Judy Brown - Vegyél Férjül (Bella 12.)

Sarah kezdő reklámszakember, aki keservesen csalódott Charles-ban s ebből azt a következtetést vonja le, hogy egy férfiban sem bízhat. El is határozza, hogy a jövőben megóvja magát a szerelmi csalódásoktól. Danielbe szinte szó szerint belebotlik, amikor a férfi irodájába siet megbeszélésre. Daniel Broadford ugyanis őt választja cége legújabb termékének, a diétás joghurtnak a reklámozására. Munkájuk során kapcsolatuk rövidesen elmélyül, s a lány ismét vakon bízik egy férfiban…

Judy Brown

Vegyél férjül! Regény

Hajja & Fiai

Eredeti cím: Marry me! Copyright © 1993 by Judy Brown All rights reserved! Címlapfotó: G.P.A-München

Hungarian edition and translation © 1993 by Hajja & Fiai

ISSN 1216-3171 ISBN 963 7603 84 0

Hajja & Fiai Kiadó Felelős kiadó: Hajja Attila ügyvezető igazgató Szedte és tördelte a Hajja & Fiai Nyomtatta és kötötte a Dabasi Nyomda Rt. Felelős vezető: Bálint Csaba vezérigazgató Munkaszám: 93-0483 Terjedelem: 5 (A/5) ív Készült Dabason, az Úr 1993. évében

1. fejezet A férfi a tetőlakosztály óriási üvegablakánál állt, és nézte az impozáns éjszakai Manhattant. Csupa üveg felhőkarcolók esti fényei tündököltek a sötétben. Százemeletnyi mélységben autók cikáztak, tülköléseik halk morajként jutottak el a füléhez. Szólt a tv a nappaliban, csak véletlenül tévedt arra a tekintete, de rögtön rabul ejtette a mesterien megmunkált reklámfilm. A képernyőn a zöld, virágzó réten, térdig érő fűben, egy bájos szőke fiúcska szaladt. Kezében jókora papírzacskót tartott. Futás közben elszórt egy macskaeledeles dobozt, amire szinte abban a pillanatban lecsapott egy hatalmas sas, karmai közé kapta, és elszárnyalt vele. – Ez az! — kiáltott fel önkéntelenül is. Lefirkantotta a noteszébe a szót, „reklám", és elhatározta, holnap első dolga lesz kideríteni a film készítőjét. Visszalépett az ablakhoz, gondolatai ismét elkalandoztak, üzleti gondok terhelték. Daniel Broadford nemrég még elcsodálkozott volna azon, ha egy üveggömbös jósnő elmesélte volna a mai napját, valószínűleg egy szót sem hitt volna el belőle. Mindez alig egy évvel ezelőtt kezdődött. Daniel harminckét éves, ellenállhatatlan férfi volt, igazi playboy. Összes idejét a semmittevés kötötte le. Utazgatott, partikra járt, minden alkalommal más-más szépséggel az oldalán jelent meg. Fütyült a világra, egyetlen dolog érdekelte, hogy jól érezze magát. A hajó a Floridai-szorosban Miami partjához közel horgonyzott. A jacht fehér fémkorlátjának dőlve nézte a távoli

horizontot. A tenger türkizkék volt, akár egy giccses képeslapon, az enyhe nyári szellő borzolta hullámok a hajó orrát nyaldosták. A férfi zilált és gyűrött volt, állát kékesfekete borosta fedte. Révedezéséből a rádiótelefon pittyegésére eszmélt föl. Odalépett a nyugágyak mellett álló asztalkához, és a füléhez emelte a kagylót. – Daniel Broadford – szólt bele kurtán. – Szervusz, Daniel! Én vagyok, Anthony Cray. Apádat súlyos szívroham érte, gyere, amilyen gyorsan csak tudsz, nincs túl sok remény. – Azonnal indulok, hogy van apa? – idegesen babrálta a nyakában lógó kioldott csokornyakkendőt. – Még mindig eszméletlen. Az orvosok szerint eléggé súlyos a dolog, sajnálom, Daniel! – Köszönöm, sietek, tegyél meg mindent! – Apád a legjobb kezekben van, ami emberileg lehetséges, megteszik, szervusz, fiam! Daniel egy magán-légitársaság gépén utazott Miamiból New Yorkba. Három óra múlva már a Memorial Központi Koronáriaőrzőjében volt. Későn érkezett, apja egy órával ezelőtt halt meg. – Sajnálom fiam, az orvosok szerint nem szenvedett sokat. – Anthony együttérzően veregette meg a hátát. – Nem elég szenvedés, hogy meghalt! – tört ki Dánielből a keserűség. A temetés körüli teendőket is Anthony intézte. Daniel nagyon hálás volt érte, annál is inkább, mivel ő képtelen volt bármit is intézni. Nagyon bántotta, hogy nem lehetett apja mellett az utolsó óráiban, most értette meg igazán, hogy a maga módján mégiscsak nagyon szerette őt, bár a kapcsolatuk rég nem volt felhőtlen.

A szertartás után mindketten Anthony lakására mentek, a férfi itallal kínálta Dánielt. – Fiam, van még egy kötelességem a mai napra – odalépett a vaskos íróasztalhoz, és egy zárt borítékot nyújtott át neki. – Ez apád végrendelete. Anthony Cray nemcsak Max Broadford igaz jó barátja volt, hanem a Broadford Tejipari Vállalat jogtanácsosa is. Daniel megütközve olvasta a sorokat, Max akarata szerint fiának át kell vennie a cég irányítását. Még halála után is megpróbálta jó útra terelni bohém gyermekét. Így hát Daniel belevetette magát az üzleti életbe. Cseppet sem volt könnyű dolga, mivel a vállalat nem állt valami jól, csak minimális nyereséget könyvelhetett el. Max harmincöt éve alapította a tejgazdaságot, ami idővel nagyüzemmé nőtte ki magát, de néhány éve hanyatlásnak indult. Daniel nagy buzgalommal és a rá jellemző vehemenciával fogott hozzá a vállalat felvirágoztatásához, még ő maga is elcsodálkozott azon, mennyire élvezte a dolgot. Kezdte azt hinni, hogy apja kitartásából is örökölt valamicskét, nemcsak anyja léha természetéből. Keserűen gondolt vissza arra a napra, melyet soha nem sikerült kitörölni az emlékezetéből, bármennyire is szerette volna. Még hatéves sem volt, mikor egy napon az anyja felpakolt, és meglépett egy ripaccsal. Akkor hagyta el őt, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Szokás szerint most is a környékbeli gyerekekkel játszott egész nap, kora este lett, mire hazaért. Apja a nappaliban ült, a szeme könnyes volt, és csak ennyit mondott: „Elment." Attól kezdve valami elromlott köztük, Daniel magába zárkózott, titkon apját okolta a történtek miatt. Persze, ezt sosem fogalmazta meg, még önmagának sem, csak benne maradt, mint valami tüske. Max végül is beletörődött fia el hidegülésébe,

jobbnak látta, ha hagyja őt, de azért mindig remélte, hogy egy napon rendbe jön minden. Daniel, miután felmérte a vállalat helyzetét, egy új termék kifejlesztéséhez fogott, mivel a hanyatlás okát abban látta, hogy semmi újjal nem rukkoltak elő az elmúlt jó pár évben. Megszületett a diétás habosított gyümölcsjoghurt, amelyhez, most egy megfelelő reklámszakembert kell találnia, aki valami eredetivel tud előállni, és egy széles vásárlóréteg bizalmát meg tudja nyerni. Ellépett az ablaktól, kikapcsolta a tv-t. Gondterhelten bújt az ágyba a kimerítő nap után, de viszonylag hamar elaludt. – Halló, Christine! – köszöntötte a titkárnőjét a férfi, amint belépett az irodába. – Üdvözlöm, főnök! – mosolyodott el a nő. Christine régi bútordarab volt a cégnél, Daniel őt is, mint a többi alkalmazottat, megörökölte. Christine nagyon jól bevált, kitűnő munkaerő volt, aki remekül értette a dolgát. – Főzzön nekem egy jó erős kávét, és hozza be a postát, legyen szíves! – Máris, főnök – mosolygott a nő, akinek mindig megakadt a szeme ifjú főnökén. Daniel galambszürke öltönyt viselt, olajos fényű, fekete göndör haja volt, gyönyörű tengerkék szeme, amit egy vékony fekete keretes szemüveg mögé rejtett. Szabályos egyenes orrával és szépen metszett ajkaival kellemes benyomást keltett. Christine kedvelte főnökét. Nem az a típus volt, aki bukott a fiatalabb férfiakra, kiegyensúlyozott, boldog házasságban élt, csak hát Daniel Broadfordra egyszerűen jó érzés volt ránézni. Christine bevitte a kávét. – Óriási feladatot bízok magára, drága Christine! Egy reklámfilm készítőjét kellene sürgősen megtalálnia. Hívja föl a tv-társaságot, és tudja meg, ki készítette a filmet! Tegnap ment a

6-os csatornán, tizenegy után pár perccel, és egy macskaeledelt hirdetett. – Meglesz, főnök! – válaszolt és kisietett az ajtón.. A titkárnő gyorsan kiderítette a film készítőjét, és fél óra múlva a reklámiroda címével kopogtatott be Daniel szobájának párnázott ajtaján. – Megvan a cím, egy bizonyos Rogers reklámiroda készítette a felvételt. – Nagyszerű, kérem, beszéljen meg egy találkozót holnap reggelre a céggel, ha lehet, nyolcra, mert fél tízre az üzemben kell lennem. Nagyon köszönöm, drága Christine, maga pótolhatatlan! – Ugyan már, főnök! – szabadkozott a nő, és kiviharzott az ajtón. Nemsokára beszólt a házitelefonon. – Elintéztem az ügyet, holnap nyolckor itt lesz a cég képviselője. Daniel elégedetten dőlt hátra a széken, érezte, hogy megtalálta a megoldást. Sarah álmosan nyomta le az ébresztőóra gombját. -Csak még öt percet – sóhajtotta, és hasra fordult az ágyban. Iszonyúan fájt a feje, amit annak a fél üveg konyaknak köszönhetett, amit elalvás előtt ivott meg. Nem volt hozzászokva az alkoholhoz, de már három hete nem aludt a fogfájása miatt. Most jött az utolsó bölcsességfoga, és az istennek sem akarta áttörni az ínyét, pedig már csak egy vékony hártya fedte. Pat, a barátnője próbálta rábeszélni, hogy menjen el vele orvoshoz, de Sarah hallani sem akart róla, mindennél jobban viszolygott a fogorvosoktól. így jobbnak látta, ha vesz egy üveg olcsó konyakot, meg is itta a felét. Eleinte nagyon rossz volt, égette a torkát, és felkavarodott a gyomra, később viszont egyre jobban ízlett, és még a fogfájását is elmulasztotta egy időre.

Ijedten kapta föl a fejét. A hirtelen mozdulatra még jobban belehasított a fájdalom a koponyájába. Hunyorogva tapogatózott az ébresztőóra után. – Úristen, nyolc óra, mi lesz most? – pánikszerűen pattant ki az ágyból, és ki rohant a konyhába. Kifacsart két narancsot, a hűs lé kissé megnyugtatta émelygő gyomrát. Belenézett a tükörbe, és látva gyűrött arcát, megállapította: – Muszáj lezuhanyoznom, olyan vagyok, mint akin átment az úthenger. Nagyon sietett, összekapta magát, és gyorsan rendbe szedte rakoncátlan fürtjeit. Mit nem adott volna azért, ha valahogyan kisimíttathatná őket. Valahányszor kihúzott egy tincset, háromszor hosszabbnak tűnt, és rugóként ugrott össze, majd vegyült el a többi megszámlálhatatlan szőke bodor között; így hát mindig növesztette, hogy legalább összefoghassa egy copfba, és kisebbnek hasson. Nagy zöld szemével, vékony szájával és enyhén fitos orrával úgy nézett ki, mint egy kislány. Tetejébe még ez a szénaboglya, ahogyan a haját nevezte, valahányszor belenézett a tükörbe. – Igazán röhejes öregasszony leszek – mondta ilyenkor mindig saját magának. Komoly probléma volt ez az ő korában, hiszen már majdnem huszonhét éves volt. Tetejébe százhetvenöt centi magas és majdnem hatvan kiló. Igyekezett hát úgy öltözni, hogy legalább ennek alapján ne nézzék kamasznak. Ritkán engedett meg magának farmert, sőt még nadrágot is. Többnyire a klasszikus vonalakhoz ragaszkodott, és kosztümökben járt, noha egy cseppet sem illett az egyéniségéhez, de legalább komolyan vették az ügyfelek. Az első benyomás rengeteget számított, főleg üzleti körökben. így hát most is egy fehér nyári kosztümöt választott méregzöld selyemblúzzal, törpe sarkú fehér szandállal, még egy utolsó pillantás a tükörbe, aztán lerohant a garázsba. A kocsi nem indult, csak erőtlenül berregett néhányat, aztán egy utolsó hörgéssel befejezte az erőlködést, és többé nem volt hajlandó semmire. Sarah dühében egy jókorát belerúgott, és

elhatározta, amint egyenesbe jön, lecseréli ezt a rozzant vén szekeret egy megbízható kis kocsira. Idegesen az órájára pillantott, fél kilenc volt. – Miért pont most jönne egy taxi? – mérgelődött, s egyre ingerültebb lett. Jót tett a zuhany, de még mindig sajgott a feje, mintha valaki tamtamdobot vert volna odabenn. Végre jött egy taxi. Kilenc óra lett, mire az irodaházhoz ért. Nem volt túl nagy nyüzsgés az aulában, néhány csinos titkárnő sietett a dolgára. Átvágott a halion, a felvonó épp akkor ért le, megszaporázta a lépteit, nehogy újra elinduljon fölfelé. Sietségében majdnem feldöntött egy urat, aki elejtette az aktatáskáját, és reflexszerűen átölelte a lányt, hogy ne veszítsék el az egyensúlyukat. Hirtelen egymásra meredtek, Sarah egy megdöbbentően jóképű férfi karjában találta magát. Fekete göndör haja volt, a szeme olyan kék, hogy még a szeme fehérje is kékes árnyalatúnak hatott, furcsamód még a fekete keretes szemüveg is jól állt neki. Sarah érezte, hogy forróság önti el, és vörösödni kezd. Időtlen idők óta állhatták már így, de ő megbabonázva bámulta a férfit, és egy hang sem jött ki a torkán. Végül mégiscsak rebegett valami bocsánatkérésfélét, mire a férfi elengedte. Sarah annyira zavarodott volt, hogy nem értette, mit mond a kedves idegen. Megbabonázva szállt be a liftbe, és magában gúnyosan elmosolyodott: – Megint remekül kivágtad magad, hiába, nem vagy a szavak embere, egy burleszkben igazán megáll nád a helyedet, Sarah Rogers – szögezte le a lány, miközben fölért az 52. emeletre. – Mr. Broadford épp az imént ment el, kisasszony – közölte a titkárnő. Sarah a nő mellén lévő kártyán a Christine McCord nevet olvasta. Szimpatikusnak találta, olyan anyáskodó típusnak. – Nagyon sajnálja, de nem tudott tovább várni, fontos megbeszélésre kellett mennie, későn jön vissza, de meghagyta,

hogy feltétlenül szeretne magával beszélni, és kérte, hogy vacsorázzon vele – folytatta szinte egy szuszra a nő. Sarah, miután megkapta az étterem címét és az időpontot, úgy döntött, hogy a mai nap kudarcra ítéltetett, ezért hazamegy. A fejfájás még mindig kínozta, elhatározta hát, hogy lefekszik, és átalussza az egész napot. Fogott egy taxit, és hazament. Picasso és Junior örömmel ugrott a nyakába, ledöntöttek a lábáról. Sarah nevetve simogatta meg két kedvencét, és föltápászkodott a földről. – Oké, fiúk, rögtön kaptok valami finomat, teljesen megfeledkeztem rólatok a reggeli nagy rohanásban. – Sietve tejet öntött Picasso és Junior közös tálkájába, majd elvonult a hálószobájába. A félig kiürült konyakosüveget elrejtette a könyvei mögé, hogy ne is lássa, beállította a vekkert, és bevágódott az ágyba. Fejét a párna alá dugta, és már aludt is. Sarah idegesen túrt a hajába, és belépett az étterem ajtaján. Fogalma sem volt, hogy kit keres. Elképzelte ugyan magában Mr. Broadfordot, de a képzeletében e név hallatán megjelenő kerek, joviális arcot nem látta sehol. így hát odalépett az étterem főpincéréhez, és útbaigazítást kért. A pincér egy meghitt hátsó asztalhoz kísérte a lányt. Odalépett az asztalhoz, és meglepődötten hőkölt hátra, az asztalnál ugyanis az a reggeli férfi ült, akit Sarah majdnem ledöntött a lábáról. Daniel felpattant a helyéről, és kérdőn nézett a lányra. – Ön Mr. Broadford? – kérdezte zavartan a lány. – Igen, akkor minden bizonnyal ön Miss Rogers. Sarah kezet nyújtott. Mr. Broadfordnak erőteljes kézszorítása volt, igazi harcedzett férfikéz. Sarah már a kézfogásból szerette levonni a következtetéseit, semminél sem utálta jobban, ha egy férfinak puha, nyirkos a tenyere és lagymatag a kézfogása. Elégedetten nyugtázta, hogy Mr. Broadford nem ilyen. – Sarah Rogers – mondta a lány.

– Üdvözlöm, Daniel Broadford vagyok. Daniel mérge elpárolgott, amint a lány szemébe nézett. Magában már elátkozta leendő üzleti partnerét pontatlansága miatt. Reggel irtó dühös volt, mikor hiába várta a lányt, most is már tűkön ült. – Elnézését kell kérnem, Mr. Broadford, hogy reggel nem sikerült időben az irodájába érnem, de nehézségeim támadtak. Daniel jelentőségteljesen nézett a lányra, még a szemöldökét is felhúzta, de Sarah nem kívánta részletezni a dolgot. A férfi magához intette a pincért. Miután mindketten rendeltek, Sarah törte meg a csendet. – Talán térjünk a tárgyra, Mr, Broadford! – Nos, tegnap láttam a macskaeledeles reklámfilmjét a tvben, túlzás nélkül állíthatom, hogy nagyon megtetszett. Egy új habosított, diétás gyümölcsjoghurtot fejlesztettünk ki. Szeretném megnyerni önt a reklámhadjárat vezetésére. – Ennek semmi akadálya, ha ízlik, benne vagyok. Mik az elképzelései, Mr. Broadford? – Mondja, kedves Miss Rogers, ha már úgyis munkakapcsolatba kerülünk, nem hagyhatnánk föl ezzel a Mr. Broadfordozással? – Semmi akadálya, én sem vagyok a protokoll híve. – Rendben, kedves Sarah! – Daniel hálásan mosolygott a lányra. – Beszélhetünk a részletekről, vagy ragaszkodik előbb a kóstolóhoz? – Tulajdonképpen nem ragaszkodom. Meg ne kérdezze, hogy a macskaeledelt is megkóstoltam-e? Daniel nevetve válaszolt: – Bevallom, meg sem fordult a fejemben. Sarah úgy döntött, hogy mégiscsak lehajtja a sherryt, amit a férfi rendelt. Remélte, hogy ez majd megnyugtatóan hat felborzolt érzékiségére. Közben megérkezett a vacsora, Sarah

most vette csak észre, mennyire éhes. Egész nap nem evett semmit, így most örömmel vetette rá magát a tányérjára. „Addig sem kell az éjkék szemébe néznem" – gondolta a lány. Daniel csak tologatta az ételt a tányérján, és a jóízűen falatozó lányt nézte. – Ugye, azt gondolja, úgy eszem, mint aki sosem evett, remélem, a joghurtja is ilyen finom! – nevetett zavartan. – Biztosíthatom. Sarah hátradőlt a széken, és élvezettel kortyolgatta a burgundit. Egyre jobban érezte magát, és megelégedéssel nyugtázta, hogy Daniel ismét töltött neki egy pohárral. „Állítsd le magad, mert újdonsült megbízód azt hiszi, hogy alkoholista vagy!" – intette magát a lány. – Mondja, Daniel, van már neve a joghurtjának? – Sajnos, még nincs, valami frappánsat szeretnek, ami nem elcsépelt, de még nincs bejegyeztetve sem. – Ha jól sejtem, ez is rám vár. Milyen reklámkampányt szeretne? – Filmet és falragaszokat. – Miért gondolt pont rám? – Az idegeimre mennek a porcelánbaba szépségű hölgyekkel reklámozott idióta szájbarágós szövegek – mondta Daniel kissé emelt hangon. – Az ön stílusa merőben más, így hát remélem, sikerül megnyernem magamnak. – Már meg is nyertél magadnak, ha így mosolyogsz – gondolta, de hangosan csak ennyit mondott. – Igyekezni fogok, Daniel! – Holnap ismét ki kell ugranom az üzembe, velem tart? – Semmi akadálya. Daniel fizetett és kikísérte a lányt. – Megengedi, hogy hazavigyem? – Az jó lesz, ugyanis lerobbant a kocsim.

Egy grafitszürke Mercedeshez vezette a lányt. Útközben kedélyesen társalogtak közömbös témákról. Sarah hátán futkosott a hideg, amint Danielt nézte. Az egészet a borra fogta, de mit sem változtatott azon, hogy szerette volna levenni a szemüvegét, és a férfi hajába túrni. Ehelyett villámgyorsan kipattant a kocsiból, mikor a házhoz értek. Udvariasan kezet nyújtott, majd elköszönt. A férfi utána szólt: – Holnap kilenckor önért jövök. Jó éjt, Sarah! – Jó éjt, Daniel, köszönöm a vacsorát. Sarah megkönnyebbülten sóhajtott föl, amikor becsapta maga mögött az ajtót. Picasso és Junior rögtön megrohanták, s ő boldogan kuporodott le közéjük. – Gyertek, kaptok valami finomat – terelgette őket a konyhába. Sarah nyugodtan aludt, és jókedvűen ébredt. Kivételesen kényelmes farmer, pulcsi összeállítást választott. Rakoncátlan fürtjeit egy szalaggal fogta össze, sminket nem használt, igaz, nem is volt rá szüksége. Csengettek. Picasso és Junior rögtön az ajtónál termett. – Jó reggelt! – Az ajtóban Daniel állt, Sarah örült neki, hogy a férfi is lezserebbül öltözött. Fekete farmert és sötétkék pulóvert húzott, a lábán egy kényelmes papucscipő volt. – Üdvözlöm, Daniel, már mehetünk is. – Hol tett szert ezekre a kedves jószágokra? – kérdezte, és igyekezett úgy beljebb jönni az ajtón, hógy el ne bukjon a lába alatt tébláboló igencsak kíváncsi állatokban. – A cica Picasso – mesélte Sarah, és megvakargatta a szürke csíkos kiscica állát. – Honnan kapta ezt a komoly nevet? – Tulajdonképp én vagyok a keresztanyja. Picasso ugyanis neve nincs korában összemaszatolta az ajtó melletti falat. Először a virágosládában kaparászott, és csupa sár lett, majd

kikéredzkedésének nyomatékaként karmolászni kezdte a falat, így lett belőle Picasso. – És ez a gyönyörű óangol juhász? – Amikor Picasso már meghonosodott nálam – ugyanis a fürdőszobaablakon át érkezett csontsoványan, de aztán összebarátkoztunk -, és úgy döntött, hogy itt marad mindörökre, hogy ne legyen egyedül, Pat, a barátnőm hozta mellé a kistesót, Juniort – mutatott rá a bozontos ebre a lány. – Látom, imádja őket – nevetett Dániel, és ő is megpaskolta az ebet. – Igen, ők a családom itt New Yorkban, a magányosok városában. – Sarah elmerengett, majd gyorsan megszólalt: – Azt hiszem, mehetünk is – mondta és bezárta az ajtót. Daniel a grafitszürke Mercedest felcserélte egy négykerékmeghajtású Range Rover dzsipre. – Remélem, nem lesz túl huzatos, ha fázna, talál hátul két dzsekit – magyarázta, és kikormányozta a forgalmas útra a kocsit. – Hová megyünk tulajdonképpen? – Nem mondtam? Sommerville-be, járt már ott? – Nem, még nem. – Kedves hely, és nincs messze, egy kis porfészek, ahogy a nagyvárosiak mondják, még az autópályák is elkerülik. Úgy nyolcvanmérföldnyire van nyugatra. Apám ott alapította a céget. A környékbeli farmokról szállították oda a tejet, ma már elképesztő távolságokból is hozzánk jön, hűtőkocsikban. – Kinek jó ez? – Mindenkinek. A gazdáknak, mert rendes felvásárlási árat kapnak, és nekünk is, mert nagy mennyiségben kifizetődőbb a termelés, még ha a szállítási költség magasabb is. – Úgy látom, maga nagyon élvezi! – Bocsásson meg, hogy unalmas üzleti dolgokkal terhelem. Meséljen valamit magáról! Régóta van a szakmában?

Sarah nagyot sóhajtott, egy pillanatra el révedezett; a hömpölygő kocsikaravánt nézte, ahogy elhagyja a várost, végeláthatatlan óriáskígyóként kúszik előre az aszfalton. – Tulajdonképpen időtlen idők óta a szakmában vagyok. Végigjártam a ranglétra alsó fokait. Először plakátragasztó voltam, még az egyetemi évek alatt, így próbáltam fedezni a tanulás költségeit. Azt hiszem, azóta sem tudom magam kialudni. Nem volt valami kellemes, nemcsak a legelőkelőbb környéken dolgoztam, de valahogy mindig megúsztam. Lehet, hogy látszott rajtam, hogy nem vet föl a pénz. Nem untatom? – kérdezte, és kisimította arcából a szélborzolta fürtöket. – Dehogy, kérem, folytassa! – Hát jó, az egyetem után elhelyezkedtem egy elég jó nevű cégnél, természetesen ott is végig kellett járnom a szamárlétrát. Először csak olyan kis lóti-futi voltam, ezt vidd oda, hozzál enniinni az automatából. Később kaptam néhány feladatot, egyre komolyabbakat, de a babérokat mindig mások aratták le. A prémiumot, a nagyfőnök dicséretét mások kapták helyettem, akik az én hátamon másztak egyre feljebb. Egy ideig elégedett voltam a magam kisebb-nagyobb sikereivel, de semmihez nem adhattam a nevem. A pohár akkor telt be, mikor a szeretett főnökeim egyike az én plakáttervemmel jelentkezett egy pályázatra. Otthagytam őket, és alapítottam egy saját ügynökséget. Nem ment jól. Lehet, hogy túlzottan optimista voltam, mikor azt képzeltem, az előző cégem árnyékában gyökeret verhetek. Tulajdonképpen lehetetlenné tettek. Hónapokig nem kaptam megbízást, később mindent elvállaltam. Szórólapokat terveztem, és többnyire magam is dobáltam be őket a levélszekrényekbe. Aztán csináltam néhány plakátot, és megkaptam a macskaeledeles megbízást. Ez az első nagyobb munkám önállósodásom óta. Nem is tudom, miért mesélem el ezt épp magának, ahelyett hogy azt bizonygatnám, milyen zsenge fiatal tehetség vagyok, akinek az első szárnycsapásaira lett figyelmes.

– Én, amint megpillantottam a filmjét, rögtön tudtam, hogy maga az igazi – mosolygott Daniel azzal az elbűvölő mosolyával, és ettől Sarah szíve a torkában kezdett dobogni. – Köszönöm, remélem, nem fog csalódni bennem – mondta, és kinézett az ablakon. – Messze vagyunk még?^ – kérdezte. – Á, már csak néhány perc. Áthaladtak az álmos kisvároson, ami egy végtelenül hosszú főutcából állt. Az út mentén század eleji stílusban épült házak sorakoztak. Csend volt, és nyugalom, az egyetlen kávézó teraszán két idősebb férfi üldögélt. A városkából kiérve Daniel rákormányozta a kocsit egy magánútra. Sarah megpillantotta a Broadford Tejüzemet, ez állt a kapu fölött. Egy nagyobb épületből és több kisebb házból állt, távolabb egy fehér kúria is előtűnt. – Az ott a tejüzem – mutatott rá a férfi a legnagyobb épületre. – Nagyobb, mint gondoltam. Daniel megállt a parkolóban, és kisegítette a lányt a kocsiból. – Üdvözlöm, Mr. Reed! – köszöntötte a portást. – Mindenkit név szerint ismer? – suttogta Sarah, miután sikerült megszabadulniuk a portás elragadtatott szóáradatából. – Természetesen, ez a jó főnök titka. – Ezt megjegyzem magamnak, remélem, egyszer még jól jön! A férfi betessékelte az üzem ajtaján. Fehér köpenyt és gumicsizmát, sapkát és szájmaszkot kaptak, mint az üzem dolgozói. Makulátlan tisztaság volt mindenütt, a fehér és krómozott berendezés csak úgy ragyogott. – Ez fantasztikus! – lelkendezett Sarah. – Titokban biztos voltam benne, hogy bőgő teheneket képzel, és sok-sok tehénlepényt. – Hát nem sokat tévedett – vallotta be szégyenkezve, zavarában még feljebb húzta a szájmaszkot, már csak két hatalmas smaragdzöld szeme látszott ki alóla.

