J.R.ward-Bukott Angyalok 4. Bűvölet

Fordította Lukács Andrea J. R. WARD Bűvölet Bukott angyalok IV. Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2014 A fordítás alapjául szolgáló mű: J. R. Ward: Rapture A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: Éjsötét szerető Síron túli szerető Megsebzett szerető Életre keltett szerető Feloldozott szerető Megváltott szerető Megbosszult szerető Halhatatlan szerető Felszabadított szerető Újjászületett szerető Végre szeretők Beavatás Kapzsiság Sóvárgás Irigység Copyright © Love Conquers All, Inc., 2012 All rights reserved Hungariann translation © Lukács Andrea, 2014 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2014 ISBN 978 963 383 260 9 A mi Rachelünknek, aki nemcsak maga a „szív" a Heartlandben, de mutatott nekem egy igazi, élő Fi-Fit is.

1.

fejezet

SÍR. NEM ÚGY ÉRTVE, hogy valaki sír, ha szomorú, hanem a fejfa, a frissen kihantolt föld, a holttest a gödörben, a hamut a hamuhoz, port a porhoz értelemben. Matthias meztelenül hevert az egyik síron, egy temetőben, amely a szemhatárig terjeszkedett. Az első gondolata az a kép volt, amelyet az embereinek a hátukra kellett tetováltatniuk. Az, amelyen a Kaszás egy márvány és gránit sírkövekkel zsúfolt területen áll. Milyen ironikus... Lehet, hogy mindjárt őt is lekaszabolják egy borotvaéles kaszával. Próbálják ezt háromszor gyors egymásutánban elmondani! Pislogott, hogy kitisztuljon a látása, már amennyi megmaradt belőle, majd összegömbölyödött, hogy ne fázzon annyira. Arra várt, hogy a környezet visszaváltson, és újra a valóságban találja magát. Amikor semmi sem történt, arra gondolt, hová tűnhetett az a fal, amelyben egy örökkévalóságig kellett bezárva élnie. Csak nem jutott ki végre abból az émelyítő, zsúfolt kínzókamrából? Vajon kiszabadult a pokolból? Nagyot nyögött, és megpróbált felülni, de már az is nehezére esett, hogy fölemelje a fejét. Na persze, ha valaki első kézből tapasztalta meg, hogy a hitbuzgó fanatikusoknak sok mindenben mégis igazuk van, legszívesebben föl sem ébredt volna. Nos, igen, a bűnösök valóban alászálltak a mélybe, de nem az óceán fenekére. És ha már egyszer odakerültek, az életükben elviselt szenvedés Hawaiin töltött nyaralásnak tűnt a rájuk váró kínokhoz képest. Maga az ördög is létezett. A nappalija pedig borzalmas volt. A szentfazekaknak azonban nem mindenben volt igazuk. Kiderült, hogy a sátánnak nincsen se szarva, se farka vagy patás a lába, és nem tart a kezében vasvillát. Viszont igazi démon, aki tényleg sokszor visel pirosat. Na persze, a barna hajúaknak jól áll ez a szín - legalábbis az ördög ezzel nyugtatta magát. Matthias pislogott egyet a bal szemével, amely még mindig működött, és lélekben felkészült arra, hogy visszatér abba a sűrű, fojtogató, forró feketeségbe, ahol a fülébe cseng az elátkozott lelkek sikolya, ahol a fájdalomtól neki is kiáltás tör föl a torkából, és szakad ki cserepes ajka között... De nem. Még mindig a síron feküdt. A temetőben. Anyaszült meztelenül.

Körülnézett, szemügyre vette a számtalan fehér márvány sírkövet és a családi sírkerteket, amelyekben angyalok és Szűz Mária kísértetszerű szobrai álltak. Az alacsony sírkövekből sokkal többet látott, mintha ezek a csökevényes fejfák átvették volna a hatalmat ezen a területen. Fenyőfák és juharfák vetettek árnyékot a csenevész tavaszi fűre, valamint a kovácsoltvas padokra. A lámpák sárgán világítottak, mint gyertyák a születésnapi tortán, a kanyargós ösvények meg bárhol másutt romantikusnak tűntek volna. Itt azonban nem. A halál birodalmában... Váratlanul képek villantak fel lelki szemei előtt, és arra gondolt, talán kapott egy második esélyt arra, hogy meghaljon. Vagy... ami azt illeti, talán inkább egy harmadikat. Nem volt örömteli a visszatekintés. Nem látott szerető feleséget vagy gyönyörű gyermekeket, sem fehér léckerítést vagy ilyesmit. Csak holttesteket, abból is tucatnyit vagy százat, akiket ő ölt vagy öletett meg. Az élete során sok kegyetlenséget művelt, nagyon gonosz dolgokat. Kényszerítette magát, hogy felüljön a laza földhányáson. A teste olyan volt, mint egy rosszul összeillesztett kirakó: a darabkák bizonyos helyeken lazán lötyögtek az ízületekben, máshol pedig túl szorosak voltak. De hát ez jár annak, aki a levegőbe röpítette a testét, miközben csak az orvostudományra és saját, csekély gyógyulási képességére számíthatott, hogy újra egész legyen. Tekintete arra a sírkőre esett, ahol feküdt, majd összevonta a szemöldökét James Heron. Jézus Krisztus, James Heron... Nem vett tudomást arról, hogy remeg a keze, amikor végigsimított a gravírozott betűkön. Az ujja hegye belesüllyedt a fényes, szürke gránitba vájt vonalakba. Reszkető lélegzet hagyta el a száját, mintha a lelkében érzett fájdalom hirtelen elszívta volna a tüdejéből az összes oxigént. Fogalma sem volt róla, hogy mindenkire vár egy örök jutalom, hogy valóban számon tartják, és mérlegre helyezik az ember cselekedeteit, és hogy miután a szíve utolsót dobban, ítélkeznek fölötte. A fájdalom azonban csak másodlagos volt. Sokkal inkább az a tudat zavarta, hogy még ha tudta volna is, mi vár rá, akkor sem tett volna semmit másképpen. - Sajnálom - szólalt meg, és eltöprengett, vajon kihez is beszél. Annyira sajnálom... Nem érkezett válasz. Fölnézett az égre. - Sajnálom! Még mindig nem jött válasz, de nem is volt baj. A megbánás annyira

lefoglalta a gondolatait, hogy más számára nem maradt benne hely. Nagy nehezen megpróbált lábra állni, de megtántorodott, ezért meg kellett kapaszkodnia a sírkőben, hogy megőrizze az egyensúlyát. Istenem, micsoda roncs ez a test, gondolta. A combját sebek csúfították el, a hasán keloidos hegek látszottak, az egyik lábszáráról pedig majdnem teljesen levált a hús. Az orvosok szinte csodát tettek azzal a sok csavarral és dróttal, amelyekkel összefoltozták. Ahhoz képest azonban, hogy milyen volt születésekor, most úgy nézett ki, mint egy széttört játék, amelyet szigetelőszalaggal és pillanatragasztóval erősítettek össze. Na igen, az öngyilkossági kísérletnek sikerülnie kellett volna. Jim Heront tette felelőssé azért, hogy még két évig élt utána. Végül rátalált a halál, és elragadta, majd bebizonyította, hogy a föld csak kölcsönbe kapja a lelkeket. A másik oldalon voltak az igazi tulajdonosok. Megszokásból körülnézett, és a botját kereste, aztán inkább arra figyelt, amit nagyobb valószínűséggel találhat: árnyékokat, akik érte jönnek. Vagy azok az olajos lények oda- lentről, vagy az emberi faj képviselői. Bármelyik lesz is, neki befellegzett. A különleges egység egykori vezetőjeként több ellenségre tett szert, mint egy harmadik világbeli diktátor, és minden ellenlábasának volt fegyvere vagy bérgyilkosa. Magától értetődik, hogy az ördög játszóteréről nem lehet csak úgy, könnyűszerrel kiszabadulni. Előbb vagy utóbb valaki eljön majd érte, és még akkor is, ha nem lesz miért élnie, a becsület úgy kívánja, hogy harc nélkül ne adja meg magát. Vagy legalábbis tisztességes céltáblát faragjon magából. Sántítva elindult. Olyan kecsesen lépkedett, mintegy madárijesztő, a teste folyton görcsbe rándult, amitől a járása egy pokolian fájdalmas vonaglás lett. A karját maga köré fonta, hogy megőrizze a teste melegét, de nem tudta sokáig így tartani. Muszáj volt ellensúlyoznia a tántorgást. Így csoszogott lassan, mint egy zombi, a feje teljesen öszszezavarodott, miközben átvágott az érdes füvön, elhaladt a sírok mellett, és meztelen testén érezte a csípős, nyirkos levegőt. Fogalma sem volt, hogy jutott ki, hova tartott, hogy milyen napot, hónapot, évet írnak. Ruha. Menedék. Étel. Fegyver. Miután gondoskodott a legfontosabbakról, ráér foglalkozni a többivel. Feltéve, hogy valami nem intézi el még azelőtt: elvégre egy sebesült ragadozó hamar maga is zsákmánnyá válhat. Ez a vadon törvénye. Amikor odaért egy szögletes épülethez, amelyet kovácsoltvas kerítés zárt körül, azt hitte, egy újabb sírkerthez érkezett. Azonban az oromzaton díszelgő Fenyőliget temető felirat, valamint a bejárati ajtón lógó nagy lakat azt sugallta, hogy a temetői személyzet épületét találta

meg. Szerencsére valaki résnyire nyitva hagyta az egyik hátsó ablakot. Természetesen úgy beszorult, mintha odaragasztották volna. Matthias felvett a földről egy ágat, bedugta a résbe, és addig húzta, míg a faág meghajlott, az izmai pedig megfeszültek. Az ablak megmozdult, és hangosan megcsikordult. Matthias megdermedt. Keserű tapasztalat nyomán ébredt pánik lett úrrá rajta. Rémülten megfordult, és a sötét árnyakat kereste. Ismerte ezt a hangot. A démon lényei adták ki, amikor eljöttek érte... De semmi. Csak a sírokat és a gázlámpákat látta, amelyek nem változtak át semmivé, bármennyire másra számított is az egekbe szökött adrenalinszintje. Nagyot káromkodott, aztán folytatta a műveletet. A faágat feszítőkarként használva annyira nyitotta ki az ablakot, hogy átférjen rajta. Figyelemreméltó teljesítmény volt, hogy fel tudta emelni szánalmas hátsóját a földről. Miután a válla átcsúszott az ablakon, hagyta, hogy a gravitáció elvégezze a többit. A betonpadló, amelyre lezuhant, olyan hideg volt, mintha hűtőszekrénybe került volna. Várt egy kicsit, a levegő nagy nehezen préselődött ki a torkán, a gyomra összerándult, miközben a teste olyan sok helyen sajgott, hogy már megszámolni sem tudta... A mennyezeten felvillant egy neon fénycső. Először pislogott, aztán folyamatosan világított, és elvakította. Átkozott mozgásérzékelő! Az előnye az volt, hogy miután a szeme alkalmazkodott a világossághoz, pontosan látta a sokféle fűnyírót, gyomlálót és talicskát. A hátránya viszont? Ebben a környezetben nem volt más, mint egy fényesen ragyogó gyémánt az ékszerdobozban, amely csak arra vár, hogy megkaparintsák. A szemközti falon - mint egy halott állat levetett bőre - egy öltözet vízhatlan overall lógott egy szögön, mintha csak neki készítették volna oda. Gyorsan magára vette. Úgy libegett rajta, mint egy vitorla. Nem rossz. Nem rossz megoldás ruhának, habár meglehetősen erős fertőtlenítőszagot árasztott, és hamarosan ki fogja dörzsölni a testét. A pulton egy baseballsapkát pillantott meg, rajta a bostoni Red Sox logóval. A fejére tette, hogy ezzel is megőrizze a teste melegét, majd körülnézett, mit használhatna botnak. A hosszú nyelű ásó túl súlyos volt, hogy hatékonyan segítse a járását, és valószínűleg a gereblye sem lenne túl nagy hasznára. A francba! A legfontosabb teendője jelenleg az, hogy kikerüljön ebből az átkozott fényáradatból, amely megnehezíti szánalmas menekülését. Azon a nyíláson ment ki, amelyen bejött, átpréselte magát a nyitott ablakon, és odakint a földre esett. Nem volt ideje azonban panaszkodni a fájdalom miatt, tovább kellett mennie.

Mielőtt meghalt, és a pokolra jutott volna, ő volt az üldöző. A francba, hiszen egész életében ő volt a vadász, az, aki becserkészte és sarokba szorította, majd elpusztította az áldozatát. Most azonban, amikor visszatért a sírok sötétjébe, az éjszaka minden gyanús árnyékát veszélyesnek kellett tekintenie, amíg be nem bizonyosodott az ellenkezője. Remélte, hogy még mindig Caldwellben van. Na igen, csak annyi a teendő, hogy feltűnés nélkül eljusson valahogy New York Citybe, ahol magához veheti a tartalékait. Igen, remélte, hogy még mindig Caldwellben van. Csupán negyvenöt perc az autópályán dél felé, a betörésen már úgyis túl van. Valószínűleg még mindig sikerülne beindítania egy régebbi típusú kocsit. Egy örökkévalósággal később - vagy legalábbis neki úgy tűnt - odaért ahhoz a kovácsoltvas kerítéshez, amely körbevette a temető területét. Három méter magas volt, a tetején tüskékkel, amelyek korábbi életükben talán tőrök voltak. Ránézett a rácsokra, amelyek a holtak földjét tartották bezárva, majd megmarkolta mindkét kezével, és érezte a hideg fémet. Felpillantott. A mennyországra nézett. A feje fölött csillagok ragyogtak. Furcsa, azt hitte, hogy ez csak egy mondás. Mély lélegzetet vett, tiszta, friss levegőt juttatott a tüdejébe, és ekkor jött rá, mennyire hozzászokott már a bűzhöz, amelyet lent, a pokolban érzett. Kezdetben azt utálta a legjobban, azt az átható, émelyítő szagot, amely behatolt az orrlyukán, megtámadta a torkát, és egészen a gyomráig hatolva megmérgezte a belsejét. Nem csupán egy rossz szag volt, hanem egyfajta fertőzés, amely a testébe hatolva mindent ellepett és a saját uralma alá hajtott. Egy idő után viszont immúnis lett rá. Idővel, a sok szenvedés közepette hozzászokott a rémülethez, a kétségbeeséshez és a fájdalomhoz. A szeme, amelyikre nem látott, megtelt könnyel. Soha nem fog feljutni a csillagokhoz. Ez a kis haladék valószínűleg csak azért adatott meg neki, hogy később még gyötrelmesebb legyen a kín. Elvégre nem létezik annál jobb módszer a még szörnyűbb rémálom kiváltására, mint az, hogy egy kicsit megszabadítják az illetőt tőle, mert amikor visszatér a nyomorba, a különbség olyan szemmel látható, hogy mindent, minden korábbi alkalmazkodást semmissé tesz. A csalóka Ctrl-Alt-Del után megint ugyanolyan borzalomként éli meg a helyzetet, mint először. Ismét eljönnek majd érte. Végül is pontosan ezt érdemli. De bármennyi ideje maradt is hátra, küzdeni fog az elkerülhetetlen ellen - nem azzal a reménnyel, hogy megszabadul tőle, és nem is azzal, hogy további haladékot kaphat, egyszerűen csak ez lesz az automatikus reakciója.

Ugyanazért fog harcolni, amiért gonoszságokat művelt. Mert ezt diktálja az alaptermészete. Felhúzta magát a földről, a lábát beakasztotta két rács közé, és feljebb nyomta a testét. Aztán újra. És megint. Úgy tűnt, mintha a kerítés teteje mérföldekre lenne, ám a távolság miatt csak még erősebben koncentrált a célra. Egy örökkévalóság után a tenyere megérintette az egyik tüskét, majd a karjával átkarolta a hegyes dárdát. A következő pillanatban átlendítette fent a lábát, és kiserkent a vére, mert az egyik tüske hegye a lábszárába állt, és kihasított belőle egy darabot. De már nem lehetett visszafordulni. Már elszánta magát, és így vagy úgy a gravitáció ismét győzni fog, és lehúzza a földre... akkor már inkább a kinti oldalon legyen, mint megint belül. Miközben átengedte magát a szabadesésnek, fölnézett a csillagokra. Még a kezét is fölnyújtotta. Teljesen rendjén valónak érezte, hogy egyre távolabbról látja őket.

2. fejezet MELS CARMICHAEL EGYEDÜL VOLT a szerkesztőségben. Megint. Este kilencet mutatott az óra, és a Caldwell Courier Journal sok-sok fülkéjében nem volt más, csak az irodai eszközök. Az emberek hazamentek, a másnapi számot lezárták, már csak a nyomdagépek végezték a dolgukat a mögötte lévő nagy fal másik oldalán. Amikor hátradőlt a széken, a zsanérok megnyikordultak, ezért tovább mozgott, és a nyikorgást rövid dallammá alakította. Túl sok estén csinálta már ezt. A címe az volt „Szélsebesen vágtatni sehová". A felső szólamot ő fütyülte hozzá. - Még mindig itt vagy Carmichael? Mels feljebb ült a széken, és összefonta karját a mellkasán. - Szia, Dick. Miközben a főnöke bepréselte magát a kis fülkébe, kabátját a karjára terítve tartotta, a nyakkendője lazán lógott vastag, húsos nyaka körül, mert minden bizonnyal most is átment Charlie kocsmájába munka után egy kis lazításra. - Megint sokáig dolgozol? - A szeme végigmérte a nő blúzának felső gombjait, mintha abban reménykedne, hogy a sok megivott whisky röntgenszemet kölcsönzött neki. - Meg kell mondanom, túl csinos vagy ehhez. Nincs barátod? - Ismersz, csak a munkámnak élek. - Nos... én tudnék neked elfoglaltságot biztosítani. Mels fölnézett rá. A tekintete kedves volt, de határozott. - Köszönöm, de most sok a dolgom. Kutatást végzek a szexuális zaklatásokról az egykor férfiak által uralt területeken, mint például a légitársaságok, a sport... és az újságok. Dick összevonta a szemöldökét, mintha nem azt hallotta volna, mint amiben reménykedett. Ez ostobaság volt. Mels azóta így reagált a közeledésére, amióta elkezdett itt dolgozni. Már két éve folyamatosan visszautasította. Istenem, olyan régóta? - Tanulságos. - Kinyújtotta a kezét, és megmozdította az egeret, hogy eltüntesse a képernyővédőt a monitorról. - jó sok statisztikát találtam. Ez lehetne az első országos cikkem. A nemi szerep ebben a posztfeminista országban nagyon népszerű téma manapság. De lehet, hogy csak a blogomra teszem fel. Esetleg mondhatnál egy idézetet ebben a témakörben. Dick áttette a kabátját a másik karjára. - Nem adtam neked ilyen feladatot. - Magánszorgalomból csinálom.

A férfi fölemelte a fejét, mintha azt keresné, ki mást zaklathatna. - Csak azt olvasom el, amit én bízok rád. - Pedig érdekesnek találnád. A főnöke a nyakkendőjéhez nyúlt, hogy meglazítsa, mintha levegőre lenne szüksége, de meglepetés! Már addig is lazára volt engedve. - Csak az idődet vesztegeted, Carmichael. Viszlát, holnap! Amikor elsétált, fölvette a kabátját, azt a régimódi ballonkabátot, amely a hetvenes években volt divat. Az öv úgy lógott az oldalán, mintha a belei egy része nem ott lenne, ahol lennie kellene. Alighanem a Watergate-korszak óta volt meg neki ez a ruhadarab, és valószínűleg Woodward és Bernstein inspirálta az akkor húszéves riportert, hogy ő is hasonló karriert fusson be... ám végül a pályafutása csúcspontjaként egy közepes méretű városka újságjának élére küzdötte fel magát. Nem volt ez rossz munka. Egyáltalán nem. Csak persze nem olyan menő főszerkesztői állás, mint például a New York Timesnál vagy a Wall Street Journalnál. És ez láthatóan zavarta. Így tehát nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy az ember ezt az illetlen viselkedést egy kopaszodó, egykor nagymenő férfi közönyének tulajdonítsa, akinek megkeserítette az életét az a tudat, hogy nem jutott el arra a szintre, ahová akart, és most, a hatvanas éveihez közeledve úgy érezte, lassan kifut az időből. Na persze, az is lehet, hogy egyszerűen csak egy pöcs. Az viszont egyértelműnek tűnt, hogy annak a férfinak, akinek az álla inkább hasonlított egy húsos szendvicsre, mint egy markáns férfiéra, nem volt elfogadható oka azt feltételezni, hogy az ő nadrágjában rejlik a megoldás bármelyik nő problémájára. Amikor becsukódott mögötte a szárnyas ajtó, Mels mély levegőt vett, és eljátszott a gondolattal, hogy a caldwelli busztársaság otthagyja egyik járatának keréknyomát azon a divatjamúlt kabáton. Költségtakarékossági okból azonban a Trade utcán kilenc óra után nem jártak buszok, most pedig... na igen, tizenhét perccel múlt kilenc. Mels ránézett a monitorra, és tudta, hogy haza kellene mennie. A magánszorgalomból elkezdett cikk valójában nem kéjenc főnökökről szólt, akiknek női beosztottjai előszeretettel gondolnak gyilkos fegyverként a tömegközlekedési járművekre. Eltűnt személyeket kutatott. Több száz személyt, aki Caldwellben tűnt el. Caldie, az ikerhidak városa vezette az országos statisztikát az eltűnések tekintetében. Az elmúlt év során ez a kétmillió lakosú város háromszor több eltűnt esetet jelentett, mint Manhattan öt városrésze és Chicago együttvéve. Az elmúlt évtizedben meg itt érték el e téren a legmagasabb számot az egész keleti parton. Ami pedig még meglepőbb: úgy nézett ki, nem csupán a számok jelentik a problémát, mert az

emberek nem csak átmeneti időszakra tűntek el. Sohasem tértek vissza, és sohasem találták meg a holttestüket. Nem maradt utánuk semmilyen nyom, nem utaztak el máshová, nem költöztek más kerületbe. Mintha egy másik világ szippantotta volna be őket. A hosszas kutatás után Mels úgy érezte, annak a borzalmas külvárosi tömeggyilkosságnak, amely az elmúlt hónapban történt, valami köze lehet ehhez a sok eltűnéshez... Az a sok fiatal férfi felsorakoztatva hevert egymás mellett, szétszabdalva. Az előzetes adatok azt mutatták, hogy sokukat még életük során eltűntnek nyilvánították. A legtöbbjük fiatalkori bűnöző vagy kábítószeres volt. Persze ez egyikük családját sem vigasztalta - ami teljesen érthető. Nem kell szentnek lenni ahhoz, hogy valakiből áldozat legyen. A Caldwell külterületén látható hátborzongató jelenetből országos ügy lett, minden tévéállomás a legjobb embereit küldte a helyszínre, Brian Williamstől Anderson Cooperig. Az újságok úgyszintén. Annak ellenére, hogy milyen nagy figyelem irányult az ügyre, és a politikusok is nagy nyomást gyakoroltak a rendőrségre, valamint jogosan felháborodott közösségek hallatták szavukat, az igazság sosem derült ki. A rendőrség megpróbálta egyvalakihez... bárkihez kötni a haláleseteket, de nem jutottak semmire... annak ellenére, hogy éjjel-nappal ezen dolgoztak. Pedig lennie kell valamilyen magyarázatnak. Mindig van magyarázat. Mels eldöntötte, hogy kideríti - az áldozatok emlékére és a családjuk miatt. Annak is eljött az ideje, hogy nevet szerezzen saját magának. Huszonhét éves korában helyeztette át magát Manhattanből, mert New Yorkban túl drága volt az élet, és mert nem sokat haladt előre a New York Postnál. A terv az volt, hogy körülbelül fél évig marad itt, félretesz egy kis pénzt oly módon, hogy az édesanyjával lakik, aztán a nagyobb orgánumokra koncentrál: a New York Timesra, a Wall Street Journalre, és talán megpróbál megpályázni egy riporteri állást a CNN-nél. Csakhogy nem egészen így alakultak a dolgok. Újra a képernyőre pillantott, végigfuttatta a tekintetét a táblázat oszlopain, amelyeket már kívülről ismert, keresett valamit, amit addig nem vett észre... igyekezett megtalálni a kulcsot, amely nemcsak ennek a rejtélynek az ajtaját nyitja ki, hanem a saját életéét is. Az idő elszaladt fölötte, és isten a tanúja, ő sem halhatatlan... Amikor fél tízkor elhagyta a szerkesztőséget, az a rengeteg adat minden alkalommal újra megjelent előtte, amikor pislogott. Mint egy videojáték, amellyel túl sokáig játszott. A kocsija, Josephine, egy tizenkét éves ezüstszínű Honda Civic, amelyben több mint háromszázezer kilométer volt már - becenevén Fi-Fi -, megszokta, hogy éjszakánként rá vár a hidegben. Mels beszállt, és

beindította a varrógépre emlékeztető motort, majd elindult, hogy hazamenjen az édesanyjához. Harmincévesen. Micsoda nagy karrier! Azt gondolta, másnap reggel fölébred, és varázsütésre olyan híres lesz, mint a média nagyasszonya, Diane Sawyer, csak kevesebb hajlakkal? A Trade utcán haladva elhagyta a belvárost, az irodaépületeket, elment a klubok előtt, majd elért arra a veszélyes környékre, ahol lakatlan, emeletes bérházak álltak. Amint túlment a bedeszkázott ablakos szakaszon, jobb tájékra ért, annak a lakónegyednek a széléhez, ahol emeletes farmházak magasodtak, az utcákat pedig fákról nevezték el... - A francba! Jobbra kapta a kormányt, és megpróbálta elkerülni a férfit, aki támolyogva vágott át az úton, de túl késő volt. Pontosan telibe találta, fellökte a kocsija lökhárítójával, mire a férfi felcsapódott a motorháztetőre, és nekiesett a szélvédőnek. A biztonsági üveg ettől egy nagy robbanással millió darabra tört Kiderült, hogy ez csak az első ütközés volt. A férfi rövid ideig volt a levegőben, aztán Melsnek az a borzalmas érzése támadt, hogy durván a földre zuhant. Ezután neki magának is komoly problémával kellett szembenéznie. Az ütközés eltérítette az útjáról, a kocsi leszaladt a járdaszegélyre, és a fék ugyan csökkentette a lendületét, de nem idejében... akkor pedig egyáltalán nem, amikor pár pillanatra a levegőbe emelkedett. Amikor a fényszóró közvetlenül előtte megvilágította a tölgyfát, agya a másodperc törtrésze alatt kiszámította, hogy neki fog ütközni, és pokolian fog fájni. Az ütközéskor részben reccsenést, részben puffanást hallott, a tompa hangra azonban nem nagyon figyelt, mert túlságosan lefoglalta az, hogy a légzsák egyenesen az arcán robbant fel. Nem volt bekötve, így a sérülést csökkenteni hivatott eszköz visszaütött. Egészen pontosan bele az arcába. Előredőlt, aztán vissza, hátra, a légzsákból kirepülő por belement a szemébe, az orrába, a tüdejébe, marta, és alig kapott tőle levegőt. Aztán minden elcsöndesedett. Az ütközés után nem tudott megmoccanni, ott ült, ahol addig is, mint a szegény öreg Fi-Fi. Ráhajolt a lassan leeresztő légzsákra, és halkan köhögött... Valaki fütyült... Nem, csak a motor volt az, a gőz szivárgott valahonnan, ahonnan nem szabadott volna. Mels óvatosan oldalra fordította a fejét, és kinézett a vezetőoldali ablakon. A férfi az út közepén feküdt mozdulatlanul. Meg sem moccant

- Ó... istenem... Ekkor megszólalt a kocsiban a rádió. Eleinte recsegett, aztán magához tért a pillanatnyi rövidzárlatból. Egy dalt játszott... Mi is volt a címe? A semmiből hirtelen fény világította meg az út közepét, láthatóvá vált az a kupac, amelyről Mels tudta, hogy egy ember. Nagyot pislogott, és azon tűnődött, vajon most végre megkapja-e a választ minden kérdésére a túlvilággal kapcsolatban. Nem pontosan ilyen módon akarta megtudni, de elfogadta, ha már így történt... Csakhogy nem egy angyal szállt le a mennyországból, csak egy fényszóró volt... Az autó csikorogva fékezett le, és megállt, majd két ember ugrott ki belőle. A férfi odament az áldozathoz, a nő pedig odaszaladt Melshez. Minden erejét bele kellett adnia, hogy ki tudja nyitni az ajtót, de néhány próbálkozás után friss levegő áradt a kocsi utasterébe, a légzsák fojtogató, műanyagszerű szaga helyére. - Jól van? A nő a negyvenes éveiben járhatott, és gazdagnak tűnt. A haja kontyba csavarva állt a fején, arany fülbevalója szikrázott, elegáns ruhája egyáltalán nem illett egy baleset helyszínéhez. Fölemelte az iPhone-ját. - Hívtam a 911-et... Nem, nem, ne mozduljon! Lehet, hogy megsérült a nyaka. Mels engedett az enyhe nyomásnak a vállán, és továbbra is a kormányra hajolva maradt. - Az a férfi jól van? Nem láttam... a semmiből bukkant elő. Legalábbis ezt akarta mondani, de csak halk mormogást regisztrált a füle, amelyet egyáltalán nem lehetett érteni. Még hogy a nyaka sérült meg! Sokkal jobban aggódott, hogy talán a fejével van valami baj. - A férjem orvos - mondta a nő. - Ő tudja, mit csináljon azzal a férfival. Maga inkább csak saját magával törődjön... - Nem láttam. Egyáltalán nem láttam. - Hála istennek ez legalább érthetőbben hangzott. - Hazafelé indultam a munkából. Nem... - Hát persze hogy nem látta. - A nő letérdelt. Úgy nézett ki, mint egy orvos felesége... még az illata is olyan volt. - Ne mozogjon! A mentő mindjárt itt lesz... - Életben van egyáltalán? - Mels szeméből könny potyogott, és az egyik fájdalmat azonnal egy újabb helyettesítette. - Jézusom, csak nem öltem meg? Amikor remegni kezdett, rájött, milyen dalt játszik a rádió. Elvakít a fény... - Miért szól még mindig a rádióm? - motyogta könnyei között. - Tessék? - kérdezte a nő. - Milyen rádió?

- Maga nem hallja? A nő biztatóan megveregette a vállát, amelyet Mels valamiért riasztónak talált. - Csak lélegezzen mélyeket, és maradjon velem! - De szól a rádió...

3.

fejezet

- Nincs itt túl meleg? Maga szerint nincs nagyon meleg idebent? Devina keresztbe tette kilométer hosszú, Giselle Bündchen-lábát, majd egymás mellé rakta őket, aztán ismét keresztbe tette, majd lejjebb húzta ruhája mély kivágását. - Nem, Devina, nincs. - A pszichológusnő úgy nézett ki, mint a kanapé, amelyen a démon ült: gazdagon kipárnázott és ránézésre kényelmes. Még az arca is egy párnára hasonlított: a vonásait szorosan betömte az aggodalom és a könyörület selyemhuzata alá. - De kinyithatom résnyire az ablakot, ha attól jobban érzi magát. Devina megrázta a fejét, és ismét benyúlt a táskájába. A pénztárcáján, egy kis mentolos rágón, egy üveg ásványvizén és egy tábla csokoládén kívül volt még benne egy csomó rúzs. Vagy legalábbis... kellett volna lennie. Miközben a táskájában turkált, próbálta leplezni eredeti célját és úgy tenni, mintha csak azt ellenőrizné, nem veszítette-e el a kulcsát. Valójában azonban azt számolta, hogy megvan-e mind a tizenhárom rúzs: a táska alján balról kezdte, és egyesével haladt jobbra. A tizenhárom volt a megfelelő szám. Egy, kettő, három... - Devina? ...négy, öt, hat... - Devina! Elvétette a számolást, ezért behunyta a szemét, és igyekezett legyőzni magában a vágyat, hogy megfojtsa azt, aki félbeszakította... a terapeuta megköszörülte a torkát, aztán köhögött egyet, majd fuldokolni kezdett. Devina kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy a nő a saját nyakát fogja, és úgy néz ki, mint aki félrenyelt valamit, jól esett látnia a fájdalmát és a zavarodottságát, és legszívesebben még tovább folytatta volna. De nem mehetett ennél messzebb. Mihez kezdene, ha a nő meghalna? Jól haladtak, és ha másik pszichológust kellene keresnie, az időbe telne, amit most nem engedhet meg magának. Ezért nagyot káromkodott, és gondolatban visszahívta a kutyáit, elengedte a láthatatlan szorítást, amelyet akaratán kívül bocsátott a nőre. A nő vett egy mély, megkönnyebbült lélegzetet, és körülnézett. - Én... ööö... azt hiszem, mégis engedek be egy kis friss levegőt. Miközben felállt, és kinyitotta az ablakot, fogalma sem volt róla, hogy a szaktudása mentette meg az életét. Devina az elmúlt néhány hónapban hetente ötször járt hozzá, és minden alkalommal ötven percig beszélgettek, amelyért egyenként százhetvenöt dollárt fizetett. Az

érzelmek és minden más szarság kibeszélésének köszönhetően némileg könnyebben tudta kezelni a kényszerbetegségét. Tekintve pedig, hogyan állt a helyzet azzal az angyallal, Jim Heronnal a háborúban, a következő körben nagyon nagy szüksége lesz erre a segítségre. El sem hitte, hogy vesztésre áll. A föld fölötti uralomért folytatott végső küzdelemben az angyal kétszer nyert, ő pedig csak egyszer. Még négy lélek várt arra, hogy harcoljanak érte. És ha még kétszer veszít? Nem marad semmi sem belőle, sem a gyűjteményéből: minden eltűnik, azok a drága tárgyak, amelyeket ezer év alatt gyűjtött össze, munkájának minden emléke értéktelenné válik, eltűnik, megszűnik, semmivé lesz. És nem ez volt a legrosszabb. A gyermekei, a csapdába ejtett, falba zárt, megkínzott lelkek pedig átkerülnek a jóhoz, a boldogokhoz és a romlatlanokhoz. Már a puszta gondolattól is rosszul volt. És mindezek tetejébe a Teremtő megbüntette. A pszichológusnő visszatért a frisslevegő-vadászatból, és ismét leült a kanapéra. - Szóval, Devina, mondja el, mire gondol! - Én... ööö... - Egyre idegesebb lett, ezért fölemelte a táskáját, és megnézte, nem lyukas-e az alja, de látta, hogy nem. - Nagyon nehéz... Nem eshetett ki egyik rúzs sem, mondta magának. Mielőtt elindult otthonról, ellenőrizte őket. Tizenhárom volt, tökéletes tizenhárom. Vagyis logikus módon itt kell lenniük. Muszáj itt lenniük. De... ó, istenem, talán fektetve tette le a táskáját, és az egyik kigurult, mert nem húzta rá a cipzárt... - Devina - folytatta a nő nagyon zaklatottnak látszik. Elmondaná, mi folyik itt? Beszélj, győzködte magát. Ez volt az egyetlen kiút ebből. Annak ellenére, hogy úgy érezte, az a megoldás, ha újraszámolja, rendbe rakja, ellenőrzi, és újra ellenőrzi a sok rúzst, de már évek óta ezt csinálta, és nem ment vele semmire. Ez az új módszer viszont működött. Valamennyire. - Arról az új munkatársról van szó, akiről már meséltem. - Átkarolta a táskáját, erősen magához szorította, ahhoz a testhez, amelyet akkor öltött magára, amikor a majmok közé jött. - Hazudott. Egy nagy hazug. Átvágott... és még engem vádoltak meg csalással. Amióta elkezdte a terápiát, a Heronnal folytatott háborút egy olyan metaforával helyettesítette, amelyet a huszonegyedik századi ember is megértett: ő és legfőbb ellensége munkatársak voltak egy tanácsadó cégnél, és mindketten az elnökhelyettesi pozícióért versengtek. Minden

lélek, akiért küzdöttek, egy ügyfél volt. A Teremtő pedig a vezérigazgató, akit csak korlátozott számú kísérlettel lehetett lenyűgözni. Tök mindegy. Nem volt tökéletes analógia, mégis jobb, mintha elmondta volna az igazat, mert akkor vagy a nő veszítette volna el az eszét, vagy azt gondolta volna Devináról, hogy nemcsak kényszerbeteg, de őrült is. - Tudna egy kicsit konkrétabban fogalmazni? - A vezérigazgató mindkettőnket elküldött, hogy beszéljünk egy lehetséges ügyféllel. Végül a férfi minket bízott meg, és velem akart dolgozni. Minden rendben ment. Én boldog voltam, az ügyfél pedig... Nos, nem volt boldog, nem. Matthias egyáltalán nem örült, ami még kellemesebbé tette Devina számára a győzelmet. Minél többet szenved a lélek, annál jobb volt. - Gondját viseltem az ügyfélnek, mindent elrendeztem, a szerződést aláírtuk, az ügyet lezártuk. Aztán behívtak erre az ostoba értekezletre, és megtudtam, hogy mindkettőnknek újra beszélnünk kell a férfival. - Önnek és a munkatársának? - Igen. - Devina felkapta a kezét. - Úgy értem, ugyan már! Hiszen vége. Megszereztem az üzletet... lezártuk a dolgot. Most pedig újra kell csinálni? Mi a francért? Aztán az igazgató azt mondja, hogy megtarthatom a szerződésért járó jutalékot. Mintha attól minden rendben lenne! - Jobb, mintha elveszítette volna. Devina megrázta a fejét. Ez a nő nem érti. Miután valami az övé lett, és el kellett engednie, vagy elvették tőle, az olyan volt, mintha az igazi testéből vágtak volna ki egy darabot. Matthiast kiszakították a falából, és újra felküldték a földre. Valójában a Teremtő ereje volt az, ami a démont megrémítette. Na meg persze a kényszeres cselekedetei. Nem tudta elviselni a feszültséget, ezért ismét kinyitotta a táskáját, és elkezdett számolni... - Devina, maga jól dolgozott az ügyféllel, ugye? Erre megállt. - Igen. - És van vele kapcsolata is. - Igen. - Vagyis jobb helyzetben van, mint a munkatársa, nem igaz? - A pszichológusnő olyan mozdulatot tett a kezével, amellyel azt jelezte, hogy nincs semmi probléma. - Erre nem is gondoltam. - Ahhoz túl dühös volt. - Pedig jobban tenné, ha gondolna rá. Habár meg kell mondanom, valamit még mindig nem értek. Miért érezte szükségét a vezérigazgató, hogy közbeavatkozzon? Különösen ha az ügyfél nemcsak hogy szerződést ajánlott a cégnek, de még elégedett is volt?

- Mert nem helyeselt... bizonyos módszereket... amellyekkel megszereztük az üzletet. - Az önét? Devina habozott, és közben a nő tekintete egy pillanatra a dekoltázsára tévedt. - Igen, az enyémet - válaszolta. - De ugyan már, megszereztem az ügyfelet, senki sem vonhatja kétségbe, hogy etikus volt-e, vagy sem... A munkámnak élek. Szó szerint. Nincs más mulatságom, csak a munka létezik számomra. - És ön helyesli a módszereket, amelyeket használt? - Természetesen. Megszereztem az ügyfelet... csak ez számít. A terapeuta nem válaszolt, amiből sejteni lehetett, hogy nem ért egyet a „cél szentesíti az eszközt" felfogással. De nem számít, ez az ő problémája... valószínűleg ezért tölti a napjait ez a kanapészerű nő azzal, hogy más emberek panaszáradatát hallgatja. Ahelyett, hogy az alvilágot uralta volna, miközben észvesztően dögösen fest Louboutin cipőjében... Devina érezte, hogy a pánik lassan újra elhatalmasodik rajta, ezért megint számolni kezdett, a rúzsokat ismét balról jobbra helyezte át. Egy, kettő, három... - Devina, mit csinál? A démon egy pillanatra majdnem nyíltan rátámadt, aztán a logika és a valóság magához térítette. Csak egy hajszál választotta el attól, hogy a kényszerbetegség átvegye fölötte az uralmat, de úgy nem lehet hatékony ellenfele Jim Heronnak, ha megreked egy ördögi körben, ami arra kényszeríti, hogy megszámolja vagy megérintse azokat a tárgyakat, amelyekről pontosan tudja, hogy nem veszítette el őket, nem kerültek máshová, és nem ért hozzájuk más. - A rúzsom. Csak megnéztem, hogy megvan-e a rúzsom. - Jól van, nos, akkor szeretném, ha abbahagyná. Devina kétségbeesetten nézett rá. - Nem... tudom. - Dehogynem. Ne felejtse el, hogy ez a dolog nem a tárgyakról szól. Az a legfontosabb, hogy uralja a félelmét, méghozzá olyan módon, amely hatékonyabb és maradandóbb, mintha megadná magát a kényszercselekvésnek. Nagyon jól tudja, hogy a megkönnyebbülés rövid perce, amelyet egy rituálé végén érez, sohasem tart örökké... ráadásul ezzel nem is éri el a probléma gyökerét. Ami azt illeti, minél inkább enged a kényszernek, annál jobban a hatalmába keríti. Csak azzal lehet felülkerekedni rajta, ha megtanulja elviselni az idegességet, és átfordítja ezt a késztetést valami olyasmivé, ami fölött van hatalma... nem pedig fordítva. - A pszichológus előrehajolt, mint aki őszintén beszél, és úgy kedves, hogy közben kegyetlen dolgokat mond. - Szeretném, ha kidobna

egyet közülük. - Micsoda? - Dobja ki az egyik rúzst. - Azzal oldalra hajolt, és fölemelt egy fehér papírkosarat a földről. - Most, azonnal. - Nem! Irgalmas isten, megőrült? - Devina érezte, hogy a pánik a közelben leselkedik rá, a tenyere izzadni kezd, a füle cseng, a lába elzsibbad. Hamarosan elborítja majd a rémület hulláma, a gyomra felkavarodik, a légzése szaggatottá válik, a pulzusa felgyorsul. Egy örökkévalóság óta ezzel küszködött. - Képtelen vagyok... - Nagyon is képes rá. Sőt mi több, muszáj megtennie. Válassza ki azt a színt, amelyet a legkevésbé kedvel, és tegye bele a szemetesbe! - Nincs olyan... mindegyik egyforma árnyalatú piros. 1 Le Rouge. - Akkor bármelyik megteszi. - Nem bírom... - Kis híján elsírta magát. - Képtelen vagyok rá... - Kis lépések, Devina. Ez a kognitív viselkedésterápia alapja. Túl kell feszítenünk a húrt, kizökkenteni a komfortzónájából, kitenni a félelemnek, hogy át kelljen vészelnie, és ezzel megtanulja, hogy képes minden különösebb gond nélkül elviselni. Ha elég sokszor csináljuk, a kényszerbetegsége csökkenni fog a gondolataiban és a döntéshozatalában. Például maga szerint mi történik, ha kidobja az egyiket? - Pánikrohamom lesz. Különösen akkor, amikor hazamegyek, és nem lesz nálam. - És aztán mi történik? - Veszek helyette egy másikat, de az nem az lesz, amit kidobtam, ezért nem fog segíteni. Csak még erősebb kényszert fogok érezni... - De nem hal meg. Még szép, hiszen halhatatlan. Feltéve, ha megnyeri a háborút Jim Heron ellen. - Nem, de... - És a világnak sem lesz vége. Nos, a rúzs miatt biztosan nem. - Mégis olyan érzés. - Az érzelmek jönnek-mennek, folyton változnak. - A nő megmozgatta előtte a szemetest. - Gyerünk, Devina! Próbálja meg! Ha ez túl sok önnek, visszaveheti, miután kidobta. De most leginkább erre kellene koncentrálnia. És valóban, a rémület egyre fokozódott benne, ironikus módon azonban éppen a félelme segítette át a nehezén. A félelem, hogy megbéklyózza ez a probléma, amelyet képtelen uralni; a félelem, hogy Jim nem azért fog nyerni, mert ő jobb a Teremtő játékában, hanem azért, mert Devina ösz- szeroppan a feszültség súlya alatt; a félelem attól, hogy sohasem fog tudni megváltozni...

Benyúlt a táskájába. Megfogta az első rúzst, amely a kezébe akadt, aztán kidobta. Csak elengedte, és hagyta, hogy az előző páciensek által eldobott összegyűrt zsebkendőkre essen. Úgy érezte magát, mintha bekebelezte volna a pokol szörnyetege. - Nagyon ügyes! - mondta a pszichológusnő, mintha Devina egy ötéves gyerek lenne, akinek sikerült elmondani az ábécét. - Hogy érzi magát? - Úgy, hogy mindjárt hányok. - Belenézett a szemeteskosárba, és csak az tartotta vissza attól, hogy valóban belehányjon, hogy a rúzsra is ment volna belőle. - Ha egytől tízig kellene értékelnie, mit mondana, menynyire ideges? Amikor Devina rávágta, hogy tíz, a pszichológus belekezdett egy hosszú monológba arról, hogy mély levegőt kell vennie, hogy túlélje a pánikrohamot, blabla-blabla... Aztán megint közelebb hajolt hozzá, mintha tudná, hogy a betege nem fog fel belőle semmit. - Nem a rúzsról van szó, Devina. A feszültség pedig, amelyet most érez, nem tart örökké. Nem gyakoriok önre túl nagy nyomást, mégis meglepődik majd a fejlődésen. Az emberi agy képes arra, hogy újratanuljon dolgokat, az új tapasztalatok pedig új utat jelölnek ki. Az expozíciós terápia működik... és legalább olyan erős, mint a kényszer. Hinnie kell ebben, Devina! A démon remegő kézzel megtörölte izzadt homlokát, aztán összeszedte magát emberi külseje alatt, és bólintott. A kanapészerű nőnek igaza van. Az, amit egész mostanáig csinált, nem működött, sőt egyre rosszabb lett. A tét pedig emelkedett. Elvégre nemcsak vesztésre állt... de szerelmes is volt az ellenségbe. Nem mintha szerette volna erre emlékeztetni magát. - Nem kell hinnie abban, hogy ez működik, Devina, csak abban bízzon, hogy lesz eredménye. Nehéz, de meg tudja csinálni. Én hiszek magában. A démon a terapeuta szemébe nézett, és irigyelte a meggyőződését. A pokolba, ha valaki ennyire magabiztos, az vagy teljesen elrugaszkodott a valóságtól... vagy a tapasztalat és a gyakorlat szilárd talaján áll. Volt idő, amikor ő is ilyen biztos volt magában. Vissza kell hoznia azt a régi énjét. jim Heron sokkal többnek bizonyult egy méltó ellenfélnél és egy jó numeránál. Devina nem engedhette meg, hogy továbbra is ő maradjon fölényben. Nem veszíthet, és mihelyt véget ér ez a mai kezelés, tiszta fejjel kell visszatérnie a munkájához úgy, hogy megszabadult minden baromságtól. Behunyta a szemét, majd hátradőlt a puha széken, a kezét rátette a

párnázott karfára, a körmét belevájta a bársonyszövetbe. - Hogy érzi magát? - kérdezte a pszichológusnő. - Azt érzem, hogy így vagy úgy, de le fogom győzni.

