Julia Quinn - Miss Bridgerton Miatt, Rokesby1

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Julia Quinn: Because of Miss Bridgerton Avon Books, An Imprint of HarperCollinsPublishers, New York, 2016 A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve. Fordította: Weisz Böbe A könyvet tervezte: Malum Stúdió | Szabó Vince Copyright © 2016 by Julie Cotler Pottinger Hungarian translation © Weisz Böbe, 2016 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2016

Elektronikus kiadás v.1.0. ISBN 978-963-406-431-2 Kiadja GABO Kiadó www.gabo.hu [email protected] www.dibook.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

Tíz ok, amiért érdemes elolvasnod ezt a könyvet 10. Mert Julia Quinn végre visszahozta a történelmi romantikusok legkedveltebb családját. 9. Mert hol máshol olvashatnánk ennyire érzéki utalást az íjászatra? 8. Mert ROMANTIKA. 7. Mert biztosan szeretnéd figyelemmel kísérni, ahogy egy félkarú férfi kártyavárat épít. 6. Mert a hős, a hősnő és a macska közti harcban végül a macska győz. 5. Mert csupa SZELLEMES VISSZAVÁGÁSBÓL állnak a párbeszédek. 4. Mert egyetértesz azzal, hogy a Pall Mall igazi véres játék. 3. Mert George Rokesby olyan dögös, hogy megérdemelne egy saját BBC-minisorozatot. 2. Mert ott AZ A CSÓK! 1. És persze Miss Bridgerton miatt.

Susan Cotternek. Minden áldott nap csodálattal töltesz el. És persze Paulnak is. A jól időzített telefonhívás a kiváló férj ismertetőjele. Kívánom, hogy ez alkalommal érd el a csillagos eget!

Elsô fejezet Egy elhagyott farmépület teteje Az angliai Kentben található Aubrey Hall és a Crakekastély között félúton 1779 Nem arról van szó, hogy Billie Bridgertonnak ne lett volna meg a magához való esze. Épp ellenkezőleg, egészen biztos volt benne, hogy az ismerettségi körében ő az egyik legértelmesebb ember. De mint minden megfontolt személy, időnként ő is úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja azt a halk kis hangot, ami az érveket sorolja a fejében. Egészen biztos volt abban is, hogy a viselkedését nem lehet felelőtlenségnek tekinteni. Amikor legyintett erre a kis figyelmeztető hangra, akkor az tudatos döntés volt – amit a helyzetének (valamennyire) gondos mérlegelése után hozott. És Billie javára kell írni, hogy amikor döntést hoz – olyat, amit az emberiség nagy része végtelen nagy ostobaságnak tartana –, általában egész ügyesen a talpára érkezik. Kivéve, amikor nem. Mint épp most. Dühösen nézett le a társára. – Legszívesebben kitekerném a nyakad.

Az a bizonyos társ meglehetősen közönyösen nyávogott egyet. Billie kisasszonyhoz pedig meglehetősen nem illő módon felhördült. A macska a hangra megrezzentette a fülét, de rangján alulinak ítélte, hogy oda is figyeljen rá, inkább nekiállt a mancsát nyalogatni. Billie-nek eszébe jutott a két sokat emlegetett, kéz a kézben járó erény: a méltóság és az illem, de úgy döntött, mindkettőt túlértékelik, ezért éretlen fruska módjára morcos tekintettel viszonozta a macska viselkedését. Nem érezte magát jobban tőle. Elgyötörten felnyögött, felnézett az égre, és megpróbált rájönni, mennyi lehet az idő. A nap vastag felhőréteg mögé rejtőzött, ez megnehezítette Billie dolgát, de már legalább délután négy felé járhatott. Úgy vélte, már egy órája rostokolhat idefent, és kettőkor jött el a faluból. Ha beleszámítja a sétával töltött időt… Ó, a fene vigye el, miért számítana, hogy mennyi az idő? Attól még nem kerül le erről az istenverte tetőről. – Ez a te hibád – sziszegte a macskának. Mint várható volt, a macska ügyet sem vetett rá. – Nem is értem, mit kerestél odafent azon a fán – folytatta. – Hogy lehettél olyan ostoba, hogy azt hitted, le tudsz majd onnan jönni?

Ő pedig hogy lehetett olyan ostoba, hogy le akarta hozni? Ott kellett volna hagynia, de nem, Billie meghallotta a nyávogást, és már a fa koronájában járt, amikor eszébe jutott, hogy nem is szereti a macskákat. – Tényleg ki nem állhatlak – mondta. Egy macskához beszélt. Idáig süllyedt. Megpróbált helyzetet változtatni, felszisszent, amikor a harisnyája beakadt az egyik viharvert zsindelybe. Egy mozdulattal oldalra rántotta a lábfejét, és a már amúgy is lüktető bokája tiltakozva sikoltott fel. Pontosabban Billie sikoltott fel. Önkéntelenül. Iszonyatosan fájt. Persze sejtette, hogy lehetne rosszabb is. Fent volt a fán, legalább másfélszer olyan magasan a tető felett, mint ő maga, amikor a macska ráfújt, kieresztett karmokkal felé csapott, és a következő pillanatban mindketten lezuhantak. A macska, ezt felesleges is mondani, tornászokat megszégyenítő eleganciával ért le: sértetlenül a négy tappancsára. Billie nem tudta volna megmondani, ő hogyan érkezett, de most fájt a könyöke, a csípője sajgott, a kabátja felhasadt, valószínűleg az az ág szakította el, amelyik az lefelé tartó út kétharmadánál megtörte az esését. De a legkínzóbb fájdalom a bokájában és a lábfejében keletkezett. Ha otthon lett volna, párnával felpolcolta volna a lábát. A kelleténél jóval többször

ficamította már ki a saját és mások bokáját (ez utóbbit még többször), és tudta, ilyenkor mi a teendő. Hideg borogatás, felpolcolás, valamelyik testvérét arra kényszerítve, hogy körbeugrálja… Hol vannak a szolgái, amikor szükség lenne rájuk? Ekkor a távolban mozgást vett észre, és hacsak a környékbeli állatok időközben nem tanultak meg két lábon járni, akkor ez egyértelműen ember. – Hahóóó! – kiáltotta, aztán gondolt egyet, és inkább az üvöltötte: – Segítség! Ha nem csal a szeme – és nem is csalt, még a legjobb barátnője, Mary Rokesby is elismerte, hogy Billie Bridgerton látása csakis tökéletes lehet –, az az ember a távolban egy férfi. És nincs az ismerősei között egy férfi sem, aki ne törődne egy segítségért kiáltó női hanggal. – Segítség! – kiáltotta megint, és végtelenül megkönnyebbült, amikor a férfi megállt. Azt nem tudta volna megmondani, hogy az illető az ő irányába fordult-e – a tökéletes látásnak is van határa –, ezért megint elbődült, most olyan hangosan, ahogyan csak a tüdeje bírta, és megkönnyebbülésében majdnem elsírta magát, mert az úriember – add, istenem, hogy úriember legyen, ha születéstől nem is, de legalább természettől fogva – elindult felé. De persze nem fakadt sírva. Mert ő sosem sírt. Sohasem lett volna efféle nő.

Inkább jó mélyen beszívta a levegőt – meglepően hangos, sivító hanggal kísért hirtelen levegővétel volt. – Ide! Erre! – kiáltotta, majd kikecmergett a kabátjából, hogy azt lengesse jelzés gyanánt. Teljesen feleslegesnek érezte, hogy megpróbáljon méltóságteljes maradni. Végül is fent rekedt a tetőn kificamodott bokával és egy koszos macskával. – Uram! – kiáltott már-már üvöltve. – Segítsen! Kérem! Az úriember a hangra kicsit szaporábban kezdett lépkedni, felnézett, és noha még mindig túlságosan messze járt, így Billie a tökéletes látásával sem vehette ki az arcát, azért felismerte. Nem. Nem. Nem! Bárki, csak ne ő! De természetesen ő volt az. Mert ki más is sétálhatna erre Billie élete legrosszabb pillanatában, a legkínosabb és leginkább zavarba ejtő percében, az egyetlen alkalommal, amikor meg kell őt menteni? – Jó napot, George – köszönt, amikor a férfi elég közel ért hozzá, hogy hallja. A férfi csípőre tette a kezét, és hunyorogva nézett fel rá. – Billie Bridgerton… – mondta. Billie már várta, hogy hozzáteszi: „Tudhattam volna.” De nem tette, és valamiért Billie ettől még ingerültebb lett. A világ kibillent az egyensúlyából, amikor nem azok a pökhendi és beképzelt szavak

buknak ki George Rokesby száján, mint amire Billie számít. – Csak nem napozol? – érdeklődött a férfi. – De igen. Gondoltam, jól mutatna az arcomon még néhány szeplő – csattant fel Billie. A férfi nem válaszolt azonnal. Ehelyett levette háromszögletű kalapját, mire előbukkant a rizsporozatlan sötétbarna üstök. Kíváncsian méregette Billie-t, majd miután óvatosan letette a kalapját egy valamikor szebb időket látott kőfalra, megint felnézett, és azt mondta: – Nem állítanám, hogy nem élvezem a jelenetet. De persze épp csak egy kicsit. Billie fejében cikáztak a csípős megjegyzések, de emlékeztette magát, hogy amerre a szeme ellát, George Rokesby az egyetlen fellelhető emberi lény, és ha szeretné, hogy még ebben a hónapban földet érjen a lába, akkor kénytelen lesz kedves lenni a férfival. Legalább addig, míg megmenti. – Különben is, hogy kerültél fel oda? – kérdezte George. – A macska… – érkezett a leginkább mérgesnek nevezhető válasz. – Ah. – Fent volt a fán – magyarázta Billie a jó ég tudja, miért. Hiszen George nem is kért további magyarázatot. – Értem. Érti? Egészen biztos, hogy nem.

– Sírdogált – mondta Billie fogcsikorgatva. – Mégsem hagyhattam magára a bajban. – Nem, ebben egészen biztos vagyok – mondta George, és ugyan a hangja tökéletesen barátságos volt, Billie megesküdött volna rá, hogy magában kineveti. – Egyesek – sziszegte Billie – könyörületes és együtt érző személyek. George félrehajtotta a fejét. – Kisgyermekekkel és állatokkal? – Pontosan. George jobb szemöldöke a Rokesbykra jellemző rettenetesen idegesítő módon szökött a magasba. – Egyesek – mormolta a férfi – kedvesek a nagyra nőtt gyerekekhez és az állatokhoz is. Billie türtőztette magát, és inkább nem szólt semmit. Légy kedves, figyelmeztette magát. Még akkor is, ha belepusztulsz… A férfi unottan mosolygott. Épp csak a szája szeglete remegett meg egy kicsit. – A pokolba is, segítesz lejutni vagy sem? – fakadt ki végül Billie. – Micsoda beszéd – cöccögött George. – A te fivéreidtől tanultam. – Ó, tudom én azt. Sosem sikerült őket teljesen meggyőznöm arról, hogy te lány vagy. Billie inkább ráült a kezére, mert biztos volt benne, máskülönben nem tudna ellenállni a késztetésnek,

hogy levesse magát a tetőről, és George torkának ugorjon. – Jómagamat pedig sosem sikerült teljesen meggyőzni arról, hogy igazából emberi lény vagy – tette hozzá George meglehetősen félvállról. Billie ökölbe szorította a kezét, és a körmei a tenyerébe vájtak. Ami mindent egybevetve cseppet sem volt kellemes. – George – mondta, és érzékelte, mennyi minden kihallatszik a hangjából: könyörgés, fájdalom, lemondás, emlékek. Kettejüknek közös történetük van, és bármennyi volt is köztük a nézeteltérés, a férfi Rokesby, ő pedig Bridgerton, és amikor elkerülhetetlenné válik, talán egy család lesznek. Az otthonuk – a Rokesby család lakta Crake-kastély és a Bridgerton család lakta Aubrey Hall – alig három mérföldre volt egymástól Kent megye hangulatos zöld sarkában. A Bridgerton család régebb óta lakott itt, az 1500-as évek elején érkeztek, amikor James Bridgertont VIII. Henrik vikomttá tette, és földet adományozott neki, de a Rokesby család 1672 óta rangban magasabb náluk. Az egyik igencsak vállalkozó kedvű Rokesby báró komoly szolgálatot tett II. Károlynak, aki hálából kinevezte Manston grófjává. Az idők során ennek a rangbeli felemelkedésnek a részletei homályba merültek, de általánosan elfogadott volt, hogy a

történet egy postakocsi, egy vég török selyem és két királyi szerető körül forgott. Billie ezt fenntartások nélkül el is hitte. A sármosság örökölhető, nemde? George Rokesby pont úgy hordta fenn az orrát, ahogyan az egy grófság örökösétől elvárható, míg az öccse, Andrew egészen életvidám volt, pont olyan, mint aki egy II. Károlyhoz hasonló elvetemült szívtiprót is le tudna venni a lábáról. A többi Rokesby fivér nem volt ennyire csibész (habár Billie feltételezte, hogy a még csak tizennégy esztendős Nicholas már csiszolgatja ezt a képességét), de mind könnyedén kenterbe verték George-ot, ami a sármot és a barátságos viselkedést illeti. George… Sosem kedvelték egymást. Billie ennek ellenére úgy érezte, nincs oka panaszra. Jelen pillanatban George volt az egyetlen Rokesby elérhető közelségben. Edward a kolóniákon járt, kardot és pisztolyt forgatott, vagy a jó ég tudja mit, Nicholas Etonban tanult, valószínűleg ő is kardot és pisztolyt forgatott (habár remélhetőleg jóval kevesebbszer). Andrew még pár hétig itthon lesz Kentben, de a tengerészetnél valami virtuskodás során eltörte a karját, így aligha lehetne most segítségére. Nem, kénytelen beérni George-dzsal, és ezért kénytelen lesz udvariasan viselkedni vele. Mosolyogva nézett le a férfira. Pontosabban mosolyszerűségre húzta a száját. George felsóhajtott.

– Körülnézek, hátha találok létrát. – Köszönöm – mondta Billie szerényen, de George valószínűleg nem hallotta. A férfi mindig is gyors, öles léptekkel közlekedett, és most is azonnal eltűnt az épület mögött, még mielőtt Billie udvariasan befejezhette volna a mondatot. Alig egy perc elteltével George ismét felbukkant, egy létrát cipelt, ami ránézésre a dicsőséges forradalom óta használatlanul heverhetett valahol. – Tulajdonképpen mi történt? – kiáltott fel, miközben a létrát a falnak döntötte. – Nem rád vall, hogy ott ragadsz valahol. Ennél nagyobb bókot még sosem kapott George-tól. – A macska nem fogadta olyan hálásan a segítségemet, mint ahogy elvártam volna – válaszolta, és minden egyes hangot egy-egy tőrdöfésként irányított a rettenetes állat felé. A létra végre hangos koppanással megtalálta a megfelelő helyet, és Billie hallotta, hogy George elindult rajta fölfelé. – Meg fog tartani? – kérdezte. A fokok kissé repedezettnek tűntek, és a létra minden egyes lépés alatt hangosan megnyikordult. A nyikorgás egy pillanatra abbamaradt. – Nem igazán számít, hogy megtart-e vagy sem, nem igaz? Billie nagyot nyelt. Másvalaki talán nem tudta volna értelmezni a férfi szavait, de ő azóta ismeri George-ot,

amióta az eszét tudja, és még neki is el kellett ismernie, hogy George Rokesby kifogástalan úriember. És sosem hagyna magára egy kétségbeesett hölgyet, még akkor sem, ha a létra meglehetősen ingatagnak tűnik. Billie bajban volt, így George-nak nem maradt más választása. Segítenie kellett, akármennyire is bosszantónak találta a lányt. Mert annak találta. Ó, Billie ezt pontosan tudta. George soha meg sem próbálta eltitkolni előle. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy Billie sem. George feje egyszer csak felbukkant, és a híres Rokesby-kék szeme összeszűkült. Az összes Rokesbynak kék volt a szeme. Kivétel nélkül. – Bricseszt viselsz – mondta George nagyot sóhajtva. – Naná, hogy bricseszt viselsz. – Ruhában nemigen vállalkoztam volna a famászásra. – Nyilván – mondta George kimérten –, annál azért több eszed van. Billie úgy döntött, ezt szóra sem méltatja. – Megkarmolt – mondta inkább a macska felé biccentve. – Csakugyan? – Leestünk. George felnézett. – Elég nagy távolság.

Billie követte a tekintetét. A legalacsonyabb ág jó egy embernyi magasan volt, és ő nem a legalacsonyabb ágról pottyant le. – Kificamodott a bokám – ismerte el. – Ennyit sejtettem is. Billie kérdően nézett rá. – Különben már rég leugrottál volna a földre. Billie elhúzta a száját, ahogy elnézett George mellett, le a régi farmépület romjait körülvevő kemény, poros területre. Valamikor az épület egy bővelkedő gazdálkodóé lehetett, mert két emelet magas volt. – Nem – mondta, miután felmérte a távolságot. – Ahhoz túl magas. – Még neked is? – Nem vagyok ennyire ostoba, George. A férfi közel sem helyeselt olyan gyorsan, mint illett volna. Pontosabban egyáltalán nem helyeselt. – Nos, akkor… – mondta helyette. – Lássunk is neki a mentésnek. Billie beszívta a levegőt. Majd kifújta. – Köszönöm szépen. George furcsa tekintettel nézett rá. Talán hitetlenkedve, hogy Billie egyazon mondatban ejtette ki a köszönöm és szépen szavakat? – Hamarosan besötétedik – mondta Billie, és felhúzott orral nézett fel az égre. – Rettenetes lett volna, ha itt ragadok fent a… – megköszörülte a torkát. – Köszönöm szépen.

George ezt mindössze egy kurta biccentéssel nyugtázta. – Le tudsz jönni a létrán? – Szerintem igen – rettenetesen fájdalmas lesz, de meg tudja tenni. – Biztosan. – Le is hozhatlak. – A létrán? – A hátamon. – Nem mászok fel a hátadra. – Nem is vágyom rá – dörmögte George. Billie vasvillaszemekkel nézett rá. – Nos, akkor – folytatta a férfi, és két létrafokkal feljebb lépett. A tető széle most a csípőjével egy magasságba került. – Állni tudsz? Billie értetlenül meredt rá. – Arra vagyok kíváncsi, hogy mekkora súlyt bír el így a bokád – magyarázta George. – Ó – hebegte Billie. – Hát persze. Valószínűleg jobb lett volna, ha meg sem kísérli. A tető erősen lejtett, így Billie-nek mindkét lábára szüksége lett volna az egyensúlyozáshoz, de jelenleg a jobb lába szinte használhatatlan volt. Mindenesetre megpróbálta, mert nem volt hajlandó gyengének mutatkozni ez előtt a férfi előtt, de lehet, hogy csak azért, mert a természete nem engedte volna, hogy ne próbálkozzon – akármi is az –, vagy talán azért, mert eleve nem gondolta át rendesen a dolgot, de felállt, aztán megbillent, és azonnal visszaült.

De előtte még fojtott fájdalomkiáltás hagyta el a torkát. George egy másodpercen belül már fönt is volt a tetőn. – Te kis csacsi – dörmögte, de a hangjában szeretet csengett, legalábbis annyi, amennyit bármikor is kimutatott. – Megnézhetem? Billie morcosan, de kinyújtotta felé a lábát. A cipőjét már rég levette. George szakavatott kézzel fogta meg. Egyik kezével a sarkát tartotta, a másikkal pedig óvatosan mozgatta. – Itt fáj? – kérdezte, és finoman megnyomta a boka külső részét. Billie fájdalmában felszisszent, mielőtt visszafoghatta volna magát, és bólintott. George ujja tovább vándorolt. – És itt? Billie megint bólintott. – De nem annyira. – És ezen a…? Ekkor éles fájdalom hasított bele a lábfejébe, és villámként cikázott végig a lábszárán. Gondolkodás nélkül rántotta ki magát George kezéből. – Ezt igennek veszem – mondta George a homlokát ráncolva. – De szerintem nem tört el. – Persze hogy nem tört el! – csattant fel Billie. Ami nevetséges, hiszen ezt nem vehette biztosra. De George

Rokesby mindig a legrosszabbat hozta ki belőle, és most az sem segített, hogy fájt a lába; a csuda vigye el! – Kificamodott – jegyezte meg George figyelmen kívül hagyva a kifakadását. – Tudom – közölte Billie sértődötten. Már megint. Most annyira utálta önmagát. George csak unottan mosolygott. – Naná, hogy tudod. Billie most legszívesebben megölte volna. – Én megyek elöl – jelentette ki George. – Így, ha elvétenéd a lépést, elkaphatlak, mielőtt leesnél. Billie bólintott. Remek terv, sőt az egyetlen terv, és ostobaság lenne vitatkoznia csak azért, mert épp George-nak jutott az eszébe. Pedig ez volt az első reakció, amit az ösztöne súgott. – Indulhatunk? – kérdezte George. Billie ismét bólintott. – Nem félsz, hogy lerúglak a létráról? – Nem. Semmi magyarázat. Csak egy nem. Mintha maga a kérdés is nevetséges lett volna. Billie mérgesen nézett fel. George olyan szilárdnak tűnt. És erősnek. És megbízhatónak. Mindig is megbízható volt, döbbent rá Billie. Csak ahhoz őt túlságosan lefoglalta, hogy ingerült legyen a férfira, hogy ezt észre is vegye. George óvatosan visszaaraszolt a tető szélére, majd megfordult, hogy a rálépjen a létra legfelső fokára.

– Ne felejtsd el a macskát – utasította Billie. – A macskát… – ismételte George gúnyos pillantással, mintha azt mondta volna: ugye csak viccelsz? – Ezek után a világ minden kincséért sem hagynám itt. George a fogát csikorgatta, dörmögött valami illetlent az orra alatt, de azért kinyúlt a macska felé. Ami beleharapott. – Hogy a rosseb… Billie hátrébb húzódott egy kissé. George olyan arcot vágott, mint aki szívesen letépné valaki fejét, és Billie közelebb volt hozzá, mint a macska. – Az a dög… – morogta George. – Felőlem akár itt pusztulhat a tetőn. – Egyetértek – vágta rá Billie gyorsan. George nagyot pislogott a hirtelen válasz hallatán. Billie megpróbált mosolyogni, de csak egy vállrándításra tellett tőle. Két vér szerinti fivére volt, és még három fogadott, ha a Rokesby család fiúgyermekeit is hozzászámolja. Négy, ha beleveszi George-ot is, de nem volt benne biztos, hogy ezt akarjae. A lényeg, hogy megértette a férfiakat, és pontosan tudta, mikor kell hallgatnia. Különben is, elege volt abból az átkozott állatból. Nem arról volt szó, hogy Billie Bridgerton szentimentális lett volna. Azért próbálta megmenteni

azt a koszos macskát, mert ez volt a helyes, aztán azért próbálta újra megmenteni, hogy ne vesszen kárba az eddigi erőfeszítése, de most… Dühösen méregette az állatot. – Most magadra maradsz. – Én megyek elöl – mondta George, és elindult a létra felé. – Szeretném, ha végig előttem maradnál. Így ha elvétenéd a lépést… – Mindketten lezuhanunk? – Elkaplak – fejezte be George fogcsikorgatva. Billie persze csak viccelt, de úgy vélte, most nem lenne bölcs dolog ezt szóvá tennie. George megfordult, hogy leereszkedjen, de amint kinyújtotta a lábát, hogy rátegye a legfelső fokra, a macska, ami ezek szerint nem szerette, ha nem figyelnek rá, vérfagyasztóan felvisított, és átrohant George lába között. George hadonászva billent hátra. Billie nem gondolkodott. Eszébe sem jutott a lába, sem az egyensúly, sem bármi. Egyszerűen előreugrott, megragadta a férfit, és felhúzta a tető biztonságába. – A létra! – sikoltott fel Billie. De már késő volt. Együtt figyelték, ahogy a létra megpördül a tengelye körül, és különös, légies könnyedséggel eldől.

Második fejezet Bátran állíthatjuk, hogy George Rokesby, Manston grófjának legidősebb fia, akit jelenleg Kennard vikomtjaként ismer a civilizált világ, mindig is higgadt úriember volt. Nyugodt, kimért viselkedés, megingathatatlanul logikus gondolkodás jellemezte, és mindig épp csak annyira szűkült össze a szeme, hogy a kívánságait rögvest higgadt hatékonysággal teljesítették, a vágyait lélegzet-visszafojtott örömmel, és – ez mind közül a legfontosabb – mindez az általa elvárt időpontban történt. Azt is bátran állíthatjuk, hogy ha Billie Bridgerton kisasszonynak a legkisebb fogalma lett volna arról, hogy az ifjú Rokesby milyen közel áll ahhoz, hogy a torkának ugorjon, akkor tőle sokkal jobban félt volna, mint a közeledő szürkülettől. – Ez roppant szerencsétlenség – mondta Billie lepillantva az eldőlt létrára. George nem válaszolt, mert ezt bölcsebbnek tartotta. – Tudom, mire gondolsz – tette hozzá. George álla épp csak arra az időre lazult el, míg azt mondta: – Ebben egészen biztos vagyok. – Azon gondolkodsz, hogy melyikünket hajítanád le szívesebben a tetőtől. Engem vagy a macskát. A lány sokkal közelebb járt a valósághoz, mint ahogyan azt az ember gondolná.

– Csak segíteni próbáltam – tette hozzá Billie sietve. – Tudom – válaszolta George olyan hangon, ami sejteni engedte, hogy nem kíván erről beszélgetni. De Billie csak azért is folytatta. – Ha nem kaplak el, akkor leestél volna. – Tudom. Billie az alsó ajkába harapott, és George egyetlen áldott pillanatig azt hitte, a lány végre lemond a csevegésről. Aztán mégis így szólt: – A lábad miatt történt, ugye, tudod? George egy leheletnyit mozdított a fején. Épp csak annyit, hogy jelezze, hallotta a kérdést. – Hogyan? – A lábad miatt – biccentett Billie a kérdéses testrész felé. – Belerúgtál a létrába. George feladta az erőfeszítést, hogy ügyet se vessen a lányra. – Ezt végképp nem varrhatod a nyakamba – mondta már-már sziszegve. – Persze hogy nem – vágta rá Billie gyorsan, végre némi önmérsékletet tanúsítva. – Igazából csak azt akartam mondani… azzal, hogy… George összeszűkült szemmel nézte. – Na mindegy – suttogta Billie inkább. Az állát felhúzott térdén nyugtatta, és a szántóföldeket bámulta. Nem mintha akadt volna bármi látnivaló. Egyedül csak a lombok gyenge remegése árulta el, hogy

fúj a szél. – Szerintem még van egy óránk naplementéig – dünnyögte. – Talán kettő is. – Már nem leszünk itt, mire besötétedik – mondta George. Billie felnézett rá, majd le a létrára. Aztán megint vissza rá, olyan arckifejezéssel, amitől George legszívesebben szó szerint hagyta volna a lányt a sötétben tapogatózni. De nem akarta. Mert mint kiderült, képtelen volt rá. Huszonhét év nagy idő, hogy az úriemberi viselkedés a vérévé váljon, és soha nem lenne kegyetlen egy hölgyhöz. Még őhozzá sem. – Elvileg Andrew fél órán belül erre jön – mondta. – Tessék? – Billie megkönnyebbültnek tűnt, aztán ingerültnek. – Miért nem említetted eddig? Nem hiszem el, hogy hagytad, hogy azt higgyem, egész éjszakára a tetőn ragadunk. George most Billie Bridgertonra emelte a tekintetét. A lányra, aki azóta a keresztje, hogy huszonhárom évvel ezelőtt a világra jött. És aki most olyan mérgesen nézett rá, mintha valami kimondhatatlan szörnyűséget követett volna el. Az arca vörös volt, és összeszorított ajka olyan, mint egy dühös rózsabimbó. George fagyosan és kimérten válaszolt: – Mindössze egyetlen perc telt el a között, hogy a létra földet ért, és hogy ezeket a szavakat kiejtem. Könyörgök, áruld el, a lábam okozta katasztrófa mélyenszántó elemezésének

mégis mely pillanatában kellett volna ezt a tényt közölnöm veled? Billie ajka megremegett, de nem húzódott gúnyos mosolyra. Semmi sem jelzett szarkazmust. Másvalaki esetében George azt hitte volna, hogy az illető zavarba jött, esetleg elszégyellte magát. De ez itt Billie Bridgerton, és ő sosem jön zavarba. Ő mindig azt tette, amihez kedvet érzett, és nem törődött a következményekkel. Egész életében így viselkedett, és általában a fél Rokesby-klánt is magával rángatta. És valamiképp mindig mindenki megbocsátott neki. Volt benne valami – nem igazán báj, hanem inkább őrült és zabolátlan önbizalom, amitől mindenki vakon követte. Billie családja, George családja, az egész nyomorult falu – mindannyian imádták. Billie szélesen mosolygott, a nevetése ragadós volt, és a jó ég tudja, miért, de tényleg George az egyetlen személy Angliában, aki felismerte, mekkora veszélyt jelent ez a nő az emberiségre? Az a kificamodott boka? Nem ez volt az első. A karját is eltörte már, rá jellemző módon látványos balesetben. Nyolcéves kislány volt még, és leesett a lóról. Egy alig beidomított heréltről, amire eleve fel sem kellett volna ülnie, nemhogy megpróbálni átugratni vele egy sövényen. A csontja tökéletesen forrt össze – nyilván, hiszen Billie-nek mindig is ördögi szerencséje volt –, és pár hónap elteltével már újra a régi önmaga volt, és senkinek még csak eszébe sem

jutott megszidni. Akkor sem, amikor férfi módra ülte meg a lovat. Bricsesznadrágban. Ugyanazon az átkozott herélten ugratott át ugyanazon a sövényen. És amikor George egyik öccse követte a példáját, a fiúcska szépen kificamította a vállát… Mindenki nevetett. George szülei, Billie szülei, és csak csóválták a fejüket és kacagtak, és egyiküknek sem jutott eszébe, hogy leszedjék Billie-t a lóról, és rendes lányruhát húzzanak rá, vagy ami még jobb lett volna, hogy elküldhetnék az egyik leányiskolába, ahol hímezni és viselkedni tanulna. Edward karja teljesen kifordult a helyéről. Kifordult! És milyen hangot adott ki, amikor az istállómester visszatette a helyére… George megborzongott. Az ilyen hangot inkább érzi, mint hallja az ember. – Fázol? – kérdezte Billie. George megrázta a fejét. Habár Billie valószínűleg fázott. Az ő kabátja jóval vastagabb volt, mint a lányé. – És te? – Én sem. Alaposabban szemügyre vette. Billie az a fajta, aki inkább összeszorított foggal tűr, és nem hagyja, hogy a másik úriember módjára viselkedjen. – De szólnál, ha fáznál, ugye? Billie magasba emelte a kezét, mintha esküt tenne. – Szavamat adom.

Ennyi elég is volt George-nak. Billie sosem hazudott, és nem szegte meg az ígéreteit. – Andrew is veled volt a faluban? – kérdezte Billie, miközben hunyorogva kémlelte a látóhatárt. George biccentett. – Dolgunk akadt a patkolókováccsal. Utána bement beszélni a plébánossal. Nekem meg nem volt kedvem megvárni. – Nyilván nem – dörmögte Billie. George felkapta a fejét. – Ezzel meg mit akartál mondani? Billie ajka szétnyílt, rövid időre finom oválist formált, majd azt mondta: – Igazából nem is tudom. George komoran nézett rá, majd megint a tetőnek szentelte a figyelmét, nem mintha bármi mást tehetett volna. De a természete nem engedte, hogy csak tétlenül üljön és várakozzon. Legalább megvizsgálhatja a kérdést, felmérheti a helyzet súlyosságát, és… – Nincs mit tenni – mondta Billie vidáman. – A létra nélkül nincs. – Ezzel én is tisztában vagyok – morogta George. – Csak úgy néztél körbe – mondta Billie vállat vonva –, mintha… – Tudom, hogy mit csináltam – csattant fel George. Billie összeszorított, a száját, és a jellegzetes, idegesítő Bridgerton ívben vonta fel a szemöldökét, mintha ezzel azt mondaná: folytasd csak, gondolj, amit akarsz. De én jobban tudom.

Néma csend telepedett rájuk, majd Billie a szokottnál jóval vékonyabb hangon megkérdezte: – Biztos vagy benne, hogy Andrew erre fog hazamenni? George bólintott. Az öccsével gyalog mentek a Crake-kastélyból a faluba – általában nem így közlekedtek, de Andrew, akit csak nemrég neveztek ki a Királyi Tengerészet hadnagyává, eltörte a karját valami ostoba virtuskodás során Portugália partjainál, és hazaküldték gyengélkedni. Jelenleg könnyebb volt gyalogolni, mint lovagolni, és márciushoz képest szokatlanul kellemes napra virradtak. – Gyalog van – mondta George. – Mégis merre másfele mehetne? – a környéken több ösvény is vezetett, de mindegyik legalább egy mérfölddel hosszabb utat jelentett hazafelé. Billie félrehajtotta a fejét, és a szántóföldeket kémlelte. – Hacsak nem viszi el valaki kocsin. George lassan Billie felé fordult, meglepte, hogy semmit sem árul el a lány hangja. Nem volt sem lekezelő, sem vitatkozó, de még csak leheletnyit aggodalmas sem. Csak különös tárgyilagosság volt benne: hm, akár ilyen katasztrofális dolog is történhetett. – Nos, ez is előfordulhat – vont vállat. – Andrew-t mindenki kedveli. Ez igaz is volt, Andrew keresetlen, könnyed sármját mindenki megkapónak találta, a falusi plébánostól

kedve a fogadóban dolgozó felszolgálólányokig. Ha valaki épp erre tart, akkor bizonyosan felajánlja neki, hogy magával viszi a kocsiján. – Gyalog fog jönni – jelentette ki George határozottan. – Szüksége van a testmozgásra. Billie arcára egyértelmű kétkedés ült ki. – Andrew-nak? George vállat vont, nem akarta elismerni a tényt, hogy Andrew mindig is remek sportember volt. – A friss levegőre mindenképpen szüksége van. A héten már ette az unalom. Anyánk erőlevessel és ágynyugalommal traktálta. – A törött karja miatt? – Billie horkantva nevetett fel. George oldalvást pillantott rá. – Csak nem örömödet leled mások nyomorúságában? – Mint mindig. George önkéntelenül is elmosolyodott. Nehezen sértődhetett volna meg, hiszen ő is egész héten örömét lelte, nem is, inkább maga idézte elő öccse kétségbeesését. Billie óvatosan testhelyzetet váltott, úgy hajlította be a lábát, hogy az állát a térdére tudja hajtani. – Vigyázz a lábadra – mondta neki George szinte szórakozottan. Billie bólintott, és mindketten hallgatásba merültek. George egyenesen maga elé bámult, de érzékelte a

mellette kucorgó Billie minden mozdulatát. A lány egy kósza hajtincset söpört ki a szeméből, majd kinyújtotta maga előtt a karját, a könyöke úgy reccsent meg, mint egy régi szék. Aztán azzal az eltökéltséggel, ahogy az élet minden területéhez hozzáállt, felvette a korábbi beszélgetés fonalát: – Akkor is előfordulhat, hogy valaki felvette a kocsijára. George majdnem elmosolyodott. – Akár. Billie rövid ideig hallgatott, majd így szólt: – Úgy látom, nem fog esni. George felnézett. Az ég borult volt, de nem túlságosan. A felhők túl fakóak voltak ahhoz, hogy komoly csapadékot hozzanak. – És bizonyosan hiányolni fognak bennünket. George megengedett magának egy gúnyos mosolyt. – Legalábbis engem. Billie a könyökével oldalba bökte. Erősen. Annyira erősen, hogy George felnevetett. – Rettenetes alak vagy, George Rokesby – mondta Billie, de fülig érő szájjal. George megint felnevetett, meglepte, mennyire élvezi ezt a könnyed élcelődést. Nem tartotta kettejüket barátoknak, ahhoz az évek során túl sok nézeteltérésük támadt, de legalább közeli ismerősök voltak. Ezt persze nem mindig érezte előnyösnek, de most… Most igen.

– Nos – jelentette ki a lány –, azt hiszem, nincs más, akivel szívesebben ragadtam volna fent a tetőn. George odakapta a fejét. – Nocsak, Billie kisasszony, csak nem bókot kaptam? – Nem tudod eldönteni? – De tőled? – tért ki a válasz elől. Billie ajkára bájos félmosoly ült. – Azt hiszem, ezt megérdemeltem. De tudod, te nagyon megbízható vagy. – Megbízható – ismételte George. Billie bólintott. – Nagyon is. George erre elkomorult, de a világ minden kincséért sem tudta volna megmondani, miért. – Ha nem ütöttem volna be a bokám – folytatta Billie derűsen –, akkor biztosan lejutottam volna valahogyan. George nyílt kétkedéssel méregette. Leszámítva azt, hogy ennek semmi köze nem volt az ő megbízhatóságához… – Nem az imént mondtad, hogy túl magasan vagyunk ahhoz, hogy leugorj? – Nos, de – legyintett Billie maga előtt, mintha egy zavaró legyet hessegetne el –, de valamit csak kitaláltam volna. – Nyilván – mondta George leginkább azért, mert nem volt ereje többre.

– A lényeg az – folytatta a lány –, hogy mindaddig, míg itt vagyok veled… Billie arca hirtelen elfehéredett. Még a szeme is kifakult: rendes körülmények között meghatározhatatlan árnyalatú barna volt, de mintha most egészen sárszínűvé vált volna. George-ban megállt az ütő. Soha, de soha nem látta Billie Bridgertont ezzel az arckifejezéssel. A lány megijedt. – Mi az? – kérdezte tőle. Billie George felé fordult. – Nem gondolod… George várt, de Billie mintha nem találta volna a szavakat. – Mit? A lány sápadt arca kissé elzöldült. – Nem gondolod, hogy valaki azt hihetné, hogy te… hogy mi… – nagyot nyelt. – Hogy együtt tűntünk el? George-dzsal megfordult a világ. – Egek, az nem lehet! – mondta. Habozás nélkül. – Tudom – helyeselt Billie. Ugyanolyan hevesen. – Úgy értem, te. És én. Nevetséges. – Abszurd. – Bárki, aki ismer minket… – Tudja, hogy mi soha… – De mégis… – ez alkalommal Billie szavai nem simán elhaltak, hanem kétségbeesett suttogásba fulladtak.

George türelmetlen pillantást vetett rá. – Mi az? – Ha Andrew nem jön erre, ahogy vártuk… És észreveszik, hogy eltűntél… És én is eltűntem… – A rémülettől elkerekedett szemmel nézett fel George-ra. – Végül valaki csak észreveszi, hogy mindkettőnknek nyoma veszett. – Ezzel mit akarsz mondani? – csattant fel George. Billie egyenesen rá szegezte a tekintetét. – Csak azt, hogy miért ne feltételeznék azt, hogy… – Mert van egy csöpp sütnivalójuk – vágott közbe George. – Soha senki nem hinné, hogy önszántamból töltöm veled az időt. Billie hátrahőkölt. – Ó, nos, ezt köszönöm szépen. – Azt szeretnéd, ha valaki ezt hinné? – vágott vissza George. – Dehogyis! George a szemét forgatta. Nők! De ez itt mégiscsak Billie. A legkevésbé nőies nő az ismerősei között. Billie hosszan fújta ki a levegőt, hogy megnyugodjon. – Mindazok ellenére, amiket rólam gondolsz, George… Hogyan oldotta meg ez a lány, hogy a keresztneve sértésnek hangozzon? – Nekem gondolnom kell a hírnevemre. És noha a családom elég jól ismer engem, és – a hangjába tétova

szín költözött – feltételezem, hogy benned is eléggé bízik ahhoz, hogy tudja, egyidejű eltűnésünk semmi olyasmit nem jelent, ami… A mondat vége a semmibe veszett, és Billie feszengve harapdálta az ajkát, és az igazat megvallva, úgy tűnt, kissé rosszul van. – Az emberek többsége nem biztos, hogy ilyen jóhiszemű lenne – fejezte be helyette George a mondatot. Billie felpillantott rá, majd azt mondta: – Pontosan. – Ha holnap reggelig nem találnak ránk – mondta George leginkább magának… Billie fejezte be a rettenetes mondatot. – Feleségül kell venned.

Harmadik fejezet – Te meg mit művelsz? – sikoltott fel Billie. George határozottan veszélyes gyorsasággal pattant fel, most ott állt a tető szélén, és összevont szemöldökkel, gondolataiba mélyedve nézett a távolba. Őszintén szólva, úgy festett, mintha valami bonyolult matematikai egyenletet igyekezne megoldani. – Megpróbálok lejutni erről az átkozott tetőtől – morogta George. – Még a végén megölöd magad! – Előfordulhat – válaszolt a férfi komoran. – Nahát, milyen szerencsés vagyok! – vágott vissza Billie. A férfi megfordult, és alig palástolt felsőbbrendűséggel nézett le rá. – Azt akarod mondani, hogy feleségül akarsz hozzám jönni? Billie megborzongott. – Soha. – Ugyanakkor egyetlen hölgynek sem kellemes a tudat, hogy a férfi inkább levetné magát a tetőről, csak hogy elkerülhesse ezt a lehetőséget. – Ebben, hölgyem – mondta George –, egyetértünk. Ez fájt. Ó, de mennyire fájt. Ez aztán az irónia. Az nem érdekelte, hogy George Rokesby nem akarja feleségül venni. Hiszen jobbára nem is kedvelte a férfit.

És tudta, hogy amikor George kegyeskedik menyasszonyt választani, a hálás hölgy a legkevésbé sem fog őrá hasonlítani. De akkor is fájt. A jövendőbeli Lady Kennard finom, nőies teremtés lesz. Akit arra tanítottak, hogyan vezessen egy előkelő házat, nem pedig egy kiterjedt gazdaságot. Aki a legújabb divat szerint öltözködik, a haja rizsporos, és a szobalánya bonyolult frizurába rendezi. Aki gyengéd gyámoltalanság felhőjébe burkolózik. A George-hoz hasonló férfiak szeretik magukat férfiasnak és erősnek gondolni. Figyelte, ahogy George csípőre teszi a kezét. Ami igaz, az igaz, férfias és erős. De ő is ugyanolyan, mint a többiek; olyan nőt akar, aki legyező mögül kipillantva évődik velük. Isten óvja attól, hogy egy önálló nőt vegyen feleségül. – Kész katasztrófa – mordult fel George. Billie erőt vett magán, és nem vicsorgott rá. – Csak most jöttél rá? George hasonlóan gyerekes módon mérgesen pillantott le rá. – Miért nem tudsz kedves lenni? – fakadt ki Billie. – Kedves? – visszhangozta George. Egek, ezt most miért mondta? Most kénytelen lesz megmagyarázni. – Mint a családod többi tagja – pontosított.

– Kedves… – ismételte George megint. Megrázta a fejét, mintha hihetetlennek tartaná ezt az epés megjegyzést. – Kedves. – Én kedves vagyok – mondta Billie. A következő pillanatban ezt meg is bánta, mert nem is volt kedves. Legalábbis nem mindig, és az volt az érzése, hogy most sem különösebben az. De bizonyára meg lehet neki bocsátani, hiszen mégiscsak George Rokesbyról van szó, és egyszerűen nem bírta megállni a kötekedést. És mint kiderült, George sem. – Felötlött benned valaha is – kezdte a férfi gúnytól csöpögő hangon –, hogy rajtad kívül mindenki mással kedves vagyok? Ez is fájt. Nem kellett volna fájnia, mert sosem kedvelték egymást, és a csuda vigye el, azért sem kellett volna fájnia, mert Billie nem akarta. De sosem mutatná ki. – Úgy vélem, ezzel meg akartál sérteni – mondta Billie keserűen megválogatva szavait. George csak bámult rá, és várta a további megjegyzéseket. Billie vállat vont. – De? – tapogatózott George. Billie megint megvonta a vállát, és úgy tett, mintha a körmeit vizsgálná. Ami persze azt jelentette, hogy most tényleg ránézett a körmeire, amelyek visszataszítóan piszkosak voltak. Ebben sem hasonlít a jövendőbeli Lady Kennardra.

Némán elszámolt ötig, várta, hogy George magyarázatot követeljen a szokásos epés hangsúlyával, amit már az előtt tökélyre fejlesztett, hogy borotválkozni kezdett volna. Ám egy szót sem szólt – végül Billie veszítette el a köztük sistergő durcás párbajt, és felemelte a fejét. De a férfi nem is nézett rá. Hogy az ördög vinné el! És őt is, mert nem bírt magának parancsolni. Tudta, hogy egy valamennyire fegyelmezett ember tudná, mikor kell csomót kötnie a nyelvére, de nem, neki ki kellett nyitna azt a buta száját, és azt mondani: – Ha nincs benned annyi… – Ki ne mondd! – figyelmeztette George. – …nagylelkűség, hogy… – Figyelmeztetlek, Billie. – Csakugyan? – vágott vissza. – Én inkább úgy látom, fenyegetőzöl. – Még ez is megtörténhet – mordult rá George –, ha nem fogod be a… – fojtott káromkodással fejezte be a megkezdett mondatot, és a következő pillanatban az ellenkező irányba kapta a fejét. Billie a harisnyájából kilógó szálat piszkálta, a száját mérgesen, dacosan szorította össze. Jobb lett volna, ha nem mond semmit. Már akkor tudta, amikor megszólalt, mert lehet, hogy George Rokesby egy öntelt és idegesítő alak, de mégiscsak Billie hibája volt, hogy

fent ragadt vele a tetőn, és nincs joga ahhoz, hogy belekössön a férfiba. De volt George-ban valami – egy különleges képesség, aminek csak ő volt birtokában –, ami miatt Billie most sokévnyi tapasztalatot és érettséget sutba dobva úgy viselkedett, mint egy nyavalyás hatéves. Ha George másvalaki lett volna – bárki más –, akkor Billie-t a kereszténység történelmének legértelmesebb és legsegítőkészebb asszonyaként ünnepelték volna. Történetek keringenének róla – miután lejutottak a tetőről –, hogy milyen bátor és szellemes. Billie Bridgerton, olyan találékony, olyan okos… Mindenki ezt mondta róla. Mindenkinek oka volt ezt mondani, mert Billie tényleg találékony és okos. Csak épp George Rokesby mellett nem volt az. – Sajnálom – hebegte Billie. A férfi lassan feléje fordította a fejét, mintha az izmai nem akarták volna elhinni, amit a gazdájuk hallott. – Azt mondtam, sajnálom – ismételte Billie ez alkalommal hangosabban. Keserű pirulának hatott, mégis ezt kellett tennie. De az ég oltalmazza George-ot, ha még egyszer arra kényszeríti, hogy kimondja, mert ha még egyszer le kell nyelnie a büszkeségét, biztosan a torkán akad. És ezt George-nak tudnia kellett. Mert ő is ilyen.

A tekintetük találkozott, aztán mindketten gyorsan lefelé néztek, majd pár pillanattal később George így szólt: – Egyikünk sincs most a legjobb formájában. Billie nagyot nyelt. Arra gondolt, talán mondania kellene még valamit, de eddig sem sok jó sült ki abból, hogy az ösztöneire hallgatott, ezért csak bólintott, és magában megfogadta, hogy csöndben marad egészen addig, míg… – Andrew? – suttogta George. Billie azonnal feléledt. – Andrew! – bődült el George. Billie tekintete ide-oda cikázott a szántó túloldalát szegélyező fák között, és csakugyan… – Andrew! – kiáltotta, és ösztönösen elkezdett felállni, mielőtt eszébe jutott volna a bokája. – Jaj! – sikoltott, és azonnal visszarogyott. George még csak oda sem pillantott. Máris a tető szélén termett, és vadul hadonászott. Andrew-nak mindenképp észre kellett vennie a tetőn a két veszettül óbégató félkegyelműt, de ha szaporábbra vette is a lépteit, Billie ezt nem látta. De valóban Andrew volt az. Valószínűleg örülniük kellene, hogy a fiatalember nem kezdett el kétrét görnyedve nevetni a helyzetüket látva. Az biztos, hogy nem fogja hagyni nekik, hogy ezt elfelejtsék. – Hahó, odafenn! – kiáltott Andrew, amikor már a fél utat megtette.

Billie George-ra pillantott. Csak a férfi arcélét láthatta, de még így is ki lehetett venni, mennyire megkönnyebbült, hogy felbukkant az öccse. De különös módon mégis komornak tűnt. Nem is különös, döbbent rá Billie. Andrew Billie-t is ugratni fogja, de az biztos, hogy George annak százszorosát kapja majd. Andrew felkötött karja ellenére ruganyos léptekkel közeledett. – Minő kellemes meglepetés – jelentette ki fülig érő szájjal. – Ha ezer évig töröm a fejem, és csak töröm és töröm… – Megállt, és mutatóujját elegánsan felemelte, mintha ezzel az egyetemes mozdulattal kérne egy csöppnyi figyelmet, gondolta Billie. Aztán félrehajtotta a fejét, mintha visszanyerte volna a lendületét, és folytatta: – …és töröm… – Ó, az isten szerelmére! – rivallt rá George. – Szóval hiába a sokévnyi fejtörés – nevetgélt Andrew –, akkor sem jutott volna eszembe… – Inkább segíts nekünk lejutni a tetőről! – csattant fel George. Billie tökéletesen egyetértett a hangsúlyával. – Mindig is úgy véltem, hogy remek párost alkotnátok – mondta Andrew komiszan. – Andrew… – mordult fel Billie. George feszes mosollyal jutalmazta. – Igazán nem kellett volna ilyen messzire mennetek azért, hogy kettesben maradhassatok. Mindannyian boldogan álltunk volna rendelkezésetekre.

– Fejezd be – szólt rá Billie. Andrew felnézett, és nevetve neheztelést színlelt. – Tényleg ilyen hangot ütsz meg velem, Billie gida? Én állok szilárd talajon. – Kérlek, Andrew – mondta Billie, és minden erejét összeszedte, hogy udvarias és kimért legyen. – Nagyra értékelnénk, ha segítenél. – Nos, mivel ilyen szépen kérted… – dörmögte Andrew. – Meg fogom ölni – sziszegte Billie maga elé. – Én pedig eltöröm a másik karját – dünnyögte George. Billie elnyomta a kikívánkozó nevetést. Andrew biztosan nem hallotta meg őket, de azért Billie lenézett rá, és ekkor meglátta, hogy a férfi az ép kezét a csípőjére téve már összevont szemöldökkel néz valamit. – Most meg mi van? – kérdezte George. Andrew a létrát bámulta, és az arcára furcsa fintor ült. – Nem vagyok benne biztos, hogy bármelyikőtökben felötlött volna, de ezt nem olyan egyszerű fél kézzel megoldani. – Vedd ki a karod a kötésből – mondta George, de a mondata vége beleveszett Billie sikoltásába. – Le ne vedd a kötést! – Tényleg fent akarsz maradni a tetőn? – sziszegte George.

– Inkább érje újabb sérülés a karját? – kérdezett vissza Billie. Lehet, hogy az imént azon viccelődtek, hogy Andrew másik karját is eltörik, de ez mégis csak túlzás lenne. Andrew a tengerészet tisztje. Létfontosságú, hogy a csont rendesen forrjon össze. – A keze kedvéért feleségül jönnél hozzám? – Nem megyek hozzád feleségül – vágott vissza Billie. – Andrew pontosan tudja, hol vagyunk. Hozhat segítséget, ha szükségünk van rá. – Mire visszaér egy egészséges férfival, mi már több órát eltöltöttünk idefenn. – És feltételezem olyan nagy véleménnyel vagy a saját férfiúi képességeidről, hogy úgy gondolod, az emberek elhiszik, hogy a tetőn akartál megrontani. – Hidd el – sziszegte George –, bármelyik épeszű férfi tudná, hogy te teljességgel megronthatatlan vagy. Billie szemöldöke egy pillanatra zavartan ért össze. George most az erkölcsi tartására tett elismerő megjegyzést? De akkor… Ó! – Hitvány alak vagy! – fújtatott. Mivel mást erre nem válaszolhatott. Valamiért úgy érezte, ha azt válaszolja: fogalmad sincs, hány férfi rontana meg szívesen, az nem sok jót árulna el a méltóságáról és a szellemességéről. Vagy a tisztességéről.

– Andrew – kiáltott le George azon a fensőbbséges bátyhangon –, száz fontot fizetek neked, ha leveszed azt a kötést, és felállítod a létrát. Száz fontot? Billie döbbent hitetlenkedéssel fordult felé. – Te megőrültél? – Nem is tudom – töprengett Andrew. – Akár meg is érhet száz fontot, hogy lássam, ahogy megölitek egymást. – Ne légy szamár! – mondta George dühös pillantást lövellve öccse felé. – Úgysem te örökölnél – jegyezte meg Billie, nem mintha Andrew valaha is az apja, Manston grófjának nyomdokaiba óhajtott volna lépni. Ahhoz túlságosan is szerette a szabad életet, hogy egy ekkora felelősséget magára vegyen. – Ó, igen, Edward fog – mondta Andrew eltúlzott sóhajtással a másodszülött Rokesby fiúra utalva, aki két évvel volt idősebb nála. – Légy van a levesemben. Pokolian gyanús lenne, ha ti mindketten különös körülmények között odavesznétek. Kínos csend telepedett rájuk, és mind rádöbbentek, hogy Andrew könnyedén vett valamit, ami túl súlyos volt egy odavetett csípős megjegyzéshez. Edward Rokesby ugyanis a másodszülött fiúgyermekek büszke útjára tért, és jelenleg Őfelsége 54-ik gyalogezredének kapitányaként szolgált. Több mint egy évvel ezelőtt küldték el az amerikai kolóniákra, és bátran harcolt a

Quaker Hill-i csatában. Ezután több hónapot töltött Rhode Islanden, majd átrendelték a New York-i brit főhadiszállásra. Az egészségéről és hogylétéről nyugtalanítóan ritkán érkezett hír. – Ha Edward elhunyna – mondta George mereven – , nem hinném, hogy a körülményeket valaha is különösnek neveznék. – Ó, ugyan már – mondta Andrew a szemét forgatva –, ne legyél már állandóan olyan átkozottul komoly. – A bátyád az életét teszi kockára a királyért és a hazáért – mondta George, és Billie észrevette, hogy a szokottnál jóval keményebb és feszültebb a hangja. – Ahogy én is – válaszolta Andrew hűvös mosollyal. Törött kezét a tető felé emelte, a behajlított és bekötözött végtagot csak vállból tudta megmozdítani. – Vagy legalábbis egy-két csontomat. Billie nagyot nyelt, és tétován George felé lesett, megpróbálta felmérni a hangulatát. Ahogy az gyakori a harmadik fiúgyermekeknél, Andrew nem ment egyetemre, hanem egyenesen beállt a királyi haditengerészethez kadétnak. Közel sem került annyiszor veszélyes helyzetekbe, mint Edward, de az egyenruháját ő is büszkén viselte. George-nak ezzel ellentétben nem engedték meg, hogy katonának álljon; mivel ő volt a grófság örököse, túlságosan értékesnek tartották ahhoz, hogy csak úgy odavesse magát az amerikai muskéták elé. Billie most eltöprengett: csak nem feszélyezi ez George-ot? Az,

hogy a fivérei az országot szolgálják, míg ő nem? Akarna harcolni egyáltalán? Aztán azon is eltöprengett, hogy eddig ezen miért nem gondolkodott el. Az igaz, hogy nem sok figyelmet szentelt George Rokesbynak, hacsak nem állt vele szó szerint szemben, de a Rokesby és a Bridgerton család élete meglehetősen összefonódott. Furcsának tűnt, hogy pont ezt nem tudja egy Rokesbyról. Hol az egyik, hol a másik fivért nézte. Sokáig senki sem szólalt meg. Andrew kék szeme még mindig hidegen, kérdőn villogott bátyjára, míg George viszonozta a pillantást, de… nem egészen haragosan. Legalábbis már nem. De nem is lemondóan. Vagy büszkén. Billie képtelen volt meghatározni, milyen érzést tükrözött a tekintete. Sokkal több húzódott e mögött a párbeszéd mögött, mint amit a felületes szemlélő megérthetett volna. – Nos, én egy hálátlan macskáért tettem kockára az életemet és bokámat – jelentette ki Billie, mert már nagyon szerette volna a társalgást egy kevésbé ellentmondásos témára terelni. Nevezetesen az ő megmentésére. – Ez történt? – dünnyögte Andrew a létra fölé hajolva. – Azt hittem, nem szereted a macskákat. George végtelen felháborodással fordult feléje. – Még csak nem is szereted a macskákat? – A macskákat mindenki szereti – vágta rá Billie azonnal.

George összeszűkült szemmel nézte, és Billie tudta, kizárt, hogy a férfi elhiszi, az üres mosoly csak a békülés jele, de szerencsére Andrew pont ez a pillanatot választotta arra, hogy halkan szitkozódjon egyet, amivel azonnal a létrával való küzdelmére vonta a figyelmüket. – Minden rendben? – kiáltott le Billie. – Csak egy szálka – morogta Andrew a kisujja szélét szopogatva. – Hogy az ördög vinné el. – Nem fogsz belehalni! – csattant fel George. Andrew vasvillaszemekkel nézett a bátyjára. George a szemét forgatta. – Ó, az isten szerelmére! – Ne provokáld – sziszegte Billie. George furcsa, morgásszerű hangot hallatott, de nem szólalt meg, csak keresztbe fonta a karját, és úgy bámult le az öccsére. Billie egy kicsit közelebb araszolt a tető széléhez, hogy jobban lássa Andrew-t, aki az egyik lábát a létra legalsó foka alá csúsztatta, majd lehajolt, hogy megfogja. Hangosan felnyögött, ahogy függőleges helyzetbe emelte a létrát. A létra súlypontja teljesen rossz helyre esett így, egy félkarú embertől azonban csak ennyi tellett. De legalább erős félkarú ember volt, és nagy erőfeszítések és nem kevés cifra káromkodás közepette sikerült az épületnek támasztania a létrát.

– Köszönöm – sóhajtotta George, habár a hangsúlyából Billie nem tudta volna megmondani, az öccsének vagy a mindenhatónak szánta-e a hálálkodást. Amint Andrew biztos kézzel tartotta a létrát – és a macska is eltűnt láb alól –, a leereszkedés jóval egyszerűbbnek bizonyult, mint első próbálkozásra. De fájt. És isten a tanúja rá, Billie sajgó bokája az utolsó erejét is kiszívta belőle. És semmit sem tehetett ellene. Még csak nem is siethetett, mert minden egyes lépéssel valamennyi súlyt rá kellett helyeznie a sérült bokájára. Mire leért az alulról a harmadik fokig, minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne fakadjon sírva. Erős kezek fogták meg a derekát. – Tartalak – mondta George csendesen, és akkor Billie a karjaiba omlott.

Negyedik fejezet George-nak az volt a benyomása, hogy Billie sokkal nagyobb fájdalmat érez, mint amekkorát elárul, de egészen addig nem döbbent rá, hogy mekkorát, míg el nem indultak lefelé a létrán. Átfutott rajta a gondolat, hogy a hátán viszi le a lányt, de sokkal biztonságosabbnak tűnt, ha Billie másodiknak ereszkedik le. George három fokot ment lefelé, mielőtt Billie az ép lábával rálépett volna a létrára, aztán figyelte, ahogyan a lány óvatosan mellé helyezi a fájósat is. Egy pillanatig csak állt ott mozdulatlanul, valószínűleg megpróbálta eldönteni, hogyan célszerű lelépnie a következő fokra. – Én a jobbik lábammal lépnék – mondta George csendesen –, és jó erősen megmarkolnám a létra szárát, hogy a súly nagy része áttevődjön oda. Billie feszesen biccentett, majd követte George utasításait, de fájdalmasan szisszent fel, amikor már biztosan állt az ép lábán, és el tudta emelni a kificamodott lábfejét a legfelső fokról. Billie visszatartotta a lélegzetét. George ezen nem is csodálkozott. Megvárta, míg a lány összeszedi magát, hiszen pontosan tudta, hogy mindig csak pár foknyira távolodhat el tőle: ha Billie elvétené a lépést – mert ez

könnyen előfordulhat –, akkor elég közel legyen ahhoz, hogy megakadályozza, hogy a földre zuhanjon. – Talán, ha másképp próbálkozom – mondta Billie zihálva a fájdalomtól. – Én nem tenném – válaszolta George ügyelve arra, hogy a hangja higgadt és alázatos legyen. Billie sosem fogadta jól, ha megmondták neki, mit csináljon. George ezt mindenki másnál jobban megértette. – Nem jó, ha a gyengébbik láb van alul – tette hozzá. – Mert ha megrogyna a lábad… – Igaz – mondta Billie kimérten. Nem mérgesen, csak kimérten. George jól ismerte ezt a hangsúlyt. Olyankor szokták használni, amikor valaki elfogad egy érvet, de nem igazán akarja tovább feszegetni a kérdést. Ő maga is igen gyakran élt ezzel a hangsúllyal. Nos, épp csak annyiszor, ahányszor méltóztatott elfogadni egy érvet. – Menni fog – biztatta. – Tudom, hogy fáj. – Tényleg fáj – ismerte el Billie. George halványan elmosolyodott. Nem is értette, miért, de örült, hogy Billie most nem láthatta az arcát. – Nem hagyom, hogy leess. – Minden rendben van odafent? – kiáltotta Andrew. – Szólj rá, hogy hallgasson el – préselte ki Billie a foga közül. George önkéntelenül is felnevetett.

– Billie kisasszony azt óhajtja, hogy hallgass el – kiáltott le. Andrew felkacagott. – Akkor ezek szerint minden rendben. – Azt nem mondanám – morgott Billie, és mély levegőt véve lelépett a következő fokra. – Már majdnem megtetted a fél utat – bátorította George. – Hazudsz, de értékelem, hogy segíteni akarsz. George elmosolyodott, és ez alkalommal tudta, hogy miért. Lehet, hogy Billie az esetek többségében csak púp az ember hátán, de mindig is remek humorérzéke volt. – Akkor a fél út felét tetted meg – mondta. – Micsoda optimizmus – dünnyögte Billie. Minden gond nélkül sikerült még egy fokot lejjebb jutnia, és George rádöbbent, hogy ha beszélgetnek, az hatékonyan eltereli a lány figyelmét. – Menni fog, Billie – mondta. – Ezt már említetted. – Ismétlés a tudás anyja. – Szerintem… – kezdte Billie, de hirtelen felszisszent, majd nagy levegőt vett, ahogy egy fokkal lejjebb lépett. George megvárta, míg Billie összeszedte magát, és remegő testtel egy pillanatig az ép lábán egyensúlyozik. – Szerintem – ismételte Billie óvatosan formálva a hangokat, mintha eltökélte volna, hogy csak azért is

nyugodtan fog beszélni – talán még soha ilyen szívélyesen nem viselkedtél a jelenlétemben. – Ez rád is igaz – jegyezte meg George. Billie végre eljutott a létra feléig. – Talált. – Semmi sem olyan lelkesítő, mint egy gyors eszű ellenfél – mondta George, és visszagondolt a szópárbajaikra. Billie-t mindig nehéz volt a társalgásban legyőzni, valószínűleg azért volt édes a győzelem, valahányszor mégis sikerült. – Nem hinném, hogy igaz lenne a csata… Ó! – George megvárta, míg Billie némi fogcsikorgatás után folytatja. – A csatatéren – fejezte be meglehetősen mérgesnek tűnő lélegzetvétel után. – Édes istenem, ez nagyon fáj – suttogta. – Tudom – mondta George bátorítóan. – Nem, nem tudod. George ismét elmosolyodott. – Nem, nem tudom. Billie mereven biccentett, és még egyet lépett. Aztán, mivel ő mégiscsak Billie Bridgerton, és így eredendően képtelen egy befejezetlenül maradt érvelést elsikkadni hagyni, folytatta: – Én a csatatéren egy gyors eszű ellenfelet inspirálónak találnék. – Inspirálónak? – dünnyögte George, hogy ébren tartsa a beszélgetést. – De nem lelkesítőnek.

– Az egyikből következik a másik – mondta George, nem mintha lett volna első kézből tapasztalata. Ő eddig csak vívóteremben és bokszolóringben csatázott, ahol egyedül az ember becsülete szenvedhetett kárt. Eggyel lejjebb lépett, hogy legyen Billie-nek helye a következő lépéshez, majd a válla felett lenézett Andrew-ra, aki mintha várakozás közben fütyörészett volna. – Segíthetek? – kérdezte Andrew elkapva bátyja tekintetét. George megrázta a fejét, majd visszanézett Billie-re. – Már majdnem leértél az aljára. – Kérlek, mondd, hogy most nem hazudsz. – Nem hazudok. Csakugyan igazat állított. Az utolsó két fokot kihagyva leugrott, és várta, hogy Billie elég alacsonyra érjen ahhoz, hogy megfoghassa. A következő pillanatban a lány már kartávolságban is volt, és George azonnal a karjába kapta. – Megvagy! – dörmögte, és érezte, hogy Billie teste alig észrevehetően elernyed. Életében először most hagyta, hogy valaki gondoskodjon róla. – Ügyesek voltatok – mondta Andrew vidáman, és közelebb hajolt. – Minden rendben veled, Billie gida? Billie bólintott, de egyáltalán nem festett úgy, mint aki jól van. Az álla megfeszült, és a torka úgy mozgott fel-le, mintha minden erejét össze kellene szednie ahhoz, hogy sírva ne fakadjon.

– Te kis csacsi – dörmögte George, és onnan tudta, hogy Billie cseppet sem érzi jól magát, mert a lány egy szóval sem tiltakozott. Ami azt illeti, bocsánatot kért, ami annyira nem vallott rá, hogy már-már ijesztően hatott. – Ideje hazamenni – jegyezte meg George. – Hadd nézzem meg azt a bokát – mondta Andrew, és a hangja még mindig zavaróan vidám volt a helyzet komolyságához képest. Lehántotta Billie lábáról a harisnyát, nagyot füttyentett, és némi csodálattal a hangjában így szólt: – Jaj, Billie, mit tettél magaddal? Iszonyatosan néz ki. – Hallgass – mordult fel George. Andrew csak vállat vont. – Nem tűnik töröttnek… – Mert nem az! – vágott közbe Billie. – Akkor is, legalább egy hétig nem állhatsz rá. – Talán olyan hosszú ideig mégsem – jegyezte meg George, noha úgy gondolta, Andrew pontosan mérte fel a helyzetet. Semmi olyat nem mondtak, amit Billie már ne tudott volna magától is. – Indulhatunk? Billie lehunyta a szemét, és bólintott. – El kellene tennünk a létrát – suttogta. George szorosan magához ölelte, és úgy indult el keleti irányban Aubrey Hall felé, ahol Billie lakott a szüleivel és fiatalabb testvéreivel. – Majd holnap elintézzük. Billie biccentett.

– Köszönöm. – Mit? – Mindent. – Ez elég sok dolgot lefed – mondta George kimérten. – Biztos vagy benne, hogy ekkora adósságot akarsz a válladra venni? Billie fáradt, de bölcs tekintettel nézett fel rá. – Ahhoz túlságosan is úriember vagy, hogy ezt számon kérd rajtam. George halkan felnevetett. Sejtette, hogy Billie-nek igaza van, habár Billie Bridgertont sosem kezelte úgy, mint a többi nőt az ismeretségi körében. A fenébe is, senki sem kezelte úgy. – Ennek ellenére át tudsz jönni vacsorára? – kérdezte Andrew George mellett lépkedve. Billie zavartan fordult felé. – Hogyan? – Bizonyosan nem felejtkeztél meg róla – mondta a fiatalember színpadiasan a szívére téve a kezét. – A Rokesby család üdvözli a tékozló fiút… – Nem te vagy a tékozló fiú – mondta George. Szent ég! – Akkor egy tékozló fiú – helyesbített Andrew vidáman. – Hónapokon, sőt éveken át távol voltam. – Nem éveken át – dörmögte George. – Akkor nem éveken át – hagyta rá Andrew –, de olyan érzés volt, nem igaz? – Billie felé hajolt, elég közel ahhoz, hogy egy kicsit megbökhesse. –

Hiányoztam neked, ugye, gidácska? Gyerünk, ismerd el. – Hagyj neki békét – mondta George ingerülten. – Ó, hiszen nem bánja. – Hagyj nekem békét. – Így már egészen más – mondta Andrew nevetve. George már épp rámordult volna, de hirtelen felkapta a fejét. – Minek nevezted? – Elég gyakran hív gidának – mondta Billie unottan, mint aki már rég feladta, hogy megsértődjön az ilyesmin. George először Billie-re, majd Andrew-ra nézett, aztán megrázta a fejét. Sosem értette a humorukat. De az is lehet, hogy csak azért, mert sosem vett részt a viccelődéseikben. Gyerekkora óta úgy érezte, valami elválasztja őt a többi Rokesbytól és a Bridgertonoktól. Leginkább az életkora miatt – öt évvel volt idősebb Edwardnál, aki a második legidősebb volt a társaságban, de a helyzete miatt is. Ő volt a rangidős, az örökös. Ahogy az apja gyakorta emlékeztette rá, kötelezettségei vannak. Az ördögbe is, nem engedheti meg magának, hogy egész nap a környéken bolondozzon, fára másszon, és kezét-lábát törje. Edward, Mary és Andrew Rokesby úgy következtek egymás után, mint az orgonasípok, alig egy-egy esztendő telt el a világrajövetelük között. Ők, Billie-vel karöltve, aki szinte napra egyidős volt Maryvel, szoros

kis csapatot alkottak, és mindent együtt csináltak. A Rokesby és a Bridgerton család lakhelye alig három mérföldre volt egymástól, és az esetek többségében a gyerekek nagyjából félúton találkoztak, a két birtokot elválasztó pataknál, vagy abban a házikóban, amelyet még Lord Bridgerton épített a pisztrángos tó mellett egy ősi tölgyfa ágai közé Billie kérésére. George-nak legtöbbször elképzelése sem volt, miféle csibészségben törhetik a többiek a fejüket, de a testvérei rendre koszosan, éhesen és kicsattanó jókedvvel tértek haza. Ő sosem féltékenykedett. Ez az igazság: a kisebbek inkább csak idegesítették. A legutolsó, amire az iskolából hazatérve vágyott, az az volt, egy csapat megvadult kölyökkel rohangáljon, akiknek az átlagéletkora még a tízet sem érte el. De azért időnként vágyakozást érzett. Mi lett volna, ha neki is vannak ilyen játszópajtásai? Egészen addig nem volt vele egyidős igazi jó barátja, míg tizenkét évesen Etonba nem került. Egész egyszerűen addig nem volt senki, akivel barátkozhatott volna. De most már ez nemigen számított. Mind felnőttek, Edward a hadseregben, Andrew a tengerészetnél szolgált, és Mary férjhez ment George legjobb barátjához, Felix Maynardhoz. Billie is elérte a nagykorúságot, de ő mégiscsak Billie, ugyanúgy rohangált az apja birtokán, még mindig a régi, heves vérmérsékletű lován járt, mintha a csontjai acélból lettek volna.

És ami George-ot illeti… Úgy gondolta, még ő is a régi önmaga. Még mindig örökös, még mindig a kötelességeire készül, noha az édesapja még egyről sem mondott le, még mindig nem csinál az égadta világon semmit, miközben a fivérei kézbe vették a fegyverüket, és a birodalomért harcoltak. Lenézett a saját kezére, a karjára, ami még mindig Billie-t ölelte, ahogy vitte hazafelé. Valószínűleg évek óta ez az első igazán hasznos, amire a kezét használta. – Inkább Crake-be kellene mennünk – mondta Andrew Billie-nek. – Közelebb van, és akkor ott maradhatsz vacsorára. – De megsérült – emlékeztette George. – Ugyan, ez mikor akadályozta meg bármiben is? – Nincs megfelelően felöltözve – jegyezte meg George. Önteltnek tűnhetett, és ezt tudta jól, de érthetetlenül ingerült volt, és semmiképp sem tölthette le a mérgét a Billie-n, míg a lány ilyen állapotban van. – Biztos vagyok benne, hogy talál valami megfelelőt Mary szekrényében – intette le Andrew. – Nem vitt magával mindent, amikor férjhez ment, nem igaz? – Nem – mondta Billie, de a hangját felfogta George mellkasa. Milyen különös, hogy az ember a testén keresztül is érzékelheti a hangokat. – Pár dolgot itt hagyott. – Akkor ezt a kérdést megoldottuk – jelentette ki Andrew. – Átjössz vacsorára, nálunk töltöd az éjszakát, és senki semmi kifogásolhatót nem találhat benne.

George lassan elfordította a fejét, és a válla felett nézett az öccsére. – Vacsorára ott maradok – mondta Billie, és elfordult annyira, hogy ne George mellkasába, hanem a szabad levegőbe beszélhessen –, de inkább hazamennék a családommal. Szívesebben aludnék a saját ágyamban, ha nem bánjátok. George megbotlott. – Minden rendben? – érdeklődött Andrew. – Semmiség – dünnyögte George. Aztán számára is érthetetlen módon kényszert érzett, hogy hozzátegye: – Csak egy pillanatra elgyengült a térdem, és megrogyott. Mással is előfordul az ilyen. Andrew különös pillantást vetett felé. – Mással is előfordul, mi? – Maradj csöndben! – Velem elő szokott – mondta Billie, és halvány mosollyal nézett fel rá. – Amikor az ember fáradt, és észre sem veszi. Akkor a lábunk szépen meglep minket. – Pontosan. Billie megint elmosolyodott, kicsit cinkosan, és George-ban felötlött – habár, és ez őt is kissé meglepte, nem először –, hogy a lány igazából kifejezetten bájos. Kedves a szeme – sötétbarna, ami mindig meleg és hívogató, akármilyen harag is bujkált a mélységeiben. A bőre különösen világos ahhoz képest, hogy ennyi időt tölt a természetben, habár halvány szeplők virítottak az orrán és az orcáján. George nem emlékezett rá, hogy

kislánykorában is ott voltak-e már. Sosem szentelt különösebb figyelmet Billie Bridgerton szeplőinek. Sőt magának a lánynak sem szentelt különösebb figyelmet, vagy legalábbis próbált nem szentelni. Billiet mindig is elég nehéz volt elkerülni. – Mit nézel? – kérdezte Billie. – A szeplőidet – nem látta okát annak, hogy hazudjon. – De miért? Vállat vont. – Mert ott vannak. Billie összeszorította a száját, és George már azt hitte, ezzel be is fejezték a beszélgetést. De a következő pillanatban, meglehetősen váratlanul, Billie azt mondta: – Nincs is olyan sok. George felvonta a szemöldökét. – Csak hatvankettő – tette hozzá Billie. George majdnem megtorpant. – Megszámoltad? – Nem volt jobb dolgom. Az időjárás iszonyatos volt, és nem mehettem ki. George-nak volt annyi esze, hogy ne érdeklődjön a hímzés, akvarellfestés vagy a tucatnyi egyéb házon belüli foglalatosságról, amelyekhez az ismerős kisasszonyok előszeretettel fordultak. – Valószínűleg most egy kicsit több – ismerte el Billie. – Ez a tavasz bővelkedett napfényben.

