület fogta el. Aztán rájött, hol van, és érezte, ahogy az álom darabokra esik szét; befordul egy sarkon, és sietve eltűnik előle az egész, a levelek érintése a bőrén, a suttogó hang, a vér szaga, minden. Aztán azt érezte, hogy valaki van vele a szobában. Hirtelen felült, és Amyt pillantotta meg az ajtónyílásban. Lacey az órára pillantott. Éjfél volt, még csak pár órája aludt. – Mi az, gyermekem? Jól vagy? – kérdezte halkan. A kislány belépett a szobába. A Lacey ablaka előtti utcai lámpa fényében a pizsamája vibrálni látszott, és úgy tűnt, mintha a testét csillagok és holdak borítanák. Lacey egy pillanatra eltűnődött, hogy a lány alvajáró-e. – Amy, rosszat álmodtál? – kérdezte, de Amy nem mondott semmit. A sötétben Lacey nem látta a gyerek arcát. Talán sírt? Félrehúzta a takarót, hogy helyet csináljon neki. – Jól van, gyere ide – mondta, mire

47

Amy szó nélkül bemászott mellé a keskeny ágyba. A teste szokatlan hőhullámokat bocsátott ki, de nem volt lázas. Úgy izzott, mint egy széndarab. – Nem kell félned. Itt biztonságban vagy. – Itt akarok maradni – mondta a lány. Lacey értette, hogy Amy nem a szobára vagy az ágyára gondol. Végleg itt akar maradni. Lacey nem tudta, mit feleljen. Hétfőig el kell mondania az igazságot Arnette nővérnek, ez elől egyszerűen nem lehet kitérni. Hogy azután mi fog történni velük, azt nem tudta, de azt már világosan látta, hogy a hazugsággal összefűzte sorsukat. – Meglátjuk. – Nem mondom el senkinek. Ne hagyd, hogy elvigyenek. – Kicsoda, Amy? – Laceyn borzongás futott végig. – Ki akarna elvinni? – kérdezte, de Amy nem mondott semmit. – Nyugodj meg – folytatta Lacey. Karját Amy köré fonta, és közel húzta magához. – Most aludj. Mindnyájunknak szükségünk van pihenésre. De Lacey még órákig feküdt a sötétben tágra nyitott szemmel. Nem sokkal múlt hajnali három óra, amikor Wolgast és Doyle Baton Rouge-ba értek, ahonnan északnak fordultak, a Louisiana és Mississippi közötti határhoz. Felváltva vezettek, először Doyle ült a volánhoz, és Houstontól majdnem Lafayette-ig vezetett, miközben Wolgast aludni próbált; röviddel kettő után megálltak egy büfénél az országút mentén, hogy helyet cseréljenek, és azóta Doyle alig moccant. Szemerkélt az eső, éppen annyira, hogy bepermetezze a szélvédőt. Délre a New Orleans-i iparnegyed terült el. Wolgast örült, hogy kikerülték; már a gondolata is nyomasztóan hatott rá. Egyszer még régebben járt a régi New Orleansban. A főiskolai haverokkal mentek a húshagyó keddi fesztiválra, és tüstént magával ragadta a város féktelen energiája – a lüktető engedékenység és az eleven életérzés. Három napig alig aludt, de nem is érezte szükségét. Aztán egyik kora reggel a híres Preservation Hall koncertteremben találta magát – ami a nevével ellentétben nem sokkal volt több egy viskónál, és nagyobb volt benne a forróság, mint a pokolban – és a „St. Louis Blues” című számot hallgatta egy jazz-szextett előadásában. Ekkor ébredt rá, hogy csaknem negyvennyolc órája fönt van egyhuzamban. A teremben olyan fülledt volt a levegő, mint egy üvegházban; a legkülönfélébb korosztályú és bőrszínű emberek mind ott táncoltak és tapsoltak a zene ütemére. Hol máshol tud az ember hajnali öt órakor jazzt hallgatni, amit hat öreg fekete játszik, akik közül egyik se fiatalabb egy nappal se nyolcvannál? De aztán 2005-ben lesújtott a városra a Katrina, majd néhány évvel később a Vanessa – egy jól kifejlett, ötös fokozatú hurrikán, ami a parton tombolt háromszáz kilométer per órás sebességgel, és tíz méter magas hullámhegyet tolt maga előtt –, és ez betett a városnak, ami most nem sokkal volt több egy óriási petrolkémiai finomítónál. Elöntött mélyföld övezte, ami olyan szennyezett volt, hogy ha az ember beletette a kezét mocskos lagúnáinak a vizébe, leolvadt róla a bőr. A tulajdonképpeni városban már nem lakott senki, még a fölötte lévő légtér is tiltott övezet volt, amit a Kessler légi támaszpontról felszálló sugárhajtású vadászrepülő-századok rendszeresen ellenőriztek. Kerítéssel vették körül az egész területet, és a belbiztonsági szolgálat erői teljes tábori öltözetben járőröztek rajta; a területhatáron kívül, tizenöt kilométeres sugárban terült el a New Orleans-i lakóövezet. A lakókocsik tengerét egykor a kitelepítettek használták, de most gigantikus emberraktárként szolgált, ahol a város ipari komplexumát éjjel-nappal zümmögtető munkások ezrei éltek. Nemigen volt több óriási, szabadtéri nyomornegyednél; átmenet egy menekülttábor és egy vadnyugati, határ menti előőrs között. A rendfenntartó erők körében köztudott volt, hogy a gyilkosságok száma New Orleansban messze meghaladta az átlagot, de mivel hivatalosan nem minősült városnak, sőt még csak nem is tartozott egyik államhoz sem, erről nem nagyon születtek jelentések. Nem sokkal napfelkelte előtt, a virradatot megelőző sötétben feltűntek előttük a Louisiana és Mississippi közötti ellenőrző pont csillogó fényei. Még a napnak ebben az órájában is hosszú sorok kígyóztak az úton, főként tartálykocsis teherautók tartottak észak felé, St. Louisba vagy Chicagóba. A sorok mentén őrök járkáltak fel-alá kutyákkal, Geiger-Müller számlálókkal és hosszú rudakra szerelt tükrökkel. Wolgast besorolt egy nyerges vontató mögé, aminek a sárfogó gumijáról Yosemite Sam figurája nézett vissza, a lökhárítóján pedig egy matrica volt, amin ez állt: hiányzik az exnejem, de szeretnék fejlődni. 48

Doyle megmoccant, és a szemét kezdte dörzsölni, majd felült az ülésben, és körülnézett. – Ott vagyunk már, papa? – Nem, ez még csak egy ellenőrző pont. Aludj tovább. Wolgast kiállt a sorból, megállt a legközelebbi egyenruhás előtt, letekerte az ablakot, és feltartotta az igazoló okmányait. – FBI. Volna rá mód, hogy meggyorsítsák az átkelésünket? Az őr még szinte gyerek volt, arca pattanásos, vonásai lágyak. A golyóálló mellénytől nagynak látszott, de Wolgast biztos volt benne, hogy legföljebb váltósúlyú. Otthon kéne lennie – gondolta –, akárhol is lakik, jó melegen betakarózva a puha ágyikóban, vagy egy lányról álmodoznia a matekórán, de semmiképp nem egy országúton állnia Mississippiben, tizenöt kilónyi műszálban, egy gépkarabéllyal a mellkasán. Az őr vetett egy pillantást Wolgast papírjaira, aztán az országút mellett álló betonépület felé biccentett. – Hajtson, kérem, az őrhelyhez. – Fiacskám – sóhajtott Wolgast bosszúsan –, erre nekem nincs időm. – Soron kívül akar áthajtani, nem? Ebben a pillanatban egy másik őr lépett a reflektorok fénypászmájába. Csípőjével a járművük felé fordult, és leakasztotta a fegyverét. Mi a fasz? – gondolta Wolgast. – Az isten szerelmére! Tényleg szükség van erre? – Kezeket olyan helyre, ahol látjuk őket, uraim! – mordult rájuk nyersen a másik őr. – Mi a fene? – mondta Doyle. Az első őr a másikhoz fordult, és intett neki, hogy eressze le a fegyverét. – Nyugi, Duane. Az FBI-tól vannak – mondta, mire a másik egy kicsit tétovázott, aztán vállat vont és odébbállt. – Elnézést. Csak hajtson oda, és gyorsan átengedik. – Nagyon helyes – mondta Wolgast. Az őrhelyen az ügyeletes tiszt elvette az igazoló okmányaikat, és megkérte őket, hogy várjanak, amíg jelenti az azonosító számaikat. Az FBI, a Belbiztonsági Szolgálat, de még az állami és helyi zsaruk is mind egy központosított rendszerben voltak nyilvántartva, és minden mozdulatukat nyomon követték. Wolgast öntött magának egy kevés üledékes kávét a nagy, csapos kannából, lagymatagon kortyolt néhányat, aztán a papírpoharat a kukába hajította. Volt egy dohányozni tilos tábla, de a szoba úgy bűzlött, mint egy ócska hamutartó. A faliórán nem sokkal múlt hat; még körülbelül egy óra, és feljön a nap. Az ügyeletes tiszt hátralépett a pulthoz az igazoló okmányaikkal. Jól ápolt, de jellegtelen férfi volt; a belbiztonságiak hamuszürke egyenruháját viselte. – Rendben, uraim, mehetnek. Már csak egyvalami: a rendszerben az áll, hogy tegnap estére repülőjegyet váltottak Denverbe. Bizonyára valami tévedés, de nekem naplófájlt kell készítenem. Wolgast már készen állt a felelettel. – Úgy is volt. De átirányítottak Nashville-be, ahonnan el kell hoznunk egy szövetségi tanút. Az ügyeletes tiszt egy percig fontolgatta a választ, aztán bólintott, majd begépelte az információt a számítógépébe. – Rendben van. Komisz egy dolog, Nashville-be autóval. Az van vagy másfél ezer kilométer. – Nekem mondja. Én csak azt teszem, amit mondanak. – Úgy legyen, testvér. Visszaszálltak az autóba, és egy őr intett nekik, hogy hajtsanak a kijárathoz. Pillanatokkal később ismét az országúton voltak. – Nashville? – kérdezte Doyle. – Gondolj bele – bólintott Wolgast szemét az útra szegezve. – Az 55-ös autópálya arkansasi és illinois-i szakaszán van két ellenőrző pont, az egyik kicsivel délre St. Louistól, a másik körülbelül félúton Normal és Chicago között. De ha a 40-esen megy az ember, Tennessee-n át, ott az első ellenőrző pont a 40-es és a 75-ös csomópontjában van. Vagyis Nashville-ig ez az egyetlen ellenőrző pont, úgyhogy a rendszer nem fogja tudni, hogy mi nem is mentünk oda. Felvesszük az illetőt Memphisben, átmegyünk Arkansasba, kihagyjuk az oklahomai ellenőrző pontot úgy, hogy a Tulsa 49

körüli hosszú elkerülő úton megyünk, ráhajtunk a 70-esre Wichitától északra, és találkozunk Richardsszal Kansas és Colorado határán. Így egyetlen ellenőrzési pont van Telluride-ig, azt meg Sykes el tudja intézni. És a rendszerben sehol nem szerepel, hogy jártunk Memphisben. – És mi lesz a 40-es autópálya hídjával? – ráncolta a homlokát Doyle. – Azt el kell kerülnünk, de erre van egy elég könnyű megoldás. Körülbelül ötven mérföldre Memphistől van egy régebbi híd a folyón át, ami egy állami országúthoz kapcsolódik az arkansasi oldalon. A hídra nem hajthatnak föl a New Orleansból érkező nagy tartálykocsik, úgyhogy csak személyautók mennek rajta, és lényegében automatizált. A vonalkód olvasó ugyan regisztrálni fog minket, és a kamerák is felvesznek, de arról könnyű gondoskodni később, ha kell. Aztán északnak fordulunk, és Little Rocktól délre ráhajtunk a 40-esre. Wolgast arra gondolt, hogy bekapcsolja a rádiót, hátha elkapnak egy időjárás-jelentést, de aztán úgy döntött, mégsem; az időpont ellenére még mindig éber volt, és úgy érezte, összpontosítania kell. Jól haladtak. Amikor az ég feketéről szürkévé halványult, már Jacksontól valamivel északra jártak. Az eső elállt, de aztán megint rákezdett. Bár úgy tűnt, mintha napokkal azelőtt kapták volna, Wolgast még mindig Sykes üzenetén gondolkodott. „Fehérbőrű. Neme: nő. Amy VNI.* Nyom nélkül. Cím: Poplar Avenue 20323, Memphis, Tennessee. Legkésőbb szombat délig. Nincs kapcsolat. Utazás titokban. Sykes.” Utazás titokban. Wolgastnak most már nemcsak szellemeket kellett elkapnia, hanem magának is szellemmé kellett változnia. – Átvegyem a volánt? – kérdezte Doyle megtörve a csöndet, és Wolgast a hangjából tudta, hogy ugyanazon gondolkodott. Amy VNI. Ki az az Amy VNI? Megrázta a fejét. Körülöttük a nap első sugarai vizes takaróként vetődtek a Mississippi deltájára. Törölt egyet az ablaktörlőkkel, hogy leszedje a páraréteget. – Nem kell, bírom.

*

Vezetékneve ismeretlen

50

ÖT Valami baj volt a nulladik alannyal. Kerek hat napig még enni sem jött ki a sarokból. Csak lógott ott, mint valami óriási rovar. Grey látta őt az infrakamerán át, egy izzó paca volt a sötétben. Időről időre elmozdult egy métert balra vagy jobbra, de ennyi, és Grey soha nem látta, amikor helyzetet változtatott. Ez mindig épp akkor történt, amikor levette tekintetét a képernyőről, vagy kiment az elkülönítő részlegből, hogy hozzon egy csésze kávét, vagy lopva elszívjon egy cigarettát a konyhában, és mire újra odanézett, a Nulladik már valahol máshol lógott. Lógott? Oda volt tapadva? Vagy netalán lebegett? Greynek senki nem magyarázott el az égadta világon semmit. Egy szót se mondtak neki, és még csak arról sem tájékoztatták, hogy valójában micsoda is a Nulladik. Voltak olyan dolgai, amiket Grey egészen emberinek gondolt. Például két karja volt, meg két lába. Feje is volt, éppen ott, ahol a fej lenni szokott, meg füle, szeme és szája. Még valami összezsugorodott fütykösszerűség is fityegett neki ott lent, ami leginkább egy tengeri csikóra emlékeztetett. De a hasonlóságok ezzel véget is értek. Példának okáért: a nulladik alany izzott. Bármelyik hőforrás ilyen, ha infrakamerán keresztül nézik, de az ő képe lobogva égett a képernyőn, mint egy meggyújtott gyufa – olyan fényesen, hogy alig lehetett ránézni. Még az is izzott, amit kiszart. Szőrtelen teste sima volt és fényes, mint az üveg, és úgy nézett ki, mint egy tekercs – ezt a szót gondolta ki Grey: mintha a bőre feltekercselt kötélre lenne ráfeszítve –, a szeme pedig narancssárga volt, mint az országúti jelzőbóják. De a fogai voltak a legrosszabbak. Hébe-hóba Grey csilingelő hangot hallott a fejhallgatóban, és ilyenkor tudta, hogy még egy fog kiesett a Nulladik szájából a betonra. Napi fél tucat hullott így ki; ezeket, mint minden mást is, az égetőbe vitték. Grey feladata volt összesöpörni őket, és kilelte a hideg, ha rájuk nézett. Hosszúak voltak, mint azok a kardocskák, amiket egyes italokhoz szoktak adni díszítésként. Pontosan ilyesmire van szükség, ha az ember, mondjuk, fel akar nyársalni egy nyulat, és kerek két másodperc alatt ki akarja belezni. Ráadásul volt benne valami, amitől másnak tűnt, mint a többiek. Nem a kinézetében, mert abban nem nagyon különbözött tőlük. A világító lények csapata csupa ronda pofából állt, és Grey már hat hónapja dolgozott a négyes szinten, úgyhogy hozzászokott a külsejükhöz. Persze voltak köztük kis különbségek, amiket fel lehetett fedezni, ha az ember kitartóan nézte őket. A hatos számú kicsit alacsonyabb volt, mint a többi, a kilences kicsit aktívabb, a hetes számú úgy szeretett enni, hogy közben fejjel lefelé csüngött, és állati nagy rendetlenséget hagyott maga után, az egyes számú folyton beszélt, illetve a többiekéhez hasonló fura hangokat adott ki – a torka mélyéről jövő nedves kattanások semmire nem emlékeztették Greyt. A Nulladikat nem valami testi dolog emelte ki a többi közül, hanem az érzések, amiket kiváltott az emberben. Grey a legjobban a következőképpen tudta elmagyarázni. A többiek körülbelül annyira érdeklődtek az üvegfal mögött álló emberek iránt, mint a csimpánzok az állatkertben. Nem így a Nulladik: ő figyelt. Amikor leeresztették a rácsot, hogy elzárják őt a szoba túlsó végébe, Grey pedig magára rángatta a védőöltözetet, és a légkamrán át bement, hogy feltakarítson, vagy bevigye a nyulakat – nyulak, az isten szerelmére, miért éppen nyulak? –, bizseregni kezdett a nyaka, mintha hangyák nyüzsögnének a bőrén. Gyorsan elvégezte a feladatát, közben nem is nagyon nézett fel a padlóról, de mire kijutott a fertőtlenítő helyiségbe, izzadság gyöngyözött rajta, és levegő után kapkodott. És még akkor is, amikor már öt centi vastag üvegfal választotta el tőle, és Grey csak a nagy, izzó fenekét és kiterjesztett, karomszerű lábát látta, érezte, ahogy a Nulladik gondolatai ott barangolnak a sötét szobában, mintha egy láthatatlan hálót vetett volna ki. 51

Mindazonáltal Greynek el kellett ismernie, hogy egészében véve nem rossz a munka. Annyi biztos, hogy volt már rosszabb is az életében. A nyolcórás műszak nagy részében csak ücsörgött, és keresztrejtvényt fejtett. Néha rápillantott a képernyőre, és naplófájlt vezetett arról, hogy mit evett a Nulladik és mit nem, meg hogy mennyi húgy és szar folyt le a csatornába. Aztán amikor a merevlemez megtelt a száz órányi videofelvétellel arról, hogy a Nulladik nem csinál semmit, biztonsági másolatot készített róla. Eltűnődött, vajon a többiek se esznek-e semmit, és arra gondolt, megkérdezi az egyik technikust. Lehet, hogy mindnyájan éhségsztrájkba kezdtek, de az is lehet, hogy egyszerűen elegük lett a nyúlból, és inkább mókust akarnak, oposszumot vagy kengurut. Furcsa, gondolta Grey, különösen ha figyelembe vesszük, hogyan esznek a világító lények – csak egyszer nézte meg, de az is eggyel több volt a kelleténél; azóta gyakorlatilag vegetáriánus lett –, de mintha a maguk módján válogatósak lettek volna, mintha valamiféle szabályokat követtek volna az evésnél. Ott volt mindjárt a tizedik nyúl. Mit jelenthetett ez az egész? A tíz nyúlból, amit kaptak, csak kilencet ettek meg, a tizediket meg otthagyták, mintha későbbre tartogatnák. Greynek egyszer volt egy kutyája, az volt ilyen. Barnamedvének hívta, minden különösebb ok nélkül. Nem volt túlzottan medveszerű, még csak barna sem volt igazán. Meleg sárgásbarna színe volt, a pofáján és a mellkasán fehér foltok. Barnamedve a kitett ételnek pontosan a felét ette meg reggelente, aztán este a másik felét. Grey ekkor már rendszerint aludt, és hajnali kettő-három körül arra ébredt, hogy a kutya jóízűen ropogtatja az eledelt a tűzhely mellett. Reggelre aztán kiürült a tál. Barnamedve jó kutya volt, nem volt nála jobb kutyája. De ez évekkel ezelőtt volt; meg kellett válnia tőle, és Barnamedve most már minden bizonnyal rég halott. Az összes civil alkalmazott – a gondozók és a technikusok egy része – együtt lakott a telep déli végén található barakkokban. A szobák nem voltak rosszak, volt bennük kábeltévé meg meleg víz, és nem kellett számlákat fizetni. Egy ideig senki nem mehetett sehová, ez az alku része volt, de Grey nem bánta. Mindene megvolt, amire szüksége lehetett, és a fizetésére sem panaszkodhatott, annyit pénzt kapott, amennyit korábban az olajfúró tornyon. Az egész ott gyűlt egy külföldi bankszámlán, ami az ő nevén volt. Még adót se vontak belőle, a szükségállapotról szóló honvédelmi törvény egy különleges rendelkezése értelmében. Grey azt számolgatta, ha egy-két évet lehúz itt, és közben nem szar el túl sokat a kantinban cigire meg kajára, eleget tud félretenni ahhoz, hogy aztán jó messzire el tudjon távolodni a Nulladiktól meg az egész bagázstól. A többi gondozó rendes volt, bár ő nemigen érintkezett velük. Esténként inkább a szobájában nézte a Travel Channel-t vagy a National Geographic-ot, és kereste a helyeket, ahova menni fog, amikor vége ennek az egésznek. Először Mexikóra gondolt, mert úgy számolta, ott rengeteg hely lenne, a jelek szerint ugyanis az ország lakosságának a fele kivándorolt, és az amerikai barkácsáruházak parkolójában vert tanyát. De a múlt héten látott egy műsort Francia Polinéziáról – a víz ott olyan kék, amilyet még soha nem látott azelőtt, és abban állnak cölöpökön a kis házak –, és most azt fontolgatta. Grey negyvenhat éves volt, és szenvedélyes dohányos; számításai szerint még körülbelül tíz éve van arra, hogy jól érezze magát. A faterja, aki annyit dohányzott, mint ő, az élete utolsó öt évét egy kis kocsiban töltötte, és egy tartályból szívta a levegőt, amíg fel nem dobta a bakancsot mindössze egy hónappal a hatvanadik születésnapja előtt. Persze jó lett volna hébe-hóba elmenni, és kicsit körülnézni. Valahol Coloradóban voltak, azt tudta az autók rendszámtábláiból meg abból, hogy időnként az egyik tiszt vagy tudós, akik kedvük szerint jöhettek-mehettek, otthagyták a The Denver Post című napilap egyik példányát. Szóval igazából nem volt nagy titok, hol vannak, akármit is mondott Richards. Egyszer egy nagy hóesés után Grey meg néhány másik gondozó felmásztak a barakkok tetejére, hogy lelapátolják a havat, és akkor a fák hófödte vonala fölött meglátott valami síparadicsomnak tűnő helyet, egy kabint, ami egy drótkötélpályán araszolt fölfelé a hegyoldalon, meg egy lejtőt, amin apró alakok siklottak le. Nyolc kilométernyire se volt onnan, ahol állt. Vicces volt ilyesmit látni, miközben háború zajlott, és a világban óriási volt az összevisszaság. Grey soha nem síelt még, de tudta, hogy odakint, a fák függönyén túl bárok és éttermek is vannak, meg vízmasszázsos kádak és szaunák, ahol a gőzben emberek ücsörögnek, beszélgetnek és bort kortyolgatnak. Ezt is látta a Travel Channel-en.

52

Még tél volt, március, és hó borította a földet. Ez azt is jelentette, hogy amint a nap lement, a hőmérséklet meredeken lezuhant. Ráadásul aznap este csúnya szél is fújt, és miközben a barakkok felé baktatott, kezét zsebre dugva és állig beburkolózva csuklyás katonai zubbonyába, Grey úgy érezte, mintha több százszor pofon ütnék. Mindez arra késztette, hogy újra felidézze Bora-Borát meg a kis, cölöpökön álló házakat. Kit érdekel a Nulladik, aki szemmel láthatóan már nem kívánta a friss nyuszihúst? Hogy a Nulladik mit evett és mit nem, ahhoz Greynek semmi köze. Ha azt mondták volna, hogy ezentúl tojásos-szalonnás pirítóst szolgáljon fel neki, mosolyogva vitte volna be. Azon tűnődött, vajon mennyibe kerülhet egy olyan ház. Még vízvezeték-hálózatra sincs szükség; az ember egyszerűen odalép a korláthoz, és elvégzi a dolgát, a nap és az éj bármely szakában. Amikor Grey a Mexikói-öbölben dolgozott az olajfúró tornyokon, szerette ezt csinálni. Kora reggel vagy késő este, amikor senki nem volt ott – persze a széljárásra oda kellett figyelni, de ha hátulról fújt, nem sok minden volt az életben, ami kellemesebb lett volna annál, mint hatvan méterről az öbölbe huggyantani, és figyelni az ívet a levegőben, aztán meg azt, ahogy húsz emelet magasból a vízbe záporoz. Egyszerre érezhette magát kicsinek és nagynak. Most már az egész olajipar szövetségi védelem alatt állt, és gyakorlatilag mindenki eltűnt, akit régről ismert. A minneapolisi eset, a secaucusi gázlerakatnál történt robbantás, a Los Angeles-i metrótámadás meg az összes többi után, na meg persze mindazok után, ami Iránban vagy Irakban, vagy hol történt, az egész gazdaság beragadt, mint egy rossz sebességváltó. A rossz térde, a dohányzás és a priusza miatt nem is remélhette, hogy a belbiztonsági szolgálatnál vagy valami hasonló helyen alkalmazzák. Már majdnem egy éve munka nélkül volt, amikor felhívták. Biztosra vette, hogy megint egy olajfúró toronyról lesz szó, ami talán valami külföldi beszállítóé. Valahogy úgy hangzott, pedig valójában nem mondtak róla semmit. Aztán amikor odahajtott a címre, meglepve tapasztalta, hogy egy üres üzlethelyiséget adtak meg, ami egy hosszan elnyúló, elhagyatott üzletsoron állt a dallasi vásártér közelében. A kirakat be volt kenve fehér szappannal. Az üzlet egykor egy videotékának adott otthont, Grey még a nevét is ki tudta olvasni, bár a betűk már hiányoztak, és a helyük kísértetiesen rajzolódott ki az ajtó fölötti piszkos vakolaton. Mellette valaha egy kínai vendéglő állt, meg egy vegytisztító; a többiről már nem tudta megmondani, mik lehettek. Mielőtt megállt volna, néhányszor elhajtott előtte a kocsijával, arra gondolva, hogy biztosan eltévesztette a címet, és inkább nem száll ki hiába a teherautó légkondicionált vezetőfülkéjéből. Odakint körülbelül negyven fok lehetett, ami nem volt szokatlan augusztusban, Észak-Texasban, de ehhez akkor sem lehet hozzászokni: a levegő sűrű és piszkos szagú, a nap meg úgy csillog, mint egy lesújtani készülő kalapács feje. Az ajtó zárva volt, de talált egy csengőt, úgyhogy csöngetett, és várt egy percig. Az izzadság már patakokban folyt az inge alatt. Aztán egy nagy kulcscsomó csörgését hallotta a túloldalról, majd kattanva nyílt a zár. A helyiség hátuljában felállítottak egy kis íróasztalt és néhány iratszekrényt, de egyébként még tele volt az üres állványokkal, amiken egykor a DVD-ket tartották. Az álmennyezet hiányzó táblái helyén összegubancolódott drótok lógtak, meg mindenféle szemét. A bolt hátsó falának támasztva porréteggel fedett életnagyságú kartonpapír figura állt. Valami filmsztárt ábrázolt, akit Grey nem ismert fel: egy kopasz fekete pasas az egész arcát eltakaró napszemüvegben; a bicepsze úgy dudorodott a pólója alatt, mint a húskonzervek, amiket megpróbált kicsempészni a közértből. Grey a filmre sem emlékezett. Kitöltött egy kérdőívet, de a férfi és a nő, akik ott voltak, alig pillantottak bele. Miközben begépeltek valamit a számítógépbe, arra kérték, hogy pisiljen egy pohárba, majd hazugságvizsgálatnak vetették alá, de ez nem volt meglepő. Minden tőle telhetőt megtett, hogy ne érezze hazugságnak azt is, amikor igazat mond, és amikor megkérdezték őt a börtönben töltött időről – tudta, hogy így lesz –, elmondta nekik a teljes igazságot: a drótok miatt el se lehetett volna titkolni, ráadásul Texasban különösen számított a priusz, és a megfelelő weboldalon úgyis bárkiről bármit kikereshetnek. De úgy látszott, hogy még ez sem jelent gondot. Úgy tűnt, már sok mindent tudnak róla, és a legtöbb kérdésük a magánéletére vonatkozott, amiről csak úgy tudhattak meg többet, ha megkérdezték. Vannak-e barátai? (Nem igazán.) Egyedül él? (Élt-e valaha is mással?) Van-e élő családtagja? (Csak egy nagynénje Odessában, akit körülbelül húsz éve nem látott, meg néhány unokatestvére, akiknek még a nevét sem tudta biztosan.) És az alleni lakókocsi telep, ahol élt – kik a szomszédai? (Milyen szomszédok?) És így tovább, ilyen jelleggel. Úgy tűnt, egyre 53

jobban örülnek mindannak, amit mond nekik. Próbálták palástolni, de lerítt róluk – az arcuk olyan volt, mint egy nyitott könyv. Arra jutott magában, hogy nem rendőrök, és ekkor ébredt rá, hogy előtte felmerült benne ez a lehetőség. Két napra rá már egy Cheyenne-be tartó gépen ült, és csak ekkor jött rá, hogy nem is tudja a nevüket, sőt még azt se tudná megmondani, hogyan néztek ki. Elmagyarázták neki a pénzt, meg a dolognak azt a részét, hogy egy évig nem lehet elhagyni a telepet, ami részéről rendben is volt. Azt is világossá tették, hogy senkinek nem szabad beszélnie arról, hová megy, de ez nem is lett volna könnyű, mert igazából nem is tudta. A cheyenne-i reptéren egy fekete tréningruhás férfi várta, aki Richards néven mutatkozott be – mogorva tekintetű, izmos fickó volt, százhatvanöt centinél nem magasabb. Richards elkísérte őt a járdaszegélyhez, ahol egy furgon mellett már ott állt két másik férfi, akik bizonyára más járatokon érkeztek. Richards kinyitotta a vezető oldali ajtót, és egy párnahuzat méretű vászontáskával tért vissza. – Pénztárca, mobiltelefon, személyes holmi, fényképek, minden, amin van valami írás, még a toll is, amit a bankban kaptak – mondta nekik. – A szerencse sutijukét is dobják bele, ha van. Kiürítették a zsebeiket, feltették a táskáikat a csomagtartóra, és beszálltak az oldalsó ajtón. Grey csak akkor vette észre, hogy az ablaküvegek sötétítettek, amikor Richards becsukta mögöttük az ajtót. Kívülről a jármű úgy nézett ki, mint egy hétköznapi furgon, de belül már más volt a helyzet: a vezetőfülke el volt falazva, az utastér pedig mindössze egy fémdoboz volt, benne a padlóhoz csavarozott műbőrhuzatos, osztatlan ülések. Richards azt mondta, csak a keresztnevüket árulhatják el egymásnak. A két másik férfit Jacknek és Samnek hívták. Annyira hasonlítottak Greyre, hogy ha rájuk pillantott, mintha tükörbe nézett volna: középkorú fehér férfiak, a hajuk szinte teljesen kopaszra nyírva, a kezük duzzadt és vörös, és úgy voltak lebarnulva, mint a munkások: csuklóig és nyakig. Grey keresztneve Lawrence volt, de nemigen használta, és furán is hangzott, amikor kimondta. Miközben bemutatkozott és kezet rázott Sammel, valaki másnak érezte magát. Mintha az, aki Dallasban felszállt a gépre, nem ugyanaz a személy lett volna, mint az, aki leszállt Cheyenneben. Kicsit émelygett a furgonban. A sötétített ablakok miatt nem lehetett kideríteni, hová tartottak, de Grey felől akár a reptér körül is körözhettek volna. Mivel nem volt mit tenni, se nézni, elég hamar elaludtak mindnyájan. Amikor Grey felébredt, fogalma sem volt, mennyi lehet az idő, de nagyon kellett pisilnie. Ez a hormontabletták miatt volt. Felállt, és megkopogtatta az eltolható táblát az utastér elején. – Hahó, álljon meg – mondta, mire Richards félrecsúsztatta az ablakot. A furgon szélvédőjén át Grey elé tárult a táj. A nap már lement; sötét és üres, kétsávos, aszfalt burkolatú úton haladtak. A távolban, az ég és egy hegygerinc találkozásánál bíborló fénycsík látszódott. – Bocs, de hugyoznom kell – magyarázta Grey. Mögötte ébredeztek a többiek is. Richards felvett a padlóról egy széles szájú, átlátszó műanyag üveget, és odaadta Greynek. – Ebbe kell pisilnem? – Pontosan erről lenne szó – felelte Richards, majd szó nélkül becsukta az ablakot. Grey visszaült, és szemügyre vette az üveget. A méretét megfelelőnek találta. De a gondolat, hogy elővegye a szerszámát a furgonban a többi férfi előtt, mintha ez valami semmiség lenne, csúszócsomóként feszítette meg a húgyhólyagja körüli összes izmot. – Szó se lehet róla, hogy én abba hugyozzak – mondta Sam. Lehunyt szemmel ült, kezét összekulcsolta az ölében. Az arcán látszott, hogy nagyon koncentrál. – Inkább visszatartom. A furgon ment tovább. Grey megpróbált nem gondolni szétrepedni készülő húgyhólyagjára, de ettől csak rosszabb lett. Úgy érezte, mintha egy óceánnyi vizelet lötykölődne benne. Hallotta magát, amint nyögdécsel. – Hé! – mondta, és megint dörömbölt az ablakon. – Hé, maga! Vészhelyzet van! – Mi van már megint? – kérdezte Richards, miután kinyitotta a táblát. – Idehallgasson – mondta Grey. Átpréselte a fejét a keskeny nyíláson, és lehalkította a hangját, hogy a többiek ne hallják. – Képtelen vagyok rá. Esküszöm. Egyszerűen nem tudok üvegbe. Muszáj megállnia. – Akkor tartsa vissza, az istenit neki. – Nem viccelek. Könyörgök, álljon meg. Nem tudom… Nem tudok így vizelni. Orvosi okokból. 54

Richards bosszúsan sóhajtott. A tekintetük rövid időre találkozott a visszapillantóban, és Grey azon tűnődött, vajon Richards tudja-e. – Ne távolodjon el annyira, hogy ne lássam, és semmi nézelődés. Ez véresen komoly – mondta Richards, és lehúzódott az út szélére. – Gyerünk, gyerünk – motyogta magában Grey. Aztán kinyílt az ajtó, ő kiszállt, és hanyatthomlok rohant odébb, hogy ne világítsa meg a furgon fénye. Lebotorkált a rézsűn, közben minden egyes másodperc bombaként ketyegett a combjai között. Valami legelőn találta magát. A hold sarlójának fényében jegesen izzottak a fűszálak. Ahhoz, hogy rendesen el tudja végezni a dolgát, számításai szerint legalább tizenöt méterre el kellett távolodnia. Amikor egy kerítéshez ért, hiába a nyomás a húgyhólyagjában, hiába a fájós térde, mint a villám mászott át rajta. – Hé, bassza meg, álljon meg azonnal, az istenit neki! – ordította mögötte Richards, majd ugyanezt üvöltötte a többieknek is. A harmatos fű suhogott Grey csizmája alatt, és átáztatta a nadrágszárát. Előtte a mezőn egy piros fénypont ugrált, de nem tudta kivenni, mi az. Tehenek szaga csapta meg az orrát; érezte, hogy ott vannak körülötte a mezőn. Megint úrrá lett rajta a pánik: mi van, ha figyelik? De már késő volt, egyszerűen muszáj volt vizelnie, nem tudott tovább várni. Megállt, lehúzta a sliccét, és megkönnyebbült nyögéssel kezdett pisálni, de nem holmi lagymatagon aranyló ívben: úgy tört elő belőle a vizelet, mint a víz egy megrepedt tűzcsapból. Csak pisált és pisált, és aztán pisált még egy kicsit. Nagy ég, a világ legcsodálatosabb érzése volt így megkönnyebbülni, mintha egy nagy dugót húztak volna ki belőle. Szinte örült, hogy ilyen sokáig várt. Aztán vége lett, kiürült a tartály. Még úgy maradt egy pillanatig, hogy a hűs éjjeli levegő érhesse a bőrt a péniszén. Roppant, szinte mennyei nyugalom töltötte el. A mező hatalmas szőnyegként terült el körülötte, és ciripeltek benne a tücskök. Elővett egy cigarettát az ingzsebében levő csomagból, és rágyújtott. Miközben a füst a tüdejébe ért, ő a látóhatár felé fordította a tekintetét. Addig szinte észre se vette a hegyek fölött függő, levágott ujjkörömre emlékeztető hold fényes sarlóját. Az égen szikráztak a csillagok. Megfordult, és abba az irányba nézett, ahonnan jött. Látta az út szélén parkoló furgon fényszóróit, meg Richardsot, aki ott várt a tréningruhájában, és valami fényes, csillogó tárgyat tartott a kezében. Grey át mászott a kerítésen. Jack is akkor bukkant fel, szintén a mezőről érkezett. Aztán észrevette Samet is, ő éppen az úttesten kelt át a túloldalról. Mind ugyanabban a pillanatban értek a furgonhoz. Richards kezét a csípőjére téve állt a reflektorok fénypászmájában. Akármi is volt a kezében, az eltűnt. Az autó motorja üresben járt. – Kösz – mondta Grey, majd még egyet szippantott a cigarettából, és az útburkolatra hajította a csikket. – Tényleg nagyon kellett. – Basszák meg, maguknak fogalmuk sincs semmiről – mondta Richards. Jack és Sam a földet bámulták. Richards a furgon nyitott ajtaja felé biccentett. – Na, befelé. És most már egy kurva szót se halljak. Fojtott csöndben ültek le; Richards elindult a kocsival, és visszahajtott az úttestre. Grey ekkor jött rá. Rájuk se kellett néznie, hogy tudja. A másik kettő, Jack és Sam: pont olyanok voltak, mint ő. És még valami. Amit Richards fogott, és amit Grey vélekedése szerint már bedugott a tréningruhája övrészébe, vagy elrejtett a kesztyűtartóba; az a kis táncoló fény a füvön olyan volt, mint egyetlen csepp vér. Tudta, hogy ha még egy lépést tesz, Richards lelövi. Grey minden reggel bevett egy apró, csillag alakú, vizelethajtó tablettát, havonta egyszer pedig egy adag hormontablettát. Valamivel több mint hat éve szedte őket; ez volt a feltétele annak, hogy szabadlábra helyezzék. És igazság szerint nem is bánta. Példának okáért nem kellett annyit borotválkoznia. Az androgén hormonok elleni vizelethajtó lecsökkentette a heréi méretét, és mióta szedte, elég volt minden másnap vagy harmadnap borotválkoznia. A haja lágyabb volt és selymesebb, éppen mint kisfiú korában, a bőre pedig a dohányzás ellenére is áttetszőbb és puhább. A gyógyszer szedésének persze 55

voltak „lélektani előnyei” is, ahogy a börtön pszichiátere hívta őket. A dolgok nem érintették őt olyan mélyen, mint korábban, amikor akár napokig is úgy gyötörte őt egyetlen érzés, mint egy véletlenül lenyelt üvegdarab. Úgy aludt, mint a bunda, és sosem emlékezett az álmaira. Akármi is késztette őt arra, hogy azon a tizenöt évvel ezelőtti napon, amikor az egész elkezdődött, áthajtson a másik oldalra a teherautóval, már a múlté volt. Ha visszagondolt életének arra az időszakára és mindarra, ami utána következett, a mai napig rosszul érezte magát, de már sokkal kevésbé. Olyan volt ez az érzés, mint egy életlen kép, mint amikor az emberen önkéntelenül is eluralkodik a fásultság egy esős napon. A hormontabletta – mivel szteroid volt – kikészítette a húgyhólyagját. Valószínűleg azért nem akarta, hogy bárki is meglássa, mert viselkedésére most is hatottak a gyógyszerek. A dilidoki mondta neki, hogy ez lesz, és mint minden más, ez is pontosan úgy történt, ahogy azt megjósolta. Csak egy-két kényelmetlenséggel járt az egész; voltak dolgok, amiket ha meglátott, kénytelen volt elfordítani a tekintetét. Ilyenek voltak például a gyerekek, és ezért is kedvelte meg olyan könnyen a munkát az olajfúró tornyon. Aztán a terhes nők meg az országút menti pihenőhelyek. A tévéműsorok többsége – olyasmik, amiket azelőtt minden további nélkül megnézett, és nemcsak az erotikus jelenetek, hanem a boksz, sőt a hírek is. Az iskolákat és a bölcsődéket legföljebb kétszáz méterre közelíthette meg, de ezzel könnyen megbékélt – ha csak tehette, nem ült autóba három és négy óra között, és több sarokkal arrébb hajtott, csak hogy ne botoljon bele az iskolabuszba. Még a sárga színt sem szerette. Az egész egy kicsit fura volt, nem igazán tudta volna elmagyarázni, de a börtönnél mindenesetre ezerszer jobb, sőt annál is, ahogy azelőtt élt, mert akkor folyton azt érezte, hogy mindjárt felrobban. Ha látná most a faterja! A gyógyszeres kezelés okozta változások láttán még talán meg is tudta volna bocsátani neki mindazt, amit tett. A dilidoki, dr. Wilder, sokat beszélt a megbocsátásról. Megbocsátás – ez volt a legkedveltebb szava a világon. A megbocsátás, magyarázta, az első lépés a felépüléshez vezető hosszú úton, amit olykor ajtóként írt le, és azt mondta, csak akkor fog tudni kibékülni a múltjával, és szembenézni a belső démonnal, a „jó énjében” rejtőző „rossz énjével”, ha belép ezen az ajtón. Beszéd közben Wilder ujjaival gyakran kis idézőjeleket formált a levegőben. Grey azt gondolta, hogy Wilder alapvetően csak linkel, és valószínűleg ugyanazt a szart mondja mindenkinek. De azért el kellett ismernie, hogy igaza van a „rossz énnel” kapcsolatban. A rossz Grey ugyanis tényleg létezett, és egy ideig, sőt tulajdonképpen élete nagy részében csak az létezett. Szóval ez volt a legjobb dolog a gyógyszerekben, és ezért is tervezte azt, hogy élete hátralevő részében is folytatja a szedésüket, azután is, hogy letelik a bíróság által elrendelt tíz év: a rossz Greyjel egyáltalán nem akart újra találkozni. Grey a havon át elbaktatott a barakkokig, evett egy tál tacót a kantinban, aztán a szobájába tért. Kedd este a többiek bingózni szoktak, de Grey nem tudott hatékony taktikát kidolgozni; játszott néhányszor, és legalább húsz dollárt bukott, miközben a katonák mindig nyertek. Ebből arra következtetett, hogy a számokat biztosan megbundázzák. Egyébként is hülye játék volt, és neki igazából csak a dohányzásra volt ürügy, de cigarettázni a szobájában is nyugodtan cigarettázhatott. Lefeküdt az ágyra, felpolcolta a fejét párnákkal, a hamutartót a hasára tette, és bekapcsolta a tévét. Sok csatorna el volt sötétítve; nem volt CNN, se más hírcsatornák, se a helyi tévék, de az MTV-t és más pletykaadókat sem lehetett fogni – nem mintha amúgy nézte volna őket –, és amikor reklám jött, a képernyő egy-két percre kék lett. Végiglapozta a csatornákat, amíg valami érdekeshez nem ért: a háborús adón a normandiai partraszállásról sugároztak egy műsort. Grey mindig is szerette a történelmet, az iskolában is egész jó jegyeket szerzett belőle. Jól meg tudta jegyezni az évszámokat meg a neveket, és úgy tűnt, ha ezek a fejében vannak, a többit már könnyű hozzátenni. Az ágyán elterpeszkedve nézte a tévét, és dohányzott, közben még mindig rajta volt az overallja. A képernyőn amerikai közkatonák szálltak ki a csónakokból, és hangoskodva bukdácsoltak a partra. Félreugrottak a robbanó lövedékek elől, és gránátokat hajigáltak. Mögöttük a tengerről hatalmas ágyúk ontották dörögve a tüzet a nácik által megszállt Franciaország sziklás partjaira. Az aztán igazi háború volt, gondolta Grey. A kép remegett, és életlen volt az idő felében, de az egyik felvételen Grey világosan ki tudta venni egy náci karját, amint kinyúlik egy bunker résén, amit valami kedves amerikai kölyök épp azelőtt gyújtott fel egy lángszóróval. A kar leégett és füstölt, 56

mint egy grillrácson felejtett csirkeszárny. Grey faterja kétszer is teljesített szolgálatot egészségügyi katonaként Vietnamban, és most azon tűnődött, ő vajon mit mondott volna erről. Néha elfelejtette, hogy az apja egészségügyi katona volt, mert gyerekkorában soha még egy ragtapaszt se bírt a térdére tenni. Elszívott még egy cigarettát, aztán kikapcsolta a tévét. Jack és Sam két napja fogták magukat, és szó nélkül leléptek, úgyhogy Grey elvállalt egy második műszakot is, ami viszont azt jelentette, hogy reggel hatkor már ismét a négyes szinten kellett lennie. Kár, hogy azok a fickók csak így elmentek; ha az ember nem dolgozta le a teljes évet, elvesztette az összes pénzt. Richards félreérthetetlen módon tudatta a többiekkel, hogy ez a fejlemény rohadtul nem teszi őt boldoggá, és ha másvalaki is a lelépésen törné a fejét, az jobban teszi, ha hosszan és alaposan elgondolkodik rajta – nagyon hosszan és nagyon alaposan, mondta, majd lassan és fürkészve végignézett a helyiségen, mint egy dühös tornatanár. Ezt a kis beszédet reggeli közben tartotta az étkezdében. Grey egész idő alatt le se vette a szemét a rántottájáról. Semmi köze hozzá, hogy mi történik Sammel meg Jackkel, és a figyelmeztetés úgysem rá vonatkozik; ő nem készül sehová, és azok a fickók tulajdonképpen nem voltak a barátai. Beszélgettek egy kicsit erről-arról, de igazából csak időtöltés végett. Ráadásul azzal, hogy elmentek, több pénz ütötte Grey markát. Egy műszaknyi túlóráért ötszáz járt, és ha heti hármat vállalt az ember, adtak még plusz százat ezen felül. Grey azt gondolta, hogy ha továbbra is kapja a pénzt, és a nullák ott sorakoznak a számláján, mint tojások a dobozban, akár az idők végezetéig is ott csücsülne a hegytetőn. Levette az overallját, és eloltotta a lámpát. A szél a havat apró szemcsékben fújta az ablakának, olyan hanggal, mint amikor egy homokkal teli papírzsákot ráznak. Húsz másodpercenként felvillant a nyugati jelzőfény, és bevilágított a rolón át. A gyógyszerektől Grey néha nyugtalan lett, vagy begörcsölt a lába, de néhány fájdalomcsillapító ezt rendszerint elmulasztotta. Olykor fölébredt az éjszaka közepén, ilyenkor elszívott egy cigarettát, vagy hugyozott egyet, bár rendszerint egyvégtében végigaludta az éjjeleket. Feküdt a sötétben, és próbálta megnyugtatni magát, de folyton a Nulladikra terelődtek a gondolatai. Lehet, hogy a náci elégett karja miatt, de úgy tűnt, nem tudja kiverni a fejéből a Nulladik képét, aki valamiféle fogoly volt. Az étkezési etikettje ugyan hagyott némi kívánnivalót maga után, és nézni sem volt kellemes, ahogy elbánt a nyulakkal. De azért étel volt, és a Nulladik most hozzá se nyúlt. Csak lógott ott, mintha aludna. Grey azonban nem hitte, hogy tényleg alszik. A nyakában lévő mikrochip mindenféle adatokat sugárzott a vezérlőpultra, amiknek egy részét Grey értette, más részét nem. De az alvást meg tudta különböztetni az ébrenléttől. A Nulladik szívverése egyenletesen százkettő volt percenként, pluszmínusz egy dobbanás. A technikusok, akik bejöttek a vezérlőterembe leolvasni az adatokat, egy szót se szóltak erről soha, csak bólogattak, és kipipálták a rubrikákat a kézi számítógépeiken. De Grey szerint a százkettes szívverés igenis a lény éber állapotáról tanúskodott. Grey ráadásul érezte is, hogy a Nulladik ébren van. Na tessék, már megint azon gondolkodik, milyen érzéseket kelt benne a Nulladik. Marhaságnak tűnt, de közben mégse volt az. Grey sosem kedvelte igazán a macskákat, de ez valami hasonló volt. A lépcsőfokon alvó macska sem aludt igazából, hanem egy olyan rugó volt, ami kész felpattanni, ha arra támolyog egy egér. Mire várt a Nulladik? Talán csak elege lett a nyúlhúsból, és csokoládét akar, szalámis szendvicset vagy pulyka tetrazzinit. Amennyire Grey meg tudta ítélni, a fickó egy fadarabot is meg tudott volna enni. Ilyen agyarakkal szinte nem volt olyan, amin ne tudta volna magát átrágni. Pfuj, gondolta Grey megborzongva, a fogak. Ekkor arra jutott, hogy valami mást is tennie kell az elalvás érdekében, mert attól nem fog elaludni, hogy csak ott fekszik, és fő a saját gondolataiban. Már éjfél volt. Észre se veszi, és mindjárt itt a reggel hat. Felkelt, bevett pár nyugtatót, elszívott egy cigarettát, aztán még egyszer kiürítette a húgyhólyagját, majd visszabújt a paplan alá. A forgó reflektorok fénye szabályos időközönként bevilágított a helyiségbe. Megpróbálta becsukni a szemét, és elképzelni a mozgólépcsőt. Ezt a fogást Wilder tanította neki, aki szerint Grey „szuggerálható” volt, azaz könnyen lehetett őt hipnotizálni, és ehhez Wilder a mozgólépcsőt használta. El kellett képzelnie, hogy egy mozgólépcsőn áll, és lassan megy lefelé – az nem számít, pontosan hol van, reptéren, bevásárlóközpontban vagy másutt. Grey mozgólépcsője nem is egy meghatározott helyen 57

volt. A lényeg maga a mozgólépcső volt, meg hogy egyedül állt rajta, amint az csak ment lefelé, mindegyre lejjebb, de az aljánál nem ért véget a szó hétköznapi értelmében, hanem egy hűvös, kék színű fény várta őt. Néha egyetlen mozgólépcső volt, néha meg több rövidebb, melyek között fordulók voltak, és szintenként lehetett rajtuk lemenni. Ma este csak egy volt. A szerkezet kattant egyet a lába alatt; a gumikorlát sima volt, és hűvös tapintású. A mozgólépcsőn lefelé menet Grey érezte, hogy az alján ott várja őt a kékség, de nem fordította félre a tekintetét, hogy odanézzen, mert nem is lehetett volna látni, hiszen belülről fakadt. Ha a fény eltöltötte és magába szippantotta az embert, az annak a jele volt, hogy már alszik. Grey. A fény most már eltöltötte, de furcsamód nem kék volt, hanem meleg narancsszínű, és úgy lüktetett, mint egy szív. Valami az agyában azt súgta neki, hogy alszik és álmodik, de az a része, amelyik tulajdonképpen benne volt az álomban, rá se hederített, hanem áthatolt a pulzáló narancsszínű fényen. Grey, itt vagyok. A fény most már aranyszínű volt, álmában pedig emlékfoszlányok tolultak fel. Grey egy csűrben volt, és a szalmában hempergett. Egész testét szalma borította, ráragadt a karjára, az arcára és a hajára. Ott volt a másik fiú is, az unokatestvére, Roy, aki valójában nem volt az unokatestvére, csak ő hívta így; őt is szalma borította, és nevetett. Hemperegtek, birkóztak, de aztán megváltozott a hangulat, mint amikor egy másik dal következik. A szalma illatába Roy és a saját izzadságának a szaga vegyült, és az egész összeállt a kisfiúként átélt nyári délutánok illatává. Roy halkan azt mondta, vedd le a nadrágodat, én is leveszem az enyémet, nem jön senki. Csak csináld utánam, megmutatom, hogy kell, nincs ennél jobb érzés a világon. Grey erre Roy mellé térdelt a szalmába. Grey. Grey. És Roynak igaza volt; tényleg nem volt ennél jobb érzés. Mint a kötélmászás a tornaórán, csak még annál is jobb, mint egy nagy tüsszentés, ami egyre csak gyűlik benne, lentről indul, és kúszik fölfelé a testében levő csatornákon és járatokon keresztül. Behunyta a szemét, és hagyta, hadd öntse el az érzés. Igen. Igen. Grey, figyelj. Jövök. De már nem csak Roy volt vele. Grey hallotta az ordítást és a lépéseket a létrán, mintha megint másik dal jött volna. Még egyszer utoljára látta Royt a szeme sarkából: teljesen elégett és füstölt. Az apja elővette az övet, a súlyos feketét, nem is kellett odanéznie, tudta anélkül is. Amikor az öv lecsapott a csupasz hátára, ő a szalmába temette az arcát, az apja meg ütötte és vágta, újra meg újra; aztán valami más kezdte el őt szaggatni belül, valami mélyről jövő. Ezt szereted, nem igaz? Majd én megmutatom neked, csak maradj csöndben és tűrj. Ez a férfi nem is az apja volt, most már eszébe jutott. És nem csak az övet használta. Ez a férfi lépett az apja helyébe – mondták is neki, hogy ez a Kurt nevű bácsi lesz mostantól a papád –, meg egy szaggató érzés, mely hasonlított arra, ahogy valódi apja felnyársalta magát a teherautója első ülésén azon a havas reggelen. Grey nem lehetett több hatévesnél, amikor történt. Egyik reggel úgy ébredt, hogy még senki más nem kelt föl. Hálószobája izzó súlytalanságban lebegett. Azonnal tudta, hogy mi költötte őt fel: az, hogy éjjel leesett a hó. Ledobta magáról a takarót, és félrerántotta a függönyt. Hunyorogva nézett ki a sima, fehéren fénylő világba. Hó! Texasban sosem havazott. Néha volt jég, de az egészen más, nem olyan, mint a könyvekben és a tévében látott hó, ez a csodálatos, fehér takaró, amin lehetett szánkózni és síelni, angyalkázni, és hóvárakat meg hóembereket építeni. Megdobbant a szíve a csodától, már a puszta lehetőség is felvillanyozta, meg az újdonság, ez a csodás, lehetetlen ajándék, ami ott várt rá az ablak előtt. Hozzáért az üveghez, és az ujjbegyeiben érezte a hideget, amint hirtelen belé mart, mint az elektromos áram. Visszarohant az ablaktól, és gyorsan felhúzta a farmerját, majd mezítláb beugrott az edzőcipőjébe, és meg se kötötte a fűzőket; ha kint hó van, neki minél hamarabb kint kell lennie. Kiosont a szobájából, és a lépcsőn lement a nappaliba. Szombat reggel volt. Előző éjjel a szülei bulit rendeztek, vendégek jöttek, és a szobájába is behallatszott a hangos beszélgetés. A cigarettaszag nyálkás felhőként még most is ott terjengett a levegőben. Odafent a szülei még órákig fognak aludni.

58

Kinyitotta a bejárati ajtót, és kilépett a verandára. Szellő sem rezdült, a tiszta ruhák illatára emlékeztető levegő hűvös volt. Mélyet szippantott belőle. Grey. Nézd. Ekkor látta meg apja teherautóját. Szokás szerint ott parkolt a kocsifeljárón, de valami mégse stimmelt. Grey egy sötétpiros pacát látott meg a vezető oldali ablakon, mintha festékszóróval fröcsköltek volna oda. A hóban ráadásul sötétebbnek és pirosabbnak látszott a valóságosnál. Elgondolkodott azon, amit látott, és arra jutott, hogy ez valami tréfa lesz – az apja csinált valamit, hogy ugrassa, hogy játsszon vele, hogy ő valami vicceset és furcsát lásson, amikor a többieket megelőzve reggel fölkel. Lement a veranda lépcsőjén, és átvágott az udvaron. Edzőcipője hóval telt meg. Szemét a teherautóra szegezte, és aggódni kezdett; talán nem is a hó ébresztette fel, hanem valami más. A teherautó motorja járt, kipufogójából szürke maszat lövellt ki a havas kocsifeljáróra; a szélvédő homályos volt a hőtől és a párától. Látta, ahogy egy sötét alak az ablaknak nyomódik azon a részen, ahol a piros folt is volt. Grey keze kicsi volt és gyönge, mégis sikerült kinyitnia a teherautó ajtaját. Az apja kiesett, és elterült mellette a havon. Grey. Nézd. Nézz rám. A test arccal fölfelé ért földet. Az egyik szem Greyre, illetve valójában semmire sem nézett, ezt Grey azonnal meg tudta ítélni. A másik szem viszont eltűnt a fél arcával együtt, mintha kifordult volna. Grey tudta, milyen egy halott, hiszen látott már szétszaggatott állatokat – oposszumokat, mosómedvéket, néha macskákat, de még kutyákat is – heverni az út mentén, és ez olyan volt. Ennek vége, gondolta. A fegyver még ott volt apja kezében, az ujja behajlítva és átfűzve a kis lyukon, ahogy aznap mutatta Greynek a verandán. Kérdezte is tőle, hogy látja-e, milyen nehéz, és mondta neki, hogy soha ne fogja rá a fegyvert senkire. Mindent vér borított, de a vérbe más is keveredett, például húsfoszlányok és valami összezúzott dologból származó fehér darabkák. Ez a ragacsos massza befedte apja arcát és kabátját, a teherautó ülését és az ajtó belső oldalát. A szag olyan erős volt, hogy szinte bevonatot képezett Grey szájának a belsejében, mint egy, a szájban elolvadó tabletta. Grey, Grey. Itt vagyok. A szín ekkor kezdett megváltozni. Grey úgy érezte, hogy minden mozog körülötte, mintha a föld kezdene megnyúlni. A hó valahogy más lett, megmozdult, és amikor felnézett, a hó eltűnt, és a helyében nyulak voltak: több ezer bolyhos, fehér nyúl, a világ összes nyula, olyan szorosan egymás mellé zsúfolva, hogy az ember át tudott sétálni az udvaron anélkül, hogy a lába a talajhoz ért volna. Az udvar tele volt nyulakkal, amelyek felé fordították puha pofájukat, és ránéztek a kis fekete szemükkel. Ismerték őt, és tudták, mit tett, nem Royjal, hanem a többiekkel, azokkal a fiúkkal, akik a hátizsákjukkal a vállukon egyedül sétáltak haza az iskolából; Grey ekkor jött rá, hogy már nem az apja fekszik ott vérbe fagyva, hanem a Nulladik. Ő volt jelen mindenütt, Greyben is, belülről tépve, szaggatva és kibelezve őt, mint a nyulakat. Kinyitotta a száját, hogy kiáltson, de nem jött ki hang a torkán. Grey Grey Grey Grey Grey Grey Grey. Richards egy pasziánsz játszmába merülve ült a számítógépe előtt a kettes szinten levő irodájában. El kellett ismernie, hogy a 36592-es leosztás bizony kifogott rajta. Már egy tucatszor kezdett bele, és mindig majdnem nyert, de sosem sikerült teljesen rájönnie, hogyan kell felépíteni az oszlopokat, hogyan tudja eltakarítani az összes ászt, amikor szükség van rá, és hogyan lehet felszabadítani a piros nyolcasokat. Ilyen szempontból egyébként egy kicsit a 14712-es játszmára hasonlított, ami szintén kizárólag a piros nyolcasokról szólt. Azt is majdnem egy napjába került megfejteni. De minden játszmát meg lehetett nyerni, ez volt a szép az admirális pasziánszban. A gép kiosztotta a kártyákat, és ha az ember jól áttekintette őket, és a megfelelő lépéseket tette, egyiket a másik után, előbb-utóbb nyert. Egy győzedelmes kattintás az egérrel, és az összes kártya akadálytalanul szállt a helyére. Richards nem tudott ráunni, ami nem is ártott, mivel a 36592-est is beleszámítva még 91048 játszma volt hátra. Élt egy tizenkét éves srác valahol Washington államban, aki azt állította, hogy alig négy év alatt szép sorban minden leosztáson végigment – a leggyilkosabb 64523-ason is. Ez napi nyolcvannyolc játszmát jelentett volna, ha mindennap játszik, 59

beleértve a karácsonyt, a szilvesztert és a függetlenség napját is. De amennyiben a srác hébe-hóba kivett egy-egy szabadnapot, hogy olyasmiket csináljon, amiket a srácok szoktak, vagy ne adj' isten ágynak dőlt egy jó kis influenzával, a tényleges szám száz fölé kúszott. Richards nem értette, ez hogyan lehetséges. Nem járt iskolába? Nem kellett házi feladatot írnia? De még ha így volt is, mikor aludt ez a kis lurkó? Richards irodája a telep összes föld alatti helyiségéhez hasonlóan nem sokkal volt több egy fluoreszkáló doboznál. Mindent megszűrtek és kívülről szivattyúztak be, még a fény is újrahasznosítottnak tűnt. Kevéssel múlt hajnali fél három, de Richardsnak elég volt szűk négy óra alvás egy nap. Évek óta ennyit aludt, úgyhogy ezzel nem is törődött. A munkaállomás fölötti falon három tucat, a pontos időt és a dátumot is kijelző képernyő mutatta a telep minden szegletét: a főkapunál álló őröket, akiknek befagyott a segge, a néptelen kantint az üres asztalokkal és a szunyókáló italautomatákkal, az alatta két szinttel elhelyezkedő elkülönítő részleget, benne az izzó és fertőző egyedekkel, és a még további tizenöt méterrel lejjebb lévő atomreaktort, ami a sziklaréteg alól látja el árammal az egész telepet még vagy száz-száztíz évig, de lehet, hogy csak kilencvenig. Szerette, hogy minden ott van szem előtt, és bármikor rájuk nézhet, mint a kártyalapokra. Hajnali öt-hat tájt érkezik egy újabb alany, addig akár már fönn is maradhat. A feldolgozás legföljebb pár órát vesz igénybe, úgyhogy ha kell, utána még hunyhat egyet az íróasztalánál. Aztán egyszer csak megpillantotta a megoldást a számítógép képernyőjén. Ott volt a hatos alatt: a fekete dáma, az kellett neki ahhoz, hogy el tudja mozdítani a bubit, felszabadítsa a kettest és így tovább. Pár kattintás, és már vége is volt. A kártyák felröppentek a helyükre, ahogy egy zongorista ujjai suhannak végig a billentyűkön. ÚJ JÁTSZMA? Hát még jó, az istenit neki! Mert a játék volt a világ természetes állapota. A háború sem volt más sosem, mint játék, és mikor nem folyt valahol háború, ahol munkát kaphatott egy olyan ember, mint Richards? Az elmúlt húsz év bőkezűen bánt vele: végig játszhatott, és jó híreket csak a kártyázásból meríthetett. Szarajevó, Albánia, Csecsenföld. Afganisztán, Irak, Irán. Szíria, Pakisztán, Sierra Leone, Csád. A Fülöpszigetek, Indonézia, Nicaragua és Peru. Richardsnak eszébe jutott az a dicső és szörnyűséges nap, amikor a gépek becsapódtak a tornyokba; a képsort végtelen sokszor levetítették egymás után. A tűzcsóvák, a zuhanó testek, az egymilliárd tonna cseppfolyóssá váló acél és beton, a párna alakú porfelhők. Az új évezred legizgalmasabb jelenete, a legeslegjobb valóságshow, amit egyfolytában sugároztak. Richards Dzsakartában volt, amikor történt; már nem is emlékezett, mit keresett ott. Ő mindjárt gondolta – sőt nem is gondolta, hanem a zsigereiben érezte, színtiszta, megingathatatlan igazságként –, hogy attól a naptól fogva vége a régi módszereknek. Persze kellett adni a katonaságnak is tennivalót, különben egymást lőtték volna halomra. De az igazi háborút, ami már ezer éve folyt, és még egymillió évig folyni is fog – a köztünk és köztük, a gazdagok és a szegények, az én istenem és a te istened között dúló háborút, akármelyik oldalon áll is az ember –, olyanok vívják majd, mint Richards; pikolófiúnak, taxisofőrnek vagy postásnak öltözött, jellegtelen, felejthető arcok, akik hangtompítós pisztolyt tartanak a ruhaujjukban. Kismamák, akik a babakocsiban öt kilós plasztikbombát tolnak, iskolás lányok, akik úgy szállnak fel a metróra, hogy a Hello Kitty-s hátizsákjaikban ideggázzal töltött kis üvegcsét rejtegetnek. Kisteherautók alól vívják majd, a repterek közelében lévő unalmas és jellegtelen szállodai szobákból, és mindentől távol eső hegyi barlangokból; vasúti peronokon és sétahajókon, bevásárlóközpontokban, filmszínházakban és mecsetekben, vidéken és városban, éjjel és nappal. Allah, a kurd nacionalizmus, a Zsidók Jézusért nevű szervezet vagy a New York Yankees baseballcsapat nevében – a témák mindig ugyanazok, és soha nem is fognak megváltozni. Sőt miután az ember lefejti róluk a sok marhaságot, igazából már csak arról van szó, hogy milyen lesz a negyedéves eredmény-kimutatás, és hogy ki melyik székbe üljön – a háború mindenütt jelen volt, és mindenki részt vett benne. Mindenhova átterjedt, mint egy betegség; mintha több millió sejt őrjöngene fékevesztetten az egész bolygón.

60

Amikor annak idején belefogtak a NOÉ akcióba, ezért tűnhetett úgy, hogy van valami értelme. Richards benne volt az elejétől fogva, amióta Cole először jelentkezett nála, nyugodjék békében a kis szarházi. Amikor Cole öt évvel ezelőtt személyesen látogatta meg Ankarában, már tudta, hogy valami fontosról van szó. Richards egy ablak melletti asztalnál ülve várta. Cole egy aktatáskát lóbálva érkezett, amiben valószínűleg mindössze egy mobiltelefon és egy diplomata útlevél volt. Khakiszínű öltönye alatt hawaii inget viselt – kedves gesztus, mintha valami Graham Greeneregényből lépett volna ki. Richards majdnem nevetni kezdett. Rendeltek egy bödön kávét, aztán Cole belekezdett, sima arca sugárzott az izgatottságtól. Egy georgiai kisvárosból származott, de az andoveri magán-középiskolában és a princetoni egyetemen töltött sok év alatt megmerevedtek az izmok az állkapcsában, úgyhogy olyan volt, amikor beszélt, mintha Robert E. Lee tábornok szólna Bobby Kennedyn keresztül. A srácnak szépek voltak a fogai is, mint azoknak, akik az Egyesült Államok nyolc legjobb egyetemének egyikéről kerültek ki: szabályosan sorakoztak, mint valami kerítés, és olyan fehéren ragyogtak, hogy olvasni lehetett volna mellettük a sötétben. – Szóval – kezdte Cole –, gondolj csak arra, mennyire megváltozott minden az atombombával, és már a birtoklása is mennyit jelentett. Amíg az oroszok nem robbantották fel az övéket 1949-ben, a világ a miénk volt, azt tehettük, amit csak akartunk; négy év Pax Americana, mindenkit mi tartottunk sakkban. Most már persze a sarki fűszeresnek is van atombombája, mert kikotyvasztott egyet az alagsorban. Legalább száz rozsdaette szovjet robbanófej van forgalomban a szabadpiacon, illetve ennyiről tudunk, és persze Pakisztán és India is elvesztette a szüzességét azzal a marháskodással; nagyon köszi, srácok, elégettetek százezer embert a semmiért, persze ez megszokott dolog a terr-rah-i háborúért felelős helyettes államtitkárnak. De erre – folytatta Cole, és kortyolt a kávéjából – senki más nem képes. Ez az új Manhattan terv, sőt több annál. Részletekbe most még nem mehetek, de a miheztartás végett gondolj arra, mi lenne, ha az emberi testet fegyverként lehetne használni. Vagy képzeld el, hogy az amerikai életmód örökké jelen lesz a világon. Hát ezért kerestelek meg téged. Olyasvalakire lesz szükségem, amilyen te vagy – magyarázta –, aki nem szerepel semmiféle nyilvántartásban, de ugyanakkor nagy gyakorlati érzékkel rendelkezik, és ért az emberekhez is. Nem most azonnal, hanem valamikor az elkövetkező hónapokban, mihelyt összeáll a kép. És fő a biztonság. A biztonság a legelső helyen szerepelt Cole listáján. Ez volt az oka annak is, hogy olyan messzire elzarándokolt abban a röhejes hawaii ingben csak azért, hogy színvallásra kényszerítse Richardsot, és helyre tegye a kirakónak ezt a darabját. Ez mind rendben is lett volna, ha a dolgok terv szerint mennek, de ez távolról sem történt így, kezdve ott, hogy Cole meghalt. Persze sok ember meghalt, és voltak olyanok is, akikből – nos, nehéz meghatározni, mik is lettek. A dzsungelből csak három ember jutott ki élve, nem számítva Fanninget, akinél már nem sok hiányzott ahhoz, hogy… mi is váljon belőle? Mindenesetre más, mint amire Cole számított, annyi biztos. Lehet, hogy voltak még túlélők, de a kommandósok utasítása világos volt: aki nem tudott eljutni a betegszállító katonai helikopterig, annak annyi. A hegyek fölött elsivító és a dzsungelbe csapódó lövedék erről aztán tett is. Richards azon tűnődött, mit szólt volna Cole, ha tudja, hogy nem lesz a túlélők között. Fanninget jól elzárták, Lear idejött Coloradóba, és a Dél-Amerikában történteket úgy, ahogy van, törölték a rendszerből. De addigra Richards már tudta, miről van szó. NLÖ, azaz nagyon lassú öregedés. Le a kalappal az előtt, aki kitalálta ezt a rövidítést, gondolta Richards. NLÖ: nagyon lökött ötlet. Egy vírus vagy inkább víruscsalád, ami madarakban, majmokban vagy egy piszkos vécén bujkál valahol a világon. Egy vírus, amit ha megfelelő módon tökéletesítenek, képes teljes mértékben működésbe hozni a csecsemőmirigyet. Richards is olvasta Learnek azokat a korai tanulmányait, amelyek megragadták Cole figyelmét. Az első a Science magazinban jelent meg, a másik meg a Paleovirológia című folyóiratban. Azokban Lear azt feltételezte, hogy „létezik egy olyan hatóanyag, amelyik jelentősen meg tudja hosszabbítani az ember átlagos élettartamát, és meg tudja növelni a fizikai erőnlétet, és ilyen szereket már többször is alkalmaztak az emberi történelem során.” Richardsnak nem volt szüksége doktori címre mikrobiológiából, hogy tudja, ez merész dolog; mint a vámpírok, bár a hadseregnél senki nem használta ezt a szót. Ha nem egy Lear formátumú tudós írta volna ezt, aki a Harvard Egyetemen tanított mikrobiológiát, az egész úgy 61

hangzott volna, mint valami paranormális jelenségről szóló cikk egy bulvárlapban. Mindazonáltal a dolog érzékenyen érintette Richardsot is. Gyerekkorában sok ilyen történetet olvasott, és ezek között nemcsak képregények voltak, hanem az eredeti Bram Stoker is, sőt a filmeket is látta. Már akkor is azt gondolta, hogy az egész nem más, mint egy nagy rakás ostobaság és ócska szex keveréke, de nem volt-e bennük mégis valami ismerős, nem hívtak-e elő emlékeket valahonnan a lelke mélyéről? A fogak, a vérszomj, a halhatatlanságban való egyesülés a sötétséggel – mi van, hogyha ezek nem a képzelet szülöttei, hanem valami sötét erő emlékezete, vagy valamiféle ösztön, ami ott rejtőzik az emberállatban, és ami a mérhetetlenül hosszú idő alatt beleégett az emberi DNSbe? Egy erő, amit az ember esetleg újra működésbe tudna hozni, és az ellenőrzése alá vonni? Ezt hitte Lear és Cole is. Ettől a hiedelemtől vezetve mentek a bolíviai dzsungelbe halott, illetve helyesebben, ahogy az később kiderült, élő-halott turistákat keresni. Richards nem szerette a szót, de jobb nem jutott eszébe, és végtére is ez ragadta meg a legtömörebben az állapotot, amiben voltak. Ezek azután megölték, vagyis inkább széttépték a kutatócsoport még élő tagjait, mindenkit, kivéve Leart, Fanninget, az egyik katonát és egy Fortes nevű fiatal doktoranduszt. Ha nincs Fanning, az egész dolog hiábavaló lett volna. Persze együtt lehetett érezni Learrel is, aki valószínűleg még mindig azt gondolta, hogy a világot próbálja megmenteni, bár ennek az álmának már akkor búcsút mondhatott, amikor lefeküdt Colenak és a hadseregnek. És az igazat megvallva, nemigen lehetett tudni, mit is gondol Lear manapság, mert a fickó soha nem jött föl a négyes szintről. Ott aludt lent a laboratóriumában egy átizzadt kis priccsen, és egy rezsón melegítette az ételét. Úgy egy éve a napot sem látta. Richards még az elején kicsit utánajárt, és akkor sok érdekes részletre bukkant. Az egyes számú tárgyi bizonyíték Lear feleségének a nekrológja volt a The Boston Globe című napilapban, ami mindössze hat hónappal azelőtt jelent meg, hogy Cole meglátogatta őt Ankarában, és egy évvel a bolíviai kudarc előtt. Elizabeth Macomb Lear, negyvenegy éves. A BA-t a Smith College-ban szerezte, az MA-t a Berkeleyn, a PhD-t Chicagóban. Az angol nyelv és irodalom tanára a bostoni főiskolán, a Renaissance Quarterly című folyóirat társszerkesztője és a Shakespeare szörnyei: egy bestiális átváltozás és a kora újkori pillanat (Cambridge University Press, 2009) című könyv szerzője. A nyirokcsomó-duzzanattal folytatott hosszú küzdelem után stb. stb. Egy kép is volt róla. Richards nem mondta volna, hogy Elizabeth Lear bombanő, de a maga alultáplált módján elég szép volt. Komoly nő, komoly eszmékkel. Legalább gyerek nem volt a képben. A kemoterápia és a besugárzás valószínűleg amúgy is kizárta az ilyesmit. Szóval, ha az ember a NOÉ akció mögé tekintett, nem pusztán arról volt-e szó, hogy ott ül egy gyászoló férfi az alagsorban, és azon igyekszik, hogy meg nem történtté tegye a felesége halálát? Most, öt év elteltével, sok vesződség árán, amikor már ki tudja hány százmilliót dobtak ki az ablakon, mit tudnak felmutatni? Körülbelül háromszáz halott majmot, isten tudja, hány kutyát és disznót, fél tucat hajléktalant és tizenegy egykori halálraítéltet, akik izzanak a sötétben, és mindenkit halálra rémisztenek. A majmokhoz hasonlóan az első emberi alanyok is lázban égve haltak meg néhány óra leforgása alatt; elvéreztek, mint egy megrepedt tűzcsap. Aztán az egyes számú alany, Babcock, életben maradt – Giles Babcock, akinél őrültebb embert még nem hordott hátán a föld; a négyes szinten mindenki csak úgy hívta, a Szélkelep, mert a fickó egy másodpercre sem tudta befogni, se előtte, se utána. Őt követte Morrison, Chávez, Baffes, aztán a többiek. Mindegyiknél tökéletesítették a vírust; folyamatosan egyre jobban gyengítették, hogy a siralomház egykori lakóinak a szervezete le tudja győzni. Tizenegy vámpír – miért ne használná a szót? –, akiknek Richards megítélése szerint nem sok hasznuk volt. Sykes bevallotta: az sem biztos, hogy egyáltalán meg lehet őket ölni, hacsak nem nyomnak le a torkukon egy rakéta meghajtású gránátot. A vírus hatására a bőrükből fehérje alapú szilárd külső váz lett, olyan kemény, hogy hozzá képest a kevlar palacsintatésztának tűnt. Csak a mellcsont fölötti, mintegy tíz négyzetcentiméternyi területen maradt elég vékony a bőr ahhoz, hogy át lehessen rajta hatolni, bár ez is csak feltevés volt. És a világító lényekben egyszerűen nyüzsögtek a vírusok. Hat hónappal ezelőtt az egyik technikus valahogy megfertőződött, senki nem tudta pontosan, hogyan. Az egyik percben még jól volt, a következőben meg már a sisakja üvegablakára okádott, és a fertőtlenítő helyiség padlójára zuhant. Ha Richards nem látta volna meg a képernyőn, hogy ott vonaglik, és nem zárta volna le a 62

szintet, ki tudja, mi történt volna. Így viszont csak ki kellett üríttetni a helyiséget, megvárni, amíg a férfi meghal, aztán hívni a takarítókat. A pasas neve talán Samuels vagy Samuelson lehetett, de mindegy is volt. A takarítók nem kapták el a vírust, és Richards hetvenkét óra elteltével feloldotta a kettes szinten elrendelt vesztegzárat. Egy másodpercig sem tűnődött el azon, hogy ha eljön az ideje, az Elizabeth terv szerint leállítja-e a projektet. Le a kalappal az előtt, aki kitalálta ezt a nevet, gondolta Richards, legalábbis ha tréfálni akart vele. Persze nem kételkedett benne, ki lehetett az. Az elnevezés egyértelműen Cole-ra vallott – jobban mondva a hajdani Cole-ra, mivel Cole már nem volt köztük. A jól fésült, vidéki sportklubokba illő külső alatt mindig ott rejtőzött egy vérbeli machiavellista bohóc. Elizabeth, az isten szerelmére! Csak Cole lehetett képes arra, hogy a fickó halott feleségéről nevezze el a leállítási tervet. Richards kezdte céltalannak érezni az egészet. Az egyik gond az iszonyú unalom volt. Nem lehet nyolcvan embert ledobni egy hegyoldalra azzal, hogy mást se tegyenek, csak számolják a nyúlbőrt, és nem lehet nekik azt mondani, hogy ne menjenek sehová, és örökre tartsák a szájukat. No meg az álmok. Richardsnak is voltak, vagy legalábbis azt gondolta, hogy vannak, mert sosem emlékezett rájuk igazán. De néha azzal az érzéssel ébredt, hogy valami furcsa történt az éjjel, mintha egy előre nem tervezett utazáson vett volna részt, és akkor ért volna vissza. Ez történt a két gondozóval is, akik engedély nélkül távoztak. Richards ötlete volt, hogy herélteket alkalmazzanak, és egy ideig jól is mentek a dolgok. Keresve sem lehetett volna náluk könnyebben kezelhető fickókat találni; Buddha nyugalmával rendelkeztek, és amikor a játék majd végül véget ér, senkinek nem fognak hiányozni. A két gondozó, Jack és Sam, kukákba rejtőzve jutottak ki a telepről. Amikor Richards másnap reggel a nyomukra lelt – egy panzióban húzták meg magukat az autópályától húsz mérföldre, mintha arra vártak volna, hogy elkapják őket –, csak az álmaikról tudtak beszélni. A narancsszínű fény, a fogak, a szélzúgásban őket szólongató hangok. Teljesen bediliztek. Egy kis ideig csak ült az ágy szélén, és hagyta, hadd öntsék ki a szívüket: két középkorú férfi, akik szexuális bűntetteket követtek el, most pedig selymes a bőrük, mint a kasmír, a heréik akkorák, mint egy mazsola, a kezükbe fújják az orrukat, és pityeregnek, mint a gyerekek. Bizonyos értelemben megható volt, de az ilyesmit az ember csak rövid ideig bírja hallgatni. Ideje indulni, fiúk, mondta Richards, minden rendben, senki nem dühös rátok. Aztán egy olyan helyre hajtott, ahonnan tudta, hogy szép kilátás nyílik a folyóra, mert még egyszer meg akarta nekik mutatni a világot, amit épp elhagyni készültek, aztán homlokon lőtte őket. De most Lear azt mondta, egy gyerekre van szüksége, egy kislányra. Ekkor még Richards is megtorpant, és elgondolkodott. A részeg hajléktalanok meg a halálraítéltek az egy dolog, az ő megítélése szerint ezek az alakok nem többek újrahasznosítható emberi hulladéknál – de egy gyerek? Sykes azt magyarázta, hogy a csecsemőmirigy miatt van. Minél fiatalabb a mirigy, mondta neki, annál jobban le tudja küzdeni a vírust, és annál könnyebben tudja valamiféle nyugalmi állapotba hozni. És Learnek ez volt a célja – a vírus összes előnye a kellemetlen mellékhatások nélkül. Kellemetlen mellékhatások! Richards ezen jót mulatott. A világító lények korábbi, emberi életükben olyanok voltak, mint például Babcock, akik a saját anyjukat is megkéselték volna egy buszjegyért. Szóval talán ez is számított: Lear tiszta lappal akart indulni, és olyasvalakire volt szüksége, akinek az agya még nincs tele mindenféle szeméttel. A végén még egy kisbabát fog kérni. És Richards megtalálta az árut. Néhány hétig keresgélnie kellett, de ráakadt a megfelelőre: körülbelül hatéves, fehér bőrű, átlagos amerikai kislány. Egy memphisi apácarendnél rakta ki őt az anyja, mintha már nem lenne szüksége rá. Az anyát valószínűleg tényleg nem érdekelte, mi lesz a lánnyal, talán mert túlságosan szenvedett az elvonási tünetektől. Azt monda neki Sykes, hogy ne hagyjanak nyomot, és ennek a körülbelül hatéves, átlagos amerikai kislánynak az eltűnése senkinek nem is tűnt volna föl. Viszont hétfőn már bekerül a szociális intézményrendszer hálójába, és akkor búcsút inthetnek neki. Negyvennyolc órájuk volt tehát arra, hogy rátegyék a kezüket, feltéve, hogy az anya nem bukkan fel, és nem kéri vissza, mint valami elveszett poggyászt. Ami meg az apácákat illeti, Wolgast majd megtalálja a módját, hogyan szerelje le őket. A fickó egy onkológiai osztályon is el tudna adni egy kvarclámpát, ezt már bebizonyította. 63

Richards elfordult a számítógéptől, és a képernyőkre pillantott. Az összes delikvens jól betakarózva feküdt a pihe-puha ágyban. Babcock szokás szerint locsogott-fecsegett, legalábbis a torka lüktetett, mint egy varangyé; Richards bekapcsolta a hangot, és egy percen át figyelte a kattanásokat meg a morgásokat. Mint mindig, most is azon tűnődött, hogy ezek végső soron jelentenek-e valamit: „engedjetek ki innen”, vagy „most meg tudnék enni még egy-két nyulat”, vagy „Richards, ha kijutok innen, az első dolgom az lesz, hogy eljövök érted, testvér”. Richards egy tucat nyelven beszélt – a szokásos európaiakon kívül törökül, fársziul, arabul, oroszul, tagalogul, hindiül, és egy keveset szuahéliul is –, és néha, amikor Babcockot hallgatta, határozottan az volt az érzése, hogy valahol mélyen ott rejtőznek a szavak, felaprítva és összezagyválva, és azt kívánta, bárcsak ki tudná venni őket. De most hiába figyelt, csak zajt hallott. – Nem tud aludni? Richards hátrafordult. Az ajtónyílásban Sykes állt, kezében egy csésze kávé. Egyenruhát viselt, de a nyakkendője ki volt bontva, és a kabátján a hajtókák nyitva lifegtek. Végigszántott gyérülő haján, aztán megfordított egy széket, és leült rá lovagló ülésben, Richardsszal szemben. – Csak mert én sem – mondta Sykes. Richardsnak eszébe jutott, hogy megkérdezi tőle, mit szokott álmodni, de aztán meggondolta magát, mert a kérdés tárgytalanná vált. A válasz Sykes arcára volt írva. – Nem szoktam aludni – mondta Richards –, vagy legalábbis nem sokat. – Szóval nem szokott. Értem – vonta meg a vállát Sykes. Aztán amikor Richards nem mondott semmit, a képernyők felé biccentett. – Nyugi van odalent? – kérdezte. Richards bólintott. – Senki más nem akar sétálni egyet a holdfényben? Jackre és Samre gondolt, a két gondozóra. Nem volt jellemző Sykesra, hogy gúnyolódna, de teljes joggal ment fel benne a pumpa. Kukák, az isten szerelmére! Az őrszemeknek mindent át kell vizsgálniuk, amit elvisznek vagy behoznak a telepre. De persze még szinte gyerekek, mezei közkatonák. Úgy viselkednek, mintha még mindig középiskolába járnának, mert másképp nemigen tudnak. Folyton szekírozni kellene őket, de Richards nem figyel oda eléggé. – Beszéltem az ügyeletes tiszttel. Nem fogja egyhamar elfelejteni. – Nem mesélné el nekem, mi történt azokkal a fickókkal? Richardsnak semmi mondanivalója nem volt ezzel kapcsolatban. Sykesnak szüksége volt rá, de arról szó sem lehetett, hogy valaha megkedvelje őt, vagy ne adj' isten elismerően vélekedjen róla. Sykes felállt, és a képernyőkhöz lépett. Állított az élességen, és az egyiken ráközelített a Nulladik alanyra. – Tudja, Lear és Fanning barátok voltak – mondta. – Én is ezt hallottam – bólintott Richards. – Hát igen. – Sykes nagy levegőt vett, és tekintetét továbbra is a Nulladikra szegezte. – Szar dolog így bánni a barátokkal. Sykes megfordult és Richardsra nézett, aki még mindig a számítógép előtt ült. Sykes úgy nézett ki, mint aki pár napja nem borotválkozott. Hunyorgott a fluoreszkáló fényben, és tekintete zavarosnak látszott. Egy pillanatra úgy tűnt, mint aki elfelejtette, hol van. – És mi – kérdezte –, mi barátok vagyunk? Ez meglepte Richardsot. Sykes minden bizonnyal rosszabbakat álmodott, mint gondolta. Barátok! Kit érdekel ez? – Persze – mondta Richards, és elmosolyodott –, barátok vagyunk. Sykes még egy pillanatig nézte őt. – Jobban meggondolva – mondta – lehet, hogy ez nem is olyan nagy dolog – azzal elhessentette a gondolatot. – Mindenesetre kösz. Richards tudta, mi gyötri Sykest: a lány. Sykesnak magának is volt két gyereke – két felnőtt fiú, mindkettő a katonai akadémián végzett, mint a fater; az egyik a Pentagonban van a hírszerzésnél, a másik egy sivatagi harckocsi egységgel Szaúd-Arábiában állomásozik –, és Richardsnak eszébe jutott, hogy talán unokái is lehetnek; Sykes valószínűleg említette is mellékesen, de rendszerint nem

64

ilyesmiről folyt közöttük a szó. Akár így, akár úgy, a lányt már nehezen tudta lenyelni. De Richards igazából tojt rá, mit akar Lear. – Aludnia kéne egy kicsit – mondta Richards, és az órájára pillantott. – Az új szállítmány csak három óra múlva érkezik. – Azt hiszem, most már fönnmaradok – felelte Sykes, miközben az ajtóhoz lépett. Aztán megfordult, és ismét Richardsra emelte fáradt tekintetét. – Csak magunk között kérdezem, és kérem, ne vegye zokon, de hogyan sikerült ilyen gyorsan idejuttatnia? – Nem volt nehéz – vonta meg a vállát Richards. – Felraktam egy csapatszállító gépre Wacóban. Egy csomó tartalékos volt a gépen, de az útvonal mindenesetre szövetséginek számít. Kicsivel éjfél után értek földet Denverben. – Szövetségi útvonal vagy sem – ráncolta a homlokát Sykes –, akkor is túl gyors. Magának van valami ötlete, hogy miért ez a nagy sietség? Richards nem tudta biztosan a választ; a parancs a kommandós összekötőtől jött. De ha találgatnia kellett volna, le merte volna fogadni, hogy az átizzadt priccs van a dolog mögött, meg a rezsó, amire rászáradt a leves, a napsütés meg friss levegő nélkül töltött egy év, a rossz álmok, a panzió és az összes többi. A franc esne bele; ha az ember jobban szemügyre vette a dolgot – bár az ilyesmivel már rég felhagyott –, valószínűleg az egész a szépséges, könyveket bújó Elizabeth Macomb Learre nyúlt vissza, hosszú küzdelmére a rák ellen, s a többi, s a többi. – Behajtottam egy szívességet, úgyhogy a langley-i légi támaszponton eltüntették az összes nyomot. Az egész rendszerből, ától cettig. Carter már hiába megy be egy nagyáruházba, mert nem létezik, egy senki. Egy csomag rágógumit sem tud venni. – A senki az senki – ráncolta a homlokát Sykes. – De aki valaki volt, arról egyszer csak mindig kérdezősködni kezd valaki. – Meglehet, de ez a fickó már tényleg szinte senki. Sykes még egy pillanatig ácsorgott az ajtónyílásban, de nem szólt semmit. Mindketten tudták, mit jelent a csönd. – Nos – zárta le a beszélgetést Sykes –, akkor sem tetszik. Nem véletlenül van az eljárásrend. Három börtön, harminc nap, és csak aztán kerül ide. – Ez parancs? – kérdezte Richards tréfából. Sykes igazából nem adhatott neki parancsot, csak színleg, de Richards élvezte a szerepjátékot. – Nem, felejtse el – mondta Sykes, és kezét a szájához téve ásított. – Meg hát most már nemigen van mit tenni. Vagy vigyük vissza? – Sykes dobolt az ajtó szélén. – Hívjon, amikor ideér a furgon. Fönt leszek, nem alszom. Amikor Sykes elment, Richards furcsamód azt kívánta, bárcsak még mindig ott lődörögne. Lehet, hogy bizonyos értelemben tényleg barátok voltak. Richardsnak voltak már kellemetlen ügyei, és tudta, hogy van egy pillanat, amikor megváltozik a hangnem, mint egy liter tej, amit túl sokáig kint hagytak az asztalon. Olyankor az ember azon kapja magát, hogy úgy beszél, mintha minden mindegy lenne, mintha már az egész véget ért volna. Ez az a pont, amikor másokat kedvelni kezdünk, és ez gondot jelent, mert a dolgok ezek után gyorsan darabokra hullnak. Carter személyében semmi rendkívüli nem volt; egy újabb halálraítélt, akinek csak az élete maradt, amit áruba tudott bocsátani. De mit akarhat Lear egy hatéves kislánytól? Richards ismét elkezdte figyelni a képernyőket, és felvette a fülhallgatót, miközben Babcock továbbra is a sarokban karattyolt. Furcsamód úgy érezte, mintha Babcock belemarna; mintha az ő tulajdona lenne, vagy legalábbis birtokolna belőle egy darabot. Nem tudott szabadulni ettől az érzéstől. Órákon át csak ült, és hallgatta a fickót. Néha elaludt a képernyők előtt, fején a fülhallgatóval. Megint az órájára nézett. Tudta, hogy nem lenne szabad, de képtelen volt ellenállni. Még csak három múlt. Nem volt kedve még egy leosztáshoz, és nem érdekelte az a kis seattle-i fráter sem. A furgon érkezéséig hátralévő órák hirtelen megnyíltak előtte, mint egy száj, amelyik kész őt egészben lenyelni. Nem tudott küzdeni ellene. Beállította a hangerőt, aztán visszatelepedett, hogy hallgassa a hangokat, és azon tűnődött, vajon mit próbálnak vele közölni. 65

66

HAT Lacey az ablaka előtti fák leveleire hulló eső hangjára ébredt. Amy. Hol van Amy? Gyorsan felkelt, magára kapta a köntösét, és lesietett a lépcsőn. De mire leért, alábbhagyott a riadalma; a gyerek biztos kikelt az ágyból, hogy keressen valami reggelit, tévét nézzen, vagy egyszerűen körülnézzen. A konyhában meg is találta, ott ült a széles asztalnál a pizsamájában, és villával tömte magába a gofrifalatokat. Claire nővér az asztalfőn ült melegítőben. Nemrég tért vissza a parkból, ahol reggelente kocogni szokott. Kezében egy gőzölgő bögre kávét tartott, és a helyi napilapot olvasta. Claire nővér valójában még nem is volt nővér, csak novícius. Vastag melegítőjének felső részén esőcseppek nyoma, az arca nedves és kipirult. Letette az újságot, és rámosolygott Laceyre. – Csak hogy felkeltél! Mi már megreggeliztünk, igaz, Amy? A kislány majszolva bólintott. Mielőtt belépett a rendbe, Claire nővér házakat adott el Seattleben, és amikor Lacey leült az asztalhoz, látta, hogy most is az ingatlanrovatot olvassa. Ha Arnette nővér ezt látta volna, biztos haragudott volna, és talán még egy rögtönzött beszédet is tartott volna arról, milyen veszélyeket rejt az anyagi világ. De a tűzhelyen lévő óra szerint nem sokkal múlt nyolc; a többi nővér a szomszédban volt a misén. Lacey szégyenkezett. Hogyan aludhatott ilyen sokáig? – A korábbi istentiszteletre mentem – mondta Claire, mintha csak Lacey gondolataira válaszolna. Claire nővér gyakran ment a hat órás misére, még a reggeli kocogása előtt, amit csak úgy emlegetett, hogy elzarándokol az „endorfini” Szűz Máriához. A többi nővérrel ellentétben, akiknek soha nem volt állásuk, Claire egy teljes életet élt le a renden kívül: volt házas, keresett pénzt, volt lakása, szép cipői és egy Honda Accordja. Csak amikor már a harmincas évei végét taposta, és elvált a férfitól, akit egyszer úgy nevezett, „a világ legrosszabb férje”, akkor hallotta meg a hívó szót. Senki nem tudta a részleteket, kivéve talán Arnette nővért. Claire élete mindenesetre csodálkozásra késztette Laceyt. Hogyan lehetséges, hogy valakinek két, ennyire különböző élete legyen? Néha Claire megjegyezte, hogy „csinos az a cipő”, vagy „Seattle-ben egyetlen igazán jó szálloda van, a Vintage Park”, és ilyenkor az összes nővér döbbent csendben hallgatta, ami részben a rosszallás, részben az irigység jele volt. Claire ment el bevásárolni Amynek is, mivel – bár ezt senki nem mondta ki így – ő volt közülük az egyetlen, aki tényleg értett az ilyesmihez. – Ha sietsz, még odaérsz a nyolc órásra – mondta Claire, bár valójában már túl késő volt. Lacey megértette, hogy Claire igazából valami mást akart ezzel kifejezni. – Szívesen vigyázok addig Amyre. Lacey a lányra nézett. A haja torzonborz volt az alvástól, de a bőre és a szeme fénylett, és kipihent volt. Lacey végigsimított kezével a lány frufruján. – Ez nagyon kedves tőled – mondta Lacey. – De talán ma, csak most az egyszer, Amyre való tekintettel… – Ne is folytasd! – mondta Claire, és nevetve intette le Laceyt. – Majd falazok neked. Lacey gondolataiban kezdett kialakulni az előttük álló nap. Az asztalnál ülve eszébe jutott a terve. Vajon mikor nyit az állatkert? Esik-e még az eső? Legjobb lenne, gondolta, még azelőtt elmenni, hogy a többiek visszaérnek. Nemcsak azért, mert azt firtatnák, miért nem jött a misére, hanem mert talán Amyről is elkezdenének kérdezősködni. A hazugság eddig működött, de Lacey érezte, hogy mennyire gyengécske a története – mintha rothadó parkettán járna. Miután Amy megette a gofrikat, és ivott egy nagy pohár tejet, Lacey visszakísérte az emeletre, és gyorsan felöltöztette: egy farmernadrág, ami még olyan új volt, hogy meg se puhult, és egy „kis szemtelen” feliratú póló, amin a betűk körvonalait apró flitterekkel rakták ki. Csak Claire nővérnek 67

volt bátorsága ilyet választani. Arnette nővérnek egyáltalán nem tetszett volna a póló – ha látná, valószínűleg szokása szerint felsóhajtana, és megrázná a fejét, elrontva a hangulatot a szobában –, de Lacey tudta, hogy a póló tökéletes, és egy kislány pont ilyesmit szeret hordani. Az apró flitterek különlegessé tették, és Isten is biztosan azt szeretné, hogy egy olyan gyerek, mint Amy, örüljön egy csöppet. A fürdőszobában letörölte a juharszörpöt Amy arcáról, és kikefélte a haját. Amikor ezzel végzett, ő is felvette a szokásos szürke rakott szoknyáját, fehér ingét és főkötőjét. Az eső elállt; a nap meleg sugarai komótosan gyülekeztek az udvaron. Meleg lesz, gondolta Lacey, forró légáram érkezik délről a hidegfront mögött, ami egész éjjel esővel verte a házat. Volt egy kevés készpénze, az elég lesz jegyekre meg valami finomságra, és az állatkertbe persze mehetnek gyalog. Kiléptek az ajtón. A levegő már kezdett melegedni, és benne a nedves fű üde illata szállongott. A templom harangjai éppen akkor ütötték el az egész órát; a mise most már minden pillanatban véget érhet. Gyorsan átmentek a fűszernövények, a rozmaring, a tárkony meg a bazsalikom fanyar illatától terhes kerten, amit Louise nővér oly nagy gonddal ápolt. A kapun át a parkba jutottak, ahol már gyülekeztek az emberek, hogy a tavasz beköszöntével a bőrükön érezzék a nap első meleg sugarait: kutyát sétáltató és frizbiző fiatalemberek, az ösvényeken útjukat rovó kocogok, napernyős asztalok tövében, grillsütők mellett ülő családok. Az állatkert a park északi végében állt, és egy széles fasor vezetett odáig, amely pengeként tört utat magának a környező dzsumbujban. A túloldalon, a belváros és külváros közötti terület régi, nagy házai és széles, pompás pázsitjai már a múltba vesztek; helyükön nagy összevisszaságban viskók álltak, a lerobbant verandák és a félig összerakott autók szinte beleolvadtak az udvarok döngölt földjébe. Fiatalemberek suhantak végig galambok módjára az utcákon, meg-megállva aztán továbblibbenve. Az egész kép tétlenségtől dermedt és valahogy vészjósló volt. Lacey nem érezte olyan jól magát a környéken, mert a feketék, akik ott éltek, mások voltak, mint ő, aki sohasem volt szegény, legalábbis nem úgy, mint ők. Sierra Leonéban az apja a minisztériumban dolgozott; az anyja sofőrt tartott, és autóval ment Freetownba bevásárolni, meg a lovaspóló mérkőzésekre; egyszer voltak egy olyan összejövetelen, ahol maga az elnök keringőzött vele. Az állatkert szélénél a levegőt mogyoróillat és az állatok szaga töltötte meg. A bejáratnál már sorba kellett állni. Lacey megvette a jegyeket, fillérre kiszámolva az aprót, aztán megint megfogta Amy kezét, és átmentek a forgókereszten. A kislány hozta Péter nyuszit is a hátizsákjában; amikor Lacey felvetette, hogy Péter akár otthon is maradhat, a lány szeme villanásából rögtön látta, hogy ez fel sem merülhet. A táskát semmi szín alatt nem hagyta volna ott. – Mit szeretnél megnézni? – kérdezte Lacey. A bejárattól öt méterre volt egy bódé, benne meg egy nagy térkép, amire vastag, színes vonalakkal felrajzolták a különféle élőhelyeket és fajokat. Egy fehér pár tanulmányozta éppen, a férfi nyakában fényképezőgép himbálózott, a nő egy babakocsit tologatott gyengéden előre-hátra; a baba rózsaszín takaróba burkolózva aludt. A nő rápillantott Laceyre, és egy pillanatig gyanakodva nézte: mit csinál vajon egy fekete apáca egy fehér kislánnyal? De aztán kényszeredetten, mintegy bocsánatkérésképpen elmosolyodott, majd elindultak az ösvényen. Amy a térképet kémlelte. Lacey nem tudta, tud-e olvasni, de a feliratok mellett képek is voltak. – Nem tudom. A medvéket? – És milyen medvéket? A lány a képeket fürkészte, és elgondolkodott egy pillanatra. – A jegesmedvéket – mondta, és közben várakozással telt meg a tekintete, hogy most eljöttek együtt az állatkertbe, és megnézik az állatokat. Minden úgy volt, ahogy Lacey remélte. Miközben a bódénál álltak, további emberek jöttek be a kapun, és az állatkertben hirtelen zsibongani kezdtek a látogatók. – És a zebrákat meg az elefántokat meg a majmokat. – Nagyszerű – mondta Lacey mosolyogva. – Megnézzük mindet. Vettek egy csomag mogyorót a büfében, és beljebb mentek, a hangok és szagok erdejébe. Amikor megközelítették a jegesmedvék medencéjét, nevetést hallottak, lubickolást és rémült, de jókedvű kiáltásokat, fiatal és öreg hangok keverékét. Amy, aki addig Lacey kezét fogta, hirtelen elengedte, és előreszaladt. 68

Lacey átküzdötte magát a medence előtt gyülekező embertömegen. Amikor odaért, Amy csak néhány centire állt az üvegtől, és nézte a medvék élőhelyét, a memphisi hőségben érdekesen ható víz alatti látványt, a mély medence sarkvidéki kékségét és az úszó jégtáblák módjára befestett sziklákat. Három medve sütkérezett a napon, lustán elnyúlva, mint gigantikus szőnyegek a tűz mellett; egy negyedik a vízben lapátolt. Amy és Lacey figyelték, ahogy teljesen alámerül, odaúszik hozzájuk, és beveri az orrát az üvegbe. A körülöttük állóknak tátva maradt a szája; Laceyn kellemes remegés futott végig, le a gerincétől egészen a lábujjáig. Amy kinyújtotta a kezét, és mindössze néhány centire a medve pofájától megérintette az izzadó üveget. A medve kinyitotta a száját, látszott benne a rózsaszín nyelve. – Azért vigyázz – figyelmeztetett egy férfi a hátuk mögül. – Lehet, hogy aranyosnak látszanak, de megesznek ebédre. Lacey riadtan fordult hátra, a hang forrását keresve. Ki ez a férfi, aki így ijesztget egy gyereket? De egyik arc sem viszonozta a pillantását; mindenki mosolygott, és a medvéket nézte. – Amy – mondta halkan, a lány vállára téve a kezét –, azért jobb, ha nem ingerled őket. Amy mintha meg se hallotta volna, közelebb hajolt az üveghez. – Mi a neved? – kérdezte a medvét. – Jól van, Amy – mondta Lacey –, de ne menj olyan közel. – Valami medveneve van – azzal megsimogatta az üveget –, amit nem tudok kiejteni. – A medvének van neve? – kérdezte Lacey némi tétovázás után. Ez valami játék volna? – Persze hogy van – nézett fel a kislány hunyorogva. Szemében sokatmondó fény csillant. – Ő mondta neked? Hatalmas csobbanás rázta meg a medencét. A tömeg nagy levegőt vett. Újabb medve ugrott be a kék vízbe, és Amyhez úszott. Most már ketten voltak ott orrukkal az üvegnek ütődve, mindössze centikre a kislány arcától. Testük akkora volt, mint egy autó, fehér bundájuk fodrozódott a víz alatti áramlatoktól. – Odanézz! – mondta valaki. A nő volt az, akit Lacey a bódénál látott. Mellettük állt, és csecsemőjét a hónaljánál fogva az üveghez tartotta, mint egy játék babát. A nőn, aki hosszú haját lófarokban viselte, hogy ne lógjon az arcába, rövidnadrág volt, póló és strandpapucs. Lacey pólója redőin át látta a terhesség miatt még petyhüdt hasát. A férj mögöttük állt, az üres babakocsit őrizte, és a fényképezőgépet tartotta. – Szerintem tetszel nekik – mondta a nő Amynek. – Nézd, édesem – énekelte, és közben rázogatta a csecsemőt, amitől a baba karjai úgy csapkodtak, mint egy madár szárnyai. – Nézd csak a medvéket, édesem. Drágám, csináld már azt a fényképet. – Nem tudom – mondta a férfi. – Nem jó irányba néztek. Fordítsd meg. – Mi lesz már? – sóhajtott bosszúsan a nő. – Csináld meg, amíg mosolyog, mi ebben olyan nehéz? Lacey ezt a jelenetet figyelte, amikor újabb csobbanás hallatszott, és mielőtt még oda tudott volna fordulni, egy harmadik. Úgy érezte, hogy kidudorodik mellette az üveg. Vízhullám csapott át a peremen, és lezúdulni készült rájuk. Az emberek ugyan felfogták, mi történik, de csak álltak tehetetlenül. – Vigyázzon! A jeges víz úgy érte Laceyt, mint egy pofon, odébb taszította, és szemét, orrát meg száját eltöltötte a só íze. Sikolyok kórusa hangzott fel mindenfelől. Hallotta, hogy a baba felsír. – El innen, gyorsan! – kiáltotta az anya. Testek ütődtek neki; Lacey rájött, hogy a maró só miatt becsukta a szemét. Hátrafelé botorkált, de elbotlott, és ráesett a földön fekvő emberekre. Már várta, hogy megroppan az üveg, és kicsap a víz a medencéből. – Amy! Amikor kinyitotta a szemét, egy férfi nézte őt éppen, arca mindössze centikre volt az övétől. A fényképezőgépes ember volt. Körülötte a tömeg csöndbe merült. Az üveg végül is nem tört be. – Bocsánat – mondta a férfi. – Jól van, nővér? Bizonyára elbotlottam magában.

69

– Az isten verje meg! – mondta a mellettük álló nő. Ruhája és haja csuromvíz volt, a baba ott visított a vállán. Szeme villámokat szórt. – Nézze, mit művelt a kölyke! – Bocsánat – kezdte Lacey, miután rájött, hogy a nő hozzá beszél. – Én nem… – Nézze csak meg! A tömeg hátrébb húzódott a medencétől, és az összes szem a hátizsákos kislányra szegeződött, aki ott térdelt, kezét az üvegen tartva, a másik oldalon meg a négy odatapadt medvearc. Lacey talpra ugrott. A kislány lehajtotta a fejét, a víz a hajáról a térdére csurgott. Lacey látta, hogy mozog a szája, mintha imádkozna. – Amy, mi az? – Az a lány beszél a medvékhez! – kiáltotta egy hang, és csodálkozás moraja futott végig a tömegen. – Odanézzenek! Kattogni kezdtek a fényképezőgépek. Lacey leguggolt Amy mellé, és kezével elhúzta a lány arcából haja sötét fonatait. Arcán könnyek peregtek végig, amelyek elkeveredtek a medence vizével. – Amy, gyermekem, mi az? Mondd el! – Tudják – mondta Amy, kezét még mindig az üveghez nyomva. – Mit tudnak a medvék? A lány felemelte a fejét. Lacey megrémült – soha nem látott még ilyen szomorúságot, ilyen sokatmondó bánatot egy gyerek arcán. De hiába fürkészte Amy tekintetét, félelmet nem látott benne. Akármit is tudott meg Amy, elfogadta. – Hogy mi vagyok én. Arnette nővér az Irgalmas Nővérek Rendjének konyhájában ült, és cselekvésre szánta el magát. Kilenc óra volt, aztán eltelt egy félóra, majd még egy, és Lacey meg a lány, Amy még mindig nem tértek vissza, akárhová is mentek. Végül Claire nővér kénytelen volt elmondani a történetet: hogy Lacey kihagyta a misét, és hogy nem sokkal azután el is mentek, a lány vitte a hátizsákját is; Claire hallotta, amikor indultak, és látta az ablakból, hogy a hátsó kapun át a park felé vették útjuk. Lacey valamiben sántikál, Arnette tudhatta volna. A lányról szóló történet nem volt hihető, ezt azonnal tudta, vagy ha nem is tudta, egyértelműen érezte, hogy valami nem stimmel, és a gyanakvás az éjjel bizonyossággá vált. Akárcsak Clavel kisasszony a Made-line gyerekkönyvekben, Arnette nővér tudta. És most, éppen mint a történetben, az egyik kislány eltűnt. Rajta kívül egyik nővér sem tudta az igazat Laceyről. Arnette is csak akkor ismerte meg a teljes történetet, amikor a rendfőnöki hivatalból elküldték az elmeorvosi jelentést. Arnette emlékezett, hogy hallott róla valamit a hírekben, sok évvel ezelőtt, de vajon nem történt-e mindig valami ilyesmi valahol, különösen Afrikában? Azokban a rémes kis országokban, ahol az élet mintha semmit sem ért volna, és ahol az Úr akarata mindennél furcsább és kiismerhetetlenebb volt? Szívet tépő volt, rettenetes, de az emberi elme csak egy bizonyos mennyiséget tud befogadni az ilyen történetekből, és Arnette el is feledkezett az egészről. Most meg itt volt Lacey az ő felügyelete alatt, és senki más nem tudta az igazat; Lacey nővér, aki – ezt el kellett ismernie – szinte minden tekintetben példásan viselkedett, még ha egy kicsit zárkózott volt is, és imáit tekintve csöppet misztikus. Lacey azt mondta – és semmi kétség, ezt is hitte –, hogy az apja, az anyja és a nővérei még mindig Sierra Leonéban élnek, fényűző bálokba járnak, és pónikon lovagolnak; amióta egy mezőn rejtőzve megtalálták őt az ENSZ békefenntartók, akik aztán átadták a nővéreknek, Lacey mindig ezt mondta. Isten megkönyörült rajta, és így védte őt, hogy ne kelljen emlékeznie arra, ami történt. Mert miután a katonák megölték a családját, nem álltak mindjárt odébb; ott maradtak Laceyvel a mezőn órákon át, és a kislány, akit úgy hagytak ott, hogy halottnak hitték, akár meg is halhatott volna, ha Isten nem védi meg őt azáltal, hogy kitörli az emlékeiből ezeket az eseményeket. Az Úr úgy határozott, hogy nem veszi őt magához abban a pillanatban, egész egyszerűen, mert ez volt az akarata, és ezt Arnette nem kérdőjelezhette meg. Teher volt számára ez a tudás meg a vele járó aggodalom, de Arnette csöndben viselte. 70

De most jött ez a lány, ez az Amy. Rendkívül udvarias volt, és csöndes, mint egy kísértet, de valami nyilvánvalóan nem stimmelt. Valami teljességgel hihetetlen volt a helyzettel kapcsolatban. Most, hogy belegondolt, Lacey magyarázatának a semminél is kevesebb értelme volt. Az anyja a barátja? Lehetetlen. A misék kivételével Lacey alig tette ki a lábát a házból; megmagyarázhatatlan volt, hogyan tudott volna találkozni valakivel, aki ráadásul a lányát is rábízta volna. Pusztán azért nem volt rá magyarázat, mert a történet hazugság volt. És most mindketten eltűntek. Arnette nővér még fél tizenegykor is a konyhában ült, de már tudta, mit kell tennie. De mit is mondjon? Hol kezdje? Amynél? Úgy tűnt, egyik nővér sem tud semmit. A lány akkor érkezett, amikor Lacey egyedül volt a házban, ahogy az egyébként gyakran megesett; Arnette sokszor próbálta elcsalogatni a közösségi ételosztásra meg kisebb kirándulásokra is, a boltba meg ilyen helyekre, de Lacey mindig visszautasította, és a tekintete ezekben a pillanatokban egyfajta vidám ürességet sugárzott, ami azonnal rövidre zárta a kérdést. – Nem, köszönöm, nővér. Talán majd máskor. Három-négy év telt el így, és most a semmiből felbukkant a lány, akiről Lacey azt állította, hogy ismeri. És tudta, ha hívja a rendőrséget, akkor Laceynél kellene kezdenie a történetet, ott, a mezőn. Arnette felemelte a telefonkagylót. – Nővér! Megfordult: Claire nővér volt az, ő jött be a konyhába. Még mindig a melegítőjét viselte, pedig már rég át kellett volna öltöznie a hétköznapi ruháiba; Claire, aki korábban ingatlant árult, aki nemcsak hogy házas volt, de el is vált; Claire, aki még mindig tartott egy pár magas sarkú cipőt és egy fekete kisestélyit a szekrényében. De ez egy egészen más probléma volt, nem az, amin Arnette nővér most gondolkodott. – Nővér – mondta Claire aggodalmas hangon –, egy autó áll a kocsifeljárón. – Ki az? – kérdezte Arnette, miután visszatette a kagylót. – Úgy néznek ki… – felelte Claire habozva –, mintha rendőrök volnának. Arnette épp akkor ért a bejárati ajtóhoz, amikor csöngettek. Elhúzta az oldalablakon a függönyt, és kinézett. Két férfit látott, az egyik talán a húszas éveiben járt, a másik idősebb lehetett, de olyasvalaki, akit ő még fiatalembernek tekintett. Sötét öltönyükkel és nyakkendőjükkel úgy néztek ki, mint a temetkezési vállalkozók. Rendőrök, de mégsem egészen. Mindenesetre valami komoly és hivatalos. Ott álltak a napsütésben a lépcső alján, távolabb az ajtótól. Az idősebbik meglátta őt, és barátságosan elmosolyodott, de nem mondott semmit. Jól nézett ki, de semmi különös. Jó karban volt, az arca kellemes, jóvágású. A halántékánál már őszült a haja, és most halványan csillámlott a verejtéktől a napfényben. – Kinyissuk? – kérdezte Claire, aki mögötte állt. Louise nővér is lejött, mert meghallotta a csengőt. – Persze, nővérek – mondta Arnette, miután vett egy nagy levegőt, hogy megnyugtassa magát. Az ajtót kinyitotta, de a szúnyoghálót nem reteszelte ki. A két férfi előrébb lépett. – Segíthetek valamiben, uraim? Az idősebb benyúlt a felső zsebébe, és elővett egy kis levéltárcát. Kinyitotta, és Arnette azonnal meglátta a kezdőbetűket: FBI. – Asszonyom, a nevem Wolgast, a kollégámé pedig Doyle. Az FBI-tól jöttünk – mondta, és a levéltárcát közben már vissza is tette zakója zsebébe. Arnette felfedezett egy karcolást az állán; megvágta magát borotválkozás közben. – Bocsánat a zavarásért, így, szombat reggel… – Amyről van szó, gondolom – mondta Arnette. Nem tudta megmagyarázni, miért, de valahogy kicsúszott a száján, mintha valami erre késztette volna. Amikor a férfi nem felelt, ő még egyszer rákérdezett. – Ugye, Amyről van szó? Az idősebb ügynök – a neve már kiment a fejéből – megnyugtató mosollyal az Arnette mögött álló Louise nővérre pillantott, aztán ismét Arnette-re nézett. – Igen, asszonyom, így igaz. Amyről van szó. Ha megengedi, bemennénk, és feltennék önnek meg a többi hölgynek pár kérdést.

71

A két nagy, sötét öltönyös, férfiasan izzadságszagú titkos ügynök nemsokára már ott állt az Irgalmas Nővérek Rendjének nappalijában. Nagy testük miatt a szoba kisebbnek hatott. Nemigen fordultak meg férfiak a házban, kivéve az időnként felbukkanó szerelőt meg Fagan atyát a parókiáról. – Elnézést, biztos urak – mondta Arnette –, szabadna még egyszer a nevüket? – Hogyne – felelte a férfi, és megint ott volt a szája körül az a magabiztos és megnyerő mosoly. A fiatal eddig egy szót sem szólt. – Az én nevem Wolgast, a kollégámé pedig Doyle – folytatta, aztán körbepillantott. – Szóval itt van Amy? – Miért keresik? – vágott közbe Claire nővér. – Attól tartok, hölgyeim, nem árulhatok el maguknak mindent. De a saját biztonságuk érdekében tudniuk kell, hogy Amy szövetségi tanú. Azért vagyunk itt, hogy védelem alá helyezzük. Szövetségi védelem! Arnette mellkasa összeszorult, és vakrémület töltötte el. Ez rosszabb, mint gondolta. Szövetségi védelem! Mint a tévében, azokban a rendőrös műsorokban, amiket nem akart nézni, de mivel a többi nővér nézte, néha ő is ott ragadt a képernyő előtt. – Mit követett el Lacey? – Lacey? – vonta fel szemöldökét az ügynök. Arnette tisztában volt vele, hogy a férfi próbál úgy tenni, mintha tudná, miről van szó, hogy a nővér megnyíljon, és ő maga árulja el neki az információkat. És Arnette pontosan ezt tette: kiadta nekik Lacey nevét. Senki nem mondott semmit Laceyről, őt kivéve. Magán érezte a mögötte hallgatásba burkolózó nővérek pillantását. – Lacey nővér azt mondta nekünk – magyarázta –, hogy Amy anyja a barátnője. – Értem – mondta a férfi a másik ügynökre pillantva. – Nos, akkor legjobb, ha vele is beszélünk. – Csak nem forgunk veszélyben? – kérdezte Louise nővér. – Nővér – fordult felé Arnette nővér bosszús ábrázattal, belefojtva a szót. – Tudom, hogy jót akar. De bízza ezt rám, kérem. – Azt azért nem mondanám, hogy veszély – magyarázta az ügynök. – De a legjobb az lenne, ha tudnánk vele beszélni. Itt tartózkodik jelenleg a házban? – Nem – felelt most Claire nővér. Kihívó tekintettel, karját a mellén keresztbe fonva állt. – Már legalább egy órája elmentek. – És tudja, hova mentek? Egy pillanatig senki nem szólt egy szót sem, aztán megcsörrent a telefon. – Bocsássanak meg, kérem, uraim – mondta Arnette. Kalapáló szívvel ment ki a konyhába. Hálás volt, hogy félbeszakították, mert így lehetősége nyílt gondolkodni. De amikor fölvette a telefont, ismeretlen hang szólalt meg a vonal túlsó végén. – A rendházzal beszélek? Tudtam, hogy magukat láttam ott. Kérem, nézze el, hogy csak így felhívom önöket. – Kivel beszélek? – Bocsánat – mondta sietve és zaklatott hangon a férfi. – A nevem Joe Murphy, és a memphisi állatkert biztonsági szolgálatának vezetője vagyok. A háttérből valami felbolydulás zajai hallatszottak. A férfi egy pillanatig valaki máshoz beszélt. – Nyisd ki a kaput – mondta. – Most azonnal – aztán ismét Arnette-hez fordult. – Tud valamit egy apácáról, aki esetleg idejött egy kislánnyal? Egy fekete hölgy, és úgy van öltözve, mint maguk. Arnette nővért zümmögő súlytalanság töltötte el, mint valami méhraj. A reggel kellemesnek indult, és most valami rettenetes történt. Kivágódott a konyhaajtó, és beléptek az ügynökök, nyomukban Claire és Louise nővérekkel. Mindenki őt nézte. – Igen, ismerem őt – Arnette próbálta lehalkítani a hangját, de tudta, hogy semmi értelme. – Mi van? Történt valami? Egy pillanatra elnémult a vonal, mert a férfi az állatkertben a kagylóra tette a kezét. Amikor felemelte, Arnette üvöltözést hallott, meg síró gyerekeket és még valamit: állathangokat. Majmok, oroszlánok, elefántok és madarak rikácsoltak és bömböltek. Arnette egy pillanat alatt rájött, hogy

72

nemcsak a telefonban hallja ezeket a hangokat, hanem a nyitott ablakon keresztül is, jól kivehetően, a park felől. – Mi történik ott? – kérdezte. – Jobban teszi, nővér, ha átjön ide – mondta a férfi. – Ilyet még nem pipáltam. A bőrig ázott Lacey lihegve és futva, a mellkasához szorítva vitte Amyt, elveszetten az állatkerti ösvények útvesztőjében. A lány lábát szorosan a dereka köré kulcsolta, és zokogva fúrta a fejét Lacey blúzába – „mi vagyok én”. Mások is futottak. Az egész a medvékkel kezdődött, amelyeknek a mozdulatai egyre hevesebbek lettek, míg végül Lacey el nem húzta Amyt az üvegtől; aztán jöttek mögöttük az oroszlánfókák, amelyek izgatottan és dühödten kezdtek ki-be vetődni a vízbe. És amikor megfordultak, és visszarohantak az állatkert központja felé, a szavannák állatai, a gazellák, zebrák, okapik és zsiráfok kezdtek vadul körbe-körbe rohanni, nekirontva a kerítéseknek. Lacey tudta, hogy ez Amy műve, illetve valamié, ami Amyben rejtőzik. Akármi is ütött a jegesmedvékbe, az most már mindenre átterjedt, és nemcsak az állatokra, hanem az emberekre is. Az egész állatkerten kezdett úrrá lenni a zűrzavar. Ahogy elmentek az elefántok mellett, érezte méretüket és erejüket; dobogtak a földön roppant lábukkal, és ormányukat magasba emelve beletrombitáltak a memphisi hőségbe. Egy orrszarvú hatalmas zajjal – mintha összetört volna egy autó – nekirohant a kerítésnek, és dühödten döngetni kezdte súlyos tülkével. A levegő hirtelen megtelt ezekkel az erős, rettenetes, fájdalmas hangokkal. Az emberek összevissza rohangáltak, és kiáltoztak a gyerekeiknek, tolakodva, lökdösve és ráncigálva másokat, de a tömeg megnyílt a száguldó Lacey előtt. – Ő az! – kiáltotta egy hang Lacey háta mögött, és a szavak nyílként találták el. Lacey megpördült, és a fényképezőgépes férfit látta, amint kinyújtott ujjal mutat rá. Egy pasztellsárga gyapjúpulóveres biztonsági őr mellett állt. – Ő az a kölyök! Amyt még mindig magához szorítva Lacey megfordult, és rohant tovább. Visítozó majmok, a dzsungelmadarak rikoltozásától hangos, magas ketrecek mellett futottak el, meg egy lagúna mellett, ahol hattyúk gágogtak és verdestek hatalmas, használhatatlan szárnyaikkal. Rémült tömegek özönlöttek ki a hüllőházból. Egységes piros pólót viselő, pánikba esett iskolás gyerekek csoportja került Lacey útjába. Közöttük lavírozva majdnem elesett, de aztán valahogy mégis állva maradt. A földön ott hevertek széjjelszórva a menekülés maradványai, szórólapok, kisebb ruhadarabok és papírdarabkák, rajtuk olvadó fagylalt foltjai. Egy csapat férfi rohant el mellettük zihálva, az egyikük kezében fegyver volt. Valahonnan egy hang lélektelen nyugalommal mondta be: „Az állatkert mára bezárt. Kérjük, fáradjon mielőbb a legközelebbi kijárathoz. Az állatkert mára bezárt…” Lacey a kijáratot keresgélve járt körbe-körbe, de egyet sem talált. Oroszlánbömbölés, páviánok, szurikáták, majmok zsivajgása hallatszott, amit hajdan a hálószobája ablakából hallgatott a nyári éjjeleken. Most mindenhonnan ezt hallotta, a hangok megtöltötték az elméjét, mint egy kórus, és visszapattantak, mint a fegyverropogás zaja, mint a fegyverropogás a mezőn, mint az anyja hangja, amint azt kiáltja az ajtónyílásból: „Menekülj, amilyen gyorsan csak tudsz!” Ekkor megállt, és érezte. Érezte őt, az árnyat, a férfit, aki nem volt ott, de mégis ott volt. Amyért jött, ezt Lacey már tudta. Ezt mondták neki az állatok. A sötét férfi elviszi majd Amyt a mezőre, ahol az ágak voltak, amiket Lacey nézett órákon keresztül, miközben feküdt, és az eget bámulta, és az éjszakából lassan reggel lett; és azoknak a dolgoknak a hangjait hallotta, amik vele történtek, meg a torkából feltörő kiáltásokat; de lelkét már felküldte a testéből az ágak között a mennybe, ahol Isten lakik, és a lány a mezőn valaki más volt, akire nem is emlékezett, a világ pedig meleg fénybe burkolózott, amitől örökké biztonságban lehetett. A só maró ízét érezte a szájában, de ez már nem csak a medence vize volt. Ő is sírt, és futás közben könnyei csillámló függönyén át nézte az ösvényt, szorosan fogva Amyt. Aztán megpillantotta a büfét, ahol a mogyorót vette, jelzőfényként tűnt fel előtte nagy ernyőjével, és azon túl, ott állt szélesre tárva – mint egy nyitott száj – a szabadba vezető kapu. A sárga gyapjúpulóveres őrök nyers hangon beszéltek az adóvevőikbe, és eszüket vesztve integettek az embereknek, hogy

73

menjenek át a kapun. Lacey nagy levegőt vett, és befurakodott a tömegbe, a mellkasához szorítva Amyt. Csak egy-két méterre volt a kijárattól, amikor valaki karon ragadta. Lacey hirtelen megfordult: az egyik őr volt az. Szabad kezével valaki másnak mutogatott a feje fölött, szorítása közben erősebb lett. Lacey. Lacey. – Asszonyom, kérem, fáradjon velem… Több se kellett neki. Minden maradék erejét összeszedve, nagy lendülettel előrevetette magát, és érezte, ahogy megnyílik előtte a tömeg. Miután kiszabadította magát, hallotta a háta mögül az eleső emberek nyögéseit és kiáltásait. Az őr utána kiáltott, hogy álljon meg, de már kijutottak a kapun, és Lacey végigrohant a parkolóba vezető ösvényen, miközben a szirénák egyre közelebbről szóltak. Izzadt, zihált, és tudta, hogy bármelyik pillanatban eleshet. Nem tudta, hová megy, de nem is érdekelte. Csak el innen – gondolta. – Fussatok, amilyen gyorsan csak tudtok, gyerekek. El innen Amyvel, el. Aztán a háta mögül, valahonnan az állatkertből puskalövést hallott. A hang belehasított a levegőbe, s ettől Laceynek gyökeret vert a lába. Az utána következő hirtelen csöndben egy furgon állt meg farolva előtte. A rajta lógó Amy közben elernyedt. Lacey látta, hogy az ő furgonjuk az, a nagy kék, amit a nővérek használnak. Ezzel mentek mindig a közösségi ételosztásra, meg ha aprócseprő ügyeket kellett elintézni. Claire nővér vezetett, és még mindig melegítőben volt. Mögöttük egy másik jármű, egy fekete szedán állt meg, miközben Arnette nővér kipattant a furgon anyósüléséről. Körülöttük áramlott a tömeg, és autók hajtottak el zúgva a parkolóból. – Lacey, hát mi az ördög… Két férfi szállt ki a második járműből, és áradt belőlük a sötétség. Lacey szíve összeszorult, egy hang sem jött ki a torkán. Rájuk se kellett néznie, hogy tudja, honnan jöttek. Már késő! Minden elveszett! – Nem! – kiáltotta hátrálva. – Nem! – Szedje össze magát, nővér! – mondta Arnette karon ragadva őt. Mindenki őt ráncigálta. Kezek próbálták kirángatni öleléséből a gyereket. Lacey nem hagyta magát, és minden erejével a mellkasához szorította Amyt. – Ne hagyjátok, hogy elvigyék! – kiáltotta. – Segítsetek! – Lacey nővér, ezek az urak az FBI-tól vannak! Kérem, tegye, amit mondanak! – Ne vigyék el! – mondta Lacey a földre rogyva. – Ne vigyék el! Végül is Arnette nővér vette el tőle Amyt. Akárcsak ott a mezőn, Lacey rúgkapált, ütött és sikított. – Amy, Amy! Aztán zokogásban tört ki, ami egyre csak rázta, miközben utolsó ereje is elhagyta; csak ürességet érzett maga körül, amikor elvették tőle Amyt. Hallotta, ahogy a lány vékony hangon kiáltozik neki, „Lacey, Lacey, Lacey”, ami aztán elhalkult, ahogy a kocsiajtók becsapódtak és rázáródtak Amyre. Hallotta, amint felbőg a motor, csikorognak a kerekek, és az autó nagy sebességgel elhúz. Arcát a kezébe temette. – Ne vigyenek el, ne vigyenek el – zokogta. – Minden rendben, Lacey – mondta neki Claire, aki már ott volt mellette, és átkarolta remegő vállát; Lacey látta rajta, hogy ő is sír. – Most már biztonságban vagy. De semmi nem volt rendben, és senki nem volt biztonságban, sem Amy, sem Lacey, sem Claire, sem Arnette, sem a kisbabás nő, sem a sárga pulóveres őr. Lacey most már tisztában volt vele. Hogyan is mondhatta neki Claire, hogy minden rendben, mikor semmi nem volt rendben? Ezt mondogatták neki a hangok már sok esztendeje, ama bizonyos éjszaka óta ott a mezőn, amikor még csak kislány volt. Lacey Antoinette Kudoto. Figyelj arra, amit látsz és hallasz. Lelki szemeivel végre mindent látott: a hömpölygő seregeket és a csata lángjait; százmillió lélek sírját és haldokló kiáltását; a Föld fölött fekete szárnyként elterülő sötétséget; a kegyetlenség és a bánat végső, keserű óráit és szörnyű, utolsó meneküléseket; a halál mindenre kiterjedő uralmát, és 74

végül a százévnyi csöndbe burkolózott, üres városokat. És ezt már nem lehetett leállítani. Lacey tovább sírt, mert a járdaszegélyen ülve a Tennessee állambeli Memphisben látta Amyt is; az ő Amyjét, akit nem tudott megmenteni, ahogy magát sem tudta. Amy, aki számára megállt az idő, és aki névtelenül fog örökké barangolni az elfeledett, fénytelen világban, egyedül, egy szót se szólva, kivéve azt, hogy „mi vagyok én.”

75

HÉT Carter először csak annyit tudott megállapítani, hogy valami hideg helyen van. Miután kiszállt a gépből – Carter sosem utazott még repülőn életében, és szeretett volna az ablak mellett ülni, de bedugták őt hátulra, a hátizsákok közé, bal csuklóját egy csőhöz láncolták, és két katona őrizte –, és rálépett az aszfaltozott kifutópályára vezető lépcsőre, hirtelen a tüdejébe áramlott a hideg. Carter fázott már azelőtt is – nem létezik, hogy ha az ember januárban a houstoni autópálya alatt alszik, ne tudná, mi a hideg –, de itt másmilyen volt, annyira száraz, hogy összehúzódott az ajka, és a füle is bedugult. Késő volt, nem is tudta, pontosan milyen késő, de a reptér úgy ki volt világítva, mint egy börtönudvar; a lépcső tetejéről Carter egy tucat repülőt számlált. Nagyok voltak, tömzsik, és a gépek faránál lévő hatalmas ajtók nyitva álltak. Targoncák jöttek-mentek az aszfaltozott kifutópályán, terepszínű ponyvával letakart raklapokat hurcolva. Eltűnődött, vajon valamiféle katonát akarnak faragni belőle, és hogy vajon ezért bocsátotta-e áruba az életét. Eszébe jutott a név: Wolgast. Furcsa, mennyire megbízott abban az emberben. Már hosszúhosszú ideje nem volt senki, akiben megbízott volna. De Wolgastban volt valami, amitől azt gondolta, hogy a férfi tudja, Carter milyen helyzetben van. Csuklóján és lábán bilincs volt, úgyhogy óvatosan ment le a lépcsőn, ügyelve, nehogy elveszítse az egyensúlyát. Egy katona haladt előtte, egy mögötte. Carter nem emlékezett, hogy akár egymáshoz, akár hozzá szóltak volna egy szót is. Overallja fölött volt egy anorák, de a cipzárját nem húzhatta be a láncok miatt, úgyhogy a metsző szél akadálytalanul átfújt rajta. A reptéren át egy ragyogóan kivilágított hangárba vezették, ahol már nyitott ajtóval várta őket egy üresben járó furgon. – Befelé – mondta az első katona, és megbökte őt a puskájával. Carter úgy tett, ahogy a katona mondta. Egy kis elektromos motor zümmögését hallotta, és az ajtó becsukódott mögötte. Az ülések legalább kényelmesek voltak, nem úgy, mint a kemény pad a gépen. Az egyetlen fényforrás egy kis, mennyezeti körte volt. Két koppantást hallott az ajtón, aztán a furgon elindult. A gépen már szundikált, úgyhogy most nem volt elég fáradt ahhoz, hogy aludjon. Neki nem volt órája, a furgonon pedig nem voltak ablakok, úgyhogy nem tudta megállapítani, merre és milyen messzire mennek. De hosszú hónapokat töltött az életéből nyugodt üldögéléssel, úgyhogy még néhány óra már igazán nem számított. Egy kis ideig nem gondolt semmire. Telt-múlt az idő, aztán a furgon lassulni kezdett. A vezetőfülkét az utastértől elzáró fal túloldaláról fojtott hangokat hallott, de nem tudta kivenni, miről beszélnek. A furgon tovább zötyögött, aztán megint megállt. Kinyílt a tolóajtó, mögötte két fiatal, fehér katona topogott a hidegben, gyakorlóruhájuk fölött anorákot viseltek. Mögöttük egy ragyogóan kivilágított oázis, egy McDonald's fényei lüktettek a homályban. Carter száguldó autók hangját hallotta, és ebből arra következtetett, hogy valami autópálya mellett lehetnek. Bár még sötét volt, az ég már mintha derengett volna. Lába és karja a sok üléstől elgémberedett. – Tessék – mondta egyik őrzője, és odalökött neki egy zacskót. Észrevette, hogy a másik őr éppen akkor kapja be egy szendvics utolsó falatját. – Reggeli. Carter kinyitotta a zacskót. Egy tojásos McMuffin volt benne, egy papírba csomagolt McBuri és egy pohár gyümölcslé. A hidegben annyira kiszáradt a torka, hogy azt kívánta, bárcsak több gyümölcslét hoztak volna, vagy legalább még egy kis vizet. Gyorsan lehajtotta; olyan sok cukor volt benne, hogy bizsergett tőle a nyelve. – Köszönöm.

76

A katona a szája elé tette a kezét, és ásított egyet. Carter azon tűnődött, vajon miért ilyen kedvesek; nem is hasonlítottak a Csonttörőre meg a többiekre. Volt náluk oldalfegyver, de ennek láthatólag nem tulajdonítottak jelentőséget. – Van még pár óránk – mondta a katona, miután Carter megette a reggelijét. – Nem kell vécéznie? Carter a gép óta nem volt vécén, de amennyire ki volt száradva, nem hitte, hogy sokat tudna pisilni. Mindig is ilyen volt, órákon át vissza tudta tartani. Viszont eszébe jutott a McDonald's, az emberek, az ételszag meg a csillogó fények, és tudta, hogy ezeket látni akarja. – De igen, köszönöm. A katona beszállt a furgonba, súlyos léptei kongtak a fémpadlón. Leguggolt a parányi helyen, elővett egy fénylő kulcsot az övére akasztott tasakból, és kinyitotta a bilincset. Anthony ekkor közelről is látta az arcát. Vörös haja volt, és nemigen lehetett több húszévesnél. – De aztán semmi ravaszkodás, értve vagyok? – mondta a katona. – Ezt igazából nem szabadna. – Értettem, uram. – Na, cipzárazza be a kabátját. Rohadt hideg van idekint. Közrefogták, és átkísérték a parkolón, de nem értek hozzá. Carter nem is emlékezett, mikor ment valahová úgy, hogy a kísérői levették róla a kezüket. A parkolóban álló autók többségén coloradói rendszámtáblát látott. A levegő tiszta volt, és olyan illatú, mint a fenyőolajos súrolószer. Érezte maga körül a ránehezedő hegyek jelenlétét. A havat összekotorták, jégkéreggel bevont kupacokban állt a parkoló szélén. Mindössze egyszer vagy kétszer látott havat életében. A katonák kopogtak a mosdó ajtaján, és amikor senki nem felelt, beengedték Cartert. Az egyik bement vele, a másik meg közben az ajtót figyelte. Két piszoár volt, Carter odament az egyikhez, a katona meg a másikhoz. – Kezeket olyan helyre, ahol látom! – mondta a katona nevetve. – Csak viccelek. Miután végzett, Carter odalépett a mosdókagylóhoz, hogy kezet mosson. Úgy emlékezett, hogy a houstoni McDonald's-ok elég koszosak, különösen az illemhelyek. Amikor az utcán lakott, mosakodni időnként eljárt egybe, amelyik a Montrose kerületben volt, de aztán az igazgató rájött, és elkergette. Ez viszont szép volt és tiszta; a szappan virágillatú, a mosdó mellett kis cserepes növény. Ráérősen megmosta a kezét, hosszan folyatva a bőrére a meleg vizet. – Most már vannak növények a McDonald's-okban? – kérdezte a katonát. A katona zavartan nézett rá, aztán nevetésben tört ki. – Mennyi ideig ült dutyiban? Carter nem értette, mi olyan vicces. – Életem nagy részében. Amikor kimentek a mosdóból, az első katona még sorban állt, úgyhogy mindhárman együtt vártak, de még csak hozzá se értek. Carter lassan körbejáratta a tekintetét a helyiségben: volt pár ember, akik egyedül ültek, aztán egy-két család meg egy nő egy kézi videojátékot játszó kamasz fiúval. Mindenki fehér volt. A pulthoz mentek, ahol a katona kávét rendelt. – Kér még valamit? – kérdezte Cartert. – Van jeges teájuk? – kérdezett vissza Carter pillanatnyi gondolkodás után. – Van jeges teájuk? – kérdezte a katona a pult mögött álló, hangosan rágózó lányt. – Csak forró tea van – vonta meg a vállát. A katona Carterre nézett, aki megrázta a fejét. – Akkor csak a kávé lesz. Amikor visszaértek a furgonhoz, a katonák bemutatkoztak. A nevük Paulson és Davis volt, egyikük connecticuti, a másik új-mexikói. Carter mindjárt össze is keverte, ki hová való, de azt gondolta, úgyse számít, mivel egyik helyen se volt soha. Davis volt a vörös hajú. A kocsiút hátralévő részére nyitva hagyták a vezetőfülkét és az utasteret összekötő kis ablakot, és a bilincseket sem tették vissza. Arra következtetett, hogy Coloradóban vannak, bár mindig, amikor egy útjelző táblához értek, a katonák nevetve mondták neki, hogy hunyja le a szemét, mintha ez annyira vicces volna. 77

Egy idő után lementek a nagy autópályáról, és rátértek egy vidéki útra, ami szorosan a hegyek mellett kanyargott. Az utastér elülső, osztatlan üléséről Carter szemügyre vehette az elsuhanó világ egy kis szeletét a szélvédőn keresztül. A havat meredek halmokba kotorták az út szélén. Városokat egyáltalán nem látott, csak hébe-hóba közelítette meg őket egy autó a másik irányból: egy elhaladó fénypászma, majd az olvadt hó loccsanása. Még soha nem járt olyan helyen, ahol ilyen kevés ember élt volna. A műszerfalon lévő óra szerint nem sokkal múlt reggel hat. – Hideg van idefönt – mondta Carter. Paulson vezetett; a másik, Davis, egy képregényt olvasott. – Ahogy mondja – helyeselt Paulson. – Hidegebb, mint Beth Pope gerincmerevítője. – Ki az a Beth Pope? – Osztálytársam volt a középiskolában – vonta meg a vállát Paulson, miközben kifelé kémlelt a volán fölött. – Izéje volt, na, mi az, gerincferdülése. Carter nem tudta, az micsoda. De Paulson és David viccesnek találták. Ha a munka, amit Wolgast szánt neki, azt jelenti, hogy velük kell dolgoznia, örömmel vállalja. – Az ott Aquaman? – kérdezte Carter Davistől. Davis odaadott neki két képregényt a kötegből, az egyik az Igazság Ligája volt, a másik az XMen. Ahhoz túl sötét volt, hogy lássa a szöveget, de Carter szívesen nézegette a képeket is, amik amúgy is elmesélték a történetet. Ez a Wolverine egy bajkeverő; Carter mindig is kedvelte, de azért sajnálta is. Nem lehet valami kellemes azzal a sok fémmel az ember csontjain, ráadásul azt, akit a gondjaiba vett, mindig megölték, vagy valami más módon halt meg. Körülbelül egy óra telhetett el, amikor Paulson ismét lehúzódott az útról. – Bocs, haver – mondta Carternek –, de megint meg kell bilincselnünk magát. – Semmi gond – mondta Carter, és bólintott. – Köszönöm az eddigit. Davis kiszállt az anyósülésből, és megkerülte a furgont. Amikor kinyílt az ajtó, Cartert erős, hideg légáram csapta meg. Davis visszatette a bilincseket, és zsebre vágta a kulcsot. – Nem szorítja? Carter megrázta a fejét. – Még mennyi van hátra? – Nem sok. Továbbhajtottak. Carter érezte, hogy emelkedőn mennek. Nem látta az eget, de úgy vélte, hogy rövidesen világosodik. Egy hosszú hídhoz érve lassítottak; a furgon rázkódott a szélben. Amikor átértek a túloldalra, Paulson tekintete találkozott az övével a visszapillantóban. – Tudja, maga nem úgy néz ki, mint a többiek. Amúgy mit követett el? Ha nem vagyok indiszkrét. – Milyen többiek? – Tudja. A többi magához hasonló fickó, a halálraítéltek – mondta, és Davishez fordult. – Emlékszel arra a Babcock nevű fickóra? – kérdezte nevetve és a fejét rázva. – Atyavilág, az mekkora dilinyós volt – mondta, majd Carterre nézve folytatta. – Az a fickó nem olyan volt, mint maga. Magáról lerí, hogy másmilyen. – Nem vagyok őrült – mondta Carter. – A bíró is megmondta. – De kicsinált valakit, igaz? Máskülönben nem lenne most itt. – Azt mondták – felelte Carter, miután eltűnődött, hogy kell-e erről beszélnie, hogy ez része-e az alkunak –, hogy megöltem egy nőt. De nem volt szándékos. – Ki volt az? A felesége, a barátnője, valami ilyesmi? – kérdezte Paulson még mindig vigyorogva. Szemében érdeklődés csillant. – Nem – nyelt egyet Carter. – Füvet nyírtam nála. – Hallod ezt? – nevetett Paulson, és megint Davisre pillantott. – A füvet nyírta nála – ismételte el, majd megint Carterre nézett a tükörben. – Ilyen kis termetű létére hogy csinálta? Carter nem tudta, mit mondjon. Rossz érzése lett, mintha csak azért lettek volna kedvesek hozzá, hogy most vájkáljanak a gondolataiban. – Ugyan, Anthony. Vettünk magának egy McMuffint, nem igaz? És elvittük a mosdóba is. Nekünk nyugodtan elmondhatja. 78

– Az istenit neki – mondta Davis Paulsonnak –, fogd már be. Mindjárt ott vagyunk, mi értelme ennek? – Az az értelme – mondta Paulson, majd levegőt vett, és folytatta –, hogy akarom tudni, mit követett el ez a fickó. Mind elkövettek valamit. Na, Anthony, a maga története micsoda? Megerőszakolta, mielőtt kicsinálta? Így volt, vagy nem így volt? Carter érezte, hogy égni kezd az arca szégyenében. – Olyat soha nem tennék – nyögte ki végül. – Ne figyeljen erre a geciládára – fordult most hozzá Davis. – Semmit se kell mondania. – Ugyan már, hát nem látod, hogy a pacák szellemileg visszamaradott? – mondta erre Paulson, és ismét merőn nézte Cartert a tükörben. – Fogadok, hogy ez történt, ugye? Fogadok, hogy megbaszta a kedves fehér hölgyet, akinek a füvét vágta, ugye, Anthony? Carternek alig jött ki hang a torkán. – Nem… mondok… többet. – Tudja, mit fognak csinálni magával? – kérdezte Paulson. – Vagy azt gondolta talán, hogy ez semmibe nem fog kerülni magának? – Az isten verje meg, fogd már be a pofád! – mondta Davis. – Richards mindkettőnket seggbe fog rúgni ezért. – Hát elmehet ő is az anyjába – mondta Paulson. – Azt mondta a férfi, hogy… munkát kapok – nyögte ki végül Anthony. – És azt is mondta, hogy fontos, meg hogy én… különleges vagyok. – Különleges – vihogott Paulson –, na persze. Csöndben hajtottak tovább. Carter a furgon padlóját nézte, szédült és émelygett. Azt kívánta, bárcsak ne ette volna meg azt a McMuffint. Aztán sírva fakadt; nem is tudta, mikor sírt utoljára. A nő megerőszakolásáról soha senki nem beszélt, legalábbis ő nem emlékezett rá. A lánnyal kapcsolatban kérdezték őt, de ő mindig mondta, hogy nem, és meg is esküdött rá, hogy ez a színtiszta igazság. A kis teremtés nem volt több ötévesnél. Talált a fűben egy varangyot, és azt akarta megmutatni neki, mert arra gondolt, hátha a lány szeretne látni valami olyan aprót, mint amilyen ő maga is volt. Mindössze ennyit akart tenni. Vele soha senki nem kedveskedett így gyerekkorában. „Gyere ide, kedvesem, mutatok neked valamit. Éppolyan apró, mint te.” Azt legalább tudta, hogy a siralomházban mi fog vele történni. Wood-né megerőszakolásáról viszont senki nem beszélt. Aznap, ott a kertben nagyon dühös lett rá, sikított, és teljes erőből ütötte, a kislánynak meg mondta, hogy meneküljön. Nem az ő hibája volt, hogy beesett, ő csak csillapítani próbálta, és mondani neki, hogy nem történt semmi, sőt ha azt akarja, akkor ő elmegy, és soha nem jön vissza. Szóval végül is megbékélt a gondolattal meg minden egyébbel is. De aztán megjelent Wolgast, aki azt mondta neki, hogy mégse kell meghalnia, és Carter gondolatai más irányba terelődtek, most meg tessék. Semminek sem volt értelme. Émelygett az egésztől, és kirázta tőle a hideg. Amikor felemelte a fejét, ismét Paulson vigyorgó arcát látta. Pupillája kitágult. – Huhu! – ijesztette meg Paulson, majd a kerékre csapva nevetésben tört ki, mintha ez lett volna élete legjobb vicce, aztán rávágta az ablakot. Wolgast és Doyle valahol Memphis déli külvárosában voltak egy áttekinthetetlen lakónegyedben, és próbáltak kijutni a városból. Az egész dolog rosszul indult. Wolgastnak fogalma sem volt, mi a franc folyhatott az állatkertben. Az egész hely felbolydult, aztán az öreg apáca, Arnette lényegében lefogta a másikat, Laceyt, és kiszedte a kezéből a lányt. A lányt, Amy VNI-t, aki nem lehetett több hatévesnél. Wolgast már ott tartott, hogy lefújja az egészet, de akkor az apáca elengedte a lányt, Arnette meg odaadta őt Doyle-nak, aki az autóhoz vitte, mielőtt Wolgast közbe tudott volna szólni. Ezután nem volt mit tenni, mint eltűnni onnan, amilyen gyorsan csak lehet, mielőtt megjelennének a helybeliek, és elkezdenének kérdezősködni. Ki tudja, hány tanú volt; minden olyan gyorsan történt.

79

Meg kellett szabadulnia az autótól, fel kellett hívnia Sykest, ki kellett jutniuk Tennessee-ből, és mindezt ebben a sorrendben, azonnal. Amy arcát elfordítva a hátsó ülésen feküdt, és a hátizsákjából elővett játék nyuszit szorította. Jézus Mária, mit tett? Egy hatéves kislány! Barátságtalan környéken, bérházak és az út mentén hosszan elnyúló üzletsorok között hajtottak. Wolgast megállt egy benzinkútnál, lekapcsolta a motort, és Doyle-hoz fordult. Az állatkert óta nem is beszéltek egymáshoz. – Mi a franc ütött beléd? – Brad, hallgass meg… – Megőrültél? Nézz rá. Egy kisgyerek. – Nem voltam ura a helyzetnek – rázta meg a fejét Doyle. – Az egész olyan zűrzavaros volt. Rendben, lehet, hogy elbasztam, elismerem. De mit kellett volna tennem? – Várj meg itt – mondta Wolgast, miután vett egy mély levegőt, hogy kicsit megnyugodjon. Aztán kiszállt az autóból, és beütötte Sykes titkos vonalának a kódját a telefonjába. – Van egy kis gond. – Magukkal van a lány? – Igen, velünk van. De ez egy gyerek. Mi az isten van? – Tudom, hogy dühös… – Na, látja, ezt kurvára eltalálta. Körülbelül ötven tanúja volt a dolognak, kezdve az apácákkal. Legszívesebben kitenném a legközelebbi rendőrőrsön. – Próbáljon meg összpontosítani – mondta Sykes egy pillanatnyi csönd után. – Nyugodjon meg. Aztán kitaláljuk, mi legyen a következő lépés. – Nem lesz következő lépés. Én nem erre szerződtem. – Hallom, hogy ki van borulva. Joga van hozzá. Hol van? – Egy benzinkútnál – felelte Wolgast, miután vett egy nagy levegőt, és próbált úrrá lenni dühén –, Memphis déli részén. – A lány jól van? – Testileg igen. – Ne csináljon semmi hülyeséget. – Ez fenyegetés? – kérdezte Wolgast, de amikor ezt kimondta, hirtelen világossá vált számára, hogy mi is a helyzet. Az a pillanat, amikor kiszállhattak volna, már elmúlt. Amióta eljöttek az állatkerttől, mindnyájan szökevények voltak. – Nincs szükségem arra, hogy fenyegetőzzek – mondta Sykes. – Rövidesen hívom. Wolgast zsebre vágta a telefont, és belépett az épületbe. A kutas, egy jó karban lévő, turbános, indiai férfi a golyóálló üveg mögött ült, és egy vallási műsort nézett a tévében. A lány minden bizonnyal éhes; Wolgast leemelt a polcról egy csomag mogyoróvajas kekszet meg egy doboz kakaót, és a pulthoz vitte. Fölfelé pillantva észrevette a kamerákat. Amikor rezegni kezdett a mobilja, gyorsan fizetett, és kilépett. – Szereztem egy autót, ami Little Rock előtt várja majd magukat – mondta Sykes. – A területi iroda egy munkatársa maguk elé tud menni, ha megmondják, hová. Little Rock legalább két óra autóút volt onnan. Az túl sok. Két öltönyös férfi, egy kislány és egy fekete szedán – azonnal felismerik őket, ennél már nem is lehettek volna szembetűnőbbek. Ráadásul az apácák biztosan a rendszámot is felírták. Ha bejelentették, hogy a lány emberrablás áldozatául esett, a hídon lévő kamerák felismerik őket, és azonnal működésbe lép a rendszer, ami mindenfelé szétküldi az eltűnt gyerekkel kapcsolatos információkat. Wolgast körülnézett, és az út túloldalán meglátott egy használtautókereskedést, ami fölött sokszínű zászlófüzér lengett. A legtöbb kocsi ócskavas volt, vén benzinfalók; már senkinek nem telt rá, hogy megtankolja őket. Egy régi stílusú Chevrolet Tahoe parkolt orral az utca felé, úgy tízéves lehetett. A szélvédőjére sablonnal a könnyű finanszírozás feliratot festették. Wolgast elmondta Sykesnak, mit szándékozik tenni, aztán visszament az autóhoz, odaadta Doyle-nak az Amy részére vásárolt kakaót és kekszet, majd átszaladt az úttesten. Amikor Wolgast odament a Tahoe-hoz, a lakókocsiból kijött egy férfi. Hatalmas szemüveget viselt, kopasz feje tetején lobogott az egyik oldalról átfésült haj. 80

– Gyönyörű darab, nem igaz? Wolgast lealkudta az árat hat lepedőre – összesen körülbelül ennyi készpénze maradt. Sykesnak pénzről is gondoskodnia kell. Aznap szombat volt, a Tahoe adásvételével kapcsolatos információk tehát csak hétfő reggel jutnak el a közlekedésfelügyelet számítógépeihez, ők meg addigra már rég eltűnnek. Doyle követte őt egy másfél kilométerre lévő lakótelepig, majd hátrébb, az úttól távolabb leparkolta az autót, és áttette Amyt a Tahoe-ba. Nem tökéletes, de amennyiben Sykes szerez valakit, aki a nap végéig eltünteti a kocsit, nem lehet őket lenyomozni. A Tahoe belsejében citromillatú légfrissítő szaga terjengett, de máskülönben az autó tiszta volt és kényelmes, és a kilométeróra szerint nem sok, alig száznegyvenezer volt benne. – Mennyi készpénz van nálad? – kérdezte Doyle-t. Összeadták a pénzüket: alig háromszáz dollárjuk maradt. Legalább kétszáz dolcsiba fog kerülni megtölteni a tankot, de azzal eljutnak Arkansas nyugati felébe, sőt talán egészen Oklahomáig. Ott valaki eléjük jöhetne, és hozhatna nekik készpénzt meg esetleg egy új járművet is. Visszamentek Mississippibe, és nyugatnak fordultak, a folyó felé. Tiszta volt az idő, csak néhány felhő tarkította az eget. A hátsó ülésen Amy mozdulatlanul feküdt, mint egy szobor. Az ételhez nem nyúlt. Olyan aprócska volt, szinte mint egy kisbaba. Wolgast undorodott az egésztől – a Tahoe egy guruló tetthellyé vált. Pillanatnyilag azonban az volt a lényeg, hogy kijussanak az államból. Hogy aztán mi lesz, azt Wolgast sem tudta. Majdnem egy óra volt, amikor a híd közelébe értek. – Mit gondolsz, rendben átjutunk? – kérdezte Doyle. – Mindjárt meglátjuk – felelte Wolgast, és egyenesen előre nézett. A kapuk nyitva voltak, az őrházban nem volt személyzet. Könnyűszerrel átkeltek a tavasszal lefolyó esővíztöbblettől megduzzadt, széles Mississippin. Alattuk uszályok hosszú sora haladt lustán észak felé a habzó sodor ellenében. A kamerák naplófájlt készítettek arról, hogy elhaladtak itt ezzel a járművel, de az autó még mindig a kereskedőnél van bejegyezve. Napokba fog telni, amíg megoldják a rejtélyt, ellenőrzik a videofelvételeket, és a lányhoz meg az autóhoz kapcsolják őket. A túloldalon az út a nyugati árterület nedves talajú, nyílt mezői fölött vezetett. Wolgast gondosan előre megtervezte az útvonalat; Little Rock előtt nem lesz több nagyváros. Beállította a tempomatot kilencvenre – ez volt a sebességkorlát –, és ismét észak felé vette az irányt, közben pedig azon tűnődött, vajon hogyan lehetséges, hogy Sykes pontosan tudta, mit fog tenni. Amikor az Anthony Cartert szállító furgon behajtott a telepre, Richards az íróasztalra borulva aludt az irodájában. Arra ébredt, hogy az őrházból keresik: Paulson és Davis odakint vártak. Megdörzsölte a szemét, és összeszedte a gondolatait. – Azonnal hozzák be. Úgy döntött, hagyja Sykest aludni. Felállt, és nyújtózkodott egyet, aztán hívatott egy orvost meg két biztonsági embert, majd felvette a kabátját, és a lépcsőn felment a földszintre. A raktárrámpa az épület hátsó, déli oldalán volt, ami az erdőre és azon túl egy szurdokra nézett. A telep egykor valamiféle állami intézmény volt, vállalati vezetőknek és kormányhivatalnokoknak szolgált menedékhelyül. Richards nem tudta biztosan a történetet, de a hely legalább tíz évig zárva volt, mielőtt a kommandósok átvették volna. Cole elrendelte, hogy tégláról téglára bontsák le a síházat, ássák ki az alsóbb szinteket, és építsék meg az erőművet; aztán az épület külsejét majdnem pontosan eredeti állapotába állították vissza. Richards kilépett; odakint sötét volt és hideg. A betonrámpa fölé egy széles tetőt függesztettek, hogy ne essen be a hó, és ne lehessen odalátni a telep többi részéből. Megnézte az óráját, tizenkét perccel múlt hét. Anthony Carter mostanra lelki nyomorék, gondolta. A többi alanynál volt idő az átállásra, de Cartert egyenesen a siralomházból szakították ki, aztán egy nap se telt bele, és már itt van; az elméje biztosan úgy pörög, mint egy centrifuga. Az a lényeg, hogy az elkövetkező két órában Carter nyugodt maradjon.

81

A tér kitágult a közeledő furgon reflektorainak fényében. Amikor a két, oldalfegyvert viselő katona odakocogott a havon át, Richards lement a lépcsőn. Megmondta nekik, hogy tartsák meg a három lépés távolságot, és hagyják a fegyvereiket a pisztolytáskában. Olvasta Carter aktáját, és nemigen hitte, hogy erőszakos lenne, sőt a fickó alapjában véve kezes báránynak tűnt. Paulson leállította a motort, és kiszállt a furgonból. Volt egy számbillentyűzet a furgon tolóajtaján; Paulson begépelte a kódot, Richards pedig figyelte, ahogy lassan kinyílik az ajtó. Carter fejét lehajtva az elülső ülésen ült. Richards látta, hogy a szeme nyitva van, megbilincselt keze összekulcsolva hevert az ölében. Richards meglátott egy összegyűrt McDonald's-os zacskót a padlón a lábánál. Legalább adtak neki enni. A vezetőfülke és az utastér közötti ablak csukva volt. – Anthony Carter? Nem válaszolt. Richards megint a nevén szólította, de még csak meg se moccant. Teljesen olyan volt, mintha katatóniás lett volna. Richards hátralépett az ajtótól, és félrevonta Paulsont. – Na jó, ki vele, mi történt. – Rejtély – vont vállat Paulson színpadiasan. – A pacák egyszerűen beszart, vagy ilyesmi. – Ne beszéljen mellé, édes fiam – mondta Richards, majd a másik, a vörös hajú Davis felé fordította a figyelmét, aki egy nagy köteg képregényt tartott a kezében. Képregények, atyaúristen. Richards ezredszerre is arra jutott, hogy ezek még gyerekek. – És maga, közlegény? – Igen, uram? – Ne játssza a hülyét. Fel tud valamit hozni a mentségére? Davis Paulsonra vetette tekintetét, aztán megint Richardsra. – Nem, uram. Velük ráér majd később foglalkozni. Most inkább visszalépett a furgonhoz, ahol Carter egyetlen izmát se mozdította. Richards észrevette a lecsorduló könnyek nyomát Carter arcán, és azt is, hogy folyik az orra. – Anthony, a nevem Richards. Én vagyok a létesítmény biztonsági szolgálatának a vezetője. Ez a két fiú már nem fogja többet háborgatni magát, hall engem? – Nem csináltunk semmit – védekezett Paulson. – Csak tréfa volt. Ugyan már, Anthony, hát nem érti a tréfát? Richards sarkon fordult, és rájuk nézett. – Hallja azt a halk hangot a fejében, amelyik azt mondja, hogy pofa be? Hát jobban tenné, ha arra a hangra figyelne. – Na, ugyan már – nyafogott Paulson. – A pacák fogyatékos vagy ilyesmi. Bárki láthatja. Richards érezte, hogy fogytán a türelme, mint amikor az utolsó cseppek szivárognak el egy vízzel teli, lyukas vödörből. A fenébe is! Se szó, se beszéd előhúzta a fegyverét, amit hátul, az övébe dugva hordott. Egy hosszú závárú, negyvenötös kaliberű Springfieldet, amit főként a látszat kedvéért hordott; hatalmas, mulatságosan nagy fegyver volt. De a mérete ellenére is jól elfért az övében, és a rakodóhelyen, a virradat előtti fényben titán burkolata fenyegetően csillant meg a maga tökéletes mechanikai hatékonyságával. Richards hüvelykujjának egyetlen mozdulatával kibiztosította és betárazta, majd az öve csatjánál fogva közelebb húzta magához Paulsont, aztán belevágta a csőtorkolatot a férfi álla alatti puha, húsos részbe. – Nem érti – kérdezte halkan Richards –, hogy akár itt helyben lelőném magát, csak hogy egy kis mosolyt csaljak ennek az embernek az arcára? Paulson megdermedt. Próbálta Davisre vagy talán a biztonságiakra vetni a tekintetét, de rossz felé nézett. – Mi az isten? – Fröcsögve beszélt, mert torkának izmait összeszorította a pisztoly csöve. Nagyot nyelt, ádámcsutkája a fegyver torkolatának nyomódott. – Én jó fej vagyok. – Anthony – mondta Richards, miközben továbbra se vette le tekintetét Paulsonról –, maga dönt, barátom. Mondja csak, jó fej ez a fiú? – Igen, tényleg jó fej – szólalt meg halkan, hosszú hallgatás után Carter. – Biztos benne? Mert ha nem, akkor kérem, mondja meg. Önt illeti ebben az utolsó szó. – Jó fej – hangzott egy újabb szünetet követően.

82

– Hallja? – kérdezte Richards Paulsontól. Elengedte a katona övét, és leengedte a fegyvert. – Ez a férfi azt mondja, maga jó fej. Úgy látszott, Paulson mindjárt sírva fakad, és a mamáját hívja. A rakodó-rámpán álló biztonságiak nevetésben törtek ki. – Kérem a kulcsot – mondta Richards. Paulson benyúlt az övébe, és odaadta Richardsnak. A keze remegett, a lehelete hányásszagú volt. – És most indulás – mondta Richards. A köteg képregényt tartó Davisre is vetett egy pillantást. – Maga is, öcsi. Mindketten, tűnés innen! A két katona elbotorkált a hóban. A furgon érkezése óta eltelt néhány percben a nap felemelkedett a hegyek mögül, vereslő fénybe borítva az eget. Richards behajolt a furgonba, és kinyitotta Carter bilincsét. – Jól van? Vagy bántották a fiúk? – Nem akartak semmi rosszat – mondta Carter, miután megdörzsölte nedves arcát. Átlendítette lábát az ülésen, majd elgémberedve szállt ki. Hunyorgott, és körbenézett. – Elmentek? – Igen. – Hol vagyunk? – Jó kérdés – bólintott Richards. – Mindent a maga idejében. Nem éhes, Anthony? – Vettek nekem ennivalót a McDonalds-ban. – Carter közben megpillantotta a fölöttük, a rámpán álló biztonságiakat. Arckifejezése nem árult el semmit Richardsnak. – És ők? – Ők maga miatt vannak itt. Maga a díszvendég, Anthony. Carter összevonta a szemöldökét, és Richardsra nézett. – Tényleg lelőtte volna azt a fickót, ha azt mondom? Carter kicsit Sykesra emlékeztette Richardsot, ahogy elveszve áll az irodájában, és azt kérdezi tőle, hogy vajon barátok-e. – Maga mit gondol? Hogy lelőttem volna? – Nem tudnám megmondani. – Nos, magunk közt szólva, nem. Csak a bolondját járattam vele. – Gondoltam – vigyorodott el Carter. – De szerintem vicces volt, amit csinált vele – mondta a fejét rázva és kicsit nevetve, aztán megint körbenézett. – És most mi következik? – Most az következik – felelte Richards –, hogy bemegyünk, mert ott melegebb van.

83

NYOLC Mire esteledni kezdett, már nyolcvan kilométerre maguk mögött hagyták Oklahoma Cityt. Nyugat felé robogtak a tágas prérin, előttük az ég alján tavaszi viharfelhők gyülekeztek, mint nyíló virágok egy gyorsított videofelvételen. Doyle mélyen aludt a Tahoe anyósülésén; fejét beékelte a fejtámasz és az ablak közé, és egy összehajtott kabátot tett alá, hogy kényelmesebb legyen. Wolgast ilyenkor mindig irigyelte Doyle-t, és azt, hogy milyen könnyen el tudott feledkezni mindenről, és ki tudott kapcsolni. Akár egy tízéves gyerek, csak lehajtotta a fejét, és gyakorlatilag bárhol el tudott aludni. Wolgast mélységesen kimerült volt, és tudta, a legokosabb az lenne, ha lehúzódna, és helyet cserélnének, hogy ő is tudjon pihenni egy keveset. De Memphis óta ő vezetett, és csak azért gondolta úgy, hogy még van lapja, amit kijátszhat, mert a keze ott volt a volánon. Amióta Sykesszal beszélt telefonon, csak egyszer érintkeztek másokkal, amikor Little Rock előtt, egy autósbüfé parkolójában találkoztak egy titkos ügynökkel, aki hozott nekik egy borítékot tele készpénzzel – háromezer dollár húszas és ötvenes címletekben – és egy új autót, egy jelzés nélküli, FBI-os szedánt. Addigra azonban Wolgast megszerette a Tahoe-t, és meg akarta tartani. Tetszett neki a nagy, erős, nyolchengeres motor, a susogó kormánykerék és a ruganyos lengéscsillapító. Évek óta nem vezetett ilyesmit. Kár lett volna, ha egy ilyen jármű a zúzógépbe kerül, úgyhogy amikor az ügynök oda akarta adni a szedán kulcsait, Wolgast nem is gondolkozott, hanem ellentmondást nem tűrő kézlegyintéssel hárította el. – Bemondtak rólunk valamit? – kérdezte az újonc ügynököt, akinek az arca rózsaszín volt, mint egy szelet sonka. – Nem tudok róla – vonta össze a szemöldökét zavartan. – Az jó – mondta Wolgast rövid mérlegelést követően. – Reméljük, ez így is marad. Hátramentek a csomagtartóhoz, aminek felpattant a teteje, amikor odaértek. Benne volt a fekete táska, amit nem kért, de számított rá. – Tartsa meg – mondta. – Biztos benne? Oda kell adnom maguknak. Wolgast a Tahoe-ra pillantott, ami a parkoló szélén állt két szendergő nyergesvontató között. Csak Doyle-t látta a hátsó ablakon át; a lány a hátsó ülésen feküdt. Minél hamarabb el akart indulni; a legrosszabb, amit tehettek, az az álldogálás volt. Ami a táskát illeti, talán szüksége lesz rá, talán nem. De úgy érezte, a helyes döntés az, ha nem viszi magával. – Az irodában mondjon azt, amit akar. Leginkább néhány kifestő-könyvnek tudnám most hasznát venni. – Hogyan? – Ne törődjön vele – felelte Wolgast, és ha olyan hangulatban lett volna, még el is neveti magát. A csomagtartó tetejére tette a tenyerét, és lenyomta. A táskában persze fegyverek voltak és lőszer, meg talán két golyóálló mellény, illetve valószínűleg küldtek egyet a lánynak is; volt egy cég Ohióban, amelyik a minneapolisi események óta már gyerekméretben is gyártotta – Wolgast elcsípett egy erről szóló riportot a reggeli hírműsorban. Még hőre keményedő műanyagból készült csecsemőruhákat is készítettek. Micsoda világ, gondolta. És még most is, hogy már hat órája maguk mögött tudták Little Rockot, örült, hogy nem fogadta el a táskát. Akármi is történt, megtörtént; a lelke mélyén valami abba akarta hagyni az egészet, olyannyira, hogy Little Rock után engedte, hogy a sebességmérő felkússzon százhúszra, és csak homályosan volt tudatában annak, amit művelt – hiszen így könnyen megeshetett volna, hogy egy járőröző rendőrautó vagy egy hirdetőtábla mögött üldögélő helyi zsaru miatt le kell fújni az egész akciót. De akkor Doyle szólt, hogy lassítson – „hé, főnök, kicsit levehetne a lábát a gázpedálról” –, 84

és az elméje ismét kitisztult. Tulajdonképpen már el is képzelte a jelenetet: villognak a fények, a sziréna egyszer élesen sípol; ő lehúzódik az út szélére a terepjáróval, tenyerét a volánra teszi, és a visszapillantóban figyeli, amint a rendőr lehívja a rendszámot a rádión. Két felnőtt férfi és egy kiskorú egy ideiglenes tennessee-i rendszámtáblával ellátott járműben: hamar összeállna a kép, és nem tartana sokáig, amíg összekapcsolnák őket az apácával és az állatkerttel. De akárhányszor képzelte el a jelenetet, annál a pillanatnál, amikor a zsaru egyik kezét a mikrofonján, a másikat meg fegyvere agyán nyugtatta, mindig elakadt. Mit tenne Sykes? Valószínűleg azt se ismerné el, hogy hallott róluk valaha, úgyhogy Doyle-lal együtt pontosan ugyanarra a sorsra jutnának, mint Anthony Carter. Ami pedig a lányt illeti: azt nem tudta. Oklahoma City határvonala mentén hajtottak északnyugat felé. Kikerülték a 40-es autópályán lévő ellenőrzőpontot, és egy kis vidéki aszfaltúton, a kameráktól távol keresztezték a 35-öst. A Tahoe-ban ugyan nem volt GPS, de Wolgast mobilján volt. Fél kézzel kormányzott, és közben fürgén nyomogatta az apró billentyűket, menet közben alakítva ki a megyei és állami főutakból, murvával és döngölt földdel borított mellékutakból álló útvonalat, amelyen fokozatosan haladtak északnyugat felé. Már csak néhány kisváros feküdt köztük és a coloradói határ között – félig lakatlan oázisok a középnyugati, magas füvű prériken, amelyekben nem volt egyéb, mint egy minidiszkont, pár templom, egy gabonasiló, közöttük pedig a hosszan elnyúló alföld. A nyugati és a keleti part között elterülő országrész az örök szót juttatta az eszébe. Úgy vélte, nagyjából ugyanígy nézett ki mindig is, és örökké ilyen is marad. Az embernek nem kerülne nagy erőfeszítésébe eltűnni egy ilyen helyen, és úgy leélni az életét, hogy akár egy teremtett léleknek se tűnik fel. Wolgast arra gondolt, talán visszajön ide, amikor vége ennek az egésznek. Talán épp ilyen élet kéne neki. Amy olyan csöndesen feküdt a hátsó ülésen, hogy akár meg is lehetett volna feledkezni arról, hogy ott van, ha az egész ottléte nem lett volna egy nagy tévedés. Egy hatéves kislány. Az isten verje meg Sykest, gondolta Wolgast, meg az FBI-t, Doyle-t, sőt őt magát is, mert ő is benne volt. Amy a hátsó ülésen hevert, haja arcára omlott, és úgy tűnt, mintha aludna, de Wolgast nem hitte, hogy valóban alszik; csak úgy tett, de közben macskamód figyelte őt. Akármi is történt eddig az életében, megtanította őt arra, hogyan kell várni. Ha Wolgast megkérdezte tőle, hogy kell-e vécéznie, vagy kér-e valamit enni – hozzá se nyúlt a kekszhez és a kakaóhoz, ami mostanra már felmelegedett és megromlott –, szemhéja macskaszerű gyorsasággal pattant fel. Ilyenkor egyetlen másodpercre találkozott a tekintete Wolgastéval, és úgy döfte őt keresztül, mint egy méteres jégcsap; aztán megint lehunyta a szemét. Több mint nyolc órája nem hallotta a hangját, azóta, hogy eljöttek az állatkerttől. Lacey. Így hívták az apácát, aki úgy kapaszkodott Amybe, mint maga a halál. Amikor Wolgast arra a borzasztó emberi huzakodásra gondolt ott a parkolóban – mindenki üvöltözött és sikítozott –, az emléktől ténylegesen görcsbe rándult a gyomra. Lila, képzeld, ma elraboltam egy gyereket, úgyhogy most már nekem is lesz egy, mit szólsz hozzá? Doyle ébredezett mellette az anyósülésen. Felült, és megdörzsölte a szemét, arckifejezése üres volt és kifejezéstelen. Gondolataiban éppen rakta össze, hogy hol is van. Gyorsan hátranézett Amyre, aztán megint előrefordult. – Úgy látom, vihar lesz – mondta. A forrongó viharfelhők eltakarták a lemenő napot, és sötétségbe borították Wolgastékat. Az ég alján, egy aranyló, napfényes sávon át eső szitált a felhőkből a mezőkre. Doyle előrehajolt, hogy jobban szemügyre vegye az eget a szélvédőn át. – Szerinted milyen messze van? – kérdezte halkan. – Szerintem úgy nyolc kilométerre. – Lehet, hogy le kéne térnünk az útról – mondta Doyle az órájára nézve. – Vagy egy kis időre dél felé fordulni. Három kilométer megtétele után elhaladtak egy jelöletlen, drótkerítéssel szegélyezett földút mellett. Wolgast megállt és visszatolatott. Az út egy szelíd emelkedő után eltűnt a nyárfák között; a

85

domb túloldalán valószínűleg volt egy folyó vagy egy vízmosás. Wolgast ellenőrizte a GPS-t; az út nem volt rajta. – Nem is tudom – mondta Doyle, amikor Wolgast megmutatta neki. – Nem kéne valami más után néznünk? Wolgast befordult a kocsival, és délnek vette az irányt. Nem gondolta, hogy az út zsákutca volna, mert akkor lettek volna postaládák a kereszteződésben. Háromszáz méter után az út két mély keréknyomra szűkült. A fasoron túl valóban ott folyt a patak, amit Wolgast megjósolt, és egy régi fahíd ívelt át rajta. Sárgászöld fény derengett fel az estében. A visszapillantó tükörben látta, ahogy a vihar a láthatár fölé emelkedik; az út két oldalán futó vizesárokban hullámzó fűből tudta, hogy a nyomukban van. Újabb tizenöt kilométer után elkezdett esni az eső. Házakat, tanyákat nem láttak útközben; a semmi közepén voltak, fedél nélkül. Először csak néhány csöpp esett, de aztán másodperceken belül olyan erővel kezdett zuhogni, hogy Wolgast nem látott semmit. Az ablaktörlőknek semmi hasznát nem vette. Miután hatalmas széllökés rázta meg az autót, lehúzódott a vizesárok szélére. – És most mit csinálunk, főnök? – kérdezte Doyle túlkiabálva a pokoli zajt. Wolgast a hátsó ülésen fekvő Amyre nézett, aki még mindig úgy tett, mintha aludna. Dörgött az ég a fejük fölött, de neki egy arcizma se rándult. – Várunk. Én pihenek egy kicsit. Wolgast becsukta a szemét, és hallgatta a Tahoe tetején kopogó esőt; hagyta, hadd mossa át a gondolatait a hang. Az Evával töltött hónapok során megtanult úgy pihenni, hogy nem adta át magát teljesen az alvásnak; így ha felébredt a kislány, gyorsan fel tudott kelni, és odamenni a gyerekágyhoz. Mindenféle emlék tolult fel benne rendszertelenül, élete más-más időszakaiból származó képek és érzetek; Lila a Cherry Creek-i ház konyhájában tejet önt reggel egy tál gabonapehelyre, nem sokkal azután, hogy megvették a helyet; ahogy belemerül a hideg vízbe, miután beugrott egy Coos Bay-i mólóról, miközben a barátai nevetve unszolták; az érzés, hogy nagyon kicsi, nem nagyobb, mint egy kisbaba, és az őt körülvevő világ összes zaja meg fénye azt súgja neki, hogy biztonságban van. Belépett az alvás előszobájába, ahol az álmok összevegyültek az emlékekkel, és különös történeteket meséltek, de közben félig még mindig ott ült az autóban, és hallgatta az esőt. – Ki kell mennem. Wolgast szeme felpattant; az eső közben elállt. Mennyit alhatott? A nap már lement, sötét volt az autóban. Doyle félig hátrafordult, és megkérdezte Amyt, mit mondott. – Ki kell mennem – ismételte a lány határozottan. A több órányi csönd után hangja meglepően tisztán és erősen csengett. – A mosdóba. – Akarod, hogy vele menjek? – nézett Doyle idegesen Wolgastra, de Wolgast tudta, hogy Doyle valójában nem szeretne vele menni. – Ne te gyere – mondta Amy, miközben felült, továbbra is szorítva a nyulat, ami a sok használattól már piszkos volt és kopott. Wolgastra nézett a tükörben, majd felemelte a kezét, és rá mutatott. – Ő jöjjön. Wolgast kicsatolta a biztonsági övet, és kiszállt a Tahoe-ból. A szél nem fújt, a levegő hűvös volt és száraz; délkeleten még lehetett látni, ahogy elvonul a vihar. Nyomában az ég mély kékesfekete volt, mint a tinta. Megnyomta a kulcson a hátsó ajtót nyitó gombot. Amy becipzárazta a tréning fölsőjét, a fejére húzta a kapucnit, és kiszállt. – Itt jó lesz? – kérdezte Wolgast. – Nem. Wolgast nem mondta neki, hogy nem szabad elkószálni, mert úgyse lett volna értelme. Hová is menne? Úgy tizenöt méterrel odébb mentek, hogy ne világítsa meg őket a Tahoe fényszórója. Wolgast elfordította a tekintetét, miközben Amy megállt a vizesárok szélén, és lehúzta a farmerját. – Kell segítség. Wolgast visszafordult. A lány addigra már letűrte a farmerját és a bugyiját a bokájáig. Wolgast érezte, hogy zavarában égni kezd az arca. – Mit csináljak? 86

A lány mindkét kezét kinyújtotta; amikor Wolgast megfogta, Amy ujjait aprónak érezte, tenyerét pedig nedvesnek és melegnek, amilyen a gyerekeké lenni szokott. Erősen kellett fognia őt, mert ahogy a lány hátradőlt és leguggolt, szinte a teljes súlyát tartania kellett. Úgy függeszkedett a vizesárok fölött, ahogy egy zongora leng egy darun. Ezt vajon hol tanulta? Ki más fogta így a kezét? Amikor végzett, megfordult, hogy felhúzza a nadrágját. – Nem kell félned, kicsikém. Amy nem mondott semmit, de nem is indult vissza a Tahoe-hoz. A körülöttük elterülő üres mezők fölött a levegő teljesen mozdulatlan volt, mint két lélegzetvétel között. Wolgastot áthatotta a mezők üressége és a minden irányban elnyúló több ezer kilométer. Nyílt és csapódott a Tahoe elülső ajtaja; Doyle is elment pisilni. Távolabb, dél felől hallotta a távolodó mennydörgés visszhangját, majd az azt követő csöndben egy új hangot – mintha csengettyűk csilingelnének. – Ha akarod, lehetünk barátok – kockáztatta meg. – Szeretnéd? Furcsa lány, gondolta megint, miért nem sír? Mert az állatkert óta nem sírt, sőt egyszer sem kereste az anyját, és azt sem mondta, hogy haza akarna menni, vagy akár vissza a zárdába. Hol lehetett az otthona? Az volt az érzése, hogy nem Memphisben. Sőt leginkább sehol sem. Akármilyen dolgok történtek is vele, azok miatt az otthon fogalma már nem létezett számára. – Nem félek – mondta aztán. – Visszamehetünk az autóhoz, ha gondolod. A lány egy pillanatig csak méregette őt. Wolgast füle hozzászokott a csendhez, és már bizonyos volt benne, hogy zenét hall, ami eltorzult a távolság miatt. Valahol az út mentén valaki zenélt. – Brad vagyok – a név unalmasan és esetlenül csengett, ahogy kimondta. A lány bólintott. – A másik srác meg Phil. – Tudom, kik vagytok. Hallottam, amikor beszéltetek – mondta, és egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát. – Azt gondoltátok, hogy nem figyelek, de figyeltem. A kis kémkedő. Okos gyerek – hallatszott, amikor beszélt, látszott abból, ahogy kihasználva a csendet jól megnézte, és szóra bírta őt. Egy kicsit úgy érezte, mintha egy sokkal idősebb emberrel beszélne, bár nem tudott pontosan rátapintani a különbség lényegére. – Mi van Coloradóban? Odamegyünk: hallottam, amikor mondtátok. – Nos – Wolgast elbizonytalanodott, hogy mennyit is áruljon el –, van ott egy orvos, aki meg fog téged vizsgálni. – Nem vagyok beteg. – Talán éppen ezért. Szóval… igazából nem tudom – belseje összerezzent a hazugságtól. – De nincs mitől tartanod. – Ne ismételgesd ezt állandóan. Wolgastot annyira zavarba ejtette a lány egyenes beszéde, hogy egy pillanatig szóhoz sem jutott. – Rendben. Jól van. Örülök, hogy nem félsz. – Így van, én nem félek – jelentette ki Amy, és elindult a Tahoe fényei felé. – Te félsz. Néhány kilométerrel odébb lüktető fények kupolaszerű sávját pillantották meg maguk előtt az égen. Ahogy közeledtek, a fény különálló, a csillagképeket idéző, alacsonyan keringő pontokká vált szét a láthatáron. Épp akkor értek egy kereszteződéshez, amikor Wolgast rájött, mit is lát. Felkapcsolta a belső világítást, és ellenőrizte a GPS-t. Autók és kisteherautók hosszú sora haladt el előttük ugyanabba az irányba. Órák óta nem láttak ilyen sok járművet. Wolgast letekerte az ablakot, hogy beengedje az éjszakai levegőt; most már tisztán ki lehetett venni a zenét. – Mi ez? – kérdezte Doyle. Wolgast nem felelt, hanem nyugati irányban besorolt a hosszú autósorba. Az előttük haladó terepjáró platóján körülbelül fél tucat kamasz ült szalmabálákon. Elmentek egy tábla mellett, amin az állt: HOMER, OKLAHOMA, NÉPESSÉG: 1232. – Ne menj olyan közel – mondta Doyle a terepjáróra utalva. – Gyanús ez nekem. Wolgast nem vett róla tudomást. Az egyik lány, amikor meglátta Wolgastot a szélvédőn át, integetett neki; a haja lobogott a szélben. Egyre jobban ki lehetett venni a vurstli fényeit meg a civilizáció jeleit: egy cölöpökön álló esővíztartály, egy elsötétített mezőgazdasági szerszámbolt, és 87

az autópályától távolabb egy alacsony, modern épület, ami valószínűleg egy öregotthon vagy egy magánklinika lehetett. A terepjáró lehúzódott egy vegyeskereskedés elé, aminek a parkolója hemzsegett az autóktól és az emberektől; a gyerekek már le is ugrottak a platóról, mielőtt a jármű megállt volna, és odarohantak a barátaikhoz. Amikor beértek a kisvárosba, az út forgalma lelassult. Amy felült a hátsó ülésen, és az ablakon át nézte a mozgalmas jelenetet. – Feküdj le, Amy – fordult hátra Doyle. – Hadd nézelődjön – mondta Wolgast, majd felemelte a hangját, hogy Amy is hallja. – Ne hallgass Philre. Nézz csak meg mindent, amit akarsz, kicsikém. – Mit művelsz? – kérdezte Doyle közel hajolva Wolgasthoz. – Nyugi – felelte Wolgast, és továbbra is előre nézett. „Kicsikém.” Honnan vette ezt? Az utcákon nyüzsögtek az emberek, és mind ugyanabba az irányba tartottak, kezükben takarókkal, műanyag hűtőtáskákkal meg összecsukható kerti székekkel. Sokan a gyerekeik kezét fogva vagy babakocsit tolva mentek: farmeros, overallos földművesek és állattenyésztők. Mindenki csizmát viselt, és néhány férfi széles karimájú nemezkalapot is. Itt-ott még volt egy-két pocsolya, de az éjszakai levegő csípős volt és száraz. Az eső elvonult, a vurstli ismét megélénkült. A hömpölygő forgalommal együtt ők is a középiskolához hajtottak, ahol egy, a mozik bejárata fölött láthatókhoz hasonló táblán ez állt: BRANCH MEGYEI ÖSSZEVONT KÖZÉPISKOLA: ELŐRE, VADMACSKÁK! TAVASZI MULATSÁG, MÁRCIUS 20-22. Egy narancsszínű, fényvisszaverős mellényt viselő férfi intett nekik, hogy hajtsanak be a parkolóba, ahol egy másik férfi elirányította őket egy sáros mezőre, ahol a további parkolóhelyek voltak. Wolgast leállította a motort, és a visszapillantóban Amyre nézett; a lány kifelé bámult az ablakon, figyelmét lekötötték a vurstli fényei és hangjai. – Most viccelsz, igaz? – kérdezte Doyle, miután megköszörülte a torkát. – Amy, Phil és én kiszállunk egy pillanatra, hogy valamit megbeszéljünk, jó? – mondta Wolgast hátrafordulva az ülésen. A kislány bólintott; hirtelen összhang alakult ki közöttük, és ennek Doyle nem volt része. – Mindjárt jövünk. Hátramentek a Tahoe mögé. – Na, ezt nem csináljuk – mondta Doyle. – Mi a baj? – Tiszta szerencse – halkította le a hangját Doyle –, hogy eddig nem láttunk még egy helybelit sem. Gondolj bele. Két öltönyös férfi és egy kislány; szerinted nem vagyunk szembeötlők? – Különválunk. Amy velem jön. Az autóban át tudunk öltözni. Menj, igyál egy sört, szórakozz egy kicsit. – Nem gondolkodsz tisztán, főnök. A lány fogoly. – Nem. – Tudod, hogy értem – sóhajtott Doyle. – Valóban? Ő még csak egy gyerek, Phil. Egy kislány. Nagyon közel álltak egymáshoz; Wolgast érezte az áporodott szagot, ami Doyle-ból áradt a kocsiban töltött órák után. Egy pillanatra elhallgattak, mert egy csapat tizenéves ment el mellettük. A parkoló lassacskán megtelt. – Nézd, én sem vagyok kőből – mondta Doyle halkan. – Azt gondolod, nem tudom, milyen szar ez az egész helyzet? Épp hogy csak nem okádok ki az ablakon. – Igazából elég nyugodtnak tűnsz. Úgy aludtál egész úton Little Rocktól idáig, mint a bunda. – Jó, lőj le érte – ráncolta a homlokát védekezőn Doyle. – Fáradt voltam. De nem ülünk fel vele a sok vidámparki játékra. Ez nem része a tervnek. – Egy óra – mondta Wolgast. – Nem lehet őt egész nap megszakítás nélkül bekasztlizva tartani egy autóban. Hadd szórakozzon egy kicsit, hadd eressze ki a gőzt. Sykesnak nem kell tudnia róla. Aztán megyünk tovább. Az út hátralévő részében valószínűleg úgyis aludni fog. – És mi van, ha elszalad? – Nem fog. – Nem értem, mitől vagy ebben ilyen biztos. 88

– Nyomon követhetsz, és ha bármi történik, ott vagyunk mindketten. – Nézd – vonta össze kétkedve a szemöldökét Doyle –, te vagy a főnök, te döntesz. De ez akkor sem tetszik nekem. – Hatvan perc – mondta Wolgast. – Aztán indulunk. A Tahoe első ülésén felráncigálták magukra rövid ujjú ingüket és farmerjukat; Amy közben várakozott. Aztán Wolgast elmagyarázta Amynek, mit fognak tenni. – Ne távolodj el, és ne állj szóba senkivel. Megígéred? – Miért nem állhatok szóba senkivel? – Mert ez a szabály. És ha nem ígéred meg, nem megyünk. – Megígérem – bólintott a lány pillanatnyi gondolkodás után. Wolgast és Amy a vurstli bejárata felé indultak, Doyle hátra maradt. A levegőben sültek illata terjengett. A hangosító berendezésen át egy férfi monoton hangon olvasta be a bingószámokat. – Idehallgass – fordult Wolgast Amyhez, amikor már biztos volt benne, hogy Doyle hallótávolságon kívül van. – Talán furcsának tűnhet a kérés, de azt szeretném, hogy tettess valamit. Megteszed a kedvemért? Megálltak az ösvényen. Wolgast észrevette, hogy a lány haja összevissza áll, ezért leguggolt, hogy egy magasságba kerüljön vele, és minden tőle telhetőt megtett, hogy kisimítsa az ujjaival, és félresöpörje az arcából. Pólóján ott virított a csillogó-villogó flitterekkel kirakott „kis szemtelen” felirat. Hűvös volt az este, úgyhogy Wolgast fölhúzta a lány tréning fölsőjén a cipzárt. – Tegyél úgy, mintha a papád lennék. Nem az igazi papád, hanem csak egy álpapa. Ha bárki megkérdezné, én vagyok a papád, rendben? – De nem szabad szóba állnom senkivel. Te mondtad. – Igen, de ha mégis szóba elegyednénk valakivel, akkor ezt mondd. Wolgast a lány válla fölött látta, hogy Doyle zsebre tett kézzel álldogál. Rövid ujjú inge fölé felvett egy orkánkabátot, és állig becipzárazta; Wolgast tudta, hogy még mindig nála a fegyver, ott lapul a hónalja alatt a pisztolytáskában. Ő a kesztyűtartóban hagyta a sajátját. – Szóval próbáljuk meg. Ki az a kedves bácsi, aki elhozott ide, kislány? – A… papám? – kockáztatta meg a lány. – Tegyél úgy, mintha komolyan gondolnád. – A papám. Meggyőző előadás, gondolta Wolgast. Színésznek kéne mennie. – Jól van, kicsikém. – Mehetünk egyet azon a pörgősön? – A pörgősön? Melyik pörgősön, aranyom? – mintha nem tudta volna leállítani magát, a szavak csak úgy kibuggyantak a száján: „kicsikém”, „aranyom”. – Azon, ott. Wolgast odanézett, ahová Amy mutatott. A levegőben, a jegyárus bódé mögött egy hatalmas, furcsa szerkentyűt pillantott meg. A karok végén lévő forgótárcsák kipörgették az élénk színű gondolák utasait. Ez volt a Polip. – Hogyne mehetnénk – mondta, és érezte, hogy elmosolyodik. – Azt csináljuk, amit szeretnél. A bejáratnál kifizette a belépődíjat, aztán sorba álltak egy másik bódénál, hogy jegyet vegyenek a játékra. Eszébe jutott, hátha Amy éhes, de aztán úgy döntött, még vár a kérdéssel; úgy okoskodott, ha a kislány enne valamit, talán hányinger törne rá a játékokon. Ráébredt, hogy jó érzés volt ilyesmin gondolkodni, elképzelni, hogy a kislány mit érez, meg hogy mi tenné boldoggá. Még őt is magával ragadta a vurstli izgalma. Egy csomó kiszolgált játék, legtöbbjük valószínűleg rohadt veszélyes is, de hát nem ez volt az egésznek az értelme? Miért mondott csak egy órát? – Készen állsz? A Polipra sokan akartak felszállni, de a sor gyorsan haladt. Amikor odaértek, a kezelő felemelte a kezét, és megállította őket. – Mennyi idős?

89

A férfi kétkedve hunyorgott cigarettája fölött. Csupasz alkarján lila tetoválások kígyóztak. Mielőtt Wolgast válaszolhatott volna, Amy előrelépett. – Nyolcéves vagyok. Wolgast csak ekkor látta meg az összecsukható székre támasztott táblát: CSAK HÉTÉVES KOR FÖLÖTT. – Nem néz ki nyolcnak – mondta a férfi. – Pedig annyi – mondta Wolgast. – Velem van. – Maga tudja – vont vállat a kezelő, miután tetőtől talpig végigmérte Amyt. Beszálltak az imbolygó gondolába; a tetovált férfi lezárta előttük a biztonsági keresztrudat. A gondola egy zökkenéssel a levegőbe emelkedett, majd hirtelen megállt, hogy a többi utas is be tudjon szállni mögöttük. – Félsz? Amy hozzásimult, a hideg elől a tréning fölsőjébe dugta az arcát, és mindkét kezével megmarkolta a keresztrudat. Szeme tágra nyílt, és határozottan megrázta a fejét. A gondola még négyszer emelkedett fel és állt meg. Az ív csúcsából rá lehetett látni az egész vurstlira, a középiskolára, a parkolóra, azon túl pedig Homer kisvárosára és a kivilágított utcák hálózatára. A megyei főútról még mindig áramlottak az autók. Abból a magasságból úgy tűnt, mintha a kocsik egy céllövölde célpontjainak lomhaságával mozognának. Wolgast végigjáratta kutató tekintetét a földön, hátha meglátja Doyle-t. Aztán megint zökkent egyet a gondola. – Kapaszkodjanak! Pörögve, előre-hátra bukdácsolva hulltak alá, testük odanyomódott a keresztrúdhoz. Az emberek sikongattak örömükben. Amikor lefelé zuhantak, Wolgast lehunyta a szemét. Hosszú évek óta nem ült ilyen játékon, és elképesztette az esés ereje. Ahogy a pörgés lendülete felé lökte Amyt, érezte, hogy a kislány teljes súlyával ránehezedik. Amikor újra kinyitotta a szemét, éppen a föld közelében voltak, mindössze néhány centivel siklottak el fölötte, a vurstli fényei meg úgy kavarogtak, mintha csillaghullás lett volna; aztán még egyszer az ég felé lökték őket. Hatszor-nyolcszor mentek körbe, és mindegyik körben hullámszerűen emelkedtek fel és zuhantak le. Örökké tartott, és egy pillanat alatt véget ért. Amikor a menet végén a játék rázkódva ereszkedett vissza, Wolgast Amyre pillantott, aki még mindig ugyanúgy nézett, közömbösen és vizsgálódón, de szeme sötétje mögül felcsillanni látszott a boldogság meleg fénye. Wolgastnak az volt az érzése, hogy a lány még soha senkitől nem kapott ilyen ajándékot. – Na, milyen volt? – vigyorgott rá Wolgast. – Klassz – emelte fel a fejét gyorsan Amy. – Menjünk még egyet! A kezelő felnyitotta a keresztrudat, ők meg beálltak a sor végére. Előttük egy nagydarab nő állt virágos otthonkában, arcára ügyetlenül kente föl az arcpirosítót. Mellette a férje, egy cserzett bőrű férfi farmerban és szűk western ingben, ajka alatt ott dudorodott egy vaskos bagócsomó. – Jaj, de aranyos! – mondta a nő, és szívélyesen nézett Wolgastra. – Mennyi idős? – Nyolcéves vagyok – felelte Amy, kezét Wolgastéba csúsztatva –, és ez itt a papám. – Hát persze, hogy ő a papád, kicsikém – nevetett a nő. Felvont szemöldöke úgy nézett ki, mint egy ejtőernyő, amibe belekap a szél. – De hisz ez a napnál is világosabb, a vak is láthatja – azzal oldalba bökte a férjét. – Hát nem aranyos, Earl? – De bizony – bólintott a férfi. – Hogy hívnak, kicsikém? – kérdezte a nő. – Amynek. – Van egy unokahúgom – mondta a nő ismét Wolgastra nézve –, aki nagyjából vele egykorú, de feleilyen jól sem beszél. Büszke lehet rá. Wolgast annyira elképedt, hogy nem is tudott válaszolni. Úgy érezte, mintha még mindig a játékon ülne, és valami irtózatosan nagy gravitációs erő szippantaná be az elméjét meg a testét. Doyle-ra gondolt, és azon tűnődött, vajon figyeli-e valahonnan a tömegből a kibontakozó jelenetet. De aztán rájött, hogy igazából nem érdekli, hadd nézze.

90

– Coloradóba megyünk – tette hozzá Amy, és cinkosán megszorította Wolgast kezét –, meglátogatni a nagymamámat. – Csakugyan? Nos, a nagymamád nagyon szerencsés, hogy egy ilyen lány megy hozzá látogatóba, mint amilyen te vagy. – Beteg szegény. Orvoshoz kell vinnünk. – Sajnálattal hallom – nézett rá a nő részvéttel. Aztán Wolgasthoz fordult, és halk, komoly hangon folytatta. – Remélem, minden rendben lesz. Majd imádkozunk érte. – Köszönjük – bökte ki Wolgast. Még háromszor mentek a Polipon, aztán elindultak, hogy valami vacsora után nézzenek. Wolgast sehol nem látta Doyle-t; vagy profi módon követte őket, vagy úgy döntött, hogy nem foglalkozik velük. Sok szép nő volt a vurstliban, így aztán elképzelhető, hogy elterelődött a figyelme. Wolgast vett Amynek egy hot dogot, aztán leültek egy piknikasztalhoz. Nézte, ahogy eszik: négy falat, és a hot dog már el is tűnt. Vett neki egy másodikat, és amikor a lány azt is megette, még egy porcukorral megszórt palacsintát meg egy doboz tejet. Nem a legtáplálóbb ételek, de legalább ivott tejet is. – És most mi jöjjön? – kérdezte Wolgast. Amy arca maszatos volt a cukortól és a zsírtól. Odanyúlt, hogy letörölje a kézfejével, de Wolgast leállította. – Szalvétával – mondta, és adott neki egyet. – A körhinta. – Igazán? A Polip után nem hangzik valami veszedelmesnek. – Van itt? – Biztosan. A körhinta, gondolta Wolgast. Hát persze. A Polipot a lány felnőtt része akarta, amelyik tudott figyelni, várni, és magabiztos bájjal hazudni a sorba álló nőnek; a körhintát pedig a másik Amy, a kislány, aki valójában volt. Az este bűvöletében, a fények és hangok hatása alatt Wolgastban még mindig kavarogtak az érzések; az a része, amelyik egymás után négyszer ment a Polipon, mindenfélét meg akart kérdezni a kislánytól: hogy kicsoda valójában; az anyjáról meg az apjáról, ha volt neki, és hogy hová valósi; az apácáról, Laceyről, hogy mi történt az állatkertben, meg a parkolóbeli őrületről. Ki vagy te, Amy? Mi szél hozott ide, hozzám? És honnan tudod, hogy félek, hogy szüntelenül félek? Amikor elindultak, a lány megint megfogta a kezét; tenyerének szinte elektromos érintése melegen áradt szét testében, miközben sétáltak. Wolgast érezte, ahogy a lány öröme átáramlik belé is, amint megpillantja a körhintát, fénylő padlózatán a festett lovakkal. Lila, én erre vágytam. Tudtad? Semmi többre nem vágytam soha. Odaadta a kezelőnek a jegyeket. Amy kiválasztott egy lovat a külső íven, egy ragyogó kerámia fogsorral rendelkező, ágaskodás közben megdermedt fehér lipicai csődört. A játék majdnem üres volt; elmúlt kilenc óra, és a legkisebb gyerekek már hazamentek. – Állj mellém – vezényelt Amy. Wolgast így tett; egyik kezét a rúdra tette, a másikat a ló kantárjára, mintha vezetné a lányt. Amy lába túl rövid volt, és nem ért le a szabadon himbálódzó kengyelig. – Kapaszkodj erősen. Ekkor meglátta Doyle-t. Alig harminc méterre állt tőlük a sörsátor mellett, egy sor szalmabála mögött, és lendületes mozdulatokkal beszélt egy dús, vörös hajú fiatal nőhöz. Wolgast látta, hogy épp egy történetet mesél: a poharával gesztikulált, hogy kidomborítson valamit, vagy nyomatékot adjon egy poénnak. Ismét belebújt a jóképű, indianapolisi száloptikai utazó ügynök bőrébe – épp ahogy Amy is szerepet játszott a sorba álló nőnek, amikor a beteg coloradói nagymama történetét ecsetelte. Wolgast most már értette, hogy megy ez: az ember elkezd mesélni magáról valami kitalált történetet, aztán csakhamar nem marad más neki, mint a hazugságok, és valóban azzá az emberré válik. A körhinta fa deszkaburkolata berezonált a lába alatt, ahogy a fogaskerekek egymásba illeszkedtek; hirtelen megszólalt a zene a fejük fölött lévő hangszórókból, és a körhinta mozgásba lendült. Ezalatt a nő gyakorlott flörtölő mozdulattal hátraszegte a fejét, nevetni kezdett, és közben kinyújtott kezével Doyle vállához ért. Aztán a körhinta továbbforgott, és ők eltűntek a szeme elől.

91

Ekkor ötlött fel Wolgastban a gondolat. A mondatok olyan tisztán fogalmazódtak meg az elméjében, mintha bele lennének írva. Menj. Vidd magaddal Amyt, és indulj. Doyle már nem követi, mennyi idő telt el. Másra figyel. Tedd meg. Mentsd meg. Körbe-körbe forogtak. Amy lova fel-le mozgott, mint egy dugattyú. Wolgast fejében e néhány perc alatt a gondolatok tervvé értek. A menet végén magával viszi a kislányt, beleolvadnak a sötétbe, a tömegbe, eltávolodnak a sörsátortól, és kiosonnak a kapun; mire Doyle észreveszi, mi történt, már csak hűlt helyüket fogja találni a parkolóban. A minden irányban elterülő ezer kilométer teljesen elnyeli őket. Tudta, mit csinál, és hogy jót tesz. Most már megértette, hogy a Tahoe-t is csak ezért tartotta meg; a gondolat csírája már akkor is ott volt benne, mint egy kikelni készülő mag, amikor ott állt a Little Rock-i parkolóban. Még nem tudta, hogyan fogja meglelni a lány anyját, de azt majd kitalálja később. Soha nem érzett még ehhez foghatót, annyira világos volt, hogy mit kell tennie. Úgy tűnt, egészen idáig ezért az egyetlen célért élt. Minden egyéb – az FBI, Sykes, Carter és a többiek, Doyle-t is beleértve – hazugság volt, egy függöny, ami mögött ott rejtőzködött valódi énje, és mindeddig arra várt, hogy kiléphessen a fényre. A pillanat elérkezett; most mindössze hallgatnia kellett az ösztöneire. A játék elkezdett lassulni. Nem is nézett Doyle irányába, mert nem akart balszerencsét hozni erre az új érzésre, nem akarta, hogy elmúljon. Amikor teljesen megálltak, leemelte Amyt a lóról, és letérdelt, hogy egy magasságba kerüljön vele. – Amy, azt szeretném, ha megtennél valamit a kedvemért, úgyhogy most jól figyelj arra, amit mondok. A lány bólintott. – Most elmegyünk. Csak mi ketten. Maradj mellettem, és ne szólj egy szót se. Gyorsan megyünk majd, de nem futunk. Tégy pontosan úgy, ahogy mondom, és minden rendben lesz. Wolgast a lány arcát kutatta, hogy vajon megértette-e. – Érted? – Nem szabad futnom. – Pontosan. Na, menjünk. A sörsátorral átellenes oldalon léptek le a körhintáról. Wolgast fürgén átemelte Amyt a játékot körülvevő kerítésen, aztán egy fémoszlopra támaszkodva maga is átugrott. A jelek szerint senki nem vette észre – bár az is lehet, hogy igen, de nem nézett hátra. Kézen fogta Amyt, és hosszú, de szapora léptekkel a vurstli hátsó része felé indult, hogy kikerüljenek a fényből. Az volt a terve, hogy körbemennek a főkapuig, vagy keresnek egy másik kijáratot. Ha gyorsan haladnak, Doyle nem veszi észre, hogy eltűntek, csak amikor már túl késő. Egy magas drótkerítéshez értek; azon túl sötét fasor állt, még távolabb egy autópálya fényei látszódtak, amely a középiskola sportpályáit szegélyezte délen. Itt nem lehetett kijutni, csak a vurstlit körülvevő kerítés mentén mehettek végig, vissza a főbejárathoz. A nyíratlan, a vihar után még nedves fűtől vizes lett a cipőjük és a nadrágjuk. Arra a részre jutottak vissza, ahol az ételt árusító standok álltak, meg a piknikasztal, amelyiknél ettek. Wolgast látta a kijáratot, mindössze harminc méterre volt tőlük. A szíve erősen vert. Megállt, és gyorsan körbenézett, de Doyle-t nem látta sehol. – Egyenesen menjünk ki a kijáraton – mondta Amynek. – Ne is nézz föl. – Hé, főnök! Wolgast halálra dermedt. Doyle ügetett oda hozzájuk. – Azt hittem, egy órát mondtunk, főnök – mutatott az órájára. – Én meg azt hittem – nézett Wolgast a társa nyájas, középnyugati arcára –, már elvesztettünk. Épp téged kerestünk. – Csak egy kis beszélgetésbe elegyedtem valakivel – pillantott Doyle gyorsan hátra a válla fölött a sörsátor felé, és bűntudatosan mosolygott. – Kedvesek a helybéliek. Jól el lehet velük társalogni – mondta, majd Wolgast vízfoltos pantallójára mutatott. – Hát veled mi történt? Csuromvíz vagy. 92

Wolgast egy pillanatig nem felelt. – Pocsolyába léptem – mondta végül, miközben minden tőle telhetőt megtett, hogy állja Doyle tekintetét, és ne fordítsa el a fejét. Talán van még egy esély, ha a Tahoe felé menet valahogy el tudja téríteni a figyelmét. De Doyle fiatalabb volt, erősebb, és Wolgast a fegyverét is az autóban hagyta. – Pocsolyába léptél – ismételte el Doyle, és bólintott. Wolgast látta az arcán, hogy végig tudta. A sörsátorral csak próbára tette őt, az csak egy csapda volt. Egy másodpercre sem tévesztette őket szem elől. – Értem. Nos, itt az ideje munkához látni, igaz, főnök? – Phil… – Ne – mondta a másik halk hangon. Nem fenyegetően, pusztán úgy, mint aki egy tényt közöl. – Ne is mondd ki. Társak vagyunk, Brad. Ideje indulni. Wolgast minden reménye szertefoszlott. Még mindig fogta Amy kezét, de nem bírt ránézni a kislányra. Bocsánat – ezt az üzenetet küldte neki gondolatban. Aztán együtt kimentek, és a parkoló felé indultak. Doyle öt lépéssel lemaradva ballagott utánuk. Egyikük sem vette észre a férfit, aki a szeme sarkából követte őket. A szolgálaton kívüli oklahomai rendőr két órával korábban – mielőtt a munkából való távozáskor bélyegzett volna, és a középiskola felé vette volna az irányt, hogy a feleségével találkozzon, s aztán együtt figyeljék a dodzsemeket vezető gyerekeiket – látta a híradást a lányról, akit a memphisi állatkert elől rabolt el két fehér bőrű férfi.

93

KILENC Fanningnek… hívtak. Aznap folyton ezek a szavak tolultak az ajkára: amikor nyolckor felébredt, miközben lefürdött, felöltözött, és megette a reggelijét; az ágyán ülve a szobájában, a tévécsatornákat váltogatva és cigarettázva, várva, hogy beesteledjen. Egész álló nap ez szólt a fülében: Fanning. Fanningnek hívtak. A szavak semmilyen jelentéssel nem bírtak Grey számára. Nem volt ismerős a név, soha életében nem találkozott ilyen vagy hasonló nevű emberrel, legalábbis nem emlékezett. Alvás közben a név mégis befészkelte magát a fejébe, mintha úgy aludt volna el, hogy közben ugyanaz a dal ment körbe-körbe, a szöveg pedig eke módjára barázdát vágott volna az agyába, és gondolatainak egy része beragadt volna ebbe a barázdába. Ki a franc az a Fanning? A börtön dilidokija jutott eszébe, dr. Wilder, amikor az alvásnál mélyebb tudatállapotba juttatta Greyt, egy olyan térbe, amit ő úgy hívott, megbocsátás. Kopp-kopp-kopp – lassan kopogott a tollával az asztalon, a hang pedig ott tekergőzött Greyben. Most nem tudta fölemelni a távirányítót, megvakarni a fejét, vagy rágyújtani egy cigarettára anélkül, hogy ne hallotta volna a szavakat. Szinkópás lüktetésük kontrázva kísért minden apróságot. Meggyújtotta az öngyújtót – Fanningnek… meggyújtott egy cigarettát – hívtak… beszívta a füstöt – Fanningnek… kifújta – hívtak. Ült, dohányzott és várt, aztán még dohányzott egy kicsit. Mi a franc ütött belé? Másképp érezte magát, és ez a változás nem tetszett neki. Nyugtalanság kínozta, nem volt összhangban önmagával. Ő rendszerint képes volt arra, hogy miközben telt-múlt az idő, nyugodtan ücsörögjön, és lényegében semmit se csináljon – elég jól megtanulta a fegyházban, hogyan lehet eltölteni a napokat gondolatok nélkül, egyfajta révületben –, de ma nem. Ma nyugtalan volt, mint a serpenyőben sülő bogár. Próbált tévét nézni, de úgy tűnt, mintha a szavak és a képek egyáltalán nem lennének összefüggésben egymással. Odakint, a barakkok ablakain túl a délutáni ég úgy nézett ki, mint valami kifakult, egykor szürke műanyag tárgy. Tökéletes nap arra, hogy az ember átlustálkodja. Ő meg itt ül a vetetlen ágy szélén, és arra vár, hogy véget érjen a délután, miközben a gyomra úgy zümmög, mint a fésűből meg papírból készített szájharmonika. Ráadásul úgy érezte, mintha egy szemhunyásnyit sem aludt volna, pedig valamilyen oknál fogva a vekker csöngésére se ébredt föl reggel ötkor, és le is késte a reggeli műszakot. Túlórázásról lett volna szó, úgyhogy valahogy ki tudja magyarázni – összekavarodott, hogy mikor is kell mennie, vagy egyszerűen elfelejtette –, de így se, úgy se fogja megúszni szárazon. Este tízkor kezdődött a következő műszak. Nem lett volna rossz, ha tud még egyet szundikálni előtte, mert szüksége lesz az energiára ahhoz, hogy figyelje az őt figyelő Nulladikat. Hatkor felvette az anorákját, és átsétált a kantinba. Még egy óra hátravolt alkonyatig, de a felhők alacsonyan szálltak, és eltakarták a lenyugvó nap utolsó sugarait. Nedves szél vágott az arcába, miközben átvánszorgott a barakkok és az étkezde közötti nyílt térségen. A kantin salakbeton épülete azt a benyomást keltette, hogy nagy sietve húzták föl. Egyáltalán nem látta a hegyeket, és az ilyen napokon Grey néha úgy érezte, hogy a telep tulajdonképpen egy sziget, a világ pedig egyszer csak megrekedt, és beborult a megsemmisülés fekete tengerébe, valahol a hosszú bekötőút végén túl. Jöttek-mentek ugyan a járművek, az árukihordó teherautók, áruszállító furgonok meg a hadsereg utánpótlással megrakott nagy teherautói, de akárhonnan jöttek, és akárhová is mentek vissza, az Grey felől akár a hold is lehetett. Még a világról meglévő emlékei is kezdtek halványulni. Hat hónapja nem volt a kerítésen túl. A napnak ebben a szakában sokan szoktak lenni a kantinban, a helyiséget általában ötven vagy még több test melege és zaja töltötte meg, de amikor belépett az ajtón, lehúzta anorákja cipzárját, 94

leverte a cipője talpáról a havat, és végigpillantott az étkezdén, csak néhány embert látott elszórtan ülni az asztaloknál, egyedül vagy kis csoportokban; mindenkit egybevéve sem voltak többen egy tucatnál. Abból, amit az emberek viseltek, meg lehetett állapítani, kinek mi a munkája – az orvosok műtős ruhában voltak, lábukon gumi klumpa; a katonák a téli terepszínű egyenruhájukban a tálcáik fölé görnyedve lapátolták a szájukba az ételt, mint a napszámosok; a gondozókon pedig az amerikai csomagküldő szolgálat furgonjának színéhez hasonló barna overall volt. Az étkezdéből nyílt egy társalgó, benne pingpong- és csocsóasztal, de senki nem játszott, és a nagy képernyős televíziókat se nézte senki. Szinte teljes csönd volt a helyiségben, csak némi halk zsongás és az üvegpoharak meg a tányérok csörömpölése hallatszott. A társalgóban egy rövid ideig állt néhány asztal, rajtuk számítógépek, elsőrendű új Macintoshok, hogy az emberek tudjanak emailezni meg miegymás. Egy nyári napon azonban, a reggeli kellős közepén egy szerelőcsapat gurítható raklapokon elvitte az összeset. Néhány katona panaszkodott, de semmit nem értek el vele; a számítógépek nem kerültek vissza, és mindössze a falból kilógó drótkötegek emlékeztettek arra, hogy valaha ott voltak. Nyilván büntetésből vitték el őket, gondolta Grey, de azt nem tudta, miért. Ő maga sosem vesződött a számítógépekkel. Bár az idegességtől rendetlenkedett a gyomra, a meleg étel illatától megéhezett – a hormontablettáktól egyébként mindig olyan farkaséhes lett, hogy kész csoda, hogy nem hízott meg –, ezért aztán a pult mellett elhaladva alaposan megrakta a tálcáját, és gondolatban már ízlelgette az ételeket: egy tál minestrone, saláta pirított zsemlekockákkal és sajttal, krumplipürés golyók céklasalátával, egy szelet sonka, ananászkarikával megkoronázva. Ráadásként lenyomott egy szelet citromtortát is egy nagy pohár hideg vízzel, majd leült a sarokba egy üres asztalhoz. A legtöbb gondozó hozzá hasonlóan egyedül evett; igazából nem sok mindenről volt szabad beszélniük. Néha egy teljes hét telt el úgy, hogy Grey annyit se mondott senkinek, hogy „huhu”, kivéve az őrt a hármas szinten, akinél érkezéskor és távozáskor blokkolt az elkülönítő részlegben. Volt idő, nem is olyan régen, amikor a technikusok és az orvosok kikérdezték a Nulladikról, a nyulakról és a fogakról. Figyelmesen, bólogatva hallgatták a válaszait, és közben ezt-azt lejegyeztek a kézi számítógépeikbe. De most már csak magukhoz vették a jelentéseket, se szó, se beszéd, mintha lezártnak tekintették volna a Nulladik ügyét, akiről már semmi újat nem lehet megtudni. Grey módszeresen, fogásról fogásra haladt. Fanning neve még mindig ott motoszkált benne, mint ahogy a rövid hírek futnak a tévéképernyő alján, de úgy tűnt, az evés kicsit enyhíti a dolgot; néhány percre szinte meg is feledkezett róla. Már majdnem végzett a tortával, amikor odalépett valaki az asztalához: az egyik katona volt. Ha jól emlékezett, a neve Paulson. Grey látta már arrafelé, bár a katonák sokszor mind ugyanúgy néztek ki: ugyanolyan terepszínű ruha, póló és fényes csizma, a hajuk meg olyan rövid volt, hogy a fülük úgy állt el a fejüktől, mintha valaki viccből ragasztotta volna őket oda. Paulson például olyan rövidre nyírta a haját, hogy Grey azt sem tudta volna megmondani, milyen színű valójában. Fogott egy széket, megforgatta, és lovagló ülésben leült Grey mellé az asztalhoz. Mosolyát Grey egyáltalán nem nevezte volna barátságosnak. – Maguk aztán szeretnek enni, ugye? – kérdezte. Grey vállat vont. – Maga Grey, igaz? – húzta össze a szemét a katona. – Láttam már magát. – Igen – felelte Grey, miután letette a villáját, és lenyelt egy falat tortát. Paulson elgondolkozva bólintott, mintha épp azt mérlegelné, tetszik-e neki a név. Arcából ítélve látszólag nyugodt volt, de nyugalma erőltetettnek tűnt. Tekintetét egy pillanatra a fejük fölött, a sarokban függő biztonsági kamerára vetette, aztán megint Grey felé fordult. – Tudja, maguk nem sokat beszélnek, és ez egy kicsit ijesztő, ha megbocsát, hogy így fogalmazok – mondta Paulson. Ijesztő. És Paulson messze nem ismeri a teljes igazságot. Grey nem szólt semmit. – Kérdezhetek valamit? De ne zavartassa magát – bökött Paulson állával Grey tányérja felé. – Csak folytassa nyugodtan, és fejezze be a vacsoráját, miközben beszélgetünk. – Már befejeztem – mondta Grey. – Mennem kell dolgozni. – Milyen a torta? – A tortáról akar kérdezni? – A tortáról? Nem – rázta meg a fejét Paulson. – Csak udvarias próbáltam lenni. Ez afféle csevegés, tudja. 95

Grey eltűnődött, vajon mit akarhat Paulson. A katonák sosem szóltak hozzá egy szót sem, most meg idejön ez a fickó, és illemórákat ad neki, mintha a kamerák nem egyenesen őket vennék. – Finom – bökte ki Grey. – Szeretem a citromot. – Hagyjuk a tortát. Magasról leszarom. – Mennem kell – azzal Grey felvette a tálcáját. Már éppen állt föl, amikor Paulson a csuklójára tette a kezét. Grey már a keze súlyából is érezte, milyen erős, mintha acélból lettek volna a karizmai. – Üljön vissza. Grey leült. Hirtelen úgy érezte, kiürült a helyiség. Paulson háta mögé pillantott, és látta, hogy ez hellyel-közzel így is van: a legtöbb asztal üres volt. Csak két technikus ült a helyiség túlsó oldalán, és kávét kortyolt eldobható poharakból. Hová tűnt mindenki? – Mi tudjuk ám, kifélék maguk, Grey – mondta Paulson halkan, de határozottan. Áthajolt az asztal fölött, a kezét még mindig Grey csuklóján tartotta. – Úgy értem, tudjuk, mit követtek el. Kisfiúk, miegymás. Én azt mondom, isten áldása rá, kinek-kinek, amihez kedve van. Ami jó az egyiknek, az jó a másiknak is. Tud követni? Grey nem szólt semmit. – Nem mindenki gondolja úgy, ahogy én, de az én véleményem ez. A legutóbb, amikor néztem, szabad országban éltünk – helyet változtatott a székén, és még közelebb hajolt. – Ismertem egy fickót, még a középiskolában. A süteményhez való tésztát a csuklójára tette, és a kutyával nyalatta le. Szóval, ha meg akar kúrni egy kis kölyköt, csak egész nyugodtan. Én személy szerint nem értem, de a maga dolga, nem szólok bele. – Bocsánat – bökte ki Grey. Kezdte rosszul érezni magát. – Most már tényleg mennem kell. – Hová kell mennie, Grey? – Hogy hová? – kérdezett vissza, és megpróbált nyelni. – Dolgozni. Mennem kell dolgozni. – Dehogyis – mondta Paulson, majd elvett egy kanalat Grey tálcájáról, és mutatóujja begyével pörgetni kezdte. – Még három órája van műszakkezdésig. Tudom, mennyi az idő, Grey. Az istenit neki, elvégre csak csevegünk. Grey a kanalat figyelte, és várta, hogy Paulson mondjon még valamit. Hirtelen minden porcikájával egy cigarettára vágyott, már-már a megszállottsággal határos erővel. – Mit akar tőlem? – Hogy mit akarok? – pörgette meg Paulson még egyszer utoljára a kanalat. – Ez a kérdés, ugye? Mert valóban akarok valamit, ebben nem téved – azzal odahajolt Greyhez, mutatóujjával őt is közelebb intette, és annyira lehalkította a hangját, hogy szinte már suttogott. – Azt akarom magától, hogy meséljen nekem a négyes szintről. Grey érezte, hogy a gyomra liftezik egyet, mintha egy olyan lépcsőfokra tette volna a lábát, ami ott se volt. – Én csak egy takarító vagyok. – Már megbocsásson – mondta Paulson –, de nem. Ezt egy másodpercig sem veszem be. – Richards… – kezdte Grey, és megint eszébe jutottak a kamerák. – Ó – horkantott Paulson –, ő is elmehet az anyjába – azzal belenézett a kamerába, integetett, lassan megforgatta és a középső ujját kivéve ökölbe szorította a kezét, majd néhány másodpercig így tartotta. – Gondolja, hogy ezeket tényleg figyeli valaki? Mindennap, egész álló nap azt figyelik, hogy mit mondunk, és mit csinálunk? – Nincs semmi odalent. Esküszöm. – Mindketten tudjuk, hogy ez marhaság, úgyhogy hagyjuk is, ha kérhetem – rázta meg lassan a fejét Paulson. Grey megint meglátta az eszelős pillantást a szemében. – Beszéljünk őszintén. – Én csak takarítok – mondta Grey alig hallhatóan. – Csak a munkámat végzem. Paulson nem szólt semmit. Akkora csönd volt a helyiségben, hogy Grey szinte a saját szívverését is hallotta. – Áruljon el nekem valamit, Grey. Jól alszik? – Hogyan? – Azt kérdeztem – húzta össze a szemét fenyegetően Paulson –, hogy jól alszik-e. 96

– Azt hiszem – bökte ki. – Persze, hogyne aludnék. – Azt hiszi – nevetett fel Paulson kísértetiesen, majd hátradőlt a székében, és felnézett a plafonra. – Még hogy azt hiszi. – Nem értem, miért kérdez tőlem ilyeneket. – Az álmok miatt, Grey – fújta ki Paulson gyorsan a levegőt, és egészen közel hajolt Grey arcához. – Maguk is álmodnak, nem? Hát istenemre mondom, én is. Egész éjjel, megállás nélkül. Egyik álom jön a másik után, és tiszta őrület az egész. Őrület, gondolta Grey; ez a szó egész jó leírását adta a helyzetnek. Paulson őrült. Nem volt már ki a négy kereke, nem gondolkodott tisztán. Talán túl sok időt töltött fönt a hegyen, vagy a túl nagy hideg meg a túl sok hó tette. Grey ismert ilyen fickókat a fegyházban is; amikor bekerültek, még jól voltak, de aztán néhány hónap se telt bele, és két épkézláb mondatot se tudtak kinyögni. – Tudni akarja, miről álmodok, Grey? Rajta, találja ki. – Nem akarom. – Az istenit neki, próbálja meg kitalálni. Grey az asztalra nézett. Szinte érezte, hogy figyelik a kamerák, meg azt, hogy Richards is ott van valahol, és tisztában van mindennel. Magában azt gondolta: Kérem, az isten szerelmére, ne tegyen föl több kérdést. – Nem… tudom. – Nem tudja. – Nem – rázta meg a fejét, és a tekintetét továbbra is félrefordította. – Akkor elárulom – mondta halkan Paulson. – Magáról álmodok. Egy pillanatig egyikük sem szólt egy szót sem. Paulson őrült, gondolta Grey. Teljesen őrült. – Bocsánat – nyögte ki. – De tényleg nincs semmi odalent. Megint indulni készült, bár attól tartott, hogy Paulson a kezét megragadva ismét megállítja. – Jól van – mondta Paulson, és legyintett. – Mára végeztünk. Tűnjön el innen – azzal megfordult, és fölnézett Greyre, aki ott állt a tálcájával a kezében. – De elárulok magának egy titkot. Akarja hallani? – kérdezte. Grey megrázta a fejét. – Ismeri azt a két gondozót, akik leléptek? – Kiket? – Tudja, az a két fickó – ráncolta a homlokát Paulson. – A kövérek. A balfasz és a haverja. – Jack és Sam. – Úgy van – kalandozott el Paulson tekintete. – Egyszerűen képtelen voltam megjegyezni a nevüket. Talán azt lehet mondani, hogy azok nem képezték az alku részét. Grey várta, hogy Paulson mondjon még valamit. – Mi van velük? – Nos, remélem, hogy nem voltak a barátai, mert itt van ez a közlemény, ami szerint meghaltak – azzal felállt, és nem is nézett Greyre, úgy folytatta. – Mind halottak vagyunk. Sötét volt, és Carter félt. Valahol mélyen lent volt; négy gombot látott a liftben, és a számok visszafelé pörögtek, mint egy föld alatti garázsban. Amikor betolták a betegszállító kocsin, már szédelgett, és nem érzett fájdalmat – beadtak neki valami injekciót, amitől elálmosodott, de nem aludt el, úgyhogy valamennyit érzett abból, amit a tarkójával csináltak. Felvágták, és betettek valamit. A csuklója és a lába le volt szíjazva – azt mondták, azért, hogy kényelmesebb legyen. Aztán a lifthez gurították, és az utolsó emléke az volt, hogy egy ujj megnyomja a négyes gombot. A pisztolyos fickó, Richards, ígérete ellenére többé nem jött vissza. Most már ébren volt, és bár nem tudta biztosan, de úgy érezte, hogy valahol nagyon lent van, egy lyukban; a csuklója és a bokája még mindig meg volt kötve, és valószínűleg a dereka is. A szobában hideg volt és sötét, de valahol – azt nem tudta megállapítani, milyen messze – fények pislákoltak, és hallotta, ahogy egy ventilátor levegőt fúj be. Nem emlékezett sokra abból, amit beszélgettek a férfiakkal, mielőtt lehozták. Az biztos, hogy megmérték a súlyát, meg más egyebet is tettek, amit szoktak az orvosok: megmérték a vérnyomását, megkérték, hogy pisiljen egy pohárba, kalapáccsal megkocogtatták a térdét, és bekukucskáltak az orrába meg a szájába. Aztán behelyezték a kanült a 97

kézfejébe – na, az rohadtul fájt, emlékezett, hogy mondta is: „az istenit” –, és felakasztották a csövet a zacskó mellé az állványra. Ezután minden elhomályosult. Emlékezett a furcsa, élénkpiros fényre, ami egy ceruza hegyén izzott, és arra, hogy hirtelen az összes arc elé maszk került. Egyikük – azt nem tudta megállapítani, melyikük – azt mondta: „Ne ijedjen meg, Carter úr, ez csak a lézer. Mindössze egy kis nyomást fog érezni.” Most, a sötétben eszébe jutott, hogy mielőtt teljesen elbágyadt volna, és minden olyan távolivá vált volna, arra gondolt, hogy Isten még utoljára megtréfálta, és végül is csak beadják neki a méreginjekciót. Eltűnődött, vajon Jézussal találkozik-e rövidesen, vagy Woodnéval, vagy magával az ördöggel. De nem halt meg, csak elaludt, bár azt nem tudta, mennyit alhatott. Gondolatai egy kis ideig egyik sötét bugyorból a másikba kalandoztak, mintha egy kivilágítatlan házon sétált volna át; semmit nem látott, és így tájékozódni sem tudott, sőt azt se tudta megmondani, merre van fönt, és merre van lent. Mindene fájt, a nyelve pedig olyan volt, mint egy felgombolyított zokni vagy valami furcsa, szőrös állat, amelyik befészkelte magát a szájába. A teste, ahol összeért a tarkója és a lapockája, zsibongott a fájdalomtól. Fölemelte a fejét, hogy körülnézzen, de csak néhány apró fénypontot látott – pirosak voltak, mint annak a ceruzának a hegye, de a távolságukat és a méretüket nem tudta megállapítani. Felőle akár egy messzi város fényei is lehettek. A sötétből előbukkant egy név: Wolgast. Valami felötlött benne róla, meg arról, amit az időről mondott, hogy tengernyi van, és hogy ő ad neki. „Én adhatok magának időt, Anthony. Tengernyi időt, végtelen sok időt.” Úgy érezte, Wolgast tudja, mi rejtőzik az ő szíve mélyén, mintha nem akkor találkoztak volna először, hanem már évek óta ismerték volna egymást. Anthony nem is emlékezett, mikor beszélt hozzá így utoljára valaki. Eszébe jutott erről a nap, amikor az egész kezdődött, mintha ez a két dolog összetartozna. Június volt, arra emlékezett. Az autópálya alatt perzselően forró volt a levegő. Carter talált egy kis helyet az árnyékban, ott állt, mellén a kartonpapír tábla – ÉHES VAGYOK, MINDEN JÓL JÖN, ÁLDJA MEG AZ ISTEN –, és onnan nézte, ahogy az autó, egy fekete GMC Yukon Denali megáll a járdaszegély mellett. Letekerték a jobb első ablakot, de nemcsak résnyire, ahogy szokták, hogy a bent ülő úgy adhasson neki néhány érmét vagy egy összehajtott bankjegyet, hogy hozzá se kelljen érnie, hanem teljesen, ráadásul az ablak megállás nélkül siklott le. Carter tükörképe a sötétített ablaküvegben úgy ereszkedett le, mint amikor a függöny egy új díszletet tár fel – mintha megnyílt volna egy lyuk a világon, bepillantást engedve egy titkos szobába. Dél volt; az ebédidőben szokásos forgalom egyre fokozódott a talajszinten lévő utakon és a West Loop autóúton, amely feszes ritmusban dübörgött a feje fölött, mint amikor hosszú sorban, kattogva haladnak el a tehervagonok. – Hahó! – kiáltotta a vezető. A nő próbálta túlkiabálni az autók zúgását és az autópálya alatti tér visszhangzó akusztikáját. – Jó napot, uram! Bocsásson meg! Carter odalépett a nyitott ablakhoz, és megcsapta őt az autó belsejéből áradó hűvös levegő, a friss bőr balzsamosan füstös szaga, majd amikor még közelebb ment, a nő parfümének illata. Ahogy a vezető a jobb első ablak felé hajolt, megfeszült rajta a biztonsági öv. Napszemüvegét a feje tetején hordta. Egy fehér nő, hát persze. Már azelőtt tudta, hogy meglátta volna. A fekete terepjáró csillogó-villogó fényezése és hatalmas hűtőrácsa. A Galleria bevásárló- és irodakomplexumot az elegáns River Oaks kerület nagy házaival összekapcsoló San Felipe Street kelet felé tartó sávja. Az autó alapján idősebbnek képzelte volna a nőt, aki pedig legföljebb harminc lehetett, és teniszruhának kinéző öltözéket viselt, fehér szoknyát és hozzáillő fölsőt. Bőre nedvesen fénylett, karja sovány volt, erős és a naptól rezes színű. Egyenes, szőke haját, amibe sötétebb csíkok is vegyültek, hátul összefogva hordta, látni engedve finom arcélét és orrát. Ékszereket nem látott rajta, kivéve egy jókora gyémántgyűrűt. Tudta, hogy nem kéne közelebbről megnéznie, de nem tudta türtőztetni magát; bepillantott a kocsi hátsó ülésére is. Egy üres gyerekülést látott, ami fölött élénk színű plüss állatok függtek, mellette pedig egy nagy, fémesen csillogó, papír reklámszatyrot, rajta egy drága ruhabolt neve. – Amennyit tud adni – motyogta Carter. – Áldja meg az Isten. A nő jókora bőr válltáskája az ölében nyugodott. Elkezdte kihajigálni a tartalmát az ülésre: egy rúzs, egy notesz, egy apró, ékszerszerű telefon.