4.

fejezet

- MONDJA, HOGY ÉLETBEN VAN! Mels kérésére a sürgősségi osztály nővére egyáltalán nem reagált. Csak odanyújtott neki egy tollat, és azt mondta: - Ha aláírja a zárójelentését, odaadom a gyógyszereit... Pokolba az aláírással! - Tudnom kell, hogy a férfi túlélte-e. - Senkinek az állapotáról nem nyújthatok felvilágosítást. Személyiségi jogok miatt, írja alá, és elmehet. - Értsd: szálljon le rólam minél előbb. Dolgom van. Mels halkan káromkodva odafirkantotta a nevét a vonalra, elvette a két papírlapot meg a másolatot, ami nála maradhatott, aztán Ratched nővér továbbment, hogy a következő beteget terrorizálja. Micsoda éjszaka! A jó hír az, hogy a rendőrség balesetnek minősítette az esetet, és elismerték, hogy Mels nem vezetett figyelmetlenül, és nem állt semmilyen szer hatása alatt. De még így is maradtak problémák... Ránézett a zárójelentésére, és átfutotta a sorokat. Enyhe agyrázkódás. Nyakhúzódás. Egy hét múlva vissza kell jönnie kontrollra, vagy még hamarabb, ha kettős látás, hányinger, szédülés vagy súlyosabb fejfájás jelentkezne. A kocsija minden bizonnyal totálkárosra tört. És lehetetlen, hogy az a férfi túlélte. Nagyot nyögött, amikor felült az ágyban, mire bekötött feje úgy érzékelte a helyzetváltozást, mintha megpördült volna a tengelye körül. Miközben hagyott időt magának, hogy csillapodjon a szédülés, rápillantott a narancssárga műanyag széken lévő ruháira. A vizsgálatok alatt magán tarthatta az atlétáját, a melltartóját és a nadrágját. A blúza, a blézere és a kabátja azonban arra várt, hogy újra magára öltse. Nem hívta fel az édesanyját. A család már átélt egy autóbalesetet - amelyben az a személy, aki nem tért haza élve, az apja volt. Ezért, nos igen, csak egy sms-t küldött az édesanyjának, hogy elmegy a barátaival, és későn ér haza. Nem akarta, hogy felzaklassa magát, és ragaszkodjon ahhoz, hogy érte jöjjön, különösen annak tudatában, hogy mire készült. Nagyon lassan kezdett öltözködni, habár nem azért, hogy engedelmes beteg legyen. A jelek szerint, ha az ember törés- tesztbábut játszott, képtelen könnyedén lerázni a hatását. Nagyon fáradtnak és összetörtnek érezte magát... és furcsa módon rettegett. El sem tudta képzelni... hogy megölt valakit.

A papírokat beletette egy jegyzetfüzetbe, aztán elhúzta a borsózöld függönyt, és valamifajta ellenőrzés alatt tartott káosszal szembesült. Orvosok műtősruhában és fehér köpenyben siettek ide-oda, bementek a kórtermekbe, kijöttek, parancsokat osztogattak, vagy éppen végrehajtottak. Mivel Mels aznap este már részese volt egy ütközésnek, óvatosan indult el a kijárat felé, hogy ne legyen senkinek az útjában. De nem hagyta el az épületet. A váró tele volt mindenféle sebesülttel. Az egyik fickónak monokli éktelenkedett a szeme körül, és bekötözött keze erősen vérzett. A férfi felnézett rá, majd bólintott, mintha összekötötte volna kettőjüket az a tény, hogy Mels is kocsmai verekedésben sérült meg. Na igen, látnia kellene, hogy néz ki az a tölgyfa, miután elintéztem. Bizony ám! A recepciónál rátámaszkodott a pultra, és várta, hogy észrevegyék. Amikor odament hozzá egy férfi, olyan lazán mosolygott rá, mintha az egész nem is lenne olyan nagy ügy. - Meg tudná mondani, melyik kórteremben fekszik az az ismeretlen férfi, aki autóbalesetet szenvedett? - Hé, én ismerem magát. Maga riporter. - Igen. - Mels benyúlt a táskájába, és kivette a laminált sajtóigazolványát, majd úgy mutatta fel, mintha legalábbis egy FBI jelvény lenne. - Tudna segíteni? - Hát persze. - A férfi elkezdett pötyögni valamit a számítógép billentyűzetén. - Átszállították egy fekvőbeteg-kórterembe. A hatvanhatosba. Menjen föl lifttel, aztán kövesse a kiírást! - Köszönöm. - Mels kopogott egyet a pulton. Ezek szerint a férfi még él. - Nagyon hálás vagyok. - Tudja, nincs valami jó színben - jegyezte meg az ápoló, és egy kört írt le az egyik szeme körül. - Rázós volt az éjszaka? - Minden bizonnyal. Miközben fölment lifttel a hatodik emeletig, az agya próbálta feldolgozni az információkat, ám nem volt ezzel elégedett. Legelőször is nagyon bizonytalanul állt a lábán. A liftben való utazástól a középfüle úgy összekavarodott, hogy muszáj volt a csípő magasságában körbefutó korlátba kapaszkodnia. Milyen jó ötlet, hogy tettek ide ilyet. Na persze, valószínűleg sok szédelgő ember fordul meg ezen a helyen. A másik nagy előny, hogy a belső fal szürke matt fémből készült, így nem látta, hogyan néz ki. Habár a recepciós reakciójából ítélve nem sokat javított az arcszínén, hogy összecsó- kolózott a légzsákkal. Amikor felért a hatodik emeletre, vidáman szólalt meg a csengő, az ajtó azonban olyan lassan nyílt ki, mintha fáradt lenne. Azt tette, amit a recepciós tanácsolt, követte a kiírást, és meg is

találta a megfelelő helyet. Egy hosszú széles folyosóra érkezett, ahol számtalan hatalmas ajtót látott. Idefent csöndesebb volt minden, és nem figyelt fel rá senki a nővérpultból, amikor közeledett hozzá. Nem is baj... nem akarta megkockáztatni, hogy bárki is kérdéseket tegyen föl neki, vagy kifogásolja az indokait, és elküldje. A hatvanhatos kórterem majdnem a folyosó legvégén volt, és Mels félig arra számított, hogy egy zsaru ül majd előtte. De nem volt oct senki és semmi. Csak egy szokásos ajtó, az ajtófélfán egy világosbarna számtáblával és egy fenyő kinézetű laminált lappal. Résnyire kinyitotta az ajtót, és bekukkantott. A halvány fényben látta az ágy végét, a távoli falon az ablakot, valamint a mennyezetről lelógó tévét. A csipogó hangok és a fertőtlenítőszag azt jelezte, hogy ez nem szállodai szoba... nem mintha magától nem tudta volna. Megköszörülte a torkát, és megszólalt: - Helló? Amikor nem kapott választ, belépett, és résnyire nyitva hagyta az ajtót. Elsétált a fürdőszoba előtt, majd megállt ott, ahonnan jól látta a beteget. Fölemelte a kezét, majd a szája elé kapta, és döbbenten azt lehelte: - Ó... szentséges ég! *** Jim Heron nem tudott aludni a garázs fölötti bérelt, zsúfolt stúdiólakásban. Mindenki más mélyen aludt: Kutyus a kétszemélyes ágy lábánál feküdt, és álmában bizonyára nyuszikat vagy hörcsögöket üldözött, mert a lába időnként megmegrándult.vagy talán fekete árnyakat, amelyeknek foguk volt. Adrian a sarokban ült a földön, a hátát a kis ajtónak támasztotta. Nagy teste megfeszült annak ellenére, hogy egyenletesen lélegzett. Eddie pedig... nos, a fickó meghalt, így nem járkált már a lakásban. Jim kétségbeesetten vágyott egy cigarettára, ezért fölkelt. Az ágy másik oldalán szállt le, hogy ne ébressze föl Kutyust. Fogta a marlborós dobozt, és mielőtt kiment volna, még megnézte Adriant. Igen. Ülve aludt. A kezében egy kristálytőrt tartott arra az esetre, ha valaki rátámadna a barátjára. Szegény ördög! Eddie elvesztése nagy érvágás volt a csapatnak... különösen a piercinges, tetovált vadóc számára, aki a történtek óta ébren virrasztóit barátja teste mellett. Vajon miért sokkal szomorúbb az, amikor egy erős ember férfias módon mutatja ki a fájdalmát? Miért lehangolóbb, mint bármilyen ripacskodó sírás és jajgatás? És mellesleg jim számára baromi furcsa volt, hogy társai vannak.

Régen, amikor még a különleges egységben volt bérgyilkos, szigorúan egyedül dolgozott. Most azonban nagyon sok dolog megváltozott ahhoz képest, kezdve a főnökétől a munkaköri leírásán át a fegyverig, amelyet használt. Eddie Blackhawk volt az, aki megmutatta, mit hogyan csináljon, megtanította arra, amit tudnia kell, és lecsillapította őt meg Adriant, amikor egymásnak estek. Ő volt az értelem hangja minden olyan helyzetben, amelyben a logika nem kapott szerepet... Mint például amikor valaki a saját holtteste fölött állt. Vagy olyan démonnal harcolt, aki imádja a Prada holmikat, és rajong azokért a férfiakért, akik nem szeretik. Vagy amikor az ő vállán nyugodott minden jó és rossz lélek jövője, amely valaha élt vagy élni fog. Nem csoda, ha az ember ehelyett olyan munkát választott volna, ahol hamburgereket kell sütögetnie egész nap. Jim nagyot káromkodva odament a kanapéhoz, fölvett róla egy bőrdzsekit, és Adrian lábára terítette. A másik angyal leimordult, és megmozdult a földön, de a kabát alatt maradt. Még szerencse... Nem az volt a cél, hogy beszélgessenek, hanem hogy betakarja. Jimnek nem volt kedve senkivel beszélgetni. Ez legalább nem számított újdonságnak. Kilépett a külső lépcső tetejére, mire a hűvös levegő megcsapta meztelen felsőtestét. Mielőtt szobatársa és kutyája lett volna, mindig meztelenül aludt, most azonban fölvett éjszakára egy melegítőalsót. Nem is ártett, mivel Caldwellben áprilisban még mindig nagyon hűvös volt az éjszaka. Nem mintha túl sokat aludt volna. A marlborós doboz még új volt, celofánba csomagolt, amelyet a tenyeréhez nyomva felszakított, miután becsukta maga mögött az ajtót. Halhatatlan volt, ugyanakkor fizikai testben is létezett, amelynek egyik nagy előnyeként nem kellett a rák miatt aggódnia, a nikotin viszont ugyanúgy hatott az idegrendszerére, mint a halandókéra. Sőt, öngyújtót sem kellett keresnie a zsebében. Felnyitotta a cigarettásdoboz tetejét, majd kivett egy koporsószöget, és a szájába tette. Fölemelte a kezét, amelyen a mutatóujja a parancsára világítani kezdett. Ismét Eddie jutott eszébe, és szokás szerint kedve lett volna újra megölni Devinát. De legalább mindent összevetve kettő egyre a jók vezettek a háborúban. Ha ki tudna préselni magából még két győzelmet, akkor sikerülne minden: kiszabadíthatná a világot a kárhozat markából, biztonságban tarthatná az édesanyját a Lelkek kastélyában... és kihozhatná az ő Sissyjét a pokolból. Nem mintha a lány az övé lett volna. Kifújta a füstöt, és arra gondolt, ez utóbbiban nem száz százalékig biztos, de bizonyára így működik a dolog, nem? Ha az angyalok

nyernek, és Devina nem létezik többé, le tud menni a pokolba, és ki tudja hozni azt a szegény, ártatlan lányt a fogságból. A pokol is az ő birodalma lesz, és azt tehet vele, amit akar. Ugye? És ha már itt tartott, azon törte a fejét, vajon ki lesz a következő lélek. Eszébe jutott az új főnöke, és gondolatban hallotta angol úrhoz illő hangját. Nigel simulékony, gőgös hanghordozása lassan az idegeire ment: Felismered, mert régi barátod és régi ellenséged, akit nemrégiben láttál. Az út akkor sem lehetne egyértelműbb, ha kivilágítanák. - Kösz szépen! - dörmögte Jim, és a levegővel együtt a füst is kiáramlott a száján. - Sokat segítettél, haver. - Hogy a fenében volt igazságos az, hogy az ellensége tudta, ki a célpont, ő viszont nem? Elcseszett ügy. Az előző körben csellel vette rá Devinát, hogy elárulja neki az információt, ilyesminek valószínűleg nem fog újra bedőlni. Sok mindent lehet mondani arra a démonra, de azt nem, hogy minden szempontból ostoba, szőke nő. Vagyis Jim ismét sötétben tapogatódzik, miközben az ellenfele jelentős előnnyel indul. Az egykori főnöke leikéért vívott harcban is pontosan ez volt a problémája. Egész idő alatt azt hitte, hogy valaki más van terítéken, végül azonban kiderült, hogy egész végig Matthias volt a célpont. Túl későn döbbent rá, csak miután az a gazember rossz döntést hozott. És a győzelem Devináé lett. Jelen helyzetben a játszma nem volt igazságos - feltéve, hogy Devina továbbra is kapcsolatba kerülhet a lelkekkel. A szabályok szerint Jimnek engedélyezték ezt a dolgot, a valóságban azonban a démon legalább ugyanolyan kapcsolatot tartott velük, mint ő. Természetesen Nigel, a Főcserkész meg volt győződve róla, hogy Devina megkapja a büntetését, amiért megkerülte a szabályokat - és talán így is lesz. De ki tudja, mikor. Közben Jim nem tehetett mást, mint hogy éberen figyelt, és reménykedett, hogy nem szúrja el ismét. Győznie kell. Az édesanyja és Sissy miatt. Szívott egyet a cigarettából, majd kifújta a füstöt, és figyelte, ahogy a fehér csík fölfelé kígyózik a hideg levegőben, aztán magasra emelkedve eltűnik. Hirtelen maga előtt látta Sissy Bartent, a gyönyörű fiatal lányt, ahogy egy fehér porcelánkád fölött lóg fejjel lefelé, élénkvörös vére bemocskolja világosszőke haját, a bőrére pedig olyan szimbólumok vannak rajzolva, amilyeneket Jim még sohasem látott azelőtt, Eddie viszont annál jobban értett... Halk kaparászás szakította félbe a gondolatait, ezért megfordult, és kinyitotta a lakás ajtaját. Kutyus sántikált ki, bozontos szőre szanaszét állt... habár nála ez megszokott volt, nem azért nézett ki így a bundája,

mert elfeküdte. - Szia, kisöreg! - köszöntötte Jim halkan, majd bezárta az ajtót. - Ki kell menned? A szegény állat nehezen boldogult a lépcsőn, ezért Jim legtöbbször ölbe vette, és úgy vitte le. Amikor lehajolt hozzá, hogy most is ezt tegye, Kutyus letette a fenekét a talajra - így jelezve, hogy csak azt szeretné, hogy fölvegyék, és ölben tartsák. - Rendicsek. Ez a kis állat, amit nagyon jól ismert, sokkal többet jelentett egy átlagos kóbor kutyánál. A súlya elenyésző volt Jim ölében, a teste viszont olyan meleg, mint egy Bunsen-égő. - Azt mondtam neki, hogy rád gondoljon - szólalt meg Jim, miközben a cigarettáját távol tartotta a kutyától... Biztos, ami biztos, hátha nem volt igaza abban a „nem átlagos” dologban. - Azt mondtam Sissynek, képzelje el, hogy a zoknimat rágcsálod. Szeretném, ha arra gondolna, hogy a zöld fűben játszol, amikor a dolgok... Nem tudta befejezni hangosan. Élete során nagyon sok csúnya dolgot művelt, borzalmas dolgokat, visszataszító, borzalmas emberekkel - ami azt jelentette, hogy már régen megkeményítette a lelkét az érzelmekkel szemben... Nos, ami azt illeti, ez még kamaszkorában megtörtént, nem igaz? Azon a napon, amikor minden megváltozott. Amikor az anyját meggyilkolták. De mindegy. Régi történet. Igazság szerint a gondolattól, hogy Sissy a démon kútjába van bezárva, még egy hozzá hasonló, harcedzett katona is elvesztette volna az eszét. -Azt mondtam neki... hogy rád gondoljon, amikor úgy érzi, hogy nem bírja tovább. - Kutyus csökevényes farka ide- oda mozgott, mintha egyetértene Jimmel. Na igen, remélhetőleg Sissy megfogadja a tanácsát, és Ku- tyusra gondol, hogy az erőt adjon neki. Sajnos, semmi másra nem támaszkodhatott. - Meg kell találnom a következő lelket - motyogta, majd rágyújtott még egy cigarettára. - Ki kell derítenem, ki van most terítéken. Meg kell nyernünk ezt a kört, Kutyus. Amikor az állat hideg, nedves orra megérintette, vigyázva a válla fölött fújta ki a füstöt. Egyáltalán nem segített a megfejtésben Nigel utalása arra, hogy ismeri a kérdéses lelket. Rengeteg embert ismert életében. Csak azon imádkozott, hogy olyan valaki legyen, akit jó útra tud téríteni.

5.

fejezet

Matthias pontosan tudta, mikor jön be hozzá valaki. A helyiségben világosabb lett, ami azt jelenti, hogy kinyitották az ajtót, az pedig sohasem történt ok nélkül. A keze automatikusan ökölbe szorult, mintha egy fegyvert akarna a markába fogni. Ennél többre azonban nem volt képes. A fájdalom miatt bénultan feküdt, mintha legalábbis le lett volna szíjazva... egy ágyra. Egy ágyon feküdt... a halk csipogás pedig elárulta, milyen fajtán. Kórházin. Még mindig kórházban van. Hát már sohasem fogja túltenni magát... A gondolatmenete ezen a ponton megrekedt... a fejében nem volt más, csak fekete üresség. Fogalma sem volt arról, miért került ide, azt sem tudta, miért fáj annyira mindene. Ó... istenem, még a vezetéknevére sem emlékezett. Csak annyit tudott, hogy a keresztneve Matthias. Pánikba esve kinyitotta a szemét... Egy halálra vált nő állt az ágya mellett, a kezét az arcára szorította, a tekintete rémületet sugárzott. Az egyik szeme megsérült, a homlokán pedig kötés látszott. Sötét haját hátrafogta. A szeme szép volt. A termete magas... jó magas... Ami azt illeti, gyönyörű szeme volt. - Annyira sajnálom! - suttogta a nő rekedten. Mi van? - Mit... - Matthias hangja reszelős volt, a torka érdes. Az egyik szemével nem jól látott... Nem, egyáltalán nem látott. Fél szemére már jó ideje megvakult. Igen, még akkor, amikor... Összevonta a szemöldökét, amikor a gondolatai helyén ismét üresség támadt. - Elütöttem az autómmal. Nagyon sajnálom... Nem láttam, hogy ott van. Olyan sötét volt, és amikor megjelent az úton, már nem tudtam megállni. Matthias ki akarta nyújtani a karját. A vágy, hogy megnyugtassa, felülírta minden fájdalmát és zavarát. - Nem a maga hibája. Nem... ne sírjon. Jöjjön... Ami azt illeti, alig tudta elhinni, hogy valaki könnyet ejt miatta. Most vagy bármikor máskor. Nem az a fajta ember, aki ilyen reakciót vált ki másokból. Nem, ő biztosan nem. Ám hogy ezt honnan tudta, arról fogalma sem volt... A nő egy kicsit közelebb lépett, ő pedig a még működő szemével látta, hogy kinyújtja felé puha, meleg kezét... és megfogja a tenyerét. Az érintés hatására melegség terjedt szét az egész testében, mintha meleg vízbe ereszkedett volna. Furcsa, addig nem is tudta, hogy fázik,

amíg a nő meg nem érintette. - Most megszorítom - közölte megtört hangon. - Ha esetleg nem érezné. A nő tapintatosan nem tett megjegyzést arra, mert nyilvánvalóan fogalma sincs róla, hogy Matthias bármi erőfeszítést is tett volna. Pedig tett. Miközben egymás szemébe néztek, valami ok miatt szerette volna elmondani, hogy nem volt mindig így összetörve. Egyszer, nem sok idővel azelőtt büszkén állt, gyorsan futott, és nehéz súlyokat emelgetett. Most viszont olyan, mint egy dobogó szívvel ellátott matrac. De nem azért, mert a nő elütötte. Nem, már jóval azelőtt is össze volt törve. Talán visszatér az emlékezete? - Annyira sajnálom - szólalt meg ismét a nő. - Maga is emiatt... - Matthias a saját arcára mutatott, ám a mozdulattól a nő ránézett, és abból, ahogy összerándult, látszott, milyen nehezére esik elviselni visszataszító látványát. - Maga is megsérült. - Ó, nekem semmi bajom. A rendőrség kihallgatta már? - Még csak most ébredtem föl. Nem tudom. A nő elengedte a kezét, majd a retiküljében kezdett kutatni, amely akkora volt, mint egy kisebbfajta sporttáska. - Tessék, ez a névjegyem. Velem akkor beszéltek, amikor kezeltek, és elmondtam nekik, hogy magamra vállalok minden felelősséget. Megmutatta neki a kártyát, Matthias szeme azonban képtelen volt ráfókuszálni. Különben sem akarta elszakítani a tekintetét a szemétől. - Hogy hívják? - Mels Carmichael. Vagyis Melissa. - Megérintette saját mellkasát. De mindenki csak Melsnek szólít. Amikor letette a névjegykártyát a kis gurulós asztalra, Matthias a homlokát ráncolta, habár ettől lüktetni kezdett a feje. - Miért sebesült meg? - Hívjon fel, ha szüksége lenne valamire. Nincs sok pénzem, de... - Nem kötötte be magát, ugye? A nő úgy nézett körül, mintha ezt a kérdést már a rendőrség is föltette volna neki korábban. - Nos... - Be kell kötnie a biztonsági övét... Ekkor kivágódott az ajtó, és egy ápolónő jött be fontoskodva a kórterembe, és úgy viselkedett, mintha ő lenne ott az úr. - Itt is vagyok - közölte, majd odalépett az ágy mögötti gépekhez. Hallottam a hívását. Matthias első pillantásra csak nagy mellét vette észre. Aztán karcsú derekát és hosszú, barna haját, amely elképesztően dús és fényes volt. Mégis valami miatt kirázta a hideg. Annyira, hogy megpróbált felülni, hogy minél távolabb kerüljön tőle...

- Cs-s-s... Nincs semmi baj - mosolygott a nővér, és szinte félrelökte Mels Carmichaelt. - Azért vagyok itt, hogy segítsek. Fekete szeme volt. Olyan fekete, ami Matthiast valami másra emlékeztette, valami más helyre... egy börtönre, ahol az embert megfojtotta a sötétség, és ahonnan nem tudott kiszabadulni... A nővér odahajolt hozzá, így a testük közelebb került egymáshoz. - A gondját fogom viselni. - Nem! - vágta rá Matthias határozottan. - Nem fogja... - Ó, de igen. Figyelmeztető vészcsengő szólalt meg a fejében, nem tudta megmagyarázni, de az érzés olyan biztosan jelentkezett, mint a füst, mielőtt egy bomba felrobban. Ennél többre azonban nem jutott. Az emlékezete olyan volt, mint egy álcázott bunker egy tájban, amelyet valaki éjjellátó szemüveggel néz. Tudta, hogy az ellenség valahol erődítményt állított fel, de képtelen volt bármiféle eltérést észrevenni a környezetben. - Ha nem bánja - fordult az ápolónő Melshez -, gondoskodnom kell a betegemről. - Igen. Természetesen. Én csak... igen, már megyek is. - Mels a másik nő mellett elhajolva Matthiasra nézett. - Gondolom... még találkozunk. Ő is elhajolt a nővér mellett, a hasizma megfeszült, amikor áthelyezte a testsúlyát... Az ápolónő azonban elé lépett, és eltakarta a látványt. - Csukja be maga után az ajtót, legyen szíves! Nagyszerű. Köszönöm. - Ezután kettesben maradtak. A nő rámosolygott, és a csípőjével az ágynak támaszkodott. - Mit szólna, ha megmosdatnám. Nem kérdésnek szánta. És istenem, Matthias hirtelen meztelennek érezte magát... de nem jó értelemben. - Nem vagyok piszkos - felelte. - Dehogynem. - A nő megfogta az alkarját közvetlenül az infúzió csöve mellett. - De még milyen mocskos! A semmiből hirtelen valami áramlani kezdett Matthias testébe. Az energia szétterült benne, a szöveteit megtöltötte egészséges erővel, mintha többnapi alvás, pihenés és evés állna mögötte. A nőtől származik az energia, döbbent rá. Csakhogy... hogy lehetséges ez? - Mit csinál velem? - Semmit. - A nővér elmosolyodott. - Érez valami különbséget? Matthias a szemébe nézett. Az a sűrű, émelyítő feketeség legalább olyan ellenállhatatlan volt, mint amennyire visszataszító... Nem tudta, mennyi időt töltöttek ott így, hogy a nő a karját fogta, és ezen az

egyirányú csatornán át - mint egy csodálatos drog - átáramlott belé az energia. - Ismerem magát - mondta ki hangosan Matthias a gondolatát. - Furcsa, hogy így érez egy idegennel kapcsolatban. A testébe áramló energia gonosz volt, mégis nagyon ismerős. - Nem akarom... - Mit nem akar, Matthias? Nem akarja jobban érezni magát? Nem akar erősebb lenni? Örökké élni? - A nő még közelebb húzódott hozzá. Azt mondja, nem akar újra férfi lenni? Matthias ajka mozogni kezdett, de nem jött ki hang a torkán, és amikor a másik elengedte a karját, furcsa fáradtság lett úrrá rajta. Ködös volt, és zavart, ezért megpróbálta felrázni magát, de olyan érzése támadt, mintha elkábították volna. - Le fogom mosdatni - közölte a nővér, majd félig lehunyta a szemét, és a mosolya sokkal inkább szopást ígért, mint mosdótálat szivaccsal. Miközben odament a mosdókagyló kórházi megfelelőjéhez, Matthias mély lélegzetet vett, és érezte, hogy a bordái fájdalom nélkül tágulnak ki, sőt a kilégzése is akadály- mentes és könnyed. Minden sajgás eltűnt a testéből, és ettől olyan érzés kerítette hatalmába, mintha már évek óta élt volna együtt a szenvedéssel. Vagy talán évszázadok óta? - Milyen napot írunk? - motyogta, mialatt a nő vizet engedett egy tálba. Az ápolónő hátranézett a válla fölött. - Ja, igen, amnéziája van. A következő pillanatban, miután megmondta a dátumot, ■visszajött az ágyhoz, és magával húzta a gurulós asztalt. Letolta a takarót Matthias csípőjére, meglazította kórházi hálóingét, és ekkor a férfi fölemelte elnehezült fejét, és végignézett magán. A felsőteste nem volt olyan rossz. Csak itt-ott csúfította el egy-egy heg. Az alsóteste viszont csapnivalónak tűnt. A mosdókesztyű puha és meleg volt a bőrén. Miközben a nővér a mellkasát simogatta, a bőre olyan sima és fényes volt, mintha photoshoppal korrigálták volna, a haja elképesztően dús és buja. Még az ajka is úgy nézett ki, mint egy gyümölcs: fényesen ragyogott, és édes dolgokat ígért. Nem akarom őt, gondolta Matthias, de képtelen volt megmozdulni. - Fel kell szednie magára néhány kilót - jegyezte meg a nő, majd végighúzta a mosdókesztyűt a mellizmán. - Túl sovány. A frottíranyag egyre lejjebb haladt, elidőzött a hasán, mintha egy szerető simogatná, nem pedig egy ápolónő. Matthias hirtelen pontosan tudta, hogy volt idő, amikor a nőt is lenyűgözte volna a teste - azok, akikkel régen szexuális kapcsolatot létesített, mind odáig voltak érte... Várjunk csak, ez most tényleg megtörténik?

Amikor a nő még lejjebb tolta a takarót, Matthias megállította. - Ne! - De, mindenképpen. Az ápolónő mélyen a szemébe nézett, és közben levette a csuklójáról a kezét, és erővel oldalra tolta. Az erőszakos mozdulat hatására valami megmozdult mélyen Matthias belsejében... de hogy miért, nem tudta. - Csak nem célba találtam? - kérdezte a nővér, habár pontosan tudta, hogy igen. Valahonnan... tudta, hogy a veszélyes dolgokat szereti. Szóval, Matthias? - Talán. - Hirtelen a hangja is erősebb lett. Mélyebb... - És most? A nő azon a helyen érintette meg, amely a nemét határozta meg, a mosdókesztyű végigsiklott a hímvesszőjén. Amikor az ápolónő úgy nyalta meg az ajkát, mintha neki is tetszene, Matthias majdnem hangosan felnevetett. Bármilyen megmagyarázhatatlan ok miatt is szegett meg minden hivatali szabályt, nem megy vele semmire... ez legalább a szándékát támasztja alá, hogy nem akarta ezt az egészet. Az sem számítana, ha a nő meztelenre vetkőzne előtte, és le-föl ugrálna a csípőjén, az a puha húsdarab akkor sem fog felállni és működni. Az emlékezetkiesés ellenére ezt olyan biztosan tudta, mint azt, hogy az egyik szemére nem lát. Ez tény, nem emlék. - Nem az emlékezetem az egyetlen dolog, amit elveszítettem jegyezte meg szárazon. - Valóban? A nő megsimította ott, ahol nem lett volna szabad, mire Matthias megrándult. Na persze, az impotencia nem azt jelentette, hogy nem érez semmit, csak azt, hogy nem képes teljesíteni... Az energia hatalmas hulláma áramlott át ismét a testébe, ezúttal erősebben. Felnyögött, hátrafeszítette a hátát, és automatikusan feljebb emelte a csípőjét, hogy még közelebb kerüljön a forráshoz. - Ez az! - mondta a nő eltorzult hangon. - Érezz engem! Benned vagyok. Matthias testén rég elfeledett szexuális vágy söpört végig, egy sürgető kényszer, hogy valamibe behatoljon. Nagyon régóta nem érzett már ehhez foghatót. Istenem, a bizonyíték, hogy valóban férfi, nem csak egy összetört androgén... 0, a francba, de jó! Basszus... annyira jó! - Nézz rám! - parancsolt rá a nő, miközben a farkát húzogatta. - Nézz rám! Matthias gondolatait annyira lefoglalta az újdonság, hogy el is fejejtette, ki is teszi ezt vele, ám a nő látványa minden érzést kiszívott belőle, az érzelmei megbénultak, miközben a teste nagyon is benne volt

a játékban. A nő gyönyörű volt, mégis valahogy... olyan vonzó, minta mérges szömörce. - Nem tetszik, Matthias? Nem, nem tetszett neki. Egyáltalán nem. - Egy kicsit sem. - Hazudsz. De be kell fejeznünk, amit elkezdtünk. Te és én. Bizony ám. *** Hajnali öt óra előtt nem sokkal Devina belépett a caldwelli bevásárlóközpontban lévő Saks Fifth Avenue nevű elegáns áruházba. Átlépett a kirakatüvegen, és amikor elhaladt a pasztellszínű ruhákba öltöztetett próbababák mellett, egy pillanatra megállt, és ugyanúgy pózolt, mint ők: hátrafeszítette a vállát, és érezte, hogy a melle nekifeszül a kabát alatti blúznak. A tavasz már javában tartott, ami jó hír volt a combjának. Talán amíg itt van, leakaszt néhány ruhát is a vállfákról. A vásárlás izgalma felpezsdítette a várét, miközben megkerülte a falat, és egy kézmozdulattal kikapcsolta a mozgás- érzékelőket. Egy pillanatra arra gondolt, a biztonsági kamerát békén hagyja - csak a hecc kedvéért. Nincs is annál jobb, mintha valaki nézi az embert - még akkor is, ha az csak egy pocakos biztonsági őr az éjszakai műszak végén, amelyet amúgy is félig átaludt. Most azonban komoly oka volt arra, hogy ott legyen. Tűsarkú cipője kopogott a fényes márványpadlón. Tetszett neki ez a visszhang, ezért még erősebben lépkedett, hogy mindenfelé elhallatsszon a kopogás az ürességben, hogy itt ő az úr. Istenem, imádta ezt az illatot: padlóápoló, parfüm és kölni... valamint a gazdagság illata. Elment egy táskabutik mellett, amely közvetlenül a fal mellett helyezkedett el, és megnézte a Prada, Miu Miu és Chanel termékeket. Még a biztonsági megvilágítás halvány fényében is remekül néztek ki. Amikor megpillantotta a Gucci táskákat, elgyengült. Átsuhant a biztonsági rács másik oldalára, leakasztott egy sötétzöld kígyóbőr táskát, aztán továbbment. Istenem, a szex mellett egy ilyen elegáns áruház volt a világon a legjobb: több ezer négyzetméteren rengeteg dolog, amely rendben sorakozott egymás mellett, felcímkézve, katalogizálva és gondosan védve. Egy kényszerbeteg Kánaánja. Ezért nagyon kellett vigyáznia magára. Máris érezte, hogy elkezd

kötődni a tárgyakhoz. Ha pedig folytatja, fennáll a veszélye, hogy saját tulajdonának tekinti ezeket a drága holmikat is. Az pedig nem lenne jó senkinek, mert meg kellene ölnie mindazokat az embereket, akik bejönnek, és megvásárolják őket. Az pedig nagyon fárasztó lenne. Erről eszébe jutott, hogy be kellene kapcsolnia a számítógépét, és digitális formában is rögzíteni a gyűjteményét. Elvégre nagyon sok programozó él a világon, akik nem tudják, hogyan szerezzenek maguknak nőt. Odasétált a földszint közepére, és megkereste a sminkpultot, ahol több márka terméke zsúfolódott egy helyre. A Chanel a maga jellegzetes, fényes, fekete vitrinjével, a Láncomé a csupa üveg tartóival... Yves Saint Laurent pedig aranyozott, álló polcaival. Gyorsan a pult mögé teleportálta magát, aztán kinyitotta a zárat a szekrényeken, amelyek lent, a földön álltak. Leguggolt, a tenyerével világította meg az apró címkéket a csomagolásokon. Nem volt nehéz megtalálnia az 1 Le Rouge rúzst, ezért elvett egy dobozt a gondosan rendbe rakott halomból. Felnyitotta a tetejét, és kivett egy fényes fémtubust. Milyen szép volt, tökéletes, nem karcos, és még senki nem érintette. Devina szinte remegett, ahogy a kezében tartotta. Kinyitotta, és kicsavarta a tökéletesen formázott tégelyt. Virágos, finom illatát megérezve még a szemmozdulata is élvezetet fejezett ki. A pszichológusnak igaza volt: az irodájában nem tartott örökké a pánikroham, és miután végeztek, és visszatért a munkájához, az elválás félelme sem kínozta sokáig. Háttérbe szorult, mert más dolgok kötötték le a figyelmét. Amikor azonban visszatért a magánlakhelyére, és leült a tükör elé, készen arra, hogy lemenjen a falba, és élvezze a gyermekeivel töltött időt, visszatért az idegessége. És ekkor kezdődtek a bajok. A gondolatai hamarosan egyre jobban elvadultak, elképzelt mindenféle szörnyűséget, szemétpréselést, dugig tömött szemeteskonténert és zsúfolt, büdös szemétlerakót. Majdnem elsírta magát. Visszamehetett volna azért a bizonyos rúzsért, de szerette volna legalább részben tiszteletben tartani a pszichológus elméletét: nagyon is jellemző lett volna rá, hogy mániákusan ragaszkodik ahhoz a bizonyos darabhoz, és akármit megtesz, hogy visszaszerezze, nem hagyja, hogy bármi is az útjába álljon. Csakhogy nem mehetett végig ismét ezen az úton, ezért volt most itt, nem pedig abban az irodában, és ezért tartotta a kezében ezt a gyönyörű tubust, hogy ezzel helyettesítse azt, amit a gyógyulás érdekében feláldozott. Még öt ugyanolyan színárnyalat volt a dobozban szépen egymás

tetejére rakva gyönyörűséges toronyban. Kinyújtotta a kezét. Szerette volna mindegyiket elvinni a biztonság kedvéért, de megállította magát. Becsukta a dobozt, és láthatatlanná válva elment a közeléből. Miközben elsétált, büszke volt magára. Elég volt a kitérőből, ideje visszatérni a munkájához. Odament a kirakathoz, amelyen keresztül bejött, és megállt az egyik próbababa előtt. A bábun egyenes, szőke hajú paróka volt és virágmintás ruha, amelyben Devina még holtan sem szeretett volna mutatkozni... Kíváncsi volt, mit szólna hozzá Jim Heron, ha ebben látná. Kétségtelenül sokkal inkább az ő ízlése volt: nőies, csinos, nem túl kihívó. Szerény. A gazember! Az a hazug csaló! Természetesen attól, hogy az angyal olyan ravaszul kijátszotta az utolsó körben, csak még vonzóbb lett számára... A homlokát ráncolta, amikor eszébe jutottak a pszichológus szavai. Kognitív viselkedésterápia... az agy képessége, hogy újratanuljon dolgokat a tapasztalás során. Odahajolt a bábuhoz, megfogta szőke haját, azt a hosszú, egyenes parókát, amely olyan sárga volt, mint egy ilyenfajta kanári gyémánt Sissy Bartennek, jim drága védencének is ilyen haja volt. És imádta volna ezt a ruhát. Visszahúzódva várakozott volna, arra várva, hogy Jim közeledjen hozzá. Sohasem kezdeményezett volna, mindig olyan átkozottul szűzies maradt. Ettől legszívesebben megölte volna mindkettőt, ami annak az ostoba lánynak az esetében nem az első lett volna, hiszen egyszer már elvágta a torkát a kád fölött... Devina elmosolyodott. Aztán fölnevetett. Egy hirtelen mozdulattal lekapta a parókát a próbababáról, és kopasz fejjel hagyta... aztán láthatatlanná válva kiment az üvegen át.

6.

fejezet

Csak álom volt, ugye? Adrian biztosan csak álmodott. Kivéve, a francba, hogy minden valóságosnak tűnt: a feneke alatti kanapé bársonyhuzata, a kezében a hideg sör, valamint a klub forró levegője. Minden életszerűnek és hitelesnek hatott. Félt elfordítani a fejét. Rettegett tőle, hogy azt látja, egyedül van ezen a zajos, zűrzavaros helyen, ahová hozzá hasonló, üres emberek járnak. Ha egyedül van, Eddie valóban meghalt. Ivott egy kortyot a hosszú nyakú sörösüvegből, aztán ösz- szeszedte magát, és oldalra pillantott... Nagyon lassan leengedte a szája elől az üveget, és kifújta az összes oxigént a tüdejéből. - Szia, haver! - suttogta. Eddie odakapta a tekintetét. - Ööö... szia! - Felé fordult az ülésen. - Figyelj, jól vagy? - Igen, csak... - Miért nézel így rám? - Hiányoztál - felelte Ad halkan. - Azt hittem, soha többé nem látlak. - Csak mert kimentem a mosdóba? - mosolygott Eddie. - Általában vissza szoktam jönni. Ad kinyújtotta a kezét, mert tudta, hogy az érintés majd eldönti, melyik oldalon van... Eddie a homlokát ráncolta, és elhúzódott. Úgy nézett rá, mintha a barátjának szarv nőtt volna ki a homloka közepéből. - Mi ütött beléd? Az arca pontosan olyan volt, mint máskor, sötét, barna bőr, némi borosta, vöröses szem, amely sem gyanakvó, sem naiv nem volt, és végül a súlyos hajfonat, amely izmos hátán futott végig. - Nem tudom. - Ad megdörzsölte az arcát. - El akarsz menni? - Istenem, dehogyis! - Akkor jó. - Vörös szemét visszafordította a tömeg felé. - Szóval most megint rám kényszeríted a szexet? Ad hangosan fölnevetett. - ja... Mert ilyen már előfordult. Naná-á-á! - A nyakamba varród a nőket... - Soha nem varrtam a... - Olyanokat választasz, akikről tudod, hogy tetszeni fognak nekem... - Nos, ilyen már tényleg volt... - Tönkreteszed az erényességemet. Amikor Eddie ivott egy újabb kortyot, Adrian komolyra fordította a

szót. - Arra senki sem lenne képes. - Igen, igazad van. Mielőtt angyal lettem, Vesta-szűz voltam, és ez meg is maradt. - Az megmagyarázná a hajadat. - Nem, az azért ilyen, mert jól áll nekem. Adrian ismét nevetett, majd hátradőlt, és hirtelen energia áradt szét a testében. Az érzés, hogy az élet visszatért a normális kerékvágásba, hogy a tragédia nem történt meg, és hogy minden megint úgy van, ahogy addig, olyan hatalmas megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy szinte röpködött, habár továbbra is ott ült az asztal mellett. Hirtelen támadt optimizmussal szemügyre vette a tömeget. Feltette szexszűrő szemüvegét, és a hirtelen jött boldogság hatására a sok szajhajelöltet szépségkirálynőnek látta. - Látsz valakit, aki tetszik? - kérdezte Eddie szárazon. - Ha én nem lennék, soha nem jutnál nőhöz. - Tudod, ezzel nem értek egyet. - Túl tisztességes vagy. - A francba. Ó, igen, az a vörös hajú megteszi, gondolta. És egy fekete hajúval volt... Hirtelen felvonta a szemöldökét, és megmerevedett. Volt valaki a tömeg szélén, a távoli sarokban, az árnyékban, aki őket figyelte. - Itt az idő - szólalt meg Eddie. - Vagy csináljuk, amit csinálunk, vagy rendelnünk kell még egy kört Ad? Hahó! Adrian megrázta magát. - Ja, igen... persze. Legjobb barátja ismét gyanakvóan nézett rá. - Mi a baj, haver? Jó kérdés, gondolta Adrian, amikor felállt. - Csak adj egy percet, és mindjárt hozok valakit. - Csak nyugodtan, ráérsz... de igyekezz! - Ez nem ellentmondás? - Ha rólad van szó, nem. Ad nevetett, aztán már csak a két nővel törődött. Miközben odasétált a vörös hajúhoz, a kuncogásuk előre megjósolható volt, de korántsem olyan kielégítő, mint az az orgazmus, amelyben mindannyiuknak része lesz majd. - Adrian vagyok - mondta, amikor odament hozzájuk. Lassan elmosolyodott, mire a két nő sűrűn pislogni kezdett, és hirtelen átalakították a megjelenésüket: mellet ki, hasat be, a lábat kissé előbbre, hogy látszódjon a comb is. - Tetszik a parfümöd illata - jegyezte meg Adrian, és a vörös hajú

nyakához hajolt. Igazság szerint még nem érezte, de nem is érdekelte, milyen... Beszívta a levegőt, majd ismét megdermedt. Az az illat. Az a... - Örülök - felelte a nő, majd a keze az angyal hátára siklott, és megállt a fenekén. - Egy ilyen férfinak szántam, mint te. Adrian ellépett tőle, mert megfájdult a feje. Vagy talán a mellkasa. - Ja, az jó. Hátrapillantott a válla fölött. Eddie a kanapén ült félig fekve, a tekintete azonban éberen figyelt, mintha készen állna a szexre. Ahogy máskor is. Ad bólintott felé. - Egy barátommal jöttem. És te? - Neki van barátja - motyogta a vörös hajú, mintha ez jellembeli hiba lenne. - Bocsi - szabadkozott a másik nő. Mintha számított volna. - Oké, akkor csak te vagy, feltéve, ha elbírsz két férfival. Amikor a csaj úgy bólintott, mintha megütötte volna a főnyereményt, Adrian megfogta a kezét, és az a parfüm követte őket. Arra gondolt, bárcsak a fekete hajú lett volna az egyedülálló és készséges, a másik pedig, a gót ruhás Jessica Rabbit az, akinek barátja van. De már nem lehetett visszacsinálni. Különben is túl nagy feladat lett volna újabb jelöltet találni. Ráadásul ez az egész nem is örökre szólt. Egyik sem örökre szólt. Az az átkozott virágillat viszont... Kirázta tőle a hideg. Amikor odaért a kanapéhoz, és leült, a vörös hajú nő úgy feküdt le a lábukra, mintha takaró lenne. És mivel éppen Eddie felé volt a feje, ő kezdte el csókolni. Ahhoz képest, hogy nem vadászott, meglehetősen egészséges étvágya volt. Adrian őket nézte, simogatta a nő csípőjét és mellét, és közben azt gondolta, milyen nagy hatással lehet valakire egy rémálom. Teljesen olyan érzés volt, mintha az a sok elképzelt szörnyűség Eddie-ről valóban megtörtént volna: a hárpia, ahogy megjelent a semmiből, és beledöfte az angyalba a kést, amellyel kivette a fosztóképzőt a halhatatlan szóból. Aztán a halála a bank előcsarnokában, nem messze innen. Ezt követően a szenvedés és az érzés, hogy minden értelmetlenné vált számára a világban... A homlokát ráncolta, és azon csodálkozott, miért töpreng olyasmin, ami nem is történt meg... A vörös hajú hátrafeszítette a hátát, szétnyitotta a lábát, egyértelműen jelezve, hogy szeretné, ha valaki a virágoskertjében játszadozna. Amikor Ad teljesítette a kérését, Eddie átvette a helyét a

mellén, lehúzta azt a szakadt, fekete valamit a felsőtestéről, és felfedett egy lényegesen kisebb mellet, mint amilyennek először látszott. Eddie most sokkal agresszívabb volt, mint máskor. Adrian éppen mélyen a nő lába közé nyúlt, amikor megjelent a pincérnő, és újabb sört hozott. Nyilvánvalóan hozzá volt szokva az ilyen látványhoz, amely előtte zajlott, mivel a szeme sem rebbent, amikor letette az asztalra az üvegeket. - Ki is fizetem - szólalt meg Adrian, majd előhúzta a tárcáját a hátsó zsebéből, és kivett belőle egy húszdollárost. Miután a nő elment, ránézett a sörre, és vetett egy pillantást az Eddie-ére is. - Coors Light? Mi a fene!? A másik angyal elhúzta az ajkát a csókból, és megvonta a vállát. - Vigyázok a vonalaimra. Adrian a homlokát ráncolta, aztán ismét nekilátott annak az ételnek, amelyet ketten akartak elfogyasztani. A rövid szoknya alá csúsztatta a kezét, és meglepetésére olyan alsóneműt tapintott ki, amely erős anyagú volt, mint egy acélgerenda, és akkora, mint egy katonai sátor. Mi a franc? Na persze, egy alakformáló alsó valószínűleg olcsóbb, mint a zsírleszívás... Az a parfümillat ismét megcsapta az orrát, és azt jelezte, hogy talán mégsem a nőé. Körülnézett, de nem látott semmit szokatlant... - Szerintem legyél te az első - javasolta Eddie, miközben a nő mellével játszadozott... amely most meglehetősen petyhüdtnek tűnt. És a haja is. Korábban még dús volt, és hullámos, most meg inkább göndör. A nő elmosolyodott, amitől kivillantak görbe fogai. - Gyerünk, Adrian... keféld meg! - Eddie vörös szeme szinte csillogott a sötétben. - Szeretném nézni. A nő megfogta Adrian kezét, és visszatette a lába közé, hozzádörzsölte magát az ujjához és a tenyeréhez... Ekkor a tömegből hirtelen egy alak lépett elő, egy magas, büszke alak fehér ruhában. Amikor odaért hozzájuk, a virágillat olyan erőssé vált, hogy mindent elhomályosított... Eddie. Az igazi Eddie állt előttük, valóságos alakjában, büszkén az élőhalottak között. - Ó, az isten verje meg! Pont, amikor kezdett volna érdekes lenni. Adrian a hang irányába kapta a fejét. Devina ült mellette a kanapé másik végén, és ezúttal a valódi külsejét viselte: egy élőhalott volt, akinek húsa folyamatosan mállott le szürke csontjairól, groteszk, rothadó tenyere a majdnem szép nő mellét markolászta. Az arcán bosszús kifejezés ült, az ajka és ernyedt állkapcsa megfeszült, amennyire tudott. Adrian felkiáltott, és fel akart ugrani, de a vörös hajú helyben tartotta. Miközben a nő természetfölötti erejével viaskodott, a vörös hajú átalakult

azzá, ami valójában volt: egy rozzant vénséggé, mintha a szépség illúzióját már nem tudta volna tovább fenntartani. Adrian megpróbált elhúzódni, és ekkor látta, hogy egy fekete folt kezd felkúszni a karján. Az ujjaitól indult, aztán elérte a csuklóját, majd felment egészen a könyökéig. Hangosan felkiáltott, és erősen elrántotta a karját, de olyan volt, mint egy ragasztócsíkra ragadt légy, egy egérfogóba szorult egér, egy... Eddie - az igazi, a halott - egy egyszerű érintéssel megszüntette a kapcsolatot, de nem a barátját érintette meg, hanem a vörös hajú nőt. Hirtelen megjelent mellettük, kinyújtotta a karját, és a mutatóujját a nő vállára tette, aki ettől egy pillanat alatt semmivé vált. Csak úgy. Devina elátkozta az angyalt, Adrian pedig kiszabadította a karját a szorításból. Hátraesett, lebukott a kanapéról, a tekintete azonban csakis Eddie-re szegeződött, miközben a szíve összetört, és a veszteség érzése újra teljes súllyal nehezedett a lelkére. - Baszd meg! - fröcsögte Devina az angyalnak. Eddie csodálatos arcán, azon a kedves, intelligens, jóképű arcon semmilyen reakció nem látszott a káromkodásra. Csak bólintott egyet a Coors Light sörösüvegre, és elnyújtott hangon megjegyezte: - A te állapotodban én inkább más miatt aggódnék, nem a vonalaimért. Devina a kanapén ülve mocskos jelzőket vágott a fejéhez, de ennél többet nem tett... olyannyira nem, hogy az ember elgondolkozott, vajon igazából mit is csinált Eddie azzal az ET-ujj mutatvánnyal. A másik angyal hosszan és mereven nézte Adriant, mintha a halottnak legalább annyira hiányozna az élő. - Sohasem vagyok túl messze - mondta Eddie megtört hangon. - Ó, a francba... ne menj el! - nyögte Adrian. - Maradj itt, kérlek... - Ó, milyen kibaszottul megható! - Devina fekete szeme hamuszürke volt. - Nem akartok csókolózni, mielőtt elmegy? Eddie úgy indult el hátrafelé, mintha egy guruló talapzaton álló szobor lenne, mozdulatlan teste beleveszett a tömegbe, és vitte magával a friss mező illatát is. - Eddie! - Adrian előrenyújtotta a karját, és látta, hogy a feketeség már a vállánál jár. - Benned vagyok - közölte Devina elégedetten. - Túl késő már bármit is tenni ellene. Rohadtul késő. Adrian teli tüdőből felordított...