– Most miről is beszélgetünk? – érdeklődött Andrew. Menet közben egy kicsit megelőzte őket, és George csak most érte be. – A szeplőimről – válaszolt Billie. A férfi nagyot pislogott. – Szent ég, de unalmasak vagytok. – Inkább csak unatkozunk – vágott vissza Billie. – Vagy mindkettő. – Biztosan a társaság teszi. – George-ot én is mindig unalmasnak tartottam – mondta Andrew. George a szemét forgatta. – Én rólad beszéltem – jegyezte meg Billie. Andrew csak vigyorgott. – Hogy van a lábad? – Fáj – érkezett az egyszerű válasz. – Jobban? Kevésbé? Billie ezen elgondolkodott, majd azt válaszolta: – Ugyanannyira. Nem. Inkább kevésbé, mert most nem nehezedem rá – felnézett George-ra. – Köszönöm – mondta. – Még egyszer. – Nem tesz semmit – válaszolt George, de a hangja nyers volt. Nem igazán találta a helyét Andrew és Billie beszélgetésében. Sosem találta. Az ösvény elágazott, és George jobbra, Crake felé fordult. Valóban közelebb volt, és mivel Andrew karja fel volt kötve, neki kell az egész úton cipelnie Billie-t.

– Túl nehéz vagyok? – kérdezte a lány kissé álmosan. – Az sem számítana igazán, ha az lennél. – Egek, George, nem csodálom, hogy női társaságra éhezel – nyögött fel Andrew. – A hölgyek az ilyesmire nem ezt a választ várják, hanem azt: ugyan már, a női nemet megtestesítő finom rózsaszirom vagy. – Én nem azt vártam – mondta Billie. – Dehogyisnem – válaszolta Andrew határozottan. – Csak nem tudsz róla. – Nem éhezem női társaságra – mondta George. Mégis mi mást mondhatott volna? – Ó, persze, nyilván nem – felelte Andrew igencsak gúnyosan. – Hiszen ott van Billie a karjaidban. Billie rosszallóan ráncolta gesztenyebarna szemöldökét. – Mikor mész vissza a tengerre? Andrew ravaszkásan viszonozta a pillantást. – Hiányozni fogok neked. – Szerintem nem. De mindketten tudták, hogy ez nem igaz. – Mindenesetre ott lesz neked George – mondta Andrew, majd kinyúlt, és arrább hajtott egy alacsony ágat. – Pompás pár vagytok. – Hallgass inkább – mondta Billie sokkal szelídebben, mint ahogyan George mondta volna.

Andrew kuncogott, és a trió barátságos csendben folytatta az utat a Crake-kastély felé, miközben a szél halkan fütyült a rügyező fák ágai között. – Nem vagy túl nehéz – mondta George váratlanul. Billie ásított egyet, kicsit mocorgott George karjaiban, ahogy felnézett rá. – Mit mondtál? – Nem vagy túl nehéz. – Vállat vont. Valamiért fontosnak érezte kimondani. – Ó, nos… – Billie pislogott párat, barna szeme egyszerre volt zavart és elégedett. – Köszönöm szépen. Az előttük haladó Andrew felnevetett, és George akkor sem tudta volna kitalálni, hogy miért, ha az élete függ tőle. – Igen – mondta Billie. – Tessék? – Igen – ismételte, bár George-nak fogalma sem volt, milyen kérdésre válaszol. – Rajtunk nevet. – Gyanítottam. – Igazi tökfej – mondta Billie nagyot sóhajtva George mellkasába. De szeretettel teli sóhaj volt; ennél nagyobb szeretettel és melegséggel még senki sem mondta ki: igazi tökfej. – Azért jó, hogy itthon van – mondta George halkan. Tényleg örült neki. Éveken át idegesítették az öccsei, főleg Andrew, de most, hogy felnőttek, és nem csak Kent és London hétköznapi életét élik, hiányoztak neki. Már-már annyira, hogy irigyelte őket.

– Szerintem is jó – mosolyodott el Billie sóvárogva, majd hozzátette: – Nem mintha valaha is bevallanám neki. – Ó, de nem ám. Még csak az kellene. Billie kuncogott a meghitt tréfán, majd nagyot ásított. – Elnézést – dünnyögte. Nem igazán tudta a szája elé tenni a kezét, mivel George nyakába kapaszkodott. – Nem baj, ha lehunyom a szemem? Valami különös és ismeretlen moccant meg George mellkasában. Szinte óvón. – Persze hogy nem baj – válaszolta. Billie elmosolyodott, álmosan, boldogan, és azt mondta: – Sosem okozott gondot, hogy elaludjak. – Sosem? Billie megrázta a fejét, és a haja, ami már rég feladta a küzdelmet, hogy a hajtűk szorításában maradjon, felkúszott George állához, és most csiklandozta. – Bárhol el tudok aludni – tette hozzá nagyot ásítva. Az út hátralevő részében szundikált, és George-ot ez egy cseppet sem zavarta.

Ötödik fejezet Billie mindössze tizenhét nappal született Mary Rokesby után, és a szülők szerint abban a percben összebarátkoztak, hogy közös bölcsőbe helyezték őket, amikor Lady Bridgerton látogatóba ment Lady Manstonhoz a szokásos kedd reggeli vizitálás alkalmával. Billie nem egészen tudta, az édesanyja miért vitte magával az alig két hónapos csöppséget, amikor egy tökéletesen megbízható dadust alkalmaztak Aubrey Hallban, de gyanította, hogy talán azzal lehetett összefüggésben, hogy már hihetetlenül korán, hathetesen a hasáról a hátára tudott fordulni. Lady Bridgerton és Lady Manston odaadó, hűséges barátnők voltak, és Billie egészen biztos volt abban, hogy mindketten az életüket áldoznák a másikért (vagy a másik gyerekeiért), de azt mondani sem kell, hogy a kapcsolatukban mindig erősen jelen volt a versengés. Billie azt is gyanította, hogy a hasról hátra fordulás művészetében mutatkozó döbbenetes tehetsége nem annyira a zsenialitásának tudható be, mint annak, hogy a kedves mama gyengéden meglökte a vállánál, de mint ahogy édesanyja megjegyezte, ennek nem volt szemtanúja. Annak viszont volt szemtanúja – a két édesanya és a szobalány –, hogy amint behelyezték Billie-t Mary

tágas bölcsőjébe, ő kinyúlt, és megfogta a másik baba picike kezét. És amikor az anyukák el akarták őket választani, mindketten torkuk szakadtából üvölteni kezdtek. Billie édesanyja azt mesélte, megkísértette a gondolat, hogy egyszerűen ott hagyja éjszakára a Crake-kastélyban, ha csak így maradna nyugodt a két csecsemő. Az a bizonyos délelőtt valóban előrevetítette a jövőt. Billie és Mary, ahogy a dadusaik előszeretettel mondogatták, olyanok voltak, mint a zsák meg a foltja. Ugyan meglehetősen különböztek, de nagyon szerették egymást. Ahol Billie rettenthetetlen volt, ott Mary óvatos. Nem félénk, csak óvatos. Mindig körülnézett, mielőtt ugrott volna. Billie is körülnézett, csak ő hajlamos volt sokkal meggondolatlanabbul nézelődni. Aztán nagyot és magasat ugrott, gyakran lekörözve Edwardot és Andrew-t is, akik többé-kevésbé kénytelenek voltak összebarátkozni vele, miután rájöttek, hogy Billie egyrészt a világ végére is utánuk menne, kivéve azt az apróságot, hogy másrészt valószínűleg előbb odaérne, mint ők. Maryvel a nyomában – aki a várható veszélyek óvatos mérlegelése után azonnal követné a példát. És így alakult ki a négyesük. Három vadóc és egy megfontolt hang.

Időnként hallgattak Maryre. Tényleg hallgattak. Valószínűleg ez volt az egyetlen oka, hogy mind a négyen maradandó károsodás nélkül érték el a felnőttkort. De mint minden jó dolognak, ennek is vége szakadt, és pár évvel az után, hogy Edward és Andrew is elköltözött otthonról, Mary szerelmes lett, férjhez ment, és saját otthont rendezett be. Rendszeresen leveleztek Billie-vel, de ez már nem volt ugyanaz. Ennek ellenére Billie Maryt még mindig a legjobb barátnőjének tartotta, és amikor most ott találta magát a Crake-kastélyban kificamodott bokával és az alkalomhoz cseppet sem illő férfibricseszben, meglehetősen piszkos ingben és felöltőben, a legkisebb bűntudatot sem érezte, hogy feltúrja a barátnője szekrényét a családi vacsorához megfelelő ruha után kutatva. A legtöbb öltözék már pár éve kiment a divatból, de ez Billie-t nem zavarta. Az igazat megvallva, valószínűleg fel sem tűnt volna neki, ha a szobalány, aki segített neki felöltözni a vacsorához, nem szabadkozott volna emiatt. Ráadásul ezek a ruhák még így is sokkal elegánsabbak voltak, mint azok, amelyek az ő szekrényében sorakoztak. Billie úgy találta, az igazi problémát inkább a ruhák hossza jelenti. Mary magasabb volt nála, legalább egy tenyérnyivel. Ez mindig is rettenetesen zavarta Billie-t, és roppant mód szórakoztatta Maryt; mindig úgy

érezte, neki kellene magasabbnak lennie. De Billie most járni sem tudott, így ez kevesebb gondot okozott, mint rendes körülmények között. Mary ruhái mellben is kicsit bők voltak. De ez van, ezt kell szeretni alapon Billie belegyömöszölt egy-egy könnyű vállkendőt a mellrészbe, és inkább hálás volt, hogy Mary ruhatárában talált egy viszonylag egyszerű esésű ruhát mélyzöld árnyalatban, amiről úgy gondolta, illik a bőrszínéhez. A szobalány épp az utolsó hajtűket helyezte be Billie frizurájába, amikor valaki bekopogott Mary régi szobájába, ahol Billie átmenetileg berendezkedett. – George! – kiáltott meglepetten, amikor meglátta a férfi erőteljes alakját az ajtóban. George elegáns éjkék felöltőt viselt, ami valószínűleg szépen kiemelné a szeme színét, ha nappali fényben lennének. Arany gombok csillantak meg a gyertyafényben, ami a férfinak még fejedelmibb külsőt kölcsönzött. – Hölgyem – hajolt meg udvariasan. – Azért jöttem, hogy lesegítsem a szalonba. – Ó – Billie nem is értette, ez miért lepte meg. Andrew biztosan nem viheti le, és Lord Bridgerton, aki már bizonyosan odalent van, már nem olyan erős, mint hajdanán. – De ha szeretnéd – tette hozzá George –, hívathatok egy inast is.

– Nem, dehogy, nem szükséges – válaszolta Billie. Az inas olyan zavarba ejtő lenne. George-ot legalább ismeri. Ráadásul George egyszer már cipelte. A férfi belépett a szobába, a kezét a háta mögött összekulcsolta, amikor Billie közelébe ért. – Hogy van a bokád? – Még mindig meglehetősen fáj – ismerte el Billie –, de egy széles szalaggal bekötöztem, és úgy néz ki, ez segít. George ajka mosolyra húzódott, és azúrkék szeme derűsen csillant meg. – Szalaggal? A szobalány legnagyobb rémületére ekkor Billie feljebb emelte a földet söprő szoknyát, előrenyújtotta a lábát, és láthatóvá vált az élénk rózsaszín szalagba tekert bokája. – Nagyon elegáns – jegyezte meg George. – Nem lett volna szívem felhasogatni egy lepedőt, amikor ez is ugyanúgy megteszi. – Gyakorlatias, mint mindig. – Remélem is – mondta Billie, de vidám hangját kisebb homlokráncolás követte, amikor felötlött benne, hogy ez talán nem bók volt. – Nos – tette hozzá, és a karjáról lesöpört egy láthatatlan szöszt –, mégiscsak a ti lepedőtök. Illene megköszönnöd. – Hálás is vagyok. Billie összeszűkült szemmel nézett rá.

– Jól van – mondta George. – Csak ugratlak. De csak egy kicsit. Billie egy ujjnyit felszegte az állát. – Elfogadom, mindaddig, míg tényleg csak egy kicsit. – Több gúnyt nem is merészelnék – válaszolt George, majd egész kicsit előrehajolt. – Legalábbis a jelenlétedben nem. Billie lopva a szobalányra pillantott, akin látszott, hogy mélységesen megbotránkoztatja a párbeszéd. – De komolyra fordítva a szót, Billie – folytatta George, bizonyítva, hogy a mellkasában érző szív dobog –, biztos vagy benne, hogy elég jól érzed magad a vacsorához? Billie feltett egy fülönfüggőt. Ez is Maryé volt. – Ennem kell. Ezt akár jó társaságban is megtehetem. A férfi ezen elmosolyodott. – Nagyon régóta nem gyűltünk így össze mindannyian, vagy legalábbis ennyien, mint ma este. Billie sóvárogva bólintott. Gyerekkorában a Rokesby és a Bridgerton család havonta több alkalommal is együtt vacsorázott. A két családnak összesen kilenc gyermeke volt, így bármelyik vacsora – vagy estebéd, vagy ilyen-olyan esemény, amit meg szerettek volna ünnepelni – csakis nyüzsgő és lármás lehetett. Ám a fiúk egymás után elmentek Etonba, először George, aztán Edward, végül Andrew. Billie két öccse,

Edmund és Hugo is ott lakott most, a legifjabb Rokesby fiúval, Nicholassszal együtt. Maryre rátalált a szerelem, ezért Sussexbe költözött, és most csak Billie és a húga, Georgiana lakott otthon, aki tizennégy évesen is már igazi bájos kisasszony volt, de mégsem igazi társaság egy huszonhárom esztendős felnőtt nő számára. És persze ott volt George is, de ő – a szabad, nőtlen úriember hol Kentben, hol Londonban időzött. – Mit nem adnék érte – mondta George, és odalépett a fésülködőasztalhoz, ahol Billie ült. Billie megrázta a fejét. – Én is. Milyen érzelgős lettem… – Érzelgős? Te? Ezt kifejthetnéd. Billie ferde pillantást vetett George-ra, de válaszolt. – Olyan kevesen vagyunk. Régen sokkal többen voltunk. – Még mindig sokan vagyunk – jegyezte meg George. – Tudom, de olyan ritkán lehetünk együtt. Ez elszomorít – alig hitte el, hogy ilyen őszintén beszél George-dzsal, de olyan különös, megpróbáltatásokkal teli nap állt mögöttük. Talán emiatt lett kevésbé tartózkodó a férfival. – Majd újra mind együtt leszünk – mondta George elszántan. – Ebben egészen biztos vagyok. Billie felvonta az egyik szemöldökét. – Azzal bíztak meg, hogy felvidíts?

– Édesanyád három fontot ajánlott. – Hogyan? – Csak tréfálok. Billie tettetett haraggal nézett rá. – Jól van, gyere, leviszlek – lehajolt, hogy a karjaiba vegye, de amikor jobbra mozdult, Billie balra, és a fejük összekoccant. – Jaj, bocsánat – dörmögte. – Nem, az én hibám volt. – Akkor most… – mondta George, és egyik karjával Billie háta mögé, a másikkal a térdhajlata alá nyúlt, de volt valami lehetetlenül kínos az egészben, ami roppant különösnek tűnt, hiszen George alig néhány órával korábban több mint egy mérföldön keresztül cipelte. Végül felkapta, és a szobalány, aki az egész beszélgetés alatt csendesen figyelte őket, hátraugrott, amikor Billie lábai nagy ívben lendültek a magasba. – Egy kicsit kevésbé szorítsd a nyakam, ha lehet – kérte George. – Ó, elnézést! – Billie változtatott a testhelyzetén. – Csak ugyanazt csináltam, mint délután. A férfi kilépett vele a folyosóra. – Nem, nem ugyanígy csináltad. Lehet, hogy nem, ismerte el Billie. Annyira fesztelennek érezte magát, amikor George az erdőben vitte. Sokkal fesztelenebbnek, mint illett volna egy olyan férfi karjaiban, aki nem a rokona. Most viszont egyszerűen kényelmetlen volt. Kínzóan tudatában volt

a férfi közelségének, a testéből a ruhán keresztül kiáradó hőnek. A felöltőjének elég magas volt a gallérja, de amikor Billie ujja végigsimított a gallér felső szélén, egy kevés világosbarna haj rákunkorodott Billie kezére. – Valami gond van? – kérdezte George, amikor elértek a lépcső tetejére. – Nincs – vágta rá gyorsan, majd megköszörülte a torkát. – Miért gondolod? – Azóta egyfolytában mocorogsz, hogy felemeltelek. – Ó – nem igazán jutott eszébe semmi, amit erre mondhatna. – Csak annyira fáj a lábam. – Nem, igazából eszébe jutott valami. Kár, hogy az egyáltalán nem illett ide. George megtorpant, és aggódva nézett rá. – Biztos vagy benne, hogy le szeretnél jönni vacsorázni? – Igen, biztos – elgyötörten fújta ki a levegőt. – Az ég szerelmére, hiszen már úgyis itt vagyok. Nevetséges lenne, ha karanténba vonulnék Mary szobájában. – Az aligha karantén. – De annak érezném – dünnyögte. George különös tekintettel vizslatta. – Nem szeretsz egyedül lenni, ugye? – Nem, amikor az egész világ nélkülem mulat – vágta rá.

George egy darabig hallgatott, épp csak egy kicsit hajtotta oldalra a fejét, hogy jelezze, furcsának találta Billie szavait. – És mi a helyzet az idő hátralevő részével? – Hogyan? – Amikor a világ nem nélküled gyűlik egybe – mondta egy leheletnyit leereszkedő hangsúllyal. – Akkor zavar, ha egyedül vagy? Billie összevont szemöldökkel nézett fel rá. Mégis mit akar kiszedni belőle ezzel a megjegyzéssel? – Ez nem olyan nehéz kérdés – mondta George, és kissé provokatívan dörmögéssé halkult a hangja. – Nem, természetesen nem zavar, ha egyedül vagyok. – Összeszorította a száját, és elég sértődöttnek érezte magát. És morcosnak. De a férfi olyan kérdéseket tett fel neki, ami neki még soha eszébe sem jutott. Ekkor, mielőtt ráeszmélhetett volna, hogy válaszolni készül, hallotta a saját hangját, ahogy így szól: – Nem szeretem… – Mit? Billie megrázta a fejét. – Nem számít. – Ugyan, áruld el. Billie felsóhajtott. George nem fog visszakozni. – Nem szeretem, amikor négy fal közé zárnak. Az egész napot el bírom tölteni egyedüllétben, ha kint lehetek. Vagy legalább lent a szalonban, ahol az ablakok magasak, és csak úgy dől be a fény.

George lassan bólintott, mintha egyetértene vele. – Ezek szerint te is így vagy vele? – kérdezte Billie. – Cseppet sem – érkezett a válasz. Nos, akkor ennyit arról, hogy értelmezni tudja a férfi gesztusait. – Nagyon is élvezem a saját társaságom – folytatta George. – Ebben biztos is vagyok. George ajka halvány mosolyra húzódott. – Azt hittem, ma este nem fogjuk sértegetni egymást. – Csakugyan? – Épp lefelé cipellek a lépcsőn. Jobban tennéd, ha kedvesen beszélnél velem. – Jó meglátás – ismerte el Billie. George leért a lépcsőfordulóba, és Billie már azt hitte, vége is a társalgásuknak, amikor a férfi így szólt: – A minap esett az eső… egész álló nap, szünet nélkül. Billie oldalra hajtotta a fejét. Tudta, hogy George melyik napról beszél. Rettenetes volt. Eredetileg azt tervezte, hogy Argo nevű kancáján kilovagol, és megnézi a kerítést az apja földjének déli végében. És talán megáll a szamócásnál. Még nem jött el a termés ideje, de a növények már biztosan elkezdtek virágot bontani, és szerette volna látni, mennyi van már. – Természetesen a házban maradtam – folytatta George. – Semmi értelme nem lett volna kimenni.

Billie nem egészen értette, George mire akar ezzel kilyukadni, de merő udvariasságból kérdezett: – És mivel foglaltad el magad? – Könyvet olvastam – mondta önelégülten. – Leültem a dolgozószobámban, és az elejétől a végéig kiolvastam egy könyvet, és nem is emlékszem, mikor töltöttem ilyen kellemesen egy napot. – Többször kellene kimenned – jelentette ki Billie tárgyilagosan. George ügyet sem vetett a megjegyzésre. – Csak azt akarom mondani ezzel, hogy a te szavaiddal élve a négy fal között töltöttem a napot, és csodálatos volt. – Nos… Ez is az én érvemet igazolja. – Ezek szerint érveltünk? – Mindig érvelünk, George. – És vezetjük is a pontokat? – dünnyögte válaszul a férfi. Mindig. De nem mondta ki hangosan. Gyerekesnek tűnt. És kicsinyesnek. És ami még ennél is rosszabb, mintha Billie túlságosan is igyekezne olyasvalaki lenni, aki valójában nem volt. Vagyis inkább olyasvalaki, aki igazából, csak épp a társadalom sosem engedné meg neki, hogy az legyen. A férfi mégiscsak Lord Kennard, ő pedig Miss Sybilla Bridgerton, és miközben kitartás tekintetében bármikor sikerrel felvenné a versenyt a férfival, nem volt ostoba. Tudta, hogyan működik a világ. Itt, Kent kis szegletében, egy birodalom

királynője volt, de a Crake-kastély és Aubrey Hall meghitt körén kívül… George Rokesby nyerne. Mindig. Vagy ha nem, akkor azt a benyomást keltené, hogy ő győzött. És Billie ez ellen semmit sem tehetett. – Hirtelen szokatlanul komoly lettél – mondta George, amikor lelépett a lépcsőről a földszint fényes parkettájára. – Rólad gondolkodtam – ismerte be. – Ha jól sejtem, ez kihívás – a férfi a szalon nyitott ajtajához érve odahajolt Billie füléhez. – De nem fogadhatom el. Billie már nyitotta volna is az ajkát, hogy válaszoljon, de mielőtt egy hangot is kiadhatott volna, George belépett a Crake-kastély ünnepi alkalmakra fenntartott szalonjába. – Jó estét kívánok mindenkinek – köszönt előkelően. Billie reménye, hogy feltűnés nélkül jelenhet meg, abban a pillanatban szertefoszlott, amikor rádöbbent, hogy ők érkeztek meg utoljára. Az édesanyja Lady Manston mellett ült a hosszú pamlagon, Georgiana egy közeli széken helyezkedett el, és kissé unottnak tűnt. A férfiak az ablaknál gyűltek össze. Lord Bridgerton és Lord Manston Andrew-val társalgott, aki épp mosolyogva fogadott el egy pohár brandyt az édesapjától.

– Billie! – kiáltott fel az édesanyja, és szó szerint felpattant. – Az üzenetedben azt írtad, hogy csak kificamodott a bokád. – Tényleg csak kificamodott – válaszolta Billie. – Egy hét, és megint olyan lesz, mint új korában. George felhorkantott. Billie ügyet sem vetett rá. – Semmiség, mama – nyugtatta az édesanyját. – Volt már ennél sokkal rosszabb is. Most Andrew is felhorkantott. Billie vele sem foglalkozott. – Egy botra támaszkodva magától is le tudott volna jönni – mondta George, ahogy leeresztette az egyik kerevetre. – De az háromszor ennyi ideig tartott volna, és egyikünk sem elég türelmes ehhez. Billie apja, aki szintén egy pohár brandyvel állt az ablaknál, jóízűen felkacagott. Billie vasvillaszemekkel nézett rá, amitől az apja még hangosabb hahotában tört ki. – Ez Mary egyik ruhája lenne? – kérdezte Lady Bridgerton. Billie bólintott. – Bricseszben voltam. Az édesanyja felsóhajtott, de nem tett megjegyzést. Véget nem érő vita volt ez közöttük: a fegyverszünetet csak az tartotta életben, hogy Billie megígérte, mindig illendően fog felöltözni a vacsorához. És ha vendégek jönnek. És az istentiszteletre.

Valójában egész hosszúra nyúlt a lista azokról az eseményekről, melyekre az édesanyja útmutatása szerint kellett felöltöznie. De Lady Bridgerton megadta magát abban a tekintetben, hogy Billie bricseszt viselhet, amikor a birtok ügyeit intézi. Billie szemében ez győzelemnek számított. Ahogy az édesanyjának magyarázta – többször is –, csak ahhoz szeretett volna engedélyt kapni, hogy kényelmesen öltözhessen, amikor kint jár. A bérlők bizonyára különcnek és csodabogárnak tartották, de tudta jól, hogy mindenki kedveli. És tiszteli. A barátságos fogadtatás természetesen adódott: Billie édesanyja váltig állította, hogy a lánya már az anyaméhből is mosolyogva bújt elő, és már kislányként is a bérlők kedvence volt. A tiszteletet azonban kiérdemelte, és épp ezért ezerszer jobban is becsülte. Billie pontosan tudta, hogy egy szép napon az öccse fogja örökölni Aubrey Hallt és a földeket, de Edmund még gyermek volt, nyolc esztendővel fiatalabb nála. Az idő nagy részét iskolában töltötte. Az apjuk sem lesz már fiatalabb, és valakinek meg kellett tanulnia, hogyan kell egy ilyen hatalmas birtokot vezetni. Különben is, Billie született tehetség volt – mindenki ezt mondta. Sok évig volt egyetlen gyermek, Edmund és őközte két kicsi született, de mindkettő elhunyt még csecsemőkorban. A család évekig imádkozott és

reménykedett, hogy örökös születik, ez idő alatt Billie afféle kabala lett a bérlők körében, Aubrey Hall élő, mosolygó jelképe. A legtöbb úri születésű leánytól eltérően Billie mindig csatlakozott a szüleihez, amikor a birtok ügyeit intézték. Amikor az édesanyja elemózsiás kosarat vitt a szegényeknek, ő osztotta szét az almát a gyerekek között. Amikor az édesapja kiment szemügyre venni a földeket, legtöbbször ő is ott sertepertélt körülötte, gilisztákat ásott ki a földből, miközben azt magyarázta, az ilyen kevéssé napsütötte helyen miért lenne jobb rozst termeszteni árpa helyett. Először mindenki szórakoztatónak találta: egy életteli kis ötévesnek, aki ragaszkodott hozzá, hogy ő mérhesse ki a szemes termést, amikor bérleti járadékot begyűjtötték. De végül megszokott jelenség lett, és most már el is várták tőle, hogy járjon utána a birtok ügyeinek. Ha az egyik kunyhó teteje beázott, ő gondoskodott arról, hogy rendbe tegyék. Ha sovány lett a termés, kiment, és megpróbált rájönni, mi okozhatta. Mindent összevetve olyan volt, mintha ő lenne az apja legidősebb fia. Más ifjú hölgyek romantikus költeményeket vagy Shakespeare-t olvastak. Billie mezőgazdálkodási tanulmányokat bújt. És imádta őket. Szívből. Mennyei olvasmánynak tartotta mindet.

Nehezen lehetett volna olyan életet elképzelni, ami ennél jobban illett volna hozzá, de el kellett ismerni: sokkal könnyebb volt fűző nélkül mozognia. Akármennyire fájt is ez az édesanyjának. – Kint jártam megnézni az öntözőrendszert – magyarázta Billie. – Értelmetlen lett volna földet söprő ruhába bújnom. – Én egy szót sem szóltam – mondta Lady Bridgerton, pedig mindannyian tudták, hogy mire gondolt. – Nem beszélve a fára mászásról – vetette közbe Andrew. Ez azonnal felkeltette az édesanya figyelmét. – Fára mászott? – Hogy megmentsen egy macskát – bólintott Andrew. – Bátran feltételezhetjük – mondta George tekintéllyel átitatott hangon –, hogy amennyiben szoknyát visel, nem kísérelte volna meg a fára mászást. – Mi történt a cicával? – kérdezte Georgiana. Billie a húgára pillantott. Majdnem meg is feledkezett arról, hogy ott van. A macska pedig határozottan kiment a fejéből. – Nem tudom. Georgiana előrehajolt, kék szeme türelmetlenül csillogott. – De azért megmentetted, ugye? – Ha igen – mondta Billie –, az teljesen az akarata ellenére történt.

– Igen hálátlan jószág volt – tette hozzá George. Billie apja kuncogott ezen a megfogalmazáson, és férfiasan George hátára csapott. – George, fiam, erre innunk kell. Szükséged van rá a megpróbáltatásaid után. Billie-nek leesett az álla. – Az ő megpróbáltatásai után? George kajánul vigyorgott, de a csuda vigye el, más nem látta. – Mary ruhája nagyon jól áll neked – mondta Lady Bridgerton a társalgást hölgyhöz illendőbb irányba terelve. – Köszönöm – felelte Billie. – Kedvemre való ez a zöld árnyalat. – Ujjai végigfutottak a dekoltázst körülölelő csipkén. Igen előnyösen mutatott rajta. Az édesanyja döbbenten nézett rá. – Szeretem a csinos ruhákat – bizonygatta Billie. – Csak nem szeretem viselni őket, amikor nem praktikus. – És a cica? – érdeklődött megint Georgiana. Billie türelmetlen pillantást vetett felé. – Mondtam, hogy nem tudom. Őszintén szólva, undok kis állat volt. – Ezzel egyetértek – mondta George, és ünnepélyesen megemelte a poharát. – Nem hiszem el, hogy egy cica vesztére isztok – szomorodott el Georgiana.

– Én éppenséggel nem iszom – jegyezte meg Billie, és körbenézett, hátha valaki hozna neki egy italt. – De szívesen innék. – Minden rendben, kedvesem – suttogta Lady Bridgerton, és biztatóan a kisebbik lányára mosolygott. – Ne nyugtalankodj emiatt. Billie visszafordult Georgiana felé. Ha az édesanyjuk ezt a hangsúlyt használná vele, nagyon mérges lenne. De Georgiana kislányként nagyon beteges volt, és Lady Bridgerton azóta sem tanulta meg, hogy nem kell már aggódó törődéssel körülvennie. – Biztos vagyok benne, hogy a macska túlélte a kalandot – mondta Billie Georgianának. – Nyamvadt jószág volt, de a szemében látszott, hogy igazi túlélő. Andrew odalépett a kislányhoz, és a fülébe súgta: – Az ilyenek mindig talpra esnek. – Ó, elég! – hessentette el Georgiana, de látszott, hogy nem haragszik a tréfás megjegyzés miatt. Soha senki sem haragudott Andrew-ra. Legalábbis nem sokáig. – Érkezett hír Edwardról? – kérdezte Billie Lady Manstontól. Lady Manston tekintete elhomályosult, ahogy megrázta a fejét. – Az utolsó levele óta nem. Az pedig a múlt hónapban érkezett. – Biztos vagyok benne, hogy jól van – mondta Billie. – Olyan tehetséges katona.

– Nem tudom, mennyit számít a tehetség, amikor fegyvert szegeznek az ember mellkasának – vetette közbe George komoran. Billie mérgesen fordult felé. – Ne hallgasson rá – mondta Lady Manstonnak. – Sosem volt katona. Lady Manston mosolyogva nézett rá, egyszerre szomorúan, kedvesen és szeretettel. – Szerintem szeretett volna beállni katonának – mondta, és felpillantott elsőszülött fiára. – Ugye, George?

Hatodik fejezet George kifejezéstelen arcot erőltetett magára. Az édesanyja csak jót akart, mint mindig. De mégiscsak nő. Sosem értené meg, mit jelent a királyért és a hazáért harcolni. Sosem értené meg, mit jelent nem harcolni érte. – Nem számít, hogy mit szerettem volna – mondta mogorván. Ivott egy nagy kortyot a brandyből. Aztán még egyet. – Itt volt rám szükség. – Amiért én hálás is vagyok – jelentette ki az édesanyja. Eltökélt mosollyal fordult vissza a többi hölgy felé, de a szeme túlságosan is csillogott. – Nincs szükségem arra, hogy az összes fiam háborúzzon. Isten adja, hogy ennek az őrületnek még az előtt vége szakadjon, hogy Nicholas eléri a besorozáshoz szükséges kort. Először senki nem szólt egy szót sem. Lady Manston hangja kissé túl erős volt, a szavai egy kissé túl élesek. Kínos pillanat volt, és senki sem tudta, hogyan törhetné meg a beállt csendet. George végül belekortyolt az italába, és halkan így szólt: – Amíg ember van, őrület is van. Ez mintha enyhített volna valamennyit a feszültségen. Billie felnézett, és dacos arckifejezéssel szegte fel a fejét.

– A nők sokkal jobb munkát végeznének, ha ők kormányozhatnának. George üres mosollyal viszonozta a megjegyzést. Billie nyilván megpróbálja felingerelni. Nem fogja megadni neki ezt az örömet. Billie apja azonban ráharapott a csalira. – Ebben egészen biztos vagyok – mondta, de a hangsúlya olyan engesztelőre sikerült, hogy mindenki tudta, nem így gondolja. – Igenis jobb munkát végeznénk – bizonygatta Billie. – Az biztos, hogy kevesebb háború lenne. – Ebben egyet kell értenem vele – jegyezte meg Andrew poharát Billie felé emelve. – Lényegtelen – mondta Lord Manston. – Ha isten azt akarta volna, hogy a nők kormányozzanak és harcoljanak, akkor elég erősnek teremtette volna őket ahhoz, hogy kardot és puskát hordozzanak. – Tudok lőni – jelentette ki Billie. Lord Manston ránézett, és nagyot pislogott. – Igaz – mondta, majdnem olyan hangon, mintha egy furcsa tudományos érdekességet venne fontolóra – , valószínűleg tudsz. – Billie a télen leterített egy szarvasbikát – szólalt meg Lord Bridgerton, és vállat vont, mintha ez teljesen hétköznapi dolog lett volna. – Valóban? – kérdezte Andrew elismerően. – Ügyes! Billie elmosolyodott. – Nagyon ízletes volt.

– Nem hiszem el, hogy engedi, hogy vadásszon – fordult Lord Manston Lord Bridgerton felé. – Csakugyan azt hiszi, hogy megakadályozhatom? – Billie-t senki sem állíthatja meg – dörmögte George. Aztán hirtelen mozdulattal megfordult, és átvágott a szalonon, hogy újabb italt töltsön magának. Hosszú csend állt be. Feszült csend. George úgy döntött, ez alkalommal nem törődik vele. – És Nicholas hogy van? – érdeklődött Lady Bridgerton. George belemosolygott a poharába. Az asszony mindig is tudta, hogyan kell elterelni a beszélgetést a kényes témákról. És valóban: még a hangján is hallatszott, hogy udvariasan mosolyog, amikor hozzátette: – Biztos vagyok benne, hogy rendesebben viseli magát, mint Edmund és Hugo. – Biztos vagyok benne, hogy nem – válaszolt Lady Manston nevetve. – Nicholas sosem… – kezdte volna Georgiana. De Billie hangja túlharsogta: – Nehezen tudom elképzelni, hogy bárkit is többször küldenek haza, mint annak idején Andrew-t. Andrew feltartotta a kezét. – Enyém a rekord. Georgiana szeme elkerekedett. – A Rokesby-fiúk között? – Mindenki között. – Ez nem lehet igaz – fújt egyet Billie.

– Biztosíthatlak, hogy az. Mint tudod, oka van annak, hogy korábban jöttem el. Állítom, hogy ha megjelennék látogatóban, nem engednének be a kapun. Billie hálásan fogadta el a pohár bort, amit az inas végre odahozott neki, majd Andrew felé emelte afféle kétértelmű tósztként. – Ez csak arról árulkodik, hogy az igazgató dicséretet érdemel a józan ítélőképességéért. – Andrew, ne túlozz – kérte Lady Manston. A szemét forgatva fordult vissza Lady Bridgerton felé. – Az igaz, hogy többször is hazaküldték Etonból, de biztosíthatom, nem csapták ki. – Nem mintha nem próbálkozott volna – vetette közbe Billie. George lassan fújta ki a levegőt, visszafordult az ablak felé, és a tintakék ékboltot fürkészte. Talán tényleg elviselhetetlenül öntelt alak – egy öntelt alak, akit történetesen sosem küldtek haza Etonból vagy Cambridge-ből –, de már tényleg nem volt kedve Andrew és Billie állandó élcelődését hallgatni. Mindig ugyanúgy zajlott. Billie bámulatosan okos volt, aztán Andrew eljátszotta a nagy csibészt, aztán Billie mondott valami végtelenül bántót, erre Andrew csak nevetett és hunyorgott, aztán mindenki nevetett és hunyorgott, és mindig, de mindig ugyanúgy zajlott az egész. Egyszerűen annyira elege volt az mindebből.

George futva Georgianára pillantott, aki morcosan ült a ház – George véleménye szerint – legkényelmetlenebb székében. Hogy lehet, hogy senki sem vette észre, hogy a kislányt teljesen kihagyták a beszélgetésből? Billie és Andrew szellemessége és élénksége feltüzelte a szalont, és szegény Georgiana egy szó erejéig sem osztozhatott a dicsőségükben. Nem mintha úgy tűnt volna, mint aki szívesen próbálkozna, de tizennégy évesen mégis mennyi reménye lehet egy ilyen versenyben? Hirtelen ötlettől vezérelve átvágott a helyiségen, a kislány mellé lépett, és lehajolt. – Én láttam a macskát – mondta, és a szavai eltűntek a lány vörösesszőke hajában. – Berohant az erdőbe. Természetesen nem így történt. Fogalma sem volt, mi lett az állattal. Biztosan beszippantotta a kénköves pokol, ha van igazság a világon. Georgiana először összerezzent, majd szélesen mosolyogva fordult George felé, és most nyugtalanítóan hasonlított a nővérére. – Tényleg? Ó, köszönöm, hogy elmondtad. George Billie felé lesett, amikor felegyenesedett. A lány kíváncsian figyelte, néma nehezteléssel a hazugsága miatt. George kihívó tekintettel viszonozta az arckifejezést, megemelt szemöldökével mintha arra biztatta volna Billie-t, hogy merje csak szóvá tenni.

De Billie nem mondott semmit, ehelyett egyik vállát kissé megvonta, amit valószínűleg George-on kívül senki sem vett észre. Aztán a szokott bájjal és lelkesedéssel visszafordult Andrew felé. George ismét Georgianának szentelte a figyelmét, aki bizonyosan sokkal okosabb lány volt, mint ahogy azt George eddig hitte, mert a kisasszony lassan növekvő érdeklődéssel figyelte a jelenetet, és a tekintetét ide-oda kapta közöttük, mintha egy labdajátékot követne. George vállat vont. Nem is baj. Örült, hogy a lánynak ezek szerint helyén van az esze. Szüksége is lesz rá ezzel a családdal. Ismét belekortyolt a brandyjébe, egészen belefeledkezve a gondolataiba, míg a beszélgetés távoli morajjá nem halkult körülötte. Ma este olyan nyugtalannak érezte magát, szokatlanul annak. Itt álldogál olyan emberek között, akit egész életében ismert és szeretett, és másra sem vágyik, mint… Az ablak felé bámult választ keresve. Másra sem vágyik, mint… Nem is tudta. Ez volt a gond. Pontosan ez. Fogalma sem volt, hogy mire vágyik, csak azt, hogy valamire. Az élete, döbbent rá, a banalitás újabb szintjére süllyedt. – George? George! Nagyot pislogott. Az édesanyja szólította.

– Lady Frederica Fortescue-Endicottot eljegyezte Northwick grófja – mondta. – Hallottál róla? Ah. Szóval ez lesz a ma esti beszélgetés témája. Az utolsó cseppig felhajtotta az italát. – Még nem. – Westborough hercegének legidősebb leánya – fordult az édesanyja Lady Bridgerton felé. – Micsoda bájos teremtés. – Ó, így van, bájos teremtés. Sötét hajú, nemde? – És milyen gyönyörű kék a szeme. Úgy énekel, mint egy dalos pacsirta. George elnyomott egy sóhajt. Az apja a hátára csapott. – A herceg nagyon szép hozománnyal látta el – mondta azonnal a lényegre térve. – Húszezer és egy birtok. – Mivel eljátszottam az esélyemet – mondta George diplomatikusan egykedvű mosollyal –, semmi haszna sorra venni a kisasszony megannyi jó tulajdonságát. – Nyilván nincs – mondta az édesanyja. – Ahhoz már túl késő. De ha tavaly tavasszal hallgattál volna rám… Ekkor megkondult a vacsorára hívó gong – hála az égnek –, és George édesanyja úgy döntött, semmi értelme tovább sorolnia a házasság mellett szóló érveket, mert most az esti menüről kell szót ejtenie, és arról a sajnálatos tényről, hogy ezen a héten nem lehetett igazán jó halat kapni a piacon.

George visszament Billie mellé. – Szabad? – súgta, és kinyújtotta a karját. – Ó – kiáltott fel a lány finoman, habár George, ha agyonütik, akkor sem jött volna rá, hogy Billie miért lepődött meg. Semmi sem változott meg az utóbbi negyedórában, mégis ki vinné át az étkezőbe? – Milyen nagyvonalú gesztus, George – mondta az édesanyja, majd belekarolt a férjébe, és hagyta, hogy átvezesse a szalonon. George komoran mosolygott rá. – Megvallom, kellemes érzés, hogy Billie Bridgerton ennyire a nagylelkűségemre van utalva. Lord Bridgerton felnevetett. – Élvezd, amíg lehet, fiam. Ő nem szeret veszíteni. – Miért? Ki szeret? – vágott vissza Billie. – Jó meglátás – válaszolta az apja. – Inkább arról van szó, ki mekkora méltósággal fogadja. – Én tökéletesen mélt… George a karjaiba kapta. – Biztos vagy benne, hogy be akarod fejezni ezt a mondatot? – súgta oda. Mert mindannyian tudták: Billie Bridgerton ritkán viselkedett méltóságteljesen, amikor veszített. Billie összeszorította a száját. – Két pont jár az őszinteségért – mondta George. – És miért járna három? – vágott vissza Billie. George felnevetett.

– Különben is – fordult Billie az édesapjához, mert alapvetően képtelen volt egyetlen érvet is félbehagyni. – Nem is vesztettem semmit. – Elvesztetted a macskát – szólalt meg Georgiana. – És a tekintélyedet – tette hozzá Andrew. – Na, azért már jár a három pont – mondta George. – De hiszen kificamítottam a bokám! – Tudjuk, kedvesem – mondta Lady Bridgerton, és gyengéden megpaskolta lánya karját. – Hamarosan jobban leszel. Te magad mondtad. Négy pont, mondta volna George, de Billie gyilkos tekintettel nézett rá. – Ki ne mondd… – sziszegte. – De te magad könnyíted meg. – Csak nem Billie-t gúnyoljuk? – kérdezte Andrew, amint odaért melléjük a folyosón. – Mert ha igen, akkor jobb, ha tudjátok, nagyon bánt, hogy nélkülem kezdtétek el. – Andrew… – mondta Billie majdhogynem morogva. Andrew az ép kezét tettetett sértődéssel helyezte a szívére. – Ez fájt. Én mondom, nagyon is fájt. – Elképzelhető, hogy ne gúnyolódjunk rajtam? – kérdezte Billie elgyötörten. – Csak egyetlen estére? – Talán – mondta Andrew –, de George közel sem olyan vicces.

George már épp mondott volna valamit, de észrevette Billie arckifejezését. A lány fáradt volt. És látszott, hogy fájdalmai vannak. Amit Andrew a szokásos tréfálkozásnak vett, igazából kérés volt, hogy hagyják békén. Odahajolt Billie füléhez, és halkan a következőt súgta: – Biztos, hogy akarsz vacsorázni? – Természetesen – válaszolta Billie. Szemmel láthatóan rosszul esett neki, hogy George megkérdezte. – Jól vagyok. – De jól is érzed magad? Billie ajka feszes vonallá keskenyedett. Aztán megremegett. George lassabbra vette a lépteit, hogy Andrew eléjük kerüljön. – Nem szégyen az, ha az ember pihenni szeretne, Billie. Billie felnézett rá; volt valami bánatos a szemében. – Éhes vagyok – mondta. George bólintott. – Hozathatok egy kis ottománt az asztal alá, hogy megemelhesd a lábadat. Billie meglepetten pislogott fel rá, és George egy rövid pillanatra meg mert volna esküdni rá, hogy hallotta, ahogy a lány megkönnyebbülten fújja ki a levegőt. – Annak nagyon örülnék – mondta Billie. – Köszönöm szépen.

– Vedd úgy, hogy már meg is történt – elhallgatott. – Ami azt illeti, roppant csinos vagy ebben az estélyiben. – Hogyan? Fogalma sem volt, ezt miért mondta. És Billie döbbent arckifejezéséből ítélve a lánynak sem. Vállat vont, örült volna, ha szabaddá tudta volna tenni a kezét, hogy megigazítsa a nyaksálját. Érthetetlen módon szűknek tűnt. És nyilván mondania kellett valami bókot a ruhára – nem így illik egy úriembertől? Különben is, Billie úgy festett, mint akire ráfér egy kis lelkesítés. És igenis, nagyon jól állt neki az a ruha. – Szép a színe – rögtönzött. Ha kell, tud ő elbűvölő is lenni. – És… khm… kiemeli a szemedet. – A szemem barna. – Attól még kiemeli. Billie kissé riadtnak tűnt. – Te jó ég, George! Bókoltál már egyáltalán egy hölgynek? – És neked bókoltak már? Későn eszmélt rá, hogy ez milyen rettenetesen hangzik, és dadogott valami bocsánatkérés-féleséget, de Billie már rázkódott a nevetéstől. – Ó, bocsánat – zihálta, és a vállába törölte meg a szemét, mivel mindkét kezével a férfi nyakába kapaszkodott. – Ó, ez annyira vicces volt. Az arcod…

Csodálatos módon George önkéntelenül is elmosolyodott. – Azt akartam kérdezni, hogy fogadtál-e már el bókot – kénytelen volt ezt mondani, majd zavartan hozzátette: – Nyilván kaptál már bókot. – Ó, nyilván. George megrázta a fejét. – Őszintén sajnálom. – Igazi úriember vagy – ingerelte Billie. – Ez meglep? – Cseppet sem. Szerintem inkább meghalnál, mint hogy megsérts egy hölgyet, akármennyire közvetetten is. – Egészen biztos vagyok benne, hogy előfordult már, hogy megsértettelek. Billie csak vállat vont. – Nem hiszem, hogy én számítok. – Meg kell vallanom, ma este sokkal inkább hölgynek hatsz, mint általában. Billie bizalmatlanul nézett rá. – Itt valahol egy inzultus lapul, ebben egészen biztos vagyok. – Vagy egy bók. – Nem – mondta Billie, és úgy tett, mintha erősen töprengene. – Szerintem nem. George felnevetett, hangosan, jóízűen, és csak akkor vette észre, milyen szokatlan ez az érzés, amikor a harsány jókedve halk kuncogássá szelídült. Hosszú idő

telt el azóta, hogy utoljára átadta magát a nevetésnek, és hagyta, hogy az egész testét átjárja. Mérföldekre esett attól a társasági vihogással, amivel Londonban találkozott. – Pedig kaptam már bókot – mondta Billie, majd lágyabb hangon hozzátette: – De azt elismerem, hogy nem vagyok gyakorlott abban, hogyan fogadjam. Legalábbis az olyat nem, ami a ruhám színének szól. George ismét lassabbra fogta a lépteit, ahogy befordult a sarkon, és felbukkant az étkező ajtaja. – Sosem töltöttél el egy szezont Londonban, igaz? – Tudod, hogy nem. George szívesen megkérdezte volna, miért. Mary járt a fővárosban, és általában mindent együtt csináltak Billie-vel. De udvariatlannak érezte, hogy rákérdezzen, legalábbis most, amikor hamarosan kezdődik a vacsora. – Én nem akartam menni – mondta Billie. George nem tette szóvá, hogy nem kért magyarázatot. – Borzasztóan ügyetlen vagyok az ilyesmiben. – Friss szellő lettél volna – hazudott George. Minden rettenetesen alakult volna, és akkor George-ra hárult volna a feladat, hogy a lány megmentésére siessen, és biztosítsa, hogy a táncrendje legalább félig megteljen, aztán meg kellett volna védenie a becsületét minden egyes alkalommal, amikor egy ostoba fiatal

lord azt feltételezi, hogy Billie könnyű erkölcsű, csak azért, mert egy kicsit hangos és felszabadult. Kimerítő lett volna. – Elnézést – suttogta, és megállt, hogy az egyik inast megkérje, hozzon egy ottománt. – Tartsalak, míg vissza nem tér? – Tartsál? – visszhangozta Billie, mintha hirtelen elfelejtett volna angolul. – Valami gond adódott? – kérdezte George édesanyja, ahogy palástolatlan kíváncsisággal figyelte őket a nyitott ajtón át. Ő, Lady Bridgerton és Georgiana már helyet foglaltak. Az urak pedig várták, hogy Billie is csatlakozzon hozzájuk. – Üljenek csak le – mondta nekik George. – Legyenek szívesek. Megkértem az egyik inast, hogy hozzon valamit az asztal alá, hogy Billie feltehesse a lábát. – Ez roppant kedves tőled, George – mondta Lady Bridgerton. – Nekem is eszembe juthatott volna. – Nekem is ficamodott ki már a bokám – mondta George, ahogy Billie-t bevitte a helyiségbe. – Nekem soha – válaszolt Lady Bridgerton –, habár az ember azt hihetné, mostanra már szakértővé lettem. – Georgianára pillantott. – Szerintem te vagy az egyetlen olyan gyermekem, akinek még nem tört csontja és semmije sem ficamodott ki. – Ebben rejlik a tehetségem – jegyezte meg Georgiana unottan.

– Meg kell vallanom – mondta Lady Manston félrevezetően békés mosollyal tekintve George-ra és Billie-re –, ti ketten igencsak szemrevaló pár vagytok. George majd’ keresztüldöfte az édesanyját a tekintetével. Nem. Lehet, hogy szeretné, ha a fia végre megesküdne, de ezzel nem próbálkozhat. – Ne piszkálják – kérte Billie pont a megfelelő mennyiségű szeretettel teli dorgálással a hangjában, hogy ennek a gondolatsornak véget vessen. – Ki más hozott volna be, ha nem George? – Fájdalom, nekem törött a karom – dörmögte Andrew. – Hogy törted el? – kérdezte Georgiana. A férfi előrehajolt, és a szeme csillogott, akár a tenger. – Cápával birkóztam. Billie felhorkant. – Nem – mondta Georgiana cseppet sem lenyűgözve. – Igazából mi történt? Andrew vállat vont. – Elcsúsztam. Rövid csend állt be. Senki sem számított egy ennyire hétköznapi dologra. – A cápa jobb történet lenne – mondta végül Georgiana. – Ugye? Az igazság ritkán olyan érdekes, mint szeretnénk.

– Azt gondoltam, legalább az árbócról estél le – jegyezte meg Billie. – A fedélzet nagyon csúszott – mondta Andrew tárgyilagosan. És míg mindenki azon merengett, mennyire banális a történet, hozzátette: – Olyan lesz. A víztől. Az inas visszatért egy kis rojtos szegényű ottománnal, amely ugyan nem volt olyan magas, mint George szerette volna, de még mindig jobb megoldásnak tartotta, mint azt, hogy Billie csak úgy lóbálja a lábát. – Meglepett, hogy McClellan admirális engedélyezte, hogy itthon lábadozz – mondta Lady Manston, miközben az inas bekúszott az asztal alá, hogy a helyére tegye az ottománt. – Nem mintha panaszkodnék. Csodálatos, hogy itthon vagy Crakeben, ahova tartozol. Andrew halványan az anyjára mosolygott. – Nem sok hasznát vennék egy félkarú tengerésznek. – A sok botlábú kalóz között sem? – csiripelt közbe Billie, amikor George leengedte a székre. – Azt hittem, szinte követelmény, hogy a tengerészeknek az egyik végtagjuk hiányozzon. Andrew elgondolkodva hajtotta félre a fejét. – A szakácsunknak csak az egyik füle van meg. – Andrew! – kiáltott fel az édesanyja.

– Milyen rettenetes – mondta Billie, és szemében vérszomjas fény csillant meg. – Ott voltál, amikor történt? – Billie! – kiáltott Lady Bridgerton. Billie az édesanyja felé kapta a fejét: – Nem várhatja el, hogy ne tegyek fel kérdéseket, amikor egy félfülű tengerészről hallok – tiltakozott. – Hovatovább ez nem illendő társalgási téma egy családi vacsorán. A Rokesby- és a Bridgerton-klán az összejöveteleiket mindig is családi eseménynek tartották, akármennyire nem álltak is rokonságban. Legalábbis az utolsó száz évet tekintve. – El nem tudom képzelni, hol lenne ennél illendőbb téma – jegyezte meg Andrew. – Hacsak nem vonulunk ki egy emberként a kocsmába. – Fájdalom – mondta Billie –, ilyen kései órán engem nem engednének be. Andrew pimaszul vigyorgott rá. – Ez a hétszázharmincnyolcadik ok, amiért örülök, hogy nem nőnek születtem. Billie a szemét forgatta. – És napközben beengednek? – kérdezte Georgiana. – Természetesen – válaszolta Billie, de George észrevette, hogy Lady Bridgertonnak nem tetszik ez a válasz.

És Georgianának sem. Az ajkát mérgesen szorította össze, az egyik kezét az asztalon nyugtatta, és a mutatóujjával türelmetlenül dobolt az asztalterítőn. – Mrs. Bucket készíti a legízletesebb húsos pitét – magyarázta Billie. – Minden áldott csütörtökön. – Már el is felejtettem – mondta Andrew, és megborzongott a csodás kulináris élmény gondolatától. – Hogy felejthetted el? Maga a tésztába burkolt mennyország. – Ezzel egyetértek. Egyik nap együtt kéne ebédelnünk. Legyen, mondjuk dél… – A nők is véresek – fakadt ki Georgiana. Lady Bridgerton elejtette a villáját. Billie lassan, meglepetten fordult a húga felé. – Hogyan? – A nők is tudnak véresek lenni – fejtette ki jobban Georgiana, és a hangja kezdett dacossá válni. Billie mintha nem is tudta volna, ezt mire vélje. Általában George élvezte volna a lány zavarát, de a beszélgetés olyan váratlan fordulatot vett, hogy az együttérzésen túl másra nem volt képes. És megkönnyebbült, hogy nem neki kell faggatnia a kislányt. – Amit korábban mondtál – magyarázta Georgiana. – A nőkről, és hogy ritkábban háborúznánk, mint a férfiak. Szerintem ez nem igaz. – Ó – mondta Billie, és látszott rajta a végtelen megkönnyebbülés. Az az igazság, George is

megkönnyebbült. Mert az egyetlen más magyarázat arra, hogy a nők véresek, tényleg olyan téma volt, amit nem szívesen vitatott volna meg a vacsoraasztalnál. Ami azt illeti, sehol máshol sem. – Ott van például Mária királynő – folytatta Georgiana. – Senki sem állíthatja, hogy pacifista volt. – Nem is véletlenül nevezték Véres kezű Máriának – mondta Andrew. – Pontosan! – bólintott Georgiana fellelkesedve. – És Erzsébet királynő egy egész ármádiát elsüllyesztett. – Az emberei süllyesztették el az ármádiát – helyesbített Lord Bridgerton. – De ő adta ki rá a parancsot – vágott vissza Georgiana. – Georgianának igaza van – mondta George, mert szívesen ismerte el, ha valaki okosan érvelt. Georgiana hálásan pillantott rá. – Valóban – mosolygott Billie. Georgianát mintha ez nagy elégedettséggel töltötte volna el. – Nem azt akartam mondani, hogy a nők nem tudnak erőszakosak lenni – mondta Billie most, hogy Georgiana befejezte a mondanivalóját. – Természetesen tudunk, amennyiben megfelelő motivációnk van. – Beleborzongok a gondolatba – dünnyögte Andrew.

– Ha valaki, akit szeretek, veszélyben lenne – mondta Billie csendes indulattal. – Egészen biztos vagyok benne, hogy akkor erőszakra tudnám ragadtatni magam. George még évekkel később is elgondolkodott ezen a pillanaton. Valami megváltozott. Valami megrendült és kibillent a helyéről. A levegő mintha megtelt volna feszültséggel, és mindenki – minden egyes Rokesby és Bridgerton az asztalnál – mintha kiszakadt volna az időből, mintha valamire várnának, amit egyikük sem ért meg. Még Billie sem. George a lány arcát fürkészte. Nem esett nehezére harcosként elképzelni, ahogy vad elszántsággal siet a szerettei védelmére. Vajon ő is közéjük számít? Úgy sejtette, igen. Bárki, aki az ő családnevét viseli, az ebbe a körbe tartozik. Senki sem szólalt meg. Senki még csak levegőt sem vett mindaddig, míg Lady Manston fel nem nevetett, ami inkább csak lélegzetvétel volt, majd kijelentette: – Milyen lehangoló téma. – Ezzel nem értek egyet – mondta George halkan. Úgy vélte, az édesanyja nem hallotta meg. De Billie igen. Az ajka felnyílt, sötét szeme kíváncsian és meglepetten kereste George tekintetét. És talán egy leheletnyi hálával is.

– Fel nem foghatom, miért beszélünk ilyesmiről – folytatta az édesanya eltökélten, hogy a társalgást szebb és vidámabb témák felé terelje. Mert fontos, gondolta George. Mert jelent valamit. Mert éveken át semmi sem jelentett semmit, azok számára nem, akik hátramaradtak. Belefáradt abba, hogy haszontalan, hogy úgy tesz, mintha értékesebb lenne a fivéreinél, csak azért, mert ő az elsőszülött. A levesét nézte. Elvesztette az étvágyát. És természetesen Lady Bridgerton pont ebben a pillanatban kiáltott fel: – Rendezzünk mulatságot!

Hetedik fejezet Mulatságot? Billie óvatosan letette a szalvétáját, és enyhe rémület futott át rajta. – Mama? – Egy házi mulatságot – pontosított az édesanyja, mintha a kérdés erre vonatkozott volna. – Az év ezen szakában? – kérdezte Lord Bridgerton, és a leveseskanál egy pillanatra megállt félúton a szája felé. – Miért ne most? – Általában ősszel szoktuk megrendezni. Billie a szemét forgatta. Tipikus férfiérvelés. Nem mintha nem értett volna vele egyet. A legutolsó, amire jelen pillanatban vágyik, az egy házi mulatság Aubrey Hallban. Meg arra a sok idegenre, akik összevissza mászkálnak az otthonában. Nem beszélve arról a rengeteg időről, amit azzal kell töltenie, hogy a háziasszony kötelességtudó lányának szerepét játssza. Egész nap puffos ruhában kell illegetnie magát, és képtelen lesz elvégezni a birtok igazgatásával járó igazi feladatait. Megpróbálta elkapni édesapja tekintetét. Biztosan ő is tudja, hogy ez mennyire rossz ötlet, akármelyik évszakról van is szó. De az apja semmi mással nem törődött, csak a feleségével. És a levesével.

– Andrew nem lesz itthon ősszel – jegyezte meg Lady Bridgerton. – És most kellene ünnepelnünk. – Szeretem a mulatságokat – jelentette ki Andrew. Ez igaz is, de Billie úgy érezte, a férfi inkább csak azért mondja, hogy csillapítsa a feszültséget az asztalnál. Mert mindenki meglehetősen feszültnek tűnt. És Billie furcsa mód tökéletesen tisztában volt vele, hogy senki sem tudja, miért. – Akkor ezt elrendeztük – mondta az anyja. – Házi mulatságot fogunk tartani. Egy egészen kicsit. – Mit értesz azon, hogy kicsi? – kérdezte Billie gyanakodva. – Ó, nem is tudom. Talán egy tucatnyi vendéggel? – Lady Bridgerton Lady Manston felé fordult. – Mit gondolsz, Helen? Lady Manston válasza senkit sem lepett meg: – Szerintem pompás gondolat. De talán gyorsan kellene cselekednünk, mielőtt Andrew-t visszaküldik a tengerre. Az admirális egyértelművé tette, hogy a szabadsága csak a lábadozás idejére szól, és egy perccel sem lehet hosszabb. – Természetesen – dünnyögte Lady Bridgerton. – Akkor legyen, mondjuk egy hét múlva? – Egy hét múlva? – kiáltott fel Billie. – Képtelenség a házat egy hét alatt felkészíteni erre. – Ó, ugyan már. Hogyne lehetne – intette le az édesanyja derűsen. – Épp ilyesmire születtem. – Ez így igaz, kedvesem – mondta a férje szeretettel.

A papára nem számíthat, döbbent rá Billie. Ha véget akar vetni ennek az őrületnek, akkor egyedül kell megtennie. – Gondolj a vendégekre, mama. – Azért sem hagyja annyiban. – Bizonyosan több időre van szükségük. Tevékeny életet élnek. Terveik vannak. Az édesanyja legyintett, mintha ennek az égadta világon semmi jelentősége sem lenne. – Nem akarok országszerte meghívókat küldeni. Ennyi idő elég ahhoz, hogy a környező megyékben lakó barátainkat elérjük. Vagy a londoniakat. – És kit hívnál meg? – kérdezte Lady Manston. – Természetesen benneteket. Kérlek, mondd, hogy jöttök, és nálunk töltitek az éjszakát! Sokkal nagyobb móka lenne, ha mindenki egy fedél alatt lakna. – Az aligha tűnik szükségesnek – mondta George. – Valóban – helyeselt Billie. Az isten szerelmére, alig három mérföldre laknak egymástól. George odasandított. – Ó, ugyan már! – mondta Billie türelmetlenül. – Ezen már csak nem sértődsz meg. – Én igen – mondta Andrew vigyorogva. – Ami azt illeti, szerintem meg is fogok, már csak a tréfa kedvéért. – És persze Maryt és Felixet – folytatta Lady Bridgerton. – Semmiképp sem ünnepelhetünk nélkülük. – Jó lenne viszontlátni Maryt – ismerte el Billie.

– És mi a helyzet a Westborough családdal? – kérdezte Lady Manston. George felnyögött. – Az a hajó már elment, anyám. Nem az imént mondta nekem, hogy Lady Fredericát eljegyezték? – Csakugyan – az anyja elhallgatott, és kecses mozdulattal az ajkához emelte a leveseskanalat. – De van egy húga. Billie halkan felnevetett, majd gyorsan összeráncolta a homlokát, amikor George mérgesen felé pillantott. Lady Manston mosolya határozottan ijesztő lett. – És egy unokahúga. – Hogyne lenne… – dörmögte George az orra alatt. Billie szívesen kifejezte volna az együttérzését, de természetesen az édesanyja pont ezt a pillanatot választotta, hogy így szóljon: – Természetesen jóvágású fiatalembereket is kell találnunk. Billie szeme riadtan kerekedett el. Tudhatta volna, hogy rá is sor kerül. – Mama, ne! – figyelmeztette. Figyelmeztette? Inkább parancsolta. Nem mintha ez a legkevésbé is hatott volna édesanyja lelkesedésére. – Páratlan számban leszünk, ha nem ügyelünk erre – mondta az asszony kimérten. – Különben is, te sem leszel fiatalabb. Billie lehunyta a szemét, és elszámolt ötig. Vagy ez, vagy nekiugrik az édesanyjának.

– Felixnek nincs fivére? – érdeklődött Lady Manston. Billie a nyelvébe harapott. Lady Manston pontosan tudta, hogy Felixnek van egy fivére. Hiszen Felix Maynard az egyetlen lányát vette feleségül. Lady Manston bizonyosan már az előtt tudta a férfi összes első unokatestvérének a nevét és korát, mielőtt a tinta megszáradt volna az eljegyzési papírokon. – George? – kérdezte az asszony. – Ugye van? Billie elképedve bámult Lady Manstonra. Bármelyik generálisnak dicsőségére válna ez a végtelen eltökéltség. Csak nem vele született tulajdonság? Vajon a női nem képviselői már úgy bújnak ki az anyaméhből, hogy csinos kis párokba akarják rendezni a férfiakat és nőket? És ha igen, akkor hogyan lehetséges, hogy nála ez nem fejlődött ki? Mert Billie-t egyáltalán nem foglalkoztatta a párválasztás, sem maga, sem mások számára. Ha ettől különös, nőietlen szörny lesz, ám legyen. Inkább kint tölti az időt a lován. Vagy horgászik a tavon. Vagy fára mászik. Vagy bármit, de tényleg. Billie nem most először merengett el azon, hogy a mennyei atya mégis mire gondolhatott, amikor úgy döntött, ez a gyermek lánynak születik. Szemmel láthatóan nála kevésbé lányos lány nem élt még Anglia történelmében. Hála az égnek, a szülei nem kényszerítették első bálozásra, amikor Mary

debütálására sor került. Rettenetes lett volna. Kész katasztrófa. És úgysem akarta volna őt senki. – George? – ismételte Lady Manston türelmetlen éllel a hangjában. George összerezzent, és Billie rádöbbent, hogy a férfi őt figyelte. El sem tudta képzelni, mit láthatott az arcán… vagy George mit képzelt, mit látott rajta. – Van – felelte George az anyja felé fordulva. – Henry. Két évvel fiatalabb Felixnél, de… – Pompás! – kiáltott fel Lady Manston összecsapva a kezét. – De mi? – kérdezte Billie. Vagy inkább faggatózott. Mert mégiscsak az ő lehetséges megaláztatásáról beszélgetnek. – Közel áll az eljegyzéshez – válaszolt George. – Legalábbis ezt hallottam. – Nem számít, amíg nem hivatalos – mondja George anyja vidáman. Billie hitetlenkedve nézett a nőre. Ilyet mond az az asszony, aki attól a pillanattól kezdve tervezte Mary esküvőjét, hogy Felix először megcsókolta a kezét. – És kedveljük Henry Maynardot? – kérdezte Lady Bridgerton. – Igen – bólintott Lady Manston. – Eddig azt hittem, még abban sem biztos, hogy Felixnek van fivére – jegyezte meg Billie.

A mellette ülő George kuncogott, és közelebb hajolt hozzá. – Tíz fontot teszek arra, hogy anyám már azelőtt minden részletet tudott Henry udvarlásáról, hogy megemlítette a nevét – dörmögte. Billie ajka megrezzent, mintha legszívesebben elmosolyodott volna. – Nem fogadok. – Okos lány. – Mint mindig. George halkan felnevetett, majd elhallgatott. Billie követte a tekintetét. Az asztal túloldalán Andrew különös arckifejezéssel figyelte őket, a fejét kissé félrehajtotta, és a homlokát elgondolkodva ráncolta. – Mi az? – kérdezte Billie, miközben az édesanyák folytatták a tervezgetést. Andrew megrázta a fejét. – Semmi. Billie morcosan nézett rá. Úgy ismerte Andrew-t, akár a saját tenyerét. Valamit forgat a fejében. – Nem tetszik az arca – suttogta. – Nekem sosem tetszik az arca – felelte George. Billie a férfira lesett. Milyen fura ez a buta kis meghittség George-dzsal. Általában Andrew-val viccelődtek az orruk alatt. Vagy Edwarddal. De nem George-dzsal. George-dzsal soha.

És noha feltételezte, hogy ez jó dolog – semmi okát nem látta, hogy George-dzsal állandóan zsörtölődjenek egymással –, mégis furcsa érzés kerítette hatalmába. Elvesztette az egyensúlyát. Az élet sokkal kellemesebb, ha meglepetések nélkül zajlik. Bizony. Billie az anyja felé fordult, eltökélve, hogy megszabadul ettől a növekvő nyugtalanságtól. – Tényleg szükséges ez a mulatság? Andrew bizonyosan tizenkét fogásos étkezés és íjászverseny nélkül is érzi, hogy örülünk neki és rajongunk érte. – Ne feledkezz meg a tűzijátékról és a felvonulásról sem – tette hozzá Andrew. – És szeretném, ha hordszéken vinnének körbe. – Tényleg még bátorítod is őket? – kérdezte Billie kétségbeesett karmozdulattal kísérve. George a levese fölé hajolva horkantott fel. – Nekem is megengedik, hogy részt vegyek rajta? – kérdezte Georgiana. – Az esti eseményeken nem – válaszolt az édesanyja –, de természetesen a délutáni szórakozások némelyikén igen. Georgiana elégedetten dőlt hátra a széken. – Szerintem akkor ez egy remek ötlet. – Georgie! – fújtatott Billie. – Billie! – viszonozta gúnyosan Georgiana.

Billie a döbbenettől eltátotta a száját. Az egész világ kifordult a helyéből? Mikor kezdett el a kishúga így visszabeszélni? – Eldöntöttük, Billie – mondta az édesanyja ellentmondást nem tűrő hangon. – Lesz táncmulatság, és te is részt veszel rajta. Női ruhában. – Mama! – kiáltotta Billie. – Nem hinném, hogy ez teljesíthetetlen kérés – mondta Lady Bridgerton, és tekintetét körbejáratta az asztaltársaságon megerősítést várva. – Tudom, hogyan illik viselkedni egy házi mulatságon. – Szent ég, mégis mit gondolt a mama, mire vetemedne? Azt hiszi, lovaglócsizmát venne az estélyi ruha alá, és úgy jön le vacsorázni? A kopókat hajtaná körbe az ebédlőben? Ismerte a szabályokat. Igenis ismerte. És a megfelelő körülmények között nem is bánta őket. De hogy a saját édesanyja ilyen ostobának tartsa! És hogy ezt még ki is mondja azok előtt, akik Billie számára oly kedvesek… Soha nem gondolta volna, hogy valami ennyire tud fájni. De akkor különös dolog történt. George megfogta a kezét, és megszorította. Az asztal alatt, ahol senki sem láthatta. Billie felkapta a fejét, és a férfira nézett – nem tudta megállni, de addigra George elengedte a kezét, és épp valamit mondott az apjának a francia brandy áráról.

Billie a levesére meredt. Micsoda nap!

Aznap este később, miután az urak visszavonultak a portói mellé, és a hölgyek összegyűltek a szalonban, Billie átosont a könyvtárszobába, mert egy kis csendre és nyugalomra vágyott. Habár nem volt benne biztos, hogy az osonás a legjobb szó, amikor könyörögnie kellett egy inasnak, hogy cipelje be oda. Mindig is szerette a Crake-kastély könyvtárszobáját. Kisebb volt, mint Aubrey Hallé, és kevésbé tűnt nyomasztónak. Szinte már meghittnek érezte. Lord Manston gyakorta szundikált el a puha bőrpamlagon, és amint Billie elhelyezkedett a párnák között, azonnal megértette, miért. A kandallóban tűz ropogott, a lábát kötött takaró melegítette, így a könyvtárszoba tökéletes helynek ígérkezett ahhoz, hogy pihentesse a szemét, míg a szülei indulásra nem készek. Pedig nem is volt álmos. Csak megviselt. Hosszú nap volt mögötte, és az egész teste sajgott az esés miatt, ráadásul a mama szokatlanul érzéketlenül viselkedett vele, és Andrew még csak észre sem vette, mennyire nem érzi jól magát, míg George igen, aztán Georgiana fogta magát, és valami ismeretlen lénnyé változott, és… És, és, és. Csupa és volt az egész este, a végeredmény pedig kimerítő.

– Billie… Ijedten sikkantott fel, és hirtelen mozdulattal felült. George állt a nyitott ajtóban, az arckifejezése kivehetetlen a halvány, villódzó gyertyafényben. – Bocsánat. – Billie összeszorította a szemét, és megvárta, míg megint egyenletesen lélegzik. – Megleptél. – Elnézést kérek. Nem állt szándékomban. – A férfi nekidőlt az ajtófélfának. – Miért vagy itt? – Egy kis csendre vágytam. – Még mindig nem tudta a férfi arcát tisztán kivenni, de nagyon is el tudta képzelni a derűs kifejezését, ezért hozzátette: – Időnként még nekem is szükségem van egy kis csendre. A férfi halványan mosolygott. – Nem érzed magad bezárva a négy fal közé? – Egyáltalán nem. – Félrehajtotta a fejét, elismerve a riposztot. A férfi ezen láthatóan eltöprengett, majd így szólt: – Szeretnéd, ha magadra hagynálak? – Nem, semmi gond – válaszolta Billie, és még ő is meglepődött ezen a kijelentésen, George jelenléte furcsán megnyugtatóan hatott rá, ahogyan sem Andrew-é, sem az édesanyjáé vagy másé soha. – Fájdalmaid vannak – mondta George, és végre belépett a helyiségbe. Honnan tudta? Senki sem vette észre. De persze George mindig is kellemetlenül éleslátó volt.

– Igen – mondta. Nem sok értelme lett volna letagadni. – Komoly fájdalmaid? – Nem. De nem is gyengék. – Pihenéssel kellett volna töltened az estét. – Meglehet. De jól éreztem magam, és szerintem megérte. Jó volt az édesanyádat ilyen boldognak látni. George félrebillentette a fejét. – Szerinted boldog? – Szerinted nem? – Azért, hogy láthatja Andrew-t, talán, de egyébként az öcsém jelenléte inkább csak fájón emlékeztette arra, hogy Edward nincs itt. – Gyanítom. Úgy értem, természetesen jobban szeretné, ha a két fia itthon lenne, de az, hogy Edward nincs itthon, biztosan nagyobb súllyal esik a latba, mint az öröme, hogy Andrew igen. George ajka keserű vonallá feszült. – Két fia van itthon. Billie először értetlenül bámult rá, majd: – Ó, bocsánat! Természetesen két fia van itthon. Csak azokra a fiaira gondoltam, akik általában nincsenek itt. Jaj… Istenem, annyira sajnálom! – Az arca lángolt. George vállat vont. – Ügyet se vess rá. Billie azonban ezt nem tudta megtenni. Bármilyen kimért volt is a férfi viselkedése, sejtette, hogy megbántotta az érzéseit. Ami kész őrület; George

Rokesbyt sosem érdekelte annyira Billie véleménye, hogy zavarja bármi, amit mond. De akkor is, volt valami a férfi arckifejezésében… – Téged zavar? – kérdezte Billie. George beljebb sétált, és megállt a polc előtt, ahol a jobbik brandyt tartották. – Mi zavar? – Hogy hátrahagytak – mondta Billie az ajkát harapdálva. Biztosan meg lehetett volna fogalmazni finomabban is. – Hogy te itthon maradtál – helyesbített –, amikor mindenki más elment. – Te is itt vagy – mutatott rá George. – Igen, de én aligha vagyok vigasz. Mármint számodra. George halkan felnevetett. Nos, nem igazán, de az orrán át fújta ki a levegőt, mintha mulattatná a helyzet. – Még Mary is Sussexbe költözött – folytatta Billie, és változtatott a testhelyzetén, hogy a pamlag háttámlája fölött figyelhesse a férfit. George brandyt töltött magának, letette a poharat, majd visszatette a dekantáló dugóját. – Nem sajnálhatom a húgomtól a boldog házasságot. Főleg, mivel a legjobb barátom vette feleségül. – Nyilván. Én sem tudnám. De azért hiányzik. És még mindig te vagy az egyetlen Rokesby, aki itthon lakik.