98

– Szeretnék magának adni valamennyit – mondta. – Egy húszas elég lesz? Nem tudom, mennyit szoktak adni mások. – Hát ég önnel – Carter tudta, hogy váltani fog a lámpa. – Amennyit tud adni. A nő pont akkor húzta elő a pénztárcáját, amikor mögülük felharsant az első türelmetlen tülkölés. A hang hallatán a nő hátrafordult, aztán felnézett az immár zölden világító közlekedési lámpára. – Ó, a fenébe is – mondta, és dühödten keresgélt hatalmas, szinte könyv nagyságú, patentokkal, cipzárakkal és rekeszekkel teli, papírcetlikkel telegyömöszölt pénztárcájában. – Fogalmam sincs, egyszerűen nem tudom. További tülkölések után a mögötte álló piros Mercedes dübörögve kivágódott a középső sávba, és bepasszírozta magát egy terepjáró elé. A terepjáró vezetője beletaposott a fékbe, és rátenyerelt a dudára. – Bocsánat, bocsánat – mondogatta a nő. Úgy nézett a pénztárcára, mintha egy zárt ajtó lenne, amihez nem találja a kulcsot. – Mindenhol csak bankkártyák. Azt hittem, van egy húszasom, vagy lehet, hogy csak egy tízes volt? Ó, az isten verje meg… – Hé, pöcsfej! – hajolt ki egy férfi egy kisteherautó ablakán két kocsival hátrébb. – Nem látod a lámpát? Tűnés az útról! – Ne törődjön vele – mondta Anthony, és hátrálni kezdett. – Induljon el nyugodtan. – Hallottad, amit mondtam? – kiabálta a férfi az öklét rázva. Többen is hosszasan nyomták a dudát. – Tűnés az útból, a kurva anyád! A nő kicsit meggörnyedt, hogy bele tudjon nézni a visszapillantóba. Szeme nagyon tágra nyílt. – Fogd be! – kiáltotta elkeseredetten, és öklével ráütött a kormánykerékre. – Jézusom, fogd már be! – Hölgyem, mozduljon már meg a rohadt autójával! – Szerettem volna adni magának valamennyit. Csak ennyi, semmi több. Miért ilyen nehéz még ezt az apróságot is megtenni? Csak segíteni szerettem volna… Carter tudta, hogy ideje elfutni. Lelki szemei előtt már felrémlett, mi fog következni: kivágódik a kisteherautó ajtaja; a férfi dühödt léptekkel jön felé, és csúfondáros mosollyal az arcán egész közel hajol Carterhez. „Mit zaklatod ezt a hölgyet? Mit képzelsz magadról, haver?” Aztán még több férfi bukkan elő, ki tudja, mennyi, ilyenkor mindig akadnak egy csomóan, és nem számít, mit mond a nő, úgyse tudna segíteni rajta, mert a férfiak azt látnák, amit látni akarnak: egy fekete férfi és egy fehér nő, akinek a nyitott pénztárcája az ölében hever, a hátsó ülésen pedig ott egy gyerekülés és a bevásárlószatyrok. – Kérem, hölgyem, induljon. A kisteherautó ajtaja kicsapódott, és kiszállt egy hatalmas, vörös arcú, farmert és pólót viselő férfi. A keze akkora volt, mint egy baseball-kesztyű; úgy nyomná agyon Cartert, mint egy bogarat. – Hé! – üvöltötte, és az ujjával rámutatott. Nagy, kerek övcsatján megcsillant a napfény. – Te ott! A nő felemelte a tekintetét, és a tükörben látta, amit Carter is: a férfi fegyvert tartott a kezében. – Ó, te jó isten! – kiáltotta. – Autó tolvaj! Az a kis nigger el akarja rabolni a hölgy kocsiját! Carter halálra dermedt. Mintha az egész világ dühödten ordibálva, tülkölve és kiabálva rontott volna rá, hogy végre elkapja őt. A nő gyorsan átnyúlt a jobb első ülés fölött, és kinyitotta az ajtót. – Szálljon be! – kiáltott rá, de Carter továbbra sem tudott moccanni. – Gyerünk, szálljon már be az autóba! És ő végül valamilyen oknál fogva beszállt. Ledobta a táblát, beugrott, és bevágta maga mögött az ajtót. A nő rátaposott a gázra, és áthajtott a piroson, ugyanis a lámpa közben zöldről megint pirosra váltott. Az autók farolva csúsztak ki az útjukból, amikor átrobogtak a kereszteződésen. Carter egy másodpercig azt gondolta, hogy karambolozni fognak, úgyhogy lehunyta a szemét, és felkészült az ütközésre. De nem történt semmi; senki nem csattant beléjük. Valami nagyon furcsa érzés kerítette hatalmába. Újra kibukkantak a napsütésbe az autópálya alól. A nő olyan gyorsan vezetett, mintha el is felejtette volna, hogy ő ott van. Nekimentek valami vasúti sínnek, és a terepjáró olyan magasra ugrott, hogy rendesen beverte a fejét a plafonba. Úgy tűnt, a nő is megütötte magát; olyan erővel taposott a fékre, hogy Carter a műszerfalnak vágódott, 99

majd bekanyarodott egy parkolóba, ahol egy vegytisztító volt, meg egy fánküzlet. Aztán se szó, se beszéd, ráborult a kormánykerékre, és sírni kezdett. Még csak rá se nézett Anthonyra. Soha nem látott még fehér nőt sírni azelőtt, legalábbis nem ilyen közelről, csak a moziban meg a tévében. A terepjáró zárt utasterében érezte könnyei olvadó viaszhoz hasonlatos szagát, és hajának friss illatát. Aztán rájött, hogy a saját szagát is érzi, amit már hosszú ideje nem érzett, és ez a szag bizony nem volt kellemes, sőt kifejezetten rossz volt, mint a romlott hús vagy a megsavanyodott tej. Végignézett magán, piszkos kezén és karján, meg a sok napja viselt pólón és farmeron, és elszégyellte magát. Egy kis idő elteltével a nő felnézett, és megtörölte az orrát a kézfejével. – Hogy hívják? – Anthony. Egy pillanatra felötlött benne, hogy talán egyenesen a rendőrségre viszi őt. Az autó annyira tiszta volt és új, hogy úgy érezte magát benne, mint egy nagy, mocskos paca. Azonban, ha a nő érezte is az ő szagát, egyáltalán nem mutatta. – Itt kiszállok – mondta Carter. – És bocsánat, amiért ilyen gondot okoztam. – Maga? Hiszen maga nem tett semmit – hosszan beszívta a levegőt, a fejtámasznak döntötte a fejét, és lehunyta a szemét. – Jézusom, a férjem meg fog ölni. Atyaisten. Mi jutott eszedbe, Rachel? A nő dühösnek tűnt; Carter arra gondolt, talán arra vár, hogy kiszálljon magától. Néhány tömbbel voltak északra Richmond külvárosától; ott fel tud szállni egy buszra, ami visszaviszi szokásos alvóhelyére, a szelektív szemétgyűjtőhely mellé, a Westpark fizetős autópálya mentén lévő üres telekhez. Jó hely volt, semmi gondja nem akadt ott, és ha esett, a szemétgyűjtőben dolgozó emberek megengedték neki, hogy az egyik üres garázsban aludjon. A West Loop autóút alatt töltött reggelről még maradt valamivel több, mint tíz dollárja, néhány bankjegy és apró – elég ahhoz, hogy vegyen valami ennivalót, és hazajusson. Az ajtóra tette a kezét. – Ne – mondta hirtelen a nő –, ne menjen – azzal felé fordult, és a sírástól feldagadt szemével az arcát fürkészte. – El kell árulnia nekem, hogy komolyan gondolta-e. – Kérem? – értetlenkedett Carter. – Amit a táblára írt. És amit mondott is. „Áldja meg az Isten.” Hallottam, hogy ezt mondja. Mert az az igazság, Anthony – mondta a nő meg se várva a választ –, hogy nem érzem magamon az Isten áldását – és zavaros tekintettel kacagott fel, látni engedve apró, gyöngyszerű fogsorát. – Hát nem különös? Áldottnak kéne éreznem magam, és mégsem. Sőt az idő nagy részében borzasztóan érzem magam. Carter nem tudta, mit feleljen. Hogyan lehetséges, hogy egy olyan fehér hölgy, mint ő, borzasztóan érzi magát? Szeme sarkából látta a hátsó ülésen az üres babaülést meg az élénk színű játékok sorát, és azon tűnődött, hol lehet a gyerek. Talán mondania kéne neki, hogy milyen jó dolog az, hogy van gyereke. Úgy tapasztalta, az emberek szeretik, ha van gyerekük, különösen a nők. – No de mindegy – mondta a nő, és üres tekintettel bámult ki a szélvédőn a fánküzlet felé. – Tudom, mire gondol: hogy tiszta őrült vagyok. – Én nem látom úgy, hogy őrült volna. – Hát éppen ez az! – és megint keserűen felnevetett. – Pontosan erről van szó. Nem látszom őrültnek. Bárkit megkérdezhet. Rachel Woodnak megvan mindene, amit egy ember csak kívánhat, és Rachel Wood látszólag teljesen jól van… Egy percig csak ültek némán, a nő csendesen sírdogált, és bánatosan bámult a semmibe, miközben Carter még mindig azon tűnődött, kiszálljon-e az autóból vagy sem. De úgy gondolta, nem volna helyes otthagyni a hölgyet ilyen feldúlt állapotban. Azon tűnődött, vajon szeretné-e a nő, hogy Carter sajnálja őt. Rachel Wood: úgy vélte, magáról beszél, és így hívják, de persze nem lehetett biztos benne. Az se volt kizárva, hogy Rachel Wood az egyik barátnője, vagy az, aki most a babára vigyáz. Tudta, hogy előbb-utóbb mennie kell. Akármilyen lelkiállapotba került is a nő, az elmúlik majd, és akkor rájön, hogy majdnem lelövette magát egy koszos nigger miatt, aki most ott ül az autójában. De egyelőre a műszerfal szellőzőnyílásaiból áramló hűvös levegő érintése az arcán és a nő furcsa, szomorú csöndje elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy ott tartsák. 100

– Mi a vezetékneve, Anthony? – Carter – felelte. Nem emlékezett, hogy valaha valaki feltette volna neki ezt a kérdést. De amit ezután tett a nő, az minden eddiginél jobban meglepte. Megfordult az ülésében, és tiszta tekintettel, egyenesen a szemébe nézve kezet nyújtott neki. – Nos – mondta, és hangjában még mindig szomorúság csengett –, üdvözlöm, Carter úr. Rachel Wood vagyok. Carter úr: ez tetszett neki. A nő keze kicsi volt, de olyan erősen szorította meg az övét, mint egy férfi. Támadt egy érzése, de nem tudta szavakba önteni. Figyelte, hogy a nő letörli-e a kezét, de nem tűnt úgy, hogy erre készülne. – Ó, te jó isten! – kiáltott fel, és szeme kitágult a rémülettől. – A férjem szívrohamot fog kapni. Semmit ne mondjon neki arról, ami történt. Nagyon kérem. Semmi szín alatt – mondta Carternek, aki erre megrázta a fejét. – Végül is nem tehet arról, hogy komplett idióta. Egész egyszerűen nem úgy látná a dolgot, ahogy mi. Úgyhogy meg kell ígérnie, Carter úr. – Egy szót sem fogok szólni neki. – Az jó – bólintott fürgén és elégedetten a nő, majd szabályos ívű szemöldökét elgondolkozón ráncolva megint kinézett a szélvédőn. – Fánk. Fogalmam sincs, miért épp itt álltam meg, mikor annyi más hely is lett volna. Felteszem, nem kér fánkot, ugye? Már a szó hallatán megindult a bőséges nyálképződés Carter szájában, és korogni kezdett a gyomra. – Jó lesz a fánk. A kávéjuk is finom. – De az nem igazi étkezés – Rachel Wood hangja határozottan csengett; valamit eldöntött –, és magának igazi ételre van szüksége. Carter ekkor jött rá, mi az az érzés, ami korábban elfogta: valaki észrevette. Mintha tudtán kívül mindeddig egy szellem lett volna. Hirtelen ráébredt, hogy a nő haza akarja őt vinni magával. Hallott már ilyen emberekről, de sosem hitte el, hogy tényleg léteznek. – Tudja, Carter úr, szerintem Isten ma okkal állította magát oda az autópálya alá. Velem akart közölni valamit – azzal sebességbe tette a kocsit. – Maga és én barátok leszünk. Érzem. És az volt a fura, hogy barátok is lettek, pontosan, ahogy a nő mondta. Ő és ez a Woodné nevű fehér hölgy, akinek a férje – akit Carter egyébként szinte soha nem látott – akár az apja is lehetett volna. Volt egy nagy háza, amire virginiai örökzöld tölgyfák borultak, és sűrű pázsit meg sövény vette körül, és két kislánya – a babán kívül volt egy idősebb is, aki szintén tündéri volt, akárcsak a húga, mintha egy képről léptek volna le. Csontja velejéig érezte, hogy barátok. A nő olyasmiket tett érte, amiket azelőtt soha senki; mintha a kocsi ajtaja egy nagy-nagy szobába nyílt volna, ahol emberek voltak, akik a nevén szólították, ennivaló, ágy, amin alhatott meg még sok minden más. Szerzett neki munkát: nemcsak az ő kertjében dolgozott, hanem más házaknál is. Ahová csak ment, az emberek Carter úrnak szólították, és megkérdezték, meg tudna-e esetleg még ezt-azt csinálni, mert aznapra vendégeket várnak: lesöpörni a leveleket a ház melletti kövezett kertrészről, átfesteni néhány széket, kiszedni a leveleket az esővízcsatornából, sőt hébe-hóba még kutyasétáltatásra is megkérték. „Carter úr, tudom, hogy nagyon elfoglalt, de ha nem nagy fáradság, meg tudná…” Ő pedig mindig igent mondott, és a borítékban, amit a terítő vagy a virágcserép alatt hagytak, ott volt még egy tízes vagy húszas anélkül, hogy kérnie kellett volna. Szerette a többi embert is, de igazság szerint ők nem számítottak; az egészet Woodnéért csinálta. Szerdánként ment hozzá – ez volt a hét legjobb napja. Amikor kigurította a fűnyírót a garázsból, ő integetett neki az ablakból, amikor pedig végzett, és már takarított össze, nemegyszer ki is jött a házból – nem hagyta a pénzt a terítő alatt, mint a többiek, hanem a kezébe adta. Ilyenkor néha le is ültek egy kicsit az udvaron, hideg teát ittak, és Woodné mesélt neki az életéről, de őt is kérdezte az övéről. Ültek az árnyékban, és igazi emberek módjára beszélgettek. „Carter úr, maga egy istenáldása. Nem is tudom, hogyan sikerült bármit is elintéznem eddig maga nélkül. Maga a kirakó hiányzó darabja.” Szerette őt, igazán. Ez volt az egészben a legérthetetlenebb, a szomorú és fájdalmas rejtély. Ahogy most ott feküdt a sötétben és a hidegben, érezte, hogy a zsigereiből tolulnak a szemébe a könnyek. Hogyan gondolhatta bárki is, hogy ő akármi rosszat tett Woodnéval, amikor olyan nagyon szerette őt? Mert biztosan tudta – habár a nő mosolygott, nevetett, és tette a dolgát, bevásárolt, 101

teniszezett és fodrászhoz járt –, hogy volt a szívében egy üres hely, ezt már az első nap látta, ott, az autóban. És ez mindjárt rokonszenves lett neki, mintha ő be tudná tölteni ezt a helyet, csak akarnia kell. Azokon a napokon, amikor nem jött ki a kertbe – és ahogy telt-múlt az idő, ez egyre többször fordult elő –, néha látta, ahogy órákon át ott ül a kanapén, miközben a baba egyre csak sír, mert bepisilt vagy éhes, de neki egy izma sem rándult, mintha az összes levegő kiszállt volna belőle. Akadt olyan nap is, amikor egyáltalán nem látta, ilyenkor nyilván valahol a ház mélyén szomorkodott. Ezeken a napokon még egyebeket is elvégzett, szépen lenyírta a sövényt, vagy kigyomlálta a gyalogutat abban a reményben, hátha elég sokáig szöszmötöl, és ő mégis kijön a teával. A tea azt jelentette, hogy jól van, és hogy átvészelt egy újabb napot, amikor borzasztóan érezte magát. Azon a szörnyű délutánon aztán egyedül találta a kertben a nagyobbik lányt, Haleyt. December volt, a levegő nyirkos és hideg, a medence tele a téli levelekkel; az óvodás kislány csak az óvodai egyenruhát viselte: kék rövidnadrágot és galléros blúzt, de semmi egyebet. Még cipő sem volt rajta, úgy ült ott a ház melletti kövezett kertrészen egy Barbie babával a kezében. Carter megkérdezte tőle, nem kellene-e óvodába mennie, de a kislány rá se pillantva a fejét rázta. És hol a mama? A papa Mexikóban van, jelentette ki a lány dideregve, a barátnőjével. A mama nem akar kikelni az ágyból. Carter megpróbált benyitni az ajtón, de zárva volt. Csöngetett, aztán bekiáltott az ablakon, de senki nem felelt. Nem tudta mire vélni, hogy a kislányt csak így kint hagyták egyedül, de sok mindent nem tudott a Woodékhoz hasonló emberekről, nem minden tettüknek volt számára értelme. Csak egy régi, piszkos, kötött pulóvere volt, amit oda tudott adni a lánynak, de ő elvette, és bebugyolálta magát, mint egy takaróba. Elkezdett füvet nyírni, mert gondolta, hogy Woodné talán fölébred a zajra, és eszébe jut, hogy a kislánya egyedül van kint a medencénél, mert valahogy véletlenül bezárta az ajtót. Carter úr, nem tudom, hogyan történhetett, valahogy elaludtam, de hála istennek ön itt volt. Végzett a pázsittal. A lány csöndben figyelte őt, kezében a babája. Carter előhozta a garázsból a gépet, amivel a medencét szokta tisztítani. És ekkor látta meg az ösvény szélén, a fűben a kis varangyot, ami nem volt nagyobb egy egycentesnél. Szerencsére nem ment rá a fűnyíróval. Lehajolt és fölvette; gyakorlatilag semmi súlya nem volt. Ha nem látta volna a saját szemével, azt mondta volna, hogy nincs semmi a kezében, olyan könnyű volt. Talán a lány miatt, aki a ház mellől figyelte őt, vagy pedig Woodné miatt, aki ott aludt mögötte a házban, mindenesetre akkor úgy tűnt számára, hogy ez az aprócska varangy valahogy helyre tudná tenni a dolgokat. – Jöjjön ide, Haley kisasszony – mondta a lánynak. – Jöjjön csak, mutatok magának valamit. Egy apró kis valami, mint magácska. Ekkor hátrafordult, és meglátta Woodnét. Ott állt mögötte a kertben, alig három méterre; biztosan elöl jött ki, mert semmit nem hallott. Egy nagy póló volt rajta, mint valami hálóing, a haja pedig szerteszét állt. – Asszonyom, de hiszen hát itt van, jaj de örülök, hogy fölkelt, épp meg akartam mutatni Haley kisasszonynak… – Ne menjen hozzá közelebb! De ez nem az a Woodné volt, akit ő ismert. Eszelős tekintettel meredt rá, és úgy festett, mint aki nem ismeri föl. – Asszonyom, csak valami aranyosat akartam neki mutatni… – Ne menjen hozzá közelebb! Fuss, Haley, szaladj! És mielőtt még Carter szólni tudott volna, Woodné teljes erőből meglökte; ő elvágódott, és a lába beakadt a medencetisztító-gépbe, amit otthagyott a parton. Reflexszerűen kinyújtotta a kezét, ujjaival megragadta a nő pólóját, és belekapaszkodott; érezte, ahogy a saját súlya magával rántja Woodnét is, de nem tudott mit tenni, és ekkor estek bele a vízbe. A víz úgy csapta meg, mint egy ököl; megtelt az orra, a szeme és a szája borzasztó vegyszeres ízével, ami olyan volt, mint a gonosz lehelete. A nő ott volt mindenütt, alatta, fölötte és körülötte. Ahogy süllyedtek lefelé, karjuk és lábuk egymásba fonódott, mint egy háló; Carter hiába próbált kiszabadulni, a nő erősen fogta, és egyre lejjebb húzta. Anthony nem tudott úszni; valahogy tudott 102

tempózni, ha muszáj volt, de az is ijesztő volt számára, és nem bírta megállítani a nőt. Próbálta nyújtogatni a nyakát, hogy feljusson a víz csillogó felszínére, ahol az találkozott a levegővel, de mintha több kilométerre lett volna. Woodné húzta őt lefelé a csönd világába, mintha a medence az ég fejre állított darabja lenne, és Carter ekkor rájött, hogy a nő pontosan oda akar menni. Kezdettől fogva oda tartott, amióta megállt a kocsijával az autópálya alatt, és a nevén szólította. Akármi tartotta is őt abban a másik világban, a víz fölöttiben, végül szétszakadt, mint egy papírsárkány madzagja, de a világ fejjel lefelé volt, és a papírsárkány most zuhant. A két karjába zárta, állát a férfi vállán nyugtatta, és ekkor, az örvénylő vízben, Carter egy pillanatra meglátta a szemében a szörnyű, végső sötétséget. Ó, kérem, gondolta, inkább én. Én meghalok, ha akarja, én meghalnék magáért, ha kérné, hadd haljak meg inkább én. Már csak lélegeznie kellett volna. Olyan egyértelműen tudta ezt, mint a saját nevét, de akármennyire próbálta is, képtelen volt rá; túl hosszú ideje élte már az életét, hogy kizárólag a szabad akaratából véget vessen neki. Tompa puffanással ütődtek a medence aljához. Woodné még mindig fogta őt, és Carter érezte, ahogy a nő válla görcsösen összehúzódik az első belélegzéskor. Megint kitátotta a száját, majd harmadjára is, és a férfi füle mellett fölszálltak a tüdejéből az utolsó buborékok, mint egy elsuttogott titok – áldja meg az Isten, Carter úr. Aztán elengedte. Nem emlékezett arra, hogyan mászott ki a medencéből, vagy hogy mit mondott a kislánynak. Haley hangosan sírt, aztán abbahagyta. Woodné meghalt, a lelke már távol volt, de üres porhüvelye lassan a felszínre emelkedett, és elfoglalta helyét a lebegő levelek között, amiket Carter ki akart szedni. Egyfajta békesség telepedett mindenre, szörnyű, reményvesztett békesség, mintha valaminek, ami már így is túl hosszú ideje tartott, végül sikerült volna befejeződnie, és mintha ő megint kezdett volna eltűnni. Órák teltek el vagy percek, mire átjött a szomszéd hölgy? Aztán megérkezett a rendőrség is, de akkor már tudta, hogy egy léleknek sem fog mesélni a történtekről, sem azokról a dolgokról, amiket látott és hallott. A nő rábízta a végső titkot arról, hogy ki is volt ő, és azt akarta tőle, hogy tartsa meg. Carter úgy határozott, jó lesz neki, ami most történni fog vele. És úgy érezte, nem is lehetne elkerülni. Lehet, hogy Wolgast hazudott, vagy az is lehet, hogy nem, mindenesetre Carter azt most már tudta, hogy élete munkája véget ér. Senki nem fogja őt újra megkérdezni Woodnéról. A nő már csak az ő elméjében élt, mintha egy része egyenesen belé szállt volna, és erről senkinek nem kell beszélnie. Sziszegő hang törte meg a csöndet, mint amikor egy gumiabroncsból szökik a levegő. Egy zöld fénypont tűnt fel a túlsó falon, ahol korábban a piros volt; kicsapódott egy ajtó, és a helyiséget halványkék fény árasztotta el. Carter látta, hogy egy betegszállító kocsin fekszik, és egy köntös van rajta. A kanul még mindig be volt csatolva a kezébe, és amikor odanézett, ahol húzódott a bőre a ragtapasz alatt, megint heves fájdalmat érzett. A szoba nagyobb volt, mint gondolta, mindenütt csupasz, fehér felületek, kivéve az ajtót és néhány gépet a túlsó falon, amikhez még csak hasonlót sem látott soha. Egy alak állt az ajtónyílásban. Lehunyta a szemét, hátradőlt, és azt gondolta magában: Jól van, rendben. Készen állok. Jöjjenek csak. _____ – Gond van. Nem sokkal múlt este tíz. Sykes jelent meg Richards irodájának az ajtajában. – Tudom – felelte Richards. – Rajta vagyok. A gond az átlagos amerikai kislány volt, aki már nem volt többé átlagos. Richards a rendfenntartó erők közös hírforrásából értesült róla valamivel kilenc után. A lány anyja gyanúsítottja lett egy gyilkosságnak, amit egy diákszövetség épülete mellett követtek el; az áldozat egy vidékre kiszálló szövetségi bíró fia volt. A fegyver, amit a nő otthagyott a tett helyszínén, egy motelhoz vezette a rendőrséget, ami Elvis Presley egykori házának közelében áll; a tulaj – akinek a bűnlajstroma megtöltött két oldalt – azonosította a lányt arról a fényképről, amit a zsaruk készítettek 103

róla pénteken, a zárdában, ahol az anya otthagyta. Az apácák kikotyogták a történetet, és beszéltek még valamiről, amit Richards nem tudott mire vélni – valami különös esetről a memphisi állatkertben –, majd később felismerték Doyle-t és Wolgastot egy térfigyelő kamera által előző éjjel az 55-ös autópálya egyik ellenőrző pontjánál, Baton Rouge-tól északra készített felvételen. A helyi tévé még időben értesült az eltűnt gyerekkel kapcsolatos információkról, és leadta a történetet az esti hírekben. Mindössze ennyi kellett ahhoz, hogy most az egész világ két FBI-ügynököt és egy Amy Bellafonte nevű kislányt keressen. – Hol vannak most? – kérdezte Sykes. Richards a számítógépén behívta a műholdképet, és ráközelített a Tennessee és Colorado közötti államokra. Az adókészülék Wolgast mobiljában volt. Richards tizennyolc lehetséges pontot számolt össze a térségben, aztán megtalálta azt, amelyik Wolgast nyomkövetőjének a számát viselte. – Oklahoma nyugati részén. Sykes a háta mögött állt, és a válla fölött nézte a képernyőt. – Gondolja, hogy már tudja? Richards újra beállította a képet, és ráközelített. – Szerintem igen – mondta, és megmutatta Sykesnak az adatfolyamot. Céltárgy sebessége: 120 km/h. Aztán egy pillanattal később: Céltárgy sebessége: 133 km/h. Most már menekültek, úgyhogy Richardsnak lépnie kellett. A nyomozásba bevonták a helybélieket is, akik valószínűleg állami zsaruk voltak. Csúnya lesz, feltéve, hogy egyáltalán utoléri őket időben. A helikopter, amit Sykes hívott, már útban volt a közeli katonai bázisról. A hátsó lépcsőn felmentek a földszintre, hogy kint várakozzanak. A hőmérséklet naplemente óta följebb ment. A leszállóhely fényében látszott, ahogy különálló gomolyagokban száll föl a sűrű köd, mint a szárazjégből képzett füst egy rockkoncerten. Csak álltak egymás mellett szótlanul; nem volt mit mondani. A helyzet lényegében el volt cseszve. Richards arra a fényképre gondolt, amit most már mindenfelé sugároztak. Amy Bellafonte: „gyönyörű szökőkút”. Egyenes, fekete, vállára omló haja nedvesnek látszott, mintha megázott volna, bársonyos, fiatal arcán még ott voltak a babaháj nyomai; de szemöldöke alatt, a sötét szemekben mélységes bölcsesség csillogott. Farmert viselt és állig becipzárazott tréning fölsőt, egyik kezében pedig valamiféle játék állatot szorongatott, talán egy kutyát. De Richards tekintete újra meg újra a lány szemén állapodott meg. Egyenesen a fényképezőgépbe nézett, mintha azt mondaná: Látod? Mit gondoltál, Richards, mi vagyok én? Gondolod, hogy engem a világon senki sem szeret? Egyetlen másodpercre elöntötte a vágy – de éppen csak súrolta, mint valami szárny –, hogy másféle ember legyen, és hogy a gyerek tekintete jelentsen neki valamit. Öt perccel később meghallották a helikoptert. Délkeletről érkezett, és alacsonyan siklott a fák fölött. Egyetlen fordulatot tett, fénykévéjével keresgélve, aztán balettba illő pontossággal ereszkedett le a leszállóhelyre, légcsavarjának szárnyai megrezegtették a levegőt. A Sikorsky UH60 Black Hawk szárnycsonkjaira fegyverzetet szereltek, és éjszakai felderítésre is felkészítették. Túlzásnak tűnt egy kislány miatt, de most ilyen helyzetbe kerültek. A szél, a zaj és a kavargó hó ellen homlokukhoz tartották a kezüket. Amikor a helikopter földet ért, Sykes megfogta Richards könyökét. – Ő még csak egy gyerek – kiabálta túl a fültépő lármát –, úgyhogy csak finoman! Akármit jelentsen is ez, gondolta Richards, aztán fürgén a nyíló ajtó felé lépett.

104

TÍZ Most már igyekeztek. Wolgast ült a volánnál, Doyle az anyósülésen, és hüvelykujjával dühödten nyomogatta a mobilja gombjait. Próbált beszólni, és tudatni Sykesszal, hogy ki a felelős. – Az istenit neki, nincs térerő – azzal a műszerfalra hajította a mobilt. Már jó húsz kilométerrel elhagyták Homert, és egyenesen nyugat felé tartottak; végtelen mezők suhantak el mellettük, fölöttük az ég tele volt csillagokkal. – Ezt e nélkül is megmondtam volna – mondta Wolgast. – A hold túloldalán vagyunk. És kérlek, ügyelj arra, hogyan beszélsz. Doyle nem vett róla tudomást. Wolgast belenézett a visszapillantóba, és tekintete találkozott Amyével. Tudta, hogy a lány is érzi, most már együvé tartoznak. Attól a pillanattól kezdve, amikor leléptek a körhintáról, a sorsuk összefonódott. – Mennyit tudsz? – kérdezte Wolgast. – Nem hiszem, hogy most már bármennyit is számít, ha elmondod. – Amennyit te – vont vállat Doyle. – Vagy talán egy kicsivel többet. Richardsban felmerült, hogy ezzel esetleg gondod lesz. Wolgast eltűnődött, vajon mikor beszéltek. Amíg ő és Amy a vurstliban voltak? Vagy akkor este, Huntsville-ben, amikor Wolgast visszament a motelba, és felhívta Lilát? Vagy még azelőtt? – Légy óvatos vele. Komolyan mondom, Phil. Katonai magánvállalkozó, vagyis lényegében egy zsoldos katona. – Tudod, mi a te bajod, Brad? – sóhajtott bosszúsan Doyle. – Hogy nem tudod, ki áll a te oldaladon. A legjobbat tételeztem fel rólad ott, a vurstliban. Mindössze vissza kellett volna őt hoznod időre az autóhoz. Nem látod át a dolgokat. – Eleget láttam. Egy benzinkút tűnt fel az út szélén, mint fénylő oázis a sötétben. Amikor közelebb értek, Wolgast felengedte a gázpedált. – Jézusom. Nehogy megállj – mondta Doyle. – Hajts tovább. – Nem fogunk messzire jutni benzin nélkül. A tank már csak negyedig van, és lehet, hogy egy darabig nem lesz újabb benzinkút. Ha Doyle át akarja venni az irányítást, gondolta Wolgast, legalább viselkedjen úgy. – Jó. De csak megtankolunk. És ti ketten az autóban maradtok. Megálltak a kútoszlopnál. Miután Wolgast leállította a motort, Doyle átnyúlt a gyújtáshoz, és kihúzta a kulcsot. Aztán kinyitotta a kesztyűtartót, és előszedte Wolgast fegyverét. Kiürítette a tölténytárat, majd visszatette az üres pisztolyt a kesztyűtartóba. – Maradjatok. – Lehet, hogy ellenőrizni kéne az olaj szintet is. – Jézusom – fújta ki Doyle gyorsan a levegőt. – Van még valami, Brad? – Csak mondom. Nem lenne jó, ha lerobbannánk. – Jó, megnézem. De te csak maradj az autóban. Doyle az autó hátuljához ment, és elkezdett tankolni. Most, hogy Doyle kiszállt, Wolgastnak végre volt egy kis ideje gondolkodni, de fegyver és kulcsok nélkül nem sokat tehetett. Azt már eldöntötte, hogy nem veszi egészen komolyan Doyle-t, de egyelőre nem tudott változtatni a helyzeten. Meghúzta a műszerfal alatti kart; Doyle előrement, és felemelte a motorháztetőt. Így nem látott be az utastérbe. Wolgast hátrafordult Amyhez. – Jól vagy? 105

A lány bólintott. A hátizsákját az ölében fogta, plüssnyuszija agyonsimogatott füle kikandikált a nyíláson. A benzinkút előterét megvilágító fényben Wolgast látta, hogy még mindig van egy kis porcukor az arcán. – Még mindig az orvoshoz megyünk? – Nem tudom. Meglátjuk. – Fegyver van nála. – Tudom, kicsikém. Ne törődj vele. – Az anyám is hordott magánál fegyvert. Mielőtt Wolgast meg tudta volna fogalmazni a választ, a Tahoe motorháztetője lecsapódott. Riadtan fordult vissza, és akkor meglátta a három járőrkocsit. Villogó fényekkel száguldottak el a benzinkút mellett az ellenkező irányba. A Tahoe jobb első ajtaja kinyílt, nedves levegő áramlott be rajta. – A francba – mondta Doyle, és odaadta Wolgastnak a kulcsokat, majd a járőrkocsik után nézett. – Gondolod, hogy minket keresnek? Wolgast elfordította a fejét, és az oldalsó visszapillantó tükörben nézte őket. Legalább százhússzal mentek, ha nem többel. Akár lehetett volna valami szokványos karambol vagy tűzeset is, de valami legbelül azt súgta neki, hogy nem erről van szó. Magában számolta a másodperceket, és figyelte, ahogy a fények elmerülnek a távolban. Húszig jutott, amikor bizonyossá vált, hogy megfordulnak. Gyújtást adott; érezte amint a motor életre kel. – Ezek bizony minket keresnek. Már tíz óra volt, de Arnette nővér képtelen volt elaludni, sőt még a szemét sem tudta lehunyni. Egyszerűen borzasztó volt mindaz, ami történt, kezdve azzal, hogy azok a férfiak, akik Amyért jöttek, becsapták őt és mindenkit – bár Arnette nővér továbbra sem értette, hogyan lehettek egyszerre FBI-ügynökök és emberrablók. Aztán jött az a szörnyű eset az állatkertnél, a kiáltások és sikolyok, mindenki rohant, Lacey meg nem volt hajlandó elengedni Amyt. És a nap hátralévő része úgy, ahogy volt, a rendőrőrsön töltött órákkal együtt. A rendőrök nem úgy bántak velük, mintha bűnözők volnának, de kissé mintha mégis vádolták volna őket, és semmi esetre sem azon a hangon beszéltek hozzájuk, amihez Arnette nővér szokva volt. Ráadásul a nyomozó újra meg újra ugyanazokat a kérdéseket tette föl nekik. Végül ott voltak az újságírók meg a ház előtt felsorakozott közvetítőkocsik; hatalmas reflektorok világítottak be az utcai ablakokon, miközben lassan esteledett, a telefon pedig megállás nélkül csörgött, amíg végül Claire nővérnek eszébe jutott, hogy kihúzza. A lány anyja megölt egy fiút – ezt mondta neki a nyomozó, akit Dupree-nek hívtak. Fiatal fickó volt, rövid, szúrós szakállt viselt, és udvariasan beszélt hozzá, franciásan, egy kicsit a régi New Orleans hangján, ami azt jelentette, hogy valószínűleg katolikus. De hát nem ezt gondolta Arnette nővér a másik két férfiról is, amikor megjelentek az ajtóban? Wolgastról és a jó megjelenésű fiatalabbikról, akiket aztán viszontlátott a szemcsés videón, amit Dupree mutatott neki? A felvétel valahol Mississippiben készült, egy olyan pillanatban, gondolta Arnette nővér, amikor azt hitték, senki nem látja őket. Lehet, hogy a barátságos, megnyerő modoruk csak látszat volt? Na és az anya, akiről Dupree nyomozó elárulta, hogy prostituált volt. „Mély verem a parázna nő, és szoros kút az idegen asszony. Úgy leselkedik, mint egy rabló, és szaporítja a hűtlen emberek számát.” Ez áll a Példabeszédek könyvében. „Mert színméz csepeg a más asszonyának ajkáról, és ínye simább az olajnál. De a végén keserű lesz, mint az üröm, éles, mint a kétélű kard. Lábai a halál felé visznek, léptei a holtak hazájába tartanak.” „A holtak hazájába tartanak.” Ott feküdt az ágyában, és már a szavaktól is kiverte a verejték. Mert a holtak hazája valóságos volt, egy ténylegesen létező hely, ahol a gyötrődő lelkek örökkönörökké szenvedtek. És Lacey egy ilyen nőt engedett be a konyhájukba; egy olyan nő állt bent a házukban – ráadásul alig harminchat órával ezelőtt –, akinek a „léptei a holtak hazájába tartanak”. A nő valahogy behálózta a fiút – Arnette elgondolni se akarta, hogyan –, aztán pisztollyal fejbe lőtte, majd menekülőre fogta, és Laceynél hagyta a lányát, akiben ki tudja, mi rejtőzött. Mert ahhoz kétség sem fért, hogy volt a lányban valami természetfölötti. Nem volt kellemes belegondolni, de 106

így volt. Máskülönben milyen magyarázatot lehetne találni arra a nagy kalamajkára az állatkertben, amikor az összes állat megkergült? Az egész borzalmas volt, rettenetes. Arnette megpróbált elaludni, de nem tudott. Odakintről még mindig hallotta a furgonok generátorainak monoton zúgását, és lehunyt szemhéján át látta a mohón izzó reflektorok fényét. Tudta, mit látna, ha bekapcsolná a tévét: újságírók beszélnének komoly hangon, mikrofonnal a kezükben, és a hátuk mögött álló házra mutogatnának, ahol Arnette és a többi nővér éppen aludni próbált, ez lévén a legújabb fejlemény helyszíne ebben az egészen friss gyilkossági és emberrablási ügyben. Ráadásul valamiképp még FBI-ügynökök is a képbe kerültek – bár Dupree szigorúan megtiltotta a nővéreknek, hogy a bűnügynek erről a részéről bárkinek bármit is mondjanak. Amikor a kimerültségtől szótlan nővéreket hazavitték az őrsről egy rabszállító kocsiban, legalább egy tucat közvetítőkocsi sorakozott a ház előtti járdaszegély mellett, mint valami vándorcirkusz. Claire nővér vette észre, hogy nemcsak a helyi, memphisi tévétársaságok szálltak ki, hanem távolabbi helyekről is érkeztek, Nashville-ből, Paducah-ból, Little Rockból, sőt még St. Louisból is. Mihelyt ráfordultak a kocsifeljáróra, az újságírók megrohanták a furgont, feléjük irányították a fényeket, a kamerákat meg a mikrofonokat, és hangosan, vadul kiabálva tették fel érthetetlen kérdéseiket. Ezek az emberek nem tudták, mi az illem. Arnette nővér úgy megrémült, hogy elkezdett reszketni. Két rendőr kellett hozzá, hogy kiebrudalja az újságírókat a kertből. – Nem látják, hogy apácák? Mit háborgatják itt őket? Táguljon mindenki, azonnal! A nővérek csak így tudtak sértetlenül besétálni a házba. Igen, a holtak hazája – a pokol – valóságos, és Arnette most a pokolban érezte magát. Azután a konyhába mentek, és ott ücsörögtek. Egyikük sem volt éhes, de valahol mégiscsak lenniük kellett. Mindenki ott volt, kivéve Laceyt, akit Claire egyenesen felkísért a szobájába. Furcsamód úgy tűnt, hogy Laceyt rendítették meg a legkevésbé a délutáni események. Órákon át szinte egy szót se szólt, se a nővérekhez, se Dupree-hez, csak ült, kezét az ölébe ejtve, és könnyek peregtek le az arcán. De aztán fura dolog történt; a rendőrök megmutatták nekik a Mississippiben készült videofelvételt, és amikor Dupree kimerevítette a képet ott, ahol a két férfi volt látható, Lacey előrelépett, és kitartóan bámulta a monitort. Arnette már megmondta Dupree-nek, hogy ők azok; alaposan szemügyre vette őket, és a legkevésbé sem kételkedett abban, hogy a képernyőn látható férfiak megegyeznek azokkal, akik odajöttek hozzájuk, és elvitték a lányt; de a Lacey arcára kiülő meglepett – illetve ez nem elég pontos, Arnette-nek a „csodálkozó” szó jutott az eszébe – kifejezés mindnyájukat várakozásra késztette. – Tévedtem – mondta végül Lacey. – Nem ez a férfi az. Nem ő az. – Melyik férfi, nővér? – kérdezte Dupree nyájasan. Lacey ujjával az idősebb ügynökre mutatott, arra, amelyik egész idő alatt beszélt – bár Arnette úgy emlékezett, hogy ténylegesen a fiatalabb vette át és rakta be az autóba Amyt. A képen egyenesen a kamerába nézett, és egy eldobható poharat tartott a kezében. A képernyő jobb alsó sarkában lévő óra szerint egy perccel múlt reggel hat, azon a napon, amikor a zárdába jöttek. – Ő – mondta Lacey, és megérintette az üveget. – Nem ő vitte el a lányt? – De igen, minden kétséget kizáróan, felügyelő úr – jelentette ki Arnette. Hátrafordult, és Louise meg Claire nővérekre nézett, akik egyetértően bólogattak. – Mindnyájan így gondoljuk. A nővért csak felzaklatták az események. De Dupree nem hagyta magát. – Lacey nővér, hogy érti azt, hogy nem ő az? – Látják? – Lacey arcán meggyőződés tükröződött. Hátrafordult, és mosolyogva rájuk nézett. – Az a férfi szereti őt. „Szereti őt.” Hát ezt meg mire vélje Arnette nővér? És amennyire tudta, Lacey nem árult el ennél többet. Vajon arra célzott ezzel, hogy Wolgast igazából ismeri a lányt? Lehetséges, hogy ő Amy apja? Erről lett volna szó? De ez nem magyarázta meg sem az állatkertben megesett szörnyűségeket – egy gyereket a nagy fejetlenségben eltiportak, és kórházba került, két állatot pedig, valami macskafélét és az egyik majmot, lelőtték –, sem a halott főiskolás fiút, sem semmi 107

egyebet. De a délután hátralévő részében, amit az őrsön töltöttek – egyik irodából ki, a másikba be, a történetüket mesélve –, Lacey csöndesen ült, azzal a különös mosollyal az arcán, mintha tudna valamit, amit rajta kívül senki más. Arnette úgy hitte, hogy mindent azokra a dolgokra lehet visszavezetni, amik oly sok esztendővel azelőtt történtek Laceyvel, kislány korában, Afrikában. Arnette, miközben a konyhában ültek, és arra vártak, hogy mikor mehetnek már aludni, előadta az egészet a nővéreknek. Valószínűleg nem tette jól, de Dupree-nek mindenképp el kellett mondania, és amikor visszatértek a rendházba, valahogy kibuggyant belőle. A nővérek egyetértettek abban, hogy egy ilyen élmény beleég az ember lelkébe, és örökké kísérti. Claire nővér – persze ő, ki más, aki főiskolára járt, és a szekrényében tartott egy csinos ruhát meg egy jó pár cipőt, mintha bármelyik pillanatban meghívhatnák valami elegáns összejövetelre – tudta is, hogy hívják: poszt-traumás stressz betegség. És Claire nővér szerint ez így stimmelt is, és sok mindent meg is magyarázott: hogy miért oltalmazta így Lacey a kislányt, hogy miért nem megy el soha hazulról, hogy miért érzik olyan távolinak, hogy miért tűnt úgy, mintha félig mindig valahol másutt volna, és közöttük is élne, meg nem is. Szegény Lacey, hogy ilyen emlékeket hordoz magában. Arnette megnézte az órát: öt perccel múlt éjfél. Odakint végre abbamaradt a generátorok bugása; az összes forgatócsoport hazament. Félrehúzta az ágyneműt, és gondterhelten sóhajtott. Hiábavaló lett volna tagadni: az egész Lacey hibája volt. Arnette soha nem adta volna át a lányt a férfiaknak, ha Lacey nem hazudott volna a nővéreknek már az elején. És most mégis úgy alakult, hogy Lacey mélyen aludt, míg ő, Arnette, ébren feküdt az ágyában. Vajon a többi nővér ezt nem látta át? Bár valószínűleg ők is mind aludtak. Csak ő, Arnette volt arra kárhoztatva, hogy egész éjjel a történteken rágódjon. Ugyanis nagyon aggódott. Akármit mondott is Claire nővér, valami mégse stimmelt. „Nem ő az. … Szereti őt.” És az a furcsa, beavatott mosoly Lacey arcán. Dupree többször rákérdezett, hogy mit jelent ez, de Lacey csak mosolygott, és ugyanazokat a szavakat ismételte el, mintha azok mindenre magyarázattal szolgáltak volna. Ráadásul állítása szöges ellentétben állt a tényekkel, mert abban mindenki egyetértett, hogy Wolgast volt az. A lányt ő és a másik férfi vitték el, akinek Arnette most már a nevére is emlékezett: Phil Doyle. Hogy hová vitték a lányt és miért – erről senki nem mondott Arnette-nek semmit. Ösztönei azt súgták, hogy Dupree is tanácstalan: ugyanazokat a kérdéseket tette föl újra meg újra, kattogtatta a tollát, hitetlenkedve ráncolta homlokát és rázta a fejét, telefonálgatott, és egyik csésze kávét itta a másik után. Aztán a sok aggodalom ellenére Arnette azt érezte, hogy az elméje kezd engedni az álomnak; a nap képei letekerednek benne, mint a cérna egy spulniról. „Meséljen nekünk megint a parkolóról, nővér.” Arnette egy kis szobában ült, ahol volt egy tükör, amiről tudta, hogy valójában nem tükör. „Meséljen nekünk a férfiakról. Meséljen nekünk Laceyről.” Arnette szemben ült az üveggel, és Dupree válla fölött látta tükörképét: az idős arcot, amelyet ráncossá tett az idő és a kimerültség, és keretbe fogott a szürke fátyol. Ettől olybá tűnt, mintha az arca nem is tartozna a testéhez, hanem külön lebegne a térben. Az üveg másik oldalán meg fölötte és körülötte is egy sötét alak jelenlétét észlelte, aki őt figyelte. Ki volt Arnette arca mögött? Most már Lacey hangját is hallotta, és látta őt a parkolóban; mintha nem tartozott volna hozzájuk, ott ült a földön, és erősen szorította Amyt; Arnette fölöttük állt, Lacey és a lány sírtak. „Ne vigyék el!” Lacey hangja lefelé tartott, egy sötét helyre; ő gondolatban követte. „Ne vigyenek el! Ne vigyenek el!” Hirtelen nyugtalanság vett rajta erőt, és fürgén felült. A szoba levegője ritkábbnak tűnt, mintha az összes oxigén elszivárgóit volna. A szíve kalapált. Elaludt és álmodott? Mi a csuda? Aztán már biztosan tudta, hogy szörnyű veszélyben vannak. Nem tudta, micsoda, de valami készülődött. Valami sötét erő szabadult el a világon, ami feléjük iramlott, hogy magával ragadja mindnyájukat. Lacey azonban, aki órákon át feküdt a mezőn, tudta, mi a gonosz. Arnette kirohant a szobából a folyosóra. Hogy hatvannyolc évesen ilyen rettegés kerítse hatalmába! Hogy sor kerülhet egy ilyen pillanatra, miután Istennek és az ő szerető békéjének áldozta az életét! És ő teljesen egyedül feküdt ott ezzel az érzéssel a sötétben! Egy tucat lépés Lacey 108

ajtajáig: Arnette lenyomta a kilincset, de az ajtó nem nyílt; be volt zárva belülről. Öklével dörömbölni kezdett. – Lacey nővér, nyissa ki az ajtót! Ekkor Claire termett mellette. A sötét folyosón úgy tűnt, mintha a rajta lévő póló fénylene; arcára vékony rétegben kékes krém volt kenve. – Mi az? Mi a baj? – Lacey nővér, azonnal nyissa ki az ajtót! – kiáltotta ismét Arnette, de a túlsó oldalon továbbra is csönd honolt. Megragadta a kilincset, és megrázta, mint egy kutya a fogai között tartott rongyot. Aztán megint dörömbölt. – Azonnal tegye, amit mondok! Fények gyulladtak föl, ajtók nyikorgása és emberi hangok hallatszottak, nagy lett a felbolydulás körülötte. Most már a többi nővér is ott volt a folyosón, szemük tágra nyílt a riadalomtól, és mindenki egyszerre beszélt. – Mi történik? – Nem tudom, nem tudom… – Lacey jól van? – Valaki hívja a mentőket! – Lacey – üvöltötte Arnette –, nyissa ki az ajtót! Ekkor megragadták, és elhúzták az ajtótól. Claire nővér hátulról markolta meg a főnökasszony karját. Arnette érezte, hogy hiába viaskodik, ereje eltörpül Claire nővéré mellett. – Nézzétek, a nővérnek baja esett… – Jóságos Isten a mennyben! – Nézzétek a kezét! – Kérem – zokogott elcsukló hangon Arnette –, segítsenek. Claire nővér eleresztette. Mindenki tiszteletteljes némaságba burkolózott. Bíborvörös csíkok folytak végig Arnette csuklóján. Claire fogta Arnette egyik öklét, és finoman kinyitotta. A tenyere úszott a vérben. – Nézzétek, csak a körme – mondta Claire, és megmutatta. – Belevájta a körmét a tenyerébe. – Kérem – könyörgött Arnette, és könnyek peregtek le az arcán. – Nyissák ki az ajtót, és nézzünk be. Senki nem tudta, hol a kulcs. Aztán Tracy nővérnek eszébe jutott, hogy elhozza a csavarhúzót a konyhai mosogató alatt lévő szerszámos ládából, és beékeli a zárba. De mire ezek történtek, Arnette nővér már rájött, mit fognak találni. Egy ágyat, amiben nem aludt senki. A nyitott ablakot, amin lobognak a függönyök az esti szellőben. Az ajtó kinyílt, a szoba üres volt. Lacey Antoinette Kudoto nővér eltűnt. Hajnali két óra volt. Az éjszaka csigalassúsággal telt. Nem mintha amúgy jól kezdődött volna. Miután összetűzött Paulsonnal a kantinban, Grey visszatért a barakkokba, a szobájába. Még két órája volt műszakkezdésig, így aztán bőven volt ideje elgondolkodni azon, amit Paulson mondott Jackről és Samről. Ennek egyetlen előnye az volt, hogy egy kicsit elvonta a figyelmét arról a másik dologról, a fura visszhangról a fejében, de így sem volt kellemes ott ücsörögni és aggodalmaskodni. Háromnegyed tízkor, amikor már alig fért a bőrébe, felvette az anorákját, és átment a síházba. A parkolót megvilágító fényekben megengedett magának még egy utolsó cigarettát. Mohón szívta le a füstöt, és látta, amint pár orvos és laboráns a műtős ruhára húzott nagy télikabátban kilép az épületből, beszáll az autójába, és elhajt. Még csak nem is intettek neki. A bejárati ajtónál a padló síkos volt az olvadt hótól. Grey leverte csizmájáról a havat, és a pulthoz lépett, ahol az őr elvette a jelvényét, odatette a leolvasó készülékhez, majd intett neki, hogy mehet a lifthez. Odabent megnyomta a hármas gombot. – Várjon meg. Grey gyomra összeszorult: Richards volt az. Egy pillanattal később fürgén lépett be a fülkébe, orkándzsekije még a kinti levegő hidegét árasztotta magából. Megnyomta a kettes gombot, és az órájára pillantott. 109

– Grey, hol a faszban volt ma reggel? – Elaludtam. Az ajtók becsukódtak, és a fülke lassan süllyedni kezdett. – Azt hiszi, vakáción van? Úgy gondolja tán, hogy akkor jelenik csak meg, amikor kedve tartja? Grey megrázta a fejét, és lesütötte a szemét. Már a férfi hangjának hallatán is megfeszült a feneke, mint amikor ökölbe szorul egy kéz. Szó se lehetett róla, hogy ránézzen. – Nem. – Ez az összes mondanivalója? Grey érezte, hogy az idegességtől izzadni kezd, és avas bűz árad belőle, mint amikor a hagymát túl sokáig hagyják a hűtőszekrény zöldségrekeszében. Valószínűleg Richards is érezte. – Azt hiszem. Richards húzta az orrát, és nem szólt semmit. Grey tudta, hogy éppen arról dönt, mitévő legyen. – Két műszakot levonok a fizetéséből. Az ezerkétszáz dollár – mondta végül Richards maga elé nézve. Az ajtó kinyílt a kettes szinten. – És nehogy még egyszer előforduljon – figyelmeztette. Richards kiszállt a liftből, és nagy léptekkel távozott. Amikor az ajtó becsukódott Richards mögött, Grey rájött, hogy egészen addig visszafojtotta a lélegzetét. Ezerkétszáz dollár – ez fájt. Ráadásul Grey igencsak ideges lett Richards láttán, különösen a kis beszéd után, amit Paulson tartott a kantinban. Az jutott eszébe, hogy talán tényleg történt valami Jackkel és Sammel, és nem csak egyszerűen meglógtak. Eszébe jutott a táncoló piros fény a mezőn. Igen, bizonyára igaz volt: valami történt, és Richards ráirányította azt a fényt Jackre és Samre. Kinyílt az ajtó a hármas szinten, és láthatóvá vált a két katona, akik a biztonságiak narancssárga karszalagját viselték. Ez a szint már mélyen a föld alatt volt, és ettől először mindig egy kicsit klausztrofóbiásán érezte magát. A pult fölött nagy tábla hirdette: ILLETÉKTELENEKNEK BELÉPNI TILOS. BIOLÓGIAI ÉS NUKLEÁRIS SZEMPONTBÓL VESZÉLYES ÖVEZET. ENNI, INNI, DOHÁNYOZNI TILOS. HA AZ ALÁBBI TÜNETEK KÖZÜL BÁRMIT ÉSZLEL, JELENTSE AZ ÜGYELETES TISZTNEK. Ezután felsorolták egy súlyos emésztési zavar tüneteit: láz, hányás, dezorientáltság, rohamok. Odaadta a jelvényét a Davis nevű őrnek, aki elvette, és a leolvasó készülék alá tartotta anélkül, hogy a képernyőre nézett volna. – Hé, Grey, van egy viccem a maga számára. Hány figyelemzavaros gyerek kell egy villanykörte becsavarásához? – Nem tudom. – „Hé, van kedvetek biciklizni?” – Davis nevetett, és a térdét csapkodta. A másik katona a homlokát ráncolta; Grey úgy látta, hogy ő sem értette a viccet. – Nem érti? – Mert szeret biciklizni? – Persze, hogyne, mert szeret biciklizni. Hát mert figyelemzavara van, és ez azt jelenti, hogy nem tud figyelni. – Ja, most már értem. – Ez egy vicc, Grey. Nevetnie kéne. – Vicces – bökte ki Grey. – Na de most már mennem kell dolgozni. – Jól van – Davis nagyot sóhajtott. – Nehogy elsiesse a dolgokat. Grey Davis társaságában visszalépett a liftbe. Davis nyakában egy hosszú ezüstszínű kulcs lógott, amit most levett, és betette a négyes gomb melletti lyukba. – Mulasson jól odalent – mondta Davis. – Én csak takarítok – felelte Grey idegesen. Davis összevonta a szemöldökét, és megrázta a fejét. – Nem akarok róla tudni semmit. A négyes szint öltözőjében Grey kibújt az overalljából, és műtős ruhát vett föl. Két másik férfi is volt bent, szintén gondozók, az egyik neve Jude, a másiké Ignacio. A falon lévő nagy táblára volt 110

felírva az aktuális műszak munkabeosztása. Mindenki átöltözött anélkül, hogy egy szót váltottak volna egymással, aztán kiléptek a helyiségből. Grey szerencsés volt: mindössze a folyosókat kellett felmosnia, és a szemetet kivinnie, aztán a műszak hátralévő részében pesztrálhatta a Nulladikat, és nézhette, eszik-e valamit. Kivette a tároló szekrényből a felmosót meg a tisztítószereket, és munkához látott; éjfélre végzett is. Aztán odament az első folyosó végében lévő ajtóhoz, lehúzta a kártyáját a leolvasó készülékben, és belépett. A körülbelül hat négyzetméteres helyiség üres volt. Baloldalt egy két szakaszból álló légzsilip vezetett az elkülönítő kamrába. Azon átjutni legalább tíz perc volt, és visszafelé még több, mert akkor le is kellett zuhanyozni. A légzsiliptől jobbra volt a vezérlőpult, rajta sok kijelző, gomb meg kapcsoló, de hogy ezek mire szolgálnak, arról Greynek fogalma sem volt, és nem is volt szabad hozzájuk nyúlnia. Fölötte a fal sötét biztonsági üvegből készült, azon át lehetett rálátni a kamrára. Grey helyet foglalt a vezérlőpultnál, és ellenőrizte az infrakamerát. A Nulladik a sarokban kuporgott, távol a zsilipkaputól, ami nyitva maradt, amikor az előző műszak bevitte a nyulakat. A horganyzott talicska még ott volt a szoba közepén, rajta a tíz nyitott ketrec. Három nyúl még bent volt, és ahogy Grey körülnézett, látta, hogy a többi mind szerteszét kószál, érintetlenül. Nem sokkal éjjel egy óra után kinyílt a folyosóra vezető ajtó, és az egyik technikus lépett be, egy nagydarab, Pujol nevű, spanyol-amerikai férfi. Biccentett Greynek, és ránézett a monitorra. – Még mindig nem eszik? – Nem. Pujol megjelölt valamit a kézi számítógépe képernyőjén. Azok közé tartozott, akiknek olyan az arcbőrük, hogy hiába borotválkoznak, akkor is úgy tűnik, mintha borotválatlanok lennének. – Eszembe jutott valami – mondta Grey. – Az mitől van, hogy nem eszik meg a tizediket? – Honnan tudjam? – vont vállat Pujol. – Lehet, hogy későbbre tartalékolják. – Volt egy kutyám, az is ugyanezt csinálta – tette hozzá kérdezés nélkül Grey. – Aha – mondta Pujol megvonva széles vállát, miközben tovább jelölgetett a kézi számítógépén. Ez az információ nem jelentett számára semmit. – Hívja a laboratóriumot, ha az alany evésre adná a fejét. Miután Pujol távozott, Grey arra gondolt, bárcsak feltett volna legalább néhányat a többi kérdés közül, amik foglalkoztatták. Például, hogy miért nyulakat adnak nekik, és hogyan képes a Nulladik olykor a mennyezethez tapadni, vagy mitől van az, hogy Greynek már attól is bizseregni kezd a bőre, hogy csak ott ül. Mert a Nulladik esetében így állt a dolog, sokkal inkább, mint a többinél; a Nulladikkal úgy érezte, hogy egy valós személy van a szobában. A Nulladiknak volt agya, és azon érződött, hogy működik. Még öt óra volt hátra. A Nulladik egy centit sem mozdult, amióta Grey bement, de az infrakamera alatt olvasható adatok szerint a szívfrekvenciája százkettő ütés per perc volt, azaz ugyanannyi, mint amikor mozgásban volt. Grey azt kívánta, bárcsak eszébe jutott volna, hogy hozzon valami olvasnivalót vagy esetleg egy keresztrejtvényfüzetet, amivel ébren tartja magát, de Paulson annyira felizgatta, hogy megfeledkezett róla. Szeretett volna elszívni egy cigarettát is. Sokan a klotyóban dohányoztak suttyomban, és nemcsak a gondozók, hanem a technikusok meg egy-két orvos is. De ez volt a közmegegyezés: ha mindenképp kellett, és nem tartott tovább öt percnél, lehetett ott dohányozni. Grey azonban nem akart kockáztatni Richardsnál a liftben történt összetűzésük után. Hátradőlt a székben. Még öt óra volt hátra. Lehunyta a szemét. Grey. Grey szeme felpattant; felült a székben. Grey. Nézzen rám. Mintha egy hangot hallott volna, és mégsem. A szavak a fejében voltak, kicsit úgy, mintha olvasna valamit; valaki más formálta meg őket, de az ő hangján. – Ki az? A képernyőn ott izzott a Nulladik alakja. Fanningnek hívtak. Aztán Grey meglátta a várost, mintha valaki kinyitott volna egy ajtót a fejében. Egy lüktető fényű nagyváros; akkora volt a fényár, mintha az éjszakai égbolt a földre hullott volna, és 111

beburkolta volna az összes épületet, hidat és utcát. Aztán belépett az ajtón, és érezte, hogy hol van, érezte a hideg úttest keménységét a lába alatt, a kipufogókból áradó mocskot és a kő szagát, ahogy a téli levegő megtalálta az útját az épületek között, és így mindig fújt egy kis szellő. De ez a város nem Dallas volt, ebben a városban ő még nem járt; tél volt, valamikor régen. Egyik fele ott ült a vezérlőpultnál a négyes szinten, de a másik fele ezen a másik helyen volt. Tudta, hogy a szeme lecsukódott. Haza akarok menni. Vigyen haza, Grey. Tudta, hogy egy főiskolát lát, bár hogy miből gondolta, arról fogalma sem volt. És honnan tudta, hogy a város New York, amikor életében soha nem járt ott, csak képeken látta, és hogy a körülötte lévő épületek egy egyetemhez tartoztak? Irodák, előadótermek, kollégiumok és laboratóriumok. Egy gyalogúton ment, illetve nem egészen, de valamiképp mégis haladt rajta, és közben emberek siettek el mellette. Nézze őket. Nők voltak. Fiatal nők vastag gyapjú kabátokba bugyolálva, sáljuk szorosan a nyakuk köré tekerve. Némelyikük kalapot is húzott a fejébe, dús hajuk selyemkendőként omlott szabályos, gömbölyű vállukra a hideg, téli New York-i levegőben a fejüket összepréselő kupola alól. Szemük élettel telve csillogott. Nevettek, könyveket vittek a hónuk alá csapva vagy lapos mellükhöz szorítva, és élénk hangon beszélgettek egymással, bár hogy pontosan miről, azt Grey nem tudta kivenni. Hát nem gyönyörűek, Grey? De igen, gyönyörűek. Hogy lehet, hogy ezt eddig nem tudta? Ugye érzi az illatukat, amikor elmennek maga mellett? Soha nem unok bele. Amikor elhaladnak, megédesedik mögöttük a lég. Régebben egyszerűen megálltam, és beszívtam az illatos levegőt. Maga is érzi, ugye, Grey? Mint a fiúk. – A fiúk. Emlékszik a fiúkra, ugye, Grey? Persze hogy emlékezett a fiúkra. Mentek haza az iskolából, izzadtak a hőségben, hátizsák csüngött a vállukról, nedves ingük a testükhöz tapadt; emlékezett izzadság- és szappanszagú hajukra és bőrükre, meg a nedves félkörre a hátukon, ahol a hátizsák az inghez nyomódott. És arra a bizonyos fiúra is emlékezett, aki hátul kullogott. Befordult egy keresztutcába, hogy a legrövidebb úton menjen haza az iskolából: bőrét nap barnította, fekete haja a tarkójához tapadt. Szemét lesütve ment, és valami játékot játszott a járdán lévő repedésekkel, úgyhogy először nem is vette észre Greyt. A kisteherautó lassan haladt mögötte, aztán megállt. Milyen magányosnak tűnt… Szeretni akarta őt, ugye, Grey? Azt akarta, hogy érezze ezt a szeretetet, igaz? Valami nagy, szunnyadó dolog kezdett életre kelni benne. A régi Grey. Félelmében elszorult a torka. – Nem emlékszem. De emlékszik, csak valamit műveltek magával, Grey. El akarták venni azt a részét, ahol a szeretet lakozik. – Én nem… én nem tudom… De még nem veszett el, csak rejtve van, Grey. Tudom, mert ez a rész bennem is rejtve volt, mielőtt azzá váltam, ami vagyok. – Azzá vált, ami. Maga és én ugyanolyanok vagyunk. Tudjuk, mit akarunk, Grey. Szeretetet adni, szeretetet érezni. Lányok vagy fiúk, az most teljesen mindegy. Szeretni akarjuk őket, mert szükségük van arra, hogy szeressék őket. Akarja, Grey? Akarja újra érezni? És akkor rájött, hogy akarja. – Igen, akarom. Haza kell mennem, Grey. Magammal akarom vinni, és megmutatni. Grey lelki szemei előtt megint megjelent a város. New York egy pillanat alatt teljesen körülvette őt, zsongva és zsibongva; a nagyváros köveiben és tégláiban rejlő energia a láthatatlanul összekapcsolódó vonalak mentén átáramlott a talpába. Sötét volt, ő pedig úgy érezte, hogy ez 112

csodálatos, és ő a sötétséghez tartozik, amely leáradt a torkán, bele a tüdejébe, és ő szépen, csöndesen belefulladt. Egyszerre csak mindenhol volt és sehol, nem a táj fölött röpült, hanem a tájon át, ki-be, belélegezve a sötét várost, ami pedig őt lélegezte be. Aztán meglátta a lányt. Egyedül ment az iskolaépületek közötti gyalogúton – egy kollégium, benne nevető diákok; egy könyvtár, benne halk folyosók és zúzmarás, széles ablakok; egy üres iroda, ahol egy magányos takarító a The Supremes együttest hallgatta egy fejhallgatón, és lehajolt, hogy kiöblítse a felmosót a kerekes vödörben. Grey mindent tudott, hallotta a nevetést és a csöndes tanulás hangjait, meg tudta számolni a könyveket a polcokon, hallotta, ahogy a vödrös nő az I Hear a Symphony című dal szövegét dúdolja – és látta az ösvényen vele szembejövő lány magányos, élettől lüktető, vibráló alakját. Egyenesen felé sétált vastag kabátjában, fejét a szél miatt lehajtotta, nyakát kissé behúzta a válla közé – valamit tartott a karjában. Hazafelé igyekezett, teljesen egyedül. Sokáig maradt ki – azt a könyvet tanulmányozta, amit most a melléhez szorított –, és most félt. Grey tudta, hogy van valami mondandója a lány számára, mielőtt elillanna. Ez tetszik magának, ugye? Megmutatom. Felemelkedett, aztán lecsapott rá… Szeresse őt, Grey. Tegye magáévá. Ekkor hányingere lett. Előrebillent a székén, és gyomra egyetlen görcsös összehúzódásával annak teljes tartalmát a padlóra hányta: a salátát, a levest, a céklasalátát, a krumplipürés golyókat meg a sonkát. Feje a térde között volt, ajkán ott csüngött az odatapadt köpet. Mi a franc? Mi az isten? Fölegyenesedett. Gondolatai kezdtek kitisztulni. A négyes szinten volt, és valami történt, de nem emlékezett, micsoda. Egy borzasztó álmot látott, amiben röpült. Az álomban evett is valamit, és az ízt még mindig ott érezte a szájában: olyan volt, mint a vér. És aztán hirtelen okádott. Okádás, gondolta, és liftezni kezdett a gyomra – ez rosszat jelent. Nagyon-nagyon rosszat. Tudta, mire kell ügyelnie. Hányás, láz, görcsök, de még egy váratlan, nagy tüsszentés is. Mindenhol ott lógtak a táblák: nemcsak a síházban, hanem a barakkokban, az étteremben, sőt még a klotyókban is: HA AZ ALÁBBI TÜNETEK KÖZÜL BÁRMIT ÉSZLEL, AZONNAL JELENTSE AZ ÜGYELETES TISZTNEK… Eszébe jutott Richards meg a kis táncoló fény, és Jack meg Sam. Ó, a fészkes fenébe! Gyorsan kellett lépnie. Senki nem találhatta meg a nagy okádéktócsát a padlón. Próbálta nyugtatni magát. Csak nyugi, Grey. Megnézte az óráját: egy perccel múlt fél három. Szó se lehetett róla, hogy még három és fél órát várjon. Talpra ugrott, megkerülte a hányást, és halkan kinyitotta az ajtót. Gyorsan végigpillantott a folyosón: nem látott egy lelket se. A tempó volt a lényeg; gyorsan végezni kell, aztán söprés. A kamerákkal nem kell törődni, ebben valószínűleg igaza volt Paulsonnak – hogyan is nézné őket valaki éjjel-nappal, minden percben. A takarítószeres szekrényből kivett egy felmosót, a mosogatónál megtöltött egy vödröt, és hipót öntött hozzá. Ha valaki meglátja, azt mondhatja neki, hogy kiöntött valamit, egy doboz üdítőt vagy egy csésze kávét. Ilyesmiket ugyan nem volt szabad behozni, de az embereknél mégis volt. Kiöntött egy doboz üdítőt. Rendkívül sajnálja. Ezt mondta volna. És igazán hányingere sem volt, legalábbis nem olyan, amilyenről a feliratok szóltak. Izzadni izzadt ugyan, de az csak a riadalomtól volt, ezt a teste félreérthetetlen módon közölte vele. Figyelte, hogyan telik meg a klórszagú vödör, aztán kivette a mély mosogatótálcából. Valami mástól rókázott, valamitől, amit álmodott. Még mindig érezte a szájában, és nemcsak az ízt – ami nagyon meleg volt, ragadós és édes, és mintha bevonatot képzett volna a nyelvén, a torkán és a fogain –, hanem azt is, ahogy a puha hús engedett állkapcsa szorításának, és feltört a nedv, mintha egy rohadt gyümölcsbe harapott volna. Letépett néhány méternyi papírtörülközőt az adagoló automatából, kivett egy veszélyes hulladék tárolására szolgáló zacskót meg egy pár kesztyűt a szekrényből, és visszacipelte az egészet a szobába. A hányás túl nagy volt ahhoz, hogy egyszerűen fel lehessen mosni, úgyhogy letérdelt, és minden tőle telhetőt megtett, hogy felitassa a törülközőkkel. A nagyobb darabokat összekapirgálta, és a kezével szedte föl, aztán az egészet belerakta a zacskóba, amit szorosan bekötözött, majd körökben haladva felmosta a padlót a hipós vízzel. A papucsára is ráragadt valami, azt is letörölte. Közben megváltozott a szájíze, mintha valami romlottat evett volna. Barnamedve jutott eszébe, neki 113

volt néha ilyen a lehelete. Ez volt az egyetlen rossz vele kapcsolatban. Visszatért a lakókocsiba, és odadugta a pofáját Greyéhez, ami bűzlött a közutakon egy hete elpusztult állatoktól; közben kutya módjára mosolygott, fogínyét hátrahúzva az őrlőfogaknál. Lévén Barnamedve csak egy kutya, Grey nem róhatta ezt föl neki, bár egy csöppet sem kedvelte ezt a szagot, és most sem tetszett neki, hogy a saját szájából áradt. Gyorsan átvette a ruháját az öltözőben, besüllyesztette a műtős ruháját a szennyeskosárba, és lifttel felment a hármas szintre. Még mindig Davis volt ott, hátradőlve ült a székén, lábát a pultra támasztva. Valami folyóiratot olvasott, miközben csizmáját a fülében szóló dal ütemére mozgatta. – Nem is tudom, miért nézegetem ezt egyáltalán – mondta Davis hangosan a zene miatt. – Mi értelme? Soha többé nem jutok le erről a jéghegyről. Davis letette lábát a padlóra, és feltartotta a folyóiratot, hogy Grey lássa a borítót: két összefonódó pucér nő, szájuk nyitva, nyelvük hegye épp összeért. Grey hússzeleteknek látta a nyelvüket, amiket a hentespultnál a jégre szoktak tenni. A látványtól megint hányinger kezdte környékezni. – Ó, igaz is – mondta Davis, amikor meglátta Grey arckifejezését. Kiszedte a fülhallgatót a füléből. – Maguk nem szeretik az ilyesmit, bocsánat – folytatta, majd előredőlt, és fintorgott. – Apám, maga bűzlik. Mi ez? – Azt hiszem, valami rosszat ehettem – mondta Grey óvatosan. – Gondoltam, egy kicsit lefekszem. Davis riadtan rándult össze, és hátrébb tolta a székét, megnövelve a köztük lévő távolságot. – Na, ne mondjon ilyeneket. – Esküszöm, ez minden. – Jézus Mária, Grey – nyílt tágra a rémülettől a katona szeme. – Mit próbál nekem beadni? Láza is van meg ilyesmi? – Csak rókáztam, ez minden. A budiban. Valószínűleg túl sokat ettem. Egy kicsit le kell dőlnöm. Davis egy másodpercig gondolkodott, és idegesen mustrálta Greyt. – Hát láttam már, ahogy eszik, sőt mindnyájukat. Nem kéne ilyen mohón lapátolni. Mindenesetre nem néz ki túl jól, annyit mondhatok. Sőt, ne vegye zokon, de szarul néz ki. Be kéne szólnom. Grey tudta, hogy akkor lezárnák az egész szintet, ami azt jelenti, hogy Davis is lent ragadna. Ami őt illeti, azt nem tudta, mi történne vele, de gondolni se mert rá. Abban biztos volt, hogy nem beteg, de valami mégse stimmelt vele. Álmodott régebben is rosszat, de olyat még nem, amitől okádott volna. – Egészen biztos benne? – unszolta Davis. – Elmondaná, ugye, ha valami nem stimmelne? Grey bólintott. Egy izzadságcsepp pergett le a felsőtestén. – Apám, micsoda szar nap – sóhajtott Davis lemondón. – Rendben, várjon – azzal odadobta Greynek a liftkulcsot, és levette az adóvevőjét az övéről. – Csak hogy ne mondhassa, hogy soha nem tettem magáért semmit. – Beleszólt a beszélőbe. – Itt az őr a hármas szintről. Szükségünk van valakire, aki felváltja az egyik embert… De Grey nem várta végig a beszélgetést. Beszállt a liftbe, és már ment is.

114

TIZENEGY Valahol az oklahomai Randall városától nyugatra, néhány kilométerrel délre a kansasi határtól Wolgast úgy döntött, hogy feladja magát. Egy autómosóban várakoztak egy aszfalt burkolatú vidéki út mellett, aminek a számát már rég elfelejtette. Nemsokára megvirrad; Amy mélyen aludt a Tahoe hátsó ülésén, összegömbölyödve, mint egy állatkölyök. Wolgast három órán át száguldott, miközben Doyle a GPS alapján mondta, hogy merre menjen. Mögöttük a távolban fények villództak, amelyek kanyarodáskor rövid időre eltűntek, de aztán újra a nyomukba szegődtek. Nem sokkal múlt éjjel kettő, amikor Wolgast meglátta az autómosót. Gondolta, megpróbálkozik, és lehúzódott. Ültek a sötétben, és hallgatták a tovaszáguldó járőrkocsikat. – Szerinted meddig várjunk? – kérdezte Doyle. Már nem hetvenkedett. – Várjuk meg, amíg egy kicsit eltávolodnak. – De azalatt van idejük úttorlaszokat állítani az államhatáron. Vagy visszafordulni, amikor rájönnek, hogy elvesztették a nyomunkat. – Ha van jobb ötleted, ki vele. – Igazából nincs – felelte Doyle pillanatnyi gondolkodás után. A szélvédőre lógó mosóhengerektől még szűkebbnek tűnt a hely az autóban. Miközben ott ücsörögtek, Wolgast azt várta, hogy az autómosó egyszer csak megtelik fénnyel, és megszólal egy zsaru kierősített hangja, hogy kezüket feltartva jöjjenek ki. De nem így történt. Volt már térerő, de a jel analóg volt, és nem tudta kódolni az információt, úgyhogy nem volt módjuk senkivel se közölni, hogy hol vannak. – Idehallgass – mondta Doyle. – Ne haragudj azért, ami a vurstliban történt. Wolgast túl fáradt volt ahhoz, hogy belemenjen, ráadásul már olyan távolinak tűnt az egész. – Spongyát rá. – Tudod, az az igazság, hogy nagyon szeretem a munkám. Az Irodát meg mindent. Mindig is ezt akartam csinálni, semmi mást – azzal vett egy nagy levegőt, és elkent egy páracsöppet az ablakon. – Szerinted mi lesz? – Nem tudom. – De tudod – mondta csípősen Doyle, és összevonta a szemöldökét. – Igazad volt azzal a Richards nevű fickóval kapcsolatban. Az autómosó ablakai kezdtek kivilágosodni. Wolgast megnézte az óráját: nemsokára hat. Annyit vártak, amennyit csak lehetett. Amikor elfordította a slusszkulcsot, és kitolatott az autómosóból, Amy fölébredt. Felült, megdörzsölte a szemét, és körülnézett. – Éhes vagyok – közölte. – Mi legyen? – fordult Wolgast Doyle-hoz. Doyle habozott; Wolgast látta, ahogy megformálódik benne a gondolat. Tudta, hogy valójában mit akar mondani: hogy vége. – Felőlem. Wolgast megfordult az autóval, és visszaindult abba az irányba, ahonnan jöttek, Randall városába. A mindössze fél tucat háztömbből álló főutcában szinte semmi nem volt. Az elhagyatottság hangulata lengte be az utcát; a legtöbb ablak be volt fedve papírral, vagy szappannal kenték be. Valószínűleg van valahol nem messze egy nagyáruház – gondolta Wolgast –, abból a fajtából, ami rövid úton leradírozza a térképről az olyan kisvárosokat, mint Randall. A tömb végén egy ablakból fény szűrődött ki a járdára, és a járdaszegély mellett fél tucat kisteherautó parkolt. – Ott megreggelizünk – jelentette be. 115

A vendéglő egyetlen, keskeny helyiségből állt. Az álmennyezet megfeketedett a hosszú évek alatt rárakódott cigarettafüsttől és zsírgőztől. Az egyik oldalon egy hosszú pult állt, a másikon párnázott, magas támlájú bokszok sorakoztak. A levegőben főtt kávé és sült vajas golyók illata terjengett. Széles vállú, farmeros, munkásinget viselő férfiak görnyedtek a pult fölé. Tojást ettek, és kávét ittak. Wolgasték egy hátsó bokszban ültek le. A középkorú, széles csípőjű, tiszta, szürke szemű pincérnő kávét hozott, meg az étlapokat. – Mit hozhatok önöknek, uraim? Doyle azt mondta, nem éhes, és marad a kávénál. Wolgast fölnézett a kitűzhető névkártyát viselő nőre: LUANNE. – Mit ajánl, Luanne? – Minden megteszi, ha az ember éhes – mosolygott diplomatikusan a nő. – A puliszka nem rossz. – Az jó lesz – bólintott Wolgast, és visszaadta az étlapot. – És az apróságnak? – fordult a nő Amy felé. – Mit kérsz, kicsikém? – Palacsintát – nézett föl Amy az étlapból. – És egy pohár tejet – tette hozzá Wolgast. – Máris hozom – mondta a nő. – Ízleni fog a palacsinta, kicsikém. A szakács különlegesen tálalja. Amy behozta a hátizsákját is. Wolgast elkísérte a női mosdóhoz, és mondta neki, hogy mosakodjon meg egy kicsit. – Akarod, hogy bemenjek veled? – kérdezte, mire Amy megrázta a fejét. – Mosd meg az arcod és a fogad, és fésüld meg a hajad is. – Még mindig az orvoshoz megyünk? – Nem hiszem. Meglátjuk – azzal visszatért az asztalhoz. – Idehallgass – mondta halkan Doylenak. – Nem akarok beleszaladni egy úttorlaszba. Abból baj lehet. Doyle bólintott. Világos volt, Wolgast mire gondol. Ha ott az az óriási tűzerő, bármi megtörténhet; egyszer csak arra eszmélnek, hogy a Tahoe-t szitává lőtték, és mind meghaltak. – Mit szólsz a Wichita Falls-i kerületi irodához? – Túl messze van. Nem tudom, hogy jutnánk el odáig. És szerintem ezen a ponton mindenki le fog minket tagadni. Ez az egész nem hivatalos. Doyle a kávéscsészéjébe bámult, arca megnyúlt és elkínzott volt. Wolgast értette, miért, és együtt érzett vele: nem erről volt szó, amikor titkos ügynöknek állt. – Aranyos a kislány – mondta Doyle. Nagy levegőt vett, és az orrán át fújta ki. – Bassza meg. – Szerintem jobban járunk a helyi rendőrökkel. De hogy te mit teszel, arról te döntesz. Odaadom a kulcsokat, ha gondolod. Én el fogok nekik mondani mindent, amit tudok. Szerintem ez az egyetlen esélyünk. – Úgy érted, Amy egyetlen esélye – Doyle nem vádlón mondta ezt, pusztán közölte, mint egy tényt. – Igen, az ő egyetlen esélye. Mire Amy visszaért a mosdóból, az ételüket is kihozták. A szakács úgy tálalta a palacsintát, hogy úgy nézzen ki, mint egy bohóc arca; egy flakonból tejszínhabot nyomott rá, a szemét és a száját pedig kirakta áfonyából. Amy az egészet leöntötte juharszörppel, és nekiesett, felváltva harapva a palacsintából, és kortyolva a tejből. Jó volt nézni, ahogy eszik. Amikor végeztek, Wolgast fölállt az asztaltól, és hátrament a mosdók előterébe. Nem akarta használni a mobilját, amit különben is otthagyott a Tahoe-ban, viszont látott ott egy érmés telefont, egy igazi relikviát. Lila denveri számát tárcsázta rajta; hosszan csöngött, de nem vette föl senki. Amikor bekapcsolt az üzenetrögzítő, letette, mert nem jutott eszébe semmi, amit rámondhatna. És ha David hallgatja le az üzenetet, úgyis egyszerűen letörli. Amikor visszatért, a pincérnő éppen szedte le az asztalukat. Wolgast elvette a számlát, és a pénztárgéphez lépett, hogy fizessen. – Van itt valahol a környéken rendőrőrs, seriffiroda, vagy valami ilyesmi? – kérdezte a nőtől, miközben odaadta neki a pénzt.

116

– Három tömbbel odébb – felelte a nő, és becsúsztatta a pénzt a kasszába. A fiók csöngött, ahogy bevágta. – De nem kell olyan messzire menniük. Kirk, aki amott ül, seriffhelyettes. Igaz-e, Kirk? – Ej, szűnj már meg, Luanne. Nem látod, hogy eszem? Wolgast végignézett a pulton. A férfi, Kirk egy tál bundás kenyérnek készült éppen nekilátni. Arcán petyhüdt, kezén cserzett volt a bőr. Úgy volt öltözve, mint egy civil, testhezálló, de kényelmes farmerja beékelődve a hasa alá, zsírfoltos dzsekijének színe az elégett pirítósét idézte. Mivel egy ilyen kisvárosban élt, valószínűleg egyszerre három különböző munkája is volt. Wolgast odalépett hozzá. – Szeretnék bejelenteni egy emberrablást. – Miről beszél? – fordult meg a férfi a bárszéken. Megtörölte a száját egy szalvétába, és kétkedve nézett Wolgastra. Arca borotválatlan volt, lehelete sörszagú. – Látja azt a lányt ott? Ő az, akit mindenki keres. Gondolom, hallott már a dologról a rendőrségi hírforrásokból. – A fenébe! – pillantott a férfi Amyre, aztán megint Wolgastra. A szeme kitágult. – Csak viccel, ugye? A homeri ügy? – Igaza van – mondta Luanne élénken, majd Amyre mutatott. – Láttam a hírekben, ő az a lány. Te vagy az, ugye, aranyom? – Az istenit neki – mondta Kirk, és felállt. A helyiség elcsöndesedett; mindenki rájuk figyelt. – A zsaruk mindenütt őt keresik. Hol találták meg? – Igazából mi vittük el őt – magyarázta Wolgast. – Mi vagyunk az emberrablók. A nevem Wolgast, a társamé meg Doyle. Az FBI-tól vagyunk. Köszönj, Phil. – Jó napot – intett Doyle fásultan a bokszból. – Hogyan? Az FBI-tól? Wolgast előhúzta az igazoló okmányait, és a pultra tette őket, hogy Kirk is lássa. – Nehéz elmagyarázni. – És maguk vitték el a lányt. Wolgast elismételte, hogy így igaz. – Szeretnénk magunkat megadni önnek. Amennyiben már végzett a reggelijével. A pultnál ülő férfiak közül valaki felvihogott. – Ó, már végeztem – mondta Kirk. Még mindig a kezében lévő igazoló okmányokat tanulmányozta, mintha nem akarna hinni a szemének. – Megőrülök. Szentséges isten. – Ugyan, Kirk – mondta a másik férfi nevetve. – Tartóztasd le őket, ha ezt akarják. Emlékszel, hogyan kell csinálni, ugye? – Csak ne olyan sietősen, Frank. Gondolkodom – Kirk zavartan nézett Wolgastra. – Bocs, de már egy ideje nem volt ilyesmivel dolgom. Főként kutat ások. Nem sok dolog történik errefelé, legföljebb néhány részeg garázda van, de az esetek felében az is én vagyok. Még bilincsem sincs meg ilyenek. – Semmi gond – mondta Wolgast. – Majd adunk kölcsön. Wolgast mondta neki, hogy kobozza el a Tahoe-t, de Kirk azt felelte, hogy azért majd később visszajön. Átadták a fegyvereiket, majd mindannyian bezsúfolódtak Kirk kisteherautójának a vezetőfülkéjébe, és elmentek a három tömbbel odébb lévő városházáig. Ez egy kétszintes téglaépület volt, a főbejárat fölött nagy betűkkel ott állt az évszám: 1854. A nap már fölkelt, tompa, fakó fényben fürdetve a várost. Amikor kiszálltak a teherautóból, Wolgast meghallotta a közeli, rügyező nyárfacsoportból fölcsendülő madárdalt. Megkönnyebbült, és most vidámnak és boldognak érezte magát. A városházához vezető rövid szakaszon, a teherautó vezetőfülkéjébe préselődve, Amy az ölében feküdt. Amikor kiszálltak, Wolgast letérdelt elé, és kezét a vállára tette. – Azt szeretném, hogy tedd azt, amit ez a bácsi mond, akármi is az, rendben? Engem be fog zárni egy cellába, és egy darabig valószínűleg nem találkozunk. – Veled akarok maradni.

117

Wolgast látta, hogy könny tolul Amy szemébe, és maga is úgy érezte, hogy a sírás fojtogatja. De tudta, hogy helyesen cselekszik. Az oklahomai rendőrség nagyon hamar elözönli a helyet, mihelyst Kirk beszól, hogy nyakon csípte őket, és akkor Amy már biztonságban lesz. – Tudom – mondta, és minden tőle telhetőt megtett, hogy mosolyogjon. – Most már minden rendben lesz, megígérem. A seriffiroda az alagsorban volt. Kirk végül is, miután látta, milyen készségesek, nem bilincselte meg őket. Megkerülték az épületet, és egy oldalsó lépcsőn lementek egy alacsony mennyezetű helyiségbe. Volt bent két fémasztal, egy vitrin tele vadászpuskákkal, és a fal mellett iratszekrények sorakoztak. A szobát mindössze két, magasan lévő ablak világította meg, amelyek egy fedett, száraz levelekkel telefújt aknára néztek. Az iroda üres volt; a telefonos kisasszony csak nyolc órára jön, magyarázta Kirk, és felkapcsolta a villanyt. Ami meg a seriffet illeti, nem lehetett tudni, merre van. Valószínűleg autóval járja a vidéket. – Az igazat megvallva – mondta Kirk – még abban sem vagyok biztos, hogy fel tudom venni a jegyzőkönyvet. Jobb lesz, ha megpróbálom elérni őt telefonon. Megkérte Wolgastot és Doyle-t, hogy legyenek szívesek a cellában várakozni. Egyetlen cella volt ugyanis, az is nagyrészt tele kartondobozokkal, de azért még maradt nekik hely. Wolgast azt felelte, persze, természetesen. Kirk odavezette őket a cellához, kinyitotta az ajtót, ők pedig beléptek. – Én is be akarok menni a cellába – mondta Amy. – Ez a legfurcsább emberrablás, amiről valaha hallottam – ráncolta a homlokát hitetlenkedve Kirk. – Semmi gond – mondta Wolgast –, bejöhet. – Nem bánom – mondta Kirk pillanatnyi fontolgatás után –, várhat magával, legalábbis amíg ideér a sógorom. – Ő kicsoda? – John Price, a seriff. Kirk felhívta, és tíz perccel később egy testhezálló, khakiszínű egyenruhát viselő férfi lépett be az ajtón. Hosszú léptekkel átvágott az irodán, és egyenesen a cellához ment. Alacsony volt, fiúsan vékony és izmos; nem lehetett magasabb százhatvan centinél, még a cowboycsizmájával együtt se, ami egyébként nagyon különlegesnek nézett ki, mintha gyík vagy struccbőrből volna. Valószínűleg azért hordott csizmát, hogy egy kicsit magasabbnak látszódjon. – Mi a ménkű – mondta meglepően mély hangon. Kezét a csípőjén tartva végigpillantott rajtuk. Sietve borotválkozhatott, és megvághatta magát, mert most ott éktelenkedett egy kis papírdarab az állán. – Maguk FBI-ügynökök? – Így van. – Ez nem piskóta – mondta, majd Kirkhöz fordult. – Miért van a lány a cellában? – Azt mondta, be akar menni. – Jézusom, Kirk! Akkor sem engedhetsz be oda egy kisgyereket. Felvetted a jegyzőkönyvet? – Gondoltam, megvárlak vele téged. – Tudod, Kirk – sóhajtott Price ingerülten, a szemét forgatva –, kicsit lehetnél magabiztosabb. Már beszéltünk erről. Hagyod, hogy Luanne meg a többiek folyton izélgessenek – mondta. Amikor Kirk nem válaszolt, folytatta. – Nos, akár telefonálhatnánk is. Tudom, hogy égen-földön keresik őt – nézett Amyre. – Jól vagy, kislányom? Amy, aki a betonpadon ült Wolgast mellett, bólintott. – Azt mondta, be akar menni – ismételte Kirk. – Nem érdekel, mit mondott – mondta Price, miközben levett egy kulcsot az övéről, és kinyitotta a cellát. – Gyere, kislányom – fordult Amyhez, és nyújtotta a kezét. – A börtöncella nem neked való hely. Veszünk neked egy jégkrémet vagy ilyesmit. Kirk, hívd föl Mavist, jó? Mondd, hogy azonnal jöjjön, mert szükségünk van rá. Amikor ismét egyedül voltak, Doyle, aki elterpeszkedve ült a betonpadon, hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. – Az isten szerelmére – siránkozott. – Itt ülünk egy vidéki börtöncellában, ez teljesen abszurd.

118

Körülbelül fél óra telt el; közben Wolgast hallotta, amint Kirk és Price a szomszéd szobában arról beszélnek, mit tegyenek, kit hívjanak először. A rendőrséget? Az államügyészi hivatalt? Még a jegyzőkönyvet sem vették föl eddig. De nem baj, majd azt is fölveszik annak rendje és módja szerint. Wolgast hallotta, hogy nyílik az ajtó, aztán egy nő hangja hallatszott, aki Amyhez beszélt. Mondta neki, hogy milyen szép kislány, megkérdezte, hogy hívják a nyusziját, és hogy kér-e esetleg egy fagylaltot, mert a sarki bolt mindjárt nyit, és ő örömmel hozna neki. Minden pontosan úgy zajlott, ahogy Wolgast megjósolta, amikor ott ült a Tahoe-ban, az elsötétített autómosóban, és eldöntötte, hogy feladja magát. Örült, hogy megtette, meg is lepte, mennyire örül. A cella pedig – amiről úgy vélte, a sok közül az első az életében – nem is tűnt olyan rossznak. Azon töprengett, vajon így érzett-e Anthony Carter is, és vajon mondta-e magának, hogy mostantól fogva ilyen lesz az élete. Price a kulccsal a kezében odalépett a cellához. – A zsaruk úton vannak – mondta a sarkán hintázva. – Úgy hangzik, mintha valami nagy darázsfészekbe nyúltak volna – azzal bedobott a rácson két bilincset. – Gondolom, tudják, hogyan kell használni. Doyle és Wolgast megbilincselték magukat, majd Price kinyitotta a cellát, és visszavezette őket az irodába. Amy egy összecsukható fém széken ült, és hátizsákjával az ölében egy jégkrémszendvicset majszolt. Egy nagymama korú nő ült mellette zöld nadrágkosztümben, és egy színező könyvet mutatott neki. – Ő a papám – mondta Amy a nőnek. – Ő? – kérdezte a nő elfordítva a fejét. Sötét, rajzolt szemöldöke volt, a fejére pedig sisakszerűen borult hollófekete haja – egy paróka. Fürkészőn Wolgastra nézett. – Ez a bácsi itt a papád? – Ne törődjön vele – mondta Wolgast. – Igen, ő a papám – ismételte Amy. Hangjában komolyság és feddés csengett. – Papa, most azonnal mennünk kell. Price elővett egy ujjlenyomat-készítő készletet, közben a hátuk mögött Kirk fölállított egy vásznat, és beüzemelt egy fényképezőgépet, hogy elkészítse a rendőrségi fotókat. – Hogyhogy papa? – kérdezte Price. – Ez egy hosszú történet – bökte ki Wolgast. – Papa, most. Wolgast hallotta, hogy a háta mögött nyílik az irodába vezető ajtó. A nő fölemelte a fejét. – Segíthetünk? – Jó reggelt mindenkinek – mondta egy ismerős férfihang. Price éppen Wolgast jobb csuklóját fogta, és készült meghengergetni az ujjait a bélyegzőpárnán. Aztán Wolgast meglátta Doyle arckifejezését, és rájött, ki az. – Ez a seriffiroda? – kérdezte Richards. – Tyű, azok valódi fegyverek? És milyen sok! Hadd mutassak én is valamit. Wolgast még időben hátrafordult, így láthatta, ahogy Richards homlokon lövi a nőt. Egy lövéssel, közelről; a durranást elfojtotta a hosszú furatú hangtompító. A nő hátrabillent a székében, szeme nyitva, tekintete döbbent, parókája félrecsúszott. Mögötte a padlóra pálmalevél alakjában fröccsent a vér. Karjai felemelkedtek, aztán újra lehulltak, és úgy maradtak. – Bocs – mondta Richards, és egy kicsit maga is összerezzent. Megkerülte a pultot. A szobát a puskapor füstjének fanyar szaga töltötte meg. Price és Kirk földbe gyökerezett lábbal, leesett állal bámultak, arcukra kiült a félelem, vagy inkább a néma értetlenség. Mintha egy teljesen értelmetlen filmben találták volna magukat. – Hahó – mondta Richards, és célzott –, ne mozduljanak. Úgy… jó lesz. Óriási – azzal lelőtte őket is. Senki nem mozdult. Az egész valami különös, álomszerű lassúsággal történt, de egy pillanat alatt vége lett. Wolgast a nőre nézett, aztán a két földön heverő testre, Kirkre és Price-ra. Milyen meglepő volt a halál, milyen megmásíthatatlan és teljes, mennyire önmagáért való. A pultnál ülő Amy a halott nő arcára meredt, akitől néhány centire ült akkor, amikor Richards lelőtte. A nőnek nyitva maradt a szája, mintha éppen szólni készülne; vér folyt le a homlokán, bele arca mély 119

ráncaiba, és legyezőszerűen szétterülve, mint egy folyódelta. Amy még mindig markolta a félig megevett jégkrémszendvics olvadó maradványait; valószínűleg a szájában is maradt egy falat, és édes ízzel vonta be a nyelvét. Wolgastnak furcsa dolog jutott az eszébe: élete hátralévő részében a fagylalt íze ezt a képet fogja fölidézni Amyben. – Mi a fasz? – mondta Doyle. – Maga lelőtte őket! Price arccal zuhant a földre, és most ott hevert az íróasztal mögött. Richards letérdelt mellé, és végigtapogatta a zsebeit, majd amikor megtalálta a bilincsek kulcsait, odadobta őket Wolgastnak. Egykedvűen lóbálta meg a fegyverét Doyle irányába, aki a vadászpuskás vitrint szemlélte. – Én a maga helyében nem tenném – intette Richards, mire Doyle leült. – Ugye minket nem fog lelőni? – kérdezte Wolgast, miközben kiszabadította a kezét. – Még nem – mondta Richards. Amyt rázni kezdte a sírás. Wolgast odaadta a kulcsot Doyle-nak, fölvette a lányt, és magához szorította, mire Amy teste elernyedt. – Ne haragudj – ennyit tudott mondani, több nem jutott eszébe. – Ez nagyon megható – mondta Richards, miközben odaadta Doyle-nak a kis hátizsákot, amiben Amy cókmókja volt –, de ha nem indulunk most azonnal, még egy csomó embert le kell lőnöm, és ma reggel már épp eleget lövöldöztem. Wolgastnak eszébe jutott a kávézó. Lehet, hogy ott is mindenki meghalt. Amyt még mindig rázta a sírás; a férfi érezte, ahogy a lány könnyeitől átázik az inge. – Az isten verje meg, ő még csak egy gyerek. – Miért mondogatja ezt folyton mindenki? – vonta össze a szemöldökét Richards, aztán az ajtó felé intett a fegyverével. – Menjünk. A Tahoe odakint várt a reggeli fényben Price járőrkocsija mellett. Richards megmondta Doylenak, hogy vezessen ő, és hátraült Amy mellé. Wolgast teljesen tehetetlennek érezte magát; mindazok után, amiket tett, a több száz döntés után, amiket meghozott, most nem volt mit tenni – muszáj volt engedelmeskedni. Richards irányításával kihajtottak a városból egy nyílt térségre, ahol egy jelzés nélküli, karcsú, fekete törzsű helikopter várakozott. Amikor közeledtek, légcsavarja széles szárnyai elkezdtek forogni. Wolgast egyre közelebbről hallotta a szirénázást. – Szaporán – mondta Richards, és intett a fegyverével. Beszálltak a helikopterbe, és szinte rögtön a levegőbe emelkedtek. Wolgast magához szorította Amyt. Egy lidérces álomban érezte magát, egy szörnyű, elmondhatatlan álomban, amiben éppen mindent elvettek tőle, amire valaha vágyott az életében, és ő ezt kénytelen volt tehetetlenül végignézni. Álmodott már hasonlót korábban is; abban az álomban meg akart halni, de nem tudott. A helikopter meredeken bedőlt, és láthatóvá vált a felázott mező, azon túl pedig, a mező szélén a gyorsan haladó rendőrautók sora. Wolgast kilencet számolt. Richards mondott valamit a pilótának, és közben a kezével kifelé mutatott, mire a pilóta a másik irányba döntötte be a gépet, majd lebegve megállt. A járőrkocsik egyre közelebb értek, és már csak néhány száz méterre voltak a Tahoe-tól. Richards intett Wolgastnak, hogy vegyen fel egy fejhallgatót. – Ezt figyelje – mondta neki. Mielőtt Wolgast válaszolhatott volna, vakító fény villant, mintha egy óriási vakut hoztak volna működésbe; a helikopter megrázkódott, mintha tompa ütés érte volna. Wolgast átkarolta Amyt a derekánál, és úgy fogta. Amikor újra kinézett az ablakon, a Tahoe helyén már csak egy füstölgő lyukat látott, ami elég nagy volt ahhoz, hogy beleférjen egy ház. A fejhallgatón át hallotta Richards nevetését. Aztán a helikopter ismét megdőlt, felgyorsult, majd az utasait az ülésbe préselve magával vitte őket.

120

TIZENKETTŐ Wolgast biztosan tudta, hogy halott, és ezt el is fogadta, ugyanúgy, ahogy a természeti törvényeket. Amikor mindennek vége, akárhogyan következik is be ez a vég, Richards majd elviszi őt valahova, egy szobába, ugyanazzal a hűvös pillantással búcsúzik tőle, mint Price-tól és Kirktől – mint aki csak a puskacsövet ellenőrzi, vagy sorba rakja a biliárdgolyókat, vagy egy összegyűrt papírdarabot dob a szemétbe –, és azzal vége. Az is lehetséges, hogy kiviszi a szabadba. Wolgast remélte, hogy így lesz, és egy olyan helyre mennek, ahol fákat láthat, és érezheti a napfény érintését a bőrén, mielőtt Richards golyót ereszt a fejébe. Talán kérné is. Nem lenne gond? Csak ha nem nagy fáradság. Szeretnék fákat látni. Már huszonhét napja volt a telepen, a számításai szerint április harmadik hete volt. Nem tudta, hol van Amy és Doyle; amint leszállt a helikopter, elválasztották őket egymástól. Richards és néhány felfegyverzett katona ellökdöste Amyt, Wolgast és Doyle párosát pedig később bontották szét. Senki nem kérte tőle, hogy tegyen jelentést, ami elsőre meglepte, de aztán egy kis idő elteltével megértette, miért: mindabból, ami velük megesett, hivatalosan semmi nem történt meg. Senki nem fogja megkérni, hogy tegyen jelentést, mert amit elmondana, az nem lenne több egy történetnél. Már csak egyetlen kérdés maradt, amin törhette a fejét: miért nem lőtte le őt Richards akkor és ott? A szoba, ahova bezárták, olyan volt, mint egy olcsó motelszoba, csak még annál is egyszerűbb: nem volt szőnyeg a padlón, se függöny az egyetlen ablakon, az ormótlan hivatali bútorokat pedig a padlóhoz csavarozták. Az apró fürdőkabin padlója jéghideg volt. Összegabalyodott drótköteg állt ki a falból ott, ahol egykor egy tévé volt. A folyosóra nyíló vastag ajtót csak kívülről lehetett nyitni, ilyenkor halk berregéssel tárult ki. Senki más nem járt nála, csak azok, akik az ételét hozták: csöndes, behemót alakok, jelzés nélküli, barna overallban. Otthagyták a tálcákat a kis asztalon, amin Wolgast a nap nagy részében ücsörgött és várt. Doyle valószínűleg ugyanezt tette, feltéve, hogy Richards még nem lőtte le. Wolgast az ablakból mindössze egy üres fenyőerdőt látott, néha mégis odaállt, és akár órákon át elnézte. Megjött a tavasz. Az erdőt feláztatta az olvadó hó, és mindenhonnan csordogáló víz hangja hallatszott – ahogy csöpögött a tetőkről és az ágakról, s lefolyt az esőcsatornákon. Ha lábujjhegyre állt, a fákon túl ki tudta venni egy kerítés vonalát, és az annak mentén fel-alá járkáló alakokat. Fogsága negyedik hetének kezdetén egy éjjel úgyszólván bibliai erővel szakadt le az ég; dörgött a menny a hegyek fölött egész éjszaka, és amikor reggel kinézett az ablakán, látta, hogy vége a télnek – elmosta az eső. Egy ideig próbált szóba elegyedni azokkal, akik az ételét hozták, meg minden másnap egy tiszta rend műtős ruhát és papucsot. De még a nevüket is hiába kérdezte, mert egy szó nem sok, annyit se válaszoltak. Otrombán jártak, lassú és esetlen mozdulatokkal, arckifejezésük pedig dermedt volt és közömbös, mint az élőhalottaké valami régi filmben. Hullák gyülekeztek egy tanyaház körül, nyöszörögtek és megbotlottak a saját lábukban, rajtuk elfeledett életük cafatokban lógó egyenruhája: gyerekkorában szerette ezeket a filmeket, bár akkor még nem értette, mennyire igazak is valójában. Mert mi mások is voltak az élőhalottak, kérdezte magától Wolgast, mint annak a metaforái, hogy elmúlik a középkor, és az ember elsatnyul? Megértette, hogy az ember élete állhat hibák hosszú sorozatából, és amikor eljön a vég, az is csak egy újabb rossz döntés. Igazság szerint e hibák legtöbbjét az emberek másoktól vették kölcsön, majd valamilyen oknál fogva maguknak tulajdonították őket. Erre jött rá, amikor a körhintán ment Amyvel, bár a gondolat már csaknem egy éve ott motoszkált benne. És most bőven volt ideje ezt átgondolni. Nem lehetett úgy belenézni egy olyan ember szemébe, mint Anthony Carter, hogy az ember ne lássa, hogyan működik ez. Mintha sok év óta az első valódi gondolat azon az oklahomai 121

estén fogalmazódott volna meg benne. Az első gondolata Lila és Eva óta. De Eva meghalt három héttel az első születésnapja előtt, és azóta Wolgast úgy járt-kelt a földön, mint egy élőhalott, vagy mint aki egy szellemet tart a karjaiban, a légüres teret, ahol azelőtt Eva volt. Ezért volt olyan jó Carterhez és a többiekhez: éppen olyan volt, mint ők. Azon tűnődött, hol van Amy, és mi történik vele. Remélte, hogy nem érzi magát egyedül, és nem fél. Nem is csak remélte, egy ima hevességével gondolt rá, és próbált koncentrálni, hogy úgy is legyen, ahogy reméli. Vajon látja-e őt még valaha? Erre a kérdésre felállt a székéből, és az ablakhoz ment, mintha arra gondolt volna, hátha megtalálja őt odakint, a fák folyton mozgó árnyékában. Teltek az órák, az idő múlását csak az ablakon bejövő fény változása és az ételt hordó férfiak jövésmenése jelezte. Az ételhez egyébként alig nyúlt. Éjszaka nem álmodott, és ettől reggel kába volt, karja és lába nehéz, mint az ólom. Eltűnődött, vajon mennyi van még neki hátra. Aztán a harmincnegyedik nap reggelén valaki meglátogatta. Sykes volt az, de alig lehetett ráismerni. Az, akivel egy éve találkozott, a végletekig rendet tartott maga körül. Ez a férfi viszont, bár ugyanazt az egyenruhát viselte, úgy nézett ki, mint aki egy autópálya-felüljáró alatt aludt. Egyenruhája gyűrött volt és pecsétes, arcát és állát szürke borosta fedte, a szeme pedig vérben forgott, mint egy bokszolóé néhány menet után egy nagyon rosszul megválasztott partner ellen. Leroskadt az asztalhoz, ahol Wolgast ült, összekulcsolta a kezét, és megköszörülte a torkát. – Azért jöttem, mert egy szívességet szeretnék kérni – mondta. Wolgastnak napok óta egy hang sem jött ki a torkán, és amikor válaszolni próbált, úgy érezte, hogy a légcsöve félig becsukódott és összeszűkült attól, hogy nem használta; amikor végül megszólalt, hangja brekegésnek hatott. – Végeztem a szívességekkel. Sykes nagy levegőt vett. Áporodott szag áradt belőle, a rátapadt izzadság és az elnyűtt poliészter bűzének a keveréke. Gyorsan körbejáratta tekintetét az apró szobában. – Elismerem, hogy ez az egész dolog talán kicsit… hálátlannak tűnhet. – Bassza meg – mondta Wolgast jóleső érzéssel. – A lány miatt jöttem. – Amynek hívják. – Tudom a nevét. Sokat tudok róla. – Hatéves. Szereti a palacsintát és a vidámparkot. Van egy Peter nevű játék nyuszija. Maga egy szívtelen faszfej, tudja, Sykes? Sykes előhúzott egy borítékot a kabátja zsebéből, és az asztalra helyezte. Két fénykép volt benne, az egyik Amyről készült, feltehetőleg a zárdában; valószínűleg ezt mutatták meg a tévében, amikor bemondták, hogy eltűnt. A másik egy középiskolai évkönyvből származott. A fotón látható nő nyilvánvalóan Amy anyja volt. Ugyanaz a sötét haj, ugyanaz a finom arcberendezés, ugyanazok a mélyen ülő, mélabús szemek – bár abban a pillanatban, amikor elkattant a gép, meleg, reményteli fény árasztotta el őket. Ki volt ez a lány? Voltak ismerősei, családja, barátja? Volt kedvenc tantárgya az iskolában? Volt olyan sport, amit szeretett, és jól is csinálta? Voltak titkai? Volt olyan történet, ami róla szólt, és senki más nem ismerte? Mit remélt, hogyan fog majd alakulni az élete? Félprofilból fotózták, ahogy hátranézett a jobb válla fölött. Valami diákbálba való ruhát viselt, halványkéket, ami csupaszon hagyta a vállát. A fénykép alján egy felirat állt: „Masoni Összevont Középiskola, Mason, Iowa.” – Az anyja prostituált volt. Azon az éjjelen, mielőtt otthagyta Amyt a zárdában, lelőtt egy kuncsaftot egy diákszövetség épülete előtt. Csak a miheztartás végett. Wolgast erre azt akarta kérdezni, hogy na és? Ebben hogyan lett volna hibás Amy? De a nő képét nézve – sőt a fotón még nem is volt igazán nő, hanem maga is még csak lány – dühe lecsillapodott. Lehet, hogy Sykes nem is mond igazat. Letette a fényképet. – Mi történt vele? – Senki nem tudja – vonta meg a vállát Sykes. – Eltűnt. – És az apácák? Sykes arcán árnyék suhant át. Wolgast látta, hogy célba talált, pedig nem is akarta. Jézusom, gondolta. Az apácákat is? Richards volt, vagy valaki más? 122

– Nem tudom – válaszolta Sykes. – Csak magára kell nézni – mondta Wolgast. – Hogyne tudná. Sykes nem mondott róla többet. Hallgatásával tudtára adta Wolgastnak, hogy a beszélgetésnek ezt a részét lezártnak tekinti. Megdörzsölte a szemét, visszatette a fényképeket a borítékba, amit aztán zsebre vágott. – Hol van? – Nos, az az igazság… – Hol van Amy? Sykes megint megköszörülte a torkát. – Ezért jöttem. Tudja, a szívesség. Véleményünk szerint lehetséges, hogy Amy haldoklik. Wolgast nem kérdezhetett semmit, nem volt szabad szólnia senkihez, nem nézhetett körbe, és nem léphetett ki Sykes látósugarából. Két katona vezette át a telepen a párás reggeli fényben. A levegőben a tavasz illata érződött, amit Wolgast most mohón szívott be, miután csaknem öt hetet töltött a szobájában. Szemét bántotta a nap. Bementek a síházba, beszálltak a liftbe, és Sykes lekísérte őt a négyes szintre. A liftből egy üres, spártai kinézetű, fehérre festett folyosóra léptek, ami leginkább egy kórházra emlékeztette. Wolgast úgy becsülte, hogy tizenöt méterrel vagy talán annál is többel lehetnek a föld színe alatt. Ezek szerint akármit is tartottak itt lent Sykes emberei, legalább ilyen vastag talajréteggel akarták elválasztani azt a fenti világtól. Egy központi labor feliratú ajtóhoz értek, de Sykes úgy ment el mellette, hogy le se lassította lépteit. További szobák mellett haladtak el, majd elértek ahhoz, amelyiket keresték. Sykes végighúzta a kártyát az olvasón, és benyitott. Wolgast valamiféle megfigyelő helyiségben találta magát. A széles ablak másik oldalán, a tompa, kék fényben Amy apró alakja feküdt egy kórházi ágyon. Egyedül volt bent, és infúzióra volt kötve, de ez volt minden. Mellette egy műanyag szék állt üresen. A mennyezeten lévő sínekből szín szerint kódolt csövek lógtak, feltekercselve, mint a gumitömlők a garázsban. Semmi egyéb nem volt a szobában. – Ő az? Wolgast a hang felé fordult, és meglátta a férfit, akit eddig nem vett észre. Fehér köpenyt és éppen olyan zöld műtős ruhát viselt, mint az övé. – Wolgast úr, hadd mutassam be magának dr. Fortest. Biccentettek, de nem fogtak kezet. Fortes fiatal volt, talán még harminc se. Wolgast eltűnődött, hogy vajon orvosdoktor-e, vagy valami más. Sykeshoz hasonlóan Fortes is elcsigázottnak, kimerültnek látszott. Bőre zsíros volt, és ráfért volna már egy hajvágás meg egy borotválkozás. A szemüvege úgy nézett ki, mintha egy hónapja nem pucolta volna meg. – Beültettünk neki egy mikrochipet, ami a belső szervek adatait ide továbbítja, erre a vezérlőpultra – mondta Fortes, és mutatta is: szívfrekvencia, légzés, vérnyomás, hőmérséklet. Amy láza 39,2 volt. – Hová? – Mit hová? – nézett értetlenkedve az orvos. – Hová ültették be a mikrochipet? – Vagy úgy – Fortes Sykesra nézett, aki bólintott. Az orvos a tarkójára mutatott. – A bőr alá, a harmadik és a negyedik nyakcsigolya közé. Az áramforrás tulajdonképpen igen ötletes, egy parányi nukleáris elem. Olyan, mint a műholdakon, csak sokkal kisebb. Ötletes. Wolgast megborzongott. Egy ötletes áramforrás Amy nyakában. Sykeshoz fordult, aki óvatos tekintettel figyelt. – Ez történt Carterrel meg a többiekkel is? – Ők voltak… a bevezető szakasz – mondta Sykes. – Minek a bevezető szakasza? – Az Amyn végzett beavatkozásnak – mondta Sykes némi habozás után. Fortes elmagyarázta, mi a helyzet: Amy kómában van. Erre senki nem számított, ráadásul a láza túl magas, és túl hosszú ideje tart. A veséje és a mája egyre rosszabbul működik. 123

– Azt reméltük, hogy ön majd beszél hozzá – mondta Sykes. – Ez néha segít az olyan betegeken, akik már régóta eszméletlenek. Doyle azt mondja, a lány eléggé… kötődik magához. Két szakaszból álló légzsilip kötötte össze a helyiséget Amy szobájával. Sykes és Fortes bekísérték Wolgastot az első kamrába. Egy fogason narancsszínű védőruha lógott. Az üres sisak előrebillent, mintha egy törött nyakú férfi függne a falon. Sykes elmagyarázta, hogyan működik. – Ezt fel kell majd vennie, aztán az összes varrásnál befednie szigetelőszalaggal. A sisak alján lévő szelepek a mennyezetből lógó csövekhez kapcsolódnak. Szín szerint kódoltak, úgyhogy azzal nem lesz gondja. Amikor visszajön, először le kell zuhanyoznia ruhában, aztán anélkül is. Az utasítások ki vannak rakva a falra. Wolgast leült a padra, hogy levegye a papucsát, de aztán meggondolta magát. – Nem – mondta. – Mi nem? – nézett rá Sykes szemöldökét összevonva. – Nem veszem föl – mondta, miután megfordult, hogy szemtől szembe kerüljön Sykesszal. – Az nem fog használni, ha fölébred, és meglát engem ebben az űrruhában. Azt akarják, hogy bemenjek oda, nem? Akkor viszont úgy megyek be, ahogy vagyok. – Ez nem a legjobb ötlet – figyelmeztette Sykes. Wolgast már döntött. – Ha ragaszkodnak a ruhához, nem megyek be. Sykes Fortesre pillantott, aki vállat vont. – Érdekes lehet. Elméletileg a vírus már nem fertőz. Másrészről viszont lehet, hogy még igen. – A vírus? – Szerintem ki fog derülni – mondta Sykes. – Engedje be az én felelősségemre. És Wolgast úr, ha egyszer bent van, akkor kész. Azon túl nem állok jót semmiért. Világos? – Igen – felelte Wolgast. Sykes és Fortes már kilépni készültek a légzsilipből, amikor Wolgast rájött: nem számított arra, hogy igent mondanak. Az utolsó pillanatban utánuk szólt. – Hol van Amy hátizsákja? Fortes és Sykes titkon megint összenéztek. – Várjon itt – mondta Sykes. Néhány perccel később visszatért Amy hátizsákjával. A három pindur pandúr: Wolgast eddig nem is nézte meg őket közelebbről. A képek valami gumiszerű műanyagból készültek, amiket aztán ráragasztottak a zsák durva vászonanyagára. Ökölbe szorított kezüket magasra tartva röpültek. Wolgast kicipzárazta; egy-két dolog hiányzott, például Amy hajkeféje, de Peter nyuszi még megvolt. – Honnan fogom tudni, hogy még… fertőz-e? – kérdezte Fortesre nézve. – Ne aggódjon, észre fogja venni. Bezárták mögötte az ajtót. Wolgast érezte, hogy leesik a nyomás. A második kamrába vezető ajtó fölött a fény pirosról zöldre váltott. Wolgast lenyomta a kilincset, és belépett. A második szoba hosszabb volt, mint az első. A padlón egy nagy lefolyó volt, a falból pedig egy zuhanyrózsa állt ki; a vizet egy fémlánccal lehetett megindítani. Odabent a fény más volt, kékes árnyalatú, mint egy őszi alkonyon. A falon lévő táblán ott voltak az utasítások, amiket Sykes említett: a hosszú lista utolsó pontja az volt, hogy az embernek le kell vetkőznie, oda kell állnia a lefolyó fölé, kiöblíteni a száját és a szemét, aztán megköszörülni a torkát, és köpni egyet. A mennyezet egyik sarkából kamera kémlelte őt. A harmadik ajtó fölötti fény piros volt, úgyhogy megállt. Egy számbillentyűzet volt a falon. De hogy fog bemenni? Ekkor a fény pirosról zöldre váltott, akárcsak az előző – Sykes kívülről, kézzel vezérelte a rendszert. Nem nyitotta ki azonnal a súlyosnak látszó, csillogó acélból készült ajtót. Mint egy páncélterem vagy valami tengeralattjáró. Nem tudta pontosan megmondani, miért ragaszkodott ahhoz, hogy ne viselje a védőruhát; most elhamarkodott döntésnek tűnt. Amy miatt, ahogy mondta? Vagy azért, hogy kihúzzon valami csekély információt Sykesból? Akár így, akár úgy, a döntést végül mégis helyesnek érezte.

124

Lenyomta a kilincset. Érezte, hogy megint leesik a nyomás, és kidugul a füle. Teleszívta a tüdejét levegővel, és benntartotta, majd belépett. Greynek fogalma sem volt róla, mi történik. Mindennap ugyanaz ismétlődött: jelentkezett munkára, lement a lifttel a négyes szintre – semmi nem történt az első éjszakát követően, Davis falazott neki –, átöltözött, elvégezte a munkáját, vagyis feltakarította a folyosókat és a mosdókat, aztán belépett az elkülönítőbe, és hat órával később kilépett. Minden teljesen szokványos volt, kivéve, hogy ezeket a hat órákat homály fedte, mintha agyának az a fiókja üres lenne. Nyilvánvalóan elvégezte azokat a dolgokat, amiket kellett – leadta a jelentéseit, biztonsági másolatot készített a meghajtókról, kihozta és bevitte a nyúlketreceket, sőt amikor bejött Pujol vagy egy másik technikus, azokkal is váltott néhány szót. És mégse emlékezett az egészből semmire. Lehúzta a kártyáját, belépett a megfigyelő helyiségbe, aztán legközelebb arra eszmélt, hogy vége a műszaknak, és ennyi. Illetve apróságokra azért emlékezett: tünékeny, kicsiny, ugyanakkor valamiképp fénylő dolgokra, megjegyzett adatok parányi darabjaira, amik mintha világítottak volna a sötétben, mint a konfetti, miközben egész nap lassan hullottak alá az elméjében. Nem képek voltak, nem voltak annyira tiszták és egyértelműek, és nem is adtak semmi fogódzót. De olykor, amikor a kantinban ült, vagy már újra a szobájában volt, vagy éppen vágott át az udvaron a síházhoz, egy íz bugyogott föl a torka mélyéről, és különös, nedvdús érzés támadt a fogaiban. Ez néha annyira meglepte, hogy ténylegesen megtorpant. Ilyenkor fura dolgok jutottak az eszébe, melyek javarészt Barnamedvére vonatkoztak. Mintha a szájában megjelenő íz megnyomna egy gombot, ami előhozza belőle a régi kutyájáról őrzött emlékeit, akire, az igazat megvallva, nemigen gondolt a legutóbbi időkig; éveken át eszébe se jutott, egészen addig az éjszakáig, amikor álmodott valamit az elkülönítőben, és a padlóra rókázott. Barnamedve és a bűzös lehelete. Barnamedve, amint valami halott állatot, egy oposszumot vagy egy mosómedvét vonszol föl a bejárati lépcsőn. Akkoriban valahogy bejutott a lakókocsi alatt tanyázó nyúlkölykök közé – parányi, összegömbölyödött lények, barackszínű bőrüket még nem fedte szőr –, és egyesével bekapta őket, kis koponyáikat összeroppantva őrlőfogaival, mint egy gyerek a moziban a csokigolyókat. A fura az volt, hogy nem tudta biztosan, hogy Barnamedve vajon tényleg megtette-e ezt. Azon tűnődött, vajon beteg-e. A hármas szinten lévő őrhely fölötti tábla elkezdte idegesíteni, mert úgy tűnt, mintha pont neki szólna, ha az alábbi tünetek közül… Egyik nap, amikor reggeli után visszament a szobájába, csiklandozni kezdett a torka, mint amikor kezd megfázni, és mielőtt észbe kapott volna, nagyot tüsszentett a kezébe. Az orra azóta is folyt egy kicsit. Másfelől viszont már itt volt a tavasz, és éjjel ugyan még hideg volt, de délutánra a hőmérséklet már felkúszott tíz-tizenöt fokig is. Az összes fa rügyezett, és mint ráfröccsent festék, alig látható, zöld ködfátyolba burkolta a hegyeket, ő meg mindig is allergiás volt. No meg a csönd. Greynek beletelt egy kis idejébe, amíg észrevette. Senki nem mondott semmit – nemcsak a gondozók, akik eleve nem beszéltek sokat, hanem a technikusok, a katonák és az orvosok sem. Nem hirtelen történt, egy nap vagy egy hét leforgása alatt, hanem lassacskán. Ahogy telt az idő, a hely némaságba burkolózott, és a csönd rázáródott, mint valami fedél. Grey maga mindig is inkább hallgató volt – Wilder, a börtön dilidokija is mindig ezt mondta róla: „Maga jó hallgatóság, Grey.” Bóknak szánta, bár Wilder egész egyszerűen szerelmes volt a saját hangjába, és örült, hogy van közönsége. Mindazonáltal Greynek hiányoztak az emberi hangok. Egyik este harminc embert számlált meg a kantinban, ott görnyedtek a tálcáik fölött, és egyikük se szólt egy szót sem. Volt, aki nem is evett, csak ült a székén, kezét esetleg egy csésze kávé vagy tea köré kulcsolva, és a semmibe bámult. Mintha félig aludtak volna. Viszont Greynek jobbak lettek az éjszakái. Zavartalanul aludt, és amikor hajnali ötkor – vagy délben, mert előfordult, hogy az éjszakai műszakban dolgozott – megfordult az ágyban, kivett egy cigarettát az éjjeliszekrényen lévő pakliból, rágyújtott, és néhány percig nem mozdult; próbálta eldönteni, vajon álmodott-e vagy sem, és végül úgy döntött, hogy ez nem álom volt.

125

Aztán egy reggel, amikor leült a kantinban az egyik asztalhoz – reggelije vajas bundás kenyérből, két tojásból, három kolbászból és ráadásnak még egy tál puliszkából állt; ha beteg volt is, az étvágyát ez mindenesetre nem vette el –, fölnézett, és meglátta Paulsont. Grey éppen a szájától mindössze centikre lévő, csöpögő kenyérszeletbe készült beleharapni, Paulson pedig tőle két asztalra ült, pont átellenben. A beszélgetésük óta Grey már látta őt egyszer-kétszer, de nem ilyen közelről. Paulson előtt a tányéron tojás volt, de hozzá se nyúlt. Szarul nézett ki, a bőre úgy megfeszült az arcán, hogy kilátszottak a csontjai. Egyetlen pillanatra találkozott a tekintetük. Paulson elfordult. Aznap este, amikor munkára jelentkezett, megkérdezte Davist, hogy ismeri-e Paulsont. Davis egy ideje már nem volt olyan vidám, mint régebben. Nem mondott már vicceket, nem nézegetett pornóújságot, és a fejhallgatóból sem szüremlett ki a körfűrész zúgására emlékeztető zene. Grey azon tűnődött, mi a francot csinálhat egész éjjel Davis a pultnál; aztán eszébe jutott, hogy azt sem tudja, ő maga mit csinál egész éjjel. – Miért, mi van vele? De Grey nem tudta folytatni a kérdezősködést, mert nem jutott eszébe több kérdés. – Semmi. Csak kíváncsi voltam, vajon ismeri-e, ez minden. Grey lement, és dolgozni kezdett. Csak később, miközben éppen egy súrolókefével pucolta a négyes szint egyik vécécsészéjét, jutott eszébe a kérdés, amit föl akart tenni. Mitől fél annyira Paulson? Mitől fél annyira mindenki? A Tizenkettesnek hívták. Nem Carternek, nem Anthonynak és nem is Tonynak, bár most már olyan beteg volt, hogy úgy tűnt, a személy, akire ezek a nevek vonatkoztak, valaki más volt, és nem is ő. Valaki, aki meghalt, és a helyén, ott, a sötét helyiségben ezt a beteg, szenvedő alakot hagyta. Úgy érezte, ez a betegség örök. Ez a szó jutott róla eszébe. Nem arra gondolt, hogy örökké fog tartani, hanem inkább arra, hogy magától az időtől érzi rosszul magát. Mintha az idő a részévé vált volna, s jelen lett volna minden sejtjében. Nem tengernyi volt belőle, ahogy valaki mondta neki egyszer, hanem olyan volt, mint millió apró gyertyaláng, amit soha nem lehet elfújni. A legrosszabb érzés a világon. Valaki azt mondta neki, hogy rövidesen jobban fogja magát érezni, sokkal jobban. Egy kis ideig ezek a szavak adtak neki erőt, de most már tudta, hogy az a valaki hazudott neki. Homályosan észlelte, hogy mozgolódnak körülötte, űrruhás férfiak jönnek-mennek, böködik és szurkálják őt. Egy korty vizet akart inni, hogy a szomját oltsa, de amikor vizet kért, nem hagyták el hangok a száját, csak a füle zúgott és csengett. Sok vért vettek tőle, ő úgy érezte, hogy literszám. Az Anthony nevű férfi időről időre eladott egy keveset a véréből; pumpált és figyelte, ahogy megtelik a zacskó, ámulatba ejtette a vér sűrűsége, élénk, piros színe, és hogy milyen élettelinek látszott, de fél liternél soha nem volt több. Aztán megkapta a kekszet meg az összehajtott bankjegyeket, és mehetett isten hírével. Ezek a férfiak viszont egyik zacskót a másik után töltötték meg, és a vér is más volt, bár nem tudta megmondani, pontosan hogyan. A testében lévő vér élt, de nem érezte úgy, hogy csak az övé lenne, mintha valaki vagy valami máshoz is tartozott volna. Ideje lett volna meghalni. Woodné tudta ezt, és nemcsak magáról, hanem Anthonyról is. Amikor erre gondolt, egy másodpercre újra Anthony lett. Jó volt meghalni. Volt benne valami könnyűség, és a szeretethez hasonlóan ott rejlett az elengedés érzése. Ez a gondolat adott neki erőt, és ettől volt még mindig Anthony, de ez aztán apránként elillant, mint egy kötél, ami lassan kicsúszik a kezéből. Nem tudta megmondani, hány nap telt el; valami zajlott benne, de az űrruhás férfiak szerint nem elég gyorsan. Sokat beszéltek róla, közben böködték, piszkálták, és még több vért vettek tőle. Aztán valami mást is hallani kezdett: halk mormogást, mintha emberi hangok lennének, de nem az űrruhás férfiaké. Ezek a hangok mintha egyszerre jöttek volna a belsejéből és valahonnan messziről. A szavakról, bár nem ismerte őket, úgy érezte, hogy létező szavak; egy nyelvet hallott, aminek volt rendszere és értelme, és nem egy, hanem mindjárt tizenkét elme állt mögötte, amelyek közül az egyik több volt, mint a többi; nem

126

hangosabb, hanem több. Egyetlen hang és aztán mögötte a többi, összesen tizenkettő. Hozzá beszéltek, és őt hívták, mert tudták, hogy ott van. Örök hangok, amik ott voltak benne, a vérében. Valamit válaszolni akart. Kinyitotta a szemét. – Ereszd le a zsilipkaput! – kiáltott egy hang. – Éledezik! A szíjak úgy szakadtak el, mintha papírból lettek volna. A szegecsek kipattantak az asztalból, és átrepültek a szobán. Először a karját szabadította ki, aztán a lábát. A szoba sötét volt, de ő mindent látott, mert a sötétség immár a részévé vált. Valahonnan mélyről óriási, mindent felemésztő éhség tört elő belőle. Az egész világot fel akarta falni. Lenyelni az egészet, teletömni magát vele, hogy így váljon teljes egésszé. Örökkévalóvá tenni a világot, amilyen ő volt. Egy férfi épp az ajtó felé futott. Anthony fürgén rávetette magát. Egy sikoly hallatszott, aztán a férfi elhallgatott, mert ott hevert a padlón darabokban. A vér csodálatosan meleg volt. Egyre csak ivott. Az, aki azt mondta, hogy nemsokára jobban lesz, végül is nem tévedett. Anthony Carter még sosem érezte magát jobban az életben. _____ Pujol, az a balfasz, meghalt. Harminchat nap: ennyi időbe telt, amíg Carter föléledt, vagyis ez tartott a legtovább, amióta elkezdték. De az egész bagázsból értelemszerűen Carter esete volt a legkomiszabb, mert ez volt az utolsó fázis, mielőtt a vírus elnyerte végső alakját, azt, amit a lánynak adtak be. Richardsot személy szerint nem érdekelte, mi lesz a lánnyal. Vagy túléli, vagy nem. Vagy örökké fog élni, vagy öt percen belül meghal. A kommandósok szempontjából a lány menet közben lényegtelenné vált. Beküldték hozzá Wolgastot, hogy beszéljen hozzá, és próbálja meg magához téríteni. Richards eddig is jól érezte magát, és ha a lány meghalna, az sem számítana egy csöppet sem. De mi a francot gondolt Pujol? Már napokkal korábban le kellett volna ereszteniük a zsilipkaput. Legalább most már tudják, mire képesek ezek az izék. Már a bolíviai beszámolóból is kiderült, de más volt, amikor az ember a saját szemével látta a videofelvételt, amin az a nyeszlett kis Carter – akinek az IQ-ja egy jobb napon sem volt több nyolcvanasnál, és a saját árnyékától is félt – hat métereset ugrik, ráadásul olyan gyorsan, mintha nem a téren át, hanem azt megkerülve mozgott volna, és úgy tépi fel Pujolt a lágyékától az állkapcsáig, mint egy türelmetlenül várt levelet. Amikor mintegy két másodperc elteltével vége lett az egésznek, fényekkel kellett Cartert visszakergetni a sarokba, hogy le tudják ereszteni a zsilipkaput. Most már megvolt mind a tizenkettő, Fanninget is beleszámítva tizenhárom. Richards elvégezte a feladatát, legalábbis majdnem. Épp most érkezett a parancs: a NOÉ akció fokozatosan átalakul Lendület hadműveletté. Egy hét múlva a világító lényeket átszállítják a White Sands-i katonai bázisra, és akkor a dolog kikerül Richards ellenőrzése alól. A legtökéletesebb bunkerromboló bombák. Így hívta őket Cole akkor, amikor az egész még csak egy elmélet volt – Bolívia, Fanning és minden egyéb előtt. „Képzeld csak el, mire lenne képes egy ilyen, mondjuk, Észak-Pakisztán hegyi barlangjaiban, Kelet-Irán sivatagaiban vagy a csecsenföldi szabad zóna halomra lőtt épületeiben. Mint egy jó kis beöntés.” Lehet, hogy Cole-nak végül megjött volna az esze, de miután meghalt, az ötlet önálló életre kelt. Azzal senki nem törődött, hogy ezzel legalább fél tucat nemzetközi egyezményt szegnek meg. Azzal sem, hogy nagyjából ez volt a leghülyébb ötlet, amiről Richards valaha hallott az életben. Valószínűleg blöff volt, de hát a blöfföknek is kellett valamilyen nevet adni. És bárki komolyan azt gondolta, akár egyetlen másodpercig is, hogy féken lehet tartani ezeket az izéket, amíg eljuttatják őket Észak-Pakisztán barlangjaihoz? Szánta Sykest, és aggódott érte, nem is kicsit. A fickó egy idegroncs volt; amióta megérkezett az üzenet a kommandósoktól, alig jött ki az irodájából. Amikor Richards megkérdezte, hogy Lear tude róla, Sykes hosszan és keserűen fölnevetett. „Szegény fickó. Még mindig azt hiszi, hogy a világot 127

próbálja megmenteni. Egyébként, ahogy a dolgok most alakulnak, a végén még lehet, hogy tényleg meg kell majd menteni. El sem hiszem, hogy ez a lehetőség egyáltalán felmerült.” A világító lényeket páncélozott teherautókkal fogják elszállítani Grand Junctionig, onnan pedig vonattal mennek White Sandsbe. Ami Richardsot illette, komolyan fontolgatta, hogy mihelyt mindent lebonyolítottak, vásárol egy telket, mondjuk, Észak-Kanadában. A gondozókkal kell majd először végezni. Aztán jönnek a technikusok és a legtöbb katona is, kezdve azokkal, akik a legjobban meghibbantak, mint például Paulson. A raktárrámpánál történt eset után Richards ellenőrizte az aktáját. Paulson, Derrick G. Kora huszonkét év. A Connecticut állambeli Glastonburyben járt középiskolába, és onnan egyenesen a katonasághoz került; egy év Irakban, aztán vissza az államokba. Priusza nem volt a fickónak, viszont esze igen; százharminchatos IQ-val rendelkezett. Kétség sem fért hozzá, hogy mehetett volna főiskolára vagy tiszti iskolába. Már huszonhárom hónapja volt a telepen. Háromszor figyelmeztették, kétszer azért, mert elaludt őrségben, egyszer pedig illetéktelen email használatért, de ez volt minden. Richardsot az zavarta, hogy Paulson tudta, vagy legalábbis azt hitte, hogy tudja; ezt Richards azonnal érzékelte. És nem abból, amit Paulson tett vagy mondott, hanem abból, amit Carter arcán látott, amikor kinyitotta a furgon ajtaját – mintha a szegény fickó kísértetet vagy valami annál is rosszabbat látott volna. A tudósokat és a gondozókat kivéve senki nem tette be a lábát a négyes szintre. És ha a közlegényeknek semmi egyéb dolguk nincs azon kívül, hogy a hóban ácsorogjanak, elkerülhetetlen, hogy a kantinasztalok körül folyó kötetlen beszélgetésekben alaptalan feltételezések is felmerüljenek. De Richardsnak az volt a zsigeri érzése, hogy amit Paulson mondott, az több volt, mint puszta pletyka. Lehet, hogy Paulson álmodott. Lehet, hogy mind álmodtak. Ha Richardsnak voltak álmai manapság, akkor azok az apácákról szóltak. Nem sokat törődött a dolognak ezzel a részével, bár annak idején, oly sok idővel ezelőtt, amikor még úgy tűnt, egészen másképp alakul az élete, katolikus iskolába járt. Egy csomó hervadt vén tyúk, akik szerették ütni és pofozni a gyerekeket, mégis tisztelte őket, mert komolyan gondolták, amit mondtak. Apácákat lelőni éppen ezért nem volt a kedvére való. A legtöbben aludtak, de egyikük fölébredt. Amikor kinyitotta a szemét, Richards úgy érezte, hogy a nő már várta. Kettővel végzett, ő volt a harmadik. Az ágyban feküdt, és amikor kinyitotta a szemét, Richards az ablakon beszűrődő halovány fényben látta, hogy nem valami összeaszott tengeri csikó, mint a többi, hanem fiatal, és nem is néz ki rosszul. Aztán a nő lehunyta a szemét, és mormolt valamit, valószínűleg egy imát, Richards meg egy párnán keresztül lelőtte. Az összessel végzett, mindössze egy maradt ki: Lacey Antoinette Kudoto, az őrült. Olvasta az egyházmegyei pszichológiai vizsgálat eredményét. Senki nem hinné el a történetét, és még ha el is hinnék, a lánc megszakadna Oklahoma nyugati részén a zsarukat halomra lövő szélhámos FBIügynökökkel meg egy tízéves Chevrolet Tahoe-val, aminek az összerakásához szemöldökcsipesz és körülbelül ezer év kellene. Mindenesetre nem örült neki, hogy le kellett lőnie azt a csinos, fiatal apácát. Richards az irodájában ült, és a biztonsági kamerák képét figyelte. A monitoron a pontos idő este tíz óra huszonhat perc volt. A gondozók ki-be járkáltak a nyulas talicskákkal, de feleslegesen fáradoztak. A böjtöt a Nulladik kezdte, majd úgy két nappal Carter megérkezése után példáját követték a többiek is. Rejtélyes ügy volt, de ha a kommandósok kezébe kerül az irányítás, nem kell sok idő hozzá, és a világító lények mind jól fognak lakni. Richards azt remélte, hogy addigra a Hudson-öböl jegén fog horgászni, vagy hóból fog iglut építeni. Ránézett a képernyőre, amelyik Amy szobáját mutatta. Wolgast ott ült a betegágynál. Bevittek neki egy nejlonfüggönnyel elválasztható hordozható vécét és egy összehajtható tábori ágyat, hogy legyen hol aludnia, de nem aludt egy szemernyit sem. Nap nap után ott ült a székben a lány ágya mellett, fogta a kezét, és beszélt hozzá. Hogy miről, arra Richards nem volt kíváncsi, mégis órákon át elnézte őket, majdnem olyan hosszasan, mint Babcockot. Figyelmét most Babcock szobájára fordította. Giles Babcock, az Egyes Számú. Fejjel lefelé lógott a rácson, fura, narancsszínű szemével egyenesen a kamerába bámult, állkapcsát csöndben

128

mozgatta a levegőt rágva. A magáé vagyok, Richards, maga pedig az enyém. Mindnyájunkat szánták valakinek; engem magának. Ja, gondolta Richards. Baszódj meg te is. Ekkor megszólalt az övére akasztott adóvevő. – Itt a főkapu – mondta a hang a vonal túlsó végén. – Érkezett ide egy nő. Richards szemügyre vette a monitort, amelyik az őrházat mutatta. Két őr állt ott, az egyik a füléhez tartotta az adóvevőt, a másik lecsatolta a fegyverét. A nő pont a bódé körüli fénykörön kívül állt. – Na és? Szabaduljanak meg tőle. – Épp erről van szó, uram. Nem hajlandó elmenni, és a jelek szerint autója sincs. Nagyon úgy tűnik, hogy gyalog jött. Richards mereven bámulta a képernyőt. Látta, ahogy az őr a földre dobja az adóvevőt, és lecsatolja a fegyverét. Az adóvevőn át hallotta, amit az őr mond. – Hé! Azonnal jöjjön vissza! Álljon meg, vagy lövök! Lövés dördült. A második katona futásnak eredt, és bevetette magát a sötétbe. Richards még két lövést hallott, hangjuk tompán szólt a sárban heverő adóvevőn át. Eltelt tíz másodperc, majd még tíz, aztán az őrök visszaléptek a fénybe. Richards meg tudta állapítani a testbeszédükből, hogy nem találták meg a nőt. Az első őr újra fölvette az adóvevőt, és a kamerába nézett. – Bocsánat. Valahogy sikerült meglépnie. Akarja, hogy megkeressük? Jézusom, még csak az kéne, gondolta Richards. – Ki volt az? – Egy fekete nő, akcentussal beszélt – magyarázta az őr. – Azt mondta, valami Wolgast nevű embert keres. Wolgast nem halt meg azonnal, sőt teltek-múltak a napok, és még mindig életben volt. A harmadik napon aztán elmondta Amynek a történetet. – Egyszer volt egy kislány, nálad kisebb. Evának hívták, és az anyja meg az apja nagyon szerették őt. A születése utáni éjjelen az apja kivette őt a bölcsőből, és ott, a kórházi szobában, ahol aludtak, meztelen bőrét a sajátjához nyomta. Attól a pillanattól fogva a lány az apja részévé vált, valóban és igazán. Ott élt a szívében. A kamera a válla fölött volt. Valaki valószínűleg nézte és hallgatta őt, de nem érdekelte. Fortes is jött-ment, vért vett Amytől, és kicserélte az infúziós tasakot. Wolgast közben órákon át beszélt, és elmesélte a lánynak az egész történetet, amit addig senkinek se mesélt el. – De akkor történt valami a kislány szívével – és a mellkasára mutatott, ahol a szív volt. – A szíve elkezdett zsugorodni. A teste többi része nőtt, de a szíve nem; aztán már a többi rész sem nőtt tovább. Az apja odaadta volna neki az ő szívét, ha tehette volna, hiszen az amúgy is a lányé volt mindig is, örökre. De nem lehetett. Senki nem tudott rajta segíteni, és amikor meghalt, a férfi is meghalt vele. Az, aki azelőtt volt, odalett. A férfi és a nő nem tudták egymást szeretni többé, mert a szerelmük bánattá változott, és nem állt másból, csak abból, hogy a kislányukat hiányolták. Wolgast elmesélte Amynek az egész történetet, és mire a végére ért, a napnak is vége lett. – És aztán jöttél te, Amy. Rád találtam. Olyan volt, tudod, mintha ő visszajött volna hozzám. Gyere vissza, Amy. Gyere vissza. Fölemelte a fejét, és kinyitotta a szemét. És Amy is kinyitotta az övét.

129

TIZENHÁROM Lacey az erdőben lapulva, fától fáig szökkenve haladt, növelve a távolságot saját maga és a katonák között. A levegő csípős volt, hideg és ritka. Háttal egy fának támaszkodott, és kifújta magát. Nem félt. A katonák golyói mit se számítottak. Hallotta, ahogy végigsüvítenek az aljnövényzeten, de a lövések még csak a közelébe se értek. És milyen kicsik ezek a golyók! Hogyan tudnak akkora kárt tenni az emberben? Azután, hogy a kedvezőtlen esélyek ellenére ilyen nagy távolságot sikerült megtennie, hogyan is remélhették, hogy el tudják őt ijeszteni ilyen apró dolgokkal? Kilesett a hordószerű fatörzs mögül. Az aljnövényzeten át látta az őrbódé ragyogását, és hallotta, ahogy a két férfi egymással beszél, hangjuk messzire szállt a holdvilágtalan éjszakában. „Egy fekete nő, akcentussal beszélt.” A másik meg egyre csak azt hajtogatta: „A fenébe, ezért szét fogja rúgni a seggünket. Hogy a faszba vétettük el, mi? Nem is céloztál, a rohadt életbe!” Akárkivel is beszéltek telefonon, féltek tőle. De Lacey tudta róla, hogy az illető senki és semmi. A katonák meg gyerekeknek tűntek, nem volt önálló gondolatuk. Mint akkor régen, azok ott a mezőn. Eszébe jutott, hogyan csinálták órákon át. Azt gondolták, hogy éppen elvesznek tőle valamit – ezt látta a szájuk körül bujkáló sötét mosolyban, ezt érezte savanyú leheletükön –, és ez igaz is volt. De most már megbocsátott nekik, és visszavette tőlük azt, amit elvettek – önmagát; és ráadásul még mást is. Lehunyta a szemét, és a harmadik zsoltárra gondolt. De te, Uram, pajzsom vagy nekem, dicsőségem, aki fölemeled a fejem. Hangosan kiáltok az Úrhoz, és meghallgat szent hegyén. (Szela.) Lefekszem, alszom és fölébredek, mert az Úr támogat engem. Nem félek a sok ezernyi néptől, amely körülvett engem. Állj mellém, Uram, szabadíts meg, Istenem! Hiszen te vered arcul minden ellenségemet, kitördeled a bűnösök fogait! Aztán továbbhaladt a fák között. A férfi, akivel az őr beszélt, további katonákat fog küldeni, hogy levadássza. És mégis valami örömféle szállta meg, olyan élénk és mély, amilyet még soha nem érzett az életében, és ami új energiát adott neki. Már hetek óta gyülemlett benne, amióta elindult – hová is? Azt se tudta, mi a neve. Mindig csak úgy hívta magában: a hely, ahol Amy van. Néha felszállt egy buszra. Egyszer egy rövid ideig egy teherautó platóján utazott két labrador retriever és egy kismalacokkal teli szállítóketrec társaságában. Volt olyan nap, hogy amikor fölébredt, akárhol volt is éppen, tudta, hogy aznap csak gyalogolni fog. Időről időre evett valamit, és ha helyénvalónak érezte, bekopogott egy ajtón, és megkérdezte, megszállhatna-e ott. A nő, aki ajtót nyitott – mert mindig nő volt, akármilyen ajtón is kopogott be Lacey –, ilyenkor behívta, és anélkül, hogy egyetlen további szót szólt volna, elvezette egy szobába, ahol már megvetve várta az ágy. Aztán egy napfényes napon, amikor egy hosszú hegyi úton kaptatott fölfelé, és körülvette őt Isten dicsősége, tudta, hogy megérkezett. 130

A hang azt mondta: Várj naplementéig, Lacey nővér. Az út majd odavisz téged. És így is lett: az út odavitte. Most már többen is a sarkában voltak; minden egyes lépés, minden egyes gally reccsenése, minden egyes lélegzetvétel olyan volt, mint egy puskalövés, hangosan hirdette Laceynek, hogy üldözői merre járnak. Hatan voltak; szétoszlottak, úgy követték a sötétben, és puskáik csövét már csak a hűlt helyére szegezték. Kiért az erdőből, és egy autóútra jutott. Kétszáz méterre balra állt a fényben fürdő őrbódé; jobbra az út befordult az erdőbe, és meredeken lejteni kezdett. Valahonnan lentről, a távolból, a folyó hangja hallatszott. A hely nem fedte föl neki a szándékát, de mégis tudta, hogy várnia kell. Lehasalt a földre. A katonák a nyomában voltak, és már harminc méterre megközelítették. Ekkor meghallotta egy dízelmotor gyenge hangját, amint kapaszkodik fölfelé. A motor felbőgött, ahogy a vezető az utolsó emelkedő előtt alacsonyabb sebességbe váltott. A kocsi lassan egyre közelebb ért. Amikor a dombtetőt elöntötte a reflektorok fénye, Lacey fölguggolt. Valamilyen katonai teherautó volt. A vezető megint váltott, a motor hangja ismét megváltozott, és a kocsi elkezdett gyorsulni. Most? És a hang azt mondta: Most. Minden erejét összeszedve fölugrott, és a teherautó hátulja felé rohant. A vaskos lökhárító fölött a rakteret csak egy lobogó ponyva fedte. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy túl későn indult, és a teherautó elszáguld, de egy nagy hajrával utolérte. Megkapaszkodott a lenyitható hátfal szélén, és egyik csupasz lába a másik után emelkedett föl az útról. Lacey Antoinette Kudoto repült: fogta magát, átvetődött a hátfalon, és begurult a ponyva alá A feje tompán puffant a raktér padlóján. A teherautó tele volt dobozokkal. Négykézláb előremászott a vezetőfülke hátsó falához. A teherautó, ahogy közelebb ért az őrbódéhoz, megint lassított. Lacey visszatartotta a lélegzetét. Most már bármi lesz is, semmit nem tud tenni ellene. Sziszegtek a légfékek, s a teherautó rázkódva megállt. – Hadd lássam a fuvarlevelet. A hang az első őré volt, amelyik mondta Laceynek, hogy álljon meg; a fiú-férfi a puskával. A hang irányából tudta, hogy a járdalemezen áll. Hirtelen cigarettafüst csapta meg az orrát. – Jobb volna, ha nem dohányoznál. – Ki vagy te, talán az anyám? – Olvasd el a saját fuvarleveledet, faszfej. A robbanóanyaggal, amit szállítasz, mindnyájunkat a holdig lehetne röpíteni. Az anyósülésről kuncogás hallatszott. – A te bajod. Láttál valakit az úton? – Úgy érted, civilt? – Nem, a jetit. Persze, hogy úgy értem. Egy körülbelül százhatvanöt centi magas, szoknyás fekete nőt. – Most viccelsz? – kérdezte a hang, majd rövid csönd állt be. – Nem, nem láttunk senkit. Sötét van. Nem tudom. – Várj – mondta az őr, miközben lemászott a járdalemezről –, még benézek a raktérbe. A hang azt mondta: Ne mozdulj, Lacey. Az őr felhajtotta a ponyvát, aztán leengedte, majd megint felhajtotta. Fénysugár világította meg a teherautó hátulját. Csukd be a szemed, Lacey. Lacey így tett, és érezte, ahogy az elemlámpa fénye átsuhan az arcán egyszer, kétszer, háromszor. De te, Uram, pajzsom vagy nekem… Két nehéz ütést hallott a teherautó oldalán, pont a füle mellett. – Rendben! A teherautó elhajtott. 131

Richards egy csöppet sem örült. Az őrült apáca – mi a lófaszt keres itt? Úgy döntött, nem mondja el Sykesnak, legalábbis amíg nem tud meg többet a dologról. Kiküldött hat embert, hogy lőjék le, de üres kézzel tértek vissza. Akkor újra kiküldte őket, hogy járják körül a telepet, keressék meg, és eresszenek bele egy golyót! Hát olyan nehéz ez? Wolgast már túl hosszú ideje volt bent a lánynál. Na és Doyle – ő miért volt még mindig életben? Richards megnézte az óráját: három perccel múlt éjfél. Előszedte a fegyverét az íróasztal alsó fiókjából, ellenőrizte a tárat, és bedugta hátulra, az övébe. Kilépett az irodából, a hátsó lépcsőn fölment a földszintre, és a raktárrámpán át kiment az épületből. Doyle-t biztos helyen, a civilek szállásán őrizték; a szoba az egyik halott gondozóé volt. Az ajtót őrző katona a székében szundikált. – Keljen föl – mondta Richards. A katona összerezzent a hangra, tekintetében értetlenség tükröződött, mintha nem tudná, hol van. Amikor meglátta, hogy Richards ott áll fölötte, gyorsan haptákba vágta magát. – Bocsánat, uram. – Nyissa ki az ajtót. A katona beütötte a kódot, és hátralépett. – Elmehet – mondta Richards. – Kérem? – Ha aludni akar, azt inkább a barakkban tegye. – Igen, uram – nézett rá a katona megkönnyebbülten. – Bocsánat, uram – azzal elkocogott. Richards belökte az ajtót. Doyle az ágya végében ült, keze az ölében összekulcsolva, és az üres négyzetet nézte a falon, ahol egykor a tévé volt. A padlón, egy tálcán ott volt az étel, amihez Doyle hozzá se nyúlt, úgyhogy a levegőben most rothadó hal szaga terjengett. Doyle fölemelte a fejét, szája halvány mosolyra húzódott. – Richards, maga fasz. – Menjünk. – Tudja – sóhajtott Doyle a térdére csapva –, igaza volt magával kapcsolatban. Mármint Wolgastnak. Épp azon gondolkodtam, vajon mikor fog az én régi barátom, Richards, meglátogatni? – Ha rajtam múlt volna, már jöttem volna hamarabb. Úgy festett, mintha Doyle mindjárt elnevetné magát. Richards még soha nem látott olyat, hogy valaki, aki bizton tudta, hogy mi fog vele történni, ilyen jókedvű legyen. Doyle szomorúan, de még mindig mosolyogva megrázta a fejét. – Oda kellett volna mennem azokért a vadászpuskákért. Richards előhúzta a fegyverét, és kibiztosította. – Az biztos, hogy megspórolt volna vele egy kis időt. Richards átvágott a telepen, és a síház fényeinek irányába kísérte Doyle-t. Elképzelhetőnek tűnt, hogy Doyle futásnak ered, de milyen messzire jutna? És, tűnődött Richards, vajon miért nem kérdezett semmit Wolgastról meg a lányról? – Áruljon el valamit – mondta Doyle, amikor a parkolóhoz értek, ahol még ott álltak a laboratórium éjszakai műszakban dolgozó embereinek az autói. – Megérkezett? – Kicsoda? – Lacey – felelte Doyle. Richards megállt. – Szóval igen – kuncogott magában Doyle. – Richards, látnia kéne az arcát. – Mit tud erről? Furcsa volt – mintha Doyle szemében hűvös, kék fény ragyogott volna. Richards még a parkoló csillogó lámpái alatt is látta. Mint amikor az ember abban a pillanatban néz a fényképezőgépbe, amikor kinyílik a zár. – Fura ez, tudja – mondta Doyle a fák sötét körvonalaira nézve. – Hallottam, hogy jön. Grey. A négyes szinten volt. A képernyőn ott volt a Nulladik izzó alakja. Grey. Itt az idő. 132

És egyszerre csak eszébe jutott minden: az álmok meg az összes éjszaka, amit az elkülönítőben töltött, figyelve a Nulladikat, hallgatva a hangját és a történeteket, amiket mesélt. Emlékezett New Yorkra, a lányra meg a többiekre is – minden éjjel egy újabb. Érezte, ahogy megszállja a sötétség, és kellemes öröm tölti el, ahogy állkapcsával lecsap rájuk. Grey volt és nem volt Grey, a Nulladik volt és nem volt a Nulladik, mindenhol volt és sehol. Felállt, és benézett az üvegen. Itt az idő. Fura, gondolta Grey. Nem vicces, hanem fura, mármint az idő fogalma. Korábban úgy gondolta, másmilyen, de rájött, hogy nem lineáris, hanem körkörös; olyan körökből áll, amik maguk is körökből állnak, egyik a másik tetején, és így minden pillanat mellett egyúttal ott volt az összes többi pillanat is. És amint az ember erre rájött, már nem tudott úgy tenni, mintha nem lenne ezzel tisztában. Most is úgy látta a kibontakozni készülő eseményeket, mint amik már megtörténtek, mert bizonyos szempontból már tényleg megtörténtek. Kinyitotta a légzsilipet. A ruhája ott himbálózott a fogason. Ahhoz, hogy ki tudja nyitni a második ajtót, be kellett csuknia az elsőt, és hogy kinyissa a harmadikat, be kellett csuknia a másodikat, de a ruhát nem kellett fölvennie semmihez, és nem volt kötelező egyedül lennie sem. A második ajtó, Grey. Belépett a belső kamrába. A zuhanyrózsa úgy lógott a feje fölött, mint valami óriási virág. A kamera figyelte őt, de tudta, hogy a másik oldalon nincs senki. Most már hallott más hangokat is, nem csak a Nulladikét, és azt is tudta, kik azok. A harmadik ajtó, Grey. Ó, micsoda boldogság, micsoda megkönnyebbülés, gondolta. Végre elenged és félretesz mindent. Már napok óta érezte, ahogy a jó és a rossz Grey egyesül, és valami újat hoz létre, valami elkerülhetetlent. A legújabb Greyt, azt, amelyik meg tud bocsátani. Megbocsátok neked, Grey. Lenyomta a széles kilincset. A zsilipkapu nyitva állt. A Nulladik kitekeredett előtte a sötétben. Grey érezte a leheletét az arcán, a szemén, a száján és az állán, és érezte, ahogy kalapál a szíve. Az apjára gondolt, amint a havon fekszik, és sírva fakadt. Egyszerre sírt a boldogságtól és a rémülettől, és ahogy a Nulladik beleharapott nyaka puha részébe, ahol a vér lüktetett, végre rájött a válaszra. Ő volt a tizedik nyúl.

133

TIZENNÉGY Gyorsan történt. Harminckét perc kellett ahhoz, hogy elpusztuljon egy világ, és megszülessen egy másik. – Mit mondott? – kérdezte Richards, aztán meghallotta – mindketten meghallották – a riasztó hangját, azét, amelyiknek soha, de soha nem lett volna szabad megszólalnia. A hangos, atonális bugás az egész telepen visszhangzott, és úgy tűnt, mintha egyszerre jönne mindenhonnan. A biztonsági előírások megszegése a négyes szinten, az alanyok elkülönítésére szolgáló részlegen. Richards gyorsan a síház felé nézett. Azonnal döntött, hátrafordult, és a fegyverével megcélozta azt a helyet, ahol Doyle állt. De Doyle eltűnt. Az isten verje meg, gondolta, aztán hangosan is kimondta ugyanezt. Most már ketten kószáltak szabadon. Futó pillantást vetett a parkolóra, reménykedve, hogy meglátja és lelőheti Doyle-t. Mindenütt kigyulladtak a fények, és éles, mesterséges napsütésben fürdették a telepet; a barakkok felől kiáltásokat hallott, és rohanó katonákat látott. Most nincs idő Doyle-ra. Visszaszaladt a síházba, elment az őr mellett, aki üvöltött neki valamit a liftről, és lement a lépcsőn a kettes szintre, lába szinte nem is érintette a fokokat. Az irodája ajtaja nyitva volt. Futó pillantást vetett a monitorokra. A Nulladik szobája üres volt. Babcock szobája üres volt. Az összes szoba üres volt. Megnyomott egy gombot az asztali telefonon. – Őrség, négyes szint, itt Richards. Jelentést kérek – mondta, de senki nem felelt. Néma csönd. – Központi labor, jelentést kérek. Valaki mondja meg nekem, mi a fasz folyik odalent. – Kiengedték őket! – válaszolta egy rémült hang, talán Fortes. – Kicsoda? Ki engedte ki őket? A vonal recsegni kezdett, majd Richards meghallotta a telefonban az első sikolyokat. Aztán lövések dördültek, és további sikolyok hallatszottak – férfiak halálsikolya. – Atyavilág! – mondta valaki a telefonban, majd megint recsegni kezdett a vonal. – Elszabadult az összes! Azok a rohadt gondozók kiengedték az összeset! Richards gyorsan behívta az egyik monitorra a hármas szinten lévő őrhely képét. A falon véres freskó, Davis összerogyva feküdt alatta. Arca a padlólaphoz nyomódott, mintha a földön keresné a megszakadt kapcsolatot. Egy újabb katona lépett be a képbe; Paulson volt az, kezében egy negyvenötös kaliberű pisztollyal. Mögötte a liftajtó nyitva állt. Visszatette a pisztolyt a tokba, kivett egy gránátot a zsebéből, majd még kettőt, közben egyenesen a kamerába nézett. A fogával kibiztosította a gránátokat, majd begurította őket a liftbe. Aztán üres tekintettel még egyszer Richardsra nézett, előhúzta a pisztolyt, a halántékához emelte, és meghúzta a ravaszt. Richards a karhoz nyúlt, hogy lezárja a szintet, de már túl késő volt. Hallotta a robbanást, ami átszakította a liftaknát, aztán az óriási robajt, amivel a fülke lezuhant. Az összes fény kialudt. Wolgast először nem tudta, mit hall; a riasztó olyan hirtelen szólalt meg és olyan idegenül csengett, hogy egy pillanatig semmi nem jutott az eszébe. Felállt Amy ágya mellől, és lenyomta a kilincset, de persze az ajtó nem nyílt; be voltak zárva. A riasztó meg egyre csak szólt, fültépő volt a lárma. Tűz lenne? Úgy okoskodott, hogy valami más, annál valami rosszabb. Belenézett a sarokban elhelyezett kamerába. 134

– Fortes! Sykes, az isten verje meg! Nyissák ki az ajtót! A vastag falakon át gépfegyverek tompa ropogását hallotta. Egy pillanatig reménykedni kezdett, hogy kiszabadítják őket. De persze ez ki volt zárva; ki is tenne ilyet? Mielőtt azonban továbbfűzhette volna a gondolatait, robbanás rázta meg a szobát, majd egy szörnyű ordítás következett, ami az első robbanásnál is hangosabb robajjal ért véget, és olyan elemi erővel remegtette meg a helyiséget, mint egy földrengés. Aztán minden sötétbe borult. Wolgast megdermedt. Szó szerint semmit nem lehetett látni, olyan mélységes volt a sötétség, hogy egyáltalán nem tudott tájékozódni. A riasztók leálltak. Ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy elfusson, de nem volt hová menni. Úgy érezte, mintha a szoba egyszerre tágulna ki, és fogná őt körül. – Amy, hol vagy? Segíts, hogy megtaláljalak! – mondta, de nem jött válasz. Wolgast nagy levegőt vett és benntartotta. – Amy, mondj valamit – folytatta, mire halk nyögést hallott a háta mögül. – Ez az – azzal megfordult, és fülét hegyezve próbálta belőni a távolságot meg az irányt. – Folytasd. Megkereslek. Elméje élesedni kezdett, a kezdeti vakrémületet fölváltotta a céltudatosság, az érzés, hogy feladata van. Tett egy óvatos lépést előre, a lány hangja felé, aztán egy újabbat. Amy alig hallhatóan megint felnyögött. A szoba kicsi volt, alig hat négyzetméter; hogyan lehetséges, hogy Amy olyan távolinak tűnik a sötétben? Több lövés nem dördült, semmilyen hang nem szűrődött be kívülről. Csak Amy halk, hívogató lélegzését hallotta. Wolgast eljutott az ágy végéig, ahonnan tapogatódzva haladt tovább a fémrács mentén, amikor fölgyulladtak a biztonsági lámpák: két fénysugár az ajtó fölötti sarokból. Nem volt valami erős a fényük, de azért eleget lehetett látni. A szoba nem változott; akármi történt is odakint, még nem ért el hozzájuk. Leült Amy ágya mellé, és megtapogatta a lány homlokát. Még mindig meleg volt, de a láza már lement. A bőre egy kicsit nyirkos volt. Mivel nem volt áram, az infúzió szivattyúja leállt. Tűnődött, mit tegyen, végül úgy döntött, leveszi a lányt az infúzióról, bár biztos lettek volna olyanok, akik szerint ez nem helyes. Látta már elégszer, hogy Fortes és a többiek hogyan cserélik a csepegtetőt, úgyhogy tudta, mi az eljárás. Átállította a szorítókapcsot, ezzel elzárta a folyadék útját, majd kihúzta a lány bőrébe szúrt hosszú tűt a cső tetején lévő gumidugóból. Most, hogy levette az infúzióról, már nem volt miért a helyén hagyni a beömlőnyílást, úgyhogy óvatosan azt is kihúzta. A seb nem vérzett, de biztos, ami biztos, az infúziós kocsiról vett egy kis gézt meg leukoplasztot, és rátette. Aztán várt. Teltek a percek. Amy nyugtalanul forgolódott az ágyon, mintha álmodna. Wolgastnak az a különös érzése támadt, hogy ha látná, mit álmodik, tudná, mi történik odakint. Másfelől viszont, tűnődött, számít-e ez most már bármit is? Jóval a föld színe alatt voltak egy bezárt szobában. Ezzel az erővel akár egy sírboltban is ülhetnének. Wolgast már kezdett beletörődni, hogy ottfelejtették őket, amikor a háta mögül meghallotta, ahogy sziszegve kiegyenlítődik a nyomás. Feltámadt benne a remény; valaki végül mégis értük jött. Kitárult az ajtó, és egy magányos alak jelent meg utcai ruhában. A fény hátulról világította meg, úgyhogy az arca árnyékba burkolódzott. Amikor a férfi a biztonsági lámpák alá ért, kiderült, hogy Wolgast még soha nem látta. Az idegen hosszú, zilált, torzonborz haja őszbe vegyült, erős szakálla arca közepéig kúszott; orvosi köpenye gyűrött volt és pecsétes. Úgy lépett oda Amy betegágyához, mint egy baleset zavarodott áldozata, vagy egy szörnyű csapás szemlélője. Még csak nem is nyugtázta, hogy Wolgast ott van. – Tudja – mormogta Amyre bámulva. – De honnan? – Ki a franc maga? Mi folyik odakint? A férfi még mindig nem vett tudomást róla. Mintha egy más világban élt volna, egész lényéből szinte végzetes nyugalom áradt. – Furcsa ez – mondta egy pillanat múlva, majd nagyot sóhajtott, a szakállához emelte a kezét, és tekintetét végigjáratta a sivár szobában. –Vajon tényleg ezt akartam? Tudja, amint ráébredtem, mit terveznek, és hogyan fog végződni ez az egész, azt akartam, hogy legalább egy legyen. – Miről beszél? Hol van Sykes?

135

Úgy tűnt, hogy az idegen végre fölfigyel rá. Alaposan szemügyre vette Wolgastot, majd hirtelen megfeszült az arca, és összevonta a szemöldökét. – Sykes? Ő meghalt. Szerintem mind meghaltak, maga szerint nem? – Hogy érti, hogy meghaltak? – Meghaltak, odalettek, valószínűleg darabokra tépték őket. Legalábbis a szerencséseket. Látnia kellett volna – rázta meg lassan, csodálkozva a fejét –, ahogy lecsaptak a fákról. Mint a denevérek. Ezt látnunk kellett volna előre. – Kérem – mondta Wolgast. Egyáltalán nem értette, miről van szó. – Fogalmam sincs, miről beszél. – Hát majd lesz – vont vállat az idegen. – Sajnos azt kell, hogy mondjam, hamarabb, mint gondolná – azzal megint Wolgastra nézett. – Kérem, bocsásson meg nekem, Wolgast úr. Már rég nem voltam hasonló helyzetben, és a modorom megsínylette. Jonas Lear vagyok. Mondhatni – mosolyodott el szomorúan –, én volnék a laboratórium irányítója. De mégsem. Az adott körülmények között már nem lehet azt mondani, hogy bárki is irányítana. Lear. Wolgast kutatott az emlékezetében, de a név semmit nem mondott neki. – Robbanást hallottam… – Igen, valóban volt egy – szakította félbe Lear. – Fölrobbant a lift. Szerintem az egyik katona volt. De én be voltam zárva a hűtőkamrába, úgyhogy arról a részről lemaradtam. – Nagyot sóhajtott, és megint körbenézett a szobában. – Nem valami hősies dolog, ugye, bezárkózni a hűtőkamrába? Bárcsak lenne idebent egy másik szék. Úgy szeretnék leülni. Idejét se tudom, mikor ültem utoljára. Wolgast talpra ugrott. – Kérem, foglaljon helyet. Csak árulja el nekem, mi folyik itt. – Attól tartok, nincs rá idő – rázta meg a fejét Lear. Zsíros haja lobogott. – Mennünk kell. Vége az egésznek, ugye, Amy? – Lenézett a lány alvó alakjára, és finoman megérintette a kezét. – Végre vége. Wolgast nem bírta tovább. – Minek van vége? Lear fölemelte a fejét; szemében könny csillogott. – Mindennek. Lear vezetésével végigmentek a folyosón. Wolgast a karjában vitte Amyt. A levegőben égett szag terjengett, olyan, mint az olvadt műanyagé. Amikor befordultak a sarkon a lift irányába, Wolgast meglátta az első testet. Fortes volt. Nem sok maradt belőle. A teste szétkenődött, mintha valami hatalmas dolog leütötte és a földön vonszolta volna. A biztonsági lámpák lüktető fényében csillogott a vértócsa. Fortesen túl feküdt egy másik, illetve Wolgast azt gondolta. Beletelt egy pillanatba, amíg rájött, hogy az Fortes többi része. Amy szeme ugyan csukva volt, de Wolgast minden tőle telhetőt megtett, hogy el is takarja: a melléhez szorította a lány arcát. Fortesen túl még két test feküdt – vagy három, ezt nem tudta pontosan megállapítani. A padló síkos volt a sok vértől; a lába csúszkált az emberi maradványok zsiradékán. A szétrobbantott lift helyén mindössze egy nagy, sötét lyuk tátongott, amit az elszakadt huzalok táncoló szikrái világítottak meg. Súlyos fémajtói egészen a folyosó szemközti faláig repültek. A biztonsági lámpák fénysugara alatt Wolgast meglátott még két halott férfit; a katonákat az ajtó darabjai nyomták agyon. Egy harmadik a falnak támaszkodott, mintha bóbiskolna, csak éppen a saját vérében ült. Arca megnyúlt, és ki volt száradva; egyenruhája lógott rajta, mintha egy számmal nagyobb volna a kelleténél. Wolgast elfordította róla a tekintetét. – Hogyan jutunk ki innen? – Erre – mondta Lear. Zavarodottsága elmúlt, és most már céltudatos volt és sürgető. – Gyorsan. Ráfordultak egy másik folyosóra, ahol tárva-nyitva volt az összes ajtó – olyan súlyos fémajtók, mint amilyen Amy szobájába vezetett. A padlón további testek, Wolgast nem számolta, mennyi, 136

nem is tudta volna. A falakat szitává lőtték, a padlón szerteszét töltények hevertek, rézhüvelyük csillogott. Az egyik ajtón kilépett valaki, illetve nem is lépett, inkább bukdácsolt. Nagydarab, elpuhult férfi, mint azok, akik Wolgastnak az ételt hozták, bár ennek az arca nem volt ismerős. Egyik kezét a nyakán tátongó mély sebre szorította, a vér átfolyt húsába vágódó ujjai között. Wolgastéhoz hasonló fehér műtős fölsője mellrészén vér csillogott. – Hé – mondta. Ránézett a három emberre, aztán jobbra is, balra is végigtekintett a folyosón. Úgy tűnt, nem veszi észre a vért, vagy ha igen, nem érdekli. – Mi történt a lámpákkal? Wolgast nem tudta, mit mondjon. Egy ilyen sebbel a férfinak már rég halottnak kéne lennie. Azt is csodálta, hogy még talpon van. – O-ó – mondta a vérző férfi imbolyogva. – Le kell ülnöm. A padlóra huppant. Úgy tűnt, mintha összecsuklana a teste, mint egy sátor, amiből hiányoznak a rudak. Mély levegőt vett, és fölnézett Wolgastra. A teste erősen megremegett. – Én most… alszom? Wolgast nem mondott semmit. Nem tudta értelmezni a kérdést. – Hagyja – mondta Lear megérintve a vállát. – Nincs idő. A férfi megnyalta az ajkát. Olyan sok vért vesztett, hogy kezdett kiszáradni. A szeme rezegni kezdett, keze ernyedten hevert mellette a földön, mint valami üres kesztyű. – Megmondom maguknak őszintén, ilyen istentelenül rosszat még nem álmodtam. Mondtam is magamnak, Grey, ez a világ legrosszabb álma. – Szerintem nem álmodta – mondta Wolgast. A férfi fontolóra vette ezt, majd megrázta a fejét. – Ettől féltem. Megint megremegett; olyan görcsösen húzódott össze, mintha megütötte volna az áram. Learnek igaza volt – nem tudtak volna mit tenni érte. A nyakából folyó vér mély kékes-fekete színűvé vált. Wolgastnak el kellett onnan vinnie Amyt. – Sajnálom – mondta Wolgast –, de mennünk kell. – Maga sajnálja? – kérdezte a férfi, aztán feje a falnak ütődött. – Wolgast úr… De Grey gondolatai már messze jártak. – Nem csak én voltam egyedül – mondta, és lehunyta a szemét. – Együtt csináltuk. Továbbsiettek, és bementek egy helyiségbe, ahol öltözőszekrények és padok voltak. Zsákutca, gondolta Wolgast, de akkor Lear előhúzott egy kulcsot a zsebéből, és kinyitott egy gépterem feliratú ajtót. Wolgast belépett. Lear letérdelt, és egy kis késsel felfeszített egy két zsanéron nyíló fémtáblát a falban. A tábla kicsapódott; Wolgast lehajolt, és benézett. A nyílás alig volt több kilencvenszer kilencven centinél. – Egyenesen előre, aztán körülbelül tíz méter után egy elágazáshoz érnek, ahonnan egy cső vezet fölfelé. Abban van egy létra, amit a karbantartók szoktak használni, az fölmegy egészen a tetejéig. Legalább tizenöt métert kellene fölfelé másznia egy létrán a koromsötétben, miközben valahogy a karjában tartja Amyt is. Wolgastnak fogalma sem volt, hogyan lenne erre képes. – Kell, hogy legyen egy másik út. – Nincs – rázta meg a fejét Lear. Lear fogta Amyt, amíg Wolgast bekúszott a járatba. A derekánál fogva végig tudja vonszolni Amyt úgy, hogy ő ül, és mélyen lehajtja a fejét. Addig hátrált befelé, amíg ki tudta egyenesíteni a lábát, aztán Lear odatette Amyt, aki már – úgy tűnt – kezd eszméletére térni. Még volt láza, Wolgast a vékony hálóingen át érezte, hogy süt a teste. – Ne feledje, mit mondtam. Tíz méter – figyelmeztette Lear. Wolgast bólintott. – Legyen óvatos. – Mi végzett azokkal az emberekkel? Lear nem válaszolt. – Vigyázzon rá – mondta végül. – Ő minden. Most menjen.

137

Wolgast meggörnyedve kezdett mászni, egyik kezével Amyt markolva a derekánál, a másikkal egyre beljebb húzva magukat a járatba. Csak amikor a tábla visszazárult mögötte, akkor ébredt rá, hogy Lear egy percig sem akart velük menni. A világító lények most már elözönlötték a telepet, és ott voltak mindenütt. Richards hallotta a sikolyokat és a fegyverropogást. Tartalék tölténytárakat vett magához az íróasztalából, és felszaladt Sykes irodájába. A szoba üres volt. Hol van Sykes? Húzni kell egy határvonalat, visszaszorítani a világító lényeket a síházba, és meghúzni a kart. Richards fegyverét föltartva kilépett Sykes irodájából. Valami jött a folyosón. Sykes volt az. Mire Richards odaért hozzá, már lerogyott a padlóra, és a falnak támaszkodott. A mellkasa úgy hullámzott, mint egy rövidtávfutóé, arca verejtékben fürdött. Az alkarján, kicsivel a csuklója fölött, széles seb tátongott, amiből szabadon áramlott a vér. Fegyvere, egy negyvenötös kaliberű pisztoly a padlón hevert, nem messze felfelé fordított tenyerétől. – Mindenhol ott vannak – mondta Sykes, és nyelt egyet. – Miért nem ölt meg? A rohadék egyenesen rám nézett. – Melyik volt? – Mi a faszt számít ez? – vonta meg a vállát Sykes. – A haverod, Babcock. De mi ütött magukba? – azzal hevesen megrázkódott. – Nem érzem magam valami jól – mondta, és hányt. Richards félreugrott, de túl későn. A levegőben az epe bűzének csípős szaga terjengett, és valami másé is, valami elemi és fémes dologé, mint amikor kifordítják a földet. Richards érezte, hogy nedves lett a nadrágja meg a zoknija. Oda se kellett néznie, anélkül is tudta, hogy Sykes hányadéka tele van vérrel. – Bassza meg! Sykesra emelte a fegyverét. – Kérem – mondta Sykes. Ez jelenthetett nemet, de igent is talán. Akárhogyan is, Richards úgy vélte, szívességet tesz Sykesnak, amikor a fegyver csövét a mellkasa közepére irányítja, arra a pontra, amibe bele kellett találni, és aztán meghúzza a ravaszt. Lacey látta, ahogy az első kijön az egyik fönti ablakon. Milyen gyors! Mint a villám! Ha az ember fényből lenne, milyen gyorsan tudna mozogni! Egy pillanat alatt fölugrott, és levetette magát a tetőről a levegőbe, átröpült a telep fölött, majd száz méterrel odébb egy facsoportban ért földet. Embernagyságú, foszforeszkáló villanás, mint egy hullócsillag. Amikor a teherautón bejutott a telepre, akkor szólalt meg a riasztó. A két férfi a vezetőfülkében vitatkozott egy percig – egyszerűen hajtsanak el? –, és Lacey ezt a pillanatot használta fel arra, hogy kimásszon hátul, és beszaladjon az erdőbe. Ekkor látta a repülő démont is. A fák koronája reszketve fogta fel a súlyát. Lacey látta, mi fog történni. A teherautó vezetője kinyitotta a hátsó ajtót. Robbanóanyag, azt mondta az őr – talán lőfegyverek? A teherautó tele volt lőfegyverekkel. A fák koronája megint megmozdult. Egy foszforeszkáló fénysáv vetette rá magát a férfira. Ó, gondolta Lacey. Ó! Ó! Aztán még többen lettek, kitódultak az épületből az ablakokon és az ajtókon át, és elrugaszkodtak. Tíz, tizenegy, tizenkettő. A katonák is ott voltak mindenütt, rohangásztak és ordibáltak, de golyóik hatástalannak bizonyultak; a démonok túl gyorsak voltak, vagy pedig a golyók nem tudtak bennük kárt tenni; nekiestek a katonáknak, és egyesével végeztek velük. Lacey ezért jött – hogy megmentse Amyt a démonoktól. Gyorsan, Lacey. Igyekezz. Kilépett az erdőből. – Állj! Lacey halálra dermedt. Fölemelje a kezét? A katona az erdőből bukkant elő, ahol ő is rejtőzött eddig. Jó fiú ő, azt teszi, amiről úgy gondolja, hogy a kötelessége. Igyekezett nem félni, bár persze félt; Lacey érezte a belőle hőhullámokként áradó félelmet. Nem tudta, mi fog történni vele mindjárt. Gyöngédséget érzett iránta, és szánalmat. 138

– Ki maga? – Senki – mondta Lacey, de akkor a démon már rá is ugrott a katonára, aki még célozni se tudott a fegyverével, még azt a szót se tudta befejezni, amit éppen mondott, amikor meghalt – Lacey pedig elfutott az épület felé. Mire eljutottak a cső aljához, Wolgast izzadt és zihált. Halvány fény szüremlett le. Messze fönt látni lehetett egy biztonsági lámpa kettős sugarát, még messzebb pedig egy óriási ventilátor szárnyait. Ez volt a központi szellőzőakna. – Amy, kicsikém – mondta. – Amy, ébredj. A lány szeme megrebbent és kinyílt, majd megint becsukódott. Wolgast a nyaka köré fonta a lány karját, és felállt. Érezte, hogy a lába rákulcsolódik a derekára, de azt is, hogy nincs ereje. – Kapaszkodnod kell, Amy. Kérlek. Muszáj. A lány teste válaszul megfeszült, de Wolgast ennek ellenére kénytelen volt egyik karjával megtámasztani a súlyát. Így viszont csak egy keze maradt ahhoz, hogy fölhúzza magukat a létrán. Jézusom. Szembefordult a létrával, és föltette lábát az első fokra. Olyan volt, mint valami feladat egy írásbeli vizsgán: Brad Wolgast egy kislányt tart a karjában, és fel kell másznia egy tizenöt méter hosszú létrán, egy gyengén megvilágított szellőzőaknában. A lányról legjobb esetben is csak azt lehet mondani, hogy félig van csak eszméleténél. Hogyan menti meg Brad Wolgast mindkettőjük életét? Aztán rájött, hogyan tudja megcsinálni. Egyszerre egy fokot lép, a jobb kezével felhúzza magukat, aztán átbújtatja a jobb könyökét a létrán, és Amy súlyát a térdén egyensúlyozza, amíg kezet vált, és feljebb lép egy újabb fokkal. Aztán a bal kéz, majd megint a jobb, és így tovább, fokról fokra, egész a tetejéig, váltogatva Amy súlyát a két térde között. Mennyit nyomhatott a lány? Húsz-huszonöt kilót? És amikor kezet váltott, mindezt egyetlen kar ereje tartotta. Wolgast elkezdett mászni. Richards a kiáltásokból és a lövésekből tudta, hogy a világító lények kiszabadultak az épületből. Azt is tudta, mi történik Sykesszal. Valószínűleg ez fog történni vele is, mivel Sykes ráokádta az istenverte fertőzött vérét, de azt nemigen hitte, hogy ennek volna még bármi jelentősége, mert azt már úgyse fogja megérni. Hé, Cole! Te görény, te kis szemét. Biztosan ezt akartad? Ez az a Pax Americana? Mert én úgy látom, ez csak egyféleképpen végződhet. Richards már csak egyvalamit akart. Simán távozni, de úgy, hogy valami azért sikerüljön is. A síház főbejáratát szitává lőtték. Az ajtók leszakadtak, és ferdén lógtak a zsanérokon, az üveg be volt törve. Három katona feküdt holtan a földön; vagy saját bajtársaik lőtték le őket a nagy zűrzavarban, vagy szándékosan lepuffantották egymást, hogy felgyorsítsák az eseményeket. Richards a kezében lévő Springfieldet nézte – miből is gondolja, hogy ennek bármi hasznát venné? A katonák puskái sem értek semmit. Valami nagyobbra van szükség. A fegyverraktár a telep túlsó végében volt, a barakkok mögött. Át kell szaladnia oda. Kikukkantott az ajtón, és végignézett a nyílt terepen. Legalább a lámpák még égtek. Nos, gondolta, minél előbb, annál jobb, mivel később már még kevesebb esély lesz rá. Futásnak eredt. A katonák szerteszét rohangásztak, és egymásra meg a semmibe lövöldöztek. Meg se próbáltak úgy tenni, mintha szervezetten védekeznének, úgyhogy a síház megrohamozásáról már álmodni se mert. Richards teljes sebességgel futott, és félig-meddig azt várta, hogy eltalálják. Félúton volt, amikor meglátta a teherautót a parkoló szélén. Csak úgy tessék-lássék álltak be vele, az ajtajai tárva-nyitva voltak. Tudta, mi van a raktérben. Lehet, hogy mégsem kell átvágnia a telepen. _____ – Jó estét, Doyle úr. 139

– Jó estét, Lacey nővér – mosolyodott el Doyle. A síház földszintjén voltak, egy szűk kis szobában, tele íróasztalokkal és iratszekrényekkel. Amióta a lövöldözés elkezdődött, Doyle ott várt az egyik íróasztal alá bújva. Laceyt várta, és most fölállt. – Tudja, hol vannak? Lacey habozott. Az arcán és a nyakán horzsolások éktelenkedtek, a hajába levéldarabok tapadtak. – Igen – bólintott. – Én… hallottam magát az elmúlt hetekben – mondta Doyle. Valami hatalmas dolog tört elő belőle; elcsukló hangon folytatta. – Nem tudom, hogy csináltam. Lacey megfogta Doyle kezét. – Nem engem hallott. Wolgast legalább nem tudott lenézni. Már nagyon izzadt; miközben egyre följebb és följebb húzta magukat, tenyere és ujjai csúszkáltak a létrafokokon. Karja remegett a megerőltetéstől, és úgy érezte, hogy a könyökhajlata, amivel kapaszkodott, amikor kezet váltott, csontig lehorzsolódott. Tudta, hogy van egy pillanat, amikor a test egész egyszerűen eléri a korlátait, egy láthatatlan vonal, amin, ha egyszer átlépi az ember, már nem tud visszamenni. Elhessegette ezeket a gondolatokat, és mászott tovább. Amy karjait Wolgast nyaka köré fonva erősen kapaszkodott. Fokról fokra egyre feljebb másztak. A ventilátor most már közelebb volt. Wolgast arcát hűvös, gyenge, éji szellő csapta meg. Nyakát nyújtogatva keresett egy nyílást a cső oldalán, és három méterrel följebb, a létra mellett meg is látott egy járatot. Először Amyt kéne betolnia oda. Valahogy meg kéne tartania mindkettőjük súlyát, amíg a lányt belendíti a létráról a járatba, aztán bemászna ő is. Elérték a nyílást. A ventilátor magasabban volt, mint gondolta, még legalább tíz méterre. Úgy számította, hogy a síház földszintjén lehetnek. Talán még tovább kellene menni, és keresni följebb egy másik kijáratot, de az ereje már igencsak fogytán volt. Úgy helyezkedett, hogy Amy súlya a jobb térdére nehezedjen, majd kinyújtotta a bal kezét. Ujjai tagolatlan, hűvös, tükörsima fémfalat tapintottak, de aztán talált valami peremfélét. Visszahúzta a kezét. Még három fok, annyi már elég lenne. Vett egy nagy levegőt, és fölmászott, majd kicsivel a járat fölött megállt. – Amy – mondta érdes hangon. Szája és torka csontszáraz volt. – Ébredj, kicsikém. Szedd össze magad. Wolgast érezte a nyakán, hogy Amy légzése változni kezd; próbált magához térni. – Amy, amikor szólok, el kell, hogy engedj. Én közben foglak. Van egy nyílás a falban. Be kéne oda raknod a lábad. A lány nem felelt, de Wolgast remélte, hogy hallotta. Megpróbálta elképzelni, hogyan is fog ez pontosan lezajlani – hogyan fogja bejuttatni a járat belsejébe a lányt, és aztán magát is –, de nem tudta. Viszont nem volt más választása. Ha tovább vár, már nem lesz ereje az egészhez. Most. Térdével fölfelé tolta Amyt, akinek a karja elengedte Wolgast nyakát. A férfi a szabad kezével megfogta a lányt a csuklójánál, inga gyanánt lógatva őt a cső fölött, és akkor rájött, hogyan kéne: a másik kezével is elengedte a létrát, és hagyta, hogy a lány súlya balra húzza őt, a lyuk felé; Amy lába már bent is volt, és aztán becsusszant a csőbe. Wolgast pedig zuhanni kezdett lefelé. Amint érzékelte, hogy kicsúszott a lába alól a létra, kezével vadul keresgélni kezdett valami fogódzót a falon, és ujjaival rátalált a járat vékony fémperemére, ami belevágott a bőrébe. Felkiáltott; hangja visszhangzott az egész aknában. Úgy érezte, már csak az akaratereje hajtja, attól tud kapaszkodni; lába a semmiben lengett. Na, most. Fel nem foghatta, hogyan volt képes rá; talán az adrenalin, vagy Amy, vagy az, hogy még nem akart meghalni. Erejét megfeszítve, feltartóztathatatlanul húzódzkodott fölfelé. A könyökét lassan 140

behajlította, majd először a feje, aztán a mellkasa, a dereka és végül a többi része csusszant be a járatba. Egy pillanatig mozdulatlanul feküdt, és mohón szívta be a levegőt a tüdejébe, aztán fölemelte a fejét. Fényt látott, ami egy nyílásból jött a padlón. Megfordult, és megfogta Amyt a derekánál, ahogy már korábban is, majd a fenekén csúszva elindult. Ahogy közeledtek, egyre erősebb lett a fény, végül elértek a forrásához, egy fémlamellás szellőzőnyíláshoz. A rács kívülről le volt zárva csavarokkal. Legszívesebben sírva fakadt volna. Pedig már majdnem sikerült! De még ha át is tudna nyúlni a fémlemezek közti szűk réseken, és valahogy kitapogatná a csavarokat, akkor sincs szerszáma, amivel kicsavarhatná őket. Visszamenni pedig képtelenség. A mászás minden erejét felemésztette. Ekkor mozgást hallott lentről. Közelebb húzta magához Amyt. Eszébe jutottak azok az emberek, akiket látott – Fortes, a vértócsában ülő katona, a Grey nevű fickó –, és nem így akart meghalni. Lehunyta a szemét, és visszafojtott lélegzettel, tökéletes csöndben várt Amyvel együtt. Aztán megszólalt egy halk hang. – Főnök? Doyle volt. Az egyik láda már ott volt a földön a teherautó hátuljánál. Valaki minden bizonnyal éppen rakodott ki, aztán pánikba esett, és ledobta. Richards gyorsan átkutatta a rakteret, és talált egy gumiköpeny-szerelő vasat. A pánt csöngve és kattanva engedett. A ládában, habgumi ágyon két RPG-29-es, „Vámpír” típusú kézi páncéltörő gránátvető hevert. Fölemelte a tartót, és alatta megtalálta a gránátokat is: körülbelül fél méter hosszú, tandem elrendezésű, páncéltörő robbanófejjel ellátott, modern harcjárművek páncélzatán is áthatoló szárnyas hengerek. Richards látta már korábban, mire képesek. Akkor igényelte őket, amikor megjött a parancs, hogy el kell szállítani a világító lényeket. Jobb félni, mint megijedni, gondolta. Az egyik rakétahajtású gránátot becsúsztatta a vetőcsőbe. A gránát fordult egyet, és megnyugtatóan felbúgott, ami azt jelentette, hogy a robbanófej ki van élesítve. Úgy tűnt, mintha a több ezer éves technikai fejlődés és az emberi civilizáció egész története benne volna egy kiélesített páncéltörő robbanófej búgó hangjában. Ez a típus újrahasznosítható, de Richards tudta, hogy csak egyetlen lövésre lesz módja. A vállára támasztotta, kihajtotta a mechanikus irányzékot, és hátralépett. – Hé! – ordította, és pontosan abban a pillanatban, amikor hangja áradva veszett bele a homályba, beleiből émelygő érzés tört föl. Megborzongott, kiverte a hideg verejték, és inogni kezdett alatta a föld, mintha egy tengeren hánykolódó hajó fedélzetén állna. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy pislantson. Ezek szerint gyorsabban történik, mint gondolta. Nagyot nyelt, és még két lépést tett a fény felé, a fák koronája felé lendítve gránátvetőjét. – Gyertek elő, cicuskák! _____ Egy percnyi aggodalom után, mialatt egy csomó fiókot átkutatott, Doyle talált egy bicskát. Fölállt egy székre, és a pengével kicsavarozta a csavarokat. Wolgast leeresztette Amyt Doyle karjaiba, aztán ő is leugrott. Először nem ismerte fel, kit is lát. – Maga az, Lacey nővér? – Jó estét, Wolgast úr – mondta Lacey, miközben magához szorította az alvó lányt. Wolgast Doyle-ra nézett. – Én ezt nem… – Nem érted? – vonta föl Doyle a szemöldökét. Wolgasthoz hasonlóan ő is műtős ruhát viselt, de az övé túl nagy volt, és lötyögött rajta. Felnevetett. – Hidd el, én se értem. 141

– Ez a hely tele van halott emberekkel. Valami… Nem tudom. Volt egy robbanás – mondta Wolgast, de nem tudta megértetni magát. – Tudjuk – bólintott Doyle. – Ideje indulnunk. Kiléptek a szobából a folyosóra. Wolgast úgy vélte, közel lehetnek a síház hátuljához. Csönd volt, csak néha szűrődött be kintről a fegyverek ropogása. Fürgén és szótlanul a főbejárathoz mentek. Wolgast meglátta a kapuban elterülő halott katonákat. – Vegye át Amyt – fordult felé Lacey. Wolgast átvette. Bár a karja még mindig gyenge volt a létramászástól, erősen magához szorította a lányt. Amy kicsit nyöszörgött, próbálta leküzdeni az erőt, ami nem hagyta fölébredni. Kórházba kéne vinnie, de még ha sikerülne is, mit mondana? Hogyan tudna elmagyarázni bármit is ebből az egészből? Az ajtó közelében már barátságtalanul hideg volt a levegő; érezte, ahogy Amy reszket vékony hálóingében. – Szükségünk van egy járműre – mondta Wolgast. Doyle kisurrant, és egy perc múlva egy kulcscsomóval a kezében tért vissza. Valahonnan szerzett egy fegyvert is, egy negyvenötös kaliberű pisztolyt. Az ablakból megmutatta Wolgastnak és Laceynek az autót. – Ott áll a parkoló szélén, egész a végében. Az ezüst Lexus. Látod? Az autó legalább százméternyire volt. – Jó kis verda – mondta Doyle. – Az ember nem is gondolná, hogy a vezető csak úgy benne hagyja a kulcsokat a napellenző alatt – folytatta, majd Wolgast kezébe nyomta a kulcscsomót. – Tedd el, és legyen nálad. Biztos, ami biztos. Wolgastnak beletelt egy pillanatba, amíg megértette. Doyle az autót neki és Amynek szánta. – Phil… – Ennek így kell lennie – mondta Doyle föltartva a kezét. Wolgast Laceyre nézett, aki bólintott, majd odalépett hozzá. Megcsókolta Amyt, megsimogatta a haját, aztán Wolgastot is megcsókolta egyszer az arcán. A férfi úgy érezte, mintha arról a helyről, ahová a csókot kapta, mélységes nyugalom és bizonyosság sugározna szét a testébe. Még soha nem érzett ilyesmit azelőtt. Doyle-lal az élen kiléptek. Lacey és Doyle olyan gyorsan haladtak az épület árnyékában, hogy Wolgast alig bírt lépést tartani velük. Fegyverropogást hallott valahonnan, de nem úgy tűnt, mintha rájuk céloznának, hanem inkább úgy, mintha fölfelé, a fák közé meg a háztetőkre lőnének, vaktában, mint valami vészjósló ünnepen. Minden lövés után hallott egy sikolyt, aztán egy pillanatra csönd lett, majd újra beindult a lövöldözés. Odaértek az épület sarkához. Mögötte az erdő terült el, a másik irányban, a telep lámpáinak fényében pedig a parkoló. A Lexus ott állt a végében, a hátulja nézett feléjük, és egyetlen másik autó sem volt körülötte, amit fedezéknek használhattak volna. – Csak oda kell szaladnunk – mondta Doyle. – Mindenki készen áll? Wolgast zihálva bólintott, aztán mindhárman rohanni kezdtek az autó felé. Richards érezte, mielőtt meglátta volna. Megfordult, és úgy lengette a gránátvetőt, mint egy rúdugró a rúdját. Nem Babcock volt az. Nem is a Nulladik. Hanem Anthony Carter. Tőle úgy hat méterre kuporgott a földön. Felemelte és elfordította a fejét, Richardsot méricskélve. Volt valami kutyaszerű benne. Carter arcán, karomszerű kezén és hegyes fogsorán vér csillogott, torkából csattogásszerű hang tört föl. Lassan, lanyha örömmel elkezdett fölállni. Richards megcélozta Carter száját. – Nyisd ki szépen – mondta, és tüzelt. Már amikor a gránát elhagyta a vetőcsövet, és a lövés ereje hátralökte Richardsot, akkor tudta, hogy elvétette. Ott, ahol az előbb Carter állt, már csak a hűlt helye maradt. Carter a levegőben volt, és röpült, aztán rázuhant Richardsra. A gránát felrobbant, és beszakította a síház elülső homlokzatát, 142

de Richards ezt alig hallotta – a zaj elhalkult, és képtelenül messzire távolodott el –, mert közben egy merőben új érzés töltötte el: a kettészakadásé. _____ A robbanás erejét Wolgast is érezte. Fehér hő- és fényhullám csapta meg bal orcáját, méghozzá olyan erővel, hogy a levegőbe röpült. Érezte, ahogy Amy kiesik a karjából. Aztán visszazuhant az úttestre, és egy ideig gurult, majd háton fekve állt meg. Csöngött a füle; a levegő bennragadt valahol mélyen a mellkasában, mint egy csőben. Ha fölnézett, látta az éjszakai égbolt mély, bársonyos sötétjét meg a több száz csillagot, amelyek között néhány hullócsillag is volt. A hullócsillagok után eszébe jutott Amy, aztán a kulcs. Fölemelte a fejét. Amy a földön feküdt néhány méterrel odébb. A levegő füsttel telt meg. Az égő síház lobogó fényében úgy festett, mintha aludna – egy tündérmese szereplője, a hercegnő, aki elaludt, és nem tud felébredni. Wolgast négykézlábra emelkedett, és kétségbeesetten tapogatta a földet, hogy megtalálja a kulcsot. Érezte, hogy az egyik fülével baj van; olyan volt, mintha egy függöny hullott volna a bal orcája elé, ami fölfogta volna az összes hangot. A kulcs. Aztán rájött, hogy még mindig fogja a kezében, hiszen eleve el se engedte. Hol van Doyle és Lacey? Odament, ahol Amy feküdt. Amennyire Wolgast meg tudta állapítani, nem sérült meg sem az eséstől, sem a robbanástól. A hóna alá tette a kezét, és a vállára emelte a lányt, aztán amilyen gyorsan csak tudott, elindult a Lexus felé. Lehajolt, lassan, óvatosan befektette Amyt a hátsó ülésre, majd ő is beszállt, és elfordította a kulcsot. A fényszórók beragyogták az egész telepet. Ekkor valami ráesett a motorháztetőre. Valami állatszerű, de mégsem: egy irtózatos, halványzöld fénnyel lüktető dolog. Amikor meglátta a szemét, és ami áradt belőle, rájött, hogy ez a furcsa, új lény a motorháztetőn – Anthony Carter. Carter fölállt. Wolgast megtalálta a sebváltót, rükvercbe kapcsolt, és gázt adott, mire Carter leesett. Wolgast látta a Lexus fényében, ahogy a földre gurul, aztán egy olyan mozdulatsorral, ami szabad szemmel szinte követhetetlen volt, elrugaszkodott és eltűnt. Mi az isten… Wolgast a fékre taposott, és élesen jobbra fordította a kormányt. Az autó megpördült, majd orral a bekötőút felé megállt. Kinyílt a jobb első ajtó, és Lacey gyorsan, szó nélkül beszállt. Az arcán és a blúzán véres csíkok voltak, kezében fegyvert tartott. Elképedve nézett rá, majd ledobta a padlóra. – Hol van Doyle? – Nem tudom – felelte Lacey. Wolgast ismét előremenetbe kapcsolt, és rálépett a gázra. Aztán meglátta Doyle-t. A Lexus felé futott, és integetett a pisztolyával. – Menjetek! – üvöltötte. – Induljatok már! Valami tompán puffant a tetőn; az autó megrázkódott. Wolgast tudta, hogy Carter van a Lexus tetején. Megint rálépett a fékre, mire mindannyian előredőltek. Carter legurult a motorháztetőre, de megkapaszkodott. Wolgast hallotta, hogy Doyle tüzet nyit, és három lövést ad le gyors egymásutánban. Látta, hogy az egyik el is találta Cartert a vállán; a golyó szikrázva csapódott be. De Carternek mintha meg se kottyant volna. – Hé! – üvöltötte Doyle. – Hé! Carter elfordult, és meglátta Doyle-t. Nekirugaszkodott, aztán ugrott, közben Doyle még leadott egy végső lövést. Wolgast még időben odafordult, hogy lássa, amint a teremtmény, az egykori Anthony Carter rátámad a társára, és óriási szájként nyeli el. Egy pillanat alatt vége volt. Wolgast rátaposott a gázra. Belehajtott egy füves sávba, a kerekek besüllyedtek és pörögtek, de aztán csikorogva visszataláltak az úttestre. Végigszáguldottak a hosszú bekötőúton, a lombsátor 143

alatt, és egyre jobban eltávolodtak az égő síháztól; a táj elsuhant mellettük. Nyolcvan, kilencven, száz kilométer per órával mentek. – Mi a franc volt ez? – kérdezte Wolgast Laceytől. – Álljon meg itt. – Micsoda? Ezt nem mondhatja komolyan. – El fognak kapni minket. A vér szaga idevonzza őket. Állítsa meg az autót – határozottan és tántoríthatatlanul megfogta Wolgast könyökét. – Legyen szíves, tegye azt, amit kérek. Wolgast lehúzódott az út szélére; Lacey szembefordult vele, és a férfi ekkor meglátta a nyílt sebet a nő karján. Kicsivel a deltaizom alatt érte a lövés. – Lacey nővér… – Semmiség – mondta Lacey. – Csak hús és vér. De nem mehetek magukkal. Ezt most már látom – azzal ismét megérintette Wolgast karját, és búcsúzóul elmosolyodott, mosolya egyszerre volt vidám és szomorú. Mosolygott a hosszú út megpróbáltatásain, amik immár véget értek. – Vigyázzon rá. Amy a magáé. Tudni fogja, mit kell tennie – azzal kiszállt az autóból, és bevágta az ajtót, mielőtt Wolgast szólni tudott volna. Belenézett a visszapillantóba, és látta, amint Lacey visszafelé fut az úton, karjait lengetve a levegőben. Valami figyelmeztetés? Nem, őket hívta, hogy ugorjanak rá. Harminc métert se tett meg, amikor a fák közül lecsapott egy fényes dolog, aztán egy másik, majd egy harmadik. Olyan sok, hogy Wolgast kénytelen volt elfordítani a tekintetét. Rálépett a gázra, és olyan gyorsan hajtott el, ahogy csak tudott. Vissza se nézett.

144

II. KÖNYV

A NULLADIK ÉV „…menjünk a fogságba: ott Fogunk mi, mint kalitban a madár, Dalolni ketten. Áldásom ha kéred, Letérdelek s kérem bocsánatod!” WILLIAM SHAKESPEARE:

Lear király (Vörösmarty Mihály fordítása)

145

TIZENÖT Az idők végén, amikor a világ már elvesztette az emlékezetét, és a férfi, aki ő egykor volt, tovatűnt, mint egy távolodó hajó, ami eltűnik a láthatáron, és amelynek a rakterében ott van bezárva régi élete; amikor az égbolt csillagai a semmire tekintenek le, a pályáján keringő hold már nem emlékszik a nevére, és nem marad más, csak az éhség nagy tengere, amin örökké lebegni kényszerül – valahol mélyen benne még akkor is ott lesz az az egy év. A hegy, a változó évszakok és Amy. Amy és a Nulladik Év. Sötétben értek a táborba. Wolgast az utolsó mérföldön lassan vezetett, követve a fényszóróknak a fák között áthatoló sugarát. Fékezett, hogy lassan kússzon végig a kátyúk legrosszabb fajtáján, a mély keréknyomokon, amiket az olvadó téli víz vágott a földbe. Nedvességtől csepegő ágak nyúltak ki az út mentén, és karcolták végig a tetőt meg az ablakokat, ahogy elhaladtak mellettük. Az autó egy nagy rakás ócskavas volt, egy ósdi Corolla, rajta hatalmas, rikító kerékabroncsok, benne egy hamutartó, tele megsárgult csikkekkel. Wolgast egy lakásnak használt lakókocsi elől lopta el egy Laramie melletti telepről, a Lexust meg otthagyta. A kulcsokat az indítóban hagyta, a műszerfalra pedig egy levelet tett: „Tartsa meg, az öné.” Volt ott egy láncra kötött öreg korcs, amelyik túl fáradt volt ugatni, úgyhogy csak közömbösen figyelte, ahogy Wolgast beindította az autót. Utána áttette Amyt a Lexusból a Toyotába, és lefektette a hamburgeres papírokkal meg üres cigarettás dobozokkal teleszórt hátsó ülésre. Egy pillanatig Wolgast azt kívánta, bárcsak ott lehetne, és láthatná a tulaj arcát, amikor reggel felkel, és a régi autója helyén egy nyolcvanezer dolláros sport szedánt talál, amely úgy ragyog, mint Hamupipőke tökből varázsolt hintója. Wolgast még sosem vezetett ilyen autót életében. Remélte, hogy az új tulaj, akárki is az, megajándékozza magát azzal, hogy megy egy kört a kocsival, mielőtt megtalálja a módját, hogy csendben eltüntesse. A Lexus Fortesé volt. De csak volt, emlékeztette magát Wolgast, mert Fortes meghalt. James B. Fortes. Wolgast igazából csak akkor tudta meg a keresztnevét, amikor megnézte a forgalmi engedélyt. Rajta egy marylandi cím, ami valószínűleg a hadsereg Fertőző Betegségekkel Foglalkozó Kutatóintézetéé vagy a Népegészségügyi Szolgálaté volt. Wolgast kihajította a forgalmit az ablakon egy búzamezőre, valahol a Colorado-Wyoming határ közelében. Megtartotta viszont a vezetőülés alatt talált tárca tartalmát: kicsivel több mint hatszáz dollár készpénzben és egy Visa kártya. Mindez azonban órákkal ezelőtt volt. Az idő múlását felnagyította a megtett távolság. Colorado, Wyoming, Idaho. Az utóbbin teljes sötétségben haladtak át, csak a Corolla reflektorainak fénykévéjében tudták szemügyre venni. A második reggel, napkeltekor értek Oregonba. A nap folyamán átkeltek az állam száraz belső területének barázdált fennsíkjain. Körülöttük mindenütt ott virult a lila zsályacserje a műveletlen mezőkön és az aranyló, szélfútta dombokon. Wolgast letekerte az ablakokat, nehogy elaludjon, és az édes illat most kavarogva töltötte be az autót: a gyermekkor, az otthon szaga. A délután közepén érezte, hogy erőlködik a Toyota motorja, mert elkezdtek végre felfelé kapaszkodni. A leszálló sötétségben a Cascade-hegység mindent beborító tömegként tornyosult föléjük. A lenyugvó nap sugarai, a hegyektől csipkézve, égő vörös és bíbor színbe borították a nyugati eget, mint egy festett üvegfal. Fent, magasan, a sziklás csúcsokon jég csillant. – Amy – mondta. – Ébredj, drágám. Nézd. Amy a hátsó ülésen feküdt, rajta egy pamuttakaró. Még mindig gyenge volt, az elmúlt két nap nagy részét végigaludta. De úgy tűnt, a legrosszabbon már túl van. Bőre jobban nézett ki, eltűnt róla a láz viaszsárga sápadtsága. Aznap reggel sikerült megbirkóznia néhány falat tojásos szendviccsel 146

és egy-két korty kakaós tejjel is, amit Wolgast vett egy út menti autós büfében. Viszont furcsamód nagyon érzékeny volt a napfényre; fizikai fájdalmat okozott neki, és nem csak a szemének. Egész teste beleremegett, mintha áramütés érte volna. Egy benzinkútnál vásárolt neki egy napszemüveget – rózsaszínűt, mint a filmcsillagoknak, az egyetlent, ami nem volt túl nagy az arcára – és egy habgumi sapkát – amilyet a teherautó-sofőrök hordanak, rajta a John Deere emblémával –, amit rá tudott húzni a szemére. De még így is alig dugta ki a fejét a takaró alól egész nap. Wolgast hangja hallatán az álmosságtól kába Amy felkelt, és követte a férfi tekintetét, aki a szélvédőn nézett kifelé. Még mindig rajta volt a rózsaszín napszemüveg, de így is hunyorgott, és kezét a halántékához emelve védte magát a napfénytől. A nyitott ablakon befújó szélben a hosszú hajtincsek röpködtek az arca körül. – Világos van – mondta csendesen. – Nézd a hegyeket. Az utolsó mérföldeken Wolgast az ösztöneire bízta magát, és jelöletlen utakon vezetett, amelyek egyre beljebb vitték a hegyek erdővel borított ráncai közé. Egy rejtett világ volt ez: ott, ahova mentek, egyáltalán nem voltak városok, sem házak, sem emberek. Legalábbis így emlékezett. A levegő hideg volt, és fenyőillat terjengett. A benzinjelző majdnem üresnek mutatta a tankot. Elhaladtak egy sötétbe borult vegyeskereskedés mellett, amire Wolgast homályosan emlékezett is, bár a név nem csengett ismerősen – MILTON RÖVIDÁRU / VADÁSZ-, HORGÁSZENGEDÉLYEK –, majd az utolsó kaptató következett. Három elágazással később kezdett úrrá lenni rajta a pánik, mert már azt hitte, eltévedtek, ám hirtelen úgy érezte, egy sor apró részlet bukkan elő a múltból: ahogy egy bizonyos helyen lejtett az úttest, ahogy kanyarodás közben kitárult előttük a csillagos ég, aztán a Toyota kerekeinek a nyílt térben visszhangzó zaja, miközben átkeltek a folyón. Minden éppen olyan volt, amilyen kiskorában, amikor mellette ült az apja az autóban, és vitte föl a táborba. Pillanatokkal később egy hasadék tűnt elő a fák között. Az út mellett egy viharvert tábla állt, rajta felirat: MEDVE-HEGYI TÁBOR. Alatta egy rozsdás láncon egy másik tábla függött, azon az állt, eladó, meg egy ingatlanügynökség címe és telefonja egy salemi körzetszámmal. A táblán, sok másikhoz hasonlóan, amiket Wolgast látott az út mentén, golyó ütötte lyukak voltak. – Megérkeztünk – mondta. A táborhoz vezető bekötőút egy mérföld hosszú volt. Eleinte egy magas töltés gerincén haladt a folyó felett, aztán egy szikla kibúvásnál élesen jobbra kanyarodott, és bevezetett a fák közé. Tudta, hogy a hely évek óta zárva. Vajon egyáltalán megvannak még az épületek? Mit fognak ott találni? Egy pusztító tűzvész után megmaradt elszenesedett romokat? Elkorhadt és a téli hó súlya alatt beomlott tetőket? De ekkor a fák közül előbukkant a tábor: az épület, amit a fiúk úgy neveztek, az öreg kunyhó – mert már akkor is öreg volt –, mögötte és körülötte pedig a kisebb melléképületek és házikók, mindent egybevéve körülbelül egy tucat. Mögöttük erdők terültek el, és egy ösvény vitt le a tóhoz, ehhez a nyolcvanhektárnyi, bab formájú, mozdulatlan, földgáttal körbevett üvegfelülethez. A kunyhóhoz közeledve a Toyota reflektorának fénye megcsillant az ablakokon, és egy pillanatra úgy lehetett látni, hogy lámpák gyulladnak fel odabent, mintha várták volna érkezésüket – mintha nem az országot szelték volna át, hanem az időben utaztak volna vissza, átugorva harminc évet, Wolgast gyerekkoráig. A tornáchoz hajtott, és lekapcsolta a gyújtást. Furcsa módon úgy érezte, valami belül arra ösztönzi, hogy hálaimát rebegjen, ily módon mondva köszönetet megérkezésükért. De már sok éve nem tett ilyesmit – túl sok éve. Kiszállt az autóból, és megcsapta a hideg levegő. Lehelete fehér páraként ült meg az arcán. Május eleje volt, de a levegő még mindig mintha a tél emlékét őrizte volna. Hátralépett a csomagtartóhoz, és kinyitotta a zárat. Amikor Rock Springstől nyugatra egy áruház parkolójában először nyitotta ki, egy csomó üres festékes dobozt talált, most viszont a készleteik voltak benne – mindkettőjüknek ruha, étel, tisztálkodószerek, gyertyák, elemek, egy kempingfőző és gázpalackok, néhány alapvető szerszám, egy elsősegélycsomag és két pehelytollal megtöltött hálózsák. Ahhoz elegendő, hogy berendezkedjenek, de viszonylag hamar le kell majd mennie a hegyről. Miután a csomagtartó lámpájának fényében megtalálta, amit keresett, felment a tornácra. 147

A bejárati ajtón lévő hevederpánt mindjárt engedett, amikor nagyot rántott rajta a gumiköpenyszerelő vassal. Bekapcsolta a zseblámpáját, és belépett. Ha Amy felébred, és nem találja őt ott, lehet, hogy megijed, de azért gyorsan körül akart nézni, és megbizonyosodni arról, hogy a hely biztonságos. Megnyomta az ajtó melletti villanykapcsolót, de nem történt semmi; persze kikapcsolták az áramot. Valószínűleg volt valahol egy tartalék áramfejlesztő, habár annak a beindításához meg üzemanyagra lenne szüksége, és még ha az volna is, ki tudja, működne-e egyáltalán. Körbejáratta a fénysugarat a szobában: egy csomó fa-asztal és szék szanaszét, egy fatüzelésű öntöttvas kályha, egy irodai fém íróasztal a falhoz tolva, fölötte pedig egy hirdetőtábla, ami egyetlen, a hosszú idő alatt felpöndörödött papírlapot kivéve üres volt. Az ablakok nem voltak befedve, de az üveg nem tört be. A helyiség szűkös volt és száraz, ha begyújt a kályhába, gyorsan felmelegszik. A fénysugarat a hirdetőtáblára irányította, ISTEN HOZOTT, TÁBOROZÓK, 2014 NYÁR – állt a papíron, és alatta a nevek listája, ami meg is töltötte a lapot – a szokásos Jacobok, Joshuák és Andrew-k között megjelent egy Sacha, sőt egy Akeem is. Mindegyik név után ott állt a házikó száma, amelyikbe a fiút beosztották. Wolgast három évig járt a táborba, az utolsó nyáron – amikor betöltötte a tizenkettőt – már mint ifjú segítő érkezett, és egy csoport fiatalabb fiúval aludt az egyik házikóban, akik közül sokakat gyötört a honvágy, ami úgy le tudta gyöngíteni az embert, mint egy betegség. Az éjszakát végigsíró gyerekek meg kínzóik éjféli bohóckodásai miatt alig hunyta le a szemét egész nyáron. Ennek ellenére soha nem volt olyan boldog, mint akkor; azok az idők sok szempontból gyermekkora legszebb évei voltak, arany idők. Az azt követő őszön vitték el a szülei Texasba, és az összes baj akkor kezdődött. A tábor egy Hale nevű középiskolai biológiatanáré volt. Egykor amerikai futballt játszott sorhátvédként, mély hangja és hordószerű mellkasa ezt idézte. Wolgast apjának volt a barátja, de Wolgastnak úgy rémlett, hogy a barátság miatt sosem részesítette őt különleges bánásmódban. Hale úr nyaranta az emeleten lakott a feleségével, és Wolgast most ezt a lakrészt kereste. Egy lengőajtón át kilépett a közös területről, és a konyhában találta magát: falusias fenyőfa szekrények, oxidálódó edények és serpenyők az akasztókon, mosogató, hozzá egy idejétmúlt csap, és egy tűzhely meg egy hűtő, aminek az ajtaja félig nyitva volt. Mindezek egy fenyődeszkákból épített széles asztalt vettek körül. Mindent vastag porréteg fedett. A tűzhely régi darab volt, fehér acél. Üvegablakán volt egy óra, de a mutatók megálltak hat perccel három után. Elfordította az egyik gázrózsa tárcsáját, mire sziszegve jönni kezdett a gáz. A konyhából egy keskeny lépcső vezetett fel az emeletre, ahol parányi, tetőtéri szobák voltak szorosan egymás mellett. A legtöbbje üres volt, de kettőben két összehajtható tábori ágyra bukkant. A matracokat felfordítva a falnak döntötték. És talált még valamit: az egyik szobában, az ablaknál álló kecskelábú asztalon volt egy készülék, rajta számlapok és kapcsolók, amit rövidhullámú rádiónak nézett. Visszament az autóhoz. Amy még mindig összekuporodva aludt a takaró alatt. Gyengéden felrázta, mire Amy felemelkedett, és megdörzsölte a szemét. – Hol vagyunk? – Otthon – felelte Wolgast. Azokban az első napokban a hegyen azon kapta magát, hogy Lilára gondol. Furcsamód nem különösebben foglalkoztatta, hogy mi zajlik épp odakint a világban. Napjait felemésztette a házimunka, a hely rendbe hozása és Amy ápolása; de úgy döntött, hogy gondolataiban – mivel ott oda mehetett, ahová csak akart – a múltba réved, és ott fog körözni fölötte, mint egy madár valami roppant víztömeg fölött, parttalanul, társasága pedig csak a saját távoli tükörképe lesz a csillogó felszínen. Nem volt igaz, hogy azonnal beleszeretett Lilába. De történt valami, amiről úgy érezte, hogy az valami olyasmi. Egy téli vasárnap találkozott vele, amikor a tornateremből, izzadságszagúan, két barátja vállára támaszkodva bement a baleseti osztályra. Wolgast nem volt valami nagy kosárlabdajátékos, egyáltalán nem játszott a középiskola óta, de hagyta magát rábeszélni, hogy játsszon az egyik csapatban egy jótékonysági mérkőzésen – három a három ellen, félpályás, szinte tét nélküli 148

mérkőzésen. Csodával határos módon végigjátszottak két negyedet, de aztán Wolgast egy tempódobás után a bal Achilles-inában nedves pukkanással ért földet, és ahogy elterült a padlón – a dobás sajnos lepattant a peremről, megkétszerezve a kínját –, a heves fájdalom könnyeket csalt a szemébe. A doktor, aki a baleseti osztályon megvizsgálta, kijelentette, hogy elszakadt az ín, és felküldte egy ortopéd orvoshoz. Ez volt Lila. Belépett a szobába, az utolsó falat joghurtot a szájába kanalazta, a dobozt bedobta a kukába, és a mosogatóhoz fordult, hogy megmossa a kezét, mindezt anélkül, hogy egyszer is rápillantott volna. – Na – mondta, miközben megtörölte a kezét, és előbb fürgén a kórlapjára nézett, majd az asztalon ülő Wolgastra. A férfi fogalmai szerint nem volt klasszikusan szép, bár volt benne valami, ami készületlenül érte, egy déjà vu-szerű érzés. Kakaószínű haja fel volt tűzve kontyba valami pálcával. Nagyon kicsi, fekete keretű szemüveget viselt, ami lecsúszott keskeny orra nyergén. – Dr. Kyle vagyok. Kosárlabdázás közben sérült meg? Wolgast szégyenlősen bólintott. – Nem vagyok valami nagy sportember – vallotta be. Ebben a pillanatban a nő derekán rezegni kezdett a mobilja. Homlokát ráncolva gyorsan rápillantott, majd nyugodtan és pontosan ráhelyezett egyetlen kinyújtott ujjat a puha pontra a bal lába harmadik lábujja mögött. – Nyomja itt. Nyomta, vagy legalábbis megpróbálta. A fájdalom olyan heves volt, hogy azt gondolta, menten rosszul lesz. – Mit dolgozik? Wolgast nyelt egyet. – Rendfenntartó erők – bökte ki. – Jézusom, ez fájt. – Rendfenntartás – ismételte el a nő, miután írt valamit a kórlapra. – Úgy érti, a rendőrségnél? – Tulajdonképpen az FBI-nál. Egy szikrányi érdeklődést keresett a nő szemében, de nem látott semmit. A bal kezén, megfigyelte, nem viselt gyűrűt. Bár ez nem jelent semmit – lehet, hogy leveszi, amikor a betegeit vizsgálja. – Elküldöm egy röntgenre – mondta –, de kilencven százalékban biztos vagyok benne, hogy ínszakadás. – Vagyis? – Műtét – felelte vállat vonva. – Nem fogok hazudni. Nem lesz vidám dolog. Nyolc hét gipsz, hat hónap a teljes felépülésig. Sajnos azt kell, hogy mondjam, vége a kosárlabdakarrierjének – mondta, és szánakozva elmosolyodott. Adott neki valamit a fájdalomra, amitől rögtön álmos lett. Alig ébredt fel, amikor betolták az MRI-re. Amikor újra kinyitotta a szemét, Lila állt az ágya lábánál. Valaki ráterített egy takarót. Megnézte az óráját, mindjárt este kilenc. Majdnem hat órája volt a kórházban. – Itt vannak még a barátai? – Kétlem. A nő másnap reggel hétre írta ki műtétre. Mindenféle űrlapot kellett aláírnia, aztán éjszakára elvitték egy szobába. Lila megkérdezte, van-e valaki, akit fel akar hívni. – Igazából nincs – mondta. A feje még mindig kótyagos volt a fájdalomcsillapítótól. – Egy kicsit szánalmasnak tűnhet, de még egy macskám sincs. A nő várakozón nézte, mintha várná, hogy mondjon még valamit. Már épp készült megkérdezni, hogy találkoztak-e azelőtt, amikor Lila megtörte a csöndet egy hirtelen, csillogó mosollyal. – Akkor jó – mondta. Első randevújuk, két héttel Wolgast műtétje után, a kórház étkezdéjében elköltött vacsora volt. Wolgast, mankókon, bal lába térdtől lábujjig műanyag, tépőzáras merevítőben, kénytelen volt az asztalnál várni, mint egy rokkant, amíg Lila kihozta az ételüket. Műtős ruhát viselt – ügyeletben van

149

egész éjjel, magyarázta, és a kórházban kell aludnia –, de Wolgast látta, hogy megfésülködött, kirúzsozta és kifestette magát. Lila egész családja keleten maradt, Boston közelében. A bostoni egyetem orvosi fakultása után – rettenetes, mondta, a legrosszabb négy év az életében, de bárki életében, iszonyatosan fárasztó – Coloradóba költözött az ortopédiai szakosító gyakorlat miatt. Azt gondolta, utálni fogja az otthonától távol fekvő, hatalmas, arc nélküli várost, de épp az ellenkezője történt: nem érzett mást, csak megkönnyebbülést. Végül megszerette a minden irányba komótosan elterpeszkedő Denvert, lakóparkjainak és autópályáinak zűrzavaros gabalyodását; a magasföldek és a jellegtelen hegyek védtelenségét; tetszett neki, ahogy az emberek beszéltek egymással, könnyedén, tettetés nélkül, és az, hogy majdnem mindenki valahonnan máshonnan származott: száműzöttek voltak, mint ő. – Úgy értem, olyan normálisnak tűnt itt minden – mondta, miközben krémsajtot kent egy bagelre. Bár már este nyolc felé járt az idő, ő most reggelizett. – Azt hiszem, azelőtt fogalmam sem volt róla, mi az, hogy normális. Pont erre volt szüksége egy prűd wellesley-i lánynak – magyarázta. Wolgast reménytelenül alacsonyabb rendűnek érezte magát, és ezt meg is mondta neki. A nő zavarában felkacagott, és egy kicsit hozzáért Wolgast kezéhez. – Semmi oka rá. Lila sokáig dolgozott, így lehetetlen volt vele a hagyományos módokon találkozni, éttermekbe és moziba járni. Wolgast betegszabadságon volt, és a lakásában ücsörögve töltötte az időt, de egész nap be volt sózva; aztán este odahajtott a kórházba, és együtt vacsoráztak az étkezdében. Lila elmesélt neki mindent arról, hogy főiskolai tanárok lányaként hogyan nőtt fel Bostonban, az iskoláról, a barátairól, a tanulmányairól és arról az egy évről, amit Franciaországban töltött, amikor azon igyekezett, hogy fényképész váljon belőle. Wolgastnak az a gyanúja támadt, hogy Lila már várt valakire, akinek mindez új lesz, így ő teljességgel megelégedett a hallgató szerepével. Egy hónap eltelt, és még egymás kezét sem fogták meg. Épp befejezték a vacsorájukat, amikor Lila levette a szemüvegét, áthajolt az asztal fölött, és megcsókolta, hosszan és gyöngéden, leheletében az imént evett narancs ízével. – Na, akkor rendben? – kérdezte, majd színpadiasan körbenézett a teremben, és lehalkította a hangját. – Végül is, ha szigorúan vesszük, én az orvosod vagyok. – Máris jobban van a lábam – mondta Wolgast. Wolgast harmincöt volt, Lila harmincegy, amikor egy szeptemberi napon összeházasodtak. A szertartást Cape Cod szigetén tartották, egy nyugodt öbölre néző kis jachtklubban, ahol a csípős, őszi kék ég alatt vitorlás hajók ringatóztak. Majdnem minden vendég Lila családjából került ki, amely hatalmas volt, mint valami óriási törzs – olyan sok nagynéni, nagybácsi és unokatestvér érkezett az esküvőre, hogy Wolgast megszámlálni se tudta őket, és esélye sem volt eltalálni a neveket. A megjelent nők fele Lila régi szobatársa volt, akik égtek a vágytól, hogy mindenféle ifjúkori kalandokról meséljenek neki, amelyek végül mind ugyanolyannak tűntek. Wolgast soha nem volt ilyen boldog. Túl sok pezsgőt ivott, és egy székre állva hosszú, érzelgős, végtelenül őszinte szónoklatot tartott, aminek a végén kínos hamissággal elénekelte az Amikor átölellek című Gershwin-szám egyik versszakát. Mindenki nevetett és tapsolt, aztán elbúcsúztatták őket a divatjamúlt rizsáradattal. Ha tudta is valaki, hogy Lila négy hónapos terhes, Wolgastnak egy szót se szólt róla. Ő ezt a New England-i visszafogottságnak tudta be, de aztán rájött, hogy valójában az egész senkit sem érdekelt; mindenki őszintén örült nekik. Lila pénzén – a nő jövedelme mellett az övé nevetségesen kevésnek tűnt – vettek egy házat a Cherry Creek nevű, régebbi városnegyedben, ahol voltak fák, parkok meg jó iskolák, és várták a baba érkezését. Tudták, hogy lány lesz. Lila nagyanyját hívták Evának. Tűzrőlpattant asszony volt, aki a családi legendárium szerint utazott az Andrea Doria nevű olasz óceánjárón, és járt Al Capone egyik unokaöccsével. Wolgastnak egész egyszerűen tetszett a név, és miután Lila felvetette, örömmel elfogadta. A terv az volt, hogy Lila dolgozik a szülésig, Eva születése után egy évig Wolgast marad otthon vele, aztán Lila félállásra váltana a kórházban, ő pedig visszamenne

150

dolgozni. Őrült terv volt, és rengeteg lehetséges problémát hordozott magában, amiket mindketten előre láttak, de nem foglalkoztak vele sokat. Majdcsak megoldják valahogy. A harmincnegyedik héten Lila vérnyomása felszökött, úgyhogy a szülészorvos ágynyugalmat írt neki elő. Lila megnyugtatta Wolgastot – a vérnyomása nem annyira magas, hogy az veszélyeztetné a babát. Elvégre ő is orvos, és ha tényleg baj lenne, szólna neki. A férfi aggódott, hogy Lila túl keményen dolgozott, és túl sok időt volt talpon a kórházban, úgyhogy most örült, hogy otthon tudhatja, ahol királynő módjára heverészik, és csak lekiabál az emeletről, ha éhes, filmet akar nézni, vagy olvasnivaló kell neki. Aztán amikor egy este, három héttel a kiírt időpont előtt Wolgast hazatért, Lila az ágy szélén ült, zokogott, és a fejét fogta fájdalmában. – Baj van – mondta. A kórházban azt mondták Wolgastnak, hogy a felesége vérnyomása 160/95, ami a terhességi toxémia tünete. Ez okozza a fejfájást is. Nyugtalankodtak a rohamok és Lila veséi miatt, meg hogy a baba ne sérüljön. Mindenki nagyon komoly volt, különösen Lila, aki belesápadt az aggodalomba. Az orvosa azt mondta, be kell indítani a szülést. Az ilyen esetekben a normális szülés a legjobb, de ha hat órán belül nem szül meg, császármetszésre lesz szükség. Bekötötték az oxitocint, egy másik infúzióból pedig magnéziumszulfátot kapott, hogy tompítsák a rohamokat. Ekkor már elmúlt éjfél. – A magnézium – mondta a nővér őrjítő vidámsággal – az nem lesz kellemes. – Hogyhogy nem lesz kellemes? – kérdezte Wolgast. – Nos, ezt nem könnyű elmagyarázni, de nem fog neki tetszeni. Egy magzatmonitort kötöttek Lilára, aztán vártak. Szörnyű volt. Lila ott feküdt az ágyon, és nyögött a fájdalomtól. Wolgast még soha nem hallott ehhez fogható hangot; velejéig megrázta őt. Olyan érzés, mondta Lila, mintha kis tüzek gyúlnának mindenhol. Mintha utálná őt a saját teste. Soha nem érezte magát ilyen rettenetesen. Hogy ez a magnézium vagy az oxitocin miatt volt-e, azt Wolgast nem tudta, és senki nem válaszolt a kérdéseire. Megkezdődtek a szülési fájások. Kemények voltak és sűrűek, de a szülész szerint a méhszáj közel sem tágult ki eléggé, legföljebb két centiméterre. Meddig tarthat még ez? Jártak kismama órákra, mindent jól csináltak. Senki nem mondta, hogy olyan lesz, mintha egy balesetet nézne lassított felvételen. Végül nem sokkal hajnal előtt Lila azt mondta, hogy nyomnia kell. Kell. Senki nem hitte, hogy készen áll, de az orvos ellenőrizte, és azt találta, hogy valami csoda folytán már tíz centinél tart. Mindenki futkosni kezdett, átrendezték a szobában a kerekeken guruló tárgyakat, új kesztyűket húztak, és lehajtották az ágy egy részét Lila medencéje alatt. Wolgast haszontalannak érezte magát, mint egy kormány nélküli hajó a tengeren. Megfogta Lila kezét, amíg nyomott, egyszer, kétszer, háromszor. Aztán vége lett. Valaki odanyújtott Wolgastnak egy kötszerollót, hogy elvágja a köldökzsinórt. A nővér betette Evát a melegítőbe, és elvégezte az Apgar-tesztet. Aztán takaróba csavarta a babát, sapkát tett apró fejére, és odaadta Wolgastnak. Elképesztő! Egyszer csak minden a múlté lett, a fájdalom, a riadalom, az aggodalom, és itt volt ez a ragyogó új lény a helyiségben. Erre az érzésre, hogy milyen az, amikor a karjai közt tart egy babát, a saját lányát, nem készítette föl az életben semmi. Eva kicsi volt, csak két kiló harminc deka. A bőre meleg és rózsaszín – a nap érlelte barack színe –, és amikor az arcához szorította a sajátját, Wolgast füstös illatot érzett, mintha a tűzből húzták volna ki. Lilát összevarrták, de még mindig kába volt a gyógyszerektől. Wolgast meglepve vette észre, hogy Lila alatt a padlón egy nagy, sötét, sima folt van: vér. A nagy kavarodásban ezt meg sem látta. De az orvos szerint Lila jól volt. Wolgast megmutatta neki a gyermeküket, és sokáig a karjában tartotta Evát, újra és újra kimondva a nevét, mielőtt a babát elvitték a csecsemőosztályra. Amy napról napra egyre jobban erőre kapott, de fényérzékenysége nem csökkent. Wolgast az egyik melléképületben talált egy rakás furn érlemezt, létrát, kalapácsot, fűrészt meg szögeket. Le kellett mérnie és kézzel felvágnia a deszkákat, aztán felvinni a létrán, és egy helyben tartani őket, amíg szögelt, hogy lezárja az ablakokat a második emeleten. De a hosszú létramászás után a 151

telepen – ami visszatekintve teljességgel hihetetlen mutatványnak tűnt – ez az apróság mindössze hétköznapi házimunka volt. Amy pihenéssel töltötte a napok nagy részét, csak alkonyatkor kelt föl enni. Megkérdezte a férfit, hogy hol vannak – Oregonban, magyarázta Wolgast, a hegyekben, egy olyan helyen, ahova gyerekkorában táborozni járt –, de sosem kérdezte, hogy miért; vagy már tudta, vagy nem érdekelte. A kunyhóban a PB-gáz-palack majdnem tele volt. Wolgast egyszerű és könnyű ételeket készített a tűzhelyen, leveseket és ragukat konzervből, sós kekszet és zabpelyhet tejporral. A táborban a víz enyhén kénes volt, de máskülönben iható, és olyan jéghidegen folyt a konyhai csapból, hogy fájtak tőle a fogtömései. Rögtön látta, hogy közel sem hozott elég ételt; hamarosan le kell majd mennie a hegyről. Az alagsorban dobozokat talált, benne régi könyvekkel – klasszikusok az időtől és a nedvességtől penészes bőrkötésben –, és éjjelente gyertyafénynél olvasott fel Amynek a Kincses szigetből, a Twist Olivérből, a Nemo kapitányból. Amy néha napközben is kimerészkedett, ha felhős volt az ég, és nézte, ahogy Wolgast dolgozik – fát vág, befed egy lyukat a tetőn az eresz alatt, próbál életet lehelni egy régi, benzines áramfejlesztőbe, amit valamelyik fészerben talált. Amy ilyenkor egy farönkön üldögélt az árnyékban, rajta szemüveg és sapka, és a fejpánt alá hosszú törülközőt tűrt, hogy takarja a nyakát. De sosem időzött sokáig, mert a bőre egy óra alatt élénk rózsaszínűre változott, mintha leforrázta volna magát, és ilyenkor Wolgast visszaküldte őt az emeletre. Egy este, amikor már majdnem három hete voltak a táborban, levitte a lányt az ösvényen a tóhoz fürödni. Azoknak az egy-egy óráknak a kivételével, amikor nézte, ahogy Wolgast dolgozik, a lány nem hagyta el a kunyhót, ilyen messzire pedig végképp nem merészkedett. Az ösvény végén volt egy rozoga stég, ami úgy tíz méterrel túlnyúlt a füves partvonalon. Wolgast alsóneműre vetkőzött, és azt mondta Amynek, tegye ő is ugyanezt. Hozott törölközőt, sampont, szappant. – Tudsz úszni? – kérdezte tőle, mire Amy megrázta a fejét. – Nem baj, majd megtanítalak. Megfogta a lány kezét, és bevezette a tóba. A víz borzasztóan hideg volt. Együtt mentek befelé, amíg a víz el nem érte Amy mellkasát. Ekkor Wolgast felvette, és vízszintesen tartva őt magyarázni kezdte, hogyan mozgassa a kezét és a lábát. – Engedj el – mondta a lány. – Biztos vagy benne? – Aha – mondta Amy gyorsakat lélegezve. Elengedte, mire a lány elsüllyedt, mint egy kő. A kristálytiszta vízben Wolgast látta, hogy abbahagyja a mozgást, és nyitott szemével körbekémlel, mint amikor egy állat vizsgálja új élőhelyét. Aztán döbbenetes kecsességgel kitárta a karját, és egy kört írt le, ügyes, békaszerű mozdulatokkal mozgatva a vállát, és lökve magát előre a vízben. Egy tökéletes lábtempó: egy pillanat alatt tovasiklott a homokos meder fölött, és eltűnt. Wolgast éppen le akart merülni utána, amikor három méterrel odébb, már jócskán a mély vízben, vidáman mosolyogva kiemelkedett. – Ez könnyű – mondta a lábával taposva. – Mint a repülés. Wolgast megrökönyödésében csak nevetni tudott. – Légy óvatos… – mondta, de mielőtt befejezhette volna, Amy egy nagy levegővétel után újra lemerült. Megmosta a lány haját, és amennyire tőle telt, elmagyarázta a többi teendőt. Mire végeztek, az ég bíborból feketére sötétedett. A száz meg száz csillag pislákoló fénye megkettőződött a tó nyugodt tükrén; a saját hangjukon és a partnak csapódó víz ütemes lüktetésén kívül semmi zaj nem hallatszott. A zseblámpa fényénél tették meg az utat visszafelé. Levest és kekszet vacsoráztak a konyhában, aztán felvitte a lányt a szobájába. Tudta, hogy Amy még órákig ébren lesz; az ő birodalma most az éjszaka volt, és így lassan Wolgasté is. Olykor fél éjszaka ébren ült, és felolvasott neki. – Köszönöm – szólt Amy, miközben Wolgast leült mellé az Anne otthonra talál című könyvvel. – Mit? – Hogy megtanítottál úszni. – Pedig úgy tűnt, mintha eleve tudtál volna. Valaki biztosan mutatta már. Amy töprengő arckifejezést öltött, és fontolóra vette az állítást. 152

– Nem hiszem – válaszolta. Wolgast nem tudta mire vélni az egészet. Amy körül annyi rejtély lappangott. Úgy tűnt, jól van, sőt tulajdonképpen annál is jobban. Bármi történt is vele a telepen, akármi volt is ez a vírus, látszólag átvészelte; de ezt a fényérzékenységet a férfi furcsállta. Meg volt még más is: például miért tűnik úgy, hogy Amy haja nem nő? Wolgasté már a gallérja alatt göndörödött, Amy viszont ugyanúgy nézett ki. Soha nem vágott neki körmöt sem, és nem látta, hogy a lány levágná magának. És persze voltak még nagyobb rejtélyek Mi végzett Doyle-lal és mindenki mással Coloradóban? Hogyan lehetett az ott egyszerre Carter és nem Carter a kocsi motorháztetőjén? Hogy értette Lacey, hogy Amy Wolgasté, és tudja, mihez kell kezdenie vele? Ez csakugyan igaznak tűnt, mert tudta, mihez kell kezdenie. De mindebből semmire nem tudott magyarázatot adni. Később, amikor befejezte az aznapi olvasást, megmondta a lánynak, hogy reggel le kell mennie a hegyről. Azt gondolta, Amy már elég jól van ahhoz, hogy egyedül maradjon a kunyhóban. És csak egy-két óráról van szó. Gyorsan visszaér, még mielőtt Amy észbe kapna, sőt mielőtt felébredne. – Tudom – válaszolta a lány, és Wolgast ezt sem tudta mire vélni. Valamivel hét után indult. Miután a Toyota heteken keresztül tétlenül porosodott, hosszan zihálva tiltakozott, amikor be akarta indítani, de végül sikerült, és nem is állt le a motor. A reggeli köd épp csak elkezdett felszállni a tóról. Sebességbe kapcsolt, és lassan kezdett lefelé kúszni az úton. A legközelebbi tényleges város harminc mérföldnyire volt, de Wolgast nem akart olyan messzire menni. Ha a Toyota elromlik, szorult helyzetbe kerülne, ahogy Amy is. A tank mindenesetre majdnem üres volt. Visszaidézte érkezésük útvonalát, és minden elágazásnál megállt, hogy újból ellenőrizze az emlékeit. Nem látott más járműveket, ami egy ilyen félreeső helyen nem volt meglepő, a hiányuk mégis zavarta. A világ, amelybe visszatért, ha csak rövid időre is, más helynek tűnt, mint amit három hete elhagyott. Aztán meglátta: MILTON RÖVIDÁRU / VADÁSZ-, HORGÁSZENGEDÉLYEK. A sötétben, azon az első éjszakán nagyobbnak tűnt, de valójában csak egy apró, kétszintes ház volt málló zsindelyekkel. Egy erdei viskó, mint valami tündérmesében. A parkolóban nem volt más kocsi, de hátul, a füvön állt egy öreg furgon. Wolgast kiszállt a Toyotából, és a bejárathoz ment. A tornácon fél tucat újságtároló állt, de egy kivételével mindegyik üres volt. A tároló nyitva maradt, poros ajtaján keresztül meglátta az USA Today című napilap szenzációs szalagcímét. Amikor kihúzott egy példányt, észrevette, hogy az újság csak két félbehajtott lapból áll. A tornácon állva olvasni kezdett.