7. fejezet MATTHIAS FÖLÉBREDT, mert a nap a szemébe sütött. Nem tudta, mikor ment el a kóborló kezű nővér, de feltett szándéka volt, hogy közvetlenül utána ő is olajra lép. Nem sikerült. Természetellenes álom szállt rá, és olyan erővel ragadta el, mintha az irányítaná. Valójában meg is lepődött, hogy egyáltalán fölébredt belőle. A kórterem pontosan ugyanúgy nézett ki, nem mintha egy éjszaka alatt megváltozhatott volna. Sokkal jobban érezte magát. Mint egy autó, amelyet nagygenerálra adtak be a szervizbe. Ki gondolta volna, hogy egy kis kézimunka, amelyet nem is akart, ilyen fordulatot eredményezhet... Különös. Miközben körülnézett, arra gondolt, igazi csoda, hogy még mindig „kint” van. De miből kint - börtönből? Elmegyógyintézetből? Még rosszabból? Próbálta összpontosításra bírni lassan forgó agyát, és visszaemlékezni arra, mi volt egy nappal azelőtt, mi történt, mielőtt itt fölébredt... Elütöttem az autómmal. Annyira sajnálom. Behunyta a szemét, és eszébe jutott az a nő, Mels Car- michael. Vele kapcsolatban valami áthatolt az agyát beborító ködön, és olyan pontját érte el, amely igazán számított. De miért? Fogalma sem volt - más körülmények között sokkal több időt töltött volna vele. Sokkal többet. De ugyan már, ő nem az a romantikus típus... ebben a dologban valahogy teljesen biztos volt. Felült az ágyon, és meglepte, hogy nem érzi rosszabbul magát. Adott időt a testének, hogy más véleményen legyen, és olyan helyzetjelentést adjon, amely közelebb áll egy olyan ember állapotához, aki alig tizenkét órával korábban motorháztető-díszt alakított. De nem. Még mindig jól volt... Tűnj el innen! Indulj azonnal! Na jó, sokat segített volna, ha tudja, ki van a nyomában, vagy miért kell menekülnie, de nem akarta most ennek megfejtésére pazarolni az idejét... különösen amikor az adrenalint termelő mellékveséje folyamatosan az ajtó irányába fordította, és az kiabálta, hogy húzza el innen a... - Úgy látszik, mégsem vagy John Doe. Matthias a fegyveréért nyúlt, amely nem volt mellette, majd a kórterem másik végébe nézett. Az ápolónő visszajött, az ajtóban állt, a jelenléte hideg léghullámként érte el. Nappal egészen más volt a kisugárzása. Már nem akart csábítani. Lehet, hogy vámpír volt. Ha-ha-ha. - Megtalálták a tárcádat - közölte a nő, és fölemelte a fekete

levéltárcát. - Mindened itt van: a személyi igazolványod, a hitelkártyád... ó, és az egészségbiztosítási kártyád is. A kezelés díját fel fogjuk számolni, a költségeket azonban szinte teljesen fedezi a társadalombiztosítás. Odament a gurulós asztalhoz, és letette a tárcát közvetlenül a névjegy mellé, amelyet a riporter hagyott ott, aztán hátralépett, mintha érezné, hogy Matthiasnak térre van szüksége. Hosszú szünet következett. - Köszönöm - felelte Matthias nemsokára. Az ápolónő utcai ruhát viselt: kék farmert, fekete klumpát, fehér dzsekit. A haját leengedte, és most végigsimított rajta, habár olyan tökéletesen fényes volt, hogy akár egy magazinban is szerepelhetett volna. - Hoztam ruhát is. - Hátrabiccentett a válla fölött. - A kis szekrénykében van mögöttem. Remélem, jó lesz a mérete. - Ezek szerint elengednek? - Feltéve, hogy minden rendben lesz ma délelőtt. Van valakid, akihez hazamehetsz? Matthias nem felelt, és nem azért, mert ő maga sem tudta a választ. Egyszerűen nem válaszolt senkinek semmit. Ilyen típus volt. Ismét hosszú szünet következett. A nő megköszörülte a torkát, és nem nézett a szemébe. - Nézd, ami a tegnap estét illeti... Aha, szóval erről volt szó. - Én elfelejtem, és neked is azt kell tenned - jegyezte meg Matthias szárazon. Isten a megmondhatója, sokkal fontosabb dolgok miatt kellett aggódnia, mint hogy egy gyönyörű nő erőszakkal megmosdatta. Ó, micsoda tragédia! Különösen ahhoz képest, amit ő tett másokkal... Emlékek igyekeztek a fejében a felszín közelébe, valami megdöbbentő és szörnyűséges tudat, amely azzal fenyegette, hogy egyszer megmutatja magát. Vajon ki ő? - töprengett. Hirtelen a nő fekete szeme, a lelkének tükre az övébe kapcsolódott. - Nagyon sajnálom. Nem lett volna szabad. Nagyon helytelen volt tőlem... Matthias visszazökkent a jelenbe, és arra gondolt, milyen vicces, hogy nappal sehol sem volt az a hatalom, amelyet a nő gyakorolt fölötte éjszaka. Nem is tűnt agresszív típusnak. Csak egy csinos, fiatal, vonzó testű és csodálatos hajú ápolónő volt, aki sebezhetőnek tűnt. Megtörtént egyáltalán? Valószínűleg sok fájdalomcsillapítót adtak neki, és isten a megmondhatója, azok aztán rendesen össze tudják zavarni egy ember fejét.

Na persze, ha semmi sem történt, a nő nem kérne bocsánatot, nem igaz? - Csúnyán megszegtem a szabályokat, de még sohasem tettem ilyesmit azelőtt. Én csak... olyan nagy fájdalmaid voltak, és akartad is... ezért... Valóban akarta? Matthias pont fordítva emlékezett. Persze, mit is tudhatott? Még az is lehet, hogy orgazmusa is volt. Vagy talán az sem történt meg. Ami logikusnak tűnik. - Mindegy, csak gondoltam, elmondom, mielőtt elmegyek... mert mire visszajövök a szabadságomról, már nem leszel itt. Őszintén szégyellte magát, és teljesen kétségbe volt esve. Matthiasnak valamiért olyan érzése támadt, hogy maximálisan belefér a személyiségébe, hogy visszaéljen a helyzettel, ha másért nem, hát azért, hogy zavarba hozza. - Az én hibám volt - hallotta saját magát... és amikor kimondta a szavakat, el is hitte a vallomást. - Nekem kellene bocsánatot kérnem. Elvégre a szánalomdugások is ugyanezen az elven működtek, akár végigvitték őket, akár nem. Ó, én szerencsétlen, nem tudnád kézbe venni a farkam? Kösz, szivi. Az ápolónő megsimította a fautánzatú ágy lábrészét. - Én csak... igen, nos, nem akarom, hogy azt gondold, így szoktam viselkedni. - Zavartan fölnevetett. - Nem tudom, miért fontos, hogy tudd, de az. - Nem kell magyarázkodnod. Amikor a nő ismét ránézett, feszült arckifejezése őszinte mosollyá alakult át. Olyannyira, hogy Matthias azon kapta magát, megnézi a gyűrűsujját, nincs-e rajta a bizonyíték, hogy férjnél van. Nem volt. - Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy. - A nő hátranézett a válla fölött az ajtóra. - Azt hiszem, mennem kell. Vigyázz magadra... és kérlek, ne felejtsd el fölkeresni a saját orvosodat. A fejsérülésekkel nem szabad viccelni, az emlékezetvesztés pedig komoly dolog. - Rendben, így fogok tenni. Nagyon könnyen jött a szájára a hazugság, és tudta, hogy életében nagyon sokat hazudott már. Miközben ő is integetett, úgy kezelte a nőt, mintha egy feljegyzés lett volna, vagy egy e-maii. Vagyis nem emberi lény... ami nem a nő hibája volt. Matthias úgy érezte, neki ilyen az alaptermészete. Remek. Nincs is szebb annál, mint amikor az ember felébred, és apránként döbben rá, micsoda seggfej... Az éjjeliszekrényre pillantott. A névjegykártya és a tárcája egymás mellett hevert rajta. Az egyik vastag és fekete volt, a másik vékony és fehér.

Miközben kinyúlt előre, nem tudta, melyiket veszi fel... Végül a tárcája vonzotta jobban. Kinyitotta az összehajtott briftasnit, és ránézett a jogosítványra, amely az átlátszó tartóban pihent. A kép... nos, nem ismerte fel a fickót, de a varázslatos kezű nővér minden bizonnyal úgy gondolta, hogy az ő. Valóban így néz ki? Fekete haj, jóképű, de hideg arc. A szövegből megtudta, hogy a szeme kék... és úgy tűnt, mindkettő működött, amikor belenézett a kamerába. A születésnapja ebben a hónapban lesz. A jogosítványa akkor lejár. A keresztneve Matthias, a címe pedig Caldwellben volt, New York államban. Caldwell, New York. Ismét visszajött. Vagy legalábbis azt súgta neki az ösztöne... Tűnj el innen! Indulj most azonnal! Félresöpörte a sürgető érzést, és lassan szállt le az ágyról. Amikor nem szédült meg, kihúzta a karjából az infúziót, és levette a mellkasáról a tappancsokat. Odahajolt a géphez, és elnémította a riasztót, mielőtt kicsoszogott volna a fürdőszobába. A villany le volt kapcsolva, de amikor belépett, felkapcsolta... és minden kiderült. Saját tükörképét nézte a kagyló fölötti tükörben, és reszkető lélegzetet vett. Az egyik oldalon teljesen fehér volt a szeme, az arcára pedig kitörölhetetlen barázdákat vésett a múlt sok fájdalma... valamint sebhelyek látszottak a halántékán ott, ahol a szeme megsérült. A személyi igazolványában lévő fénykép határozottan őt ábrázolta, ha hozzáadunk egy kis őszülést a halántékon, de még azelőtt készült, mielőtt... - Uram, meg kell kérnem, hogy feküdjön vissza... Nagyon könnyen előfordulhat, hogy megcsúszik és elesik. És nem lett volna szabad kivennie a... Matthias oda sem figyelt az új nővérre. -Elmegyek. Most... és a saját felelősségemre, igen, tudom. Becsapta az ajtót a nő orra előtt, és megnyitotta a zuhanyt. Valami ok miatt ismét belenézett a tükörbe, és Mels Carmichael jutott eszébe. Nem csoda, hogy a nő első reakciója az „Úristen!" kategóriába tartozott. Nem nyújtott valami vonzó látványt... Istenem, miért gondol ilyesmire? Mit számít, milyennek látta más? Hirtelen ismét kinyitotta a szobába vezető ajtót, és kidugta a fejét. A nővér eltűnt, de egészen biztosan vissza fog jönni valaki olyannal, akinek a neve előtt ott fityeg a dr. szócska... Ezért igyekeznie kell. Fogta a névjegykártyát, amelyet Mels adott, és beletette a tárcájába. Aztán kivette a ruhákat a szekrényből, és bezárkózott a fürdőszobába. Tíz perccel később frissen mosott hajjal, tisztán, felöltözve állt.

Egyszínű fekete pólót, fekete széldzsekit és bő farmert viselt. Útban kifelé felvette azt a botot, amelyet, úgy vélte, szintén neki hoztak. Amikor a tenyerébe fogta, természetesnek érezte, és a járása is sokkal gyorsabb lett vele. Mintha már hozzászokott volna. A lift felé indult, és nem nézett be senkihez, nem köszönt el senkitől, nem írta alá a nevét a pontozott vonalon. A pénzügyi osztály majd megtalálja azt a férfit, akinek a címe a jogosítványában szerepel. És talán majd ő is. *** Adrian kiáltására Jim felriadt, és kiugrott az ágyból, a teste támadásra készen állt. Az egyik kezében egy kristálytőrt tartott, a másikban pedig egy automata fegyvert. Felkészült, hogy bármilyen ellenséggel szembenézzen, legyen az akár ember, akár Devina lényei. Kutyus, aki nem volt ostoba, azonnal bemenekült az ágy alá, és fedezékbe húzódott. - Jól vagyok - mondta Adrian, de olyan meggyőződéssel, mintha az artériája vérezne. Jim befordult a sarokba, és azt gondoltába, persze. A vékony függönyön keresztül beszivárgó nap fényénél látszott, hogy az angyal teljesen ki volt ütve. A földön elterülve feküdt, a szemét sötét karikák árnyékolták, a haja ösz- szeborzolódott, a keze pedig remegett, miközben lejjebb húzta pólójának bő nyakát. Csak a piercingjei csillogtak az alsó ajkában, végig a fülén és a szemöldökében, minden más mintha halott lett volna rajta. Kihunyt benne a fény. Jim odament hozzá, és a kezét nyújtotta. - Gyere, kelj föl! A másik angyal megfogta a tenyerét, és Jim egy pillanatra megdermedt, mert kellemetlen csípést érzett az alkarjában, amitől az ösztönei figyelmeztetően megszólaltak. Aztán felhúzta a barátját a földről, és bármi volt is az a karjánál, eltűnt. - Elmentél már Nigelhez és a fiúkhoz? - kérdezte Adrian, miközben járkált, és próbálta lerázni magáról, bármi kerítette is hatalmába. - Miért mentem volna? - Jó kérdés. Azzal bement a fürdőszobába, és becsukta az ajtót. Miután lehúzta a vécét, megnyitotta a zuhanyt és a csapot is a mosdókagylónál. Jim odament az ajtóhoz, nekitámaszkodott az ajtófélfá- nak, és a vékony lemezen keresztül beszélt: - Mit álmodtál? - Amikor nem kapott választ, ökölbe szorította a kezét, és úgy dübögött. - Adrian! Mondd el!

Isten a tanúja, Devina mindenféle trükköt megpróbált, hogy megszerezze, amit akart. A gondolat, hogy behatolt Adrian agyába a hátsó bejáraton, miközben aludt, nos, nem lepte meg igazán. Ismét dübögött az ajtón. Amikor nem kapott választ, nem foglalkozott tovább az illemmel, benyitott. Az átlátszó zuhanyfüggönyön keresztül megpillantotta Adriant, ahogy ismét a földön ül, ezúttal azonban a csempé- zett padló volt a feneke alatt: a zuhanyfülkébe bezsúfolódva, a térdét behajlítva felhúzta a lábát, a könyökét a mellkasához szorította, és az arcát a tenyerébe temette. Nem sírt, nem szitkozódott, és nem is hullott darabokra, és talán ez volt a legfélelmetesebb. Egyszerűen csak ült a meleg vízsugár alatt összekuporodva. Jim lehajtotta a vécé tetejét, és ráült. - Beszélj! A következő pillanatban az angyal érdes hangon megszólalt: - Ő volt Eddie. Az álmomban Devina volt Eddie. A francba. - Akkor nem csoda, hogy kiabáltál. - De ő is ott volt. Igazság szerint ő ébresztett fel. A rohadt életbe, Jim... amikor megláttam... Nem fejezte be a mondatot, Jim közben a saját tőrének pengéjét vizsgálta. - Igen, tudom. - Megölöm azt a szukát. - De csak akkor, ha előttem érsz oda. Adrian leengedte maga mellé a karját, így az ökle a feneke mellett összegyűlt víztócsába ért. Legyőzött kifejezés tükröződött az arcán, de csak egy pillanatra. Mihelyt az a démon a közelükbe merészkedik, vissza fog térni jeges dühe, és ez az előre megjósolható reakció biztosan gondot jelent majd: az ember nem örül, ha a társa kiszámíthatatlanná válik. Erre a fajta mentális állapotra azonban nehéz volt megbízhatóan számítani. - Lehet, hogy mást kellene kérned Nigeltől - jegyezte meg Ad halkan, mintha olvasott volna Jim gondolataiban. - Nem akarok mást. Csakhogy ez nem volt igaz. Jim még mindig nem ismerte teljesen a saját képességeit és a fegyvereit, habár igaz, hogy a tanulási folyamat az első néhány körben volt a legnehezebb, de még így sem érezte magát tökéletesen elégedettnek. Devina pedig nem az a fajta ellenség volt, akivel szemben egyáltalán megengedhető, hogy valaki ne a maximális teljesítményt nyújtsa. Ezért sziklaszilárd erősítésre volt szüksége.

Ha igazán őszinte akart lenni magához, belátta, hogy Eddie a hiányzó darab a képben. És pontosan ezért vette el tőlük őt az ellenség. Az az átkozott szuka! - Ismersz valaki mást? - kérdezte Jim. - Volt egy másik fickó... magasabb rangú nálam is eggyel, ami azt illeti. Majdnem Nigel és Colin szintjén állt. De valami gondja akadt,., és amikor utoljára hallottam róla, a köztesben volt. Na persze ő is igazi vadóc. Lehet, hogy jobban jársz, ha inkább velem maradsz. - Vissza kell hoznunk valahogy Eddie-t... - Ő az egyetlen, aki tudná, hogyan kell ezt csinálni. - Ad felnyögött és felállt, hatalmas teste úgy emelkedett a magasba, mint egy fa. - Vagy talán még Colin. Jim bólintott, és ismét a kristálytőrét nézte. A fegyver átlátszó volt, mint egy jégkocka, erős, mint az acél, és pehelykönnyű. Eddie adta neki... Egy halk sikítás és puffanás hallatán ismét a társára nézett. Ad megfogta a szappant, aztán elejtette, és az arca előtt tartotta a kezét. A szája néma káromkodást formált. - Mi a baj? - Ó... basszus... - A szeme előtt forgatta a kezét, megnézte a kézfejét is. - A francba, ne... - Mi az? - Fekete. - Kinyújtotta a karját. - Hát nem látod? Itt van bennem... Devina bennem van... átveszi a hatalmat... Jim egy pillanatig értetlenül nézett, aztán tudta, hogy közbe kell avatkoznia, és visszafordítani ezt a helyzetet a valóságba, de minél hamarabb. Letette a tőrét a kagyló szélére, majd elhúzta a műanyag zuhanyfüggönyt, és megfogta az angyal vastag csuklóját... Ismét beléhasított az a rossz érzés, az ujjak és a tenyere idegvégződései úgy fellobbantak, mintha savba nyúlt volna. Megnézte Adrian bőrét, és azon törte a fejét, mi is történhetett pontosan abban az álomban. Az angyal karja teljesen normálisnak nézett ki. És azoknak, akik elvesztették a legjobb barátjukat, időnként megengedett volt, hogy szétessenek. De nem maradhatott így a helyzet. - Adrian, haver - megrázta a testét -, hé, nézz rám! Amikor a szegény ördög végül megtette, Jim úgy nézett a szemébe, mintha képzeletben kinyújtotta volna a kezét, és a markába fogta volna a férfi agyát. - Jól vagy. Nincs semmi baj. Devina nincs benned. Nincs itt, és... - Tévedsz. Az üres szavak hallatán Jim elhallgatott, aztán megrázta a fejét.

- Te angyal vagy, Adrian. - Igen? Jim komor hangon folytatta: - Hadd fogalmazzak másképpen... kibaszottul ajánlom, hogy az légy. Feszült csönd után Jim szája mozogni kezdett, szavak hagyták el az ajkát, okos és megnyugtató szótagok szelték át a távolságot kettőjük között. Az agya leghátsó részében azonban imát küldött bárkinek, aki hallotta. Devina egy parazita, az a fajta, aki hízelgéssel közel férkőzik az emberekhez, és megfertőzi őket. Logikusnak tűnt, hogy egy érzelmileg labilis alany sokkal sebezhetőbb. A tragédia azonban az, hogy Jim nem állhatott bosszút az ellenségen, bármennyire kedvelte is Adriant.

8. fejezet - Mi TÖRTÉNT A SZEMEDDEL? Amikor Mels belépett az édesanyja konyhájába, nem válaszolt a kérdésre, inkább egyenesen odament a kávéfőzőhöz. A koffein mellett az is előny volt, hogy a kávéskancsó a távoli sarokban állt, ahol úgy tölthetett magának egy csészével, hogy közben hátat fordított az édesanyjának. Nyomorult alapozó! Az lett volna a dolga, hogy eltakarja azt, amit el akart rejteni. Mint például pattanást, foltot... autóbalesetben szerzett zúzódást, hogy aggódó családtagok ne szerezzenek róla tudomást. - Mels? Nem kellett hátrafordulnia ahhoz, hogy tudja, ki van mögötte. Apró, törékeny termetű édesanyja - aki fiatalabb- nak nézett ki, mint a kora - az asztalnál ült, előtte kiterítve a Caldwell Courier Journal, mellette egy magas rosttartalmú madáreledel és egy csésze kávé. Sötét haját, amelybe már ősz tincsek vegyültek, gondosan hátrafésülte, a ruhája hétköznapi, mégis tökéletesen vasalt. Az édesanyja az a fajta apró termetű nő volt, aki még smink nélkül is makulátlanul nézett ki. Mintha egy flakon frizurafixáló spray-vel és hajkefével a hóna alatt született volna. Ennek ellenére törékeny volt, mint egy bájos szobrocska. Ő volt a porcelánbolt egykori férje - Mels apja - pedig az elefánt. Mels pontosan tudta, hogy a kérdés még mindig a levegőben lóg, de kitöltötte magának a kávét, belekortyolt, majd letépett egy papírtörlőt, és bőszen törölgetni kezdte a tiszta és száraz konyhapultot. - Ó, semmi... csak megcsúsztam és elestem. Nekiestem a zuhanycsapnak. Ostoba baleset volt. Egy pillanatra csönd lett. - Későn értél haza tegnap este. - Egy barátomnál voltam. - Azt hittem, egy bárba mentél. - Igen, de utána egy barátomhoz. - Aha. Jól van. Mels kinézett a mosogató fölötti ablakon. Némi szerencsével a nagynénje mindjárt megjelenik, ahogy szokott, és akkor nem kell hazudnia arról, miért taxival megy munkába. A konyhában nem lehetett mást hallani, csak kortyolást és halk rágcsálást. Mels eközben azon törte a fejét, milyen hétköznapi dolgot hozhatna szóba. Az időjárást A sportot - nem, az anyja nem kedvelt semmilyen szervezett tevékenységet, amely pályán zajlik, és labdához vagy koronghoz van köze. A könyvek jó téma lenne, csakhogy Mels

bűnügyi statisztikákon kívül nem olvasott mást, az édesanyja pedig még mindig lelkes híve volt Oprah Winfrey könyves klubjának, habár a műsor már évek óta befejeződött. Istenem... az ilyen pillanatokban annyira hiányzott neki az édesapja, hogy szinte már fájt. Köztük sohasem volt kínos a csönd. Beszélgettek a városról, az apja rendőrségi munkájáról vagy az iskoláról... vagy nem szóltak egy szót sem. Bármelyik tökéletesen megfelelt. Az édesanyjával viszont? - És? - Mels ivott egy újabb kortyot a kávéból. - Van valami terved mára? Az anyja válaszolt valamit, Mels azonban nem hallotta, mert túl hangosan visszhangzott a fejében az a parancs, hogy elmeneküljön. Megitta feketekávéját - az édesanyja cukorral és tejszínnel szerette aztán betette a csészét a mosogatógépbe, és felkészült a beszélgetésre. - Akkor este találkozunk - mondta. - Nem jövök későn, ígérem. Az anyja fölemelte a tekintetét, és ránézett. Az egészséges finomságokkal teli tálkát kis rózsaszín virágok díszítették, az asztalterítőn apró, sárga virágok látszottak, a tapétán pedig nagy kék labdacsok. Minden virágos volt. - Jól vagy? - kérdezte az anyja. - Nem kellene orvoshoz menned? - Ez csak egy horzsolás. Semmi komoly. - Mels kinézett az ebédlőbe. A csipkés terítővei letakart ebédlőasztal mögött kilátott az utcára, ahol egy sárga Chevrolet fékezett le. - Megjött a taxim. A bárnál hagytam az autómat, mert két és fél pohár bort ittam. - Elvihetnéd az én kocsimat. - Neked is szükséged lesz rá. - Mels a falon lógó kertészeti naptárra pillantott, és imádkozott, hogy lásson valami bejegyzést aznapra. - Ma négy órakor bridzspartid lesz. - Megkérhetek valakit, hogy jöjjön értem. Még most is megtehetném, ha akarnád... - Nem, jó lesz így. Majd elmegyek az autómért, és azzal jövök haza. A francba. Sarokba szorította magát. Fi-Fi csupán egyetlen módon tudott volna megmozdulni: egy autómentő platójára téve. A szerencsétlen kocsit egy szervizbe vontatták a baleset helyszínéről. - Ó, jól van. Amikor az édesanyja elhallgatott, Mels legszívesebben bocsánatot kért volna, de túl nehéz volt a bonyolult gondolatokat szavakba foglalni. A fenébe, lehet, hogy inkább el kellene költöznie. Számára nem öröm, hanem teher volt, hogy folyton ezzel az önfeláldozással és kedvességgel kellett szembesülnie - mivel soha nem ért véget. Mindig volt egy javaslat, egy ajánlat, egy „mit szólnál hozzá, ha", egy... - Mennem kell. De azért kösz.

- Jól van. - Viszlát este. Mels megcsókolta az anyja puha arcát, majd sietve távozott. Odakint friss és kellemes volt a levegő, a nap fényesen sütött, és meleg ebédszünetet ígért. Beszállt a taxiba, majd bemondta a címet: - A CCJ szerkesztősége a Trade utcán. - Rendben. Miközben a belváros felé hajtottak, a taxi olyan puhán nyelte el az út egyenetlenségeit, mint egy betontömb, az ülés pedig keményfa padlóra emlékeztette. Mels azonban nem törődött a kényelmetlenséggel. Túl nagy káosz uralkodott a fejében ahhoz, hogy a feneke vagy összekoccanó foga miatt aggódjon. Az a tegnap esti férfi még mindig foglalkoztatta, olyan elevenen élt benne, mintha ott ült volna mellette a taxiban. És éjszaka sem hagyta nyugton. Mels hátradöntötte a fejét az ülés támlájához, behunyta a szemét, és újra lejátszotta a balesetet. Kétszer, sőt háromszor is megvizsgálta, nem tehetett-e volna valamit, amivel elkerüli a gázolást. Aztán egész máson időzött el. Például azon, milyen mozdulatlanul és éberen figyelő tekintettel feküdt a férfi a kórházi ágyon. Még sebesülten is - bizonyos helyeken súlyosan - olyan érzést keltett benne, mintha... ragadozó lenne. Egy erős, hím állat, megsérülve... Na jó, most már tényleg elég. Lehet, hogy oda kell figyelnie a szerelmi életére... amely igazság szerint nem is létezik... Sajnos nem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy a férfi hipnotikus hatással van rá, ami már tényleg túlzás volt. Sokkal inkább az egészségével és a jóllétével kellene törődnie, meg azzal, hogy valószínűleg be fogja perelni. Ehelyett még mindig érces hangján merengett, és azon, ahogy ránézett: mintha minden apró részlet lenyűgöző és fontos lett volna számára... Sokkal korábban is megsérült már, gondolta Mels. A szeme körüli hegek idővel begyógyultak. Vajon mit történhetett vele? Hogy hívják? Miközben a válasz nélküli kérdések földjén tévelygett, a taxisofőr csöndben a munkahelyére fuvarozta. Tizenhat dollár, tizennyolc perc után és sajgó fenékcsonttal Mels besétált a szerkesztőségbe. A hely már megtelt, zajos volt, az emberek beszélgettek, és ide-oda járkáltak. A káosz megnyugtatta az idegeit - ugyanúgy, ahogy egy jógaedzés fölidegesítette. Leült az íróasztalához, meghallgatta az üzeneteit, ellenőrizte az emailjeit, majd fogta a bögrét, amelyet azóta használt, amióta több mint másfél éve megörökölte ezt a helyet. Bement a közös konyhába, ahol hat kávéskancsó közül választhatott: egyikben sem volt koffeinmentes

kávé; háromban hagyományos, a többiben pedig az a büdös, mogyoróízű lötty vagy pedig az a nőies, tejes micsoda. Ez utóbbi szóba sem jöhetett. Ha karamellöntetes fagyit akar enni, akkor majd rendel magának ebédre, a kávésbögrében azonban annak nincs semmi keresnivalója. Miközben kitöltötte magának cukor nélküli feketekávéját, a bögre eredeti tulajdonosára, Beth Randallre gondolt, az újságíróra, aki ebben a fülkében ült úgy... nos, több mint két évig. Egyik délután elment, és soha többé nem tért visz- sza. Mels sajnálta, hogy eltűnt - nem mintha olyan jól ismerte volna -, és bűntudatot érzett, hogy ilyen előzmények után kapott végre saját helyet. Megtartotta a bögrét, bár nem volt különösebb oka rá. Most azonban, ahogy ivott belőle, rájött, azért tette, mert abban reménykedett, hogy a nő visszatér. Vagy legalábbis jól van. Úgy tűnt, csupa eltűnt személy veszi körül. Legalábbis ma reggel így érezte. Különösen amikor az előző esti férfira gondolt - akit soha többé nem fog látni, mégsem tudja kiverni a fejéből. *** Ez nem az ő háza. Amikor a taxi lefékezett egy szerény környéken álló épület előtt, Matthias tudta, hogy nem itt lakik. Soha nem is lakott itt. És soha nem is fog. - Kiszáll, vagy mi lesz? Matthias a sofőrre nézett a visszapillantó tükörben. - Adjon egy percet! - Ketyeg az óra. Matthias bólintott, kiszállt, és a botjára támaszkodva odasétált a járdán a házhoz. A rossz lábát széles körben lendítette előre, hogy ne kelljen behajlítania a térdét. A ház nem sugározta magából az édes otthon melegét: egy letört faág hevert a csenevész sövényen, amely a kiöblösödő ablak előtt futott körbe. A fű satnya volt, az ereszcsatornában gaz nőtt, és ott, magasan a föld fölött a nap felé nyújtózkodott. A bejárati ajtó zárva volt, ezért a halántékához tette két tenyerét, úgy lesett be az ablakon. Egymáshoz nem illő bútorok. Megereszkedve lógó függöny. A falra egy olcsó bádog postaláda volt felcsavarozva. Felnyitotta a tetejét. Szórólapok. Egy bérlőnek címzett kuponfüzet. A postaládában nem talált számlákat, hitelkártyával kapcsolatos küldeményeket vagy leveleket. Az egyetlen személyes dolog egy nyugdíjasoknak szóló magazin volt, amely ugyanarra a névre érkezett, mint ami a jogosítványában állt.

Matthias összecsavarta a magazint, és a dzsekijébe dugta, majd visszament a taxihoz. Ez a ház nemcsak hogy nem az ő otthona volt, de senki sem lakott benne. Minden jel szerint a tulajdonosa körülbelül négy vagy hat héttel azelőtt halt meg. Ahhoz elég régen, hogy a család lemondja a számlákat és a befizetendő csekkeket, de ahhoz nem, hogy kiürítse a lakást, mielőtt eladásra kínálná. Matthias visszaült a taxiba, majd előrenézett. - Most hová? Nagy sóhajjal előhúzta a tárcáját, kivette belőle Mels Carmichael névjegyét, és miközben a kezében tartotta, az a mindent elsöprő érzés lett úrrá rajta, hogy nem lenne szabad belekevernie a nőt. Túl veszélyes. - Szóval, hová lesz a fuvar? De a francba, valahol el kell kezdenie. Az agya olyan volt, mint egy megszakadt internetkapcsolat. - A Trade utcára - préselte ki összeszorított fogai között. Miközben a belváros felé tartottak, a forgalmat figyelte. Benézett a többi autóba, és embereket látott, akik a kávéjukat iszogatták, az utasokkal beszélgettek, megálltak a piros lámpánál, elindultak a zöldnél. Teljesen ismeretlen volt számára ez a világ. Egyáltalán nem az ő stílusa volt ez az életforma, ahol az ember kilenctől ötig dolgozik, hogy aztán hetvenkét évesen meghaljon. De akkor milyen az övé? - kérdezte ostoba szürkeállományától. Mivel foglalkozott? Válasz helyett azonban csak megfájdult a feje. Amikor feltűnt a távolban a Ccildwell Courier Journal épülete, elővett egy húszdollárost a tárcájából, amelyben maradt még kilenc másik hasonló bankjegy. - Tartsa meg a visszajárót! A taxisofőr láthatóan örült, hogy végre megszabadul tőle. Matthias a bejárattól távol, a nap fényében lézengett, ügyelve rá, hogy ne nézzen senkinek a szemébe - pedig nagyon sokan voltak a környéken. Valami ok miatt magára vonzotta a figyelmet, általában a nőkét. Na persze, az irgalmas nővér szerepe a gyengébbik nem minden képviselőjében ott rejtőzött, neki pedig bőven akadtak hegek az arcán. Ó, milyen romantikus! Végül a közeli buszmegállóban talált búvóhelyet. Leült a kemény műanyag padra, és beszívta más emberek cigaretta- füstjét, akik türelmetlenül várták, hogy megérkezzen a busz. Nem zavarta, hogy várnia kell. Mintha hozzá lett volna szokva ahhoz, hogy elrejtőzve várakozzon. Hogy elüsse az időt, azt a játékot játszotta, hogy megjegyezte mindenki arcát, aki bement vagy kijött a szerkesztőség épületéből. Nagyon könnyen ment. Elég volt egyetlen pillantást vetnie egy

emberre, máris bekerült az adatbázisába. Legalább a rövid távú memóriája működik... Kinyílt az épület kétszárnyú ajtaja, és megjelent a nő. Matthias kihúzta magát a pádon. A napfény Mels hajára esett, amely ettől vörösesbarnán csillogott. Mels Carmichael társriporter egy nagydarab fickó oldalán lépett ki, akinek fel kellett húznia a derekán világos szövetnadrágját, mielőtt elindultak lefelé a lépcsőn. Úgy tűnt, barátok módjára vitatkoznak, majd Mels elmosolyodott, láthatóan megnyerte a vitát... Ekkor, mintha tudta volna, hogy valaki figyeli, felpillantott, átnézett az utca másik oldalára, és megtorpant. Megérintette a társa karját, mondott neki valamit, aztán otthagyta, és elindult át az úttesten a nagy forgalom közepette. Matthias megfogta a botját, a járdára támasztotta, és miközben felállt, lesimította szedett-vedett ruháját. Nem tudta, miért akar jobban kinézni, mégis így volt. Na persze, ennél rosszabbul már aligha festhetett volna. Nem a saját ruháját viselte, az illata Eau d'Kórházi szappan volt, és más nem lévén, a haját is azzal a fertőtlenítő hatású készítménynyel mosta meg. Természetesen a nő legelőször a szemét, azt a csúnya, tönkrement részét pillantotta meg. Hogy is nézhetett volna máshová? - Üdvözlöm - köszöntötte a nő. Istenem, remekül nézett ki hétköznapi ruhájában, elegáns nadrágjában, gyapjúdzsekijében azzal a krémszínű sállal, amelyet lazán a nyaka köré tekert. Még most sem volt rajta jegygyűrű. Helyes, gondolta Matthias minden különösebb ok nélkül. Kissé jobbra fordította a fejét, mert úgy talán nem volt olyan feltűnő a testi hibája, majd ő is üdvözölte a nőt. - Jó napot! Na, és most hogyan tovább? - Esküszöm, hogy nem követem. - Hazugság. - És felhívtam volna, de nincs telefonom. - Semmi baj. Szüksége van valamire? A rendőrség ma délelőtt felhívott, feltettek még néhány kérdést, és azt hiszem, még mindig szeretnének beszélni magával. - Igen. - Nem tett semmiféle megjegyzést a dologra. - Nézze, én... Természetellenesnek érezte, hogy félbehagyjon egy mondatot, az agya azonban egyszerűen semmit sem tudott produkálni. - Üljünk le! - javasolta a nő, és a padra mutatott. - El sem hiszem, hogy kiengedték. Ebben a pillanatban megérkezett a busz, hangosan fékezve megállt, és eltakarta a napot. Forró kipufogógázától Matthias köhögni kezdett.

Leültek a padra, de nem szóltak egy szót sem, amíg a buszra várakozók fel nem szálltak. Amikor a jármű elindult, és a nap újra rájuk sütött, aranysárga fénybe vonta Mels alakját. Valami ostoba ok miatt Matthias sűrűn pislogni kezdett. - Mit tehetek önért? - kérdezte a nő halkan. - Fájdalmai vannak? Igen, de nem testi. És minden alkalommal, amikor ránézett, még rosszabb lett. - Honnan tudja, hogy segítségre van szükségem? - Úgy vélem, nem tért vissza az emlékezete varázsütésre. - Hát nem. De nem a maga hibája. - Nos, én ütöttem el, ezért tartozom önnek. - Már azelőtt is ilyen voltam - mutatott az altestére Matthias. - Nem emlékszik semmire? Úgy értem, a baleset előtti időből? Amikor Matthias megrázta a fejét, a nő hozzátette. - Sokan térnek így vissza... ilyen állapotban. Ó... vagyis a hadseregből, a légierőtől, a tengerészeitől, gondolta. És ez részben igaz is volt. A kormány... igen, valami köze volt a védelmi minisztériumhoz vagy a nemzetbiztonsághoz... vagy... De nem volt sebesült harcos, mert soha nem volt hős. - Megtalálták a tárcámat - bökte ki hirtelen. - Ó, az nagyszerű! Valamiért Matthias odaadta neki. Amikor Mels kinyitotta, ránézett a jogosítványra, és bólintott. - Igen, ez maga. Matthias felpillantott a Caldwell Courier Journal lógójára, amely a bejárat fölött lógott, és azt mondta: - Nézze, ez mind nem hivatalos, oké? - Természetesen. - És bárcsak lenne más választásom. Bárcsak... ne kellene belekevernem magát is. - Még nem is kért semmit. - A nő ránézett. - Mit forgat a fejében? - Ki tudná deríteni, hogy ki ez? - A jogosítványra mutatott. - Mert nem én vagyok.

9. fejezet A BEÁLLT CSÖNDBEN MELS csak arra tudott gondolni, hogy azt hitte, soha többé nem látja ezt a férfit. A sorsnak azonban nyilván más tervei voltak. Ott ült mellette feketébe öltözve egy nagy termetű, nagyon sovány ember, akinek összehúzott szeme és erős állkapcsa azt sugallta, hogy a velejéig szívós... mégis, mintha szégyellte volna a sebeit és a testi hibáját. Mels ismét ránézett a jogosítványra, és a homlokát ráncolta. A kép eredetinek tűnt, a hologram ott volt, ahol lennie kellett, a férfi magassága, súlya és születési ideje stimmelt, a cím pedig itt volt Caldwellben - ami azt illeti, nem messze az édesanyja házától. Valószínűleg hazafelé tartott, amikor elütötte. Ilyen az ő szerencséje. A fényképről ismét a férfira nézett, és olyan érzése támadt, mintha a másiknak félre kellett volna tennie a büszkeségét ahhoz, hogy idejöjjön hozzá. Ez az ember nem az a típus, aki szívesen támaszkodik másokra. Az élet azonban olyan helyzetbe sodorta, amikor nem volt más választása. Elvesztette az emlékeit, és nem sok nyom volt, amelyen elindulhatott. Üres tekintetéből és összefoltozott testéből ítélve egykor valószínűleg katona lehetett, aki csak testben tért vissza a háborúból, lélekben és érzelmileg nem. Természetesen Mels riporter énje mindennél jobban szerette a rejtélyes ügyeket - és az, hogy ezúttal ő is vétkes volt abban, hogy a férfinak amnéziája lett, még inkább arra sarkallta, hogy minden erejével belevesse magát a dologba. De nem volt ostoba. Nem akarta, hogy beszippantsa valami dráma, különösen ha a férfi paranoiás, vagy téveszméi vannak. A kép azonban minden kétséget kizáróan őt ábrázolta. - Gyűlölöm, hogy ilyen helyzetbe kell hoznom magát. - Hosszú, biztos keze a botot simogatta, amelyet a combján egyensúlyozott. - De nem ismerek senki mást, és az a ház, amely ezen a címen található, nem az enyém. Nem tudom megmondani, hol lakom, de abban biztos vagyok, hogy nem ott. Amikor odamentem, megnéztem a postaládát. - Oldalra hajolt, és fájdalmas arcot vágott, amikor elővett egy ösz- szecsavart magazint. - Ezt találtam. A név stimmel, kivéve, hogy én nem ötvenöt éves vagyok. Miért lenne ez az én postaládámban nekem címezve? Mels szétnyitotta a magazint, amelynek borítóján a lógó alatt egy sportos öltözetű, elegánsan őszülő modell volt látható. A név Matthias Hault volt, a házszám és az utca neve megegyezett a jogosítványon szereplő adatokkal... Lehet, hogy az apjával lakott, és ugyanaz volt a nevük.

De akkor az apja örült volna annak, ha a fia felbukkan a küszöbön. - Fogadhatnék magánnyomozót is - jegyezte meg Matthias -, de az sok pénzbe kerül, és jelenleg csak kétszáz dollárom van... illetve száznyolcvan, miután kifizettem a taxit. - Biztos benne, hogy nem keresi senki? - Amikor a férfi nem válaszolt, Mels úgy vélte, abban az ürességben kutat, amelyet miatta kell elszenvednie. - Mit mondtak az orvosok? És, hogy őszinte legyek, meglep, hogy felkelt és járkál. - Szóval segít nekem? - kérdezte a férfi. Mels önkéntelenül is tisztelte ezt a határozottságot, de nem állt szándékában behódolni neki. - Ha segítek, mindent el kell mondania. Mit gondolnak az orvosok? A férfi úgy nézett körbe a jó szemével, mintha kibúvót keresne. - A saját felelősségemre távoztam. - Micsoda? Miért? - Nem éreztem magam biztonságban. És ennél többet nem mondhatok, mert nem tudok. Valószínűleg poszttraumás stresszben szenved, gondolta Mels. Egész biztosan. Talán ha kideríti a személyazonosságát, akkor megnyugszik, és könnyebben visszanyeri az emlékeit. - Rendben, megteszem, amit tudok - felelte. A férfi lehajtotta a fejét, mintha a vereséggel lenne egyenértékű az, hogy valaki máshoz fordul segítségért. - Köszönöm. Csak szeretném, ha utánanézne ennek a névnek. Ez lehetne a kiindulópont. - Visszamehetek, és most azonnal elkezdhetem a keresést. - Mels jobbra biccentette a fejét. - A folyó mellett van egy kis bisztró, körülbelül két sarokra innen. Ehet ott valamit, és amint tudok, én is odamegyek... feltéve, hogy ki tudja... - Megoldom - préselte ki a férfi összeszorított ajkán. Ha addig él is, gondolta Mels, ahogy a férfi megfeszült állkapcsát nézte. Amely mellesleg nagyon hasonlított john Hammre. A férfi a botjára támaszkodva felállt a pádról. - Akkor majd ott találkozunk... és nem kell sietnie. Amikor végignézett az utcán, a szemébe sütött a nap. Abba is, amelyikkel nem látott, és abba is, amelyikkel igen. - Kéri a napszemüvegemet? - kérdezte Mels. - Ray Bán, teljesen uniszex. És nem dioptriás. Nem várta meg, hogy a másik büszkeségből visszautasítsa. Kivette a szemüvegtokot a táskájából, és előrenyújtotta. Matthias hosszan nézte a felé nyújtott tárgyat, mintha ez az egyszerű gesztus teljesen ismeretlen lenne számára. - Fogja! - unszolta Mels halkan.