George az ajkához emelte a poharát, de nem ivott bele. – Te aztán értesz ahhoz, hogyan kell azonnal a lényegre térni, nem igaz? Billie nem válaszolt. – Téged zavar? – kérdezte George. Billie nem tett úgy, mint aki félreérti a kérdést. – Nekem nem ment el mindegyik testvérem, Georgiana még mindig itthon van. – És olyan sok bennetek a közös – mondta George komoran. – Több, mint amit eddig hittem – válaszolta Billie. Ez igaz is. Georgiana kisgyermekként nagyon beteges volt, a szülei folyton aggódtak miatta, és kénytelen volt a házban maradni, míg a többiek felhőtlenül szaladgálhattak odakint. Billie ugyan nem érzett ellenszenvet a húga iránt, ugyanakkor nem is találta túl érdekesnek. Az idő nagy részében el is feledkezett arról, hogy ő is ott van. Kilenc esztendő volt közöttük. Mégis mi lehetne közös bennük? De aztán mindenki elment, és Georgiana végre elérte a serdülőkort, és kezdett érdekes lenni. Most George-on volt a sor, hogy mondjon valamit, de a férfi mintha ezt nem vette volna észre, és a csend elég hosszúra nyúlt ahhoz, hogy kissé zavaró legyen. – George… – suttogta Billie. A férfi nagyon furcsán nézett rá. Mintha Billie afféle rejtély lett volna. Nem, ez

így nem pontos. Mintha a férfi mélyen a gondolataiba temetkezne, és Billie történetesen épp a látóterébe került volna. – George… – ismételte. – Egyáltalán… A férfi hirtelen felkapta a fejét. – Kedvesebbnek kellene lenned vele. – És akkor, mintha az imént nem is egy tapintatlan dolgot mondott volna, a brandyre mutatott. – Kérsz egy pohárkával? – Igen – válaszolt Billie, pedig pontosan tudta, hogy a legtöbb hölgy visszautasította volna a kínálást. – És mégis mi a csudát értesz az alatt, hogy legyek kedvesebb vele? Mikor voltam undok? – Soha – ismerte el George, és kevés italt löttyintett egy pohárba –, de átnézel rajta. – Nem is. – Mindig megfeledkezel róla – pontosított. – És az ugyanaz. – Ó, míg te annyira odafigyelsz Nicholasra. – Nicholas Etonban van. Innen aligha tudok figyelmet szentelni neki. Odanyújtotta Billie-nek a brandyt, akinek feltűnt, hogy az ő pohara koránt sincs annyira tele, mint a férfié. – Nem nézek át rajta – suttogta Billie. Nem szerette, ha megdorgálják, főleg nem George Rokesby. Különösen nem akkor, amikor a férfinak igaza van. – Rendben – mondta George végül, és a hirtelen engedékenysége meglepte Billie-t. – Biztos vagyok

benne, hogy másképp van, amikor Andrew nincs itthon. – Mi köze van Andrew-nak mindehhez? George tekintetében egyszerre tükröződött meglepődés és derű. – Ezt komolyan kérdezed? – Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. – Ó, azok az idegesítő férfiak! George nagyot kortyolt a brandyből, és sikerült úgy leereszkedően rá pillantania, hogy igazából felé sem fordult. – Jobb lenne, ha egyszerűen feleségül venne és kész. – Hogyan? – még csak tettetnie sem kellett a döbbenetét. Nem azon akadt fenn, hogy esetleg Andrew-hoz kellene feleségül mennie. Mindig is úgy gondolta, hogy egy napon hozzámegy. Vagy Edwardhoz. Nem igazán érdekelte, hogy melyikhez, neki mindegy volt. De hogy George képes ilyen hangnemben beszélni… Nagyon nem tetszett neki. – Biztosan tudsz róla – mondta gyorsan összeszedve magát –, hogy Andrew-val semmi ilyesmit nem beszéltünk meg. George a szemét forgatva jelezte, hogy ez lényegtelen. – Rosszabbul is járhatnál. – Ő is – vágott vissza Billie. George halkan felnevetett.

– Ez igaz. – Nem megyek feleségül Andrew-hoz – jelentette ki. Legalábbis még nem. De ha megkéri a kezét… Valószínűleg igent mondana. Ezt várja mindenki. George belekortyolt az italába, és talányosan nézte Billie-t a pohár pereme fölött. – A legutolsó, amit akarok – folytatta Billie, mert nem bírta elviselni a csendet –, az az, hogy eljegyezzen valaki, aki utána fogja magát, és elmegy. – Ó, nem is tudom – mondta George, miközben elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Sok katonafeleség a férjével tart. És te sokkal jobban kedveled a kalandot, mint a többségük. – Én szeretek itt lenni. – Az apám könyvtárszobájában? – élcelődött George. – Kentben – mondta Billie hetykén. – Aubrey Hallban. Ahol szükség van rám. George leereszkedően horkantott fel. – Igenis szükség van rám! – Ebben biztos vagyok. Billie dereka megmerevedett. Ha a bokája nem sajgott volna annyira, akkor valószínűleg felpattant volna. – Fogalmad sincs mindarról, amit elvégzek a birtokon! – Kérlek, ne sorold fel. – Hogyan?

George elutasítóan legyintett. – Olyan arcot vágsz. – Milyen arcot? – Mint aki a következő pillanatban egy hosszú beszédbe kezd. Billie döbbenten tátotta el a száját. Micsoda leereszkedő, önhitt… Aztán meglátta a férfi arcát. George nagyon is jól szórakozik! Nyilvánvalóan. Az élete értelme az ő szurkálása. Akár egy tűvel. Egy tompa, rozsdás tűvel. – Ó, az ég szerelmére, Billie – mondta a férfi, és nevetve dőlt neki a könyvszekrénynek. – Nem bírod elviselni, ha ugratnak? Pontosan tudom, hogy időnként segítesz az édesapádnak. Időnként? Ő felügyeli az egész átkozott helyet! Aubrey Hall az irányítása nélkül darabokra hullana. Az apja majdhogynem rábízta még a főkönyveket is, és a jószágigazgató már rég nem tiltakozik amiatt, hogy egy nőnek kell számot adnia. Billie mindent egybevéve úgy nőtt fel, mintha ő lett volna az apja legidősebb fia. Leszámítva azt, hogy ő nem örökölhet semmit. Edmund pedig egyszer felnő, és elfoglalja az őt megillető helyet. Az öccse nem volt buta; elég hamar meg fog tanulni mindent, és amint megtanulta… amint Edmund megmutatta egész Aubrey-nak, hogy mennyire hozzáértő, mindenki megkönnyebbülten felsóhajt, és valami olyasmit mond majd, hogy végre helyreállt a világ rendje.

Billie pedig feleslegessé válik. Lecserélik. A főkönyveket csendesen elviszik a keze ügyéből. Senki sem fogja megkérni, hogy vegye szemügyre a kunyhókat, vagy rendezzen el vitákat. Edmund lesz az uradalom feje, és Billie lesz a vénkisasszony nővér, az, akit mindenki csendben sajnál, és a háta mögött kigúnyol. Te jóisten, talán mégiscsak hozzá kellene mennie Andrew-hoz. – Biztos, hogy nem érzed rosszul magad? – kérdezte George. – Jól vagyok – felelte kurtán. George vállat vont. – Hirtelen úgy tűnt, hogy rosszul lettél. Mert hirtelen csakugyan rosszul lett. Egyszer csak ott táncolt előtte a jövője, és semmi fényes és szép nem volt benne. Egy korttyal ledöntötte a maradék brandyt. – Csak óvatosan! – figyelmeztette George, de Billie már köhögött is: nem szokta meg, hogy valami így égeti a torkát. – Jobb aprókat kortyolni belőle – tette hozzá a férfi. – Tudom – préselte ki a fogai közül, és tisztában volt vele, hogy most ostobának tűnik. – Naná, hogy tudod – dünnyögte George, és ettől Billie hirtelen sokkal jobban lett. George Rokesby

megint beképzelt szamárként viselkedik. Minden visszatért a régi kerékvágásba. Vagy majdnem a régibe. Ennyi elég is volt.

Nyolcadik fejezet Lady Bridgerton már másnap reggel nekiállt megtervezni a társasági szezon nyitóeseményét. Billie úgy érkezett le a kis étkezőbe reggelizni, hogy arra számított, azonnal bevonják az előkészületekbe, de nagy megkönnyebbülésére és csodálkozására az édesanyja azt mondta, nem tart igényt Billie segítségére a tervezésben. Csak annyit kért tőle, hogy írja meg a meghívót Marynek és Felixnek. Billie hálásan egyezett bele. Ennyit csakugyan megtehet. – Georgiana már felajánlotta a segítségét – mondta Lady Bridgerton, majd intett az inasnak, hogy készítse ki a lánya reggelijét egy tányérra. Billie a mankójával könnyebben közlekedett, de a reggelijét nem tudta volna maga szervírozni a tálalószekrényről két vacak botra támaszkodva. A húgára lesett, akin látszott, hogy elégedetten várja a teendőket. – Nagy móka lesz! – lelkendezett Georgiana. Billie visszanyelte a kikívánkozó megjegyzést. El nem tudott ennél kisebb mókát képzelni, de nem akarta megbántani a kislányt azzal, hogy ezt kimondja. Ha Georgiana az egész délutánját meghívók körmölésével és ételsorok tervezésével akarja tölteni, lelke rajta. Lady Bridgerton kitöltött egy csésze teát Billie-nek.

– Mit tervezel a mai napra? – Nem is tudom – válaszolta Billie, és köszönetképp biccentett, amikor az inas elé tette a tányérját. Vágyakozva nézett ki az ablakon. A nap épp készült áttörni a felhőket, és alig egy óra múlva a hajnali harmat is elpárolog. Tökéletes nap ígérkezett a kinti elfoglaltságokhoz. Vagy lovagláshoz. A hasznos munkához. Annyi dolga volt. Az egyik bérlő most cseréli le a zsúpfedelet a kunyhóján, és noha a szomszédok tudták, hogy fel kellene ajánlaniuk a segítségüket, Billie gyanította, hogy John és Harry Williamson megpróbálnak majd egérutat nyerni. Valakinek gondoskodnia kell arról, hogy a fivérek kivegyék a részüket a munkából, ahogyan arról is, hogy a nyugati földeket rendesen beültessék, és a rózsalugast visszamessék az édesanyja pontos utasításai szerint. Valakinek mindezt el kellett végeznie, és Billie-nek fogalma sem volt arról, hogy ki lenne az, ha nem ő. De nem, be van ide zárva a buta feldagadt bokájával, és még csak nem is az ő hibájából. Rendben, talán egy kicsit az övé is, de az biztos, hogy inkább a macskáé, és ez az átkozott pokolian fáj, mármint a lába, nem a macska, habár elég kicsinyes volt ahhoz, hogy azt remélje, annak a rettenetes kis vadállatnak is van oka sántítani. Ezen eltöprengett. Most, hogy így belegondol…

– Billie? – súgta oda az édesanyja porceláncsészéje pereme felett vizslatva a lányát. – Szerintem nem vagyok valami kedves ember – tűnődött Billie. Lady Bridgerton akkorát prüszkölt, hogy a tea az orrán jött ki. Igazi látványosság volt, Billie sosem gondolta volna, hogy valaha is része lesz ilyesmiben. – Ezt én is megmondhattam volna neked – jegyezte meg Georgiana. Billie mérges pillantást lövellt a húga felé, ami mindent egybevetve meglehetősen éretlen viselkedés volt. – Sybilla Bridgerton – kezdte az édesanyja ellentmondást nem tűrő hangon. – Tökéletesen kedves teremtés vagy. Billie már nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, nem mintha bármi okos is az eszébe jutott volna. – Ha nem lennél az – folytatta a mama megemelt hangon, ami félreérthetetlenül jelezte, nem tűr ellenkezést –, az roppant rossz fényt vetne rám, és nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ennyire hanyag anya lennék. – Nem is az – vágta rá Billie gyorsan. Nagyon gyorsan. – Épp ezért megismétlem a kérdésem – mondta az édesanyja. Elegánsan belekortyolt a teájába, majd

figyelemre méltó egykedvűséggel nézett a lányára: – Mit tervezel a mai napra? – Nos… – habozott Billie. A húgára lesett, de Georgiana nem segített. Csak tanácstalanul vállat vont, ami azt is jelenthette, hogy „fogalmam sincs, mi ütött belé”, és azt is: „kimondottan élvezem, hogy ennyire feszengsz.” Billie morcosan nézett maga elé. Nem lenne sokkal jobb, ha mindenki egyszerűen kimondaná, amit gondol? Visszafordult az anyja felé, aki még mindig csalókán nyugodt arckifejezéssel figyelte. – Nos – megint tétovázott. – Talán könyvet olvasok? – Könyvet – ismételte meg az édesanyja. A szalvétájával megtörölgette a szája szegletét. – Milyen pompás. Billie gyanakodva méregette. Számtalan szarkasztikus visszavágás jutott az eszébe, de szigorú viselkedése ellenére édesanyja szemében olyasféle tűz égett, ami arra figyelmeztette Billie-t, hogy okosabb, ha inkább hallgat. Lady Bridgerton kinyúlt a teáskanna felé. Mindig több teát fogyasztott a reggelik alkalmával, mint a család többi tagja együttvéve. Emellett általában többet is olvasott, mint a család többi tagja együttvéve. – Ajánlhatok valamit, ha szeretnéd – mondta Billienek.

– Nem, köszönöm, nem szükséges – válaszolta Billie, ahogy a sült kolbászt karikákra vágta. – A papa elhozta a Prescott-féle Mezőgazdasági Enciklopédia legújabb kötetét, amikor a múlt hónapban Londonban járt. Már rég el kellett volna kezdenem, de az idő olyan szép volt, hogy nem jutottam el odáig. – Kint is olvashatnál – jegyezte meg Georgiana. – Leteríthetnénk egy plédet. Vagy kivihetünk egy széket. Billie szórakozottan bólintott, ahogy a villájára szúrt egy kolbászkarikát. – Feltételezem, jobb lenne, mint bent maradni. – Segíthetnél nekem megtervezni a játékokat a házi mulatságra – mondta Georgiana. Billie lenézően pillantott rá. – Nem hinném. – Miért nem, kedvesem? – kérdezte Lady Bridgerton. – Lehet, hogy jól szórakoznál. – Épp az imént mondta, mama, hogy nem kell részt vennem a tervezésben. – Csak azért, mert azt gondoltam, nem akarnál. – Nem is akarok. – Nyilván nem – mondta az anyja csendesen –, de a húgoddal viszont szeretnél időt tölteni. Ó, a pokolba is. A mama nagyon ügyesen forgatja a szavakat. Billie mosolyt erőltetett az arcára. – És nem csinálhatnánk valami mást Georgie-val?

– Ha meg tudod győzni arról, hogy a vállad felett olvassa a mezőgazdasági értekezésedet… – mondta az anyja, és finoman legyintett. Finoman, akár egy lövedék, gondolta Billie. – Egy kicsit segítek a tervezésben – adta meg magát. – Ó, az csodálatos lesz! – kiáltott fel Georgiana. – És nagy segítség is! Neked biztosan sokkal nagyobb az ilyesmiben a tapasztalatod, mint nekem. – Nem igazán – ismerte be Billie. – De már jártál házi mulatságokon. – Nos, igen, de… – Billie arra sem vette a fáradságot, hogy befejezze a mondatot. Georgiana olyan boldognak látszott. Ha elmondaná neki, hogy mennyire utálta, amikor az anyja elrángatta a házi mulatságokra, az olyan lenne, mintha belerúgna egy kiskutyába. Persze az utálat erős kifejezés, de az biztos, hogy nem érezte jól magát. Egyáltalán nem szeretett utazni. Ennyire már ismerte magát. És nem élvezte az idegenek társaságát sem. Nem volt szégyellős; cseppet sem. Csak jobban szeretett olyanok között lenni, akiket ismert. És akik ismerték őt. Az élet így sokkal egyszerűbb. – Fogd fel kicsit másképp – mondta Lady Bridgerton Billie-nek. – Nem akarsz házi mulatságot. Nem szereted a házi mulatságokat. De az anyád vagyok, és úgy döntöttem, hogy szervezek egyet. Éppen ezért nincs más választásod, neked is részt kell venned

rajta. Miért nem ragadod meg az alkalmat, hogy olyanná alakítsd ezt az összejövetelt, amiben neked is örömed telik? – De nem telik benne örömem. – Nem is fog, ha ezzel a hozzáállással indulsz neki. Billie-nek szüksége volt egy pillanatra, hogy összeszedje magát. És legyűrje a késztetést, hogy kifejtse az álláspontját, megvédje magát, és elmondja az édesanyjának, hogy nem szeretné, ha úgy beszélnének vele, mint egy gyerekkel… – Örömmel segítek Georgianának – mondta Billie kimérten –, amennyiben marad időm az olvasásra is. – Álmomban sem rángatnálak el Prescott mellől – dünnyögte az édesanyja. Billie mérgesen nézett rá. – Nem kellene gúnyt űznie belőle. Ez pontosan olyan könyv, mint az, ami elősegítette, hogy tíz százalékkal növeljem Aubrey Hall hozamát. Nem is beszélve a bérlők gazdaságainak fejlesztéséről. Sokkal jobban étkezünk, amióta… Elhallgatott. Nagyon nyelt. Most pontosan azt tette, amiről megfogadta, hogy sosem fogja. Érvelt. Védekezett. Úgy viselkedett, mint egy gyerek. Fél perc alatt annyi ételt lapátolt a szájába, amennyit csak tudott, majd felállt, felkapta a mankót, amely eddig az asztalnak támasztva várta.

– A könyvtárszobában leszek, ha valaki keresne – Georgiana felé fordulva még hozzátette: – Szólj, ha már felszáradt a föld annyira, hogy leteríthetjük a plédet. Georgiana bólintott. – Mama – biccentett Lady Bridgerton felé a távozáskor megszokott pukedlizés helyett. Ezt sem tudja mankóra támaszkodva megoldani. – Billie – mondta az anyja békítően. És talán egy kicsit kétségbeesetten is. – Jobb szeretném, ha nem… Billie várta, hogy édesanyja befejezze a mondatot, de az csak a fejét rázta. – Nem számít – mondta végül. Billie megint biccentett, majd erősen rátámaszkodott a mankóra, hogy meg tudja tartani az egyensúlyát, míg megfordul az ép lábán. A mankó nagyot koppant a padlón, aztán Billie teste előrelendült, feszes és egyenes vállal. Ezt a mozdulatot ismételte, míg el nem ért az ajtóhoz. Istentelenül nehéz volt méltóságteljesen kivonulni mankóra támaszkodva.

George még mindig nem igazán értette, Andrew hogy tudta rábeszélni arra, hogy tartson vele a késő délelőtti vizitálásra Aubrey Hallba, de tessék, most itt áll az ajtóban, átnyújtja a kalapját Thameslynek, aki már

azelőtt a Bridgerton család komornyikja volt, hogy ő megszületett. – Jót cselekszel, öreg cimbora – mondta Andrew, és a szükségesnél jóval nagyobb erővel csapta vállon George-ot. – Ne nevezz öreg cimborának! – Egek, ezt annyira utálta. De Andrew ezen csak nevetett. Nyilván. – Bárki vagy is, attól még jót cselekszel. Billie mostanra már biztosan halálra unta magát. – Jót tenne neki egy kis unalom – dörmögte George. – Ez igaz – ismerte el Andrew –, de én inkább a családja miatt aggódom. Isten tudja, mikor kergeti őrületbe őket, ha valaki nem jelenik meg, hogy szórakoztassa. – Úgy beszélsz róla, mint egy gyerekről. – Gyerekről? – Andrew a bátyja felé fordult, az arcára rejtélyes komolyság ült, és George jól ismerte ahhoz, hogy ezt végtelenül gyanúsnak találja. – Egyáltalán nem. – Bridgerton kisasszony a könyvtárszobában tartózkodik – jelentette Thamesly. – Ha megvárják a szalonban, akkor értesítem az érkezésükről. – Nem szükséges – mondta Andrew vidáman. – Csatlakozunk hozzá a könyvtárszobában. Semmiképp sem szeretnénk Bridgerton kisasszonyt arra kényszeríteni, hogy a szükségesnél többet járkáljon. – Igen kedves öntől, uram – dünnyögte Thamesly.

– Ennyire fáj a lába? – kérdezte George. – Én azt nem tudhatom – válaszolt a komornyik diplomatikusan –, de talán érdemes megjegyeznem, hogy az időjárás kitűnő, és Bridgerton kisasszony mégis a könyvtárszobában van. – Ezek szerint akkor rettenetesen van. – Így igaz, uram. George feltételezte, pont emiatt hagyta Andrew-nak, hogy elrángassa az édesapjuk jószágigazgatójával tartott heti megbeszéléséről. Tudta, hogy Billie bokája nem sokat javulhatott. Az előző este még rémisztően meg volt duzzadva, hiába tekerte be ünnepélyesen abba a nevetséges rózsaszín szalagba. Az ilyen sérülések nem jönnek helyre egyetlen éjszaka alatt. Ugyan Billie-vel sosem voltak közeli barátok, különös felelősségérzet támadt benne az egészsége miatt, legalábbis ami a jelenlegi helyzetét illet. Hogy is szól az a régi kínai közmondás? Ha megmentettél egy életet, örökre felelős leszel érte? Ő nyilván nem Billie életét mentette meg, de ott ragadt vele együtt a tetőn, és… A fene vigye el! Fogalma sem volt, ez az egész mit jelent, csak azt, hogy úgy érezte, gondoskodnia kell arról, hogy Billie legalább egy kicsit jobban érezze magát. Akkor is, ha a világ legelviselhetetlenebb nőszemélye, és az idő nagy részében kifejezetten idegesítően viselkedett.

Még mindig ez a helyes cselekedet. Ennyi és nem több. – Halihó, Billie… – kiáltott Andrew, ahogy elindultak a ház hátsó traktusa felé. – Jöttünk kiszabadítani! George megrázta a fejét. Sosem fog rájönni, a fivére hogyan élte túl a tengerészetet. Andrew-ban szikrányi komolyság sincs. – Billie… – rikkantott megint, és a hangja nevetségesen dallamossá vált. – Hol bujkááálsz? – A könyvtárszobában – emlékeztette George. – Nos, tudom én azt – mondta Andrew vakító mosollyal –, de így sokkal mókásabb, nem? Természetesen választ nem várt. – Billie! – kiáltott megint. – Ó, Billie-Billie-Billie! – Az ég szerelmére! – Billie feje jelent meg a könyvtárszoba ajtajában. Gesztenyebarna haja laza kontyba volt fogva, mint az olyan hölgyeké, akik nem terveztek társaságot. – Olyan hangos vagy, hogy a halottakat is felébreszted. Mit kerestek itt? – Így kell üdvözölni egy régi barátot? – Tegnap este láttuk egymást utoljára. – Ez igaz – Andrew lehajolt, és fivéri csókot lehet Billie arcára. – De olyan sokáig voltam távol. Fel kell töltekezned. – A társaságodból? – kérdezte Billie kétkedve. Andrew megpaskolta a karját.

– Milyen szerencsések vagyunk, hogy megadatott neked ez a lehetőség. George elhajolt jobbra, hogy elnézhessen Andrew mellett. – Én fojtsam meg, vagy te szeretnéd? Billie gonosz kis mosollyal jutalmazta. – Ó, közösön kellene, nem gondolod? – Hogy osztozhassatok a szégyenen? – szólt közbe Andrew. – Hogy osztozhassunk az örömön – helyesbített Billie. – Megbántottál. – Örömmel, erről biztosíthatlak – elszökdelt balra, és George-ra nézett. – Mi szél fújta erre, Lord Kennard, ezen a csodás délelőttön? George rosszalló pillantást vetett rá a hivatalos megszólítás miatt. A Bridgerton és a Rokesby család mindig kerülte a formalitásokat, amikor csak ők voltak jelen. Még most sem háborodott volna fel senki, hogy Billie két nőtlen úriemberrel tartózkodik a könyvtárszobában. Természetesen a közelgő házi mulatságon ez megengedhetetlen lenne. Mindannyian jól tudták, hogy ezt a fesztelenséget sosem engedhetnék meg maguknak nagyobb társaságban. – Az öcsém rángatott el magával, attól tartok – ismerte el George. – Némiképp aggódtunk a családod biztonságáért. Billie összeszűkült szemmel nézett rá.

– Csakugyan? – Ugyan már, Billie – mondta Andrew. – Mindannyian tudjuk, hogy rosszul viseled a bezártságot. – Én az ő biztonsága miatt jöttem – jegyezte meg George Andrew felé biccentve. – Habár szentül hiszem, hogy bármilyen sérülést is okoznál neki, azt teljes mértékben megérdemelné. Billie hátravetette a fejét, és felnevetett. – Gyertek be velem a könyvtárszobába. Muszáj leülnöm. Mialatt George próbált magához térni Billie kicsattanó örömének váratlan látványától, a lány fél lábon odaszökdelt a legközelebbi olvasóasztalhoz, és hogy könnyebben mozogjon, világoskék szoknyáját a bokája fölé emelte. – Használnod kellene a mankód – mondta neki George. – Nincs értelme egy ilyen rövid útra – válaszolta Billie, és visszaült a székére. – Különben is, eldőlt, és túl bonyolult lett volna lehajolni érte. George követte a tekintetét, a földön ferdén egymáson heverő mankókig. Lehajolt, és felemelte mindkettőt, majd gondosan nekitámasztotta a könyvesasztalnak. – Ha segítségre van szükséged – mondta csendesen –, akkor jobb lenne, ha szólnál. Billie csak ránézett, és nagyot pislogott.

– Nem volt szükségem segítségre. George már épp mondta volna, hogy nem kell védekeznie, amikor rádöbbent, hogy a lány nem is védekezően válaszolt. Csak kijelentett egy tényt. Egy számára egyértelmű tényt. George megrázta a fejét. Billie olyan átkozottul szókimondó. – Ez meg mi volt? – kérdezte a lány. George vállat vont. Fogalma sem volt, Billie mire céloz. – Mit akartál mondani? – kérdezte Billie. – Semmit. A lány szája szeglete megfeszült. – Ez nem igaz. Határozottan mondani készültél valamit. Szókimondó és makacs. Ijesztő társítás. – Jól aludtál? – kérdezte inkább udvariasan. – Természetesen – Billie épp csak megemelte a szemöldökét, hogy jelezze, észrevette, hogy George témát váltott. – Tegnap is mondtam. Sosem esik nehezemre az alvás. – Azt mondtad, sosem okoz gondot, hogy elaludj – pontosított, és még őt is meglepte, hogy visszaemlékezett erre az apró különbségre. Billie vállat vont. – Majdnem ugyanaz. – Nem ébresztett fel a fájdalom?

Billie úgy pillantott le a lábfejére, mintha egészen megfeledkezett volna arról, hogy ott van. – Ezek szerint nem. – Ha közbeszólhatok – mondta Andrew, és nevetséges karlendítéssel kísérve hajolt meg Billie felé –, azért jöttünk, hogy felajánljuk a segítségünk és támaszunk, amennyiben szükségesnek találod. Billie úgy nézett Andrew-ra, ahogy George általában az egész kicsi, engedetlen gyerekekre szokott. – Biztosak vagytok benne, hogy ilyen komoly ígéretet akartok tenni? George lehajolt, míg az ajka Billie fülével egy magasságba nem került. – Kérlek, ne feledd, hogy a többes számot nagyvonalú gesztusként használta, nem szó szerint értette. Billie elvigyorodott. – Más szóval, nem óhajtod kivenni a részed? – Egy kicsit sem. – Micsoda inzultus ez egy hölggyel szemben – jegyezte meg Andrew a legkisebb él nélkül. A Bridgerton család egyik elegáns füles foteljában nyújtózott el, hosszú lábát egészen kinyújtotta, és a csizmája sarkát a szőnyegnek támasztotta. Billie elgyötörten pillantott rá, mielőtt visszafordult volna George-hoz. – Miért vagy itt? George leült vele szemben az asztalhoz.

– Azért, amit mondtunk, de minden túlzás nélkül. Azt gondoltuk, hogy társaságra lehet szükséged. – Ó – egy leheletnyit hátrébb húzódott, szemmel láthatóan meglepte az őszinte válasz. – Köszönöm. Nagyon kedves tőletek. – Köszönöm, nagyon kedves tőletek? – ismételte Andrew. – Ki vagy te? Billie azonnal odakapta a fejét. – Pukedliznem is kellett volna? – Az jólesett volna – jegyezte meg Andrew. – Mankóval lehetetlen. – Nos, ha ez a helyzet… Billie visszafordult George felé. – Kész elmeháborodott. George felemelte a kezét. – Ezzel nem szállok vitába. – Az ifjabbik fivér siralmai – sóhajtotta Andrew. Billie a szemét forgatta, és fejét egy kissé Andrew felé döntve szólt George-hoz: – Ne add alá a lovat. – Így szövetkezni ellenem – folytatta Andrew. – Semmi tisztelet… George a nyakát nyújtogatva próbálta elolvasni Billie könyvének a címét. – Mit olvasol? – És – fűzte tovább a szót Andrew – ilyen feltűnően figyelemre sem méltatni az embert. Billie elfordította a kötetet, hogy az arany betűk George felé nézzenek.

– A Prescott-féle Mezőgazdasági Enciklopédiát. – Negyedik kötet – mondta George elismerően. Az első három kötet neki is megvolt a könyvgyűjteményében. – Igen, csak nemrég adták ki – magyarázta Billie. – Tényleg nemrég lehetett, különben megvásároltam volna, amikor legutóbb Londonban jártam. – A papa hozta haza magával a legutóbbi útjáról. Elolvashatod, amint befejeztem. – Ó, nem, biztos vagyok benne, hogy saját példányra lesz szükségem. – Referenciának – mondta Billie elismerően biccentve. – Én még az életben ilyen unalmas beszélgetést nem hallottam – mondta Andrew a hátuk mögött. Oda sem figyeltek rá. – Gyakran olvasol ilyen vaskos műveket? – kérdezte George a Prescott-könyv felé biccentve. Mindig is úgy gondolta, hogy a hölgyek a vékonyabb versesköteteket vagy Shakespeare és Marlowe színdarabjait részesítik előnyben. Úgy vette észre, hogy a húga és az édesanyja ilyeneket szeretnek olvasni. – Természetesen – válaszolta Billie, és olyan mérgesen nézett, mintha már a puszta kérdés is sértés lett volna. – Billie segít az édesapjának a birtok igazgatásában – jegyezte meg Andrew, szemmel láthatóan megunva,

hogy gúnyolódik velük. A karfára támaszkodva feltolta magát, odasétált a polcsorhoz, és látszólag találomra kiválasztott egy könyvet. Átlapozta, összeráncolta a homlokát, majd visszatette. – Igen, említetted, hogy segédkezel neki – mondta George. Billie-re nézett. – Igen rendkívüli. Billie szeme összeszűkült. – Nem sértésnek szántam – mondta George, mielőtt a lány kinyithatta volna a száját. – Csak egy észrevételnek. Látszott, hogy nem győzte meg Billie-t. – El kell ismerned – mondta simulékonyan –, hogy a legtöbb ifjú hölgy nem segít az édesapjának ilyen módon. Erre értem, hogy rendkívüli. – Esküszöm, George – szólalt meg Andrew, és felpillantott a könyvből, amit épp lapozgatott –, még bókolni is úgy bókolsz, mint egy felfuvalkodott hólyag. – Meg fogom ölni – dörmögte George. – Be kell állnod a sor végére – jegyezte meg Billie, majd halkabban hozzátette: – De valamennyire igaza van. George hátrahőkölt. – Tessék? – Tényleg egy kicsit úgy mondtad, mint… – A mondatot egy tétova kézmozdulattal fejezte be. – Mint egy hólyag? – mondta ki helyette George.

– Nem! – vágta rá Billie olyan sietve és akkora meggyőződéssel, hogy George hitt is neki. – Csak egy kicsit… George várt. – Rólam beszéltek? – kérdezte Andrew, és kezében egy könyvvel visszaült a helyére. – Nem – felelték egyszerre. – Pedig én nem bánom, amennyiben hízelgő rám nézve – dünnyögte. George ügyet sem vetett rá, a szemét le sem vette Billie-ről. A lány összevonta a szemöldökét, és kis barázdák alakultak ki közötte homokóraformát adva ki. Úgy csücsörített, mintha csókra várt volna. George most döbbent rá, hogy még sosem figyelte a lányt, ahogy gondolkodik. Aztán arra is rádöbbent, hogy ez mennyire megrázóan furcsa észrevétel. – Tényleg egy kicsit beképzeltnek tűntél – mondta végül Billie. A hangja halk volt, mintha a szavakat egyedül az ő fülének szánta volna. – De azt hiszem, ez érthető? Érthető? George előrehajolt. – Miért mondtad kérdő hangsúllyal? – Nem tudom. George hátradőlt, és karba tette a kezét. Egyik szemöldökét megemelve jelezte, hogy várja a folytatást.

– Rendben – mondta Billie kissé kelletlenül. – Te vagy a legidősebb, az örökös. Te vagy az okos, a jóképű, ó, és ne feledjük el, te vagy Kennard jövendőbeli grófja. George érezte, ahogy az arcán lassan mosoly terül el. – Szerinted jóképű vagyok? – Pontosan erről beszélek! – És okos is – dünnyögte George. – Nem is tudtam róla. – Úgy viselkedsz, ahogy Andrew – súgta Billie. Valamiért George ezen nevetni kezdett. Billie mérgesen, összeszűkült szemmel nézett rá. George mosolya palástolatlan vigyorrá változott. Istenem, micsoda móka piszkálódni ezzel a lánnyal! Billie előrehajolt, és ebben a pillanatban George rádöbbent, hogy egyesek milyen jól tudnak fogcsikorgatva beszélni. – Csak tapintatos akartam lenni – sziszegte Billie. – Elnézést – mondta George azonnal. Billie összeszorította a száját. – Feltettél egy kérdést. Én pedig megpróbáltam őszinte, átgondolt választ adni rá. Úgy gondoltam, ennyit megérdemelsz. Nos, most már tényleg hólyagnak érezte magát. – Elnézést – ismételte, és ez alkalommal nem csak a vele született udvariasság beszélt belőle. Billie kifújta a levegőt, és harapdálni kezdte az ajkát. Megint töpreng – tudatosult George-ban. Milyen érdekes másokat figyelni, ahogyan gondolkoznak.

Vajon mindenkinek ilyen kifejező az arca, amikor eltöprengenek? – Így neveltek – mondta végül Billie. – Csak annyira vagy hibás… – megint nagyot fújt, de George türelmesen várt. Majd megtalálja a megfelelő szavakat. Pár pillanattal később így is lett. – Arra neveltek… – de most hirtelen elhallgatott. – Hogy beképzelt legyek? – kérdezte George halkan. – Hogy magabiztos legyél – pontosított Billie, de George-nak az volt az érzése, hogy az ő megfogalmazása közelebb állt ahhoz, amit a lány mondani szeretett volna. – Nem a te hibád – tette hozzá Billie. – És most ki a lekezelő? Billie komoran mosolygott rá. – Én, ez biztos. De attól még igaz. Ugyanúgy nem tehetsz róla, mint én arról, hogy… – megint tétován intett, úgy tűnt, ezt a mozdulatot használja mindenre, amit túl kínos lett volna hangosan kimondania. – Olyan vagyok, amilyen – fejezte be végül. – Olyan vagy, amilyen – ismételte George csendesen. Azért mondta ki, mert ki kellett mondania, noha maga sem tudta, hogy miért. Billie felnézett rá, de a fejét nem mozdította. Még mindig egy kicsit leszegte a fejét, és George-nak az a különös benyomása támadt, hogy ha nem néz a lány szemébe, ha nem találkozik a tekintetük, akkor Billie a következő pillanatban már megint a szorosan

összekulcsolt kezét fogja nézni, és a pillanat örökre odavész. – És milyen vagy? – kérdezte suttogva. Billie megrázta a fejét. – Fogalmam sincs. – Nem vagytok éhesek? – kérdezte váratlanul Andrew. George nagyot pislogott, megpróbált kiszabadulni a különös varázs hatalma alól. – Mert én az vagyok – folytatta Andrew. – Farkaséhes. Éhen halok. Ma csak egyetlen reggelit ettem. – Egyetlen reggelit? – kezdte volna Billie, de Andrew már fel is pattant, és odalépett mellé. A férfi az asztalra támaszkodva közelebb hajolt, és azt duruzsolta: – Reméltem, hogy itt meghívnak teára. – Persze hogy meghívunk teára – mondta Billie, de a hangja elárulta, hogy ugyanannyira kibillent az egyensúlyából, mint George. Billie összevonta a szemöldökét. – Noha egy kicsit korai még. – Sosincs elég korán egy jó kis teázáshoz – jelentette ki Andrew. – Főleg akkor nem, ha a szakácsnőtök pogácsát is sütött. – George felé fordult. – Nem tudom, mit tesz bele, de istenien omlós lesz tőle. – Vajat – mondta Billie szórakozottan. – Nagyon sokat. Andrew félredöntötte a fejét.

– Nos, így már értem. Minden sokkal finomabb, ha sok benne a vaj. – Meg kéne kérdeznünk Georgianát, van-e kedve csatlakozni hozzánk – mondta Billie, és már nyúlt is a mankójáért. – Igazából segítenem kellene neki a házi mulatságra megtervezni a játékokat – mondta a szemét forgatva. – A mama parancsára. Andrew hahotázni kezdett. – A mamád ennyire nem ismer? Billie ingerülten pillantott rá a válla felett. – Komolyan, Billie gida, mire akartok minket rávenni? Ki kell vonulnunk a déli gyepre árpát ültetni? – Elég! – szólt rá George. Andrew megpördült. – Ezt mire véljem? – Hagyd békén. Andrew olyan hosszan nézett rá, hogy George mármár azt hitte, talán nem volt egészen érthető az, amit mondani akart. – Billie-ről beszélünk – mondta végül Andrew. – Tudom. És jobb lenne, ha békén hagynád. – Meg tudom védeni magam, George – mondta Billie. George odapillantott rá. – Naná, hogy meg tudod. Billie ajka felnyílt, mintha fogalma sem volna, erre hogyan válaszoljon.

Andrew ide-oda kapta a tekintetét közöttük, majd finoman meghajolt Billie felé. – Fogadd el a bocsánatkérésemet. Billie zavartan bólintott. – Talán segíthetek a tervezésben – vetette fel Andrew. – Bizonyosan jobban értesz hozzá, mint én – mondta Billie. – Ezt mondanunk sem kell. Billie az egyik mankójával lábon bökte. És ennyi is elég volt, döbbent rá George, hogy minden visszatérjen a régi kerékvágásba. Csak éppen ő zökkent ki közben.

Kilencedik fejezet Négy nappal később Elképesztő, nem is, döntötte el Billie, inkább inspiráló, milyen hamar el tudott szakadni a mankótól. Nyilvánvalóan minden fejben dől el. Erő. Kitartás. Eltökéltség. És persze az is segít, ha az ember képes tudomást sem venni a fájdalomról. Nem is fáj annyira, merengett. Csak szúrt. Jó, lehet, hogy egy kicsit jobban hasonlít az érzés ahhoz, amikor egy szöget vernek bele az ember bokájába abban a ritmusban és azzal a sebességgel, ahogyan lépked. De azért nem olyan nagy az a szög. Csak egy picike. Igazából gombostű. Billie-t kemény fából faragták. Mindenki ezt mondta. Mindegy is, mert a bokájába ékelődött szög közel sem volt olyan kellemetlen, mint a hónalját kidörzsölő mankó. És mégsem egy ötmérföldes kirándulásra készült. Csak szeretett volna a saját két lábán járnikelni a házban. Mindenesetre jóval lassabban mozgott, mint általában, ahogy a reggeli után pár órával a szalon felé indult. Andrew már várja, tájékoztatta Thamesly. Ez

nem okozott különösebb meglepetést; Andrew a sérülése óta minden nap meglátogatta. Tényleg nagyon kedves volt tőle. Kártyavárat építettek – Andrew már-már betegesen vonzódott ehhez a játékhoz, pedig az íráshoz használt keze a sín miatt még mindig használhatatlan volt. Azt mondta, mindaddig, míg átjár Billie-hez, legalább valami hasznossal tölti az idejét. Billie nem bajlódott azzal, hogy felhívja rá a figyelmét, a kártyavárépítés nem éppen a hasznos tevékenységek közé tartozik. Mivel csak az egyik karját tudta használni, a férfinak segítségre volt szüksége ahhoz, hogy az első sor kártyát felállítsa, ám ezek után a többit épp olyan ügyesen fel tudta helyezni, mint Billie. Igazából ügyesebben is. Billie már el is felejtette, Andrew milyen átkozottul tehetséges kártyavárépítő – és milyen átkozottul megszállott, ha a jól kidolgozott módszeréről van szó. Az előző nap volt a legrosszabb. Amint elkészültek az első szinttel, Andrew nem engedte, hogy Billie részt vegyen az építésben. Aztán nem engedte, hogy az asztal közelében legyen, azt állítva, hogy a lány túlságosan fújtat. Ezek után persze Billie önkéntelenül is tüsszentett. Ezzel az erővel akár fel is rúghatta volna az asztalt. Egy pillanatig bűntudata volt, amikor az építmény látványosan összeomlott, mintha földrengés sújtotta volna, de Andrew arckifejezése miatt megérte, még

akkor is, ha a férfi a katasztrófa után mérgében azonnal hazament. De ez az előző nap történt, és ismerve Andrew-t, biztosan újra akarja kezdeni, hogy ötödszörre még nagyobbat és jobbat építsen. Ezért Billie a szalon felé menet két pakli kártyát is begyűjtött. Ennek elégnek kell lennie még egy-két szinthez az új építészeti remekművön. – Jó reggelt – köszönt, amint belépett a szalonba. A férfi a kezében egy tányér sós süteményt tartott, amit valaki a pamlag mögötti asztalkán hagyott. Valószínűleg a szobalány. Az egyik butábbik. Mindig kacarásztak Andrew közelében. – Megszabadultál a mankótól – mondta Andrew elismerő bólintással. – Gratulálok. – Köszönöm szépen – Billie körbenézett a helyiségben. George még mindig sehol. A könyvtárszobai beszélgetésük óta nem látogatta meg. Nem mintha elvárta volna. George-dzsal nem voltak barátok. Természetesen ellenségek sem voltak. Csak épp barátok sem. Sosem voltak azok. Bár talán… most már egy kicsit igen. – Mi a baj? – kérdezte Andrew. Billie nagyot pislogott. – Semmi. – Morcosan nézel. – Nem nézek morcosan.

A férfi arckifejezése leereszkedővé vált. – Látod a saját arcod? – Csak nem azért jöttél, hogy felvidíts? – kérdezte Billie gúnyosan. – Egek, dehogy! A pogácsa miatt jöttem. – Kinyúlt, és elvett néhány kártyát Billie-től. – És talán egy várat is felépítenék. – Végre egy kis őszinteség. Andrew felnevetett, és lehuppant a pamlagra. – Eddig sem titkoltam a szándékaim. Billie ezt egy hunyorintással vette tudomásul. Andrew az utóbbi pár napban bőséges mennyiségben fogyasztott pogácsát. – Kedvesebb lennél hozzám – folytatta Andrew –, ha tudnád, milyen rettenetes a hajón az élelmezés. – Egytől tízig terjedő skálán? – Tizenkettő. – Tényleg sajnálom – mondta Billie fintorogva. Tisztában volt vele, hogy Andrew mennyire szereti a hasát. – Tudtam, hogy mire vállalkozom – Andrew elhallgatott, és elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Nem, igazából azt hiszem, nem tudtam. – Nem csatlakoztál volna a tengerészethez, ha előre tudod, hogy nem lesz sütemény? Andrew színpadiasan felsóhajtott. – Előfordul, hogy az ember a saját pogácsájának a kovácsa.

Billie elejtett néhány kártyalapot. – Hogyan? – Szerintem a szerencsét helyettesítette a pogácsával – hallatszott egy hang az ajtóból. – George! – kiáltott fel Billie. Meglepetten? Örömmel? Mit tükrözött a hangja? És hogyhogy maga sem tud rájönni? – Billie – dünnyögte George udvariasan meghajolva. Billie csak bámult rá. – Te meg mit keresel itt? A férfi szája merev ívvé vált, amit a legjobb akarattal sem lehetett mosolynak nevezni. – A finomság élő szobra, mint mindig. – Nos… – Billie lehajolt, hogy felszedje az elejtett kártyákat, és igyekezett nem megbotlani a szoknyája csipkeszegélyében. – Négy napja nem jártál nálunk. George most már elmosolyodott. – Ezek szerint hiányoltál. – Nem! – Billie mérgesen nézett rá, és kinyúlt, hogy felvegye a kőr bubit is. Az idegesítő gazember félig becsúszott a pamlag alá. – Ne légy nevetséges. Thamesly egy árva szóval sem említette, hogy itt vagy. Csak Andrew-t jelentette be. – A lovakat vezettem be – mondta George. Billie azonnal Andrew-ra nézett, és a meglepetéstől egészen kipirult. – Lovagoltál? – Nos, megpróbáltam – ismerte el a férfi.

– Roppant lassan poroszkáltunk – bizonygatta George. Aztán összeszűkült a szeme. – Hol van a mankód? – Eltűnt – válaszolta Billie büszke mosollyal. – Azt látom. – Két szemöldöke komor V-alakká állt össze. – Ki mondta, hogy már nem kell használnod? – Senki – sziszegte Billie. Mégis ki az ördögnek képzeli magát? Az édesapjának? Nem, határozottan nem az édesapjának. Csak annyira… Huh. – Kikeltem az ágyból – mondta eltúlzott türelemmel –, tettem egy lépést, és én magam döntöttem el. George felhorkantott. Billie hátrahőkölt. – Ez mégis mit akart jelenteni? – Hadd tolmácsoljam – mondta Andrew felkelve a pamlagról, ahol még mindig diákos lazasággal heverészett. – Tudom, hogy mit jelentett – csattant fel Billie. – Ó, Billie – sóhajtott Andrew. Billie megpördült, és ingerülten nézett rá. – Ideje lenne kimozdulnod a házból – tette hozzá a férfi. Mintha nem tudná! Visszafordult George-hoz. – Kérlek, bocsásd meg az udvariatlanságomat. Nem számítottam rád.

George szemöldöke magasba szökött, de kurta biccentéssel elfogadta a bocsánatkérést, és leült, amikor Billie is helyet foglalt. – Meg kell etetnünk – monda Billie, és fejét Andrew felé döntötte. – És meg is kell itatnunk? – dünnyögte George, mintha Andrew egy ló lett volna. – Én is itt vagyok ám! – tiltakozott Andrew. George a London Times előző napi számára mutatott, amely frissen vasalva hevert mellette az asztalon. – Nem gond, ha olvasok? – Cseppet sem – mondta Billie. Távol álljon tőle, hogy elvárja a szórakoztatást. Még akkor is, ha a férfi igazából ezzel a szándékkal érkezett. Előrehajolt, és finoman megpaskolta Andrew vállát. – Szeretnéd, ha segítenék elkezdeni? – Légy oly szíves – mondta a férfi –, de utána ne nyúlj hozzá. Billie George-ra pillantott. Az újság még mindig összehajtva hevert a vendég ölében, aki derűs kíváncsisággal követte a párbeszédüket. – Az asztal közepére – közölte Andrew. Billie morcosan nézett rá. – Zsarnok, mint mindig. – Én művész vagyok. – Szerintem inkább bűvész – szólt közbe George.

Andrew felpillantott, mintha el is felejtette volna, hogy a bátyja is ott van. – Igen – dünnyögte. – Talán inkább az. Billie lecsusszant a székéről, és letérdelt az alacsony asztalka mellé, a testsúlyát úgy helyezve el, hogy ne terhelődjön a fájós lábfejére. Kiemelt két lapot az asztal szélére tett rendetlen kupacból, és T-alakban elhelyezte őket. Óvatosan elemelte a kezét, és figyelte, megáll-e a két lap. – Szép munka – dörmögte George. Billie elmosolyodott, leírhatatlan elégedettséggel töltötte el az elismerés. – Köszönöm. Andrew a szemét forgatta. – Esküszöm, Andrew – mondta Billie, és a harmadik lap segítségével H-vá alakította a T-t –, végtelenül idegesítő leszel kártyavárépítés közben. – De elvégzem a feladatot. Billie hallotta, hogy George elfojt egy nevetést, amit a napilap zizegése követett, ahogy a férfi kinyitotta, és olvasható méretűvé hajtotta. Billie megrázta a fejét, úgy döntött, hogy Andrew végtelenül szerencsés, hogy őt a barátjának tudhatja, és újabb lapokat helyezett el az asztalon. – Ennyi elég, hogy elkezdhesd? – kérdezte Andrewt. – Igen, köszönöm szépen. Figyelj az asztalra, amikor felállsz.

– Ilyen vagy a tengeren is? – kérdezte Billie, és átbicegett a szobán, hogy magához vegye a könyvét, mielőtt visszaült volna. – Kész csoda, hogy bárki is elvisel. Andrew hunyorogva nézett – a készülő kártyavárra, nem Billie-re –, és felhelyezett egy lapot. – Elvégzem a feladatot. Billie visszafordult George-hoz, aki különös arckifejezéssel figyelte az öccsét. A szemöldökét összevonta, de nem komoran. A szeme túlságosan is csillogott a kíváncsiságtól. Valahányszor pislogott, a szempillája legyezőként rezzent meg, méltóságteljesen és… – Billie? Ó, egek, George azon kapta, hogy figyeli. Várjunk csak, miért is bámulta egyáltalán Georgeot? – Elnézést – dadogta. – Elvesztem a gondolataimban. – Remélem, legalább valami érdekesre gondoltál. Billie visszatartotta a levegőt, mielőtt válaszolt volna: – Nem igazán. – Aztán rettenetesen érezte magát, hogy úgy sértette meg a férfi-t, hogy az még csak nem is sejti. És akaratán kívül. – Egész más embernek hat – intett Billie Andrew felé. – Nagyon nyugtalanítónak találom. – Még sosem láttad ilyennek?

– De igen. – A tekintete a székről a pamlagra vándorolt, végül az utóbbi mellett döntött. Andrew a földön ült, és valószínűleg egy ideig nem kéri vissza a helyét. Billie leült, nekidőlt a karfának, és kinyújtotta a lábát. Szórakozottan kinyúlt a támlán összehajtva várakozó plédért, és betakarta vele a lábát. – Még mindig nyugtalanítónak találom. – Meglepően alapos – jegyezte meg George. Billie ezen elgondolkodott. – Meglepő, miért? George vállat vont, és az öccse felé intett. – Ki gondolná róla? Billie kicsit gondolkodott, majd úgy döntött, hogy egyetért vele. – Elég különös benyomást kelt. – Még mindig hallak benneteket – mondta Andrew. Időközben legalább egy tucat kártyát elhelyezett már, és most kissé hátrább húzódva, több szögből is szemügyre vette az építményt. – Nem gondolom, hogy titkolózni akarnánk – mondta George szelíden. Billie magában mosolygott, és az ujját becsúsztatta a könyvlapok közé oda, ahol abbahagyta az olvasást. A kötetnek belefűzött szalagkönyvjelzője volt. – Csak hogy tudjátok – folytatta Andrew az asztal túlsó végére oldalazva –, megölöm azt, aki leborítja a váram.

– Drága testvérem – mondta George mélységes komolysággal –, én levegőt is alig veszek. Billie elfojtotta a kuncogását. Ritkán látta Georgenak ezt a piszkálódó, kimért oldalát. A férfit általában annyira idegesítették a többiek, hogy semmiben sem találta meg a humort. – Csak nem Prescott? – kérdezte George. Billie a válla felett nézett fel rá. – De igen. – Szépen haladsz. – Akaratom ellenére, erről biztosíthatlak. Roppant száraz olvasmány. Andrew nem nézett fel, de így szólt: – Mezőgazdasági enciklopédiát olvasol, és arra panaszkodsz, hogy száraz? – Az előző kötet zseniális volt – bizonygatta Billie. – Alig bírtam letenni. Habár csak Andrew tarkóját láthatták, Billie még így is biztos volt benne, hogy a férfi a szemét forgatja. Billie visszafordult George felé, aki – ezt fontos megjegyezni – egyszer sem gúnyolódott azon, hogy mit szeret olvasni. – Biztosan a témaválasztás az oka. Ez alkalommal rettenetesen sokat foglalkozik a talajtakarással. – A talajtakarás fontos – mondta George, és a szeme csillogása kissé ellentétben állt határozottan komor arckifejezésével.

Billie ugyanolyan komolysággal állta a tekintetét, bár kicsit rángott a szája széle. – A talajtakarás, az talajtakarás. – Istenem! – nyögte Andrew. – Ti ketten lassan eléritek, hogy legszívesebben kitépjem a hajam. Billie vállon veregette a férfit. – De azért szeretsz minket. – Ne érj hozzám! – figyelmeztette Andrew. Billie hátrafordult George felé. – Nagyon érzékeny. – Nagyon vicces, Billie… – morogta Andrew. Billie halkan felnevetett, és visszafordult a könyvéhez. – Vissza a talajtakaráshoz. Megpróbált olvasni. Tényleg megpróbált. De Prescott ez alkalommal roppant unalmasnak bizonyult, ráadásul George valahányszor megmozdult, az újságja megzizzent, és Billie-nek muszáj volt felnéznie. De akkor George is felnézett. És akkor Billie-nek úgy kellett tennie, mintha Andrew-t figyelte volna. És aztán tényleg Andrew-t figyelte, mert különös módon lebilincselő látványt nyújtott a kártyavárat építő félkarú férfi. Vissza Prescotthoz, dorgálta magát. Akármilyen unalmas is a talajtakarás, végig kell olvasnia. És valahogy sikerült is. Egy óra telt el barátságos csendben, Billie a pamlagon a könyvével, George a széken az újságjával, és Andrew a földön a

kártyalapjaival. Billie átrágta magát a szalma talajtakaráson, a tűzeges talajtakaráson, de amikor a savanyú talajtakaráshoz jutott, egyszerűen már nem bírta tovább. Felsóhajtott, de nem épp kisasszonyhoz illően. – Annyira unom magam… – Épp ilyesmit szokás mondani társaságban – jegyezte meg Andrew. Billie oldalvást pillantott rá. – Te nem számítasz társaságnak. – És George? George felnézett az újságból. Billie vállat vont. – Gondolom, ő sem. – De annak számítok – mondta a férfi. Billie nagyot pislogott. Nem vette észre, hogy a férfi hallgatja a beszélgetésüket. – Annak számítok – ismételte George, és ha Billie nem néz rá, akkor talán észre sem veszi, hogy a férfi szeme felizzott, forrón és áthatóan. Bár alig egy másodpercig tartott az izzás, mert azonnal elhalt, és George ismét az újságnak szentelte figyelmét. – Andrew-val úgy viselkedsz, mintha a fivéred lenne – mondta George, és lassú, kimért mozdulattal lapozott egyet. – Míg veled? George erre megint felnézett. – Nem úgy, mintha a fivéred lennék.

Billie ajka felnyílt. Nem bírta elkapni a tekintetét. De utána kénytelen volt, mert nagyon furcsa érzés kerítette hatalmába, és hirtelen létfontosságúvá vált, hogy visszatérjen a savanyú talajtakarás tanulmányozásához. De akkor George hangot adott ki, vagy talán csak levegőt vett, de Billie nem bírta megállni, hogy megint rá ne nézzen. Szép a haja, ismerte el. Örült, hogy a férfi nem rizsporozza, vagy legalábbis nem minden nap. Dús, enyhén hullámos volt a haja, az a fajta, ami biztosan begöndörödne, ha hosszabbra növesztené. Billie halkan, de bosszúsan fújt egyet. A szobalánya biztosan odalenne ezért a hajért. Billie általában csak egyszerű lófarokban kötötte hátra a haját, de időnként ki kellett csinosítania magát. Már mindent megpróbáltak a hajával – forró vasat, bevizezett szalagot –, de egyszerűen nem lehetett begöndöríteni. Tetszett neki George hajszíne is. Olyan volt, mint a karamella, mély és lágy, itt-ott arany szálakkal átszőve. Fogadni mert volna, hogy a férfi időnként elfelejtette feltenni a kalapját a napon. Ő is ugyanígy volt ezzel. Milyen érdekes, hogy az összes Rokesbynak ugyanolyan a szeme színe, de a hajuk többféle barna árnyalatú. Senki sem volt szőke, és senki sem volt vörös, és annak ellenére, hogy mindannyian barnák voltak, egyiküknek sem volt teljesen ugyanolyan árnyalatú haja.

– Billie? – kérdezte George félig zavartan, félig derűsen. Ó, a csuda vigye el, a férfi már megint azon kapta, hogy figyeli. Billie mosolyt erőltetett az arcára. – Csak azon gondolkodtam, hogy mennyire hasonlítotok egymásra Andrew-val – mondta. Ez majdnem igaz is volt. Andrew erre felpillantott. – Tényleg ezt gondolod? Nem, ismerte el magában Billie, de azt mondta: – Nos, mindkettőtöknek kék a szeme. – Mint Anglia lakossága felének – jegyezte meg Andrew kimérten, majd vállat vont, és folytatta az építkezést: a nyelvét a foga között kidugta, ahogy a következő lépést latolgatta. – Anyánk mindig azt mondta, hogy ugyanolyan a fülünk – vetette fel George. – A fületek? – Billie kissé eltátotta a száját. – Sosem hallottam ilyet, hogy valaki a füleket hasonlítja össze. – Amennyire én tudom, nem is szokták, kivéve anyánkat. – Lifegő fülcimpa – vetette közbe Andrew. Nem nézett Billie-re, de az ép kezével megpöccintette a saját fülcimpáját. – Anyánké viszont lenőtt. Billie megérintette a saját fülét. Ezek után muszáj volt. – Eddig észre sem vettem, hogy többféle is van.

– A tied is lenőtt – mondta Andrew anélkül, hogy fölnézett volna. – Honnan tudod? – Észreveszem az emberek fülét – mondta Andrew bocsánatkérően. – Ha akarom, ha nem. – Ezzel én is így vagyok – ismerte el George. – Anyánkat hibáztatom érte. Billie pislogott párat, és még mindig a fülcimpáját fogta. – Én csak nem… – összeráncolta a homlokát, és nagy lendülettel letette a földre a lábát. – Figyelj oda! – kiáltott Andrew. Billie ingerülten nézett rá, nem mintha a férfi figyelt volna rá, aztán előrehajolt. Andrew lassan megfordult. – A fülemet vizslatod? – Csak megpróbálom meglátni a különbséget. Mondtam, hogy eddig észre sem vettem, hogy többféle típus is létezik. Andrew a bátyja felé intett. – Nézd meg George-ét, ha már muszáj. Itt túl közel vagy az asztalhoz. – Esküszöm, Andrew – mondta Billie, és óvatosan kioldalazott az asztal és a pamlag közül –, ez nálad már betegség. – Vannak, akik az italhoz fordulnak – mondta Andrew pimaszul.

George felpattant, amikor meglátta, hogy Billie lábra állt. – Vagy a kártyához – mondta sunyi félmosollyal. Billie horkantva nevetett fel. – Szerinted hány emeletet épített? – kérdezte George. Billie jobbra hajolt. Andrew eltakarta a várat. Egy, kettő, három, négy… – Hatot – válaszolta. – Elképesztő. Billie elvigyorodott. – Ennyi kell ahhoz, hogy valami lenyűgözzön? – Nagy valószínűséggel. – Ne beszéljetek! – csattant fel Andrew. – A beszédünkkel szelet kavarunk – magyarázta Billie olyan komolysággal, amit a kijelentés egyáltalán nem érdemelt meg. – Értem. – Tegnap tüsszentettem. George csodálattal fordult felé. – Ügyes. – Még több kártyára van szükségem – jelentette be Andrew. Nagyon lassan elhátrált az asztaltól, úgy kúszott a szőnyegen, mint valami rák, míg elég messzire nem került ahhoz, hogy felemelkedjen anélkül, hogy bármit is leverne.

– Nincs több – mondta Billie. – Úgy értem, biztosan van valahol, de nem tudom, merre keressem. Az utolsó két paklit is elhoztam neked a játékszobából. – Ennyi nem lesz elég – dörmögte Andrew. – Megkérdezheted Thameslyt – javasolta Billie. – Ha valaki, akkor ő tudja. Andrew lassan bólintott, mintha ezt még át kellett volna gondolnia. Aztán megfordult, és így szólt: – Arrébb kell menned. Billie döbbenten nézett rá. – Tessék? – Nem állhatsz ott. Túl közel vagy. – Andrew… – mondta Billie tárgyilagosan. – Te teljesen megőrültél. – Le fogod verni. – Inkább menj – mondta Billie. – De ha… – Menj már! – kiáltott rá Billie és George egyszerre. Andrew haragos pillantást lövellt mindkettejük felé, majd távozott. Billie George-ra nézett. George pedig rá. Nevetésben törtek ki. – Nem tudom, te hogy vagy vele – mondta Billie –, de én átmegyek a szoba túlsó végébe. – Ó, de akkor elismered a vereséget. Billie a válla felett vetett rá egy pillantást, ahogy elindult. – Inkább önvédelemként tekintek erre.

George halkan felnevetett, és utánament az ablakfülkéhez. – A sors iróniája – mondta –, hogy pocsékul kártyázik. – Tényleg? – nézett nagyot Billie. Különös, de nem emlékezett rá, hogy valaha is kártyázott volna Andrewval. – Ami azt illeti, ez az összes szerencsejátékra igaz – folytatta George. – Ha esetleg pénzre lenne szükséged, ő a te embered. – Fájdalom, nem hazardírozok. – Legalábbis kártyával… – jegyezte meg George. Billie-nek az volt a benyomása, hogy a férfi viccelődni akart, de az ő fülének ez végtelenül leereszkedőnek tűnt. Morcosan nézett rá. – Ez alatt mit értesz? George úgy nézett rá, mintha kissé meglepte volna ez a kérdés. – Csak azt, hogy ezzel szemben az életeddel állandó jelleggel, boldogan hazardírozol. Billie hátraszegte a fejét. – Ez ostobaság. – Billie, leestél egy fáról. – De a tetőre. George legszívesebben felnevetett volna. – Ez mégis miképp mond ellent az érvelésemnek? – Te is pontosan azt tetted volna, amit én – bizonygatta Billie. – Ami azt illeti, meg is tetted.

– Ó, igazán… – Azért másztam fel a fára, hogy megmentsek egy macskát. – A mutatóujjával megbökte George vállát. – Te meg feljöttél, hogy megments engem. – Először is – vágott vissza George –, nem a fára másztam fel. Másodszor is, egy macskához hasonlítod magadat? – Igen. Vagyis nem! – Most először hálás volt, hogy kificamította a bokáját. Máskülönben dobbantott volna egyet. – Mihez kezdtél volna, ha nem járok épp arra? – kérdezte George. – De őszintén, Billie. Mihez kezdtél volna? – Jól ellettem volna egyedül is. – Ebben egészen biztos vagyok. A szerencse kegyeltje vagy. De a családod kétségbeesett volna, és valószínűleg az egész falut összehívják, hogy a keresésedre induljanak. Igaza volt, a csuda vigye el, és ettől az egész csak még rosszabb lett. – Azt hiszed, hogy én ezt nem tudom? – kérdezte sziszegve. George épp elég hosszú ideig nézte ahhoz, hogy kellemetlen legyen. – Nem – mondta végül a férfi. – Nem hiszem azt. Billie mélyen beszívta a levegőt. – Bármit teszek, azt az itt élő emberekért teszem. Az egész életem… minden e körül forog. Egy istenverte

mezőgazdasági enciklopédiát olvasok! – mondta a karját a szóban forgó kötet felé lendítve. – A negyedik kötetet! Ismersz még valakit, aki… – a mondat a torkán ragadt, és több másodperc is eltelt, mire folytatni tudta. – Tényleg azt hiszed, hogy ennyire érzéketlen vagyok? – Nem – a férfi hangja megsemmisítően halk és kimért volt. – Csak azt, hogy meggondolatlan vagy. Billie hátrakapta a fejét. – És én már azt hittem, kezdünk összebarátkozni! George egy szót sem szólt. – Rettenetes ember vagy, George Rokesby. Türelmetlen, intoleráns és… George megragadta Billie karját. – Hagyd ezt abba! Billie megpróbált kiszabadulni, de a férfi túl erősen fogta. – Mégis minek jöttél ide ma is? Csak a hibát keresed bennem. – Ne csacsiskodj – dorgálta George. – Pedig ez az igazság – vágott vissza Billie. – Észre sem veszed magad, amikor a közelemben vagy. Csak ráncolod a homlokod, állandóan dorgálsz, és… és… minden csak rólad szól. A modorodról, a kifejezéseidről. Mindig mindent rosszallsz. – Ez már nevetséges. Billie megrázta a fejét. Mintha hirtelen rádöbbent volna az igazságra.

– Mindent rosszallsz, ami én vagyok. George közelebb lépett hozzá, és még erősebben szorított a karját. – Ez olyan távol áll a valóságtól, hogy már-már nevetnivaló. Billie eltátotta a száját. Aztán ráébredt, hogy George-ot épp annyira megrázták a saját szavai, mint őt. És hogy a férfi nagyon közel áll hozzá. Billie felszegte a fejét, és a férfi szemébe nézett. És elállt a lélegzete. – Billie – suttogta George, és a keze felemelkedett, mintha meg akarná érinteni Billie arcát.

Tizedik fejezet Kis híján megcsókolta Billie-t. Szent isten! Majdnem megcsókolta Billie Bridgertont. Azonnal el kell tűnnie innen. – Későre jár – bukott ki George-ból. – Hogyan? – Későre jár. Mennem kell. – Nem is jár későre – mondta Billie szaporán pislogva. Zavartnak tűnt. – Mégis, miről beszélsz? Fogalmam sincs, mondta ki majdnem. Kis híján megcsókolta a lányt. Tekintete az ajkára siklott, hallotta, ahogy Billie csendesen felsóhajt, és érezte, ahogy ő maga előrehajol, sóvárogva… Izzó vágytól égve. Csak abban reménykedett, hogy Billie nem vette észre. Bizonyosan nem csókolta meg még senki. Nem tudhatta, mi következett volna. De George kívánta. Szent ég, annyira kívánta. Hullámként árasztotta el az érzés, ledöntötte, és olyan gyorsan és akkora erővel sodorta magával, hogy alig tudott tisztán gondolkodni. Még mindig kívánta. – George? – szólalt meg Billie. – Valami baj van? George kinyitotta a száját. Levegőt kell vennie. Billie már-már óvatos kíváncsisággal figyelte.

– Épp dorgáltál – emlékeztette. George egészen biztos volt benne, hogy az agya még nem működik a szokott módon. Nagyot pislogott, megpróbálta felfogni a lány szavait. – Szeretnéd, ha folytatnám? Billie lassan nemet intett. – Nem különösebben. George beletúrt a hajába, és megpróbált mosolyogni. Csak ennyi tellett tőle. Billie aggódva ráncolta a homlokát. – Biztos, hogy jól vagy? Nagyon sápadtnak látszol. Sápadtnak? Úgy érezte, hogy lángokban áll. – Bocsáss meg – mondta. – Azt hiszem, egy kicsit… – Tessék? Egy kicsit mi? Fáradt? Éhes? Megköszörülte a torkát, és inkább azt mondta: – Megszédültem. Nem úgy tűnt, mintha Billie hitt volna neki. – Megszédültél? – Hirtelen tört rám – mondta. Ennyi igaz is volt. Billie a csengőzsinór felé intett. – Kéressek be valami ennivalót? Le szeretnél ülni? – Nem, nem – mondta bután. – Jól vagyok. – Jól vagy… – ismételte Billie, és szinte sugárzott belőle, hogy mennyire nem hisz George kijelentésének. George bólintott. – Már nem szédülsz. – Egy kicsit sem.

Billie úgy bámult rá, mintha George-nak elment volna az esze. Ami nem lehetetlen. Más magyarázatot ő maga sem talált. – Mennem kell – ismételte. Megfordult, és öles léptekkel odament az ajtóhoz. Nem juthat ki innen elég gyorsan. – George, várj! Majdnem sikerült. De megtorpant. Kénytelen volt. Ha egy úri kisasszony a nevén szólítja, nem távozhat – az olyan lenne, mintha arcul köpné a királyt. A neveltetése nem engedte. Amikor megfordult, látta, hogy Billie pár lépéssel közelebb jött. – Nem gondolod, hogy meg kellene várnod Andrewt? George kifújta a levegőt. Andrew. Hát persze. – Hiszen segítségre lesz szüksége, nem? A lovával? A fene vigye el. George felsóhajtott: – Megvárom. Billie az alsó ajkát kezdte harapdálni. Jobb oldalon. Mindig csak a jobb oldalon, döbbent rá George. – El sem tudom képzelni, mi tart ilyen sokáig – mondta Billie az ajtó felé pillantva. George vállat vont. – Lehet, hogy nem találta meg Thameslyt – vonta meg ismét a vállát. – Vagy talán a mama feltartotta. Kitelik tőle az ilyen kis kellemetlenkedés.

George már épp harmadszor is megvonta volna a vállát, de rájött, mennyire ostobának tűnhet, ezért inkább egy „ki tudhatja?” mosolyt erőltetett magára. – Nos… – kezdte Billie, de láthatóan kifogyott az ötletekből. – Hmmm. George a háta mögött összekulcsolta a kezét. Az ablakra nézett. Aztán a falra. De Billie-re nem. Bárhova, csak Billie-re nem. Még mindig meg szerette volna csókolni. Billie köhintett egyet. George tekintete a lány lábára vándorolt. Ez így annyira kínos. Őrületes. – Mary és Felix holnapután érkeznek – mondta Billie. George megpróbálta működésbe hozni az agyának azt a területét, amely tudja, hogyan kell társalogni. – A többiek is holnapután érkeznek, nem? – Nos, természetesen – felelte Billie, és úgy tűnt, megkönnyebbült, hogy végre elhangzott egy igazi kérdés, amit megválaszolhat. – De engem csak ők ketten érdekelnek. George önkéntelenül is elmosolyodott. Mennyire jellemző Billie-re, hogy szervez egy mulatságot, aztán minden percét utálja. Habár igazság szerint a lánynak nem sok választása volt; mindannyian tudták, hogy a házi mulatság Lady Bridgerton ötlete volt.

– Véglegesítettétek már a vendégek listáját? – kérdezte. Természetesen tudta a választ; a vendégek listája már napokkal korábban elkészült, a meghívókat futárok vitték ki, és azt az utasítást kapták, hogy várják meg a választ. De ezt a csendet ki kellett tölteni valamivel. Billie már nem a pamlagon pihent a könyvével, és ő sem ült a székben az újságjával. Nem volt náluk semmi kellék, magukra maradtak, és George valahányszor Billie-re nézett, a tekintete folyton a lány ajkára vándorolt, és semmi, de semmi nem lehetett volna ennél helytelenebb. Billie céltalanul tett pár lépést, majd megállt az íróasztal mellett, amin zavarában elkezdett kopogni. – Westborough hercegnéje is eljön – mondta végül. – A mama nagyon elégedett, hogy a kegyelmes asszony elfogadta a meghívásunkat. – Azt mondták nekem, ez komoly fegyvertény. – A hercegné mindig komoly fegyverténynek számít – mondta George kimérten. – És általában elég nagy gonddal is jár. Billie erre hátrafordult. – Ismered? – Bemutattak minket egymásnak. Billie arca bánatos lett. – Feltételezem, mindenkinek bemutattak. George ezen elgondolkodott.

– Valószínűleg – mondta. – Legalábbis mindenkinek, aki Londonba megy. – Mint a legtöbb hasonló társadalmi pozíciójú férfi, George is évente több hónapot töltött a fővárosban. Általában élvezte is. Találkozott a barátaival, és naprakész információkat szerzett a dolgok állásával kapcsolatban. Az utóbbi időben a lehetséges menyasszonyjelölteket is szemügyre vette; sokkal fárasztóbb elfoglaltság volt, mint amire számított. Billie az ajkába harapott. – Nagyon előkelő? – A hercegné? Billie bólintott. – Nem előkelőbb, mint bármely más hercegné. – George! Tudod jól, hogy nem ezt kérdeztem. – Igen – mondta, mert megsajnálta a lányt. – Nagyon előkelő. De neked… – elhallgatott és Billie-re nézett. Figyelmesen nézte, és végre észrevette, hogy a lány szeme nem csillog a szokott módon. – Ideges vagy? Billie egy szöszt szedett le a ruhája ujjáról. – Ne butáskodj. – Mert… – Természetesen ideges vagyok. A válasz megakasztotta George-ot. Ideges? Billie? – Mi az? – kérdezte a lány látva George arcán a hitetlenkedést.

George megrázta a fejét. Még ilyet, hogy Billie mindazok után, amit eddig tett, elismeri, hogy ideges… mindazok után, amit eszelős mosollyal az arcán végigcsinált… Elképzelhetetlennek tűnt. – Leugrottál egy fáról – mondta George végül. – Leesetem egy fáról – javította ki Billie szemtelenül –, különben is, ennek mi köze van Westborough hercegnéjéhez? – Semmi – ismerte el George. – Csak az a helyzet, nehéz téged idegesnek elképzelni… – Lassan, kis mozdulatokkal csóválta a fejét, és érezte, hogy tétova csodálat ébred benne. Billie rettenthetetlen. Mindig is rettenthetetlen volt. – Bármi miatt – fejezte be a mondatot. Billie összeszorította a száját. – Táncoltál már velem? George értetlenkedve nézett rá. – Hogyan? – Táncoltál már velem? – ismételte Billie, és a hangjában türelmetlenség bujkált. – Igen? – felelt George vontatottan, kérdő hangsúllyal. – Nem – jelentette ki Billie. – Sosem táncoltál velem. – Az nem lehet – rázta meg a fejét George. Nyilván táncolt vele. Ismerte, amióta az eszét tudja. Billie keresztbe fonta a karját. – Nem tudsz táncolni? – kérdezte George.