Káosz a Sziklás-hegységben Colorado államát gyilkos vírus árasztotta el, a határokat lezárták További járványokról érkezett hír Nebraskából, Utahból és Wyomingből. Az elnök a legmagasabb készültségi fokozatot rendelte el a hadseregnél, és arra kérte az ország lakosságát, hogy ne essen pánikba a „példátlan terrorista fenyegetés” láttán WASHINGTON, május 18. – Hughes elnök ma este ünnepélyes ígéretet tett arra, hogy „minden lehetséges eszközt” felhasznál a Colorado-láz nevű vírus terjedésének meggátolására, és a felelősök megbüntetésére. Kijelentette, hogy „az Egyesült Államok jogos haragja hamar le fog sújtani a szabadság ellenségeire és a törvényen kívüli kormányokra, amelyek befogadják őket”. Az elnök az Ovális Irodából intézte beszédét az aggódó nemzethez, amely az első megnyilvánulása volt a válság nyolc nappal ezelőtti kitörése óta. „Egyértelmű bizonyíték van rá, hogy ez a pusztító járvány nem a természet képződménye, hanem Amerika-ellenes szélsőségesek műve, akik határainkon belül, de külföldi ellenségeink támogatásával tevékenykednek. Ez nem csupán 153

az Egyesült Államok lakossága, hanem az egész emberiség ellen irányuló bűntény.” A beszédet megelőző napon érkeztek először híradások arról, hogy a szomszédos államokban is felütötte fejét a vírus, mindössze néhány órával azután, hogy Hughes elrendelte Colorado határainak a lezárását, és a legmagasabb készültségbe helyezte a nemzeti hadsereget. Az elnök töröltetett minden helyi és nemzetközi légi járatot is, zűrzavart idézve elő ezzel a közlekedési csomópontokban, mert megrekedt utazók ezrei kerestek más módot a hazajutásra. Az országot megnyugtatandó és a vádakat elhárítandó, miszerint a kormány lassan reagált a válságra, Hughes azt mondta, hogy a nemzetnek félelmetes harcra kell felkészülnie. A következőket adta az ország tudtára: „Ma este azt kérem önöktől, hogy bízzanak, legyenek elszántak és imádkozzanak. Minden kő alá benézünk, és gyorsan igazságot teszünk.” Az elnök nem határozta meg pontosabban, mely csoportok vagy nemzetek lesznek az alapos állami vizsgálat célpontjai. Azokról a bizonyítékokról sem árult el bővebbet, amelyeket a kormányzat a járvány terrorista eredetével kapcsolatban tárt fel. Tim Romer elnöki szóvivő a lehetséges katonai válaszra vonatkozó újságírói kérdésekre így felelt: „Egyelőre nem zárunk ki semmit.” A helyi állami tisztviselők jelentései arra engednek következtetni, hogy már akár ötvenezer ember is meghalhatott. Az nem tisztázott, hogy az áldozatok közül hányan haltak meg a betegségben, és hányan pusztultak el a fertőzöttek erőszakos támadásainak következtében. A fertőzés korai tünetei között szerepel a szédülés, a hányás és a magas láz. Rövid – akár mindössze hat órás – lappangási időszak után kitör a betegség, és az esetek egy részében a fizikai erő és az agresszivitás számottevő növekedésével jár együtt. Egy névtelenséget kérő coloradói egészségügyi dolgozó így fogalmazott: „A betegek megőrülnek, és megölnek mindenkit. Olyanok lettek a kórházak, mint valami háborús övezet.” Shannon Freeman, az Atlantai Járványügyi Központ szóvivője ezeket a híradásokat „hisztériának” minősítette, de nem tagadta, hogy a lezárt övezetben élő tisztviselőkkel nem tudnak érintkezésbe lépni. „Annyit tudunk, hogy ennek a betegségnek nagyon nagy a halálozási aránya, akár ötven százalék is lehet. Ezenkívül nemigen tudjuk megmondani, mi folyik odabenn a lezárt övezetben. Pillanatnyilag legjobban tesszük, ha fedett helyen maradunk.” Freeman megerősítette a járványokról szóló, Nebraskából, Utahból és Wyomingből érkezett híreket, de többet nem árult el. „A jelek szerint a járvány terjed. Aki tehát azt gondolja, hogy megfertőződött, azonnal jelentkezzen a legközelebbi rendfenntartó szervnél vagy a baleseti osztályon. Jelenleg ezt tudjuk javasolni.” A kedden statárium alá helyezett városok, Denver, Colorado Springs és Fort Collins éppenséggel nem ürültek ki éjszakára, mert a lakók figyelmen kívül hagyták a Fritz Millay coloradói kormányzó által elrendelt kijárási tilalmat, és tömegesen menekültek a városokból. Nem erősítették meg a széles körben elterjedt szóbeszédet, miszerint a Nemzetbiztonsági Hivatal erői azt az utasítást kapták volna, hogy akár halálos sérülést okozva is fordítsák vissza a menekülteket a határról, mint ahogy azokat az értesüléseket sem, miszerint a Coloradói Nemzeti Gárda egységei megkezdték a kórházak kiürítését, és a betegek titkos helyszínre való szállítását.

154

A szöveg még folytatódott; Wolgast újra meg újra elolvasta. Összegyűjtötték és lelőtték a betegeket – a sorok között olvasva ez egyértelmű volt. Május tizennyolcadika – gondolta Wolgast. – Az újság három, pontosabban négy napos. Amy és ő május másodika reggelén érkezett a táborba. Minden, amit az újságban írnak, mindössze tizennyolc nap leforgása alatt történt. Mozgást hallott a boltból a háta mögül – ebből tudhatta, hogy figyelik. Az újságot a hóna alá csapva megfordult, és belépett a nyitott ajtón. Kis helyiség volt, érződött rajta a por és a kor szaga. Egészen a tetőgerendáig tömve volt mindenféle áruval: sátorozási kellékek, ruhák, szerszámok, konzervek. A hátsó részbe vezető, gyöngyfüzérekből álló függönnyel elválasztott bejárat fölött egy nagy szarvasfej függött. Wolgast emlékezett rá még abból az időből, amikor a barátaival jöttek ide édességet és képregényeket venni. Akkoriban egy forgó tartóállvány állt a bejárati ajtó mellett, azon volt a Mesék a kriptából, a Fantasztikus négyes meg a Denevérember-sorozat, Wolgast kedvence. A pult mögött egy hokedlin nagydarab, kopasz ember ült kockás flanelingben, a farmerjét vörös nadrágtartó tartotta széles derekán. A csípőjén, szoros bőrtokban, egy harmincnyolcas kaliberű revolver. Bizalmatlanul biccentettek egymásnak. – Az újság két dolcsi – mondta a férfi. – Van ennél frissebb? – kérdezte Wolgast, miközben kivett két bankjegyet a zsebéből, és a pultra rakta. – Nem találkoztam újabbal – válaszolta a férfi a pénzt a kasszába dugva. – A fickó, aki kihozza, nem jött kedd óta. Eszerint péntek volt. Nem mintha számított volna. – Kéne némi élelem – mondta Wolgast – meg lőszer. – Mije van? – kérdezte a férfi, és sűrű, őszülő szemöldökét ráncolva alaposan végigmérte. – Egy negyvenötös kaliberű Springfield. – Lássuk – mondta a férfi ujjaival a pulton dobolva. – Tudom, hogy magánál van. Wolgast előhúzta a fegyvert hátulról, az övéből. Azt a pisztolyt, amit Lacey a Lexus padlóján hagyott. A tár üres volt, Wolgast nem tudta, hogy Lacey lőtt-e vele, vagy valaki más. Lehet, hogy említette, de Wolgast nem emlékezett. Abban a zűrzavarban még azt is nehéz volt megállapítani, mi micsoda. Mindenesetre ismerte a fegyvert, az FBI-nál gyakran előfordult, hogy Springfieldet adtak nekik. Kivette a tárat, visszacsúsztatta a závárt, és megmutatta, hogy üres, aztán a pultra rakta. A férfi nagy kezébe vette a fegyvert, és megvizsgálta. Abból, ahogy megfordította, és a fény megcsillant a fegyver bevonatán, Wolgast meg tudta állapítani, hogy ért a fegyverekhez. – Volfrám váz, rézsútos tárkivető, gyorsan visszaugró titán ravasz. Elég menő – várakozón Wolgastra nézett. – Jobb híján azt mondanám, maga az FBI-tól van. – Mondjuk úgy, hogy ott dolgoztam – mondta Wolgast, és mindent megtett, hogy ártatlannak tűnjön – az előző életemben. A férfi önelégülten, de szomorúan mosolygott. A pultra helyezte a fegyvert. – Az előző élet – ismételte, és csüggedten rázta meg a fejét. – Asszem, most már mindenkinek van előző élete. Körülnézek. Hátrament a függöny mögé, és egy perc múlva egy kis kartondobozzal tért vissza. – Negyvenötös automatához csak ennyim van. Egy volt tűzrendészetis fickó kedvéért tartom, aki néha felmegy a hegyre tizenkét doboz sörrel, és lövöldözik a kiürült dobozokra. Azt mondja, nála ez az újrahasznosítás. De egy ideje nem láttam. Maga itt az első ember majdnem egy hete, úgyhogy akár a magáé is lehet – azzal lerakta a dobozt az asztalra. Ötven üreges hegyű töltény volt benne. Feléjük bökött a fejével. – Gyerünk, a dobozban semmi hasznuk. Egész nyugodtan töltse meg itt. Wolgast kinyitotta a tárat, és elkezdte a hüvelykujjával a helyükre tolni a töltényeket. – Lehet még szerezni ilyet valahol? – Nem, hacsak le nem megy Whiteriverbe. – A férfi kétszer megkopogtatta a mellcsontját a mutatóujjával. – Azt mondják, itt kell eltalálni őket. Egy lövés. Ha jól csinálja, szépen összecsuklanak. Ha nem, magának annyi – mondta tényszerűen. A hangjába nem vegyült sem elégedettség, sem félelem, mintha csak az időjárásról beszélt volna. – Nem számít, ha a kedvenc nagymamija volt is. Szárazra szívja, mire másodszor célozna. 155

Wolgast betárazta a pisztolyt, hátrahúzta a závárt, hogy a töltényűrbe kerüljön egy töltény, és ellenőrizte a biztosítózárat. – Ezt hol hallotta? – A neten. Az egész ezzel van tele – mondta vállat vonva. – Összeesküvés-elméletek, meg hogy a kormány eltussolja. Vámpírok meg ilyesmik. A nagy része őrültségnek hangzik. Nehéz megmondani, mi a baromság, és mi nem. Wolgast visszadugta a fegyverét hátra, az övébe. Felmerült benne, hogy megkéri a férfit, hadd használja a számítógépét, hogy saját szemével láthassa a híreket. De máris többet tudott a kelleténél. Teljesen elképzelhető, ébredt rá, hogy többet tud bármelyik élő embernél. Látta, mire képes Carter és a többiek. – Egyet mondok. Van egy fickó, aki a denveri végvárnak hívja magát. Videoblogot tesz fel a netre egy belvárosi toronyházból. Azt mondja, elbarikádozta magát odabent, és van nála egy nagy erejű gépkarabély. Készített néhány jó felvételt, látnia kéne, hogyan mozognak azok a rohadékok. – Megint megkopogtatta a mellcsontját. – Ne feledje, amit mondtam. Egyetlen lövés. Másodikra már nem lesz módja. Éjjel ugrálnak a fákon. A férfi segített Wolgastnak összeszedni az élelmiszert, és kivinni a kocsihoz: konzervek, tejpor, kávé, elemek, vécépapír, gyertyák, üzemanyag. Két horgászbot és a hozzávalók egy dobozban. A nap magasan járt és fényesen sütött, körülöttük a levegő mintha roppant mozdulatlanságba dermedt volna, mint a csönd, mielőtt a zenekar játszani kezd. A kocsi hátuljánál kezet ráztak. – Fent lakik a Medve-hegyen, ugye? – kérdezte a férfi. – Ha nem vagyok indiszkrét. – Miből gondolja? – kérdezte Wolgast, bár nem látott okot rá, miért titkolná. – Abból, amerről jött – vont vállat a férfi. – Nincs ott fenn semmi, csak a tábor. Nem tudom, miért nem tudták eladni soha. – Gyerekkoromban jártam oda. Fura, egyáltalán nem változott, de azt hiszem, ez a lényege az ilyen helyeknek. – Okosan gondolkodott. Az jó hely. Ne féljen, nem mondom el senkinek. – Magának is le kéne lépnie – mondta Wolgast. – Menjen feljebb, a hegyekbe. Vagy északra. Wolgast látta a férfi szemében, hogy épp döntést hoz. – Jöjjön – mondta végül. – Mutatok valamit. Visszavezette Wolgastot a boltba, annak is a hátuljába. A függöny mögött kis lakrész rejtőzött. A levegő áporodott volt és fülledt, a redőny teljesen lehúzva. Az ablakban légkondicionáló zümmögött. Wolgast megállt az ajtóban, hogy a szeme alkalmazkodni tudjon a félhomályhoz. A szoba közepén, egy nagy kórházi ágyon egy nő aludt. Az ágy feje negyvenöt fokban meg volt emelve, úgyhogy látszott fáradt arca, amely oldalra billent, az elsötétített ablakok felől lüktető halvány fény felé. Takaró fedte a testét, de Wolgast látta, milyen sovány. Egy kis asztalon tucatnyi gyógyszeres üveg, géz, kenőcs, egy króm vájdling, becsomagolt fecskendők; az ágya mellett halványzöld oxigénpalack állt. A takaró egyik csücske félre volt húzva, és látni engedte meztelen lábát. Megsárgult ujjai közé vattagolyók voltak dugva. Az ágy lábánál egy szék állt, rajta egy körömreszelő és színes körömlakkos üvegek. – Mindig szerette, ha csinos a lába – mondta a férfi csendesen. – Épp festettem a körmeit, amikor bejött. Kimentek a szobából. Wolgast nem tudta, mit szóljon. A helyzet egyértelmű volt; a férfi és a felesége nem tudnak sehová se menni. Visszatértek a napsütötte parkolóba. – Szklerózis multiplexe van – magyarázta a férfi. – Itthon akartam tartani, amíg csak lehet. Ebben állapodtunk meg, amikor tavaly télen elkezdett rosszabbul lenni. Elvileg küldeniük kell egy nővért, de már jó ideje nem láttunk egyet sem – mondta, miközben végighúzta lábát a murvás talajon, és megköszörülte váladékos torkát. – Gondolom, már senki nem jön házhoz. Wolgast bemutatkozott. A férfit Carlinak hívták, a feleségét Marthának. Két felnőtt fiuk volt, az egyik Kaliforniában, a másik Floridában. Carl régebben villanyszerelő volt az Oregon állambeli Corvallisban, aztán megvették a boltot, és visszavonultak ide. – Segíthetek valamiben? – kérdezte Wolgast. Ismét kezet ráztak. 156

– Csak maradjon életben – mondta Carl. Wolgast visszafelé hajtott a táborba, amikor hirtelen eszébe jutott Lila és a közös életük. De ezek egy másik idő, egy másik élet emlékei voltak. Az az élet már véget ért – neki is, és mindenki másnak. Lilára gondolt; ő így mondott búcsút.

157

TIZENHAT A tüzek a hosszú és száraz augusztusi napok egyikén lobbantak fel. Wolgast egy délután, amikor éppen a kertben dolgozott, füstöt érzett. Reggelre a levegőt csípős köd ülte meg. Felmászott a tetőre, hogy lássa, mi az, de csak fákat látott, a tavat és a hegyek ormait. Nem tudta megállapítani, milyen közel vannak a tüzek. Tudta, hogy a szél elviheti a füstöt akár több száz kilométernyire is. Több mint két hónapja, amióta Miltonnál járt, nem ment le a hegyről. Kialakult a napirend: Wolgast mindennap majdnem délig aludt, alkonyatig kint dolgozott, aztán vacsora és úszás után fél éjszaka fennmaradtak, olvastak vagy társasjátékoztak, mintha egy hosszú hajóúton lennének. Az egyik házikóban talált egy dobozt tele játékkal: volt ott Monopoly, Ki nevet a végén? meg dáma. Egy darabig hagyta nyerni Amyt, de aztán rájött, hogy nincs rá szüksége; a lány ravasz játékos volt, különösen a Monopolyban, ingatlant ingatlan után vásárolt fel, gyorsan kiszámolta, mennyi lesz rájuk a bérleti díj, és jókedvűen számolta a pénzét. Boardwalk, Park Place, Marvin Gardens. Mit jelentenek a kislánynak ezek a helyek? Egyik este Wolgast letelepedett, hogy olvasson neki – a Nemo kapitányt, amit már olvastak, de Amy megint akarta hallani –, amikor a lány kivette a könyvet a kezéből, és a pislákoló gyertyafénynél elkezdte felolvasni neki. Egy pillanatra sem akadt fenn a nehéz szavakon, a nyakatekert, régimódi mondatszerkezeteken. Amikor a lány abbahagyta, hogy lapozzon, Wolgast hitetlenkedve kérdezte tőle, mikor tanult meg olvasni. Nos, magyarázta Amy, ezt már olvastuk. Szerintem emlékszem rá. A hegyen kívüli világ napról napra egyre távolibb emlékké vált. Az áramfejlesztőt nem sikerült beindítania – Wolgast azt remélte, hogy tudja majd hallgatni a rádiót –, és már rég fel is adta a próbálkozást. Ha az történik, amire gondol, okoskodott, akkor jobb nekik, ha nem tudják. Mihez kezdhetne az információkkal? Hova máshova mehetnének? De most égett az erdő, és fojtogató, sűrű füst jött nyugatról. Másnap délután már egyértelmű volt, hogy menniük kell; a tűz feléjük tartott, és ha átjut a folyón, semmi sem állhatja útját. Wolgast bepakolt a Toyotába, és egy takaróba csavarva berakta Amyt az anyósülésre. Volt nála mindkettejük számára egy-egy nedves rongy, amit a szájuk vagy a szemük elé tarthattak. Két mérföldet se mentek, amikor meglátták a lángokat. Az utat mérgező falként torlaszolta el a füst, alig kaptak levegőt. Az erős szél egyenesen feléjük, fel a hegyre fújta a tüzet. Vissza kellett fordulniuk. Nem tudta, mennyi idejük van, amíg odaér a tűz. Sehogy sem tudta benedvesíteni a kunyhó tetejét, de át kellett vészelniük valahogy. A lezárt ablakok legalább valami védelmet nyújtottak a füsttől, de szürkületkor már mindketten köhögtek és köpködtek. Az egyik melléképületben volt egy öreg alumínium kenu. Wolgast levonszolta a partra, aztán lehozta Amyt az emeletről. Beevezett a tó közepére, és közben nézte, ahogy a tűz szépségesen tombolva tart a tábor felé, és felégeti a hegyet. Mintha a pokol kapui nyíltak volna meg. Amy mellette feküdt a kenu fenekén, és ha félt is, semmi jelét nem mutatta. Nem volt mit tenni. A kimerítő nap után akarata ellenére elaludt. Amikor reggel felébredt, a tábor még mindig állt. A tűz végül nem jutott át a folyón. A széljárás megfordult valamikor éjszaka, és dél felé fújta a lángokat. A levegőben még mindig sűrű füst terjengett, de tudta, hogy elmúlt a veszély. Aznap délután hatalmas égzengést hallottak, mintha egy óriási bádoglapot ráztak volna a fejük felett, és egész éjjel ömlött az eső. El sem hitte, hogy ilyen szerencséjük van. Reggel úgy döntött, hogy a maradék benzinnel lemegy a hegyről, és megnézi, mi van Carllal és Marthával. Ezúttal Amyt is vitte – a tűz után már nem akarta elengedni a közeléből. Sötétedésig várt, aztán elindultak. 158

A tűz közel jött. Nem egészen egy mérföldnyire a tábor bejáratától az erdő füstölgő romhalmaz volt csupán, akár egy szörnyű csata után. A lángok felperzselték és lecsupaszították a földet. Az út mentén állattetemek hevertek, és nemcsak kis állatok – oposszumok meg mosómedvék –, hanem szarvas, antilop, sőt egy medve is. Ez utóbbi összegömbölyödve feküdt egy megfeketedett fatörzs tövében, mintha még egy utolsó lélegzetet akart volna venni, mielőtt elpusztul. A bolt állt, nem érte kár. Sötét volt, de persze elment az áram. Wolgast azt mondta Amynek, hogy várjon a kocsiban, kerített egy elemlámpát, és a tornácra lépett. Az ajtó zárva volt. Hangosan és többször kopogott, Carl nevét kiáltozta, de nem kapott választ. Végül az elemlámpával betörte az ablakot. Carl és Martha meghaltak. Összebújva feküdtek Martha kórházi ágyán, Carl átkarolta a nőt, és a hátához simult, mintha csak szundítanának. Lehetett volna a füst is, de a szoba levegője elárulta Wolgastnak, hogy már sokkal régebben halottak. Az éjjeli szekrényen egy félig üres whiskys üveg állt, mellette pedig egy összehajtott, nyugtalanítóan vékony újság hevert, olyan, amilyet a múltkor látott, rajta nagy, kiabáló szalagcím. Elfordította róla a tekintetét, és zsebre rakta, hogy majd később elolvassa. Állt egy percig az ágy lábánál, ahol a testek feküdtek. Aztán bezárta a szobát, és – régóta először – sírva fakadt. Carl furgonja még ott állt az üzlet mögött. Wolgast levágott egy darabot a kerti slagból, és hátrament a Toyotával, hogy a furgon tankjának tartalmát átszivattyúzza a kocsiba. Nem tudta, hová kellene menniük, de a tűzvészek még nem értek véget. Szinte végzetes hibát követett el azzal, hogy ennyire nem készült fel. Talált egy üres benzinkannát a ház mögött egy sufniban, és amikor a Toyota tankja megtelt, megtöltötte azt is, majd Amy segítségével átvizsgálta a boltot. Annyi élelmet, elemet és propángázt vett magához, amennyi csak befért az autóba. Dobozokba rakott és kivitt mindent, majd visszatért a tetemekhez a szobába, és óvatosan, lélegzetét visszafojtva kivette Carl revolverét az övén lévő tokból. A kora reggeli órákban, amikor Amy végre elaludt, Wolgast elővette az újságot a kabátja zsebéből. Ezúttal egyetlen lapból állt, július tizedikei dátummal – csaknem egy hónapja jelent meg. Ki tudja, Carl hol szerezte. Valószínűleg lehajtott Whiteriverbe, és azok után, amit ott olvasott és látott, visszajött, és véget vetett mindennek. A ház tele volt gyógyszerrel, úgyhogy elég könnyen elérhette a célját. Wolgast félelmében vágta zsebre az újságot, mert ugyanakkor teljesen biztosan tudta, mi áll benne. Csak a részletek jelenthettek újdonságot számára.

Chicago elesett A „vámpír”-vírus elérte a keleti partot; milliók haltak meg A lezárt övezet határa keletre, Ohio közepéig tolódott Kalifornia kiválik az Unióból, és fogadkozik, hogy megvédi magát. India atomfegyvereivel borzolja a kedélyeket, és „korlátozott” nukleáris csapással fenyegeti Pakisztánt WASHINGTON, július 10. – Hughes elnök ma Chicago határvonalának elhagyására szólította fel az amerikai fegyveres erőket, miután tegnap éjjel a hadsereg és a nemzeti gárda egységei súlyos veszteségeket szenvedtek a városba behatoló, túlerőben lévő fertőzött személyektől. Írásos nyilatkozatában Hughes így fogalmazott: „Egy nagy amerikai város veszett el. Imádkozunk Chicago lakosaiért és a harcoló férfiakért és nőkért, akik életüket adták a védelmükben. Emlékük erőt ad nekünk ebben a nagy küzdelemben.”

159

A támadás nem sokkal sötétedés után történt, amikor a South Loop kerület mellett állomásozó erők ismeretlen méretű csapat gyülekezését jelentették a város üzleti negyede előtt. Carson White tábornok, a Központi Lezárt Övezet parancsnoka szerint „a támadás egyértelműen szervezett volt”, és „aggasztó fejleménynek” nevezte a történteket. Kedden kora reggel azt mondta a riportereknek: „Új védelmi vonal kialakítására került sor a 75-ös úton Toledo és Cincinnati között. Ez a mi új Rubiconunk.” Azokra a híradásokra reagálva, hogy sok csapat elhagyja az őrhelyét, White elmondta, hogy „nem hallott semmi efféléről”, és „felelőtlennek” nevezte az ilyen szóbeszéd terjesztőit, majd hozzátette: „Ők a legbátrabb férfiak és nők, akikkel valaha szolgálhattam.” A kór újabb kitöréseit jelentették a floridai Tallahassee-ből, a dél-karolinai Charlestonból, a montanai Helénából és az arizonai Flagstaffból, valamint az Ontario-tó déli partjáról és Mexikó északi részéről. A Fehér Ház és a Járványügyi Központ becslése szerint az áldozatok száma elérte a harmincmilliót. A Pentagon hárommillióra teszi a fertőzött személyek számát. A vasárnap kiürített St. Louis nagy területein, továbbá Memphis, Tulsa és Des Moines egyes részein is tűz ütött ki. A helyszínen lévő megfigyelők alacsonyan repülő gépeket láttak a város híres boltíve fölött alig néhány pillanattal azelőtt, hogy felcsaptak a lángok, és elborították a belvárost. Semmilyen kormányzati forrás nem erősítette meg azt a szóbeszédet, miszerint a tüzek a Központi Lezárt Övezet legnagyobb városainak fertőtlenítésére tett szövetségi kísérlet részei. Az országban szinte lehetetlen benzinhez jutni, a szállítási útvonalakat továbbra is megbénítják a járvány terjedése elől menekülő tömegek. Ételhez jutni is nehéz, akárcsak gyógyszerekhez, a ragtapasztól az antibiotikumig. A menekültek közül soknak nincs hová mennie, és ha volna is, sehogy sem tudnak eljutni oda. „Itt ragadtunk, ahogy mindenki más is.” Ezt David Callahan mondta nekünk egy McDonald's előtt, Pittsburghtől keletre. Callahan és családja – felesége és két kisgyermeke – az ohiói Akronból érkezett ide. Az út ezen az éjszakán húsz óráig tartott a szokásos kettő helyett. Mivel a benzinje majdnem elfogyott, Callahan megállt egy pihenőhelyen Monroeville külvárosában, de a kútoszlopok kiszáradtak, és az étteremben két napja elfogyott az étel. Miközben egy ötven járműből álló katonai konvoj haladt el az út üres, nyugat felé tartó oldalán, Callahan a következőket mesélte: „Az anyámékhoz igyekeztünk Johnstownba, de most hallottam, hogy a vírus ott is felbukkant. Senki se tudja, hova menjen. Ezek az izék mindenhol ott vannak.” Noha a kór még nem jelentkezett az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó határain kívül, úgy látszik, hogy a világ nemzetei felkészülnek erre az eshetőségre. Olaszország, Franciaország és Spanyolország lezárta határait, más nemzetek nagy gyógyszerkészleteket halmoztak fel, vagy megtiltották a városok közötti közlekedést. Az ENSZ közgyűlése, amely első alkalommal ülésezett Hágában, miután egy hete elhagyta a New York-i központot, nemzetközi karanténról szóló határozatot fogadott el, megtiltva minden hajónak és repülőnek, hogy kétszáz mérföldnél jobban megközelítse az északamerikai kontinenst. Amerika-szerte rekordokat döntött a templomok és zsinagógák látogatottsága, mert hívek milliói gyűltek össze imádkozni. Texasban, ahol a vírus már elterjedt, Barry Wooten, Houston polgármestere, sikeres író és a 160

Szent Ragyogás Bibliai Egyház korábbi vezetője „a mennyország bejáratának” nyilvánította a várost, és arra biztatta a lakókat és az állam más részeiből érkező menekülteket, hogy gyűljenek össze a houstoni sportcsarnokban, és készüljenek „felemelkedésünkre a mi urunk trónusához – nem szörnyekként, hanem Isten gyermekeiként”. Kaliforniában, ahol a fertőzés még nem jelentkezett, az állami törvényhozó testület tegnapi rendkívüli ülésén gyorsan elfogadta a kiválásról szóló első törvénycikkelyt, amelyben megszakította kapcsolatait az Egyesült Államokkal, és független nemzetnek nyilvánította magát. Kalifornia elnöke, az egykori kormányzó, Cindy Shaw első dolga az volt, hogy az amerikai katonaságnak és a rendfenntartó erőknek az állam területén található összes vagyontárgyát a Kaliforniai Nemzeti Gárda irányítása alá helyezte. Shaw viharos tapsot váltott ki, amikor így szólt a törvényhozó testülethez: „Meg fogjuk védeni magunkat, ahogy arra minden nemzetnek joga van. Kalifornia és mindaz, amit Kalifornia jelent, fenn fog maradni.” A sacramentói hírekre reagálva Tim Romer, a Hughes-kormány szóvivője azt mondta az újságíróknak: „Ez már első hallásra is ostobaság. Nyilvánvalóan nem ez a megfelelő idő arra, hogy bármely állam vagy helyi kormányzat maga kezdje el felügyelni az amerikai nép biztonságát. Álláspontunk szerint Kalifornia továbbra is az Egyesült Államok része.” Romer figyelmeztetett továbbá, hogy ha a hadsereg vagy a rendfenntartó erők bármely kaliforniai tagja akadályozza a szövetségi segélynyújtási erőfeszítéseket, az illetőnek komoly szankciókkal kell szembenéznie. „Értsék meg jól: törvénytelen és ellenséges harcosoknak fogjuk őket tekinteni.” Kaliforniát szerdáig Svájc, Finnország, a kis csendes-óceáni állam, Belau és a Vatikán kormányai ismerték el. Az indiai kormány, minden bizonnyal arra reagálva, hogy az amerikai haderők távoztak Dél-Ázsiából, tegnap megismételte korábbi fenyegetéseit, miszerint nukleáris fegyvereket fog használni a kelet-pakisztáni lázadó erőkkel szemben. Suresh Mitra miniszterelnök az országgyűlésben a következőket mondta: „Most kell megállítanunk az iszlám szélsőségesek térhódítását. A házőrző kutya alszik.” Hát bekövetkezett, gondolta Wolgast. Bekövetkezett végül. Eszébe jutott a jogi szakkifejezés, amit akkor használtak, amikor valami előre nem látott esemény meggátolja az embert kötelezettsége teljesítésében. Vis maior. Hát ez is valami hasonló volt. A világot – az emberi fajt – elsodorták az események. Lacey azt mondta, vigyázzon Amyre, mert Amy az övé. Doyle-ra gondolt, amint a Lexus kulcsát a kezébe tette, meg Lacey csókjára az arcán; ahogy Doyle fut utánuk, kiabál és integet, hogy menjenek; ahogy Lacey kiugrik az autóból, hogy magára vonja az üstökösök figyelmét – mert Wolgast halálos fénnyel égő emberi üstökösökként tekintett a fertőzöttekre. Már nem lehetett nyugodtan aludni, pihenni. Wolgast egész éjjel ébren volt, és az ajtót figyelte, egyik kezében Carl revolvere, a másikban a Springfield. Hűvös volt az éjszaka, tíz-tizenöt fok lehetett, úgyhogy Wolgast beüzemelte a fatüzelésű kályhát, amikor visszaértek a boltból. Fogta az újságot, összehajtogatta negyedrét, majd nyolcadrét, és még azt is félbe, majd kinyitotta a kályha ajtaját. Rádobta az újságot a tűzre, és meglepődve nézte, hogy milyen hamar eltűnik.

161

TIZENHÉT Véget ért a nyár, jött az ősz, és a világ magukra hagyta őket. Az első hó október utolsó hetében esett le. Wolgast épp fát vágott a kertben ingujjra vetkőzve, amikor a szeme sarkából meglátta az első kövér, pillekönnyű pelyheket. Amikor szünetet tartott, és felemelte a fejét, érezte nyirkos bőrén a hideget, és ráébredt, hogy itt a tél. Belevágta a fejszét egy tuskóba, visszatért a házba, és felkiabált az emeletre. – Amy! A lány megjelent a legfelső lépcsőfokon. A bőrét olyan kevés napfény érte, hogy fehérsége a porcelán szépségére emlékeztetett. – Láttál valaha havat? – Nem tudom. Talán. – Hát most havazik – nevetett a férfi, és hallotta az örömöt saját hangjában. – Ezt nem szabad kihagyni. Gyere. Mire felöltözött – kabátot és csizmát vett, de napszemüveget meg sapkát is, és vastag réteg napkrémet kent bőre minden kilátszó négyzetcentiméterére –, a hó már komolyan rákezdett. Kilépett az örvénylő fehérségbe, ünnepélyes mozdulatokkal, mint egy új bolygóra érkező felfedező. – Mit szólsz? Amy felfelé fordította az arcát, és kinyújtotta a nyelvét; ösztönös gesztus volt, hogy elkapja és megkóstolja a havat. – Tetszik – jelentette ki. Volt tető a fejük fölött, volt fűtés a házban, és volt elég élelmük is. Az ősz során még kétszer lement Milton boltjába, és elhozta az összes ott maradt ételt, mert tudta, hogy amint beköszönt a tél, az út járhatatlanná válik. Wolgast úgy vélte, hogy a konzervek, a tejpor, a rizs és a szárazbab beosztásával kihúzhatják tavaszig. A tó tele volt hallal, és az egyik házikóban talált egy nagy kézi fúrót. Innentől gyerekjáték lesz a horgászzsinór feltekerése. A gázpalack még mindig félig teli volt. Örömmel fogadta a telet, érezte, ahogy megnyugszik a lelke, és felveszi a tél ritmusát. Végül is senki sem jött; a világ elfeledkezett róluk. Együtt voltak, a világtól elzárva, biztonságban. Reggelre harminc centi hó esett a faház körül. A napsugarak vakító fénnyel törtek át a felhőkön. Wolgast azzal töltötte a délutánt, hogy kiásta a farakást, kitaposott egy ösvényt onnan a kunyhóig, aztán egy másikat a házikóhoz, amit most, hogy beköszöntött a hideg idő, jégveremnek akart használni. Ekkor már szinte teljesen éjszakai életet élt – az tűnt a legegyszerűbbnek, ha alkalmazkodik Amy időbeosztásához –, és a havon megcsillanó napsütés elvakította, mintha egy robbanásba kellett volna belebámulnia. Amynek valószínűleg állandóan ilyen a hétköznapi napsütés is, gondolta. Amikor besötétedett, újra kimentek. – Megmutatom, hogyan kell angyalkázni – mondta a férfi, és hanyatt feküdt. Fölötte az égen tündököltek a csillagok. Milton boltjából elhozott egy üveg kakaóport, amiről nem szólt Amynek, mert valami különleges alkalomra tartogatta. Ma éjjel a parázsló kályhánál megszárítják a nedves ruháikat, leülnek mellé, és forró kakaót isznak. – Mozgasd a kezed és a lábad így – mondta neki. A lány lefeküdt mellé a hóba. Apró teste olyan könnyű és fürge volt, mint egy tornászé. Le-föl mozgatta hajlékony végtagjait. – Mi az az angyal? Wolgast egy pillanatra elgondolkodott. Semmi ilyesmi nem került szóba korábban egyetlen beszélgetésükben sem. – Nos, egyfajta szellem, azt hiszem. – Egy szellem. Mint Jacob Marley? 162

Olvasták a Karácsonyi éneket, vagyis helyesebben szólva, Amy felolvasta neki. Ama nyári éjszaka óta, amikor Amy rájött, hogy tud olvasni – nemcsak tud, de kiválóan, érzéssel és kifejezően olvas Wolgast csupán ült és hallgatta. – Azt hiszem, igen. De nem olyan félelmetes, mint Jacob Marley – felelte, miközben még mindig egymás mellett feküdtek a hóban. – Az angyalok azok… amolyan jó szellemek, akik vigyáznak ránk, a mennyből. Legalábbis vannak, akik így gondolják. – És te? Wolgast meghökkent. Még mindig nem szokott hozzá teljesen Amy közvetlenségéhez. A gátlások hiánya egyrészt eléggé gyerekesnek tűnt neki, másrészt, amiket mondott, és amiket kérdezett tőle, a maguk nyerseségében is gyakran bölcs gondolatoknak hatottak. – Nem tudom. Az anyám, aki nagyon vallásos, nagyon hithű volt, így gondolta. Az apám valószínűleg nem. Jó ember volt. Ám mérnök lévén ő másképp gondolkodott. Egy pillanatig csöndben voltak. – Meghalt – mondta Amy csendesen. – Tudom. Wolgast felült. Amy szeme le volt hunyva. – Ki halt meg, Amy? – kérdezte, de mihelyt feltette a kérdést, már tudta, Amy kire gondol: az anyjára. Meghalt az anyja. – Nem emlékszem rá – folytatta Amy. Közömbös volt a hangja, mintha olyasmit mondana Wolgastnak, amit az már biztosan úgyis tud. – De tudom, hogy halott. – Honnan tudod? – Érzem. – Amy tekintete találkozott Wolgastéval a sötétben. – Érzek mindenkit. A kora hajnali órákban Amy néha álmodott; Wolgast hallotta halk kiáltásait a szomszéd szobából, meg a priccs rugóinak nyikorgását, ahogy forgolódott. Nem is igazán kiáltások voltak, inkább mormogások, mintha mások beszélnének rajta keresztül álmában. Néha felkelt, és lement a kunyhó nappalijába, amelynek széles ablakai a tóra néztek; Wolgast a lépcsőről figyelte. Amy ilyenkor mindig csendesen állt a kályha parázsló melegében, arccal az ablakok felé. Szemmel láthatólag még aludt, és Wolgastnak eszébe se jutott felébreszteni. Aztán megfordult, felment a lépcsőn, és visszafeküdt. – Hogyan érzed őket, Amy? – kérdezte. – Mit érzel? – Nem tudom – mondta. – Szomorúak. Sokan vannak. Elfelejtették, hogy kik voltak. – Kik voltak, Amy? – Mindenki. Ők mindenki. Wolgast most már a földszinten aludt egy székben, az ajtóval szemben. Éjjel ugrálnak a fákon, így mondta Carl. Csak egyetlen lövése van. Mik ezek a valamik a fákon? Emberek, ahogy egykor Carter is ember volt? Mi lett belőlük? Na és ott van Amy. Amy, aki hangokkal álmodik, nem nő a haja, és úgy tűnik, ritkán eszik és alszik – mert Wolgast rájött, hogy csak tetteti; aki úgy tud olvasni és úszni, mintha mások életére és tapasztalataira emlékezne: ő is közéjük tartozik? Azt mondta Fortes, hogy a vírus már nem fertőz. De ha mégis? Akkor ő, Wolgast, megbetegedne? De nem volt beteg, úgy érezte magát, ahogy mindig is, azaz – és erre csak most jött rá – egyszerűen zavarodottnak, mintha egy álomban lenne, mintha értelmetlen jelek erdejében bolyongana; a világnak valami célja volt vele, amit nem értett. Aztán egy márciusi éjszakán motorzajt hallott. A hó tömör volt és mély. Telihold ragyogott az égen. Elaludt a székben, és rájött, hogy álmában hallotta, ahogy egy autó közeledik a kunyhóhoz vezető hosszú bekötőúton. Rémálmában ez a hang a nyári tűzvész üvöltésévé vált, amint közeledik feléjük, és közben felégeti a hegyet; Amyvel futottak az erdőn át, és a nagy füstben meg tűzben elveszítette a lányt. Fény szüremlett be az ablakon, és súlyos, botorkáló léptek hallatszottak a tornácról. Wolgast gyorsan felállt, teljesen éber lett, minden érzékszerve azonnal működésbe lépett. A Springfield ott volt a kezében. Felhúzta és kibiztosította. Háromszor hangosan kopogtak az ajtón. – Valaki van odakint. – Ez Amy hangja volt. Wolgast megfordult, és látta, hogy ott áll a lépcső alján. – Eredj vissza az emeletre! – suttogta szigorúan Wolgast. – Gyorsan! 163

– Van odabenn valaki? – hallatszott egy férfi hangja a tornácról. – Látom a füstöt! Hátrébb megyek! – Amy, azonnal menj vissza az emeletre! Megint dörömböltek. – Az ég szerelmére, ha valaki hall engem, nyisson ajtót! Amy elindult fölfelé a lépcsőn. Wolgast az ablakhoz lépett, és kinézett. Nem autó, nem is teherautó, hanem egy motoros szán állt odakint, rajta tartályok a vázhoz szíjazva. A fényszórók fényében, a tornác előtt anorákos, csizmás ember állt összegörnyedve, keze a térdén. Wolgast ajtót nyitott. – Maradjon ott – figyelmeztette. – Hadd lássam a kezét. A férfi erőtlenül felemelte a kezét. – Nincs nálam fegyver – mondta zihálva. Wolgast ekkor meglátta az anorákja oldalán megcsillanó, vékony csíkban csordogáló vért. A seb a nyakán volt. – Beteg vagyok – mondta a férfi. – Tűnjön el innen! – mondta Wolgast, miközben előrébb lépett, és felemelte a fegyverét. – Jézusom – nyögte az idegen, és térdre borult. – Jézus Mária – mondta, aztán lehajtotta a fejét, és a hóra öklendezett. Wolgast megfordult, és meglátta Amyt az ajtóban. – Amy, menj be! – Úgy van, drágám – mondta a férfi, és fásultan intett véres kezével, aztán kézfejével megtörölte a száját. – Tedd, amit a papa mond. – Amy, azt mondtam, befelé, most azonnal. Amy becsukta az ajtót. – Helyes – mondta a férfi. Arccal Wolgast felé a földön térdelt. – Jobb, ha nem látja. Jézusom, de szarul vagyok. – Hogyan talált meg minket? – Nem magukat kerestem, ha így érti – felelte a férfi a fejét rázva, aztán a hóra köpött. – Hatan bujkáltunk úgy hatvan kilométerre nyugatra innen, egy barátunk vadászházában. Október óta laktunk ott, amióta bevették Seattle-t. – Kik? – kérdezte Wolgast. – Mi lett Seattle-lel? – Ugyanaz, mint máshol – vont vállat a férfi. – Mindenki beteg, meghal, cafatokra tépi a másikat, aztán jön a hadsereg, és hopp, minden a levegőbe röpül. Van, aki szerint az ENSZ vagy az oroszok. Felőlem lehet maga a holdbéli Szent Dávid is. Délnek tartottunk, a hegyekbe, hogy átvészeljük a telet, aztán megpróbáljunk eljutni Kaliforniába. De akkor jöttek ezek a szarháziak. Egy lövést se adtunk le. Én elhúztam onnan a belem, de az egyik megharapott. Hirtelen lecsapott a semmiből a rohadék. Nem tudom, miért nem ölt meg, mint a többieket, de azt mondják, előfordul – fejezte be, és erőtlenül mosolygott. – Azt hiszem, mázlim volt. – Követték? – A franc tudja. Vagy másfél kilométerről megéreztem a füst szagát. Nem tudom, hogyan csináltam, de olyan erősen éreztem, mint a sülő szalonnát – azzal a szerencsétlen nyomorult Wolgastra emelte a tekintetét. – Az ég szerelmére, könyörgöm. Magam is megtenném, ha volna fegyverem. Eltartott egy pillanatig, mire Wolgast megértette, mire kéri. – Hogy hívják? – kérdezte. – Bob – mondta a férfi, és lassan megnyalta az ajkát kiszáradt nyelvével. – Bob Saunders. – Távolabb kell mennünk a háztól – intett Wolgast a Springfielddel. Besétáltak az erdőbe, Wolgast öt lépés távolságról követte a férfit, aki lassan haladt a magas hóban. Néhány lépésenként megállt, hogy összeszedje magát, kezét zihálva tette a térdére. – Tudja, mi a vicces? – kérdezte. – Biztosítási matematikus voltam. Élet és baleset. Nagyjából hónapra pontosan meg tudtam mondani, mikor fog valaki meghalni, ha tudtam, hogy dohányzik-e, becsatolja-e a biztonsági övét, meg hogy mindennap Big Mac-et ebédel-e – mesélte, és egy fába kapaszkodott, hogy megőrizze az egyensúlyát. – Gondolom, erről senki sem készített halálozási

164

táblázatokat, igaz-e? – mondta, de Wolgast hallgatott. – Megteszi, ugye? – kérdezte. A fák felé fordította a tekintetét. – Igen – válaszolt Wolgast. – Sajnálom. – Ugyan, ne vádolja magát – mondta a férfi. Nehezen vette a levegőt, és a száját nyalogatta. Megfordult, és megérintette a mellkasát, ahogy Carl tette hónapokkal azelőtt, amikor megmutatta Wolgastnak, hova lőjön. – Pont ide, oké? Először fejbe lőhet, ha akar, de mindenképp küldjön egyet ide – kérte. Wolgast csak bólintani tudott, készületlenül érte a férfi őszintesége, tényszerű hangneme. – A lányának mondhatja azt, hogy magára támadtam – tette hozzá. – Nem kell tudnia erről. És égesse el a testet, amikor végzett. Használjon benzint, kerozint vagy valami ilyesmit. Közeledtek a folyó menti töltéshez. A holdfény kék színben fürösztötte a helyet, földöntúli nyugalmat árasztva. A hó és a jég alatt Wolgast hallotta a folyó halk csobogását. Ez itt éppúgy megteszi, mint bárhol másutt, gondolta Wolgast. – Forduljon meg – szólt. – Arccal felém. De úgy tűnt, Bob nem hallja. Tett még két lépést a hóban, és megállt, aztán valami rejtélyes oknál fogva vetkőzni kezdett. Ledobta a hóba véres anorákját, majd kioldotta sínadrágja csatjait, hogy áthúzhassa pulóverét a fején. – Azt mondtam, forduljon meg. – Tudja, mi a legszarabb? – kérdezte Bob. Levette alsóingét, és letérdelt, hogy kifűzze a csizmáját. – Mennyi idős a lánya? Mindig is akartam gyereket. Miért is nem lett? – Nem tudom, Bob. – Wolgast felemelte a Springfieldet. – Most álljon fel, és forduljon meg. Bob felállt. Valami történt vele. Az ujjával a nyakán lévő véres sebbe nyúlt. Újabb roham rázta meg, de az arckifejezése már-már szexuális élvezetről árulkodott. A holdfényben szinte ragyogott a bőre. Hátát meggörbítette, mint egy macska, a szemhéja elnehezült az örömtől. – Ejha, ez jó! Ez nem semmi. – Sajnálom – mondta Wolgast. – Ne, várjon! – Bob kinyitotta a szemét, és kinyújtotta a kezét. –Várjon még egy másodpercet! – Sajnálom, Bob – ismételte Wolgast, aztán meghúzta a ravaszt. Esővel ért véget a tél. Napokon át zuhogott, megtöltve az erdőt, megduzzasztva a folyót és a tavat, elmosva az út maradékát is. Wolgast a testet Bob utasítása szerint elégette. Benzint locsolt rá, és amikor a lángok kihunytak, hipót öntött a hamura, majd eltemette egy kis föld- és kőhalom alá. Másnap reggel átkutatta a motoros szánt. A vázhoz szíjazott tartályokról kiderült, hogy üzemanyagkannák, de mindegyik üres volt. Viszont megtalálta Bob tárcáját a kormányra akasztott bőrtáskában. Benne egy jogosítvány Bob képével és egy spokane-i címmel, a szokásos hitelkártyák, néhány dollár készpénz, egy könyvtári olvasójegy. Volt még egy műtermi fotó is: Bob ünnepi pulóverben, egy szemmel láthatóan terhes, csinos, szőke nővel és két gyerekkel, egy harisnyás, zöld bársonyruhás kislánnyal és egy pizsamás csecsemővel pózolt rajta. Mindannyian vadul mosolyogtak, a csecsemő is. A fotó hátán női kézírással ez állt: „Timothy első karácsonya.” Miért mondta Bob, hogy sosem voltak gyerekei? Végig kellett néznie a halálukat, és a fájdalmas élmény miatt egyszerűen kitörölte őket az emlékezetéből? Wolgast eltemette a tárcát a domboldalon, két, zsinórral összefogott botból készült kereszttel jelölve meg a helyet. Nem valami nagy dolog, de jobb nem jutott eszébe. Wolgast várta a többiek érkezését; azt feltételezte, hogy Bob csak az első volt. A kunyhót csak a legszükségesebb feladatok kedvéért hagyta el, és csak napközben; a Springfieldet mindig magánál tartotta, Carl töltött revolverét pedig a Toyota kesztyűtartójában. Néhány naponta beindította a motort, és hagyta járni, hogy ne merüljön le az akkumulátor. Bob mondott valamit Kaliforniáról. Vajon ott még biztonságos? Van olyan hely, ahol még biztonságos? Meg akarta kérdezni Amyt, hogy hallja-e őket közeledni, és tudják-e róluk, hogy hol vannak. Nem volt térképe, amin megmutathatta volna, hol van Kalifornia. Ehelyett egy este, rögtön naplemente után felmentek a kunyhó tetejére.

165

– Látod ott azt a hegygerincet? – kérdezte dél felé mutatva. – Kövesd a kezem, Amy. Az ott a Cascade-hegység. Ha bármi történik velem, kövesd a hegygerincet. Fuss, és ne állj meg. De teltek a hónapok, és még mindig egyedül voltak. Az esőzés véget ért, és Wolgast egy nap a kunyhóból kilépve érezte a napfény ízét és illatát, meg azt, hogy valami megváltozott. A fák madárdaltól voltak hangosak, és a tó felé nézve nyílt vizet látott ott, ahol korábban vastag jégtakaró volt. Simogató, zöld köd ülte meg a levegőt, a kunyhó lábánál pedig egy sor sáfrány bújt elő a földből. Hiába robbantotta szét magát a világ, a hegyek tavaszának ajándéka mégis megérkezett. Minden irányból az élet hangjai és illatai áradtak. Wolgast azt sem tudta, milyen hónapot írnak. Április volt vagy május? Nem volt naptárja, és az elem a karórájában, amit egyébként ősz óta nem is hordott, rég lemerült. Aznap éjjel a Springfielddel a kezében, az ajtónál ülve Liláról álmodott. Félig úgy érezte, hogy az álom a szexről, a szeretkezésről szól, de mégsem egészen. Lila terhes volt, és ketten Monopolyztak. Az álomnak nem volt konkrét helyszíne – a körülöttük lévő terület sötétbe burkolózott, mint egy színpad rejtett részei. Wolgastot ostoba félelem kerítette hatalmába, hogy amit csinálnak, az árt a babának. – Abba kell hagynunk – mondta sürgetően. – Ez veszélyes. De Lila mintha nem hallotta volna, amit mondott. Wolgast dobott a kockával, és lépett a bábujával, éppen arra a mezőre, ahol a rendőr fújta a sípját. – Börtönbe mész, Brad – mondta Lila nevetve –, méghozzá most mindjárt – azzal felállt, és elkezdte levetni a ruháit. – Ne törődj semmivel – szólt –, megcsókolhatsz, ha akarsz. Bobot nem zavarja. – Miért nem? – kérdezte Brad. – Mert meghalt – válaszolta Lila. – Mind meghaltunk. Álmából felriadva érezte, hogy nincs egyedül. Megfordult a székében, és Amyt látta. Háttal állt neki, és bámult kifelé a tóra néző széles ablakokon. A kályha parázsló fényében figyelte, ahogy a kislány felemeli a kezét, és megérinti az üveget. Felállt. – Amy? Mi az? Előrébb lépett, és ekkor vakító, roppant és tiszta fény töltötte meg az üveget, majd egy pillanat múlva Wolgast számára megállt az idő: mint egy fényképezőgép blendéje, az agya készített és kitartott egy képet Amyről, amint felemeli a kezét a fényben, és ajka a rémület sikolyára nyílik. Széllökés rázta meg a házikót, aztán egy hatalmas ütéssel berobbantak az ablakok, és Wolgast érezte, hogy felemelkedik, és a szoba végébe röpül. Egy vagy öt, de az is lehet, hogy tíz másodperccel később az idő újra összeállt. Wolgast négykézlábon állva a szoba túlsó falának nyomódott. Az egész padlót beborította az ezernyi üvegdarab, éleik széttört csillagokként ragyogtak a szobát elárasztó földöntúli fényben. Odakint hagyma alakú izzás töltötte be a nyugati látóhatárt. – Amy! – kiáltotta, és odament, ahol a lány hevert a padlón. – Megégtél? Megvágtad magad? – Nem látok, nem látok! – sikította Amy, és vadul dobálta magát, alaktalan rémületben csapkodva a kezével az arca előtt. Üvegdarabok csillogtak az egész testén, az arcbőrére és a kezére tapadva. Amikor Wolgast a lány fölé hajolt, hogy megnyugtassa, látta, hogy a pólóját vér itatta át. – Kérlek, Amy, ne mozogj! Hadd nézzem meg, hogy nem sérültél-e meg. A lány elernyedt a karjaiban. A férfi gyöngéden félresöpörte az üvegdarabokat. Amyn egyetlen karcolást sem látott, és akkor jött rá, hogy a vér az övé. De honnan jött? Lenézett, és meglátta a handzsárként görbülő hosszú szilánkot a bal lábába mélyedve, félúton a térde és az ágyéka között. Kihúzta; az üveg nehézség nélkül, fájdalommentesen jött ki. Egy nyolc centis üvegdarab a lábában. Miért nem érezte? Az adrenalin? De amint erre gondolt, megérkezett a fájdalom, mint egy vonat, ami késve robog be az állomásra. Csillagokat látott, és hányinger környékezte. – Nem látok, Brad! Hol vagy? – Itt vagyok, itt vagyok – válaszolta, de közben a feje szédelgett a kíntól. Vajon el lehet vérezni egy ilyen sebtől? – Próbáld kinyitni a szemed. – Nem tudom! Fáj!

166

Atomrobbanás okozta égési seb a retinán, gondolta, mivel a robbanás közepébe nézett. Nem Portland, nem Salem és nem is Corvallis. A robbanás pontosan nyugatra történt. Egy kóbor atombomba, mormolta, de kié? És hány másik volt? Mit értek el vele? Erre tudta a választ: semmit. Pusztán a világ gyötrelmes eltörlésének újabb erőszakos rohama volt. És ő még azt gondolta, amikor kilépett és megérezte a tavaszt, hogy a legrosszabbon túl vannak, és most már rendben lesz minden. Milyen bolond is volt! Átvitte Amyt a konyhába, és meggyújtotta a lámpát. A mosogató fölötti ablak üvege valami csoda folytán nem tört be. Egy székre ültette a lányt, keresett egy mosogatórongyot, és gyorsan bekötözte vele a lábán a sebet. Amy sírt, és tenyerét a szeméhez nyomkodta. Arcán és kezén a bőr, ahol a robbanás érte, élénk rózsaszín volt, és már hámlani is kezdett. – Tudom, hogy fáj – mondta neki Wolgast –, de ki kell nyitnod a szemed a kedvemért. Meg kell néznem, nincs-e benne üveg. Az elemlámpa ott hevert az asztalon, hogy amint Amy kinyitja a szemét, meg tudja vizsgálni. Merénylet, de mi mást tehetett volna? A lány megrázta a fejét, és elhúzódott tőle. – Amy, muszáj. Bátornak kell lenned. Kérlek. A kislány még egy percig küzdött, de végül engedett. Hagyta, hogy a férfi elhúzza onnan a kezét, aztán kinyitotta a szemét, de csak résnyire, és gyorsan be is csukta. – Világos van! – kiáltotta. – Fáj! Üzletet kötöttek, hogy Wolgast háromig számol, aztán a lány kinyitja a szemét, és nyitva tartja, amíg még egyszer háromig számol. – Egy – kezdte Wolgast. – Kettő. Három. Amy kinyitotta a szemét; minden arcizma megfeszült a félelemtől. A férfi újra számolni kezdett, közben végigjártatta az arcán az elemlámpa fénysugarát. Üvegnek, látható sérülésnek semmi jele: a szemei tiszták voltak. – Három! A kislány újra behunyta a szemét, remegett, és hevesen zokogott. A férfi az elsősegélycsomagban talált égés elleni krémmel kente be Amy bőrét, bekötözte a szemét, és felvitte az emeletre az ágyba. – Rendbe fog jönni a szemed – biztosította őt, bár nem tudta, valóban így lesz-e. – Szerintem csak átmeneti, mert a villanásba néztél. Egy kis ideig ott ült mellette, és megvárta, amíg Amy légzése egyenletessé válik; ebből tudta, hogy elaludt. Meg kéne próbálniuk elmenekülni, gondolta, hogy növeljék a távolságot a robbanás helyétől, de hová mennének? Előbb jött a tűz, aztán az eső szinte teljesen elmosta a hegyről levezető utat. Megpróbálhatnák gyalog, de milyen messzire juthatna, mikor maga is alig tud járni, és egy vak lányt kell vezetnie az erdőn át? Csak abban reménykedhetett, hogy a robbanás kisebb volt, vagy messzebb volt, mint gondolta, vagy hogy a szél más irányba viszi a sugárzást. Az elsősegélycsomagban talált egy kis varrótűt, és egy gombolyag fekete cérnát. Már csak egy óra volt hátra hajnalig, amikor lement a lépcsőn a konyhába. Az asztalnál a lámpa fényénél levette az összecsomózott rongyot és a véráztatta nadrágot. A seb mély volt, de feltűnően tiszta, a bőr olyan, mint elszakadt csomagolópapír egy szelet vérvörös húson. Varrt már fel gombot, és egyszer felhajtotta az egyik nadrágját. Talán nem lesz olyan nehéz. A mosogató fölötti szekrényből elővette a whiskyt, amit hónapokkal ezelőtt Milton boltjában talált. Töltött magának egy pohárral. Ültében kiitta, gyorsan, hátrahajtva a fejét, hogy ne kelljen megízlelnie, aztán újra töltött, és azt is felhajtotta. Felállt, jó alaposan megmosta a kezét a mosogatónál, és megtörölte egy ronggyal. Ismét leült, összegyűrte a rongyot, és a szájába tette; egyik kezébe vette az üveget, a másikba a befűzött tűt. Azt kívánta, bárcsak több fény lenne. Vett egy nagy levegőt, és bent tartotta, majd ráöntötte a sebre a whiskyt. Mint kiderült, ez volt a legrosszabb. Ezután a seb összevarrása már szinte meg se kottyant. Arra ébredt, hogy fázik. Az asztalra borulva aludt el, a szoba jéghideg volt, a levegőben pedig furcsa vegyszerszag terjengett, mint az égő gumiabroncsé. Odakint szürke hó esett. Bekötözött, fájdalomtól lüktető lábán Wolgast kibicegett a kunyhóból a tornácra, és akkor látta, hogy nem hó esik, hanem hamu. Lement a lépcsőn. A hamu a hajába hullott. Különös módon nem érzett félelmet, 167

sem maga, sem Amy miatt. Meglepő volt. Felemelte az arcát, és hagyta, hogy a hamu az arcába hulljon. Tudta, hogy tele van emberekkel. Lélekhamu esett. Leköltözhettek volna az alagsorba, de úgyse lett volna értelme. A sugárzás mindenhol ott volt, a levegőben, amit beszívtak, az ételben, amit ettek, a vízben, ami a tóból érkezett a konyhai csaphoz. Maradtak az emeleten, ahol legalább a bedeszkázott ablakok nyújtottak valami védelmet. Három nap múlva, aznap, amikor levette Amy szeméről a kötést – végül is látott, ahogyan megígérte neki –, Wolgast hányni kezdett, és nem tudta abbahagyni. Azután is tovább öklendezett, hogy már csak kátrányszerű, híg fekete nyálka jött belőle. Vagy elfertőződött a lába, vagy a sugárzás ártott meg neki. A sebből zöld genny folyt, átáztatva a kötéseket. Undorító szagot árasztott, amit a szájában, a szemében és az orrában is érzett. Úgy tűnt, minden testrészében ott van. – Rendbe fogok jönni – mondta Amynek, aki a történtek után sem változott semmit. A megégett bőr lehámlott, és alatta egy új, tejfehér réteg tárult fel. – Pár nap ágynyugalom, és kutyabajom. Visszahúzódott a priccsére az Amyével szomszédos, eresz alatti szobában. Érezte, ahogy múlnak a napok, és áthaladnak rajta. Tudta, hogy haldoklik. Először teste gyorsan osztódó sejtjei – a haja, az ínye, a nyálkahártyái – pusztultak el, de hát ezt műveli a sugárzás. És most megtalálta a legbelsejét, és belenyúlt a testébe nagy, fekete, madárcsontú, halálos kezével. Érezte, ahogy feloldódik, mint egy tabletta a vízben, visszavonhatatlanul. Meg kellett volna próbálniuk lemenekülni a hegyről, de a pillanat rég elmúlt. Tudata peremén érezte Amy jelenlétét, mozgását a szobában, és magán érezte éber, a kelleténél bölcsebb tekintetét is. A lány vízzel teli csészét tartott cserepes ajkaihoz; Wolgast minden tőle telhetőt megtett, hogy igyon, mert vágyott a folyadékra, de arra még jobban, hogy Amy kedvében járjon, hogy valamennyire megnyugtassa, hogy rendbe fog jönni. De semmi sem maradt meg benne. – Én jól vagyok – mondta neki Amy újra és újra, bár lehet, hogy csak álmodta. Közel hajolt a füléhez, hangja halk volt. A homlokát törölgette egy kendővel az elsötétített szobában. Érezte a lány finom leheletét az arcán. – Jól vagyok. Gyerek volt még. Ha ő meghal, mi lesz ezzel a lánnyal, aki alig aludt és evett, akinek a teste nem ismerte a betegséget és a fájdalmat? Nem, a lány nem hal meg. Ez volt a legrosszabb abban a szörnyűségben, amit tettek. Az idő szétvált körülötte, mint hullámok a móló körül. Elment mellette, miközben Amy nem változott. Noé teljes életkora kilencszázötven év volt, amikor meghalt. Bárhogyan is érték el, Amy nem fog meghalni, mert nem tud meghalni. Sajnálom, gondolta. Mindent megtettem, ami tőlem telt, de ez nem volt elég. Túlságosan féltem már az elején. Ha volt is terv, nem értettem. Amy, Eva, Lila, Lacey. Én is csak ember vagyok. Sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom. Aztán egy éjjel felébredt, és egyedül volt. Rögtön megérezte maga körül a levegőben a távozás, a hiány, a menekülés hangulatát. Már ahhoz is minden erejét össze kellett szednie, hogy kitakarózzon. A szövet tapintása olyan volt, mint a smirglipapíré, vagy mintha tüzes szögeket fogott volna meg. Hatalmas erőfeszítéssel sikerült felülnie. Roppant nehéz, haldokló testét az elméje alig tudta befogni. De még mindig az övé volt – ugyanaz a test, amiben egész életét végigélte. Milyen furcsa érzés volt meghalni, és érezni, ahogy elhagyja a teste. De egy másik része mindig is tudta. Meghalni – mondta neki a teste. – Hiszen azért élünk, hogy meghaljunk. – Amy – mondta, és hallotta halkan, krákogva beszélő hangját. Erőtlen és gyönge, alaktalan hang, szólongatva egy nevet egy sötét és üres szobában. – Amy. Lebotorkált a lépcsőn a konyhába, és lámpát gyújtott. Pislákoló fényében minden ugyanolyannak látszott, mint azelőtt, a hely mégis megváltozott – ugyanaz a helyiség, ahol Amy és ő egy évet éltek együtt, de mégis teljesen más. Nem tudta volna megmondani, hány óra, milyen nap, milyen hónap van. Amy elment. Botladozva kiment a kunyhóból, le a tornácon, a sötét erdőbe. A fák vonala fölött ott függött a lehunyt szemű hold, mint drótra akasztott gyerekjáték egy baba kiságya fölött. Fénye szétömlött a hamuval borított láthatáron. Minden halódott, a föld élő felszíne lehámlott, és feltárult a mindenség

168

sziklás belseje. Mint egy színpadkép, gondolta Wolgast, ahhoz a jelenethez, amikor minden dolog és azok emlékei is véget érnek. Haladt előre a törtfehér porban, céltalanul, őt szólongatva. Beért a fák közé, az erdőbe, a kunyhó a névtelen messzeségbe veszett. Nem volt benne biztos, hogy visszatalálna-e, de nem is számított. Vége volt az egésznek, neki is. Már sírni sem maradt ereje. A végén már csak az a kérdés, hol. Ha az ember szerencsés, csak egy helyet kell választania. A folyó fölött volt, a hold alatt, a csupasz, levelek nélküli fák között. Térdre rogyott, az egyiknek nekitámasztotta a hátát, és lehunyta fáradt szemét. Valami mozgott fölötte az ágak között, de csak homályosan érzékelte. Testek suhogása a fákon. Valaki valamit mondott neki, sok élettel ezelőtt, valami éjszakai ugrálásról a fákon. De e szavak értelmének felidézése olyan akaraterőt igényelt volna, amivel ő már nem rendelkezett, a gondolat magára hagyta. Új érzés kerítette hatalmába, hideg és végleges, mint a nyitott ajtóból érkező huzat, és a leghidegebb téli óra, a csillagok közötti mozdulatlan űr felé lökte. Mire kivilágosodik, ő már nem lesz. Amy, gondolta, miközben a csillagok mindenütt zuhanni kezdtek; megpróbálta eltölteni a lelkét csak az ő nevével, a lánya nevével, hogy segítsen neki hátrahagyni az életét. Amy, Amy, Amy.

169

III. KÖNYV

AZ UTOLSÓ VÁROS V.u. 2 „Elhallgat a halk zene, s benned lüktet üteme. Meghalnak a violák, s illatuk remeg tovább. Hull a rózsa, elpereg, szirmán egy lány szendereg. – Holtod után verseden így szunnyad a szerelem” PERCY BYSSHE SHELLEY:

Dal (Képes Géza fordítása)

170

***** KITELEPÍTÉSI FELSZÓLÍTÁS ***** Amerikai hadvezetőség Keleti Lezárt Övezet, Philadelphia, Pennsylvania Travis Cullen tábornok, a hadsereg ügyvezető tábornoka és a Keleti Lezárt Övezet főparancsnoka, valamint George Wilcox úr, Philadelphia város polgármestere utasítására Minden négy (4) és tizenhárom (13) év közötti kiskorú gyermek, aki a ZÖLDDEL JELÖLT, nem fertőzött területek („biztonságos övezetek”) valamelyikén lakik Philadelphia városán belül és a Delaware folyótól nyugatra eső három megyében (Montgomery, Delaware, Bucks), jelentkezni köteles a 30. utcai távolsági vasútállomáson azonnali beszállás céljából. Minden gyermeknek hoznia KELL: • születési anyakönyvi kivonatot, társadalombiztosítási kártyát vagy érvényes amerikai útlevelet • a lakhelyet igazoló iratot, például a szülő vagy gondviselő nevére kiállított közüzemi számlát, vagy érvényes menekült igazolványt friss oltási könyvet • egy megbízható felnőttet, aki segít a kitelepítési folyamatban Minden gyermek HOZHAT: • EGY darab, 56 cm x 36 cm x 23 cm méretűnél nem nagyobb csomagot a személyes ingóságoknak. ROMLANDÓ ÁRUT NE HOZZANAK. A vonaton étel és víz rendelkezésre fog állni. • Hálózsákot. A következő dolgokat TILOS felvinni a vonatra, vagy bevinni a KITELEPÍTÉSI TERÜLETRE: • lőfegyver • nyolc centiméternél hosszabb kés vagy szúrószerszám • kisállat • Szülők és gondviselők nem léphetnek a 30. utcai állomás területére. • Aki akadályozza a kitelepítést, azt LELÖVIK. • Aki engedély nélkül kísérel meg felszállni a vonatokra, azt LELÖVIK.

Isten óvja az Egyesült Államok és Philadelphia város népét!

171

TIZENNYOLC Ida Jaxon naplójából („A Néni könyve”) Bemutatva az észak-amerikai karantén korszakról szóló harmadik nemzetközi konferencián Emberi Kultúra- és Konfliktuskutató Intézet Új-dél-walesi Egyetem, Indo-Ausztrál Köztársaság V. u. 1003. április 16-21. [A szemelvény kezdete] …nagy volt a zűrzavar. Ennyi év elteltével sem felejti el az ember azt a látványt, a rémült emberek ezreit, amint a kerítésnek nyomódnak, a kutyákat meg a katonákat, akik próbálják nyugtatni a tömeget, a levegőbe leadott lövéseket. És ott vagyok én, alig nyolcévesen, a kis bőröndömmel, amit előző éjjel a mamám pakolt össze nekem, miközben egész idő alatt zokogott, mert tudta, hogy mit csinál, hogy örökre elküld. Az ugrók elfoglalták New Yorkot, Pittsburgh-öt, Washingtont. Nagyjából az egész országot, amennyire emlékszem. Mindenhol voltak rokonaim. De sok mindenről nem tudtunk, például hogy mi történt Európával, Franciaországgal meg Kínával; bár hallottam a papát beszélgetni másokkal az utcánkból, hogy a vírus ott más volt, egyszerűen végzett mindenkivel, szóval azt gondolom, hogy Philadelphia lehetett abban az időben a világ utolsó városa, ahol még emberek éltek. Sziget voltunk. Amikor megkérdeztem a mamámat a háborúról, ő elmagyarázta, hogy az ugrók is ugyanolyan emberek, mint ő vagy én, csak betegek. Én is voltam már beteg, úgyhogy szörnyűmód megijedtem, amikor ezt mondta, és nagyon sírtam, mert az jutott eszembe, mi van, ha felkelek majd egy reggel, és megölöm őt meg a papát meg az unokatestvéreimet, ahogy az ugrók szerettek ölni. Szorosan átölelt, és azt mondta, nem-nem, Ida, nem erről van szó, ez egy teljesen másfajta dolog, szóval nyugodj meg, és ne sírj, úgyhogy abbahagytam. De egy ideig még akkor sem értettem az egészet, hogy miért van háború, és katonák mindenfelé, ha az emberek csak náthásak lettek vagy megfájdult a torkuk. Így hívtuk őket, hogy ugrók. Nem vámpíroknak, bár ez a szó is el-el-hangzott. Terrence unokatestvérem szerint azok voltak. Megmutatta nekem az egyik képregényében, valami képeskönyvszerűség volt, ha jól emlékszem, de amikor megkérdeztem a papámat, és megmutattam neki a képeket, azt mondta, nem, a vámpírok csak kitalált történetekben szerepelnek, jó külsejű és jó modorú emberek öltönyben és köpenyben, ez meg itt a valóság, Ida. Nem csak egy történet. Most már persze sok nevük van, szökkenők, füstösök, vérszívók, fertőzöttek meg ilyenek, de mi ugróknak hívtuk őket, mert amikor elkapták az embert, ráugrottak. A papám azt mondta, mindegy, hogyan hívjuk őket, mocskos szarháziak. Nem mész sehova, Ida, tégy úgy, ahogy a katonák mondják. Megdöbbentett, hogy így beszél, mert apukám az Afrikai Metodista Episzkopális Egyház presbitere volt, és sose hallottam így beszélni, meg ilyen szavakat használni. Az éjszaka volt a legrosszabb, különösen azon a télen. Akkor még nem voltak fények, mint most. Nem volt sok étel, csak amit a hadsereg adott, és nem volt fűtés sem, hacsak nem talált az ember valami tüzelni valót. Lement a nap, és érezni lehetett a félelmet, ami fedél gyanánt csapódott rá mindenre. Nem lehetett tudni, nem épp aznap éjjel jutnak-e be az ugrók. A papa bedeszkázta a házunk ablakait, és volt egy puskája is, egész éjjel magánál tartotta, miközben a konyhaasztalnál ült gyertyafény mellett, és hallgatta a rádiót, meg talán egy kicsit kortyolgatott is. Rádiós volt a haditengerészetnél, és ismerte az ilyesmit. Egy éjjel bementem hozzá, és sírt. Csak ült, eltakarta az arcát a kezével, rázkódott és zokogott, a könnyek végigfolytak az arcán. Nem tudom, mitől ébredtem föl, hacsak nem arra, hogy ő sír. Erős 172

ember volt a papám, és szégyelltem, hogy ilyen állapotban kell látnom. Azt kérdeztem, papa, mi az, miért sírsz így, félsz valamitől? De ő megrázta a fejét, és azt mondta, Isten már nem szeret minket, Ida. Talán valami rosszat csináltunk. Mindenesetre már nem szeret. Fogta magát, és faképnél hagyott minket. Aztán bejött a mamám, és megmondta neki, hogy hallgass, Monroe, részeg vagy, és visszatessékelt az ágyba. Így hívták a papámat, hogy III. Monroe Jaxon. A mamámat meg Anitának. Akkor nem tudtam, de talán aznap este, amikor a papa sírt, akkor hallhatott a vonatról. Persze más oka is lehetett. Csak a Jóisten tudja, miért kegyelmezett meg ilyen sokáig Philadelphiának. Alig emlékszem már rá, csak az érzés jön vissza időről időre. Kis dolgok, mint amikor este lementünk a papával a sarokra jégkását venni, meg a barátaim az általános iskolából, és egy Sharise nevű kislány, aki nem messze lakott tőlünk. Órákon át el tudtuk egymást szórakoztatni. Kerestem őt a vonaton, de nem találtam meg. Emlékszem a címemre: West Laveer utca 2121. Volt a közelben egy főiskola, boltok meg forgalmas utcák, és mindenféle emberek jöttek-mentek a mindennapokban. És emlékszem, egyszer karácsonykor a papám busszal elvitt a mi környékünkről a belvárosba kirakatokat nézegetni. Alig ötéves lehettem. A busz elvitt a kórház mellett, ahol a papa dolgozott. Röntgenfelvételeket készített, amik az emberek csontjairól készült fotografikus képek voltak, azóta ez volt a munkája, mióta leszerelt, és megismerte a mamát, és mindig azt mondta, ez a tökéletes munka egy magafajta embernek, hogy benézhet a dolgok belsejébe. Orvos akart lenni, de a röntgenek készítése is majdnem olyan jó volt. Megálltunk a bolt előtt, és megmutatta a kirakatokat, mind ki voltak csinosítva karácsonyra: égtek a fények, hullott a hó, egy fa is állt ott, és mindenféle figurák mozogtak odabent, manók, rénszarvasok meg ilyesmik. Életemben nem voltam annyira boldog mint amikor elém tárult ez a szép látvány, mi meg csak álltunk ott ketten a hidegben. Csak elhozunk egy ajándékot a mamának, mondta nekem, és a fejemre tette a nagy kezét, ahogy szokta; az ajándék egy sál volt vagy talán egy kesztyű. Az utcák mind tele voltak emberekkel, rengeteg ember, és mind különböző korú meg külsejű. Most is szívesen gondolok vissza arra a napra. Ma már senki nem tudja, mi volt a karácsony, de kicsit olyan volt, mint most az Első Éjszaka. Nem emlékszem, elhoztuk-e a sálat és a kesztyűt, vagy nem. Valószínűleg igen. De ez már mind a múlté. No meg a csillagok. Időről időre eszembe jut, hogy ez hiányzik nekem legjobban a Régmúlt Időkből. A hálószobám ablakából elláttam az épületek és házak tetői fölött, és láttam őket, úgy függtek az égen ezek a fénypontok, mintha Isten maga díszítette volna fel az eget karácsonyra. A mamám elmondta néhánynak a nevét, meg azt, hogy ha egy ideig nézi őket az ember, akkor képeket kezd látni odafönt, egyszerű dolgokat, kanalakat, embereket és állatokat. Azt gondoltam régebben, hogy ha az ember a csillagokra néz, ott megláthatja Istent, mert ott van. Mintha egyenesen az arcába nézne. Kellett a sötétség, hogy tisztán lehessen őt látni. Talán elfelejtett minket, talán nem. Talán mi feledkeztünk meg róla, amikor már nem láttuk a csillagokat. Az igazat megvallva, még szeretném látni a csillagokat, mielőtt meghalok. Azt hiszem, voltak más vonatok is. Hallani lehetett arról, hogy mindenfelől mennek vonatok, hogy más városok is elindították őket, mielőtt az ugrók bejutottak. Talán csak szóbeszéd volt, ami lábra kap, amikor az emberek félnek, és a legkisebb reménybe is belekapaszkodnak. Nem tudom, hányan érkeztek meg oda, ahova igyekeztek. Voltak, akiket Kaliforniába küldtek, másokat olyan helyekre, amiknek most nem is jut eszembe a neve. Egyetlenegyről hallottunk valamit, még a kezdetekkor. A vándorok és az Egyetlen Törvény előtt, amikor még lehetett rádiót hallgatni. Úgy hiszem, valahol Új-Mexikóban volt. De történt valami a fényekkel, és aztán nem hallottunk róluk többet. Az alapján, amit Peter, Theo és a többiek mondanak, azt hiszem, már csak mi maradtunk. De én a vonatról meg Philadelphiáról akartam írni, meg arról, hogy mi történt azon a télen. Az emberek el voltak keseredve. A hadsereg mindenütt ott volt, nemcsak katonák, hanem tankok is meg ilyesmik. Apukám azt mondta, azért vannak ott, hogy megvédjenek minket az ugróktól. De az én szememben csak nagy emberek voltak puskákkal, a legtöbben fehérek, és a papám mindig azt mondta, hogy nézzük a jó oldalát, Ida, de azt is, hogy ne bízzak a fehér emberben – így mondta, mintha ők mind egy ember lennének –, bár ez persze most már furának tűnhet, amikor így összekeveredtek az emberek. Aki ezt olvassa, valószínűleg nem is tudja, miről beszélek. Tudtuk, 173

hogy egy fickót az utcából lelőttek, csak mert megpróbált elkapni egy kutyát. Talán azt gondolta, hogy még kutyát enni is jobb, mint a semmi. De a hadsereg lelőtte, és felhúzták egy lámpavasra az Olney sugárúton, a mellére meg azt a feliratot tűzték, hogy „rabló”. Nem tudom, mit rabolhatott, hacsak nem a kutyát, ami már úgyis majdnem éhen halt. Aztán egy éjszaka nagyon hangos robbanást hallottunk, aztán még egyet, meg még egyet. Repülők sivítottak el a fejünk fölött, és apukám azt mondta, hogy felrobbantották a hidakat, aztán másnap még több gépet láttunk, és egész nap tűz és füst szagát éreztük. Tudtuk, hogy az ugrók közel vannak. Egész városnegyedek égtek. Lefeküdtem, és később egy perpatvar hangjaira ébredtem. A lakásunk csak négy szobából állt, és a hang könnyen terjedt. Nem lehetett úgy tüsszenteni az egyik szobában, hogy valaki ne mondta volna a másikban, hogy egészségedre. Hallottam, hogy a mama egyre csak sír, és az apám azt mondja neki, nem teheted, muszáj, légy erős, Anita, ilyesmiket, aztán kinyílt a szobám ajtaja, és a papám állt ott. A kezében gyertya, és még sosem láttam őt így nézni. Mintha szellemet látott volna, és a szellem saját maga lett volna. Gyorsan felöltöztetett, mert hideg volt, és azt mondta, legyél jó, Ida, és köszönj el az édesanyádtól, és amikor elköszöntem, a mama hosszan magához szorított, és úgy zokogott, hogy fáj, ha csak rágondolok, most is, annyi év után. Láttam a kis bőröndöt az ajtó mellett, és megkérdeztem, megyünk valahová, mama? Már indulunk is? De nem válaszolt, egyre csak sírt, és nagyon szorított, amíg a papám szét nem választott minket. Aztán elmentünk, a papám és én. Csak mi ketten. Csak amikor kiértünk, akkor vettem észre, hogy még éjszaka van. Az idő hideg volt, és fájt a szél. Valami hullott az égből, először azt hittem, hópelyhek, de amikor lenyaltam egyet a kezemről, rájöttem, hogy hamu. Érezni lehetett a füstszagot, csípte a szemem meg a torkom. Sokat kellett gyalogolnunk, majdnem egész éjszaka. Az utcákon csak katonai teherautók mentek, némelyiknek valami kürt volt a tetején, amiből azt kiabálták az embereknek, hogy ne lopjanak, és ne essenek pánikba, meg a kitelepítésről beszéltek. Volt néhány ember is, nem sok, de aztán ahogy egyre messzebbre mentünk, egyre többet és többet láttunk, míg végül ellepték az utcákat. Senki nem szólt egy szót sem, mind abba az irányba mentek, mint mi, és vitték a holmijukat. Nem hiszem, hogy valaha is megfordult volna a fejemben, hogy csak az Aprónép megy. Még sötét volt, amikor az állomáshoz értünk. Erről már mondtam ezt-azt. Az apám azt mondta, azért értünk oda korán, hogy ne kelljen sorban állni – mindig utálta a sorokat –, de úgy tűnt, a fél város így gondolkodott. Sokáig vártunk, de lehetett érezni, hogy a dolgok rosszul alakulnak. Mint egy közelgő vihar, amikor süvít a szél és recsegnek a fák. Az emberek túlságosan féltek. Alszanak ki a tüzek, és jönnek az ugrók, ezt mondták az emberek. Nagy robbanásokat hallottunk a távolból, mintha az ég dörögne, a fejünk felett gépek repültek el, gyorsan és alacsonyan. És amikor jött egy, kidugult az ember füle, majd egy másodpercre rá robbanás hallatszott, és megremegett a föld. Az emberek egy része Aprónéppel jött, de nem mindenki. Az apám szorosan fogta a kezem. Volt egy nyílás a kerítésen, ahol a katonák az embereket beengedték, és ott kellett átjutnunk. Úgy összepréselődtünk, hogy alig kaptam levegőt. A katonák némelyikének volt kutyája. Akármi történjék is, ne engedd el a kezem, Ida, mondta a papám. Kapaszkodj belém. Olyan közel kerültünk, hogy már láttuk a vonatot odalent. Egy hídon álltunk, a sínek alatta haladtak el. Próbáltam követni a tekintetemmel, de nem tudtam, olyan hosszú volt. Úgy tűnt, a végtelenbe nyúlik, száz kocsi hosszan. Nem hasonlított egyetlen vonatra se, amit valaha láttam. A vagonoknak nem volt ablaka, és hosszú rudak álltak ki az oldalukból, amikről hálók lógtak, mint a madarak szárnyai. A tetőkön katonák voltak nagy puskákkal, fémkalitkában, amilyenbe egy kanárit tenne az ember. Legalábbis azt feltételeztem, hogy katonák, mert fényes, ezüstszínű ruhát viseltek, hogy megvédje őket a tűztől. Nem emlékszem, mi történt az apámmal. Bizonyos dolgokra az ember nem emlékszik, mert nem jegyzi meg, miután megtörténtek és elmúltak. Emlékszem, az egyik nőnél volt egy macska egy dobozban, és egy katona azt mondta, hölgyem, mit csinál ezzel a macskával, aztán gyorsan történt valami, és hiszitek vagy sem, a katona lelőtte őt, ott helyben. Aztán még folytatódott a lövöldözés, az emberek fel-alá rohangáltak, tolakodtak és sikoltoztak, és a nagy kavarodásban a papám meg én elsodródtunk egymás mellől. Amikor nyúltam utána, már nem volt ott a keze. A tömeg úgy hömpölygött, mint egy folyó, és engem is magával sodort. Rettenetes volt. Az emberek azt 174

kiáltozták, hogy még nem telt meg a vonat, de hiába, akkor is elindult. És képzeljétek el, ráadásul elvesztettem a bőröndöm. Csak erre tudtam gondolni, hogy elvesztettem a bőröndöm, és a papám ezért nagyon dühös lesz rám. Mindig azt mondta, vigyázz a holmidra, Ida, ne légy gondatlan. Keményen megdolgozunk mindenért, amink van, úgyhogy ne vedd semmibe. Szóval épp azon gondolkodtam, hogy életem legnagyobb galibájába keveredtem a bőrönd miatt, amikor valami a földre lökött, és amikor felkeltem, láttam a sok halottat körülöttem heverni. Volt köztük egy fiú, akit mintha ismertem volna az iskolából. Mi csak úgy hívtuk, Gumirágó, így megfordítva, és hiszitek vagy sem, ez a fiú mindig amiatt került bajba, hogy szeret rágózni, és mindig rágózott az iskolában is. De most egy lyuk éktelenkedett a mellkasa közepén, és a hátán feküdt a földön egy vértócsában. Bugyborékolva jött ki a vér a mellkasán lévő lyukból, mint a szappan a kádban. Emlékszem, azt gondoltam, ez a Gumirágó, és itt fekszik holtan. Egy golyó átfúrta a testét, és meghalt. Soha többé nem fog megmoccanni, se beszélni, se rágózni, és egyáltalán semmit se fog csinálni többé, hanem örökre ott marad azon a helyen, azzal a hanyag arckifejezéssel. Még mindig a hídon voltam. Az emberek elkezdtek leugrálni a vonatra, mindenki sikítozott. Sok katona lőtt rájuk, mintha valaki azt mondta volna nekik, hogy lőjenek bármire, mindegy, hogy mi az. Kinéztem a peremen, és láttam a holttesteket egymáson, mint hasábok a tűzön, és mindenütt vér volt, annyi vér, mintha léket kapott volna a világ. Aztán valaki felkapott. Azt hittem, a papám az, hogy végre utánam jött, de nem ő volt, hanem egy másik férfi, egy nagy, kövér, szakállas fehér férfi. Megragadott a derekamnál, és a híd másik oldalához szaladt, ahol egy ösvény vezetett lefelé a gazban. Egy fal tetején voltunk a sínek fölött. A férfi a kezemnél fogva leeresztett, és arra gondoltam, biztos el fog dobni, és meghalok, ahogy a Gumirágó is. A szemébe néztem, sosem felejtem el a tekintetét. Olyan ember tekintete volt, aki tudja, hogy ő már szinte halott. Ha valaki így néz, mindegy, hogy fiatal vagy öreg, fekete vagy fehér, férfi vagy nő. Ezek a dolgok olyankor már nem érdekesek. Azt kiáltotta, valaki vegye el, valaki vegye el ezt a lányt. Aztán valaki megfogta lentről a lábam, és leemelt, aztán már csak arra emlékszem, hogy a vonaton vagyok, és megyünk. És akkor rájöttem, hogy sosem látom őket többé, se a mamámat, se a papámat, se senkit, akit az életben addig ismertem. Ami ezután jött, annak inkább csak a hangulatára emlékszem, semmint konkrét dolgokra. A gyereksírásra, arra, hogy éhes vagyok, a sötétben összezsúfolódott testek melegére és szagára. Hallottuk a lövéseket odakint, és éreztük a tűzvész forróságát a vonat falain keresztül, mintha az egész világ lángolt volna. A vagon oldalfalai olyan forrók voltak, hogy nem lehetett megfogni őket anélkül, hogy meg ne égett volna az ember kezén a bőr. A gyerekek egy része nem volt több négyévesnél, lényegében még kisbabák voltak. Az Őrség két tagja volt velünk a kocsiban, egy férfi és egy nő. Az emberek azt hitték, hogy katonák, de nem, az Amerikai Szövetségi Katasztrófavédelmi Hivatal emberei voltak. Azért emlékszem erre, mert oda volt írva nagy sárga betűkkel a dzsekijük hátára. A papámnak voltak rokonai New Orleansban, ott nőtt fel, és mindig azt mondta, hogy az ASZKH az „anyja szentségit a köcsög hülyéknek” rövidítése. Nem emlékszem, a nővel mi lett, de a férfi az egyik Első Család, a Chou tagja volt. Az Őrség egy másik tagját vette el, és miután az meghalt, volt még két másik felesége is. Ezek közül az egyik Mazie Chou volt, az öreg Chou nagyanyja. A vonat egyébként nem állt meg, akármi is történt. Olykor-olykor hallottunk egy nagy csattanást, a kocsi beleremegett, mint a nyárfalevél, de attól még mentünk tovább. Egy nap a nő hátrament a mögöttünk lévő kocsikba, hogy segítsen a többi gyereknek, de zokogva jött vissza. Hallottam, amikor azt mondja a férfinak, hogy eltűntek a vagonok. Úgy építették a vonatot, hogy ha az ugrók bejutnak valamelyik kocsiba, azt hátra lehet hagyni. Ezek voltak a csattanások, amiket hallottunk, egyik kocsi kapcsolódott le a másik után. Nem akartam azokra a kocsikra és a bennük lévő gyerekekre gondolni, és máig nem is gondolok. Ezért erről nem is írok itt többet. Bizonyára kíváncsiak vagytok, hogy mi volt, amikor ideértünk, és abból emlékszem is valamire, mert így találtam meg Terrence-t, az unokatestvéremet. Nem tudtam, hogy ő is ott van a vonaton. Egy másik kocsiban volt. És szerencse, hogy nem az egyik hátsó vagonban, mert mire megérkeztünk, már csak három maradt, és abból is kettő szinte üres volt. A férfi és a nő azt mondták, Kaliforniában vagyunk, ami már nem olyan állam, mint régen, hanem egy teljesen másik 175

ország. Buszok várnak majd minket, hogy felvigyenek a hegyekbe, valami biztos helyre. A vonat lassan megállt, és mindenki félt, de izgatott is volt, hogy annyi nap után végre leszállhat a vonatról. Aztán kinyílt az ajtó, és olyan világosság ömlött be, hogy mindannyian az arcunk elé kaptuk a kezünket. Néhány gyerek sírt, mert azt hitték, hogy az ugrók azok, hogy eljöttek értünk. Valaki azt mondta, ne hülyéskedj, nem az ugrók azok, és amikor kinyitottam a szemem, megkönnyebbülten láttam, hogy egy katona áll ott. Valahol a sivatagban voltunk. Leszállítottak minket a buszról. Más katonák is voltak ott, a homokban pedig buszok parkoltak sorban. A fejünk fölött helikopterek köröztek, mindenütt fölkavarták a port, és rettenetes lármát csaptak. Kaptunk vizet, hideg vizet. Életemben nem örültem annyira, hogy hideg vizet ihatok. Még mindig olyan erős volt a fény, hogy körülnézni is fájt, de ekkor megláttam Terrence-t. Ott állt a porban, mint mindenki más, egy bőröndöt és egy koszos párnát szorongatva. Fiút még sosem öleltem ilyen hosszan és erősen az életben. Mindketten nevettünk és sírtunk, és azt mondtuk, nocsak. Nem első-, hanem inkább másodfokú unokatestvérek voltunk, ha jól emlékszem. Az ő apja az én papám unokaöccse volt, Carleton Jaxon. Carleton hegesztő volt egy hajógyárban, és Terrence később elmondta, hogy ő is részt vett a vonat építésében. Egy nappal a kitelepítés előtt Carleton bácsi elvitte Terrence-t az állomásra, és beültette a mozdonyba, ahol a lehető legközelebb lehetett a vezető bácsihoz, és azt mondta neki, hogy maradjon ott. Ne moccanj, Terrence, és tedd, amit a vezető bácsi mond. Hát így lehetett velem most Terrence. Csak három évvel volt idősebb nálam, de ez akkoriban többnek tűnt, úgyhogy megkérdeztem tőle, ugye vigyázol majd rám, Terrence? Mondd, hogy igen. Ő meg bólintott, hogy megteszi, és így is tett, a halála napjáig. Ő volt az első Jaxon, aki a Nagytanács tagja lett, és azóta mindig van Jaxon a Nagytanácsban. Felraktak minket a buszokra. Minden olyan más volt így, hogy Terrence is ott volt. Kölcsönadta nekem a párnáját, és úgy aludtam el, hogy a vállára hajtottam a fejem. Nem tudnám megmondani, mennyi időt töltöttünk a buszokon, bár nem hiszem, hogy egy napnál több lett volna. Még aludtam, amikor Terrence szólt, hogy ébresztő, Ida, megérkeztünk, ébredj, és rögtön éreztem, milyen más a levegő ott, ahol voltunk. Újabb katonák jöttek, és leszállítottak. Először láttam meg a falakat és a lámpákat fönt az oszlopokon – bár még nappal volt, úgyhogy nem égtek. A levegő friss volt, az idő verőfényes és olyan hideg, hogy mind toporogtunk és remegtünk. Katonák voltak mindenütt, és különféle méretű ASZKH teherautók tele sok mindennel, étellel, fegyverekkel, vécépapírral és ruhákkal. Némelyikben állatok voltak, juhok, kecskék, lovak és csirkék ketrecben, sőt néhány kutya is. Az Őrség tagjai sorba állítottak mindenkit, mint korábban is, feljegyezték a nevünket, tiszta ruhát adtak, és elvittek a Szentélybe. Abban a szobában helyeztek el minket, amelyiket majdnem mindenki ismeri, ahol az Aprónép alszik a mai napig is. Egymás melletti ágyat választottunk Terrence-szel. Azon gondolkodtam, mi lehet ez a hely, és megkérdeztem tőle. A papád biztosan megmondta neked, Terrence, ha ő építette a vonatot. Terrence elhallgatott egy pillanatra, aztán azt mondta, most itt élünk. A fények és a falak megvédenek minket az ugróktól meg mindentől, amíg a háború véget nem ér. Mint Noé történetében, és ez itt a bárka. Kérdeztem tőle, milyen bárka, és miről beszélsz, és látom-e még valaha a mamámat meg a papámat, és ő azt válaszolta, hogy nem tudom, Ida. De vigyázok rád, ahogy ígértem. A másik oldalon lévő ágyon egy velem körülbelül egyidős lány ült, aki egyre csak sírt. Terrence odament hozzá, és halkan megkérdezte, hogy hívják, aztán mondta neki, hogy rá is vigyáz, ha akarja, amitől a lány abbahagyta a sírást. Gyönyörű volt, napnál is világosabban lehetett látni, még olyan piszkosan és kimerülten is, amilyenek mi is voltunk. A legédesebb kis arc és olyan könnyű és vékony haj, mint egy babáé. A lány bólintott, és azt felelte, igen, légy szíves, vigyázz rám, és ha nem nagy teher, vigyázz az öcsémre is. És képzeljétek, az a lány, Lucy Fisher a legjobb barátnőm lett, és Terrence később feleségül vette. Az öccse Rex volt, egy aranyos kis fiúcska, ugyanolyan szép, mint Lucy, csak fiúsan, és gondolom, tudjátok, hogy a Fisher és a Jaxon családok azóta is keverednek. Senki nem mondta, hogy az én dolgom lenne emlékezni minderre, de úgy tűnik, ha én nem jegyezném le őket, mostanra elfelejtődtek volna. Nemcsak az, hogy hogyan kerültünk ide, hanem az a régi világ is, a Régmúlt Idők. Amikor kesztyűt és sálat vettünk karácsonyra, vagy lesétáltunk a papámmal a sarokra jégkásáért, vagy nyári éjszakán az ablakban ültem, és néztem, ahogy feljönnek a csillagok. Az Elsők természetesen már mind halottak. A legtöbben olyan rég meghaltak, vagy 176

olyan rég marták meg őket, hogy senki nem emlékszik már a nevükre sem. Ha visszagondolok azokra a napokra, nem szomorúságot érzek. Persze egy kis szomorúságot is, az eltűnt emberek miatt, mint például Terrence, akit huszonhét évesen martak meg, vagy Lucy, aki a szülésbe halt bele nem sokkal később, és Mazie Chou, aki sokáig élt, de olyasmiben halt meg, ami most éppenséggel nem jut eszembe. Vakbele volt, azt hiszem, vagy pedig rákja. A legnehezebb azokra gondolni, akik elhagyták magukat, pedig sokakkal ez történt az évek során. Akik a saját kezükbe vették a dolgot, mert szomorúak voltak vagy aggódtak, vagy csak mert nem akarták többé cipelni ennek az életnek a terhét. Róluk szoktam álmodni. Mintha dolguk végezetlenül hagyták volna itt a világot, és nem is tudnák, hogy elmentek. Gondolom, ez az érzés része az öregkornak, félig az egyik világban és félig a másikban, és a kettő összekeveredik az ember fejében. Senki sem maradt, aki tudná a nevem. Az emberek Néninek hívnak, mivel sosem lehetett saját gyerekem, de ez jó így nekem. Néha olyan, mintha annyian lennének bennem, hogy sosem vagyok egyedül. És amikor elmegyek, magammal viszem őket. Az Őrség tagjai azt mondták, a hadsereg visszajön, és hoz még gyerekeket meg katonákat, de végül nem jött senki. A buszok és a teherautók elhajtottak, és amikor leszállt a sötétség, bezárták a kapukat, és felgyulladtak a fények, amik úgy világítottak, mintha nappal lenne, a csillagok nem is látszódtak. Micsoda látvány volt! Terrence és én kimentünk, hogy megnézzük, reszketve a hidegtől, és én tudtam, hogy amit mondott, az igaz. Mostantól itt élünk. Ott voltunk, együtt, az Első Éjszaka, amikor a fények kigyulladtak, és a csillagok kihunytak. És az azóta eltelt években, abban a sok-sok évben nem láttam többé a csillagokat egyszer sem.

177

IV. KÖNYV

LEGYETEK RÉSEN! Az Első Kolónia San-Jacinto hegység Kaliforniai Köztársaság V.u. 2. „Álom, szelíd álom! Elrémítettelek, természet édes Dajkája, hogy pillámat nem nyomod S a feledésbe soha nem merítesz?” WILLIAM SHAKESPEARE:

IV. Henrik, II. rész (Vas István fordítása)

178

Az Első Kolónia topográfiai rekonstrukciója (33°74'É, 116071'NY) Bemutatva az észak-amerikai karantén korszakról szóló harmadik nemzetközi konferencián Emberi Kultúra- és Konfliktuskutató Intézet Új-dél-walesi Egyetem, Indo-Ausztrál Köztársaság V. u. 1003. április 16-21.

179

AZ EGYETLEN TÖRVÉNY OKIRATA MINDEN KOLÓNIALAKÓ TUDTÁRA ADJÁK A JELENLÉVŐK: Mi, a NAGYTANÁCS, hogy biztosítsuk a RENDET A HAZÁBAN, gondoskodjunk az EGYENLŐ OSZTÁLYRÉSZRŐL, előmozdítsuk a SZENTÉLY OLTALMÁT, meghonosítsuk a MÉLTÁNYOSSÁGOT mindenben, ami a MUNKÁT és a SZAKMÁKAT illeti, s hogy gondoskodjunk a KOLÓNIA, annak TÁRGYI VAGYONA és minden, a falain belül lakozó LÉLEK KÖZÖS VÉDELMÉRŐL egészen a VISSZATÉRÉS NAPJÁIG, ezennel elrendeljük és létrehozzuk az EGYETLEN TÖRVÉNYNEK ezen OKIRATÁT. A NAGYTANÁCS A NAGYTANÁCS álljon fel a túlélő ELSŐ CSALÁDOK (Patal, Jaxon, Molyneau, Fisher, Chou, Curtis, Boyes, Norris) legidősebb tagjaiból, mindegyikből egy; ki nem rekesztve azokat a tagokat, akik házasság révén egy másik családba tértek, belevéve a VÁNDOR családokat is; avagy, azon esetben, ha a legidősebb túlélő tag elhárítaná a tisztséget, vegye át azt ugyanazon családnév egy másik viselője. A NAGYTANÁCS a SZAKMÁK TANÁCSÁT megkérdezvén felügyeljen mindent, ami a védelmet, termelést, kivilágítást, és az EGYENLŐ OSZTÁLYRÉSZ szétosztását illeti, a végső döntés joga megmaradván a NAGYTANÁCSNÁL minden vitás kérdésben és a POLGÁROKAT FENYEGETŐ VÁLSÁGOS HELYZET idején. A NAGYTANÁCS válasszon meg tagjai közül egyet a NAGYTANÁCS ELÖLJÁRÓJÁVÁ, amely személy – egyedüli kivételként – tisztségét egy második SZAKMA művelésének terhe nélkül lássa el. A HÉT SZAKMA Minden munka és feladat a KOLÓNIÁN belül és annak FALAIN kívül, beleértve az ERŐMŰVET, a TURBINÁKAT, a LEGELŐKET és a VERMEKET, osztassák fel HÉT SZAKMÁRA, amelybe vétessenek bele: az Őrség, a Kétkezi Munka, a Világítás és Áram, a Földművelés, az Állattartás, a Kereskedelem és Gyártás, a Szentély és Ispotály. A HÉT SZAKMA („Munkák”) mindegyike igazgassa maga magát; a SZAKMÁK ELÖLJÁRÓIBÓL álljon fel a SZAKMÁK TANÁCSA, amely jelentsen a NAGYTANÁCSNAK oly módon, amiként a NAGYTANÁCS azt megszabja, és csakis a NAGYTANÁCS óhaja szerint. AZ ŐRSÉG A továbbiakban az ŐRSÉG a HÉT SZAKMA egyikének és a többi más szakmával egyenlőnek ismertetik el, és nem kevesebből áll, mint egy FŐKAPITÁNYBÓL, három MÁSODKAPITÁNYBÓL, tizenöt TELJES ÁLLÁSÚ tagból és meghatározandó számú őrszemből. Minden LŐFEGYVER és SZÚRÓFEGYVER (nagyíjak, nyílpuskák, tíz centiméternél hosszabb tőrök) a KOLÓNIA FALAIN belül, a FEGYVERTÁRBAN tartandók és tárolandók az ŐRSÉG védelme alatt. A SZENTÉLY Minden gyermek maradjon a SZENTÉLY (F. D. Roosevelt Általános Iskola) oltalma alatt, annak határait soha el nem hagyandó, míg be nem tölti nyolcadik életévét, hogy aztán nyolcadik születésnapja elérkeztével eltávozzon falai közül, amikor is a gyermek válasszon SZAKMÁT, amint azt a KOLÓNIA szükségletei megkívánják, a NAGYTANÁCS és a SZAKMÁK TANÁCSA pediglen jóváhagyják.

180

Ezen gyermek EGYENLŐ OSZTÁLYRÉSZE a SZENTÉLYBŐL való elbocsátásakor visszaáramlik azon HÁZNÉPRE, amelynek ő is tagja, hogy HÁZASSÁGA idején magával vigye az osztályrészt. A SZENTÉLYBEN tartózkodó gyermekek ne tudjanak a világról, amint az jelenlegi alakjában, a KOLÓNIA falain kívül van, beleértve bármi utalást, ami a FERTŐZÖTTEKRŐL, az ŐRSÉG feladatairól, a NAGY JÁRVÁNY és VILÁGKATASZTRÓFA néven ismeretes történésről esnék. Bárki, akiről úgy találtatik, hogy szántszándékkal efféle ismeretet közölt bármely KISKORÚ GYERMEKKEL, alávettetik a FALAKON KÍVÜLRE VETÉS büntetésének. A VÁNDOROK JOGAI A VÁNDOROK, avagy a nem ELSŐ CSALÁDOKBÓL származó lelkek teljes mértékben jogosultak az EGYENLŐ OSZTÁLYRÉSZRE, amely osztályrésztől egyetlen személy se fossza meg őket; kivéve azokat a nőtlen férfiakat, akik a SZAKMÁJUK osztályrészét élvezve a BARAKKOKBAN kívánnak lakozni. A VESZTEGZÁR TÖRVÉNYE Bármely lélek, akár ELSŐ CSALÁDBÓL való, akár VÁNDOR, aki közvetlen testi kapcsolatba kerül egy FERTŐZÖTTEL, vesztegzárra köteleztetik nem kevesebb, mint harminc nap idejére. Bármely lélek, akár vesztegzár alatt, akár szabadlábon legyen, akin láthatóvá lesznek a FERTŐZÉS tünetei – éspedig, de nem kizárólagosan: ROHAMOK, HÁNYÁS, A FÉNYTŐL VALÓ IRTÓZÁS, A SZEM SZÍNÉNEK ELVÁLTOZÁSA, VÉRSZOMJ, avagy LEVETKŐZÉS SAJÁT JÓSZÁNTÁBÓL –, alávettethetik azonnali elkülönítésnek és/vagy KÖNYÖRÜLETES kivégzésnek az ŐRSÉG keze által. Bármely lélek, aki kinyitja a kapukat, akár részben, akár egészben, szándékosan avagy véletlenül, egyedül avagy mások társaságában, a MÁSODIK ESTI HARANGSZÓ és az ELSŐ REGGELI HARANGSZÓ között, alávettetik a FALAKON KÍVÜLRE VETÉS büntetésének. Bármely lélek, aki birtokol, működtet, avagy működtetni támogat RÁDIÓT avagy más JELZŐESZKÖZT, alávettetik a FALAKON KÍVÜLRE VETÉS büntetésének. Bármely lélek, aki másik lélek meggyilkolása tettében bűnös, értve ezen, hogy szándékosan a másik testi halálát okozta a fertőzés elégséges gyanúja és tanúbizonysága nélkül, alávettetik a FALAKON KÍVÜLRE VETÉS büntetésének. EKKÉNT ELRENDELTETIK ÉS TÖRVÉNYBE IKTATTATIK VÁRAKOZÁSUNK TIZENHETEDIK ÉVÉBEN. V. u. 17. Devin Danforth Chou Amerikai Szövetségi Katasztrófavédelmi Hivatal a Központi Lezárt Övezet helyettes területi igazgatója a NAGYTANÁCS ELÖLJÁRÓJA Terrence Jaxon Lucy Fisher Jaxon Porter Curtis Liam Molyneau Sonia Patal Levine Christian Boyes Willa Norris Darrell az ELSŐ CSALÁDOK részéről

181

TIZENKILENC Egy fakuló nyári késő estén, régi élete utolsó óráiban Peter Jaxon – az Első Családbeli Demetrius és Prudence Jaxon fia, az Egyetlen Törvényt aláíró Terrence Jaxon leszármazottja, és a Néni néven ismert, az Elsők közül az Utolsónak maradt kolónialakó ükunokaöccse –, a Lelkek Peterje, a Napok Férfiúja, és az, aki kiállt – elfoglalta helyét a gyilokjárón a Főkapu fölött, várva a bátyját, hogy megölje. Peter huszonegy éves volt, és az Őrség teljes állású tagja. Magas volt, bár ő nem gondolta magát annak, arca keskeny, homloka magas, fogai erősek, bőre olyan színű, mint a kései méz. Aranyló pöttyökkel tarkított zöld szemét az anyjától örökölte, a Jaxonokra oly jellemző erős és sötét haját az Őrség szokása szerint félresöpörte a homlokából, és egy bőrhurokkal feszes, dióforma csomóba fogta össze a tarkóján. A sárguló fényben hunyorgó szeme sarkából sekély ráncok indultak, és legye-zőszerűen terültek szét. Bal halántéka szélén egyetlen, nehezen megszerzett ősz tincs fehérlett. A Kolónián túli romok fosztogatásából szerzett farmerját foltok tarkították a térdén és fenekén, puha gyapjúból szőtt zubbonyát összehúzta karcsú derekán. Alatta a reggel óta ráizzadt piszok szinte bélést alkotott a ruhában, és csípte a bőrét. A farmert még három évszakkal ezelőtt vette a Raktárban az osztozkodásnál, és egy nyolcadot fizetett érte: egy negyedről alkudta le Walt Fishernél, ami nevetséges ár volt egy nadrágért, de hát Walt már csak így intézte a dolgait, semmi sem annyiba került, mint amit mondott. A farmer szára túl hosszú volt, egy tenyérnyivel hosszabb a kelleténél, és csomókba gyűrődött a lábfeje fölött, amit ponyvából és régi autógumiból vágott bocskorba bújtatott. Amíg tartott a nyár heve, Peter mindig bocskort hordott, vagy éppenséggel mezítláb volt: az egyetlen jó pár bakancsát télre tartogatta. Fegyverét, egy nyílpuskát ferdén a mellvédhez támasztotta. Derekán, puha bőrtokjában, egy tőr lapult. A huszonegy éves Peter Jaxon, az Őrség teljes állású tagja, állig felfegyverezve kiállt a Falra, ahogy a bátyja tette, meg az apja, meg az ő apja is előtte, hogy megadja a kegyelemdöfést. A nyár hatvanharmadik napja volt, a nappalok még hosszúak és szárazak voltak a széles, kék ég alatt, a levegő boróka és Jeffrey-fenyő szagától volt friss illatú. A nap kétmutatónyira állt, az Első Esti Harangszó már elhangzott a Szentélyből, hogy a Falra szólítsa az éjszakai váltást, és behívja a csordát a Felső Mezőről. Azt a lőállást, ahol állt – az egyiket a Fal tetején körben végigfutó gyilokjáró mentén elosztott tizenötből – úgy hívták, az Egyes Lőállás. Többnyire az Őrség főkapitányának, Soo Ramireznek tartották fenn, de ma nem. Ma, csakúgy, mint az elmúlt hat éjszaka mindegyikén, egyedül Peteré volt: az öt négyzetméteres területet kiugró acél drótháló szegélyezte. Peter balján, még harminc méterrel feljebb magasodott a tizenkét lámpaszerelvény egyike; a nátriumgőzzel töltött, rácsba rendezett égők sorai most, a nap vége felé tompa fénnyel világítottak. Jobb kéz felől, a hálók fölött függött a daru csigasora és kötélzete. Peter ezen fog majd leereszkedni a Fal aljáig, ha mégis visszatérne a bátyja. A háta mögött szorgos munkába merülve, különféle zajok és szagok megnyugtató felhőjében terült el maga a Kolónia házaival, istállóival, szántóföldjeivel, üvegházaival, völgyeivel. Peter az egész életét itt élte le. Még most is, ahogy kifelé nézett, és a hazatérő csordát figyelte, gondolatban be tudta járni a Kolónia minden egyes méterét a belső térképen, három dimenzióban, a szagokkal, fényekkel, színekkel, hangokkal együtt: a kaputól a Szentélyhez vezető Hosszú Ösvényen indulva, végigmenve a Fegyvertár mellett, ahonnan fémkovácsolás zenéje és a kohó hősége áradt ki. És a többi: a kukorica- és babbarázdák a szántóföldeken, a fekete föld fölött görnyedő, kapáló, szántóvető munkások, és a Gyümölcsöskert szomszédságában a belsejüket párás falak mögé rejtő üvegházak; a Szentély, amelynek téglával befalazott ablakai és szögesdrót tetejű kerítései valahogy mégsem nyomták el az udvarban játszó Aprónép hangját; a Naptér, ez a tágas, félkör alakú terület napszítta burkolatával, ahol a piacnapok meg a Nagytanács nyilvános ülései folytak; az állatok 182

szagától és zajától eleven karámok, csűrök, legelők, ketrecek. A Raktár, ahol Walt Fisher felügyelte a ruhákat, az élelmiszert, a szerszámokat és a tüzelőt; a tejcsarnok, a szövőszékek, a vízművek és a zsongó Méhészet; a régi lakókocsitelep, ahol már nem lakott senki; és azon is túl, az Északi Szállás utolsó házai és a kétkezi munkára szolgáló szín után, az északi és a keleti fal közötti megszakító talapzatánál az árnyékos, mindig hűvös terület, ahol az akkumulátorok voltak – a három szürke, drót- és csőkötegekkel körültekert, zúgó fémtömb még mindig azoknak a félpótkocsiknak a földbe süppedt kerekein nyugodott, amelyek felvontatták őket a hegyen a Régmúlt Időkben. A nyáj már megmászta az emelkedőt. Peter felülről nézte, ahogy közeledik a lökdösődő, bégető tömeg, folyadék gyanánt csurogva fel a hegyen, utánuk a hátasaikon magasan ülő lovasok, összesen hatan. A nyáj egyként haladt felé a kordon nyiladékán át, a juhok patái hatalmas porfelhőt vertek fel. A lovasok az őrhely alatt elhaladva mind biccentettek Peternek, peckesen és elismerőleg, mint ahogy minden alkalommal az utóbbi hat estén. Nem váltottak egy szót sem. Köztudott volt, hogy nem hoz szerencsét, ha az ember szóba áll valakivel, aki a Kegyelemdöfésre készül. Az egyik lovas, Sara Fisher kivált közülük. Sara ápolónő volt a szakmája szerint, és éppen Peter anyja volt az, aki kitanította. De mint sok más társának, neki is több állása volt. Ráadásul Sara lovaglásra termett: karcsú volt, de erős, éberen ült a nyeregben és fürgén, ruganyosan bánt a kantárral. Akárcsak a többi lovas, ő is a derekán összefogott, bő zubbonyt viselt foltokkal kivarrt, testhez álló farmernadrágja fölött. Rövid, vállig érő, napszítta szőke haját hátul összefogta, csak egyetlen elszabadult tincs himbálódzott mélyen ülő, sötét szeme fölött. Bal karját könyéktől csuklóig bőrből készült karvédő borította. Egyméteres íját, ide-oda vetődő szárnyként, rézsút átvetette a hátán. Villám nevű lova, egy tizenöt éves herélt, ahogy a többiek mondták, minden más gazdánál jobban szerette Sarát: ha valaki más próbálta megülni, idegesen hegyezte a fülét, és csapkodott a farkával. Viszont ha Sara irányította, készséggel és kecsesen mozdult; ló és lovasa láthatólag eggyé váltak, és olvastak egymás gondolataiban. Peter nézte, amint a lány visszalovagol a kapun, árral szemben, a nyílt területre, és már látta, mi vonta el a figyelmét: egy tavasszal született kis bárány elkószált a többiektől egy fűfolt kedvéért, ami még éppen a kordonon belül nőtt. Sara a csöpp állatra merőlegesen állította meg a lovát, a földre ugrott, majd jobb kezével fürgén és ügyesen a hátára fordította a bárányt, és egy kötéllel háromszor körültekerte a lábát. A nyáj vége, bárányok és lovasok kavargó hulláma épp most haladt át a kapun, és elindult egyenesen a csapáson, amely a nyugati fal ívét követve vezetett a karámok felé. Sara felegyenesedett, és a gyilokjárónak arra a pontjára nézett, ahol Peter állt. Tekintetük egy pillanatra összetalálkozott a nyiladékon át. Peter arra gondolt, hogy bármikor máskor Sara elmosolyodott volna. Peter tovább figyelte, ahogy a lány a melléhez emeli a bárányt, és a ló hátára teszi, biztos kézzel tartva a helyén, amíg felugrik a nyeregbe. Másodjára is találkozott a tekintetük, annyi időre, amennyi elég lett volna ehhez a mondathoz: „Én is remélem, hogy Theo nem jön.” Aztán Sara megsarkantyúzta a lovát, és szaporán átlovagolt a kapun, egyedül hagyva Petert további gondolataival. Peter most is – akárcsak a többi éjszakán, amióta ott állt – azon tűnődött, vajon miért csinálják ezt? Miért jönnek haza, akiket megmartak? Miféle titokzatos erő készteti őket a visszatérésre? Egy utolsó, mélabús emlék arról az emberről, akik valaha voltak? Vagy azért jönnek haza, hogy elbúcsúzzanak? A fertőzött, úgy mondták, lélek nélküli lény. Amikor Peter nyolcéves lett, és kiengedték a Szentélyből, a Tanító dolga volt, hogy mindezt elmagyarázza neki. A fertőzött vérében van egy pici lény, úgy hívják, hogy vírus, ami kilopja a lelket. A vírus a testbe egy harapáson át jutott be, ami rendszerint a nyakat érte, bár nem mindig; amint ez megtörtént, odalett a lélek, és csak a test maradt hátra, hogy az örökkévalóságig járja a föld színét; a fertőzött egykori énje nem létezett többé. Ez volt a természet törvénye, az egyetlen igazság, amelyből minden más igazság eredt. Peter akár azt is kérdezhette volna, miért esik az eső. És mégis, ahogy ott állt a gyilokjárón a hűvösödő szürkületben – a Kegyelemdöfésre kiszabott hét éjszaka közül az utolsón, amelynek leteltével a bátyját majd holtnak nyilvánítják, nevét bevésik a Fekete Éjszaka emlékkőbe, ingóságait pedig egy talicskán eltolják a Raktárba, hogy megfoltozzák, kijavítsák, s végül minden új gazdára

183

találjon az osztozkodásnál –, Peter azon gondolkodott, hogy miért akarna egy fertőzött hazajönni, ha egyszer nincs lelke? A nap már csak egy mutatónyira állt a láthatár fölött, és gyorsan hanyatlott alá a hullámos vonalba, ahol a hegység lába a völgy aljába torkollott. Úgy tűnt, még nyár közepén is így érnek véget a nappalok, hogy a nap alábukik. Peter kezét a homlokához emelve védte szemét a ragyogás ellen. Valahol odakint, a kordonon – a kivágott fákból álló rendezetlen rakáson –, a Felső Mező legelőin, a szeméttelep vermén és halmain, meg a bozótos, erdős hegyhátakon túl terült el a romokban heverő Los Angeles, azon is túl pedig a tenger, amit elképzelni sem volt könnyű. Peter a könyvtárban hallott erről, még Apróságként, amikor a Szentélyben élt. Noha hosszú idővel ezelőtt úgy döntöttek a Kőmívesek által hátrahagyott könyvekről, hogy azok többnyire haszontalanok, sőt esetleg még össze is zavarhatják az Aprónépet, akiknek semmit nem volt szabad tudni a fertőzöttekről, vagy hogy mi történt a világgal a Régmúlt Időkben, néhány könyv mégis megmaradt. A Tanító olykor felolvasott nekik gyerekekről, tündérekről és beszélő állatokról szóló történeteket, akik egy ruhásszekrény ajtaja mögött, egy erdőben éltek, vagy pedig ők választhattak ki maguknak egy könyvet, hogy nézegessék a képeket, és amennyire tudják, olvassák. Peter mindig egy, az óceánokat bemutató nagy albumot választott, az volt a kedvence. A kötet már rég kifakult, dohos lapjai hűvös tapintásúak voltak, a töredezett kötést felkunkorodó szigetelőszalag tartotta egyben. A borítón ott volt a szerző neve, belül pedig egyik csodás lap a másik után, képekkel, fotókkal és térképekkel. Az egyik térkép alatt az állt: „világtérkép” – ezen minden rajta volt, és a „világ” nagy részét víz borította. Peter megkérte a Tanítót, segítsen neki kiolvasni a neveket: Atlanti-, Csendes-, Indiai-óceán, Északi-Jeges-tenger. Órákon át ült a szőnyegén a Nagyteremben, lapozgatta az ölében tartott könyvet, és tekintete elidőzött a térképek kék részein. A Föld, vonta le a következtetést Peter, gömbölyű, egy nagy, vízzel borított golyóbis – az égen tovasuhanó üveggyöngy –, és ez a sok víz mind egybeér. A tavaszi esők, télen a hó, a csapokból folyó víz, még a felhők is a fejük fölött, mind az óceánok része volt. Peter egy nap megkérdezte a Tanítót, hol az óceán, és megnézheti-e. De a Tanító csak nevetett, mint mindig, ha Peter túl sokat kérdezett, és fejét rázva utasította el a kisfiú érdeklődését. – Talán van óceán, talán nincs. Ez csak egy könyv, Peter. Ne törd a fejed óceánokon meg hasonlókon. Csakhogy Peter apja már látta az óceánt. Apja, a nagy Demetrius Jaxon, a Nagytanács Elöljárója, és Peter nagybátyja, Willem, az Őrség főkapitánya a Hosszú Portyák élén messzebbre jutottak, mint bárki is ama bizonyos nap óta. Kelet felé, a felkelő nap irányába, és nyugatra mentek, a láthatár vonaláig és még azon is túl, a Régmúlt Idők kiürült városaiba. Peter apja, amikor megtért, mindig mesélt a nagy és szörnyű dolgokról, amiket látott, de semmi sem volt csodálatosabb az óceánnál, azon a helyen, amit ő Long Beach-nek hívott. – Képzeljétek – mondta nekik Peter apja, merthogy Theo is ott volt: a két Jaxon fivér a konyhaasztalnál ült a kis családi házban, amikor hazatért az apjuk, és elbűvölve hallgatták, csak úgy itták a szavait –, van egy hely, ahol a talaj egyszer csak véget ér, és azon túl ott a végtelen, morajló kékség, mintha az égboltot a feje tetejére állították volna. A kékségbe merülve pedig nagy hajók rozsdálló vázai, ezer és ezer, mint egy egész, ember alkotta, elárasztott város, ami kiáll az óceán vizéből, ameddig csak a szem ellát. Apjuk nem volt bőbeszédű: mondandóját szűkszavúan közölte, és szeretetét is ugyanígy porciózta ki. Ahogy a kezét az ember vállán felejtette, vagy egy jól időzített homlokráncolás, vagy ahogy az elismerés pillanataiban röviden és jelentőségteljesen biccentett az állával: többnyire ezek beszéltek helyette is. De amikor a Hosszú Portyákról mesélt, megeredt a szava. – Az óceán partján állva az ember érzi, milyen nagy a világ maga, milyen csöndes és üres, milyen magányos: hosszú évek óta sehol egy férfi vagy egy nő, aki ránézne, vagy kimondaná a nevét. Peter tizennégy éves volt, amikor az apja visszatért a tengerről. Akárcsak a Jaxon család összes többi férfitagja, köztük a bátyja, Theo, Peter is az Őrségnél inaskodott abban a reményben, hogy egy nap majd csatlakozhat az apjához és a nagybátyjához a Hosszú Portyákon. De erre már nem került sor. A következő nyáron a felderítő csapatot tőrbe csalták azon a helyen, amit az apja 184

Milagrónak hívott, mélyen bent a keleti sivatagokban. Három lélek veszett oda, közöttük Willem bácsi is, és ezután már nem indítottak több Hosszú Portyát. Az emberek azt mondták, hogy az apja hibája, hogy túl messzire ment, és túl sokat bízott a szerencsére a semmiért. A többi kolóniáról már évek óta nem hallottak. Az utolsó, a taosi majd nyolcvan éve esett el. Utolsó rádióüzenetük, a Szakmák szétválasztása és az Egyetlen Törvény előtt, amikor a rádió még nem volt betiltva, úgy szólt, hogy az erőművük kezd meghibásodni, és a kivilágítás megszűnik. Bizonyos, hogy őket is lerohanták, mint a többit. Miben is reménykedett Demo Jaxon, hogy mire fog jutni, amikor néha hónapokra is elhagyta a biztonságot jelentő kivilágítást? Mit remélt, mit fog találni odakint a sötétben? Voltak, akik még mindig beszéltek a Hazatérés Napjáról, amikor visszajön értük a hadsereg. De Demo Jaxon soha, egyik útján sem talált rá a hadseregre. A hadsereg nem volt már sehol. Oly sokan haltak meg már, csak hogy megtudják, ami már tudott dolog volt. És igaz, ami igaz, mióta Peter apja hazajött az utolsó Hosszú Portyáról, valami megváltozott benne. Megfáradt és szomorú volt, mintha hirtelen megöregedett volna. Mintha egy része ott maradt volna a sivatagban Willemmel; Peter tudta, hogy az apja őt szerette a legjobban, még Peternél, Theónál, sőt az anyjuknál is jobban. Demetrius Jaxon leköszönt a Nagytanácsbeli tisztségéről, és székét átadta Theónak. Szokása lett, hogy egyedül lovagoljon ki: a nyájjal együtt pitymallatkor elhagyta a Kolóniát, és csak pár perccel a Második Esti Harangszó előtt jött meg. Sosem beszélt senkinek arról, hogy merre járt, már amennyire Peter tudta. Amikor megkérdezte az anyját, ő is csak annyit tudott mondani, hogy az apja most a saját idejében van, és ha majd kész lesz rá, visszatér hozzájuk. Apja utolsó portyájának reggelén Peter, aki akkor már őrszem volt az őrségben, éppen a gyilokjárón állt a Főkapu mellett, amikor meglátta az apját, aki menni készült. A kivilágítás épp megszűnt; mindjárt megszólal a Reggeli Harangszó. Az elmúlt éjszaka csöndes volt, semmi gyanúsat nem észleltek, és hajnal előtt egy óráig hullott a hó. Lassan megvirradt; a levegő hideg volt, az ég szürke. Miközben a nyáj a kapunál gyülekezett, Peter apja feltűnt nagy, deres kancáján, amin mindig is lovagolt, és végigment a csapáson. A kancát Gyémántnak nevezték el a homlokán, hosszú üstökének susogó álarca alatt árválkodó foltról. Nem valami gyors paripa, mondogatta az apjuk, de hűséges és fáradhatatlan, és ha úgy hozza a szükség, fürgén is tud futni. Peter az apját nézte, amint a nyáj végén állva tartja a kantárt, és várja a kapunyitást; Gyémánt topogott egy sort, letapodta a havat. Párafellegek gomolyogtak elő a kanca orrlyukaiból, és füstkarika gyanánt kavarogtak hosszú, nyugodt pofája körül. Az apja lehajolt, és végigsimított a kanca nyakán; Peter látta, hogy mozog az ajka, valamit a ló fülébe súg, gyöngéden bátorítva. Amikor csak visszagondolt erre az öt évvel ezelőtti reggelre, Peter még mindig azon tűnődött, vajon az apja tudta-e, hogy ő ott van, és figyeli a hótól síkos gyilokjáróról. De egyszer sem nézett fel, hogy megkeresse a fiát a szemével, és Peter sem tett semmit, hogy felhívja apja figyelmét a jelenlétére. Miközben az apját nézte, amint Gyémánthoz beszél, és nyugtatóan végigsimít a kanca nyakán, Peter az anyja szavaira gondolt, és tudta, hogy igazat szólt. Az apja most a saját idejében van. A Reggeli Harangszó előtti utolsó pillanatokban Demo Jaxon mindig elővette a tájolóját az övére csatolt kis táskából, kinyitotta, hogy ellenőrizze, aztán egy csattintással visszacsukta. – Egy lélek ki! – kiáltotta oda az Őrségnek a távozni készülők létszámát mély, öblös hangján. – Egy lélek vissza! – válaszolta erre a kapuőr. Mindig ugyanaz az aggályos pontossággal megtartott szertartás; de nem így azon a reggelen. Csak miután a kapuk kinyíltak, és az apja ellovagolt Gyémánt hátán, nem a legelők irányába, hanem az Erőmű felé vezető úton, akkor eszmélt rá Peter, hogy az apja nem vitt magával íjat, és hogy az övén üres volt a tok. Aznap este, amikor megszólalt a Második Esti Harangszó, Demetrius még nem ért vissza. Peter rövidesen megtudta, hogy az apja aznap délben még vizet vételezett az Erőműnél, és amikor utoljára látták, kifelé, a nyílt sivatag irányába tartott a turbinák alatt. Általánosan azt tartották, hogy egy anya nem tudna kiállni, és megadni a Kegyelemdöfést a gyerekének, sem egy feleség a férjének, és noha ezt nem fektették le írásban, a Kegyelemdöfés természetszerűleg az apák, fivérek, legidősebb fiúgyermekek láncolatának feladata volt, akik ama bizonyos nap óta végezték ezt a szertartást. Hát így esett, hogy Theo kiállt, amikor az apjuknak kellett megadni a Kegyelemdöfést,

185

ahogy most ő állt ki Theo miatt – éppen úgy, ahogy valaki, talán a saját fia fog kiállni, ha eljönne az a nap, és rá kerülne a sor. Mert ha az illető nem halt meg, ha csak megmarták, mindig hazajött. Három vagy talán öt nap, sőt olykor csak egy hét múlva, de soha nem később. Többnyire az Őrség tagjai voltak, akiket fosztogató portyákon vagy az Erőműhöz tett utakon ragadtak el, vagy pedig a nyájat őrző lovasok, avagy éppenséggel kétkezi munkások, akik fát vágni mentek ki, megjavítani valamit, vagy a hulladékot vitték a szeméttelepre. Még fényes nappal is megöltek vagy megmartak embereket; a Falon kívül az ember sosem volt teljes biztonságban mindaddig, amíg volt némi árnyék, aminek a védelmében a fertőzöttek mozoghattak. A legfiatalabb hazatérő, akiről Peter tudott, Boyesék kislánya volt – Sharon vagy Shari? –, akit kilencévesen martak meg a Fekete Éjszakán. A család többi tagja azonnal meghalt, vagy még a földrengésben, vagy az azt követő támadáskor; így, hogy nem maradt senki, aki kiállhatott volna, és megadhatta volna a Kegyelemdöfést a kislánynak, Peter nagybátyja, Willem mint főkapitány végezte el ezt a borzasztó feladatot. A Boyes kislányhoz hasonlóan sokan már teljesen átváltoztak, amikor visszajöttek, mások meg az átalakulásuk kellős közepén tántorogtak az emberek szeme elé, émelyegve és reszketve, szaggatva magukról a ruhát. Azok voltak a legveszélyesebbek, akik már a legelőrébb tartottak: nem egy apa, fiú, nagybácsi halt már meg így. De általában nem tanúsítottak ellenállást. A legtöbben csak álltak a kapu előtt, pislogtak a reflektorok fényében, és várták a lövést. Peter feltételezte, hogy halványan még emlékeznek arra, milyen embernek lenni, s ezért akarnak meghalni. Peter apja soha nem jött vissza, ami annyit jelentett, hogy halott, megölték a fertőzöttek kinn, a Sötétföldeken, a Milagrónak nevezett helyen. Az apjuk azt állította, hogy még korábban látott arra egy Vándort, egy magányos alakot szökellni a holdvilágos árnyak között, nem sokkal a fertőzöttek támadása előtt. De addigra már az egész Nagytanács, sőt az öreg Chou is ellenezte a Hosszú Portyákat, Peter apja pedig kegyvesztett lett, és lemondott tisztéről, hogy rejtélyes, magányos felfedező utakat tehessen a Falon kívül – egyre nagyobb köröket írva le, amiről Peter már akkor is úgy látta, hogy a főpróbája volt valami véglegesnek –, és senki sem hitt neki. Demo Jaxon biztosan csak azért állított ilyen vakmerőséget, mert folytatni szerette volna a portyákat, máskülönben nem hozakodott volna elő ilyen képtelen állítással. Az utolsó Vándor az Ezredes volt, aki majd harminc éve érkezett, és immár öregember volt. Nagy, ősz szakáll fedte széltől cserzett, barna arcát, és majd olyan öregnek tűnt, mint az öreg Chou, vagy akár maga a Néni, az Elsők közül az Utolsó. Egy magányos vándor ennyi év után? Lehetetlen. Még maga Peter se tudta, mit higgyen, egészen hat nappal ezelőttig. Most, a gyilokjárón állva a halványuló fényben Peter azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak élne még az anyja – amint azt sokszor kívánta –, hogy beszélgethetnének ezekről a dolgokról. Az anyja mindössze egy évszakkal az apjuk utolsó portyája után lebetegedett. A betegség olyan fokozatosan tört ki rajta, hogy Peter először nem is vette észre a rekedtes, mellkasa mélyéről feltörő köhögést, és azt sem, hogy kezdett lesoványodni. Nővérként valószínűleg nagyon is tisztában volt azzal, mi történik, hogy a rák, ami már oly sokakat elragadott, most őbenne is megtelepedett. Ám az anyjuk úgy döntött, hogy ameddig csak tudja, eltitkolja ezt a tényt Peter és Theo elől. A végére már nem sok maradt belőle, csont és bőr volt, és egy leheletnyi levegőért is küzdeni kellett. Szép halál az, ebben egyetértett mindenki, ha otthon hal meg az ember, az ágyában, ahogy Prudence Jaxon. De Peter végig mellette volt az utolsó óráiban, és tudta, milyen szörnyű volt az anyjának, mennyit szenvedett. Nem, szép halál nem létezett. A nap lassan a láthatár alá bukott, és utolsó sugaraival aranyhidat vert a völgyön át. Az ég mély kékesfekete színű lett, felitta a keletről beáramló sötétséget. Peter érezte, ahogy gyorsan és határozottan esik a hőmérséklet. Egy pillanatig úgy tűnt, mindent fogva tart a lüktető mozdulatlanság. Az éjszakai váltás, nők és férfiak vegyesen, már másztak föl a létrákon – Ian Patal, Ben Chou, Galen Strauss, Sunny Greenberg és a többiek, összesen tizenöten, hátukon átvetett nyílpuskával és nagyíjjal –, és odakiáltottak egymásnak, miközben csengő, dobogó léptekkel mentek a gyilokjárón a tüzelőállásokhoz. Alicia lentről nyers hangon osztogatta az utasításokat, mire az őrszemek ide-oda kezdtek futkosni. Ugyan sovány vigasz volt Alicia hangja, de legalább elég valóságos; ő tartott ki Peter mellett a várakozás hosszú éjszakáin, békén hagyta, de nem is 186

távolodott el messzire, hogy Peter tudja, ott van, ha kell. És ha netán Theo visszatérne, Alicia volna az, aki végiglovagolna a Fal mentén Peterrel, hogy megtegyék, amit megkövetelnek tőlük. Peter nagyot szippantott az esti levegőből, és benntartotta. Tudta, hogy a csillagok rövidesen följönnek. A Néni sokat beszélt a csillagokról, akárcsak Peter apja: az égen elhintett fénylő homokszemek, több csillag, mint ahány lélek valaha élt, lehetetlenség megszámlálni őket. Valahányszor az apja róluk beszélt, miközben a Hosszú Portyákról mesélt meg arról, amit látott, a csillagok fénye megjelent a szemében. De ma éjszaka Peter nem fogja látni a csillagokat. A harang ismét megszólalt, kondult két nagyot, és Peter hallotta Soo Ramirez kiáltását lentről. – El a kapuból! El a kapuból a Második Harangszóig! A súlyok óriási, csontig ható rázkódással illeszkedtek egymásba odalent. A húsz méter magas, fél méter vastag kapuszárnyak fémes csikorgással kezdtek becsúszni az üregükbe a Falban. Peter felemelte nyílpuskáját a lőállásról, és közben halkan azt kívánta, bárcsak úgy találná őt a reggel, hogy nem kellett elsütnie a fegyvert. És akkor kigyúltak a lámpák.

187

HÚSZ AZ ŐRSÉG NAPLÓJA 92 nyara 41. NAP: Semmi gyanús. 42. NAP: Semmi gyanús. 43. NAP: 23:06-kor, 200 m-re a Hármas Lőállástól feltűnt egy fertőzött. Nem közelített. 44. NAP: Semmi gyanús. 45. NAP: 02:00-kor háromfős raj a Hatos Lőállásnál. Egy célszemély kiválik, és megrohamozza a Falat. Nyilak kilövése az Ötös és Hatos Lőállásokból. A célszemély visszavonul. Nincs további harci érintkezés. 46. NAP: Semmi gyanús. 47. NAP: 01:15-kor Kip Darrell őrszem jelenti, hogy mozgást észlelt a kordon ÉNY-i részén a Kilences és a Tízes Lőállás között. Az Őrségnek a szóban forgó őrhelyen álló tagja nem erősítette meg a riasztást. A hivatalos bejegyzés szerint semmi gyanús. 48. NAP: 21:40-kor háromfős raj 200 m-re az Első Lőállástól. Egy célszemély 100 m-re megközelíti a Falat, de harc nélkül visszavonul. 49. NAP: Semmi gyanús. 50. NAP: 22:15-kor hatfős raj a Hetes Lőállásnál. Apróvadra vadásznak, nem közelítenek. 23:05-kor háromfős raj a Hármas Lőállásnál: 2 hím, 1 nőstény. Harc teljes erővel. Egy kilőve, Arlo Wilson, Alicia Donadio másodkapitány segédje ejtette el a hálóknál. A test eltakarításának a feladata a kétkezi munkásoké. A kétkezi munkásoknak küldött értesítést – hogy tüntessék el a Hatos Lőállásnál az eresztéken képződött rést, ahol a fertőzöttek lába támaszt találhat – Finn Darrell vette át. Ezen időszak alatt: 6 harci érintkezés, 1 meg nem erősített észlelés, 1 kilövés. Egy lelket sem öltek meg vagy ragadtak el. Tisztelettel benyújtva a Nagytanácsnak, S. C. Ramirez főkapitány Amennyiben valamely elszigetelt történést logikusan be lehet illeszteni az események oksági rendszerébe, elmondható, hogy az Első Családból való Theo Jaxonnak, a Nagytanács tagjának, az Őrség másodkapitányának eltűnéséhez olyan eseménysor vezetett, amely tizenkét nappal azelőtt, a nyár ötvenegyedik napjának reggelén kezdődött, miután előtte való éjszaka Arlo Wilson, az Őrség tagja megölt egy fertőzöttet a hálóknál. A támadás kora este érte a Kolóniát déli irányból, a Hármas Lőállás közelében. Peter, aki az őrhelyén állt a terület határának átellenes oldalán, nem látott semmit, és nem is kapott részletes beszámolót egészen addig, amíg a kora reggeli órákban gyülekezni nem kezdett a kapunál az ellátmányozó osztag. A támadás meglehetősen szokványos volt, abból a fajtából, amelyik majdnem minden évszakban előfordult, bár leggyakrabban nyáron. Egy háromfős raj: két hím és egy nagydarab nőstény; Soo Ramirez úgy vélte – és a többiek is egyetértettek vele –, hogy valószínűleg ugyanaz a raj volt, amelyiket már kétszer is láttak a kordon közelében ólálkodni az elmúlt öt éjszaka. Gyakran történt 188

így a támadás, különálló szakaszokban, több éjszakán át elhúzódva. Először megjelenik egy csoport fertőzött a lámpák mellett, mintha fel akarnák deríteni a Kolónia védműveit, ezt követően pár éjszakán át semmi gyanúsat nem észlelnek; aztán megint megjelennek, ezúttal már közelebb, az egyik olykor még ki is válik a rajból, hogy tüzet nyissanak rá, de mindig meghátrál; majd, a harmadik éjszaka jön a támadás. A Fal jóval magasabb volt annál, semhogy akár a legerősebb fertőzött is fel tudott volna jutni a tetejére egyetlen ugrással; kizárólag a faltáblák közti eresztékekbe kapaszkodva tudtak felmászni. A falra merőlegesen rögzített acélhálókkal védett lőállásokat ezeknek az eresztékeknek a felső végénél helyezték el. Az idáig eljutó fertőzött látását többnyire már elhomályosították a lámpák, lomha volt, és nem tudott tájékozódni; ezen a ponton sokuk egyszerűen meghátrált. Amelyek nem, azok a hálók alatt, fordított testhelyzetben lógtak, és az Őrség éppen ott álló tagjának rengeteg lehetősége volt, hogy az érzékeny pontra célozva lelője őket a nyílpuskával, vagy ha ez nem sikerült, leszúrja őket a tőrével. Csak elvétve sikerült egy-egy fertőzöttnek túljutnia a hálón – Peter csak egyszer látott ilyesmit megesni a Falon töltött öt éve alatt –, de ha sikerült neki, az mindig az Őrség tagjának a halálát jelentette. Ezek után már csak az volt a kérdés, vajon mennyire gyengítették le a fertőzöttet a lámpák, mennyi idő kell az Őrségnek, hogy leterítse, és hány ember hal meg, mielőtt ez megtörténik. Az a raj azon az éjszakán egyenesen a Hatos Lőállás felé igyekezett. Csak az egyik fertőzöttnek sikerült feljutnia a hálóig, egy nősténynek – ezt a részletet Peter mindig megjegyzésre méltó furcsaságnak találta, mivel az eltérések oly csekélynek tűntek, és nem szolgáltak semmi célt, hiszen amennyire tudható volt, a fertőzöttek nem szaporodtak. A nagydarab, jó két méter magas nőstényen a legfeltűnőbb az egyetlen fürtnyi bozontos, ősz haja volt. Hogy vajon azt jelezte-e ez a hajtincs, hogy már öregasszony volt, amikor megmarták, vagy pedig valamilyen, az azóta eltelt évek alatt végbement testi elváltozás tünete volt – a fertőzötteket halhatatlannak, vagy legalábbis valami hasonlónak tartották –, nehéz lett volna megmondani; Peter tudomása szerint azelőtt senki sem látott még olyan fertőzöttet, amelyiknek lett volna haja. A nőstény a fél centiméternél nem szélesebb eresztékben gyorsan felkúszott a lőállás aljáig. Ott megfordult, elrugaszkodott a Faltól, és megragadta a háló külső szélét. Az egész legföljebb két másodperc műve volt. Húsz méterrel függeszkedett a föld fölött, majd fürgén összetekeredett, és átlódult a háló fölött; karmos lábával a lőálláson ért földet, ahol Arlo Wilson a mellkasának szegezte a nyílpuskáját, és közvetlen közelről belelőtt az érzékeny pontba. Miközben feltűntek a hajnal első fényei, Arlo élénken, pontos részletességgel számolt be Peternek és a többieknek a történtekről. Arlo a Wilson család többi férfitagjához hasonlóan semmit sem szeretett jobban egy jó történetnél. Nem volt ugyan kapitány, de annak tűnt: nagydarab volt, szakálla tömött, karja erős, szívélyes modora magabiztosságról árulkodott. Volt egy ikertestvére, Hollis, aki minden tekintetben hasonlított rá, kivéve, hogy Hollis simára borotválta az arcát. Arlo felesége, Leigh, Jaxon lány volt, Peter és Theo unokatestvére, és ezáltal ők is unokatestvérek lettek. Néha esténként, ha nem őrködött, Arlo leült a lámpák fényében a Naptéren, és mindenki kedvére régi népdalokat gitározott egy könyvből, amit a Kőmívesek hagytak hátra, vagy elment a Szentélybe, és a gyerekeknek játszott, amíg azok a lefekvéshez készülődtek – vicces, kitalált dalokat egy Edna nevű malacról, aki szeretett a sárban dagonyázni, és egész álló nap lóherét enni. Most, hogy Arlónak is volt egy saját Aprósága a Szentélyben – egy Dora nevű, nyávogó batyu –, mindenki úgy vélte, hogy legföljebb pár évig fog még szolgálni a Falon, aztán lemond, és valami más, biztonságosabb állás után néz. Hogy Arlónak jutott a kilövés érdeme, az – mint ahogy ő maga is azonnal megjegyezte – pusztán szerencse dolga volt. Bármelyikük állhatott volna akkor a Hatos Lőállásban: Soo olyannyira szerette áthelyezni az embereit, hogy sosem lehetett tudni, ki hová kerül egy adott éjszakán. De Peter tudta, hogy többről van itt szó, mint merő szerencséről, még ha Arlót szerénysége meg is akadályozta abban, hogy ezt mondja. Az ilyen pillanatokban az Őrség nem egy tagja dermedt már halálra, és Peter, aki még soha nem látott fertőzöttet ilyen közelről – mindegyik áldozatát fényes nappal lőtte le, s azok éppen ezért kábák voltak –, nem vehetett mérget rá, hogy vele nem történhetne meg ugyanez. Így hát, ha közrejátszott is a szerencse, inkább mindnyájan szerencsésnek érezhették magukat, hogy éppen Arlo Wilson volt ott. 189

Most, a történtek után, Arlo többekkel együtt a kapunál gyülekezett, annak az ellátmányozó osztagnak a tagjaként, amelyik az Erőműhöz szokott lemenni, hogy leváltsa a karbantartó brigádot, és feltöltse a készleteket. A szokásos hatfős csapat: az Őrség két-két tagja elöl és hátul, középen öszvérháton a két kétkezi munkás, akiket mindenki csak úgy hívott, a villáskulcsok, és akiknek az volt a dolguk, hogy karbantartsák a lámpák áramellátását biztosító szélturbinákat. Egy harmadik öszvér húzta a készletekkel megrakott kis kordét: főleg étel és víz volt rajta, de szerszámokat és néhány kenőzsírral teli bőrtömlőt is feldobtak rá. A kenőzsír kukoricaliszt és olvasztott birkafaggyú keverékéből készült; a legyek máris ott dongtak a kordé körül, mert odavonzotta őket a szag. A Reggeli Harangszó előtti utolsó percekben Rey Ramirez és Finn Darrell, a két villáskulcs átvizsgálta a készleteket, miközben az Őrség tagjai a lovaikon ülve vártak. Theo, a parancsnok a szakasz élére állt, Peter mellé; a hátvéd Arlo volt és Mausami Patal. Mausami az egyik Első Családból származott, az apja, Sanjay a Nagytanács Elöljárója volt. De Mausami a múlt nyáron Galen Strauss párja, és így maga is Strauss lett. Peter még mindig nem egészen értette, hogy miért épp Galen, az összes férfi közül: elég rokonszenves fickó, de ha jobban megkapirgálta az ember, volt benne valami bizonytalanság, mintha egy lényegi összetevője nem tudott volna egészen megszilárdulni. Mintha Galen Strauss csak megközelítőleg lenne önmaga. Talán a hunyorgó nézése tette, amikor beszéltek hozzá (mindenki tudta, hogy rossz a szeme), vagy az, hogy rendszerint zavartnak látszott. De bármi is tette, úgy tűnt, ő lenne az utolsó férfi, akit Mausami választana. Bár Theo soha nem mondott ilyet, Peter úgy hitte, a bátyja azt remélte, egy nap majd ő lesz Mausami párja – Theo és Mausami együtt nőtt fel a Szentélyben, ugyanabban az évben bocsátották el őket, és egyenesen az Őrséghez mentek inaskodni –, és Mausami meg Galen házasságának a híre szörnyen lesújtotta Theót. A bejelentés után napokig búslakodott, alig szólt egy szót bárkihez. Amikor Peter végül felhozta a dolgot, Theo csak annyit volt hajlandó mondani, hogy neki jó így, és hogy úgy véli, túl sokáig várt. Azt akarta, hogy Maus boldog legyen, és ha Galen teszi őt boldoggá, hát úgy legyen. Theo nem olyan ember volt, aki ilyesmiről beszélget, még a testvérével sem, így Peter kénytelen volt harapófogóval kihúzni belőle a szavakat, de Theo még akkor sem nézett rá. Ez Theóra vallott. Az apjukhoz hasonlóan ő is tömören fejezte ki magát, és ugyanannyit mondott szavak nélkül, mint szavakkal. És amikor a következő napokban Peter felidézte azt a reggelt a kapunál, eltűnődött, vajon megváltozott-e a bátyja, és utalt-e valami arra, hogy – akárcsak az apjuk – tudta, mi fog történni vele, hogy most megy el utoljára. De nem volt semmi; azon a reggelen minden olyan volt, mint máskor: egy szokásos ellátmányozó osztag és Theo, aki, mint mindig, türelmetlenül babrált a kantárral a lován ülve. Miközben az indulásukat jelző harangszóra várt, alatta pedig nyugtalanul mozgolódott a lova, Peter ilyesmiken tűnődött – csak később értette meg mindezek jelentőségét –, aztán fölnézett, és meglátta, hogy Alicia határozott és gyors léptekkel feléjük tart a Fegyvertárból. Peter arra számított, hogy Theo lova előtt fog megállni – két kapitány megtárgyalja az éjszaka történéseit, és megvitatja, ne indítsanak-e hajtóvadászatot a füstösök ellen, hogy elűzzék a raj maradékát –, de nem ez történt. Alicia egyenesen elment Theo mellett, a sor végéig. – Felejtsd el, Maus – mondta élesen Alicia. – Nem mész sehova. Mausami körülnézett – a zavarodott mozdulaton Peter azonnal észrevette, hogy nem valódi. Maus mindenki szerint nagyon szerencsés volt, hogy az anyjától örökölte a külsejét – ugyanazok a lágy vonások, ugyanaz a tojásdad arc és dús fekete haj, ami, ha kibontotta, sötét hullámokban zuhant a vállára. A legtöbb nőnél nehezebb volt, de testsúlya nagy részét az izmok adták. – Miről beszélsz? Miért ne mennék? A ló mellett álló Alicia keskeny csípőjén nyugtatta kezét. Haja, amit hátul, hosszú fonatba összefogva hordott, még a hűvös hajnali fényben is élénk mézes-vörös színben izzott. Mint mindig, három tőrt hordott az övében. Mindenki azzal viccelődött, hogy azért nem talált még párt, mert aludni sem vette le a tőreit. – Mert terhes vagy – jelentette be Alicia –, azért. A csapat döbbent csöndbe merült. Peter önkéntelenül is megfordult a nyeregben, és futó pillantást vetett Mausami hasára. Hát, ha várandós volt is, még nem látszott, bár a zubbony laza szövetén át nehéz volt megállapítani. Theóra nézett, akinek a tekintete semmit nem árult el. 190

– Hát ehhez mit szóltok? – kérdezte Arlo, és szakálla sűrűjében széles vigyorba görbült a szája. – Már tűnődtem, mikor kerítetek sort rá. Mausami rézszínű orcáit mélyvörös pír futotta el. – Ki mondta el neked? – Mit gondolsz? – Az ugróját! – mondta Mausami elfordítva tekintetét. – Esküszöm, megölöm. – Maus – fordult felé Theo a nyeregben –, Galennek igaza van. Nem engedhetem, hogy lovagolj. – Ó, Galen nem tud semmit. Egész évben azt igyekezett elérni, hogy lépjek ki az Őrségből. Ehhez nincs joga. – Neki valóban nincs – vetette közbe Alicia –, nekem viszont van. Maus, mostantól nem őrködhetsz. Ennyi, mese nincs. Mögöttük a nyáj már közeledett a csapáson. Még néhány pillanat, és elnyeli őket az állatok zajos zűrzavara. Peter Mausamira nézett, és minden tőle telhetőt megtett, hogy elképzelje őt anyaként, de nemigen tudta. A nők mindig is kiléptek, ha eljött az idő – ezt még sok férfi is megcselekedte, ha teherbe esett a felesége. Csakhogy Mausami testestül-lelkestül az Őrség tagja volt. A férfiak felénél jobban lőtt, válságos helyzetben is megőrizte a hidegvérét, mozdulatai nyugodtak és határozottak voltak. Mint Gyémánt, gondolta Peter. Ha úgy hozza a szükség, gyorsan is tud futni. – Örülnöd kellene – mondta Theo. – Ez nagyszerű hír. – Ugyan, Theo – felelte Mausami szenvedő arckifejezéssel; Peter látta, hogy szemét elöntötték a könnyek. – Te tényleg el tudsz engem képzelni, amint a Szentély előtt üldögélek, és babacipőcskéket kötögetek? Megőrülök! – Idehallgass, Maus… – nyúlt utána Theo. – Hagyj, Theo – húzódott el Mausami, aztán elfordult, hogy a kézfejével megtörölje a szemét. – Jól van, emberek. A műsornak vége. Most boldog vagy, Lish? Elérted, amit akartál, megyek – és azzal ellovagolt. Amikor már hallótávolságon kívülre került, Theo a nyereg kapájára kulcsolta a kezét, és lepillantott Aliciára, aki éppen egy tőrt törölgetett a zubbonya szegélyébe. – Tudod, Lish, várhattál volna, amíg visszaérünk. – Egy Apróság, az egy Apróság, Theo – vonta meg a vállát Alicia. –Te is éppolyan jól tudod a szabályokat, mint bárki más. És őszintén szólva, bosszant egy kicsit, hogy nem mondta meg. Az ilyesmit úgyse lehet eltitkolni – mondta, és még gyorsan megpördítette a tőrt a mutatóujja körül, mielőtt visszatolta volna a hüvelyébe. – így a legjobb. Majd rájön ő is. – Te nem ismered őt olyan jól, mint én – vonta össze a szemöldökét Theo. – Nem vitatkozom veled, Theo. Már megbeszéltem Soo-val, el van intézve. A nyáj mostanra szorosan melléjük ért. A reggeli fény már egyenletesen, melegen ragyogott; egy pillanat múlva megszólal a Reggeli Harangszó, és kinyílik a kapu. – Kelleni fog egy negyedik – mondta Theo. – Fura, hogy pont te mondod – vigyorodott el Alicia, és arca földerült. A „tőrös” Alicia. A Donadio család utolsó tagja volt, de mindenki csak a „tőrös” Aliciának hívta. Ő volt a legifjabb kapitány ama bizonyos nap óta. Alicia még Apróság volt, amikor a szülei meghaltak a Fekete Éjszakán; akkor az Ezredes vette a szárnyai alá, és úgy nevelte, mintha a saját lánya volna. Történetük kibogozhatatlanul összefonódott, mert akárki volt is az Ezredes – és ebben a kérdésben figyelemreméltó a véleménykülönbség –, a maga képére alakította Aliciát. Az Ezredes története homályos volt, inkább monda-, mintsem tényszerű. Úgy mondták, egy nap egyszer csak megjelent a semmiből a Főkapu előtt, kezében egy töltetlen puskával, nyakában csillogó, hegyes tárgyakból font hosszú lánccal, amelyekről kiderült, hogy fertőzöttek fogai. Ha volt is valaha más neve, azt senki sem ismerte; ő egyszerűen az Ezredes volt. Egyesek azt mondták, a Kaliforniai-félsziget telepeiről származó túlélő, mások szerint egy kóborló csapathoz tartozott, amely fertőzöttekre vadászott. Ha Alicia tudta is az igazságot, sosem mondta el senkinek. Az Ezredes soha nem nősült meg, és magányosan élt abban a kis kunyhóban, amit a keleti fal tövében 191

épített kiselejtezett, maradék anyagokból. Elhárított minden, az Őrségbe való belépésre szóló meghívást, és inkább a méhészetben vállalt munkát. Az a szóbeszéd keringett, hogy nem sokkal hajnal előtt egy titkos kijáraton át oson ki a Kolóniából vadászni, hogy napfelkeltekor elkapja a fertőzötteket, de valójában soha senki nem látta, hogy ilyesmit tett volna. Voltak még mások is, férfiak és nők vegyesen, akik hozzá hasonlóan ezért vagy azért nem házasodtak meg, és magányosan éltek; talán az Ezredes is egy remete névtelenségébe süppedt volna, ha nem történtek volna meg a Fekete Éjszakán azok az események. Peter akkor még csak hatéves volt. Nem tudta biztosan, vajon az emlékei valódiak-e, vagy csak mások által mesélt történetek, amiket képzelete az évek során kiszínezett, de abban bizonyos volt, hogy magára a rengésre emlékszik. Mindig is voltak földrengések, de nem olyanok, mint az, amelyik azon az éjszakán rázta meg a hegyet: a gyerekek éppen lefekvéshez készülődtek, amikor egyetlen, erőteljes lökést követően, egy egész percig olyan hevesen rázkódott a föld, hogy úgy tűnt, menten megnyílik. Peter emlékezett rá, milyen érzés volt, amikor tehetetlenül fölemelkedett a földről, arrébb lökődött, mint levél a szélben; emlékezett a kiáltásokra és sikolyokra, hogy a Tanító egyre csak üvöltött, az áradó zajra, és a por ízére a szájában, amikor a Szentély nyugati fala összedőlt. A rengés nem sokkal napnyugta után sújtott le, és kiiktatta a villamos hálózatot. Mire az első fertőzöttek áttörték a területhatárt, már csak annyit lehetett tenni, hogy felgyújtották a kordont, és visszavonultak abba, ami a Szentélyből megmaradt. Azok közül, akiket megöltek, sokan a házuk romjai közt rekedve haltak meg. Reggelre az áldozatok száma százhatvankét lélek volt, köztük kilenc teljes család, valamint a nyáj fele, a tyúkok nagy része, és az összes kutya. Akik túlélték az éjszakát, azok közül sokan köszönhették életüket az Ezredesnek. Egyedül ő hagyta el a biztonságot nyújtó Szentélyt, hogy túlélők után kutasson. Sok sebesültet a hátán cipelt, és a Raktárba vitte őket, onnan folytatta a harcot a végsőkig, egész álló éjszaka próbálva távol tartani a fertőzötteket. Ezek között a sebesültek között voltak John és Angel Donadio is, Alicia szülei. Az Ezredes által megmentett majd két tucat emberből egyedül ők haltak meg. Másnap reggel az Ezredes, véresen és porosan, bement a Szentély romjai közé, kézen fogta Aliciát, s minden további nélkül bejelentette, hogy onnantól ő viseli gondját a kislánynak, és Alicia kíséretében kisétált. A bent lévő felnőttek egyike sem tudott elégséges erőt összeszedni ahhoz, hogy tiltakozzon. Azon az éjszakán Alicia is, mint megannyi másik Apróság, elárvult; a Donadio házaspár nem Első Családból származott, hanem Vándorok voltak, úgyhogy ha valaki hajlandó volt gondoskodni a kislányról, ésszerűnek tűnt belemenni. De az is igaz volt, vagy legalábbis akkoriban azt mondogatták az emberek, hogy abban, ahogy a kislány készségesen alkalmazkodott, ők a sors kezét érezték, szinte valamiféle kozmikus adósság kiegyenlítését. Alicia arra született – vagy legalábbis így tűnt –, hogy az Ezredesé legyen. A Fal tövében álló kunyhójában, és később, ahogy a lány serdült, a gyakorló vermekben, az Ezredes megtanított neki minden fogást, amit a Sötétföldeken tanult ki: nemcsak azt, hogyan kell harcolni és ölni, de azt is, hogyan kell feladni. Mert ezt kellett tenni, amikor jöttek a fertőzöttek, így tanította neki az Ezredes: az embernek azt kell mondania magában, már halott vagyok. És a kislány jól megtanulta a leckéjét. Nyolcéves korában inaskodni kezdett az Őrségnél, és olyan jól bánt az íjjal meg a tőrrel, hogy hamarosan felülmúlt mindenkit. Tizennégy évesen már a gyilokjárón dolgozott őrszemként, föl s alá szaladgált a lőállások között. Aztán egy éjszaka egy hat fertőzöttből álló raj – mindig a hármas szám többszöröseiből álló csoportokban mozogtak – átjutott a déli falon, éppen amikor Alicia feléjük tartott a gyilokjárón. Őrszemként nem lett volna köteles harcba bocsátkozni; annyi lett volna a feladata, hogy elszaladjon, és riadót fújjon. Ehelyett az egyiket leterítette a dobótőrével, ami pontosan a fertőzött érzékeny pontjába talált, majd felajzotta az íját, és a levegőben ejtette el a másodikat. A harmadikat közelről szúrta le, a szegycsontjába vágta a kést, amibe támadója lényegében beledőlt, amikor nekiugrott Aliciának. Az arcuk olyan közel került, hogy Alicia érezte az éjszaka felé áradó leheletét, miközben a fertőzött meghalt. A maradék három leugrott a falról, és szétszóródott a sötétben. Senki sem ejtett még el hármat így, segítség nélkül, legkevésbé egy tizenöt éves lány. Attól a naptól fogva Alicia is az Őrség tagja lett, és húszéves korára elnyerte a másodkapitányi tisztet.

192

Mindenki úgy számított, hogy ha Soo Ramirez főkapitány leköszön, Lish fogja átvenni a helyét. És ama éjszaka óta mindig három tőrt hordott az övében. Ezt egy hosszú éjjelen mesélte el Peternek a lámpák fényében, miközben őrködtek. Alicia a harmadik fertőzöttnél érezte, hogy feladja. Bár Alicia Peter parancsnoka volt, olyan kötelék alakult ki köztük, hogy a tekintély kérdése elvesztette a jelentőségét. Így Peter tudta, hogy Alicia nem azért meséli el neki, hogy kidomborítson valamit, hanem azért, mert barátok. Nem az elsőnél, nem is a másodiknál, magyarázta Alicia, hanem a harmadiknál. Akkor érezte teljes bizonyossággal, hogy halott. És a különös az volt, hogy amint megértette ezt, könnyen elő tudta húzni a második tőrt, mert már egyáltalán nem félt. A kés szinte belecsusszant a kezébe, és amikor a teremtmény nekitámadt, Alicia mindössze azt gondolta magában: „Hát csak tessék. Ha már úgyis távoznom kell ebből a világból, akár magammal is vihetlek.” Mintha ez már egy tény volna, mintha már meg is tette volna. Mire Alicia visszatért a lován, a nyáj már elment. Nyergéről egy kis vászonzacskó és egy kulacs víz lógott. Aliciának nem volt rendes otthona, ahol lakott volna. Sok ház állt üresen, de ő jobban szeretett a Fegyvertár mögötti kis, fémből tákolt sufniban hálni, amiben egy tábori ágyat és néhány személyes tárgyat tartott. Peter olyat még nem hallott, hogy Alicia pár óránál többet aludt volna egyhuzamban, és ha netalán a keresésére indult, mindig a Fegyvertárba nézett be utoljára, mert a lány folyton a Falon volt. Most egy nagyíj volt nála, ami kevesebbet nyom, mint egy nyílpuska, és lóháton ülve kényelmesebb, viszont nem viselt karvédőt, az íjat csak a látszat kedvéért hozta. Theo felajánlotta, hogy átadja neki a helyét a csapat élén, de Alicia elhárította, és inkább Mausami helyét foglalta el a hátvédben. – Ne is törődj velem, Theo. Csak levegőzni megyek – mondta, és az Arlo melletti helyre léptette a lovát. – Ez a te portyád, Theo. Nincs értelme felborítani a parancshierarchiát. Meg amúgy is inkább mennék ezzel a nagydarab fickóval itt hátul. A sok beszéd ébren tart. Peter hallotta, hogy a bátyja sóhajt egyet; tudta, hogy Theo olykor fennhéjázónak találja Aliciát. Már nemegyszer mondta Peternek, hogy Alicia igazán aggódhatna egy kicsit jobban is, és igaz, ami igaz, Alicia magabiztossága a vakmerőség határát súrolta. Theo megfordult a nyeregben, és Finn meg Rey válla fölött hátranézett; a kétkezi munkások néma közönnyel figyelték az egész jelenetet. Hogy ki ki mellett lovagol, az az Őrség tagjainak a dolga. Mit érdekli ez őket? – Arlo, jó ez így neked? – kérdezte Theo. – Hogyne, tesó. – Tudod, Arlo – mondta Alicia, és szertelen jókedvében felderült a hangja –, mindig is tűnődtem, vajon igaz-e, hogy Hollis azért vágta le a szakállát, hogy Leigh meg tudjon különböztetni titeket? Köztudomású volt, hogy a két Wilson fivér legénykorában nemegyszer cserélt barátnőt, állítólag anélkül, hogy bármelyik lány észrevette volna. – Erről inkább Leigh-t kéne kérdezned – mosolyodott el sokatmondóan Arlo. Nem volt már több idő beszélgetni; már így is késésben voltak. Theo kiadta a parancsot, de ahogy a kapu felé közeledtek, kiáltást hallottak hátulról. – Megállni! Álljatok meg a kapunál! Peter megfordult, és látta, hogy Michael Fisher üget feléjük. Michael volt a Világítás és Áram egyik főmérnöke. Aliciához hasonlóan ő is nagyon fiatal volt ehhez a munkához, csak tizennyolc éves. De a Fisher család minden férfitagja mérnök volt, és Michaelt az apja tanította ki, mindjárt azután, hogy kikerült a Szentélyből. Senki nem értette igazán, mit csinálnak a mérnökök – a Világítás és Áram minden szakma közül messze a legnagyobb szakképzettséget igényelte – azon túl, hogy az ő munkájuk révén jön fel az áram a hegyre, égnek a lámpák, zúgnak az akkumulátorok; ez olyan mutatvány volt, amely egyszerre tűnt varázslathoz hasonlatosan figyelemreméltónak és egyúttal teljesen hétköznapinak. Elvégre a lámpák minden éjjel felgyulladtak. – Hál' isten utolértelek titeket – mondta, majd szünetet tartott, hogy kifújja magát. – Hol van Maus? Azt hittem, veletek megy. – Ne is törődj vele, Páka – szólalt meg hátul Alicia. Lova, egy Omega nevű, gesztenyebarna kanca, kapálta a port, alig várta, hogy induljanak. – Theo, kérlek, menjünk már!

193

Michael arcára bosszús kifejezés ült ki. Ezekben a pillanatokban, amikor összehúzta a szemét boglyas szőke haja alatt, és halvány orcái elvörösödtek, még fiatalabbnak tűnt. Nem szólt semmit, csak fölnyúlt, hogy átadja Theónak azt a valamit, amit magával hozott. Egy zöld, műanyag téglalap volt, felszínét fényes fémpöttyök díszítették. – Rendben, feladom – mondta Theo a kezében forgatva és vizsgálgatva a tárgyat. – Mi az, amit épp nézek? – A neve alaplap. – Hé – szólalt meg Alicia –, ne beszélj csúnyán. – Tudod – fordult a lány felé Michael –, nem halnál bele, ha egy kicsit jobban törődnél azzal, hogy mitől égnek a lámpák. – Az ember megnyom egy gombot, a lámpák kigyulladnak, és kész – vont vállat a lány. Az Alicia és Michael közötti ellentét már tartott egy ideje. Folyton civakodtak. – Mit kell ezen érteni? – Elég legyen, Lish – mondta Theo, majd Michael felé fordította a tekintetét. – Rá se ránts. Kéne egy ilyen? – Látod ezt itt? – bökött Michael az alaplapra. – Ezt a kis fekete négyszöget? Ez a mikroprocesszor. Az most nem érdekes, hogy mit csinál. Kéne keresnetek egy olyat, amin ugyanezek a számok vannak, de ha kilencessel végződik, annak már jónak kell lennie. Valószínűleg pontosan ugyanilyet találni bármelyik asztali számítógépben, de a csótányok eszik a ragasztót, úgyhogy próbálj olyat találni, ami tiszta és száraz, nincs rajta ürülék. Megnézhetnéd az irodákat a bevásárlóközpont déli végében. – Jól van – vizsgálta meg Theo még egyszer az alaplapot, majd a nyeregtáskájába tette. – Most nem fosztogatni megyünk, de ha tudunk rá időt szakítani, hozunk. Van még valami? – Jól jönne egy atomreaktor – ráncolta össze a homlokát Michael. –Vagy úgy háromezer köbméter negatívan ionizált hidrogén egy protoncsere membrános tüzelőanyag-cellában. – Ó, az isten szerelmére – nyafogott Alicia. – Beszélj már emberi nyelven, Páka. Senki nem érti, mit hadoválsz itt össze. Theo, induljunk már, kérlek! Michael még egy utolsó bosszús pillantást vetett Aliciára, majd ismét Theóhoz fordult. – Elég az alaplap. De ha lehet, többet hozz, és ne felejtsd, mit mondtam a ragasztóról. Peter! Peter figyelme a nyitott kapu felé kalandozott, ahol még lehetett látni a nyáj végét; egy porfelhő áramlott föl a hegyre a reggeli fényben, a Felső Mező felé. De nem a nyájon járt az esze, hanem Mausamira gondolt, meg a rémült tekintetre az arcán, amikor a bátyja a kezét nyújtotta felé – mintha félt volna attól, hogy Theo megérintse, mintha azt már végképp nem bírta volna. Elhessegette magától a képet, és a ló mellett álló Michaelra nézett. – A nővérem megkért, hogy adjak át egy üzenetet – mondta Michael. – Sara? – Tudod – mondta Michael, és esetlenül vállat vont –, csak hogy vigyázz magadra. Az Erőműig negyven kilométer volt a távolság, majdnem egy teljes nap lóháton. Az indulás után egy órával a csapat elcsöndesedett, még Arlo is, elringatta őket a meleg és az előttük álló nap gondolata. A hegyről lefelé vezető út egyes részeit elmosta a víz, úgyhogy ezeken a szakaszokon kénytelenek voltak leszállni, és kantáron vezetni az állatokat. A kenőzsír kezdett megbüdösödni, úgyhogy Peter örült, hogy elöl, lovagol, ameddig a szag már nem ér el. A nap magasan állt az égen, forrón sütött, a levegőben a legkisebb szellő sem moccant. A sivatagi talaj úgy fénylett alattuk, mint egy rücskös fémfelület. Napközépkor megálltak pihenni. A kétkezi munkások inni adtak az állatoknak, a többiek pedig elfoglalták állásaikat egy sziklás kiszögellésen a kordé fölött, az egyik oldalon Theo és Peter, a másikon Arlo és Alicia, és a fák tetejét fürkészték. – Látod? Ott. Theo a távcsőbe nézett, és a fák árnyéka felé mutatott. Peter a homlokához tartotta a kezét a tűző napfény ellen. – Nem látok semmit. – Türelem. 194

Aztán Peter is meglátta az alig észrevehető mozgást, kétszáz méterre tőlük. Megzizzentek egy magas fenyő ágai, és tűlevelek gyönge zápora hullt alá. Peter nagy levegőt vett, és azt kívánta, bárcsak ne lenne semmi különös. De aztán a faágak megint megmozdultak. – Vadászik, az árnyékban marad – mondta Theo. – Valószínűleg mókusra. Nem is nagyon van itt más. Farkaséhes lehet, ha így előjött napközben. Theo hosszan és sivító hangon fütyült a fogán keresztül, így adva jelt a többieknek. Alicia ennek hallatán sarkon fordult; Theo két ujjal a saját szemére mutatott, aztán egyik kinyújtott ujjával a fák teteje felé, majd fölemelte a kezét, és kérdőjelet formázott vele, amivel azt akarta kérdezni, Alicia látja-e. A lány összeszorított öklét mutatva válaszolt, hogy látja. – Gyerünk, testvér. Lekúsztak a sziklákon, és a megbeszélt helyen, a kordénál találkoztak, ahol Rey és Finn a kenőzsíros zacskókon elterülve kétszersültet rágtak, és egymásnak adogatták a műanyag vizeskancsót. – Az egyik öszvérrel elő tudjuk csalogatni – mondta gyorsan Alicia, és egy hosszú bottal rajzolni kezdett a porba a lábuk előtt. – Cseréljük ki a vizet kenőzsírra, küldjük az öszvért száz méterrel közelebb a fákhoz, és nézzük meg, vajon ráharap-e a csalira. Valószínűleg már most is érzi a szagát. Három helyen felállunk, itt, itt és itt – kaparta a porba –, és kereszttüzet szórunk rá. Ilyen verőfényben könnyű lesz elejteni. – Nem azért jöttünk, hogy füstösökre vadásszunk, Lish – ráncolta a homlokát Theo. Rey és Finn most először néztek fel a kordéról. – Mi a franc – mondta Rey –, ez most komoly? Hányan vannak? – Ne aggódj, már megyünk is. – Theo, csak egy van – mondta Alicia. – Nem hagyhatjuk ott csak így. Mennyire is van a nyáj, tíz kilométerre? – De igen, otthagyhatjuk, és ott is fogjuk hagyni. Ahol egy van, ott van több is – mondta Theo, majd fölvonta a szemöldökét, és Reyre meg Finnre nézett. – Készen vagytok? Indulhatunk? – Mi az hogy! – pattant fel Rey a kordé aljáról. – Az ugróját, nekünk soha senki nem szól. Gyorsan tűnjünk el innen. Alicia még egy pillanatig nézte őket karba tett kézzel. Peter eltűnődött, vajon mennyire mérges. De hát ő maga mondta a kapunál: „parancshierarchia”. – Jól van, te vagy a főnök, Theo – mondta Alicia. Folytatták útjukat. Már a délután közepe volt, mire elérték a hegység lábát. Az utolsó egy órában, miközben ereszkedtek lefelé, már jól látták a turbinák sorát: több száz terült el a San Gorgonio hágó keleti lejtőjén, mint egy ember alkotta fákból álló erdő. A túlsó oldalon egy második sor hegyvonulat csillámlott a forró párában. Meleg, száraz szél fújt, és elsodorta szavaikat abban a pillanatban, amint kiejtették őket, lehetetlenné téve a beszélgetést. Miközben lefelé ereszkedtek, a levegő minden egyes méteren egyre melegebb lett. Olyan érzés volt, mintha egy kovács kemencéjébe lovagoltak volna be. Az út az egykori Banning városánál ért véget. Innen a szárazföld belsejébe tartanak majd, a Keleti út mentén; az Erőműig még tíz kilométer volt hátra. – Mindenki tartsa nyitva a szemét! – harsogta túl Theo a széllökéseket. – Legyetek résen! – Még egy futó pillantást vetett az előttük fekvő vidékre a távcsővel. – Zárkózzunk fel. Lish, te mész elöl. Peter egy szempillantásig bosszankodott – rangban ő következett közvetlenül Theo után, neki kellett volna az élre állnia –, de nem tette szóvá a dolgot, és hagyta elillanni az érzést; Theo döntése majd elsimítja a dolgokat közte és Alicia közt, és mire az Erőműhöz érnek, megint mind jó barátok lesznek. Theo átnyújtotta a távcsövet Aliciának, aki megsarkantyúzta a lovát, és szaporán előrelovagolt még ötven métert, vörös hajfonata ide-oda lengett a napfényben. Anélkül, hogy hátrafordult volna, fölemelte nyitott tenyerét, majd leeresztette úgy, hogy párhuzamos legyen a földdel. Vékony hangon füttyentett, mint egy madár. Tiszta a levegő. Mehetnek. – Menjünk – mondta Theo. Peter érezte, hogy szaporábban ver a szíve, és a hegyen lefelé tett hosszú lovaglás egyhangúságától eltompult érzékszervei újjáélednek. Fokozott figyelemmel fürkészte környezetét, mintha egyszerre számos szemszögből tekintene a helyre. Egyenletes iramban lovagoltak előre, 195

íjaikat készenlétben tartották. Egyikük sem szólalt meg, kivéve Finnt, aki leszállt a kordéról, és kantáron vezette az öszvért, nyugtatgató szavakat mormolva a fülébe. Az útvonal, amin haladtak, nem sokkal volt több homokos keréknyomnál, amit a kordék vájtak ki a hosszú évek során. Mint valami bizsergést a végtagjaiban, Peter a táj minden egyes kis zörejét és mozgását érzékelte: a szél finom fütyülését egy törött ablaküvegen át, egy-egy billegő villanyoszlopon fennakadt, lengedező vászondarabot, egy fémből készült cégér csikorgását, amiről már rég lekoptak a szavak, és ide-oda csapódott egy régi benzinkút kútoszlopai fölött. Elhaladtak egy halom rozsdás, félig eltemetett, összetekeredett autó mellett, aztán egy épülettömb jött, aminek majdnem az ereszéig értek a homokbuckák, majd egy tátongó, fémből épült, megkopott és rozsdamarta sufni, ahonnan galambbúgás hallatszott, és mivel szélirányban haladtak, a galambürülék bűzét is érezték. – Legyetek résen! – mondta még egyszer Theo. – Csak jussunk itt át. Csöndben haladtak a városközpont felé. Itt már jóval nagyobbak voltak az épületek, három-négyszintesek, bár sok összeomlott. A házak között így nyílt területek keletkeztek, az utca pedig megtelt mindenféle törmelékkel. Kocsik, teherautók parkoltak összevissza az úttesten, néhánynak nyitva volt az ajtaja is – a pillanat, amikor elmenekültek a vezetőik, megfagyott az időben. Más kocsik viszont be voltak zárva, és a perzselő sivatagi nap hevében összeaszalódott holttestek ültek bennük, amiket úgy hívtak, a satnyák: rongyos csonthalmok dőltek a műszerfalra vagy préselődtek az ablaknak, az összetöpörödött alakokban gyakorlatilag lehetetlen volt felismerni az emberi lényt, eltekintve a megmerevedett hajcsomótól, ami még mindig össze volt fogva egy szalaggal, vagy egy óra csillogó fémjétől egy bőre vesztett csuklón; a kéz közel száz év után még mindig markolta a sárhányója tetejéig a homokba süppedt kisteherautó kormányát. Minden mozdulatlan, csöndes, mint a sír, teljesen változatlan a Régmúlt Idők óta. – Libabőrös vagyok tőle, tesó – morogta Arlo. – Mindig mondom magamnak, „ne nézz oda”, de mégis mindig odanézek. Ahogy közeledtek az autópálya felüljárójához, Alicia hirtelen megállította a lovát. Megfordult, fölemelte az egyik kezét, és sietve visszalovagolt a többiekhez. – Három bóbiskol az alján. A hátsó oldalon csüngnek a konzolokról, az áteresz csatorna fölött. Theo szenvtelen arccal nyugtázta a hírt. A hegyi úton látott fertőzöttől eltérően most fel sem merült, hogy bevállaljanak egy egész rajt, pláne nem ilyenkor, késő délután. – Körbe kell mennünk. A kordéval nem fog menni felhajtó nélkül. Lish? Benne vagy? – Nem kérdés. Zárkózzunk fel, és indulás. Keletnek fordultak, és száz méterről követték az autópálya nyomvonalát. A nap négymutatónyira állt; nagy kockázatot vállaltak, mert a kordéval a nyílt terepen csak lassan tudnak haladni, és a következő felhajtó két kilométerre volt. – Nem szívesen ismerem el – mondta Theo halkan Peternek –, de Lishnek igaza volt. Ha hazaérünk, össze kell szednünk egy vadászcsapatot, és kipucolni onnan azt a rajt. – Ha még ott lesznek akkor. – Ó, ott lesznek azok – ráncolta a homlokát elgondolkodva Theo. – Egy mókusokat hajkurászó füstös, az egy dolog. Ez más tészta. Tudják, hogy használjuk ezt az utat. Hogy mit tudnak a füstösök, és mit nem, az mindig is kérdés volt. Vajon tisztán ösztönlények, vagy képesek gondolkodni is? Tudnak-e tervezni, taktikázni? És ha így van, nem következik-e belőle, hogy bizonyos értelemben mégiscsak emberek? Azok az emberek, akik azelőtt voltak, mielőtt megmarták őket? Sok mindent nem értettek a viselkedésükkel kapcsolatban. Például miért voltak hajlandóak egyesek megközelíteni a Falat, míg mások nem? Miért csak egy maroknyian kockáztatták meg, hogy fényes nappal vadásszanak, mint például az, amelyiket útközben láttak? Vajon egész egyszerűen találomra támadtak, vagy valami más váltotta ki a jövetelüket? És miért mentek mindig hármas csoportokban, úgy, hogy minden egyes taglejtésük össze volt hangolva a többiekével, mint egy mondóka sorai? És vajon hányan ólálkodnak a sötétben zsákmányt keresve? Annyi biztos, hogy a lámpák és a Fal együttesen majd száz éve biztonságot nyújtottak a Kolóniának. Úgy tűnt, hogy a Kőmívesek láthatólag jól, vagy legalábbis elég jól ismerték az ellenségüket. De amikor Peter figyelte, ahogy egy raj feltűnik az éjszakában, és elhalad a lámpák mellett, hogy végigjárja a területhatárt, mielőtt elmegy, bárhol is volt az, ahová indult, sokszor 196

határozottan az volt az érzése, hogy egyetlen élőlényt figyel, és hogy ez a lény él, és van lelke, akármit is mondott a Tanító. A halálnak volt értelme Peter számára: az életben a test a lélekhez kapcsolódott, és a halálban együtt szűntek meg létezni. Édesanyja utolsó órái ennyire megtanították. Az anya végső, szaggatott lélegzéséből és az azt követő hirtelen csöndből Peter tudta, hogy az asszony, aki ő volt, nincs többé. Hogyan tudna egy élőlény tovább élni, ha már nincs lelke? Eljutottak a felhajtóig. Észak felé, az előhegység lábánál, a szállongó por fátylán át Peter ki tudta venni az outlet áruház hosszú, alacsony tömbjét, ahol már rengetegszer járt fosztogató portyákon. Már nagyon sok mindent kiválogattak az évek során, de a hely olyan hatalmas volt, hogy még mindig lehetett ott hasznos holmikat találni. A legtöbb ruhaüzletet már kiürítették, az elegánsaktól kezdve a szabadidőruhát árulókig, és a déli oldalon, az előcsarnok közelében lévő boltok többségét is, de volt még két nagyobb üzlet, az egyiknek az ablakai nyújtottak némi védelmet, a másikat pedig jól meg lehetett közelíteni kívülről, úgyhogy az ember könnyen ki tudott jutni. Mindkettőben voltak még használható dolgok, például cipők, szerszámok meg főzőedények. Peternek eszébe ötlött, hogy elmehetne nézni valamit Mausnak és a babának, és talán Theo is ugyanezen gondolkodott. De most nem volt idő ilyesmire. A felhajtó aljánál, a homokból kiállt egy tábla, amit meggörbítettek az uralkodó szelek, rajta feliratok:

10-es autópálya kelet, P lm ings 40, In io 90 Alicia visszalovagolt a többiekhez. – Alul minden tiszta. Jobb lesz kilépnünk. Az úttest tűrhető állapotban volt; megint jó tempóban haladtak. Rekkenően forró szél nyargalt keresztül a hágón. Peter úgy érezte, leperzselődik a bőre és a szeme, és mintha mindjárt lángra kapna. Ráeszmélt, hogy nem vizelt, mióta megálltak, hogy megitassák a lovakat, és figyelmeztette magát, hogy igyon a kulacsából. Theo a távcsővel az előttük fekvő vidéket fürkészte, fél kézzel lazán fogta a kantárt. Már elég közel voltak ahhoz, hogy Peter láthassa a turbinákat, és ki tudja venni, hogy melyik forog, és melyik nem. Megpróbálta megszámolni azokat, amik forogtak, de hamar elvesztette a fonalat. A hegy kezdett árnyékot vetni a völgyre, amikor letértek a keleti útról. Végre megpillantották a célt, egy félig a völgy talajába vájt betonbunkert. Az építményt magas kerítés vette körül, amiben elég áram volt ahhoz, hogy lángra lobbantson bármit, ami hozzáér. Mögötte futott az elektromos fővezeték, egy nagy, rozsdabarna cső, fel a hegy keleti oldalán, egy fehér sziklafalon, ami természetes akadályt képezett. Theo leszállt a lóról, és levette a nyakában lógó bőrzsinórt, amin a kulcs volt. A kulccsal kinyitott egy kis fémajtót az egyik póznán; két ilyen kis fémajtó volt, egy-egy a kerítés mindkét oldalán. Mögötte egy kapcsoló, amivel az áramot lehetett szabályozni, és egy másik, amelyik a kaput nyitotta. Theo lekapcsolta az áramot, és hátrébb állt, amíg kicsapódott a kapu. – Menjünk. Az állomás mellett közvetlenül, egy fémtető árnyékában állt egy kis istálló, benne egy szivattyú és vályúk a lovaknak. Mind mohón ittak, hagyták, hogy a víz végigfolyjon az arcukon, és kezükkel öntötték át-izzadt hajukra. Aztán otthagyták Finnt és Reyt, hogy ellássák az állatokat, ők pedig odamentek az acélajtóhoz. Theo még egyszer elővette a kulcsot, a zár fémes kattanással engedett. Mindnyájan beléptek. Hűvös légáramlat és a gépi szellőztetés zúgó alapzaja fogadta őket. Peter megborzongott a váratlan hidegben. Mindössze egyetlen, rácsos burában lévő villanykörte világította meg a talajszint alá vezető fémlépcsőt. Lent egy újabb ajtó volt, ami félig nyitva állt. Amögött volt a turbinavezérlőterem, és ha még tovább mentek, lakószobák, konyha, valamint a felszerelés és egyebek tárolására szolgáló helyiségek. Hátul volt az istálló, ahol a lovak és az öszvérek éjszakáztak. Ezt a részt egy lejárón lehetett megközelíteni.

197

– Van itt valaki? – kiáltotta Theo, és lábával belökte az ajtót. – Halló! – kiáltotta megint, de senki nem felelt. – Theo… – kezdte Alicia. – Tudom – mondta Theo. – Fura. Óvatosan beléptek az ajtón. A vezérlőterem közepén lévő hosszú asztalon az oldalukon megfolyt méhviasz gyertyák és egy sietősen befejezett étkezés maradékának egyvelege hevert: pástétomos konzervek, tányérokon kétszersült és egy zsíros öntöttvas lábos, amiről úgy látszott, mintha valami pörkölt lett volna benne. Láthatólag egyikhez sem nyúltak már legalább egy napja. Arlo meglóbálta a tőrét a lábos fölött, mire szétrebbentek a legyek. Annak ellenére, hogy a ventilátorok suhogva forogtak, a levegő áporodott volt, fülledt, és a hőszigetelés meg emberek szaga terjengett. Az egyetlen fény egy halványsárga izzás volt, ami a turbinák által termelt áramot ellenőrző vezérlőpult mérőműszereiről jött. Fölötte az állomás órája háromnegyed hetet mutatott. – Hol a francban vannak? – kérdezte Alicia. – Elnéztem valamit, vagy tényleg mindjárt Második Harangszó van? Átmentek a lakószobákon és a tárolóhelyiségeken, hogy meggyőződjenek arról, amit már úgyis tudtak: az állomás üres. Felmentek a lépcsőn, és kiléptek a késő délutáni hőségbe. Rey és Finn az istálló elő-tetejének árnyékában várakoztak. – Van valakinek valami ötlete, hogy hová mehettek? – kérdezte Theo. Finn – miután csomóba gyűrte az ingét, és megmártotta a vályúban – a mellkasát és a hónalját törölgette le. – Hiányzik az egyik szerszámos kordé, meg egy öszvér is – mondta fejét félrehajtva. Reyre nézett, aztán vissza Theóra, mintha csak azt mondaná: „Tessék, elmondom az elméletem.” – Lehet, hogy még mindig kint vannak a turbináknál. Zander néha szereti hajszálra kiszámítani az időt. Zander Phillips volt az állomás főnöke. Nem nagyon lehetett vele beszélgetni, sőt ami azt illeti, ránézni sem. Az a sok idő, amit kinn töltött a napon meg a szélben, úgy megaszalta őt, mint valami mazsolát, és az elszigeteltségtől olyan mogorva lett, hogy nem is igen szólt. Állítólag még senki nem hallotta, hogy öt szónál többet ejtett volna ki a száján egymás után. – De ennyire? – Nézd – vonta meg a vállát megint Finn –, nem tudom. Kérdezd meg őt, amikor visszaér. – Ki van még itt? – Csak Caleb. Theo kilépett az istálló árnyékából, és a turbinák felé nézett. A nap éppen kezdett alábukni a hegy mögé; az árnyéka rövidesen teljesen beteríti a völgyet, egészen a túloldali előhegységig. Nem kérdés, hogy amikor ez megtörténik, be kell zárniuk az ajtót. Caleb Jones még csak gyerek volt, alig tizenöt éves; mindenki Tornacipőnek hívta. – Van még félmutatónyi idejük – mondta végül Theo. Mindenki tudta, de valakinek mégis ki kellett mondania. Gyorsan végigpillantott a csapat minden tagján, ellenőrizni akarván, hogy tudomásul vették, mire gondol. – Vigyük be az állatokat. Az állatokat a lejárón levezették az istállóba, és lezárták a gádort éjszakára. Mire ezzel végeztek, a nap már lebukott a hegy mögé. Peter otthagyta Arlót és Aliciát az irányítóteremben, és csatlakozott a kapuban álló Theóhoz, aki távcsővel fürkészte a turbinákat. Peter érezte az éjszaka első, hűvös érintését a karján, és tarkója lesült bőrén. Szája meg torka megint száraz volt, és a por meg a lovak ízét érezte benne. – Meddig várunk? Theo nem válaszolt. Költői kérdés volt, pusztán a csönd kitöltésére szolgáló szavak. Valami történt, máskülönben Zander és Caleb mostanra már rég visszaértek volna. Peter az apjukra is gondolt, és úgy vélte, Theo is ezt teszi: Demo Jaxon, aki nyom nélkül tűnt el a turbinák között, kifelé tartva a keleti úton. Akkor éjszaka meddig vártak, mielőtt bezárták az ajtót Demo Jaxon előtt? Peter lépteket hallott közeledni, és megfordult. Alicia volt az, nagy léptekkel jött feléjük az ajtótól. Megállt mellettük, és a sötétbe boruló turbinák felé nézett. Még egy pillanatig álltak szó nélkül, és figyelték, ahogy az éjszaka elnyeli a völgyet. Amikor a hegy árnyéka elérte a túloldali előhegységet, Alicia kivonta egyik tőrét, és törölgetni kezdte a zubbonya szegélyébe. 198

– Nem szívesen mondom, de… – Nem is kell – fordult meg Theo, és rájuk nézett. – Rendben, nincs mit tenni. Zárjuk be. A mindennapok. Ezt a szót használták. Nem gondolni sem a múltra, amely leginkább a veszteségről és a halálról szólt, sem a jövőre, amely talán meg sem történik. Kilencvennégy lélek élt a lámpák alatt a mindennapokban. De Peter olykor elkalandozott. Tétlen pillanataiban, amikor őrködött, és minden csöndes volt, vagy amikor a priccsén feküdt az álomra várva, gyakran kapta azon magát, hogy a szüleire gondol. Bár voltak olyanok a Kolóniában, akik még beszéltek a mennyországról – a testi léten túli helyről, ahová a halál után kerül a lélek –, Peter számára nem volt semmi értelme ennek a fogalomnak. A világ az érzékszervek birodalma volt, csupa olyan dologgal, amiket meg lehetett érinteni, ízlelni, tapintani, és Peternek úgy tűnt, hogy a halottak, ha kerülnek egyáltalán valahova, akkor az élők részeivé válnak. Talán a Tanító mondta ezt neki, talán egymaga jutott erre a gondolatra. De amennyire vissza tudott emlékezni, amióta kijött a Szentélyből, és megtudta az igazat a világról, ebben hitt. Mindaddig, amíg őrzi a szülei emlékét, valami megmarad belőlük; és amikor majd történetesen ő maga hal meg, ezek az emlékek vele együtt a még élő többiek részévé válnak, és ily módon mindegyikük tovább él, nemcsak Peter és a szülei, hanem azok is, akik előtte távoztak el, és azok is, akik még csak ezután következnek. A szülei arcát már nem tudta fölidézni magában. Ezt feledte el legelőször, mindössze néhány napon belül. Ha rájuk gondolt, az inkább érzésekről szólt, semmint a látható dolgokról – az emlékeiben élő érzetek hullámverése úgy áramlott rajta keresztül, mint a víz. Eszébe jutott édesanyja hangjának melegsége; halovány és finom, de ugyanakkor erős keze, miközben az Ispotályban végezte a munkáját, tőle telhetően vigaszt nyújtva érintésével a betegnek; apja csizmáinak a nyikorgása, miközben mászott fel a gyilokjáróra vezető létrán éjjelente, amikor Peter őrszemként futkorászott a lőállások közt, és az, ahogy szó nélkül haladt el mellette, mindössze vállára tett kezével nyugtázva Peter jelenlétét; a nappali melege és elevensége a Hosszú Portyák napjaiban, amikor az apja, a nagybátyja, és a többi férfi összegyűlt, hogy megtervezzék az útvonalat, később meg a hangjuk, miközben opálost iszogattak a tornácon, már jócskán benne az éjszakában, és mesélték a történeteket mindarról, amit a Sötétföldeken láttak. Peter csak arra vágyott, hogy közülük valónak érezze magát, hogy egyike legyen azoknak a férfiaknak, akik a Hosszú Portyákra járnak. De mindig is tudta, hogy erre soha nem fog sor kerülni. Tudta ezt magáról, miközben az ágyában feküdt, és a telt, férfias hangokat hallgatta a tornácon. Valami hiányzott belőle. Nem tudta megnevezni ezt a valamit, de nem is volt benne biztos, hogy egyáltalán létezik rá szó. Több volt, mint bátorság, több, mint a föladás, bár ezek is benne voltak. Csak a „nagyság” szó jutott az eszébe; a Hosszú Portyákra járó férfiak nagyok voltak. És Peter tudta, hogy amikor eljön valamelyik Jaxon fiú csatlakozásának az ideje, Theo lesz az, akit az apja a kapuhoz szólít, ő pedig hátramarad. Ezt az anyja is tudta róla. Az anyja, aki olyan egykedvűen viselte apjuk kegyvesztését, majd később végső útját, amikor mindenki tudta, de senki sem merte kimondani az igazat; az anyja, aki a végén, még akkor is, amikor a rák már minden mást elvett tőle, egy rossz szót sem szólt az apjukról, amiért otthagyta őket. „Ő most a saját idejében van.” Nyár volt, mint ahogy most is, rekkenő hőség, amikor az anyja ágynak esett. Theo akkor már az Őrség teljes állású tagja volt, még nem kapitány, de rövidesen az is elkövetkezett; anyjuk gondviselése Peterre hárult, aki éjjel-nappal ott ült az ágya mellett, segített neki enni, felöltözni, sőt még fürdeni is; kénytelenek voltak megadással viselni ezt a túlzottan bizalmas viszonyt. Az anyja befekhetett volna az Ispotályba, végül is ez lett volna a dolgok menete, de Prudence Jaxon főnővér volt, és ha ő otthon, a saját ágyában akar meghalni, akkor senki sem fogja neki azt mondani, hogy feküdjön be. Valahányszor Peter visszaemlékezett arra a nyárra, a hosszú nappalokra és a véget nem érő éjszakákra, úgy érezte, hogy olyan szakasza volt ez az életének, amit teljesen soha nem hagyott maga mögött. Azt a mesét juttatta az eszébe, amit a Tanító mondott nekik egyszer a falhoz folyamatosan közeledő, de azt elérni soha nem tudó teknősbékáról. Ilyesmit érzett Peter, amikor anyja haldoklását nézte. Három napon át tartott a lázas álom, amikor az asszony hol fölébredt, hol 199

elaludt; alig szólt egy szót is, és csak a legegyszerűbb kérdésekre felelt, amikre a gondozása miatt muszáj volt. Magához vett pár korty vizet, de ez volt minden. Sandy Chou, az ügyeletes nővér átjött aznap délután, hogy megnézze, és mondta Peternek, hogy készüljön. A szobában félhomály volt, a reflektorok fényét foltos árnyékká szűrte az ablak előtt álló fa. Izzadság fénylett anyja halovány homlokán, a keze – amit Peter órákon át figyelt az Ispotályban, ahogy gondosan végzi a munkáját – mozdulatlanul hevert mellette. Szürkület óta Peter egy tapodtat sem mozdult a szobából, attól félve, hogy az anyja arra talál ébredni, hogy egyedül van. Peter tudta, hogy már közel a halál, mindössze órák kérdése – Sandy világosan megmondta. De valójában a takarón heverő kezek mozdulatlansága árulkodott arról, hogy a türelmes munkálkodás véget ért. Peter azon tűnődött, hogyan kell elbúcsúzni. Vajon megijedne az anyja, ha Peter kimondaná a szót? És mi fogja kitölteni az azután beálló csöndet? Annak idején nem volt lehetőség, hogy megtegye ezt az apjával; sok szempontból ez volt benne a legrosszabb. Az apja egyszerűen elillant, és feledésbe merült. Mit mondott volna Peter az apjának, ha lett volna rá lehetősége? Önző kívánság, de mégis arra gondolt, ezt mondta volna: „Engem válassz, ne Theót. Mielőtt elindulsz, engem válassz.” A jelenetet teljesen világosan el tudta képzelni – épp jön föl a nap, csak ők ketten ülnek a tornácon, az apja lovagláshoz öltözve, kezében a tájolója, kipattintja hüvelykujjával a fedelet, majd visszacsukja, ahogy szokta –, de a jelenetnek nem volt befejezése. Soha nem képzelte el, hogyan válaszolt volna az apja. Most pedig itt volt haldokló anyja. Ha a halál egy szoba, ahová belép a lélek, akkor az anyja már a küszöbön állt; de Peter mégsem találta a szavakat, hogy elmondja, mit érez – hogy szereti őt, és hiányozni fog neki, amikor már nem lesz többé. A családjukban mindig is úgy volt, hogy Peter volt az anyja fia, Theo meg az apjuké. Soha nem esett erről szó, ez egyszerűen tény volt. Peter tudott róla, hogy voltak vetélések is, és legalább egy koraszülött kisbaba, aki valami rendellenességgel született, és meg is halt pár óra múlva. Peter úgy gondolta, hogy ez a kisbaba lány volt. Ez még akkor történt, amikor Peter maga is csak Apróság volt, és még a Szentélyben élt, úgyhogy nem igazán tudta. Szóval talán ez volt az a hiányzó valami – nem benne, hanem az anyjában –, amiért mindig is olyan hevesen érezte az anyja szeretetét. Ő volt az a gyerek, akit meg akart tartani. A reggel első, meleg fénye már bevilágított az ablakokon, amikor hallotta, hogy anyja légzése megváltozik, a levegő elakad a mellkasában, mintha csuklana. Egy szörnyű pillanatig azt hitte, eljött a perc, de aztán látta, hogy az anyjának nyitva van a szeme. – Mama – mondta, és megfogta a kezét –, itt vagyok. – Theo – mondta az anyja. Vajon látta őt, és tudta, hogy hol van? – Mama, Peter vagyok. Akarod, hogy elmenjek Theóért? Úgy tűnt, az anyja éppen mélyen magába tekint, egy végtelen, határok nélküli, örökkévaló helyre. – Vigyázz a fivéredre… Theo… nem olyan erős, mint te – azzal lehunyta a szemét, és nem is nyitotta fel többé. Ezt soha nem mondta el a bátyjának. Úgy tűnt, nincs értelme. Néha sóvárogva azt gondolta, talán rosszul hallotta, vagy pedig a betegség önkívületének tulajdoníthatja ezeket az utolsó szavakat. De akármennyire is próbálta máshogy szerkeszteni őket, az anyja szavai világosnak tűntek. Mindazok után, ami történt, a hosszú nappalok és éjszakák után, mialatt Peter gondozta őt, az anyja Theót ültette az ágya mellé az utolsó órában, és neki mondta el élete utolsó szavait. Több szó nem esett arról, hová tűnt az állomás személyzete. Enni adtak az állatoknak, aztán maguk is megvacsoráztak, majd lepihentek a szűk, rossz szagú lakószobában az emeletes ágyakon és a dohos szalmával töltött, piszkos matracokon. Mire Peter lefeküdt, Finn és Rey már javában horkolt. Peter nem volt hozzászokva az ilyen korai fekvéshez, de már huszonnégy órája volt fenn egyvégtében, és érezte, hogy menten elalszik. Úgy ébredt, hogy azt se tudta, hol van, a gondolatai még mindig szorongó álmok sodrában úsztak. Belső órája szerint éjközép lehetett, vagy még később. A férfiak még aludtak, de Alicia ágya

200

üres volt. A félhomályos folyosón át az irányítóterembe ment. Alicia a hosszú asztalnál ült, és a vezérlőpult fényeinél egy könyvet lapozgatott. Az órán három perccel múlt fél három. – Nem tudom, te hogy bírtál aludni a horkolástól – nézett föl Alicia. Peter leült vele szemben egy székre. – Nem is aludtam sokat. Mit olvasol? – Ha agyonütsz se tudom – csukta be a könyvet Alicia, és megdörzsölte a szemét ujjbegyével. – A tárolóhelyiségben találtam. Még egy csomó doboz van ilyesmiből – csúsztatta oda neki az asztalon. – Tessék, nézd meg nyugodtan, ha akarod. Ahol a vadak várnak, szólt a cím. Vékony kötet volt, benne főként képekkel. Peter egyesével lapozott a morzsolódó, poros szagú könyvben. Egy kisfiú valami füles-farkas állatjelmezben egy kis fehér kutyát kerget egy villával. A fiút a szobájába küldik, de szobáját csodával határos módon erdő borítja, melyben fák növekednek. Aztán egy holdvilágos éjszaka következik, majd egy tengeri utazás egy szigetre, ahol kieresztett karmú, fogcsikorgató szörnyek élnek, szemük sárgán villog. A Vadak. – Én nem értem ezt az egészet – mondta Alicia, majd szünetet tartott, és a szája elé téve kézfejét ásított egyet. – Mit tud elérni azzal, ha a szemükbe néz, és nyugalomra inti őket? Peter becsukta a könyvet, és félretette. Fogalma se volt, mire vélje, de hát így volt ez a legtöbb dologgal a Régmúlt Időkből. Hogyan éltek az emberek? Mit ettek, viseltek, gondoltak? Kimentek a sötétbe, mintha abban semmi különös nem volna? Ha nem voltak fertőzöttek, mitől féltek? – Szerintem az egész csak kitaláció – vont vállat Peter. – Csak egy történet. Szerintem álmodik. Alicia felvonta a szemöldökét, arckifejezésében ott volt a kérdés: „Ki tudja? Ki tudná megmondani, milyen volt régen a világ?” – Igazából reméltem, hogy fölébredsz – jelentette ki aztán Alicia, és fölállt a székről, majd fölvett egy lámpást a padlóról. – Akartam neked mutatni valamit. Alicia visszament vele a lakószobába, onnan meg az egyik tároló helyiségbe. A falakon fémpolcok sorakoztak, megrakva zsíros szerszámokkal, sodrony- és forrasztódrót-tekercsekkel, meg vízzel és alkohollal teli műanyag kannákkal. Alicia a padlóra tette a lámpást, odalépett az egyik polchoz, és elkezdte lepakolni. – Na, mit álldogálsz? – Mit csinálsz? – Szerinted? És beszélj halkabban, nem akarom fölébreszteni a többieket. Amikor mindent letakarítottak a polcról, Alicia arra kérte, hogy álljon a polc egyik végébe, ő maga pedig az ellenkező oldalon helyezkedett el. Peter észrevette, hogy a polc háta csak egy furnérlap, ami mögött ott rejtőzött a fal. Elhúzták a polcot, és egy ajtóra bukkantak. Alicia előrelépett, elfordította a fogantyút, és kinyitotta az ajtót, ami egy szűk, csőforma helyiségbe nyílt. Odabent egy fém csigalépcső vezetett fölfelé. A fal mellett fémládák voltak feltornyozva. A lépcső teteje beleveszett a sötétbe, valami kiismerhetetlen magasságba Peter feje fölött. A levegő állott volt, és fojtogatóan poros. – Mikor találtál rá? – kérdezte Peter elképedve. – A múlt idényben. Egyik éjjel unatkoztam, és elkezdtem föltúrni a helyet. Gondolom, valami menekülő-útvonal lehet, amit a Kőmívesek hagytak. A lépcső egyenesen felvisz valami alacsony padlásfélébe. – Azokban mi van? – mutatott Peter a lámpással a ládák felé. – Ez a legjobb része – mosolyodott el huncutul Alicia. Együtt kivonszolták az egyik fémládát a tároló szoba padlójára. Egy méter hosszú volt, és feleolyan mély, az egyik oldalán felirat: AMERIKAI HADITENGERÉSZET. Alicia letérdelt, kioldotta a pántokat, és fölemelte a fedőt; hat fényes, fekete tárgy hevert benne habgumi ágyon. Peternek beletelt néhány másodpercébe, amíg felfogta, mit lát. – Atyaisten, Lish. Alicia odaadott neki egy fegyvert. Egy hosszú csövű karabély volt, hűvös tapintású, és enyhe kenőolajszagot árasztott. Megdöbbentően könnyűnek érezte, amikor megfogta, mintha valami olyan anyagból készült volna, ami dacol a gravitációval. Peter még a tároló helyiség halvány fényében is 201

látta a fényesre csiszolt csőszájon csillogó visszfényt. A fegyverek, amiket eddig látott, mindössze rozsdás emléktárgyak voltak, puskák és pisztolyok, amiket a hadsereg hagyott hátra. Az Őrség tartogatott még néhányat a Fegyvertárban, de amennyire Peter tudta, a lőszert már évekkel ezelőtt elhasználták. Peter még soha életében nem tartott a kezében ilyen tiszta és új dolgot, amit nem rágott meg az idő vasfoga. – Mennyi van összesen? – Tizenkét láda, mindegyikben hat puska, és valamivel több, mint ezer töltény. Meg van még hat rekesz a padláson. Peter minden idegessége elmúlt, és átvette a helyét a mohó vágy, hogy használja ezt a csodálatos, új tárgyat, amit a kezében tart, és érezze az erejét. – Mutasd meg, hogy kell megtölteni – mondta. Alicia kivette Peter kezéből a puskát, hátrahúzta a závárzatot és a töltőgépet, majd kivett a ládából egy tárat, és becsúsztatta a sátorvas elé. A tár egy kattanással a helyére került, és Alicia még kétszer ráütött a tenyerével az aljára. – Úgy célozz vele, mint egy nyílpuskával – mondta, és elfordult, hogy bemutassa. – Alapjában véve ugyanaz, csak jóval nagyobbat üt. De csak akkor nyúlj a ravaszhoz, ha tényleg lőni akarsz. Tudom, hogy szeretnéd majd, de ne tedd. Visszaadta a puskát Peternek. Egy töltött fegyver! Peter a vállához emelte, keresett a szobában valamit, ami méltó célpontnak tűnt, és végül kiválasztott egy rézdróttekercset a túlsó polcon. A késztetés, hogy tüzeljen, és hogy érezze a karjában, ahogy a fegyver visszaüt, amikor elsül, olyan erős volt, hogy szinte testi erőfeszítés kellett a gondolat el-hessegetéséhez. – Csak ne feledd, mit mondtam a ravaszról – figyelmeztette Alicia. – Húsz töltény van egy tárban. Na, most töltsd meg ezt, hogy lássam, tudod, hogyan kell. Peter kicserélte a töltött puskát egy másikra. Ahogy csak tőle tellett, próbálta felidézni a sorrendet: závárzat, töltőgép, tár. Amikor végzett, kétszer ráütött a tölténytárra, ahogy Aliciától látta. – Na, milyen? Alicia bíráló tekintettel nézte, a maga karabélyának tusát a csípőjének döntve. – Nem rossz, csak egy kicsit lassú. Ne célozz vele így lefelé, a végén még ellövöd a saját lábad. Peter erre gyorsan fölemelte a csövet. – Tudod, ez egy kicsit meglep. Azt gondoltam, te nem hiszel az ilyesmiben. – Nem is hiszek benne igazán – vont vállat Alicia. – Kontároknak való, hangos, és túl magabiztos lesz tőle az ember – azzal odaadott Peternek még egy tárat, hogy tegye az övtáskájába. – Másfelől viszont a füstösök épp eléggé hisznek bennük, ha jól csinálod – ütött ujjával a szegycsontjára. – Egyetlen lövés az érzékeny pontba. Ha három méteren belül állsz, kicsit rád fog menni a lucsok, de ne ebből indulj ki. – Szóval már használtad a fegyvereket. – Ezt mondtam volna? Peter okosabb volt annál, semhogy erősködjön. Hat láda puska, a hadsereg felszerelése. Hogyan is tudna Alicia ellenállni? – És kinek a fegyverei ezek? – Honnan tudjam? Amennyire én meg tudom állapítani, ez itt mind az Egyesült Államok haditengerészetének a tulajdona, ahogy a ládán is áll. Hagyd abba a kérdezősködést, és menjünk. Ismét beléptek az ajtón, és elkezdtek fölmászni a csigalépcsőn. Ahogy haladtak fölfelé, Peter érezte, hogy minden lépéssel nő a hőmérséklet. Tíz méter magasan volt a következő szint, ahonnan egy létra vezetett tovább a mennyezetből nyíló csapóajtóhoz. Alicia letette a lámpást, lábujjhegyre állt, és elkezdte forgatni a kereket. Mindketten erősen izzadtak, a levegő már-már túl sűrű volt a lélegzéshez. – Beragadt. Peter fölnyúlt, hogy segítsen neki. A rozsdás szerkezet nyikorogva engedett. Hármat fordított a keréken, és aztán már le lehetett hajtani a csapóajtót. Mint vízsodor, úgy áramlott be a sivatag, a

202

száraz boróka és a mesquitocserje illatától terhes, hűvös éjszakai levegő a nyíláson. A fejük fölött Peter csak feketeséget látott. – Előremegyek – mondta Alicia –, és szólok, ha jöhetsz. Peter hallotta a lány távolodó lépteinek zaját. Tovább hallgatózott, de nem hallott semmit. Valahol a tetőn voltak, de sehol egy lámpa, ami védte volna őket. Elszámolt harmincig. Utánamenjen? Aztán megjelent Alicia arca a csapóajtó nyílásában. – Hagyd ott a lámpást. Tiszta a levegő, gyere. Peter fölmászott a létrán, és a padlástérben találta magát. A falon csövek és szelepek, a fal mentén további ládák sorakoztak. Peter megállt, és várt, hogy a szeme hozzászokjon a sötéthez. Egy nyitott ajtó előtt állt. Vett egy nagy levegőt, előrelépett, és meglátta a csillagokat. Elfogta a vakrémület, mintha a semmibe lépett volna ki, magára az éjszakai égboltra. Először a tüdején érezte, benne szakadt a levegő, és lélegezni sem bírt. Térde összecsuklott, szabad kezével a levegőt markolászta, keresett valamit, amiben megkapaszkodhat, hogy érezze az őt körülvevő világ tényleges méreteit, a formákat és a súlyt. Fekete boltozat volt feje fölött az ég – és mindenütt ott ragyogtak a csillagok! – Peter, vegyél levegőt. Alicia mellette állt. Peter akkor jött rá, hogy a lány keze az ő vállán nyugszik. A sötétben Alicia hangja egyszerre tűnt távolinak és nagyon közelinek. Peter úgy tett, ahogy a lány mondta, nagyokat harapott az éjszakai levegőből, hogy teletöltse mellkasát. A szeme lassacskán hozzászokott a sötéthez, és már ki tudta venni a tető semmibe hajló szélét. Rájött, hogy a délnyugati sarokban vannak, a kivezető nyílás közelében. – Na, hogy tetszik? Peter egy hosszú, néma pillanatig csak végigjáratta tekintetét az égbolton. Minél tovább nézte, annál több csillagot vett észre, amint fényük áthatol a feketeségen. Ezekről a csillagokról beszélt az apja, ezeket a csillagokat látta a Hosszú Portyákon. – Theo tud róla? – Mármint miről? – nevetett Alicia. – Az ajtóról meg a puskákról – vont vállat gyámoltalanul Peter. – Az egészről. – Sose mutattam meg neki, ha így érted. Gondolom, Zander tud róla, mert ismeri ennek a helynek minden négyzetcentiméterét. De soha nem szólt nekem róla egy szót se. Peter a lány arcát fürkészte. A sötétben valahogy másnak tűnt: ugyanaz az Alicia, akit mindig is ismert, de egyúttal egy új ember is. Megértette, mit tett. Neki tartogatta. – Kösz. – Ne gondold, hogy most már barátok vagyunk vagy ilyesmi. Ha Arlo ébredt volna fel előbb, most ő állna itt. – Akkor is – mondta Peter. Tudta, hogy nem igaz, amit Alicia mond. Alicia a tető széléhez vezette. Észak felé néztek, a völgyre. Egy kis szellő sem fújt. A túloldalt a hegyek alakja úgy vésődött az égbe, mint a csillagok ragyogó koszorújának nyomódó sötét tömeg. Egymás mellé feküdtek, lövőhelyzetbe; hasuk a nap hevétől még meleg betonnak nyomódott. – Tessék – mondta Alicia a táskájába nyúlva. – Ez kelleni fog. Egy éjjellátó. Alicia megmutatta Peternek, hogyan kell a puska tetejére rögzíteni, és beállítani az irányzékot. Peter a keresőre helyezte a szemét, és cserjés, sziklás tájat látott; minden halványzöld fényben úszott, és egy rovátkolt fonalkereszt szelte ketté a látványt. Az éjjellátó alján látta kiírva a távolságot: 212 méter. A szám aszerint nőtt vagy csökkent, ahogy előre-hátra mozgatta a puskát. Elképesztő. – Szerinted életben vannak még? – Nem tudom – felelte Alicia egy pillanat múlva. – Valószínűleg nem. De ártani nem árt, ha várunk még – megint szünetet tartott; erről nemigen lehetett többet mondani. – Szerinted túl szigorú voltam ma Mausszal? A kérdés meglepte Petert. Amióta csak ismerte, Alicia soha nem kérdőjelezte meg utólag a döntéseit. 203

– Nem. Végül is jól alakult a dolog, és te azt tetted, amit kellett. – Kár érte. Nem mondhatod, hogy nem. – Nem az a lényeg, te magad mondtad. Maus ugyanolyan jól ismeri a szabályokat, mint bárki más. – Jobban örülnék, ha az Őrségben maradt volna, és nem lett volna Galen párja – sóhajtott föl Alicia. – Az ugróját. Mi a francot láthat Maus abban a fickóban? Peter eddig az éjjellátóba nézett, de most fölemelte tekintetét. Az égen olyan sűrűn ragyogtak a csillagok, hogy olyan volt, mintha fölnyúlhatna, és lesöpörhetné őket a kezével. Peter soha nem látott még ilyen szépet az életében. Az óceánok jutottak róla az eszébe, a nevek a könyvben, mint egy dalszöveg – Atlanti-óceán, Csendes-óceán, Indiai-óceán, Északi-Jeges-tenger –, meg az apja, aki a tengerparton állt. A Néni talán a csillagokra gondolt, amikor Istenről beszélt. Az öreg Isten, a Régmúlt Időkből. A Mennyek Istene, aki a világot figyelte. – Gondoltál már – kezdte Alicia –, hogy is mondjam, gondoltál már arra? Peter elfordult, és ránézett. A lány még mindig az éjjellátójára szorította a szemét. – Mire? Alicia zavartan fölnevetett – Peter még soha nem hallotta őt így nevetni. – Tényleg azt akarod, hogy én mondjam ki? A pártalálásra, Peter. Arra, hogy Apróságaid legyenek. Gondolt már rá, persze, hogy gondolt. Szinte mindenki talált párt húszéves korára. De az Őrségbeli szolgálat megnehezítette a dolgot – egész éjszaka fönt volt, aztán a nap nagy részét átaludta, vagy pedig kimerülten, kábultan sétálgatott. De ha őszintén szembenézett a kérdéssel, tudta, hogy nem ez az egyetlen ok. Valami egyszerűen nem látszott lehetségesnek benne; másokra vonatkozott, de rá nem. Voltak lányok az életében, és aztán voltak olyanok is, akiket már nőnek lehetett nevezni; néhány hónap alatt mindegyiknek sikerült annyira izgalomba hoznia, hogy, röviden szólva, főként ők jártak az eszében. De a végén mindig elvesztette az érdeklődését, vagy megmagyarázhatatlan módon azon kapta magát, hogy valaki más, általa alkalmasabbnak vélt kérő felé irányítja őket. – Nem nagyon. – És Sara? – Mi van vele? – kérdezett vissza védekezően. – Ugyan már, Peter – mondta Alicia, és Peter hallotta a hangjában az elkeseredést. – Tudom, hogy a párod akar lenni. Nem titok. Ő is egy Első Családból való, jó parti lenne. Mindenki így gondolja. – Mi köze van ennek bármihez is? – Csak mondom, mert nyilvánvaló. – Hát nekem nem nyilvánvaló – felelte Peter, majd szünetet tartott. Még soha nem beszéltek ilyesmiről ezelőtt. – Nézd, nagyon is kedvelem Sarát, éppen csak nem vagyok biztos benne, hogy akarok-e a párja lenni. – De azért akarsz? Úgy értem, párt találni. – Egy nap talán. Lish, miért kérdezel ilyeneket? Peter újra Alicia felé fordította az arcát. A lány az éjjellátóján át kémlelte a völgyet, lassan pásztázva a láthatárt. – Lish… – Várj. Valami mozog. Peter visszagurult lövőhelyzetbe. – Hol? Alicia gyorsan fölemelte a puskája csövét, és oda mutatott. – Két óránál. Peter az éjjellátóra nyomta a szemét: magányos alak, egyik cserjecsoporttól a másikig rohan, száz méterrel a kerítés vonalán túl. Ember. – Tornacipő lesz az – mondta Alicia. – Honnan tudod? – Túl alacsony ahhoz, hogy Zander legyen. Más meg nincs odakint. 204

– Egyedül van? – Nem tudom. Várj. Nem. Tíz fokkal jobbra. Peter odanézett az éjjellátón át: egy zöld villanás kacsázott a sivatagban, mint kő a vízen. Aztán kétszáz méterre meglátta a másodikat meg a harmadikat. Közeledtek, sőt nem is közeledtek, hanem bekerítették Tornacipőt. – Mit csinálnak ezek? Miért nem kapják el csak úgy? – Nem tudom. Aztán meghallották Caleb harsány, eszelős, rettegéssel teli hangját. – Hé! – kiáltotta. Integetett, és lélekszakadva futott a kerítés felé. – Nyissátok ki a kaput! – Az ugróját – pattant fel Alicia. – Gyerünk. Visszarohantak a padlástérbe. Alicia gyorsan felnyitotta az ajtónál álló egyik ládát, és egy vastag, rövid csövű pisztolyszerűséget húzott elő. Peternek nem volt ideje kérdezősködni. Visszafutottak a tető szélére, Alicia felfelé, a turbinák fölé célzott, és tüzelt. A világítórakéta felröppent az égbe, sistergő fénycsóvát húzva maga után. Peter ösztönösen tudta, hogy nem lenne szabad odanéznie, de nem tudta megállni; odanézett, és azonnal elvakította a rakéta fehéren izzó közepe. Amikor elérte a csúcspontot, úgy tűnt, mintha megállna, és ott maradna a térben függve. Aztán fölrobbant, és fényben fürdette a mezőt. – Nyertünk neki egy percet – mondta Alicia. – Van hátul egy létra. Átvetették a vállukon a fegyverüket; Alicia mászott le először, és úgy suhant le a létrán, mintha az csak két pózna volna, a lába nem is érte a fokokat. Miközben Peter nagy nehezen lekászálódott, Alicia kilőtt még egy rakétát, ívben az állomás fölött, a mező felé. Aztán futottak. Caleb a fémkapu túloldalán állt. A fertőzöttek szétszóródtak, és visszahúzódtak az árnyékba. – Kérlek, engedjetek be! – A rohadt életbe, nincs kulcsunk – mondta Peter. Alicia a vállához emelte a karabélyát, és a kis fémajtóra célzott, ami mögött a kapcsoló volt. Lángok csaptak föl, és szikrák zuhogtak nagy zajjal, ahogy a fémajtó leröpült a póznáról. – Caleb, át kell másznod! – De szét fogok égni! – Nem fogsz, már nincs benne áram! – mondta Alicia, majd Peterre nézett. – Szerinted sincs? – Honnan tudjam? Alicia előrelépett, és mielőtt Peter szólhatott volna, a kerítéshez nyomta a tenyerét. Nem történt semmi. – Caleb! Siess! Caleb becsúsztatta a drótok közé az ujjait, és mászni kezdett. Körülöttük ismét sötét lett, miután a második rakéta is aláhullott. Alicia előhúzott egy új rakétát az övtáskájából, megtöltötte a pisztolyt, és tüzelt. A lövedék egyre csak szállt fölfelé füstcsóvája hátán, és fényzuhatagban robbant szét fölöttük. – Nincs több – mondta Alicia Peternek. – Van körülbelül tíz másodpercünk, amíg rájönnek, hogy nincs benne áram. – Caleb most már lovagló ülésben ült a kerítés tetején. – Caleb! – kiabálta Alicia. – Mozogj már! A fiú leugrott, és az utolsó öt métert zuhanva tette meg. Bukfencezve ért földet, majd talpra szökkent. Arca könnytől fénylett, és maszatos volt a földtől meg a takonytól; mezítláb volt. Még néhány másodperc, és megint sötétben lesznek. – Fáj valamid? – kérdezte Alicia. – Tudsz futni? A fiú bólintott. Futva indultak az állomás felé. Peter előbb érezte meg, hogy jönnek a fertőzöttek, mint hogy látta volna őket. Még időben fordult meg ahhoz, hogy lássa, amint az egyik feléjük vetődik a kerítés tetejéről. A fülét súrolta egy lövéssorozat: a teremtmény megpördült a levegőben, és a földre esett, végigcsúszva a talajon. Peter megfordult, és meglátta Aliciat, karabélyával a vállán, mereven nézve a kerítést. Gyors egymásutánban kilőtt még három töltényt. – Vidd el innen a fiút! – üvöltötte Alicia.

205

Peter a létrához rohant Calebbel. Alicia tovább tüzelt a hátuk mögött, a puskalövések hangja fojtott durranásként visszhangzott az udvaron. Egyre több fertőzött jött be. Peter átvetette puskáját a vállán, és fölmászott a létrán. Amikor fölért a tetőre, megfordult, és lenézett. Alicia az állomás fala felé hátrálva lövöldözött a sötétben. Amikor elnémult a puskája, félredobta, és mászni kezdett; Peter vállhoz emelte a karabélyát, nagyjából ugyanabba az irányba célzott, és meghúzta a ravaszt. A cső kirúgott, lövései hasztalanul szálltak a sötétbe. Peter egész testében megrázkódott a fegyver féktelen erejének érzésétől. – Figyelj arra, amit csinálsz! – kiáltotta Alicia, és a létrához szorította a testét odalent. – És az isten szerelmére, célozz! – Azon vagyok! Most már hárman voltak, és jöttek elő az árnyékból a létra alja felé. Peter tett egy lépést jobbra, és erősen a vállához szorította a puskatust. „Úgy célozz vele, mint egy nyílpuskával.” Nem sok esélye volt rá, hogy eltalálja őket, de hátha el tudja őket ijeszteni. Meghúzta a ravaszt, mire a fertőzöttek félreugrottak, végiggurultak az udvaron, és visszaiszkoltak a sötétbe. Peter ezzel legföljebb néhány másodpercet nyert. – Fogd be, és mássz! – üvöltötte Peter. – Megyek is, ha nem lősz rám! Alicia fölért a létra tetejére. Peter megfogta a kezét, és erősen meghúzta, átlendítve a lányt a tető betonfelületére. Caleb a csapóajtó nyílásából integetett nekik. – Mögötted! Miközben Alicia lekúszott a csapóajtón, Peter megfordult; egy fertőzött állt a tető szélén. Peter fölemelte a puskáját, és tüzelt, de elkésett, a teremtménynek csak a hűlt helyét találta el. – Hagyd a füstösöket! – üvöltött lentről Alicia. – Gyere! Egyenest beleugrott a nyílásba, és rázuhant Calebre, aki nyögve görnyedt össze. Éles fájdalom hasított Peter bokájába, amikor földet ért; a puska nagy csattanással esett le mellé. Alicia átlépett fölöttük, és fölnyúlt, hogy felhajtsa és bezárja a csapóajtót, de valami nyomta lefelé a túloldalról. Alicia arca összerándult az erőlködéstől, lábával a létrát kereste, és próbált nekifeszülni az ajtónak. – Nem tudom bezárni! Peter és Caleb talpra ugrottak, és a létrára felállva ők is nyomták. De az a valami a túloldalon pokoli erős volt. Peter bokája nagyot reccsent, amikor a fiú leesett, de már alig érezte a fájdalmat, a sérülés elvesztette a jelentőségét. Tekintetével a karabélyát kereste a padlón, és meg is találta. Ott hevert a csigalépcső tetején. – Engedjétek el – mondta. – Eresszétek le a csapóajtót. Ez az egyetlen megoldás. – Megőrültél? – kérdezte Alicia, de aztán Peter meglátta a szemében, hogy megértette, mit akar. – Jó. Csináld. Peter leugrott, és amikor földet ért, a fájdalom újult erővel hasított a bokájába. A puskáért vetődött, megragadta, és ismét fellépett a létrára. Alicia Calebhez fordult, aki bólintott. – Kész vagy? – Egy, kettő… – Három! Elengedték a csapóajtót, Peter pedig kilökte a csőszájat a nyíláson. Nem volt idő célozni, de remélte, hogy nem is kell. És valóban nem kellett. A cső vége egyenest a fertőzött nyitott szájába szaladt, és úgy nyársalta föl, mint egy nyíl, elsiklott a csillogó fogak mellett, és nekinyomódott a kemény szájpadlásnak. Peter farkasszemet nézett a betolakodóval, és azt mondta magában: „Maradj nyugton.” Erősen megtaszította a puskát, hogy tövig benyomja, aztán főbe lőtte Zander Phillipset.