Az üzemlátogatás után az irodába mentek, Daniel meghagyta, hogy hozzanak át kóstolót az új termékből. Az irodában csak a titkárnő tartózkodott, a férfi bemutatta őket egymásnak. – Üdvözlöm, Miss Rogers – szólalt meg agyoncigarettázott, rekedt hangján, Liz, a titkárnő. Újabb cigarettára gyújtott, és sietve kávét főzött a vendégeknek, bár az előző csikk még a hamutálban füstölgött. – Látom, Liz, még mindig nem szokott le a dohányzásról – dorgálta Dániel. – Ha az üzemre levegőszennyezési bírságot fognak kiróni, maga fog fizetni mint főbűnös. – Jaj, Mr. Broadford, maga mindig ugratja szegény vén fejemet. A kávé után megérkezett a kóstoló, s amíg Sarah jó étvággyal kanalazta a finomságokat, Daniel és Liz elmélyülten vitatták meg a további teendőket. Sarah elfigyelte a titkárnőt: mintha egy karikaturista rajzolta volna meg a vonásait, tömzsi orra, seszínű szeme, nagy, húsos ajkai voltak. Semmi szépet sem találni rajta, mégsem volt visszataszító, inkább kedves. Egy reprezentatív, ötvenes évei elején járó, elegáns, magabiztos, karakán nő lépett be az iroda egyetlen helyiségébe. Hűvösen üdvözölte Sarah-t, Danielt annál melegebben. – Szervusz, drágám! – búgta és megcsókolta a férfi arcát. Ő is viszonozta a meleg fogadtatást. Sarah egyre kellemetlenebből érezte magát, maga sem tudta, miért. – Érthetetlen, csak nem vagyok féltékeny? – tette föl magában a kérdést. Próbált bekapcsolódni a beszélgetésbe, de nem tudott rájuk figyelni, így inkább fölállt, és az ablakon át a tájat nézte. A távolban állt az a kúria, amit már régebben is felfedezett, és már akkor is nagyon megtetszett neki. A bejárat fölötti timpanont három ión oszlop tartotta, a ház maga fehér volt, és gyönyörű.

– Ez volt a családi otthonunk, az apámmal – mondta Daniel. Sarah összerezzent a hangjára, észre sem vette, mikor lépett mellé a férfi. – Most Mrs. Nicolsék lakják – folytatta a férfi. – Kár – gondolta a lány, de hangosan csak ennyit mondott: – Nagyon szép. – Ezek után még ellenszenvesebbnek találta a harsány Mrs, Nicolsot, miközben azzal nyugtatta magát, hogy bizonyára azért lakik ott, mert ő a megbízott üzemvezető. *** Visszafelé szinte nem is szóltak egymáshoz, Daniel a vállalati ügyeken gondolkodott, Sarah pedig élvezte az utat, a tájat, a hűs szel főt, és lopva Dánielt nézte. Mennyivel kellemesebb egy ilyen vonzó férfival dolgozni, mint egy lehetetlen alakkal – gondolta a lány. – Hogy tetszett? – kérdezte Daniel, és bekanyarodott a négyemeletes ház elé, amiben Sarah lakott. – Nagyon! Tudom, mire kíváncsi! Irtó finom volt a joghurt, de még nincs elképzelésem, pár nap gondolkodási időt kérek! – Rendben, néhány nap múlva felhívom, addig is, hogy megjöjjön az ihlete, a cégünk ajándéka – ezzel átnyújtott egy jókora dobozt tele finomságokkal. – Hát ezt mikor csempészték be a kocsiba? – kérdezte hitetlenkedve a lány. – Ez maradjon az én titkom. Viszlát és jó munkát! – intett és bepattant a kocsiba.

2. fejezet Sarah a PANAM légitársaság New York-London-New York járatán ült, és az első osztály kiváltságait élvezhette volna, ha tudott volna valamit is élvezni egy repülőútban. – Tulajdonképp mit keresek én itt? – tette föl magában a kérdést, miközben a félelem egyre feljebb kúszott benne, már a torkát szorongatta; hogy elterelje a figyelmét, megpróbált nem a jelen helyzetre gondolni. Dolgozni kezdett a joghurt reklámján. Átvirrasztott néhány éjszakát, pár nap múlva Christine hívta föl, kérte, hogy ugorjon be délután az irodába. Sarah legnagyobb meglepetésére egy repülőjegyet nyújtott át neki azzal, hogy utazzon Londonba a főnöke után, aki ott akar vásárolni egy üzemet. Mr. Broadford várni fogja Londonban, így ő is megtekinthetné egyúttal az új környezetet, és egy európaibb reklámfilmen is gondolkodhatna. Sarah elvitte Picassót és Juniort Pathoz, és összecsomagolt. Változatos ruhákat pakolt be. Fogalma sem volt, hogy mire számíthat, csak annyit tudott, hogy Angliában valamivel rosszabb az időjárás, és elég sok eső esik. Többnyire az őszi holmik kerültek a bőröndbe, de biztos ami biztos, egy Chanell kosztümöt és egy elegáns Gucci cipőt is berakott. Most pedig itt ül a repülőn, és úgy szorítja a karfát, hogy elfehéredtek az ujjai. Az első repülőútja jutott eszébe: Miami Beachbe utaztak Charlesszal. Keserű emlékek tolakodtak az emlékezetébe, megpróbált nem gondolni rá. Kényszerítette magát, hogy aludjon, mint a mellette ülő idős úr, aki az egyenletes szuszogásából ítélve már jó mélyen alhatott. Sarah hozzálátott a bárányok számolgatásához, és sikeresen el is szenderedett.

A pilóta barátságos hangjára ébredt föl: – Nemsokára megkezdjük a leszállást Londonban. Gyönyörű idő van, szikrázó napsütésben pillanthatják meg a csatorna vizét. Minden tagja sajgott, úgy elnyomta magát alvás közben, de azért erőt vett magán, és kinézett az ablakon. A türkizkéken csillogó csatorna fodrozódó vize fenséges látvány volt. Itt-ott egyegy hajó pici pontja tűnt föl a mélyben. A szárazföld fölé érve csodálatos zöld táj tárult a szemük elé. Sarah hatalmas tériszonya ellenére is élvezte a látottakat. Nemsokára kivehető lett a főváros panorámája. Olyan volt, akár egy apró makett, annyira lenyűgözte, hogy el is felejtett a földet éréstől rettegni. Megkönnyebbült sóhajtással nyugtázta a légi kisasszonyok jókívánságait, „végre ismét szilárd talaj lesz a lába alatt", gondolta megelégedéssel. Sarah rövid vámvizsgálat után Danielt fürkészte, de sehol sem látta. Aztán megpillantott egy szürke sofőregyenruhás fiatalembert, jókora táblával a kezében, amin az ő neve díszelgett. – Miss Rogers? Mr. Broadford sajnálja, de nem tudott ön elé kijönni, ezért engem bízott meg, hogy a szállodába vigyem – ezzel felnyalábolta a lány bőröndjeit, és megindult a kijárat felé. Egy fehér Volvó-hoz vezette a lányt. Az A4-es úton hajtottak végig a Brompton Roadon át egészen a Hyde-parkig. A szálloda, egy modern tízemeletes épület, a park szélén állt. Sarah megkönnyebbülten sóhajtott föl, amint belépett a szálló halljába. Kellemes hőmérséklet volt, a légkondicionálásnak köszönhetően. Egy útikönyvben, amit elindulása előtt vásárolt, ugyanis azt olvasta, hogy az angolok kizárólag télen fűtenek, így az állandó hőmérséklethez szokott jenkik nem érzik jól magukat a régi típusú szállodákban. Sarah a 417-es szobát kapta. Kellemesen berendezett szoba volt, tágas fürdőszoba tartozott hozzá. Nem bajlódott a kicsomagolással, vett egy forró zuhanyt, és leheveredett az ágyra,

s az időeltolódás miatt el is szenderedett. Már besötétedett, amikor kopogásra ébredt. Ránézett az órájára, teljes három órát aludt. Belebújt egy fürdőköpenybe, és ajtót nyitott. Daniel Broadford állt az ajtóban, kezében egy szál vörös rózsa, arcán elégedett mosoly, a szeme huncutul csillogott. – Üdvözlöm, drága Sarah! – mondta a férfi, és kezet csókolt. – Helló, Daniel! Jöjjön beljebb! – Felébresztettem? A lány idegesen simított végig rakoncátlan fürtjein: – Végigdőltem az ágyon, hogy végre vízszintesben legyek, és elnyomott az álom. – Jól utazott? – Az túlzás, iszonyúan félek a repüléstől, igazából ez még csak a harmadik utam. – Szeretném meghívni vacsorázni, ide a szálló éttermébe. – Az jó lesz, a repülőn egy falat sem ment le a torkomon. Tíz perc, és kész vagyok. – Lenn várom a hallban – mondta, és kisétált az ajtón. Sarah drapp nadrágkosztümöt és krémszínű sálgalléros selyemblúzt választott, s törpe sarkú drapp cipőt húzott hozzá. A haját egy tűzzománc csattal fogta össze. Halványan kisminkelte magát, és leliftezett a földszintre. Daniel a hallban lévő bőrkanapék egyikén ült, és gondolataiba merülve masszírozta az orrnyergét. A szemüvegét feltolta a homlokára, s csak akkor vette észre a lányt, mikor már teljesen odaért hozzá. – Drága Sarah, maga gyönyörű, mint mindig – köszöntötte és bevezette az étterembe. – Először talán igyunk valamit – javasolta a férfi. Sarah nem tiltakozott, sherryt rendeltek. – A vacsora ízletes volt, Sarah idegenkedett ugyan a véres hús láttán, de aztán jóízűnek találta, s jó étvággyal fogott hozzá. A terveiről faggatta a férfit.

– Londontól nem messze, Basingstoke-ben van egy eladó tejüzem, úgy gondoltam, megveszem, bár még folynak a tárgyalások. Eléggé leromlott állapotban van, de legkésőbb fél éven belül beindulhat a termelés. – Ez nagyszerű – lelkesedett a lány. – Holnap reggel odamegyünk. – Köszönöm a vacsorát, Daniel, de ha megbocsát, szeretnék lefeküdni, alig állok a lábamon. – Hát persze, felkísérem, annál is inkább, mivel a szomszédja vagyok. – Csak kopogjon át, ha felébredt! – szólt Daniel és puhán megcsókolta a lányt. – Jó éjt, drága! – suttogta, aztán sarkon fordult és elment. Sarah annyira meglepődött, hogy még tiltakozni is elfelejtett. Kábultan botorkált be a szobájába, nem tudta, dühös legyen-e, vagy örüljön. Nagyon kellemes érzések kerítették hatalmukba, miközben önkéntelenül is viszonozta Daniel csókját. Odakinn zuhogott az eső, ezért Sarah melegen öltözött, majd bekopogott Daniel szobájába. – Jó reggelt! Jól aludt? – Köszönöm, jól – válaszolt nem nagy meggyőződéssel a lány. – Jöjjön! Egy kiadós reggeli után biztos derűsebbnek látja majd a világot. – Bezárta az ajtót, és lekísérte a lány az ebédlőbe. A bőséges angol reggeli után béreltek egy Jaguart. – Daniel, maga tudja vezetni ezt a micsodát? – kérdezte a lány, amikor megpillantotta a jobb oldali kormányt. – Volt egy iskolai barátom, aki Ausztráliában élt. Egy egész nyári szünetben volt alkalmam gyakorolni náluk. Remélem, még nem felejtettem el – biztatóan mosolygott. Sarah beült a bal oldalra, és viszonozta a mosolyt.

– Nekem ez egy tudathasadásos állapot. Nem szeretném kipróbálni – fűzte hozzá a lány. Az eső még mindig ömlött, így nem sokat láttak az elsuhanó Londonból. – Milyen messze van Basingstoke? – kérdezte a lány, amikor rátértek az A30-as útra. – Úgy kb. negyvenöt mérföld, még így is odaérünk egy óra alatt. A forgalom gyér volt, amint elhagyták Stainest, a táj megváltozott. Hegyek és völgyek váltogatták egymást, sárga kikericsek virágoztak a réteken, még a nap is kisütött. – Nagyon szótlan, drága Sarah! – Nem akarom elvonni a figyelmét a vezetésről – válaszolt a lány. – Engem nem zavar, ha beszélgetünk. Van már valami elképzelése a reklámfilmmel kapcsolatban? – Rengeteget törtem rajta a fejem, de még nem szeretném elárulni a tervemet, csak majd ha összeáll a kép. – Jól van, nem akarom sürgetni. Sarah nem szólt, csak kibámult az ablakon, Daniel gondolatai is elkalandoztak. Visszagondolt az első találkozásukra. Ez a gyönyörű lány úgy viharzott át az irodaház auláján, mint valami tornádó, szerencsére épp Danielt sodorta el. Amikor a karjában tartotta, furcsa vonzódást érzett, szinte szikrázott körülöttük a levegő. Álmodni sem merte volna, hogy ismét összehozza őket a sors. Ott az étteremben majd kibújt a bőréből, amikor megpillantotta a lányt. Aztán jött ez a remek ötlet, hogy elhívja Londonba. Tulajdonképp nem volt rá szükség, de szinte fájt a lány hiánya. Lopva Sarah-ra pillantott. – Szeretném örökre a karomban tartani – gondolta a férfi, de a szíve mélyén tudta, hogy nem lesz könnyű dolga. – Ha végeztünk, lesz egy meglepetésem a maga számára! – Nagyon kíváncsi vagyok! Mi az? – Nem árulom el előre – nevetett Daniel. – Megjöttünk!

Egy eléggé lepusztult terméskő épület előtt álltak meg. – Van itt egyáltalán valaki? – kérdezte a lány, miközben kipattant a kocsiból. – Igen, megbeszéltem az üzem vezetőjével, hogy itt találkozunk. Mr. Doone egy roppant szimpatikus, igazi angol úriember. Azt hiszem, tetszeni fog magának. Mr. Doone elő is került a nagy épület mögül. Sarah inkább nézte volna őt egy bank tisztviselőjének. Csak az esernyő és a keménykalap hiányzott róla, bár Sarah biztos volt benne, hogy valahol az iroda fogasán az is megtalálható. Mr. Doone pocakosodó, mosolygós, középkorú férfi volt, s a lány rögtön szimpatikusnak találta. Megvitatták az angol időjárást, majd Mr. Doone körbevezette őket a tejüzemen. – A tulajdonosnak nincs pénze felújítani, így inkább eladja. Az emberek kényszerszabadságon vannak, sokat jelentene, ha Ismét üzemelhetne. – Ha megveszem, mindent elkövetek, hogy minél előbb beindulhasson újra – biztosította Daniel a férfit. – Hát itt bizony lesz elég munka – jegyezte meg a lány az omladozó vakolat láttán. Miután mindent megnéztek, majd elköszöntek Mr. Doonetől, Sarah újra faggatni kezdte Dánielt. – Most már igazán elárulhatná a meglepetést! – Sarah szeme úgy csillogott, mint egy fürtös hajú kislányé, aki várja a Mikulást. – Arra gondoltam, ha már itt vagyunk, kiruccanhatnánk a Stonehenge-hez, nincs messze. – Ó, Daniel ez csodálatos, titkon mindig vágytam erre, de álmomban sem gondoltam, hogy egyszer láthatom. – Ha rajtam múlna, én minden csodálatos dolgot megmutatnék magának! Sarah nem válaszolt. Zavarában lesütötte a szemét, érezte, hogy forróság kúszik föl a nyakán, és pír önti el az arcát.

Daniel nem reagált rá, csak magában nyugtázta, és felcsillant benne egy reménysugár, hátha mégis magához tudja édesgetni ezt a gyönyörű, szeretetre méltó, törékeny lányt. Úgy tett, mint aki az útra koncentrál, így Sarah is elmélyülhetett a gondolataiban. Egyszer már átélt valami ilyesmit, találkozott egy roppant vonzó férfival, Charlesszal, boldog hónapokat éltek át együtt. Egy kora téli hétvégén Miami Beachbe is elmentek, aztán az egész csúfos véget ért, s Sarah megfogadta, soha többé nem bonyolódik szívügyekbe. Gyorsan elhessegette a gondolatait Charlesról, ami nem is volt nehéz, ha a mellette ülő férfira nézett. – Talán megállhatnánk valahol ebédelni! – javasolta Dániel. – Én igazán nem vagyok éhes, úgy teleettem magam a reggelinél, – Akkor majd visszafelé. Rátértek a 303-as útra, a táj még mindig ugyanolyan volt, kopár, füves dombok és völgyek váltogatták egymást. Szürke laktanyák és katonai gyakorlóterek mellett suhantak el. – Úgy gondoltam, Mr. Doone-ra bízom a munkák felügyeletét, úgy látom, szívügye a vállalat. Remélem, jól kijövünk majd egymással. – Igen, én is úgy találom, roppant szimpatikus öregúr – helyeselt a lány. Daniel nem volt megelégedve a társalgás menetével, de nem erőltette a dolgot. Egy dombra értek föl, mikor eléjük tárult Anglia megmagyarázhatatlan csodája, a Stonehenge. Úgy tűnt, mintha egy óriás ezekkel a kőtömbökkel játszotta volna a közkedvelt „marokkó" játékot. – Nézze, ott van – lelkendezett Sarah. – Csodálatos! Daniel leállította a kocsit, kiszálltak. Hűvös szellő csapta meg őket. Daniel átsegítette a lányt az árkon, és nem engedte el a kezét. Kellemes borzongás futott végig rajta az érintéstől, de mégsem húzta ki a kezét a férfi nagy, de érzéki ujjai közül. Úgy

tett, mint aki nem tulajdonít nagy jelentőséget a dolognak, pedig a szíve a torkában dobogott. – Megfoghatatlan és gyönyörű – suttogta a lány. – A tudósok szerint négyezer éve állnak – mesélte Daniel. – El sem tudom képzelni azt a technikát, amivel ezeket az iszonyatosan nehéz köveket egymásra rakták. Én hajlamos vagyok azt hinni, hogy ez egy magasabb rendű civilizáció műve, főleg így, hogy saját szememmel látom. – Igen, kissé nehéz elképzelni, van, amelyik harminc tonnát is nyom. – Tudja, Daniel, valahogy olyan szomorú ez. Ha nézem ezt a csodát, még kiszolgáltatottabbnak és mulandóbbnak érzem saját kis életemet. Daniel magához vonta a lányt, átölelte és felgyülemlő vágyát visszatartva olyan gyöngéden csókolta meg, ahogy csak egy szerelmes férfi képes. Sarah odaadóan simult a karjaiba, és viszonozta a gyöngéd csókot. – Gyönyörű vagy, törékeny, de csöppet sem múlandó – suttogta a lány fürtjeibe. – Most pedig lefotózlak! – szólt a férfi, és visszafutott az autóhoz, és előhalászott egy polaroid gépet. — Látom, készültél! – nevetett a lány. Daniel mint egy képzett fotóriporter lövöldözte el a filmet Minden elképzelhető pózban lefényképezte a lányt, ülve, állva, pukedlizve. Körbejárták a hatalmas kőépítményt. Egy kedves idős házaspár lefotózta őket együtt, majd sok boldogságot kívánt az ifjú párnak. Sarah nagyon lelkes volt, megcsodálta az ősi képírásos bevéséseket, mindent megtapogatott, megsimogatott, amit csak elért, hogy még jobban az emlékezetébe ivódjon ez a csodás hely. Aztán mintegy varázsütésre eleredt az eső. Mivel a lehető legtávolabb voltak a Jaguartól, beálltak egy zárkő alá, de a nagy szemű eső oda is bevert.

– Szaladjunk! – javasolta Sarah. Kézen fogva futottak az autóhoz. – Úristen, csuromvíz lettél! — szörnyülködött Daniel, és lecsókolt egy esőcseppet a lány orra hegyéről. – Te sem panaszkodhatsz! Sarah játékosan beletúrt Daniel göndör hajába. – Még a szemüveged is beázott. — Végre levehette a férfi szemüvegét, elővett egy zsebkendőt, és megtörölgette. Daniel ahogy csak a sebességváltó engedte, közelebb húzódott, átölelte a lányt, és szenvedélyesen megcsókolta. Sarah szabad folyást engedett az érzelmeinek, és boldogan simult Daniel karjaiba. Hosszasan csókoloztak – Te reszketsz és nincs nálunk semmi száraz holmi. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha bekapcsolom a fűtést, és amilyen gyorsan csak lehet, hazaviszlek a szállodába. – Az jó lesz – sóhajtotta a lány, pedig semminél sem szerette volna jobban, ha örökre itt maradhatnának a kocsiban, – Ha elered az eső, biztos lehetsz abban, hogy az esőkabátod a kocsiban lapul, és mire odaérsz, bőrig ázol. Gondolom, ez is egy Murphy-törvény lehet – mosolygott hamiskásan a lány, bár a fogai vacogását nem sikerült eltitkolnia. Daniel kitett magáért, alig másfél óra alatt Londonba értek. – Vegyél egy forró fürdőt, utána keresünk egy hangulatos kis éttermet a Piccadillynél. – Azt hiszem, egy forró fürdő tényleg jólesne. Daniel másfél óra múlva kopogtatott Sarah ajtaján, s egyre türelmetlenebb lett, mert a lány csak nagy sokára nyitott ajtót. – Bocsáss meg, kissé elszenderedtem, rögtön összekapom magam, és mehetünk – hadarta a lány, és betessékelte a férfit az ajtón.

Danielt megbabonázta a lány szépsége, így kócosan, kipirultan még ellenállhatatlanabbnak találta, gyöngéden átölelte. – Te jó ég, te lázas vagy – állapította meg, miközben Sarah tarkóját simogatta. – Á, dehogy, biztosan csak kimelegedtem az alvásban – hárította el az aggodalmaskodást. – Azonnal bújj az ágyba, hívom az orvost! – ellentmondást nem tűrő pillantással vezényelte be az ágyba Sarah-t. – Elrontom az estédet! – Ugyan már, ne csacsiskodj, New Yorkban biztos pokoli a meleg így szeptember elején, én meg átvezényellek Európába, hogy összeszedj egy alapos náthát. No, már itt is az orvos! – Daniel kinyitotta az ajtót. – Jó estét, doktor, az ifjú hölgynek láza van, délben alaposan megáztunk a Salisbury-síkságon. A doktor barátságosan kezet fogott Daniellel, majd az ágyhoz sietett. – Üdvözlöm, kisasszony, maga tényleg csupa láz – állapította meg, amikor a lány homlokára tette a kezét. – Kap egy hőmérőt, az urat pedig megkérjük, hagyjon minket magunkra! – Természetesen! – válaszolta Daniel, holott csöppet sem esett az ínyére, hogy kimenjen, nagyon aggódott a lányért. Halkan becsukta az ajtót, és fel-alá járkált a folyosón. Miután Daniel kiment, dr. Smith alaposan megvizsgálta lányt. – Érthetetlen, harminckilenc fokos a láza, de semmi egyéb. Reméljük, nem szedett össze egy influenzát, mifelénk ez nem ritka nyáron sem. – Most már bejöhet, Mr. Broadford! – szólt ki Danielnek az ajtón. Daniel nagyon hálás volt, de aggodalommal fürkészte a férfi arcát.

– Nincs semmi vész. A kisasszonynak két nap szigorú ágynyugalom és diéta, no meg a szükséges gyógyszerek. Most kapott egy injekciót. Egy jó adag erőlevest etessen meg vele, és igyon sok teát, holnap újra eljövök. Dániel kikísérte az orvost az ajtón. – Mielőtt teljesen kétségbe esel, megnyugtatlak, hogy mindig harminckilenc fokos lázam van, ha megfázom, én egy ilyen csudapók vagyok. Légy szíves, ne aggódj, és ne haragudj, hogy elrontottam az estédet! – mérgelődött a lány. – Ne viccelj, drága, még rengetegszer fogunk együtt vacsorázni, ha nem a Piccadillyn, akkor a Mark Avenue-n. Megyek, kerítek valami jó kis levest – Daniel gyöngéden megcsókolta a lány haját. – Jaj, rémes vagy, ahogy így aggódsz, nem kell halálra rémítened a séfet, és ne állj fölötte, amíg kész lesz! – Oké, meggyőztél, kislány! Sietek! – Daniel kiviharzott az ajtón. – A kulcsot elviszem, hogy meg ne szökj, no és hogy ne kelljen fölkelned, ha jövök! Sarah a magas láztól ismét elszenderedett, az ajtónyitásra rezzent föl. – Már meg is jöttél? – Igen, egy nagy tál erőleves és egy kancsó tea. Mind meg kell innod ám! Daniel betolta a zsúrkocsit az ajtón, és az ágyhoz kormányozta. – Jobban vagy? – Á, dehogy, egy falat sem menne le a torkomon! – Nem is kell falatoznod, szépen betöltom egy csészébe, és megiszod. – Mint a kisgyerekek? Csak nehogy rajtakapjanak! – tréfálkozott erőtlenül Sarah. – Kapsz egy fél órát, ha addigra nem megy le a lázad, akkor vizes lepedőt hozok! A doki itt hagyta a lázmérőt, be sem

csaphatsz. Most pedig aludj egy kicsit, én addig leülök a kanapéra. – Miért nem mész inkább vacsorázni? – Nem vagyok éhes, és különben is utálok egyedül enni. – Mégiscsak enned kellene valamit, nem? – Amint végigmondta, már el is aludt. Daniel megigazította a takarót, és letelepedett a kanapéra. Levette a szemüvegét, és az orrnyergét masszírozgatta, ez mindig megnyugtatta. Sarah egyenletesen lélegzett, bár az arca még mindig kipirult volt. Daniel kiosont a szobából, hogy áthozza az aktatáskáját. Át akarta tanulmányozni a papírokat a holnapi tárgyalás előtt, szeretett mindent alaposan átgondolni. A tervezett adásvételi szerződést Mr. Doone délelőtt átadta. Alig néhány perc múlva visszatért, Sarah addigra már nyugtalanul forgolódott az ágyon, még a takarót is lerúgta magáról. Daniel ismét gondosan betakargatta, és megnézte a homlokát. Sarah álmodott. Álmában újraélte a Charlesszal való utolsó találkozását. Karácsony előtti hét volt, épp ajándékok után szaladgált a belvárosban, amikor kiszúrta a túloldalon összeölelkezve sétáló párt. Charlest ezer ember közül is megismerte volna. Jobbján egy elegáns szőke nő, bal oldalán egy gyönyörű nyolcévesforma, szőke fürtös kislány lépdelt. Elmélyülve nézegették a kirakatokat. Sarah sokáig bámulta őket a túloldalról. Hideg késként hatolt belé a felismerés, hónapok óta hazugságban élt ezzel a férfival. Kétség nem fért hozzá, ez az ő családja, de most álmában megfordult felé a férfi, és nem Charles arca volt, hanem Danielé, megigazította a szemüvegét, aztán tovább sétált a feleségével és a kislányával. Ekkor erős kéz fogta meg a vállát, és gyöngéden, de határozott mozdulattal rázni kezdte, s az álom szertefoszlott. Kinyitotta a szemét, s megnyugodva látta, hogy nem az előző szőke Charles-Daniel néz rá, hanem az igazi Daniel Broadford.

– Bocsáss meg, hogy felébresztettelek, de hangosan zokogtál. – Csak egy rossz álom volt – sóhajtott Sarah. „Tényleg csak egy rossz álom?" – kérdezte magában, de aztán beleveszett Daniel éjkék szempárjába, és már úszott is ebben a megnyugtató kékségben. Daniel látta, hogy Sarah ismét elaludt, gondosan betakargatta, és visszaült a kanapéra a papírjai közé. Elmajszolt egy tábla csokoládét, és eldöntötte, hogy holnap aláírja a szerződést. Sarah napsütésre ébredt, s először nem tudta, hogy hol van. Nagyon gyöngének érezte magát, amint kikászálódott az ágyból. Fölfedezte az alvó Danielt, aki összekuporodva aludt a kanapén. A cipőjét, zakóját és a nyakkendőjét ledobta a földre, és úgy feküdt a keskeny kanapén. Sarah lábujjhegyen közelített a fürdőszoba felé. – Jó reggel, hová szöksz? Szigorú ágynyugalomra vagy ítélve, és kétnapi szobafogságra. – Daniel rekedtes hangjára a lány összerezzent. – Fölébresztettelek? Jó reggelt! Jól aludtál ezen a kényelmetlen kanapén? – Igen, pompás volt itt aludni veled – nevetett Daniel. – Jobban vagy? – Sokkal jobban! – füllentette a lány, pedig alig állt a lábán, és fájt minden porcikája. – Öt percet kapsz, azután utánad megyek! – figyelmeztette Daniel. Egyáltalán nem tetszett neki Sarah imbolygó járása, és sápadtabb is volt a kelleténél. Mire kijött a fürdőszobából, Daniel is összeszedte a holmiját. – Gyorsan bújj vissza az ágyba, kerítek valami reggelit. – Ugyan, Daniel ne légy már ilyen aggodalmaskodó, elvégre nem vagyok a halálomon, és szobaszerviz is van a világon!

– Igazad van, nem megyek a konyhába; tegnap biztosan magamra haragítottam a személyzetet, olyan voltam, mint egy rossz anyós. Megrendelem a reggelit, és rendbe szedem magam, aztán jövök. – Betakargatta a lányt és ráparancsolt: – Maradj szépen az ágyban, rögtön itt vagyok! Amikor Sarah egyedül maradt, még mindig a tegnapi álmon törte a fejét. Mikor Charlesszal szakított, eldöntötte, hogy soha többé nem lesz szerelmes, most pedig homlokegyenest száguld az ellenkezője felé. De amikor Daniel olyan kedves és gyengéd! Mintegy varázsütésre megjelent a férfi, Sarah pedig elhessegette mélyérzésű gondolatait. Daniel frissen borotváltan lépett be az ajtón. Hajszálcsíkos világoskék ing volt rajta, és kétsávos sötétkék öltöny, ami még jobban kihangsúlyozta szemének kékjét. Az ágyhoz lépett, és leült a lány mellé. Sarah megérezte arcvizének fanyar illatát. – Rögtön itt a reggeli – megfogta a lány homlokát. – Még mindig lázas vagy. Megetetlek, megvárom a doktort, aztán elugrom megkötni a szerződést, de csak ha megígéred, hogy jól viselkedsz! Oké? – Hát jobban szeretnék a Temze partján sétálgatni, mint az ágyat nyomni, de azt hiszem, megvárlak vele. – Én is így gondoltam – mosolygott a férfi, de a szeme aggódva fürkészte a lányt. Kopogtattak. – A szobaszerviz, uram – a pincér betolta a zsúrkocsit, és diszkréten távozott, miután Daniel kezébe csúsztatta a borravalót. – Nem vagyok éhes, inkább innék valamit. – Erőleves, tea, narancslé. Ezt mind meg kell innod. – Jó, akkor narancslét kérek, hideg? – Igen – a férfi kitöltötte az italt, és gyöngéden átölelve megitatta a lányt.