Billie palástolatlan ingerültséggel nézett rá. – Persze hogy tudok táncolni! George úgy érezte, még a végén megöli ezt a lányt. – De nem túl jól – folytatta Billie –, de azt hiszem, azért elég jól. De nem ez a lényeg. George egészen biztos volt benne, hogy elértek arra a pontra, ahol már minden értelmét veszítette. – A lényeg az – folytatta Billie –, hogy azért nem táncoltál soha velem, mert nem járok táncmulatságokba. – Talán kellene. Billie szeme villámokat szórt. – Nem suhanok járás közben, és fogalmam sincs, hogyan kell flörtölni, és a legutóbbi alkalommal, amikor megpróbáltam legyezőt használni, majdnem kiszúrtam vele valaki szemét. – Keresztbe fonta a karját. – Ráadásul elképzelésem sincs, hogyan kell egy úriemberben azt a benyomást kelteni, hogy okos, és erős, és jobb nálam. George halkan felnevetett. – Egészen biztos vagyok abban, hogy Lady Westborough hölgy. – George! George meglepetten kapta hátra a fejét. Billie csakugyan feldúlt volt. – Bocsáss meg – mondta, és óvatosan, szinte félve méregette a lányt, aki mintha tétovázott volna, és idegesen piszkálta a ruhája redőzését. Összevont

szemöldöke között bánatos ránc rajzolódott ki. George még sosem látta ilyennek. Ezt a lányt nem ismerte. – Nem igazán tudok felengedni úri társaságban – mondta Billie halkan. – Nekem… nekem ez nem megy. George-nak annál több esze volt, mint hogy megint viccelődjön, de nem tudta, hogy Billie-nek milyen jellegű szavakra lenne szüksége. Hogyan lehetne egy forgószelet megvigasztalni? Megnyugtatni egy lányt, aki mindent jól csinál, utána pedig csak a móka kedvéért csavar rajta egyet? – Tökéletesen megy, amikor a Crake-kastélyban vacsorázol – mondta, habár tudta, hogy a lány nem erről beszélt. – Az nem számít – mondta Billie türelmetlenül. – Amikor a faluban jársz… – Tényleg? A falusiakat egy hercegnéhez hasonlítod? Különben is, a falusiakat születésem óta ismerem. És ők is engem. George megköszörülte a torkát. – Billie, te vagy a legmagabiztosabb, legrátermettebb nő, akit ismerek. – Őrületbe kergetlek – jegyezte meg a lány tárgyilagosan. – Ez igaz – értett egyet George, habár ez az őrület az utóbbi időben lassan kezdett nyugtalanító színezetet ölteni. – De – folytatta, és próbálta értelmesen fűzni egymás után a szavakat – te Bridgerton vagy. Egy

vikomt leánya. Semmi sem szól az ellen, hogy az ország bármely szalonjába felemelt fővel lépj be. Billie lekezelően horkantott fel. – Nem érted. – Akkor magyarázd el. – A legnagyobb meglepetésére rádöbbent, hogy komolyan gondolja. Billie nem válaszolt azonnal. Még csak nem is nézett George-ra. Még mindig az asztalnak támaszkodott, és a tekintetét le sem vette a kezeiről. Felpillantott, de csak futva, és akkor felötlött George-ban, hogy a lány azt próbálja megfejteni, hogy őszinte volt-e a kérés. George-ot ez bosszantotta is meg nem is. Nem szokta meg, hogy megkérdőjelezik az őszinteségét, de persze Billie-ről volt szó. Régi szokásuk volt egymás piszkálása, megkeresni a másik leggyengébb, apró, de védtelen pontját. Ám ez kezdett megváltozni. Az utóbbi egy hétben valami átalakult köztük. Nem tudta, hogy miért, hiszen egyikük sem változott meg. Már nem csak vonakodva tisztelte a lányt. Persze még mindig keményfejűnek és végtelenül zabolátlannak tartotta, de mindezeken túl tudta, hogy igaz szív dobog a mellkasában. Feltételezte, hogy ezt mindig is tudta róla. Csak eddig nem vette észre, mert azzal foglalkozott, hogy mennyire idegesíti a lány. – Billie? – szólalt meg halkan és gyengéden.

A lány felpillantott, és a szája szeglete szomorúan rándult meg. – Nem arról van szó, hogy emelt fővel járok-e vagy sem. George nagyon ügyelt rá, hogy a hangjában egy csepp türelmetlenség se legyen, amikor megkérdezte: – Akkor mi a gond? Billie hosszasan nézte, összeszorított szájjal, mielőtt válaszolt: – Tudtad, hogy bemutattak az udvarban? – Azt hittem, hogy nem volt londoni szezonod. – Nem is volt. – Billie megköszörülte a torkát. – Azok után… George értetlenül nézett rá. – Mi történt? Billie kerülte a tekintetét, úgy felelt: – Felgyújtottam valaki ruháját. George alól majdnem kiszaladt a talaj. – Valakinek felgyújtottad a ruháját? Billie eltúlzott türelemmel várt, mintha ezen a beszélgetésen már egyszer túlesett volna, és pontosan tudná, mennyi ideig fog tartani. George elképedve bámult rá. – Valakinek felgyújtottad a ruháját. – Nem szándékosan! – csattant fel a lány. – Nos… – George-ot ez önkéntelenül is lenyűgözte. – De feltételezem, valaki csak el… – Ki ne mondd! – figyelmeztette Billie.

– Hogyhogy nem hallottam erről? – merengett George. – Nagyon kicsi tűz volt – magyarázta Billie. – De akkor is… – Tényleg? Valakinek felgyújtottam a ruháját, és az első kérdésed az, hogy kerülhetett el a pletyka? – Bocsánatot kérek – mondta George azonnal, de nem bírta megállni, hogy ne kérdezze meg (akármennyire is finoman): – Most azt szeretnéd, ha afelől érdeklődnék, hogyan gyújtottad fel azt a ruhát? – Nem – vágta rá Billie ingerülten –, és nem is ezért említettem meg. George első gondolata az volt, hogy tovább piszkálja, de akkor a lány felsóhajtott, olyan fáradtan és vigasztalanul, hogy George jókedve azonnal köddé vált. – Billie – mondta éppoly gyengéden, mint együtt érzőn. – Emiatt nem kellene… De Billie nem hagyta befejezni. – Nem illek bele a skatulyába, George. Tényleg nem illet bele. És George maga alig pár nappal korábban nem ugyanezt gondolta? Ha Billie Maryvel együtt ment volna Londonba, hogy ott egy szezont eltöltsön, az kész katasztrófa lett volna. Minden, amitől a lány csodálatos és erős, az úri társaság kifinomult világában a vesztét okozta volna. Mindenki céltáblájává vált volna. Éppenséggel nem mindenki volt kegyetlen a lordok és ladyk felsőbb köreiben. De akik azok voltak… A

szavaikat fegyverként használták, és bajonettként forgatták. – Miért mondod el ezt nekem? – kérdezte hirtelen. Billie ajka felnyílt, és a szemében fájdalom villant. – Úgy értem, miért pont nekem? – tette hozzá George gyorsan, nehogy a lány azt higgye, nincs kedve meghallgatni. – Miért nem Andrew-nak? Billie nem válaszolt. Legalábbis nem azonnal. Végül így szólt: – Nem is tudom. Én csak… Andrew-val nem beszélgetünk ilyesmiről. – Mary hamarosan itt lesz – próbált George segíteni. – Az ég szerelmére, George! – Billie szinte felkiáltott. – Ha nem akarsz beszélgetni velem, akkor csak mondd meg. – Ugyan! – mondta George, és megragadta Billie csuklóját, mielőtt a lány elviharzott volna. – Nem ezt akartam mondani. Örülök, hogy beszélgethetek veled – bizonygatta. – Szívesen meghallgatlak. Csak arra gondoltam, talán szívesebben osztanád meg olyannal, akit… Billie csak bámulta, és várt. De George-ot nem vitte rá a lélek, hogy kimondja a nyelve hegyére toluló szavakat. Akit érdekel. Mert bántó lett volna. És kicsinyes. És ami a legfőbb: nem volt igaz. Mert őt érdekelte.

Érdekelte – nagyon is. – Én majd… – a mondat vége beleveszett George kavargó gondolataiba, és csak arra maradt ereje, hogy Billie-t figyelje. Figyelte, ahogy a lány figyeli őt, a családjuk régi barátját, aki próbál rájönni, hogyan is beszélje az anyanyelvét, melyek a megfelelő szavak, és melyek a megnyugtatóak. Mert Billie szomorúnak tűnt. És feszültnek. És George-nak ez nem tetszett. – Ha szeretnéd – mondta elég lassan ahhoz, hogy beszéd közben össze tudja szedni a gondolatait –, én majd vigyázok rád. Billie óvatosan méregette. – Ez alatt mit értesz? – Odafigyelek, hogy… – kezével félkört írt le maga előtt a levegőben, nem mintha bármelyikük is tudta volna, ez mit jelent. – Hogy jól menjen. – Hogy jól menjen? – visszhangozta Billie. – Nem tudom – mondta George, és dühös volt magára, amiért képtelen összerakni egy tisztességes gondolatot, nemhogy kimondani. – Csak ha szükséged lenne egy barátra, akkor ott leszek. A lány ajka felnyílt, és George látta, hogy nagyot nyel, mintha a torkára forrt volna minden szó, és kordában kellene tartania minden érzését. – Köszönöm. Ez nagyon… – Ki ne mondd, hogy kedves tőlem – szólt rá George. – Miért ne?

– Mert ez nem kedvesség. Hanem… Fogalmam sincs, micsoda – mondta gyámoltalanul. – De nem kedvesség. Billie ajkára remegő, csintalan mosoly ült ki. – Ám legyen – mondta. – Nem vagy kedves. – Soha. – Akkor mondhatom, hogy önző vagy? – Azzal már túl messzire mennél. – Beképzelt? George egyet lépett a lány felé. – Ne kísértsd a szerencsédet, Billie. – Arrogáns? – Billie futva megkerülte az asztalt, és a másik oldalról nevetett George-ra. – Ugyan már, George! Az arroganciát nem tagadhatod. Valami ördögi ébredt fel benne. Valami ördögi és tüzes. – És én mit mondhatok rád? – Zseniális? George közelebb lépett. – És mit szólsz az idegtépőhöz? – Ó, bagoly mondja verébnek. – Meggondolatlan. Billie balra lépett, amikor George jobbra. – Az nem meggondolatlanság, ha közben tudod, mit csinálsz. – Leestél a tetőre – emlékeztette a lányt. Billie gonoszan vigyorgott rá. – Mintha azt mondtad volna, hogy ugrottam.

– Billie! – mordult fel George, majd előrelendült, és kergetni kezdte a lányt, aki azt visította: – Meg akartam menteni a macskát! Nemes szándék vezérelt! – Majd én megmutatom neked, mi az a nemes… Billie felsikkantott, és hátraugrott. Egyenesen neki a kártyavárnak. Az összeomlás cseppet sem nyújtott fenséges látványt. Ahogy Billie sem, az igazat megvallva. Amikor a por leülepedett, Billie csak ült az asztal közepén, és Andrew mesterművének romjai ott hevertek körülötte, mintha egy kínai tűzijátékot gyújtottak meg volna alatta. Billie felnézett, és azt cincogta: – Nem hinném, hogy vissza tudnánk építeni. George némán rázta a fejét. Billie nagyot nyelt. – És szerintem megint megrándult a bokám. – Nagyon? – Nem. – Ebben az esetben azt tanácsolom, hogy ezzel vezesd fel a hírt, amikor Andrew visszatér. És természetesen a szóban forgó személy épp ekkor lépett be az ajtón. – Megrándult a bokám! – jajveszékelt Billie. – Nagyon fáj! George kénytelen volt elfordulni. Különben elnevette volna magát. Andrew csak bámult rájuk.

– Már megint – mondta végül. – Már megint tönkretetted. – De nagyon szép vár volt – nyöszörögte Billie. – Feltételezem, erre születni kell – mondta Andrew. – Ó, csakugyan – válaszolt Billie vidáman. – Ebben zseniális vagy. – Nem, én rád értettem. – Ó! – Billie nagyot nyelt, valószínűleg a büszkeségét nyelte vissza, és mosolyt erőltetett magára. – No igen. Mi értelme bármit is csinálni, ha nem hajtjuk végre rendesen, nem igaz? Andrew egy szót sem szólt. George kényszert érzett, hogy csettintsen egyet fivére orra előtt. Hogy meggyőződjön arról, nem alvajáró. – Tényleg nagyon sajnálom – mondta Billie. – Jóváteszem neked – ellökte magát az asztaltól, és imbolyogva kiegyenesedett. – Habár fogalmam sincs, hogyan. – Az én hibám volt – szólalt meg George váratlanul. A lány odakapta a fejét. – Nem kell átvállalnod a felelősséget. George könyörgőn emelte fel a kezét. – Én kergettelek. Ettől Andrew azonnal magához tért. – Kergetted? A fenébe! Ezt nem gondolta végig. – Nem egészen – válaszolt. Andrew Billie-hez fordult.

– Kergetett? Billie nem pirult el, de a tekintete zavart lett. – Lehet, hogy egy kicsit provokáltam… – Provokáltál? – hördült fel George. – Te? – Igazából a macska hibája – magyarázkodott Billie. – Sosem estem volna el, ha a bokám nem lenne ennyire gyenge. – Elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Ezentúl mindenért azt a göthös állatot fogom hibáztatni. – Mégis mi folyik itt? – kérdezte Andrew, és lassú mozdulattal Billie felé fordult, majd George felé és vissza. – Miért nem ölitek meg inkább egymást? – Kissé nyomaszt az akasztófa gondolata – dünnyögte George. – Nem beszélve arról, hogy édesanyád igen rossz néven venné – tette hozzá Billie. Andrew csak bámulta őket tátott szájjal. – Én inkább hazamegyek – mondta végül. Billie kuncogni kezdett. És George… Neki a lélegzete is elakadt. Mert ugyan hallotta már Billie-t kuncogni, ezerszer is. De ez alkalommal más volt. Ugyanúgy hangzott, de amikor a könnyed nevetés eljutott George füléig… Még soha nem hallott ennyire bájos hangot. És valószínűleg ennyire ijesztőt sem. Mert sejtette, hogy mit jelent. És ha van valaki ezen a világon, akibe nem hajlandó beleszeretni, akkor az Billie Bridgerton.

Tizenegyedik fejezet Billie nem egészen volt biztos abban, hogy mi történt a bokájával, amikor ráesett Andrew kártyavárára, de csak egy kicsit fájt jobban, mint előtte, ezért a házi mulatság előtti napon úgy döntött, hogy már eléggé felépült, és nyugodtan kilovagolhat, amennyiben női nyeregben ül. Nem igazán volt más választása. Ha ő nem megy ki a nyugati földekre megnézni, hogyan fejlődik az árpa, akkor ugyan ki fog? De még nehezen szállt le a lóról, ami azt jelentette, hogy egy inast is magával kellett vinnie. Amit egyikőjük sem élvezett. Az inasnak semmi kedve sem volt árpanézőbe menni, Billie-nek pedig semmi kedve nem volt ahhoz, hogy egy inas figyelje minden mozdulatát, ahogyan az árpát vizsgálja. A lova is rossz hangulatban volt, csak hogy a triumvirátus megfelelően mogorva legyen. Billie rég nem ült női nyeregben, így Argo már elszokott tőle. Ahogy Billie is. Nem felejtette el, mennyire utált női nyeregben lovagolni, de azt igen, hogy mennyire fáj másnap, ha az ember időközben kijött a gyakorlatból. A jobb csípőjébe és combjába minden egyes mozdulattal fájdalom hasított. Ráadásul a bokája iszonyatosan sajgott, ezért csodaszámba ment, hogy nem részeg matróz módjára, dülöngélve közlekedett a házban.

De lehet, hogy mégis. A szolgálók különös pillantást vetettek rá, amikor másnap reggel lement a lépcsőn, hogy megreggelizzen. Sejtette, hogy túlságosan fáj mindene ahhoz, hogy visszaüljön a nyeregbe. Az édesanyja egyértelműen kijelentette, hogy Billie-nek egész nap Aubrey Hallban kell tartózkodnia. Jelenleg négy Bridgerton lakik ott, mondta, ezért négy Bridgerton áll majd a kocsifelhajtónál, hogy minden egyes vendéget külön üdvözöljenek. Ezért Billie délután egy órakor ott állt az édesanyja és Georgiana között, amikor Westborough hercegnéje négylovas hintaján megérkezett unokahúga, illetőleg leányai (egyik eljegyzett, a másik nem) társaságában. Billie ott állt az édesanyja és Georgiana között, amikor Henry Maynard a ház elé hajtott helyre kis bricskáján jó barátjával, Sir Reginald McVie-vel. Aztán ott állt édesanyja és Georgiana között akkor is, amikor három óra után húsz perccel Felix és Mary megérkeztek szomszédjaikkal, Edward és Niall Berbooke-kal, akik jó családból származtak, és történetesen épp házasulandó korban voltak. – Végre olyanok jöttek – morogta Lord Bridgerton a nyakát ropogtatva, ahogy csinos kis sorban várták, hogy a veje hintaja megálljon a ház előtt –, akiket ismerek is. – Apám ismeri a Berbrooke fivéreket? – kérdezte Georgiana kihajolva a nővére és édesanyja mögül.

– Felixet és Maryt ismerem – válaszolta az apjuk, és a feleségére nézett. – Rokesbyék mikor érkeznek? – Egy órával a vacsora előtt – válaszolt Lady Bridgerton a fejét oda sem fordítva. Amikor a hintó nagyot zökkenve megállt, gondos háziasszonyként a tekintetét az ajtóra szegezte, várva a vendégeit. – Nem emlékszem már, ők miért töltik nálunk az éjszakát – mondta a férfi. – Azért, mert így sokkalta ünnepélyesebb lesz. Lord Bridgerton összevonta a szemöldökét, de igen bölcsen úgy döntött, nem faggatózik tovább. Billie azonban nem volt ilyen visszafogott. – Én a helyükben – mondta mintás pamutruhájának ujját huzigálva – a saját ágyamban szeretnék aludni. – De nem rólad van szó – válaszolta az édesanyja ridegen –, és hagyd abba a mocorgást. – Nem megy. Nagyon szúr a ruhám. – Szerintem nagyon csinos vagy benne – mondta Georgiana. – Köszönöm – felelte Billie egy pillanatra megzavarodva. – Az eleje nem igazán tetszik – nézett le a mellrészre, amely vállkendőt utánozva keresztbe redőzve követte testének vonalát. Még sosem viselt ehhez fogható ruhát, habár édesanyja szerint ez a megoldás már évek óta divatosnak számított. Nem túl mély a dekoltázsa? Odanyúlt a brosshoz, amely a derekánál fogta össze az anyagot. Talán, ha egy kicsit igazíthatna rajta…

– Fejezd be! – sziszegte az édesanyja. Billie felsóhajtott. A hintó végre megállt előttük. Először Felix szállt ki, és már nyújtotta is a kezét, hogy lesegítse feleségét. Mary Maynard (született Rokesby) virágmintás utazókabátot és vállkendőt viselt, amiről még Billie is tudta, hogy nagyon divatos. Csodálatosan áll Maryn, gondolta Billie. Barátnője boldognak és könnyednek hatott, világosbarna fürtjeitől egészen az elegáns cipőbe bújtatott lába hegyéig. – Mary! – lelkendezett Lady Bridgerton, és kitárt karral elindult a fiatalasszony felé. – Csak úgy ragyogsz! Georgiana a könyökével oldalba bökte Billie-t. – Szerinted ez azt jelenti, amire gondolok? Billie a száját elhúzva nézett rá, és vállat vont, ami az egyetemes jele annak, hogy „fogalmam sincs”. Mary állapotos lenne? És ha igen, a mama mégis honnan a csudából tud róla előbb, mint ő. Georgiana kissé előrehajolt, és a szája sarkából súgta oda: – Nem tűnik… – Nos, már amennyiben az – vágott közbe Billie, szintén a szája sarkából suttogva –, még nagyon az elején járhat. – Billie! – kiáltotta Mary, és már sietett is kedves barátnője felé, hogy megölelje. Billie előrehajolt, és halkan megkérdezte: – Van valami, amit el szeretnél mondani nekem?

Mary még csak nem is tettette, hogy nem érti: – Nem tudom, a mamád honnan tudja. – Édesanyádnak elmondtad már? – Igen. – Nos, akkor megvan a válasz. Mary felnevetett, Rokesby-kék szeme környéke pontosan úgy futott ráncba, ahogy George-é, amikor… Billie nagyot pislogott. Csak egy pillanat… Ez meg mi az ördög volt? Mióta van George-nak joga ahhoz, hogy az ő gondolataiba befészkelje magát? Lehet, hogy picit jobban kijönnek egymással, mint korábban, de azért nem örült neki, hogy így hirtelen megzavarja a nyugalmát. Mary, emlékeztette magát. Maryhez beszél. Vagyis pontosabban Mary beszél őhozzá. – Úgy örülök, hogy látlak! – mondta Mary, és megfogta Billie mindkét kezét. Billie valami meleget és szúrósat érzett a szemében. Azzal tisztában volt, hogy Mary hiányzik neki, de egészen eddig nem tudatosult benne, hogy ennyire. – Én is így vagyok vele! – mondta, és nagyon igyekezett, hogy a hangja ne bicsakoljon meg. A kocsifelhajtón mégsem itathatja az egereket. Nem itathatja az egereket – ez a lényeg. Szent ég, az édesanyja valószínűleg azonnal orvosért szalajtana, mielőtt az első könnycsepp végigcsorogna Billie arcán. Billie Bridgerton nem bőgőmasina. Ő nem sír. Mi értelme lenne?

Nagyot nyelt, és valahogy ettől visszanyerte annyira az egyensúlyát, hogy rá tudjon mosolyogni Maryre: – Egy levél közel sem ugyanaz. Mary a szemét forgatta. – Különösen, ha veled levelezik az ember. – Hogyan? – tátotta el Billie a száját. – Ez nem igaz! Zseniális levélíró vagyok. – Már amikor írsz – jegyezte meg Mary. – De én rendszeresen küldök levelet, minden második… – Minden harmadik… – Minden harmadik héten – fejezte be Billie a mondatot, és sikerült annyi felháborodást színlelnie, amivel palástolni tudta, hogy az imént meghamisította az igazságot. – Napra pontosan. – Tényleg meg kellene látogatnod – mondta Mary. – Tudod, hogy nem tehetem – válaszolta Billie. Mary már több mint egy éve rendszeresen meghívja, de Billie úgy vélte, hogy nagyon nehezen tudna elszabadulni. Mindig volt valami elintézni való a birtokon. És különben is, nem sokkal több értelme lenne Marynek Kentbe látogatnia, ahol már mindenkit ismer? – Dehogynem teheted – közölte Mary. – Csak nem akarod. – Talán majd télen – mondta Billie –, amikor nincs annyi tennivaló a földeken. Mary kétkedve vonta össze a szemöldökét.

– Tavaly télen meglátogattalak volna – bizonygatta Billie –, de nem láttam értelmét. Addigra már eldöntötted, hogy hazautazol karácsonyra. Mary kétkedő arckifejezése egy cseppet sem változott. Mielőtt Georgiana felé fordult volna, még egyszer megszorította Billie kezét. – Szent ég! Szerintem legalább háromhüvelyknyit nőttél, mióta utoljára láttalak! – Nem valószínű – válaszolta Georgiana mosolyogva. – December nem volt olyan régen. Mary az egyik lányról a másikra pillantott. – Szerintem magasabb leszel Billie-nél. – Ne mondj ilyet! – szólt rá Billie. – De ha ez az igazság – vigyorgott Mary, mert roppant mód élvezte Billie morcosságát. – Mindannyian magasabbak leszünk, mint te. – Visszafordult a férje felé, aki épp akkor mutatta be a Berbrooke fivéreket Lord és Lady Bridgertonnak. – Kedvesem – szólt oda –, te is úgy látod, hogy Georgiana rengeteget nőtt azóta, hogy utoljára láttuk? Billie igyekezett nem mosolyogni, míg figyelte, ahogy Felix arcára teljes zavarodottság ül ki, majd összerendezi a vonásait, és elnéző szeretettel néz a feleségére. – Fogalmam sincs – mondta –, de ha te mondod, akkor biztosan így van. – Úgy utálom, amikor ezt csinálja – súgta Mary Billie-nek.

Billie most már bátran elmosolyodott. – Billie – köszöntötte Felix, amikor odalépett hozzájuk. – És Georgiana. Nagyon örülök, hogy viszontláthatlak benneteket. Billie pukedlizett. – Hadd mutassam be Mr. Niall Berbrooke-ot és Mr. Edward Berbrooke-ot – folytatta Felix, és a mellette álló két barnás szőke hajú úriember felé intett. – Alig pár mérföldre laknak tőlünk Sussexben. Niall, Ned, bemutatom Miss Sybilla Bridgertont és Miss Georgiana Bridgertont, Mary gyerekkori barátnőit. – Miss Bridgerton – mondta az egyik Berbrooke Billie keze fölé hajolva. – Miss Georgiana. A második Berbrooke is hasonlóképpen köszöntötte őket, majd felegyenesedett, és lelkesen elmosolyodott. Billie-t egy kölyökkutyára emlékeztette: csupa véget nem érő vidámság. – A szüleim megérkeztek már? – kérdezte Mary. – Még nem – válaszolta Lady Bridgerton. – Vacsora utánra várjuk őket. Az édesanyád inkább otthon szeretett volna felöltözni az esti étkezéshez. – És a fivéreim? – A szüleiddel jönnek. – Feltételezem, így sokkal célszerűbb – mondta Mary egy kissé elszomorodva –, de az ember azt hinné, legalább Andrew előrelovagolt volna köszönteni. Ezer éve nem láttam.

– Mostanában nem sokat lovagol – jegyezte meg Billie félvállról. – A karja, mint tudod. – Biztosan az őrületbe kergeti. – Gondolom, ez így is lenne, ha a sérülésére hivatkozva nem tudná mások figyelmét ilyen könnyen kicsikarni. Mary felnevetett, és belekarolt Billie-be. – Menjünk be, és beszélgessünk egy nagyot! Ó, hiszen te sántítasz! – Csak egy buta baleset – mondta Billie legyintve. – Már majdnem rendbe jött. – Nos, biztosan sok mesélni valód van! – Igazából nem nagyon – felelte Billie, ahogy elindultak az oszlopsor felé vezető lépcsőn. – Semmi sem változott errefelé. Nem igazán. Mary kíváncsi pillantást vetett rá. – Semmi? – Azt leszámítva, hogy Andrew itthon van, minden olyan, mint eddig – vont vállat Billie, és megfordult benne, talán csalódottságot kéne éreznie a nagy állandósság miatt. Meglehet, egy kicsit több időt tölt George-dzsal, de ez aligha megy eseményszámba. – Az édesanyád nem próbál összeboronálni az új plébánossal? – csipkelődött Mary. – Nincs új plébánosunk, és szerintem inkább Felix egyik fivérét szánná nekem. – Félrebillentette a fejét. – Vagy az egyik Berbrooke fiút.

– Henrynek éppenséggel van már jegyese – jelentette ki Mary határozottan –, és inkább ne akarj egyik Berbrooke fiúhoz sem hozzámenni. Higgy nekem. Billie oldalvást pillantott felé. – Mesélj csak! – Ne reménykedj – figyelmeztette Mary. – Semmi szaftos pletyka. Még csak nem is érdekes. Kedvesek mind a ketten, de egyszerűek, mint a faék. – Gyere, menjünk fel a szobámba – kérte Billie, és máris a főlépcső felé terelte barátnőjét. – És tudod – tette hozzá csak az ellentmondás kedvéért –, van gondosan faragott faék is. – A Berbrooke fiúk nem ilyenek. – Akkor miért ajánlottad fel, hogy elhozod őket? – Az édesanyád könyörgött! Egy háromoldalas levelet küldött nekem. – A mama? – kérdezte Billie döbbenten. – Igen. És az enyém is írt hozzá egy külön szakaszt. Billie elfintorodott. Lady Rokesby és Lady Bridgerton közös akaratát nem lehetett egykönnyen megkerülni. – Több úriemberre volt szüksége – folytatta Mary. – Szerintem arra nem számított, hogy Westborough hercegnéje magával hozza mindkét lányát és az unokahúgát. Különben is, Niall és Ned is kifejezetten jó természetűek. Valaki számára remek férj lesznek – egyenesen Billie szemébe nézett. – De nem számodra.

Billie úgy döntött, nincs értelme megsértődnie. – Nem tudod elképzelni, hogy egy jó természetű férfihoz megyek feleségül? – Azt nem tudom elképzelni, hogy hozzámennél valakihez, aki még a saját nevét is alig tudja elolvasni. – Ó, ne tréfálj! – Jól van. Túloztam. De ez fontos kérdés. – Mary megállt az emeleti folyosó közepén, ezért a mellette haladó Billie-nek is meg kellett torpannia. – Tudod, hogy bárkinél jobban ismerlek. Billie türelmesen várt, míg Mary komoly tekintettel bámult rá. Mary szeretett tanácsokat osztogatni. Billie pedig általában nem szerette, ha tanácsokat kap, de olyan rég élvezhette utoljára legjobb barátnője társaságát, hogy most az egyszer türelmes marad. Sőt békés. – Billie, hallgass ide – mondta Mary szokatlanul sürgetően. – Nem veheted a jövődet ennyire félvállról. A végén így is, úgy is férjet kell választanod, és bele fogsz őrülni, ha nem egy olyan emberhez mész feleségül, aki legalább olyan értelmes, mint te. – Ez azt feltételezi, hogy férjhez megyek. – Vagy, de Billie ezt már nem tette hozzá: azt, hogy lenne kik közül férjet választania. Mary hátrahőkölt. – Ne mondj ilyeneket! Persze hogy férjhez fogsz menni. Csak meg kell találnod a neked való úriembert.

Billie a szemét forgatta. Maryt is már rég elérte a kór, amely mintha az összes friss házast megfertőzte volna: lázban égtek, hogy mindenki mást is boldog házasságban lássanak. – Valószínűleg Andrew-hoz megyek hozzá – mondta Billie vállat vonva. – Vagy Edwardhoz. Mary csak bámulta. – Mi az? – kérdezte végül Billie. – Ha képes vagy ezt így kimondani – hitetlenkedett Mary felhevülve –, mintha nem is érdekelne, hogy melyik Rokesbyval járulsz az oltár elé, akkor jobb, ha egyikhez sem mész hozzá. – De ha egyszer nem számít. Mindkettejüket szeretem. – Testvérként. Szent isten, ha így tekintesz az egészre, akkor azzal az erővel George-hoz is feleségül mehetnél! Billie megtorpant. – Ne csacsiskodj! – Még hogy ő hozzámenjen George-hoz? Nevetséges. – Őszintén, Mary… – mondta mérgesen sziszegve. – Ezzel nem szép dolog viccelődni. – Te mondtad, hogy az egyik Rokesby fivér pont olyan jó lenne, mint a másik. – Nem, ezek a te szavaid. Én azt mondtam, hogy Edward és Andrew is megtenné. – Komolyan nem értette, Mary miért ennyire feldúlt. Pontosan ugyanazzal az eredménnyel járna, bármelyik fivérhez menne is feleségül. Billie így Rokesby lenne, és Maryvel

igazi nővérekké válnának. Billie szemében ez csodálatos volt. Mary a homlokához kapta a kezét, és felnyögött. – Semmi érzéked a romantikához. – Én ezt nem feltétlenül látom hibának. – Nem – mormogta Mary –, miért is látnád annak? Kritikának szánta, de Billie csak nevetett rajta. – Valakinek gyakorlatiasan, az értelem felől közelítve is kell szemlélnie a világot. – De nem a boldogságod árán. Billie hosszú ideig csak hallgatott. Érzékelte, hogy a fejét lassan oldalra dönti, és a szeme összeszűkül, ahogy Mary arcát fürkészi. Csak a javát akarja, ezt megértette. De Mary nem tudja. Honnan is tudhatná? – Ki vagy te – kérdezte Billie halkan –, hogy eldöntsd, a másik számára mi a boldogság? – Nagyon ügyelt, hogy a szavai gyengédek legyenek, és a hangjában ne legyen él. Nem akarta, hogy Mary támadásnak vegye a kérdést, mert nem annak szánta. De azt szerette volna, ha Mary ezen elgondolkodna, és egy pillanatot szánna arra, hogy megértse, a szoros barátságuk dacára alapvetően különböző emberek. Mary döbbenten nézett fel. – Nem úgy értettem… – Tudom, hogy nem – nyugtatta meg Billie. Mary mindig is vágyott a szerelemre és a házasságra. Azóta rajongott Felixért, hogy először találkoztak, és akkor mindössze tizenkét esztendős volt! Amikor Billie volt

tizenkettő, más sem érdekelte, mint a pajtában a nemrég született kiskutyák, és az, hogy gyorsabban tudna-e felmászni az öreg tölgyfára, mint Andrew. Az igazat megvallva, ez még mindig érdekelte. Komoly csapás lenne, ha a férfi hamarabb érne fel a fa csúcsára, mint ő. Nem mintha a közeljövőben sort keríthetnének egy ilyen versenyre így, hogy Andrewnak törött a karja, neki meg kificamodott a bokája. De akkor is – ezek fontos dolgok. Nem mintha Mary bármikor is annak találná. – Bocsánat – mondta Mary, de a mosolya egy kissé túl feszes volt. – Nem kellene ilyen komolynak lennem, amikor alig érkeztem meg. Billie majdnem megkérdezte, hogy ez azt jelenti-e, hogy a látogatás során majd később tervez-e ilyesmit. De inkább nem kérdezte meg. Micsoda önfegyelem. Mikor lett ennyire érett? – Miért mosolyogsz? – kérdezte Mary. – Hogyan? Nem is mosolygok. – Ó, dehogyisnem. És mivel Mary a legjobb barátnője volt, még akkor is, ha meg akarta neki mondani, hogyan élje az életét, Billie felnevetett, és egymásba karoltak. – Ha tudni szeretnéd – mondta –, épp gratuláltam magamnak, amiért nem vágtam vissza valami szellemes megjegyzéssel. – Micsoda önfegyelem – mondta Mary ugyanazokat a szavakat használva, mint Billie gondolatban.

– Tudom. Annyira nem vall rám. – Billie a fejével a folyosó vége felé intett. – Mehetnénk az én hálószobámba? Nagyon fáj a lábam. – Természetesen. Hogyan ficamítottad ki? Billie komoran mosolygott, ahogy megindult a szobája felé. – Sosem fogod elhinni, a végén ki lett az én hős megmentőm…

Tizenkettedik fejezet Aznap este a vacsora mellett hamar egyértelművé vált George számára, hogy az asztal egyik oldalán történtek a vidám dolgok. Ő pedig a másik oldalon kapott helyet. Balján Lady Frederica Fortescue-Endicott ült, aki vég nélkül a jegyeséről, Northwick grófjáról beszélt. Jobbján pedig Lady Frederica húga, Lady Alexandra. Ő is vég nélkül Northwick grófjáról beszélt. George nem igazán tudta, mihez kezdjen ezzel a helyzettel. Lady Alexanda érdekében remélte, hogy Northwicknak van fivére. Billie közvetlenül George-dzsal szemben foglalt helyet, nem mintha láthatta volna a magasan megrakott gyümölcstáltól, amely az asztal közepét ékítette. De hallotta jókedvű, erőteljes nevetését, amit kivétel nélkül mindig Andrew hahotázása követett, aztán valami ostoba szellemesség a bosszantóan jóképű Sir Reginald McVie-től. Sir Reggie, ahogy mindenkitől elvárta, hogy szólítsák. George kicsit sem szívelte. Nem számít, hogy mindössze alig egy órával korábban mutatták be őket egymásnak; néha az ilyesmihez elég egyetlen óra is. Sir Reggie odapattant George és Billie elé, akik épp kettecskén valami teljesen

lényegtelen (de mégiscsak magánjellegű) dolgon nevetgéltek, és rájuk villantotta szó szerint vakító mosolyát. A férfi fogsora olyan szabályos volt, mintha vonalzóval szerkesztették volna meg. Mégis kinek van ilyen fogsora? Teljesen természetellenes volt. Aztán az a faragatlan tuskó megfogta Billie kezét, és megcsókolta, mint valami francia grófocska, majd kijelentette, hogy a lány szépsége vetekszik a tenger, a föveny, a csillagok és az égbolt szépségével (ráadásul franciául, csak hogy költőibbnek tűnjön). Végtelenül nevetséges volt; George egészen biztos volt benne, hogy Billie elneveti majd magát. De nem. Elpirult. Elpirult! Majd megrezegtette a szempilláit. Ilyen kevéssé Billie Bridgerton-os viselkedést George még sosem látott. Mindezt egy riasztóan szabályos fogsor miatt. És Billie még csak nem is beszélt franciául! És természetesen egymás mellé ültették őket a vacsoránál. Lady Bridgerton szeme olyan volt, akár a sasé, amikor az idősebb lányának kellett férjjelöltet vadásznia; George nem kételkedett benne, hogy az asszony abban a másodpercben észrevette, hogy Sir Reggie Billie-vel flörtöl, amikor a férfi először felvillantotta gyöngyházmosolyát. Ha Billie-t nem ültették volna eredetileg is mellé a korábbi

étkezéseken, akkor a vacsorát jelző gong idejére már igen. Mivel Andrew ült a másik oldalán, Billie megállíthatatlan volt. Úgy zengett a nevetés, akár a templomharang, ahogy az asztalnak az az oldala evett, ivott és tréfálkozott. George oldala pedig mindvégig Northwick grófja számtalan erényének dicséretétől visszhangzott. Megszámlálhatatlanul sok erénye volt. Mire elvitték a levesestálakat, George már úgy érezte, a férfit szentté kellene avatni. Ahogy elhallgatta Lady Fredericát és Lady Alexandrát, a gróf ennél kevesebbet nem is érdemelt volna. A két hölgy épp egy ostoba történettel traktálta, ami Northwickről szólt, aki egy különösen esős napon napernyőt tartott kettejük feje fölé, és George épp megjegyezte volna, hogy nagyon zsúfoltan lehettek az ernyő alatt, amikor újabb nevetés harsant az asztal túloldalán. George haragosan nézett arra, nem mintha Billie láthatta volna. Még akkor sem látta volna meg, ha nincs közöttük az az átkozott gyümölcstál. A lányt túlságosan lekötötte, hogy ő a társaság lelke. Igazi ragyogó csillag volt. Őszintén szólva, George-ot az sem lepte volna meg, ha a lány szó szerint sziporkázna. És még ő ajánlotta fel, hogy vigyázni fog rá! Ugyan már! Billie remekül elvan egymaga is. – Mit gondol, miről beszélgetnek? – kérdezte Lady Alexandra egy különösen harsány nevetés után.

– A fogakról – dörmögte George. – Mit mondott? George tompa mosollyal fordult a kisasszony felé. – Fogalmam sincs. – Úgy látom, igazán jól érzik magukat – jegyezte meg Lady Frederica, és elgondolkodva ráncolta a homlokát. George vállat vont. – Northie csodálatos társalgó – tette hozzá a nő. – Valóban? – dünnyögte George, és a villájával beledöfött a marhasültbe. – Ó, igen. Bizonyára ismeri. George szórakozottan bólintott. Lord Northwick pár évvel idősebb volt nála, de Etonban és Cambridge-ben is keresztezték egymást az útjaik. George nem sok mindenre emlékezett vele kapcsolatban, leginkább csak arra, hogy mennyire megdöbbent vad szőkeségén. – Akkor azt is tudja – mondta Lady Frederica boldogan mosolyogva –, hogy végtelenül szórakoztató. – Végtelenül – ismételte George. Lady Alexandra előrehajolt. – Lord Northwickről folyik a beszélgetés? – Ööö, igen – felelte George. – Bármilyen házi mulatság csak vidámabb lesz tőle – tódította Lady Alexandra. – Nem is értem, miért nem hívták meg őt is. – Ami azt illeti – emlékeztette George –, nem én állítottam össze a vendégek listáját.

– Ó, igen, természetesen. Egészen el is felejtettem, hogy ön nem családtag. De olyan otthonosan mozog Aubrey Hallban. – A Bridgerton és a Rokesby család régóta ápolják a szomszédi jó viszonyt – mondta George. – Miss Sybilla egészen olyan, mintha az ön húga lenne – mondta Lady Frederica előrehajolva, hogy ne maradjon ki a társalgásból. Billie? Az ő húga? George a homlokát ráncolta. Ez nagyon nincs rendjén. – Én nem mondanám… – kezdte. De Lady Alexandra már fűzte is tovább a szót. – Lady Mary ilyesmit mondott az este folyamán. Roppant szórakoztató történeteket mesélt. Annyira rajongok a kedves húgáért. George szája épp tele volt étellel, ezért csak biccentett, és remélte, hogy a kisasszony ezt köszönetnek veszi. Lady Alexandra megint előrehajolt. – Lady Mary mesélte, hogy önök gyerekkorukban mindig együtt vadóckodtak. Iszonyatosan izgalmas lehetett. – Én kissé idősebb voltam, ezért csak ritkán… – …aztán elinalt! – rikkantotta Andrew az asztal túloldalán elég hangosan ahhoz, hogy (az égnek hála) megakassza George és a két Fortescue-Endicott kisasszonnyal folyó beszélgetést.

Lady Frederica a gyümölcstál felett lesett feléjük. – Mit gondol, miről beszélgetnek? – kérdezte. – Lord Northwickről – jelentette ki George határozottan. A hölgy arca egészen felderült: – Valóban? – De Mr. Rokesby azt mondta, elinalt – mutatott rá Lady Alexandra. – Csak nem használná ezt a szót Northie-val kapcsolatban… – Egészen biztos félrehallotta – hazudta George. – A fivérem igen nagy csodálója Lord Northwicknek. – Csakugyan? – A kisasszony előrehajolt annyira, hogy magára vonja a nővére figyelmét. – Frederica, hallottad? Lord Kennard azt mondta, a fivére Lord Northwick csodálója. Lady Frederica bájosan elpirult. George legszívesebben arccal a burgonyaköretbe borult volna. – Hálátlan bolhazsák! – jutott el hozzájuk Billie hangja a spárgaterrine felett. Újabb hahotázás következett, és utána: – Roppant dühös lettem! George felsóhajtott. Sosem hitte volna, hogy egy szép napon Billie Bridgerton társaságára vágyik majd, de a lány mosolya ragyogott, a nevetése ragályos volt, és George egészen biztos volt abban, ha még egy percig el kell viselnie, hogy Lady Frederica és Lady Alexandra között ül, az agya lassan elkezd kifolyni a fülén. Billie bizonyára észrevette, mennyire mélabús, mert egy picit oldalra húzódott.

– A macskáról beszélgetünk – mondta. – Igen, rájöttem. A lány elmosolyodott, kifejezetten bátorítóan és kedvesen, amitől George éppenséggel elbátortalanodott. És kedvét vesztette. – Tudja, hogy mire utalt? – érdeklődött Lady Alexandra. – Mintha valami macskát emlegetett volna. – Northie imádja a macskákat – közölte Lady Frederica. – Én magam ki nem állhatom őket – mondta George, mivel előzékeny akart lenni. Maga az állítás nem teljesen volt igaz, de az ember csak nem mond le arról az örömről, hogy ellentmondásosnak találják. Lady Fredrica meglepetten pislogott. – Mindenki szereti a macskákat. – Én nem! Mindkét Fortescue-Endicott lány döbbenten bámult rá. George ezért végképp nem neheztelhetett rájuk: a hanghordozása egyenesen vidám volt. De amikor már épp kezdte jól érezni magát, úgy döntött, hogy az egész nem számít. – A kutyákat jobban szeretem – mondta. – Nos, természetesen a kutyákat is mindenki szereti – bólintott Lady Frederica, de tétovának tűnt. – És a borzokat is – tette hozzá George derűsen, és bekapott egy kenyérdarabot. – A borzokat… – ismételte a vendég.

– És a vakondokat is – vigyorgott George. A hölgy most már szemmel láthatóan feszengve nézett rá. George gondolatban vállon veregette magát a jól végzett munkáért. Még pár perc, és a lady őrültnek fogja tartani. Nem is emlékezett, utoljára mikor szórakozott ennyire egy hivatalos vacsorán. Odalesett Billie felé, hirtelen vágyat érzett, hogy elmesélje neki a beszélgetésüket. Billie pontosan az ilyesmit találta mulatságosnak. Milyen jókat nevetnének rajta. De Billie-t lekötötte Sir Reginald, aki úgy bámult rá, mintha a lány egy ritka természeti tünemény lett volna. Mert az is, gondolta George dühösen. Csak épp nem az ő ritka természeti tüneménye. George hirtelen kényszert érzett, hogy átugorjon az asztal felett, és újrarendezze Sir Reggie tökéletes fogsorát valami jóval szabadabb alakzatba. Az ég szerelmére, mégis ki születik ilyen fogakkal? A férfi szülei egész biztosan eladták a lelküket az ördögnek. – Ó, Lord Kennard – szólalt meg Lady Alexandra –, tervezi, hogy megtekinti holnap a hölgyek íjászversenyét? – Nem is tudtam róla, hogy lesz – válaszolta. – Ó, pedig lesz. Fredericával mindketten részt szeretnénk venni. Rengeteget gyakoroltunk.

– Lord Northwickkel? – A kísértés ellenállhatatlan volt. – Természetesen nem – érkezett a válasz. – Mégis miből gondolta? George tanácstalanul vonogatta a vállát. Te jóisten, meddig tart még ez az étkezés? A kisasszony a karjára tette a kezét. – Remélem, eljön és megnéz minket. George lepillantott a nő kezére. Nagyon nem illett oda a kabátja ujjára. De az a benyomása támadt, hogy a kisasszony félreértette a pillantását, mert az ujjai szorosabban fonódtak a karjára. George elképzelni sem tudta, mi történt hirtelen Lord Northwickkel. Az ég oltalmazza, ha átvette a gróf helyét a kisasszony szívében. Legszívesebben lerázta volna magáról a nő kezét, de az átkozottul udvarias természete nem engedte, ezért feszesen rámosolygott, és azt mondta: – Mindenképpen elmegyek megnézni a versenyt. Lady Frederica előrehajolt, és csak úgy ragyogott: – Lady Northwick is lelkesen követi az íjászatot. – Ezt nem is kétlem – dörmögte George az orra alatt. – Mondott valamit? – kérdezte Lady Alexandra. – Csak annyit, hogy Miss Bridgerton remek íjász – mondta. Ez volt az igazság, még akkor is, ha nem épp ezt dünnyögte az imént. Odapillantott Billie-re,

szeretett volna egy biccentéssel jelezni neki, de a lány már ádáz tekintettel bámulta. George elhajolt jobbra, hogy jobban láthassa. A lány ajka feszes vonallá keskenyedett. George félredöntötte a fejét. Billie a szemét forgatta, és visszafordult Sir Reginaldhoz. George nagyot pislogott. Mégis mi az ördög volt ez? És különben is, miért számít?

Billie remekül érezte magát. Az igazat megvallva, már nem is értette, miért volt eredetileg olyan ideges. Andrew mindig is szórakoztató társaságot jelentett vacsora mellett, és Sir Reggie is olyan kedves volt és jóképű; azonnal sikerült oldania a feszültségét, pedig franciául kezdett beszélni, amikor bemutatták őket egymásnak. Egy árva szót sem értett belőle, de úgy sejtette, valami bók lehetett, ezért biccentett, mosolygott, és még párszor a szempilláját is megrebegtette, ahogy a többi hölgytől látta, amikor különösen nőiesek próbáltak lenni. Senki sem mondhatta, hogy nem tett meg minden tőle telhetőt. Egyedül George volt az a bizonyos légy a levesben. Pontosabban George kínszenvedése. Rettenetesen sajnálta szegényt.

Lady Alexandra tökéletesen kellemes modorú hölgynek tűnt, amikor bemutatták őket egymásnak, de abban a pillanatban, hogy belépett a szalonba, ahol a vacsora előtt az italukat elfogyasztották, a kis boszorkány azonnal kullancsként tapadt George-ra. Billie-t ez mélységesen felháborította. Tudta, hogy a férfi gazdag, jóképű, és egy napon gróf lesz, de muszáj ennek a piócának ennyire nyíltan incselkednie vele? Szerencsétlen George. Ezt kell elviselnie, valahányszor Londonba megy? Talán nagyobb részvétet kellett volna mutatnia az irányában. Legalább beleshetett volna az ebédlőbe, mielőtt a vendégek beszállingóztak, hogy ellenőrizze az ültetési rendet. Megmenthette volna a férfit attól, hogy az egész estét Lady Alexandra Feltüzelt-Endicott társaságában töltse. Jaj. Ennél valami szellemesebb is eszébe juthatott volna. Förtelmes… Félelmes… Fene-vigye… Na jó, ez egyre rosszabb lesz. De komolyan, ez a nő teljesen tűzbe jött, és a szalonban úgy kapaszkodott George-ba, mint valami nyolckarú polip. A vacsora alatt csak tovább súlyosbodott a helyzet. Alig látta George-ot, mert a kedves mama borzalmas gyümölcskompozíciója eltakarta a férfit, de Lady Alexandrát már nem, és finoman szólva a kisasszony keble fedetlenségének mértéke minden volt, csak nem praktikus. Billie-t az sem lepte volna meg, ha egy egész teáskészletet rejtegetett volna odalent.

És akkor. Akkor! A kisasszony úgy tette a kezét George alkarjára, mintha legalábbis az övé lenne. Még Billie sem merészelt volna egy ilyen meghitt mozdulatot tenni ennyire hivatalos helyzetben. Előrehajolt a széken, próbált egy pillantást vetni George arcára. A férfi biztosan nem örül ennek a fordulatnak. – Jól vagy? Billie megfordult. Andrew intézte hozzá a kérdést suttogva, és most egyszerre gyanakvó és aggódó arccal nézte. – Jól vagyok – vágta rá mereven. – Miért? – Mindjárt az ölemben kötsz ki. Billie azonnal kihúzta magát. – Ne beszélj butaságokat! – Sir Reginald szellentett volna? – dünnyögte Andrew. – Na, de Andrew! A férfin semmi megbánás nem látszott, amikor felnevetett. – Vagy ez az oka, vagy hirtelen még jobban megkedveltél. Billie mérgesen nézett rá. – Én is szeretlek, Billie – duruzsolta a férfi –, de nem úgy. Billie a szemét forgatta, mert… Nos, azért, mert csak. Andrew egy pojáca. Mindig is pojáca volt. És Billie sem úgy szerette.

De azért Andrew-nak mégsem kellene ilyen utálatosnak lennie. – Mit gondolsz Lady Alexandráról? – suttogta Billie. – Melyik az? – Aki épp rámászik a bátyádra – mondta Billie ingerülten. – Ó, hogy ő! – Andrew mintha nagyon igyekezett volna nem elnevetni magát. – Drága fivérem roppant boldogtalannak látszik. Andrew félredöntött fejjel méregette a testvérét. Billie-vel ellentétben neki nem kellett megbirkóznia egy monumentális gyümölcsdekorációval. – Nem is tudom – merengett. – Nem úgy tűnik, hogy bánná. – Te megvakultál? – sziszegte Billie. – Nem tudok róla. – De hiszen… Felejtsük el. Nem veszem semmi hasznodat. Billie megint oldalra hajolt, ez alkalommal Sir Reggie felé dőlve. A férfi a balján ülő nővel beszélgetett, így remélhetőleg nem veszi észre. Lady Alexandra keze még mindig George karján nyugodott. Billie álla megfeszült. George ennek biztosan nem örül. Roppant magának való férfi. Billie felnézett, megpróbálta kivenni George arcát, de a férfi épp valamit mondott Lady Alexandrának, valami tökéletesen nyájasat és udvariasat.

Egyáltalán nem látszott feldúltnak. Billie magában füstölgött. Aztán a férfi felpillantott. Biztosan észrevette, hogy Billie figyeli, mert eléggé kihajolt jobbra ahhoz, hogy a tekintetük találkozzon. A férfi felvonta a szemöldökét. Billie a mennyezetre emelte a tekintetét, majd visszafordult Sir Reggie-hez, pedig az még mindig a hercegné unokahúgához beszélt. Várt egy percet, de a férfi nem úgy tűnt, mint aki sietne asztalszomszédja felé fordulni, ezért Billie fogta a kését és a villáját, és még apróbb darabkákra vágta a sültet. Talán George-nak tetszik Lady Alexandra. Talán udvarolni fog neki, és talán összeházasodnak, és születik egy akolnyi Rokesby gyerek, mind kék szemű és kerek képű. Ha George erre vágyik, ám legyen. De miért tűnik ez annyira rossznak? És hirtelen miért fáj ennyire ez a gondolat?

Tizenharmadik fejezet Másnap délután egy órára George már rájött, hogy miért is nem kedveli a házi mulatságokat. Pontosabban eszébe jutott, hogy soha nem is kedvelte a házi mulatságokat. De az is lehet, hogy csak ezt a házi mulatságot nem kedvelte. A Northwickről áradozó Fortescue-Endicott lányok, a hófehér fogsorú Lord Reggie és Ned Berbrooke, aki az előző este véletlenül portóit öntött George csizmájára, elég okot adtak arra, hogy úgy érezze, ha kell, négykézláb, de inkább visszamenekülne a Crake-kastélyba. Alig három mérföldre volt csak. Akár meg is tehetné. Az ebédet kihagyta – csak így kerülhette el Lady Alexandrát, aki mintha eldöntötte volna, ha már Northwick nincs ott, George is megteszi –, és mostanra rossz hangulatba került. Éhes volt és fáradt, ráadásul a démonikrek képesek bármelyik felnőtt férfit rövid idő alatt egy nyűgös kisgyerekké változtatni. Az előző éjjeli alvás… …nem bizonyult kielégítőnek. Igen, ez tűnt a legpontosabb kifejezésnek. Kétségbeejtően nem ideillő, de pontos. A házigazdák az összes Rokesbyt a családi szárnyban szállásolták el, így inkább George bent ült a szobájában egy párnázott széken a kandallónál, és hallgatta a

hétköznapi zajokat, melyekkel egy népes családban a szokásos esti készülődés jár: a szobalányok segédkeznek a hölgyek körül, ajtók nyílnak és csukódnak… Érdektelennek kellett volna lennie, hiszen pontosan ugyanazok a zajok voltak, mint amiket otthon hallott a Crake-kastélyban. De valamiért Aubrey Hallban ezt túl meghittnek érezte, szinte mintha hallgatózott volna. Minden halk és álmos nesszel szárnyra kélt a képzelete. Tudta jól, hogy nem hallhatja Billie motoszkálását, mert a lány hálószobája a folyosó túlsó végében volt, három ajtóval arrébb. De hallani vélte. Az éjszaka némaságában érzékelte, ahogy a lány puhán végiglépdel a szőnyegen. Érezte finom leheletét, ahogy elfújta a gyertyát. És amikor a lány befeküdt az ágyába, George egészen biztos volt abban, hogy hallja az ágynemű susogását. Billie azt mondta, azonnal elalszik, amint leteszi a fejét – de utána mi történik? Nyugtalanul alszik? Forgolódik, lerúgja magáról a takarót, az ágy végébe rugdossa a lepedőjét? Vagy mozdulatlanul fekszik, és édesdeden alszik oldalra fordulva a kezére hajtva a fejét? Fogadni mert volna, hogy a lány mocorgós fajta, hiszen mégiscsak Billie-ről volt szó. Az egész gyerekkorát állandó mozgásban töltötte. Miért aludna másképp? És ha valakivel megosztja az ágyát…

A szokásos esti egy pohár brandyjéből három lett, de amikor végre lehajtotta a fejét a párnájára, órákig tartott, mire el tudott aludni. És amikor elaludt, Billieről álmodott. És az álom… Ó, az álom! Megborzongott, ahogy az emlék újult erővel sodorta magával. Ha eddig testvérként gondolt Billie-re… Mostantól már biztosan nem lesz így. Az álom a könyvtárban kezdődött, a holdfényes félhomályban, és nem is tudta, Billie mit visel – ilyesmiben még soha azelőtt nem látta. Hálóing lehetett… fehér és áttetsző. A könnyű kelme a szellő minden egyes fuvallatára a lány testére simult, felfedve a tökéletes, érzéki formákat, amelyek pontosan George kezébe illettek. Nem számított, hogy a könyvtárban voltak, és a szellőnek sem volt semmi logikus magyarázata. Ez az ő álma volt, és szellő lengedezett, aztán már ez sem számított, mert amikor megfogta Billie kezét, és magához szorította, máris George hálószobájában voltak. Nem itt Aubrey Hallban, hanem otthon, a Crake-kastélyban, a baldachinos mahagóniágyban, a matrac nagy volt és szögletes, rengeteg helyet kínálva mindenféle zabolátlan bőségnek. Billie egy szót sem szólt, ami – ezt George-nak el kellett ismernie – cseppet sem vallott rá, de persze ez csak egy álom volt. Amikor Billie elmosolyodott, az olyan volt, mint a valóságban – széles, felszabadult

mosoly, és amikor George lefektette az ágyra, és egymás szemébe néztek, mintha a lány egyenesen erre a pillanatra született volna. Mintha ő maga erre a pillanatra született volna. George óvatosan széthúzta a hálóruha redőit, ekkor Billie háta ívbe hajlott az érintésére, tökéletes melle hívogatóan kínálta magát. Kész őrület volt. Őrületes álom. Hiszen nem is tudhatja, milyenek a lány mellei. Még elképzelni sem kellene tudnia. De elképzelte, és az álmában hódolattal adózott nekik. Kézbe vette, megszorította, egymáshoz nyomta őket, míg az a bódítóan asszonyi völgy ki nem alakult köztük. Aztán lehajolt, az egyik mellbimbót a szájába vette, a fogával finoman ingerelte, míg Billie a gyönyörtől fel nem nyögött. De George még nem hagyta abba. Kezét Billie lába és a csípője találkozásáig csúsztatta, széttárta maga előtt a lányt, és a hüvelykujja gyötrelmesen közel került a kapuhoz. Aztán cirógatni kezdte, egyre közelebb és közelebb, míg érezni nem kezdte a lány testéből kiáradó nedves hőt, és tudta, hogy egyesülésük immár elkerülhetetlen. Billie az övé lesz, és csodálatos érzésben lesz része. A ruhájuk köddé vált, George befészkelte magát Billie lábai közé… És felébredt. Hogy az a kénköves ménkű csapna belé!

Felébredt. Milyen igazságtalan is az élet! Aztán másnap reggel várta őket a hölgyek íjászversenye, és ha George valamennyire a sors iróniájának érezte a látványt, akkor ezt bizonyosan meg lehet neki bocsátani. Ott állt Billie egy merev vesszővel, felajzott íjjal, míg ő ott ült szintén mereven, felajzva, és ez csak az egyiküknek nyújtott szórakozást. Egy teljes órányit kellett lelohasztó dolgokra gondolnia, hogy végre az elővigyázatosságból keresztbe tett lábait kiegyenesíthesse a pálya mellett elhelyezett székében ülve. Időközben mindegyik úr felállt, hogy szemügyre vegye a céltáblákat, de George nem. Mosolygott, nevetett, és még arról is mondott valami képtelenséget, hogy élvezi a napsütést. Ami nevetséges, mert az égen épp csak egy körömnyi kék foltot lehetett látni, a többit felhő borította. Kétségbeesetten vágyott egy kis magányra, ezért a verseny után azonnal elindult a könyvtárszoba felé. A társaságban senki sem tűnt lelkes olvasónak; csak talál egy kis nyugalmat és békét a könyvek között. Ez meg is történt – pontosan tíz percig élvezhette a magányt, mielőtt Billie és Andrew nagy perlekedés közepette be nem léptek az ajtón. – George! – kiáltotta Billie, és bicegve indult el felé. Ragyogóan kipihentnek tűnt.

Neki bezzeg soha nem okoz gondot, hogy elaludjon, gondolta George ingerülten. Ő bezzeg valószínűleg édesdeden szundikált egész éjjel. – Pontosan ilyen ember kellett nekem! – mondta Billie mosolyogva. – Ne hozd rá a szívbajt! – dörmögte Andrew. Milyen igaz, gondolta George, csak épp nem azért, amire Andrew gondolt. – Elég! – mordult rá Billie, majd George felé fordult. – Egy vitás kérdést kell elrendeznünk. – Ha azzal rendeznétek el, hogy ki mászik gyorsabban fára, akkor az Billie – vágta rá George gondolkodás nélkül. – Ha azzal, hogy ki lő nagyobb pontossággal, az Andrew. – Egyikkel sem – mondta Billie picit morcosan. – Pall Mall-lal fogunk dönteni. – Az ég irgalmazzon mindannyiunknak – dünnyögte George, majd felállt, és elindult az ajtó felé. Már játszott Pall Mallt az öccsével és Billie-vel, durva, vérszomjas sport volt ez fából készült golyókkal, nehéz ütőkkel, és a súlyos fejsérülés állandó kockázatával. Ez határozottan nem illik Lady Bridgerton kifinomult házi mulatságához. – Andrew csalással vádolt – mondta Billie. – Mikor? – kérdezte George őszinte zavarodottsággal. Amennyire ő tudta, az egész délelőttöt kitöltötte a hölgyek íjászversenye. (Billie

nyert, nem mintha ez a Rokesby és a Bridgerton család bármelyik tagját is meglepte volna.) – Még tavaly áprilisban – felelte Billie. – És csak most vitatkoztok össze rajta? – Ez elvi kérdés – mondta Andrew. George Billie-re pillantott. – Csaltál? – Természetesen nem! Nem kell csalnom ahhoz, hogy legyőzzem Andrew-t. Edward esetében talán – villant meg a lány szeme –, de Andrew-val semmiképp. – Ezt nem érdemeltem meg, Billie – korholta Andrew. – De igaz – vágott vissza a lány. – Én távozom – mondta George. Egyikük sem figyelt oda rá, de úgy tűnt, az udvariasság megkívánja, hogy bejelentse a távozását. Különben is, nem volt benne biztos, hogy jelen pillanatban jó ötlet Billie-vel egy helyiségben tartózkodnia. A pulzusa már kezdett lassú, engesztelhetetlen tempóban nőni, és tudta jól, hogy nem akar a lány közelében lenni, amikor kicsúcsosodik. Ez az út pusztuláshoz vezet, üvöltötte az agya. Csodával határos módon a lába semmilyen ellenállást nem tanúsított, és sikerült is eljutnia az ajtóig, de ekkor Billie így szólt: – Ó, ne menj el! Épp most kezd érdekes lenni. Valahogy apró, de fáradt mosolyt erőltetett az arcára, mielőtt megfordult volna.

– Ha te ott vagy, akkor minden épp kezd érdekes lenni. – Úgy véled? – kérdezte Billie vidáman. Andrew őszinte hitetlenkedéssel nézett a lányra: – Ezt nem bóknak szánta, Billie. Billie George-ra nézett. – Fogalmam sincs, minek szántam – ismerte el George. Billie csak kuncogott, majd Andrew felé kapta a fejét. – Kihívom! George-nak több esze is lehetett volna – ó, bizony, tudta ő ezt már akkor is, amikor önkéntelenül megfordult, és döbbenten Billie-re bámult. – Kihívsz? – ismételte Andrew. – Ütőkkel, hajnalban – közölte Billie színpadias mozdulattal kísérve. Aztán vállat vont. – Vagy ma délután. Ha lehet, inkább nem kelnék korán, nem baj? Andrew fél szemöldökét megemelte. – Egy félkarú embert hívsz ki Pall Mallt játszani? – Téged hívlak ki. A férfi előrehajolt, kék szeme csak úgy csillogott. – Akkor is meg foglak verni, ugye tudod? – George! – kiáltott Billie. A pokolba is! Majdnem sikerült meglógnia. – Igen? – dörmögte, és visszadugta a fejét. – Szükségünk van rád.

– Dehogy van. Egy dadusra van szükségetek. Te még járni is alig tudsz. – Tökéletesen tudok járni – mondta Billie pár lépést előrebicegve. – Látod? Már nem is érzem. George Andrew-ra nézett, nem mintha azt várta volna, hogy az észhez térés legkisebb jelét is mutatná. – Nekem törött a karom – jelentette ki Andrew, amit George szerint magyarázatnak szánt. Vagy kifogásnak. – Idióták vagytok. Mindketten. – Idióták, akiknek kell még játékos – közölte Billie. – Két emberrel nem megy. Gyakorlatilag ez igaz volt. A Pall Mallt eredetileg hat fővel kell játszani, bár már három személlyel is élvezetes volt. George azonban már lejátszotta ezt a jelenetet; a többiek csak mellékszereplők lehetnek Andrew és Billie vérre menő küzdelmében. Kettejük számára a játék nem annyira a győzelemről, mint inkább arról szólt, hogy a másikat megakadályozzák a nyerésben. George-nak csak annyi lenne a feladata, hogy előrébb gurítja a labdát a nyomukban. – Még így sem lenne elég játékosotok – mondta George. – Georgiana! – kiáltott Billie. – Georgiana? – ismételte Andrew. – Tudod, hogy édesanyád nem engedi, hogy játsszon. – Az ég szerelmére, már évek óta nem volt beteg. Ideje abbahagyni a babusgatását.

Georgiana futva fordult be a sarkon. – Ne kiáltozz, Billie. A mama heves szívdobogást fog kapni miattad, és akkor nekem kell vele foglalkoznom. – Pall Mallt fogunk játszani – közölte vele Billie. – Ó, az csodás. Én majd… – Georgiana szava elhalt, és kék szeme egészen elkerekedett. – Várj, én is játszhatok? – Természetesen – mondta Billie szinte lekezelően. – Bridgerton vagy. – Ó, mennyei! – Georgiana szó szerint a levegőbe szökkent. – Lehetek a narancssárgával? Nem, a zölddel! A zölddel szeretnék lenni. – Azzal lehetsz, amivel csak akarsz – mondta Andrew. Georgiana George felé fordult. – Te is játszol? – Gondolom, muszáj lesz. – Ne legyél ennyire lehangolt – mondta Billie. – Remek időtöltés lesz. Tudod te is, hogy tetszeni fog. – Kellenek még játékosok – szólt közbe Andrew. – Esetleg Sir Reggie? – vetette fel Georgiana. – Nem! – vágta rá George azonnal. Három fej fordult felé. Így visszagondolva, egy kicsit talán túl határozottan tiltakozhatott. – Nem olyan úriembernek fest, aki élvezne egy ennyire durva és tolakodó játékot – mondta George zavartan vonogatva a vállát. Lenézett a körmeire, mivel

senkinek sem akart a szemébe nézni, amikor hozzátette: – Tudjátok, a fogsora miatt. – A fogsora miatt? – kérdezett vissza Billie. George-nak még látnia sem kellett a lány arcát ahhoz, hogy tudja, őt bámulja, mintha attól félne, hogy a férfi elvesztette a józan eszét. – Elismerem, hogy igen elegáns a mosolya – mondta Billie, aki szemmel láthatóan nem akart vitatkozni. – És azt is elismerem, hogy azon a bizonyos nyáron kivertük Edward egyik fogát – Andrew-ra nézett. – Emlékszel? Azt hiszem, hatéves lehetett. – Mintha tegnap lett volna – dünnyögte George, habár igazság szerint nem is emlékezett a balesetre. Biztosan tejfog volt. Edward ugyan nem Sir Reginald McVie, de amennyire George tudta, az öccsének az összes foga megvolt, így bátran mosolyoghatott. – Maryt nem kérhetjük meg – folytatta Billie. – Az egész reggelt az ágytál fölé görnyedve töltötte. – Erről tényleg nem volt szükséges tudnom – jegyezte meg Andrew. Billie ügyet sem vetett rá. – Különben is, Felix úgysem engedné meg. – Akkor kérjük meg Felixet – javasolta George. – Az nem lenne ildomos Maryvel szemben. Andrew a szemét forgatta. – Kit érdekel? Billie karba tette a kezét.

– Ha Mary nem játszhat, akkor a férjének sem kellene. – Lady Frederica bement a faluba az édesanyjával és az unokahúggal – vetette közbe Georgiana. – De Lady Alexandra bent tartózkodik a szalonban. Úgy láttam, semmi fontossal nem foglalatoskodik. George nem rajongott az ötletért, hogy az egész délutánt a Lord Norwickről szóló történetek hallgatásával töltse, de miután olyan hevesen ellenezte Sir Reginald meghívását, úgy érezte, újabb tiltakozást már nem engedhet meg magának. – Lady Alexandra remek játékos lenne – mondta diplomatikusan. – Feltéve, természetesen, hogy óhajt játszani. – Ó, biztosan akar – mondta Billie jelentőségteljesen. Georgiana zavartnak tűnt. Billie a húgára nézett, majd onnan George felé kapta a fejét. – Mondd meg neki, hogy Lord Kennard is a játékosok között lesz. Mindent félre fog tenni, és már fut is játszani. – Ó, az ég szerelmére, Billie – dörmögte George. Billie önelégülten felnevetett. – Egész este veled beszélgetett! – Mellettem ült – jegyezte meg George. – Aligha volt más választása.

– Ez nem igaz. Felix fivére ott ült a balján, és ő teljesen elfogadgató társalkodó partner. Bármiről beszélgethetett volna vele. Andrew kettejük közé állt. – Ti most ketten úgy fogtok civakodni, mint valami féltékeny szerelmesek, vagy indulunk játszani? Billie mérgesen nézett rá. George is mérgesen nézett rá. Andrew-n látszott, hogy most nagyon elégedett magával. – Féleszű – közölte vele Billie, mielőtt Georgianához fordult volna. – Feltételezem, hogy Lady Alexandrát kell megkérnünk. Szólj neki, és még valakinek. Ha lehetséges, akkor egy úriembert, hogy egyenlő számban legyünk. Georgiana bólintott. – De Sir Reginaldot ne? – George túlságosan aggódik a fogsora miatt. Andrew kuncogni kezdett. Ami a torkára is fagyott, amikor George az oldalába könyökölt. – Akkor itt találkozunk? – kérdezte Georgiana. Billie egy pillanatra elgondolkodott, majd így szólt: – Nem, sokkal gyorsabb lesz, ha odakint találkozunk veletek a nyugati gyepen. – Visszafordult George-hoz és Andrew-hoz. – Kihozatom a készletet. Georgianával kimentek a helyiségből, és George ott maradt az öccsével.

– A fogsora, eh? – dörmögte Andrew. George szeme villámokat szórt. Andrew előrehajolt, épp annyira, hogy már idegesítő legyen. – Fogadni mernék, hogy gondosan ápolja a szájüregét. – Hallgass! Andrew felnevetett, majd aggódást színlelve hajolt közelebb George-hoz. – Van valami a… – és a fogsorára mutatott. George a szemét forgatta, és szó nélkül vonult el a fivére mellett. Andrew hirtelen feleszmélt, utána sietett, majd megelőzte, és a válla felett hátravigyorogva végigügetett a folyosón. – A hölgyek megvesznek a ragyogó mosolyért! Meg fogja ölni az öccsét, gondolta George, ahogy kiment Andrew után. Mégpedig az egyik ütővel.

Tizennegyedik fejezet Tíz perccel később George, Andrew és Billie kint álltak a gyepen, és figyelték, ahogy az inas baktat feléjük a Pall Mall-készletet vonszolva. – Imádom a Pall Mallt – jelentette ki Billie, és összedörzsölte a kezét, mert elég hűvös volt a délutáni levegő. – Zseniális ötlet. – A te ötleted volt – jegyezte meg George. – Éppen azért – közölte Billie vidáman. – Ó, nézzétek, ott jön Georgiana. George a kezével árnyékolta le a szemét, és úgy nézett a gyep túloldala felé. És valóban, a lány Lady Alexandrával igyekezett feléjük. És ha nem téved, akkor az egyik Berbrooke fiúval. – Köszönöm, William – mondta Billie, amikor az inas megérkezett a készlettel. A férfi bólintott: – Kisasszony. – Várjunk csak – mondta Andrew. – Nem törtük el véletlenül az egyik ütőt tavaly? – A papa új készletet rendelt – közölte Billie. – Ugyanazokkal a színekkel? Billie a fejét rázta: – Most nem lesz pirosunk. George megfordult: – Miért nem? – Nos… – habozott Billie, és kissé zavartnak tűnt. – Eddig mindig pechünk volt a pirossal. A golyó állandóan a tóban kötött ki.

– És szerinted egy másik szín megoldja ezt a gondot? – Nem – mondta Billie –, de remélem, hogy a sárgát könnyebb lesz észrevenni, ha víz alá merül. Pár perccel később Georgiana és kis csapata megérkezett a helyszínre. George ösztönösen lépett egyet Billie felé, de túl lassú volt. Lady Alexandra már megragadta a kabátja ujját. – Lord Kennard – köszöntötte. – Micsoda öröm, hogy Pall Mallozhatunk. Köszönöm szépen, hogy meghívott. – Igazából Miss Georgiana hívta meg. A kisasszony mindentudóan mosolygott: – Az ön kérésére, ebben biztos vagyok. Billie olyan arcot vágott, mint akinek hányingere van. – És Rokesby hadnagy – folytatta Lady Alexandra, de szorosan markolta George karját még aközben is, hogy Andrew felé fordult. – Tegnap este sajnos nem volt alkalmunk szót váltani egymással. Andrew lovagiasan meghajolt. – Ismeri Lord Northwicket? – kérdezte a lady. George kétségbeesetten próbálta elkapni öccse tekintetét. Ez nem olyan beszédtéma, amelyikbe bármelyiküknek is ajánlatos becsatlakoznia. Szerencséjükre az inas épp akkor emelte le a Pall Mallkészlet fedelét, és Billie innentől át is vette az irányítást.

– Lássuk csak – mondta, és kiemelte az egyik ütőt a ládából. – Andrew már odaígérte a zöldet Georgianának, szóval Mr. Berbrooke kapja a kéket, Lady Alexandra megkaphatja a rózsaszínt, enyém lesz a sárga, Rokesby hadnagyé a lila, és Lord Kennardé a fekete. – Nem kaphatom én a lilát? – kérdezte Lady Alexandra. Billie olyan arcot vágott, mintha a vendég azt kérte volna, hogy írják át a Magna Cartát. – Szeretem a lilát – közölte Lady Alexandra kimérten. Billie háta megmerevedett. – Beszélje meg Rokesby hadnaggyal. Nekem teljesen mindegy. Andrew kíváncsian lesett Billie-re, majd elegánsan meghajolva átnyújtotta az ütőjét Lady Alexandrának. – Ahogyan a hölgy óhajtja. Lady Alexandra előkelően biccentett. – Nos tehát… – szippantott egyet Billie. – Georgianáé a zöld, Mr. Berbrooke-é a kék, Rokesby hadnagyé a rózsaszín, enyém a sárga, Lord Kennardé a fekete és Lady Alexandráé – itt oldalvást pillantott – a lila. George most kezdett rájönni, hogy Billie valóban nem szíveli Lady Alexandrát. – Még sosem játszottam ilyet – lelkesedett Mr. Berbrooke. Párszor meglendítette az ütőjét, és

majdnem eltalálta vele George lábát. – Remek szórakozásnak tűnik. – Rendben – mondta gyorsan Billie. – A szabályok roppant egyszerűek. Az nyer, aki a megfelelő sorrendben elsőként juttatja át a kapukon a golyóját. Lady Alexandra a kapucskákra nézett, amelyek még mindig a kampókon lógtak a ládában. – Honnan fogjuk tudni a megfelelő sorrendet? – Csak kérdezzen meg engem – mondta Billie. – Vagy Rokesby hadnagyot. Mi már ezerszer játszottunk. – És általában melyikük nyer? – érdeklődött Mr. Berbrooke. – Én – válaszolták egyszerre. – Egyikük sem – jelentette ki George határozottan. – Nagyon ritkán sikerül befejezniük a játékot. Jobb, ha mindenki figyel a lábára. Nagyon eldurvulhat a játék. – Alig várom, hogy kezdjük – mondta Georgiana, szó szerint vadul hadonászva az izgatottságtól. – És a végén a póznát is el kell találni. Billie ezt nem említette. – Szeret kihagyni egy-két szabályt – mutatott rá Andrew. – Így később büntetést szabhat ki arra, aki nyert. – Ez nem is igaz! – tiltakozott Billie. – A győzelmeim legalább felét nem csalással értem el. – Ha esetleg másutt ismét Pall Mallozna – javasolta George Lady Alexandrának –, én a helyében mindenképp azt kérném, hogy mondják el részletesen

az összes szabályt és megkötést. Amit itt tanul, abból semmi sem lesz érvényes. – Tudja, én már játszottam ilyet – mondta Lady Alexandra. – Lord Northwicknek is van készlete. Georgiana zavartan fordult a vendég felé: – Azt hittem, Lord Northwick a nővére jegyese. – Így van – válaszolta Lady Alexandra. – Ó, én azt hittem… – Georgiana elhallgatott, a száját egy pillanatra felnyitotta, mielőtt így folytatta: – Ön olyan sokat mesél róla. – Neki nincsenek nőtestvérei – mondta Lady Alexandra csípősen. – Természetesen nagyon közel kerültünk egymáshoz. – Nekem van egy húgom – csipogott közbe Mr. Berbrooke. A kijelentést rövid csend fogadta, majd Georgiana szólalt meg: – Ez csodálatos. – Nellie – tette hozzá a férfi. – Az Eleanor becézése. A húgom nagyon magas. – Mintha senki sem tudta volna igazából, hogy erre mit válaszoljon. – Nos, akkor – mondta Andrew megtörve a mostanra már határozottan kínossá váló hallgatást –, ideje felállítani a kapukat. – Az inas nem tudná felállítani? – érdeklődött Lady Alexandra. Billie és Andrew egy emberként fordult meg, mintha a kisasszonynak elment volna az esze.