206

HUSZONEGY Egyetlen nagy különbség van a jelenlegi világ és a Régmúlt Idők világa között – gondolta Michael Fisher –, és nem a fertőzötteket értette ezalatt, hanem a villamos áramot. A fertőzöttek gondot jelentettek, persze – úgy negyvenkét és fél millió gondot, ha a Világítótorony mögött, a nagy színben lévő régi okmányok hitelesek voltak. Páka Michael a járvány végóráinak teljes történetét elolvashatta. „A kiválasztott vizsgálati összetevők országos és területi összefoglalója”, Járványügyi és Kórmegelőzési Intézet, Atlanta, Georgia; „a polgári lakosság áttelepítésének eljárási rendje a sűrűn lakott területeken, 1-6. övezet”, Amerikai Szövetségi Katasztrófavédelmi Hivatal, Washington, D.C.; „a fertőzésnek való kitettség utáni védelem hatékonysága örökletes vérzéses láz ellen nem emberi főemlősökben”, az Amerikai Hadsereg Fertőző Betegségekkel Foglalkozó Kutatóintézete, Fort Detrick, Maryland. És így tovább, ebben a hangnemben. Egy részüket megértette, más részüket nem, de lényegében mind ugyanazt mondta: tíz emberből egy. Egy embert csak megmartak, kilenc meghalt. Ha a járvány kitörésének időpontjában a népesség ötszázmillió volt (az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó népessége együttvéve, pillanatnyilag félretéve a világ többi részére vonatkozó kérdést, mert arról szinte nem lehet tudni), és még valamilyen, mondjuk egy szerény tizenöt százalékos halálozási arányt is feltételezünk a fertőzöttek körében, még mindig maradt negyvenkét és fél millió vérszomjas korcs, amelyek ideoda ugrabugrálnak a Panama-földszoros és a Bering-tenger határvidéke közt. Felfalnak mindent, aminek csak hemoglobin folyik az ereiben, és a hőképe harminchat és harmincnyolc fok közt mozog – ez az emlősvilág 99,96 százalékát jelenti, a pocoktól a grizzly medvéig. Jól van, rendben. Ez gond. De adjatok csak nekem elég áramot – gondolta Michael –, és én örökre távol tudom tartani a fertőzötteket. A Régmúlt Idők. Michael olykor megremegett a bőséges, zúgó, ember alkotta villamos áramnak már a puszta gondolatától is. A több millió kilométernyi vezeték, a több milliárd ampernyi áram. A roppant erőművek, amelyek magának a bolygónak az elraktározott energiáját változtatták át a saját léte felől örökösen bizonytalanságban lévő újabb és újabb ampernyi elektromos árammá, amely végigszáguldott a kábelen, és egyre azt kérdezte: „Igen? Igen? Igen?” No meg a gépek. A csodás, búgó, izzó fényű gépek. Nemcsak a számítógépek, a Blu-ray lejátszók, meg a mobiltelefonok – ezekből a készülékekből tucatjával volt nekik, az évek során szedték össze őket a hegyi portyákon, és most a Színben hányódtak –, hanem az egyszerű dolgok is, a közönséges, hétköznapi tárgyak, mint a hajszárítók, a mikrosütők és az izzószálas villanykörték. Mindegyik az áramra kötve, bedugva, a hálózatba kapcsolva. Michael néha úgy érezte, mintha odakint az áram még mindig arra várna, hogy ő meghúzza a kart, és újra bekapcsolja az egészet – magát az emberi civilizációt. Túl sok időt töltött egyedül a Világítótoronyban, de ez így rendjén is volt. Csak ő és Elton, ami a társas érintkezés szempontjából az idő legnagyobb részében olyan volt, mintha egyedül lett volna. Nemigen csevegtek az időjárásról, sem arról, mi lesz a kaja. És Michael tudta, hogy még jó sok kakaó van odakint. Dízelmotoros áramfejlesztők, akkorák, mint egy egész város. Hatalmas cseppfolyósító üzemek csurig gázzal, ami csak arra vár, hogy elszállítsák. Sok hektárnyi napelem bámul rezzenéstelenül a sivatagi napba. Zsebméretű atomtöltetek nukleáris szájharmonika gyanánt duruzsolnak, miközben a szabályzó rudakban lassan, az évtizedek során felhalmozódik a hő. Majd egyszer csak egy nap az egész a levegőbe röpül, és a nyomában radioaktív gőz záporozik a földre, amit valahol fönn a magasban egy rég elfeledett műhold, amit a maga parányi atomeleme lát el árammal, majd úgy fog regisztrálni, mint egy testvér 207

haláltusáját – aztán ő maga is elsötétül, és egy azonosítatlan fénycsóva kíséretében meredeken a Földre zuhan. Micsoda pazarlás. És kezdtek kifutni az időből. Rozsda, korrózió, szél, eső. Az egerek rágcsálása, a rovarok maró ürüléke, az évek mindent felfaló állkapcsa. A természet háborúja a gépekkel, a bolygó kavargó erőinek harca az emberiség művei ellen. Az energia, amit az emberek a föld alól vontak ki, kérlelhetetlenül húzódott vissza a földbe, és úgy tűnt el, mint a víz a lefolyóban. Nem kell hozzá sok idő, ha ugyan máris meg nem történt, és egyetlen magasfeszültségű villanyoszlop se marad állva a Földön. Az emberiség olyan világot épített, amelynek száz év elég ahhoz, hogy kimúljon. Egy évszázad, hogy kialudjanak az utolsó fények. A legrosszabb az volt az egészben, hogy Michael tudta, ő még itt lesz, amikor ez megtörténik. Az akkumulátorok elöregedtek, éspedig csúnyán. Michael a saját szemével látta, hogy mi történik velük, a régi, viharvert, katódsugárcsöves képernyőjén, amin zöld sávok villództak. Milyen hosszú élettartamúra is gyártották ezeket az elemeket? Harminc év vagy ötven? Már az is csoda volt, hogy majd egy évszázad után képesek voltak még bármennyi töltést tartani. A turbinák örökké foroghattak a szellőben, de akkumulátorok nélkül, amik tárolták és szabályozták az áramot, egyetlen szélcsendes éjszakát bírtak volna csak átvészelni. Az akkumulátorokat lehetetlen volt megjavítani. Nem javításra tervezték őket, hanem arra, hogy kicseréljék. Az ember ítéletnapig próbálkozhatott azzal, hogy újra cseréli az összes tömítést, letisztítja a korrodált részeket, fölújítja a vezérlő áramkört. Lényegében mindez csak hasztalan bütykölgetés volt, mert a membránok felmondták a szolgálatot. Kisültek, a polimer pályákat reménytelenül eldugaszolták a kénsavmolekulák. Ezt jelezte a képernyő azzal a mindennapos aprócska, pillanatnyi fennakadással. Ha az Egyesült Államok hadserege nem hoz vadonatúj akkumulátorokat, amik akkor kerültek ki a gyárból – „Bocs, srácok, rólatok megfeledkeztünk!” –, a világítás meg fog szűnni. Egy év, maximum kettő. És amikor ez megtörténik, neki, Páka Michaelnek kell majd kiállnia, és azt mondani: „Emberek, figyeljetek ide. Van egy nem túl jó hírem. Ma estére sötétség várható, kiterjedt sikoltozással. Jó móka volt égve tartani a lámpákat, de most meg kell halnom. Mint ahogy nektek is mind.” Theo volt az egyetlen, akinek beszélt erről. Nem Gabe Curtis, aki ugyan formailag a Világítás és Áram elöljárója volt, de lényegében leköszönt, amikor lebetegedett, és Michaelre meg Eltonra hagyta, hogy vigye a céget; nem is Sanjay, vagy az öreg Chou, vagy akárki más; még Sarának, a tulajdon nővérének sem szólt. Miért éppen Theót szemelte ki Michael arra, hogy elmondja neki? Barátok voltak. Theo a Nagytanács tagja volt. Persze mindig is hajlamos volt egy kicsit a mélabúra – ezt Michael mindenkinél jobban felismerte, mihelyt meglátta –, és amúgy sem volt könnyű azt mondani valakinek, hogy ő és mindenki, akit csak ismer, alapjában véve halott. Talán Michael, miközben arról a napról gondolkodott, amikor majd el kell magyaráznia a helyzetet, azt remélte, hogy Theo fogja elsőnek vinni a hírt helyette, vagy legalább támogatja őt valahogy. De az akkumulátorok még a többségnél tájékozottabb Theo számára is inkább a természet maradandó tartozékai voltak, semmint olyasmi, amit az ember gyártott, és a fizika törvényei szerint működik. Akárcsak a nap, az ég meg a falak, az akkumulátorok is csak úgy voltak. Fölszívták a kakaót a turbinákból, és a lámpákba folyatták. Aztán ha valami elromlik, hát majd a Világítás és Áram megcsinálja. – De te rendbe hozod, Michael – mondogatta Theo. – Ugye, ki tudod javítani ezt a hibát? Egyszer aztán Michael végső elkeseredésében fölsóhajtott, megrázta a fejét, és világosan megmondta, mi a helyzet – csupa egyszótagos szóval. – Theo, nem is hallod, amit mondok. Nem – lesz – több – fény. Annak a kis, egyszintes, favázas háznak a tornácán ültek, amelyet Michael Sarával osztott meg. Sara elment valahová aznap délután, nyájat őrizni, vagy lázat mérni az Ispotályban, vagy Walt bácsihoz, ahol ügyelt, hogy megbizonyosodjon, az öreg tényleg eszik és mosakszik – más szóval szüntelenül ide-oda őgyelegni, ahogy mindig is. Késő délután volt. A ház annak a rövid füvű rétnek a szélén állt, ahová a lovakat szokták kicsapni legelni, bár korán beköszöntöttek a nyár száraz napjai. A mezőnek olyan színe volt, mint a kenyérhéjnak; több helyen egészen a földig kiégett, és kopár foltok alakultak ki, 208

amikből porfelhő szállt föl, ha az ember átsétált rajtuk. Mindenki Fisherék otthonaként ismerte a házat. – Nem lesz több fény – ismételte Theo. – Nem – bólintott Michael. – Szóval két év, azt mondod. Michael szemügyre vette Theo arcát, és figyelte, ahogy megragad benne az információ. – Lehet, hogy kitart még tovább is, de nem hiszem. És az is lehet, hogy hamarabb elromlik. – És sehogyan sem tudod megjavítani. – Senki sem tudja. – Rendben, értem. – Theo kifújt egy nagy levegőt, mintha az imént ütötték volna arcul, majd megrázta a fejét. – Az ugróját, felfogtam. Kinek mondtad még? – Senkinek – vont vállat Michael. – Te vagy az egyetlen. Theo felállt, és a tornác szélére ment. Egy pillanatig egyikük sem szólalt meg. – El kell költöznünk – mondta Michael. – Vagy pedig találnunk kell másik áramforrást. Theo másfelé nézett, a mező irányába. – És mégis mire gondolsz, hogy csináljuk? – Én nem gondolok semmit, csak egy tényt közlök. Ha az akkumulátorok teljesítménye húsz százalék alá esik… – Tudom, tudom, akkor vége, nincs több fény – mondta Theo. – Ezt világosan elmagyaráztad. – Mit csináljunk? – Honnan a francból tudjam én azt? – nevetett föl csüggedten Theo. – Szerinted szóljunk az embereknek? – kérdezte Michael, majd szünetet tartott, és barátja arcát fürkészte. – Tudod, hogy fel tudjanak készülni. – Nem – rázta meg a fejét Theo egy pillanatnyi gondolkodás után. És kész, soha többé nem beszéltek a dologról. Mikor is volt ez? Több mint egy éve, nagyjából akkortájt, amikor Maus és Galen összeházasodtak – hosszú-hosszú ideje az övék volt az első esküvő. Furcsa érzés volt, hogy mindenki olyan vidám, miközben Michael tudja, amit tud. Az emberek meg voltak lepve, hogy Galen áll ott Mausami mellett, nem pedig Theo. Csak Michael tudta, csak ő sejthette ennek az okát. Látta, hogy nézett Theo azon a délutánon ott, a tornácon. Valami kiveszett belőle, és Michael úgy látta, olyasvalami, amit az ember nem tud visszaszerezni. Nem volt mit tenni, csak várni. Várni és figyelni. Mert hát itt volt a kutya elásva: tilos volt rádiózni. Michael nézete szerint a probléma lényege a túl sok ember volt. Annak idején a rádió vezette el a Vándorokat a Kolóniához, és ezt a Kőmívesek nem vették számításba, mivel a Kolóniát nem is ilyen hosszú időre tervezték. Úgyhogy a vírus utáni 17. esztendőben – hetvenöt évvel ezelőtt – azt a döntést hozták, hogy a rádiót azon nyomban meg kell semmisíteni, az antennát le kell szerelni a hegyről, az alkatrészeket pedig fel kell darabolni, és szétszórni a szemétdombon. Akkor talán volt értelme ennek, és Michael értette is, hogyan volt ez lehetséges. A hadsereg tudta, hol keresse őket, és oly sok élelmiszer meg üzemanyag volt még, oly sok hely a lámpák tövében, hogy jutott mindenkinek. De most már nem így volt, figyelembe véve, hogy az akkumulátorok úgy álltak, ahogy, és a lámpák hamarosan kialszanak. Sötétség, sikoltozás, halál és a többi. Nem sokkal a Theóval folytatott beszélgetés után – emlékei szerint nem lehetett több néhány napnál – Michael véletlenül rábukkant a régi munkanaplóra; bár a „véletlenül” nem a legjobb szó, amint az később kiderült. Nagy csönd volt, hajnal előtt egy órával. Michael, mint mindig, a vezérlőpult előtt ült a Világítótoronyban, figyelte a képernyőket, és a Tanító utónévkönyvét lapozgatta (ennyire sóvárgott az után, hogy valami újat olvasson; bár még csak az I-ig jutott). Ekkor valami ismeretlen okból – talán az álmatlanság vagy az unalom tette, vagy az a zavarba ejtő gondolat, hogy ha kicsit másképp fúj a szél, a szülei talán Íkábódnak nevezték volna (Páka Íkábód…) – a tekintete a katódsugárcsöves képernyő fölötti polcra esett. És ott volt: egy vékony, fekete gerincű jegyzetfüzet. Ott rejtőzött a szokásos ez meg az között, bedugva egy cséve 209

forrasztódrót és Elton egyik CD-halma közé (Billie Holiday, a Rolling Stones-tól a Sticky Fingers című album, egy bulizenét tartalmazó lemez és egy Yo Mama nevű együttes, amelyik Michael szerint úgy szólt, mintha egy csomó ember üvöltözne egymással, nem mintha bármit is értett volna a zenéhez). Michael már biztosan ezerszer ránézett a könyvre, és mégsem emlékezett, hogy látta volna; ez a különös gondolat habozásra késztette. Egy olyan könyv, amit még nem olvasott. (Már mindent olvasott.) Felállt, és levette a polcról. Amikor kinyitotta, és a gerinc megreccsent, először egy ismerős nevet pillantott meg, amit precíz, mérnöki kézírással jegyeztek be: Rex Fisher. Michael dédapja (vagy ükapja?), Rex Fisher, a Világítás és Áram főmérnöke a Kaliforniai Köztársaság Első Kolóniáján. Mi az isten? Hogy lehet, hogy ezt eddig nem vette észre? A lapok felkunkorodtak a nedvességtől és az időtől; mindössze egy másodpercbe telt, amíg agya elemezte az információkat, alkotóelemeire bontotta, és újra összeállította egységes egésszé, és végül megértette, hogy mi is ez a karcsú, tollal teleírt könyv. Számoszlopok, még a régi szokás szerint írt dátumok, majd az óra és még egy szám, amely Michael szerint az adás frekvenciája volt, aztán a jobb oldali üres mezőkben rövid megjegyzések, ritkán voltak hosszabbak pár szónál, de sokat sejtettek, és egész történetek rejtőztek mögöttük: „automata vészjelző adó”, „öt túlélő”, „katonai?” vagy „hárman úton az arizonai Prescottból”. Voltak még más helynevek is: Ogden, Utah, Kerrville, Texas. Las Cruces, Új-Mexikó. Ashland, Oregon. Több száz ilyen bejegyzés töltötte meg a lapokat, aztán egyszerűen abbamaradtak. Az utolsó csak ennyi volt: „Minden adás megszűnik a Nagytanács rendeletére.” Halvány fény szűrődött be az ablakon, mire Michael a könyvecske végére ért. Amikor megkondult a Reggeli Harangszó – három csengetés egymás után, amit egy ugyanilyen hosszú szünet követ, majd még három csengetés arra az esetre, ha az ember nem fogta fel elsőre az üzenetet (reggel van; még élsz) –, eloltotta a lámpást, és fölállt a székéből. Átment a rendetlenségtől labirintusszerű, szűk szobán; a földön nyitott műanyag dobozok voltak, bennük alkatrészek, szerszámok hevertek nagy összevisszaságban, és piszkos edények álltak billegő halmokban (hogy Elton miért nem tudott a barakkokban enni, azt Michael sosem értette; az az ember egész egyszerűen visszataszító volt). A kapcsolóhoz lépett, és áramtalanította a lámpákat. Kimerült, elégedett érzés töltötte el dolga végeztével, mint mindig, amikor megszólalt a Reggeli Harangszó: egy újabb éjszakát tudhatott maga mögött, és minden lélek épen és egészségesen néz a nap elébe. Nézzük, vajon Alicia és a tőrei képesek-e erre. (És vajon nem úgy volt, hogy amikor Michael fölemelte a fejét, és meglátta a munkanaplót, Alicia jelent meg a gondolataiban, és az ő képe vonta el a figyelmét? Mint ahogy néha – vagy inkább gyakorta – megtörtént? És nem is pusztán Alicia, hanem az a konkrét kép, amikor a napfény átragyog a haján, miközben kilép a Fegyvertárból azon az estén, Michael pedig észrevétlen halad az ösvényen Alicia irányába? Egy igencsak szembeötlő kép, ha Michael jobban meggondolta? És mindez annak dacára, hogy tulajdonképpen Alicia Donadio volt a legeslegidegesítőbb nő a világon, nem mintha olyan hatalmas lett volna a versenyzők tábora.) Michael visszatért a vezérlőpulthoz, és végigment a lépéseken, átállította az elemeket töltésre, bekapcsolta a ventilátorokat, és kinyitotta a szellőzőnyílásokat. A mérőműszerek mutatói, amik huszonnyolc százalékon álltak mindenütt, villódzni és emelkedni kezdtek. Michael megfordult, és Eltonra pillantott, akiről, úgy látszott, hogy szunyókál a székében, bár ezt néha nehéz volt megállapítani. Akár ébren volt, akár aludt, Elton szeme mindig ugyanolyan maradt: két vékony, sárga, kocsonyás csík, amik a szemhéjak hasítékán kukucskáltak kifelé; örökösen nedvedző szemét soha nem tudta lehunyni. Halvány kezét összekulcsolta a pocakja ívén, elmaradhatatlan fülhallgatója, amin egész éjjel zenét hallgatott, most is rásimult korpás fejére. Beatles. Boyz-B-Ware. Art Lundgren és csak nőkből álló polka zenekara (ez volt az egyetlen, ami valamennyire tetszett Michaelnak). – Elton? – szólt Michael, de választ nem kapott. Michael kicsit fölemelte a hangját. – Elton? – Az ugróját, Michael – riadt föl az öreg (Elton legalább ötven volt). – Hány óra? – Nyugi. Reggel van. Estig pihenhetünk. – Akkor meg minek keltesz fel? – tornászta föl magát Elton a székében, amitől nyikorogni kezdtek a bútorpántok, és leengedte a fülhallgatót tokája alá. – Épp most kezdett jó lenni. A CD-k mellett Elton fő időtöltését a minden éjjel ismétlődő, képzelt szerelmi kalandozások képezték – az álmok már kellőképp hosszú ideje halott nőkről szóltak, amikről aztán gyötrelmes 210

részletességgel számolt be Michaelnak, és azt állította, hogy ezek valójában emlékek, és ifjú korában megestek vele. Michael úgy gondolta, az egész csak duma, hiszen Elton szinte soha nem tette ki a lábát a Világítótoronyból, és ha Michael ránézett korpás hajára, gubancos szakállára meg a valószínűleg két nappal korábbi étkezés maradványaitól sárga fogaira, nem értette, hogyan lehetett volna történeteiből bármi is igaz. – Elmeséljem? – vonta fel egy pillanatra a szemöldökét sokatmondóan az öreg. – Az a szénakazlas álom volt. Tudom, hogy azt szereted. – Most ne, Elton. Találtam valamit. Egy könyvet. – Azért ébresztettél fel, mert találtál egy könyvet? Michael gyorsan végiggurult a székével a vezérlőpult előtt, és az öreg ölébe tette a munkanaplót. Elton világtalan szemét az égnek fordítva megtapogatta a borítót, aztán az orrához emelte és megszaglászta. – Hát szerintem ez minden bizonnyal a dédapád munkanaplója. Már évek óta hányódik itt – azzal visszaadta Michaelnak. – Nem is emlékszem, hogy én magam olvastam-e. Találtál benne valami érdekeset? – Elton, te mit tudsz erről? – Nem is tudom. De a dolgok gyakran pont akkor bukkannak fel, amikor az embernek szüksége lesz rájuk – felelte Elton. Michael ekkor jött rá, miért nem látta a könyvet korábban. Mert nem volt ott. – Te tetted a polcra, ugye? – Na már most, Michael, tilos rádiózni. Ezt te is tudod. – Beszéltél Theóval, Elton? – Milyen Theóval? Michael kezdett ingerült lenni. Miért nem tud az öreg egyszerűen felelni, ha kérdezik? – Elton… – Jól van, na – szakította félbe őt az öreg fölemelt kézzel –, ne toporogj, mint a szaró galamb. Nem beszéltem Theóval, de gondolom, te igen. Nem beszéltem senkivel rajtad kívül – mondta, majd szünetet tartott. – Tudod, Michael, sokkal jobban hasonlítasz az apádra, mint gondolnád. Ő se tudott valami jól hazudni. Michaelt ez nem is lepte meg, sőt valamennyire még örült is. Visszasüppedt a székébe. – Szóval mennyire vannak lemerülve az akkumulátorok? – kérdezte Elton. – Eléggé – vont vállat Michael, és közben valamilyen oknál fogva a kezét bámulta. – Az ötös a legrosszabb, a kettes és a hármas kicsit jobbak a többinél. Az egyesben és a négyesben ingadozik a töltés. Ma reggel huszonnyolc százalékon volt mindegyik, és az Első Harangszóig sem mennek soha ötvenöt fölé. – Szóval az elkövetkező félévben már lesz, hogy kihagynak – bólintott Elton –, aztán két és fél éven belül teljesen tönkremennek. Többé-kevésbé, ahogy az apád becsülte. – Az apám tudta? – Az öreged úgy ismerte ezeket az akkukat, mint a tenyerét, Michael. Ő már jó ideje előre látta, hogy ez lesz. Lám-lám. Az apja tudta, és valószínűleg az anyja is. Ismerős rémület támadt benne. Nem akart erre gondolni, egyszerűen nem. – Michael? Nagy levegőt vett, és próbált megnyugodni. Újabb titok, amit őriznie kell. De most is azt fogja tenni, amit mindig, jó mélyre süllyeszti magában az információt. – Szóval – kérdezte Michael – pontosan hogyan is kell rádiót gyártani? Elton kifejtette, hogy nem a rádióval van a gond, hanem a heggyel. A jelet eredetileg a hegy tetején álló antenna sugározta, és egy öt kilométer hosszú, szigetelt kábel futott végig az elektromos fővezeték mentén, ami összekötötte az antennát a Világítótoronyban lévő átalakítóval. Mindezt az Egyetlen Törvény értelmében leszerelték, és megsemmisítették. Antenna nélkül pedig nem volt

211

remény: az adást leárnyékolták a keleten magasodó hegyek, és az esetlegesen beérkező jeleket pedig elnyomná az akkumulátorok elektromágneses interferenciája. Így két választásuk maradt. Vagy elmennek a Nagytanácshoz, és engedélyt kérnek egy antenna felhúzására a hegy tetején; vagy hallgatnak, és megpróbálják valahogy fölerősíteni a jelet. Végül külsődleges okok döntöttek. Michael nem kérhetett volna engedélyt anélkül, hogy el ne magyarázza, miért kéri, így viszont szólnia kellett volna a Nagytanácsnak az akkumulátorokról; ez pedig szóba sem jöhetett, mert akkor mindenki megtudja, és onnantól fogva a többi már nem is számít. A helyet ugyanis nemcsak a Michael gondjaira bízott akkumulátorok tartották egyben, hanem a reménykedés is. Egyszerűen nem lehetett azt mondani az embereknek, hogy nincs esély. Mindössze annyit lehetett tenni, hogy keresnek odakint még élő embereket, akiknek van rádiójuk, tehát áramuk és így világításuk, és Michael csak azután szól másoknak. Ha pedig nem talál semmit, ha a világ valóban kiürült, akkor úgyis jönni fog, aminek jönnie kell, és jobb is úgy, ha nem tudja senki. Michael már aznap reggel munkához látott. A színben, egy kupacban, a régi katódsugárcsöves képernyők, központi vezérlőegységek, plazmatévék, mobiltelefonokkal meg Blu-ray lejátszókkal teli rekeszek közt volt egy régi sztereó rádió (csak közép- és rövidhullámot tudott fogni, de ezt Michael ki tudta terjeszteni) és egy oszcilloszkóp. Antennául a kéményben elvezetett rézdrót szolgált. Michael álcázásképpen átszerelte a rádió belsejét egy sima számítógépházba – csak Gabe vette volna észre, hogy egy fölös központi vezérlőegység csücsül a pulton, de az alapján, amit Sara mesélt neki, nem tűnt valószínűnek, hogy a szegény fickó visszajön –, és a hangbemeneti aljzat segítségével a vezérlőpulthoz csatlakoztatta a rádiót. Az akkumulátorokat vezérlő rendszerben volt egy egyszerű médialejátszó, és egy kis munkával Michael be tudta úgy állítani a hangkeverőt, hogy kiszűrje az akkumulátorok zaját. Sugározni nem tudnak majd; nem volt átalakítója, és még ki kell találnia, hogyan tud gyártani egyet a semmiből. De egyelőre kiszűrhetik a nyugatról érkező, tűrhető jeleket, csak egy kis türelem kell hozzá. Nem találtak semmit. Persze sok mindent lehetett hallani odakintről. Meglepően sok jelet észleltek, az ultrarövid hullámtól kezdve a mikrohullámig. Egy-egy mobiltelefon-átjátszótorony, amit egy működő napelem látott el árammal. A földhőerőművek még mindig nyomták a kakaót a hálózatba. Sőt volt pár műhold is, amelyek még mindig keringtek, kötelességtudóan sugározták kozmikus köszöntésüket, és valószínűleg azon tűnődtek, hogy hová lett mindenki a Föld bolygóról. Az elektronikus zajok nagy, rejtett világában egyetlen teremtett lélek sem volt. Elton nap mint nap ott ült a rádió mellett a fejhallgatót a fülére szorítva, világtalan szemét az égre emelve. Michael elkülönített egy jelet, megtisztította a zajtól, és átküldte az erősítőn, ami megszűrte másodszor is, majd onnan ment a fejhallgatóba. Elton egy pillanatig megfeszítetten figyelt, aztán bólintott, vagy esetleg még várt egy pillanatot, és elgondolkozva megdörzsölte morzsás szakállát, majd ilyeneket jelentett be szelíd hangján: „Gyenge és rendszertelen, talán egy régi vészjelző adó.” „Egy földi jeladó, talán akna.” Vagy határozottan megrázta a fejét, és azt mondta: „Itt nincs semmi. Gyerünk tovább.” Így ültek napokon át, éjjel-nappal, Michael a katódsugárcsöves képernyőnél, Elton meg a fejére szorított fülhallgatóval. Gondolatai szemmel láthatólag a szinte kiveszett emberi faj maradék rádióhullámai közt sodródtak. Valahányszor találtak egyet, Michael följegyezte a munkanaplóba, megjelölve az időt, a frekvenciát és minden egyebet. Aztán kezdték újra. Elton vakon született, úgyhogy Michael nem igazán sajnálta őt, legalábbis nem ezért. Elton vaksága csak egy része volt a személyiségének. A sugárzás tehetett róla; Elton szülei Vándorok voltak, a második hullámmal érkeztek ötven-egynéhány évvel ezelőtt, amikor a Kaliforniai-félsziget telepeit lerohanták. A túlélők egyenest átvágtak az egykori San Diego sugárfertőzött romjain, és mire megérkeztek, huszonnyolc lélek, azok, akik még állni tudtak, hordozták a többieket. Elton anyja terhes volt, és hagymázas a láztól; megszült, és röviddel utána meg is halt. Elton apja akárki lehetett. Még a nevüket sem sikerült kideríteni. És Elton legtöbbször jól elboldogult. Egy nádpálcával közlekedett, ha elhagyta a Világítótornyot, amit egyébként nem tett túl gyakran, és úgy tűnt, megelégszik azzal, hogy napjait a vezérlőpult előtt 212

tölti, és úgy teszi hasznossá magát, ahogy tőle telik. Michaeltól eltekintve mindenki másnál többet tudott az akkumulátorokról – csodába illő bravúr, figyelembe véve, hogy ténylegesen soha nem látta őket. De Elton szerint ez még előnyére is vált, mivel őt nem csapta be a puszta látszat. – Az akkuk, Michael, olyanok, mint a nők – szerette mondogatni. – Meg kell tanulni figyelni rájuk. Most, a nyár ötvennegyedik napjának estéjén, röviddel az Első Esti Harangszó előtt – négy éjszaka telt el azóta, hogy Arlo Wilson, az Őrség tagja megölt egy fertőzöttet a hálóknál –, Michael behívta a képernyőre a hat akkumulátor teljesítményét jelző sávokat. A kettes és a hármas ötvennégy százalékon volt, az ötös és a négyes egy lehelettel ötven alatt, az egyes és a hatos pedig kerek ötvenen; a hőmérséklet mindegyiknél még a zöld részen belül volt, harmincegy fok. A hegyen egyenletesen tizenhárom kilométer per órával fújt a szél, néha egy-egy húsz kilométer per órás széllökéssel. Michael végigszaladt a teendőkön, feltöltötte a kondenzátorokat, ellenőrizte az összes relét. Mit is mondott Alicia? „Az ember megnyom egy gombot, a lámpák kigyulladnak.” Hát ilyen keveset értettek a dologból az emberek. – Még egyszer ellenőrizned kéne a második elemet – szólalt meg Elton. A székében ült, és éppen juhtúrót kanalazott egy pohárból. – Semmi baj nincs a második elemmel. – Nézd csak meg. Higgy nekem. Michael sóhajtott, és újra behívta a képernyőre az akkumulátorok teljesítményét jelző sávokat. A kettes töltése tényleg esett: ötvenhárom, ötvenkét százalék; a hőmérséklete meg egyre nőtt. Szívesen megkérdezte volna Eltont, honnan tudta, de mindig ugyanazt a választ kapta: egy talányos fejbiccentés, mintha azt mondaná: „Meghallottam, Michael.” – Kapcsold ki a relét – tanácsolta Elton. – Csináld újra, hátha visszaáll. Már csak pillanatok voltak a Második Esti Harangszóig. Ha muszáj, a másik öt elemmel is lehet működtetni a lámpákat, és közben kideríthetik, mi a gond. Michael kikapcsolta a relét, várt egy pillanatot, hogy kieressze az esetleg a vezetékbe szorult gázt, majd visszakapcsolta. A műszer beállt kerek ötvenötre. – Csak valami légköri kisülés lehetett – mondta Elton, miközben megszólalt a Második Harangszó. – De az a relé kicsit kiszámíthatatlan – intett a kanalával. – Ki kéne cserélnünk. Ekkor kinyílt a Világítótorony ajtaja. Elton fölemelte a fejét. – Te vagy az, Sara? Belépett Michael nővére, még mindig lovaglóruhában, tetőtől talpig porosan. – Jó estét, Elton. – Nahát, mit nem érzek rajtad? – kérdezte Elton, és fülig ért a szája. – Csak nem hegyi orgona? – Birkaszagom van, Elton – lökött arrébb Sara egy izzadságtól nedves tincset az egyik füle mögül. – De azért kösz – mondta, majd Michael-hoz fordult. – Hazajössz ma estére? Arra gondoltam, főznék valamit. Michael úgy vélte, valószínűleg ott kéne maradnia így, hogy az egyik elem rosszalkodik. Meg aztán éjszaka lehetett legjobban rádiózni. De nem evett semmit egész nap, és a meleg étel gondolatára a gyomra üresen kordult meg. – Nem baj, Elton? – Tudom, hol keresselek, ha szükség van rád – vont vállat az öreg. – Menj csak, ha akarsz. – Hozzak neked is valamit? – ajánlotta Sara, miközben Michael felállt a székből. – Van bőven. – Kösz, ma este nem – mondta Elton szokás szerint, és megrázta a fejét. – Fölvette a fülhallgatót a pultról, és a magasba tartotta. – Itt van nekem társaságnak az egész világ. Kiléptek a fénybe. Miután oly sok órát ücsörgött a homályos házikóban, Michael kénytelen volt megállni a lépcsőn, és hunyorogni, hogy hozzászokjon a ragyogáshoz. A karámok felé indultak az ösvényen, és elhaladtak a tároló színek mellett; a levegő trágyaszagtól volt terhes. Michael hallotta a nyáj bégetését, és, amikor továbbsétáltak, a lovak nyihogását az istállókból. Amikor rátértek a mezőt szegélyező, a déli fal alatt vezető keskeny ösvényre, Michael látta, hogy az őrszemek föl-alá járkálnak a gyilokjárón, alakjuk árnyékot vet a reflektorok fényében. Michael észrevette, hogy Sara 213

is a Falat figyeli; révetegen és szórakozottan meredt a semmibe, szemében csillogott a tükröződő fény. – Ne aggódj – mondta Michael. – Minden rendben lesz vele. A nővére nem válaszolt; Michael azon tűnődött, vajon hallotta-e egyáltalán. A házig már nem is szóltak többet. Miközben Michael meggyújtotta a gyertyákat, Sara elmosogatott a konyhai csapnál, majd kiment a hátsó verandára, és egy pillanat múlva visszatért, egy méretes szamárnyulat lóbálva a fülénél. – Az ugróját – mondta Michael –, ezt meg hol ejtetted el? Sara rosszkedve felengedett, arcára büszke mosoly ült ki. Michael látta a nyúl torkán a sebet, ahol Sara nyila felnyársalta. – A Felső Mezőn, nem sokkal a vermek fölött. Arra lovagoltam, és ott ült a szabadban. Mikor is evett utoljára Michael nyulat? Mikor látott akárki is nyulat utoljára? A vadvilág nagy része már rég kipusztult, kivéve a mókusokat, amik a jelek szerint még annál is gyorsabban szaporodtak, hogy a fertőzöttek leöldöshették volna őket, meg a kisebb madarakat, verebeket és ökörszemeket, amik vagy nem kellettek nekik, vagy nem tudták őket elkapni. – Megnyúzod? – kérdezte Sara. – Azt se tudom, emlékszem-e, hogyan kell – vallotta be Michael. Sara bosszús arcot vágott, aztán előhúzta a tőrt az övéből. – Jó, akkor tedd hasznossá magad, és rakd meg a tüzet. A nyúlból pörköltöt csináltak, hozzá répát és krumplit ettek, amit a pincében, egy ládában tároltak, a levét pedig kukoricaliszttel sűrítették be. Sara azt állította, emlékszik az apjuk receptjére, de Michael látta, hogy csak találgat. Ez azonban mindegy is volt; hamarosan főtt a hús a konyhai tűzhelyen, és ínycsiklandozó illat gőzölgött, olyan melegséggel és meghittséggel töltve meg az egész házat, amilyet Michael már hosszú ideje nem érzett. Sara kivitte a lenyúzott bőrt az udvarra, hogy leszedje róla a maradék húst, Michael meg közben a tűzhelyre ügyelt, és várta vissza a nővérét. Mire Sara kezét egy rongyba törölgetve visszajött, Michael már megterített. – Tudod, tudom, hogy nem fogsz hallgatni rám, de neked és Eltonnak vigyáznotok kéne. Sara mindent tudott a rádióról; ki-be járkált a Világítótoronyba, úgyhogy ezt nem is lehetett volna elkerülni. De Michael a többit eltitkolta előle. – Ez csak egy vevő, Sara. Sugározni nem is tudunk. – Különben is, mit hallotok egyáltalán odakintről? Michael az asztalnál ült, és válasz gyanánt vállat vont, remélve, hogy rövid úton véget tud vetni a beszélgetésnek. Mit is mondhatott volna? A hadsereg után kutat, de a hadsereg halott, sőt mindenki halott, és a lámpák ki fognak aludni. – Javarészt csak zajt. Sara csípőre tett kézzel állt, háttal a mosogatónak, és figyelmesen nézte őt, várva, hogy Michael mond még valamit, de amikor nem szólt egy szót se, Sara sóhajtott, és megrázta a fejét. – Hát csak rajta ne kapjanak. Szótlanul ettek a konyhaasztalnál. A hús kicsit rágós volt, de nagyon jóízű, úgyhogy Michael alig bírta visszafogni magát, hogy ne nyögdécseljen. Általában csak reggel feküdt le, de most ott, az asztalnál el tudott volna heverni, fejét összekulcsolt karjaira fektetve, és menten el tudott volna aludni. Volt valami meghittség – és nemcsak meghittség, hanem egy kis szomorúság is – abban, hogy nyúlpörköltöt ettek az asztalnál, csak ők ketten. Michael fölnézett, és látta, hogy Sara visszapillant rá. – Tudom – mondta a nővére. – Nekem is hiányoznak. Michael akkor úgy érezte, el akar neki mondani mindent az akkumulátorokról, a munkanaplóról, meg azt, hogy mit tudott az apjuk. Csak hogy legyen még valaki, aki birtokában van ennek a tudásnak. De tudta, hogy ez önző kívánság, és valójában nem engedheti meg magának. Sara hátratolta a széket, felállt, és a csaphoz vitte az edényeket. Amikor végzett a mosogatással, a maradék pörköltöt egy agyagedénybe töltötte, azt pedig befedte egy darab sűrű szövettel, hogy melegen tartsa. – Azt Waltnak viszed? – kérdezte Michael. 214

Walter volt az apjuk bátyja. Raktárnokként ő intézte az osztozkodást, és tagja volt a Szakmák Tanácsának meg – lévén a legidősebb élő Fisher – a Nagytanácsnak is; ez a három tisztség, mint három pillér, a Kolónia egyik legbefolyásosabb polgárává tette őt, aki mindjárt Soo Ramirez és Sanjay Patal után következett. De özvegyember volt, egyedül élt – Jean, a felesége, meghalt a Fekete Éjszakán –, úgyhogy gyakran elfelejtett enni, viszont túlságosan is szerette az opálost. Amikor nem a Raktárban volt, többnyire a háza mögötti sufniban tartott szeszfőzővel babrált, vagy pedig bent feküdt a házban, teljesen kiütve. – Nem hiszem, hogy most szembe tudnék nézni Walttal – rázta meg a fejét Sara. – Eltonnak viszem. Michael a nővére arcát nézte. Tudta, hogy megint Peterre gondol. – Pihenned kéne valamicskét. Biztos vagyok benne, hogy rendben vannak. – Késnek. – Csak egy napot. Semmi extra. A nővére nem szólt semmit. Szörnyű, gondolta Michael, mit képes művelni a szerelem az emberrel. Nem értette, mi értelme van. – Nézd, Lish is velük van. Biztos vagyok benne, hogy semmi bajuk. – Éppen Lish miatt aggódom – fordította el a tekintetét savanyú arccal Sara. Sara először a Szentélyhez ment, ahogy gyakran, ha elkerülte az álom. Volt valami az ágyukban jól betakarózva fekvő gyerekekben, bár nem tudta, hogy ettől vajon jobban vagy rosszabbul érzi-e magát. De legalább érzett valamit a tompán sajgó aggodalmon kívül. Szerette felidézni az időt, amit Apróságként ott töltött, amikor a világ biztonságos, sőt boldog helynek tűnt, és csak azon kellett nyugtalankodnia, hogy mikor látogatják meg a szülei, vagy hogy aznap jókedve van-e a Tanítónak, vagy sem, és hogy ki kivel barátkozott. Többnyire nem tűnt furának, hogy ő meg az öccse a Szentélyben élnek, és a szüleik valahol máshol – nem tudta, hogy másképp is lehet élni –, és este, amikor az anyja, vagy az apja, vagy mindketten eljöttek jó éjszakát kívánni neki és Michaelnak, soha nem jutott eszébe, hogy megkérdezze tőlük, hová mennek, amikor vége a látogatásnak. Amikor a Tanító bejelentette, hogy lejárt az idő, mondták, hogy menniük kell, és ez az egy szó testesítette meg az egész helyzetet Sara meg valószínűleg Michael gondolataiban is: a szülők jöttek, maradtak egy picit, aztán menniük kellett. A szüleiről őrzött szép emlékek közül sok innen eredt, amikor lefekvés után rövid időre meglátogatták őket, mesét olvastak nekik, vagy csak jól betakargatták őket a kiságyukban. Aztán egy este Sara egészen véletlenül elrontotta az egészet. – Te hol alszol? Ha te nem itt alszol velünk, akkor hová mész? – kérdezte meg az édesanyját, amikor az indulni készült, és ekkor úgy tűnt, mintha valami aláhullna az édesanyja tekintete mögött, mintha hirtelen leeresztették volna a redőnyt az ablakon. – Ó – mondta az édesanyja mosolyt erőltetve arcára, amin Sara látta, hogy nem valódi –, én nemigen szoktam aludni. Az alvás az neked való, kicsi Sara, meg az öcsédnek, Michaelnak. És Sara úgy hitte, akkor látta meg először a szörnyű igazságot: édesanyja arckifejezésében, amikor kimondta ezeket a szavakat. Igaznak bizonyult, amit másoktól is hallott: az ember meggyűlölte a Tanítót, amiért ő mondta meg. Hogy szerette Sara a Tanítót egészen addig a napig! Épp annyira, amennyire a saját szüleit, sőt talán még jobban is. A nyolcadik születésnapja: tudta, hogy valami történni fog, valami csodálatos, és hogy a gyerekek, akik nyolcévesek lettek, valami különleges helyre mennek, de semmi konkrétabbat. Azok, akik visszajöttek – meglátogatni egy kisebb testvért, vagy mert nekik is lettek Apróságaik –, idősebbek voltak; olyan sok idő telt el, hogy egészen más emberek lettek, és hogy hol és mit csináltak, azt nem lehetett tudni. Pontosan azért volt olyan különleges az az új hely, amely a Szentély falain túl, odakint várta, mert titkos volt. A születésnapja közeledtével egyre nőtt benne a várakozás. Olyan lelkes volt, olyan izgatott, hogy egyszer sem jutott eszébe, mi lesz Michaellal nélküle. Majd eljön az ő napja is. A Tanító mindig figyelmeztette őket, hogy erről soha ne beszélgessenek, de ha nem volt a közelben, az Aprónép persze beszélt róla. A vécében és az ebédlőben, meg éjszaka a Nagyteremben, suttogva a kiságyaikban, és mindig a ballagásról folyt a 215

szó, meg arról, hogy ki következik. Milyen a világ a Szentélyen kívül? Várkastélyokban élnek az emberek, mint a könyvekben? Milyen állatokkal fognak találkozni, és azok tudnak-e beszélni? (Az egerek, amiket a Tanító egy ketrecben tartott az osztályteremben, egytől egyig csüggesztően hallgatagok voltak.) Milyen csodálatos ételeket lehet majd ott enni, és milyen csodálatos játékokkal lehet majd játszani? Sara boldog izgatottsággal várta a nagyszerű napot, amikor kilép majd a világba. A születésnapja reggelén úgy ébredt, mintha a boldogság felhőjén lebegne. De estig valahogy vissza kell fognia ezt az örömöt; a Tanító csak akkor fogja elvinni őt arra a különleges helyre, amikor az Aprónép már alszik. Bár senki sem mondta, ő már a reggeli és a közös foglalkozás alatt is látta, hogy mindenki örül, kivéve Michaelt, aki semmit sem tett, hogy leplezze irigységét; morcosan meredt rá, és szólni se akart hozzá. Ez jellemző volt Michaelra. De hiába az öccse mogorvasága, Sara nem akarta hagyni, hogy Michael elrontsa neki ezt a különleges napot. A Tanító nem sokkal vacsora után összehívott mindenkit, hogy elbúcsúzzanak, és Sara csak ekkor tűnődött el azon, hogy Michael hátha tud valamit, amit ő nem. – Michael, mi a baj? – kérdezte a Tanító. – Hát nem tudsz elbúcsúzni a nővéredtől, nem tudsz örülni? – Nem az van, amire gondolsz, Sara – nézett rá Michael, majd gyorsan megölelte, és kiszaladt a szobából, mielőtt Sara egy szót is szólhatott volna. Hát ez furcsa, gondolta akkor Sara, és még mindig így gondolta, annyi év múltán is. Honnan tudta Michael? Sokkal később, amikor megint ketten voltak, felidézte ezt a jelenetet, és megkérdezte Michaelt, hogy honnan tudta, de Michael csak a fejét rázta. Egyszerűen tudta, és kész: nem a részleteket, hanem azt, hogy miféle dologról van szó. Abból, ahogy a szülei beszéltek hozzájuk, amikor este betakargatták őket. Lehetett látni a szemükben. De akkor, a ballagása délutánján, amikor Michael elrohant, a Tanító pedig megfogta Sara kezét, nem sokat tűnődött. Egyszerűen annak tudta be a dolgot, hogy Michael már csak ilyen. A búcsúszavak, az utolsó ölelések, az érzés, hogy jön a pillanat; ott volt Peter, Maus Patal, Ben Chou, Galen Strauss meg Wendy Ramirez, és a többiek is mind; megérintették őt, és a nevét szólongatták. – Ne felejts el minket – mondogatták mind. Sara fogta a táskát, amiben a holmija volt, a ruhája, a papucsa és a kis rongybaba, ami kiskora óta az övé volt – egy játékot el lehetett vinni –, a Tanító pedig kézen fogta, és kivezette a Nagyteremből. Áthaladtak a kis, ablakokkal körülvett udvaron, ahol a gyerekek játszottak, amikor magasan állt az égen a nap – ott hintáztak, libikókáztak meg mászókáztak a régi gumiabroncsok halmain –, aztán bementek egy ajtón egy szobába, amit Sara még soha nem látott azelőtt. Olyan volt, mint egy osztályterem, csak nem volt benne semmi: a falakon nem voltak képek, és a polcok üresen álltak. A Tanító bezárta maguk mögött az ajtót. Különös, idő előtti szünet; Sara valami többre számított. Megkérdezte a Tanítót, hogy hová fog menni, hosszú lesz-e az út, jön-e érte valaki, és milyen sokáig kell várnia ott, a szobában? De a Tanító mintha nem is hallotta volna ezeket a kérdéseket; leguggolt Sara elé, és nagy, lágy arcát közel tolta az övéhez. – Kicsi Sara, mit gondolsz, mi van odakint, ezen az épületen kívül, túl azokon a szobákon, ahol laksz? És mit gondolsz azokról az emberekről, akiket néha látsz, azokról, akik jönnek-mennek este, akik vigyáznak rád? – kérdezte a Tanító mosolyogva, de Sara valami ijesztőt vélt felfedezni ebben a mosolyban. Nem akart válaszolni, de a Tanító várakozva tekintett rá. Sara visszagondolt édesanyja szemére azon az éjszakán, amikor megkérdezte tőle, hogy hol alszik. – Egy várkastély? – kérdezte, mert idegességében hirtelen csak ez jutott az eszébe. – Várkastély, vizesárokkal? – Egy várkastély, értem. És még mi, kicsi Sara? – kérdezte, és a mosoly hirtelen eltűnt az arcáról. – Nem tudom. – Nos – mondta a Tanító, és megköszörülte a torkát –, nem várkastély. És ekkor mondta el neki a Tanító. Sara először nem hitt neki. Illetve nem is egészen így volt: úgy érezte, mintha kettéhasadt volna a tudata, és az egyik fele, amelyik nem tudta, amelyik azt hitte, hogy ő még mindig Apróság, aki ül 216

a foglalkozásokon, játszik az udvaron, és várja, hogy a szülei este betakargassák, búcsúzik attól a felétől, amelyik valahogy mindig is tudta. Mintha saját magától búcsúzna. Szédült, és hányingere lett, aztán sírva fakadt, a Tanító pedig újra kézen fogta, és egy folyosón át kivezette a Szentélyből, ahol már várták a szülei, hogy hazavigyék – abba a házba, ahol Sara és Michael még most is laktak, és amiről addig a napig azt se tudta, hogy létezik egyáltalán. – Nem igaz – mondogatta a könnyein át. Az édesanyja, aki szintén sírt, fölvette, és magához ölelte. – De igaz, kicsikém. Bocsáss meg. Ez az emlék játszódott le mindig újra a gondolataiban, valahányszor a Szentély felé közeledett, ami most annyival kisebbnek tűnt neki, mint akkor régen, annyival hétköznapibbnak. Egy régi, téglából emelt iskolaépület, az ajtó fölött kőbe vésve a neve: F. D. Roosevelt Általános Iskola. Az ösvényről látta, hogy egy alak áll a főlépcső tetején, az Őrség egy tagja, Hollis Wilson. – Szervusz, Sara. – Jó estét, Hollis. Hollis egy nyílpuskát egyensúlyozott a csípőjén. Sara nem kedvelte ezeket a fegyvereket: nagy volt ugyan a tűzerejük, de túl lassan lehetett csak újratölteni őket, azonkívül nehezek is voltak. Mindenki azt mondta, hogy szinte lehetetlen volt megkülönböztetni Hollist a fivérétől, amíg le nem vágta a szakállát, de Sara nem értette, miért; a Wilson fivérek három évvel jártak Sara fölött, és ő már kiskorukban is mindig tudta, melyik melyik. Az apró részletek árulták el neki, amiket az ember első pillantásra esetleg nem vesz észre, de neki szembeötlők voltak, mint például az, hogy Hollis kissé magasabbra nőtt, a tekintete pedig valamivel komolyabb volt. Amikor Sara fölment a lépcsőn, Hollis a lány kezében lévő edény felé bólintott, és szája széles vigyorra húzódott. – Mit hoztál nekem? – Nyúlpörköltöt. De attól tartok, nem neked. – Azt a szentségit – mondta Hollis elképedve. – Hol kaptad el? – A Felső Mezőn. Hollis a fejét rázva füttyentett egyet. Sara kiolvasta az arcvonásaiból, hogy éhes. – El se tudom mondani, mennyire vágyom egy jó nyúlpörköltre. Megszagolhatom? Sara félrehúzta a rongyot, és levette a fedőt. Hollis az edény fölé hajolt, és mélyen beszívta az illatot. – Biztos nem tudlak rávenni, hogy ezt itt hagyd nekem, amíg bemész? – Felejtsd el, Hollis. Eltonnak viszem. Hollis derűsen vállat vont; a kérés nem volt komoly. – Legalább megpróbáltam. Viszont kérem a tőrödet. Sara előhúzta a kését, és odaadta neki. Csak az Őrség tagjainak volt szabad fegyvert bevinni a Szentélybe, és még nekik is ügyelniük kellett arra, nehogy a gyerekek szeme elé kerüljön. – Nem tudom, hallottad-e – mondta Hollis, miközben az övébe dugta a kést –, de új lakónk van. – Egész nap kint voltam a nyájjal. Ki az? – Maus Patal. Persze nem olyan nagy újság – mondta Hollis, majd nyílpuskájával az ösvény felé bökött. – Galen épp most ment el. Nem is értem, hogyhogy nem láttad. Túlságosan a gondolataiba merült. Galen akár közvetlenül mellette is elmehetett volna, akkor sem vette volna észre. Maus meg terhes. Miért is lepődött meg? – Hát igen – mondta mosolyt erőltetve az arcára, és közben azon tűnődött, mit is érez. Irigységet? – Ez nagyszerű hír. – Kérlek, tedd meg nekem azt a szívességet, hogy megmondod neki. Hallanod kellett volna, hogy veszekedtek. Valószínűleg fel is ébresztették az Aprónép felét. – Maus nem örül neki? – Szerintem inkább Galen nem örül. Nem tudom. Te vagy a lány, Sara. Neked kell tudni. – A hízelgéssel nem mégy semmire, Hollis. Hollis fanyarul fölnevetett. Sara kedvelte Hollis könnyed modorát.

217

– Csak múlatom az időt – mondta Hollis, és fejével az ajtó felé intett. – Ha Dora ébren van, köszönj neki Hollis bácsikája nevében. – Leigh hogy van? Most, hogy Arlo nincs itthon. – Már nem először fordul elő. Mondtam neki, hogy sok oka lehet annak, ha nem jönnek ma haza. Sara bement. A pörköltöt az üres irodában hagyta, és a Nagyterembe ment, ahol aludt az egész Aprónép. Valamikor ez volt az iskola tornaterme. A legtöbb ágy üres volt; a Szentély már évek óta úgy működött, hogy meg se közelítette a teljes befogadóképességét. A terem magas ablakain lehúzták a redőnyöket; az alvó gyerekekre csak annyi fény vetült, amennyi beszűrődött a redőny lécein át. A teremben tej, izzadság és napszítta haj szaga keveredett: a gyerekek illata este, a nap végén. Sara végigosont a kiságyak és bölcsők sorai között. Kat Curtis, Bart Fisher, Abe Phillips, Fanny Chou és a húgai, Wanda és Susan, Timothy Molyneau és Beau Greenberg, akit mindenki Bobónak hívott, és ez rajta is ragadt; és a három „J” betűs, Juliet Strauss, June Levine meg Jane Ramirez, Rey legkisebb gyereke. Sara az utolsó sor végén lévő bölcsőhöz ért: Dora Wilson, Leigh és Arlo kislánya feküdt benne. Leigh ott ült mellette egy szoptatószékben. Akik most szültek, azoknak megengedték, hogy legföljebb egy évig még a Szentélyben maradjanak. Leigh még egy kicsit vaskos volt a terhesség után, széles arca majdnem áttetszőnek tűnt, a bőre pedig fakó volt a sok bent töltött hónap után. Ölében egy vastag fonalgombolyag volt meg két kötőtű; éppen kötögetett. Amikor Sara közelebb ért, fölnézett. – Szia – mondta halkan. Sara némán bólintva köszönt vissza, és a bölcső fölé hajolt. Dora egy szál pelenkában aludt a hátán, száját bájosan csücsörítve, és halkan szuszogva. Az orrából áramló lágy, nedves szellő csókként súrolta Sara orcáit. Ha az ember egy alvó kisbabát néz, szinte meg is feledkezik arról, hogy milyen a világ, gondolta. – Ne aggódj, nem fogod fölébreszteni – mondta Leigh, majd beleásított a tenyerébe, és folytatta a kötögetést. – Úgy alszik, mint akit agyonütöttek. Sara úgy döntött, nem keresi meg Mausamit. Bármi folyik is közte és Galen között, neki ahhoz semmi köze. Valahol még sajnálta is Galent. Mindig is Maus volt a gyengéje – olyan volt ez, mint egy betegség, amitől soha nem tudott egészen megszabadulni –, és mindenki azt mondta, hogy amikor megkérte Maust, legyen a párja, a lány csak azért mondott igent, mert Theo kikosarazta. De az is lehet, hogy Theo még el se jutott odáig, hogy föltegye a kérdést, és Maus próbálta tettre ösztönözni. Aligha ő volt az első nő, aki elkövette ezt a hibát. De miközben az ösvényen haladt, Sara azon tűnődött, miért nem tud néhány dolog egyszerű lenni? Mert ugyanez volt vele és Peterrel is. Sara szerelmes volt belé, mindig is, már akkor, amikor még csak Apróságok voltak a Szentélyben. Nem volt rá magyarázat; amióta csak az eszét tudta, mindig érezte ezt a szerelmet, mint valami láthatatlan aranyszálat, ami összeköti őket. Több volt ez, mint testi vonzalom; legjobban azt a törött valamit szerette Peter lelkében, azt az elérhetetlen helyet, ahol a szomorúságát tartotta. Azt ugyanis, hogy milyen szörnyen szomorú is Peter Jaxon, csak Sara tudta róla, senki más, és éppen azért, mert annyira szerette őt. Nem pusztán a mindennapok hétköznapi szomorúsága volt ez, ami mindenkiben ott volt az elveszített dolgok és emberek miatt; Peter bánata több volt ennél. Sara úgy hitte, ha rá tudna lelni erre a szomorúságra, és át tudná venni tőle, akkor Peter viszonzásul megszeretné őt. Ezért döntött úgy, hogy nővér lesz. Ha már nem lehetett az Őrség tagja – és az semmiképpen sem lehetett –, akkor az után az Ispotály volt számára a legjobb hely, amelynek élén Prudence Jaxon állt. Már vagy százszor eljutott oda, hogy megkérdezze az asszonyt, mit tehetne, hogy a fia szeresse, de a végén mindig csöndben maradt. Kitanulta a szakmáját, ahogy csak tőle telt, mert ez volt a dolga, és várta Petert, reménykedve, hogy a férfi – egyszerűen gyakori találkozásaiknak köszönhetően – rájön majd, mit is kínál neki. Peter egyszer már megcsókolta őt. Vagy talán Sara csókolta meg Petert. A kérdés, hogy pontosan ki is csókolt meg kit, lényegtelen körülménynek tűnt. Maga a csók volt fontos. Első Éjszaka volt, késő este és hideg. Mind opálost iszogattak, és hallgatták Arlót, ahogy pengeti a gitárját a lámpák 218

fényében. Aztán amikor a csapat egy órával hajnal előtt szétszéledt, Sara azon kapta magát, hogy egyedül sétál Peterrel. Kicsit becsípett az opálostól, de nem gondolta, hogy részeg volna, és Peterről sem hitte. Kínos csönd borult rájuk, miközben mentek az ösvényen, s ez nem csupán a hangok vagy a beszéd hiánya volt, hanem valami tapintható, elektromos rezgéssel teli, az Arlo gitárjából fölszálló hangok közötti rövid szünetekhez hasonló csönd. Valamiféle várakozással teli buborék vette körül őket, miközben együtt sétáltak a lámpák fényében; nem értek egymáshoz, de valahogy mégis összekapcsolódtak, és mire elértek Sara házáig, bár egyikük sem ismerte fel, hogy ez volt a céljuk – a csönd buborék volt, de folyó is, amelyik sodorta őket –, úgy tűnt, semmi nem áll az útjába annak, ami történni készült. Megálltak az árnyékban a ház fala mellett, aztán Peter először a száját, majd a teste többi részét szorította hozzá. Ez nem olyan volt, mint a csókolózós játékokban, amiket mindnyájan játszottak a Szentélyben, vagy mint a kamaszkor első, suta tapogatózásaikor – a szexet nem helytelenítette senki, az ember nagyjából bárkihez közel kerülhetett, aki iránt egy kicsit is érdeklődött; az íratlan szabály annyi volt, „eddig és ne tovább”, melytől az egész egyfajta főpróbának tűnt. Az érzés annál mélyebb volt, mert ott rejlett benne az ígéret. Sara úgy érezte, olyan melegség öleli körül, amit szinte föl se ismer: az emberi érintkezés melege, az érzés, hogy már nincs egyedül többé, hanem igazán együtt van valakivel. Sara akkor és ott bármire kész lett volna, jóllehet nem tudta, Peter mit akar tőle. De aztán vége lett; Peter hirtelen elhúzódott. – Bocsáss meg – bökte ki Peter, mintha azt hitte volna, Sara azt kívánja, bárcsak ne tette volna meg, pedig a csókból igazán tudhatta volna, hogy a lány bizony kívánta; de addigra valami megváltozott a levegőben, a buborék kipukkant, és mindketten túlságosan zavarodottak és kábultak voltak ahhoz, hogy bármi mást mondjanak. Peter otthagyta őt az ajtaja előtt, és ez lett a vége. Ama éjszaka óta egyszer sem maradtak magukra, és alig szóltak egymáshoz egy szót is. Sara már akkor tudta, amikor a férfi megcsókolta, és azután, ahogy teltek a napok, egyre inkább érezte, hogy Peter nem az övé, és nem is lehet az soha, mert van egy másik, aki már a csókjában is ott állt közöttük, mint valami kísértet. Most már minden világos volt, reménytelenül világos. Amíg Sara az Ispotályban várt rá feltárva neki önmagát, Peter minden idejét Alicia Donadióval töltötte a Falon. Most, útban a Világítótorony felé a pörkölttel, Sarának eszébe jutott Gabe Curtis, és úgy döntött, megáll az Ispotálynál. Szegény Gabe – még csak negyven, és máris rákos. Nemigen lehetett mit tenni érte. Sara úgy vélte, a gyomrából indult, vagy pedig a májából, de ez mindegy is volt. Az Ispotály, amely a Naptérnek a Szentéllyel átellenes oldalán helyezkedett el, kis, favázas építmény volt a Kolónia Óvárosnak hívott részén – fél tucat épület állt itt, amelyek valaha különféle üzleteknek és boltoknak adtak otthont. Az Ispotályként szolgáló épület egykor élelmiszerbolt volt; ha a délutáni nap épp megfelelő szögben vetült a kirakatablakokra, még mindig ki lehetett venni a tejüvegbe vésett nevet – Hegytető Élelmiszer Bt., Minőségi Élelmiszerek és Szeszes Italok, alapítva 1996-ban. Egyetlen lámpás világította meg a külső szobát, ahol Sandy Chou – mindenki csak úgy hívta, a Másik Sandy, mert egykor két Sandy Chou volt, csak az első, Ben Chou felesége belehalt a szülésbe – a nővérek asztala fölé hajolt, és éppen kapormagot zúzott össze egy mozsárban. A levegő meleg volt és párás. Az asztal mögött, a tűzön egy teáskanna gőzfelhőt pöfékelt ki. Sara félretette a pörköltöt, levette a kannát a tűzről, és egy alacsony, háromlábú alátétre helyezte. Aztán visszatért az asztalhoz, és a kapor felé bólintott, amit Sandy épp egy teaszűrőbe rázogatott bele. – Gabe-nek lesz? Sandy bólintott. A kaporról úgy gondolták, csillapítja a fájdalmat, bár egy sor különböző betegség kezelésére alkalmazták – megfázásra, hasmenésre, köszvényre. Sara nem vett volna rá mérget, hogy a tea használ bármit is, de Gabe azt állította, hogy enyhíti a fájdalmat, és ez volt az egyetlen dolog, ami megmaradt benne. – Hogy van? Sandy a teaszűrőn át egy kopott, csorba szélű kerámia bögrébe öntötte a vizet, amin biztosítótűkből rajzolt betűkkel az állt, kispapa. – Az előbb aludt valamennyit. A sárgasága rosszabbodott. A fia most ment el. Mar van bent nála. – Beviszem neki a teát. 219

Sara megfogta a bögrét, és belépett a függöny mögé. A kórteremben hat ágy volt, de csak egyben feküdtek. Mar egy széken ült, melynek támlája vízszintes lécezetű volt. Mellette az ágyon betakarva feküdt a férje. A vékony, szinte madárszerű asszony vette a vállára Gabe ápolásának terhét betegsége hosszú hónapjai alatt, és hogy ez valóban teher volt, az egyértelműen látszott a szeme alatti, kialvatlanság okozta karikákból. Egy gyerekük volt, a körülbelül tizenhat éves Jacob, aki a tejgazdaságban dolgozott az anyjával: nagydarab, jól megtermett fiú volt, akinek az arcán örökösen üres kedvesség ült. Nem tudott se írni, se olvasni, és soha nem is fog tudni, és még alapvető feladatok ellátására is csak akkor volt képes, ha valaki irányította. Nehéz, szerencsétlen élet jutott az asszonynak – és most még ez is. Negyvenen túl, úgy, hogy Jacobnak is gondját kell viselnie, valószínűtlen volt, hogy Mar újra férjhez menjen. Amikor Sara közeledett, Mar fölnézett, és ujját az ajkához emelte. Sara bólintott, és leült mellé egy székre. Sandynek igaza volt, a sárgaság rosszabbodott. Mielőtt lebetegedett, Gabe nagydarab férfi volt – olyan nagydarab, amilyen kis termetű a felesége –, munkára termett, nagy, izmos válla és vastag alkarja volt, meg a jómódúak kerek pocakja, ami úgy lógott az öve fölé, mint egy liszteszsák. Értette a dolgát, és Sara egyszer sem látta őt az Ispotályban addig a napig, amikor is hátfájásról és gyomorrontásról panaszkodva jött be oda, zavartan mentegetőzve, mintha maga sem hinné, hogy panaszai komoly betegségre utalnak. (Amikor Sara megtapogatta a máját, ujjbegyével rögtön észlelve, hogy valami növekszik odabent, rájött, hogy már biztosan voltak fájdalmai.) Most, fél évvel később, az egykori Gabe Curtisnek már nyoma sem volt, a helyén egy puszta váz maradt, amely már csak az akaratával kapaszkodott az életbe. Arca, amely egykor olyan telt és élénk színű volt, mint egy érett alma, összeaszott, és ráncos képe most olyannak tűnt, mint egy sietősen megrajzolt vázlat. Mar levágta a szakállát és a körmét; cserepes ajkán csillogott a rákent kenőcs, ami az ágya melletti kocsin lévő széles szájú edényből származott – sovány vigasz, éppoly sovány és hasztalan, mint a tea. Sara ott üldögélt egy kis ideig Marral, de nem szóltak egymáshoz. Sara megértette, hogy ugyanúgy, ahogy az élet véget érhet túl korán, túl sokáig is eltarthat. Gabe-et már talán csak az tartotta életben, hogy félt egyedül hagyni Mart. Sara végül felállt, és a kocsira tette a bögrét. – Ha felébred, próbáld meg megitatni vele – mondta. Mar szeme sarkában a kimerültség könnyei csillogtak. – Megmondtam neki, hogy minden rendben, nyugodtan elmehet. – Örülök – mondta Sara egy pillanat múlva. – Néha arra van szüksége az embernek, hogy ezt hallja. – Tudod, Jacobról van szó. Őt nem akarja itt hagyni. Pedig mondtam neki, hogy mi jól megleszünk, és menjen csak. – Tudom, hogy meglesztek, Mar. – Sara kevésnek érezte a szavait. – Ő is tudja. – Olyan átkozottul makacs. Hallasz, Gabe? Miért kell neked mindig olyan istenverte makacsnak lenned? – azzal a kezébe temette az arcát, és sírva fakadt. Sara tiszteletteljesen várt, mert tudta, hogy semmit sem tehet az asszony fájdalmának enyhítésére. Megértette, hogy a gyász olyan hely, ahová az ember egyedül megy. Olyan, mint egy ajtók nélküli szoba, és az, ami ott történik, meg mindaz a harag és fájdalom, amit az ember érez, arra való, hogy ott is maradjon, senki másnak semmi köze hozzá. – Bocsáss meg, Sara – mondta végül Mar megrázva a fejét. – Nem lett volna szabad ezt hallanod. – Rendben van. Semmi baj. – Ha fölébred, megmondom neki, hogy itt voltál – mosolyodott el az asszony kényszeredetten és szomorúan a könnyein keresztül. – Tudom, hogy Gabe mindig kedvelt téged. Te voltál a kedvenc nővére. Éjközép lett, mire Sara a Világítótoronyba ért. Halkan kinyitotta az ajtót, és belépett. Elton egyedül volt, és a fülhallgatóval a fején mélyen aludt a vezérlőpult előtt. Amikor az ajtót behúzta a rugó, fölriadt álmából. 220

– Michael? – Sara vagyok. Elton levette a fülhallgatót, megfordult a székében, és a levegőbe szimatolt. – Milyen szagot érzek? – Nyúlpörköltét. Bár mostanra már valószínűleg teljesen kihűlt. – Mi az isten – azzal felült a székében, és kiegyenesedett. – Hozd ide. Sara letette elé. Elton elvett egy piszkos kanalat a vezérlőpulttal szemben álló asztalról. – Gyújtsd meg a lámpát, ha akarod. – Szeretek sötétben lenni, ha téged nem zavar. – Nekem mindegy. Sara egy kis ideig a vezérlőpult izzó fényénél figyelte, ahogy Elton eszik. Volt valami szinte delejes Elton kézmozgásában, abban, ahogy egyenletes pontossággal irányította a kanalat az edénybe, majd várakozó szájába, egyetlen fölösleges mozdulat nélkül. – Te nézel engem – mondta Elton. Sara érezte, hogy az arcába szökik a vér. – Bocsánat. Elton eltüntette a pörkölt végét, és megtörölte a száját egy rongyban. – Nem kell bocsánatot kérned. Ami engem illet, senkit nem látok itt szívesebben nálad. Egy ilyen csinos lány; annyit nézel engem, amennyit csak akarsz. Sara fölnevetett – hogy hitetlenkedve-e vagy zavarában, azt nem tudta. – Sose láttál engem, Elton. Honnan tudhatnád, hogy nézek ki? Elton vállat vont, és két hasznavehetetlen szemét fölfelé forgatta a félig csukott szemhéjak mögött, mintha gondolatai sötétjében ott lenne a lány képe, és ő látná. – A hangodból és abból, ahogy beszélsz velem meg Michaellal. Abból, ahogy törődsz vele. Én mindig azt mondom, nem az számít, hogy néz ki az ember, hanem az, ahogy másokkal viselkedik. – Én nem érzem, hogy így lenne – sóhajtott föl Sara. – Higgy a jó öreg Eltonnak – mondta, és halkan fölnevetett. – Valaki nagyon fog téged szeretni. Ha Elton közelében volt, akkor valamiért mindig jobban érezte magát. Elton először is szégyentelenül udvarolt, de nem ez volt a valódi ok. Egyszerűen boldogabbnak tűnt, mint bárki más, akit Sara ismert. Igaz volt, amit Michael mondott róla: a vaksága nem valami hiány volt, hanem egyszerűen valami más. – Az Ispotályból jövök. – Na lám – mondta Elton, és közben végig bólogatott. – Mindig másokkal törődsz. Hogy van Gabe? – Nem valami jól. Nagyon szörnyen néz ki. És Mar nehezen viseli. Bárcsak többet tehetnék Gabe-ért. – Van, amit meg tudsz tenni, és van, amit nem. Most Gabe jön. Te megtettél mindent, amit lehetett. – Az nem elég. – Sohasem elég – azzal megfordult, és a kezével kutatni kezdett az asztalon a fülhallgató után. Amikor megtalálta, odanyújtotta Sarának. – Na már most, mivel hoztál nekem ajándékot, te is kapsz tőlem valamit. Egy kis apróság, ami jobb kedvre derít. – Elton, gőzöm se lenne róla, mit hallok. Nekem minden légköri zavarnak hangzik. – Csak tedd, amit mondok – mosolygott ravaszul. – A szemedet is hunyd le. A fejhallgató még meleg volt, amikor a fülére tette. Érzékelte, hogy Elton a vezérlőpulton babrál, és ide-oda csúsztatja az ujjait. Aztán meghallotta: zene volt. De nem olyan, mint azok, amiket ismert. Először távoli, tompa hangként ért el hozzá, mint a szél fuvallata, aztán magas, madárdalszerű hangok emelkedtek mögüle, melyek mintha táncoltak volna a fejében. Egyre hangosabb lett, és úgy tűnt, mintha minden irányból jönne; már tudta, hogy egy vihart hall. Gondolatban elképzelte, ahogy végigsöpör előtte a zene nagyszerű vihara. Soha nem hallott még ilyen szépet életében. Amikor az utolsó hangok is elhaltak, lehúzta a fejhallgatót a füléről. – Nem értem – mondta bámulatba esve. – Ez a rádión keresztül jött? – Na, az lenne a valami, nem igaz? – kuncogott Elton. 221

Elton megint csinált valamit a vezérlőpulton. Kinyílt egy kis fiók, és kijött egy ezüstös lemez: egy CD. Sara soha nem törődött velük különösebben; Michael azt mondta neki, hogy csak zaj van rajtuk. A lány a szélénél fogva a kezébe vette a lemezt. Sztravinszkij: Tavaszi áldozat. Előadja a Chicagói Szimfonikus Zenekar, vezényel Erich Leinsdorf. – Csak gondoltam, meghallgathatnád, hogy nézel ki – mondta Elton.

222

HUSZONKETTŐ – Én csak azt nem értem – mondta Theo –, hogyhogy nem haltatok meg mind a hárman. Az egész csapat a hosszú asztalnál ült a vezérlőteremben, kivéve Finnt és Reyt, akik visszamentek aludni a lakószobába. Peter adrenalin bódulata elmúlt, és úgy tűnt, hogy a bokája sem tört el, sőt a fájdalom gyönge lüktetéssé csillapodott. Valaki lefaragott egy jégdarabot az egyik kondenzátorról, és Peter azt tartotta a sérült ízülethez egy átázott rongyba csavarva. Az, hogy az imént megölte Zander Phillipset, egy olyan embert, akit ismert, egyelőre még nem keltett benne semmi olyan érzelmet, amit ténylegesen meg tudott volna nevezni. Az információ egyszerűen túl furcsa volt ahhoz, hogy feldolgozza. De az állomás kulcsa még mindig ott volt a betolakodó nyaka körül, úgyhogy kétség sem férhetett hozzá, ki volt az. Persze nem volt más választása; Zander már teljesen átváltozott. Az a fertőzött, aki megpróbált behatolni a csapóajtón, a szó szoros értelmében már nem Zander Phillips volt. De Peter mégse tudta elfojtani az érzést, hogy az utolsó pillanatban, mielőtt meghúzta a ravaszt, mintha felismerést vélt volna fölfedezni a fertőzött szemében – sőt egy megkönnyebbült pillantást. A támadás után Theo gondosan kikérdezte Calebet. A fiú története nem egészen stimmelt, de az is egyértelmű volt, hogy rosszul van a kimerültségtől meg attól, aminek odakint volt kitéve. Szája bedagadt és felhasadt, a homlokán egy nagy, lila zúzódás éktelenkedett, és mindkét lábfején vágások nyoma látszott. Úgy tűnt, az fáj neki a legjobban, hogy elhagyta a cipőjét; fekete, légtalpas Nike csukák, magyarázta, vadonatújak, a dobozzal együtt hozták el a bevásárlóközpontban lévő sportcipőboltból. Valahogy leestek, amikor rohant a völgyön át, de úgy meg volt rémülve, hogy alig vette észre. – Szerzünk neked egy új párat – mondta Theo. – Csak beszélj Zanderről. Caleb mesélés közben evett, nagyokat harapott a kétszersültből, és bő kortyokban öblítette le vízzel. – Hát minden rendben volt – magyarázta – körülbelül hat nappal ezelőttig, amikor Zander kezdett… furán viselkedni. Nagyon furán. Még magához képest is, ami azért sokat elárul. Nem akart kimenni a kerítésen kívülre, és egyáltalán nem aludt. Egész éjszaka fel-alá mászkált a vezérlőteremben, és magában motyogott. Azt gondoltam, talán csak túl régóta van az Erőműben, és ha megjön a váltás, majd leáll vele. Aztán egyik nap Zander bejelenti, hogy megyünk ki a mezőre, és mondja nekem, hogy pakoljam meg a kordét, és készüljek. Itt ültem pont, és ebédeltem, mire ő csak úgy bemasíroz, és bejelenti, hogy ki akarja cserélni az egyik szabályzót a nyugati részen. Mondom, jó, de mi ez a nagy vészhelyzet? Nincs talán már egy kicsit késő ahhoz, hogy kimenjünk a mezőre? Csak néz rám mérges tekintettel, és rossz szaga van. Úgy értem, bűzlött. Kérdezem tőle, jól van-e. Mire ő, hogy csak kapjam össze magam, mert megyünk. – Ez mikor volt? – Három nappal ezelőtt – mondta Caleb, miután nyelt egyet. – Három napig voltál odakint? – hajolt előre a székében Theo. Caleb bólintott. Megette a kétszersült végét, és hozzálátott egy tányér szójapástétomhoz, amit az ujjaival kanalazott ki. – Szóval, kimegyünk az öszvérrel, és itt jön a lényeg. Nem a nyugati mezőre megyünk, hanem a keleti mezőre. Semmi se működik ott már évek óta, mind csak élettelen rudak. Ráadásul egy örökkévalóság oda kijutni, legalább két óra a kordéval. Már elmúlt napközép, úgyhogy bizony sokat kockáztattunk. Én meg mondom, hogy Zander, nyugat arra van, pajtás, mi a francot csinálunk itt? Meg akarsz minket öletni? Aztán odaérünk a turbinához, amit állítólag meg akar javítani, de hát az egy rozsdatemető. Teljesen kiégett, már a földről látom. Semmi esély arra, hogy ha kicseréljük a szabályzót, majd csinál is valamit. De hát ezt akarja Zander, úgyhogy feltűzök a létrán, beteszem a 223

kurblit, és kezdem leszedni a régi burkolatot, sietek, ahogy csak tudok. Arra gondolok, rendben, ennek nincs sok értelme, már amennyire én látom, a semmiért visszük a bőrünket a vásárra, de hátha ő tud valamit, amit én nem. Na, mindegy, ekkor hallottam a sikítást. – Zander sikított? – Nem – rázta meg a fejét Caleb –, az öszvér. Nem viccelek, pontosan olyan hangja volt. Még soha nem hallottam ilyet. Mikor lenézek, az öszvér pont akkor borul el, úgy zuhan a földre, mint egy sós zsák. Beletelik egy másodpercbe, mire rájövök, mit látok. Vért. Jó sokat – mondta Caleb, aztán a kézfejével megtörölte zsíros száját, és félretolta az üres pástétomos tányért. – Zander mindig azt mondta, hogy ennek a cuccnak olyan az íze, mint a heréknek. Én meg mondtam neki, hogy nagyon szeretném tudni, mikor ettél te herét, Zander. De három nap után egyáltalán nem rossz. – Caleb, kérlek – sóhajtott föl Theo türelmetlenül. – Tehát a vér. – Na, szóval – folytatta, miután nagyot húzott a vízből –, a vér. Zander térdel az öszvér mellett, én meg kiabálok, hogy Zander, mi a franc történt? Amikor föláll, látom, hogy félmeztelen, a kezében tőr, és csurom vér. Fura, hogy már korábban nem ismertem fel a jeleket. Arra gondoltam, van körülbelül öt másodpercem, aztán feljön értem is a létrán. De nem jön. Csak leül a torony aljánál, az egyik tartóborda árnyékában, ahol nem látom. Leüvöltök, hogy Zander, idehallgass! Ellen kell állnod ennek a dolognak. Én teljesen egyedül vagyok idefönt. Az jutott eszembe, hogy talán, ha sikerül elérnem, hogy elég hosszú ideig ne gondoljon rá, elfuthatok. – Nem értem – mondta Alicia. – Mikor fertőződött volna meg? – Na, ez az – folytatta Caleb. – Arra én sem tudtam rájönni. Vele voltam szinte a nap huszonnégy órájában. – És éjszaka? – vetette föl Theo. – Azt mondtad, nem aludt. Talán kiment. – Ez nem lehetetlen, de miért ment volna ki? Ráadásul nem igazán nézett ki másképp, már a véren kívül. – És a szeme? – Semmi. Nem lett egy kicsit se narancssárga, legalábbis én nem láttam. Fura volt, annyi biztos. Szóval, fönnrekedtem a tornyon, Zander ül odalent, vagy átváltozott már, vagy nem, de mindegy, mert úgyis mindjárt besötétedik. Zander, üvöltöm, figyelj, lejövök, akárhogyan is. Nincs nálam fegyver, semmi, csak a villáskulcs, de talán fejbe tudom vágni vele, és elfutok. Meg még valahogy a kulcsot is el kell vennem tőle. Nem látom a létráról, úgyhogy mikor már csak három méterre vagyok a földtől, azt mondom, a francba is, leugrom. Már úgyis elárultam magam, de, gondolom, már egyébként is meghaltam. Leugrok és fölállok, készen arra, hogy meglendítsem a villáskulcsot. De az meg egyszer csak nincs sehol. Azonnal kiszedte a kezemből. Zander pont mögöttem van, és azt mondja, hogy másszak vissza. – Hogy mássz vissza? – kérdezte Arlo. – Nem viccelek – bólintott Caleb –, ezt mondta. És még mindig nem tudtam megállapítani, hogy már változóban van-e. De az egyik kezében ott a tőr, a másikban a villáskulcs, ő maga csurom vér, és a kulcs nélkül sehogy se jutok be az Erőműbe. Megkérdezem, hogy érti, hogy másszak vissza, mire ő azt mondja, ha visszamászok, biztonságban leszek. Úgyhogy visszamásztam – vont vállat a fiú. – Ott voltam az elmúlt három napban, amíg meg nem láttalak titeket a keleti úton. Peter a bátyjára nézett. Theo arckifejezése arról árulkodott, hogy ő sem tudja mire vélni Caleb történetét. Mi volt Zander szándéka? Vajon akkor már megmarták, vagy még nem? Olyan sok éve volt már annak, hogy bárki is közvetlenül tanúja lett volna a tüneteknek a fertőzés korai szakaszaiban, hogy ez már nem is élt az eleven emlékezetben. De rengeteg történet származott a régi időkből, különösen a Vándorok idejéből, amelyek különös viselkedésről szóltak, és nem csak azokról a jelekről, amiket mindenki ismert, azaz a vérszomjról meg hogy a megmart ember elkezdett saját jószántából levetkőzni. Furcsa kijelentések, nyilvános szónoklás, kényszeres atlétikai mutatványok. Egy Vándor állítólag betört a Raktárba, és szó szerint halálra ette magát; egy másik megölte a gyerekeit az ágyukban, aztán fölgyújtotta magát; a harmadik anyaszült meztelenre vetkőzött, fölmászott a gyilokjáróra az Őrség szeme láttára, és torkaszakadtából elszavalta Abraham Lincoln egész gettysburgi beszédét – lógott egy példány belőle a falon a Szentély egyik

224

osztálytermében – meg huszonöt versszakot egy gyerekdalból, aztán levetette magát, és húsz métert zuhant, mielőtt földet ért. – Na és a füstösök? – kérdezte Theo. – Hát épp ez a fura, hogy pont úgy volt, ahogy Zander mondta. Nem volt ott egy se, legalábbis egy se jött közel. Hébe-hóba láttam őket éjszaka a völgyben, ahogy jöttek elő. De lényegében békén hagytak. Nem szeretnek a turbinák között vadászni. Zander mindig azt gondolta, hogy a turbinák forgása kiborítja őket, szóval lehet, hogy ehhez van valami köze, nem tudom – mondta Caleb, majd szünetet tartott. Peter látta, hogy már kezdi érezni az átélt megpróbáltatások súlyát. – Mikor hozzászoktam, akkor már tulajdonképpen egészen nyugis volt. Utána már nem láttam Zandert. Hallani hallottam, ott csoszogott a torony aljánál. De nem válaszolt nekem. Akkor már kitaláltam, hogy a legjobb, ha megvárom, amíg befut a váltás, és akkor megpróbálok elmenekülni. – Szóval megláttál minket. – Hidd el, ordítottam torkom szakadtából, de gondolom, egyszerűen túl messze voltatok, hogy meghalljátok. Akkor vettem észre, hogy Zander eltűnt. Meg az öszvér is. Biztos elvonszolták a fertőzöttek. Akkor már legföljebb csak egymutatónyi volt hátra a napból. De nem volt vizem se, és esélytelennek tűnt, hogy bárki is a keleti részen keressen engem, szóval úgy döntöttem, lemászom és futok. Futottam talán úgy egy kilométert, amikor hirtelen mindenhol ott termettek a füstösök. Na, gondoltam, ennyi volt, most már tuti, hogy megesznek ebédre. Elbújtam az egyik torony tövében, és lényegében a halált vártam. De valamilyen oknál fogva megtartották a távolságot. Nem tudom, mennyi ideig voltam ott, de amikor kinéztem, nem voltak sehol, egy füstöst se láttam. Tudtam, hogy a kapu akkor már zárva, de azt gondoltam, valahogy majdcsak bejutok. Arlo Theóhoz fordult. – Ennek semmi értelme. Miért hagyták békén a füstösök? – Mert követték őt – vágott közbe Alicia. – Láttuk őket a tetőről. Talán csalinak használták, hogy kicsaljanak minket? Mióta csinálnak ezek ilyesmit? – Semmi ilyesmit nem csinálnak – mondta Theo, majd megkeményedtek a vonásai, teste pedig megfeszült, ahogy ült a székén. – Nézzétek, örülök, hogy Caleb jól van, ne értsetek félre. De ami titeket illet, ez valami ostoba hősködés volt. Ha ez az Erőmű lekapcsolódik, akkor kialszanak a lámpák, és mindenkinek annyi. Nem értem, miért kell ezt magyaráznom, de a jelek szerint kell. Peter és Alicia hallgattak; nem volt mit mondani. Igaza volt. Ha Peter puskája csak egy pár centiméterrel jobbra vagy balra sül el, mostanra valószínűleg már mind halottak. Szerencsés lövés volt, és ezt Peter is tudta. – Továbbra sincs magyarázat arra, hogy Zander hogyan fertőződött meg – folytatta Theo. – Vagy hogy mit csinált, és miért hagyta ott Calebet a tornyon. – A francot érdekel ez – mondta Arlo, és a térdére csapott. – Engem sokkal jobban izgatnak azok a puskák. Mennyi van? – Tizenkét láda a lépcső alatt – felelte Alicia –, és még hat a padlástérben. – És ott is fognak maradni – mondta Theo. – Ezt nem mondhatod komolyan – nevetett Alicia. – De igen, nagyon is. Nézd meg, mi történt majdnem. Őszintén azt állítod, hogy kimentél volna oda azok nélkül a puskák nélkül? – Talán nem. De a puskák miatt él most Caleb. És akármit is mondasz, én örülök, hogy kimentünk. Azok nem akármilyen fegyverek, Theo. Gyakorlatilag vadonatújak. – Tudom, hogy azok – mondta Theo. – Már láttam őket. Tudok róluk mindent. – Te tudsz róluk? – Persze hogy tudok – bólintott Theo. Egy pillanatig senki sem szólt, aztán Alicia előrehajolt az asztal fölött. – Na és kinek a fegyverei? De Theo Peternek címezte a választ. – Apánké. Az éjszaka utolsó órájában aztán Theo elmesélte a történetet. Caleb, aki képtelen lett volna akár egy perccel is tovább nyitva tartani a szemét, elment aludni a lakószobába, Arlo pedig kibontotta az 225

opálost, ahogy azt néha szokták a Falon töltött éjszakák után. Mindenkinek, aki az asztalnál ült, öntött kétujjnyit a poharába, és körbeadta. – Volt egy régi haditengerészeti támaszpont keletre innen – magyarázta Theo –, lóháton körülbelül kétnapnyira, egy Twentynine Palms nevű helyen. A nagy részét már belepte a homok. Nemigen lehetett megmondani, hogy volt ott valami, hacsak az ember nem tudta, hol keresse. Apánk egy föld alatti bunkerban találta a fegyvereket – szépen bedobozolva, légmentesen és szárazon, és nemcsak puskákat, hanem pisztolyokat, aknavetőket, gépfegyvereket és gránátokat. Egy kocsiszín tele volt járművekkel, még pár tankot is talált. A nehezebb fegyvereket sehogy se tudták elvinni, és egyik jármű sem akart elindulni, de apánk és Willem bácsi, egyszerre egy kordéval, elvitte a karabélyokat az Erőműbe; összesen háromszor fordultak, aztán Willem meghalt. – És apánk miért nem szólt róla senkinek? – kérdezte Peter. – De szólt. Elmondta anyánknak és néhány más embernek is. Tudjátok, nem egyedül lovagolt ki. Gondolom, az Ezredes tudta, és talán az öreg Chou is. Zander biztosan, mert ő rejtegette őket itt. – De Sanjay nem – vágott közbe Alicia. – Hidd el nekem – rázta meg a fejét Theo a homlokát ráncolva –, Sanjay lett volna az utolsó, akinek apám elmondja. Ne érts félre: Sanjay remekül végzi a dolgát. De mindig is hevesen ellenezte a portyákat, különösen azután, hogy Raj meghalt. – Ez így van – mondta Arlo. – Ő volt az egyik a három közül. – Szerintem – bólintott Theo – mindig is fájó pontja volt Sanjaynek, hogy a fivére apánkkal akart menni a portyákra. Sose értettem igazán, de valamiért már régóta rosszban voltak, és Raj halála után ez csak még jobban elmérgesedett. Sanjay apánk ellen fordította a Nagytanácsot, Elöljáróként szavazással eltávolította a székéből, és véget vetett a portyáknak. Ekkor köszönt le apánk, és ekkor kezdett egyedül kilovagolni. Peter az orrához tartotta a poharát, beleszagolt – az opálos csípős gőzei marták az orrlyukait –, aztán letette az asztalra. Nem tudta, mi volt a csüggesztőbb – az, hogy az apja titkolta el előle, vagy az, hogy Theo. – De hát miért kellett egyáltalán elrejteni a fegyvereket? – kérdezte. – Miért nem hozták fel őket a hegyre? – És mit kezdtek volna velük? Gondolj bele, öcsém. Mind hallottunk titeket odakint. Számításaim szerint harminchat töltényt lőttetek ki, és ezzel megöltetek, mennyit is, két fertőzöttet? A hányból? Ha apánk egyszerűen átadta volna azokat a fegyvereket az Őrségnek, körülbelül egy idényig ha tartottak volna. Az emberek a saját árnyékukra lövöldöztek volna, sőt a francba is, az idő felében valószínűleg egymásra. Gondolom, ettől félt a legjobban. – Hány maradt még? – kérdezte Alicia. – A bunkerban? Nem tudom, sose láttam. – De tudod, hol van. – Látom, hogy hová akarsz kilyukadni – mondta Theo, miután kortyolt az opálosból –, úgyhogy ne is folytasd. Apánk, nos, gondolt ezt-azt. Peter, te ugyanolyan jól tudod ezt, mint én. Egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy ennyien maradtunk, és hogy sehol sincs senki. És ha rá tudna akadni másokra, és ha lennének fegyvereik… – Theo hangja elhalkult. – …felállíthatnának egy hadsereget – mondta Alicia följebb csúszva a székében, és végigjáratva tekintetét a többieken. – Erről van szó, nem igaz? Fel akart állítani egy hadsereget, és harcolni a füstösök ellen. – Ami értelmetlen – mondta Theo, és Peter hallotta a keserűséget a bátyja hangjában. – Értelmetlen és esztelen. A hadseregnek voltak fegyverei, és mi lett a katonákkal? Visszajöttek értünk valaha is? A fegyvereikkel, rakétáikkal meg helikoptereikkel? Nem, nem jöttek vissza, és azt is megmondom, miért. Mert mind meghaltak. – Hát nekem márpedig tetszik – mondta Alicia, akit nem lehetett eltántorítani. – A francba is, szerintem nagyszerű ötlet. – Azt tudtam, hogy neked tetszeni fog – nevetett föl keserűen Theo. – És én sem hiszem, hogy egyedül vagyunk – erősködött tovább Alicia. – Biztos vannak még mások is valahol. 226

– Csakugyan? Mitől vagy benne olyan biztos? Hirtelen úgy látszott, hogy Alicia nem találja a szavakat. – Semmitől. Biztos vagyok benne, és kész. – Hihetsz, amit csak akarsz – mondta halkan Theo. Szigorú arccal bámult a csészéjébe, és hosszasan lötykölte a tartalmát. – Attól még nem lesz igaz. – Apánk is hitt benne – mondta Peter. – Igen, öcsém, hitt benne. És ezért halt meg. Tudom, hogy erről nem illik beszélni, de ezek a tények. Hidd el nekem, hogy miközben az ember a Falon áll arra várva, hogy megadja a Kegyelemdöfést, rájön egy s másra. Apánk nem azért lovagolt ki, mert annyiban akarta hagyni. Aki ezt gondolja, annak dunsztja sincs róla. Azért lovagolt ki, mert egyetlen további percet sem bírt ki úgy az életéből, hogy nem tudja. Bátor és ostoba tett volt, de megkapta a választ. – Látott egy Vándort Milagrónál. – Lehet. Az én véleményem szerint azt látott, amit látni akart. De akárhogyan is, akkor se számít. Mit számítana egyetlen Vándor? Petert nagyon megrázta Theo reményvesztettsége. Nemcsak kudarcot vélt benne fölfedezni, hanem hűtlenséget is. – Ahol van egy, ott van több is – mondta Peter. – Füstösök vannak ott, öcsém. És ezen a világ összes fegyvere sem fog változtatni. Egy pillanatig senki sem szólt. A gondolat ott volt a levegőben; senki nem mondta ki, de mindenki érzékelte. Mennyi idejük van még, amíg kialszanak a lámpák? Amíg már senki sem fog emlékezni, hogyan kell megjavítani őket? – Én ezt nem hiszem el – mondta Arlo. – És azt se hiszem, hogy te elhinnéd. Ha nincs semmi más, mi értelme van akárminek is? – Mi értelme? – mondta Theo, megint a csészéjét kémlelve. – Bárcsak tudnám. Szerintem annyi az értelme, hogy egyszerűen életben kell maradni, és égve tartani a lámpákat, ameddig csak tudjuk – azzal a szájához emelte a poharat, és egy húzásra lehajtotta az opálost. – És ha már itt tartunk, emberek, mindjárt itt a hajnal. Calebet hagyjátok, hadd aludjon, de a többieket keltsétek föl. El kell takarítanunk a hullákat. Négy volt. Hármat találtak az udvarban, és egyet, Zandert, a tetőn. Háton feküdt a csapóajtó mellett a betonon, csupasz végtagjai X alakban terpeszkedtek. A golyó, amit Peter lőtt ki a karabélyából, átszakította a fejtetőt, és letépte a feje búbját, ami most egy kis darab bőrnél fogva átlósan lógott le. A reggeli napfény már kezdte összeaszalni; finom, szürke köd szállt fel elfeketedő húsából. Peter már hozzászokott a fertőzöttek látványához, de közelről még mindig ijesztőnek találta őket. Arcvonásaik olyannyira kisimultak, hogy bőrük szinte olyan lett, mint a gyermekeké; kezük és lábuk meghosszabbodott és fölkunkorodott, markolásra kész ujjuk és borotvaéles karmuk lett; végtagjaik és fölső testük izomzata megerősödött, nyakuk megnyúlt és csuklóssá változott; szilánkszerű fogaik acéltüskék módjára zsúfolódtak a szájukban. Finn gumicsizmát meg kesztyűt vett föl, és egy rongyot tett az arca elé, aztán egy hosszú vasvillával leemelte a kulcsot a zsinórjánál fogva, és egy fémvödörbe dobta. Meglocsolták a kulcsot alkohollal, és felgyújtották, aztán kirakták száradni a napra; amit a lángok nem pusztítottak el, majd elpusztítják a napsugarak. Zandert, akinek a teste olyan merev volt, mint a kő, rágurították egy vízhatlan ponyvára, amibe aztán betekerték. Arlo és Rey fölemelte, és ledobta az udvarba. Mire mind a négyet kivonszolták a kerítésen kívülre, a nap már magasan állt az égen, és forrón sütött. Peter a széllel szemben állt, és egy csődarabra támaszkodva nézte, ahogy Theo alkoholt önt a testekre. Haszontalannak érezte magát, de a rossz bokájával nem sok mindenben tudott segíteni. Alicia állt őrt kezében az egyik karabéllyal. Caleb is fölébredt, és kijött, hogy a többiekkel együtt ő is végignézze a gyászos szertartást. Peter meglátta, hogy magas bőrcsizmát visel. – Zanderé – magyarázta Caleb, majd kicsit bűntudatosan vállat vont. – Az ő tartalék csizmája. Nem hiszem, hogy rossz néven venné. Theo kivett egy doboz kénnel átitatott gyufát az övtáskájából, és lehúzta az álarcát. Másik kezében egy fáklyát tartott. Inge nyakán és hónalján hatalmas izzadságfoltok éktelenkedtek. Az ing 227

a Raktárból származott, és már öreg darab volt, az ujja rég leszakadt, a gallér teljesen kirojtosodott; a felső zsebére ívelt kézírással az „Armando” név volt hímezve. – Akar valaki mondani valamit? Peter úgy gondolta, neki kellene, de nem találta a szavakat. Az, hogy látta a testet a tetőn, semmit nem változtatott a nyugtalanító érzésen, hogy a végén Zander megkönnyítette a dolgát – hogy Zander még mindig Zander volt. De egykor az összes test, amelyik a halomban hevert, volt valaki. Talán egyikük volt Armando. – Jó, akkor majd én – mondta Theo, és megköszörülte a torkát. – Zander, jó mérnök voltál és jó barát. Soha nem volt egy rossz szavad senkire, és ezt köszönjük neked. Aludj jól – azzal gyufát gyújtott, a lángot a fáklyához tartotta, amíg az lángra nem kapott, és a halomhoz érintette. A bőr gyorsan eltűnt, úgy porladt el, mint a papír, aztán jött a többi. A csontok egymásra omlottak, és gomolygó hamufelhőket eregettek. Egy perc alatt vége lett. Amikor az utolsó lángok is elhaltak, a maradványokat belapátolták a sekély gödörbe, amit Rey és Finn ásott, és egy réteg földet löktek a tetejére. Már a földet taposták le, amikor Caleb megszólalt. – Csak azt akarom mondani, hogy szerintem ellenállt neki. Meg is ölhetett volna odakint. – Ne érts félre – mondta Theo letéve a lapátját –, de engem az aggaszt, hogy nem tette. Az elkövetkező napokban Peter gondolatban újra végigjátszotta az éjszaka eseményeit. Nemcsak a tetőn történteken gondolkodott meg Caleb furcsa történetén a turbináról, hanem bátyja keserű hangnemén is, amikor a puskákról beszéltek. Mert Aliciának igaza volt, a puskáknak igenis van jelentőségük. Peter világéletében úgy gondolt a Régmúlt Idők világára, mint ami már elmúlt. Olyan volt, mintha magát az időt hasították volna félbe egy tőrrel, az azelőtti és az azutáni időszakokra. És a két fél között nem volt híd; a háborút elvesztették, a hadsereg nem volt többé, és a Kolónián túli világ egy olyan történelem nyitott sírgödre volt, amelyre még csak nem is emlékezett senki. Peter valójában nem sokat gondolkozott azon, vajon mit is keresett az apja odakint a sötétben. Úgy vélte, azért, mert olyan nyilvánvalónak tűnt: embereket, más túlélőket. De amikor a kezében fogta apja egyik karabélyát – sőt még most is, miközben az Erőmű lakószobájában pihentette bokáját, és viszszaidézte a tapintását –, valami többet érzett, mintha a múlt és annak minden hatalma belé áramlott volna. Talán az apja is mindvégig a világot próbálta felidézni a Hosszú Portyákon. Biztosan Theo is tudta ezt; ez tette olyan nemessé, mint az összes férfit, aki a Hosszú Portyákra járt. Peter már jóval ezelőtt elhatározta, hogy nem rója föl Theónak, amit az anyja mondott azon a reggelen, amikor meghalt. „Vigyázz a fivéredre… Theo… nem olyan erős, mint te.” Ami igaz, az igaz, és ahogy múltak az évek, Peter rájött, hogy ez a tudás elviselhető; olykor szinte megkönnyebbült, hogy tudja ezt magáról. Az apjuk nehéz és reménytelen feladatra vállalkozott, ami a tényeknek fittyet hányó hitre épült, és Peter el tudta fogadni, hogy a Jaxonok közül Theónak kellett a vállára vennie ezt a terhet mindkettőjük helyett. De az az ember, aki azt mondta Arlónak, hogy nincs értelme semminek, és mindössze annyit tehetnek, hogy bekapcsolva tartják a lámpákat, ameddig csak tudják – éppen Arlónak, akinek volt egy Aprósága a Szentélyben –, nem az a Theo volt, akit Peter ismert. Valami megváltozott a bátyjában, és Peter azon tűnődött, vajon mi lehet az. Még öt napig maradtak az Erőműben. Finn és Rey az első napot azzal töltötték, hogy helyreállították az áramot a kerítésben; aztán munkához láttak a nyugati mezőn, újrazsírozták a turbinák burkolatát. Arlo, Theo és Alicia felváltva kísérték őket kétfős váltásokban, és mindig jóval napnyugta előtt visszatértek, hogy rendesen bezárkózzanak. Semmi más nem akadt, amivel el tudta volna tölteni az idejét, úgyhogy Peter kénytelen volt egymagában kártyázni egy paklival, amiből három lap hiányzott, és átlapozni egy doboz könyvet, amit a tároló helyiségben talált. Címek rendszertelen egyvelege: Roald Dahltól a Karcsi és a csokoládégyár, Az Oszmán Birodalom története, Zane Greytől A western klasszikusai sorozatban A vadnyugat úttörői. Minden könyv hátuljában volt egy kartonból készült fül, rajta a riverside megyei közkönyvtár tulajdona nyomtatott felirat, beledugva egy cédula, amin tintával írt, kifakult dátumok sorakoztak: 2014. szeptember 7., 2012. április 3., 2016. december 21.

228

– Ki szerezte ezeket? – kérdezte Theót egyik este, miután a csapat hazatért a mezőről. Egy halom könyv állt feltornyozva a padlón Peter priccse mellett. Theo leöblítette az arcát a mosdónál, majd kezét ingébe törölgetve megfordult. – Azt hiszem, már jó ideje itt vannak. Zander szerintem nemigen tudott olvasni, úgyhogy elrakta őket. Találtál valami jót? Peter föltartotta a könyvet, amit olvasott: Moby Dick, a fehér bálna. – Az igazat megvallva abban sem vagyok biztos, hogy angolul van – mondta Peter. – Majdnem az egész napom ráment, hogy átrágjam magam egy oldalon. A bátyja fáradt hangon fölnevetett. – Na, lássuk azt a bokát. Theo leült az ágy szélére. Óvatosan a kezébe vette Peter lábfejét, és végigsimított az ízületen. A támadás éjszakája óta alig szóltak egymáshoz. – Hát, jobban néz ki. – Theo megdörzsölte borostás állát. A kimerültségtől beesett volt a szeme. – Lelohadt a duzzanat. Mit gondolsz, tudsz már lovagolni? – Ha az kellene, a földön is kúsznék, csak hogy kijussak innen. Másnap a reggeli után útnak indultak. Arlo beleegyezett, hogy hátramarad Reyjel és Finnel, és bevárja a következő váltást. Caleb azt mondta, ő is szeretne maradni, de Theo meggyőzte, hogy ne tegye – így, hogy Arlo is ott van, és mindaddig, amíg a kerítésen belül maradnak, nincs szükség egy negyedik emberre. És Caleb már annyi mindenen ment keresztül. Ott volt még a fegyverek kérdése. Theo ott akarta hagyni őket, ahol voltak; Alicia úgy okoskodott, hogy semmi értelme az összesét hátrahagyni. Még mindig nem tudták, mi történt Zanderrel, és hogy a füstösök miért nem ölték meg Calebet, amikor lehetőségük lett volna rá. A végén kiegyeztek: a csapat fölfegyverezve fog visszalovagolni, de aztán, biztos, ami biztos, a karabélyokat elrejtik a Falon kívül. A többi meg marad a lépcső alatt. – Kétlem, hogy szükségem lesz rájuk – mondta Arlo, miközben a csapat lóra szállt. – Ha jön egy füstös, egyszerűen lyukat beszélek a hasába – tette hozzá, bár igaz, ami igaz, puska volt átvetve a vállán. Alicia megmutatta neki, hogyan kell megtölteni és megtisztítani, majd a gyakorlás kedvéért kilövetett vele néhány töltényt az udvarban. – Atyaisten! – kiáltotta Arlo harsány hangon, és még egyszer meghúzta a ravaszt; a golyó pontosan beletrafált a célpontba, és leverte a konzervdobozt a karóról. – Ez már valami! Peter arra gondolt, hogy Theónak igaza van; ha már egyszer van fegyvere az embernek, nehéz megválni tőle. – Komolyan gondolom, amit mondtam, Arlo – figyelmeztette Theo. A sok tétlenül töltött nap után a lovak már be voltak sózva, izegtek-mozogtak alattuk, és topogtak a porban. – Valami nem stimmel. Maradjatok a kerítésen belül, és zárjátok be minden éjszaka, még mielőtt esteledni kezd. Rendben? – Ne aggódj, tesó – mondta Arlo, és szakálla mögül vigyorogva nézte Finnt meg Reyt. Az arcukra volt írva, hogy már látják balsorsukat. Az állomáson rekedtek Arlóval meg a történeteivel, aki majd valószínűleg elérzékenyül, és énekelni fog nekik még így is, gitár nélkül. A nyakában ott lógott a kulcs, amit Zander testéről vettek le. A másik Theónál volt. – Ugyan már, fiúk, fel a fejjel. Buli lesz! – kiáltotta Arlo a villáskulcsoknak, és összecsapta a kezét. De aztán odalépett Theo lovához, és az arckifejezése egyszerre csak megkomolyodott. – Tedd el ezt az övtáskádba – mondta halkan, és odacsúsztatott neki egy összehajtott papírlapot. – Leigh-nek és a babának, ha történik valami. Theo elrakta a papírt anélkül, hogy ránézett volna. – Tíz nap. Ne mozduljatok ki. – Tíz nap, tesó. Kilovagoltak a völgybe. Mivel nem kellett a kordét is húzniuk, átvágtak a mezőn Banning irányába, és kikerülték a Keleti Utat, hogy lefaragjanak pár kilométert. Senki nem beszélgetett; az előttük álló hosszú lovaglásra tartogatták az erejüket. Amikor a város széléhez közeledtek, Theo megállt.

229

– Majd' elfelejtettem – mondta, miközben benyúlt a nyeregtáskájába, és kivette a különös tárgyat, amit Michael adott neki a kapunál hat nappal ezelőtt. – Emlékszik rá valaki, hogy ez micsoda? Caleb Theo mellé léptette a lovát, és elvette tőle a lapot, hogy szemügyre vegye. – Ez egy alaplap. Intel mikrochip, Pion sorozat. Látod itt a kilencest? Erről lehet megismerni. – Te tudod, mi ez? – Muszáj – vont vállat Caleb, majd visszaadta a lapot Theónak. –A turbinák vezérlő számítógépeiben Pionok vannak. A mieink tuningolt katonai darabok, de lényegében ugyanolyanok. Bivalyerősek és villámgyorsak. Tizenhat gigahertz, túlhajtás nélkül. Peter Theo arckifejezését figyelte: neki se volt fogalma róla, hogy ez mit jelent. – Hát, Michaelnak kell egy. – Szólhattatok volna. Van egy csomó tartalék az Erőműben. – Meg kell mondjam, Caleb, hogy meglepsz – nevetett föl Alicia. – Úgy beszélsz, mint Páka. Azt se tudtam, hogy ti, villáskulcsok tudtok olvasni. Caleb megfordult a nyeregben, és a lányra nézett; de ha megsértődött is, nem adta jelét. – Te most viccelsz? Hát mi mást lehet ott csinálni? Zander mindig kiosont a könyvtárba, hogy hozzon még könyveket. A szerszámos kamrában dobozszám állnak a könyvek. És nem csak műszaki anyag. Elolvasott az bármit. Azt mondta, a könyvek érdekesebbek, mint az emberek – mondta Caleb. Egy pillanatig nem szólalt meg senki. – Valami rosszat mondtam? – kérdezte. A könyvtár a város északi részén helyezkedett el, az outlet áruház közelében. Lapos, négyszögletes épület volt, körülötte magasra nőtt a gyom. Behúzódtak egy benzinkút mögé, és leszálltak a lóról. Theo előkereste a távcsövet a nyeregtáskájából, és szemügyre vette az épületet. – Jól ellepte a homok, bár a talajszint fölötti ablakok még sértetlenek. Úgy tűnik, zárva. – Be lehet látni? – kérdezte Peter. – Túl fényesen süt a nap, és visszatükröződik az üvegen – azzal odanyújtotta Aliciának a távcsövet, és Tornacipőhöz fordult. – Biztos vagy benne? – Hogy Zander idejárt? Igen, biztos – bólintott a fiú. – Volt, hogy idejöttél vele? – Ezt komolyan kérdezed? Alicia fölmászott egy kukára, onnan pedig a benzinkút tetejére, hogy jobban lásson. – Látsz valamit? – Igazad van, túl fényesen süt a nap – engedte le Alicia a távcsövet. – De ahogy azokat az ablakokat nézem, nem hiszem, hogy lennének bent fertőzöttek. – Zander is mindig ezt mondta – tette hozzá Caleb. – Nem értem – mondta Peter. – Miért jött volna ki ide egyedül? Alicia leugrott. Poros kezét a zubbonyába törölte, és félresodort az arcából egy izzadságtól nedves hajtincset. – Szerintem meg kéne néznünk. Így, a nap közepén, ennél jobb alkalmunk nem lesz rá. Theo arcáról le lehetett olvasni a kérdést: „Miért is nem vagyok meglepődve?”. Peter felé fordult. – Te mire szavazol? – Mióta szavazunk? – Mostantól. Ha be akarunk menni, mindenkinek bele kell egyeznie. Peter megpróbálta kitalálni, kiolvasni Theo szeméből, hogy mit akar tenni. Érezte a felelősség súlyát a neki szegezett kérdésben. Aztán arra gondolt, hogy miért így és miért éppen most történne valami? Bólintott helyeslése jeléül. – Jól van, Lish – mondta Theo, és a karabélyáért nyúlt. – Most hajkurászhatod a füstösöket. Calebet otthagyták, hogy vigyázzon a lovakra, és távolabbról követve egymást megközelítették az épületet. Az ablakok előtt magasan állt a homok, de a rövid lépcsősor tetején lévő főbejárathoz szabad volt az út. Az ajtó könnyen nyílt; beléptek. Valami előtérféleségben voltak. Bent, rögtön az 230

ajtó mellett egy faliújság függött a falon, amit elborítottak a kifakult, de még olvasható papírok, kocsi eladó, keveset futott 2014-es NISSAN SERATA. FOGYJON LE MOST, TŐLEM MEGTUDHATJA, HOGYAN! BÉBISZITTERT KERESEK DÉLUTÁNRA, NÉHA ESTÉRE, SAJÁT AUTÓVAL. MESEÓRA GYEREKEKNEK MINDEN KEDDEN ÉS CSÜTÖRTÖKÖN 10:30-11:30.

És volt egy felkunkorodott szélű sárga papírlap, ami nagyobb volt a többinél, és amelyen a következő állt:

MARADJON ÉLETBEN. MARADJON JÓL MEGVILÁGÍTOTT TERÜLETEN. JELENTSEN MINDEN FERTŐZÉSRE UTALÓ JELET. NE ENGEDJEN BE IDEGENEKET AZ OTTHONÁBA. KIZÁRÓLAG AKKOR HAGYJA EL A BIZTONSÁGOS ÖVEZETEKET, HA HATÓSÁGI SZEMÉLY ERRE UTASÍTJA. Továbbmentek, és egy tágas terembe jutottak, ahová a parkolóra néző, magas ablakokon jött be a fény. A levegő csípős volt és fülledt. A recepciónál ült egy test. A nő – mert Peter annyit meg tudott állapítani, hogy nő volt – a jelek szerint főbe lőtte magát. Még mindig markolta a kis revolvert a kezével, ami az ölébe esett. A hulla barna volt, mint a kikészített bőr, a nő összeaszalódott húsa a csontokon feszült, de a golyó ütötte lyukat a koponyája oldalán jól ki lehetett venni. A feje oldalra dőlt, mintha leejtett volna valamit, és odanézett volna egy pillanatra, hogy megkeresse. – Örülök, hogy Arlo ezt nem látja – dünnyögte Alicia. Csendben mentek tovább a halmok közé. A padlón szanaszéjjel hevertek a könyvek, de annyi, hogy úgy érezték, mintha szélfútta havon lépkednének. Körbementek, és visszaértek a bejárathoz. Theo a puskája csövével a lépcső felé mutatott. – Mindenki tartsa nyitva a szemét. A lépcsők egy nagy terembe vittek, amit elárasztott az ablakokon beömlő napfény. Tágas tér volt odabent, mert a polcokat mind félretolták, hogy helyet csináljanak a több tucatnyi ágynak. Minden ágyon feküdt egy test. – Vannak vagy ötvenen – suttogta Alicia. – Ez valami ispotály? Theo beljebb ment, és végigosont az ágysorok között. Fura pézsmaillat töltötte be a levegőt. Theo megállt a sor közepén az egyik kiságy mellett, lenyúlt, és fölemelt egy kis, puha, szövetből készült, málladozó tárgyat. Fölemelte, hogy Peter és Alicia is lássa. Egy játék baba volt. – Nem hiszem, hogy ispotály lenne. Peter elméjében összeálltak a képek, és kezdett kirajzolódni egy minta. A testek kis mérete. A plüssállatokat és játékokat szorongató csont és bőr kezecskék. Amikor előrelépett, érezte és hallotta, hogy elroppan egy műanyag tárgy. Egy fecskendő. Tucatnyi hevert belőlük szerteszét a padlón. Megértette, hogy mindez mit jelent, és mellbe vágta. – Theo, ez… ezek… – kezdte, de torkán akadt a szó. – Tűnjünk el innen – mondta a bátyja, és már indult a lépcső felé. Meg se álltak, amíg ki nem értek. Megálltak a bejárat előtt, a tornácon, és nagyokat szívtak a friss levegőből. A távolban Peter látta, hogy Caleb a benzinkút tetején áll, és a távcsövön át még mindig figyeli a jelenetet. – Biztosan tudták, mi történik – mondta halkan Alicia –, és úgy döntöttek, jobb lesz így. Theo a vállára akasztotta a puskáját, és hosszan ivott a vízből. Az arca hamuszürke volt. Peter látta, hogy remeg a keze. – Az az istenverte Zander – mondta Theo. – Mi a fasznak jött ide? – Van még egy másik lépcső is hátul – mondta Alicia. – Meg kéne néznünk. Theo kiköpött, és szigorúan megrázta a fejét. – Hagyd, Lish – mondta Peter. – Mi értelme megnézni az épületet, ha nem nézzük végig az egészet? Theo hirtelen sarkon fordult. 231

– Egy másodperccel sem akarok több időt tölteni ezen a helyen – mondta eltökélten. Ez volt az utolsó szava. – Felgyújtjuk, vita nincs. Visszamentek, leemelték a könyveket a polcokról, és máglyát raktak a recepció közelében. A papír hamar lángra kapott, a tűznyelvek könyvről könyvre pattantak. Kimentek az ajtón, és ötven méterrel eltávolodtak, onnan nézték, ahogy leég az épület. Peter ivott egyet a kulacsából, de semmivel nem tudta leöblíteni a hullák, a halál ízét. Tudta, hogy olyasmit látott, ami vele marad élete végéig. Zander nemcsak a könyvek miatt jött ide, hanem azért is, hogy megnézze a gyerekeket. És ekkor megmozdult az épület aljánál tornyosuló homok. A Peter mellett álló Alicia látta meg elsőnek őket. – Peter… A homok beomlott, és előözönlöttek a fertőzöttek; előkaparták magukat az alagsori ablakokat fedő homokból. A hatfős rajt a lángok kiűzték a tűző déli napsütésbe. A fertőzöttek átható, éles hangon sikoltottak, fájdalmas és dühödt visításuk összezúzta a csöndet. A könyvtárt már teljesen elborították a lángok. Peter fölemelte a puskáját, és a ravaszt keresgélte. A mozdulatai bizonytalanok voltak, úgy érezte, nem tud összpontosítani. Az egész jelenet csak félig tűnt valóságosnak, a gondolatai nem találtak rajta fogódzót. Újabb fertőzöttek bukkantak elő az emeleti ablakokból gomolygó sűrű, fekete füstből; az üveg betört, záporoztak a csillogó szilánkok, a fertőzöttek húsa lobogott, átlátszó lángcsóvát húztak maguk után. Úgy tűnt, mintha nagyon hosszú idő telt volna el, amióta fölemelte a puskáját azzal a szándékkal, hogy tüzeljen. Az első csoport egy kisebb árnyékfoltban, a könyvtár lépcsőinek tövében keresett menedéket. Összekuporodtak szorosan egymás mellett, és arcukat a földhöz nyomták, mint amikor az Aprónép bújócskázik. – Peter, nem maradhatunk itt! Amikor Peter meghallotta Alicia hangját, lerázta magáról a bénultságot. A mellette álló Theónak mintha földbe gyökerezett volna a lába; puskája csövét a föld felé irányította, mintha úgyse tudná hasznát venni, az arca elernyedt, és tágra nyitott szemmel, egykedvűen nézett: „Mi haszna?”. – Theo, figyelj rám – mondta Alicia, és durván megrázta a karjánál fogva; egy pillanatig Peter azt gondolta, hogy a lány ténylegesen meg fogja ütni. A lépcső aljánál lévő fertőzöttek mozgolódni kezdtek. Egyszerre rándultak meg, mint amikor szél fodrozza egy tó felszínét. – Mennünk kell, most azonnal. – Ó, öcsém – mondta Theo Peterre meredve. – Ezt baszhatjuk. – Peter – könyörgött Alicia –, segíts. Egyikük az egyik, másikuk a másik karját fogta meg, és elindultak a telken át; amikor félúton voltak, Theo már magától futott. A valószerűtlenség érzése elmúlt, és egyetlen vágy váltotta föl: elfutni, elmenekülni. Befordultak a benzinkút sarkánál, és látták, hogy Caleb elvágtat. Ők is nyeregbe pattantak, és vágtára sarkallták a lovakat, a fiú után nyargalva a kemény talajon. Peter hallotta, hogy mögöttük egyre több ablak törik be. Alicia a szelet túlharsogva azt üvöltötte, hogy menjenek a bevásárlóközpontba, és arrafelé mutatott. Caleb is arra tartott. Teljes sebességgel fölszáguldottak egy fodrozódó homokbuckára, és még időben értek le az üres telekre ahhoz, hogy lássák, amint Caleb az épület nyugati bejáratánál leugrik a lóról. Megcsapkodta a ló farát, és berohant az ajtón, a ló meg elszáguldott. – Befelé! – kiáltotta Alicia. Most már ő parancsolt; Theo nem mondott semmit. – Indulás, hagyd a lovakat! Az állatok voltak a csali, az áldozat. Búcsúzkodni nem volt idő; leszálltak és berobogtak. Peter tudta, hogy a legjobb hely az átrium lesz. Az üvegtető leszakadt, és volt napfény meg fedezék, úgyhogy ott elsáncolhatják magukat valahogy. Futottak végig a sötét folyosón. Savanykás szagtól volt terhes a levegő, a fal felpúposodott a penésztől, látni lehetett a rozsdás gerendákat, a kilógó vezetékeket, a vízköves csöveket. A legtöbb üzleten le volt húzva a redőny, de akadt, amelyik nyitva állt, mint egy elképedt arc, homályba borult belsejüket eltorlaszolta a törmelék. Peter meglátta az előttük rohanó Calebet a napsugarak aranyló kévéiben. 232

Kijutottak az átriumba, ahol olyan erősen sütött a nap, hogy hunyorogtak tőle. A terem olyan volt, mint egy erdő. Szinte minden felületet vastag, zöld indák borítottak, középen egy pálmacsoport nyúlt a nyitott mennyezetig. A mennyezet láthatóvá vált keresztgerendáiról további indák hullottak alá élő kötélcsomók gyanánt. Fedezékbe vonultak egy felfordított asztalokból emelt barikád mögött a fák tövénél. Caleb eltűnt. Peter leguggolt a bátyja mellé, és ránézett. – Jól vagy? Theo bizonytalanul bólintott. Mind ziháltak. – Sajnálom, ami ott történt. Én csak… – kezdte Theo, de aztán megrázta a fejét, és kitörölte az izzadságot a szeméből. – Nem is tudom. Én balra leszek. Maradj Lish mellett – azzal elsietett. Lish letérdelt Peter mellé, ellenőrizte a töltetet a puskájában, és hátrahúzta a závárzatot. Négy folyosón át lehetett az átriumba jutni: ha lesz támadás, az nyugatról fog jönni. – Gondolod, hogy napszúrást kaptak? – kérdezte Peter. – Nem tudom, Peter. Elég veszettnek látszottak. Néhányuk talán, de nem mind – felelte Alicia, és közben szorosan az alkarja köré tekerte a puska vállszíját. – Meg kell, hogy ígérj nekem valamit. Nem akarok olyanná válni. Ha úgy alakul, neked kell gondoskodnod róla. – Az ugróját, Lish. Nem fog úgy alakulni. Ne is mondj ilyet. – Csak szólok, hogy ha mégis úgy alakulna, ne habozz – mondta határozott hangon. Nem volt több idő beszédre; rohanó léptek zaját hallották. Caleb szaladt be az átriumba, egyenesen feléjük, valamit a mellkasához szorítva. Amikor lebukott az asztalok mögé, Peter meglátta, mi van a kezében. Egy fekete cipős doboz. – Nem hiszek a szememnek – mondta Alicia. – Te elmentél fosztogatni? Caleb fölemelte a doboz fedelét, és félredobta. Egy pár papírba csomagolt, világossárga edzőcipő. Lerúgta Zander csizmáit, és bedugta a lábát a cipőbe. – A kurva életbe – mondta elszontyolodva –, ez nagyon nagy rám. Tisztára lötyög. És akkor az átrium tetején át bepottyant az első fertőzött. Először felülről hallottak valami mozgást, aztán a hátuk mögül. Peter áthemperedett, és még látta, ahogy Theót fölemelik, és a mennyezet felé lökik. A vállszíj rátekeredett a karjára, és puskája most ott himbálózott, keze-lába meg kapálózott a levegőben. Egy másik fertőzött, amelyik fejjel lefelé lógott a mennyezet egyik keresztgerendájáról, úgy kapta el Peter bátyját a bokájánál, mintha Theónak semmi súlya nem lenne. Theo teste most már teljesen átfordult; Peter látta a bátyja arcára kiülő, teljesen döbbent kifejezést. Meg se mukkant. A puskája pörögve esett le a padlóra. Aztán a fertőzött átlendítette Peter bátyját a nyitott tetőn, és azzal eltűnt. Peter föltápászkodott, ujja megtalálta a ravaszt. Egy hangot hallott, a saját hangját, ahogy a bátyja nevét szólítja, és Alicia lövéseinek zaját. Most már három fertőzött volt a mennyezeten, amelyek egyik keresztgerendáról a másikra vetődtek. Peter a szeme sarkából észlelte, hogy Alicia átlöki Calebet az átrium túlsó oldalán lévő egyik étterem pultján. Peter végre lőtt, és aztán megint. De a fertőzöttek túl gyorsak voltak, és már csak a hűlt helyüket találta el. Peternek úgy tűnt, mintha valami játékot játszanának, mintha megpróbálnák ravaszul rávenni őket arra, hogy használják el a töltényeiket. Azon tűnődött, mióta csinálnak ezek ilyesmit, aztán meg azon, hogy vajon hol is hallotta ezeket a szavakat korábban. Amikor az első fertőzött levetette magát, Peter döbbenten figyelte zuhanása fenyegető ívét. Alicia a pultnak háttal állt. A fertőzött kinyújtott karral és – hogy az ütközést fölfogja – behajlított lábbal egyenesen felé vetődött. Csupa fog, karom és egyenletesen elosztott izomerő. A fertőzött földet érése előtti pillanatban Alicia előrelépett, beállt közvetlenül alá, és eltartotta a puskát a testétől, mint egy tőrt. Aztán tüzelt. Vöröslött a levegő, egymásba gabalyodtak a testek, a puska csörömpölve leesett. Mialatt Peter ráeszmélt, hogy Alicia nem halt meg, a lány már ismét talpon volt. A fertőzött ott hevert, ahol földet ért, a feje hátulján véres tölcsér. Alicia szájba lőtte. A fejük fölött a másik kettő egyszer csak megállt, és megmerevedett; villogó fogakkal Alicia felé fordították a fejüket, mintha ugyanazon a dróton rángatták volna őket. 233

– Tűnés innen! – kiáltotta Alicia, és átugrott a pulton. – Fuss el! És Peter így is tett. Elfutott. _____ Már jó mélyen járt a bevásárlóközpontban, és nem találta a kiutat. Törmelékhegyek zárták el az összes kijáratot: a torlaszt bútorok, bevásárlókocsik és szeméttel teli kukák képezték. És Theo, a bátyja, eltűnt. Nem volt más választása, mint elbújni. Végigrohant egy folyosón; az üzletek kirakatán mindenhol le volt húzva a redőny. Hiába rángatta fölfelé a rácsokat, egyik sem akart kinyílni; jól le volt zárva az összes. Rémülete ködéből egyetlen kérdés bukkant elő: hogyhogy nem halt még meg? Amikor kifutott az átriumból, nem számított rá, hogy akár tíz lépésnél messzebb jut. Villanásnyi fájdalom, és vége is. Legalább egy teljes perc eltelt, mire ráébredt, hogy a fertőzöttek nem üldözik. Mert el vannak foglalva, gondolta. Bele kellett kapaszkodnia az egyik rácsba, hogy ne essen össze. Bedugta ujjait a keskeny lemezek közé, és levegő után kapkodva, homlokát a fémre szorította. A barátai meghaltak. Ez volt az egyetlen magyarázat. Theo halott, Caleb halott, Alicia halott. És ha a fertőzöttek végeztek, és teleitták magukat, eljönnek majd érte is. Vadásznak majd rá. Végigrohant az egyik folyosón, ráfordult egy másikra, egyik redőnyös üzletkirakatot a másik után hagyta el. Már a rácsokkal sem bajlódott, elméjét egyetlen gondolat töltötte be: kijutni valami nyílt terepre. Világosságot látott maga előtt, és nyílt teret sejtett: befordult a sarkon, és a csempéken csúszva egy tágas, kupolával fedett térbe jutott. Egy másik átrium, de itt nem volt semmi törmelék. A magasan lévő ablakok gyűrűjéből poros nyalábokban szállt le a napfény. A terem közepén apró lovak alkotta, mozdulatlan ménest látott meg. Szorosan álltak egymás mellett valami sátortető alatt. Peter megdermedt, arra számított, hogy szétszélednek. Hogy került egy ménes a bevásárlóközpontba? Óvatosan előrelépett. Most már nyilvánvaló volt: a lovak nem igaziak. Egy körhinta. Peter a Szentélyben már látott körhintát ábrázoló képet egy könyvben. Az alja forog, szól a zene, és a gyerekek körbe-körbe mennek a lovakon ülve. Rálépett a padlózatra. A lovakat súlyos porréteg vonta be, és elfedte vonásaikat. Kihúzta magát, a vállát odaérintette az egyik állathoz, és lesöpörte a mocskot, feltárva alatta az élénk színeket és a pontosan megfestett részleteket: a szempillák, a fogak közötti rések, a hosszú, lejtős orr és a kitágult orrlyukak. És akkor hirtelen a végtagjaiban érzett valamit, ami olyan volt, mint a hideg fém érintése. Riadtan emelte fel a fejét. Egy lány állt előtte. Egy Vándor. _____ Peter nem tudta volna megmondani, hány éves a lány. Tizenhárom? Tizenhat? Hosszú, sötét haja össze volt tapadva; viseltes, a bokánál levágott szárú farmer volt rajta és egy piszoktól merev póló, de mindkét ruhadarab túl nagy volt kisfiús alkatára. Nadrágja egy darab elektromos kábellel volt összefogva a derekán; lábán szandált viselt, a lábujjai közül műanyag százszorszépek kandikáltak elő. Mielőtt Peter megszólalhatott volna, a lány az ajkához emelte az ujját. Ne beszélj. Fürgén az emelvény közepe felé indult, aztán megfordult, és intett Peternek, hogy menjen utána. És ekkor Peter meghallotta őket. Szedték a lábukat a folyosón, a lehúzott redőnyű üzletkirakatokon zörögtek a fémrácsok. Jöttek a fertőzöttek. Kutattak. Vadásztak.

234

A lány szeme nagyon tágra nyílt. Siess. Ezt mondta a szeme. Megfogta Peter kezét, és az emelvény közepére húzta. Ott letérdelt, és felhúzta a padlóban lévő fémgyűrűt. Egy csapóajtó, egy szintben a fa padlózattal. A lány bemászott, úgy hogy csak az arca látszott ki. Gyorsan, gyorsan. Peter utána ment a lyukba, és lezárta maga fölött a csapóajtót. A körhinta alatt voltak, a szerelvényt tartalmazó alacsony helyiségben. A padlózat lécei között bevetülő fényben megcsillantak a porszemek, és feltárult a gépezet sötét tömbje, mellette a padlón pedig egy összegyűrt hálózsák. Műanyag vizes palackok sorakoztak meg konzervek halomba rakva, bár a címke már rég lekopott róluk. Itt lakik ez a lány? A padlózat megremegett. A lány letérdelt. Árnyék vetült rájuk. A lány mutatta Peternek, mit tegyen. Feküdj le. Maradj nyugton. Peter úgy tett, ahogy kérte. Aztán a lány ráfeküdt a hátára. Peter érezte a teste melegét és leheletét a nyakán. A lány a saját testével fedte be Peterét. A fertőzöttek most már mindenütt ott voltak a körhintán. Peter szinte érezte, ahogy elméjük kutat, fürkész, és hallotta a halk kattogást a torkukban. Mennyi idő kell még nekik, hogy felfedezzék a csapóajtót? Ne mozdulj. Tartsd vissza a lélegzeted. Peter lehunyta a szemét, teljes mozdulatlanságba dermedt, és várta az ajtó hangját, ahogy majd leszakítják a pántjairól. A puska mellette volt a padlón. Talán le tud adni egy-két lövést, de ez minden. Múltak a másodpercek. Fölöttük tovább rezgett a padlózat. A fertőzöttek gyorsan, izgatottan vették a levegőt; orrukban ott volt az emberszag, a levegőben meg a véré. De valami nem stimmelt; Peter érzékelte, hogy bizonytalanok. A lány Peterre nehezedett, elrejtette, védelmezte. Fölöttük csönd lett; elmentek volna a fertőzöttek? Eltelt egy perc, aztán még egy. Peter most már nem arra volt kíváncsi, mit fognak tenni a fertőzöttek, hanem hogy a lány mit fog tenni. Végül lemászott róla, Peter pedig föltérdelt. Arcuk most csak centiméterekre volt egymástól. A lány orcájának lágy íve olyan volt, mint egy gyereké, de a szeme egyáltalán nem. Peter érezte a leheletét; volt benne valami édes, mint a méz. – Hogyan… A lány gyorsan megrázta a fejét, hogy elhallgattassa. A mennyezetre mutatott, aztán újra az ajkához szorította az ujját. Elmentek. De visszajönnek. A lány fölállt, és kinyitotta a csapóajtót. Gyors fej fordítással jelezte Peternek, mire gondol. Gyere utánam. Most. Kimásztak a körhinta padlózatára. A terem üres volt, de Peter érezte, hogy nemrég még ott voltak a fertőzöttek; a levegő láthatatlan örvényekben kavargott a helyek körül, ahol álltak. A lány gyorsan egy ajtóhoz vezette őt az átrium túloldalán. Az ajtó nyitva állt, és egy beton ékkel volt kitámasztva. Beléptek, és a lány hagyta, hogy bezáruljon mögöttük az ajtó; Peter hallotta a zár kattanását. Feketeség. Új rémület fogta el, a teljes irányvesztés érzése. De aztán érezte, hogy a lány megfogja a kezét. Szorosan fogta, megnyugtatólag, és tovább húzta őt befelé. Foglak. Minden rendben. Peter próbálta számolni a lépteit, de hasztalan. Érezte a lány szorításában, hogy szeretné, ha Peter gyorsabban menne, és hogy az ő bizonytalansága fogja vissza őket. Peter megbotlott valamiben, és a puska leesett, eltűnt a sötétben. – Várj… A hátuk mögül zörgés hallatszott, majd a görbülő fém nyikorgása. A fertőzöttek rájuk találtak. Peter elöl már látott némi fényt, és valamennyire ki tudta venni, mi van körülöttük. Egy hosszú, magas folyosón lépkedtek; a fal mellett satnyák hevertek, vigyorgó csontvázak énekkara, tagjaik kicsavarodva, mintha testtartásukkal figyelmeztetni akarnának. Újabb csattanás a hátuk mögül; az ajtó felmondta a szolgálatot, és meggörbült a zsanérjain. A folyosó egy másik ajtóban végződött, 235

ami nyitva állt. Egy lépcsőnyílás. A magasból sárgán ragyogott le a napfény, és galambok hangja meg szaga áradt. A falon, egy táblán felirat: KIJÁRAT A TETŐRE. Peter megfordult. A lány még mindig a folyosón állt, a lépcsőnyíláshoz vezető ajtó előtt. Megint találkozott röviden a tekintetük. Egy másodperc se telt belé, és a lány előrelépett, lábujjhegyre állt, és Peter arcára szorította összezárt száját – mint egy madár, amikor vizet szürcsöl. A lány egyszerűen arcon csókolta őt. Peter túlságosan megdöbbent ahhoz, hogy meg tudjon szólalni. A lány visszahátrált a sötét folyosóra. Most menj. Ezt mondta a szeme. Aztán a lány becsukta az ajtót. – Hé! – kiáltotta Peter, miután hallotta a zár kattanását. Megragadta a kilincset, de nem tudta megmozdítani. Ököllel verte a fém ajtót. – Hé! Ne hagyj itt! De a lány eltűnt, mintha szellem lett volna. Peter megint meglátta a táblát: KIJÁRAT A TETŐRE. A lány azt akarta, hogy Peter idejöjjön. Peter mászni kezdett. A levegő perzselő volt, szinte fullasztó a galambok bűzétől. A falakra hosszú csíkokban madárürülék kenődött, és festékréteg módjára kérgesedett rá a lépcsőre meg a korlátra. Úgy tűnt, a madarak alig vesznek róla tudomást, ide-oda röpködtek, miközben haladt fölfelé, mintha jelenléte nem volna több egy kis érdekességnél. Három lépcsőforduló, négy; Peter lihegett a megerőltetéstől, a szájában és az orrában lévő íz kínzóan dögletes volt, a szeme meg úgy égett, mintha sav fröccsent volna bele. Végre fölért a lépcső tetejére. Ott volt még egy ajtó, fölötte a falon pedig, túl messze ahhoz, hogy elérje, egy apró ablak, aminek a szélét törött, az időtől és a koromtól sárga üveg csipkézte. Az ajtó le volt lakatolva. Zsákutca. Annyi minden után a lány zsákutcába vezette őt. Dühödt, fémes hang zengett a lépcsőházban, amikor az első fertőzött odaért a lenti ajtóhoz. Madarak röppentek föl és rebbentek szét Peter körül, a levegőben tollak kavarogtak. És ekkor Peter meglátta; úgy rá volt kérgesedve a madárürülék, hogy teljesen beleolvadt a körülötte lévő falba. A könyökével betörte az üveget, és egy rántással kiszabadította a fejszét. Újabb csattanás lentről. Még egy lökés, és a fertőzöttek átjutnak az ajtón, aztán felözönlenek a lépcsőn. Peter a feje fölé emelte a fejszét, és a lakatra célozva erősen meglendítette. A penge lesiklott róla, de azt meg tudta állapítani, hogy tett benne némi kárt. Nagy levegőt vett, megbecsülte a távolságot, és még egyszer meglendítette a fejszét, beleadva apait-anyait. Pontos találat: a lakat kettérepedt, és darabokra tört. Minden erejével nekidőlt az időtől és a rozsdától beragadt ajtónak, ami erre nagyot nyikordulva kivágódott, és Peter kinn találta magát a napon. A bevásárlóközpont északi oldalának a tetején állt, szemben a hegyekkel. Gyorsan a tető szélére bicegett. Legalább tizenöt métert zuhanna. Eltöri a lábát, vagy még annál is rosszabb történik. Feküdni mozdulatlanul a kemény talajon, és várni, hogy a fertőzöttek elragadják – nem ilyen véget képzelt magának. Erősen vérzett a könyöke; vércsík húzódott mögötte a nyitott ajtótól. Bár nem emlékezett arra, hogy fájdalmat érzett volna, biztosan akkor vágta meg magát, amikor betörte az üvegtáblát. De egy kis vér most már aligha számít. És legalább nála van a fejsze. Az ajtó felé fordult, és felkészült arra, hogy gyorsan támadjon, amikor egy kiáltást hallott lentről. – Ugorj! Alicia és Caleb lóháton vágtatva kerülték meg az épület sarkát. Alicia integetett Peternek, és testét előrehajtotta a kengyelben. – Ugorj! Peter a magasba emelkedő Theóra gondolt, meg az apjára, aki ott áll a tenger szélén, aztán a tengerre meg a csillagokra. A testét a sajátjával eltakaró lányra, meg meleg és édes leheletére a nyakán és az arcán, ahol megcsókolta őt. A fejsze a kezében, a barátai lentről kiabáltak és integettek neki, a fertőzöttek meg közben jöttek fel a lépcsőn. Nem most, most még nem – gondolta, majd behunyta a szemét, és leugrott.

236

HUSZONHÁROM Ismét beköszöntött a nyár, és ő egyedül volt. Senki nem volt vele, csak a hangok, amiket hallott, köröskörül mindenünnen. Emlékezett néhány emberre. Emlékezett a férfira. Emlékezett a másik férfira és annak a feleségére, meg a fiúra és a nőre is. Valamivel többre emlékezett, mint mások. Senkire sem emlékezett. Emlékezett, hogy egy nap azt gondolta: egyedül vagyok. Nincs más én, csak én. A sötétben élt. Magától tanulta meg, hogyan kell a fényben járni, bár nem volt könnyű. Egy ideig fájt neki, rosszul lett tőle. Csak ment és ment. A hegyeket követte. A férfi azt mondta neki, hogy kövesse a hegyeket, hogy fusson, és ne álljon meg, de aztán egy nap a hegyek is véget értek; nem voltak többé hegyek. Soha nem találta meg ugyanazokat újra. Voltak olyan napok, amikor sehová sem ment. Voltak olyan napok, amelyek évek voltak. Itt-ott lakott, ezzel-azzal, a férfival és annak feleségével, meg a fiúval és a nővel is, míg végül senkivel sem. Néhányan kedvesek voltak vele, mielőtt meghaltak. Mások nem. Azt mondták, ő másmilyen. Nem olyan, mint ők, nem közülük való. Magányos volt, egyedül élt, és nem volt senki az egész világon, aki olyan lett volna, mint ő. Az emberek vagy elküldték, vagy nem, de végül mindig meghaltak. Álmodott. Hangokról és a férfiról. Egy ideig, hónapokig vagy tán évekig, ha jól figyelt, hallotta a férfit a szél bömbölésében meg a csillagok csikorgásában, és olyankor szívét eltöltötte a férfi gondoskodása utáni vágyakozás. De az idő múlásával a férfi hangja teljesen összekeveredett elméjében a többiek hangjával, az álmodókéval, akik egyszerre voltak ott és nem voltak ott, ahogy a sötétség is egy dolog volt, és mégsem volt az, jelenlét és hiány egyesülése. A világ álmodó lelkek világa volt, akik nem halhattak meg. Ott a föld a lábam alatt, gondolta, és ott az ég a fejem fölött, ott vannak az üres épületek, meg a szél, az eső, a csillagok, és ott vannak mindenütt a hangok, meg a kérdés. Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ő nem félt tőlük, bár a férfi igen, és a többiek is, a férfi és annak felesége, meg a fiú és a nő is. Próbálta eltéríteni az álmodókat a férfitól, és sikerült is neki. Követték őt kérdésükkel, amit úgy vonszoltak, mint egy láncot; olyasmi volt, mint amiről a szellem, Jacob Marley történetében olvasott. Egy ideig azt hitte, talán szellemek, de nem azok voltak. Nem volt rájuk szava. De magára sem, arra, ami ő volt. Egyszer egy éjjel fölébredt, és ők ott voltak körös-körül, látta parázsként izzó szemüket a sötétben. Emlékezett a helyre, mert egy csűr volt, hideg, és be is ázott. Köré sereglő, álmodó arcokra, melyek olyan szomorúak és elveszettek voltak, mint a magányos világ, amibe betévedt. Szükségük volt rá, hogy elmondja nekik, hogy válaszoljon a kérdésre. Érezte a bőrén a leheletüket, az éjszaka leheletét, és a vérben áramló kérdést. Azt kérdezték tőle, kik ők. Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Ki vagyok? Akkor elfutott arról a helyről. Csak futott, és nem állt meg. Az évszakok váltakoztak, egyre csak kergették egymást. Hideg volt, aztán meg nem volt hideg. Az éjszakák hosszúak voltak, aztán meg nem voltak hosszúak. Egy táskát cipelt a hátán, benne olyan dolgokkal, amelyekre szüksége volt, meg olyanokkal, amiket csak vigasz gyanánt tartott magánál. Ezek segítettek neki abban, hogy emlékezzen, hogy észben tartsa a múló éveket, mind a jó, mind a 237

rossz dolgokat. Például nála volt a szellem, Jacob Marley története. A nő medálja, amit azután vett le a nyakáról, hogy meghalt, úgy, mint minden ember, nagy felbolydulás közepette. Egy csont a csontok mezejéről és egy kő a tengerpartról, ahol a hajót látta. Időnként evett is. Talált konzerveket, bár már nem mind volt jó. Kinyitott egyet a táskájában lévő szerszámmal, és szörnyű bűz csapott föl belőle, olyan, mint az épületek belsejében, ahol sorokban vagy épp nem sorokban feküdtek a holtak, és tudta, hogy azt nem eheti meg, hanem egy másikat kell megennie. Egy ideig ott volt mellette a hatalmas, szürke óceán meg a hullámok csiszolta kavicsokkal borított part. Magas fenyők ágai nyúltak a víz felszíne fölé. Éjszakánként nézte a csillagok körforgását és a tenger fölé emelkedő, majd alábukó holdat. A hold ugyanaz volt, mint a világ bármely más pontján, és ő egy ideig boldog volt azon a helyen. Ott látta meg a hajót is. – Hahó! – kiáltozott, mert már nagyon hosszú ideje nem találkozott senkivel, és a hajó puszta látványától is örvendezett. – Hahó, te nagy hajó, hahó! De a hajó nem felelt neki. Néhány napra elment, eltűnt a láthatáron, aztán éjszaka visszatért a dagállyal. Mint egy hajós álom, amit senki más nem álmodott, csak ő. Éjjel-nappal követte, előbb a sziklák földjére, aztán meg a leszakadt, vérszínű hídhoz, ahol széles orra megállt a többi, kisebbnagyobb hajó között, és ő akkor jött rá, hogy a sziklákon megfeneklett társaihoz hasonlóan ez a hajó is üres és elhagyatott; a tenger pedig feketéllett, és dögletes szag áradt belőle, olyan, ami azokból a konzervekből jött, amik már nem voltak jók. És ő elhagyta azt a helyet is. Érezte őket, mindegyiket. Csak kinyújtotta a kezét, végigsimított a sötétségen, és akkor ott érezte őket mindenhol. Bánatos feledésüket. Nagy és szörnyű reményvesztettségüket. Véget nem érő, sóvárgó kérdezősködésüket, ami olyan bánatot ébresztett benne, ami már valamifajta szeretet volt. Mint az, amit a férfi iránt érzett, aki azt mondta neki, hogy fusson, és ne álljon meg. A férfi. Emlékezett a tüzekre és a fényre, ami úgy érte a szemét, mintha a nap robbant volna föl. Emlékezett a férfi bánatára, és hogy milyen volt vele. De már nem hallotta őt, és arra gondolt, hogy a férfi odalett. Voltak mások, akiket a sötétben hallott. És tudta azt is, hogy kik voltak ezek. Babcock vagyok. Morrison vagyok. Chávez vagyok. Baffes-Turrell-Winston-Sosa-Echols-Lambright-Martínez-Reinhardt-Carter vagyok. Úgy gondolt rájuk, mint a Tizenkettőre, és a Tizenkettő mindenhol ott volt, a világban, a világ mögött, és átszőtte magát a sötétséget is. A Tizenkettő volt a vér, ami akkor a világon létező minden dolog bőre alatt folyt. Ez ment hosszú évekig. Emlékezett egy napra, a csontok mezejének napjára, és egy másikra, a madár és a nem-beszélés napjára. Ez egy olyan helyen volt, ahol nagyon magasra nőttek a fák. Egy parányi dolog röpködött az arca előtt. Ő már megtanulta, hogyan kell napfényben menni, és most mezítláb állt a füvön. Egyre csak nézte az apró valamit, és úgy tűnt neki, mintha már napok óta nézné. Szinte nem is lehetett látni a szárnyait, olyan gyorsan csapkodott velük. Eszébe jutott a szó, hogy mi is az, de mikor megpróbálta kimondani, akkor jött rá, hogy elfelejtette, hogyan kell. Kolibri. A szó ott volt benne, de nem volt ajtó, amin kijöhetett volna. A többi szóra gondolt, amiket ismert, de mindegyikkel ugyanez volt a helyzet. Az összes szó el volt zárva odabent. Magányos volt, és egyedül érezte magát, mert nem voltak barátai, úgyhogy sok idő elteltével, egy holdfényes éjjelen, azt mondta magában: Gyertek ide! És ők jöttek. Először egy, aztán egy másik, majd egyre több és több. Gyertek hozzám! Kiléptek a sötétből. Leereszkedtek az égből meg a környező magas helyekről, és csakhamar megszámlálhatatlan társaság kerekedett belőlük, miként egykor a csűrben, csak most még annál is többen voltak. Köréje gyűltek álmodó tekintetükkel. Ő megérintette, ölelgette őket, és úgy érezte, nincs már egyedül. Azt kérdezte: Csak mi vagyunk? Mert a sok-sok év alatt senkit nem láttam, se férfit, se nőt. Nincs más én, csak én? De hiába kérdezte, nem kapott tőlük választ, csak a dühödt, égető kérdést szegezték neki. 238

Most menjetek – mondta magában, és lehunyta szemét; amikor pedig újra kinyitotta, egyedül volt. Így tanulta meg, hogyan kell csinálni. Aztán éjszakákon, évszakokon, éveken át ment, mígnem eljutott az eltemetett városhoz, ahol az alkonyat halványuló fényeiben meglátta a férfiakat a lovaikon. Hatan voltak, hat sötét, izmos lovon. A férfiak fegyvert viseltek, mint más férfiak, akikre emlékezett azokból az időkből, amelyek a férfi és annak felesége, meg a fiú és a nő után következtek; ekkor elbújt az árnyékban, és arra várt, hogy leszálljon az éj. Hogy aztán mit fog tenni, még nem tudta, de akkor odajöttek hozzá a feledékenyek, ahogy mindig is szoktak a sötétben, és bár megmondta nekik, hogy ne tegyék, ők sebesen lecsaptak a férfiakra, akik nagy zűrzavar közepette, ilyen módon kezdtek meghalni, míg végül csak hárman maradtak. Odament, ahol a férfiak és a lovak teste hevert; úgy haltak meg, hogy egy csöpp vér sem maradt bennük, ahogy semmiben sem, ami ily módon halt meg. Három férfit sehol sem talált, de az egyikük lelke még közel volt, és valami névtelen helyről figyelt, a szilárd dolgokra jellemző forma nélkül. Ő lehajolt, hogy megnézze az arckifejezését, és ugyanazt látta, amit a férfi és annak felesége, meg a fiú és a nő arcán. Félelmet, fájdalmat és az elengedést. Eszébe ötlött, hogy a férfi neve Willem volt. És azok, akik ezt tették Willemmel, nagyon bánták a dolgot, ő pedig fölállt, és, bár tudta, hogy nem lesznek rá képesek, gondolatban így szólt hozzájuk: Semmi baj; most menjetek, és ne tegyetek ilyet többé, ha meg tudjátok állni. A Tizenkettő miatt nem tudták megállni, akik szörnyű, véres álmaikkal töltötték el elméjüket, és a kérdésre csak ezt felelték: Babcock vagyok. Morrison vagyok. Chávez vagyok. Baffes-Turrell-Winston-Sosa-Echols-Lambright-Martínez-Reinhardt-Carter vagyok. Babcock vagyok. Babcock. Babcock. A kislány követte őket a sivatagon át, habár vakította a fény, és néhanap nem tudott elbújni előle. Egy pokrócot terített magára, amit korábban talált, és rajta volt a napszemüveg. A napok hosszúak voltak; a nap arany körívben haladva, hatalmas kaszaként rendet vágott az égen, és fölszántotta sugarával az alant fekvő földet. A sivatag éjszaka elcsöndesedett, és csak őt lehetett hallani, amint átkel rajta, az ő szívverését és a körülötte álmodó világot. Aztán eljött egy nap, amikor újból hegyekre lelt. Nem találta meg azokat a lovas embereket, akik közül néhánynak a szeme előtt kellett meghalnia az eltemetett városban, és nem talált el oda, ahonnan jöttek. A hegyek közt húzódó völgy alján szélben hajladozó fák álltak elszórtan, és itt bukkant rá az épületre, amiben a mozdulatlan, magányos lovak voltak; amikor meglátta őket, arra gondolt, talán ezeket a lovakat látta. A lovak nem éltek, de úgy tűntek, mintha élnének; a pofájukon ülő kifejezés békességgel töltötte el az elméjét, és azzal az érzéssel, hogy a férfi ott van, és törődik vele. Ezért úgy gondolta, hogy ott kell maradnia, és nem kell tovább futnia, mert ez az a hely, ahol megállhat. De most ez az időszak is véget ért. A lovas férfiak végre visszatértek, és ő meg is mentett egyet közülük; saját testével takarta a férfiét, ahogy azt az ösztönei súgták neki abban a pillanatban, és azt mondta az álmodóknak: Menjetek, menjetek el azonnal, és ezt az egyet ne öljétek meg; egy kis időre sikerült visszatartania őket, de a másik hang az elméjükben erős volt, ahogy az éhség is. Sötét és poros otthonában, a lovak alatt, arra gondolt, akit megmentett. Remélte, hogy életben van, és figyelt, hátha meghallja, hogy visszatérnek a lovas, fegyveres férfiak. Néhány nap elteltével pedig, amikor még mindig semmi nyomuk sem volt, eljött arról a helyről is, ahogy a többi helyről is eljött azelőtt, és kilépett a holdfényes éjszakába, aminek ő is része volt – egy és oszthatatlan része. – Hol vannak? – kérdezte a sötétségtől. – Hol vannak a lovas férfiak? Utánuk kell mennem, és meg kell találnom őket, mert már oly sok éve vagyok egyedül, oly sok éve nincs más én, csak én. 239

És ekkor egy új hang szólt hozzá az éjszakai égboltról: Menj a holdfénybe, Amy! – Hová? Hová kell mennem? Vezesd őket hozzám! Az út majd odavisz téged. És ő így tett, mert már túl régóta volt egyedül, nem volt más én, csak a saját énje, és bánat töltötte el őt, meg erős vágy az olyanok után, mint ő, hogy többé ne kelljen egyedül lennie. Menj a holdfénybe, és keresd meg a férfiakat, hadd ismerjem meg őket is, ahogy téged is ismerlek, Amy. Amy – gondolta –, ki az az Amy? Mire a hang azt mondta: Te vagy.

240

V. KÖNYV

A SEHONNAN JÖTT LÁNY „Te, ki nem emlékszel hogy megfordultál odaát tudd meg tőlem: minden, ami a feledésből megszabadul, azért tér vissza, hogy megszólítson” LOUISE GLÜCK: The Wild Iris (Bajtai Zoltán fordítása)

241

HUSZONNÉGY AZ ŐRSÉG NAPLÓJA 92 nyara 51. NAP: Semmi gyanús. 52. NAP: Semmi gyanús. 53. NAP: Semmi gyanús. 54. NAP: Semmi gyanús. 55. NAP: Semmi gyanús. 56. NAP: Semmi gyanús. 57. NAP: Peter Jaxont az egyes lőállásba helyezik (K: Theo Jaxon). Semmi gyanús. 58. NAP: Semmi gyanús. 59. NAP: Semmi gyanús. 60. NAP: Semmi gyanús. Ezen időszak alatt: 0 harci érintkezés. Egy lelket sem öltek meg vagy ragadtak el. A másodkapitányi poszt megürült (T. Jaxon elhunyt), betöltése Sanjay Patal feladata. Tisztelettel benyújtva a Nagytanácsnak, S. C. Ramirez főkapitány A nyolcadik nap hajnalán a csapáson végigvonuló nyáj hangjára Peter szeme felpattant. Emlékezett, hogy valamikor éjközép után arra gondolt, néhány percre leül erőt gyűjteni. De abban a pillanatban, hogy ezt megengedte magának, és nekitámasztotta a hátát a bástyafalnak, fáradt fejét összefont karjára hajtva, gyorsan hatalmába kerítette az álom. – Már fönt vagy, akkor jó. Lish magasodott fölé. Peter megdörzsölte a szemét, felállt, és szó nélkül elfogadta a vizet, amit Alicia nyújtott neki egy kulacsban. Végtagjait lassúnak és ügyetlennek érezte, mintha lötyögő folyadékkal teli csövek lennének a csontjai helyén. Ivott egyet a langyos vízből, majd kinézett a bástyafal fölött. A kordonon túl, a hegyekből lassacskán gyenge köd emelkedett. – Mennyi ideig aludtam? – Ne is törődj vele – felelte Alicia, és kihúzta magát. – Már hét éjszaka óta fent vagy szünet nélkül, és végül is semmi dolgod nem akadt. Aki meg mást mond, annak velem gyűlik meg a baja. Megszólalt a Reggeli Harangszó. Peter és Alicia csöndben figyelték, ahogy a kapuk becsúsznak a Falba vájt üregekbe. A türelmetlenkedő, izgő-mozgó nyáj elkezdett kiáramlani a nyíláson. – Menj haza, és aludj – mondta Alicia. Az Őrség naplóját vezető brigádok is távozni készültek. – Az emlékkőre most ne legyen gondod. – Még várok rá. – Peter – szegezte rá a tekintetét Alicia –, már eltelt hét éjszaka. Menj haza. Beszélgetésüket lépések zaja szakította félbe. Hollis Wilson felmászott a létrán a gyilokjáróra, és homlokát ráncolva nézett rájuk. – Most teszed le a szolgálatot, Peter? – Tiéd a pálya – válaszolta Alicia. – Mi végeztünk. – Azt mondtam, maradok.

242

Kezdődött a nappali műszak. Az Őrség két további tagja kapaszkodott fel a létrán, Gar Phillips és Vivian Chou. Gar épp valami történetet mesélt, Vivian meg nevetett, de amikor meglátták őket ott állni, hirtelen elcsöndesedtek, és gyorsan odébb mentek a gyilokjárón. – Idehallgass – mondta Hollis –, ha el akarod foglalni ezt az őrhelyet, részemről rendben. De mivel én vagyok az ügyeletes tiszt, szólnom kell Soo-nak. – Nem akarja – mondta Alicia. – Komolyan gondolom, Peter. Ez nem csupán egy kérés. Hollis nem fogja mondani, de én igen. Menj haza. Peterben ellenállhatatlan vágy támadt, hogy tiltakozzon, de amikor szólásra nyitotta volna a száját, hirtelen elöntötte a bánat, és ez megadásra késztette. Rádöbbent, hogy Aliciának igaza van. Vége; Theo odalett. Meg kellett volna könnyebbülnie, de csak kimerültséget érzett – a halálos fáradtság olyan mélyen beleivódott, hogy úgy érezte, bilincsként kell majd vonszolnia élete hátralévő részében. Már ahhoz is szinte minden erejére szükség volt, hogy fölemelje a nyílpuskáját a bástyafal padlójáról. – Részvétem a bátyád miatt, Peter – mondta Hollis. – Gondolom, most már mondhatom, mert eltelt a hét éjszaka. – Köszönöm, Hollis. – Gondolom, akkor most te is a Nagytanács tagja leszel, ugye? Peter nem is igen gondolkodott el ezen, de úgy vélte, hogy az lesz. Unokatestvérei, Dana és Leigh, mindketten idősebbek voltak nála, de amikor Peter apja leköszönt, Dana nem fogadta el a tisztséget, azt meg nemigen hitte, hogy Leigh-t érdekelné, amikor ott volt a kisgyereke a Szentélyben, akinek gondját kellett viselnie. – Igen, gondolom. – Hát akkor, ööö, gratulálok – vont vállat Hollis esetlenül. – Talán furán hangzik ez most, de tudod, hogy értem. Nem mesélt senkinek a lányról, még Aliciának sem, aki talán tényleg hitt is volna neki. A távolság a bevásárlóközpont teteje és a föld között kisebb volt, mint Peter gondolta. Ő onnan fentről nem érzékelte, amit Alicia lentről igen, hogy milyen magasan tornyosul a homok az épület aljánál – a magas, lejtős bucka felfogta a becsapódás erejét, amikor leugrott, és lebucskázott rajta. Még markolta a fejszét, amikor felmászott Omega hátára, Alicia mögé; csak akkor jutott eszébe eltűnődni azon, hogyan sikerült elmenekülniük, és hogy a lovak miért is nem pusztultak el, amikor már átértek Banning túlsó oldalára, tiszta lett a levegő, és biztosan levonhatták azt a következtetést, hogy nem fogják őket üldözőbe venni. Alicia és Caleb a vendéglő konyháján keresztül szaladtak ki az átriumból, ahonnan folyosók sora vezetett a rakodórámpához. A nagy garázskapuk beszorultak a rozsdától, de az egyik résnyire nyitva volt, és a nyíláson át beszüremlett a napfény. Ezt egy hosszú cső segítségével sikerült felfeszíteniük annyira, hogy négykézláb át tudjanak kúszni alatta. Kigurultak a napfényre, és a bevásárlóközpont déli oldalán találták magukat. Ekkor látták meg a két lovat, amint önfeledten rágcsálják a magasra nőtt gazt. Alicia nem is hitte, hogy ilyen szerencséjük van. Éppen megkerülték az épületet, amikor meghallotta az ajtócsapódást, és meglátta Petert a tető szélén. – Miért nem mentetek egyszerűen el, amikor megtaláltátok a lovakat? – kérdezte őt Peter. Megálltak az Erőmű felé vezető úton, hogy megitassák az állatokat, nem messze attól a helytől, ahol hat nappal korábban megpillantották a fertőzöttet a fák között. Csak annyi vizük volt, amennyi a kulacsokban maradt, de miután mindegyikük ivott egy kicsit, a maradékot a tenyerükbe öntötték, és lenyalatták a lovakkal. Peter zubbonyából levágtak egy darabot, és azzal kötötték be vérző könyökét; a seb nem volt mély, de valószínűleg össze kell varrni. – Én nem kérdőjelezem meg utólag ezeket a dolgokat, Peter – mondta Alicia éles hangon, és Peter eltűnődött, vajon megbántotta-e. – Akkor ez tűnt helyesnek, és valóban ez is volt a helyes. Ekkor lett volna alkalma, hogy meséljen nekik a lányról – a magányos, fiatal lányról és arról, amit tett a körhinta alatt, ahogy a testével védelmezte őt, a pillantásról, amit váltottak, a csókról az arcán és a hirtelen becsapódó ajtóról. De ő tétovázott, és a pillanat elmúlt. Lehet, hogy a pillanat

243

hevében csak képzelődött, és az egész a fantázia szüleménye volt. Azt mondta nekik, hogy talált egy lépcsőnyílást, és ennyiben maradtak. Amikor visszatértek, már nagyon nyugtalankodtak miattuk; négy napot késtek, és már majdnem eltűntnek nyilvánították őket. Visszatérésük hírére nagy tömeg gyűlt össze a kapunál. Leigh elájult, még mielőtt bárki elmagyarázhatta volna neki, hogy Arlo nem halt meg, csak hátramaradt az Erőműnél. Petert nem vitte rá a lélek, hogy megkeresse Mausamit a Szentélyben, és átadja neki a Theóról szóló híreket. Valaki úgyis el fogja neki mondani. Ott volt Michael és Sara is; ő mosta le és varrta össze a könyökét, miközben Peter egy kövön ült, és rázkódott a fájdalomtól. Becsapva érezte magát, mert a révületszerű zsibbadtság, amit bátyja elvesztése idézett elő, nem terjedt ki arra, amikor az ember bőrét összevarrják egy tűvel. Sara rendesen bekötözte a sebet, gyorsan megölelte őt, és könnyekben tört ki. Aztán, miután besötétedett, feloszlott a tömeg, úgyhogy Peter már oda tudott menni a Falhoz, és amikor megkondult a Második Harangszó, felmászott a bástyafalra, hogy megadja a Kegyelemdöfést a bátyjának. A létra aljánál elvált Aliciától, miután megígérte neki, hogy hazamegy és lefekszik. De legkevésbé haza akart menni. Már csak néhány nőtlen férfi lakott a barakkokban; a hely mocskos volt, és úgy bűzlött, mint az Erőmű. Peter mégis azt tervezte, hogy mostantól kezdve ott fog élni. Mindössze el kellett hoznia néhány dolgot otthonról. A reggeli nap már melegen sütötte a vállát, amikor megérkezett a Keleti Tisztásra néző, ötszobás házba. Amióta eljött a Szentélyből, nem lakott máshol; de anyjuk halála óta ő és Theo lényegében csak aludni jártak haza. Annyi biztos, hogy nem sokat tettek a hely tisztán tartása érdekében. Petert mindig is zavarta a nagy rendetlenség – a mosogatóban feltornyozott edények, a padlón heverő ruha, meg hogy minden ragad a mocsoktól –, de végül soha nem tudta rávenni magát, hogy kezdjen vele valamit. Az anyjuk mindenkinél rendszeretőbb volt, és tisztán tartotta a házat – felmosta a padlót, kiporolta a szőnyegeket, kisöpörte a hamut a kandallóból, kitakarította a konyhát. Két hálószoba volt a földszinten, ezekben aludt ő és Theo, egy pedig, a szüleié, az első emeleten, a tetőtérben. Peter a szobájába ment, elővett egy hátizsákot, és gyorsan belepakolt néhány napra elegendő váltóruhát; Theo holmiját majd átnézi később, és eldönti, mit tartson meg magának, aztán a többit elcipeli a Raktárba, ahol majd kiválogatják és elcsomagolják bátyja ruháit és cipőit, és szétosztják a Kolónia lakói között. Anyjuk halála után Theo végezte el ezt a munkát, mert tudta, hogy Peter nem lenne rá képes; aztán egy téli napon, majdnem egy évre rá, Peter meglátott egy sálat egy nőn – Gloria Patalon –, amit fölismert. Gloria a piacon állt az egyik standnál, és mézes üvegeket válogatott. Könnyen felismerte a sálat, rajta a kis rojttal; az anyjáé volt. Peter annyira megzavarodott, hogy elrohant, mintha belekeveredett volna valami disznóságba, és most menekült volna a tetthelyről. Befejezte a pakolást, és belépett a látszófödémes, amerikai konyhás nappaliba. A sütőt hónapok óta nem gyújtották be, a ház mögött álló farakásba valószínűleg már rég beköltöztek az egerek. A szobában minden felületet vastag porréteg borított, mintha egyáltalán senki nem élne ott. Hát, gondolta Peter, végül is azt hiszem, valóban nem is él itt senki. Egy utolsó sugallattól vezérelve még felment a szülei hálószobájába. A kis komód fiókjai üresen tátongtak, a besüppedt matracról hiányzott az ágynemű, és a régi ruhásszekrény polcait is csak pókhálók finom szövete fedte, ami lengedezett a légmozgástól, amikor kinyitotta az ajtót. A kis éjjeliszekrényt, ahol anyja egy pohár vizet és a szemüvegét tartotta – ez volt az egyetlen, amit Peter szeretett volna megtartani, de nem tehette; egy valamirevaló szemüveg mindennél többet ért az osztozkodáskor –, sötét foltok keretezték. Senki nem nyitotta ki az ablakokat hónapok óta, úgyhogy a szobába beszorult levegő áporodott volt; Peter gondatlanul és tiszteletlenül kezelte ezt is. Tényleg úgy érezte, hogy cserbenhagyta mindnyájukat. Kivitte a hátizsákját; még csak reggel volt, de a levegő már kezdett felforrósodni. Mindenhonnan lázas tevékenykedés hangjai hallatszottak: a lovak trappolása és nyihogása az istállókban, egy kalapács csengő muzsikája a kovácsműhelyben, a nappali műszak kiáltásai a Falon, és, miközben az óváros felé tartott, a Szentély udvarán játszó gyerekek nevetése és visongása. Délelőtti szünet volt, amikor a Tanító egy óráig hagyta őket, hogy vidáman futkorásszanak, mint az egerek. Peternek 244

eszébe jutott egy napsütötte, hideg téli nap, amikor azt játszották, hogy el kell venni a botot attól, akinél épp van, ő pedig csodálatos módon, a legkisebb erőfeszítés nélkül kiragadta ezt a botot egy sokkal idősebb és nagyobb fiú kezéből – úgy élt az emlékezetében, hogy az egyik Wilson fivér volt –, és aztán sikerült megtartania egészen addig, amíg a Tanító, tapsolva és kesztyűs kezével intve behívta őket. Felidézte a csípős, hideg levegőt a tüdejében és a csupasz, barna világ látványát; az arcáról párolgó izzadság gőzét és a színtiszta ujjongást a testében, ahogy kígyózva tért ki támadói mohó kezei elől. Milyen életerősnek érezte magát. Peter a bátyja után kutatott az emlékeiben – Theo is biztos ott volt az Aprónép között, a rohangászó gyerekseregben azon a téli reggelen –, de nem találta nyomát. A hely, ahol a bátyjának lennie kellett volna, üres volt. Aztán odaért a gyakorló vermekhez. Három széles, húsz méter hosszú földteknő, melyeknek magas falai megálljt parancsoltak az óhatatlan, eltévedt nyílvesszőknek meg a vadul elhajított, célt tévesztett tőröknek. A középső árok közelebbi végében öt újonc állt vigyázzban. A három lány és két fiú kora kilenc és tizenhárom év között mozgott: merev testtartásukból és gondterhelt arcukból Peter ugyanazt az erőltetett komolyságot olvasta ki, amit ő érzett, amikor lement a vermekbe, az elemi vágyat, hogy bizonyítsanak. Theo három osztállyal fölötte járt; eszébe jutott a reggel, amikor a bátyját beválasztották az őrszemek közé, a büszke mosoly az arcán, amikor megfordult, és első ízben indult a Fal felé. Peter is sütkérezett bátyja dicsőségének sugaraiban, és rövidesen ő következett. Az edző ma reggel Peter unokanővére volt, Dana, Willem bácsi lánya. Nyolc évvel volt idősebb Peternél, és miután megszületett az első lánya, Ellie, kilépett az Őrségből, és a vermekbe ment dolgozni. Legkisebb lánya, Kat még a Szentélyben volt, de Ellie egy évvel ezelőtt elballagott, és most ő volt az egyik újonc a veremben, első osztályos, korához képest magas és karcsú, mint az anyja, hosszú fekete haját pedig úgy fonta be, ahogy az Őrség tagjai. Dana szemben állt a csapattal, és hűvös arckifejezéssel méregette őket, mintha éppen azt választaná ki, melyik kost fogja levágni. Az egész a rituálé része volt. – Hány lövésünk van? – kérdezte a csapatot. – Egyetlenegy! – válaszoltak egyként. – Honnan jönnek? – Fölülről! – szólt a válasz, ezúttal hangosabban. Dana szünetet tartott, hátrahőkölt, és meglátta Petert. Szomorúan elmosolyodott, aztán komor ábrázattal tért vissza a feladatához. – Hát ez rettenetes volt. Ezért büntetésből még három kört kell futnotok kaja előtt. Na, most akkor íjakat felajzani, és két sort szeretnék látni. – Mit gondolsz róluk? Peter olyannyira elmerült a gondolataiban, hogy nem is hallotta, ahogy valaki közeledik. Sanjay Patal állt mellette karba font kézzel, és a vermeket kémlelte. – Meg fogják tanulni. Odalent az újoncok megkezdték a reggeli gyakorlatozást. Az egyik legfiatalabb, a kis Darrell fiú elvétette a célt, és a nyíl a céltábla mögött puffanva fúródott a kerítésbe. A többiek felnevettek. – Részvétem a bátyád miatt – fordult Peter felé Sanjay, elvonva a figyelmét a vermekről. Apró termetű volt, de arányos alkatú ember benyomását keltette. Simára borotválta az arcát, itt-ott már őszülő haját igen rövidre nyírta. Kis, fehér fogai voltak, mélyen ülő szemét torzonborz szemöldök árnyékolta. – Theo jó ember volt. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie – mondta Sanjay, de Peter nem felelt. Mit is mondhatott volna? – Gondolkoztam azon, amit mondtál, és, őszintén szólva, nem egészen értem, hogy mi is volt Zanderral, és mit csináltatok a könyvtárban. Peter hátán végigfutott a hideg, mert hazudott. Megállapodtak a többiekkel, hogy ragaszkodnak az eredeti történethez, és nem mesélnek senkinek a fegyverekről, legalábbis egyelőre. Hamar kiderült azonban, hogy ez sokkal összetettebb feladat, mint Peter azt gondolta volna. A fegyverek nélkül a történetük tele volt hézagokkal. Mit csináltak az Erőmű tetején? Hogyan mentették meg Calebet? Hogy halt meg Zander? Hogy kerültek a könyvtárba? – Elmeséltünk neked mindent – mondta Peter. – Zandert biztos megharapták valahogy, és mi arra gondoltunk, talán a könyvtárban történt, úgyhogy elmentünk, hogy ellenőrizzük. 245

– De miért vállalt volna Theo ekkora kockázatot? Vagy Alicia ötlete volt? – Ezt miből gondolod? – Tudom, hogy Alicia a barátod, Peter – mondta Sanjay, miután megköszörülte a torkát, és rövid szünetet tartott –, és nem kételkedem az ügyességében. De vakmerő, és mindig mindjárt le akarja vadászni őket. – Nem ő a felelős. Nincs felelős. Egyszerűen pech volt. Közös döntés született. Sanjay újabb szünetet tartott, és tűnődve pillantott a vermekre. Peter semmit nem mondott, remélve, hogy a csönd véget vet a beszélgetésnek. – Akkor is nehezen értem. Nem fér össze a bátyád természetével, hogy ilyen kockázatot vállaljon. De azt hiszem, soha nem fogjuk megtudni a választ – mondta Sanjay, majd gondolatokba merülten megrázta a fejét, és megenyhült arckifejezéssel megint Peter felé fordult. – Bocsánat, nem illendő, hogy így vallatlak téged. Biztosan fáradt vagy. De ha már itt vagy, volna még egy dolog, amiről beszélnünk kell. A Nagytanácsról van szó, és a bátyád helyéről. Petert már a gondolat is fárasztotta. De neki kellett elvégeznie a feladatot. – Mondd, mit kell tennem. – Épp erről akarok veled beszélni, Peter. Én úgy hiszem, hogy az apád tévedett, amikor a bátyádnak adta át a helyét. A széke jogosan Danát illette. Ő volt a legidősebb Jaxon, és most is ő az. – De ő nem fogadta el a tisztséget. – Ez igaz. De bizalmasan elárulom neked, nem feltétlenül volt… nyugodt a lelkiismeretünk azzal kapcsolatban, ahogyan ez történt. Danát akkor nagyon feldúlta az apja halála, ha még emlékszel. Sokunk úgy gondolja, hogy örömmel töltötte volna be a posztot, ha az apád nem gyakorolt volna nyomást rá azért, hogy álljon félre. Mit mond Sanjay? Hogy Dana kerül be a Nagytanácsba? – Nem tudom, miről beszélsz. Theo nekem erről egy szót se szólt. – Nos, azt nem is hiszem, hogy ő tudott volna mit mondani – felelte Sanjay, majd pillanatnyi szünetet tartott. – Az apád és én nem mindig értettünk egyet. Biztos vagyok benne, hogy ezt tudod. Én az elejétől kezdve elleneztem a Hosszú Portyákat, de az apád soha nem tudta egészen kiverni a fejéből a gondolatot, még azután sem, hogy olyan sok embert veszített. Az volt a feltett szándéka, hogy a bátyád élessze fel a portyákat. Ezért akarta, hogy Theo a Nagytanács tagja legyen. Az újoncok már kimásztak a vermekből, és most az ösvényen ügettek a területhatár felé, hogy elkezdjék róni a köröket. Mit is mondott Theo akkor este a vezérlőteremben? Hogy Sanjay jó abban, amit csinál? Mindez csak arra volt jó, hogy Peter abban a pillanatban hevesen védeni kezdje a jogát egy olyan feladathoz, amit percekkel azelőtt még boldogan adott volna át az első embernek, akit meglát. – Én ezt nem tudom, Sanjay. – Nem is kell tudnod, Peter. A Nagytanács összeült. Mindnyájan egyetértünk. A hely jogosan Danát illeti. – És ő akarja? – Igen, amióta elmagyaráztam neki mindent – azzal Peter vállára tette a kezét, aki úgy vélte, hogy a mozdulatot Sanjay vigasztalásnak szánta, de egyáltalán nem volt vigasztaló. – Kérlek, ne vedd rossz néven. Itt nem rólad van szó. Mindenki olyan nagyra becsülte Theót, hogy hajlandóak voltunk szemet hunyni e szabálytalanság fölött. Ennyi volt, gondolta Peter, és a bátyját máris maguk alá temették a hullámok. Az ingei még ott voltak összehajtva a fiókokban, a tartalék csizmája az ágy alatt, de ő maga mintha soha nem létezett volna. – Nahát – nézett föl Sanjay –, itt van Soo. Peter megfordult, és meglátta, hogy a vermek mellett Soo Ramirez jön feléjük hosszú léptekkel a kapu felől; vele volt Jimmy Molyneau is. A magas, hirtelenszőke nő a negyvenes évei elején járt, és Willem halála után emelkedett a főkapitányi rangba – nála alkalmasabbat keresve sem találhattak volna; heves vérmérséklete pillanat alatt olyan dühkitöréseket tudott előidézni, hogy még az Őrség legedzettebb tagjai is kushadtak és rettegtek.

246

– Peter, téged kerestelek. Ha akarod, nyugodtan vegyél ki néhány nap szabadságot. És szólj majd, mikor fogod bevésni a bátyád nevét a kőbe, mert szeretnék mondani néhány szót. – Én is pont erre gondoltam – vetette közbe Sanjay. – Szólj majd. És okvetlenül vegyél ki néhány napot. Semmi nem sürget. Az, hogy Soo pont abban a pillanatban érkezett, nem volt véletlen, erre Peter rájött; manipulálni próbálták. – Rendben – bökte ki Peter. – Akkor kiveszek egy kis szabadságot. – Nagyon kedveltem a bátyád – szólt ekkor Jimmy, szemmel láthatóan arra gondolva, hogy ha már ott van, mondjon is valamit. – És Karen is. – Kösz. Mindenki ezt mondja. A megjegyzés túl keserűre sikerült; Peter azonnal megbánta, mihelyt meglátta a horgas orrú Jimmy arckifejezését. Theo barátja volt – másodkapitány, akárcsak ő –, és azt is tudta, mit jelent elveszíteni egy fivért. Connor Molyneau öt évvel ezelőtt halt meg, amikor hajtóvadászatot indítottak egy raj füstös ellen, amelyik befészkelte magát a Felső Mezőre. Soo után Jimmy volt a legidősebb tiszt, a harmincas évei közepét taposta, és volt egy felesége meg két lánya; évekkel ezelőtt leköszönhetett volna anélkül, hogy bárki bármi rosszat gondolt volna róla, de ő úgy döntött, marad. A felesége, Karen néha vitt neki meleg ételt a Falra; ez a gesztus zavarba hozta őt, és az Őrség tréfálkozott is vele vég nélkül emiatt. – Bocs, Jimmy. – Ne törődj vele – vont vállat. – Én is voltam már így, hidd el nekem. – Azért mondja, mert igaz, Peter. A bátyád nagyon fontos volt mindnyájunk számára – jelentette ki végül Sanjay, majd fontoskodóan biccentett Soo-nak. – Kapitány, volna egy perce? Soo bólintott, de közben még mindig Petert nézte. – Komolyan mondom – mondta, és megint hozzáért, karját kicsivel a könyöke fölött fogva meg. – Vegyél ki annyi szabadságot, amennyire szükséged van. Peter várt néhány percet, hogy a három ember egy kicsit eltávolodjon. Felkavarta a beszélgetés, de igazából nem tudta, miért. Végül is semmi olyat nem tudott meg, ami annyira meglepte volna: a várható, esetlen részvétnyilvánítások, amiket már jól ismert, majd a hír, hogy nem lesz a Nagytanács tagja. Ezt örömmel kellett volna fogadnia, hiszen eleve nem akart nap mint nap irányítói feladatokat ellátni. Peter mégis úgy érezte a beszélgetés közben, hogy a felszín alatt, búvópatakként valami más is ott rejtőzik. Az volt a határozott benyomása, hogy ravaszkodnak, hogy mindenki tud valamit, amit ő nem. Vállára vette hátizsákját, ami gyakorlatilag üres volt – miért is hozta egyáltalán? –, és úgy döntött, nem megy azonnal a barakkokhoz, hanem elindult az ösvényen az ellenkező irányba. A Fekete Éjszaka emlékkő a tér túlsó oldalán állt: egy körte alakú, szürkésfehér gránitszikla, kétszer olyan magas, mint egy ember, ékszerszerűen pöttyözte a rózsaszín kvarcit, és a felszínébe az eltűntek meg a halottak nevei voltak bevésve. Ezért jött ide. Százhatvankét név: hónapokba telt, amíg bevésték az összesét. Az egész Levine, Darrell és Boyes család, ez utóbbiak mindent egybevéve kilencen. Tömérdek Greenberg, Patal, Chou, Molyneau, Strauss és Fisher, meg a két Donadio – Lish szülei, John és Angel. A Jaxonok közül először Darla és Taylor Jaxon neve került a kőre, akik Peter nagyszülei voltak, és az északi fal tövében álló házuk romjai közt rekedve haltak meg. Könnyű volt Peternek úgy gondolni rájuk, mint akik öregek, mivel tizenöt éve halottak voltak, úgyhogy egész életüket egy olyan időszakban töltötték, amire Peter még nem emlékezhetett, a létezés egy olyan vidékén éltek, amire Peter egyszerűen csak úgy gondolt, hogy „azelőtt”. Valójában azonban Taylor nem volt sokkal több negyvennél, Darla, Taylor második felesége pedig mindössze harminchat volt a rengés idején. A követ eredetileg a Fekete Éjszaka áldozatainak szánták, de azóta mi sem volt természetesebb, mint ezt a szokást tartani, és megörökíteni az összes eltűntet és halottat. Peter látta, hogy Zander nevét már bevésték. Nem egyedül állt ott: fölötte az apja és a nővére neve volt olvasható, meg azé a nőé, akinek Zander – jutott eszébe Peternek – évekkel ezelőtt a férje volt. Még a beszélgetés sem igen fért össze Zander természetével, nemhogy a házasság, úgyhogy Peter teljesen meg is 247

feledkezett a nőről. Janelle-nek hívták, és meghalt a gyermekágyban, mindössze néhány hónappal a Fekete Éjszaka után. A gyerek még nem is kapott nevet, úgyhogy nem volt mit írni a kőre; rövid földi pályafutásáról nem maradt emlék. – Ha akarod, én bevéshetem Theo nevét. Peter megpördült. Caleb állt mögötte a világossárga edzőcipőben. Túl nagy volt rá, és így a cipő olyan benyomást keltett, mint egy kacsa úszóhártyás lábai. Amikor ránézett, Peter érzett egy kis bűntudatot. Caleb hatalmas, nevetséges edzőcipője volt a bizonyíték – az egyetlen bizonyíték – az egész elhibázott epizódra a bevásárlóközpontban. Peter azonban valahogy azt is sejtette, hogy Theo csak egy pillantást vetett volna Caleb edzőcipőjére, és nevetésben tört volna ki. Előbb megértette volna a viccet, mint hogy Peter felfogja egyáltalán, hogy ez egy vicc. – Te vésted be Zander nevét? – Elég jól bánok a vésővel – vont vállat Caleb. – Gondolom, senki nem akadt, aki vállalta volna. Többet kellett volna barátkoznia – mondta, majd szünetet tartott, és elnézett Peter válla fölött. Egy rövid másodpercig úgy tűnt, hogy könnybe lábad a szeme. – Jó, hogy lelőtted őt. Zander aztán igazán utálta a fertőzötteket. Azt gondolta, hogy a legrosszabb dolog a világon az, ha megmarják az embert. Örülök, hogy nem kellett sokáig közéjük tartoznia. Peter ekkor döntötte el, hogy sem ő, sem más nem fogja felírni Theo nevét a kőre. Addig nem, amíg biztos nem lesz benne. – Hol laksz mostanság? – kérdezte Calebet. – A barakkokban. Hol máshol? Peter megemelte az egyik vállát, hogy megmutassa neki a hátizsákot. – Nem bánod, ha csatlakozom hozzád? – Te tudod. Peter már kipakolta a holmiját, és végre lefeküdt a túlságosan puha, besüppedt matracra, amikor rájött, mit keresgélt Caleb a tekintetével Peter háta mögött a kövön. Nem Zander nevét, hanem másik három nevet, a fölött: Richard és Marilyn Jones, alatta pedig Nancy Jones, Caleb nővére. Apja, aki villáskulcs volt, úgy halt meg, hogy leesett az egyik lámpa mellől valamikor a Fekete Éjszaka első, rémes óráiban, az anyját és a nővérét pedig maga alá temette a Szentély összeomló teteje. Caleb mindössze néhány hetes volt. Ekkor ébredt rá arra is, miért vitte őt fel Alicia az Erőmű tetejére. Az oknak semmi köze nem volt a csillagokhoz. Caleb Jones a Fekete Éjszakán árvult meg, akárcsak ő. Ki más nyújtott volna segítséget neki, ha nem ő? Alicia azért vitte föl Petert a tetőre, mert Caleb Jonest várta.

248

HUSZONÖT Michael Fisher, a Világítás és Áram főmérnöke a Világítótoronyban ült, és egy szellemet hallgatott. Így hívta ugyanis Michael, szellemjelnek. A hallható tartomány felső sávjának zajából bukkant elő, ahol – amennyire meg tudta állapítani – semminek nem kellett volna lennie. Ott is volt, meg nem is, egy töredék töredéke. A kezelési útmutató szerint, amit a tároló színben talált, a hullámsáv nem tartozott semmilyen adóhoz. – Ezt tőlem is megtudhattad volna – mondta Elton. Három nappal azután hallották először, hogy visszatért a csapat az Erőműből. Michael még mindig nem tudta elhinni, hogy Theo meghalt. Alicia biztosította a fiút, hogy nem az ő hibája, és az alaplapnak semmi köze sincs Theo halálához, Michael mégis felelősnek érezte magát, és úgy gondolta, ő is egy szem az események láncolatában, ami a barátja elvesztéséhez vezetett. No és az alaplap – az volt az egészben a legrosszabb, hogy Michael gyakorlatilag meg is feledkezett róla. Egy napra rá, hogy Theo és a többiek elindultak az Erőmű felé, Michael megtalálta, amire szüksége volt, miután sikeresen szétbontotta egy régi akkumulátor feszültségszabályozóját. Nem Pion, de elég nagy a feldolgozási teljesítménye ahhoz, hogy a tartomány felső sávjából is ki lehessen facsarni az esetleges jeleket. És még ha nem is talált volna, mit ért még egy processzor? Annyit semmiképp, hogy Theo meghaljon érte. Hanem ez a jel: 1432 megahertz. Alig hallható, mint egy suttogás, de rágta a fülét, mondott valamit. Az értelme azonban mindig mintha elszökött volna a szeme elől, valahányszor ránézett. Ismétlődő, digitális jelsor volt, és eleinte úgy látszott, titokzatosan jön-megy, aztán rájött – na jó, Elton jött rá –, hogy kilencven percenként jelenik meg, amikor is pontosan 242 másodpercig sugároz, aztán megint elhallgat. Erre magától is rájöhetett volna, igazán nem volt semmi mentsége. És erősödött. Óráról órára, minden egyes ciklussal, bár éjszaka jobban. Mintha egyenesen jött volna föl a hegyre ez a valami. Már nem is keresett mást; csak ült a vezérlőpultnál, és számolta a perceket, hogy mikor jön újra a jel. A legkevésbé sem voltak természetesek a kilencvenperces ciklusok Nem műholdról jött, nem is az akkumulátoroktól. Sok minden nem volt, de Michael nem tudta, micsoda valójában. Elton is harapós kedvében volt. A „hát-nem-nagyszerű-vaknak-lenni” Eltonnak, akihez Michael a Világítótoronyban töltött oly sok év után hozzászokott, nyoma veszett, és a helyén ez a korpás fejű, morózus alak ült, aki szinte köszönni sem köszönt. A füléhez szorította a fejhallgatót, és figyelte a jelet – amikor jött, az ajkát biggyesztette, rázta a fejét, és esetleg mondott egy-két dolgot arról, hogy több alvásra volna szüksége. Alig izgatta, hogy Második Harangszókor felkapcsolja a lámpákat; Michael akár annyi gázt is fejleszthetett volna, hogy a levegőbe röpítse az összesét, és az volt az érzése, hogy Elton egy szót se szólt volna. Az is jó lett volna, ha megfürdik. De a francba is, ez mindkettőjükre igaz volt. Mi volt ez? Theo halála? Mióta a csapat visszatért az Erőműtől, aggasztó csönd telepedett az egész Kolóniára. Senki nem értette, hogy Zander hogyan hagyhatta Calebet úgy ott a turbinán. Sanjay és a többiek próbálták elhallgatni, de a pletyka gyorsan terjedt. Mindig is lehetett tudni, mondogatták az emberek, hogy a fickó kicsit hibbant, hogy attól a sok-sok hónaptól, amit a völgyben töltött, valami lett az agyával, és hogy amióta meghalt a felesége meg a kisbaba, nem volt ki a négy kereke. Meg aztán ott volt az a különös eset Sanjayjel. Michael nem tudta, mi a francra vélje. Két nappal ezelőtt ott ült éjszaka a vezérlőpultnál, amikor hirtelen kivágódott az ajtó, és ott állt Sanjay kerek szemekkel, mintha azt mondaná: Ahá! Ennyi, gondolta Michael, miközben a fülhallgató még ott 249

volt a fején – bűne nem lehetett volna nyilvánvalóbb –, elveszett ember vagyok. Sanjay valahogy rájött a rádióra; biztosan kivetik a falakon kívülre. De aztán fura dolog történt. Sanjay nem mondott semmit, csak állt az ajtónyílásban, nézte Michaelt, és ahogy csöndben teltek a másodpercek, Michael ráébredt, hogy a kifejezés Sanjay arcán nem egészen az volt, aminek első pillantásra gondolta: nem jogos felháborodás, amit az éjszakai bűn leleplezése miatt érzett, hanem szinte állati zavarodottság; az üres, álmélkodó tekintet semminek se szólt. Sanjay pizsamát viselt, mezítláb volt, és nem is tudta, hol van; Sanjay alva járt. Sok alvajáró volt, olykor úgy tűnt, hogy a fél Kolónia fönt van és járkál. Talán a lámpák tehettek róla; soha nem volt elég sötét ahhoz, hogy az ember igazán bele tudjon szokni. Magával Michaellal is megtörtént egyszer-kétszer; egy ízben arra ébredt, hogy a konyhában van, és egy befőttes üvegből mézet ken a saját arcára. De Sanjay? Sanjay Patal, a Nagytanács Elöljárója? Nemigen tűnt ilyen típusnak. Michael agya lázasan dolgozni kezdett. Az lenne az igazi mutatvány, ha el tudná távolítani Sanjayt a Világítótoronyból anélkül, hogy az fölébredne. Michael különféle stratégiákat eszelt ki – azt kívánta, bárcsak lenne egy kis méze, amit felkínálhat neki –, amikor Sanjay hirtelen öszszevonta a szemöldökét, és szúrós tekintettel oldalra döntötte a fejét, mintha valami távoli hangot próbálna kivenni, majd kimérten elcsoszogott mellette. – Mit csinálsz, Sanjay? A férfi megállt a megszakító szekrény előtt. Szabadon lógó jobb keze rándult egyet. – Nem… tudom. – Nem lehet – kockáztatta meg Michael –, hogy, nem is tudom, valahol máshol kéne lenned? Sanjay nem mondott semmit. Fölemelte a kezét, az arca elé tartotta, és lassan előre-hátra forgatta, miközben ugyanazzal a néma zavarodottsággal bámulta; mintha nem egészen tudná eldönteni, kihez tartozik. – Bab… cock? Újabb lépések hallatszottak kintről, majd hirtelen belépett a helyiségbe Gloria. Ő is pizsamában volt. Haja, amit nappal kontyban hordott, most háta közepéig hullott alá. Kicsit mintha ki lett volna fulladva, szemmel láthatóan futva követte a férjét a házuktól. Tudomást sem vett Michaelról, aki most már nem volt annyira riadt, hanem inkább kínosan érezte magát, mint valami családi dráma véletlen tanúja. Gloria egyenesen a férjéhez lépdelt, és határozottan megfogta a könyökét. – Sanjay, gyere lefeküdni. – Ez az én kezem, ugye? – Igen, a te kezed – felelte a nő türelmetlenül. Még mindig fogta a férje könyökét, miközben Michaelra pillantott, és némán formálta meg ajkaival a szavakat: „Alva jár.” – Kétség sem fér hozzá, hogy az enyém. – Sanjay, gyere már! – sóhajtott Gloria. – Elég ebből. Úgy tűnt, mintha Sanjay egy pillanatra fölismerné, hol van. Megfordult, és körbenézett a szobában, majd tekintete megállapodott Michaelon. – Szia, Michael. – Hello, Sanjay – köszönt Michael. A fülhallgatókat addigra már eltüntette a pult alatt. – Úgy tűnik, hogy tettem… egy sétát – folytatta Sanjay. Michael visszafojtotta nevetését, és azon tűnődött, vajon mit akart a megszakító szekrénynél. – Gloria volt olyan jó, és utánam jött, hogy hazakísérjen. Úgyhogy most megyek is haza. – Rendben. – Köszönöm, Michael. Bocsánat, hogy megzavartalak fontos munkádban. – Semmi gond. Azzal Gloria Patal kiment a férjével a helyiségből, és feltehetően visszakísérte őt az ágyhoz, hogy befejezze azt – akármi is volt –, amit elkezdett nyughatatlan, álmodó elméjében. Hát ezt meg mire vélje? – Gondolom, rá is hatással van, mint mindnyájunkra – mindössze ennyit mondott Elton, amikor Michael másnap reggel elmesélte neki a történteket.

250

– De micsoda? Mi van hatással rá? – kérdezte Michael, de erre Elton már nem mondott semmit; úgy tűnt, nem tud válaszolni. Sarának igaza volt, folyton csak aggódott; túlontúl sok időt töltött úgy, hogy fejét az aggodalom homokjába dugta. Az előző ciklus már lement, és még negyven percet kellett várnia, hogy újra hallhassa a jelet. Mivel nem akadt más, amivel lefoglalhatta volna gondolatait, behívta a képernyőre az akkumulátorok adatait, reménykedve, hátha jó híreket lát, de csalódnia kellett. Két órával múlt el a harangszó, és egész nap erős szél fújt a hágóban, de az elemek már így is ötven százalék alatt voltak. Otthagyta Eltont a házikóban, és elment sétálni, hogy kiszellőztesse a fejét. A jel: 1432 megahertz. Jelentett valamit, de mit? Az nyilvánvaló volt, hogy az első négy pozitív egész számról van szó, ismétlődő mintázatban: 1432143214321432 és a többi, az egyes lezárta a sort, és a négyes újra kezdte. Ez persze érdekes volt, de valószínűleg csak véletlen egybeesés, bár a szellemjellel kapcsolatban igazság szerint semmi nem tűnt véletlen egybeesésnek. A Naptérre ment, ahol gyakran még késő éjjel is pezsegni szokott az élet. Hunyorgott a fényben. Egy magányos alak ült az emlékkő aljánál, aki a térdén nyugtatta karba font kezét, sötét haja pedig a kezére omlott. Mausami. Michael megköszörülte a torkát, hogy figyelmeztesse őt közeledtére, de Mausami csak futólag és közömbösen pillantott oda. Egyértelművé tette szándékát: egyedül volt, és egyedül is akart maradni. De Michael már órák óta a házikóban volt – Elton nemigen számított –, szellemeket hajkurászott a sötétben, és egy rövid társalgásért is készséggel kockáztatta, hogy elutasítják. – Hello, leülhetek? – állt meg Michael a lány előtt. Mausami fölemelte a fejét, és akkor Michael meglátta az arcán a lepergő könnyek nyomát. – Bocs, ha zavarok, elmegyek. – Semmi baj – rázta meg a fejét Mausami. – Nyugodtan ülj le. Michael erre így is tett, bár helyzete kicsit kellemetlen volt, mert csak úgy tudott rendesen ülni, ha a lány mellett foglalt helyet, nekidőlve az emlékkőnek, mint Mausami, és közben a válla gyakorlatilag az övéhez ért. Kezdte azt gondolni, hogy mégse volt ez olyan nagy ötlet, különösen, amikor egyre hosszabbra nyúlt a csend. A maradásával, ébredt rá, hallgatólagosan beleegyezett abba, hogy megkérdezi a lányt arról, mi gyötri, és abba, hogy szavaival talán még vigaszt is nyújt. Tudta, hogy a terhesség szeszélyes viselkedésre késztetheti a nőket – nem mintha nem lettek volna eleve szeszélyesek –, és ilyenkor pillanatonként változhatnak, mint az időjárás. Sarát többnyire értette, de csak azért, mert a nővére volt, és már megszokta. – Hallottam a jó hírt. Hadd gratuláljak… Mausami megtörölte a szemét ujjbegyével. Folyt az orra, de Michaelnál nem volt zsebkendő, amit fel tudott volna ajánlani. – Kösz. – Galen tudja, hogy idekint vagy? – Nem tudja – nevetett fel komoran a lány. Michael megérezte, hogy Mausami rettenetesen szenved, megértette, hogy Theo miatt jött az emlékkőhöz, és a könnyei is neki szóltak. – Én csak… – kezdte Michael, de nem találta a szavakat. – Nem is tudom – vont vállat. – Bocsánat. Mi is barátok voltunk. Ekkor a lány olyat tett, ami meglepte őt. Michael a térdén nyugtatta a kezét, amire most Mausami rátette az övét, és összefonta ujjaikat. – Köszönöm, Michael. Szerintem az emberek nem ismernek el téged eléggé. Pontosan ezt vártam, ennél jobbat nem tudtál volna mondani. Egy kis ideig csak ültek szótlanul. Mausami nem húzta vissza a kezét. Furcsa volt – Michael eddig a pillanatig nem is érezte igazán Theo hiányát. Szomorú volt, de valami más is. Magányos. Akart valamit mondani, szavakba akarta önteni ezt az érzést. De mielőtt sikerült volna, két újabb alak tűnt fel a tér túlsó végén, és hosszú léptekkel jöttek feléjük. Galen, mögötte pedig Sanjay. – Figyelj – mondta Mausami –, ha rám hallgatsz, nem hagyod magad befolyásolni, és nem törődsz Lish baromságaival. Ő egyszerűen így csinálja a dolgokat; majd lenyugszik.

251

Lish? Miért beszélt Lish-ről? De már nem volt idő ezen elgondolkodni; egyszerre csak föléjük magasodott Galen és Sanjay. Galen izzadt és zihált, mintha éppen futóedzésről jött volna, ami pedig Sanjayt illeti: a két nappal ezelőtti zavarodott alvajárónak már nyoma sem volt. Színtiszta atyai önelégültséget hordozó, haragos tekintetű alak állt a helyén. – Mégis mit képzelsz? – húzta össze Galen dühösen a szemét, de a mozdulat inkább úgy hatott, mintha fókuszálni próbálna, hogy jobban lássa Mausamit. – Nem szabad kijönnöd a Szentélyből, Maus. Nem. – Jól vagyok, Galen – hárította őt el egy intéssel a lány. – Menj haza. Sanjay előretolakodott, és most ott állt velük szemben a fényben, parancsolón magasodva föléjük. Bőre mintha izzott volna az atyai csalódottságtól. Dús szemöldökét összevonta, és lepillantott Michaelra, ezzel ki is fejezve, hogy nem törődik a jelenlétével, és meghiúsítva bárminemű reményt arra nézve, hogy könnyed modorban felemlegeti a két nappal ezelőtt történteket. – Mausami, most már elfogyott a türelmem. Nem értem, mit kell annyit problémáznod. Tudod, hol a helyed. – Márpedig én itt maradok Michaellal. És aki másképp gondolja, annak vele gyűlik meg a baja. Michael érezte, hogy liftezik egyet a gyomra. – Idehallgass… – Te maradj ki ebből, Páka – csattant föl Galen. – És ha már itt tartunk, mégis mit képzelsz, mit csinálsz idekint a feleségemmel? – Hogy mit csinálok? – Igen. A te ötleted volt? – Az isten szerelmére, Galen – sóhajtott Mausami. – Ha tudnád, hogy nézel ki. Nem Michael ötlete volt. Michael észrevette, hogy már mindenki őt nézi, és hogy a figyelem középpontjába került, pedig ő mindössze egy kis társaságra és friss levegőre vágyott. Ez a sors legkegyetlenebb tréfájának tűnt. Szinte perzselte a bőrét Galen megvető tekintete; Michael elgondolkozott, vajon a férfi tényleg képes volna-e rátámadni. Volt valami homályos erőtlenség abban, ahogy viselkedett, és a figyelme is mintha mindig egy lépéssel le lett volna maradva ahhoz képest, ami körülötte történt, de ez azért nem tévesztette meg Michaelt: Galen jó tíz kilóval többet nyomott nála. A tetejébe pedig – és ez sokkal lényegesebb volt – Galen úgy tekintett magára ebben a pillanatban, mint aki a becsületét védi. Michaelnak a hímek küzdelméről meglévő ismeretei arra a néhány gyerekkori csetepatéra korlátozódtak, amelyek a Szentélyben alakultak ki minden különösebb ok nélkül, de elég pofont váltott ahhoz, hogy tudja, sokat segít, ha az embernek szívügye a dolog. És Michaelnak ez biztosan nem volt a szívügye. Ha Galennek csakugyan sikerülne megütnie őt, gyorsan véget érne az egész. – Idehallgass, Galen – kezdte újra –, én csak eljöttem sétálni egyet… De Mausami nem hagyta, hogy befejezze. – Hagyd, Michael. Tudja, hogy sétálni jöttél – fordult hozzá; szeme duzzadt volt, és a szemhéja elnehezült a sírástól. – Mindnyájunknak megvan a maga feladata, nem igaz? – azzal megint megfogta a kezét, és megszorította, mintha ezzel megpecsételne egy megállapodást kettejük között. – Az enyém szemmel láthatólag az, hogy tegyem azt, amit mondanak nekem, és ne problémázzak. Úgyhogy akkor egyelőre ezt is fogom tenni. Galen nyújtotta a kezét, hogy fölsegítse, de Mausami mintha észre se vette volna, egyedül állt föl. Sanjay még mindig mérges tekintettel, csípőre tett kézzel hátralépett. – Nem értem, ez miért olyan nehéz, Maus – mondta Galen. De Mausami úgy tett, mintha nem is hallotta volna; elfordult a két férfitól, és helyettük inkább Michaelra nézett, aki még mindig az emlékkőnek dőlt. A pillantásban, amit váltottak, Michael érezte a meghunyászkodást és az engedelmeskedés szégyenét. – Köszönöm, hogy szórakoztattál, Michael – mondta Mausami szomorú mosollyal. – Kedves volt, amit mondtál.

252

Sara az Ispotályban volt, és várta, hogy Gabe Curtis meghaljon. Épp visszatért a lovaglásból, amikor Mar jelent meg az ajtóban, hogy szóljon neki, Gabe haldoklik; jajgat, hánykolódik, levegő után kapkod. Kérdezte, hogy oda tudna-e jönni. Sandy nem tudja, mit kell tenni. Sara előkereste az orvosi táskáját, és követte Mart az Ispotályba. Amikor belépett a függöny mögé, a kórterembe, először Jacobot látta meg, aki esetlenül hajolt az ágy fölé, amin az apja feküdt, és egy csésze teát nyomott a szájához. Gabe fuldoklott, és vért köhögött. Sara gyorsan odament hozzá, és szelíden kivette Jacob kezéből a teát; az oldalára fordította Gabe-et – a csonttá fogyott szerencsétlennek már szinte nem is volt súlya –, és szabad kezével elvett a kocsiról egy fémtálat, amit az álla alá dugott. Gabe-et görcsös köhögés rázta: Sara látta, hogy a vér élénkpiros, és kis fekete rögök – halott szövetdarabok – pöttyözik. A Másik Sandy kilépett az ajtó mögötti árnyékos zugból. – Bocsánat, Sara – mondta, és keze remegett az idegességtől. – Egyszer csak elkezdett köhögni, és azt gondoltam, a tea talán… – És hagytad, hogy Jacob csinálja egyedül? Mi ütött beléd? – Mi baja? – kérdezte a fiú nyafogva. Az ágy mellett állt, arcán a zavarodottság és a tehetetlenség kifejezése ült. – A papád nagyon beteg, Jacob, de rád senki sem dühös. Te helyesen cselekedtél, próbáltál neki segíteni – mondta Sara. Jacob elkezdte magát karmolászni, jobb kezének ujjait alkarjának már felsértett húsába mélyesztve. – Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy vigyázzak rá, Jacob. A szavamat adom. Sara tudta, hogy Gabe-nek belső vérzése van. A daganat megrepeszthetett valamit. Végigsimított kezével a férfi hasán, és ki tudta tapintani a felfúvódást, ahol ömlött a vér. A táskájából elővette a sztetoszkópját, a fülére szorította, félrehúzta Gabe zubbonyát, és meghallgatta a tüdejét. Nedves hörgést hallott, mintha víz lötykölődne egy kannában. Nem volt már neki sok hátra, de még órákig is eltarthat. Fölemelte a fejét, és Marra nézett, aki bólintott. Sara megértette, mire gondolt Mar, amikor azt mondta, hogy ő Gabe kedvence, és hogy mit kér most tőle. – Sandy, vidd ki Jacobot. – És mit csináljak vele? Az ugróját, mi ütött ebbe a nőbe? – Amit akarsz – Sara nagy levegőt vett, hogy megnyugtassa az idegeit; a dühöngésnek most nem volt itt az ideje. – Jacob, azt szeretném, hogy most menj ki Sandyvel. Megtennéd a kedvemért? Sara nem látta a fiú szemében, hogy tényleg felfogta volna a kérést – csak a félelem tükröződött benne, meg a régi szokás, hogy engedelmeskedjen a döntéseknek, amiket mások hoztak helyette. Sara tudta, hogy ha szépen megkérik, ki fog menni. – Hát, rendben – bólintott vonakodva. – Köszönöm, Jacob. Sandy kikísérte a fiút a kórteremből; Sara hallotta, hogy nyílik és csukódik a bejárati ajtó. Mar az ágy ellenkező oldalán ült, és fogta a férje kezét. – Sara, volna esetleg… valamid? Nyíltan soha nem beszéltek róla. Az összes gyógyfüvet az alagsorban tartották, a régi hűtőben. Ott álltak feltornyozva a fémpolcokon, befőttes üvegekben. Sara lement, hogy előkeresse mindazt, amire szüksége volt – digitálisz, vagy közönséges gyűszűvirág, a légzés lelassításához; a csattanó maszlag nevű növény kis fekete magjai a szív serkentésére; a bürök keserű gyökerének barna reszeléke a tudat eltompítására. Az asztalra tett mindent, finom, barna porrá őrölte őket, majd a port egy papírlapra öntötte, és a lapot ferdén egy pohár fölé tartva beleszórta a keveréket. Aztán mindent eltett, lesöpörte az asztalt, és fölment a lépcsőn. A külső szobában vizet forralt; a kanna már meleg volt, úgyhogy az ital rövidesen el is készült. Halványzöld színe volt, mint az algának, és kesernyés földszaga. Bevitte a kórterembe. – Ez majd segít. Mar bólintott, és elvette a poharat Sarától. A kibontakozó összhang része volt az is, hogy Sara csak az eszközt biztosítja, a többi már Mar dolga. 253

– Mennyit? – nézett bele Mar a pohárba. – Az egészet, ha tudod. Sara az ágy fejéhez ment, és fölemelte Gabe-et a vállánál; Mar odatartotta a poharat a szájához, és mondta a férjének, hogy kortyoljon. A férfi szeme továbbra is csukva volt; úgy tűnt, mintha nem is érzékelné őket. Sara aggódott, hogy túl sokáig vártak, és már nem lesz képes meginni. De aztán finoman kortyolt egyet, majd még egyet, és végül folyamatosan szürcsölte az italt, ahogy egy madár iszik egy pocsolyából. Amikor elfogyott a tea, Sara visszaengedte a férfit a párnára. – Mennyi idő? – kérdezte Mar, de nem nézett rá. – Nem sok. Gyorsan hat. – És ugye itt maradsz a végéig? Sara bólintott. – Jacob soha nem tudhatja meg – nézett rá Mar esdekelve. – Nem értené meg. – Tőlem nem tudja meg, ígérem – mondta Sara. Aztán vártak. Csak ők ketten. Peter a lányról álmodott. A körhinta alatt voltak, abban az alacsony, poros börtönben, és a lány az ő hátán feküdt, mézes leheletét ott érezte a nyakán. Meg akarta tőle kérdezni, hogy kicsoda, de úgy érezte, hogy a szavak, mint egy gombóc, a torkán akadtak. Nagyon szomjas volt. Át akart fordulni, hogy lássa a lány arcát, de nem tudott mozdulni, és már nem is a lány feküdt rajta, hanem egy fertőzött, aki belemélyesztette a fogait a nyakába; sikítva próbálta hívni a bátyját, de nem jött ki hang a torkán, és elkezdett meghalni, miközben egy része még gondolkodott. Milyen furcsa, még soha nem haltam meg. Szóval ilyen a halál. Kalapáló szívvel riadt föl. Az álom azonnal tovaszállt, de a nyomában, mint egy sikoly visszhangja, ottmaradt egy bizonytalan, ugyanakkor elsöprő erejű érzés, a vakrémületé. Mozdulatlanul feküdt, és kezdett ismét tudatára ébredni annak, hogy hol van, és mikor. Amikor kinézett a priccse fölötti ablakon, látta, hogy égnek a lámpák. Szája csontszáraz volt, a nyelve megdagadt, és úgy érezte, mintha rostokból állna; azért álmodott arról, hogy szomjas, mert az volt. Tapogatva megkereste a kulacsot az ágya mellett a padlón, a szájához emelte, és ivott. Caleb a mellette lévő priccsen aludt. Peter rajtuk kívül még négy férfit számlált a helyiségben, akik hangosan horkoltak a homályban. Egyikük bejövetelére se ébredt föl. Vajon mennyi ideje aludt így? A sötétben feküdt, és megint kezdte érezni a testében a türelmetlen izgatottságot, ezt a halk dongást, ami mintha beköltözött volna a mellkasába, mióta visszatért a hegyre. A dolgok nyilvánvaló menete az lett volna, hogy jelentkezik szolgálatra a gyilokjárón. De Soo világossá tette, hogy azt szeretné, ha még legalább néhány napig nem menne vissza az Őrségbe. Úgy döntött, meglátogatja a Nénit. Még nem szólt neki Theóról. Valószínűleg már tudott róla, de szerette volna, ha tőle is értesül a hírről, még ha nem először hallja is. Az ember néha teljesen megfeledkezett a Néniről, aki ott élt a kis házában a tisztáson. Ó, a Néni, mondták az emberek, amikor fölmerült a neve, mintha épp akkor jutott volna eszükbe, hogy ő is a világon van. Igazság szerint az öregasszony meglepően jól boldogult, nem kellett neki sok segítség. Peter vagy Theo szoktak neki fát aprítani, vagy kisebb javításokat végezni a házon, Sara meg olykor segédkezett neki a Raktárban. De nem volt sok igénye, mert a háza mögötti, napsütötte kis földdarabon volt egy nagy zöldséges és gyógyfüves kert, amit lényegében segítség nélkül, még mindig maga tartott rendben. Egy sámlin ülve kertészkedett, de ettől eltekintve napjai legnagyobb részét bent töltötte a házában a papírjai és az emlékei között; gondolatai a múltban bolyongtak. A nyaka körül, összegubancolódott zsinórokon három különböző szemüveget viselt, amiket a szerint váltogatott, hogy milyen feladatot végzett éppen, és a tél kivételével mindenhová mezítláb járt. Mindenki az állította, hogy a Néni már közel van a százhoz. Nem egyszer, hanem kétszer házasodott, legalábbis így mondták, de soha nem lehetett saját gyereke, és így, cél nélkül vegetálva, élettartama valóságos természeti csodának tűnt. Senki nem tudott rájönni, hogyan élte túl a Fekete Éjszakát; a házában a rengés alig tett kárt, és reggel ott találták a konyhájában, amint éppen itta hírhedten borzasztó ízű teáját, mintha mi sem történt volna. 254

– Talán csak nem kell nekik az én öreg vérem. – Mindössze ennyit mondott. Az éjszaka lehűlt; ahogy közelebb ért, Peter látta, hogy a Néni kunyhójának ablakaiból halvány fény szűrődik ki. Az öregasszony azt állította, soha nem alszik, neki egyre megy, hogy nappal van vagy éjszaka, és Peter tényleg nem tudott felidézni egy alkalmat sem, amikor ne találta volna ébren, munka közben. Kopogott az ajtón, és résnyire kinyitotta. – Néni, Peter vagyok. A ház mélyéből papírlapok suhogását hallotta, majd ahogy egy szék végigkaristolja a régi fapadlót. – Peter, gyere csak be! Belépett a szobába. Egyetlen fényforrásul egy lámpás szolgált a konyhában, ami tulajdonképpen a ház hátuljához csatolt, összetákolt kalyiba volt. A tér zsúfolt, de rendezett volt; a bútorok és a többi tárgy – tornyosuló könyvhalmok, kövekkel és régi érmékkel teli befőttes üvegek meg különféle mütyürök, amiket Peter azonosítani sem tudott – elrendezésén nemcsak az átgondoltság látszott, hanem egyfajta belső rend is, ami abból eredt, hogy már évtizedek óta a jelenlegi helyükön álltak, mint az erdő fái. Az öregasszony megjelent a konyhába vezető ajtóban, és intett neki, hogy kerüljön beljebb. – Pont jókor érkeztél. Épp most készült el a tea. A Néninél mindig „épp most készült el a tea”. Ilyen-olyan fűfélék keverékéből főzte, melyeknek egy részét maga termesztette, más részét meg egyszerűen az ösvények mellől szedte. Szokták látni, amint sétálgat, aztán egyszer csak lassan, komótosan lehajol, kitép egy névtelen gyomot a földből, és egyenesen a szájába teszi. Ha az ember élvezni akarta a Néni társaságát, annak az volt az ára, hogy kénytelen volt inni a teájából. – Kösz – mondta Peter –, szívesen innék egy csészével. A Néni a nyakában lógó gubancos zsinórok közt matatott, aztán kiválasztotta a megfelelő szemüveget, cserzett, dióbarna arcára tette – a feje kissé töpörödöttnek nézett ki, mintha a testnek az élemedett korral járó zsugorodása nála fönt kezdődött volna –, és megkereste Petert a szemével. Aztán amikor megtalálta, fogatlan szájával elmosolyodott, mintha csak akkor győződött volna meg arról, hogy Peter valóban az, akinek hitte. Mint mindig, most is bő, mély nyakkivágású, steppelt anyagból készült ruhát viselt, amit az évek során rengeteg más ruha darabjaiból foltozott össze. Úgy tűnt, mintha hajának maradéka – ez a szertelen, fehér gubanc – nem is annyira a fejéből nőne ki, hanem inkább a közelében lebegne, arcát pedig pöttyök tarkították – nem is szeplők, és nem is anyajegyek, hanem valami a kettő között. – Kerülj beljebb, és gyere a konyhába. Peter követte a mezítlábas, csoszogó öregasszonyt a ház hátuljába vezető szűk folyosón. A helyiség kicsi volt, és zsúfolásig megtöltötte egy tölgyfa asztal, amitől szinte moccanni se lehetett; a tűzhelyből tikkasztó meleg áradt, a platniján lévő, horpadt, alumínium teáskannából pedig sűrű gőz szállt föl. Peter érezte, hogy kiveri a verejték. Miközben a Néni nekilátott, hogy kitöltse a teát, Peter felhúzta a helyiség egyetlen tolóablakát, hogy beengedjen egy kis levegőt, és leült. A Néni odavitte a kannát az asztalhoz, és egy alacsony, háromlábú alátétre helyezte, aztán a mosogatónál megnyitotta a csapot, és kiöblített két bögrét, amiket szintén odavitt az asztalhoz. – És minek köszönhetem a látogatást, Peter? – Attól tartok, rossz hírt hoztam. Theóról. – Ó, mindent tudok – hárította el egy kézlegyintéssel az öregasszony. A Néni leült vele szemben, kinyújtotta a lábát maga alatt, megigazította ruháját csontos vállain, és egy szűrőn át a csészékbe öntötte a teát. Híg, sárga színe volt, mint a vizeletnek, a szűrőn pedig apró, zöld meg barna élőlényekre, leginkább összenyomott rovarokra emlékeztető, nyugtalanító darabkák akadtak fönn. – Hogy történt? – Hosszú történet – sóhajtott Peter. – Nekem másom sincs, mint temérdek időm arra, hogy történeteket hallgassak. Amennyiben hajlandó vagy elmondani, én szívesen meghallgatom a tiédet is. Igyál csak, kész a tea. Ne hagyd kihűlni. 255

Peter kortyolt egyet a forró folyadékból. Kicsit olyan íze volt, mint a kosznak, és olyan keserű utóíz maradt utána a szájában, mintha nem is lenne iható. De tiszteletteljesen legyűrt belőle egy kortyot. Az asztalon, a könyökénél ott hevert a Néni könyve – az emlékkönyv, ahogy ő nevezte –, amelyikbe egy varjútollal és házi készítésű tintával szokott írogatni. Vastag, kézzel varrott, báránybőr kötésű könyv volt, és az oldalakat beborította a Néni apró betűs írása. Péppé forralt fűrészporból maga készítette a papírt is, a lapokat régi szúnyoghálókereteken formázva. Peter tudta, hogy keményen dolgozik, amikor látta, hogy ott száradnak a lapok egy kötélen a háza mögött. – Hogy megy az írás, Néni? – Sose érek a végére – húzódott mosolyra az öregasszony ráncos arca. – Nekem másom sincs, csak ráérő időm, de mégis oly sok mindent kéne leírni. Hogy mi minden történt a régi világban. A vonat, ami idehozott minket a tűzben. Terrence, Mazie meg a többiek. Úgy írom, ahogy éppen eszembe jut. De hát, ha nincs más, aki megcsinálja, csak egy öregasszony, akkor ez van, ezt kell szeretni. Valamikor valaki majd tudni akarja, mi történt itt, ezen a helyen. – Gondolod? – Tudom, Peter – azzal megízlelte a teát, cuppantott fakó ajkaival, és összevonta a szemöldökét. – Azt hiszem, több pitypangot kellett volna beletennem – mondta, majd szemüvegén át hunyorogva emelte a tekintetét Peterre. – De nem ezt kérdezted, ugye, hanem hogy mi mindent is írok én a könyvbe, igaz? Az elméje úgy működött, hogy folyton visszakanyarodott, furcsa összefüggéseket talált, és elmerült a múltban. Gyakran beszélt Terrence-ről, aki vele utazott a vonaton, és aki néha a fivérének tűnt, néha az unokatestvérének, meg másokról: Mazie Chou-ról, egy Gumirágó nevű fiúról, egy Sharise nevű lányról meg Lucy és Rex Fisherről. De ezeket az elmúlt időkbe való visszarévedéseket időnként meglepően világos pillanatok szakították meg. – Írtál Theóról? – Theóról? – A bátyámról. A Néni egy pillanatra elmerengett. – Azt mondta, lemegy az Erőműhöz. Mikor jön vissza? Szóval nem tudta. Vagy talán egyszerűen elfelejtette, mert a hír összekeveredett az elméjében tárolt más hasonló történetekkel. – Nem hinném, hogy visszajönne – mondta Peter. – Azért jöttem, hogy ezt elmondjam. Bocsánat. – Ó, ugyan, ne kérj bocsánatot – mondta. – Egy egész könyvet meg lehetne tölteni azokkal a dolgokkal, amiket az ember nem tud, egy egész könyvet. Csak viccelek; na, folytasd. És idd meg a teád. Peter úgy döntött, nem erőlteti a dolgot. Mire volna jó, ha az öregasszony tudomást szerezne egy újabb halálesetről? Még egyet kortyolt a keserű folyadékból, aminek most, ha lehet, még rosszabb volt az íze. A gyomra felémelyedett tőle. – A nyírfakérget érzed. Jót tesz az emésztésnek. – Igazán finom. – Dehogyis. Viszont kétségkívül célt ér. Kitisztít, mint egy fehér tornádó. Peternek ekkor eszébe jutott, hogy van egy másik híre is. – Azt is el akartam mesélni neked, Néni, hogy láttam a csillagokat. – Na, tessék! – élénkült föl az öregasszony, és cserzett ujjbegyével rá-koppintott Peter kézfejére. – Végre valami jó téma. Na, mesélj, milyennek láttad őket? Peter gondolatban visszaidézte azt a pillanatot a tetőn, amikor Lish mellett feküdt a betonon. A csillagok ott ragyogtak az arcuk fölött, és olyan sok volt belőlük, hogy úgy érezte, félre tudja söpörni őket a kezével. De most úgy tűnt számára, hogy ez évekkel ezelőtt történt, egy hátrahagyott élet végső perceiben. – Nehéz szavakba önteni, Néni. Még sose láttam ilyet. – Hát ez már valami – mondta a Néni. Tekintetét a falra irányította Peter feje mögött, és szemében mintha megcsillant volna a fölidézett csillagfény. – Kislánykorom óta nem láttam őket. 256

Az apád mindig bejött hozzám, épp ahogy most te, és mesélt nekem róluk. Azt mondta: „Láttam őket, Néni.” Én meg erre megkérdeztem tőle: „Hogy vannak, Demo? Hogy vannak azok az én csillagaim?” Aztán egy jót traccsoltunk róluk, mint most mi – azzal kortyolt egyet a teájából, és visszatette a bögrét az asztalra. – Miért lepődtél meg úgy? – Bejött hozzád? A Néni rosszallva ráncolta a homlokát, de a szemével, amiben még mindig ott égett a belső fény, mintha nevetett volna rajta. – Miért ne jött volna? – Nem tudom – bökte ki Peter, és ez igaz is volt. Amikor Peter megpróbálta elképzelni a jelenetet, ahogy apja, a nagy Demetrius Jaxon, teát iszik a Nénivel a túlfűtött konyhájában, és a Hosszú Portyákról beszél, valahogy nem sikerült neki. – Azt hiszem, sose mondta, hogy másnak is szokott róluk mesélni. – Ó – nevetett föl a Néni –, az apád és én, mi bizony beszélgettünk. Sok mindenről. A csillagokról. Peter teljesen összezavarodott, sőt: olyan volt, mintha mindössze néhány nap leforgása alatt – ama éjszaka óta, amikor Arlo Wilson megölte a fertőzöttet a hálóknál – valami sarkalatos szabály megváltozott volna a világban, csak Peternek senki nem szólt, hogy miben is áll ez a változás. – Mesélt neked valaha… egy Vándorról, Néni? Az öregasszony beszívta orcáit. – Azt kérded, egy Vándorról? Ilyesmire nem emlékszem. Theo látott egy Vándort? – Nem Theo – sóhajtott föl Peter –, hanem az apám. De a Néni már nem figyelt; a Peter mögötti falra irányuló tekintete már megint messze járt. – Terrence viszont, ha nem csalódom, mesélt nekem valamit egy Vándorról. Terrence és Lucy. Mindig is ő volt a legapróbb teremtés. Tudod, Terrence érte el, hogy abbahagyja a sírást. És mindig el tudta érni. Reménytelen volt. Ha a Néni egyszer ennyire eltért a tárgytól, órákba, sőt napokba is beletelhetett, amíg visszakanyarodott a jelenbe. Peter szinte irigyelte őt ezért a képességért. – Na de mit is akartál kérdezni tőlem? – Nem érdekes, Néni. Ráér. – Ha te mondod – vonta meg csontos vállát az öregasszony. Aztán egy pillanatnyi csend után folytatta. – Árulj el nekem valamit. Te hiszel a mindenható Istenben, Peter? A kérdés váratlanul érte. Bár a Néni gyakran beszélt Istenről, sosem kérdezte meg tőle, ő mit hisz. Igaz, ami igaz, miközben a csillagokat nézte az Erőmű tetejéről, érzett valamit roppant tömegük mögött, valamiféle jelenlétet. Mintha a csillagok figyelték volna őt. De a pillanat és az, amit akkor érzett, elillant. Jó lett volna hinni valami ilyesmiben, de egyszerűen nem tudott. – Nem igazán – vallotta be, és hallotta a mélabút saját hangjában. – Szerintem csak egy szó, amit az emberek szoktak mondani. – Hát ez bizony nagy kár. Mert az az Isten, akit én ismerek, nem adna nekünk semmi esélyt – azzal még egy utolsót kortyolt, és cuppantott ajkaival. – Na, gondolkozz ezen egy kicsit, aztán majd mesélj Theóról, meg arról, hogy hová ment. A beszélgetés a jelek szerint véget ért; Peter felállt, aztán lehajolt, homlokon csókolta a Nénit, és elindult. – Kösz a teát, Néni. – Szívesen, máskor is. Ha már tudod a választ, gyere vissza, és mondd el nekem. Aztán beszélünk majd Theóról is. Beszélgetünk egy jót. És Peter! – szólt utána a Néni, mire Peter visszafordult a konyhaajtóból. – Csak hogy tudd: jön. – Ki jön, Néni? – kérdezte Peter meghökkenve. – Tudod te, kicsoda – vonta össze a Néni tanárosan a szemöldökét. – Attól a naptól fogva tudod, amikor Isten kitalálta, hogy a világra jöjj – mondta. Peter nem szólt semmit, csak állt az ajtóban. A Néni egy pillanat múlva folytatta. – Most mindössze ennyit mondhatok – azzal az öregasszony, mintha egy legyet hessegetne el, intett neki, hogy menjen. 257

– Most eredj, és gyere vissza, amikor készen állsz. – Ne írj egész éjjel, Néni – bökte ki Peter. – Próbálj meg aludni is egy kicsit. – Arra ott van nekem az örökkévalóság – felelte az öregasszony, és ráncos arca mosolyra húzódott. Amikor kilépett a házból, hűvös éjszakai fuvallat csapta meg az arcát, és lehűtötte a túlfűtött konyhában a zubbonya alatt megizzadt testét. A gyomra még háborgott a teától. Egy pillanatig csak állt, és hunyorgott a lámpák fényében. Furcsa volt, amit a Néni mondott. De semmi esetre sem tudhatott a lányról – honnan is tudhatott volna? Az öregasszony elméjében időnként olyan zűrzavar uralkodott – rengeteg történetet tárolt egymás hegyén-hátán, és összekeveredett benne a múlt és a jelen –, hogy akárkire is gondolhatott. Lehet, hogy olyasvalakiről beszélt, aki már évekkel ezelőtt meghalt. Idáig jutott a gondolataiban, amikor kiáltásokat hallott a Főkapu irányából, valami pokoli felfordulás lármáját.

258

HUSZONHAT Az Ezredessel kezdődött. Ennyit mindenki meg tudott állapítani már az első néhány órában. Mindenki úgy emlékezett, hogy már napok óta nem látta az Ezredest sem a Méhészetben, sem az istállóknál, sem pedig a gyilokjárón, ahová éjjel néha kiment. Peter biztosan nem látta őt azon a hét éjjelen, amíg a Falon állt, hogy megadja a Kegyelemdöfést a bátyjának, de ezt a távolmaradást nem gondolta furcsának; az Ezredes úgy jött-ment, ahogy azt saját titokzatos szándékai diktálták, és néha napokig nem mutatkozott. Azt viszont tudták az emberek – először Hollis adta hírül, de később mások is megerősítették –, hogy röviddel éjközép után az Ezredes megjelent a gyilokjárón, a Hármas Lőállás közelében. Csöndes éjszaka volt, semmi gyanúsat nem észleltek; a hold nem sütött, a falakon túli nyílt térség a reflektorok izzó fényében fürdött. Csak néhányan vették észre, hogy ott áll, de ezen senki nem akadt fenn. Nahát, ott az Ezredes, gondolhatták az emberek. A kisöreg soha nem tudja magát rávenni, hogy teljesen letegye a szolgálatot. Biztosan bosszantja, hogy ma este semmi rendkívüli nem történik. Az Ezredes fogakból álló nyakláncát babrálva néhány percig a gyilokjárón ácsorgott, és az alant elterülő kietlen mezőt bámulta. Hollis arra gondolt, biztos azért jött, hogy beszéljen Aliciával, csak nem tudja, hol lehet. De ha így volt is, tény, hogy az Ezredes nem indult a lány keresésére. Fegyver nem volt nála, és nem beszélt senkivel. Amikor Hollis újra odanézett, már nem volt ott. Az egyik őrszem, Kip Darrell később azt állította, hogy látta őt lemászni a létrán, és a csapáson a karámok felé indulni. Amikor legközelebb látták, már a mezőn szaladt. – Valami gyanús! – üvöltötte az egyik őrszem. – Gyanúsat látok! Ekkor Hollis meglátta őket. A mező széléről egy háromfős raj szökellt a fénybe. Az Ezredes egyenesen feléjük futott. A fertőzöttek fürgén rávetették magukat, és vicsorogva, fogukat csattogtatva elnyelték őt, mint valami hullám, miközben odafentről, a gyilokjáróról vagy tucatnyi íjból záporoztak a nyilak; a távolság azonban túl nagy volt, úgyhogy csak egy nagyon szerencsés lövéssel lehetett volna bármit is elérni. Nézték, ahogy meghal az Ezredes. Aztán meglátták a lányt. A magányos alak a mező szélén bukkant fel a sötétből. Hollis azt mondta, először mind azt hitték, hogy egy újabb fertőzött, és mivel amúgy is mindenki mániákus lövöldöző volt, alig várták, hogy lőhessenek akármire, ami mozog. Miközben a nyílzáporban átvágott a mezőn a Főkapu felé, valaki eltalálta őt a vállán; Hollis ténylegesen hallotta is, ahogy a nyíl puffanva beléáll a húsába, és látta, ahogy megpördíti őt, mint egy búgócsigát. De nem állt meg. – Nem tudom – vallotta be Hollis később. – Lehet, hogy én találtam el. Ekkor Alicia is megjelent a színen, és miközben végigrohant a gyilokjárón, mindenkire ráüvöltött, hogy tüzet szüntess, az ott egy emberi lény, az isten verje meg, és hozzátok a köteleket, azonnal hozzátok a kibaszott köteleket! Egy pillanatra zűrzavar támadt: sehol nem látták Soo-t, és csak ő adhatott parancsot arra, hogy bárki is átmenjen a Falon. Ez azonban szemmel láthatólag semennyire sem fékezte le Alicia hevességét. Mielőtt bárki szólhatott volna, a kötelet markolva a bástyafal tetejére szökkent, és kiugrott. Hollis még az életében nem látott ilyet. Alicia a Fal mentén himbálózva nagy iramban ereszkedett lefelé, lábai alig érintették a felszínét, ahogy a levegőben futott; a kötél zúgva tekeredett le a Fal tetején lévő csigáról, és közben hat kéz kétségbeesetten próbálta lefékezni, mielőtt Alicia leér. A szerkezet megakadt, és a fém alkatrészek csikorogva hajlottak meg, amikor földet ért. Végigbukfencezett a porban, aztán fölugrott, és futni 259

kezdett. A fertőzöttek húsz méterrel arrébb még mindig az Ezredes teste fölött kuporogtak; Alicia földet érésének hangjára egyként rándultak össze, aztán grimaszolva meg vicsorogva szimatoltak a levegőben. Friss vér. A lány sötét alakja most a Fal aljában kuporgott. Háta közepén csillogó púpként ült a hátizsákja, amit a vállába ágyazódott nyílvessző a testéhez szögezett; az egész olajosan csillogott a nedvesen fénylő vértől. Alicia fölkapta, mint egy zsákot, a vállára vetette, és minden erejét összeszedve futni kezdett. A kötélnek most már nem tudta hasznát venni, ott is hagyta. Egyetlen esélye a kapu volt. Mindenki halálra dermedt. A kaput semmilyen körülmények között nem lehetett kinyitni éjszaka. Senkinek, még Aliciának sem. Peter a Néni tornácától futott a zűrzavar irányába, és ebben a pillanatban ért a gyülekezési körzethez. Caleb a barakkok felől jött vágtatva, és egy kicsivel előtte ért a Főkapuhoz. Peter nem tudta, mi zajlik a másik oldalon, csak Hollis üvöltését hallotta a gyilokjáróról. – Lish az! – Micsoda? – Lish kint van! Caleb ért elsőnek a csörlőházhoz. Később emiatt lett bűnrészes abban, ami történt, és ez tisztázta a vád alól Petert. Mire Alicia a kapuhoz ért, Caleb elég szélesre nyitotta ahhoz, hogy éppen átférjen a lánnyal együtt. Ha akkor vissza tudták volna csukni, a továbbiak valószínűleg nem történnek meg. De Caleb elengedte a féket. A súlyok zuhanni kezdtek, és egyre gyorsabban siklottak le a láncokon; az ajtók nyílását immár a tömegvonzás egyszerű természeti törvénye írta elő. Peter megragadta a kereket. A háta mögött és a feje fölött hallotta a kiáltásokat, a nyílpuskákból kilőtt nyílzápor süvítését, az Őrség tagjainak kopogó lépteit, amint leszáguldottak a létrákon a gyülekezési körzetbe. Újabb kezek – Ben Chou, Ian Patal és Dale Levine keze – tűntek fel és kulcsolódtak rá a kerékre, ami aztán gyötrelmes lassúsággal elkezdett forogni az ellenkező irányba. De már túl késő volt. A három fertőzött közül csak egynek sikerült átjutnia a kapun, de az épp elég volt. Egyenesen a Szentély felé indult. Hollis ért először az épülethez, pont akkor, amikor a fertőzött fölugrott a tetőre. Mint a víz felszínén kacsázó kő, megmászta a tetőtaréjt, és beugrott a belső udvarba. Hollis, miközben beszáguldott a bejárati ajtón, odabentről hallotta, hogy az ablak csörömpölve törik be. Ugyanabban a pillanatban ért a Nagyterembe, mint amikor Mausami egy másik folyosóról érkezve felbukkant az átellenes oldalon. Mausami fegyvertelen volt; Hollisnál ott volt a nyílpuskája. Meglepő módon csönd fogadta őket. Hollis már felkészült a sikolyokra, a fejetlenségre meg az összevissza rohangászó gyerekekre. De még majdnem az összes Apróság az ágyában volt, tágra nyílt szemükben rémület és értetlenség tükröződött. Néhányuknak sikerült bemászni a kiságyuk alá; amikor Hollis átlépte a küszöböt, sietős mozgolódást észlelt a legközelebbi sorból, ahogy a három „J” betűs egyike, June, Jane vagy Juliét, legördült az ágyáról, és sietve bekúszott alá. A terembe csak a törött ablakon át szűrődött be fény; a leszakadt redőny ferdén lógott, és még mindig lengett egy kicsit. A fertőzött Dora bölcsője fölött állt. – Hé! – üvöltötte Mausami, és meglengette a karját a feje fölött. – Hé, idenézz! Hol van Leigh? Hol a Tanító? A fertőzött hirtelen Mausami hangjának irányába fordult. Pislantott egyet, és félrebillentette a fejét hosszú nyaka tetején. Nedvesen kattogó hang jött megfeszített, görbe torka mélyéről. – Erre! – üvöltötte Hollis Mausami példáját követve, és integetett, hogy magára vonja a teremtmény figyelmét. – Idenézz! A fertőzött megpördült, és most farkasszemet nézett vele. Valami megcsillant a nyaka alatt, valami ékszerszerűség. De nem volt idő ezen tűnődni; ennél kedvezőbb alkalom és jobb lövőszög nem fog kínálkozni. Ekkor lépett be Leigh, aki az irodában aludt, és semmit nem hallott. Sikoly szakadt föl belőle, Hollis pedig célzott a nyílpuskájával, és tüzelt. 260

Hibátlan lövés, egyenesen beletalált az érzékeny pont kellős közepébe: Hollis már akkor érezte, hogy tökéletesen pontos lesz, amikor a nyíl lerepült a tusról. És abban a századmásodpercben, mialatt a nyíl megtette azt a kevesebb mint ötméternyi távolságot, Hollis rájött. A megcsillanó kulcs a zsinóron; a gyászos, de hálás tekintet a fertőzött szemében. A gondolat bizonyosságként villant az eszébe, egyetlen szó, ami ugyanabban a pillanatban tolult az ajkára, amikor a nyíl – a kegyes, borzasztó és visszahívhatatlan nyíl – eltalálta a fertőzött mellkasának a közepét. – Arlo. Hollis a fivérét ölte meg. Sara – bár nem emlékezett rá, és soha nem is fog – először egy álomban látta meg a Vándort: egy zavaros és kellemetlen álomban, amiben újra kislány volt. Éppen kukoricamálét csinált. A konyha, ahol dolgozott – egy sámlin állt, és egy nagy fatálban verte a tömött tésztát – egyszerre volt a Szentély konyhája, és azé a házé, ahol lakott; könnyű hó hullott, de nem az égből, mert az nem volt, hanem úgy tűnt, mintha az arca előtt jelent volna meg a levegőben. Furcsa dolog ez a hó; szinte soha nem havazott, bent meg aztán végképp nem, legalábbis Sara nem emlékezett ilyesmire; de akadt fontosabb dolog is, amin aggódhatott. A ballagása napja volt, rövidesen jön érte a Tanító, de ha nem készül el a kukoricamáléval, nem lesz mit ennie a külvilágban, ott ugyanis, ahogy a Tanító elmagyarázta neki, csak ezt ették az emberek. Ott volt Gabe Curtis is, a konyhaasztalnál ült, előtte egy üres tányér. – Kész van? – kérdezte Sarát, és aztán a mellette ülő lányhoz fordult. – Mindig is szerettem a kukoricamálét. Sarát valami homályos riadalom töltötte el, és azon tűnődött, ki lehet ez a lány – próbált ránézni, de valamiért nem tudta meglesni; bárhol is kereste, az mindig éppen az a hely volt, ahonnan a lány már elment –, aztán eljutott a tudatáig, először lassacskán, majd hirtelen, hogy egy új helyen van. A szobában volt, ahová a Tanító vitte, és ahol közlik vele, mi várja őt a külvilágban; a szülei is ott várakoztak az ajtóban állva. – Menj velük, Sara – mondta Gabe. – Ideje menned. Fuss, és ne állj meg. – De te halott vagy – mondta Sara, és amikor a szüleire nézett, látta, hogy ahol az arcuknak kellett volna lennie, ott csak üresség volt, mintha egy vízáramon át nézte volna őket; és a nyakukkal is történt valami. Aztán eltűnt a szoba, és különös, döngő hangot hallott, meg azt, hogy valaki a nevét szólítja. – Mind halottak vagytok. Ekkor felébredt. Egy széken ülve elaludt a hideg kandalló mellett, most pedig az ébresztette, hogy valaki dörömbölt az ajtón, és a nevét szólította. Hol van Michael? Mennyi az idő? – Sara! Nyisd ki! – szólt a hang odakintről. Caleb Jones? Épp akkor nyitotta ki az ajtót, amikor Caleb megint zörgetett volna; ökle megállt a levegőben. – Szükségünk van egy nővérre – mondta a fiú levegő után kapkodva. – Valakit meglőttek. Sara most már teljesen éber volt, és az ajtó melletti asztalon lévő orvosi táskájáért nyúlt. – Kit? – Lish hozta be. – Lish? Lish-t meglőtték? – Nem őt lőtték meg – rázta meg a fejét Caleb, és még mindig próbált lélegzethez jutni. – A lányt. – Milyen lányt? – Egy Vándort, Sara – mondta tágra nyílt szemmel. Mire az Ispotályba értek, a lámpákon túl már látszott a hajnal derengő fénye. Senki nem volt ott, amit furcsának talált. Az alapján, amit Caleb elmesélt neki, arra számított, hogy nagy tömeget fog találni. Fölhágott a lépcsőn, és berohant a kórterembe. A lány a legközelebbi ágyon hevert. A hátán feküdt, és a vállából még mindig kiállt a nyílvessző; a háta alatt sötét alakzat rajzolódott ki. Alicia fölötte állt véres zubbonyában. – Sara, csinálj valamit – mondta.