– Olyan vagy, mint egy kedves öreg dadus. Igazán nem zavar, ha előttem eszed meg ezt mind, tegnap sem vacsoráztál, nem hiányzik, hogy te is ágynak ess. – Nem ennél mégis inkább egy kis sonkát? – Isten ments! – tiltakozott a lány. – Mindjárt itt a doktor – amint kimondta, már kopogtattak is. Daniel ajtót nyitott. – Jó reggelt, doktor úr! – Jó reggelt, hogy van a beteg? – Még mindig lázas – válaszolta. – Kinn várok – tette hozzá, és becsukta maga mögött az ajtót. Doktor Smith alaposan megvizsgálta a lányt, adott neki egy lázcsillapító injekciót újra, aztán behívta Dánielt. – Mi a helyzet, doktor úr? – A kisasszony ismét kapott egy lázcsillapító injekciót, ettől remélhetőleg lemegy a láza. Nem kelhet fel az ágyból, szedje a vitaminokat, délután újra eljövök. – Mit gondol, doktor úr, itt hagyhatom egy órácskára? – Természetesen, gondolom, most alszik egy jót, de ha bármi gond lenne, csak hívja a portát, és már itt is vagyok. – Nagyon köszönjük, doktor úr! – Daniel kikísérte a férfit. – Rohanok vissza, csak elintézem a szerződést. Mit gondolsz, jól teszem? – Igen, biztos, nekem tetszik itt, de nem kell annyira sietned, hogy előnytelen üzletet köss miattam! – Jó, megyek. Az ajtót nem zárom rád, viszont a kulcsot elviszem, hogy ne kelljen fölkelned, ha jövök. Bejönni más úgysem tud. Ne kelj föl, sietek! – Megcsókolta a lány homlokát, és kiviharzott az ajtón. Sarah boldog mosollyal az arcán aludt el, álomtalan mély álomba... Kopogásra ébredt, jólesőn gondolt rá, hogy már vissza

is ért Daniel. Kikászálódott az ágyból, de addigra nyílt az ajtó, s a szobalány lépett be. – Bocsánat, kisasszony, csak rendbe szedem a szobát. Csak nem beteg? – De, ez az én formám! Iderepülök, életemben először Európába, és ahelyett, hogy megnézném ezt a csodálatos várost, ágynak esem. – Igen, aki nem szokta meg a mi klímánkat, az könnyen megfázik. Sietek, gyorsan áthúzom az ágyát, aztán nem is zavarom tovább. Sarah bevonult a fürdőszobába, teljesen átizzadt, gondolta, vesz egy forró zuhanyt. Jólesően folyatta magára a vizet; még akkor is, amikor a szobalány távozott. Hallotta, hogy becsapódik utána az ajtó, aztán nekilátott, hogy megmossa a haját is. Daniel kopogott, és belépett. Az ágy vetett volt ugyan, de nem látszott rajta, hogy valaki is feküdt volna benne. Szinte megfagyott a vér az ereiben. Odaugrott a telefonhoz, hogy felhívja a portát, amikor meghallotta a fürdőszobában a víz csobogását. Kopogott, majd benyitott. – Megőrültél, mit csinálsz? – A zuhany alá lépett, elzárta a vizet, felkapta a lányt, úgy, csuromvizesen, és az ölében vitte be a szobába. – Tegyél le! – tiltakozott Sarah. – Ne az ágyra, mert összevizezem! Daniel leállította Sarah-t a szőnyegre, és visszarohant a fürdőszobába törölközőért. Még mindig nagyon dühös volt. – Miért csinálsz ilyeneket? Mi van, ha rosszul leszel és elájulsz, beütöd magad valamibe, aztán vihetlek a kórházba. – Ne haragudj! – nevetett a lány. – Csuromvíz vagy, mindig ruhában zuhanyzói? A szobalány volt itt, rendbe szedte az ágyam, gondoltam, addig megfürdöm – sorolta.

– Rendben, meggyőztél, de máskor ne csinálj ilyet. Tényleg nem szabad, hogy magadra hagyjalak egy percre sem. – Pedig kénytelen leszel átöltözni, na, menj már, meddig álljak még itt egy szál törölközőben – pirult el Sarah. – Bocsáss meg, ezt neked hoztam – szólt és átnyújtotta a csokor vörös rózsát. – Hülyén viselkedtem! – Egy futó csókot lehelt a lány feje búbjára, és kiment. Daniel gyorsan átöltözött, közben azon gondolkodott, mi történt vele, megfontolt férfi létére úgy viselkedik, mint egy forrófejű kamasz. Sietve ment vissza a 417-es szobába. – Jól vagy? – Remekül. Kezdek éhes lenni, úgy gondolom, ez jó – Nahát tényleg jól vagy, ha evésről beszélsz, kerítek valami diétásat. Mit szólnál egy finom tyúkhúsleveshez, meg hozzá mondjuk egy kis krumplipüré. – Az jó lesz, a véres marhahúst, ha lehet, még mellőzném. – Lázad van? – Daniel odalépett, és megfogta a lány homlokát. – Nincs. Dr. Smith el lesz ragadtatva! – Megkötötted az üzletet? – érdeklődött Sarah, és remélte, hogy leplezni tudja a zavarát, amit a férfi kezének hűs érintése okozott. – Igen, aláírtam. Holnap haza kell repülnünk, ha a doktor is megengedi, de tartogatok még egy meglepetést számodra. – Sajnálom, hogy elszúrtam a vakációdat. – Ne sajnáld! Pont annyit láttam Londonból, amennyit akartam. Téged éjjel-nappal. Megyek, kerítek valami kaját – és kiviharzott az ajtón. Sarah gyengesége ellenére is nagyon jól érezte magát, gondolni sem akart rá, mi lesz holnap, ha haza kell menniük. Olyan szép volt ez a pár nap Daniellel. – Olyan figyelmes és gyöngéd – sóhajtott fel a lány. – Te jó ég, csak nem lettem szerelmes? – Ahogy így megfogalmazta magának, rájött, hogy már akkor is valami megfoghatatlant érzett, amikor összefutottak

az irodaházban. Maga sem tudta, hogy jobban érzi-e magát a gondolattól, hogy szerelmes, avagy sem. Elmélkedésének Daniel visszajövetele vetett véget. Jóízűen megebédeltek, Sarah degeszre ette magát, már amennyire az összeszűkült gyomra engedte, minden esetre egy jól méretezett zónaadagot megevett. – Ez jólesett! – Alujd egy jót, addig elintézek néhány telefont. Miután a szobapincér eltávolította az ebéd maradványait, Sarah egyedül maradt, s úgy döntött, megfogadja Daniel tanácsát, és alszik egy keveset. Késő délután ébredt, Daniel már a kanapén ült és a Times-t olvasta. – Szia, jól aludtál? – Daniel az ágyhoz lépett, és megelégedéssel nyugtázta, hogy a lány ismét láztalan. – Köszönöm, remekül. – Beszéltem a doktorral. Már volt itt, de úgy aludtál, mint a bunda, így nem ébresztettünk fel. Holnap fölkelhetsz és tehetsz egy egészségügyi sétát. Ha jól érzed magad, holnapután hazarepülünk. – Mintha azt mondtad volna, hogy holnap este menned kell. Nyugodtan itt hagyhatsz – mondta a lány, de gondolni sem mert rá, mi lenne, ha egyedül kellene megtennie az utat hazafelé. – Mit képzelsz rólam, már rég letelefonáltam a dolgot. Maradunk, majd ha teljesen jól leszel, akkor utazunk. Felhívom a doktort, megígértem, hogy visszahívom, ha fölébredtél. Daniel a kanapén aludt, ragaszkodott hozza, hogy ottmaradjon. Sarah sokkal jobban volt, de Daniel még korainak tartotta, hogy egyedül hagyja éjszakára. Sarah ébredt föl elsőnek. Lábujjhegyen beosont a fürdőszobába és lezuhanyzott. Kényelmes vászonnadrág-blézer összeállítást választott. Enyhén kisminkelte magát, hogy eltüntesse a szeme alatti mély árkot, ami a kényszerfogyókúra

következménye volt. Mire elkészült, Daniel is összeszedelőzködött. – Helló, gyönyörű vagy, jól érezed magad? – Remekül! Daniel üdvözlésképpen egy gyöngéd csókot lehelt a lány ajkaira, közben simogató ujjai a homlokára is elkalandoztak, hogy ellenőrizze a lány hőmérsékletét. – Nincs lázam, ne aggódj! – nevetett Sarah. – Megnyugodtam, rendbe szedem magam, és érted jövök! Lenn reggelizünk a hallban, azután van egy meglepetésem. – Várlak! – Mi a meglepetésed? Elárulod végre? – nyaggatta a férfit, amikor kiléptek a szállóból. – Majd meglátod. — Leintett egy taxit, és ^ halkan mondott valamit a sofőrnek, hogy a lány ne hallja. Jó negyedórás autózás után a Temze partján találták magukat a Viktória rakparton, s városnéző hajóra szálltak Greenwich felé. Sarah nagyon boldog volt, romantikusnak talált így megismerni egy várost, A Westminster-apátság gyönyörű épületétől indultak. Áthajóztak egy vasúti híd alatt, mellette feltűnt a Nemzeti Színház, szemben a Royal Festival Hall, majd a Kleopátra tűje, ami nagyon ismerős volt a lánynak, aztán rájött, hogy a Central Parkban látta a párját. Daniel átölelte a vállát, és úgy mutogatta a híres épületeket. Nagyon jó idegenvezetőnek bizonyult, s Sarah élvezte a kirándulást. Elhagyva a Tower-t, szürke dokkok és sivár raktár-épületek követték egymást, óriási daruk magasodtak kilométereken át. Végül Greenwichbe értek, kiszálltak, és Sarah legnagyobb örömére felmásztak a Cutty Sark nevű háromárbocos vitorláshajóra. Mindent végigjártak a hajófenéktől a kapitány kabinjáig. Sarah olyan volt, mint egy kisgyerek, Daniel nem győzött a kérdések özönére válaszolni.

Taxival mentek vissza Londonba. Sarah Patnek egy porcelánfejű babát vásárolt az Oxford Street egyik régiségboltjában. Szeretett volna még sétálni a városban, de Daniel ragaszkodott hozzá, hogy pihenjenek. Egy családias hangulatú kisvendéglő teraszán ettek néhány szendvicset, és emeletes buszon utaztak vissza a szállodáig. Daniel felkísérte a lányt, és lelkére kötötte, hogy aludjon.

3. fejezet Sarah és Daniel a Delta légitársaság gépén ültek, a gép épp most emelkedett a magasba. London borús délelőtti szürkületben is gyönyörű volt. Sarah leküzdötte a félelmét, és erőt véve magán kinézett az ablakon. Szomorúan gondolt rá, vajon visszajön-e még valaha ide. Mindent összevetve gyönyörű volt ez az egész, eszébe jutott az előző este. Egy elegáns étteremben vacsoráztak a Piccadilly és a Trafalgar tér között, számára ez a tér volt a legszebb egész Angliából, már amennyit látott belőle. A finom vacsora után sétáltak egyet a kellemes estén, majd visszamentek a szállodába. Daniel megcsókolta az ajtóban a lányt. Olyan hevesen csókolóztak, hogy azt sem tudták, hogyan kerültek az ajtón belül. Olyan érzések kerítették hatalmukba, hogy még most is beleremegett, ha rágondolt. Odaadóan simult Daniel izmos, kemény mellkasához, a férfi már Sarah blúzát gombolgatta, és megkísérelte lefejteni a lányról, közben leheveredtek a kanapéra, és tovább csókolóztak. A férfi gyöngéden simogatta, turkált bodros szőke fürtjeiben, aztán mintegy varázsütésre, kibontakozott a lány karjaiból, futólag megcsókolta, és csak

annyit mondott: „Pihenned kell, hisz te még lábadozol! Jó éjt, kedves!" – azzal kivonult az ajtón. Sarah úgy ült ott, mint akit arcul csaptak. A vágy hullámai csak lassan csitultak benne, még most is elpirul, ha rágondol, mindent odaadott volna a férfinak. Egész éjjel csak forgolódott az ágyban, aztán arra az elhatározásra jutott, hogy hagyja ülepedni az érzelmeit. Nem gondolt arra, hogy ez milyen nehéz lesz, hisz Daniel, most is itt ül mellette, és gyöngéden simogatja a kezét. Aztán elszenderedett. Daniel nézte az alvó lányt, hallgatta egyenletes szuszogását, és az elmúlt napokra gondolt. Teljesen belehabarodott ebbe a gyönyörű, romlatlan lányba. Felüdülés volt őt szeretni azok után a nők után, akikkel eddig járt, igaz, ő sem remélt sokat a futó kapcsolatoktól, amik az érzelmek mellőzése mellett, pusztán csak a szexre és az egymás körében tetszelgésre korlátozódtak. Az volt a sikk, hogy mindig más nő legyen a férfi oldalán, legjobb a kívül szép, de belül üres típus. Daniel most értette meg igazán, mennyire magányos; családra, társra vágyott. Ő maga is elcsodálkozott azon, mennyire szenvedélyes tud lenni Sarah, de azt is érezte, hogy nem rohanhatja le, időt kell adnia neki, nehogy megsebezze, hisz semmiképpen sem akarta elveszíteni őt. Elégedett volt, megvásárolta az angliai üzemet, ami ugyan elviszi az amerikai vállalata hasznának nagyobb hányadát, mire megújul és beindul, de azután remélhetőleg szép hasznot hoz. Számára mégis az volt a fontosabb, hogy elkezdődött közte és Sarah között valami, és erre igazán jó volt ez a néhány nap. Levette a szemüvegét, és megpróbált ő is aludni. Sarah a motorok egyenletes, halk duruzsolására ébredt. Kinézett az ablakon: az óceán szikrázó vize csillogott alattuk. Egészen belefeledkezett a gyönyörű látványba, aztán megpillantotta a Szabadság-szobrot és New York impozáns panorámáját.

– Hölgyeim és uraim megkezdjük a leszállást. Kérjük, mellőzzék a dohányzást, és csatolják be a biztonsági öveiket! Sarah pánikszerűen megragadta a karfát. – Mindjárt lenn leszünk – suttogta Daniel bársonyos, mély hangján. – Ühüm – bólintott a lány, és magában elmormolt egy imát. – Nem tudom, megszokom-e még ezt valaha? – Biztosan, mindent meg lehet szokni. – Te nem félsz? – Miért, úgy nézek ki? Egyébként sem vallanám be neked, akkor ki lenne a támaszod? – Igaz, ki lenne? – mosolyodott el halványan a lány. A gép zökkenőmentesen földet ért. Sarah elégedetten sóhajtott föl, bár lábai még remegtek. Amikor átestek a rövid vámvizsgálaton, Daniel fölajánlotta, hogy hazaviszi a lányt. A repülőtér melletti emeletes parkolóházba mentek a férfi Mercedeséért. – Az állataimért kellene mennem, már úgy hiányoznak. A barátnőmnél vannak. – Jó, akkor értük megyünk. Pat Sarah lakásától néhány saroknyira lakott egy vörös téglás ház első emeletén. Daniel felkísérte a lányt, Pat szinte azonnal ajtót nyitott, és egyből Sarah nyakába ugrott. Sarah bemutatta Dánielt, Pat jól megnézte magának a férfit, aztán betessékelte őket az ajtón. – Isztok egy kávét? – kérdezte, és választ sem várva berobogott a konyhába. Sarah hellyel kínálta Danielt, majd Pat után ment, hogy segítsen behozni a csészéket. – Hol szerezted ezt a fickót, hisz ez szuper? – Ugyan, menj már, hisz ő a megbízóm – legyintett

– Á, szóval ő az, akit valósággal ledöntöttél a lábáról? Igen, akkor miért pirulsz, látom, amit látok, fülig beleestél, és ha a sejtésem nem csal, ó is hasonló cipőben jár. – Ezt inkább hagyjuk! – Sarah bevonult a nappaliba. – Hogy viselkedtek az állataim, és hol vannak? – Jól vannak, csak kitúrtak a kedvenc fekhelyemről, most is a hálószobát bitorolják, édesen alusszák délutáni álmukat. – Tudtam, hogy elkapatod őket, pedig a lelkedre kötöttem, ne kényeztesd és főleg ne engedd őket az ágyba. – Majd megneveled a rakoncátlan kölyköket — odafordult Danielhez. – Egyébként milyen volt London, Mr. Broadford? – Kedves Pat, nem tegeződhetnénk inkább, az egyszerűbb lenne. London egyébként gyönyörű. – Bizony, igaz, hogy nem sokat láttunk belőle vágott közbe Sarah. Pat rosszat sejtően nézett rá, még a szemöldökét is felhúzta. – Hogyhogy? – Sarah ugyanis az ágyat nyomta két alló napig. – Semmi komoly, csak megfáztam. – Látod, ezért érdemes volt átrepülnöd a fél világot, itt ugyanis nehezen tudtál volna megfázni. Még mindig óriási a hőség, bár ahogy téged ismerlek, neked lehet, hogy még itt is sikerül. – Te csak ne célozgass! Daniel már így is rézvörös orral és lepedőnyi zsebkendővel képzel maga elé. – Tudod, ezt csak azért mondja, mert ő szokott ápolni, ha lever a lábamról a kór, én ugyanis mindig lázas leszek, és olyankor Pat a dadám meg minden, és most örül, hogy megúszta. A társalgás vidáman folyt tovább. Megitták a kávét, aztán összeszedték az állatokat, és Sarah lakására hajtottak. Sarah vitte az ölében Picassót, Junior engedelmesen bandukolt mellettük, a férfi pedig a bőröndöket, cipelte. Sarah betessékelte a férfit,

Daniel lerakta a bőröndöket, és elköszönt. Átölelte és megcsókolta a lányt, Sarah forrón és szenvedélyesen viszonozta. – Mikor látlak? – kérdezte Daniel. – Holnap belevetem magam a munkába, ha elkészültem, hívlak. – Ha elkészültél? Csak nem azt akarod mondani, hogy amíg kész nem vagy, addig nem is látlak? – Á, dehogy, mindent megszervezek, és aztán hívlak, jó? – Jó – legyintett lemondóan a férfi, és ismét megcsókolta a lányt. – Jaj, míg el nem felejtem: emlék Londonból – suttogta bársonyos, mély hangján Daniel, és egy apró dobozkát húzott elő a zakója zsebéből, és a lány tenyerébe csúsztatta. – Légy Jó és hívjál! – azzal kiment az ajtón. Sarah úgy meglepődött, hogy szólni sem tudott, csak nézett a becsukott ajtóra, aztán lehuppant a kanapéra, és bontogatni kezdte a dobozkát. Egy gyönyörű fülbevaló volt benne. Egy apró arany félgömbön lógott a vízcsepp alakú csiszolt fehér kő. Sarah gyanította, hogy briliáns lehet, bár biztos nem volt benne, hisz neki még sosem volt ilyen ékszere. Nem mintha nem szerette volna a finom, kecses darabokat, de nem engedhette meg magának. Még mindig ámultan forgatta, aztán a tükörhöz lépett, és beletette a fülébe; egy darabig gyönyörködött benne, majd visszatette a dobozba, és hozzáfogott a kicsomagoláshoz. Ekkor jutott eszébe, hogy nem adta oda Patnek a babát, de mivel Pat szinte mindennap átjött hozzá, nem aggódott; odatette a nappaliba a komód tetejére, így legközelebb biztos nem felejti el. Aztán belenézett a hűtőbe, és elindult a legközelebbi szupermarketbe vásárolni. Sarah lázasan dolgozott, íróasztalán papírhalmok tornyosultak, a papírkosárban pedig egyre jobban gyűltek az összegyűrt papírgombócok. Nagyon jó reklámfilmet akart, elsősorban maga miatt, de Daniel miatt is. A forgatókönyvet már

harmadszorra tépte össze és kezdte elölről. Fáradhatatlanul verte az írógépet, aztán megszólalt a telefon. – Halló! – szólt bele kissé ingerülten a kagylóba. Amikor tegnap hozzálátott a munkához, eljátszott egy pillanatra azzal a gondolattal, hogy kihúzza a telefont, de egy rossz emlék megakadályozta benne. Tízéves volt, a nagynénjénél vakációztak a karácsonyi szünetben Kanadában, Banff közelében. A nagynénjének van ott egy csodálatos kis hegyi szállodája. Karácsony másnapján egy hóvihar elzárta őket a külvilágtól, nem volt csak egy rossz rádiójuk. Sarah azóta sosem húzza ki a telefont. – Halló, itt Daniel. Sarah, nem ugorhatnék át hozzád? Hiányzol! – Szó sem lehet róla, dolgozom! Kérlek, ne zavarj, így sem haladok! – Akkor legalább a hétvégét töltsd velem. Anthony meghívott a nyaralójába Long Island mellé, megígéred, hogy velem jössz? – Jó, nem bánom. Hétvégére, remélem, elkészülök, de most megyek, mert elmúlik az ihletem. – Viszlát, és ne felejts el néha enni és aludni! Szia, majd hívjál! – Szia! – Sarah letette a telefont, és mosolyogva rázta a fejét. – Férfiak! Visszaült az írógéphez, és tovább verte a billentyűket. Egy negyedóra múlva csöngettek. – Mondtam, Daniel, hogy ne zavarj! – szólt a lány, miközben kinyitotta a zárat, de az ajtóban nem Daniel állt, hanem Pat. – Ja, te vagy az? Szia, gyere be, éppen dolgozom, de nem haladok. – Szóval nem engem vártál! – Danielt épp most ráztam le a telefonban. Pat elvinnéd Juniort sétálni? Meghalni sincs időm. – Oké, ha utána beszélgetünk.

– Jó, rendben, de akkor máris menj! – kiterelte őket az ajtón, és ismét visszaült dolgozni. Pont az utolsó mondatokat gépelte, mikor visszaért Pat Juniorral. – No, mesélj, milyen volt London? – faggatta barátnőjét, és kényelmesen elhelyezkedett a kanapén. – Csodálatos, csak repülni ne kellene. – Ugyan, ha hajókáznál, még rosszabb lenne, gondolj bele, hetekig tengeribeteg lennél. – Jaj, ne is mondd! Szóval csodálatos volt, első nap vacsorázni voltunk, másnap elmentünk a Stonehenge-hez, ott áztunk el. Aztán két napig nyomtam az ágyat, Daniel pedig ápolt. Negyedik nap pedig kirándultunk a Temzén, és sétáltunk a belvárosban. Jaj, míg el nem felejtem, hoztam neked valamit – azzal átnyújtotta a díszcsomagolású dobozt. – Ez gyönyörű, köszönöm! – örvendezett Pat, amint kinyitotta a dobozt, és megpillantotta a sötétkék selyemruhás babát. – És mi történt még? – Nem történt semmi különös. Daniel roppant aranyos, figyelmes férfi. – Te Sarah, csak nem vagy szerelmes? – Ugyan, ne hülyéskedj! – füllentett a lány. – Nekem te ne hazudj, látom rajtad. – Igen, talán tényleg igazad van, lehet, hogy valójában már ott az aulában belészerettem, de hát ilyen csak a mesében van: hogy is mondják? Ez a végzet, s most már kezdem elhinni, hogy van ilyen. – No és volt valami komoly? – faggatózott tovább makacsul Pat. – Semmi, de ez nem rajtam múlott. – A, értem! – Tudod mit, meghívlak vacsorázni!

– Inkább összeütök valamit, egy jó kis olasz tésztát, rendben? Mi van itthon? – Van minden, de akkor segítek! – Rendben, te főzöd a tésztát, én pedig a szószt, jó? Alaposan bevacsoráztak. – Azt hiszem, jót tesz neked ez a szerelem. Még a végén egészséges leszel, és nem kell attól rettegjek, hogy elfúj egy kis szellő. – Igen, én is azt hiszem, talán sikerül végleg elfelejtenem Charlest. – Ne is említsd azt a szemét alakot, meg tudnám ölni azt a hazug frátert! Beszélgettek még egy kicsit mosogatás közben, aztán Pat hazament, Sarah pedig boldogan tért aludni. Daniel körül kavarogtak a gondolatai, ha becsukta a szemét, rögtön az ő képe jelent meg előtte, aztán eszébe jutott a fotó, amit az idős házaspár készített róluk. Elővette és az éjjeliszekrényre állította; tényleg olyanok voltak rajta, mint egy szerelmes pár. Sarah megkereste a filmügynökséget, akikkel az előző filmjét is készíttette. Igazi jól összeszokott stáb volt, Michaellel, a rendezővel remekül megértették egymást. Valahogy mindig pont ráérzett, mit akar a lány. Most is ott legyeskedett körülötte. Sarah végiglapozta a statiszták dossziéját, kereste a megfelelő arcot, aztán talált is egy gyönyörű hosszú szőke hajú kislányt, aki rögtön megnyerte a tetszését. – Ő lesz az, elérhető? – kérdezte Michaelt a lány. – Igen, ez a kislány szakasztott te vagy néhány évjárattal előbb, egyébként még nem filmezett, a szülei középszerű bulvárszínészek, ők szoktak statisztálni, reklámokban és nagyobb filmekben. – Kellene még egy kutya és egy macska is. Végiglapozta az állatfotókat, kiválasztott egy gyönyörű belga juhászt és egy fehér perzsacicát.

– Ők kellenek nekem hétfőre. Lehet róla szó? – Elintézem, hétfőn, mondjuk tízre, jó? – Jaj, majdnem elfelejtettem, egy fotósra is szükségem lenne, tudsz valakit? – Szerzek egy remek fotóst, hétfőn ő is itt lesz. – Akkor megegyeztünk, viszlát hétfőn! Sarah elment az irodájába, átnézte a postát. Semmi érdemleges, néhány prospektus. Visszahallgatta az üzenetrögzítőt, de azon sem volt semmi. Bezárta az irodát, és elhatározta, hogy meglepi Danielt az irodájában. Christine boldogan fogadta. – Máris szólok a főnöknek! – Főnök, egy hölgy keresi – szólt be a telefonon. – Engedje be, Christine! Christine intett a fejével, hogy lépjen be. – Helló, Mr. Broadford! – Sarah! De örülök, hogy itt vagy! – Daniel kijött az íróasztala mögül, és rögtön átölelte a lányt. – Csak nem elkészültél a tervekkel? – De igen, elhoztam egy példányt a forgatókönyvből, ha tetszik, hétfőn megcsináljuk. – Ott lehetek, persze, inkognitóban? – Úgy esetleg, nem szeretném feszélyezni a fiúkat – nevetett a lány. – Akkor holnap elmegyünk Anthonyhoz? – Jó, nem bánom, menjünk! – Érted megyek mondjuk kilencre.

4. fejezetet Sarah és Daniel Long Island felé autóztak. A Mercedes hátsó ülésén ott gubbasztott Junior, és nagyon élvezte az utat. – Anthony biztos nem fog megorrolni ránk, hogy hozzuk őt is? – intett a fejével hátra Sarah, – Egész biztos, imádja a kutyákat. – Akkor megnyugodtam! Még nem meséltél nekem Anthonyról, milyen? – Ő volt apám legjobb barátja, mióta az eszemet tudom, ismerem. Igazi megrögzött agglegény, no de még most is megdobogtatja az asszonyi szíveket. A cég jogtanácsosa, és remekül érti a dolgát. Nagyon szeretem, de biztos vagyok benne, hogy te is meg fogod kedvelni őt, már alig várja, hogy megismerhessen! – Nocsak! – Sarah felhúzta a szemöldökét, és rosszat sejtett. – Ne nézz ilyen vádlón, csak meg kellett magyaráznom, hogy miért akarom meglátogatni ahelyett, hogy éjt nappallá téve bent gubbasztok az irodában. – Csak nem azt akarod, hogy ezt el is higgyem, te éjjel-nappal csak dolgozol, ez nem lehet igaz! – évődött a lány, de a szemében a huncutság fényei csillogtak, A férfi vette a lapot: – Hát nem is, csak a kóbor apácák megtévesztése miatt van. – No jó – nyugodott bele Sarah –, amilyen pompás idő van, még a végén fürödhetünk is. – Igen, az idén jó nyara van a vénasszonyoknak. Junior heves csaholásba kezdett, mintha értené és felvillanyozódna a közelgő lubickolás reményében, Daniel fölkormányozta a kocsit egy kavicsos felhajtón; magányos, gyönyörű villa állt előttük. A tenger lágy hullámai a háztól alig pár méterre nyaldosták a partot. Az aranysárga fövenyen egy

lábnyom sem éktelenkedett, mintha nem is a túlnépesedett Föld bolygón lennének. A szél párás, sós ízű levegőt hozott a tenger felől, a nap erősen sütött, az enyhe fuvallatok mégis kellemessé tették az időt. Daniel kisegítette a lányt a kocsiból, de Junior megelőzte, és előtte ugrott ki, s boldog csaholással futotta végig a partot, miközben Anthony is előkerült. – Helló! Jól utaztatok? – fogadta őket széles mosollyal. – Üdvözlöm, kisasszony, Anthony Gray vagyok, örülök, hogy megismerhetem! Sarah kezet nyújtott és bemutatkozott, – Nagyon szép itt! – mondta, mivel semmi okosabb nem jutott az eszébe, és tényleg az volt. A ház part felé néző homlokzata teljes egészében üveg volt, s csak úgy zuhogott be rajta a fény. Az ablakokat nem takarták függönyök, szabad utat engedve így a látványnak. Mivel az épület a parttól magasabban volt, a teraszra néhány lépcsőfok vezetett fel. A teraszon kényelmes kerti garnitúra állt, olyan hívogatón, hogy az embernek kedve lett volna azonnal belehuppanni. Daniel becipelte a poggyászt, Anthony pedig végigvezette Sarah-t a nyaralón. Az alsó szintet teljes egészében betöltötte a nappali, az egyik sarkában egy pulttal elválasztott pici konyha volt. ~ Az emeleten vannak a hálószobák és a fürdőszobák – magyarázta a férfi. A lány egy puritán egyszerűséggel berendezett szobát kapott, a mellette lévő Danielé lett. – A fürdőszobán meg kell osztoznotok. – Rendben, csak nem fogunk összeveszni – tréfálkozott a lány. Amikor magára maradt, megszemlélte a szobát. Az ablak a tengerre nézett, csodás látvány volt, mindenütt csak a zöldeskék víz. Távolban egy vitorlás fehér foltját lehetett kivenni. A szobában egy nagy, kényelmes ágy állt, mellette egy sokfiókos komód, a falon egy bőrkeretben lévő tükör. A sarokban a

padlóvázában hatalmas száraz ág, a másik sarokban egy szobainas, mellette egy szék. Mindössze ebből állt az egész berendezés, Sarah-t mégis lenyűgözte a szoba. Úgy döntött, hogy átöltözik és csatlakozik a férfiakhoz, akik hangos csevegésbe kezdtek lenn a teraszon. Fölvett egy türkizkék egyrészes fürdőruhát és térdig érő fehér pólót. A haját összefogta egy csattal, és belebújt egy kényelmes papucsba. – Kér inni? – kérdezte Anthony, amikor lehuppant közéjük. – Koktélt, gyümölcslét, jeges teát? – Köszönöm, talán egy teát. Sarah kortyolgatta a hűs italt, és közben jól megnézte a házigazdát. Anthony szőkés-őszes hajú, ötven év körüli férfi volt. Bőrét barnára cserzette a nap és a tengeri szét, néhány ránc már elmélyült az arcán. Világoskék szeme volt, az orra és a szája is szabályos, mégis volt rajta valami furcsa. Igaza van Danielnek – gondolta a lány -, Anthony még mindig ragyogóan fest. Aztán rájött, hogy mi is olyan furcsa a férfin. Nagy, fehér, négyszögletes fogai voltak, és valahogy olyan soknak tűnt, mintha nem is tizenhat lenne egy sorban, hanem legalább húsz. Furcsa volt, de nem zavaró. Valószínűleg egytől egyig a sajátja, mert a fogászok nem csinálnak ilyen egyedi fogsort. – Daniel, sajnos, el kell mennem. Julia Adams meghívott a jachtjára, de gondolom, jól meglesztek nélkülem is. Tudsz mindent, mit hol találsz. Érezzétek jól magatokat, itt vannak a kulcsok, valószínűleg nem jövök egyhamar. – Köszönjük, legyél jól – Oké, én mindig jó vagyok – vigyorodott el azzal a rengeteg fogával, felkapta a sporttáskáját, és elviharzott egy tűzpiros Ford Sierrával. – Mihez kezdünk most? – kérdezte a lány. – Talán nézzük meg, milyen a víz!