George megsajnálta, ezért odalépett, és azt súgta: – Ők ketten meglehetősen kényesek az elrendezésre. Lady Alexandra alig észrevehetően felszegte a fejét. – Lord Northwick mindig azt mondja, hogy a kapukat kereszt alakzatban kell felállítani. – Lord Northwick nincs itt! – csattant fel Billie. Lady Alexandra levegő után kapott. – De ha egyszer nincs itt – ismételte Billie, és a többiekre nézett helyeslést várva. George összeszűkült szemmel nézte, ami felért egy oldalba könyököléssel, és Billie bizonyára feleszmélt, hogy túllépett egy határt – egy abszurd, de mégiscsak létező határt. Ő az egyik házigazda, és úgy is kellene viselkednie. Ennek ellenére lenyűgöző látványt nyújtott. Billie-t születése óta hajtotta a versenyszellem, és sosem a türelméről volt híres. És bizonyára kicsit sem hajlott arra, hogy tudomásul vegye Lady Alexandra felvetését. Ennek ellenére kihúzta magát, és egy már-már kedvesnek mondható mosolyt erőltetett az arcára, ahogy a vendég felé fordult. – Szerintem így is nagyon fog tetszeni önnek – mondta kimérten. – És ha mégsem, akkor elmesélheti Lord Northwicknek, és akkor végleg eldől, hogy a lord által választott alakzat sokkal megfelelőbb. George felhorkantott. Billie ügyet sem vetett rá. – A kapuk – emlékeztetett Andrew mindenkit.

– George-dzsal felállítjuk őket – mondta Billie, és kikapta azokat Andrew feléje nyújtott kezéből. George némileg engedékenyen nézett a lányra. – Mi sem természetesebb, nemdebár? – Lord Kennard – mondta Billie összeszorított foggal –, volna olyan szíves, és segítene nekem elhelyezni a kapukat? George lepillantott Billie kificamodott bokájára. – Azért kér meg, mert nem tud járni? Billie mézes-mázosan mosolygott rá: – Azért, mert kedvem lelem a társaságában. George majdnem elnevette magát. – Andrew nem tud segíteni – folytatta Billie –, és rajta kívül senki sem tudja, hova kell tenni őket. – Ha a keresztalakzatot választanánk – mondta Lady Alexandra Mr. Berbrooke-nak –, bárki el tudná helyezni a kapukat. Mr. Berbrooke bólintott. – A templomhajónál kezdenénk – sorolta a lady –, aztán a kereszthajóval folytatnánk, majd az oltár következne. Mr. Berbrooke lenézett az ütőjére, és összevonta a szemöldökét: – Nekem nem tűnik olyan templomos játéknak. – Pedig az is lehet – válaszolta Lady Alexandra. – De nem akarjuk, hogy az legyen – szólt közbe Billie élesen.

George megragadta a karját, és így szólt: – A kapukat! – Majd elhúzta onnan Billie-t, mielőtt a két hölgy összeverekedett volna. – Igazán ki nem állhatom ezt a nőt – morogta Billie, amikor hallótávolságon kívül kerültek. – Igazán? – dörmögte George. – Ki hitte volna? – Csak segíts a kapukkal – dörrent rá Billie, majd a tisztás szélén álló hatalmas tölgyfa felé fordult. – Gyere utánam! George figyelte, ahogy a lány pár lépést megtesz. Még mindig sántított, de most valahogy másképp. Sokkal erősebben. – Megint megsérültél? – Hm? Ja, hogy ez? – ingerülten fújt egyet. – A női nyereg az oka. – Tessék? Billie vállat vont: – A rossz lábamat nem tudom betenni a kengyelbe. Kénytelen voltam az oldalnyerget felrakni. – És azért kellett lóra ülnöd, mert… Billie úgy nézett rá, mintha George-nak elment volna az esze. Pedig egészen biztos, hogy nem. – Billie – mondta George, és megragadta a lány csuklóját, így mindketten megtorpantak –, mi lehetett olyan fontos, hogy muszáj volt sérült bokával kilovagolnod? – Az árpa – válaszolta Billie kertelés nélkül. George biztos volt benne, hogy félrehallotta.

– Hogyan? – Valakinek ellenőriznie kellett, hogy rendben van-e a vetés – mondta Billie, és kirántotta a kezét a szorításból. Egy szép napon még megöli… Vagy inkább csak megölné, mert nagy valószínűséggel Billie előbb öli meg magát. Mély levegőt vett, aztán a tőle telhető legnagyobb türelemmel megkérdezte: – Ez nem a jószágigazgató dolga? Billie összevonta a szemöldökét. – Nem tudom, mit gondolsz, mit csinálok egész nap, amikor nem egy házi mulatságon illegetem magam, de hidd el, kifejezetten sok dolgom akad. – Valami megváltozott a tekintetében; valami, amit George nem is igazán tudott megnevezni, majd hozzátette: – Hasznos személy vagyok. – Nem hinném, hogy ezt bárki is kétségbe vonná – mondta George, habár úgy érezte, ő egészen másképp gondolta még nem is olyan rég. – Mi a fenét műveltek ott, George? – kiáltott oda Andrew. – Le fogom mészárolni – fortyogott Billie. – A kapukat – kérte George. – Csak mondd meg, hova tegyem őket. Billie kivett egy kaput a többi közül, és azzal mutatta az irányt: – Amoda. A fa alá. De a gyökér fölé. Az fontos, hogy a gyökér fölé tedd. Különben túl könnyű lesz.

George kis híján haptákba vágta magát. Amikor feladata végeztével visszatért, Billie már szépen előrehaladt a gyepen, és épp egy másik kaput szúrt le a földbe. A többit egy kupacban hátrahagyta, ezért George lehajolt, és felvette őket. Billie felpillantott, miközben a kaput igazgatta. – Mi a bajod Sir Reginalddal? George a fogát csikorgatta. Tudhatta volna, hogy ilyen könnyen nem úszhatja meg. – Semmi – hazudta. – Egyszerűen úgy gondoltam, hogy nem élvezné a játékot. Billie felállt. – Ezt nem tudhatod. – Az egész íjászversenyt a nyugszékben elnyúlva töltötte, és panaszkodott, hogy mekkora a hőség. – Te sem keltél fel. – Én élveztem a napsütést. – Ugyan nem sütött a nap, de szó sem lehet arról, hogy elárulja, igazából miért ragaszkodott a székéhez. – Nos, akkor – folytatta Billie –, Sir Reggie valószínűleg nem a legjobb játékosjelölt. De azt továbbra is fenntartom, hogy Lady Alexandránál jobbat is találhattunk volna. – Ezzel egyetértek. – Mert… – Billie nagyot pislogott. – Egyetértesz? – Természetesen. Az egész estét azzal kellett töltenem, hogy vele beszélgetek, ahogy arra oly találóan rámutattál.

Billie olyan arcot vágott, mint aki felháborodásában legszívesebben hadonászni kezdene. – Akkor miért nem mondtál semmit, amikor Georgiana őt javasolta? – Mert nem gonosz, csak idegesítő. Billie dünnyögött valamit az orra alatt. George képtelen volt megállítani az arcára kiülő derűs mosolyt. – Igazán nem szíveled, ugye? – Igazán nem. – George nevetni kezdett. – Hagyd abba! – A nevetgélést? Billie beledöfte a következő kaput a földbe. – Te pont olyan rossz vagy, mint én. Az ember azt hinné, Sir Reginald felségárulást követett el, az alapján, ahogy viselkedtél. Ahogyan ő viselkedett? George csípőre tette a kezét. – Az egészen más. Billie felpillantott rá. – Miben? – Sir Reggie egy pojáca. Billie horkantva nevetett fel. Nem volt különösképp nőies, de neki jól állt, bájos lett tőle. George felé hajolt, szeme hamiskásan csillogott. – Szerintem féltékeny vagy. George érezte, hogy a gyomra összerándul. Billie csak nem vette észre… Nem. Ezek a gondolatok a lányról… csak múló őrület. A közelség idézte elő. Csak

ez lehet az oka. Az utóbbi egy hétben több időt töltött vele, mint évek óta bármikor. – Ne légy nevetséges – dorgálta meg. – Nem is tudom – csipkelődött Billie. – A hölgyek minden szavát lesik. Te magad mondtad, hogy szép a mosolya. – Én azt mondtam… – dünnyögte George, de hirtelen rájött, nem is emlékszik pontosan, hogy mit mondott. Szerencsére Billie nem hagyta, hogy folytassa. – Egyetlen hölgyet nem varázsolt el, az pedig a nevezetes Lady Alexandra. – A válla felett vetett George-ra egy pillantást. – Valószínűleg azért, mert annyira igyekezett a te kegyeidbe férkőzni. – Féltékeny vagy? – vágott vissza George. – Ugyan! – fújt egyet Billie, és elindult a következő állomás felé. George egy lépéssel lemaradva követte. – Nem mondtad, hogy nem. – Nem – jelentette ki Billie nyomatékosan. – Természetesen nem vagyok féltékeny. Őszinte leszek, szerintem valami baj van a fejével. – Mert igyekszik a kegyeimbe férkőzni? – Nem bírta megállni, hogy meg ne kérdezze. Billie az újabb kaput várva nyújtotta felé a kezét. – Természetesen nem ezért. Valószínűleg egész életében ez volt a legértelmesebb tette. George megdermedt.

– Ezt miért érzem sértésnek? – Nem az – biztosította róla Billie. – Sosem lennék ennyire kétértelmű. – Nem. Ez igaz – dünnyögte George. – A te sértéseid teljesen egyértelműek szoktak lenni. Billie a szemét forgatta, és azonnal visszatért Lady Alexandrára. – Arról beszéltem, mennyire megszállott Lord Northwickkel kapcsolatban. A férfi a nővére jegyese, az ég szerelmére! – Ó, hogy emiatt! – Ó, hogy emiatt… – utánozta Billie, és egy újabb kaput szúrt le a földbe. – Mi a fene baja van? George-ot Andrew mentette meg a válaszadástól, aki megint a nevüket kiáltotta, és vehemensen sürgette őket. Billie felhorkantott: – Nem hiszem el, hogy azt hiszi, törött karral is elverhet. – Ugye azt tudod, hogy ha te nyersz… – Amikor nyerek… – Győzelem esetén a lehető legrosszabb fajta bajnoknak hatsz majd, aki kihasználta a többiek gyengeségét. Billie ártatlan, kerek szemekkel nézett rá. – Én magam is alig tudok járni. – Kedves Miss Bridgerton, ön érdekesen értelmezi a valóságot. Billie csak vigyorgott.

– Igen, ahogy nekem kényelmes. George megrázta a fejét, és akaratlanul is elmosolyodott. – Most akkor – mondta Billie jóval halkabban, holott senki sem volt hallótávolságon belül –, te az én csapatomban vagy, ugye? George szeme összeszűkült. – Mióta vagyunk csapatban? – Tegnap óta – azzal közelebb hajolt. – Sárba kell tipornunk Andrew-t. – Kezdesz megijeszteni, Billie. – Ne butáskodj, te épp annyira szeretsz versengeni, mint én. – Tudod, szerintem ez nem igaz. – Dehogyisnem igaz. Csak te másképp mutatod ki. George várta, hogy a lány bővebben kifejti majd, de természetesen nem tette. – De nem akarod, hogy Andrew nyerjen, ugye? – kérdezte Billie. – Nem hiszem, hogy nekem számít. Billie hátrahőkölt. George felnevetett. Nem bírta megállni. Billie annyira megütközött a válaszon. – Nem, persze hogy nem akarom, hogy ő nyerjen – mondta. – Hiszen az öcsém. Ugyanakkor nem vagyok benne biztos, hogy összeesküvésre kell vetemednem, hogy ezt az eredményt elérjem. Billie haragos, csalódott tekintettel nézte.

– Ó, rendben. – Adta meg magát George. – Akkor még ki tartozik Andrew csapatához? Billie azonnal felderült. – Senki. Épp ez a szép benne. Nem fogja tudni, hogy mi szövetséget kötöttünk. – Ez csak rosszul végződhet – mondta George általánosságban a vakvilágba. Egészen biztos volt benne, hogy a világ nemcsak vak, hanem süket is. Billie az utolsó kaput is a helyére tette. – Ez itt a főgonosz – mondta. – Túlütöd, és máris a rózsabokorba gurul. – Ezt figyelembe fogom venni. – Csak nyugodtan. – Elmosolyodott, és George-nak még a lélegzete is elállt. Senki sem mosolygott Billiehez foghatóan. Soha senki. Ezt évek óta tudta, de most mégis… George gondolatban elkáromkodta magát. Ez emberiség történelmében ez lehetett a leglehetetlenebb vonzalom. Billie Bridgerton, az ég szerelmére! Ő ilyen nőt sosem akarna maga mellé. Makacs, ostobán vakmerő, és ha rejtélyes módon néha akadt is valami nőies pillanat az életében, annak George sosem volt tanúja. És mégis… Nagyot nyelt. Vágyott erre a lányra. Úgy vágyott rá, mint eddig az életben soha semmire. Vágyott a mosolyára, és hogy

csak neki szóljon. Vágyott arra, hogy a karjába zárja, ráboruljon… mert valahogy tudta, hogy az ágyban Billie rejtélyesen nőies lenne. Azt is tudta, hogy ezekhez a kellemes tevékenységekhez először feleségül kellene vennie a lányt, ami annyira nyilvánvalóan nevetséges, hogy… – Ó, az isten szerelmére – dörmögte Billie. George azonnal magához tért. – Andrew erre jön – tette hozzá. – Hátrább az agarakkal! – kiáltotta. – Komolyan mondom – fordult George-hoz –, milyen türelmetlen alak. – Bagoly mo… – Ki ne mondd, hogy nagyfejű vagyok! – Azzal elvonult a pálya eleje felé. Már amennyire a lába bírta; tényleg nevetségesen festett így, hogy mindkét oldalára bicegett. George várt még egy kicsit, és vigyorogva nézte. – Biztos, hogy nem a fekete ütőt kéred? – Gyűlöllek! – kiáltott vissza Billie. George önkéntelenül is elmosolyodott. Ilyen vidáman még senki sem jelentette be a gyűlöletét. – Én is téged – dünnyögte. De ő sem gondolta komolyan.

Tizenötödik fejezet Billie egész boldogan dudorászott, mire visszaért a Pall Mall-pálya elejére. A körülményekhez képest kifejezetten vidám hangulatban volt. Andrew még mindig ugyanúgy türelmetlenkedett, és Lady Alexandra is a világtörténelem legrémesebb teremtése volt, de mindez mintha már nem is számított volna. A válla felett lesett vissza George-ra. A férfi egész végig mögötte haladt, és alattomos vigyorral vágta a fejéhez a válogatott sértéseket. – Minek örülsz ennyire? – kérdezte Andrew. Billie talányosan mosolygott. Hadd főjön a saját levében. Különben is, ő maga sem tudta, miért olyan boldog. Egyszerűen csak az volt. – Ki kezd? – kérdezte Lady Alexandra. Billie már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, de Andrew megelőzte. – Általában a legifjabbtól indulunk az legidősebb felé – mondta –, de udvariatlannak érzem, hogy megkérdezzük… – Akkor biztosan én kezdek – jelentette ki Georgiana, és le is tette a zöld golyót a kezdőcövekhez. – Ez nem is kérdés. – Úgy vélem, én vagyok a második – mondta Lady Alexandra sajnálkozó pillantást vetve Billie-re. Billie ügyet sem vetett rá.

– Mr. Berbrooke, megkérdezhetjük, mennyi idős? – Hogyan? Ó! Huszonöt éves vagyok. – Szélesen elmosolyodott. Ez volt a szokása. – Pont negyed évszázados. – Nos, ez remek – felelte Billie –, akkor a következő a sorrend: Georgiana, Lady Alexandra… feltételezzük, aztán Andrew, én, Mr. Berbrooke és George. – Úgy érti, Lord Kennard? – kérdezte Lady Alexandra. – Nem, határozottan úgy értem, hogy George – közölte Billie. Szent isten, de ha egyszer ez a nő az idegeire megy. – Örülök, hogy a fekete golyóval játszhatok – mondta George ügyesen témát váltva. De Billie árgus szemekkel figyelte a férfit. Nem egészen volt biztos benne, de mintha azt látta volna, hogy George elfojt egy mosolyt. Remek. – Nagyon férfias szín – helyeselt Lady Alexandra. Billie legszívesebben öklendezett volna. – A halál színe – mondta Andrew a szemét forgatva. – A halál ütője – hümmögött George elgondolkodva. Párszor meglendítette az ütőt, akár egy baljós ingát. – Tetszik a név csengése. Andrew felhorkantott. – Csak nevess – nézett rá George –, de tudod, hogy megkapod.

Billie nevetésben tört ki, ami még harsányabb lett, amikor Andrew ingerülten felé pillantott. – Ugyan, Andrew, tudod, hogy ez az igazság. Georgiana a kezdő cövek mellől nézett fel: – Kinek is kellene a bazsarózsa vagy a petúnia ütője, amikor övé lehet a halál ütője? – vetette közbe Andrew rózsaszín felszerelése felé biccentve. Billie elismerően mosolygott. Mikor lett a húga ilyen szellemes? – Az én bazsarózsám és petúniám győzedelmeskedni fog – emelgette meg a szemöldökét Andrew. – Csak figyeljen mindenki. – A bazsarózsának és a petúniának hiányzik egy létfontosságú szirma – jegyezte meg Billie a férfi törött karja felé intve. – Nem mondhatnám, hogy értem, miről beszélnek – ismerte be Mr. Berbrooke. – Csak egy buta tréfa – mondta neki Georgiana, ahogy felkészült az első lendítésre. – Billie és Andrew szeretnek civakodni. Mindig is így volt. – Megütötte a golyót, amely átszáguldott az első két kezdőkapun. Annál tovább nemigen ment, de Georgianát mintha ez nem is nagyon zavarta volna. Lady Alexandra odalépett, és letette a megfelelő helyre a golyót. – Rokesby hadnagy jön utánam, ugye? – kérdezte a biztonság kedvéért. Megtévesztően békés

arckifejezéssel nézett Billie-re. – Nem is tudtam, hogy idősebb nála, Miss Bridgerton. – Nagyon sok embernél vagyok idősebb – közölte Billie hűvösen. Lady Alexandra szippantott egyet, és nagy lendülettel elütötte a golyót, amely szinte repült a gyepen. – Szép volt! – kiáltott Mr. Berbrooke lelkesen. – Én mondom, látszik, hogy tényleg játszott már. Lady Alexandra szerényen mosolygott. – Mint említettem, Lord Northwicknak is van készlete. – És szent kereszt alakzatban játszik – dünnyögte Billie az orra alatt. George oldalba könyökölte. – Én jövök – jelentette be Andrew. – Petúniák a fedélzetre! – kiáltotta Billie hetykén. A mellette álló George halkan kuncogott. Nevetséges, mekkora elégedettséggel töltötte el, hogy megnevettette a férfit. Andrew rá sem hederített. Ledobta a földre a rózsaszín golyót, majd a lábával a helyére lökdöste. – Még mindig nem értem, hogyan fog törött karral játszani – mondta Georgiana. – Figyeljen, és okuljon, kedves leányzó – dörmögte Andrew, aztán jó pár gyakorló lendítés után, amely közül az egyik egy teljes, háromszázhatvan fokos

fordulatot is magába foglalt, lenyűgöző erővel ütötte át a golyót a kezdő kapukon. – Majdnem odáig elment, mint Lady Alexandráé – ámult Georgiana. – No igen, törött a karom – szabadkozott Andrew. Billie odalépett a kezdőponthoz, és letette a golyót. – Hogyan is történt? – kérdezte ártatlanul. – Cápaharapás – vágta rá Andrew habozás nélkül. – Nem! – hüledezett Lady Alexandra. – Cápa? – kérdezte Mr. Berbrooke. – Az a nagyfogú állat? – Hatalmas fogú – bólintott Andrew. – Én nem szívesen találkoznék egy ilyennel – mondta Mr. Berbrooke. – Lord Northwicket harapta meg már cápa? – kérdezte Billie mézesmázosan. George majdnem megfulladt. Lady Alexandra szeme összeszűkült: – Nem állíthatom, hogy igen. – Kár. – Billie teljes erőből ütötte el a golyót, amely átrepült a gyepen, és messze a többiek előtt ért földet. – Szép volt! – kiáltotta megint Mr. Berbrooke. – Igencsak ügyes játékos, Miss Bridgerton. Lehetetlen volt érzéketlennek maradni ennyi rendíthetetlen jókedv láttán. Billie barátságosan a férfira mosolygott, és azt mondta: – Az évek során meglehetősen sokat játszottam.

– Gyakran csal – jegyezte meg Andrew elhaladva mellettük. – De csak önnel, uram. – Feltételezem, hogy most én is megpróbálom – mondta Mr. Berbrooke, azzal leguggolt, hogy a kezdőcövek mellé helyezze a kék golyót. George óvatosan hátralépett. Mr. Berbrooke homlokát ráncolva nézte a labdát, és pár próbalendítést végzett az ütővel, mielőtt gurított volna. A golyó felrepült, de sajnos vele együtt az egyik kapu is. – Ó! Rettenetesen sajnálom – szabadkozott. – Semmi gond – mondta Georgiana. – Vissza tudjuk tenni. A pályát helyreállították, és most George következett. A fekete golyó valahol Lady Alexandráé és Billie-é között ért földet. – Valóban a halál ütője – gúnyolódott Andrew. – Stratégiai jellegű merénylet – válaszolta George talányos mosollyal. – Hosszanti irányból közelítek. – Én jövök! – kiáltotta Georgiana. Nem kellett sokat gyalogolnia a golyóig. Ez alkalommal erősebben ütötte el, és a golyó szép ívben haladt a földön a következő kapu felé, és alig öt yardnyira állt meg előtte. – Szép volt! – lelkendezett Mr. Berbrooke. Georgiana csak úgy ragyogott. – Köszönöm szépen. Tényleg úgy érzem, hogy kezdek rákapni az ízére.

– A játék végére mindannyiunkat leköröz majd – jelentette ki a férfi. Lady Alexandra közben már oda is állt a lila golyó mellé. Majdnem egy percen át kereste a megfelelő testhelyzetet, majd óvatosan megütötte a golyót, amely előregurult, és pontosan a kapu előtt állt meg. Billie felhördült. Ami azt illeti, Lady Alexandra kifejezetten ügyesen játszott. – Csak nem nyöszörögtél? – kérdezte George. Billie ijedtében majdnem ugrott egyet. Észre sem vette, hogy a férfi ilyen közel lépett hozzá. Szinte közvetlenül mögötte állt, és Billie csak akkor látta volna, ha odafordul, és nem a játékot nézi. Azonban érezte. Ugyan a férfi nem ért hozzá, de annyira közel állt… Billie bőre bizsergett, és érezte, hogy a szíve hevesebben kezdett verni, vadul és követelőzően. – Meg kell kérdeznem – folytatta George mámorítóan közel Billie füléhez –, pontosan hogyan is kellene csapatként dolgozunk? – Nem igazán tudom – ismerte el Billie, miközben figyelte Andrew készülődését. – Feltételezem, majd menet közben kikristályosodik. – Billie következik! – kiáltotta Andrew. – Bocsáss meg – mondta Billie George-nak, mert hirtelen égető fontosságúnak érezte, hogy távol kerüljön tőle. Szinte beleszédült, amikor a férfi olyan közel állt hozzá.

– Mire készülsz, Billie? – kérdezte Georgiana, ahogy nővére a golyóhoz közeledett. Billie a homlokát ráncolta. Nem állt messze a kaputól, de Lady Alexandra lila golyója elállta az utat. – Nehéz ütés – jegyezte meg Andrew. – Hallgass! – sziszegte Billie. – Talán érdemes a nyers erőt bevetni. – Andrew felnézett a többiekre. – Általában ezzel a módszerrel dolgozik. – A hangja bizalmas színezetet kapott. – A Pall Mallban és az életben is. Billie-n egy pillanatra átfutott a gondolat, hogy ott és akkor befejezi a játékot, és inkább a férfi lábának gurítja a golyót. – Akkor Lady Alexandra is átjutna a kapun, nem? – kérdezte Georgiana. Andrew csak vállat vont, mintha azt mondaná: c’est la vie. Billie inkább a golyóra összepontosított. – Vagy gyakorolhatna egy kis türelmet – folytatta Andrew –, és beállhatna a kapu elé, Lady Alexandra mögött. De mindannyian tudjuk, hogy ő nem ilyen. Billie ez alkalommal hangosan mordult fel. – A harmadik lehetőség… – Andrew! – sziszegte Billie összeszorított foggal. A férfi csak vigyorgott. Billie nekikészült a lendítésnek. Semmiképp sem tudna átjutni a kapun anélkül, hogy Lady Alexandrát át ne juttatná, de ha oldalról találná el…

Lendített, és ütött. Billie sárga golyója nagy ívben indult el a kapu felé, és balról csapódott neki a lilának. Mindannyian figyelték, ahogy Lady Alexandra golyója jobbra gurul, és olyan szögben állapodik meg, ahonnan lehetetlennek tűnt a következő körben átjuttatni a kapun. Billie golyója most pontosan ott helyezkedett el, ahol eddig Lady Alexandráé. – Ezt szándékosan tette! – vádaskodott Lady Alexandra. – Természetesen – nézett rá Billie lekezelően. Őszintén, mégis mit várt ez a nő? – Így kell játszani. – Én nem így játszom. – Nos, nem keresztalakzatban játszunk – csattant fel Billie türelmét veszítve. Egek, ez a nő kész rémálom. Valaki kuncogott a háttérben. – Ez mégis mit akart jelenteni? – kérdezte Lady Alexandra. – Szerintem – mondta Mr. Berbrooke elgondolkodva –, arra célzott, hogy jámborabban játszana, ha vallásos színezete lenne a játéknak. Bár szerintem nincs. Billie elismerően nézett a férfira. Lehet, hogy okosabb, mint amilyennek látszik. – Lord Kennard – mondta Lady Alexandra George felé fordulva. – Ön bizonyosan nem helyesli az efféle alattomos taktikát.

George vállat vont. – Attól tartok, ők így játsszák. – De ön nem így játszik… – erősködött Lady Alexandra. Billie sokat mondóan villantotta a szemét George-ra, és várta a választ. A férfi nem okozott csalódást. – Én is így játszom, ha velük játszom. Lady Alexandra fújtatva hőkölt hátra. – Ne aggódjon – mondta Georgiana, hogy a civakodást megelőzze. – Majd ön is ráérez. – Nem ilyen a természetem – szippantott egyet Lady Alexandra. – Mindenkinek ilyen a természete – nevetett fel Andrew. – Ki következik? Mr. Berbrooke nagyot ugrott. – Ó, azt hiszem, én… – Odament a golyóhoz. – Szabad Miss Bridgertont célba vennem? – Abszolút – felelte Andrew –, de előtte talán érdemes… Mr. Berbrooke máris lecsapott, ahelyett hogy megvárta volna Andrew tanácsát, ami minden bizonnyal az lett volna, hogy ne akarja telibe eltalálni a golyót, mert természetesen pontosan ezt tette. A sárga golyó szépen átgurult a kapun, legalább háromlépésnyi távolságba, mielőtt megállt volna. A kék golyó szintén átgurult a kapun, de – mivel az erejét átadta a sárgának – rögtön a túloldalon meg is állt.

– Szép volt, Mr. Berbrooke – éljenzett Billie. A férfi széles mosollyal fordult hátra. – Köszönöm szépen! – Az ég szerelmére! – csattant fel Lady Alexandra. – Nem mondja komolyan. Csak annak örül, hogy átjuttatta őt is a kapun. – Mindent vissza! – dörmögte Billie George-nak. – Felejtsük el Andrew-t. Lady Alexandrát kell sárba tipornunk. Mr. Berbrooke a többiek felé fordult: – Miss Bridgerton úgyis átütötte volna a következő körben, nem igaz? – Így van – helyeselt Billie. – Esküszöm, nem biztosított számomra jelentős előnyt. – És ön is átment a kapun – tette hozzá Georgiana. – Így ön lett a második. – Valóban – mondta Mr. Berbrooke, és roppant mód elégedettnek tűnt a fejlemény miatt. – És – tette hozzá Billie zengzetesen –, nézze csak, hogy elállta a többiek útját. Nagyon szép megoldás. Lady Alexandra mérgesen fújt egyet: – Ki következik? – Én, azt hiszem – mondta George higgadtan. Billie magában mosolygott. Tetszett neki, hogy a férfi egyetlen udvariasan elduruzsolt mondattal ennyi mindent mondott. Lady Alexandra csak annyit hallhatott, hogy egy úriember semleges választ ad, de

Billie jobban ismerte George-ot. Sokkal jobban, mint ahogy ez a beképzelt hercegkisasszony valaha is fogja. Szinte hallani vélte a férfi mosolyát. George-ot szórakoztatta ez a párbeszéd, csak túl jól nevelt volt ahhoz, hogy ezt kimutassa. Hallani vélte a tisztelgést is. Billie megnyerte ezt a kört, és George gratulált hozzá. És hallotta az udvarias megrovást is, afféle figyelmeztetést. George arra inti, hogy ne vigye túlzásba. Mert természetesen Billie így tenne. George is pontosan annyira ismerte, mint ő a férfit. – George, te következel – mondta Andrew. Billie figyelte, ahogy George előrelép, és felkészül. A férfi hunyorogva vette szemügyre a célt. Meglehetősen imádnivaló volt. Micsoda gondolat. George Rokesby – imádnivaló? Micsoda nevetséges ötlet! Halkan felnevetett, épp amikor George elütötte a golyót. Jó ütés volt, mert a golyó pontosan a kapu előtt állt meg. – Ó, szent isten! – sóhajtott Georgiana a pálya felé pislogva. – Most már sosem fogunk átjutni. Igaza volt. A fekete és a kék golyót alig pár hüvelyk választotta el, és kétfelől állták el a kaput. Bárki, aki megkísérli a kaput célba venni, csak növelni fogja a torlódást.

George visszalépett Billie mellé, hogy helyet adjon a következő játékosoknak. Odahajolt hozzá, az ajka egészen közel került Billie füléhez. – Csak nem rajtam nevettél? – suttogta. – Csak egy kicsit – válaszolta Billie, és figyelte, ahogy Georgiana próbál rájönni, hogyan lenne érdemes ütnie. – Miért? Billie ajka felnyílt, de rájött, hogy semmiképp sem adhat őszinte választ. Felnézett a férfira, aki most is jóval közelebb volt, mint gondolta, közelebb, mint ahogy illett volna. Billie hirtelen mindent élesen kezdett érzékelni. A férfi lélegzetét, ahogy melegen éri a bőrét. A szemét, amely ragyogó kéken vonzotta Billie tekintetét. Az ajkát, amely finom, telt ívben húzódott mosolyra. George-ot. Egyszerűen csak George-ot. Billie a nevét suttogta. A férfi kérdőn oldalra döntötte a fejét, és Billie ráeszmélt, fogalma sincs, miért szólította, csak azt, hogy valamiért olyan jó, hogy itt áll vele, és amikor a férfi így nézett rá, mintha csodálatosnak tartaná őt, akkor Billie csodálatosnak is érezte magát. Gyönyörűnek. Tudta, hogy ez nem lehet igaz, mert George sosem gondolt rá így. És Billie ezt nem is akarta. Vagy mégis?

Meglepetten kapott levegő után. – Valami gond van? – suttogta George. Billie megrázta a fejét. Csak gond van. – Billie? Meg szerette volna csókolni a férfit. Meg akarta csókolni George-ot. Úgy töltötte be a huszonharmadik életévét, hogy még csak flörtölni sem akart férfival, erre most George Rokesby után epekedik? Ó, ez nagyon nincs így rendjén. Nagyon, nagyon nincs. Olyannyira nincs, hogy pánikot érzett, mintha a világ fenekestül felfordult volna, és a szíve menten megállna. – Billie, valami baj van? Billie hirtelen magához tért, majd eszébe jutott levegőt venni. – Nem, dehogy – mondta kissé túlságosan is vidáman. – Nincs semmi baj. De mit tenne a férfi? Hogyan reagálna, ha ő szépen odamasírozna hozzá, megfogná a tarkóját, és lehúzná magához, hogy megcsókolja? Azt mondaná, hogy Billie megátalkodott bolond – ezt tenné. Nem is beszélve a négy másik Pall Malljátékosról alig húszyardnyira tőlük. De mi volna, ha senki más nem lenne itt rajtuk kívül? Mi történne, ha a világ eltűnne körülöttük, és senki sem lenne tanúja az őrültségének? Akkor mit tenne? És vajon George visszacsókolná?

– Billie! Billie?! Kábán fordult a hang irányába. – Billie, mi a baj veled? – kérdezte George. Billie nagyot pislogott, hogy kitisztuljon a látása. A férfi mintha aggódna. Billie majdnem elnevette magát. Jobban is teszi, ha aggódik. – Billie… – Semmi bajom – vágta rá gyorsan. – Hidd el. Csak olyan… Neked nincs meleged? – legyezte magát a kezével. – Én nagyon kimelegedtem. A férfi nem válaszolt. Nem is kellett. Egy kicsit sem volt meleg. – Szerintem én következem! – bukott ki belőle. Fogalma sem volt, hogy ő jön-e vagy sem. – Nem – mondta George. – Még Andrew ott van előtted. Azt mondanám, Lady Alexandra bajban van. – Tényleg? – dünnyögte Billie, és a gondolatai még mindig a képzeletbeli csók körül jártak. – A csudába, Billie, most már tudom, hogy valami baj van – nézett rá mogorván a férfi. – Azt hittem, hogy sárba akarod tiporni. – Így is van – mondta lassan visszanyerve a józanságát. Szentséges ég, nem zavarodhat ennyire össze. George nem ostoba. Ha mindig csak bután habog, valahányszor George ránéz, akkor a férfi rá fog jönni, hogy valami nincs rendben. És ha rájön, hogy Billie talán egészen kicsikét belehabarodott… Nem! Sosem tudhatja meg.

– Billie következik! – kiáltotta Andrew. – Rendben – válaszolt Billie. – Persze, hogyne – George felé pillantott, de igazából nem is látta. – Elnézést! – Odasietett a golyóhoz, futva végignézett a pályán, majd a következő kapu felé lendített. – Úgy vélem, hogy túlütötte – mondta Lady Alexandra odaoldalazva mellé. Billie mosolyt erőltetett az arcára, megpróbált rejtélyesnek tűnni. – Vigyázat! – kiáltotta valaki. Billie nagyot ugrott, mielőtt a kék golyó eltalálta volna a lábujját. Lady Alexandra hasonlóan fürge volt, és mindketten figyelték, ahogy Mr. Berbrooke golyója pár lépésnyire megáll a kapu előtt. – Feltételezem, mindketten megérdemelnénk, ha ez az idióta nyerné meg a játékot – jegyezte meg Lady Alexandra. Billie meglepetten nézett rá. Egy dolog sértéseket vágniuk egymás fejéhez, mert ebben méltó ellenfelére talált. De így becsmérelni Mr. Berbrooke-ot, akihez fogható szívélyes emberrel még sosem találkozott… Ez a nő egy szörnyeteg. Billie tekintete végigpásztázta a pályát. A lila golyó még mindig az első kapu előtt rostokolt. – Mindjárt ön következik – mondta bűbájosan. Lady Alexandra hunyorgott, és meglepően kellemetlen hangot hallatott, mielőtt elsétált volna.

– Mit mondtál neki? – kérdezte George egy pillanattal később. Épp most ütött, és remek helyre került ahhoz, hogy átjusson a második kapun. – Rettenetes ez a nőszemély – dörmögte Billie. – Nem ezt kérdeztem – mondta George visszafordulva a szóban forgó hölgy felé –, de válasznak ez is megteszi. – Lady A… Ó, nem lényeges – rázta meg Billie a fejét. – Többet ér a levegőm, mint hogy rá pazaroljam. – Bizony – helyeselt George. Billie szíve nagyot dobbant a bók hallatán. – George, előfordult már… – kezdte a férfi felé fordulva. Összevonta a szemöldökét, és félredöntötte a fejét. – Csak nem Felix igyekszik felénk? George a kezével árnyékolta le a szemét, ahogy arra nézett, amerre Billie mutatott. – Szerintem igen. – Nagyon siet. Remélem, nincs valami gond. Figyelték, ahogy Felix Andrew-hoz lép, aki közelebb volt a házhoz, mint a többiek. Röviden beszéltek valamit, majd Andrew rohanni kezdett a ház felé. – Valami baj van – mondta George. Az ütőjét le sem téve indult el Felix felé, és minden lépéssel egyre gyorsabban haladt. Billie, ahogy a lába engedte, utánasietett, félig bicegve, félig szökellve, és a Pall Mallról megfeledkezve minden mást ott hagytak a gyepen. Billie, amikor már zavarta a lassúsága, felkapta a szoknyája szegélyét, és a

fájdalomra ügyet sem vetve futni kezdett. Nem sokkal az után érte utol George-ot, hogy az odalépett Felixhez. – Futár érkezett – mondta épp Felix. George a férfi arcát fürkészte. – Edward? Billie a szája elé kapta a kezét. Csak Edwardot ne! Istenem, csak ne Edward legyen! Felix komoran bólintott: – Eltűnt.

Tizenhatodik fejezet George már a fél utat megtette Aubrey Hall felé, amikor eljutott a tudatáig, hogy Billie ott siet mellette, és kénytelen futni, hogy lépést tartson az ő hosszú, szapora lépteivel. Fut. Billie fut. A fájós bokájával. Megtorpant. – Te meg… De aztán rájött, még gondolkodnia sem kellett rajta. Hiszen ez Billie. Nyilvánvaló, hogy a kificamodott bokájával is tud futni. Makacs teremtés. És fontosak neki a szerettei. George többet egy szót sem szólt. Egyszerűen felnyalábolta a lányt, és úgy sietett tovább a ház felé, épp csak egy leheletnyivel haladt lassabban, mint eddig. – Nem kellett volna felkapnod – mondta Billie. George hallotta a lány hangjában a fájdalmat. – De igen. Fel kellett. – Köszönöm – suttogta Billie, és a szava beleveszett George ingébe. És ő nem tudott erre mit felelni. Kifogyott a szavakból, legalábbis az üres közhelyeken kívül mást nem tudott volna mondani. Nem is kellett semmit sem mondania ahhoz, hogy Billie tudja, meghallotta. Anélkül is megértené. Tudná, hogy George most

gondolatban egészen máshol jár, ott, ahol a kérlek és a szívesen nem jelent semmit. – A többiek a privát szalonban vannak – mondta Felix, amikor elértek a házhoz. George feltételezte, hogy sógora ezt csak a szűk családi körre értette. És talán még a házigazdákra is. Ők is a családhoz tartoztak, döbbent rá. Mindig is odatartoztak. Amikor elért a szalonhoz, olyan látvány fogadta, amitől még egy felnőtt férfi is elsápadt volna. Az édesanyja a pamlagon ült, és Lady Bridgerton karjaiba omolva zokogott. Andrew-t mintha sokkhatás érte volna. És az édesapjuk… Az apja sírt. Lord Manston a többiektől távolabb állt, nem nézett feléjük, de nem is fordult el teljesen tőlük. A karjai élettelen ágakként lógtak mellette, a szemét erősen összeszorította, mintha ezzel legalábbis megállíthatta volna az arcán lassan legördülő könnyeket. Vagy talán mintha úgy érezte volna, hogy ha nem látja a világot maga körül, akkor ebből az egészből semmi sem történt volna meg. George még sosem látta az apját sírni. Nem is tartotta elképzelhetőnek. Megpróbálta nem bámulni, de a látvány olyan döbbenetes volt, olyan szívfacsaró, hogy képtelen volt másfelé pillantani. Az apja maga Manston grófja, megingathatatlan és kemény. George amióta az eszét tudta, az apja szigorú,

de igazságos módon terelte a Rokesby családot. Megkérdőjelezhetetlenül ő tartott a kezében mindent. A gyermekeit aggályos igazságossággal kezelte, ami időnként azt jelentette, hogy senki sem volt elégedett az ítéleteivel, de mindig engedelmeskedtek neki. George az apja példáján látta, mit jelent családfőnek lennie. És az apja könnyeiben megcsillant a saját jövője. Hamarosan George-ra száll a családfői szerep. – Szent ég! – kiáltott Lady Bridgerton, amikor végre észrevette őket az ajtóban. – Mi történt Billie-vel? George egy pillanatig csak bámult. El is felejtette, hogy a karjaiban tartja a lányt. – Tessék – mondta, és letette Billie-t az édesanyja mellé, majd körbenézett a szalonban. Fogalma sem volt, kitől kérjen tájékoztatást a történtekről. Hol lehet a futár? Egyáltalán itt van még? – George – hallotta Felix hangját. Felnézett, és látta, hogy a barátja egy papírlapot nyújt felé. Szótlanul vette át. Manston grófjának. Sajnálattal értesítem, hogy Edward Rokesby kapitánynak 1779. március 22-ik napján nyoma veszett a connecticuti kolóniában. Mindent megteszünk annak érdekében, hogy biztonságban előkerítsük. Isten áldja Önt és családját,

Geo. Garth Dandártábornok – Nyoma veszett – mondta George tanácstalanul körbepillantva a helyiségben. – Ez mégis mit jelent? Senki sem tudott válaszolni. George csak bámulta a kezében tartott levelet, mintha minden egyes cirkalmas betűt az emlékezetébe akart volna vésni. Az üzenet feltűnően nélkülözött minden fontos információt. Miért volt Edward a connecticuti kolóniában? Amikor legutóbb hallott felőle, akkor öccse New Yorkban tartózkodott, egy lojalista tavernában szállásolták el, miközben a szemét Washington tábornok csapatain tartotta, ahogy azok átkeltek a Hudson-folyón. – Ha nyoma veszett – mondta hangosan gondolkodva. – Akkor tudniuk kell. – Mit kell tudniuk? – kérdezte Billie felnézve a pamlagról, ahol ült. Valószínűleg csak ő volt elég közel ahhoz, hogy hallja a szavait. George megrázta a fejét, még mindig próbálta kihámozni az üzenet lényegét. A kétségkívül szűkszavú szöveg azt sugallta, hogy a hadsereg biztos abban, hogy Edward még mindig él. Ami azt jelenti, hogy a dandártábornoknak van némi sejtése arról, hogy Edward hol lehet. Ha ez a helyzet, akkor miért nem írta meg? George beletúrt a hajába, majd a tenyerével megmasszírozta a homlokát.

– Hogy veszhetett nyoma egy kitüntetett katonának? – kérdezte a többiek felé fordulva. – Csak nem elrabolták? Ezt akarják ezzel mondani? – Nem vagyok benne biztos, hogy tudják – mondta Felix csendesen. – Ó, hogy az ördögbe ne tudnák! – hördült fel George. – Csak épp nem akarják… Andrew azonban félbeszakította. – Nem olyan, mint itt – mondta, és a hangja üresen, fásultan kongott. George ingerült pillantást vetett felé. – Tudom, de mi… – Nem olyan, mint itt – ismételte Andrew, de ez alkalommal haragosabban. – A falvak távol esnek egymástól. A gazdaságok még csak nem is határosak egymással. Hatalmas földterületek vannak, amelyeknek még tulajdonosa sincs. Mindenki rábámult. – És ott vannak a vademberek – tette hozzá Andrew. George közelebb lépett, megpróbálta eltakarni édesanyja elől Andrew elgyötört arcát. – Ez nem a megfelelő alkalom – suttogta rekedten. Lehet, hogy az öccsét sokkhatás érte, de a többieket is. Andrew-nak ideje felnőni, és megfékeznie az átkozott érzelmeit, mielőtt szétzúzza azt a kis összeszedettséget, ami még megmaradt a szalonban. Ám Andrew továbbra sem tudott parancsolni a nyelvének.

– Odaát könnyen nyoma veszhet az embernek. – Nem jártál még ott! – csattant fel George. – De hallottam. – Hallottad… – Elég legyen! – szólt rájuk valaki. – Azonnal hagyjátok abba! A két fivér arca mostanra már szinte összeért. – A hajómon szolgálnak olyanok, akik harcoltak a kolóniákon – sziszegte Andrew. – Ó, és ez majd segít nekünk előkeríteni Edwardot! – George szó szerint fröcsögött az indulattól. – Én többet tudok erről, mint te. George hátrakapta a fejét. Utálta ezt. Annyira utálta. A tehetetlenséget. A haszontalanságot. Odakint játszott azzal az istenverte Pall Mall-lal, miközben az öccsének nyoma veszett valami isten háta mögötti vadonban a kolóniákon. – Még mindig a bátyád vagyok – sziszegte –, és egy napon én leszek a család feje… – Nos, még nem vagy az. Akár már most is lehetne. George futó pillantást vetett az apjuk felé, aki még mindig nem szólt egy szót sem. – Ó, milyen kifinomult – gúnyolódott Andrew. – Fejezd be! Hallgass! – Ebből elég! – Két kéz jelent meg kettejük között, és eltolta őket egymástól, és amikor George végre lenézett, rádöbbent, hogy a két kéz Billie-hez tartozik.

– Ezzel nem segítetek – mondta a lány, és szó szerint belelökte Andrew-t egy székbe. George nagyot pislogott, megpróbálta visszanyerni a lelki egyensúlyát. Nem is értette, miért üvöltött rá Andrew-ra. Billie-re nézett, aki még mindig úgy állt a két fivér között, mint egy aprócska harcos. – Nem kéne terhelned a bokádat – jegyezte meg George. A lány eltátotta a száját. – Csak ennyi a mondanivalód? – Valószínűleg megint kificamítottad. Billie csak bámulta. George tudta jól, hogy ostobának tűnik, de a lány bokájával kapcsolatban legalább tehet valami hasznosat. – Le kellene ülnöd – mondta Billie halkan. George a fejét rázta. Nem akart leülni. Cselekedni akart, valamit tenni, bármit, ami az öccsét biztonságban hazajuttatja. De ide volt láncolva, mindig is ide volt láncolva, ehhez a földhöz, ezekhez az emberekhez. – Én mehetek – mondta Andrew rekedten. Mindannyian feléje fordultak. Andrew még mindig abban a székben ült, ahova Billie belelökte. Rettenetesen nézett ki. Mint akit villám sújtott. George sejtette, hogy Andrew pont úgy néz ki, mint ahogyan ő is érzi magát. Éppen csak volt egy nagy különbség. Andrew legalább hitte, hogy tudna segíteni.

– És hova mennél? – kérdezte végül valaki. – A kolóniákra – nézett fel Andrew, és az eddigi fájóan kétségbeesett arckifejezése lassan komor eltökéltséggé vált. – Kérvényezem, hogy helyezzenek át egy másik hajóra. Feltehetően van olyan, ami egy hónapon belül indul. – Nem! – kiáltotta Lady Manston. Olyan volt a hangja, mint egy sebzett állatnak. George még soha az életben nem hallotta ilyennek. Andrew azonnal felpattant. – Anyám… – Nem – ismételte az asszony, de ez alkalommal erőteljesen, és kibontakozott Lady Bridgerton vigasztaló karjaiból. – Nem engedem. Nem veszítem el még egy fiamat. Andrew merev derékkal állt, és George még soha ennyire nem látta benne a katonaembert, mint most. – Nem veszélyesebb, mint ott szolgálni, ahol most. George lehunyta a szemét. Ez nem volt valami bölcs mondat, Andrew. – Nem mehetsz – mondta Lady Manston feltápászkodva. – Nem mehetsz. Az asszony hangja megint megtört, és George magában átkozta Andrew-t tapintatlanságáért. Előrelépett: – Anyám… – Nem mehet – bicsaklott meg az édesanyja hangja, és gyötrelmes tekintete megnyugodott George arcán. – Meg kell mondanod neki… hogy nem mehet.

George a karjaiba zárta az édesanyját, és a feje felett nézett farkasszemet Andrew-val. – Majd később megvitatjuk, anyám. – Csak úgy mondod. – Szerintem le kellene pihenned. – Haza kellene mennünk – szólalt meg Lord Manston. Mindannyian megfordultak. Az idősödő férfi annak a rettenetes üzenetnek az érkezése óta most szólalt meg először. – Haza kell mennünk – javította ki magát. Billie volt az, aki most a tettek mezejére lépett. – Természetesen – mondta sietve a férfi mellé lépve. – Otthon sokkal kényelmesebb lesz – odapillantott George-ra. – Most végképp nincs szükségük egy házi mulatságra. George kis híján felhördült. Teljesen megfeledkezett a többi vendégről. Gyötrelmes volt már maga a gondolat is, hogy bármelyikükkel is társalogjon. Mást se hallana, mint kérdéseket és részvétnyilvánításokat, pedig egyikük sem tud semmi biztosat Edwardról. Egek, mindez olyan jelentéktelenné törpült. Ez. A mulatság. A szobában tartózkodókon kívül minden. Billie-re nézett. A lány még mindig őt figyelte, és arcának minden vonása aggodalomról árulkodott. – Szólt már valaki Marynek? – kérdezte Billie. – Most fogok – mondta Felix. – A család után megyünk a Crake-kastélyba, ha az megfelel. Biztos

vagyok benne, hogy a családjával óhajt lenni. Nem szükséges azonnal visszatérnünk Sussexbe. – Mihez fogunk kezdeni? – kérdezte Lady Manston elhaló hangon. George az apjára nézett. Az ő joga eldönteni. A gróf azonban mintha máshol járt volna. Azt mondta, hogy haza kell menniük; szemmel láthatóan mindössze ennyi telt tőle. George visszafordult a többiek felé, és mély levegőt vett: – Várjunk pár percet – mondta határozottan. – Előbb összeszedjük magunkat, aztán eldöntjük, mi a legmegfelelőbb lépés. Andrew már nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de George megelégelte. Átható tekintettel tette hozzá: – Az idő létfontosságú tényező, de túlságosan messze vagyunk a hadszíntértől ahhoz, hogy egyetlen nap számítson. – Igaza van – mondta Billie. Több szempár szegeződött rá meglepetten, köztük George-é is. – Egyikünk sincs most olyan állapotban, hogy megfelelő döntést hozzon – folytatta Billie, majd George felé fordult. – Menj haza. Légy a családoddal. Holnap átlátogatok, hogy lássam, miben segíthetek. – Mégis mit tehetnél? – kérdezte Lady Bridgerton. Billie csendesen, acélos tekintettel nézett rá: – Bármiben, amiben szükséges.

George nagyot nyelt, mert meglepte a sok érzés, amely megrohanta. Az öccsének nyoma veszett; az apja összetört, és most ő maga a sírás határára került? Meg kellene mondani Billie-nek, hogy nincs szükségük a segítségére, hogy értékelik az ajánlatát, de szükségtelen. Így lenne udvarias. Ezt mondta volna – bárki másnak. De Billie-hez így szólt: – Köszönöm.

Billie másnap maga hajtott át egy közönséges egylovas bricskán a Crake-kastélyba. Fogalma sem volt, hogy az édesanyja hogyan oldotta meg, de a házi mulatságot több nappal megkurtították, és mostanra mindenki vagy távozott, vagy a következő reggel készült távozni. Nevetségesen sok időbe telt, mire eldöntötte, hogy milyen ruhát vegyen fel. A bricsesznadrágról nyilván szó sem lehetett. Édesanyja véleménye dacára Billie pontosan tudta, hogyan és mikor kell rendesen felöltözködni, és sosem venné fel vizitre azt a ruhát, amiben dolgozni szokott. Ám ez nem közönséges vizit volt. Az élénk színek szóba sem jöhetnek. De feketét sem viselhet. Sem levendulát vagy szürkét – vagy bármi olyan színt, amely akár csak a legkisebb mértékben is a gyászra utal. Edward nem halt meg, mondta magának határozottan.

A végén egy kényelmes nappali ruha mellett döntött, amit az előző évben kapott. Az édesanyja választotta ki a kelmét – tavaszias mintájút: krémfehér muszlin zöld, rózsaszín és narancssárga virágokkal –, de Billie az első perctől fogva imádta. A kert jutott róla eszébe egy felhős napon, és most ez valamiért épp megfelelőnek tűnt ahhoz, hogy ebben látogassa meg a Rokesby családot. A Crake-kastélyban csend honolt, amikor megérkezett. Zavaróan hatott. Hiszen ez egy hatalmas ház, mint Aubrey Hall, elméletben itt is napokig bolyonghat az ember anélkül, hogy másik családtagba botlana. Ám ennek ellenére mindig életteli és nyüzsgő volt. Valamelyik Rokesby mindig otthon tartózkodott, és boldogan tett-vett. A kastély hatalmas volt, de otthonos. Most azonban sivárnak tűnt. Még a szolgálók is, akik rendes körülmények között szorgalmasan, diszkréten tették a dolgukat, a szokottnál jóval csendesebbek voltak. Senki sem mosolygott, senki sem beszélt. Már-már szívet tépő volt. Billie-t a nappali szalonba vezették, de mielőtt átment volna a csarnokból, George jelent meg, nyilvánvalóan értesítették az érkezéséről. – Billie – mondta, és üdvözlésképp meghajolt. – Örömmel látlak. Az első gondolata az volt, hogy megkérdezi, kaptak-e újabb hírt, de természetesen úgysem kaptak. Nem

jöhetett futár Londonból újabb üzenettel. Edward túlságosan messze volt. Könnyen lehet, hogy hónapokba telik, mire megtudják, mi történt vele. – Hogy van az édesanyád? – kérdezte Billie. George szomorúan mosolygott: – Ahogy ilyen helyzetben várható. Billie bólintott, és bement George után a szalonba. – És az édesapád? George megtorpant, de nem fordult a vendég felé. – Bent ül a dolgozószobájában, és bámul kifelé az ablakon. Billie nagyot nyelt, és a szíve majd’ megszakadt George elgyötört tartása láttán. Látni sem kellett az arcát, hogy el tudja képzelni a fájdalmát. George szerette Edwardot, ahogyan ő is. Ahogyan mindannyian. – Semmire sem megyünk vele – mondta George. Billie ajka meglepetten nyílt meg a kemény szavak hallatán, de ráeszmélt, hogy George nem neheztelésként mondta. – Elvesztette az erejét – pontosított. – A gyász… – Úgy vélem, egyikünk sem tudhatja, hogyan reagálna egy válságra, mindaddig, míg rá nem kényszerül. George most megfordult, a szája szeglete megemelkedett. – Mióta vagy ilyen bölcs? – Nem nagy bölcsesség közhelyeket ismételgetni.

– De bölcsességre vall tudni, hogy melyiket érdemes elismételni. Nagy meglepetésére Billie úgy érezte, valami átmelegszik benne. – Te eltökélted, hogy bókolni fogsz nekem. – Ez az egyetlen istenverte fénysugár ezen a napon – dörmögte George. Ez olyasfajta megjegyzés volt, amitől rendes körülmények között Billie szíve nagyot dobbant volna, de mint ahogyan a többieket, őt is eltompította a fájdalom és az aggodalom. Edward eltűnt, és George szenved… Mély levegőt vett. Ez nem George-ról szól. George jól van. Itt van, itt áll előtte egészségesen és jó erőben. Nem, ez nem George-ról szól. Nem szólhat George-ról. Leszámítva… Az utóbbi időben mintha minden róla szólt volna. Billie állandóan rá gondolt, és magasságos isten, a Pall Mall-játék előtti napon majdnem megcsókolta a férfit. Nagyon szerette volna. Te jó ég, annyira szerette volna, és ha a férfi bármi érdeklődést mutatott volna – és ha nem keringett volna négy másik ember körülöttük Pall Mall-ütőkkel –, akkor meg is tette volna. Még soha senkit sem csókolt meg, de egy ilyen csekélység mikor akadályozta meg bármiben is? Hatévesen ugratott át először kerítésen. Korábban még csak egy bokron sem ugratott át, de csak egyetlen

pillantást vetett az öt láb magas kerítésre, és tudta, hogy meg kell próbálnia. Egyszerűen felpattant a lovára, és megtette. Mert ezt akarta. És azért is, mert Edward rávette. De nem próbálkozott volna, ha nem gondolta volna azt, hogy sikerülni fog. És tudta, hogy élvezni fogja. Már akkoriban tudta, hogy ő nem olyan, mint a többi lány. Nem akart zongorázni, sem varrással bíbelődni. Kint szeretett volna lenni, vágtatni a friss levegőn a lova hátán, érezni, ahogy a napfény táncol a bőrén, miközben a szíve együtt dobog és száguld a széllel. Szárnyalni akart. Még mindig ez a vágya. Ha megcsókolja George-ot… És a férfi viszonozza… Ugyanolyan érzés lenne? Ujjával végigsimított a pamlag támláján, megpróbálta lusta mozgással kitölteni a pillanatot. De amikor elkövette azt a hibát, hogy felnézzen… A férfi őt bámulta, átható, fürkésző tekintettel, de volt a szemében valami más is, amit Billie nem igazán tudott megnevezni. Azonban bármi volt is – ő érezte. A szíve nagyot dobbant, a légzése szaporább lett, és rádöbbent, hogy ez pont olyan érzés, mint amikor lovagol. Amikor kifulladt, megszédült, eltökélt volt és vad… Ez mind ott volt benne, és ki akart törni.

Csakis azért, mert a férfi ránézett. Szent ég, ha a férfi tényleg megcsókolná, Billie darabokra hullana. Idegesen dobolni kezdett a pamlag szélén, majd zavartan az egyik szék felé intett. – Le kellene ülnöm. – Ahogy óhajtod. De a lába nem moccant. – Úgy tűnik, fogalmam sincs, mit kezdjek magammal – ismerte be. – Isten hozott a körünkben – dünnyögte George. – Ó, George… – Kérsz egy italt? – kérdezte a férfi váratlanul. – Most? – még alig múlt tizenegy óra. George már-már hanyagul vont vállat. Billie sejtette, hogy nem ez lenne az első itala aznap. A férfi azonban nem a brandysüveg felé ment, hanem odaállt az ablak elé, és kibámult a kertre. Időközben eleredt az eső, könnyű, ködös permet volt csupán, amitől a levegő sűrű lett és szürke. Billie várt egy kicsit, de a férfi nem fordult meg, csak a háta mögött összekulcsolta a kezét, ahogy az úriemberek szokták, ám mégsem tűnt természetesnek. Volt valami merevség a testtartásában, feszültség a vállában, amit Billie eddig sosem látott. George-nak pattanásig feszültek az idegei. Komor volt.

– Mit fogsz tenni? – vette rá magát Billie végül a kérdésre. Úgy érezte, egy perccel sem bírná tovább a csendet. A férfi tartása megváltozott, talán a nyaka rándult egyet, majd csak a fejét mozdítva oldalra fordult. De annyira nem, hogy Billie-re nézzen, aki így csak az arcélét láthatta. – Londonba megyek, ha minden igaz – felelte George. – Londonba? A férfi felhorkantott. – Itt nem sokat tehetek. – Nem akarsz a kolóniákra menni, hogy megkeresd? – Természetesen a kolóniákra akarok menni – csattant fel George, és Billie felé perdült. – De ilyet nem teszek. Billie ajka felnyílt, de csak az ereiben vadul zubogó vérének dübörgését hallotta. A férfi kifakadása váratlan volt. Még soha nem viselkedett így. Már látta George-ot elveszíteni a türelmét. Billie a férfi fivéreivel együtt nőtt fel, aligha kerülhette volna ezt el. De ilyennek még sosem látta. Óhatatlanul kihallotta a megvetést a férfi hangjából, és azt is, hogy ez teljes mértékben önmaga ellen irányult. – George – mondta Billie, és igyekezett higgadt, józan hangon beszélni –, ha azt akarod…

A férfi előrébb lépett, a tekintete kemény volt és dühös. – Ne mondd nekem, hogy azt teszek, amit csak akarok, mert ha ezt hiszed, akkor épp olyan naiv vagy, mint a többiek. – Nem ezt akartam… – De talán jobb is, hogy a férfi egy gúnyos horkantással félbeszakította, mert pontosan ezt készült mondani, és Billie csak most döbbent rá, hogy ez mennyire nevetséges lett volna. George nem foghatja magát, nem utazhat el csak úgy a kolóniákra; ezt mindannyian tudták. George sosem lehet olyan szabad, mint a fivérei. Elsőszülöttsége gondoskodott erről. George örökli majd a címet, a házat, a földet. A pénz java részét. Ám a kiváltságokkal felelősség is járt. Ehhez a helyhez volt láncolva. Benne volt a vérében, ugyanúgy, ahogyan Aubrey Hall Billie-ében. Szerette volna megkérdezni a férfit, hogy ezt bánjae. Ha lehetősége nyílna rá, akkor helyet cserélne-e Andrew-val vagy Edwarddal? – Mit fogsz tenni Londonban? – kérdezte ehelyett. Mert úgysem kérdezhette volna meg azt, ami a leginkább érdekelte. Addig nem, míg Edward sorsa bizonytalan. A férfi nem is annyira vállrándítással, hanem a fejével és a szemével jelezte, hogy mindegy.

– Beszélek ezzel-azzal. Kérdezősködöm. – Keserűen felnevetett. – A beszédhez és a kérdezősködéshez nagyon jól értek. – Pontosan tudod, hogyan kell a fontos dolgokat elintézni – helyeselt Billie. – Azt tudom, hogyan kell másokkal elintéztetni ezeket a dolgokat – mondta George maró gúnnyal. Billie összeszorította a száját, még mielőtt valami butaságot mondott volna, mint például: ez fontos képesség. Pedig tényleg fontos képesség volt, még akkor is, ha ő ennek nem adta tanújelét. Ő soha semmit sem hagyott az apja jószágigazgatójára – a férfi bizonyosan a környéken a leginkább túlfizetett hivatalnok. Billie először cselekedett és csak utána gondolkodott; mindig is így volt ez. És képtelen volt hagyni, hogy más végezzen el olyan feladatokat, amelyeket ő sokkal jobban meg tudott oldani. És majdnem mindig jobban is oldotta meg. – Nekem szükségem van egy italra – mormogta George hirtelen. Billie nem mert rámutatni, hogy meglehetősen korán van még az alkoholfogyasztáshoz. A férfi odasétált a tálalóhoz, és öntött magának egy adag brandyt. Beleivott. Hosszan. – Kérsz te is? Billie megrázta a fejét. – Meglepő – dünnyögte George. A hangja valamiképp keményen koppant. Szinte már undok volt. Billie háta hirtelen megmerevedett.

– Hogyan? George azonban csak nevetett, és a szemöldöke gúnyosan emelkedett meg. – Ó, ugyan már, Billie. Az életed értelme a megbotránkoztatás. Nem hiszem el, hogy nem fogadnál el egy kis brandyt, ha megkínálnak. Billie a fogát csikorgatta, és emlékeztette magát, hogy George jelen pillanatban nem önmaga. – Még dél sincs. A férfi vállat vont, és ledöntötte a maradék brandyjét. – Nem kellene innod. – Neked meg nem kellene megszabnod, hogy mit tegyek. Billie meg sem moccant, szinte megdermedt, és hagyta, hogy a hosszú hallgatás fejezze ki a rosszallását. Végül, mivel az ő idegei is legalább annyira pattanásig feszültek, mint George-é, hűvösen végigmérte, és azt mondta: – Lady Alexandra üdvözletét küldi. – A férfi hitetlenkedve nézett rá. – Ma távozik – tette hozzá Billie. – Milyen kedves tőled, hogy átadod az üzenetét. Billie visszanyelte az epés megjegyzést, de végül mégiscsak kifakadt: – Nem! Ez nevetséges. Nem fogok itt állni, és rébuszokban beszélni. Segíteni jöttem. – Nem tudsz segíteni – morogta George. – Az biztos, hogy nem, ha így viselkedsz – vágott vissza Billie.

George lecsapta a poharát a tálalóra, és elindult Billie felé. – Mit mondtál? – kérdezte. A szeme vadul, dühösen villogott, és Billie majdnem hátrált egy lépést. – Mennyit ittál ma? – Nem vagyok részeg – mondta George vészjóslóan. – Ma ez… az… – helyesbített, és a pohár felé intett, amit a tálalón hagyott – volt az első és egyetlen italom eddig. Billie sejtette, hogy elnézést kellene kérnie, de nem tudta rávenni magát. – Szívesen lerészegednék – mondta a férfi, és egy nagymacska néma eleganciájával lépett közelebb. – Ezt nem mondhatod komolyan. – Nem-e? – nevetett fel George keserűen. – Részegen legalább nem emlékeznék arra, hogy az öcsém eltűnt valami istenverte vadonban, ahol a helyiek nem éppen arról híresek, hogy tárt karokkal fogadnák a vörös kabátosokat. – George… – próbálkozott Billie, de a férfi nem hagyta, hogy eltántorítsa. – Részegen – ismételte, és a szó durván ütötte át a levegőt – talán észre sem vettem volna, hogy az édesanyám egész délelőtt zokogott a szobájában. Viszont a legjobb az – csapott két kézzel a tálalóra, és dühös kétségbeeséssel nézett Billie-re –, ha részeg lennék, akkor valahogy azt is elfelejthetném, hogy az

egész istenverte világ kényére-kedvére vagyok utalva. Ha Edwardot megtalálják… – Amikor megtalálják – vágott közbe Billie indulatosan. – Mindegy, mert az akkor sem nekem lesz köszönhető. – De mit akarsz tenni? – kérdezte Billie csendesen. Mert gyanította, hogy a férfi maga sem tudja. Azt mondta, hogy el akar menni a kolóniákra, de nem volt benne biztos, hogy hitt neki. Úgy érezte, a férfi még azt sem engedte meg magának, hogy végiggondolja, mit akar tenni. Annyira csak a megkötéseire figyelt, hogy nem volt képes józanul megvizsgálni, igazából mit rejt a szíve. – Mit akarok tenni? – ismételte meg George a kérdést. Nem meglepettnek tűnt, de egy kicsit meghökkentnek. – Mit is? – Nagyot pislogott, aztán Billie szemébe nézett. – Téged akarlak. Billie-nek a lélegzete is elállt. – Téged akarlak – ismételte a férfi, és hirtelen mintha megbillent volna az egész szoba. A férfi eddig kába tekintetét most valamiféle vadság váltotta fel. Akár egy ragadozó. Billie megszólalni sem bírt. Csak nézte, ahogy a férfi még közelebb jön, és a levegő körülöttük hirtelen felforrósodott. – Ezt nem akarhatod – mondta Billie. – Ó, dehogyisnem. Nagyon is.

De biztosan nem akarta, Billie tudta jól, hogy nem, és a szíve elszorult, mert ő viszont tényleg ezt akarta. Azt akarta, hogy a férfi úgy csókolja, mintha ő lenne az egyetlen nő, akinek a csókjára valaha is vágyott, és belehalna, ha az ajkuk nem érhetne össze. Azt akarta, hogy George megcsókolja, és komoly szándékkal. – Azt sem tudod, mit teszel – mondta Billie, és egy lépést hátrált. – Azt hiszed? – morogta George. – Ittál. – Csak annyit, hogy tökéletes legyen. Billie csak pislogott. Fogalma sem volt, ez mit jelent. – Ugyan már, Billie – mondta George kissé gúnyosan. – Miért habozol? Ez nem vall rád. – Nem vagy önmagad – tiltakozott Billie. – El sem tudod képzelni, mennyire. – Azzal még közelebb lépett, a szeme furcsán csillogott, és Billie félt belegondolni, hogy mitől. George kinyúlt, és megérintette Billie karját, csak az egyik ujjával, de ennyi elég is volt ahhoz, hogy beleremegjen. – Mikor volt olyan, hogy meghátráltál egy kihívás előtt? Billie gyomra összeugrott, a szíve vadul vert, a vállát mégis mereven kihúzta. – Soha – jelentette ki farkasszemet nézve a férfival. George elmosolyodott, és a tekintete izzó lett. – Ez a beszéd – dörmögte. – De én nem is…

– Majd igen – mordult a férfi, és mielőtt Billie bármit is szólhatott volna, George ajka forró csókban egyesült az övével.

Tizenhetedik fejezet Billie-t csókolja. Ez maga a színtiszta őrület meghatározása. Billie Bridgertont csókolja, azt a nőt, akiről a világon a legkevésbé kellene álmodoznia és akire a legkevésbé kellene vágynia, de Isten a megmondhatója, amikor a lány mérgesen felnézett rá, felszegett fejjel, remegő állal, csak Billie ajkát látta, és egyedül az ő illatát érezte. Csakis a lány bőréből áradó hőt érezte az ujjai alatt, és még többet akart. Még többet mindebből. Még többet a lányból. Még saját magát is meglepte, hogy a másik karja milyen gyorsan öleli át a lányt, és már nem is gondolkodott, nem is tudott gondolkodni. Csak magához húzta Billie-t, követelőzően, és már csókolta is. Legszívesebben felfalta volna. Azt akarta, hogy mindenestől az övé legyen. A karjaiba akarta zárni, magához szorítani, és egészen addig csókolni, míg a lány végre észhez nem tér, míg fel nem hagy az őrült ötleteivel, és nem vállal több ostoba kockázatot, és nőhöz illően nem kezd viselkedni, miközben megőrzi önmagát is, és…

Képtelen volt gondolkodni. A gondolatai összekuszálódtak, és vékony szálakra szakadtak a pillanat hevében. Még többet… könyörgött az elméje. Számára egyedül a még többnek volt most bármi értelme. Többet ebből. Még többet Billie-ből. Két kezébe fogta a lány arcát, és nem engedte, hogy megmoccanjon. De a lány nem maradt mozdulatlan, mert az ajka nem nyugodott, olyan szenvedéllyel csókolta vissza, amely pontosan Billie-re vallott. A lány vadul vágtatott, vadul játszott, és bizony ugyanígy csókolt, mintha diadalmasan megszerezte volna George-ot, és most ünnepelne. Annyira őrületes volt, annyira helytelen, és mégis oly mámorítóan tökéletes. A világ összes érzékelnivalója sűrűsödött össze ebben a nőben, és George nem tudott betelni vele. Ebben a pillanatban, ebben a szobában képtelen volt betelni vele. A tenyere a lány vállára siklott, majd a hátára, és közelebb húzta magához, míg a csípője szorosan össze nem ért a lány hasával. Billie alacsony volt és erős, de az ég nőies domborulatokkal áldotta meg. George nem élt szerzetesként. Korábban is csókolt már nőt, olyanokat, akik értettek a csók művészetéhez. De még sosem kívánt senkit úgy, ahogyan most Billie-t. Még soha nem akart semmit annyira, mint ezt a csókot. Ezt a csókot… és mindazt, ami ez után következhet. – Billie – nyögte. – Billie…

A lány ajkát sóhaj hagyta el. Akár George neve is lehetett. És valamiképp csak ennyi kellett. Szent ég. Hirtelen feleszmélt. Az agya felébredt, a józansága visszatért. Hátratántorodott, mintha a köztük kipattant szikra eltaszította volna. Mégis mi az ördög történt itt? Nagy levegőt vett. Nem, megpróbált levegőt venni. Ez két nagyon is eltérő dolog. Billie az imént azt kérdezte, George mit akar. És ő válaszolt is. Őt akarta. Ezen még gondolkodnia sem kellett. Ezek szerint nem is gondolkodott rajta, mert ha igen, akkor ezt nem tette volna meg. A hajába túrt, majd még egyszer. Aztán egyszerűen feladta, két kézzel nyúlt bele a hajába, és addig húzta, míg fájdalmában fel nem jajdult. – Megcsókoltál – mondta Billie, és George-nak épp csak annyi lélekjelenléte maradt, hogy ne jegyezze meg, hogy a lány viszonozta a csókot. Mert George kezdte. Ő kezdeményezett, és mindketten tudták, hogy Billie magától sosem tett volna ilyet. Megrázta a fejét, de ez a gyenge, önkéntelen mozdulat is kevés volt ahhoz, hogy kitisztuljanak a gondolatai. – Bocsánatot kérek – mondta mereven. – Nem kellett volna, vagyis… Magában szitkozódott egy sort. Nyilvánvalóan csak ennyire tudott összefüggően beszélni.

– Megcsókoltál – ismételte Billie, és ez alkalommal gyanakvónak tűnt. – Miért? – Nem tudom – nyögte ki George. Megint káromkodott, beletúrt a hajába, ahogy elfordult Billietől. A fene vigye el. Az ördögbe is… – Nagyot nyelt. – Hiba volt – mondta. – Tessék? Csupán egyetlen szó volt – hiba. Közel sem elég ahhoz, hogy George kiérezze belőle Billie hangulatát. Amit talán jobb is. Visszafordult, erőt vett magán, hogy a lányra nézzen, ugyanakkor nem engedte meg magának, hogy lássa is. Nem akarta látni a lány reakcióját. Nem akarta tudni, hogy a lány mit gondol most róla. – Hiba volt – ismételte, mert ezt kellett mondania. – Ugye értesz? Billie szeme összeszűkült. Az arca megmerevedett. – Tökéletesen. – Az ég szerelmére, Billie, ne sértődj meg ilyen átkozottul könnyen… – Ne sértődjek meg? Ne sértődjek meg? Te… – elhallgatott, lopva a nyitott ajtó felé pillantott, majd dühösen sziszegve folytatta: – Nem én kezdtem. – Ezzel tisztában is vagyok. – Mégis hogy gondoltad? – Nyilvánvalóan nem gondolkodtam – csattant fel George.