261

Sara fürgén előrelépett, és óvatosan a lány nyaka mögé nyúlt, hogy ellenőrizze a légutat. A lány szeme csukva volt. Légzése gyors és felszínes, a bőre hűvös és nyirkos tapintású. Sara kitapogatta a nyakán a pulzusát; a szíve úgy vert, mint egy madáré. – Sokkot kapott. Segíts átfordítani. A nyílvessző a lány bal vállába fúródott, kicsivel a kulcscsont kanál alakú íve alatt. Alicia beékelte kezét a lány válla alá, Caleb pedig megfogta a lábát, és így együtt óvatosan átfordították a lányt a másik oldalára. Sara előkeresett egy ollót, és leült mögé. Levágta róla a véráztatta hátizsákot, aztán lenge pólóját is lenyisszantotta a nyakánál, a maradékot meg letépte, és így láthatóvá vált egy serdülő karcsú alkata – kis, íves emlőbimbói és halvány bőre. A nyílvessző tüskés hegye csillag alakban döfte át a vállát kicsivel a lapocka vonala fölött. – Ezt le kell vágnom, de ahhoz szükségem lesz egy nagyobb ollóra. Caleb bólintott, és kiszaladt a szobából. Amikor kiment, Soo Ramirez rohant be a függöny mögül. Hosszú haja kibomlott, arcán koszcsíkok éktelenkedtek. Hirtelen megállt az ágy lábánál. – Az isten verje meg! Hiszen ez még gyerek! – Hol a francban van a Másik Sandy? – kérdezte élesen Sara. – De honnan a csodából jött? – tűnődött elképedve Soo. – Soo, én teljesen egyedül vagyok itt. Hol van Sandy? – Sandy… szerintem a Szentélyben van – felelte Soo fölemelve a fejét és Sarára összpontosítva. Léptek zaja és emberi hangok, felbolydult zsongás hallatszott kívülről: a külső szoba már kezdett megtelni bámészkodókkal. – Soo, küldd el őket – mondta Sara, majd a függöny felé fordult, és fölemelte a hangját. – Kifelé, mindenki! Most azonnal hagyjátok el az épületet! Soo bólintott és kirohant. Sara megint ellenőrizte a lány pulzusát. A bőrén halvány erezet kezdett megjelenni, mint a téli ég hóesés előtt. Mennyi idős lehetett? Tizennégy? Mit csinált egy tizennégy éves lány odakint a sötétben? – Te hoztad be őt? – fordult Aliciához, aki bólintott. – Mondott neked valamit? Egyedül volt? – Istenem, Sara – felelte Alicia a távolba révedve. – Nem tudom. Igen, azt hiszem, egyedül volt. – Az a vér a tiéd vagy az övé? Alicia a zubbonyára nézett, és úgy tűnt, csak most veszi észre a ráfröcskölődött vért. – Szerintem az övé. Kívülről megint felbolydulás hallatszott, majd Caleb hangja. – Utat! – üvöltötte, majd berontott a függönyön át egy súlyos vágószerszámot lengetve, amit Sara kezébe nyomott. Régi, koszos darab, de megteszi. Sara alkoholt öntött a vágószerszám pengéire, aztán a kezére, majd megtörölte egy ronggyal. A lány még mindig az oldalán feküdt. A vágószerszámmal kiszabadította a nyílvesszőt, és mindenre öntött még egy kis alkoholt. Aztán utasította Calebet, hogy mosakodjon be, ahogy ő az előbb, közben pedig levett egy fonalköteget a polcról, lenyisszantott belőle egy hosszú darabot, és nyomókötést formázva összegömbölyítette. – Tornacipő, amikor kihúzom a hegyet, szorítsd ezt oda, ahol behatolt a nyíl. És ne legyél gyöngéd, nyomd oda jó erősen. Én összevarrom a másik oldalt, és akkor meglátjuk, hogy le tudjuke lassítani a vérzést. A fiú bizonytalanul bólintott. Sara tudta, hogy ez már meghaladja a fiú képességeit, de igazság szerint mind így voltak ezzel. Az, hogy a lány vajon túléli-e a következő néhány órát, vagy sem, a vérzés mértékétől függött meg attól, hogy mennyire roncsolódtak a belső részek. Ismét a hátára fordították a lányt. Caleb és Alicia megtámasztották a vállát, Sara pedig megragadta a nyílvesszőt, és elkezdte húzni. A nyílvessző fém szárán keresztül érzékelte a szétroncsolt szövet rostjait és porco-góját, meg egy törött csont kattanását. Ezt képtelenség volt gyöngéden csinálni, úgyhogy gyorsan túl kellett rajta esni. A nyílvessző egy erős rántással kijött, a vér sóhajtva bugyogott föl a nyomában. – Az ugróját, ez ő. Sara megfordult, és látta, hogy Peter áll az ajtónyílásban. Hogy értette, hogy ez ő? Mintha ismerné, mintha tudná, ki ez a lány. De persze ez lehetetlen. 262

– Fordítsátok az oldalára. Peter, segíts nekik. Sara elhelyezkedett a lány mögött, tűt és egy orsó cérnát vett a kezébe, majd elkezdte összevarrni a sebet. Most már minden vérben úszott, nagy tócsában állt a matracon, és csöpögött a padlóra. – Sara, mit csináljak? – kérdezte Caleb, mert a nyomókötés már átázott. – Csak nyomd erősen – felelte Sara, miközben átbújtatta a tűt a lány bőrén, és meghúzott egy öltést. – Valaki hozzon ide még egy lámpást, több fényre van szükségem! Három öltés, négy, öt, és mindegyik egyre összébb húzta a sebet. De tudta, hogy mindez teljesen fölösleges. A nyílvessző bizonyára eltalálta a kulcscsont alatti osztóeret, onnan jött ez a sok vér. A lány perceken belül meghal. Tizennégy éves, gondolta Sara. Honnan jöttél? – Azt hiszem, kezd elállni – mondta Caleb. – Az nem lehet – mondta Sara, miközben elvarrta az utolsó öltést. – Csak nyomd erősen. – Pedig így van. Nézd meg magad. Megint visszafordították a lányt a hátára, és Sara félrehúzta az átázott nyomókötést. Valóban úgy volt: a vérzés lelassult, és kisebbnek látszott a seb is, ahol behatolt a nyíl; a szélei rózsaszínűek lettek, és mintha egy kicsit összébb forrt volna. A lány arca szelíd volt és nyugodt, mintha éppen szundikálna. Sara a lány nyakára tette az ujjait; az ér erősen és szabályosan vert. Mi a csoda? – Peter, tartsd ide a lámpást. Peter a lány arca fölé lendítette a lámpást, Sara pedig finoman felnyitotta bal szemhéját – sötét, csillogó szemgolyó, a korong alakú pupilla összehúzódott, és így jobban látszottak a nedves föld színére emlékeztető szivárványhártya récéi. De valami mást is látott; valami volt ott. – Hozd közelebb. Amikor Peter megmozdította a lámpást, és a lány szeme fénybe borult, Sara úgy érezte, mintha megnyílt volna a föld alatta, és most zuhanna – rosszabb, mint meghalni, rosszabb, mint a halál. Körös-körül szörnyű feketeség, és ő egyre csak zuhant, mind mélyebbre. – Sara, mi a baj? Sara felállt, és elkezdett hátrálni. A szíve rendetlenül vert a mellkasában, a keze pedig reszketett, mint a levelek a szélben. Mindenki őt nézte; próbált megszólalni, de nem jöttek szavak az ajkára. Mit látott? De nem az volt a kérdés, mit látott, hanem hogy mit érzett. Az a szó jutott eszébe, hogy egyedül. Egyedül! Egyedül volt ő is, és mindnyájan. A szülei is, akiknek a lelke egyre mélyebbre zuhant a feketeségbe. Egyedül voltak! Ekkor eljutott a tudatáig, hogy már mások is vannak a kórteremben. Sanjay, mellette Soo Ramirez, mögöttük pedig az Őrség két tagja álldogált. Mindenki azt várta, hogy mondjon valamit; magán érezte perzselő tekintetüket. Sanjay előrelépett. – Életben marad? Sara nagy levegőt vett, hogy összeszedje magát. – Nem tudom – felelte gyenge hangon. – A seb csúnya, és sok vért vesztett. Sanjay egy pillanatig a lányt nézte, mintha arról határozna éppen, hogy mit is gondoljon róla, és hogyan adjon számot lehetetlen jelenlétéről. Aztán Caleb felé fordult, aki az ágy mellett állt a véráztatta nyomókötéssel a kezében. Mintha megfagyott volna a levegő; az ajtóban álló két férfi előrébb lépett, kezük a tőrükön. – Velünk kell jönnöd, Caleb. A két férfi – Jimmy Molyneau és Ben Chou – megragadta őt a karjánál; a fiút ez annyira meglepte, hogy nem is állt ellen. – Sanjay, mit csinálsz? – kérdezte Alicia. – Soo, mi a franc folyik itt? – Caleb le van tartóztatva – válaszolt Sanjay. – Le vagyok tartóztatva? – siránkozott a fiú. – Miért vagyok letartóztatva? – Caleb kinyitotta a kaput, pedig éppolyan jól ismeri a törvényt, mint bárki más. Jimmy, vezesd el. Jimmy és Ben a függöny felé vonszolták a kapálózó fiút. – Lish! – kiáltotta Caleb, mire Alicia gyorsan elállta az útjukat.

263

– Soo, mondd meg nekik. Én voltam. Én mentem át a Falon. Ha le akarsz valakit tartóztatni, tartóztass le engem – mondta Alicia. A Sanjay mellett álló Soo nem mondott semmit. – Soo? – Nem tehetem, Lish – rázta meg a fejét a nő. – Hogy érted, hogy nem teheted? – Mert nem rajta áll – mondta Sanjay. – A Tanító halott. Calebet gyilkosságért tartóztatjuk le.

264

HUSZONHÉT A délelőtt közepére már a Kolónia összes lakója ismerte az előző éjszaka történetét, vagy annak valamilyen változatát. Egy Vándor bukkant föl a falakon kívül; Caleb kinyitotta a kaput, de ezzel beengedte a fertőzöttet. A Vándor, egy fiatal lány, az Ispotályban van, és haldoklik, mert az Őrség egyik tagja eltalálta őt egy nyílvesszővel. Az Ezredes halott, látszólag öngyilkosságot követett el – bár senki nem tudta, hogyan jutott át a Falon –, és Arlo is, akit a fivére ölt meg a Szentélyben. De a legrosszabb a Tanító volt. A Nagyterem ablaka alatt találtak rá; Hollis pont nem látta, mert eltakarta előle az üres kiságyak sora. Valószínűleg hallotta, hogy a fertőzött jön le a tetőről, és megpróbált ellenállni. A kezében egy tőr volt. Persze sok Tanító volt az idők során, de a szó igazi értelmében csak egy, és mindegyik nő. Aki elvállalta a feladatot, azonosult a tisztséggel. A Tanító, aki aznap éjjel meghalt, valójában a Darrell család tagja volt – April Darrell. Ő volt az, aki annak idején nevetett, amikor Peter az óceánról kérdezte, bár akkor fiatalabb volt, nem sokkal idősebb, mint ő most, és szép is, a maga lágyságával és haloványságával, mint egy nővér, akinek valami testi betegség miatt nem volt szabad kimennie a levegőre. Rá emlékezett Sara is, amint a ballagása reggelén, folyamatosan kérdezgetve őt – minden kérdése egy-egy lépcsőfok volt – lekísérte egy sötét alagsorba, ahol ott hevert a szörnyű igazság. Aztán átadta őt az anyjának, aki a karjaiba vette, és együtt siratták a világot meg azt, amilyen volt. Mindenki tudta, hogy nehéz és hálátlan munka a Tanítóság; elszigetelten élni, összezárva az Aprónéppel, miközben alig akad az embernek felnőtt társasága a terhes vagy szoptató nőket kivéve, akik viszont semmi másra nem tudtak gondolni, csak a babáikra; ráadásul, mivel a Tanító mondta meg az embernek, mindenki rá neheztelt a trauma miatt. Az Első Éjszakát kivéve, amikor egy rövid időre kimehetett a Naptérre, a Tanító szinte sohasem tette ki a lábát a Szentélyből, és ha mégis, az olyan volt, mintha az árulás láthatatlan burka venné körül. Peter sajnálta őt, de igaz, ami igaz, nemigen tudta rávenni magát, hogy a szemébe nézzen. Hajnalban összeült a Nagytanács, és szükségállapotot rendelt el a polgári lakosság számára. A hírt házról házra vitték az őrszemek. Amíg nem derül ki több, a Falon túli mindennemű tevékenységet felfüggesztették; a nyáj nem megy ki, és a kétkezi munkások brigádjai sem; a kapu zárva marad. Calebet a fogdába zárták, és vizsgálati fogságban tartották. Abban állapodtak meg, hogy egyelőre nem hoznak ítéletet, mert sok lélek odalett, és nagy volt a félelem meg a zűrzavar. Ott volt a lány kérdése is. A kora reggeli órákban a Nagytanács tagjai Sanjayjel az élen az Ispotályba mentek, hogy jobban szemügyre vegyék. A vállán lévő seb szemmel láthatóan súlyos volt; még nem nyerte vissza az eszméletét. Vírusfertőzésnek nem volt jele, ugyanakkor feltűnése teljességgel érthetetlen volt. Miért nem támadták meg a fertőzöttek? Hogyan maradt életben egyes-egyedül a sötétben? Sanjay elrendelte, hogy mindenki, aki érintkezett vele, vetkőzzön le, égesse el a ruházatát, és mosakodjon meg. A lány hátizsákja és ruhája is ment a tűzre, őt magát pedig szigorú karantén alá helyezték; amíg nem derül ki több, csak Sara mehet be az Ispotályba, senki más. A bírósági vizsgálatot a Szentély egyik régi tantermében tartották – Peter rájött, hogy ugyanabban a teremben, ahová a Tanító vitte őt a ballagása napján. Sanjay a „bírósági vizsgálat” kifejezést használta, amit Peter még soha nem hallott azelőtt, de úgy hangzott, mint valami fellengzős elnevezés arra, hogy keresnek valakit, akit lehet hibáztatni. Sanjay arra utasította mind a négyüket – Petert, Aliciát, Hollist és Soo-t –, hogy ne beszéljenek egymással, amíg ki nem kérdezték őket egymás után. Kint vártak az előtérben, a fal mellé tolt, méreten aluli iskolapadokba préselődve; az Őrség egyetlen tagja – Sanjay unokaöccse, Ian – felügyelte őket. Az épület meglepően csöndes volt; az összes Apróságot felvitték, amíg a Nagytermet fertőtlenítették. Vajon 265

mire vélték az éjszaka eseményeit? Mit fog nekik mondani Sandy Chou, aki beugrott a Tanító helyére? Valószínűleg azt, hogy az egészet csak álmodták, és a legkisebb gyerekek esetében ez valószínűleg megfelelő magyarázat lesz. Ami viszont az idősebbeket illeti, Peternek fogalma sem volt, mit mondhatnának nekik. Lehet, hogy korábban el kell ballagniuk. Soo-t hívták be először, de nemsokára ki is jött a teremből, és zaklatott arckifejezéssel, hosszú léptekkel ment végig az előtéren. Azután Hollist szólították. Ahogy hosszú lábát kitornászta az iskolapadból, úgy látszott, semmi ereje nincs, mintha egy létfontosságú darabot hasítottak volna ki belőle. Ian nyitva tartotta neki az ajtót, és közben türelmetlen, intő arckifejezéssel figyelte a többieket. Hollis megállt a küszöbön, megfordult, rájuk nézett, és megtörte az egy órája tartó csöndet. – Csak azt szeretném megtudni, hogy volt-e valami értelme. Alicia és Peter tovább vártak. Az osztályterembe vezető ajtón át halk hangok szűrődtek ki. Peter meg akarta kérdezni Iant, hogy tud-e valamit, de a férfi arckifejezését látva inkább nem kísérelte meg. Ian körülbelül annyi idős volt, mint Theo, mindketten egy olyan társaság tagjai voltak, amely körülbelül egyszerre nőtt fel; a felesége, Hannah szült neki egy kislányt, Kirát, aki a Szentélyben élt. Peter arra gondolt, hogy ez magyarázattal szolgál Ian – a szülő, az apa – arckifejezésére. Amikor Hollis kilépett, röviden találkozott a tekintete Peterével, és kurtán biccentett neki, aztán visszavonult az előszobán át. Peter már állt volna föl, de akkor megszólalt Ian. – Nem te, Jaxon. Előbb Lish következik. Jaxon? Mióta hívta őt akárki is Jaxonnak – pláne az Őrség egyik tagja? És miért hangzott hirtelen olyan másnak így, hogy Ian szájából hallotta? – Semmi gond – mondta Lish, és föltápászkodott. Soha nem látta őt ilyen megkínzottnak. – Csak essünk túl rajta. Aztán bement, és Peter meg Ian egyedül maradtak. Ian feszélyezve érezte magát, és meredten nézte Peter feje fölött a falat. – Nem az ő hibája volt, Ian. Senki nem követett el hibát – mondta Peter. Ian kimért lett, és nem mondott semmit. – Ha ott lettél volna, talán te is ugyanezt tetted volna. – Nézd, ezt tartsd meg Sanjaynek. Nem szabad veled beszélgetnem. Mire Lish felbukkant, Peter igazából el is szundított. Amikor a lány kilépett a szobából, nem szólt egy szót se, csak Peterre nézett, aki tudta, mit jelent ez a tekintet: Majd kereslek. Amint belépett a terembe, Peter érezte, hogy már eldöntötték, mi fog történni, akármi lesz is az. Bármilyen színben tünteti fel magát, és akármit is mond a saját érdekében, az nem fog sokat számítani. Soo-t megkérték, hogy összeférhetetlenség miatt ne vegyen részt a bírósági eljárásban, úgyhogy a Nagytanácsnak csak öt tagja teljesített szolgálatot: Sanjay ült a hosszú asztal közepén, mellette kétoldalt pedig az öreg Chou, Jimmy Molyneau, Walter Fisher és Peter unokatestvére, Dana, aki elfoglalta a Jaxonokat megillető széket. Feltűnt neki a páratlan szám; Soo távollétével lényegében megakadályozták, hogy esetlegesen patthelyzet alakuljon ki. Az asztallal szemben egy üres íróasztal volt. A feszültség tapintható volt; senki nem beszélt a teremben. Úgy tűnt, csak az öreg Chou hajlandó Peter szemébe nézni; mindenki más elfordította a tekintetét, még Dana is. A székébe süppedt Walter Fisher mintha nem is igen tudta volna, hol van. Ruházata szokatlanul mocskos és gyűrött volt; Peter ténylegesen érezte rajta az opálos szagát. – Foglalj helyet, Peter – mondta Sanjay. – Inkább állok, ha nem gond. Érezte a nyílt szembeszegülés okozta apró örömöt; egy-null. De Sanjay nem reagált. – Hát akkor folytassuk – mondta, majd mielőtt tovább beszélt volna, megköszörülte a torkát. – Bár ebben a kérdésben nem látunk teljesen tisztán, a Nagytanács általános véleménye, amit nagyrészt a Caleb által elmondottakra alapozunk, az, hogy nem volt részed a kapu kinyitásában, mert az teljes egészében az ő műve volt. Így szól a te változatod is? – Az én változatom? – Igen, Peter – sóhajtott leplezetlen türelmetlenséggel Sanjay. – A te változatod az eseményekkel kapcsolatban. Hogy mit hiszel, mi történt. – Én nem hiszek semmit. Mit mondott nektek Tornacipő? 266

– Sanjay, engedd meg – emelte fel a kezét az öreg Chou előrehajolva. Sanjay összevonta a szemöldökét, de nem mondott semmit. Az öreg Chou parancsoló mozdulattal hajolt az asztal fölé. Szelíd, ráncos arca és nedves szeme tökéletesen megfontolt külsőt kölcsönzött neki. Sok évig volt a Nagytanács Elöljárója, aztán átadta a helyét Theo apjának, de múltja miatt még mindig számottevő tekintéllyel rendelkezett, amit gyakorolhatott, ha akart, bár a legtöbbször nem gyakorolta. Miután az első felesége meghalt a Fekete Éjszakán, újra megnősült, egy nála sokkal fiatalabb nőt vett el, és most napjai nagy részét a Méhészetben töltötte, a hőn szeretett méhek között. – Peter, senki nem vonja kétségbe, hogy Caleb azt gondolta, helyesen cselekszik. A jó szándék nem vitás. A kérdés az, te nyitottad-e ki a kaput vagy sem? – Mit fogtok vele csinálni? – Még nincs eldöntve. Kérlek, válaszolj a kérdésre. Peter kereste Dana szemét, de hiába; Dana még mindig az asztalt nézte. – Kinyitottam volna, ha én érek oda először. – Látod? Erről beszélek – mondta Sanjay, és méltatlankodva fészkelődött a székében. De az öreg Chou nem zavartatta magát, és továbbra sem vette le a szemét Peter arcáról. – Szóval jól értem, hogy a válaszod nem? Kinyitottad volna, de valójában nem te nyitottad ki – mondta összekulcsolva a kezét az asztalon. – Nyugodtan gondold végig. Peter úgy látta, hogy az öreg Chou védeni próbálja. De ha azt mondja, ami történt, az összes felelősséget áttolja Calebre, aki pedig mindössze azt tette, amit Peter maga is tett volna, ha ő ér először a csörlő-házhoz. – Senki nem vonja kétségbe, hogy elkötelezett vagy a barátaid iránt – folytatta az öreg Chou. – Ez a legkevesebb, amit elvárok tőled. De most fontosabb az emberek biztonsága iránti elkötelezettség. Úgyhogy még egyszer megkérdezlek. Segítettél Calebnek kinyitni a kaput? Vagy épp ellenkezőleg, megpróbáltad becsukni, mihelyt megláttad, hogy mi történik? Peternek az volt az érzése, hogy egy nagy szakadék szélén áll: akármit mond is most, azt már nem tudja megmásítani. De nem állt rendelkezésére más, csak az igazság. – Nem – rázta meg a fejét. – Mi nem? – Nem nyitottam ki a kaput – válaszolta, miután nagy levegőt vett. – Köszönöm, Peter – mondta az öreg Chou, láthatólag megkönnyebbülve. Végignézett a többieken. – Ha senkinek sincs más… – Várj – vágott közbe Sanjay. Peter érezte, hogy fölizzik a teremben a levegő; még Walter is mintha hirtelen fölélénkült volna. Na, majd most, gondolta Peter. – A jelenlévők közül mindenki tud Aliciához fűződő barátságodról – mondta Sanjay. – Nem tévedés azt állítani, hogy megbízik benned, ugye? – Azt hiszem, nem – bólintott Peter óvatosan. – Tett-e neked esetlegesen említést arról, hogy ismeri a lányt, vagy hogy látta már őt korábban? Peter gyomra összeszorult. – Miből gondoljátok, hogy ismerné? Sanjay a többiekre pillantott, aztán ismét Peterhez fordult, aki a terem elülső részében állt. – Tudod, felmerül a véletlen egybeesés kérdése. Utoljára ugyanis ti hárman tértetek vissza az Erőműből. És az általatok előadott történet Zanderről meg Theo-ról… nos, neked is el kell ismerned, hogy elég furcsa. A düh, amit eddig féken tartott, most kirobbant. – Azt gondolod, hogy mi terveltük ki? Én ott elvesztettem a bátyámat. Szerencsénk volt, hogy élve visszajutottunk. A teremben ismét nagy csönd lett. Még Dana is őszinte gyanakvással nézte Petert. – Szóval azt mondod, és ezt jegyzőkönyvbe is vehetjük – mondta Sanjay –, hogy nem ismered a Vándort, és soha nem láttad őt azelőtt. Hirtelen már nem is Aliciáról volt szó. Rájött, hogy a kérdés róla szól. 267

– Fogalmam sincs, kicsoda. Sanjay egy természetellenesen hosszú pillanatig fürkészte Peter arcát, aztán bólintott. – Köszönjük, Peter. Méltányoljuk az őszinteséged. Szabad vagy. És azzal vége is volt. – Ez minden? Sanjay már az előtte heverő papírokkal foglalatoskodott, és homlokát ráncolva nézett föl, mintha meglepné, hogy Peter még mindig a teremben van. – Igen. Egyelőre. – Nem fogtok semmit se… csinálni velem? Sanjay vállat vont; gondolatban már máshol járt. – Mire gondolsz? Peter váratlanul csalódottnak érezte magát. Amikor odakint ült Aliciával és Hollisszal, úgy érezte, összeköti őket a közös tét, az, hogy a dolgok kimenetele mindnyájukra fog vonatkozni. Akármi történik is, mindhármukkal az fog történni. És most szétválasztották őket. – Ha úgy történt, ahogy mondtad, te nem vagy hibás. A felelősség Calebet terheli. Soo azt mondta, és Jimmy egyetért, hogy számításba kell venni azt a körülményt is, hogy nagy megpróbáltatásnak voltál kitéve, amikor ki kellett állnod, hogy megadd a bátyádnak a Kegyelemdöfést. Vegyél ki még néhány napot, mielőtt visszatérsz a gyilokjáróra. Azután majd meglátjuk. – És a többiek? – Azt hiszem – felelte Sanjay némi habozás után –, nyugodtan elmondhatjuk neked, hiszen rövidesen úgyis mindenki tudni fogja. Soo Ramirez felajánlotta a lemondását a főkapitányi posztról, amit a Nagytanács, vonakodva ugyan, de elfogadott. Mivel nem volt a helyén, amikor a támadás történt, részben őt is felelősség terheli. Jimmy lesz az új főkapitány. Ami Hollist illeti, egyelőre nem kell visszamennie a Falra. Majd visszatér, amikor kész rá. – És Lish? – Alicia azt az utasítást kapta, hogy lépjen ki az Őrségből. Áthelyezték a kétkezi munkásokhoz. Mindabból, ami történt, valójában ezt a fejleményt tudta a legnehezebben feldolgozni. Alicia mint villáskulcs: ezt elképzelni egyszerűen meghaladta Peter képességeit. – Most csak vicceltek, ugye? – Nem, Peter – vonta fel feddőn dús szemöldökét Sanjay. – Biztosíthatlak, hogy nem viccelek. Peter gyors pillantást váltott Danával: Te tudtál erről? Dana szeméből azt a választ olvasta ki, hogy igen. – Nos, ha ez minden… – mondta Sanjay. Peter elindult kifelé, de a küszöbön visszafordult, mert hirtelen kétségek merültek fel benne. Ismét a Nagytanács tagjaira nézett. – És az Erőmű? – Mi van vele, Peter? – sóhajtott fáradtan Sanjay. – Ha Arlo halott, nem kéne valakit odaküldenünk? Amikor meglátta az elképedt kifejezést az arcokon, Peternek először az lett a benyomása, hogy az utolsó pillanatban valahogy mégis gyanúba keverte magát. De aztán rájött, hogy ezt nem vették tekintetbe, és a pillantás annak szólt. – Nem küldtetek valakit oda már mindjárt hajnalban? Sanjay Jimmyhez fordult, aki idegesen vállat vont; szemmel láthatóan váratlanul érte a dolog. – Most már túl késő van – mondta halkan. – Nem érnének oda sötétedés előtt. Várnunk kell holnapig. – Az ugróját, Jimmy. – Nézd, ezt elmulasztottam, de ennyi. Olyan sok minden történt ma. És Finn meg Rey attól még jól lehetnek. Sanjaynek kellett egy pillanat, amíg nagy levegőt véve lehiggadt. De Peter meg tudta állapítani, hogy dühös. – Köszönjük, Peter. Fontolóra vesszük, amit mondtál. 268

Nem volt több mondanivalója, úgyhogy Peter kilépett a teremből az előtérbe. Ian pontosan ott állt, ahol hagyta őt, a falnak támaszkodva, mellkasán karba font kézzel. – Gondolom, hallottad, mi történt Lish-sel, ugye? – Igen – vont vállat Ian; már nem volt kimért. – Nézd, tudom, hogy a barátod. De nem mondhatod, hogy nem érdemelte meg. Csak úgy átmenni a Falon. – És a lány? Ian megdöbbent, és düh lobbant föl a szemében. – Az ugróját, mi van vele? Nekem gyerekem van, Peter. Mit érdekelnek engem holmi Vándorok? Peter nem mondott semmit. Amennyire ő látta, Iannek minden oka megvolt dühösnek lenni. – Igazad van – mondta végül. – Hülyeség volt. – Nézd – enyhült meg Ian arckifejezése –, az emberek egyszerűen feldúltak, ez minden. Bocsánat, hogy dühös lettem. Senki nem hiszi, hogy a te hibád volna. Pedig az, gondolta Peter. Az ő hibája. Michaelnak kicsivel hajnal után jutott eszébe a válasz: 1432 megahertz – hát persze. A sávszélesség hivatalosan nem tartozott semmilyen adóhoz, mert valójában a katonaságé volt. Kilencvenperces ciklusokban sugárzott, kis hatótávolságú, a főegységét kereső digitális jel. És egész éjszaka erősödött. Gyakorlatilag már a közvetlen közelükben volt. Az adatvédelmi kódolás a könnyebbik része. Az lenne az igazi mutatvány, ha meg tudná teremteni közöttük a kapcsolatot, ha sikerülne azt a választ sugároznia, amitől a jeladó, akárhol és akármi volt is az, össze tudna kapcsolódni a főegységével. Ha ez megvan, a többi csak adatfeltöltés kérdése lenne. Mit keresett tehát a jel? Mi volt a digitális válasz a kérdésre, amit kilencven percenként feltett? Elton mondott valamit, mielőtt elment volna lefeküdni: „Valaki hív minket.” Ekkor jött rá. Pontosan tudta, mire van szüksége. A Világítótorony tele volt mindenféle kacattal, amit a polcokon tároltak különféle rekeszekben, és biztosan tudta, hogy van ott legalább egy kézi számítógép, ami a hadseregé volt. Akadt néhány régi lítiumelemük is, amelyek tudták tartani a töltést – nem többet, mint amennyi néhány percre elegendő, de neki nem is volt szüksége többre. Gyorsan dolgozott, közben fél szemmel az órát figyelte, és várta, mikor telik el a következő kilencvenperces időköz, amikor elkaphatja a jelet. Halványan érzékelte, hogy valami felbolydulás van odakint, de nem izgatta. Egy jackdugó segítségével csatlakoztatta a kézi számítógépet a nagy komputerhez, elcsípte a jelet, amikor bejött, rögzítette a beágyazott azonosítót, és beprogramozta a kézi számítógépet a pultról. Elton horkolva aludt a Világítótorony hátuljában lévő, középen bemélyedt priccsén. Az ugróját, ha az öreg nem fürdik le rövidesen, Michael nem tudja, mit tegyen. Az egész hely úgy bűzlött, mint egy zokni. Mire végzett, már majdnem napközép volt. Mennyi ideje dolgozott úgy, hogy szinte fel se állt a székéből? Az után, ami Mausamival történt, túl izgatott volt ahhoz, hogy aludjon, úgyhogy visszatért a házikóba; ez úgy tíz órával ezelőtt lehetett. Az ülepe mindenesetre úgy elgémberedett, mintha már legalább tíz órája ült volna. Nagyon kellett pisilnie is. Kilépett a házikóból, de túl gyorsan, így aztán felkészületlenül érte a szemét a ragyogó napfény. – Michael! Jacob Curtis, Gabe fia. Michael látta, ahogy nehézkes járással üget végig az ösvényen, és lengeti a karját. Michael nagy levegőt vett, és felkészült. Aligha a fiú hibája volt, de vele beszélni adott esetben igazi megpróbáltatást jelentett. Mielőtt Gabe lebetegedett, néha elhozta Jacobot a Világítótoronyba, és arra kérte Michaelt, hogy találjon a fiúnak valamit, amivel hasznossá tudja tenni magát. Michael minden tőle telhetőt megtett, de Jacob nem sok mindent értett meg. Egész napok mentek el azzal, hogy a legegyszerűbb feladatokat magyarázta neki. Megállt Michael előtt, a térdére ejtette a kezét, és levegő után kapkodott. Nagy termete ellenére a mozdulatai gyermekien kuszák voltak, mintha a testrészek sosem lettek volna egészen szinkronban. – Michael – mondta, és közben próbált nyelni –, Michael… 269

– Nyugi, Jacob. Csak szép lassan. A fiú most az arca előtt hadonászott a kezével, mintha még több oxigént akarna juttatni a tüdejébe. Michael nem tudta megállapítani, hogy feldúlt-e, vagy egyszerűen izgatott. – Sarát keresem… – mondta zihálva. – Itt nincs. Otthon már kerested? – Igen, és ott sincs! – emelte fel a fejét Jacob. A szeme nagyon tágra nyílt. – Láttam őt, Michael. – Azt hittem, azt mondod, hogy nem találod. – Nem őt. A másikat. Aludtam, és közben láttam őt! Jacob nem mindig beszélt teljesen érthetően, de Michael ilyennek még sose látta a fiút. Az arcára kiült a vakrémület. – Történt valami a papáddal, Jacob? Jól van? A fiú összeráncolta izzadt homlokát. – Ja, ő meghalt. – Gabe meghalt? Jacob zavaróan tárgyilagos hangnemben beszélt, mintha csak azt mesélte volna Michaelnak, hogy milyen az idő. – Meghalt, és már nem fog felkelni többé. – Az ugróját, Jacob. Sajnálom. Michael ekkor meglátta, hogy Mar siet végig az ösvényen, és nagyon megkönnyebbült. – Jacob, hol voltál? – kérdezte a nő, miután megállt előtte. – Hányszor mondjam még? Nem szaladhatsz el csak így. Nem és kész. A fiú hátrébb lépett, és közben hadonászott hosszú karjaival. – Meg kell találnom Sarát! – Jacob! Mar hangja úgy érte a fiút, mintha eltalálta volna egy nyíl; földbe gyökerezett a lába, bár az arcáról még mindig sugárzott a furcsa, érthetetlen rettegés. A szája nyitva volt, és gyorsan lélegzett. Mar óvatosan felé lépett, mintha valami nagy, kiszámíthatatlan állathoz közelítene. – Jacob, nézz rám. – Mama… – Most csönd legyen. Ne beszélj, csak nézz rám – azzal a két kezébe fogta az arcát, és a szemébe nézett. – Láttam őt, mama. – Tudom. De az csak egy álom volt, Jacob, ez minden. Nem emlékszel? Visszamentünk a házba, lefektettelek, és aludtál. – Aludtam? – Igen, kicsikém. És nem történt semmi, csak álmodtál – mondta Mar. Jacob most már könnyebben lélegzett, teste kezdett lecsillapodni anyja érintésétől. – Most azt szeretném, ha hazamennél, és ott várnál engem. Ne keresgéld tovább Sarát. Meg tudod ezt tenni a kedvemért? – De mama… – Semmi de, Jacob. Meg tudod tenni, amit kérek? – kérdezte, mire Jacob vonakodva bólintott. – Jól van, kisfiam – azzal hátralépett, és elengedte őt. – Most pedig egyenesen menj haza. A fiú még egyszer gyorsan, lopva Michaelra pillantott, aztán elügetett. Mar aztán Michaelhoz fordult. – Ez mindig beválik, amikor ilyen lesz – vont vállat fáradtan. – Tulajdonképpen ez az egyetlen, ami beválik. – Hallottam, mi történt – bökte ki Michael – Sajnálom. Mar szeme úgy nézett ki, mintha annyit sírt volna, hogy már semennyi könny nem maradt volna benne. – Köszönöm, Michael. Szerintem Jacob azért akart találkozni Sarával, mert ő ott volt a végén. Igazi jó barátja volt mindnyájunknak – mondta Mar. A pillanatnyi szünetben fájdalom suhant át az arcán. De aztán megrázta a fejét, mintha el akarná hessegetni ezt a gondolatot. – Át tudnál adni neki

270

egy üzenetet? Mondd meg neki, hogy mind gondolunk rá. Azt hiszem, nem volt lehetőségem rendesen megköszönni neki. Megteszed? – Biztos vagyok benne, hogy itt van valahol a környéken. Az Ispotályban már néztétek? – Persze hogy az Ispotályban van. Jacob odament először. – Nem értem. Ha Sara az Ispotályban van, miért nem találta? – Természetesen a karantén miatt – mondta, és furcsán nézett rá. – Miféle karantén? Marnak leesett az álla. – Michael, te hol voltál?

271

HUSZONNYOLC Végül nem Alicia kereste meg őt, fordítva történt. Peter pontosan tudta, hol találja meg. Egy árnyékos részen ült az Ezredes kunyhója előtt, mellkasához húzott térddel, hátát egy farakásnak vetve. Peter közeledtének hangjára felnézett, és megtörölte a szemét a kézfejével. – Ó, a fenébe – mondta a lány. – Semmi baj – ült le mellé a földre a fiú. – Dehogyisnem – sóhajtott keserűen Alicia. – Ha bárkinek elmondod, hogy így láttál, ledöflek, Peter. Egy kis ideig csöndben ültek. Felhős idő volt, a halvány és füstös fényű lég nehéz és fanyar szaggal telt meg – égették a hullákat a Fal előtt. – Tudod, mindig azon tűnődtem – mondta Peter –, hogy miért hívtuk Ezredesnek? – Mert nem volt más neve. – Szerinted miért ment ki? Nem olyannak tűnt, aki csak így feladja. De Alicia nem válaszolt. Az Ezredeshez fűződő kapcsolatáról ritkán beszélt, és akkor sem mondott sokat. Talán az egyetlen olyan része volt az életének, amibe nem engedett betekintést még Peternek sem. De a fiú mégis mindig érezte a jelenlétét. Nem hitte, hogy a lány apaként gondolna az Ezredesre – Peter sosem látta semmi jelét efféle melegségnek közöttük. Azon ritka alkalmakkor, amikor felmerült a neve, vagy megjelent éjszaka a gyilokjárón, Peter merevséget érzett a lányban, hideg távolságtartást. Nem volt nyilvánvaló, és valószínűleg ő volt az egyetlen, aki észrevette. De bármi is volt számára az Ezredes, a köztük meglévő kötelék tény volt; Peter megértette, hogy a lány könnyei az Ezredesért hullanak. – El tudod hinni? – kérdezte Alicia szomorúan. – Kirúgtak. – Sanjay jobb belátásra fog térni. Nem hülye. Rá fog jönni, hogy hibázott. De úgy tűnt, Alicia alig figyel. – Nem, Sanjaynek igaza van. Nem lett volna szabad úgy átmennem a Falon. Teljesen elvesztettem a fejem, amikor megláttam kint a lányt. Nem mintha most már számítana – rázta meg a fejét reményét vesztve. – Láttad a sebet. A lány, gondolta Peter. Nem tudott meg róla semmit. Ki volt? Hogy maradt életben? Vannak még hozzá hasonlók? Hogyan menekült el a fertőzöttek elől? De most úgy látszott, meg fog halni, és magával viszi a válaszokat. – Meg kellett próbálnod. Szerintem helyesen cselekedtél. Ahogy Caleb is. – Tudod, Sanjay tényleg azt fontolgatja, hogy kiveti a falakon kívülre. Tornacipőt kivetni, az ég szerelmére! A falakon kívülre vettetni: ennél szörnyűbb halált nem lehetett elképzelni. – Az nem lehet. – Komolyan mondom, Peter. Esküszöm, hogy most is erről beszélnek. – A többiek nem támogatnák. – És mióta van nekik ténylegesen beleszólásuk bármibe? Ott voltál a teremben. Az emberek meg vannak ijedve. Valakinek bűnhődnie kell a Tanító haláláért, és Caleb egyes-egyedül van, úgyhogy vele könnyű dolguk lesz. Peter nagy levegőt vett, és benntartotta. – Nézd, én ismerem Sanjayt. Elég beképzelt tud lenni, de nem gondolom, hogy képes volna ilyesmire. És Calebet mindenki szereti. – Mindenki szerette Arlót. Mindenki szerette a bátyádat. Ez nem jelenti azt, hogy a történet nem fog rosszul végződni. – Kezdesz úgy beszélni, mint Theo. 272

– Meglehet – mondta a lány, és hunyorogva maga elé bámult. – Én csak azt tudom, hogy Caleb megmentett tegnap éjjel. Ha Sanjay azt gondolja, hogy kiveti, velem gyűlik meg a baja. – Lish – szólt Peter, majd szünetet tartott. – Légy óvatos. És gondold meg, mit mondasz. – Átgondoltam. Senki nem fogja kivetni. – Tudod, hogy a te oldaladon állok. – Lehet, hogy nem teszed okosan. A Kolónia hátborzongatóan csöndes volt, mindenkit letaglóztak a kora hajnali események. Peter eltűnődött, hogy vajon ez vihar utáni, vagy vihar előtti csönd-e; hogy vajon azért van-e ilyen csönd, mert a felelősöket keresik. Alicia nem tévedett; az emberek féltek. – Van valami – mondta Peter –, amit el kellett volna mondanom a lányról. _____ A fogda egy régi nyilvános vécé volt a város keleti részén lévő lakókocsitelepen. Ahogy közeledtek, Peter és Alicia felé hangok áradata ömlött a levegőben. A felborult roncsok útvesztőjében haladva – a legtöbbet régen alkatrészeire szedték szét – meggyorsították lépteiket, és érkezésükkor egy kisebb tömeget találtak a bejáratnál; nagyjából egy tucat férfi és nő fogta szorosan körbe az Őrség egyik tagját, Dale Levine-t. – Mi a franc folyik itt? – kérdezte súgva Peter. – Kezdődik – mondta Alicia gyászos arccal. Dale nem volt kis termetű, de abban a pillanatban annak tűnt. A tömeggel szemben sarokba szorított állatnak látszott. Kicsit rosszul hallott, ezért mindig enyhén jobbra fordította a fejét, hogy a jó füle legyen arra, amerről beszéltek hozzá. Ettől általában kissé zavartnak tűnt, de most egyáltalán nem látszott annak. – Sajnálom, Sam – mondta épp Dale –, én is éppen annyit tudok, amennyit te. Sam Chou-hoz beszélt, az öreg Chou unokaöccséhez, aki igen tartózkodó ember volt – Peter eddig csak néhányszor hallotta megszólalni. A Másik Sandy volt a felesége; kettejüknek együtt öt gyermekük volt, abból három a Szentélyben. Amikor Peter és Alicia elért a csoportosulás szélére, a fiú rájött, mit lát: szülők voltak. Ianhez hasonlóan mindenkinek, aki a fogda előtt állt, volt egy vagy több gyereke. Patrick és Emily Phillips, Hodd és Lisa Greenberg, Grace Molyneau, Belle Ramirez és Hannah Fisher Patal. – Az a fiú kinyitotta a kaput. – És akkor én mit csináljak? Kérdezd a bácsikádat, ha többre vagy kíváncsi. – Hallasz engem, Caleb Jones? – kiáltott be Sam a fogda magas ablakán. – Mind tudjuk, mit tettél! – Ugyan, Sam. Hagyd békén a szegény gyereket. Ekkor egy másik férfi, Milo Darrell lépett előre. Fivéréhez, Finnhez hasonlóan Milo is villáskulcs volt, erős testalkatú és hallgatag, mint a villáskulcsok: magas volt és ívelt vállú, szakálla gyapjas, torzonborz haja kuszán lógott a szemébe. Mögötte állt a felesége, Penny, aki az ő termete mellett eltörpült. – Neked is van egy gyereked, Dale – mondta Milo. – Hogy állhatsz ott tétlenül? Peter rájött, hogy az egyik „J” betűs az, a kis June Levine. Látta, hogy Dale arca egy kicsit elsápad. – Azt hiszed, nem tudom? – kérdezett vissza, de az a kevés hivatalos tekintély, ami elválasztotta őt a tömegtől, egyre fogyott. – És nem csak tétlenül állok itt. Hadd intézze ezt a Nagytanács. – Ki kell vetni őt. A női hang a tömeg közepéből jött. Belle Ramirez volt, Rey felesége. Az ő kislányuk volt Jane. Peter látta, hogy a nő keze remeg, és mindjárt elsírja magát. Sam odalépett hozzá, és átkarolta a vállát. – Látod, Dale? Látod, mit művelt ez a fiú? Ebben a pillanatban Alicia utat tört magának a tömegben. Nem nézett se Belle-re, se senki másra, hanem Dale elé lépett, aki arcán a teljes tehetetlenség kifejezésével bámulta a lesújtott Belle-t. 273

– Dale, add ide a nyílpuskád! – Lish, nem tehetem. Jimmy megmondta. – Nem érdekel. Add csak ide nekem. Nem várt, hanem kikapta a kezéből, aztán a nyílpuskát lazán maga mellett tartva szembefordult a tömeggel – szándékosan nem vett fel fenyegető testtartást, de Alicia azért Alicia volt. Már az is jelentett valamit, ahogy ott állt. – Emberek, tudom, hogy fel vagytok dúlva, és ha engem kérdeztek, minden jogotok megvan hozzá. De Caleb Jones közülünk való, épp annyira, mint bármelyikőtök. – Te könnyen beszélsz – állt Sam és Belle mellé Milo is –, hiszen te mentél ki. Az egyetértés moraja hullámzott végig a tömegen. Alicia higgadtan a szemébe nézett, és megvárta, amíg lecsöndesednek. – Igazad van, Milo. Ha nincs Tornacipő, én már halott lennék. Úgyhogy ha esetleg fontolgattátok volna, hogy csináltok vele valamit, én alaposan meggondolnám. – És mit fogsz tenni? – mosolygott gúnyosan Sam. – Lelősz minket azzal a nyílpuskával? – Nem – vonta össze a szemöldökét Alicia félig tréfálkozva –, csak téged. Arra gondoltam, hogy Milót a tőrömmel intézem el. Néhány férfi idegesen fölnevetett, de hamar elhallgattak. Milo tett egy lépést hátra. Peter még mindig a tömeg szélén állt, és észrevette, hogy kezével önkéntelenül is a tőrét markolja. Minden azon múlott, hogy most mi fog történni. – Szerintem blöffölsz – mondta Sam, és Aliciára szegezte a tekintetét. – Tényleg? Akkor nem ismersz valami jól. – A Nagytanács majd kiveti Calebet. Meg fogod látni. – Talán igazad van. De ezt nem nekünk kell eldönteni. Itt meg nincs másról szó, mint hogy te egy csomó embert fölizgatsz ok nélkül. És én ezt nem tűröm. A tömeg hirtelen elcsöndesedett. Peter érezte a bizonytalanságukat; a hangsúlyok eltolódtak. Sam és talán Milo haragján kívül a többieké súlytalan volt. Egyszerűen csak féltek. – Igaza van, Sam – mondta Milo. – Menjünk innen. Sam jogos haragtól égő tekintete még mindig Aliciára szegeződött. Alicia még nem emelte fel a nyílpuskát, de nem is kellett. Peter a két férfi mögött állt, keze még mindig a tőrén. Mindenki más odébb húzódott. – Sam – mondta Dale újra megtalálva a hangját –, kérlek, menj haza. Milo ekkor Sam felé nyúlt, hogy megfogja a könyökénél, de Sam eltaszította a karját. Zavarodottnak látszott, mintha Milo kezének érintése valami révületből zökkentette volna ki. – Jól van, jól van. Megyek. Peter rájött, hogy egész idő alatt benntartotta a levegőt a mellkasában, és csak akkor fújta ki, amikor a két férfi eltűnt a lakókocsik útvesztőjében. Egy nappal korábban még elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy ilyesmi megeshet, hogy a félelem dühös csőcselékké változtassa ezeket az embereket, akiket régről ismert, akik végezték a munkájukat, élték az életüket, és látogatták a gyerekeiket a Szentélyben. Sam Chou-t meg végképp nem látta még ilyen dühösnek, sőt egyáltalán nem látta még őt dühösnek. – Mi a franc folyt itt, Dale? – kérdezte Alicia. – Mikor kezdődött? – Nagyjából mindjárt, miután idehozták Calebet – felelte. Most, hogy egyedül maradtak, mindannak a súlya, ami történt, vagy majdnem történt, leolvasható volt Dale arcáról. Úgy nézett ki, mint aki nagyon magasról lezuhant, és aztán úgy találta, hogy csodálatos módon sérülések nélkül megúszta. – Az ugróját, azt hittem, hogy be kell engednem őket. Hallanotok kellett volna, miket mondtak, mielőtt ideértetek. – Lish? Te vagy az? – szólalt meg Caleb hangja a fogda mélyéről. – Kitartás, Tornacipő! – kiáltott be Alicia az ablakon, majd ismét Dale-re szegezte a tekintetét. – Eredj, és hozz még pár embert az Őrségből. Nem tudom, mit képzelt Jimmy, de ide legalább hárman kellenek. Peter és én őrködünk, amíg visszaérsz. – Lish, tudod, hogy nem hagyhatlak itt. Sanjay szétrúgja a seggem. Már nem is vagy az Őrség tagja. 274

– Az meglehet, de Peter igen. És mióta parancsol neked Sanjay? – Ma reggel óta – nézett rájuk zavartan. – Jimmy mondta. Sanjay… hogy is hívják azt? Szükségállapotot rendelt el. – Ezt mi is tudjuk. De ez nem azt jelenti, hogy Sanjay parancsol. – Jimmynek mondd. Úgy tűnik, hogy ő így gondolja. És Galen is. – Galen? Mi köze neki bármihez? – Nem hallottátok? – kérdezte Dale futó pillantást vetve az arcukra. – Persze, honnan is hallottátok volna. Galen most már másodkapitány. – Galen Strauss? – Én sem értem – vont vállat Dale. – Jimmy összehívott mindenkit, és azt mondta, hogy Galen kapja a te posztodat, Ian pedig Theóét. – És Jimmyé? Ha ő előlépett főkapitánnyá, ki lett helyette a másodkapitány? – Ben Chou. Ben és Ian: ennek volt értelme. Mindketten várakoztak a posztra. De Galen? – Add ide a kulcsot – mondta Alicia. – Eredj, és hozz még két embert az Őrségből, de ne a kapitányokhoz menj. Keresd meg Soo-t, ha tudod, és mondd el neki, amit én most neked. – Nem tudom, akkor ki marad… – Komolyan mondom, Dale – szakította félbe Alicia. – Menj. Kinyitották a fogdát, és beléptek. A szoba sivár volt, egy jellegtelen beton doboz. Az egyik falnál sorakoztak az egykori vécéfülkék, amikből már rég kiszedték a szerelvényeket; velük szemben egy csővezeték volt, fölötte pedig egy hosszú tükör, amit apró repedések homályosítottak el. Caleb a földön ült az ablakok alatt. Egy kancsó vizet meg egy vödröt hagytak bent neki, semmi mást. Lish az egyik fülkének döntötte a nyílpuskáját, és leguggolt elé. – Elmentek? Alicia bólintott. Peter látta, hogy a fiú mennyire megijedt. Úgy nézett ki, mintha sírt volna. – Nagy szarban vagyok, Lish. Sanjay biztosan ki fog vetni. – Nem fog. Megígérem. Calebnek folyt az orra, úgyhogy megtörölte a kézfejével. Az arca és a keze mocskos volt, körmeit belepte a kosz. – Mit tudsz csinálni? – Az legyen az én gondom – mondta Alicia, majd előhúzott egy tőrt az övéből. – Tudod, hogyan kell ezt használni? – Az ugróját, Lish! Minek nekem tőr? – Csak szükség esetére. Szóval tudod? – Tudok vele valamennyire farigcsálni, de nem vagyok valami ügyes. – Dugd el – nyomta a kezébe a tőrt a lány. – Lish – kérdezte Peter csöndesen –, biztos, hogy ez jó ötlet? – Nem hagyom itt fegyvertelenül – felelte a lány, majd megint Calebre szegezte a tekintetét. – Tarts ki, és légy résen. Ha bármi történik, és el tudsz szökni, ne habozz. Mint az őrült, rohanj a megszakítóhoz. Ott el tudsz bújni, én meg majd érted megyek. – De miért ott? Kintről hangokat hallottak. – Túl hosszú lenne elmagyarázni. Minden világos? Dale visszatért a helyiségbe egyetlen emberrel, Sunny Greenberggel a nyomában. A lány még csak tizenhat éves volt, őrszem. Egyetlen idényt se töltött a falakon. – Lish, ez nem tréfadolog – mondta Dale. – El kell tűnnöd innen. – Nyugi. Megyünk – felelte Alicia, de miután fölegyenesedett, és meglátta Sunnyt az ajtóban, megállt. A szeme szikrázott a dühtől. – Ennyi telt tőled? Egy őrszem? – Mindenki más a Falon van. Tizenkét órával ezelőtt, gondolta Peter, Alicia megkapott volna bárkit, akit kér, egy teljes osztagot akár. Most pedig még egy-két emberért is könyörögnie kellett. – És Soo? – folytatta Alicia. – Találkoztál vele? 275

– Nem tudom, hol van. Valószínűleg ő is fent van a többiekkel – mondta Dale, majd Peterre vetette a tekintetét. – Kivinnéd innen végre? Sunny, aki eddig egy szót sem szólt, beljebb ment a helyiségbe. – Dale, mit csinálsz? Azt hittem, azt mondtad, hogy Jimmy rendelt ki még egy embert. Miért teljesítesz egy tőle származó parancsot? – Lish csak kisegített. – Dale, Alicia nem kapitány. Még csak nem is az Őrség tagja – mondta Sunny, majd gyors és kissé feszélyezett vállrándítással vett tudomást Alicia jelenlétéről. – Már meg ne haragudj, Lish. – Nem tesz semmit – azzal Alicia a nyílpuskára mutatott, amit a lány maga mellett tartott. – Mondd csak, tudsz bánni vele? – A legmagasabb pontszámot kaptam az osztályomban – vonta meg álszerényen a vállát Sunny. – Hát remélem, ez igaz is. Mert a jelek szerint éppen előléptettek. – Alicia ismét Calebhez fordult. – Megleszel idebent? – kérdezte, mire a fiú bólintott. – Ne felejtsd, amit mondtam. Nem megyek messzire. Azzal Alicia még egyszer utoljára Dale-re és Sunnyra nézett, hogy világos legyen az üzenete – ne legyen kétségetek afelől, hogy ez személyes ügy –, majd kikísérte Petert a fogdából.

276

HUSZONKILENC Sanjay Patal, a Nagytanács elöljárója akár azt is mondhatta volna, hogy az egész már évekkel ezelőtt kezdődött, az álmokkal. Nem a lányról: róla sosem álmodott, abban biztos volt. Vagy majdnem biztos. Ez a Sehonnan Jött Lány – így hívta mindenki, még az öreg Chou is, egyetlen nap leforgása alatt ez lett a neve –, ez a sötétségből született szellem emberi alakot öltve, hús-vér lényként érkezett közéjük. Felbukkanása merő képtelenség volt, a jövevény mégis cáfolhatatlanul létezett. Kutatott az elméjében, de nem találta benne a lányt sehol, sem abban a részben, amit önmagaként, Sanjay Patalként ismert, sem a másikban: a titkos, álmodó részben. Mert az érzés ott volt benne, amióta csak az eszét tudta. Az érzés, amely mintha egy teljesen más személy lett volna, egy külön lélek, amely az övén belül lakozik. Egy lélek, amelynek volt neve meg hangja, és énekelt benne: Légy az egyetlenem. A tiéd vagyok, te pedig az enyém, és együtt nagyobbak vagyunk, mint a részeink összessége. Kiskora óta újra meg újra visszatért az álom egy rég letűnt világról, és visszatért a hang is, ami énekelt benne. Tulajdonképpen olyan volt, mint bármelyik másik álom, hangból és fényből és érzésekből. Egy álom egy kövér nőről, aki füstöt okád a konyhájában, ételt töm szája széles, reszkető barlangjába, és a telefonjába beszél, ebbe az érdekes tárgyba, aminek az egyik végébe bele lehetett beszélni, a másik végén meg kijött a hang. Valahogy tudta, mi ez a dolog, hogy ez egy telefon, és ebből Sanjay megértette, hogy ez nem pusztán egy álom, hanem látomás. Látomás a Régmúlt Időkről. És a hang ott énekli benne rejtélyes nevét: Babcock vagyok. Babcock vagyok. Babcock vagyunk. Babcock. Babcock. Babcock. Akkoriban úgy gondolt Babcockra, mint egyfajta képzeletbeli barátra – a dolog olyasmi volt, mint a gyerekkori szerepjátékok, bár ez a játék nem ért véget. Babcock mindig vele volt, a Nagyteremben, az udvaron, evés közben, vagy amikor este ágyba bújt. Nem érezte úgy, hogy ennek az álomnak az eseményei mások volnának, mint a többi álma, a szokásos, buta és gyerekes dolgok voltak benne, mint a fürdés, a játék a gumiabroncsokon vagy a diót evő mókusok figyelése. Néha ilyenekről álmodott, néha pedig egy kövér nőről a Régmúlt Időkben, és az egésznek nem volt se füle, se farka. Emlékezett, hogy egy nap, hosszú idővel ezelőtt, körben ültek a Nagyteremben, amikor a Tanító azt mondta, beszéljenek arról, mit jelent barátnak lenni. A gyerekek épp befejezték az ebédet, és őt a jóllakottság meleg, álmosító érzése töltötte el. A többi Apróság nevetett és bolondozott, de ő nem, ő nem olyan volt, ő azt tette, amit mondtak neki; aztán a Tanító tapsolt, hogy lecsöndesítse őket, és mivel ő volt az egyetlen jó gyerek, hozzá fordult, kedves arcán olyan kifejezéssel, mintha épp ajándékot készülne átadni, figyelmének csodálatos ajándékát. – Mondd csak, kicsi Sanjay, kik a barátaid? – Babcock – felelte. Nem gondolkodott, a szó egyszerűen magától bukott elő belőle. Rögtön rájött, mekkora hibát követett el azzal, hogy kimondta a titkos nevet. Úgy tűnt, hogy kint a levegőben szertefoszlik, a szabadba kieresztve összezsugorodik. A Tanító bizonytalanul ráncolta a homlokát; a szó nem jelentett neki semmit. – Babcock? – ismételte. – Jól hallottam? És Sanjay rájött, hogy nem mindenki tudja, kicsoda az a Babcock; hát persze hogy nem, miből is gondolta? Babcock valami különleges és bizalmas társ volt, csak az övé, és így kimondani a nevét, ilyen meggondolatlanul, csak mert a Tanító kedvében akart járni, hiba volt. Több mint hiba: bűn. A név kimondása elvette a különlegességét. 277

– Ki az a Babcock, kicsi Sanjay? Az ezt követő borzasztó csöndben – a gyerekek mind elhallgattak, figyelmüket megragadta ez az idegen szó – hallotta, hogy valaki kuncog; az emlékeiben Demo Jaxon volt az, akit már akkor is utált, aztán újabbak kezdtek kuncogni, és a gúnyos nevetés futótűzként terjedt végig a körben ülő gyerekeken. Demo Jaxon: hát persze hogy ő volt. Sanjay is az egyik Első Család tagja volt, de ahogy Demo viselkedett, ahogy udvariasan, könnyeden mosolygott, és ahogy erőlködés nélkül kedveltette meg magát, az arra utalt, mintha lenne egy második, ritkább kategória, az Első az Elsők között, és Demo Jaxon volna az egyetlen, aki abba tartozna. De a legjobban az fájt neki, hogy a nála két évvel fiatalabb kicsi Raj is csatlakozott a nevetőkhöz, akinek pedig tisztelnie kellett volna őt, és be kellett volna fognia a száját. Törökülésben ült Sanjaytől balra – ha Sanjay hat óránál ült és Demo déli tizenkettőnél, akkor Raj a délelőtt közepe táján –, és Sanjay elszörnyedve látta, hogy az öccse egy gyors, kíváncsi pillantással, elismerést keresve Demóra néz. Raj tekintete azt kérdezte: Látod? Látod, hogy Sanjayt is ki tudom csúfolni? A Tanító újból tapsolt, próbálta helyreállítani a rendet, Sanjay pedig tudta, ha nem tesz valamit gyorsan, mindig ezzel fogják húzni. Harsány kórusuk mindig a fülébe cseng majd, evéskor, lámpaoltás után, meg az udvaron, miután a Tanító bemegy. Babcock! Babcock! Babcock! Mint valami csúnya szó vagy káromkodás. Sanjaynek van egy kis Babcockja! Tudta, mit kell mondania. – Bocsánat, Tanító. Demót akartam mondani. Demo a barátom – felelte, és közben a lehető legkomolyabban rámosolygott a szemben ülő kisfiúra, akinek a Jaxonokra oly jellemző sötét haja, gyöngyszerű fogsora és nyugtalan, kalandozó tekintete volt. Ha Raj össze tudott barátkozni Demóval, neki is menni fog. – Demo Jaxon a legeslegjobb barátom. Furcsa volt felidézni azt a napot most, annyi év elteltével. Demo Jaxon nyom nélkül eltűnt, ahogy Willem és Raj is; azok közül a gyerekek közül, akik a körben ültek azon a délutánon, a fele meghalt vagy megmarták. Többségüket a Fekete Éjszaka vitte el, a többiek a maguk módján és idejében tűntek el. Olyan érzés volt, mintha az élet lassan elmajszolta, szétmorzsolta volna őket. Annyi év telt el – az idő múlása maga is egyfajta csoda –, és Babcock közben része volt mindennek. Mint egy csöndesen unszoló hang odabent, akkor is a barátja volt, amikor mások nem, bár nem mindig szólt szavakkal. Babcock a világgal kapcsolatos érzése volt. A Szentélybeli nap óta nem beszélt róla. Igazság szerint ez az érzés meg az álmok idővel megint valami mássá váltak. Nem a kövér nő volt már a Régmúlt Időkben, bár időnként az is előfordult. (És ha jobban belegondolt, mit is csinált a Világítótoronyban azon a különös éjszakán? Már nem emlékezett.) Nem a múlt volt, hanem a jövő, és az ő, Sanjay helye a kibontakozó jövőben. Valami történni fog, valami nagy dolog. Nem tudta pontosan, micsoda. Demónak és Joe Fishernek igaza volt abban, hogy a Kolónia nem tarthat örökké; egy nap ki fognak aludni a lámpák. Csak egy kis időt nyertek. A hadsereg soha nem fog visszatérni, mert nincs többé, mind meghaltak; néhányan még reménykedtek, de Sanjay Patal nem. Bármi jön is, az nem a hadsereg lesz. A fegyverekről természetesen mindent tudott, az nem igazán volt titok. Nem Raj mondta el neki; Sanjay számíthatott volna erre, de mégis csalódásként érte, hogy Raj Demót választotta helyette. Raj azonban elmondta Miminek, aki elmondta Glóriának – Raj pletykafészek felesége nem tudott öt másodpercnél tovább titkot tartani; végül is Ramirez volt –, aki egyszer, reggeli közben, nem sokkal az azt követő napokban, hogy Demo Jaxon eltűnt – kisurrant a kapun, amikor senki nem látta, és még csak egy tőrt se vitt magával –, csak úgy mellékesen megemlítette, simán elkotyogta a történetet, és hozzátette, nem biztos benne, hogy Sanjaynek ezt szabad-e tudnia. Tizenkét láda van belőlük, mondta neki Gloria, bizalmasan lehalkítva a hangját, az arca egy buzgó diák komolyságától sugárzott. Lent az Erőműnél, egy elhúzható fal mögött. Új, fényes puskák, a hadseregé, egy bunkerből, amit Demo, Raj és a többiek találtak. Gloria azt akarta tudni, fontos-e ez, és helyesen tette-e, hogy elmondta. De csak megjátszotta az aggodalmaskodást; amit a hangja mondott, az egy dolog volt – a szeme elárulta az igazat. Jól tudta, mit jelentenek a puskák. – Igen – válaszolta Sanjay nyugodtan bólogatva. – Igen, azt hiszem, fontos lehet. Jobban tesszük, ha nem is beszélünk róla másnak. Köszönöm, Gloria, hogy elmondtad.

278

Sanjay egy pillanatig sem áltatta magát azzal, hogy egyedül ő értesült a dologról. Aznap reggel egyenesen Mimihez ment, és félreérthetetlen módon elmagyarázta neki, hogy erről nem beszélhet senkinek. De persze egy ilyen titkot lehetetlen volt megőrizni. Zander biztosan tudta; az Erőmű az ő fennhatósága alatt állt. Valószínűleg az öreg Chou is, mert Demo elmondott neki mindent. Sanjay úgy gondolta, hogy Soo, Jimmy és Dana, Willem lánya nem tudják: óvatosan tapogatózott, és meggyőződött arról, hogy feltételezése helyes volt. Viszont bizonyára tudtak róla mások, Theo Jaxon például; és ők vajon kinek mondták el? Kinek súgták oda bizalmasan, mint neki Gloria a reggelinél, hogy van egy titkuk, amit szívesen megosztanának velük? Nem az volt tehát a kérdés, hogy a fegyverek előkerülnek-e, hanem hogy mikor, milyen körülmények között, és hogy – amint azt azon a napon, ott a Szentélyben a saját kárán megtanulta – ki kinek a barátja. Ezért akarta Sanjay, hogy Mausami kilépjen az Őrségből, és ne legyen Theo Jaxon közelében. Sanjay a lánya megszületése óta tudta, hogy ő az oka mindennek. Igaz, Sanjay olykor mostanság is azon kapta magát, hogy fiút szeretne, mert úgy érezte, hogy az olyan teljességet adna az életének, amit amúgy nélkülöznie kell. De Gloria egyszerűen nem volt képes rá; sok vaklárma volt és vetélés, aztán lassan megszűnt a menstruáció. Mausami olyan terhességből született, ami maga is újabb készülődő szerencsétlenségnek tűnt – Gloria majdnem egész idő alatt vérzett –, és olyan kínkeserves, két napig tartó vajúdás után, amilyet az Ispotály külső szobájában a borzalmas nyögéseket kényszerűen végighallgató Sanjay szerint senki nem bírhatott ki. És Gloria mégis győzedelmeskedett. Prudence Jaxon volt, éppen ő, aki odavitte a fejét fogó Sanjaynek a lányát; elméje egészen kiürült a várakozás óráiban, a kórteremből kiszűrődő szörnyű hangok hallatán. Addigra már átadta magát a gondolatnak, hogy a kisbaba meghal, és Gloria is, ő meg egyedül marad; teljes értetlenséggel vette hát át a bepólyázott batyut, és egy pillanatig azt gondolta, hogy Prudence a halott gyermekét adja át neki. – Kislány és egészséges – mondta Prudence, és Sanjaynek még akkor is beletelt egy rövid időbe, mire megértette a hallottakat, és összekapcsolta a szavakat ezzel a furcsa új dologgal, amit a karjában tartott. – Lányod született, Sanjay. És amikor félrehúzta a pólyát, és meglátta az arcát, meghökkentő ember voltát, apró száját, sötét hajkoronáját és csodálkozó szemét, tudta, hogy amit érez – életében először és utoljára –, az a szeretet. Aztán majdnem elveszítette őt. A sors iróniája, hogy Theo Jaxonnal jött össze, a fiúval, aki annyira hasonlított az apjára; Mausami minden tőle telhetőt megtett, hogy eltitkolja előle, és Gloria is, hogy megvédjék ettől a tudástól. De Sanjay látta, mi történik, úgyhogy megszabadító érzés volt, amikor Gloria elmondta neki a hírt, hogy Mausami mindazok után Galen Strausst választotta, miközben ő már arra számított, hogy a lánya Theo párja lesz. Nem mintha ő Galent választotta volna a lánya számára – távolról sem. Jobb szeretett volna egy daliásabb férfit, például Hollis Wilsont vagy Ben Chou-t. De a lényeg az volt, hogy Galen nem Theo Jaxon, sőt egyáltalán nem Jaxon, és mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy szereti Mausamit. Ha ennek a szerelemnek a mélyén volt is egyfajta gyengeség vagy akár kétségbeesés, azt Sanjay el tudta fogadni az alku részeként. Ezek jártak az eszében, miközben az Ispotályban állt napközépkor, és nézte a lányt, ezt a Sehonnan Jött Lányt. Mintha Sanjay életének minden szála, Mausami, Babcock, Gloria, a fegyverek és a többi mind összefonódott volna az ő lehetetlen személyében, a rejtélyben, amit képviselt. A jelek szerint aludt, vagy valami alváshoz hasonlót csinált. Sanjay kiküldte a külső szobába Sarát és Jimmyt; Ben és Galen kint őrködött az ajtó előtt. Maga sem tudta pontosan, miért tette ezt, de valami miatt egyedül akarta kihallgatni a lányt. A seb nyilvánvalóan komoly volt; mindabból, amit Sara elmondott neki, Sanjay arra következtetett, hogy a lány nem fogja túlélni. Mégis, ahogy ott feküdt előtte csukott szemmel, mozdulatlanul, miközben arcán meg finoman emelkedő és süllyedő mellkasán nyoma sem volt fájdalomnak vagy küzdelemnek, Sanjay nem tudott szabadulni attól a benyomástól, hogy a lány szívósabb, mint amilyennek látszik. Átdöfte egy nyíl, amit az Őrség egyik tagja lőtt ki: egy ilyen sebesülés megölt volna egy felnőtt férfit is, nemhogy egy olyan korú lányt, mint ő; tényleg, mennyi idős is lehet? Tizenhat? Tizenhárom? Fiatalabb vagy idősebb? 279

Sara minden tőle telhetőt megtett, hogy lemossa a lányt, és ráadott egy elöl nyitott gyapjú hálóinget; az elhordott anyag a sokévnyi mosástól a tél szürke színét vette föl. Csak a jobb oldali ujj tartotta a testén, a bal oldali zavaró ürességgel lógott, mintha egy láthatatlan végtagot tartana. A nyitott hálóing alatt látszott a vastag, gyapjúból készült kötés, ami egészen halovány, fehér nyakáig beburkolta a mellkasát és egyik karcsú vállát. A teste nem egy nő teste volt; csípője és mellkasa kicsi, de arányos, mint egy fiúnak, a hálóing rojtos szegélye alól előbukkanó kamaszosan vékony lábán pedig csontos térd. Meglepő volt, hogy egy ilyen térden nem látható legalább egy-két forradás, valamilyen kisebb gyerekkori baleset bizonyítékaként, mintha egyszer se esett volna le a hintáról, és egyszer se verekedett volna az udvarban. Na és a bőre, gondolta Sanjay. Megnézve a térdét, aztán a karját és végül az arcát, tekintete fölfelé vándorolt, hogy még egyszer egészében szemügyre vegye. Nem fehér, nem is halovány; egyik szó sem ragadta meg a tompa sugárzást. Mintha bőrének világos árnyalata nem a szín hiánya lett volna, hanem valami önálló. Sanjay végül is arra jutott, hogy a bőre maga a világosság. Persze azért látott valamiféle színt a kezén, a karján és az arcán – ott, ahol érte a nap. Az orcáit és az orrát elhalványult szeplők pettyezték. Sanjay apai gyöngédséget érzett, amilyen az emlékeiben élt: Mausami kislány korában ugyanilyen szeplős volt. A lány ruháit és hátizsákját eltüzelték, de csak miután a Nagytanács nagy kesztyűket viselve megvizsgálta annak szegényes, véráztatta tartalmát. Sanjay nem tudta, mire számított, de nem azt találta. A hátizsák maga hétköznapi zöld vászon volt, talán katonai, de ki tudja? Abban mind egyetértettek, hogy néhány tárgy valóban hasznosnak látszott – egy zsebkés, egy konzervnyitó, egy gombolyag erős spárga –, de a legtöbb esetlegesnek tűnt, és együttes jelentésük teljességgel megfejthetetlen volt. Egy meglepően sima és kerek kő; egy nagy, napszítta csont; egy nyaklánc, rajta egy üres medál; egy könyv, ami a Charles Dickens: Karácsonyi ének, Illusztrált kiadás rejtélyes címet viselte. A nyílvessző egyenesen keresztüldöfte, felnyársalva, mint egy céltáblát; az oldalakat eláztatta a lány vére. Az öreg Chou emlékezett, hogy a karácsony egyfajta összejövetel volt a Régmúlt Időkben, mint az Első Éjszaka. De igazából senki sem tudta, mi lehetett az. Így csak a lány maradt, aki elmondhatta a történetét. Ez a Sehonnan Jött Lány, a csönd burkába zárva. Megjelenésének jelentősége nyilvánvaló volt: voltak még életben odakint. Bárkik és bárhol legyenek is ezek az emberek, kitaszítottak egyet maguk közül a vadonba, egy védtelen lányt, aki valahogy eljutott ide. Sanjay megítélése szerint ezt jó hírként kellett volna értékelni, és őszintén ünnepelni, a lány érkezése óta eltelt órákban azonban ez az esemény csak feszült csöndet eredményezett. Egyszer sem hallotta, hogy bárki is azt mondaná: Ez azt jelenti, hogy nem vagyunk egyedül. A világ mégsem kihalt hely. Arra gondolt, biztos a Tanító miatt. És nemcsak azért, mert meghalt, hanem azért is, amit akkor mondott, amikor az ember elhagyta a Szentélyt. Az emberek visszatekintve általában tréfára vették a dolgot, amikor a ballagásuk történetét mesélték. „Nem tudom elhinni, mekkora hűhót csaptam!” „Látnod kellett volna, hogy bőgtem!” Mintha nem gyermekkori önmagukról beszéltek volna, az ártatlan teremtményekről, akiket részvéttel és megértéssel kellene kezelni, hanem valami teljesen másik lényről, akit távolról szemléltek, és kicsit nevetségesnek találtak. Igaz, ami igaz: amint az ember megtudta, hogy a világot elborítja a halál, már egyáltalán nem tűnt úgy, hogy a gyermek, aki volt, az még mindig ő. Sanjay életének legrosszabb élményei közé tartozott látni a fájdalmat Mausami arcán a ballagása napján. Néhányan soha nem tudták magukat túltenni rajta – ezek voltak azok, akik feladták –, de a legtöbben folytatni tudták valahogy. Az emberek valamiképp képesek voltak félretenni a reményt, elzárni egy palackba, feltenni valahová a polcra, és folytatni az életet. Ahogy Sanjay maga is tette, meg Gloria, sőt Mausami is, mindnyájan. De most itt volt ez a lány. Vele kapcsolatban minden ellentmondott a tényeknek. Olyan mélységesen nyugtalanító volt, hogy valaki – egy védtelen gyermek – testet öltsön a sötétségből, mint a hóesés nyár közepén. Sanjay látta mások, az öreg Chou, Walter Fisher, Soo, Jimmy és a többiek szemében: mindenkiében. Ez nem stimmelt, ennek nem volt értelme. A remény csak fájdalmat okoz, és a lány ezt a fájdalmas reményt testesítette meg. Megköszörülte a torkát – mióta állt ott a lányt nézve? –, és beszélni kezdett. – Ébredj. 280

A lány nem reagált, de Sanjay a szemhéja mögött az öntudat önkéntelen pislantását vélte felfedezni. Újra szólt, ezúttal hangosabban. – Ha hallasz engem, ébredj fel. Gondolatmenetét megszakította a mozgolódás a háta mögött. Sara lépett be félrehajtva a függönyt, nyomában Jimmyvel. – Kérlek, Sanjay. Hagyd pihenni. – Ez a nő fogoly, Sara. Tudnunk kell bizonyos dolgokat. – Ő nem fogoly, hanem beteg. – Nem úgy néz ki, mint aki haldoklik – nézett újra a lányra Sanjay. – Nem tudom, hogy haldoklik-e vagy sem. Csoda, hogy még életben van, amennyi vért veszített. És most kimennél? Az is csoda, hogy tisztán tudom tartani ezt a helyet, miközben mind ideseregletek. Sanjay látta, Sara milyen elcsigázott, a haja izzadt és csapzott, a szeme gyulladt a kimerültségtől. Hosszú éjszaka volt ez mindenkinek, és utána egy annál is hosszabb nap következett. De az arca erélyt sugárzott; itt ő alkotta a szabályokat. – És szólsz, ha fölébred? – Igen. Megmondtam. – Rendben. Menjünk – fordult Sanjay Jimmyhez, aki a függönynél állt. De a férfi nem reagált. A lányt nézte, sőt valójában bámulta. – Jimmy? – Mit mondtál? – kérdezte a férfi, miután elkapta a tekintetét. – Azt, hogy menjünk. Hagyjuk, hadd végezze a munkáját Sara. – Bocs – rázta meg a fejét Jimmy tétován. – Azt hiszem, elkalandoztam egy kicsit. – Aludnod kéne – mondta Sara. – És neked is, Sanjay. Kiléptek a tornácra, ahol Ben és Galen őrködött verejtékezve a melegben. Az emberek nemrég még ott gyülekeztek, alig várták, hogy vethessenek egy pillantást a Vándorra, de Bennek és Galennek sikerült elküldenie mindet. Napközép múlt; csak néhányan jöttek-mentek. Átellenben Sanjay meglátott egy kétkezi munkásokból álló brigádot, akik maszkban, csizmában és vödrökkel a kezükben a Szentély felé tartottak, hogy megint felmossák a Nagytermet. – Nem tudom, mi az – mondta Jimmy –, de van valami abban a lányban… Láttad a szemét? – Csukva volt a szeme, Jimmy – válaszolta Sanjay hökkenten. Jimmy hunyorogva nézte a tornác padlóját, mintha elejtett volna valamit, és most nem találná. – Ha jobban belegondolok, azt hiszem, tényleg csukva volt. De akkor miért gondolom, hogy rám nézett? Sanjay nem mondott semmit. A kérdésnek nem volt értelme. De Jimmy szavai érzékeny pontra tapintottak benne. Miközben a lányt nézte, határozottan az volt az érzése, hogy figyelik. Ránézett a másik két emberre. – Tudja valamelyikőtök, miről beszél? – Rejtély – vont vállat Ben. – Lehet, hogy tetszel neki, Jimmy. Jimmy sarkon fordult. Izzadságtól fénylő arcán valódi rémület ült. – Volnál szíves komolyan venni? Menj be, és nézd meg, miről beszélek. Nagyon fura, ha mondom. – Az ugróját – nézett Ben gyorsan Galenre, aki mindössze tehetetlenül megvonta a vállát. – Csak vicceltem. Minek húzod föl magad ennyire? – Nem volt vicces, az isten verje meg. És te meg min vigyorogsz, Galen? – Én? Én meg se szólaltam. Sanjay érezte, hogy mindjárt elveszti a türelmét. – Elég legyen. Jimmy, senki nem megy be ide. Értve vagyok? – Persze – bólintott Jimmy megszelídülve. – Ahogy gondolod. – Komolyan mondom. És nem érdekel, ki az. Sanjay Jimmy arcára összpontosított, és egy pillanatig még rajta tartotta a szemét. Nem volt egy Soo Ramirez, az egyértelmű, és nem volt egy Alicia sem. Sanjay eltűnődött, hogy végül is ez volt-e az oka, amiért őt választotta a munkára. 281

– És mit csináljunk Tornacipővel? – kérdezte Jimmy. – Csak nem vetjük ki, ugye? Ó, a fiú, gondolta Sanjay kimerülten. Hirtelen semmire se akart kevésbé gondolni, mint Caleb Jonesra. Caleb arra volt jó, hogy világossá tegye a helyzetet a válság első óráiban; az embereknek kellett valami, amire a haragjukat irányíthatják. De napvilágnál a fiú kivetése kezdett egyszerű kegyetlenségnek tűnni, egy értelmetlen gesztusnak, amit később mindenki megbánna. És a fiú igazán bátor volt. Amikor felolvasták a vádakat, megállt a Nagytanács előtt, és tétovázás nélkül vállalta a felelősséget mindenért. Néha a legváratlanabb helyeken lelhet bátorságra az ember, és Sanjay most egy Caleb Jones nevű villáskulcsban látta ezt meg. – Csak őrizzétek. – És Sam Chou? – Mi van vele? Jimmy tétovázott. – Azt beszélik, Sanjay, hogy Sam, Milo és még néhányan… ki akarják vetni. – Ezt hol hallottad? – Én sehol. Galen hallotta. – Nekem is úgy mesélték – szólalt meg kérdezés nélkül Galen. – Igazából Kip mondta nekem. Otthon volt a szüleinél, és hallotta, hogy néhányan erről beszélnek. Kip őrszem volt, Milo legidősebb fia. – Igen? És mit mondott? Galen bizonytalanul vállat vont, mintha el akarna határolódni a saját történetétől. – Hogy Sam azt mondja, ha mi nem vetjük ki, akkor majd ő megteszi. Sanjay arra gondolt, hogy erre akár számíthatott is volna. Már csak az hiányzik, hogy az emberek a saját kezükbe vegyék az irányítást. De Sam Chou a legszelídebb ember volt, akit valaha ismert – egyáltalán nem fért össze a természetével, hogy ilyen meggondolatlanul viselkedjen. Sam az üvegházakat irányította, ami mindig egy Chou feladata volt; az a hír járta, hogy úgy kényezteti a borsó-, répa- meg salátasorokat, mintha háziállatok lennének. Azt gondolta, biztos az a sok Apróság lehet a dologban. Úgy tűnt, hogy Sanjay csak pislant egyet, és Sam már az ünnepi opálost kínálja körbe, mert a Másik Sandy megint terhes lett. – Ben, ő az unokatestvéred. Hallottál erről valamit? – Mikor hallottam volna? Egész reggel itt voltam. Sanjay megmondta nekik, hogy kettőzzék meg az őrséget a fogdánál, majd lelépett az ösvényre. Borzasztó ez a nagy csönd, gondolta. Még a madarak sem énekelnek. Ettől megint eszébe jutott az érzés, ami a lány nézése közben fogta el: hogy figyelik. Mintha édesdeden alvó arca mögül – mert volt benne valami édesded, valami kisgyermeki édesdedség, ami Mausamira emlékeztette, amikor az még csak Apróság volt, és bemászott az ágyába a Nagyteremben, várva, hogy Sanjay fölé hajoljon, és jó éjt puszit adjon neki –, szemhéjai mögül, a puha hús fátyla mögül a lány elméje az övét kereste volna a szobában. Jimmy nem tévedett, volt a lányban valami. Valami a szemében. – Sanjay? Ráébredt, hogy elkalandozott, gondolatainak árja elragadta őt. Megfordult, és Jimmyt látta a felső lépcsőfokon; a szeme keresztbe állt, a teste várakozóan előredőlt, egy kimondatlan bejelentés akadt el a nyelve hegyén. – Nos? – kérdezte Sanjay, és szája hirtelen kiszáradt. – Mi az? A férfi kinyitotta a száját, de nem jöttek ki rajta szavak, az erőfeszítés hiábavalónak tűnt. – Semmi – mondta végül Jimmy elfordítva a tekintetét. – Sarának igaza van. Tényleg rám férne egy kis alvás.

282

HARMINC Sok évvel később eljön az idő, amikor Peter a lány érkezését kísérő eseményekre táncszerű mozdulatok sorozataként emlékszik vissza: közeledő és távolodó testek, melyek rövid ideig egymástól távoli pályákon keringnek, aztán újra visszahúzza őket egy ismeretlen erő, ami olyan nyugodt és elkerülhetetlen, mint a tömegvonzás. Amikor előző éjjel elment az Ispotályba, és látta a lányt – az a rengeteg vér mindenütt, Sara, amint kétségbeesetten próbálja lezárni a sebet, Caleb az átázott nyomókötéssel a kezében –, nem borzadt el, nem lepődött meg, hanem pusztán felismerte a lányt. Itt a lány, akit a körhintán látott, akivel eszeveszetten rohantak a sötét folyosón, aki megcsókolta, és aki aztán ott maradt a becsapódó ajtó mögött. A csók. A gyilokjárón töltött hosszú órákban, miközben várta, hogy megadja a Kegyelemdöfést Theónak, Peter gondolatban újra meg újra visszatért ahhoz, hogy miféle csók is volt az, és próbálta megfejteni az értelmét. Nem olyan volt, mint Saráé azon az éjjelen a lámpák fényében, de nem is baráti csók, és szigorúan véve nem is tiszta, gyermeki csók, bár volt benne valami gyermeki: a titkos és szégyenlős sietség, hogy mire elkezdődött, már vége is volt, és aztán ahogy a lány váratlanul visszafordult, és visszament a folyosóra, mielőtt ő egy szót szólhatott volna, majd rácsukta az ajtót. Volt benne egy kicsi mindegyikből, de közben egyik sem volt igazán, és amíg be nem tért az Ispotályba, és nem látta ott feküdni, Peter nem is jött rá, mi volt: egy ígéret. Olyan világos, mint a kimondott szó, egy lánytól, aki nem beszélt. Egy csók, ami azt mondta: Megfoglak keresni. A borókabokrok mögött rejtőzve az Ispotály falának tövében Alicia és Peter figyelték, ahogy Sanjay távozik. Jimmy egy pillanattal később ment el – volt valami furcsa a mozdulataiban, gondolta Peter, valami irányát vesztett kimerültség, mintha nem tudná pontosan, merre menjen, vagy mihez kezdjen magával –, Ben és Galen pedig ott maradt őrködni a tornác árnyékában. – Mondhatunk nekik akármit, nem hiszem, hogy beengednének – rázta meg a fejét Alicia. – Gyerünk. Peter az épület hátuljához vezette Aliciát, az Ispotály és az üvegházak között vezető védett kis átjáróba. A hátsó ajtó és az ablakok mind be voltak falazva téglával, de egy üres ládákból álló halom mögött volt egy fém pincegádor. Odabent egy régi áruszállító csúszda állt, ami az alagsorba vezetett; néha éjszakánként, amikor Prudence egyedül dolgozott, ő meg még elég fiatal volt ahhoz, hogy örömét lelje az ilyesmiben, az anyja megengedte neki, hogy idejöjjön és csúszdázzon. Kitárta a fém ajtót. – Befelé! Hallotta, ahogy a lány teste a cső oldalához ütődik, aztán a hangját odalentről. – Rendben! Az ajtó széleit megragadva óvatosan bemászott, behúzta maga mögött a pincegádort – hirtelen sötétség borult rá, és most már emlékezett, hogy ez is része volt a csúszdázás izgalmának –, aztán nekiindult. Sebesen leszánkázott, és a talpán ért földet. A helyiség olyan volt, amilyenre emlékezett, tele ládákkal és egyéb készletekkel; jobbra tőle volt a hűtőkamra, ahol a fal mentén befőttes üvegek sorakoztak, középen a széles asztal, rajta a mérleg, a szerszámok és leégett gyertyák. Alicia az Ispotály elülső szobájába vezető lépcső aljánál állt, és fejét fölfelé fordította, a fentről beeső fény irányába. A lépcső teteje jól látszott a tornácról. Az lesz a húzós, amikor el kell menniük az ablakok mellett. Peter ment föl elsőnek. Amikor majdnem fölért a lépcső tetejére, kikukkantott a legfelső fok fölött. A szög nem volt megfelelő, és ő túl alacsonyan állt, de hallotta a két férfi fojtott hangját; 283

háttal álltak neki. Visszafordult Aliciához, jelezte, hogy mit tervez, majd gyorsan felállt, lopva átvágott a szobán, aztán végig a folyosón, és be a kórterembe. A lány ébren volt, és ült. Peter ezt látta meg először. Már nem a véres ruhát viselte, hanem egy vékony hálóinget, ami alatt látszott a fehér kötés. Sara a keskeny ágy szélén ült, háttal neki, és a lány csuklóját fogta. A lány szeme ekkor fölpattant, és tekintetük találkozott. Rémült mozdulatot tett: elrántotta a kezét, és az ágy fejéhez kúszott, miközben Sara, megérezve Peter ottlétét a háta mögött, talpra szökkent, és megfordult. – Az ugróját, Peter! – suttogta rekedten. Az egész teste mintha megfeszült volna. – Hogy a francba jutottál be? – A pincén át – szólt egy hang Peter mögül: Alicia. A lány közben összegömbölyödött, a térdét védekezőn a mellkasához szorította, mintegy elbarikádozva magát, kezét pedig összekulcsolta a lábán, amire előtte ráhúzta hálóingének laza szövetét. – Mi történt? – kérdezte Alicia. – A válla néhány órája még cafatokban volt. Sara izmai csak ekkor ernyedtek el. Kimerülten sóhajtott, és az egyik szomszédos ágyra vetette magát. – Akár el is mondhatom. Amennyire meg tudom állapítani, teljesen jól van. A seb gyakorlatilag meggyógyult. – Az hogy lehet? – Nem tudom megmagyarázni – rázta meg a fejét Sara. – De szerintem nem akarja, hogy bárki is tudja. Sanjay nemrég itt volt Jimmyvel. Ha bárki bejön, úgy tesz, mintha aludna. De veletek talán szóba áll – vont vállat. – Én nem tudok belőle kihúzni egy hangot se. Peter csak távolról hallotta ezt a beszélgetést, mintha az épület egy másik szobájában zajlott volna. Tett egy lépést előre, az ágy felé. A lány bizalmatlanul nézte a térde fölött, szemét elfödte egy gubancos hajtincs; Peter úgy érezte, mintha egy nyugtalan állathoz közelítene. Leült az ágy szélére, és a lány felé fordult. – Peter – szólt Sara –, te meg… mit csinálsz? – Követtél, ugye? Apró, alig érzékelhető bólintás. Igen, követtelek. Peter fölemelte a fejét. Sara az ágy lábánál állt, és őt nézte. – Ő mentett meg – magyarázta Peter. – A bevásárlóközpontban, amikor a fertőzöttek megtámadtak minket. Megvédett – mondta, majd ismét a lányra pillantott. – Így van, ugye? Megvédtél. Elküldted őket. Igen, elküldtem őket. – Te ismered őt? – kérdezte Sara. A fiú tétovázott, próbálta összerakni magában a történetet. – Egy körhinta alatt voltunk. Theo már nem volt sehol. Jöttek a füstösök, és én azt gondoltam, hogy mindennek vége. Aztán ő… rám mászott. – Rád mászott. – Igen – bólintott –, a hátamra. Mintha oltalmazna. Tudom, hogy nem mondom jól, de így történt. Aztán mire észbe kaptam, a füstösök nem voltak sehol. Elvezetett egy folyosóhoz, és megmutatta a tetőre vezető lépcsőt. Így jutottam ki. Sara egy pillanatig nem mondott semmit. – Tudom, hogy furán hangzik. – Peter, miért nem mondtad ezt el senkinek? A fiú tanácstalanul vállat vont. Nem volt igazán jó mentsége. – El kellett volna mondanom, de még csak abban sem voltam egészen biztos, hogy ez az egész tényleg megtörtént. És miután először nem mondtam semmit, egyre inkább nehezemre esett, hogy megtegyem. – Mi lesz, ha Sanjay rájön? A lány kicsivel a térdei alkotta barikád fölé emelte a fejét; úgy látszott, hogy Petert tanulmányozza, gyanakvó és sokatmondó pillantásokkal fürkészte az arcát. Még mindig ott érződött 284

a vadállati idegesség abban, ahogy mozgott és védte magát. De abban a pár percben, amióta bejöttek a kórterembe, érezhetően csökkent a félelme. – Nem fog rájönni – mondta Peter. – Te jó isten – szólalt meg mögöttük egy hang. – Hát igaz. Mind odafordultak; Michael állt a függönynél. – Páka, hogy jutottál be ide? – sziszegte Alicia. – És halkabban beszélj! – Ahogy ti. Láttalak titeket az átjáróban – felelte Michael, majd tekintetét a lányra szegezve óvatosan az ágy felé lépett. Valamit szorongatott a kezében. – De tényleg, ki ez? – Nem tudjuk – válaszolta Sara. – Egy Vándor. Michael egy pillanatra elhallgatott, az arcáról nem lehetett leolvasni semmit. Peter azonban látta, hogy az elméjében zakatolnak a fogaskerekek. Úgy tűnt, hirtelen észreveszi a tárgyat, amit a kezében tart. – Atyaisten. Atyaúristen. Eltonnak igaza volt. – Miről beszélsz? – A jelről. A szellemjelről – felelte, és egy intéssel elhallgattatta őket. – Várjatok… egy pillanat. Ezt nem hiszem el. Mindenki készen áll? – kérdezte, és diadalmas mosoly ömlött el arcán. – Mindjárt. És akkor a szerkezet zümmögni kezdett. – Páka – kérdezte Alicia –, mi a franc ez? Föltartotta, hogy mindenki jól lássa. Egy kézi számítógép volt. – Azért jöttem, hogy elmondjam nektek – mondta Michael. – A lány? A Vándor? Hív minket. A jeladónak, magyarázta Michael, valahol a lányon kell lennie. Nem tudta megmondani, pontosan hogy néz ki. Elég nagynak kell lennie, hogy elférjen benne valamilyen áramforrás, de ezen túl nem tudta biztosan. A hátizsákját és annak tartalmát a tűzre vetették. Így a jel forrása nem lehetett máshol, mint valahol a testén. Sara leült mellé az ágyra, és elmagyarázta, mit akar tenni, arra kérve a lányt, hogy ne mozduljon. Aztán a lábától indulva végigsimított a kezével a lány testén, finoman megtapintva minden felületet, megvizsgálva a lábát, karját, kezét és nyakát; amikor ezzel végzett, fölállt, mögé ment, elhelyezkedett az ágy fejénél, és lassan végighúzta ujjait haja kusza rejtekén. A lány mindezt szolgálatkész mozdulatlansággal tűrte; felemelte a lábát és a karját, amikor Sara arra kérte, közben pedig közömbösen nézegetett ide-oda a szobában, mintha nem igazán tudná mire vélni az egészet. – Ha itt van, jól el van rejtve – mondta Sara, majd szünetet tartott, hogy félresöpörjön egy hajtincset az arcából. – Michael, biztos vagy benne? – Igen. Akkor valahol belül van. – Úgy érted, a testében? – Közel kell lennie a felszínhez. Valószínűleg nem sokkal a bőre alatt. Keress forradást. – Hát azt nem csinálom nézőközönség előtt – mondta Sara némi fontolgatás után. – Peter, Michael, forduljatok el. Lish, gyere ide. Rád szükségem lesz. Peter kihasználta az; alkalmat, és a függönyhöz lépett, hogy kikukucskáljon. Ben és Galen még mindig odakint volt, neki háttal álltak, elmosódott alakjuk kirajzolódott az ablak túlsó oldalán. Eltűnődött, mennyi idejük van még. Valaki biztos jön majd, Sanjay, az öreg Chou vagy Jimmy. – Rendben, már idenézhettek. A lány az ágy szélén ült előrehajtott fejjel. – Michaelnak igaza volt, nem kellett sokáig keresnem – azzal Sara félrehúzta a lány kócos haját, hogy megmutassa nekik a világosan kivehető, néhány centiméternél nem hosszabb fehér vonalat a nyaka tövénél. Fölötte egy árulkodó dudor, valami idegen tárgy nyoma. – Lehet érezni a széleit – folytatta, és megnyomogatta az ujjaival, hogy megmutassa. – Ha csak ennyi, szerintem simán ki lehet szedni. – Fájni fog? – kérdezte Peter. Sara bólintott.

285

– Viszont gyors lesz. És a múlt éjszakához képest meg se fog kottyanni. Mintha egy nagy szálkát húznék ki. Peter leült az ágyra, és a lányhoz fordult. – Sarának most ki kell vennie valamit a bőröd alól. Valami rádióféleséget. Rendben? Látta felvillanni a megértés szikráját a szemében. Aztán a lány bólintott. – Csak óvatosan – mondta Peter. Sara a tároló szekrényhez ment, és egy vesetállal, egy szikével meg egy üveg alkohollal tért vissza. Megnedvesített egy rongyot, és megtisztította a területet. Aztán ismét a lány mögé helyezkedett, és a haját félrehajtva kivette a szikét a tálból. – Ez most fájni fog. Végighúzta a szike élét a forradás vonalán. Ha érzett is fájdalmat a lány, nem adta semmi jelét. Egyetlen csöpp vér jelent meg a sebnél, végigfolyt a lány nyakán, és eltűnt a hálóinge alatt. Sara a sebre nyomta a rongyot, és a tál felé bökött a fejével. – Valaki adja ide azt a csipeszt. De ne érjetek a száraihoz. Alicia odaadta. Sara óvatosan betolta a csipesz végét a nyílásba, a lány bőre alá, és alátartotta a vér festette rongyot. Peter olyan erősen összpontosított, hogy az ujjbegyében ténylegesen érezte a pillanatot, amikor a tárgy a csipesz végei közé került. Egy sötét árny bukkant elő, ahogy Sara lassan kihúzta, és a rongyra tette. Fölmutatta Michaelnak. – Ezt kerested? A rongyon egy kicsi, hosszúkás, téglalap alakú, valamiféle csillogó fémből készült lemez hevert. Szőrszálak gyanánt a végükön megforrasztott, apró drótok futottak végig a szélein. Összességében egy kilapított pókra emlékeztette Petert. – Ez egy rádió? – kérdezte Alicia. – Nem vagyok benne biztos – vallotta be Michael a homlokát ráncolva. – Nem vagy benne biztos? Hogy lehet, hogy a telefont meg tudtad csörgetni, de azt nem tudod, hogy ez micsoda? Michael megtörölte a tárgyat egy tiszta ronggyal, és a fény felé tartotta. – Hát ez valamiféle jeladó. Valószínűleg arra valók ezek a drótok. – De mit keresett a testében? – kérdezte Alicia. – Ki tehetett ilyesmit? – Talán őt kéne megkérdeznünk, mi ez – mondta Michael. De amikor odatartotta neki a vérfoltos rongyon heverő tárgyat, hogy megmutassa, a lány tanácstalan pillantással válaszolt. Az, hogy ez a valami ott volt a nyakában, éppolyan rejtélyesnek tűnt neki is, mint a többieknek. – Gondolod, hogy a hadsereg ültette be oda? – kérdezte Peter. – Talán – válaszolt Michael. – Egy katonai frekvencián sugárzott. – De ránézésre nem tudod megállapítani. – Peter, azt sem tudom, mit sugároz. Amennyit én tudok róla, akár az ábécét is ismételgetheti. – Miért ismételgetné az ábécét? – értetlenkedett Alicia. Michael a megjegyzést elengedte a füle mellett, és újra Peterre nézett. – Ennél többet nem tudok mondani. Ha többet akartok tudni, ki kell nyitnom. – Akkor nyisd ki – mondta Peter.

286

HARMINCEGY Sanjay Patal azért ment el az Ispotályból, hogy megkeresse az öreg Chou-t. Bizonyos dolgokat el kellett dönteni, meg kellett beszélni. Először is Samről és Milóról – erre a bonyodalomra Sanjay nem számított –, és hogy mi legyen Calebbel meg a lánnyal. A lány. Volt valami a szemében. De miközben távolodott az Ispotálytól, hirtelen úgy érezte, elnehezül. Azt gondolta, ez csak természetes – fél éjszaka fent volt, és aztán egy ilyen reggel, ennyi teendővel, aggódni és megfontolni valóval. Az emberek gyakran viccelődtek, hogy a Nagytanács tagjának lenni nem is igazi állás, nem szakma, mint az Őrség, a Kétkezi Munka vagy a Földművelés – Theo Jaxon adta nekik a „vizsgálgató bizottság” nevet, és a kegyetlen vicc rajtuk ragadt –, de hát fogalmuk se volt arról, hogy feladatuk mekkora felelősséggel jár. Ránehezedett az emberre, és a terhet mindig cipelni kellett. Sanjay negyvenöt éves volt, nem fiatal, de a kavicsos ösvényen haladva sokkal öregebbnek érezte magát. A napnak ebben a szakában az öreg Chou a Méhészetben szokott lenni – nem számított, hogy a kapuk zárva voltak, a méhek azzal nem törődtek. Azonban az odavezető hosszú séta gondolata a magasan álló, tűző, déli napon, és hogy ki mindenkivel volna kénytelen találkozni és beszélni odafelé, hirtelen fáradtsággal töltötte el Sanjayt, mintha szürke köd szállt volna az agyára. És akkor úgy döntött, hogy kicsit ledől. Az öreg Chou megvárja. Szinte még észbe se kapott, és máris hazafelé ballagott az árnyas tisztáson át, aztán belépett az ajtón (fülelt, hogy meghallja-e Gloriát valahol a házban, de nem észlelt semmit), fölment a nyikorgó lépcsőn a pókhálós sarkú tetőtérbe, és lefeküdt az ágyra. Nagyon fáradt volt. Ki tudja, mióta nem engedélyezte magának, hogy a nap közepén szundítson egyet? Szinte be se fejezte a kérdést, és már aludt is. Valamivel később kegyetlenül savanyú szájízzel ébredt; vére a fülébe tolult. Nem annyira azt érezte, hogy fölébredt, semmint hogy valami kilökte az álomból, teljesen kimerült elmével. Az ugróját, jó mélyen aludt! Mozdulatlanul feküdt, ízlelgetve az érzést, és lebegve benne. Ráébredt, hogy hangokat hall lentről, Gloriát és valaki mást, egy mélyebb férfihangot; azt gondolta, talán Jimmy vagy Ian az, vagy esetleg Galen; ott feküdt hallgatózva, és egy idő elteltével rájött, hogy a hangok elhaltak. Milyen kellemes is volt egyszerűen heverészni. Kellemes és kissé furcsa, mert valójában úgy tűnt neki, hogy egy ideje már fel kellett volna kelnie; az ablakon át látta, hogy esteledik, a fehér nyári eget rózsaszínűre színezte az alkonyat, és sok volt a tennivaló. Jimmy tudni akarja, ki lovagoljon el reggel az Erőműhöz (bár Sanjay ebben a pillanatban nem tudott pontosan visszaemlékezni arra, hogy ezt miért kell eldönteni), és még mindig ott volt a fiú, Caleb kérdése is, akit valamilyen oknál fogva, talán a cipőjével összefüggésben, mindenki Tornacipőnek hívott. És még sok egyéb ilyen dolog. De minél tovább feküdt ott, annál távolibbnak és bizonytalanabbnak tűntek ezek az aggodalmak, mintha valaki máséi lettek volna. – Sanjay! Gloria állt az ajtónyílásban. Jelenlétét inkább hangként, mint személyként fogta fel: egy testetlen hang szólította a nevét a sötétben. – Miért vagy ágyban? Azt gondolta: nem tudom. Milyen furcsa, hogy nem tudom, miért fekszem ebben az ágyban. – Késő van, Sanjay. Az emberek keresnek. – Én csak… szundítottam. – Szundítottál? – Igen, Gloria. Szundítottam egyet. A felesége megjelent fölötte, bársonyos, kerek arcának képe testetlenül lebegett Sanjay látóterének hullámzó szürke tengerében. 287

– Miért tartod így a takarót? – Hogyan? Hogy tartom? – Nem tudom. Nézd meg magad. Ahogy előre elképzelte az erőfeszítést, hatalmasnak tűnt, és egyáltalán nem volt kedve hozzá. Valahogy mégis sikerült előrehajtania a fejét az izzadtságtól nedves párnáról, és végignézett a testén. A jelek szerint álmában lehúzta a takarót az ágyukról, kötelet sodort belőle, és most azt markolta erősen a derekánál. – Sanjay, mi van veled? Miért beszélsz így? – kérdezte Gloria. Még mindig fölé hajolt, de Sanjay mintha nem tudta volna elég jól és élesen kivenni a nő arcát. – Jól vagyok. Csak fáradt voltam. – De már nem vagy fáradt. – Nem, azt hiszem nem. De talán még alszom egy kicsit. – Jimmy volt itt. Tudni akarta, mi legyen az Erőművel. Az Erőmű. Mi is van az Erőművel? – Mit mondjak neki, ha visszajön? Már emlékezett. Valakinek le kell mennie az Erőműhöz, hogy megvédje, akármi folyik is ott. – Galen – mondta. – Galen? Mi van vele? De a kérdés szinte el se ért Sanjayig. A szeme megint lecsukódott, Gloria arcának képe eltűnt, föloldódott, és helyette egy másik jelent meg: egy lány kicsi arca. A szeme. Van valami a szemében. – Mi van Galennel, Sanjay? – Jót tenne neki, nem gondolod? – felelte Sanjay, de inkább kívülről hallotta a hangját, mert az egyik része még ott volt a szobában, míg a másik, az álmodó rész, nem. – Mondd neki, hogy küldje Galent.

288

HARMINCKETTŐ Az órák teltek, és beköszöntött az éjszaka. Michael még nem jelentkezett. Miután mindhárman kisurrantak az Ispotály hátuljánál, a csapat különvált: Michael a Világítótoronyhoz ment, Alicia és Peter pedig a lakókocsitelepre, hogy beüljenek az egyik üres roncsba, és onnan vigyázzanak Calebre, ha netalán Sam és Milo visszatérne. Sara bent maradt a lánnyal. Egyelőre nem volt mit tenni, mint várni. A lakókocsi, amiben elrejtőztek, kétsornyira volt a fogdától, tehát elég messze ahhoz, hogy észrevétlenek maradhassanak, de mégis rálássanak az ajtóra. Azt beszélték, hogy a lakókocsikat a Kőmívesek hagyták itt, akik a falakat és a lámpákat megépítő munkásokat szállásolták el bennük; amennyire Peter tudta, senki más nem élt itt soha. A burkolat nagy részét leszedték, hogy hozzáférjenek a csövekhez meg a drótokhoz, és minden szerelvényt meg tartozékot kivettek, darabokra szedtek és széthordták. Hátul, a sínen futó harmonikaajtóval leválasztott részben egy matrac hevert egy dobogón, és két alvófülke mélyedt a falba; a másik végén apró asztal helyezkedett el két, egymással szembefordított paddal. Ezeket repedezett műbőr borította, a szakadásokon kibuggyant a morzsolódó szivacs, ami szétporlott az ember kezében. Alicia hozott egy pakli kártyát, hogy elüssék az időt. A játszmák között nyugtalanul izgettmozgott a padon, és az ablakon át a fogda felé pillantgatott. Dale és Sunny elment; Gar Phillips és Hollis Wilson – aki szemmel láthatólag úgy döntött, végül is nem lép le a szolgálatból – váltotta fel őket. Valamikor késő délután Kip Darrell jelent meg egy tálca étellel. Máskülönben nem láttak senkit. Peter újra osztott. Alicia elfordult az ablaktól, fölvette a lapjait az asztalról, és homlokát ráncolva gyorsan megnézte őket. – Az ugróját. Miért osztottál nekem ilyen szar lapokat? Színek szerint elrendezte a kártyáit, miközben Peter is ugyanígy tett, és piros bubival nyitott. Peter tett rá színt, aztán pikk nyolcassal ütött vissza. Nem maradt több pikkje; húzott a pakliból. Alicia megint az ablakon bámult kifelé. – Abbahagynád? – kérdezte tőle. – Csak én is ideges leszek tőle. Alicia nem válaszolt. Peternek négyszer kellett húznia, hogy színt tudjon tenni; reménytelenül sok lap volt a kezében. Megjátszott egy kettest, és figyelte, ahogy Alicia meg kirakja a kőr kettest, megváltoztatva a színt, és letesz zsinórban négy kártyát, legutoljára egy dámát, amivel visszatértek a pikkhez. Peternek ismét húznia kellett. Érezte, hogy a lánynak bőven van pikkje, ő meg nem tud mit tenni. Rosszul állt a szénája. Peter letett egy hatost, és csak nézett, amíg a lány lerakott egy sorozatot, egy kilencessel átváltott káróra, és lepakolt mindent a kezéből. – Mindig ezt csinálod egyébként – mondta a lány, miközben összesöpörte a kártyákat. – A leggyengébb színeddel kezdesz. Peter továbbra is a kezét nézte, mintha még tartott volna a játék. – Nem tudtam. – Mindig. Pillanatok múlva megszólal az Első Harangszó. Peter arra gondolt, milyen furcsa lesz ezt az éjszakát nem a gyilokjárón tölteni. – Mit fogsz csinálni, ha Sam visszajön? – kérdezte Peter. – Igazából nem tudom. Azt hiszem, megpróbálom lebeszélni. – És ha nem megy? Alicia a homlokát ráncolva vállat vont. – Akkor majd másképp intézem el. 289

Meghallották az Első Harangszót. – Nem kötelező ezt csinálnod, ugye tudod – mondta Alicia. A fiú azt akarta válaszolni, hogy neki sem. De tudta, hogy ez nem igaz. – Hidd el, semmi se fog történni Második Harangszó után. A múlt éjszaka után valószínűleg mindenki a házában rejtőzik. Menj, nézz be Sarához. És Pákához is. Hátha jutott valamire. – Szerinted micsoda ez a lány? – Amennyire én látom, csak egy rémült gyerek – vont vállat Alicia. – Ez persze nem magyarázza meg, hogyan került az a dolog a nyakába, és hogyan maradt életben odakint. Talán sosem derül ki. Nézzük meg, mire jutott Michael. – De hiszel nekem? Arról beszélek, amit a bevásárlóközpontban csinált. – Persze hogy hiszek neked, Peter – nézett rá Alicia értetlenül. – Miért ne hinnék? – Őrült egy történet. – Ha azt mondod, hogy ez történt, akkor ez történt. Sosem kételkedtem benned, és nem most fogom elkezdeni a kételkedést – mondta a lány, és egy pillanatig Petert kémlelte. – De nem erről kérdeztél, ugye? – Mit látsz, amikor ránézel? – kérdezte Peter rövid hallgatás után. – Nem tudom, Peter. Mit kéne látnom? Megszólalt a Második Harangszó. Alicia még mindig őt fürkészte, várta a válaszát. De Peter nem talált szavakat az érzésére, legalábbis nem olyanokat, amelyekre rábízta volna. Fényár odakintről: bekapcsolódtak a lámpák. Peter kinyújtotta eddig keresztbe tett lábát az asztal alatt, és fölállt. – Tényleg lelőtted volna ma Samet a nyílpuskával? Most fölülről nézett Aliciára, akit hátulról világított meg a fény, úgyhogy az arca árnyékba borult. – Őszintén? Igazából nem tudom. Talán. De az biztos, hogy sajnálnám, ha megtettem volna. A fiú várt, nem szólt. Alicia hátizsákja a földön hevert – étel, víz és egy hálózsák volt benne, mellette pedig a nyílpuskája. – Na, menj már – sürgette a lány, fejével az ajtó felé bökve. – Eredj. – Biztos, hogy elleszel? – Peter – mondta nevetve –, mikor nem voltam én el? A Világítótoronyban Michael Fishernek bőven kijutott a problémákból. De a legrosszabb a szag volt. Szörnyű bűz töltötte be a helyiséget. Mosdatlan test és elnyűtt zokni savanyú hónaljszaga. Afféle penészes-sajt-és-hagyma szag. Olyan orrfacsaró volt, hogy Michael alig tudott összpontosítani. – Az ugróját, Elton, menj már ki innen, légy szíves! Bebüdösíted az egész helyiséget. Az öreg a szokásos helyén, Michaeltól jobbra ült a pultnál, keze ránehezedett régi tolószéke karfájára, és arcát kissé félrefordította. Miután bekapcsolták az akkumulátorokat éjszakára – ami a töltöttségi szintet illeti, mindegyik sáv a zöld részen belül volt; az Erőmű, akármi történt is ott, továbbra is küldte az áramot a hegyre –, Michael folytatta a munkát a jeladón, ami most darabokban hevert a pulton, az alkatrészek ott domborodtak a csuklós szárú asztali nagyító mögött, amit kihozott a színből. Ideges volt, mert arra számított, hogy Sanjay beugrik az akkumulátorokról érdeklődni; készen állt, hogy az egészet pillanatokon belül egy fiókba söpörje. De az egyetlen hivatalos látogató Jimmy volt, késő délután. Jimmy nem keltett valami jó benyomást, valahogy kipirult volt, és zavarodott, mintha elkapott volna valamit, és bátortalanul kérdezte őt az akkumulátorokról, mintha teljesen megfeledkezett volna róluk, és most túlságosan zavarban lenne ahhoz, hogy fölhozza a kérdést. Nem jutott messzebb az ajtótól egy méternél, bár a szag – ez az emberi bűzből emelt barikád – mindenkit távol tartott volna, és úgy látszott, nem veszi észre a nagyítót sem, ami minden féleszűnek feltűnt volna, annyira szem előtt volt, sem a nyitott rést a pulton, a színes kábeleket, a láthatóvá vált áramköröket és a mellette fekvő forrasztópákát. – Komolyan mondom, Elton. Ha alszol, hátul aludj.

290

Az öreg fölriadt, ujjai rákulcsolódtak a szék karfájára. Michael felé fordította vak szemét és merev arcát. – Igaz, bocsánat – dörzsölte az arcát. – Megforrasztottad? – Meg fogom. Komolyan, Elton. Nem csak te vagy itt. Mikor fürödtél utoljára? Az öreg nem válaszolt. Jobban belegondolva még magához képest sem nézett ki túl jól, pedig a rá vonatkozó mérce eleve nem volt túl magas. Izzadt volt, halálosan kimerült, és úgy festett, mintha nem is lenne ott. Michael figyelte, ahogy Elton lassan a pult felszíne felé nyújtja a kezét, ujjai finoman dobolva keresgélnek valamit, majd megállapodnak a fejhallgatón, amit aztán nem vett föl. – Jól érzed magad? – Hmm? – Csak azt mondom, nem vagy jó bőrben. – Fölkapcsoltuk már a lámpákat? – Egy órája. Milyen mélyen aludtál? Elton nehézkesen megnyalta az ajkát. Az ugróját, ez mi volt? Valami a fogában? – Lehet, hogy igazad van. Azt hiszem, ledőlök. Az öreg nagy nehezen talpra állt, és elcsoszogott a szűk folyosón, ami összekötötte a munkaterületet a házikó hátuljával. Michael hallotta a rugók nyikorgását, ahogy lefeküdt a tábori ágyra. Legalább nem volt a helyiségben. Michael ismét az előtte heverő apró tárgyra fordította a figyelmét. Igaza volt a lány nyakában lévő dologgal kapcsolatban. A jeladó egy memóriachiphez volt kötve, de olyanhoz, amilyet még sosem látott; sokkal kisebb volt, és nem voltak rajta szemmel látható csatlakozók, csak két apró aranyszegecs. Az egyik a jeladóhoz volt kötve, a másik meg a forrasztott végű, vékony drótokhoz. Tehát a drótok vagy antennasort alkottak, és a jeladó a chipről működött, ami nem tűnt valószínűnek, vagy maguk a drótok voltak az érzékelők, a forrásai azoknak az adatoknak, amiket a chip rögzített. Csak egyféleképpen lehetett biztosan kideríteni, ha leolvassa a chipen tárolt adatokat. Ezt pedig megint csak egyféleképpen lehetett, ha a chipet hozzáforrasztja a központi számítógép memóriakártyájához. Kockázatos volt. Michael egy ismeretlen áramkör-kapcsolási sémát kapcsolt keményforrasztással magához a vezérlőpanelhez. Lehet, hogy a rendszer nem fogja látni, de az is lehet, hogy összeomlik, és kialszanak a lámpák. Valószínűleg az volna a legbölcsebb, ha várna reggelig. De ezen a ponton már a lendület vitte előre, nem tudott szabadulni a problémától, mint egy mókus, amelyik nem ereszti a foga közül a diót; akkor sem tudott volna várni, ha akart volna. Először is le kellett kötnie a központi számítógépet a rendszerről. Ez a vezérlő áramkörök kikapcsolását jelentette, és azt, hogy a lámpák közvetlenül az akkumulátorokról fognak menni. Ezt lehetett csinálni egy kis ideig, de nem sokáig; ha a rendszer nem felügyelte az áramot, bármilyen ingadozás lecsaphatott egy megszakítót. Tehát amint leköti a rendszerről a központi számítógépet, gyorsan kell dolgoznia. Nagy levegőt vett, és behívta a rendszer menüt. Kikapcsolás? Ráklikkelt az igen gombra. A merevlemez elkezdett kikapcsolódni. Michael fölpattant a székéből, és a megszakító szekrényhez szaladt. Egyik megszakító se mozdult. Gyorsan munkához látott, kihúzta az alaplapot, az asztalra tette, a nagyító alá, egyik kezébe vette a forró fémet, a másikba a forrasztót. Hozzáérintette a fém végéhez – füstcsík szállt föl a levegőbe – és nézte, ahogy egyetlen csöpp lecsöpög a nyitott barázdába az alaplapon. Telitalálat. Megfogta a chipet egy csipesszel; csak egyszer próbálkozhatott. Megfogta a jobb csuklóját, hogy ne remegjen, óvatosan leeresztette a chip szabadon lévő érintkezőit a forraszanyagba, és addig tartotta ott, amíg tízig számolt, és a forraszanyag folyékony csöppje lehűlt, és megszilárdult körülötte. 291

Csak ekkor mert újra levegőt venni. Az alaplapot visszacsúsztatta a helyére, rögzítette, és újraindította a központi számítógépet. Az ezt követő hosszú percben, miközben a rendszer újra bekapcsolódott, a merevlemez kattogott és pörgött, Michael Fisher lehunyta a szemét, és azt mondta magában: Légy szíves. És ott volt. Amikor kinyitotta a szemét, meglátta a rendszer könyvtárban, ismeretlen meghajtó. Kiválasztotta a képet, és nézte a felnyíló ablakot. Két partíció, A és B. Az első kicsi, csak néhány kilobyte. De a B nem. A B hatalmas volt. Két, azonos méretű fájlt tartalmazott; az egyik valószínűleg a másik biztonsági másolata volt. Két elképesztően hatalmas, azonos fájl. Ez a chip olyan volt, mintha az egész világ bele volna írva. Akárki csinálta is ezt, és ültette be a lányba, az nem hasonlított senkire, akit ismert; úgy tűnt, nem abból a világból való, amiből ő. Eltűnődött, szóljon-e Eltonnak, megkérdezze-e, mit gondol. De a házikó hátuljából jövő horkolás azt súgta neki, hogy fölöslegesen pocsékolná az erejét. Michael végül megnyitotta a fájlt, szinte lopva, egyik kezével eltakarva a szemét, és az ujjai között kikandikálva.

292

HARMINCHÁROM Mázlija volt: az Ispotályhoz közeledve Peter látta, hogy csak egy őr áll odakint. Egyenesen fölment a lépcsőn. – Jó estét, Dale. Dale nyílpuskája lazán lógott az oldalán. Elkeseredetten sóhajtott, elfordítva kissé a fejét, hogy a jó fülét tartsa Peter felé. – Tudod, hogy nem ereszthetlek be. Peter kinyújtotta a nyakát, és benézett Dale mögött az elülső ablakon. Az asztalon egy lámpás égett. – Sara bent van? – Nemrég ment el. Azt mondta, eszik valamit. Peter nem tágított, és nem is mondott többet. Tudta, hogy türelemjáték lesz. Látta Dale arcán a határozatlanságot. Dale végül megadóan fújt egyet, és félreállt. – Az ugróját. Csak siess. Peter belépett az ajtón, és hátrament a kórterembe. A lány összegömbölyödve, térdét a mellkasához húzva, tekintetét elfordítva ült az ágyon. Peter jöttének zajára nem mozdult; a fiú arra gondolt, biztosan alszik. Odahúzott egy széket az ágy mellé, és fejét a tenyerébe támasztva leült. A lány kócos haja alatt látta a nyakán a nyomot, ahol Sara kivágta a jeladót – a vonal alig volt észrevehető, már szinte teljesen begyógyult. A lány felriadt, mintha találkoztak volna a gondolataik, és szembefordult vele az ágyon. Telt szeme fehérje nedves volt, és fénylett a függönyön átszüremlő lámpafényben. – Hello – mondta Peter. A hang a torka mélyéről tört fel. – Hogy érzed magad? A lány tenyérrel egymáshoz szorított kezei vékony csuklójáig eltűntek a térdei közötti résben. A testtartásában mintha minden azt szolgálta volna, hogy kisebbnek tűnjön, mint amekkora. – Azért jöttem, hogy köszönetet mondjak, amiért megmentettél. A lány kicsit összébb húzta a vállát a hálóing alatt. Szívesen. Milyen furcsa volt így beszélni – furcsa, mert nem is volt olyan furcsa. Nem hallotta a lány hangját, de nem érezte a hiányát. Volt benne valami megnyugtató, mintha a lány így mellőzte volna a szavak keltette zajt. – Nincs kedved esetleg beszélgetni? – kockáztatta meg Peter. – Mondjuk, kezdhetnénk azzal, hogy elárulod a neved. Persze csak ha akarod. A lány nem szólt, és nem is jelzett semmit. Miért mondanám meg a nevemet? – Hát, semmi baj – válaszolt Peter. – Én nem bánom. Üldögélhetünk is. Így is tett, ült mellette a sötétben. Egy idő után a lány arca elernyedt. További percek teltek el, és azután tudomást sem véve Peter jelenlétéről újra lehunyta a szemét. Miközben Peter csöndben várt, hirtelen úgy érezte, elfáradt, és egyúttal eszébe jutott egy emlék: egy éjszaka, réges-régen, amikor idejött az Ispotályba, és látta az anyját az egyik betegre vigyázni – épp ahogy most ő tette. Nem emlékezett, ki volt a beteg, vagy hogy az emlék valójában több egymásra rétegződő emlékből állt-e. Lehetett egyetlen éjszaka, de lehetett több is. Mindenesetre azon az éjszakán, amit felidézett, belépett a függöny mögé, és azt látta, hogy az anyja egy széken ül az egyik ágy mellett; a feje félrebillent, és Peter tudta, hogy alszik. Az ágyon egy gyermek feküdt, a sötétben megbújó kicsi alak; az egyetlen fényforrás egy gyertya volt, ami az ágy melletti tálcán állt. Peter előrelépett, de nem szólt semmit; senki más nem volt a szobában. Az anyja megmoccant, és felé fordította az arcát. Fiatal volt és egészséges, és Peter nagyon örült, hogy újra látja. 293

– Vigyázz a fivéredre… Theo… – De mama, én Peter vagyok. – Nem olyan erős, mint te. Arra riadt fel, hogy odakint emberek beszélnek, és zörögve nyílik az ajtó. Sara hosszú léptekkel jött be a kórterembe, kezében a lámpást lengetve. – Peter? Minden rendben? Hunyorgott a hirtelen fényárban. Beletelt egy pillanatba, amíg újra magához tért, és rájött, hol van. Csak egy percet aludt, de hosszabbnak érződött. Az emlék és az álom, amibe átfolyt, már nem voltak sehol. – Én csak… Nem tudom – mondta. De miért mentegetőzik? – Azt hiszem, elszundítottam. Sara a lámpással foglalatoskodott, aztán egy kocsit tolt az ágy oldalához, rajta egy tálcával. A lány felült, és éberen figyelt. – Hogy vetted rá Dale-t, hogy beengedjen? – Ó, Dale jó ember. Sara a lány ágyára ült, és kinyitotta a táskáját, hogy megmutassa, mit hozott: kovásztalan kenyeret, egy almát, egy cikk sajtot. – Éhes vagy? A lány gyorsan evett, lendületes harapásokkal tüntette el az ételt: előbb a kenyeret, aztán a sajtot, amit gyanakodva megszagolt, mielőtt megkóstolta volna, és végül az almát, a csutkával együtt. Amikor elfogyott, megtörölte az arcát a kézfejével, szétkenve a levet az arcán. – Azt hiszem, ez eldönti a kérdést – jelentette ki Sara. – Nem egészen tudod, hogyan kell rendesen enni, de az étvágyad elég normális. Ellenőrzöm a kötést, rendben? Sara kioldotta a hálóinget, és félrehúzta, hogy hozzáférjen a lány bekötözött vállához, de takarja a többit. Egy ollóval lenyisszantotta a rongyot. Ahol a nyíl behatolt, szétroncsolva a bőrt, az izmot és a csontot, csak egy kis rózsaszín bemélyedés maradt. Egy baba húsára emlékeztette Petert, a fiatal bőr puha frissességére. – Bárcsak minden betegem ilyen gyorsan gyógyulna. Azt hiszem, nincs értelme benn hagyni azokat az öltéseket. Fordulj meg, és kiszedem. A lány engedelmeskedett; Sara fogott egy csipeszt, és elkezdte kihúzgálni a varratokat a hátán lévő sebből, egyesével egy fém vesetálba dobálva őket. – Tud még erről valaki? – kérdezte Peter. – Arról, ahogy gyógyul? Nem hiszem. – Szóval ma délután óta nem látogatta meg senki. – Csak Jimmy – mondta Sara, miközben lecsippentette az utolsó öltést. Aztán visszahúzta a lány hálóingét a vállára. – Jól van, kész is vagyunk. – Jimmy? Mit akart? – Nem tudom, gondolom, Sanjay küldte – felelte Sara. Megfordult az ágyon, és Peterre nézett. – Igazából furcsa volt valahogy. Nem is hallottam, hogy bejött; amikor felnéztem, már ott állt az ajtónyílásban, és csak nézett. – Hogy nézett? – Nem tudom leírni. Miután mondtam neki, hogy a lány nem mondott semmit, elment. De ez több órája volt. Peter hirtelen izgatott lett. Hogy értette Sara azt a nézést? Mit látott Jimmy? Sara megint a kezébe vette a csipeszt. – Na, akkor most te jössz. Peter először nem értette, de aztán eszébe jutott: a könyöke. A kötés már rég elrongyolódott, és csupa mocsok volt. Ügy vélte, a vágás mostanra begyógyult; napok óta rá se nézett. Leült az egyik üres ágyra, Sara meg mellé. A lány letekerte a kötést; áporodott bőr savanykás illata szállt föl alóla. – Vetted te egyáltalán a fáradságot, hogy tisztán tartsd? – Elfelejtettem.

294

Sara megfogta a karját, és közel hajolt a csipesszel. Peter látta, hogy a lány a csipeszre koncentrál. – Van hír Michaelról? – kérdezte Peter. Amikor a lány kiszedte az első varratot, hirtelen fájdalom nyilallt belé. – Au! Óvatosan. – Sokat segítene, ha nem mozognál – azzal Sara áthelyezte a fiú karját, és rá se nézve folytatta a munkát. – Beugrottam a Világítótoronyba otthonról visszafelé jövet. Még dolgozik. Elton segít neki. – Elton? Bölcs dolog ez? – Ne aggódj, megbízhatunk benne. Fura, hogy hirtelen mind így kezdtünk el beszélni – pillantott föl Sara nyugtalanul. – Hogy ki kiben bízhat. Na, körözz vele egy kicsit – paskolta meg a fiú karját. Peter ökölbe szorította a kezét, és megsorozta vele a levegőt. – Soha jobbat. Sara a csaphoz ment, hogy megtisztítsa az eszközeit, aztán kezét egy rongyba törölgetve ismét Peter felé fordult. – Peter, én isten bizony néha aggódom érted. A fiú rájött, hogy még mindig eltartja a karját a testétől. Zavartan leengedte a törzse mellé. – Jól vagyok. Sara kétkedve ráncolta a homlokát, de nem mondott semmit. Azon az éjszakán, a zene, Arlo meg a gitárja és az össznépi opálos ivás után váratlan érzés lepte meg Petert, a szinte fizikai magányé, de aztán, mihelyt Sarát megcsókolta, elkezdte furdalni a lelkiismeret. Nem mintha nem kedvelte volna a lányt, és nem mintha a lány nem tette volna egyértelművé az érdeklődését. Aliciának igaza volt abban, amit az erőmű tetején mondott. Peternek Sara volt a nyilvánvaló választás. De nem tudta kényszeríteni magát arra, hogy olyat érezzen, amit nem érzett. Egy része egyszerűen nem érezte magát elég elevennek ahhoz, hogy megérdemelje Sarát, hogy viszonozni tudja, amit a lány kínál neki. – Ha már itt vagy – mondta Sara –, megyek, és beugrok Tornacipőhöz. Megnézem, nem felejtettek-e el enni adni neki. – Mit beszélnek az emberek? – Én egész nap itt voltam bent. Valószínűleg többet tudsz nálam – felelte Sara. Amikor Peter nem szólt semmit, Sara vállat vont. – Gondolom, az emberek megosztottak. Sok indulat fog felgyűlni a múlt éjszaka miatt. Az lenne a legjobb, ha eltelne egy kis idő. – Sanjay jobban teszi, ha kétszer is meggondolja, hogy csinál-e vele valamit. Lish nem fogja tűrni. Sara kimért lett. Fölvette a táskáját a padlóról, és ismét a vállára akasztotta, nem nézve a fiúra. – Mi rosszat mondtam? – Ne is törődj vele, Peter – rázta meg a fejét. – Nem Lish az én bajom. Aztán elment, a függöny meglibbent, ahogy kilépett. Hát ezt meg mire vélje, tűnődött Peter. Igaz, hogy keresve sem lehetett volna találni két különbözőbb nőt, mint Alicia és Sara, és az sem volt megírva sehol, hogy jóban kell lenniük. Talán csak arról volt szó, hogy Sara Aliciát okolja a Tanító haláláért, ami Sarát rosszabbul érintette az átlagnál. Most hogy átgondolta, elég nyilvánvaló volt. Nem tudta, miért nem jutott eszébe korábban. A lány megint ránézett. Fürkészőn ráncolta a homlokát: Mi a baj? – Csak egy kicsit feldúlt, ennyi az egész – válaszolt. – Aggódik. Megint eszébe jutott, hogy milyen furcsa ez az egész. Mintha hallaná a lány szavait a fejében. Ha bárki látná, hogy így beszél, azt hinné, elment az esze. Aztán a lány olyasmit tett, amire egyáltalán nem számított. Valami ismeretlen céltól vezérelve fölkelt az ágyáról, és odament a mosogatóhoz. Háromszor erősen lenyomta a csapot, és megtöltött egy tálat vízzel. Ezt odavitte ahhoz az ágyhoz, amin Peter ült. Lerakta a poros padlóra, a fiú lábához, levett egy rongyot a kocsiról, leült Peter mellé, és lehajolt, hogy megmerítse a vízben. Aztán a kezébe vette Peter karját, és a nedves ruhával elkezdte nyomogatni a helyet, ahonnan Sara kiszedte a varratokat.

295

Peter érezte magán a lány lélegzését, a leheletét nyirkos bőrén. Széthajtotta a rongyot a nyitott tenyerén, hogy növelje az érintkezési felületet. Mozdulatai most gondosabbak voltak, nem óvatosan nyomogatta, hanem egyenletesen végigsimított rajta, hogy ledörzsölje a koszt és az elszáradt bőrt. Hétköznapi kedvesség, lemosni a bőrét, de teljességgel meglepő: tele érzésekkel és emlékekkel. Peter érzékei úgy összpontosultak a törlőrongy tapintására a karján és a lány leheletére a bőrén, ahogy éjjeli lepkék gyűlnek a láng köré. Mintha megint kisfiú lett volna, aki elesett, felhorzsolta a könyökét, aztán beszaladt, és ő most lemossa. Hiányzol neki. Minden idegszála megfeszült. A lány erősen szorította a karját, úgyhogy nem tudta elhúzni. Nem kimondott szavak voltak. A szavak az elméjében voltak. A lány szorította a karját; az arcuk csak néhány centiméterre volt egymástól. – Hogy mit…? Hiányzol neki. Hiányzol neki. Hiányzol neki. Talpra ugrott, és tántorogva elindult. A szíve úgy vert a mellkasában, ahogy egy ketrecbe zárt vadállat rázza a rácsot. Teljes súlyával nekihátrált valamiféle üvegszekrénynek; a polcok tartalma a háta mögött a földre borult. Valaki félrehúzta a függönyt, és bejött, egy alak a látómezeje szélén. Egy pillanatra sikerült kiszakadnia a lány bűvköréből. Dale Levine. – Mi a fene folyik itt? Peter nyelt egyet, és megpróbált válaszolni. Dale a függönynél állt, zavartan nézte őt, nem talált fogódzót a kibontakozó jelenetben. A lány felé fordult, aki még mindig az ágyon ült, lábánál a tál, aztán megint Peterre nézett. – Ébren van? Azt hittem, haldoklik. Peter végre visszanyerte a hangját. – Ezt nem… mondhatod el senkinek. – Az ugróját, Peter. Jimmy tud erről? – Komolyan mondom – ismételte. Hirtelen tudatára ébredt, hogy ha nem megy ki rögtön a szobából, szétesik. – Nem mondhatod el. Aztán megfordult, elviharzott Dale mellett, majdnem földöntve őt; félrehajtotta a függönyt, aztán kiment az ajtón, lebotorkált a lépcsőn a reflektorok által megvilágított udvarra, miközben az elméje még mindig nem tudott szabadulni attól a szóáradattól a fejében – hiányzol neki, hiányzol neki –, és látását elhomályosították a szemét elfutó könnyek.

296

HARMINCNÉGY Mausami Patal számára az éjszaka a Szentélyben kezdődött. Egyedül ült a Nagyteremben, és kötni tanult. Az összes kiságyat és bölcsőt kivitték, a gyerekeket fönt fektették le. A betört ablakot bedeszkázták, az üveget fölsöpörték, a helyiség összes felületét fertőtlenítették alkohollal. A szag még napokig érződött. Nem kellett volna itt lennie. Az alkohol illata olyan erős volt, hogy könnyezett tőle. Szegény Arlo, gondolta Maus. És Hollis, hogy meg kellett ölnie a fivérét, bár szerencse, hogy megtette. Nem akart rágondolni, mi történt volna, ha elhibázza. És persze Arlo valójában már nem volt Arlo, ahogy Theo sem volt már Theo, ha még életben volt odakint. A vírus végzett a lélekkel és azzal a személlyel, akit az ember szeretett. A szék, amin ült, egy régi, szoptatásra való hintaszék volt, a tároló helyiségben találta. Mellé tett egy kis asztalt, rá meg egy lámpást, ami elég fényt adott a munkához. Leigh megtanította neki az alapöltéseket, amik elég könnyűnek tűntek, amikor belekezdett, de valahol menet közben összekeveredett. Az öltések egyáltalán nem lettek egyformák, és amikor megpróbálta rátekerni a fonalat a tűre, ahogy Leigh mutatta, a bal hüvelykujja mindig útban volt. Neki, aki be tudott tölteni egy nyílpuskát egy másodpercen belül, és ki tudott lőni fél tucat nyilat alig öt másodperc alatt, és halálos pontossággal bele tudott találni tőrrel az érzékeny pontba hat méterről, futtában, egy rossz napon, egy pár babacipőcske megkötése meghaladta a képességeit. Annyira elkalandozott, hogy a gombolyag kétszer is a földre esett az öléből, és végiggurult a szobán; mire újra feltekerte a fonalat, elfelejtette, hol tartott, és kezdhette elölről. Egy része képtelen volt elfogadni, hogy Theo nincs többé. Úgy tervezte, hogy szól neki a gyerekről az Erőműben töltött első éjszakán. Az Erőmű áttekinthetetlen szobái, vastag falai és zárható ajtói könnyen kínáltak volna alkalmat az egyedüllétre. És ha őszinte akart lenni magával, ez volt az oka, hogy az egész helyzet egyáltalán előállt. Miért lett Galen párja? Bizonyos szempontból kegyetlenség volt, mert Galen nem rossz ember, és aligha az ő hibája, hogy Maus nem szerette, sőt már nem is igen kedvelte őt. Csak blöffölt, hogy kizökkentse Theót a mélabújából. És amikor azt mondta neki a Falon, azon az éjszakán, hogy talán hozzámegy Galen Strausshoz, Theo meg azt válaszolta, hogy rendben, ha ezt akarja, neki csak az a fontos, hogy Maus boldog legyen, a blöff komollyá vált, olyanná, amit meg kellett tennie, hogy bebizonyítsa, a fiú tévedett. Tévedett vele, saját magával és mindennel kapcsolatban. Meg kellett próbálni, lépni kellett. Haladni és megalkudni. Makacsságból ment végül hozzá Galen Strausshoz, és mindezt Theo Jaxon miatt. Egy ideig, a nyár nagy részében és még ősz elején is, próbálta működővé tenni a házasságot. Azt remélte, csupán akarattal életre hívhatja a megfelelő érzelmeket, és egy kis ideig majdnem sikerült is, egyszerűen azért, mert úgy tűnt, már a létezése puszta ténye is nagyon boldoggá teszi Galent. Mindketten az őrség tagjai voltak, úgyhogy nem is találkoztak olyan sokat, és nem éltek pontos napi beosztás szerint; tulajdonképpen elég könnyűnek bizonyult elkerülni őt, mert Galen többnyire a nappali műszakban volt, finom, de félreérthetetlen célzásként arra, hogy utolsóként végzett az osztályában, és a rossz szemével amúgy sem látott a sötétben. Néha, amikor Galen ránézett, hunyorogva, ahogy szokott, a lány eltűnődött, vajon a fiú tényleg őt szereti-e. Lehet, hogy egy másik nőt, akit kitalált magának, és a lelki szemeivel látott. Megtalálta a módját, hogy szinte sose engedje közel magához. Csak szinte: az ember nem tehette meg, hogy nem hál a férjével. – Gyengéd veled? – kérdezte tőle az anyja. – Kedves? Érdekli, hogy veled mi történik? Csak ennyit akarok tudni. De Galen túl boldog volt ahhoz, hogy gyengéd legyen. Ezt nem hiszem el, mondta az arca és a teste. Nem hiszem el, hogy az enyém vagy! De nem volt az övé; miközben Galen ott lihegett és fújt 297

fölötte a sötétben, Mausami messze járt. Minél inkább próbált a férje lenni, ő annál kevésbé érezte magát a feleségének, mígnem – és ez volt a rossz rész, az, ami nem tűnt tisztességesnek számára – odáig jutott, hogy már ténylegesen idegenkedett tőle. Mire az első hó leesett, azon kapta magát, hogy azt képzeli, csak lehunyja a szemét, és pusztán a kívánság erejével eltünteti a föld színéről. Amitől aztán Galen még jobban erőlködött, és amiért ő még jobban idegenkedett tőle. Hogyhogy nem tudta, hogy a baba nem az övé? Nem tudott elvégezni egy alapvető számtani műveletet? Igaz, kicsit csalt a számokkal. Azon a reggelen, amikor Galen látta, hogy belehányja a reggelit a komposztálóba, három menstruációt mondott neki, amikor valójában kettő volt. Ha három, a baba Galené, ha kettő, nem. Abban a hónapban, amikor teherbe esett, csak egyszer volt Galennel; valamilyen ürüggyel visszautasította, már nem is emlékezett, mivel. Nem, a kicsoda és a mikor teljesen világos volt Mausami számára. Lenn járt az Erőműnél, amikor történt; Theo volt ott, Alicia meg Dale Levine. Sokáig fönnmaradtak, és kártyáztak a vezérlőteremben, aztán Alicia és Dale elmentek lefeküdni, és mire észbe kapott, Theo és ő kettesben ültek, az esküvője óta először. Sírni kezdett, és meglepte a könnyei puszta mennyisége, meg az, hogy mennyire kívánja a férfit. Theo a karjába zárta, hogy megvigasztalja; ő meg éppen ezt akarta, mindketten elmondták, mennyire sajnálják, és aztán csak harminc másodperc kellett. Esélyük se volt. Azután már nemigen látta Theót. Másnap reggel visszalovagoltak, és az élet visszatért a normális kerékvágásba – bár valójában egyáltalán nem volt normális. Volt egy titka. Meleg kőként feküdt benne, saját, külön bejáratú, sugárzó boldogsága. Úgy tűnt, hogy még Galen is észleli a változást, meg is jegyzett valami ilyesmit: „Na, örülök, hogy megjavult a kedved. Jó mosolyogni látni téged.” (Erre ő azzal a teljességgel abszurd és teljesíthetetlen kívánsággal reagált, hogy bárcsak barátként elmondhatná neki, és akkor a férfi osztozhatna az örömében.) Nem tudta, mi fog történni, és egyáltalán nem is gondolkodott rajta. Amikor kimaradt a menstruációja, alig foglalkozott vele. Távolról sem volt ez nála rendszeres, és ő mindig is ilyen volt; a menstruációja úgy jött-ment, ahogy kedve tartotta. Más se járt az eszében, mint a következő út az Erőműhöz, amikor újra szeretkezhet Theo Jaxonnal. Persze találkozott vele a gyilokjárón és az esti gyűlésen, de az nem volt ugyanaz; az nem a megfelelő idő és hely sem az érintésre, sem a beszélgetésre. Várnia kellett. De még ez is, a várakozás is, a napok gyötrelmesen lassú vánszorgása – a következő útjuk időpontját a szolgálati beosztásból tudta meg, amit bárki megnézhetett –, a boldogsága a szerelmi köd része volt. Aztán még egy menstruációja kimaradt, és Galen meglátta, ahogy a komposztálóba hány. Persze terhes lett. Miért nem számított erre? Hogyan kerülte el a figyelmét ez az eshetőség? Mert az egyetlen dolog, amit Theo Jaxon nem akart, az egy baba volt. Talán a megfelelő körülmények között meg tudta volna győzni róla. De nem így. Aztán egy másik, egyszerű és világos gondolat is földerengett benne: babája lesz. Az ő babája, Theo babája, a közös babájuk. Egy baba nem csak az ember gondolataiban létezik, ahogy a szerelem. Egy baba az tény. Egy élőlény, akinek saját lelke és természete van, és gondolhatott az ember róla, amit akart, az a babát nem érdekli. A puszta létezésével megkövetelte, hogy az ember higgyen a jövőben, amelyben ő kúszik, jár és él majd. Egy baba az egy darab idő; egy ígéret, amit az ember tett, és a világ tett az embernek. Egy baba a létező legrégebbi egyezség volt a világgal arra, hogy az életet folytatni kell. Talán Theo Jaxonnak éppen egy babára volt a legnagyobb szüksége. Ezt mondta volna neki Mausami lent az Erőműnél, a kis, polcos szobában, ami most már az övék volt. Elképzelte a jelenetet többféleképpen kibontakozni, jól és kevésbé jól; a legrosszabb változat az volt, amiben megijedt, és nem szólt semmit. (A második legrosszabb: Theo kitalálta, de így is elszállt a bátorsága, és azt mondta neki, hogy Galené.) Azt remélte, újra meglátja majd Theo szemében a réges-régen kialudt fényt. Egy baba, mondaná. A mi babánk. Mit tegyünk? Amit szoktak az emberek, válaszolta volna neki, és ekkor Theo újra a karjaiba zárta volna, és ebben a biztonságot nyújtó menedékben tudná, hogy minden rendben lesz, együtt visszalovagolnak, és szembenéznek majd Galennel meg mindenkivel. De ez már sosem történhet meg. A történet, amit magának mesélt, nem volt más, csak mese.

298

A háta mögött súlyos léptek zaját hallotta a folyosóról, ismerős, bumfordi lépéseket. Mit tegyen, hogy egy pillanatra békén hagyják? De ez nem a férfi hibája volt, emlékeztette magát ismét; semmi sem volt az ő hibája. – Mit csinálsz idelent, Maus? Már mindenhol kerestelek – mondta neki, miután megállt fölötte. A lány vállat vont, és továbbra is a rettenetesen sikerült kötésre szegezte a tekintetét. – Nem kéne itt lenned. – Fertőtlenítették, Galen. – Úgy értem, nem kéne itt lenned egyedül. Mausami nem válaszolt. Mit is csinált itt? Egy nappal ezelőtt még olyan fojtogatónak érezte a hely levegőjét, hogy azt hitte, eszét veszti. Miből gondolta, hogy valaha is meg tud tanulni kötni? – Minden rendben, Galen. Teljesen jól vagyok itt, ahol vagyok. Eltűnődött, hogy a bűntudata miatt kínozza-e ennyire a férfit. Denem gondolta. Inkább dühöt érzett – dühös volt, hogy a férfi ilyen gyenge, hogy így szereti őt, amikor ő nyilvánvalóan semmivel nem érdemelte ki, hogy az ő szemébe kell majd néznie, miután megszületett a gyerek – az a gyerek, aki, amennyiben a sors tréfás kedvében lesz, pont úgy fog kinézni, mint Theo Jaxon –, és hogy majd el kell neki magyaráznia az igazat. – Nos – mondta Galen, majd szünetet tartott, és megköszörülte a torkát. – Reggel elmegyek. Csak azért jöttem, hogy szóljak neked. Maus lerakta a kötőtűit, és fölnézett rá. Hunyorgott a halovány fényben, amitől összeráncolódott az arca, és fiús kinézetet kölcsönzött neki. – Hogy érted, hogy elmész? – Jimmy azt akarja, hogy én védjem az Erőművet. Most, hogy Arlo nincs, nem tudjuk, mi folyik ott lenn. – Az ugróját, Galen. Miért téged küld? – Azt hiszed, nem vagyok rá alkalmas? – Én ezt nem mondtam, Galen – sóhajtott föl. – Csak tűnődöm, miért te, ennyi az egész. Még sosem voltál odalenn. – Valakinek mennie kell. Talán azt gondolja, én vagyok a legmegfelelőbb a feladatra. Maus minden tőle telhetőt megtett, hogy kedves legyen. – Légy óvatos, jó? Tartsd nyitva a szemed. – Úgy mondod, mintha komolyan gondolnád. Mausami nem tudta, hogyan feleljen erre. Hirtelen fáradtnak érezte magát. – Persze hogy komolyan gondolom. – Mert ha nem, akkor csak mondd meg nyugodtan. Mondd meg neki, gondolta. Miért is nem mondta meg neki? – Menj csak, semmi gond – azzal újra kézbe vette a kötését. – Itt leszek, amikor visszajössz. Menj az Erőműhöz. – Szerinted tényleg ilyen hülye vagyok? Galen leeresztett karokkal, haragosan nézte. A jobb keze, ami közelebb volt a tőréhez, mintha önkéntelenül megrándult volna. – Én ilyet… nem mondtam. – Hát nem vagyok az. Egy pillanatra csönd lett. Galen az övére tette a kezét, a kése markolata mellé. – Galen – kérdezte a lány szelíden –, mit csinálsz? Úgy tűnt, már a kérdés is sérti. – Miért kérdezed ezt? – Mert olyan furcsán nézel, és furcsa dolgokat csinálsz a kezeddel. Galen lepillantott. Halk, hümmögő hang tört fel a torkából. – Nem tudom – mondta a homlokát ráncolva. – Azt hiszem, megfogtál. – Nem fognak keresni a gyilokjárón? Nem kéne ott lenned? Olyan furcsa, gondolta Maus, a férfi mintha befelé fordítaná az arcát, és ő ezért nem látná Galent egészen. 299

– Azt hiszem, jobb lesz, ha megyek – mondta Galen, de továbbra sem mozdult, és nem húzta el a kezét sem. – Akkor néhány nap múlva találkozunk – mondta Mausami. – Ezt hogy érted? – Mert mész az Erőműhöz, Galen. Nem azt mondtad? – Ja, igen – felelte, és szemében a felismerés fénye csillant. – Holnap lemegyek oda. – Akkor vigyázz magadra, rendben? Komolyan. Tartsd nyitva a szemed. – Jó. Nyitva tartom. Hallgatta a férfi távolodó lépteinek zaját a folyosón, ami hirtelen elhalkult, miután a Nagyterem ajtaja becsukódott mögötte. Mausami csak ekkor vette észre, hogy az egyik kötőtűjét kicsúsztatta a fonalból, és most az öklében szorongatja. Körülnézett a helyiségben, ami hirtelen túl nagynak tűnt, elhagyatottnak a kiságyak és a bölcsők nélkül. Sehol az Aprónép. Ekkor hideg borzongást érzett belül: valami hamarosan történni fog.

300

VI. KÖNYV

A TŐRÖK ÉS CSILLAGOK ÉJSZAKÁJA V.e. 5–I „Mint árny, tűnővé, mint álom, röviddé! S mint villám fénye kormos éjszakán, Mely pillanatra földet és eget Föltár, de míg ezt modanók: nini! Már a sötétség torka nyelte be. Ily gyorsan elvész minden, ami fény” WILLIAM SHAKESPEARE:

Szentivánéji álom (Arany János fordítása)

301

HARMINCÖT Kilencvenkét éve, nyolc hónapja és huszonhat napja, azaz mióta az utolsó busz felkapaszkodott a hegyre, az Első Kolónia lelkei így éltek: A fények alatt. Az Egyetlen Törvény alatt. Szokást követve. Ösztönt követve. A mindennapokban. Magukban és azokkal, akiket ők teremtettek. Az Őrség védelme alatt. A Nagytanács vezetése alatt. A hadsereg nélkül. Emlékezet nélkül. A világ nélkül. A csillagok nélkül. Néninek, aki egyedül élt a házában a tisztáson, az éjszaka – a Tőrök és Csillagok Éjszakája – úgy kezdődött, mint előtte oly sok másik: az asztalnál ült a párával teli konyhában, és a könyvét írta. Délután leszedett egy köteg lapot a szárítóról, melyek megkeményedtek a napon – mindig olyan érzése volt, mintha a csapdába ejtett napfény téglalapjait fogná –, és a nappal maradék óráit azzal töltötte, hogy előkészítette őket: a vágóasztalon lenyeste a szélüket, felnyitotta a kötést és a megnyújtott báránybőr fedelet, óvatosan kibontotta a fűzést, ami összetartotta a lapokat, majd fogta a tűt meg a fonalat, és új lapokat adott hozzá. Aprólékos munka volt, mégis kielégítő, mint minden, ami időt és odafigyelést igényel, és mire végzett, a fények már kezdtek felgyulladni. Különös módon mindenki azt hitte, csak ez az egy könyve van. Pedig az, amelyikbe írt, emlékei szerint a huszonhetedik kötet volt. Úgy tűnt, mindig ráakad egyre, amikor fiókot húz ki, vagy csészéket rak el az egyik szekrénybe, vagy felsöpör az ágy alatt. Feltételezte, hogy azért dugta el őket ilyen helyekre, és nem rakta szépen sorban a polcra, mert amikor kezébe akadt egy, olyan érzés volt, mint összetalálkozni egy régi baráttal. Zömében ugyanazok a történetek szerepeltek bennük – történetek, melyekben a világról és a múltról emlékezett. Hébe-hóba váratlanul előtört egy emlék, amiről már meg is feledkezett, mint például azok az ostobaságok, melyeket annak idején a televízióban nézett (a képernyő kékes-zöldes izzása és a papája hangja: „Ida, kapcsold ki azt az istenverését, hát nem tudod, hogy elrohad tőle az agyad?”). Az emlékeket előhívhatta egy levélen átszűrődő nap sugara, vagy bizonyos illatok foszlánya a szélben, melyek kiváltották az érzéseket, és megidézték a múlt kísérteteit. Egy őszi nap egy parkban és egy szökőkút, melynek vízpermetében a délután fénye hatalmas, bugyborékoló virággá változott; Sharise barátnője, a lány a sarkon túlról, ahogy mellette ül a lépcsőn, és a kiesett fogát mutatja, a tenyerét – rajta a véres csonkkal – Néni elé nyújtja. („Nincs fogtündér, tudom én, de mindig hoz nekem egy dollárt.”) A mamája mosott ruhát hajtogat a konyhában, a kedvenc halványzöld nyári ruhájában, a törülközőből illatfelhő lebben, ahogy megpaskolja, és mellének szorítva összehajtja. Amikor ilyesmi történt, Néni tudta, hogy azon az éjszakán jól megy majd az írás, az emlékek egymás után nyílnak új emlékekbe, akár egy ajtókkal teli folyosón, amin elméje végigsétál, és ez lefoglalja, amíg a hajnali nap be nem kukucskál az ablakon. De nem ma éjjel, gondolta Néni, ahogy a toll hegyét a tintába mártotta, és tenyere élével kisimította a lapot. Ez az éjszaka nem a régi dolgoké. Peterről fog írni. Úgy vélte, hamarosan eljön ez a fiú, akiben benne vannak a csillagok. 302

A dolgok a maguk módján jutottak eszébe. Úgy vélte, azért, mert olyan sokat megélt, hogy szinte már maga is egy könyv, olyan könyv, amely évekből áll. Emlékezett az éjszakára, amikor Prudence Jaxon megjelent az ajtajánál. Már jócskán kikezdte a rák, pedig még fiatal volt. Ott állt Néni ajtajában a dobozt a melléhez szorítva, olyan törékeny és vékonyka volt, mint akit mindjárt elfúj a szél. Néni életében már túl sokszor látta ezt a rossz dolgot a csontokban, a világon semmit sem lehetett tenni, csak meghallgatni az illetőt, és teljesíteni kérését – és Néni ezt is tette Prudence Jaxonért akkor éjjel. Elvette, és biztonságos helyre tette a dobozt, és alig egy hónapra rá Prudence Jaxon meghalt. „Magától kell érte jönnie.” Prudence ezt mondta Néninek, ezekkel a szavakkal, igaz szavakkal, hiszen ez minden dolog rendje. Az élet dolgai a maguk idejében érkeznek, mint egy vonat, amit el kell érned. Néha könnyű, csak fel kell szállni. A vonat pedig plüssüléses és kényelmes, tele emberekkel, akik némán mosolyognak rád, a kalauz meg kilyukasztja a jegyed, és lapátkezével megborzolja a hajad, mondván: „De csinos itt valaki! Nagyon-nagyon csinos ez a szerencsés kishölgy, aki az apukájával a nagy vonaton utazik”. Te pedig belesüppedsz az ülés álom-pihés puhaságába, gyömbért kortyolgatsz dobozból, és figyeled, ahogy a világ varázsos csendben siklik az ablak előtt, a város magas épületeit az éles őszi fényben, aztán a házak hátsó udvarát a lobogó száradó ruhákkal, egy átkelőt sorompóval, ahol egy fiú a biciklijéről integet, aztán az erdőket és réteket, és egy magányosan legelő tehenet. Peter – emlékeztette magát. Nem a vonatról, hanem Peterről akart írni. (De hová is mentek? – töprengett Néni. Hová mentek vonattal akkor, ők kettesben, ő meg a papája, Monroe Jaxon? A nagymamájához és az unokatestvéreihez mentek, emlékezett Néni, egy Lenndélen nevű helyre.) Peter és a vonat. Mert néha ilyen, könnyű, máskor meg olyan, nem könnyű; az életed dolgai elrobognak melletted, és örülhetsz, ha meg tudsz kapaszkodni. A régi életed véget ért, és a vonat egy másikhoz vitt, és azt vetted észre, hogy a porban állsz, körülötted helikopterek és katonák, és a szüléidre csak az a kép segített emlékezni, amelyet a kabátod zsebében találtál, az, amit a mamád csúsztatott a zsebedbe, amikor megölelt az ajtóban: a mamád, akit soha nem látsz többé életed egyetlen hátralévő napján sem. Mire Néni meghallotta a kopogást, a szúnyoghálós ajtó nyílását és csapódását, ahogy a látogató belépett, már majdnem befejezte a buta sírást. Pedig megesküdött, hogy nem csinálja többé. Ida, mondta magának akkor, nincs több sírás olyasmi miatt, amin már úgyse segíthetsz. És most tessék, eltelt ennyi sok év, és még mindig ilyen állapotba jut, amikor csak a mamájára gondol, arra, ahogy beledugja a képet a zsebébe, tudva, hogy mire Ida megtalálja, ők ketten már nem élnek. – Néni? Peterre számított, hogy jön kérdezni a lányról, de nem ő volt. Nem ismerte meg az arcot, amely ködös látóterében lebegett. Vékony, összenyomott férfiarc, mintha beszorult volna egy ajtóba. – Jimmy vagyok, Néni. Jimmy Molyneau. Jimmy Molyneau? Ez nem stimmel. Jimmy Molyneau meghalt, nem? – Néni, te sírsz. – Hogyne sírnék. Valami belement a szemembe. A férfi leült vele szemben. Most, hogy megtalálta a jó szemüveget a zsinóron a nyakában, látta, hogy ez tényleg egy Molyneau, ahogy állította. Az az orr: az Molyneau-orr. – Mit akarsz? A Vándor miatt jöttél? – Tudsz róla, Néni? – Egy őrszem jött reggel. Mondta, hogy találtak egy lányt. Nem tudta megmondani, pontosan mit akar a férfi. Valahogy szomorkás volt, legyőzött-forma. Néni általában szívesen vette a társaságot, ám ahogy nyúlt a csend, és ez a furcsa, mogorva ember, akire csak halványan emlékezett, ott ült vele szemben sunyi ábrázattal, kezdett fogyni a türelme. Az ember ne rontson csak úgy be valahová, ha nem akar semmit. – Nem is tudom, minek jöttem. Volt valami, amit el kellett mondanom. – A férfi mélyet sóhajtott, megdörgölte az arcát. – Igazából a Falon kéne lennem. – Ha te mondod.

303

– Bizony. Ott a főkapitány helye, nem igaz? A Falon. – Nem őrá nézett, a kezét nézte. Úgy ingatta a fejét, mintha szívesebben lenne bárhol máshol a világon, mint éppen a Falon. – Ez azért valami, nem? Én mint főkapitány. Néni erre nem szólt semmit. Bármit akar is a férfi, annak nincs köze őhozzá. Van olyan pillanat, amikor szavakkal nem lehet helyrehozni azt, ami elromlott, és ez most olyan pillanatnak tűnt. – Kaphatnék egy csésze teát, Néni? – Csinálok, ha akarsz. – Ha nem gond. Az volt, de nem tudta megkerülni. Felkelt, és feltette a kannát. Közben a férfi, Jimmy Molyneau némán ült az asztalnál, és a kezét fodrozta. Amikor a víz forrni kezdett a kannában, az öregasszony a szűrőn át két csészébe töltötte, és odavitte az asztalhoz. – Óvatosan. Forró. A férfi óvatosan belekortyolt. Szemmel láthatóan nem óhajtott beszélni. Ami tulajdonképpen neki is megfelelt. Időről időre jöttek hozzá emberek, hogy beszéljenek ilyen-olyan problémájukról, személyes dolgokról; biztos azt hitték, hogy mert egyedül él, és szinte senkivel nem találkozik, nincs, akinek továbbadja. Többnyire nők jöttek a férjükről beszélni, de nem mindig. Talán ennek a Jimmy Molyneau-nak gondja van a feleségével. – Tudod, mit mondanak a teádról, Néni? – Homlokát ráncolva a csészébe meredt, mintha a válasz, amit keres, ott lenne. – Nem, mit mondanak? – Hogy ettől élsz ilyen sokáig. Teltek a percek, súlyos csend nehezedett rájuk. Végre-valahára a férfi az utolsó kortyot is kiitta, grimaszt vágott az ízétől, majd letette a csészét az asztalra. – Kösz, Néni. – Elcsigázva felállt. – Jobb, ha megyek. Jó volt beszélgetni. – Semmi gond. Az ajtónál megállt, egyik keze az ajtókereten. – Jimmy vagyok. Jimmy Molyneau. – Tudom, ki vagy. – Biztos, ami biztos. Ha valaki kérdezné. Úgy volt megírva, hogy az eseményeket, melyek Jimmy látogatásával kezdődtek Néni házában, eltorzítsa az emlékezet, kezdve rögtön a névvel. A Tőrök és Csillagok Éjszakája valójában három különböző éjszaka volt, melyeket két nap választott el egymástól. Ám mint minden ilyen történésnél – melyet nem csupán közvetlenül utána, de sok-sok év múlva is felidéznek –, az idő mintha összepréselődött volna; az emlékezet gyakran elköveti azt a hibát, hogy a különféle eseményeket kerek, egységes történet formájába kényszeríti, kezdve azzal, hogy egy bizonyos időintervallumot alkalmaz rá. Ez az évszak. Ez az év. A Tőrök és Csillagok Éjszakája. E hibát tetézte az a tény, hogy nyár hatvanötödikének éjjelén az események, melyekből a többi származott, különálló mozzanatok sorozataként bontakoztak ki, melyek időben fedték egymást, ám egyetlen mozzanat szereplői sem látták át a többi eseményt. Mindenhol történt valami. Például: mialatt az öreg Chou felkelt az ágyból – melyet fiatal feleségével, Constance-szal osztott meg – ama titokzatos késztetéstől hajtva, hogy ellátogasson a Raktárba, a Kolónia túlsó végén Walter Fishernek is ugyanez járt az eszében. Csakhogy az a tény, hogy túl részeg volt felkelni és megkötni a bakancsát, huszonnégy órával késleltette Walter látogatását a Raktárba, és azt, hogy felfedezze, mi van ott. A két férfiban az volt a közös, hogy mindketten látták a lányt, a Sehonnan Jött Lányt, amikor a Nagytanács pirkadatkor meglátogatta az Ispotályt; igaz viszont az is, hogy nem mindenkiből váltotta ki ezt a reakciót a vele való személyes találkozás. Például Dana Curtisre semmi hatást nem gyakorolt, ahogy Michael Fisherre sem. A lány nem forrás volt, hanem vezető, lehetővé tette, hogy bizonyos érzések – az elveszett lelkek érzései – behatoljanak a legfogékonyabbak elméjébe. Sara Fisher és Peter Jaxon ily módon tapasztalták meg a lány erejét. A találkozás mindkét esetben jótékony hatásúnak mondható, még ha kissé zavaró formát is öltött, hiszen elhunyt szeretteikkel léptek kapcsolatba. Akadtak azonban olyanok is, mint például Alicia, akikre a lánynak soha semmi hatása nem lesz. 304

Jimmy Molyneau főkapitány, aki a tisztás szélén álló háza előtt őgyelgett az árnyékban – még nem jelent meg a gyilokjárón, ami meglehetősen meghökkentette az Őrséget, s hamarjában Sanjay unokaöccsét, Iant nevezték ki ideiglenes főkapitánynak –, azt próbálta eldönteni, elmenjen-e a Világítótoronyhoz, vagy sem, és ha igen, megölje-e, akit ott talál, és kikapcsolja-e a jelzőfényt. Noha egész nap folyamán erősödött benne a sugallat egy efféle komoly és visszavonhatatlan tett végrehajtására, az ötlet csak akkor öltött határozott alakot elméjében, amikor Néni gőztől nehéz levegőjű konyhájában a teáscsészébe bámult, és ha valaki ekkor arra téved, és megkérdezi, mit csinál ott az árnyékban, nem tudott volna mit felelni. Nem tudta volna elmagyarázni ezt a vágyat, amely mélyen belülről fakadt, de közben mintha mégsem teljesen lett volna az övé. A házban aludtak a lányai, Alice és Avery, meg a felesége, Karen. Házassága során voltak időszakok, egész évek, amikor Jimmy nem szerette annyira Karent, amennyire kellett volna (titokban Soo Ramirezbe volt szerelmes), de a felesége iránta való szerelmében sosem kételkedett, amely szerelem határtalannak és megingathatatlannak tűnt, s két szép lányukban öltött testet, akik minden tekintetben Karenre hasonlítottak. Alice tizenegy volt, Avery kilenc. Szelíd szemük, gyengéd, szív alakú arcuk és édesen melankolikus természetük – a legkisebb provokációtól mindketten könnyekre fakadtak – Jimmyben mindig a történelem folytonosságának megnyugtató erejét idézte, és amikor rátörtek a sötét érzések, ahogy néha megtették, amikor eltöltötte a sötétség árja, amelytől belülről fuldoklott, mindig a két lányára gondolt, az emelte ki a komorságból. Ám ahogy minél tovább állt az árnyékban lapulva, annál inkább úgy tűnt, hogy a fények kioltása egyáltalán nem kapcsolódik alvó családjához, tehát annak nincs is rájuk hatása. Furcsán érezte magát ott belül, nagyon furcsán, mintha a látótere szűkülne be. Otthagyta a házát, és mire elérte a Fal alját, tudta, mit kell tennie. Ahogy felhágott a létrán a Kilences Lőálláshoz, elöntötte a megkönnyebbülés – csillapító érzés volt, akár a fürdővíz melege. A Kilences volt a különc poszt; mivel a bevágás fölött helyezkedett el, ahol a Fal síkja megtört, hogy alkalmazkodjon az elektromos vezeték pályájához, így a szomszédos lőállások egyikéről sem lehetett látni. Ez volt a legrosszabb őrposzt, a legmagányosabb őrhely, és Jimmy tudta, Soo Ramirez itt lesz ma éjjel. _____ Noha az érzelmei még nem szilárdultak a névtelen rettegésnél határozottabb formába, Soo is egész éjjel gondterhelt volt. Ám azt a homályos érzést, hogy valami nincs rendben, áthatották más, sokkal személyesebb gondok: a csalódásoknak az a tömkelege, melyet az okozott, hogy le kellett mondania a főkapitányi posztról. Mint a vizsgálat óta eltelt órákban felfedezte, ez nem volt teljességgel haszontalan fejlemény – a felelősség már kezdte éreztetni a hatását –, előbb-utóbb lemondott volna magától is. Ám korántsem úgy szeretett volna szabadulni, hogy kirúgják. Egyenesen hazament, leült a konyhában, és jó két órán keresztül bőgött. Negyvenhárom éves, nem vár rá más, mint az éjszakák a gyilokjárón, és egy-egy kötelező étkezés Corttal, aki jót akar ugyan, de kifogyott a mondanivalóból kábé ezer éve; nem maradt neki más, csak az Őrség. Cort az istállóban volt, mint mindig, és egy-két pillanatig Soo azt kívánta, bárcsak otthon lenne, bár tulajdonképpen mindegy volt, hiszen akkor csak állt volna ott azzal a tehetetlen ábrázattal, nem mozdult volna, hogy megvigasztalja, mivel az efféle gesztusok teljességgel meghaladják az ő kifejezőkészségét. (Őbenne három halott baba volt – három! –, és Cort még akkor se tudta, mit mondjon. De ez már évekkel ezelőtt történt.) Nem hibáztathatott mást, csak magát. Ez volt benne a legrosszabb. Azok a hülye könyvek! Soo az osztozkodás során találta őket, céltalanul böngészett a rekeszekben, amelyekben Walter azokat a dolgokat tartotta, amikre senki nem tartott igényt. Minden a hülye könyvek miatt volt! Mert amint megtörte az első kötet gerincét – leült a padlóra olvasni, a lábát maga alá hajlítva, akár a körben ülő Aprónépek –, az úgy magába szippantotta, mint vizet a lefolyó. („– Nahát, csak nem Mr. Talbot Carver? – kiáltott fel Charlene DeFleur, ahogy lépdelt le a lépcsőn hosszú, susogó báli ruhájában, s elkerekedett szemmel fejezte ki őszinte riadtságát a magas, széles vállú férfi láttán, aki a hallban állt poros lovaglónadrágban, melynek szövete simán feszült erőtől duzzadó testén. – Mit óhajt, hogy most jön ide, amikor apám nincs itthon?”) Jordana Mixon: A bál szépe, The Passionate Press, 305

Irvington, New York, 2014. A belső borítón hátul volt egy kép a szerzőről: mosolygó nő, sötét haja dús hullámokban omlott a vállára, csipkés párnákkal teli ágyon pihent. Karja és nyaka csupasz volt; feje tetején sajátos, korongszerű kalap ült, még ahhoz is kicsi, hogy megvédje az esőtől. Mire Walter Fisher megjelent a rekesznél, Soo már a harmadik fejezetig jutott; a férfi hangja olyan tolakodó, olyan idegen volt a könyvbéli szavak nyújtotta élményhez képest, hogy szabályosan felugrott. – Ér valamit? – kérdezte Walter szemöldökét felvonva. – Úgy látom, érdekel. Mivel rólad van szó – folytatta –, az egész dobozt megkapod egy nyolcasért. – Alkudnia kellett volna, mert Walter Fisherrel így megy, az ár sosem az igazi ár, de szíve mélyén már megvette a könyveket. – Jó – mondta, és felemelte a dobozt a padlóról. – Megegyeztünk. A hadnagy szeretője, A Dél lánya, A túszul ejtett feleség, A hölgy hamarjában: Soo életében soha nem olvasott ilyen könyveket. Amikor csak elképzelte a régmúlt időket, a gondolat gépekkel volt azonos – autókkal, motorokkal, televíziókkal, konyhai tűzhelyekkel és más, fém- és dróttárgyakkal, melyeket Banningben látott, de a rendeltetésüket nem tudta. Feltételezte, hogy emberek is éltek abban a világban, mindenféle emberek, akik a dolgukat végezték a mindennapokban. De mert ezek az emberek eltűntek, és csak a tönkrement gépeiket hagyták hátra, róluk csak ez jutott az eszébe. Ám az a világ, melyet a könyvek lapjain talált, nem igazán különbözött a sajátjától. Az emberek lovagoltak, fával fűtötték a házaikat, gyertyával világítottak a szobákban, és ez az anyagi hasonlóság meglepte, az elméjét pedig megnyitotta a történetek előtt, melyek boldog szerelmes történetek voltak. Volt szex is, jó sok szex, és egyáltalán nem az a fajta szex, amelyet ő Corttal megismert. Tüzes és szenvedélyes volt, s olykor azon kapta magát, hogy a legszívesebben átrohanna a közbeeső oldalakon ezekhez a jelenetekhez, bár nem tette, mert azt akarta, hogy a könyv sokáig tartson. Nem lett volna szabad az egyiket magával vinnie a Falra éjszaka, azon az éjjelen, amikor a lány megjelent. Ez nagy hiba volt. Nem is akarta, tudatosan nem; egész nap az erszényében cipelte, hátha lesz egy szabad perce, aztán el is felejtette, hogy ott van. Pontosabban, nem feledkezett meg róla teljesen. Habár nem ez volt a szándéka, végül mégis a Fegyverraktárban kötött ki, s a csendben, ahol senki nem láthatta, elővette, és olvasni kezdte. A bál szépe volt az a könyv – mindegyiket olvasta már, aztán elkezdte elölről. Ahogy másodszor szembesült az első bekezdéssel – a lobbanékony Charlene a lépcsőn leérve ott találja az erőszakos és gyapjas szakállú Talbot Carvert, apja riválisát, akit szeret, de ugyanakkor gyűlöl is –, Soo azonnal újra átélte az első felfedezés örömét, mely érzést felerősített a tudat, hogy Charlene és Talbot sok hímezés-hámozás után a könyv végén egymásra talál. Ez volt a legjobb ezekben a történetekben: mindig boldog véget értek. Ezek a gondolatok jártak Soo fejében, amikor huszonnégy órával később, lefokozva, még mindig A bál szépével az erszényében (miért nem tudja otthon hagyni ezt a francos könyvet?), lépteket hallott a háta mögött, és megfordulva látta, hogy Jimmy Molyneau lép fel a létráról a Kilences Lőállásra. Ki más lett volna, mint Jimmy? Biztos dicsekedni jött, vagy mentegetőzni, vagy a kettő valami kínos kombinációjára készül. Habár ő aztán csak ne mondjon semmit, gondolta Soo, ha nem volt képes ideérni Első Harangszókor. – Jimmy? – mondta. – Hol a fenében voltál? Az éjszakát álmok népesítették be. A házakban és barakkokban, a Szentélyben és az Ispotályban álmok lebegtek át az Első Kolónia szundikáló lakóinak lelkén, s itt-ott leszálltak, mint sodródó szellemek. Néhányan, mint Sanjay Patal, titkos álmot álmodtak, azt, amit egész életükben. Néha tudatában voltak ennek az álomnak, és néha nem; az álom föld alatti folyó volt, szakadatlan áramlott, s időnként a felszínre bukkanva, kurtán átmosta nappali óráikat a jelenlétével, mintha egyszerre két világban járnának. Volt, aki egy nőről álmodott, aki füstöt lélegzik a konyhában. Mások, mint az ezredes, egy lányról álmodtak, egyedül a sötétben. Némelyik álomból rémálom lett – amire Sanjay sosem emlékezett, az az álomnak egy olyan része volt, amiben egy kés szerepelt –, és néha az álom nem is tűnt álomszerűnek; valóságosabb volt a valóságnál, és átlökte a tehetetlen álmodót az éjszakába.

306

Honnan jöttek? Mi alkotta őket? Álmok voltak, vagy valami más, több: egy rejtett valóság felsejlései, a létezés egy láthatatlan síkjáé, amely csak éjjel tárja fel magát? Miért érződtek emléknek, és nem is pusztán emléknek, de valaki más emlékének? És hogyhogy ezen az éjszakán az Első Kolónia egész lakossága alámerült ebbe az álomvilágba? A szentélyben a három J egyike, a kis Jane Ramirez, Belle és Rey Ramirez lánya – azé a Rey Ramirezé, aki mivel hirtelen ijesztően egyedül találta magát az Erőműben, sötét vágyaktól zaklatva, melyeket se magában tartani, se kifejezni nem tudott, abban a pillanatban éppen ropogósra égette magát az elektromos kerítésen – egy medvéről álmodott. Jane éppen betöltötte a negyedik évét. Medvéket csak könyvekben látott a Tanító történeteiben: nagy, de nyájas erdei állatok, akiknek szőrös teste és gyengéd arca jótékony állati bölcsességet fejez ki. Mindez az álmában megjelenő medvére is igaz volt, legalábbis eleinte. Jane sosem látott medvét, de látott fertőzöttet. A Szentély azon Apróságai közé tartozott, akik a saját szemükkel látták a fertőzött Arlo Wilsont. Éppen felkelt az ágyáról, ami az utolsó sorban állt, a legmesszebb az ajtótól – szomjas volt, egy pohár vizet akart kérni a Tanítótól –, amikor az a valami berontott az ablakon, beszakítva-törve üveget, fémet meg fát, és lényegében pont őrá esett. Először azt hitte, egy ember, mert embernek látszott, emberi volt a mozdulata és a jelenléte. De nem viselt ruhát, és volt benne valami különös, főleg a szemében és a szájában, és abban, ahogy izzani látszott. Szomorúan nézett rá – a szomorúsága kifejezetten medveszerű volt –, és Jane már meg akarta kérdezni tőle, mi a baj, miért izzik, amikor sikoltást hallott maga mögül, és hátranézve látta, hogy a Tanító rohan feléjük. Úgy suhant át Jane felett, mint egy felhő, a bodros szoknyája alatt tokban tartott tőrt kinyújtott kezében szorongatta, másik karját feje fölé emelte, hogy kalapácsként csapjon le vele. A következőket Jane nem látta – a padlóra hasalt, és megpróbált elmászni –, de halk kiáltást hallott, repedő hangot, és valami huppanást. „Hé!”, kiáltotta valaki, „Hé, idenézz!” Aztán újabb sikolyok és kiáltások hallatszottak, felnőttek tülekedtek, apák és anyák jöttek be és mentek ki, aztán Jane arra lett figyelmes, hogy kihúzzák az ágya alól, és a többi Aprósággal együtt villámgyorsan felviszi a lépcsőn egy zokogó nő. (Csak később tudatosult benne, hogy ez a nő az anyja.) Senki nem magyarázta meg ezeket az érthetetlen eseményeket, és Jane sem mondta el senkinek, amit látott. A Tanító nem volt sehol; az Aprónépek közül páran – Fanny Chou és Bowow Greenberg és Bart Fisher – azt suttogták, hogy meghalt. De Jane ezt nem hitte el. Aki meghal, az lefekszik, és örökre elalszik, a nő pedig, akinek a hatalmas ugrását látta, kicsit sem tűnt fáradtnak. Ellenkezőleg: abban a pillanatban a Tanító csodálatosan, diadalmasan életteli volt, olyan kecsesség és erő járta át, amit Jane sosem tapasztalt – ami még most, egy egész éjszakával később is izgalommal és feszengéssel töltötte el. Ő egyszerű mozzanatokból összeálló nyugodt életet élt, a rend, a biztonság és a csendes megszokás életét. Akadt benne persze vita és sértődés, és voltak napok, amikor a Tanító reggeltől estig mogorva volt, de Jane világát lényegében nyájasság hatotta át. Ennek az érzésnek a forrása pedig a Tanító volt; az ő személyéből sugárzott ki az anyai melegség pírjaként, mint ahogy a nap sugarai melegítették a levegőt és a földet; de most, az előző éjjeli események meghökkentő utóhatásaként Jane úgy érezte, megpillantotta valami titkát annak a nőnek, aki olyan önzetlenül gondoskodott mindnyájukról. Ekkor ötlött fel Jane-ben, hogy amit látott, az a szeretet. Csak a szeretet ereje emelhette a Tanítót a levegőbe, az izzó medve-ember várakozó karjaiba, akinek fénye pedig a méltóság ragyogása volt. Medveherceg volt, azért jött, hogy elvigye őt az erdei kastélyába. Talán ott van most a Tanító, s talán ezért költöztették fel az összes Aprónépet az emeletre: hogy várjanak rá. Amikor visszatér hozzájuk a Tanító, az igazi valójában jön, mint az erdő királynője, őket pedig újra lehozzák a Nagyterembe, ahol egy remek partival köszöntik és ünneplik majd a Tanítót. Jane ilyeneket mesélt magának, ahogy elszenderedett a szobában tizenöt alvó Apróság között, akik mind más-más álmot álmodtak. Jane álmában, amely az előző éjszaka eseményeinek újraírásaként indult, éppen az ágyán ugrált a Nagyteremben, amikor bejött a medve. Most nem az ablakon, hanem az ajtón, ami kicsinek és távolinak tűnt, és ő is más volt, mint előző éjjel, kövér és gyapjas, mint a könyvek medvéi, négykézláb dülöngélt feléje a medvék bölcs és barátságos módján. Jane ágyának lábához érve leült a hátsó lábára, lassanként kiegyenesedett, megmutatva nagy sima pocakja bársonyos szőnyegét, hatalmas medvefejét, nedves medveszemét és óriási, párnás mancsait. 307

Csodálatos látvány volt, különös, mégis ismerős, mint az ajándék, amelynek érkezésére Jane mindig várt, és négyéves szívét áhítat töltötte el a nagy és nemes lény iránt. Amaz így állt egy pillanatig, elgondolkodó kifejezéssel nézve őt, majd azt mondta Jane-nek, aki nem hagyta abba a boldog ugrálást, azt mondta erdei otthonához illő mély, férfias hangon: „Szia, kis Jane. Medve bácsi vagyok. Azért jöttem, hogy felfaljalak.” Viccesen hangzott – Jane a nevetés csiklandozását érezte a hasában –, de a medve nem reagált, és ahogy nyúlt-nyúlt a pillanat, Jane észrevette, hogy személyiségének van egy másik, félelmetes oldala is: karmai, melyek fehéren görbültek ki kesztyűszerű mancsából; széles, erős állkapcsa; a szeme, amely már nem volt se bölcs, se barátságos, és kiismerhetetlen szándék felhősítette el. Hol van a többi Aprónép? Miért ő van egyedül a Nagyteremben? De nem volt egyedül; most már a Tanító is benne volt az álomban, az ágy mellett állt. Olyan volt, mint mindig, habár arcvonásai kissé elmosódtak, mintha fátyolszerű maszkot viselne. Gyerünk, Jane, sürgette a Tanító. Az összes Apróságot felfalta már. Légy szíves, hagyd abba az ugrálást, hogy Medve bácsi szépen felfalhasson. Nem-a-ka-rom, felelte Jane ugrálva, mert nem akarta, hogy megegyék; ez a kérés inkább butának tűnt, mint ijesztőnek, de akkor is. Nem-a-ka-rom. Jane, szólt rá a Tanító élesebben. Szépen kérlek, kicsi Jane. Háromig számolok. Nem-a-ka-rom, felelte Jane, és a lehető legvirgoncabban folytatta a dacos ugrálást. Nem-a-ka-rom. Látja? – nézett a Tanító a medvére, aki továbbra is kiegyenesedve várakozott az ágy lábánál. A Tanító kétségbeesetten égnek emelte fehér karját. Most már érti? Ezt kell elviselnem egész álló nap. Csoda, hogy az ember elveszíti az eszét? Jól van, Jane, mondta, ha ezt akarod. De ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek. És ennél a pontnál az álom az utolsó, baljós kanyarral végleg befordult a rémálmok birodalmába. A Tanító megragadta Jane csuklóját, és leszorította az ágyra. Közelről Jane észrevette, hogy a Tanító nyakából hiányzik egy darab, mint egy harapás az almából, fonalszerű izék lógtak ott, fonatok és csövek, nedvesen, fényesen és undorítóan. Jane csak ekkor fogta fel, hogy a többi társát tényleg megették, ahogy a Tanító mondta: mind felfalta őket Medve bácsi, aki már nem is Medve bácsi volt, hanem az izzó ember. Nem akarom! – sikoltozott Jane. – Nem akarom! Csakhogy nem volt ereje ellenállni, és tehetetlen rémülettel figyelte, ahogy előbb a lábfeje, aztán a bokája, majd az egész lába eltűnik a férfi szájának sötét barlangjában. Az álmok aggodalmak, hatások, ízlések egész skáláját vonultatták fel. Annyi fajta álom volt, ahány álmodó. Gloria Patal testét álmában beborította egy hatalmas méhraj. Énje egy része értette, hogy a méhek jelképesek; a testén mászó minden egyes méh egy aggodalom volt, amelyet életében cipelt. Kis gondok, mint hogy esik-e azon a napon, amikor kint akar dolgozni, vagy hogy Mimi, Raj özvegye, az egyetlen igazi barátnője mérges volt-e rá aznap, amikor elmulasztotta meglátogatni; de emellett nagyobb gondok is. Az aggodalmai Sanjayjel és Mausamival kapcsolatban. Az aggodalom, hogy a fájdalom a derekában, és az a köhögés, ami néha felébresztette éjjel, talán valami komolyabb probléma előhírnökei. A félelmek eme katalógusába tartozott az aggodalmas szeretet, amelyet minden egyes baba iránt érzett, akit nem tudott kihordani, és a rettegés csomója, amely minden Esti Harangszónál megfeszült benne, valamint az az általánosabb aggodalom, hogy ő – hogy mindnyájan – halottak is lehetnének már, amennyi esélyük van. Mert erre nem gondolhat az ember; csinálja tovább a dolgát, ahogy bírja (Gloria ezt mondta a lányának, amikor az bejelentette, hogy hozzámegy Galen-hez, miközben végig Theo Jaxon miatt bőgött: csinálni kell tovább), a tény attól még tény marad: egyszer azok a fények kialszanak. Így aztán a legnagyobb aggodalom talán az, hogy egy nap megérted, életedben mindez egyetlen dolog felé mutat: a vágyadra, hogy abbahagyd az aggódást. Ezek voltak hát a méhek, kis és nagy aggodalmak, és álmában ott nyüzsögtek az egész testén, a karján, a lábán, az arcán és a szemén, de még a fülében is. Az álom színtere összefüggött Gloria utolsó éber pillanataival; miután hiába próbálta felkelteni a férjét, és elhárította Jimmy, Ian, Ben és mindenki érdeklődését, akik a tanácsáért jöttek – a Caleb fiú ügye még döntésre várt –, Gloria akarata ellenére elszundított a konyhaasztalnál, feje hátracsuklott, szája kinyílt, halk horkolás szűrődött ki orrüregei mélyéről. Ez mind belekerült az álomba is – horkolásának hangja a méhek hangjává lett –, csak a méhraj jött hozzá, amely érthetetlen okból behatolt a konyhába, és nagy 308

masszaként rászállt, akár egy hatalmas, reszkető takaró. Most már nyilvánvaló volt, hogy a méhek ezt csinálják; miért is nem védekezett egy efféle lehetőség ellen? Gloria érezte parányi lábuk kaparását a bőrén, szárnyuk zümmögő rebegését. Ha megmozdul, ha csak levegőt vesz, halálos dühre ingerli őket, és egyszerre mind megszúrják. Maradt hát ebben a gyötrelmes helyzetben – a mozdulatlanság álma volt –, és amikor meghallotta Sanjay lépteit lefelé a lépcsőn, és megérezte jelenlétét a szobában, melyet követett szótlan távozása és a szúnyoghálós ajtó csapódása, Gloria elméjét néma sikoly világította be, amely öntudatra lökte, és egyúttal eltörölte a történtek emlékét: felébredve nemcsak a méhekről feledkezett meg, de Sanjayről is. A Kolónia túlsó felén, saját szagának felhőjében egy Elton néven ismert férfi feküdt a priccsén, az egész életében csodásan színes erotikus kalandokról fantáziáló ember, és szépeket álmodott. Ez az álom – a szénaálom – volt Elton kedvence, mert igaz volt, életből vett. Habár Michael nem hitt neki – és miért is hinne, ismerte el Elton –, volt idő, sok-sok éve, amikor Elton húszéves férfiként egy ismeretlen nő kegyét élvezte, aki azért választotta, legalábbis a jelek szerint, mert vaksága garantálta a hallgatását. Ha nem tudja, ki ez a nő – és az sosem szólt hozzá –, nem is árulhat el semmit; ez pedig arra utalt, hogy a nő férjezett. Talán gyereket akart, csak a férje nem tudta megadni neki, vagy egyszerűen csak valami másra vágyott az életben. (Önostorozó pillanataiban Elton arra gondolt, talán csak merészségből tette.) Nem számított; örült ezeknek a látogatásoknak, melyek mindig éjjel történtek. Olykor csak felébredt az élményre, a különös érzetekre, mintha a valóságot egy álomból hívták volna elő, amelybe aztán visszatér, táplálva az eljövendő üres éjszakákat; máskor a nő eljött hozzá, szó nélkül kézen fogta, és elvezette valahová. Utóbbi közé tartozott a szénaálom is, amely a pajtában bontakozott ki, körülvéve a lovak nyihogásától és a nemrég levágott fű édes, száraz szagától. A nő nem beszélt, csak a szerelem hangjait hallatta; az egész túl gyorsan ért véget egy utolsó, reszketeg kifújással, aztán hajzuhatag súrolta az arcát, ahogy a nő leszállt róla, némán elemelkedett. Mindig úgy álmodta ezeket, ahogy megtörténtek, érezve minden érintést, egészen addig a pillanatig, amikor – egyedül maradva a pajtában, azt kívánva, bárcsak láthatná a nőt, vagy az kimondaná az ő nevét – egyszer csak sót érzett az ajkán, és tudta, hogy sír. De nem ma éjjel. Ma éjjel, a végén, a nő az arcához hajolt, és azt suttogta a fülébe: – Valaki van a Világítótoronyban, Elton. Az Ispotályban Sara Fisher nem álmodott, de a lány láthatóan igen. Sara az egyik üres priccsen ült, szinte fájdalmasan éberen, és figyelte, ahogy a lány szeme rebeg a szemhéja alatt, mintha láthatatlan tájon járatná. Sara nagyjából meggyőzte Dale-t, hogy hallgasson, megígérte, hogy reggel maga mond el mindent a Nagytanácsnak; a lánynak most alvásra van szüksége. Mintha ezt akarná alátámasztani, a lány pontosan így tett: összekuporodott a priccsen a maga védekező módján, Sara pedig figyelte, azon töprengve, mi lehetett az a dolog a nyakában, mit talál majd Michael, és a lányt elnézve miért hiszi, hogy hóról álmodik. Voltak még jó páran, akik szintén nem aludtak. Az éj tele volt éber lelkekkel. Például Galen Strauss: a posztján állt az északi falon – Tízes Lőállás –, hunyorogva nézte a lámpák izzó fényfoltjait, s azt mondta magának, aznap már századszor, hogy azért ő nem teljesen bolond. Maga az a tény, hogy ezt ki kellett mondania – azon kapta magát, hogy valóban elmotyogja a szavakat –, természetesen azt jelentette, hogy az. Ezzel még ő is tisztában volt. Bolond. Bolond, mert elhitte, hogy Mausami majd úgy szereti őt, ahogy ő Mausamit; bolond, mert elvette, amikor mindenki tudta, hogy a lány Theo Jaxonba szerelmes; bolond, mert amikor Mausami beszélt neki a babáról, kikerekítve a hülye hazugságot arról, hogy hányadik hónapban van, akkor ő lenyelte a büszkeségét, és idióta mosolyt ragasztva az arcára annyit mondott: „Egy baba. Hű. Nahát.” Rohadt jól tudta, kinek a gyereke. Az egyik szerelő, Finn Darrell beszélt neki arról az éjszakáról lent az Erőműben. Finn felkelt, hogy hugyozzon, zajt hallott az egyik raktárból, hát elment megnézni. Az ajtó zárva volt, mesélte Finn, de nem kellett kinyitni, hogy az ember tudja, mi folyik odabenn. Finn az a fajta fickó, aki kicsit túlságosan is szeret olyan hírt átadni, amiről úgy gondolja, hallanod kell; abból, ahogy elmesélte, Galen úgy tippelte, a szükségesnél jóval tovább állt az előtt az ajtó előtt. A mindenit, hüledezett Finn, mindig ilyen hangokat ad az a nő? 309

Kibaszott Finn Darrel. Kibaszott Theo Jaxon. Ettől függetlenül egy reményteljes pillanatra Galen eljátszott a gondolattal, hogy egy gyerek rendbe hozza köztük a dolgokat. Hülye ötlet, de akkor is átfutott a fején. De persze a baba miatt csak még többet veszekedtek. Ha Theo visszatért volna arról az útról, valószínűleg azonnal elmondják neki; Galen szinte látta maga előtt a jelenetet. Sajnáljuk, Galen. El kellett volna mondanunk. Csak úgy megtörtént… Megalázó, de mostanra már legalább vége lenne. Ahogy viszont a dolgok állnak, ő meg Maus ezzel a hazugsággal kell, hogy leéljék az életüket. A végén majd megutálják egymást, ha ez még nem történt volna meg. Miközben ezeken gondolkodott, rettegte a reggelt, amikor le kell lovagolnia az Erőműhöz. Ian adta ki a parancsot, bár Galen sejtése szerint nem az ő ötlete volt, máshonnan jött – valószínűleg Jimmytől vagy Sanjaytől. Magával vihet egy őrszemet, de ennyi; senkit sem nélkülözhetnek. „Zárkózz be, és várd a következő váltást – mondta Ian –, maximum három nap. Jól van, Galen? Menni fog?” És naná hogy azt mondta, persze, nem gond. Kicsit még hízelgett is neki a dolog. De ahogy teltek az órák, kezdte megbánni, hogy ilyen gyorsan rábólintott. Eddig csak párszor ment le a hegyről, és iszonyú volt – az a sok üres épület meg a kocsijukban piruló satnyák –, de nem ez volt a legrosszabb, nem ám. Az volt a baj, hogy Galen félt. Most már állandóan félt, mind jobban és jobban, ahogy teltek a napok, és a világ körülötte lassan, bizonytalanul foszladozott. Az emberek nem igazán tudták, mennyire rossz a szeme, még Maus sem. Tudták, de nem igazán tudták, a teljes mértékét nem, és bizony mindennap egyre romlott. Mostanra látótere már két méter alá zsugorodott; azon túl minden gyorsan gáznemű ürességgé fakult, csak imbolygó alakok, formátlan színek és fényudvarok. Kipróbált több szemüveget a Raktárból, de semmi nem segített; csak olyan fejfájás lett a jutalma, mintha tőrt szúrtak volna a halántékába, így hát rég feladta a próbálkozást. A hangokkal jóban volt, az arcát a jó irányba tudta fordítani, de sok mindenről lemaradt, és tudta, hogy emiatt lassúnak és hülyének látszik, pedig nem az. Csak szép lassan megvakul. Most itt van, ő az Őrség másodkapitánya, reggel lelovagol a hegyről, hogy biztosítsa az Erőművet. Olyan kirándulás, ami Zander és Arlo esetét tekintve öngyilkosságnak tűnt Galen Straussnak. Remélte, hogy lesz alkalma beszélni róla Jimmyvel, jobb belátásra bírni, de eddig még nem tolta ide a képét. Tényleg, hol késik már Jimmy? Soo kint van valahol, Dana Curtis is; Arlo és Theo nincs többé, és most, hogy Alicia is otthagyta az Őrséget, Dana is kénytelen volt jönni, és vigyázni a Falat, mint mindenki. Galen kijött Danával, és azzal, hogy ő most a Nagytanácsban van, töprengett, talán Jimmy jobban hallgat rá. Talán ketten együtt tudnának beszélni Jimmyvel erről a lemenni-azErőműhöz dologról. Soo a Kilences Lőálláson van, Dana a Nyolcason. Ha elég gyors, pár perc alatt visszaérhet a posztjára. Különben meg az a hang, amit hall – közeli hangok, bár az is igaz, hogy éjszaka gyorsan terjed a hang –, az nem Soo Ramirez? A másik meg nem Jimmy? Ha Danát is oda tudná vinni, csak pár jól választott szó kell, hogy Jimmyt meggyőzzék. Talán Soo vagy Dana mondhatná: „Persze, én is lemehetek az Erőműhöz, nem látom be, miért pont Galennek kéne?” Csak pár perc, gondolta Galen, és a nyílpuskáját felvéve elindult a gyilokjárón. Ezalatt az egyik régi lakókocsiban megbújva Peter és Alicia nagyban kártyáztak. Mivel csak a beszűrődő fény állt a rendelkezésükre, a játék nem volt koncentrált, de már rég nem érdekelte őket, ki nyer, már ha ez egyáltalán az elején számított volna. Peter azon töprengett, elmondja-e Aliciának, mi történt az Ispotályban, beszéljen-e a fejében hallott hangról, de minden egyes pillanattal nehezebben tudta elképzelni, hogyan csinálja, hogyan magyarázza el. Szavakat hallott a fejében. Az anyjának hiányzik. Biztos álmodom, mondta magának, és amikor Alicia megzavarta a gondolatmenetet kártyái türelmetlen felemelésével, csak megrázta a fejét. Semmi, mondta. Lássuk, mid van. Sam Chou is ébren volt ezen az órán, az Őrség naplója szerint egy plusz félkor. Sam semmi másra nem vágyott, mint a kényelmes ágyára és felesége szerető karjaira. De azzal, hogy Sandy a Szentélyben alszik – önként jelentkezett April helyett, amíg találnak valakit –, a megszokott ritmus felborult, és ő csak meredt a mennyezetre. Zavarta egy érzés is, melyet, ahogy a nap éjszakába fordult, szégyenként azonosított. Az a fura dolog a fogdánál: nem tudta megmagyarázni. A pillanat 310

hevében őszintén hitte, hogy valamit tenni kell. De az azóta eltelt órákban, miután elment a Szentélybe megnézni a gyerekeit – akik láthatóan jól megvoltak –, Sam rájött, hogy a Caleb-üggyel kapcsolatos érzései jelentősen mérséklődtek. Végül is Caleb csak egy gyerek, és már látta, mennyire nem old meg semmit, ha kivetik. Kicsit bűntudata volt, amiért manipulálta Belle-t – Rey lement az Erőműbe, az asszony biztos rettentően aggódott –, és noha ő meg Alicia nem szívelték egymást, mert a nő önbizalma két embernek is elég volna, Samnek el kellett ismernie, hogy az adott körülmények között szerencse, hogy Alicia ott volt. Ki tudja, mi történt volna különben. Amikor utána beszélt Milóval, a korábbi beszélgetést folytatva, amely zömében arról szólt, hogy ha a Nagytanács nem csinál semmit, ők maguk teszik ki a szegény srácot, és felvetette, hogy át kéne értékelniük a helyzetet, hátha a dolgok másként festenek egy éjszakai alvás után, Milo leplezetlen megkönnyebbüléssel válaszolt. Persze, rendben, mondta Milo Darrell. Talán igazad van. Majd reggel meglátjuk. Úgyhogy Sam most kicsit kínosan érezte magát az egész miatt, kínosan és zavartan, mert nem szokott ennyire méregbe gurulni. Nem bizony. A fogda előtt egy pillanatig komolyan elhitte: valakinek fizetni kell a történtekért. Nem számított, hogy csak egy védtelen kölyök, aki biztosan azt hitte, valaki lekiáltott neki a gyilokjáróról, hogy nyissa ki a kaput. A legkülönösebb pedig az, hogy Sam egész idő alatt alig vagy egyáltalán nem gondolt a lányra, a Vándorra, aki miatt az egész egyáltalán megtörtént. Mialatt a fényfoltok játékát nézte a feje fölött lévő ereszen, Sam eltöprengett, miért van ez így. Istenem, gondolta, ennyi idő után egy Vándor. És nem akármilyen vándor: egy fiatal lány. Sam nem tartozott azok közé, akik még hittek abban, hogy a hadsereg majd eljön – elég hülyének kell lenni, hogy valaki ezt higgye ennyi év után –, de egy ilyen lány felbukkanása, ez jelent valamit. Azt jelenti, hogy valaki még életben van odakint. Talán sok-sok valaki. És amikor Sam erre gondolt, furcsán… feszengett a gondolattól. Nem tudta megmondani, miért, csak azt, hogy a lány, a Sehonnan Jött Lány valahogy nem illik a képbe. Mert mi van, ha ez a sok valaki egyszer csak derült égből megjelenik? Mi van, ha a lány a Vándorok új hullámának előhírnöke, akik biztonságot keresnek a fények alatt? Az ennivaló és az üzemanyag épp hogy elegendő. Persze a régi időkben kegyetlenségnek tűnhetett elküldeni a Vándorokat. De most nem más-e kicsit a helyzet? Ennyi év elteltével? Miután a dolgok némileg egyensúlyba kerültek? Ugyanis Sam Chou szerette az életét. Ő nem tartozott az aggódok, a tépelődök, a rossz gondolatok őrzői közé. Ismert ilyeneket – ott van Milo –, és nem látta értelmét. Történhetnek rémes dolgok, persze, de ez mindig igaz, addig viszont neki van ágya, háza, felesége és gyerekei, van mit enniük és felvenniük, és ott vannak a biztonságot nyújtó fények. Ez nem elég? Minél többet gondolkodott rajta, annál inkább úgy tűnt neki, hogy nem Calebbel kell csinálni valamit. A lánnyal. Reggel talán ezt mondja majd Milónak. Valamit csinálni kell a Sehonnan Jött Lánnyal. _____ Michael Fisher is ébren volt. Az alvást lényegében időpocsékolásnak tartotta. Ez is csak a test oktalan követelése az elmétől, és az álmai, már amikor vette a fáradságot, hogy felidézze őket, ébrenlétének némileg átalakított verziói voltak – tele áramkörökkel, megszakítókkal, relékkel, ezernyi megoldandó problémával –, és nem is kipihenten ébredt fel, hanem mintha durván előrelökték volna az időben, az elveszett órákra pedig semmiféle eredményt nem tudott felmutatni. Ezen az éjszakán azonban nem ez volt a helyzet. Ezen az éjjelen Michael Fisher éberebb volt, mint valaha. A központi számítógépbe betöltött chip tartalma – egy valóságos adatözön – nem kevesebbet, mint a világ újraírását jelentette. Ez az új tudás sarkallta Michaelt most arra, hogy kockáztasson, és felhúzzon egy antennát a Fal tetejére. A Világítótorony tetején kezdte: egy húszméteres orsónyi szigeteletlen rézvezetéket csatlakoztatott az antennához, amit már hónapokkal ezelőtt feltoltak a kéménybe. Még két orsóval ért el a Fal aljáig. Ennyi rezet tudott nélkülözni. A befejezéshez nagyfeszültségű kábel mellett döntött, amiről kézzel kell lefejtenie a szigetelést. De csak ezután jön a trükkös rész: úgy kell felvinnie a Fal tetejére, hogy ne lássa meg az Őrség. Miután hozott még két orsót a fészerből, az egyik támasztógerenda alatti árnyékcsíkban állt a lehetőségeket latolgatva. A legközelebbi létra, húsz méterre balra, egyenesen a Kilences Lőálláshoz vezetett; azon 311

kizárt, hogy észrevétlenül menjen fel. Volt egy másik a Nyolcas és Hetes Lőállás között félúton, ami ideális lenne – kis forgalmat bonyolított, kivéve az őrszemeket, akik néha használták, hogy lerövidítsék az utat a Hetes és Tízes között –, de annyi kábele nincs. Egy választás maradt. Felvisz egy orsót a távolabbi létrán, addig oson a gyilokjárón, amíg a bevágás fölé ér a csővezetéknél, kiköti a drót végét, az orsót leejti a földre, aztán lejön, hogy összekösse a két drótot. Mindezt úgy, hogy ne lássák meg. Michael letérdelt a földre, kivette a drótvágót a régi vászon hátizsákból, amelyet szerszámtáskának használt, és hozzálátott, hogy lehúzza a kábelt az orsóról, és lefejtse róla a műanyag szigetelést. Közben fülelt, nem hall-e a feje fölül kongó lépteket, ami futár érkezését jelezné. Mire a drótot lefejtette és visszatekercselte, kétszer hallott futárt; viszonylag biztos volt benne, hogy van pár perce a következőig. Mindent visszatett a hátizsákba, majd a létrához sietett, nagy levegőt vett, és elkezdett mászni. Michaelnek mindig baja volt a magassággal – még székre állni sem szeretett –, ezt a tényt azonban eltökéltségében elfelejtette belekalkulálni tervébe, és mire a létra tetejére ért, megtéve a húsz métert, ami tízszer annyinak érződött, kezdett kételkedni a vállalkozás értelmében. Szíve rémülten kalapált; keze-lába kocsonyaként remegett. Ahhoz, hogy végigmenjen a gyilokjárón, ezen a tátongó űr fölé függesztett rácson, akaraterejének minden cseppjére szüksége lesz. Szemét csípte a verejték, ahogy felhúzta magát az utolsó létrafokon, és hason csusszant rá a rácsra. Az erős fényben, a föld és ég megszokott viszonyítási pontjai nélkül minden nagyobbnak és közelebbinek tűnt, duzzadó élénkséget öltött magára. De legalább senki nem vette észre. Óvatosan felemelte a fejét: száz méterre balra a Nyolcas Lőállás üresnek tűnt, nem volt őr. Hogy ez miért lehet, Michael nem tudta, de bátorító jelnek vette. Ha gyorsan cselekszik, visszaér a Világítótoronyba, mielőtt bárkinek feltűnne. Elindult a gyilokjárón, és mire a kigondolt helyre ért, kezdte jobban érezni magát, sokkal jobban. Félelme csillapult, helyét a lehetőség élénkítő érzése vette át. Menni fog. A Nyolcas Lőállás még mindig üres volt; akinek ott kéne lenni, kap majd hideget-meleget, de Michaelnak ez a mulasztás nyitotta meg az utat. Feltérdelt, és hátizsákjából előhúzta a drótköteget. A titánötvözetből készült gyilokjáró maga is használható vezető lesz, saját elektromágneses tulajdonságai hozzáadódnak a vezetékéhez; Michael lényegében az egész Falat egyetlen óriási antennává kívánta tenni. Fogóval meglazította az egyik csavart, ami a gyilokjáró lapját fogta a kerethez, a vezetéket hurokban odaillesztette, majd rátekerte a csavart. Aztán a drótköteget a földre dobta, és hallotta, hogy halkan puffan. Amy, gondolta. Ki hitte volna, hogy a Sehonnan Jött Lánynak Amy lesz a neve? Michael nem tudhatta, de a Nyolcas Lőállás azért volt üres, mert az őr, Dana Curtis, az Első Család és a Nagytanács tagja, holtan feküdt a Fal tövében. Jimmy ölte meg, miután Soo Ramirezt is megölte. Akit valójában nem akart megölni; csak mondani akart neki valamit. Viszlát? Sajnálom? Mindig is szerettelek? De egyik dolog jött a másik után annak az éjszakának, a Tőrök és Csillagok Éjszakájának végzetes módján, és most mindhárman odavannak. A másik irányból közeledő Galen Strauss szemtanúja volt az eseményeknek, de mintha egy teleszkóp vastagabbik végén át látta volna azokat: színek és mozgás távoli foltjai, messze túl a látóterén. Ha bárki más lett volna a Tízes Lőálláson aznap este, valaki, akinek a látása erősebb, aki nem tart a vakság felé zöld hályog miatt, mint Galen Strauss, az eseményekről tisztább kép maradt volna. Így azonban azt, ami a Kilences Lőálláson történt, sosem fogja senki megtudni. Még maguk a közvetlen résztvevők sem értették az események okát. A következő történt: Soo Ramirez őrszem, kinek gondolatait még A bál szépe hullámai dobálták – különösen az a jelenet a mozgó hintóban vihar közben, amelyet olyan élesen festettek le, hogy szinte szóról szóra emlékezett rá („Ahogy megnyíltak az ég csatornái, Talbot erős karjába fogta Charlene-t, szája perzselő erővel tapadt a nőére, ujjai megtalálták melle selyem halmát, s a nőn átcsaptak a gyönyör hullámai…”) – arra nézett oda, hogy Jimmy felkászálódik a lőállásra. Első benyomása, mely átütött a bosszúságán (neheztelt a férfira, amiért megzavarta; másrészt viszont késett), az volt, hogy valami nincs rendjén. Mintha nem önmaga lenne, gondolta. Ez nem az a Jimmy, akit ismerek. A férfi egy 312

pillanatig csak állt, teste furcsán ernyedt volt, zavartan hunyorgott a fényben; úgy nézett ki, mint aki bejelentést készül tenni, csak elfelejtette a szöveget. Soo sejtette, mi akar lenni ez a kimondatlan deklaráció – egy ideje azt érezte, hogy Jimmy a barátságnál többet akar –, és más körülmények között boldogan hallotta is volna ezt tőle. De nem most. Nem ma este a Kilences Lőálláson. – A szeme – mormolta Jimmy; láthatóan magában beszélt. – Vagyis azt hittem, hogy a szeme. Soo feléje lépett. Jimmy elfordította a fejét, mintha rá sem bírna nézni. – Jimmy? Kinek a szeme? De nem felelt. Egyik kezével lenyúlt, és huzigálni kezdte pamutpulóvere alját, mint egy ideges kisfiú, aki a ruháját birizgálja. – Te nem érzed, Soo? – Miről beszélsz, Jimmy? Akkor nekiállt pislogni. Kövér, fénylő könnycseppek csorogtak az arcán. – Mind olyan kibaszott szomorú. Valami történik vele, Soo ennyit tudott, valami rossz. Hirtelen, egy mozdulattal lehúzta a pulóverét, és áthajította a lőállás szélén. Mellkasát izzadság borította, csillogott a fényben. – Ezek a ruhák – morogta. – Gyűlölöm ezeket a ruhákat. Soo az erődfalnak támasztva hagyta a nyílpuskáját. Most megfordult, és érte nyúlt, de túl sokáig várt, Jimmy elkapta hátulról, mindkét kezét átdugta a hóna alatt, összekulcsolta a tarkójánál, és a hirtelen csavarástól valami megroppant a nyaka tövében; és a teste már nem volt többé, a teste elsodródott, a test megszűnt lenni. Próbált kiáltani, de nem jött ki hang a torkán; apró csillámok lebegtek látóterében, akár ezüstszilánkok. („– Ó, Talbot – nyögte Charlene, ahogy a férfi ránehezedett, férfiassága édes támadás volt, melynek nem tudott ellenállni. – Ó, Talbot, igen, vessünk véget ennek az abszurd játéknak…”) Még érzékelte, hogy valaki más is közeledik felé; lépteket hallott a gyalogjárón, ahol tehetetlenül hevert; aztán egy nyílpuska lövését és fojtott, hörgő kiáltást. Most már a levegőben volt, Jimmy emelte fel; le fogja dobni a Falról. Soo azt kívánta, bárcsak más életet élt volna, de ez jutott neki, és még nem akarta elhagyni, de már zuhant, le és le és le. Még élt, amikor a földnek csapódott. Az idő lelassult, visszafordult, majd ismét megindult. A lámpák a szemébe ragyogtak; szájában vér íze. Odafönt látta Jimmyt a hálók szélén, meztelenül és fénylőn, aztán ő is eltűnt. És az utolsó pillanatban, mielőtt minden gondolat elhagyta, Kip Darrell őrszem hangját hallotta magasan a bástyafalról: – Jelet kaptunk, jelet! Szent szar, ott vannak mindenhol! De ezeket a szavakat már a sötétségbe kiáltotta. Az összes fény kialudt.

313

HARMINCHAT A gyűlés délben volt, a felhőktől terhes ég alatt, amelyből azonban egyetlen csepp eső sem hullott. Minden lélek a Naptérre tódult, ahová a hosszú asztalt kihozták a Szentélyből. Csak ketten ültek a gyülekezet előtt: Walter Fisher és Ian Patal. Walter szokása szerint ápolatlan volt, egy zsíros hajú, csipás szemű roncs, koszos és elnyűtt ruhában; az, hogy most a Nagytanács fejeként jelent meg – már ami maradt a testületből, gondolta Peter –, az a mai nap egyik legkevésbé ígéretes jele. Ian sokkal jobban festett, de az éjszaka történései után még ő is habozott, bizonytalan volt, s még a gyűlés megnyitása is nehezére esett. Peter előtt nem volt tiszta, pontosan mi is a szerepe – most Patalként vagy főkapitányként van jelen –, de ez az apróság annyira technikai kérdés, hogy aggódni se érdemes miatta. Egyelőre Ian a főnök. A sokaság szélén, Alicia mellett állva Peter végignézett a tömegen. Nénit sehol nem látta, de ez nem lepte meg. Sok éve nem vett részt a Nagytanács nyílt gyűlésein. Michael is a hiányzók közé tartozott, visszament a Világítótoronyba, Sara pedig még az Ispotályban volt; Gloriát látta, majdnem legelöl állt, de Sanjayt nem, akinek holléte, az öreg Chou-éval egyetemben, a legfőbb beszédtéma volt, olyan emberek aggodalmának tárgya, akiknek halvány fogalmuk sincs róla, mi történik velük. Az aggodalom hangjait hallotta, legalábbis egyelőre. A pánik még nem tört ki, de Peter úgy látta, csak idő kérdése. Lesz még éjszaka. A többi arc, amit látott – bárcsak ne látná! –, azoké volt, akik elvesztettek valakit a támadásban: hitvest, gyereket vagy szülőt. Ehhez a csoporthoz tartozott Cort Ramirez; Russell Curtis, Dana férje, aki a lányaival, Ellie-vel és Kattel állt ott, mindhárman láthatóan kábák voltak a fájdalomtól; Karen Molyneau is a két lányával jött, Alice-szel és Avery-vel, arcukat sápadtra mosta a gyász; Milo és Penny Darrell, az ő fiuk, a tizenöt éves Kip volt a legfiatalabb áldozat; Hodd és Lisa Greenberg, Sunny szülei; Addy Phillips és Tracey Strauss, utóbbi mintha tíz évet öregedett volna egyetlen éjszaka alatt, minden ereje elhagyta; Constance Chou, az öreg Chou fiatal felesége, aki hevesen szorította a lányát, Darlát, nehogy ő is elszakadjon tőle. Ian a túlélők eme gyászoló csoportjának címezte szavait – mert egyként álltak ott, veszteségük nagysága köteléket kovácsolt köztük, és el is választotta őket a többiektől, akár egy mágneses erő, amely egyszerre vonz és taszít –, amikor a tömeg eléggé elcsendesedett, hogy a gyűlést el lehessen kezdeni. Ian a tények felsorolásával kezdte, amiket Peter már ismert, legalábbis zömében. Nem sokkal éjközép után a fények megmagyarázhatatlan okból kialudtak. Ezt nyilván egy nagy áramlökés okozta, ami bekapcsolta a főmegszakítót. A Világítótoronyban akkor csak Elton tartózkodott, hátul aludt; az ügyeletes mérnök, Michael Fisher éppen kiment, hogy manuálisan átállítsa az egyik szellőztetőt az akkumulátoroknál, így kezelő nélkül maradt a kapcsolótábla. Ezzel Michael nem hibázott, nyugtatta meg a tömeget Ian; a Világítótornyot elhagyni a szellőztetéshez teljesen rendjén való; és Michael nem láthatta előre, hogy az áramlöket bekapcsolja a megszakítót. A fények mindent egybevetve három percig sem szüneteltek – ennyi idő kellett Michaelnak, hogy visszarohanjon, és nullázza a rendszert –, de a fertőzötteknek ebben a rövid intervallumban is sikerült áttörniük a Falon. Az utolsó jelentés szerint egy nagy falka gyülekezett a tűzvonalnál. Mire az áram visszatért, három lelket elvittek: Jimmy Molyneau-t, Soo Ramirezt és Dana Jaxont. Mindegyiküket látták a Fal tövében, a fertőzöttek gyűrűjében. Ez volt a támadás első hulláma. Ian láthatóan alig tudta megőrizni a hidegvérét, ahogy előadta, ami ezután következett. Noha először a nagy falka szétszóródott, egy másik, kisebb, háromfős falka jelent meg délen, és rohamozta meg a Falat a Hatos Lőállásnál – ugyanott, ahol tizenhat nappal korábban Arlo Wilson megölte azt a jellegzetes hajú, nagy nőstényt. A rést, aminek köszönhetően feljutott, azóta eltüntették, ez a három tehát nem ejtett zsákmányt; de a jelek szerint nem is ez volt a szándékuk. Addigra az Őrség szétzilálódott, mindenki a Hatos Lőállás felé igyekezett; a nyilak 314

záporában a három fertőzött újra meg újra megpróbált felmászni; közben az üresen hagyott Kilencesnél egy harmadik falkának – amely talán a második falkából vált ki, de lehetett különálló egység is – sikerült átjutni a Falon. Rá a gyilokjáróra. Szörnyű vérfürdő volt. Nincs rá más szó. Még három őr meghalt, mire a falkát visszaverték: Gar Phillips, Aidan Strauss és Kip Darrell, az őrszem, aki elsőnek jelentette a tűzvonalnál gyülekező falkát. Egy negyedik, Sunny Greenberg, aki elhagyta posztját a fogdánál, hogy csatlakozzon a harchoz, nem került elő, feltételezték, hogy őt is elragadták. Az eltűntek közt volt – és itt Ian mélységesen zavart képpel szünetet tartott – az öreg Chou is. Constance kora reggel arra ébredt, hogy a férje elment; azóta senki nem látta. Valószínűnek tűnt, noha erre bizonyíték nem volt, hogy éjnek idején a Falhoz ment, ahonnan többekkel együtt elvitték. Egyetlen fertőzött sem halt meg. – Ez minden – mondta Ian. – Ennyit tudunk. Valami történik, gondolta Peter; a tömeg is érezte. Soha senki nem látott ilyen támadást, ilyen ravasz taktikát. Összehasonlítási alapként a Fekete Éjszaka kínálkozott, de a fertőzöttek még akkor sem adták jelét szervezett támadásnak. Amikor a fények kialudtak, Peter a lakókocsiparkból Aliciával a Falhoz rohant, hogy a többiekkel együtt harcoljanak, de Ian mindkettejüket a Szentélyhez parancsolta, amit a zűrzavarban védtelenül hagytak. Így amit láttak-hallottak, azt a távolság egyszerre tompította is, és még rosszabbá tette. Tudta, hogy ott kellett volna lennie. A Falon kellett volna lennie. Egy hang vált ki a tömeg mormolásából: – És az Erőmű? Milo Darrell volt. Feleségét, Pennyt szorította magához. – Amennyire tudjuk, még biztonságos, Milo – felelte Ian. – Michael azt mondja, jön az áram. – De azt mondtad, áramlökés volt! Valakinek oda kéne menni ellenőrizni. És hol a francban van Sanjay? Ian habozott. – Rátérek, Milo. Sanjay megbetegedett. Jelenleg Walter a Nagytanács feje. – Walter? Most viccelsz. Walter erre megpróbálta összeszedni magát, megmerevedett a széken, és álmos arcát a gyülekezet felé emelte. – Várjunk csak, a fenébe… De Milo közbevágott. – Walter piás – emelte meg a hangját, ahogy kezdett felbátorodni. – Piás és csaló. Mindenki tudja. Ki valójában a főnök, Ian? Te? Mert amennyire én látom, senki. Azt mondom, nyissuk ki a Fegyvertárat, és álljon a Falra mindenki, aki akar. És valaki menjen le az Erőműhöz most azonnal. A tömeg elismerően morgott. Mit akar Milo elérni? – töprengett Peter. – Talán lázadást akar szítani? Aliciára pillantott, aki karját a testéhez szorítva feszülten figyelte Milót. – Sajnálom a fiadat – mondta Ian Milónak –, de ez nem az a pillanat, amikor hebehurgyán lehet cselekedni. Hadd intézze ezt az Őrség. Milo azonban nem figyelt rá. Tekintetét végighordozta a gyülekezeten. – Hallottátok. Ian is megmondta, hogy szervezettek voltak. Akkor talán nekünk is szervezkednünk kéne. Ha az Őrség nem csinál semmit, azt mondom, csináljunk mi. – Hohó, Milo. Nyugalom. Az emberek rémültek, és így nem segítesz. Sam Chou lépett előre és szólalt meg: – Van is rá okuk. Caleb beengedte ide azt a lányt, és most mennyi halott van, tizenegy? Ő az oka, hogy itt vannak! – Ezt nem tudhatjuk, Sam. – Én tudom. És mindenki más is tudja. Caleb meg az a lány, az egész azzal kezdődött. Azt mondom, velük is végződjön. Peter hallotta az elszórt hangokat: a lány, a lány, mondták az emberek. Igaza van. A lány volt. – És mit akarsz, mit tegyünk? – Mit tegyetek? Azt, amit már rég meg kellett volna tenni. Ki kell őket vetni. – A tömeg felé fordult. – Hallgassatok rám, emberek! Az Őrség nem mondja ki, de én igen. A nyílpuskák nem védenek meg minket, ez ellen nem. Azt mondom, vessük ki őket most azonnal! Erre rögtön visszhang kelt a tömegből, majd még egy és még egy, ami aztán kórussá dagadt: „Vessük ki! Vessük ki! Vessük ki!”

315

Mintha egy egész élet aggodalmai szakították volna át a gátat, gondolta Peter. Elöl Ian a karját lengetve csitította a tömeget. A helyzet kezdett elfajulni, szörnyű, erőszakos tettek voltak készülőben. Már semmi nem fékezhette meg az indulatokat, a rend felborulni látszott. Peter akkor megértette: ki kell innen vinnie a lányt. Calebet is, mert a sorsa most már a lányéhoz van kötve. De hová mehetnének? Mi a biztonságos hely? Alicia felé fordult, de az eltűnt mellőle. Aztán Peter meglátta. Áttört a forrongó tömegen. Fürge szökkenéssel fenn termett az asztalon, és a gyülekezet felé fordult. – Emberek! – kiáltotta. – Hallgassatok rám! Peter érezte, hogy körülötte a tömeg ingerültsége nőttön-nő. Az aggodalom újabb hulláma száguldott végig az erein. Lish, mit művelsz? – Nem a lány az oka, hogy itt vannak – mondta Alicia. – Hanem én. Sam felordított: – Szállj le, Lish! Ez nem a te dolgod! – Emberek! Az én hibám. Nem a lányt akarják, hanem engem. Én égettem le a könyvtárat. Azzal kezdődött. Az volt a fészkük, és aztán szépen elvezettem őket ide. Ha valakit ki kell vetni, akkor engem. Én vagyok az oka, hogy azok az emberek halottak. Milo Darrell mozdult elsőnek, ő lódult az asztal felé. Nem volt világos, hogy Aliciát, Iant vagy Waltert akarja; ám ez a provokáció vad lökdösődés és tolakodás formájában megnyilvánuló erőszakot szabadított el, a saját súlyától hajtott tömeg lassan hömpölygő masszaként nyomult előre. Az asztalt megrohamozták; Peter látta, hogy Alicia hátrazuhan, majd elnyeli a tömeg. Az emberek kiabáltak, sikoltoztak. Akik gyerekkel jöttek, igyekeztek odébbállni, a többiek viszont előre akartak jutni. Peter fejében csak az járt, hogy elérje Aliciát, ám ahogy törtetett előre, ő is beszorult a testek közé. Lába beleakadt valamibe – érezte, hogy rálép valakire –, és ahogy előrebukott, meglátta ki az: Jacob Curtis. A fiú térdre rogyott, és két kezét kapta a fejére, hogy védekezzen a taposó lábak erdeje ellen. Az ütközés pillanatában mindketten felnyögtek. Peter átbukfencezett a fiú széles hátán, aztán térdre kecmergett, és megint továbblendült, át a kezek-lábak sűrűjén, úgy hajtotta magát, akár egy úszó az emberek tengerében, testeket hajítva félre. Akkor valami megütötte – a tarkóját mintha ökölcsapás érte volna –, és ahogy szeme előtt megremegett a kép, megpördült, és ökle egy szakállas, vastag szemöldökű arccal találkozott, akiben csak később ismert rá Hodd Greenberg-re, Sunny apjára. Ekkor már közel járt a tömeg éléhez; Alicia a földön volt, futólag megpillantotta a körülötte tolongok között. Jacobhoz hasonlóan ő is a kezét a fejére szorítva, labdává gömbölyödve védekezett a záporozó ütések és rúgások ellen. Nem is volt kérdés, mit tegyen. Peter előhúzta a tőrét. Hogy mi történhetett volna, Peter sosem tudta meg. A kapu irányából futólépésben megérkezett az Őrség. Ben és Galen nyílpuskákkal. Dale Levine, Vivian Chou, Hollis Wilson meg a többiek kivont fegyverrel. Egykettőre csatasorba álltak az asztal és a tömeg között, és jelenlétüktől azonnal mindenki lehiggadt. – Mindenki menjen haza! – kiáltotta Ian. Haját vér áztatta, lefolyt az arcán, bele a pulóvere nyakába. Arca karmazsinpiros volt a dühtől, ajkáról fényes nyálcseppek repkedtek. Nyílpuskájával végigpásztázott a tömegen, mintha nem tudná eldönteni, kire lőjön először. – A Nagytanácsot felfüggesztjük! Statáriumot hirdetek! Azonnali kijárási tilalom lép életbe! Törékeny csend borult mindenre. A tömeg már szétvált Alicia körül, aki ott maradt egyedül. Ahogy Peter térdre esett mellette, Alicia feléje fordította kosztól csíkos arcát, a szeme fehérje óriásira tágult. Egyetlen szót tátogott: – Menj. Peter felállt és elhátrált, visszaolvadt a tömegbe: volt, aki állt, volt, aki a földön hevert, pár embert, akik elestek, most emeltek fel. Peter csak most vette észre, hogy a szája tele van porral. Walter Fisher a fel-döntött asztalnál ült, a fejét fogta. Sam és Milo nem voltak sehol; Peterhez hasonlóan beleolvadtak a tömegbe. Két őr, Galen és Hollis lépett előre, és húzta fel Aliciát; nem ellenkezett, amikor Ian elvette a tőreit. Peter látta rajta, hogy megsebesült, de nem tudta, hol; teste egyszerre tűnt ernyedtnek és merevnek, mintha kordában tartaná a fájdalmat. Az arcán volt egy vérfolt, meg a könyökén. 316

Hajfonata kioldódott, pulóvere ujja elszakadt – pár szál tartotta. Ian és Galen kétoldalt fogták, mint egy foglyot. Peter ekkor értette meg: azzal, hogy magára vonta a tömeg haragját, elterelte a figyelmet a lányról, időt nyert nekik. Iannek most már pusztán azért be kell zárni, hogy kordában tudja tartani a tömeget. Készülj, mondta Alicia szeme. – Alicia Donadio – mondta Ian elég hangosan, hogy mindenki hallja –, letartóztatlak. A vád: árulás. – Vessük ki most a kurvát! – rikkantotta valaki. – Csend! – De Ian hangja vékony volt, remegett. – Komolyan mondom. Menjetek a házatokba most azonnal. A kapu további értesítésig zárva lesz. Akit az Őrség kint talál, letartóztatja. Akinél fegyver lesz, arra lőnek. Ne higgyétek, hogy nem teszem meg. És miközben Peter tehetetlenül állt egy olyan világban, amely immár teljesen idegen lett a számára, olyan emberek között, akiket többé már nem ismert, az Őrség elvezette Aliciát.

317

HARM INCHÉT A Szentélyben Mausami Patal, egy nyugtalan éjszaka, majd a második emeleti osztályteremben az Aprónépek társaságában eltöltött még nyugtalanabb reggel után – az éjszaka szörnyű eseményeinek híre a Másik Sandy révén jutott el hozzá, akinek férje, Sam, pirkadatkor jött be – döntésre jutott. A gondolat hirtelen érkezett; maga sem tudta, hogy a fejében jár, mégis azzal a határozott benyomással ébredt, hogy valami megváltozott benne. A döntés egyszerűen, szinte tényként tudatta magát. Gyereke lesz. Theo Jaxon gyereke. És mert ez Theo Jaxon gyereke, Theo nem lehet halott. Mausami megtalálja, és beszél neki a gyerekükről. Közvetlenül a Reggeli Harangszó előtt tud lelépni, műszakváltáskor. Ez egyrészt fedezi, ráadásul nappali fényben tud lemenni a hegyről; aztán majd kitalálja, merre tovább. A legjobb a törés fölött lemenni a Falon, az nehezen belátható szakasz. Amint Sandy meg a többiek elaludtak, eloson a Raktárhoz, és felszerelkezik az útra: erős kötélre lesz szüksége, hogy leereszkedhessen a Falon, élelem és víz, tőr és nyílpuska, strapabíró bakancs, egy váltás ruha, és egy hátizsák, amibe mindez belefér. A kijárási tilalom miatt senki nem látja majd meg. Elmegy a mélyedéshez, végig az árnyékban, és kivárja a hajnalt. Ahogy a terv kezdett körvonalazódni a fejében, s újabb és újabb részletekkel gazdagodott, lassanként Mausami is felfogta, mit tesz: megrendezi a saját halálát. Voltaképpen már napok óta ezt készítette elő. Mióta az ellátmányozó csoport visszatért, zaklatottságát mindenki számára nyilvánvalóvá tette: megszegte a kijárási tilalmat; magában beszélt, mint akinek elment az esze; mindenkit megrémisztett, aggódtak a biztonságáért. Akkor sem csinálhatta volna meggyőzőbben, ha mindezt szándékosan teszi. Még az a sírós jelenet a Főkapunál, amikor Lish kénytelen volt felszólítani, hogy távozzon, az is beleillik a visszafelé haladó történetbe, amivel az emberek majd a sorsát igyekeznek megmagyarázni. Hogyan nem vettük észre, hogy ez lesz belőle? Ezt kérdezik majd, gyászosan ingatva a fejüket. Minden jel ott volt. Ugyanis reggel, amikor a Másik Sandy arra ébred, hogy Mausami priccse üres, talán vár pár órát, mielőtt elismeri e tény furcsaságát, de végül csak jelenti, és idővel a többiek elkezdik keresni, és felfedezik majd a kötelet. A kötelet, amelynek egyetlen lehetséges jelentése van: kötél a semmibe. Más következtetésre nem juthatnak. Ő, Mausami Patal Strauss, az Őrség tagja, Galen Strauss felesége, Sanjay és Gloria Patal lánya az Első Családból, terhesen és rémülten feladta. Elérkezett hát a nagy nap. Itt van, köti a babacipőt a Szentélyben – szinte semmit nem haladt –, hallgatja amint a Másik Sandy fecseg, lefoglalja az Apróságokat játékokkal, mesékkel és dalokkal. Mausami halálának híre egy késleltetett tény: olyan, mint egy nyíl, melynek a kilövése után bele kell mélyednie a célba ahhoz, hogy feltárja igazi jelentését. Úgy érezte, ő már kísértet. Úgy érezte, ő már nincs itt. Felötlött benne, hogy még utoljára meglátogatja a szüleit, de mit mondjon? Hogyan búcsúzhatna el, ha nem mondhatja ki? Ott van még Galen is, de a múlt éjszaka után őt soha az életben nem akarja látni. Végül nem ment le az Erőműhöz, mesélte a Másik Sandy, mert azt hitte, ez neki jó hír. Galen volt az egyik őr, aki letartóztatta Aliciát. Mausami eltöprengett, vajon Galen elsőnek tudja-e meg, másodiknak vagy harmadiknak? Szomorú lesz? Sír majd? Elképzeli, amint lecsúszik a Falon, és megkönnyebbül? Keze megállt a kötés fölött. Lehetséges, hogy megőrült? Valószínűleg. Csak egy őrült hiheti, hogy Theo nem halt meg. De nem érdekelte. Kimentette magát a Másik Sandynél, aki szórakozottan odaintett neki – csinált egy kis helyet az Apróságoknak, leültette őket körbe, és most próbált csendet teremteni, hogy elkezdődhessen az aznapi tanítás –, kilépett a folyosóra, s az ajtót betéve maga mögött elvágta a gyerekek zsivaját. A hirtelen csend olyan volt, akár a zaj; Mausami egy pillanatig csak állt a néma folyosón. Ilyen 318

pillanatban szinte el lehet képzelni, hogy a világ nem a világ. Hogy van egy másik világ, amelyben a fertőzöttek nem léteznek, ahogy nem léteznek az Aprónépnek, akik a múlt álmában élnek. Valószínűleg eleve ezért épült a Szentély: hogy még legyen egy ilyen hely. Elindult a folyosón, szandálja csattogott a repedt linóleumon, elment az üres tantermek mellett, le a lépcsőn. A Nagyteremben még elég erős volt a szag, könnyeket csalt a szemébe, ám ahogy letelepedett a kötésével, tudta, hogy egész nap itt marad. Itt ül a csendben, befejezi a babacipőt, hogy magával vihesse.

319

HARMINCNYOLC Ha megkérik, nevezze meg élete legrémesebb pillanatát, Michael Fisher nem habozott volna a válasszal: amikor a fények kialudtak. Éppen legurította a vezetékorsót a gyilokjáróról, amikor történt: olyan mély sötétség borult rá, olyan mindent elnyelő háromdimenziós semmi, hogy egy szívgörcsös pillanatig azt hitte, talán maga is az orsó után bukott, és észre sem vette… hogy ez a halál sötétsége. De akkor meghallotta Kip Darrell hangját – „Jelet kaptunk, jelet! Szent szar, ott vannak mindenhol!” –, és berobbant a tudatába az információ, hogy ő ugyan még él, viszont a fények kialudtak. A fények kialudtak! Az, hogy sikerült visszamennie a gyilokjárón, leereszkedni a létrán szinte rohanva, vaksötétben, visszatekintve ez teljességgel hihetetlen hőstettnek tűnt számára. Az utolsó pár méteren már ugrott, lengett a szerszámos zsák, megrogyasztott térddel enyhítette a becsapódást, aztán már sprintelt is a Világítótorony felé. – Elton! – kiáltotta, ahogy megcsúszva befordult a sarkon, felrobogott a tornácra, és berontott az ajtón. – Elton, ébresztő! Arra számított, hogy a rendszer összeomlott, de amikor a vezérlőhöz ért, Elton meg a másik irányból imbolygott be akár egy vak ló, látta a katódsugárcsöves képernyők izzását, minden mutató a zöldben. Megdermedt. Akkor hogy a fenébe aludtak ki a fények? Odaugrott a dobozhoz, és máris látta, mi a gond. A főmegszakító nyitva volt. Csak be kellett zárnia, és a fények újra kigyúltak. Michael pirkadatkor jelentett Iannak. Az áramlöket volt a legjobb sztori, amivel elő tudott rukkolni, hogy Ian ne kutakodjon a Világítótoronyban. És úgy vélte, egy löket képes is lehetett rá, hogy kicsapja a rendszert, habár ez benne lett volna a rendszernaplóban, és a fájlban nem szerepelt semmi ilyesmi. Az üzemzavar oka lehetett volna egy rövidzárlat is valahol, akkor viszont a megszakító nem tartana; az áramkör ismét megszakadt volna, amint felkapcsolja. A délelőttöt azzal töltötte, hogy minden kapcsolódást ellenőrzött, újra meg újra kitisztította az aljzatokat, feltöltötte a kondenzátorokat. Egyszerűen nem talált hibát. – Volt itt valaki? – kérdezte Eltont. – Hallottál valamit? Elton csak a fejét rázta. – Aludtam, Michael. Mélyen aludtam hátul. Nem hallottam semmit, amíg te nem kiabáltál. Elmúlt napközép, mire annyira visszanyerte a lélekjelenlétét, hogy folytassa a munkát a rádión. A nagy izgalomban majdnem megfeledkezett róla, de miután kilépett a Világítótoronyból, hogy megkeresse az orsót, amit este leejtett – majd meg is lelt háborítatlanul a porban, a hosszú drót szépen felívelt a Fal tetejére –, újra átérezte a fontosságát. Összeillesztette a drótot meg a rézszálakat, amiket meghagyott, visszament a Világítótoronyba, levette a polcról az állomásnaplót, hogy ellenőrizze a frekvenciát, és a fülére tette a fejhallgatót. Két órával később, adrenalintól felpörgetve, átizzadt hajjal és pulóverrel megkereste Petert a barakkban. Barátja az egyik ágyon ült, mutatóujján tőrt pörgetve. Senki nem volt a szobában; Michael lépteinek zajára Peter csak futó érdeklődéssel pillantott fel. Úgy néz ki, mintha szörnyű dolog történt volna, gondolta Michael. Mintha használni akarná azt a tőrt valakin, csak nem tudja eldönteni, kicsodán. De tényleg, nézett körül Michael, hol van mindenki? Nem rohadt nagy itt a csend? Neki soha senki nem mond semmit. – Mi van? – kérdezte Peter, és folytatta a melankolikus tőrpörgetést. – Akármi is, remélem, hogy jó hír. – Istenem – kínlódott a szavakkal Michael. – Ezt hallanod kell. 320

– Michael, van fogalmad róla, mi történik itt? Mit kell feltétlen hallanom? – Amyt. Hallanod kell Amyt.

321

HARMINCKILENC A Világítótoronyban Michael leült a terminálhoz. A készülék, amelyet kivettek a lány nyakából, darabokban egy bőralátéten hevert Michael képernyője mellett. – Az áramforrás érdekes – mondta Michael. – Nagyon érdekes. – Csipesszel kiemelt egy apró fémkapszulát az adókészülékből. – Akkumulátor, de ilyet még soha nem láttam. Abból, hogy mióta megy, arra tippelek, nukleáris. Peter meghökkent. – Az nem veszélyes? – Rá nyilván nem volt az. És sokáig benne volt. – Milyen sokáig? – Peter barátjára nézett, akinek az arca világított az izgalomtól. Eddig csak homályos válaszokat adott a kérdéseire. – Egy évig? Michael titokzatosan vigyorgott. – Lövésed sincs róla. De várj, előbb ez. – Peter figyelmét a tárgyra irányította, csipesszel mutatta a részeit. – Itt az adó, az akkumulátor és a… többi. Először arra tippeltem, memóriachip, de túl kicsi, hogy a gép bármelyik portjába passzoljon, jól meg kellett forrasztanom. Pár gyors billentyűleütéssel Michael egy oldalnyi információt hívott a képernyőre. – A chip információja két partícióra van osztva, az egyik nagyon kicsi. Ezt a partíciót látod. Peter egyetlen sort látott, egybe írt betűkkel és számokkal. – Nem tudom elolvasni – vallotta be. – Mert a térközöket kivették. Valami oknál fogva egy része fel is van cserélve. Azt hiszem, a chipnek ez a része hibás. Talán valami történt vele, amikor beforrasztottam. Mindenesetre úgy néz ki, hogy sok minden elveszett. De ami itt van, az sokat elárul. Michael egy másik ablakot hívott elő. Ugyanazok a karakterek, látta Peter, de a betűk és számok más sorrendbe kerültek. AMY VNI 13. A. ÁTN. NOÉ HFBFK DNYD N:N S:22,72k – Amy VNI. – Peter felemelte tekintetét a képernyőről. – Amy? Michael bólintott. – A lány. Nem tudom, a VNI mi lehet, de talán „vezetékneve ismeretlen”. A középsőre mindjárt rátérek, de az alsó világos. Neme: nő. Súlya 22,72 kiló. Ez egy öt-hat éves gyerek. Szerintem ennyi idős lehetett, amikor az adót beültették. Peternek semmi nem volt világos, de Michael olyan magabiztosan beszélt, hogy el kellett fogadnia barátja szavát. – Akkor benne volt, meddig, tíz évig? – Nos, nem egészen – vigyorgott még mindig Michael. – És ne ugorjunk előre, sok mindent kell megmutatnom. Hadd menjek sorjában. Az első partícióból csak ezt tudom kivenni, nem sok, de messze nem ez a legérdekesebb. A második partíció viszont igazi raktár. Majdnem tizenhat terabájt. Az tizenhatbillió bájtnyi adat. Megnyomott egy gombot. Sűrű számoszlopok sorjáztak a képernyőn. – Nem semmi, mi? Először azt hittem, titkosírás, de nem. Minden itt van, csak egybefolyva, mint az első partíciónál. – Michael megakasztotta az oszlopokat, és ujjával a képernyőre koppintott. – A kulcs ez a szám itt, az első abban a szekvenciában, ami aztán ismétlődik az egész oszlopban. Peter hunyorogva nézte a képernyőt. – Kilencszáznyolcvanhat? – Majdnem. Kilencvennyolc egész hat. Ismerős? Peter a fejét rázta. – Nem igazán.