Ledobálták a pólóikat, és kéz a kézben lerohantak a partra. Junior ott loholt a nyomukban, nagyon mulatságos volt mackós járásával. Első látásra csetlő-botló gombolyagnak hinné az ember, mégis jókora előnnyel ért a vízhez. Sarah és Daniel nem álltak meg a hullámok szélénél, hanem egyből belegázoltak a vízbe. A lány megborzongott egy pillanatra a hideg víztől, de hamar megszokta, és egyenletes tempóban úszott a férfi után. jócskán eltávolodtak a parttól, lihegve álltak meg, Junior is beérte őket mókás kaparászós úszásával. Úgy tartotta ki a fejét a vízből, mint azok a nők, akik féltik a frizurájukat. Miután egy kicsit kifújták magukat, kényelmes tempóba úsztak vissza a parthoz. Sarah nem fáradt azzal, hogy visszamenjen a nyaralóhoz, levetette magát az aranysárga homokba, a hullámok a talpát nyaldosták. Tökéletes alakján, mint megannyi üveggyöngy, úgy csillogtak a vízcseppek. Daniel jólesően mustrálta a lányt, és mellé heveredett. Junior is kijött a vízből, loboncos bundájából csak úgy csöpögött a víz, megállt a két heverésző mellett, és rájuk rázta nedves koloncát. Mindkettőjükből egyszerre tört ki a hangos nevetés. – Ejnye, Junior, viselkedj rendesen, ne ránk szórd a bolháidat – évődött vele a férfi. – Ilyet ne mondj neki, mert még megsértődik. – Sarah szeméből már folyt a könny, úgy kacagott. Daniel egy gyöngéd, de határozott mozdulattal átfordította Sarah-t a hátára, és fölé hajolt. Hosszan csókolóztak, s ebben a csókban benne volt minden, vágyódás, szerelmi vallomás. – Finom sós vagy! – súgta a férfi fülébe. – És te? Hmm! – Daniel ajkai igyekeztek minden vízcseppet fel itatni a lány bőréről. Gyöngéd, érzéki együttlétüknek egy óriási hullám vetett véget, ami tetőtől talpig beterítette őket. Megtört a varázs.

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha visszaülünk a teraszra – javasolta a férfi. Kéz a kézben indultak el, Junior nem tartott velük, egy rákot noszogatott az orra hegyével, míg az bele nem menekült a vízbe. Daniel hűsítőt töltött mindkettőjüknek. – Köszönöm, de azt hiszem, előbb lezuhanyzom – szólt a lány, fölkapta a pólóját, és már benn is volt a házban. A zuhany alatt volt ideje a töprengésre, belátta, érzései mit sem változtak, mióta nem látta Dánielt, pedig titkon azt remélte, hogy a dolgos hétköznapok elfeledtetik vele a férfit, vagy legalábbis lecsillapítják a lelkében dúló vad vihart. Szerelmes volt, és ez vegyes érzésekkel töltötte el. Egyfelől boldog volt, örült minden percnek, hisz Daniel olyan volt, mint akit titkon mindenki szeretne magának, jóképű, udvarias,, okos, gyöngéd, figyelmes. Kell ennél több? A másik énje, a kisördög, aki mindig ott ült valahol az agya legmélyén, legeldugottabb szegletében, és csak akkor bújt elő, ha kétségeket tudott támasztani, most épp azt kérdezte: Mi van, ha ő is olyan, mint a többi, ha valahol ő is őriz otthon egy feleséget és ki tudja még hány gyereket. Á, ő nem olyan, intette le a másik énje. Charles sem volt olyan – szólalt meg a „kisördög". Sarah egy mély sóhajjal zárta el a csapot, nem akart tépelődni, gondolkodni, csak jól szerette volna érezni magát. Azt akarta, hogy szeressék, hisz már olyan régen van egyedül. Megszárítkozott, bekente magát testápolóval, és elindult, hogy csatlakozzon Danielhez. A férfit ugyanott találta, gondolataiba mélyedve kortyolgatta a jeges narancslét, bőrére már kiült a só, és leheletfinom rétegként borította kisportolt alakját. – Elkészültem, felválthatsz! – Jó, sietek! – válaszolt és felrohant a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat. – Mit szólnál, ha elvinnélek ebédelni?

– Nekem jobb ötletem van, nézzük meg, mi van itthon, aztán üssünk össze valami könnyűt. Nem vagyok egy konyhaművész, de elég sokszor kotyvasztottam már, és így Juniort sem kell itthon hagynunk egyedül. – Á, szóval ő az ok! No jó, nem bánom, engem is befoghatsz valami munkára, például istenien meg tudom gyújtani a gázt, még talán lágy tojást is tudok csinálni, ha nagyon megerőltetem magam. – Remek kukta leszel! Irány a konyha! – Sarah átnézte a készletet, dugig volt a hűtő. – Tudom már, csinálunk egy lecsót. Pat imádja a különleges kajákat, és remekül főz, ő csinált egyszer vacsorára. Ott álltam fölötte, elég egyszerűnek tűnt, talán mi is megbirkózunk vele. Állítólag magyar specialitás. – Úgy, mint a gulyás? Azt már ettem egy magyar vendéglőben, egy hétig én voltam a hétfejű sárkány, tüzet okádtam tőle. – Hát ettől is fogsz! – nyugtatta meg a lány. – Oké, essünk neki! Sarah szakavatott mozdulatokkal aprította a zöldségeket. – Sok salátát csináltál már életedben? Ugyan, kedves, nem azért mondtam, hogy sírva fakadj! – Daniel lecsókolta Sarah patakzó könnyeit, amit az a három fej hagyma okozott, amit éppen aprított. – Ne csúfolódj, mert éhen maradsz! – nevetett a lány, furcsa látvány volt, egyik kézfejével a könnyeit törölgette, közben kacagott. A kellemes illatokra Junior is előkerült, homokos lábnyomai mindenfelé virítottak, amerre végigcammogott. Daniel, más dolga nem lévén, engedelmesen feltakarította a nyomokat, közben igyekezett rosszalló pillantásokat vetni az ebre. Junior erre bocsánatkérően hozzádörgölőzött, terebélyes foltot hagyva Daniel fehér nadrágja szárán.

– Nem lehet rád haragudni, te kutya! Kinn tetőzött a forróság, ezért a hűvös ebédlőben terítettek meg. Jóízűen falatoztak, Junior majd kinézte a szájukból az ételt, mire Sarah tálalt neki is egy eldobható papírtányérba. Junior nagy lendülettel vetette rá magát a tányérra, de amilyen gyorsan hozzáfogott, olyan hamar ott is hagyta, s futott a vizes táljához, hogy lehűtse égő nyelvét. – Hát ezt nem neked találták ki! – sóhajtott a lány, és egy nagy tányér kutyaeledelre cserélte a lecsót. Ebéd után Sarah rendbe szedte a konyhát, Daniel pedig a lemezek között kutatott. Föltett egy Ravel-lemezt, és épp azon gondolkodott, vajon eltalálta-e a lány ízlését. Sarah jókedvűen dudorászva lépett be a nappaliba, egy tálcán két pohár jeges ananászturmixot egyensúlyozott, és lehuppant a férfi mellé. Csendben szopogatták az italt, és elmélyülten hallgatták a zenét. Felcsendült a Boleró, s Sarah szemébe könnyek szöktek. Daniel rögtön a lemezjátszóhoz lépett, hogy lekapcsolja. – Hagyd csak! Régóta nem hallottam, tudod, ez volt anyám kedvenc lemeze, aztán amióta meghaltak, nem hallgattam. – Mesélj róla! – kérte Daniel, mert úgy látta, a lány szívesen beszélne az anyjáról. – Már felnőtt voltam, mikor elvesztettem őket. Nyaralni indultak apámmal, a másik sávban egy teherautósofőr rosszul lett, elvesztette az eszméletét, áttért az ő sávjukba, és lesodorta őket az útról. A kocsi felborult, anyám kirepült a kocsiból, és szörnyethalt, apám meg benn égett. Nagyon szerettem őket, teljesen kiborultam, azt hittem, soha nem heverem ki a halálukat. – Úgy látszik, mi mindketten árvák vagyunk – mondta némi iróniával a hangjában a férfi, mire Sarah kérdőn nézett rá. – Anyám elhagyott bennünket, mikor hatéves voltam. Apám megkeseredett ember lett, csak a munkájának élt. Elhidegültünk egymástól, bár ebben én is nagy szerepet játszottam. Egy éve halt

meg szívinfarktusban, rám hagyta a vállalatot. Azt hiszem, most örül valahol ott fenn, hogy nem hagytam cserben, pedig egy porcikám sem kívánta, hogy üzletember legyek. De ne búsuljunk tovább, menjünk fürödni! Jó? – mondta tettetett vidámsággal Dániel. Sarah volt az első ember, akinek kiöntötte a szívét. – Gyere, elviszlek vacsorázni! – ajánlotta fel a férfi. –Keresünk egy hangulatos vendéglőt, és jól belakmározunk! – Rendben, csak átöltözöm – felelt a lány, és már szaladt is fel a lépcsőn. Egy pánt nélküli fehér vászonruhába bújt, amely jól kiemelte napbarnított formás alakját. Szőke hajzuhatagát szabadon hagyta, tavaszi virágillatot idéző parfümöt csöppented a csuklójára és a füle mögé. Egy futó pillantást vetett a tükörbe, megelégedéssel nyugtázta, hogy jól választott, csak az a különös fény aggasztotta, amely ott csillogott hatalmas zöld szemében. Daniel elismerő pillantásai közepette vonult le a lépcsőn. A férfi már a nappaliban ült, vékony, krémszínű, lezser szabású nadrágot, méregzöld, rövid ujjú, leheletvékony selyeminget viselt a nadrággal egyező színű nyakkendővel. Fekete haja olajosan fénylett, és a világért sem mulasztotta volna el, hogy kimondja, amit gondol. – Gyönyörű vagy, csak úgy sugárzol – megpillantotta a lány fülében az apró vízcsepp alakú fülbevalót, és boldogan elmosolyodott. Kéz a kézben sétáltak végig a népes, turistáktól zajos főutcán. Daniel egy part menti vendéglőhöz vezette a lányt. A Gyöngyhalász étterem terasza messzire benyúlt a tengerbe. A cölöpök alatt a part menti köveket nyaldosták a hullámok. Nagyon hangulatos hely volt a fehér fonott kerti bútorokkal. Lepényhalat rendeltek, avokádósalátát, desszertnek pedig fagylaltot, és francia pezsgőt ittak mellé.

Kényelmesen hátradőlve kortyolgatták a pezsgőt, Sarah úgy érezte, a rengeteg buborék a fejébe száll, és ott pukkan szét bizsergető érzés kíséretében. Sokáig beszélgettek, a nap már vörösen a látóhatár szélénél lebukni készült, és a tenger vizét is vörösre festette, mintha szétolvadt volna a horizonton. A part menti fövenyen sétáltak haza a villához. Sarah levetette tűsarkú szandálját, és mezítláb lépdelt Daniel mellett, boldog volt, szeretett volna a szellők szárnyán repülni. Daniel megérezte a pillanat varázsát, és lágyan a karjaiba vonta a lányt, s hosszan, gyöngéden csókolta meg. Sokáig álltak így összeölelkezve. Sarah Daniel izmos mellkasának dőlt, az ingen át is érezte a férfi megfeszülő izmainak játékát. Összeölelkezve, hallgatagon tették meg a hátralévő rövid utat. Az ajtónak támaszkodva már heves csókolózásba fogtak. Daniel a zárral bajlódott, de közben egy pillanatra sem engedte el a lányt, a lépcsőnél a karjába kapta, és ölben vitte föl a szobába. Gyöngéden az ágyra fektette, és simogató mozdulatokkal hámozta le róla a ruhát, majd eszeveszett gyorsasággal vetkőzött le, nem kímélve a gombokat sem, amik csak úgy pattogtak le az ingéről. Aztán gyorsan bebújt a lány mellé az ágyba. Lassú simogatásba kezdtek, felderítve egymás testének minden porcikáját, elviselhetetlenségig fokozva vágyukat. Amikor beteljesedett szerelmük, Sarah száját apró sikoly hagyta el, úgy érezte, egy hatalmas hullám az egekig emeli, ott elringatja, majd súlytalan, lassú zuhanásba kezd és lebeg, míg újra le nem ér, és ismét a selyemlepedő simogatását érzi maga alatt. Szótlanul csókolóztak, nem akarták szavakkal megtörni a varázst. Egymás karjaiban aludtak el, a tenger hullámainak monoton zúgása ringatta őket. Sarah napsütésre ébredt, a felkelő nap még hűvös sugarai csiklandozták az arcát. Hunyorogva tapogatózott Daniel után az

ágyban, de nem találta. Hallgatózott, de a házban nem volt semmi nesz. Aztán valahol a távolban meghallotta Junior boldog csaholását, az ablakhoz lépett, és megpillantotta Dánielt. Térdig érő szürke bermudában és fekete trikóban futott Juniorral. A kutya boldogan téblábolt körülötte, megkísérelve Daniel hosszú léptei között átbújni. Nagyon mókás látvány volt, Sarah önkéntelenül is felnevetett. Megvárta, míg a házhoz érnek, Daniel meglátta és föl integetett, a lány visszaintett, és bevonult a fürdőszobába zuhanyozni. Az erős vízsugár jólesően masszírozta a bőrét. Daniel hangos csörtetéssel rohant föl a lépcsőn. – Majd én beszappanozlak – mondta, és már dobálta is le a ruháit, egy pillanat alatt a zuhany alatt termett, és lágyan szappanozni kezdte a lányt. – Én szerettelek volna ébreszteni, de ez az eb úgy kaparászta az ajtónkat, hogy ki kellett vinnem őt a partra, de remélem, elég gyorsan visszatértünk. Kéjes lassúsággal és alapossággal szappanozta a lányt, felébresztve annak szunnyadó vágyait, majd hirtelen gyorsasággal elzárta a meleg vizet. Sarah-t úgy meglepte a hideg vízsugár, hogy egy pillanat alatt kiugrott alóla, – Te piszok! – nevetett. Daniel fölkapta és beszaladt vele a szobába, úgy csuromvizesen rakta le az ágyra, és villámgyorsan mellette termett. Gyöngéden szeretkeztek, a nap már magasan járt az égen, mire kikászálódtak az ágyból. – Mikorra kell a stúdióban lennünk? – kérdezte Daniel és megpróbált ügyesen előrelavírozni a kígyózó kocsisorban. – Tízre – válaszolta kurtán Sarah, akit boldog révedezéséből zökkentett ki Daniel bársonyos hangja. Visszagondolt viharos hétvégéjükre, végeláthatatlan szerelmeskedéseikre. Szinte ki sem jöttek az ágyból, mindig újabb és újabb élményeket szerezve egymásnak. Sarah már az első együttlétük után azt gondolta,

hogy ezt nem lehet fokozni, s most jött rá, hogy mennyire tévedett. Olyan eufórikus hangulatban volt, mint még soha. Szerette volna, ha sokáig nem jön el az a pillanat, mikor sajgó szívvel zárják be Anthony nyaralóját, lehúzgálják a jól elrejtett betörésbiztos rolókat. Fájdalmasan gondolt rá, hogy ismét a hétköznapok taposómalma következik, és nem lehetnek annyit együtt, amennyit szerettek volna. Daniel gondolatai is messze jártak. Életében először érezte magát tökéletesen boldognak. Örült, hogy megtalálta magának a lányt, és ő is viszonozza az érzéseit. – Akkor még van időnk. Hazavisszük Juniort? – Igen, az jó lesz – Sarah gyöngéden visszarakta a férfi kezét a kormányra, s rosszallóan csóválta a fejét. – Tessék a vezetésre összpontosítani, a szórakozás várhat – dorgálta meg pajkosan a férfit, pedig igazán nem lehetett oka a panaszra, Daniel épp most előzött meg egy fekete Sedant. Ügyesen lavírozott előre, mindig megtalálva az alkalmas helyet az előbbre jutásra, lényegesen lerövidítve a menetidőt ebben a csúcsforgalomban. – Rendben, asszonyom, akkor átvedlek sofőrré! – játékos szigort erőltetett az arcára, fontoskodva igazította meg a szemüvegét. Mereven előrenézett, de nem bírta sokáig, kitört belőle a nevetés, elővillantva mind a harminckét fogát, Sarah is vele nevetett, aztán óvatosan a férfihoz bújt, fejét a vállára hajtotta. – De kérem, így nem tudok vezetni! – Ezzel fogta magát és lekormányozta a kocsit a leállósávba. A mögöttük haladó Buick sofőrje mérges hadonászásba kezdett, és tülkölve haladt tovább. Daniel megvárta, míg a kocsi megáll, aztán magához vonta a lányt, s hosszan, szenvedélyesen megcsókolta. Sarah gondolataiból egy csapásra tovatűnt a kétség, ami addig ott motoszkált legbelül. Most már megnyugodott, nem félt attól, hogy kapcsolatuk megváltozik, és csak egy sajgó, de gyönyörű

emlék marad. Úgy érezte, elolvad a férfi karjaiban, olyan szép volt ez a pillanat, mintha nem is az élet művelte volna velük, hanem valaki megálmodta volna. Időtlen idők óta álltak már ott, ügyet sem vetve az irigyen bámuló és dudálva továbbhajtó autósokra. – Azt hiszem, most már kibírom hazáig – sóhajtotta, mikor Sarah kibontakozott az öleléséből. Kénytelen volt, a biztonsági öv karja egyre fájóbban nyomult a combjába, Junior ügyet sem vetve rájuk békésen szunyókált a hátsó ülésen. Szótlanul tették meg az utat hazáig. Daniel segített bevinni Sarah táskáját. A lány gyors pillantással felmérte, hogy minden rendben, majd friss tejet öntött Picasso tányérjába, bár a cica nem volt sehol. – Máris mennünk kell? – kérdezte a férfi, és olyan fájdalmas képet vágott, mint egy kisfiú, akinek elvették a legkedvesebb játékát. – Igen, ha meg akarjuk csinálni a filmet. – Sarah megkeményítette a vonásait, hogy el ne nevesse magát. Daniel mit sem törődve az idővel, ismét magához vonta a lányt. – Nem lehet ellenállni neked! – Próbáld meg, drágám! Tényleg mennünk kell – fejtette le a férfi kezét a csípőjéről, – Hidd el, én sem szívesen teszem, de első a munka! – de már nem állta meg nevetés nélkül. Sarah úgy mutatta be Danielt, mint a barátját. Michael, a rendező összetoborozta a stábot, és elkezdődtek a felvételek. Sarah és Daniel két egymás melletti széken ülve szemlélték a folyamatot. Az első felvételeken egy álmos kislány hálóingben és óriási tappancsmamuszban a hűtőszekrényhez csoszog, és előkotor egy doboz joghurtot – aminek Sarah a DIYO nevet adta, hosszas töprengés után, a diet yoghurt rövidítésből, Danielnek tetszett a név ekkor kellett volna a cicának és a kutyusnak sóvárgó tekintettel kinéznie a lány kezéből a dobozt, de ez sehogyan sem

jött össze. A hófehér perzsacica felborzolta a hátán a szőrt, és hangosan fújt egyet, a gyönyörű belga juhászt pedig még pórázon sem lehetett visszatartani attól, hogy utána ne vesse magát. Vad kergetőzésbe fogtak, nem kis riadalmat okozva a stáb között. Eljátszották még párszor a dolgot, mindig ugyanazzal a végeredménnyel, aztán Michael letört képpel feladta. – Azt gondoltam, nincs rosszabb a hisztiző, nyavalygó sztároknál, de ez nem megy. Egy kutyát és egy macskát még én sem tudok összebékíteni, még egy felvétel erejéig sem. Azt hiszem, ki kell találnod valami mást, Sarah. – Lehet, hogy reklámfogásnak ez sem lenne rossz, ha vadul kergetőző állatokat mutatnánk – szögezte le némi iróniával a lány. – Sarah, mit szólnál, ha Juniort és Picassót filmeznénk le? – kérdezte Daniel. – Remek ötlet, remélem, ők nem lesznek lámpalázasak, és nem csinálnak ekkora cirkuszt. Oké, Michael, rögtön jövünk, addig szusszanjatok egyet. Daniel és Sarah nemsokára megérkeztek a két állattal, akik nagy egyetértésben tekingettek a hátsó ülésről. Minden simán ment, fölvették a filmet, aztán elkészítették a fotókat is.

5. fejezet A napok úgy szaladtak, hogy Sarah csak a fejét kapdosta az események sodrásában. Mindennap találkozott Daniellel, ha épp sehová sem mentek, akkor meghitt kettesben ücsörögtek Sarah lakásán vagy Daniel tetőlakosztályában.

A reklámfilm elkészült, és a falragaszok is ellepték az utcákat. Hatalmas méretben köszönt vissza rájuk Picasso és Junior az óriási hirdetőtáblákról. Sarah újabb és újabb megbízásokat kapott, most épp azon törte a fejét, hogyan hozhatna össze egy delfinpárt egy új környezetkímélő mosóporral. Megszállottan dolgozott, ha épp nem Dániellel volt. Kapcsolatuk már-már idilli volt. Ilyen nincs, csak a mesében – gondolta Sarah, de aztán azzal nyugtatta magát, hogy egyszer végre neki is kijuthat valami jó ebben az életben. Sarah a nem túl elegáns irodájában ücsörgött egyedül, és épp azon gondolkodott, hogy lassan megengedhetne magának egy titkárnőt, és talán bérelhetne egy előkelőbb irodát a belvárosban, mikor megszólalt a telefon. – Rogers-reklám iroda. – Helló, itt Daniel! Csak azért hívtalak, drága Sarah, mert ma nem tudok menni, van néhány sürgős elintéznivalóm, halaszthatatlan, de holnap szeretném, ha lejönnél Sommervillebe, mondjuk délután ötre. Van egy meglepetésem a számodra, kérlek, pontos legyél! – Tudod, hogy a pontosság az erényem, ha nem jön közbe semmi – ironizált a lány. – Oké, csak ezért hívtál? – Dehogy, ma még nem mondtam, hogy SZERETLEK! Sarah önkéntelenül is elmosolyodott, ámulatba ejtette, miként tud ez a komoly üzletember pillanatok alatt tizenéves kamasszá változni. – Én is téged! Legyél jó holnapig! Ne izgulj, ott leszek, szia, puszi! – Alig várom már! – Daniel még belecuppantott a kagylóba, és letette. Sarah szórakozottságában észre sem vette, hogy a süket, búgó kagylót tartja percek óta a füléhez.

Minden ruhát kidobált a gardróbszekrényből, fogalma sem volt, mit vegyen föl. Daniel hangja olyan titokzatosan, mégis ünnepélyesen csengett, Sarah-nak fogalma sem volt, mit tervez a férfi. Borongós októberi idő volt, bár nem volt kifejezetten hideg, de már érezni lehetett a tél közeledő leheletét. Végül is egy Chanell kiskosztüm mellett döntött, amiből elővillantak formás térdei. Selyemharisnyát és egy törpe sarkú Gucci cipőt vett fel hozzá. A haját szabadon hagyta, csak lazán átkefélte, végül is meg volt elégedve az összhanggal. Negyed négy volt, úgy gondolta, biztos ami biztos, inkább megáll valahol egy kávéra, minthogy elkéssen. Bevágódott a kocsiba – még alig néhány napja vásárolta egy használtautó-kereskedésben, a négyéves, kitűnő állapotban lévő Mitshubishi Galantot. Nagyon megörült, amikor fölfedezte, nem is értette, hogyan válhatott meg tőle az előző tulajdonosa, rozzant öreg Ford-ját minden esetre ő is örömmel hagyta ott helyette. Megelégedéssel tapasztalta, hogy most is, mint mindig, első indításra megnyugtatóan duruzsolt a motorja. Végighajtott az autópályán, közben eleredt az eső. Megállt a sommerville-i kávézónál, mivel még csak negyed öt volt. Kicsit fázott, így egy forró kávét rendelt, de mivel nem akarta a tulajdonos üres fecsegését hallgatni, egy távolabbi asztalhoz ült le. Lassan, komótosan kevergette a kávéját, aztán megpillantotta a szomszéd asztalnál felejtett helyi újságot, a Sommerville-i Hírmondót. Átnyúlt érte és végiglapozta, csupa unalmas cikk, ami csak a helyi lakosságot érdekelheti. Sarah elolvasta, ki és mikor ad jótékonysági partit a helyi mormon egyház javára. A vezércikk az új tűzoltóparancsnok kinevezéséről szólt. Már-már óvatosan visszacsempészte a lapot a helyére úgy, hogy ne vegyék észre, milyen hamar végzett vele, amikor a szeme az utolsó oldalon lévő „színes hírekére tévedt. A képen egy gyönyörű légies nő, a képaláírás szerint Vanessa Nicols – napjaink

sztármanökenje – a hónap végén férjhez megy. Erre Sarah még biztos nem kapta volna föl a fejét, de a férfi a képen, aki kilép Vanessa mellett a templomajtón, Daniel volt, minden kétséget kizáróan. Sarah nem olvasta tovább a cikket, könnybe lábadt szemmel rohant ki a kávézóból, a helybéliek nem kis csodálkozására. Mikor feltépte a kocsi ajtaját, már zokogott. – Ez nem lehet igaz, nem lehet ennyire aljas! Megfordult a kocsival, és eszeveszett iramban hajtott vissza New Yorkba. Egyenesen Pathez rohant. Barátnője nem volt otthon, hiába nyomta ész nélkül a csengőt. Leült a lépcsőre, de egypár pillanat alatt elunta a várakozást és elrohant, úgy gondolta, hazamegy. Majd megőrült mikor csak lépésben tudott haladni a délutáni csúcsforgalomban. Egy jó fél óráig tartott, amíg megtette azt a néhány háztömböt a két ház között. Felrohant a lépcsőn, kettesével szedte a fokokat. A lakásában csend honolt, az állatok a megszokott délutáni szunyókálásukat folytatták a kanapén összebújva. Bekapcsolta az üzenetrögzítő magnóját, és visszahallgatta a hívásokat. – Szia, Sarah! Itt Pat. Elugrom vásárolni, hat után otthon vagyok, ha keresel. Hívj föl, szia! Idegesen az órájára nézett, fél hat volt. További pittyegés után újabb üzenet következett. – Helló, drágám, remélem, már elindultál, várlak! Puszi, Daniel voltam! A lány az első keze ügyébe eső könyvet úgy vágta a magnóhoz, hogy az leröpült az asztalról, és darabokra hullott. – A piszok szemét, még föl is hív, van pofája! Beviharzott a gardróbba, bőröndbe dobált néhány ruhát. Átöltözött, aztán megtömött egy szatyrot kutya- és macskaeledellel, majd mindezt levitte a garázsba, aztán

fölnyalábolta az alvó Picassót, mire mindketten fölélénkültek és boldogan követték a lányt. Sarah bezárta a lakást, és beterelte őket a kocsiba. Pat már otthon volt, hiába, ő volt a megtestesült megbízhatóság, ellentétben Sarah-val. A csengetésre szinte azonnal ajtót nyitott. – Helló, gyere be, már vártalak! – Hogyhogy? – A mindentudó Rebecca néni a földszintről értesített, hogy kerestél egy órája igen feldúlt állapotban. Mesélj, mi nyomja a bogyódat! – Jaj, Pat! El sem tudom mondani! – fakadt sírva szinte azonnal a lány. – No, ne sírj, mondd el, mi a baj! – Képzeld, tegnap telefonált Daniel, hogy ma menjek ki Sommerville-be, mert valami fontosat akar. A lelkemre kötötte, hogy legyek pontos. Én meg, tudod, milyen vagyok, mindenről lekések, így majdnem két órával előbb elindultam. Meg is érkeztem Sommerville-be, és úgy döntöttem, hogy el ücsörgők egy jó fél órácskát a kávézóban. Iszogattam a kávémat, és megláttam a helyi újságot, s mivel nem volt társaságom, gondoltam, jobban telik az idő, így belenéztem. Az utolsó oldalon a helyi szépség, Vanessa Nícols esküvőjéről írtak, ami a hónap végén lesz. – Igen, ismerem, szép nő, bár szerintem túl hideg szépség. – És mit gondolsz, ki volt vele lefényképezve, amint kiballag a templom ajtaján? Daniel, és volt pofája lehívni Sommerville-be, hogy ezt közölje velem. Észbontó, hogy félreismertem! – Ez nem lehet igaz, itt valami félreértés lesz! – Jaj, Pat, ne fáradj, ne is vigasztalj, ez az én formám! – Pedig már azt hittem, megfogtad az isten lábát, Sarah! – Ne ironizálj, kérlek, ez most nem segít. Úgy gondoltam, már amennyire gondolkodni tudok, elutazom a Sziklás-

hegységbe Ellie nénihez. Nem tudnék egy percig sem itt maradni. Remélem, hamarosan újra a régi leszek és visszajövök. Megtennéd, hogy istápolód addig az állatokat, amíg megjövök? – Persze, de nem lenne jobb megbeszélned a dolgokat Daniellel? – Éh soha! Nem akarom látni többé! Elegem volt a férfiakból, úgy éljek! – Hát jó, te tudod, a te életed, úgy rontod el, ahogy akarod! – Most miért mondod ezt? Téged is levett a lábadról? – Igaz, ami igaz, ekkora aljasságot nehezen tudnék róla elképzelni. – Igen, azok az ártatlan mélykék szemek. Ravasz! Drága Pat, rohanok, hoztam egy kis eledelt az ebeknek, legyetek jók, majd hívlak, a címet tudod. A telefonjaimat majd lebonyolítom onnan, ha elárulod, hogy hol vagyok, megöllek! – Számíthatsz rám! Kiszedem a postádat, meglocsolom a virágaidat, és ránézek a kocsidra! – Az jó lesz. Úgy döntöttem, hogy busszal megyek, és otthagyom a pályaudvaron. Köszönök mindent, drága barátnőm, aztán ne kényeztesd el az ebeket! jók legyetek! – azzal megsimogatta Picassót és Juniort, megpuszilta Patet és kiviharzott az ajtón, de szinte azonnal vissza is jött. – Apropó! Itt hagyom a kulcsot, még egyszer koszi! Sziasztok! – és már indult is. Csak épp hogy elérte a Montrealba induló buszt. Bőven volt hely, egy üres kettős ülést választott, dacára annak, így nem lesz módja kiválasztani az útitársát. Égett a szeme a sok sírástól, mégsem tudott elaludni, csak bámult ki az ablakon a sötétbe, nézte a kihalt tájat. Kényelmesen hátradöntötte az ülést, és megpróbált aludni. Szerencsére még mindig egyedül ült, így lassan álomba ringatta a busz motorjának monoton zúgása.

Már hajnalodott, mikor felriadt, a Daniel-arcú Charles-szal álmodott. Egy szimpatikus hatvan év körüli nő szunyókált mellette, ráncai kisimultak, ahogy békésen aludt. Sarah idejét sem tudta már, mióta nem kísértették a Charlesszal kapcsolatos álomképek. Szinte teljesen megfeledkezett a férfiról, behegedtek a sebei, de ezek az új sebek még fájóbbak voltak, mint a régiek. Megpróbált nem gondolni semmire. A könnye patakzott, hagyta, hadd folyjon végig az arcán. – Csak nem sír, kedvesem? – szólalt meg a mellette ülő nő. Sarah nem tudott megszólalni, így csak hüppögött és bólintott. – Higgye el, kedvesem, egy férfi sem érdemli meg, hogy bánatos legyen miatta! En csak tudom, két férjem hagyott el. Sokat sírtam, de rájöttem, nem érdemes. Bocsásson meg, még be sem mutatkoztam, Maria White vagyok. Sarah az öklével törölgette a szemét, de Maria egy jó illatú, lepedőnyi zsebkendőt nyújtott át neki, és megnyugtatóan bólintott: – Vegye csak el, ez a hobbim, több száz van belőle! Higgye el, kedvesem, kár a könnyekért! – De hiszen én annyira szerettem őt – hüppögött Sarah. – Hát akkor sírjon, kedvesem, ha úgy jobb magának! – Azzal a vállára vonta a lányt és hagyta, hadd zokogja ki magát. Néhány perc múlva Sarah sírása abbamaradt, s zavartan csak ennyit mondott: – Köszönöm, már sokkal jobb. – Csak nyugodtan, tudja, ennyi idős lehet a kisunokám, így nagyon átérzem a helyzetét, mondja, kedves...? – Sarah, Sarah Rogers. – Mondja, kedves Sarah, nem akar beszélni róla? Hátha úgy jobb lesz!

– Tudja, ő olyan kedves volt, gyöngéd, romantikus, azt hittem ilyen már nincs is. Boldogok voltunk, szinte mindennap találkoztunk... – És aztán? – sürgette a nő, mert azt hitte, meggondolja magát a lány, és ahelyett, hogy kiöntené a szívét, begubózik a maga kis csigaházába. Tapasztalatból tudta, jobb az ilyen dolgokat nem elfojtani. El kell mondani, és erre legjobb egy idegen. Az idegennek olyat is elmond az ember, amit még a legjobb barátjának sem. – Aztán megláttam a képét egy újságban, ami azt írta, hogy feleségül vesz egy gyönyörű, sikeres manökent. – Sarah, rendesen elolvasta a cikket? – Nem, dehogy, de nem volt rá szükség, semmi kétség, ő volt az. – És maga ad a pletykalapokra? Hisz azok még a saját édesanyjukról is leszednék a keresztvizet, ha ettől növekedne a példányszámuk. – Igen, de ez nem egy pletykalap volt, hanem egy kis falusi újság. – Akkor csak egy magyarázat van, az az ember vagy nem lát a szemétől, vagy valami zűrbe keveredett, és csak így mászhat ki belőle, lehet, hogy zsarolják! A lány ebben a pillanatban arra gondolt, hogy éppen Miss Marple a szomszédja, és most kezd lázas nyomozásba. Halványan elmosolyodott. – Erről szó sincs, kedves Maria, higgye el. Az a nő gyönyörű, gazdag és valószínűleg okos is, bizonyára tudja, mit csinál, nem volt nehéz Danielt az ujja köré csavarnia. – Ha így van, kedvesem, csöppet se bánja! Az ilyen férfiak nem tudnak megmaradni egy nő mellett, hacsak az a nő nem hülye vagy vak. Hajtja őket a vérük, és előbb-utóbb továbbállnak, s akkor már jobb előbb. Én csak tudom, én kétszeresen elvált vagyok. Az első férjem akkor hagyott el, amikor terhes voltam a

kis Evelynnel. Talán túl korán jött a gyerek, ő nem tudott reprezentálni a nagy pocakú feleségével, aki folyton a derékfájására panaszkodott. így szerelmes lett a titkárnőjébe, és lelépett. Tulajdonképp nagyon gáláns volt, meghagyta a lakást, a gyereket a nevére íratta, és anyagi gondjaink sohasem voltak. Tehette, jól menő üzlet-hálózata volt. Aztán jött a második férjem, nagy volt a szerelem, azt sem bánta, hogy van egy gyerekem. Akkor kezdődtek a bajok, miután összeházasodtunk. Evelyn már ötéves volt, önálló egyéniség. Valahogy sosem bírták megkedvelni egymást, forrt köztük a levegő, én persze a gyerek pártján álltam, azt hiszem, minden más jóérzésű anya így tett volna. Fokozatosan elhidegültünk egymástól, már nem is fájt, amikor otthagyott. Többször nem próbálkoztam. Később férjhez adtam Evelynt, született két unokám, és immáron dédimama lettem. Nem mondom, hogy leányálom volt az életem, de eléldegélek szép csendben. Most hiányzik igazán egy társ. A dédimamára már nincs szükség, hisz olyan sok butaságot hordok össze, maga is láthatja, kedvesem. – Meséljen még, drága Maria! Olyan jó hallgatni, magából sugárzik valami életöröm, még az elmondottak dacára is. Milyen volt egyedül várni a gyermekét? – Borzasztó, néha szerettem volna öngyilkos lenni, de aztán arra gondoltam, hogy a magam életét tönkretehetem, de ezét a kis lényét, akit a méhemben hordok, az övét nem vehetem el, hisz olyan sok szép várna rá az életben, és én felelősséggel tartozom iránta. Iszonyú volt, a férjem még azt a fáradságot sem vette, hogy meglátogasson a kórházban. Nem is volt kíváncsi a gyerekre, az ügyvédje intézte a jogi formulákat. Meg sem tudom mondani, ismeri-e a lányát, látta-e valaha, pedig egy percre sem tiltottam tőle. Még ezek után sem tudok róla ennyi rosszat feltételezni, valószínűleg az utódom beszélte tele a fejét mindenfélével. Attól félt, hogy visszatáncol, ha megismeri a gyerekét. Csúnya ilyet

mondani, de megverte az isten, nem született gyermekük egy sem. De mi Evelynnel nagyon boldogan éltünk, minden percem neki szenteltem, aztán mikor óvodás lett, hirtelen rám szakadt a magány. Eljárogattam napközben sétálni, kiállításokra, ott ismertem meg a második férjemet, egy gyönyörű galériája volt. Gyakran találkoztunk, lenyűgözött, észre sem vettem, hogy nem jönnek ki egymással, a lányom meg ő. Igaz, nem sűrűn találkoztak, hisz Evelynt nem hanyagolhattam el miatta. Az egész csak jóval a házasságkötésünk után derült ki véletlenül. Vásárolni mentem, és óriási rumlira mentem haza. Életem párja és a szemem fénye épp a legutolsó szitkokat vagdosták egymás fejéhez. Gondolhatja, kedves Sarah, beérek az ajtón, és mit hallok: – Utállak, te kis béka! – Én még jobban, te hülye buzi! (Ez volt a lányom, mit csináljunk ilyenek ragadtak rá az iskolaelőkészítőben.) Mint utólag kiderült, azon vesztek össze, hogy ki mivel eszi a zabpelyhet. Ezen el kellett hogy gondolkodjam, ha így összevesznek egy apróságon, mit csinálnak, ha nagy a baj. Később már felnyílt a szemem, a férjem mindenért molesztálta a gyereket, Evelyn zokon vette, bár ekkor már én is, szinte napirenden voltak a piszkálódások, aztán egy szép napon elment. Mindketten megkönnyebbültünk, és eldöntöttem, többet ilyen nem lesz. Megmaradtam az alkalmi kapcsolatoknál. Néha bántam, és fájt, ha egy jobb sorsra érdemes férfit ki kellett dobnom egy hónap után, de így volt helyes, ezt egyedül maradva most is így látom. Talán majd öreg napjaimra megint összekötöm valakivel az életem, hisz udvarlóim mindig is voltak. Nem untatom, kedvesem? – Nem, dehogy, csöppet sem! – Sarah, ahogy így elnézte ezt a bájos idős hölgyet, a szolid sminkjével, a konzervatív kosztümében, a jóságos nagymamamosollyal az arcán, szentül meg volt győződve róla, hogy bizonyára talál magának egy partnert, és végre boldog lesz ő is. – De maga még olyan fiatal. Mivel foglalkozik?

– Reklámfilmeket készítek kisebb-nagyobb cégeknek, no meg ami ezzel jár. – Ne segítsen! Van egy nagyon jó új film, egy tündén gyerek, két édes jószággal valami joghurtot reklámoznak, csak nem maga csinálta? – De igen, így meglátszik rajtam? – Igen, pont ez illik magához, kedvesem, és most min dolgozik? – Egy bájos delfinpárt, egy környezetkímélő mosóport és egy szép tengeri naplementét szeretnék összehozni, ha lehet. – Magának biztos menni fog, kedvesem, csak ne hagyja, hogy a kétségbeesés úrrá legyen magán. Ugorjon fejest a munkába! Most hová készül? . – A nagynénémhez a hegyekbe, Banff mellé egy kis hotelba, felejteni. Gyakran jártam oda gyerekkoromban, szép emlékeim fűződnek hozzá. Mindig a megperzselődött gyantás fenyőillatot érzem az orromban, amikor kicsap a kandallóból. Csak egyszer volt szörnyű ott lennem, mikor egy lavina úgy betemetett bennünket panzióstul, hogy két napig ki sem látszottunk belőle. Akkor nagyon féltem, igaz, hogy még csak tízéves voltam. Iszonyú volt, nem volt villany, bedöglött a generátor, és a telefon sem működött, csak egy kiszuperált rádiónk volt, de a viharban nem mentünk vele semmire. Ma már biztos derűsebben fognám fel a dolgot, még romantikusnak is találnám. A rengeteg gyertyát, a félelemmel teli vendégek megnyugtatását, a véget nem érő bridzspartikat, de azért remélem, az idén nem lesz részünk benne. – Bizonyára szép nyugodt telünk lesz, a hóviharokról meg csak a helybeliek meséjéből fogunk értesülni. Meddig marad, kedves? – Még nem tudom, lelkileg összeszedem magam, aztán visszamegyek New Yorkba. Remélem, nem tart túl soká. A busz bekanyarodott a pályaudvarra.

6. fejezet Daniel idegesen pillantgatott egyre sűrűbben az órájára. Már hat óra is elmúlt, kezdett aggódni. A ceremónia a végéhez közeledett, így feltűnés nélkül távozhatott. Felkapta az első útjába kerülő telefont, és Sarah lakását tárcsázta. Kicsöngött, de senki nem vette föl, az üzenetrögzítő sem kapcsolt be. Biztosan bedöglött – gondolta, és mérgesen lecsapta a kagylót. Lehet, hogy történt valami baja? – aggódott a férfi, de aztán eszébe jutott, hogy Sarah nem igazán a megtestesült pontosság. Bármennyire is igyekszik, mindig közbejön valami. Lehet, hogy most is az autópálya szélén ácsorog egy defektes gumi mellett. Daniel lerohant a kocsijához, és be vágód ott a grafitszürke Mercedesbe. Ész nélkül száguldott az úton, aztán lejjebb vette a lábát a gázról, hogy jobban lássa az út mentén vesztegelő kocsikat a sötétben. Egy óra alatt New Yorkba ért, egyenesen Sarah lakására hajtott. A házban minden csendes volt, egyik ablakon sem szűrődött ki fény. Egy darabig nyomta a csengőt, aztán elrohant. Úgy döntött, még egyszer végigmegy a sommerville-i úton, de immár gyorsabban. Másfél óra alatt ért vissza, de a lány lerobbant kocsiját nem látta sehol. Nem tudta, mitévő legyen, aztán eszébe jutott Pat, elhajtott a lakására, felrohant a lépcsőn, és becsöngetett. Pat szinte azonnal ajtót nyitott. – Helló! itt van Sarah? – Nincs – szólt kurtán, majd bevágta az ajtót. Daniel dörömbölni kezdett, majd rátenyerelt a csengőgombra. Néhány kíváncsiskodó szomszéd már elő is bújt az odújából, és a rés nyíre nyitott ajtókon át kukucskált. – Mit ordítozik itt éjnek idején? – szóit rá egy marcona külsejű alak a fölöttük lévő emeletről. Pat elunta az egész cirkuszt, és kinyitotta az ajtót. – Mi ütött beléd?

– Te kérded, még van képed idejönni azok után... – Mik után, megőrültél? Mit hordasz itt össze, és hol van Sarah? – Nem tudom. – Ne hazudj! Azonnal mondd meg, mi ez az egész! – Hát jó, ülj le! Kérsz inni? – Nem, hallgatlak! – Sarah itt volt, úgy kb. két-három órával ezelőtt, azt mondta, elveszel feleségül valami csajt, a neve Vanessa Nicols. Rám hagyta az állatokat. Megesketett, hogy nem árulom el, hogy hová ment, és itt hagyott. – Ez őrület, honnan vette ezt a baromságot? – A Sommerville-i Hírmondóból. Le vagytok fényképezve, amint kiléptek a templom kapun, alatta a felirat: „A gyönyörű sztármanöken férjhez megy", ezt látta meg Sarah a kávézóban, ahová azért ment be, hogy nehogy túl korán érjen oda hozzád. Teljesen összeomlott. Persze, ehhez azt is tudnod kell, évekkel előtted volt egy barátja, akivel fél évig együtt járt. Karácsony előtt meglátta a férfit az utcán a családjával, amiről ő persze nem is tudott. Soha többé nem akarta látni a férfit, és meg kell hogy mondjam, egy férfit sem, aztán jöttél te, és mit csinálsz vele? Szinte ugyanazt. – Hohó! Álljunk csak meg egy percre! Én nem tettem semmit, nem láttam ugyan-a cikket, de merem állítani, hogy merő tévedés az egész! – Akkor mit kerestél azon a képen, Sarah ugyanis váltig állította, hogy te vagy rajta. – Valószínűleg akkor készült, amikor Vanessa meg én elmentünk a templomba megbeszélni a részleteket, ugyanis én leszek Vanessa tanúja az esküvőjén. Nem hiszem, hogy nem említették volna meg a cikkben, hogy az ifjú férj Edward Neal, a híres teniszező, aki mellesleg Európában van a hét végéig, és

engem kért meg az előkészületek lebonyolítására. Mrs. Nicols partit adott, erre hívtam meg Sarah-t is. – Elég meggyőzően hangzik. – Mi az, hogy meggyőzően! Ez az igazság! Ne bosszants, hol van Sarah? – Megígértem, hogy semmilyen körülmények között sem mondom el neked. – Ezt nem teheted! Meg kell mondanom neki az igazságot! Tudod, hogy szeretem őt. Te sem akarod, hogy szenvedjen. Ki vele, hová ment? – Kanadába, a Sziklás-hegységbe. – Mivel? – Busszal, kb. két órája indult, két-három nap, mire odaér Calgariba, onnan már csak néhány mérföld az út a fogadóig, a neve Menedékház. A nagynénje a tulajdonos, Ellie Rogers. – Megengeded, hogy telefonáljak? – Persze, csak tessék! A férfi a Kennedy repülőteret hívta, Calgariba induló gép után érdeklődött. Dühös képpel csapta le a telefont, miután lebonyolította a beszélgetést. – Közvetlen járat Calgariba holnap délelőtt indult, tízkor, kb. három óra alatt ott van. – Még így is napokkal előbb ott lehetsz, mint Sarah. – Az nem baj, reggel elintézem a sürgős dolgaimat, és így legalább én várhatom őt a Menedékházban. – Remélem, jól fog elsülni a dolog, és Sarah nagyon boldog lesz! – Biztosíthatlak! Pat részletesen elmesélte az utat a hotelig, sőt még egy fényképet is mutatott róla, ami két évvel ezelőtt készült, mikor ott töltötték a karácsonyt. Daniel elbúcsúzott, és megígérte, hogy telefonálnak, amint lesz rá mód.

Sarah leszállt a buszról, és sírós hangon elbúcsúzott Maria nénitől. Bement a váróterembe, és a Torontóba induló járatok felől érdeklődött. Torontóba három óra múlva indul az első busz, érkezés este. Nagyon elkeseredett, elege volt a buszozásból. Igaz, hogy légkondicionált volt, és még mosdó is volt benne, de úgy érezte, nem bírna ki még egy napot rajta, és Calgari még olyan messze van. Összeszedte hát minden bátorságát, taxiba ült, és elvitette magát a reptérre. Még csak reggel nyolc óra volt. Megvette a jegyét a tíz órakor induló belföldi járatra, majd úgy döntött, bőségesen megreggelizik. Még így is több mint egy órája maradt az indulásig. Gondolt egyet, és felhívta Ellie nénit. – Helló, Ellie néni, itt Sarah! Útban vagyok hozzád egy kis vakációra. Itt vagyok Montrealban, egy óra múlva indul a repülőm, ha minden jól megy, ebédre már ott is vagyok nálad. Puszillak! – Sarah, tényleg te vagy az? Ezer éve nem láttalak! Mit készítsek neked ebédre? – Ne fáradj, Ellie néni, nincs étvágyam! – Valami baj van? – Á! Semmi rendkívüli, majd elmondom! – Szerelmi bánat? – Valami olyasmi! – Várlak, légy jó! – Oké, szoríts értem, tudod, utálok repülni! Szia! Sarah nagyot sóhajtott, mikor lerakta a kagylót. Oda a meglepetés, de megnyugodva hallotta Ellie néni hangját. Vett néhány képeslapot, bár maga sem hitte, hogy olvasni tudna az úton. Rengeteg turistával együtt szállt fel a gépre, két fiatál, tizenéves lány mellé szólt a jegye. Kényelmesen elhelyezkedett és

megpróbált nem gondolni az előtte álló útra. Nagy volt a hangzavar, Sarah most örült ennek, így legalább nem hallotta a saját szívének dübörgését. Sarah annyira depressziós volt az előző napi eseményektől, hogy már azt sem bánta volna, ha történetesen lezuhan a gép, legalább nem szenved tovább annyira Daniel miatt. Néha akaratlanul is belehallgatott a mellette ülő két lány beszélgetésébe, ilyenkor mindig elszomorodott saját nyomorúságos sorsa miatt. Úgy érezte, ő a legszerencsétlenebb ember a világon, akinek soha semmi sem sikerül. Mikor kezdene egyenesbe jönni, és ne adj isten, még boldognak is képzeli magát, akkor jön valami láthatatlan erő, és huss, oda a boldogság. Mit számít az most, hogy fölfelé ível a pályája, a megrendelők egymásnak adják a kilincset; még azt is megengedheti magának, hogy a képtelen bóvlik reklámozását visszautasítsa mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül, hisz hónap végén is lesz még fedezete a hitelkártyáinak. Becsukta a szemét, és megpróbált kicsit relaxálni, de minduntalan Daniel arca tolakodott a képbe nevetősen, kivillantva az összes gyönyörű, hófehér fogát, éjkék szemében ott csillogott az a megmagyarázhatatlan huncutság, és Sarah fülébe csengett a rekedtes hangja: „Csak azért hívtalak, mert ma még nem mondtam, hogy szeretlek…” Gyorsan kinyitotta a szemét, így elillant a kép. A repülőgép vetítőjén Woodie Allen Annie Hall című filmjét játszották. Sarah szerette ezt a filmet, most mégsem kívánta nézni, sőt kifejezetten idegesítette a kacarászás. Elővette a képes magazinokat, és kényszeredettén lapozgatni kezdte őket. A percek ólomlábakon cammogtak, egy örökkévalóságnak tűnt az út. Képtelen volt egy sori is elolvasni, összefolytak a szeme előtt a betűk, megpróbált szunyókálni, de az sem sikerült. A stewardess itallal kínálta, Sarah nemet intett. Most bánta egy kicsit, hogy nem az ablakhoz szólt a jegye, talán erőt vett

volna magán, és kinézett volna, ámbár csak ilyen megnyugtató távolságból, távol az ablaktól gondolta így. Igaz ami igaz, a gombóc a torkában akkor oldódott volna, ha oly tisztes távolságban van a géptől, hogy az arasznyinak tűnik a messzeségben. Így a pulzusa még mindig százhúszat vert, bár ennek is van jó oldala, ha az ember pánikban van egy nem kívánt repülőút miatt, mert addig sem kesereg hűtlen kedvesén. Dánielről azonban még a rettegés sem tudta elvonni a lány figyelmét. A gép hangosbeszélője megreccsent, majd egy nyugodt, kiegyensúlyozott, erőteljes, de nem harsány férfi hang köszöntötte őket. Közölte, hogy Calgari felett köröznek, de nagyon intenzíven esik a hó. A leszállópályákat nagy erőkkel takarítják, és remélhetőleg nemsokára landolhatnak. Még hozzátette, hogy elegendő üzemanyag van a gépen, akár még vissza Montrealba is kitartana. A lányt nem nagyon sújtotta le a hír, most épp azon periódusában tartott a hangulata, amikor a szerelmi bánat volt a soros. Most még azt sem bánta volna, ha történetesen lezuhan a gép. Lassan azért mégiscsak földet értek. A tájékoztatók több nyelven harsogták, hogy a repülőtért, előreláthatólag a nagy és intenzív havazás miatt nem indít gépeket, sem belföldre, sem külföldre. Sarah megvárta, míg megjelenik a futószalagon a poggyásza. Összeszedelőzködött és keresett egy taxit. Háromszoros honorárium ígéretével sem sikerült rávennie a sofőrt, hogy vigye el a Menedékházba. – Nincs olyan épeszű taxis, aki megkockáztatná az utat a jelen körülmények között. Így Sarah nem is próbálkozott a többi taxisnál, hanem a város egyetlen autókölcsönzőjéhez vitette magát. Siralmas kép tárult a lány szeme elé. Három ócska autómatuzsálem volt a választék, a tulajdonos esküdözött, hogy a

többi jelenleg ki van adva. Sarah erősen kételkedett ebben az ütött-kopott irodai berendezés láttán. Végül egy Chrislerre esett a választása, ez volt a legjobb állapotban, a tulajdonos esküdözött, hogy a belseje akár egy svájci óra, olyan pontos, és valóban, az első próbálkozásra beindult. Sarah úgy gondolta, egy héten belül biztosan vissza tudja juttatni az autót, de úgy egyeztek meg, ha nem, akkor telefonál, és megbeszélik a továbbiakat. Elégedetten távozott, a tulajdonos is örült, hogy eladta a vén gebét legalább egy hétre. Elégedetten dörzsölte a tenyerét, és visszament melegedni az irodájába. A városra olyan váratlanul zúdult rá a hóesés, hogy majdnem megbénította az életet. Olyan óriási pelyhekben hullott, hogy az út szinte pillanatok alatt járhatatlan lett. Az a néhány kocsi, amik után a városból kifelé Sarah is csatlakozott, amint megtöltötte az öreg Chrisler tankját, egy narancssárga hóeke után baktatott komótosan. Calgariból alig lehetett látni valamit, mindent eltakart a hó, csak az óriás síugrósánc meredezett a magasba, mint egy óriási sötét pipa, amit egy hatalmas kéz rakott egy szép fehér füzet lapjára. A táj itt is kihalt volt, sehol egy síelő. Sarah erősen koncentrált a vezetésre, az ablaktörlő monoton kattogása szinte álomba ringatta. Még idejében észbe kapott, és bekapcsolta a rádiót. Előhalászott egy rágógumit, és olyan intenzív csámcsogásba kezdett, hogy egy téli álmot alvó medvét is felébresztett volna. Épp elég rémtörténetet hallott már a vezetés közben elalvó és aztán örök álomra szenderülő autósokról. Remélte, hogy megússza a dolgot, amire jó esélye volt, olyan hangosan rágcsált. Lassan haladt a hóeke után, egy jó órába tellett, mire Banff határába értek. A hóeke ekkor visszakanyarodott, az előtte haladó ötös autókonvoj pedig hol itt, hol ott kanyarodott le előtte. A városba beérve kacérkodott a gondolattal, hogy megáll és megiszik egy jó nagy bögre kávét, aztán mégis úgy döntött, hogy tovább megy. A Menedékház már nincs messze és sajnálná,

ha a keservesen fölmelegedett kocsi most egy kávé miatt ismét jégveremmé válna. Egyedül hajtott végig az országúton, a hóesés mintha kicsit csendesedett volna. A hóeke sem rég járhatott erre, mert az ő sávjában szinte alig volt hó. Sarah felbátorodott a javuló útviszonyok miatt a közelgő cél előtt, és rákapcsolt. A kanyar után még egy nagy vargabetű, és ott is van – gondolta. Az óvatlan vezetés következtében azonban a kanyarban kisodródott, a kocsi megfarolt és kicsúszott a leállósávba, elég szerencsétlenül, ugyanis a jobb hátsó kereke alatt csak az űr tátongott. Párszor megpróbált elindulni, de a kerék kipörgött, így nem jutott semmire. Pánikszerűen kipattant a kocsiból, egy darabig várt, de senki sem jött arra. Kezdett fázni, és különben is utálta a tétlenséget. Végül úgy döntött, hogy hagyja az egészet a fenébe, és elindul gyalog. Az országút egy hatalmas szerpentinnel megkerüli a hegyoldalt, és kb. nyolc mérföld után ér el a panzióhoz, ami a hegy túloldalán van. Sarah semmi esélyt nem látott arra, hogy jön valaki és felveszi őt, ezért úgy döntött, hogy felmászik a hegyoldalon – jó öt-hatszáz métert egy nem túl meredek kaptatón, aztán ugyanennyit le, és már ott is van. Kellőképpen bebugyolálta magát a nagy gyapjúkendőjébe, és minden holmiját a kocsiban hagyva elindult föl a dombra. Nem volt nehéz a terep, fiatal fenyőcsemeték voltak ide telepítve, várva, hogy egy-két év múlva kivágják őket, hogy az ünnepek után szűk sikátorokban végezzék. Sarah gondosan kerülgette a fácskákat, elég jó tempóban haladt fölfelé, pedig néhol térdig süppedt a hóba. Mikor elfáradt, megállt pihenni egy kicsit, s lassan elérhető távolságba került a dombtető. Megszaporázta a lépteit, s nagy igyekezetében, hogy minél előbb fölérjen, nem nézett a lába elé, és egy óriásit esett. Egy vastag fenyőfa rövid, csonka tőkéje állt ki a földből, Sarah

keresztüleseti rajta. Iszonyú fájdalom hasított a bokájába, amikor az a szerencsétlen földet éréskor alátört, és jő öt métert szánkázott lefelé a domboldalon. Megpróbált föltápászkodni, de a sérült lábára nem tudott ráállni. Minden keze ügyébe kerülő fenyőcskébe megkapaszkodott, és szinte centiméterről centiméterre araszolt egyre feljebb az ép lábán. A kocsija már nem látszott odalenn, úgy döntött, ha fölkecmergi magát még ezen az ötven méteren, akkor nyert ügye van, mert lefelé akár fenéken csúszva is megteszi az utat. Egyre sűrűbben kellett megállnia pihenni, ráadásul ilyenkor is az ép lábán tartotta magát, tehát ugyanolyan kínszenvedés volt, mintha nem is pihenne. Borzasztóan lüktetett a bokája, az ajkából kiserkent a vér, ahogy összeharapdálta iszonyú fájdalmában. Már látni lehetett a dombtetőn magasodó óriásfenyőket. Sarah elhatározta, amint az elsőhöz ér, azonnal leül és eljegeli a lábát. Egyre jobban kimerült a hatalmas fájdalomtól, amit minden egyes lépésnél érzett, hisz bármennyire is próbálta, sehogyan sem jutott úgy előre, hogy ne vigye át a testsúlyát a sérült lábára. Már csak egy méterre volt az első fenyő, lekucorodott és csúszva-mászva araszolt el odáig. Hátát a fa törzsének vetette, téli kabátját eligazította úgy, hogy rá is tudjon ülni, és lehetőleg védje is. Először arra gondolt, hogy leveszi a csizmáját, és úgy rakja rá a havat sajgó bokájára, de végül meggondolta magát. Attól félt, hogy úgy megdagad a lába, hogy nem tudja majd visszavenni, és mezítláb kell folytatnia az utat. így komótosan körbeágyazta hóval, és várta a hatást. Hamarosan alábbhagyott a lüktetés, a vékony bőrön keresztülhatolt a hideg, és megtette hatását. Sarah egész kellemesen érezte magát, dacára annak, hogy szinte egész testében vacogott. Az álmosság is egyre inkább kínozta. Megdörzsölte hóval az arcát, mert tudta, ha most elalszik, akkor az végzetes lehet. Ilyenkor mindig kedvenc meséje, a kis gyufaárus lány jutott az eszébe.

Eldöntötte, hogy ad magának még öt percet, azután feltápászkodik, és újra elindul. Néhány fa, és mehet lefelé a lejtőn, ami biztos könnyebben fog menni, legfeljebb csupasz fenékkel érkezik meg, mert a nadrágja elkopik az úton. Behunyta a szemét, és megpróbált semmire sem gondolni öt percig.

7. fejezet Daniel a Calgari felé tartó gépen ült, és a második sürgős telefonját bonyolította. Nicollal beszélt, előre elnézést kért, hogy valószínűleg nem tud elmenni a hétvégén. Úgy számította, tizenegy körül már Calgariban lesz, hála az időeltolódásnak. Még így is rengeteg ideje lesz, míg Sarah megérkezik. Maga sem tudta, mit fog mondani és legfőképp, mit szól majd a lány, ha meglátja. – Ezen még ráérek töprengeni – gondolta, és elővette a New York Timest. Már elmúlt tizenegy óra, mikor a pilóta bejelentette: a sűrű hóesés miatt nem szállhatnak le Calgariban, mert a leszállópályákat nem tudják olyan ütemben takarítani, ezért Edmondtonban fognak leszállni. Ott már nem esik. Daniel kissé ideges lett a gondolattól, nem szerette az előre nem látható eseményeket, de azután arra gondolt, rengeteg ideje van, akár Edmondtonban is tölthetné az éjszakát. Persze, esze ágában sem volt ott időzni, alig várta már, hogy megpillantsa a Menedékházat. Edmondtonban simán leszállt a gép, Daniel bérelt egy négykerék-meghajtású Range Rovert, és elindult a Calgari felé vezető országúton. Fogalma sem volt róla, mekkora kerülőt kell megtennie, főútvonal nem kötötte össze Edmondtont Banffal, így csak Calgari felé tudott menni.

A táj csodás volt, amerre a szem ellátott, minden vakítóan fehér, a fenyők is roskadoztak a jókora hóbundától. A forgalom gyér volt. Daniel már teljesen lemondott arról, hogy találjon egy összekötő utat, melyen eljuthat a Menedékházig, hogy ne kelljen megtennie azt a több mint száz kilométer kitérőt. Jó tempóban haladt, a havazás elállt. Végre talált egy táblát: Calgari harminc mérföld. Ránézett az órájára: fél egy volt, ha szerencséje van, egy óra alatt odaérhet. Mégsem kellett bemennie Calgariba, a város előtt elkanyarodott az autópálya Banff felé. Itt még mindig esett, de a hóekék sűrűn jártak, így fennakadás nélkül juthatott el Banffig. Könnyen odatalált a panzióhoz, hála Pat részletes leírásának, egyszer sem kellett megállnia kérdezősködni. Gyönyörű kétszintes barna faház volt, fehér ablakokkal, hatalmas tábla hirdette a bejárat fölött „MENEDÉKHÁZ". Az út mellett pedig az Isten hozott! felirat. Daniel kiszedelőzködött a Range Roverből, és jóleső érzéssel nyitott be az ajtón. A portáspultnál középkorú, csinos hölgy ült, és szívélyesen üdvözölte. – Jó napot, uram! – Szobát szeretnék. – Mennyi időre? – Még nem tudom, egyelőre egy hétig, azután majd meglátom. – Jókor érkezett, kedves uram, mert egy hónap múlva már nemigen tudtunk volna szobát adni a betévedő vendégeknek. Előre lekötik egészen májusig. Daniel kitöltötte a bejelentőlapot, és megkapta a szobakulcsát. A hölgy rápillantott a lapra. – Ön New York-i? Még be sem mutatkoztam, Ellie Rogers vagyok, a szálloda tulajdonosa. Képzelje, az unokahúgomat várom, ő is New York-i. Ide telefonált reggel, hogy dél körül itt lesz, és már mindjárt két óra. Ön mivel jött?

– Repülővel, Edmondtonból, Calgari már nem fogadott. Sarah nem ért ide? – Hogyan, ön ismeri Sarah-t? – Igen, miatta jöttem, vagyis utána. Telefonálhatok? – Persze! Daniel a Calgari repülőteret hívta, ahol készséggel adtak felvilágosítást. A Montrealból jövő gép még a havazás elején megérkezett és gond nélkül leszállt, még az utaslistát is átnézték, amin szerepelt Sarah Rogers. Ha nem gondolta meg magát még az elindulás előtt, akkor rajta volt a gépen. Ezután Daniel több taxi vállalatot is felhívott, de mindegyiktől azt a választ kapta, hogy nem volt ilyen fuvaruk bejelentve, de ebben az időben kizárt dolog, hogy bárki is elvállalta volna ezt az utat. Tanácstalanul csapta le a telefont. – Hogyan lehet még ide eljutni? – kérdezte az asszonyt. – Busszal, de az csak reggel kilenckor jön, meg kocsival. – Megvan! – Daniel a Calgariban lévő autókölcsönzőket kereste, s megrökönyödéssel tapasztalta, hogy mindössze egyet talált. Amíg tárcsázott, Ellie-t kérdezte, hogyan lehet ez? – Tudja, ide nem autózni jönnek az emberek, hanem síelni. Végre fölvették a telefont. A tulajdonos unott hangon válaszolt. – Igen, volt itt egy nő, a nevét már nem jegyeztem meg, de ha vár egy kicsit, megkeresem a számlát – azzal letette a kagylót az asztalra, néhány másodperc múlva beleszólt. – Igen, Sarah Rogersnek hívták a nőt, egy piros Chrislert bérelt ki egy hétre. Daniel megköszönte és letette a telefont. – Egy piros Chrisler. Megyek, megkeresem – azzal kiviharzott az ajtón. A világért sem árulta volna el a nőnek, hogy látott egy piros Chrislert az úton kisodródva, pont a kanyar után. Tisztán emlékezett rá, mert jól megnézte magának, azon tűnődött, mi lenne, ha esne még rá egypár centi hó, legurulna-e a domboldalon? A jobb hátsó fele a levegőben lógott, és csak egy

hajszál választotta el attól, hogy lezuhanjon a mélybe. Daniel esküdni mert volna rá, hogy egy teremtett lélek sem volt a kocsiban, hiszen az biztos feltűnt volna neki. Őrült tempóban száguldott. Könnyen rátalált a behavazott Chrislerre, letörölte a szélvédőről a havat, és benézett. Senki. Az ajtók zárva voltak, az ablakra esett hőmennyiségről ítélve már jó ideje itt állhatott a kocsi, és persze minden nyomot betakart a hó. Kiáltozni kezdett Sarah után, de válasz nem jött sehonnan. Gondolkozni kezdett, ha a lány az országúton indult volna el, akkor már biztos ott lenne a panzióban, vagy legalábbis útközben találkozott volna vele. Aztán eszébe jutott, hogy a hotel pont a hegy túloldalán van, tehát Sarah valószínűleg fölfelé indulhatott el, Daniel utánaeredt, meresztgette a szemét, de senkit sem látott. Nem volt igazán edzésben, de őrült iramban vágtatott fölfelé, már amennyire ezt vágtatásnak lehetett nevezni a térdig érő hóban. Többször elbukott, de gyorsan felugrott, és már futott is tovább. Nem igazán volt turistának öltözve, még szerencse, hogy csizma volt a lábán, és nem cipő, bár ekkora hóban szinte mindegy volt. A hegyoldal felénél tartott, megállt, hogy kifújhassa magát. Még mindig hiába tekintgetett és fölöslegesen kiabált, egy teremtett lélek sem válaszolt. Összeszedte magát és tovább rohant, már egyáltalán nem fázott, és az sem zavarta, hogy a csizmája teljesen tele lett hóval, csak futott egyre feljebb, és arra sem mert gondolni, mi várja, mi történhetett a lánnyal. Tudta, hogy baj van, csak azt nem, hogy mekkora. Ha simán ment volna a dolog, Sarah már rég a panzióban lenne, még gyalog is, mivel több mint két órája, hogy eltűnt. Már majdnem teljesen fölért, mikor megpillantotta a lányt, egy fának dőlve ült, és nagy valószínűséggel aludt. Daniel odarohant, kitapintotta a pulzusát a nyakán. – Még él – sóhajtotta, és megpróbálta fölébreszteni – hiába. Sarah

elvesztette az eszméletét, és nemsokára valószínűleg teljesen kihűlt volna. – Gyorsan kórházba kell vinnem – gondolta Daniel, és felnyalábolta a lányt. Karjába vette és elindult vele lefelé a hegyoldalon. Oldalazva haladt lefelé, szinte centiről centire, olyan meredek volt. Óvatosan lépdelt, nehogy elessen a lánnyal. Sarah nem volt nehéz, számtalanszor emelte már föl a lányt, még hatvan kiló sem volt, most viszont a tehetetlen test ólomsúlyként nehezedett a karjára. Közben az ön töprengett vajon van-e kórház Banffban. Eléggé kis város, de kórház biztos van, kérdés, milyen felszereltségű. Majdnem fél órába telt, mire lejutott a lejtőn. Befektette a lányt a Rover hátsó ülésére oldalt. Emlékezett rá, hogy valahol azt hallotta, az eszméletlen beteget nem jó, ha hanyatt fektetik. Miután téli kabátjával gondosan betakargatta, elindult Banff irányába. A kórház kicsi volt ugyan, de jól felszerelt baleseti osztállyal rendelkezett. Dániel, amint odaért, ki is vették a kezéből az irányítást. A lányt hordágyra tették, és rohanva tolták az intenzív osztály felé. Daniel futva mesélte a történteket az orvosnak. – Kb. két órája aludt a hóban, valószínűleg valamije megsérülhetett, azért nem tudott tovább menni – sorolta a férfi. Danielt nem engedték tovább az intenzív osztály ajtajánál, megkérték, hogy várakozzon a hallban, később tájékoztatni fogják a beteg állapotáról. Nem hagyta, hogy úrrá legyen rajta a kétségbeesés, Sarah él és jó kezekben van, most már nem történhet semmi baj – nyugtatta magát, miközben az ajtó előtt járkált föl-le, egy pillantásra sem méltatva a kényelmes műbőr foteleket. Lassan teltek a percek, magában számtalanszor el mondogatta, hogy nem lesz semmi baj, de egyre kevésbé találta meggyőzőnek. Egy jó óra telt el, mire megjelent az ajtóban az az orvos, akit Daniel a hordágy mellett ismert meg.

– Ön hozta be a hölgyet, ugye? Daniel bólintott. – Dr. McGillis vagyok, fáradjon be a szobámba! – A doktor egy parányi, zsúfolt szobába vezette Danielt. A szoba tele volt orvosi könyvekkel, egy íróasztalból és egy ágyból állt a berendezés. A doktor az ágyra mutatott: – Üljön le, uram! Dánielnek eszébe jutott, hogy még be sem mutatkozott. – Bocsásson meg, Daniel Broadford vagyok! – Az orvos kezet fogott Dániellel, és leült az íróasztal mögé. – Először elmondanám, hogy mi a helyzet a hölggyel, azután kitöltjük a papírokat. A hölgy eszméletlen, a testhőmérséklete 34,8 Celsius-fokra hűlt le, ez még nem végzetes, remélhetőleg föl tudjuk melegíteni, egy fokkal vagy még tovább. A reflexei jól működnek, úgy néz ki, hogy agyi károsodása nincs, viszont mindkét lábfején másodfokú fagyás látható, szerencsére ez sem súlyos, és nagy valószínűséggel elrepedt vagy eltört a bal bokája. Ezt még nem lehet megállapítani, ugyanis előbb az életveszélyt kell elhárítani, csak utána tudunk a kisebb sérülésekkel foglalkozni. Ha fölmelegítettük, utána is ráér a röntgen, no meg a gipszcsizma. Valószínűleg eltart egy darabig, amíg eszméletre tér, úgyhogy az tanácsolom, ha fölvették az adatokat, az lesz a legjobb, ha hazamegy és kipiheni magát, amint látom maga sincs valami jó bőrben. Kérem, fáradjon a nővérszobába, az ügyeletes nővér felveszi a hölgy adatait. Adja meg a telefonszámát, ha változás áll be az állapotában, értesítjük. Egyébként utasítani fogom az osztályon dolgozókat, hogy ön bármikor bejöhessen, ennyi jár egy életmentőnek. Most menjen, és ha rám hallgat, vesz egy forró fürdőt és néhány szem aszpirint. – Köszönöm, dr. McGillis! – Daniel a nővérszobába ment, és bediktálta a kórlapra Sarah adatait, aztán bánatosan elbandukolt, mivel nem engedték be a lányhoz.

Beült a kocsiba, és visszahajtott a hotelhez. Amint leállította a motort, Ellie asszony azonnal ott termett. – Megtalálta Sarah-t? – kérdezte szinte könyörgőn, – Igen, Mrs. Rogers, megtaláltam, kórházban van. – Mi történt? Autóbaleset? – Nem. Lerobbant a kocsi, amit bérelt, aztán elindult gyalog fölfelé a hegyoldalon, gondolom, mert rövidebb az út, mint körbe. Elesett és megütötte a lábát, lehet, hogy eltört. Végkimerülésében lerogyott egy fa tövébe, és elaludt. – Te jó isten! Megfagyott? – Nem, szerencsére nem, még időben korházba került, de még eszméletlen. Megadtam a címet, ha jobban lesz, ide telefonálnak. – Jöjjön gyorsan, igyon egy jó forró teát, vagy inkább egy whiskyt szeretne? – Igen, azt hiszem, az lenne a legjobb, egy dupla whisky tisztán. Ön is velem tart? – Hát erre a nagy ijedelemre nem ártana, de maradok a teánál, szükségem van még a józanságomra. – Én pedig fölhajtom, azután veszek egy forró zuhanyt, utána találkozunk. – Rendben. Nagyon köszönöm, Mr. Broadford. A szobája a tizenhetes, fölvitettem a holmiját. Daniel megfürdött, s úgy érezte, újjászületett. Az agyonázott csizmáját és nadrágját a szobalány gondjaira bízta, és elindult földeríteni az épületet. A kétszintes ház felső emeletén voltak a szobák, alul pedig a közös helyiségek, az ebédlő, a bár, a recepció és egy hatalmas társalgó; kandallóval, kényelmes kanapékkal, tvvel és kártyaasztalokkal. Az ebédlőben két-három vendég lézengett. Daniel leült egy üres asztalhoz, és az étlapot nézegette. – Megengedi, hogy ide üljek? – Mrs. Rogers állt az asztala mellett.

– Megtiszteltetésnek venném. – Daniel fölállt, és a hölgy alá segítette a széket. – Mit ajánl, Mrs. Rogers? – Szólítson csak Ellie-nek, itt mindenki így hív. A mi panziónk nem luxushotel, családias a hangulat, itt nem kell frakkot venni a vacsorához, mindenki ismer mindenkit. Sokan ezért jönnek hozzánk évek óta, még olyanok is, akik életükben nem síeltek. Eljönnek, itt töltik a karácsonyt, mert otthon nincs kivel. Jó időben napoznak a teraszon, ha esik vagy fúj, akkor pedig kártyáznak a hallban. Még nyáron is teltház van, akkor pedig azok jönnek, akik nem szeretik a harmincfokos hőséget és a zajos tengerpartot. Itt jó a levegő, dalolnak a madarak, nyáron sincs több húsz foknál, szóval nincs okom panaszra. De nem is hagyom szóhoz jutni, Daniel, ugye megengedi, hogy így szólítsam? – Persze, köszönöm. Mikor volt távol innen, Ellie? – Meg nem tudnám mondani, tíz éve biztos nem, de erre nincs is szükség, a vendégek idehozzák a világot, és ez az életem. Nem is hiszem, hogy menne nélkülem – az ember higgye azt, hogy nélkülözhetetlen. Nekem ez ad erőt. No hát, mit is együnk? Itt minden nagyon finom, ajánlanám a gombával töltött sertésszeletet, desszertnek pedig a meggyes rétest. Leadták a rendelést, és Ellie faggatni kezdte a férfit. – Daniel, Sarah fölhívott Montrealból, és nagyon szomorú volt, kérdeztem, hogy mi baj van, erre azt válaszolta, hogy nincs semmi. Persze, nem hagytam annyiban, rátapintottam a lényegre, megállapítottam, hogy szerelmi bánata van. Ő meg rám hagyta. Mi történt? – Kezdjem az elején, vagy csak a végét mondjam? – Talán az elején, ha lehet. – Sarah és én úgy ismerkedtünk meg, hogy én egy joghurtot akartam reklámoztatni, és ő volt a legalkalmasabb az elképzelésemhez. Szerintem szerelem volt az első látásra, tudom, hogy ez hülyén hangzik, de ahogy így visszagondolok, ezt kell

hogy mondjam. Fokozatosan összemelegedtünk, és egyre több időt töltöttünk együtt. Kapcsolatunk idilli volt, azt hiszem, ez a legjobb szó rá. Azután négy nappal ezelőtt fölhívtam őt, megkértem, hogy másnap jöjjön el Sommerville-be, de ő nem ért oda. Először nem aggódtam, mert úgy ismerkedtünk meg, hogy több órát késett a megbeszélt tárgyalásról, de amikor már este lett, és még mindig nem jött, aggódni kezdtem. Fölhívtam a lakásán, de nem vette föl. Kerestem a barátnőjénél, aki végül is elmondta, hogy buszra szállt, és ide jön, mert meglátott egy újságcikket, amiből arra a következtetésre jutott, hogy feleségül veszek egy bizonyos sztármanökent, még fénykép is volt rólunk. A bökkenő csak az volt, hogy nem olvasta el a cikket végig, elolvasta a címet, és meglátott engem a hölggyel, aztán elrohant. – De Daniel, ha én látom azt a cikket és a képet, én sem hiszem, hogy elolvastam volna a helyében. Na ás mi az igazság? Nősül? – A cikk igaz, a hölgy férjhez megy a jövő héten egy szuper teniszbajnokhoz, s mivel régóta barátságban állunk, így én vezetem a hölgyet az oltár elé, de csak addig. A fényképen tényleg én vagyok a hölgy mellett, amint kilépünk a templomból, akkor készült, amikor megbeszéltük a pappal a részleteket. Az ifjú férj jó, ha arra tud majd időt szakítani, hogy kimondja a boldogító igent, aztán turnézik tovább. – Szóval ez egy hülye véletlen? – Igen, aztán elindultam ide, bíztam abban, hogy hamar itt leszek, és én várhatom a busznál. – Csakhogy ő repülőre szállt. Ezer szerencse, hogy idetelefonált, különben nem keressük, és ott fagy meg a hegyoldalon. Hála magának, Daniel, hogy nem így lett. – Ugyan, remélem, hamar felépül, és eltörhetünk itt egypár szép napot. – Reméljük, ebéd után odatelefonálok. De most egyék, mert biztos nagyon megéhezett, kedves Dániel.

Türelmetlenül toporgott Ellie mellett, miközben arra vártak, hogy fölvegyék a telefont a kórházban. – Halló! Jó napot kívánok! Itt Ellie Rogers. Az unokahúgom után érdeklődnék, Sarah Rogersnek hívják. Igen, várok. Adják az orvost – súgta oda Dánielnek. – Jó napot kívánok, igen, a nagynénje – hosszú hallgatás után elköszönt, és letette a kagylót. – Nincs változás, még mindig eszméletlen. Sikerült felmelegíteniük 35,9 fokra, ez már jó. A bal bokája megrepedt, begipszelték. Nincs vész, egészséges, jó a szíve, most már csak várni kell, mikor tér magához. Azt hiszem, nem tudunk mást tenni, várunk türelemmel. – Rendben, fölmegyek a szobámba. Köszönök mindent, Ellie! Daniel búsan ballagott föl a lépcsőn. Mit nem adott volna azért, ha most Sarah is itt lehetne vele. Ha becsukta a szemét, rögtön az a kép lopakodott a szemhéja mögé, amikor megtalálta a félig behavazott, alélt lányt, aztán pedig ahogy Anthony sajnálkozik, hogy túl későn érkezett. Hevesen megrázta a fejét, a kép elillant. Benyitott a szobába. A meghitt berendezés – a meleg faburkolat, a házilag készült virágos függönyök, hatalmas fodraikkal – most mégis nyomasztóan hatott rá. Kinézett az ablakon, egy kisebb lankás hegyhát és két meredek sziklás csúcs látszott az ablakából. Szikrázóan sütött a nap, gyönyörű volt a táj, Danielt mégis a hideg lelte ki tőle. – Oda kell mennem – szögezte le, és már öltözött is. Öt perc múlva már a recepciónál állt. – Mondja meg, kérem, Ellie-nek, hogy bementem a kórházba, ha van valami újság, azonnal ideszólok. Leadta a kulcsot, és már kinn is volt, meg sem várta az idős férfi válaszát. Beült a kocsiba és elszáguldott. A kórház kapujában egy idős nénitől vásárolt egy csokor fagyöngyöt. Kettesével szedte a lépcsőket, remélte, hogy dr. McGillis betartja az ígéretét, és tényleg beengedik.

Középkorú, testes nővér nyitott ajtót. – Jó napot kívánok! Sarah Rogershez jöttem. Dr. McGillis azt mondta, bármikor jöhetek. – Fáradjon be – tessékelte be az ajtón kedves mosollyal a nővér. – Steril ruhát kell öltenie, nálunk ez a szabály. A fagyöngyöt sajnos nem viheti be a szobába. – Akkor engedje meg, hogy önnek adjam. – Átnyújtotta a csokrot, majd az öltözőhelyiségbe ment, ahol magára vette a kék steril nadrágot és köpenyt, valamint sapkát és szájmaszkot. – Rendben, így már bemehet – közölte a nővér, és odakísérte Sarah üvegfalú kórterméhez. Körös-körül műszerek sokasága, ijesztő látvány volt. A lányon elektródák és mindenféle csövek. Karjába infúzió csöpögött, egy monitor mutatta szívének dobogását. A homlokára erősített digitális kijelzésű hőmérő 36,0 fokot mutatott. Bal lábán hatalmas gipszcsizma éktelenkedett, csak szépen manikűrözött lábujjait engedte látszani. Daniel futó csókot lehelt a lány arcára, talán azt remélve, hogy felébreszti, mint valami mesebeli lény. Sarah azonban ugyanolyan élettelenül feküdt tovább az ágyában, mint annak előtte. Daniel odahúzott egy széket, és nézte az alvó lányt. Remélte, hogy csak alszik, és szépeket álmodik. Gondolni sem mert rá, hogy mi lenne, ha nem így lenne. Nem tudta, mennyi idő telt el így, hogy itt ült csendben, magába roskadva. Várta a csodát, egy apró rezdülést Sarah arcán, egy parányi jelet. Homályosan érzékelte, hogy az előbbi nővér többször is bejött, matatott Sarah ágya mellett, hol az infúziós palackot cserélte le egy telire, majd a katéterzsákot ellenőrizte. Tapintatos volt, nem kezdeményezett üres fecsegést, hallgatott, s Daniel nagyon hálás volt érte.

Észre sem vette, hogy közben beesteledett, a nappali fényt a szoba kékes árnyalatú világítása váltotta fel. Annyira elmerült a lány nézésében, hogy arra rezzent össze, mikor dr. McGillis megrázta a vállát. – Mr. Broadford, nem maradhat itt, nagyon késő van, menjen haza, pihenje ki magát, és jöjjön vissza reggel! Semmi ok az aggodalomra, néhány nap, és rendbe jön a hölgy, higgye el, nem ő az első esetünk! A reflexei tökéletesen működnek. Átmeneti amnézia léphet föl nála, de általában csak a baleset körülményeire nem szoktak emlékezni, ez afféle védekezőmechanizmus, nem más. Daniel nem is tudta, mit válaszoljon. Hebegett valami köszönetfélét, aztán elindult a folyosón. A lépcsőfordulóban vette csak észre, hogy még mindig a kék ruhában van, amikor két csinos ápolónő ráköszönt. ~ Jó estét, doktor úr – aztán összekuncogtak, érteden csitrik módjára, hangosan. – Úgy látszik, mégis óriási vonzereje van a kórházi öltözéknek – gondolta nem túl vidáman, és visszaballagott az intenzív osztályra. Természetesen az elektromos zár automatikusan becsukódott, mikor kilépett, így most ismét csengetnie kellett, hogy beengedjék. Egy mosolygós fiatal nő nyitott ajtót. Danielnek nem kellett magyarázkodnia, szó nélkül bemehetett. – Úgy látszik, beszámoltak az ittlétemről – gondolta, és örült, hogy nem kellett hosszasan magyarázkodnia, mit is keres itt késő este talpig kékben. Az öltözőbe ment, bedobta a szennyestartóba a levetett egyenruhát, majd magára vette a sajátját. Távozóban még odabólintott a nővérfigyelőben ücsörgő éjszakás nővérnek, és csendesen becsukta maga mögött az ajtót. Nyomasztotta az egész kórház, remélte, hogy nem sokáig kell már idejárnia. Aztán eszébe jutott, mit mondott utoljára a doktor. Lehet, hogy Sarah amnéziás lesz, és meg sem ismeri őt. Filmekben látott már parkban ácsorgó embereket, akik ott döbbentek rá, hogy tíz éve nem voltak otthon, és azt sem tudták,

kik is ők valójában. Ilyenkor mindig azt mondták, hogy az illető amnéziás. Daniel azt gondolta, hogy ez csak egy írói blikfang, ami félelmetes, ám olykor jópofa dolog, tiszta lappal indulni harmincnegyven évesen. Most mégis pánikszerűen hatott rá a gondolat: Mi lesz, ha Sarah tényleg amnéziás lesz, és nem ismeri meg őt? Lehet, hogy soha többé nem áll vele szóba, úgy kezeli, mint egy vadidegent, és átnéz rajta. – Nem, ez nem lehet, túl élénk a fantáziám – gondolta. Daniel számára mindig is félelmetes volt az egész kórház és az egészségügy, most, hogy belecsöppent, határozottan idegesítette, hogy idegenként mozog ebben a világban. Időközben leért a parkolóba, s fájó szívvel tapasztalta, hogy ismét esett újabb öt centi hó, ami épp elég volt arra, hogy az ő bérelt kocsiját a felismerhetetlenségig betakarja. A rendszámát természetesen nem jegyezte meg, és csak hozzávetőlegesen emlékezett, hogy hova állt. Talán a második sor közepe táján. Szerencséje volt, csak egy fehér kocsi állt ott, így megmenekült attól, hogy több tucat kocsiról törölje le a havat, mire megleli a sajátját. Aztán letakarította a havat a szélvédőről és a hátsó ablakról, és elindult. A motor halk duruzsolása megnyugtatta, arra gondolt, hogy mindjárt reggel lesz. Új nap, új remények. A hóekék teljesen megtisztították az utakat, a forgalom is gyér volt, úgyhogy nem egészen fél óra alatt a Menedékházhoz ért. Csodálatosan mutatott a ház a holdfényben. Az ég derült volt, milliónyi csillag ragyogott. A fehér zsalugáterek közül fény szűrődött ki, ezer szikrázó csillaggá festve a ház előtti érintetlen havat. Daniel mégis szomorúan baktatott be az épületbe. Ellie már várta az ajtóban, olyan volt, mintha ott állt volna azóta, mióta ő kitette a lábát. – Jöjjön, melegedjen meg a kandallónál. A vendégek már lefeküdtek. Hozok egy italt. – Ellie sejtette, hogy semmi változás, hisz a férfi megígérte, hogy azonnal odatelefonál. Azonkívül már messziről lerí róla az aggodalom és a kétségbeesés, s Ellie-nek az

az érzése támadt, hogy a férfi hamarosan összeroppan, ha nem történik semmi. Fejébe vette, hogy kiűzi belőle a rosszkedvet, bármennyire nehezére esik is. – Üljön le! Itt egy jó dupla whisky, hajtsa le, meglátja, sokkal jobb lesz! Mi újság, hogy van Sarah? – Semmi változás, még mindig nem tért magához, de már jó színe van. Azonkívül kutya baja. Kapott egy hatalmas gipszcsizmát, és mindenféle csövek meg drótok állnak ki belőle. Meztelenül fekszik egy ultramodern ágyban, ami még talán az ágyneműt is áthúzza magának, olyan csodálatos, Sarah olyan törékenynek tűnik, csak a nagy haja terül el kócosán a párnán. Az orvos megnyugtatott, hogy nincs semmi baj, jól van, tökéletesen működnek a reflexei, de ez valamiféle védekezőmechanizmus a számára, hogy nem tér észhez. Ja, és még azt is mondta, hogy átmenetileg amnéziás lehet. – Te pedig, édes fiam, rögtön frászt kaptál, hogy mi lesz, ha nem fog megismerni. így van? – Ennyire meglátszik? – mosolyodon el Dániel. – Messziről lesír rólad. Már megbocsáss, hogy így le„édesfiamoztalak", de így könnyebb. – Köszönöm, drága Ellie, nekem is jobb így. – Oda se neki, ha nem ismer meg, legalább nem vág rögtön a fejedhez egy vázát vagy egy kancsót, mert mást veszel el feleségül. – De Ellie... – Tudom, én tudom, de ő abban a tudatban ájult el és fagyott meg, hogy te mást szeretsz. Ő még nem tudja — vágott a szavába a nő. – Fáradt lehetsz, hosszú volt ez a nap. Legjobb lesz, ha máris ágyba bújsz. Jó éjt, Daniel! – Jó éjt, drága Ellie! Köszönök mindent! – Nem vagy éhes, hiszen még nem is vacsoráztál? Készítek valamit a konyhán.

– Ne fáradjon, nem vagyok éhes, köszönöm, csak fáradt. Jó éjt! Daniel lábujjhegyen lopakodott föl a szobájába, hogy a többi vendéget ne zavarja. Gyors zuhanyozás után rögtön ágyba bujt, de sokáig nem jött álom a szemére, csak forgolódott az illatos, jó puha ágyban. Besütött a nap az ablakon, amikor fölébredt. Gyorsan kipattant az ágyból arra gondolván, hogy átaludta az egész napot, de még csak fél kilenc volt. Kényelmes farmerbe és egy jó meleg sípulóverbe bújt, majd lement a földszintre. – Jó reggelt, Mr. Broadford – köszöntötte a tegnapi portás. – Ellie már várja az étkezőben. Az ebédlő teljesen üres volt, sehol egy teremtett lélek. A konyhából Ellie hangja szűrődött ki, épp az ebédet egyeztették a konyhafőnökkel. – Jó reggelt, Daniel! – Ellie szinte azonnal ott termett, amikor a férfi leült a legközelebbi asztalhoz. – Jól aludtál? – Igen, köszönöm, reggelre elég jól el szundítottam, és ön? – Én is, már telefonáltam a kórházba, semmi változás, ezért nem is ébresztettelek föl. Reggelizzél, és azután mehetünk, ha megengeded, én is veled megyek. Vennem kell néhány dolgot Banffban, friss zöldséget a vacsorához. Meg ha jól emlékszem, több éve nem láttam ezt a lányt, megvan az már három is. – Nem igazán van étvágyam, nem indulhatnánk máris? – Szó sem lehet róla. Muszáj reggelizned, méghozzá bőségesen, tegnap is alig ettél valamit. Ki tudja, mikor keveredünk haza! – Ellie megkeményítette a tekintetét. – Melegen tartottuk a kávét és az omlettet is, egyél, nem zavarlak, addig én összeírom, hogy mit kell hozni és felöltözöm. Daniel kénytelen-kelletlen látott hozzá a reggelihez, de aztán rájött, mennyire éhes, és szinte mindent megevett, amit elé raktak. Mire befejezte, Ellie is előkerült.

– Felőlem mehetünk, látom, ízlett a reggeli. – Igen, nagyon finom volt, köszönöm! – Egészségedre! – Veszem a kabátom, és már mehetünk is – szólt a férfi. Daniel rögtön észrevette, hogy gondos kezek megtisztították a kocsi szélvédőjét a jégtől, így azonnal elindulhattak. – Drága Ellie, maga mindenről gondoskodik, köszönöm – nézett rá hálásan. A kórház felé vezető úton mindketten hallgattak, saját gondolataikba merülve ültek a kocsiban. Daniel a vezetésre figyelt, a forgalom megélénkült, közeledett a szezon. Ellie a havas tájat nézte, bár a tudatáig nem jutott el a hófödte hegyek látványa, gondolatai Sarah körül jártak. Az intenzív osztályon is nagy volt a nyüzsgés. Idős, hatvan év körüli, jóságos arcú nővér nyitott ajtót, századeleji fityula volt a fején. Ellie megesküdött volna rá, hogy kislány kora óta nem látott ilyet, akkor is csak apácákon. Átöltöztek a kötelező kék védőruhába, és bementek Sarah kórtermébe. Daniel rögtön észrevette a változást. Most nem csüngött az infúzió, a drótok is lekerültek a lány melléről. Kórházi hátulgombolós hálóing volt rajta, a haja szorosan összefogva. Ettől valahogy mindjárt egészségesebbnek hatott. Daniel megcsókolta, majd hátrahúzódott, odaengedve az asszonyt, aki a könnyeivel küszködött, és úgy beszélt Sarah-hoz, mintha a lány értené, amit mondanak neki. – Drága kicsi bogaram! Ezer éve nem láttalak, egész megváltoztál, kész nő vagy. – Ellie a lány kék foltos kézfejét simogatta, amin csak egy fehér tapasz árulkodott a tegnapi infúzióról. Daniel egész elérzékenyült, ahogy a nőt hallgatta. Olyan jóságos volt a hangja, mintha egy kislányhoz beszélne. Három orvos és két nővér lépett a kórterembe. Az egyikük dr. McGillis volt, a doktor üdvözölte őket: – Jó napot, Mr.

Broadford, ön bizonyára Mrs. Rogers. Elnézést, de megkérem önöket, fáradjanak a hallba, a nővér odakíséri önöket, ha megvizsgáltuk az ifjú hölgyet, visszajöhetnek. A fiatal nővér kikísérte őket a nővérfigyelő előtti tágas részhez, ahol kényelmes fotelok sorakoztak. – Itt várjanak, kérem – aztán sarkon fordult és elment. Leültek, egy darabig hallgattak, aztán Ellie törte meg a csendet. – Az az igazság, hogy rosszabbra számítottam, most így csak olyan, mintha aludna. – Hát nem is olyan ijesztő, mint tegnap, azzal a sok dróttal meg csővel, és sokkal jobb színben van. – Most, hogy így elnézem, teljesen olyan, mint Clara volt fiatal korában. Clara Steve öcsém felesége. Autóbalesetben haltak meg. Sarah akkor járt egyetemre. Teljesen kikészült szegény lány, hallani sem akart róla, hogy abbahagyja a tanulást, vagy hogy ideköltözzön hozzám. Nem engedte, hogy segítsek, inkább mindenféle munkát elvállalt, hogy megélhessen és tanulhasson. Tudod, Daniel, nekem ez a lány olyan, mintha a saját gyerekem lenne. Nekem nem lehetett gyerekem, úgyhogy Sarah-t tartom annak, igaz, hogy mostanában ritkán jön, de ha baja van, engem mindig megtalál. Kislány korában szinte mindig itt voltak. De szép idők is voltak azok! – Most már visszamehetnek – közölte a fiatalabb nővér a vizitnek vége. Ellie és Daniel visszasiettek Sarah szobájába. A lány ugyanolyan mozdulatlanul feküdt, mint amikor kimentek, semmi változás. Ellie megigazította rajta a takarót, de csak azért, hogy csináljon valamit. Daniel leült az ágya mellé, és egyre csak a lányt nézte, hátha így felébresztheti őt. Szótlanul teltek a percek, majd az órák, és nem történt semmi.

– Elmegyek bevásárolni, te csak maradj! Kölcsönadnád a kocsidat? Majd jövök. – Persze, csak menjen, drága Ellie, a kulcs a kabátom zsebében van – szólt Daniel, és tovább hipnotizálta a lányt. Ellie elment, pár perc múlva dr. McGillis jelent meg az ajtóban. – No, semmi újság? Be kell kötnünk ezt az infúziót, ha nem tudjuk megetetni a hölgyet. Daniel nem várta meg, míg kiküldik, hanem szó nélkül kivonult a kórteremből. Nem esett nehezére, látni sem bírta az efféle beavatkozásokat. Néhány perc múlva dr. McGillis jelent meg az ajtóban. – Jöjjön velem egy percre, Mr. Broadford! – A doktor bevezette Dánielt a szobájába, és hellyel kínálta. – Sajnos, még mindig semmi változás. Estig várunk, aztán kénytelenek leszünk ideggyógyászt hívni hozzá, lehet, hogy rétegfelvételeket kell készítenünk a koponyájáról, hátha elkerülte a figyelmünket valami. Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de az ismert sérülései nem indokolják, no és a fizikai állapota sem, hogy még mindig eszméletlen legyen. Ezt a harcot neki kell megóvnia, kérdés, hogy akarja-e. Sajnos, nem tudok biztatóbbat mondani, de már komolyan aggódom, én ugyanis meg voltam győződve róla, hogy reggelre magához tér. – Köszönöm az őszinteséget, doktor úr. Akkor nem marad más hátra, imádkozzunk és bízzunk az életösztönében. Viszlát. Daniel kilépett a szoba ajtaján, s mintha mázsás kő telepedett volna a szívére, úgy vonszolta vissza magát a szobába. Most először érzett pánikot és óriási félelmet.

8. fejezet Sarah megmozdította sajgó kezét az ágyon, és felnézett. Szempillái mintha ólomból lettek volna. Egy másodpercre kinyitotta a szemét: ismeretlen környezet, üvegfalak, rohanó kék ruhás emberek a folyosón. – Hol vagyok? – gondolta, szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. A nyelve nem forgott, képtelen volt barmit is mondani, szája kiszáradt, még a nyelés is fájdalmas volt. Felemelte a fejét, körbenézett: kórházi műszerek, sehol egy teremtett lélek a szobában – gondolta, feje visszahanyatlott a párnára, és már aludt is. Daniel visszatért a szobába. Semmi, még mindig alszik. – Tudatosan nem használta az eszméletlen szót, még gondolatban sem. Olyan szörnyen megmásíthatatlannak tűnt a számára. Anthony mondta ezt az apjáról a halála előtt. Odalépett az ágyhoz, és meg mert volna esküdni rá, hogy a lány feje az ellenkező irányban volt eddig, most viszont a másik oldalon. A szíve ettől a gondolattól százhússzal kezdett el kalapálni. De azután arra gondolt, hogy korai lenne az öröme, bizonyára a nővérek fordították arra a fejét, míg ő az orvosi szobában volt. Leült az ágy mellé, Sarah szabad kezét a tenyerébe vette, és bársonyos mély hangján halkan beszélni kezdett hozzá, úgy, ahogy Ellie-től hallotta. – Drága kicsi Sarah, ébredj föl! Meglátod, minden jó lesz. Odakinn gyönyörű az idő, igaz, hogy síelni nem fogsz még egy darabig. A Menedékházban alig várják már, hogy gyere. Nagyon szépen kérlek, vegyél erőt magadon, és ébredj föl! Nem halhatsz meg, hiszen én nagyon szeretlek! – Daniel nem tudta, hogyan folytassa. Levette a szemüvegét, és zavartan törölgetni kezdte,

aztán arra lett figyelmes, mintha Sarah nyitogatná a szemét. Gyorsan föltette a szemüvegét, hogy jobban lásson. – Sarah! Sarah kinyitotta a szemét, most már végképp nem értett semmit, de nem tudott gondolkodni, mintha egy homokzsák lett volna a feje helyén. – Daniel itt van mellettem, de mi ez az egész? Hogy kerültem ide, egyáltalán hol vagyok? ~ gondolta, aztán ismét elaludt. Daniel ki rohant a szobából, és nővérért kiáltott. Rögtön meg is jelent a jóságos mosolyú idős hölgy. – Szóljon, kérem, a doktornak, hogy Miss Rogers magához tért. – Rohanok – szólt a nővér, és a telefonhoz sietett. Daniel visszament a szobába: Sarah aludt, de ő biztosan tudta, hogy az előbb ránézett, és látta őt. Látta az arcán, hogy felismerte, és megnyugodva aludt tovább. A nővér lépett a szobába: – Dr. McGillis rögtön itt lesz — várakozásteljesen nézett Dánielre, aztán a lányra, végül szó nélkül kiment Biztos azt hiszi, hogy hallucináltam – tűnődött a férfi, de már jött is a doktor. – Mi újság, hogy van a beteg? – odalépett Sarah-hoz és ébresztgetni kezdte: – Kérem, kisasszony, ha hall engem, emelje fel, kérem, a bal kezét! Sarah tudatához eljutottak a hangok. Hallotta, hogy valaki azt mondja, emelje fel a kezét. Megmozdította hát a kézfejét, de erőtlen volt, így rögtön visszaejtette a takaróra. – Nagyszerű, Miss Rogers, de nem hagyhatjuk tovább aludni, kérem, nyissa ki a szemét! Sarah kinyitotta a szemét, ránézett az orvosra, majd a másik kék ruhás férfira, akiről azt hitte, hogy Daniel. Nem is lehetett más, másnak nincs ilyen kék szeme. – Rendben, kisasszony, próbáljon megszólalni!

Sarah szólásra nyitotta száját, de nem ment. A nyelve, mint a tapló, úgy érezte, teljesen beledagadt a sz jába. A doktor odalépett az ágy melletti szekrénykéhez, és levette róla a csőrös csészét, – Próbáljuk megitatni! Daniel segített, megemelte Sarah fejét, a doktor pedig cseppenként adagolta a lány szájába a vizet. – Nyeljen, úgy, még egyszer! Elég? Sarah bólintott, és visszahanyatlott az ágyra. – Rendben, most hagyjuk pihenni, de később még beszélgetünk. Dr. McGillis az órájára nézett. — Egy óra, jöjjön meghívom ebédre! Igaz, a kórházi koszt nem a legjobb, de legalább meleg. A hölgy kissé kimerült, hagyjuk aludni! – Köszönöm, de inkább maradnék! – Ne tréfáljon, ennie kell valamit! Daniel megadta magát: – Rendben – mondta, bár szeretett volna egyedül maradni a lánnyal, hogy kiujjonghassa magát. Annyira örült a nem várt fejleménynek, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. Dr. McGillis szinte erővel tuszkolta ki az ajtón. – No, jöjjön már, Mr. Broadford, most már igazán megnyugodhat. Már nem fog visszafordulni az állapota, mi meg legalább elbeszélgetünk egy kicsit. Fehér köpenyt vettek, és lementek az ebédlőbe. Nagy volt a nyüzsgés, fehér ruhás emberek álltak sorban, türelmesen várták, hogy rájuk kerüljön a sor. Egy-egy kisebb csoport jókedvűen beszélgetett. – Mi a keresztneve, Mr. Broadford? – Daniel. – Az enyém Thomas, maradjunk is ennél, úgy látom, egyidősek vagyunk. Mit csinálsz, amikor éppen nem ezt a szép lányt őrződ? – Egy tejipari vállalatot vezetek. – És ő? Ő a kedvesed?

– Igen, bár lehet, hogy most épp nem ezt gondolja. – Á! Szóval mosolyszünet volt. És ő hogy törte a bokáját? – New Yorkban lakunk, Sarah kitűnő reklámszakember, de ha saját magáról van szó, akkor nagyon felületes tud lenni. Meglátott egy cikkét az újságban, és azt hitte, hogy elveszek feleségül egy nagyon sikeres manökent, pedig csak az esküvői tanúja leszek. Erre iderohant Kanadába. Lerobbant a kocsija, és ő hegyet mászott, hogy ne kelljen tízszer annyit gyalogolnia az aszfalton. Én szerencsére utánarepültem, és én találtam rá a hóban, ott aludt. – Aztán jöttem én. – Igen, így is mondhatjuk. – Szép nő, és most mit fogsz tenni? – Azt még nem tudom, attól függ, mit csinál, ha eljut a tudatáig, hogy itt vagyok. – Szerintem a nyakadba ugrik. – Én ebben nem vagyok olyan biztos. Közben rájuk került a sor. Erőleves, húspogácsa és burgonyapüré volt a menü. Egy távoli üres asztalhoz ültek. – És te, nős vagy? – Á! A házasságot nem nekem találták ki. Én itt lakom az osztályon, tudod, kevés az orvos, az intenzív osztály nem egy leányálom, meg aztán ez egy eldugott hely, ide az isten háta mögé nem jönnek ám úgy az emberek No meg a fizetés sem olyan, mint a nagyobb városok klinikáin, szóval nem egy vonzó perspektíva. Én itt születtem Banffban, imádom a hegyeket, ha nem dolgozom, akkor többnyire ott vagyok. – Mindig orvos akartál lenni? – Egy fenét, hegyi mentő, de van egy gyerekkori kis szívhibám, és nem javasolták, hogy az legyek, így választottam ezt, jobb híján. Lehet, hogy jobb is így, most csak kikapcsolódni megyek a hegyekbe. Ha ott dolgoznék, biztos máshová vágynék a szabadidőmben. És te?

– Én közgazdaságot tanultam, apám unszolására, hogy képzett üzletember legyek. Aztán el lógtam a fiatal éveimet, de másfél éve meghalt az apám, és rám hagyta az egész üzemet, azzal, hogy nekem kell elvezetni, ha törik, ha szakad. Utáltam az egészet, még a gondolatótól is irtóztam, mindennap bemenni az irodába. Később magam sem tudom, hogyan, de megszerettem. Egyik napról a másikra élvezni kezdtem a dolgot. Fellendült a cég, kitaláltunk egy új terméket, vettem egy üzemet Angliában. Mindig vannak új kihívások, mar nem érdekelnek az üres fejű nőcskék, pedig két éve még ez volt az életem. Lehet, hogy öregszem? – A „legyet röptében" korszak mindenkinél elmúlik egyszer – mondta komoran dr. McGillis, s mindkettőjükből egyszerre tört ki a nevetés. Daniel úgy érezte magát, mint az egyetemi kollégiumi é vek alatt. Nem is tudta, mikor beszélgetett utoljára valakivel ilyen felhőtlenül. – Na, nálam úgy elmúlt egyik napról a másikra, hogy észre sem vettem. Mindennap bementem az irodába, este későn holtfáradtan beestem az ágyba. Eszembe sem jutottak a nők. – Ezzel többnyire én is így vagyok. Nem kezdhetek ki a munkatársakkal, az nem szül jó vért. A szerelem elmúlik, a munkakapcsolat meg megmarad, na, én nem szeretnék valamelyik férj vadászhálójában kikötni. A fölös energiáimat kiélem a hegyekben, hátha egy napon én is behozhatok egy hóban alvó hercegnőt. – Így igaz, nézz rám, itt vagyok én, mint élő példa! Ebben a pillanatban megszólalt Thomas személyi hívója. – Azt hiszem, az ebédnek vége, pajtás. Irány a munka! Visszavitték a tálcákat, és futólépésben mentek vissza az osztályra. Az idős nővér jelentette, hogy mentő érkezett, negyvenéves férfit hoztak, erős mellkasi fájdalmai vannak.

– Később találkozunk! – mondta a doktor, és a nővér után rohant. Sarah aludt, Daniel óvatosan leült az ágya mellé, nehogy megzavarja a nyugalmát. Mennyivel jobb érzés volt így nézni a lányt, bizton tudva, hogy alszik. Ekkor robogott be Ellie az ajtón, hevenyészve magára aggatott kék szerelésben. – Mi újság? – Magához tért, már kétszer volt fönn, még ivott is. Jaj, Ellie, én olyan boldog vagyok! Ellie örömmel borult Daniel nyakába, végre kisírhatta magát. Ráfoghatta, hogy ezek már az öröm könnyei. Daniel vigasztalta: – Ne sírjon! Most már minden rendbe jön! – Igen, csak annyira meg voltam ijedve, hogy elveszítjük őt! – Én is, higgye el! – Daniel nem is akarta mondani az asszonynak, hogy már az orvosoknak is kétsége támadt. Elég volt ezt neki átélni, nem akarta az asszonyt még jobban nyugtalanítani. Túl vannak rajta és ez a lényeg, más nem számít. Ellie megtörölgette a szemét, és mosolyogva nézett Danielre: – Most már sokkal jobb. Nem vagy éhes? – Nem, dr. McGillis meghívott ebédelni. – No és milyen a kórházi koszt? – Nem vészes, meg lehet enni, sőt! – Te és tudja már ez a lány, hogy mi van vele? – Nem hiszem, azt biztos tudja, hogy kórházban van, szerintem engem is megismert. – Na és hogy reagált? – Még sehogy. – Az jó, legalábbis neked! – Ne ijesztgessen, Ellie, így is eléggé félek tőle. Sarah békésen aludt, Ellie és Daniel csendesen őrizte az álmát.

– Nem fáradtál el nagyon? – faggatta Ellie Dánielt, és egy nagy csésze gőzölgő kávét nyújtott át neki. Daniel a szálló mögötti farakást aprította egy fejszével. Megszállottan dolgozott, már nagy halomban állt a felhasogatott fa mellette. – Dehogy, jót tesz nekem ez a kis mozgás, és az idő is gyönyörű – letörölte a homlokáról az izzadságot és szürcsölgetni kezdte a kávét. – Nem mész be a kórházba? – Dehogynem, ezt még fölaprítom, és megyek. – Te tudod! – Köszönöm a kávét! Ellie visszaballagott az épületbe. Az volt az igazság, hogy Daniel félt bemenni a kórházba. Reggel felhívta az osztályt, megnyugtatták, hogy a lány jól van, már többször volt fenn, erre Daniel nemhogy rohant volna Banffba, inkább mindent csinált, csak minél később kelljen elindulnia. Délelőtt kihúzatta az öreg Chrislert, és elvontatta a hotel elé, aztán fölvitte Sarah poggyászát. Később gondolt egyet, és a szikrázó napsütésben hozzálátott fát vágni. Ahogy közeledett a délután, egyre jobban izgult, de nemsokára végére ér a farakásnak, és nem lesz újabb ürügy, indulnia kell és túlesni ezen az egész tortúrán. Aztán majd csak lesz valahogy – gondolta, és bőszen aprította tovább a fát. Ellie összecsomagolt Sarah-nak néhány személyes holmit, és megkérte Danielt, hogy azt is vigye be a kórházba. Feltétlenül mondja meg a lánynak, hogy holnap ő is bemegy, de ma képtelen elszabadulni. Az igazság persze az volt, hogy úgy gondolta, a fiatalokat egyedül kell hagyni kibékülni, az öregekre ott nincs szükség. Daniel útnak indult, de olyan képet vágott, mint aki vackorba harapott. Komótosan vezette a Rovert, de így is hamar odaért.

Lassan ballagott föl a lépcsőn, csengetett. Az ajtót dr. McGiilis nyitotta ki. – Helló, Daniel, azt hittem, már nem is jössz? – Helló! Hogy van? – Remekül, én már beszéltem vele, mindent tud. – Akkor oké. Átöltözöm és megyek hozzá. – Sok sikert! Szorítok, ha nem találkoznánk, én ugyanis nemsokára elmegyek, viszlát! Daniel átöltözött, kicsit vidámabb lett, örült, hogy Thomas már mindent elmondott a lánynak, így neki nem kell magyarázkodnia. Nagyot sóhajtva lépett be az ajtón. A lány aludt. Kezdte visszanyerni egészséges színét, már egy halvány pír is volt az arcán. Daniel csendben leült az ágya mellé, és várt, várta, hogy felébredjen. Már több mint egy órája ült Sarah ágya mellett. Soha nem vánszorogtak még ilyen lassan a percek. Fölállt és odasétált az ablakhoz. A karnyújtásnyira álló hegyet lehetett látni az ablakból, mögötte most készült lebukni a nap, már a korongja nem is látszott, csak a sugarai, amint megvilágítják a hegycsúcsot. Lenyűgöző látvány volt a szikrázó hófedte csúcs. *** Sarah megköszörülte a torkát, Daniel rögtön feléje fordult. – Szia, drágám, jól vagy? – kérdezte. – Igen, jól. Szia – válaszolta kurtán a lány. Daniel két lépéssel Sarah ágyánál termett. – Daniel, mikor lesz a esküvő? – Holnapután – mondta és elmosolyodott. Végre ezen is túl vagyunk, és jót nevetünk az egészen — gondolta a férfi. Szerette volna megcsókolni a lányt. – Hozzám ne érj! Tűnj el! – De Sarah...!

– Egy szót se szólj, nem akarom hallani, menj el, vagy sikítok! – Komolyan ezt akarod? – A lehető legkomolyabban! Gyűlöllek! Daniel szemei szikrát szórtak, ahogy kiviharzott, még szerencse, hogy volt annyi önuralma, és nem vágta be az ajtót maga után. Átöltözött, a kék egyenruhát mérgesen bedobta a szennyesledobóba, és otthagyta az osztályt. Olyan dühösen csörtetett le a lépcsőn, hogy nem nézett se jobbra, se balra. – Daniel, hová mész? – szólt utána egy ismerős hang, Thomas McGillis volt az talpig civilben. – Magam sem tudom, el innen, bárhová! – Gyere velem, meghívlak egy italra! – Rendben, mivel vagy? – Gyalog. – Akkor én viszlek el! Szótlanul ballagtak a kocsihoz. – Mi volt a terved mára? – kérdezte Daniel, és indított. – Valami hasonló, elegem van, muszáj kikapcsolódnom! – Baj van? – Á! Hagyjuk, nem érdekes! – Ez az, itt állj meg! Ott lakom fönn – mutatott egy kétszintes kőépületre. – A padláson, persze, ha veszek annyi erőt magamon és elvánszorgok idáig a kórházból. Ott szemben van a kedvenc kiskocsmám, oda szoktam járni, ha elegem van az életből. Gyere, menjünk! Daniel szótlanul követte Thomast, és azon gondolkodott, mi baja lehet. Látszott rajta, hogy nagyon kiborult valamin, de nem tudta az okát. A vendéglőben családias volt a hangulat. Fényesre vikszolt mélybarna asztalokon piros kockás terítő, rajta egy-egy cserép

virágzó muskátli díszelgett. Ahogy leültek, a terebélyes asszonyság rögtön ott termett. – Jó estét! Mit hozhatok, doktor? – Két dupla whiskyt és egy-egy korsó jó hideg csapolt sört. – Enni? – Köszönjük, azt nem! – Rendben – szólt a nő, és már ott sem volt, – Mi bajod van? – kérdezte Daniel, nem látta még ilyennek az orvost, mindig is jó humorú, optimista fickónak gondolta. – És neked? – Á! Hagyjuk! – Mi van, kidobott? – Igen, honnan tudod? – Különben mit keresnél itt? Ha nem így lenne, el se lehetne vonszolni az ágya mellől, nem? – De, így igaz. Megkérdezte, mikor lesz az esküvő. – Erre te? – Megmondtam, hogy szombaton. – Erre ő? – Azt mondta, hogy utál, és hogy menjek a fenébe! – Erre te? – Én pedig eljöttem. – Nem mondtál semmit? – Minek? – Minek, hát hogy tudja! – Azt mondtad, tud mindent – Mindent. Azt, hogy mi a baja, hol van és hogy került ide. Ezt tudja, de hogy kit veszel el feleségül, azt nem! – Miért, kit veszek el feleségül? – Hát őt! Miért, nem így gondolod? – Nem is tudom. – Mit nem tudsz? Ha nem őt akarod elvenni, akkor mi a fenét keresel itt az isten háta mögött?

– Na ne hülyéskedj, tudod jól! – Hát persze, hogy tudom, fülig szerelmes vagy belé, itt az ideje, hogy a jövőn gondolkodj! Az asszonyság meghozta a két whiskyt és a sört, hozott egy tál pogácsát is. – Egészségükre – szólt és lerakta az asztalra. – Az nem lehet – folytatta Daniel – én megfogadtam, hogy soha senkit sem kérek feleségül. – Mikor fogadtál ilyen baromságot? – Hatéves koromban, amikor az anyám otthagyott az apámnak. – Igen, és ilyen komoly életkorban arra a következtetésre jutottál, hogy minden nő olyan, mint az anyád volt, és te sohasem fogsz megnősülni? – Valahogy így. – No, akkor mondok neked valamit. Lehet, hogy a te anyád otthagyott téged, de az enyém ilyet soha sem tett volna velem! Imádtam őt és ő is engem, no meg apámat is. Soha nem veszekedtek, soha, érted? Lehet, hogy vitatkoztak egyszerkétszer, de én sohasem hallottam. Nálunk mindig béke volt. – Igen, és most? – Még most is így lenne, csakhogy anyám meghalt rákban, tíz éve, apám meg elemésztette magát bánatában, öngyilkos lett rá egy évre. Nem tudta kiheverni anyám halálát. Úgyhogy te csak ne vonj le következtetéseket egy rossz példából! És most mit fogsz tenni? – Azt még nem tudom. – Nem akarod azt mondani, hogy hagyod a fenébe az egészet? – Azt nem, de kell valami jó ötlet, amivel meggyőzhetem Sarah-t. Felhajtották a whiskyt, kiitták a sört. Daniel új kört rendelt, a poharakat pedig szépen csatarendbe állította az asztal végén.

– Majd csak kitalálunk valamit. Igyunk, hogy megjöjjön az ihletünk – mondta Thomas, és Daniel felé emelte a poharát. – Egészségedre, pajtás! – A tiedre! – Most te jössz! Mi bajod van, összerúgtad valakivel a port? Délután még kutyabajod sem volt. – Nem, csak reggel behoztak egy kislányt hozzánk, úgy tíz körül. Kilencéves volt. A járdán gázolta el egy ittas őrült. Elkezdték újraéleszteni már a mentőben, aztán mi is több mint egy órán keresztül próbálkoztunk, de nem sikerült visszahozni az életbe, agyhalott volt. Most jött be az anyja, még reggel elutazott Calgariba, nemrég tért vissza, és csak most tudta meg, hogy mi történt, – Te mondtad meg neki? – Igen, muszáj volt, nem ruházhattam át ezt senkire. – Akkor már értem! – Mindig kiborulok a haláltól, ezt nem lehet megszokni. Talán ha a páciens idős, beletörődünk, még abba is, ha fiatal, de súlyos beteg. Ezekbe a balesetekbe, mikor vétlen emberek halnak meg, ebbe nem lehet. Az asszony arcát látom magam előtt, ahogy megmondtam neki. A makkegészséges, gyönyörű lánya, akit reggel úgy hagyott otthon, hogy az égvilágon semmi baja sem volt, csak sétált az utcán, még az is lehet, hogy az édesanyja kötötte a lelkére, hogy menjen el bevásárolni. Szóval ő sétál az utcán, aztán jön egy részeg állat, felhajt a járdára és elgázolja. Thomas intett a hölgynek, és újabb kört rendelt. Amíg várták, hogy kihozza az italt, csendben eszegették a pogácsát. A doktor fölemelte a poharát, mintha tósztot mondana: – Azt mondom, pajtás, az élet olyan rövid és kiszámíthatatlan. Ne habozz! Vedd el feleségül azt a lányt, és éljetek boldogan, amíg lehet! – Azt nem lehet, még vérszerződést is kötöttem, megesküdtem, hogy nem kérek feleségül egy nőt sem!

– Kinek? – A szomszéd fiúnak, ő is félárva volt, mint én. Még a helye is megvan – húzta föl a bal karján a pulóvert Dániel, és tényleg, egy heg ott éktelenkedett a csuklója fölött. – Akkor nincs más hátra, őt kell rávennünk, hogy vegyen férjül ő téged. – Az nehéz lesz a jelen állapotban, de nem rossz ötlet! – Arról ugye nem kötöttél vérszerződést, hogy téged sem kérhetnek meg? – Nem, arról nem, akkor még nem volt ekkora emancipáció. – Rendben, rávesszük a lányt, hogy tegyen így! – Ne viccelj! Látni sem akar! – Majd megoldjuk, de most igyunk, nincs kedvem józannak lenni! Az asztalon az üres poharak és korsók katonásan sorakoztak, Daniel egyet sem engedett visszavinni, elhatározták, hogy addig isznak, míg tele nem lesz az asztal. A vendéglősné sem bánta a dolgot, jó borsos számla ígérkezett. A tálból kiették a pogácsát, aztán a muskátlival együtt átrakták a szomszédos üres asztalra. – Azt hiszem, nem fér belém több! – Jó, akkor sört már nem iszunk, csak whiskyt. – Rendben, pajtás! Visszatérve a barátnődre, majd beszélek a fejével, de hagyni kell, hadd puhuljon! – Akkor hazamegyek és visszajövök az esküvő után. – Oké, de kellene az a cikk, vagy még jobb lenne egy új, amiben a fényes esküvőről tudósítanak. – Biztos tele lesznek vele az újságok, elvégre egy teniszcsillag és egy sztármanöken köt egymással házasságot, ha ez sem téma, akkor semmi. – Rendben, akkor a többit bízd rám, te csak szerezd meg a cikket!

– Így nem kell helyettem más tanúról gondoskodni, és harag sem lesz. – Jó, akkor most már igyunk! Akadozó nyelvvel rendelték meg az utolsó két pohár whiskyt. – Te most nem ülhetsz kocsiba, utálom a részeg sofőröket! Gyere, aludj nálam! Nagy nehézségek árán jutottak föl a szemben álló ház padlására. – Ülj le! – kínálta hellyel újdonsült barátját a doktor. – Mit iszunk? – kérdezte, és az italoskocsihoz támolygott. – Whiskyt, ne keverjük, még összevesznek odabenn! Sokáig beszélgettek, előkerültek a diákévek csínytevéseiről szóló történetek. Daniel kezdett teljesen berúgni, eddig még valahogy csak tartotta magát, de mostanra már forgott vele a világ. Úgy döntött, hogy felfrissíti magát egy kis hideg vízzel, és a fürdőszobába ment. Mire visszajött, Thomas egy teli pohárral a kezében aludt a kanapén ülve. Kivette a kezéből a poharat, lefektette, ami nem volt nehéz, hisz szinte magától eldőlt, majd betakarta, és ő is keresett magának egy. fekhelyet. Rá sem mert gondolni a holnapi napra. Úgy aludt, mint akit fejbe vertek. Kávéillatra ébredt. Kinyitotta a szemét, de iszonyatos fájdalom nyilallt a koponyájába, szemét bántotta a fény. – Helló, hogy vagy? – kérdezte Thomas, aki a lakás túlsó végében épp a gőzölgő kávét töltögette. – Pocsékul. És te? – Én már vettem egy forró fürdőt, és ittam egy csésze savanyú levest. – Ivásról ne is essék szó, gondolni sem bírok rá! – Pedig jobban tennéd, ha rám hallgatnál, és erőt vennél magadon, így hamarabb helyrejössz. – Jó, akkor lezuhanyozom.

– Menj csak, törölközőt a mosdó alatti szekrényben találsz, van ott fogkefe is. Daniel felfrissülten jött vissza, de a fejfájása nemhogy enyhült volna, inkább erősödött. – Ez pokoli, még gondolkodni sem tudok. – Jobb lesz mindjárt. Hallgass rám, elvégre én vagyok az orvos. Igyál egy kis uborkalevet, vagy ha nem szereted, akkor egy narancsot. Utána meg egy kávét! – Jó, akkor egy narancs – töltött magának a jeges italból, – Nem kell menned? – Nem, beszóltam, hogy később megyek. – Sarah hogy van, megkérdezted? – Jól, minden rendben, légy nyugodt! Mit fogsz csinálni? – Visszamegyek New Yorkba, és két nap múlva jövök, addigra, remélem, jobb lesz a helyzet! – Majd teszünk róla! – Hogy festek? – Ramatyul. – Nem is érzem másként magam, de azt hiszem, mehetünk! Daniel elvitte Thomast a kórházig, és fájó szívvel nézett föl Sarah ablakára. – Ne búsulj, pajtás, édesebb lesz a kibékülés! – Jó, rendben, majd jelentkezem. Vigyázz rá! – Vigyázok, légy nyugodt! Viszlát! – Thomas becsapta a kocsiajtót, és megindulta bejárat felé. Daniel megvárta, míg a doktor eltűnik az ajtóban, egy utolsó pillantást vetett még a lány kórtermének ablakára, aztán elhajtott. Ma is szikrázóan sütött a nap. Miután ellenőrizte az iratait a kesztyűtartóban és a tárcáját a zsebében, Calgari felé kanyarodott. A repülőtéren nagy volt a forgalom, rengeteg turista érkezett, mindegyik sílécekkel megpakolva, még a pöttömnyi gyerekek is léceket cipeltek. New Yorkba egy óra múlva indult közvetlen

járat. Daniel megvette a jegyet, és ekkor jutott eszébe, hogy még nem is telefonált Ellie-nek. Aprópénzt keresett a zsebében, és felhívta az asszonyt. – Halló, Menedékház. Daniel azonnal megismerte a kedves hangot – Halló, Ellie, itt Daniel! – Jaj, Daniel, hol a csudában vagy? Halálra izgultam magam! Reggel fölhívtam a kórházat, és azt mondták, hogy tegnap hat után elrohantál. Mi a baj? – Kidobott! Sejtheti! – Majd megenyhül! – vigasztalta a nő. – Ugyan, meg sem hallgatott. Most visszamegyek New Yorkba, két nap múlva jövök, vigyázzon rá, drága Ellie! – Menj csak, intézd el a dolgod, aztán gyere, várunk! Vigyázz magadra! – Viszlát! – Daniel lerakta a kagylót, és hálásan gondolt az anyáskodó Ellie-re. Külsőre olyan, mint egy csinos ötven év körüli nő, de a szíve akár egy nagyanyóé. Beszállt a gépbe, kényelmesen hátradöntötte az ülést, és várta a felszállást. Sarah nagyon nyűgös volt. Fájt a lába, viszketett a bőre a gipsz alatt, és unta a fekvést. Elhatározta, hogy fölkel és sétál egyet a folyosón. Ügyetlenül kászálódott le az ágyról a nehézkes gipszcsizmában. Magára vette a köntösét, odaballagott a mosdóhoz, és belenézett a tükörbe. A többnapos koplalástól igen megnyúlt az ábrázata, a szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, a szeméből is eltűnt a csillogás, csak végtelen szomorúság sugárzott belőle. Meghozták a reggelijét, meleg kakaót és kalácsot, ínycsiklandó illata volt, de Sarah csak kénytelen-kelletlen nyammogott mögött belőle egy keveset, azt is úgy, mintha fűrészport rágcsálna. Nem érezte az ízét. Reggeli után odasétált

az ablakhoz, és kinézett rajta. Gyönyörűen sütött a nap, szikrázott a hó a hegyoldalon. Egykedvűen ment vissza az ágyhoz és visszafeküdt. Azt sem tudta, milyen nap van, vagy hogy hány napja indult el otthonról. Ez az egész olyan zavaros volt. Arra még emlékezett, hogy elindult a hegyoldalon, mert kicsúszott a kocsija, aztán megbotlott egy fatörzsben és visszagurult, ekkor tört el a bokája, aztán elaludt a hóban. Dr. McGillis azt mondta, ha Daniel nem talál rá, akkor egész biztos megfagyott volna, pár órán belül. A kritikus határról sikerült felmelegíteniük. De hogy került ide Daniel, lehet, hogy mégis szereti őt, de akkor miért mondta, hogy holnap lesz az esküvő, no és az a kaján vigyor az arcán? Meg tudta volna fojtani! Ekkor nyílt az ajtó, Sarah szíve hevesebben kezdett verni, de csalódottan vette tudomásul, hogy dr. McGillis lépett be rajta. – Jó reggelt, kisasszony! Mi a baj, miért ilyen szomorú, csak nem másvalakit várt? Pedig én leszek itt a leggyakoribb látogatója mától! Mr. Broadford sürgős ügyben elutazott. Hogy érzi magát? – Nem túl jól, voltam már jobban is. – Láza nincs? – Nincs. – Étvágya rendben? – Fogjuk rá. – Hát akkor további jó pihenést, kisasszony! – Viszlát, doktor úr! Dr. McGillis kiment és Sarah ismét egyedül maradt a gondolataival. – Tehát mégiscsak igaz, Daniel elment – még sírni sem volt kedve, csak egykedvűen bámult maga elé. Ellie óvatosan nyitott be az ajtón, Sarah aludt. Nagyon szerette volna már ébren látni a lányt, de ez ideig mindhiába, még nem sikerült találkozniuk. Most mégis vigyázott, nehogy

felébressze. Sarah békésen szunyókált, mint akinek a világon semmi gondja, baja. Ellie sokáig nézte, míg egyszer csak kinyitotta a szemét. – Ellie néni, ez nem lehet igaz, te itt? – Jaj drága kicsi Sarah, csakhogy felébredtél végre! Jól vagy? – boldogan ölelte magához a lányt. – Hát mit is mondjak, nem valami fényesen. A gipsz tör, a bőröm viszket alatta, a bokám sajog, a lábujjaim égnek, mi tagadás, voltam már sokkal jobban is. – De élsz, és ez a lényeg! – Igen, élek. – Tudod, ha nem hívsz föl, és nincs Daniel, akkor nem is tudom, mi lett volna! – Ellie néni, nagyon szépen kérlek, ne is említsd Danielt, egy szót sem akarok hallani róla. Számomra nem létezik többé! – Ezt nem gondolod komolyan! – De, halálosan komolyan gondolom! Nem érdekel, arról mesélj inkább, milyen a Menedékház? Rá sem ismernék! – Á, dehogynem, szinte semmi sem változott. Csak a nappaliban a kanapék huzatát cseréltettem ki, és a parkolót bővítettük ki az országút mellett. Egyébként minden a régi, no és mindenki. Már alig várják, hogy lássanak. Mikor jöhetsz haza? – Azt még nem tudom, remélem, hamarosan, nagyon unom már az ittlétet. És egyébként is tökéletesen jól vagyok. Mondd, milyen ember ez a dr. McGillis? – Rendkívüli, te is láthatod, milyen jóképű, no meg fiatal, nőtlen! – Tudod, hogy nem így értettem! – Egyébként nagyon rendes, Danielnek megengedte, hogy bármikor bejöhessen hozzád, és ő is állandóan foglalkozott veled. Egyébként nagyon rokonszenves, és mindent elkövetett, hogy megmentsen téged.

– Csak azt nem értem, miért olyan kimért velem szemben, ha másokkal olyan rém rendes? Az az érzésem, mintha haragudna rám, olyan szemrehányóan néz! – Hát ezt nem tudhatom! De mesélj már, mi újság, ezer éve nem hallottam rólad! Soha nem írsz egypár sort sem! Hogy megy az üzlet? – Az elég jól, mióta önálló lettem, most kezd beindulni, már megrendelőm is akad. Lassan megengedhetek magamnak egy segéderőt is, ami nem is lenne rossz. Legalább a postát és a telefonokat nem nekem kellene intézni. No és te? Megvannak még a régi törzsvendégek? Mrs. Carpenter és a jó öreg Joe bácsi nem házasodtak még össze? – Á, dehogy! Ők azt szeretik, hogy évente nálam összefutnak, és minden évben eljátsszák ugyanazt, az ifjú szerelmeseket, akik most ismerkedtek meg véletlenül épp nálam. Most is már bejelentkeztek egész májusra, a szokott szobáikba. Azt nem tudom, miért nem vesznek ki egy közös szobát? – Ej, Ellie néni, te ezt nem értheted! Az úgy nem len-ne az igazi. így sokkal érdekesebb és nagyon romantikus. És te még mindig egyedül? – Én már így maradok, jó nekem így is, de beszéljünk inkább rólad! Hogy van Pat? – Köszönöm, jól, ő még mindig a régi. Minden hétvégén új ételkülönlegességeket főz, természetesen rajtam teszteli le. Még szerencse, hogy nem vagyok egy hízós fajta, különben százkilós lennék. Kaptam tőle egy édes kiskutyát, egy óangol juhászt. – Jaj, el kellett volna hoznod! Azokat úgy imádom, olyan murisak, mintha két kutyából lennének összerakva, egy fehérből az eleje és egy feketéből hátul. – Nem hiszem, hogy örült volna a busznak, no meg a repülőnek. – Kár, szerettem volna egy jót játszani vele! – Ellie néni, mi van a Chrislerrel, amit béreltem?

– Daniel bevontatta a szálló elé, most ott áll. – Köszönöm. – Ne nekem köszönd, nekem eszemben sem volt a kocsid. Mondd, Sarah, hozzak holnap valami finomat, mit ennél? – Kösz, Ellie néni, de nincs étvágyam, igazán nem kérek semmit, bőven elég, amit itt adnak, még sok is. Vicces, de nem tudom, hogy- milyen nap van ma. – Péntek. – Szóval holnap szombat. – Ezt olyan bánatosan mondta, hogy Ellie-nek összeszorult a szíve, mégis úgy döntött, hogy nem mond a lánynak semmit Danielről, higgyen, amit akar, és úgy tett, mint aki nem érti, hogy mire mondja ezt Sarah. – Bizony, úgy repülnek a napok, hogy az ember csak a fejét kapkodja. Észre sem vesszük, és jön az egyik hónap a másik után, egyik év a másik után, és már meg is öregedtünk, így van ez, sajnos! A nővér nyitott be az ajtón. – Miss Rogers, tegye be, kérem, a hőmérőt! Sarah engedelmesen bedugta a lázmérőt a hóna alá, a nővér pedig kiment. – Azt hiszem, megyek, mielőtt elküldenek, legyél jó, kislányom! Holnap ismét jövök, készítek valami finomat neked, szia! – azzal odalépett és megpuszilta a lányt. – Szia, drága Ellie néni, köszönök mindent! Ellie becsukta maga mögött az ajtót, Sarah pedig megpróbált aludni. Elszenderedett, arra ébredt, mikor a nővér visszajött. – Kisasszony, magának láza van – állapította meg a nővér, miután kézhez kapta a hőmérőt. – jól fölment, 38,7! Megyek, szólok az orvosnak – azzal elsietett. Dr. McGillis nemsokára meg is érkezett. – Nocsak, még a végén kiderül, hogy túl jól sikerült a felmelegítés. Fáj valamije? – Nem, semmim.

– Akkor rendben, meghallgatom a mellkasát! Dr. McGillis megvizsgálta a lányt, de nem talált nála semmi különöset. — Csak enyhe fokú nátha! Ez várható volt, ha meggondoljuk, hogy majdnem hibernálva lett! Sarah szerette a jó humorú embereket, dr. McGillis mégis idegesítette. Mindig szemrehányást érzett ki a hangjából, amit nem tudott mire vélni. – Kap egy injekciót éjszakára, azután a többit majd reggel meglátjuk. – Köszönöm. – Minden jót! – Viszontlátásra, doktor úr! – Viszlát!

9. fejezet Daniel New Yorkból Calgari felé repült, s úgy számított, nyolc óra körül ér oda, dacára annak, hogy kilenckor indult el; az időeltolódás miatt nyer egy órát. Az esküvő pompásan sikerült, rengeteg ember jött el rá és az azt követő partira is, amit a sommerville-i házban tartottak. Daniel összetalálkozott egy régi osztálytársával a partin, s szerencséjére, pont ő írta a helyi újságba az esküvői cikket. Így most a Sommerville-i Hírmondó vasárnapi számának kefelenyomatával a kezében üldögélt az első osztályon. A hátlapon egész oldalas cikkben tudósítottak a hét szenzációjáról, a teniszbajnok és a manöken házasságáról. A cikk világosan közli a házastársak nevét, kétség nem férhet hozzá. Az újság egy korábbi számát is megszerezte, amit a múlt héten olvasott el Sarah. Ebben Daniel pirossal aláhúzta a Vanessa Nicols és az Edward Neal nevet, így szeretné ezt is átadni a lánynak. Alig

várta már, hogy odaérjen, nagyon szerette volna már látni Sarah megkönnyebbült mosolyát. Egy óra és ott vagyok – gondolta. Calgariból egyenesen a kórházba hajtott, szerencsére Thomas volt az ügyeletes, Daniel megkérte a nővért, hogy szóljon neki, – Helló! Megjöttél, gyere be a szobámba! – Helló! Hogy van Sarah? – Jól, csak tegnap fölment a láza, és még ma is makacskodik kicsit, pedig kapja az injekciót. Igaz, hogy ő váltig állítja, hogy így szokott lenni, ha lázas. – Ez tényleg igaz. – Rendben, én elhiszem. Mit hoztál? – Az újság, amit megbeszéltünk, a legfrissebb, csak holnap kerül az utcára, de némi kis ismeretség, és megszereztem. – Nagyszerű, akkor most bemegyek hozzá, és jó éjt kívánok, te pedig menj haza, és holnap gyere be délután. Addig majd csak kibírod valahogy, én mindent elrendezek. – Mi? Csak holnap? Én azt hittem, hogy most azonnal bemehetek hozzá! – Ugyan, tudod, milyen makacs nő, csak hadd főjön egy kicsit! – Ne légy már ilyen gonosz! – Azt akarod, hogy megkérje a „kezedet", vagy sem? – Azt. – Akkor pedig bízd rám a dolgot, rendben? Most pedig menj szépen haza, holnap délután gyere be, és keress engem! Legyél jó, addig csak kibírod! – Rendben, de el ne ronts valamit. Viszlát! Dr. McCillis az ajtóig kísérte Danielt, majd halkan benyitott a lányhoz. – Jó estét, maga még nem alszik? – Nem, nem jön álom a szememre. – Gondoltam, ezért hoztam egy kis olvasnivalót. Különösen felhívom a figyelmét a pirossal aláhúzott részekre. Remélem,

tanulságos olvasnivaló lesz. Jó éjt, kisasszony! – letette az újságokat az ágyra, azzal sarkon fordult, és már ott sem volt. Sarah óvatosan nyitotta ki az újságot, nem szokványos lap volt. Valószínűleg kefelenyomat lehetett, mert nagyobb volt a kelleténél, nem volt még összerendezve sem, a dátum is másnapi volt. Sommerville-i Hírmondó vasárnapi szám, ez állt rajta. Izgatottan lapozta végig, az egész utolsó oldalt betöltötte a cikk, amit keresett. A szalagcím öles betűkkel hirdette: A teniszbajnok és a manöken örök hűséget esküdött egymásnak. A féloldalt betöltő fénykép nem volt túl jó minőségű, olyan volt, mint egy hevenyészett fénymásolat, de jól kivehetően látszott rajta az ifjú pár, amint a vőlegény épp a menyasszony ujjára húzza a gyűrűt. Sarah jobban megnézte a fotót, a háttérben Daniel is látszott. A kéthasábos írás részletesen beszámol a pompázatos esküvőről, apró részletekig taglalva azon kiválóságok neveit, akik az esküvőt követő fényűző partin megjelentek. A cikkíró nem győzte hangsúlyozni elragadtatását a kiszolgálásról, a szervezés színvonaláról. Sarah-t mindez hidegen^ hagyta, nem érdekelte, hogy a vendégek több tucat fogás között dúskálhattak. Őt egyvalami hozta lázba, az a tény, hogy nem Daniel a vőlegény. – Ó, istenem, hogy is gondolhattam ilyet róla? – töprengett a lány, aztán a másik újság után nyúlt. Az a cikk volt benne, amit a kávézóban olvasott. Pirossal aláhúzva a következő mondat: Vanessa Nicols és Edward Neal a jövő héten vonulnak az oltár elé. A képen viszont Daniel van, kétség nem férhet hozzá. Ha tehát figyelmesen végigolvassa az egészet, most nem kellene itt megrepedt bokával, magányosan az ágyat nyomnia. – Mit csinálhat most Daniel, és hogyan fogom kiengesztelni? Biztos nagyon megbántottam – töprengett a lány. Erre aztán úgy eleredtek a könnyei, hogy az egész éjszakát átbőgte, egy szemhunyásnyit sem aludt.

Alig várta, hogy megvirradjon. Épp csak pirkadt, máris kikászálódott az ágyából, és indult, hogy rendbe szedje magát. Beállt a zuhany alá, úgy, hogy a bal lábát messze kitartotta a gyengén folydogáló vízsugár alól, de még így is elázott a gipsze. Nem bánta, még a haját is megmosta. Miután végzett, felfrissülten feküdt vissza az ágyába. Rég nem érezte ilyen jól magát. Várakozásteljesen nézte az ajtót, pedig még igen csendes volt az osztály. Nem tudta, hogyan fogja helyrehozni a Daniellel szembeni baklövését, de bármi lesz is az ára, mindenképp megpróbálja. A percek ólomlábakon vánszorogtak, és senki sem nyitotta Sarah-ra az ajtót. A nővérek a súlyosabb betegek körül szorgoskodtak. Nagy sokára egy fiatal nővér lépett be a kórterembe. – jó reggelt, Miss Rogers! Hogy van? – azzal átnyújtotta a hőmérőt. – Köszönöm, remekül. Dr. McGillis bent van? – Igen, nemsokára vizitelni fog. Sarah betette a lázmérőt, nem érzett fáradtságot, pedig semmit sem aludt. Elfelejtette megkérdezni a nővért, hogy hány óra van. A folyosón lévő faliórára nem látott rá. Az időérzékét szinte teljesen elvesztette, mióta itt feküdt – igaz, hogy annak előtte sem rendelkezett valami fejlettel csak azt tudta, hogy nappal van vagy éjjel. Még a gyomra sem jelzett időben, már az evésről is teljesen leszokott, mióta itt van. De most még ezt sem bánta, csak azt szerette volna, ha végre bejön az orvos, és megbeszélheti vele ezt a dolgot az újságokkal. Kitette a hőmérőt az éjjeliszekrényre – 37,4 fokot mutatott aztán arra gondolt, hogy gyorsabban telik az idő, ha alszik egy kicsit. Ajtónyitódásra ébredt, de csak a nővér jött be a hőmérőért, így tovább szunyókált. Legközelebb az ételosztó kocsi csörgésére riadt föl. Elhatározta, hogy erőt vesz magán, és mindent megeszik, amit eléje raknak. Ki tudja, lehet, hogy így előbb felgyógyul, és hamarabb hazamehet.

Már végzett a reggelivel, és a fogát mosta, mikor megérkezett dr. McGillis, arcán kaján kisfiús mosollyal. – Üdvözlöm! Nos, jól aludt, Sarah? – Nem, egy szemhunyásnyit sem sikerült aludnom az éjjel. – Azt sejtettem, de mivel szóba sem állt volna velem, ha egy bizonyos illetőt szóba hozok, így kénytelen voltam eme módszerhez folyamodni, tudván tudva, hogy nem lesz nyugodt az éjszakája. – Jaj, doktor, segítsen helyrehozni a dolgot! – Sarah erre elsírta magát. Thomas McGillis leült az ágya szélére, és a vállára vonta a lányt. – Ne sírjon, Daniel barátunk alig várja, hogy megbocsáthasson magának! Úgy látom, alaposan félreismerte őt. – Nem is tudom, hogy feltételezhettem róla ilyesmit. – Bizony, pedig maga, kedves Sarah, még nem is tud mindent. Daniel nem kérhet feleségül senkit, ugyanis megfogadta, még gyerekkorában. Így leendő feleségének kell ezt megtennie helyette, no és nem könnyű ilyen nőt találni. Sarah erre nem szólt semmit, csak mélyen hallgatott. – Hallom, lement a láza! — Dr. McGillis úgy váltott témát, mintha eddig csak az időjárásról beszélgettek volna. – Ha megígéri, hogy a hőemelkedése is elmúlik holnapra, akkor egy-két nap, és hazaengedem, feltéve, ha beszerez néhány jó vastag gyapjúzoknit, mert ez a mostani csizmája nem melegít valami jól, és egy ideig még hordania kell. – Tényleg hazamehetek? – Egy-két láztalan nap után. Rendben? – Igen – Sarah boldog volt, mintha máris útra kelhetne. – Legyen nyugodt, Mr. Broadford is előkerül még ma! – azzal kisietett az ajtón. Sarah látta, amint belép a szemben lévő kórterembe. Vajon ott is sikerül felvidítania valakit? – tűnődött a lány, mert ő összehasonlíthatatlanul jobban érezte magát a beszélgetés után.

Alig várta, hogy láthassa Danielt, bár egy kicsit félt a találkozástól. Attól a tudattól, hogy ma még láthatja őt semmivel sem teltek gyorsabban a percek. Kicsit sétált a folyosón, de nehezen járt a gipszben, és az üvegfalú kórtermekben fekvő betegek látványa nagyon lehangolta, így inkább gyorsan visszament a szobájába. Onnan csak a szomszédos kórtermet látta, ami üres volt. Elővette az újságot, és mire meghozták az ebédjét, az első szótól az utolsóig elolvasta. Az üres erőlevest és a zöldségpürét a szójás vagdalttal úgy ette, mintha még sosem evett volna ilyen finomat. Tele gyomorral feküdt vissza az ágyába. Aludni persze nem tudott, úgy izgult. A délutános nővértől épp az időt tudakolta, amikor egy kék ruhás alak lépett be az ajtón. A szeméig felhúzott szájmaszkban is felismerte Danielt. A nővér gyorsan távozott, Daniel pedig közelebb lépett. – Nem fogsz sikítani? Sarah szíve összeszorult, és egy hang sem jött ki a torkán, így csak a fejét rázta meg. – Akkor jó! – a férfi becsukta az ajtót. Sarah megköszörülte a torkát, és sírásra görbülő szájjal kérdezte: – Nagyon haragszol? Meg tudsz bocsátani, amiért olyan undok voltam? – mondta, de erre sírva is fakadt. – Nem haragszom. No, ne sírj! – Daniel a lány feje búbját puszilgatta, ahogy megszabadult a szájmaszktól, amit nagy nehézségek árán tudott csak a nyakába lehúzni, mert az minduntalan beleakadt a szemüvege szárába. Mély sóhajjal ölelte át a lányt, és Sarah boldogan bújt hozzá. – Köszönöm – csak ennyit mondott, aztán halkan zokogott tovább. Mikor kissé lecsillapodott, a férfi szemébe nézett, és csendesen megkérdezte: – Mondd, Daniel, miért nem térített senki észhez? Ellie néni is csak bölcsen hallgatott, no meg Dr. McGillis is.

– Miért? Hallgattál volna valakire, mikor a saját szívedre sem hallgattál? – Igazad van. Mindig is ilyen hirtelen voltam. Daniel végre megcsókolta a lányt hosszan, szenvedélyesen. Sarah boldogan viszonozta, a fél életét odaadta volna ezért a pillanatért. Sarah ünnepélyes ábrázattal ült az ágyában. Már nem is tudta pontosan, hogyan sikerült dr. McGillisnek és Danielnek közösen rábeszélniük erre a lépésre, de már nem is törődött vele. – Állj ide, és húzd ki magad! Jól áll ez a kék. – Igen, nekem is tetszik, erősen gondolkodom rajta, hogy felhagyok eddigi életemmel, és elmegyek betegszállítónak. Mit szólsz? – Daniel, ne hülyéskedj, most komolyan kell veled beszélnem! Állj rendesen, ne közelíts, ne próbálj levenni a lábamról! Ki hallott még ilyet, nem szabad befolyásolni a kérdező felet. A kérdés a következő: Hozzám jössz-e férjemül? Vagy hogy is kell mondani? Daniel elképedve nézett rá, csak szemének huncut csillogása árulta el. – Erre nem számítottam, kaphatnék egy kis gondolkodási időt? – válaszolta. – Te piszok! – Sarah fölkapta a kispárnát, hogy a férfihoz vágja, de Daniel félrehajolt, így nem őt találta el, hanem dr. McGillist, aki nagy sebbel-Jóbbal jött be az ajtón. – Mi folyik itt? Látom, teljesen felgyógyult kisasszony, holnap hazamehet. – Remek, akkor eljössz az esküvőnkre? Szombaton tartjuk itt Banffban – fordult Daniel a doktorhoz. – Micsoda?! Te már mindent elintéztél, és hagytad, hogy végigcsináljam ezt a „fiúkérésnek" nevezett cirkuszt, sőt még kosarat is adtál, te piszok!

A párnát még mindig dr. McGillis szorongatta, így Sarah végül is elnevette magát, mivel nem volt más, amit Dánielhez vághatott volna. – Így szép az élet! Itt hagyom az ifjú párt, hadd élvezzék a boldogság felhőtlen pillanatait. – A párnát átnyújtotta Danielnek. – Leltári tárgy, vigyázz rá! – azzal sarkon fordult és kiment. Sarah-ból és Danielből egyszerre tört ki a nevetés. Sarah nehézkesen lépkedett a menyasszonyi ruhában, hiszen alatta még mindig be volt gipszelve a lába, mégis úgy érezte, nem volt még nála boldogabb menyasszony. Dr. McGillis vezette az oltárig, mögöttük Pat lépdelt Daniellel. A lány még mindig nem tudta, hogyan sikerült Danielnek mindezt kevesebb mint egy hét alatt elintéznie és megszerveznie. Úgy izgult, mint még soha, pedig csak egyetlen szót kell majd mondania az egész szertartás alatt. Még csak gondolkodnia sem kell rajta, hogy mi is legyen az a szó. A ceremónia rövid volt, mégis megható. A padsorokban néhány idegen ücsörgött. Ellie néni csendesen sírdogált, Anthony igyekezett megvigasztalni. Az ifjú pár boldogan lépett ki az ajtón, a kis templom harangzúgását visszhangozták a hegyek.