Billie szeme elkerekedett, fájdalom villant benne, majd a lány elfordult, és szorosan átölelte magát. És akkor George megértette a bűntudat igazi jelentését. Remegve fújta ki a levegőt, és ismét beletúrt a hajába. – Bocsánatot kérek – mondta két percen belül már másodszor. – Természetesen feleségül foglak venni. – Hogyan? – perdült meg Billie. – Nem! George megdermedt. Mintha valaki fogott volna egy fémnyársat, és a gerincével párhuzamosan feltűzte volna rá. – Tessék? – Ne bolondozz, George. Nem is akarsz feleségül venni. Ez igaz is, de George-nak volt annyi esze, hogy ezt ne mondja ki hangosan. – És azt is tudod, hogy én nem akarok feleségül menni hozzád. – Ahogyan azt egyre nyilvánvalóbbá is teszed. – Csak azért csókoltál meg, mert feldúlt vagy. Ez nem volt igaz, de ezzel kapcsolatban is inkább hallgatott. – Ezért elfogadom a bocsánatkérést – szegte fel a fejét Billie. – És soha többet nem fogom szóba hozni. – Rendben. Rövid ideig csak álltak ott belefagyva ebbe a fájdalmasan kínos élőképbe. George-nak örömében ugrálnia kellene. Bármelyik fiatal hölgy magából

kikelve sikoltozna. Vagy az apját hívná. És a plébánost. És hozná a házassági engedélyt hurok gyanánt. De Billie nem. Nem, Billie csak nézett rá szinte már természetfölötti gőggel, és így szólt: – Remélem, te is elfogadod az én bocsánatkérésemet. – A midet? – Hogyan? George-nak leesett az álla. Mégis miért kellene Billie-nek bocsánatot kérnie? Vagy csak azt akarja, hogy övé legyen az utolsó szó? Ez a lány mindig is tudta, hogyan billentse ki az egyensúlyából. – Nem mintha azt állíthatnám, hogy nem viszonoztam a… ah… – Billie nagyot nyelt, és Georgenak némi elégtételt okozott a tény, hogy a lány elpirult, mielőtt befejezte volna a mondatot. – A… ah… Az pedig még nagyobb elégtételt okozott, hogy a mondatot egyáltalán nem tudta befejezni. – De tetszett – mondta George lassan elmosolyodva. Végtelenül ostoba ötlet egy ilyen pillanatban bosszantani a lányt, de nem bírta megállni. Billie a másik lábára állt. – Mindenki az első csókkal kezdi. – Ez esetben enyém a megtiszteltetés – mondta George kurtán meghajolva. Billie ajka meglepetten nyílt fel, vagy talán a megrökönyödéstől. Jó. George visszafordult az asztalok felé. – Persze azt nem vártam, hogy pont te leszel az – tette hozzá a lány.

George elnyomta az ingerültségét, és csak annyit dörmögött: – Talán valaki másban reménykedtél? Billie bizonytalanul vonta meg a vállát. – Nem volt konkrét elképzelésem. George inkább nem boncolgatta, hogy erre a kijelentésre miért öntötte el az öröm. – Feltételezem, mindig azt hittem, hogy az egyik öcséd lesz az – folytatta Billie. – Talán Andrew… – Andrew nem – mordult fel George. – Nem, valószínűleg mégsem – mondta Billie, és a fejét elgondolkodva döntötte oldalra. – De régebben lehetségesnek tűnt. George egyre növekvő ingerültséggel bámulta. Ugyan látszott, hogy Billie-t nem teljesen hagyja hidegen a kialakult helyzet, de az is bizonyos, hogy nem érintette meg annyira, mint ahogyan azt George gondolta volna. – Az nem lett volna ugyanaz – hallotta George a saját hangját. Billie nagyot pislogott. – Elnézést, hogyan? – Ha valaki mást csókoltál volna meg. – Azzal közelebb lépett a lányhoz, és nem tudta nem észrevenni, hogy a vére izgatottan kezd áramlani az ereiben. – Az nem lett volna ugyanaz. – Nos… – Billie zavartnak tűnt, mámorítóan zavartnak. – Feltételezem, hogy nem – mondta végül. – Úgy értem, egy másik személy…

– Nagyon más – helyeselt George. Billie felnyitotta a száját, de több másodperc is eltelt, mire a szavai előbuktak. – Nem igazán értem, hogy kihez hasonlítod magadat. – Bárkihez. – George még közelebb lépett. – Mindenkihez. – George? – Billie szeme egészen tágra nyílt, de a lány nem mondott nemet. – Szeretnéd, ha megint megcsókolnálak? – kérdezte George. – Természetesen nem. – De túl hamar vágta rá a választ. – Biztos vagy benne? Billie nyelt egyet. – Nagyon rossz ötlet lenne. – Nagyon is – mondta George halkan. – Akkor… inkább ne? George megérintette a lány arcát, és most suttogva tette fel a kérdést: – Szeretnéd, ha megint megcsókolnálak? Billie alig észrevehetően megrázta a fejét. George nem tudta volna megmondani, hogy ez igent vagy nemet jelent-e. Azt gyanította, hogy maga a lány sem tudja. – Billie? – mormogta, és elég közel hajolt ahhoz, hogy a lélegzetétől a lány megborzongjon.

Billie levegőért kapott, majd így szólt: – Azt mondtam, hogy nem mennék hozzád feleségül. – Valóban. – Nos, azt is mondtam, hogy nem kell feleségül venned. George bólintott. – Ez még mindig igaz. – Akkor is, ha megint megcsókolnálak? – kérdezte George. Billie bólintott. – Szóval ez semmit sem jelent? – Nem… Valami meleg és kellemes bontakozott ki George mellkasában. Ez sosem jelenthetne semmit. És ezt Billie nagyon is jól tudta. – Csak azt jelenti… – Billie nagyot nyelt, és az ajka megremegett, ahogy összeszorította –, hogy nincs következménye. George ajka végigcirógatott Billie arcán. – Nincs következménye – ismételte halkan. – Nincs. – Megint megcsókolhatnálak – a keze Billie tarkójára siklott, de csak leheletnyi nyomást fejtett ki. Billie bármelyik pillanatban elléphet. Kibontakozhat az öleléséből, átvághat a szobán, és távozhat. George számára fontos volt, hogy ezt Billie is tudja. Tudnia kellett, hogy Billie ezzel tisztában van. Nem következne

vád, Billie nem mondhatná, hogy magával sodorta George szenvedélye. Ha magával sodorja a szenvedély, az a sajátja kell, hogy legyen. George ajka Billie füléhez ért: – Megint megcsókolhatnálak – ismételte. Billie biccentett. Látni alig lehetett. De George érezte. – Megint – suttogta a lány. George finoman a foga közé fogta Billie fülcimpáját. – És újra. – Azt gondolom… – Mit gondolsz? – mosolygott George a lány nyakába hajolva. El sem tudta hinni, hogy ilyen végtelen örömöt okoz ez neki. Ismerte a szenvedélyből, a nyers, ősi mohóságból és túláradó vágyból született csókot. Ez is az volt, de mégis valahogy több. Valahogy örömteli. – Azt gondolom – nagyot nyelt. – Azt gondolom, hogy megint meg kellene csókolnod. – Felnézett, a szeme különösen tiszta volt. – És azt is, hogy be kellene csuknod az ajtót. George még soha életében nem mozgott ilyen gyorsan. Felötlött benne, hogy akár az egyik széket a kilincs alá is szoríthatná, hogy az az átkozott ajtó zárva maradjon. – Ez még mindig nem jelent semmit – mondta Billie saját magát átkarolva.

– Abszolút semmit. – És nincs következménye sem. – Nincs. – Nem kell feleségül venned. – Nem kell, dehogy. De megteheti. A gondolat kellemes bizsergést hagyott maga után. Feleségül is vehetné Billie-t. Semmi okát nem látta, hogy ne. Talán a józansága szólhat ellene. De gyanította, hogy azt már abban a pillanatban elveszítette, amikor az ajkuk összeért. Billie lábujjhegyre emelkedett, és előrehajolt. – Ha te vagy, akitől az első csókot kaptam – mondta, és ajka huncut kis mosolyra húzódott –, akkor ezzel az erővel lehetsz a második is. – Talán a harmadik is – mondta George, és ajkát a lányéra tapasztotta. – Ezt jó tudni – mondta Billie csókokkal tagolva a szavakat. – Tudni mit? – George ajka a lány nyakára vándorolt, és Billie ingerlően simult bele a karjaiba. A lány bólintott, és levegő után kapott, amikor George keze lesiklott a bordájára. – Azt, hogy hogyan kell csókolni – pontosított. – Hasznos tudás. George elmosolyodott. – És te szeretsz hasznos lenni. – Így van.

Azzal megcsókolta a lány nyakát, és magában hálát adott az épp divatos kerek és mély ruhakivágásért, amely a vállaktól a mell felső vonaláig szabadon hagyta a lány tejfehér bőrét. – Nagy jövőt jósolok neked. Billie válaszul csak meglepetten levegőért kapott. Hogy mi lepte meg, azt George csak találgatni tudta – talán a nyelve, amely végigcirógatta a ruha csipkés szegélye alól elősejlő érzékeny bőrt. Vagy talán a foga, amely gyengéden harapdálta Billie nyakának oldalát. Nem merte volna a kerevetre fektetni – ennyire nem bízott magában. De addig tolta maga előtt finoman, míg a lány háta a pamlaghoz nem ért, akkor megemelte, és a háttámlára ültette. És isten bocsássa meg, de Billie ösztönösen tudta, hogy mit kell tennie. A lábát széttárta, és amikor George feltolta a szoknyát, a férfi köré fonta a lábát. Talán csak azért, hogy megtartsa az egyensúlyát, de ahogy George odanyomta magát, ez már nem számított. A szoknya még mindig útban volt, ahogy az ő nadrágja is, de azért érezte a lányt. George-ot gyönyörűséges vágy hevítette, nekitolta magát a lánynak, és a teste magától is tudta, hova akar eljutni. Billie vidéki lány; neki is tudnia kellett, hogy ez mit jelent, de őt is magával ragadta ugyanaz a szenvedély, közelebb húzta magához, és a lába szorosan ölelte George csípőjét.

Te jó ég, ha ilyen tempóban haladnak, akkor olyan hamar végez, mint egy siheder. Mély levegőt vett. – Ez túl sok – lihegte, és erőnek erejével elhúzódott a lánytól. – Nem – Billie csak ennyit mondott, de kezével végigsimított George arcán, hagyta, hogy még vadabbul csókolja, pedig a testével eltávolodott tőle. És csak csókolta. Csókolta véget nem érően. Óvatosan, hogy a saját vágya el ne sodorja, mert érezte, hogy a józansága határához érkezett. Gyengéd csókokkal hintette tele a bőrét, mert mégiscsak Billie-ről volt szó, és valamiképp tudta, hogy soha még senkinek sem jutott az eszébe az, hogy gyengéd legyen ezzel a lánnyal. – George… George elhúzódott, épp csak egy kicsit, egy leheletnyit. – Hm? – Muszáj lesz… abbahagynunk. – Hm – helyeselt. De nem hagyta abba. Megtehette volna, most már ura volt a szenvedélyének. De nem akarta abbahagyni. – George – ismételte Billie. – Valaki jön. George elhúzódott. Fülelt. Szitkozódott egyet. – Nyisd ki az ajtót – sziszegte Billie.

George engedelmeskedett. Fürgén. Semmi sem ébreszt nagyobb gyanút, mint egy csukott ajtó. Billie-re nézett. – Jobb lenne, ha… – George megköszörülte a torkát, és az ujjával a saját feje körül kört rajzolt le. – Rendbe kéne szedned… Nem értett a női frizurákhoz, de abban egészen biztos volt, hogy Billie haja nem úgy áll, ahogy kellene. Billie elsápadt, és vadul igazgatni kezdte a haját, zsibbadt ujjakkal húzkodta ki, majd tűzködte vissza a hajtűket. – Így jobb? George elhúzta a száját. Billie jobb füle mögött egy gesztenyebarna tincs úgy hatott, mintha ágacska állt volna ki Billie fejéből. A folyosóról kiáltás hallatszott be. – George? Az édesanyja volt. Szent ég. – George! – A szalonban, anyám – kiáltott vissza, és megindult az ajtó felé. Legalább pár másodpercre még fel tudná tartóztatni a folyosón. Visszafordult Billie felé, és még utoljára sürgető pillantást vetett rá. Billie elkapta a kezét a hajáról, és kitárta, mintha azt kérdezné: milyen? Jobb a semminél. – Anyám – mondta George kilépve a folyosóra. – Felkeltél?

Az édesanyja odatartotta az arcát, és George kötelességtudóan megcsókolta. – Nem maradhatok örökre a szobámban. – Nem, habár megérdemled az időt, hogy… – Gyászoljak? – szakította félbe az asszony. – Nem vagyok hajlandó gyászolni. Addig nem, míg egyértelmű híreket nem kapunk. – Azt akartam mondani, hogy pihenj. – Már kipihentem magam. Ügyes, Lady Manston, gondolta George. Különös, hogy az édesanyja a mai napig meg tudja lepni a szívósságával. – Arra gondoltam… – kezdte az édesanyja, és bement mellette a szalonba. – Ó, jó napot, Billie, nem is tudtam, hogy itt vagy. – Lady Manston – pukedlizett Billie. – Reméltem, hogy a segítségükre lehetek valamiben. – Ez nagyon kedves tőled. Ugyan nem tudom, mit lehetne tenni, de a társaságodnak mindig örülünk. – Lady Manston oldalra billentette a fejét. – Nagy a szél odakint? – Hogyan? – Billie zavartan kapta a hajához a kezét. – Ó! Igen, egy kicsit. Elfelejtettem a kalapomat. Mindannyian a kalapra pillantottak, amelyet Billie az egyik asztalon hagyott. – Azt akartam mondani, hogy elfelejtettem feltenni – mondta Billie zavartan nevetgélve, és George csak remélni tudta, hogy az anyjának ez nem tűnik fel. –

Vagyis igazából nem elfelejtettem. Csak olyan kellemes volt az idő. – Nem árulom el az édesanyádnak – mondta Lady Manston elnézően mosolyogva. Billie köszönetképp biccentett, majd kínos csend telepedett rájuk. Vagy talán egyáltalán nem is volt kínos. Lehet, hogy csak George érezte annak, mert tudta, hogy Billie mire gondol, és azt is, hogy ő maga mire gondol, és lehetetlennek tűnt, hogy az édesanyjuk eközben egészen másvalamire gondoljon. De szemmel láthatóan ez történt, mert az asszony mosolyogva nézett a fiára, bár George tudta, hogy erőltetett ez a mosoly, és megkérdezte: – Gondolkodtál már a londoni utazáson? – Valamennyire – válaszolta George. – Ismerek pár embert a hadügynél. – George azon gondolkodott, hogy Londonba utazik és körbekérdezősködik – mondta az asszony Billie-nek. – Igen, említette. Remek ötlet. Lady Manston kurtán biccentett, és visszafordult George-hoz: – Az édesapád is ismer fontos embereket, de… – Mehetek én – mondta George mereven, hogy megkímélje édesanyját attól a fájdalomtól, hogy beszélnie kelljen férje jelenlegi tehetetlen állapotáról. – Valószínűleg ugyanazokat ismeritek – jegyezte meg Billie. George erre odapillantott rá.

– Könnyen lehet. – Szerintem veled tartok – mondta az édesanyja. – Anyám, nem lehet, itthon kell maradnia – vágta rá George azonnal. – Apámnak szüksége van önre, és nekem is könnyebb megtenni, amit kell, ha egyedül vagyok. – Ne butáskodj. Az apádnak csak arra van szüksége, hogy hírt kapjon a fiáról, és én innen semmit sem tehetek, ami előrelendítené az ügyet. – De Londonban igen? – Valószínűleg nem – ismerte el az asszony –, de legalább van némi esélye. – Semmit sem tudok majd elintézni, ha ön miatt is aggódnom kell. Az édesanyja szemöldöke magasba szökött. – Akkor ne aggódj. George a fogát csikorgatta. Ilyenkor úgysincs értelme vitatkozni az anyjával, és az igazat megvallva, abban sem volt biztos, miért nem akarta, hogy az édesanyja is vele tartson. Csak nyugtalanította az a furcsa érzés, hogy bizonyos dolgokat jobb egyedül intézni. – Minden elrendeződik majd – mondta Billie, mert próbálta enyhíteni a feszültséget anya és fia között. George hálásan pillantott rá, de úgy sejtette, a lány észre sem vette. Billie sokkal jobban hasonlított Lady Bridgertonra, mint ahogyan azt sokan gondolhatták,

döbbent rá. Ő is a békét keresi, a saját utánozhatatlan módján. George figyelte, hogy Billie megfogja az édesanyja egyik kezét. – Tudom, hogy Edward haza fog térni hozzánk – mondta, és finoman megszorította az asszony kezét. Meleg, szinte már otthonos büszkeség áradt szét George-ban. Meg mert volna esküdni, hogy érzi a lányt, mintha az ő kezét is megszorította volna. – Drága gyermek vagy, Billie – mondta az asszony. – Edwarddal mindig olyan közel álltatok egymáshoz. – Ő a legjobb barátom – mondta Billie. – Nos, természetesen Mary mellett. George keresztbe fonta a karját. – Andrew-ról se feledkezz el! Billie összevont szemöldökkel nézett rá. Lady Manston előrehajolt, és megcsókolta Billie arcát. – Mit nem adnék azért, hogy még egyszer együtt lássalak Edwarddal. – Látni is fog – jelentette ki Billie határozottan. – Hazajön, ha nem is hamarosan, de végül hazatér. – Egész meggyőzően sikerült biztatóan elmosolyodnia. – Megint együtt leszünk. Tudom. – Mind együtt leszünk – mondta George mogorván. Billie ismét összevont szemöldökkel nézett rá, ez alkalommal nagyobb rosszallással.

– Állandóan csak az ő arcát látom – mondta az édesanya. – Valahányszor lehunyom a szemem. – Én is – ismerte el Billie. George haragra lobbant. Épp most csókolták meg egymást – és egészen biztos volt benne, hogy a lány lehunyta a szemét. – George? – kérdezte az anyja. – Mi az? – mordult fel. – Mintha mondtál volna valamit. – Csak megköszörültem a torkom – hazudta. Vajon Billie Edwardra gondolt, miközben őt csókolta? Nem, ilyet sosem tenne. Vagy mégis? Honnan tudhatná? És a szemére vethetné? Ha Edwardra gondolt, akkor sem szánt szándékkal tette. Ami valamiképp csak rontott a helyzeten. Figyelte, ahogy Billie csendesen beszél az édesanyjához. Csak nem szerelmes Edwardba? Nem, az nem lehet. Mert ha igen, akkor Edward sosem lett volna olyan ostoba, hogy ne viszonozza a lány vonzalmát. És ha ez a helyzet, akkor mostanra már házasok lennének. Különben is, Billie maga mondta, hogy még egyszer sem csókolták meg. És Billie sosem hazudik. Edward igazi úriember – talán még inkább, mint George, tekintve a mai eseményeket –, de ha szerelmes lenne Billie-be, akkor semmiképp sem utazott volna el úgy Amerikába, hogy meg ne csókolta volna a lányt. – George?

Felnézett. Az édesanyja kissé aggódva figyelte. – Rosszul festesz – mondta. – Nem érzem jól magam – felelte kurtán. Az anyja kissé hátrahőkölt, de csak ennyi jelezte meglepettségét. – Gondolom, egyikünk sem érzi jól magát – mondta. – Bárcsak Londonba mehetnék! – szólalt meg Billie. George erre azonnal felfigyelt. – Tréfálsz? – Szent ég, az lenne aztán a katasztrófa. Ha amiatt aggódott, hogy az édesanyja elvonná a figyelmét… A lány hátrább húzódott, szemmel láthatóan megbántódott. – Miért tréfálnék? – Utálod Londont. – Csak egyszer jártam ott – mondta Billie komoran. – Hogyan? – kiáltott fel Lady Manston. – Ez miképp lehetséges? Azt tudom, hogy londoni szezonod nem volt, de alig egy nap oda az út. Billie megköszörülte a torkát. – A mama némileg habozott ez ügyben azok után, ami az udvari debütálásomon történt. Lady Manston alig észrevehetően összerezzent erre, de azonnal magához tért, és vidáman jelentette ki: – Nos, akkor ez mindent eldönt. Nem élhetünk a múltban. George lassan növekvő rettegéssel nézte az anyját. – Ez pontosan mit dönt el?

– Billie-nek Londonba kell utaznia.

Tizennyolcadik fejezet Így történt tehát, hogy alig egy hét elteltével Billie azon kapta magát, hogy fehérneműre vetkőztetve áll két franciául karattyoló varrónő között, akik gombostűkkel és varrótűkkel döfködik. – Az egyik saját ruhámat is használhattam volna – mondta Lady Manstonnak már legalább ötödszörre. Lady Manston fel sem nézett a divatrajzokból, amelyeket elmélyülten lapozgatott. – Szó sem lehet róla. Billie felsóhajtott, ahogy a tükrök elől kibámult a falakat borító, gazdagon redőzött brokátcsodákra ebben az előkelő kis szabóságban, amely mostanra második otthona lett Londonban. Mint megtudta, igen exkluzív szalon ez, noha a bejárat felett függő diszkrét cégtáblán csupán annyi állt: Mme. Delacroix, női szabó, de Lady Manston az ugribugri kis franciára Crossyként utalt, és Billie-nek is így kellett szólítania. Lady Manston azt mondta, hogy rendes körülmények között Crossy és a lányok házhoz jönnének, de mivel nem sok idejük maradt Billie-t megfelelően felruházni, ebben az esetben sokkal célszerűbb volt nekik megjelenni a szabóságban. Billie persze próbált tiltakozni. Nem a szezon kedvéért érkezett Londonba. Ráadásul még nem is volt itt az ideje. Nos, persze nemsokára eljön az az időszak

is, de még nem tartottak ott. És végképp nem azért utazott Londonba, hogy mulatságokra és bálokra járjon. Az igazat megvallva, Billie nem is igazán értette, mit keres itt. Végtelenül megdöbbent, amikor Lady Manston bejelentette a tervét, és ez biztosan az arcán is látszott. – Csak annyit mondtál, hogy szeretnél Londonba menni – mondta Lady Manston –, és meg kell vallanom, nem teljesen vagyok önzetlen. Én is menni óhajtok, és szükségem van társaságra. George is tiltakozott, amit Billie a jelen körülmények között egyszerre talált józannak és sértőnek, de az édesanya tántoríthatatlannak bizonyult. – Maryt nem hozhatom magammal – jelentette ki az asszony. – Túlságosan gyenge, és kételkedem abban, hogy Felix egyáltalán beleegyezését adná. – Itt Billie-re pillantott. – Minthogy a széltől is óvja. – Azt látom – dünnyögte Billie, és még ő maga is érezte, hogy ez milyen bárgyúan hangzik. De más nem jutott az eszébe. Őszintén szólva, még sosem bizonytalanodott el ennyire, mint ennek a hajthatatlan társasági dámának a jelenlétében, akit pedig a születése óta ismer. Az idő nagy részében Lady Manston a szeretett szomszédjuk volt, de néha-néha előragyogott belőle a társaság lelke: olyankor utasításokat osztogatott, parancsolgatott, és általában mindenben igazi szakértőnek bizonyult. Billie-nek

fogalma sem volt, hogyan álljon ki magáért. Ugyanígy érezte magát a saját édesanyjával is. Ám ekkor George sutba dobta a józanságot, és egyértelműen sértegetni kezdte. – Bocsáss meg, Billie – mondta (miközben az édesanyjára nézett) –, de csak elvonja a figyelmünket, anyám. – Amire szükség is lesz – közölte Lady Manston. – Nekem nem. – George Rokesby! – csattant fel az anyja azonnal. – Ebben a pillanatban kérj bocsánatot! – Billie tudja, hogyan értettem. Billie most már képtelen volt tartani a száját. – Csakugyan? George kissé ingerülten kapta a fejét Billie felé. És egyértelműen leereszkedő tekintettel. – Nem is igazán akarsz Londonba menni. – Edward az én barátom is volt. – Szükségtelen a múlt idő! – csattant fel George. Billie legszívesebben arcul csapta volna. A férfi szánt szándékkal félreérti. – Ó, az ég szerelmére, George, pontosan tudod, hogyan értettem. – Csakugyan? – hangzott a gúnyos kérdés. – Mi a csuda folyik köztetek? – fakadt ki Lady Manston. – Tudom, hogy ti ketten sosem álltatok közel egymáshoz, de semmi szükség efféle viselkedésre.

Szent ég, az ember azt hinné, hogy háromesztendősek vagytok. Csak ennyi kellett. Billie és George egyformán elszégyellték magukat, abbahagyták a civakodást, és Lady Manston leült megírni az üzenetet Lady Bridgertonnak, melyben kifejtette, hogy Billie volt oly szíves, és beleegyezett abba, hogy elkíséri őket a fővárosba. Természetesen Lady Bridgerton ezt remek ötletnek tartotta. Billie azt hitte, a napjai majd városnézéssel telnek, talán színházba is eljut, de az érkezésük másnapján Lady Manston meghívást kapott egy bálba, amelyet egy nagyon kedves, régi barátnője rendezett, és Billie legnagyobb meglepetésére az asszony úgy döntött, hogy elfogadja a szíves invitálást. – Biztos benne, hogy van kedve menni? – kérdezte Billie. (Ezen a ponton még nem sejtette, hogy őt is kötéllel fogják elrángatni oda, ezért el kell mondani, hogy a kérdését merő felebaráti aggodalom vezérelte.) – A fiam nem halt meg – mondta Lady Manston, és ez a tárgyilagosság meglepte Billie-t. – Nem fogok úgy tenni, mintha ez történt volna. – Nos, nem, természetesen nem, de… – Különben is – folytatta Lady Manston, mintha Billie szavait meg sem hallotta volna –, Ghislaine egy nagyon kedves, régi barátnőm, és udvariatlanság lenne visszautasítani.

Billie a homlokát ráncolta, és lenézett a nagy halom meghívóra, amelyek rejtélyes módon egyszer csak ott termettek a finoman cizellált porcelántálban Lady Manston íróasztalán. – Egyáltalán honnan tudja, hogy Londonban vagyunk? Lady Manston vállat vont, ahogy átfutotta a többi meghívót: – Gondolom, George-tól hallotta. Billie feszesen mosolygott. George két nappal a hölgyek előtt érkezett Londonba. A szerencsés fickó lovon tehette meg az egész utat. Billie az érkezésük óta azonban pontosan háromszor látta. Egyszer vacsoránál, egyszer reggelinél, és egyszer a szalonban, amikor a férfi bejött a brandyért, miközben Billie könyvet olvasott. George kifogástalanul udvarias, noha kissé távolságtartó volt. Billie úgy érezte, ezt el lehet neki nézni; amennyire ő látta, a férfit nagyon lefoglalta, hogy híreket szerezzen Edwardról, és ő semmiképp sem szerette volna elvonni a figyelmét. Ennek ellenére nem gondolta, hogy a „nincsenek következmények” azt jelenti majd, „ó, elnézést, te ülsz ott a pamlagon?” Nem hitte, hogy a férfit hidegen hagyta volna az a csók. Ezen a téren nem sok tapasztalata volt – nos, igazából semmi – a férfiakkal kapcsolatban, de ismerte George-ot, és tudta, hogy ugyanannyira vágyik rá, mint Billie a férfira. Mert vágyott rá.

Akkor is és most is. Valahányszor lehunyta a szemét, George arcát látta, és a legérdekesebb az volt, hogy nem a csókot élte át újra meg újra gondolatban – hanem az előtte levő pillanatot, amikor a szíve finoman remegett, akár a kolibri szárnya, és lélegzete eggyé akart válni a férfiéval. A csók varázslatos volt, de az előtte levő pillanat, a másodpercnek az a tört része, amikor tudta… Akkor átalakult. George felébresztett benne valamit, aminek a létezéséről Billie addig mit sem tudott, valami vadat és önzőt. És Billie most még többre vágyott. A gondot az okozta, hogy fogalma sem volt, hogyan szerezhetné meg. Ha van az a perc, amikor női praktikákra lenne szüksége, akkor az valószínűleg most volt. Ám itt Londonban partra vetett halnak érezte magát. Otthon, Kentben tudta, hogyan viselkedjen. Talán nem olyan, mint amilyennek a mama az eszményi nőt tartotta, de amikor otthon volt, Aubrey Hallban vagy a Crake-kastélyban, legalább tudta, hogy kicsoda. Ha valami furcsát mondott, vagy szokatlant tett, nem számított, hiszen ő volt Billie Bridgerton, és mindenki tudta, hogy ez mit jelent. Ő maga is tudta, mit jelent. De itt, ebben az elegáns városi házban, az ismeretlen cselédek és a vizitre érkező összeszorított szájú

matrónák között csak sodródott ide-oda. Minden egyes szót megkérdőjelezett. És most Lady Manston azt akarja, hogy bálba menjen? – Ghislaine leánya tizennyolc esztendős, ha jól tudom – töprengett Lady Manston, ahogy megfordította a meghívót, hogy megnézze a hátoldalát. – Talán tizenkilenc. Bizonyosan házasulandó korban van. Billie inkább nem szólt semmit. – Bájos kislány. Csinos és szelíd – az asszony széles, ravaszkás mosollyal nézett fel. – Ragaszkodjam ahhoz, hogy George legyen a kísérőm? Itt az ideje, hogy elkezdjen feleséget keresni magának. – Biztos vagyok benne, hogy George boldog lesz – mondta Billie diplomatikusan. De gondolatban Ghislaine gyönyörű leányát már szarvakkal és vasvillával festette le. – És neked is jönnöd kell. Billie riadtan kapta fel a fejét. – Ó, én nem hinném… – Ruhát kell szereznünk neked. – De tényleg nem… – És cipőt is, ha jól sejtem. – De Lady Manston, én… – Vajon a parókától eltekinthetünk-e? Nagyon nehezen kezelhető, ha az ember nem szokott hozzá.

– Egyáltalán nem szeretnék parókát viselni – bukott ki Billie-ből. – Akkor nem muszáj – jelentette ki Lady Manston, és Billie csak most jött rá, hogy milyen ügyesen rászedték. Mindez két nappal korábban történt. Két nappal és öt ruhapróbával korábban. Hattal, ha ezt is beleszámolja. – Billie, tartsd vissza egy kicsit a levegőt – szólt oda Lady Manston. Billie hunyorogva nézett rá. – Hogyan? – Rettenetesen nehéz volt bármi másra koncentrálni a két varrónőn kívül, akik épp ide-oda ráncigálták. Hallott már arról, hogy a legtöbb ruhakészítő csak megjátssza a francia akcentust, hogy kifinomultabbnak tűnjenek, de ez a kettő igazinak tűnt. Billie egy árva szót sem értett abból, amit mondtak. – Nem beszél franciául – magyarázta az asszony Crossynak. – Nem is értem, hogy gondolta az édesanyja. – Billie felé pillantott. – A levegőt tartsd vissza, kedvesem. Meg kell húzniuk a fűződet. Billie Crossy két segítőjére nézett, akik türelmesen várakoztak mögötte a fűzőzsinórt tartva. – Két ember kell hozzá? – Ez egy kiváló fűző – mondta Lady Manston. – Hemekmű – bizonygatta Crossy. Billie morcosan fújt egyet.

– Nem! Ne ki! – utasította Lady Manston. – Tartsd benn a levegőt! Billie engedelmeskedett, behúzta a hasát, hogy a két varrónő nekikezdhessen a koreografált műveletnek: hol innen, hol onnan húzták meg a zsinórozást, aminek eredményeként Billie gerince sosem tapasztalt ívet vett fel. A csípője előretolódott, és a feje hirtelen mintha szokatlanul hátul ült volna a nyakán. Billie nem igazán értette, hogyan várják el tőle, hogy ezzel a tartással járjon. – Nem valami kényelmes – jegyezte meg félhangosan. – De nem ám – Lady Manston közömbösnek tűnt. – Nem is lesz az. Az egyik hölgy mondott valamit franciául, majd előrelökte Billie vállait, és betolta a hasát. – Meilleur? – kérdezte. Billie oldalra döntötte a fejét, majd mindkét irányban kissé elfordította a törzsét. Valóban jobb volt. Íme, egy újabb példája a finom nőiességnek, amiről mindeddig a legkisebb fogalma sem volt: a fűzőviselés. Pontosabban a „helyes” fűzőviselés. Mint kiderült, azok, amelyeket eddig viselt, túlságosan is megengedőek voltak. – Köszönöm – mondta a varrónőnek, majd megköszörülte a torkát. – Hm, merci. – Önnek a füsző nem lehet túl zavahó – mondta Crossy, és közelebb jött, hogy megszemlélje a

munkájukat. – Ön hasa sodásan lapos. A phoblema a keble. Billie riadtan kapta fel a fejét. – A keb…? – Natyon kisi a hús hajta – mondta Crossy a fejét csóválva. Épp elég zavarba ejtő volt az, hogy úgy beszélnek a melleiről, mint holmi csirkeszárnyról, de ekkor Crossy szó szerint megragadta, majd kérdőn Lady Manstonra nézett: – Kell nyomni feljebb, nem gondolja? Azzal megmutatta, hogyan képzeli. Billie legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. – Hm? – az asszony arca meggyűrődött, ahogy eltöprengett azon, hol kellene Billie mellének lennie. – Ó, igen, szerintem igaza van. Ott fent sokkal jobban néz ki. – Biztos vagyok benne, hogy nem szükséges… – kezdte Billie, de inkább feladta. Esélye sem volt. Crossy hadarva mondott valamit franciául a segítőinek, és mielőtt Billie észbe kapott volna, már kifűzték és újrafűzték, és amikor lenézett, a melle határozottan nem ott volt, ahol pár perccel korábban. – Sokkal jobb – jelentette ki Crossy. – Szent ég – suttogta Billie. Ha bólintott, az állával meg tudta érinteni a mellkasát. – Asz úhiembeh képtelen lesz ellenállni – mondta Crossy bizalmas kacsintással előrehajolva. – Kicsoda?

– Mindig van egy kisoda – felelte Crossy kuncogva. Billie megpróbált nem gondolni George-ra. De nem járt sikerrel. Akár tetszik, akár nem, George volt az ő kicsodája.

Miközben Billie igyekezett nem George-ra gondolni, a férfi igyekezett nem gondolni a halakra. Pontosabban a füstölt heringre. A hét nagy részét a hadügynél töltötte, megpróbált információt szerezni Edwardról. Emiatt többször is együtt kellett étkeznie Lord Arbuthnottal, aki – mielőtt köszvényes lett – őfelsége hadseregének kitüntetett generálisa volt. A köszvény istenverte nyűg (ez volt az első mondata), de ez azt jelentette, hogy megint angol földön járt, ahol az ember minden áldott nap becsületes reggelit ehet. Lord Arbuthnot szemmel láthatóan még mindig kárpótolni igyekezett magát a sokévnyi pocsék reggeliért, mert amikor George csatlakozott hozzá a vacsoránál, az asztalon csupa reggelinek való étel sorakozott. Háromféle tojás, bacon, pirítós. És füstölt hering. Sok-sok füstölt hering. Mindent egybevéve Lord Arbuthnot rengeteg füstölt heringet falt be. George korábban csak egyszer találkozott az öreg katonával, de Arbuthnot George édesapjával együtt járt az Etonra, és George pedig a férfi fiával, így George el

sem tudta képzelni, hogy létezhetne ennél jobb kapcsolat, amelyre támaszkodva az igazság nyomába eredhet. – Nos, kérdezősködtem – mondta a férfi kivörösödött arccal, és olyan lendületesen szeletelte a sonkát, mintha legszívesebben kint gyalogolt volna a szabadban –, de nem sok mindent tudtam meg a fivéréről. – Bizonyára valaki csak tudja, merre lehet. – A connecticuti kolóniában. Ennél pontosabbat nem tudunk. George az asztal alatt ökölbe szorította a kezét. – Nem kellene a connecticuti kolóniában lennie. Arbuthnot megrágta az ételt, majd metsző pillantással nézett George-ra. – Sosem volt katona, ugye, fiam? – Legnagyobb bánatomra. A férfi bólintott, George válasza szemmel láthatóan elnyerte a tetszését. – A katonák ritkán vannak ott, ahol elvileg tartózkodniuk kellene – mondta. – Legalábbis az olyanok, mint a fivére. George összeszorította a száját, megpróbált higgadtnak mutatkozni. – Attól tartok, nem értem, mire céloz. Arbuthnot hátradőlt, az ujjait egymásnak támasztotta, és elgondolkodva, hunyorogva fürkészte George arcát.

– Az ön fivére aligha számít közkatonának, Lord Kennard. – Bizonyára egy kapitánynak is követnie kell a parancsokat. – És oda mennie, ahova küldik? – kérdezte a férfi. – Természetesen. De ez nem jelenti azt, hogy oda lyukad ki, ahol „elvileg” lennie kellene. George-nak egy kis időbe telt, mire megértette a célzást, majd hitetlenkedve így szólt: – Azt akarja mondani, hogy Edward kém? Elképzelhetetlen volt. A kémkedés mocskos ügy. Az Edwardhoz hasonló férfiak büszkén viselték a vörös kabátos egyenruhát. A házigazda megrázta a fejét: – Nem. Legalábbis nem hinném. Átkozottul visszataszító dolog a kémkedés. Az ön fivére nem szorulna rá. Nem tenné meg, gondolta George. Semmi több. – Bárhogy is, semmi értelme nem lenne – tette hozzá gyorsan Lord Arbuthnot. – Komolyan úgy véli, hogy az öccse, aki vérbeli angol úriember, ki tudná magát adni bármi másnak? Aligha hiszem, hogy egy lázadó elhinné, hogy egy gróf fia az ő ügyükkel szimpatizál. A férfi a szalvétájával megtörölte a száját, és kinyúlt a füstölt heringek felé. – Szerintem az ön fivére felderítő. – Felderítő – ismételte George.

Arbuthnot bólintott, majd George felé nyújtotta a tálat: – Kér még? George megrázta a fejét, és megpróbált nem fintorogni. – Köszönöm, nem. Arbuthnot halkan felhorkantott, és a maradék halat is a tányérjára csúsztatta. – Istenem, imádom a füstölt heringet – sóhajtotta. – A karibi térségben nem lehet hozzájutni. Ott ilyen nincs. – Felderítő – mondta megint George, mert megpróbálta visszaterelni a beszélgetést az eredeti mederbe. – És miért gondolja ezt? – Nos, nekem senki nem mondott ilyet, és hogy őszinte legyek, nem tudom, hogy itt Londonban bárki is ismeri a teljes igazságot, de ha összerakom az itt-ott elejtett szavakat… Úgy tűnik, egybevágnak. – Azzal egy heringet dobott a szájába, és elkezdte rágni. – Nem szoktam fogadni, de ha kéne, azt mondanám, hogy az ön fivérét előreküldték, hogy felderítse a terepet. Connecticut nem sok tevékenységet látott, legalábbis hogyishívják Arnold hetvenhetes, ridgefieldi ügye óta. George nem ismerte hogyishívják Arnoldot, és fogalma sem volt, mi lehet a ridgefieldi ügy. – Azon a partszakaszon van néhány igen jó kikötő – folytatta Lord Arbuthnot, és megint nekikezdett a sonkavagdosás komoly műveletének. – Nem lepne meg, ha a lázadók használatba vennék azokat. És az

sem lepne meg, ha Rokesby kapitányt küldték volna oda szemügyre venni az állapotokat. – Felpillantott, bozontos szemöldöke szinte a szemére bukott, ahogy a férfi a homlokát ráncolta. – Ért az ön fivére a térképészethez? – Nem tudok róla. A férfi vállat vont. – Az sem jelent semmit, ha nem ért hozzá, gondolom. Nem biztos, hogy valami konkrét dolgot keresnek. – De akkor mi történt? – erősködött George. Az öreg generális megrázta a fejét. – Attól tartok, nem tudom, kedves fiam. És hazudnék, ha azt mondanám, találtam valakit, aki igen. George persze nem igazán számított konkrét válaszokra, de ez mégiscsak bosszantó. – Istentelenül hosszú az út a kolóniákig, fiam – mondta Lord Arbuthnot meglepően gyengéden. – Sosem érkeznek olyan gyorsan a hírek, mint szeretnénk. George lassú bólintással fogadta ezt el. Kénytelen lesz más úton folytatni a nyomozást, habár ha agyonütötték volna, akkor sem tudta volna megmondani, hogyan. – Ami azt illeti – tette hozzá a házigazda mintegy mellékesen –, véletlenül nem tervezi, hogy részt vesz Lady Wintour holnap esti bálján?

– De igen – válaszolt George. Nem akart menni, de az édesanyja valami roppant nyakatekert történettel állt elő, aminek a végkövetkeztetése az volt, hogy George-nak mindenképp jelen kell lennie a bálon. És őszintén szólva, nem volt szíve csalódást okozni az asszonynak. Akkor semmiképp, amikor ennyire aggódott Edward miatt. És persze ott volt Billie is. Őt is rávette, hogy menjen el. Látta a lány szemében a riadalmat, amikor Lady Manston elrángatta a reggelije mellől, hogy látogatást tegyenek a „modiste-nál”. Egy londoni bál valószínűleg a poklok poklát jelentette Billie Bridgertonnak, és szó sem lehetett arról, hogy George pont akkor hagyja cserben, amikor a lánynak a legnagyobb szüksége van rá. – Ismeri Robert Tallywhite-ot? – érdeklődött Lord Arbuthnot. – Felületesen. – Tallywhite pár évfolyammal felette járt az Etonon. George úgy emlékezett, hogy az illető csendes fickó. Barnás szőke haj, magas homlok. Könyvmoly. – Ő Lady Wintour unokaöccse, és minden bizonnyal ő is megjelenik a bálon. Nagy szolgálatot tenne a hivatalunknak, ha átadna neki egy üzenetet. George szemöldöke kérdőn emelkedett meg. – Ezt igennek vehetem? – kérdezte Lord Arbuthnot kimérten. George helyeslően bólintott.

– Mondja meg neki, hogy… kaska, macska, görbe kölyke. – Kaska, macska, görbe kölyke – ismételte George kétkedve. Arbuthnot letört egy darabot a pirítósából, és belemártotta a tojássárgájába. – Ő érteni fogja. – Mit jelent? – Fontos tudnia? – kérdezte Arbuthnot. George hátradőlt, és kimérten nézte a férfit. – Ami azt illeti, jó lenne. Lord Arbuthnot harsány nevetésben tört ki. – Ó, drága fiam, pontosan ezért lenne borzalmas katona. Kérdés nélkül kell követnie a parancsokat. – Kivéve annak, aki parancsol. – Ez bizony igaz – mondta Arbuthnot mosolyogva. De még mindig nem magyarázta meg az üzenetet, csak végigmérte George-ot, és azt kérdezte. – Számíthatunk önre? Ez mégiscsak a hadügy, gondolta George. Ha már üzeneteket kell átadnia, legalább tudná, hogy a megfelelő embereknek teszi meg. Legalább tudná, hogy tesz valamit. George Arbuthnot szemébe nézett, és azt mondta: – Számíthatnak.

Tizenkilencedik fejezet A Manston-házban csend honolt, amikor George aznap este későn hazatért. A folyosót két kandeláber világította be, a többi helyiség viszont már elsötétítve várta az éjszakát. A homlokát ráncolta. Még nem volt olyan késő, valaki még bizonyosan ébren van. – Ah, Temperley – mondta George, amikor a komornyik megjelent, hogy átvegye a kalapját és a kabátját. – Édesanyám máshol tölti az estét? – Lady Manston felkérette a vacsoráját a szobába, kegyelmes uram – válaszolta Temperley. – És Miss Bridgerton? – Úgy hiszem, ő is. – Ó! – George-nak nem kellett volna csalódást éreznie. Végül is ő az utóbbi pár nap java részében messziről kerülte mind a két hölgyet. Most pedig úgy tűnik, levették a válláról ezt a gondot. – Önnek is felküldessem a vacsoráját a szobájába, kegyelmes uram? George ezen elgondolkodott, majd így szólt: – Miért is ne? – Úgy tűnt, úgysem akadna társasága az estére, és Lord Arbuthnot asztaláról sem evett sok mindent. Bizonyosan a füstölt hering miatt. Az erős halszag teljesen elvette az étvágyát. – Óhajt egy pohár brandyt étkezés előtt a szalonban? – érdeklődött Temperley.

– Nem, azt hiszem, egyenesen felmegyek. Hosszú napom volt. Temperley ezt a szokott komornyikos biccentésével vette tudomásul. – Mindannyiunknak, kegyelmes uram. George kimérten nézett a férfira. – Csak nem halálra dolgoztatta magát az édesanyám, Temperley? – Szó sincs erről – válaszolta a komornyik, és komoly arckifejezését halvány mosoly törte meg. – A hölgyekről beszélek. Ha lehetek oly bátor, és tehetek egy észrevételt, igencsak fáradtnak tűntek, amikor ma délután hazatértek. Különösen Miss Bridgerton. – Attól tartok, akkor az édesanyám őt dolgoztatta halálra – mondta George félmosollyal. – Így valahogy, kegyelmes uram. Lady Manston sosem olyan boldog, mint amikor egy ifjú hölgyet házasíthat ki. George megdermedt, majd zavarát azzal próbálta palástolni, hogy az indokoltnál nagyobb figyelmet szentelt a kesztyűje levételének. – Ez meglehetősen ambiciózusnak tűnik, tekintve, hogy Miss Bridgerton nem óhajt Londonban maradni a szezonra. Temperley megköszörülte a torkát: – Rengeteg csomag érkezett. Ezzel arra akart finoman célozni, hogy minden egyes tételt, amely a londoni házasságpiacon egy fiatal hölgy

boldogulásához szükséges, megvásároltak és rendben le is szállítottak. – Biztos vagyok benne, hogy Miss Bridgerton sikerrel fog járni – mondta George hűvösen. – Miss Bridgerton igen életteli ifjú hölgy – helyeselt Temperley. George távoztában feszesen mosolygott. El sem tudta képzelni, Temperley hogyan jutott arra a következtetésre, hogy Billie életteli. George eddig kevés alkalommal keresztezte Billie útját a Manston-házban, de a lány mindig szokatlanul visszafogottan viselkedett. George feltételezte, hogy nagyobb erőfeszítést kellett volna tennie, esetleg elvinni fagylaltot enni vagy hasonló kisasszonynak való helyre, de túlságosan lefoglalta, hogy a hadügynél információra vadásszon. Pokolian jólesett neki, hogy a változatosság kedvéért valami hasznosat tesz, még akkor is, ha ez kiábrándító eredménnyel járt. Elindult a lépcső felé, majd megállt, és visszafordult. Temperley még mindig ott állt, ahol az imént. – Mindig is azt hittem, anyám abban reménykedik, hogy Miss Bridgerton és Edward öcsém egybekelnek – jegyezte meg George közömbösen. – A nagyságos asszony nem óhajtott a bizalmába avatni – mondta Temperley. – Nem, nyilván nem – válaszolta George a fejét csóválva. Így múlik el a világ dicsősége. Odáig

alacsonyodott, hogy a komornyiktól várja a pletykákat. – Jó éjt, Temperley. Ismét megindult a lépcső felé, és a lába már az első fokon volt, amikor a komornyik utánaszólt: – Csakugyan beszélnek az öccséről. George visszafordult. Temperley megköszörülte a torkát: – Úgy vélem, nem élek vissza a bizalmukkal, ha elmondom, a reggeli mellett szoktak róla beszélgetni. – Nem – mondta George. – Egyáltalán nem él vissza vele. Hosszú csend következett. – Mindannyian imádkozunk Edward úrfiért – mondta végül Temperley. – Mindannyiunknak hiányzik. Ez igaz is volt. Habár mit árulhat el George-ról az, hogy sokkal jobban hiányzott neki Edward most, hogy nyoma veszett, mint amikor csupán az óceán választotta el őket egymástól? Lassan ment fel a lépcsőn. A Manston-ház sokkal kisebb volt, mint a Crake-kastély, és mind a nyolc hálókamra ugyanazon a szinten volt. Billie a második legjobb vendégszobát kapta meg, amit George nevetségesnek tartott, de az édesanyja ragaszkodott hozzá, hogy a legjobb vendégszoba szabadon megmaradjon. Az ember sosem tudhatja, mikor érkezik váratlan látogató, mondogatta az édesanyja.

Erre George mindig azt felelte: hátha betoppan a király. A megjegyzés jutalma általában rosszalló tekintet volt. És mosoly. Az édesanyja értette a tréfát, pedig a legjobb szobában az utóbbi húsz évben nem szállt meg senki. Megtorpant a folyosó közepén, éppenséggel nem Billie ajtaja előtt, de ahhoz közelebb, mint a saját szobájához. Épp akkora rés volt az ajtó alatt, hogy kiszűrődjön rajta a pislákoló gyertyafény. Vajon Billie mivel foglalatoskodhat odabent? Ahhoz igazán korán volt még, hogy nyugovóra térjen. Hiányzott neki a lány. Az érzés váratlanul rohanta meg. Hiányzott neki Billie. Itt vannak egy házban, csak háromajtónyira alszanak egymástól, és mégis hiányzik neki. És ez csakis George hibája. Tudta, hogy szándékosan kerüli a lányt. De mégis mit tehetett volna? Megcsókolta Billie-t, addig csókolta, míg majdnem odalett a józansága, és most azt várnák tőle, hogy udvariasan beszélgessen vele a reggeli mellett? Az édesanyja előtt? George sosem tudna ilyen kifinomult lenni. Feleségül kellene vennie. Úgy érezte, szívesen meg is tenné, akármilyen őrültségnek is tűnt ez egy hónappal korábban. Már otthon kezdett megbarátkozni a gondolattal. Billie akkor azt mondta: „nem kell feleségül venned”, és ő csak arra tudott gondolni… Igenis megtehetném.

Csak egy pillanatig időzött a gondolatnál. Nincs idő töprengeni, sem elemezgetni, csak érezni. És csodálatos érzés volt. Meleg. Akárcsak a tavasz. De akkor az édesanyja megjelent a színen, és elkezdett arról áradozni, Billie és Edward milyen bájosak együtt, mennyire összeillenek, és George már nem emlékezett, mi mindent mondott még az asszony, csak arra, hogy émelyítően negédes volt, és Temperley szavaiból arra következtetett, ez ment végig a narancslekváros pirítósból álló reggeli alatt is. Narancslekváros pirítós. Megrázta a fejét. Mekkora idióta vagyok. És beleszerettem Billie Bridgertonba. Tessék. Napnál is világosabb. Majdnem elnevette magát. Nevetne is, ha nem ő lenne a nevetség tárgya. Ha valaki másba szeretett volna bele – valaki eddig ismeretlenbe, akinek a jelenléte nem népesítette volna be az emlékeit –, vajon akkor is ilyen egyértelmű lenne? Billie-vel ez az érzés akkora hátraarc volt, teljesen eltért attól az eredeti érzésétől, mert egészen eddig a lány olyan volt számára, mintha kavics került volna a cipőjébe. Akaratlanul is látta, úgy ragyogott az elméjében, mint egy csillagfényes ígéret. Vajon Billie szerelmes Edwardba? Talán. Úgy tűnt, az édesanyja így véli. Természetesen ennek nem adott hangot, de az édesanyja bámulatos tehetséggel tudta

érzékeltetni a véleményét anélkül, hogy szavakba öntötte volna. Ennek ellenére már ennyi is elég volt ahhoz, hogy George féltékeny legyen. Szerelmes Billie-be. Ennél nagyobb őrültségről ki hallott? Hosszan fújta ki az eddig bent tartott levegőt, és elindult a szobája felé. Ehhez el kellett haladnia Billie ajtaja előtt, a hívogatóan pislákoló fény előtt. Lassított, mert képtelen volt ellenállni a kísértésnek. Egyszer csak kinyílt az ajtó. – George? – Billie kukucskált ki rajta. Még mindig a nappali ruháját viselte, de a haját már leengedte, amely most hosszú, vastag fonatban hullott a vállára. – Mintha azt hallottam volna, hogy valaki jár idekint – magyarázta. George mosolyra húzta a száját, és meghajolt: – Mint látod. – Épp vacsoráztam – mondta a lány, és a szobája felé intett. – Az édesanyád fáradtnak érezte magát. – Szégyellősen mosolyodott el. – És én is fáradt voltam. Nem értek a vásárláshoz. Fogalmam sem volt, hogy ez azzal jár, hogy ilyen sokat kell egy helyben állnom. – Az egy helyben állás mindig sokkal fárasztóbb, mint gyalogolni. – Igen! – vágta rá Billie egészen felélénkülve. – Én is mindig ezt hangoztatom!

George épp mondani akart valamit, de hirtelen felötlött benne egy emlék. Az, amikor a karjában vitte Billie-t, a tetőn lezajlott macskás kaland után. Akkor megpróbálta leírni azt a különös érzést, amikor az ember egyik lába elgyengül, és minden ok nélkül megroggyan. Billie tökéletesen megértette. A sors különös fintora az, hogy a lába akkor nem is gyengült el. Csak azért mondta, hogy valami mást leplezzen vele. Még csak arra sem emlékezett, hogy mit. De most eszébe jutott az a pillanat. Emlékezett rá, hogy Billie megértette. De leginkább arra emlékezett, hogyan nézett fel rá a lány azzal a finom mosollyal, ami elárulta, mennyire boldog, hogy megértik. George felnézett. A lány némileg várakozóan figyelte. Most rajta a sor, hogy beszéljen, jutott eszébe. És mivel nemigen mondhatta ki azt, amit gondolt, a nyilvánvalóhoz fordult. – Még mindig fel vagy öltözve – jegyezte meg. Billie lepillantott a ruhájára. Ugyanaz volt, amit akkor viselt, amikor a férfi megcsókolta. Virágok. Illett hozzá. Mindig virágosat kellene viselnie. – Arra gondoltam, hogy a vacsora végeztével lemennék – mondta Billie. – Kereshetnék valami olvasnivalót a könyvtárban. George bólintott.

– A mama mindig azt mondja, ha az ember már köntösben van, akkor egész estére a szobájában kell maradnia. George elmosolyodott. – Csakugyan? – Ami azt illeti, rengeteg mindent szokott mondani. Mostanra biztos már azt is elfelejtettem, amire eredetileg odafigyeltem. George úgy állt ott, mint egy szobor, tudta, hogy jó éjt kellene kívánnia, de valahogy képtelen volt kimondani a szavakat. A pillanat túlságosan meghitt volt, túlságosan gyertyafényes és csodás. – Vacsoráztál már? – tette fel a kérdést Billie. – Igen. Vagyis nem. – A füstölt heringre gondolt. – Nem egészen. Billie szemöldöke magasba szökött. – Ez érdekesen hangzik. – Nem igazán. Ami azt illeti, felkéretek egy tálcát a szobámba. Mindig is utáltam odalent egyedül étkezni. – Én is így vagyok ezzel – mondta Billie. Egy pillanatig csak állt ott némán, majd hozzátette: – Sonkás pite van. Nagyon finom. – Pompás. – Megköszörülte a torkát. – Nos, nekem… mennem kell. Jó éjt, Billie. Sarkon fordult. Bár nem akart megfordulni. – George, várj! Utálta, hogy visszatartja a lélegzetét. – George, ez kész őrület.

Mégis visszafordult. A lány még mindig ott állt a szobája ajtajában, a keze még mindig finoman az ajtófélfán nyugodott. Az arca olyan kifejező… Mindig is ilyen volt? Igen, gondolta. Billie sosem rejtette a közöny álarca mögé az érzéseit. Ezt is mindig olyan idegesítőnek találta benne, amikor még gyerekek voltak. Billie egyszerűen nem viselte el, ha semmibe vették. De ez akkoriban volt. Ám most… Ez most valami egészen más. – Őrület? – ismételte George. Nem egészen értette, Billie mire céloz. Nem akart találgatásokba bocsátkozni. A lány ajkán óvatos mosoly remegett. – Bizonyosan lehetünk barátok. Barátok? – Úgy értem, tudom, hogy… – Hogy megcsókoltalak? – fejezte be helyette a mondatot. Billie levegő után kapott, majd szó szerint sziszegve felelte: – Nem akartam ilyen érzéketlenül kimondani. Az ég szerelmére, George, az édesanyád még mindig ébren van! – Miközben a lány riadtan kapta ide-oda a tekintetét a folyosón, George sutba dobta a belé nevelt úriemberi jó modort, és belépett a szobába. – George! – Úgy látom, valaki képes egyszerre suttogni és sikongatni is – merengett George. – Ide nem jöhetsz be!

George csak vigyorgott, ahogy Billie becsukta az ajtót. – Nem hinném, hogy ezt a beszélgetést a folyosón szeretted volna folytatni. Billie a legtisztább gúnnyal a szemében nézett rá: – Úgy tudom, két szalon és egy könyvtárszoba is van odalent. – És lássuk csak, mi történt legutóbb, amikor kettesben maradtunk egy szalonban. Billie azonnal fülig vörösödött, de hamar visszanyerte a lélekjelenlétét, és rövid fogcsikorgatás után – mialatt rákényszerítette magát, hogy lehiggadjon, megkérdezte: – Sikerült megtudnod valami újat Edwardról? George vidámsága azon nyomban elillant. – Semmi érdemlegeset. – De valamit? – kérdezte Billie reménykedve. George nem akart Edwardról beszélni. Több okból sem. De Billie választ érdemelt, ezért így szólt: – Csak egy nyugalmazott generális feltételezéseit. – Sajnálom. Ez biztosan nagyon elkeserítő. Bárcsak tudnék valahogy segíteni. – Nekitámaszkodott az ágya végének, és őszinte aggodalommal nézett a férfira. – Annyira nehéz semmit sem tenni. Én gyűlölöm. George lehunyta a szemét. Az orrán át fújta ki a levegőt. Ismét teljesen egyetértettek. – Időnként arra gondolok, hogy fiúnak kellett volna születnem.

– Nem! – A válasza azonnali volt és határozott. Billie halkan felnevetett. – Ez nagyon kedves tőled. Feltételezem, ezt kell mondanod, azok után, nos, tudod… George tudta. De közel sem eleget. – Szeretném, ha Aubrey az enyém lenne – mondta Billie sóvárogva. – Minden zugát ismerem. Minden egyes szántóföldön minden egyes vetést meg tudok nevezni, névről ismerek minden bérlőt, és a felének még a születésnapját is tudom. George elképedve nézett rá. Ez a lány annyival több, mint amit eddig hajlandó volt meglátni benne. – Nagyszerű Bridgerton vikomt lettem volna. – Az öcséd is beletanul majd – mondta George gyengéden. Leült az asztal melletti székre. Billie nem foglalt helyet, de nem is állt igazán, és mivel most itt vannak egyedül a csukott ajtó mögött, George úgy érezte, nem ezzel szegi meg leginkább az illemszabályokat. – Ó, tudom, hogy beletanul – mondta Billie. – Edmund nagyon okos, amikor éppenséggel nem idegesítő. – Még csak tizenöt esztendős. Ha akarja, ha nem, idegesítő. Billie kíváncsian nézett rá. – Ha jól emlékszem, ebben az életkorban te már isten voltál a halandók között.

George kérdőn emelte meg a szemöldökét. Annyi szellemes visszavágást mondhatna erre a megjegyzésre, de úgy döntött, nem veti be őket, inkább élvezi a pillanat könnyed, bajtársi hangulatát. – Hogy bírod elviselni? – kérdezte Billie. – Mit? – Ezt. – Billie úgy emelte fel a kezét, mintha megadást jelezne. – A tehetetlenséget. George kihúzta magát ültében, és pislogott párat, hogy tisztábban lássa a lányt. – Te is érzed, ugye? – Nem vagyok benne biztos, hogy értem, mire célzol – dünnyögte George. De az volt a benyomása, hogy mégis. – Tudom, hogy szeretnéd, ha tiszti kinevezést kaphattál volna. Látom az arcodon, valahányszor a fivéreid erről beszélnek. Ennyire észrevehető volna? Remélte, hogy nem. Ám ugyanakkor… – George? Felpillantott. – Nagyon elcsendesedtél. – Csak azon gondolkodtam… Billie elnézően mosolygott, hagyta, hogy George hangosan gondolkodjon. – Nem azt szeretném, ha tiszti kinevezést kaphattam volna.

Billie hátrahőkölt, látszott, hogy a válasz meglepte, mert behúzta a fejét. – Nekem itt a helyem – folytatta George. Billie szeme felfénylett, ami akár büszkeséget is jelezhetett. – Úgy mondod, mintha csak most döbbentél volna rá erre. – Nem – merengett George. – Ezt mindig is tudtam. – Csak nem fogadtad el? – tapogatózott a lány. George keserűen felnevetett. – Nem, egyértelműen elfogadtam. Csak azt hiszem, eddig nem engedtem meg magamnak… – Felnézett, bele egyenesen Billie bájos barna szemébe, de pár másodpercig még hallgatott, míg átgondolta, hogy mit is akar mondani. – Nem engedtem meg magamnak, hogy szeressem. – És most már szereted? George azonnal és határozottan bólintott. – Igen. Ha engem nem… – elhallgatott, hogy helyesbítsen. – Ha minket nem érdekelne a föld és a honfitársaink, akkor Edward és Andrew mégis miért harcolna? – Ha kockára teszik az életüket a királyért és az országért – mondta Billie csendesen –, akkor a mi dolgunk, hogy olyan országunk legyen, amiért érdemes. A tekintetük találkozott, és Billie elmosolyodott. Épp csak egy kicsit. És hallgattak. Mert nem volt szükség

szavakra. Végül Billie szólalt meg: – Hamarosan felhozzák a vacsorádat. George felvonta a szemöldökét: – Meg akarsz tőlem szabadulni? – Meg akarom óvni a hírnevemet – vágott vissza. – És a tiedet is. – Ha visszaemlékszel, én megkértem a kezed. – Nem, dehogy kérted – fújt egyet Billie. – Azt mondta: természetesen feleségül foglak venni – idézte fel teljesen olyan hangsúllyal, mint egy mogorva vénasszony –, ami egyáltalán nem ugyanaz. George elgondolkodva nézte. – Fél térdre ereszkedhetek. – Ne bosszants, George. Ez nagyon nem szép tőled. – Billie hangja megremegett, és George szíve összeszorult, az ajka felnyílt, de ekkor a lány ellökte magát az ágyvégtől, aminek eddig támaszkodott, majd odament az ablakhoz, a mellén keresztbefonta a karját, és kibámult az éjszakába. – Ez nem olyasmi, amivel az ember viccelődik – mondta, de a szavai furcsán, szélesen gördültek elő, mintha egészen a lány torka mélyéről jöttek volna. George azonnal felpattant. – Billie, ne haragudj. Tudnod kell, hogy én soha… – Inkább menj. George megdermedt.

– Inkább menj! – ismételte Billie ez alkalommal erélyesebben. – Bármelyik pillanatban meghozhatják a vacsorádat. Egyértelmű, józan elutasítás volt. Igazából kedvesség. Billie meg akarja akadályozni, hogy George ostoba fajankót csináljon magából. Ha azt szerette volna, hogy megkérje a kezét, akkor nem kapott volna rá a csalira, amit George olyan készségesen meglengetett? – Ahogy óhajtod – mondta George, és udvariasan meghajolt, noha Billie nem is nézett arra. Miután látta, hogy a lány biccent, elhagyta a szobát.

Ó, szentséges isten, mit tett? A férfi megkérte volna a kezét. Ott és akkor. George… És ő ebben megakadályozta. Azért akadályozta meg, mert… – a csudába is, fogalma sem volt, hogy miért. Hát nem kétségek közt vergődve töltötte az egész napot, azon töprengve, hogy George miért kerüli el, és ő hogyan vehetné rá, hogy megint megcsókolja? A házasság nem jelentene további csókokat? Nem pont erre lenne szüksége ahhoz, hogy elérje (bevallottan hölgyhöz nem illő) céljait? De George csak ült ott elterpeszkedve, mintha övé lenne a ház (nos, persze az övé is volt, vagy pontosabban lesz), és Billie nem tudta eldönteni, a férfi

komolyan beszél-e. Csak ugratná? Gúnyt űz belőle? George sosem kegyetlenkedett; szándékosan sosem sértené meg Billie érzéseit, de ha azt hitte, hogy Billie tréfának veszi az egészet, akkor feljogosítva érezhette magát arra, hogy akként kezelje… Andrew ezt tette volna. Nem mintha Andrew bármikor is megcsókolta volna, vagy éppenséggel Billie ezt akarta volna, de ha valami homályos okból ők ketten a házassággal viccelődnének, akkor Andrew biztosan mondana valami nevetségeset a fél térdre ereszkedésről. De George-dzsal… Billie nem tudta volna megmondani, hogy komolyan beszél-e. És mi lenne, ha igent mondott volna? Ha azt mondja, szeretné, ha George fél térdre ereszkedne, és örök hűséget fogadna neki… Aztán kiderülne, hogy a férfi csak tréfált? Az arca már a puszta gondolatra is lángra lobbant. Úgy érezte, George ilyesmivel nem ugratná. De persze George-ról volt szó. Ő Manston grófjának legidősebb fia, a nemes és tiszteletreméltó Lord Kennard. Ha megkéri egy hölgy kezét, azt semmiképp sem hebehurgya módon tenné. Gyűrű lenne nála, költői szavakkal készülne, és semmiképp sem hagyná szíve választottjára, hogy ő döntse el, George fél térdre ereszkedjen-e vagy sem. Ami azt jelenti, hogy George nem gondolhatta komolyan, nemde? George sosem bizonytalanodna el.

Billie levetette magát az ágyra, és mindkét kezét a mellkasára szorította, hátha ettől megnyugszik zakatoló szíve. Ezt régebben utálta George-ban – ezt a megingathatatlan magabiztosságot. Amikor gyerekek voltak, George mindig mindent jobban tudott, mint a többiek. Mindent. Ez volt a legidegesítőbb, pedig ma már felfogta, hogy lévén öt esztendővel idősebb, George valószínűleg tényleg mindent jobban tudott. Nekik pedig esélyük sem volt utolérni, míg fel nem nőttek. És most… Most már szerette a férfi csendes magabiztosságát. Sosem volt rátarti, sosem hencegett. Ő csak… George volt. És Billie szerette. Szerette, és – Ó, ÉDES ISTEN, ÉPP MOST AKADÁLYOZTA MEG, HOGY MEGKÉRJE A KEZÉT! Mit tett? És ami ennél is fontosabb, hogyan tehetné mindezt meg nem történtté?

Huszadik fejezet A családban mindig is George ment le először reggelizni, de amikor másnap reggel belépett a kis étkezőbe, az édesanyja már az asztalnál ült, és a teáját szürcsölte. Ez semmiképp sem lehetett véletlen. – George – szólt, amint meglátta a fiát. – Beszélnünk kell. – Anyám – dünnyögte George, és odalépett a tálalóhoz, hogy ételt tegyen a tányérjára. Bármire készül is az édesanyja, neki nincs hozzá kedve. Fáradt volt és kába. Lehet, hogy az este csak majdnem kérte meg Billie kezét, de az biztos, hogy a lány kikosarazta. Nem ilyen élményekből szokta az ember az álmait szőni. És nem is ezek vezetnek pihentető alváshoz. – Mint tudod – folytatta az anyja a dolgok közepébe vágva –, ma este van Lady Wintour bálja. George néhány lágy tojást tett a tányérjára. – Biztosíthatom, hogy nem ment ki a fejemből. Az asszony összeszorította a száját, de nem rótta meg a fiát a gúnyos megjegyzés miatt. Ehelyett súlyos türelemmel kivárta, míg George helyet foglal az asztalnál. – Billie-ről van szó – mondta. Ugyan ki másról? – Nagyon aggódom miatta.

Ahogy George is, de kételkedett benne, hogy ugyanabból az okból. Semmitmondó mosolyt erőltetett magára. – Mi a gond? – Ma este minden létező segítségre szüksége lesz. – Ne legyen nevetséges… – fújt egyet George, de tudta jól, hogy édesanyja mire gondol. Billie nem Londonra termett. Ő ízig-vérig vidéki lány. – Nincs önbizalma, George. A keselyűk ezt azonnal észre fogják venni. – Anyám sosem gondolkodott el még azon, hogy miért keressük ezeknek a keselyűknek a társaságát? – merengett George. – Mert a fele igazából gerlemadár. – Gerlemadár? – Hitetlenkedve bámult az anyjára. Lady Manston csak legyintett. – Rendben, lehet, hogy csak postagalambok. De nem ez a lényeg. – Sosincs ekkora szerencsém. Édesanyja pillantása egyértelműen jelezte, hogy ugyan hallotta e szavakat, de lesz olyan kegyes, és figyelmen kívül hagyja. – Billie sikere a te kezedben van. George tudta előre, hogy meg fogja bánni, ha arra bátorítja az édesanyját, hogy ezt kifejtse, de képtelen volt nem feltenni a kérdést: – Hogyan? – Mindketten ugyanolyan jól tudjuk, hogy az első bálozó sikerét úgy lehet a legkönnyebben biztosítani,

hogy egy nőtlen úriember, olyan, mint te, figyelemmel övezi. Valamiért George-ot ez rettenetesen felingerelte. – És Billie mióta első bálozó? Az édesanyja úgy nézett rá, mint egy félnótásra. – Szerinted mégis miért hoztam magammal Londonba? – Mintha azt mondta volna, anyám, hogy igényt tart a társaságára. Lady Manston legyintett, mintha a szemében ez csacsiság lenne. – A lánynak szüksége van egy kis csiszolásra. Nem, gondolta George, nincs. A kelleténél nagyobb lendülettel döfte bele a villát a sült kolbászba. – Pont jó úgy, ahogy van. – Ez roppant gáláns tőled, George – válaszolta az édesanyja. Alaposan szemügyre vette a kalácsát, mielőtt még egy kis vajat kent volna rá –, de biztosíthatlak, egyetlen hölgy sem szereti, ha azt mondják rá: pont jó úgy, ahogy van. George türelmes arckifejezést erőltetett magára. – Hova óhajt kilyukadni, anyám? – Csak arra, hogy megkérnélek, ma este vedd ki ebből a részed. Muszáj táncolnod vele. Az anyja ezt úgy mondta, mintha George számára ez fájó kötelesség lenne. – Természetesen táncolni fogok vele. – Mindent egybevetve pokolian kínos lesz, mégis ennek ellenére

alig várta. Azóta vágyott arra, hogy táncoljon Billie-vel, amióta azon a reggelen ott Aubrey Hallban a lány felnézett rá csípőre tett kézzel, és azt kérdezte: táncoltál már velem? Akkor nem hitte el, hogy még sosem táncoltak. Annyi éve szomszédok, hogyan lehetséges, hogy még sosem kérte fel? De most azt nem hitte el, hogy valaha is úgy emlékezett, hogy igen. Ha táncolt volna Billie-vel, ha a lelküket átjárta volna a zene, ahogy a kezét a lány csípőjére teszi… Ez nem olyasmi, amit egyhamar el tudna felejteni. És akarta is. Kézen akarta fogni Billie-t, beállni vele a táncosok sorába, lépni és meghajolni, érezni a lány született eleganciáját. De ami ennél is fontosabb, azt akarta, hogy Billie is érezze. Azt akarta, hogy a lány tudja, minden ízében épp olyan nőies és kecses, mint a többiek, hogy az ő szemében Billie tökéletes, nem csupán „pont jó”, és ha csak esélyt kapna arra… – George! Felkapta a fejét. – Légy oly kedves, és figyelj rám – kérte az anyja. – Elnézést kérek – dünnyögte. Fogalma sem volt, mennyi időre merült el a gondolataiban, habár általában véve az édesanyja már egy-két másodpercnyi álmodozást sem tűrt el.

– Csak annyit mondtam – folytatta az édesanyja kissé megenyhülve –, hogy kétszer kell táncolnod Billie-vel. – Vegye úgy, hogy ezt meg is beszéltük. Lady Manston összeszűkült szemmel nézett rá, egyértelmű volt, hogy gyanúsnak tartja, hogy ilyen könnyen elérte a célját. – Továbbá, mindenképp hagyj legalább másfél órát a két tánc között. George a szemét forgatta, és még csak meg sem próbálta elrejteni. – Ahogy óhajtja. Lady Manston kevés cukrot tett a teájába. – Figyelmesnek kell látszanod. – De nem túl figyelmesnek? – Ne gúnyolódj velem – figyelmeztette az anyja. George letette a villáját. – Anyám, biztosíthatom, hogy engem is legalább annyira érdekel Billie boldogsága, mint önt. Ez mintha valamennyire kibékítette volna az asszonyt. – Nos – mondta –, örülök, hogy ebben egyetértünk. Fél tízkor óhajtok érkezni a bálba. Így lehetőségünk lesz illendően belépni, de még mindig elég korán lesz ahhoz, hogy ne nehezítse meg a bemutatkozásokat. Később nagy lesz a hangzavar. George helyeslően bólintott.

– Szerintem kilenckor kellene indulnunk. Bizonyosan hosszú sorban fognak kígyózni a hintók a Wintour-kastély előtt, és tudod, milyen sokáig tart az ilyesmi. Tehát ha el tudnál készülni háromnegyed kilencig… – Ó, nem lehet, sajnálom – szakította félbe George, mert eszébe jutott az a nevetséges üzenet, amit át kell adnia Robert Tallywhite-nak. – Nem tudom önöket elkísérni. Külön kell érkeznem a bálba. – Ne légy abszurd – intette le az édesanyja. – Neked kell bekísérned minket. – Bárcsak megtehetném – mondta George teljesen őszintén. Mindennél jobban szerette volna, ha Billie az ő karján lép be a bálterembe, de már alaposan átgondolta az este menetrendjét, és azt a következtetést vonta le, hogy mindenképp külön kell érkeznie. Ha a hölgyekkel megy, akkor szó szerint faképnél kellene őket hagynia az ajtóban. És ezt semmiképp sem tehetné meg anélkül, hogy az édesanyja vallatóra ne fogná miatta. Nem, jobb, ha korábban érkezik, hogy megkereshesse Tallywhite-ot, és az egész ügyet elintézhesse, mielőtt a hölgyek megérkeznek. – Mégis mi lehet annál fontosabb, hogy Billie-t és engem elkísérj? – kérdezte az anyja. – Elfoglaltságom akadt – válaszolta George, és az ajkához emelte a teáscsészét. – Nem tudtam megkerülni.

Az édesanyja ajka szigorú vonallá keskenyedett. – Igencsak neheztelek. – Sajnálom, hogy csalódást okoztam. Az asszony egyre nagyobb lendülettel kavargatta a teáját. – Tudod, lehet, hogy tévedek e tekintetben. Az is lehet, hogy Billie azonnal sikert arat. Lehet, hogy a belépésünk pillanatától fiatalemberek hada veszi majd körül. – A hangsúlya arra enged következtetni, hogy ezt rossz dolognak tartja – jegyezte meg George. – Ugyan, dehogy! De te úgysem leszel ott, hogy meglásd. Az igazat megvallva, ez volt a legutolsó, amit George látni akart: Billie-t egy csapat úriember gyűrűjében, akiknek azonnal feltűnik, mekkora kincs a lány? Kész rémálom. És a dolgok jelen állása szerint úgyis tárgytalan. – Ami azt illeti – nézett az anyjára –, könnyen lehet, hogy még önök előtt megérkezem a Wintour-kastélyba. – Nos, akkor nem látom okát, hogy miért ne jöhetnél vissza a dolgodról, és csatlakozhatnál hozzánk. George erőt vett magán, hogy ne kezdje el nyomkodni az orrnyergét. – Anyám, ez nem megoldható. Kérem, hagyjuk ezt ennyiben, legyen elég, hogy a bálban találkozunk, ahol úgy fogom körülugrálni Billie-t, hogy London minden úriembere sorba fog állni, hogy a lába elé omolhasson.

– Jó reggelt! Mindketten megfordultak. Billie ott állt az ajtóban. George üdvözlésképp felállt. Nem tudhatta, Billie mennyit hallott a beszélgetésből az ő szarkasztikus megjegyzésén túl, és erősen tartott attól, hogy a lány ezt félreértené. – Nagyon kedves tőled, hogy hajlandó vagy ugrálni körülöttem ma este – mondta olyan édes és kellemes hangon, hogy George nem tudta volna megmondani, mennyire őszinte. A lány odalépett a tálalóhoz, és kézbe vett egy tányért. – Mindazonáltal remélem, hogy nem kíván tőled nagy erőfeszítést. Ó, hát így állnak! – Épp ellenkezőleg – válaszolta. – Alig várom, hogy a kísérőd legyek. – De annyira nem várod, hogy ténylegesen velünk tarts a hintóban – dünnyögte az anyja. – Elég – kérte George. Billie hátrafordult, és tekintete nem titkolt kíváncsisággal járt ide-oda a két Rokesby között. – Sajnálattal kell közölnöm, hogy ma este halaszthatatlan elintéznivalóm lesz – mondta George – , ami azt jelenti, hogy nem tudok veletek tartani a Wintour-kastélyba. De ott találkozunk. És remélem, hogy két táncot fenntartasz nekem. – Természetesen – suttogta Billie. De persze aligha mondhatott volna mást.