A férfi keze reszketett egy kicsit, amikor elfogadta, és nem nézett a szemébe. - Nem fogom összekarcolni, és a bisztróban visszaadom. - Nem sürgős. Amikor föltette a szemüveget, az arca... tagadhatatlanul veszélyessé vált. És őrülten szexissé. Mels testébe villám hasított, és azt a helyet célozta meg, amely már nagyon régóta élettelen volt. - jobb? - kérdezte érdes hangon. - Valamivel. Még mindig nem nézett rá, a vállát és a gerincét mereven kihúzta, a száját szorosan összepréselte. Nagyon büszke ember, aki a gyengeség csapdájába esett... Mels minden különösebb ok nélkül arra gondolt, hogy erre a pillanatra mindig emlékezni fog. Igen, erre a pillanatra, ahogyan a fény megvilágítja a férfi szigorú, jóképű arcát. Olyan ez, döbbent rá, mint egy fekete lyuk. Ez a látszólag véletlen találkozás két ember között örökre megváltoztatta a dolgok menetét. - Van valami, amit szerettem volna megkérdezni - szólalt meg a férfi. - Mit? - suttogta Mels, mert még mindig fogva tartotta az a pillanat, amit nem értett. - Hol történt a baleset? Ekkor megrázta magát, és visszakanyarodott a jelenhez. - A Fenyőliget temető előtt. Közel ahhoz, ahol lakom... nem messze attól a környéktől, ahol a maga háza van. - Egy temető előtt. - Igen. A férfi bólintott, és elindult az étterem felé, Mels pedig meg mert volna esküdni rá, hogy azt motyogja: „Hogy ez miért nem lep meg?" *** Ami a kis lebujokat illeti, a Riverside bisztró ezeknek egyik tipikus képviselője volt: műbőr bokszok, tarka függöny, kötényt viselő, unott pincérnők. Az étel zsíros volt, de jó értelemben, és miközben Matthias rozsdamentes villájával rántó ttát evett, a gyomra úgy korgott, mintha évek óta nem vett volna magához szilárd ennivalót. A reggelihez már túl késő volt, a kávéhoz azonban a legjobban a szalonnás tojás passzolt. Miközben evett, a riportertől kapott napszemüveg igazi áldásnak bizonyult. így ugyanis nyomon követhette, hogy ki jön be, és ki megy ki a bisztróból, hol járkálnak a pincérek, ki megy a mosdóba, és meddig marad bent. Mels azonban nem azért adta, hogy a többieket figyelje.

A fenébe. Mi van abban a nőben, ami miatt újra egész ember akar lenni? - Kér még kávét? - kérdezte a pincérnő a könyöke mellett állva. - Igen, köszönöm. - Odatolta a poharát, mire a nő gőzölgő fekete folyadékot töltött bele. - És mindenből kérek még egy kört. - Jó étvágya van - mosolygott a másik, mintha nagyobb borravalóra számítana. Ha az ember nem tudja, mikor és hol eszik legközelebb, jobb, ha kihasználja az adódó lehetőséget, gondolta magában. A riporternő nem sokkal azután érkezett meg, hogy befe 86 jezte a második reggelijét is. Jobbra-balra nézett, aztán észrevette hátul a vészkijárat közelében, és elindult a sok üres boksz mellett. Leült vele szemben, az arca kipirult, mintha sietett volna. - Biztosan sokan voltak, amikor bejött. - Igen. - Baromság... csak közel akart lenni a kijárathoz, ha esetleg sietve kellene távoznia. A pincérnő ismét megjelent az asztaluknál a kávéskancsóval. - Örülök, hogy látom... kávét? - Igen, kérek. - Mels levette a kabátját. - És a szokásosat. - Reggelit vagy ebédet? - Ebédet. - Mindjárt hozom. - Sokszor eszik itt? - kérdezte Matthias, és közben azon töprengett magában, miért érdekli. - Hetente kétszer vagy háromszor, amióta elkezdtem dolgozni az újságnál. - És az mikor volt? - Egymillió éve. - Furcsa, nem úgy néz ki, mint egy dinoszaurusz. A nő elmosolyodott, aztán ivott egy korty kávét, majd öszszeszorította a száját, a szemhéját lejjebb eresztette, mint aki készen áll rá, hogy munkához lásson. Istenem... milyen lenyűgöző látványt nyújtott! Ez az összpontosítás. A koncentráció. Ebben a pillanatban saját magára emlékeztette... Ami igazi csoda volt, tekintve, hogy mennyit tudott magukról... és a nő idegen volt számára. - Mondja el! - szólította fel Matthias. - Maga halott. - Nahát, és én még azt hittem, csak én érzem úgy. A közéjük telepedett csöndben Matthias látta, hogy a nő olvasni próbál a gondolataiban. - Nincs meglepve - jegyezte meg a nő. Lenézett félig üres csészéjébe, és megrázta a fejét.

- Tudtam, hogy valami nem stimmel azzal a házzal. - Az a férfi, aki ezen a néven ott élt, nyolcvanhét éves volt, és szívelégtelenségben halt meg öt héttel ezelőtt. - Nem valami szerencsés, már ami a hamis személyazonosságot illeti, nem igaz? - Úgy beszél, mintha első kézből ismerné. - Amikor Matthias nem reagált, a nő közelebb hajolt. - Van rá valami esély, hogy a szövetségi tanúvédelmi programban vesz részt? Nem, ő a törvény másik oldalán áll... bármit jelentett is ez. - Ha ez a helyzet - felelte Matthias -, nem vigyáznak rám valami jól. - Van egy ötletem. Menjünk vissza a temetőhöz... oda, ahol a baleset történt. Nézzük meg, nem jut-e eszébe róla valami. - Ezt nem kérhetem magától. - Nem is tette. Én magam ajánlottam fel... - A nő elhallgatott, és a homlokát ráncolta. Aztán felhúzta a szemöldökét. - Istenem, remélem, nem leszek olyan, mint az anyám. - Szereti a temetőket? - Nem, hosszú történet. Szóval kölcsönkértem a barátom kocsiját, és elvihetem oda, miután befejeztük az evést. - Nem szükséges. De azért köszönöm. - Miért akarta megtudni a nevét, ha nem folytatja a kutatást? - Úgy értem, mehetek taxival is. - Ó! A pincérnő megjelent a „szokásossal", ami nem volt más, mint csirkesalátás szendvics, láthatóan extra mennyiségű paradicsommal és chips helyett sült krumplival. - Azt hiszem, nekem kellene gondoskodnom magáról - jegyezte meg a nő, és a ketchupért nyúlt. Matthias figyelte, hogy két zsaru belép a bisztróba, majd leül a pulthoz. - Lehetek őszinte magával? - Kérem. Matthias lehajtotta a fejét, és Ray Bán napszemüvege fölött nézett a nőre. - Nem akarom, hogy kettesben legyen velem. Túl veszélyes. A nő keze megállt a levegőben, félúton a szájához. Éppen egy sült krumplit akart bekapni. - Már megbocsásson, de amilyen fizikai állapotban jelenleg van, egy szempillantás alatt eltörhetném mindkét lábát, és eszméletlenné tehetném. - Amikor Matthias szemöldöke az egekig szökött, a nő bólintott. - Fekete öves vagyok, engedélyem van rejtett fegyver viselésére, és soha sehová nem megyek egy jó kés és a pisztolyom

nélkül. Azzal futólag elmosolyodott, fölvette a csirkés szendvicset, és beleharapott a szokásos ebédjébe. - Nos, mi a válasza?

10. fejezet SZERENCSÉRE EZ NEM RANDI, gondolta Mels, amikor elhallgattak, mert az, hogy megmondja egy férfinak, hogy fel tudná törölni vele a padlót, nem a megfelelő kezdete, közepe vagy vége egy étkezésnek. Ez munka volt - na persze, nem valószínű, hogy ennek a férfinak a története valamikor is bekerül az újságba, de meg kell oldani, és isten látja a lány lelkét, az ilyen lehetőséget sohasem szalasztotta el. - Lenyűgöző felsorolás önvédelmi eszközökből - felelte a férfi egy hosszú pillanat múlva. - Az apám gondoskodott róla, hogy meg tudjam védeni magam. Zsaru volt, az a régimódi fajta. - Az mit jelent? Mels megtörölte a száját egy papírszalvétával, aztán ivott egy korty kávét, és azt kívánta, bárcsak kólát rendelt volna. - Hadd magyarázzam el... Manapság a járőrkocsikba szerelt videokamerákkal, a belső ügyosztállyal és az ügyrendi eljárás vastag papírkötegeivel egy hónap alatt felfüggesztették volna. Akkoriban azonban elvégezte a munkáját, és neki köszönhetően az emberek nagyobb biztonságban voltak a városban. Elintézte a dolgokat. - Durva volt? - Igazságos. - És maga helyesli a módszereit? Mels megvonta a vállát. - Őt helyeseltem. Azt illetően viszont, ahogy dolgozott... maradjunk annyiban, hogy az egy másik világ volt. Még a DNS-vizsgálatok és az internet előtt. - Azt hiszem, kedvelném. Mels ezen elmosolyodott. Aztán szomorúság töltötte el az elvesztése miatt, ezért kinézett a folyóra és a sirályokra, melyek a lassan cammogó víz fölött köröztek. - Soha nem veszítette el a fejét, és nem volt rosszindulatú. Néha azonban a bűnözők csak abból értenek, ha valaki az ő nyelvükön szól hozzájuk. - Van testvére? - Nincs. Apát pedig nem érdekelte, hogy lány vagyok. Úgy bánt velem, mint egy fiúval: kiképzett, önvédelemre tanított, és ragaszkodott hozzá, hogy megtanuljak lőni. - Fölnevetett. - Az édesanyám majdnem szívrohamot kapott, és a lelkiállapota azóta sem változott. - Az édesapja nyugdíjas? - Meghalt. - Mels folytatta a szendvicset. - Szolgálatteljesítés közben életét vesztette. - Egy ideig csönd volt.

Aztán Matthias halkan megszólalt: - Részvétem. Mels nem mert fölnézni, mert már így is túl sokat mondott, és mivel a férfi napszemüveget viselt, nem tudta, hová néz - habár nem volt nehéz kitalálni, hogy rá. - Köszönöm. De ennyi elég rólam... és elég abból a „túl veszélyes vagyok magának” dumából is. Nagyon régóta vigyázok magamra, és tudom, hogy csináljam. Nem ajánlottam volna fel, ha nem érezném úgy, hogy el tudok bánni magával. A férfi röviden fölnevetett. - Milyen átkozottul magabiztos. - Ismerem a korlátaimat. - Engem viszont nem. Egyikünk sem tudja, milyen vagyok. - De éppen ezt akarjuk kideríteni, nem igaz? A férfi hátradőlt. - De igen. Amikor Mels megette a szendvicsét - meghagyta a maradék sült krumplit -, kifizette a számlát, és felállt. - Akkor lássunk neki! Amikor a férfi fölnézett rá, ismét azt érezte, hogy villám- csapás hasít belé, és az a vonzalom, amelynek semmi értelme sem volt, ismét felszikrázik közöttük. - ígérjen meg nekem valamit! - szólalt meg a férfi halkan. - Attól függ, mi az. - Nem sodorja veszélybe magát. - Rendben. A férfi bólintott, aztán megfogta a botját, előrehozta a lábát, és egy pillanatig várt, mintha lelkiekben felkészülne a fájdalomra. Mels ösztönös reakciója az volt, hogy a hóna alá nyúl, és segít neki felállni, de tudta, hogy a férfi nem örülne neki. Ráadásul az sem volt valami tapintatos, hogy ilyen merőn figyelte az elesettségét, ezért félig elfordult, és úgy csinált, mintha a falra szerelt, megvilágított menüsort nézné a pult fölött. Egy halk nyögés arról árulkodott, hogy a férfi felállt, ezért Mels elindult az ajtó felé. Miközben elhaladtak a többi vendég előtt, érezte, hogy mindenki megbámulja mögötte lépkedő társát. Istenem, milyen lehet így élni, hogy folyton mindenki őt bámulja? Habár... a nők nagy valószínűséggel azt látták, amit ő, és ennek semmi köze sem volt bármiféle testi hibához. Éppen ellenkezőleg. Odakint a parkolóban Tony kocsija állt. Egy tragacs volt, de nem abban a gondosan karbantartott értelemben, mint Fi-Fi. Tony járgánya sokkal inkább egy motorizált szemeteskukára emlékeztetett. - Ne törődjön a szeméttel! - mondta Mels, amikor kinyitotta a Toyotát. Beszállt, és lesöpörte az újságokat az utasoldali ülésről. Nem

meglepő módon Matthiasnak eltartott egy ideig, hogy leereszkedjen és beszálljon, majd miután beemelte a lábát, a csizmája rátaposott a földön heverő szemétre: sok papír- és műanyag tányérra és pohárra. - A barátja nagyon szeretheti a gycrsételeket - jegyezte meg. - És gyorsan is eszik. Mels rálépett a gázra, és besorolt a forgalomba. Épphogy csak bepréselte magukat egy taxi és egy tartálykocsi közötti szűk helyre. - Biztonsági öv - figyelmeztette Matthias. Mels ránézett. - Igen, maga bekötötte. - Meg akar halni? - A biztonsági öv nem mindig menti meg az ember életét. - Akkor ezek az emberek itt körülöttünk mind tévednek? - Azt csinálnak, amit akarnak, ahogy én is. - És mi van, ha megbüntetik? - Még nem állítottak meg. Ha pedig megteszik, majd kifizetem. - Amikor. A helyes szó az, hogy „amikor". A Fenyőliget temető jó tíz percre volt tőlük - de nem azzal a sebességgel, ahogy Mels vezetett. Sohasem volt vakmerő, csak hatékony. Olyan útvonalat választott, amely elkerülte a jelzőlámpákat, valamint a park körül lévő építkezési területet. - Itt lesz jobbra. - Odahajolt a szélvédőhöz, és kinézett előre. Igazság szerint gyönyörű hely. Van valami békés a temetőkben. Matthias halkan felhorkant. - Ez az örök pihenés duma csupán illúzió. - Nem hisz a mennyországban? - Én inkább a pokolban hiszek, ennyit mondhatok. Nem volt idő, hogy folytassák a beszélgetést, mert odaértek a főbejárathoz. - A baleset körülbelül itt történt... nem messze a kaputól. Egy kicsit... távolabb... itt. Mels megállt a kocsival, és leállította a motort. Matthias azonnal kiszállt. Gyorsan lépkedett a botjára támaszkodva, aztán megállt az út közepén, és a foltot nézte, ahol földet ért. Ezután jobbra és balra pillantott, majd lehajolt, hogy megvizsgálja Fi-Fi keréknyomát és a sérült fát... Végül felnézett a három méter magas kerítésre, amely körbezárta a temetőt. Ez volt aztán a gótikus építmény! Magas fémrácsok alkották, a tetejükön Bourbon-liliom tüskékkel, összességében lenyűgöző látványt nyújtott... és nagyon veszélyes lett volna átmászni rajta. Mit ad isten, amikor odalépett a férfi mellé, vért látott az egyik éles tüskén... valamint egy elszakadt ruhadarabot. Mintha valaki átmászott volna a tetején.

- Majd én leveszem - ajánlkozott Mels, aztán felmászott a kerítésen, és levette az elszakadt ruhafoszlányt. - Tessék, itt van. Matthias elvette tőle. - Vízhatlan szövet, és lefogadom, hogy ez az alvadt vér az enyém. Friss seb van a lábamon. De miért nem a főbejáraton jött ki? Na persze, ha sötét volt, már nem volt nyitva. - Bemehetnénk? - kérdezte. - Hát persze. Visszaültek a kocsiba, aztán Mels áthajtott a kapun, és balra fordult, abba az irányba, ahol feltételezhetően Matthi94 as átmászott a kerítésen. Amikor odaértek ahhoz a helyhez, ahol az anyagdarabot találták, ismét megállt. Kiszálltak, és Matthias várta, hogy az emlékei visszatérjenek. Ha egyáltalán vissza akarnak térni valaha. Miközben körülnézett, Mels a háttérbe húzódott. A szellő lágyan fújt a zöld fenyőágak között, a napfény fölmelegített a vállát. Megpróbált nem gondolni arra, hogy hol van az édesapja... Körülbelül két hektárral hátrébb, a temető közepén, a Thomas család sírhelye és három, Krensky nevű fivér sírja között. Hát mégsem felejtette el. Utoljára a temetés napján járt itt. Akkoriban szinte már egy fél évtizede New Yorkban dolgozott. Az apja annyira büszke volt, hogy a lánya azt a munkát végzi a nagyvárosban, aminek tanult: újságíró lett... - Erre - szólalt meg Matthias elgondolkozva. Mels elindult a foltokban megjelent tavaszi füvön, és elengedte a múltat, inkább a jelenre koncentrált. Meglehetősen hamar odaértek együtt, habár a férfi egyenetlenül lépkedett, és a botjára támaszkodott. Néha-néha megállt, mintha átgondolná az útirányt, Mels pedig nem zavarta meg a kérdéseivel. Egy épülethez érkeztek, amely tökéletesen beleillett a környező sírok és sírkövek világába. Ugyanolyan stílusban épült, mint a bejáratnál álló ház, a pillérei hasonlítottak a kovácsoltvas kerítés oszlopaira. - Meztelen voltam - szólalt meg Matthias. - Idejöttem, betörtem és elvittem... Elfordította a kilincset, mire az ajtó nyikorogva kinyílt. Odament a hátsó falhoz, és összehasonlította a szakadt szövetdarabot a felakasztott kezeslábasokkal. Meztelen? - töprengett Mels. - Hol volt a ruhája? A férfi megvonta a vállát. - Csak azt tudom, hogy tegnap este itt jártam. Miután kimentek az épületből, Matthias folytatta útját abba az irányba,

amerre elindultak, csak most már cikcakkban haladt. Hogy azért-e, mert arra vezetett az út, vagy azért, mert éppen azt próbálta megtalálni, Mels nem tudta, de nem is kérdezte. Elhaladtak számtalan sírkő, látogató és több temetői alkalmazott mellett, akik a füvet nyírták vagy gyomláltak. Végül körülbelül nyolcszáz méterre az autótól, Matthias megállt. - Itt. Ez az... igen, itt kezdődött. Biztos vagyok benne. A sírkő az egyik friss sírhalom tetején állt - a laza földhányáson pedig, amelyet nemrégen hántolták a koporsóra, egy test lenyomata volt látható, mintha egy ember magzatpózba gömbölyödve feküdt volna rajta. - Itt kezdődött. - Matthias rátámaszkodott a botjára, és leguggolt. Kezébe vett egy marék földet, és azt suttogta. - Itt. - James Heron - olvasta el Mels a sírkőn látható egyszerű feliratot. Ismeri? Matthias körülnézett a temetőben. - Igen. - Honnan? - Mennem kell. - Felállt, és távolabb lépett tőle. - Köszönöm. Mels a homlokát ráncolta. - Miről beszél? - Most el kell mennie... - Nincs abban az állapotban, hogy gyalog menjen vissza a városba. Taxit pedig nemigen fog találni errefelé. - Kérem, el kell mennie. - Mondja meg, miért, és majd meggondolom. A férfi hirtelen jött határozottsággal odament hozzá, nagyon közel... ó, de milyen közel! Melsnek elakadt a lélegzete. Kényszerítette a lábát, hogy ott maradjon, ahol van... és rá döbbent, azért teszi, mert a teste be akarja fejezni azt, amit .1 férfi elkezdett. Ha bármelyikük egy lépést tett volna előre, összeért volna a mellkasuk. Nem a legjobb ötlet, tekintve, hogy a férfiból láthatóan Hőbújt a ragadozó. Mels azonban nem akart okosan viselkedni. A férfit akarta. Csakhogy ez nem volt a terv része. Felszegett állal kijelentette: - Ha azt gondolja, hogy ezzel a passzív agresszióval bármit is elér nálam, nagyon téved. Különben is, még mindig várom a magyarázatát. A férfi odahajolt hozzá. Ahogy a csípője megmozdult, Melsben zavarba ejtően tudatosult, hogy a másik mennyivel magasabb nála, mennyivel erősebb még a sérülése ellenére is, és mennyire égeti a tekintete még a napszemüvegen keresztül is. Matthias halk, vészjósló hangon azt felelte: - Mert ha nem megy el a közelemből, meg fog halni.

11. fejezet Meghatározatlan helyszín Washington D. C. - EZ LESZ A CÉLPONT. A fotó képpel fölfelé került az asztalra, majd egy lendületes lökés következtében a fényes felületen az ügynök közelében állt meg. Aki az arcot rögtön ismerősnek találta. De ki nem ismerte ezt a férfit a különleges egységben? Az ügynök felnézett a felettesére. - Mi a helyszín? - Caldwell, New York. A címet szóban kapta meg, ahogy minden más utasítást is. És nem tarthatta meg a fényképet sem. Ebben a szobában, egy teljesen átlagos külsejű épületben, az ország fővárosában semmit sem rögzítettek. Semminek sem maradt nyoma. Soha. - Nyilvánvalóan fegyvere van, és rendkívül veszélyes. Naná, hogy veszélyes. Mindig is az volt. A dicsőség azonban soha nem tartott örökké, és a különleges egységben nem létezett az a fogalom, hogy „egykori”. Csak „aktív” vagy „halott". Most pedig az ő feladata lesz, hogy a célszemély állapota „halott" legyen. - A szokásos szabályok vonatkoznak erre is - közölte a felettese. Természetesen: egyedül megy, és csakis ő végezheti el a leiadatot, ha pedig kudarcot vall vagy lelepleződik, imádkozhat a haláláért... vagy saját maga is előidézheti. Mindezt csak az ügynökök egy kis csoportja tudta, akiket maga az ördög választott ki személyesen... Matthias. Az a férfi, aki az elmúlt tíz évben vezette őket. A ravasz sakkjátékos, a manipulatív lángelme, a kegyetlen pszichopata, aki megadta a hangot minden ügynök számára. Egy pillanatig furcsa érzés volt valaki mástól elfogadni a parancsot tekintve azonban, hogy ki volt a célpont... A különleges egységnek folytatnia kellett a működését, és jelenlegi felettese gyorsan felkapaszkodott a létrán, majd olyan helyzetbe hozta magát, hogy ő lett a trónörökös. Ami megmagyarázza a mostani feladatot. Az egységben nem maradhat elvarratlan szál. - Van még valami, amit tudnom kell? - Csak ne szúrja el. Huszonnégy órája van. Az ügynök kinyújtotta kesztyűs kezét, és közelebb húzta magához a fényképet. Ránézett az arcra, és arra gondolt, ha valaki két évvel azelőtt azt mondta volna neki, hogy ilyen változások következnek be, meg lett volna győződve róla, hogy az illetőnek elment az esze. Mégis itt volt, és ezt a hatalmas embert nézte a fényképen, akinek már aláírták a halálos ítéletét. Ha ő nem tudja megölni, a szervezet majd

küld valaki mást. És újból valakit. Aztán megint. Amíg el nem végzi valaki a munkát. Ez, a célpont ismeretében, nagy valószínűséggel nem következik be elsőre. A felettese megfogta a fényképet, majd odasétált egy teljesen átlagos kinézetű ajtóhoz. Valójában golyóálló volt, tűz- és bombabiztos, valamint hangszigetelt. Csakúgy, mint a falak, a mennyezet és a padló. Egy gyors retinavizsgálat után az ajtó kinyílt, aztán bezárult, és az ügynök egyedül maradt, hogy számba vegye a lehetőségeit. Ez volt a szokásos eljárás. Miután megkapta valaki a munkát, a módszert teljes mértékben rá bízták. A vezetést csupán a végeredmény érdekelte. A New York állambeli Caldwell csupán egy órára volt repülővel, de jobban teszi, ha kocsival megy. Nem lehetett megjósolni, milyen eszközei vannak a célpontjának, a repülőgépen pedig sokkal könnyebben le lehet nyomozni, mint egy jelöletlen, hétköznapi autóban ülőt. Amikor távozott, egyáltalán nem tartotta fontosnak, hogy talán ő is életét veszítheti - részben ezért esett a választás rá a közül a számtalan katona és civil közül, akik a különleges egységbe „jelentkeztek". Nem hetekig vagy hónapokig, hanem évekig tartó, gondos pszichológiai és fizikai átvizsgálás előzte meg, mielőtt valakivel kapcsolatba léptek. Na persze, ehhez a munkához a gyorsaság és az elkülönülés, a logika és az önálló gondolkodás, a mentális és fizikai fegyelem szokatlan kombinációjára volt szükség. Valamint arra, hogy az illető élvezze, ha más emberi lényeket gyilkolhat meg. Számára valódi szórakozás volt a Kaszást játszani, és ez volt az egyetlen törvényes módja annak, hogy ezt megtehesse. Még a legravaszabb sorozatgyilkost is elfogják egy idő után. Ha azonban valaki ilyen minőségben dolgozik az Egyesült Államok kormányának? Egyetlen korlátja az volt, mennyi ideig képes életben maradni.

12. fejezet MATTHIASNAK EL KELLETT ENGEDNIE MELST. Nem volt más választása. Ahogy ott állt vele a temetőben, és Jim Heron sírját nézte, tisztán látta, hogy kettőjüket élet és halál választja el - és a nő az élők oldalán áll. Azt akarta, hogy ott is maradjon. Egy ideig vitatkoztak, aztán Mels elment. Határozott léptekkel elsétált, amit Matthias csak helyeselni tudott. Távozása után annyi ideig maradt még Heron végső nyughelyén, amíg a nő - számításai szerint - visszaért a barátja kocsijához. És valóban, amikor kisétált a temető főbejáratán, a Toyota nevű szemeteskuka már nem volt ott. Kiderült, a nőnek igaza volt a taxikat illetően, viszont talált egy buszmegállót nem messze, és bár várnia kellett a buszra, valahogy mégis visszajutott a belvárosba. Jobb így. A szakítás tiszta volt, legalábbis fizikailag. Gondolatban, úgy sejtette, nem megy majd ennyire könnyen egyik pillanatról a másikra. Habár ami a fizikai dolgokat illeti, még mindig nála volt valami, ami a nőé: a napszemüvege. Nem kérte vissza, ő pedig elfelejtette, hogy rajta van. Bizonyos helyzetekben még jól is jött, hogy eltakarhatta rossz szemét... A Tizenötödik utcán belépett a Starbucks kávézóba, és a szemüveg lencséje mögül felmérte a helyet A déli roham már lecsengett a három körül elszenderedők pedig még nem jelentek meg, mert a késő délutáni álmosságuknak kellett engedniük. Csak egy-két vendég kávézgatott, a pult mögött pedig két eladó állt. Matthias azt választotta, akinek piercingek sorakoztak a szájában, amely láthatóan még mindig nem heverte ki a sok tűszúrás okozta megrázkódtatást, és tüskés, rózsaszínkék haja volt. De azért kiakadt a természetellenes hajszín miatt. Miközben közeledett felé, a nő fölnézett Az arcán unott, „számolom az órákat" kifejezés ült, de azonnal átváltott valami másra. Ehhez Matthias már hozzászokott. Tipikus női spekuláció, jól választott. - Üdv! - köszöntötte a nő, miközben az arcát... és azt tanulmányozta, amit a botjából és fekete széldzsekijéből látott. Matthias rámosolygott, mintha egy pillanatra neki is megtetszett volna a nő. - Ööö, igen, nézze, úgy volt, hogy találkozom itt egy barátommal, de nem jött el. Fel akartam hívni a mobilomon, de rájöttem, hogy otthon hagytam az átkozottat. Használhatnám a vezetékes telefont? A nő a másik kiszolgálóra nézett A fickó az asztalnak támaszkodott, ahol a kávégépek álltak, a karját összefonta a mellkasán, a fejét

lehajtotta, mint aki állva alszik. - Hát jó. Rendben. Jöjjön! Matthias a pult külső oldalán indult el, és járás közben eltúlozta a sántítást. - Először a tudakozót kell felhívnom, mert a száma a telefonomban van, de ne aggódjon, itt lakik a városban. El sem hiszen, hogy otthon hagytam a mobilom. - Bárkivel megesik. - A nő nagyon ideges volt, a tekintetét csak egy pillanatra vetette rá, majd gyorsan elkapta, mintha Matthias túl fényes lenne ahhoz, hogy hosszú ideig nézze. - De nekem kell tárcsáznom, mert nem jöhet ide be. - Semmi gond. - A nő átnyújtotta a kagylót a pult fölött, Matthias pedig megfogta, és lassan elmosolyodott. - Köszönöm. A nő ismét elpirult, és olyan zavarba jött, hogy kétszer kellett tárcsáznia, mire sikerült a helyes számot felhívnia. Matthias lazán elfordult, és úgy tett, mintha a bejáratot nézné, nem bukkan-e fel véletlenül a „barátja". Aztán meghallotta a gépi hangot a vonal túlsó végén: „Kérem a várost és az államot.” - Caldwell, New York. - Kis szünet után egy ember jelentkezett be. Igen, James Heron számát szeretném megtudni. Miközben várt, a lány fogott egy rongyot, és lazán töröl- getni kezdte a pultot. Ugyanakkor hallgatódzott is, a piercin- gelckel teleaggatott szemöldökét mélyen összevonta. - H-E-R-O-N - betűzte Matthias a nevet. - A keresztnév James. - Az isten szerelmére, hogy lehetne még máshogy betűzni ezt az átkozott... A tudakozó ismét megszólalt: - Sajnálom, de nincs ilyen vezetéknevű előfizető Cald- wellben. Szeretne egy másik számot is megtudni? A francba. De valahogy nem lepte meg. Túl könnyű lett volna, és nem elég biztonságos. - Nem, köszönöm. - Matthias visszafordult a pincérnőhöz, és visszaadta a kagylót. - Nincs szerencsém. Titkos a szám. - Azt mondta, „Heron"? - kérdezte a lány, amikor letette. - Úgy érti, az a fickó, aki meghalt? Matthias összehúzta a szemét, nem mintha a napszemüveg mögött látszott volna. - Mondjuk. Ami azt illeti, a barátom annak a férfinak a testvére. Együtt laknak, de a telefon Jim nevén van. Ahogy már mondtam, úgy volt, hogy itt találkozunk, és, tudja, beszélgetünk. Nagyon nehéz, ha elveszítünk valakit, és aggódom, hogyan tudja feldolgozni. - Ó, istenem, ez olyan szomorú! - A lány egyik kezéből a másikban tette a rongyot. - A nagybátyám együtt dolgozott vele... és történetesen éppen ott volt, amikor az építkezésen megrázta az áram. Istenem, ha

belegondolok, hogy aztán néhány nap múlva lelőtték. Úgy értem, hogy történhet meg az ilyesmi? Annyira sajnálom! - A nagybátyja ismerte Jimet? - Ő a HR-es vezető annál az építővállalatnál, amelyiknél dolgozott. Matthias mély lélegzetet vett, mintha elszorult volna a torka. - Jim nagyszerű ember volt... Együtt harcoltunk a háborúban. - A botjának fejét a pulthoz koccantotta. - Tudja, hogy van ez. Négy... három... kettő... egy... - Nézze, felhívhatom a nagybátyámat, talán ő tudja a számát. Várjon egy pillanatot! A lány kilépett a pult mögül, hirtelen megtorpant, aztán bólintott, mintha valami nemes cselekedetet készülne tenni, és elszánta magát, hogy jót tesz valakivel. Miközben Matthias arra várt, hogy visszajöjjön, megvizsgálta a lelkiismeretét, mit szól a manipulációhoz. Amikor semmilyen választ nem kapott, zavarba jött, milyen köny- nyen ment. Mintha a hazugság annyira ismerős és jelentéktelen lenne számára, mint a pislogás, és már észre sem venné. A nő körülbelül öt perc múlva tért vissza, és egy cetlire írva a kezében tartotta a számot. A betűk kacskaringósak és nőiesek voltak, éles ellentétben állva vagány, piercinges külsejével. - Mindjárt fel is hívom. A pult mögül ismét odaadta Matthiasnak a kagylót, aki hallgatta a gombnyomások hangját. Csörgés. Csörgés. Csörgés. Csörgés. Csörgés. Csörgés... Nem jelentkezett be a hangposta, és nem vette föl senki. Visszaadta a nőnek a kagylót. - Nincsenek otthon. Na persze, mégis mire számított? Heron sírján ébredt föl, de elvárta, hogy fölvegye a telefont? Távolsági hívás két méter mélyről? - Talán éppen útban van idefelé. - Talán. - Matthias egy pillanatig a nőt nézte. - Nagyon köszönöm. Őszintén. - Kér egy kávét, amíg vár? - Nem, inkább elmegyek a házához. Az emberek... furcsa módon reagálnak a tragédiára. - Nagyon sajnálom - felelte a nő, és komoly arccal bólintott. És tényleg sajnálta. Egy vadidegen őszintén sajnálta azért, amin keresztülment. Erről azonnal Mels jutott eszébe, aki szintén készségesen segített neki. Rendes emberek, jó emberek. Hiányos memóriája azt súgta, hogy ő nem közéjük tartozik. - Köszönöm - felelte komoran, aztán kisántikált a kávéházból.

*** A negyvenes kaliberű pisztoly alig egy kilót nyomott Jim jobb kezében a tár tíz golyójával és azzal az eggyel együtt, ami a csőben volt. Maga mellett tartotta a fegyvert, a combjához leengedve, amikor kisétált a garázsból. A zuhanyzóbeli jelenet után Adrian elment, hogy egy kis friss levegőt szívjon, és hozzon valami ennivalót. Elvitte a Harley-t, de a bukósisakját nem. Kutyus biztonságban feküdt odafent az emeleten, az ágyon, a beszűrődő napfényben. Jim pedig őrködött. Hát nem látod? Devina bennem van... átveszi a hatalmat. A francba! De legalább tudott egy módot, hogy levezesse a feszültségét: ennek a garázsnak egyik nagy előnye az volt, hogy egy vidéki birtok hátsó részén terült el... ráadásul a fehér oszlopos ház a vörös téglás kéménnyel azóta üresen állt, amióta kibérelte ezt a helyet. Senki sem fogja látni. De ez még nem elég. Szabad kezével benyúlt a nadrágzsebébe, és elővett egy hangtompítót. Az automata fegyverhez csatlakoztatta, amely háromszáz grammal megnövelte a súlyát, megváltoztatta a súlypontját, ő azonban hozzá volt szokva az ilyen eszközökhöz. így már hallani sem fogja senki. Megállta kocsifeljáró kavicságyán, és szívott egyet a cigarettájából, aztán kivette a szájából, és a bal kezében tartotta. Kinézett magának egy ágat körülbelül kilenc méterre a földtől, fölemelte a fegyvert, és a két és fél centi vastag gallyra összpontosított. Egyenletesen lélegzett, becsukta a szemét, és elképzelte Devina arcát. Durr! A hangtompítónak köszönhetően semmilyen hang nem hallatszott a fegyverből, még pukkanás sem, csak a tenyerében érezte, hogy hátrarúg, valamint látta a becsapódást a fán. Durr! A ravasz a markolathoz és a csőhöz hasonlóan nem csupán a karja meghosszabbításának számított, hanem a teste részének is, és nem volt szüksége a látására ahhoz, hogy bemérje a célpontot. Pontosan tudta, hová fog érkezni a lövedék. Durr! Nyugodt volt. Összeszedett. A hasába vette a levegőt, nem .1 mellkasába. Mozdulatlanul állt, először csak a mutatóujját mozdította meg, aztán az alkarja izmait; azok nyelték el a fegyver enyhe rúgását. Az utolsó golyó becsapódása lágyabb volt, ami nem csoda, hiszen addigra már nem sok maradt az ágból. Kinyitotta a szemét, és ebben a pillanatban a faág zuhanni kezdett. Néha fel-felakadt a társai karján, de nem állították meg, és semmi sem

akadályozta meg, hogy a kemény földre essen. Visszatette a cigarettát a szájába, majd a fenyőtűket letaposva a csenevész füvön odasétált, és fölvette az ágat a földről. Viszonylag tiszta vágás volt. Persze nem olyan tökéletes, mintha elfűrészelték volna, de a távolságot és az eszközt figyelembe véve megfelelt... - Kiválóan lősz. A gőgös angol akcentus hallatán jimnek kedve lett volna kiereszteni még néhány golyót. - Nigel. - Alkalmatlan időpontban zavartalak meg? - Még van hét golyóm. Döntsd el te! - Devinát megdorgálták. - Jim megfordult, és összehúzott szemmel nézett az arisztokrata arkangyalra, mire Nigel bólintott. - Csak szerettem volna, ha tudod. Gondoltam, fontos számodra ez az információ. - Aggódtál, hogy esetleg eltévelyedem? - Nos, igen. Jim elmosolyodott. - Tudsz te egyenes is lenni, ha akarsz. Szóval, mit csinált a Teremtő az ellenséggel? - Ő az ellenfeled... - Az ellenségem. Nigel a háta mögött összekulcsolta a kezét, majd kis köröket írva sétálni kezdett. Vékony alakján olyan kézzel varrott öltönyt viselt, amelyet jim egyáltalán nem ismert, és feltett szándéka volt, hogy ez így is maradjon. - Mi a baj, főnök? - motyogta. - Elvitte a cica a nyelved? Az arkangyal olyan pillantást vetett rá, amelytől jim holtan esett volna össze, ha a szó hagyományos értelmében véve még élt volna. - Nem csak neked vannak érzéseid, és szeretnélek emlékeztetni rá, hogy vigyázz a nyelvedre, ha velem beszélsz. Jim hátra, a derekába dugta a fegyvert. - Rendben van. Akkor hagyjuk a bájcsevegést! Mit tehetek érted? - Semmit. Egyszerűen csak azt gondoltam, hogy megnyugtat a tudat, hogy a Teremtő lépett az ügyben. Mondtam, hogy megbünteti a démont, ha átlépi a határt. Mondtam, hogy várjuk ki a reakcióját, és most végre megérkezett. - És mit csinált vele? - A győzelmek és a veszteségek, amelyek mindkettőtöket érték, nem változtak. Sem ő, sem mi nem tehetünk semmit azokkal a zászlókkal, amelyeket már megkaptatok... Ezek megmaradnak. Azt azonban kijelentette, hogy a démon cselekedetei nem maradhatnak szó nélkül... - Várj, nem értem. Ha Devina befolyásolta egy kör kimenetelét, akkor el kellene venni tőle a győzelmet.

- Ez a dolog nem így működik. A győzelmet... - Az arkangyal a mennyország felé fordította a fejét. - Leginkább a személyes tulajdonhoz tudnám hasonlítani. - Az enyém? - Bizonyos értelemben, azt mondom, igen. - Vagyis ha Devina megszegte a szabályokat, és megváltoztatta a végeredményt, a Teremtőnek ide kell adnia azt, ami jogosan az enyém. És ha már itt tartunk, szeretnék rámutatni, hogyha tudtam volna,ki az igazi célpont, nem koncentráltam volna rossz személyre. - Ezt helyrehozta. - Hogyan? A mező másik oldalán, a távolban egy autó fordult le a fontról, és elindult a fehér ház irányába. A francba! Nem örült ,i látogatóknak... a sárga autó pedig azt jelentette, hogy ez egy taxi. És nem állt meg a főépületnél. Nigel felvonta a szemöldökét. - Úgy hiszem, ez hamarosan kiderül. - Azzal a főnöke az „ó, de egyértelmű” információja után eltűnt. - Kösz, haver - motyogta ]im. - Kibaszottul nagy segítség. Mint mindig. Átment a ház másik oldalára, és háttal az alumíniumburkolatnak dőlt. A fegyver nem maradt a derekában, ismét a kezében tartotta, készen arra, hogy használja. A taxi megállt a garázs előtt. A következő pillanatban egy olyan férfi szállt ki a hátsó ülésről, akiről Jim soha nem gondolta volna, hogy újra látja... Egy élő, lélegző rémálom... Egy emlék a múltból, akivel egyszer már elbánt. Szóval ez lenne a megoldás Devina csalására? - Azt a... rohadt... - sziszegte.

13. fejezet MATTHIAS KISZÁLLT A TAXIBÓL, és megkérte a sofőrt, hogy várjon. Az előtte lévő garázs kétszintes volt, a bal oldalon lépcső vezetett föl az emeletre. A földszinti kétszárnyú ajtó zárva volt, ahogy a fenti is a lépcsőnél. A függönyök elhúzva... Odafent, a földig érő ablaknál a vékony függöny egy kicsit oldalra húzódott, és egy bozontos kutyafej jelent meg, mintha két mancsával a párkányra támaszkodna. Ezek szerint valaki lakik itt. - Mondd meg a taxinak, hogy menjen el! Matthias jobbra kapta a fejét, és amikor egy férfi lépett ki az épület takarásából, kissé megszédült, az emlékezetében azonban felismerés gyúlt. Jim Heron. Visszatért a halálból. Abból ítélve, amit az emlékezete előhívott, a fickó ugyanúgy nézett ki, mint mindig: nagy, izmos test, sötétszőke haj, zord, hideg arc. Ennél többre azonban nem emlékezett, nem tudta felidézni, honnan ismeri, vagy mit csináltak, mit láttak együtt. Csak egy dologban volt biztos... ha nem lett volna fegyvere, akkor sem az a fajta ember, akivel bárki szívesen nézne szembe fegyvertelenül és menekülési lehetőség nélkül. Matthias megkocogtatta a taxi ablakát, adott egy húszdollárost a sofőrnek, aztán elküldte. Az autó megfordult, és végighajtott a bekötőúton. A ka lló vicságyon úgy csikorgott a kereke, mintha géppuskasorozat hallatszana. -Az egy fegyver a lábadnál, vagy csak ennyire örülsz, hogy látsz? kérdezte Matthias szárazon. - Fegyver. Elmondanád, mit keresel itt? - Megtenném, ha tudnám. Talán te tudsz nekem segíteni. - Miben? - Amikor Matthias nem válaszolt, Heron cinikus kék szeme még jobban összeszűkült. - Komolyan beszélsz. Ez tényleg igazi kérdés volt. Matthias megvonta a vállát. - Értsd úgy, ahogy akarod. És miközben ezen gondolkozol, szeretnék rámutatni, hogy te már meghaltál. - Hogy találtál meg? - Információ nyomán, hogy úgy mondjam. Amikor Heron előrelépett, Matthias észrevette, hogy a hangtompítós fegyver csöve már más szögben áll, és ezúttal az ő mellkasára irányul. Bármibe le merte volna fogadni, hogy Heron egy pillanat alatt képes lenne meghúzni a ravaszt. Ami azt jelenti, hogy az a katonának kinéző

férfi vagy paranoiás... vagy valamilyen ok miatt úgy gondolja, hogy a vele szemben álló személy veszélyes. - Nincs nálam fegyver - jelentette ki Matthias. - Nem vall rád. Az a negyvenes kaliberű még most sem ereszkedett le, Jim teste nem lazult el, tekintetében ugyanaz a gyanakvás látszott. - Nem hiszel nekem - állapította meg Matthias. - Azok után, amiken együtt keresztülmentünk? Naná, hogy nem hiszek, öreg barátom. - Barátok voltunk? - Nem, igazad van. Sok minden voltunk, de barátok nem. - Heron megrázta a fejét. - Az istenért, minden alkalommal, amikor úgy gondolom, hogy most már nem látlak többé, felbukkansz. Heron tudja a választ, gondolta Matthias. Az előtte álló férfi a kulcs ahhoz, hogy megtudja, ki is ő. - Nos - motyogta Matthias tekintve, hogy még mindig élsz, miközben alig egy órával ezelőtt a sírodnál jártam, nem én vagyok az, aki nyulakat húz elő a kalapból. Megmondanád, mikor láttuk egymást utoljára? - Most komolyan beszélsz? - Amikor Matthias bólintott, Heron ismét megrázta a fejét. - Azt mondod, nem emlékszel semmire? Matthias előrefordított tenyérrel fölemelte a kezét. - Az égvilágon semmire. Jim gyanakvó tekintetét egy pillanatra meglepődés váltotta fel. - Jézus. - Nem hinném. A jogosítványomban az áll: „Matthias". Heron jéghideg hangon nevetett föl. - Nem bánod, ha végigtapogatlak? Matthias a lábához támasztotta a botját, és magasba emelte a karját. - Csak nyugodtan. jim egy kézzel végigfogdosta a testét, aztán szitkozódva hátralépett. - Neked tisztára elment az eszed. - Nem, csak az emlékezetem. És szeretném, ha elmondanád, ki vagyok. Hosszú szünet következett, mintha Heron gondolatban lyukakat keresne a történetben. Végül így szólt: - Azt még meggondolom, mit mondok el a múltadról. De segíteni fogok, ebben biztos lehetsz. - Ez nem elég. Most azonnal tudni akarom. - Komolyan azt hiszed, olyan helyzetben vagy, hogy követelőzhetsz? *** Miközben Jim fölvezette a lakásába egykori főnökét, Mat- t Inast, a

gazembert, alig tért magához a döbbenettől. Mégis, bármennyire tiltakozott az agya, úgy tűnt, a malacok tudnak repülni, létezik piros hó, és valahol a város másik részén egy tizenkét éves kutya megtanult autót vezetni. Vajon erről beszélt Nigel? Ez lett volna a második kör újrajátszása? Felismered, mert régi barátod és régi ellenséged, akit nemrégiben láttál. Az út akkor sem lehetne egyértelműbb, ha kivilágítanák. Úgy tűnt, ebben a körben nem lesz gond, hogy a rossz lélekre koncentráljon, feltéve, ha Nigel sokatmondó leírása megfelelt a valóságnak, és valóban Matthias került újra terítékre. Ami nem valami jó módja volt annak, hogy megbüntessék Devinát. A francba. Habár ebben a bizonyos „visszatértem a túlvilágról" forgatókönyvben a jó hír az emlékezetvesztés volt. A régi Matthias sohasem játszotta volna el, hogy ilyen gyengesége van, mint az amnézia, vagyis ebben valószínűleg nem hazudott... és, isten a megmondhatója, az információs fekete lyuk még nagy segítségükre lehet. Jimnek így csak a természet ellen kell majd harcolnia. Az ide vezető út, mindezek tetejébe... szörnyű volt. Jim kinyitotta az ajtót, és oldalra lépett. - Szerény hajlék. Amikor Matthias besántikált a lakásba, Kutyus odaszaladt hozzá, üdvözlésképpen a farkát csóválta, a mancsa megcsúszott a padlón. A vidám fogadtatásból ítélve Devina nem rejtőzött a férfi bőre alatt. Hasznos információ. Jim becsukta az ajtót, és egykori főnökét nézte. Ugyanaz a sántítás. Ugyanaz a hang. Ugyanaz az arc. A napszemüveg nem lepte meg, tekintve, hogy milyen állapotban van a szeme. - Megkínálnálak valami ennivalóval, de meg kell várnunk, hogy a lakótársam visszajöjjön. Addig is foglalj helyet a kanapén! Matthias felnyögött, amikor leült. - Még mindig dohányzol - jegyezte meg a látogató, és az asztalon levő cigarettásdobozra bökött a fejével. - Azt hittem, semmire nem emlékszel. - Bizonyos dolgok... visszajöttek. jim bement az apró konyhába, és a mosogatónak dőlve állt meg. Szeretett volna közelebb lenni Eddie-hez. - Akkor kezdjük azzal, hogy pontosan mire emlékszel. - Azt tudom, hogy a sírodon ébredtem föl. - A halál relatív fogalom. - Akkor mindkettőnkkel csoda történt. Jim felvonta a szemöldökét. - Egyikünkkel legalábbis. A másikat még meglátjuk. Hogy találtál

meg? - Információ révén. - A telefon nem az én nevemen van. - De a számot megadtad az előző munkaadódnak. Bementem a könyvtárba, kikerestem a telefonszámot az interneten, és megtaláltalak. Nem túl jó álca. - Nem bujkálok senki elől. - Akkor miért vagy halott, miközben élsz? - Koncentráljunk inkább rád, rendben? - Oké, akkor miért félsz tőlem? - Jim a fogát csikorgatta, Matthias pedig úgy mosolyodott el, mint régen: kivillantotta hegyes, fehér fogsorát. - Mellesleg ez nem emlék. A kezedben lévő fegyverből gondolom. Szerény hajlékodban vagyunk, távol a világtól. Ha nem jelentenék fenyegetést, letennéd. Nyavalyás gazember. Még így, amnéziásan is ravasz. Ekkor Jim odasétált hozzá - közben egyszer sem vette le a szemét a sötét napszemüvegről majd a hangtompí- lás fegyvert - továbbra is Matthiasra irányítva - letette a dohányzóasztalra, aztán meglökte az egyenetlen felületen. - Parancsolj. - Adsz nekem egy fegyvert? - Hát persze, miért is ne? Tekintsd hazatérési ajándéknak. - Hazatértem? - Nem erről a házról beszélek... nem maradhatsz itt, és nem is laktál itt soha. Matthias halványan elmosolyodott. - Nos, a saját házamban nem akarok lakni. - Az hol van pontosan? Ekkor egykori főnöke benyúlt a zsebébe, elővette a tárcáját, és letette a jogosítványát a pisztoly mellé. Jim ránézett az igazolványra. Ügyes munka a megfelelő hologrammal. A vezetéknév természetesen nem stimmel, a keresztnév és a fénykép azonban igen. - Mit tudsz rólam? - kérdezte Matthias. - Jó kép - felelte Jim, és hátralépett. - Nem azt kérdeztem, mi a véleményed leendő fotómodellkarrieremről. Miért tereled el folyton a szót? - Próbálom eldönteni, hogyan játsszam ezt a játékot. - Ez egy játék? - Igen, és olyan tétje van, amit el sem tudsz képzelni. - Jim úgy döntött, leül a vendége mellé. - Ahogy már mondtam, kezdjük azzal, hogy mire emlékszel.