322

– Kilencvennyolc egész hat a normális testhőmérséklet a régi Fahrenheit-skálán. Most nézd meg a többi sort. A hetvenkettő valószínűleg a szívverés. Van légzés és vérnyomás. Szerintem a többi az agyi aktivitás, veseműködés, ilyesmi. Sara jobban értené nálam. De a legfontosabb, hogy elkülöníthető csoportokban van. Nyilvánvaló, ha megkeresed az első számot, és megnézed, hol ismétlődik a szekvencia. Szerintem ez egy testmonitor, ami adatokat küld egy központi gépnek. Szerintem a lány valamiféle páciens volt. – Páciens? Egy ispotályban? – Peter a homlokát ráncolta. – Erre senki nem képes. – Most senki. És itt a lesz a legérdekesebb. A chipen összesen ötszáznegyvenötezer-négyszázhat csoport van. Az adó ciklusát úgy állították be, hogy kilencvenpercenként sugározzon. A többi csak számtan. Napi tizenhat ciklus szorozva háromszázhatvanöt nappal. Peter úgy érezte, mintha egy teljesen kinyitott csőből feltörő vízsugárból próbálna egyetlen kortyot inni. – Bocs, Michael, de lemaradtam. Michael feléje fordult. – Azt akarom mondani, hogy ez a dolog a nyakában másfél óránként méri a hőmérsékletét több mint kilencvenhárom éve. Kilencvenhárom éve, négy hónapja és huszonegy napja, hogy pontosak legyünk. Amy VNI százéves. Mire Michael arcát újra fókuszba tudta hozni, Peter rájött, hogy közben lerogyott egy székbe. – Az lehetetlen. Michael vállat vont. – Jó, lehetetlen. De másként nem tudom értelmezni. És emlékszel az első partícióra? A HFBFK szóra? Rögtön felismertem. A Hadsereg Fertőző Betegségekkel Foglalkozó Kutatóintézete. Több tonna holmi van ezzel a felirattal a fészerben. Dokumentumok a járványról, technikai adatok tömkelege. Megfordult a széken, és Peter figyelmét a képernyő tetejére irányította. – Látod ezt itt? Ezt a hosszú számcsíkot az első sorban? Az a központi gép digitális aláírása. – Micsoda? – Olyan, mint egy cím, a rendszer neve, amit ez a kis adó keres. Zagyvaság is lehetne, de ha jobban megnézed a számokat, többet is elárulnak. Ennek az izének kellett, hogy legyen valami beépített lokátora, ami valószínűleg egy műholdra irányult. Régi katonai megoldás. Amit látsz, az semmi különös, egyszerű koordináták. Szélesség és hosszúság. Északi szélesség harminchét fok ötvenhat perc, és nyugati hosszúság százhét fok negyvenkilenc perc. Ha a térképen megnézzük… Michael ismét letörölte a képernyőt, ujjai szaporán kopogtak a billentyűkön. Új kép jött fel. Peternek kellett egy pillanat, hogy felismerje mi az: az észak-amerikai kontinens térképe. – Beütjük a koordinátákat, így… – Fekete rács hálózta be és osztotta kockákra a térképet. Michael nagy lendülettel elvette a kezét a billentyűzetről, majd megnyomta az Entert. Fényes sárga pötty jelent meg. – …és meg is van. Colorado délnyugati része. Egy Telluride nevű város. A név semmit nem jelentett Peternek. – És? – Colorado, Peter. A KLÖ kellős közepe. – Mi az a KLÖ? Michael türelmetlenül sóhajtott. – Valóban fel kell frissítened a történelmi ismereteidet. Központi Lezárt Övezet. Ahol a járvány kitört. Az első fertőzöttek mind Coloradóból jöttek. Peter úgy érezte, egy vágtázó ló rángatja maga után. – Lassíts, légy szíves. Azt akarod mondani, hogy a lány onnan jött? Michael bólintott. – Lényegében, igen. Az adó rövid hatósugarú, a lánynak pár kilométeren belül kellett lennie, amikor behelyezték. Az igazi kérdés, hogy miért. – Az ugróját. Azt hiszed, én tudom? Barátja hallgatott egy sort, Peter arcát fürkészte egy hosszú pillanatig. – Hadd kérdezzek valamit. Elgondolkodtál valaha azon igazán, mik a fertőzöttek? Nem azon, hogy mit csinálnak, Peter, hanem hogy micsodák. – Lélek nélküli lények? Michael bólintott. 323

– Igen, mindenki ezt mondja. De mi van, ha ennél többről van szó? Ez a lány, Amy nem fertőzött. Már mind halottak lennénk, ha az lenne. De láttad, hogyan gyógyul, és életben maradt odakint. Magad mondtad, hogy ő védett meg téged. És hogyan magyarázod, hogy majdnem százéves, de egy nappal se látszik idősebbnek kábé tizennégynél? A hadsereg csinált vele valamit. Nem tudom, hogyan, de csinált. Ez az adó katonai frekvenciát használt. Talán megfertőződött, és csináltak vele valamit, amitől újra normális lett. Megint elhallgatott, szemét le nem vette Peter arcáról. – Talán ő az ellenszer. – Ez… elég merész következtetés. – Az nem olyan biztos. Michael megemelkedett a székben, és a számítógép terminálja fölötti polcról levett egy könyvet. – Átnéztem a régi állomásnaplót, fogtunk-e jeleket ezekről a koordinátákról. Csak egy megérzés. És bizony fogtunk. Nyolcvan éve fogtunk egy jeladót, ami pontosan onnét sugárzott. Katonai vészfrekvencia, régimódi Morze-kód. De itt a fordítása. Michael kinyitotta a naplót a megjelölt oldalnál, Peter ölébe tette, és a szövegre mutatott. „Aki megtalálja, hozza ide.” – És a pláne – folytatta Michael –, hogy az adó még mindig sugároz. Ez tartott nekem olyan sokáig. Fel kellett vinnem egy kábelt a falra, hogy rendesen fogni tudjam. Peter felemelte tekintetét a lapról. Michael még mindig azzal a feszült tekintettel figyelte. – Hogy mit csinál? – Még sugároz. Ugyanazokat a szavakat. „Aki megtalálja, hozza ide.” Petert szédülés környékezte. – Hogyan lehetséges, hogy még mindig sugároz? – Úgy, hogy valaki van ott, Peter. Nem érted? Diadalmasan mosolygott. – Kilencvenhárom év. Az a zéró év, a járvány kitörésének éve. Kilencvenhárom éve, a zéró év tavaszán a coloradói Telluride-ban valaki nukleáris jeladót tett ennek a lánynak a nyakába. Aki még mindig él, és karanténban ül, mintha egyenesen a Régmúlt Időkből sétált volna be. És akárki tette ezt vele, kilencvenhárom éve vissza akarja kapni.

324

NEGYVEN Már éjközépre járt. Sehol senki: a kijárási tilalom miatt az Őrséget kivéve mindenki a házakban maradt. A Falon csend honolt. Az előző órákban Peter minden tőle telhetőt megtett, hogy megértse a helyzetet. Nem jelentkezett szolgálatra, és senki nem jött érte, bár úgyse jutott volna eszükbe a Világítótoronyban keresni őt, vagy épp a lakókocsiban, ahonnan a fogdát figyelte. A közeledő éjszaka és a megcsappant Őrség miatt Ian csak egy őrt rendelt oda, Galen Strausst. De Peter nem hitte, hogy Sam meg a többiek bármivel próbálkoznának pirkadat előtt. Addigra pedig ő messze jár. Az Ispotályt már erősebben őrizték: két őr, egy elöl és egy hátul. Dale-t felküldtek a Falra, így Peter nem juthatott be, Sara viszont szabadon jöhetett-mehetett. A bozótban bújt el az udvar felőli fal tövében, és várta, hogy Sara megjelenjen. Sok idő eltelt, mire nyílt az ajtó, és kilépett a tornácra. Váltott pár szót a szolgálatos őrrel, Ben Chou-val, majd lement a lépcsőn, és elindult az ösvényen. A háza felé tartott, nyilván hogy egyen valamit. Peter óvatosan követte, amíg látótávolságon kívül nem értek; akkor gyorsan odament hozzá. – Gyere velem. A Világítótoronyhoz vezette, ahol Michael és Elton vártak. Michael a nővérének is elmagyarázta mindazt, amit Peternek már elmondott. Amikor az adáshoz ért, és megmutatta a szöveget a naplóban, Sara elvette tőle, és megvizsgálta. – Jó. Michael a homlokát ráncolta. – Hogy érted, hogy „jó”? – Nem benned kételkedek, Michael. Túl rég ismerlek ahhoz. De mit kéne kezdenünk ezzel az információval? Colorado mennyi innét, ezer kilométer? – Olyan ezerhatszáz. Kábé. – Hogyan juthatunk oda? Michael hallgatott. Nővére fölött Eltonra pillantott, aki bólintott. – Az igazi gond az, hogy mi lesz, ha nem jutunk oda. És Michael ekkor beszámolt neki az akkumulátorokról. Peter furcsa közönnyel fogadta a hírt, az elkerülhetetlenbe való belenyugvással. Persze hogy az akkumulátorok vacakolnak; az akkumulátorok már egy ideje kezdik felmondani a szolgálatot. Érezte mindenben, ami történt; érezte a lénye mélyén, mintha mindig is tudta volna. Mint a lány. Mint Amy, a Sehonnan Jött Lány. Az, hogy akkor érkezett közéjük, amikor az akkumulátorok gyengülnek, több mint véletlen. Számára csak az maradt, hogy ennek tudatában cselekedjen. Magához tért a révedezésből; jó ideje senki sem szólt. – Ki tud még erről? – kérdezte Michaelt. – Csak mi. Habozott. – És a bátyád. – Elmondtad Theónak? Michael bólintott. – És azóta is azt kívánom, bárcsak ne tettem volna. Ő kérte, hogy ne mondjam el senkinek, és mostanáig nem is mondtam. Hát persze, gondolta Peter. Persze hogy Theo tudja. – Szerintem nem akarta megijeszteni az embereket – magyarázta Michael. – Amíg nem tehetünk valamit. – És szerinted tehetünk. Michael ujjai hegyével megdörzsölte a szemét. Peter látta rajta, hogy a túlórázás kezdi kimeríteni. Egyikük se aludt szemhunyásnyit sem. 325

– Tudod, én mit csinálnék, Peter. A jel valószínűleg automata. De ha a hadsereg mégis odakint van, lehetetlen, hogy ne tegyünk valamit. Ha a lány azt tette a bevásárlóközpontban, amit mondtál, akkor talán megvédhet minket. Peter Sara felé fordult. Azok után, amit Michael mondott, meglepte, hogy még olyan összeszedett, az arcán nem látszott semmiféle érzelem. De hát nővér; Peter ismerte ezt a keménységet. – Sara? Te még nem mondtál semmit. – Mit akarsz, mit mondjak? – Vele vagy azóta. Szerinted mi az a lány? Sara fáradtan sóhajtott. – Csak azt tudom, mi nem. Nem fertőzött, ez egyértelmű. De nem is közönséges ember. Aki így gyógyul, az nem. – Van oka, miért ne tudna beszélni? – Én nem találtam. Ha olyan öreg, ahogy Michael mondja, talán elfelejtett. – És senki nem ment be hozzá? – Tegnap óta nem. Habozott. – Az az érzésem, hogy mindenki… fél tőle. – Te is? Sara a homlokát ráncolta. – Miért félnék tőle, Peter? Nem tudta. A kérdés még önmagának is furcsán hangzott. Sara felállt. – Nekem vissza kell mennem. Ben még gyanakodni kezd. Megfogta Michael vállát. – Próbálj meg pihenni. Te is, Elton. Úgy néztek ki, mint a mosott szar. Már majdnem az ajtónál járt, amikor megfordult, és megint Peterre nézett. – Ugye ezt nem gondolod komolyan? Elmenni Coloradóba? A kérdés túlságosan is egyszerűnek tűnt. Mégis minden, ami elhangzott, erre mutatott. Peter nagyon úgy érezte magát, mint a könyvtár előtt, amikor Theo megkérdezte, Te hogy szavazol? – Mert ha komolyan gondolod – folytatta Sara –, akkor a dolgok mostani állása szerint én nem nagyon várnék, hogy kijuttassam innen. Ezzel kiosont a Világítótoronyból. Sara távoztával mély csend telepedett a szobára. Peter tudta, Sarának igaza van, elméje azonban még nem bírta teljesen felfogni, még nem tudta fókuszba hozni azt, amit mérlegeltek. A lány, Amy meg a hang Peter fejében, ami azt mondja neki, hogy az anyjának hiányzik; a vacakoló akkumulátorok, amikről Theo is tudott; az üzenet Michael rádióján, mint egy adás, ami nemcsak a hatalmas teret, de magát az időt szelte át, és a múltból szól hozzájuk. Mindez egy egészet alkot, ám a formája nem tisztult ki, mintha egy alapvető információ még hiányozna a képből. Peter azon kapta magát, hogy Eltont nézi. Az öreg egy szót se szólt; talán elaludt. – Elton? – Hm? – Nagyon csendben vagy. – Nincs mit mondanom – felelte a másik, és üres szeme felfelé vándorolt. – Tudod, kivel kell beszélned. Ti, Jaxon fiúk mind egyformák vagytok. Nem nekem kell megmondanom. Peter felállt. – Hová mész? – kérdezte Michael. – A válaszért – felelte. _____ Sanjay Patal nem tudott aludni. Az ágyban feküdt, de még a szemét sem bírta lehunyni.

326

A lány miatt. A Sehonnan Jött Lány miatt, aki valahogy beleköltözött, bele az agyába. A lány ott volt Babcockkal és a Sokasággal – milyen Sokaság?, töprengett; miért gondol a Sokaságra? –, és ő mintha másvalaki lett volna, önmagának új és idegen valaki. Szeretett volna… mit is? Egy kis békességet. Egy kis rendet. Kitörölni magából azt az érzést, hogy semmi nem az, aminek látszik, hogy a világ nem a világ. Mit mondott Jimmy a lány szeméről? De a szeme csukva volt, ezt tisztán látta; csukva volt, nem nyitotta ki. Azok a szemek őbenne voltak, mintha mindent két szemszögből látna egyszerre, belülről és kívülről, Sanjay és nem Sanjay, de mindkét esetben egy kötelet látott. Miért gondol kötélre? Az öreg Chou-t akarta megkeresni. Ezért ment ki előző éjjel, az alvó Gloriát a konyhában hagyva. A késztetés, hogy megkeresse az öreg Chou-t, olyan erős volt, hogy felkelt az ágyból, lement a földszintre, kilépett az ajtón. A fények, emlékezett Sanjay. Amint kilépett az udvarra, úgy robbantak a szemébe, akár a bomba, a fényesség rárontott a retinájára, olyan fájdalommal égette elméjét – nem volt ez valós fájdalom, inkább a fájdalom emléke –, hogy elmosta gondolatait: az öreg Chou-t, a Raktárt, meg hogy mit akart ott. Amit utána csinált, mintha akaratfosztott állapotban történt volna. Emlékezetében a képek összefüggéstelenül sorjáztak, mint a padlóra szórt kártyák. Gloria talált rá, a bokorban guggolt a házuk tövében, nyöszörgött, mint egy gyerek. Sanjay, mit tettél? – kérdezgette. – Mit tettél, mit tettél? Nem tudott felelni – abban a pillanatban fogalma sem volt róla –, de látta Gloria arcán, és érezte a hangjából, hogy valami szörnyűt, elgondolhatatlant, mintha megölt volna valakit, és hagyta, hogy Gloria visszavezesse a házba, és lefektesse. Csak amikor hajnalodott, akkor jutott eszébe, mit tett. Kezd már megőrülni. Így telt a nap. Úgy hitte, csak ha ébren marad – nem egyszerűen ébren, de teljesen mozdulatlanul, minden akaraterejét összeszedve –, csak akkor tudja visszaállítani zavart elméje épségét, és elkerülni, hogy megismételje az előző éjszaka történteket. Ez az új virrasztás oka. Egy ideig, nem sokkal hajnal után, és később, ahogy közelgett a sötétség, tanakodó hangokat hallott a földszinten (Iant, Bent, Gloriát; eltöprengett, mi történhetett Jimmyvel). De ennek is vége lett. Úgy érezte, valamiféle buborékban van, és minden tőle messze, számára elérhetetlen távolságban történik. Időnként érezte Gloria jelenlétét a szobában, aggódó arca fölötte lebegett, kérdéseket tett fel, melyekre nem tudott válaszolni. „Beszéljek nekik a fegyverekről, Sanjay? Igen? Nem tudom, mit csináljak, nem tudom. Miért nem szólsz hozzám, Sanjay?” De nem bírt megszólalni. Az is megtörné a varázst. Elment. Gloria elment. Mausami elment, mindenki elment. Az ő Mausamija. Az ő képe lebegett elméjében – nem a felnőtt nő, aki lett, hanem az apró baba, az új élet meleg batyuja, amit Prudence Jaxon adott a kezébe –, aztán ez a kép kifakult, és Sanjay végre lehunyta a szemét, meghallotta a hangot, Babcock hangját, a sötétségből érkezett. Sanjay. Légy az enyém. Most a konyhában volt. A Régmúlt Idők konyhájában. Énje egy része azt mondta: Lehunytad a szemed, Sanjay. Akármit csinálsz, a szemed nem szabad lehunynod. De már késő volt, újra az álomban volt, az álomban a nővel, a telefonnal, a röhögő nő rekedt hangjával és a késsel; a kés az ő kezében volt. Nagy, nehéz nyelű kés, azzal vágja ki a szavakat, a röhögő szavakat a nő torkából. És a sötétségből érkezett a hang: Hozd el őket hozzám, Sanjay. Hozz el egyet, aztán még egyet. Hozd el, hogy így élhess, ne máshogy. A nő az asztalnál ült, nagy, püffedt arcával nézett fel rá, ajkai közül füst pöfögött apró szürke felhőkben. Mit akarsz azzal a késsel? Mi? Rám akarsz ijeszteni? Tedd meg. Öld meg. Öld meg, és szabad leszel. Feléje lendült, és keményen lecsapott a késsel, minden erejét beleadva. De valami nem stimmelt. A kés megállt, a fénylő csillogás-döfés közben megdermedt. Egy erő hatolt be az álmába, és kapta el a kezét; érezte a szorítását. A nő nevetett. Ő rángatta-húzta a kezét, próbált lecsapni a késsel, de hiába. A füst most már ömlött a nő szájából, és nevetett rajta, nevetett nevetett nevetett…

327

Egy rángassál felébredt. Szíve ki akart törni a mellkasából. Teste minden idege egyszerre sült ki. A szíve! A szíve! – Sanjay? – Gloria jött be a szobába lámpával. – Sanjay, mi az? – Hívd Jimmyt! Gloria arcát, mely zavaróan közel volt az övéhez, félelem torzította el. – Meghalt, Sanjay. Nem emlékszel? Jimmy meghalt! Félrerántotta a takarót, most állt, a hálószoba közepén, vad erő robogott a testében. Ez a világ a maga kis dolgaival. Ez az ágy, ez a toalettasztal, ez a Gloria nevű nő, a felesége. Mit csinál? Hová akart menni? Miért hívta Jimmyt? De hát Jimmy meghalt. Jimmy halott, az öreg Chou halott, Walter Fisher és Soo Ramirez és az ezredes és Theo Jaxon és Gloria és Mausami és ő maga is… mindenki halott! Mert a világ nem a világ, ez az igazság, ez a szörnyű igazság, amire rájött. Ez egy álomvilág, fény és hang és anyag fátyla, ami elrejti a valódi világot. Egy halálos álom vándorai mind, amit ez a lány álmodik, a Sehonnan Jött Lány. A világ álom, és ő álmodja! – Gloria – hörögte. – Segíts. Néni konyhájában még égett egy lámpa, fénye sárga téglalapokat vetett a földre. Peter előbb kopogott, majd halkan benyitott. Az öregasszony a konyhaasztalnál ült. Se nem írt, se nem teázott, és ahogy Peter belépett, az arcát felé emelte, miközben a nyakában lógó szemüvegcsokor után nyúlt, és az orrára illesztette a megfelelő szemüveget. – Peter. Gondoltam, hogy eljössz. Vendége leült vele szemben. – Honnan tudtál róla, Néni? – Kiről? – Tudod te, kiről, Néni. Kérlek. Néni legyintett. – A Vándorról? Valaki biztos beugrott és megemlítette. Azt hiszem, az a Molyneau. – Két nappal ezelőttre gondolok. Mondtál valamit. Mondtad, hogy jön. Hogy én tudom, kicsoda. – Ezt mondtam? – Igen, Néni, ezt. Az öregasszony a homlokát ráncolta. – El se tudom képzelni, mi járt a fejemben. Két nappal ezelőtt, azt mondod? Peter önkéntelenül sóhajtott. – Néni… Amaz felemelt kézzel elhallgattatta. – Jól van, ne hergeld fel magad. Csak tréfáltam. Olyan rég nem csináltam ilyet, nem tudtam megállni. Te meg úgy nézel ki, mint aki igen. – Pislogás nélkül nézett vele farkasszemet. – Mielőtt én elmondom a véleményemet, mondd meg nekem, szerinted milyen a lány? – Amy. – Nem tudom, hogy hívják. Ha Amynek akarod hívni, hívd annak. – Nem tudom, Néni. Az öregasszony szeme hirtelen tágra nyílt. – Hogyan is tudnád! Kuncogott magában, majd köhögőroham fogta el. Peter felállt, hogy segítsen, de ő csak intett, hogy üljön vissza. – Ülj le – krákogta. – A hangszálaim néha berozsdásodnak, ez minden. – Várt egy pillanatot, harákolt, megköszörülte a torkát. – Ez a te feladatod. Mindenkinek van egy feladata az életben, amit meg kell oldania, neked ez. – Michael azt mondja, száz éves. Az öregasszony bólintott. – Akkor vigyázz. Egy idősebb nő. Vigyázz, hogy ez az Amy ne nagyon ugráltasson.

328

Így nem jut sehová. Nénivel beszélni mindig kihívás, de ilyennek még nem látta, ilyen furcsán jókedvűnek. Még teával sem kínálta. – Néni, mondtál valamit a múltkor – erőltette. – Valami esélyt emlegettél. Egy esélyt. – Gondolom. Szoktam ilyet mondani. – A lány az? Néni ajkai legörbültek. – Az attól függ. – Mitől? – Tőled. Mielőtt Peter szólhatott volna, hozzátette: – Jaj, ne vágj ilyen bánatos képet. Most még nem érted, de ez így van rendjén. – Eltolta magát az asztaltól, és nehézkesen felállt. – Gyere csak velem. Mutatok valamit. Talán segít dönteni. Peter követte a folyosón a hálószobába. A ház többi részéhez hasonlóan ez is zsúfolt volt, de tiszta, minden a helyén. A falnak tolva oszlopos ágy, a besüppedt matrac arról árulkodott, hogy csak szalma van benne; mellette egy faszéken lámpa állt. Látta, hogy a fésülködő szekrény tetejét, amelyen kívül más bútordarab nem is volt, különféle kacatok díszítik: egy régi palack, a Coca-Cola felirat betűi már megkoptak rajta; egy kis fémdoboz, amelynek a zörgése tűket sejtetett; egy kis állat állkapcsa; lapos, sima kövek kis piramisa. – Azok a gond-dolgaim – mondta Néni. Most, hogy egymás mellett álltak a zsúfolt szobában, Peter érezte, milyen kicsi Néni; fehér feje búbja alig ért a válláig. – A mamám így nevezte őket. Tartsd a gond-dolgaidat mindig kéznél, mondogatta. – Görbe ujjal intett a szekrény felé. – A legtöbbre már nem emlékszem, hogy honnan van, kivéve persze a képet. Azt magammal hoztam a vonaton. A kép a fésülködő szekrény közepén állt. Peter felemelte, és az ablak felé tartotta, hogy a kinti lámpák fénye elérje. A kép kicsi volt, nem illett a megkopott és megvetemedett kerethez; Peter feltételezte, hogy a keret későbbi. Két alak állt egy lépcsőn, amely egy téglaház ajtajához vezetett, a férfi a nő mögött, egy lépcsővel feljebb, átkarolva a hozzá simuló nő derekát. Hideghez öltöztek, vattakabátot viseltek; Peter havat látott a járdán az előtérben. Az évek kiszívták a fotóból a színeket, így minden fakó barnás volt, de azt látta, hogy mindketten sötét bőrűek, mint Néni, Jaxon-hajjal; a nőé is majdnem olyan rövid volt, mint a férfié. Hosszú kendő volt a nyakában, és egyenesen a kamerába mosolygott; a férfi félrenézett, így nevető arcának csak háromnegyed része látszott. Igéző kép volt, tele reménnyel és ígérettel, és Peter megérezte a férfi elkalandozó figyelmében és a nő mosolyában, meg abban, ahogy a férfi átkarolta, magához húzta asszonyát, a titkot, melyen ketten osztoztak; s ahogy mind több részletet figyelt meg – a nő testének íve és vastagsága a kabát alatt –, azt is megértette, mi ez a titok. A kép nem két emberről készült, hanem háromról. A nő terhes volt. – Monroe és Anita – mondta Néni. – így hívták őket. Az a házunk, West Laveer 2121. Peter megérintette az üveget a nő pocakja fölött. – Ez te vagy, ugye? – Persze hogy én. Mit gondoltál, ki más? Peter visszatette a képet a szekrényre. Szerette volna, ha neki is van ilyesmije, ami a szüleire emlékezteti. Theóval más volt a helyzet; még látta bátyja arcát és hallotta a hangját, és amikor Theóra gondolt, az a kép ugrott be, amikor együtt voltak az Erőműnél, a távozásuk előtti nap. Theo fáradt, gondterhelt szeme, ahogy leült Peter priccsére megnézni a bokáját, majd ahogy felemelte tekintetét, az a kihívó, várakozó mosoly. „Lelohadt a duzzanat. Mit gondolsz, tudsz már lovagolni?” De Peter tisztában volt vele, hogy idővel, akár csak pár hónap múlva, az emlék megfakul, mint a többi, mint Néni fényképének színei. Előbb Theo hangja veszik el, aztán maga a kép, a látható részletek lassanként szertefoszlanak, míg végül nem marad más, csak üres tér ott, ahol a testvére volt. – Tudom, hogy itt van valahol – mondta Néni. Térdre ereszkedett, felhúzta az ágytakaró alját, és benézett alá. Nyögve benyúlt, és a padlón csúsztatva kihúzott egy dobozt. 329

– Segíts fel, Peter. Megfogta az öregasszony könyökét, és felhúzta, majd felemelte a dobozt. Közönséges karton cipődoboz, zsanéros tetővel és egy füllel, ami szorosan lezárta. – Rajta. – Néni az ágy szélén ült, csupasz lábát a padlón csúsztatva lóbálta, akár egy Apróság. – Nyisd ki. Peter engedelmeskedett. A doboz tele volt összehajtott lapokkal – erre már a súlyából rájött. De most látta, hogy nem csak lapok. Térképek. A doboz tele volt térképekkel. Óvatosan kiemelte a felsőt. A felszíne simára kopott, a hajtásoknál úgy elvékonyodott, hogy attól félt, szétfoszlik a kezében. A tetején az állt: AMERIKAI AUTÓKLUB, LOS ANGELES-MEDENCE ÉS DÉL KALIFORNIA . – Apámé mind. Ezeket használta a nagy utazásokon. Finoman kivette, és egyesével a szekrény tetejére tette a többit is. SAN BERNARDINO ERDŐSÉG. LAS VEGAS UTCAI ATLASZ. DÉL-NEVADA ÉS KÖRNYÉKE. LONG BEACH, SAN PEDRO ÉS A LOS ANGELES-I KIKÖTŐ. KALIFORNIAI SIVATAGI RÉGIÓ, MOJAVE TERMÉSZETVÉDELMI NEMZETI PARK. És az alján, összehajtott széleivel a doboz oldalának nyomódva: AMERIKAI SZÖVETSÉGI KATASZTRÓFAVÉDELMI HIVATAL, KÖZPONTI LEZÁRT ÖVEZET TÉRKÉPE. – Nem értem – mondta Peter. – Honnan szerezted? – Anyád hozta el hozzám. Mielőtt meghalt. – Néni még mindig az ágyról figyelte, kezét ölében nyugtatva. – Az a nő jobban ismert téged, mint te magadat. Add neki, amikor kész lesz rá, mondta. Ismerős szomorúság áradt szét Peterben. – Sajnálom, Néni – mondta kisvártatva. – Tévedtél. Biztos Theónak szánta. De az öregasszony a fejét rázta. – Nem, Peter. – Elmosolyodott azzal a fogatlan mosolyával; hajának párafelhője, amelyet hátulról megvilágított a kinti lámpák fényfolyója, valósággal beragyogta arcát, mint egy különös Gloria. – Neked. Azt mondta, neked adjam. Később Peter azt fogja gondolni: milyen furcsa, hogy Néni szobájának csendjében állva, a múltbéli holmik között úgy érezte, maga az idő nyílik meg előtte, akár egy könyv lapjai. Eszébe jutottak anyja utolsó órái: a keze és a hálószoba fojtogató melege, ahol ápolta; ahogy hirtelen levegő után kapkodott, és az utolsó kérlelő szavai. „Vigyázz a fivéredre, Theo. Nem olyan erős, mint te.” A szándéka akkor világosnak tűnt: őt Theo gondjaira bízta. Ám ahogy Peter most ezt a pillanatot vizsgálta, az emlék megváltozott, anyja szavai új alakot öltöttek, új hangsúlyt, és azzal együtt más jelentést. „Vigyázz a fivéredre! Theo nem olyan erős, mint te!” Gondolatait határozott kopogás szakította félbe a tornác felől. – Vársz valakit, Néni? Az öregasszony a homlokát ráncolta. – Ilyenkor? Peter gyorsan visszatette a térképeket a dobozba, és becsúsztatta az ágy alá. Csak amikor az ajtóhoz ért és látta, hogy Michael áll ott, akkor tette fel magának a kérdést, hogy miért csinálta. Michael benyitott, egy gyors pillantást vetett az öregasszonyra, aki Peter mögött állt, karját rosszallón összefonva mellén. – Szia, Néni – lihegte Michael. – Szia, te udvariatlan fiú. Ha éjnek évadján kopogsz az ajtómon, elvárok egy „hogy vagy”-ot. – Bocsánat. – Michael elvörösödött szégyenében. – Hogy vagy ma este, Néni? Az biccentett. – Vagyogatok. Michael ismét Peterre nézett, hangját bizalmasan halkra vette. – Beszélhetnék veled? Odakint? Peter követte Michaelt a tornácra, és látta, hogy Dale Levine lép ki az árnyékból. – Mondd el neki, amit nekem – mondta Michael. – Dale? Mi az?

330

– Nézd – pillantott körbe idegesen a férfi –, nem lenne szabad ezt elmondanom, és vissza is kell mennem a Falra. De ha ki akarod vinni innen Aliciát és Calebet, szerintem pirkadatkor csináld. Segíthetek a kapunál. – Miért? Mi történt? Michael válaszolt: – A fegyverek, Peter. Meg akarják szerezni a fegyvereket.

331

NEGYVENEGY Az Ispotályban Sara Fisher főnővér a lánnyal együtt várakozott. Amy, gondolta Sara. Amy a neve. Ennek a lehetetlen, százéves lánynak Amy a neve. Az? – kérdezte tőle. – Az a neved? Amy vagy? Igen, mondta a lány szeme. Talán el is mosolyodott. Vajon mikor hallotta utoljára a nevét? Az vagyok. Amy. Sara szerette volna, ha van valami ruhája a lány számára, nem csak a kórházi köntös. Nem való, hogy egy lány, akinek van neve, ne viseljen ruhát és cipőt. Gondolnia kellett volna rá, mielőtt visszatért az Ispotályba. A lány alacsonyabb nála, vékonyabb csontú, keskenyebb a csípője is, de van egy farmere, amiben szeret lovagolni, kényelmes derékban, az jól állna a lányon, ha összehúzná. Ráférne a fürdés és a hajvágás is. Sara nem kérdőjelezett meg semmit, amit Michael mondott. Michael az Michael, mindenki ezt mondja, úgy értve, hogy nagyon okos – már-már túl okos is. És soha nem téved, nem, az nála szinte kizárt. Feltételezte, hogy eljön majd az idő, amikor ez is megtörténik – senkinek nem lehet állandóan igaza –, és elképzelni sem tudta, mi lesz Michaellal azon a napon. A szüntelen munka, amit azért végzett, hogy igaza legyen, hogy megoldjon minden problémát, hirtelen összeroppantja majd belülről. Sarának egy játék jutott eszébe, amit Apróságokként játszottak: építőkockákból tornyot emeltek, majd egyesével húzkodták ki a kockákat alulról, amíg a torony össze nem dőlt; amikor összedőlt, hirtelen történt, egy szempillantás alatt. Eltöprengett, Michaellal is így lesz-e, marad-e bármi állva. Akkor majd szüksége lesz őrá, mint azon a reggelen, amikor megtalálták a szüleiket – aznap, amikor Sara cserbenhagyta. Sara komolyan gondolta, amikor azt mondta Peternek, nem fél a lánytól. Eleinte félt. De ahogy teltek az órák és a napok, és ők ott voltak ketten elszigetelve, új érzés derengett fel benne. Az éber és titokzatos lány mellett – néma és mozdulatlan, de mégsem az – halvány megnyugvást, sőt reményt érzett. Azt, hogy nincs egyedül, és még ennél is többet: hogy a világ nincs egyedül. Mintha mind egy rettenetes rémálmokkal teli hosszú éjszaka után ébrednének, hogy visszalépjenek az életbe. Hamarosan elérkezik a hajnal. Az előző éjjeli támadás ezek szerint nem ismétlődött meg; hallotta volna a kiáltásokat. Mintha az éjszaka visszatartaná a lélegzetét, várva, most mi jön. Ugyanis Sara nem mondta el Peternek és senki másnak sem azt, ami az Ispotályban történt pár pillanattal azelőtt, hogy kialudtak a fények. A lány hirtelen felült az ágyban. A kimerült Sara éppen ledőlt aludni; egy hang ébresztette, ami a lány felől jött. Halk nyögés, egyetlen folytonos hang, ami a torka mélyéről kélt. Mi az? – kérdezte Sara. Azonnal felkelt, és odament hozzá. – Mi a baj? Történt valami? Fáj valamid? – De a lány nem válaszolt. Szeme tágra nyílt, és mintha nem is látná őt. Sara megérezte, hogy valami történik odakint – a szoba furcsán elsötétedett, a Falról kiáltások hallatszottak, nyugtalanító zajok, hívó kiáltások és dobogó lábak –, de noha ez fontosnak tűnt, figyelemre érdemesnek, Sara nem tudott másra nézni, mint a lányra. Akármi történik odakint, az itt is zajlik, ebben a szobában, a lány üres szemében, feszült arcán és nyakán, a gyászos dallamban, ami a bensőjéből áradt. A dolgok így folytatódtak számtalan percig – két perc ötvenhat másodpercig, Michael szerint, de örökkévalóságnak érződött –, és akkor, éppoly gyorsan és ijesztően, ahogy kezdődött, vége lett; a lány elnémult. Visszafeküdt, térdét a mellkasához húzta, és ez volt a vége. Ahogy most a külső szobában az asztalnál ült, Sara felidézte ezt, azon merengve, nem kellett volna-e elmondania Peternek. Ám ekkor a tornácról érkező hangok vonták magukra a figyelmét. Arcát az ablak felé emelte. Ben még a korlátnál ült, kifelé nézett – Sara vitt ki neki széket –, ölébe tett nyílpuskája vége kilátszott; akivel beszélt, az a földön állt, Sara látóterén kívül. – Mit keresel itt? – hallotta Bent, hangja figyelmezetőn csengett. – Nem tudod, hogy kijárási tilalom van? 332

És ahogy Sara felállt, hogy megnézze, kihez beszél Ben, látta, hogy Ben is feláll, és emeli a nyílpuskáját. Peter és Michael osontak át a lakókocsiparkon, árnyéktól árnyékig iramodva: végre odaértek a fogdához a fák takarásában. Őr sehol. Peter finoman benyomta a résnyire nyitott ajtót. Ahogy belépett, azt látta, hogy egy test dől a szemközti falnak, keze-lába megkötve, a bal felől előlépő Alicia pedig éppen leengedi a hátára szegezett nyílpuskát. – Hol a fenébe késtetek? – sziszegte. Caleb mögötte állt, kezében tőr. – Hosszú. Majd útközben elmondom. – A test felé intett a padlón, akiben most ismerte fel Galen Strausst. – Látom, elkezdtétek nélkülem. Mit csináltatok vele? – Semmit, amire emlékezne, ha magához tér. – Ian tud a fegyverekről – mondta Michael. Alicia bólintott. – Sejtettem. Peter felvázolta a tervet. Előbb az Ispotályba Saráért meg a lányért, aztán az istállóba lovakért. Közvetlen az Első Harangszó előtt Dale jelt ad a Falról. A zűrzavarban kisurrannak a kapun, épp, amikor felkel a nap, és lemennek az Erőműhöz. Ott majd kitalálják, hogyan tovább. – Tudod, azt hiszem, félreismertem Dale-t – mondta Alicia. – Tökösebb, mint hittem. – Michaelra nézett. – Te is, Páka. Nem gondoltam volna rólad, hogy képes vagy megrohamozni a fogdát. Mind a négyen kiléptek. Gyorsan közeledett a hajnal; Peter úgy saccolta, pár percük van. Gyorsan és némán iparkodtak az Ispotály felé, megkerülték a Szentély nyugati falát, ami fedezéket nyújtott, és jó rálátást az épületre. A tornác üres volt; az ajtó nyitva. Az ablakban lámpafény pislogott. Sikoltást hallottak. Sara. Peter ért oda elsőnek. A külső szoba üres volt. Semmi nem látszott, csak az íróasztal melletti szék volt feldöntve. A kórteremből Peter nyögést hallott. A többiek most léptek be mögötte, de ő már végigrohant a folyosón, szétrántotta a függönyt. Amy a szemközti fal tövében kuporgott, kezét a fejére téve, mintha ütlegtől tartana. Sara a földön térdelt, az arca csupa vér. A szoba tele volt holttestekkel. A többiek is berontottak. Michael a nővéréhez ugrott. – Sara! Sara mondani akart valamit, kinyitotta véres ajkait, de nem jött ki hang a száján. Peter térdre bukott Amy mellett. A lányon nem látszott sérülés, de az érintésére összerezzent, elhúzódott, karját védekezőn felemelve. – Jól van – nyugtatta Peter –, jól van – pedig nem volt jól. Mi történt itt? Ki ölte meg ezeket az embereket? Egymást gyilkolták le? – Ben Chou – mondta Alicia. Az egyik test mellett térdelt. – Az a kettő Milo és Sam. Az meg Jacob Curtis. Bent tőr szúrta át. A terebélyesedő vértócsában arccal fekvő Milót a fejére kapott ütés ölte meg; Sammel is hasonlóan végeztek, a koponyája oldalt beszakadt. Jacob Amy priccsének lábánál feküdt, Ben nyila állt ki a torkából. Ajkáról még bugyogott egy kis vér; nyitott szemében meglepett tekintet. Kinyújtott kezében egy vascsövet szorongatott, amire vér és agy kenődött, fehér pettyek vörös alapon. – Szent szar! – nyögte Caleb. – Szent szar, mind meghaltak! Az egész kép rémisztően élénk volt. A testek a padlón, a gyarapodó vértócsa. Jacob a csővel a kezében. Michael felsegítette Sarát. Amy még a falnál kuporgott. 333

– Sam és Milo volt – krákogta Sara. Michael az egyik priccsre ültette nővérét. Sara akadozva beszélt, felszakadt, dagadt ajakkal, foga karmazsinszín. – Bennel próbáltuk megállítani őket. Olyan volt… nem is tudom. Sam engem ütött. Aztán bejött valaki. – Jacob? – kérdezte Peter. – Itt fekszik holtan, Sara. – Nem tudom. Nem tudom! Alicia megfogta Peter könyökét. – Nem számít, mi történt – nógatta. – Soha senki nem hinne nekünk. Azonnal mennünk kell. A kaput nem kockáztathatták meg; Alicia mindenkinek elmagyarázta, mit tegyen. A legfontosabb, hogy ne lássák meg őket a Falról. Peter és Caleb a Raktárba mennek kötelekért, felszerelésért és cipőért Amy-nek; Alicia a többieket a találkahelyre vezeti. Kiosontak az Ispotályból, és szétszóródtak. A Raktár nagyajtaja résnyire nyitva állt, a lakat a pántján lógott – szokatlan, de most ezen nem törhették a fejüket. Caleb és Peter beléptek a félhomályos helyiségbe a ládák hosszú sorai közé. Itt találták meg öreg Chou-t és mellette Walter Fishert. Egymás mellett lógtak a gerendákról, a kötél szorosan a nyakuk körül, csupasz lábuk több doboz könyv fölött lebegett. Bőrük szürkés árnyalatot öltött; mindkettejük nyelve kilógott. Nyilván a dobozokat használták létra gyanánt, egymásra rakták őket, aztán amikor a kötelek a helyükre kerültek, elrúgták magukat. Peter és Caleb egy pillanatig csak álltak ott, bámulták a két férfit, a halotti csendéletet. – A… kurva életbe – mondta Caleb. Peter tudta, hogy Aliciának igaza van. Most kell menniük. Akármi történik, az hatalmas és rettenetes, olyan erő, amely mindenkin átsöpör. Összeszedték a felszerelést, és kiléptek. Aztán Peternek eszébe jutottak a térképek. – Menj előre – mondta Calebnek. – Utolérlek. – Már biztos ott vannak. – Menj. Megtalállak. A fiú eliramodott. Néni házánál Peter nem is kopogott; belépett, és egyenesen a hálószobába ment. Néni aludt. Megtorpant az ajtóban, nézte, ahogy az öregasszony lélegzik. A térképek ott voltak, ahol hagyta, az ágy alatt. Lehajolt, kihúzta, és a hátizsákjába dugta a dobozt. – Peter? Megdermedt. Néni szeme csukva volt. Keze mozdulatlanul az oldala mellett. – Csak pihenek kicsikét. – Néni… – Nincs idő búcsúzni – mondta az öregasszony. – Menj, Peter. Most már a magad ideje szerint élsz. Mire a bevágáshoz ért, rózsaszín szálak derengtek a keleti égen. Mindenki ott volt. Alicia mászott ki a csővezeték alól, és leporolta magát. – Mindenki kész? Mögöttük léptek hangzottak: Peter megpördült, előrántotta a tőrét. Mausami Patal alakja bukkant elő az aljnövényzetből. Egyik válláról nyílpuska lógott; a másikon hátizsák. – A Raktártól követtelek. Siessünk. – Maus… – kezdte volna Alicia. – Ne strapáld magad, Lish. Megyek. – Mausami Peterre nézett. – Egyvalamit árulj el. Elhiszed, hogy a bátyád meghalt? Peter úgy érezte, pontosan erre a kérdésre várt. – Nem. – Én sem. A nő keze a hasa felé mozdult; önkéntelen gesztus. A jelentése olyan erővel érte Petert, hogy nem is felfedezés volt, inkább emlékezés, mintha végig tudta volna. – Nem volt esélyem megmondani neki – mondta Mausami. – De akarom. Peter Aliciára nézett, aki bosszankodva figyelte kettejüket. – Ő is jön. 334

– Peter, ez nem jó ötlet. Gondolj bele, hová megyünk. – Mausami már a vérem. Ez nem kérdés. Alicia egy pillanatig nem szólt semmit; láthatóan nem találta a szavakat. – A fene egye meg – mondta végül. – Nincs időnk vitatkozni. Alicia ment elöl, mutatta az utat. Őt követte Sara, majd Michael, aztán Caleb és Mausami; egyenként leugrottak az alagútba, Petert hagyva hátvédnek. Amy volt az utolsó. Találtak neki pulóvert, farmert meg szandált. Ahogy leereszkedett a csapóajtón, szeme hirtelen könyörögve tapadt Peterre. Hová megyünk? Coloradóba, gondolta Peter. A KLÖ-be. Csak nevek a térképen, színes pöttyök Michael képernyőjén. A mögöttük rejlő valóságot, a titkos világot, melynek részei voltak, Peter el sem tudta képzelni. Amikor korábban éjjel erről beszéltek – tényleg ugyanez az éjszaka volt, amikor négyen a Világítótoronyba zsúfolódva beszéltek? –, Peter egy igazi expedíciót képzelt el: nagy fegyveres kíséretet, több kocsi felszerelést, legalább egy felderítőegységet, aprólékosan megtervezett útvonalat. Az apja évszakokon keresztül tervezte a Hosszú Portyákat. Most meg itt vannak ők, szökevények, gyalog, szinte nincs is másuk, mint egy rakás régi térkép meg a tőr az övükben. Hogyan is hihetik, hogy eljutnak oda? – Nem tudom – felelte a lánynak. – De ha most nem indulunk, talán mind itt halunk meg. A lány lebukott az alagútba, eltűnt a szeme elől. Peter meghúzta hátizsákja pántjait, és leereszkedett utána, majd behúzta a feje fölött a csapóajtót. Sötétségbe zárta magát. A hűvös falnak földszaga volt. Az alagutat réges-rég ásták, talán maguk a Kőmívesek, hogy megkönnyítsék az áramvezeték szervizelését; az ezredesen kívül évekig senki nem használta. Ez volt a titkos járata, mesélte korábban Alicia, ezen át járt ki vadászni. Hát, legalább egy rejtéllyel kevesebb. Huszonöt méter megtétele után Peter egy mesquito ligetben bukkant a felszínre. A többiek már várták. A leoltott fények látni engedték a szürke hajnali eget. Gigantikus kőtömbként magasodott fölöttük a hegyoldal, a történtek néma tanúja. Peter hallotta az őrszemek kiáltását a Falról, készültek a Reggeli Harangszóra és az őrségváltásra. Dale biztos töri a fejét, mi történhetett velük. Ha nem tudja máris. Bizonyára hamarosan megtalálják a holttesteket. Mögötte Alicia lehajtotta a csapóajtót, és elfordította a kereket, majd letérdelt, és befedte aljnövényzettel. Peter leguggolt mellé. – Utánunk jönnek – mondta halkan. – Lovakkal. Nem tudunk elfutni előlük. – Tudom. – Alicia arca merev volt. – Minden azon múlik, ki szerzi meg előbb a fegyvereket. Ezzel Alicia felállt, sarkon fordult, és elindult előttük le a hegyről.

335

VII. KÖNYV

A SÖTÉTFÖLDEK „Éjjel láttam az öröklétet Végtelen, pőre fénygyűrűvé lett, Tündöklött s békéllett, Lent órák, napok, évek mérték az időt Futva a szférák előtt: A világot és kíséretét E gigászi árnyba vetették” HENRY VAUGHAN:

A világ

336

NEGYVENKETTŐ Napközép előtt leértek a hegy lábához. Az ösvény, a hegy keleti oldalán kanyargó szerpentin túl meredek volt lovak számára; helyenként pedig még ösvény sem volt. Az Erőmű fölött száz méterrel a hegy egy részét mintha valami lemetszette volna; odalent törmelékhalom látszott. Egy keskeny szurdok fölött voltak, az Erőművet északra eltakarta egy sziklafal. Forró, száraz szél fújt. Visszamásztak, másik utat kerestek, miközben ketyegtek a percek. Végül találtak egy utat – le kellett térniük az ösvényről –, és mászva leereszkedtek az út utolsó részén. Hátulról közelítettek az Erőműhöz. A kerítésen belül nem láttak mozgást. – Halljátok? – kérdezte Alicia. Peter megtorpant és fülelt. – Nem hallok semmit. – Mert a kerítés ki van kapcsolva. A kapu nyitva állt. Ekkor látták meg a sötét halmot a földön, az istálló eresze alatt. Ahogy közeledtek hozzá, a halom atomokra szakadt, kavargó felhővé bomlott. Egy öszvér. A legyek felhője közeledtükre szétszóródott. A talaj a tetem körül vértől sötétlett. Sara letérdelt mellé. Az öszvér az oldalán hevert, látszott gáztól duzzadt hasa. Torka vonalát hosszú vágás követte, amelyben kukacok vonaglottak. – Azt mondanám, pár napja már halott. – Sara elfintorodott a szagtól. Alsó ajka felrepedt; fogait rászáradt vér színezte meg. Az egyik szemén, a balon hatalmas lila monokli. – Valaki tőrt használt. Peter Calebre nézett. A fiú kerekre tágult szemmel, meredten bámulta az állat nyakát. Pulóverének nyakát felhúzta az orráig, maszkként a bűz ellen. – Zander öszvére is ilyen volt a mezőn? Caleb bólintott. – Peter – intett Alicia a kerítés felé. Egy másik alak sötétlett a földön. – Az is öszvér? – Nem hinném. Rey Ramirez volt. Nem sok maradt belőle, csak csontok és égett szövetek, amelyek még mindig sült hús szagot árasztottak. A kerítésnek dőlve térdelt, megmerevedett ujjaival a drótba kapaszkodott. Immár kilátszó arccsontjai miatt úgy tűnt, mosolyog. – Ez megmagyarázza a kerítést – szólalt meg kisvártatva Michael. Látszott, hogy émelyeg. – Rövidre zárta, amikor belekapaszkodott. A csapóajtó nyitva volt: leereszkedtek az Erőmű belsejébe, a sötétbe. Szobáról szobára haladtak. Minden rendben lévőnek tűnt. A kapcsolótáblán még izzott az áram, ami a hegyre ment fel. Finnt nem látták sehol. Alicia hátravezette őket; a vészkamrát rejtő polc a helyén állt. Csak amikor kinyitotta az ajtót, és meglátták a fegyvereket, akkor értette meg Peter, hogy egész eddig attól félt, nem lesznek itt. Alicia kihúzott egy dobozt, és kinyitotta. Michael elismerően füttyentett. – Nem vicceltél. Ezek vadonatújak. – Van még több is ott, ahonnan ez való. – Alicia felpillantott Peterre. – Meg tudod keresni a bunkert a térképen? A lépcsőn dobogó léptek zavarták meg őket: Caleb. – Jön valaki. – Hányan? – Csak egyet láttam. Alicia hamar kiosztotta a fegyvereket, majd újra felmentek az udvarra. Peter egyetlen lovast látott a távolban, kavargó porfelhőben. Caleb Aliciának adta a távcsövet. 337

– Nem hiszem el – mondta Alicia. Pár pillanat múlva Hollis Wilson lovagolt be a kapun, és leszállt. A karját és az arcát vastagon belepte a por. – Jobb, ha sietünk. – Meghúzta a kulacsát. – Minimum hatos csoport van mögöttem. Ha napnyugta előtt a bunkerhez akarunk érni, most azonnal indulnunk kell. – Honnan tudod, hová megyünk? – kérdezte tőle Peter. Hollis keze fejével megtörölte a száját. – Elfelejted, hogy az apáddal lovagoltam, Peter. A csapat a vezérlőben gyülekezett; olyan gyorsan pakoltak, ahogy csak bírtak, mindent, amit vinni akartak. Élelem, víz, fegyverek. Peter kiterítette a térképeket a központi asztalra, hogy Hollis megnézhesse. Megtalálta, amit keresett: Los Angeles-medence és Dél-Kalifornia. – Theo szerint a bunker kétnapi távolságra van – mondta Peter. Hollis a homlokát ráncolta, és a ránc árokká mélyült, ahogy a térképet tanulmányozta. Peter most először vette észre, hogy hagyta kiserkenni a szakállát. Egy pillanatig olyan érzése támadt, mintha Arlo állna mellette. – Én inkább háromra emlékszem, de persze kocsikat húztunk. Azt mondanám, gyalog két nap alatt meg lehet járni. A térkép fölé hajolva mutatta. – Itt vagyunk, a San Gorgonio-hágónál. Amikor apáddal voltam, ezt az utat követtük, a 62-est, északnak az Eastern Roadról, a 10-es autópályától. Helyenként beszakadt, de gyalog nem lesz gond. Itt éjszakáztunk – mutatta – Joshua Valley városban. Úgy húsz kilométer, de lehet huszonöt is. Demo megerősített egy régi tűzoltólaktanyát, és hagyott ott utánpótlást. Biztonságos, van működő szivattyú is, feltankolhatunk vízzel, ha kell, márpedig kelleni fog. Joshuából harminc kilométert kell keletre menni a Huszonkilenc Pálma úton, majd még tizet egyenesen északnak, nyílt vidéken a bunkerhez. Pokoli menet, de egy nap alatt ezt is meg lehet csinálni. – Ha a bunker föld alatt van, hogyan találjuk meg? – Én megtalálom, az fix. És hidd el nekem, látnod kell azt a helyet. Az öreged úgy nevezte, hadikincstár. Vannak járművek is, meg üzemanyag. Sose tudtunk rájönni, hogyan kell beindítani őket, de talán Caleb meg Páka kifundálják. – És a füstösök? – Ezen a részen egyet se láttunk. Ami nem jelenti, hogy nincsenek. De ez igazi sivatag, amit nem szeretnek. Túl forró, nincs elég fedezék, nincs még egy rendes állat se. Demo aranyzónának hívta. – És még keletebbre? Hollis vállat vont. – Azt én is csak tippelem. A bunkernél messzebb nem jártam. Ha komolyan gondolod Coloradót, azt mondom, kerüljük az I-40-est, és tartsunk északnak az I-15-ös felé. Van egy másik rejtett készlet Kelsóban, egy régi vasúti depóban. Durva terep, de tudom, hogy apád minimum addig eljutott. Alicia lovagol elöl, a többiek gyalog követik. Miközben az istálló árnyékában felpakolták a felszerelést, Caleb mindvégig azt jelezte az Erőmű tetejéről, hogy tiszta a levegő. Az öszvér eltűnt, Hollis és Michael elvonszolták a kerítéshez. – Mostanra már látni kéne őket – mondta Hollis. – Nem hiszem, hogy pár kilométernél messzebb voltak mögöttem. Peter Aliciára pillantott. Megnézzék? A nő a fejét rázta. – Nem számít – jelentette ki határozott hangon. – Most már magukra vannak utalva. Ahogy mi is. Caleb leereszkedett a létrán az Erőmű mögött, és csatlakozott hozzájuk. Most már nyolcan voltak. Peter hirtelen tudatára ébredt, mennyire kimerültek mind. Egyikük sem aludt. Amy Sara mellett állt, a hátizsákkal, mint a többiek. Lelkes bátorsággal hunyorgott a napfénybe a régi ellenzős sapka alól, amit a raktárban találtak. Akármi volt is igaz vele kapcsolatban, a fényhez biztosan nem volt hozzászokva. De ez ügyben most nem tehetett semmit.

338

Peter kilépett az eresz alól. A mutatókra pillantott: hét óra sötétedésig. Hét óra alatt kell huszonöt kilométert gyalogolniuk a völgyben, nyílt terepen. Ha elindulnak, nem lesz visszaút. Alicia vállára vetett fegyverrel fellendült Hollis lovára, egy hatalmas, homokszín kancára, ami olyan masszív volt, akár egy ház. Caleb feladta neki a látcsövet. – Mindenki kész? – Tudjátok – szólalt meg Michael –, ha szigorúan vesszük, még nem késő megadni magunkat. – A nővére mellett állt, esetlenül fogta a karabélyt a melléhez. Végignézett a néma arcokon. – Hé, csak vicceltem. – Szerintem Páka nem mond hülyeséget – mondta Alicia a lóról. – Nem szégyen maradni. Aki maradni akar, most szóljon. Senki nem szólt. – Jól van – bólintott Alicia. – Akkor legyetek résen. Galen arra jutott, hogy ez nem neki való. Egyszerűen nem, na. Az egész egy óriási hiba volt, az elejétől fogva. A hőség gyilkos volt, a nap perzselte a szemgolyóját, akár egy fehér robbanás. Feneke úgy sajgott a lovaglástól, egy hétig járni se tud majd. Rettenetesen hasogatott a feje is, mióta Alicia leütötte a nyílpuskával. És a csapatban senki nem hallgatott rá. Senki nem csinálta azt, amit mondott. „Hé, srácok, húzódjunk összébb kicsit. Lassítanunk kéne. Hová a fenébe rohanunk?” – Öljétek meg őket – mondta korábban Gloria Patal. Ez a kisegér némber a saját árnyékától is fél, amennyire ő meg tudta mondani, de a dolgok mostani állása szerint Gloria Patalnak vannak olyan oldalai, amelyeket még sosem látott. A kapuban állva a nő toporzékolt dühében. – A lányomat hozzátok vissza, de a többieket öljétek meg. Azt akarom, hogy megdögöljenek. A lány benne van, ezt mondta mindenki, a lány, Alicia, Caleb, Peter és Michael meg… Jacob Curtis. Jacob Curtis! Hogy lehet az a féleszű Jacob Curtis felelős bármiért? Galen nem értette, de hát az egész helyzetet nem értette, úgy, ahogy volt; amennyire ő látta, az értelem már nem számított. A kapunál legalábbis nem, ahol mindenki összegyűlt, mindenki kiabált és hadonászott; mintha aznap reggel a Kolónia fele meg akart volna ölni valakit, bárkit. Ha Sanjay ott lett volna, ő talán képes lett volna beszélni a fejükkel, lenyugtatni, gondolkodásra bírni őket. De nem volt ott. Az Ispotályban van, Ian ezt mondta, gagyog és bőg, mint egy csecsemő. Ekkor történt, hogy a tömeg elment Mar Curtisért, és a kapuhoz rángatta. Nem is őt akarták igazából, de nem lehetett mit tenni. A tömeg kezdett megvadulni. Szánalmas látvány volt, ahogy azt a szerencsétlen asszonyt, akinek egész életében nem volt szemernyi szerencséje, akinek egy csepp ereje sem volt ellenállni, száz kéz feltolta a létrán, és lelökte a Falról. Örömujjongás tört ki. Itt véget is érhetett volna a dolog, de Galen érezte, hogy a tömeg kezd belejönni, az első után csak még jobban ráérzett az ízére, és Hodd Greenberg azt kiáltotta: – Elton! Elton velük volt a Világítótoronyban! – És mire Galen vagy bárki észbe kapott volna, a csőcselék már robogott is a Világítótoronyhoz, és nagy ujjongással a Falhoz cipelték az öreget, a vak öreget. És ledobták őt is. Galen a maga részéről befogta a száját. Mikor fogja valaki azt mondani, Hé, Galen, hol a feleséged? Mi van Mausamival? Ő is benne volt? Dobjuk le Galent! Végül Ian kiadta a parancsot. Galen nem látta értelmét annak, hogy utánuk menjenek, de ő maradt az egyetlen másodkapitány, az összes többi meghalt, és látta Ianen, hogy fenn akarja tartani legalább a látszatát annak, hogy az Őrség még ura a helyzetnek. Valamit tenni kellett, különben a csőcselék mindenkit lehajigál a Falról. Ian ekkor vonta félre, és beszélt neki a fegyverekről. Tizenkét doboz egy fal mögött az egyik raktárhelyiségben. Engem nem érdekel a Vándor, mondta Ian. A feleséged meg a te dolgod. Csak hozd ide azokat a kurva fegyvereket. A csapat öt emberből állt: Galen mint parancsnok, Emily Darrell és Dale Levine mögötte, Hodd Greenberg és Cort Ramirez hátvédnek. Az első parancsnoki feladata a Falon kívül, és mit kap? Az idióta Dale-t meg egy tizenhat éves őrszemet, és két olyan embert, akik nem is az Őrség tagjai. Eleve kudarcra ítélt küldetés, az bizony. Mélyet sóhajtott – elég hangosan, hogy a mellette lovagló Emily Darrell, az őrszem, megkérdezze, mi a baj. Ő jelentkezett elsőként a feladatra, Dale 339

mellett az egyetlen Őr. Egy lány, aki bizonyítani akar. Azt mondta neki, semmi, és ennyiben hagyták. Most már majdnem átértek Banningen. Örült neki, hogy nem sok részletet tud kivenni, de az a pár dolog, amit megpillantott, ahogy átlovagoltak a városon – nem lehetett nem odanézni –, a csontja mélyéig megdermesztette. Egy csomó beomlott épület, a kocsijukban piruló, kiszáradt satnyák, nem is szólva a füstösökről, akik biztos a környéken ólálkodnak. Egy lövés. Fentről jönnek. Az Őrség a fejedbe véste a szavakat nyolcéves korodtól kezdve, és egyszer sem árulta el a nagy titkot, hogy az egész baromság. Ha egy füstös leugrana Galen Straussra, esélye sem lenne. Elgondolkodott, mennyire fájna. Bizonyára piszkosul. Az igazság az, hogy a mostani állás szerint az egész Mausami dolog végre-valahára véget ért. Nem is értette, miért nem látta ezt már korábban. Hát, talán látta, csak nem bírta elfogadni. Még csak mérges sem volt. Persze, szerette. Talán még mindig szereti. A gondolataiban mindig lesz helye Mausaminak meg a babának is. A baba nem az övé, de még mindig azt kívánta, bárcsak az lenne. Egy babával szinte mindent könnyebb elviselni, még azt is, ha megvakulsz. Szerette volna tudni, Maus és a baba jól vannak-e. Remélte, ha megtalálja őket, lesz annyira férfi, hogy ezt ki is mondja. Remélem, jól vagytok. Az Eastern Roadra vezető felhajtóhoz értek, két sorban lovagolva. Az ugróját, kibaszottul fáj a feje. Talán csak az ütés miatt, amit Aliciától kapott, de nem hitte. A látótere kezdett teljesen összezsugorodni. Furcsa fényszemcsék táncoltak a szeme előtt. Kissé émelygett is. Annyira elmerült a gondolataiban, észre sem vette, hol van, hogy elérték a felhajtó tetejét. Megállt, hogy igyon. A turbinák még ott vannak valahol, forognak az arcát simogató szélben. Csak érjenek az Erőműhöz, ott lefekszik a sötétben, és lehunyja a szemét. A táncoló szemcsék megsokasodtak, fényes hópihékként szállingóztak szűkülő látóterében. Valami nagy baj van. Nem lesz képes továbbmenni; valaki másnak kell átvenni a vezetést. Dale-hez fordult, aki a párja volt: – Figyelj, nem lehetne… Nem volt mellette senki. Megfordult a nyeregben. Mögötte sem volt senki. Egyetlen lovas sem. Mintha egy óriási kéz felmarkolta volna őket lovastul-mindenestül a föld felszínéről. Epe tolult a torkába. – Fiúk? Akkor hallotta meg a hangot. A felüljáró alól jött. Puha, nedves repedés, mint amikor nyirkos papírt tépnek szét, vagy egy lédús narancs héját hámozzák.

340

NEGYVENHÁR OM Úgy értek Joshua Valleybe, hogy csak perceik maradtak; mire megtalálták a tűzoltólaktanyát, a fény már majdnem teljesen elfogyott. A tűzoltóság a város nyugati szélén állt, egy zömök kockaépület, lapos betontetővel, kétszárnyú íves kapuval, melyet betontömbökkel zártak el. Hollis hátra vezette őket, ahol a magas gazban ott állt a víztartály. A szivattyúból ömlő víz meleg volt, rozsda- és földízű. Mind mohón ittak, két tenyérrel meglocsolva a fejüket is. Peternek még sosem esett ilyen jól a víz. Az épület árnyékában vártak, amíg Hollis és Caleb lefeszegették a tűzoltóság hátsó bejáratát fedő deszkákat. Az ajtó egy lökéssel kinyílt a rozsdás zsanérokon, állott levegőt lehelve ki, amely olyan meleg és sűrű volt, akár az emberi lélegzet. Hollis felvette a karabélyát. – Várjatok itt. Peter hallgatta Hollis lépteinek visszhangját, ahogy az lépdelt a sötét épületben. Furcsa módon nem aggódott; eddig elértek, képtelenségnek tűnt, hogy a tűzoltólaktanya megtagadja tőlük a menedéket éjszakára. Aztán Hollis visszatért. – Tiszta a levegő. Jó meleg, de megteszi. Követték egy tágas, magas mennyezetű helyiségbe. Az ablakokat is betontömbökkel torlaszolták el, keskeny réseket hagytak felül szellőzni, ezeken keresztül a gyengülő napfény sárgás izzása szűrődött be. A levegőnek por- és állatszaga volt. A falak mentén mindenféle szerszámok és építkezési kellékek: több zsák cement, műanyag teknők és slagok, rajtuk rászáradt cement, egy talicska, kötél- és lánckötegek. A garázsban a tűzoltóautók helye üresen állt. Rögtönzött istállóként szolgált, öt-hat állásra osztották, a deszkákon lószerszámok lógtak. A szemközti falnál falépcső vezetett fel a semmibe: az emelet odalett. – Priccsek hátul – mondta Hollis. Letérdelt, hogy megtöltsön egy lámpát egy műanyag kannából. Peter látta a folyadék halvány aranyszínét, és felismerte a szagát. Nem alkohol: petróleum. – Kész összkomfort. Van konyha és fürdőszoba, bár folyóvíz nincs, és a kémény is el lett zárva. Alicia bevezette a lovat. – És ez az ajtó? – kérdezte. Hollis gyufával meggyújtotta a lámpát, megigazította a kanócot, majd Mausaminak adta, aki mellette állt. – Tornacipő, segíts. Hollis egy fogót adott Calebnek. A bejárat fölötti gerendáról két láncon vastag fémlemezből készült barikád lógott súlyos gerendakeretben. Leengedték a helyére, majd odacsavarozták az ajtófélfába fogatott kallantyúkhoz. Bezárták magukat. – És most? – kérdezte Peter. A nagydarab férfi vállat vont. – Most várunk reggelig. Én kezdem az őrséget. Ti aludjatok. A hátsó helyiségben voltak a priccsek, amikről Hollis beszélt, tucatnyi matrac megereszkedett rugókon. Onnan ajtó vezetett a konyhába és a fürdőszobába, amelyben rozsdafoltos mosdók sorakoztak egy repedt tükör alatt, meg négy vécéfülke. Az összes ablakot lezárták. Az egyik vécécsészét kiemelték, előrebillenve csücsült a sarokban, mint egy részeg ember. Helyére műanyag vödröt állítottak, amellett a padlón régi magazinok hevertek. Peter felvette a legfelsőt. Newsweek. A borítón egy fertőzött elmosódott képe. Furcsán lapos kép volt, mintha nagyon messziről csinálták volna, ugyanakkor mégis nagyon közelről. Az alak valami alkóvban állt, egy készülék előtt, amelynek tetején az ATM betűket lehetett olvasni. Peter nem tudta, mi lehet az, de látott egyet a bevásárlóközpontban is. A fertőzött mögött fél pár cipő hevert a földön. A felirat így szólt: higgyük el. Aliciával visszamentek a garázsba. 341

– Hol a többi felszerelés? – kérdezte Hollist. Hollis megmutatta neki, hol lehet felemelni a padlódeszkát, amely alatt egy méter mély üreg lapult, a tartalmát vastag műanyag fólia védte. Peter leugrott, és félrerántotta a fóliát. Kannákban üzemanyag meg víz, és szorosan egymás mellett több sor láda, amilyeneket az erőmű alatt is találtak. – Ez a tíz is karabély – mutatta Hollis. – Azok pisztolyok. Csak a kisebb fegyvereket hoztuk el, a robbanószereket nem. Demo tartott tőle, hogy felrobbannak maguktól, és szétcseszik a helyet, úgyhogy azokat a bunkerben hagytuk. Alicia közben kinyitotta az egyik ládát, és kivett egy fekete pisztolyt. Felhúzta, célzott, meghúzta a ravaszt; hallották az üres tárra lecsapó ütőszeg éles csattanását. – Milyen robbanószerek? – Főleg gránátok. – Hollis a csizmája orrával megkocogtatta az egyik ládát. – De az igazi meglepetés ebben van. Segítsetek. A többiek is a lyuk köré gyűltek. Hollis és Alicia két oldalról kiemelték a ládát a garázs padlójára. Hollis letérdelt és kinyitotta. Peter fegyverekre számított, ezért meglepődve látta a kis szürke tasakokat. Hollis odanyújtott neki egyet. Egy kiló ha lehetett; az oldalán fehér címke apró fekete írással. A tetején a KÉ betűk. – Kész Étel, azt jelenti – magyarázta Hollis. – Katonai kaja. Több ezer van a bunkerben. Van… lássuk csak – vette el Petertől a tasakot, és hunyorogva olvasta az apró betűket. – Szójalevél szósszal. Ezt sose próbáltam. Alicia szkeptikusan forgatott egyet. – Hollis, ezek kilencven éve „készen” vannak. Kizárt, hogy még mindig jók. A nagydarab férfi vállat vont, és elkezdte kiosztani a tasakokat. – Sok nem az. De ha légmentesen zárt, akkor meg lehet enni. Hidd el, tudni fogod, amikor kinyitod. A legtöbb egész finom, de ha találtok marhát Stroganoff módra, azzal vigyázzatok. Demo úgy hívta, „Kijönni nem akaró étel”. Húzták a szájukat, de végül az éhség erőt vett rajtuk. Peter kettőt evett: a szójalevelet meg egy édes, ragacsos pudingot, aminek „mangós desszert” volt a neve. Amy az egyik priccs szélén ült, és gyanakodva rágcsált egy marék sárga ropit meg egy szelet sajtnak látszó dolgot. Időről időre óvatosan felnézett, majd lopva evett tovább. A mangós desszert olyan édes volt, hogy Peter feje szinte zsongott tőle, de amikor lefeküdt, a fáradtság kigöngyölte magát a mellkasában, és tudta, gyorsan elragadja az álom. Utoljára Amy járt az eszében, ahogy a ropit rágcsálja, és a szeme ideoda cikázik a szobában. Mintha azt várná, hogy valami történik. De ez a gondolat síkos kötél volt a kezében, amit nem bírt megszorítani, és a keze hamarosan üres lett, a gondolat elszaladt. Aztán Hollis arca lebegett fölötte a sötétben. Kipislogta szeméből a kábaság ködét. A helyiség fülledt volt, inge és haja csatakos lett az izzadságtól. Mielőtt szólhatott volna, Hollis az ajkára tette az ujját, hogy csendre intse. – Hozd a fegyvered, és gyere. Hollis a lámpával a kezében a garázsba vezette. Sara a betontömböknél állt, ahol valaha a garázsajtó volt. Az egyik ajtóba megfigyelő ablakot építettek: fémlemez csúszott el sínen, amelyet a betonba csavaroztak. Sara ellépett. – Nézd meg – suttogta. Peter a nyíláshoz hajolt. Orrában érezte a szelet, a lehűlő sivatagi éjszakát. Az ablak a város főutcájára nézett, a 62-es útra. Szemben épületek, kiégett romok, mögöttük pedig szelíden hullámzó dombok sora; mindez kékes holdfényben fürdött. Az úton egy magányos fertőzött kuporgott. Peter még sosem látott egyet sem ilyen mozdulatlanul, legalábbis nem éjjel. Az épület felé fordult, izmos hátsó lábán pihent, tekintete az épületre tapadt. Még kettő bukkant elő a sötétből, odamentek az úton, és ugyanezt az őrhelyzetet vették fel szemben a tűzoltólaktanyával. Egy háromfős raj. – Mit csinálnak? – suttogta Peter. – Csak állnak ott – mondta Hollis. – Kicsit mozognak erre-arra, de nem jönnek közelebb. Peter visszahajolt az ablaktól. 342

– Szerinted tudják, hogy itt vagyunk? – Zárt hely, de azért nem légmentesen. A ló szagát biztosan érzik. – Sara, ébreszd fel Aliciát – mondta Peter. – Csendben, a többiek csak hadd aludjanak. Újra odahajolt az ablakhoz. Kisvártatva megkérdezte: – Hányat mondtál? – Hármat – felelte Hollis. – Most már hat van. Peter félreállt, hogy Hollis megnézhesse. – Ez… baj. – Hol vannak gyenge pontok? Alicia már mellettük állt. Kibiztosította a karabélyát, és a lehető leghalkabban igyekezett felhúzni. Aztán meghallották: puffanás a tetőn. – A tetőn vannak. Michael botladozott ki a hátsó helyiségből. Végignézett rajtuk, homlokráncolva, álomtól kába szemmel. – Mi van? – kérdezte hangosan. Alicia az ajkára tette az ujját, majd a plafonra mutatott. Újabb dobogó hangok. Peter úgy érezte, hogy a gyomrában felrobban egy halk bomba. A fertőzöttek be akarnak jutni. Valami az ajtót kaparta. Hús puffant fémen, csont acélon. Mintha próbálgatnák az ajtót, gondolta Peter. Felmérik az erejét, mielőtt a végső lökésre kerül a sor. A tust a vállához szorította, tüzelésre készen, amikor Amy lépett a látóterébe. Később majd azon töri a fejét, végig ott lehetett-e, elbújva a sarokban, néma megfigyelőként. A lány a barikádhoz lépett. – Amy, gyere onnan… A lány letérdelt az ajtóhoz, rátette a tenyerét. Lehajtotta a fejét, homloka a fémhez ért. Újabb puffanás a túloldalról, ezúttal puhább, kutatóbb. Amy válla most remegett. – Mit csinál? Sara válaszolt: – Szerintem… sír. Senki nem mozdult. Az ajtó túloldaláról már nem jött hang. Végül Amy felállt, és szembefordult velük. Tekintete távoli, fókusz nélküli; úgy tűnt, egyiküket sem látta. Peter felemelte a kezét. – Ne ébresszük fel. Némán nézték, ahogy Amy megfordul, és ugyanazzal a másvilági járással a hálószoba ajtajához megy, épp amikor az utolsó alvó, Mausami is kilépett. Amy elment mellette, észre sem vette. Aztán hallották a rozsdás rugók nyikorgását, ahogy lefekszik a priccsére. – Mi folyik itt? – kérdezte Mausami. – Miért néz így rám mindenki? Peter odament az ablakhoz. Arcát a nyíláshoz nyomta. Ahogy várta: kint semmi nem mozdult, a holdfény mosta táj üres volt. – Szerintem elmentek. Alicia a homlokát ráncolta. – Miért mennének el csak így? Peterre furcsa nyugalom telepedett; tudta, hogy elmúlt a krízis. – Nézd meg magad. Alicia vállára vetette a karabélyt, és az ablakhoz tette a szemét; nyakát tekergetve próbált minél többet látni. – Igaza van – jelentette. – Nincs odakint semmi. – Kiegyenesedett, Peter felé fordult, szemét összehúzta. – Mint a… házi állatok? Peter a fejét rázta, a megfelelő szót kereste. – Inkább, mint a barátok. – Valaki lenne szíves elmagyarázni, mi ez az egész? – fortyant fel Mausami. – Bárcsak tudnám – sóhajtott Peter.

343

Pirkadat után vonták fel a barikádot. A porban körös-körül nyomokat láttak. Egyikük sem aludt sokat, Peter ennek ellenére energikusnak érezte magát. Eltöprengett, mitől, aztán gyorsan leesett neki. Túlélték az első éjszakát a Sötétföldeken. Hollis a térképet egy sziklára terítette, és végigvette az útvonalat. – A Huszonkilenc Pálma után nyílt sivatag jön, rendes út nélkül. A bunker megtalálásának trükkje ez a hegylánc, itt keletre. A déli végén két jellegzetes csúcs van, mögöttük egy harmadik. Amikor a harmadik pontosan a kettő közé esik, akkor keletnek kell fordulni, és a jó irányba megyünk. – És ha nem érjük el sötétedés előtt? – kérdezte Peter. – A Huszonkilencben meg tudjuk húzni magunkat, ha muszáj. Pár ház még áll. De ha jól emlékszem, elég romosak, nem olyanok, mint a tűzoltóság. Peter Amy felé pillantott, aki a többiek között állt. Még mindig az ellenzős sapka volt rajta; Sara adott rá egy hosszú ujjú férfiinget, aminek rojtos volt az ujja és a gallérja, és egy, a tűzoltóságon talált sivatagi szemüveget. Fekete haját elfésülte az arcából, a sapka ellenzője alól sötét fürtök gyűrűje látszott ki. – Szerinted ő csinálta? – kérdezte Hollis. – Ő küldte el őket? Peter barátja felé fordult. Eszébe jutott a magazin a fürdőben, a két nyers szó a címlapon. – Őszintén, Hollis? Fogalmam sincs. – Hát, akkor reméljük, hogy ő volt. Kelso után nyílt a vidék egészen a nevadai határig. – Kihúzta kését, és megtörölte pulóvere szegélyében. Amikor folytatta, hangja halk, bizalmas volt: – Mielőtt eljöttem, hallottam az embereket, tudod, ahogy róla beszéltek. A Sehonnan Jött Lány, az utolsó Vándor. Azt mondták, ő a jel. – Minek a jele? Hollis a homlokát ráncolta. – A vég jele, Peter. A Kolónia végéé, a háború végéé. Az emberi faj végéé, már ami maradt belőle. Nem mondom, hogy igazuk van. Valószínűleg ez is csak Sam meg Milo baromsága. Sara jött feléjük. A duzzanat az arcán megcsappant éjszaka, a legcsúnyább zúzódás zöldes-lilára fakult. – Engednünk kéne Maust lovagolni – mondta. – Jól van? – kérdezte Peter. – Kicsit kiszáradt. Az ő állapotában szüksége van a folyadékra. Szerintem nem kéne a hőségben gyalogolnia. És Amy miatt is aggódom. – Mi van vele? Sara vállat vont. – A nap. Szerintem nincs hozzászokva. Már most leégett. A szemüveg meg az ing segít, de ebben a hőségben nem lehet állandóan ruhában. – Fejét oldalt billentve nézett Hollisra. – Mi ez a jármű, amiről Michael beszél? _____ Meneteltek. A hegyek elmaradtak mögöttük; napközépre mélyen bent jártak a sivatagban. Az utat csak sejteni lehetett, de azért követték a dudorát a kemény talajon, az elszórt sziklákkal és furcsa, satnya fákkal teli tájon, felettük a fortyogó nap és a határtalan, színevesztett ég. A szél nem elállt, hanem összeesett; a levegő olyan rezzenéstelen volt, szinte zümmögött, a hőség vibrált körülöttük, akár a rovar szárnya. Minden egyszerre tűnt közelinek és távolinak, a perspektívát eltorzította a mérhetetlen látóhatár. Milyen könnyű körben járni egy ilyen helyen, merengett Peter, céltalanul tévelyegni, amíg le nem száll a sötétség. Mojave Junction városa után – nem is város, csak pár üres alapzat meg egy név a térképen – egy kis emelkedőre felhágva elhagyott járművek hosszú sorát fedezték fel, kettesével néztek abba az irányba, amelyről ők jöttek. A legtöbb személyautó volt, de akadt pár teherkocsi is, rozsdás, homokmarta alvázuk belesüllyedt a vándorló homokba. Mintha egy nyitott sírra bukkantak volna, géptömegsírra. Sok tető hiányzott, az ajtókat letépték. A belsejük 344

mintha megolvadt volna; ha voltak is bent valaha testek, rég elbomlottak, széthordta őket a sivatagi szél. Itt-ott a nemtelen törmelékben Peter emberléptékű tárgyakat ismert fel: egy szemüveg, egy nyitott bőrönd, egy műanyag baba. Némán mentek el a roncsok mellett, szólni sem mertek. Peter ezernél is több járművet számolt, majd egy utolsó roncshalmaz után folytatódott a közömbös sivatag. Benne jártak a délutánban, amikor Hollis bejelentette, hogy ideje elhagyni az utat, és északnak fordulni. Peter már kételkedni kezdett benne, hogy eljutnak a bunkerig. A hőség egyszerűen elviselhetetlen volt. Izzó szél fújt keletről, port hordott arcukba, szemükbe. Az autótemető óta egyikük sem nagyon szólt. Michael tűnt a legmegviseltebbnek; most már láthatóan bicegett is. Amikor Peter rákérdezett, szó nélkül lehúzta a csizmáját, és megmutatta a nagy, vérrel teli hólyagot a sarkán. Megálltak pihenni egy jukka-liget ritkás árnyékában. – Mennyi van még? – kérdezte Michael. Levette a csizmáját, hogy Sara kezelhesse a hólyagot; elfintorodott, amikor Sara kiszúrta egy kis szikével az Erőműben talált elsősegélykészletből. A vágásból egyetlen csepp vér csordult ki. – Innen úgy tizenöt kilométer – felelte Hollis. Arrébb állt, az árnyék szélén. – Látjátok azt a hegyvonulatot? Azt keressük. Caleb és Mausami fejüket a hátizsákjukra támasztva elaludtak. Sara bekötötte Michael lábát, aki a fájdalomtól grimaszolva nyomta vissza a csizmába. Csak Amyn nem látszott, hogy megviselte az utazás. A többiektől távol ült, vékony lábát maga alá húzva, s óvatosan figyelte őket sötét szemüvege mögül. Peter odament Hollishoz. – Sikerül? – kérdezte halkan. – Nem sokon fog múlni. – Adjunk nekik még félmutatónyit. – Többet egy perccel se. Peter első kulacsa kiürült. Engedélyezett magának egy kortyot a másodikból, megfogadva, hogy a többit tartalékolja. Lefeküdt a többiekhez az árnyékba. Épp csak lehunyta a szemét, máris hallotta a nevét, és megint kinyitotta a szemét. Alicia állt fölötte. – Azt mondtad, félmutatónyi. Felkönyökölt. – Igen. Ideje menni. Újabb óra telt el, mire meglátták a táblát a vibráló hőségben. Előbb a hosszú drótkerítést a tetején szögesdróttal, majd a nyitott kapun belül száz méterre egy kis őrházat és mellette a táblát. HUSZONKILENC PÁLMA TENGERÉSZETI LÉGIKIKÉPZŐ KÖZPONT. VESZÉLY. FEL NEM ROBBANT LŐSZER. NE HAGYJA EL AZ UTAT. – Fel nem robbant lőszer. – Michael arcát teljesen összehúzva hunyorgott. – Az meg mit jelent? – Hogy vigyázz, hová lépsz, Páka. – Alicia mindenkihez szólt: – Bombák lehetnek, esetleg aknák. Libasorban megyünk, próbáljatok az előttetek járó nyomába lépni. – Az mi? – mutatta fél kézzel Mausami, a másikkal meg a szemét ernyőzte a fényben. – Épületek? Buszok voltak: harminckét busz parkolt két tömött sorban, a sárga festék szinte teljesen lemállott róluk. Peter a legközelebbi busz felé indult a sor végén. A szél elállt, csak lépteik kopogása hallatszott a kemény talajon. A vastag dróttal fedett ablakok alatt a SIVATAGI KÖZPONT EGYESÍTETT ISKOLAKERÜLET szavak. Felmászott a busz oldalánál felgyűlt homokdűnére, és bekukucskált. Oda is homok került, hullámai ellepték a padokat. A plafonon madarak raktak fészket, fehér ürülékükkel foltosra mázolva a falat. – Hé! Ezt nézzétek! – kiáltotta Caleb. Követték a hangját a másik oldalra. Egy kisebb repülő jármű burka volt, oldalára dőlve. – Egy helikopter – azonosította Michael. 345

Caleb a géptörzs tetején állt. Mielőtt Peter szólhatott volna, Caleb felnyitotta az ajtót, és beleugrott. – Óvatosan, Tornacipő! – intette Alicia. – Minden oké, üres! – Hallották, hogy odabent matat; a következő pillanatban kidugta fejét az ajtón. – Nincs itt semmi, csak pár satnya. –Felnyomta magát, majd lecsúszott a törzsön, és megmutatta, mit talált. – Ilyet viselnek. Két, a naptól megfakult nyaklánc volt. Mindkettőn ezüst korong. Peter némi vízzel megtisztította a korongokat. Sullivan, Joseph D. 0+ 098879254 USMC Római kat. Gomez, Manuel R. AB- 859720152 USMC Felekezeten kívüli. – Az USMC a haditengerészet – mondta Hollis. – Tedd vissza oda, ahol találtad, Caleb. Caleb kikapta a nyakláncokat Peter kezéből, és a mellkasához szorította. – Azt már nem. Megtartom. Én találtam, engem illet. – Katonák voltak, Tornacipő. Caleb hangja hirtelen éles lett. – Na és? Nem jöttek vissza, nem igaz? A katonáknak vissza kellett volna jönni értünk, de nem jöttek. Egy pillanatig mindenki hallgatott. – Ez olyan hely, ugye? – mondta ki Sara. – Néni mesélt róla. Hogy az Elsők a városokból jöttek, busszal fel a hegyre. Peter is hallotta ezeket a történeteket. Mindig úgy is gondolta, hogy azok: történetek. De Sarának igaza van, ez olyan hely. Nemcsak maguk a buszok, vagy az eldőlt helikopter a halott katonákkal, hanem a nyugalom mondta ezt neki. Több volt ez a hang hiányánál; olyasvalami csendje volt, ami félbeszakadt. Ekkor egy érzés szúrt belé, éberségre rázta. Valami nem stimmel. – Hol van Amy? Szétszóródtak a buszok között, a nevét kiabálták. Mire Michael megtalálta, Peter már magánkívül volt. Eszébe sem jutott, hogy csak így eltekereghet. Michael egy megsüllyedt busz mellett állt, az egyik nyitott ablakon kémlelt be. – Mit csinál? – kérdezte Sara. – Csak ül odabent, azt hiszem – mondta Michael. Peter felmászott a homokra, és betornázta magát az ablakon. A szél a busz végébe hordta a homokot; az első pár padsor kilátszott. Amy a sofőr mögötti ülésen ült, hátizsákja az ölében. A szemüveget és a kalapot levette. – Amy, nemsokára besötétedik. Mennünk kell. De a lány nem mozdult. Mintha várt volna valamire. Aztán összehúzott szemmel körülnézett, mintha most venné csak észre, hogy a busz üres, egy roncs. Akkor felkelt, hátára vette a hátizsákot, és kimászott az ablakon. A bunker pontosan ott volt, ahol Hollis ígérte. Elvezette őket a helyre, ahonnan nézve a harmadik hegy a másik kettő között állt, akkor megint keletnek fordult, majd fél kilométer után megállt. – Ez az – jelentette be. Egy sziklafal előtt álltak. Mögöttük a nyugvó nap még egy utolsó fényszilánkot karcolt a horizontra. – Nem látok semmit – mondta Alicia. – Nem is szabad látnod. Hollis vállára vetette a karabélyát, és elkezdett mászni a falon. Peter a szemét árnyékolta a visszatükröződő ragyogás ellen, úgy figyelte. Tíz méter megtétele után Hollis eltűnt. – Hová lett? – kérdezte Michael.

346

A sziklafal megmozdult. Peter megértette, hogy a duplaajtót falként álcázták: most a két szárny visszacsúszott a sziklába, feltárva egy sötét nyílást és az ott álló Hollist. Peternek kellett egy pillanat, hogy teljes nagyságában felmérje azt, amit lát: egy hatalmas pincebarlangot, amelyet magából a hegyből vájtak ki. Polcsorok vesztek bele a sötétbe, rajtuk raklapokon dobozok álltak, magasan a fejük fölé tornyosulva. A bejárat közelében targonca parkolt, ott, ahol Hollis egy fémlemezt nyitott ki a falon. Ahogy a csoport besorjázott, felkattintott egy kapcsolót, és a helyiség hirtelen megtelt lüktető fénnyel, amely a falakon és a mennyezeten lévő, fehéren izzó vezetékek hálójából jött. Peter hallotta, hogy felzümmög a gépi szellőző. – Hollis, ezek száloptikák – álmélkodott Michael. – Mi az áramforrásuk? Hollis felkattintott egy másik kapcsolót. Az ajtó fölött sárga riasztófény gyúlt fel, és forgott őrült buzdítással. Fogaskerekek kattantak, és a két ajtószárny kicsúszott a falból, árnyéklapokat vonszolva a földön. – Nem látni onnan, ahonnan jöttünk – magyarázta Hollis a ricsajt túlkiabálva –, de vannak napelemek a hegy déli oldalán. Demo így találta meg a helyet. Az ajtók hangosan összecsattantak, a visszhang ide-oda pattogott a barlang mélyén. El lettek zárva, végre biztonságban. – Az akku már nem nagyon él, de a napelemekről is elmegy pár óráig. Vannak hordozható generátorok is. Van egy üzemanyagdepó egész közel északra. Gáz, dízel, kerozin. Ha jól leszűrjük, még használható. Több van, mint amennyit valaha el tudunk használni. Peter beljebb ment. Akárki tervezte ezt a helyet, gondolta, hosszú távra szánta. Könyvtárra emlékeztette, csak könyvek helyett itt ládák voltak, és a ládákban nem szavak, hanem fegyverek. Az utolsó, elvesztett háború maradéka, eldobozolva a következő háborúra. A legközelebbi polchoz ment, ahol Alicia állt Amyvel. A buszincidens óta a lány a közelben maradt, pár méternél távolabb sosem csavargott el. Alicia a ruhája ujjával letörölte a port az egyik doboz oldaláról. – Mi az az RPG? – kérdezte Peter. – Fogalmam sincs. – Alicia megfordult, rámosolygott. – De azt hiszem, akarok egyet.

347

NEGYVENNÉGY Sara Fisher naplójából („Sara könyve”) Bemutatva az észak-amerikai karantén korszakról szóló harmadik nemzetközi konferencián Emberi Kultúra- és Konfliktuskutató Intézet Új-dél-walesi Egyetem, Indo-Ausztrál Köztársaság V. u. 1003. április 16-21. [A szemelvény kezdete] 4. NAP Akkor elkezdem. Üdv. Sara Fisher vagyok az Első Családból. Egy katonai bunkerből írok valahol északra a Huszonkilenc Pálma nevű várostól Kaliforniában. A nyolc lélek egyike vagyok, akik a San Jacinto-hegységből utaznak Coloradóba, Telluride városába. Furcsa ilyeneket írni olyasvalakinek, akit nem ismerek, aki talán még meg sem született, amikor ezt írom. De Peter azt mondja, valakinek fel kell jegyeznie, ami velünk történik. Egy nap majd talán valaki tudni szeretné, azt mondja. Két napja vagyunk a bunkerban. Összességében elég kényelmes, van áram és víz, még zuhany is, ha az ember nem bánja, hogy hideg a víz (én nem). A barakkokat leszámítva a bunker három fő részre oszlik: az egyikben főleg fegyverek vannak („a raktár”), a másikban járművek („a garázs”), a harmadikban, ami kisebb, étel, ruha és orvosi kellékek (ennek még nem találtunk nevet, csak harmadik teremnek hívjuk). Itt találtam noteszeket és ceruzákat. Hollis szerint elég cucc van itt egy kisebb hadseregnek is, és hiszek neki. Michael és Caleb megpróbálják megjavítani az egyik Humvee-t, ami egy kocsifajta. Peter szerint, kettő ilyen elég lenne nyolcunknak a felszereléssel meg a plusz üzemanyaggal, de Michael azt mondja, nem biztos benne, hogy a tartalék alkatrészek beszerelésével kettőt is be tud indítani. Alicia segít nekik, bár szerintem nem csinál mást, mint a kezükbe adja a kért szerszámokat. A változatosság kedvéért azért jó látni, hogy nem parancsolgat. Itt minden a katonáké volt, akik már mind halottak. Azt hiszem, ezt el kell mondanom, valamint azt is, miért vagyunk itt. A lány, Amy az oka, aki százéves, legalábbis Michael szerint. Bár ha látnátok, nem hinnétek. Azt gondolnátok, hogy csak egy lány. Volt valami a nyakában, egy rádiószerűség, abból tudjuk, hogy Coloradóból jött, egy KLÖ nevű helyről. Ez hosszú történet, és nem tudom, hogyan mondjam el. Nem tud beszélni, de úgy véljük, ott lehetnek még olyanok, mint ő, mert Michael hallotta őket a rádión. Ezért megyünk Coloradóba. Mindenkinek megvan a feladata, az enyém, hogy segítsek Hollisnak és Peternek kideríteni, mi van a ládákban a polcokon. Peter azt mondja, amíg várunk a Humvee-ra, akár ki is használhatjuk az időt, hátha egyszer még vissza kell ide jönnünk. Ráadásul találhatunk olyan eszközt, aminek most is hasznát vehetjük, például adóvevőt. Michael azt mondja, párat életre tud kelteni, ha van olyan akku, amit még fel lehet tölteni. A raktárból egy alkóv nyílik, amit irodának hívunk, tele íróasztalokkal és számítógépekkel, amik nem működnek, mappákkal és kézikönyvekkel megrakott polcokkal, és itt találtuk meg a leltárlistát, sok-sok oldal: van itt minden a puskáktól és aknavetőktől a nadrágokig és szappanokig. (Remélem, hamarosan megtaláljuk azokat a szappanokat.) Minden bejegyzés után van egy csomó szám meg betű, ami megegyezik a polcokon lévő betűkkel-számokkal, bár nem mindig. Néha kinyitunk egy dobozt, arra számítva, hogy takaró vagy elem lesz benne, aztán csak lapátot vagy még több fegyvert találunk. Amy is segít, és bár még 348

mindig nem mondott semmit, ma rájöttem, hogy ugyanolyan jól olvas, mint mi. Ez meglepett, bár nem tudom miért. 6. NAP Michael és Caleb még mindig a Humvee-n dolgoznak. Michael azt mondja, kettőt talán meg tud javítani, de nem biztos. Azt mondja, minden, ami gumi, az probléma – sok megrepedt, és esik szét. De sose láttam még ilyen boldognak, és mindenki azon a véleményen van, hogy megfogja oldani. Tegnap leltárba vettem a gyógyszereket. Sok már nem jó, de még van, amit használhatunk, igazi géz és sín, meg egy vérnyomás-mérő is. Megmértem Maus vérnyomását, 120/80 volt, mondtam neki, emlékeztessen, hogy mérjem meg mindennap, és igyon sok vizet. Azt mondta, fog, de akkor meg ötpercenként pisilnie kell. Ma reggel Hollis mindenkit kivitt a sivatagba, megmutatta, hogyan kell lőni, és gránátot eldobni. Annyi muníció van, azt mondta, nyugodtan használhatunk, és amúgy se árt, ha mindenki tudja. Szóval egy ideig mind karabéllyal lőttünk kőhalmokra, meg gránátot dobtunk a homokba, a fülem még most is cseng tőle. Hollis szerint a térség tőlünk délre tele van aknákkal, senki se menjen arra. Szerintem ezt főleg Aliciának címezte, mert ő rászokott, hogy korán reggel elmegy a lóval vadászni, mielőtt még meleg lesz, de eddig semmit nem lőtt, csak két sakált, amit tegnap este megsütöttünk. Peter talált egy kártyapaklit a barakkban, és vacsora után kártyáztunk, még Amy is, aki többször nyert, mint bárki, pedig senki nem mondta el neki a szabályokat. Gondolom, menet közben kitalálta. Igazi bőrcsizmák! Mind azt húztunk, kivéve Calebet, aki még mindig edzőcipőben van. Túl nagy neki, de nem zavarja, mert jól néz ki, és azt mondja, szerencsét hoz, mert nem halt meg, amióta felvette. Ki tudja, talán találunk egy doboz szerencsehozó tornacipőt? 7. NAP Humvee fronton még mindig semmi. Már mindenki attól fél, hogy gyalog kell továbbmennünk. A csizmákon kívül az eddigi legjobb dolog, amit találtunk, a fénybotok. Ezek műanyag csövek, amik – ha a térdedre csapsz velük, aztán erősen megrázod őket – halványzöld fénnyel világítanak. Múlt éjjel Caleb széttört egyet, a világító cuccot az arcára kente, és azt mondta: „Nézzétek, füstös vagyok!” Peter azt mondta, nem vicces, de szerintem az volt, és a legtöbben nevettünk. Örülök, hogy Caleb itt van. Holnap melegítek vizet, és igazi fürdőt veszek, és Amyt is megnyírom, legalábbis csinálok valamit a gubancaival. Talán őt is meg tudom fürdetni. 9. NAP Michael azt mondta, ma megpróbálják beindítani az egyik Humvee-t, hát mind odamentünk, amikor rákötötték az egyik generátorra, de amikor beindították a motort, hangosat durrant és füstölt, és Michael azt mondta, elölről kell kezdeniük. Azt mondja, talán a benzin volt rossz, de láttam rajta, hogy igazából fogalma sincs. Tovább rontotta a helyzetet, hogy a barakkban eldugult a vécé, és Hollis azt mondta: „Hogyan lehet, hogy az Egyesült Államok hadserege tud olyan ételt csinálni, ami kibír száz évet, de nem tudnak csinálni egy rendes vécét?” Hollis megkért, hogy neki is vágjam le a haját, és meg kell mondanom, egy kis mosdással nem is néz ki rosszul. Talán rá tudom venni, hogy borotválja le a szakállát, de azt hiszem, túl sokat jelent neki most, hogy nincs Arlo. Szegény Arlo. Szegény Hollis. 11. NAP Ma elpusztult a ló. Kizárólag az én hibám. Napközben kikötöttük egy árnyékos helyen, ahol legelhette a bokrok között növő gazt. Gondoltam, megsétáltatom kicsit, de valamitől megijedt és elszaladt. Hollisszal utánarohantunk, de persze lemaradtunk, és akkor megláttuk kint a mezőn, ahol az aknák vannak, és mielőtt hívhattuk volna, rettenetes dörrenés hallatszott, és amikor a por leülepedett, a földön feküdt. Oda akartam menni, de Hollis nem engedett. Azt mondtam: „Nem hagyhatjuk ott, csak így”, ő meg azt felelte: „Nem, így nem”, és visszament a barakkba a fegyveréért. Mindketten sírtunk. Megkérdeztem, volt-e neve, mire azt mondta, Szívemcsücskének hívta. 349

Csak kilenc napja vagyunk itt, de sokkal többnek érződik, és nem tudom, el tudunk-e menni valaha is. 12. NAP A ló tetemét éjjel elvitték. Most már tudjuk, hogy vannak itt füstösök. Peter úgy döntött, naplemente előtt egy órával bezárjuk a kaput, biztos, ami biztos. Kicsit aggódom Mausami miatt. Az utóbbi pár napban már látszik rajta az állapota. Más valószínűleg nem venné észre, de én igen. Amit mindenki tud, de senki nem mond ki, hogy Theo valószínűleg már nem él. Mausamit kemény fából faragták, de ez egyre nehezebb neki, ahogy vánszorognak a napok. Én biztosan nem akarnék itt kinn szülni. 13. NAP Jó hír – Michael azt mondja, holnap talán megpróbálja beindítani az egyik Humvee-t. Mind szorítunk. Mindenki nagyon indulna már. Találtam egy ládát a harmadik teremben Emberi Maradványok Tasak felirattal, és amikor kinyitottam, és láttam, mi van benne, rájöttem, hogy olyan zsákok, amibe a hadsereg a halott katonákat tette. Visszazártam a dobozt, remélem, senki nem kérdez rá. 16. NAP Pár napig nem írtam, mert vezetni tanultam. Két nappal ezelőtt Michael és Caleb végre beindították az első Humvee-t, gumival meg minden. Mindenki kiabált és nevetett, mind nagyon boldogok voltunk. Michael akart elsőnek menni vele, és pár karcolással sikerült kitolatnia a bunkerből. Egymást váltottuk a kormánynál, Michael mondta, mit kell csinálni, de egyikünknek se nagyon ment. A második Humvee ma reggel gurult ki. Caleb azt mondja, ennyi, több nem lesz, de kettőnél több nem is kell. Ha az egyik lerobban, a másikat még mindig használhatjuk. Michael szerint elég dízelt tudunk vinni, hogy elérjünk Las Vegasig, talán messzebb is, mire keresnünk kell majd megint. Reggel elmegyünk az üzemanyagdepóhoz. 17. NAP Feltankolva, menetkészen. Egész délelőtt ide-oda ingáztunk a bunker és a depó között, megtankoltuk a Humvee-kat meg a tartalékkannákat. Mindenki kimerült, de izgatott is. Mintha végre valahára megkezdődne az utazás. Két négyes csoportban megyünk. Peter vezeti az egyik Humvee-t, én a másikat, Hollis és Alicia ülnek fent a fegyverekkel, ötvenes kaliberű géppuskákkal, amiket délután szereltünk fel. Michael talált elemeket, így tudunk beszélni az adóvevőn, legalábbis amíg ki nem merül az elem. Peter szerint meg kéne kerülnünk Las Vegast, és nyílt vidéken maradni, de Hollis szerint arra a leggyorsabb Coloradóba menni, és az autópálya a legjobb, mert a legkönnyebb terepen megy. Alicia Hollis mellé állt, és Peter végül belement, úgyhogy Las Vegas lesz, gondolom. Mindenki kíváncsi, mit találunk ott. Olyanok vagyunk, mint egy rendes expedíció. Eldobtuk a régi ruhánkat, mindenki katonai ruhát visel, még Caleb is, bár neki nagyon nagy. (Maus egy nadrágot varr fel neki.) Vacsora után Peter mindenkit összehívott, megmutatta az útvonalat a térképen, és azt mondta: „Szerintem megér egy ünneplést, nem igaz, Hollis?” Mire ő bólintott, és azt mondta: „Igazad lehet.” Elővett egy üveg whiskeyt, amit az irodában talált az egyik íróasztalban. Kicsit olyan volt az íze, mint az opálosé, és az érzete is, és nemsokára mindenki nevetett meg énekelt, ami csodálatos volt, de kicsit szomorú is, mert mind Arlóra meg a gitárjára gondoltunk. Még Amy is ivott kicsit, és Hollis azt mondta, ettől majd talán megered a nyelve, amire elmosolyodott. Azt hiszem, először láttam mosolyogni. Most már tényleg mintha közénk tartozna. Késő van, le kell feküdnöm. Pirkadatkor indulunk. Alig várom, hogy menjünk, de hiányozni is fog majd ez a hely. Egyikünk se tudja, mit találunk, és valaha hazatérünk-e még. Azt hiszem, család lettünk, és észre se vettük. Akárki olvassa ezt, erről ennyit tudok mondani. 18. NAP

350

Még bőven időben értünk Kelsóba. A táj körülöttünk teljesen kihalt – az egyetlen élőlények a gyíkok, amik mindenhol vannak, meg a pókok, hatalmas szőrös pókok, akkorák, mint a tenyerem. A depón kívül nincs épület. A bunker után olyan érzés, mintha a szabadban lennénk, teljesen szem előtt, pedig az ablakok-ajtók mind be lettek deszkázva. Van csap, de víz nincs, és amit hoztunk, kezd fogyni. Ha ilyen meleg marad, hamarosan keresnünk kell. Előre látom, hogy nem nagyon fogunk aludni. Remélem, Amy távol tartja őket, ahogy Peter mondja. 19. NAP Éjjel jöttek, egy hármas raj. A tetőn átjöttek be, széttépték a fát, mintha papír volna. Amikor vége lett, kettő halott volt, a harmadik elszökött. De Hollist meglőtték. Alicia azt mondja, ő lehetett, de Hollis azt állítja, véletlenül magát lőtte meg, amikor az egyik pisztolyt töltötte újra. Talán azért mondta, hogy Alicia jobban érezze magát. A golyó átment a felkarján, igazából karcolás csak, de minden seb komoly dolog, főleg itt kint. Hollis túl kemény legény, hogy kimutassa, de látom rajta, hogy nagy fájdalmai vannak. Ezt kora reggel írom, hajnal előtt. Senki nem tud elaludni. Mind várjuk a napkeltét, hogy mehessünk már innen. A legjobb esélyünk, ha úgy érünk Las Vegasba, hogy még van időnk menedéket keresni éjjelre. Amit mindenki gondol, de nem mond ki, hogy innentől kezdve nincs már igazi biztonság. A vicces, hogy nem is nagyon bánom. Persze remélem, hogy nem halunk meg mind itt kint. De inkább vagyok itt ezekkel az emberekkel, mint bárhol máshol. Más a félelem is, amikor van remény rá, hogy valamihez vezet. Nem tudom, mit találunk Coloradóban, ha egyáltalán eljutunk oda. Abban se vagyok biztos, hogy számít. Annyi éven át vártunk a hadseregre, s most kiderül, hogy a hadsereg mi vagyunk.

351

NEGYVENÖT Délről érkeztek, bele a fakuló nappalba, be a tornyosuló romok látványába. Peter ült az első Humvee kormányánál, Alicia a tetőn, távcsövön át a terepet pásztázta; Caleb ült Peter mellett a térképpel az ölében. Az országút szinte teljesen eltűnt, elnyelték a megrepedt, fakó föld hullámai. – Caleb, hol a fenében vagyunk? Caleb erre-arra forgatta a térképet. A nyakát nyújtva kiáltott fel Aliciának: – Látod a 215-öt? – Mi az a 215? – Egy másik országút, mint ez! Kereszteznünk kell! – Azt se tudtam, hogy most országúton vagyunk! Peter megállította a járművet, és felvette az adóvevőt a padlóról. – Sara, mit mond a te üzemanyagmérőd? Sztatikus recsegés, majd Sara hangja hallatszott: – Negyed tank. Talán kicsit több. – Hadd beszéljek Hollisszal. A visszapillantó tükörben figyelte, ahogy Hollis a felkötött karjával lekecmereg a gépfegyver mögül, és elveszi a rádiót Sarától. – Azt hiszem, eltévedtünk – mondta neki Peter. – És mindkettőnknek kell üzemanyag is. – Van valahol reptér? Peter elvette a térképet Calebtől, és megnézte. – Van. Ha továbbmegyünk a 15-ös úton, előttünk kell lennie keletre. – Felkiáltott Aliciának: – Látsz valamit, ami reptér lehet? – Honnan a fenéből tudnám, hogy néz ki egy reptér? A rádióból Hollis azt mondta: – Mondd neki, hogy üzemanyagtartályokat keressen. Nagyokat. – Lish! Látsz bármiféle tartályt? Alicia leugrott a fülkébe. Arcát porréteg fedte. Meghúzta a kulacsát, öblögetett, és kiköpött az ablakon. – Pont előttünk, úgy öt kilométerre. – Biztos? Bólintott. – Vagy egy híd. Szerintem az lehet a 215-ös felüljárója. Ha igazam van, a reptér a túloldalán van. Peter felvette a rádiót. – Lish azt mondja, látja. Előremegyünk. – Csak óvatosan, tesó. Peter sebességbe tette a járművet, és megindult. A város déli peremén jártak, gazcsomókkal pettyes síkságon. Nyugatra lilás hegyek magasodtak a sivatag fölé, akár a földből kiemelkedő hatalmas állatok háta. Peter figyelte, ahogy a város szívében pár épület kezd alakot ölteni a szélvédőn túl, különálló formákká válnak szét, melyek aranyfényben fürödnek. Lehetetlen volt megmondani, milyen nagyok, vagy milyen messze vannak. A hátsó ülésen Amy levette a szemüveget, és hunyorogva nézte az ablakon túli tájat. Sara alapos munkát végzett a hajvágáskor; ami maradt a lány hajából, abból a vad loboncból, most sötét sisakot formázott, amely arcának vonalát követte. A felüljáróhoz értek; a híd már nem állt, törött betontömbökben hevert. A lenti országút autókkal és törmelékkel eltorlaszolt meder volt, teljesen átjárhatatlan. Nem lehetett mit tenni, kénytelenek 352

voltak visszafordulni. Peter keletnek vezette a Humvee-t, a lenti országút vonalát követte. Pár perc múlva egy másik hídhoz értek, amely épnek tűnt. Kockázatos, de kezdenek kifutni az időből. Rádión odaszólt Sarának: – Megpróbálok átmenni. Várj, amíg átérünk. A szerencséjük kitartott, gond nélkül átjutottak. A túlsó oldalon megálltak bevárni Sarát, és Peter megint elvette a térképet Calebtől. Ha igaza van, a Las Vegas Boulevard Southon vannak; a reptér az üzemanyagtartályokkal keletre lesz. Mentek tovább. A táj változni kezdett, sűrűsödtek az épületek és az elhagyott járművek. A legtöbb orra délnek mutatott, ki a városból. – Azok a hadsereg teherautói – jegyezte meg Caleb. Egy perc múlva megpillantották az első tankot. Tótágast állt az út közepén, akár egy hatalmas felfordított teknős; mindkét lánctalpa leszakadt. Alicia lehajolt a kabinba: – Menj előre. Lassan. Peter elnavigált a felfordult tank mellett. Mostanra nyilvánvaló volt, mi van előttük: a város védelmi vonala. Tankok és más járművek kiterjedt roncsmezején haladtak át. Azon túl Peter homokzsákokat látott egy betonkerítésnek támasztva, melynek tetejére szögesdrótot feszítettek ki. – Most mit akarsz csinálni? – kérdezte Sara a rádión. – Valahogy meg kell kerülnünk. – Felengedte a beszélő gombot, és felszólt Aliciának, aki a távcsővel pásztázott. – Lish, keletnek vagy nyugatnak? – Nyugatnak. Azt hiszem, van egy rés a falban. Későre járt, és az előző esti támadást még egyikőjük sem heverte ki. A nappal utolsó órái olyanok voltak, akár egy kürtő, mely az éjszaka felé szippantja őket. A döntések minden egyes pillanattal egyre vissza-vonhatatlanabbak lettek. – Alicia azt mondja, nyugatnak – rádiózott Peter. – Akkor távolodunk a reptértől. – Tudom. Add Hollist. – Megvárta Hollis bejelentkezését, majd folytatta: – Szerintem a maradék benzinnel menedéket kéne keresnünk éjszakára. Ott az a sok épület, csak akad köztük egy használható. Majd reggel visszajövünk a reptérre. Hollis hangja nyugodt volt, de Peter érezte benne a rejtett aggodalmat. – Te tudod. A visszapillantóban Aliciára nézett, aki bólintott. – Megfordulunk – mondta Peter. A védvonalban húszméteres, csipkés rés tátongott. A nyílás mellett egy kiégett tartálykocsi roncsai hevertek. A sofőr talán megpróbálta áttörni a blokádot, vélte Peter. Továbbmentek. A táj ismét változott, egyre szaporodtak az épületek, ahogy mind beljebb hatoltak a városba. Senki nem beszélt; csak a motorok mély robaja és a Humvee alját súroló gaz kaparása hallatszott. Valahogy ismét a Las Vegas Boulevardra lyukadtak ki; recsegő táblát billegetett a szél, a drótok még az utca fölött tartották. Az épületek itt már nagyobbak voltak, monumentálisak, nagy romos homlokzatukkal az utca fölé tornyosultak. Némelyik acélgerendák üres, kiégett kalitkája volt, mások félig összedőltek, a levált homlokzat mögött feltárult a kaptárszerű belső, csöpögő drótok és kábelek kiskertjeivel díszítve. A táblákon melyek alatt elhaladtak, titokzatos nevek álltak: Mandalay Bay. A Luxor. New York New York. Az épületek közti teret mindenféle törmelék foglalta el, Peter kénytelen volt araszolva haladni. Humvee-k és tankok és homokzsákos lőállások; itt szabályos csata zajlott. Kétszer meg is kellett állnia, más úton kikerülnie valami akadályt. – Ez túl sűrű – mondta végül. – Sose jutunk át. Caleb, keress nekem kiutat innen. Caleb nyugatnak irányította, a Tropicanára. Csakhogy száz méter után az út eltűnt, ismét törmelékhegy temette maga alá. Peter visszafordult, egészen a kereszteződésig, és ismét északnak ment. Ezúttal egy másik betonbarikád állította meg őket. – Ez kész labirintus. 353

Megint másik utat próbált, messzebb keletnek. Ez is járhatatlannak bizonyult. Az árnyékok már nyúltak, talán félmutatónyi jó fény maradt. Hiba volt a város közepén átvágni, most már tudta. Csapdába estek. Felvette a rádiót a műszerfalról. – Van ötleted, Sara? – Visszamehetünk, amerről jöttünk. – Besötétedik, mire kiérünk innen. Nem lenne jó, ha nyílt terepen érnének, errefelé nagyon sok a magas hely. Alicia ugrott le a tetőről. – Van egy épület, ami zártnak tűnik – hadarta. – Ezen az úton vissza úgy száz métert. Eljöttünk mellette idefelé. Peter átadta az információt a másik Humvee-nak. – Nincs sok választásunk. Hollis válaszolt. – Menjünk. Visszafordultak. Peter felfelé nézett az ablakból, és megtalálta azt az épületet, amelyikről Alicia beszélt: egy fehér torony, fantasztikusan magas, a nyúló árnyékok közül felszökött a napfénybe. Stabilnak tűnt, de persze a túloldalát nem láthatták; a hátsó fele talán nincs is meg. Az úttól egy kőfal választotta el, és egy széles földmélyedés, melyet törmelék lepett be, a futóhomokból csövek álltak ki. Peter attól tartott, hogy kénytelen lesz azon keresztülmenni, vagy a Humvee-kat az utcán hagyni, de akkor rést talált a falban, épp, ahogy Alicia leszólt: – Itt fordulj be. Oda tudott állni a Humvee-val a torony tövéhez, egy indákkal befont oszlopos veranda alá. Sara mögötte parkolt le. Az épület elejét bedeszkázták, a bejáratot homokzsákokkal torlaszolták el. A járműből kilépve Petert hűvös levegő csapta meg; a hőmérséklet már esik. Alicia közben kinyitotta a csomagtartót, és sietve osztotta ki a hátizsákokat és karabélyokat. – Csak amire ma éjjel szükségünk lesz – rendelkezett. – Amit tudunk vinni. Vízből a lehető legtöbbet. – És a Humvee-k? – kérdezte Sara. – Maguktól nem mennek sehová. – Alicia magára húzott egy gránátövet, majd ellenőrizte, töltve van-e a karabélya. – Tornacipő, megtaláltad a bejáratot? Fogy a fény. Caleb és Michael észvesztve igyekeztek meglazítani az egyik ablak deszkáit. A furnér reccsenve kiszakadt a keretből, mögötte kosztól bevont üveg. Caleb feszítővasa lendült, és az üveg összetört. – Az ugróját – flntorgott. – Mi ez a bűz? – Majd megtudjuk – mondta Alicia. – Oké, emberek, mozgás. Peter és Alicia másztak be elsőnek. Hollis lesz az utolsó Amyvel, a többiek közöttük. Bent leugorva Peter egy sötét folyosón találta magát, amely párhuzamosan futott az épület homlokzatával. Jobbra kétszárnyú fémajtó állt, a kilincseken láncot fűztek keresztül. Visszalépett az ablakhoz. – Caleb, adj egy kalapácsot. És a feszítővasat is. A feszítővas éles végével leverte a láncot. Az ajtó kitárult, mögötte tágas helyiség, inkább tér, mint szoba, megdöbbentően érintetlen. Eltekintve a szagtól – szúrós vegyszerszag, kissé biológiai – és a minden felületet beborító vastag porrétegtől, nem romos, inkább elhagyatott érzetet keltett, mintha a lakói nem évtizedekkel, csupán napokkal ezelőtt távoztak volna. A térség közepén nagy kőépítmény állt, valami szökőkútféle, a sarokban dobogón egy pókhálóval befuttatott zongora, balra pedig egy hosszú pult. Peter a mennyezet felé fordította tekintetét, melyet cirkalmasan faragott díszlécek osztottak domború panelekre. Ezek mindegyikét festmény ékesítette: szomorú, harmatos szemű, dundi arcú szárnyas alakok, mögöttük bolyhos felhőkkel teli égbolt. Caleb súgva kérdezte: – Ez nem… templom?

354

Peter nem felelt; nem tudta. A szárnyas alakokban volt valami nyugtalanító, sőt kicsit baljós. Megfordulva látta, hogy Amy a pókhálós zongora mellett áll, és felfelé bámul, mint mindenki. Aztán Hollis lépett mellé. – Feljebb kéne mennünk. Peter látta rajta, hogy ő is érzi a fölöttük lebegő szellemszerű jelenlétet. – Keressük meg a lépcsőt. Benyomultak az épület belsejébe, végig egy másik, szélesebb folyosón, amelyet üzletek szegélyeztek – Prada, Tutto, La Scarpa, Tesorini – , a nevek értelmetlenek, de furcsán dallamosak voltak. Itt már látszott a behatolás nyoma, betört ablakok, talpuk alatt csikorgó fényes üvegszilánkok. Sok üzletet kifosztottak – pultok összetörve, minden felborítva –, mások viszont érintetlennek tűntek, sajátos, értéktelen portékáik – olyan cipő, amiben senki nem tud járni, olyan táska, amiben nem fér el semmi – még a kirakatban hivalkodtak. Olyan táblákat láttak, hogy SPA SZINT meg MEDENCE SÉTÁNY, nyilak mutattak más, innen nyíló folyosókra, liftek sorára, melyek fényes ajtaja zárva volt, de lépcső felirat sehol sem volt. A folyosó egy másik tágas térbe futott, amely akkora volt, mint az első, és a sötétségbe veszett. Valami föld alatti érzést sugallt, mintha egy hatalmas barlang bejáratába botlottak volna. A szag itt erősebb volt. Megtörték az első fényrudakat, és megindultak előre, karabélyukkal pásztázva jobbrabalra. A termet gépek hosszú sora töltötte meg, Peter még sosem látott ilyesmit, videó képernyők meg különféle gombok, karok és kapcsolók. Mindegyik előtt volt egy szék, ahol feltehetően a gép kezelője ült, ismeretlen feladatát végezve. Aztán meglátták a satnyákat. Előbb egyet, majd még egyet és még egyet, dermedt alakjuk egymás után bontakozott ki a félhomályból. Még többen ültek magas asztalok körül, nyomasztóan komikus pózban, akárha kétségbeesett, privát aktus közepén érte volna őket a dolog. – Mi a fene ez a hely? Peter odament a legközelebbi asztalhoz. Három alak ült mellette, egy negyedik a felfordult széke mellett hevert. A fényrudat feltartva Peter lehajolt a legközelebbi testhez, egy nőhöz. Egyenesen előrebukott, feje oldalt fordult, arca az asztal lapján nyugodott. Színevesztett haja szikkadt szálak gubancaként övezte dudorszerű koponyáját. Fogai helyén két műfogsor látszott, műanyag fogínyük abszurd módon megőrizte az életszerű rózsaszín árnyalatot. Nyakát aranyláncok koszorúzták, az asztalon pihenő ujjcsontjait – mintha maga elé kapta volna a kezét, hogy megállítsa az esést – gyűrűk díszítették, nagy fénylő kövek mindenféle színben. Előtte a táblán két kártyalap színével felfelé. Egy hatos és egy alsó. Minden játékos előtt két kártya hevert. Az asztalon pedig még több lap szétszórva. Valami játék lehetett. Középen egy halomban ékszerek, gyűrűk, órák és karkötők, valamint egy pisztoly meg egy marék töltény. – Haladnunk kell – lépett Peter mellé Alicia. Valami van itt, vélte Peter, valami, amit meg kell találnia. – Hamarosan sötét lesz, Peter. Meg kell keresnünk a lépcsőt. Peter végre elszakította a tekintetét az asztaltól, és bólintott. Egy üvegkupolás átriumba értek ki. Odafent az ég lehűlt, gyorsan esteledett. Mozgólépcsők vezettek le egy másik sötét részre; jobbra lifteket láttak, egy újabb folyosót, még több üzletet. – Körben járunk? Ezt Michael kérdezte. – Esküdni mernék, hogy itt jöttünk át. Alicia arca komoly volt. – Peter… – Tudom, tudom. Elérkezett a döntés pillanata: tovább keresgélik a lépcsőt, vagy menedéket keresnek a földszinten. A csoport felé fordult, ami hirtelen nagyon kicsinek tűnt. – A fenébe, már megint hova tűnt? Mausami a legközelebbi bolt kirakatára mutatott. – Ott van. 355

SIVATAGI AJÁNDÉK BIRODALOM,

állt a táblán. Peter kinyitotta az ajtót, és belépett. Amy a pult melletti polcsor előtt állt, melyen üveggömbök sorakoztak. Amy levett egyet. Erősen megrázta, mire a gömb belseje pihés mozgással telt meg. – Ez micsoda, Amy? A lány megfordult, az arca ragyogott – Találtam valamit, mondta a tekintete, valami csodásat –, és odanyújtotta neki. Meglepődött a tenyerét lehúzó súlyon: a gömb tele volt folyadékkal. A folyadékban pedig csillámló fehér pihék lebegtek, mint hópihék, leülepedtek a parányi épületekkel teli tájra. A miniatűr város közepén egy fehér torony emelkedett: ugyanaz a torony, döbbent rá Peter, amiben állnak. Közben a többiek is odagyűltek. – Mi ez? – kérdezte Michael. Peter odaadta Sarának, aki megmutatta a többieknek. – Valami modell, azt hiszem. – Amy arca még mindig ragyogott a boldogságtól. – Miért mutattad ezt meg nekünk? De Alicia szolgált válasszal. – Peter, ezt nézd meg. Felfordította a gömböt, melynek aljára szavakat nyomtattak.

Milagro Hotel és Kaszinó LAS VEGAS

A bűz nem a satnyáktól ered, magyarázta Michael. Csatornagáz. Főleg metán, azért van olyan szaga az egésznek, mint az illemhely. Valahol a hotel alatt van egy százéves csatorna, egy egész város összegyűlt szennyvize, akár egy gigantikus erjesztő tartály. – Nem akarunk itt lenni, amikor az kijön – intette őket. – A történelem legnagyobb fingja lesz. Úgy felgyullad ez a hely, mint a fáklya. A hotel tizenötödik emeletén voltak, figyelték az éjszaka közeledtét. Pár ijesztő pillanatig úgy tűnt, hogy a hotel alsóbb szintjein lesznek kénytelenek menedéket keresni. Az egyetlen lépcsőt, amit a kaszinó túlsó végében találtak, különféle bútorok és tárgyak törmelékhalma torlaszolta el: székek, asztalok, matracok, bőröndök, minden darabokra törött, mintha nagy magasságból dobták volna le. Hollis javasolta, hogy feszítsék fel az egyik lift ajtaját. Ha a kábel ép, magyarázta, felmászhatnak pár emeletet, amíg megkerülik a barikádot, aztán onnan mehetnek tovább a lépcsőn. Bevált. Aztán a tizenhatodik emeleten szembetalálták magukat a második barikáddal. A lépcsőház alja tele volt töltényhüvellyel. Onnan egy sötét folyosóra jutottak. Alicia megtört egy másik fényrudat. A folyosóról ajtók nyíltak; a falon, egy táblán az állt: NAGYKÖVETI LAKOSZTÁLYOK. Peter fegyverével az első ajtóra bökött. – Caleb, te jössz. A szobában két test volt, egy férfi meg egy nő, az ágyon hevertek. Mindketten köntöst meg papucsot viseltek, az ágy melletti asztalon egy nyitott whiskys üveg – rég elpárolgott tartalmát csak egy barna folt jelezte – és egy műanyag fecskendő. Caleb mondta ki, amit mindenki gondolt, hogy ő aztán nem alszik együtt két satnyával, főleg, ha azok öngyilkosok lettek. Öt ajtót megnéztek, mire találtak egy lakosztályt, amelyikben nem voltak testek. Három szobából állt, kettőben két-két ágy, a harmadik, nagyobb szobának a szemközti fala egyetlen nagy ablak volt, a városra nézett. Peter az üveghez lépett. A kevéske megmaradt napfény narancssárgára festette a látványt. Szeretett volna magasabban lenni, akár a tetőn, de ezzel kellett beérniük. – Az mi ott lent? – kérdezte Mausami. Az utca túloldalára mutatott, ahol egy masszív acélépület emelkedett ki a többi épület közül, négy lába szép fokozatosan karcsú toronyba csúcsosodott. – Azt hiszem, az az Eiffel-torony – mondta Caleb. – Egyszer láttam róla egy képet. Mausami a homlokát ráncolta. – Az nem Európában van? 356

– Párizsban – mondta Michael, aki a padlón térdelve pakolta ki a felszerelést. – A franciaországi Párizsban. – Akkor mit keres itt? – Honnét tudjam? – vont vállat Michael. – Talán idehozták. Együtt nézték, ahogy leszáll az éj: előbb az utcára, aztán az épületekre, majd a hegyekre, úgy merült sötétbe minden, ahogy a víz tölt meg egy kádat. Előbújtak a csillagok. Senki nem volt beszédes kedvében; helyzetük kényes voltát mindenki átérezte. A kanapén ülve Sara átkötötte Hollis sebesült karját. Peter érezte, hogy aggódik Hollis miatt; nem a szavaiból, hanem a kimondatlan szavaiból, abból, ahogy összeszorított szájjal, hatékonyan ügyködött. Szétosztották a készételeket, majd lefeküdtek pihenni. Alicia és Sara önként jelentkeztek az első őrségre. Peter túlságosan kimerült volt, hogy ellenkezzen. – Ébresszetek fel, ha vége – mondta. – Amúgy se hiszem, hogy el tudok aludni. Nem is aludt el. A hálószobában a padlón feküdt, fejét a hátizsákra hajtva, és a plafont bámulta. Milagro, gondolta. Ez volt a Milagro. Amy a sarokban ült hátát a falnak támasztva, kezét az üveggömbbel az ölében nyugtatta. Párpercenként felemelte, megrázta, és egészen az arcához tartva figyelte, ahogy a hó kavarog, majd leülepszik. Ilyenkor Peter elmerengett, mit gondolhat a lány róla, mindnyájukról. Elmagyarázta a lánynak, hová mennek és miért. De ha Amy tudta is, mi van Colora-dóban, és ki küldte a jelet, nem árult el semmit. Végül feladta, hogy alvással próbálkozzon, és kiment a nagyszobába. Az épületek fölé holdsarló emelkedett. Alicia az ablak mellett állt, az utcát pásztázta odalent; Sara a kis asztalnál ült, magában kártyázott, karabélya az ölében pihent. – Van valami mozgás odakint? Sara elfintorodott. – Akkor kártyáznék? Leült. Egy ideig nem szólt, csak figyelte, ahogy Sara játszik. – Honnan vetted a kártyákat? A hátukon ott volt a név, Milagro. – Lish találta az egyik fiókban. – Pihenned kéne, Sara. Átveszem – ajánlotta neki Peter. – Bírom. – Megint elfintorodott, összesöpörte a kártyákat, majd osztott. – Feküdj vissza. Peter nem szólt többet. Olyan érzése volt, mintha rosszat tett volna, de fogalma sem volt, mit. Alicia elfordult az ablaktól. – Viszont, ha nem bánod, én elfogadom az ajánlatot. Lefekszem pár percre. Ha neked oké, Sara. – Csak nyugodtan – vonta meg a vállát Sara. Alicia magukra hagyta őket. Peter felkelt, és az ablakhoz ment, a fegyvere éjjellátójával pásztázta az utcát: elhagyott autók, törmelék- és szeméthalmok, üres épületek. Egy időbe fagyott világ, a kiürítés pillanatában a Régmúlt Idők utolsó, erőszakos óráiban. – Tudod, nem muszáj tettetned. Megfordult. Sara őt nézte hűvös tekintettel, arca holdfényben fürdött. – Mit tettetnem? – Peter, kérlek. Ne most. – Peter érezte Sara eltökéltségét: valamit eldöntött. – Te megtettél mindent. Tudom. – Félrenézve halkan felnevetett. – Azt mondhatnám, hálás vagyok, de hülyén hangzana, szóval nem mondom. Csak tudd, ha mind itt halnánk meg, hogy semmi gond. – Senki nem fog meghalni. Nem jutott más eszébe, amit mondhatna. – Hát, remélem, hogy igazad lesz. – Sara hallgatott egy sort. – Akkor is, az az éjszaka… – Nézd, Sara, sajnálom. – Nagy levegőt vett. – El kellett volna mondanom, hogy az én hibám volt. – Nem kell mentegetőznöd, Peter. Ahogy mondtam: megpróbáltad. És jó próbálkozás volt. De ti egymásnak vagytok teremtve. És azt hiszem, ezt mindig is tudtam. Hülye voltam, hogy nem fogadtam el. Egy szót sem értett. 357

– Sara, kiről beszélsz? Sara nem felelt. A szeme hirtelen tágra nyílt. Nem őt nézte, hanem mellette az ablakot. Peter megpördült. Sara felállt, és odament mellé. – Mit láttál? – Szemben – mutatta Sara –, azon a tornyon. Peter szeméhez emelte az éjjellátót. – Nem látok semmit. – Ott volt. Biztos. Egyszer csak Amy is a szobában volt. A gömböt szorította mellkasához. A másik kezével megragadta Peter karját, és elhúzta az ablaktól. – Amy, mi a baj? Az üveg mögöttük nem betört, hanem berobbant, záporoztak a csillogó szilánkok. Peter testéből kiszakadt a levegő, ahogy átrepült a szobán. Csak később értette meg, hogy a fertőzött egyenesen rájuk zuhant. Hallotta Sara sikolyát – nem szavak voltak, csak rémült sikoly. Ő a padlóra zuhant, gurult, belegabalyodott Amybe, és már csak azt látta, hogy a lény kirepül az ablakon. És Sara nem volt sehol. Már Alicia és Hollis is a szobában voltak, meg mindenki más is. Hollis letépte a kötést, felkapta a karabélyát, aztán már az ablaknál állt, lefelé célozva pásztázott a csővel. De nem lőtt. – A picsába! Alicia felhúzta Petert a padlóról. – Megsérültél. Megkarmolt? Peter bensője még kavargott. A fejét rázta: nem. – Mi történt? – kiabált Michael. – Hol a nővérem? Peternek végre megjött a hangja. – Elvitte. Michael durván megragadta Amy karját. Az még a gömböt szorongatta, ami valahogy nem tört el. – Hol van? Hol van? – Hagyd abba, Michael! – förmedt rá Peter. – Megijeszted! A gömb a padlóra esett, ahogy Alicia elrántotta Michaelt, és a kanapéra lökte. Amy hátrahőkölt, szeme tágra nyílt a rémülettől. – Nyugodj le, Páka! Michael szeme dühös könnyektől csillogott. – Ne hívj így, bazdmeg! Dörgő hang hallatszott: – Mindenki fogja be! Hollis felé fordultak, aki a nyitott ablaknál állt, karabélyát a csípőjének szorítva. – Csak fogjátok be. – Végignézett rajtuk. – Visszahozom a nővéred, Michael. – Hollis fél térdre ereszkedett, és a hátizsákjában tartaléktárakat keresett, amiket a mellénye zsebébe tömött. – Láttam, merre vitték. Hárman voltak. – Hollis… – kezdte Peter. – Nem engedélyt kérek – nézett vele farkasszemet Hollis. – Ha valaki, hát te tudod, hogy mennem kell. Michael előrelépett. – Veled megyek. – Én is megyek – ajánlkozott Caleb. A csoportra nézett, és hirtelen elbizonytalanodott. – Úgy értem, mind megyünk. Nem? Peter Amyre nézett. A kanapén ült, térdét védekezőn a melléhez szorítva. Peter elkérte Aliciától a pisztolyát. – Minek? – Ha kimegyünk oda, Amynek is kell fegyver. 358

Alicia előhúzta az övéből. Peter kivette a tárat, hogy ellenőrizze, töltve van-e, majd visszanyomta, és felhúzta, hogy legyen golyó a csőben. Aztán a csövénél fogva Amynek nyújtotta. – Egy lövés. Ennyire lesz időd – mondta. Megkopogtatta a mellkasát. – Ide. Tudod, hogyan kell? Amy felemelte tekintetét a fegyverről, és bólintott. A felszerelést szedték össze, amikor Alicia félrevonta Petert. – Nem tiltakozni akarok – mondta halkan –, de lehet, hogy csapda. – Tudom, hogy csapda. – Peter felvette a karabélyát és a hátizsákját. – Azt hiszem, azóta tudom, hogy bejöttünk ide. Azok a lezárt utcák direkt ide vezettek. De Hollisnak igaza van. Nem lett volna szabad otthagynom Theót, és Sarát nem fogom. Megtörték a fényrudakat, és kiléptek a folyosóra. A lépcsőházhoz érve Alicia a korláthoz lépett, és karabélya csövével pásztázva lenézett. Jelt adott, hogy tiszta a levegő, és előreintette őket. Így ereszkedtek, lépcsőfordulóról lépcsőfordulóra, Alicia és Peter felváltva vezettek, Mausami és Hollis jött az utóvédben. A harmadik emeleten elhagyták a lépcsőházat, és a folyosón a lifthez mentek. A középső nyitva állt, ahogy hagyták. Lekukucskálva Peter látta a liftet, a nyitott tetőajtót. Fegyverét a hátára vetve átlendült a kábelre, és leereszkedett a fülke tetejére, majd beleugrott. A lift egy másik halira nyílt, egy tágas, két emelet magas, üveg mennyezetű csarnokra. A nyitott ajtóval szemközti falat tükör borította, ezért Peter majdnem az egész helyiséget belátta. Lélegzetét visszatartva centinként kidugta karabélya csövét. De a holdfényes tér üresnek bizonyult. A csapóajtón át füttyentett a többieknek. Jött a csoport, karabélyukat leadták a csapóajtón, majd utánaugrottak. Mausami volt az utolsó. Peter látta, hogy két hátizsákot cipel, mindegyik vállán egyet. – Saráé – magyarázta. – Gondoltam, kell majd neki. A kaszinó balra volt, jobbra pedig az üres üzletekkel teli sötét folyosó. Azon túl a főbejárat és a két Humvee. Hollis látta, hogy a raj átvitte Sarát az utcán, a toronyhoz. A terv az volt, hogy a járművekkel kelnek át a nyílt térségen a hotel előtt, a nehézfegyverekkel fedezve magukat. Hogy utána mi lesz, Peternek fogalma sem volt. Elérték a hallt a néma zongorával. Minden csendes volt, változatlan. A fényrudak izzásában a mennyezetre festett alakok szabadon lebegtek a fejük felett, nem kötődtek egyetlen fizikai síkhoz sem. Amikor Peter először látta őket, valahogy fenyegetőnek tűntek, ám ahogy most elnézte, ez az érzés megszűnt. Azok a nedves szemek és puha, kerekded arcok – Peter rájött, hogy Apróságok. Elérték a bejáratot, és lekuporodtak a nyitott ablak mellett. – Én megyek elöl – mondta Alicia. Kortyolt a kulacsából. – Ha tiszta a levegő, beszállunk és indulunk. Nem akarok az épület előtt két másodpercnél tovább időzni. Michael, te átveszed Sara helyét a második Humvee kormányánál; Hollis és Mausami, ti üljetek a gépfegyverek mögé. Caleb, te csak rohanj és ülj be, és figyelj, hogy Amy veled legyen. Én fedezek mindenkit. – És akkor te? – kérdezte Peter. – Ne aggódj, nem engedem, hogy nélkülem menjetek. Aztán már kint is volt az ablakon, a közelebbi jármű felé iramodott. Peter a helyére mászott. Teljesen sötét volt, a tornác teteje eltakarta a holdat. Hallotta a tompa puffanást, ahogy Alicia a fedezékbe ugrott az egyik Humvee-nál. Fegyvere tusát vállához nyomta, úgy szuggerálta Aliciát, hogy adja meg a jelet. Mellette Hollis ezt suttogta: – Mi a fene tart neki ennyi ideig? A fény hiánya szinte önálló élőlénynek tűnt, nem hiánynak, hanem jelenlétnek, amely körülöttük lüktetett. Az izgatottság verejtéke csípte Peter fejbőrét. Levegőt vett, ujját a ravaszra tette, tüzelésre készen. Egy alak rohant feléjük a sötétből. – Futás! Ahogy Alicia bevetődött az ablakon, Peter felfogta, mit lát: fakózöld fénymassza özönlik az épület felé, akár egy tornyosuló hullám. Fertőzöttek. Hemzsegett tőlük az utca.

359

Hollis tüzelni kezdett. Peter vállához kapta a fegyverét, és kettőt sikerült lőnie, de aztán Alicia megragadta a gallérját, és elrántotta az ablaktól. – Túl sokan vannak! Ki innen! A hall feléig sem értek, amikor mennydörgő csattanás hangzott, majd hasadó fa reccsenése. A bejárati ajtó nem sokáig bírja, a fertőzöttek bármelyik pillanatban bejuthatnak. Elöl Caleb és Mausami sprinteltek a kaszinó felé. Alicia gyors sorozatokban tüzelt mögöttük, fedezte őket, a kirepülő töltényhüvelyek fémesen kopogtak a padlón. Fegyvere torkolattüzénél Peter látta, hogy Amy négykézláb áll a zongora mellett, a padlót tapogatja, mintha elvesztett volna valamit. A pisztolyt. De most már nem volt értelme keresni. Megragadta a lány karját, és húzta magával a többiek után. Az elméje azt mondta: Halottak vagyunk. Mind halottak. Üvegcsörömpölés hallatszott mélyen az épület belsejéből. Bekerítik őket. Hamarosan körül lesznek véve ebben a sötét labirintusban. Mint a bevásárlóközpontban, csak rosszabb, mert most nappali fény sincs, ami felé futhatnának. Hollis most mellette volt. Elöl egy fényrúd izzását pillantotta meg, és Michael alakja bukott be egy étterem betört ablakán. Odaérve látta, hogy Caleb és Mausami is bent vannak. Odakiáltott Aliciának: – Erre! Gyorsan! – azzal belökte Amyt, és még látta, hogy Michael eltűnik egy másik ajtó mögött. – Kövesd őket – kiáltott a lánynak. – Menj! Aztán ott termett Alicia, és berántotta őt az ablakon. A nő meg sem állva a zsákjába nyúlt, kivett egy másik fényrudat, és megtörte a térdén. Átrohantak a termen a hátsó ajtóhoz, ami még lengett Michael távozásának lendületétől. Újabb folyosó, keskeny és alacsony, akár egy alagút. Peter látta előttük Hollist és a többieket, integettek, a nevüket kiabálták. A csatornaszag hirtelen felerősödött, már-már kábító lett. Peter és Alicia megpördültek, ahogy az első fertőzött berontott mögöttük. A folyosó kivilágosodott fegyverük torkolattüzétől. Peter vaktában az ajtó felé lőtt. Az első fertőzött összerogyott, majd még egy és még egy. De egyre csak jöttek. Ekkor Peter rádöbbent, hogy húzza a ravaszt, de semmi nem történik. A karabélya kiürült; ellőtte az utolsó tárat. Alicia megint magával rángatta a folyosón. Lépcső, utána újabb folyosó. Nekicsapódott a falnak, majdnem elesett, de valahogy tovább tudott tántorogni. A folyosó lengőajtóban ért véget, ami egy konyhába nyílt. Ezek szerint e lépcső levitte őket a föld alá, a kiszolgáló szintre, a hotel mélyén. Rézedények lógtak a mennyezetről egy széles acélasztal fölött, ami visszatükrözte Alicia fényrúdjának izzását. Peter alig kapott levegőt, annyira sűrű volt már itt a gáz. Az üres karabélyt ledobta, az egyik lógó edényt kapta le az asztal fölül. A jókora rézserpenyőnek volt súlya. Valami követte őket az ajtón keresztül. Megpördült, s ahogy hátratántorodott a tűzhelynek, meglendítette a serpenyőt – komikus mozdulat is lehetett volna, ha nem olyan kétségbeesett testével védve Aliciát a fertőzött ellen, aki felugrott az asztalra, guggoló helyzetbe. Nőstény: ujjain gyűrűk, mint a satnyáén a kártyaasztalnál. Karjait eltartotta testétől, hosszú ujjai kinyújtva, vállai gördülékenyen erre-arra himbálóztak. Peter pajzsként szorongatta a serpenyőt, Aliciát maga mögé szorítva. Alicia felkiáltott: – Látja magát! Mire vár ez a fertőzött? Miért nem támad? – A tükörképe – sziszegte Alicia. – Látja a tükörképét a serpenyőn! Peter új hangra lett figyelmes, ami a fertőzöttből jött: gyászos, orrhangú nyöszörgés, akár egy kutya szűkölése. Mintha a serpenyő rézfenekén visszatükröződő arcképe mély és melankolikus felismerésre vezette volna. Peter óvatosan előre-hátra mozgatta a serpenyőt, s a fertőzött szeme megbabonázva követte. Meddig tudja így marasztalni? Mikor ront be még több? Keze lucskos lett az izzadságtól, és a gáztól szabályosan levegő után kapkodott. Úgy felgyullad ez a hely, mint a fáklya. – Lish, látsz valami kiutat? Alicia gyorsan körülnézett. – Egy ajtó tőled jobbra, öt méterre. 360

– Zárva van? – Honnan tudjam? Összeszorított szájjal beszélt, mindent megtett, hogy a teste ne mozduljon, hogy a fertőzött szeme a serpenyőre szegeződjön. – Látsz rajta zárat, az istenit? A fertőzött felriadt, izomrángás hullámzott végig a testén. Állkapcsa kinyílt, ajka visszahúzódott, és elővillant csillogó fogsora. Abbahagyta a nyöszörgést, és csettintgetni kezdett a nyelvével. – Nem, nem látok. – Húzz elő egy gránátot. – Itt nincs elég hely! – Csak csináld. A szoba tele van gázzal. Dobd mögé, aztán rohanj az ajtóhoz. Alicia becsúsztatta a kezét egymáshoz préselt testük közé, és leakasztott egy gránátot az övéről. Peter érezte, ahogy kihúzza a gyújtószeget. – Dobom. Szép nagy ívben át a fertőzött feje felett. Úgy történt, ahogy Peter remélte: a fertőzött elkapta a tekintetét, fejét forgatva követte a gránát parabolaívét, ahogy az átrepült felette, lekoccant mögötte az asztalra, majd onnét a padlóra pottyant. Peter és Alicia megpördültek, és az ajtó felé iramodtak. Alicia ért oda elsőnek, nekizuhant a fémlemeznek. Friss levegő és tér érzete – valami raktérben voltak. Peter számolt magában. Egy másodperc, két másodperc, három másodperc… Hallotta a robbanást, a gránát szilánkjainak kopogó esőjét, majd egy másik, mélyebb dörrenést, ahogy a gáz belobbant. Épp legurultak a rakodórámpáról, amikor előbb az ajtó repült el a fejük felett, majd a lökéshullám és egy tűzeke következett. Peter érezte, hogy valami kiszippantja a levegőt a tüdejéből. Arcát a földre nyomta, kezét a fejére kapta. Újabb robbanások hallatszottak, ahogy a tűz felfelé terjedt az épületben. Törmelék zuhogott rájuk, üvegcserép záporozott mindenfelé, fényes szilánkeső hullt a kövezetre. Peter füstöt és port lélegzett be. – Mennünk kell! – kiáltotta Alicia, és megrántotta. – Felrobban az egész mindenség! Peter karja és arca nedves volt, de ki tudja, mitől. Az épület déli oldalán lehettek. Átrohantak az úttesten az égő hotel fényében, és fedezéket kerestek egy felborult autó mögött. Teli tüdőből ziháltak, füstöt köhögtek ki. Arcukat korom borította. Lishre nézett, és egy hosszú csillogó foltot látott a felsőcombján, ami átáztatta a nadrágját. – Vérzel. Alicia az ő fejére mutatott. – Te is. Felettük újabb robbanássorozat reszkettette meg a levegőt. A hotelban hatalmas lánggömb emelkedett felfelé, dühödt narancssárga fénnyel árasztotta el a környéket, és még több lángoló törmeléket repített az utcára. – Szerinted a többiek kijutottak? – kérdezte Peter. – Nem tudom. – Alicia megint köhögött, aztán kortyolt egyet a kulacsából, és kiköpte. – Maradj itt. Megkerülte az autót, de egy pillanat múlva visszatért. – Innen tizenkét füstöst láttam. – Valahová felfelé intett. – Még több van a tornyon, az út túloldalán. A tűz visszaszorította őket, de nem sokáig. Így áll a helyzet. Kint vannak a sötétben, fegyver nélkül, csapdába esve az égő épület és a fertőzöttek között. Egymáshoz érő vállal pihegtek, hátukat a kocsinak vetve. Alicia feléje fordította a fejét. – Jó ötlet volt a serpenyő. Honnan tudtad, hogy beválik? – Sehonnan. A nő a fejét rázta. – Akkor is klassz trükk. – Elhallgatott, a fájdalomtól fintor suhant át arcán. Lehunyta a szemét, nagy levegőt vett, majd azt kérdezte: – Mehetünk? 361

– A Humvee? – Az a legjobb esélyünk. Maradj közel a tüzekhez, használd fedezéknek. Tűz ide vagy oda, ha a fertőzöttek meglátják őket, tíz méterre se jutnak. Alicia lábát nézve nemigen hitte, hogy képes egyáltalán járni. Csak tőrük van, és öt gránát Alicia övén. De Amy meg a többiek talán még ott vannak valahol; legalább meg kell próbálniuk. Alicia leakasztott két gránátot, és Peter kezébe nyomta. – Ne felejtsd el az egyezségünket. Ezen azt értette, hogy Peter ölje meg, ha arra kerül a sor. A válasz olyan könnyedén jött, hogy magát is meglepte: – Dettó. Én nem leszek olyan. Alicia bólintott. Levett egy gránátot, meghúzta a biztosítószeget, dobásra készen. – Csak el akarom mondani, mielőtt megyünk: örülök, hogy te vagy velem. – Dettó. A csuklójával megtörölte a szemét. – A picsába, Peter, most már kétszer láttál sírni. Nem mondhatod el senkinek, érted? – Nem mondom el, megígérem. Fénylobbanás vakította el. Egy pillanatig azt hitte, valami történt, és Alicia véletlenül elengedte a gránátot – hogy a halál végeredményben fény és csend. De aztán meghallotta a motor bömbölését, és tudta, hogy egy jármű tart feléjük. – Befelé! – harsogta egy hang. – Be a kocsiba! Megdermedtek. Alicia tágra nyílt szemmel meredt a kibiztosított gránátra a kezében. – Az ugróját, most mit csináljak ezzel? – Csak dobd el! Áthajította a kocsi teteje felett; Peter a földre rántotta, ahogy a gránát nagy dörrenéssel felrobbant. A fények közeledtek. Bicegve futásnak eredtek, Peter átkarolta Alicia derekát, úgy támogatta. A sötétből egy dobozszerű jármű bukkant elő dülöngélve, az elején egy eke, akár egy eszelős vigyor, a szélvédőt drótketrec fedte be; a tetőre valami fegyvert szereltek, egy alak gubbasztott mögötte. A fegyver Peter szeme láttára életre kelt, és folyékony tűznyalábot lőtt el a fejük felett. A földre vetődtek. Peter érezte tarkóján a maró hőséget. – Maradjatok lent! – harsogott megint a hang, és Peter csak most jött rá, hogy a hang felerősítve jön egy hangosbeszélőből a teherautó tetején. – Mozogjatok, az istenit! – Most akkor melyiket? – kiáltotta Alicia, testét a földre nyomva. – Mind a kettő egyszerre nem megy! A teherautó pár méterre a fejüktől fékezett le. Peter felhúzta Aliciát, közben az alak egy létrát csúsztatott le a tetőről. Erős drótmaszk takarta el az arcát, testét vastag párnák védték. A lábához kötött bőrtokban rövidcsövű vadászpuska. A teherautó oldalán a NEVADAI BÜNTETÉSVÉGREHAJTÁS szavak álltak. – Hátra! Gyorsan! Egy nő hangja volt. – Nyolcan vagyunk! –kiáltotta neki Peter. – A barátaink még odakint vannak! De a nő nem hallotta, vagy ha igen, nem érdekelte. A teherautó hátuljához terelte őket, mozgása a súlyos vért dacára meglepően fürge volt. Elfordította a fogantyút, és szélesre tárta az ajtót. – Lish! Szállj be! Caleb hangja. Mindenki ott volt, a sötét fülke padlóján hevertek. Peter és Alicia bemásztak; az ajtó becsapódott mögöttük, bezárva őket a sötétbe. A teherautó nagy zökkenéssel megindult.

362

NEGYVENHAT Az a rémes nő. Az a rémes, kövér nő a konyhában, petyhüdt dagadt teste szinte lefolyik a székről, mintha olvadna. A szoba fojtogató melege, a füst szaga az orrában és szájában, a nő testének illata, a hömpölygő hús verejtékes-morzsás redői. A füst, ahogy körülötte tekereg, ahogy beszéd közben az ajkai közül pufog, mintha a szavak szilárd alakot öltenének a levegőben. És elméje azt mondogatja neki, Ébredj. Alszol, és álmot látsz. Ébredj fel, Theo. Ám az álom vonzása túl erős volt; minél jobban küzdött ellene, annál mélyebbre vonta magába. Mintha elméje kút volna, és ő abban zuhanna, egyre csak zuhanna saját elméje sötétségébe. Mit bámulsz, he? Te kis szarcsimbók. A nő nézte, és röhögött. Ez a fiú nem csak buta. Én mondom, ez megkukult. Megrázkódva ébredt, az álomból kibucskázott a cella hideg valóságába. Bőrét dohos szagú verejték borította, rémálma verítéke, amelyre már nem emlékezett; csak az érzés maradt, mint a tudatára kent sötét folt. Felkelt a priccsről, és a lyukhoz csoszogott. Tőle telhetőn célzott, fülelve vizelete fröcsögésére odalent. Egy ideje már számított a hangra, úgy készült rá, mint egy barát látogatására. Várta, hogy mi fog történni ezután. Várta, hogy valaki mondjon valamit, megmondja, miért van itt, mit akarnak tőle. Megmondja, hogy miért nem halt meg. Az üres napok során rájött, hogy a fájdalomra vár. Kinyílik az ajtó, férfiak lépnek be, és akkor majd elkezdődik a fájdalom. De a csizma jött és ment – látta karistolt orrát az ajtó alján a résben –, hozta neki az ételt, elvitte az üres edényeket, és nem szólt egy szót sem. Dörömbölt az ajtón, a hideg fémen, újra meg újra. „Mit akartok tőlem, mit akartok?” De kérdését csak csend fogadta. Nem is sejtette, hány napja lehet itt. Messze a magasban a koszos ablak nem árult el semmit. Szeletnyi fehér ég, éjszaka meg a csillagok. Az utolsó, amire emlékezett, hogy a tetőről fertőzöttek ugráltak le, aztán minden a feje tetejére állt. Emlékezett Peter távolodó arcára, arra, hogy a nevét kiabálják, és a nyaka roppanására, ahogy feldobták a tetőre. Végül a szél és nap íze az arcán, és a kezéből kihulló fegyver lassú, pörgő útja le a földre. És aztán semmi. A többi fekete űr volt az emlékezetében, akár egy hiányzó fog krátere. Az ágy szélén ült, amikor közeledő lépteket hallott. Az ajtó alján lévő lap kinyílt, és egy tál siklott be a padlón. Ugyanaz a vizes leves minden étkezéskor. Néha volt benne egy inas húsdarab, néha csak csont, amiből kiszívhatta a velőt. Eleinte nem akart enni, hogy lássa, mit csinálnak azok, akárkik legyenek is. Csupán egyetlen napig bírta, aztán az éhség legyűrte. – Hogy érzed magad? Theo nyelve megdagadt. – Kapd be! Száraz kuncogás. A csizma mocorgott, kapart. Azt sem tudta megállapítani, hogy a hang fiatal-e vagy öreg. – Ez ám a spiritusz, Theo. Neve hallatán jeges hideg araszolt fel a gerincén. Nem felelt. – Kényelmesen vagy odabent? – Honnan tudod, ki vagyok? – Nem emlékszel? – Szünet. – Gondolom, nem. Te mondtad meg. Amikor idekerültél. Á, nagyon jól elbeszélgettünk. Próbált emlékezni, de mindent feketeség borított. Abban sem volt biztos, hogy tényleg hallotta a hangot. Ezt a hangot, ami a jelek szerint ismeri őt. Talán csak képzeli. Egy ilyen helyen ez történik. Előbb-utóbb. Az elme azt csinál, amit akar. – Nincs kedved beszélgetni, mi? Semmi gond. 363

– Akármit akarsz csinálni, csak csináld. – Á, már megcsináltuk. Most csináljuk. Nézz körül, Theo. Mit látsz? Nem tudta megállni, körülnézett. A priccs, a lyuk, a koszos ablak. A falakon írás, a kőbe vésve. Napokig silabizálta. Többnyire értelmetlen kaparás, se szavak, se felismerhető alakok. De az egyik, a lyuk felett, szemmagasságban, olvasható volt: ITT JÁRT RUBEN. – Ki az a Ruben? – Ruben? Nem hinném, hogy ismerek Rubent. – Ne játssz velem. – Á, úgy érted, Ru-ben. – Újabb halk nevetés. Theo az életét adta volna, ha átnyúlhat a falon, és beverheti a beszélő képét. – Felejtsd el Ru-bent, Theo. Ru-ben nem járt jól. Ru-ben, mondhatni, történelem. – Szünet. – Szóval áruld el, hogy aludtál? – Hogy? – Jól hallottad. Bírod a dagadt nőt? A lélegzete fennakadt. – Hogy mondtad? – Azt a dagadt kurvát, Theo. Ne már. Egy kicsit erőltesd meg magad. Mind végigmentünk ezen. A dagadt nő a fejedben. Az emlék úgy fröccsent szét az agyában, akár egy rohadt gyümölcs. Az álmok. A dagadt nő a konyhában. A hang az ajtón kívül van, és tudja, miről álmodott. – Meg kell mondanom, hogy jómagam sose bírtam – mondta a hang. – Bla-bla-bla, egész álló nap. És az a bűz. Mi a rosseb az? Theo nyelt egyet, és próbált lecsillapodni. A falak valahogy közelebb nyomultak, összepréselték. Tenyerébe eresztette a fejét. – Nem tudok semmilyen dagadt nőről – nyögte ki. – Hát persze hogy nem. Mind ezt csináltuk. Nem te vagy az egyetlen. Hadd kérdezzek mást. – A hang suttogásig halkult. – Belevágtad már, Theo? Felszabdaltad a késsel? Volt már ez a rész? Hányinger szorította össze a torkát. A lélegzete megakadt. A kés, a kés. – Szóval még nem. Hát majd jön. Időben. Hidd el nekem, amikor elérsz oda, sokkal jobban érzed majd magad. Mondhatjuk, hogy az a fordulópont. Theo felemelte a fejét. A lap az ajtó alján még nyitva volt, látta az egyik csizma orrát, a bőr szinte fehérre kopott. – Theo, figyelsz rám? Ahogy a csizmát fixírozta, egy ötlet fogant meg benne. Óvatosan felállt az ágyról, az ajtóhoz osont, átlépve a levesen. Lekuporodott. – Hallod, amit mondok? Mert komoly megkönnyebbülésről beszélek. Theo ugrott. Túl későn. Keze csak levegőt markolt. Fényes fájdalomrobbanás: valami keményen, nagyon keményen a csuklójára csapódott. Egy csizmasarok. Összetörte a csontokat, és kezét a padlóhoz szögezte. Taposás közben jobbra-balra forgott. Theo arca az ajtó hideg acéljának szorult. – A kurva életbe! – Fáj, mi? Csillogó szemcsék táncoltak a szeme előtt. Próbálta elhúzni a kezét, de túl erősen tartották. Oda volt szegezve. De a fájdalom jelentett valamit. Azt jelentette, hogy a hang valóságos. – Menj… a… pokolba… A sarok megint forgott egyet; Theo felvonított kínjában. – Ez jó, Theo. Szerinted te hol vagy? Az új címed a pokol, barátom. – Nem vagyok… a barátod – nyögte. – Hát talán nem. Talán csak még nem. De az leszel. Előbb-utóbb az leszel. Aztán a nyomás megszűnt Theo kezén – a kínzás olyan hirtelen ért véget, hogy szinte örömnek érződött. Theo visszarántotta karját, nekirogyott a falnak, és zihálva a csuklóját dajkálta az ölében. – Mert hiszed vagy sem, vannak még nálam is rosszabb dolgok – mondta a hang. – Szép álmokat, Theo. – És a lap becsapódott.

364

VIII. KÖNYV

A MENEDÉK „…e sziget telisteli hanggal, Mézes dallal, mulattat és nem árt. Száz zengő szernek zúg fülembe olykor Zenebonája; máskor ringató dal, Bár hosszú alvásból eszméltem éppen, Elaltat újra…” WILLIAM SHAKESPEARE:

A vihar (Babits Mihály fordítása)

365

NEGYVENHÉT Órák óta úton voltak. Mivel csak a kemény fémpadlóra fekhettek, az alvás szóba sem jött. Michael úgy érezte, ahányszor lehunyja a szemét, a teherautó kátyúba döccen, vagy hirtelen kitér jobbra-balra, teste valamely részét jól odacsapva. Fejét felemelve napfény izzását látta a fülke egyetlen ablakán túl, a megerősített üvegű kis kabinablakon, amelyet az ajtóba építettek. Szája kiszáradt, akár a tapló; minden porcikája sajgott, mintha valaki egész éjjel kalapáccsal püfölte volna. Feltornászta magát ülő helyzetbe, hátát a hánykolódó falnak vetve, és kidörgölte a port a szeméből. A csapat többi tagja a hátizsákján gubbasztott különféle kényelmetlen pozícióban. Noha valamennyire mindegyikük megsérült, Alicia volt a legrosszabb állapotban. Vele szemben ült, hátával a fülke falának támaszkodva; arca nyirkos és sápadt volt, szeme ugyan nyitva, de nem látszott benne egy csepp erő sem. Mausami előző éjjel tőle telhetően megtisztította és bekötözte Alicia sérült lábát, de Michael látta, hogy komoly a seb. Egyedül Amy aludt. Mellette feküdt összegömbölyödve a padlón, térdét melléhez húzva. Sötét haja legyezőszerűen szétterült arcán, ide-oda rázta a teherautó. Az emlék úgy csapta meg, akár egy pofon. Sarát, a nővérét elvitték. Emlékezett, hogy teljes erejéből rohan, át a konyhán, ki a rakodórámpára, majd ki az utcára a többiekkel, ahol végül csak körülvették őket – füstösök mindenhol, az egész utca egy rohadt füstösparti volt –, aztán a teherautó törtetett feléjük a hatalmas ekével, lángnyelveket köpve. „Befelé, befelé”, kiabált neki a nő a tetőről. És jó, hogy kiabált, mert Michaelt abban a pillanatban a félelem ledermesztette. A földhöz szögezte. Hollis meg a többiek is kiabáltak, „gyere, gyere”, de Michael meg se bírt moccanni. Mintha elfelejtette volna, hogyan kell. A teherautó csak tíz méterre volt, de ennyi erővel lehetett volna ezerre is. Hátranézett, és akkor tekintete összeakadt az egyik fertőzöttével, az meg oldalt billentette a fejét a maga fura módján, és minden veszélyes módon lelassult. Ajaj, mondta egy hang Michael fejében, ajaj, ajaj, ajaj, ajaj, és akkor a nő eltalálta a fertőzöttet a lángszóróval, beterítette folyékony lángcsóvával. Összezsugorodott, akár egy zsírlabda. Michael hallotta még a pattogást is. Aztán valaki megragadta a kezét – éppen Amy, aki meglepően erős volt, erősebb, mint amennyit kinézett volna ebből a kis lányból –, és belökte a teherautóba. Most reggel volt. Michael előrebillent, ahogy a jármű lassított. Mellette Amy szeme felpattant; ülő helyzetbe gördült, aztán térdét újra a melléhez húzta, és tekintetét az ajtóra szegezte. A teherautó megállt. Caleb az ablakhoz mászott, és kinézett. – Mit látsz? – Peter felguggolt; haja összeragadt a rászáradt vértől. – Valami épületet, de túl messze van. Léptek zaja a tetőn, majd a kocsiajtó hangja hallatszott, ahogy nyílt és csukódott. Hollis a karabélyáért nyúlt. Peter megfogta a kezét. – Várj. Caleb: – Itt vannak… Az ajtó kitárult, napfény vakította el őket. Két figura állt előttük, vadászpuskát szorongattak. A nő fiatal volt, sötét haját egészen rövidre vágta; a férfi sokkal öregebb, puha, széles arcán párnapos borosta, orrát mintha beverték volna. Még mindketten viselték a vastag páncélt, amitől a fejük furcsán kicsinek tűnt. – Adják át a fegyvereiket. – Kik maguk, a rohadt életbe? – kérdezte Peter. A nő felhúzta a puskáját. – Mindent. A tőröket is. 366

Lefegyverkeztek, a puskákat és tőröket a padlón az ajtó irányába csúsztatták. Michaelnak csak egy csavarhúzója maradt – a karabélyát elvesztette a hotelból való menekülés közben, úgy, hogy egyszer sem sütötte el azt a szart –, de azért azt is átadta. Egy csavarhúzó miatt aztán pláne ne lőjék le. Amíg a nő összeszedte a fegyvereket, a másik, aki még egy szót sem szólt, végig rájuk szegezte a puskáját. A távolban Michael egy hosszú, alacsony épületet látott a kietlen dombok dudora előtt. – Hová visznek minket? – kérdezte Peter. A nő felvett a földről egy fémvödröt, és a teherautóba tette. – Ha pisálniuk kell, ebbe. Azzal rájuk vágta az ajtót. Peter rácsapott a teherautó falára. – A picsába. Továbbmentek. A hőmérséklet folyamatosan emelkedett. A teherautó megint lassított, és nyugatnak fordult. Hosszú ideig hevesen rázkódtak, majd felfelé mentek. Közben a levegő a kabinban elviselhetetlenül forró lett már. Megitták a maradék vizüket is; a vödröt senki nem használta. Peter dörömbölt a vezetőfülke falán. – Hé, megsülünk itt! Telt az idő, majd még több idő. Senki nem szólt, a puszta légzés is erőfeszítésbe került. Szörnyű tréfának tűnt ez az egész. Azért mentették meg őket a fertőzöttektől, hogy megsüljenek egy teherautó hátuljában. Michael egy olyan tudatállapot határán lebegett, ami álomnak érződött, de nem az volt. Nagyon-nagyon melege volt. Egyszer csak megérezte, hogy immár lefelé mennek, de ez már lényegtelennek tűnt számára, mintha a dolog nem rá vonatkozna. Aztán Michael tudatába lassan beszűrődött az a tény, hogy a jármű megállt. Éppen vízről álmodott, hűs vízről. Végigömlött a testén kívül és belül, és a nővére is ott volt, meg Elton azzal a sanda mosolyával. Mindenki ott volt, Peter és Mausami és Alicia, de még a szülei is, mind együtt úszkáltak a gyógyító kékségben, és a megállást követően egy pillanatra Michael visszavitte a gondolatát a gyönyörű álomvízhez. – Istenem – mondta egy hang. Michael kinyitotta a szemét. Éles fehér fény fogadta, és állati trágya összetéveszthetetlen szaga. Arcát az ajtó felé döntötte, és két alakot látott – tudta, hogy látta már őket, de nem tudta, mikor –, és közöttük, hátulról olyan gyönyörűen megvilágítva, hogy lebegni látszott, egy acélszürke hajú magas férfi narancssárga kezeslábasban. – Istenem, istenem – mondogatta a férfi. – Heten! Hihetetlen. –A többiekhez fordult. – Ne csak álljatok ott. Hordágyak kellenek. Nyomás. A páros elsietett. Az a gondolat tolakodott Michael elméjébe, hogy valami nagyon nem stimmel. Mintha minden egy alagút túlsó végén történt volna. Nem tudta megmondani, hol van, miért van ott, habár úgy érezte, ez a tudás csak átmenetileg hagyta el. Ez valami vicc, gondolta, de nem vicces vicc, egyáltalán nem. A szájában volt valami nagy, száraz dolog, vastag, akár egy ököl. Aztán rájött, hogy a saját nyelvétől fuldoklik. Hallotta Peter hangját, erőltetett krákogását: – Kik… maguk? – Olson vagyok. Olson Hand. Mosoly világította meg szél aszalta arcát, csak már nem az ősz hajú férfi volt, hanem Theo – Theo arca az alagút végén –, és ez volt az utolsó, amit Michael látott, mielőtt az alagút bedőlt, és minden gondolat cserbenhagyta. Nem is annyira magához tért, mint inkább lassan a felszínre bukkant, a sötétség rétegein keresztültörve emelkedett fel egy olyan időintervallum alatt, amely egyszerre érződött rövidnek és hosszúnak, nappá nyúlt órának, évvé nyúlt napnak. Sötétség helyett fehérség terebélyesedett felette, és tudata lassacskán levált a környezetről, önállóvá apadt. Szeme nyitva volt, pislogott. Egy porcikáját sem bírta mozgatni, csak a szemét, nedvesen megrebbenő szemhéját. Hangokat hallott, úgy lebegtek fölötte, mint távoli madarak dala, amelyek a beláthatatlan égbolt túlfeléről szólongatják egymást. Agyán átfutott a gondolat: hideg van. Fázott. Csodálatosan, gyönyörteljesen fázott.

367

Elaludt, és amikor újra kinyitotta a szemét, ki tudja, mennyi idő elteltével, tudta, hogy ágyban van, hogy az ágy egy szobában van, és hogy nincs egyedül. Arról szó sem lehetett, hogy a fejét felemelje, csontjai vasként húzták le. Valamiféle ispotályban volt, a falak és a plafon fehér volt, fehér fény hullott a testét fedő fehér takaróra, ami alatt, úgy tűnt, meztelenül fekszik. A levegő hűvös és nyirkos volt. Valahonnan felülről és hátulról egy gépezet ritmikus lüktetése hangzott, és fémlábasba csöpögő víz zaja. – Michael? Michael, hallasz engem? Az ágy mellett egy nő ült – legalábbis nőnek vélte –, sötét haja férfiasan rövid, homloka és arca sima, szája kicsi, ajka vékony volt. Feszült aggodalommal nézte őt. Michael úgy érezte, látta már a nőt, de a felismerés ennél tovább nem jutott. Karcsú testét bő narancssárga ruha fedte, ami, mint körülötte minden, halványan ismerős volt. Mögötte valamiféle paraván zárta el a kilátást. – Hogy érzed magad? Próbált felelni, de a szavak elhaltak a torkában. A nő felvett egy műanyag poharat az ágy melletti asztalról, és a szívószálat az ajkához tartotta: víz, hideg és friss, határozottan fémes ízű. – Ez az. Lassan kortyold. Ivott és ivott. Milyen csodálatos ízű a víz. Amikor végzett, a nő visszatette a poharat az asztalra. – A lázad lement. Biztos látni szeretnéd a barátaidat. A nyelve lassú és nehéz volt. – Hol vagyok? A nő elmosolyodott. – Hadd mondják el ők. Azzal eltűnt a paraván mögött, magára hagyva őt. Ki ez? Mi ez a hely? Úgy érezte, napok óta alszik, az elméje felkavaró álmok áramlatán sodródik. Próbált emlékezni. Egy dagadt nő. Egy dagadt nő, aki füstöt lélegzik. Gondolatait léptek zaja és hangok szakították félbe. Peter jelent meg az ágy lábánál. Arcára vigyor ült ki. – Nézzétek csak, ki ébredt fel! Hogy érzed magad? – Mi… történt? – krákogta Michael. Peter leült az ágy mellé. Teletöltötte a poharat, és a szívószálat Michael ajkához tette. – Ezek szerint nem emlékszel. Hőgutát kaptál. Elájultál a teherautóban. – A nő felé biccentett, aki most oldalt állt, némán figyelt. – Billie-vel már találkoztál. Sajnálom, hogy nem voltam itt, amikor felébredtél. Felváltva virrasztunk itt. – Közelebb hajolt. – Michael, ezt a helyet látnod kell. Fantasztikus. Ezt a helyet, gondolta Michael. Hová került? Tekintetét a nőre szegezte, a nyugodtan mosolygó arcra. Az emlék egyszer csak összeállt. A nő a teherautóról. Ahogy összerezzent, kiütötte a poharat Peter kezéből. A víz szanaszét fröccsent. – Az ugróját, Michael. Mi a baj? – Meg akart ölni minket! – Ez azért túlzás, nem gondolod? – Peter a nőre pillantott, aki felnevetett, mintha ez egy vicc lenne kettejük között. – Michael, Billie megmentett minket. Nem emlékszel? Michaelt valami zavarta Peter jókedvében, abszolút nem passzolt a tényekhez. Ezek szerint ő nagyon beteg, talán meg is halt. – És Lish lába? Ő jól van? Peter egy legyintéssel elintézte: – Á, jól van, mindenki jól van. Azt várjuk, hogy te felépülj.– Peter megint feléje hajolt. – Úgy nevezik: a Menedék. Igazából egy régi börtön. Ott vagyunk most, a betegszobán. – Börtön? Mint a fogda? – Olyasmi. Magát a börtönt már nem használják. Látnod kéne, mekkora csapatuk van. Majdnem háromszáz Vándor. Bár gondolom, mondhatjuk, hogy most már mi vagyunk a Vándorok. És tudod, mi a legjobb, Michael? Mehet? Nincsenek füstösök. Ennek semmi értelme nem volt. – Peter, mit hadoválsz?

368

Peter értetlenül vállat vont, mintha maga a kérdés is érdektelen lenne, nem is érdemelné meg, hogy gondolkodjon rajta. – Nem tudom. Egyszerűen nincsenek. Figyelj, ha majd talpra állsz, magad is meglátod. Látnod kéne a csordát. Valódi marhák. Üres tekintettel vigyorgott Michaelra. – Na, mit szólsz? Fel tudsz ülni? Nem hitte, de Peter hangjából úgy érezte, legalább meg kéne próbálnia. Lassan felkönyökölt. A szoba megbillent, agya fájdalmasan loccsant a koponyájában. Visszazuhant. – Hú. Ez fájt. – Nem gond, oké. Csak nyugodtan. Billie szerint a fejfájás normális egy ekkora szélütés után. Semmi perc alatt a régi leszel. – Szélütésem volt? – Te aztán nem sokra emlékszel. – Hát nem. – Michael ritmusosan lélegzett, hogy megnyugodjon. – Meddig voltam eszméletlen? – A mát is számítva? Három napig. – Peter a nőre nézett. – Nem, inkább négy. – Négy napig? Peter vállat vont. – Bocs, de lekésted a bulit. A jó hír, hogy legalább jobban vagy. Koncentráljunk erre. Michael zavara a tetőfokára hágott. – Milyen bulit? Peter, mi van veled? Megrekedtünk a semmi közepén. Elvesztettük az összes felszerelésünket. Ez a nő meg akart minket ölni. Te meg úgy beszélsz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A kinyíló ajtó és vidám nevetés szakította félbe a beszélgetést. Alicia fordult be a paraván mögül mankóval. Utána egy férfi, akit Michael nem ismert fel: ádáz kék szem, olyan áll, amit mintha kőből faragtak volna ki. Most ő hallucinál, vagy ezek ketten tényleg fogócskáznak, mint az Apróságok? Alicia megtorpant az ágy lábánál. – Páka, hát fent vagy! – Nahát, nahát – mondta a férfi. – Lázár feltámadt halottaiból. Hogy s mint, cimbora? Michael annyira megdöbbent, felelni se tudott. Ki volt Lázár? Alicia Peterre nézett. – Elmondtad neki? – Éppen rá akartam térni – felelte Peter. – Elmondani mit? – A nővéred, Michael – mosolygott Peter az arcába. – Itt van. Könnyek szöktek Michael szemébe. – Ez nem vicces. – Nem viccelek, Michael. Sara itt van. És kutyabaja. – Egyszerűen nem emlékszem. Hatan gyűltek Michael ágya köré: Sara, Peter, Hollis, Alicia, a Billie nevű nő és a kék szemű férfi, aki Jude Cripp néven mutatkozott be Michaelnak. Miután Peter elmondta a hírt, Alicia elment Saráért, aki pár pillanat múlva be is rontott, és sírva-nevetve vetette rá magát az öccsére. Annyira megmagyarázhatatlan volt az egész, Michael azt se tudta, mit kérdezzen először. De Sara él. Most csak ez számít. Hollis elmagyarázta, hogyan találták meg. Az érkezésük utáni nap ő meg Billie visszamentek Las Vegasba megkeresni a két Humvee-t. A hotelhoz érve a teljes pusztulás látványa fogadta őket, füstölgő törmelékhalmok és megcsavarodott gerendák. Az épület egész keleti oldala összedőlt, hegynyi törmelék zárta el az utcát. Valahol ez alatt voltak a járművek ripityára törve. A levegőben korom és por terjengett, hamueső borított be minden felületet. A tűz elérte az egyik szomszéd hotelt is, amely még mindig parázslott és füstölt. De a keletre fekvő épület, ahová a fertőzöttek Sarát vitték Hollis szeme láttára, még sértetlen volt. Mint kiderült, ez volt az Eiffel-torony étterem. 369

Hosszú lépcső vezetett fel a tetejére, egy ablakokkal szegélyezett kör alakú terembe, amely a lerombolt hotelra nézett. Sok ablak betört vagy egyszerűen hiányzott. Sara az egyik asztal alatt hevert eszméletlenül. Hollis érintésére magához tért, de a szeme üveges, tekintete zavart volt; láthatóan nem tudta, hol van, mi történt vele. Arcát és karját horzsolások borították; az egyik csuklója eltörhetett, úgy tartotta az ölében. Hollis a karjaiba vette, és levitte a tizenegy emeletnyi lépcsőn a füstbe borult utcára. Már félúton voltak a Menedékbe, amikor kezdett rendesen magához térni. – Tényleg így történt? –kérdezte tőle Michael. – Ha ő mondja. Komolyan, Michael, én csak arra emlékszem, hogy egyedül kártyázom. Aztán a teherautóban vagyok Hollisszal. Közte semmi. – És tényleg jól vagy? Sara vállat vont. Eltekintve a horzsolásoktól és a csuklójától, ami végül is nem törött el, csak kificamodott, és sínbe tették, semmi látható sérülése nem volt. – Jól érzem magam. Csak nem tudom megmagyarázni. Jude most Alicia felé fordult a széken. – Meg kell mondanom, Lish, te aztán tudsz bulit rendezni. Bárcsak láttam volna a képüket, amikor odadobtad azt a gránátot. – Michaelnak is jár az elismerés. Ő beszélt nekünk a gázról. És Peter használta a serpenyőt. – Ezt a részt még most sem értem teljesen – ráncolta a homlokát Billie. – Azt mondod, látta a tükörképét? Peter vállat vont. – Csak azt tudom, hogy bevált. – Talán a fertőzöttek nem szeretik a főztödet – vélte Hollis. Mindenki nevetett. Ez az egész olyan bizarr, gondolta Michael. Nemcsak a sztori, de ahogy mindenki viselkedik, mintha a világon semmi gondjuk nem volna. – Én azt nem értem, hogy ti mit kerestetek ott egyáltalán – próbálkozott. – Örülök, hogy ott voltatok, de azért elég nagy véletlen. Jude válaszolt. – Rendszeresen küldünk ki járőrt a városba feltölteni a készleteket. Amikor a hotel felrobbant, csak háromsaroknyira voltunk. Az egyik régi kaszinó alagsorában csináltunk egy megerősített menedéket. A robbanást hallva azonnal odaindultunk. – Csukott szájjal elvigyorodott. –A szerencsének köszönhető, hogy megláttunk benneteket. Michael ezen elgondolkodott. – Nem, ez nem stimmel – mondta egy pillanat múlva. –Határozottan emlékszem, hogy a hotel az után robbant fel, hogy kijutottunk. Ti akkor már ott voltatok. Jude kétkedve ingatta a fejét. – Nem hinném. – Akkor kérdezd meg tőle. Ő látta az egészet. – Michael Billie felé fordult; a nő hűvösen méregette, továbbra is azzal a semleges arckifejezéssel. – Tisztán emlékszem. Te rálőttél egyre, és Amy behúzott engem a teherautóba. Akkor hallottuk a robbanást. De mielőtt Billie reagálhatott volna, közbeszólt Hollis: – Szerintem kicsit összekevered a dolgokat, Michael. Én húztalak be a kocsiba. A hotel már égett, biztos ezzel kevered. – Megesküdtem volna… – Michael ismét Jude-ot fürkészte, a finoman metszett arcát. – És egy menedékben voltatok, azt mondod? – Nagyjából. – Háromsaroknyira. – Körülbelül. – Önelégült mosoly. – Egy ilyen mázlit én nem kérdőjeleznék meg, barátom. Michael magán érezte mindenki figyelmének ideges hevét. Jude sztorija nem stimmel, ez nyilvánvaló. Ki hagyna el egy megerősített menedéket éjjel, hogy egy égő épület felé hajtson? De miért fogadja ezt el mindenki? A hotel körül három oldalról törmelék torlaszolta el az utcákat. 370

Vagyis Jude és Billie csak keletről érkezhettek. Próbálta felidézni, hogy az épület melyik oldalán mentek ki. A délin, gondolta. – A fenébe, nem tudom – mondta végül. – Talán tényleg nem jól emlékszem. Őszintén szólva, az egész eléggé összekeveredett a fejemben. Billie bólintott. – Ez érthető ilyen hosszú eszméletvesztés után. Pár nap múlva majd szépen visszajön minden. – Billie-nek igaza van – mondta Peter. – Hagyjuk pihenni a beteget. – Hollisra nézett: – Olson azt mondta, kivisz minket körülnézni. Hogy lássuk, hogyan mennek itt a dolgok. – Ki az az Olson? – kérdezte Michael. – Olson Hand. Ő itt a főnök. Hamarosan biztos megismered. Na, mit mondasz, Hollis? A nagydarab férfi összeszorított szájjal elmosolyodott. – Klassz. És mindenki felállt. Michael már belenyugodott, hogy majd magában fekve ezeken az új és különös tényeken fog töprengeni, amikor az utolsó pillanatban Sara visszasietett hozzá. Jude a paraván széléről figyelte. Megfogta Michael kezét, gyorsan puszit nyomott a homlokára; évek óta először. – Örülök, hogy jól vagy. Csak azzal törődj, hogy megerősödj, oké? Mind erre várunk. Michael figyelmesen hallgatta, ahogy távoznak. Hallotta a lépteket, majd ahogy egy súlyos ajtó nyílt és csukódott. Még várt egy percet, hogy biztosan maga legyen. Akkor kinyitotta a tenyerét, hogy megnézze a papírfecnit, amit Sara nyomott bele. Ne mondj nekik semmit.

371

NEGYVENNYOLC A bulit, amiről Peter beszélt, előző este tartották, megérkezésük harmadik éjszakáján. Ekkor láttak először mindenkit, az egész Menedéket egy helyen. És amit láttak, az hamisnak tűnt. Minden, kezdve Olson ama állításával, hogy nincsenek fertőzöttek. Alig kétszáz kilométerre délre Las Vegas nyüzsgött tőlük; előtte legalább ennyit utaztak Joshua Valleyből Kelsóba hasonló terepen, és a fertőzöttek egész úton követték őket. Ráadásul, érvelt Alicia, a csorda szagát is messzire viszi a szél. Ennek ellenére egyetlen fémkerítés volt csupán, és az is túl gyenge, hogy megvédjen bármiféle támadástól. A teherautókra szerelt lángszórókon kívül, vallotta be Olson, semmi hasznos fegyverük nincs. A vadászpuskák csak ijesztgetésre jók, évtizedekkel ezelőtt elfogyott minden lőszerük. – Látjátok – mondta nekik –, mi itt békében éldegélünk. Olson Hand: Peter sosem találkozott olyan emberrel, aki ennyire jól viseli a tekintélyszerepet. Nem számítva Billie-t és a Jude nevű férfit, akik a jelek szerint a szárnysegédei voltak, valamint a teherautó sofőrjét, aki elhozta őket Las Vegasból – Gus amolyan mérnökféle volt, egy „fizikai telep” nevű valamit felügyelt –, Peter nem tudott felfedezni semmiféle parancsláncot. Olsonnak nem volt rangja, egyszerűen ő irányította a dolgokat. Mégis könnyedén viselte ezt az igát, szándékait szelíden, sőt mentegetőzve tudatta. A magas, ősz hajú Olson – a legtöbb férfihoz hasonlóan ő is hosszú lófarokban viselte a haját, a nők meg a gyerekek viszont rövidre vágva – a görnyedt testével, ami alig töltötte meg a narancssárga ruhát, és azzal a szokásával, hogy mindig összetette ujjai hegyét, amikor beszélt, inkább jóindulatú apának tűnt, mint háromszáz lélekért felelős vezetőnek. Olson mesélte el nekik a Menedék történetét. Ez érkezésük első órájában történt. A betegszobában voltak, ahol Michaelt éppen Olson lánya, Mira látta el – egy légies, karcsú kamasz, rövid haja olyan fakó és finom, hogy szinte áttetsző –, aki ideges áhítattal tekintett rájuk. Miután kivették őket a teherautóból, mind a hetüket levetkőztették és megmosdatták, minden tulajdonukat elkobozták. Mindent visszakapnak, nyugtatta meg őket Olson, a fegyvereket kivéve. Ha tovább akarnak állni – és itt Olson a szokásos nyájasságával hozzátette, ő reméli, hogy maradnak –, a fegyvereiket is visszakapják. De egyelőre a karabélyaikat és tőreiket elzárják. Ami a Menedéket illette: sok mindent egyszerűen nem lehet már tudni, magyarázta Olson, mivel a történetek az idők során változtak és fejlődtek, így ma már nem világos, mi az igazság. De pár dologban azért általános az egyetértés. A telepesek első csoportját Las Vegas-i menekültek alkották, akik a háború utolsó napjaiban érkeztek. Hogy szándékosan jöttek ide, remélve, hogy a börtön a rácsokkal, falakkal és kerítésekkel biztonságot nyújthat, vagy csak megálltak itt úton valahová, ezt már nem lehet tudni. De amikor rájöttek, hogy nincsenek fertőzöttek, mivel a környező pusztaság túlontúl ellenséges – szinte természetes védőzónaként szolgál –, úgy döntöttek, maradnak, és abból a kevésből próbálnak megélni, amit a sivatag nyújt. A börtönkomplexum valójában két külön létesítményből állt: a Desert Wells Állami Fegyintézetből, ahol az első telepesek megszálltak, és a szomszédos, kevésbé szigorúan őrzött Javítóintézetből, ami egy mezőgazdasági munkatábor volt fiatalkorú bűnözőknek. Most itt él az összes lakó. A forrás, amelyről a börtön a nevét kapta, szolgáltatja a vizet az öntözéshez, valamint ezzel a vízzel hűtenek néhány épületet, köztük a betegszobát. A börtön sok mindennel ellátta őket, amire szükségük volt, egészen a narancssárga kezeslábasig, amit szinte mindenki viselt; a többi holmit a déli városokból szerezték be. Nem volt könnyű élet, és sok mindenben hiányt szenvedtek, de legalább a fertőzöttek fenyegetése nélkül élhették az életüket. Éveken át kutatócsoportokat küldtek ki túlélők keresésére, hogy biztonságba vezessék őket. Eleinte találtak is ilyeneket, sőt nem is keveset, de sok éve már egyet sem, és rég feladták a reményt, hogy lesz még bárki is. 372

– Ezért is – mondta akkor Olson jóindulatúan mosolyogva – kész csoda, hogy itt vagytok. – A szeme szabályosan elhomályosult. –Ennyien. Kész csoda. Az első éjszakát a betegszobán töltötték Michaellal, aztán másnap két szomszédos salaktégla kalyibába költöztették őket a munkatábor szélén, amelyek egy poros térre néztek, aminek közepén autógumik halma állt, a szélein pedig sorban tűzhordók. Itt töltötték a következő három napot, elszigetelve, kötelező karanténban. A túloldalon hasonló kalyibák álltak, láthatóan üresen. A szállás spártai volt: egy asztal, székek és egy szoba hátul priccsekkel. A levegő forró és fülledt volt, talpuk alatt a padlón kavics ropogott. Hollis első reggel elment Billie-vel a Humvee-kért; a működő járművekből nincs sok, mondta Olson, ha megúszták a robbanást, megérik a kockázatos utat. Hogy Olson meg akarta-e őket tartani vagy szándékában állt visszaadni a járműveket, Peter nem tudta. Ez nem derült ki egyértelműen, és Peter nem akarta erőltetni a dolgot. Azok után, ami a furgonban történt, hogy mind a heten majdnem megsültek, és Michael még eszméletlen volt, az tűnt a legbölcsebbnek, ha a lehető legkevesebbet beszélnek. Olson kérdezgette őket a Kolóniáról és utazásuk céljáról, és nem úszhattak meg valamiféle magyarázat nélkül, de Peter csak annyit árult el, hogy egy telepről jöttek Kaliforniából, és túlélőket keresnek. Nem beszélt Olsonnak a bunkerről, és hallgatásával azt sugallta, hogy jól felfegyverzett helyről jönnek. Elérkezik még az idő, vélte Peter, amikor kénytelen lesz Olsonnak elmondani az igazat, legalábbis nagyrészt. De ez az idő még nem érkezett el, és Olson látszólag elfogadta a hiányos magyarázatot. A következő két napban csak futólag látták a többi lakót. A kalyibák mögött a szántóföldek terültek el a központi szivattyúházból kiinduló hosszú öntözővezetékekkel, és azokon túl a csorda, több száz állat nagy, árnyékos karámokban. Időről időre kavargó porfelhő jelezte, hogy jármű halad a távoli kerítés előtt. Eltekintve ettől és a pár alaktól a földeken, lényegében senkit nem láttak. Hol van a többi ember? A kalyibák ajtaja nem volt zárva, de az üres tér túloldalán mindig volt két ember narancssárga kezeslábasban. Ők hoztak nekik enni, általában Billie vagy Olson társaságában, akik beszámoltak Michael állapotáról. Michael a jelek szerint mély álomba zuhant – nem feltétlen kóma, nyugtatta meg őket Olson, de hasonló. Láttak már ilyet, mondta, a hőség hatása. A láza viszont lement, ez jó jel. Aztán a harmadik nap reggelén visszakerült hozzájuk Sara. Semmi emléke nem maradt arról, ami vele történt. Ez a része annak a történetnek, amit Michaelnak mondtak, miután másnap felébredt, nem volt hazugság, és Hollis története sem arról, ahogy megtalálta. Nagyon örültek, és nagyon megkönnyebbültek – Sara láthatóan jól volt, habár kicsit lassan fogta fel a megváltozott körülményeket –, viszont az igaz, hogy mind az elfogása, mind a szabadulása igencsak rejtélyes volt. Mint a fények és a falak hiánya: egyszerűen érthetetlen. Mostanára azt az örömöt, amit egy másik emberi település megtalálása szerzett, mély nyugtalanság váltotta fel bennük. Továbbra sem láttak szinte egy lelket se, kivéve Olsont, Billie-t és Jude-ot, no meg a két narancssárga ruhást, akik őket őrizték, és akik Hap és Leon névre hallgattak. Az élet egyetlen más jele négy Apróság volt rongyos ruhában, akik minden este megjelentek a téren, hogy játsszanak az autógumikon, habár furcsa módon sosem jött értük felnőtt; amikor a játék véget ért, egyszerűen elszállingóztak. Ha nem rabok, miért őrzik őket? Ha meg igen, minek a színjáték? Hol vannak az emberek? Mi a baj Michaellal, miért nincs még mindig magánál? A csomagjaikat Olson ígérete szerint visszakapták; egyértelműen átvizsgálták őket, és pár dolgot kivettek belőlük, például Sara elsősegélykészletéből a szikét. Viszont a térképeket, melyeket Caleb egy belső zsebbe dugott, láthatóan nem vették észre. Maga a börtön nem szerepelt a nevadai térképen, de megtalálták Desert Wells városát Las Vegastól északra a 95-ös autópályán. Keletről hatalmas szürke terület határolta, ahol nem voltak se utak, se városok, csak a NELLIS LÉGIBÁZIS LŐTÉRKOMPLEXUM. A terület nyugati szélén, pár kilométerre Desert Wells várostól volt egy kis vörös kocka, és mellette a YUKKA HEGYI ORSZÁGOS TÁROLÓ szavak. Ha Peter jól tippelte a helyzetüket, akkor ezt az építményt tisztán látják: egy púpos hegygerinc, amely barikádot alkot északra. Amikor Hollis lement Billie-vel és Gus-szal, még jobban fel tudta deríteni a tájat. A kerítés, jelentette Hollis, erősebb, mint amilyennek látszik – vastag acélból készült kettős barikád, úgy tíz méterre egymástól, a tetején drótakadály. Hollis csak két kijáratot látott. Az egyiket délre, a 373

földek túlsó végén – ez egy útra ért ki, ami körbefutott a telep körül –, és a főkaput, ami a telepet kötötte össze az országúttal. Ezt a kaput két betontorony övezte őrfülkékkel – hogy ezekben voltake őrök vagy sem, nem tudták, de egy narancsruhás ember posztolt a kis őrházban a földszinten; ő nyitotta ki a kaput Hollisnak és Billie-nek. A Menedék csak pár kilométerre volt attól az országúttól, amelyen észak felé mentek. Az eredeti börtön, ez a szürke kőből épült baljós tömeg a telep keleti peremén állt, körülvéve pár kisebb épülettel és hullámlemezből készült fészerrel. A kerítés és az országút között, mesélte Hollis, átmentek egy észak-dél irányú vasúti sínen. Nyílegyenesen az északi hegygerinc felé tartott, ami furcsa, jegyezte meg Hollis, mert ki fektetne síneket egyenesen neki egy hegynek? Az első találkozáskor Olson beszélt valami vasúti depóról Peter ama kérdésére, hogy honnan szereznek üzemanyagot a járműveikhez. De ahogy délnek mentek, mondta Hollis, nem álltak meg, így nem tudta megmondani, volt-e üzemanyag depó. Valahonnan biztos szereznek üzemanyagot. Csak ekkor, a beszélgetés közben esett le Peternek, hogy a távozás gondolata már formálódik a fejében, s hogy ehhez el kell lopniuk egy járművet, és üzemanyagot szerezni hozzá. Az emberpróbáló hőségben kezdtek megmutatkozni az elszigeteltség jelei. Mindenki ideges volt, és aggódott Michaelért. A fülledt kalyibákban nem bírtak aludni. Amy volt a legéberebb; Peter úgy vélte, egy pillanatra sem hunyta még le a szemét. Egész éjjel ült a priccsén, arca feszült összpontosítást árult el. Peternek olybá tűnt, mintha valami problémát próbálna megoldani fejben. A harmadik este Olson eljött értük Billie és Jude kíséretében. Az előző napok során Peter kezdett arra gyanakodni, hogy Jude több annál, mint aminek látszik. Nem tudta megmondani, miért érzi ezt, de valami zavarta a férfiban. Fehér, szabályos fogsorát lehetetlen volt nem megbámulni, akárcsak fürkésző kék szemét, amely szinte az ember fejébe látott. Ezektől az arca kortalan lett, mintha lelassítaná az időt, és akármikor Peter ránézett, a férfi olyan benyomást keltett, mint aki viharos szélbe néz. Peternek feltűnt, hogy Olson még egyetlen direkt parancsot sem adott a férfinak – csak Billie-nek és Gusnak meg a narancssárga ruhásoknak, akik a kalyibába jöttek –, és Peter elméjének zugában az a gondolat formálódott, hogy Jude-nak is van valami hatalma, amely független Olsonétól. Többször megfigyelte, ahogy Jude az őket őrzőkkel beszél. A szürkületben a három alak megjelent a téren, a kalyibák felé tartottak. Ahogy a nap melege alábbhagyott, megjelentek az Apróságok az autógumiknál; amikor a három alak melléjük ért, hirtelen szétszóródtak, akár a megrémült madárraj. – Ideje megnéznetek, hol is vagytok – mondta Olson az ajtóhoz érve. Nagylelkűen mosolygott; kezdett már hamisnak tűnni ez a mosoly, olyan mosolynak, ami mögött nincs semmi. Olson mellett Jude állt, kivillantva tökéletes fogsorát, kék szeme Peter mellett a félhomályos kalyibát kémlelte. Csak Billie nem tűnt fogékonynak a hangulatra; közömbös arca semmit nem árult el. – Gyertek velünk mindnyájan, legyetek szívesek – sürgette őket Olson. – A várakozás véget ért. Mindenki nagyon izgatottan várja a találkozást. Átkísérték őket az üres téren. A mankón bicegő Alicia Amy mellett maradt. Némán, éberen hatoltak be a kalyibák labirintusába. Rácsszerűen rendezték el őket, sikátorokkal az épületsorok között, és egyértelműen laktak bennük: az ablakokat olajlámpák világították meg, az épületek között ruhák száradtak a sivatagi levegőben. Mögöttük a régi börtön halma úgy meredt az ég előtt, akár egy kivágott forma. Kint a sötétben, védelmező fények nélkül, egy szál tőr nélkül – Peter még sosem érezte magát ilyen furcsán. Valahonnan elölről füst és sülő ételek illata szállt, és zsongó hangok, amelyek egyre erősödtek. A sarkon befordulva nagy tömeget pillantottak meg, az emberek egy vastag acélgerendákon álló széles tető alatt gyűltek össze. A helyet, amely oldalt nyitott volt, a körbe lerakott hordókból felcsapó füstös lángok világították meg. Oldalt hosszú asztalok és székek sorakoztak, kezeslábasba öltözött alakok hordtak edényeket egy szomszédos épületből. Mindenki megdermedt. Aztán a rájuk bámuló arcok tengeréből előbb egy, majd mind több izgatott hang kélt. „Itt vannak! Az utazók! A messziről jöttek!”

374

Ahogy a tömeg körülvette őket, Peter úgy érezte, mintha a sokaság elnyelné. És rövid időre, az emberhullám közepette elfelejtette minden gondját-baját. Itt voltak ezek emberek, több száz ember, férfiak és nők és gyerekek, akik láthatóan annyira örültek nekik, hogy szinte csodának érezte itt létüket, ahogy Olson monda. A férfiak vállon veregették, kezet ráztak vele. Néhány nő a gyerekét nyomta oda hozzá, úgy tartva, mintha ajándék lenne, mások csak futólag megérintették, majd elsiettek – hogy szégyenkezve, ijedten vagy csak érzelmektől eltelten, nem tudta. Valahol tudata szélén hallotta, hogy Olson csitítja az embereket, hogy nyugodjanak meg, ne tülekedjenek, de a figyelmeztetés szükségtelennek tűnt. „Nagyon boldogok vagyunk, hogy itt vagytok”, mondta mindenki. „Annyira örülünk, hogy jöttetek.” Ez ment percekig, Peter már kezdett is belefáradni a mosolyokba és érintésekbe, az ismételgetett üdvözlőszavakba. Az ismeretlen emberekkel való találkozás, főleg több száz emberrel, annyira új és különös élmény volt neki, hogy alig tudta felfogni. Van bennük valami gyerekes, kezdte így látni, az elnyűtt narancssárga kezeslábast viselő férfiakban és nőkben, megviselt arcukon kerek szemű ártatlanság, szinte engedelmesség. A tömeg melegsége tagadhatatlan volt, mégis az egész megrendezettnek érződött, nem spontán reakciónak, hanem hogy pontosan azt a hatást váltsa ki, amelyet Peterből kiváltott: a teljes megadást. Ez mind megfordult a fejében, de közben énje egy része igyekezett nyomon követni a többieket, ami igencsak nehéznek bizonyult. A tömeg szétválasztotta őket, épp csak egy-egy pillanatra észlelte társait: Sara szőke haját egy csecsemőt a vállán tartó nő feje fölött; Caleb nevetését valahonnan a látóterén túlról. Jobbra nők vették körül Mausamit, helyeslően mormolva. Látta, ahogy egyik lopva megérinti a hasát. Aztán Olson állt mellette a lányával, Mirával. – Az a lány, Amy – mondta Olson, és Peter először látta a homlokát ráncolni. – Nem tud beszélni? Amy Alicia mellett állt, kislányok vették körül, akik mutogattak rá, és kezüket szájukra téve nevettek. Peter látta, hogy Alicia egyik mankójával elhessegeti őket, félig viccesen, félig komolyan, mire szétszóródtak. Tekintete futólag találkozott Peterévei, és mintha azt mondta volna, Segítség. De közben mosolygott. Visszafordult Olsonhoz. – Nem. – Nagyon különös. Ilyet még nem is hallottam. – A lányára pillantott, mielőtt gondterhelten újra Peterre nézett. – De különben… rendben van? – Hogyhogy rendben? Olson habozott. – Bocsásd meg, ha direkt vagyok. De egy nő, aki gyereket tud szülni, nagy nyeremény. Nincs annál fontosabb most, hogy ilyen kevesen maradtunk. És látom, hogy az egyik nőnemű társad terhes. Az emberek majd tudni szeretnék. Az egyik nőnemű társad – gondolta Peter. Elég furcsa megfogalmazás. Mausami felé nézett, akit még mindig körbevettek a nők. Most vette észre, hogy sokuk terhes. – Gondolom. – És a többiek? Sara meg a vörös hajú, Lish. Olyan furcsa kérdések voltak, olyan váratlanok, hogy Peter habozott, nem volt biztos benne, mit mondjon. De Olson feszülten figyelte, nem úszhatta meg válasz nélkül. – Gondolom. Ez láthatóan kielégítette Olsont. Kurtán bólintott, s ajkára visszatért a mosoly. – Remek. Nőnemű – gondolta ismét Peter. Mintha állatokról beszélne. Az a nyugtalanító érzése támadt, hogy túl sokat mondott, hogy addig terelgették, amíg elárult valami fontos információt. Az apja mellett álló Mira a tömeget nézte, amely közben mozgásba lendült; Peternek csak most tűnt fel, hogy a lány még egy szót sem szólt. Mindenki az asztalok körül gyülekezett. A társalgások morajjá csillapodtak, ahogy felszolgálták az ételt – óriási kondérokból mert ragut, tányéron kenyeret, edényekben vajat és korsókban tejet. Ahogy Peter szemlélte a jelenetet – mindenki beszélgetett, és szedett magának, néhányan segítettek 375

a gyerekeknek, a nők ölében a csecsemők ugráltak, vagy az anyjuk mellét szopták –, rájött, hogy nem csak egy csapat túlélőt lát: ez egy család. Először azóta, hogy elhagyták a Kolóniát, feltámadt benne a honvágy, és felmerült benne, hogy talán tévesen gyanakszik. Talán itt tényleg biztonságban vannak. Pedig valami akkor sincs rendjén, ezt is érezte. A tömeg valahogy nem teljes, valami hiányzik. Nem tudta megmondani, mi, csak azt, hogy ez a hiány, amely tudata peremét rágcsálta, minél tovább figyelt, annál mélyebbnek tűnt. Látta, hogy Alicia és Amy most Jude-dal van, aki leülteti őket. A bőrcsizmás magas férfi – mindenki más szinte mezítláb volt – valósággal fölébük tornyosult. Jude Peter szeme láttára közel hajolt Aliciához, megérintette a karját, és gyorsan súgott valamit a fülébe; Alicia nevetett. Gondolatait Olson szakította félbe, ahogy átkarolta a vállát. – Nagyon remélem, hogy velünk maradtok. Mind ezt reméljük. Egységben az erő. – Majd beszélünk róla – préselte ki magából Peter. – Természetesen. – Olson nem vette el a kezét. – Nem kell sietni. Annyi időtök van, amennyit csak akartok.

376

NEGYVENKILENC Olyan egyszerű volt. Nem voltak fiúk. Legalábbis úgy tűnt. Alicia és Hollis ugyan állították, hogy láttak párat, de amikor Peter alaposabban kifaggatta őket, kénytelen-kelletlen beismerték, hogy nem tudják biztosan, tényleg fiúkat láttak-e. Az Apróságok rövidre vágott haja miatt nehéz volt megmondani, és idősebb gyereket meg egyáltalán nem lehetett látni. A negyedik nap délutánja volt, Michael végre felébredt. Öten gyűltek össze a nagyobbik kalyibában; Mausami és Amy a szomszédban voltak. Peter és Hollis éppen visszatértek a földekről, ahová Olson vitte őket. Igazából azért mentek, hogy jobban megszemléljék a kerítést, mert már eldöntötték, hogy amint Michael jobban lesz, elmennek. Fel sem merült, hogy ezt megbeszéljék Olsonnal; noha Peternek el kellett ismerni, hogy kedveli a férfit, és nem lát rá semmi okot, hogy ne bízzanak benne, a Menedék körül egyszerűen túl sok minden nem stimmelt, és az előző éjjeli események után Peter még jobban elbizonytalanodott Olson szándékait illetően. Olson rövid beszédben üdvözölte őket, ám ahogy telt az éjszaka, Peter kezdte nyomasztónak, sőt kínosnak érezni a tömeg üres lelkesedését. Valahogy mindenki nagyon hasonló volt, és reggel Peter senkit nem tudott felidézni, az összes hang és arc egybefolyt az elméjében. Most jött rá, hogy senki nem kérdezett a Kolóniáról, sem pedig arról, hogyan kerültek ide – és minél többet törte a fejét, ez annál furcsábbnak tűnt. Nem az lenne a legtermészetesebb, kérdezni a másik emberi településről? Kérdezni az útjukról, és hogy mit láttak közben? De Peter és társai akár a semmiből is jöhettek volna. Ráadásul senki be sem mutatkozott. El kell lopniuk egy járművet, ebben mindenki egyetértett. A következő kérdés az üzemanyag. Követhetik a sínt délnek, az üzemanyag depót keresve, vagy ha van elég, hajthatnak délnek Las Vegas felé, a reptérhez, majd északnak a 15-ös autópályán. Valószínűleg követik majd őket; Peter nemigen hitte, hogy Olson harc nélkül lemondana az egyik furgonjáról. Hogy ezt elkerüljék, mehetnek egyenesen keletnek is, a lőtéren keresztül, de utak és városok híján nem hitte, hogy sikerülne, és ha a terep csak kicsit is hasonlít ahhoz, amilyen itt a Menedék körül, akkor arra nagyon nem lenne jó megrekedni. Maradt még a fegyverek ügye. Alicia úgy vélte, van valahol egy fegyverraktár – az elejétől állította, hogy azok a fegyverek, amelyeket ő látott, töltve voltak, akármit mondjon is Olson –, és előző éjjel mindent megtett, hogy kiszedjen valamit Jude-ból. Jude az egész ünnepség alatt mellette maradt – éppen úgy, ahogy Olson Peter mellett –, és délelőtt elvitte egy nyitott furgonnal, hogy megmutassa neki a telepet. Peternek ez nem tetszett, de ha volt esély információt kicsikarni, méghozzá úgy, hogy az ne tűnjön fel, akkor meg kellett ragadni. De ha volt is fegyverraktár, Jude még csak nem is célzott rá, hol lehet. Talán Olson igazat mond, de nem kockáztathattak. És még ha igazat mond is, azok a fegyverek, amiket ők hoztak, csak vannak valahol: Peter számítása szerint három karabély, kilenc tőr, minimum hat töltényheveder és a maradék gránátok. – És a börtön? – vetette fel Caleb. Peter maga is gondolt erre. A börtön az erődszerű falakkal szinte arra rendeltetett, hogy elzárjanak benne dolgokat. Ám eddig egyikük sem jutott annyira a közelébe, hogy kitalálják, hogyan juthatnak be. Ránézésre elhagyatottnak tűnt, ahogy Olson állította. – Szerintem várjunk estig, és derítsük ki – javasolta Hollis. – Különben nem tudjuk, mivel is állunk szemben. Peter Sarára nézett. – Szerinted mikor lesz Michael utazásra képes állapotban? Sara kétkedőn ráncolta a homlokát. 377

– Azt se tudom, mi a baja. Talán tényleg hőguta volt, de nem hinném. Korábban is kifejezte már kételyeit ez ügyben. Olyan erős hőgutába, amitől szélütést kap, mondta akkor, szinte biztosan belehalt volna, mert akkor az agya duzzad meg. A hosszú öntudatlan állapot lehet ugyan ennek a következménye, de most, hogy felébredt, ő semmi jelét nem látta agysérülésnek. A beszéde és a mozgásközpontja rendben van, a pupillái normálisan reagálnak. Mintha közönséges, csak nagyon mély álom lett volna, amiből egyszerűen felébredt. – Még mindig elég gyenge – folytatta Sara. – Ezt részben a dehidratáció okozza. Kell még pár nap, mire mozgatni lehet, talán több is. Alicia nyögve lerogyott az ágyára. – Nem bírom ezt már sokáig. – Mi a baj? – kérdezte tőle Peter. – Jude a baj. Világos, hogy bele kell mennünk a játékba, de nem tudom, meddig leszek képes elviselni. Egyértelmű volt, hogy érti. – Nem tudod… érted, távol tartani? – Miattam ne aggódjatok. Tudok vigyázni magamra. De neki nem fog tetszeni. – Bizonytalanul elhallgatott. – Van itt más is, aminek nincs köze Jude-hoz. Nem tudom, jól teszem-e, ha felhozom. Emlékszik valaki Liza Chou-ra? Peter emlékezett, legalábbis névről. Liza az öreg Chou unokahúga volt. Ő, a bátyja és a szüleik a Sötét Éjszakán tűntek el – megölték vagy elvitték őket, erre már nem emlékezett. Peternek halványan rémlett Liza a Szentélyben töltött közös napjaikból. Idősebb volt, az ő szemében lényegében felnőtt. – Mi van vele? – kérdezte Hollis. Alicia habozott. – Azt hiszem, ma láttam. – Az lehetetlen – horkantott Sara. – Én is tudom, hogy lehetetlen. Ez az egész hely lehetetlen. De Lizának volt egy heg az arcán, arra tisztán emlékszem. Valami baleset, elfelejtettem, mi. És ezen is rajta volt a heg. Peter előrehajolt. Ez az új információ fontos volt, része egy formálódó sémának, amelyet még nem igazán tudott kivenni. – Hol láttad? – A tejgazdaságban. Biztos vagyok benne, hogy ő is látott engem. Jude velem volt, szóval nem tudtam odamenni hozzá, és amikor megint arra néztem, már eltűnt. Elképzelhető, merengett Peter, hogy valamiképpen megszökött, és valahogy itt lyukadt ki. De egy olyan fiatal lány, amilyen Liza volt akkor, hogyan tudna megtenni ekkora távolságot? – Nem is tudom, Lish. Biztos? – Nem, nem biztos. Nem volt lehetőségem megbizonyosodni. Csak azt mondom, hogy nagyon hasonlított Liza Chou-ra. – Terhes volt? – kérdezte Sara. Alicia elgondolkodott. – Most, hogy mondod, igen. – Sok itt a terhes nő – mondta Hollis. – De ez érthető: egy gyerek az gyerek. – De miért nincsenek fiúk? – folytatta Sara. – És ha ilyen sok a terhes nő, miért nincs több gyerek? – Miért, nincs? – kérdezte Alicia. – Én is azt hittem, hogy van. De tegnap este talán két tucatot számoltam. És úgy tűnik, mindig ugyanazokat látom. Peter megszólalt: – Hollis, azt mondtad, most láttál kint gyerekeket. A nagydarab férfi bólintott. – A gumiknál játszanak. – Tornacipő, nézd meg. 378

Caleb felállt az ágyról, résnyire kinyitotta az ajtót. – Hadd tippeljek – mondta Sara. – A szabálytalan fogsorú meg a barátnője, a kis szőke lány. Caleb hátranézett. – Eltalálta. Ők vannak ott. – Erre gondolok – bólogatott Sara. – Mindig ugyanazok. Mintha azért lennének odakint, hogy mi azt higgyük, több is van. – Akkor most mire akarunk kilyukadni? – Ez Alicia volt. – Jó, elismerem, furcsa, hogy nincsenek fiúk. De ez… én nem tudom, Sara. Sara feléje fordult, támadón megfeszítve a vállát. – Azt állítod, hogy láttál egy lányt, aki tizenöt éve meghalt. Mennyi lenne most, huszonvalahány? Honnan tudod, hogy Liza Chou volt? – Mondtam. A heg. És megismerek egy Chou-t, ha látom. – Vagyis higgyük el neked? Sara éles tónusa felhergelte Aliciát. – Nem érdekel, elhiszitek-e. Láttam, amit láttam. Peter eleget hallott. – Fejezzétek be. – A két nő dühösen meredt egymásra. – Ez nem old meg semmit. Mi ütött belétek? Egyik se válaszolt; a feszültség tapintható volt a szobában. Aztán Alicia sóhajtott, és lerogyott az ágyra. – Felejtsük el. Csak megcsömörlöttem a várakozástól. És képtelen vagyok itt aludni. Olyan rohadt meleg van, egész éjjel rémálmaim vannak. Egy pillanatig senki nem szólt. – A kövér nő? – kérdezte Hollis. Alicia kihúzta magát. – Mit mondtál? – A konyhában. – Hollis hangja komor volt. – A Régmúlt Időkből. Caleb feléjük lépett az ajtóból. – Ez a fiú nem csak buta… Sara fejezte be: – …Én mondom, ez megkukult. – Az arcán döbbenet tükröződött. – Én is álmodtam róla. Most már mindenki Petert bámulta. Miről beszélnek a barátai? Milyen kövér nő? A fejét rázta. – Bocs. – Mi viszont mind ugyanazt álmodjuk – szögezte le Sara. Hollis a szakállát pödörve bólintott. – Ezek szerint. Michael álomtalan álom határán lebegett, amikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó. Egy lány bukkant fel a paraván mögül. Billie-nél fiatalabb volt, de ugyanabban a fura narancssárga hacukában, és lenyírt fejjel. Egy tálcát tartott. – Gondoltam, éhes vagy. Ahogy közeledett, a meleg étel illata áramként csapta meg Michael érzékeit. Egyszeriben farkaséhes lett. A lány az ölébe tette a tálcát: valami hús barna szószban, főtt zöldség és a legcsodálatosabb, egy vastag szelet vajas kenyér. Mellette durva vászonba tekerve fém evőeszközök. – Michael vagyok – mutatkozott be. A lány mosolyogva bólintott. Hogyhogy mindenki mindig mosolyog? – Mira. – Elpirult, Michael látta. A kevéske haja olyan világos volt, hogy szinte fehér, mint az Apróságoké. – Én viseltem gondodat.

379

Michael kíváncsi volt, ez pontosan mit takar. Az ébredése óta eltelt órákban emlékfoszlányok lebegtek fel tudata felszínére. Hangok, körülötte mozgó alakok és testek, víz a testén és nedvesség a szájában. – Gondolom, illenék megköszönnöm. – Á, örömmel csináltam. – A lány egy pillanatig méregette. – Tényleg onnan jöttetek, ugye? – Onnan? Finoman megvonta a vállát. – Van az itt és az ott. – Orrával a tálca felé bökött. – Nem eszel? A kenyérrel kezdte, csodálatosan omlós volt, majd következett a hús, végül a zöldség, rágós és keserű, de laktató. Mialatt evett, a lány, aki leült egy székre az ágya mellett, rajta tartotta a szemét. Arcán olyan elragadtatott kifejezés honolt, mintha minden egyes harapás neki is örömet okozna. Milyen furcsa emberek ezek. – Kösz – mondta, amikor csak egy zsírfolt maradt a tányéron. Mennyi idős lehet? Tizenhat? – Fantasztikus volt. – Hozhatok még. Amit csak akarsz. – Egy falat se menne már le. A lány elvette a tálcát az öléből, és félretette. Michael azt hitte, menni készül, ám ehelyett odaállt szorosan az ágy mellé, ami elég magas volt. – Szeretem… ha nézhetlek, Michael. Michael arca kezdett melegedni. – Mira? Mira, ugye? A lány bólintott, megfogta az ágy szélén heverő kezét, és összefonta ujjaikat. – Szeretem, ahogy mondod a nevem. – Igen, hát… Nem folytathatta, mert a lány hirtelen megcsókolta. Édes puhaság hulláma töltötte meg a száját, érzékei csődöt mondtak. Csókolja! Ez a lány csókolja őt! És ő visszacsókol! – Papa szerint lehet gyerekem – mondta a lány, s meleg lehelete az arcát fürdette. – Ha van babám, nem kell a gyűrűbe mennem. Papa azt mondta, bárkit választhatok, akit csak akarok. Választhatlak téged, Michael? Megkaphatlak? Michael próbált gondolkodni, próbálta feldolgozni, amit hall, és ami történik, a lány ízét és azt a tényt, hogy közben rámászott, a derekánál ül, arcát még az övébe nyomva – az érzékek és ösztönök ütközése a néma engedelmesség állapotába taszította. Gyerek? Gyereket akar? Ha gyereke van, nem kell gyűrűt viselnie? – Mira! A teljes zűrzavar pillanata: a lány eltűnt, leemelték. A szoba hirtelen megtelt férfiakkal, narancssárga kezeslábasos, nagydarab férfiakkal, testük betöltötte a teret. Az egyik férfi Mira karját fogta. Nem is férfi: Billie. – Úgy teszek, mintha nem láttam volna – mondta Mirának. – Nézzétek – jött meg Michael hangja –, az én hibám, akármit láttatok. .. Billie hideg tekintete elhallgattatta. Mögötte az egyik férfi felvihogott. – Ne is próbáld elhitetni, hogy ez a te ötleted volt. – Billie újra Mirára nézett. – Menj haza – parancsolta neki. – Menj haza rögtön. – Ő az enyém! Nekem van! – Elég legyen, Mira. Menj egyenesen haza, és várj ott. Senkivel ne beszélj. Megértetted? – Ő nem mehet a gyűrűbe! – kiabálta Mira. – Papa mondta. Megint ez a szó, gondolta Michael. A gyűrű. Milyen gyűrű? – Pedig oda kerül, ha nem tűnsz el innen. Menj. Az utolsó szavak megtették a hatásukat: Mira elhallgatott, és Michaelra sem nézve eltűnt a paraván mögött. Az utóbbi pár perc érzései – vágy, zavar, szégyen – még ott kavarogtak Michaelban, de énje egy része már azt gondolta: ilyen az én szerencsém. Sose jön már vissza. – Danny, hozd hátra a furgont. Tip, te velem maradsz. – Mit csináltok velem? 380

Billie egy kis fémdobozt vett elő valahonnan a kezeslábasából. Két ujjal egy kis port csippentett ki belőle, és egy pohár vízbe szórta. Michaelnak nyújtotta. – Fenékig. – Nem iszom meg. A nő türelmetlenül fújtatott. – Tip, segítesz? A férfi előrelépett, Michael ágya fölé tornyosult. – Bízz bennem – győzködte Billie. – Az íze nem fog tetszeni, de gyorsan jobban leszel. És nincs több kövér nő. A kövér nő, gondolta Michael. A kövér nő a konyhában a Régmúlt Időkben. – Honnan…? – Idd meg. Útközben elmagyarázzuk. Nem volt mit tenni. Michael ajkához emelte a poharat, és megitta. Az ugróját, rémes volt. – Ez meg mi a fene? – Ne akard tudni. – Billie elvette a poharat. – Érzel már valamit? Érzett bizony. Mintha megpengettek volna a bensőjében egy hosszú, feszes húrt. Energiahullámok sugároztak ki lénye mélyéről. Nyitotta száját, hogy szavakba foglalja ezt a felfedezést, amikor erős rángás rázta meg, egy gigantikus, egésztestes csuklás. – Az első alkalommal előfordul – nyugtatta meg Billie. – Csak lélegezz. Michael megint csuklott. A szoba színeit szokatlanul élénknek látta, mintha az összes felszín része lenne ennek az új energia-csomópontnak. – El kéne hallgattatnia – jegyezte meg Tip. – Fantasztikus – nyögte Michael. Nagyot nyelt, visszaszorítva a csuklást. A másik férfi bejött a folyosóról. – Fogy a fény – hadarta. – Mennünk kell. – Hozzátok a ruháit. – Billie ismét Michaelra szegezte állhatatos tekintetét. – Peter azt mondja, mérnök vagy. Hogy bármit meg tudsz javítani. Igaz ez? Eszébe jutott Sara üzenete. Ne mondj nekik semmit. – Na? – Azt hiszem. – Nem az érdekel, mit hiszel, Michael. Ez fontos. Vagy képes vagy rá, vagy nem. A két férfira nézett, akik feszülten figyelték, mintha minden a válaszától függne. – Oké, igen, képes. Billie bólintott. – Akkor öltözz fel, és csináld, amit mondunk.

381

ÖTVEN Mausami a sötétben madarakról álmodott. Arra ébredt, hogy a szíve alatt sebes, élénk rebegés kél, mintha két szárny verdesne a bensőjében. A baba, gondolta. Mozog a baba. Megint jött az érzés: határozott víznyomás, ritmikus, mint a medence felszínén táguló körök. Mintha valaki egy üveglapot kocogtatna benne. Hahó! Hahó odakint! Kezét végigvezette hasa dombján az inge alatt, amelyet átáztatott a verejték. Meleg elégedettség áradt szét benne. Hahó, gondolta. Hahó neked is. Fiú. Az elejétől fiúnak gondolta, attól a reggeltől a komposztrakásnál, amikor először jött vissza a reggelije. Még nem akart neki nevet adni. Egy elnevezett babát nehezebb elveszíteni, mindenki mindig ezt mondta; de nem ez volt az igazi oka, mert a baba igenis megszületik. Ez nem csak remény, nem csak hit. Mausami tényként tudta. És amikor a baba megszületik, amikor hangosan és fájdalmasan kiszabadul a világba, Theo is ott lesz, és együtt nevezik el a fiukat. Ez a hely. A Menedék. Annyira fárasztotta. Csak aludni bírt, semmi mást. Meg enni. Persze a baba miatt; a baba miatt járt az esze állandóan az evésen. A sok kétszersült meg babkrém után, és a rémes, furcsa kaja után, amit a bunkerben találtak – százéves trutyi műanyagba csomagolva; csoda, hogy nem mérgezték meg magukat –, csodálatos volt igazi ételt enni. Marhahúst és tejet. Kenyeret és sajtot. Igazi vajat, ami olyan krémes, hogy csiklandozza az ember torkát. Belapátolta, aztán lenyalta az ujjait. Örökre itt tudna maradni, pusztán a kaja miatt. De mind azonnal érezték: valami nincs rendben. Múlt éjjel az a sok nő köré gyűlt, csecsemőt fogva vagy maguk is terhesen – néha mindkettő –, arcuk nővéri örömmel izzott, hogy ő is terhes. Egy baba! Csodálatos! Mikorra várható? Az első? Van más nő is a csoportban, aki várandós? Akkor nem is furcsállta, hogy honnan tudják – hiszen még alig látszott –, vagy hogy miért nem kérdezi senki, ki az apa, és miért nem beszélnek a saját gyerekük apjáról. Lement a nap. Az utolsó, amire Mausami emlékezett, hogy lefeküdt szundikálni. Peter meg a többiek biztos a másik kalyibában vannak, azt próbálják eldönteni, hogyan tovább. A baba megint mozgott, fészkelődött benne. Csukott szemmel feküdt, és hagyta, hogy az érzés eltöltse. Őrt állni: mintha évekkel ezelőtt lett volna. Egy másik életben. Tudta, hogy ez történik, amikor valakinek gyereke lesz. Egy különös, új lény növekszik benned, és mire mindennek vége, te is másvalaki lettél. Hirtelen megérezte, hogy nincs egyedül. Amy ült a szomszédos ágyon. Kísérteties, milyen észrevétlenül tud megjelenni. Mausami úgy fordult, hogy lássa, térdét felhúzta a mellkasához, ahogy a baba rugdosott benne, puff-puff. – Hahó – ásított Maus. – Azt hiszem, kicsit elszundítottam. Amy körül mindig mindenki így beszélt, kimondták a nyilvánvalót, megtöltve a csendet, a beszélgetés lányra eső részét. Kicsit idegesítő volt, ahogy feszülten nézett az emberre, mintha a gondolataiban olvasna. Mausami ekkor fogta fel, mit néz a lány. – Á, értem. Meg akarod fogni? Amy bizonytalanul oldalt döntötte a fejét. – Megfoghatod. Gyere, megmutatom. Amy felállt, átült Mausami ágyának szélére. Mausami megfogta a kezét, és pocakja dombjához vitte. A lány keze meleg és kicsit nyirkos volt, ujjbegye meglepően puha, nem úgy, mint az övé, ami kérges lett, mert az évek során annyit markolta a nyílpuskát. – Várj egy kicsit. Az előbb még rugdosott. Villanó mozdulat. Amy ijedten elkapta a kezét. – Érezted? – Amy szeme tágra nyílt a kellemes döbbenettől. – Semmi baj, ezt csinálják. Nézd… – Megfogta Amy kezét, és megint a hasára nyomta. A baba azonnal rúgott. – Hű, ez erős volt. 382

Most már Amy is mosolygott. Furcsa és csodálatos érezni a babát, merengett Mausami, mindennek közepette, minden után, ami történt. Egy új élet, új ember jön a világra. Akkor Mausami meghallotta. Két szó. Itt van. Elrántotta a kezét, gyorsan hátramászott az ágyon, míg háta a falnak nem szorult. A lány átható tekintettel nézte, szeme megtöltötte Maus látóterét, akár két fényes reflektor. – Ezt meg hogy csináltad? – Reszketett; rosszullét környékezte. Az álomban van. Babcockkal. A Sokasággal. – Ki van itt, Amy? Theo. Theo itt van.

383

ÖTVENEGY Ő Babcock, ő az örökvaló. A Tizenkettő egyike, és a Másik is, aki fönt és odaát van, a Nulladik. Ő az éjszakák éjszakája, ő volt Babcock, mielőtt az lett, ami. A nagy éhség előtt, ami olyan benne, mint maga az idő, a vér egy áramlata, végtelen és szükségszerű, határtalan és korlátlan, a világ felett széttáruló sötét szárny. Sokaságból áll. Ezer-ezer-ezer szétszóródva az éjszakai égen, mint a csillagok. A Tizenkettő egyike, de a Másik is, a Nulladik, de a gyerekei is őbenne vannak, akik a vérének magját viszik tovább, a Tizenkettő magját; úgy mozognak, ahogy ő mozog, úgy gondolkodnak, ahogy ő gondolkodik, elméjük a feledés üres tere, amelyben ő fekszik, mindegyikben külön-külön, mondván, Nem halsz meg. A részem vagy, és én a te részed. A világ vérét iszod, és eltöltesz engem. Ő parancsol nekik. Amikor esznek, eszik. Amikor alszanak, alszik. Ők a Mi, a Babcock, ők is örökvalók, mint ő, mind részei a Tizenkettőnek és a Másiknak, a Nulladiknak. Vele álmodják sötét álmát. Emlékezett az időre, mielőtt Átváltozott. A kis ház idejére egy Desert Wells nevű helyen. A fájdalom és csend idejére, és a nőre, az anyjára, Babcock anyjára. Emlékezett apróságokra: anyagokra, érzetekre, víziókra. Aranyszínű napfényfoltra egy szőnyeg szélén. Egy kopott részre a tornácon, ami passzolt tornacipője talpához, és a rozsdás barázdákra a korláton, amik felszakították az ujját. Emlékezett az ujjaira. Emlékezett az anyja cigarettájának szagára a konyhában, ahol beszélt, és nézte a történeteit, és az emberekre a tévében, arcuk hatalmas és közeli, szemük nagy és nedves, a nők ajka festett és fényes, akár a megdörgölt gyümölcs. És a hangja, mindig a hangja: Hallgass már el, a rohadt életbe. Nem látod, hogy nézem? Olyan rohadt nagy lármát csapsz, csoda, hogy nem vesztem el az eszemet, a rohadt életbe. Emlékezett rá, hogy hallgatott, nagyon hallgatott. Emlékezett a kezére, Babcock anyjának kezére, és a fájdalom csillagrobbanására, amikor az megütötte, újra megütötte. Emlékezett a repülésre, amikor testét fájdalomfelhő sodorta, és a verésre, a pofozásra, az égető fájdalomra. Mindig az égető fájdalom. Ne bőgj már. Légy férfi. Ha bőgsz, majd olyat adok, hogy lesz miért bőgnöd. Csak magadnak ártasz, Giles Babcock. A füstös lehelete az arcában. A cigaretta vörös vége, ahogy a keze bőréhez nyomta, az égés sercegő hangja, mint amikor a kukoricapehelyre tejet öntenek, ugyanaz a sistergés-pattogás. Az égésszag összekeveredett az orrából kilökődő füstpamacsokkal. És a szavak mind eldugultak benne, hogy a fájdalom véget érhessen – hogy férfi legyen, ahogy az mondta. Leginkább a hangjára emlékezett. Babcock anyjának hangjára. A nő iránti szeretete ajtók nélküli szoba volt, amelyet megtöltött az asszony szavainak kaparászása, a beszéde-beszéde-beszéde. Cukkolta, belemart, mint a kés, amit ő vett ki a fiókból aznap, ahogy az asszony ott ült a kis házban a konyhaasztalnál, a Desert Wells nevű helyen, beszélt és röhögött és röhögött és beszélt, és teli pofára zabálta a füstöt. Ez a fiú nem csak buta. Én mondom, ez megkukult. Boldog volt, olyan boldog, életében nem érzett akkora boldogságot, mint amikor a kés belehatolt, bele a nyaka fehér bőrébe, a sima külső rétegbe, majd alatta a kemény porcogóba. És ahogy vájt és ásott a késsel, az iránta érzett szeretet kiszállt az elméjéből, és végre annak látta, ami – hús és vér és csont. Az összes szava és beszéde már őbenne mozgott, úgy megtöltötte, majd' kidurrant. Olyan ízük volt, mint a vér, édes élő dolgok. Elvitték. Hiszen nem fiú volt, férfi; férfi, akinek van esze és kése, és azt mondták, meghal – meghalsz, Babcock, azért, amit tettél. Nem akart meghalni, sem akkor, sem soha. És utána… utána az az ember, Wolgast jelent meg ott, ahol ő volt, mintha jóslat teljesülne; és utána a doktorok, a betegség, az Átváltozás, a Tizenkettő egyike lett, ő lett a Tizenkettő, a Babcock384

Morrison-Chávez-Baffes-Turrell-Winston-Sosa-Echols-Lam-bright-Martínez-Reinhardt-Carter – a Tizenkettő egyike, és a másik, a Nulladik –, és a többit ugyanúgy vitte el, kiitta belőlük a szavakat, haldokló sikolyaik puha morzsáit őrölte a szájában. És akiket nem ölt meg, csak kiivott, tízből egy, ahogy saját vére árja diktálta, azok az övéi lettek, csatlakoztak hozzá a fejében. A gyerekei. A nagy és félelmetes csapata. A Sokaság. Mi, Babcock. És ez a Hely. Úgy jött ide, mintha visszatérne, visszakapna valamit. Megitta már a magáét a világból, és itt megpihen, a sötétben álmodja az álmait, amíg fel nem ébred, éhes nem lesz megint, és hallja a Nulladikat, akit Fanningnek hívnak, amint azt mondja: Testvérek, haldoklunk. Haldoklunk! Mert alig maradtak a világon emberek, de még állatok sem nagyon. És Babcock tudta, elérkezett az idő, hogy magához vegye azokat, akik maradtak, hogy megismerjék őt, megismerjék Babcockot és a Nulladikat, hogy elfoglalják a helyüket őbenne. Kiterjesztette elméjét, és azt mondta a Sokaságnak, a gyermekeinek, Hozzátok az emberiség maradékát hozzám; ne öljétek meg; hozzátok ide őket és a szavaikat, hogy álmodhassák az álmot, és közénk lépjenek, ők legyenek a Mi, a Babcock. És előbb egy jött, aztán még egy, és még és még, és vele álmodták az álmot, és amikor az álom véget ért, azt mondta nekik, Most már az enyéim vagytok ti is, mint a Sokaság. Enyéim vagytok ezen a Helyen, és amikor éhes vagyok, tápláltok, véretekkel tápláljátok nyugtalan lelkem. Hoztok nekem másokat a Helyen túlról, hogy ugyanezt tegyék, és életben hagylak benneteket így, de nem máshogy. És akik nem hajtották meg akaratukat az övének, akik nem fogták a kést, amikor elérkezett az idő az álom sötétjében, ahol Babcock elméje találkozott az övékkel, azok úgy haltak meg, hogy a többiek lássák, és többé ne ellenkezhessenek. Így épült fel a város. Babcock Városa, az első az egész világon. De most van egy Másik. Nem a Nulladik, nem a Tizenkettő, egy Másik. Ugyanaz és mégsem ugyanaz. Árnyék az árnyék mögött, úgy csipdesi őt, akár egy madár, ami elröppen, ahányszor lelki szemét megpróbálja rászegezni. És a Sokaság, a gyermekei, a nagy és rémült csapata is hallja, érzi a vonzását. Roppant erő vonzza őket. Mint a tehetetlen szeretet, amit réges-rég ő érzett, amikor csak egy fiú volt, és nézte, ahogy a vörös cigarettavég forog és ég a húsán. Ki vagyok? – kérdezték ettől a Másiktól. – Ki vagyok? És miatta emlékezni akartak. És miatta meghalni akartak. Most már közel van, nagyon közel. Babcock érezte. Hullámfodor a Sokaság elméjében, hasadás az éjszaka szövetén. Tudta, hogy rajta keresztül minden, amit tettek, visszafordítható, minden, amit tettek, visszacsinálható. Testvérek, testvérek. Közeleg. Testvérek, már itt is van.

385

ÖTVENKETTŐ – Sajnálom, Peter – mondta Olson Hand. – Nem tudok minden pillanatban a barátaidra felügyelni. Peter éppen napnyugta előtt tudta meg, hogy Michael eltűnt. Sara átment a betegszobába megnézni, és az ágya üres volt. Az egész épület üres volt. Két csoportban szóródtak szét: Sara, Hollis és Caleb kutatták át a telepet, Alicia és Peter pedig elmentek Olsonért. A háza, amely, Olson maga mondta korábban, valaha a börtönigazgató rezidenciájaként szolgált, egy kicsiny kétszintes épület volt egy napégette földdarabon a munkatábor és a régi börtön között. Amikor odaértek, éppen kilépett az ajtón. – Beszélek Billie-vel – folytatta. – Ő talán tudja, hová mehetett. – Zaklatottnak tűnt, mintha éppen egy fontos feladat közben zavarták volna meg. De azért még így is elővette a megnyugtató mosolyát. – Biztos vagyok benne, hogy jól van. Mira alig pár órája járt nála a betegszobán. Michael azt mondta neki, jobban van, és hogy körül akar nézni. Azt hittem, veletek van. – Alig tud járni – mondta Peter. – Sőt talán semennyire. – Ebben az esetben nem is mehetett messzire, nem igaz? – Sara azt mondta, a betegszoba üres. Általában nincs ott senki? – Többnyire nincs. Ha Michael nem akar maradni, nincs okuk ott lenni. – Sötét árny borult az arcára; Peterre emelte tekintetét. – Biztosan előkerül. A legjobb, amit tanácsolni tudok, hogy menjetek vissza a szállásra, és várjátok ott. – Nem látom be, hogy… Olson felemelt kézzel félbeszakította. – Mint mondtam, ez a legjobb, amit tanácsolni tudok. Azt javaslom, fogadjátok meg. És próbáljátok meg nem elveszíteni a többieket. Alicia eddig egy szót sem szólt. A mankóira támaszkodva vállal meglökte Petert. – Menjünk. – De… – Minden rendben. – Olsonra nézett. – Biztosan jól van. Ha szükség lesz ránk, tudod, hol találsz. Visszavonultak a kalyibák labirintusán keresztül. Minden furán csendes volt, egy lelket sem láttak. Elmentek a pajta mellett, ahol az ünnepséget tartották. Most elhagyatottan állt. Az összes épület sötét volt. Peter bőre bizsergett, ahogy leereszkedett a hűs sivatagi éj, de tudta, hogy nem csak a hőmérsékletcsökkenésről van szó. Érezte a figyelő tekinteteket az ablakokon át. – Ne nézz oda – mormolta Alicia. – Én is érzem. Csak menjünk. Épp akkor értek vissza a kalyibájukhoz, amikor Hollisék befutottak. Sara magánkívül volt az aggodalomtól. Peter beszámolt az Olsonnal folytatott beszélgetésükről. – Elvitték valahová, ugye? – kérdezte Lish. Nagyon úgy nézett ki. De hová és mi célból? Olson hazudik, ez nyilvánvaló volt. Ennél is furcsább volt azonban, hogy Olson mintha akarta volna, hogy tudják: hazudik. – Ki van most kint, Tornacipő? Caleb elfoglalta helyét az ajtónál. – Csak a szokásos kettő. A tér túlsó felén, úgy tesznek, mintha nem minket figyelnének. – Senki más? – Senki. Halotti csend van odakint. Még az Apróságok sincsenek. – Menj, ébreszd fel Maust – utasította Peter. – Ne mondj neki semmit. Csak hozd ide Amyvel együtt. A hátizsákjukat is hozzák. – Megyünk? – Caleb szeme Sarára vándorolt, majd vissza. – És Páka? – Nem megyünk sehová nélküle. Eredj. Caleb kisurrant az ajtón. Peter és Alicia összenéztek: valami történik. Gyorsan kell cselekedniük. 386

Egy pillanat múlva visszatért Caleb. – Nincsenek. – Hogy érted, hogy nincsenek? A fiú arca hamuszürke volt. – Úgy értem, hogy a kalyiba üres. Nincsenek ott, Peter. Az ő hibája. Annyira siettek megtalálni Michaelt, hogy magukra hagyták őket. Magára hagyta Amyt. Hogy lehetett ilyen hülye? Közben Alicia letette a mankóját, és éppen a kötést tekerte le a lábáról. Érkezésük éjszakáján elrejtett benne egy kést. A mankó csak trükk volt, a seb már majdnem meggyógyult. Felállt. – Ideje megkeresni azokat a fegyvereket. _____ Akármit tett Billie az italába, a hatása még nem múlt el. Michael egy furgon nyitott hátuljában feküdt, ponyvával letakarva. Alatta a plató tele volt zörgő csövekkel. Billie a lelkére kötötte, hogy feküdjön mozdulatlanul, egy mukkot se, de belülről olyan ugráló érzés feszítette, alig lehetett kibírni. Mit képzel, hogy ilyesmit itat vele, aztán elvárja, hogy mozdulatlanul feküdjön? Olyan hatása volt, mint az opálosnak, csak fordítva, teste minden sejtje egyetlen hangon dalolt. Mintha elméje átment volna valami szűrőn, amitől minden egyes gondolat fényes, zümmögően tiszta lett. Nincs több álom, mondta a nő. Nincs többé a kövér nő a füsttel meg a szaggal meg a szörnyű, rekedt hanggal. Honnan tud Billie az ő álmairól? Egyszer álltak csak meg, pár pillanattal azután, hogy elindultak a betegszobától, amelyből hátul léptek ki. Valami ellenőrzőpont lehetett. Michael hallott egy hangot, amit nem ismert, azt kérdezte Billie-től, hová megy. A ponyva alatt Michael feszülten hallgatta őket. – Van egy törött csővezeték a keleti parcellában – magyarázta Billie. – Olson megkért, hogy vigyem oda a csöveket a csapatnak holnapra. – Újhold van. Nem lenne szabad kint lenned. Újhold, gondolta Michael. Miért olyan fontos az újhold? – Nézd, ő ezt mondta. Neki szólj, ha nem tetszik. – Nem értem, hogyan fogtok időben visszaérni. – Ez hadd legyen az én gondom. Átengedsz, vagy nem? Feszült csend. Majd: – Csak érj vissza sötétedésre. Most, egy kis idő elteltével, Michael érezte, hogy megint lassítanak. Félrehúzta a ponyvát. Liluló esti ég, és mögöttük, a teherautó nyomában haragos porfelhő. A hegyek távoli dudorokként rajzolódtak ki a horizonton. – Most már kijöhetsz. Billie a furgon végénél állt. Michael lekecmergett a kocsiról, örült, hogy végre mozoghat. Egy masszív fémépület előtt parkoltak, ami minimum kétszáz méter hosszú volt, a teteje domború. Mögötte üzemanyagtartályok rozsdás alakját látta. A föld tele volt sínekkel, minden irányba. Az épület oldalán kis ajtó nyílt; egy férfi lépett ki, és indult feléjük. Bőre annyira zsíros-olajos volt, hogy az arca lényegében fekete lett. Valamit fogott a kezében, egy koszos ronggyal dolgozott rajta. Odament hozzájuk, és tetőtől talpig végigmérte Michaelt. Lábához tokban rövidcsövű vadászpuskát fogatott. Michael emlékezett rá: ő vezette a teherautót, ami elhozta őket Las Vegasból. – Ő az? Billie bólintott. A férfi közelebb lépett Michaelhoz, míg arcuk csak pár centire volt, és belenézett Michael szemébe. Előbb az egyikbe, aztán a másikba, előre-hátra mozgatva a fejét. Lehelete fanyar volt, akár a megsavanyodott tej, a fogköze fekete. Michaelnak erőt kellett vennie magán, hogy ne hőköljön hátra. – Mennyit adtál neki? 387

– Eleget – felelte Billie. A férfi kétkedőn még egyszer végigmérte, majd hátralépett, és egy adag barna köpetet engedett a földre. – Gus vagyok. – Michael. – Tudom, ki vagy. – Odatartotta a tárgyat Michael elé. – Tudod, mi ez? Michael elvette. – Mágneskapcsoló. Huszonnégy voltos. Azt mondanám, egy üzemanyagpumpáé, jó nagyé. – Igen? És mi a baja? Michael vállat vont, és visszaadta. – Első látásra semmi. Gus homlokát ráncolva nézett Billie-re. – Eltalálta. – Mondtam. – Billie azt mondja, értesz az elektronikus rendszerekhez. Vezetékezés, generátorok, vezérlőegységek. Michael megint vállat vont. Nem akart sokat elárulni, de valami, egy ösztön azt súgta, ebben a kettőben bízhat. Valamiért csak idehozták. – Hadd lássam, miről van szó. Átlábaltak a síneken a fémalkotmányhoz. Bentről Michael hordozható generátorok moraját hallotta, szerszámok csengését. Azon az ajtón léptek be, amin a férfi kijött. A fészer belseje hatalmas volt, magas oszlopokra helyezett spotlámpák világították meg. Zsíros kezeslábast viselő férfiak sürgölődtek benne. Michael megtorpant, amikor meglátta, mi áll középen. Egy vonat. Egy dízelmozdony. És nem is egy rozsdás roncs. Ez a francos dolog úgy nézett ki, mint ami még működőképes. Fémlemez védőréteg borította, minimum kétcentis acél. A mozdony elejéből hatalmas eke meredt ki; a szélvédőre is acéllemezeket szegecseltek, csak egy vékony csíkot hagytak szabadon az üvegből, hogy a vezető kilásson. Három fülke volt mögötte. – A mechanikai és pneumatikus dolgok mind szuperálnak – mondta Gus. – A hordozhatókkal az akkumulátorokat is feltöltöttük. Az elektromos vezetékekkel van a gond. Az akkumulátoroktól nem megy áram a szivattyúhoz. Michael vére dübörgött. Nagy levegőt vett, hogy megnyugodjon. – Megvan a kapcsolási rajz? Gus egy összetákolt asztalhoz vezette, amire kiterítette a rajzokat, kék tintával borított törékeny papíríveket. Michael átnézte. – Ez egy patkányfészek – mondta végül. – Hetekbe telik megtalálni a problémát. – Nincsenek heteink – mondta Billie. Michael felnézett rájuk. – Mióta dolgoztok rajta? – Négy éve – felelte Gus. – Nagyjából. – Akkor mennyi időm van? Gus és Billie aggodalmasan összenéztek. – Úgy három óra – felelte Billie.

388

ÖTVENHÁROM – Theo. Megint a konyhában volt. A fiók nyitva, a csillogó kés ott hevert. Kényelmesen, akár egy baba a kiságyban. – Theo, gyerünk már. Én mondom, csak fogod a kést, és megteszed. Megteszed, és vége ennek. A hang. A hang, ami tudja a nevét, ami a fejében mászik, felébred és elalszik. Elméje egy része a konyhában volt, de másik része a cellában, a cellában, ahol sok-sok napja van, harcol az elalvással, harcol az álommal. – Olyan kibaszott nehéz? Vagy talán nem beszélek világosan? Kinyitotta a szemét; a konyha eltűnt. Az ágy szélén ült. A cella az ajtóval és a büdös lyukkal, ami megeszi a húgyát-szarát. Ki tudja, hány óra van, milyen nap, milyen hónap, melyik év. Örök idők óta van itt. – Theo? Figyelsz rám? Megnyalta az ajkát, vért érzett. Megharapta a nyelvét? – Mit akarsz? Az ajtó túloldaláról sóhaj. – Meg kell mondanom, Theo, le vagyok nyűgözve. Így senki nem tartott ki. Ebből még rekord lesz. Theo nem felelt. Minek? A hang sosem felel a kérdéseire. Már ha létezik a hang. Néha úgy gondolta, csak a fejében van. – Jó, persze – folytatta a hang –, van, akinek a meggyőződése ellen van, hogy felszabdalja a vén kurvát. – Sötét kuncogás, mintha egy gödör fenekéről jönne. – Hidd el, láttam már embereket elbaszott dolgokat csinálni. Rettenetes, gondolta Theo, amit a folyamatos ébrenlét tesz az ember agyával. Ha elég sokáig nem alszol, ha az agyad szüntelenül jár nap mint nap, akármilyen fáradt vagy – fekvőtámaszokat és felüléseket csinálsz a hideg kövön, amíg az izmaid nem égnek, vakarod és pofozod magad, véres körmöddel a saját húsod vájod, hogy ébren maradj –, hamarosan már nem tudod, melyik melyik, ébren vagy-e, vagy álmodsz. Minden összefolyik. Olyan érzés, mint a fájdalom – csak rosszabb, mert nem a test fájdalma, hanem az agyad fájdalma, és az agyad te vagy. A fájdalom te vagy. – Fogadd meg a szavam, Theo. Nem akarsz odamenni. Annak nem lesz jó vége. Újra érezte, hogy tudata összecsukódik, vissza az álom felé. Körmét keményen a tenyerébe vájta. Maradj ébren, Theo. Mert az ébrenlétnél rosszabb vár rá, tudta. – Előbb-utóbb mindenki megadja magát, Theo, én csak ezt mondom. – Miért mondogatod a nevemet? – Hogyan? Kérdeztél valamit, Theo? Nyelt egyet, megint a vér íze, saját bepállott szájának szaga. Tenyerébe fogta a fejét. – A nevem. Állandóan mondogatod. – Csak próbálom felkelteni a figyelmedet. Az utóbbi pár napban nem voltál önmagad, ha szabad ezt mondanom. Theo nem szólt. – Jól van – folytatta a hang. – Nem akarod, hogy a neveden szólítsalak. Nem értem, mi a baj ezzel, de tudok nélküle élni. Váltsunk témát. Mit gondolsz Aliciáról? Mert én hiszem, hogy az a lány különleges. Alicia? A hang Aliciáról beszél? Ez egyszerűen lehetetlen. De minden az, éppen ez a lényeg. A hang mindig olyasmit mond, ami lehetetlen. 389

– Azt hittem, Mausami lesz, abból, ahogy leírtad – folytatta a hang vidáman. – Még amikor az elején elbeszélgettünk. Biztos voltam benne, hogy az ízlésemnek ő felelne meg. De van valami abban a vörösben, amitől egyszerűen felforr a vérem. – Nem tudom, kiről beszélsz. Megmondtam már, hogy nem ismerem ezeket a neveket. – Te kis kan. Azt akarod mondani, hogy Aliciának is becsempészted a lompost? Úgy, hogy Mausami ilyen állapotban van? A szoba megbillent. – Mit mondtál? – Jaj, sajnálom. Hát nem hallottad? Meglep, hogy nem mondta el. A te Mausamid, Theo – a hang éneklésig emelkedett – bekapta a legyecskét. Próbált összpontosítani, a szavakat megragadni, és egy helyben tartani, hogy felfoghassa az értelmüket. De az agya nehéz volt, olyan nagyon nehéz, egy hatalmas, nyálkás kő, folyton lecsúsztak róla a szavak. – Tudom, tudom – folytatta a hang. – Engem is sokként ért. De térjünk vissza Lish-hez. Hogy szereti, megkérdezhetem? Szerintem ő „négykézláb hátulról, a holdat ugatva” típus. Ugye, Theo? Javíts ki, ha tévednék. – Nem… nem tudom. És hagyd el a nevem. Szünet. – Jól van. Ha ezt akarod. Próbáljunk egy másik nevet, jó? Mondjuk, Babcock. Az elméje megfeszült. Úgy érezte, mindjárt okádni fog. Okádott is volna, ha lett volna a gyomrában, ami feljöjjön. – Na, csak jutunk valamire. Tudsz Babcockról, ugye, Theo? Ez volt a túloldalon, az álom túloldalán. A Tizenkettő egyike. Babcock. – Ő… micsoda? – Ugyan, van neked eszed. Vagy tényleg nem tudod? – Várakozó csend. – Babcock… te vagy. Én Theo Jaxon vagyok, gondolta, s a szavakat imaként ismételte a fejében. Theo Jaxon vagyok, Theo Jaxon vagyok. Demetrius és Prudence Jaxon fia. Első Család. Theo Jaxon vagyok. – Te vagy Babcock. Én vagyok Babcock. Mindenki Babcock, legalábbis errefelé. Én úgy gondolok rá, mint a helyi istenünkre. Nem olyan, mint a régi istenek. Egy új isten. Egy álomisten, akit mindnyájan együtt álmodunk. Mondd velem, Theo. Én vagyok Babcock. Én Theo Jaxon vagyok. Theo Jaxon vagyok. Nem vagyok a konyhában. Nem vagyok a konyhában a késsel. – Pofa be, pofa be – könyörgött. – Ennek semmi értelme. – Tessék, már megint értelmet keresel. Ezt abba kell hagynod, Theo. Ez a mi világunk már száz rohadt éve értelmetlen. Babcock nem az értelemről szól. Babcock csak van. Mint a Mi. Mint a Sokaság. A szavak megtalálták Theo ajkát. – A Sokaság. A hang most puhább lett. Az ajtó mögül lebegett felé puha hullámokon, álomra hívta. Hogy engedje el magát, és aludjon. – Úgy van, Theo. A Sokaság. A Mi. Babcock. Meg kell tenned, Theo. Légy jó fiú, hunyd le a szemed, és szabdald fel a vén kurvát. Fáradt volt, nagyon fáradt. Mintha kívülről olvadna, mintha teste cseppfolyósodna körülötte, az egyetlen, mindent magában foglaló szükség körül, hogy lehunyja a szemét, és aludjon. Sírni akart, de nem voltak könnyei. Könyörögni akart, de nem tudta, miért. Próbálta felidézni Mausami arcát, ám a szeme ismét lecsukódott; hagyta szemhéját legördülni, és zuhant, zuhant az álom felé. – Nem olyan rossz, mint hinnéd. Az elején van egy kis tusakodás. Az öreglányba még szorult tűz, ezt meg kell adni neki. De a végén… majd meglátod. A hang valahol fölötte volt, a konyha meleg sárga fényében szitált alá. A fiók, a kés. A meleg, a szag, a szorítás a mellkasában, a torkát eltömítő némaság, és a puha hely a nő nyakán, ahol a hangja bugyog a húsredők alatt. Ez a fiú nem csak buta. Én mondom, ez megkukult. Theo a késért nyúlt, a kés a kezében volt. 390

De most egy új személy bukkant fel az álomban. Egy kislány. Az asztalnál ült, egy pici, puhának látszó tárgyat tartott az ölében: egy plüss-állatot. – Ez Peter – mondta a maga kislányos hangján, nem nézve Theóra. – A nyulam. – Ez nem Peter. Ismerem Petert. De már nem kislány volt, hanem gyönyörű nő, magas és szép, fekete hajának fürtjei két tenyérként fogták körül arcát, és már Theo sem a konyhában volt, hanem a könyvtárban, abban a szörnyű helyiségben a halálszaggal és priccsekkel az ablakok alatt, és minden priccsen egy gyerek teste, és jöttek a fertőzöttek; jöttek felfelé a lépcsőn. – Ne csináld – mondta a kislány, aki most már nő volt. A konyhaasztal, amelynél ült, valahogy átkerült a könyvtárba, és Theo látta, hogy nem is gyönyörű; egy öregasszony ült a helyén, aszott és fogatlan, haja kísértetiesen kifehéredett. – Ne öld meg, Theo. Nem. Egy rángassál felébredt, az álom buborékként szétpukkant. – Nem… teszem… meg. A hang elbődült: – Az isten verje meg, azt hiszed, ez játék7. Azt hiszed, eldöntheted, mi lesz a vége? Theo nem szólt semmit. Miért nem ölik meg, és kész? – Hát, jól van, cimbora. Ahogy akarod. – A hang mély, csalódott sóhajt engedett el. – Van egy hírem a számodra. Nem te vagy az egyetlen vendég a hotelban. Szerintem nem fog tetszeni, ami most jön. – Theo hallotta, hogy odakint a csizma csikordul a padlón, menni készül. – Nagy terveim voltak veled. De gondolom, mindegy. Mert megszerezzük őket, Theo. Maust, Aliciát meg a többieket. Így vagy úgy, megszerezzük mind.

391

ÖTVENNÉGY Újhold van, vette észre Peter, ahogy mentek a sötétben. Újhold, és sehol egy lélek. Az őrök mellett elsurranni volt az egyszerű része. Sara rukkolt elő egy tervvel. Ezt csinálja utánam Lish, mondta, és egyenesen kimasírozott az ajtón, át a téren, ahol a két férfi, Hap és Leon egy tűzhordó mellett állva figyelték a közeledtét. Odalépett hozzájuk, úgy állt, hogy eltakarja előlük a kalyiba ajtaját. Rövid tárgyalás következett; kettőjük közül a kisebb, Hap, megfordult, és elment. Sara egyik kezével a hajába túrt. A jel. Hollis kisurrant, és lebukott az épület árnyékába. Peter követte. Megkerülték a teret északról, és a sikátorban foglalták el a helyüket. Egy pillanat múlva megjelent Sara, a másik őrt vezette, akinek gyors léptei azonnal elárulták, mit ígért neki. Ahogy elmentek mellettük, Hollis felállt rejtekéből egy üres hordó mögül, egy széklábbal a kezében. – Hé – mondta, és akkorát ütött a Leon nevűre, hogy az egyszerűen elolvadt. Ernyedt testét bevonszolták a sikátorba. Hollis megmotozta; a kezeslábas alatt a lábához egy bőrtok volt szíjazva, abban rövid csövű revolver lapult. Caleb jelent meg madzaggal, ami korábban szárítókötél volt; megkötözték a férfi kezét-lábát, és rongyot tömtek a szájába. – Töltött? – kérdezte Peter. Hollis kinyitotta a revolver tárát. – Három. Egy csuklómozdulattal becsukta, és Aliciának adta. – Peter, szerintem ezek az épületek üresek – mondta Alicia. Igaz volt, nem láttak fényt sehol. – Siessünk. Délről közeledtek a börtönhöz, egy üres szántóföldön keresztül. Hollis úgy vélte, a bejárat a túlsó oldalon van, a telep főkapujával szemben. Volt ott valami alagútféle, mondta, egy boltíves bejárat a falban. Megpróbálják azt, ha nincs más, de a megfigyelőtornyokról egyenesen odalátni; az volt a terv, hogy inkább egy kevésbé kockázatos bejáratot keresnek. A furgonokat és teherautókat egy garázsban tartották az épület déli oldalán. Érthető lenne, ha Olson és emberei az értékes dolgokat egy helyen tartanák, és különben is, valahol csak el kell kezdeniük a keresést. A garázs zárva volt, az ajtókat lehúzták, és súlyos lakattal rögzítették. Peter benézett az egyik ablakon, de nem látott semmit. A garázs mögül hosszú betonrámpa vezetett a börtön falához, ahol volt egy fedett plató és két raktárajtó. A rámpa közepén sötét folt futott végig. Peter letérdelt, és megérintette; ujja nedves lett. Az orrához emelte. Motorolaj. Az ajtón nem volt kilincs, semmi látható szerkezet, amellyel ki lehetett volna nyitni. Mind az öten sorba álltak, és tenyerüket a sima felszínnek nyomva megpróbálták feltolni. Nem éreztek erős ellenállást, csak az ajtó súlyát, de túl nehéz volt, hogy valami fogás nélkül felvonják. Caleb visszasietett a rámpán a garázshoz; üveg csörömpölt, és egy pillanat múlva visszatért egy feszítővassal. Újra sorba álltak, és sikerült annyira feltolniuk az ajtót, hogy Caleb alá tudja dugni a vasat. Fénycsík jelent meg a betonon. Feljebb húzták az ajtót, egyenként bebújtak, majd leengedték maguk mögött. Valamiféle raktérben találták magukat. A padlón lánckötegek, régi motoralkatrészek. A közelben valahol víz csepegett, a levegőben olaj és kő szaga érződött. A fényforrás, a villódzó izzás előttük volt. Ahogy haladtak előre, egy ismerős forma bontakozott ki a félhomályból. Egy Humvee. Caleb kinyitotta a hátulját. – Mindent elvittek, kivéve az ötvenes gépfegyvert. Ahhoz van három doboz töltény. – Akkor hol lehet a többi fegyver? – tette fel a kérdést Alicia. – És ezt ki hozta ide? 392

– Mi. Megpördültek. Magányos alak lépett ki az árnyékból: Olson Hand. Aztán még többen bukkantak elő, körbevették őket. Hat narancssárga ruhás, mindnél fegyver. Alicia már előkapta a revolvert az övéből, és Olsonra szegezte. – Mondd nekik, le a fegyverekkel. – Tegyétek, amit mond – emelte fel a kezét Olson. – Komolyan. Fegyvereket le. Most. A férfiak egyenként leengedték a fegyverüket. Utolsónak Alicia; Peternek feltűnt, hogy nem dugta vissza az övébe, az oldala mellett lógatja. – Hol vannak a többiek? – kérdezte Peter Olsont. – Megvannak? – Azt hittem, Michael az egyetlen. – Amy és Mausami is eltűnt. Olson habozott. Meghökkentnek látszott. – Sajnálom. Nem ez volt a szándékom. Nem tudom, hol vannak. De Michael barátotok velünk van. – Ki az a „velünk”? – csattant fel Alicia. – Mi folyik itt, az istenit! Hogyhogy mind ugyanazt álmodjuk? Olson bólintott. – A kövér nő. – Mit csináltál Michaellal, te szemét? Azzal Alicia megint felemelte a pisztolyt, két kézzel fogva Olson fejére célzott. A hat karabély hasonlóan reagált. Peter gyomra összeszorult. – Minden rendben – mondta Olson, szeme a revolver csövén. – Mondd meg neki, Peter – mondta Alicia. – Mondd meg neki, hogy itt és most golyót röpítek bele, ha nem kezd el beszélni. Olson finoman az oldala mellett lengette a kezét. – Mindenki nyugodjon meg. Ők nem tudják. Ők nem értik. Alicia hüvelykujjával felhúzta a kakast. – Mit nem tudunk? Peter úgy látta, a gyér lámpafényben Olson mintha összement volna. Mintha nem is ugyanaz az ember lenne. Mintha lehullott volna róla egy maszk, és most először látná az igazi Olsont: egy fáradt öregembert, akit kétség és aggodalom gyötör. – Babcock. Nem tudtok Babcockról. Michael háton feküdt, fejét az irányítópult alá dugva. Arca előtt vezetékkötegek és műanyag kapcsolóaljzatok lógtak. – Most próbáld. Gus zárta a késes kapcsolót, amely a pultot az akkumulátorokhoz kapcsolta. Alulról felhangzott a felpörgő főgenerátor surrogása. – Valami? – Várj – mondta Gus. Majd: – Nem. Az indító megszakító megint kipattant. Valahol rövidzárlat van a vezérlő vezetékeiben, vélte Michael. Talán az tette, amit Billie az italba rakott, vagy az az idő, amit Elton mellett töltött, de mintha érezte volna a szagát: forró fém és olvadt műanyag kisülése valahol a drótgubancban az arca fölött. Egyik kézzel fel-le mozgatta az áramkörvizsgálót a táblán; a másikkal finoman megrángatott minden kapcsolatot. Mind feszesen tartott. Kivergődött és felült. Ömlött róla a víz. A fölötte álló Billie izgatottan nézte. – Michael… – Jó, jó. Nagyot húzott egy kulacsból, ingujjával megtörölte az arcát, s egy pillanatra elgondolkodott. Órák óta keresi a rövidzárlatot, rángatja a vezetékeket, visszakövet minden kapcsolatot a vezérlőhöz. És még mindig nem talált semmit. Eltöprengett: Mit tenne Elton? 393

A válasz nyilvánvaló volt. Talán őrültség, de akkor is nyilvánvaló. Különben is már kipróbált mindent, ami csak eszébe jutott. Michael felállt, és elindult a keskeny folyosón, amely összekötötte a vezetőfülkét és magát a mozdonyt. Gus az indítóegység mellett állt, szájában ceruzalámpa. – Nullázd le a relét – utasította Michael. Gus a tenyerébe köpte a lámpát. – Azt már próbáltuk. Lemerítjük az akkukat. Ha túl sokszor csináljuk, újra kell töltenünk őket. Az minimum hat óra. – Csak csináld. Gus vállat vont, és benyúlt az egység mögé, vakon tapogatott a rengeteg cső között. – Oké, megvan. Michael visszalépett a megszakítóhoz. – Most mindenki legyen nagyon-nagyon csendben. Ha Elton meg tudja csinálni, ő is. Nagy levegőt vett, és miközben lassan kifújta, lehunyta a szemét, próbálva kiüríteni az elméjét. Aztán visszanyomta a megszakítót. A következő pillanatban – a másodperc töredéke – hallotta az akkuk pörgését és az áram surrogását a panelben, mint amikor víz megy a csőben. De valami nem stimmelt, a cső túl kicsi volt. A víz az oldalának feszült, majd az áram visszafele folyt, erős turbulencia keletkezett, fele erre ment, fele arra, kioltották egymást, és minden megállt; az áramkör megszakadt. Amikor kinyitotta a szemét, Gus tátott szájjal meredt rá, kilátszottak fekete fogai. – A megszakító – mondta Michael. Kivett egy csavarhúzót az övéből, lepattintotta a megszakítót a panelről. – Ez tizenöt amperes. Egy rezsónak se lenne elég. Hogy a fenébe tizenöt amperes? – Nézte a dobozt, a több száz áramkört. – Mi ez a másik? A huszonhatos. Gus megnézte a kapcsolási rajzot, amit a parányi asztalra terítettek ki a vezetőfülkébe. A panelre pillantott, majd újra a vázlatra. – Belső világítás. – Az ugróját, ahhoz nem kell harminc amper. – Michael kipattintotta a második megszakítót, betette az első helyébe. Zárta a késes kapcsolót, és várta, hogy a megszakító pukkanjon. Amikor nem tette, azt mondta: – Ez az. Gus kétkedve ráncolta a homlokát. – Ez az? – Biztos összecserélték. Semmi köze az elosztóhoz. Nullázd a relét, és megmutatom. Michael előrement a vezetőfülkébe, ahol Billie várt a szélvédő előtt a két forgószék egyikében. Mindenki más elment; naplemente után húztak el Billie furgonjával, találkoznak velük a megbeszélt helyen. Michael leült a másik székbe. Elfordította a kulcsot a fojtószelep mellett; alulról hallatszott, ahogy a telepek felpörögnek. A vezérlőpanelen az órák hűs kék fénnyel izzani kezdtek. A védlemezek közti keskeny résen Michael csillagfüggönyt látott a fészer nyitott ajtaján túl. Most vagy soha, gondolta. Vagy kap áramot az indító, vagy nem. Egy problémát megtalált, de ki tudja, mennyi van még. A Humvee-t tizenkét napig szerelte. Amit itt csinált, ahhoz három óra sem kellett. Hátrafordult, ahol Gus tisztította az üzemanyag rendszert, a vezetékben maradt esetleges levegőt: – Adj neki! Gus indítózott. Lentről nagy robaj támadt, égő dízel szagát hozta. A mozdony megrázkódott, ahogy a kerekek nekifeszültek a féknek. – Szóval – nézett Billie-re – hogyan kell vezetni ezt az izét?

394

ÖTVENÖT Nem tehettek mást, kénytelenek voltak hinni Olsonnak. Egyszerűen nem volt választásuk. Szétosztották a fegyvereket, és két csoportra oszlottak. Olson az embereivel a földszintről rohanja meg a helyet, Peter meg a többiek fentről. Az a hely, amit gyűrűnek neveztek, valaha a börtön udvara volt, kúpos tető fedte. A tető egy része beomlott, ezáltal a hely félig nyitottá vált, de az eredeti gerendák épek maradtak. A gyűrű fölött tizenöt méterrel fémpallók futottak szét a gerendákról, annak idején az őrök ezekről tartották szemmel az udvart. A pallók küllőkként hálózták be a teret, fölöttük szellőzőcsövek, amelyekben végigkúszhat egy ember. Miután biztosították a pallókat, Peterek az udvar északi és déli végén lévő lépcsőkön ereszkednek majd le. Ezek a gyűrűt övező balkonokhoz vezetnek, melyek három szintre oszlanak, és rács védi őket. Itt lesznek a legtöbben, mondta Olson, és talán tucatnyian a földszinten, akik a védőárokban a tüzet őrzik. A fertőzött, Babcock, a tető nyílásán hatol majd be, a gyűrű keleti végében. A négyfős csordát a szemközti végéből hajtják be a védvonal egy nyílásán, utánuk az áldozatnak kijelölt két embert. Négy és kettő, magyarázta Olson, minden újholdkor. Ameddig adunk neki négyet és kettőt, távol tartja a Sokaságot. A Sokaság: így nevezte Olson a többi fertőzöttet. Babcock fertőzöttjei, magyarázta. Az ő véréből valók. Ő irányítja őket? – kérdezte Peter, aki még nem igazán hitte el ezt az egészet; túlságosan abszurdnak tűnt, bár ahogy feltette a kérdést, érezte, hogy kétkedése alábbhagy. Ha Olson igazat mond, sok minden hirtelen érthetővé válik. Maga a Menedék, a képtelen létezése; az itteniek különös viselkedése, akikről lerí, hogy valami szörnyű titkot hordoznak magukban; még maguk a fertőzöttek is, valamint Peter ama érzése, mely egész életében kísértette, miszerint a fertőzöttek nem csupán egyedek, hanem valaminek a részei. Nem csak irányítja őket, felelte Olson. Beszéd közben látható kimerültség fogta el; mintha éveket várt volna, hogy elmesélje a történetet. Babcock és ők egy és ugyanaz, Peter. – Sajnálom, hogy korábban hazudtam, de nem tehettem másként. Az első ideérkező telepesek nem menekültek voltak. Gyerekek. A vonat hozta őket ide, de hogy pontosan honnan, azt nem tudjuk. A Yucca-hegyen akartak elbújni, az alagutakban. Csakhogy Babcock már itt volt. Akkor kezdődött az álom. Egyesek szerint egy emlék még azelőttről, hogy fertőzött lett, amikor még ember volt. De ha megölöd a nőt álmodban, az övé vagy. A gyűrűé. – A hotel az eltorlaszolt utcákkal csapda, igaz? – kérdezte Hollis. Olson bólintott. – Sok éven át küldtünk ki járőröket, hogy hozzanak be annyi embert, amennyit csak tudnak. Pár csak erre tévedt. Másokat a fertőzöttek hagytak ott nekünk. Mint téged, Sara. Sara a fejét ingatta. – Még mindig nem emlékszem, mi történt. – Soha senki nem emlékszik rá. A trauma túl nagy. – Olson kérlelőn nézett Peterre. – Meg kell értenetek. Mi mindig így éltünk. Csak így tudtunk életben maradni. Ez többnyire nem nagy ár. – Hát, ha engem kérdezel, pocsék alku – vágott közbe Alicia. Arcát harag keményítette meg. – Eleget hallottam. Ezek kollaboránsok. Sőt háziállatok. Olson arca elsötétült, habár hangja, amikor megszólalt, kísértetiesen nyugodt maradt. – Nevezz, aminek akarsz. Nem mondhatsz olyat, amit magam is ne mondtam volna már ezerszer. Mira nem az egyetlen gyermekem. Egy fiam is volt. Olyan korotokbeli lenne, ha életben marad. Amikor kiválasztották, az anyja tiltakozott. Végül Jude őt is a gyűrűbe küldte vele együtt. A saját fiát, gondolta Peter. Olson halálba küldte a saját fiát. – Miért Jude? 395

Olson vállat vont. – Ő ilyen. Mindig volt Jude. – A fejét ingatta. – Elmagyaráznám jobban, ha tudnám. De már nem számít. Ami elmúlt, az elmúlt, legalábbis ezt mondom magamnak. Egy kis csoportunk évek óta készül erre. Elszökni, emberként élni. De ha nem öljük meg Babcockot, hívja a Sokaságot. Most ezekkel a fegyverekkel van esélyünk. – És ki van most a gyűrűben? – Nem tudjuk. Jude nem árulja el. – És Maus és Amy? – Mondtam már. Nem tudjuk, hol vannak. Peter Aliciára nézett. – Ők lesznek. – Azt nem tudhatjuk – ellenkezett Olson. – És Mausami terhes. Jude őt nem választaná. Peter erről nem volt meggyőződve. Sőt minden, amit Olson mondott, arra utalt, hogy Maus és Amy vannak a gyűrűben. – Van másik bejárat? Olson ekkor magyarázta el a hely jellegzetességeit, beszélt a szellőzőkről a fémpallók fölött, térden állva rajzolt le mindent a garázs padlójának porába. – Az elején szuroksötét lesz – figyelmeztetett, ahogy osztották ki a puskákat és pisztolyokat a Humvee-ból. – Csak kövessétek a tömeg hangját. – Hány embered van még bent? – kérdezte Hollis. Tölténytárakat tömött a zsebeibe. Egy nyitott láda mellett térdelve Caleb és Sara karabélyokat töltöttek meg. – Mi heten, plusz négyen a balkonokon. – Ez minden? – kérdezte Peter. Az esélyek, melyek eleve nem voltak jók, hirtelen sokat romlottak. – Jude-nak hány embere van? Olson a homlokát ráncolta. – Azt hittem, értitek. Az övé mindenki. – Amikor erre Peter nem reagált, folytatta: – Babcock erősebb, mint bármelyik fertőzött, akit valaha láttatok, és a tömeg nem a mi oldalunkon áll majd. Nem lesz könnyű megölni. – Próbálta már valaki? – Egyszer. – Habozott. – Egy kis csoport, mint a miénk. Sok évvel ezelőtt. Peter rá akart kérdezni, mi történt, de Olson hallgatásában benne rejlett a válasz. – El kellett volna mondanod. Szánalmas belenyugvás jelent meg Olson arcán. Peter megértette, hogy amit lát, sokkal nehezebb teher, mint a bánat vagy a gyász. Bűntudat volt. – Peter, te mit mondtál volna rá? Nem felelt; nem tudta. Valószínűleg nem hitt volna neki. Abban sem volt biztos, hogy most hisz. De Amy a gyűrűben van, ebben viszont biztos volt; a csontjaiban érezte. Kipottyantotta a tárat a pisztolyából, kifújta belőle a port, majd visszadugta és felhúzta. Alicia felé nézett, aki bólintott. Mindenki kész. – Mi a barátainkért jöttünk – mondta Olsonnak. – A többi rajtatok múlik. Olson azonban a fejét rázta. – Ez tévedés. Ha bent vagyunk a gyűrűben, a célunk ugyanaz. Babcocknak meg kell halnia. Ha nem öljük meg, hívja a Sokaságot. A vonat akkor fikarcnyit se számít. Újhold: Babcock bensőjében az éhség csápjai kitekeredtek. És kinyújtotta elméjét a Helyről, a Visszatérés Helyéről, mondván: Itt az idő. Itt az idő, Jude. Babcock felkelt. Babcock repült. A sivatag fölött suhant ugrásokkal-szökellésekkel, a nagy, örömteli éhség szinte tombolt benne. Hozzátok őket hozzám. Hozzatok egyet és még egyet. Hozzátok őket, hogy így élhessetek, és ne másként. 396

Vér volt a levegőben. Érezte a szagát, az ízét, átjárta az eszenciája. Előbb az állatok vére, eleven édesség. Aztán az ő Legjobbja és Különlegese, Jude, aki jobban álmodta az álmot, mint bárki az Átváltozás óta, kinek elméje vele él az álomban, mint egy testvér, Jude hozza majd azokat, akiknek vérét Babcock megissza, akikkel eltelik. Egyetlen ugrással fent termett a falon. Itt vagyok. Én vagyok Babcock. Mi vagyunk Babcock. Leereszkedett. Hallotta, hogy a tömeg lélegzete elakad. Körülötte fellángoltak a tüzek. A lángok mögött voltak az emberek, jöttek nézni és tudni. A résen át látta a közeledő állatokat, ostorral hajtották őket, tudatlan szemükben nem volt félelem, az éhség nagy hullámban felemelte, és repült feléjük, tépett és szaggatott, előbb egyet, majd még egyet, mindegyiket sorban, csodálatos beteljesülés. Mi vagyunk Babcock. Már hallotta a hangokat. A tömeg kántálását a ketrecekben, a lángok gyűrűjén túl; és az Ő hangját, Jude-ét, fent állt az egyik fémhídon, úgy vezette őket, akár egy kórust. – Hozzátok őket hozzám! Hozzatok egyet, még egyet! Hozzátok, hogy… Hangok fala emelkedett heves uniszónóban: – …így élhessünk, és ne másként! Két alak jelent meg a résben. Botladozva jöttek, férfiak taszigálták őket, akik aztán gyorsan visszaléptek. Mögöttük újra felszöktek a lángok, tűzgyűrű zárta körül őket. A tömeg harsogott. – Gyűrű! Gyűrű! Gyűrű! Lábak dobogása. Remegő, dübörgő levegő. – Gyűrű! Gyűrű! Gyűrű! És ekkor érezte meg a lányt. Babcock vakító, rettenetes löketben érezte meg a lányt. Az árnyat az árny mögött, a hasadást az éj szövetében. Aki az örökkévalóság magját hordozza, mégsem az ő vére, nem a Tizenkettő és nem a Nulladik. Akinek Amy a neve. Peter az egészet a szellőzőből hallgatta. A kántálás, az állatok rémült bőgése, aztán a csend – lélegzet-visszafojtott, rettenetes látvány előtti csend –, majd a kirobbanó örömujjongás. Lentről hullámokban szállt fel a meleg, és vele fojtogató dízelfüst. A szellőzőben éppen elfért egy ember a könyökén mászva. Valahol alatta az alagútban, ami a gyűrűt kötötte össze a börtön főbejáratával, ott voltak Olson emberei. Az érkezésüket nem lehetett összehangolni, és a többiekkel sem tudnak kommunikálni, akik a tömegben várnak. Csak találgatni tudnak. Peter nyílást látott maga előtt: fémrács a szellőző alján. Nekinyomta az arcát, lebámult. A rács alatt látta a fémpallót, és még lejjebb, úgy húsz méterrel alatta a gyűrűt, melyet égő üzemanyaggal teli árok vett körbe. A föld merő vér volt. A balkonon a tömeg folytatta a kántálást. Gyűrű! Gyűrű! Gyűrű! Gyűrű! Peter úgy tippelte, ő meg a többiek az udvar keleti vége fölött vannak. A tömeg szeme láttára kell végigmenniük a fémhídon, hogy elérjék a levezető lépcsőt. Visszanézett Hollisra, aki bólintott, majd felemelte és félretolta a rácsot. Aztán kibiztosította a pisztolyt, és előre mászott úgy, hogy a lába legyen a nyílásnál. Amy, gondolta Peter, lent nem vár semmi jó. Csináld, amit tudsz, különben mind meghalunk. Ellökte magát, lábbal előre leugrott a nyílásból. Zuhant és zuhant, még el is csodálkozott közben, Miért zuhanok még mindig? A palló messzebb volt, mint várta – nem két méterre, hanem négyötre –, és csontropogtató csattanással ért a fémre. Oldalt hengeredett. A pisztoly kirepült a kezéből. És gurulás közben a szeme sarkából megpillantott lent egy alakot: csuklója megkötve, teste megadóan ernyedt, ujjatlan ingben, melyet Peter felismert. Elméje megragadta a képet, ami egyben emlék is volt – máglyafüst szaga aznap, amikor elégették Zander Phillips testét, a napon állva az erőmű előtt, a zsebre hímzett név. Armando. 397

Theo. Az az ember a gyűrűben Theo. A testvére nem volt egyedül. Volt mellette valaki, egy férfi, térdre rogyva. Derékig meztelen volt, előredőlt, így az arca nem látszott. És ahogy Peter látótere szélesedett, rájött, hogy amit a gyűrű alján lát, az a csorda, vagyis ami valaha a csorda volt – az állatok cafatjai szanaszét hevertek, mintha egy robbanás szórta volna szét őket –, és a vér-, hús-és csontmassza közepén, arcát a maradványokba fúrva, meg-megrángó testtel egy fertőzött ivott. De ilyen fertőzöttről Peter még sosem hallott. Ez volt a legnagyobb példány, amit valaha látott, amit bárki valaha látott, összegörnyedt tömege is olyan hatalmasnak tűnt, mintha egy teljesen újfajta lény lenne. – Peter! Épp időben, hogy lásd a műsort! A hátán feküdt, tehetetlenül, akár egy teknős. A fölötte álló Jude arckifejezésére Peternek nem volt szava, szavakkal kifejezhetetlen sötét öröm volt. A férfi vadászpuskát szegezett a fejére. Peter érezte a közeledő léptek döngését, minden irányból narancssárga kezeslábasos emberek rohantak a feléjük a pallón. Jude közvetlenül a szellőző alatt állt. – Csak utánad – mondta Peter. Jude mosolygott. – Milyen udvarias. – Nem te – mondta Peter, és tekintetét felfelé fordította. – Hollis. Jude felnézett, és Hollis golyója pont a jobb füle fölött érte. Rózsaszín párafolt lobbant; Peter érezte, hogy nyirkos lesz tőle a levegő. Egy pillanatig semmi nem történt. Aztán a vadászpuska kiesett Jude kezéből, csattanva a fémpallóra hullt. A derekán feszülő övbe nagy markolatú pisztoly volt tűzve; Peter látta, hogy Jude keze az után tapogat, vakon keresi. Aztán valami megadta magát benne, és egyszerre vér patakzott a szeméből, szánalmas vérkönnyeket sírt, térdre rogyott, előrezuhant, arcán örök csodálkozásba fagyott kifejezéssel, mintha azt mondaná: El se hiszem, hogy meghaltam. A szivattyút kezelő embert Mausami ölte meg. Amyvel épp a tömeg megérkezése előtt léptek be a főalagútba, és elbújtak az udvart és a balkonokat összekötő lépcső alatt. Perceken keresztül vártak, összebújva, csak akkor bukkantak elő, amikor hallották, hogy a tömeg ujjongása közepette behajtják az állatokat az udvarra. A levegő perzselt, füst és gáz ülte meg. Valami rettenetes volt a lángok mögött. Ahogy a fertőzött nekirontott az állatoknak, a tömeg szinte felrobbant, mindenki rázta az öklét, kántált és dobogott, akár egyetlen óriás lény, amelyet nagy, rettenetes extázis kapott el. Volt, aki vállára ültette a gyerekét, hogy jobban lásson. Az állatok visítottak, ugrálva-rugdalva rohantak körbe, a lángok felé iramodtak, majd zavartan megtorpantak; őrült tánc a halál két pólusa között. A fertőzött Mausami szeme láttára felugrott, és elkapta az egyik állat hátsó lábait, elemelte őket a földről, s mély reccsenések közepette addig csavarta a lábakat, amíg kiszakadtak, majd mindkettőt feldobta a levegőbe, neki a ketreceknek. Vérpermet szitált szerteszét. A lény ezt az állatot otthagyta – mellső lábai a port kaparták, ahogy vonszolta előre szétroncsolt testét –, elkapta egy másik szarvát, ugyanazzal a csavaró mozdulattal kitörte a nyakát, majd belenyomta az arcát az állat torkának mozdulatlan húsába; a fertőzött egész teste felduzzadt ivás közben, a bika teste pedig minden szívással apadt, összezsugorodott, ahogy a vér távozott a testéből. Mausami a többit már nem látta, elfordította a fejét. – Hozzátok őket hozzám! – mondta egy hang. – Hozzatok egyet, még egyet. Hozzátok, hogy… – …így élhessünk, és ne másként! Akkor látta meg Theót. Abban a pillanatban Mausami az öröm és rémület olyan heves ütközését élte át, hogy azt hitte, lelke kiszakad a testéből. Lélegzete fennakadt; szédült és émelygett. Két kezeslábast viselő férfi taszigálta Theót előre, terelte ki a résen. Szeme üres, szinte élettelen; láthatóan fogalma sem volt, mi történik körülötte. Arcát felemelte a tömeg felé, vakon hunyorgott. 398

Mausami próbált neki kiáltani, de hangját elnyelte a hangáradat. Tekintetével Amyt kereste, remélve, hogy a lány majd tudja, mit kell tenni, de nem látta sehol. Fölötte és körülötte a hangok újra kántáltak: – Gyűrű! Gyűrű! Gyűrű! És akkor behozták a második férfit, a könyökénél fogta két őr. Fejét lehajtotta, lába szinte alig érte a földet, ahogy a két őr becipelte, ledobta a földre, majd kirohant. A tömeg ujjongása már fülsüketítő volt, szabályos hangorkán. Theo előretámolygott, a tömeget pásztázta, mintha onnan várna segítséget. A második férfi feltérdelt. Finn Darrell volt az. Hirtelen egy nő állt Mausami előtt: egy ismerős arc, rajta hosszú, rózsaszín heg, akár egy varrásnyom. Hasánál kidudorodó kezeslábasa arról árulkodott, hogy terhes. – Ismerlek téged – mondta a nő. Mausami hátrált, de a nő megragadta a karját, szeme feszülten tapadt Mausami arcára. – Ismerlek. Ismerlek! – Engedj el! Elrántotta a karját. Mögötte a nő hevesen mutogatott-kiáltozott: – Ismerem! Ismerem! Mausami futásnak eredt. Egyetlen gondolata maradt: oda kell jutnia Theóhoz. De a lángokat nem lehetett megkerülni. A fertőzött már majdnem végzett a csordával, az utolsó marha az állkapcsában rángott. Pár másodperc múlva felemelkedik, és meglátja a két embert – meglátja Theót –, és az lesz a vég. Mausami ekkor pillantotta meg a szivattyút. Hatalmas, olajos tömeg, hosszú csövek kötötték össze a két, rozsdát vedlő hasas tartállyal. A kezelője vadászpuskát ölelt a melléhez, övéről bőrtokban tőr lógott. Másfelé nézett, szeme, mint mindenkié, a lángfalon túl kibontakozó látványra szegeződött. Mausamiban egy pillanatra fellobbant a kétely – még sosem ölt embert –, de ez kevés volt ahhoz, hogy megállítsa; az őr mögé lépett, a tokból kihúzta a tőrét, és teljes erőből a hátába szúrta, mindezt egyetlen mozdulatsorban. A férfi megmerevedett, izmai megfeszültek, akár a nyílpuska; torka mélyéről meglepett sóhaj szakadt fel. Mausami érezte, ahogy a férfi meghal. A magasból egy hang döfte át a zsivajt: Peteré? – Theo, fuss! A szivattyú karok és gombok lüktető televénye volt. Hol van Michael és Caleb, amikor szükség volna rájuk? Mausami megmarkolta a legnagyobb kart – erre tippelt –, és megrántotta. – Állítsátok meg! – kiáltotta valaki. – Állítsátok meg azt a nőt! Érezte, hogy a golyó belefúródik a combjába – furcsán triviális fájdalom, akár a méhcsípés –, de akkor már tudta, hogy sikerült. A lángok lelohadtak, elapadtak a gyűrű körül. A tömeg hirtelen hátrálni kezdett a drótrácsoktól, mindenki üvöltött, káosz tört ki. A fertőzött végre elszakadt az utolsó állattól, és kiegyenesedett – lüktető fény és szemek és karmok és fogak, sima arca, hosszú nyaka és széles mellkasa merő vér. Teste megduzzadt, mint a kullancsé. Legalább három méter magas volt, ha nem több. Amint megfordult, észrevette Finnt, majd fejét oldalra döntve, megfeszült testtel – mintha célozna – ugrani készült. És már ugrott is; úgy tűnt, hogy a gondolatnál is sebesebben szeli át a levegőt, olyan láthatatlanul, akár a golyó. Egyből ott termett, ahol Finn térdelt tehetetlenül. Hogy aztán mi történt, Mausami nem látta tisztán, és ennek örült; ugyanolyan gyors és rettenetes volt, mint az állatoknál, csak sokkal iszonyatosabb, mivel ez ember volt. Vér fröccsent, mintha valami kidurrant volna, és Finn egy része erre ment, egy része arra. Theo, gondolta Mausami, ahogy a fájdalom a lábában hirtelen felerősödött, a hő- és fényhullámtól kétrét görnyedt. Lába összecsuklott, előrezuhant. Theo, itt vagyok. Jöttem, hogy megmentselek. Gyerekünk lesz, Theo. Kisfiunk. Esés közben látta, hogy egy alak sprintel át a gyűrűn. Amy. Hajából füstcsík bomlott ki, fürge lángnyelvek kapkodtak ruhája után. A fertőzött figyelme most Theóra terelődött. Amy közéjük

399

rontott, testével pajzsként védve Theót. A hatalmas, felfúvódott lény mellett parányinak tűnt, csecsemőnek. És abban a pillanatban, amely mintha kimerevedett volna – az egész világ megállt, amíg a fertőzött az előtte álló alakot méregette –, Mausami azt gondolta: ez a lány mondani akar valamit. Ez a lány kinyitja a száját, és beszélni fog. Húsz méterrel magasabban Hollis leugrott a szellőzőből a karabélyával kezében, utána Alicia a gránátvetővel. Azonnal lefelé irányította, oda célzott, ahol Amy és Babcock álltak. – Nem tudok lőni! Caleb és Sara követte őket. Peter felkapta Jude puskáját a pallóról, és a két férfi felé tüzelt, akik feléjük rohantak a fémhídon. Az egyik fojtott kiáltást hallatott, és leesett a hídról, fejest zuhant alá a semmibe. – A fertőzöttre lőj! – kiáltotta Aliciának. Hollis is lőtt, és a másik férfi elvágódott a hídon. – Amy túl közel van! – mondta Alicia. – Amy – kiáltotta le Peter –, menj onnan! A lány tapodtat sem mozdult. Meddig tudja távol tartani azt a szörnyeteget? És hol késik Olson? A tüzek már mind kialudtak; az emberek a lépcsőkön özönlöttek lefelé, narancssárga kezeslábasok lavinája. Theo négykézláb hátrált a fertőzöttől, de csak tessék-lássék; már elfogadta sorsát, nem volt ereje ellenállni. Caleb és Sara közben odaértek a lépcsőhöz, leereszkedtek a balkonok zűrzavarába. Peter hallotta, hogy nők sikoltoznak, gyerekek sírnak, majd egy hang kiabálta túl a lármát, ami Olson hangjának tűnt: – Az alagútba! Mindenki az alagútba! Mausami betámolygott a gyűrűbe. – Ide! – Megbotlott, és kezét maga elé tartva elvágódott. Nadrágját átáztatta a vér. Megpróbált felállni négykézlábról. Integetett, sikoltott: – Nézz ide! Maus, gondolta Peter, ne menj oda. Késő. A varázs megtört. A fertőzött felfelé fordította arcát, összekuporodott, teste energiát gyűjtött, akár az összenyomott rugó, aztán már repült, magasan a levegőben. Könyörtelen véglegességgel feléjük tartott, átrepült a fejük felett, elkapta az egyik mennyezetgerendát, teste körbe forgott, akár a fán lengő gyereké – furcsán vicces, sőt örömteli látvány –, és rengő csattanással a fémpallóra pottyant. Én vagyok Babcock. Mi vagyunk Babcock. – Lish… Peter érezte, hogy az aknavető gránátja elsuhan az orra előtt, a forró gáz perzselését arcán; tudta, mi fog történni, mielőtt még megtörtént. A gránát felrobbant. Zaj- és hőlöket találta el, és hátrazuhant, neki Aliciának, mindketten a fémhídra estek. Csakhogy az már nem volt ott, már zuhant. Valamiben megakadt, nagyot csapódtak, és egy reményteljes pillanatra minden megállt. De aztán a palló megint megrázkódott, csavarok pattogása és görbülő fém nyögése közepette leszakadt a mennyezetről, és a föld felé billent, akár a kalapács feje, és zuhant. Leon a sikátorban arccal a porban feküdt. Az isten verje meg, gondolta. Hová lett az a lány? Valami pecek volt a szájában; csuklóját összekötözték a háta mögött. Megmozgatta a lábát, de azt is megkötözték. A nagydarab volt, az a Hollis; Leon már emlékezett. Hollis bukkant elő az árnyékból, meglengetett valamit, és Leon arra eszmélt, hogy egyedül van a sötétben, és nem bír moccanni. Az orrát takony és vér tömítette el. A rohadék biztos eltörte. Már csak ez hiányzott, törött orr. Pár foga is letörhetett, de a pecek miatt, ami mögé beszorult a nyelve, nem tudta ellenőrizni. Olyan rohadt sötét volt itt kint, az orráig is alig látott. Valahonnan szemét bűzét érezte. Az emberek mindig ide teszik ki ahelyett, hogy elvinnék a szeméttelepre. Hányszor hallotta, hogy Jude azt mondja nekik: „Vigyétek azt a kibaszott szemetet a szeméttelepre. Disznók vagyunk, vagy mi?” 400

Ami vicc volt, mert nem disznók ugyan, de hát mit számít? Jude mindig ilyen vicceket mondott, hogy az emberek kínosan érezzék magukat. Egy darabig tartottak disznókat – Babcocknak majdnem annyira ízlett, mint a marha –, de az egyik télen valami betegség elvitte mindet. Vagy talán csak megsejtették, mi vár rájuk, és inkább azt mondták: A fenét, inkább lefekszem, és itt döglök meg a sárban. Senki nem fogja keresni Leont, az egyszer biztos; magának kell megoldania a dolgot. Sejtette, hogyan tudna felállni: a melléhez húzza a térdét. Iszonyúan belesajdult a válla, annyira hátraszorították, és arcát a törött orral meg fogakkal belenyomta a porba; a szájpecken át felnyögött a fájdalomtól, és mire végzett, kába volt, zihált, és egész testén folyt a verejték. Felemelte arcát – újabb fájdalom a vállában, mi a szart csinált az a pasas, hogy ennyire megkötötte a kezét –, térdét maga alá húzva felsőtestét felemelte ülő helyzetbe, és ekkor döbbent rá a tévedésére. Nem lesz képes felállni. Úgy gondolta előtte, hogy majd lábujjheggyel ellöki magát, fel, álló helyzetbe. De attól csak megint pofára esne. Előbb oda kellett volna araszolnia a falhoz, és annak támaszkodva felnyomni magát. De most itt ragadt, a lába alászorult, itt ragadt, mint egy nagy barom. Próbált segítségért kiáltani, semmi cifrát, csak annyit, hogy „Hé”, de csupán fojtott Ááááá jött ki, és köhögnie kellett. Máris érezte, hogy az ereket elszorította a lábában, a zsibbadás a lábujjaitól nyomult felfelé, mint a hangyasereg. Valami mozog ott. Arccal a sikátor kijárata felé volt. Azon túl a tér, egy fekete zóna, amióta a tűzhordó kialudt. A sötétet kémlelte. Talán Hap, és őt keresi. Akárki is az, ő rohadtul nem lát semmit. Talán csak képzelődik. Egyedül újholdkor idekint bárki ideges lenne. Nem: valami igenis mozog odakint. Leon újra érezte. Az érzés a földből jött, a térdein keresztül. Árny suhant át fölötte. Felkapta a fejét, de csak csillagokat látott folyékony feketeségben. Az érzés a térdében erősödött, ritmikus rengés volt, ezernyi szárny csapdosása. Mi a kurva…? Egy alak rohant be a sikátorba. Hap. Áááááá, mondta a szájpecek mögött. Ááááááá. De Hap észre sem vette őt. A sikátor végén megtorpant, levegő után kapkodott, majd továbbrohant. Akkor Leon meglátta, mi elől fut Hap. Előbb Leon hólyagja engedett, majd a belei. De elméje már ezt sem tudta felfogni, mert egy mérhetetlen, súlytalan iszonyat minden gondolatát kitörölte. A fémpalló vége keményen nekicsapódott a földnek. A korlátot markoló Peternek épphogy sikerült megkapaszkodni. Valami pörögve elrepült mellette: az üres gránátvető, csövéből meteorszerű füstcsóvát húzva maga után. Aztán valami nehéz találta el Petert – Hollis és Alicia összegabalyodva –, keze lecsúszott a korlátról, és ennyi: mindhárman a megdőlt hídon szánkáztak lefelé. Kezek, lábak, testek és felszerelés gubancában értek földet, majd szanaszét gurultak, mint kézből elengedett labdák. Peter a hátára fordulva állt meg, pislogva meredt a távoli tetőre, agya és teste adrenalintól zsizsegett. Hol van Babcock? – Gyerünk! – ragadta meg az ingét Alicia, és felrántotta. Sara és Caleb mellette voltak; Hollis feléjük bicegett, valahogy még mindig nála volt a karabélya. – Ki kell jutnunk innen! – Hová lett? – Nem tudom! Csak elugrott! Az állatok maradványaival volt tele minden. A levegő vértől és hústól bűzlött. Amy éppen Maust segítette fel. A lány ruhája még füstölgött, de mintha észre sem vette volna. A haja egy foltban leperzselődött, kilátszott rózsaszín fejbőre. – Segíts Theónak – mondta Mausami, ahogy Peter leguggolt elé. – Maus, téged meglőttek. A nő összeszorította a fogát a fájdalomtól. Ellökte. – Neki segíts. Peter odament a porban térdelő testvéréhez. Kábának tűnt, az arcán zavart kifejezés. Mezítláb volt, ruhája rongyokban, karja hegekkel teli. Mit műveltek vele? 401

– Theo, nézz rám – ragadta meg a vállát. – Megsebesültél? Tudsz járni? Apró fény derengett fel bátyja szemében. Nem az egész Theo, de legalább egy szikrája. – Istenem – nyögte Caleb. – Az Finn. A fiú a véres halom felé mutatott párméternyire. Peter először azt hitte, az egyik állat darabja, de aztán a részletek kitisztultak, és megértette, hogy ez a hús- és csontkupac egy ember fele, a törzse, a feje és az egyik karja, amely furcsa szögben csavarodott a halott ember homloka fölé. A dereka alatt nem volt semmi. Az arca, ahogy Caleb mondta, Finn Darrell arca volt. Még szorosabban markolta Theo vállát. Sara és Alicia talpra állították Mausamit. – Theo, meg kell próbálnod járni. Theo pislantott, és megnyalta az ajkát. – Tényleg te vagy az, öcskös? Peter bólintott. – Eljöttél… értem. – Caleb – mondta Peter –, segíts. Felhúzta Theót, átkarolta a derekát, Caleb pedig megfogta a másik oldalról. Aztán együtt futásnak eredtek. A sötét alagútba értek ki, a menekülő tömegbe. Emberek rohantak a kijárat felé, lökdösődtek-tolakodtak. Elöl Olson integetett a nyílásban, teli tüdőből üvöltött: – Fussatok a vonathoz! Az alagútból az udvarra robbantak ki. Mindenki a kapu felé iramodott, ami nyitva állt. A sötétben és zűrzavarban torlódás alakult ki, túl sokan próbáltak egyszerre átjutni a keskeny helyen. Voltak, akik a kerítésen akartak átmászni, felugrottak a drótra, és felfelé kapaszkodtak. Peter látta, hogy a legfelső ember sikoltva hátrazuhan, de fennakad, mert egyik lába belegabalyodott a szögesdrótba. – Caleb! – kiáltotta Alicia. – Vidd Maust! A tömeg örvénylett körülöttük. Peter látta Alicia fejét a kavargás fölött, és egy szőke hajvillanást, ami csak Sara lehetett. Rossz irányba tartottak, a tömeg áradatával szemben. – Lish! Hová mentek? De hangját dörrenés nyelte el, egy hosszú, kitartott hang, amely széthasította a levegőt, mintha nem egy irányból jött volna, hanem mindenhonnan egyszerre. Michael – gondolta. – Jön Michael. Hirtelen előrelódultak, a pánikba esett tömeg energiája hullámként a hátára emelte őket. Peternek valahogy sikerült megtartania testvérét. Átsodródtak a kapun, bele egy másik tömegbe, amely a két kerítés között préselődött össze. Valaki hátulról nekiütődött, hallotta, hogy a férfi felnyög, megbotlik, és bezuhan a lábak közé. Peter előretolakodott, taszigált, lökdösött, testét használta faltörő kosnak, míg végül kinyomakodtak a második kapun is. A sínek közvetlen előttük voltak. Theo mintha kezdett volna magához térni, egyre inkább saját súlyát vitte, ahogy küszködve haladtak előre. A káoszban és sötétben Peter senkit nem látott a többiek közül. A nevüket kiabálta, de a mellette elrohanok üvöltésétől nem hallotta, válaszolnak-e. Az út egy homokos emelkedőre futott, amelynek tetejéhez közeledve izzó fényfoltot vett észre dél felől. Újabb kürtszó harsant, és akkor meglátta. Hatalmas ezüstös tömeg robogott feléjük, pengeként hasította át az éjszakát. Az orráról fénysugár ragyogott, megvilágította a sínek körül tömörülő alakokat. Peter megpillantotta Calebet és Mausamit, a vonat eleje felé rohantak. Theót fogva Peter lebotladozott a töltésről; fékcsikorgást hallott. Az emberek a vonat mellett rohantak, és próbáltak felkapaszkodni. Ahogy a mozdony közeledett, ajtó nyílt a vezetőfülkén, és Michael hajolt ki: – Nem tudunk megállni! – Mi? Michael tölcsért formált a tenyeréből. – Mozgásban kell maradnunk!

402

A vonat közben szinte vánszorgásig lelassított. Peter látta, hogy Caleb és Hollis beemelnek egy nőt a mozdony utáni három nyitott kocsi egyikébe. Michael segített felhúzni Mausamit a létrán a vezetőfülkébe, Amy tolta hátulról. Peter futásnak eredt a testvérével, próbálta sebességüket a létráéhoz igazítani; ahogy Amy beugrott az ajtón, Theo megragadta a létrát, és mászni kezdett. Amikor felért, Peter ugrott a létráért, és felhúzta magát, lába a levegőben lengett. Háta mögött lövéseket hallott, és golyók pattogtak le a kocsik oldaláról. Amikor becsapta maga mögött az ajtót, zsúfolt fülkében találta magát, melyben száz apró fény izzott. Michael a műszerfalnál ült, mellette Billie. Amy Michael széke mögé kuporodott, szeme tágra nyitva, térdét védekezőn felhúzva melléhez. Petertől balra keskeny folyosó vezetett hátra. – Az ugróját, Peter – mondta Michael, megfordulva a széken. – Theo meg honnan került ide? Peter bátyja a folyosón hevert; a fejét Mausami a melléhez szorította, véres lábát maga alá húzva. Peter a kabin eleje felé nézett: – Van ebben az izében elsősegélykészlet? Billie odaadott neki egy fémdobozt. Peter kinyitotta, kivett egy gézt, és nyomókötést csinált belőle. Feltépte Mausami nadrágját, feltárva a sebet, tépett bőr és véres hús kráterét, odanyomta a kötést, és mondta neki, hogy fogja oda. Theo felemelte arcát, a szeme rebegett. – Álmodlak benneteket? Peter a fejét rázta. – Az ki? A lány. Azt hittem… Theo hangja elhalt. Most először jutott eszébe: sikerült. Vigyázz a testvéredre. – Majd később elmondom, jó? Theo halványan elmosolyodott. – Ahogy gondolod. Peter a fülke elejébe ment a két szék közé. A szélvédő vékony csíkján át a védőlemezek között a sivatagot látta a reflektor fénykévéjében, és a vonat alá futó síneket. – Babcock meghalt? – kérdezte Billie. A fejét rázta. – Nem öltétek meg? A nőre nézve hirtelen düh ömlött el benne. – Hol a fenében volt Olson? Mielőtt Billie válaszolhatott volna, Michael szólt közbe. – Várjunk, és a többiek? Hol van Sara? Amikor Peter utoljára látta, a kapunál volt Aliciával. – Szerintem az egyik kocsiban kell lennie. Billie közben megint kinyitotta az ajtót, és kihajolt; most visszakapta a fejét. – Remélem, mindenki felszállt, mert jönnek. Taposs bele, Michael. – A nővérem még odakint lehet! – kiabálta Michael. – Azt mondtad, senkit nem hagyunk itt! Billie nem várt. Átnyúlt Michael előtt, hátralökve őt a székben, megragadott egy kart a műszerfalon, és előrenyomta. Peter érezte, hogy meglódul a vonat. A műszerfalon egy digitális kijelző kelt életre, a számok gyorsan növekedtek: 30, 35, 40. Ekkor Billie átpréselte magát mellette a folyosón, ahol egy falra szerelt létra vezetett fel egy másik csapóajtóhoz a mennyezeten. Fürgén felment, elforgatta a kereket, és a mozdony hátulja felé kiáltott. – Gus! A tetőre, gyorsan! Gus ügetett előre, egy vászonzsákot vonszolt, amiből egy halom rövid csövű vadászpuska került elő. Egyet Billie-nek adott, egyet magához vett, majd olajos arcát Peter felé emelve egy fegyvert nyújtott oda neki. – Ha jössz – mondta nyersen –, vigyázz arra, hogy ne emeld fel a fejed. Felmentek a létrán, elöl Billie, utána Gus. Ahogy Peter kidugta a fejét a csapóajtón, olyan erős szél csapott az arcába, hogy gyorsan vissza is kapta. Nyelt egyet, mélyebbre nyomva a félelmét, és másodszor is megpróbálta, arcát a vonat eleje felé fordítva emelkedett ki, majd hasra feküdt a vonat 403

tetején. Michael felnyújtotta neki a puskát. Felguggolt, próbált egyszerre a lábával is támaszt keresni, és a puskát is fogni. A menetszél kíméletlenül csapdosta, a folyamatos nyomás azzal fenyegette, hogy lelöki. A mozdony teteje domború volt, csak a közepén futott egy lapos csík. Most a vonat vége felé nézett, testsúlyát a szélnek támasztva; Billie és Gus már jóval előtte jártak. Látta, ahogy átugranak a résen az első és a második kocsi között, és hátrafelé igyekeznek a harsogó sötétben. A fertőzöttek először pulzáló zöld fényfoltok mezejének tűntek hátul. A motor zaja és a kerekek zakatolása felett hallotta, hogy Billie kiabál valamit, de a szavait elragadta a szél. Nagy levegőt vett, bent tartotta, és átugrott az első kocsi tetejére. Énje egy része azon töprengett, Mit keresek én itt, mit csinálok egy mozgó vonat tetején, míg énje másik része ezt a tényt, akármilyen különös is volt, az éjszakai események elkerülhetetlen következményének fogadta el. A zöld izzás közeledett, szétvált, ugráló foltok ék alakú masszájává terebélyesedett, és Peter megértette, mit lát: ez nemcsak tíz-húsz fertőzött, hanem egy több száz fős hadsereg. A Sokaság. Babcock Sokasága. Amikor az első alakot öltött a levegőben a vonat fara felé repülve, Billie és Gus tüzeltek. Peter az első kocsi felénél járt. A vonat megrázkódott, érezte, hogy a lába megcsúszik, és a puska már repült is a kezéből. Sikolyt hallott, és amikor felkapta a fejét, nem volt ott senki – Billie és Gus helye üres volt. Éppen sikerült megvetnie a lábát, amikor a vonat eleje iszonyatosat zökkent, és ő orra esett. A horizont elszállt, az ég eltűnt. Hason csúszott lefelé a kocsi tetejének lejtős szélén. Már úgy látszott, kirepül a semmibe, amikor kezébe akadt az egyik védőlemez tetejének keskeny fémpereme. Még félni sem volt idő. Az örvénylő sötétben érezte, hogy egy fal mellett suhannak el. Valami alagútban voltak, a hegy mélyen haladtak át. Erősen kapaszkodott, lába a levegőben lengett, a vonat oldalát kaparta vele, majd érezte, hogy megnyílik alatta a levegő, ahogy a kocsi ajtaja kinyílt, kezek ragadták meg, és húzták be. Caleb és Hollis keze. Karok-lábak tumultusában zuhantak a padlóra. A kocsi belsejét kampóról lógó árva lámpa világította meg. Szinte üres volt, pár alak gubbasztott csupán a falnál, láthatóan megbénította őket a félelem. A nyitott ajtón túl egy alagút fala süvített el, hanggal és huzattal töltve meg a teret. Ahogy Peter felkecmergett, ismerős alak bontakozott ki a homályból: Olson Hand. Dühödt harag fakadt fel benne. Megragadta a férfit a kezeslábasánál fogva, nekilökte a kocsi falának, és alkarjával odaszögezte a torkát. – Hol a fenében voltál? Otthagytál minket! Olson arcából kiszaladt minden szín. – Sajnálom. Nem tehettem másként. Hirtelen megértette. Olson csaléteknek küldte őket a gyűrűbe. – Tudtad, hogy ki lesz ott, ugye? Végig tudtad, hogy a bátyám lesz ott. Olson nyelt egyet, ádámcsutkájának hegye Peter alkarját nyomta. – Igen. Jude úgy vélte, jönnek még emberek. Ezért vártunk rátok Las Vegasban. Újabb reccsenés a vonat eleje felől; mindenki előrezuhant. Olson kiszabadult Peter szorításából. Kijutottak az alagútból, újra nyílt terepen jártak. Peter fegyverropogást hallott, és kinézve látta, hogy a Humvee robog el; Sara vezetett, elfehéredett marokkal szorította a kormányt, Alicia a nagy gépfegyver mögött ülve, koncentrált löketekben a vonat vége felé tüzelt. – Kifelé! – integetett Alicia eszeveszetten az utolsó kocsi felé. – Mögöttetek vannak! A kocsiban hirtelen mindenki kiabált, lökdösődött, próbált eltávolodni a nyitott ajtótól. Olson megragadta az egyik alak karját, és előrelökte. Mira volt. – Őt vigyétek! – kiáltotta. – Vigyétek a mozdonyba. Még ha a kocsikat el is foglalják, ott biztonságos. Sara odahúzódott melléjük, felvette a vonat sebességét, és próbálta csökkenteni a távolságot. Alicia integetett: – Ugorjatok! Peter kihajolt az ajtón. 404

– Közelebb! Sara közelebb kormányozta az autót. A két robogó jármű már két méterre sem volt egymástól, a Humvee pontosan alattuk futott a sínágyon. – Nyúlj ki! – kiáltotta Alicia Mirának. – Elkaplak! Az ajtóban állva a lány megdermedt a félelemtől. – Nem megy! Újabb recsegés-ropogás kísérte zökkenés; Peter megértette, hogy a vonat a sínekre került törmeléken tör át. A Humvee kitért, ahogy egy nagy fém valami pörgött el a két jármű között, épp, ahogy az egyik görnyedt alak felpattant, és az ajtó felé iramodott. Mielőtt Peter figyelmeztethette volna, a férfi kétségbeesett ugrással kivetette magát a szélesedő nyílásba. Teste nekicsapódott a Humvee oldalának, kinyújtott keze a tetőt kaparta; egy pillanatig lehetségesnek tűnt, hogy megkapaszkodik. Ám aztán egyik lába talajt ért, a porban csúszott, majd a férfi állati vonítással eltűnt. – Tartsd egyenesen! – kiáltotta Peter. A Humvee még kétszer közeledett. Mira mindkétszer ellenállt. – Ez így nem megy – fújt Peter. – A tetőről kell csinálnunk. – Hollis-hoz fordult. – Te mész elöl. Mi Olsonnal felnyomunk. – Én túl nehéz vagyok. Tornacipő menjen, aztán te. Majd én felemelem Mirát. Hollis lekuporodott; Caleb felállt a vállára. A Humvee megint arrébb lendült, Alicia rövid sorozatokban tüzelt hátra. Hollis Calebbel a vállán az ajtó széléhez araszolt. – Oké! Mehet! Hollis lebukott, egyik kezével Caleb lábát fogva; Peter fogta a másikat. Együtt felnyomták a fiút, ki az ajtón. Peter ugyanígy ment fel. A kocsi tetejéről látta a fertőzöttek tömegét, akik az alagúton túljutva három csoportra oszlottak – egy közvetlen mögöttük, kettő pedig kétoldalt. Vágtában jöttek, kezükkel és lábukkal lökték magukat előre hosszú szökkenésekkel. Alicia a középső csoport elejére célzott, amely immár tíz méterre felzárkózott. Néhány felbukott, holtan, sebesülten vagy csak átmenetileg elkábulva, nem lehetett megmondani; a falka összezárult fölöttük, és kitartóan robogott tovább. Mögöttük most a másik két csoport is összevegyült, akár a vízben az áramlatok, aztán szétválva újra felvették a régi formációt. Peter hasra feküdt Caleb mellett, és lenyújtották kezüket, amint Hollis felemelte Mirát; elkapták a rémült lány kezét, felhúzták a tetőre. Alattuk Alicia: – Le onnét! Most három fertőzött volt az utolsó kocsi tetején. A Humvee-ból gépfegyvertűz ropogott, és a három alak leugrott. Caleb már repült is át a kocsiról a mozdony tetejére. Peter Miráért nyúlt, de a lány ledermedt fektében, a kocsi tetejének nyomta testét, úgy ölelte, mintha csak az menthetné meg. – Mira – próbálta felhúzni Peter –, kérlek. A lány makacsul kapaszkodott. – Nem, nem, nem. Lentről egy karomszerű kéz csapott fel, és elkapta a bokáját. – Papa! És a lány eltűnt. Peter nem tehetett semmit. A rés felé iramodott, átugrott a mozdonyra, és Calebet követve lemászott a csapóajtón. Mondta Michaelnak, hogy tartsa egyenletes sebességen a vonatot, majd kinyitotta a fülkeajtót, és hátranézett. A harmadik kocsin már nyüzsögtek a fertőzöttek, rovarrajként tapadtak a falára. Annyira meg voltak veszve, szinte egymással harcoltak, kaffogtak és karmoltak azért a jogért, hogy ki hatoljon be elsőnek. Peter a menetszél ellenére hallotta a rémült lelkek sikolyait bentről. Hol a Humvee?

405

Aztán meglátta, oldalról tartott feléjük, nagyokat döccenve a kemény talajon. Hollis és Olson a tetején kapaszkodtak. A nagy gépfegyver hallgatott, az összes muníciót elhasználták. A fertőzöttek minden másodpercben lerohanhatják őket. Peter kihajolt az ajtón. – Hozd közelebb! Sara beletaposott a gázba, és a vonat mellé húzott. Először Hollis kapta el a létrát, majd Olson. Peter behúzta őket a vezetőfülkébe, és lekiáltott Aliciának: – Alicia, most te! – És Sara? A Humvee megint elsodródott, Sara minden ügyességét latba vetve igyekezett úgy közel maradni, hogy azért ne ütközzenek össze. Peter hallotta a csattanást, ahogy az utolsó kocsi ajtaját letépték, és látta, ahogy pörögve elvész a fogyatkozó sötétségben. – Majd elkapom! Te csak kapd el a létrát! Alicia elrugaszkodott a Humvee tetejéről, testét átvetve a nyíláson. Csakhogy a távolság hirtelen megnőtt, és Peter lelki szemei előtt már látta, hogy zuhan, keze a semmit markolja, teste belecsapódik a járművek között robogva száguldó földbe. De sikerült neki; Alicia elkapta a létrát, és csak a kezét használva felfelé húzta magát, aztán amikor végre a lába is elérte az alsó fokot, megfordult, és kinyúlt a semmibe. Sara fél kézzel a kormányt markolta, a másikkal meg egy karabélyt próbált beszorítani az ülés és gázpedál közé. – Nem áll meg! – Hagyd, elkaplak! – kiáltotta neki Alicia. – Csak nyisd ki az ajtót, és fogd meg a kezem. – Az nem lesz jó! Sara hirtelen beletaposott a gázba. A Humvee kilőtt, megelőzte a mozdonyt. Sara most közvetlen a sínek mellett hajtott. A vezetőoldali ajtó kitárult. Aztán Sara a fékbe taposott. A vonat ütközőjének széle elkapta az ajtót, és úgy lenyeste, akár egy kés. Az ajtó elrepült a semmibe. A Humvee egy pillanatig a jobb oldali két kerékén billegve csúszott le a töltésen, majd a bal fele visszazökkent a földre. Sara most elkormányozta, negyvenöt fokos szögben távolodott nagy sebességgel; Peter látta, hogy megfarol a porban, és megint a mozdony mellé sorol. Alicia kinyújtotta a kezét. Peter: – Lish, akármit akarsz, most csináld! Hogy Aliciának hogyan sikerült, Peter sosem értette meg. Amikor később megkérdezte, Alicia csak vállat vont. Nem gondolta végig, mondta, egyszerűen az ösztöneit követte. Aztán elérkezik majd egy idő, nem is olyan sokkal később, amikor Peter már számít ilyen dolgokra tőle – elképesztő dolgokra, hihetetlen dolgokra. De akkor éjjel az, amit Alicia csinált a Humvee és a mozdony közti süvöltő űrben, egyszerűen csodának tűnt, felfoghatatlannak. Ahogy azt sem tudhatta egyikük sem, hogy a mozdony hátsó fülkéjében Amy mit fog tenni, vagy hogy mi lapul a mozdony és az első kocsi között. Még Michael sem tudott róla. Talán Olson tudta; talán ezért mondta Peternek, hogy vigye a lányát a mozdonyba, hogy ott biztonságban lesz. Legalábbis Peter később így okoskodott. De Olson erről soha nem mondott semmit, és az adott körülmények között, az alatt a rövid idő alatt, amíg még velük volt, senkinek nem volt szíve kérdezni róla. Ahogy az első fertőzött a Humvee felé ugrott, Alicia kinyúlt, lekapta Sara csuklóját a kormányról, és megrántotta. Sara nagy ívben kirepült – Alicia biztosan tartotta –, elvált a járműtől, ami elkanyarodott. Egy rettenetes pillanatig Peter szemébe nézett, ahogy lába a földet súrolta: egy nő szeme, aki meg fog halni, és ezt tudja. De aztán Alicia megint erősen megrántotta, felfelé húzta, és Sara szabad keze megtalálta a létrát, és mindketten másztak, és begurultak a vezetőfülkébe. Ekkor történt. Fülsüketítő dörrenés hangzott, akár a mennydörgés: a mozdony a súlytól megszabadulva vadul meglódult; a fülkében hirtelen minden a levegőbe emelkedett. A nyitott ajtó mellett álló Peter hátrarepült, nekicsapódott a válaszfalnak. A gondolat: Amy. Hol van Amy? Ahogy a padlóra zuhant, egy újabb hangot hallott, hangosabbat, és azonnal tudta, mi az: a fülsüketítő harsogás és csikorgás azt kísérte, ahogy a kocsik mögöttük leugranak a sínről, fellendülnek a levegőbe, majd vaslavinaként gurulnak a sivatagban, és bennük mindenki halott, halott, halott. 406

Napközépkor álltak meg. Végállomás, mondta Michael, leszállás. A térkép szerint, amit Billie korábban mutatott nekik, a sínek Caliente város előtt amúgy is elfogynak. Mázlisták, hogy a mozdony egyáltalán idáig elhozta őket. – Meddig idáig? – kérdezte Peter. – Úgy négyszáz kilométert – mondta Michael. – Látod azt a hegyvonulatot? – Az ablakrésen keresztül mutatta: – Az ott Utah. Leszálltak. Pályaudvar-féleségen voltak, körös-körül sínek elhagyott járművekkel: mozdonyokkal, tartálykocsikkal, pőrekocsikkal. A föld kevésbé volt száraz, magas fű és nyárfa nőtt, szelíd szellő hűsítette a levegőt. A közelben víz csobogott, madarakat is hallottak. – Nem értem – törte meg a csendet Alicia. – Mit reméltek, hová jutnak el? Peter elaludt a vonaton – miután egyértelmű volt, hogy nem üldözik őket fertőzöttek –, és hajnalban ébredt a padlón összekuporodva Theo és Maus mellett. Michael éjjel még fennmaradt, de az utóbbi pár nap megpróbáltatásai végül mindenkit legyűrtek. Ami Olsont illeti, talán aludt, bár Peter nem hitte. Senkihez nem szólt, most a földön ült a mozdony mellett, a semmibe révedt. Amikor Peter beszélt neki Miráról, nem kérdezett semmit, csak bólintott: – Kösz, hogy elmondtad. – Bárhová – felelte Peter pár pillanat múlva Aliciának. Maga sem volt biztos benne, mit érez. Az előző éjszaka eseményei, valamint a Menedékben töltött négy egész napé lázálomnak érződtek. – Szerintem csak el akartak menni. Mindegy volt, hogy hová. Amy közben otthagyta a csoportot, kiment rétre. Egy pillanatig szótlanul figyelték, ahogy megy a szélfútta fűben. – Szerinted felfogja, mit csinált? – kérdezte Alicia. Amy robbantotta szét az összekapcsolást. A kapcsoló a mozdonyfülke végében volt. Talán egy dízellel vagy benzinnel teli tartályhoz kötötték, vélte Michael, valamiféle gyújtószerkezettel – az elég volt hozzá. Arra az esetre, ha a kocsikat elfoglalják. Ha belegondol az ember, mondta Michael, érthető. Peter ezt elfogadta. De azt már egyikük sem tudta megmagyarázni, Amy honnan tudta, mit kell tenni, vagy hogy végül miért is nyúlt a kapcsolóhoz. A tettei, mint minden más vele kapcsolatban, túlmutattak a józan ész határain. Pedig ismét csak neki köszönhetik, hogy életben maradtak. Peter egy hosszú pillanatig figyelte. A derékig érő fűben mintha lebegett volna, karjait széttárva a fűszálak tetejét borzolta. Sok nap eltelt azóta, amióta eszébe jutott, ami az Ispotályban történt; de ahogy most nézte a fűben, elöntötte annak a különös éjszakának az emléke. Kíváncsi volt, mit mondott Babcocknak, amikor előtte állt. Mintha Amy egyszerre két világ része volna, az egyiket ő is látja, a másikat nem, és ebben a másik, titkos világban rejlik az utazásuk értelme. – Sokan meghaltak az éjjel – mondta Alicia. Peter nagy levegőt vett. A napsütés dacára hirtelen fázni kezdett. Még mindig Amyt figyelte, de lelki szemei előtt Mirát látta: a lány teste a vonattetőnek nyomódva, a fertőzött keze elkapja, lerántja. A hűlt helye, a sikolya zuhanás közben. – Szerintem régóta halottak voltak – felelte. – Egy biztos, itt nem maradhatunk. Lássuk, mink van. Leltárt csináltak, kiraktak mindent a mozdony mellett a földre. Nem volt sok: fél tucat vadászpuska, két pisztoly csak pár tölténnyel, egy automata karabély, két tartalék tár hozzá, plusz huszonöt patron a puskákhoz, hat tőr, nyolc gallon víz kannákban, plusz még a mozdony tartályában pár száz gallon dízel, csak éppen jármű nem, amit hajtson, két műanyag ponyva, három doboz kéngyufa, az elsősegélykészlet, egy kerozinlámpa, Sara naplója – amikor elhagyták a kalyibát, kivette a hátizsákjából, és a pulóverébe dugta –, és semmi étel. Hollis azt mondta, lehetnek errefelé állatok; a muníciót nem szabad pazarolniuk, de kitehetnek csapdákat. Talán találnak valami ehetőt Calientében. Theo a mozdonyfülke padlóján aludt. Nagyjából már elmesélte azt a keveset, amire emlékezett – a bevásárlóközpont elleni támadás emlékfoszlányait, aztán a cellában töltött időt és az álmot a nőről a konyhában. Azt, hogyan próbált ébren maradni, meg a csipkelődő férfi látogatásait, akiről Peter szilárdan hitte, hogy Jude volt –, de a beszéd nagy erőfeszítésébe került, és végül olyan 407

mély álomba zuhant, hogy Sarának kellett megnyugtatni Petert, hogy a bátyja még lélegzik. Mausami lábán a seb súlyosabb volt, mint állította, de nem életveszélyes. A lövedék átütötte a combja szélét, ronda, véres árkot ásva, de tisztán távozott. Előző éjjel Sara az elsősegélykészletből vett tűvel-cérnával összevarrta, és megtisztította szesszel egy üvegből, amelyet a mozdony apró vécéjében a mosdó alatt találtak. Pokolian fájhatott, de mindezt Maus a fogát csikorgatva, Theo kezét fogva, mozdulatlanul tűrte. Ha tisztán tartja, mondta Sara, nem lesz baj. Kis szerencsével egykét napon belül járni is tud majd. Felmerült a kérdés, hová menjenek. Hollis hozta fel, és Peter megdöbbent; benne fel sem ötlött, hogy nem folytatják útjukat. Minden eddiginél erősebben érezte, hogy ki kell deríteniük, mi várja őket Coloradóban, és most már amúgy is túl késő visszafordulni. De Hollisnak igaza van, ezt kénytelen volt elismerni. Theo, Finn meg a nő, akiről előbb Alicia, és most már Mausami is állította, hogy Liza Chou volt: mind a Kolóniából jöttek, mondta Hollis. Akármi történik is a fertőzöttekkel – és valami egyértelműen történik –, a jelek szerint élve akarják az embereket. Menjenek vissza, és figyelmeztessék a többieket? És Mausami tényleg képes lesz gyalog menni tovább, még ha rendbe jön is a lába? Nincs járművük, és a muníció is nagyon kevés a fegyverekhez; ételt esetleg találnak útközben, de ez is lelassítja őket, ráadásul hamarosan elérik a hegyeket, ahol a terep nehezebb lesz. Elvárhatják-e egy terhes nőtől, hogy egész Coloradóig gyalogoljon? Csak azért teszi fel ezeket a kérdéseket, mondta Hollis, mert valakinek fel kell tennie; ő sem tudja, mit gondoljon. Másfelől viszont nagy utat tettek meg. Babcock, akármi is ő, még ott van, és a Sokaság is. A visszafordulásnak is megvan a maga kockázata. Mind a heten letelepedtek a földre a mozdony mellett – Theo még mindig aludt a vonatban –, és megvitatták a lehetőségeket. Peter indulásuk óta először érezte, hogy a csoport bizonytalan. A bunker és a rengeteg felszerelés önbizalmat adott nekik – talán hamisat, de ahhoz eleget, hogy hajtsa őket előre. Most, fegyverek és járművek nélkül, és – azt leszámítva, amit útközben találnak – élelem nélkül, négyszáz kilométerre belevetve a pusztába, Colorado kezdett veszíteni fontosságából. A Menedékben történtek mindnyájukat megrázták; azelőtt fel sem ötlött bennük, hogy a rájuk váró akadályok közé soroljanak más emberi túlélőket, akikkel találkoznak útközben, vagy hogy egy olyan lény, mint Babcock – aki fertőzött, de sokkal több is annál, mert irányítani tudja a többit – létezhet. Alicia nem meglepő módon tovább akart menni, ahogy Mausami is – már csak azért is, vélte Peter, hogy bebizonyítsa, Alicia nem keményebb nála. Caleb azt mondta, csinálja, amit a csoport határoz, de közben Aliciára nézett; ha szavazásra kerül a sor, Caleb őmellé áll. Michael is a folytatás mellett volt, mindenkit emlékeztetve a Kolónia akadozó áramellátására. Erről szól az egész, mondta. Ami őt illeti, a coloradói üzenet az egyetlen reményük – főleg most, azok után, amit a Menedékben láttak. Maradt Hollis és Sara. Hollis egyértelműen úgy vélte, vissza kéne fordulniuk. Az viszont, hogy ezt nem mondta ki, azt sejtette, hogy Peterhez hasonlóan úgy véli, egyhangú döntést kell hozniuk. Sara, aki törökülésben ült mellette a vonat árnyékában, sokkal bizonytalanabbnak tűnt. Hunyorogva nézett ki oda, ahol Amy továbbra is maga virrasztott a fűben. Peter rájött, hogy órák óta nem hallotta Sara hangját. – Most már emlékszem kicsit – szólalt meg Sara. – Arra, amikor a fertőzött elvitt. Vagyis egykét dologra. – Felhúzta a vállát: félig vállvonás volt, félig borzongás, és Peter tudta, nem fog többet mondani erről. – Hollisnak igaza van. És nem érdekel, mit mondasz, Maus, nem vagy olyan állapotban, hogy itt légy a pusztában. De egyetértek Michaellal. Ha a szavazatom kell, Peter, akkor mellette vagyok. – Tehát továbbmegyünk. Sara Hollisra emelte tekintetét, aki bólintott. – Igen. Továbbmegyünk. A másik kérdés Olson volt. Peter bizalmatlansága szemernyit sem csökkent vele szemben, és noha senki nem mondta ki, egyértelműen kockázatot jelentett – akár még azzal is, ha öngyilkosságot követ el. Amióta a vonat megállt, alig mozdult el a földről a mozdony mellől, üres tekintettel meredt arra, amerről jöttek. Időnként beletúrt a homokba, felvett egy marékkal, és

408

átpörgette ujjai között. Olyan embernek tűnt, aki a lehetőségeit mérlegeli, melyek egyike sem túl jó, és Peter gyanította, mi jár a fejében. Ahogy pakoltak össze, Hollis félrevonta Petert. Az összes vadászpuska és a karabély az egyik ponyván hevert, a muníció halom mellett. Már eldöntötték, hogy az éjszakát a mozdonyban töltik – van olyan biztonságos, mint bármi –, és reggel gyalog indulnak tovább. – Mit csinálunk vele? – kérdezte halkan Hollis, Olson felé biccentve. Az egyik pisztolyt fogta, Peternél volt a másik. – Nem hagyhatjuk csak úgy itt. – Gondolom, velünk jön. – Lehet, hogy nem akar. Peter ezt átgondolta. – Hagyjuk rá – mondta végül. – Nem tehetünk semmit. Késő délután volt. Caleb és Michael a mozdony végéhez mentek, hogy lecsapolják a vizet a tartályokból egy slaggal, amit egy szekrényben találtak a mozdonyfülkében. Peter arra nézett oda, hogy Caleb éppen egy zsanéros lemezt vizsgál, ami a vonat alatt lógott. Olyan egy négyzetméteres lehetett. – Ez micsoda? – kérdezte Michaelt. – Fedőlemez. A padló alatt futó szerelőaknába nyílik. – Van ott valami használható? Michael vállat vont, a slaggal volt elfoglalva. – Gőzöm sincs. Nézd meg. Caleb letérdelt, és elfordította a kallantyút. – Beragadt. Peter öt méterről figyelte ezt, és hirtelen bizseregni kezdett a bőre. Valami összeszorult a bensőjében. Feszülten figyelt. – Tornacipő… A lemez kivágódott, Caleb hanyatt esett. Egy alak bújt elő a szerelőaknából. Jude. Mindenki a fegyvere után kapott. Jude feléjük botladozott, egy pisztolyt emelve rájuk. Fél arca hiányzott, széles foltban kilátszott a hús meg a csont; egyik szeme is odalett, helyén fekete lyuk tátongott. Abban a végtelen pillanatban egy teljesen valószínűtlen lénynek tűnt, félig halott és félig élő dolognak. – A kurva anyátok! – hörögte. Épp akkor tüzelt, amikor a pisztolyért kapó Caleb odalépett elé. A golyó a fiú mellkasába fúródott, megpördítette. Abban a pillanatban Hollis és Peter meghúzták a ravaszt, vad táncra perdítve Jude testét. Beleürítették mindkét tárat, mire eldőlt. Caleb háton feküdt a porban, egyik keze azt a helyet markolta, ahol a golyó bement. Mellkasa kis rángásokkal emelkedett-süllyedt. Alicia odaugrott mellé. – Caleb! Vér tolult ki a fiú ujjai között. Nedves szeme az üres égre meredt. – A picsába – pislogott. – Sara, csinálj valamit! A halál kezdett szétterülni a fiú arcán. – Ó – mondta. – Ó. – Aztán valami megrándult a mellkasában, és elnyugodott. Sara sírt, mindenki sírt. Leült a földre Alicia mellé, megérintette a könyökét. – Meghalt, Lish. Alicia vadul lerázta a kezét. – Ne mondd ezt! – Magához ölelte az ernyedt fiút. – Caleb, hallgass rám! Nyisd ki a szemed! Azonnal nyisd ki a szemed! Peter leguggolt mellé. – Megígértem neki. – Alicia egyre ölelte-dajkálta Calebet. – Megígértem neki. – Tudom. – Ennyi jutott eszébe. – Mind tudjuk. Jól van. Most már engedd el.

409

Peter gyengéden kiszabadította a fiú testét a karjaiból. Caleb szeme csukva volt, teste mozdulatlanul feküdt a porban. Még mindig a sárga tornacipő volt rajta – az egyik fűző kikötődött –, de az a fiú, aki volt, az nem volt sehol. Caleb elment. Egy hosszú pillanatig senki nem szólt. Csak a madarak dala hallatszott, a szél susogása a fűszálak végén, és Alicia nedves, elcsukló zihálása. Aztán Alicia felpattant, felkapta Jude pisztolyát a földről, és nagy léptekkel odament a porban üldögélő Olsonhoz. Szemében dühödt tekintet ült. Hatalmas, hosszú csövű pisztoly volt. Ahogy Olson hunyorogva felnézett a fölé tornyosuló sötét alakra, Alicia hátrahajolt, és a pisztoly agyával úgy képen vágta, hogy a férfi elterült a földön, majd hüvelykujjal felhúzta a kakast, és a fejére célzott. – Az isten verjen meg! – Lish… – Peter felemelt kézzel feléje lépett. – Nem ő ölte meg Calebet. Tedd le a pisztolyt. – Láttuk, hogy Jude meghal! Mind láttuk! Vér csorgott Olson orrából. Nem mozdult, hogy védje magát vagy elhúzódjon. – Bizalmas volt. – Bizalmas? Ez meg mit jelent? Elegem van a kétértelmű szövegedből. Beszélj világosan, az istenit! Olson nyelt egyet, lenyalta a vért az ajkáról. – Azt jelenti… hogy az ember úgy is közéjük tartozhat, hogy nem tartozik közéjük. Alicia ujjpercei elfehéredtek a revolver agyán. Peter tudta, hogy lőni fog. Nem lehet megállítani, meg fog történni. – Lőj csak, ha akarsz. – Olson arca közömbös volt, az élete nem jelentett neki már semmit. – Nem számít. Babcock eljön. Majd meglátjátok. A pisztolycső remegni kezdett Alicia haragjának sodrától. – Caleb számított! Többet ért, mint a ti kibaszott Menedéketek! Sose volt senkije! Én álltam mellette! Én álltam mellette! Alicia felvonított, mély, állati fájdalommal, majd meghúzta a ravaszt, de nem dördült lövés. Az ütőszeg üres tárra csattant. – Bassza meg! – Megint meghúzta; a fegyver üres volt. – Bassza meg! Bassza meg! Bassza meg! Aztán Peter felé fordult, a használhatatlan pisztoly kiesett a kezéből, nekidőlt Peter mellkasának, és zokogott. Reggelre Olson eltűnt. Nyomok vezettek a vízelvezető csatornába. Peternek nem is kellett megnézni, hogy tudja, merre indult. – Keressük? – kérdezte Sara. Az üres mozdony mellett álltak, a felszerelés utolját szedték össze. Peter a fejét rázta. – Nem hiszem, hogy volna értelme. Összegyűltek ott, ahol egy nyárfa árnyékában eltemették Calebet. Egy fémdarabbal jelölték meg a sírt, amit Michael a mozdonyról pattintott le, egy csavarhúzó hegyével rávésték a szöveget, majd vascsavarokkal a fa törzséhez rögzítették.

CALEB JONES TORNACIPŐ KÖZÉNK TARTOZOTT Mindenki ott volt, csak Amy állt arrébb, egymagában a magas fűben. Peter mellett Maus és Theo. Mausami mankóra támaszkodott, amit Michael csinált egy csőből; Sara megvizsgálta a sebét, és kijelentette, hogy tud gyalogolni, ha nem erőltetik túlságosan. Theo átaludta az éjszakát, hajnalban ébredt, és ha nem is nézett ki jobban, de legalább gyógyulófélben volt. Mégis, ahogy mellette állt, Peter érezte, hogy valami hiányzik a bátyjából; valami megváltozott, eltörött, vagy elveszett benne. Valamit elloptak belőle abban a cellában. Az álomban. Babcockkal. De Alicia miatt aggódott a legjobban. A sír lábánál állt Michaellal, melléhez puskát szorítva, arca püffedt a sírástól. Hosszú ideig, előző nap és egész éjjel szinte egy szót se szólt. Bárki azt 410

hihette volna, hogy Calebet gyászolja, de Peter tudta, miről van szó igazából. Szerette a fiút, ez is benne volt persze. Mind szerették, és Caleb hiánya nemcsak furcsa volt, de fájó is, mintha egy darabot levágtak volna belőlük. Ám ahogy Alicia szemébe nézett, Peter mélyebb fájdalmat látott. Nem az ő hibája volt, hogy Caleb meghalt, és ezt Peter meg is mondta neki. Ennek ellenére Alicia hitte, hogy cserbenhagyta. Ha Olsont megöli, az nem oldott volna meg semmit, bár Peter önkéntelenül úgy érezte, talán segített volna valamit. Talán ezért nem próbálta erősebben – sőt egyáltalán – elvenni tőle Jude pisztolyát. Peter rájött, hogy megszokásból arra vár, a bátyja szóljon, kiadja a parancsot, amivel elkezdődik a nap. Amikor nem történt meg, Peter felvette a hátizsákját. – Hát – mondta rekedten –, indulnunk kéne. Kihasználni a nappalt. – Negyvenmillió füstös van ott kint – mondta Michael komoran. – Mennyi esélyünk van gyalog? Ekkor Amy lépett a körbe. – Tévedsz – mondta. Egy pillanatig senki sem szólt. Senki nem tudta, hová nézzen – Amy-re, egymásra –, hökkent, csodálkozó tekintetek jártak körbe. – Tudsz beszélni? – kérdezte Alicia. Peter óvatosan a lány felé lépett. Most, hogy hallotta a hangját, már Amy arcát is másnak látta. Mintha hirtelen egész lényével lett volna jelen közöttük. – Mit mondtál? – Michael téved – jelentette ki a lány. Hangja nem volt se asszonyos, se gyerekes, de valahol a kettő között. Laposan beszélt, intonáció nélkül, mintha könyvből olvasná. – Nincsen negyvenmillió. Peter nevetni akart, vagy sírni, maga sem tudta, melyiket. Hogy ennyi minden után éppen most szólal meg! – Amy, eddig miért nem mondtál semmit? – Sajnálom. Azt hiszem, elfelejtettem, hogyan kell. – A homlokát ráncolta, mintha ezen eltöprengene. – De most eszembe jutott. Megint hallgatott mindenki, elképedve bámultak rá. – Hát, ha nincs negyvenmillió – kérdezte tőle Michael –, mennyi van? A lány felnézett rájuk. – Tizenkettő – mondta Amy.

411

IX. KÖNYV

AZ UTOLSÓ EXPEDÍCIÓS KATONA „Lányok s fiúk közül magam vagyok Atyám családjából” WILLIAM SHAKESPEARE:

Vízkereszt vagy amit akartok (Radnóti Miklós és Rónay György fordítása)

412

ÖTVENHAT Sara Fisher naplójából („Sara könyve”) Bemutatva az észak-amerikai karantén korszakról szóló harmadik nemzetközi konferencián Emberi Kultúra- és Konfliktuskutató Intézet Új-dél-walesi Egyetem, Indo-Ausztrál Köztársaság V. u. 1003. április 16-21. [A szemelvény kezdete] …és akkor megtaláltuk a gyümölcsöst, aminek nagyon megörültünk: utoljára három napja laktunk jól, amikor Hollis szarvast lőtt. Most aztán feltankoltunk almával. Kicsik és kukacosak, és ha egyszerre túl sokat eszel, megfekszi a gyomrod, de jó megint azt érezni, hogy teli a hasad. Ma éjjel egy fémhangárban alszunk, ami rozsdás, galambszagú, és tele van régi kocsikkal. Nagyon úgy fest, hogy rendesen elkeveredtünk, de Peter azt mondja, ha egyenesen keletnek megyünk, egy-két nap alatt el kell érnünk a 15-ös autópályát. Csak a térképre hagyatkozhatunk, amit a benzinkútnál találtunk Calientében. Amy mindennap kicsit többet beszél. Még mindig új neki, hogy egyáltalán van kihez szólnia, néha keresgéli a szavakat, mintha egy könyvet lapozna magában, hogy megtalálja a megfelelő szót. De látom rajta, hogy a beszéd boldoggá teszi. Szereti mondogatni a nevünket, még akkor is, ha egyértelmű, hogy kihez szól, ami kicsit furcsa, de mostanra mind megszoktuk, sőt már mi is csináljuk. (Tegnap meglátott, ahogy beléptem egy bokor mögé, és megkérdezte, mit csinálok. Amikor mondtam, hogy pisilnem kell, úgy felragyogott az arca, mintha ennél fantasztikusabb dolgot még nem is hallott volna, és azt mondta, de jó hangosan: Nekem is pisilnem kell, Sara. Michael elnevette magát, de Amyt nem zavarta, és dolgunk végeztével nagyon udvariasan – mindig udvarias – azt mondta: Elfelejtettem, hogy ezt így mondják. Köszönöm, hogy pisiltél velem, Sara.) Ez persze nem jelenti azt, hogy mindig megértjük, mert jobbára nem. Michael azt mondja, olyan, mint Nénivel beszélni, csak rosszabb, mert Nénivel legalább mindig tudtad, hogy a bolondját járatja veled. Amy nem emlékszik, honnan jön, csak hogy valami hegyes vidék volt, és havazott, ami lehet Colorado is, de igazából nem tudjuk. Egyáltalán nem fél a fertőzöttektől, még az olyanoktól sem, mint Babcock, akiket úgy nevez, a Tizenkettő. Amikor Peter megkérdezte tőle, mit csinált a gyűrűben, hogy Babcock nem ölte meg Theót, Amy vállat vont, és azt mondta, mintha semmiség lenne: Megkértem, hogy legyen szíves, és ne csinálja. Nem tetszett nekem, mondta, tele van rossz álmokkal. Úgy gondoltam, inkább szépen kérem. Egy fertőzött, ő meg azt mondja neki, legyen szíves! De leginkább az maradt meg bennem, amikor Michael megkérdezte tőle, honnan tudta, hogyan kell szétrobbantani az összekapcsolást. Egy Gus nevű ember mondta, felelte. Én nem is tudtam, hogy Gus a vonaton volt, de Peter elmondta, mi történt Gusszal és Billie-vel, hogy megölték őket a fertőzöttek, és Amy bólintott, Akkor mondta. Peter egy pillanatra elhallgatott, és csak bámult rá. Hogy érted, hogy akkor mondta?, kérdezte, és Amy azt felelte, Akkor mondta nekem, miután leesett a vonatról. A fertőzöttek nem ölték meg, azt hiszem, eltörött a nyaka. Utána kicsit még magánál volt. Ő tette a bombát a kocsik közé. Látta, mi lesz a vonattal, és azt akarta, hogy valaki tudjon róla. Michael azt mondja, hogy lennie kell más magyarázatnak, hogy Gus biztos korábban mondott neki valamit. De én látom Peteren, hogy hisz Amynek, és én is hiszek. Peter egyre inkább meg van róla 413

győződve, hogy a coloradói rádiójel mindennek a kulcsa, és én egyetértek vele. Azok után, amit a Menedékben láttunk, kezdem úgy gondolni, hogy Amy az egyetlen reményünk. Mindnyájunk egyetlen reménye. 31. NAP Egy valódi város, Caliente óta az első. Valami iskolában éjszakázunk, olyan, mint a Szentély, ugyanúgy kis padok sora van az összes teremben. Aggódtam, hogy tele lesz satnyákkal, de egyet sem találtunk. Kettesével őrködünk. Én a második váltásban vagyok Hollisszal. Attól féltem, nehéz lesz majd egy-két óra alvás után felkelni, aztán megint pár órát aludni hajnalig, de Hollis mellett repül az idő. Egy darabig az otthonunkról beszélgettünk. Hollis megkérdezte, nekem mi hiányzik a legjobban, és azt mondtam, ami először eszembe jutott: a szappan. Hollis nevetett. Mi olyan vicces, kérdeztem, ő meg azt felelte, Azt hittem, a fényeket mondod majd. Mert nekem pokolian hiányoznak, Sara. Aztán megkérdeztem, Neked mi hiányzik még, mire egy pillanatig hallgatott, és már azt hittem, Arlót mondja, de nem. Azt mondta, Az Apróságok. Dora meg a többiek. A hangjuk az udvaron, az illatuk a Nagyteremben éjjel. Ez a hely valószínűleg rájuk emlékeztet, mert ma éjjel nekem ők hiányoznak, az Apróságok. Fertőzötteknek még mindig semmi jele. Mindenki fejében az a kérdés motoszkál, meddig leszünk még ilyen szerencsések. 32. NAP Nagyon úgy fest, hogy még egy éjszakát itt töltünk – mindenkire ráfér a pihenés. Az a nagy hír, hogy találtunk egy boltot, Túravilág a neve, tele olyan holmival, aminek még jó hasznát vehetjük, mint például a nyílpuska. (A fegyverszekrény üres volt.) Szereztünk tőrt, baltát, kulacsot, keretes hátizsákot, távcsövet és tábori tűzhelyet vízforraláshoz, ezenkívül térképeket, iránytűt, hálózsákot, meleg dzsekit. Mindnyájunknak van új farmerja, meleg zoknija a csizmába, thermo alsója, ami ugyan még nem kellett, de hamarosan szükség lesz rá. A boltban volt egy satnya, de csak a végén vettük észre, hogy a pult alatt fekszik a távcsővel. Elég rémes érzés volt, hogy csak miután már kirámoltuk az egész boltot, akkor tűnt fel, hogy ott van. Caleb biztos viccelt volna, hogy feldobjon bennünket. El se tudom hinni, hogy már nincs velünk. Alicia és Hollis elmentek vadászni, és megint hoztak egy szarvast, most egy kisebbet. Bárcsak lenne annyi időnk, hogy húst füstöljünk, de Hollis szerint lesz vad ott is, ahová megyünk. Amit nem mondott, mert nem is kellett, hogy ahol állat van, ott fertőzött is. Hideg az éjszaka. Ősz lehet. 33. NAP Gyalogolunk megint. A 15-ös autópályán északnak tartunk. Az országút több helyen beszakadt, de legalább tudjuk, hogy jó felé megyünk. Rengeteg az elhagyott jármű. Egy csomó kocsi egymás hegyén-hátán, aztán egy ideig semmi, majd megint vagy húsz egy rakáson. Egy folyónál megálltunk pihenni. Késő délutánra remélhetőleg elérjük Parowant. 35. NAP Még mindig gyalogolunk. Peter szerint napi 25 kilométert teszünk meg. Mind kimerültünk. Aggódom amiatt, hogy Maus bírni fogja-e. Már látszik rajta. Theo egy percre se tágít mellőle. Hirtelen megint meleg lett, perzselő forróság. Éjjel villámlik keleten, a hegyek felé, de egy csepp se esik. Hollis lőtt egy sakált nyílpuskával, azt esszük, nyárson sült sakált nyolcfelé osztva, plusz a pár megmaradt almát. Holnap próbálunk keresni egy boltot, hátha találunk még ehető konzervet. Amy azt mondja, abból sokat lehet enni, ha nincs más. Megint a százéves kaja. Hogyhogy nincsenek fertőzöttek? 36. NAP Tegnap éjjel éreztük a tűz szagát, és reggelre tudtuk, hogy az erdő ég a gerinc mögött keletre. Azon tanakodtunk, hogy visszaforduljunk-e, vagy próbáljuk megkerülni, de akkor el kéne hagyni az

414

országutat, amihez senkinek sem fűlik a foga. Úgy határoztunk, egyelőre megyünk tovább, és majd ha sűrűbb lesz a füst, kitaláljuk, mi legyen. 36. NAP (megint) Hiba volt. A tűz már közel van, képtelenség elfutni előle. Egy autószervizbe menekültünk az országút mellett. Peter nem biztos benne, melyik város ez, már ha város egyáltalán. A ponyvákkal, szögekkel meg kalapácscsal, amit találtunk, befedtük a törött ablakokat elöl, most már nem tehetünk mást, mint várunk, és reménykedünk, hogy megfordul a szél. A levegő olyan füstös, alig látom, mit írok. [Több lap hiányzik.] 38. NAP Elhagytuk Richfieldet, a 70-es autópályán megyünk. Néhol alámosta a víz, de Hollisnak igaza volt abban, hogy a főutak hágókon mennek át. A tűz egyenesen erre jött. Mindenfelé döglött állatok, a levegőben égett hús szaga. Mind egyetértünk abban, hogy a hangok, amiket éjjel hallottunk, a fertőzöttek sikolyai voltak, akiket elkapott a tűz. 39. NAP Az első halott fertőzöttek. Hárman összebújva egy híd alatt. Peter szerint azért nem láttunk még egyet sem, mert felhajtották az összes vadállatot a magasabb régiókba. Aztán amikor a szél megfordult, csapdába ejtette őket a tűz. Talán amiatt, ahogy kinéztek, összeégve, arcukat a földnek nyomva, én bizony megsajnáltam őket. Ha nem tudnám, hogy fertőzöttek, megesküdtem volna, hogy emberek, és tisztában vagyok vele, hogy akár mi is fekhetnénk ott holtan. Megkérdeztem Amyt, hogy szerinte féltek-e, és azt mondta igen, szerinte féltek. Plusz egy napot maradunk a következő városban, amit találunk, hogy pihenjünk, és ellássuk magunkat. (Amynek igaza volt a konzerveket illetően. Ha sértetlen a doboz és nehéz, akkor jó.) [Több lap hiányzik.] 48. NAP Megint keletnek tartunk, a hegyek mögöttünk. Hollis szerint egy darabig most nem látunk állatot. Száraz, nyílt fennsíkon vágunk át, amit mély vízmosások szabdalnak. Amerre csak nézünk, csontok hevernek – nemcsak kisebb állatok, de szarvasok, antilopok, birkák és valami, ami tehénre hasonlít, csak nagyobb, és hatalmas, dudoros koponyája van. (Michael szerint bölény.) Napközépkor megálltunk pihenni egy sziklafal alatt, és a kőbe kaparva azt láttuk: „Darren örökre szereti Lexiet” meg „Green River Gimi, A KALÓZOK A CSÚCS!!!”. Az elsőt mindenki értette, de a másodikkal senki nem tudott mit kezdeni. Engem kicsit elszomorított, bár nem tudom, miért, talán csak az, hogy a szavak olyan régóta ott vannak, és senki nincs, aki olvassa. Vajon Lexie viszontszerette Darrent? Letértünk az útról, és Emery városában keresünk menedéket. Itt nem maradt semmi, csak a házak alapzata és pár fészer rozsdás szerszámokkal, tele egérrel. Vizet nem találtunk, de Peter azt mondja, van itt egy folyó, holnap megkeressük. Mindenhol csillagok. Gyönyörű éjszaka. 49. NAP Úgy döntöttem, hogy hozzámegyek Hollis Wilsonhoz. 52. NAP Crescent Junctiontől délnek megyünk a 191-es autópályán. Legalábbis úgy hisszük, hogy a 191-es. Túlmentünk a lehajtón legalább öt kilométerrel, úgyhogy vissza kellett fordulnunk. Alig van itt út, ezért is néztük el. Megkérdeztem Petert, miért kellett letérnünk a 70-esről, mire ő azt mondta, túl északra vagyunk. Előbb-utóbb mindenképp délnek kell mennünk, miért ne most. 415

Hollisszal úgy döntöttünk, nem áruljuk el senkinek, mi történt. Furcsa, hogy amióta eldöntöttem a dolgot, rájöttem, hogy igazából régóta ezt akartam, csak épp nem tudtam róla. Folyton azt kívánom, bárcsak újra megcsókolhatnám, de vagy itt vannak a többiek, vagy pedig őrségben vagyunk. Kicsit még mindig bűntudatom van az éjszaka miatt. És tényleg meg kell fürdenie. (Nekem is.) Sehol egy város. Peter szerint nem is lesz Moabig. Az éjszakát egy kis barlangban töltjük – valójában csak egy bemélyedés, de a semminél jobb. A sziklák színe erre narancssárgásrózsaszín, nagyon szép és furcsa. 53. NAP Ma találtuk meg a tanyát. Először azt hittük, csak rom, mint az összes többi, amit eddig láttunk. De közelebb érve kiderült, hogy ez sokkal jobb állapotban van: gerendaházak egy csoportban, istállókkal, árnyékszékekkel, bekerített kifutókkal az állatoknak. Két ház üres, a legnagyobb épület viszont olyan, mintha valaki nem is olyan rég lakott volna benne. A konyhaasztal meg van terítve tányérokkal és poharakkal; az ablakokon függönyök lógnak, a fiókokban összehajtott ruhák sorakoznak. Bútorok, fazekak és lábasok is vannak, a polcokon pedig könyvek. A pajtában találtunk egy öreg autót, tiszta por, a polcokon korsókban lámpaolajat, üres befőttesüvegeket, szerszámokat. Van egy temetőféleség is, négy sírhely körben megjelölve kövekkel. Michael azt mondta, egyet ki kéne ásnunk, hogy megtudjuk, kit rejt a sír, de senki sem vette komolyan az ötletet. Megtaláltuk a kutat, de a szivattyú berozsdásodott; hárman együttes erővel tudtuk csak beindítani, aztán amikor sikerült, jött a tiszta, hideg víz, hosszú ideje nem ittunk ilyen jót. A konyhában is van csap, amit Hollis egyelőre hiába próbál beindítani, meg egy fatüzelésű tűzhely. A pincében polcokon találtunk konzerveket, bab, kukorica és kása, a dobozok érintetlenek. Még megvannak a Green Riverben szerzett konzervek, plusz a füstölt szarvashús és valamennyi szalonna, amit megspóroltunk. Hetek óta ez az első igazi étkezés. Peter azt mondja, nem messze van egy folyó, holnap megkeressük. Mind a legnagyobb házban alszunk, az emeletről lehoztuk a matracokat, és a kandalló köré raktuk. Peter szerint legalább tíz éve nem lakik itt senki, de maximum húsz. Ki lakott itt? Hogyan maradt életben? Kísérteties hangulata van, sokkal inkább, mint bármelyik eddigi városnak. Mintha az, aki itt lakott, egy nap kiment volna, hogy majd vacsorára visszajön, aztán sosem tért vissza. 54. NAP Maradunk még egy napot. Theo ragaszkodik hozzá, azt mondja, Maus nem bírja ezt a tempót, de Peter azt mondja, hamarosan mennünk kell, ha Coloradóba akarunk érni, mielőtt leesik a hó. Hó. Erre nem is gondoltam. 56. NAP Még mindig a tanyán. Úgy döntöttünk, maradunk még pár napot, bár Peter nyugtalan, nagyon menne már. Theóval össze is vitatkoztak ezen. Azt hiszem [olvashatatlan] [Több oldal hiányzik.] 59. NAP Reggel továbbindulunk, de Theo és Maus maradnak. Azt hiszem, mindenki sejtette, hogy ez lesz a vége. Rögtön vacsora után jelentették be. Peter tiltakozott, de nem tudott olyat mondani, amitől Theo meggondolta volna magát. Van menedékük, rengeteg kisebb állat a környéken, plusz a konzervek a pincében, itt átvészelhetik a telet, és megszülethet a kisbaba. Tavasszal találkozunk, öcskös, mondta Theo. Csak ne felejtsetek el visszafelé beugrani, akármit is találtok ott. Pár órán belül őrségben leszek, aludnom kéne. Szerintem Maus és Theo helyesen cselekszik, ezt még Peternek is tudnia kell. Mégis szomorú itt hagyni őket. Ez az egész Calebet juttatja az eszünkbe, főleg Aliciának, aki egy mukkot se szólt azóta, hogy Maus és Theo belejelentették,

416

maradnak. Szerintem mindenki azokra a sírkövekre gondol a temetőben, és hogy látjuk-e még valaha Maust és Theót. Bárcsak Hollis ébren volna. Megígértem magamnak, hogy nem fogok sírni. Ó, a fenébe. 60. NAP Megint úton. Theónak egy dologban igaza volt: Maus nélkül jobb időt megyünk. Jóval szürkület előtt elértük Moabot. Nincs itt semmi; a folyó mindent elmosott. Hatalmas törmelékfal állja el az utat, fák, házak, kocsik, régi autógumik és mindenféle kacat tölti meg a keskeny kanyont, ahol valaha a város állt. Éjszakára az egyik megmaradt házba húzódtunk, fenn a dombon. Tönkrement ez is, csak a váza maradt meg, és a lyukas tető a fejünk felett. Szinte mintha a szabadban lennénk, nem hinném, hogy bármelyikünk sokat alszik éjjel. Holnap felmegyünk a gerincre, megpróbálunk átjutni a másik oldalra. [Több oldal hiányzik.] 64. NAP Ma találtunk egy másik állattetemet, valami nagymacska lehet. Egy fa ágai között lógott, mint a többi. A test túlságosan elrohadt ahhoz, hogy meg lehessen állapítani, mégis mindenki úgy gondolja, egy fertőzött ölte meg. 65. NAP Még mindig a La Sal-hegységben vagyunk, keletnek tartunk. Az ég fehérről kékre változott, az ősz színe. Nyirkos, finom illata van mindennek. A levelek hullanak, éjjelente dér száll le, reggel pedig nehéz, ezüstös köd öleli a hegyeket. Sosem láttam még ilyen szépet. 66. NAP Éjjel Amynek megint rémálma volt. Ismét kint aludtunk a szabadban, a ponyvák alatt. Éppen letettem az őrséget Hollisszal, a csizmámat hámoztam le, amikor hallottam, hogy motyog álmában. Gondoltam, felébresztem, amikor hirtelen felült. Teljesen be volt burkolózva, csak az arca látszott ki. Egy hosszú pillanatig nézett rám, a tekintete üveges volt, mintha nem tudná, ki vagyok. Haldoklik, mondta. Haldoklik, és nem tud mit csinálni. Ki haldoklik, kérdeztem, Amy, ki? A férfi, mondta. A férfi haldoklik. Melyik férfi?, kérdeztem. De akkor visszafeküdt, és már mélyen aludt. Néha arra gondolok, hogy ami felé tartunk, az egy rettenetes dolog, olyan rettenetes, hogy el se tudjuk képzelni. 67. NAP Ma egy rozsdás táblához értünk az út mentén, az állt rajta: „Paradox, lakosság: 2387.” Azt hiszem, megérkeztünk, mondta Peter, és megmutatta a térképen, hol vagyunk. Coloradóban.

417

ÖTVENHÉT A hegyek végül egy széles völgybe buktak, amely kitárult előttük az őszi napfényben, az ég azúr kupolája alatt. A fű magas és szikkadt volt, a fák ágai kopaszok, néhol árválkodott csak rajtuk pár levél, csontszínre fakult fattyúhajtás. Integető kezekként lengtek a szélben, susogva, akár az öreg papír. A föld száraz volt, de a vízátvezetőkben folyt a víz. Megtöltötték belőle a kulacsaikat; jéghidegen marta a fogukat. A levegőben már érződött a tél. Hatan voltak immár. Úgy haladtak az üres vidéken, akár látogatók egy elfelejtett világban, egy emlék nélküli, időbe fagyott világban. Itt-ott egy kiégett farmház, egy rozsdás teherautó koponyaszerű motorblokkja; hangot csak a szél adott, és a ciripelő tücskök, melyek közeledtükre elcikáztak a fűben. A terep könnyű volt, ám csak átmenetileg. A horizontra festett távoli fehér kontúr várakozó hegyekről mesélt. Éjszakára egy pajtába tértek be egy folyó mellett. A falakon hámok lógtak, sajtárok, láncok. Vén traktor ült lapos gumiabroncsain. A ház beledőlt az alapzatába, falai valószínűtlen módon egymásra borultak, akár a doboz oldalai: nem lerombolták, inkább összecsomagolták. A talált konzerveket szétosztották, és leültek a padlóra, hogy hidegen megegyék. A tető repedésein át látták a csillagokat, aztán az éjszaka múltával a holdat, rohanó felhők gyűrűjében. Peteré volt az első őrség Michaellal; mire Hollis és Sara felváltották őket, a csillagok elbújtak, a hold csak sápadt foltként derengett a borult égen. Peter elaludt, semmiről nem álmodott, és reggel felébredve látta, hogy éjjel havazott. Délelőtt a levegő újra felmelegedett, a hó elolvadt. A térképen a következő város Placerville volt. Nyolc nap telt el azóta, hogy látták a nagymacska tetemét a fán. Az érzést, hogy követik őket, eloszlatták a gyaloglással töltött hosszú napok és a néma, csillagtelt éjszakák. A tanya távoli emlékké halványult; a Menedék, és ami ott történt, évek messzeségébe zsugorodott. Egy folyót követtek. Peter úgy tippelte, a Dolores vagy a San Miguel. Az utat már rég elnyelte a fű, elmosta az idő. Némán masíroztak, hárman-hárman egy sorban. Mit keresnek, mit találnak? Az utazás saját, belső értelmet nyert: hogy mozogjanak, mozgásban maradjanak. Az, hogy megállnak, célba érnek, meghaladta Peter képzeletét. Amy ment mellette, kicsit előregörnyedt, hogy ellensúlyozza a hátizsák súlyát, hálózsákja és télikabátja a váz aljára kötve. A Túravilágból szerzett ruhát viselte, mint mindenki: derékban megkötött farmernadrág, felül pirosfehér kockás, bő ing, melynek ujja kigombolva csattogott csuklója körül. Lábán bőr edzőcipő; feje fedetlen. A szemüvegtől rég megvált. Előrenézett, hunyorogva a napfényben. Amióta elhagyták a tanyát, változás történt, finom, de tagadhatatlan. Mint a folyó, most Amy vezette őket; nekik csak követniük kellett. Ez az érzés minden egyes nappal erősödött. Peternek nem először jutott eszébe az üzenet, melyet Michael mutatott neki réges-rég a Világítótoronyban. A szavak a járás ritmusát kísérték, minden lépés előre vitte, bele egy ismeretlen világba, a múlt rejtett szívébe, oda, ahonnan Amy jött. Aki megtalálja, hozza ide. Aki megtalálja, hozza ide. Amióta elhagyták a tanyát, rá kellett jönnie, hogy Theo nem hiányzik neki annyira, mint várta. Ahogy a Menedékkel meg mindennel, ami előtte történt – még a Kolóniával is –, a bátyjával kapcsolatos gondolatai is lassan elmaradtak, fogyatkoztak, akár a füves út pusztán a mozgás által. Először, azon az éjszakán, amikor Maus és Theo összehívták őket, és bejelentették a döntésüket, Peter dühös volt. Nem mutatta ki, legalábbis remélte, hogy nem. Dühös volt, pedig tudta, hogy dühe értelmetlen; nyilvánvaló volt, hogy Maus nem tudja folytatni. Csakhogy énje egy része nem akart ilyen gyorsan újra megválni a bátyjától. De végül kénytelen volt elismerni, hogy Theo helyesen mérte fel a helyzetet. Aztán a napok múltával egy mélyebb igazságot fedezett fel bátyja döntése mögött. Azt, hogy úgy volt elrendelve, hogy útjaiknak ismét szét kell válniuk, mivel más a céljuk. Theo nem kételkedett 418

Amy történetében, legalábbis nem mondott olyasmit, amiből Peter erre következtetett volna. Peter fantasztikusnak ható magyarázatát pontosan annyi szkepticizmussal fogadta, mint amennyit érdemelt. Peter azonban bátyja egyetértésében közönyt érzett; Amy neki semmit nem jelentett, vagy nagyon keveset. Inkább mintha kicsit félt volna tőle. Egyértelmű volt, hogy azért jött idáig, mert a csoport erre tartott; az első adandó alkalommal, Mausami terhességének tudatában feladta. Peter önző módon többet szeretett volna, legalább annyit, hogy Theo mutasson némi sajnálkozást amiatt, hogy elválnak. De nem tette. Az indulásuk reggelén, ahogy ők hatan távolodtak a háztól, Peter hátrafordulva látta, hogy bátyja és Mausami figyelik őket. Apróság, de Peternek fontos volt, hogy Theo maradjon, ahol van, a tornácon állva, amíg ők hatan el nem tűnnek szem elől. Ám ahogy megint visszanézett, Theo már nem volt ott, csak Mausami. Amikor magasan állt a nap, megálltak pihenni. Most már tisztán látszottak a hegyek, egy hatalmas, cakkos tömeg a keleti égen, a csúcsok fehéren meredeztek. Az idő ismét melegedett, meg is izzadtak; de a magasban, ahová igyekeztek, már beköszöntött a tél. – Odafenn megint havazott – jegyezte meg Hollis. Peter mellett ült egy kidőlt fán, melynek elrohadt kérge a nedves levegőtől megfeketedett. Senki nem szólt legalább egy órája. A többiek szétszóródtak, kivéve Aliciát, aki előrement felderíteni a terepet. Hollis tőrrel felbontott egy konzervet, és elkezdte a szájába lapátolni a tartalmát, valamilyen húsdarabokat. Egy megakadt loboncos szakállában; lesöpörte. A húst leöblítette egy tekintélyes korty vízzel, majd Peternek adta a konzervet. Peter elvette és evett. Vele szemben, hátát egy fának vetve Sara ült, és a naplóját írta. Megállt, feszülten nézte, amit leírt; a ceruza már csak egy csonk volt, alig lehetett megfogni. Most előhúzta övéből a kését, megnyeste vele a hegyét, majd folytatta a türelmes irkálást. – Miről írsz? Sara vállat vont, kóbor hajfürtjét a füle mögé tűrte. – A hóról. Mit ettünk, hol aludtunk. – Felnézett a fákra, az ázott ágak közt behatoló napfényre. – Hogy milyen szép itt. Peter önkéntelenül elmosolyodott. Mikor is mosolygott utoljára? – Az, ugye? Mióta elhagyták a tanyát, Sara megváltozott, vélte Peter, ráérős nyugalom jellemzi. Mintha eldöntött volna valamit, és ezzel együtt még mélyebben magába zárkózott, aggodalmon vagy félelmen túli állapotba. Egy pillanatra a megbánás szikrája éledt fel Peterben; ahogy nézte Sarát, rájött, milyen ostoba volt. Sara haja hosszú és csapzott volt, arca és csupasz karja tiszta mocsok. Körmei alatt kosz félholdak. Ennek ellenére sosem volt még sugárzóbb. Mintha minden, amit látott, a részévé vált volna, s izzó nyugalommal itatta át. Nem kis dolog szeretni valakit. Ezt az ajándékot ajánlotta fel neki Sara egyszer, ezt ajánlotta mindig is. És ő visszautasította. Sara ekkor a szemébe nézett. Kérdőn oldalt billentette a fejét. – Mi az? Feszengve rázta a fejét. – Semmi. – Bámultál. Sara tekintete Hollisra vándorolt; szája sarkát futó mosoly emelte meg. Ebben a pillanatban Peter élesen érezte a kettejük közti láthatatlan kapcsolatot. Hát persze. Hogyan is lehetett ennyire vak? – Tényleg semmi – dadogta. – Csak… olyan boldognak látszottál ott ülve. Meglepett, ennyi. Alicia bukkant elő a bozótból. Karabélyát egy fának támasztotta, elvett egy konzervet a kupacból, késsel kinyitotta, homlokráncolva nézte a tartalmát. – Barack – nyögte. – Miért mindig én kapom a barackot? Leült a farönkre, nekilátott a puha sárga gyümölcsszeleteket késhegyre tűzni, és a szájába dobálni. – Mi van lent? – kérdezte Peter. A gyümölcs leve végigfolyt Alicia állán. A késsel arra bökött, amerről jött. – Fél kilométerre keletre a folyó elkeskenyedik, és délnek fordul. Mindkét oldalán, a dombok között sok a búvóhely, sok a kiszögellés. – A barack elfogyott, a levet a szájába öntötte, majd a 419

dobozt eldobta, s kezét beletörölte a nadrágjába. – A nap derekán valószínűleg nem veszélyes. De nem kéne sokáig időznünk. Michael pár méterre ült a nyirkos földön, hátát egy farönknek vetve. A gyaloglástól ösztövérebb, keményebb lett; állán kiserkent a szakáll. Ölében vadászpuska feküdt, ujja a ravasz közelében pihent. – Semmi jelük, mennyi is, hét napja? Csukott szemmel beszélt, arcát a nap felé fordítva. Csak póló volt rajta, dzsekijét a derekára kötötte. – Nyolc – pontosított Alicia. – Ami nem azt jelenti, hogy elengedhetjük magunkat. – Csak azt mondom – nyitotta ki a szemét, és fordult Alicia felé vállat vonva –, hogy sok minden megölhette azt a macskát. Talán végelgyengülésben szenvedett ki. Alicia felnevetett. – Én elfogadom. Amy magában állt a tisztás szélén. Mindig így elvonult. Egy ideig Petert aggasztotta ez a szokása, de sosem ment messzire, és mostanra mind megszokták. Felállt, és odament hozzá. – Amy, egyél valamit. Hamarosan indulunk. A lány egy pillanatig nem válaszolt. A hegyeket nézte, melyek a folyó és a túloldali rétek fölött magaslottak a napfényben. – Emlékszem a hóra – mondta. – Hogy feküdtem a hóban. Hogy milyen hideg volt. – Hunyorogva ránézett. – Közel vagyunk, ugye? Peter bólintott. – Pár nap. – Tell-uride – mondta Amy. – Igen, Telluride. Megint elfordult. Peter látta, hogy borzong, noha a nap melegen sütött. – Havazik majd megint? – kérdezte. – Hollis szerint igen. Amy elégedetten bólintott. Arca megtelt meleg fénnyel; boldog emlék volt. – Szeretnék megint lefeküdni a hóba, hóangyalt csinálni. Gyakran beszélt így, homályosan, rejtvényekben. Ezúttal mégis más volt. Mintha a múlt magasodna előtte, előbukkanna, akár egy szarvas a bokor mögül. A legkisebb moccanás is elijeszti. – Mi az a hóangyal? – Mozgatod a kezed meg a lábad a hóban – magyarázta. – Mint az angyalok a mennyben. Mint Jacob Marley, a szellem. Peter tudatára ébredt, hogy a többiek is hallgatják őket. A szél egy fekete hajfürtöt fújt Amy szeme elé. A lányt figyelve Peter úgy érezte, hogy gondolatai visszarepítik ahhoz az éjszakához az Ispotályban, amikor Amy kimosta a sebét. Meg akarta kérdezni: Honnan tudtad, Amy? Honnan tudtad, hogy anyámnak hiányzom, és hogy ő mennyire hiányzik nekem? Mert én sosem mondtam neki, Amy. Haldoklott, és én nem mondtam, mennyire fog hiányozni, ha elmegy. – Ki az a Jacob Marley? – kérdezte. Amy homlokát hirtelen bánat árkolta. – Azt a láncot viselte, amit életében kovácsolt – mondta a fejét ingatva. – Nagyon szomorú történet. Délután is a folyót követték. Most már a hegyek lábánál jártak, maguk mögött hagyva a fennsíkot. A talaj emelkedni kezdett, fák tarkították – csupasz, gallyszerű nyárfák és hatalmas, ősi fenyők, háznyi törzsükkel a fejük fölé tornyosultak. Terjedelmes koronájuk alatt a föld tiszta és árnyékos volt, fenyőtű szőnyege borította. A levegőt lehűtötte a folyó nedvessége. Szokás szerint szótlanul haladtak, a fákat pásztázták. Placerville eltűnt; jól látszott, mi történt. A keskeny völgy, amelyet átvág a folyó, tavasszal, amikor a hó elolvad, dühöngő áradattá dagad. Mint Moabot, ezt a várost is elmosta a víz. 420

Azon az éjszakán a folyóparton kerestek menedéket, a ponyvát kifeszítették két fa között fedél gyanánt, és hálózsákban feküdtek a puha földön. Peter a harmadik őrségben volt Michaellal. Elfoglalták a helyüket. Az éjszaka nyugodt volt és hűvös, megtöltötte a folyó hangja. Ahogy a posztján állt, a hideg ellenére próbált nem mozogni. Sara járt Peter eszében, és az érzés, amit a lány és Hollis között fedezett fel abban a mindent eláruló pillantásban, és rájött, hogy őszintén örül nekik. Hiszen neki is volt esélye, Hollis pedig egyértelműen szereti Sarát, úgy, ahogy azt megérdemli. Most döbbent rá, hogy Hollis ezt a tudtára is adta – Milagróban, azon az estén, amikor Sarát elvitték: Ha valaki, hát te tudod, hogy mennem kell. Nemcsak a szavai, hanem a tekintete is a félelem teljes hiányáról tanúskodott. Peter akkor, éppen Sara érdekében, úgy döntött, hogy félreáll. Az égen még csak sápadt fény derengett, amikor Alicia kilépett a ponyva alól, és feléje ballagott. – Szóval – ásított egyet. – Még itt. Bólintott. – Még itt. Azokon az éjjeleken, amikor semmi sem történt, csak még inkább az járt az eszében, hogy vajon meddig tarthat még ki a szerencséjük. De sosem gondolkodott ezen sokáig; veszélyesnek tűnt, mint a sorssal kockázni, megkérdőjelezni jó szerencséjüket. – Fordulj el – kérte Alicia –, pisilnem kell. Elfordult, hallotta, hogy Alicia kigombolja a nadrágját, és leguggol. Tíz méterre folyásiránnyal szemben Michael ült a földön, hátát egy sziklának támasztva. Peter rájött, hogy mélyen alszik. – Szóval mit értesz ebből az egészből? – kérdezte Alicia. – Szellemek meg angyalok meg minden. – Annyit, mint te. – Peter, ezt egy pillanatig se hiszem – rótta meg. Majd egy pillanat múlva: – Oké, most már megfordulhatsz. Visszafordult. Alicia az övét kapcsolta be. – Végül is te vagy az oka, hogy itt vagyunk – mondta. – Azt hittem, Amy. Alicia elfordította a tekintetét, a folyó túlpartján lévő fák felé. Egy pillanatig hallgatott. – Barátok vagyunk, amióta az eszem tudom. Ezen semmi nem változtathat. Úgyhogy amit mondok, az kettőnk között marad, értve? Peter bólintott. – Az indulás előtti éjjel kettesben ültünk a lakókocsiban a fogda mellett. Megkérdezted, mit látok, amikor Amyre nézek. Nem hiszem, hogy válaszoltam, és akkor valószínűleg nem is tudtam a választ. De most válaszolok. Téged látlak. Alicia feszülten figyelte őt, arckifejezése szinte fájdalmas volt. Peter kereste a szavakat: – Nem… nem értem. – Dehogynem. Talán magad sem tudod, de érted. Sose beszélsz az apádról vagy a Hosszú Portyáiról. Én meg sose erőltettem. De attól én még tudtam, mit jelentenek neked. Egész életedben olyasmire vártál, mint Amy. Hívd sorsnak, ha akarod, vagy végzetnek. Néni biztos azt mondaná, az Isten ujja. Hidd el nekem, én is hallottam azokat a beszédeket. Nem hiszem, hogy számít, minek nevezed. Az, ami. Szóval, ha azt kérdezed, miért vagyunk itt, én azt mondom, persze, Amy miatt. De csak felerészben miatta. És az a vicces, hogy ezt mindenki tudja, csak te nem. Peter nem tudta, mit mondjon. Mióta Amy felbukkant az életében, úgy érezte, mintha erős sodrás kapta volna el, és ez a sodrás valami felé viszi, valami felé, amit meg kell találnia. Minden lépés ezt erősítette meg. De az is igaz, hogy mindnyájan szerepet játszottak benne, ráadásul sok minden a puszta mázlin múlott. – Nem tudom, Lish. Bárki lehetett volna aznap a bevásárlóközpontban. Te is lehettél volna. Vagy Theo. Alicia erre csak legyintett. – Túl sokat tartasz a bátyádról, de ez mindig is így volt. És hol van most? Félre ne érts, szerintem helyesen tette. Maus nem volt utazásra alkalmas állapotban, én ezt már az elején mondtam. De nem ez az egyetlen ok, amiért maradt. – Vállat vont. – Csak azért mondom, mert lehet, hogy hallanod 421

kell. Ez a te Hosszú Portyád, Peter. Akármi van fent a hegyen, neked kell megtalálni. És bármi történik, remélem, megkapod az esélyt. Újra csend telepedett rájuk. Valami zavarta abban, ahogy Alicia beszélt. Mintha ezek végső szavak volnának. Mintha búcsúzkodna. – Szerinted jól vannak? Theo és Maus? – Nem tudnám megmondani. Remélem. – Tudod – megköszörülte a torkát –, szerintem Hollis és Sara… – Összejöttek? – Alicia halkan felnevetett. – Én meg azt hittem, észre se vetted. Tudod, meg kéne nekik mondanod. Mindenki megkönnyebbülne. Teljesen megdöbbent. – Mindenki tudja? – Peter. – Alicia rosszalló arccal nézett rá. – Pontosan erről beszélek. Az emberi fajt megmenteni nagyon szép és nemes dolog. Mondhatjuk, hogy támogatom. De kicsit jobban figyelhetnél arra, ami az orrod előtt van. – Azt hittem, figyelek. – Azt hitted. Emberek vagyunk. Nem tudom, mi van azon a hegyen, de azt tudom, hogy élünk, aztán meghalunk. Valahol közben, ha szerencsénk van, találkozunk valakivel, aki segít cipelni a ránk rótt terhet. Mondd el a többieknek, hogy ez így van rendjén. Tőled kell hallaniuk. Még mindig nem értette, miért ilyen lassan vette észre, ami Sara és Hollis között történt. Talán ez olyasmi, amit nem akart látni. Elnézte Aliciát, ahogy haja csillogott a hajnali fényben, és eszébe jutott az éjszaka az erőmű tetején, amikor a párválasztásról és az Apróságokról beszéltek; a furcsa és csodálatos éjszaka, amikor Alicia a csillagokkal ajándékozta meg. Akkor a normális élet puszta gondolata is olyan távolinak és képtelennek tűnt, akár a csillagok. Most pedig itt vannak, több mint ezer kilométerre az otthonuktól – attól az otthontól, melyet valószínűleg sosem látnak többé –, ugyanazok az emberek, akik mindig is voltak, és közben mégsem ugyanazok, mert valami történt: megjelent közöttük a szeretet. Ezt mondja most neki Alicia; ezt próbálta elmagyarázni az erőmű tetején is, az utolsó könnyű órában, mielőtt minden elkezdődött. Hogy amit tettek, a szeretetért tették. Nemcsak Sara és Hollis, mindnyájan. – Lish… – kezdte. De a nő a fejét rázva belefojtotta a szót. Hirtelen nyugtalan lett. Mögötte Sara és Hollis léptek ki menedékből a reggelbe. – Ahogy mondtam, mind miattad vagyunk itt – mondta Alicia. – Én leginkább. Na, te ébreszted fel Pákát, vagy én? Tábort bontottak; mire elindultak a folyón lefelé, a nap felemelkedett a völgy pereme fölé, ködszerű fénnyel töltötte meg a fák ágait. Majdnem napközép volt, amikor az elöl haladó Alicia hirtelen megtorpant. Kezét felemelve csendet parancsolt. – Lish – szólt előre Michael hátulról –, miért állunk meg? – Csend. A levegőt szimatolta. Peter is érezte: furcsa, erős illat csípte az orrát. Mögötte Sara suttogva kérdezte: – Ez meg mi? Hollis a fegyverével a fejük fölé mutatott: – Nézzétek… Az ágakról tucatnyi apró fehér valami lógott, csomóban, mint a gyümölcs. – Az meg a mi fene? De Alicia most a földet bámulta, izgatottan pásztázta a levelekkel borított talajt a lábuk alatt. Letérdelt, és félresöpörte a száraz levelek vastag takaróját. – A picsába.

422

Peter lepottyanó súly puffanását hallotta. Mielőtt megszólalhatott volna, háló nyelte el, és rántotta magasba mindnyájukat; kiabáltak, testük a hálóba gabalyodott, egymás hegyén-hátán feküdtek. A háló elérte röppályája csúcspontját, egy súlytalan pillanatra minden a levegőben lebegett, aztán hirtelen veszettül zuhanni kezdtek, testük egymásnak préselődött, ahogy a kötelek egyetlen vonagló masszává passzírozták őket. Peter fejjel lefelé volt. Valaki rajta feküdt. Hollis. Hollis és Sara és egy tornacipő közel az arcához, amiben felismerte Amyét. Nem lehetett megmondani, hol végződik az egyik test, és hol kezdődik a másik. Pörögtek akár egy búgócsiga. Mellkasát annyira nyomták, alig kapott levegőt. Arca a köteleknek préselődött, melyek valami nehéz, rostos indából készültek. A föld forgott alatta, színmasszává olvadt össze. – Lish! – Nem tudok mozogni! – Valaki tud? Michael: – Mindjárt hányni fogok! Sara rémülten: – Michael, ne merészeld! Peter nem érte el a tőrét; de még ha eléri is, ha elvágja a kötelet, mind fejjel zuhannak a földre. A forgás lassult, majd megállt, aztán megint elindult, egyre gyorsabban, a másik irányba. Valahol maga fölött a testek boglyában hallotta, hogy Michael öklendezik. Pörögtek és pörögtek és pörögtek. A hatodik forgásnál volt, hogy Peter a szeme sarkából reszketeg mozgást látott a bokorban. Mintha az erdő mozogna, életre kelne. De addigra annyira elszédült, nem tudott beszélni. Énje egy része félt, de a többi része nem találta ezt a részt. – Isten az égben – mondta alattuk egy hang –, ezek csellék. És akkor Peter meglátta: katonák voltak.

423

ÖTVENNYOLC Az első napokban Mausami aludt: tizenhat, tizennyolc, húsz órát egyhuzamban. Theo seprűvel és sok-sok kiabálással kikergette az egereket az emeleti hálószobából, le a földszintre és ki az ajtón. Az egyik szekrényben találtak kísérteties gonddal összehajtott, időtől és portól szagló lepedőket és takarókat, még két párnát is, az egyiket Mausami feje alá, a másikat összehajtva a térdei közé tette, hogy tartsa a hátát. Az egyik lábán véletlenszerű elektromos rángások szaladtak le, finom fájdalmat keltve – ahogy a gerince megfeszül a baba súlyától. Jelnek vette, hogy a baba azt csinálja, amit kell: helyet magának az ő elnehezült testében. Theo jött és ment, akár egy nővér, enni-inni hozott. Ő főleg délutánonként aludt a vén rogyadozó kanapén a földszinten, és amikor leszállt az est, kicipelt egy széket a tornácra, ott ülte végig az éjszakát, ölében puskával meredt a sötétbe. Aztán egy reggel Mausami arra ébredt, hogy friss, új erőtől duzzad. Már nem volt kimerült, a pihenés megtette a magáét. Felült és látta, hogy napfény tűz be az ablakon. A levegő hűvös és száraz volt, szelíd szellő mozgatta a függönyt. Nem emlékezett rá, hogy kinyitotta volna az ablakot, talán Theo volt valamikor éjjel. A baba a hólyagján csücsült. Theo hagyott neki egy vödröt, de nem akarta ezt használni most, hogy már nem kénytelen. Megteszi a hosszú utat az árnyékszékhez, megmutatja Theónak, hogy végre felébredt. Most is érezte, ahogy Theo tesz-vesz odalent. Felkelt, pulóvert húzott a hosszú ingre – hirtelen kinőtte az egyetlen nadrágját, amije volt –, és lement a lépcsőn. Úgy tűnt, hogy a súlypontja éjszaka áthelyeződött, pocakja nagy dudora miatt felül túl nehéz lett, esetlen. Feltételezte, hogy ehhez hozzá kell szoknia. Még a hatodik hónapban sem jár, és tessék, már hatalmas. Egy olyan szobába lépett, amire alig emlékezett; egy pillanatig emésztette a végbement hatalmas változást. A kanapé meg a székek, melyek korábban a falnál voltak, most a szoba közepén álltak, merőlegesen a kandallóra. Köztük egy rojtos gyapjúszőnyegen kis faasztal. Csupasz talpa alatt tisztára söpört padlót látott. Theo pokrócokat terített a kanapéra, a szélüket betűrve, hogy eltakarja a kopott részeket, foltokat. De figyelmét főként a kandallópárkányon sorakozó képek keltették fel. Megsárgult fényképek: mindegyiken ugyanazok az emberek, különböző korban és konfigurációban, mindig az előtt a ház előtt, amelyben most állt. Egy férfi, a felesége és a három gyerekük, egy fiú és két lány. A képek évenként készülhettek, a gyerekek mindegyiken egyre nagyobbak voltak. A legkisebb, aki az első fényképen még csecsemő volt anyja karjában – fáradt arcú asszony, homlokára feltolva sötét szemüvege –, az utolsó kép idejére már egy öt-hat éves kisfiúvá cseperedett. Nővérei előtt állt, mohón vigyorgott a kamerába, mosolya megmutatta, melyik foga esett ki. A pólóján az érthetetlen UTAH JAZZ felirat állt. – Nem semmi, ugye? Mausami megfordult, és látta, hogy Theo a konyhaajtóból figyeli. – Hol találtad ezeket? Theo odament a kandallóhoz, felvette az utolsó képet a mosolygó fiúval. – A lépcső alatt, egy zugban. Látod ezt? – Megkopogtatta az üveget: a háttérben a kép szélén egy autó látszott, zsúfolásig megpakolva, a tetejére is holmikat szíjaztak. – Ugyanaz a kocsi, amit a pajtában találtunk. Mausami még egy pillanatig nézegette a képeket. Milyen boldognak tűnnek. Nemcsak a mosolygó fiú, de a szülei és a nővérei is, mindnyájan. – Szerinted ők laktak itt? Theo bólintott, visszatette a képet a kandallópárkányra a többihez. 424

– Szerintem a járvány előtt jöttek, és itt rekedtek. Vagy úgy döntöttek, hogy maradnak. És ne felejtsd el a négy sírt hátul. Mausami rá akart mutatni, hogy csak négy sír van, nem öt, de abban a pillanatban megértette. A negyediket az utolsó túlélő ásta, aki magát már nem temethette el. – Éhes vagy? – kérdezte Theo. A nő végigsimított csapzott haján. – Igazából fürdeni szeretnék. – Történetesen megéreztem. – Ravaszkásan mosolygott. – Gyere. Kivezette az udvarra. Izzó zsarátnok felett láncon hatalmas öntöttvas kondér lógott; mellette fémvályú, elég nagy ahhoz, hogy egy ember beleüljön. Theo fogott egy műanyag vödröt, megtöltötte a vályút a csapról, majd vastag ruhával megragadta a fémkondér fülét, megemelte, és gőzölgő tartalmát is a vályúba borította. – Gyerünk, ülj bele. Mausami hirtelen szégyenlős lett. – Jó, nem lesek – nevetett gyengéden Theo. Minden után, amin átmentek, butaságnak tűnt, hogy szégyelli magát. De mégis így volt. Amikor Theo elfordult, gyorsan levetkőzött, s egy pillanatig meztelenül állt az őszi napsütésben. A levegő hideg volt a bőrének, feszes, domború hasának. Beleereszkedett a vízbe, amely elnyelte a pocakját, megduzzadt melleit a kék erek hálójával. – Most már megfordulhatok? – Hatalmasnak érzem magam, Theo. El se akarom hinni, hogy így is látni akarsz. – Leszel még nagyobb is, mielőtt újra kisebb. Jobb, ha hozzászoksz. Mitől fél? Gyerekük lehet, de nem engedi, hogy Theo lássa meztelenül? Napok óta egymáshoz sem értek; Mausami rájött, hogy pontosan erre várt: hogy Theo átlépje a határt, amely elválasztotta őket, most, hogy kettesben maradtak. – Jó, megfordulhatsz. Theo szemöldöke egy pillanatra felszaladt, szeme tágra nyílt. De csak egy pillanatra. Mausami látta, hogy egy fekete serpenyő van a kezében, tele valami kemény, csillogó anyaggal. Letette a földre a vályú mellett, és letérdelt, hogy egy ék alakú darabot lemetsszen a tőrével. – Istenem, Theo. Csináltál szappant? – Anyámmal néha szoktunk. De nem tudom, elég hamut használtam-e. A zsír egy antilopból van, amit tegnap lőttem. Elég inas jószágok, de egy adagra való azért kitelt belőle. – Lőttél egy antilopot? A férfi bólintott. – Pokoli volt idevonszolni. Legalább öt kilométert. Ráadásul a folyóban sok a hal, szerintem elég ennivalót tudunk eltenni, hogy gond nélkül kitartson egész télen. – Felállt, kezét a nadrágjába törölte. – Fürödj csak, addig csinálok reggelit. Mire Mausami végzett, a víz átlátszatlan lett a kosztól, és a szappantól zsírréteg vonta be. Felállt, és a maradék meleg vízzel leöblítette magát, majd meztelenül állt az udvaron, hogy a nap megszárítsa. Élvezte, ahogy a nedvesség elillan bőréről a száraz levegőben. Nem is emlékezett, mikor érezte magát ennyire tisztának. Felöltözött – a ruházata koszosan tapadt tiszta bőréhez; valahogy muszáj lesz mosnia –, és bement a házba. Még több meglepetés a pincéből: az asztal megterítve igazi porcelánnal, evőeszközökkel és kortól homályos ivópoharakkal. Theo a serpenyőt vigyázta, áttetsző hagymaszeletek között hús sült. A helyiséget átmelegítette a megrakott tűzhely; az ajtónál egész rakás tűzifa tornyosult. – Az antilop maradéka – magyarázta Theo. – A többit megfüstöljük. – Megfordította a húst, és feléje fordult, kezét egy ruhába törölve. – Kicsit inas, de nem rossz. A folyó mellett van vadhagyma és valami bokor, ami szerintem fekete ribizli, de azzal még várni kell tavaszig. – Az ugróját, Theo, mi van még? Nem kérdezte komolyan, teljesen el volt hűlve mindettől. – Krumpli. – Krumpli? 425

– Mostanra már megette a gaz, de még akad pár használható. Levittem egy rakással a pincében lévő rekeszekbe. – Hosszú villával a tányérjukra szedte a húst. – Nem fogunk éhezni. Ha az ember alaposan körülnéz, sok mindent talál. Reggeli után Theo elmosogatta az edényeket, Mausami pedig nézte. Segíteni akart, de Theo ragaszkodott hozzá, hogy pihenjen. – Van erőd sétálni? – kérdezte. Eltűnt a pajtában, majd egy vödörrel és két horgászbottal tért vissza, még megvolt rajtuk a damil. Adott Mausaminak egy kis ásót meg a puskát, maroknyi patronnal. Mire elérték a folyót, a nap magasan állt az égen. Olyan helyen voltak, ahol a folyó lelassult, és sekély kanyarulattá szélesedett; a partot sűrű növényzet borította, az ősz aranyába öltözött magas gazok. Horog nem volt, de Theo talált az egyik konyhafiók mélyén egy kis varrókészletet, amiben volt egy doboz biztosítótű. Amíg Maus kukacokat keresett, ő ezeket illesztette a damil végére. – Szóval hogyan horgászunk? – kérdezte Maus. Keze tele volt vonagló gilisztákkal; akármerre nézett, a föld élettől hemzsegett. – Azt hiszem, csak belelógatjuk a vízbe, és meglátjuk, mi történik, így tettek. Egy idő után butaságnak tűnt. A horgok a sekélyesben csücsültek, szabad szemmel is láthatták. – Állj hátrébb – mondta Theo. – Beljebb dobom az enyémet. Kiakasztotta az orsót, feje fölé emelte a botot, és elhajította a horgot. Nagy ívben repült a víz felett, majd csobbanva eltűnt az áramlatban. A bot szinte azonnal erősen meghajlott. – A francba! – kerekedett el Theo szeme ijedten. – Most mit csináljak? – Ne hagyd elszökni! A hal szivárványos csobbanással tört a felszínre. Theo elkezdte kifelé húzni. – Hatalmas, érzem! Ő húzta a part felé, Maus pedig belegázolt a vízbe – elképesztően hideg volt, ahogy megtöltötte a csizmáját –, és lehajolt, hogy megfogja. A hal elillant, és a következő pillanatban a bokája köré tekeredett a damil. – Theo, segíts! Mindketten nevettek. Theo felrántotta, és a hátára fordította a halat, ami megtette a kívánt hatást: a zsákmány feladta a küzdelmet. Mausnak sikerült kioldozni magát, és elhozta a partról a vödröt, közben Theo kihúzta a halat a folyóból: hosszú, fényes jószág volt, szinte egyetlen izom, ragyogó színfoltokkal, mintha száz meg száz parányi smaragd lenne a húsában. A horog az alsó ajkába akadt, a kukac még rajta volt. – Melyik részét esszük meg? – kérdezte Maus. – Gondolom, az attól függ, mennyire leszünk éhesek. És Theo ekkor megcsókolta; Maust hirtelen boldogság töltötte el. Ez még mindig Theo, az ő Theója. Érezte a csókjában. Akármi történt vele abban a cellában, nem vette el őt tőle. – Most én. Eltolta a férfit, és kivetette a horgot, ahogy tőle látta. Megtöltötték a vödröt ficánkoló halakkal; a folyó gazdagsága olyan volt számukra, mint egy túlságosan bőkezű ajándék. A tágas kék ég, a nap pettyezte folyó, az elfeledett vidék és ők ketten; valahogy minden csodálatosnak tűnt. Ahogy sétáltak vissza a házhoz, Maus gondolatai visszatértek a családi képekre. Az anya és az apa, a két lány meg a fiú a győzedelmes, foghíjas mosollyal. Itt éltek, itt haltak. De, és ezt biztosan érezte, főleg éltek. Megpucolták a halakat, a puha húst kampókra akasztották a füstölőben; holnap majd kiteszik a napra száradni. Egyet eltettek vacsorára, megsütötték a serpenyőben hagymával és az egyik krumplival. Ahogy ment le a nap, Theo elvette a puskát a helyéről, a konyha sarkából. Maus éppen az utolsó edényeket tette el a konyhaszekrénybe. Megfordulva látta, hogy Theo kiüríti a tárat, három patront a tenyerébe ejt, lefújja mindegyikről a port, majd visszacsúsztatja a csőbe. Aztán előhúzta kését, és azt is megtörölte a nadrágjába. – Hát. – Megköszörülte a torkát. – Asszem, ideje. 426

– Ne, Theo. Letette a tányért, odalépett hozzá, kivette a puskát a kezéből, és letette a konyhaasztalra. – Itt biztonságban vagyunk, én tudom. – Ahogy kimondta, érezte a szavai igazságát. Biztonságban vannak, mert ő úgy hiszi. – Ne menj. Theo a fejét rázta. – Nem hinném, hogy ez jó ötlet, Maus. A lány odahajolt hozzá, és megcsókolta, hosszan és lassan, hogy Theo érezze, mit gondol. Biztonságban vannak. Mindketten. Testében a baba csuklani kezdett. – Gyere lefeküdni, Theo – mondta Mausami. – Kérlek. Azt akarom, hogy velem legyél. Most. Az álomtól félt. El is mondta Mausaminak akkor éjjel, ahogy összebújva feküdtek. Nem tud nem aludni, ezzel tisztában volt. A nem alvás olyan, mint a nem evés, magyarázta, vagy a nem lélegzés; olyan, mintha visszatartanád a lélegzeted, ameddig bírod, amíg fényszemcsék nem táncolnak a szemed előtt, és minden porcikád egyetlen szót harsog: lélegezz. Ilyen volt abban a cellában, napokon és napokon át. És most: az álom megszűnt, de az érzés maradt. A félelem, hogy ha lehunyja a szemét, ismét az álomban találja magát. Mert ha nincs a lány, végül megtette volna. A lány belépett az álomba, és visszafogta a kezét, de addigra már késő volt. Megölte volna a nőt, megölt volna bárkit. Megtett volna bármit, amit akarnak. És ha ezt egyszer tudod magadról, utána már nem tudod nem tudni. Akárkinek is hitted magad előtte, ettől kezdve másvalaki lettél. Mausami átölelte beszéd közben, Theo hangja sodródott a sötétben, aztán mindketten sokáig hallgattak. – Maus? Ébren vagy? – Figyelek. Bár ez nem volt igaz: elszundított. Odahúzódott mellé, Mausami karját a mellkasára vonta, mint egy takarót, ami melegen tartja. – Maradj ébren a kedvemért. Megteszed? Amíg el nem alszom. – Igen – felelte. – Megteszem. Theo hallgatott egy darabig. A testük közti térben a baba mozgott-rugdosott. – Itt biztonságban vagyunk, Theo – mondta. – Amíg együtt vagyunk, biztonságban vagyunk. – Remélem, hogy ez igaz. – Én tudom, hogy igaz. És noha érezte, hogy Theo légzése lassul, és végre elalszik, azért nyitva tartotta a szemét, csak meredt a sötétbe. Igaz, gondolta, mert igaznak kell lennie.

427

ÖTVENKILENC Mire elérték a helyőrséget, jól benne jártak a délutánban. A csomagjukat visszakapták, de a fegyvereiket nem; nem voltak foglyok, de nem is jöhettek-mehettek kedvükre. Az őrnagy erre a „védelem alatt” kifejezést használta. A folyótól egyenesen északnak mentek, át a gerincen. Egy második völgy fenekén sáros csapást találtak, mely pata- és guminyomoktól volt gödrös. Csakis véletlen lehetett, hogy maguktól nem vették észre. Nyugatról súlyos felhők nyomultak föléjük; lógott az eső lába. Ahogy az első cseppek szemerkélni kezdtek, Peter égő fa szagát érezte a szélben. Greer őrnagy jött oda mellé. Magas, erős testalkatú ember volt, homloka olyan barázdás, mintha felszántották volna. Úgy negyvenéves lehetett. Bő terepszínű egyenruháját – melynek zsebei mindenféle kacattól duzzadtak – széles övvel húzta össze a derekán. Borotvált fején pamutsapkát viselt. Az osztagot alkotó tizenöt emberéhez hasonlóan, sárral és szénnel kente be az arcát, amitől szeme fehérje valósággal virított. Olyanok voltak, mint a farkasok, mint az erdő teremtményei; úgy néztek ki, mint maga az erdő. Távolsági járőregység; hetek óta az erdőt járták. Greer megállt az ösvényen, és vállára vette a puskáját. Derekára egy tokban fekete pisztoly volt rögzítve. Nagyot húzott a kulacsából, és a domboldal felé intett. Peter érezte Greer embereinek szapora lépteiből, hogy már közel járnak – hamarosan lesz meleg étel, priccs, és tető a fejük fölött. – A következő gerincen túl – mondta Greer. Az elmúlt órákban kialakult köztük valami, amit Peter barátság kezdetének vélt. Foglyul ejtésük kezdeti zűrzavara után – mely helyzetet csak bonyolította, hogy egyik csoport sem volt hajlandó elárulni, kik ők, amíg a másik meg nem teszi az első lépést – Michael törte meg a patthelyzetet. Hányásfoltos arcát felemelte a földről, ahová a háló kiborította őket, majd kijelentette: – A picsába. Feladom. Kaliforniából jöttünk, oké? Valaki lőjön le, hogy ne forogjon már velem a föld. Greer éppen eltette a kulacsát, amikor Alicia utolérte őket. Kezdettől fogva szokatlanul hallgatag volt, még csak nem is tiltakozott Greer parancsa ellen, hogy fegyvertelenül menjenek. Petert ez megdöbbentette, hiszen tudta, hogy Aliciára ez egyáltalán nem jellemző. De talán csak sokkos állapotban van, ahogy mindnyájan. A tábor felé vezető úton végig Amy mellett ment, védelmezőn. Talán csak szégyelli, hogy egyenesen csapdába vezette őket, vélte Peter. Ami Amyt illeti, ő úgy fogadta az események új fordulatát, ahogy mindent, közömbösen, némi óvatossággal. – Milyen a tábor? – kérdezte Greertől Peter. Az őrnagy vállat vont. – Amilyennek képzeli. Egy nagy latrina az egész. De hát jobb, mint kint lenni az esőben. Ahogy megmásztak egy dombot, egy tálszerű völgyszorosban felbukkant a helyőrség: sátrak és járművek füzére körülvéve egy legalább tizenöt méter magas kerítéssel, melynek gerendáit hegyesre faragták. A járművek között Peter látott legalább fél tucat Humvee-t, két nagy tartálykocsit és jó pár kisebb teherautót, furgonokat és nagy teherautókat nehéz, sáros kerekekkel. A kerítésnél tucatnyi nagy reflektor állt magas póznákon; a telep túlsó végén lovak legeltek egy bekerített réten. A legtöbb katona az épületek között volt, vagy a fal tetején futó gyalog-hídon. A telep közepén minden fölé magasodva jókora zászló lobogott a szélben, piros, fehér és kék kockák egyetlen fehér csillaggal. Az egész tábor nem lehetett több fél négyzetkilométernél, mégis, ahogy a dombtetőn állt, Peter úgy érezte, egy egész várost lát, egy olyan világ szívét, amelyben mindig hitt, de amelyet elképzelni sosem tudott. – Vannak fényeik – ámuldozott Michael. Greer emberei mentek el mellettük lefelé tartva. – Az istenit, fiam – mondta egy Muncey nevű káplár széles, foghíjas mosollyal. Ő is ugyanolyan kopasz volt, mint a társai. Greer legtöbb embere katonásan hallgatott, csak akkor beszélt, ha szóltak 428

hozzá, Muncey viszont csicsergett, akár a madár. Ehhez passzolt a feladata is: a rádiót kezelte, amit a hátán hordott, a generátor kurblija úgy meredt ki a szerkezet aljából, akár egy állat farka. – A kerítésen belül – vigyorgott Muncey – az a föld Texas. Ami nekünk nincs, az nem is kell. – Ez nem valódi hadsereg – magyarázta Greer korábban. – Legalábbis nem az amerikai hadsereg. Nincs már amerikai hadsereg. – Akkor kinek a hadserege? – kérdezte Peter. És Greer ekkor mesélt nekik Texasról. Mire leértek a domb aljára, egy csoport verődött össze a kapunál. A hideg és a most már szemerkélő eső ellenére néhányan félmeztelenek voltak, látszott keskeny derekuk, válluk és mellkasuk erős izomkötegei. Mind simára voltak borotválva, a fejük is. Mindenki fegyvert hordott: karabélyt, pisztolyt, néhányan nyílpuskát is. – Az emberek majd bámulnak – intette őket halkan Greer. – Szokjanak hozzá. – Hány… csellét hoznak be általában? – kérdezte Peter. Greer korábban elmondta, ahogy a kifejezés a csellengő rövidítése. Greer a homlokát ráncolta. A kapu felé tartottak. – Egyet se. Messzebb, keletre még akad néhány. Fenn Oklahomában a harmadik zászlóalj egyszer talált egy egész rohadt várost. De itt kint? Nem is keresünk. – Akkor minek a háló? – Bocs, azt hittem, értik. Az a drakoknak van. Maguk füstösöknek hívják őket. – Ujját megpörgette a levegőben. – A pörgést nem bírják. Olyanok abban a hálóban, mint kacsa a hordóban. Peternek eszébe jutott, amit Caleb mondott arról, hogy a fertőzöttek miért kerülik a turbinákat. Zander mindig azt mondta, a forgó mozgás kicsinálja őket. Elmondta Greernek. – Stimmel – értett egyet az őrnagy. – Nem szeretnek pörögni. Bár ezt a turbinásat még nem hallottam. Michael zárkózott fel melléjük. – Mi volt az, ami a fákon lógott? Aminek olyan rémes szaga volt? – Fokhagyma – nevetett fel kurtán Greer. – A legrégibb trükk. A kibaszott drakok imádják. A beszélgetés megszakadt, ahogy beléptek a kapun, a várakozó emberek alagútjába. Greer osztaga szétszóródott a tömegben. Senki nem beszélt. Peter látta, ahogy a tekintetek gyorsan átsiklanak felette. Ekkor értette meg, mit bámulnak annyira a katonák: a nőket nézték. – Vi-gyázzl Mindenki vigyázzba vágta magát. Peter látta, hogy egy alak közeledik az egyik sátor felől fürge léptekkel. Első látásra nem ilyennek képzelt volna egy magas rangú katonatisztet: szinte hordó mellkasú férfi volt, egy fejjel alacsonyabb Greernél, erősen kacsázó járással. Lenyírt kobakja alatt vonásai annyira közel voltak egymáshoz, mintha összenyomták volna az arcát. Ám ahogy közeledett, Peter megérezte a tekintély erejét, valami rejtélyes energiát, mintha sztatikus elektromos mező venné körül. Kicsi és sötét szemében, mely egyáltalán nem passzolt az arcához, őszinte, átható tekintet ült. Egy hosszú pillanatig csípőre tett kézzel Petert fürkészte, majd a többiekre nézett mögötte, mindenkire ugyanolyan mérlegelő pillantással. – Hát ezt nem hiszem el. Meglepően mély hangja volt. Ugyanazzal a nyújtott akcentussal beszélt, mint Greer meg az emberei. – Pihenj. Mindenki lazított. Peter nem tudta, mit mondjon, gondolta, a legjobb, ha a férfi kezdi. – Második zászlóalj – emelte fel a hangját a férfi az összegyűlteknek –, úgy látom, hogy az újonnan jött csellék némelyike nő. Ezekre a nőkre nem néznek. Nem szólnak hozzájuk, nem mennek a közelükbe, nem lesz hozzájuk semmi közük, és nekik se magukhoz. Egyik sem a maguk barátnője, felesége. Nem a maguk anyja vagy nővére. Semmik, nem léteznek, nincsenek itt. Világos? – Igen, uram! 429

Peter Aliciára pillantott, aki Amy mellett állt, de az nem nézett rá. Hollis szkeptikusan ráncolta a homlokát, láthatóan ő se tudta ezt mire vélni. – Maguk hatan, tegyék le a csomagokat, és jöjjenek velem. Őrnagy, maga is. Követték a sátorba. Egyetlen helyiség töltötte ki, az alja döngölt föld, a tető besüppedt ponyva. Bútor gyanánt volt benne egy potrohos tűzhely, két x-lábú furnérasztal tele papírokkal, és a túlsó falnál egy kisebb asztal egy rádióval, amit egy fejhallgatós katona kezelt. Felette a falon terjedelmes, színes térkép, a beleszurkált tűk egy szabálytalan V alakot jelöltek rajta. Peter közelebb lépve látta, hogy a V alja Texas közepén van, az északnak tartó szára végigér Oklahomán, fel Kansasig, a másik nyugatnak kanyarodik, bele Új-Mexikóba, majd az is északnak fordul, és a coloradói határ után ér véget: ott, ahol most állnak. A térkép tetején, egy sötét csíkon sárga betűkkel az áll: az EGYESÜLT ÁLLAMOK KÖZEPES FELBONTÁSÚ POLITIKAI TÉRKÉPE, alatta pedig hogy Fox és Fiai Iskolai Térképek, Cincinatti, Ohio. Greer odalépett mellé. – Isten hozta a háborúban – mormolta. A parancsnok, aki mögöttük lépett be, a rádióshoz szólt, aki a kintiekhez hasonlóan nyíltan a nőket bámulta. Sarát választotta, de aztán tekintete ideges ugrásokkal Aliciára vándorolt, majd Amyre. – Káplár, ha megbocsát. A férfi látható erőfeszítéssel szakította el tekintetét a jövevényekről, és lehúzta fejéről a fejhallgatót. Arca szégyentől parázslott. – Elnézést, uram. – Most, fiam. A káplár felkászálódott, és kivonult. – Szóval. – A parancsnok tekintete megállapodott Greeren. – Őrnagy. Van még valami, amit elfelejtett közölni velem? – A csellék közül három nő, uram. – Igen. Valóban. Köszönöm, hogy szól. – Elnézést, tábornok. – Greer arca megrezzent. – Előre kellett volna üzennünk. – Igen, azt kellett volna. Mivel maga találta őket, maga a felelős értük. Elbír a feladattal? – Természetesen, uram. Nem gond. – Tartson nekik egy eligazítást, szállásolják el őket. Kapjanak saját árnyékszéket is. – Igenis, tábornok. – Elmehet. Greer bólintott, Peter felé pillantott – Sok szerencsét, mintha ezt mondta volna a tekintete –, és kiment a sátorból. A tábornok, akinek a nevét Peter még nem tudta, megint végignézett rajtuk. Most, hogy egyedül voltak, mintha kicsit közvetlenebb lett volna. – Maga Jaxon? Peter bólintott. – Curtis Vorhees dandártábornok vagyok. Ez a Texasi Köztársaság Hadseregének Második Expedíciós Egysége. – Halvány mosoly. – Én vagyok itt a nagykutya, ha esetleg Greer őrnagy ezt is elfelejtette volna megemlíteni. – Nem, uram. Mármint igen, említette. – Helyes. – Vorhees bólintott, majd újra csak végigmérte őket. – Szóval értsem úgy, hogy maguk hatan, és elnézést, ha hitetlennek tűnök, hogy maguk hatan Kaliforniából gyalogoltak idáig? Igazából, gondolta Peter, egy darabig autóval jöttünk. Aztán meg vonattal. De ehelyett csak annyit felelt: – Igen, uram. – És megkérdezhetem, miért vállalkozik bárki ilyesmire? Peter válaszra nyitotta a száját, de a válasz, az igazi válasz ismét túl nagynak tűnt. Odakint rendesen rákezdett az eső, szaporán dobolt a sátor ponyvatetején. – Hosszú történet – mondta.

430

– Abban biztos vagyok, Mr. Jaxon. És nagy érdeklődéssel meghallgatnám. Egyelőre azonban meg kell egyeznünk pár fontos dologban. Maguk a Második Expedíciós Egység civil vendégei. Itttartózkodásuk idejére a parancsnokságom alá tartoznak. Menni fog? Peter bólintott. – Hat napon belül az egység délre indul, hogy találkozzon a Harmadik Zászlóaljjal Roswell város mellett Új-Mexikóban. Onnan vissza tudjuk küldeni magukat Kerrville-be egy utánpótláskonvojjal. Javaslom, hogy fogadják el az ajánlatot, de természetesen önökön múlik. Biztos vagyok benne, hogy meg akarják beszélni egymással. Peter elszakította róla a tekintetét, hogy a társaira nézzen, akiknek arca saját meglepetését tükrözte. Eszébe sem jutott az a lehetőség, hogy az utazásuk véget ért. – Ami a többi dolgot illeti – folytatta Vorhees –, amiről az őrnagynak beszéltem, utasítsa a nőket a csoportjában, hogy ne létesítsenek kapcsolatot az embereimmel azon túl, ami abszolút szükséges. Maradjanak a sátrukban, csak a latrinához mehetnek ki. Ha szükségük van valamire, maga vagy Greer őrnagy továbbítja a kérést. Világos? Peternek nem volt oka nemet mondani azon kívül, hogy röhejesnek találta a dolgot. – Nem vagyok benne biztos, hogy mondhatom ezt nekik, uram. – Nem? – Nem, uram. – Vállat vont. Nem volt rá más szó: – Mind együtt vagyunk. Ez a helyzet. A tábornok sóhajtott. – Talán félreértett. Csak udvariasságból kérem. A Második Expedíciós Egység küldetésének természetével nem fér össze, sőt veszélyes, ha nők szabadon járkálnak a táborban. – Miért lennének ők veszélyben? A tábornok a homlokát ráncolta. – Ők nem is. Nem a nőkre értem. – Vorhees nagy levegőt vett, és türelmesen kezdte elölről. – Elmagyarázom a lehető legegyszerűbben. Mi önkéntes sereg vagyunk. Aki beáll az Expedíciós Erőkhöz, az egy életre teszi, véresküvel, és itt minden ember felesküdött a halálra. Minden köteléket elvágott, ami a külvilághoz fűzte, számára egyetlen dolog létezik csupán, ez a sereg. Minden alkalommal, amikor elhagyja a tábort, abban a hitben teszi, hogy nem tér vissza. Elfogadja ezt. Sőt várja is. Egy férfi boldogan meghal a barátjáért, de a nőért… a nőért élni akar. Ha ez megtörténik egy férfival, biztosíthatom, hogy ha kilép azon a kapun, sosem jön vissza. Peter megértette, hogy Vorhees szavai azt sugallják, adják fel. De azok után, amin ők együtt átmentek, el sem tudta képzelni, hogy azt kell mondania nekik, főleg Aliciának, hogy a sátorban kell bujkálniuk. – Elhiszem, hogy ezek a nők mind jó harcosok – folytatta Vorhees. – Különben el se jutottak volna idáig. De a mi szabályrendszerünk nagyon szigorú, és ezt maguknak is tiszteletben kell tartaniuk. Ha nem, visszaadjuk a fegyvereiket, és menjenek útjukra. – Jó, akkor megyünk. – Várj, Peter. Alicia volt. Peter feléje fordult. – Lish, nem gond. Melletted vagyok ebben. Ha azt mondja, menjünk, akkor megyünk. De Alicia oda se figyelt rá. Peter most vette észre, hogy vigyázzban áll, karja mereven az oldala mellett, tekintetét a tábornokra szegezi. – Vorhees tábornok, Niles Coffee ezredes az Első Expedíciósoktól üdvözletét küldi. – Niles Coffee? – A tábornok arca felderült. – Az a Niles Coffee? – Lish – esett le Peternek a dolog –, úgy érted, az Ezredes…? Alicia nem felelt neki. Rá sem nézett. Olyan volt a tekintete, amilyennek Peter még nem látta. – Ifjú hölgy, Coffee ezredes odaveszett az embereivel harminc éve. – Nem így van, uram – mondta Alicia. – Életben maradt. – Coffee él? – Akció közben elesett, uram. Három hónapja. Vorhees körbenézett, majd újra Aliciára vándorolt a tekintete. – És megkérdezhetem, hogy ki maga? 431

Feszesen bólintott, csak az állával. – A fogadott lánya, uram. Alicia Donadio felesküdött közlegény, Első Expedíciós Egység. Senki nem szólt. Peter tudta, hogy ami történik, visszavonhatatlanul megváltoztat mindent. A feltoluló pániktól szédülni kezdett, mintha az élet egy elemi törvénye – annyira alapvető, mint a gravitáció – hirtelen és figyelmeztetés nélkül megszűnt volna. – Lish, mit akarsz mondani? Alicia végre felemelte fejét, és ránézett; szemében könnyek csillogtak. – Jaj, Peter – mondta, ahogy az első könnycsepp megkezdte útját le a koszos arcon. – Sajnálom. El kellett volna mondanom. _____ – Nem viheti el őt! Sajnálom, Jaxon – mondta a tábornok. – Ez nem a maga döntése. Ez senkinek nem a döntése. – Fürgén a sátor ajtajához ment. – Greer! Hozzák ide nekem Greer őrnagyot. Azonnal! – Mi ez az egész? – kérdezte Michael. – Peter, miről beszél Alicia? Hirtelen mindenki egyszerre beszélt. Peter megragadta Alicia karját, erővel maga felé fordította. – Lish, mit művelsz? Gondold át, mit csinálsz. – Már megtettem. – A könnyein keresztül arca mintha megkönnyebbüléstől izzott volna, mintha rég cipelt terhet tenne le végleg. – Azelőtt volt, hogy megismertelek. Jóval előtte. Aznap, amikor az Ezredes eljött értem a Szentélybe. Meg kellett esküdnöm, hogy nem mondom el senkinek. Peternek végre leesett, mit akart neki mondani aznap reggel az erdőben. – Te őket kerested. Alicia bólintott. – Igen, két napja. Felderítés közben megtaláltam az egyik táborukat. A hamu még meleg volt. Errefelé nem lehetett más, csak ők. – A fejét ingatta. – Őszintén, Peter, magam se tudtam, hogy meg akarom-e találni őket. Belül azt hittem, csak egy öregember meséje. Hidd el. Greer jelent meg a sátor ajtajában, csöpögött róla az eső. – Greer őrnagy – mondta a tábornok –, ez a nő az Első Expedíciós Egység katonája. Greer álla leesett. – Hogy mi? – Niles Coffee lánya. Greer Aliciára meredt, szeme tágra nyílt döbbenetében, mintha egy különös állatot látna. – Szent szar. Coffee-nak volt lánya? – Azt mondja, felesküdött. Greer a kopasz fejét vakarta. – Az istenit. Egy nő. Mit akar tenni, uram? – Nincs mit tenni. Ha felesküdött, akkor felesküdött. Az emberek majd elviselik. Vigye el borbélyhoz, adjon neki feladatot. Minden olyan gyorsan történt. Peter úgy érezte, bensőjében hatalmas szakadék nyílik. – Lish, mondd nekik, hogy hazudtál! – Sajnálom. Ennek így kell lenni. Őrnagy? Greer bólintott, komoly arccal mellé lépett. – Nem hagyhatsz el – hallotta Peter a saját hangját, de mintha nem ő mondta volna. – Muszáj, Peter. Én ez vagyok. Peter önkéntelenül átölelte. Érezte Alicia könnyeit a nyakán. – Nem tudom… ezt nélküled csinálni. – De igen. Tudom, hogy képes vagy rá. Semmi haszna. Alicia elhagyja, már érezte, ahogy távolodik. – Nem fog menni, nem. – Semmi baj – mondta, hangja közel a füléhez. – Nyugodj meg.

432

Alicia egy hosszú pillanatig átölelve tartotta, csendbuborék vette őket körül, mintha kettesben lennének. Aztán a kezébe fogta Peter arcát, lehúzta magához, és egyszer gyorsan homlokon csókolta. A csók egyszerre kért és adott megbocsátást: a búcsúcsók. A levegő szétvált köztük. Alicia elengedte, hátralépett. – Köszönöm, tábornok – mondta. – Greer őrnagy, mehetünk.

433

HATVAN Az esős napok alatt Peter mindent elmesélt nekik. Öt álló napig zuhogott. Órák hosszat ült Vorhees sátrában a hosszú asztalnál, néha csak ők ketten, de többnyire Greer is ott volt. Beszélt nekik Amyről, a Kolóniáról, az adásról, amit fogtak; beszélt nekik Theó-ról és Mausamiról, és a Menedékről meg arról, hogy mi történt ott. Mondta nekik, hogy ezerhatszáz kilométernyire egy hegytetőn Kaliforniában kilencven lélek várja rettegve, mikor alszanak ki a fények. – Nem fogok hazudni magának – mondta Vorhees, amikor Peter megkérdezte, nem tudna-e odaküldeni katonákat. Késő délután volt. Alicia reggel elment járőrözni, és ezzel egyszersmind be is szippantotta a katonaélet. – Nem mintha nem hinnék magának. Az a bunker magában is megérné az utazást. De ezt fel kell terjesztenem, mégpedig a hadosztályparancsnokság elé. Legkorábban jövő tavasszal gondolhatunk ekkora utazásra. Az feltérképezetlen terület arrafelé. – Nem vagyok benne biztos, hogy tudnak várni addig. – Hát, pedig kénytelenek lesznek. Most az a legnagyobb problémám, hogy kijussunk ebből a völgyből, mielőtt leszakad a hó. Ha az eső nem hagy alább, itt ragadhatunk, és a reflektorok már csak maximum harminc napig húzzák. – Én erről a Menedék nevű helyről szeretnék többet tudni – vágott közbe Greer. A sátor falain túl, az emberek előtt Greer és Vorhees kapcsolata szigorúan formális volt; de idebent, mint most is, láthatóan ellazultak, már-már barátoknak tűntek. Greer töprengőn a tábornokra nézett. – Kicsit úgy hangzik, mint azok ott Oklahomában. – Kicsodák? – kérdezte Peter. – Egy Homer nevű helyen – vette át a szót Vorhees. – A Harmadik Zászlóalj talált rájuk úgy tíz éve, kint a nagy büdös semmiben. Egy egész városnyi túlélő, jó ezeregyszáz férfi, nő és gyerek. Én nem voltam ott, de hallottam történeteket. Mintha száz évet visszamentek volna az időben, azt se tudták, mik azok a drakok. Csak a maguk dolgával törődtek, éldegéltek szépen csendben, se fények, se kerítés. Úgy voltak a látogatókkal, hogy „örültünk, hogy benéztetek, viszlát”. A parancsnok felajánlotta, hogy elviszik őket, de ők köszönték szépen, és a Harmadik különben sem volt úgy felszerelve, hogy ennyi embert vigyen délre Kerrville-be. Hihetetlen, túlélők, akik nem akarják, hogy megmentsék őket. A Harmadik hátrahagyott egy osztagot, és ment tovább északra, fel egész Wi-tchitáig, ahol szarrá verték őket. A fele odaveszett; a többi fülét-farkát behúzva menekült. Amikor visszaértek Homerba, nem volt ott semmi. – Hogyhogy semmi? – kérdezte Peter. Vorhees szemöldöke élesen felszaladt. – Úgy értem, semmi. Egy lélek sem. Holttestek sem. Minden a helyén, az asztalokon még a vacsora maradványai, mintha mi sem történt volna. Még a hátrahagyott osztag is eltűnt. Peter kénytelen volt elismerni, hogy ez meglehetősen rejtélyes, de nem értette, mi köze a Menedékhez. – Talán egy biztonságosabb helyre mentek. – Talán. Talán a drakok olyan gyorsan elvitték őket, hogy még elmosogatni se volt idejük. Olyasmit kérdez, amire nem tudom a választ. De egyet tudok. Harminc éve, amikor Kerrville kiküldte az Első Expedíciós Egységet, az ember száz métert se mehetett anélkül, hogy bele ne botoljon egy drakba. Az Első Egység még egy jobb napon is legalább fél tucat embert vesztett, és amikor Coffee csapata eltűnt, mindenki azt hitte, itt a vége. Az a fickó kész legenda volt. Az Első Expedíciós Egység tulajdonképpen akkor oszlott fel. Maga meg most itt van, egészen Kaliforniából jött idáig. Bezzeg akkoriban a latrináig se jutott volna el. Peter Greerre pillantott, aki biccentéssel ismerte el ezt, majd újra Vorheesre nézett. – Azt akarja mondani, hogy kipusztulnak? 434

– Á, van rengeteg, elhiheti. Csak tudni kell, hol keresse az ember. Nem, én azt mondom, valami megváltozott. Valami más lett. Az utóbbi öt évben kétszer hoztunk utánpótlást Kerrville-ből, az egyiket egészen a kansasi Hutchinsonig, a másikat Új-Mexikón keresztül Coloradóba. Azt láttuk, hogy többnyire most már csoportba verődnek. Mélyebbre is ásnak, bányákat, barlangokat használnak, mint az a hegy, amit maguk találtak. Néha annyian összetömörülnek, hogy feszítővassal se lehet őket szétválasztani. A városokban még mindig nyüzsögnek, ott a sok üres épület, ugye, de a nyílt vidékeken napokig színüket se látni. – És Kerrville? Az miért biztonságos? A tábornok a homlokát ráncolta. – Nem az. Száz százalékig nem. Sőt Texas nagy részén elég rossz a helyzet. Laredóba például ne akarjon menni, és Dallasba se. Houston meg, már ami maradt belőle, egy nagy vérszívó mocsár. Annyira szennyezett mindenféle petro-kemikáliával, nem is értem, hogyan maradnak ott életben. San Antoniót és Austint földig gyalulták az első háborúban, ja, meg El Pasót is. A kibaszott szövetségi kormány így próbálta meg kifüstölni a drakokat. Ez vezetett a Deklarációhoz, és nagyjából ekkor vált ki Kalifornia. – Kivált? – kérdezte Peter. Vorhees bólintott. – Az Unióból. Kikiáltotta a függetlenséget. A kaliforniai volt az első igazi vérfürdő, egy darabig nyílt háború zajlott, mintha semmi más miatt nem kellett volna aggódni. De Texas pórul járt. Talán a szövetségiek nem akartak két fronton harcolni. A kormányzónk elkobozott minden katonai tulajdont, ami nem volt nehéz, mert akkorra a hadsereg már szétzilálódott, minden szétesett. A fővárost Kerrville-be költöztették, és beásták magukat. Körülfalazták, mint a maguk Kolóniáját, csak az a különbség, hogy nekünk van olajunk, töméntelen sok olaj. Lent Freeport közelében ötszázmillió hordó csücsül föld alatti sóbányákban, a régi stratégiai olajtartalék. És ha van olaj, van áram. Ha van áram, van fény. Harmincezernél is többen élnek a falak között, ötvenezer hektár föld van még öntözés alatt, és védett ellátóvonal fut a működő finomítókig a parton. – A parton – visszhangozta Peter. A szónak szinte súlya volt. – Úgy érti, az óceán? – Legalábbis a Mexikói-öböl. – Vorhees vállat vont. – Túlzás lenne óceánnak nevezni. Lényegében egy nagy szennytenger az egész. A partközeli olajfúrótornyok még nyomják fel a trutyit, és ott van New Orleans szennyvize. Az óceáni áramlatok is sok törmeléket és roncsot besodortak. Tartályhajókat, teherhajókat, amit csak el tud képzelni. Van olyan rész, ahol simán be lehet gyalogolni, és az ember lába még csak vizes sem lesz. – De akkor is, a tenger felé lehetne próbálkozni. Ha volna hajó. – Elméletileg. De nem javasolnám. A probléma az aknazár. – Rengeteg akna – magyarázta Greer. Vorhees bólintott. – Ráadásul jó sok. A háború utolsó napjaiban a NATO szövetségesek, az úgynevezett barátaink összeálltak, és még egyszer megpróbálták megállítani a fertőzést. Alaposan megbombázták a partot, és nem csak úgy szimplán. Megszórták a vizet a világon mindennel. Corpusban még látni a pusztítás nyomait. Aztán telepítették az aknákat, és ezzel ránk csapták az ajtót. Peterben felrémlettek apja történetei. Az óceán és Long Beach. A nagy hajók rozsdásodó bordái, ameddig a szem ellát. Soha eszébe nem jutott eltöprengeni, mi történhetett. Történelem nélküli világban élt, ok nélküli világban, egy olyan világban, ahol minden az volt, ami. Vorheesszel és Greerrel beszélni olyan volt, mintha betűk zagyva halmazát nézné, melyek hirtelen szavakká állnak össze. – És távolabb keletre? – kérdezte. – Arrafelé küldtek már valakit? Vorhees a fejét rázta. – Évek óta nem. Az Első Expedíciós Egység küldött arra két zászlóaljat, egyet északra Lousianába, Shreveporton keresztül, egyet St. Louis felé, Missourin át. Senki nem tért vissza. – Vállat vont. – Talán majd egyszer. Egyelőre be kell érnünk Texasszal. – Szeretném látni – mondta egy pillanat múlva Peter. – A várost. Kerrville-t. – Fogja is, Peter. – Vorhees kivételesen elmosolyodott. – Ha csatlakozik a konvojhoz. 435

Még nem adtak választ Vorheesnek, és Peter tépelődött. Biztonságba jutottak, fények alá, hiszen végső soron megtalálták a hadsereget. Talán csak tavasszal, de Peter biztos volt benne, hogy Vorhees küld majd egy expedíciót a Kolóniára, és elhozza a többieket. Más szóval megtalálták, amiért jöttek. Többet is annál. Felesleges kockázatnak tűnt arra kérni a barátait, hogy folytassák. És Alicia nélkül énje egy része szeretett volna igent mondani, befejezni az egészet. Ám ahányszor ezen töprengett, rögtön Amy jutott az eszébe. Aliciának igaza volt: ha ilyen közel a célhoz visszafordulna, azt később bánná, valószínűleg egész életében. Michael próbálta behozni a jelet a rádión a tábornok sátrában, de ez a rádió rövid hatósugarú volt, használhatatlan a hegyekben. Vorhees azt mondta, nem kételkedik a történetben, de hát ki tudja, mit jelent az a jel? – A katonaság maga után hagyott mindenféle szart. A civilek is. Higgyék el, láttam már ilyet. Nem lehet utánajárni minden nyikkanásnak. – Egy olyan ember kimerült hangján beszélt, aki már sokat látott, a kelleténél többet. – Ez a lány, Amy, talán százéves, mint mondják, talán nem. Nincs okom kételkedni, azt kivéve, hogy maximum tizenötnek látszik, és halálra rémültnek. Az ilyesmit nem mindig lehet megmagyarázni. Én azt mondom, csak egy szegény traumás lélek, aki valahogy életben maradt, és nagy mázlival a maguk táborába tévedt. – És a jeladó a nyakában? – Mi van vele? – Vorhees nem gúnyolódott, csak figyelembe vette a tényeket. – A fenébe is, talán orosz vagy kínai az a lány. Vártuk is, hogy azok megjelenjenek, már ha életben van odakint még valaki. – És van? Vorhees habozott, Greerrel óvatosan összenéztek. – Az igazság az, hogy nem tudjuk. Egyesek azt mondják, a karantén bevált, hogy a világ többi része szépen éli a maga életét nélkülünk. Ez felveti azt a kérdést, hogy akkor miért nem hallunk semmit a rádión, de gondolom, elektronikus barikádot is lehet csinálni az aknák mellé. Mások szerint – és azt hiszem, az őrnaggyal mi osztjuk ezt a nézetet – mindenki meghalt. Ez persze puszta feltevés, de ezek szerint a karantén nem zárt úgy, mint hitték. Öt évvel a járvány kitörése után az Egyesült Államok szinte elnéptelenedett, szabad préda lett. A Fort Knox-i aranykészlet. A Központi Jegybank New Yorkban. A múzeumtól az ékszerészig, a banktól a sarki kisboltig mind csak várt ott néptelenül. De az igazi kincs a sok amerikai katonai hadianyag volt, beleértve tízezer nukleáris fegyvert, amelyek közül bármelyik felboríthatja a világ hatalmi egyensúlyát, ha az Egyesült Államok nem ügyel rá. Őszintén szólva szerintem nem az a kérdés, partra szállt-e valaki, hanem hogy hányan és kik. Van rá esély, hogy magukkal vitték a vírust. Peter egy pillanatig a hallottakat emésztette. Vorhees azt akarja mondani, hogy a világ üres. – Nem gondolom, hogy Amy bármit is el akarna lopni – mondta végül. – Ha ez segít, én se gondolom. Csak egy gyerek, Peter. Ki tudja, hogyan maradt életben. Talán majd elmondja. – Szerintem már elmondta. – Ezt hiszi maga. És én nem fogok vitatkozni. De mondok más valamit. Kiskoromban ismertem egy őrült öregasszonyt, egy viskóban élt a lakrészünk mögött, egy igazi lerobbant helyen, egy putriban, na. Ráncos volt, mint a mazsola, vagy száz macskát tartott, bűzlött a hely a macskahúgytól. Azt állította, hogy hallja, mit gondolnak a drakok. Mi, gyerekek pokolian szekáltuk, de persze a meséivel nem tudtunk betelni. Amit az ember később megbán, de akkor nem. Vándor volt, egy nap csak úgy megjelent a kapunál. – Vorhees vállat vonva fejezte be. – Időről időre hallani ilyen sztorikat. Főleg öregektől, félőrült misztikusoktól, sose ilyen fiataloktól. De hallottunk már ilyet. Greer hajolt előre. Hirtelen határozottan érdeklődőnek tűnt. – Mi történt vele? – Az öregasszonnyal? – A tábornok az állát vakarva próbált emlékezni. – Ha jól rémlik, a könnyebbik utat választotta. Felakasztotta magát a macskahúgyos házában. – Amikor erre se Peter, se Greer nem szólt, folytatta: – Az ilyesmin nem szabad túl sokat töprengeni. Nekünk legalábbis. Az őrnagy biztos egyetért velem. Azért vagyunk itt, hogy a lehető legtöbb drakot kiirtsuk,

436

utánpótlást halmozzunk fel, megkeressük és kifüstöljük a fészkeket. Talán egy nap majd számít valamit. Biztos vagyok benne, hogy én már nem érem meg. A tábornok eltolta magát az asztaltól, és Greer is; a beszéd ideje véget ért, legalábbis mára. – Addig is gondolkodjon az ajánlatomon, Jaxon. Hazaút. Kiérdemelte. Mire Peter az ajtóhoz ért, Greer és Vorhees már az asztal fölé görnyedve egy jókora térképet böngésztek. Vorhees homlokráncolva felnézett. – Van még valami? – Csak… – Mit is akart mondani? – Kíváncsi lennék, mi van Aliciá-val. Hogy van. – Jól, Peter. Akárhogy is csinálta Coffee, jól kitanította. Talán rá sem ismerne. Ez fájt. – Szeretném látni. – Tudom. De ez most nem igazán jó ötlet. – Amikor Peter nem mozdult, Vorhees alig leplezett türelmetlenséggel megkérdezte: – Ez minden? Peter a fejét rázta. – Csak mondja meg neki, hogy érdeklődtem felőle. – Megmondom, fiam. Peter kilépett a sátorból a sötétedő délutánba. Az eső elállt, de a levegőt teljesen átitatta a csontig hatoló hideg nyirkosság. A helyőrség falain túl sűrű köd úszott a gerinc fölött. Mindent beterített a sár. Összehúzta magán a kabátját, és átvágott a táboron a kantinhoz, ahol megpillantotta Hollist. Magában ült az egyik hosszú asztalnál, babot lapátolt a szájába egy elnyűtt műanyag tálból. A teremben itt-ott katonák ültek, halkan beszélgettek. Peter fogott egy tálcát, mert magának a fazékból, és odament Hollishoz. – Foglalt? – Mind foglalt – mondta Hollis komoran. – Csak néha ideengednek. Peter leült a padra. Tudta, Hollis hogy érti: ők olyanok itt, mint egy plusz végtag, egy csökevény, semmi dolguk, semmi szerepük. Sara és Amy szinte ki sem léphettek a sátrukból, de viszonylagos szabadsága dacára Peter is rabnak érezte magát. És a katonák levegőnek nézték őket. Kimondatlanul is érezhető volt, hogy azt gondolják, az újonnan jöttéknek nincs érdemleges mondandójuk, és egyébként is nemsokára elmennek. Elmesélte Hollisnak, amit megtudott, majd feltette azt a kérdést, ami a leginkább foglalkoztatta: – Láttad Aliciát? – Délelőtt láttam elmenni Raimsey osztagával. Raimsey osztaga, a hat közül az egyik, rövid felderítő utakat tett délkelet felé. Amikor Peter megkérdezte Vorheestől, meddig lesznek távol, az csak annyit felelt titokzatosan: „Ameddig kell”. – Hogy nézett ki? – Mint aki közéjük tartozik. – Hollis habozott. – Intettem neki, de nem hiszem, hogy Alicia látott. Tudod, hogy nevezik? Peter a fejét rázta. – Az Utolsó Expedíciós Katona. – Hollis a homlokát ráncolta. – Elég terjedelmes becenév, ha engem kérdezel. Hallgattak; nem volt mit mondani. Ha ők a felesleges végtagok, akkor Peternek Alicia volt a hiányzó. Magában folyton őt kereste, gondolatai állandóan oda vándoroltak, ahol Aliciának kellett volna lennie. Nem hitte, hogy valaha is hozzászokik az érzéshez. – Szerintem nem hisznek nekünk Amyvel kapcsolatban – mondta. – Te hinnél? Peter elismerően a fejét rázta. – Gondolom, nem. Megint hallgattak. – Szóval mit gondolsz? – kérdezte Hollis. – Az evakuálásról. A sok eső miatt a zászlóalj indulását még egy héttel elhalasztották. – Vorhees egyre nógat, hogy menjünk velük. Talán igaza van.

437

– De te nem így gondolod. – Amikor Peter habozott, Hollis letette a villát, és a szemébe nézett. – Ismersz engem, Peter. Azt csinálom, amit mondasz. – Miért én vagyok a főnök? Nem akarok mindenki helyett én dönteni. – Nem is mondtam, hogy az vagy. Szerintem a helyzet majd hozza magával. Ha még nem tudod, hát nem tudod. Amíg esik, van időnk. Peterbe belesajdult a bűntudat. Amióta megérkeztek a helyőrségbe, valahogy sose került rá sor, hogy elmondja Hollisnak, tud Saráról és róla. Most, hogy Alicia is elment, nem akart szembenézni a ténnyel, hogy ami összetartotta őket, most szétesik. A három férfi szomszédos sátrat kapott azzal, amelyben Sara és Amy időztek, kártyáztak, és várták az eső végét, és Peter már két éjjel is arra ébredt, hogy Hollis ágya üres. De reggel mindig ott volt, nagyban horkolt. Peter szerette volna tudni, hogy Hollis és Sara ezt a színjátékot vajon az ő kedvéért űzi, vagy Michael miatt, aki végül is Sara testvére. Ami Amyt illeti: némi idő, olyan egy-két nap elteltével – ami alatt tartott, sőt talán félt a katonáktól, akik az ennivalót hozták nekik, és elkísérték őket a latrinára – reménykedve, szinte vidáman várt, elégedetten töltötte az időt, de mindenképp arra számított, hogy továbbmennek. – Hamarosan megyünk, ugye? – kérdezte Petert szelíden sürgető hangon. – Mert látni szeretném a havat. Amire Peter csak annyit mondott: – Nem tudom, Amy. Meglátjuk, ha eláll az eső. De ha őszinte akart lenni, szavai már akkor hamisan csengtek, amikor kimondta őket. Hollis a tányérja felé biccentett. – Enned kéne. Peter félretolta a tálcáját. – Nem vagyok éhes. Csatlakozott hozzájuk Michael, aki esőgyöngyös poncsóban ült le melléjük, kezében étellel megpúpozott tálca. Közülük csak ő töltötte hasznosan az idejét: Vorhees a gépjárműparkhoz osztotta be, hogy segítsen felkészíteni a járműveket az utazásra. Letette a tálcát az asztalra, olajosan-koszosan leült elé, és a kukoricakenyér gyürkéjével mohón lapátolta szájába a babot. – Mi van? – nézett fel. Lenyelt egy adag babot. – Úgy néztek ki, mintha valaki meghalt volna. Egy katona ment el mellettük a tálcájával: lapátfülű baka, kopasz fején sörte. – Hé, Kerékagy – mondta Michaelnak. Michael felderült. – Sancho. Mizu? – De nada. Figyelj, páran dumáltunk, és gondoltuk, hogy később csatlakozhatnál. Michael babbal a szájában vigyorgott. – Persze. – Tizenkilenc nulla-nulla, a kantinban. – A katona úgy nézett Peterre és Hollisra, mintha most venné őket észre. – Ti is jöhettek, csellék, ha akartok. Peter még nem szokta meg ezt a nevet. Volt benne némi lenézés. – Hová? – Kösz, Sancho – mondta Michael. – Majd elmondom nekik. Amikor a katona elment, Peter összehúzott szemmel nézett Michaelra. – Kerékagy? Michael folytatta az evést. – Imádják ezeket a neveket. Nekem meg jobban tetszik, mint a Páka. – Kitörölte a tányérját. – Nem rossz fickók, Peter. – Nem is mondtam. – Mi van este? – kérdezte Hollis egy pillanat múlva. – Ja, az. – Michael közömbösen vállat vont, az arca azonban vörösödött. – Meglep, hogy nektek senki se mondta. Ma van mozieste. 18:30-ra minden asztalt kivittek a kantinból, a padokat sorokba rendezték. A sötétség leszálltával a levegő határozottan lehűlt, száraz lett; az eső elállt. Az összes katona összegyűlt kint, hangosan 438

beszélgettek úgy, ahogy Peter még nem látta őket, nevettek, viccelődtek, opálossal teli flaskákat adtak körbe. Leült Hollisszal a terem végébe, szemben egy fehérre meszelt furnérlemezzel, mely vetítővászonként szolgált. Michael valahol elöl volt, a szerelőműhelyben szerzett új haverjaival. Michael megpróbálta elmagyarázni, hogyan megy ez a mozi, de Peter még mindig nem tudta, mire számítson, és kissé zavarónak találta a gondolatot, mentesnek minden számára követhető fizikai logikától. A vetítő, ami egy magas asztalon állt mögöttük, mozgó képeket sugároz a vászonra – de ha ez igaz, honnan jönnek ezek a képek? Ha tükörképek, mit tükröznek? A vetítőből hosszú elektromos kábel futott ki a kantin ajtaján az egyik generátorhoz, és Peterben önkéntelenül is felmerült, milyen pocsékolás értékes üzemanyagot használni egyszerű szórakozás céljára. Ám ahogy Greer őrnagy előrelépett a hatvan ember izgatott füttyögése közepette, Petert is megcsapta az izgatott várakozás, a szinte gyermeteg öröm. Greer felemelt kézzel csendesítette őket, amitől csak még jobban füttyögtek. – Pofa be, vérzsákok! – Jöjjön a gróf! – rikkantotta valaki. Még több kiabálás és fütyülés. A vászon előtt állva Greer szinte leplezetlenül mosolygott; pillanatnyilag hagyta a katonai fegyelem kemény páncélját megrepedni. Peter elég időt töltött már a társaságában, hogy tudja, ez nem véletlen. Greer megvárta, míg az izgalom magától lecseng, majd megköszörülte a torkát: – Jól van, emberek, elég lesz. Először egy bejelentés. Tudom, hogy mind élvezték ezt a táborozást itt az északi erdőben… – Kurvára! Greer egy pillantást lövellt a közbeszóló felé. – Ha még egyszer belepofázik, Muncey, egy hónapig latrinaszolgálaton lesz. – Csak azt mondom, boldog vagyok, hogy itt szurkálom a drakokat, uram! Nevetés. Greer hagyta. – Tehát most, hogy változik az időjárás, híreink vannak. Tábornok? Vorhees lépett ki oldalról. – Köszönöm, őrnagy. Jó estét, Második Zászlóalj. Kórus: – Jó estét, uram! – Úgy fest, hogy az időjárás megkönyörült rajtunk, úgyhogy kiadom a parancsot. Hajnali öt nulla-nullakor a zaba után jelentkeznek a szakaszvezetőknél. Virradatra ezt a helyet összepakoljuk és felgereblyézzük. Amint a Kék osztag visszaér, délnek indulunk. Kérdés? Egy katona felemelte a kezét. Peter ráismert, ő beszélt Michaellal a kantinban. Sancho. – És a nehézgépek, uram? Elsüllyednek ebben a sárban. – Úgy döntöttünk, azokat itt hagyjuk. Kevés felszereléssel, gyorsan akarunk menni. A szakaszvezetők majd eligazítják magukat. Más? A tömeg hallgatott. – Jól van. Akkor jó szórakozást. A lámpákat eloltották; a terem végében a vetítő orsói forogni kezdtek. Elérkezett a döntés ideje, gondolta Peter. Az egy hét hirtelen elfogyott. Érezte, hogy valaki becsusszan mellé a padra. Sara. Mellette Amy, vállán a hideg ellen sötét pamuttakaró. – Nem lenne szabad itt lennetek – súgta Peter. – Le van ejtve – mondta halkan Sara. – Szerinted ezt kihagyom? A vászon felizzott a fénytől. Körbe írt számok peregtek vissza: 5,4, 3, 2, 1. majd:

439

CARL LAEMMLE BEMUTATJA

DRAKULA BRAM STOKER REGÉNYÉNEK

HAMILTON DEANE és JOHN L. BALDERSTON ÁLTAL KÉSZÍTETT SZÍNPADI ADAPTÁCIÓJA ALAPJÁN

TOD BROWNING PRODUKCIÓ A padok felől örömujjongás hallatszott, ahogy a vásznon hihetetlen módon egy mozgó kép jelent meg: ló húzta kocsi robogott egy hegyoldalon. A képnek semmi színe nem volt, csak szürke árnyalatokból állt, akár egy félig felidézett álom palettája. – Drakok – mondta Hollis. Peterre nézett. – Drakula? – Hangot! – bődült el egy katona, majd mások is: – Hangot! Hangot! A vetítőt kezelő katona a dugókat ellenőrizte, vadul tekergette a gombokat. Fürgén előrekocogott, és letérdelt egy doboz elé a vászon alatt. – Várjatok, ez az, azt hiszem… Sztatikus reccsenés: a mozgó képtől megigézett Peter – a kocsi most beért egy faluba, emberek rohantak oda – a hangra reflexszerűen kihúzta magát ültében. Ekkor fogta fel, mi történt, mi az a doboz a vászon alatt. A lovak patkóinak kopogása, a kocsirugók nyikorgása, a falusiak hangja, akik egy olyan nyelven beszéltek, melyet sosem hallott: a képek sora nem pusztán illúzió, nem csak a fényjátéka. Hang ad nekik életet. A vásznon egy fehér kalapos férfi intett sétapálcával a kocsisnak. Ahogy szóra nyitotta a száját, a katonák kórusban zengték: – Ne vegye le a csomagokat. Ma éjjel továbbmegyek a Borgói-hágóhoz! Általános derültség robbant ki. Peter elszakította tekintetét a vászonról, és Hollisra nézett, de barátja szeme, mely izzott a visszatükröződő fénytől, a mozgó képekre tapadt. Sarára és Amyre nézve ugyanezt látta. A képernyőn egy köpcös férfi beszélt a kocsissal érthetetlenül mormolva. Aztán az első fickóhoz fordult, a kalaposhoz, és szavait ismét felerősítette a katonák kórusa: – A kocsis… fél. Jó ember az. Azt mond, kérem meg, várni reggelig. A férfi arrogánsan lengette botját, hallani sem akart erről. – Sajnálom, de hintó vár rám a Borgói-hágónál éjfélkor. – A Borgói-hágó? Kinek hintó? – Drakula grófé. A bajszos férfi szeme tágra nyílt a rémülettől. – Drakula…? – Ne, Renfield! – kiáltotta az egyik katona, és mindenki röhögött. Mese, értette meg Peter. Mese, mint a régi könyvekben, a Szentélyben, amiket a Tanító olvasott a körben ülő Apróságoknak sok-sok éve. Az emberek a vásznon másvalakinek adják ki magukat; az eltúlzott mozdulatok és kifejezések azt juttatták eszébe, amikor a Tanító eljátszotta a szereplők hangját a könyvekben, amikből olvasott. A bajszos köpcös férfi tud valamit, amit a kalapos nem: veszély várja. Az utazó azonban a figyelmeztetés dacára folytatta útját, a katonák gúnyolódása közepette. A kocsi sötétben ereszkedett le a hegyoldalon, egy masszív falakkal és tornyokkal ellátott épület felé, amely baljós holdfényben ázott. Nyilvánvaló volt, mi várja ott, a bajuszos épp csak ki nem mondta. Vámpírok. Régi szó, de Peter ismerte. Várta, hogy megjelenjenek a fertőzöttek, ráugorjanak a kocsira, és széttépjék az utazót, de nem ez történt. A hintó behajtott a kapun, a férfi, Renfield kiszállt, és látta, hogy egyedül van. A kocsis eltűnt. Egy ajtó nyílt ki nyikorogva magától, és beinvitálta. Egy nagy, lepusztult, barlangszerű teremben találta magát. A 440

tudatlan Renfield szinte nevetséges ártatlansággal egy masszív lépcső felé hátrált, amelyen egy köpenyes alak ereszkedett le egy szál gyertyával a kezében. Ahogy elérte a lépcső alját, Renfield megfordult, szeme olyan tágra nyílt a rémülettől, mintha egy egész falka füstössel találta volna szemben magát, nem csupán egy köpenyes férfival. – Én vagyok… Drrrraaak-ulaaaa. Újabb sátor-remegtető fütty, hujjogás, kiabálás. Az egyik katona az első sorban felpattant: – Hé, gróf, ezt kapd be. A vetítő fénycsóvájában pörgő fém villant: a kés hegye koppanva állt bele a fába, egyenesen a köpenyes férfi mellkasába, aki meglepő módon rá se hederített. – Baszki, Muncey! – hördült fel a vetítős. – Vedd ki a késed – kiáltott rá másvalaki –, útban van. De nem dühösen: mindenki viccesnek találta a dolgot. Muncey hurrogások közepette a vászonhoz ballagott, a képek rávetültek, kihúzta kését a fából. Megfordult, elvigyorodott, meghajolt. Mindennek dacára – a kaotikus megszakítások, a katonák nevetése és gúnyolódása, akik minden párbeszédet kívülről fújtak – Peter hamarosan belefeledkezett a történetbe. Gyanította, hogy a filmből hiányoznak részek, a cselekmény csapongott, a kastély után tenger jött egy hajóval, majd egy London nevű hely. Egy város, értette meg. Egy város a Régmúlt Időkből. A gróf – fertőzött lehetett, bár nem látszott rajta – nőket ölt meg. Előbb egy lányt, aki virágokat osztogatott az utcán, majd egy fiatal nőt álmában, aki hajának csigái és sima arca miatt babának látszott. A gróf mozgása viccesen lassú volt, ahogy áldozataié is; a filmben mindenki egy álomba ragadt, amelyben nem tudtak elég gyorsan mozogni, vagy sehogy sem. Drakulának sápadt, szinte nőies arca volt, ajka görbének kifestve, akár a denevér szárnya; amikor arra készült, hogy megharapjon valakit, a kép elidőzött a szemén, amit alulról világítottak meg, hogy izzón, mint a gyertyaláng. Peter tudta, hogy mindez látszat, nem kell komolyan venni, de ahogy haladt a történet, kezdett aggódni a lányért, Mináért – a szanatórium vagy micsoda tulajdonosának, dr. Sewardnak a lányáért –, mert a férjének, a pipogya Mr. Harkernek fogalma sem volt, mit tegyen, folyton csak állt zsebre tett kézzel, tehetetlen, elveszett ábrázattal. Senki nem tudta, mit lehet tenni, kivéve Van Helsinget, a vámpírvadászt. Nem hasonlított egy vadászra sem, akit Peter ismert – egy vastag szemüveget viselő öregember, akinek szentenciózus kijelentésein a katonák hangosan gúnyolódtak. „Uraim, az elképzelhetetlennel van dolgunk!” és „A holnap babonája a ma tudományos valósága!”. A hurrogás sosem maradt el, pedig Peter Van Helsing sok mondását igaznak találta, főleg azt, hogy „a vámpír olyan lény, melynek életét természetellenesen nyújtották meg”. Ha ez nem jellemzi tökéletesen a füstösöket, akkor semmi. Elmerengett, Van Helsing trükkje az ékszerdoboz tükrével vajon nem annak egy verziója-e, ami Las Vegasban a serpenyővel történt, és nem igaz-e Van Helsing állítása, miszerint „a vámpírnak minden éjjel a hazai földben kell aludnia”. Ezért jönnek mindig haza azok, akiket megmartak? Időnként a film szinte használati útmutatónak tűnt. Peterben felötlött, hogy talán nem is kitalált sztori, hanem megtörtént események beszámolója. A lányt, Minát elvitték; Harker és Van Helsing követték a vámpírt a fészkéhez, egy nyirkos pincébe. Peter rájött, hová tart a történet: végrehajtják a Kegyelemdöfést. Levadásszák és megölik Minát, és Harker, Mina férje fogja végrehajtani a rettenetes feladatot. Peter felkészült. A katonák végre elcsendesedtek, abbahagyták a szellemeskedést, ahogy őket is rabul ejtette a történet végső, komor kiteljesedése. Ám a film végét már nem láthatta. Egy katona rontott be a sátorba. – Fényeket fel! Emberek a kapunál! A filmről azonnal megfeledkeztek, az összes katona felpattant a padokról. Fegyverek kerültek elő, pisztolyok, karabélyok, tőrök. Ahogy az ajtó felé tülekedtek, valaki megbotlott a vetítő vezetékében, és a helyiség sötétbe borult. Mindenki tolakodott, kiabált, parancsokat osztogatott; Peter kintről fegyverdörrenést hallott. Ahogy követte a csődületet ki a sátorból, világítórakéta röppent át a fal fölött, a kapun túli sáros mező felé. Michael Sancho mellett rohant; Peter elkapta a karját. – Mi az? Mi történik? 441

Michael nem is lassított. – A Kék osztag! Gyere! A kantin káoszából egy-kettőre rend lett, mindenki tudta a teendőjét. A katonák csoportokra oszlottak, néhányan a létrákon iparkodtak fel a gerendák tetején futó őrhídra, mások homokzsákok mögött foglalták el helyüket a kapun belül. Megint mások a reflektorokat irányították a sáros mező felé a nyíláson túl. – Jönnek! – Kinyitni! – kiáltotta Greer a fal tövében. – Nyissák már azt a rohadt kaput! A hídról fülsüketítő fedező sortűz ropogott, ahogy fél tucat katona ugrott fel a kötelekre, melyek a kaput működtető csigákhoz és súlyokhoz csatlakoztak. Petert egy pillanatra lekötötte az egész művelet koordinált kecsessége, a szinkronizált mozdulatok begyakorolt szépsége. Ahogy a katonák leereszkedtek, a kapu szárnyai szétváltak, feltárva egy fénybe fürdő csoportot a fal előtt, és az őket üldöző alakokat. Alicia volt elöl. Rohanva érték el a kaput hatan, aztán a földre hengeredtek, ahogy társaik a homokzsákok mögül tüzet nyitottak a fejük felett. Ha voltak is ott fertőzöttek, Peter egyet sem látott. Az egész túl gyors volt, túl hangos, és már véget is ért, a kapu becsukódott mögöttük. Peter odaszaladt, ahol Alicia és a többiek feküdtek. Alicia négykézláb állt a porban, lihegett, festék csöpögött az arcáról, kopasz feje úgy fénylett a reflektorok nyers fényében, mint a polírozott fém. Ahogy felguggolt, tekintetük találkozott. – Peter, menj innen. A magasból néhány ember tessék-lássék még tüzelt. A fertőzöttek szétszóródtak a fény elől. – Komolyan mondom – sziszegte Alicia hevesen. Teste minden porcikája megfeszült. – Menj. Többen odasereglettek. – Hol van Raimsey? – nyomakodott át az emberein Vorhees. – Hol a fenében van Raimsey? – Meghalt, uram. Vorhees a porban térdelő Alicia felé fordult. Petert meglátva harag villant a szemében. – Jaxon, magának nem itt van a helye. – Megtaláltuk, uram – mondta Alicia. – Egyenesen belebotlottunk. Igazi viperafészek. Több százan lehetnek. Vorhees intett Hollisnak meg a többieknek. – Mindenki vissza a szállására, most azonnal. – Választ se várva Aliciára nézett. – Donadio közlegény, jelentést kérek. – A bánya, tábornok. Megtaláltuk a bányát. Vorhees emberei egész nyáron keresték egy régi rézbánya bejáratát, amely valahol a hegyekben bújt meg. Úgy gondolták, ez is egy olyan hely, amiről Vorhees beszélt, egy fészek, ahol a fertőzöttek alszanak. Régi földmérő térképek alapján, és a lények mozgását követve a hálókkal, leszűkítették a keresési területet a délkeleti kvadránsra, egy durván húsz négyzetkilométeres területre a folyó fölött. A Kék osztag azt a feladatot kapta, hogy még egyszer utoljára próbálják megkeresni a bányabejáratot az evakuálás előtt. Puszta véletlen folytán találták meg; ahogy Peter Michaeltól hallotta, a Kék osztag egyszerűen betévedt oda éppen napnyugta előtt – egy puha mélyedés volt a földben, ahol az élen járó egy sikollyal eltűnt. Az első fertőzött, ami előbukkant, két embert elvitt, mire elkezdtek lőni. Az osztag többi tagja tűzvonalat alkotott, de a fertőzöttek kiözönlöttek, vérszomjas dühükben még az utolsó napsugarakkal is dacoltak; amint a nap lemegy, az osztagot legyűri a túlerő, és az akna helye velük együtt odavész. A világítórakétákkal nyernek pár percet, de ennyi. Két csoportra szakadtak; az első menekül, a második pedig Raimsey hadnagy vezetésével fedezi őket, feltartja a lényeket, ameddig tudja, amíg a nap lemegy, és a rakéták elfogynak, és akkor vége. A tábor egész éjjel nyüzsgött. Peter érezte a változást: a várakozás, az erdei felderítés ideje véget ért; Vorhees emberei harcra készültek. Michael elment, hogy segítsen felkészíteni a járműveket, melyek a robbanószert viszik: hordókban dízelt és ammónium-nitrátot, gránátgyutaccsal; ezt a „füstölő” becenévvel illették. A hordókat csörlővel engedik le az aknába. A robbanás biztosan sok fertőzöttel végez odabent, a kérdés az, hogy a túlélők hol jönnek a felszínre? Száz év alatt a 442

topográfia változhatott, földomlás vagy földrengés nyithatott más bejáratot is. Amíg egy osztag elhelyezi a robbanószert, a többiek megpróbálják kiszimatolni, van-e más bejárat. Kis szerencsével mindenki a helyén lesz a robbanáskor. Szürke hajnal derengett fel. Éjjel leesett a hőmérséklet, az udvarban az összes tócsát jéghártya vonta be. A járműveket pakolták meg éppen; Vorhees katonái a kapunál gyülekeztek, egyetlen osztag kivételével, ami hátramarad a tábor őrzésére. Az előző órákban Alicia jobbára Vorhees sátrában volt. Ő vezette vissza a túlélőket azon az úton, amelyen először idejöttek a folyótól. Peter most elöl látta a tábornokkal, egy térkép fölé hajoltak, amit egy Humvee motorházára terítettek. Greer lóháton a készletek berakodását felügyelte. Az oldalvonalról figyelve Peter egyre fokozódó nyugtalanságot érzett, és mellette mást is – erős vonzást, ami ösztönös volt, akár a légzés. Napokig a bizonytalanság két pólusa között ingadozott, tudta, hogy tovább kéne mennie, de nem bírta elhagyni Aliciát. Ahogy most elnézte a kapunál készülődő katonákat, köztük Aliciát, egy másik vágy tolakodott előtérbe. Vorhees emberei harcra készültek, és ő is részt akart venni benne. Ahogy Greer végigment a soron, Peter előlépett. – Őrnagy úr, szeretnék beszélni magával. Greer elfoglalt és mogorva volt, átnézett Peter feje fölött, ahogy válaszolt. – Mi az, Jaxon? – Szeretnék én is menni, uram. Greer végigmérte. – Civileket nem viszünk. – Tegyen az utóvédbe. Valamit csak tudok csinálni. Lehetek, nem is tudom, futár vagy valami. Greer figyelme visszavándorolt az egyik teherautóhoz, ahol négy ember, köztük Michael, dízeles hordókat emelt fel csörlővel a platóra. – Őrmester – vakkantotta Greer az osztagőrmesternek, Withersnek. – Egy pillanatra átvenné? Sancho, óvatosan azzal a lánccal, összetekeredett. – Igen, uram. Elnézést, uram. – Ezek bombák, fiam. Óvatosan, az istenit neki. – Aztán Peternek: – Jöjjön velem. Az őrnagy leszállt a lóról, és elvezette Petert hallótávolságon kívülre. – Tudom, hogy aggódik miatta. Oké? Vettem. Ha rajtam állna, én engedném, hogy jöjjön. – Talán beszélhetnénk a tábornokkal… – Azt nem. Sajnálom. – Furcsa kifejezés költözött Greer arcára, futó határozatlanság. – Nézze. Emlékszik rá, amit a lányról, Amyről mesélt? Tudnia kell valamit. – A fejét ingatta, félrenézett. – El se hiszem, hogy elmondom. Talán tényleg túl régóta vagyok itt az erdőben. Hogy nevezik azt, amikor azt hiszi, valami már megtörtént egyszer, mintha megálmodta volna? Van neve neki. – Uram? Greer még mindig nem nézett rá. – Déjà vu. Ez az. Azóta érzem, hogy megtaláltuk magukat. Jó nagy déjà vu. Tudom, hogy már nem látszik, de gyerekkoromban csenevész kölyök voltam, állandóan betegeskedtem. A szüleim kiskoromban meghaltak, nem is ismertem őket, igazából árvaházban nevelkedtem, ötven gyerek összezsúfolva, sok takony és koszos kéz. Elkaptam én mindent, amit csak lehet. A nővérek tucatszor már le is írtak. Olyan lázálmaim voltak, el se hinné. Nem tudtam elmesélni, emlékezni se rájuk. Csak az érzés, mintha ezer évig sötétben lettem volna. Na, de a lényeg, hogy nem voltam egyedül. Ez hozzátartozott az álomhoz. Régóta nem jutott eszembe, csak amikor maguk megjelentek. Az a lány. A szeme. Azt hiszi, nem vettem észre? Jézusom, mintha újra ott lennék, hatévesen, kiizzadom az agyamat a láztól. Én mondom, ő volt. Tudom, hogy őrültségnek hangzik. Velem volt az álomban. Utolsó szavai után várakozó csend telepedett rájuk. Peter megborzongott a felismeréstől. – Elmondta ezt Vorheesnek? – Viccel? Mit mondanék? A fenébe, fiam, még magának se mondom el. Hogy jelezze a beszélgetés végét, Greer megfogta a kantárt, és lóra szállt.

443

– Ennyi. De ha azt kérdezi, miért nem jöhet, megmondom. Mi nem jövünk vissza, a Vörös osztag parancsot kapott, hogy evakuálják magukat Roswellbe. Ezt hivatalosan közlöm. Nem hivatalosan azt mondom, nem állítják meg magukat, ha tovább akarnak menni. Sarkát lova véknyába vájta, és elfoglalta helyét a sor élén. Motorok bőgtek fel, a kapuk kitárultak. Peter nézte, ahogy az emberek, öt osztag plusz a lovak meg a járművek lassan kivonulnak. Alicia is ott van valahol, gondolta, valószínűleg elöl Vorheesszel. De nem látta sehol. A menet már rég eltűnt szem elől, amikor Michael jelent meg mellette. – Nem vittek magukkal, mi? Peter csak a fejét rázta. – Engem se – sóhajtott Michael.

444

HATVANEGY Vártak, aznap és még másnap is. A falakat őrző egyetlen osztaggal furcsa volt a tábor, üres és magányos. Amy és Sara most már tetszésük szerint járhattak-kelhettek, bár nem volt hová menni. Nem tudtak mit csinálni, csak várni. Amy olyan mély némaságba merült, hogy Peter már kezdte azt hinni, csak álmodta, hogy beszélt; egész nap a priccsén gubbasztott a sátorban, arcán feszült összpontosítás. Amikor Peter már nem bírta tovább, megkérdezte tőle, tudja-e, mi történik odakint. Amy bizonytalan hangon válaszolt. Úgy tűnt, mintha ránézne, de valójában a semmibe meredt: – Eltévedtek. Eltévedtek az erdőben. – Kik, Amy? Kik tévedtek el? A lány mintha csak most vette volna észre, mintha csak most lépett volna be a jelen pillanatba és körülményekbe. – Hamarosan indulunk, Peter? Mert én szeretnék… – szórakozott mosoly – …hóangyalt csinálni. Nem pusztán érthetetlen volt, de kifejezetten őrjítő. Most először Peter szabályosan dühös lett a lányra. Sosem érezte még magát ilyen tehetetlennek, a földhöz szögezte a saját döntésképtelensége és az ebből adódó késlekedés. Napokkal ezelőtt el kellett volna indulniuk; most csapdába estek. Egyszerűen képtelen volt elmenni anélkül, hogy tudja, Alicia biztonságban van. Kiviharzott a nők sátrából, és folytatta céltalan járkálását a táborban, hogy ezzel töltse ki az üres órákat. Meg se próbált beszélni a többiekkel, tartotta a távolságot. Az ég tiszta volt, de keleten a hegyek csúcsain jég csillant. Most már az is elképzelhetőnek tűnt, hogy sosem hagyják el a helyőrséget. Aztán a harmadik nap reggelén meghallották: motorok hangja. Peter a létrához rohant, és felrobogott a hídra, ahol az osztagparancsnok, Eustace nézett dél felé távcsövön át. A katonák közül egyedül ő volt hajlandó beszélni valakivel közülük, noha ő is csak a lényegre szorítkozott. – Ők azok – mondta. – Néhányan legalábbis. – Hányan? – kérdezte Peter. – Két osztagnak nézem. A kapun bejövök mocskosak voltak, kimerültek; egész lényük vereségről árulkodott. Alicia nem volt köztük. A sor végén Greer őrnagy jött lóháton. Hollis és Michael rohanva érkeztek a sátruk felől. Greer leszállt, kábának látszott. Előbb jó sok vizet ivott, csak utána szólalt meg. – Mi vagyunk az elsők? – kérdezte Petertől. Mintha azt sem tudná, hol van. – Hol van Alicia? – kérdezte Peter. – Az istenit, micsoda elbaszott dolog. Az egész kurva domboldal beomlott. Mindenhonnan jöttek. Teljesen körbevettek. Peter nem bírta tovább türtőztetni magát. Durván megragadta Greer vállát, kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Az istenit, árulja el, hol van! Greer nem ellenkezett. – Nem tudom, Peter. Sajnálom. A sötétben minden osztagot elválasztottak egymástól. Vorheesszel volt. Egy napot vártunk a visszavonulási ponton, de nem kerültek elő. Újabb várakozás, ezúttal elviselhetetlen, dühítő. Peter még életében nem érezte magát ilyen tehetetlennek. Nem sokkal később kiáltás harsant a falon: – Még két osztag! Peter éppen a kantinban üldögélt aggodalomtól kábán. Kirohant, akkor ért a kapuhoz, amikor az első teherautó behajtott a táborba. Az volt, amelyik a robbanóanyagot szállította; a csörlő még a platóhoz volt rögzítve, de üresen lengett. Huszonnégy ember – három osztag embereiből két osztag alakult. Peter Aliciát kereste a bódult arcok között. – Donadio közlegény! Tudja valaki, mi történt Donadio közlegénynyel? 445

Senki nem tudta. Mindenki ugyanazt mesélte: a bomba felrobbant, a föld megnyílt alattuk, kiözönlöttek a fertőzöttek, és mindenki szétszóródott, eltévedt a sötétben. Valaki azt állította, Vorhees meghalt, mások, hogy a Kék osztaggal van. Aliciát senki nem látta. Mintha megállt volna az idő. Peter a gyakorlótéren járkált, nem szólt senkihez. Mint rangidős, most Greer volt a főnök. Pár szót váltott Peterrel, mondta neki, hogy ne adja fel a reményt. A tábornok tudja, mit csinál, és ha valaki vissza tudja hozni az embereit élve, akkor az Curtis Vorhees. De Peter látta az arcán, hogy ő is mind inkább úgy hiszi, senki nem tér már vissza. Reményei a sötétség leszálltával elhaltak. Visszament a sátorba, ahol Hollis és Michael kártyázott. Mindketten felnéztek, amikor belépett. – Így jobban telik az idő – mondta Hollis. – Nem mondtam semmit. Peter lehevert a priccsére, magára húzta a pokrócot, még a sáros csizmáját se vette le. Koszos volt, minden porcikájában kimerült; az utolsó valószínűtlen órákat szinte transzban élte meg. Napok óta alig evett, az étel gondolatát sem állhatta. Hideg szél – téli szél – rázta a sátor falát. Elalvás előtt Alicia utolsó szavai jutottak eszébe: Menj innen. Távoli kiáltás ébresztette, imbolyogva felpattant. Hollis dugta be fejét a sátor nyílásán. – Valaki van a kapunál. Ledobta magáról a pokrócot, és kirohant, ki a reflektorok vakító fényébe. Kétségei bizonyossággá váltak, és a gyakorlótér felénél már tudta, mi várja. Alicia. Alicia visszatért. A kapunál állt. Peter első benyomása az volt, hogy egyedül van. De ahogy átnyomakodott az összeverődött embereken, meglátott még egy katonát, aki a földön térdelt. Muncey volt. Csuklója elöl összekötve. A reflektorok ragyogásában Peter jól látta, hogy az arca verejtéktől csillog. Reszketett, de nem a hidegtől, az egyik keze vértől átázott rongyba volt bugyolálva. Mostanra körbevették őket a katonák, de mindenki tartotta a távolságot. Tiszteletteljes csend ereszkedett rájuk. Greer előrelépett Aliciához. – A tábornok? Alicia a fejét rázta. A katona eltartotta testétől véres kezét, és szaporán vette a levegőt. Greer leguggolt elé. – Muncey káplár. Hangja halk, nyugtató volt. – Igen, uram. – Muncey lassan megnyalta ajkát. – Sajnálom, uram. – Semmi baj, fiam. Jól csinálta. – Nem tudom, hogy néztem el azt, amelyik ezt csinálta. Megcincált, mint egy kutya, mielőtt Donadio elkapta. – Felnézett Aliciára. – Az ember nem is hinné, hogy lány, úgy harcol. Remélem, uram, nem baj, hogy megkértem, kötözzön meg, és hozzon haza. – Rendben van, Muncey. Joga van hozzá, mint az expedíciós egység katonájának. Muncey teste ekkor megremegett, három erős görcs rázta meg gyors egymásutánban. Ajkai szétnyíltak, látszott, ahol kiesett a foga. Peter érezte, hogy a katonák megfeszülnek; körülötte minden kéz a tőrökhöz kapott, gyors, önkéntelen mozdulattal. A beteg katona előtt guggoló Greer meg se rezzent. – Azt hiszem, ennyi volt – mondta Muncey, amikor a görcs elmúlt. Peter nem látott félelmet a katona szemében, csak nyugodt beletörődést. A szín teljesen kiszaladt az arcából, akár víz a lefolyón. Megkötött kezét felemelve a véres ronggyal letörölte a verejtéket a homlokáról. – Ez így kezdődik. Ha nem baj, uram, tőrrel szeretném. Érezni akarom, ahogy kifolyik belőlem. Greer bólintott. – Jó ember vagy, Muncey. – Donadio csinálja, ha lehet. A mamám mindig azt mondta, azzal táncolj, aki hozott, és ő volt olyan kedves, hogy visszahozott. Nem volt neki muszáj. – Pislogott, most már szakadt róla a verejték. – Csak azt akartam mondani, hogy megtiszteltetés volt, uram. A tábornokkal is. Haza akartam jönni, hogy ezt elmondjam. De most jobb, ha odébb megy, őrnagy úr. Greer felállt és hátralépett. Mindenki vigyázzba állt. Greer felemelte a hangját: 446

– Ez az ember az expedíciós egység katonája! Ideje, hogy útra keljen! Mindenki köszöntse Muncey káplárt. Hip-hip… – Hurrá! – Hip-hip… – Hurrá! – Hip-hip… – Hurrá! Greer előhúzta a kését, és Aliciának adta. Alicia arca összeszedett volt, nem látszott rajta semmi érzelem: a katona arca, a kötelesség arca. Megragadta a kést, és letérdelt Muncey elé, aki lehajtotta a fejét, várt, megkötött keze az ölében nyugodott. Alicia lehajtotta fejét Munceyé felé, mígnem homlokuk összeért. Peter látta, hogy mozog az ajka, halk szavakat mormolt neki. Peter nem irtózott, csak elámult. A pillanat mintha megfagyott volna, nem az események folyamának része volt, hanem fix és egyedi valami – egy vonal, amelyen ha átlépnek, azt visszacsinálni már nem lehet. Az, hogy Muncey meghal, csak egy része volt a jelentésének. A kés elvégezte a dolgát szinte azelőtt, hogy Peter felfogta volna, mi történt; amikor Alicia leejtette a kezét, a kés markolatig Muncey mellkasában volt. A férfi nyitott szeme tág és párás, ajkai szétváltak. Alicia most az arcát fogta két kézzel, gyengéden, ahogy anya a gyermekéét. – Menj nyugodtan, Muncey – mondta. – Menj nyugodtan. Némi vér buggyant ki a káplár száján. Még egyet lélegzett, bent tartotta a levegőt, mintha nem is levegő volna, hanem annál sokkal több – a szabadság édes íze, minden leadott gondé, mindennek a vége. Aztán az élet kiszállt belőle, és előredőlt, Alicia karja pedig várta, hogy megkönnyítse útját a helyőrség sáros földjére. Peter nem látta Aliciát egész másnap és a rá következő nap sem. Arra gondolt, hogy üzen neki Greerrel, de nem tudta, mit mondjon. A szíve mélyén tudta az igazat: Alicia elment. Átcsusszant egy olyan életbe, amelynek ő nem része. Összesen negyvenhat embert veszítettek, köztük Vorhees tábornokot. Ésszerű feltételezés volt, hogy nem haltak meg mind, néhányat csak megmartak; az emberek felvetették, hogy küldjenek ki kereső-csapatot. De Greer nemet mondott. Nem odázhatják sokáig az indulást, ha találkozni akarnak a harmadik zászlóaljjal. Hetvenkét óra, mondta, és kész. A második nap végére a tábor szinte begombolkozott. Étel, fegyverek, felszerelés, a nagyobb sátrak zöme a kantin kivételével – minden menetkész volt. A reflektorok maradnak, ahogy az immár üres, nagy tartálykocsik is, valamint egy Humvee. A zászlóalj két csoportban halad délnek: egy kis felderítőcsapat lóháton Alicia vezetésével, a többiek teherautón és gyalog követik őket. Alicia immár tiszt volt, Greer nevezte ki, mert a tiszti állomány igencsak megritkult: csak a két osztagparancsnok élte túl az akciót. Alicia tehát most Donadio hadnagy volt. Greer visszavonta Sara és Amy elszigetelési parancsát; az ember az ember, mondta, ezen a ponton már nincs értelme szőrszálhasogatásnak. Sokan megsérültek a támadásban, többnyire apró sebek, vágások és horzsolások, ficamok, de egy katonának eltört a kulcscsontja, kettő másik, Sancho meg Withers pedig csúnyán megégett a detonációban. A zászlóalj két katonaorvosa elesett, így Amy segítségével Sara ápolta a sérülteket, tőle telhetően felkészítette őket az utazásra. Peter és Hollis a csomagolókhoz lettek kirendelve, akiknek az volt a feladata, hogy kiválogassák a két nagy ellátósátor tartalmát, mi megy velük, és mi marad itt a telepen ásott fedezékekben. Michael szinte a gépek közt élt, a barakkban aludt, a többi szerelővel evett. Még a neve is megváltozott, mindenki csak Kerékagynak szólította. Az evakuáció kérdése kardként függött minden felett. Peter még mindig nem válaszolt Greernek, mert igazság szerint nem tudta, mit mondjon. A többiek – Sara, Hollis, Michael és még Amy is a maga csendes, befelé forduló módján – mind vártak, hagyták, hogy a maga tempójában döntsön. Az, hogy nem mondtak semmit a témáról, még inkább nyilvánvalóvá tette a dolgot. Vagy csak kerülik őt, ki tudja. Akárhogy is, a helyőrség biztonságát elhagyni minden eddiginél veszélyesebbnek tűnt. Greer figyelmeztette arra, hogy mivel a bányát megbolygatták, az erdő nyüzsöghet a fertőzöttektől; talán jobb lenne, ha várnának jövő nyárig. Beszél a hadosztállyal, 447

meggyőzi őket, hogy indítsanak egy rendes csapatot. Akármi is van azon a hegyen, mondta, régóta ott van. Egy évet még várhat. Alicia visszatérte utáni második nap estéjén Peter egyedül találta Hollist a sátorban, a priccsén ült. Vállára téli zubbonyt terített, egy gitárt tartott az ölében. – Hol találtad? Hollis erősen összpontosítva pengetgetett. Felnézett, elmosolyodott a sűrű szakálla mögött, ami mostanra fél arcára felaraszolt. – Az egyik szerelő adta. Michael haverja. – Ráfújt a kezére, még pengetett pár hangot, egy dallamot pedzegetett, amit Peter nem egészen tudott kivenni. – Olyan rég volt, már el is felejtettem játszani. – Nem is gondoltam, hogy tudsz. – Igazán nem. Arlo tudott. Peter leült a szemközti priccsre. – Halljuk. Játssz valamit. – Nem sokra emlékszem. Csak egy-két dalra. – Akkor játszd azt. Bármit. Hollis vállat vont, de Peter látta rajta, hogy örül a felkérésnek. – Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek. Hollis csinált valamit a húrokkal, megfeszítette és ellenőrizte őket, majd elkezdte. Peternek néhány pillanat múlva esett le, hogy mit is hall: Arlo egyik vicces, saját dalát, amit az Apróságoknak szokott játszani a Szentélyben. Mégis valahogy más volt. Ugyanaz és mégsem. Hollis ujjai alatt mélyebb és gazdagabb volt, tele sajgó szomorúsággal. Peter hanyatt feküdt a priccsen, és hagyta, hogy a hangok elárasszák. Amikor a dal már véget ért, még akkor is érezte belül, mint a vágyakozás visszhangját a testében. – Jól van – mondta. Nagy levegőt vett, tekintetét a sátor beesett ponyvatetejére szegezte. – Te meg Sara menjetek a konvojjal. Michael is. Nem hinném, hogy Sara elmenne nélküle. Amikor Hollis erre nem szólt, Peter felkönyökölt, és barátja felé fordult. – Rendben lesz, Hollis. Komolyan. Azt akarom, hogy ezt csináld. – Az történt, amit Vorhees mondott, amikor ideértünk – az embereiről, az esküjükről. Igaza volt. Nem vagyok már jó erre, ha egyáltalán az voltam valaha. Szeretem őt, Peter. – Nem kell magyarázkodnod. Örülök nektek. Örülök, hogy van esélyed. – Te mit csinálsz? – kérdezte Hollis. A válasz egyértelmű volt. Mégis ki kellett mondani: – Amiért jöttünk. Furcsa dolog. Peter szomorú volt, de mást is érzett. Békét. A döntés mögötte van, megszabadult tőle. Kíváncsi volt, apja is így érzett-e az utolsó utazás előtti éjszakán. Nézte, ahogy a téli szél rángatja a sátor tetejét, és eszébe jutottak Theo szavai akkor éjjel az Erőműnél, amikor mind az asztal körül ültek a vezérlőben, és opálost ittak. Apánk nem azért lovagolt ki, mert annyiban akarta hagyni. Aki ezt gondolja, annak dunsztja sincs róla. Azért lovagolt ki, mert egyetlen további percet sem bírt ki úgy az életéből, hogy nem tudja. Peter az igazság békéjét érezte, és örült neki, csontjai mélyéig örült. A sátor falain túl hallotta a generátorok robaját, az őrségváltást jelző kiáltásokat. Még egy éjszaka, és minden elcsendesül. – Nem tudlak lebeszélni róla, mi? – kérdezte Hollis. Peter a fejét rázta. – Tégy meg nekem egy szívességet. – Amit csak akarsz. – Ne kövess. Az őrnagyot abban a sátorban találta, amely Vorheesé volt. Peter és Greer alig beszéltek, mióta Alicia visszatért; az elvetélt támadás óta az őrnagy mintha elnehezedett volna, és Peter kerülte. Nem csak a parancsnokság súlya nyomja, Peter tudta. A Vorhees és Greer társaságában töltött hosszú 448

órák alatt látta, milyen mély kötelék van a két férfi között. Greer most gyászol, elvesztett barátját gyászolja. A sátorban lámpa izzott. – Greer őrnagy? – Jöjjön be. Peter belépett a sátorba. A helyiség megtelt a fakályha melegével. Az őrnagy terepszínű nadrágban és zöldesbarna pólóban Vorhees asztalánál ült, lámpafénynél papírokat válogatott. A földön, a lábánál egy kulcsra zárható láda állt, félig mindenféle holmival. – Jaxon. Már kíváncsi voltam, mikor hallok magáról. – Greer hátradőlt a széken, fáradtan megdörgölte a szemét. – Jöjjön, nézze meg ezt. Az asztalon papírhalom hevert; a tetején, egy lapon három alak, egy nő és két kislány. A kép olyan kidolgozott volt, hogy Peter először azt hitte, fényképet lát, valamit a Régmúlt Időkből. Aztán rájött, hogy szénnel készült rajz. Egy portré, deréktól felfelé, az alja semmibe fakult. A nő az ölében fogta a kisebbik lányt, akinek puha babaarca volt, és nem lehetett több háromnál; a másik, a húgánál csak pár évvel idősebb, mögöttük állt, a nő bal válla felett. Greer még több lapot húzott ki a halomból: ugyanazok az alakok ugyanabban a pózban. – Vorhees csinálta? Greer bólintott. – Curt nem volt élethosszigos, mint a legtöbben. Neki egy egész élete volt az expedíciósok előtt, feleség, két lány. Farmer volt, bármilyen nehéz is ezt elhinni. – Mi történt velük? Greer vállvonással válaszolt. – Ami mindig történik, amikor megtörténik. Peter megint lehajolt megnézni a rajzot. Érezte, milyen kínos gondossággal rajzolták, milyen összpontosítás rejlik minden részlet mögött: a nő erőltetett mosolya; a kisebb lány szeme, tágra nyílt és tükröző, mint az anyjáé; a nagyobbik lány haja, ahogy a szél belekap. Szürke por szitált le a papír felszínéről, akár hamu, amit elmozdított az emlékezés szele. – Gondolom, azért rajzolta, hogy ne felejtse el őket – vélte Greer. Peter hirtelen feszengeni kezdett; akármit jelentettek is ezek a tábornoknak, személyes dolog volt. – Ha megkérdezhetem, őrnagy, miért mutatja meg ezeket nekem? Greer gondosan összeszedte a lapokat egy kartonmappába, és a ládába tette a lábánál. – Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy az ember egy része továbbél, ha valaki emlékszik rá. Most már maga is emlékezni fog rájuk. –A nyakából levett egy kulcsot, bezárta a ládát, majd megint hátradőlt. – De nem ezért jött ide, igaz? Döntött. – Igen, uram. Reggel indulok. – Nos. – Elgondolkodva bólintott, mintha számított volna erre. – Mind az öten vagy csak maga? – Hollis és Sara a konvojjal tart. Michael is, bár talán még nem tudja. – Szóval akkor ketten. Maga meg a rejtélyes lány. – Amy. Greer ismét bólintott. – Amy. Peter arra számított, hogy megpróbálja lebeszélni, de csak annyit mondott: – Vigye a lovamat. Jó ló, nem hagyja cserben. Szólok a kapunál, hogy engedjék ki. Fegyver kell? – Amit tud nélkülözni. – Akkor azt is hagyok. – Köszönöm, uram. Köszönök mindent. – Ez a legkevesebb. – Greer az ölében nyugvó kezét nézte. – Ugye, tudja, hogy ez valószínűleg öngyilkosság? Egyedül felmenni a hegyre. Ezt ki kell mondanom. – Talán az. De jobb ötletem nincs. Hallgattak egy sort. Peter arra gondolt, mennyire fog hiányozni neki Greer, a nyugalma, az állhatatossága. – Hát, akkor ez a búcsú pillanata. – Greer felállt, kezet nyújtott. – Keressen meg, ha egyszer Kerrville-ben jár. Tudni akarom, mi lett a vége. 449

– Minek mi lett a vége? Az őrnagy elmosolyodott, nagy kezében még mindig szorongatta Peterét. – Az álomnak, Peter. A barakkban fény égett; Peter hallotta a mormolást a ponyva mögött. Nem volt rendes ajtó, nem volt min kopogni, de ahogy közeledett, egy katona lépett ki, éppen a zubbonyát húzta fel. A Wilco nevű, az egyik szerelő. – Jaxon. – Meghökkenten nézett rá. – Ha Kerékagyat keresi, a többiekkel van, az üzemanyagot töltik le a tartálykocsiról. Éppen oda megyek. – Lish-t keresem. – Amikor a katona üres tekintettel nézett rá, Peter helyesbített: – Donadio hadnagyot. – Nem tudom, hogy… – Csak mondja meg neki, hogy itt vagyok. Wilco vállat vont, és visszabújt a sátorba. Peter fülelt, hall-e bármit bentről, de hirtelen az összes hang elnémult. Olyan sokáig várt, már azt hitte, hogy Alicia ki sem jön. Ám akkor a sátorponyvát félrehúzták, és ő lépett ki. Peter fején átfutott a gondolat, hogy Alicia nemcsak ránézésre más, hanem az egész lénye megváltozott. A nő, aki előtte állt, egyszerre volt ugyanaz az Alicia, akit egész életében ismert, és egy teljesen új személyiség. Kezét karba fonta; felsőtestén a hideg dacára csupán egy pólót viselt. Az eltelt napok során a haja újra kiserkent, s a kísérteties bevonat úgy tapadt a koponyájára, akár egy izzó sapka. De nem ezek miatt volt furcsa a pillanat. Hanem ahogy állt: távolságtartón. – Hallottam a kinevezésedről – mondta Peter. – Gratulálok. Alicia nem szólt semmit. – Lish… – Nem volna szabad itt lenned, Peter. Nem volna szabad beszélnem veled. – Csak azért jöttem, hogy megmondjam, értem. Egy darabig nem értettem, de már igen. – Hm. – Alicia kicsit összébb húzta magát a hidegben. – Mitől gondoltad meg magad? Erre nem tudta, mit feleljen. Hirtelen kiment a fejéből minden, amit mondani akart neki. Muncey halálának is köze volt hozzá, meg az apjának, meg Amynek. De az igazi okot nem tudta szavakba foglalni. Azt mondta, ami az eszébe jutott: – Hollis gitárja miatt. Alicia értetlenül nézett rá. – Hollisnak van gitárja? – Az egyik katonától kapta. – Peter elhallgatott; nem lehetett ezt megmagyarázni. – Sajnálom. Ennek semmi értelme. Mellkasában ekkor mintha űr nyílt volna. Szinte azonnal azt is megértette, mi az: a fájdalom, hogy hiányzik neki valaki, akit pedig még el sem hagyott. – Hát, köszönöm, hogy elmondtad. De most már tényleg be kell mennem. – Lish, várj. A nő felvont szemöldökkel visszanézett Peterre. – Miért nem mondtad el nekem sosem az Ezredest? – Ezért jöttél ide? Hogy az Ezredesről kérdezz? – Alicia sóhajtott, félre fordította fejét; erről nem akart beszélni. – Nem akarta, hogy bárki is tudja, ki volt azelőtt. – De miért nem? – Mit mondott volna, Peter? Egyedül volt. Az összes emberét elveszítette. Ő úgy érezte, velük kellett volna meghalnia. – Levegőt vett. –Ami a többit illeti, szerintem úgy nevelt fel, ahogy tudott. Őszintén szólva sokáig élveztem. Történeteket hallgatni bátor emberekről, akik a Sötétföldeket járják, harcolnak és meghalnak. Letenni az esküt, egy rakás halandzsa, üres szavak, nekem nem jelentett semmit. Aztán viszont mérges voltam rá. Nyolcéves voltam, Peter. Nyolcéves, ő meg a csővezeték alatt kivitt a falakon kívülre, és otthagyott. Éjszaka, és még egy tőrt se adott. Ezt a részt még nem hallottad. 450

– Az ugróját, Lish! Mi történt? – Semmi. Ha történt volna, halott lennék. Csak ültem egy fa alatt, és egész éjjel bőgtem. A mai napig nem tudom, hogy a bátorságomat tesztelte, vagy a szerencsémet. Peter fejében ez nem állt össze. – Biztos, hogy ő is kint volt, és vigyázott rád. – Talán. – Alicia a téli ég felé emelte arcát. – Néha úgy gondolom, hogy igen, máskor meg hogy nem. Te nem ismerted úgy, mint én. Utána nagyon sokáig gyűlöltem. Igazán, szívből. De a gyűlölet nem tarthat örökké. – Megint mély levegőt vett, rezignáltán. – Remélem, hogy ez rád is igaz, Peter. Hogy egy nap majd megbocsátasz nekem. – Szipogott, megtörölte a szemét. – Ennyi. Már így is túl sokat mondtam. Örülök, hogy voltál nekem. Peter nézte-nézte fájdalmas arcát, és megértette. Nem az ezredes volt az igazi titok. Hanem ő. Ő volt Alicia titka. Amit megőriztek egymás elől, még önmaguk elől is. Feléje nyúlt. – Alicia, figyelj… – Ne csináld ezt. Ne! – mondta, de közben mégsem hátrált el. – Az a három nap, amikor azt hittem, meghaltál, és nem voltam veled. – Ökölnyi gombóc lett a torkában. – Mindig azt hittem, ott leszek akkor. – Peter, az istenit. – Alicia reszketett; Peter is érezte, mennyire vívódik magában. – Nem csinálhatod ezt most. Túl késő, Peter. Túl késő. – Tudom. – Ne mondd. Kérlek. Azt mondtad, hogy megértetted. Igen, megértette. Minden, amit egymásnak jelentettek ebben az egyszerű tényben rejtőzött. Nem meglepetést vagy megbánást érzett, hanem mély és hirtelen hálát, és ezzel együtt világosság költözött belé, megtöltötte, mint egy szippantásnyi téli levegő. Eltöprengett, mi ez az érzés, és már tudta is. Feladja Aliciát. Alicia akkor hagyta, hogy átölelje, magához húzza nyitott kabátjába. Átölelte, ahogy Alicia is őt sok napja Vorhees sátrában. Ugyanaz a búcsú fordítva. Érezte, hogy Alicia megmerevedik, majd megint ellazul mellette, összemegy a karjai között. – Elmész – mondta ki a nő. – Ígérj meg nekem valamit. Vigyázz a többiekre. Vidd el őket Roswellbe. Kicsi, de érezhető bólintás a mellkasán. – És te? Hogy mennyire szereti. De a szavak nem hagyták, hogy kimondja őket. Ölelte, lehunyta a szemét, és megpróbálta az érzést az elméjébe vésni, az emlékezetébe, hogy magával vihesse. – Rám már eleget vigyáztál, nem gondolod? – Elengedte, hogy még egyszer utoljára megnézze az arcát. – Ennyi. Csak meg akartam köszönni. Azzal sarkon fordult, és elment. Otthagyta Aliciát magában a jeges szélben, a néma barakk előtt. Próbált aludni, nyugtalanul forgolódott egész éjjel, aztán a hajnal előtti utolsó órákban, amikor már nem bírt tovább várni, felkelt, és gyorsan összepakolt. Elsősorban a hidegre készült; kell pokróc, plusz zokni, minden, ami melegen és szárazon tartja őket. Hálózsák, poncsó, ponyva strapabíró kötéllel. Előző éjjel a barakktól visszafelé beugrott a raktársátorba, elvett egy gyalogsági ásót meg egy baltát, és két téli zubbonyt. Hollis halkan, öntudatlanul hortyogott a priccsen, szakállas arcát a pokrócba fúrva. Amikor felébred, ő már nem lesz itt. Vállára vette a hátizsákot, és kilépett. Egy pillanatra megtorpant a metsző hidegben, mely kiszippantotta a levegőt a tüdejéből. A helyőrség csendes volt, csak pár ember mozgott; a kantin felől füst szaga és meleg étel illata érte el, melyet érezvén a gyomra megkordult. De erre nincs idő. A nők sátrában megtalálta Amyt, a priccsén ült, ölében a kis hátizsákja, pedig Peter nem mondott neki semmit. Egyedül volt, Sara még Sanchót és a többieket ápolta a gyengélkedőn. – Itt az idő? – kérdezte Amy. A szeme fényesen ragyogott. – Igen, itt az idő. Együtt mentek a futtatóhoz. Greer lova, egy nagy fekete herélt vastag téli bundában a többiekkel legelt, orral a szélnek. Peter hozott egy kantárt a pajtából, és a lovat a kerítéshez vezette. Szeretett 451

volna nyerget használni, de két emberrel nem lehet. A hátizsákjaikat összeszíjazta, és átvetette a ló marja fölött. Ujjai máris elgémberedtek a hidegtől. Feltette Amyt, majd a kerítésről maga is felült. A futtató szélén, a tornyok árnyékában ügettek a kapu felé. Pirkadt, szürkévé puhult a levegő, mintha a sötétség nem emelkedne, hanem szétfoszlana; fakó, szinte láthatatlan hó kezdett szállingózni, a pelyhek szinte az arcuk előtt öltöttek formát a levegőben. A kapunál egyetlen őr állt: Eustace hadnagy, aki először szólt Peternek a csapat visszatéréséről. – Az őrnagy azt mondta, engedjem át. Megkért arra is, hogy ezt adjam oda. – Eustace egy katonazsákot húzott elő az őrtoronyból, és letette a földre a ló mellé. – Azt mondja, vigyen, amit akar. Peter leszállt, kinyitotta. Karabélyok, tárak, két pisztoly, gránátöv. Mind végignézte, töprengett, mit csináljon. – Kösz – egyenesedett fel. Övéből kihúzta a tőrét, és Eustace-nak nyújtotta. – Tessék. Ajándék az őrnagynak. Eustace értetlenül ráncolta a homlokát. – Nem értem. Itt hagyja a tőrét? Peter odanyújtotta neki. – Vegye el. Eustace vonakodva elfogadta. Egy pillanatig úgy nézte, mintha az erdőben talált különös tárgy lenne. – Adja oda Greer őrnagynak – mondta Peter. – Ő majd érti. Amy felé fordult, aki magasan fölötte ült. A lány felfelé nézett, a hulló hóra. – Mehetünk? Amy bólintott. Arcán halvány mosoly derengett; a hópelyhek gyémántporként telepedtek meg a szempilláin és a hajában. Eustace bakot tartott Peternek, aki fellendült a ló hátára, és kezébe fogta a gyeplőt. A kapu kinyílt előttük. Még egyszer visszanézett a barakkra, de minden csendes volt, változatlan. Viszlát, gondolta, viszlát. Aztán sarkát a ló véknyába vágta, és kilovagoltak a pirkadatba.

452

X. KÖNYV

ANGYAL A HEGYEN „Mint remete, kit elnyelt az erdő, Napjaim kételyek közt töltöm el, Bajaimra nem gyógyír az idő, S a szerelem lehet csak mi föllel.” SIR WALTER RALEIGH:

A főnix fészke (Babits Mihály fordítása)

453

HATVANKETTŐ Mire a nap magasra ért, visszataláltak a folyóhoz. Csendben lovagoltak a hóban, amely immár kitartóan hullott, fojtott fénnyel töltve meg az erdőt. A folyó széle kezdett jegesedni, a sötét víz pedig mit sem sejtve futott leszűkült medrében. Amy Peter hátának dőlve aludt, fehér csuklója ernyedten pihent a férfi ölében. Peter érezte a lány testének melegét, mellkasának mozgását. A ló orrlyukából meleg párafoltok sodródtak hátra, fű és föld szagát hozták. A fákon madarak voltak, feketerigók; egymást szólongatták az ágakon, hangjukat eltompította a hó. Lovaglás közben emlékek kísértették Petert, rendszertelen képek, melyek füstként lebegtek át tudatán: az ajtóban állva nézi, ahogy alszik az anyja, szemüvege az asztalon, és tudja, hogy hamarosan meg fog halni; Theo az Erőműben, amikor ül a priccsen és a kezébe veszi Peter lábát, és megint ő a tanya tornácán Mausamival, ahogy néznek utánuk; Néni a fullasztóan meleg konyhájában, és a rémes teájának az íze; az utolsó éjszaka a bunkerban, mindenki whiskeyt iszik, és nevet valamin, amit Caleb mondott vagy csinált, miközben előttük lassan kitárul a nagy ismeretlen; Sara az első hóesés utáni reggel fának dőlve ül, ölében könyv, arca napfényben fürdik, és azt mondja, „Milyen gyönyörű itt”; Alicia. Alicia. Keletnek fordultak. A vidék átalakult, a táj csipkésen emelkedett körülöttük, fehér gallérú hegyek erdős ölelése fogadta őket. A hóesés alábbhagyott, majd elállt, aztán megint rákezdett. Felfelé kaptattak. Peter figyelmét a legapróbb dolgok kötötték le. A ló lassú, ritmikus léptei, a gyeplő kopott bőrének tapintása az öklében, Amy finoman csiklandozó haja a nyakán. Mindet valahogy szükségszerűnek érezte, mintha egy réges-régi álom részletei lennének. Amikor leszállt a sötétség, Peter az ásóval megtisztított egy kis helyet a folyó partján, és felállította a ponyvát. A földön heverő gallyak zöme túl nedves volt, de a fák vastag koronája alatt találtak elég száraz gyújtóst a tűzrakáshoz. Tőre nem volt, de a hátizsákjában lapult egy kis zsebkés, azzal nyitotta ki a konzerveket. Megvacsoráztak, majd lefeküdtek; összebújva aludtak, hogy melegítsék egymást. Zsibbasztó hidegre ébredtek. A vihar elvonult, nyomában égetően hideg, kék eget hagyott. Amíg Amy tüzet rakott, Peter elment megkeresni a lovat, ami éjjel elszabadult, és elkóborolt – a helyzet más körülmények között pánikba ejtette volna, de ezen a reggelen valahogy nem ijedt meg. Száz méterrel lejjebb talált rá, egy füves részen legelt a folyó mellett, nagy fekete orra tiszta hó volt. Peter illetlenségnek érezte, hogy megzavarja, hát egy ideig csak állt, nézte a reggeliző lovat, majd amikor az végzett, visszavezette a táborba, ahol Amy apró, füstös tüzet rakott nyirkos fenyőtűkből és recsegő gallyakból. Konzervet ettek, vizet ittak a folyóból, majd ráérősen melegedtek a tűznél. Peter tisztában volt vele, hogy ez az utolsó reggelük. Nyugatra mögöttük a helyőrség már üres és néma, a katonák mind délnek vonulnak. – Azt hiszem, ott vagyunk – mondta Amynek, ahogy a hátizsákokat kötötte fel a lóra. – Szerintem tíz kilométernél nincs már több. A lány nem felelt, csak bólintott. Peter a lovat egy kidőlt fához vezette; nagy ázott törzse jó egy méter magas volt, azt használta lépcsőnek. Elhelyezkedett a nyeregben, jól meghúzta a hátizsákokat tartó kötelet, majd nyúlt, hogy felhúzza Amyt. – Hiányoznak a barátaid? – kérdezte a lány. Peter felemelte arcát a fák havas koronája felé. A reggeli levegő nyugodt és napfényes volt. – Igen. De majd megszokom. Nem sokkal később egy útelágazáshoz értek. Néhány órája egy utat követtek, vagy valamit, ami valaha út lehetett. A hó alatt a talaj kemény és egyenletes volt, az irányt itt-ott rozsdás tábla vagy vi454

harvert korlát jelezte. Egy keskenyedő völgyben haladtak, mindkét oldalán komor sziklafalak szöktek a magasba. Elértek egy pontra, ahol az út két irányba vált szét: egyenesen a folyó mentén, vagy át egy hídon, melynek kilátszó gerendáit hó fedte. A túlsó oldalon az út ismét emelkedett, és egy kanyart leírva a fák közé futott. – Merre? – kérdezte a lányt. Pillanatnyi csend. – Át – mondta Amy. Leszálltak a nyeregből. A hó mély volt, laza por, ami majdnem elnyelte Peter csizmáját. Ahogy közeledtek a folyóparthoz, Peter látta, hogy a híd deszkái, melyek fából lehettek, teljesen elrohadtak. Ötven méter: a gerendákon egyensúlyozva nekik valószínűleg sikerül, de a lónak esélye sincs. – Biztos? Amy mellette állt, feszülten hunyorgott a fényben. Kezét a hideg ellen kabátja ujjába húzta, mint ő is. A lány bólintott. Peter nekilátott leoldozni a csomagjukat. Szóba se jöhetett, hogy Greer lovát kikötve hagyja itt. Idáig elhozta őket; nem hagyhatta védtelenül. Lepakolt, leoldotta a gyeplőt, és az állat farához lépett. – Há! –rikkantotta, és jól rácsapott az állat farára. Semmi. Megint próbálta, ezúttal hangosabban: – Há! – Rácsapott, rákiáltott, lengette a karjait. –Gyí! Gyí, te! – Az állat meg se moccant, csak meredt rájuk közömbösen azzal a hatalmas, csillogó szemével. – Makacs egy dög. Gondolom, nem akar itt hagyni minket. – Csak mondd neki, hogy mit csináljon. – Ez egy ló, Amy. És ami ekkor történt, az bármilyen különös volt is, mégsem teljesen váratlan. Amy a két kis kezébe fogta az állat hosszú pofáját. A ló, ami az előbb már fészkelődni kezdett, érintésére azonnal lecsillapodott; széles orrcimpáját mély sóhaj rebegtette meg. Egy hosszú, csendes pillanatig a lány meg a ló mély és kölcsönös megértéssel nézték egymást. Aztán az állat elhátrált, nagy kört tett, majd lépésben elindult arra, amerről jöttek. Kisvártatva ügetésre fogta, és eltűnt a fák között. Amy felemelte hátizsákját a hóról, a vállára vette. – Most már mehetünk. Peter nem tudta, mit mondjon; nem volt rá oka, hogy mondjon bármit is. Leereszkedtek a töltésen a partra. A folyó felszínén táncoló napfény olyan szemkápráztatóan ragyogó volt, mintha a fagypont körüli víz minden ereje is ezt a csillogást erősítette volna. Amy ment előre, Peter térdére állva bújt át egy csapóajtószerű nyíláson a gerendák között. Amint elhelyezkedett, Peter feladta a zsákját, majd felhúzta magát. A legbiztonságosabbnak Peter a híd szélét látta: megkapaszkodnak a korlátban, és úgy lépkednek gerendáról gerendára. A hideg fém valósággal perzselte a tenyerét. Csak egyszer érjenek át. Amy volt elöl, magabiztos kecsességgel siklott a rések fölött. Ahogy utánaindult, azonnal nyilvánvalóvá vált számára, hogy a problémát nem maguk a gerendák jelentik, amelyek elég erősnek látszottak, hanem az, ami borította őket a hó alatt: a rejtett jégtakaró. Peter kétszer is megcsúszott, lába egy pillanat alatt kiszaladt alóla, és bár keze azonnal teljes erővel ráfogott a jeges korlátra, alig bírt megkapaszkodni. De azt elképzelni sem tudta, hogy ha már eddig eljött, egy jeges folyóba fulladjon. Lassan, gerendáról gerendára átkínlódta magát. Mire átért, a keze teljesen elzsibbadt, és egész testében reszketett. Legszívesebben megállt volna tüzet rakni, de egy percet sem késlekedhettek. Az árnyékok megnyúltak, a rövid téli nap hamarosan véget ér. Felkapaszkodtak a folyó partján, és mászni kezdtek. Nagyon remélte, hogy akárhová mennek is, vár rájuk ott egy menedék. Különben nem vészelik át az éjszakát. Nem is csak a fertőzöttek miatt; ez a hideg is simán végez velük. A legfontosabb, hogy mozgásban maradjanak. Amy vette át a vezetést, nagy léptekkel kaptatott fel a hegyen. Peter alig tudta tartani vele a lépést. A levegőt ritkának érezte; körülötte a fák nyögtek a szélben. Egy idő elteltével visszanézett, és látta messze alattuk a völgyet, a benne kanyargó folyót. Most már árnyékban voltak, elnyelte őket a szürkület, de a völgy túlsó felén északnak és keletnek futó sziklafalak még aranyfénytől lüktettek. A világ teteje, gondolta Peter, Amy oda visz engem. A világ legtetejére. 455

A nappal elszivárgott. A sűrűsödő homályban a táj áttekinthetetlen vadonnak látszott; amit Peter a végső csúcsnak hitt, arról kiderült, hogy csupán egy gerinc a sok közül, mindegyik kopárabb és szélfúttább, mint az előző. Nyugatra a hegy meredeken, szinte függőlegesen szakadt alá. A hideg már behatolt a teste mélyére, eltompította érzékeit. Hiba volt elküldeni a lovat, jött rá. Ha a legrosszabbra kerül a sor, lemehettek volna, hogy a testénél keressenek meleget és menedéket. Nehéz dolog megölni egy ilyen állatot, előtte el sem tudta képzelni, hogy ilyet tegyen, de most, ahogy a sötétség leszállt a hegyre, tudta, hogy megtette volna. Arra eszmélt, hogy Amy megállt. Előreküzdötte magát, megállt a lány mellett; még mindig kapkodva vette a levegőt. A hó itt vékonyabb volt, elhordta a szél. Amy összehúzott szemmel az eget fürkészte, mintha távoli hangra fülelne. Jégcseppek csillogtak a zsákján, a haján. – Mi az? A lány tekintete a fákon állapodott meg tőlük balra, távol a nyílt völgytől. – Ott – mondta. De nem volt ott semmi, csak a fák fala. A fák, a hó és a közömbös szél. Aztán Peter meglátta a nyílást az aljnövényzetben. Amy már oda tartott. Közelebb érve Peter ki tudta venni, mit is lát valójában: egy félig ledőlt kerítés kapuját. A kerítés az erdő hosszában futott mindkét irányba, indák sűrű masszája álcázta, most már levelektől megfosztva és hóval fedve, így a kerítés szinte láthatatlan lett, a táj része. Ki tudja, mióta mentek mellette, és ő észre sem vette. A nyíláson túl kis kunyhó állt, inkább csak jelzésszerű építmény, mintsem egy igazi ház. A maximum öt négyzetméternyi kunyhó megdőlt, alapzata egy része beomlott; az ajtó félig nyitva állt, ferdén lógott a zsanérokon. Belesett. Semmi, csak hó és levelek, a falakat penész futotta be. Megfordult. – Amy, hol… Most vette észre, hogy a lány szapora léptekkel távolodik a fák között. Lomhán utánaindult. Amy most már sokkal gyorsabban ment, szinte futott. Kimerültsége és megfagyott lába dacára Peter ráébredt, hogy elérték útjuk végcélját, vagyis majdnem. Valami kezdte elhagyni; az ereje kezdte elhagyni, teljesen kiszívta belőle a hideg. – Amy – szólt a lány után. – Állj meg. Az meg sem hallotta. – Amy, kérlek. Visszafordult feléje. – Mi van itt? – kérdezte lihegve Peter. – Nincs itt semmi. – De van, Peter. – Amy arca örömtől ragyogott. – Van. – Akkor hol van? – kérdezte, és hallotta saját hangjában a haragot. A térdén támaszkodott, úgy kapkodott levegő után. – Mondd meg, hol. A lány a sötétülő égre nézett, s hagyta lecsukódni a szemét. – Itt… mindenhol. Hallgasd. Peter próbált összpontosítani; maradék ereje minden cseppjével fülelt. De csak a szelet hallotta. – Nincs semmi – ismételte meg, és érezte, hogy reményei összeomlanak. – Amy, nincs itt semmi. De akkor meghallotta. Egy hang. Egy emberi hang. Valahol valaki énekelt. Elsőnek a jeladót látták meg a fák között. Az erdő kinyílt előttük, egy tisztásra értek. Peter emberi jelenlét bizonyítékait látta körös-körül, tönkrement épületek és elhagyott járművek sokatmondó körvonalait a hó alatt. Az antenna egy törmelékkel teli széles bemélyedés szélén állt – valamiféle alapzat lehetett, egy rég eltűnt épületé. Az antenna e mellett állt, a négylábú fémtorony magasan föléjük emelkedett, betonba süllyesztett acélkábelek tartották a helyén. A tetejére szürke gömböt illesztettek, melyből tüskék meredtek ki. A gömb alatt a toronyból lapátszerű tárgyak álltak ki körben, akár a virág szirmai. Talán ezek a napelemek, Peter nem tudta. Tenyerét a hideg fémre helyezte. Az egyik támasztólábon valami írást vélt látni. Félresöpörte a havat, és előbukkant a felirat: az EGYESÜLT ÁLLAMOK HADSEREGÉNEK MŰSZAKI ALAKULATA. – Amy…

456

De nem volt mellette senki. Mozgást észlelt a tisztás szélén, és gyorsan követte Amyt az aljnövényzetbe. Az énekszó egyre hangosabb lett. Szavak nem hallatszottak, csak emelkedő és ereszkedő dallamívek, melyeket a szél mintha egyszerre minden irányból hordott volna feléjük. Közel járnak, nagyon közel. Megérezte valaminek a jelenlétét előttük. A fák szétváltak, az ég kitárult. Odaért, ahol Amy állt, és megtorpant. Egy nő volt. Egy kis rönkház ajtajában állt, háttal nekik. A ház ablakai fényben fürödtek, a kéményből füst kígyózott felfelé. Egy takarót rázott ki éppen; még több takaró lógott egy kötélen két fa között. Az a hihetetlen gondolat ötlött fel Peterben, hogy akárki is ez a nő, a kimosott és megszáradt ruhát szedi le. A ruhát szedi le, és énekel. A nő vastag gyapjúköpenyt viselt, sűrű, sötét haja a fehér csíkokkal felhőként borult a vállára. Kabátja alatt a lába csupasz volt, egyszerű sarut viselt, lábujja beleért a hóba. Peter és Amy megindultak, és apránként a dal szövege is kivehetővé vált. A nő hangosan, teli torokból énekelt, rejtélyes elégedettséggel. Énekelve térült-fordult, a takarókat egy kosárba tette a lábánál. Láthatóan nem volt tudatában a jelenlétüknek, bár csak pár méterre álltak tőle. Azt énekelte: Aludj, kicsim, gondod nincsen Egész éjjel. Angyalt állít melléd Isten Egész éjjel. Éji órák sorban telnek, Dimbek-dombok szenderegnek, Őrt állok a szerettemnek, Egész éjjel. A nő megdermedt, keze a kötél fölött lebegett. – Amy. Megfordult. Széles, csinos arca volt, és sötét bőre, mint Nénié. De Peter nem öregasszonyt látott. A bőre feszes volt, szeme tiszta és csillogó. Arcán sugárzó mosoly terült szét. – Jaj, de jó látni téged. – Hangja akár a zene, mintha még mindig énekelne. Odament hozzájuk, sarujával taposva a hóban, majd megfogta Amy kezét, és anyai gyengédséggel tartotta. – Az én kis Amym hogy felnőtt. – Tekintetét felemelve Peterre nézett, most vette csak észre. – És itt van ő is, a te Petered. – Fejét csodálkozva ingatta. – Ahogy azt előre tudtam. Emlékszel, Amy, amikor azt kérdeztem tőled: Ki az a Peter? Amikor először találkoztunk. Nagyon pici voltál még. Könnyek csordultak ki Amy szeméből. – Elhagytam. – Ne sírj. Úgy van, ahogy lennie kell. – Ő mondta, hogy fussak! – kiáltott fel. – Elhagytam! Elhagytam! A nő megrázta Amy kezét. – És megtalálod majd újra, Amy. Ezért jöttél, ugye? Nem egyedül én vigyáztam rád az évek hosszú-hosszú során. A szomorúság, amit érzel, nem a tiéd. Az ő szomorúságát érzed a szívedben, Amy, hiányzol neki. A nap lement. Hideg sötétség nyomult köréjük, ahogy a nő háza előtt álltak a hóban. Peter mégsem tudott megszólalni vagy mozdulni. Kétsége sem volt afelől, hogy része annak, ami most történik, csak azt nem tudta, mennyiben a része. Végre megjött a hangja. – Kérem, árulja el nekem. Árulja el, hogy ki maga. A nő szeme csintalanul felcsillant. – Elmondjuk neki, Amy? Elmondjuk Peternek, ki vagyok? Amy bólintott; a nő felemelte arcát, melyen pompázatos mosoly tündökölt. – Én vagyok, aki várt rád – mondta. – Lacey Antoinette Kudoto nővér.

457

HATVANHÁROM Sancho közlegény haldoklott. Sara a konvoj végében utazott az egyik nagy teherautón, melynek hátsó részében fekvőhelyeket lógattak fel a sérülteknek. A teret több ládányi felszerelés tette még zsúfoltabbá, Sara épp csak elfért mellettük, hogy tőle telhetően segítsen. A másik, Withers nem volt olyan rossz állapotban; leginkább a keze és a karja égett meg. Valószínűleg túléli, már ha nem fertőződik el. De Sancho nem. Valami történt, amikor leengedték a bombát. Beakadt egy kábel. A kanóc nem gyulladt meg. Valami. A történetet Sara darabokból rakta össze, ráadásul tucatnyi forrásból, amelyek mind kissé másképp adták elő. Sancho ment le az aknába, egy hámban ereszkedett le a kábelen, hogy rendbe hozza, bármi volt is a baj. És vagy még lent volt, vagy éppen jött ki, Withers meg rohant felé, nyúlt felé, hogy kihúzza, amikor a hordók berobbantak. A lángok teljesen beborították Sanchót. Sara látta a tűz nyomát a testén, és ahogy felfelé haladt; az egyenruhája szabályosan ráégett a húsára. Kész csoda, hogy életben maradt, bár nem boldog csoda, vélte Sara; még mindig a fülében csengtek a Sancho torkából felszakadó sikolyok, amikor két katona segítségével lehámozta egyenruhája szenes cafatjait a testéről, vele a bőr zömét a lábáról és mellkasáról, aztán amikor megpróbálta levakarni a törmeléket, megint csak előbukkant a nyers, vörös hús. Az égés a lábán és lábfején már gennyesedért, az égett bőr émelyítő, édes illata elkeveredett a fertőzés bűzével. Mellkasát, kezét, karját és vállát teljesen bekebelezték a lángok. Feje csupán egy sima, rózsaszín dudor volt, mint a ceruza végén a radír. Miután Sara befejezte a lekaparást – rettenetes gyötrelem –, alig adott ki hangot, görcsös álomba merült, amelyből csak azért ébredt fel, hogy vízért könyörögjön. Sara meglepődött, hogy reggel még életben találja, és aztán másnap is. Az indulásuk előtti éjszaka a bátorság egy rohamában, mely őt magát is meglepte, felajánlotta, hogy hátramarad vele. De Greer hallani sem akart róla. Elég embert hagytunk már ebben az erdőben, mondta. Tegyen meg mindent, hogy kényelmesen legyen. A konvoj egy ideig keletnek tartott, de most már ismét délnek fordultak. Sara úgy érezte, igazi úton haladnak; abbamaradt a szörnyű döcögés, az ide-oda dülöngélés, meg a felfröcsögő sár és hó kopogása a sárhányókon. Émelygett és fázott, a hideg a csontja mélyéig hatolt, végtagjai sajogtak a sok órányi zötykölődéstől. A járművek, lovak és emberek konvoja hol megállt, hol elindult, ahogy Alicia felderítőcsapata éppen jelzett. Az utazás első napjának célja Durango volt, ahol egy régi gabonasilóban kiépített menedékben vészelhetik majd át az éjszakát; összesen kilenc ilyen létesítmény vár rájuk az utánpótlási útvonalon Roswellig. Sara arra jutott magában, hogy nem mérges Peterre, amiért egy szó nélkül ment el. Eleinte, miután Hollis megkereste a kantinban a hírrel, az volt, de gondoskodnia kellett Sanchóról és Withersről, nem rágódhatott ezen sokáig. És ha őszinte akart lenni magával, érezte is, hogy ez jön – ha nem is Peter és Amy távozása, de valami hasonló. Valami végleges. Amikor Hollisszal arról beszélgettek, hogy elmennek a konvojjal, a háttérben, kimondatlanul mindig ott lappangott az érzés, hogy Peter és Amy nem tartanak majd velük. Michael viszont mérges volt. Nem is csak mérges, pokolian dühös. Hollisnak úgy kellett lefogni, nehogy a nagy hóban utánuk eredjen. Furcsa, hogy Michael milyen bátor lett az eltelt hónapok során, szinte vakmerően bátor. Sara mindig afféle szülőpótléknak érezte magát, aki valami mély, kétségbevonhatatlan módon felelős Michaelért. Aztán valahol útközben ez az érzés elszállt. Szóval talán nem is Michael változott meg, talán ő maga. Látni akarta Kerrville-t. A név pislákolva, súlytalanul lebegett elméjében. Ha csak belegondolt, hogy harmincezer lélek él ott, olyan remény töltötte el, amilyet nem érzett ama nap óta, amikor a Tanító kivitte a Szentélyből a tönkrement világba. Mert nem is ment tönkre; bizony, annak a 458

kislánynak, aki Sara volt, aki a Nagyteremben aludt, a barátaival játszott, és érezte a napfényt az arcán, ahogy autógumihintán lengett az udvarban, és azt hitte, hogy a világ jó hely, aminek ő is része lehet – ennek a kislánynak végig igaza volt. Olyan egyszerű óhaj: Embernek lenni, emberi életet élni. Kerrville-ben majd ebben lesz része Hollisszal, aki szereti, és ezt ki is mondja újra meg újra. Mintha Hollis megnyitott volna benne valamit – valamit, ami régóta össze volt csukódva. Újra érzések töltötték el azon az első éjszakán az őrségben, valahol Utahban, amikor Hollis letette a puskát, és megcsókolta; és minden alkalommal újra, amikor kimondja a szót a maga csendes, szinte szégyenlős módján, s arcuk olyan közel van egymáséhoz, hogy érzi bozontos szakállát az arcán, mintha Hollis a legmélyebb igazságot árulná el magáról. Azt mondta, szereti, és ő is viszontszerette, azonnal és határtalanul. Nem hitt a sorsban; a világ ennél sokkal szeszélyesebb hely, az élet sorscsapások és épphogy megmenekülések sorozata, balesetek sora, melyeket valahogy túlélsz, mígnem jön egy, amit nem. De Hollist szeretni mégis ilyen érzés volt: sorsszerű. Mintha az egészet leírták volna valahol, és neki csak annyit kell tenni, hogy végigéli a történetet. Kíváncsi lett volna, vajon a szülei is így éreztek-e egymás iránt. Nem szeretett rájuk gondolni, kerülte, amikor csak tehette, de a hideg teherautó hátuljában zötykölődve önkéntelenül is azt kívánta, bárcsak életben lennének, hogy megkérdezhesse tőlük. Nem volt szép tőlük, amit velük tettek. És éppen Michael, szegény Michael talált rájuk a fészerben azon a rettenetes reggelen. Tizenegy éves volt csak; ő éppen betöltötte a tizenötöt. Énje egy része hitte, hogy a szülei megvárták, amíg elég idős lesz, és tud gondoskodni az öccséről, hogy a kora szerepet játszott abban, amit tettek. Amikor Michael kiáltásaira kikászálódott az ágyból, lement a lépcsőn, és az udvaron átvágva a fészerhez ért, Michael éppen a lábukat átölelve próbálta őket megtartani; ő csak állt az ajtóban szótlanul és mozdulatlanul, tudva, hogy halottak, Michael meg sírva rimánkodott, hogy segítsen már. Abban a pillanatban nem elszörnyedt vagy gyászolt, hanem csodálkozott – némán álmélkodott a jelenet tényszerűen kijelentő jellegén, kíméletlen mechanikáján. Köteleket és zsámolyt használtak. Nyakukba kötötték a kötelet, szorosra húzták a csomót, majd ellökték a zsámolyt, saját testsúlyukkal fojtották meg magukat. Eltöprengett: Együtt csinálták? Háromig számoltak? Vagy előbb az egyik, aztán a másik? Michael könyörgött, Kérlek, Sara, segíts, segíts megmenteni őket, de ő csak ennyit látott. Előző este az édesanyjuk prószát sütött, a tepsi még ott volt a konyhaasztalon. Sara az emlékezetében kutatott, hogy édesanyjuk másképp viselkedett-e, tudva, hogy az utolsó reggelit készíti a gyerekeinek, akiket sosem lát többé. De nem emlékezett semmi ilyesmire. Mint egy utolsó, kimondatlan parancsnak engedelmeskedve, Michaellal megették az egészet az utolsó falatig. Mire végeztek, Sara tudta, ahogy bizonyára Michael is, hogy attól kezdve ő gondoskodik az öccséről, és hogy ennek az a kimondatlan egyezség is a része, hogy soha többé nem beszélnek a szüleikről. A konvoj lassított. Sara kiáltást hallott elölről, ami megállásra szólított fel, majd egy ló vágtatott el mellettük a havon. Talpra kászálódott, és akkor látta, hogy Withers nyitott szemmel tekint körbe. Bekötött karja a mellkasán hevert, a pokrócok tetején. Arca kipirult, verejtéktől nyirkos. – Megérkeztünk? Sara a csuklóját finoman a férfi a homlokához tette. Nem volt láza, sőt inkább hidegnek tűnt a bőre. Felvett egy kulacsot a padlóról, és egy kis vizet csorgatott várakozóan eltátott szájába. Nem volt láza, mégis sokkal rosszabbul nézett ki; már fel sem bírta emelni a fejét. – Nem hiszem. – Ez a viszketés megőrjít. Mintha hangyaboly lenne a karomon. Sara rácsavarta a kupakot a kulacsra, és letette. Láz ide vagy oda, a bőre színe aggasztó. – Az jó jel. Ezek szerint gyógyul a kötés alatt. – Nem úgy érzem. – Withers nagy levegőt vett, és lassan engedte ki. – Bassza meg. Sancho az alsó ágyon feküdt bekötözve, arcából csupán egy kis rózsaszín kör látszott. Sara letérdelt, sztetoszkópot vett elő az elsősegélykészletből, és Sancho mellkasára tette. Nedves hangot hallott, mint amikor víz lötyög egy bádogdobozban. Kiszáradás fenyegeti, de közben a tüdeje tele

459

van. Az arca szinte perzselt, körülötte a levegőt a fertőzés éles szaga ülte meg. Sara betakargatta, majd megnedvesített egy ruhát, és az ajkához tette. – Hogy van? – kérdezte Withers fentről. Sara felállt. – Nincs már sok neki, ugye? Látom az arcán. Sara bólintott. – Nem, azt hiszem, már nincs sok hátra. Withers megint lehunyta a szemét. Sara felvette zubbonyát, és kimászott a teherautó hátuljából a hóba és napfénybe. A katonák hadrendje hármas-négyes csoportokra bomlott, unott türelemmel ácsorogtak, a kapucnit a fejükbe húzva, orruk folyt a hidegtől. Sara látta, hogy elöl van gond. Az egyik teherautó motorháza nyitva volt, gőz szállt fel belőle. Katonák vették körül, értetlenül nézték, mintha egy óriási állat teteme lenne, amit az úton találtak. Michael a lökhárítón állt, könyökig turkált a motorban. Greer a lováról kérdezte: – Meg tudja csinálni? Michael feje előbukkant a motorháztető alól. – Azt hiszem, csak az egyik cső. Ki tudom cserélni, ha a ház nem repedt. Kell még hűtőfolyadék is. – Meddig tart? – Maximum félmutatónyi munka. Greer felemelte fejét, és azt kiáltotta az embereknek: – Biztosítani a körletet! Kék osztag előre, és vigyázni ott a fáknál! Donadio! Hol a fenében van Donadio? Alicia előrelovagolt, fegyvere a vállán, arca körül párafodrok koszorúja. A hideg ellenére levette a zubbonyt, csak zsebes mellényt viselt a pulóverén. – Úgy fest, hogy egy időre itt ragadtunk – mondta neki Greer. – Nézzük meg, mi van előrébb az úton. Használjuk ki az időt. Alicia megsarkantyúzta a lovát, és elügetett, rá se pillantva Hollisra, aki a sor eleje felől közeledett. Greer az egyik ellátó teherautóhoz rendelte ki ételt és vizet osztani az embereknek. – Mi történik? – kérdezte Sarát. – Egy pillanat. Greer őrnagy! – szólt oda Sara. Greer már elindult a menetoszlop mellett. Visszafordította a lovát. – Sanchóról van szó, uram. Azt hiszem, haldoklik. Greer bólintott. – Értem. Köszönöm, hogy elmondta. – Maga a parancsnok, uram. Gondoltam, örülne, ha meglátogatná. Greer arcán nem látszott érzelem. – Fisher nővér, négyórányi világosság alatt kell megtennünk hatórányi utat. Most ezen jár az eszem. Csak tegyen meg érte mindent. Ez minden? – Volt valaki, aki közel állt hozzá? Valaki, aki vele lehetne? – Sajnálom, de most egy embert sem nélkülözhetek. Ő is biztosan megértené. Most pedig elnézést. Azzal ellovagolt. A hóban állva Sara azt vette észre, hogy a könnyeivel küszködik. – Gyere – fogta meg a karját Hollis. – Majd én segítek. Visszamentek a teherautóhoz. Withers megint elaludt. Odahúztak két dobozt Sancho ágyához. Szaggatottabban lélegzett; oxigénhiánytól elkékült ajkára hab gyűlt. Sarának ellenőrizni se kellett a pulzusát, hogy tudja, a szíve zakatol, versenyt fut az idővel. – Mi tehetünk érte? – kérdezte Hollis. – Csak annyit, hogy vele vagyunk. – Sancho meg fog halni, Sara ezt az elejétől tudta, de most, hogy rákerült a sor, minden erőfeszítése szánalmasnak tűnt. – Nem hiszem, hogy sok van már vissza. 460

Nem volt. Légzése a szemük láttára lassult. Szemhéja rebegett. Sara azt hallotta, hogy az utolsó pillanatokban az ember szeme előtt az egész élete lepereg. Ha ez igaz, Sancho mit láthat? Mit látna ő, ha ő feküdne itt? Sara megfogta a bekötözött kezet, és próbálta kitalálni, mit lehet ilyenkor mondani, milyen szavakkal tudna kedveskedni neki. De semmi nem jutott eszébe. Semmit nem tudott róla, csak a nevét. Amikor vége volt, Hollis a halott katona fejére húzta a pokrócot. Fölöttük Withers felébredt. Sara felállt, és látta, hogy a szeme nyitva van, pislog, szürke arca verejtéktől fényes. – Meg…? Sara bólintott. – Sajnálom. Tudom, hogy a barátod volt. De Withers erre nem szólt semmit; a gondolatai máshol jártak. – Az istenit – nyögött. – Ilyen kibaszott egy álmot. Mintha tényleg ott lettem volna. Hollis már Sara mellett állt. – Mit mondott? – Milyen álom, őrmester? – kérdezte Sara Az megrázta a fejét, mintha ki akarná hessegetni az emlékezetéből. – Iszonyú. A hangja. Az a bűz. – Kinek a hangja, őrmester? – Valami dagadt nőé – felelte Withers. – Egy nagy, ronda, dagadt nőé, aki füstöt lélegzik. A menetoszlop elején Michael éppen kihúzta fejét a lerobbant teherautó motorházából, amikor megpillantotta Aliciát – a gerincről vágtatott le, szinte repült a hóban. Elsüvített mellette az oszlop vége felé, Greer nevét kiáltozva. Mi a fene van? Wilco Michael mellett állt, tátott szájjal követte Alicia lovának útját. Alicia visszatérő osztaga csak most bukkant fel a gerinc tetején. – Ezt fejezd be – mondta Michael, és amikor Wilco nem felelt, kezébe nyomta a csavarhúzót. – Csináld, de gyorsan. Szerintem indulunk. Elindult Alicia után, követte nyomait a hóban. Minden lépéssel erősödött benne az érzés: Alicia látott valamit a gerincen túl, valami rosszat. Hollis és Sara kiszálltak a teherautóból, mindnyájan Greer és Alicia felé tartottak, akik közben leszálltak a nyeregből; Alicia a gerinc felé mutatott széles karmozdulattal, majd letérdelt, és szaporán rajzolni kezdett a hóba. Közelebb érve Michael hallotta, hogy Greer azt kérdezi: – Sokan? – Tegnap éjjel mehettek erre. A nyomok még frissek. – Greer őrnagy… Ez Sara volt. Greer felemelt kézzel hallgattatta el. – Sokan, az istenit? Alicia felállt. – Nem csak sokan. A Sokaság. És egyenesen a hegy felé tartanak.

461

HATVANNÉGY Theo nem felriadt álmából, hanem kizuhant belőle, pörögve-forogva bukott bele a való világba. A szeme nyitva volt. Rájött, hogy már jó ideje nyitva van. A baba, gondolta. Mausamiért nyúlt, és maga mellett találta. Megmoccant az érintésétől, felhúzta a térdét. Ez az: a babáról álmodott. Teljesen átfagyott, bőre mégis verejtéktől volt síkos. Azon gondolkodott, hogy talán láza van. A lázat ki kell izzadni, ezt mondta mindig a Tanító, és az anyja is, ujjaival simogatva arcát, ahogy ágyban feküdt, és úgy érezte, mindjárt elég. De ez réges-rég volt, az emlék emléke. Olyan régen nem volt láza, már el is felejtette, milyen érzés. Félrehajtotta a pokrócot, és felkelt, megborzongott a hidegben, testén a nyirkosság az utolsó kis meleget is kiszívta belőle; ugyanaz a vékony ing volt rajta, mint egész nap, amikor tűzifát rakott halomba az udvaron. Végre felkészültek a télre, mindent lerögzítettek, eltettek és elzártak. Lehúzta átizzadt ingét, és másikat vett elő a szekrényből. Az egyik épületben talált ruhával teli szekrényeket, némelyik ruhadarab még bolti csomagolásban: ingek, nadrágok, zoknik és thermo alsónemű, meg pulóver olyan anyagból, ami mintha gyapjú lett volna, de nem az volt. Néhányba belementek az egerek és molylepkék, de nem mindbe. Akárki látta el ezt a helyet, hosszú távra tervezett. Fogta a csizmáját meg a puskát az ajtó mellől, és lement a lépcsőn. A nappaliban a tűzből már csak izzó hamu maradt. Nem tudta, mennyi az idő, de érezte, hogy közel a hajnal; az itt töltött hetek alatt, ahogy Mausszal felvettek egy ritmust, és az éjszakát végigaludva a nap első sugaraira ébredt, kezdte várni ezt az órát oly módon, ami teljesen természetesnek tűnt, és mégis újnak. Mintha egy rejtett ösztöntartalékot csapolt volna meg önmagában, faja rég eltemetett emlékezetét. Nem csak a fények hiánya tette, ahogy először hitte; maga a hely. Maus is megérezte már az első nap, amikor együtt elsétáltak a folyóhoz horgászni, és később a konyhában, amikor mondta, hogy itt biztonságban vannak. Leült, felhúzta a csizmát, a szögről levett egy vastag pulóvert, ellenőrizte, hogy töltve van-e a puska, aztán kilépett a tornácra. Keletre, a völgyet szegélyező fák vonala felett finom izzás lopózott az égre. Az első héten, mialatt Maus aludt, Theo egész éjjel a tornácon ült, és maga is meglepődött, hogy minden hajnalban belesajdult a szomorúság. Egész életében rettegett a sötétségtől, és attól, amit hozhat; soha senki, még az apja sem mondta neki, milyen gyönyörű az éjszakai ég, hogy az ember egyszerre érzi magát tőle kicsinek és nagynak, és egy hatalmas, végtelen valami részének is. Egy pillanatig megállt a hidegben, nézte a csillagokat, hagyta, hogy az éjszakai levegő átjárja a tüdejét, felébressze elméjét és testét. Ha már úgyis fent van, akár tüzet is rakhat, hogy Mausaminak ne kelljen jéghideg házban ébredni. Leballagott a tornácról az udvarra. Napokig szinte mást sem csinált, csak fát cipelt és hasogatott. A folyó mellett az erdő tele volt száraz, lehullott ágakkal. A fűrész, amit talált, fityfenét se ért, a fogai reménytelenül berozsdásodtak, de a balta megfelelt. Munkája gyümölcse most szépen halomba rakva állt a pajtában, meg az eresz alatt ponyvával letakarva. Azok az emberek, gondolta, ahogy a pajta felé indult, amelynek ajtaja résnyire nyitva volt. Azokon a képeken. Vajon boldogok lehettek itt? Nem talált több fényképet a házban, és csak két nappal ezelőtt jutott eszébe, hogy átkutassa az autót. Maga sem tudta, mit keres, de miután pár percig ült a kormány mögött, gombokat nyomogatott és kapcsolókat kattintgatott, hátha történik valami, meg is találta a megfelelőt. Egy kis ajtó pattant ki a műszerfalon, mögötte egy köteg térkép, és alattuk eldugva egy bőrtárca. Annak egyik rekeszében talált egy kártyát a UTAH ADÓÜGY, GÉPJÁRMŰ OSZTÁLY szavakkal, az alatt egy nevet. David Conroy. David Conroy, Mansard Place 1634., Provo, UT. Ők azok, mutatta meg Mausaminak. A Conroy család.

462

De a pajtaajtó, ötlött fel Theóban, van valami a pajtaajtóval. Miért van nyitva? Talán elfelejtette betenni? Nem, betette, határozottan emlékezett. És amint erre gondolt, egy hang ütötte meg a fülét: halk neszezés bentről. Megdermedt, teljes mozdulatlanságot parancsolt magára. Egy hosszú pillanatig nem hallott semmit. Talán csak képzelte. Aztán megint. Legalább ami bent van, még nem vette őt észre. Ha egy fertőzött az, egyetlen lövése van. Visszalopózhat a házba felébreszteni Mausamit, de hová is mennének? A legjobb, amit tehet, az, ha kihasználja a meglepetés erejét. Óvatosan, a lélegzetét visszatartva felhúzta a puskát, fülelt a kattanásra, ahogy az első patron a csőbe siklik. A pajta mélyéről halk puffanás hallatszott, amit szinte emberi sóhaj követett. Előretolta a puska csövét, míg el nem érte a faajtót, aztán finoman benyomta. A háta mögött suttogó hang kélt a homályban: – Theo? Mit művelsz? Mausami a hosszú hálóingében, vállára omló hajával szinte lebegni látszott a pirkadat előtti sötétben, akár egy jelenés. Theo szóra nyitotta a száját, hogy visszaparancsolja, amikor a pajtaajtó kicsapódott, olyan erővel ütve meg a puska csövét, hogy Theo megpördült. Mielőtt megértette volna, mi történt, a puska elsült, és hátralökte őt. Egy árnyék ugrott ki mellette az udvarra. – Ne lőj! – kiáltott fel Mausami. Egy kutya volt. Az állat pár méterre Mausami előtt fékezett le, lábai közé húzott farokkal. Vastag, ezüstös-szürke szőre volt, fekete foltokkal. Szinte meghajolt Mausaminak a csontos lábain, alázatosan leeresztett nyakkal, füleit hátracsapva gyapjas nyakára. Nem nagyon tudta, hogy merre nézzen, hogy elfusson vagy támadjon. Torka mélyéről halk morgás szűrődött ki. – Maus, vigyázz – intette Theo. – Nem fog bántani. Ugye, pajtás? – Leguggolt, odatartotta kezét a kutyának, hogy szagolja meg. – Csak éhes vagy, ugye? Ennivalót kerestél a pajtában. A kutya Theo és Mausami között volt; ha az állat támad, a puska mit sem ér. Theo megfordította, hogy bunkósbotként használja, és óvatosan tett egy lépést előre. – Tedd le a puskát – mondta neki Mausami. – Maus… – Komolyan mondom, Theo. – A kutyára mosolygott, még mindig kinyújtott kézzel. – Mutassuk meg ennek az embernek, milyen jó kutyus vagy. Gyere ide, pajtás. Megszagolod a mama kezét? Az állat feléje araszolt, visszahátrált, majd megint előreindult, mintha orra fekete gombja húzta volna Mausami keze felé. A döbbent Theo szeme láttára a kutya Maus kezének nyomta a fejét, és elkezdte nyalni. Maus nemsokára a földön ült, gügyögve beszélt az állathoz, a fejét és nyakát dörgölte. – Látod? – nevetett, amikor a fejét örömmel rázó kutya nagyot prüsszentett a fülébe. – Igazi cukorfalat ez. Hogy hívnak, pajtás? Hmm? Van neved? Theo ráeszmélt, hogy még mindig a feje fölé emelve tartja a puskát, ütésre készen. Szégyenkezve leengedte. Mausami megbocsátóan hunyorgott rá. – Nem fogja felróni neked. Te vagy az én jó kis kutyám? – dögönyözte élénken az állatot. – Mit mondasz? Csont és bőr vagy, te. Kérsz reggelit? Hogy hangzik? A nap felemelkedett a hegy mögül; az éjszaka véget ért, értette meg Theo, és egy kutyát hozott magával. – Conroy – mondta. Mausami felnézett rá. A kutya a fülét nyalta, és úgy nyomta hozzá az orrát, hogy már-már illetlen volt. – Nevezzük így – magyarázta Theo. – Conroy. Mausami két kezébe vette a kutya pofáját, kedvesen összenyomta. – Az vagy? Conroy vagy? – Bólintott a kutya fejével, és boldogan felnevetett. – Conroy bizony.

463

Theo nem akarta beengedni a házba, de Mausnak aztán beszélhetett. Amint az ajtó kinyílt, a kutya felügetett a tornáclépcsőn, és úgy masírozott végig a szobákon, mintha övé lenne a ház, hosszú körmei izgatottan kopogtak a padlón. Maus reggelire sütött neki halat és krumplit, és egy tálban letette a konyhaasztal alá. Conroy már elfoglalta helyét a szófán, de amint meghallotta, hogy a tál koccan a padlón, átugrott a konyhába, arcát belenyomta a tálba, és evés közben a hosszú orrával áttolta az egész konyhán. Maus egy másik tálba vizet öntött, azt is letette neki. Amikor Conroy végzett a reggelijével, és hosszan, lefetyelve ivott is rá, kikocogott a konyhából, vissza a szófához, és elégedett, hosszú sóhajjal letelepedett. Conroy, a kutya. Honnan jöhetett? Nyilvánvalóan volt már emberek körül; valaki gondját viselte. Sovány volt, de Theo nem mondta volna, hogy alultáplált. Szőre csapzott és bogáncsos, de amúgy egészségesnek tűnt. – Töltsd meg a kádat – utasította Maus. – Ha a szófán fog ülni, megfürdetem. Az udvaron Theo vizet tett fel melegedni; mire a kád megtelt, a délelőtti nap már magasan állt. A tél a küszöbön ácsorgott, de nappal még enyhe volt, ingujjra is le lehetett vetkőzni. Theo leült egy farönkre, és nézte, ahogy Mausami fürdeti a kutyát, marékszám dörgöli bele az értékes szappant az ezüstös bundájába, ujjaival kifésüli a gubancokat, egyenként kiszedegeti a bogáncsokat. A kutya maga volt a megtestesült megalázottság; mintha azt mondaná, Fürdés? Ez meg kinek jutott eszébe? Amikor Maus végzett, Theo kiemelte a kádból a nagy, lucskos jószágot, és Maus megint letérdelt – napról napra nehezebben mentek neki ezek az egyszerű mozdulatok is –, hogy pokrócba csavarja. – Ne irigykedj már – mondta. – Ki, én? – De eltalálta, méghozzá telibe; Theo pontosan ezt érezte. Conroy ledobta a pokrócot, és jól megrázta magát, vízpermetet szórva szanaszét. – Jobb, ha hozzászoksz – mondta Maus. Igaza volt, a baba már nincs messze. Mausami minden része megnőtt, felduzzadt a jótékony bentlakótól; még a haja is nagyobbnak tűnt. Theo arra várt, hogy majd panaszkodik emiatt, de nem tette. Ahogy elnézte Conroyjal, aki végre megadta magát az elkésett és felesleges szárítási kísérletnek, hirtelen mélységes boldogság fogta el, boldogság mindenért. A cellában csak meg akart halni. Sőt már előtte is. Egy része mindig ezzel küzdött. Azok, akik feladták: Theo ismerte azt a vonzást, a vágyakozást, amely olyan maró, akár az éhség. Átadni magát a semminek, átlépni a vad sötétségbe. Amolyan játék lett a számára: elnézte magát, ahogy azt játssza, mintha nem volna már félig halott, bolonddá téve mindenkit, még Petert is. Minél rosszabbul volt, annál könnyebben ment a színlelés, míg végül már a színlelés éltette. Amikor Michael beszélt neki a kimerülő telepekről a tornácon azon a délután, belül azt gondolta: hála istennek, vége. És most nézzék meg. Visszakapta az életét. Sőt annál is többet: mintha egy teljesen újat kapott volna. Ez a nap is eltelt, a sötétség elől bevonultak a házba. Conroy az ágy lábánál telepedett le; Theo és Maus szeretkeztek, ahogy minden éjjel, érezve a baba rúgásait. Kitartó, figyeleméhes kopogás volt, mint egy kód. Theót először nyugtalanította, de már nem. Mind egybetartozott: a baba rúgásaibökései meleg húsfészkében, Mausami halk sikolyai, mozgásuk ritmusa, sőt most még Conroy éber mocorgásának neszei is. Áldás, gondolta Theo. Ez a szó jutott eszébe, ahogy az álom felé csúszott. Ez a hely egy áldás. Aztán eszébe jutott a pajtaajtó. Tudta, hogy ráakasztotta a kallantyút. Az emlék tiszta és határozott volt: behúzta az ajtót a nyikorgó zsanérokon, ráakasztotta a kallantyút, és úgy jött vissza a házba. De ha ez így volt, hogyan juthatott be Conroy? A következő pillanatban már fel is húzta a nadrágját, fél kézzel felrántotta a csizmát, a másikkal meg a pulóverbe bújt bele. Egész nap kibe járt a házból, de egyszer se jutott eszébe. Egyszer se nézett be a pajtába. – Mi az? – kérdezte Mausami. – Theo, mi a baj? A pokrócot a melléhez fogva felült. Az izgalmat megérezve Conroy felpattant, és hosszú, kopogó körmein fel-alá trappolt. Theo felkapta a puskát az ajtó mellől. 464

– Maradj itt. Conroyt vele hagyta volna, de a kutya nem így gondolta; abban a pillanatban, hogy kinyitotta a bejárati ajtót, Conroy kisüvített az udvarra. Theo aznap másodszor lopakodott a pajta felé, a puskát a vállához szorítva. Az ajtó még nyitva volt, ahogy hagyta. Conroy berontott előtte, eltűnt a sötétben. Beosont az ajtón, a puskát tüzelésre készen emelve. Hallotta, hogy a kutya mozog a sötétben, a földet szimatolja. – Conroy? – suttogta. – Mi az? Ahogy a szeme alkalmazkodott a sötéthez, látta, hogy a kutya a Volvo mögött köröz. A földön a farakás mellett egy lámpa állt, Theo hagyta ott napokkal ezelőtt. A puskát a lábának szorítva gyorsan letérdelt, és meggyújtotta a kanócot. Hallotta, hogy Conroy talált valamit a porban. Egy konzervdoboz volt. Theo felvette, a recés szélénél fogta, ahol valaki késsel felnyitotta. A konzerv belseje nedves volt, hús szaga áradt belőle. Theo magasra emelte a lámpát, a fénykúpot végignyújtva a földön. A porban lábnyomok. Emberi lábnyomok. Valaki járt itt.

465

HATVANÖT A doktor volt. A doktor mentette meg, és Lacey remélte, hogy viszonzásul ő meg nyújtott neki némi vigaszt, még ha későn is. Különös, hogy az évek mit tettek annak a réges-régi éjszakának az emlékeivel, még a kezdet kezdetén. A sikolyok és a füst. A sebesültek és haldoklók kiáltásai. A végtelen éjszaka nagy fekete árja, amely átcsap a világon. Néha olyan tisztán látta, mintha nem évtizedek, csupán napok teltek volna el; máskor a képek, amiket látott, és az érzések, amiket megélt, aprónak, bizonytalannak és távolinak tűntek, akár pelyva az idő széles folyamán, amelyen ő is sodródik évek óta, hosszú-hosszú évek óta. Emlékezett rá, Carterre. Carterre, aki eljött érte, amikor Wolgast kocsijától menekült, kiabálva és integetve. Carterre, aki meghallotta a hívását, és leszállt hozzá: úgy ereszkedett le elé, akár egy hatalmas, bánatsújtott madár. Én… vagyok… Carter. Más volt, mint a többi. A szörnyű látomás mögött, amivé Carter vált, Lacey látta, hogy nem lel örömet abban, amit csinál, hogy a szíve összetört. Körülöttük a káosz, a sikolyok, a fegyvertűz, a füst: emberek rohantak el mellette üvöltözve, lövöldözve, haldokolva, sorsuk meg lett írva már a világ kezdetén. De Lacey már nem volt azon a helyen, mert ahogy Carter száját a nyakára tette, szívének erőtlen verését a sajátjához igazítva, Lacey megérezte. Megérezte Carter összes fájdalmát és zavarodottságát, mivoltának hosszú, szívszorító történetét: a rongyokból rakott ágyat az út alatt, bőrének verejtékét és a hosszú út mocskát; a mellette megálló csillogó autó ezüstfogsorú hűtőrácsát és a nő hangját, ahogy megszólítja a világ mocskos ricsajában; a nyírt fű édességét és pohár tea izzasztó hűsét; a víz húzását, a nő, Rachel Wood karját, amint erősen szorítja, húzza lejjebb és lejjebb. Lacey ezt az életet érezte magában, Carter jelentéktelen, emberi életét, amelyet az sosem szeretett annyira, amennyire az asszonyt szerette, kinek lelkét immár magában hordta – mert Lacey ezt is érezte –, és ahogy fogai Lacey nyakának puha ívébe vájtak, megtöltve a nő érzékeit lehelete melegével, Lacey hallotta, hogy saját hangja felbugyog: Isten áldja meg. Isten áldja és tartsa meg, Mr. Carter. Aztán eltűnt. Ő a földön feküdt, vérzett, telt az idő, a betegség csírája kikelt; aminek utat kellett találnia kettejük között, utat is talált, ezt tudta. Lehunyta a szemét, és egy jelért imádkozott, de nem érkezett jel. Mint kiskorában a réten, amikor a férfiak otthagyták. Abban a sötét órában már-már úgy tűnt, hogy az Úr megfeledkezett róla, de ahogy a hajnal kinyitotta az eget az arca fölött, a mozdulatlanságból egy férfi alakja bontakozott ki. Hallotta léptei halk neszét a földön, érezte a füst szagát a bőrén és a haján. Szólni akart, de nem tudott; a férfi sem szólt hozzá, a nevét se mondta meg. Némán a karjaiba vette, akár egy gyereket, és Lacey úgy gondolta, maga Isten az, eljött, hogy hazavigye őt a mennybe. Szemét árnyék fedte, vad és gyönyörű haja sötét koronaként övezte arcát, akárcsak a szakálla, ez a sűrű szürke bozót. Vitte őt a füstölgő romok között, és Lacey látta, hogy sír. Azok Isten könnyei, gondolta, és a legszívesebben a tenyerébe gyűjtötte volna őket. Sosem jutott eszébe, hogy Isten is sírhat, de persze tévedett. Isten állandóan sír. Csak sír és sír, sosem hagyja abba. A kimerültség békéje zuhant rá; egy ideig aludt. Nem emlékezett, hogy aztán mi történt, de amikor a betegség elvonult, kinyitotta a szemét, és tudta, hogy ő volt, ő mentette meg. Megtalálta hát az utat Amyhez, végre megtalálta. Lacey, hallotta. Figyelj rám. Úgy tett. Figyelt. A hangok úgy fodroztak testén, akár szél a vízen, áramlat a vérben. Mindenhol és mindenütt. Halld őket, Lacey. Halld meg mindet. Így hát éveken keresztül várt. Ő, Lacey Antoinette Kudoto nővér meg a férfi, aki elvitte az erdőbe, és akiről kiderült, hogy mégsem Isten, csak egy ember, egy emberi lény. A jó doktor – csak így gondolt rá, ezt a nevet használta gondolatban, noha a keresztneve Jonas volt. Jonas Lear. A legbánatosabb ember az egész világon. Együtt építették a házat a tisztáson, ahol Lacey azóta is él – nem 466

sokkal volt nagyobb, mint a viskók, melyek ifjúsága poros útjai és vörösagyagos földjei mellett álltak, de erősebb, tartósabb. A doktor egyszer elmesélte, hogy épített már korábban is házat, egy faházat egy tó mellett Maine erdeiben. Azt nem tette hozzá, hogy azt Elizabeth-tel, a feleségével építette, aki meghalt, de nem is kellett. Az elhagyott telep kiaknázásra váró aranymező volt. A síház égett romjai közül kiválogatták a használható faanyagot; a raktárakban találtak kalapácsokat, fűrészeket, lemezeket, zsákban szögeket, valamint több zsák cementet és egy betonkeverőt, így ki tudták önteni a viskó alapzatául szolgáló oszlopokat, habarcsot kevertek a terméskövek közé, melyeket ketten emeltek a helyükre, hogy elkészülhessen a kandalló. Egy egész nyáron keresztül zsindelyeket szedtek le a régi barakkokról, de kiderült, hogy eresztenek, túl sok helyen repedtek; végül gyepet raktak rájuk, földes-füves tetőt készítve. Voltak fegyverek is, százával, mindenféle; nem volt könnyű megszabadulni annyi fegyvertől. Egy ideig ilyesmivel foglalták el magukat, úgy szétszerelték a katonák fegyvereit, hogy csak egy hatalmas rakás csavar meg fényes fémdarab maradt, amit már elásni se volt érdemes. A férfi csak egyszer hagyta el, a hegyen töltött harmadik nyáron, amikor elment magot keresni. Vitte az egyetlen fegyvert, amit megtartott, egy karabélyt meg elemózsiát, üzemanyagot és minden mást, ami kell, az egészet bepakolta a kisteherautóba, amit az utazásra előkészített. Három nap, mondta, de két teljes hét eltelt, mire Lacey meghallotta a teherautó hangját, ahogy felküszködi magát a hegyre. Olyan elkeseredett képpel lépett a ki a fülkéből, hogy Lacey tudta, csak a neki tett ígérete hozta vissza hozzá. Elment egész Grand Junctionig, vallotta be, csak akkor döntött úgy, hogy visszafordul. A teherautóban ott volt a megígért mag. Aznap este begyújtott a kandallóban, majd rettenetes, csüggedt némaságban ült előtte, és csak bámulta a lángokat. Lacey sosem látott ekkora fájdalmat férfiszemben, és noha tudta, a fájdalmat nem veheti át tőle, akkor éjjel odament hozzá, és mondta neki, ettől a naptól éljenek úgy, mint férj és feleség, minden tekintetben. Apróságnak tűnt felajánlani neki ezt a szeretetet, ezt a falatnyi megbocsátást, de amikor megtörtént, Lacey rájött, hogy a szeretet, amit nyújt, egyben az a szeretet, amelyet keresett. Az utazás vége, az utazásé, amelyet gyerekkorában azon a réten kezdett meg oly sok éve. A férfi sosem hagyta el többé. Az évek során Lacey szerette a testével, ami a férfi testével ellentétben nem öregedett. Szerette a férfit, és az is őt, mindegyikük a maga módján, kettesben a hegyen. A halál lassan környékezte meg a doktort, az évek teltével előbb ezt kebelezett be, aztán azt, bele-beleharapott, mind mélyebbre hatolt. A szeme és a haja. A foga és a bőre. A lába, a szíve, a tüdeje. Volt sok olyan nap, amikor Lacey azt kívánta, bárcsak ő is meghalna, hogy ne hagyja őt egyedül megtenni ezt a végső utazást. Egy reggel a kertben dolgozott, amikor megérezte a hiányát; bement a házba, majd ki az erdőbe, a nevét kiáltozva. Nyár közepe volt, a friss és fénytelt levegő úgy szitált a levelekre, akár a szemerkélő napfény. A doktor olyan helyet választott, ahol a fák ritkásan álltak, és látszott az ég; ahonnan láthatta a völgyet és azon túl a hegyeket, melyek nagy nyugodt óceánként hullámzottak a kék horizontig. Egy ásóra dőlve lihegett éppen. Már öregember volt, szürke és törékeny, és mégis itt volt, és gödröt ásott a földbe. Minek ez a gödör, kérdezte tőle Lacey, mire azt felelte, Nekem. Hogy amikor elmegyek, ne neked kelljen megásni. Nyáron nem lenne jó olyan sokáig várni, amíg kiásol egy gödröt. Egész álló nap és még sötétedés után is ásott, féllapátnyi földet egyszerre, és mindegyik után megállt levegőt venni. Lacey a tisztás széléről figyelte, mert segítséget nem fogadott el. És amikor elkészült, amikor a gödör elégséges nagyságú lett, visszament a házba, ahol oly sok évig éltek kettesben, lefeküdt az ágyba, melyet a két kezével ácsolt súlyos farönkökből és erős kötélből, és ami már hozzáidomult kettejük alakjához, és reggelre meghalt. Mikor is volt ez? Lacey szünetet tartott az elbeszélésben. Amy és a fiatalember szeme – Peter szeme – őt figyelte. Milyen furcsa ennyi idő után ezeket elmesélni Jonasról, arról a rettenetes éjszakáról és mindenről, ami ezen a helyen történt. Megpiszkálta a tüzet, feltett egy fazék ragut melegedni. A ház levegője, a két alacsony mennyezetű szobáé, melyeket függöny választott el, meleg és illatos volt, bevilágította a tűz fénye. – Ötvennégy éve – mondta, megválaszolva a kérdést, amit ő maga tett fel. Kimondta megint, magában. Ötvennégy éve, hogy Jonas magára hagyta. Megkavarta a ragut a fazékban, amelyben a 467

csapdával elejtett kövér oposszum húsa főtt egészséges zöldséggel és szarvasgombával, amit télire tett el. A polcokon befőttesüvegben vártak a magok, melyeket minden évben használt, azoknak a leszármazottai, amiket még Jonas hozott. Cukkini és paradicsom, krumpli és tök, hagyma, fehérrépa és káposzta. Nem volt nagyigényű, a hideget nem bánta, néha napokig vagy akár hetekig alig evett. De Peter éhes lesz. Pont olyan, amilyennek elképzelte, fiatal és erős, az arca elszánt, bár kicsit magasabbnak gondolta. Feleszmélt, hogy Peter homlokráncolva nézi. – Egyedül van… ötven éve? Vállat vont. – Nem érződött olyan soknak. – És maga tette fel a jeladót. A jeladó, szinte el is feledkezett róla. De persze hogy erről kérdez. – Ó, azt a doktor csinálta. – Ahogy így beszélt róla, Laceynek hirtelen nagyon hiányzott. Elszakította tekintetét Peterről, abbahagyta a keverést, majd megtörölte a kezét egy ruhába, és tányérokat vett fel az asztalról. – Mindig ilyesmivel vacakolt. De lesz még idő beszélni. Most egyetek. Felszolgálta nekik a ragut. Örömmel látta, hogy Peter jó étvággyal eszik, de Amy csak színlelte. Laceynek nem volt semmi étvágya. Amikor evésre került a sor, nem éhséget érzett, hanem enyhe kíváncsiságot, az elméje megjegyezte neki közömbösen, mintha csak az időjárásról vagy a napszakról tenne észrevételt, Most már jó lenne enni. Leült, és hálásan figyelte Petert. Odakint sötét éjszaka ereszkedett a hegyre. Lacey nem tudta, megéri-e a következőt; hamarosan megszabadul. Miután ettek, felállt az asztaltól, és a hálószobába ment. Azon a kis helyen nem volt bútor, csak az ágy, amit a doktor csinált, és egy komód, amiben azt a kevéske szükséges holmit tartotta. A dobozok az ágy alatt voltak. Peter megállt a függönyös ajtóban, némán nézte, ahogy letérdel, és a padlón csúsztatva kihúzza őket. Két katonai láda; valaha fegyverek voltak bennük. Amy most már Peter mögött állt, kíváncsi tekintettel figyelt. – Segítsetek ezeket a konyhába vinni – mondta nekik. Hányszor elképzelte ezt a pillanatot! Letették őket a padlóra az asztal mellett. Lacey ismét letérdelt, kiakasztotta az első doboz pántjait, melyet Amynek tartogatott. Amy hátizsákja volt benne, amivel a zárdába érkezett. A Pindur pandúrok. – Ez a tiéd – tette le az asztalra. A lány egy pillanatig meredten bámulta. Aztán nagyon óvatosan elhúzta a cipzárt, és kipakolta a tartalmát. Fogkefe. A kortól susogó apró blúz, rajta a flitterekből kirakott „kis szemtelen” felirat. Rojtos farmer. És az alján egy sárgásbarna pamutbársony nyúl halványkék kabátkában. Az anyaga már szinte porlott, egyik füle hiányzott, kilátszott a dróthurok. – A blúzt Claire nővér vette neked – mondta Lacey. – Nem hiszem, hogy Arnette nővér helyeselte. Amy a többit letette az asztalra, a nyulat fogta, a kis arcát fürkészte. – A nővéreid – mondta. – De nem… igazi nővérek. Lacey leült elé. – Úgy van, Amy. Ezt mondtam neked. – Az Úr szemében nővérek vagyunk. Amy ismét leszegte a tekintetét. Hüvelykujjával simogatta a nyulat. – Ő hozta nekem. A betegszobába. Emlékszem a hangjára, ahogy ébresztett. De nem tudtam felelni neki. Lacey érezte Peter tekintetét. Feszülten figyel. – Kicsoda, Amy? – Wolgast. – A lány hangja távoli volt, a múltba veszett. – Ő mesélt Evaról. – Eva? – Meghalt. Nekiadta volna a szívét. – A lány ismét Lacey szemébe nézett, kutatón hunyorgott. – Te is ott voltál. Már emlékszem. 468

– Igen, ott voltam. – És egy másik ember. Lacey bólintott. – Doyle ügynök. Amy élesen ráncolta a homlokát. – Őt nem szerettem. Ő azt hitte, hogy igen, pedig nem. – Lehunyta a szemét, hogy jobban emlékezzen. – A kocsiban voltunk. A kocsiban voltunk, de aztán megálltunk. – Kinyitotta a szemét. – Te véreztél. Miért véreztél? Lacey szinte el is felejtette; a sok minden után a történetnek ez a része apróságnak tűnt. – Őszintén szólva magam sem tudom! Azt hiszem, az egyik katona lőhetett meg. – Kiszálltál a kocsiból. Miért csináltad? – Hogy itt legyek neked, Amy – felelte. – Hogy valaki itt legyen, amikor visszatérsz. Újra csend telepedett rájuk, a lány ujjával a nyulat simogatta, akár egy talizmánt. – Olyan szomorúak. Rettenetes álmaik vannak. Állandóan hallom őket. – Mit hallasz, Amy? – Ki vagyok, ki vagyok, ki vagyok? Ezt kérdezik állandóan, de én nem tudom megmondani nekik. Lacey a tenyerébe fogta a lány állát. Szemében könnyek csillogtak. – Majd tudni fogod. Amikor eljön az ideje. – Haldokolnak, Lacey. Haldokolnak, és mégsem tudják abbahagyni. Miért nem? – Azt hiszem, rád várnak, hogy megmutasd nekik, hogyan kell. Egy hosszú pillanatig így maradtak. Azon a helyen, ahol elméje találkozott Amyével, Lacey érezte a lány szomorúságát és magányát, de még mást is: a bátorságát. Ekkor Peterhez fordult. Nem szereti Amyt úgy, ahogy Wolgast. Látta, hogy volt neki egy másik, akit elhagyott. De ő felelt a jeladásra. Aki meghallja, és visszahozza Amyt, az fog mellette állni. Lehajolt a másik ládához. Megsárgult papírmappák voltak – még ennyi év után is kissé füstszaguk volt. A doktor hozta el őket Amy hátizsákjával együtt, ahogy a tűz végighaladt a síház földalatti szintjein. Valakinek muszáj tudni, mondta. Kivette az első köteg aktát, és letette Peter elé az asztalra. A címkén ez állt. 13292 REND., 1 SZ. TITKOSÍTÁS WOLGAST, BRADFORD, J. CT3 FELVÉTELI PROFIL 1. ALANY: BABCOCK, GILES J. – Ideje megtudnod, hogyan lett ez a világ – mondta Lacey nővér. És kinyitotta az aktát.

469

HATVANHAT Az öttagú csapat Alicia vezetésével lovagolt a fogyatkozó délutánban. A Sokaság csapását a rombolás széles sávja jelezte: letaposott hó, letört ágak, törmelék a földön. A nyom minden egyes kilométerrel sűrűbb és szélesebb lett, mintha mind több lény csatlakozna a falkához, egyre több és több jönne elő a pusztából fajtája hívó szavára. Itt-ott vérfoltot láttak a havon, ahol egy szerencsétlen állat, szarvas, nyúl vagy mókus találkozott a gyors elmúlással. A nyomok nem voltak tizenkét órásak sem; valahol előttük, a fák árnyékában és a sziklaperemek alatt, talán még a hó alatt is várakozik a nappalt átaludva egy nagy, több ezres fertőzött falka. Késő délután döntésre kényszerültek: vagy követik a lények csapását, a legrövidebb utat fel a hegyre, de akkor egyenesen a falka közepébe futnak; vagy északnak fordulnak, újra megkeresik a folyót, és nyugatról közelednek Michael a lováról figyelte, ahogy Alicia és Greer tanácskozik. Hollis és Sara mellette állt, puskájuk az ölükben pihent, zubbonyuk cipzárját állig felhúzták. A levegő hideg volt, és a roppant nyugalomban minden hang megerősödött, a szél olyan hanggal söpört végig a fagyott föld felett, akár az elektrosztatikus zörej. – Északnak megyünk – jelentette be Alicia. – Legyetek résen! Nem beszélték meg, hogy ki akar jönni; az egyetlen meglepetés Greer volt. Ahogy ők négyen nyeregbe szálltak, odaléptetett a lován, és egyetlen szó nélkül csatlakozott hozzájuk, a parancsnokságot átadva Eustace-nak. Michael arra gondolt, hogy akkor Greer lesz a parancsnokuk, de amint leértek a gerincről, az őrnagy Aliciához fordult, és csak annyit mondott: – Ez a maga műsora, hadnagy. Értve, emberek? – Mind értették, és ennyiben maradtak. Lovagoltak tovább. Ahogy esteledett, Michael fülét a folyó vidám hangjai ütötték meg. Az erdőből kiérve a déli parthoz jutottak, és keletnek fordultak, a folyó vezette őket a sűrűsödő sötétben. Most már felzárkóztak libasorba, Alicia elöl, Greer a végén. Az egyik ló időnként megbotlott, vagy Alicia intett megálljt, és fülelt feszülten, pásztázta a fák sötét alakját. Aztán továbbmentek. Órákig senki sem szólt. A holdat nem is látták. Majd ahogy a dombok mögül fényszilánk derengett fel, a völgy kitárult előttük. Keletre látták a csillagos égnek nyomuló hegy alakját, és elöl valami szerkezetet, egy csüggedt fekete alakot, amiről közelebb érve kiderült, hogy egy híd, betonlábakon terpeszkedett a jég fojtotta folyó felett. Alicia leszállt, és a földre térdelt. – Két lábnyom – mutatta a puskával. – A hídon jöttek, a túloldalról. Elindultak felfelé. Nem sokkal később megtalálták a lovat. Greer feszes biccentéssel nyugtázta, hogy az övé, a herélt, amit Peter és Amy elvitt. Mind leszálltak, és körbeállták a döglött állatot. Torkát fényes virágként feltépték, teste mereven és ráncosán hevert a havon. Valahogy átjutott a folyón, valószínűleg talált egy sekély részt; látták a végső, rémült vágtája nyomait nyugatról. Sara letérdelt, és megérintette az állat oldalát. – Még meleg – mondta. Senki nem szólt. Közelgett a hajnal. Keleten már megsápadt az ég.

470

HATVANHÉT Bűnözők voltak. Mire Peter letette az utolsó mappát, s megdörgölte álmos szemét, az éjszaka már a végét járta. Amy rég elaludt, összegömbölyödve feküdt az ágyon egy takaró alatt; Lacey átvitt egy széket a konyhából, és mellette virrasztott. Ahogy Peter lapozott vagy felállt, hogy visszategye az egyik mappát a dobozba, és kivegye a következőt, azon igyekezve, hogy a lehető legjobban összerakja a történteket, időről időre hallotta Amy halk motyogását a függöny mögött. Miután Amy lefeküdt, Lacey egy ideig ott üldögélt vele az asztalnál, elmagyarázta, amit magától nem értett meg. Az akták vastagok voltak, tele információval egy olyan világról, melyet ő nem ismert, nem látott, és nem tapasztalt meg. Ám azért az órák teltével és Lacey segítségével a történet kezdett összeállni. Voltak fényképek is: felnőtt férfiak, arcuk püffedt és kiélt, szemük üveges, kába. Volt, aki írásos táblát szorított a melléhez, vagy nyakláncként viselte. Az egyiken az állt, Texasi Büntetés-végrehajtási Intézet. A másikon Lousiana Állami Javítóintézet. Kentucky, Florida, Wyoming és Delaware. Volt olyan tábla, amin nem voltak szavak, csak számok; volt, akinek meg táblája se volt. Voltak feketék és fehérek és barnák, tagbaszakadtak és soványak; de az arcukra kiülő bágyadt megadástól mind egyformának tűntek. Peter azt olvasta: 12. ALANY: Carter, Anthony L. Szül.: 1985. szeptember 12., Baytown TX. Halálra ítélve előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölésért, Harris megye, TX, 2013. 11. ALANY: Reinhardt, William J. Szül.: 1987. április 9., Jefferson City, MQ. Halálra ítélve három ízben előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölésért és erőszakos nemi közösülésért, Miami-Dade megye, FL, 2012. 10. ALANY: Martínez, Julio A. Szül.: 1991. május 3., El Paso TX. Halálra ítélve hivatalos közeg meggyilkolásáért, Laramie megye, UY, 2011. 9. ALANY: Lambright, Horaco 0. Szül.: 1992. október 19., Qglala, 5D. Halálra ítélve két ízben előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölésért és erőszakos nemi közösülésért, Maricopa megye, AZ, 2014. 8. ALANY: Echols, Martin S. Szül.: 1984. június 15., Everett, UJA. Halálra ítélve előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölésért és fegyveres rablásért, Cameron község, LA, 2012. 7. ALANY: Sosa, Rupart I. Szül.: 1989. augusztus 22., Tulsa, OK. Halálra ítélve hanyagságból elkövetett halálos gázolásért, Lake megye, IN, 2009. 6. ALANY: Winston, David D. Szül.: 1994. április 1., Bloomington, MN. Halálra ítélve egy ízben elkövetett emberölésért és három ízben elkövetett erőszakos nemi közösülésért, New Castle megye, DE, 2014. 471

5. ALANY: Turrell, Thaddeus R. Szül.: 1990. december 26., New Orleans, LA. Halálra ítélve a Nemzetvédelmi Szolgálat egy tagjának meggyilkolásáért, New Orleans, 2014. 4. ALANY: Baffes, John T. Szül.: 1992. február 12., Orlando, FL. Halálra ítélve szándékos emberölésért és hanyagságból elkövetett emberölésért, Pasco megye, FL, 2010. 3. ALANY: Chávez, Victor Y. Szül.: 1995. július 5., Niagara Falls, NY. Halálra ítélve előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölésért és kiskorú ellen két ízben elkövetett erőszakos nemi közösülésért, Elko megye, NV, 2012. 2. ALANY: Morrison, Joseph P. Szül.: 1992. január 9., Black Creek, Ky. Halálra ítélve előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölésért, Lewis megye, NV, 2013. És végül: 1. ALANY: Babcock, Giles J. Szül.: 1994. október 29., Desert Wells, NV. Halálra ítélve előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölésért, Nye megye, NV 2013. Babcock, gondolta Peter. Desert Wells. Mindig hazatérnek. Amy aktája vékonyabb volt, mint a többi. „13. alany: AMY, VNI”, állt a címkén, „Irgalmas Nővérek Rendje, Memphis, TN”. Magasság, súly, hajszín és egy csomó szám, amiről Peter úgy gondolta, olyan orvosi adat, mint amit Michael talált a nyakából kivett chipen. Ehhez a laphoz egy kislány fényképét tűzték, nem lehetett több hatévesnél, ahogy Michael jósolta. Csontos kis teremtés, egy faszéken ül, sötét haja a vállig ér. Peter még sosem látott fényképet olyasvalakiről, akit ismert, és egy pillanatig alig tudta felfogni, hogy a kép ugyanazt a személyt ábrázolja, aki a szomszéd helyiségben alszik. De kétség sem férhetett hozzá: a szeme Amy szeme volt. Látod? – mintha ezt kérdezte volna. – Mit gondoltál, ki voltam? A Wolgast, Bradford J. címkéjű aktához ért. Fénykép nem volt; a lap tetején rozsdás folt mutatta, hogy valaha oda volt csíptetve. De Peter még kép nélkül is maga elé tudta képzelni a férfit, aki, ha Lacey igazat mond, a telepre hozta a Tizenkettőt és Amyt is. Magas, robusztus férfi, mélyen ülő szem és őszülő haj, lapátkeze munkára termett. A nyájas, de aggodalmas arc felszíne alatt valami mocorog, épphogy kordában tartva. Az akta szerint Wolgastnak volt felesége és lánya; a lány, akinek a neve Eva volt, elhunytként szerepelt. Peterben felötlött, hogy talán emiatt segített végül Amynek. Az ösztöne azt súgta, ez lehetett az oka. Mindazonáltal az utolsó akta tartalma árulta el a legtöbbet. Egy Cole nevű illető jelentése bizonyos Sykes ezredesnek az amerikai hadsereg „különleges fegyverek” osztályán, dr. Jonas Lear munkáját és egy „NOÉ akció” nevű valamit illetően; és egy másik, öt évvel később keltezett dokumentum, amely elrendelte tizenkét emberi tesztalany áthelyezését a Colorado állambeli Telluride-ból az új-mexikói White Sandsbe „harci tesztelésre”. Időbe telt Peternek összerakni a mozaikot vagy legalább egy részét. De azt tudta, mi a harc. Annyi éven át vártak a hadsereg visszatértére, és közben a hadsereg csinálta az egészet. Ahogy letette az utolsó aktát, hallotta, hogy Lacey feláll. Kilépett a függöny mögül, és megállt az ajtóban. – Szóval elolvastad. Hangjára hirtelen kimerültség áradt szét Peterben. Lacey felélesztette a tüzet, és leült az asztalhoz vele szemben. Peter a papírhalomra bökött. – Tényleg ő csinálta ezt? A doktor? 472

– Igen – bólintott a nő. – Mások is benne voltak, de igen. – Megmondta valaha, hogy miért? Lacey mögött a fahasábok halk zajjal begyulladtak, fénnyel árasztva el a szobát. – Azt hiszem, azért, mert képes volt rá. A legtöbb dolognak ez az oka. Nem volt rossz ember, Peter. Nem csak az ő hibája volt, bár ezt hitte. Sokszor megkérdeztem tőle: Szerinted a világot képes egyetlen ember elpusztítani? Persze hogy nem. De sosem hitt nekem igazán. – Fejét az akták felé biccentette. – Ezeket neked hagyta, tudod. – Nekem? Hogyan hagyhatta nekem? – Annak, aki visszajön. Hogy tudja, mi történt itt. Peter némán ült, nem tudta, mit mondjon. Aliciának egyvalamiben igaza volt: egész életében, amióta kikerült a Szentélyből, azon töprengett, miért olyan a világ, amilyen. De az igazság megismerése nem oldott meg semmit. Amy plüssnyula még az asztalon hevert; kezébe vette. – Maga szerint Amy emlékszik rá? – Hogy mit csináltak vele? Nem tudom. Talán igen. – Nem. Úgy értem arra, ami előtte volt. Amikor kislány volt. – Kereste a szavakat. – Amikor ember volt. – Szerintem ő mindig is ember volt. Várta, hogy Lacey mond még valamit, és amikor nem mondott, félretette a nyulat. – Milyen örökké élni? A nő hirtelen felnevetett. – Nem hinném, hogy örökké élek. – De a doktor megfertőzte a vírussal. Maga olyan, mint ő. Mint Amy. – Senki sem olyan, mint Amy, Peter. – Vállat vont. – De ha azt kérdezed, milyen volt nekem ez a sok-sok év, amióta Jonas meghalt, akkor azt felelem, nagyon magányos. Engem is meglep, hogy mennyire. – Hiányzik, ugye? Azonnal megbánta, amint kimondta; szomorúság suhant végig a nő arcán, akár madár árnyéka a mezőn. – Sajnálom, nem akartam… De Lacey a fejét rázta. – Nem, nem baj, hogy megkérdezted. Nehéz beszélnem róla ennyi idő után. De a válasz igen. Hiányzik. Azt hiszem, csodálatos, ha valakinek annyira hiányzunk, amennyire ő hiányzik nekem. Egy ideig csendben ültek a tűz meleg fényében. Peter eltöprengett, Alicia gondol-e rá, és hogy hol lehet most. Fogalma sem volt, valaha látja-e még őt vagy bármelyiküket. – Nem tudom, mit csinálok, Lacey – szólalt meg végül. – Nem tudom, mihez kezdjek ezzel. – Idetaláltál. Az is valami. Az a kezdet. – És Amy? – Mi van vele? De maga sem tudta, mit akar kérdezni. A kérdés ennyi volt: És Amy? – Azt gondoltam… – Sóhajtott, és tekintetét a szoba felé fordította, ahol Amy aludt. – Na, tessék. Még azt se tudom, mit gondoltam. – Hogy le tudod győzni őket? Hogy itt megtalálod a választ? – Igen. – Tekintete visszatért Laceyre. – Egészen eddig nem is tudtam, hogy ezt gondolom. De igen. Lacey az arcát fürkészte, de hogy mit keres rajta, Peter nem tudta. Talán nemcsak az az őrültség, amit mond, hanem ő maga is őrült. Igen, valószínűleg az. – Mondd meg nekem, Peter, ismered Noé történetét? Nem a NOÉ akciót. Noét, az embert. A név nem csengett ismerősen. – Nem hinném. – Régi történet. Igaz történet. Szerintem segíteni fog. – Lacey kicsit kihúzta magát ültében, az arca hirtelen élettelibb lett. – Tehát. Egy Noé nevű férfit arra kért Isten, hogy építsen egy hajót, 473

nagy hajót. Ez réges-rég volt. Miért építsek én hajót, kérdezte Noé. Süt a nap, van más dolgom is. A világon eluralkodott a gonosz, felelte Isten, ezért özönvizet küldök a földre, és elpusztítok vele minden élőlényt. De te, Noé, nemzedéked igaz embere vagy, megmentelek téged és a családodat, ha azt teszed, amit parancsolok, ha megépíted ezt a hajót, amire felszálltok ti és minden állatfajtából kettő-kettő. És tudod, mit tett Noé, Peter? – Megépítette a hajót? Az asszony szeme tágra nyílt. – Hát persze! De nem azonnal. És ez az érdekes benne. Ha Noé csak csinálja, amit mondtak neki, a történet semmit nem jelentene. De nem. Félt, hogy az emberek kigúnyolják. Félt, hogy megépíti a hajót, az árvíz meg nem jön, és őt bolondnak nézik. Tudod, Isten vizsgáztatta, hogy lássa, van-e olyan, aki miatt megéri megmenteni a világot. Látnia akarta, Noé felnő-e a feladathoz. És végül felnőtt. Megépítette a hajót, a mennyek megnyíltak, és a világot elöntötte a víz. Noé és családja sokáig hányódtak a vízen. Már-már úgy tűnt, hogy elfeledkeztek róluk, rettenetes tréfa áldozatai lettek. Ám sok nap elteltével az Úrnak eszébe jutott Noé, és egy galambot küldött, hogy vezesse őket szárazföldre, és a világ újjászületett. – Elégedetten összecsapta a tenyerét. – Tessék. Érted már? Nem értette, egyáltalán nem. Azokra a beszélő állatokról szóló tanmesékre emlékeztette, amiket a Tanító olvasott fel nekik, és amelyek mindig tanulsággal végződtek. Kellemes hallgatni, és talán ártani sem árt, de túl egyszerű, gyerekeknek való. – Nem hiszel nekem? Nem baj. Majd egyszer fogsz. – Nem arról van szó, hogy nem hiszek – mondta ki nagy nehezen Peter. – Sajnálom. De ez csak… egy történet. – Talán. – Az asszony vállat vont. – És talán egyszer valaki rólad is ugyanezt mondja, Peter. Arra mit mondasz majd? Nem tudta. Késő volt, vagy korán; az éjszakából már nem sok maradt. Dacára mindennek, amit megtudott, sokkal kevesebbet értett, mint amikor nekiállt. – Jó, a vita kedvéért tegyük fel, hogy én vagyok Noé. De akkor ki Amy? Lacey hitetlenkedve nézett rá. Mintha nevetés fojtogatta volna. – Meg vagyok lepve, Peter. Talán nem jól mondtam el. – De, jól mondta – nyugtatta meg. – Csak nem értem. Az asszony előrehajolt székében, és megint elmosolyodott azzal a furcsa, hittel teli szomorú mosolyával. – A hajó, Peter – mondta Lacey. – Amy a hajó. Peter még mindig ezt a titokzatos választ emésztette, amikor Lacey összerezzent. Erősen ráncolta a homlokát, tekintete ide-oda cikázott. – Lacey? Mi a baj? De a nő mintha meg sem hallotta volna. Fürgén felállt az asztaltól. – Attól tartok, túl sokáig fecsegtem. Mindjárt kivilágosodik. Menj, ébreszd fel, és szedjétek össze a holmitokat. Peter meghökkent, gondolatai még az éjszaka furcsa hullámain bukdácsoltak. – Elmegyünk? Ahogy feltápászkodott, látta, hogy Amy a hálószoba ajtajában áll, sötét haja zilált, a függöny kissé lebeg mögötte. Akármit érzett Lacey, Amy is érezte; arca hirtelen feszült lett. – Lacey… – Tudom. Megpróbál ideérni pirkadat előtt. – Lacey magára terítette köpenyét, és újra Peterre nézett sürgetően. – Siess. Az éjszaka békéje hirtelen odalett, felváltotta a veszély érzete, melyet Peter elméje nem bírt megragadni. – Lacey, kiről beszél? Ki jön? De akkor Amyre pillantott, és tudta. Babcock. 474

Babcock közeleg. – Gyorsan, Peter. – Lacey, maga nem érti. – Súlytalannak, zsibbadtnak érezte magát. Nincs mivel harcolnia, még egy tőre sincs. – Fegyvertelenek vagyunk. Láttam már, mire képes. – Van a pisztolynál és tőrnél sokkal erősebb fegyver is – felelte a nő. Arcán nem látszott félelem, csak elszántság. – Ideje, hogy meglásd. – Micsodát? – Amit kerestél – felelte Lacey. – A szabadulást.

475

HATVANNYOLC Peter a sötétben volt: Lacey egyre távolabb vezette őket a háztól, be az erdőbe. Jeges szellő fújt át a fák közt kísérteties nyögéssel. Feljött a hold egy gerezdje, reszkető fényben fürdetve a tájat, az árnyékok megdőltek-imbolyogtak Peter körül. Az egyik gerincre felmentek, a másikról lejöttek. A hó itt mély volt, a szél torlaszokba hordta, s a teteje páncéllá keményedett. A hegy déli oldalán jártak; Peter hallotta lentről a folyó hangját. Megérezte, mielőtt meglátta volna, hogy mérhetetlen tér nyílik előtte, a hegyoldal meredeken leszakad. Reflexszerűen Amyért nyúlt, de a lány nem volt sehol. Bárhol lehetett a perem; egy rossz lépés, és elnyeli a sötétség. – Erre – kiáltotta elöl Lacey. – Gyorsan, gyorsan! Követte a nő hangját. Amit függőleges szakadéknak hitt, valójában sziklás lanka volt, meredek, de járható. Amy már lefelé tartott a kanyargós ösvényen. Peter szippantott egyet a jeges levegőből, hogy elűzze félelmét, majd követte. Az ösvény egyre szűkült, és ahogy ereszkedett, szinte vízszintesen futott a hegyoldalon, úgy kapaszkodott bele, akár egy gyilokjáró. Bal oldalán meredek sziklafal, amin holdsütötte jég csillog; jobb oldalán a feneketlen mélység sötétje, zuhanás a semmibe. Ha csak rápillant az ember, már magába is szippantja; tekintetét előreszegezte. A nők gyorsan mozogtak, látótere legszélén ugráló, homályos aurákká fogytak. Hová viszi őket Lacey? Milyen fegyverről beszélt? Mélyen lent megint hallotta a folyót. A csillagok ridegen és tisztán ragyogtak a feje felett, akár a jégszilánkok. Befordult egy sarkon, és megállt; Lacey és Amy a hegyoldal egy széles, csőszerű nyílásánál álltak. A lyuk akkora volt, mint ő maga, feneketlen belseje a sötétség gyomra. – Erre – mondta Lacey. Két lépés, három lépés, négy; beburkolta a sötétség. Lacey a hegy belsejébe viszi őket. Eszébe jutott a doboz gyufa a kabátjában. Megállt, és a hidegtől érzéketlen ujjaival tapogatózva kihúzott egyet, de mihelyt fellobbant a láng, a kavargó légáramlatok elfújták. Lacey hangja valahonnan elölről jött: – Siess, Peter. Apránként araszolt előre, vakon botladozva. Aztán egy kezet érzett a karján, egy határozott szorítást. Amy – Állj meg. Az orráig sem látott. A hideg ellenére izzadni kezdett a zubbonya alatt. Hol van Lacey? Körbefordult, hogy viszonyítási pontként megkeresse a nyílást, amikor fém sivítását és egy kinyíló ajtó hangját hallotta a háta mögül. Minden fénybe borult. A hegybe vájt hosszú folyosón álltak. A falakat csövek és fémvezetékek szegélyezték. Lacey egy fali kapcsolótáblánál állt a bejárat mellett. A helyiséget magasban elhelyezett, zümmögő világítócsövek sora világította be. – Van áram? – Akkumulátorok. A doktor mutatta meg. – Egy akkumulátor sem tart ilyen sokáig. – Ezek… másfajták. Lacey bezárta mögöttük a súlyos ajtót. – Ötödik szintnek nevezte. Megmutatom. Kérlek, gyertek. A folyosó egy szélesebb, sötétbe borult térbe vezetett. Lacey a fal mellett haladt, hogy megtalálja a kapcsolót. Nedves csizmáin keresztül Peter valamilyen gépi eredetű bugást érzett. A lámpák zümmögtek, majd villódzva életre keltek. 476

A helyiség ispotályféleségnek tűnt. Az elhagyatottság érzete áradt mindenből – a kerekes hordágy és a hosszú, magas pult a porlepte felszereléssel, gázégőkkel, csőröspoharakkal és a kortól megfakult króm mosdótálakkal; egy tálca fecskendő, még műanyag fóliában, és egy hosszú, rozsdafoltos textilkendőn fémszondák és szikék. A helyiség végében, egy vezetékkel teli odúban volt egy rakás akkumulátornak tűnő dolog. Aki megtalálja, hozza ide. Ide, gondolta Peter. Nem egyszerűen a hegyre, hanem ide. Erre a helyre. Mi van itt? Lacey odalépett egy falhoz erősített acélládához, ami ruhásszekrényre hasonlított. Volt rajta elöl egy fogantyú, és mellette nyomógombok. Figyelte, ahogy a nő beüt egy hosszú számsort, aztán tompa kattanás kíséretében elfordítja a fogantyút. Először azt hitte, a láda üres. Aztán meglátta az alsó polcon a fémdobozt. Lacey kivette, és a kezébe adta. A doboz meglepően könnyű és elég kicsi volt, egy kézben elfért. Egyáltalán nem látszott rajta illesztés, de volt rajta egy retesz, mellette pedig egy apró gomb, ami méretre pontosan a hüvelykujjához passzolt. Peter megnyomta; a doboz azonnal kettényílt. Belül habszivacs rekeszekben két sor apró üvegampulla feküdt, bennük csillámló zöld folyadék. Tizenegyet számlált; a tizenkettedik rekesz üres volt. – Ez az utolsó vírus – mondta Lacey. – Amelyiket Amynek adott. Amy véréből csinálta. Peter az arcát vizsgálta, hogy a ráírt igazságot megpillanthassa. Pedig ő már tudta, mi az igazság; sőt mi több, érezte, mi az igazság. – Az üres rekesz. Az maga, ugye? Az, amelyiket Lear magának adta. Lacey bólintott. – Azt hiszem. Peter becsukta a fedelet, ami egy biztos kattanással lezárult. Válláról lecsúsztatta a hátizsákját, és kivett belőle egy pokrócot, belecsavarta a dobozt, aztán az egészet eltette. A pultról felvett egy maroknyi fóliázott fecskendőt, és azokat is betette a hátizsákjába. A legjobb lehetőségnek az tűnt, ha kivárják a hajnalt, aztán lemennek a hegyről. Hogy azután mi lesz, fogalma sem volt. Amyhez fordult. – Mennyi időnk van még? A lány megrázta a fejét: nem sok. – Közel jár. – Át tud jönni azon az ajtón, Lacey? A nő nem szólt semmit. – Lacey? – Remélem, hogy át – mondta. A mezőn jártak, magasan a folyó felett. Peter és Amy nyomai eltűntek, betakarta őket a hófúvás. Alicia korábban előrelovagolt. Már pirkadnia kéne, gondolta Michael. De csak ugyanazt a tompa szürkeséget látta, amiben mintha már órák óta lovagolnának. – Szóval, hol a francban vannak? – fakadt ki Hollis. Michael nem tudta, hogy Peterre és Amyre vagy a fertőzöttekre érti-e. Felmerült benne a gondolat, s mintegy el is fogadta, hogy mind itt fognak meghalni, hogy egyikőjük sem hagyja el élve ezt a fagyos, kopár helyet. Sara és Greer hallgattak – ugyanez jár a fejükben, vélte Michael, vagy talán csak annyira fáznak, hogy beszélni sincs erejük. A keze teljesen elgémberedett, nemigen hitte, hogy képes lenne lőni, még kevésbé újratölteni a fegyverét. Inni akart egy kortyot, hogy megnyugtassa magát, de a kulacsa befagyott. A homályból meghallották Alicia lovának dobogását, amint visszafelé üget. Megállt mellettük. – Nyomok – jelezte egy gyors fejbólintással. – Van egy rés a kerítésen. Megsarkantyúzta a lovát, és visszaszáguldott arra, amerről jött. Greer szó nélkül indult utána, a többiek követték. Megint a fák közt voltak. Alicia most gyorsabban lovagolt, szinte vágtázott a

477

havon. Michael is megsarkantyúzta a lovát, ösztökélte az állatot. Mellette Sara mélyen ráhajolt lova nyakára, ahogy az ágak tovasuhantak feje felett. Valami mozgott felettük, a fák között. Michael épp akkor emelte fel a fejét, amikor egy fegyver elsült mögötte. Nem sokkal ezután valami vad erő lökte meg hátulról, amitől kipréselődött a levegő a tüdejéből, és átrepült a ló nyaka fölött, a karabély meg kicsusszant a kezéből, mint egy ostorszíj. Egy pillanatra fájdalom nélkül függött a föld felett – énje egy része elcsodálkozott ezen a meglepő tényen –, de az érzés nem tartott sokáig. Nekicsapódott a talajnak, háttal érkezve a hóba, de nem fekhetett ott sokáig, mert rögtön meglátta, hogy pontosan a saját lova útjába esett. Oldalt hengeredett, kezét a tarkójára kapta, mintha az segítene bármit is; érezte a heves légáramot, ahogy a rémült állat átszökkent felette, ezt pedig patáinak csattanása követte, az egyik a fülétől csupán pár hüvelykre csapódott le. Aztán eltűnt. Mindenki eltűnt. Alighogy Michael feltérdelt, megpillantotta a fertőzöttet – az lehetett, amelyik lelökte a lóról. Alig pár méterre guggolt tőle, behajlított lábbal egyensúlyozott, akár egy béka. Alkarja könyökig mélyedt a hóba, mely a foszforeszkáló lény szerves fényétől izzott, s ettől olybá tűnt, mintha a fertőzött egy zöldeskék vizű medencébe merülne le éppen. A mellkasára és karjaira is hó tapadt, mint a csillámló por; arcán patakzott a nedvesség. Michael ráeszmélt, hogy lövések zaját hallja, visszhangzó ropogást a hegygerincen túlról, és ezzel elegyedve, egy különös dal refrénjének ható hangokat, amelyek őt szólongatják. De mindezek lehettek volna egy távoli csillag jelzései is; mint körös-körül a mérhetetlen kiterjedésű sötétség – ami szintén kiszivárgott az elméjéből, szétszóródott, akár a táguló gáz molekulái –, vonatkozhattak volna egy másik emberre is. A fertőzött most a nyelvével csettintgetett, ide-oda mozgatva az állkapcsa izmait. Egy gyors fejmozdulattal lustán megcsattogtatta a fogát, mintha nem sietne sehová, mintha örök időkig ráérnének, És abban a pillanatban Michael rájött, hogy a hely, ahol a félelmét tárolja, üres. Ő, Michael, a Páka nem fél. Inkább haragot érzett – leírhatatlan, kimerítő bosszúságot, mint amilyet egy légy iránt érzett volna, amelyik túl sokáig zümmög az arca körül. Csessze meg, gondolta, miközben kezét az övén lógó tok felé vitte. Elegem van ezekből a kibaszott lényekből. Talán negyvenmillió van belőletek, talán nem, de két másodperc múlva eggyel mindenképp kevesebb lesz. Ahogy felegyenesedett, a fertőzött elrugaszkodott, karja-lába úgy nyúlt ki, mint a kitárt kéz ujjai; Michaelnak alig volt ideje, hogy maga elé kapja a tőrt; szemét reflexszerűen lehunyta. Érezte a fém rángását, amikor a fertőzött nekicsapódott, majd összecsuklott felette, miközben ő hátrazuhant. Gyorsan oldalt gördült. A fertőzött hanyatt feküdt a hóban. A tőr markolatig merült a mellkasába. Karjával-lábával valamiféle evezőmozdulatot végzett, a levegőt karmolászta. Két figura állt a test fölött. Peter és mellette Amy. Honnan kerültek ide? Amy egy karabélyt tartott a kezében – Michael hólepte karabélyát. Lábuknál a lény olyan hangot hallatott, ami egyaránt lehetett sóhaj vagy nyögés is. Amy a vállához emelte a fegyvert, a csövet pedig leengedte, és belenyomta a fertőzött tátott szájába. – Sajnálom – mondta, és meghúzta a ravaszt. Michael felkecmergett. A fertőzött most már mozdulatlan volt, kínlódó vonaglása megszűnt. Jókora vérpermet festette meg a havat. Amy átadta a fegyvert Peternek. – Tessék. – Jól vagy? – kérdezte Peter Michaeltól. Michael csak ekkor jött rá, hogy remeg. Bólintott. – Gyerünk. Újabb lövéseket hallottak a hegyháton túlról. Futásnak eredtek. Lacey tudta, hogy nem volt tisztességes, amit csinált. Elhitetni Peterrel és Amyvel, hogy velük megy. Beállítani a bomba időzítőjét, és az alagút ajtajához vezetni őket, aztán kiadni az utasítást, hogy álljanak a túloldalra. Behúzni az ajtót a szemük láttára, aztán a reteszeket a helyükre ereszteni. Hallotta, ahogy dörömbölnek a túloldalon. Amy hangját hallotta, még utoljára, ott csengett a fülében. Lacey, Lacey, ne menj! Most fuss. Bármikor itt lehet. 478

Lacey, kérlek! Segítened kell nekik. Félni fognak. Nem fogják tudni, mi történik. Segíts nekik, Amy. Mindent, ami azelőtt itt történt, el kell tüntetni. Ahogyan Isten tüntetett el mindent Noé idejében, hogy aztán a nagy hajó elinduljon, és újrateremtse a világot. Most ő tölti be Isten özönvizének szerepét. Milyen rettenetes dolog a bomba. Kicsi, ahogy Jonas magyarázta, csak fél kilótonna – elég nagy ahhoz, hogy elpusztítsa az egész síházat, annak minden föld alatti szintjével együtt, hogy eltemesse a bizonyítékát annak, amit műveltek, de nem olyan nagy, hogy jelet hagyjon bármelyik műholdon. Biztonsági intézkedés arra az esetre, ha a fertőzöttek egyszer netán kitörnének. De aztán az áram elment a felső szinteken, Sykes eltűnt vagy meghalt; és bár Jonas egyedül is felrobbanthatta volna, nem tudta rávenni magát, hogy megtegye, úgy nem, hogy Amy ott van. Miközben Peter és Amy figyelte, Lacey letérdelt elé: egy kicsi, bőröndformájú tárgy a katonai dolgokra jellemző fakó színben. Jonas megmutatta neki a menetét lépésről lépésre. Megnyomta a kis mélyedést az oldalán, mire lebillent egy kis panel, rajta billentyűzet és egy aprócska képernyő, de elég nagy ahhoz, hogy egyetlen sornyi szöveg ráférjen. Begépelte: ELIZABETH A képernyő életre kelt. ÉLESÍTÉS? I / N I-t nyomott. IDŐ? Egy pillanatig habozott. Aztán begépelte, hogy 5. 5:00 MEGERŐSÍTÉS? I / N Még egyszer megnyomta az I-t. A képernyőn elkezdett visszaszámlálni egy óra. 4:59 4:58 4:57 Visszahajtotta a panelt, és felállt. – Gyorsan – mondta mindkettőjüknek, miközben fürgén vezette őket a folyosón. – Azonnal ki kell jutnunk innen. Azután kizárta őket. Lacey, kérlek! Nem tudom, mit kell tennem! Mondd meg, mit tegyek! Amikor eljön a pillanat, tudni fogod, Amy. Akkor tudni fogod, mi van benned. Tudni fogod, hogyan szabadítsd fel őket, hogy kezdjék meg a végső utazást. Most egyedül volt. A feladata mindjárt véget ér. Amikor biztos volt benne, hogy Peter és Amy elmentek, eltolta a reteszeket, és szélesre tárta az ajtót. Gyere hozzám, gondolta. Az ajtóban állva mélyeket lélegzett, próbálta összeszedni magát, kisugározni a gondolatait. Gyere a helyre, ahol megalkottak. Lacey várt. Öt perc: ennyi év után semminek tűnt, mert az is volt. Pirkadt a hegyen. Mindhárman arrafelé rohantak, amerről a lövéseket hallották. Felszaladtak egy gerincre; Michael egy házat látott alattuk, előtte a lovakat. Sara és Alicia integettek feléjük az ajtóból. A lények most már mögöttük jártak, a fák között. Lerohantak a rézsűn, és szinte beestek a házba. Greer és Hollis bukkant elő egy függöny mögül, egy magas szekrényt cipeltek. – Itt vannak a nyomunkban – lihegte Michael. A komóddal eltorlaszolták az ajtót. Reménytelen ötlet, gondolta Michael, de talán nyernek vele egy-két másodpercet. – Mi legyen az ablakokkal? – kérdezte Alicia. – Van bármi, amit használhatunk? Próbálták megmozdítani a konyhaszekrényt, de az túl nehéz volt. – Felejtsük el – mondta Alicia. Kihúzott egy pisztolyt a derékszíjából, és Michael kezébe nyomta. – Greer és Hollis fedezik az ablakot a hálószobában. Mindenki más itt marad. Az ajtónál

479

kettő, mindkét ablaknál egy, elöl és hátul. Páka, te figyeled a kéményt. Először úgyis a lovakat támadják meg. Mindenki elfoglalta a helyét. A hálószobában Hollis felkiáltott: – Jönnek! Valami nem stimmel, gondolta Lacey. Mostanra már itt kéne lenniük. Érezte őket körös-körül, ahogy sóvárgásukkal betöltik a lelkét, a sóvárgásukkal és a kérdéssel. Ki vagyok én? Ki vagyok én? Ki vagyok én? Belépett az alagútba. Gyere hozzám, válaszolt. Gyere hozzám. Gyere hozzám. Gyorsan végigment az alagúton; már ki tudta venni a nyílást, egy tompa szürke kört, a hegy lassan beköszöntő hajnalát. A napfelkelte első igazi sugara nyugatról találja majd el őket, a völgy túloldaláról verődik vissza, a hó- és jégmezőkről. Elérte az alagút száját, és kilépett. Látta maga alatt a jeges kaptatón felfelé mászó fertőzöttek nyomait-szemetét. Több százezer, és még annál is több. Csak éppen elmentek mellette. Kétségbeesés szakadt rá. Hol vagy? – gondolta, aztán ki is mondta, és hallotta a dühöt a hangjában, amint az a völgyön át visszhangzott: – Hol vagy? – De hangja mennyei csendbe fúlt. Aztán a nyugalomból válasz érkezett: Itt vagyok. A fertőzöttek egyszerre támadták az ajtókat és az ablakokat, dühödt robajjal törték be az üveget, és hasították szilánkokra a fát. Peter, aki a komódot támasztotta a vállával, hátratántorodott, neki Amynek. Hallotta, ahogy Hollis és Greer lőnek a hálószobából, és Alicia, Michael, Sara és Amy is mind tüzeltek. – Vissza! – üvöltötte Alicia. – Betörik az ajtót! Peter a karjánál fogva megragadta Amyt, és berántotta a hálószobába. Hollis az ablaknál volt, Greer az ágy mellett a földön, a fején tátongó seb. – Üveg! – üvöltötte túl Hollis fegyverét. – Ez csak üveg! Alicia: – Hollis, tapadj az ablakra! – Fegyveréből kiejtette az üres tölténytárat, és a helyére becsúsztatott egy újat, majd hátrahúzta a závárt. Itt fognak szembeszállni velük. – Mindenki készüljön! Hallották, hogy beszakad a bejárati ajtó. Alicia, aki a legközelebb volt a hálószobát elválasztó függönyhöz, megpördült, és elkezdett tüzelni. Az, amelyik megmarta, nem az első volt vagy a második, és nem is a harmadik. A negyedik volt. Addigra kiürült a fegyvere. Peter később különálló részletek sorozataként idézte fel a jelenetet: a zaj, amint az utolsó töltényhüvely koppan a padlón, a levegőben kavargó lőporfelhő, Alicia üres tára zuhan lefelé, miközben másikért nyúl a mellényéhez. A fertőzött feléje löki magát a cafatokban lógó függönyön keresztül; a lény arcának könyörtelen simasága, szemének és kitárt állkapcsának villanása; Alicia használhatatlan fegyverének csöve felemelkedik, közben kezével tőre után nyúl, de túl későn; az ütközés pillanata, kegyetlen és megállíthatatlan, Alicia hanyatt esik, a fertőzött kutató állkapcsa megtalálja nyakának hajlatát. Hollis volt az, aki lőtt, előrelépett, amikor a fertőzött felemelte a fejét, a puskája csövét a szájába döfte és lőtt, szétspriccelte a tarkóját a hálószobafalon. Peter odaugrott, megragadta Aliciát a hónaljánál, és elvonszolta az ajtótól. Bőségesen folyt a vér a nyakából, mély bíborszínű vér, máris eláztatta a mellényét. Valaki üvöltözött, újra és újra Alicia nevét kiáltotta; talán ő maga. A falnak támaszkodva a mellére ölelte Aliciát, miközben szétvetett lába között ülő helyzetben tartotta a testét, és reflexből szorította kezével a sebet, hogy megpróbálja megállítani a vérzést. Amy és Sara is a földön voltak már, a falhoz préselődtek. Egy másik lény is áttört a függönyön, Peter felemelte a 480

pisztolyát, és kilőtte az utolsó két golyóját. Az elsővel elhibázta, de a másodikkal nem. Karjaiban Alicia furcsán lélegzett, csak csuklott és zihált. Folyt a vér, rengeteg vér. Becsukta a szemét, és szorosan magához húzta. Lacey megfordult; Babcock fölötte gubbasztott, az alagút szájának tetején. A leghatalmasabb és legszörnyűbb teremtmény, akit Isten valaha is alkotott. Lacey félelmet nem, csak csodálatot érzett Isten fenséges alkotása iránt: hogy létre tudott hozni egy ilyen tökéletesen megtervezett lényt, aki képes elpusztítani egy egész világot. És ahogy bámulta őt, aki magasztos és rettenetes fényességében tündöklött – megszentelt ragyogásban, amilyen az angyalok ragyogása –, Lacey szíve szaporábban kezdett verni a felismeréstől, hogy nem tévedett, hogy virrasztásának hosszú éjszakája valóban úgy végződik, ahogy azt előre látta. A virrasztás, amelyet oly sok évvel ezelőtt kezdett el, egy nyirkos tavaszi napon, amikor kinyitotta az Irgalmas Nővérek Zárdájának ajtaját Memphisben, Tennessee-ben, és megpillantott egy kislányt. Jonas, gondolta, látod, hogy igazam volt? Minden megbocsáttatik; minden, ami elveszett, meglelhető újra. Jonas, jövök, hogy elmondjam neked. Szinte már ott vagyok veled. Visszarohant az alagútba. Gyere hozzám. Gyere hozzám gyere hozzám gyere hozzám. Futott. Ezen a helyen volt, de egyszerre máshol is: futott végig az alagúton, csalogatta befelé Babcockot; de közben kislány is volt megint azon a mezőn. Beszívta a föld édes illatát, érezte a hűvös éji levegőt az arcán; hallotta a nővéreit, és az édesanyja hangját, aki az ajtóból kiáltotta: Fussatok, gyerekek, fussatok, ahogy csak bírtok. Elérte az ajtót, és futott tovább, végig a zümmögő lámpákkal teli folyosón, be a szobába, ahol a hordágy, a csőröspoharak és az akkumulátorok voltak, a régi világ minden apró dolga és iszonyatos, vérszomjas álmai. Megállt, az ajtónyílás felé fordult. És ott volt ő. Babcock vagyok. A Tizenkettő egyike. Akárcsak én, gondolta Lacey nővér éppen abban a pillanatban, ahogy mögötte a bomba időzítője 0:00-hoz ért, belsejében az atomok önmagukba omlottak, és elméje örökre megtelt a mennyek tiszta fehér fényével.

481

HATVANKILENC Ő Amy, ő az örökvaló. A Tizenkettő egyike, és a másik is, aki fönt és túlnan van, a Nulladik. Ő a Sehonnan Jött Lány, az, aki csak úgy besétált, aki ezer évig élt; Amy-sokaság, a lány, akiben lelkek laknak. Ő Amy. Ő Amy. Ő Amy. Ő állt fel elsőnek. A mennydörgés és rázkódás után, a remegés és harsogás után. Lacey apró háza ugrált és rázkódott, mint egy ló, mint egy kis csónak a tengeren. Mindenki üvöltött és sikoltott, a falnak préselődött és kapaszkodott. De aztán vége lett. Megnyugodott alattuk a föld. A levegő megtelt porral. Mindenki köhögött és fuldoklott, csodálkoztak, hogy élnek. Életben maradtak. Kivezette Petert és a többieket a holtak teste mellett, ki a pirkadat fényébe, ahol a Sokaság várt. Már nem Babcock Sokasága. Körös-körül mindenhol voltak. Arcok, szemek tengere. Mérhetetlen számban haladtak felé, bele a hajnali nap fényébe. Érezte bennük az űrt, ahol az álom volt azelőtt, az álom Babcockról, és érezte a helyén a kérdést, az elviselhetetlen és égető kérdést: Ki vagyok ki vagyok ki vagyok? És tudta. Amy tudta. Ismerte mindegyikőjüket, egytől egyig; végre ismerte őket mind. Ő volt a hajó, éppen úgy, ahogy Lacey mondta; magában hordozta a lelküket. Egész idő alatt őrizte őket, erre a napra várva, amikor is visszaadja nekik azt, ami őket illeti – a történetet arról, hogy kik is ők. A napot, amikor megszabadulnak. Gyertek hozzám, gondolta. Gyertek hozzám gyertek hozzám gyertek hozzám. Jöttek. Ki a fák közül, a havas mezőkön túlról, minden titkos helyről. Ő pedig közöttük lépdelt, megérintette-megsimogatta őket, és megmondta nekik, amit tudni vágytak. Te vagy… Smith. Te vagy… Tate. Te vagy… Duprey. Te vagy Erie te vagy Ramos te vagy Ward te vagy Cho te vagy Singh Atkinson Johnson Montefusco Cohen Murrey Nguyen Elberson Lazaro Tones Wright Winborne Pratt Scalamonti Mendoza Ford Chung Frost Vandyne Carlin Park Diego Murphy Parsons Richini O'Neil Myers Zapata Young Scheer Tanaka Lee White Gupta Solnik Jessup Rile Nichols Maharana Rayburn Kennedy Mueller Doerr Goldman Pooley Price Kahn Cordell Ivanov Simpson Wong Palumbo Kim Rao Montgomery Busse Mitchell Walsh McEvoy Bodine Olson Jaworksi Ferguson Zachos Spenser Ruscher… A nap emelkedett a hegy fölött, vakító fényességet terített szét. Gyertek, gondolta Amy. Gyertek a fénybe, és emlékezzetek. Te vagy Cross te vagy Flores te vagy Haskell Vasquez Andrews McCall Barbash Sullivan Shapiro Jablonski Choi Zeidner Clark Huston Rossi Culhane Baxter Nunez Athanasian King Higbee Jensen Lombardo Anderson James Sasso Lindquist Masters Hakeemzedah Levander Tsujimoto Michie Osther Doody Bell Morales Lenzi Andriyakhova Watkins Bonilla Fitzgerald Tinti Asmundson Aiello Daley Harper Brewer Klein Weatherall Griffin Petrova Kates Hadad Riley MacLeod Wood Patterson… Amy érezte a fájdalmukat, de ez most már másmilyen volt. Megszentelt szárnyalás volt. Ezer felidézett élet haladt át rajta, ezer és ezer történet szerelemről és munkáról, szülőkről és gyerekekről, kötelességről, örömről és bánatról. Ágyakról, amiben aludtak, és ételekről, amiket ettek, és a test gyönyöréről és fájdalmáról, és nyári falevelek látványáról egy ablakból egy esős reggelen; a magány éjszakáiról és a szerelem éjszakáiról, a lélekről, ami a test őrizetében folyton 482

arra vágyik, hogy megismerjék. Lépdelt közöttük, ahogy a hóban feküdtek, immár nem a Sokaság, mindegyikük a saját választott helyén. A hóangyalok. Emlékezzetek, mondta nekik. Emlékezzetek. Én vagyok Flynn én vagyok Gonzalez én vagyok Young Wentzell Armstrong O'Brien Reeves Farajian Watanabe Mulroney Chernesky Logan Braverman Livingston Martin Campana Cox Torrey Swartz Tobin Hecht Stuart Lewis Redwine Pho Markovich Todd Mascucci Kostin Laseter Salib Hennesey Kasteley Merriweather Leone Barkley Kiernan Campbell Lamos Marion Quang Kagan Glazner Dubois Egan Chandler Sharpé Browning Ellenzweig Nakamura Giacomo Jones én vagyok én vagyok én vagyok… A napfény elvégzi a dolgát. Hamarosan halottak lesznek, aztán hamuvá válnak, aztán semmivé. Testük szétszóródik a szélben. Végre kezdték őt elhagyni. Érezte, ahogy a lelkük felemelkedik és elhajózik. – Amy. Peter állt mellette. Amy nem talált szavakat az arckifejezésére. Nemsokára elmondja neki. Elmondja Peternek mindazt, amit tud, mindazt, amiben hisz. Az előttük álló hosszú utat együtt teszik majd meg. De nem most volt itt az ideje, hogy ezeket megbeszéljék. – Menj be – mondta, azzal elvette tőle az üres pisztolyát, és ledobta a hóba. – Menj be, és mentsd meg Aliciát. – Meg tudom menteni? És Amy bólintott. – Muszáj – mondta. Sara és Michael az ágyra emelték Aliciát, és lehúzták róla véráztatta mellényét. A szeme csukva volt, szempillája rebegett. – Kötszer kell! – kiáltotta Sara. Véres volt a keze, a haja. – Valaki hozzon nekem valamit, amivel megállíthatom a vérzést! Hollis a tőrével levágott egy csíkot a lepedőből. Nem tiszta, semmi sem az, de ezzel kell beérniük. – Le kell őt kötöznünk – mondta Peter. – Túl mély a seb, Peter. – Sara reményvesztve ingatta a fejét. – Nem ér majd semmit. – Hollis, add ide a tőröd. Peter mondta, mit csináljanak. Lacey ágyneműit hosszú csíkokra vágták, aztán összecsavarták, és Alicia kezét-lábát az ágy sarkaihoz kötözték. Sara azt mondta, hogy a vérzés látszólag lassul; vészjósló jel. A pulzusa gyors volt és gyengén tapintható. – Ha túléli – figyelmeztetett Greer az ágy végéből –, ezek a lepedők nem fogják visszatartani. De Peter rá sem hederített. Átment a nagyszobába, ahol a törmelékek közt megkereste a hátizsákját. A fémdoboz még mindig benne volt, a fecskendőkkel együtt. Kivette az egyik ampullát, visszament a hálószobába, és odaadta Sarának. – Add ezt be neki. A nő a kezébe vette, vizsgálgatta. – Peter, azt sem tudom, mi ez. – Ez Amy – felelte. _____ Sara az ampulla felét beadta Aliciának, aztán csak vártak egész nap, bele az éjszakába. Alicia bizonytalan állapotba süllyedt. A bőre száraz és forró volt. A seb a nyakán összezárult, külsőre inkább már zúzódásnak nézett ki, lila és gyulladt volt. Időről időre úgy tűnt, megébred, kissé feleszmélt, nyöszörgött. Aztán ismét becsukta a szemét. A halott fertőzötteket kivonszolták a házból a többihez. Testük gyorsan szürke hamuvá porladt szét, ami még most is ott kavargott a levegőben, piszkos hórétegként borítva be minden felületet. 483

Reggelre, gondolta Peter, mind eltűnnek majd. Michael és Hollis bedeszkázták az ablakokat, és visszatették az ajtót a zsanérokra; ahogy leszállt a sötétség, elégették a komód maradványait a kandallóban. Sara összevarrta Greer fejsebét, betekerte egy másik, vászonlepedőből készült kötéssel. Felváltva aludtak, ketten mindig figyelték Aliciát. Peter azt mondta, ő egész éjjel fennmarad vele, de a végén a kimerültség legyőzte, és az ágya mellett, a hideg padlón összekuporodva ő is elaludt. Reggelre Alicia teljes erővel rángatni kezdte a szorítóköteleket. Minden szín elszivárgott a bőréből; szemhéja alatt szeme rózsaszín lett a szétpattant hajszálerektől. – Adj neki még. – Peter, fogalmam sincs, hogy mit csinálok – méltatlankodott Sara. Kimerült volt, alig tartotta magát, ahogy mindnyájan. – Meg is ölheti. – Csináld. Beadták neki az ampulla maradékát. Közben megint elkezdett esni a hó. Greer és Hollis elindultak felderíteni az erdőt, és egy órával később összefagyva visszatértek. Szakad a hó, mondták. Hollis félrehívta Petert. – Az élelem problémás lesz – mondta halkan. Korábban leltárt készítettek Lacey konyhaszekrényéről; a legtöbb befőttesüveg összetört. – Tisztában vagyok vele. – Van még valami. Tudom, hogy a bomba a föld alatt volt, de sugárzás is előfordulhat. Michael azt mondja, a talajvízszint magasságában minimum. Szerintem nem kéne sokáig itt maradnunk. Van valamilyen építmény a völgy másik oldalán. Az egyik gerincen át tudunk vágni kelet felé. – És mi legyen Lish-sel? Nem mozdíthatjuk meg. Hollis szünetet tartott. – Csak azt mondom, hogy itt is ragadhatunk. Akkor aztán tényleg bajban leszünk. Ne próbáljuk ki, hogy milyen kiéhezve nekivágni egy hóviharnak. Hollisnak igaza volt, és Peter tudta ezt. – Fel akarod deríteni? – Majd ha enyhül a havazás. Peter bólintva engedélyt adott. – Vidd magaddal Michaelt. – Greerre gondoltam. – Neki itt kéne maradnia – mondta Peter. Hollis egy pillanatig szótlan maradt, felfogta Peter szándékát. – Rendben – mondta. A szélvihar az éjszakával együtt véget ért; reggelre szépen kiderült. Hollis és Michael összeszedte a felszerelést az útra. Ha minden jól megy, mondta Hollis, még a sötétség beállta előtt visszatérnek, de akár egy egész napig is eltarthat. A havas udvaron Sara megölelte Hollist, majd Michaelt. Greer és Amy bent volt Aliciával. Az elmúlt huszonnégy órában, mióta beadták neki a vírus második dózisát, az állapota nem romlott tovább, de a láza még mindig magas volt, és a szeme csúnyább lett. – Csak ne hagyd… túl sokáig – mondta Hollis Peternek. – Ő sem akarná. Vártak. Amy most Alicia közelében maradt, egyszer sem mozdult el az ágyától. Mindenki számára világos volt, mi történik. Alicia a legkisebb fényre is összerándult, és elkezdte rángatni a béklyóit. – Küzd ellene – mondta Amy. – De attól tartok, hogy vesztésre áll. Leszállt a sötétség, Michaelnak és Hollisnak semmi nyoma nem volt. Peter még sosem érezte magát ilyen tehetetlennek. Miért nem hat a szérum úgy, mint Laceynél? De ő nem volt orvos; csak találgattak, hogy mit kéne csinálniuk. A második dózis meg is ölheti, ennyit tudott. Peter tisztában volt vele, hogy Greer figyeli, arra vár, hogy cselekedjen. És mégsem bírt tenni semmit. Alig pirkadt, amikor Sara felrázta. A széken aludt el, a feje a mellkasára billent. 484

– Szerintem… most történik – mondta Sara. Alicia szaporán kapkodta a levegőt. Egész testében megfeszült, állkapcsának izmai rángatóztakremegtek bőrének felszíne alatt. Erejét megfeszítve torka mélyéről felnyögött. Egy pillanatra ellazult. Aztán megint ugyanaz történt. – Peter. Megfordult. Greer állt az ajtóban. Egy tőrt tartott a kezében. – Itt az idő. Peter felállt, Greer és az ágy közé helyezkedett, amiben Alicia feküdt. – Nem. – Tudom, hogy nehéz, de ő katona. Az expedíciós erők katonája. Itt az idő, hogy útjára induljon. – Úgy értem, hogy ez nem a maga dolga. Kinyújtotta a kezét. – Adja ide a tőrt, őrnagy. Greer habozott, Peter arcát fürkészte. – Nem kell, hogy maga tegye meg. – De kell. – Nem érzett félelmet, csak beletörődést. – Tudja, a szavamat adtam neki. Csakis én tehetem meg. Greer vonakodva adta át a kést. Ismerős volt a fogása és a súlya: Peter látta, hogy a sajátja, az, amit Eustace-nál hagyott. – Szeretnék egyedül maradni vele, ha lehet. Mindenki elbúcsúzott. Peter hallotta, ahogy a ház ajtaja kinyílik, majd ismét bezárul. Az ablakhoz ment, és lerántotta az egyik deszkát, beengedve a szobába a reggel puha, szürke fényét. Alicia felnyögött, és elfordította a fejét. Greernek igaza volt. Peter úgy vélte, csupán pár perce maradt. Emlékezett rá, mit mondott Muncey a végén, milyen gyorsan történik. Emlékezett, Muncey mennyire akarta érezni, ahogy kijön belőle. Leült az ágy szélére, a tőr a kezében. Valamit mondani akart Aliciá-nak, de a szavak túl kevésnek tűntek ahhoz, amit érzett. Egy békés pillanatig így ült, hagyta, hogy megteljen emlékekkel. Dolgokkal, amiket tettek és mondtak, és azzal, ami még mindig ott várt kettejük között kimondatlanul. Csak erre volt képes, semmi másra. Képes lett volna így maradni egy napig, egy évig, száz évig. De jól tudta, hogy nem várhat tovább. Felállt, és Alicia fölé térdelt az ágyon. Két kézzel fogva a tőrt, annak hegyét közvetlen a mellcsontja alá tette. Arra az érzékeny helyre. Úgy érezte, az élete kettéválik: arra, ami előtte volt, és mindarra, ami majd utána jön. Érezte, hogy Alicia teste emelkedik, nekifeszül a béklyóknak. Peter keze remegett, látása elmosódott a könnyektől. – Sajnálom, Lish – mondta, és becsukta a szemét, ahogy a magasba emelte a tőrt, összeszedve minden csepp erejét, hogy meglelje az akaratot, amivel lesújthat.

485

HETVEN Kitavaszodott, és úton volt a baba. Mausnál már napokkal ezelőtt megkezdődtek a szülési fájások. Hol a konyhában takarított, hol az ágyban feküdt, hol Theót figyelte, hogyan dolgozik az udvaron, amikor hirtelen úgy megfeszült a rekeszizma, hogy a lélegzete is elakadt. Ez már az? – kérdezte Theo ilyenkor. – Már jön? Jön a baba? Mire Maus egy pillanatra elfordult, fejét oldalt biccentette, mintha valami távoli hangra fülelne. Aztán újra Theóra nézett, és megnyugtatóan mosolygott. – Tessék. Látod? Semmi sem volt. Csak az az egy. Minden rendben. Folytasd, amit csináltál, Theo. De most nem a semmi volt. Az éjszaka közepén jártak. Theo éppen álmodott, egyszerű, boldog álma volt aranyló mezőre hulló napfényről, amikor meghallotta Maus hangját, amint a nevén szólongatja. Ő is az álomban volt, de Theo nem látta; bujkált előle, valamilyen játékot játszott. Előtte volt, aztán mögötte, Theo nem tudta, hol van. Theo. Conroy csaholt és ugatott, szökdécselt a fűben, elfutott tőle, majd megint visszarohant hozzá, unszolva, hogy kövesse. Hol vagy, hívta Theo, hol vagy? Eláztam, hallatszott Mausami hangja. Teljesen eláztam. Kelj fel, Theo. Szerintem elfolyt a magzatvizem. Azután felébredt és felállt, tapogatózott a sötétben, megpróbálta felhúzni a bakancsát. Conroy is fent volt, csóválta a farkát, Theo arcába tolta nedves orrát, amikor az letérdelt, hogy meggyújtsa a lámpást. Reggel van? Megyünk el? Mausami hirtelen élesen beszívta a levegőt a fogai közt. – Óóó. – ívbe hajló háta felemelkedett a süppedt matracról. – Óóó. Korábban elmagyarázta Theónak, mit kell csinálnia, milyen dolgokra lesz szüksége. Lepedők és törülközők, amiket majd alá kell tenni a vér meg egyebek miatt. Egy kés és egy horgász damil a köldökzsinórhoz. Víz, amivel megtisztítja a babát, egy takaró, amibe bebugyolálja. – Ne menj sehová, mindjárt itt vagyok. – Az ugróját – nyögte –, hová mennék? – Egy újabb fájdalomhullám gördült át rajta. Kinyúlt Theo kezéért, és erősen megszorította, körmeit belevájta a tenyerébe, csikorgatta fogát a fájdalomtól. – Ó, bassza meg. – Aztán elfordult, és a padlóra okádott. A szobát belengte a hányás szaga. Conroy azt hitte, ő kapta, egy csodálatos ajándék. Theo ellökte a kutyát, aztán visszasegítette Mausamit a párnákra. – Valami nem stimmel. – Az arca sápadt volt a félelemtől. – Nem kéne így fájnia. – Mit csináljak, Maus? – Nem tudom! Theo lerohant a lépcsőn, Conroy a sarkában lihegett. A baba, jön a baba! Többször is egy helyre akarta tenni az összes szükséges holmit, de persze sose került rá sor. A ház jéghideg volt, leégett a tűz; pedig a babát melegen kell tartani. Egy nyaláb hasábfát tett a kandallóba, aztán elétérdelt, és fújni kezdte a parazsat, hogy lángra kapjon. Rongyokat és egy vödröt hozott a konyhából. Vizet akart forralni a sterilizáláshoz, de nem úgy tűnt, hogy erre most van idő. – Theo, hol vagy?! Megtöltötte a vödröt, fogott egy éles kést, és felvitte a hálószobába. Maus már felült, hosszú haja ráborult az arcára, riadtnak tűnt. – Bocs a padlóért – mondta. – Jött még fájás? Megrázta a fejét.

486

Conroy visszatért a tócsához a padlón. Theo megint elzavarta, és térdre ereszkedett, hogy lélegzetét visszatartva feltisztítsa. Kész röhej. Maus mindjárt szül, ő meg a hányásszagtól is fintorog. – Aú – nyögött Maus. Mire Theo felállt, a fájás már átjárta. Lábát felhúzta, sarkát a fenekéhez tolta. Könnyek préselődtek ki a szeme sarkából. – Ez fáj! Ez fáj! – Hirtelen az oldalára fordult. – Nyomd a hátam, Theo! Erről korábban sosem mondott semmit. – Hol nyomjam? Hogyan nyomjam? Maus a párnába ordított: – Bárhol! Bizonytalanul megnyomta. – Lejjebb, az isten szerelmére! Ökölbe szorította a kezét, és nekinyomta Maus hátának; érezte, ahogy visszanyom. Számolta a másodperceket: Tíz, húsz, harminc. – Faros szülés. – Levegő után kapkodott. – A baba feje nekinyomódik a gerincemnek. Ettől nyomni akarok majd. De még nem nyomhatok, Theo. Ne engedd, hogy nyomjak. Térdre tápászkodott. Csak egy pólót viselt. Alatta a lepedők átáztak, olyan meleg, édes illatot árasztottak, mint a lekaszált széna. Eszébe jutott az álma a mezőről, az aranyló napsugarak hullámzása. Újabb összehúzódás; Mausami felnyögött, és a matracba süppesztette arcát. – Ne csak állj ott! Theo mellémászott az ágyra, ráhelyezte az öklét a gerincére, és teljes erejéből nekidőlt. Órák teltek el. A fájások egész álló nap folytatódtak, erősek és kimerítőek voltak. Theo vele maradt az ágyon, és addig nyomta a gerincét, amíg keze elgémberedett, karja gumiszerűvé vált a fáradtságtól. De ahhoz képest, ami Mausamival történik, ez a kellemetlenség semmiség. Csak kétszer mozdult el mellőle, előbb azért, hogy behívja Conroyt az udvarról, és aztán, ahogy a nap leszállt, és hallotta az ajtónál szűkölni, hogy kiengedje újra. Mire felért a lépcsőn, Mausami már a nevét kiáltozta. Azon tűnődött, vajon mindig ilyen volt-e. Nem igazán tudta. Borzalmas volt, vég nélküli, semmi ehhez foghatót nem tapasztalt még. Azon tűnődött, vajon Mausaminak lesz-e még ereje kitolni a babát, ha majd eljön az idő. A fájások között mintha félálomban lebegett volna; Theo tudta, hogy a figyelmét összpontosítja, felkészül a következő átvonuló fájdalomhullámra. Ő csak annyit tehetett, hogy nyomta a hátát, de ez láthatóan nagyon keveset segített. Vagy egyáltalán semmit. Éppen meggyújtotta a lámpást – még egy éjszaka, gondolta kétségbeesetten, hogyan folytatódhat ez még egy éjszakán át? –, amikor Maus élesen felsikoltott. Megfordult, és látta, hogy víz és vér ömlik belőle, patakokban fut lefelé a combjain. – Maus, te vérzel. Mausami már a hátára fordult, felhúzta a combjait. Nagyon gyorsan lélegzett, arcát verejték áztatta. – Tartsd… a lábam… – zihálta. – Hogyan tartsam? – Tolni… fogok… Theo. Theo az ágy lábához helyezkedett, és kezét Maus térdének támasztotta. A következő fájásnál Maus derékban meghajolt, ezzel a súlyát Theo felé tolta. – Istenem. Látom! Maus kinyílt, mint egy virág, s előbukkant egy nedves fekete hajjal borított rózsaszín fej búbja. Majd a következő pillanatban a vízió eltűnt, a virág szirmai visszazáródtak, visszahúzták a babát. Még három, négy, öt alkalommal haladt jó úton; a baba mindig megjelent, és aztán pont ugyanolyan gyorsan el is tűnt. Theóban most először ötlött fel a gondolat: ez a baba nem akar megszületni. Ez a baba ott akar maradni, ahol most van. 487

– Segíts, Theo – könyörgött Maus. Minden ereje elszállt. – Húzd ki. Húzd ki, kérlek, csak húzd ki. – Még egyszer nyomnod kell, Maus. – Látta rajta, hogy teljesen kétségbeesett, alig van magánál, a teljes összeomlás szélén állt. – Hallod, amit mondok? Nyomnod kell! – Nem bírok, nem bírok! Elkapta a következő fájás; felemelte a fejét, és a fájdalomtól állatias sikolyt hallatott. – Nyomd, Maus, nyomd! Úgy is tett, nyomott. Amint a baba fejtetője megjelent, Theo odanyúlt, és becsúsztatta a mutatóujját, be a forróságba és nedvességbe. Érezte a szemgödör ívét, az orr finom kidudorodását. Nem tudta kihúzni a babát, nem volt semmi, amiben megkapaszkodhatott volna. A babának kell őhozzá jönnie. Visszahúzódott, egyik kezét Maus alá helyezte, a vállát nekinyomta a lábainak, hogy ellen támasszon. – Majdnem megvagyunk! Ne hagyd abba! Aztán, mintha csak kezének érintése életvággyal ruházta volna fel, megjelent a baba arca, csúszott kifelé. Fenségesen furcsa látvány: fülek, orr és száj, kidudorodó, békaszerű szemek. Theo a tenyerébe fogta koponyájának sima, nedves ívét. A köldökzsinór, ez az áttetsző, vérrel teli cső hurkot formált a nyaka körül. Bár senki sem mondta neki, hogy ezt csinálja, Theo egyik ujjával alányúlt, és óvatosan kiemelte. Aztán benyúlt Mausami testébe, bedugta egy ujját a baba karja alá, és meghúzta. A test kiszabadult, és a síkos, lilás bőrű, meleg jövevény ott feküdt Theo kezében. Fiú. A baba fiú volt. Ám még mindig nem lélegzett, nem adott ki semmi hangot. Érkezése a világba befejezetlen volt, de szerencsére Maus elég jól felkészítette erre a részre. Theo elforgatta a babát, hogy a vékonyka test alkarján hosszában feküdjön, és lefelé néző arcát alátámassza a tenyere; aztán szabad kezének ujjait körkörösen mozgatva elkezdte dörzsölni a baba hátát. A szíve kalapált a mellkasában, de nem esett pánikba; elméje tiszta volt, erősen összpontosított, hogy egész lényét erre az egy feladatra irányítsa. Gyerünk, mondogatta magában, lélegezz. Azok után, amiken most keresztülmentél, hogy lehet ez ilyen nehéz? Épp csak megszületett, de Theo máris érezte a baba hatalmát – azt, hogy ez az apró, szürke lény a karjában a puszta létezésével eltörölt minden más lehetséges életet az ő számára. Gyerünk, baba. Csináld. Nyisd meg a tüdődet, és lélegezz. És aztán így is tett. Theo érezte, ahogy a kis tüdeje megduzzad, egy finom kattanás, azután meleg és ragadós valami spriccelt a tenyerébe, akár a tüsszentés. A baba vett egy második lélegzetet, megtöltötte a tüdejét, és Theo érezte az életerőt, ami a babába áramlik. Átfordította, egy rongyért nyúlt. A baba elkezdett sírni, nem olyan erőteljes panaszolással, ahogy azt Theo várta, hanem amolyan nyávogásfélével. Megtörölte az orrát, az ajkát és az arcát, majd egy ujjával kikotorta a maradék nyálkát a szájából, aztán Mausami mellére helyezte úgy, hogy a köldökzsinórral még mindig össze voltak kötve. Mausami arca kimerült volt, fáradt szemhéja le-lecsukódott. Szeme sarkában Theo legyezőként elterülő ráncokat vett észre, amelyek egy napja még nem voltak ott. Mausami bágyadt, de hálás mosolyra húzta a száját. Vége. A baba megszületett, a baba végre itt van. Takarót terített mindkettőjükre, majd leült melléjük az ágyra, és elengedte magát: zokogott. Késő éjszaka volt már, mikor Theo felébredt, és az a kérdés ötlött fel benne: hol lehet Conroy? Maus és a baba aludt. Úgy döntöttek – vagyis inkább Maus döntött úgy, Theo pedig élénken egyetértett –, hogy Calebnek nevezik el. Szorosan bebugyolálták egy pokrócba, és Maus mellé tették a matracra. A szobát még mindig megülte a vér, a verejték és a szülés gazdag, földszerű szaga. Maus megetette a babát, vagy legalábbis próbálta – a teje nem indul meg még egy-két napig –, és ő is evett egy kicsit, pincéből hozott főtt krumpli pépjét és pár harapás belisztezett almát a téli készletükből. Nemsokára fehérjére lesz szüksége, Theo tudta, de elég sok apróvadat látott a közelben most, hogy az idő melegebbre fordult. Mihelyt a dolgok rendeződnek, el kell mennie vadászni. Hirtelen nyilvánvalóvá vált a számára, hogy sosem fogják elhagyni ezt a helyet. Minden szükséges megvan ahhoz, hogy itt éljenek. A ház kibírta az éveket, miközben arra várt, hogy valaki 488

újra otthont teremtsen benne. Azon tűnődött, vajon miért tartott ilyen sokáig, hogy erre rájöjjön. Amikor Peter visszajön, ezt fogja majd mondani neki. Talán van valami azon a hegyen, talán nincs. Nem számít. Nekik ez az otthonuk; sosem fogják elhagyni. Ült egy kis ideig ezen tanakodva, eltöltötte a szelíd ámulat, amely mintha lénye legmélyebb részén lakozott volna. Ám végül a kimerültség felülkerekedett rajta. Bekúszott melléjük, és nemsokára mélyen aludt. Most, hogy felébredt, eszébe jutott, hogy megfeledkezett Conroyról. Kutatta az emlékeiben, hogy mikor volt utoljára tudomása a kutya ottlétéről. Valamikor későn, naplemente előtt Conroy nyüszítve jelezte, hogy ki akar menni. Theo gyorsan kiengedte, még egy pillanatra sem akart Maus oldaláról elmozdulni. Conroy sosem kóborolt el messzire, és amint elintézte a dolgát, már kaparta is az ajtót. Theo annyira belemerült a gondolataiba, hogy egyszerűen bevágta az ajtót, visszarohant a lépcsőn, és teljesen el is feledkezett a kutyáról. Egészen mostanáig. Az a furcsa, gondolta, hogy egy hangot sem hallott. Conroy nem kaparta az ajtót, nem ugatott odakint. Miután a pajtában rátalált a lábnyomokra, Theo pár napig éberen jártkelt, sosem merészkedett messzire a háztól, a vadászpuska pedig mindig a keze ügyében volt. Mausaminak semmit sem mondott, nem akarta felzaklatni. De ahogy telt-múlt az idő, és nem akadt más nyom, hagyta, hogy gondolatai sürgetőbb kérdések felé forduljanak. Fel-felötlött benne az is, hogy biztosan félreértette, amit látott. Végtére a lábnyomok lehettek a sajátjai is, a konzervdobozt pedig biztos Conroy halászta ki a szemétből. Csendesen feltápászkodott, fogta a lámpást, a bakancsát és a vadászpuskát az ajtó mellől, majd lement a nappaliba. Leült a lépcsőre, hogy felvegye a bakancsát, nem törődve a cipőfűzővel; meggyújtott egy gyújtóst a még izzó szénen, majd azzal a lámpa kanócát, aztán kinyitotta az ajtót. Arra számított, hogy Conroy a tornácon alszik, de az üres volt. Theo felemelte a lámpást, és kilépett az udvarra. Se hold, de még csillagok sem; nyirkos tavaszi szél fújt, esőt hordott. A sűrűsödő ködbe emelte arcát, fény vetült a szemöldökére és orcájára. Bárhová futott is a kutya, biztos örül majd, ha meglátja. Be akar majd menni az esőről. – Conroy! – szólongatta. – Conroy, merre vagy? A többi ház némán állt. Conroy sosem mutatott múló érdeklődésnél többet ezen elhagyatott épületek iránt, mintha valami kutyaérzékkel rájött volna, hogy a számára nem érnek semmit. Voltak bennük dolgok, a férfi és a nő hasznukat vette, de mit számított az neki? Theo lassan haladt előre a nyomok mentén, egyik karjával a vadászpuskát szorítva, mialatt a másikkal lámpása fényével pásztázott. Ha rendesen nekiered az eső, eloltja ezt a gyér lángot. Az az átkozott kutya, gondolta. Hogy pont most kellett neki elfutnia. – Conroy, a fenébe, hova bújtál? Theo az utolsó ház tövében talált rá. Azonnal tudta, hogy megdöglött. Nyúlánk teste mozdulatlan volt, ezüstös sörénye vérrel áztatva. Aztán, a ház irányából – a hang biztos kézzel kilőtt nyílvesszőként talált a lelkébe, s szúrta át rémülettel – hallotta, hogy Mausami felsikít. Harminc lépés, ötven, száz: a lámpást elhagyta, a földre dobta Conroy teteme mellé, és sötétben rohant vissza a kifűzött bakancsaiban, először az egyik, majd a másik röpült le a lábáról. Felugrott a tornácra, feltépte az ajtót, és felrobogott a lépcsőn. A hálószoba üres volt. Végigrohant a házon, Mausami nevét kiáltozta. Viaskodásnak nem volt nyoma; Maus és a baba egyszerűen eltűnt. Átszáguldott a konyhán, és ki a hátsó ajtón, éppen időben, hogy hallja megint sikítani, de a hang furcsamód tompa volt, mintha víz mélyéről hatolna fel. A pajtában van. Hirtelen megiramodott, berontott az ajtón, és egyből körbefordult, hogy a vadászpuskával végigpásztázza a pajta sötét belsejét. Maus az öreg Volvo hátsó ülésén kuporgott, a babát a melléhez szorítva. Eszeveszetten integetett, szavait letompította a vastag üveg. – Theo, mögötted! Megfordult, és ahogy fordult, úgy kiütötték kezéből a vadászpuskát, mintha csak egy gally lenne. Azután valami megragadta, nem az egyik testrészét, hanem őt egyben, az egész Theót; érezte, 489

ahogy felemelik. A kocsi Mausamival és a babával valahol alatta volt, ő meg repült a sötétben. Rácsapódott a kocsi motorháztetejére, horpadó fém reccsent, továbbgurult és lebukfencezett; hanyatt érkezett a földre, de aztán valami, ugyanaz a valami máris megragadta, és repült megint. Ezúttal neki a falnak, a szerszámokkal, holmikkal és benzinkannákkal teli polcoknak. Arccal csapódott be, üvegek robbantak szét, fa tört szilánkokra, csörömpölő esőként záporozott minden; feléje emelkedett a talaj, előbb lassan, aztán gyorsan, aztán ott volt, érezte a csontja reccsenését. Gyötrelem. Csillagokat látott, valódi csillagokat. Elért hozzá a gondolat, mint üzenet egy távoli helyről, hogy hamarosan meg fog halni. Már halottnak kéne lennie. A fertőzött meg kellett volna hogy ölje. De elég hamar megtörténik az is. Érezte a vér ízét a szájában, érezte, ahogy csípi a szemét. Hason feküdt a földön, az egyik lába, a törött, teste alá csavarodott; a lény most fölötte volt, tornyosuló árny, amely lecsapni készül. Jobb így, gondolta Theo. Jobb, hogy a fertőzött őt választja elsőnek. Nem akarta látni, hogy mi történik majd Mausamival és a babával. Elkábult agyának homályán keresztül még hallotta, hogy Maus a nevét kiáltja. Fordulj el, Maus, gondolta. Szeretlek. Fordulj el.

490

XI. KÖNYV

AZ ÚJDONSÁG „Nem öregedsz szememben, szép barátom: Amilyennek először láttalak, Ma is oly szép vagy…” WILLIAM SHAKESPEARE:

CIV. szonett (Szabó Lőrinc fordítása)

491

HETVENEGY Lejöttek a hegyről, amikor a folyó jege már olvadt, a hó tetején robogtak. Lejöttek egy csapatban, vállukon hátizsák, kezükben tőr. Lejöttek a völgybe, Michael a hószán kormányánál, mellette Greer, a többiek fent, arcukat belemártva napba-szélbe. Lejöttek végre a vad vidékre, melyet újra magukénak tudhattak. Hazatérnek. Száztizenkét napig voltak a hegyen. Ez idő alatt egyetlen fertőzöttet sem láttak. Miután átkeltek azon a hegygerincen, napokig szakadt a hó, bezárta őket a régi hotel kapusházába, egy nagy kőépületbe, melynek ajtajait-ablakait furnérlemezek fedték, súlyos csavarokkal a kerethez fogatva. Arra számítottak, hogy testeket találnak bent, de a hely üres volt; a barlangszerű első szobában a kandalló körül kísértetfehér lepelbe burkolt bútorok, a hatalmas konyha spájza tele mindenféle konzervvel, sokukon még a címke is megvolt. Az emeleten szobák labirintusa, az alagsorban egy gigászi, néma kazán és a falakon hosszú akasztók, rajtuk sítalpak. Olyan hideg volt, akár egy sírboltban. Úgy gondolták, ha a kémény nincs is elzárva, akkor is minimum tele van levelekkel és madárfészkekkel. Csak annyit tehettek, hogy tüzet gyújtanak, és remélik a legjobbakat. Az irodában, az egyik szekrényben találtak több doboz papírt, ezeket összetekerték gyújtósnak, és Peter baltájával felaprítottak két széket az ebédlőből. Pár pillanatnyi füstölés után a szobát fény és meleg árasztotta el. Matracokat cipeltek le az emeletről, és a tűz mellett aludtak, miközben odakint egyre csak gyűlt a hó. Rá következő reggel találták a hószánt: három lánctalpas jármű is pihent a garázsban. – Be tudod indítani az egyiket? – kérdezte Peter Michaelt. A tél nagy része ráment. Addigra már mindenki tűkön ült, alig várták, hogy indulhassanak. A nappalok egyre nyúltak, a napnak is mintha lett volna valami kis távoli, derengő melege; a hó azonban még mély volt, nagy hullámokban emelkedett a fal mellett. Elégették már a legtöbb bútort és a tornác korlátját. A három hószánból Michael elég alkatrészt tudott kiemelni, hogy egyet beindítson; legalábbis úgy gondolta. A probléma az üzemanyag volt. A fészer mögötti nagy tartályt üresen találták, elrohadt és megrepedezett. Csak annyi benzinjük volt, amennyit a hószánokban talált, pár gallon, az is tiszta rozsda. Azt a keveset leengedte műanyag vödrökbe, majd átszűrte egy ruhával kibélelt tölcséren. Egy éjszaka hagyta ülepedni, aztán megismételte az eljárást. A folyadék minden alkalommal egyre tisztább lett, ugyanakkor egyre kevesebb is. Mire elégedett volt, csupán öt gallon maradt, amit visszaöntött a hószánba. – Nem ígérek semmit – figyelmeztetett mindenkit. Igyekezett kimosni a szán tankját, többször kiöblítette olvasztott hóval, de egy benzinvezeték eldugulásához nem sok kell. – Lehetséges, hogy száz méter után bedöglik. De tudta, úgysem veszik komolyan a szavait. Napfényes reggel volt, amikor kitolták a szánt a fészerből, és felpakoltak rá. Az ereszről óriási jégcsapok lógtak, akár hosszú, csillogó szemfogak. Greer, aki segített Michaelnak a javításban – kiderült, hogy valaha olajozó volt, tudott ezt-azt a motorokról –, most mellé ült a vezetőfülkébe. A többiek fent, egy korláttal ellátott széles fémplatón. A hóekét levették, hogy csökkentsék a súlyt, remélve, hogy ezzel is kinyernek pár mérföldet abból a kevéske üzemanyagból. Michael kinyitotta az ablakot, és a jármű hátulja felé kiabált: – Mindenki a fedélzeten? Peter éppen az utolsó csomagokat szíjazta fel. Amy elfoglalta helyét a korlátnál; Hollis és Sara Peter mellett állt, és a sítalpakat adogatta neki. – Egy pillanat – mondta. Felegyenesedett, kezéből tölcsért formálva kurjantotta: – Lish, mozogj már! 492

A nő kilépett a hotelból. Piros nejlondzsekit viselt, mint mindnyájan, hátán a SÍJÁRŐR felirattal, kis bőrcsizmát, ami jó volt a sítalphoz, lábát pedig térdig vászon bokavédő takarta. A haja visszanőtt, még élénkebb árnyalatú vörös lett, melyet zömében elfedett fülvédős sapkája. Szemén sötét szemüveg, melynek lencséihez bőrdarabok kapcsolódtak, s szemellenzőként fogták közre az arcát. – Úgy érzem, mintha mást se csinálnánk, csak mindig mennénk el valahonnan – mondta. – Csak el akartam búcsúzni ettől a helytől. A tornác szélén állt, tízméternyire, nagyjából a szán platójával egy vonalban. Peter kiérezte a vigyorra görbülő ajkából és abból, ahogy jobbra-balra billentette a fejét, hogy mire készül: a távolságot és a szöget méregette. Levette a sapkáját, és tépőzáras dzsekijébe gyömöszölte, kiengedve vörös haját a napfénybe; három lépést hátralépett, behajlította a térdét. Oldala mellett lógó kezét megmozgatta, mintha vizet rázna le, majd mozdulatlanná dermedt. Lábujjhegyre emelkedett. – Lish… Késő; két gyors szökkenés, és már elrugaszkodott. A tornác üres lett, Alicia a levegőben szállt. Felemelő látvány, gondolta Peter. A „tőrös” Alicia, a legeslegfiatalabb kapitány ama bizonyos nap óta; Alicia Donadio, az utolsó expedíciós katona a levegőben. Kitárt karral, összeszorított lábbal hasított a napfényben; röppályája csúcspontján állát a mellkasához szorította, és bukfencet vetett, majd csizmája talpával a szánt célozva, emelkedő karral, nyílként ívelt feléjük. Ahogy lecsapódott a platóra, a fém döngve megremegett, s Alicia lement guggolásba, hogy az ütközés erejét elnyelje. – A picsába! – Michael megpördült a kormány mögött. – Ez meg mi volt? – Semmi – mondta Peter. Csontjaiban még ott zengett Alicia landolásának fémes csengése. – Csak Lish. Alicia felállt, és megkopogtatta a kabin üvegét. – Nyugi, Michael. – Az ugróját, azt hittem, felrobbant a motor. Hollis és Sara is felszállt; Alicia leült a korlát mellé, és Peter felé fordult. Füstös, átláthatatlan szemüvege dacára Peter látta a narancssárga lüktetést a szemében. – Bocs – vigyorgott bűntudatosan. – Tudtam, hogy menni fog. – Soha nem fogok ehhez hozzászokni. A tőr sosem csapott le. Vagyis lecsapott, csak hirtelen megállt. Minden megállt. Alicia miatt: megragadta Peter csuklóját. Megállította a lefelé ívelő tőrt centikre a mellkasától. A béklyókat úgy eltépte, akár a papírt. Peter érezte a karjaiban az erőt, titáni erőt, nem emberi erőt, és tudta, hogy elkésett. Ám amikor kinyitotta a szemét, Aliciát látta. – Ha neked nem gond, Peter, becsuknád a zsalut? Mert nagyon erős nekem ez a fény. Az Újdonság. Így nevezték. Se ez, se az, hanem valahogy mindkettő. Nem érezte a fertőzötteket, ahogy Amy; nem hallotta a kérdést, a világ nagy szomorúságát. Minden tekintetben önmagának tűnt, annak az Aliciának, aki mindig is volt, egyvalamit kivéve: Amikor úgy akarta, elképesztő dolgokra volt képes. De vajon ez mikor nem volt igaz rá? – futott át Peter fején. _____ Amikor a szán kiszenvedett, már látták a völgy fenekét. A motor köhögött-szuszogott, a kipufogóból még ki tüsszentett egy kis füstöt; pár métert csúsztak a sítalpakon, aztán megálltak. – Ennyi volt – szólt hátra Michael a fülkéből. – Innét talpalunk. Mindenki lekecmergett. Peter a lenti fák közül hallotta az olvadástól megduzzadt folyó hangját. A céljuk a helyőrség volt, legalább kétnapi út ebben a lucskos-tapadós tavaszi hóban. Lepakolták a felszerelést, felcsatolták a sítalpakat. Az alapokat egy könyvből tanulták meg, melyet a hotelban találtak, egy karcsú, megsárgult kötetből Az északi sízés alapjai címmel, bár a szöveg és a képek 493

könnyebbnek tüntették fel a dolgot, mint amilyennek bizonyult. Nagy meglepetésükre Greer volt az, aki alig bírt megállni a sítalpakon, és amikor meg sikerült, egyenesen nekirepült a fáknak. Amy mindent megtett, hogy segítsen neki – ő azonnal ráérzett, fürge kecsességgel siklott-forgott –, mutatta, hogy mit csináljon. – Így – mondta. – Csak repülni a havon. Könnyű. Nem volt könnyű, kifejezetten nem, a többieknek is jól kijutott az esésből, de szorgos gyakorlás után végül tűrhetően ment nekik. – Mindenki kész? – kérdezte Peter, becsatolva magát. A csoport igenlően mormolt. Nem sok hiányzott a napközéphez, a nap magasan állt. – Amy? A lány bólintott. – Szerintem mehetünk. – Jól van, emberek. Legyetek résen. Egy ódon vashídon keltek át a folyón, majd nyugatnak fordultak, egy éjszakát a szabadban töltöttek, és a második nap végére elérték a helyőrséget. A völgyben kitavaszodott. Ezen a magasságon már elolvadt a legtöbb hó, s az előbukkant talajt vastag sár fedte. A sítalpakat lecserélték arra a Humveera, amit a zászlóalj itt hagyott, felszerelkeztek élelemmel, üzemanyaggal és fegyverrel a földalatti raktárból, és már indultak is tovább. Elég dízelt tudtak felpakolni, hogy elég legyen Utah határáig. Talán kicsit tovább is. Utána ismét gyalogolniuk kell, hacsak útközben nem találnak még. A hegyeket délnek kerülték meg, és beértek egy száraz vidékre vérvörös sziklákkal, melyek csodálatos alakzatokban magasodtak fölébük. Éjjelente ott kerestek menedéket, ahol tudtak: egy gabonasilóban, egy üres furgonban, egy sátor alakú benzinkútban. Tudták, hogy nincsenek biztonságban. Babcock falkája elpusztult, de ott a többi. Sósáé. Lambrighté. Baffesé, Morrisoné, Carteré meg az összes többié. Ezt tudták meg. Ezt mutatta meg nekik Lacey, amikor felrobbantotta a bombát, és ezt mutatta meg Amy, amikor a Sokaság között állt, ahogy azok lefeküdtek a hóba meghalni: hogy mi a Tizenkettő. És még ennél is többet: hogyan lehet a többieket felszabadítani. – Azt hiszem, a legjobb analógia a méhek – mondta akkor Michael. A hegyen töltött hosszú napok alatt Peter mindenkivel elolvastatta Lacey aktáit; a csoport órákon át tárgyalt róla. Végül azonban Michael vezette elő azt a hipotézist, amely minden tényt egybefogott. – Ez a tizenkét eredeti tesztalany – folytatta az aktákra mutatva – olyan, mint tizenkét méhkirálynő, mindegyiknek a vírus egy variánsát adták. A közös variánst hordozók kollektív elmét alkotnak, és az eredeti hordozóhoz kapcsolódnak. – Ezt meg hogyan fundáltad ki? – kérdezte Hollis. Mindnyájuk közül ő volt a legszkeptikusabb, mindenbe belekötött. – Például abból, ahogy mozognak. Ti nem csodálkoztatok rajta? Minden, amit csinálnak, koordináltnak tűnik, mert az is, ahogy Olson mondta. Minél többet gondolkodom rajta, annál inkább így látom. Ott van az, hogy mindig rajban bukkannak fel… a méhek ugyanezt csinálják, rajokban vándorolnak. Lefogadom, hogy ugyanúgy a legjobb felderítőket küldik előre új kaptárt alapítani. Ilyen kaptár volt a bányában is. És ez magyarázza, hogy tízből egy embert miért visznek el. Ez a szaporodás, az adott víruslánc folytatásának egy módja. – Mint egy család? – kérdezte Sara. – Hát, ha szépen akarsz fogalmazni. Ne felejtsd, hogy fertőzöttekről beszélünk. De igen, így is lehet nézni. Peternek eszébe jutott valami, amit Vorhees mondott neki, hogy a fertőzöttek… hogy is fogalmazta? Csoportosulnak. Elmondta a többieknek. – Érthető – bólogatott Michael. – Nagyon kevés nagyobb testű állat maradt, ember meg szinte egy sem. Kezdenek kifogyni az ennivalóból, és új gazdatestekből, akiket megfertőzhetnek. Ugyanolyanok, mint bármely faj, túlélésre lettek beprogramozva. Az, hogy csoportosulnak, talán egyfajta adaptáció, így őrzik meg az energiájukat. 494

– Úgy érted… hogy most gyengébbek? – kérdezte Hollis. Michael ezen eltöprengett. – A „gyengébb” relatív fogalom – felelte óvatosan, foltos szakállát sodorgatva –, de azt mondanám, igen. És visszatérnék a méhanalógiához. Egy kaptár mindent azért tesz, hogy megvédje a királynőjét. Ha Vorheesnek igaza volt, akkor azt látjuk, ahogyan csoportosulnak az eredeti Tizenkettő körül. Szerintem ez történt a Menedékben is. Szükségük van ránk, méghozzá élve. Lefogadom, hogy valahol van még tizenegy óriásraj. – És ha megtaláljuk őket? – tette fel a kérdést Peter. Michael a homlokát ráncolta. – Akkor örültem a szerencsének. Peter előrehajolt. – De ha lehetséges? Ha megtaláljuk és megöljük mind a Tizenkettőt? – Ha a királynő meghal, a raj is vele hal. – Mint Babcock meg a Sokaság. Michael óvatosan a többiekre pillantott. – Nézzétek, ez csak egy elmélet. Láttuk, amit láttunk, de tévedhetek is. És ez nem oldja meg az első problémát, azt, hogy hogyan találjuk meg őket. Ez egy irdatlan nagy kontinens. Bárhol lehetnek. Peter arra eszmélt fel, hogy mindenki őt nézi. – Peter? – Ez Sara volt, aki mellette ült. – Mi az? Mindig hazatérnek, gondolta. – Azt hiszem, én tudom, hol vannak – mondta. Továbbhajtottak. Az ötödik éjszakán – Arizonában jártak, a Utah-határ közelében – Greer odafordult Peterhez: – Tudod, az a vicces, hogy én azt hittem, csak kitaláció. Mesquitofából rakott, pattogó tűznél ültek; be kellett látniuk, még mindig elég nagy a hideg. Alicián és Hollison volt az őrség sora, a tábor körül járkáltak; a többiek aludtak. Egy széles, üres völgyben álltak meg, s éjszakára egy híd alá húzódtak egy kiszáradt folyóágyba. – Micsoda? – A film. A Drakula. Greer lefogyott a hetek folyamán. Haja ősz koronaként visszanőtt, és most már rendes szakálla is volt. Mintha mindig is közéjük tartozott volna. – Nem láttad a végét, igaz? Az az éjszaka a kantinban: Peter úgy érezte, réges-rég volt. Visszagondolt, próbálta felidézni az eseményeket. – Igazad van – mondta végül. – Éppen meg akarták ölni a lányt, amikor a Kék osztag visszatért. Harker meg a másik. Van Helsing. – Vállat vont. – Tulajdonképpen örültem, hogy nem kell látnom, ami jön. – Na, pont ez a lényeg. Nem ölik meg a lányt. A vámpírt ölik meg. Karót döfnek a szemétládába, bele a szívébe. És Mira abban a pillanatban felébred, és olyan, mint újkorában. – Greer vállat vont. – Ezt a részt sose vettem be, ha őszinte akarok lenni. De most már nem is tudom. Azok után, amit a hegyen láttam. – Szünetet tartott. – Szerinted tényleg eszükbe jutott, kik voltak? Hogy addig nem halhattak meg? – Amy ezt mondja. – És te hiszel neki. – Igen. Greer bólintott, hagyott egy másodperc szünetet. – Fura. Egész életemben őket öldöstem. Soha nem is gondoltam rá, hogy valaha emberek voltak. Valamiért sosem volt fontos. Most meg sajnálom őket. Peter tudta, hogy érti; ő is ugyanezt érezte.

495

– Én csak egy katona vagyok, Peter. Vagyis voltam. Tulajdonképpen most engedély nélküli eltávozáson vagyok. De minden, ami történt, jelent valamit. Még az is, hogy itt vagyok veletek. Ez nem lehet csak véletlen. Peternek eszébe jutott a történet, amit Lacey mesélt neki Noéról és a hajóról, és rájött valamire, amire korábban nem is gondolt. Noé nem volt egyedül. Persze ott voltak az állatok, de ez nem minden. A családját is magával vitte. – Szerinted mit kéne tennünk? – kérdezte. Greer a fejét ingatta. – Nem hinném, hogy ez rajtam múlik. A te hátizsákodban vannak azok az ampullák. Az a nő neked adta, nem másnak. Ami engem illet, barátom, a döntés a tiéd. – Felállt, fogta a karabélyát. – De katonaként azt mondanám, tíz Donadio pokoli fegyver lenne. Többet nem szóltak aznap éjjel. Moab kétnapnyira volt. Délről közeledtek a tanyához. Sara ült a Humvee kormányánál, Peter fent a távcsővel. – Van valami? – szólt fel Sara. Késő délután volt. Sara megállította a járművet a völgy széles részén. Erős, poros szél kélt, zavarta Peter látóterét. Négy meleg nap után a hőmérséklet ismét zuhant, téli hideg lett. Peter lemászott, a tenyerébe lehelt. A többiek a padokon szorongtak a felszereléssel. – Látom az épületeket. Mozgás nincs. Túl sűrű a por. Mindenki hallgatott, féltek attól, hogy mit találnak. Legalább üzemanyaguk volt; Blanding várostól délre belebotlottak – pontosabban belehajtottak – egy hatalmas üzemanyagdepóba: két tucat rozsdacsíkos tartály meredt ki a földből, akár egy óriási gombamező. Rájöttek, hogy ha elég gondosan tervezik meg az útvonalat, megkeresve a reptereket és nagyobb városokat, főleg azokat, ahol rendező-pályaudvar is van, találnak annyi üzemanyagot, hogy hazajussanak. Már ha a Humvee is kibírja. – Menjünk – mondta Peter. Sara lassan megindult, befordult a kis házak közé. Peter elcsüggedve látta, hogy pontosan úgy néznek ki, mint amikor megtalálták őket, üresen és elhagyatottan. Theo és Mausami csak meghallották volna a motor hangját, és mostanra már kijöttek volna. Sara odakanyarodott a nagyház tornácához, majd leállította a motort. Mindenki kiszállt. Bentről még mindig semmi. Alicia érintette meg Peter vállát. – Hadd menjek én. Peter azonban a fejét rázta; ez az ő feladata. – Nem. Majd én. Felment a tornácra, és kinyitotta az ajtót. Azonnal látta, hogy minden megváltozott. A bútorokat áthelyezték, az egész ház kellemesebb, otthonosabb lett. A hamuval teli kandalló párkányán régi fényképek sorakoztak. Odament, megtapogatta a kandallót, de a tűz rég kihűlt. – Theo? Semmi válasz. Átment a konyhába: minden tiszta, rendes. Jeges borzongással jutott eszébe, amit Vorhees mesélt az eltűnt városról. Hogy is hívták? Homer. Homer, Oklahoma. Edények az asztalon, minden a helyén, de mindenki eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A lépcső tetején keskeny folyosó két ajtóval, mindegyik szobához egy. Peter óvatosan benyitott az elsőbe. Üres volt, érintetlen. Minden reménye odalett, de azért benyitott a másik ajtón is. Theo és Maus a nagy ágyon feküdtek, és mélyen aludtak. Maus a falnak fordulva, a takaró felhúzva a válláig, sötét haja a párnára borult. Theo a hátán feküdt, bal lába bokától csípőig sínben. Kettejük között a vastag pólyából egy baba parányi arca kandikált ki. – Nem hiszek a szememnek – nyitotta ki a szemét Theo, és mosolygott csorba fogaival. – Nicsak, kit fújt be a szél!

496

HETV ENKETTŐ Maus legelőször is megkérte őket, hogy temessék el Conroyt. Maga is megtette volna, mondta, de egyszerűen nem jutott rá ideje. Gondoskodnia kellett Theóról és a babáról, így a szerencsétlen ott hevert már három napja, a támadás óta. Peter elvitte azt, ami szegény állatból maradt a sírudvarra, ahol Hollis és Michael gödröt ásott a többi mellett, és ugyanúgy körberakták kövekkel. Ha a felforgatott föld nem friss, Conroy sírját meg se lehetett volna különböztetni. Se Theo, se Mausami nem tudták megmagyarázni, hogyan élték túl a támadást a pajtában. Ahogy a kocsi hátuljában feküdt Calebbel az ölében, arcát a padlónak nyomva, Mausami hallotta, hogy elsül a vadászpuska; amikor felemelte a fejét, a fertőzött a földön hevert holtan, és ő feltételezte, hogy Theo lőtte le. Csakhogy Theo erre nem emlékezett, ráadásul a puska jó pár méterrel arrébb hevert, az ajtó közelében, ahol nem érhette el. A lövés pillanatában a szeme csukva volt; aztán arra eszmélt, hogy Mausami hajol fölé a sötétben, és szólongatja. Az egyetlen értelmes magyarázatra gondolt: hogy Mausami tette. Hogy valahogy megkaparintotta a puskát, és ő lőtt, amivel megmentette mindhármukat. Így csupán egyetlen lehetőség maradt, egy láthatatlan harmadik fél, a lábnyomok tulajdonosa, melyeket Theo a pajtában talált. De hogy egy ilyen illető hogyan érkezhet éppen a megfelelő pillanatban, majd tűnhet el úgy, hogy észre sem vették – legfőként pedig, hogy miért csinálna ilyesmit –, az teljességgel megmagyarázhatatlan volt. Több nyomot nem találtak a porban, semmi más bizonyítékát annak, hogy valaki ott járt. Mintha egy szellem mentette volna meg őket. A másik kérdés az volt, hogy a fertőzött miért nem ölte meg őket, amikor lehetősége nyílt rá. Se Theo, se Mausami nem ment vissza a pajtába a támadás óta; a test a napfénytől védve még ott hevert. Ez a rejtély viszont azonnal megoldódott, amikor Peter és Alicia bementek megnézni. Egyikük sem látott még olyan fertőzött tetemet, ami pár óránál öregebb lett volna, és a sötét pajtában eltelt napok egészen váratlan hatást gyakoroltak rá: a bőr megfeszült a csontokon, így az arc felismerhetően emberi jelleget öltött. A fertőzött szeme nyitva volt, akár két üveggyöngy. Egyik kezének ujjai szétnyitva a mellkasán, a vadászpuska csipkés sebe fölött – a meglepetés vagy akár a sokk gesztusa. Petert különös érzés járta át, mintha egy ismerőst látna nagyon messziről, vagy valami tükröző felületen. De csak miután Alicia kimondta a nevet, akkor jött rá, és minden kétség elszállt belőle. A fertőzött szemöldökének íve, arcán az értetlen kifejezés, melyet csak hangsúlyozott tekintetének hideg üressége; kutató keze a seben, mintha az utolsó pillanatban még meg akarna bizonyosodni róla, mi történik vele. Kétség sem férhetett hozzá, hogy a férfi a pajtában Galen Strauss volt. Hogyan került ide? Elindult utánuk, és útközben megmarták, vagy fordítva? Mausamit akarta vagy a babát? Bosszút állni jött? Elbúcsúzni? Hol volt Galen Strauss otthona? Alicia és Peter egy ponyvára gördítették a tetemet, és kivonszolták a pajtából. Eredetileg el akarták égetni, de Mausami nem engedte. Lehet, hogy fertőzött volt, mondta, de valaha a férjem. Nem érdemelte meg, ami történt vele. A többiek mellett nyugodjon. Legalább ezt adják meg neki. Így is tettek. A tanyán töltött második nap késő délutánján temették el Galent. Mindenki odagyűlt a sírudvarba Theo kivételével, aki még ágyhoz volt kötve, és maradt is még jó néhány napig. Sara javasolta, hogy mind mondjanak egy történetet Galenről, amire emlékeznek – eleinte nehézkesen indult, hiszen Mauson kívül egyikük sem ismerte jól, sőt nem is kedvelte. De végül megoldották, elmeséltek egy-egy esetet, amikor Galen tett vagy mondott valami vicces, szép vagy kedves dolgot, Greer és Amy pedig szemtanúként vettek részt a szertartáson. Mire végeztek, Peter megértette, hogy 497

ezzel valami fontos dolog történt, olyasmit vettek vele tudomásul, amit már nem lehet visszavonni. A test, amit eltemettek, talán fertőzött volt, de a személy, akit eltemettek, ember. Utolsónak Mausami szólt. A mélyen alvó Calebet magához ölelve megköszörülte a torkát, és Peter látta, hogy szeme könnyektől párás. – Csak azt akarom mondani, hogy sokkal bátrabb volt, mint az emberek hitték. Mert az igazság az, hogy alig látott. Nem akarta, hogy tudják, de én észrevettem. Túl büszke volt bevallani. Sajnálom, hogy így becsaptam. Tudom, hogy apa akart lenni, lehet, hogy ezért is jött ide. És talán furcsa ezt mondani, de szerintem jó apa lett volna. Bárcsak lett volna rá lehetősége. Elhallgatott, a csecsemőt áttette a másik vállára, s megtörölte a szemét. – Ennyi. Köszönöm, hogy megtettétek. Ha nem baj, egy pillanatra szeretnék egyedül maradni. A csoport szétszóródott, magára hagyták Maust. Peter felment a hálószobába, ahol bátyját ébren találta, ült az ágyban, sínbe tett lábát maga elé nyújtva. A törött lábán kívül Sara szerint három bordája is megrepedhetett. Mindent összevetve azonban örülhetett, hogy életben maradt. Peter az udvarra néző ablakhoz ment. Maus még a sírnál állt, háttal. A baba felébredt, és mocorgott; Maus a csípőjéhez szorítva ringatta, egyik keze Caleb tarkóján, hogy megnyugtassa. – Még odakint van? – kérdezte Theo. Peter testvére felé fordult, aki most a plafont nézte. – Nem gond – mondta Theo. – Csak… kíváncsi vagyok. – Igen, még ott van. Theo nem szólt, arcáról nem lehetett leolvasni semmit. – Hogy van a lábad? – érdeklődött Peter. – Szarul. – Theo végigfuttatta nyelvét a törött fogain. – De legjobban ezek a fogak zavarnak – az, hogy nincs semmi ott, ahol fognak kellene lennie. Nem bírom megszokni. Peter tekintete ismét kivándorolt az ablakon; Maus helye immár üres volt. Lentről hallotta, hogy a konyhaajtó csukódik, majd újra kinyílik. Greer lépett ki a házból karabéllyal. Egy pillanatra megállt, majd átment az udvaron a pajta melletti farakáshoz, a karabélyt a falnak támasztotta, fogta a fejszét, és nekiállt tűzifát hasogatni. – Tudom, hogy cserbenhagytalak, amikor itt maradtam – szólalt meg Theo. Peter ismét feléje fordult. A többiek hangját hallotta, a konyhában gyülekeztek. – Nem gond – mondta. Azok után, ami történt, Peter már rég félretette a csalódottságát. – Mausnak szüksége volt rád. Én is ugyanezt tettem volna. De bátyja a fejét rázta. – Hadd mondjam végig. Tudom, hogy nagy bátorság kellett ahhoz, amit csináltál. Nem akarom, hogy azt hidd, nem vettem észre. De valójában nem erről akarok beszélni. A bátorság nem nehéz, amikor az alternatíva az, hogy megölnek. A remény a nehéz. Te megláttál valamit odakint, amit senki más, és követted. Erre én sose volnék képes. Próbáltam, hidd el, már csak azért is, mert Apa annyira akarta. De nem volt meg bennem. És tudod, mi a vicces? Tulajdonképpen örültem, amikor erre rájöttem. Szinte dühösnek hangzik, gondolta Peter. Ennek ellenére bátyja arca felderült, ahogy beszélt. – Mikor? – kérdezte rá Peter. – Mit mikor? – Mikor jöttél rá? Theo szeme felfelé siklott. – Őszintén? Azt hiszem, mindig is tudtam, legalábbis magamról. De hogy benned mi van, azt azon az első éjszakán láttam az Erőműnél. Akkor láttam igazán. Nem csak hogy úgy kimentél, mert tuti, hogy az Lish ötlete volt. Hanem az arckifejezésed, mintha az egész életedet látnád kint. Jól lehordtalak, az biztos. Hülyeség volt, és mind meghalhattunk volna. De nagyon megkönnyebbültem. Tudtam, hogy többé nem kell tettetnem. – Sóhajtott, és a fejét ingatta. – Sose akartam Apa nyomdokába lépni, Peter. Mindig őrültségnek tartottam a Hosszú Portyáit, már azelőtt is, hogy elment és sose jött vissza. Nem láttam semmi értelmét. De ahogy most elnézlek téged meg Amyt, tudom, hogy nem az értelem a fontos. Ennek az egésznek semmi értelme. Amit csináltál, azt

498

hitből csináltad. Nem irigyellek, és tudom, hogy életem minden napján aggódni fogok érted. De büszke vagyok rád. – Hallgatott egy sort. – És mondjak még valamit? Peter annyira elképedt, hogy válaszolni sem tudott. Csak egy bólintásra telt tőle. – Komolyan hiszem, hogy egy szellem mentett meg minket. Kérdezd meg Maust, ő majd megerősíti. Van itt valami különös. Nem tudom, mi, de van. Azt hittem, meghalok. Azt hittem, mind meghalunk. Nem csak gondoltam, tudtam. Ugyanúgy, ahogy ezt tudom. Mintha maga ez a hely vigyázna ránk, gondoskodna rólunk. Azt mondja nekünk, hogy amíg itt vagyunk, biztonságban vagyunk. – Elgyötört tekintettel nézett Peter szemébe. – Nem kell hinned nekem. – Nem mondtam, hogy nem hiszek. Theo felnevetett, majd elfintorodott, ahogy a bekötözött bordáiba fájdalom nyilallt. – Az jó – ejtette fejét vissza a párnára. – Mert én hiszek benned, öcskös. Egyelőre nem mennek sehová. Sara azt mondta, Theo lábának még minimum hatvan nap kell, mire egyáltalán gyaloglásra gondolhat, és Mausami is nagyon gyenge még, a hosszú és fájdalmas szülés kiszívta az erejét. Mindnyájuk közül csak a baba, Caleb volt megfelelő állapotban. Alig volt pár napos, de fényes szemével már kíváncsian nézelődött. Mindenkire édesen mosolygott, de a legédesebben Amyre. Amikor csak meghallotta a hangját, vagy megérezte, hogy belép a szobába, éles, boldog kiáltást hallatott, és karjával-lábával hadonászott. – Kedvel téged – mondta Maus egy nap a konyhában, ahogy próbálta megszoptatni. – Foghatod, ha akarod. Peter és Sara figyelték, ahogy Amy leül az asztalhoz, Mausami pedig a kezébe adja Calebet. Egyik kis kezecskéje kiszabadult a pólyából. Amy lehajtotta a fejét hozzá, hogy megfoghassa az orrát parányi ujjaival. – Egy baba – mosolygott. Maus szárazon felnevetett. – Az bizony. – Egyik tenyerét a melléhez nyomta, fájó melléhez, és felnyögött. – De még mennyire. – Sose láttam egyet se. – Amy fürkészőn meredt a baba arcába. Minden porcikája olyan új volt, mintha csodatévő, életadó folyadékba mártották volna. – Szia, baba. A ház túl kicsi volt, hogy mindnyájan elférjenek benne, és Calebnek kellett a csend; a plusz matracokat átvitték az egyik szemközti üres házba, majd beköltöztek. Mikor volt utoljára itt ilyen mozgás? Mikor látott utoljára két ház is lakókat? A folyó mellett nagy bokrokban málna nőtt, édesedett a napon; a vízben halak ugráltak. A tetőtől talpig poros és mosolygó Alicia minden nap úgy tért vissza a vadászatból, hogy a hátán egy elejtett állat lógott kötélen: hosszú fülű sakálok, kövér foglyok, valami, ami mókus és mormota keresztezésének látszott, és borjú íze volt. Nem vitt karabélyt, nyílpuskát; csak a tőrét használta. – Amíg én itt vagyok, senki nem marad éhes – jelentette ki. A maga módján boldog, könnyű időszak volt – ennivaló bőséggel, enyhe, egyre hosszabb napok, csendes és biztonságos éjszakák a csillagtakaró alatt. Peter mégis úgy érezte, izgatottság felhője lebeg az egész fölött. Tudta, hogy ezt részben az okozza, hogy tisztában van azzal, mennyire ideiglenes ez az egész, és azzal, hogy közelgő indulásuk milyen problémákat vet fel: az étel, üzemanyag, a fegyverek és mindezek szállításának kérdését. Egy Humvee-juk volt, amelybe aligha férnek bele mind, főleg egy kisgyerekes anyával. Aztán ott volt még a kérdés, hogy mit találnak a Kolónián, ha visszaérnek. Égnek-e még a fények? Sanjay letartóztatja majd őket? Ez utóbbi aggodalom még alig pár hete is nagyon távolinak tűnt, de már egyáltalán nem volt az. Végeredményben azonban nem is ezek a kérdések nyomasztották igazán Petert. Hanem a vírus. A tíz megmaradt ampulla a hátizsákjában lévő fényes fémdobozban, annak a háznak a szekrényében, ahol Greer-rel és Michaellal aludt. Az őrnagynak igaza volt; Lacey csakis ezért adhatta. Aliciát már megmentette, sőt nem csupán megmentette. Ez az a fegyver, amelyről Lacey beszélt, amely erősebb a karabélynál, tőrnél, nyílpuskánál, erősebb még a bombánál is, amivel Babcockot megölte. De ha a fémdobozban csücsül, nem ér semmit.

499

Greer azért egy dologban téved, morfondírozott. A döntés nem egyedül az övé; mindenki jóváhagyására szüksége van. A tanya éppen megfelel arra, amit tervez. Persze meg kell majd kötözniük őt; használhatják az egyik üres házat. És Greer majd gondoskodik róla, ha félresikerül a dolog. Peter ezt jól látta. Egyik este összehívott mindenkit. Egy tűz körül gyűltek össze az udvarban, kivéve Mausamit, aki az emeleten pihent, és Amyt, aki Calebre vigyázott. Peter így is tervezte; nem akarta, hogy Amy tudja. Nem azért, mert tiltakozna; ezt nem hitte. De meg akarta kímélni a lányt a döntéstől és attól, amit jelenthet. Theo kibicegett egy mankón, amelyet Hollis eszkábált neki fadarabokból; pár nap múlva majd le lehet venni a síneket. Peter magával hozta a hátizsákját az ampullákkal. Ha mindenki benne van, nincs miért halogatni a dolgot. A tűzgödör köré tett kövekre telepedtek, és Peter elmagyarázta, mit akar csinálni. Elsőnek Michael szólalt meg: – Egyetértek. Meg kell próbálnunk. – Hát szerintem meg őrültség – vágott közbe Sara. Felszegte a fejét. – Hát nem látjátok, mi ez? Ha senki nem meri kimondani, akkor majd én kimondom. Gonosz dolog. Hány millióan haltak meg amiatt, ami abban a dobozban van? El se hiszem, hogy ez egyáltalán szóba jött. Azt mondom, dobjuk a tűzbe. – Talán igazad van, Sara – mondta Peter. – De nem engedhetjük meg, hogy semmit ne tegyünk. Babcock és a Sokaság talán elpusztultak, de a Tizenkettő többi tagja még él. Láttuk, Lish mire képes, Amy mire képes. A vírus okkal került hozzánk, ahogy Amy. Nem fordíthatunk hátat csak úgy ennek a ténynek. – Belehalhatsz, Peter. Vagy még rosszabb. – Hajlandó vagyok vállalni a kockázatot. És Lish sem halt bele. Sara odafordult Hollishoz. – Mondd meg neki. Kérlek, mondd meg neki, hogy ez tiszta őrültség. De Hollis a fejét ingatta. – Sajnálom, de ebben Peterrel értek egyet. – Ezt nem mondod komolyan. – Igaza van. Okkal kell hogy történjen. – És miért nem lehet az ok az, hogy mind életben vagyunk? Hollis megfogta a kezét. – Az nem elég, Sara. Életben vagyunk. És? Igazi életet akarok élni veled. Fények és falak nélkül, Őrség nélkül. Talán ez már csak másoknak jut majd valamikor. Valószínűleg. De nem mondhatok nemet arra, amit Peter kér, nem, amíg van esély. És tudom, hogy mélyen belül te is tisztában vagy ezzel. – Akkor harcoljunk velük. Keressük meg a Tizenkettőt, és harcoljunk velük. Mint önmagunk, mint emberek. – Fogunk is. Ígérem. Ez nem változik. Sara elhallgatott; Peter érezte, hogy némán egyezségre jutnak. Mire Hollis elszakította tekintetét Saráról, Peter tudta, hogy barátja mit fog mondani. – Ha beválik, én leszek a következő. Peter Sarára nézett. De nem látott több ellenérvet, Sara elfogadta. – Ezt nem muszáj, Hollis. A nagydarab férfi a fejét rázta. – Nem érted csinálom. Ha a szavazatomat akarod, ez az ára. Kell vagy nem? Peter Greerre nézett, aki bólintott. Akkor a bátyjára pillantott. Theo egy farönkön ült a kör túlsó felén, lábát maga elé nyújtva. – Az ugróját, Peter. Nekem gőzöm sincs semmiről. Mondtam már, ez a te műsorod. – Nem, nem az. Mindenkié. Theo hallgatott.

500

– Csak hogy értsem. Szándékosan meg akarod fertőzni magad a vírussal, és azt akarod, hogy azt mondjam, persze, hajrá. És Hollis ugyanezt akarja csinálni, ha te nem halsz meg, vagy ölsz meg minket közben. Peter érezte a megfogalmazás nyerseségét; most először átfutott a fején, hogy lesz-e hozzá mersze. Rájött, hogy Theo kérdése egy teszt. – Igen, pontosan ezt kérem tőled. Theo bólintott. – Akkor jó. – Ennyi? Jó? – Szeretlek, öcskös. Ha úgy gondolnám, le tudlak erről beszélni, megtenném. De tudom, hogy nem lehet. Mondtam, hogy mindig aggódni fogok miattad. Akkor kezdhetem is. Peter utolsónak Aliciához fordult. Az levette a szemüvegét, a szeme most narancssárgán izzott, melyet a tűz fénye tovább erősített. Leginkább az ő beleegyezésére volt szüksége, anélkül semmije nincs. – Igen – bólintott Alicia. – Szomorúan mondom ki, de igen. Nem volt miért halogatni a dolgot. Peter tudta, ha volna elég ideje fontolgatni a következményeket, bátorsága semmivé foszlana. Az üres házhoz vezette őket, amelyet előkészített: az utolsóhoz a tanya túlsó végén. Lényegében csak burok volt, a belső falakat szinte mind eltávolították, a födémgerendák kilátszottak. Az ablakokat már rég bedeszkáz-ták, ez volt az egyik oka, hogy ezt választotta, a másik ok pedig az, hogy ez van legtávolabb. Hollis felvette a köteleket, melyeket Peter a pajtából szerzett; Michael és Greer áthoztak egy matracot az egyik szomszéd házból. Valaki kerített lámpát. Amíg Hollis a köteleket a gerendákhoz erősítette, Peter derékig levetkőzött, és hanyatt feküdt. Hirtelen idegesség fogta el, szinte fájdalmas élességgel tudatában volt mindennek maga körül, a szíve szaporán vert. Tekintetét Greerre emelte. Néma egyezséget kötöttek: ha arra kerül a sor, ne habozz. Hollis megkötözte a kezét-lábát, s Peter ott feküdt széttárt tagokkal. A matracnak egérszaga volt. Nagy levegőt vett, hogy lecsillapodjon. – Sara, csináld. A nő magához ölelte a dobozt a vírussal; a másik kezében egy fecskendő, még műanyag tasakban. Peter látta, hogy remeg a keze. – Meg tudod csinálni. Sara azonban Michaelnak adta a dobozt. – Légyszi. – Mit csináljak én ezzel? – próbálta visszaadni Michael. – Te vagy a nővér. Peterbe elkeseredés nyilallt. Ha tovább húzzák, elpárolog az elszántsága. – Valaki csinálja már, könyörgöm. – Majd én – mondta Alicia. Elvette a dobozt Michaeltól, kinyitotta. – Peter… – Mi van már? Az istenit, Lish. Alicia feléjük fordította a dobozt. – Ez a doboz üres. Amy, ötlött fel Peterben, Amy, mit tettél? A tűzgödör mellett térdelve találták, éppen az utolsó ampullát vetette a lángok közé. Caleb a vállán feküdt takaróba csavarva. Az utolsó ampulla felforrt, sistergett, majd szétdurrant. Peter leguggolt mellé. Annyira megdöbbent, hogy még csak nem is haragudott. Nem is tudta, pontosan mit érez. – Miért, Amy? A lány nem nézett rá, szemét a tűzön tartotta, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy a vírus tényleg elégett. Szabad keze ujjaival a baba fekete haját simogatta. – Sarának igaza volt – szólalt meg végül. – Csak egyféleképp lehet biztosra menni.

501

Felemelte tekintetét a lángokról. És amikor Peter belenézett a szemébe, megértette, mit is tett tulajdonképpen Amy: elvette ezt a terhet tőle, mindnyájuktól, és hogy ez kegyelem. – Sajnálom, Peter – mondta Amy. – De olyan lettél volna, mint én. És azt nem hagyhattam. Arról az éjszakáról nem beszéltek többé – se a vírusról, se arról, amit Amy tett. Néha, amikor ezeket az eseményeket felidézte, Peter furcsamód úgy érezte, mintha egy álomban lett volna; vagy ha nem is álomban, akkor valami – az álomhoz hasonlóan – elkerülhetetlenben. És arra a meggyőződésre jutott, hogy a vírus valójában nem az a katasztrófa, amitől tartott, hanem csak egy lépés az úton, amin együtt járnak. Azt nem tudhatja, mi vár rájuk, és nem is szükséges tudnia. Csak hinnie kell benne, mint Amyben. Az indulás reggelén Peter a tornácon állt Michaellal és Theóval, nézték a napfelkeltét. Bátyjáról végre lekerült a sín, tudott járni, de igencsak bicegett, és hamar kifáradt. Az udvaron Hollis és Sara a Humvee-ra pakolták fel a felszerelést. Amy bent volt Mausszal, aki indulás előtt még utoljára megszoptatta Calebet. – Tudjátok – szólalt meg Theo –, van egy olyan érzésem, hogy ha valaha visszajövünk ide, mindent úgy találunk, ahogy most van. Mintha ez a hely mindentől el lenne választva. Mintha itt nem is telne az idő. – Talán visszajössz még – mondta Peter. Theo hallgatott, tekintete a poros udvaron időzött. – A fenébe, öcskös, nem tudom – ingatta a fejét. – De jó azt gondolni. Amy és Mausami bukkant elő a házból. Mindenki a Humvee köré gyűlt. Újabb távozás, újabb búcsúzás. Ölelések, jókívánságok, könnyek. Sara beült a kormány mögé, Hollis mellé ült, Theo és Mausami pedig hátra a felszereléshez. Itt voltak a dokumentumok is, amiket Lacey adott Peternek. – Csak adjátok oda annak, aki most a főnök – mondta nekik Peter. Amy még egyszer behajolt, és megölelte Calebet. Ahogy Sara indított, Greer lépett mellé a nyitott ablakhoz. – Ne felejtsd, amit mondtam. Az üzemanyagdepótól egyenesen délnek a 191-es autópályán. Eagarban eléritek a 60-as utat. Az a Roswell Road, egyenesen a helyőrséghez visz. Száz kilométerenként megerősített bunkerek vannak. Bejelöltem őket Hollis térképén, de a piros keresztet keresd, el se tévesztheted. – Oké – bólintott Sara. – És akármi van, Albuquerque-t kerüljétek el. Ott nyüzsögnek. Hollis? Legyetek résen. Az bólintott. – Résen leszünk. Greer hátralépett, helyet adott Peternek. – Hát, akkor ennyi – mondta Sara. – Azt hiszem – mondta Peter. – Vigyázz Michaelra, jó? – Szipogott, és megtörölte a szemét. – Ő rá… figyelni kell. – Számíthatsz rám. – Benyúlt, kezet rázott Hollisszal, sok szerencsét kívánt neki, majd a Humvee hátulja felé fordult: – Theo? Maus? Kényelmesen vagytok? – Amennyire csak lehet, öcskös. Találkozunk Kerrville-ben. Peter is hátralépett. Sara sebességbe tette a Humvee-t, nagy körben megfordult vele, és lassan elindult a házak között. Ők öten – Peter, Alicia, Michael, Greer és Amy – némán néztek utánuk. Egyre növekvő porfelhő, a motor halkuló hangja, majd egy idő után semmi. – Hát – szólalt meg Peter –, az idő nem vár ránk. – Ez egy vicc? – kérdezte Michael. Peter vállat vont. – Azt hiszem, régen az volt. Bementek, és felvették a hátizsákjukat. Ahogy fogta a karabélyát, Peter látta, hogy Amy még a tornácon áll, és a Humvee porfelhőjét figyeli. – Amy? Mi az? A lány felé fordult. – Semmi. Azt hiszem, rendben lesznek. – Elmosolyodott. – Sara jó sofőr. 502

Nem volt mit mondani, az indulás pillanata elérkezett. A reggeli nap a völgy fölé emelkedett. Ha minden jól megy, nyár közepére Kaliforniába érnek. Elindultak.

503

HETVENHÁROM Megpillantották őket a vibráló messzeségben: széltől forgó lapátok hatalmas mezejét. A turbinák. Ahol csak tudták, a sivatagi részeket keresték, a forró, száraz helyeket, és ahol nem találtak ilyet, ott tüzet raktak, és átvirrasztották az éjszakát. Egyszer, csupán egyetlenegyszer láttak élő fertőzötteket. Egy hármas rajt. Arizonában történt, a hely a térképen „Festett sivatag” néven szerepelt. A lények egy híd árnyékában az acélgerendákról lógva szunyókáltak. Amy érezte meg őket, ahogy közeledtek hozzájuk. – Majd én – mondta Alicia. Mindegyiket elintézte. Mind a három a tőrén végezte. A folyómederben állt, amikor ők odaértek, éppen az utolsó mellkasából húzta ki a tőrt; már el is kezdtek füstölni. – Pofonegyszerű volt – mondta. Láthatóan azt se tudták, hogy ő micsoda. Talán azt hitték, egy másik fertőzött. Voltak mások is. Tetemek, maradványok. Egy megfeketedett bordarács, egy kéz vagy koponya porladó, hamuszerű csontjai; egy aszfaltdarabon a sokatmondó lenyomat, mint amikor valami ráég a lábasra. Ezeket általában abban a néhány városban látták, amelyen áthaladtak. Többnyire nem messze hevertek attól az épülettől, ahol előtte aludtak, és ahonnan aztán kimentek a napra meghalni. Peter és társai megkerülték Las Vegast, egy sokkal délebbi utat választottak; azt gondolták, a város üres, de biztos, ami biztos. Addigra nyár közepe lett, az árnyéktalan napok hosszúak, embertelenül melegek voltak. Úgy döntöttek, a bunkert is kikerülik, és a lehető legrövidebb úton tartanak egyenesen haza. És most itt voltak. Szétszóródva közeledtek az Erőmű felé. Látták, hogy a kerítés nyitva áll. A lejáratnál Michael munkához látott, kicsavarozta a mechanizmust rejtő lemezt, és tőre hegyével forgatta el a pecket. Peter lépett elsőként a mélybe vezető lépcsőre. Talpa alatt fémes csikorgás. Lehajolt megnézni: karabélytöltények voltak. A lépcsőház falát lövések lyuggatták szitává. A lépcsőt betontörmelék borította be. A lámpát kilőtték. Alicia előrelépett, bele a hidegbe és félhomályba, levéve a szemüvegét; a sötétség neki nem probléma. Peter és a többiek megvárták, hogy leereszkedjen a vezérlőterembe, karabélyát maga elé tartva. Hallották, hogy füttyent. Tiszta a levegő. Mire leértek, Lish talált egy lámpást, és meggyújtotta a kanócot. A helyiség kész romhalmaz volt. A hosszú központi asztalt feldöntötték, nyilván mögötte kerestek menedéket. A padló tele töltényhüvelyekkel és üres tárakkal. De maga a vezérlőpult rendben lévőnek tűnt, a mutatók szerint folyt az áram. Hátramentek a raktárakhoz és barakkokhoz. Senki. Holttestek sem. – Amy, tudod, mi történt itt? – kérdezte Peter. Hozzájuk hasonlóan a lány is néma döbbenettel szemlélte a pusztításnak ezt a fokát. – Semmi? Nem érzel semmit? A lány a fejét rázta. – Azt hiszem… ezt emberek csinálták. A polcot, amely a fegyvereket rejtette, elhúzták; a tetőről is eltűntek a fegyverek. Mit látnak? Csatát, de ki harcolt kivel? Több száz lövést adtak le a folyosón és a vezérlőben, még többet a barakkokban, amelyek szintén romokban álltak. Hol vannak a testek? Hol a vér? – Áram van – jelentette ki Michael, ahogy leült a vezérlőpulthoz. Hosszú haja már a vállára omlott. Bőrét bronzosra színezte a nap, megcsípte a szél, kicsit hámlott is az arca. A billentyűket csépelte, s a képernyőn száguldó számokat olvasva. 504

– A diagnosztika jó. Bőven kell, hogy legyen áram a hegyen. Hacsak… – Elhallgatott, ujjával az ajkát kopogtatta; újra dühödten gépelni kezdett, felpattant, hogy ellenőrizze a mutatókat a feje fölött, majd visszaült. Hosszú körmével a képernyőre koppintott. – Ez az. – Michael, fordítsd le nekünk – kérte Peter. – Ez a rendszer tartaléknaplója. Minden este, amikor a telepek lemerülnek negyven százalék alá, jelet küldenek ide, áramot kérnek. Teljesen automatizált, nem látni semmit. Először hat éve történt, aztán azóta szinte minden éjjel. Mostanáig. Úgy, mennyi is, háromszázhuszonhárom ciklussal ezelőttig. – Ciklus? – Nap, Peter. – Michael, nem értem, ez mit jelent. – Azt jelenti, hogy valaki vagy kitalálta, hogyan javítsa meg a telepeket, amiben erősen kételkedem, vagy nem használnak áramot. Alicia a homlokát ráncolta. – Az kizárt. Miért ne használnának? Michael habozott; Peter látta arcán az igazságot. – Mert valaki kikapcsolta a reflektorokat. Egy nyugtalan éjszakát töltöttek itt, aztán reggel elindultak. Napközépre átértek Banningen, és megkezdték a mászást. Amikor megálltak pihenni egy magas fenyő árnyékában, Alicia odafordult Peterhez. – Arra az esetre, ha Michael téved, és letartóztatnak minket, azt akarom, hogy tudd, azt fogom mondani, hogy én öltem meg azokat az embereket. Elfogadom, ami jön, és nem hagyom, hogy téged elkapjanak. És nem nyúlhatnak Amyhez és Pákához sem. Peter számított erre. – Lish, nem muszáj ezt tenned. És kétlem, hogy Sanjay bármi ilyesmit tenne ebben a helyzetben. – Talán nem. De csak hogy világos legyen. És nem engedélyt kérek tőled. Ez lesz. Greer? Értve? Az őrnagy bólintott. Ám a figyelmeztetés feleslegesnek bizonyult. Mire elérték az utolsó kanyart, a Felső Mező felett, már tudták is ezt. Már látták a fák fölé emelkedő Falat, az üres gyilokjárókon az Őrségnek semmi nyoma. Kísérteties csend telepedett a tájra. A kapu nyitva állt, őrizetlenül. A Kolónia üres volt. Két testet találtak. Az egyik Gloria Patal volt. Felakasztotta magát a Szentély Nagytermében az üres bölcsők és ágyak között. Egy magas létrát használt, arra felállva kötelet kötött az egyik gerendára, az ajtó közelében. A létra a földön hevert a kinyújtott lába alatt, megdermesztve a pillanatot, amikor a nyakát a hurokba hajtotta, és ellökte magát, feldöntve a létrát. A másik test Nénié volt. Peter találta meg, egy konyhaszéken ült a háza előtti kis tisztáson. Hónapok óta halott volt, tudta, mégis nagyon keveset változott a kinézete. Ám amikor megérintette az ölében nyugvó kezét, csak a halál merevségét érezte. Feje hátradöntve; arca békés, mintha csak elaludt volna. Peter tudta, hogy kijött ide, amikor leszállt a sötétség és nem gyulladtak fel a fények. Kihozott egy széket az udvarra, hogy nézze a csillagokat. – Peter. – Alicia érintette meg a karját, ahogy a test mellett guggolt. – Peter, mit akarsz csinálni? Elszakította a tekintetét, és csak most jött rá, hogy könnyes a szeme. A többiek mögötte álltak, tanúk néma kórusa. – Itt kéne eltemetnünk. A háza, a kertje közelében. – Úgy lesz – mondta Alicia gyengéden. – A fényekre értettem. Hamarosan sötétedik. Michael azt mondja, teljesen fel tudjuk tölteni a telepeket. Michaelra nézett, aki bólintott. – Jól van – mondta Peter. Betették a kaput, és mindnyájan összegyűltek a Naptéren, kivéve Michaelt, aki elment a Világítótoronyba. Csak szürkület volt még, fejük felett az égbolt lilás színben játszott. Mintha 505

minden visszatartotta volna a lélegzetét, még a madarak sem énekeltek. Aztán halk pukkanással felgyúltak a fények, vad, végleges ragyogással borítva be őket. Michael jelent meg mellettük. – Ma éjszakára rendben vagyunk. Peter bólintott. Egy darabig némán emésztették a kimondatlan igazságot: még egy éjszaka, és az Első Kolónia fényei örökre kialszanak. – És most? – tette fel a kérdést Alicia. Az esti nyugalomban Peter érezte maga körül barátai jelenlétét. Alicia, akinek bátorsága az ő része. Michael ösztövéren és keményen, immár igazi férfi. Greer bölcs, katonás arca. És Amy. Arra gondolt, amit látott, azokra, akiket elveszített – nemcsak akikről tudomása volt, de azokra is, akikről nem –, és tudta, mi a válasz. – Most jön a háború.

506

HETVENNÉGY Az utolsó óra hajnal előtt: Amy kiosont a házból. A Néni nevű asszony házából, aki meghalt; ott temették el, ahol ült. Testét az ágyáról elvett pokrócba csavarták, és Peter a mellére helyezett egy fényképet, amit a hálószobából hozott ki. A föld kemény volt, órákon át ástak, és amikor elkészültek, úgy döntöttek, itt alszanak. Az asszony háza is van olyan jó, mint bármelyik, mondta Peter. Neki is van saját háza, Amy tudta. De láthatóan nem akart odamenni. Peter szinte egész éjjel fennmaradt, az öregasszony konyhájában üldögélt, és a könyvét olvasta. A lámpafényben hunyorogva böngészte az apró, nett kézírást. Csinált egy csésze teát, de nem itta meg; ott állt mellette az asztalon, érintetlenül, elfeledve. Végül Peter is elaludt, és Michael is, aztán Greer is, őt éjközépkor váltotta az őrségen Alicia, aki most a Falon volt. Amy kilépett a tornácra, lassan engedte vissza az ajtót, hogy be ne csapódjon. A föld a harmattól hűs volt csupasz talpa alatt, fenyőtűk párnája borította a kemény talajt. Gond nélkül megtalálta az alagutat a csővezeték alatt, leugrott a csapóajtón át, és elindult. Napok, hetek, hónapok óta érezte őt. Most már ezzel is tisztában volt. Évek óta érezte, a kezdetek kezdetétől. Milagro óta, a nem-beszéd napja és a nagy hajó óta, és már jóval előtte, az összes éven át, mely testében leülepedett. Követte, mindig a közelben volt, és Amy érezte szomorúságát a szívében. A szomorúságát, ami abból fakadt, hogy hiányzott neki Amy. Mindig hazatérnek, és neki az otthon ott volt, ahol Amy Kibukkant az alagútból. A hajnal csupán percekre volt; az ég már sápadt, a sötétség úgy foszlott el, akár a pára. Távolodott a falaktól, be a fák fedezékébe, és szemét lehunyva kutatott elméjével. – Gyere hozzám. Gyere hozzám. Nyugalom. – Gyere hozzám, gyere hozzám, gyere hozzám. Megérezte: motozás, halk zizegés. Nem hallotta, hanem érezte, siklott minden felületen, minden porcikáján, csókolta, akár a szellő. A bőrt kezén, nyakán és arcán; haja alatt a fejbőrét; a szempillái végét. A vágyakozás puha szele, mely a nevét leheli. Amy. – Tudtam, hogy ott vagy – mondta Amy, és sírt, ahogy az is sírt a szívében, mert a szeme már tudott könnyezni. – Tudtam, hogy ott vagy. Amy. Amy. Amy. Arra nyitotta ki a szemét, hogy előtte guggol. Amy feléje lépett, megérintette az arcát ott, ahol a könnyek lettek volna; átkarolta. És ölelte, érezte a lelkét, más volt, mint a többi, amit magában hordozott, mert ez a sajátja is volt. Az emlékek áradatként ömlöttek át rajta. Egy ház a hóban és egy tó és egy körhinta fényekkel és az övét szorongató hatalmas keze egy éjszakán, amikor együtt szárnyaltak a mennybolt eresze alatt. – Tudtam, tudtam. Mindig tudtam. Te szerettél engem. Pirkadt a hegy fölött. A nap fénypengeként vágtatott feléjük a földön. De Amy addig ölelte, amíg merte; a szívében ölelte. Amy tudta, hogy fent a Falon Alicia figyel. De nem számít. Kettejük titka lesz, amit tudnak, és amiről nem beszélnek, ő olyan, mint Peter. Mert Amy úgy hitte, Alicia ezt is tudja. – Emlékezz – mondta neki. – Emlékezz. De már elment; karjai csak űrt öleltek. Wolgast emelkedett, felfelé szállt. A fák közt megborzongott a fény.

507

UTÓHANG

ROSWELL ROAD

508

Sara Fisher naplójából („Sara könyve”) Bemutatva az észak-amerikai karantén korszakról szóló harmadik nemzetközi konferencián Emberi Kultúra- és Konfliktuskutató Intézet Új-dél-walesi Egyetem, Indo-Ausztrál Köztársaság V. u. 1003. április 16-21. [A szemelvény kezdete] 268. NAP Három nappal a tanya után. Ma reggel, éppen napkelte után átléptünk Új-Mexikóba. Az út nagyon rossz állapotban van, de Hollis biztos benne, hogy ez a 60-as út. Lapos, nyílt vidék, bár északra hegyeket látunk. Az út mellett időről időre hatalmas, üres tábla, mindenhol elhagyott autók, némelyik keresztben áll, lassítja a haladásunkat. A baba nyugtalan, sír. Bárcsak Amy itt lenne, hogy megnyugtassa. A múlt éjszakát a szabadban kellett töltenünk, úgyhogy mindenki kimerült, türelmetlen, még Hollis is. Az üzemanyag is megint probléma. Csak annyi van, amennyi a tankban, plusz még egy kanna. Hollis azt mondja, még jó öt nap van Roswellig, talán hat. 269. NAP Jobb a kedvünk. Ma megláttuk az első keresztet: nagy vörös mázolmány egy gabonasiló ötven méter magas oldalán. Maus volt fent, ő látta meg elsőnek. Mindenki ujjongott. Az éjszakát egy betonbunkerben töltjük közvetlen mögötte. Hollis azt mondja, valami szivattyúház volt. Sötét, nyirkos és tele van csövekkel. Találtunk üzemanyagot hordókban, ahogy Greer mondta, és fel is töltöttük a Humvee-t, mielőtt bezárkóztunk éjszakára. Nem nagyon lehet min aludni, maximum a kemény betonon, de most már olyan közel járunk Albuquerqeue-hez, hogy senki nem akar a szabadban aludni. Furcsa és mégis jó, hogy baba van velünk. Hallgatni a kis hangjait, amiket még álmában is kiad. Hollisnak még nem újságoltam el, mert biztos akartam lenni benne. De azt hiszem, már tudja. Hogyan ne tudná? Biztos rá van írva az arcomra. Amikor eszembe jut, csak vigyorgok. Éjjel észrevettem, hogy Maus engem bámul, miközben az üzemanyagot töltöttük, és megkérdeztem, Mi van? Mit bámulsz? És azt mondta, Semmit. De nem akarsz valamit mondani nekem, Sara? Igyekeztem ártatlan képet vágni, ami nem volt könnyű, és azt mondtam, Nem értem miről beszélsz, ő meg azt mondta nevetve, Hát jó. Nekem aztán jó. Nem tudom, miért gondolom ezt, de ha fiú, akkor Joe legyen, ha lány, akkor Kate. A szüleim után. Furcsa, hogy ha valami miatt örül az ember, másvalami miatt meg szomorú lesz. Mind a többiekre gondolunk, szeretnénk tudni, jól vannak-e. 270. NAP Reggel a Humvee körül nyomokat láttunk. Hárman lehettek. Kész rejtély, hogy miért nem próbáltak betörni a bunkerba. Pedig biztosan érezték a szagunkat. Reméljük, időben érünk Socorróba, hogy be tudjunk zárkózni éjszakára. 270. NAP (folytatás) Socorro. Hollis biztos benne, hogy a bunkerek egy régi gázcsőrendszer részei. Bezárkóztunk éjszakára. Most várjuk a [olvashatatlan] 271. NAP

509

Megint jönnek. Nem hárman, sokkal többen. Egész éjjel hallgattuk, ahogy kaparják a bunker falait. Reggel mindenhol nyomok voltak, mégse bírtuk számolni. A Humvee szélvédőjét betörték, a legtöbb ablakát is. Amit bent hagytunk, szétszórták a földön, összetörve, cafatokra tépve. Attól félek, csak idő kérdése, mikor próbálnak betörni az egyik bunkerbe. Kitartanak majd a zárak? Caleb a fél éjszakát végigbőgi, bármit csinál Maus, szóval nem titok, hol vagyunk. Mi tartja vissza őket? Ez már versenyfutás. Mindenki tisztában van vele. Ma áthajtunk a White Sands Rakétalőtéren a carrizozói bunkerhez. El akarom mondani Hollisnak, de nem mondom. Egyszerűen nem tudom, így nem. Megvárom, amíg a helyőrségbe érünk, hátha szerencsét hoz. Vajon a baba tudja, hogy félek? 272. NAP Ma éjjel semmi jelük. Mindenki megkönnyebbült, reméljük, hogy leráztuk őket. 273. NAP Az utolsó bunker Roswell előtt. Egy Hondo nevű hely. Attól félek, ez lesz az utolsó bejegyzésem. Egész nap követtek minket, jöttek utánunk a fákon. Halljuk, ahogy mozognak odakint, pedig még nincs is teljesen sötét. Caleb nem akar elhallgatni. Maus magához szorítja, ő meg csak sír és sír. Calebet akarják, mondogatja Maus, Calebet akarják. Jaj, Hollis, sajnálom, hogy elhagytuk a tanyát. Bárcsak a miénk lehetne az az élet. Szeretlek szeretlek szeretlek. 275. NAP Az utolsó bejegyzést olvasva el se hiszem, hogy élünk, hogy kibírtuk azt a rettenetes éjszakát. A fertőzöttek nem támadtak. Amikor reggel kinyitottuk az ajtót, a Humvee az oldalán feküdt valami tócsában, mint egy nagy, törött szárnyú madár, ami lezuhant az égből. A motort ripityára törték. A motorháztető száz méterre hevert. Letépték, és cafatokra szaggatták a gumikat. Tudtuk, hogy szerencsésnek mondhatjuk magunkat, amiért egyáltalán túléltük, de nem volt járművünk. A térkép szerint a helyőrség még ötven kilométerre volt. Meg lehet csinálni, csak Theónak nem. Maus mellette akart maradni, de persze Theo nemet mondott, és különben se hagytuk volna. Ha éjjel nem öltek meg minket, mondta Theo, még egy éjszakát kibírok, ha muszáj. Csak menjetek, használjátok ki a napfényt, és ha odaértek, küldjetek értem valamit. Hollis az egyik ülésből kötéllel egy bölcsőt eszkábált Mausnak, amiben vihette Calebet, és Theo búcsúzóul megcsókolta őket, lehúzta az ajtót, és becsukta a zárat, és mi elindultunk, nem vittünk semmit, csak vizet és a fegyvereket. Kiderült, hogy több ötven kilométernél, sokkal több. A helyőrség a város túlsó felén volt. De ez már nem számított, mert napközép után nem sokkal megtalált minket egy járőr. Éppen Eustace hadnagy. Leginkább döbbenet látszott rajta, de visszaküldték egy Humvee-t a bunkerhoz, és most mind biztonságban vagyunk a helyőrség falain belül. Ezt a civilsátorban írom (három van, egy a közkatonáknak, egy a tiszteknek meg egy a civil munkásoknak). A többiek már mind lefeküdtek. A parancsnokot Crukshanknek hívják. Tábornok, mint Vorhees, de a hasonlóság ebben ki is merül. Vorhees igazi személyiség volt a katonai szigor mögött, de Crukshank olyan embernek látszik, aki egész életében egyszer sem mosolyodott el. És van egy olyan sanda gyanúm, hogy Greer bajban van, ami ránk, többiekre is áll. De holnap reggel 6:00-kor eligazítás lesz, és akkor elmondhatjuk az egész történetet. A roswelli helyőrséghez képest a coloradói gyerektábor volt. Szerintem majdnem akkora, mint a Kolónia, a gigantikus betonfalakat fémoszlopok támasztják, amelyek lenyúlnak a gyakorlótérre. Csak úgy tudom leírni, ha azt mondom, olyan, mint egy kifordított pók. Sátrak és más épületek tengere. Járművek jönnek-mennek egész este, hatalmas tartálykocsik és teherautók tele emberekkel, fegyverekkel, ládákban felszereléssel. A vezetőfülkéken lámpafüzér. A levegőt megtölti a motorok harsogása, az égő benzin szaga, a fáklyák szikrája. Holnap megkeresem a gyengélkedőt, hátha segíthetek. Vannak még itt nők, nem sok, de akad néhány, főleg az egészségügyi alakulatban, és ha a civil részen maradunk, kedvünkre mozoghatunk. Szegény Hollis. Annyira kimerült, nem volt lehetőségem elmondani neki a hírt. Úgyhogy ma éjszaka vagyok utoljára egyedül a titkommal, mielőtt kiderülne. Nem tudom, van-e itt valaki, aki 510

összeadhat minket. Talán a parancsnok. De Crukshank nem az a típus, és meg kéne várnom, amíg Michael csatlakozik hozzánk Kerrville-ben. Úgy illene, hogy ő adjon férjhez. Nem lenne tisztességes kihagyni. Fáradtnak kéne lennem, de nem vagyok. Túlságosan fel vagyok pörögve, nem tudok aludni. Valószínűleg csak képzelem, de ha lehunyom a szemem, és nagyőri mozdulatlan vagyok, esküszöm, hogy érzem a babát. Nem mozog, semmi ilyesmi, ahhoz még túl korán van. Csak egy meleg, reményteljes jelenlét, egy új lélek a testemben, ami alig várja, hogy a világra szülessen. Úgy érzem… mi is a helyes szó? Boldognak érzem magam. Odakint lövéseket hallok. Megnézem.

**** DOKUMENTUM VÉGE**** Előkerült: Roswell-ásatás („Roswelli mészárlás”) 16. körzet, 267 jelzés É. sz. 33,39; Ny. h. 104,50 2. barázda. Mélység: 2,1 méter Jegyzékszám: BL1894.02

511

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS A támogatásért, bátorításért, tanácsokért, ösztönzésért, szakértelemért, barátságért, együttérzésért, türelemért, menedékért, ellátásért, ételértitalért köszönet: Ellen Levine-nek és Claire Robertsnek (Trident Media Group); Mark Tavaninak és Libby McGuire-nak (Ballantine Books); Gina Centrellónak, a Random House Publishing Group igazgatójának; Bill Masseynek (Orion); a Ballantine-nak és az Orionnak a látványos reklámkampányért, a marketingért és az értékesítési csapatért; Rich Greennek (Creative Artists Agency); Michael Ellenbergnek és Ridley Scottnak (Scott Free Productions); Rodney Ferrellnek és Elizabeth Gablernek (Fox 2000); nagyszerű és elszánt olvasóimnak, Jenny Smith-nek, Tom Barbash-nak, Jennifer Vanderbesnek és Ivan Strausznak; nagyszerű kollégáimnak és hallgatóimnak a Rice Egyetemen; Bonnie Thompsonnak; John Logannak; Alex Parsonsnak; Andrea White-nak és a The House of Fictionnek; ACC-nak, aki a legjobb fiú a világon; IAC-nak, a lánynak, aki megmenti a világot; Leslie, Leslie, Leslie.

512

TARTALOM I. KÖNYV

A világ legrosszabb álma 9 II. KÖNYV A Nulladik Év 243 III. KÖNYV Az utolsó város 285 IV. KÖNYV Legyetek résen! 299 V. KÖNYV A Sehonnan Jött Lány 405 VI. KÖNYV A Tőrök és Csillagok Éjszakája 501 VII. KÖNYV A Sötétföldek 555 VIII. KÖNYV A Menedék 603 IX. KÖNYV Az utolsó expedíciós katona 677 X. KÖNYV Angyal a hegyen 741 XI. KÖNYV Az újdonság 803 UTÓHANG

Roswell Road 829

513