– Mivel nem tudsz minket elkísérni ma este… – kezdte Lady Manston. George legszívesebbe az asztalra hajította volna a szalvétáját. – Talán más ügyben a segítségemre lehetsz. – Kérem, tájékoztasson, miben lehetek a szolgálatára. Billie horkantásszerű hangot hallatott. George nem tudta volna megmondani, az volt-e. De Billie-re vallana, hogy szórakoztatónak találja, ahogy egyre gyorsabban fogy a türelme az anyjával szemben. – Te nálam sokkal jobban ismered a fiatalembereket – folytatta Lady Manston. – Van köztük olyan, akit tanácsos elkerülnünk? Mindegyiket, válaszolta volna legszívesebben. – És van olyan, akinek kifejezetten keressük a társaságát? Akire Billie kivethetné a hálóját? – Akire kivethetném… a mit? Billie-t ezt őszintén megdöbbenthette, gondolta George. Három szelet szalonnát is a földre ejtett. – Kivethetnéd a hálódat, kedvesem – mondta Lady Manston. – Ez egy kifejezés. Bizonyosan hallottad már. – Természetesen hallottam – mondta Billie, és sietve helyet foglalt az asztalnál. – Azonban nem látom, ez miképp vonatkozik rám. Nem azért jöttem Londonba, hogy férjnek valót keresgéljek. – Mindig keresni kell a férjnek valót, Billie – mondta Lady Manston, majd visszafordult George felé. – Mit gondolsz Ashbourne fiáról? Természetesen nem

az idősebbikről. Ő már házas, és akármilyen bájos vagy is, kedvesem – ezt a válla felett vetette oda a még mindig döbbent Billie-nek –, nem hinném, hogy elcsábíthatnád egy hercegség örökösét. – Egészen biztos, hogy nem akarnék ilyet tenni – közölte Billie. – Roppant gyakorlatias gondolkodásra vall, kedvesem. Túl sok pompával járna. – Mondja egy gróf felesége – jegyezte meg George. – Az közel sem ugyanaz – nézett rá az anyja. – És még nem válaszoltál a kérdésemre. Mit gondolsz az Ashbourne fiúról? – Nem. – Nem? – ismételte az anyja. – Nem, mert nincs véleményed? – Nem, mert ellenzem. Nem Billie-hez való. Aki – George ezt kénytelen volt észrevenni – az anya-fia párbeszédet kíváncsisággal vegyes riadtsággal figyelte. – Van bármi különösebb oka? – kérdezte Lady Manston. – Hazárdjátékos – hazudta George. Nos, lehet, hogy nem hazugság. Minden úriember hazardírozik. Fogalma sem volt arról, hogy a szóban forgó úr ezt túlzásba viszi-e vagy sem. – És a Billington-örökös? Úgy vélem, ő… – Szintén nem. Az édesanyja közömbös arccal nézte.

– Túl fiatal – tette hozzá George, és remélte, hogy igazat mond. – Az lenne? – Vonta össze a szemöldökét az anyja. – Talán igaz. Nem emlékszem pontosan. – Nem feltételezem, hogy bármi beleszólásom is lenne a dologba… – vetette közbe Billie. – Már hogyne lenne! – mondta Lady Manston, és megpaskolta a lány kezét. – Csak később. Billie már nyitotta a száját, de úgy tűnt, fogalma sincs, mint mondhatna erre. – Hogyan is lehetne – folytatta az asszony –, amikor rajtunk kívül senkit sem ismersz? Billie egy darab szalonnát vett a szájába, és vadul rágni kezdte. George gyanította, hogy így próbálja elejét venni annak, hogy olyat mondjon, amit később megbánna. – Ne aggódj, kedvesem. – Mosolygott Lady Manston. George belekortyolt a teájába. – Én úgy látom, nem aggódik. Billie hálás pillantással jutalmazta. Az édesanyja ügyet sem vetett a fiára. – Hamarosan mindenkit megismersz, Billie. És akkor eldöntheted, kivel óhajtasz szorosabb ismeretséget kötni. – Nem hiszem, hogy addig tervezek maradni, hogy véleményt alakítsak ki bárkiről is – mondta Billie, és a

hangja, legalábbis George úgy vélte, szokatlanul kimért és higgadt volt. – Butaság! – mondta Lady Manston. – Csak hagyj rám bátran mindent. – Nem az édesanyja – jegyezte meg George halkan. Erre az asszony magasba vonta a szemöldökét. – De lehetnék. George és Billie döbbenten tátotta el a száját, és csak bámultak rá. – Ó, ti ketten – mondta Lady Manston –, bizonyosan nem ér titeket meglepetésként, hogy milyen régóta reménykedem a Rokesby és a Bridgerton család egyesülésében. – Egyesülés? – ismételte Billie, és George csak arra tudott gondolni, hogy ez milyen rettenetes, cinikus szó, ami sosem tudná körülírni azt az érzést, amely időközben kialakult benne a lány iránt. – Szövetség, házasság, ahogy óhajtjátok – mondta Lady Manston. – Közeli barátok vagyunk, az csak természetes, ha azt szeretném, hogy egy család legyünk. – Ha esetleg számít – jegyezte meg Billie halkan –, én már így is egy családnak érzem a kettőt. – Ó, tudom én azt, kedvesem. Én is ugyanígy érzek. Csak mindig is úgy gondoltam, csodálatos lenne, ha ez hivatalosan is így volna. De mindegy. Még ott van Georgiana. Billie megköszörülte a torkát: – Ő még túl fiatal.

Lady Manston talányosan mosolygott. – Ahogy Nicholas is. Billie arckifejezése olyan mélységes rémületet mutatott, hogy George kis híján elnevette magát. Valószínűleg meg is tette volna, ha nem biztos benne teljesen, hogy a saját arcára is ugyanez a kifejezés ült ki. – Látom, hogy megdöbbentettelek – folytatta Lady Manston –, de bármelyik édesanya megmondhatja, hogy a jövőre vonatkozó tervek szövögetését sosem lehet elég korán kezdeni. – Ez nem javaslom megemlíteni Nicholasnak – dünnyögte George. – Vagy Georgianának, ebben biztos vagyok – jegyezte meg az asszony újabb adag teát töltve magának. – Kérsz egy csészével, Billie? – Hm… Igen, köszönöm szépen. – Ó, és van még valami – mondta Lady Manston egy kis tejet löttyintve Billie csészéjébe. – Mostantól nem hívhatunk Billie-nek. Billie döbbenten pislogott. – Tessék? A tej után következett a tea, majd Lady Manston előrenyújtotta a csészét, és így szólt: – A mai naptól kezdve a keresztségben kapott nevedet használjuk, a Sybillát.

Billie egy – elég feltűnő – pillanatra eltátotta a száját, majd azt válaszolta: – A mama akkor hív így, amikor haragszik. – Akkor mi most egy új, vidámabb hagyományt kezdünk. – Valóban szükséges ez? – kérdezte George. – Tudom, hogy nehéz lesz rá emlékezni – mondta Lady Manston, és végre letette a csészét Billie tányérja mellé –, de szerintem ez mindenki érdeke. A Billie mint név, nos… Nem mondanám, hogy éppenséggel férfias, de nem hinném, hogy megfelelően visszaadja azt, ahogyan prezentálni szeretnénk téged. – Tökéletesen visszaadja a személyiségét – mordult fel George. – Szent ég! Fogalmam sem volt arról, hogy ennyire ragaszkodsz hozzá – mondta az asszony tökéletesen ártatlan arckifejezéssel pillantva a fiára. – De természetesen ebben nem te döntesz. – Jobban szeretném, ha Billie-nek szólítanának – vetette közbe a lány. – Sajnos úgy vélem, te sem dönthetsz a kérdésben, kedvesem. George lecsapta a villáját a tányérra. – Akkor mégis ki az ördög dönthet ebben? Az édesanyja úgy nézett a fiára, mintha a világ legostobább kérdését tette volna fel. – Én. – Ön? – bámult rá George.

– Én tudom, hogy mennek ezek a dolgok. Mint tudod, én már átmentem ezen. – Mary nem Kentben talált férjre? – emlékeztette George. – Csak miután kicsit csiszolódott Londonban. Te jó ég! Az édesanyja megőrült. Ez lehet az egyetlen magyarázat. Lehet, hogy tántoríthatatlan, és követelőző is, ha a társaságról és az etikettről van szó, de eddig még ezt a kettőt sosem sikerült ilyen végtelenül irracionális módon összefonnia. – Bizonyosan nem számít – mondta Billie. – Úgyis mindenki Miss Bridgertonnak fog szólítani, nem? – Természetesen – ismerte el Lady Manston –, de hallani fogják, ahogy beszélgetünk veled. Nem mintha nem tudnák majd a keresztnevedet. – Ilyen ostoba társalgást még nem hallottam – morgolódott George. Az anyja rosszalló pillantást vetett rá. – Sybilla – mondta Billie felé fordulva. – Tudom, hogy nem azzal a szándékkal jöttél Londonba, hogy férjnek valót keress magadnak, de bizonyára belátod, ez mennyire kényelmes megoldás, ha már egyszer itt vagy. Kentben sosem találnál ennyi nősülésre váró úriembert egy helyen. – Nem is tudom – dünnyögte Billie a teája felett –, csordulásig tele van, amikor minden Rokesby otthon tartózkodik.

George szúrós szemmel nézett fel, míg az édesanyja trillázva felnevetett. – Ez így igaz, Billie – mondta kedvesen mosolyogva (szemmel láthatóan elfelejtette, hogy Sybillának akarja nevezni) –, de fájdalom, jelen pillanatban csak egy van otthon. – Kettő – mondta George hitetlenkedve. Úgy látszik, ha valaki sosem utazik el, akkor nem számít, hogy otthon van. Az édesanyja szemöldöke megemelkedett. – Rólad beszéltem, George. Nos, most tényleg fajankónak érezte magát. Felállt. – Én úgy nevezem Billie-t, ahogyan ő szeretné. És találkozunk a Wintour-kastélyban, ahogy megígértem, amikor a bál már elkezdődött. És ha most megbocsátanak, rengeteg a tennivalóm. Valójában ez nem volt igaz, de úgy érezte, egy perccel sem bírja tovább hallgatni az anyját, ahogy Billie debütálásáról beszél. Minél előbb túlesnek ezen a szerencsétlen napon, annál jobb.

Billie figyelte a távozó férfit, és nem akart semmit sem mondani, tényleg nem akart, de amikor belemártotta a kanalát a kásájába, azon kapta magát, hogy utánakiált: – Várj!

George megtorpant az ajtóban. – Csak egy szóra – mondta Billie, és sietve letette a szalvétáját. Fogalma sem volt, hogy mi lesz az az egy szó, de valami feszítette legbelül, és nyilvánvalóan ki akart törni. Visszafordult Lady Manston felé. – Bocsásson meg, kérem, csak egy percre. George kilépett az ebédlőből a folyosóra, ahol így négyszemközt lehettek. Billie megköszörülte a torkát: – Sajnálom. – Mit? Jó kérdés. Nem is sajnált semmit. – Ami azt illeti – mondta –, meg szeretném köszönni. – Meg szeretnéd köszönni… – ismételte George halkan. – Azt, hogy kiálltál mellettem. Hogy Billie-nek szólítottál. George arcára kimért félmosoly ült. – Szerintem, ha agyonütnek, akkor sem tudnálak Sybillának hívni. Billie hasonló arckifejezéssel válaszolt. – Nem biztos, hogy odafordulnék, hacsak nem anyám hangján hallom. George egy darabig csak nézte, majd így szólt: – Ne engedd, hogy anyám olyan személlyé alakítson, aki nem vagy. – Ó, nem hiszem, hogy ebben a kései szakaszban ez lehetséges volna. Túlságosan megrögzött lettem.

– Huszonhárom éves vénségedre? – Vénségnek számít, ha az ember lánya hajadon – válaszolta. Talán nem kellett volna ezt mondania, túl sok majdnem-leánykérés volt már közöttük. (Billie szerint már egy is túl sok. A kettő gyakorlatilag azt jelentette, hogy rettenetes a természete.) De nem bánta meg a szavait. Nem tudta megbánni. Nem teheti, ha az egyik ilyen majdnem-leánykérést valami igazi felé akarja terelni. Mert ezt akarta. A fél éjszakát ébren töltötte – nos, legalább húsz percet –, és korholta magát, amiért szó szerint elintézte, hogy George ne kérje meg a kezét. Ha lett volna csuhája (és hajlama az értelmetlen gesztusokhoz), akkor az arcába húzza a csuklyáját, vagy hamut szór a fejére. George összevonta a szemöldökét, és persze Billie agya háromszoros sebességre kapott. Vajon a férfi azon töpreng, miért tett megjegyzést a szinte vénlány állapotára? Megpróbál rájönni, hogyan válaszoljon? Kétségbe vonja Billie épelméjűségét? – Viszont segített ma estére egy csodás ruhát választani – bukott ki belőle. – Anyám? Billie bólintott, majd huncutul elmosolyodott. – Habár magammal hoztam az egyik bricseszemet a városba, hátha meg kell döbbentenem. George hangosan felnevetett. – Ez igaz?

– Nem – ismerte el, és a szíve hirtelen könnyebb lett, most, hogy a férfi nevetett –, de már az is jelent valamit, hogy megfordult bennem a gondolat, nem? – Abszolút. – George lenézett rá, a szeme ragyogóan kék volt a reggeli fényben, de a jókedvét hirtelen felváltotta valami komolyabb. – Hadd kérjek elnézést anyám nevében. Nem tudom, mi ütött belé. – Szerintem – Billie összeráncolt homlokkal kereste a megfelelő szót – bűntudata van. – Bűntudata? – George arca elárulta a meglepetését. – De mi miatt? – Hogy egyik öcséd sem ajánlkozott nekem. – Talán ezt sem kellett volna mondania. De Billie csakugyan azt gondolta, hogy Lady Manstont ez bántja. Amikor George kíváncsi arckifejezése erre megváltozott, mintha féltékeny lett volna… nos, Billie önkéntelenül is kisebb elégtételt érzett. – Ezért, gondolom, megpróbál kárpótolni valahogy – tette hozzá elszántan. – Nem mintha azt vártam volna, hogy valamelyikük megkér, de szerintem édesanyád így véli, ezért most mindenképp be akar mutatni… – Elég! – hördült fel George. – Tessék? George megköszörülte a torkát. – Elég… – mondta sokkal kimértebb, fegyelmezettebb hangon. – Nevetséges. – Hogy az édesanyád így érez?

– Az, hogy szerinte jó ötlet bemutatni téged ennek a haszontalan piperkőchordának. Billie élvezettel forgatta magában ezt a mondatot. – Csak jót akar. George erre hangosan felhorkantott. – Pedig így van – bizonygatta Billie, de a mosolyát nem bírta elnyomni. – Csak azt akarja nekem, ami szerinte a legjobb. – Szerinte… – Nos, igen. Nem lehet meggyőzni az ellenkezőjéről. Ez Rokesby-vonás, attól tartok. – Lehet, hogy épp megsértettél. – Nem – mondta Billie elképesztő faarccal. – Nem veszem magamra. – Nagyon kedves öntől, uram. George a szemét forgatta erre a szemtelenségre, és Billie ismét megkönnyebbült egy kicsit. Lehet, hogy a kifinomultabb hölgyek nem így flörtölnek, de ő csak ehhez értett. És úgy tűnt, be is vált. Ebben biztos volt. Talán mégiscsak van benne egy leheletnyi női intuíció.

Huszonegyedik fejezet Aznap este A Wintour-bálban Már másfél óra telt el, és még mindig nem látta sehol Tallywhite-ot. George megigazgatta a nyaksálját, úgy érezte, a lakája a szokásosnál jóval szorosabbra kötötte. Semmi szokatlant nem tapasztalt Lady Wintour tavaszi estélyén – ami azt illeti, George kénytelen volt levonni a következtetést, hogy olyan megszokott minden, hogy az már unalmas, de mégsem tudta lerázni magáról azt a különös, bizsergető érzést, ami végigszaladt a gerincén. Akármerre fordult, olyan volt, mintha mindig furcsán nézne rá valaki, mintha sokkalta nagyobb kíváncsisággal figyelnék, mint amit a kinézete indokolt. Persze egyértelműen csak a képzelete játszott vele, ami odáig fajult, hogy el kellett ismernie, nem neki találták ki az ilyesmit. Az érkezésének idejét gondosan választotta meg. Ha túl korán jelenik meg, akkor magára vonja a figyelmet. Mint a legtöbb vele egyidős nőtlen férfi, általában pár órát eltöltött a klubjában, mielőtt a társas kötelezettségeinek eleget tett volna. Ha pontban nyolckor érkezik a bálba, az furcsán hatna. (És a következő két órában kénytelen lenne a majdnem süket dédnagynénivel társalognia, aki épp annyira híres

legendás pontosságáról, mint a frissnek cseppet sem mondható leheletéről.) De a szokásos menetrendjét sem akarta követni, és akkor érkezni, amikor a bál már javában zajlik. Akkora forgatagban nehezen venné észre Tallywhite-ot, vagy ami még rosszabb: meg sem találná. Így hát gondos mérlegelés után körülbelül egy órával a megadott kezdési idő után lépett be a Wintour-bálterembe. Ez még mindig elegánsan korai időpontnak számított, de már elég ember keringett odabent ahhoz, hogy George feltűnés nélkül elvegyülhessen. Nem ez volt az első alkalom, hogy eltöprengett azon, talán túlbonyolítja a feladatát. Aránytalanul nagy szellemi erőfeszítést ölt bele abba, hogy elmondjon pár szót egy bugyuta versikéből. Futva az órára pillantott: hamarosan elüti a tízet, ami azt jelentette, hogy Billie még nem érkezhetett meg, de hamarosan itt lesz. Az édesanyja fél tízet tervezett, de itt-ott hallotta, hogy a vendégek a Wintour-kastély előtt kígyózó hintósor miatt elégedetlenkedtek. Billie és az édesanyja minden bizonnyal ott ragadtak a Manston család hintajában, és várják, hogy végre ők is kiszállhassanak. Nem sok ideje maradt, ha a rá bízott feladatot még a hölgyek érkezése előtt el akarja végezni. Unott arckifejezést vett fel, és úgy sétálgatott a bálteremben illendően oda-odaköszönve az

ismerősöknek, ahogy elhaladt mellettük. Egy inas körözött a vendégseregben puncsospoharakkal, George elvett egyet, de épp csak megízlelte az italt, ahogy a pohár pereme felett körbekémlelt a helyiségben. Tallywhite-ot nem látta, azonban másvalakit igen – a pokolba is, csak nem Lord Arbuthnot az? Mi az ördögért kérte meg George-ot, hogy adjon át egy üzenetet, amikor maga is megtehette volna? De persze oka lehet annak, amiért Arbuthnot nem mutatkozhat Tallywhite társaságában. Talán valaki más is itt van, aki semmiképp sem tudhatja meg, hogy a két férfi összeszövetkezett. Természetesen az is előfordulhat, hogy Tallywhite nem tud semmiről. Talán nem is sejti, hogy épp Arbuthnot akar üzenni neki. Vagy… Lehet, hogy Tallywhite igenis tudja, hogy Arbuthnot a kapcsolattartó személy, és az egész színjátéknak csak az a célja, hogy próbára tegyék George-ot, és kiderüljön, később más feladatokat is rá lehet-e bízni. Lehet, hogy George egészen véletlenül került a kémkedés közelébe. Lenézett a kezében levő puncsra. Lehet, hogy csak egy kis… Nem, határozottan magasabb alkoholtartalmú italra lenne szüksége. – Mi ez a vacak? – dörmögte, és letette a poharát. Ebben a pillanatban látta meg a lányt. A lélegzete is elállt. – Billie?

A lány olyan volt, mint egy látomás. A ruhája mélybíbor, ez az élénk szín meglepően merész választás egy hajadon számára, de Billie-n tökéletesen mutatott. A bőre akár a tej, a szeme csillogó, és az ajka… George tudta, hogy a lány nem használ rá pirosítót – Billie-nek sosem lenne türelme ilyesmihez – , de valahogy most az ajka sötétebbnek tűnt, mintha magába szívta volna a bíbor ruha ragyogását. És ő megcsókolhatta ezeket az ajkakat. Megízlelhette, csodálhatta a lányt, és szeretett volna úgy hódolni neki, ahogy azt a lány talán még a legvadabb álmában sem képzelné el. Mindenesetre különös volt – nem hallotta, hogy Billie-t bejelentették volna. Talán túl messze állt a bejárattól, vagy egyszerűen túlságosan lefoglalták a saját gondolatai. De a lány most ott állt Lady Manston mellett, és olyan gyönyörű volt, olyan sugárzóan szép, hogy George senki mást nem látott rajta kívül. Hirtelen mintha az egész világ teherré változott volna. Nem akart itt lenni ezen a táncmulatságon, olyan emberekkel, akikkel nem akart beszélgetni, egy olyan üzenettel megbízva, amit nem különösebben óhajtott átadni. Nem akart ismeretlen ifjú hölgyekkel táncolni, sem udvariasan beszélgetni azokkal, akiket ismert. Csak Billie-t akarta, teljesen magának. Elfeledkezett Tallywhite-ról. Elfeledkezett a kaskáról, macskáról és annak görbe kölykéről is. Olyan

eltökéltséggel vágott át a termen, hogy úgy tűnt, mintha a tömeg magától kettévált volna előtte. És csodálatos, megmagyarázhatatlan módon a világ még nem vette észre a lányt. Olyan gyönyörű volt, olyan szokatlanul életteli és valóságos ebben a viaszbábukkal teli teremben. Nem sokáig marad észrevétlen. De még az. George hamarosan kénytelen lesz lelkes fiatalemberek csődületével megküzdenie, de egyelőre Billie még csak az övé. A lány ideges volt, bár ez idegen szemnek bizonyosan nem tűnt fel. George sejtette, hogy ő az egyetlen, aki ezt észrevette. Billie-t ehhez ismerni kellett. A lány büszkén, kihúzott derékkal, felszegett fejjel állt, de a tekintetét ide-oda kapta, és a tömeget fürkészte. Vajon őt keresi? Előrelépett. – George! – kiáltott Billie megörülve. – Hm, úgy értem, Lord Kennard. Milyen csodás és… – halványan elmosolyodott – nem meglepő, hogy itt látom. – Miss Bridgerton – mondta halkan, és a lány keze fölé hajolt. – George! – Biccentett az édesanyja üdvözlésképp. George lehajolt, és megcsókolta az asszony arcát. – Anyám. – Ugye, Billie milyen gyönyörű?

George lassan bólintott, le sem tudta venni a szemét a lányról. – Igen – mondta –, tényleg… gyönyörű. – De nem ez a megfelelő szó. Túlságosan is prózai. A szépség egyetlen jelzője sem adja vissza azt az intelligenciát, ami a lány tekintetének mélységet ad, sem a szellemességet, ami a lány mosolyában bujkál. Gyönyörű volt, persze, de nem csak az, és George ezért szerette. – Remélem, hogy az első táncot számomra tartogatja – mondta. Billie az idős asszonyra nézett megerősítésért. – Igen, George-nak ígérheted az első táncot – válaszolt Lady Manston jóindulatú mosollyal. – Olyan sok a szabály – mondta Billie panaszosan. – Nem emlékeztem, hogy esetleg valami okból nem csak később táncolhatunk. – Rég érkeztél? – kérdezte Lady Manston. – Úgy egy órája – válaszolta George. – Hamarabb sikerült az elintéznivalóm végére járni, mint számítottam. – Elintéznivaló volt? Azt hittem, találkozó. Ha George-ot nem bűvölte volna el Billie ennyire, akkor talán lett volna gondja arra, hogy a megjegyzésre ingerülten feleljen. Az édesanyja nyilvánvalóan ki akarja szedni belőle a titkát, vagy legalábbis megpróbálja visszamenőlegesen megdorgálni. De most

valahogy nem érdekelte. Akkor nem, amikor Billie ilyen csillogó szemmel nézett fel rá. – Csakugyan gyönyörű vagy ma este – mondta. – Köszönöm. – Billie zavartan mosolygott, és ekkor George tekintete a lány kezére vándorolt, amely idegesen matatott a szoknya redőivel. – Te is nagyon elegáns vagy. Lady Manston csak úgy ragyogott mellettük. – Volna kedved táncolni? – bukott ki George-ból. – Most? – Mosolygott Billie bájosan. – Lenne zene? Nem volt. Íme, a bizonyíték, hogy George eszét elvette a szerelem, mert még csak nem is jött zavarba. – Talán kerülhetnénk egyet a bálteremben – javasolta. – A zenészek hamarosan újrakezdik. Billie Lady Manstonra pillantott, aki kecses kézmozdulattal jelezte jóváhagyását. – Menjetek csak – mondta –, de maradjatok szem előtt. George épp annyi időre zökkent ki a ködös ábrándozásból, hogy hűvös tekintettel nézzen az anyjára. – Álmomban sem jutna eszembe semmi, ami árthatna a hírnevének. – Nyilván nem – mondta az anyja fesztelenül. – Azt szeretném, ha mindenki látná. Ma este sok házasulandó fiatalember van jelen. Több is, mint amennyire számítottam. George megragadta Billie karját.

– Láttam a Billington-örököst – folytatta Lady Manston –, és szeretném, ha tudnád, én nem találtam túl fiatalnak. George enyhe megvetéssel nézett rá: – Szerintem Billie nem szeretne Billie Billington lenni, anyám. Billie majdnem elnevette magát. – Ó, egek, erre nem is gondoltam. – Akkor jó. – De most úgyis Sybilla a neve – mondta az anyja tanúbizonyságot téve arról, hogy nagy tehetséggel épp csak annyit hall meg, amennyit óhajt. – A Sybilla Billington egész kellemes hangzású. George Billie-re pillantott: – Szerintem nem az. Billie összeszorította az ajkát, és látszott, hogy remekül szórakozik. – Az örökös vezetékneve Wycombe – tette hozzá Lady Manston. – Csak, hogy tudd. George a szemét forgatta. Az édesanyja néha rettenetes tud lenni. Kinyújtotta a karját. – Mehetünk, Billie? A lány bólintott, és megfordult, így mindketten ugyanabba az irányba néztek. – Ha látnátok Ashbourne fiát… De George addigra már elvezette Billie-t. – Nekem fogalmam sincs, hogy néz ki Ashbourne fia – mondta Billie. – Te tudod? – Kissé pocakos – hazudta George.

– Ó… – Ráncolta Billie a homlokát. – Nem értem, édesanyád miért gondolta, hogy hozzám illik. Tudja jól, hogy nagyon sokat jövök-megyek. George morgott valamit az orra alatt, amit egyetértésnek szánt, és folytatta a lassú andalgást a bálterem szélén, és büszkén kihúzta magát, hogy Billie belekarolva halad mellette. – Nagyon hosszú sorban várakoztak a hintók – folytatta Billie. – Mondtam az édesanyádnak, hogy szálljunk ki, és gyalog jöjjünk tovább, mivel csodás az idő, de ő hallani sem akart róla. George halkan felnevetett. Csakis Billie képes ilyen javaslattal előállni. – Őszintén szólva – morgolódott a lány –, az ember azt hinné, azt kérdeztem tőle, hogy nem kerülhetnénke egyet, hogy a királlyal teázhassunk. – Nos, tekintve, hogy a palota a város másik végében van… – csipkelődött George. Billie válaszul a férfi oldalába könyökölt. De csak finoman, hogy senki se lássa. – Örülök, hogy nem vettél parókát – mondta George. A lány bonyolultan fésült, divatos frizurát viselt, de mégiscsak a saját haja volt, és csak alig rizsporozta be. Tetszett neki, hogy a dús gesztenyebarna szín átragyogott rajta; ez Billie minden felesleges cicoma nélkül, és ha volt valami, ami a lényét meghatározta, az pontosan az, hogy nem vetett be női fortélyokat.

George szerette volna, ha Billie jól érzi magát a londoni tartózkodása alatt, de nem akarta, hogy ez megváltoztassa. – Rettenetesen ódivatú, tudom – mondta Billie, és megérintette azt a hosszú tincset, ami a vállára hullott –, de sikerült meggyőznöm édesanyád, hogy ha túl közel lépek egy fáklyához, még véletlenül felgyújtom magam. George erre odakapta a fejét. – Az udvarban való bemutatásom után – tette hozzá Billie – ez közel sem olyan ostobaság, mint amilyennek tűnhet. George próbált nem nevetni. Tényleg megpróbált. – Ó, ugyan – mondta a lány. – Rengeteg időbe telt, mire viccelődni tudok az esettel. Legalább szórakozzunk rajta, ha lehet. – Mi történt? – kérdezte George. – És egyáltalán akarom én azt tudni? – Ó, hogyne akarnád – mondta Billie pimaszul oldalvást pillantva. – Hidd el. Határozottan tudni akarnád. George csak várt. – De most nem fogod megtudni – jelentette ki Billie. – Minden nőnek kellenek titkok, legalábbis az édesanyád ezt szokta mondogatni. – Valahogy úgy érzem, nem a St. James udvarának felgyújtása az a titok, amire gondolt.

– Tekintve, hogy milyen hevesen vágyik arra, hogy engem méltóságteljes, kifinomult ifjú hölgynek lássanak, szerintem pontosan erre gondolt. – Pajkosan nézett George-ra. – Lady Alexandra FortescueEndicott sosem gyújtana fel senkit véletlenül. – Nem. De ha mégis felgyújtana valakit, bizonyosan szándékosan tenné. Billie prüszkölve nevetett fel. – George Rokesby, szörnyű dolog ilyet mondani. És valószínűleg nem is igaz. – Úgy véled? – Bármennyire fáj is elismernem, de igen. Lady Alexandra nem olyan gonosz. Sem olyan okos. George egy darabig hallgatott, majd azt kérdezte: – Véletlen volt, ugye? – Billie rosszallóan nézett rá. – Persze hogy az volt – tette hozzá gyorsan a lány tekintete láttán, de közel sem olyan magabiztosan, mint kellett volna. – Kennard! George a neve hallatán vonakodva ugyan, de levette szemét Billie-ről. Két egyetemi barátja – Sir John Willingham és Freddie Coventry – közeledett feléjük a tömegen átvágva. Mindketten végtelenül udvarias, teljes mértékben tiszteletre méltó úriemberek voltak, pontosan olyanok, mint akiket az édesanyja szívesen bemutatna Billie-nek.

George azon kapta magát, hogy ő pedig szívesen megütné valamelyiket. Mindegy, melyiket. Bármelyik megtenné, mindaddig, míg az arcukra célozhat. – Kennard – mondta Sir John mosolyogva. – Ezer éve nem láttam. Nem is hittem volna, hogy a városban jár. – Családi ügyben – közölte George diplomatikusan. Sir John és Freddie egy emberként biccentettek, és valami olyasmit mondtak, hogy mint a legtöbben, majd mindketten várakozóan Billie-re néztek. George mosolyt erőltetett az arcára, és Billie-hez fordult. – Hadd mutassam be Sir John Willinghamet és Mr. Frederick Coventryt. – Az urak dünnyögtek valami üdvözlésfélét, majd George így folytatta: – Uraim, bemutatom Miss Sybilla Bridgertont a kenti Aubrey Hallból. – Kentet mondott? – kiáltott fel Freddie. – Ezek szerint szomszédok? – Csakugyan azok vagyunk – válaszolta Billie bájosan. – Kicsi korom óta ismerem Lord Kennardot. George igyekezett nem elkomorodni. Tudta, hogy a lány nem használhatja a keresztnevét ilyen közegben, de még így is zavarta, hogy ilyen hivatalosan utal rá. – Kennard, ön igen szerencsés fickó – mondta Freddie –, hogy ilyen bájos teremtés él a közelében. George lopva Billie-re pillantott, hogy hozzá hasonlóan ő is elborzadt-e ettől a mézesmázos bóktól,

de a lány még mindig kedvesen mosolygott, és egészen úgy festett, mint egy édes-kedves első bálozó. Felhorkantott. Édes és kedves? Billie? Ha tudnák… – Mondott valamit? – kérdezte a lány. Ő visszamosolygott rá, ugyanolyan semmitmondóan: – Csak azt, hogy valóban szerencsés vagyok. Billie felvonta a szemöldökét. – Milyen különös, hogy elkerülte a figyelmemet egy ilyen hosszú mondat. George odasandított a lányra. Billie palástolt mosollyal válaszolt. George érezte, hogy valami helyreáll benne. A világ megint a szép és jó. Vagy legalább ez a pillanat szép és jó. A világ maga kész káosz, de itt és most Billie titkos mosolyt küld felé. És George-ot elégedettség fogta el. – Szabad egy táncra, Miss Bridgerton? – kérdezte Sir John Billie-t. – Remélem, engem is megtisztel – jegyezte meg Freddie azonnal. – Természetesen – válaszolt a lány megint olyan bájosan, hogy George legszívesebben öklendezett volna. Billie mintha nem is önmaga lenne. – Az első táncot már nekem ígérte – szólt közbe. – És a vacsora utánit is. Billie kissé meglepetten nézett rá, mivel nem ígérte oda a vacsora utáni táncot, de nem hazudtolta meg.

– Mindazonáltal – folytatta Freddie higgadt derűvel – nem csak két tánc van egy bálon. – Nagy örömmel táncolok mindkettejükkel – mondta Billie, majd körbenézett, mintha valamit keresne. – Nem hinném, hogy van táncrend. – Anélkül is remekül megleszünk – bizonygatta Freddie. – Csak arra kell emlékeznünk, hogy miután táncolt Kennard barátunkkal, én következem. Billie barátságosan elmosolyodott, és méltóságteljesen biccentett. – Majd Sir Johnnal táncol – folytatta Freddie. – De figyelmeztetem, ő borzalmas táncos. Jobb, ha figyel a lábujjára. Billie ezen hangosan, jóízűen nevetett, és megint olyan vakítóan gyönyörű lett, hogy George-ot megkísértette a gondolat, hogy leplet borít a lányra, hogy senki más ne vágyhasson rá. Pedig nem kellene tőle irigyelnie a rivaldafényt. Tudta jól. Billie megérdemelte, hogy csodálják és ünnepeljék, már rég kiérdemelte, hogy egyszer ő legyen a bál szépe. De a csudába is, amikor Billie rámosolygott Sir Johnra vagy Freddie-re, egészen olyan volt, mintha komolyan gondolná. Mégis ki mosolyog így, ha nem gondolja komolyan? Van fogalma arról, hogy egy ilyen mosoly hova vezethet? A két fiatalember azt fogja hinni, hogy érdeklődik irántuk. George lelki szemei előtt hirtelen megjelent a Manston-ház előcsarnoka tele

virágcsokorral, és az ifjú urak hada, akik sorban állnak a megtiszteltetésért, hogy kezet csókolhassanak Billienek. – Valami baj van? – kérdezte Billie csendesen. Sir John és Freddie figyelmét időközben elvonta egy közös ismerősük, ezért kissé elfordulva álltak, így a kérdést csak George hallhatta. – Természetesen nincs – válaszolta, de a hangja a szokottnál keményebb volt. Billie aggodalmasan ráncolta a homlokát. – Biztos? Mert… – Jól vagyok – csattant fel George. Billie felvonta a szemöldökét: – Azt látom. George mérgesen nézett maga elé. – Ha mégsem akarsz táncolni velem… – kezdte Billie. – Szerinted ez a bajom? – Akkor mégis van valami! – Az arca olyan diadalittas volt, hogy már csak egy Pall Mall-ütő hiányzott a kezéből. – Az ég szerelmére, Billie – dörmögte George –, ez nem verseny. – Azt sem tudom, mi ez. – Nem kellene idegen úriemberekre így mosolyognod – mondta George fojtott hangon. – Tessék? – Hőkölt hátra a lány, és George nem tudta volna megmondani, hogy hitetlenkedés vagy harag miatt.

– Még a végén félreértik. – Azt hittem, az a cél, hogy mágnesként vonzzam a fiatalembereket – sziszegte Billie. Ezek szerint a harag miatt. És nem is akármekkora harag volt ez. George-nak maradt annyi lélekjelenléte, hogy ne fakadjon ki látványosan ostoba módon, hogy „igen, de ne ennyire!” Ehelyett csak figyelmeztette: – Ne lepődj meg, ha holnap vizitre jönnek. – Még egyszer kérdezem: nem ez a cél? George erre nem tudott válaszolni, mert nem volt válasz. Úgy viselkedik, mint egy eszelős, ez mindkettejük számára egyértelmű volt. Szent ég, hogyan fajult el idáig ez a beszélgetés? – Billie, nézd – kezdte –, én csak… George összeráncolta a homlokát. Arbuthnot épp elindult feléjük. – Te csak… – próbálta Billie folytatni a beszélgetést. George megrázta a fejét, és Billie volt annyira eszes, hogy tudja, ennek a mozdulatnak az égadta világon semmi köze hozzá. A lány követte George tekintetét Arbuthnot felé, de az idős úr közben megállt, hogy váltson pár szót valakivel. – Ki ez az ember? – kérdezte Billie. George visszafordult, és megint csak a lányra figyelt. – Senki. Billie a szemét forgatta a nyilvánvaló hazugságra.

– Kennard! – szólította meg Freddie Coventry, amikor visszament hozzájuk, miután Sir John elbóklászott. – Ha jól hallom, a zenekar visszatért az emelvényre. Jobban tenné, ha a táncparkettre vezetné Miss Bridgertont, különben kénytelen leszek tisztességtelen szándékkal vádolni. – Billie felé hajolt, és tettetett bizalmaskodással folytatta: – Nem helyes, hogy igényt tart az első táncra, aztán itt marasztalja a petrezselymet áruló hölgyek között. Billie felnevetett, de csak kurtán, és George fülének nem hangzott igazán őszintének ez a nevetés. – Sosem tenne ilyet – mondta Billie. – Ha másért nem is, azért semmiképp, mert az édesanyja a fejét venné érte. – Ohó! – kacagott fel Freddie. – Szóval így áll a helyzet. George feszesen mosolygott. Legszívesebben megfojtotta volna Billie-t, amiért így megkérdőjelezi a férfiasságát a barátai előtt, de még mindig túl ideges volt az alig pár lépésnyire beszélgető Arbuthnot miatt, aki valószínűleg azt várta, hogy George kis időre egyedül maradjon. Freddie cinkos dörmögéssel folytatta: – Szerintem Lord Kennard nem fog önnel táncolni. Billie George-re nézett, és amikor a tekintetük találkozott, George úgy érezte, megtalálta a saját világát. Meghajolt, kinyújtotta a karját, mert a fene

vigye el, mintha már évek óta várt volna erre a pillanatra. De természetesen Arbuthnot pont ebben a pillanatban érkezett meg. – Kennard! – köszöntötte lelkesen, ahogyan az ifjúkori barátok szülei szokták üdvözölni az embert. – Örülök, hogy itt látom. Mi szél hozta a városba? – Az, hogy táncolhasson Miss Bridgertonnal – szólt közbe Freddie –, de úgy nézem, nem igazán tudja a táncparkettre vezetni. Arbutnot felnevetett. – Ó, biztos vagyok benne, hogy nem ennyire tehetetlen. George nem tudta eldönteni, hogy melyik férfit szeretné előbb megölni. – Talán önnel kellene táncolnom – mondta Billie Freddie-nek. Felejtsük el az urakat. Először Billie-t öli meg. Mégis mi a fenét gondol ez a lány? Ez roppant nyílt viselkedés, még Billie-hez képest is. A hölgyek nem kérik fel az urakat, kiváltképp akkor, ha alig ötperces az ismeretségük. – Egy hölgy, akinek ami a szívén, az a száján – mondta Freddie. – Milyen üdítő. Már értem, Lord Kennard miért zeng ódákat önről. – Beszél rólam? – Neki nem – mordult George.

– Nos, pedig nem ártana – mondta Freddie, és évődve megemelgette a szemöldökét. – Ön bizonyosan sokkal érdekesebb téma lenne, mint a legutóbbi beszélgetésünké, ami, ha nem csal az emlékezetem, a zab volt. George egész biztos volt benne, hogy ez nem igaz, de nagyon gyerekesnek tűnt volna, ha tiltakozni kezd. – Ó, én nagyon izgalmasnak találom a zabot! – lelkendezett Billie, és George majdnem elnevette magát, mert ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy a lány nem viccel. Az apja legutóbbi sikeres aratása a legjobb bizonyíték erre. – Valóban egyedülálló hölgy – mondta Freddie elismerően. A zenekar belekezdett a kaotikus hangolásba, ami mindig megelőzi az igazi zenét, és Billie George-ra pillantott, várva, hogy a férfi ismét meghajoljon, és elvigye táncolni. De mielőtt George ezt megtehette volna, hallotta, hogy Lord Arbuthnot megköszörüli a torkát. George tudta, hogy mit kell tennie. – Átengedem önnek, Coventry – mondta meghajolva. – Minthogy annyira vágyik a társaságára. Megpróbálta kerülni Billie tekintetét, de nem igazán sikerült, és amikor a szeme Billie arcára siklott, látta, hogy a lány megdöbbent. És mérges is volt. És megbántódott.

– A következő az öné lesz – mondta Freddie vidáman, és George szíve összefacsarodott, ahogy nézte az elvonuló párt. – Sajnálom, hogy megfosztottam a bájos Miss Bridgerton társaságától – mondta Lord Arbuthnot rövid hallgatás után –, de biztos vagyok benne, hogy ön nem csupán holmi tánc miatt érkezett a városba. Most, hogy Billie elvonult Freddie Coventry karján, más nem maradt kis körükben, de Arbuthnot nyilvánvalóan körültekintő akart lenni, ezért George így válaszolt: – Ez meg az. Családi ügyek. – Nem ez a világ rendje? – A férfi a fejét George felé döntötte. – Bizony pokolian kimerítő családfőnek lenni. George az édesapjára gondolt. – Igen szerencsés vagyok, hogy ez a különleges kiváltság még nem az enyém. – Igaz, igaz – Arbuthnot nagyot kortyolt a kezében tartott italból, amely sokkal tartalmasabbnak tűnt, mint az a nevetséges puncs, amivel George-ot szolgálták ki korábban. – De hamarosan az öné lesz, és senki sem választhatja meg a családját, nem igaz? George eltöprengett, vajon Arbuthnot nem kétértelműnek szánta-e a megjegyzést. Ha igen, akkor ez is azt jelzi, hogy nem neki való a rejtélyes üzenetek és titkos találkozók világa. Úgy döntött, Arbuthnot mondatát szó szerint értelmezi.

– Ha megválaszthatnánk, őszintén mondhatom, én a sajátom mellett tenném le a voksom. – Nos, ön kiváltképp szerencsés ember. – Én is így gondolom. – És milyen az estéje? Sikeres? – Feltételezem, ez attól függ, miben mérjük a sikert. – Így lenne? – kérdezte Arbuthnot kissé ingerültnek tűnve. George nem sajnálta. A lord kezdte ezt a homályos beszélgetést. Legalább George is hadd szórakozzon egy kicsit. Arbuthnot szemébe nézett, és így szólt: – Fájdalom, az ilyen eseményekre mindig úgy jövünk, hogy keresünk valamit, nemde? – Ön roppant filozofikus hangulatú, ahhoz képest, hogy csak kedd van. – Általában a legjobb gondolataimat hétfő estére és csütörtök délutánra tartogatom – vágott vissza George. Lord Arbuthnot őszintén meglepve nézett rá. – De még nem találtam meg, amit keresek – folytatta George. Szent ég, egészen beleszédül ebbe az állandó célozgatásba. Arbuthnot szeme összeszűkült: – Ebben biztos? – Meglehetősen. Nagy itt a tömeg. – Ez roppant kiábrándító. – Valóban. – Talán fel kellene kérnie Lady Weatherbyt – mondta Lord Arbuthnot halkan. George odakapta a fejét.

– Hogy mondta? – Már bemutatták önöket egymásnak? Biztosíthatom, hogy a hölgynek nem akad párja. – Már találkoztunk – válaszolt George. Már akkor ismerte Sally Weatherbyt, amikor még Sally Sandwick névre hallgatott, ugyanis az egyik barátjának a nővére volt. A hölgy azóta férjhez ment, majd el is temette az urát, és csak nemrég tette le a teljes gyászt, így most félgyászt viselt. Szerencséjére elég jól állt neki a levendulaszín. – Weatherby remek ember volt – mondta Arbuthnot. – Nem ismertem – jegyezte meg George. A férfi jóval idősebb volt nála, és Sally a második felesége volt. – Időnként dolgoztam vele – folytatta Arbuthnot. – Kiváló ember. Nagyon is kiváló. – Évek óta nem beszéltem Lady Weatherbyvel. Nem tudom, volna-e bármi mondanivalóm a számára. – Ó, biztos vagyok benne, hogy majd kitalál valamit. – Ebben én is biztos vagyok. – Ó, már látom is a feleségem amott – mondta Lord Arbuthnot. – A fejtartása vagy azt jelenti, hogy a segítségemre van szüksége, vagy azt, hogy mindjárt meghal. – Akkor oda kell mennie. Nyilván. – Úgy vélem, mindkét esetben szüksége lenne a segítségemre. – Vonta meg a vállát a lord. – Isten

önnel, fiam. Remélem, az este gyümölcsözőnek bizonyul. George figyelte, ahogy Lord Arbuthnot átvág a termen, majd elindult a küldetésére. Úgy tűnt, ideje táncba vinni Sally Weatherbyt.

Huszonkettedik fejezet Mr. Coventry remek táncosnak bizonyult, de Billie csak nagyon kevés figyelmet tudott neki szentelni, ahogy a férfi végigvezette a cotillion bonyolult lépésein. George időközben befejezte a beszélgetést az idős úrral, és most épp egy hölgy előtt hajolt meg, aki annyira lenyűgözően szép volt, hogy kész csoda, a körülötte állóknak nem kellett eltakarniuk a szemüket a varázslatos ragyogása miatt. Billie lelkében felébredt a zöld szemű szörnyeteg, és az eddig oly mesébe illő este megkeseredett. Billie tudta, hogy nem kellett volna táncba hívnia Mr. Coventryt. Lady Manston gutaütés kapott volna, ha ezt látja. Valószínűleg ez meg is fog történni, amint eljut hozzá a pletyka. Mert eljut. Lehet, hogy Billie évek óta nem járt Londonban, de annyit azért tudott, hogy felfogja, a történtek híre perceken belül körbejár majd a bálteremben. És másnap reggelre az egész város tudomást szerez róla. Közönséges törtetőnek fogják bélyegezni. Azt mondják majd, szinte üldözte Mr. Coventryt, hogy ismeretlen okból kétségbeesett volt, de bizonyosan valami rút titka lehet, különben miért dobna sutba sok százévnyi hagyományt, és kér fel egy úriembert?

Aztán valakinek eszébe jut majd az a pár évvel korábbi sajnálatos baleset az udvarban. Rettenetes, valóban – kárálnak majd mind. Miss Philomena Wren ruhája lángra kapott, és mire a körülötte levők feleszméltek volna, egy halom ifjú hölgy hevert tehetetlenül a földön, mert képtelen voltak mozogni a szélesen kipárnázott ruhájuk elviselhetetlen súlya alatt. Csak nem ott volt Miss Bridgerton is? Nem ő feküdt Miss Wrenen? Billie-nek össze kellett szorítani a fogát, hogy ne hördüljön fel. Ha Philomena Wrenen feküdt is, csak azért, hogy eloltsa a tüzet, de ezt soha senki nem fogja megemlíteni. Az, hogy Billie okozta a tüzet, még mindig féltve őrzött titok volt, hála az égnek. De őszintén szólva hogyan várhatják el a hölgyektől, hogy rendesen mozogjanak egy ekkora ruhakölteményben? Az udvari protokoll szerint jóval szélesebb abroncsú ruhát kellett viselniük, mint hétköznapokon. Billie rendes körülmények között pontosan tudta, hol helyezkedik el a teste a térben – nála kevésbé esetlen személyt keresve sem találni. De kinek ne okozna nehézséget egy olyan ruhában mozogni, amely csípőtájon jobbra-balra is közel háromlábnyira kiszélesedik? És ami ennél is lényegesebb, ki volt az az eszelős, aki szerint jó ötlet égő gyertyát hagyni egy helyiségben, amely tele van elformátlanított hölgyekkel?

A ruhája széle olyan messze volt a törzsétől, hogy Billie meg sem érezte, amikor nekiütközött a gyertyának. Miss Wren sem vette észre, amikor a ruhája izzani kezdett. És később sem kellett ezzel szembesülnie, gondolta Billie elégedetten, mert neki volt annyi esze, hogy rávesse magát a másikra, és elfojtsa a tüzet, mielőtt az elért volna a lány bőréig. Ennek ellenére, amikor lecsillapodtak a kedélyek, mintha senki sem emlékezett volna arra, hogy Billie megmentette Miss Wren életét és bőre makulátlan szépségét. Nem, a saját édesanyját annyira felháborította az eset, hogy lemondott minden tervükről, ami Billie londoni szezonjára szólt. Ami – igyekezett Billie nem megfeledkezni róla – pontosan az volt, amit egész végig szeretett volna. Éveken át küzdött a szezon ellen. De nem úgy akarta elérni a célját, hogy szégyent hoz a szüleire. Nagyot sóhajtott, és igyekezett a cotillionra figyelni, amit ezek szerint rendesen táncolt Mr. Coventryvel. Nem is vette észre, de úgy tűnt, a megfelelő lépéseket teszi meg, és nem taposta le senki lábujját. Szerencsére nem kellett sokat beszélgetnie; ez is az a fajta tánc, amely legalább annyiszor választja el a hölgyet a partnerétől, mint amennyiszer egymáshoz sodorja őket. – Lady Weatherby – mondta Mr. Coventry, amikor elég közel került hozzá ahhoz, hogy beszéljen.

Billie meglepetten kapta fel a fejét, mert abban meglehetősen biztos volt, hogy a férfi tudja a nevét. – Hogyan? Elléptek egymástól, majd vissza. – A hölgy, akivel Lord Kennard táncol – magyarázta Mr. Coventry. – Weatherby özvegye. – Özvegy? – Nem régóta – bólintott a férfi. – Most tette le a gyászt. Billie a fogát csikorgatta, próbált kedvesnek tűnni. A gyönyörű özvegy nagyon fiatal volt, talán ha öt esztendővel lehetett idősebb Billie-nél. Pazar ruhakölteményt viselt, amiről Billie már tudta, hogy a legutolsó divat szerinti, és a bőre tökéletes alabástromfehér volt, amit Billie arzénos krém nélkül sosem tudna elérni. Billie arra gondolt, megeszi a kalapját, ha Lady Weatherby tökéletes orcáját valaha is érte napfény. – Újra kell házasodnia – mondta Mr. Coventry. – Nem adott az öreg Weatherbynek örököst, ezért az új Lord Weatherby nagylelkűségére van utalva. Vagy ami lényegesebb… A cotillion ismét elsodorta őket egymástól, és Billie legszívesebben felsikoltott volna tehetetlenségében. Egyesek miért hiszik azt, hogy jó ötlet fontos beszélgetéseket tánc közben megejteni? Senki sem gondol arra, hogy az információt megfelelő időben illene megosztani?

Előrelépett, vissza oda, ahol folytathatta Mr. Coventryvel a társalgást, és azt mondta: – Vagy ami lényegesebb… A férfi mindentudóan mosolygott. – Az új Lord Weatherby feleségének kegyeire kell hagyatkoznia. – Biztos vagyok benne, hogy élvezi majd Lord Kennard társaságát – mondta Billie diplomatikusan. Úgysem vezetheti félre Mr. Coventryt, a férfi pontosan tudta, hogy Billie halálosan féltékeny. De legalább megpróbálhat közönyt színlelni. – Én nem aggódnék – tette hozzá Mr. Coventry. – Aggódni? Billie-nek ismét várnia kellett a válaszra. Kecsesen megkerült egy másik hölgyet, de magában végig átkozta a cotilliont. Nincs egyetlen új tánc sem a kontinensen, ami egész végig egymás mellett tartja a férfit és a nőt? Persze ez botrányosnak számított, de tényleg nem látja be senki, az mennyivel értelmesebb volna? – Kennard nem örült, hogy a gondjaimra kellett önt bíznia – jegyezte meg Mr. Coventry, amikor újra beszélhettek. – Ha felkérte is Lady Weatherbyt, csak visszavágásként tette. George azonban nem ilyen volt. Lehet, hogy a humora nyers, de a viselkedése sosem az. Sosem kérne fel egy hölgyet csak azért, hogy egy másikat féltékennyé tegyen. Lehet, hogy neheztelt, sőt haragudott Billie-re,

amiért zavarba hozta a barátja előtt, de ha Lady Weatherbyvel táncol, azt csak azért, mert így akarta. Billie hirtelen émelyegni kezdett. Nem kellett volna a helyzetet azzal manipulálnia, hogy pimaszul azt mondja, talán Mr. Coventryvel kellene táncolnia. De ha annyira tehetetlennek érezte magát! Az este egészen addig olyan jól telt. Amikor meglátta George-ot fessen az estélyi öltözékében, majdnem elállt a lélegzete. Próbálta mondogatni magában, hogy a férfi ugyanaz a személy, akit Kentben megismert, ugyanazt a felöltőt és cipőt viseli, de itt Londonban, az országot és talán az egész világot vezető emberek között egészen máshogy nézett ki. Ide tartozott. Komolyságot árasztott, csendes magabiztosságot, és hogy tudatában van a helyzetének. Az életének volt egy olyan része is, amiről Billie semmit sem tudott, tele fogadásokkal, bálokkal és White-beli találkozókkal. Egy szép napon elfoglalja majd a helyét a parlamentben, míg ő továbbra is a szertelen Billie Bridgerton marad. Leszámítva azt a tényt, hogy néhány év múlva a szertelenség átadja a helyét a különcségnek. És onnan egyenes út vezet a háborodottságig. Nem, gondolta végül. Nem ez fog bekövetkezni. George kedveli őt. Talán egy kicsit szereti is. Látta a férfi szemében, és érezte a csókjában. Lady Weatherby viszont soha…

Billie szeme elkerekedett. Hová tűnt Lady Weatherby? És ami ennél is lényegesebb, hová tűnt George?

Öt órával később George végre lábujjhegyen beóvakodhatott a Manston-ház bejárati ajtaján, fáradtan, csalódottan és legfőképpen égő vággyal a szívében, hogy megfojtsa Lord Arbuthnotot. Amikor a generális megkérte, hogy adjon át egy üzenetet, George azt hitte, egyszerű feladat vár rá. Eleve azt tervezte, hogy részt vesz a Wintour-bálon, és Robert Tallywhite pontosan az a személy, akivel kellemesen eltársaloghat. Összességében véve tíz percet vesz majd el az idejéből, és azzal a tudattal hajthatja majd álomra a fejét, hogy valami hasznosat tett a királyért és az országért. Arra viszont nem számított, hogy az este során kénytelen lesz Sally Weatherbyvel elmenni a Nyakatlan hattyúba, a város másik felében levő kissé visszataszító kocsmába. Végül itt talált rá Robert Tallywhite-ra, aki épp remekül szórakozott azzal, hogy kis dobónyilakat hajigált egy háromszögletű kalapra, amely hátborzongató módon a falra volt szegezve. Tallywhite, amint bekötött szemmel dob célba. George átadta a rá bízott üzenetet, aminek a tartalma mintha cseppet sem lepte volna meg Tallywhite-ot, ám amikor megpróbált távozni,

kénytelen volt maradni egy pint sörre. És a kénytelen alatt tényleg azt értette, hogy kénytelen, mivel két megtermett fickó lenyomta egy székre, az egyiküknek akkora véraláfutás éktelenkedett a szeme alatt, amekkorát George még sosem látott. Egy ekkora bevérzés kivételes fájdalomtűrésről árulkodott, és George attól tartott, ez egyben kivételes fájdalomokozó képességgel is együtt jár. Így hát, amikor a jó öreg lilaszem ráripakodott, hogy üljön le és igyon, akkor George azt tette, amit mondtak neki. A következő két órában hihetetlenül nyakatekert és eszelős társalgást folytatott Tallywhite-tal és kopóival. (Sally azonnal eltűnt, miután leszállította George-ot a szerencsétlen Nyakatlan hattyúig.) Megvitatták az időjárást, és a krikettszabályokat, összevetették a cambridge-i Trinity Hall és a Trinity College erényeit. Áttértek a sós víz egészségügyi hatásaira, arra, hogy milyen nehéz tisztességes jeget szerezni nyáron, és elmélkedtek azon, vajon az ananász magas ára hatással lesz-e a narancs és a citrom népszerűségére. Éjjel egyre George kezdte gyanítani, hogy Robert Tallywhite nem teljesen épelméjű, kettőre már biztos volt benne. Három órakor végre sikerült távoznia, de még előtte Tallywhite egyik nagydarab barátja „véletlenül” belekönyökölt az oldalába. A bal orcáján horzsolás keletkezett, de hogyan, azt már George nem tudta felidézni.

A legrosszabb az, gondolta, ahogy ment fel a Manston-ház lépcsőjén, hogy magára hagyta Billie-t. Tudta, hogy ez az este fontos volt a lánynak. A pokolba is, neki is fontos volt. Csak isten a megmondhatója, hogy a lány most mit gondol a viselkedéséről. – George. Meglepetésében megbotlott, ahogy belépett a szobájába. Billie ott állt a közepén hálóköntösben. Hálóköntösben! Az öv lazán fogta össze a ruhadarabot a derekán, és George láthatta az alóla kikandikáló barackszínű, finom selyem hálóinget. Az anyag nagyon vékonynak tűnt, már-már áttetszőnek. Ha végigsimítana ezen a selymen, akkor érezné a lány bőréből áradó perzselő hőt. Akár azt is hihetné, joga van hozzá, hiszen a lány alig pár lépésnyire állt az ágytól. – Mit keresel itt? – kérdezte George. Billie szájának szeglete megfeszült. Mérges volt. Ami azt illeti, az ember akár azt is mondhatná, hogy lélegzetelállítóan dühös. – Téged vártalak – érkezett a válasz. – Erre magam is rájöttem – mondta George a nyaksálját cibálva. Ha a lányt zavarja, hogy előtte vetkőzik, akkor az az ő baja, döntötte el. Mégiscsak Billie az, aki letáborozott a szobájában. – Mi történt veled? – kérdezte Billie. – Az egyik pillanatban ráerőltetsz szegény Mr. Coventryre…

– Én annyira nem sajnálnám a fickót – morogta George. – Megkapta a táncom. – Te adtad oda neki a táncod. George továbbra is a nyaksál csomójával foglalatoskodott, míg végre egy erőteljes rántással ki nem oldotta. – Úgy láttam, nem sok választásom van – mondta, és a gyűrött anyagot a székre hajította. – Mit értesz ezen? George nem mozdult, örült, hogy történetesen nem a lány felé fordulva áll. Lord Arbuthnotra gondolt, de természetesen ezt Billie nem tudta – és nem is tudhatta meg –, milyen ügyben találkoztak. – Aligha tehettem másképp – válaszolta, és a falon egy pontot szemelt ki magának, hogy azt nézze. – Tekintve, hogy felkérted táncolni. – Éppenséggel nem kértem. George a válla felett pillantott hátra. – Szőrszálhasogatás, Billie. – Ám legyen – mondta a lány keresztbe font karral – , de én is úgy látom, hogy nem sok választásom volt. A zene elkezdődött, és te csak álltál ott. Semmi értelme nem volt rámutatni, hogy épp készült a parkettre vezetni, amikor Lord Arbuthnot megérkezett, ezért inkább hallgatott. Hosszú, súlyos pillanatig csak bámulták egymást. – Nem kellene itt lenned – mondta végül George. Leült, hogy lehúzza a csizmáját.

– Fogalmam sem volt, hova máshova mehetnék. Átható, vad tekintettel figyelte a lányt. Ezen mégis mit érthet? – Aggódtam miattad – tette hozzá Billie. – Tudok magamra vigyázni. – Én is – vágott vissza a lány. George egy biccentéssel jelezte, hogy talált a célzás, majd a mandzsettája felé fordította a figyelmét, hátrahajtotta a finom belga csipkét, hogy át tudja bujtatni a gombokat a hurkokon. – Mi történt az este? – hallotta a kérdést. Lehunyta a szemét, pedig tudta, hogy Billie úgysem láthatja a tekintetét. Csak ezért engedett meg magának egy fáradt sóhajt. – Azt sem tudom, hol kezdjek neki. – Az eleje is megteszi. Ekkor Billie-re pillantott, és önkéntelenül is komoran elmosolyodott. Mennyire rá vall ez a kijelentést. De csak megrázta a fejét, és fáradtan annyit mondott: – Inkább ne ma éjjel. Billie keresztbe fonta a karját. – Az ég szerelmére, Billie, kimerült vagyok. – Nem érdekel. Ez a mondat váratlanul érte, egy pillanatig csak bámult maga elé, és pislogott, akár egy ostoba bagoly. – Hol jártál? – kérdezte Billie. És mivel az igazság, amennyiben lehetséges, mindig a legjobb válasz, azt mondta: – Egy kocsmában.

A lány meglepetten kapta hátra a fejét, de a hangja hűvös volt, amikor megszólalt: – Olyan szagot is árasztasz. George komoran nevetett fel. – Valóban? – Mit kerestél egy kocsmában? Vajon mi lehet az, ami sokkal fontosabb volt, mint… – elhallgatott, és riadtan kapta a szája elé a kezét. George erre nem adhat választ, ezért nem is mondott semmit. A világon semmi sem fontosabb Billie-nél. De voltak dolgok, amelyek fontosabbak, mint hogy táncoljon vele, akármennyire is szeretné, ha nem így volna. A fivérének nyoma veszett. Talán az éjszakai különös megbízatásnak semmi köze sincs Edwardhoz. A pokolba is, George egészen biztos volt benne, hogy nincs is. Hogyan lehetne? Edward a kolóniák rengetegében tűnt el, ő pedig itt van Londonban, és versikét szaval egy eszelősnek. De a kormánya kérte meg ennek a feladatnak az elvégzésére, és ami még ennél is lényegesebb, a szavát adta, hogy végrehajtja. George minden lelkiismeret-furdalás nélkül nemet mondana Lord Arbuthnotnak, ha esetleg egy újabb hiábavaló feladattal állna elő. Nem érzett kísértést arra, hogy vakon kövessen mindenféle parancsokat. De az idejét ígérte, és állta a szavát.

A csend egyre jobban rájuk nehezedett, és ekkor Billie, aki elfordult tőle, és szorosan fonta össze a karját a mellkasán, egész vékony hangon így szólt: – Le kellene feküdnöm aludni. – Csak nem sírsz? – kérdezte George, és azonnal felpattant. – Nem – érkezett a válasz feltűnően gyorsan. George ezt már nem bírta elviselni. Észre sem vette, úgy tett egy lépést előre. – Ne sírj… – Nem sírok! – mondta Billie elcsukló hangon. – Nem – mondta George gyengéden. – Persze hogy nem. Billie cseppet sem elegánsan a kézfejével törölte meg az orrát. – Nem sírok – hajtogatta –, és főleg nem miattad. – Billie… – kezdte volna, de mire észbekapott, a lány már a karjaiban volt. A szívéhez szorította, és a hátát simogatta, miközben a lánynak potyogtak a könnyei. Billie halkan sírt, ami valamiképp váratlanul hatott. Billie soha semmit sem csinált félgőzzel, és George azt hitte volna, ha már sír, az hangos zokogás lesz. És akkor döbbent rá valamire: Billie igazat állított. Valóban nem szokott sírni. Huszonhárom éve ismeri, és még soha egyszer sem látta a könnyeit. Még akkor sem sírt, amikor kificamította a bokáját, és egyedül kellett lemásznia azon a létrán. Egy pillanatig úgy nézett ki, mintha mindjárt sírva fakadna, de akkor

kihúzta magát, visszanyelte a fájdalmát, és zokszó nélkül tűrte. De most sírt. És ő, George, ríkatta meg. – Annyira sajnálom – suttogta bele a lány hajába. Fogalma sem volt, mit tehetett volna másképp, de ez mintha most nem számított volna. Billie sír, és minden egyes szipogása egyre apróbb darabokra törte George szívét. – Kérlek, ne sírj – könyörgött, mert fogalma sem volt, mi mást mondhatna. – Minden rendben lesz. Megígérem, hogy minden rendbe fog jönni. Érezte a mellkasán, ahogy a lány bólint, alig észrevehetően, de valamiképp ennyi is elég volt ahhoz, hogy tudja, Billie mérföldkőhöz ért. – Látod… – mondta, és megérintette Billie állát, és elmosolyodott, amikor a lány végre felemelte a tekintetét. – Mondtam én, minden rendben lesz. Billie reszketve szívta be a levegőt. – Aggódtam miattad. – Aggódtál? – Nem akart ilyen önelégültnek tűnni, de nem tehetett róla. – És haragudtam is – tette hozzá a lány. – Tudom. – Elmentél – közölte egyszerűen. – Tudom. – Nem fog kifogásokat keresni. Billie ennél sokkal többet érdemel.

– Miért? – szegezte neki a lány a kérdés. És amikor George nem válaszolt azonnal, Billie kibontakozott az ölelésből, és megismételte: – Miért mentél el? – Nem árulhatom el – mondta bánatosan. – Vele voltál? George meg sem próbált úgy tenni, mint aki nem érti: – Csak rövid ideig. Mindössze egyetlen háromágú gyertyatartó égett a szobában, de a fénye elég volt ahhoz, hogy lássa, amint Billie arcán fájdalom suhan át. A lány nagyot nyelt, és a torka finoman megremegett. De ahogy állt, a karját védekezően összefonva a hasa előtt… Mintha páncélt öltött volna. – Nem fogok hazudni neked – mondta George csendesen. – Lehet, hogy a kérdésedre nem adhatok választ, de valótlant sem fogok állítani. – Előrelépett, és egyenesen Billie szemébe nézett, ahogy megfogadta: – Érted? Soha nem fogok neked hazudni. Billie bólintott, és George látta az arcán, hogy valami megváltozott. A lány tekintete lágyabb lett, aggódóbb. – Megsérültél. – Semmi komoly. – De akkor is… – kinyúlt, hogy megérintse George arcát, de a keze pár ujjnyira megállt előtte. – Valaki megütött? George megrázta a fejét. Valószínűleg akkor szerezte a horzsolást, amikor oly szívélyesen meggyőzték, hogy igyon meg egy pint sört Tallywhite-tal.

– Őszintén szólva nem emlékszem – válaszolta. – Nagyon furcsa este volt. Billie ajka felnyílt, és látszott rajta, hogy legszívesebben tovább faggatózna, de ehelyett nagyon halkan csak annyit mondott: – Nem is táncoltál velem. George a szemébe nézett: – Tiszta szívből bánom. – Szerettem volna… Abban reménykedtem… – Ahogy nyelt, összeszorította a száját, és George rádöbbent, hogy ő maga lélegzet-visszafojtva várja a folytatást. – Nem hiszem… Bármit is akart Billie mondani, nem tudta rávenni magát, és George ráeszmélt, hogy neki is épp olyan bátornak kell lennie, mint a lánynak. – Kész szenvedés volt – suttogta. Billie meglepetten nézett fel rá. George megfogta a kezét, és belecsókolt a tenyerébe. – Van fogalmad arról, milyen nehéz volt azt mondani Freddie Coventrynek, hogy menjen, és táncoljon veled? Hogy milyen érzés volt nézni, ahogy beléd karol, és a füledbe suttog, mintha joga lenne a közeledben lenni? – Igen – mondta Billie halkan. – Pontosan tudom. És akkor, abban a pillanatban, minden egyértelmű lett. George csak egyvalamit tehet. És meg is tette azt az egyetlen dolgot. Megcsókolta a lányt.

Huszonharmadik fejezet Billie nem volt ostoba. Már akkor tudta, hogy mi fog történni, amikor úgy döntött, hogy George-ot a férfi hálószobájában várja meg. De nem ezért jött be. Nem ezért lopakodott el lábujjhegyen a szobáig, s nyomta le a kilincset olyan gyakorlott könnyedséggel, hogy a zár még csak nem is kattant, amikor kinyílt az ajtó. Nem ezért ült le a székbe, felfigyelve minden kis neszre, ami a férfi hazaérkezését jelzi, és nem is ezért bámulta egész végig az ágyat, fájóan tudatában annak, hogy George ott szokott aludni, ott szokott a teste heverni a legkiszolgáltatottabb állapotában, és ott tenné magáévá a feleségét, ott szeretkeznének. Nem, mondta magának, azért jött be a férfi szobájába, mert tudnia akarta, hova tűnt, miért hagyta ott magára a Wintour-bálban. És aggódott is. Tudta, hogy addig nem tud majd elaludni, míg George haza nem tér. De persze tudta azt is, hogy ez megtörténhet. És most, hogy megtörténik… Végre elismerhette maga előtt is, hogy egész végig akarta. George odahúzta magához, és ő nem mímelt meglepődést, és nem tettetett felháborodást sem. Ehhez túlságosan is őszinték voltak egymáshoz; Billie

átkarolta a férfit, és lázas mohósággal viszonozta a csókot. Olyan volt, mint amikor George első alkalommal csókolta meg, csak most jóval több. A férfi keze fel-le vándorolt Billie vékony köntösén, melynek anyaga jóval selymesebb és finomabb volt, mint a nappali ruhájáé. Amikor George két kezébe fogta Billie fenekét, Billie minden egyes ujját érezte, melyek olyan kétségbeesetten szorították, hogy Billie szíve dalra kelt. George nem úgy bánt vele, mint egy porcelánbabával. Úgy bánt vele, mint egy nővel, és Billie élvezettel borzongott meg. A testük szorosan egymáshoz simult, érezte George ágaskodó férfiasságát, követelőző keménységét. Ő okozta ezt. Ő. Billie Bridgerton. Miatta hajtja George Rokesbyt a vad vágy, és ez mámorító volt. És ettől Billie felbátorodott. Legszívesebben megharapdálta volna a férfi fülét, lenyalta volna a sót a testéről. Hallgatni akarta, ahogy a férfi lélegzete felgyorsul, amikor a testük egymásnak feszül, és fel akarta fedezni a férfi ajkának ívét, de érezni és nem látni. Az egész férfit akarta, és minden lehetséges módon. – George – nyöszörögte, és imádta, ahogy a férfi neve az ajkán kigördült. Újra kimondta, majd újra, minden egyes csókot ezzel zárt le. Hogy gondolhatta egészen eddig, hogy ez a férfi rideg és távolságtartó?

Minden csókja testet öltött hő volt. Mintha fel akarta volna falni, el akarta volna emészteni Billie-t. Birtokba venni. És Billie, aki soha nem szerette igazán átadni másnak az irányítást, rájött, hogy kifejezetten szeretné, ha ez George-nak sikerülne. – Olyan… hihetetlenül… gyönyörű… vagy – mondta George nem igazán boldogulva azzal, hogy a mondatot egyben mondja ki. Az ajkát túlságosan lefoglalta másvalami ahhoz, hogy rendesen egybefűzze a szavakat. – A ruhád ma este… Alig hiszem el, hogy vöröset viseltél. Billie felnézett rá, és nem tudta megakadályozni az arcára kiülő huncut mosolyt. – Szerintem hozzám nem illik a fehér. És a mai éjjel után, gondolta pajkosan, soha többet nem is fog. – Úgy néztél ki benne, mint egy istennő – lihegte George. Majd elhallgatott, és kissé hátrébb húzódott. – De tudod – folytatta, és a szemében pajzán tűz égett –, szerintem a legjobban bricseszben tetszel nekem. – George! – Billie önkéntelenül is elnevette magát. – Pszt… – figyelmeztette George, és a fogával meghúzta picit Billie fülcimpáját. – Nehéz csöndben maradni. George úgy nézett le rá, mint egy kalóz. – Én tudom, hogyan némíthatlak el.

– Ó, ugyan már… – de a mondatot már nem tudta befejezni, mert George már újra csókolta, sokkal vadabbul, mint az előbb. Érezte a férfi ujjait a derekán, ahogy a köntöst összefogó selyemöv alá kúszik. Az öv szinte magától bomlott ki, a köntös a földre omlott, és Billie bőre a selyem nyomán finoman megborzongott. Csupasszá vált karja libabőrös lett az éjszaka hűvösében, mégsem fázott, csak átadta magát George áhítatos érintésének, ahogy lassan végigsimította a vállától le egészen a csuklójáig. – Szeplős vagy – suttogta George. – Pont… – Lehajolt, és gyenge csókolt lehelt Billie könyökhajlatába. – Itt. – Már láthattad – mondta Billie halkan. Nem illetlen helyen volt a szeplő, rengeteg rövid ujjú ruhát hordott. George felnevetett. – De sosem szenteltem neki illő figyelmet. – Ugyan már. – Hm-mmm… – Felemelte Billie karját, és épp csak annyira fordította el, hogy úgy tehessen, mintha a szeplőt vizsgálgatná. – Egész Angliában nincs ehhez fogható bájos szépségpetty. Csodálatos melegség és elégedettség áramlott végig a testén, ami már szinte égett George közelségétől, Billie mégsem bírt ellenállni a késztetésnek, hogy folytassa ezt az évődő beszélgetést. – Csak Angliában?

– Nos, nem sok külföldi országban jártam. – Ó, csakugyan? – És tudod… – a férfi hangja érzéki morgássá mélyült. – Talán van még néhány szeplő ebben a szobában. Mondjuk épp itt. – Az ujját becsúsztatta a hálóing alá, majd a másik keze elindult Billie csípője felé. – Vagy talán itt. – Talán… – suttogta Billie. – A térdhajlatodban – mondta George, és a szavak forró csókként érték Billie fülét. – Vagy esetleg pont itt. Billie bólintott. Úgy érezte, már képtelen lenne megszólalni. – Az egyik lábujjadon – folytatta a férfi. – Vagy a hátadon. – Esetleg ellenőrizhetnéd… – lihegte Billie fojtottan. George mélyen, reszketve szívta be a levegőt, és Billie hirtelen rádöbbent, a férfi mekkora akaraterővel uralja a szenvedélyét. Míg ő örömmel engedte el magát, szerelme ádáz harcot vívott a saját vágyaival. És Billie tudta – valamiképp tudta, hogy egy kevésbé úri jellemnek nem lett volna annyi ereje, hogy ilyen gyengéden bánjon vele. – Tégy magadévá – kérte Billie. Saját magának már engedélyt adott, hogy ezt hagyja. Most George-nak is megadja. Érezte, ahogy George izmai megfeszülnek, és egy pillanatig a férfi úgy festett, mint akinek nagy fájdalmai vannak.