A napszemüveg a föld felé fordult, mintha a férfi a padlót bámulná. Vagy talán a csizmáját. A botját? - Elütött egy autó a Fenyőliget temető előtt tegnap este, és a kórházban ébredtem föl úgy, hogy fogalmam sem volt, ki vagyok,és hol vagyok. Ma annyit tudtam kinyomozni, hogy megtaláltam a sírodat. - A napszemüveg ismét föl- emelkedett, és körbefordult. - Abban a pillanatban, hogy megláttam a neved, felismertem. Ahogy téged is, amikor előléptél a ház sarka mögül. Jim arcán semmilyen reakció nem látszott. - Nem meglepő... hosszú időre nyúlik vissza a történetünk. És ezért fogok segíteni neked. - Akkor mondd el, hogyan történt... - Matthias esetlenül magára mutatott. - Ez az egész. - A sérüléseid? - Nem, a tüllszoknyám és a balettcipőm. Mégis mi a faszról beszélnék? - Vedd le a napszemüveget! - Miért? - Mert szeretnék a szemedbe nézni, amikor válaszolok. Matthias keze remegett, Jim azonban biztos volt benne, hogy ez csak fizikai reakció, nem lelki. Ami pedig feltárult a szemüveg mögött, pontosan ugyanolyan volt, mint régen. - Hogy sérültem meg? - ismételte meg egykori főnöke mély hangon. - Megpróbáltad megölni magad a szemem láttára. Bombát rejtettél a homokba, aztán amikor ott voltam, ráléptél. Matthias lenézett a lábára, a szemöldöke pedig erősen összeszaladt, mintha nagyon lassan próbálná gondolatban összerakni a darabkákat. - Miért tettem? Mit feleljen erre anélkül, hogy túl sokat elárulna? - Gyűlölted azt az embert, aki voltál. Nem tudtad tovább elviselni, ezért megrendezted ezt, hogy ne kelljen tovább élned. - De nem haltam meg. - Nem, akkor még nem. - Jim felállt. - Megjött a lakótársam. Egy pillanattal később felhangzott a Harley dübörgése, egyre hangosabb lett, majd abbamaradt. - Jó a hallásod - jegyezte meg Matthias. Jim szembefordult vele, és azon töprengett, hogy fordíthatná ezt a helyzetet a maga javára. Aztán ravasz mosollyal azt felelte: - És ez a legegyszerűbb trükköm.

14. fejezet - Mit akarsz, MIT csináljak? Válaszul egy hajfestékes doboz repült a nő felé az árnyékból, és amikor elkapta, azt gondolta... igen, hűha, remek indítása az éjszakának. Már most fáradt volt, feszült, és alig várta, hogy hajnali egy órakor véget érjen a műszakja... ennek az „ügyfélnek” meg a hajszín a mániája? Annyira elege volt már a kurválkodásból! Halálosan elege. Rosszul lett a lepusztult, sötét motelszobáktól és az undorító férfiaktól a sok remek ötletükkel... hogy a „főnökéről” már ne is beszéljünk. - Azt akarod, hogy szőkére fessem a hajam? Most komolyan? Erre a sarokban feltűnt ötszáz dollár, legyező alakban szétnyitva. A félhomályos szobában, a mennyezetről érkező fényben szinte világítottak a bankjegyek. Igen, valóban százdollárosoknak tűntek... főleg, mivel ez az ostoba alak már azért is fizetett, hogy eljöhessen vele ebbe a belvárosi garniszállóba. - Hát jó, rendben. - Odasétált a pénzhez, és felmarkolta. - Még valamit? A mély hang halkan szólalt meg: - Azt akarom, hogy egyenes legyen, amikor megszárítod. - Ez minden? - Igen. - Semmi szex? - Nem arra kellesz, nem. A nő hátán borzongás futott végig a derekán lévő ribanc- rendszámtól kezdve fel a gerincén át egészen a tarkójáig. De nem volt miért aggódnia. A szomszédos szobában szintén lányok voltak, a főnök pedig kint ült a parkolóban alig három és fél méterre tőle. Ráadásul volt nála gázspray. Mi baj történhet vele? Magában motyogva bement a fürdőszobába, és felkapcsolta a villanyt. A tükörbe nézve úgy látta, mintha legalább negyvenéves lenne, a szeme alatt karikák sötétlettek, a haja olyan száraz volt, mint a kukoricacsuhé. A jó hír az volt, hogy valóban be kellett volna már festenie a haját, a választék mentén a hajtöveknél már megjelent a piszkosbarna szín. De nem azért, mert Marilyn Monroe-t játszott. Szerette a vöröset. Csakhogy, a francba, a haja már így is eléggé töredezett, ez a festés pedig nem fog használni neki... Ó, nézzék csak, még balzsam is jár hozzá. Milyen kedves. Kitette a műanyag flakont, amelyben valami krémes cucc volt, a fémtubusos hajfestéket és egy kis tégely fixáló vackot. Eltartott egy ideig, amíg elolvasta a használati utasítást, mert sosem ment neki jól az

olvasás, habár egy hajfestés azért nem agysebészet. A nyitott ajtón keresztül látta, hogy az ügyfél a távoli sarokban ül, csizmás lábát szétterpeszti, a keze a térdén nyugszik, nem a lába között. Nem sok látszott belőle, mert a mennyezeti lámpa csak a lábát világította meg. Jobb is... mert így arctalan maradhatott. Furcsa, nem is emlékezett rá, hogy ilyen sötét lenne az a szoba. Munkához látott, kilyukasztotta a tubust a műanyag kupakkal, majd a hegyes tetejű, műanyag flakonba nyomta a szúrós szagú festéket. Ezután úgy rázta össze, mintha kiverné valakinek. A használati utasítás másik oldalára ragasztva műanyag kesztyűt talált, ezért fölvette. Hála istennek nagyméretű volt, így maradt hely hosszú műkörmének is. A választékra könnyen fölkente a festéket, a tincseken azonban már nem tudta végighúzni. Elővett egy fésűt a táskájából, és a feje tetejéről indulva végighúzta egészen a töredezett végekig. Miután kifésülte mind, nekiállt bekenni a festékkel. Az anyagnak olyan szaga volt, mint a légfrissítő és a ragasztó elegyének, és olyan állagú volt, mint az ondó. Vajon ez izgatta föl ezt a fickót? Micsoda disznók a férfiak! Amíg várt, hogy befogja a festék a haját, felforrósodott a fejbőre, és viszketett az orra. Várakozás közben az ismerőseinek írt sms-eket arról, milyen beteges dolgot kell csinálnia. Nem akart az ügyféllel beszélgetni... aki továbbra is csak ült, mint egy szobor. Harmincöt perccel később belépett a zuhanyfülkébe egy flakon samponnal, amit valaki otthagyott a pulton. Félig elhasználták már, de még volt benne annyi, hogy meg tudta mosni vele a haját, jó érzés volt a bőrén a meleg víz, a balzsam pedig sokkal jobb illatú, mint a szőkítő. Miután befejezte, a haja olyan színű lett, mint a pattogatott kukorica, és a szőke tincsek mellett fehér bőre szinte zölden világított. Fölvette kurvás ruháját, amely nem sokat javított a kinézetén. Levette a falról a hajszárítót, majd mezítláb megfordult. - Felkészültél? A férfi felállt a székről, és odament hozzá. Belépett a lámpa fényébe. Jóképűnek tűnt, de valami miatt a nő legszívesebben visszaadta volna a pénzét, és elmegy. Villámgyorsan. - Innen átveszem - szólalt meg a férfi, és kivette a kezéből a szárítót és a fésűt. A hajszárító hangosan zúgott a fülében, miközben a férfi lassan végighúzta a fésű fogait a hajában. Biztosan. Egyenletesen. Mintha már csinált volna ilyet azelőtt. Beteg. Amikor megszáradt a haja, a férfi kikapcsolta a hajszárítót, és letette mellé a pultra. A tükörben belenézett a szemébe, és csak bámulta. A nő megköszörülte a torkát.

- Mennem kell... A férfi arca hirtelen eltorzult, a vonásai mintha átalakultak volna... A prosti kinyitotta a száját, és vett egy utolsó lélegzetet, hogy sikítson, ám ekkor egy kés emelkedett föl a feje mögött. A szörnyeteg egy villámgyors mozdulattal átvágta a torkát, nyitott egy másik kivezetést a tüdejéből feltörő lélegzet számára, ám a kiáramló levegő nem volt elég ahhoz, hogy segélykiáltás legyen. Az utolsó kép, amelyet életében látott, egy élő hulla volt, amelyik elmosolyodott a rothadó húspogácsa közepén. - Kezdődhet a buli! - mondta egy női hang.

15. fejezet ÖNGYILKOSSÁG. Miközben Matthias ízlelgette a szót, egy akkora darab férfi lépett a garázs fölötti lakásba, mint egy tank. Fekete bőrdzsekijében, a kesztyűvel és a bőrnadrágjában úgy nézett ki, mint a pokol angyala. Szigorú ábrázata is illett a képbe... a sok piercing láttán pedig senki sem gondolta volna róla, hogy puhány. jim bemutatta őket egymásnak, Matthiast egy „barátjaként”, a bőrruhás lakótársat pedig „Adriannek” nevezte. Öngyilkosság. Megpróbálta beleélni magát a dologba, és rájött, hogy nagyon is passzol. Aztán várta, hogy más is eszébe jut majd: a környezet, a hely, a kiváltó ok. De semmi nem jött, még akkor sem, amikor megerőltette lassan forgó agyát... Aztán hirtelen világosság gyúlt a fejében, és Heronra nézett. - Sivatag! A férfi, aki tudta a válaszokat, abbahagyta a lakótársával való beszélgetést, és bólintott. - Igen. Ott történt. - És te is ott voltál. - Amikor Heron ismét bólintott, Matthias még jobban elkeseredett. - Honnan a francból ismerjük egymást... A választ megakadályozta egy autó motorjának zúgása, amely a garázs elől hallatszott. Azonnal előkerültek a fegyverek, és Matthias is csatlakozott a partihoz, felkapta a pisztolyt az asztalról. Istenem... milyen jó érzés újra a kezében tartani! Milyen természetes! Az ablakhoz ugrott, és a kutyához hasonlóan kilesett a függöny mögül. Mihelyt meglátta, ki van az udvaron, nagyot nyögve visszahúzódott. - Azt a rohadt! - Ismered? - kérdezte Jim a bejárat: ajtó ablakánál állva. Matthias ismét megfordult, és figyelte, ahogy Mels kiszáll a Toyotából, és a Harley-t nézi. Nem meglepő, hogy megtalálta ezt az átkozott címet. Ha ő képes volt rá, akkor a másik is az. Azt viszont alig hitte el, hogy valóban el is jött ide. Mielőtt elváltak, elmondta neki, milyen kegyetlen valósággal áll szemben, mire a legtöbb ember kiszállt volna az ügyből. Fekete öves vagyok, engedélyem van rejtett fegyver viselésére, és soha sehová nem megyek egy jó kés és a pisztolyom nélkül. - Ezt majd én elintézem - mondta. Odament az ajtóhoz, és ellökte Jimet az útból... annak ellenére, hogy a másik férfi majdnem kétszer akkora volt, mint ő. - És hadd fogalmazzak egyértelműen... senki sem nyúlhat hozzá. Megértettétek? Senki! Bizonyos szempontból nem teljesen ép fizikailag, de egy ravasz

meghúzásához nem kell sok erő. És ha bárki túl közel merészkedne ahhoz a csodálatos nőhöz ott, lent, levadászná és megölné a nyomorultat, még ha az lenne az utolsó dolog is, amit életében tesz. A súlyos csöndben két pár szemöldök ugrott a magasba, de egyik férfi sem vitatkozott. Bölcs döntés, fiúk. Mihelyt Matthias kilépett a lépcső tetejére, Mels felkapta fejét. Csípőre tette a kezét, és valahogy szemtől szemben álltak egymással, habár a nő lent volt az udvaron. - Meglepetés! Matthias a teste mögé rejtette a fegyvert, úgy válaszolt: - El kell mennie innen. A nő a motor felé bökött a fejével. - Haláljárgány? - Egyáltalán nem. A nő a homlokát ráncolta, hirtelen átvágott a kavicságyon, és fölemelt a földről valamit, ami úgy tűnt, mintha egy kavics lenne. Aztán a napfény ráesett, és megcsillant rajta, ami azt jelezte, hogy fémből van. A nő felegyenesedett, az üres töltényhüvelyt az orrához vitte, és megszagolta. - Lőgyakorlatot tartott? Miközben fölemelte az üres hüvelyt, Matthias legszívesebben káromkodott volna. Különösen amikor a nő hidegen elmosolyodott. - Ezt mostanában lőtték ki... alig húsz perccel ezelőtt, de nem több, mint harminccal, mivel fegyverből származik. Matthias bedugta a kölcsönbe kapott pisztolyt hátul a derékszíjába, aztán olyan gyorsan szaladt le a lépcsőn, ahogy csak tudott. Amikor szemtől szemben álltak egymással, életében először védtelennek érezte magát. Megpróbálta elijeszteni a nőt, ami a jelek szerint nem sikerült. Talán az őszinteséggel majd eléri a célját. Napszemüvege mögül végigmérte az arcát, azt a makacs, gyönyörű arcot. - Kérem - kezdte halkan -, könyörgöm, felejtse el ezt az egészet! - Folyton a veszélyről beszél... én azonban csak egy férfit látok, aki elvesztette az emlékeit, és egy hiábavaló hajszát folytat. Nézze, mondjon el... - Jim Heron halott. És nem tudom, kié az a Harley, vagy ki lövöldözött... - Akkor kivel beszélgetett ott, fent? És ha azt állítja, hogy senkivel, akkor hazudik. Képtelenség, hogy maga jött ide ezzel a motorral. Nem lehet... különben is, a motorja még pattog. Lefogadom, ha odamennék és megérinteném, meleg lenne. - Szeretném, ha nem foglalkozna ezzel az egésszel... - Nem fogom megírni az újságban... ebben már megállapodtunk. Ez a

dolog nem hivatalos... - Akkor miért érdekli? - Mert több vagyok, mint a munkám. Matthias felkapta a kezét. - De mi az ördögöt vitatkozom itt magával? Még egy átkozott biztonsági övét sem hajlandó bekötni a kocsijában. Miért várom el, hogy... Ebben a pillanatban kinyílt odafent az ajtó, és Jim Heron lépett ki a lakásból. Mels fölnézett a férfira, és megrázta a fejét. - Nos, mivel én élek... tudja, maga átkozottul hasonlít arra az építőmunkásra, akit körülbelül két héttel ezelőtt lőttek le. Ami azt illeti, én írtam azt a cikket magáról a (X/-ben. Matthias összehúzta a szemét. - Azt a rohadt... *** Az első jó hír, gondolta Jim, az, hogy a nő árnyékot vetett... vagyis nem lehet Devina-ogram. A második pedig Matthias „az a nő az enyém" szónoklata. A kegyetlen gazember soha semmit nem tekintett a sajátjának, kivéve a célpontjait - és még soha nem mutatott ilyen birtoklási vágyat egyetlen élő ember iránt sem. Ebben a tüzes szemű, határozott riporternőben azonban megfogta valami... ami jó jel. A kérdéses nő Matthiasra pillantott. Jobban mondva bámult. - Nem akar bemutatni minket egymásnak? - Majd én megteszem - jelentette ki Jim, és elindult lefelé a lépcsőn. - Milyen üdítő, hogy még nem halt ki a jó modor - motyogta a nő. - Na persze, ami magukat illeti, srácok, a halál nem bináris fogalom, ugye? Matthias nem volt elragadtatva a napszemüvege mögött, de túl kellett tennie magát ezen. Sok más dologgal egyetemben. - Jim vagyok - nyújtotta előre a kezét. - Örülök, hogy megismerhetem. A nő arcáról lerítt, hogy azt gondolja, „ó, ugyan már", mégis kinyújtotta a kezét. - Lenne szíves akkor maga elmondani, mi folyik itt? Abban a pillanatban, hogy egymáshoz értek, Jim transzba ejtette: a riporter csak bámult rá üres tekintettel, készen arra, hogy elfogadja az utasítást, miközben a rövid távú memóriája törlődött. Klassz. Jim nem is tudta, hogy erre is képes. Matthias dühösen megragadta a karját. - Mi a francot csináltál vele? - Semmit. Ez csak egy kis hipnózis. - Régi főnökére pillantott. -

Elmondom, mit fogunk tenni. A nő nem emlékszik majd semmire... így tisztább és egyszerűbb a dolog. Te pedig elviszed abba a szállodába, ahol lefoglaltam neked egy szobát... Matthias csakis a riportert figyelte. - Mels? Mels... jól van? Jim belemászott a férfi képébe. - Jól van... Nem hallottál még Heronról, a csodálatosról? És ekkor előkerült a fegyver. Matthias egyenesen Jim nyakába nyomta a csövét, és hirtelen megint olyan lett, mint régen: kemény állkapocs, feszült koncentrálás. - Mi a faszt csináltál vele. - Nem kérdés volt. Sokkal inkább visszaszámlálás, ameddig meghúzza a ravaszt. - Nos - kezdte Jim meggyőző hangon -, ha szétlövöd a nyakam, sohasem fogom magához téríteni, nem igaz? - Igazság szerint, ha Matthias lelőné, semmi sem történne. De drámából már így is volt elég, és nem tudta biztosan, hogy képes-e egyszerre két emberen is alkalmazni ezt az elmetrükköt. Az azonban még fontosabb: Matthias bizonytalan mentális állapota miatt nem akarta megkockáztatni, hogy túlterhelje az agyát az igazsággal arról az angyal-démon dologról. Most még semmiképpen sem. A fegyver még ekkor sem mozdult. - Hozd vissza! Most! - Elviszed a hotelszobába. - Nálam van a fegyver. Én hozom a döntéseket. - Gondold csak végig. Ha veled van, akkor biztos lehetsz benne, hogy békén hagyom, ugye? Matthias hangja egy oktávot süllyedt. - Nem tudod, kivel állsz szemben. - Ahogy te sem. - Jim közelebb hajolt hozzá. - Szükséged van rám. Én vagyok az egyetlen, aki elmondhatja, amit tudni szeretnél... ezt nyugodtan elhiheted. Sokkal jobban tudom, mint te, hogy milyen a múltad, és senki sem döntheti le azt a falat rajtam kívül. Szóval szállj be abba a nyomorult tragacsba, vidd el a nőt a Marriott Hotelbe, a belvárosba, és majd én is odamegyek, mihelyt végeztem. Matthias még ekkor sem mozdult, csak mereven nézett továbbra is a szemébe. - Lelőhetnélek. - Akkor tedd meg! Matthias felvonta a szemöldökét, és a halántékához emelte a szabad kezét, mintha megfájdult volna a feje. - Én... lelőttelek, ugye... - Ez hosszú történet. És ha meg akarod ismerni, maradj velem... és ne vitatkozz! Ki vagy szolgáltatva nekem, én diktálom a feltételeket.

Rohadt jó fordulat, ha mondhatok ilyet. - Azzal visszament a lépcsőhöz, és elindult fölfelé. Otthagyta egykori főnökét döbbenten a riporterrel. A lépcső tetején csettintett egyet, aztán bement a lakásba. A függöny mögül nézte, ahogy a nő magához tér, és ők ketten elkezdenek beszélgetni. - Szóval, Matthias a lélek - szólalt meg Adrian két harapás között. - Úgy tűnik. - Biztos vagy benne, hogy a nőt is bele akarod rángatni? - Láttad, milyen szemmel néz rá Matthias? - Lehet, hogy csak le akarja fektetni. - Sok szerencsét hozzá - motyogta Jim. - És igen, még hasznunkra lehet. A kérdés már csak az volt, hol lesz a válaszút. Devina előbb-utóbb választást kínál majd neki, és Jimnek addig meg kell győznie ezt az érzéketlen, hataloméhes zsarnokot, hogy alapjaiban változzon meg. Remek. Igazán szuper. Jelenleg olyan munkaköri elégedettség töltötte el, hogy szabályosan fojtogatta az érzés. - Menjünk a szállodába! - mondta. - Milyen szállodába? - A Marriottba. - Elővette a tárcáját. Volt benne egy érvényes hitelkártya Jim Heron névre kiállítva... valamint egy MasterCard, amely nem tudta, hogy ő gyakorlatilag már halott, mivel nem jelentette be. Adrian megtörölte a száját egy szalvétával. - Biztos vagy benne, hogy ilyen nyilvános helyre kell vin 128 ned? A belvárosban nagyon sok ember van, és Devina imád .1 figyelem középpontjában lenni. - Igen, de ez egyben meg is köti a kezét... mivel akkor takarítania kellene maga után. Másodszor pedig nagyon óva- losnak kell lennie, hogy ebben a körben mit csinál... és nem hiszem, hogy a Teremtő nagyon örülne annak, ha ártatlan embereket ölne meg. Jim odament a komódhoz, és előszedte belőle a fegyver- 1 .u tóját. Magára vette, majd az egyik oldalába belecsúszta- lott egy tőrt, a másikba pedig egy pisztolyt. Ellenőrizte a zsebét, megnézte, mennyi cigarettája maradt... Amikor kitapintotta a farzsebében lapuló összehajtott papírlapot, abbahagyta a vizsgálatot, és egy pillanatra behunyta a szemét. Nem kellett elővennie a cikket, mivel kívülről fújta már. Minden szót, minden bekezdést... és különösen a képet. Az ő Sissyje. Aki valójában nem is az övé. De mindig vele volt, sohasem feledkezett meg róla.

Gondosan ügyelve rá, hogy Adrian ne lássa, mégis előhúzta az összehajtogatott A4-es lapot, és egy pillantást vetett a lány arcára. Tizenkilenc éves volt, amikor a démon elfogta, és örökre a lelkek falába zárta... Jim a homlokát ráncolta, és az ajtó felé pillantott. Matthias is ott volt abban a szörnyűséges pokolban. Vajon mit látott odalent... Ó, a francba! Mit csinált? Ha arra gondol, hogy .1 lány is ott van, és szenved, alig lát a dühtől. - Siess, Ad! - dörmögte. - Mennünk kell.

16. fejezet MATTHIAS A TOYOTA ANYÓSÜLÉSÉN ÜLVE úgy érezte, mintha a dolgok szédítő sebességgel történnének. Ami azt illeti, Mels nemcsak hogy minden közlekedési szabályt betartott, ráadásul nyolc km/órás sebességgel döcögtek egy útépítési területen, ahol légkalapácsok és aszfaltozógépek dolgoztak. Rápillantott a nőre. A volán mögött ülve jól nézett ki, nyugodt volt, hétköznapi, még úgy is, hogy fogalma sincs róla, ki az a Jim Heron. Mi a fenét művelhetett vele a fickó? Istenem, más körülmények között baromságnak tartotta volna ezt az egészet. Még hogy hipnózis! Egy frászt! Csakhogy... nos, ő is majdnem hasonló helyzetben volt, habár nemcsak néhány perc esett ki az emlékezetéből, hanem az egész kibaszott élete. Különben is, mit tudott ő már a „hétköznapiról"? Amikor az útépítést elhagyva megálltak egy piros lámpánál, Matthias kinézett az oldalsó ablakon. - Nem jól viselem, ha nem én irányítok. - Sok ember van így vele. - Mels nagy levegőt vett. - Örülök, hogy megengedi, hogy visszavigyem a szállodájába. Ha vele vagy, biztos lehetsz benne, hogy békén hagyom, ugye? Matthias a napszemüveg alá csúsztatta az ujját, és megdörzsölte a szemét. - Mindjárt ott vagyunk - szólalt meg Mels. Mintha attól I.irtana, hogy a férfi elájul, vagy valami hasonló történik. Pedig nem is nézett ki rosszul. - Ha magával vagyok... gyöngének érzem magam. - Nem hiszem, hogy ez miattam lenne. Inkább a helyzet miatt. - Nem, ezt maga teszi velem. - Matthiasnak olyan érzése támadt, hogy ha a nő nem lenne itt, minden sokkal tisztább lenne, még akkor is, ha semmire sem emlékezik az életéből. Akkor ugyanis csak maga miatt kellene aggódnia, és egy probléma határozottan jobb volt, mint kettő. - Próbáltam helyesen cselekedni - dörmögte, és azon töprengett, vajon kihez beszél. - És azt is tette... mert olyan helyre megyünk, ahol pihenhet. Az elmúlt huszonnégy óra meglehetősen zűrös volt. Alvásra van szüksége. Matthias hátraejtette a fejét a támlához, behunyta a szemét, és arra gondolt, amikor Jimmel szemben állt, és gondolkodás nélkül képes lett volna meghúzni a ravaszt, hogy megölje a gazembert. Úgy vélte, nem alvásra van szüksége. Sokkal inkább egy bilincsre és egy elmeorvosi szakvéleményre. Abban a pillanatban ugyanis, amikor az ujja a ravaszon volt, egyáltalán nem tétovázott. Sem akkor, amikor villámgyorsan jim nyakába nyomta a fegyver csövét. Az sem zavarta,

hogy vannak szemtanúk, és meg sem fordult a fejében az a morális gondolat, hogy „hm, ez itt egy emberi élet". Vajon katona volt? Mert ez a dolog egyáltalán nem jellemző a civilekre. Sokkal inkább a hadsereg tagjaira. Igen, gondolta, ez az. Ráadásul az egyik legveszélyesebb fajta harcos volt... akinek halott űr tátongott a mellkasa közepén. Ami azt jelenti, hogy bármire képes. Gyűlölted azt az embert, aki voltál. Amikor a lámpa zöldre váltott, Mels elhajtott egy üzletsor előtt, amelynek boltjai a kis parkolók mögött úgy kapcsolódtak egymásba, akár a Lego-elemek. Az ilyesmit sohasem vette észre: hangulatos kávézókat, népművészeti ajándék- tárgyakat árusító üzleteket, olcsó ékszerboltokat és az egydolláros üzleteket. Olyan banális. Olyan hétköznapi. Olyan normális... - Öngyilkos akartam lenni. Mels egy pillanatra rálépett a fékre, habár a forgalom egyenletesen haladt előre a négysávos úton. - Csak nem... - Megköszörülte a torkát. - Csak nem tért vissza az emlékezete? - Egy-egy mozzanat. - Mi történt? Úgy értem, ha nem túl személyes. Matthias Jim Heronra gondolt, és a másik férfi szavaival válaszolt: - Nem tetszett, aki voltam. - És ki volt? Sötét, mint az éjszaka, hideg, mint a tél, kegyetlen, mint egy penge. Ezt azonban megtartotta magának. - Hogy maga milyen kitartó! A nő megérintette a mellkasát. - Riporter vagyok. Ez alapfeltétel ehhez a munkához. - Kezdek rájönni. Matthias ismét behunyta a szemét, és hallgatta a motor hol erősebb, hol halkabb zúgását. Amikor valami meleg és puha ért a csuklójához, összerezzent. A nő keze volt. Elegáns keze. Bizonyos szempontból alig hitte el, hogy meg akarta érinteni. Nagyot nyelt, megszorította az ujjait, aztán visszahúzta a kezét. Tíz perccel később odaértek a Marriott Hotelhez. A szálIoda az a tipikus, nagyvárosi, lármás hely volt, amely egy gondosan lenyírt sövény mögött magasodott, kis füves területtel körülvéve az ipari terület kellős közepén. Megálltak az előtetős főbejárat előtt, ahol poggyászkocsikat toló hordárok és bőröndöket cipelő emberek hemzsegtek. Na igen, délután három óra az utazók számára a legkedvezőbb időszak. - Feljön? - hallotta magát, miközben azon gondolkozott, vajon ki

követte őket... és pontosan milyen kapcsolat van közte és Jim Heron között. A fickó megemlítette azt a szót, hogy segítség, de vajon mi oka lehetett rá? Matthias volt annyira okos, hogy nem vett semmit készpénznek. - Megnézem, hogyan rendezkedik be... Ehhez mit szól? - Az jó lesz. - Jobban örült volna annak, ha egyszerűen elválnak egymástól, ez azonban már nem lehetséges. I leronnak köszönhetően. Habár... valahogy nem esett nehezére, hogy még egy kicsit a nővel legyen. Mels elhajtott a sárgaréz poggyászkocsik, valamint az egyenruhás londinerek mellett, akik az autók csomagtartójából pakolták ki a bőröndöket, majd a garázsba gurult. A Toyota szellőzőjén keresztül kipufogógáz szivárgott a kocsi utasterébe, ezért Matthias kissé letekerte az ablakot. Micsoda ostobaság! A kinti levegőből jött be az a rossz szag. Átadták az autót egy őrnek, aki nem lelkesedett túlzottan azért, hogy leparkoljon ezzel a tragaccsal. Azután egy forgóajtón keresztül beléptek az alsó szinten lévő előcsarnokba, amelyet vérvörös szőnyeg és aranyra festett fal díszített. A dekoráció ellenére - vagy talán éppen azért - a helyiség inkább hasonlított egy bordélyházhoz, mint egy elegáns szállodához. Csak próbálta utánozni a Four Seasons luxuskörnyezetét, de nem igazán sikerült neki. - Mindig is azt gondoltam, hogy ez a hotel olyan akar lenni, mint a Waldorf - jegyezte meg Mels, amikor megnyomták a lift gombját. Csakhogy ez Caldwell, nem Manhattan. - Furcsa, én is ugyanezt gondoltam. - Bocsásson meg, ha keserűnek tűnök - tette hozzá. - Nem vagyok idevalósi. - New York-i? - Nos, itt születtem, de oda tartozom. Arra várok, mikor mehetek vissza. - Mi tartja itt, Caldwellben? - Minden. Semmi. - A férfira nézett. - Bizonyos értelemben irigylem az emlékezetvesztését. - A maga helyében nem tenném. Igen, egyáltalán nem kívánta neki, és nem azért, mert előzékeny természetű volt. Ahogy itt állt mellette, ölni tudott volna azért, hogy tudjon valamit a nőről, a családjáról, arról, ahogy felnőtt, mindenről, ami odáig vezetett, hogy ebben a csöndes, törékeny pillanatban itt legyenek. - Mels... Mielőtt még bármit kérdezhetett volna, egy család csatlakozott hozzájuk a lift előtt. A kislányok összevissza szaladgáltak, a szülők

pedig úgy néztek ki, mintha egy rágógumiszagú pokolban élnének, amelyet egyforma tündérhercegnő-ru- hás, kicsi démonok uraltak, akik hárompercenként fagyit követeltek. Ding! Amikor kinyílt az ajtó, Matthias Mels derekára tette a kezét, úgy vezette be a liftbe. Nem akarta elvenni róla a kezét, mégis leengedte, és elviselte a gyerekek bámuló tekintetét. A fenti előcsarnokban ugyanolyan sürgés-forgást találtak, minta szálloda előtti területen. Emberek sora kígyózott a londinerek egyenruhás főnöke előtt, aki őrt állt egy bársonykötéllel elválasztott helyen. - Ez kész rémálom - dörmögte Matthias szárazon. - Lehetne rosszabb is. Például egy forgalmas tranzitszállás reggel. - Na igen. Amikor végre odaértek a recepcióspulthoz, Matthias megmondta a nevét, de még mindig nem volt biztos benne, hogy lóg ez az egész működni. Más körülmények között meg kellett volna mutatnia a hitelkártyáját, amellyel lefoglalta a szobát, hogy... - Ó, igen, Mr. Hault, már be is jelentkezett. - A nő gyorsan gépelt valamit a számítógépen. - Csak a jogosítványára lenne szükségem, kérem. Matthias körülnézett az előcsarnokban. Hogy a pokolba I udott Heron idejönni a hitelkártyájával és bejelentkezni helyette? Nagy volt a forgalom, habár azon az útvonalon, amelyen ő és Mels jöttek, nem annyira... hacsak nem húzott elő IIerőn egy helikoptert a zsebéből. És mi a helyzet a hitelkártyával? Heron a sajátját használta? A gazember hivatalosan halott, ezért Matthias kíváncsi lett volna, hogyan küldi majd el a szálloda a számlát a Fenyőliget temetőnek. Na persze, ha valaki ismerte a megfelelő embereket, hitelkártyát legalább olyan könnyen tudott igényelni, mint könyvtárjegyet. Heron lakótársát elnézve pedig valószínűleg a feketepiac sem jelentett gondot a számukra. - Uram? Megmutatná a jogosítványát? - Ja, igen, elnézést. Átnyújtotta a kártyát, mire a recepciós kötelességtudó- an rámosolygott. Az arckifejezése olyan volt, mint egy „Isten hozta" feliratú lábtörlő. - Rendben van, tessék a szobakártyája. Menjen fel a lifttel a hatodik emeletre, a szobaszáma... Azt ne mondja, hogy hatszázhatvanhat, gondolta, minden különösebb ok nélkül. - ...hatszáznegyvenkettő. Szüksége van segítségre a csomagokkal? - Nem, köszönöm. - Érezze jól magát nálunk, uram!

Amikor Mels és ő odasétáltak a lifthez, úgy nézett körül az előcsarnokban, hogy nem mozdította meg a fejét. Emberek mászkáltak mindenfelé, hétköznapi emberek... csak átlagos utazók, akik maguk mögött húzták a bőröndjeiket, vagy mobiltelefonon beszélgettek, vagy a feleségükkel, illetve a férjükkel, esetleg a barátjukkal veszekedtek. Senki sem figyelt rá, ezért volt a legbiztonságosabb egy nyilvános hely, ha az ember bujkál. Mégis örült, hogy elhozta azt a fegyvert Jimtől. Ezúttal hosszabb ideig kellett várniuk a liftre, és amikor megérkezett, Mels előrelépett, ahogy a többiek is mellettük. Matthias azonban megfogta a karját, és visszahúzta. - Mi a következővel megyünk. - Az ajtó bezáródott, a nő pedig ránézett. - Klausztrofóbiás? - Igen. Ezúttal nem húzta el azonnal a kezét. Mels mögött állva észlelte, hogy sokkal magasabb nála, habár a nő sem volt alacsony. Arra gondolt, vajon milyen érzés lenne, ha magához ölelné. Több okból is különös gondolat. Mégis tagadhatatlanul megjelenített egy képet a fejében... - Itt a következő - szólalt meg Mels, és ellépett a közeléből. - És egyedül leszünk. Ha Mels Carmichaelről volt szó, az egyedül szó rendkívül jól hangzott. De még mennyire hogy jól! A fölfelé tartó utazás eseménytelenül telt - leszámítva, milyen irányba kalandoztak a gondolatai. A másik pozitívum pedig az volt, hogy a hatszáznegyvenkettes szoba a vészkijárat közelében helyezkedett el. Tökéletes. A harminchat négyzetméteres, tipikusan ággyal, komóddal, íróasztallal, székkel berendezett helyiség teljesen hétköznapi volt, ám amikor az ajtó becsukódott mögöttük, Matthias a hatalmas ágyra nézett. Ámde nem azért jött ide, hogy egy idegennel viszonyt kezdjen, különben sem tudna teljesíteni. Odasétált az ablakhoz, és behúzta a függönyt. Mels ezalatt felkapcsolta a fürdőszobában a villanyt, és benézett. - Nagyon szép itt a kád. Matthias önkéntelenül is végigmérte a nőt, és igen, nagyon tetszett neki, ahogy az az elegáns nadrág feszült rajta. A francba! Kívánta... nagyon. Azt akarta, hogy meztelen legyen, széttett lábbal alatta feküdjön, és a teste magába fogadja, miközben erőteljesen döngeti. Megköszörülte a torkát, és érdes hangon megszólalt: - Meghívhatom vacsorára? Tudom, hogy egy kicsit korán van még, de éhes vagyok.

Rá. A pokolba a kajával! Mels fölegyenesedett, és Matthias örült, hogy még mindig rajta van a napszemüveg. Semmi jó nem látszott volna a szemében. Mivel a vágy helytelen reakció volt, különösen ilyen körülmények között... Hé, nézzenek oda! Hidegvérű gyilkos ide vagy oda, mégis maradt benne némi tisztesség. - Igen, köszönöm. - Mels elmosolyodott. - Hát persze. Én is éhes vagyok. Matthias odasétált a beépített íróasztalhoz, megkereste a szobaszerviz étlapját, és közben azzal nyugtatta magát, hogy csak azt teszi, amit jim Heron javasolt: amíg a nő vele van, biztos lehet benne, hogy nem esik bántódása. Mert bár a múltját nem ismerte, egy dolgot biztosan tudott: meghalni is képes lenne, hogy megvédje ezt az okos, kedves riportert... és a tökéletes fenekét.

17. fejezet MELS VÉGRE MEGEHETETT egy adag sült krumplit. Egy hamburger társaságában érkezett, amelyet tökéletesen sütöttek meg, és épp csak annyira volt csípős, hogy megérezze a nyelvén. A jéghideg kóla mintha egyenest a reklámból került volna ide: párás pohár meg minden. A mahagóni szekrény tetején a televíziót valaki egy hírcsatornára állította, és az ötórás hírolvasó épp csak elkezdte a műsort. - Mennem kell - motyogta Mels, miközben megfogta az utolsó szál krumplit, és óvatosan belemártotta a ketchupbe. - Ez itt sokkal finomabb, mint amit a Riverside-ban kapni. Az ágyon ülve Matthias a szendvicsét ette, de Mels biztos volt benne - noha még mindig a férfin volt a szemüveg -, hogy őt nézi. Nagyon sokszor észrevette ezt; a tekintete őt figyelte, mintha tetszene neki, ahogy mozog, még akkor is, ha ült - és valamilyen okból ettől a férfi még szexisebbnek tűnt a szemében... addig-addig, míg Mels azon kapta magát, hogy elképzeli, milyen lenne, ha nem volna köztük akadály. Mármint a nézésében. Úgy értve, ha nem lenne rajta a napszemüveg... Nocsak, még magát is zavarba hozta. - Tudja, nyugodtan leveheti - szólalt meg halkan. - A napszemüveget. A férfi megdermedt aztán folytatta az evést. Miután lenyelte a falatot, azt válaszolta: - Jobban szeretem, ha rajtam van. - Hát jó, ahogy gondolja. A férfi nem mondott semmit arról, hogy megkereste volna Jim Heront, vagy hogyan találta meg azt a címet, ahol találkoztak. Csak beült Tony autójába, és hagyta, hogy Mels idehozza. Ő pedig nem panaszkodott e pálfordulás miatt. - Nem várja otthon valaki? - kérdezte Matthias mellékesen. - Nos, nem igazán. Attól tartok, nem valami eseménydús a magánéletem. - Tudom, milyen az... - A férfi hirtelen elhallgatott. - A francba, nagyon is tudom... hogy van ez. Mels várta, hogy befejezze, Matthias azonban csak ült tovább, és úgy nézte félig megevett szendvicsét, mintha egy tévé képernyője lenne. - Mondja el! - kérte. A férfi megvonta a vállát. - Nincs feleségem, gyermekem, nincs állandó társ az életemben. Talán ezért nem keresett senki... legalábbis családi értelemben. - Sajnálom. És mi a helyzet a szüleivel? Matthias összerándult, aztán láthatóan összeszedte magát.

- Nincsenek? - sürgette Mels. - Róluk nem emlékszem semmire. Az ezt követő csendben elfoglalta magát azzal, hogy fogta a tálcáját, és kivitte a folyosóra. Amikor visszajött, tudta, hogy ideje lenne mennie. Valószínűleg annak is eljött az ideje, hogy elengedje a férfit. Jim Heron halott - legalábbis a CCJ nem túl régi archívuma szerint, ha az a sírkő nem lett volna elég egyértelmű bizonyíték. Mels az egyik olyan emberen keresztül tudta meg a lakcímét, aki megszólalt a cikkben, de természetesen Jim nem volt ott... Fejfájás bujkált a halántéka mögött, amikor azonban a gondolatai visszakanyarodtak Matthias Haulthoz, a fájdalom megszűnt. A férfi itt biztonságban van, pihenhet. Ami pedig az emlékezetvesztését illette, rajta kívül senki más nem tudja megoldani ezt a problémát. Mels megtett mindent, amit lehetett, azonkívül pedig... majd fizet, ha esetleg bepereli. Habár úgy tűnik, erre nincs sok esély. Az igaz, hogy volt valami furcsa abban a házban, amely állítólag az „övé", és bizonyos részletek mintha nem stimmeltek volna - mint például, hogy ki lakott abban a garázsban de ha nem írja meg a cikket az újságban, akkor ezek a részletek nem tartoznak rá. Odasétált az ágyhoz, és leült a végébe. Amikor a férfi félretette a tálcát, és ránézett, Mels ismét azt a villámcsapást érezte. Határozottan vonzódott hozzá. Különösen ebben a szobában, ahol kettesben voltak. Csakhogy nem hiányzott neki az effajta komplikáció. - Jobb lesz, ha megyek - szólalt meg, és közben a férfi arcát fürkészte. - Akkor menjen! - suttogta Matthias, és a napszemüvegen keresztül a szemébe nézett. De egyikük sem mozdult. A férfi magas, vékony teste ugyanolyan mozdulatlan maradt, mint az övé. Istenem... mennyire szerette volna, ha megcsókolja! Ami őrültség volt... - Olyan érzést kelt bennem... - Matthias nagy levegőt vett. - Milyet? A férfi előrehajolt, fölemelte a kezét, és megsimogatta az arcát. - Amelytől azt kívánom, bárcsak más lennék. - Mels szíve az érintés hatására megállt, aztán gyorsabban kezdett verni. - Úgy gondolom, maga jobb ember, mint amilyennek hiszi magát. - És ez az, ami megrémít. - A gondolat, hogy jó ember? - Nem. Az, hogy maga ezt hiszi rólam. Mels egy pillanatra elfordította a tekintetét, és arra gondolt, mi a fenét keres ebben a hotelszobában ezzel a férfival... miközben arra vágyik, hogy mindketten vetkőzzék le a ruháikat és a gátlásaikat. De a francba, mindketten felnőttek, ő pedig halálosan unta, hogy csak félig éli az

életét, hogy olyan dolgokra vágyik, amelyeket nem kap meg, hogy nem mer álmodozni, és ezért nem sokat kap vissza, néha szinte semmit. Szeretett volna ismét hangos lenni. Olyan, amilyen akkor volt, mielőtt minden megváltozott, mielőtt Caldwellbe jött, és... korlátok közé szorította magát. A homlokát ráncolva azon tűnődött, mióta érzi ezt. Aztán... Nem tudta pontosan, mi késztette arra, hogy cselekedjen. A férfi hangja? A szeme, amelyet nem látott, mégis érzett? A férfi lényébe ivódott büszkeség, amely összekeveredett kavargó kételyeivel? Saját, belső ősasszony énje? Bármi volt is a motiváció, hozzáérintette az ajkát a férfiéhoz. Egy pillanatra. Szűziesen. Hatásosan. Amikor visszahúzódott, Matthiason látszott, hogy megdöbbent. - Ismét nem te irányítasz, ugye? - kérdezte Mels halkan. - Igen... nagy tehetséged van ehhez. Nos, Mels saját magát is meglepte. De egyszerűen nem tudott semmilyen érvet felhozni, miért kellene ellenállnia ennek a vonzalomnak. Az élet nem tart örökké... és az elmúlt néhány év után jobban félt attól, hogy ebben a pillanatban nem él a lehetőséggel, mint attól, hogy egy ideig repül, aztán tűzgolyóként a földbe csapódik... - Nem bánod, ha befejezem, amit elkezdtél? - kérdezte Matthias morogva. - A pokolba... dehogyis! Ezután a nőies megjegyzés után a férfi keze a tarkójára siklott, magához húzta, és átvette az irányítást, majd a hatalmat fölötte. Abban a másodpercben, mielőtt egymáshoz ért az ajkuk, Mels arra gondolt, milyen furcsa, hogy viszonylag idegenek egymás számára, Matthias lénye miatt mégis biztonságban érezte magát ezzel a titokzatos férfival, noha sok dolog utalt arra, hogy inkább veszélyt kellene szimatolnia. És szentséges isten, mennyire kívánta! Úgy tűnt, az érzés kölcsönös. Matthias keményen csókolta meg, aztán elengedte, majd ismét visszatért hozzá. Mintha nem tudna betelni vele. A nyelve a szájába hatolt, az ajkukat szorosan összeforrasztotta, és ott tartotta egymáson, majd elfordította a saját fejét, aztán az övét is. Mels hasában forróság kelt életre ott, ahol már olyan régóta semmi nem mozdult, és érzései őrülten, vadul szárnyaltak, miközben arra gondolt, pontosan erre van szüksége. Erre, itt és vele. A szexre ebben a szobában, ezen az ágyon. Vele. Matthias hirtelen elhúzódott, mintha muszáj lenne szünetet tartania. - Minden újságcikked főszereplőjével szoktál csókolóz- ni? - kérdezte fátyolos hangon. - Rólad nem írok cikket. Nem hivatalos a dolog, nem emlékszel? - Igaz. - Matthias végignézett a nő testén. - Azt akarom, hogy

meztelen légy. Mels lassan elmosolyodott. - Nem túl meglepő, abból ítélve, hogyan csókoltál meg. Matthias felnyögött, és újra a szájára tapasztotta az ajkát, majd hanyatt döntötte az ágyra, és fölé helyezkedett, Istenem, a „balesete" előtt bizonyára domináns személyiség volt a nőkkel, de nem erőszakosan, nem volt semmi kényszer abban, amit csinált, és Mels sem érezte úgy, hogy csapdába került. Sokkal inkább az állatias ösztön volt a legjobb kifejezés rá. Különösen amikor a lába szétnyitotta a nőét, és a combja közé feküdt... Mels nekifeszült a mellkasának, és átkarolta... Matthias egy apró mozdulattal visszatartotta, aztán teljesen meg is állt. Miközben elhúzódott, és fölemelkedett róla, feszültség sugárzott az arcáról és a testéből, de nem az a fajta, amelyik azt üzeni: rád akarom vetni magam. - Mi az? - kérdezte Mels rekedten. - Mi a baj? *** Miközben Matthias az ágy szélére húzódott, a tüdeje égett, és legszívesebben belefejelt volna a falba. A rohadt életbe, itt van ezzel a gyönyörű, élettel teli nővel, aki minden jel szerint erősen vonzódik hozzá szexuálisan, ő pedig... akarja, de nem képes. Pedig kívánja. Csakhogy nem sok mindent tud tenni az ügy érdekében. Eszébe jutott az a nővér, az a kézimunka, amelyet nem akart, és úgy érezte, ez egy kegyetlen vicc, hogy a probléma ilyen körülmények között tért vissza: közte és a riporter között a szikrákra nem lehetett csak csókolózással válaszolni. Ahogy simogatással, dörgölődzéssel vagy meztelen összesi- mulással sem. A sír két ellentétes felén álltak: a nő az élők oldalán, ő pedig a temetőben. Valami ok miatt ettől még elkeseredettebben kívánta. És hirtelen tisztán emlékezett rá, hogy a múltban bárkit megszerzett, akit akart - és nem volt hiány önként jelentkezőkből. Ami persze nem jelenti azt, hogy törődött is azokkal a nőkkel. Mels azonban? Ő más volt. Vele más volt. De nem kaphatja meg úgy, ahogy kell... ezzel a testtel. - Mi a baj? - kérdezte Mels ismét. Nem akarta, hogy megtudja. Még akkor se, ha előbb- utóbb úgyis rájön. Szerette volna még egy ideig megőrizni azt az illúziót, hogy igazi férfi. Feltéve, hogy látja még valaha. - El sem hiszem, hogy ezt csináljuk - felelte kitérőn. Ami igaz volt. Sok

minden ebben a dologban... kezdve attól, hogy Heron sírján ébredt föl, a balesetig... valahogy nem volt helyes. Szinte olyan érzése támadt, mintha ezt mind előre eltervezték volna számára, mintha az emlékezetét szándékosan törölték volna ki. - Én sem - felelte Mels, és úgy nézett Matthias ajkára, mintha még többet akarna. Nem olyan nőnek tűnt, aki bárkivel bármikor összejön. Nem úgy öltözött, mint egy kurva, nem is úgy mozgott, és nem is úgy viselkedett. Olyan benyomást keltett, mint aki habozik, mégis készséges, mintha nagyon régen nem lett volna része ilyesmiben, és őszintén akarta volna, hogy megtörténjen. Mondd meg neki, hogy menjen el, gondolta magában. Az impotencián kívül nagyon sok más ok volt, amiért nem lett volna szabad együtt lenniük ma este. Vagy bármikor máskor. Ismét lefeküdt mellé, átkarolta a derekát, és magához húzta - de nem túl közel. És nem ért a csípőjéhez. Istenem, milyen jó illata volt! Az érzések mind ott voltak a testében, a vágy felforrósodott a medencéjében, a szívverése felgyorsult, a karja és a lába mintha erősebb lett volna, mint valaha. A farka azonban nem vett részt a játékban. De talán jobb is így, mert azt kell mondania neki, hogy... - Csinálhatok olyat, hogy jó legyen neked? - bukott ki belőle hirtelen. Na jó, ennek úgy kellett volna hangzania, hogy „viszlát". - Már megtetted. - Biztos vagyok benne, hogy tudok ennél jobbat is. - Távol álljon tőlem, hogy a tökéletesség útjába álljak. Matthias lehajolt, ismét megcsókolta, és arra gondolt, vajon hogy nézne ki a pólója nélkül, a melltartó nélkül, miközben a melle felkészül a szája érintésére, hasának sima bőre pedig elvezeti egy egészen más helyre. Hihetetlenül jó volt. Minden. Ugyanakkor újdonság is - de nem azért, mert még sohasem volt Melsszel előtte. Úgy érezte, mintha soha senkivel nem lett volna azelőtt. Na persze, ami az emlékezetét illette... nem is volt előtte senki... A semmiből hirtelen egy kép bukkant fel. Ő és egy nő - egy sötét bőrű nő - a fal mellett állva. A keze a nő torkán volt, aki átkulcsolta a derekát a lábával, miközben ő őrült módon döngette... Matthias elhúzódott. Ezután egymás után képek villantak fel előtte kronológiai sorrendben: minden nő, akivel valaha dolga volt - fiatal lányok, amikor még ő is fiatal volt; idősebbek, zamatosabbak, ahogy egyre idősebb lett; aztán egy sor ingerült, agresszív nő. Látta magát velük, a teste erős volt és egészséges, az érzelmei

tiszták és egyszerűek, a szíve pedig hideg, mint a kő. Látta őket meztelenül vagy félig levetkőzve, fegyverrel vagy anélkül, ahogy alatta vonaglanak és élveznek. - Mire emlékszel? - kérdezte Mels távoli hangon. Matthias kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, ez a sok név és arc azonban olyan elsöprő áradattal rohanta meg, hogy megbénította a neuronjait, és szinte elvesztette az eszméletét is. Amikor véget ért a roham, érezte, hogy valaki lefekteti az ágyra, és már nem ő irányít. Fölemelte a kezét, majd nagyot káromkodva megfogta a fejét. - Hívom az orvost... Matthias hirtelen elkapta a csuklóját. - Ne! Jól vagyok... - Egy fenét! - Csak adj egy percet! Matthias kis felszínes levegőket vett, és elhatározta, hogy nem harcol ellene. Ez volt a megoldás: az emlékek így már nem durván csapódtak az agyába, csak áthaladtak rajta, az emlékezés ereje jelentősen lecsökkent. Legalábbis... a végéig. Az utolsó kép őt ábrázolta és egy... szörnyeteget? Biztos csak rémálom volt... de, ó, istenem, az a nő visszataszító volt, és magával vitte egyfajta börtönbe, egy hosszú, fekete kút mélyére, hogy az övé legyen... A rémület úgy hasított belé, mintha áramütés érné, és úgy megvonaglott, hogy az egész teste összerándult. De továbbra is fogta Mels csuklóját, hogy biztos legyen benne, a nő vele van, és nem a telefonon tárcsázik. - Kérlek! - hallotta a hangját. - Nem kell... orvos... már csökken... Végül elengedte a kezét, levette a napszemüveget az arcáról, és megdörzsölte a szemét. - Az ember azt gondolná, hogy amikor visszatérnek az emlékek, az egy lassú és könnyű folyamat. - Kérlek, hívhatok végre orvosi segítséget? - A nő fölemelt egy mappát, és Matthias arca elé vitte. - Látod? A szálloda szolgáltatásai között szerepel, hogy saját ügyeletes orvosuk van. - Nem! Hidd el, hogy jól vagyok. Csak túl sok volt ez egyszerre. Azt hiszem, magától értődőnek vesszük, milyen sok emlék rejtőzik egyszerre a fejünkben. - Megkopogtatta a koponyáját. - Nagyon sok itt az információ. - Milyen fajtáról beszélünk? Matthias elfordította a tekintetét. - Nos, maradjunk annyiban, hogy már nem vagyok szűz. - Ó.

Ezután kissé kínossá vált a csönd. Majd Mels megköszörülte a torkát. - Tudod, mit, azt hiszem, mennem kell. - jól van. Felállt az ágyról, fogta a kabátját, és fölvette. - Mielőtt elmegyek... - Odament Matthias mellé, és leírt valamit az éjjeliszekrényen lévő kis cédulára. - Itt van a mobilom száma... Ekkor megcsörrent valami a zsebében. - Kellett neked az ördögöt a falra festeni - motyogta Matthias, és figyelte, hogy a nő előbb befejezi a hétjegyű számot, csak azután veszi fel a telefonját. - Halló? - A hangja pattogó és semleges volt. Matthias- nak tetszett ez a váltás, hogy ilyen gyorsan össze tudja szedni magát. Na persze, nem ez volt az egyetlen, amit kedvelt benne. Mels a homlokát ráncolta. - Hol történt? És tudjuk, hogy kicsoda? Hogy halt meg... Tényleg? Igen, azonnal megyek. Nálam van Tony kocsija... Igen. - Azzal letette, és megfogta a táskáját. - Mennem kell. - Akadt valami hivatalos sztori? - Úgy tűnik, a főnököm meggondolta magát. Kiküldött egy bűntény színhelyére. - Nem ismeri el a képességeidet? - Azt a fajtát nem, amit szeretném, hogy észrevegyen. - Mels megtorpant az ajtóban. - Biztos vagy benne, hogy jól vagy? - Te mindig ilyen szent voltál? - kérdezte Matthias halkan. - Addig nem, amíg nem találkoztam veled. Amikor már éppen kiment az ajtón, Matthias utánaszólt: - Mels! A nő hátranézett a válla fölött, a mennyezeti lámpa fénye az arcára esett. Amikor a tekintetük találkozott, Matthias legszívesebben elcserélt volna minden egyes nőt, akivel valaha dolga volt arra a lehetőségre, hogy csak egyetlen éjszakát Melsszel tölthessen. Ebből nem jövök ki élve, gondolta. Vagyis ha legközelebb lehetősége adódik, hogy megcsókolja, nem fog megállni. És ki tudja, talán a második próbálkozásra sikerülni fog. Feltéve, hogy nem kerül elő egy második rész az „életem legfontosabb eseményei” című DVD-ből. - Csatold be a biztonsági övét! - utasította halkan. - Te pedig hívj egy átkozott orvost! ~ vágott vissza Mels halvány mosollyal. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Matthias halkan káromkodott. Aztán arra gondolt, milyen érzés volt megcsókolni. Lenézett az ágyékára, és azt kívánta, bárcsak újra teljes ember lenne.

18. fejezet A MARRIOTT HOTEL ELŐCSARNOKÁBAN lévő bár az eredeti tulajdonostól kapta a nevét: valami, valami Sasseman. Legalábbis ezt mondta a pincérnő Adriannek fátyolos, „gyere ide" hangon, miközben fölvette az ő és lim sörrendelését. Ezenkívül arra is volt gondja, hogy leejtse a tollát, hogy le kelljen hajolnia érte, majd úgy sétált el, mint akinek a csípőjét mostanában olajozták meg, csak némileg túlzásba vitték. Na persze, a szálloda vendégköre leginkább kéjenc üzletemberekből állt, akik valószínűleg a Viagra-csapatban játszottak, a pincérnő pedig egy vonzó, húsz év körüli bige volt. Amikor még Eddie is velük volt, Adrian gondolkodás nélkül megdöntötte volna. Most azonban? Egyáltalán nem hozta lázba a dolog. A boksz, ahol ő és Jim ült, puha műbőrrel volt bevonva, amely minden alkalommal, ha az ember megmozdult, olyan hangot adott ki, mint egy pukipárna. Nekik azonban tökéletesen megfelelt, mert a bár ajtaján keresztül kiláttak az előcsarnokba. Senki sem mehetett el, vagy jöhetett anélkül, hogy ne vették volna észre. Habár Jim radarját tekintve még akkor is tudták volna, hol van Matthias és a nő, ha a hátsó parkolóban dekkoltak volna: az angyal szándékosan megérintette mindkettőjükét, és most még Adrian is érezte a nyomkövető varázslatot a hotel emeletein keresztül. Hat szinttel feljebb voltak, közel egymáshoz. Vajon mit csinálhatnak? Biztosan kártyáznak. Ja, persze. Miközben a percek lassan vánszorogtak, és egy teljes órát tettek ki, csupán a bárban iszogató vendégek halk beszélgetése törte meg a csöndet. A sör, amit rendeltek, már a vacsorájuk lett. Az idő... végtelennek tűnt. Istenem, a halhatatlanság súlyos teher, ha az embert nem érdekli semmi. Nem volt egyebe, csak az idő. A végeláthatatlan, ásító órák, amelyek tompa fogukkal folyamatosan rágcsálták, élve elfogyasztották, még akkor is, ha a teste sértetlen maradt. Nos, micsoda kibaszottul jó a társaság ma este! A hangulata akkor sem javult, amikor ránézett a kezére. A zuhanyzás óta nem jelent meg újra a fekete folt, mégis minden percben azon kapta magát, hogy azt ellenőrzi, nem jött-e vissza. Mostanáig nem, csupán ez a síri hangulat mérgezte meg a kedvét. Szabályosan úgy érezte, mintha a teste kiürült volna, és belül nem maradt volna más, csak a bordái és köztük a nagy semmi... - A nő lefelé tart - szólalt meg Jim, és felhajtotta az utolsó korty langyos sört, amelyet régóta a kezében szorongatott. - Kijött a szobából.

Adrian nem itta meg a sajátja maradékát. Már az elején sem ízlett neki, habár a Coors Lightnál jobb volt. - Maradj vele! - utasította Jim, miközben kisétált az előcsarnokba. Nem akarom, hogy egyedül legyen. - Nem Matthias a lélek? - De, azt hiszem, igen. És feltéve, hogy így van, a nő a kulcs hozzá. - Biztos vagy benne? - Láttam, hogy néz rá. Ennél többet nem is kell tudnom. Jim a riporternő irányába bökött a fejével, aki ekkor lépett ki az előcsarnok liftjéből. - Tapadj rá, én pedig megvárom, hogy Devina felbukkan-e itt. Adriannek semmi kedve nem volt a barátnőt követni. I egszívesebben ő várta volna meg a démont. Szeretett volna szemtől szemben állni vele és azon imádkozni, hogy süssön el egy újabb poént Eddie-ről, hogy megmutathassa, mennyire nincs már hatással rá. Aztán szeretne a szemébe nézni, miközben az ördögön csalódottság lesz úrrá, és arra kényszerül, hogy fizikailag is megtámadja. Ha pedig erre sor kerül, akkor game overig megy. A végsőkig küzd majd, és úgy bukik el, mint egy harcos. A szuka kétségtelenül le fogja győzni, de milyen nagy elégtétel lesz, hogy közben leszaggathat róla néhány kiló húst! Nem is beszélve arról a tudatról, hogy mindennek vége szakad. - Adrian? Hallasz, haver? - Itt akarok maradni. - Én pedig azt akarom, hogy a nőt kövesd. Életben kell maradnia, hogy befolyásolhassa Matthiast. Ha Devina meg- neszeli ezt a kapcsolatot közöttük, a nő hamarosan a Hud- son tetején fog lebegni... vagy még rosszabb. Miközben Jim őt nézte, a ki nem mondott szavakban ott rejtőzött a logika: a legerősebbnek kellett szembenéznie a démonnal, és jelen pillanatban ez nem ő volt. És nem azért, mert nem tudott olyan trükköket, mint a másik angyal. - Győzni akarsz? - kérdezte Jim halkan. - Vagy azt akarod, hogy elbasszuk? Adrian káromkodott egyet, aztán elfordult, és a hagyományos módon eredt a nő után, mert túl kockázatos lett volna ennyi figyelő tekintet előtt láthatatlanná válnia. Miközben Matthias csaja a garázsba vezető lifthez igyekezett, úgy lépkedett, mint akinek fontos dolga van. Adrian irigyelte ezt a céltudatosságot. Mint később kiderült, a kocsiját már nem annyira. A tragacsnak volt motorja és teteje - ezeken kívül azonban nem sok említésre méltó jó tulajdonsággal rendelkezett. Ad csak a móka kedvéért láthatatlanná válva beült a hátsó ülésre - de

kiderült, hogy olyan régi újságokra és magazinokra telepedett, amelyeket még a kongresszusi könyvtár is megirigyelt volna. A jó hír az volt, hogy a nő pontosan ezt a pillanatot választotta arra, hogy beindítsa a motort... Ám még így is meghallotta a hangot, amikor Adrian láthatatlan feneke ránehezedett a megszámlálhatatlanul sok sajtótermékre. Hátrafordult, és a hátsó ülésre meredt, amelyen az angyal ült, aki udvariasan még integetett is neki, habár a nő úgy tudta, hogy egyedül van az átkozott kocsiban. - Kezdek megőrülni - motyogta Mels magában, majd sebességbe tette a váltót, és elindult, jól vezetett. Nem sajnálta a gázt, és jól választotta meg az útvonalat. A belváros nyugati részére hajtottak egy olyan motelhez, amely csak egy fokkal volt jobb, mint egy kutyaól. Miután kiszálltak - Adrian továbbra is láthatatlanul, a nő pedig továbbra is céltudatosan csatlakoztak egy csapat zsaruhoz és riporterhez, akik a bal oldali szobát figyelték... Az angyal a homlokát ráncolta, és ezúttal alaposabban is szemügyre vette a helyszínt. Miközben a rábízott nő megállt a sárga szalaggal jelzett kordon mellett álló rendőröknél, ő átsuhant a laza határvonalon, és az ajtónál csapatba tömörülő emberek közé sietett. Mi a franc, gondolta magában. Az egész helyet belengte Devina visszamaradt bűze. Olyan erősen lehetett érezni, mintha egy kukásautó betolatott volna a szobába, és lerakott volna a közepére egy nagy halom trágyát. Adrian belépett a szobába, és be kellett fognia az orrát, hogy ne hányja el magát a szagtól. Amit persze az emberek nem éreztek. Helló, halott lány! Négy-öt zsaru mögött a holttest tisztán látható volt a für- ilöszobaajtón keresztül: fehér láb, tetoválás a combon, a testén elcsavarodott ruha, mintha küzdött volna. A torkát elvágták, a vér eláztatott valami fényes ruhadarabot, amelyet nyilvánvalóan pólónak tekintett, és lecsorgott a törött járólapra is, amelyen feküdt. Szőke volt - a L’Oréalnak köszönhetően: a hajfesték doboza és kellékei még mindig ott hevertek a pulton, a szemétben pedig lila foltos kesztyűt látott. A nő haja ki volt egyenesítve, bizonyára mert megszárította és kifésülte. A hajkefe tüskéi között alul barna hajszálak voltak, a tetején pedig szőkék. - Devina, te átkozott! - szitkozódott Adrian. - Megjött már a fényképész? - dörrent a jelenlévőkre egy fáradt férfi. A rendőrök egymásra néztek, mintha nem akarnának rossz hírt közölni. - Még nem, de la Cruz nyomozó - felelte valaki. - Az a nő az agyamra megy - dörmögte a férfi, majd elővette a mobilját, és járkálni kezdett.

Az egyenruhások a nyomozó köré gyűltek, mintha tanúi akarnának lenni annak, hogy leteremti a fényképészt. Adrian kihasználta az alkalmat, és észrevétlenül besurrant a fürdőszobába, majd leguggolt a holttest mellé. Remélte, hogy nem talál semmit, amikor felhajtja a véráztatta blúz alját. - Jaj, ne már! - A holttest hasán, a csillogó anyag alatti fehér bőrön keresztbe-kasba jelek és rúnák voltak láthatók. Nem a halott nőnek szóltak, vagy a férfiaknak és nőknek, akik megtalálták, de még csak nem is a családnak, amelyik gyászolta. Ez üzenet volt Devinától. Adrian pedig gondoskodni fog róla, hogy Jim soha ne lássa meg. Vetett egy pillantást a nyomozó köré gyűlt zsarukra, hogy megnézze, tart-e még a telefonos műsor, mert úgy zavartalanul tevékenykedhetett. Aztán a tenyerét a jelekkel teleírt has fölé tartotta, és le-fel mozgatta. Szerencsére a sejtek között maradt még némi élet, az eltávolítás azonban így is nagyon lassan ment. - ...jöjjön ide azonnal! - parancsolta a nyomozó dühösen. - Különben én magam fogok fényképezni. Tizenöt perce van, hogy ideérjen a helyszínre... Adrian olyan erősen koncentrált, hogy a homlokát ráncolta, minden erejét erre a mutatványra összpontosította. A rúnákat körülbelül fél centi mélyen vésték a húsba, és mivel durván írottak voltak, valószínűleg vagy egy tompa késsel csinálták... vagy ami valószínűbb, egy karommal. - Gyerünk... gyerünk már... - Hátrapillantott a válla fölött. A közjáték véget ért, a nyomozó elindult vissza. Adrian elvette a kezét, és talpra ugrott - ám ekkor eszébe jutott, hogy még mindig láthatatlan. - Ki nyúlt a holttesthez? - csattant fel a nyomozó. - Ki érintette meg ezt a kibaszott testet? A francba! A nő pólója felhúzva maradt. A melle alatt volt, korántsem ott, ahol korábban. A bőre pedig természetellenesen piroslott, ami nemcsak az etnikai hovatartozása miatt volt furcsa, de a halál folyamatát tekintve is. Mégis, Adriannek sikerült elérnie a célját, amely sokkal fontosabb volt, mint az, hogy az emberek esetleg valami megmagyarázhatatlan dologgal találják szembe magukat. Mi a francot játszik Devina ezúttal? - Az a szuka - sziszegte Adrian, miközben kisétált - fizetni fog. *** Jimnek halálosan elege volt abból, hogy az embereket figyelje az előcsarnokban, mégis ott maradt, miközben leszállt az éjszaka: Matthias még mindig a szobájában tartózkodott, ami azt

jelentette, hogy jimnek semmi más dolga nem akadt, mint szorgalmasan várni. Egy ügynöknek ez tette ki az élete nagy részét: a végtelennek tűnő tétlenség, amelyet csak nagy ritkán szakított meg egy-két másodpercnyi élet-halál sztepptánc. A rohadt életbe, tisztára olyan volt, mint a régi szép időkben - amelyik nem is volt olyan szép, és nem tűnt olyan réginek sem, mert most nem csak Matthias történetén töprengett. Amióta ez az új munka - hogy angyal lett - berobbant az életébe, és átvette az irányítást, úgy tűnt, mintha minden, amit azelőtt csinált, megszűnt volna... De természetesen nem ez az igazság. A hatásos figyelemelterelés csak az amnézia egyik formája; nem azt jelenti, hogy előtte nem történt semmi... Fölnézett a magas mennyezetre, és a homlokát ráncolta. Matthias elindult. Másfél perc múlva kinyílt a lift ajtaja, és a férfi kilépett az előcsarnokba. A botjára támaszkodva járt, a napszemüveget most is viselte, pedig éjszaka volt. Körülötte az emberek mind felfigyeltek rá - na persze, ez mindig is így volt, mintha a lényéből sugárzó erő az áldottan gyanútlanok tekintetét is magára vonzotta volna. Jim láthatóvá tette magát, és egykori főnöke elé lépett. - Késő esti találkozó? A napszemüveg hirtelen felé fordult, de ennél több reakció nem látszott a tulajdonosán. - A bébiszitterem lettél? - Igen, de nem fizetnek eleget érte. - Jim a főbejárat forgóajtaja felé bökött a fejével, és azt kérdezte. - Mész valahová? - Nem, csak friss levegőre van szükségem. Úgy érzem magam, mintha... - Matthias beletúrt a hajába - be lennék zárva. Képtelen vagyok tovább bámulni azt a négy falat... Mi van? Miért nézel így rám? Mielőtt Jim kitalálhatott volna valami hazugságot, azt felelte: - Annyival emberibb vagy most. - Ez meg mi a francot akar jelenteni? Jim megvonta a vállát. - Nem számít. Nem bánod, ha veled tartok? - Van más választásom? - Bármikor megpróbálhatsz elszaladni előlem. - Nem szép dolog gúnyt űzni a bénákból. - Mutass egyet! Matthias röviden fölnevetett. - Hát jó. Gyere, ha akarsz. Odakint az évszakra nem jellemzően meleg volt az idő, vastag köd telepedett a környékre, a pára a felhők és a föld között lebegett, mintha

nem tudná eldönteni, hogy zápor legyen-e belőle, vagy sem. Jim elővette a cigijét, és rágyújtott, majd kifújta a füstöt. A köd, a cigarettafüst és a járdán kopogó lépteik hangja olyan volt, mint egy megelevenedett krimi... amely még inkább igaznak tűnt, amikor odaértek egy csapat férfihoz, akik a járdán sétáltak... vagyis inkább vonultak. Mi a franc? A fekete bőrruhába öltözött hat gazember első látásra gótnak tűnt... kivéve, hogy alakzatba rendeződve meneteltek a vezetőjük mögött, akiről lerítt, hogy profi katona. Amikor elhaladtak mellettük, Matthias és Jim oldalra húzódott, a csapat vezére pedig rájuk nézett. Nagyon csúnya fickó volt, a tekintetéből pedig csak úgy sugárzott az agresszió. Huh... Jim a régi életében toborzásra alkalmas jelölteknek tekintette volna őket. Úgy néztek ki, mint akik bárkit és bármit képesek megölni, aki az útjukba áll. Különösen a vezetőjük. De ő már nem olyan volt, mint régen. És remélhetőleg Matthias sem. - Eszembe jutott valami - szólalt meg egykori főnöke, miután az utca ismét az övék lett. - Micsoda? - Csak személyes dolgok. Semmi olyan, ami érdekelne. Amikor a csönd kezdett olyan sűrűvé válni, mint a köd, |im szívott még egyet a cigijéből, aztán, miközben kifújta a füstöt, azt kérdezte: - Arra vársz, hogy én töltsem ki az űrt? - Te akartál velem jönni. Legalább tedd hasznossá magad! - És én még azt hittem, hogy vonzó vagyok. - Csak nem nekem, haver. - Amikor jim nem tett újabb megjegyzést, Matthias ránézett. - Gondoltam rád. - Remélem, nem romantikus értelemben. - Nem, a nőket szerettem. Nagyon. - Szeretted? Matthias megállt, és szembefordult vele. - Azt szeretném tudni, hogy... A háztömb másik oldalán egy alak lépett a járdára, de olyan lazán, mint akit kiképeztek az orvtámadásra. A rájuk szegeződő pisztoly nem adott ki hangot. Jim csak a pillanatnyi villanást látta, amikor a golyó kilökődött a hangtompító csövéből. Nagyot káromkodva berántotta Matthiast egy sikátorba, és száz kilójának lendületével lerántotta a földre. Kettőjük teste lassított felvételként, párhuzamosan zuhant a föld felé. Az esés közben tökéletesen egyszerre kapták elő a fegyverüket, a csövét a támadóra irányították, és meghúzták a ravaszt. Amikor a hangtompítóból kiszakadt

a golyó, Jim úgy fordult, hogy ő érkezzen először a nedves aszfaltra, és Matthias ráessen, mint egy matracra. Nem volt idő szórakozásra, de nem kellett megmondania egykori főnökének, hogy mit csináljon... Matthias nyilvánvalóan nemcsak a kefélésekre emlékezett a múltjából. Egy pillanat alatt talpra szökkent, és fedezékbe futott egy furgon mögé, amely három méterre állt tőlük... Újabb lövések dördültek, a golyók visszapattantak a járdáról, az autó sárvédőjéről, a kerékdobról. A támadó követte őket, és miközben egyre közelebb és közelebb araszolt, mindvégig az árnyékban maradt. Ez a fajta lopakodás árulkodó jel volt. A férfi hang nélkül közeledett, és nem csak azért, mert ugyanazt a típusú hangtompítós, automata fegyvert tartotta a kezében, mint Jim. Nem hallatszott a lépése, a levegővétele: képzett gyilkos volt, aki azt csinálta, amihez a legjobban értett. A különleges egység küldte, gondolta Jim. Más nem lehetett. Újabb káromkodás után körülnézett, mik a lehetőségei. A furgon nem nyújtott jó fedezéket, mert üzemanyagtartály volt benne. A saját határait ismerte, tudta, mi mindent képes túlélni, abban viszont nem volt biztos, hogy Matthias hol helyezkedik el az érinthetetlenség spektrumán. És talán nem az volt a legjobb módszer ennek kiderítésére, hogy egy gombafelhő száll föl a fedezékük fölé. Megragadta egykori főnöke karját, és segített neki elszaladni a furgon mellett. A szerencse az ő oldalukon állt, ugyanis a kocsi a szálloda hátsó bejáratánál parkolt: egy csúnya acélajtó állt a téglafal közepén. Jim megragadta a kilincset, és lenyomta. Zárva volt. Naná. De attól még nem fog ki rajta. Egy energialöketet küldött a fémre, és kinyitotta a zárszerkezetet, majd a vállát nekivetve megnyomta a vastag acélajtót. A bejárat nyikorogva kinyílt, Matthias pedig megdermedt. A reakciója olyan gyors volt, mintha arra is kiképezték volna, hogy elviselje a félelmet. Jim behúzta magával, és a hátuk mögött becsukta az ajtót. Nekitámasztotta Matthiast a falnak, majd egy újabb - ezúttal hosszabb és erősebb - energialökettel ismét összeforrasztotta az ajtót, hogy egy kis időt nyerjenek. A trükk sikerült, és mivel egykori főnöke el volt foglalva azzal, hogy a pisztolyát vizsgálja, így nem vette észre a bűvös kézmozdulatot. Egyik kezében a fegyverét tartotta, a másikban a botját, és ismét ura volt önmagának. - Erre! - kiáltotta aztán, mintha ő lenne a főnök. - Kell lennie egy kijáratnak. Jim nem állt le vitatkozni, inkább elindult, és Matthias hóna alá nyúlva húzta ismét előre. Miközben így siettek, hátra- hátrapillantott a válla

fölött. Nem volt nehéz kitalálni, ki a célpont. Matthias, a különleges egység egykori főnöke „meghalt”. A bevett szokás az volt, hogy valakinek személyesen is azonosítania kellett a holttestet, de mivel Isaac Rothe szabadult meg a maradványoktól, senki sem tudta ezt megtenni. Aztán valahogy rájöttek, hogy Matthias él, és Caldwellben van. Talán Devinának volt egy beépített „embere" a szervezetben? - Becsuktad mögöttünk az ajtót? - nyögte Matthias. - Igen. - De nagy az esélye, hogy az ügynöknek van... A robbanás csak egy pillanatig tartott, és nagyon kis fényt árasztott. Aztán ismét felhangzott a nyikorgás, és az ügynök is belépett a folyosóra. Jim és Matthias előtt nem volt ajtó. Sem fedezék. Csak egyenes, üres folyosó, ameddig elláttak. Mintha kettőjüknek egy rugóra működött volna az agya, egyszerre fordultak meg, és húzták meg a ravaszt. Kilőttek minden golyót, ami csak volt a pisztolyukban. A lövedékek visszapattantak a falról, miközben az ügynök is tüzelt rájuk. Egyértelmű volt, hogy Jim maga mögé utasítja Matthiast, és a saját testét használja pajzsként. Egy-két golyó eltalálta, ami kellemetlenül csípte, de nem ölte meg, és igazából még csak föl sem keltette a figyelmét. Aztán neki és Matthiasnak kiürült a tára. Ahogy az ügynöknek is. Egy pillanatnyi csönd következett, amely egyértelműen az „ÚJRATÖLTÉS IDEJE” volt, és Jimnek nem maradt más választása, mint ismét futásnak eredni. A védővarázslatok remekül működtek Devina lényei ellen; a Remington- féle ólommérgezéssel szemben azonban csekély volt a hatékonyságuk. A testével védte Matthiast, és az egyik falhoz húzódva szaladtak. Miközben elmentek egy csapat tárgyaló- szék mellett, Matthias segített, ahogy tudott... ám az alteste sérülése miatt szerencsésebb lett volna, ha egy helyben marad, és Jim inkább ölben viszi. Nem mintha lett volna idejük megvitatni a holtsúly-pro- tokollt. Már három métert haladtak, amikor Jim rájött, hogy nem tüzelnek rájuk. Egy profinak semmiképpen sem tartott ilyen sokáig, hogy kicserélje a tárat. Mi a franc... Ebben a pillanatban megérezte Devina jelenlétét, olyan biztosan, mintha egy árnyék suhant volna át a saját sírja fölött. Kurva jó.

19. fejezet UGYAN MÁR, MONTY, MONDJ VÉGRE VALAMIT! A többi riportertől eltérően Mels nem zsúfolódott a nyitott szoba elé húzott rendőrségi kordonhoz. A túlsó végen állt a ködben, amely régi barátjával, Montyval, a Fecsegővei együtt érkezett. Monty rendes zsaru volt, igazán hasznossá azonban az egója tette. Imádott ugyanis információt megosztani, csupán azért, hogy megmutassa, mi mindent tud. Ez pedig nagyon kapóra jött Melsnek. A mai este azonban egy kicsit más volt, mert ezúttal a saját sztorijának bizonyult az eset, nem valaki másnak gyűjtött információt. Áthajolt a szalag fölött. - Tudom, hogy tudod, mi folyik itt. Monty feljebb húzta a nadrágját deréktájon kiöblösödő hordóján, majd hátrasimította zselézett haját. Mintha egy másik korszakból lépett volna elő. Tükörkopasz fejjel, a szájában nyalókát tartva Kojak huszonegyedik századi kiadása lehetett volna. - Igen, én értem ide először. Csak hogy tudd, legeslegelő- ször. Csupán egy probléma volt Montyval: megdolgoztatta az embert az információért. - Mikor jöttél ki? - Két órával ezelőtt. A motel tulajdonosa hívta a rendőrséget, és én vettem föl a kagylót. A fickó, aki kivette a szobát, csak egy órára kérte úgy öt körül, a recepciós azonban nem vette észre, hogy kilencig senki sem jelentkezett ki. Bekopogtam az ajtón, de nem kaptam választ. A tulajdonos kinyi totta a saját kulcsával, és íme! - Szerinted mi történt? - Fontos volt, hogy a kérdés egyes szám második személyben hangozzék el. - A nő közismert prostituált volt, ezért három lehetséges gyanúsított van. A kis szünet után Mels megadta a választ, ahogy Monty elvárta. - Strici, ügyfél, féltékeny barát. - Nem rossz. Nem rossz. - Megint feljebb húzta a nadrág- ja derekát. Nincs erőszakos behatolásra utaló jel, habár ;i nő láthatóan harcolt, mivel a ruhája összevissza áll a testén. De azért nem minden kék utca itt. „A kék utca" egy folyosóra utalt a caldwelli rendőrségen, ahol a zsaruk több évtizeden keresztül vezették végig az el követőket a központba, hogy nyilvántartásba vegyék őket. Idővel a kifejezés szállóigévé vált, és azt jelentette, hogy a bűnözőkkel kapcsolatban nincs semmi szokatlan, semmi váratlan. - És mi a meglepő...

Monty közelebb hajolt hozzá, mintha államtitkot árulna el. - A nő befestette a haját. Valami okból ez is a randi része volt. Hosszú, szőke hajú lett. Aztán a fickó megölte. - Honnan tudod, hogy férfi volt? Monty olyan tekintetet vetett rá, amely azt sugallta, ,/>, ugyan már!” - És nem, nem mondhatom meg a nő nevét... Még nem hozzuk nyilvánosságra, mert először értesítjük a családot. De tudom kicsoda, és szerencséje, hogy az elmúlt két évben életben tudott maradni. Hosszú bűnlajstroma van, nemegy- v/er erőszakos esetekkel... amelyekben ő volt a kezdeményező fél. - Oké, nos, felhívsz, ha megtudsz valamit? Nem adom ki a forrásaimat... ismersz. - Igen, erre mindig vigyázol, de, már megbocsáss, nem sokszor jelenik meg a neved az újságban. Hé, összehozhatnál a kollégáddal, Tonyval. Általában neki adják az ilyen bulikat. libben a pillanatban Mels egyáltalán nem tisztelte az in- lormátorát, és nem azért, mert az orra alá dörgölte, hogy nem túl eredményes az újságnál. A fenébe, hiszen Monty nem rocksztár, ez pedig nem egy buli, és az isten szerelmére, hagyja már abba, hogy folyton feljebb húzza a nadrágját! Itt egy gyilkosság történt, és valakinek a lánya, testvére, talán barátnője vagy felesége a fürdőszoba padlóján hever. Legalább egy kicsit feszélyezve és némileg mocskosnak erezhetné magát, hogy így szolgáltat információt. Mert Mels ezt érezte. - Dick nekem adta a sztorit - jegyezte meg. - Tényleg? Hú, akkor kezdesz feltörni. És igen, felhívlak, leltéve, hogy kihagyod belőle a nevemet. - ígérem. - Később még beszélünk. - Monty oldalra biccentette a lejét, amivel jelezte, hogy elmehet. - És figyeld a telefonodat, vedd fel, ha hívlak... van egy megérzésem az üggyel kapcso- liitban. Mels feltartotta a mobilját. - Mindig nálam van. Amikor elfordult, fölemelte a kezét, és megdörzsölte a nyakát a tarkója alatt, mert felállt rajta a szőr. Körülnézett, de csak olyanokat látott, akiknek valami dolguk volt itt: zsarukat. Nyomozókat. Egy fényképészt, aki láthatóan dühösen közeledett a sárga rendőrségi szalaghoz. Ezenkívül volt két híradós stáb is a parkolóban, az egyik éppen most tudósított: vakítóan fényes lámpájuk megvilágította a sötét hajú riportert felvétel közben. Mels teljesen körbefordult a tengelye körül. Aztán ismét megdörzsölte a nyakát. Istenem, ez a köd hátborzongató! Rápillantott az órájára, aztán felnyitotta a telefonját, és tárcsázott. Amikor a vonal másik végén fölvették, a szája elé tette a tenyerét.

- Anya? Szia, én vagyok. Nézd, tudom, hogy azt mondtam, korán hazamegyek, de még mindig dolgozom. Tessék? Bocs, nem hallak... Oké, most már jó. Igen, én... Nem, nem, ne aggódj! A caldwelli rendőrség fele itt van velem... - Valószínűleg nem ez volt a legokosabb érv, amit mondhatott. - Nem, jól vagyok, anya. Igen, gyilkosság történt, de ez egy nagyon fontos eset, és Dick nekem adta a sztorit. Igen, ígérem. Oké... igen, jó. Nézd, mennem kell... mihelyt hazaérek, bekopogok hozzád. Miközben letette, biztos volt benne, hogy az még odébb lesz... és felkészült arra, hogy addig vár, ameddig csak szükséges. A holttestet le kell fényképezni, aztán jönnek a helyszínelők, és elvégzik a dolgukat, végül az áldozatot elszállítják. Addig akart maradni, amíg a rendőrség is összepakol, a híradósok hazamennek, és az összes riporter feladja. Odasétált Tony kocsijához, és küldött neki egy üzenetet, hogy nem törte össze az autóját... és hogy holnap meghívja ebédre, valamint reggel fél kilenckor, útban a szerkesztőség felé fölveszi. Ezután összehúzta magán a kabátját, és nekidőlt az autó első lökhárítójának. Hirtelen ismét megmerevedett, és a háta mögé pillantott. De semmit sem látott, csak az utcai lámpák világítottak a motel nagy parkolójának túlsó oldalán. Nem lopódzott a közelébe szatír, sőt, ami azt illeti, senki más sem. Akkor mi a fenéért érezte úgy, hogy valaki figyeli? Megmasszírozta a halántékát, és arra gondolt, vajon rá is .it ragadt-e Matthias üldözési mániája. Vagy inkább az zavar- l,i meg a fejét, ami azon az ágyon történt. Lehet, hogy a férfi a múltjára nem nagyon emlékezett, azt viszont nagyon is tudta, mit csináljon a szájával... Bizonyos szempontból alig tudta elhinni, mi történt. Soha nem volt az a fajta nő, aki belemegy az ilyen alkalmi kapcsolatokba, még a főiskolán sem csinált hasonlót - most viszont, ha Matthias nem állt volna meg, valószínűleg hagyta volna, hogy a dolgok menjenek a maguk természetes útján, és eljussanak a meztelen végkifejlethez. Meglepő. Különösen, hogy tudta, újra megtenné. Ha lehetősége nyílna rá. *** Matthias mozdulatlanná dermedve feküdt a Marriott Hotel alagsori folyosóján. Jim Heron teste beborította, mint valami takaró, ő pedig úgy érezte magát alatta, mint egy bokszoló. De nem mint Muhammad Ali vagy George Foreman. Sokkal inkább, mint az ő tohonya ellenfelük az edzésen, az a fickó, akit az igazi harcos péppé ver az edzőteremben,

mielőtt kiáll egy képességéhez méltó ellenféllel. A fegyvere üres tárral pihent a combja mellett, a mellkasa zihált, a feje szédült, és halálosan elfáradt a futástól. De úgy vélte, golyó nem találta el. Valaki mást viszont igen. Friss vér szaga csapta meg az orrát, és csöpögés hallatszott, mintha egy cső szivárogna... de valószínűleg nem a szálloda vízvezetékrendszeréből való. - Maradj itt! - utasította Jim. Mintha egy nyomorult kislány volna? - Baszd meg! Együtt sétáltak végig a folyosón a mozgásképtelenné tett támadóhoz, jim ment elöl, mert ő tudott gyorsabban haladni. Nem messze az ajtótól, amelyet betörtek, fekete, testre simuló ruhában egy férfi feküdt hanyatt, a szeme egy pontra szegeződve, tágra nyíltan meredt a túlvilágba. A torkát felhasították az álla alatt, az artériákat és a vénákat nemcsak bemetszették, hanem teljesen át is vágták. - Durva - motyogta Matthias, majd körülnézett, és azon gondolkozott, hogyan szabadulhatnának meg a hullától... és ki a fene lehetett a megmentőjük. Miközben a többféle holttesteltüntető technika előnyeit és hátrányait mérlegelte magában, halványan tudatában volt, hogy egyáltalán nem rendítette meg a haláleset, a holttest, vagy az, hogy kis híján lelőtték: ez is csak egy hétköznapi ügy volt számára, és semmi más nem foglalkoztatta közben, csak az, hogy a rendőrséget nehogy belekeverjék a dologba. így élt, döbbent rá. Ez volt az ő közege. A botjára támaszkodva leguggolt. Az egyik térde úgy recsegett, mint egy faág. - Van kocsid? - Itt nincs, de majd gondoskodom róla. Tégy meg egy szívességet, és... Matthias megfordította a holttestet, végigtapogatta, elvette a tartalék lőszerét, egy kést és még egy fegyvert. - Oké - szólalt meg Jim szárazon. - Én kimegyek, és megnézem, tiszta-e a terep. - Vagyis te sem tudod, ki lehetett az irgalmas szamaritánus? - Nem. Az acélajtó ismét megnyikordult, amikor Jim kinyitotta, és Matthias egy pillanatra megbénult a félelemtől. Egész testét megdermesztette a rémület. A tekintete körbefordult, árnyékokat keresett a sötét folyosón, amelyek bármelyik pillanatban rávethetik magukat. De semmi nem mozdult. Magában dörmögve ismét a férfira nézett, és felhúzta a pólóját. A

golyóálló mellényben látott egy golyót - ezek szerint Jim és ő nem fölöslegesen lőtték ki azt a sok töltényt. Mobiltelefont azonban nem talált. És feltéve, hogy Jimet nem golyózápor fogadta az épület előtt, úgy tűnt, a katonának nincs társa odakint. Matthias leült a sarkára, és felnézett az ajtóra. Középen, a zárszerkezet körül a robbanás megperzselődött helyét vette észre, ahol a halott támadójuk valamiféle kis zsebbombával felrobbantotta a zárat... Hirtelen visszaemlékezett arra, amikor ő tartott a kezében detonátort, látta magát, hogy egy pokolgépet fog a tenyerében. Ő maga készítette, az elektronika és a robbanóhatás kombinációja egy gondosan létrehozott menekülési stratégiát képviselt számára... Jim tévedett. Nem gyűlölte magát, vagy azt, amivé vált. Csak belefáradt abba, hogy kicsoda. Ami nem volt más, mint... A fejfájás elemi erővel tört rá, mintha az agya is képes lett volna úgy görcsbe rándulni, mint az izmai. A fájdalom tisztára törölte kognitív palatábláját, az emlékeit újra elzárta előle a gyötrelem. A francba, szeretett volna hozzáférni a rejtett dolgokhoz, de nem engedhette meg, hogy védtelen legyen itt, egy hulla mellett guggolva. Lenézett a halott arcára, és kényszerítette a gondolatait, hogy elkanyarodjanak az amnéziától. Figyelte, ahogy a fickó bőrének pirospozsgás színe fokozatosan eltűnik, és matt szürkeség veszi át a helyét. Miközben a halál folyamatát tanulmányozta, és semmi másra nem gondolt, csak erre, sikeresen visszahúzta magát a valóságba. - Ismerlek téged? - kérdezte a halottól. A tudata mélyén meg volt győződve róla, hogy igen. A támadó egy fiatal fehér férfi volt, vékony teste arról árulkodott, hogy nincs rajta fölösleges zsír, fehér bőre pedig azt sugallta, hogy többnyire éjszaka dolgozott. De persze hány millió húsz év körüli, fehér férfi él még a világon? Nem, gondolta, valahonnan ismeri ezt a kölyköt. Olyan érzése támadt, hogy ő maga választotta ki a gazembert. Vajon a toborzás volt a feladata? A hadsereg számára? Jim visszajött a folyosóra, becsukta az ajtót, és belülről nekitámaszkodott, majd karba tette a kezét a mellkasán, és olyan arcot vágott, mintha legszívesebben belebokszolna a falba. - Tiszta a levegő? - kérdezte Matthias. - Fogjuk rá. Hirtelen lyukakat vett észre Heron pólóján. - Még szerencse hogy rajtad is van mellény. - Tessék? Matthias a homlokát ráncolta. - Eltaláltak...

Ekkor az agya ismét felvillantott egy képet a múltból: ők ketten egy rozsdamentes acél helyiségben álltak, miközben egy hideg holttest feküdt közöttük az asztalon. Ő fölemelte a fegyverét, és meghúzta a ravaszt... a célpontja pedig ez az átkozott Heron volt. - Agyonlőttelek egy hullaházban - lehelte. - Egyenesen... a szíved közepébe lőttem.

20. fejezet MILYEN ROHADT JÓ IDŐZÍTÉS, gondolta Jim, amikor Matthias úgy bámult rá, mintha szarvat növesztett volna a homloka közepére. Most annyira nem volt alkalmas az idő arra, hogy visszatérjen az emlékezete: a különleges egység minden jel szerint Matthias után küldött valakit. Ez volt az egyetlen logikus magyarázat - habár igazából nem ez foglalkoztatta legjobban. Egyértelmű volt, hogy Devina mentette meg a bőrüket. Csak betoppant, nyiszált és távozott. És mivel a démon sohasem tett semmit, ami nem szolgálta a saját érdekeit, felmerült a kérdés, mennyiben volt ez a merényletkísérlet része a játéknak. Talán egyáltalán nem - elvégre ha befolyásolni akarta Matthiast a válaszútnál, életben kellett tartania addig, amíg el nem jön az a pillanat. Jim pedig nem védte valami jól a nyomorultat. - Lelőttelek... - ismételte Matthias. Jim egy fáradt, „akadj már le a témáról" üzenetű pillantást vetett rá. - Kitüntetést akarsz érte? Vehetek egyet az interneten. De mielőtt túl sokat agyainál rajta, erre találták ki a golyóálló mellényt, nem igaz? - Nem volt rajtad. - Matthias levette a napszemüvegét, és összehúzta a szemét. - Ahogy most sincs. 169 - Na jó, oké, nyilvános helyen vagyunk egy hullával, ami tele van a mi fegyverünkből kilőtt golyóval. Komolyan azt hiszed, most van itt az ideje annak, hogy cseverésszünk? - Ismerem őt - mutatott Matthias a támadójukra. - Csak nem tudom, honnan. - Nézd, én kiviszem a szemetet, te pedig, ha lennél olyan kedves, és visszavonszolnád a kibaszott segged a szobádba... - Mondd meg! Vagy nem megyek sehová. Egy futó pillanatra Jimnek eszébe jutott, miért gondolt mindig úgy a fickóra, hogy Matthias, a gazember. - Hát jó. A főnöke voltál. - És milyen főnök? Erre tényleg nem volt idejük. - Annyit mondhatok, hogy én nem kedveltelek. - Szóval, neked is a főnököd voltam? - Amikor Jim nem mondott többet, a fickó kivillantotta a fogsorát. - Mi a francért vagy a nyomomban? így vagy úgy, de össze fogom rakni a darabokat, és most kimondottan az agyamra mész. A fenébe! Nagyon is valószínűnek tűnt, hogy Matthias egy tapodtat sem mozdul innen, Devina viszont bármelyik pillanatban visszatérhetett -

vagy ami legalább ilyen rossz, megjelenhetnek akár a zsaruk vagy a szálloda biztonsági személyzetének tagjai is. - Hát jól van - felelte Jim mogorván. - Attól tartok, ha megtudod, a pokolra kerülsz. Ehhez mit szólsz? Matthias hátrahőkölt. - Nem tűnsz szentfazéknak. - Mert nem vagyok az. De befejezhetnénk már végre ezt a szarakodást, és munkához láthatnánk? Matthias nagy nehezen talpra állt, a vállára akasztotta a botját, és odament a halott fickó lábához. - Nem menekülhetsz el örökké a kérdés elől. - Mi a jó francot csinálsz? - Együtt intézzük el ezt... - Dehogyis... Sziréna hangja vetett véget a vitának, és mindketten az .íjtóra néztek. Ha szerencséjük van, a zsaruk továbbmennek, .1 vijjogás pedig távolról hallatszik, mert az egyenruhások csak elhaladnak itt, aztán folytatják is az útjukat tovább... Sajnos nem. Valaki bizonyára látott vagy hallott valamit, és hívta a 911-et. Amikor a sikátorban lefékezett egy kocsi, Jim legszívesebben a könnyebb utat választotta volna: Matthiast transzba ejti, eltünteti a hullát, és kitörli a zsaruk emlékeit, akik ebben a pillanatban elemlámpával a kézben szálltak ki a kocsiból. Sajnos azonban az elmetrükköt nehéz volt egyszerre több emberen alkalmazni. Ha pedig felgyújtja a hullát, pontosan elárulja a rendőrségnek, hogy hol volt előtte. Remélhetőleg a kék ruhás fiúk elvesztegetnek némi időt azzal, hogy átvizsgálják a sikátort. - Fogd be! - dörrent rá Matthiasra, azzal megfogta a derekát, és a vállára lódította, majd futásnak eredt a folyosón. - Eeeeez mooooost egy kiiiiiiibaszooooott viiiiiiiiiiiiicc...? A nyavalygás azonban hamarosan elnémult, vagy azért, mert Matthias elharapta a nyelvét a rázkódás miatt, vagy azért, mert agyvérzést kapott ettől a sokkoló helyzettől. Végül, hála istennek, elérték a száz kilométer hosszú folyosó végét, és Jimnek ezúttal nem kellett titokban kinyitnia a zárat. jim, vállán Matthiasszal berontott az ajtón... Ó, a francba! ... egyenesen a szálloda éttermének a konyhájába. A jó hír az volt, hogy úgy tűnt, a helyiség csak a reggeli és az ebéd felszolgálásakor üzemel, most pedig olyan kihalt volt, mint egy kísértetváros. A munkaasztal, a rozsdamentes acélpult tisztán csillogott, és várta a következő műszakot. De sajnos a behatolás megszólaltatta a riasztót, és minden sarokban piros fény villogott.

- Erre! - mondta Matthias, és egy szárnyas ajtóra mutatott, amelyben kerek kis ablakok voltak. - És tedd le a seggem! Jim letette egykori főnökét, és ismét elindultak. Elszaladtak egy focipálya nagyságú tűzhely előtt, valamint egy akkora mosogató mellett, amelyben akár egy elefántot is meg lehetett volna fürdetni. Miközben a piros kockás padlón kopogott a léptük, Jim körülnézett, nem látja-e valahol a riasztó vezérlőpaneljét. Valamiféle kapcsolótáblát. Természetesen nem tették közszemlére. Különben is, még ha ki is tudná kapcsolni, a jelet már elküldte. Átmentek egy lengőajtón, és az étkezőhelyiségbe érkeztek, ahol négyszögletes asztalok várták az éhes vendégeket, akik azonban csak hét óra múlva érkeznek meg pirítóst, és tojást falatozni... Az ólomüveg fal másik oldalán, amely elválasztotta az étkezőt az előcsarnoktól, három szaladó embert pillantottak meg: minden bizonnyal a szálloda biztonsági őreit. Jim és Matthias egyszerre nézett balra, ahol a mennyezetig érő függönyök széthúzva keretezték a régimódi, feltolható ablakok két oldalát. Nem volt kérdés. Az egyetlen kijárat felé vették az irányt, ahol még lehetett esélyük. Matthias javára legyen mondva, nem próbált hősködni, amikor odaértek. Megállt, és hagyta, hogy Jim kinyissa a zárat, majd megragadja a sárgaréz kilincset az ablak alján. Jim nem csupán a karja erejét vetette be, amikor felemelte az alsó ablakrészt. Belecsempészett még egy kis varázslatot is, mire az ablak egy reccsenéssel felemelkedett, mintha most szakadt volna el a frissen festett párkánytól. Lenéztek. Három és fél méter mélyen terült el alattuk a járda. - A rohadt életbe! - nyögött fel Matthias. - El kell kapnod. - Semmi gond. Jim egy összehangolt mozdulattal átlendült a párkányon, iiztán a gravitációra bízta magát. Szilárdan a talpára érkezett, majd felemelte a karját. Matthias kilépője sokkal nyersebbre sikeredett, a lába láthatóan nehezen hajlott térdből, ám a férfi nem volt ostoba. Megfogta az ablakot, és maga mögött ismét lehúzta, habár alig fért el a párkány külső oldalán. Ezután leugrott, és szabadesésben zuhant lefelé, fekete színű dzsekije laposan lebegett fölötte, mint egy lyukas ejtőernyő. Jim egy nyögéssel elkapta, és nem engedte, hogy a járdára essen. - Megtalálták a barátunkat - közölte Matthias, miközben leszállt az öléből. És valóban, az épület túlsó oldalán a zsaruk kinyitották az ajtót, és beléptek a folyosóra. Elemlámpájuk időnként megmegvillant a sikátorban, mintha körbepásztázták volna a vérző merénylő körülötti területet.

Ideje volt olajra lépni. Halkan és a lehető leggyorsabban sétálva mindketten az ellenkező irányba indultak. A különleges egységtől eltérően a caldwelli rendőrségnél az erősítés mindig része volt a játéknak. És igen, újra sziréna harsant fel az éjszakában. Körülbelül ötven méter múlva Jim és Matthias megállt a szálloda másik sarkánál, körülnéztek, aztán nyugodtan, angol hidegvérrel kiléptek a sikátorba. - Vedd le a napszemüveget! - figyelmeztette Jim, és végignézett a járdán. - Már levettem. Ekkor oldalra pillantott egykori főnökére. A férfi magasra emelte az állát, a tekintetét egyenesen előreszegezte. Az ajka résnyire szétnyílt, és úgy fújtatott, mint egy gőzmozdony, ezt azonban csak az vette észre, aki kimondottan kereste rajta a légszomj jeleit. Amennyire egy külső szemlélő meg tudta állapítani, csak két átlagos fickó járt arra, akik kijöttek sétálni, és fogalmuk sem volt semmiféle szokatlan dologról. Jimnek az a képtelen ötlete támadt, hogy megmondja Matthiasnak, milyen ügyesen viselkedett. Ami nevetséges volt. Mindkettőjüket ugyanaz az őrmester képezte ki, éveket töltöttek egymás mellett azzal, hogy kikerülési technikákat tökéletesítettek, és számtalan változatát eljátszották már ennek a konkrét helyzetnek is. Mire beléptek a szálloda előcsarnokába, Matthias légzése újra normális volt. Magától értetődött, hogy továbbra is itt marad. Most, a gyilkossági kísérlet után, amely nemcsak hogy kudarcba fulladt, de belekeveredtek a szervek is, a második próbálkozás már nehezebb és kockázatosabb lesz. Legalábbis az elkövetkező néhány nap során. Különben is egyszer már látta a konyhát. Micsoda profizmus! Nagy kár lenne nem megkóstolni a kaját is. *** Mels kitartása meghozta a gyümölcsét... szomorú módon. A híradósstábok éjfél után mentek el, és ekkor már a zsaruk száma is megfogyatkozott. Még Monty is előtte távozott. Végül már csak helyszínelők maradtak a motelben, két nyomozó és maga Mels. A rendőrségi sárga szalag egyre kisebb lett, ahogy a rendőrök elszéledtek, és Mels közelebb jutott a motelszobához, így, amikor elérkezett az ideje, hogy elszállítsák az áldozatot, tisztán látta a folyamatot. Két férfi bement egy fekete hullazsákkal, aztán mivel nagyon kicsi volt a fürdőszoba, ahol a nőt megölték, kihozták a halottat a szoba közepére, és ott tették be a zsákba.

Szegény lány! - Igen, szörnyű. Mels megpördült, nem is gondolta, hogy hangosan szólalt meg. Egy magas, ijesztő külsejű férfi állt mögötte, az a tipikus kemény fickó piercinggel az arcán és motoros bőrdzsekiben. Csakhogy olyan végtelen szomorúság sugárzott róla, hogy Mels azonnal megváltoztatta előítélettel teli véleményét. A férfi nem őt nézte, hanem a halott lányt, akinek élettelen végtagjait gondosan elrendezték a teste mellett, mielőtt a cipzárt összehúzták volna a vastag fekete zsákon. Mels visszafordította a tekintetét a jelenetre. - Nagyon sajnálom szegénynek az édesapját. - Ismeri? - Nem, de el tudom képzelni. Na persze, meglehet, hogy ,1 fickó egyáltalán nem is törődött vele, és ez is indokolhatta, hogy a lánya végül idáig jutott. Csak hát... egyszer ő is volt kislány. Biztosan ő is volt valamikor ártatlan. - Remélhetőleg. Mels kíváncsiságból ismét végignézett a férfin. - Maga is itt lakik, a motelben? - Nem, csak nézelődő vagyok. - A férfi kifújta a levegőt, és különös módon a legyőzöttség aurája lengte körül. - Istenem, gyűlölöm a halált. Abban a pillanatban Mels valami miatt az apjára gondolt. Őt is hullazsákban szállították el a baleset helyszínéről - miután fémvágó segítségével kiszabadították a vezetőülésből. Vajon a mennyországban van? És lenéz rájuk? Vagy a halál valóban olyan, mint amikor lekapcsolják a villanyt, leállítanak egy motort, kihúzzák a porszívót a konnektorból? Az élettelen tárgyak számára nincs túlvilág. Akkor miért gondolják az emberek, hogy az ő sorsuk más? - Mert az. Hátrapillantott a válla fölött, és félszegen elmosolyodott. - Nem akartam hangosan gondolkodni. - Semmi baj. - A férfi szintén elmosolyodott. - És nincs abban semmi rossz, ha az ember azt reméli, hogy a halottai megbékéltek, és van hite. Igazság szerint még jó is. Mels ismét a motelszobát nézte, és arra gondolt, milyen furcsa, hogy egy vadidegennel ilyen őszintén beszélget. - Csak szeretném biztosan tudni. - Ó, de hiszen maga riporter. Azonnal kifecsegné a titkot. Mels fölnevetett. - Mintha a mennyország és pokol titkos információ lenne! - Pontosan. Az embereket két dolog tudja rávenni arra, hogy valakihez kötődjenek: a hiány és az ismeretlen. Ha a szeretteink mindig

velünk lennének, természetesnek vennénk, hogy itt vannak, és ha biztosan tudnánk, hogy egy idő múlva újra együtt lehetünk velük, soha nem hiányoznának. Ez is része az isteni tervnek. Szóval, a fickó egy szentfazék. - Na igen. Hátraléptek, amikor a rendőrök megfogták a hullazsák fülét, és elindultak kifelé az áldozattal. Mels figyelte ezt a komor menetet, és már sejtette, miért neki adta Dick ezt a feladatot. Halott lány, hátborzongató helyszín, rossz hírű környék stb., stb., stb. A főnöke az a fajta seggfej volt, aki így fizetett vissza azért, hogy ismét kikosarazta. Az igazság pedig az volt, hogy Melst valóban megrázta a dolog, ahogy bárki mást is megrázott volna, akinek van lelkiismerete. Ennek ellenére el fogja végezni a munkát. Benézett az ajtón a szobába, és megszólította a rendőrök főnökét: - De la Cruz nyomozó? Kommentálná az esetet? A nyomozó feltekintett régimódi, Columbo-stílusú jegyzetfüzetéből. - Maga még mindig itt van, Carmichael? - Természetesen. - Az apja büszke lenne magára, tudja? - Köszönöm, nyomozó. De la Cruz odament hozzá, de még csak rá sem pillantott arra a hatalmas termetű férfira, aki Mels mellett állt. Ő már csak ilyen volt. Szinte semmi nem hatotta meg. - Még nincs mondanivalóm. Sajnálom. - Gyanúsított? - No comment. - Megszorította Mels vállát. - Üdvözlöm az édesanyját. - És mi a helyzet a hajszínével? A nyomozó egyszerűen legyintett egyet a válla fölött, és továbbment, beszállt egy sötétszürke autóba, majd kihajtott a parkolóból. Amikor az utolsó rendőr becsukta a szoba ajtaját, kulcsra zárta, és rátette a rendőrségi pecsétet, Mels a mögötte álló férfihoz fordult... Ő azonban már elment, mintha soha nem is lett volna ott. Furcsa. Miközben odakocogott Tony autójához, megesküdött volna rá, hogy még mindig követik, habár már senki sem volt a közelében. Az érzés elindulás után sem foszlott szerte, sőt, olyan méreteket öltött, hogy mármár azon gondolkozott, vajon az üldözési mániát nem lehet-e úgy elkapni, mint egy vírust. Matthias nagyon ideges volt, de talán nem alaptalanul. Neki azonban nem volt oka rá. A legrövidebb úton ment haza, és amikor ismét elhajtott a temető mellett, úgy döntött, tesz egy kis kitérőt. A ház, ahol végül megállt, egy olyan utcában helyezkedett el, ahol minden második garázs fölött két vidám lampion világított az ajtó két

oldalán. Ezen nem. Ez a bizonyos ház sötét volt kívül és belül, mint egy fekete lyuk a szomszédos, lakott otthonok mellett. Megfogta az autó kilincsét, hogy kiszálljon, és körülnézzen egy kicsit, benézzen az ablakon, és talán találjon egy garázsba vezető ajtót, amelyik nincs bezárva. Ahogy azonban hozzáért a kilincshez, halálos rémület lett úrrá rajta, mintha a korábbi „valaki figyel" érzés odáig fokozódott volna, hogy arra számított, mindjárt ráugrik egy igazi mumus a háta mögül, késsel a kezében. Várt egy pillanatot, hogy elmúljon a rossz érzés, hátha csak a szállodában elfogyasztott hamburger és a sült krumpli feküdte meg a gyomrát. Amikor azonban semmi sem változott, sebességbe tette az autót, és megfordult az utca közepén. Valószínűleg a köd volt az oka, amely még mindig a levegőben lebegett. Igen, az a sorozatgyilkos filmbe illő köd volt, amelytől az éjszaka még sötétebbnek és még veszélyesebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt. Amikor elindult, lezárta az ajtókat, és erősen megmarkolta a kormányt. Addig nem lazított a szorításon, amíg rá nem gördült a szülei házának ismerős kocsibejárójára. Tony autójának fényszórója megvilágította a házat, ahol felnőtt. Valami miatt az emeleti redőnyre pillantott, amely a hálószobája ablakán volt. Az apja megjavította, amikor Mels tízéves volt, mert egy vihar leszakította. Elővette fényes alumíniumlétráját, felcipelte a régi, nehéz faszerkezetet, az ereszcsatornán egyensúlyozta, majd újra felcsavarozta és helyrehozta. Mels tartotta a létrát, mert szeretett volna ő is részese lenni a dolgoknak. Nem aggódott amiatt, hogy az apja esetleg leesik. Aznap ő volt Superman. És igazság szerint mindennap. Eszébe jutott az az idegen a motelnél, az a piercinges hittérítő. Bizonyos emberekre vonatkozóan talán mégis igaza volt abban a hiány és biztonságérzet dologban. Nála azonban nem. Ha minden kétséget kizáróan tudta volna, hogy az apja jól van, talán ő maga is megtalálta volna a lelki békéjét. Különös, mostanáig nem is tudatosult benne, hogy szüksége van erre. Na persze, amióta meghalt... mindig gondosan ügyelt rá, hogy ne nézzen nagyon mélyen a dolgok mögé. Túl fájdalmas volt.

21. fejezet NEM SOKKAL HAJNALI ÖT ÓRA ELŐTT Jim Matthias szobájában ült a Marriott Hotelban, és egy sarokban álló székről a televíziót bámulta, amelynek levette a hangját. Körülbelül két órával azelőtt kapott egy üzenetet Adriantől, aki jelentette, hogy a riporter biztonságban hazaért az anyjához, majd közölte, hogy visszamegy, megnézi Eddie-t, és kiengedi Kutyust. A következő SMS negyvenöt perc múlva érkezett, mondván, hogy ledől egy kicsit. A hatalmas ágyon Matthias úgy aludt, mint egy hulla: az ágytakaró tetején hanyatt fekve, a feje a párnán, a keze pedig összekulcsolva a mellkasán. Már csak egy fehér rózsa hiányzott a kezéből meg gépi orgonaszó a háttérből, és Jim azt hihette volna, azért van itt, hogy lerója végső kegyeletét. Mi a francért segített neki Devina? Krisztusom, csak egy rosszabb dolog lehetett annál, hogy az ellenségük volt: ha melléjük állt. Különben is, Jimnek nem volt szüksége segítségre. Neki is lapultak még trükkök a tarsolyában, az istenért! Éppen most akart tűzijátékot rendezni. Talán Devina csak nyalizni akart a Teremtőnél. Milyen bosszantó... Az Ébresztő, Caldwell! című ötórai hírműsor stábja, élén egy riporterrel a belvárosból tudósított egy gyilkossági helyszínről. A nő egy motel előtt állt, majd hátrafordult, és egy nyitott szobaajtóra mutatott, ahol a rendőrség ki-be járkált. A következő snitt egy hajfesték dobozát mutatta, majd egy fotón egy szálkás, vörös hajú, leharcolt külsejű nő volt látható. Mennyi bűn van a világon, gondolta Jim. És ha már itt tartott, szüksége volt újabb munícióra. Amikor reklám következett, és kolbászt látott a képernyőn, a gyomra felhívta volna a szobaszervizt, ha képes lett volna felemelni a kagylót, és tárcsázni. - Legalább az igazi nevemet megmondod? Jim az ágyra pillantott. Matthias szeme nyitva volt, a teste azonban nem mozdult, úgy feküdt ott, mint egy kígyó ösz- szetekeredve a napon. - Mindig is csak úgy ismertelek, hogy Matthias. - De együtt vettünk részt a kiképzésen, ugye? Tegnap este pontosan ugyanúgy mozogtunk és mindig ugyanakkor. - Igen. Jim sejtette, hová vezet ez a kérdezősködés, ezért elővette a cigarettáját, és egy szálat a szájába tett, majd eszébe jutott, hogy nyilvános helyen vannak. Milyen ironikus lenne, ha dohányzás miatt rúgnák ki a hotelből, holott betört a hátsó kijáraton, lövöldözött, egy

hullát hagyott maga után, és másodszor is betörte az ajtót, hogy elmeneküljön? Ha-ha-ha. Ismét a tévére pillantott, amelyben éppen egy dezodorreklám ment. Egy pillanatra irigyelte azokat a fickókat, akik a jelenetben szerepeltek: csak a hónaljuk miatt kellett aggódniuk, és amíg Speed Stick termékeket használtak, semmi más gondjuk nem akadt. Bárcsak a Devina-féle problémára is létezne megoldás dezodor és stift változatban is. - Mondd meg, hogy öltem meg magam! - Amikor Jim nem válaszolt, a másik férfi folytatta. - Miért félsz annyira beszélni róla? Nem tűnsz beszarinak. Jim megdörzsölte az arcát. - Tudod, mit? Szerintem nem kellene annyit aludnod. Kipihenten nagyon fárasztó tudsz lenni. - Szóval mégiscsak beszari vagy. Jim hangosan kifújta a levegőt, és azt kívánta, bárcsak füst lenne. - Hát jó, tudod, mi miatt aggódom? Hogy ha megtudod, ki voltál, ismét azzá a férfivá válsz, és elveszítelek. Már megbocsáss, de ez a tiszta lap, amellyel most rendelkezel, igazi áldás. - Úgy beszélsz rólam, mintha gonosz lettem volna... - Az voltál. - Jim egykori főnöke szemébe nézett. - A velejéig romlott voltál, olyan szinten, hogy már azt gondoltam, így is születtél. Látva azonban ezt... - Rámutatott. - Meglepetten tapasztalom, hogy nem így van. - Mi a fene történt velem? - suttogta Matthias. - Nem tudok semmit az azt megelőző múltadról, hogy a különleges egységhez jöttél volna. - Szóval ez volt a neve annak a szervezetnek? - Most is az. Úgy értem, még mindig létezik. És igen, együtt vettünk részt a kiképzésen. Az azelőtti időről azonban szart sem tudok. Keringtek pletykák rólad, de valószínűleg eltúlozták a valóságot a híred alapján. - Milyen hírem volt? - Hogy egy elmebeteg pszichopata vagy. - A férfi hal kan káromkodott egyet, mire Jim megvonta a vállát. - Nézd, én sem voltam szent. Akkor sem, mielőtt beléptem volna a szervezetbe, ott meg aztán pláne nem. Te viszont újradefi niáltad a gonoszság fogalmát. Te... valami egészen más vol tál. Egy ideig mindketten hallgattak, aztán Matthias szólalt meg: - Még mindig nem mondtál semmi konkrétat. Jim megdörzsölte a fejét, és az gondolta: nos, a pokolba is, (•lég sok konkrét közül választhatna.

- Oké, akkor mit szólsz ehhez. Volt egy férfi, Alistair (ihilde ezredes... Ismerős a neve? - Amikor Matthias megrázta a fejét, Jim még inkább vágyott rá, hogy kint legyenek, .111o 1 rágyújthat. - Jó ember volt. A lánya ügyvédként dolgozott, a fiának viszont akadtak problémái. A felesége rákban meghalt. Az ezredes Bostonban élt, de sok ügy szólította a fővárosba. És túl közel került. - Mihez? - A céghez, hogy úgy mondjam. Elraboltattad, aztán elvitted a fia drogtanyájára, ahol az ügynökeid telenyomták a srácot heroinnal, aztán filmre vették, ahogy Alistair kiabál, miközben a fiának habzani kezd a szája, és meghal. Ráadásul úgy gondoltad, szívességet tettél Childenak, mert... a te szavaiddal élve... megszabadítottad a selejtes gyermekétől. Aztán természetesen azzal fenyegetted meg, hogy ha nem fogja be a száját, kinyírod a lányát is. Matthias nem mozdult, levegőt is alig vett, csak pislogott. A hangja azonban elárulta. Érdes volt, recsegett, és alig hallatszott: - Nem emlékszem rá. - Majd fogsz. Valamikor. És sok minden másra is, hasonló szarságokra és olyanokra is, amelyeket én még csak elképzelni sem tudok. - Honnan tudsz ennyit? - A Childe-ügyről? Ott voltam, amikor megkörnyékezted a lányát. Matthias behunyta a szemét, a mellkasa olyan lassan emelkedett fel, majd süllyedt le, mintha mázsás súly nehezedne rá. Jim ebből úgy vélte, lehet, hogy van remény. Ez a tényfeltárás talán még jobban kirángatja a bűnből. - Ha ez igaz, már értem, miért aggódsz az erkölcsi értékítéletem miatt. - Isten a tanúm, hogy minden így történt. És ahogy már említettem, sokkal több van ennél Matthias megköszörülte a torkát. - És ez hogy történt pontosan? Amikor a szemére mutatott, lim gondolatban visszautazott közös múltjukba. -- Ki akartam szállni, a különleges egységnél azonban nincs nyugdíjazás, és te voltál az egyetlen, aki felmenthetett a szolgálat alól. Egy ideig vitatkoztunk, aztán felbukkantál a sivatagban, ahol feladatot teljesítettem. Azt mondtad, találkozzam veled, de egyedül menjek, éjszaka, rohadt távol a tábortól. Azt gondoltam, hát ennyi volt, game over. Ehelyett te is magányosan jöttél, és a szemembe néztél, amikor felemelted a lábad, és letetted a homokba. A robbanás... felfelé terjedt, nem oldalra. Nem akartad, hogy én is megsérüljek, nem véletlenül történt úgy. - Az emlékek gyorsan és fájdalmasan tértek vissza a

kunyhóról a szemébe csapódó homokról és a robbanás füstjéről. - Ezek után kivittelek, és segítséget szereztem. - Miért nem hagytál ott meghalni? - Elegem volt abból, hogy a te szabályaid szerint játsz- szam. Eljött az ideje, hogy a mindenható isten ne kapja meg, amit akar. - De ha ki akartál szállni, megölhettél volna... és senki sem állhatta volna az utadat utána. Feltéve, hogy az igazat mondtad eddig, akkor szabad lehettél volna. Jim megvonta a vállát. - Csakis az én kezemben volt a döntés. Nem akartad, hogy az öngyilkossági kísérleted kiderüljön, ezért mindkét helyzetből a legjobbat hoztam ki. Kiszabadultam, te pedig egész hátralevő életedet nyomorékként, szenvedések közepette tölthetted. Matthias harsányan fölnevetett. - Ezt, furcsa módon, tisztelem. De még mindig nem ériem, most miért segítesz. - Megváltozott a munkám. - Jim a távirányítóért nyúlt. - Nézd, bekerültünk a hírekbe. Ráadta a hangot a tévére, és azt látták, hogy egy másik riporter egy holttestről számol be, amelyet - mit ad isten pontosan ott találtak, azon a folyosón, ahol hagyták. Gyanúsított nincs, az áldozatot nem tudják azonosítani... és a későbbiekben is sok szerencsét hozzá. Még ha találnának is valamit, képtelenség volt leleplezni azt az új személyiséget, amelyet a különleges egység hozott létre a tagjai számára. Ráadásul a halottkémnek sem sok ideje lesz a holttesttel. A hulla bármelyik pillanatban eltűnhet a hullaházból - ha időközben nem hozták már el. Ez is egy megoldatlan ügy lesz, amely elfelejtve hever a rendőrség iratszekrényében. - Most mi a munkád? - kérdezte Matthias. - Független vállalkozó vagyok. - Ami még mindig nem magyarázza meg, miért segítesz egy olyan embernek, akit gyűlölsz. Jim a fickóra nézett, és arra gondolt, mi mindent képviselt Matthias a Devinával folytatott háborúban. - Most már... szükségem van rád. *** Amikor Mels munkába készülődött, öltözés közben letört az egyik körme, aztán a konyhában a blúzára öntötte a kávét. Annak tudatában, hogy a balszerencse hármasával jön, arra gondolt, bizonyára felkerült valakinek a feketelistájára. De legalább az anyja korán reggel jógaórára ment, ami azt jelentette, hogy a sok fecsegést kihagyva tudott távozni otthonról.

Néha nehéz volt a munkájáról beszélnie az édesanyjával. Hiszen nem volt szüksége arra, hogy részleteket tudjon meg arról a szegény lányról, akit a motelban öltek meg. Nem kifejezetten olyan téma volt, amiről reggeli közben beszélhettek. Különben is Melsnek nem sok kedve volt beszélgetni. Hosszú éjszaka állt mögötte, ráadásul megírta a cikket a gyilkosságról, és beküldte a szerkesztőségbe, hogy átolvassák, majd amint lehet, feltegyék az internetre. Ma pedig figyelemmel kíséri a további híreket, hogy egy még részletesebb cikket írhasson a holnapi nyomtatott újságba. Kis szerencsével Monty felhívja a mobilján, és arra használja majd a száját, amire a leginkább alkalmas. Útban Tonyhoz megállt a McDonald's autósrészlegében, mert semmiképpen sem akart reggeli nélkül beállítani a barátjához. Elhúzódott a dolog, de végül vett két kolbászos szendvicset és két kávét, majd elindult a kölcsönkért Toyotával. Amikor lefékezett Tony épülete előtt, a férfi felállt az alsó lépcsőről, és odakacsázott az autóhoz. Nagy termete miatt sokkal magasabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt. - Mondtam már neked az utóbbi időben, mennyire szeretlek? kérdezte, amikor a férfi beszállt. Tony elvigyorodott. - Ha az ott reggeli, akkor igen, mondtad. - Két szendvicset hoztam. - Mels átnyújtotta a zacskót. - De az egyik kávé az enyém. - Jobb, mint egy pár fülbevaló. - Tony kinyitotta az egyik fehér papírba csomagolt szendvicset. - Hmm, ehető. - Nagyon hálás vagyok, hogy kölcsönadtad nekem a drágaságod. - Ugyan már, hová mennék? Ha eljutok a munkába és haza, az nekem már elég. - Miközben Tony evett, a homlokát ráncolta, és kivett egy blokkot a hamutartóból. - A Mar- riottban voltál tegnap? Mels kitette az indexet, majd visszasorolt a forgalomba, és közben azt kívánta, bárcsak ne lenne olyan átkozottul jó megfigyelő a barátja. - Izé, igen. - Hány órakor? Mels továbbra is előrenézett, az útra, de felismerte kollégája hangjában a hivatalos színezetet. - Tegnap este. Meglátogattam egy barátomat. - Akkor láttad a zűrzavart? - Zűrzavart? - Nem is tudod, mi történt? - Elhívtak ahhoz a gyilkossághoz a város nyugati részébe. Miről beszélsz? - Várj csak, te kaptad azt a hajfestős prostit?

- Igen. Szóval, mi történt a Marriottban? Tony nem zavartatta magát, komótosan befejezte az első Mcmicsodát, Mels gyomra pedig összerándult. Istenem, ha elkezdi a másodikat is, kiugrik a bőréből... - Lövöldözés volt az alagsorban. Eric kapta a témát. Oda- vissza röpködtek a golyók a sikátorban, aztán valaki betört az étterem hátsó bejáratán. Kihívták a 911-et, akik egy azo- nosítatlan férfit találtak. Nem volt nála fegyver, és egy késsel ölték meg. - Azt hittem, azt mondtad, lövöldöztek. - Ó, meglőtték, de még hogy! Csakhogy nem az okozta a halálát. Tony elhúzta az ujját a nyaka előtt. - Elvágták a torkát. Mels megborzongott. Mert ha nem mész el a közelemből megfogsz halni. Próbálta megnyugtatni magát. A Marriott egy nagy szálloda volt a város nem valami biztonságos környékén. Gyilkosságok gyakran történtek, különösen a drogkereskedők és az ügyfeleik körében... Tony a zacskóban kotorászott, majd elővette a második szendvicset is. - A fickó minden bizonnyal meghalt volna a lövések következtében, csakhogy egy nagyon különleges golyóálló mellényt viselt. Eric azt mondja, a rendőröknek majdnem elcsöppent a nyáluk, amikor meglátták. Még sohasem találkoztak ilyen szuper darabbal. - Halk zörgés jelezte, hogy kicsomagolta a szendvicset, majd a levegőt megtöltötte az egészségtelen és csodálatos ennivaló friss illata. - Szóval mit derítettél ki tegnap este? - kérdezte Tony teli szájjal. Mels lendületesen haladt, majd alig fékezve balra befordult a Trade utcára. A gondolatai vadul kavarogtak: amikor elment a szállodából, Matthias lefekvéshez készülődött... ami persze nem jelentette azt, hogy nem mehetett ki utána... - Hahó! Mels? - Tessék? Mi az? - Amikor a motelnél voltál. Mit derítettél ki? -ja... igen, bocsi. Nem sokat. A nőt azután ölték meg, hogy befestette a haját... Elvágták a torkát. - Egy éjszaka alatt két hasonló eset. Biztosan járvány van. Nos, valóban, gondolta. De senki sem lehet egyszerre két helyen, ugye? Na jó, most már kezdett megőrülni. - Igen. Furcsa. Öt sarokkal később megérkeztek a CCJ épületéhez. Mels hátul parkolt le, majd visszaadta a slusszkulcsot Tonynak, és odasétáltak a hátsó bejárathoz. - Még egyszer köszönöm - hálálkodott. - Ahogy már mondtam, bármikor elkérheted, amikor akarod.

Különösen ha hozol nekem reggelit. És, légy szíves, ne dugdoss bankjegyeket a fiókomba, amikor kiveszel egy töltött piskótát. Igen, valóban ezt csinálta. Tonynak egy egész sereg egészségtelen finomság lapult az íróasztalában, Mels pedig köztudottan elvett belőle egyet-egyet. De nem volt tolvaj. Kinyitotta az ajtót, és előreengedte a férfit. - Nem akarlak meglopni. - Ha engedélyt adok, az nem lopás. Különben is, mennyit eszel? Egyet-kettőt havonta. - A lopás akkor is lopás. Elindultak felfelé az alacsony lépcsőn, amely a hírszerkesztő szoba üvegajtajához vezetett. Ezúttal Tony nyitotta ki neki az ajtót. - Bárcsak mindenki így gondolná! - Látod? Nem a te feladatod, hogy elláss minket ennivalóval. Beléptek a helyiségbe. A telefoncsörgés, a lárma, a sietős léptek ismerős dallam volt Mels számára, átjárta a testét, és az íróasztalához vezette. Amikor leült, a környező moraj elhalkult, mert átvette a helyét a Matthias miatt érzett idegessége. Nem is gondolkozott azon, mit csinál, csak bekapcsolta a számítógépét... Összerezzent, amikor egy krémszínű boríték hangos csattanással landolt az asztalán. - Hoztam neked valami szépet - szólalt meg Dick ravasz mosollyal. Mels megfogta a borítékot, és kihúzott belőle... Na, most nagyon örült, hogy mindkét kolbászos szendvicset Tonynak adta: a borítékban a meggyilkolt prostituáltról készített fényképeket talált. A színes, A4-es méretű fotók közeli felvételek voltak. Miközben Dick fölötte állt, és arra várt, mikor lesz rosz- szul, Mels nem volt hajlandó megadni neki ezt az elégtételt, habár a szíve összeszorult a fotók láttán... Különösen annál, amelyik közvetlen közelről mutatta a nyaki sebet. A mély vágás a bőrbe hatolt, átvágta a rózsaszín és vörös izmokat, valamint a torok világos színű porcát. Amikor Mels visszatette a fényképeket az asztalra, gondosan ügyelt rá, hogy ez legyen legfelül, és észrevette, hogy Dick - a nagymenőt játszó viselkedése ellenére - nem hajlandó rápillantani. - Köszönöm. - Továbbra is egyenesen a főnöke szemébe nézett. - Ez nagy segítség lesz. Dick megköszörülte a torkát, mintha ő is érezné, hogy túlzásba vitte a seggfejséget, még a saját alacsony színvonalához képest is. - Minél hamarabb szeretném látni a következő cikket. - Meglesz. Amikor eloldalgott, Mels megrázta a fejét. Ismerhette már annyira, hogy az apja lányának nem jelent igazi kihívást a fotókkal megbirkózni. Az a tény pedig, hogy ennek ellenére mégis az orra alá tolta a

paksamétát, undorral töltötte el. És erről eszébe jutott, ahogy Monty is a saját céljaira használta fel a tragédiákat. A homlokát ráncolva újra végignézte a fényképeket, aztán azt vette alaposabban szemügyre, amelyet a hullaházban készítettek. Volt egy vörös folt a has alsó tájékán, a bőr ott egy kicsit pirosabb volt, mint máshol, mintha az áldozat leégett volna a napon... Amikor megszólalt a mobilja, meg sem nézte a kijelzőt, csak felvette. - Carmichael. - Halló? A mély hang hallatán forróság öntötte el a testét. Matthias. Egy pillanatra elcsodálkozott, hogyan szerezte meg a számát, aztán eszébe jutott, hogy ő maga adta meg neki. Otthagyta nála a névjegyét, és ráírta kézzel a mobilszámát. - jó reggelt! - üdvözölte a férfit. - Hogy vagy? A fejében pingpongmeccset játszottak a gondolatok arról, amit Tony mondott a kocsiban, és arról, milyen érzés volt Matthias csókja. Ide-oda, ide-oda... - Ott vagy, Mels? - Igen. - Megdörzsölte a szemét. - Ne haragudj, jól vagyok. És veled mi a helyzet? Visszajöttek újabb emlékeid? - Ami azt illeti, igen. Mels kihúzta magát a széken, az érdeklődése rögtön irányt váltott, és belekapaszkodott ebbe a hírbe. - Milyen jellegűek? - Szerinted a nyomozóismerősöd hajlandó lenne megnézni nekem valamit? - Hát persze. Mondd meg, mit szeretnél tudni. - Miközben Matthias beszélt, Mels jegyzetelt, leírta a neveket, és a szünetekben helyeselt. Oké. Nem probléma. Akarod, hogy visszahívjalak? - Igen, az remek lenne. Furcsa csend következett. - Rendben - felelte Mels félszegen. - Akkor majd hívlak... - Mels... Behunyta a szemét, és szinte érezte a férfit maga mellett, ahogy a teste hozzányomódik, a szája átveszi az irányítást, és előtör belőle a lényéből fakadó uralkodó hajlam. - Tudod, mi történt a szállodádban tegnap este? - bökte ki hirtelen. - Igen. Órákig rád gondoltam. Mels egy pillanatra behunyta a szemét, és igyekezett ellenállni a csábításnak. - A rendőrség egy hullát talált. Aki egy nagyon menő golyóálló mellényt viselt.

Ismét csend következett, majd egy higgadt válasz: - Huh. Van gyanúsított? - Még nincs. - Nem én öltem meg, Mels, ha erre vagy kíváncsi. - Nem mondtam, hogy te tetted. - De gondoltad. - Kijeid ezek az emberek? - vágott a férfi szavába, miközben többször körberajzolta a neveket, amelyeket Matthias adott meg, hogy utánuk nézzenek. - Csak olyanok, akik felbukkantak az emlékezetemben. A férfi hangja távolivá vált. - Nézd, sajnálom, hogy felhívtalak emiatt. Majd máshonnan megszerzem az információt... - Nem! - vágta rá Mels határozottan. - Megteszem, és majd felhívlak. Miután letette a telefont, csak bámult maga elé a semmi be. Aztán felállt az íróasztalától, és elsétált néhány kis irodával távolabb. Áthajolt egy másik, szürke válaszfal fölött, és megjátszott vidámsággal elmosolyodott. A kollégája azon bán nem ismerte annyira jól, hogy tudja, megjátszott a mosolya, - Szia, Eric, mi a helyzet? A férfi fölemelte a tekintetét a számítógép monitoráról. - Szia, Carmichael. Mit tehetek érted? - Szeretnék megtudni néhány dolgot arról a gyilkosság ról a Marriott Hotelban. A riporter úgy mosolygott, mint egy macska, amelyik le nyelte a kanárit. - Van valami speciális dolog, amire kíváncsi vagy? - A mellényre. - Ó, a mellény. - Kutatni kezdett az asztalán lévő papírni között. - A mellény, a mellény... - Kihúzott egy lapot, aztán megmutatta Melsnek. Ezt az interneten találtam. Mels összeráncolta a homlokát, miközben elolvasta. - Ötezer dollár? - Annyiba kerül, mielőtt méretre igazítják. És az áldozni ra rászabták. - Ki a fene engedheti meg magának, hogy ilyet vegyen? Én is pontosan ezt kérdezem magamtól. - Eric ismét ku- i.iiott a papírjai között. - Mondjuk egy nagymenő biztonsági i rj;. Vagy az amerikai kormány... de egy átlagos FBI-ügynök mindenképpen. Ehhez nagyon magas szinten kell lenni. Vannak VIP vendégek a hotelban? Éééééééés ennek tegnap este utána is néztem. Hivatalosan a személyzet nem adhatja ki a vendégek nevét, de hallottam, amikor az éjszakai igazgató az egyik rendőrrel beszélt. Semmi fontosabb

személyiség nem tartózkodik jelenleg a szállodában. - Mi a helyzet a környező területeken, a belvárosban? - Igen, úgy értem, vannak a környéken nagyvállalatok, de mindegyik bezárt már akkorra, mivel az eset jóval munkaidő után történt. Különben is, ellentmond a logikának, hogy valami magas rangú méltóság mászkál Caldwellben, és a biztonsági személyzetének egyik tagja rossz útra téved, és véletlenül egy kés útjába került, ami elvágta a nyakát. - Mikor történt az eset? - Körülbelül tizenegykor. Miután elment a szállodából a bűntett helyszínére. - És nem tudják azonosítani az áldozatot? - Fogalmuk sincs, ki az. A másik furcsaság pedig - egy kék golyóstoll végét harapdálta -, hogy nincsenek ujjlenyomatok. - A tetthelyen? - A holttesten. Nincs ujjlenyomata... lemarták róla. - Mels í iile zúgni kezdett. - Valami más azonosító jel? - Minden jel szerint egy tetoválás. Próbálok szerezni róla egy fényképet, valamint a holttestről is, de a forrásaim nagyon lassan reagálnak. - Eric összehúzta a szemét. - De miért érdekel ez annyira? Menő golyóálló mellény. Nincs ujjlenyomat. - És mi a helyzet a fegyverrel? - Nem volt nála. Valószínűleg elvették tőle. - Eric előrehajolt a széken. - Mondd, hogy nem arra akarod rávenni Dicket, hogy a te nevedet is megjelentesse a cikk alján! - Isten ments! Csak kíváncsiskodom. - Azzal elfordult. - Kösz az infót. Nagyra értékelem.

22. fejezet AMIKOR FÉL ÓRA MÚLVA csörgött a telefon, Matthias csak bámulta a készüléket. Bizonyára Mels hívta vissza. A francba, micsoda zűrzavar... Miután Jim elment, hogy reggelizzen meg elintézzen valamit, vagy valami hasonló szarságot csináljon, és Matthias egyedül maradt, természetesen az első dolga az volt, hogy felhívja Melst, és megtudja, vajon igaz-e az a történet a bostoni apáról és a fiáról. Álmában sem gondolta volna, hogy a nő tudni fogja, mi történt az alagsorban. De ugyan már, miért is feltételezte az ellenkezőjét? Hiszen az összes nyavalyás hírműsor tudósított róla. Még azok az emberek is tudták, akik nem követték nyomon az ilyen baromságokat, és nem voltak riporterek. A telefon abbahagyta a csörgést. De Mels bizonyára fel fogja hívni újra. Istenem, milyen volt a hangja, amikor beszélgettek! Gyanakvónak tűnt, és több szempontból is így volt a legjobb. Mégis fájt. Ismét megszólalt a telefon, ezt azonban már nem tudta elviselni. Fogta a botját, és kisétált az ajtón. Vakon elindult a lift felé. Miután lement, még mindig fogalma sem volt róla, hová menjen. Talán reggelizni. Igen, reggelizni. Az emberek reggel kilenckor ezt szokták csinálni. És természetesen az egyetlen étterem, amely alkalmasnak bizonyult erre a célra, az a bizonyos helyiség volt, amelyet előző éjjel közelebbről is megismert. Elsétált a színezett üvegfal mellett, és úgy döntött, inkább keres egy olyat, ami nem a Marriott Hotel területén található... - Matthias? A női hangra megfordult. Az ápolónő volt a kórházból, az, aki úgyszólván - segítő kezet nyújtott neki. A munkahelyén kívül üde volt, mint a harmat, sötét haja kibontva omlott le a vállára, világos színű ruhája a térde alá ért. Egy kicsit úgy nézett ki, mint egy menyasszony. - Mit csinálsz itt? - kérdezte, és odasétált Matthiashoz. - Azt hittem, otthon vagy, és lábadozol. Emberek sétáltak el mellette, és mindegyikük megbámulta. A férfiak kocsányon lógó szemmel, a nők az irigység és a nemtetszés különböző összetételű elegyével. Na persze, meg kellett adni, elképesztően gyönyörű volt. - Jól vagyok. - Matthias próbálta nem bámulni, de olyan volt, mintha a napba nézne: bántotta a szemét. - És te? - Az édesanyám a városba jön. Jobban mondva úgy volt, hogy mostanra már itt lesz. Egy fél órával ezelőtt kellett volna megérkeznie a

repülőjének, Cincinnatiben azonban vihar tombol, ezért késik. Azon tipródtam, hogy megvárjam-e, vagy hazamenjek... Reggelizni akartunk együtt. Te is arra készülsz? - Ööö... igen. - Nos, akkor, mit szólnál ahhoz, ha ki-ki alapon együtt ennénk? Farkaséhes vagyok. A nő fekete szeme valósággal szikrázott, de annyira, hogy Matthiasnak az éjszakai égboltot juttatta eszébe. Azonban még ez sem tudta igazán meggyőzni, hogy közösen akarjon leülni vele egy... - Rendben van - hallotta saját hangját, mintha valami 196 harmadik személy átvette volna a szája fölött az irányítást. Együtt odasétáltak a főpincér pultjához. - Két személy - közölte Matthias, a férfi pedig az ápolónőre pillantott, és eltátotta a száját, majd úgy megdermedt, mint egy szarvas a reflektor fényében. Nyilvánvalóan elakadt a szava ilyen hihetetlen szépség láttán. - Én az ablak mellé szeretnék ülni - szólalt meg a nő lassan, és rámosolygott a férfira. - Talán ott... - Csak ne az legyen, amelyen kimásztak, gondolta Matthias. - ...annál az asztalnál. Bingó, hogy rohadjon meg! - Ó, igen, elnézést, máris. - A főpincér akcióba lendült, felkapott néhány bőrkötéses étlapot, és mutatta az utat. - Vannak sokkal jobb asztalaink is, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a kertre. - Nem szeretnénk, ha a nap túl fényes lenne. - Az ápolónő Matthias karjára tette a kezét, és kissé megszorította, mintha ezzel közölné, hogy vigyáz a rossz szemére. Istenem, Matthiasnak tényleg nem esett jól az érintése! Miközben átsétáltak az éttermen, a nő rendkívüli feltűnést keltett. Férfiak kukkantottak ki a Wall Street Journaljuk, a kávéscsészéjük és néha a feleségük feje fölött, és nézték a nővért, aki ügyet sem vetett erre a figyelemre, mintha nála ez lett volna a dolgok természetes menete. Amikor leültek az asztalhoz az ablaknál, amelyen jim és Matthias előző éjjel kimászott, tanulmányozni kezdték az étlapot, majd megérkezett a kávé. Az udvarias bájcsevegés, miközben kiválasztottak egyet az ötven különböző reggeli közül, Matthias idegeire ment. Nem akart a nővel együtt enni, habár, ha őszinte volt magához, senkivel sem akart enni. A Melsszel történtekben rejtőzött a probléma gyökere. Igen, felhívta és megkérte, hogy nézzen utána valaminek, igazság szerint azonban leginkább csak a hangját szerette volna hallani. Hiányolta maga mellől éjszaka... - De jó lenne megtudni, mire gondolsz! - szólalt meg az ápolónő halkan.

Matthias kinézett az ablakon a sikátor másik oldalán álló épületre. - Most jut eszembe... még nem is tudom a neved. - Ó, elnézést. Azt hittem, rá volt írva a kórteremben a fehér táblára. - Valószínűleg, de ha neonfénnyel villog, akkor sem hiszem, hogy észrevettem volna. Természetesen ez hazugság volt, mivel nem volt feltüntetve az ápolónő neve, csak az orvosé, és a nő a köpenyén sem viselt névtáblát. Ami kicsit különös is, ha jobban belegondol... A nő fölemelte elegáns kezét, és a mellkasára tette... amely leginkább úgy tűnt, felhívás, hogy Matthias nézze meg a dekoltázsát. - Szólíts csak Dee-nek! Matthias tekintete rezzenéstelenül a nő szemét fürkészte. - Ez minek a rövidítése? Deidre? - Nem, Devina. - Az ápolónő másfelé nézett, mintha nem szeretne belemenni ebbe a témába. - Az édesanyám mindig is nagyon vallásos volt. - Ami megmagyarázza a ruhádat Dee szomorúan megrázta a fejét, és lesimította a szoknyáját. - Honnan tudod, hogy ez nem az én stílusom? - Mindenekelőtt abból, hogy ez inkább egy negyvenévesnek állna jól. A farmer és a dzseki inkább passzol az életkorodhoz. - Szerinted hány éves vagyok? - Úgy huszonöt körül. - És talán ezért is nem szerette, ha megérinti. Olyan fiatal volt, túl fiatal egy olyan férfihoz, mint ő. - Ami azt illeti, huszonnégy. Ezért is jön az anyukám a városba. Ismét a mellkasára tette a tenyerét. - Születésnapom van. - Boldog születésnapot! - Köszönöm. - Az édesapád is jön? - Ööö.. igen. Nem - Ezúttal a nő teljesen bezárkózott. - Nem, ő nem jön. A francba, már csak az hiányzott, hogy ilyen személyes dolgokról kezdjenek beszélgetni. - Miért nem? Dee a kávéscsészével és a csészealjjal játszadozott, ide- oda forgatta. - Olyan furcsa vagy. - Miért? - Nem szeretek magamról beszélni, mégis erről fecsegek. - Nem sok mindent árultál el, ha ez megnyugtat. - De... szeretnék. - Egy rövid pillanatra a nő tekintete Matthias ajkára siklott, mintha olyasmire gondolna, amire egyáltalán nem lett volna szabad. - Szeretnék.

Nem. Ebbe nem fog belemenni, gondolta. Különösen Mels után. Dee előrehajolt, a melle kis híján kibuggyant a ruhájából. - Folyton rád gondolok. Remek. Szuper. Kibaszottul tökéletes. A feszült csöndben Matthias rápillantott a mellettük lévő nagy ablakra. Egyszer már kimászott rajta. Ha a dolgok túlságosan kínossá válnának, bármikor megteheti újra. *** Az irodájában ülve Mels letette a telefont, és hátradőlt a széken. Amikor megnyikordult, új dallamot kreált, ezért szándékosan előre-hátra ringott rajta. Valamiért azt a csészét nézte mereven, amelyet az előző riporter hagyott rá. Amikor megszólalt a mobilja, megrezzent, és alig tudta a kezébe venni. Egy gyors pillantással leolvasta a képernyőt, és majdnem káromkodott... Nem azért, hogy ki hívta, hanem azért, hogy ki nem. Talán zuhanyozott Matthias. Az emberek szoktak zuhanyozni reggelente. Igen, de fél órán keresztül? Körülbelül ötpercenként csörgette. - Halló? - szólt bele. - Helló, Carmichael! - Monty volt, a Fecsegő, a rágógumija recsegéséből megállapította. - Én vagyok az. - Nos, legalább az ő hívását is várta. - jó reggelt! - Van valamim. - A hangja halkabb lett, titkos ügynök stílusú. - Nagyot fog szólni. Mels kihúzta magát a széken, de nem lett túlságosan izgatott. Kis szerencsével csak akkorát robban majd, mint egy petárda, nem pedig akkorát, mint egy atombomba. - Igazán? - Valaki megpiszkálta a holttestet. - Hogy mondtad? - Emlékszel, említettem, hogy én érkeztem először a helyszínre, és készítettem néhány fényképet... tudod, hivatalos minőségben. - Valami susogás hallatszott a vonal túlsó végén, aztán egy beszélgetés fojtott hangjai, mintha Monty valakivel beszélt volna, és közben befogta a kagylót. - Bocs. A központban vagyok. Kimegyek, aztán visszahívlak. Ezután rögtön le is tette, mielőtt Mels bármit mondhatott volna. A nő szinte maga előtt látta, ahogy profi futballjátékosként kikerüli a munkatársait, miközben a parkolóba igyekszik. És valóban, amikor megint felhívta, lihegett. - Hallasz?

- Igen, figyelek. - Szóval az én képeimen a holttesten van valami, ami a hivatalos fényképeken nincs. Itt következett az a rész, amikor Mels döbbenten csodálkozik, és ezúttal nem kellett megjátszania magát. - Mi a különbség köztük? - Találkozzunk, és megmutatom. - Hol és mikor? Miután Mels letette a telefont, rápillantott az órájára, és ismét tárcsázta Matthias hotelszobáját. De most sem vette fel senki. - Hé, Tony - szólalt meg, és kihajolt a folyosóra a szomszédos fülkéhez. - Elkérhetném a... Tony szó nélkül átdobta a slusszkulcsot, egy pillanatra sem zökkent ki a telefonálásból, bárkivel beszélt is éppen. Mels dobott neki egy puszit, mire a férfi a szívére tette a kezét, és ábrándosán sóhajtott egyet. Mels kisietett az irodából, beszállt a Toyotába, és átvágott a városon. Egy olyan útvonalon haladt, amely véletlenül... nocsak, mit ad isten, a Marriott Hotelhez vezetett. Még volt bő félórája a találkozóig Montyval. Valami őrült szerencse folytán talált egy szabad fizető parkolóhelyet az előcsarnok bejáratával szemben... de kétszer kellett megpróbálnia leparkolni a szegély mellé, mire sikerült. A járdával párhuzamos parkolási technikája kissé berozsdásodott, mivel túl sokszor állt be garázsba, amióta Caldwellbe költözött. És az sem segített, hogy úgy érezte, kémkedik. Az előcsarnokba lépve arra számított, hogy egy biztonsági őr majd megállítja, és visszafordítja, de senki sem foglalkozott vele... Arra gondolt, vajon hányán sétálhatnak itt kibe gyanús ügyben. A liftben egy üzletemberrel utazott a hatodik emeletig, akinek gyűrött ruhája és vörös szeme arról árulkodott, hogy valami távoli városból egész éjszaka utazott, hogy ideérjen. Talán ő maga csapkodott a karjával, úgy repült. Kilépett a felvonóból, jobbra fordult, és végigsétált a szőnyeggel borított folyosón. Az ajtók mellett visszatetsző üdvözlő lábtörlőként a szobaszervizes tálcák sorakoztak, rajtuk piszkos tányérokkal, félig üres kávéscsészékkel és használt szalvétákkal. A folyosó végén, egy szoba nyitott ajtaja előtt egy takarítónő gurulós kocsija állt, és a bentről kiszűrődő fény megvilágította a kocsin lévő új vécépapírtekercseket, összehajtott törölközőket és egy sor műanyag flakont. Matthias ajtaján még mindig ott lógott a „Ne zavarjanak!” tábla, amiből Mels arra következtetett, hogy a férfi még nem jelentkezett ki. Az ajtóra tette a fülét, és egy gyors imát mormolt magában, hogy a férfi ne ezt a pillanatot válassza arra, hogy kinyissa az ajtót.

Nem hallott vízcsobogást, duruzsolást a tévéből, vagy mély hangot, amely telefonálásra utalt volna. Bekopogott. Aztán egy kicsit hangosabban is. - Matthias! - szólalt meg az ajtó külső oldalán. - Én vagyok az. Nyisd ki! Miközben a válaszra várt, amely nem érkezett meg, a takarítónőre pillantott, aki éppen akkor lépett ki a másik szobából, kezében egy teli szemeteszsákkal. Egy pillanatra átfutott Mels fején a gondolat, hogy eljátssza az „elfelejtettem magammal vinni a szobakártyámat" című műsort, de sejtette, hogy a szeptember tizenegyedikei terrortámadás után ez valószínűleg nem működne... sőt, talán még ki is dobnák. Nos, ez aztán hűen tükrözte a személyiségét: az fel sem merült benne, hogy ezzel megsérti a férfi magánszféráját, csakis azért nem tette meg, mert félt, hogy lebukik. 202 Undorodott magától, Matthiasra pedig mérges volt, így szállt be ismét a liftbe, és ment le a földszintre. Úgy döntött, hogy visszamegy Tony kocsijához, beszáll abba a tragacsba, aztán jóval korábban odaér a találkozóra Montyval és a fecsegő szájával. Ehelyett látszólag ráérősen körbejárta az előcsarnokot, bekukkantott az ajándékboltba, elsétált a medencéhez... Ja, persze, mert Matthias biztosan fürdőköpenyt vesz és uborkapakolást rakat az arcára. Csakis. Amikor odaért a fő étteremhez, amely nyitva volt, már- már feladta ezt a hiábavaló hajszát, de azért még vetett egy utolsó pillantást befelé... A reggeliző vendégek sora végén, az ablak mellett Matthias egy barna hajú, sárgászöld ruhájú nővel ült egy asztalnál. Ki lehet az... Talán az ápolónő? A kórházból? - Szeretne egy asztalt egy személyre? - kérdezte tőle a főpincér. Ööö, nos erre egy határozott „nem” lenne a válasz... kivéve, ha a teríték mellé járt hányózacskó is. - Köszönöm, nem. A távolban a barna hajú nő felnevetett, és úgy hajtotta hátra a fejét, hogy a haja fellibbent. Olyan elképesztően gyönyörű volt, mintha egy fénykép elevenedett volna meg, amelyet a kellő helyeken retusáltak. Nehéz volt bármit is leolvasni Matthias arcáról, ahogy a nővel szemben ült. Egy képtelen pillanatig Melsbe a birtoklás jóleső érzése hasított. Örült, hogy a férfin rajta van a napszemüvege. Mintha ez lenne a válasza arra, hogy ő idejött kémkedni utána. - Akkor találkozója van valakivel? - kérdezte a főpincér. - Nem - felelte Mels. - Úgy látom, nem ér rá.

23. fejezet

DEE NEVETÉSE... nos, ami azt illeti, angyali volt. Olyannyira, hogy Matthias agyának egy részében rövidzárlat keletkezett, és már nem emlékezett rá, mit is mondott, ami ilyen vicces volt. - Hogy van az emlékezeted? - kérdezte a nő. - Hiányosan. - Majd visszatér. Mennyi idő is telt el? Egy és egy fél nap? - Oldalra hajolt, amikor megérkezett a reggelije: rántotta, kolbász, pirítós, burgonyalepény. - Adj időt magadnak! Ehhez képest Matthias bagelje szánalmasan kevésnek tűnt. - Biztos vagy benne, hogy csak ennyit akarsz enni? - Mutatott rá a nő a villájával. - Híznod kellene. Én magam elkötelezett híve vagyok annak, hogy a napot egy kiadós reggelivel kell kezdeni. - Jó látni egy olyan nőt, aki nemcsak csipegeti az ételt. - Na igen, az nem én vagyok. - Intett a pincérnőnek, hogy jöjjön vissza. - Hozza neki is ugyanazt, amit nekem! Köszönöm. Matthias úgy vélte, nem lenne értelme megjegyezni, hogy ha ő is olyan sokat enne, kidurranna. Ezért egyszerűen csak félretolta a bageljét. A nőnek valószínűleg igaza volt. Mostanában úgy érezte, nem önmaga, lelassult, üres volt, azt 204 a szendvicset pedig, amelyet Melsszel evett vacsorára, már i'égen elhasználta a szervezete annak a lövöldözős kedvű, nindzsa gazembernek köszönhetően. - Nem kell megvárnod - mondta a nőnek. - Nem is állt szándékomban. Matthias hidegen elmosolyodott, és várakozás közben körülnézett a helyiségben. A legtöbb ember olyan volt, amilyenre egy ilyen szállodában számít az ember... kivéve egy férfit, aki a sarokban ült, és feltűnően nem illett a környezetbe: öltönyt viselt, sokkal jobb szabásút, mint bárki más, mégis a nem hozzáértő szem is észrevette, mennyire divatjamúlt. A pokolba, lehet, hogy valami retropartira vehette fel... vagy egyenesen a viharos húszas évekből maradt rá... A férfi ekkor méltóságteljesen fölemelte a tekintetét, mintha megérezte volna, hogy valaki őt nézi. Matthias visszafordult reggeliző társához. Dee precízen vágta fel a falatokat, a villa vékony foga könnyedén hasított a tojásba és a burgonyalepénybe. - Néha nem is baj, ha nem emlékszünk bizonyos dolgokra - jegyezte meg a nő.

Igen, gondolta Matthias, és olyan érzése támadt, hogy az ő esetében ez még inkább így van. Istenem, ha az a történet, amit jim elmondott... - Nem akartam azt a látszatot kelteni, hogy kerülöm az apámról való társalgást - folytatta kisvártatva -, csak éppen... nem szeretek rágondolni. - A villáját letámasztotta a tányér szélére, és kinézett az ablakon. - Bármit megtennék, hogy elfelejtsem. Az apám... erőszakos ember volt. Gonosz és erőszakos. Hirtelen visszafordította a tekintetét Matthiasra, és mélyen a szemébe nézett. - Tudod, miről beszélek, ugye? Matthias... Hirtelen a semmiből ismét megjelent az a furcsa fejfájás, egyenesen a gondolatai közepébe hasított, és a halántékában állt meg. A feje két oldalán egyforma fájdalom bénította meg. Halványan látta, hogy Dee tökéletes, piros szája mozog, de a szavak már nem jutottak el a tudatáig. Olyan volt, mintha kilépett volna a testéből, habár a fizikai valója ott maradt, ahol volt... Aztán az étterem elkezdett visszahúzódni, mintha a falak kilazultak, és hanyatt dőltek volna. Tisztára, mint az Eredet című filmben. A következő pillanatban már nem a Marriott Szálloda álságos eleganciát tükröző éttermében ült, hanem valahol máshol... Egy vidéki ház emeletén találta magát. A padló, a fal és a mennyezet durva megmunkálású deszkából készült. Előtte egy meredek lépcső vezetett lefelé, a fenyőfa korlát már sötétre színeződött, mivel olyan sok olajos kéz fogta meg. A levegő állott volt és fülledt, de nem meleg. Matthias a háta mögé nézett, és felismerte a régi szobáját. A kétszemélyes ágyon két különböző ágytakaró hevert, párnát nem látott rajta... a komód karcos volt, a fogantyúi kilazultak... és a földet nem borította szőnyeg. Az ágya melletti kisasztalon azonban egy vadonatúj rádió állt, fautánza- tú keretével és ezüstszínű gombjával feltűnően kirítt a környezetből. Végignézett magán, és látta, hogy szakadt nadrágot visel, a iába hosszan kilóg a felhajtott szegély alól, a keze hasonlóképpen túl nagy vékony alkarjához képest. A végtagjai túl nagyok voltak a teste többi része mellett. Emlékezett erre a korszakra, és tudta, hogy fiatal. Tizennégy vagy tizenöt éves... Zajt hallott, ezért megfordult. Egy férfi jött fel a lépcsőn. A kezeslábasa piszkos volt, a haja izzadt, mintha órákon keresztül kalap vagy baseballsapka lett volna rajta. A csizmája hangosan kopogott. Nagydarab. Magas. Gonosz férfi. Az apja. Hirtelen minden megváltozott. A tudata kilépett a fejéből, és már képtelen volt befolyásolni a testét, valaki más vette át fölötte az

irányítást. Semmi mást nem tudott tenni, csak nézni kifelé a szemén, miközben az apja befordult a sarkon a lépcső tetején, és megállt. Vékony arcán úgy megvastagodott a bőr, hogy szinte olyan lett, mint a marhabőr. A fogsora mindkét oldalán hiányzott egy-egy fog, ami kilátszott, amikor gonosz, kegyetlen mosolyt villantott felé. Az apja meg fog halni, gondolta Matthias. Itt és most. Bármennyire valószínűtlennek tűnt is ez a kettőjük közti méretbeli különbség miatt, a férfi pillanatokon belül összeesik és meghal... Matthias hirtelen azt érezte, hogy elkezd beszélni, az ajka hangokat formál, amelyeket ő maga nem fogott fel, az apjára azonban hatással voltak. Megváltozott a férfi arckifejezése, lehervadt a mosolya, és eltűnt a hiányzó foga helye, amikor vékony ajka egy vonallá préselődött. Harag lobbant fel világoskék szemében, de nem tartott sokáig, mert döbbenet követte. Mintha valami, amiben addig teljesen biztos volt, hirtelen nagyon bizonytalanná vált volna. Matthias pedig egész végig beszélt, lassan és rendíthetetlenül. Minden itt kezdődött, gondolta magában: ezzel a férfival, ezzel a gonosz emberrel, akivel túl sokáig élt egyedül, ezzel a beteg állattal, aki „fölnevelte". Eljött a leszámolás ideje, és fiatalabb énje nem érzett semmit, miközben beszélt, mégis pontosan tudta, hogy végre sikerült sarokba szorítania a szörnyeteget. Az apja hirtelen megragadta az overallja elejét közvetlenül a szíve fölött, összeszorította, piszkos, töredezett körme az anyagba vájt. Matthias még mindig beszélt. Az apja ekkor összeesett. Térdre zuhant, szabad kezével megragadta a korlátot, a száját olyan nagyra nyitotta, hogy az a foghíja is látszott, amelyik egészen hátul volt. Soha nem gondolta volna, hogy leleplezik. És ez lett a veszte. Nos... valójában a szívinfarktus végzett vele, a kiváltó ok azonban az volt, hogy kiderült a mocskos titok. A halál nem siette el a dolgot. Miközben az apja hanyatt fordult, és a kezét a bal hónalja alá csúsztatta, mintha borzalmas fájdalmai lennének, Matthias csak állt ugyanott, ahol volt, és nézte, ahogy a halál magával ragadja és átveszi fölötte az irányítást. Nyilvánvalóan alig kapott levegőt, a tüdeje hörgött, de nem sok eredménnyel. Napbarnított arcbőre alatt a szín kezdett megfakulni. Amikor a kép ismét a szobát mutatta, Matthias rájött, hogy elfordult, és elindult. Odament a rádióhoz, leült és bekapcsolta. Még mindig látta, hogy az apja úgy küzd, mint egy légy az ablakpárkányon, a végtagjai rángatóznak, a fejét hátrabiccenti, hogy talán ebből a szögből több

oxigén jut majd a tüdejébe. De az sem segített. Még egy tizenöt éves parasztfiú is tudta, hogy ha a szív nem pumpálja a vért, az agyhoz és a létfontosságú szervekhez nem jut el az oxigén, bármilyen mély lélegzetet is vesz az ember. Itt kint, a prérin csak öt rádióállomás jött be, amelyek közül három vallási témájú volt. A másik kettő countryt és popzenét játszott, és Matthias e kettőt váltogatta. Időnként - mert tudta, hogy az apja hamarosan találkozni fog a teremtőjével - megállt az egyik vallásos adón, és hagyta, hogy a prédikáció menjen. Nem érzett semmit, csak csalódottságot, hogy nem talál valami rockzenét. Van Halén sokkal jobban illett volna a hal 208 dokláshoz, mint Johnny kibaszott Cash vagy Phil nyavalyás Collins. Ettől eltekintve tökéletesen nyugodt, higgadt és elszánt volt A pokolba, még az sem érdekelte, hogy a bántalmazásnak is vége szakadt Csak arról akart meggyőződni, meg tud-e szabadulni az öregétől, mintha ez az egész csak egy tudományos kísérlet lett volna: előzetes tervet készített, gondoskodott a részletekről, aztán aznap reggel felébredt, és úgy döntött, hogy eldönti az első dominót az iskolában. Befolyásolható, lágyszívű és nagyon vallásos osztályfőnökénél kezdte. Állt a folyosón, és sírt előtte, miközben elmondta, micsoda pokol otthon az élete, a sírás azonban csak eszköz volt, hogy még nagyobb motivációt adjon a tanárának. Igazság szerint ez a nagy vallomás nem érintette meg mélyebben, mint egy egyszerű átöltözés: miközben manipulálta a nőt az igazsággal, belül hideg maradt, mint a jég, nem töltötte el elégedettség, hogy az első lépést megtette, sem pedig izgalom, hogy végül eléri, amit akar. Ezek után minden villámgyorsan történt, és ez volt az egyetlen, amire nem számított: azonnal elküldték az iskolai nővérhez, aztán kijött a rendőrség, felvették a vallomását, és máris bekerült a rendszerbe. Csak nőket küldtek, hogy foglalkozzanak vele, hogy ne legyen olyan nehéz számára. Különösen a „fizikai vizsgálat” során, amely, úgy gondolták, nagyon meg fogja viselni. És ki volt ő, hogy ne adja meg nekik, amit elvártak tőle? Arra azonban nem számított, hogy két órán belül máris állami gondozásba veszik. A helyzet úgy állt, hogy ez itt, ez a rész volt az, amit igazán akart, ezt a végjátékot: az apja a földön fekve. Ezért el kellett kötnie egy autót, hogy időben hazaérjen, és otthon legyen, amikor a férfi megjön a kukoricaföldről, de még a rendőrök kiérkezése előtt, akik elviszik a börtönbe. Ha ezt a végső felvonást elszúrja, hiába volt az egész.

De tökéletesen sikerült. Az apja nyomorult életének utolsó néhány másodpercében Matthias az egyik vallásos állomásra tekerte a rádiót, és egy pillanatra otthagyta. A prédikáció a pokolról szólt. Pont ide illett. Figyelte, ahogy a férfi utoljára lélegzetet vesz, aztán nem mozdul többé. Milyen különös, ahogy egy emberi lény hirtelen átlép a másik oldalra, és ami addig élő volt, ugyanolyan mozdulatlan lesz, mint egy grillsütő, egy szőnyeg vagy a francba, mint egy rádiós ébresztőóra. Megvárta, hogy az arca teljesen elszürküljön, aztán felállt, kihúzta a rádiót a konnektorból, és a hóna alá vette. A hulla szeme nyitva volt, úgy meredt a mennyezetre, ahogy az évek során Matthias is feküdt éjszakánként. Nem mutatott be neki, nem köpte le, és nem is rúgott belé. Csak elsétált a halott mellett, és lement a lépcsőn. Az volt az utolsó gondolata, miközben kilépett a házból, hogy milyen érdekes mentális gyakorlatot hajtott végre... És szerette volna megnézni, meg tudja-e tenni újra... - Matthias? Ekkor összerezzent, és halkan felkiáltott. Az étterem visz- szatért köré, a falak ismét a helyükre kerültek, és a reggeliző és beszélgető emberek moraja ismét beszűrődött a tudatába. A vendégek odanéztek rá, Dee pedig közelebb hajolt. - jól vagy? Gyönyörű arcán részvét tükröződött, a szája kicsit szétnyílt, mintha a férfi szenvedése úgy elszorította volna a torkát, hogy alig kapott levegőt. Az eltávolodás, amelyet Matthias a fiatalkori énjében tapasztalt, ismét megtörtént a mellkasa közepén. Mintha az emlék újradefiniálta volna a belső lényegét, szorosabbra húzta, mint egy meglazult csavart. Ránézett az előtte lévő nőre, de nagyon távolról látta, a jeges objektivitás messzire sodorta őket egymástól. Habár a székük nem mozdult. Az érzelmeket nagyon könnyű volt megjátszani, ezt ő is jól tudta. Ezúttal, amikor rámosolygott, egészen más lett a mosolya... ugyanakkor nagyon ismerős is. - Tökéletesen jól vagyok. A pincérnő ebben a pillanatban megjelent a hatalmas reggelijével, és amikor letette, Matthias esküdni mert volna, hogy Dee hátra hátradől, és elégedetten elmosolyodik. *** Mels a főpincér mellett állt, és elege volt abból, hogy más után leskelődik. Már az is elég rossz volt, hogy idejött a Marriott Hotelbe

kémkedni, de hogy Matthiast azzal az ápolónővel találta együtt... Most már két okból is nyomorult érzés tölthette el: nem tisztelte saját magát, és csak egy bolond gondolta volna azt, hogy Sofia Vergarán kívül bárki is annak a nőnek a nyomába érhet. Amikor Matthias elé letettek egy akkora tányért, mint egy ház, a férfi ravasz mosollyal reggeliző társára nézett, és... Minden különösebb ok nélkül elfordította a fejét, épp amikor Mels sarkon fordulni készült. Találkozott a tekintetük, és abban a pillanatban eltűnt róla a cinikus arckifejezés, és átalakult valami olyasmivé, amit Mels nem tudott megfejteni... de azt mondta magának, hogy nem is érdekli. Mindegy. Nem tartozik rá. És semmiképpen sem fecsérli az idejét hamis, megjátszott dolgokra. Inkább nyugodtan az előcsarnok forgóajtajához sétált... - Mels! - hangzott fel egy szisszenés a háta mögül. Nem lehetett úgy tenni, mintha a férfi nem utána jött volna ki, és nem volt oka arra sem, hogy levegőnek nézze. - Nem akartam félbeszakítani a reggelidet - mondta, amikor megállt, és a férfi odaért hozzá. - Úton vagyok egy találkozóra. Amikor nem vetted fel a telefont, gondoltam, erre jövök, és benézek. - Mels... - A történet, aminek utána kellett néznem, igaz. Csak az illető vezetékneve végén van egy „e" betű is. Úgy írják, Childe. A fiú túladagolásban halt meg. Az apa pedig ott volt a helyszínen, amikor ez megtörtént. A lánya még mindig él... Bostonban védőügyvéd. Az apa különböző minőségben a kormánynak dolgozik. Legalábbis ez áll az újságokban. Arról nem tudok beszámolni, ami nem publikus információ. Matthias csak nézett rá némán, mire Mels felszegte az állát. - Nos, mire számítottá], mit találok? Matthias megdörzsölte az arcát, mintha fájna a feje. - Nem tudom. Én... Mikor halt meg a fiú? - Nemrégen. Két és fél évvel ezelőtt talán... Kihűl a reggelid. Mels az ápolónőre nézett, aki kizárólag Matthiast figyelte, miközben közeledett, mintha a férfi nem is beszélgetne senkivel. Oké, a nő elképesztően nézett ki abban a ruhában, a teste egy alapjában véve szerény ruhadarabot is őrülten szexis öltözékké varázsolt... Mels hirtelen a Playboy magazinban lévő nőkre gondolt... Igen, azoknak a melle is valószínűleg többnyire igazi és csodálatos. Miközben ő a push-up technológia segítségével tudta csak feltornázni magát a C kosaras tartományba. - Én úgyis menni készültem - jegyezte meg. - Még elkésem a találkozómról.

Erre az ápolónő elbocsátó tekintetet vetett rá, amely nemcsak azt sugallta, „El a kezekkel!", hanem egyenesen azt, hogy „Húzz a picsába!" - Gyere, menjünk vissza az asztalhoz! Matthias azonban csak bámult rá némán, de olyan intenzíven, hogy Mels úgy érezte, talán mondani akar valamit. Csakhogy Matthiasnak inkább a kihűlt tojással és egy tüzes testtel kellett volna foglalkoznia, vagyis a képzeletbeli tányérja már nélküle is bőven tele volt. Mels intett mindkettőjüknek, aztán kisétált az előcsarnok forgóajtaján a többi kifelé menő vendéggel együtt. Odakint a nap fényesen és vidáman sütött. Odasétált Tony kocsijához, és érezte, hogy meleg van odabent az utastérben. Beült a volán mögé, és szigorú prédikációt tartott magának, mielőtt beindította a motort... Csakhogy nem sokat használt. Még az a része sem, hogy egy titokzatos és elérhetetlen férfi riporteri ösztönei miatt - ó, de mennyivel vonzóbbnak tűnhet, mint egy átlagos slampos fickó... Csakhogy attól még korántsem minősül jó választásnak a számára. Talán ezért volt egyedül még mindig. Nem azért, mert nem hívták randizni, sokkal inkább mert azoknak a férfiaknak, akik találkozni akartak vele, biztos állásuk volt, kellemes megjelenésük... és működő memóriájuk. Semmi gyanús, semmi izgalom. Nem, ő inkább egy olyan férfiért volt oda, akinek a múltja homályos, a reggeliző partnere pedig egy Barbie-testű, tévéreklámba illő hajkoronájú szépség. Egészséges, nagyon egészséges. Beindította a kocsit, és visszasorolt a forgalomba. Mon- tyval, a Fecsegővei olyan helyen beszéltek meg találkozót egy parkban, amely hétsaroknyira volt a szállodától. De legalább az időzítés igazán kapóra jött. Ha most visz- sza kellene mennie a szerkesztőségbe, és úgy tenni, mintha dolgozna, miközben a számítógép monitorát bámulja, alighanem nem bírná ki sírás nélkül. Átkozott férfiak, gondolta, miközben talált egy újabb parkolóhelyet, és ezúttal ügyesebben állt meg a szegély mellett. Követte a kapott utasítást. Az egész kezdett egy kémfilmre hasonlítani. Melsnek egy bizonyos juharfa alatt álló pádhoz kellett mennie. Már csak egy újság hiányzott a kezéből, amely mögé elbújhat, valamint egy titkos jelszó, és tökéletesen beleillett volna az illegitim világba. Monty tíz perc múlva bukkant fel, hétköznapi ruhát viselt, amelyben leginkább unalmas nyárspolgárnak tűnt. Jókedve volt, ez az alkalom nyilvánvalóan megadta neki azt a drámai izgalmat, amelyre szüksége volt. - Indulj el mögöttem! - súgta oda halkan, amikor elment előtte. Ó, az istenért!

Mels felállt, amikor a férfi három méterre elhaladt előtte, és lassan lépkedve arra gondolt, mi a francért teszi ki magát ennek. Egy rövid séta után a folyóparton kötöttek ki, egy nagy viktoriánus csónakháznál, ahonnan az emberek elindították a kenujukat és a vitorlás hajójukat, amikor az idő felmelegedett. Mels belépett a csónakházba, de eltartott egypár pillanatig, amíg a szeme alkalmazkodott a félhomályos benti környezethez. A rombuszmintás ablakok nem engedtek át sok napfényt, a hely pedig zsúfoltnak tűnt a polcon sorakozó sok csónak, bója, evező és felcsavart vitorla miatt. Bizonyos szempontból nagy volt a zaj is - mivel körös-körül ki-be hullámzott a víz a csónakházból, nekicsapódott a hajóállásoknak, és ez a hang visszhangzott az üres helyiségben... Hirtelen egy csapat füstifecske süvített ki korai fészkéből, és nagy robajjal kiszálltak a szabad levegőre a látogatók feje fölött. Amikor Mels szíve újra a szokásos tempóban vert, azt kérdezte: - Szóval, mid van? Monty elővett egy nagyalakú, lapos borítékot, és átnyújtotta. - Ma reggel nyomtattam ki otthon. Mels a fémkapocs alá csúsztatta az ujját, és kinyitotta. - Ki tud még erről? - Jelenleg csak te meg én. Egymás után kivette a három színes fényképet, amelyek mindegyike az áldozatot ábrázolta: az első egy egész alakos kép volt, amelyen le volt húzva a halott lány ruhája, a másik egy kicsit közelebbi, felhúzott pólóval, a harmadik pedig ráközelített a testre, amelyen láthatóan rúnák sorakoztak egymás mellett. Cecília Barten. Ez a név jutott eszébe, miközben a képeket nézte: Sissy is egy lány volt, csak fiatalabb, és nagyon messze állt attól az életformától, ahol benne volt a pakliban, hogy az embert bármikor meggyilkolhatják. A testét egy kőbányában találták meg nem olyan régen, és ugyanilyen jelek voltak karcolva az ő hasára is. Neki is elvágták a torkát, és ő is szőke volt. - Láttad a helyszínen készített fényképeket, ugye? - kérdezte Monty. - Igen. - Mels a testről készült közeli felvételt nézte. - A bőr kissé vörös volt, de ilyesmi egyáltalán nem látszott rajta. Szóval áruld el... ha kell, nem hivatalosan... hogy történhet ilyesmi? Azt mondtad, az elsők között értél a helyszínre... - A legelső voltam. Bementem a főnökkel együtt a szobába, aztán azonnal az előírásnak megfelelően cselekedtem: kordonnal elzártam az ajtót, és erősítést hívtam. - Hol maradt a társad? - Beteget jelentett, ezért egyedül voltam... költségtakarékosság,

tudod, hogy van ez. Nincs helyettes. Na, szóval, miközben vártam, fényképeket készítettem. Mels gyűlölte azokat, akik azt a kifejezést használták, hogy na, szóval. - Felhúztad a pólóját. - Megvizsgáltam a holttestet és a helyszínt, de hivatalos minőségben. Hátborzongató. - De miért fényképeztél, ha a hivatalos fényképész is megtette ugyanezt? - Az igazi kérdés az, hogy hová tűntek az ábrák. Istenem, ez így valahogy nem stimmel, gondolta Mels. Ránézett Montyra, majd megkérdezte: - Szóval, mit csinálhatok ezzel? - jelenleg semmit. Nem szeretném, ha azzal vádolnának, hogy hozzányúltam a holttesthez. De hiszen hozzányúltál, nem igaz? - Akkor miért adod nekem? - Valakinek tudnia kell. Talán elmegyek de la Cruzhoz... vagy te is megjelentetheted az újságban, mintha egy ismeretlen forrástól kaptad volna az információt. A helyzet az, hogy a halál időpontját körülbelül délután öt vagy hat órára saccolták, vagyis a gyilkosság nem sokkal azután történt, hogy az a fickó kivette a szobát. Én körülbelül negyed tízkor értem a helyszínre. Ez azt jelenti, hogy négy és fél órája volt a tettesnek, hogy bemenjen, gyilkoljon, aztán távozzon. Csak az kerülte el Monty figyelmét - talán szándékosan -, hogy azok a rúnák az ő helyszínre legelsőként való megérkezésének és a rendőrségi fotó elkészítésének időpontja között tűntek el. A holttestet nem hagyhatták magára hosszú időre, ez a fajta sebesülés pedig nem gyógyul be csak úgy, hirtelen. Itt valami nagyon nem stimmelt. - Oké, majd szólj, hogy mit kezdhetek az infóval - mondta Mels. Amikor úgy érzed, hogy már tudod. Monty bólintott, mintha alkut kötöttek volna, aztán megfordult, hogy távozzon. - Várj csak, Monty... lenne egy gyors kérdésem valami mással kapcsolatban. Az informátor megtorpant az ajtóban. - Igen? - Tudsz valamit arról a férfiról, akit holtan találtak a Marriott Szállodában? - Ó, úgy érted, arról a halottról, aki a hátsó bejáratnál hevert? Az, aki eltűnt a hullaházból? Melsnek elakadt a lélegzete. - Tessék?

- Nem hallottad? - Monty közelebb ment hozzá, hogy megossza az információt. - A holttest eltűnt. Ma délelőtt. Lehetetlen. - Valaki ellopta? A Szent Ferenc Kórház hullaházából? - Úgy tűnik. - Hogy történhet meg ilyesmi? - A férfi megvonta a vállát, Mels pedig megrázta a fejét, és tudta, hogy bármi történik is a hiányzó holttesttel, nem jelenthet jót. - Nos, remélem, hogy mielőbb megtalálják. Hé, véletlenül nem tudod, milyen golyót találtak a mellényben, amelyet az áldozat viselt? - Negyvenest. - És hallottad, hogy volt egy tetoválás is a testen? - Nem tudom, de kideríthetem. - Nagyra értékelném. Monty rákacsintott, és ravaszul elmosolyodott. - Nem probléma, Carmichael. Amikor Mels egyedül maradt, ismét egyesével megnézte a képeket... aztán arra a következtetésre jutott, hogy Cald- wellben valószínűleg egy másik sorozatgyilkos is dolgozik. Nem kifejezetten erre számított. Ahogy a rendőrség sem. És eltöprengett, vajon nem egy kék egyenruhás-e a tettes.

24. fejezet DEVINA ÖSSZEHAJTOTTA A SZALVÉTÁJÁT, és letette üres tányérja mellé, majd rámosolygott a vele szemben ülő áldozatára. Mindent összevetve a dolgok elég jól alakultak. Matthias kezdett visszaemlékezni, és az a kis ajtó, amelyet az apjával kapcsolatban megnyitott a fejében, visszahozta a fényt a szemébe, amelyet látni szeretett volna. Az örege volt a kulcs természetesen, minden gonoszság kezdete, és kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy a fertőzés egyik emberről a másikra is átterjedhetett, nemcsak démonról az emberre. De nagyon óvatosan kellett lavíroznia. - Majd én fizetek - mondta Matthias, aztán felemelte a kezét, hogy intsen a pincérnőnek. - Hogy te milyen úriember vagy! - Devina benyúlt a táskájába, és elkezdte balról jobbra rakosgatni a rúzsokat, miközben megszámlálta őket. - Örülök, hogy összefutottunk. ...három, négy, öt... - Véletlen szerencse. - Matthias kinézett az ablakon, mintha gondolatban már terveket szövögetne. - Mekkora volt rá az esély? ...hat, hét, nyolc... - Mit fogsz ma csinálni? - kérdezte Devina. A szívverése felgyorsult, miközben közeledett a számolás végéhez. ...kilenc, tíz, tizenegy.. Matthias válaszolt valamit, amire nem figyelt, de hiszen mindjárt befejezi. Tizenkettő. Tizenhárom. Megkönnyebbülten fellélegzett. Kiemelte az utolsó tubust, és levette a kupakját. Matthiasra pillantott, azután gondolatban megparancsolta neki, hogy a száját nézze, miközben kicsavarja a rúzs puha, tompa hegyét, és végigfuttatja az ajkán. A férfi pontosan azt tette, amire utasította, mégsem úgy reagált, ahogy számította. Közömbös tekintettel nézte, nem pedig vágyakozva, mintha csak egy eszköz lenne, amit egy kis időre használni akarna. Devina a homlokát ráncolta. Amikor Matthias kiszaladt az után a nyomorult riporter után, egyáltalán nem látszott az arcán ez a távoli kifejezés. Annak ellenére, hogy fel volt öltözve, a lelke lemezteleneden, és úgy nézett arra a nőre, mintha egy lenne vele, nem pedig egy teljesen különálló emberi lény. Devina beharapta a száját, majd elengedte, érezte, ahogy a dús ajak kirugódik... és hogy még inkább egyértelmű legyen, egy gondolatot ültetett a férfi fejébe arról, hogy a farka a szájába csúszik, ő pedig szívja,

nyalogatja és lenyeli. De nem működött. Matthias csak ránézett a pincérnőre, elvette a kezéből a számlát, aztán ráírta a szobaszámát. Odakint vad szél rázta az ablakokat, mire az emberek - köztük Matthias is - odakapta a fejét. Vele szemben ülve Devina magában forrongott, a haragja fellángolt, és az időjárás elemeit felkorbácsolta a hotel előtt: délről érkező, viharos szelet kavart. Másra sem tudott gondolni, csak arra, hogyan játszadozott vele Jim, most pedig ez a béna nyomorék szintén semmibe veszi, aki úgyis visszamegy a pokolba, mihelyt véget ér ez a kör. Gazember! Mindkettő. Felállt, és a vállára akasztotta a táskáját. - Meddig maradsz? - préselte ki nagy nehezen a kérdést. - Még egy kicsit. Valóban. A dolgok elég gyorsan történtek, és még ha nem is volt tudatában, ez a kör hamarosan véget ér. Talán fel kellene menniük a szobájába, hogy emlékeztesse rá, valójában férfi, nem pedig robot - és ha vele van, az a „sérülés" nem jelent semmiféle problémát. A riporterrel azonban? Nos, sok szerencsét a dologhoz, gondolta. - Most el kell mennem - szólalt meg Matthias, mintha el akarná küldeni. Devina összehúzta a szemét, aztán eszébe jutott, milyen szerepet kell játszania. - Nos, biztos vagyok benne, hogy még találkozunk. - Úgy tűnik. Sok szerencsét az édesanyáddal! Amikor Matthias elfordult, Devina más okból is szeretett volna kefélni vele, nemcsak a játszma miatt. Belőle is ugyanaz az erő sugárzott, mint Jimből - valamint ugyanaz a megfoghatatlanság. jobban oda kellett volna figyelnie rá, amikor még az övé volt. Szerencsére azonban hamarosan hazatér. Időközben pedig gondoskodnia kell arról a riporterről. Ezt a fajta befolyást nem szívesen látta a játékban. Balesetek gyakran történnek. Ezt még a Teremtő sem ró- hatja fel neki. *** Matthias taxival ment a CCJ szerkesztőségéhez, és a parkolóban várakozott az épület mögött. Úgy gondolta, hogy Mels ismét a kölcsönkért Toyotával ment a hotelba, és valóban, a barátja kocsija nem állt a többi, szeméttel teletömött tragacs mellett.

Mintha az újságírói munkakör alapfeltétele lett volna, hogy az illető egy szemeteskukára emlékeztető ócskavassal közlekedjen. A hátsó ajtó közelében ácsorgott félrehúzódva, nekidőlt .rz épület falának, miközben a botjára is támaszkodott. A feje fölött felhők gyülekeztek, eltakarták a napot, a földön egyre nőttek az árnyékok, és egyre kevesebb lett a napfény. Valaki figyelte. Nem azok, akik a kijáraton át távoztak... nem is a dohányosok, akik egy rövid időre úgy füstöltek, mint egy gyárké- mény, aztán visszamentek az épületbe... és nem is azok, akik