– Nem kellene… – De kellene. George ujjai finoman belemélyedtek Billie húsába. – Képtelen leszek félbehagyni. – Nem is akarom, hogy félbehagyd. George hátrahúzódott, remegve sóhajtott fel. Ajkukat csak pár ujjnyi távolság választotta el egymástól. Keze Billie arcára vándorolt, mintha azt akarta volna, hogy a lány ne moccanjon, míg égő tekintettel nézi. – Feleségül fogsz jönni hozzám – közölte vele. Billie biccentett, egyetlen gondolata az volt, hogy a lehető leghamarabb a beleegyezését adja. – Mondd ki – kérte a férfi szenvedélyesen. – Mondd ki a szavakat. – Így lesz – suttogta Billie. – Feleségül megyek hozzád. Megígérem. Egy másodpercig George csak állt ott mozdulatlanul, és mielőtt Billie halkan kimondhatta volna a nevét, a férfi felkapta, és szó szerint az ágyra vetette, majd felmordult: – Az enyém vagy. Billie óvatosan felkönyökölt, és úgy figyelte az egyre közeledő férfit. George először az ingét rángatta ki a nadrágjából, majd egy mozdulattal rántotta le magáról a feje fölött. Billie-nek még a lélegzete is elállt a látványtól. George gyönyörű volt, bármilyen furcsa is ezt a szót használni egy férfira. Gyönyörű, tökéletes. Billie tudta, hogy George nem tetők zsúpolásával és az

eke mellett tölti a napjait, de bizonyosan rendszeres testedzést végzett, mert cseppet sem tűnt petyhüdtnek a teste. Vékony volt és izmos, és ahogy a gyertyafény táncolt a bőrén, látszott, hogy az izomzata megmegfeszül. Billie felült, és kinyújtotta a kezét, az ujjai szinte bizseregtek, hogy megérinthesse a férfit, és végre megtudja, a bőre olyan sima és forró-e, mint amilyennek látszik, de George elérhetetlen messzeségben állt, és őt figyelte mohóságtól izzó szemekkel. – Olyan gyönyörű vagy – suttogta George. Egy lépést tett az ágy felé, de mielőtt Billie megérinthette volna, a férfi megfogta a kezét, és az ajkához emelte. – Amikor ma este megláttalak, azt hiszem, megállt bennem az ütő. – És most? – kérdezte Billie suttogva. George a szíve fölé húzta Billie kezét. Billie érezte a férfi szívének verését, szinte hallotta is, ahogy a saját teste átvette a lüktetését. Milyen erős ez az ember, milyen masszív, milyen csodálatosan férfias. – Szeretnéd tudni, hogy legszívesebben mit tettem volna? – mormolta George. Billie megrázta a fejét, a mélytüzű hang egészen megbabonázta, és ő maga egyetlen hangot sem volt képes kiadni. – Legszívesebben visszafordítottalak volna, és kitaszigállak az ajtón, mielőtt bárki is megláthatna.

Nem akartam osztozni rajtad. – Ujjával végigsimított Billie ajkán. – És most sem akarok. Billie egész lelke lángra gyúlt ezekre a szavakra, és hirtelen merészebbnek, asszonyosabbnak érezte magát. – Én sem akarok osztozni rajtad. George lassan elmosolyodott, ujjai cirógatva elindultak Billie nyakán lefelé, végig a kulcscsont finom mélyedésén, és csak akkor álltak meg egy pillanatra, amikor elértek a hálóing nyakát összefogó szalaghoz. Szemét le sem vette Billie-ről, úgy kezdte lassan kioldani a masnit: ahogy az ujjai közé fogott szalagvég nőtt, a hozzá tartozó hurok egyre kisebb és kisebb lett, míg egészen el nem tűnt, és a csomó kibomlott. Billie mintha bűbáj hatása alá került volna, úgy figyelte George ujjait, és az érintésük nyomán borzongás futott rajta végig. A férfi a hüvelyk- és mutatóujja között tartotta az immár kibontott ingruha szélét. A selyem lecsusszant Billie válláról, majd lassan végigsiklott a karján is. Hamarosan az egész testét felfedi a férfi előtt, mégsem érzett sem szégyent, sem félelmet, csak szenvedélyt, és a sürgető késztetést, hogy a beteljesedést válassza. Felnézett, és ekkor George is, szinte mintha így tervezték volna. A férfi kérdőn nézett Billie szemébe, aki bólintott, mert pontosan tudta, hogy mit kér tőle. George mély levegőt vett, ziháló lélegzete vágyról árulkodott, majd finoman lehúzta a hálóinget Billie mellei halmán, és a többit a gravitációra bízta. A

halvány barackszínű selyem fényűző eleganciával omlott le Billie csípőjére, de ő észre sem vette. George olyan áhítattal nézte, hogy Billie-nek még a lélegzete is elállt. George remegő kézzel nyúlt ki, és fogta meg Billie mellét, majd tenyerével végigsimított a mellbimbóján. Billie levegőért kapott, ahogy a kéjes érzés átcikázott rajta, és döbbenten vette észre, hogy az érintésbe még a méhe is beleremegett. Éhesnek érezte magát, de nem étel után vágyott, és a lába közötti titkos kapu megfeszült, amiről csak sejtette, hogy a vágy okozza. Ezt kell éreznie? Mintha nem lenne teljes a férfi nélkül? Figyelte, ahogy George keze lassan simogatja. Olyan nagy volt, olyan erős, és olyan izgalmasan férfias az ő sápadt bőréhez képest. A férfi keze lassan haladt, ami éles ellentétben állt a pár perccel korábbi lázas csókokkal. Billie felbecsülhetetlen értékű műalkotásnak érezte magát, és George most szemügyre veszi minden domborulatát. Billie az alsó ajkába harapott, kéjesen felnyögött, ahogy George lassan elhúzta a kezét, és egyre finomabban cirógatta, míg végül épp csak az ujja hegyével ért a mellbimbóhoz. – Látom, tetszik – mondta George. Billie bólintott. A tekintetük egymásba forrt.

– Ez pedig még jobban tetszik – mormolta, majd lehajolt, az ajka Billie mellére tapadt, és a lány meglepetten kapott levegő után. George nyelve játszadozni kezdett a mellbimbóval, és Billie érezte, hogy egész kis feszes csomóvá válik az érintéstől, ahogy a tél fagyos leheletétől szokott. Billie azonban a legkevésbé sem fázott. A férfi érintése bizsergetően hatott. Billie egész teste megfeszült, ívbe hajlott, mígnem kénytelen volt a háta mögött az ágyra tenyerelni, hogy ne dőljön el. – George! – visított fel, de a férfi megint csitítani kezdte. – Te sosem tanulsz, nem igaz? – suttogta George a bőrére hajolva. – Miattad sikoltozom. – Ez még nem sikoltozás volt. – Mosolyodott el George pimaszul. Billie riadtan méregette: – Ezt nem azért mondtam, hogy bebizonyítsd az ellenkezőjét. George hangosan felnevetett – bár csendesebb volt, mint Billie az imént. – Csak már tervezem a jövőt, amikor a hangerő már nem számít. – George, ott vannak a szolgálók is! – Akik nekem dolgoznak. – George!

– Amikor már házasok leszünk – folytatta a férfi, és ujjait belefűzte Billie-ébe –, annyit hangoskodunk, amennyit csak akarunk. Billie érezte, hogy az arca skarlátvörössé változik. George évődve lehelt csókot Billie arcára: – Csak nem elpirultál? – Tudod jól, hogy el – morogta Billie. George szemtelen mosollyal nézett le rá. – Talán nem kellene ennyire büszkének lennem erre az eredményre. – De az vagy. George az ajkához emelte Billie kezét. – Így van. Billie tekintete George arcára vándorolt, és habár a teste sürgető vággyal kívánta a férfit, nem bánta, hogy egy pillanatig csak nézze. Megsimogatta George arcát, és a finom borosta lágyan csiklandozta az ujjai hegyét. Végigsimított a férfi szemöldökén, és elmerengett, hogy ez az egyenes, feszes vonal milyen uralkodói ívbe tud emelkedni, ha a gazdája úgy óhajtja. Aztán megérintette az ajkát, amely olyan lehetetlenül puha volt. Milyen sokszor figyelte George száját, amikor beszélt, de sosem tudta, hogy ezek az ajkak ilyen gyönyört tudnak okozni… – Mit csinálsz? – kérdezte George rekedten, de mosolyogva.

Billie mélyen belenézett a férfi szemébe, és csak amikor megszólalt, akkor jött rá, hogy tudja a választ: – Az emlékezetembe véslek. George levegő után kapott, de a következő pillanatban már csókolta is, a könnyed hangulat rögtön izzó szenvedélybe csapott át. Ajka Billie nyakára vándorolt, apró csókokkal hintette tele, melyek nyomán tűz gyúlt. Billie lassan hátradőlt az ágyon, és George máris fölé hajolt, majd felforrósodott teste ránehezedett. Billie hálóinge lecsúszott a lábán, majd eltűnt. Most meztelenül feküdt a férfi alatt, ahogy az anyatermészet megteremtette, de mégsem feszengett. Hiszen ez George, és bízik benne. Hiszen ez George, és szereti. Érezte, hogy a férfi keze a nadrág gombjait keresi. George fojtottan szitkozódott, ahogy kénytelen volt elemelkedni Billie-től, hogy (az ő szavait idézve) „megszabaduljon attól az istenverte vacaktól.” Billie önkéntelenül is kuncogott a káromlás hallatán; úgy tűnt, a férfinak sokkal jobban meggyűlt a baja az említett ruhadarabbal, mint ahogy Billie sejtése szerint általában szokott. – Csak nem kinevetsz? – kérdezte George kihívóan felvonva a szemöldökét. – Inkább örülj, hogy már nem a báli ruhám volt rajtam – mondta Billie. – Harminchat textilbevonatú gomb fogja össze a hátán. George szeme vadul villant meg.

– Nem élte volna túl. Ahogy Billie felnevetett, George gombjai végre megadták magukat a cibálásnak, és a nadrág a földre hullott. Billie-nek leesett az álla. George mosolya szinte ragadozószerű volt, ahogy visszamászott az ágyra, és Billie-ben felsejlett, hogy a férfi bóknak veszi az elképedését. Ami jogosnak is tűnt. Nem kevés riadalommal vegyítve. – George – kezdte óvatosan –, tudom, hogy nem lesz semmi gond, mert… Jaj, istenem… mert ez így megy már évszázadok óta, de azért meg kell valljam, most úgy látom, nem lesz valami kellemes. – Nagyot nyelt. – Számomra. George csókot lehelt Billie szája szegletére. – Bízz bennem. – Bízom – bizonygatta. – Csak abban nem bízom. – Visszagondolt mindarra, amit az évek során az istállóban láthatott. Neki úgy tűnt, egyik kanca sem élvezte különösebben a helyzetet. George nevetve hajolt fölé. – Bízz bennem – ismételte. – Csak arra kell figyelni, hogy megfelelően felkészüljél. Billie nem egészen értette, ez mit jelent, de még a gondolkodás is nehezére esett most, mert George valami olyasmit művelt az ujjaival, ami határozottan elterelte a figyelmét.

– Te már csináltál ilyet – mondta Billie. – Párszor – dörmögte George –, de ez most más. Billie nem szólt semmit, de ahogy felnézett a férfira, a szemében ott volt a kérdés. – Nagyon más – tette hozzá George. Aztán ismét megcsókolta, miközben a keze finom szorításokkal egyre feljebb vándorolt Billie combján. – Milyen erős vagy – mondta halkan. – Ezt annyira imádom benned. Billie reszketve szívta be a levegőt. A férfi keze már a combja tövénél járt, a tenyere szétterült, és a hüvelykujja egyre közeledett ahhoz a bizonyos ponthoz. – Bízz bennem – suttogta George. – Folyton ezt mondod. George a homlokát Billie homlokának döntötte, és Billie-ben az a sejtelem támadt, hogy a férfi igyekszik nem nevetni. – Mert folyton komolyan gondolom. – Azzal végigcsókolta Billie nyakát. – Lazulj el. Billie nem egészen tudta, ezt hogyan is lehetne megoldani, de ekkor George – épp mielőtt Billie mellbimbóját finoman megint az ajka közé vette volna – így szólt: – Ne gondolkodj. – Ezt a parancsot nem esett nehezére követni. Ugyanaz történt, mint az imént. Amikor George így incselkedett vele, Billie elvesztette a józanságát. A teste átvette az irányítást, és Billie azon nyomban el is felejtette, mitől félt eddig. A lába szétnyílt, George

elhelyezkedett közöttük, és – ó, te jó ég – hozzá is ért. Hozzáért, és olyan mennyei érzés volt, annyira felséges, hogy még többet és többet akart belőle. Olyan mohóság tört rá, mint még soha. Közelebb akarta húzni a férfit, fel akarta falni. Megragadta George vállát, és magához rántotta. – George… – lihegte. – Azt akarom… – Mit akarsz? – mormolta George, és az egyik ujja máris becsusszant. Billie összerándult, és kis híján leesett az ágyról. – Azt… azt, hogy… Egyszerűen csak akarom. – Én is – mordult George, majd az ujjaival feltárta maga előtt Billie-t, elhelyezkedett az ajkak között, és Billie érezte, hogy a bejáratot ostromolja. – Azt hallottam, hogy fáj – mondta George bánatosan –, de nem sokáig. Billie bólintott, és biztosan megfeszült, mert George ismét azt dörmögte: – Lazulj el. És Billie-nek valahogy sikerült is. George lassan hatolt be. A nyomás inkább furcsa volt, mint nagyszerű, és noha Billie gyenge nyilallást érzett, a fájdalmat elhomályosította a vágy, hogy George-ot közel, még közelebb tudja magához. – Minden rendben van? – kérdezte a férfi. Billie bólintott. – Biztos? Billie ismét bólintott.

– Hála istennek – morogta George, majd előretolta magát, és még mélyebbre hatolt. Billie azonban tudta, hogy a férfi visszafogja magát. George a fogát csikorgatta, a teste mintha görcsbe rándult volna, és Billie meg mert volna esküdni rá, hogy olyan, mintha a férfit fájdalom gyötörné. Ám ugyanakkor Billie nevét nyögte, mintha a lány istennő lenne, és mindaz, amit vele tett – a férfiasságával, az ujjaival, az ajkával és a szavaival – mindent elemésztő tüzet gyújtott volna benne. – George – kapott levegő után, amikor az egyre erősödő feszülés mintha belülről szét akarta volna robbantani. – Kérlek. A férfi mozgása egyre gyorsabb lett, és Billie átvette ezt a ritmust, mert már nem bírt ellenállni a késztetésnek, hogy George-hoz nyomja magát. – Billie – nyögte a férfi. – Szent ég, mit teszel te velem… És akkor, épp amikor Billie biztos volt benne, hogy ő maga már nem bír többet, a legkülönösebb dolog történt. Az egész teste megmerevedett, megrázkódott, és amikor rádöbbent, hogy most már levegőt sem képes venni, hirtelen remegve omlott szét benne minden. Leírhatatlan érzés volt. Tökéletes. George még vadabbul mozgott, majd az arcát Billie vállába fúrta, így a rekedt nyögése csak fojtottan tört

elő, amikor még egyszer, utoljára előrelökte magát Billie ölelésében. – Hazatértem – suttogta Billie hajába, és Billie megértette, hogy ez az igazság. – Én is.

Huszonnegyedik fejezet Amikor George másnap reggel lement reggelizni, meg sem lepte, amikor megtudta, hogy Billie még mindig ágyban van. A lánynak – gondolta George nem kis megelégedéssel – mozgalmas éjszakája volt. Háromszor szeretkeztek, és George már most önkéntelenül is arra gondolt, hogy a magja vajon megfogant-e. Különös, de egészen eddig nem sok gondolatot szentelt annak, hogy egy napon gyermekeket kell nemzenie. Természetesen ennek tudatában volt: egy napon ő örökli Manstont és Crakeet, és szent kötelessége a grófságnak örököst adni. De még ezzel együtt sem képzelte el soha a gyerekeit. Sosem festette le gondolatban, hogy a karjában tart egy gyermeket, figyeli, ahogy írni-olvasni tanul, vagy megtanítja lovagolni és vadászni. És nem csak a fiút, a lányt is. Olyan anya mellett, mint Billie, a lányaik is bizonyára ragaszkodni fognak ahhoz, hogy mindenhez értsenek, amikhez a fivéreik is. És noha egész gyerekkora azzal telt, hogy rettenetesen idegesítette Billie azzal, hogy mindenben részt akart venni, amiben a fiúk is, amikor most a lányaira gondolt… Ha vadászni, horgászni és pisztollyal akarnak nőni, akár egy mesterlövész…

Minden egyes alkalommal eltalálnák a célkeresztet. Habár talán a hatéves korban megkísérelt sövényugratásnál már meghúzná a határt. Bizonyára ma már Billie is belátná, hogy ez azért túlzás. Billie lesz a világon a legjobb édesanya, gondolta, ahogy végigment a folyosón a kis ebédlőbe. A gyerekei nem csak napi egyetlen mustrára járulnak majd a színe elé. Ugyanúgy fogja őket szeretni, ahogy Lady Bridgerton is Billie-t, velük fog nevetni, viccelődni, tanítani fogja őket, és ha kell megdorgálni, és boldogok lesznek. Mindannyian boldogok lesznek. George elvigyorodott. Ő máris boldog volt. És ez ennél csak jobb lesz. Az édesanyja már a reggeli mellett ült, amikor George belépett, és miközben a pirítósát vajazta, odaodalesett a frissen kivasalt újságra. – Jó reggelt, George. George lehajolt, és megcsókolta az anyja odatartott orcáját. – Anyám. Az édesanyja a teáscsésze pereme felett nézett fel rá, az egyik szemöldökét elegáns ívben vonta fel. – Úgy látom, ma reggel kivételesen jó a hangulatod. George kérdőn pillantott rá. – Mosolyogtál, amikor beléptél – mondta az anyja. – Ó… – vállat vont, megpróbálta legyűrni a bugyogva feltörni készülő örömöt, ami miatt szinte

szökdelve jött le a lépcsőn. – Attól tartok, nem tudok magyarázatot adni rá. Ez volt az igazság. Neki végképp nem adhat magyarázatot. Az anyja csak nézte egy darabig, majd így szólt: – Nem feltételezem, hogy köze van a tegnap esti illetlenül korai távozásodhoz. George épp rántottát kanalazott a tányérjára, de most megállt a keze a levegőben. Már el is felejtette, hogy az anyja nyilván magyarázatot fog követelni az eltűnésére. Hiszen csak annyit kért tőle, hogy legyen jelen a Wintour-bálon… – Egyetlen dolgot kértem, azt, hogy legyél jelen a Wintour-bálon – mondta, és a hangja minden egyes szóval élesebb lett. – Bocsánatát kérem, anyám – mondta George. Túl jó volt a kedve ahhoz, hogy a „még egyszer nem fordul elő” üres frázissal intézze el. – Nem az én bocsánatomat kell kérned. – Mindazonáltal szeretném megkapni. – No – kezdte az anyja, akit egy pillanatra megzavart ez a váratlan megadás. – Billie-n múlik. Ragaszkodom hozzá, hogy kérj bocsánatot tőle. – Már megtettem – vágta rá George gondolkodás nélkül. Az anyja felkapta a fejét. – Mikor? A pokolba is!

Mély levegőt vett, majd inkább a tányérját bámulta, ahogy válaszolt: – Beszéltünk az éjjel. – Éjjel? George közömbösséget színlelve vont vállat. – Még ébren volt, amikor hazaértem. – És, könyörgöm, áruld el, mégis mikor értél haza? – Nem tudom pontosan – mondta George, és fejben gyorsan kivont pár órát. – Talán éjfélkor? – Mi csak éjjel egykor érkeztünk haza. – Ezek szerint akkor később – mondta egykedvűen. Csodálatos, milyen jó hatással van a jó kedv az ember türelmére. – Nem figyeltem rá. – Billie miért volt még ébren? George pár szelet bacont dobott a tányérjára, majd leült. – Azt nem tudom. Lady Manston mérgesen szorította össze a száját. – Nekem ez nem tetszik, George. Jobban oda kellene figyelnie a hírnevére. – Biztos vagyok benne, hogy az makulátlan, anyám. – Legalább neked lehetett volna több eszed. Ideje óvatosan lépkedni. – Elnézést, nem értem. – Abban a pillanatban, hogy megláttad, be kellett volna menned a szobádba. – Azt hittem, az a helyénvaló, hogy bocsánatot kérjek.

– Hm. – Az anyjának erre nem volt kész válasza. – Akkor is… George udvariasan mosolygott, és nekiállt felvagdosni a húst. Nem sokkal később közeledő lépések zaját hallotta, de túl nehéznek tűntek ahhoz, hogy Billie legyen. És csakugyan: amikor egy alak jelent meg az ajtóban, az a komornyik volt. – Lord Arbuthnot érkezett, és önt keresi, Lord Kennard. – Ilyen korai órán? – kérdezte Lady Manston meglepetten. George megfeszült állal, homlokráncolva tette le a szalvétáját. Számított rá, hogy majd beszélnie kell Arbuthnottal az előző este eseményeiről, de miért pont most? George épp eleget tudott Lord Arbuthnot viselt dolgairól, hogy sejtse, minden lépését titkok és veszélyek övezik. Elfogadhatatlan, hogy az ügyeit idehozza a Manston-házba, és George-nak semmi fenntartása nem volt azzal kapcsolatban, hogy ezt közölje is vele. – Apám egyik barátja – monda George felállva. – Kiderítem, mire van szüksége. – Veled tartsak? – Nem, nem. Biztos vagyok benne, hogy ez nem szükséges.

George elindult a szalon felé, és minden egyes lépéssel csak komorabb lett. Arbuthnot kora reggeli felbukkanása két dolgot jelenthet. Vagy valami balul sült el, miután George távozott a Nyakatlan hattyúból az éjjel, és most veszélyben van. Vagy ami ennél is rosszabb, felelősnek találtatott. A sokkal valószínűbb azonban az, gondolta George rosszkedvűen, hogy a lord megint akar tőle valamit. Feltehetően egy újabb üzenetet kellene célba juttatnia. – Kennard! – köszöntötte Lord Arbuthnot kedélyesen. – Remek munkát végzett az éjjel. – Miért jött ide? – kérdezte George. Arbuthnot pislogott a nyers fogadtatás hallatán. – Beszélnem kellett önnel. Egy úriember nem ilyesféle okokból tesz látogatást a másiknál? – Ez az én otthonom – sziszegte George. – Azt akarja ezzel mondani, hogy nem lát szívesen? – Nem, amennyiben az éjszaka történteket óhajtja megvitatni. Ez nem a megfelelő idő, sem a megfelelő hely. – Ó. Nos, igazából nem ezt akarom. Nincs mit megvitatni. Minden nagyszerűen sikerült. George éppenséggel nem így írta volna le. Keresztbe fonta a karját, végigmérte a lordot, és várta, hogy kinyilvánítsa a szándékait. A generális megköszörülte a torkát. – Azért jöttem, hogy köszönetet mondjak. És a segítségét kérjem egy másik ügyben.

– Nem – vágta rá George. Nem akart ennél többet hallani. Arbuthnot halkan felnevetett. – De még nem is… – Nem – ismételte George, szavai dühös üvegszilánkokként repültek a lord felé. – Van fogalma arról, hogy végül mit kellett tennem az éjjel? – Ami azt illeti, van. – Van? Hogyan? – Ez váratlanul érte. Mégis hogy a pokolba szerzett Arbuthnot tudomást a Nyakatlan hattyúban történt bohózatról? – Ez vizsga volt, fiam – csapott George vállára a férfi. – Kitűnő bizonyítvánnyal ment át. – Vizsga? – ismételte George, és ha Arbuthnot jobban ismerte volna, akkor észreveszi, hogy George hangjából hiányzott minden szín, és ez nem jó jel. De a lord nem ismerte túlságosan, ezért kuncogva azt mondta: – Csak nem gondolja, hogy bárkire is csak úgy rábíznánk érzékeny információt? – Úgy vélem, bízna bennem – morogta George. – Nem – mondta Arbuthnot különös, bagolyszerű komolysággal. – Még önben sem. Különben is – tette hozzá egy kicsit pökhendibben. – Kaska, macska, görbe kölyke? Többre is tarthatna minket. Ennél ötletesebbek vagyunk. George beszívta az ajkait, ahogy átgondolta, mi legyen a következő lépése. Megfordult benne, hogy a

gallérjánál fogva hajítja ki Arbuthnotot, de egy jól bevitt ütés az állára is megtenné. – De mindez már a múlté – mondta Arbuthnot. – Most arra lenne szükségünk, hogy kézbesítsen egy csomagot. – Szerintem itt az ideje, hogy távozzon – közölte George. Arbuthnot meglepetten hőkölt hátra. – De hiszen életbevágóan fontos. – Ahogy a kaska, macska, görbe kölyke is az volt – emlékeztette George. – Igen, igen – mondta a generális leereszkedően –, minden oka megvan arra, hogy sértve érezze magát, de most már tudjuk, hogy megbízhatunk önben, és szükségünk van a segítségére. George karba tette a kezét. – Tegye meg a fivéréért, Kennard. – Ne merészelje őt is belekeverni! – sziszegte George. – Egy kissé késő ilyen magas lóról beszélnie – vágott vissza Arbuthnot, és az eddig barátságos modora kezdett elpárologni. – Ne felejtse el, hogy ön keresett meg engem. – Ön pedig visszautasíthatta volna a segítségkérésem. – Mégis mit gondol, hogyan győzzük le az ellenséget? – szegezte neki a kérdést a lord. – Azt hiszi, hogy minden csak a fényes egyenruháról és a rendezett

sorokban való masírozásról szól? Az igazi háborút a színfalak mögött nyerik meg, és ha ön túl gyáva ahhoz, hogy… George egy pillanat alatt a falhoz szegezte az idős urat. – Ne kövesse el azt a hibát – fröcsögte –, hogy azt hiszi, bűntudatkeltéssel rávehet, hogy küldöncnek álljak. – A szorítása erősebb lett a férfi vállán, majd hirtelen elengedte. – Azt hittem, ön is tenni akar valamit a hazájáért – mondta Arbuthnot, miközben helyére igazgatta a felöltőjét. George legszívesebben a saját nyelvébe harapott volna, hogy ne vágjon vissza türelmét vesztve. Majdnem mondott valamit arról, hogy három évet töltött azzal, hogy azt kívánta, bárcsak a fivéreivel lehetne, puskával-karddal szolgálhatná a hazáját, készen arra, hogy az életét áldozza Anglia javáért. Majdnem kimondta, hogy ettől haszontalannak érezte magát, szégyellte, hogy őt valamiért értékesebbnek tartják, mint a fivéreit, csakis a születési előjoga miatt. De akkor eszébe jutott Billie, Crake és Aubrey Hall, és mindaz a sok ember, aki tőlük függött. Eszébe jutott az aratás, a falu, a húga, aki hamarosan világra hozza az újabb nemzedék első tagját. És visszaemlékezett arra, amit Billie alig két nappal korábban, az egyik este mondott.

Belenézett Lord Arbuthnot szemébe, és így szólt: – Ha a fivéreim az életüket kockáztatják a királyért és a hazáért, akkor isten a tanúm, hogy én pedig gondoskodni fogok arról, hogy ez jó király és jó haza legyen. És ebbe nem tartozik bele az olyan üzenetek átadása, aminek nem ismerem az értelmét, olyan embereknek, akikben nem bízom. Arbuthnot komolyan nézte. – Nem bízik bennem? – Feldühít, hogy a házamba jött. – Az apja barátja vagyok, Lord Kennard. A jelenlétem itt aligha kelt gyanút. És nem ezt kérdeztem öntől. Nem bízik bennem? – Tudja, Lord Arbuthnot, nem gondolom, hogy ez számít. És nem is számított. George nem vonta kétségbe, hogy Arbuthnot harcolt – és a maga módján továbbra is harcolni fog – a hazájáért. George akármennyire haragudott is amiatt, hogy kitették a hadügy beavatási szertartásának, tudta, hogy ha Arbuthnot megkérné valamire, az indokolt kérés lenne. De azt is tudta – most végre megtudta –, hogy a feladatra nem ő a megfelelő ember. Remek katona vált volna belőle. De sokkal jobb gazdája a földnek. És Billie-vel az oldalán kiváló lesz. Hamarosan megnősül. Sőt igen hamar, ha bármi beleszólása van. Semmi értelme afféle kémként ide-oda

rohangálnia, az életét kockáztatnia, miközben nem is igazán tudja, miért. – A magam módján fogok szolgálni – mondta a férfinak. Arbuthnot felsóhajtott, az ajka lemondóan rándult meg. – Ám legyen. Köszönöm a tegnapi segítségét. Megértem, hogy ez felforgatta az estéjét. George már-már azt hitte, megérttette magát a férfival, de ekkor Arbuthnot hozzátette: – Már csak egy kérésem lenne, Lord Kennard. – Nem – próbálta mondani George. – Hallgasson végig – szakította félbe Arbuthnot. – Esküszöm, nem kérdezném meg, ha a helyzet nem lenne ennyire kritikus. Van egy csomag, amit mindenképp el kell juttatni egy kenti vendégfogadóba. A tengerparton. Nem messze az ön otthonától, ha jól sejtem. – Elég – kezdte George. – Nem, kérem, hadd fejezzem be. Ha megteszi, esküszöm, hogy soha többet nem zavarom. Őszinte leszek, némi veszéllyel is járna. Vannak, akik tudnak a csomag érkezéséről, és ezt meg akarják majd akadályozni. De ezek a dokumentumok életbevágóan fontosak. – És akkor Arbuthnot bevitte a kegyelemdöfést. – Még az ön fivérét is megmentheti. Arbuthnot nagyon ügyes, ismerte el magában George. Egy másodpercig sem hitte, hogy a Kentbe

tartó csomagnak bármi köze lenne Edwardhoz, és ez kis híján ki is bukott belőle abban a pillanatban, hogy a generális elhallgatott. – Nem én vagyok az ön embere – mondta csendesen. És ennek véget is kellett volna vetnie a dolognak. Véget is vetett volna, de ekkor az ajtó kivágódott, és ott állt az ajtóban villogó szemekkel, vakmerő testtartással Billie.

Billie nem akart hallgatózni. Épp indult le reggelizni – talán még a haját is túl sietve tűzte fel, mert alig várta, hogy viszontlássa George-ot –, amikor meghallotta a férfi hangját kiszűrődni a szalonból. Azt feltételezte, hogy az édesanyjával van odabent – ki más lehetne a Manston-házban ilyen korán reggel? –, de aztán egy idegen férfihangot hallott, aki valamit mondott az előző éjszakáról. Az éjszakáról, amiről George állítólag nem beszélhet. Nem kellett volna fülelnie, de őszintén, melyik nő húzódott volna arrébb? Aztán a férfi arra kérte Georgeot, hogy vigyen el valahova egy csomagot, és azt mondta, hogy ezzel segíthetne Edwardnak? Nem tudott megálljt parancsolni magának – hiszen Edwardról volt szó. A legkedvesebb gyerekkori barátjáról. Ha hajlandó volt vállalni azt, hogy egy

hálátlan macska miatt leeshet a fáról, akkor bizonyosan el tudna vinni egy csomagot egy tengerparti vendégfogadóba. Mennyire lehet az nehéz? És ha veszélyes, ha olyasmi, ami teljes diszkréciót igényel, akkor ő igazán remek álca. Senki sem várná, hogy egy nő viszi a küldeményt. Nem gondolkodott. Nem is kellett gondolkodnia. Csak berontott a szalonba, és kijelentette: – Én vállalom! George nem gondolkodott. Nem is kellett gondolkodnia. – A pokolba is, nem vállalod! – bődült el. Billie egy pillanatra megdermedt, ilyen reakcióra egyáltalán nem számított. Aztán kihúzta magát, és beljebb sietett. – George – könyörgött –, Edwardról van szó. Hogyne tennénk meg mindent… George megragadta a karját, és félrehúzta. – Nincs birtokodban minden tény – sziszegte. – Nincs is szükségem rá. – Sosincs… – dörmögte George. Billie szeme vészjóslóan szűkült össze. – Meg tudom tenni – bizonygatta. Szent ég, még a végén ez a lány okozza a halálát. – Ebben biztos vagyok, de akkor sem teszed meg. – De… – Megtiltom. Billie hátrahőkölt.

– Megtiltod… Arbuthnot ezt a pillanatot választotta, hogy odaoldalogjon. – Nem hinném, hogy tegnap illően bemutatkoztunk volna – mondta nagybácsis mosollyal. – Lord Arbuthnot vagyok, és… – Tűnjön el a házamból! – mordult fel George. – George! – kiáltott fel Billie, az arcára kiült, hogy mennyire megbotránkoztatja a férfi gorombasága. Arbuthnot elgondolkodva fordult George felé. – Úgy látom, a hölgy igen találékony. Szerintem megoldható… – Kifelé! – George? – Most az édesanyja jelent meg az ajtóban. – Mi ez a nagy kiabálás? Ó, elnézést, Lord Arbuthnot. Nem láttam, hogy itt van. – Lady Manston. – Hajolt meg a vendég udvariasan. – Bocsássa meg a korai látogatást. Üzleti ügyben jöttem a fiához. – Épp menni készült – mondta George, és még erősebben szorította Billie karját, amikor a lány mocorogni kezdett. – Eressz el – sziszegte Billie. – Lehet, hogy segíthetek. – Vagy mégsem. – Elég! – csattant fel a lány, és most már próbálta kirángatni magát a szorításból. – Nem parancsolgathatsz nekem.

– Biztosíthatlak, hogy de! – vágott vissza George, és mélyen Billie szemébe nézett. A férje lesz, az isten szerelmére. Ez cseppet sem számít? – De segíteni akarok – mondta Billie halkabban, ahogy a többieknek hátat fordított. – Én is, de nem így. – Lehet, hogy másképp nem lehet. Egy pillanatra kénytelen volt lehunyni a szemét. Ez ízelítő lenne abból, hogy milyen lenne az élet Billie Bridgerton férjeként? Az lesz a sorsa, hogy rettegésben éljen, mert sosem tudhatja, aznap Billie épp milyen veszélyes helyzetbe veti bele magát? Megéri? – George? – suttogta Billie. Nyugtalannak tűnt. Csak nem észrevett valamit George arcán? A kétkedés jelét? Megérintette a lány arcát, és a szemébe nézett. Az egész világot látta benne. – Szeretlek – mondta. Valaki levegő után kapott. Valószínűleg az édesanyja. – Nem élhetek nélküled – tette hozzá –, ami azt illeti, nem is akarok. Ezért nem, nem mész el erre az ostoba tengerparti küldetésre, hogy átadj egy feltehetőleg veszélyes csomagot ismeretlen alakoknak. Mert ha bármi történne veled… – A hangja megbicsaklott, de nem érdekelte. – Ha bármi történne

veled, abba belehalnék. És szeretném azt hinni, hogy te is szeretsz annyira, hogy ezt nem engeded. Billie csodálkozva bámult rá, remegő ajka finoman szétnyílt, ahogy a könnyeit pislogással próbálta megfékezni. – Szeretsz? – suttogta. George legszívesebben a szemét forgatta volna. – Persze hogy szeretlek. – Sosem mondtad. – Biztosan mondtam. – Nem. Arra emlékeznék. – Én is emlékeznék – mondta George csendesen –, ha valaha is ezt mondanád nekem. – Szeretlek – mondta Billie habozás nélkül. – Tényleg. Annyira szeretlek. És… – Hála istennek! – kiáltott fel Lady Manston. A két fiatal egy emberként fordult oda. George nem tudta, Billie hogy volt vele, de ő már el is felejtette, hogy közönségük van. – Tudjátok ti, mennyit ügyködtem azon, hogy ez bekövetkezzen? Szavamra, már azt hittem, hogy bottal kell egymáshoz kergetnem titeket. – Anyám ezt előre kitervelte? – kérdezte George hitetlenkedve. Az asszony Billie felé fordult. – Sybilla? Valóban? Mégis mikor hívtalak én Sybillának?

George odalesett Billie felé. A lány megállás nélkül pislogott. – Időtlen idők óta várom, hogy leányomnak nevezhesselek – mondta Lady Manston, és egy tincset Billie füle mögé simított. Billie összevont szemöldökkel kapta ide-oda a fejét, ahogy próbálta megérteni, mi történt. – De én mindig is azt hittem… hogy Edwardot szánta nekem. Vagy Andrew-t. Lady Manston mosolyogva rázta meg a fejét. – Mindig is George-ot, kedvesem. Legalábbis a szívemben. – Jóval áthatóbb tekintettel nézett a fiára. – Remélem, már megkérted a kezét. – Inkább megköveteltem – ismerte el. – Annál jobb. George hirtelen kihúzta magát, és körbepillantott a szalonban. – Mi történt Lord Arbuthnottal? – Kimentette magát, amikor ti ketten elkezdtetek szerelmet vallani egymásnak – érkezett a válasz. Nos, gondolta George, talán az öregben mégis több a diszkréció, mint hitte. – Ha már itt tartunk, miért tért be hozzánk? – kérdezte Lady Manston. – Nem számít – mondta George, aztán a menyasszonyára nézett. – Nem számít – bólintott Billie.

– Nos – mondta Lady Manston ragyogó mosollyal –, alig várom, hogy elújságoljam mindenkinek. A Billington család jövő héten bált rendez, és… – Nem mehetnénk inkább haza? – szakította félbe Billie. – De tegnap este olyan csodásan érezted magad – értetlenkedett Lady Manston, majd George-ra pillantott. – Minden táncot végigtáncolt. Mindenki odavolt érte. George elnézően mosolygott. – Ez cseppet sem lep meg. Az asszony visszafordult Billie-hez: – Bejelenthetnénk a Billington-bálban. Mekkora dicsőség lenne! Billie kinyúlt, és megszorította George kezét. – Már most az. – Biztos vagy benne? – kérdezte a férfi. A lány annyira tartott a londoni debütálástól. George mindennél jobban szeretett volna hazatérni Kentbe, de Billie megérdemli, hogy élvezze a sikerét. – Igen – válaszolta Billie. – Mámorító volt. És olyan csodás tudni, hogy amikor megint egy ilyen eseményre megyek, boldogulni fogok, és jól érzem majd magam. De nem ezt szeretem. Inkább otthon lennék. – Bricseszben? – évődött George. – Csak ha kint járok a földeken. – Lady Manstonra pillantott. – Egy jövőbeni grófnénak illendően kell viselkednie.

Lady Manston halkan felnevetett. – Kitűnő grófné leszel, habár remélem, nem a közeljövőben. – Még hosszú évekig nem – mondta Billie kedvesen. – És te – mondta Lady Manston könnyes szemmel George-nak –, fiam… Már nagyon régóta nem láttalak ennyire boldognak. – Az is vagyok. De bárcsak… – Kimondhatod a nevét – monda az anyja halkan. – Tudom. – Előrehajolt, és megcsókolta az asszony arcát. – Edward kénytelen lesz beletörődni, hogy lemarad az esküvőről, mert nem várom meg, míg hazajön. – Nem, úgy sejtem, nem is kellene – mondta Lady Manston épp olyan hangsúllyal, amitől Billie fülig vörösödött. – De meg fogjuk találni – mondta George. Még mindig fogta Billie kezét, ezért az ajkához emelte, és az esküt csókkal pecsételte meg. – Megígérem. – Feltételezem, akkor hazatérünk Kentbe – mondta az asszony. – Már ma indulhatunk, ha ezt szeretnétek. – Ó, az csodálatos lenne! – kiáltott fel Billie. – Vajon a mama meglepődik majd? – Egy leheletnyit sem. – Hogyan? – Billie-nek leesett az álla. – De hiszen utáltam George-ot! – Dehogy utáltál – mondta George.

Billie morcosan nézett rá: – Rettenetesen bosszantottál. – Te pedig olyan voltál, mint kavics a cipőben. – Nos, te pedig… – Mire ez a versengés? – kérdezte Lady Manston hitetlenkedve. George Billie-re nézett, és amikor a lány elmosolyodott, az betöltötte a lelkét. – Nem versengünk – mondta halkan, és karjába zárta a lányt. – Egy csapat vagyunk. Billie olyan szerelemmel nézett fel rá, hogy Georgenak a lélegzete is elállt. – Anyám – mondta, de le sem vette a szemét a menyasszonyáról –, most talán magunkra hagyhat minket. – Hogyan? – Most meg fogom csókolni Billie-t. Az anyja halkan felsikoltott: – Ezt nem teheted. – Egészen biztos vagyok benne, hogy de. – George, még nem vagytok házasok! A műértők felhevült tekintetével tanulmányozta Billie ajkát. – Annál több ok, hogy siessünk – dünnyögte. – Billie – mondta Lady Manston határozottan, figyelmét a lány felé fordítva, akit egyértelműen a gyengébbik láncszemnek tartott. – Menjünk. Billie azonban csak megrázta a fejét.

– Sajnálom, de az van, amit George mond. Egy csapat vagyunk. És akkor, mivel ő mégiscsak Billie Bridgerton, és sosem zavarta, ha a kezébe kell vennie az irányítást, beletúrt George hajába, lehúzta magához a fejét, és megcsókolta. És mivel George mégiscsak George Rokesby, és az élete végéig szeretni fogja ezt a lányt, habozás nélkül viszonozta a csókot.

Epilógus Több hónappal később A Crake-kastély – Megvan az eredmény – mondta Billie, miután nagy lendülettel összeadta az utolsó oszlop számait is. – Én nyertem. George felpillantott. A hatalmas, csodaszép baldachinos ágyban hevert, amit Billie a házasságuk első pár hetében zöld kárpittal újjávarázsolt. George könyvet olvasott; Billie nem tudta kivenni a címét. A férfi lefekvés előtt mindig olvasgatott, amit Billie különösen szeretett benne. George a szokások rabja volt – ezért is voltak ők tökéletes pár. – Ez alkalommal mi lett? – dörmögte a férfi. Billie tudta, hogy a férje csak a kedvében akar járni, de annyira örült a papíron virító számoknak, hogy úgy döntött, nem zavartatja magát. – Az árpaaratás – válaszolta. – Aubrey Hall többet termelt, mint a Crake-kastély, mégpedig… várj egy pillanatot! – A felső ajkát harapdálva számolta ki az arányokat. – Egy egész egy tizeddel! – Micsoda dicsőség. Billie összeszorította a száját, megpróbált nem elmosolyodni.

– Beleszámoltad azt is, hogy Aubrey-nak nagyobb kiterjedésű az árpaföldje? – Természetesen! – A szemét forgatta. – Most komolyan, George… A férfi halványan elmosolyodott. – Emlékeztethetlek arra, hogy a Crake-kastélyban laksz? – Billie válaszul szintén elmosolyodott. – És hogy a neved már Billie Rokesby? – A szívemben örökre Bridgerton maradok. Nos… – tette hozzá, mert nem tetszett neki George felvont szemöldöke. – Bridgerton és Rokesby. A férfi felsóhajtott. Röviden. – Fel sem tételezem, hogy csodálatos tehetségedet a Crake igazgatására terveznéd fordítani. Billie nem most először érzett hálát azért, hogy George nem tiltakozott, amikor elmondta neki, hogy folytatni akarja a munkát Aubrey Hallban. Különleges ember az ő férje. Megértette. Néha Billie úgy érezte, George az egyetlen ilyen személy. – A papának még mindig szüksége van rám – mondta. – Legalább addig, míg Edmund készen nem áll arra, hogy átvegye a birtokot. George kikelt az ágyból, és odament a feleségéhez. – Az édesapád jószágigazgatója repesni fog az örömtől, ha végre megdolgozhat a béréért. Billie felpillantott: – Én jobb vagyok nála. – Nos, ezt mondanunk sem kell.

Billie megpaskolta George karját, majd felsóhajtott, amikor a férfi lehajolt, és belecsókolt a nyakába. – Meg kellene köszönnöm neked – mondta Billie. George ajka nem mozdult, és Billie a bőrén át is érezte, hogy férje elmosolyodik. – Mit? – Mindent, az az igazság. De leginkább azt, hogy saját magad vagy. – Akkor ezer örömmel, Lady Kennard. – Megpróbálok egy kicsit kevesebbet ott lenni – mondta Billie. George-nak igaza volt. Valószínűleg nem volt szükséges annyi mindent neki elvégeznie Aubrey Hallban. És ha ilyen ütemben folytatják, akkor inkább előbb, mint később kerül áldott állapotba. Kénytelen lesz megtanulni elengedni az Aubrey Hall-beli életét, vagy legalábbis nem ragaszkodni hozzá annyira. Elhúzódott, hogy láthassa a férje arcát. – Nem bánnád, ha többet tevékenykednék itt a Crake-kastély körül, ugye? A földekkel is, nem csak a házban? – Persze hogy nem! Örömünkre szolgálna, ha… – elhallgatott, mert valaki kopogtatott az ajtajukon. – Szabad! Az ajtó kinyílt, és egy szemmel láthatóan zaklatott inas bukkant fel. – Futár érkezett, nagyságos uram – jelentette. Billie meglepetten pislogott. – Ilyen kései órán?

Az inas egy összehajtott üzenetet nyújtott feléjük. – Lord Manstonnak címezték, de ő… – Londonban van – fejezte be George helyette a mondatot. – Majd én átveszem. – A futár azt mondta, hogy sürgős – tette hozzá az inas. – Különben sosem adtam volna át önnek az édesapja magánlevelét. – Semmi gond, Thomas – mondta Billie kedvesen. – Ha sürgős, akkor sokkal fontosabb, hogy azonnal elolvassuk, mint Lord Manston után küldeni. George a viasz alá csúsztatta az ujját, de nem törte fel a pecsétet. – A futár választ is vár? – Nem, uram. De leküldtem a konyhába, ahol meleg ételt kaphat. – Nagyon jól tette, Thomas. Akkor ennyi lesz. Az inas távozott, és Billie legszívesebben odaállt volna a férje mögé, hogy a válla felett olvassa el az üzenetet. Bármi is állt benne, úgyis hamarosan elmondja neki is. Figyelte, ahogy George tekintete végigpásztázza a sorokat. Körülbelül négysornyit haladhatott, amikor felnyitotta az ajkát, és felnézett. Billie szíve nagyot dobbant, és már az előtt tudta, hogy George mit fog mondani, hogy az első szó elhagyta volna az ajkát. – Edward életben van…

A GABO Kiadó e-könyveiről A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-könyv új köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az olvasás élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb tartalmakat. Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A Dibook rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érheti el. Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe, amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel ekönyveinkben, azt jelezze az [email protected] e-mail címen. További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gabo.hu

E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu Kövessen minket Facebookon www.facebook.com/GABOKIADO

is:

Ha tetszett a könyv, olvassa el ezt is Julia Quinn Minden és a hold A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon

Elsô fejezet KENT, ANGLIA1809 JÚNIUSA Robert Kemble-nek, Macclesfield grófjának nem volt különösebben élénk a képzelőereje, de amikor meglátta a lányt a tónál, azonnal belészeretett. Nem a lány szépsége tette. Fekete hajával, fitos orrával vonzó jelenség volt, de a gróf nála sokkal csinosabb hölgyeket is látott már London báltermeiben. Nem is éles esze volt az ok. A grófnak nem volt oka azt feltételezni, hogy a lány ostoba lenne, de mert még két szót sem váltottak, azt sem vehette biztosra, hogy éles eszű. Egészen biztosan nem a lány kecses mozgása okozta. Amikor a gróf először megpillantotta, a lány éppen a

karjával verdesett, majd elcsúszott egy nedves sziklán. Hangos puffanással huppant le a következő kőre, majd ugyanilyen hangosan így kiáltott: – Hogy az ördög vinné el! Azután felállt, és sajgó hátsó felét simogatta. A gróf igazán nem tudta volna megmondani, mitől lobbant szerelemre a szíve. Csak abban volt biztos, hogy a lány tökéletes. Közelebb lépett, de a fák takarásában maradt. A lány egyik kőről a másikra lépkedett, és akár egy bolond is megmondhatta volna, hogy meg fog csúszni, mivel a következő követ moha borította, és… Csobb! – Jaj nekem, jaj nekem, jaj nekem, jaj nekem! Robert akarata ellenére is elvigyorodott, miközben a lány szégyenszemre a partra vonszolta magát. A ruhája széle elázott, és a cipője minden bizonnyal tönkrement. A gróf előrehajolt, és észrevette a cipellőt, amely a napon várta a lányt. Biztosan a lány hagyta ott, mielőtt az első kőre lépett volna. Okos lány, gondolta a férfi helyeslően. A lány leült a füves parton, kicsavarta a ruháját, és Robert kedvére gyönyörködhetett csupasz lábikrájában. Vajon hol hagyta a harisnyáját? – töprengett. Mintha csak a híres női megérzés ébredt volna fel benne, a lány hirtelen felkapta a fejét, és körülnézett. – Robert? – szólt. – Robert! Tudom, hogy itt vagy.

Robert megdermedt, hiszen biztosra vette, hogy még sosem találkoztak, ennélfogva be sem mutathatták őket egymásnak. Abban sem kételkedett, hogy ha tévedne is, a lány akkor sem szólítaná a keresztnevén. – Robert! – ismételte meg a lány. Most már kiabált. – Azonnal bújj elő! A férfi kilépett a fa mögül. – Ahogy kívánja, mylady – hajolt meg udvariasan. A lánynak leesett az álla. Értetlenül pislogott, majd nagy nehezen felállt. Ekkor vette észre, hogy még mindig a kezében szorongatja a szoknyája szélét, és az egész világ megcsodálhatja csupasz térdét. Azonnal leengedte a ruhát. – Ki az ördög maga? A férfi a legszebb félmosolyát vette elő. – Robert. – Maga ugyan nem Robert! – kérte ki magának az állítást a lány. – Ebben sajnos nem értek egyet – felelte a férfi, és meg sem próbálta titkolni, milyen jól mulat. – Nos, mindenesetre nem az én Robertem. A gróf szívébe váratlanul féltékenység nyilallt. – Ki ez a maga Robertje? – Nos… nos… Fel nem foghatom, miért tartozna ez magára. Robert félrehajtotta a fejét, mintha mélyen a gondolataiba mélyedne.

– Érvelhetnék azzal, hogy ez az én földem, a maga szoknyája az én tavamban ázott el, ebből következik, hogy bizony rám tartozik. A lány elsápadt. – Édes istenem, maga csak nem az uraság? A férfi elvigyorodott. – Az uraság vagyok. – De… de az uraság nem idős? – A lány összezavarodott, és egészen felzaklatta magát. – Áh, már értem, mi a félreértés oka. Én az uraság fia vagyok. A másik uraság. Ön pedig…? – Egy kis fruska, aki nagy bajba keverte magát – bökte ki a lány. A gróf kezébe vette a lányét, és fölé hajolt. – Valódi megtiszteltetés, hogy megismerhetem, Fruska kisasszony. A lány kuncogott. – Kis Fruska kisasszony a nevem, szíves engedelmével. Ha Robertnek bármi kétsége lett volna afelől, hogy az előtte álló nő maga a tökély, mosolyának és humorérzékének nyilvánvaló ereje azonnal magával ragadta. – Jól van – bólintott. – Kis Fruska kisasszony. A világért sem akarnám udvariatlanul megfosztani teljes nevétől. – Kézen fogva vezette vissza a tó partjára a lányt. – Jöjjön, üldögéljünk itt el egy kicsit! A lány habozott.

– Édesanyám, isten áldja a lelkét, három évvel ezelőtt hunyt el, de az az érzésem, hogy most azt mondaná nekem, ez egyáltalán nem lenne tanácsos. Maga éppen úgy néz ki, mint egy kéjenc. Ez felkeltette a gróf érdeklődését. – Sok kéjencet ismer? – Nem, dehogy. De ha az élet az utamba sodorna egyet, gyanítom, hasonlítana magára. – Miért gondolja ezt? A lány lebiggyesztette a száját, és tudálékos kifejezés ült ki az arcára. – Mondja, maga bókokra vadászik? – Természetesen. – A lányra mosolygott, leült, és intett neki, hogy kövesse a példáját. – Aggodalomra semmi ok. Nem feketítették még be egészen a nevemet. Inkább szénszürkének mondanám. A lány ismét elnevette magát. Robert ettől úgy érezte magát, mintha ő lenne a világ ura. – Egyébként Miss Lyndon vagyok – mondta a lány, és leült a gróf mellé. A férfi hátradőlt, és a könyökére támaszkodott. – Kis Fruska Lyndon, ha jól sejtem. – Apám mindenesetre egyetértene magával – felelte vidáman a lány. Aztán elkomorult az arca. – Igazán mennem kell. Ha rajtakap itt magával… – Szamárság! – vágott a szavába Robert. Mindent megtett volna, hogy maga mellett tartsa. – Nem jár itt senki.

A lány visszaereszkedett mellé, de még mindig nem határozta el magát. Hosszas hallgatás után azt kérdezte: – Maga igazán Robert? – Igazán. – Ha nem tévedek, egy márki fiának egész sor neve lehet. – Nem téved. A lány színpadiasan sóhajtott. – Szegény fejem! Nekem csak kettő jutott. – Melyek lennének azok? A lány kacéran sandított rá a szeme sarkából. Robert szívverése felgyorsult. – Victoria Mary – felelte a lány. – És maga? Ha bátorkodhatom megkérdezni. – Bátorkodhat. Robert Phillip Arthur Kemble. – A címét kifelejtette – figyelmeztette a lány. A férfi közelebb hajolt hozzá, és azt súgta: – Nem akartam megijeszteni. – Ó, nem vagyok ám olyan ijedős! – Lelke rajta. Macclesfield grófja, de ez egyelőre csak üres cím. – Igaz is – bólintott Victoria. – A valódi címet majd akkor kapja meg, ha az apja meghal. Az arisztokraták furcsa egy népség. A férfi felvonta a szemöldökét. – Anglia egyes részein az ilyen kijelentésért még ma is letartóztathatják az embert.

– De nem errefelé – mosolygott ravaszul a lány. – Nem a maga földjén, a maga tavának partján. – Nem – ismerte el a férfi. Elmerült a lány kék szemében, és a mennyországban érezte magát. – Itt igazán nem. Victoria nem tudta, hogyan feleljen a gróf tekintetéből áradó leplezetlen vágyra, ezért elkapta a fejét. Egy egész perc csend után Robert szólalt meg először. – Lyndon. Hmm. – Elgondolkodva billentette félre a fejét. – Miért ilyen ismerős nekem ez a név? – A papám Bellfield új lelkésze – felelte Victoria. – Talán az apja említette. Robert apja, Castleford márkija mániákusan rajongott rangjáért és földjeiért, és gyakorta oktatta fiát e kettő fontosságára. Robert nem kételkedett benne, hogy az új lelkész érkezése is szóba került a márki valamelyik hegyibeszédében, és arra is mérget vett volna, hogy ő akkor éppen nem figyelt. Érdeklődve hajolt közelebb a lányhoz. – És tetszik magának itt, Bellfieldben? – Ó, igen. Ezelőtt Leedsben éltünk. A barátaim persze hiányoznak, de a vidék sokkal inkább kedvemrevaló. A férfi hallgatott. – Árulja el nekem, ki ez a maga titokzatos Robertje? A lány félrehajtotta a fejét. – Igazán tudni akarja?

– Igazán. – Kezét a lány apró kezére tette. – Tudnom kell a nevét, mert kénytelen leszek súlyosan bántalmazni, ha még egyszer kettesben akar magával találkozni az erdőben. – Ugyan, kérem! – nevetett a lány. – Ne butáskodjon már! Robert az ajkához emelte az apró kacsót, és forró csókot lehelt a lány csuklójának belső felére. – Halálosan komolyan beszélek. Victoria próbálta elhúzni a kezét, de a vak is láthatta, hogy minden meggyőződés nélkül teszi. Volt valami az ifjú gróf tekintetében, szeme villanásában, ami egyszerre rémítette meg és kavarta fel a lányt. – Robert Beechcombe a neve, mylord. – Komolyak a szándékai? – mormogta a férfi. – Robert Beechcombe nyolcéves. Horgászni akartunk, de úgy tűnik, mégsem jött el. Igaz, említette is, hogy az édesanyjának tervei vannak vele ma délután. Robertből kitört a nevetés. – El sem mondhatom, mennyire megkönnyebbültem, Miss Lyndon. Ki nem állhatom a féltékenységet. Leírhatatlanul kellemetlen érzés. – E-el sem tudom képzelni, mégis mitől lenne maga féltékeny – dadogta Victoria. – Maga nem ígért nekem semmit. – De szándékomban áll.

– Én sem ígértem semmit magának – folytatta a lány egyre határozottabb hangon. – Tarthatatlan állapot – sóhajtott a férfi. Ismét felemelte a lány kezét, és ezúttal a kézfejére lehelt csókot. – Példának okáért igazán kedvemre tenne, ha megígérné, hogy többé rá sem néz más férfira. – Nem értem, miről beszél – jelentette ki Victoria zavarodottan. – Nem osztozom magán. – Egek ura! Hiszen csak most ismertük meg egymást! Robert a lány felé fordult, és a játékosság meglepő gyorsasággal tűnt el a tekintetéből. – Tudom. Az eszemmel tudom, hogy csak tíz perccel ezelőtt pillantottam meg, de a szívem mintha egész életemben ismerte volna magát. A lelkem még annál is régebb óta. – Ne-nem is tudom, mit mondhatnék. – Ne mondjon semmit! Csak üljön itt mellettem, és élvezze a napsütést! Így aztán elüldögéltek egymás mellett a füves tóparton, és csak nézték a felhőket, a vizet és egymást. Percekig hallgattak, mígnem Robert tekintete megakadt valamin a távolban, és a férfi hirtelen talpra ugrott. – Meg ne mozduljon! – parancsolta, de buta kis mosolya ellentmondott hangja komolyságának. – Egy arasznyit se mozduljon!

– De… – Egy arasznyit se! – szólt vissza Robert a válla fölött, és átrohant a tisztáson. – Robert! – tiltakozott Victoria. Meglepetésében még arról is megfeledkezett, hogy mylordnak kellene szólítania. – Egy perc, és készen vagyok! Victoria a nyakát nyújtogatta, hogy jobban lássa, miben mesterkedik a gróf. A férfi bevette magát a fák közé, és Victoria csak annyit látott, hogy lehajol. A lány a csuklójára pillantott, és szinte meglepte, hogy a gróf csókjának helye nem vöröslik. Egész testében érezte azt a csókot. – Meg is volnánk – szólt Robert, miután előbújt az erdőből. Mélyen meghajolt, és egy kis csokor ibolyát tartott a kezében. – Szívem hölgyének. – Köszönöm – suttogta Victoria, és könnybe lábadt a szeme. Maga is elcsodálkozott a meghatottságán. Mintha ennek a férfinak hatalmában állna elrepíteni őt a világ… a világegyetem bármely pontjára. A férfi átnyújtotta neki a csokrot, csak egy szál virágot tartott meg. – Valójában ezért szedtem le őket – suttogta, majd a lány füle mögé tűzte az ibolyát. – Így. Most aztán tökéletes. Victoria a csokrát csodálta. – Ilyen szépet még sosem láttam. Robert a lányt nézte.

– Én sem. – Mennyei illatuk van – szippantott mélyet Victoria. – Imádom a virágillatot. Odahaza, az ablakom alatt lonc nő. – Valóban? – kérdezte elkalandozva a gróf. Kinyújtotta a karját, hogy megérintse a lány arcát, de még időben észbe kapott. A lány ártatlan volt, és ő nem akarta megijeszteni. – Köszönöm – szólt Victoria, és hirtelen felnézett. Robert felugrott. – Ne mozduljon! Egy arasznyit se! – Már megint? – fakadt ki a lány, és szélesen elmosolyodott. – Hová megy? A férfi is mosolygott. – Keresek egy portréfestőt. – Egy micsodát? – Szeretném megörökíteni ezt a pillanatot. – Ó, uramatyám! – sóhajtott Victoria. Csak úgy rázta a nevetés, alig tudott felállni. – Robert a nevem – javította ki a gróf. – Robert – bólintott a lány. Szörnyű bizalmaskodás volt ez, de ha egyszer olyan természetesnek hatott az ajkán a férfi neve. – Maga olyan mulatságos. Nem is emlékszem, mikor nevettem ennyit utoljára. A férfi lehajolt, és ismét megcsókolta a lány kezét. – Jaj nekem! – emelte tekintetét az ég felé Victoria. – Milyen későre jár! Papa bármikor a keresésemre indulhat, és ha itt talál, egyedül magával…

– Legfeljebb házasságra kényszerít minket – szakította félbe Robert mosolyogva. A lány rámeredt. – És ettől maga nem menekülne hanyatt-homlok a szomszéd megyéig? A gróf lehajolt, és puha csókot lehelt Victoria ajkára. – Pssszt! Én már el is döntöttem, hogy feleségül veszem magát. A lány álla leesett. – Maga megőrült? A férfi elhúzódott tőle, és különös pillantással szemlélte – mintha mulatna, ugyanakkor csodálkozna is rajta. – Victoria, én még soha életemben nem voltam olyan józan, mint éppen ebben a pillanatban.

Victoria benyitott a házikóba, amelyben apjával és húgával élt. – Papa! – kiáltott. – Sajnálom, hogy elkéstem. Sétálni indultam, és elszaladt az idő. Még annyi hely vár felfedezésre a környéken! Belesett apja dolgozószobájába. A férfi az íróasztalnál ült, és a következő beszédén dolgozott. Egy legyintéssel jelezte, hogy nincs semmi baj, és Victoria ne zavarja. A lány lábujjhegyen osont ki a szobából. A konyhába ment, hogy megfőzze a vacsorát. A húgával, Eleanorral felváltva szoktak főzni, és aznap

este Victoria volt a soros. Megkóstolta a marhapörköltet, amelyet még délután tett fel a tűzhelyre, megsózta, és lerogyott egy székre. Feleségül akarja venni őt! Bizonyára csak álom volt az egész. Hiszen Robert gróf. Gróf! Egy napon ő lesz a márki. Ilyen előkelő férfiak nem szokták szegény lelkészek lányait feleségül venni. De hiszen megcsókolta! Victoria megérintette az ajkát, és nem csodálkozott rajta, hogy remeg a keze. Nem hitte, hogy az a csók a férfinak is annyit jelentett, mint neki, elvégre Robert sok évvel idősebb volt nála. Nyilván több tucat hölgyet csókolt már meg előtte. A lány ujjával köröket és szíveket rajzolt az asztallapra, de oda sem figyelt, mert magában a délutánt élte újra. Robert. Robert. A nevét tátogta, és ujjával felírta az asztalra. Robert Phillip Arthur Kemble. Az egészet leírta. Félelmetesen jóképű férfi. Sötét haja hullámos, és leheletnyivel hosszabb, mint amit a divat megenged. A szeme… Azt hinné az ember, ilyen sötét hajhoz sötét szem is társul, de Robert szeme tiszta, kék. Világoskék, mégsem jeges a pillantása, mert a lelke felmelegíti. – Mit csinálsz, Victoria? A lány felnézett. A húga állt az ajtóban. – Szervusz, Ellie!

Eleanor, aki éppen három évvel volt fiatalabb Victoriánál, az asztalhoz lépett, és megfogta nővére kezét. – Még a végén felhólyagosodik az ujjad – dorgálta, aztán elengedte és leült, éppen vele szemben. Victoria a húga arcát nézte, de Robertet látta maga előtt. Íves ajkak, örökké mosolyra húzódó száj, állán pelyhedző szakáll. Bizonyára naponta kétszer is borotválja. – Victoria! A lány üres tekintettel nézett a húgára. – Mondtál valamit? – Azt kérdeztem, most már másodszor, hogy elkísérsz-e holnap Mrs. Gordonhoz. Papa megosztja vele a tizedet, mert beteg szegény. Victoria bólintott. Az apja lelkészként megkapta a környékbeli földek termésének egytized részét. Ennek többségét eladta, és a pénzt a falusi templomra fordította, de még így is annyi élelem maradt a Lyndon család otthonában, amennyi nem fogyott el. – Persze, persze – bólintott Victora álmodozva. – Persze hogy elkísérlek. – …még bele? Victoria felkapta a fejét. – Ne haragudj! Hozzám beszélsz? – Csak azt mondtam – sóhajtott Ellie, aki lassan elveszítette a türelmét –, hogy délután megkóstoltam a pörköltet, és sótlan. Tegyek még bele sót?

– Ne, ne, az előbb sóztam meg. – Mi lelt téged, Victoria? – Mire gondolsz? Ellie ingerülten sóhajtott. – Két szót sem hallottál abból, amit beszélek. Hiába szólok hozzád, te csak kibámulsz az ablakon, és sóhajtozol. Victoria közelebb hajolt hozzá. – Tudsz titkot tartani? Ellie is közelebb hajolt a nővéréhez. – Tudod, hogy tudok. – Azt hiszem, szerelmes vagyok. – Eszem ágában sincs elhinni. Victoria döbbenetében eltátotta a száját. – Megosztom veled, hogy egy nő életének legsorsdöntőbb változásán megyek keresztül, és te nem hiszel nekem? Ellie gúnyos pillantást küldött felé. – Mégis kit találtál Bellfieldben, akibe beleszerethetnél? – Tudsz titkot tartani? – Már megmondtam, hogy igen. – Lord Macclesfield az illető. – A márki fia? – kiáltotta Ellie. – Victoria, de hát ő egy gróf! – Ne kiabálj! – sziszegte a lány, és válla fölött hátrapillantott. Szerencsére az apjuk nem hallotta meg őket. – És tisztában vagyok vele, hogy gróf.

– Még csak nem is ismered! Amikor a márki Castlefordba hívatott minket, ő épp Londonban volt. – Ma ismertem meg. – És beleszerettél? Victoria, csak a bolondok és a költők hisznek benne, hogy létezik szerelem első látásra. – Akkor én bolond vagyok – felelte gőgösen Victoria –, mert Isten a megmondhatója, hogy költő nem. – Te megőrültél, nővérkém. Teljesen megőrültél. Victoria felemelte a fejét, és megvetéssel nézett a húgára. – Eleanor, én még soha életemben nem voltam olyan józan, mint éppen ebben a pillanatban.

Victoria akkor éjjel órákon át feküdt ébren, és amikor végre elaludt, Roberttel álmodott. Robert megcsókolta. Előbb gyengéden, az ajkán, aztán végigcsókolta mindkét orcáját. Közben a nevét suttogta. – Victoria… – Victoria… A lány felriadt. – Victoria… Kibújt a paplan alól, és kinézett az ágya fölötti ablakon. Robert volt ott. – Robert?! A gróf elmosolyodott, és csókot lehelt az orrára.

– Nem is más. El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy nem emeletes a házuk. – Robert, mit keres itt? – Őrülten magába szeretek. – Robert! – Victoria igyekezett uralkodni magán, és nem nevetni, de a gróf jókedve ragadós volt. – Igazán, szavamra! Mit keres itt? A férfi előkelően meghajolt. – Udvarolok magának, Miss Lyndon. – Az éjszaka közepén? – Alkalmasabb időpontot keresve sem találhatnék. – Robert, mi lett volna, ha rossz ablakhoz lép? Odalenne a jó hírem! A férfi az ablakpárkánynak támaszkodott. – Említette a loncot. Csak szimatolnom kellett, és azonnal megtaláltam a szobáját. – Meg is mutatta, hogyan szimatolt. – Igen kifinomult a szaglásom. – Maga javíthatatlan. A gróf bólintott. – Vagy csupán szerelmes vagyok. – Robert, maga nem szerethet engem! De a szívverése azért könyörgött, hogy Robert ellentmondjon neki. – Nem? – A férfi az ablakon át megfogta a lány kezét. – Gyere velem, Torie! – E-engem sosem szólítanak Torie-nak – adott kitérő választ a lány.

– Én szeretnélek – suttogta Robert. Gyengéden megfogta a lány állát, és maga felé húzta. – Most meg foglak csókolni. Victoria reszketve bólintott. Képtelen volt megtagadni magától azt a gyönyört, amelyről egész éjjel álmodott. Robert ajka puhán érintette meg Victoriáét. A lány beleremegett a gerincén végigfutó bizsergésbe. – Fázol? – suttogta Robert, de közben le sem vette az ajkát a lányéról. Victoria némán intett nemet a fejével. A férfi felegyenesedett, és a tenyerébe vette a lány arcát. – Milyen gyönyörű vagy! Ujjai köré csavarta a lány egyik tincsét, és élvezte selymességét. Aztán újra a lány ajkára tapasztotta a magáét, és leheletfinoman simogatta. Hagyta, hogy a lány megszokja a közelségét, mielőtt még közelebb hajolt volna hozzá. Érezte, hogy Victoria remeg, de azt is, hogy nem akar elhúzódni tőle. Tudta, hogy a lányt is éppen annyira izgatja az élmény, mint őt. Robert most a lány tarkójára csúsztatta a kezét, és ujjait sűrű hajába mélyesztette. Nyelvével fedezte fel a lány szájának körvonalát – mentás-citromos íze volt. Robertnek minden önfegyelmére szüksége volt, hogy ki ne húzza az ablakon át Victoriát, és magáévá ne tegye ott, a puha gyepen. Élete huszonnégy éve során még soha senkit sem kívánt ennyire. Vágyott rá, és maga is

meglepődött rajta, milyen gyengédséget vált ki belőle a lány. Végül vonakodva bár, de elhúzódott tőle, mert jól tudta, nem kérheti Victoriától azonnal mindazt, amire vágyik. – Gyere velem! – suttogta. Victoria az ajkára tapasztotta a kezét. A férfi megragadta őt, és a nyitott ablak felé húzta. – Robert, hiszen éjszaka van! – Ilyenkor a legjobb kettesben lenni. – De… de hálóingben vagyok! A lány végignézett magán, mintha nem is fogná fel egészen, milyen illetlen az öltözéke. Felkapta a takaróját, és igyekezett maga köré csavarni. Robert mindent megtett, nehogy elnevesse magát. – Vedd fel a köpenyedet! – parancsolta gyengéden. – És siess! Sok látnivaló vár ránk ma éjjel. Victoria csak egy pillanatig habozott. Hihetetlen ostobaság volt elmenni Roberttel, de jól tudta, hogy ha most bezárja az ablakát, élete végéig gyötörni fogja a gondolat, mi történhetett volna azon a teliholdas éjjelen. Leugrott az ágyáról, és szekrényéből előhúzta hosszú, sötét köpenyét. Nyári időben túl meleg volt, de arról szó sem lehetett, hogy egy lelkész lánya hálóingben csavarogjon a földeken. Begombolta a köpenyt, felmászott az ágyára, és Robert segítségével kimászott az ablakon.

Az éjjeli levegő csípett, és lonc illatával volt terhes, de Victoria csak egyet szippanthatott belőle, mert Robert megrántotta a kezét, és futásnak eredt. Victoria hangtalanul nevetett, miközben az erdő felé tartottak. Még sosem érezte magát ilyen élettelinek, ilyen szabadnak. Szeretett volna örömében odakiáltani a fáknak, de jól tudta, hogy apja is nyitott ablaknál alszik, így erőt vett magán. Néhány perc múlva egy kis tisztásra érkeztek. Robert megtorpant, mire Victoria nekiütközött. A férfi szorosan átölelte a lányt, és egész testükben illetlenül egymáshoz simultak. – Torie – susogta. – Ó, Torie! Megcsókolta a lányt, úgy csókolta, mintha Victoria lenne az utolsó nő a földön, mintha ő lenne a valaha született egyetlen nő. Végül a lány elhúzódott tőle. Sötét szemében izgalom ült. – Ez nekem nagyon gyors. Nem is értem az egészet. – Én sem értem – nyugtatta meg a gróf, és boldogan sóhajtott. – De nem akarom megkérdőjelezni. Leült a földre, és magával húzta a lányt is. Aztán leheveredett. Victoria mellette guggolt, és bizonytalanul méregette. A férfi maga mellé mutatott. – Feküdj ide, és nézd csak az égboltot! Csodaszép.

Victoria a férfi boldogságtól ragyogó arcát fürkészte, és a fűbe heveredett. Innen nézve végtelennek tűnt az égbolt. – Hát nem csodálatosak a csillagok? – kérdezte Robert. Victoria bólintott, és közelebb bújt hozzá. Ellenállhatatlannak érezte a férfi testének melegét. – Ők mindig ott vannak nekünk. Biztosra veszem, Isten azért tette őket az égre, hogy ma este őket csodálhassuk. – Robert, hogy te milyen hóbortos vagy! A férfi az oldalára fordult, és könyökére támaszkodott. Szabad kezével kisimított egy tincset a lány arcából. – Sohasem voltam még hóbortos – szólt komolyan. – Soha nem is akartam az lenni. De most… – Elhallgatott, mintha azt a lehetetlen szóláncot keresné, amellyel leírhatná a szívében kavargó érzéseket. – Nem tudom megmagyarázni. Olyan, mintha bármit elmondhatnék neked. A lány elmosolyodott. – Hiszen el is mondhatsz. – Nem, ennél többről van szó. Bármit mondok is, semmi sem hangzik ostobán. Még a legjobb barátaim előtt sem nyílhatok meg teljesen. Például… – Hirtelen talpra ugrott. – Hát nem meghökkentő, hogy az ember két lábon egyensúlyoz?

Victoria fel akart ülni, de a nevetéstől visszahanyatlott. – Gondolj csak bele! – folytatta Robert, és előrehátra gördült a talpán. – Nézd csak meg a lábadat! Milyen kicsiny a testedhez képest! Azt várnád, ahányszor felállunk, mindjárt felborulunk. Victoria ezúttal felült, és a lábára pillantott. – Azt hiszem, igazad lehet. Valóban lenyűgöző. – Ezt még sosem mondtam el senkinek – szólt Robert. – Egész életemben sokat gondoltam rá, de mostanáig még sosem mondtam el senkinek. Azt hiszem, attól tartottam, hogy az emberek azt mondanák, ostobaság. – Nem ostobaság. – Nem. – Robert leguggolt mellé, és megérintette az arcát. – Tudtam, hogy te nem fogod annak tartani. – Én már azért is zseniálisnak tartalak, hogy ez az egész eszedbe jutott – mondta hűségesen a lány. – Torie, Torie! Nem tudom, hogyan öntsem szavakba, mert nem is értem, mi történik velem, de azt hiszem, szeretlek. A lány most felé fordította a fejét. – Nem is kérdés, hogy szeretlek – jelentette ki határozottan a gróf. – Velem még sosem történt ilyesmi, és kutya legyek, ha engedem, hogy az elővigyázatosság erőt vegyen rajtam! – Robert – suttogta a lány. – Azt hiszem, én is szeretlek téged.

A férfit elhagyta az ereje. Olyan boldogság lett úrrá rajta, hogy képtelen volt veszteg maradni. A kezénél fogva húzta fel a lányt. – Ezt mondd még egyszer! – kérte. – Szeretlek – mosolygott a lány, akit elvarázsolt a pillanat. – Még egyszer! – Szeretlek! – nevetett Victoria. – Ó, Torie, Torie! Milyen boldoggá foglak tenni! Megígérem neked. Mindent megadok neked. – Én a holdat kérem! – kiáltotta a lány, aki a pillanat hevében azt gondolta, az ilyen szeszélyek is lehetségesek. – Megkapsz mindent, és mellé a holdat is – jelentette ki szenvedélyesen a férfi. Aztán megcsókolta a lányt.

Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a www.dibook.hu oldalon. Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg.