Jostein Gaarder - Tukor Altal Homalyosan

JOSTEIN GAARDER

Tükör által homályosan animus Budapest, 2007

A mű eredeti címe: I et speil, i en gáte Copyright © 1993, 2006 H. Aschehoug & Co. (W. Nygaard) AS, Oslo Magyar kiadás © Animus Kiadó 2007 Megjelent a NORLA (Norwegian Literature Abroad) támogatásával Fordította: Szöllősi Adrienne Szerkesztette: Gábor Anikó ISBN 978 963 9715 45 5 Kiadta az Animus Kiadó 2007-ben 1301 Bp. Pf.: 33 [email protected] www.animus.hu Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Felelős kiadó: Balázs István Borítóterv: Sigmond Viktória Nyomdai előkészítés és tipográfia: Scriptor Kft. Nyomta és kötötte az ALFÖLDI NYOMDA Zrt. Debrecenben Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

JosteinGaarder, a filozofikus hajlamú norvég író 1991-ben írta meg a Sofie világa című regényt, ami aztán világsikert hozott a számára. A nyugati filozófia történetét közérthető, részint regényes formában feldolgozó köteten kívül számos más írása jelent meg. Egy részük magyarul is, bár elég lassan, apránként jönnek csak ki idehaza a könyvei. Ez a rövid regénykéje 1993-ban jelent meg eredetileg, 2 évvel a nagy mű után, ami akkor még el sem érte népszerűsége csúcsát. Ahogy azt Gaarder-től megszokhattuk, gondolatébresztő olvasmány, ami annak ellenére is kellemes, hogy kényes témához nyúl: a halálról szól (s mellette az életről is). Cecilie a főszereplője, a súlyos beteg tinilány, aki ki sem teheti a lábát a szobájából. Karácsony van, és Cecilie-hez, akinek bőven van ideje gondolkozni és ismeretterjesztő magazinokat bújni (mi egyebet is tehetne), egyszer csak különös látogató érkezik. Először nem is akarózik elhinnie, hogy a se fiú, se lány, légies, apró lény egy angyal. Márpedig annak mondja magát. Arielnek hívják, és szóba elegyedik a lánnyal, sőt, egyre sűrűbben néz be hozzá. Abban állapodnak meg, hogy Cecilie mesél neki arról, hogy milyen embernek lenni, milyen a mi hús-vér valóságunk, s ezért cserébe Ariel Isten s a teremtés titkairól beszél. Valóban érdekes felvetés: hogyan tudnánk elmagyarázni valakinek, akinek nincs teste, s nem ismeri a fizikai érzéseket, hogy milyen is így élni. De minket, embereket, nyilván sokkal jobban izgat, hogy mi van a mi világunkon, illetve rövidke életünkön túl. Gaarder mindezekre nem vallásos módon válaszol, azaz nem kinyilatkoztat, nem megfellebbezhetetlennek mondott igazságokat hangoztat. Sokkal inkább arra ösztönöz, hogy értékeljük az életet, ami nekünk adatott, s a saját válaszainkat magunk keressük s találjuk meg. S bár a regény és végkifejlete szép és szomorú, mindenképp vigasztaló.

Valaki nyitva felejtette az emeleti ajtót. Cecilie érezte a nappaliból felfelé áradó karácsonyi illatokat. Próbálta részeire bontani. A legmeghatározóbb talán a savanyú káposzta szaga. Azután a tömjénes füstölőé, amit papa mindig a kandalló párkányára tett. Mintha fenyőillatot is érezne! Cecilie mély lélegzetet vett. Érezte a fa alatt elhelyezett ajándékok, a piros krepp-papír, az ezüstös celofán, az üdvözlőkártyák és selyemszalagok illatát. Volt azonban még valami a levegőben, valami meghatározhatatlan, valami titokzatos. És ez nem volt más, mint maga a karácsony. Ölében ott hevert az adventi kalendárium, ujjaival a megüresedett ablakokat matatta. Mindegyiket kinyitotta, a legnagyobbat is. Pillantása a naptár illusztrációjára tévedt; egy angyal hajol a kis Jézus bölcsője fölé, Mária és József a háttérben, mintha nem is érzékelnék az angyal jelenlétét. Vajon miért nem veszik észre? Pillantása körbejárt a szobában. Hányszor vette már sorra a berendezést, a piros lámpát a plafonon, a fehér alapon nefelejcs mintás függönyt, a könyvespolcon a könyveit, a babáit, az ásványait, kőzeteit – a tárgyait, amelyek részeivé váltak. Íróasztalán, amely az ablak előtt állt, krétai útikönyv, mellette gyermekbiblia és Snorri Sturlusson északi istenekről írott történetei. A falon, amely szülei hálószobájától választotta el, egy macskás falinaptár függött, ajándék Görögországból, mellette a nagymamától kapott nyaklánc. Hányszor megszámolta már egyenként mind a huszonhét függönykarikát… Miért van az egyik oldalon tizenhárom karika, a másikon tizennégy? Néhányszor nekiveselkedett annak is, hogy megszámolja a Képes Természettudomány íróasztala alatt egy csomóba gyűjtött példányait, de soha nem sikerült. Hasonló volt a helyzet a függönyre festett nefelejcsekkel. Mindig akadt olyan, amelyik eltűnt a függöny ráncai között. Ágya alatt ott a kínai napló. Tapogatni kezdett a kezével… és a tus. A kínai naplót, amelyet nyugodtan nevezhetünk jegyzetfüzetnek, az egyik orvostól kapta a kórházban. Amikor a fény felé tartotta, megcsillantak a borítóján a fekete, zöld, vörös selyemszálak. Ritkán írt bele. Nem nagyon volt miről. Az ágyban nem nagyon történt vele semmi, ha mégis eszébe jutott valami, beleírta. Eldöntötte, hogy soha egy sort nem húz ki a naplóból, maradjon csak úgy ítéletnapig. Felnőtt korában biztos érdekes lesz beleolvasni. Az első oldalra fel is írta: CECILIE SKOTBU SZEMÉLYES FELJEGYZÉSEI. Visszahanyatlott a párnára és fülelni kezdett, hátha felszűrődik lentről valami nesz. De az evőeszközök csörgésén kívül nem figyelt fel semmi érdekesre. Csendes volt a ház. A többiek bármikor hazaérhettek a templomból. Ilyentájt szokott kezdődni náluk a karácsony. Csak a templom harangjainak kell végre megszólalniuk. Ilyenkor mindig kimennek a ház elé, hogy jobban hallják a harangokat. Sajnos Cecilie az idén nem mehet ki. Beteg. Nem is kicsit. Októberben és novemberben végig feküdt, s mostanra olyan rossz lett az állapota, hogy a karácsonyi előkészületek hangulata is csak tompán jutott el hozzá. Mintha egy vastag tejüvegen keresztül látott, hallott volna mindent. Lényeg, hogy kijöhetett a kórházból. Ott már december elején feldíszítették a karácsonyfát. Az utóbbi időben annyi minden megváltozott körülötte… Még szerencse, hogy a karácsony nem. Ilyenkor minden a régi megszokott forgatókönyv szerint zajlik, és az emberek nem nagyon foglalkoznak azzal, hogy miért. „Ez a szokás”, mondogatják. Próbált figyelni a lentről felszűrődő zajokra, melyek úgy törtek felfelé, akár víz fenekéről a buborékok. Cecilie olykor mennynek képzelte emeleti szobáját, ahonnan a földön, azaz a földszinten zajló eseményeket figyeli. Tegnap este hozták be a karácsonyfát, és papa feldíszítette, amikor Lasse végre elment aludni. Cecilienek hiányzott, hogy nem láthatja a fát. Még szerencse, hogy az öccse beszédes természetű. Így mindenről értesült, ami a házban történt, de még arról is, amit a többiek csak gondoltak. Lasse természetesen a karácsonyi előkészületekről is részletesen beszámolt. Ó lett Cecilie titkos, alvilági tudósítója. Szülei odakészítettek egy csengőt az éjjeliszekrényére. Olyankor csöngetett, ha szüksége volt valamire, vagy ki kellett mennie WC-re. Általában az öccse, Lasse jött be hozzá legelőször. Cecilie pedig részletesen kikérdezte mindenről. Papa megígérte, hogy leviszi majd Ceciliet a nappaliba, hogy kibonthassa az ajándékait. Új síléceket kért. A régiek már csak az álláig érnek. Mama szerint bőven elég lett volna akkor megvenni a léceket, amikor már meggyógyult. De ő karácsonyra kérte az új léceket! – Egyáltalán nem biztos, kislányom, hogy még a télen fel tudsz kelni – mondta mama. Cecilie dühében a földhöz vágta az éjjeliszekrényén álló vázát. – Persze, hogy nem fogok tudni, ha nem lesz mivel! Mama rezzenéstelen arccal ment ki a szobából, majd kis idő múlva kezében egy söprűvel és lapáttal jelent meg. Miközben a váza maradványait söprögette, beszélni kezdett. – Azt hittem, inkább olyasmit szeretnél, amivel az ágyban is tudsz kezdeni valamit. Cecilie figyelmét nem kerülte el a hangsúly: „amivel az ágyban is tudsz kezdeni valamit…” Teljesen véletlenül a teával teli bögrét és a reggeliző tálcát is lelökte a padlóra. Mamát ez sem bosszantotta fel, gondosan felsöpört és feltörölt mindent, amit a padlón talált. Cecilie ezért még gyorsan hozzátette, hogy korcsolyát és szánkót is kér… Idén kemény hideggel köszöntött be a december. Cecilé olykor segítség nélkül mászott ki az ágyból, és elvonszolta magát az ablakig. Puha hó dunna alatt rejtőzött a táj. Papa felaggatta a karácsonyi égőket a nagy kerti fenyőre. Cecilie kedvében akart járni. Eddig mindig a bejárati ajtó mellett álló kis fenyőt világították ki. A nagy fenyő ágai között felsejlett a Holló hegy csúcsa. A táj körvonalai még soha nem rajzolódtak ki ilyen élesen, mint most, karácsony táján. Egyik nap, amikor hasonlóképpen bámészkodott ki az ablakon, látta, hogy a postás a mínusz 10 fok és az ide-oda sodródó porhó ellenére is kerékpárral járja a környéket. Cecilie először nagyon viccesnek találta a jelenetet, és lelkesen kopogni kezdett a postásnak az ablakon. A postás, amikor észrevette, elengedte a biciklikormányt és mindkét kezével visszaintegetett Cecilienek. Ennyi persze elég volt ahhoz, hogy

megcsússzon a laza hóban és biciklistől, táskástól elvágódjon. Ahogy a postás alakja eltűnt az útszéli bokrok takarásában, Cecilie visszamászott az ágyba, és sírni kezdett. Mintha az élet értelme a mínusz fokokban bicikliző postás alakjában fogalmazódott volna meg számára. Nem ez volt az utolsó alkalom, hogy az ablaknál állva elsírta magát. Egyre nehezebben bírta a szobafogságot. A kapu előtt két pirók ugrabugrált a hóban. Ceciliet felderítette a madarak látványa. Mennyire szeretett volna pirók lenni! Elsírta magát. Majd zavartan szétmaszatolta könnyeit, és könny tói nedves ujjával egy angyalt rajzolt az ablakra. Amikor rádöbbent, hogy saját könnyeivel rajzolta oda az angyalt, megkönnyebbülten felnevetett. Játszani kezdett a szavakkal: angyalkönnyek... könnyangyal… Azért van a kettő között egy kis különbség. Elbóbiskolt. Arra ébredt, hogy valaki becsapja a bejárati ajtót. Megjöttek a többiek a templomból! Hallatszik, ahogy leverik a csizmájukról a havat. Átaludta a harangozást! – Boldog karácsonyt, mama! – Boldog karácsonyt, kisfiam! – Boldog karácsonyt neked is, Tone! Nagypapa beleszimatolt a levegőbe. – Itt bizony érezni, hogy karácsony van! – Kisfiam, vedd el a nagypapa kabátját! Cecilie könnyen el tudta képzelni, mi zajlik odalenn. Nagymama mosolygott, és sorra megölelt mindenkit, mama levette piros kötényét, és közben átölelte nagypapát, papa megsimogatta Lasse fejét, nagypapa rágyújtott egy szivarra… – Cecilie az elmúlt hónapokban mesterfokra fejlesztette a füllel látás technikáját. Különös, hirtelen megszakadt odalenn az önfeledt társalgás. Suttogni kezdtek. Utána már csak azt hallotta, hogy valaki siet felfelé a lépcsőn, kettesével, talán hármasával szedve a fokokat. Papa volt az. – Boldog karácsonyt, Cecilie! – mondta, amikor belépett a szobába, majd odament hozzá, gyengéden magához ölelte, majd kiegyenesedett, és szélesre tárta az ablakot. – Hallod? Cecilie felemelte a párnáról a fejét és bólintott: – Öt óra van. Papa becsukta az ablakot és leült Cecilie mellé, az ágy szélére. – Megkapom az új síléceket? Talán azért tette fel a kérdést, mert szinte biztos volt benne, hogy papa nemmel fog válaszolni. Akkor pedig dühös lehetne megint és az sokkal jobb, mintha egyszerűen csak szomorú. Papa óvatosan a szája elé emelte mutatóujját. – Csak semmi pánik! Légy türelemmel, és ki fog derülni. – Akkor biztos megkapom. – Tényleg! Nem akarsz lejönni, amíg eszünk? Feküdhetnél addig a díványon. Cecilie határozottan megrázta a fejét. Ezt az utóbbi időben már megbeszélték néhányszor. Jobb kipihenten bontogatni az ajándékokat. Egyébként sem rajong a karácsonyi ételekért. A végén csak hányingere lenne. – De lécei, nyissátok ki az összes ajtót. – Ne aggódj, úgy lesz! – És vacsora közben beszélgessetek hangosan… Jó hangosan, kiabálhattok is! – Na már csak az hiányzik! – És ha már felolvastátok az Evangéliumból a kis Jézus születését, nagyi jöjjön fel, és olvassa föl nekem is. – Drágám, hiszen megbeszéltük. Cecilie visszahanyatlott a párnára. – Odaadnád a walkmanemet? Papa odament a polchoz, levette a walkmant és a kazettákat, és odaadta a kislánynak, majd egy puszit nyomott a homlokára. – Legszívesebben végig itt maradnék veled – suttogta. – De tekintettel kell lennem a többiekre is. Vacsora után följövök érted. – Papa, nyugodtan ünnepeljetek úgy, ahogy mindig is szoktunk. – Persze, ahogy szoktunk… – suttogta papa, és kiment. Cecilie hallgatni kezdte kedvenc énekesnője karácsonyi kazettáját. Fülén át a fejébe áramlottak a zsongító, ünnepi dallamok. Levette a füléről a fülhallgatót… és igen, igen… a többiek most ülnek asztalhoz. Mama olvas fel az Evangéliumból, s amikor befejezte, elénekelték még az „Áldott legyen a föld…” kezdetű zsoltárt. És alig hogy befejezték, nagymama léptei már koppantak a falépcsőn. – Jövök, kislányom! – Olvasd már, nagyi! Nagymama letelepedett az ágy melletti székre és olvasni kezdett. – Részlet, Biblia, Jézus születése, beírni. Amikor nagymama felnézett a Bibliából, látta, hogy Cecilie szeméből potyognak a könnyek. – Te sírsz… A kislány bólintott. – Ugyan már, kicsikém! – mondta nagyi, és folytatta. – Meg kell találnotok a gyermeket… – Ugye, milyen szép ez a történet? – kérdezte nagyi. Cecilie bólintott. – … és az embert könnyen megríkatják a szép történetek. – Miért is nevetnénk egy szomorú történeten…? Nagymamát elgondolkodtatták a kislány szavai. – Igen, nevetni az ember inkább vidám dolgokon szokott, bár a szomorú bohócok is lehetnek viccesek, nézd csak! – mondta, és

gyorsan szenvedő arcot vágott. Cecilie hangosan felnevetett. Nagymama pedig folytatta: – De a szépség is megríkat, mert tudjuk, hogy múlandó. És nevetünk olykor akkor is, ha valami kínos történik velünk. Cecilie számára nagymama volt a legbölcsebb ember a világon. – Most már nyugodtan lemehetsz a többi bohóchoz! – mondta nevetve a kislány. Nagyi megigazgatta Cecilie feje alatt a párnát, megsimogatta az arcát, majd azt mondta: – Örülök, hogy lejössz közénk… Amikor hallotta, hogy nagymama leért a földszintre, előkotorta kínai jegyzetfüzetét, a tusirónt, és írni kezdett: Már két hónapja, hogy hazajöttünk az Égei-tengerről. Tudom, hogy a hullámok most is a partot nyaldossák, közben ide-oda görgetik a kavicsdarabokat, s ez így lesz az idők végezetéig. Szeme gyorsan végigfutott az íráson. Folytatta: Sírhatunk bánatunkban, de a boldogságtól is. Nevetünk jókedvünkben, de olykor szánalmas dolgokon is. A szépség elszomorít, mert múlandó. Kínunkban azért nevetünk, mert tudjuk, hogy de bare skaper seg. Nevetünk a bohócok torz arcán. Amikor a sminktükör előtt állva, lemossák arcukról a festéket, hirtelen megszépülnek. Ezért vágnak olyan szomorú képet, amikor becsukják maguk mögött a cirkuszi öltöző ajtaját. Cecilie visszadőlt párnájára, és elaludt. Fel sem ébredt, amíg papa be nem kopogott hozzá. – Ébresztő! Ajándékosztás! – tudósított lelkesen. Karját óvatosan becsúsztatta Cecilie teste alá, és a piros dunnával együtt felemelte. A lépcső alján nagypapa és Lasse várta őket. – Olyan vagy, akár egy rózsaszín felhőbe burkolt angyal – csapta össze kezét nagyapa. – Angyal száll alá, még ma éjjel – énekelte Lasse. A lépcső közepén jártak, amikor Cecilie felemelte a fejét és rájuk nézett. – Miket hordtok össze! Az angyalok az égben trónolnak, nem felhőkbe kapaszkodva imbolyognak a levegőben. Nagyapa morgott valamit és válasz helyett vastag szivarfüstfelhőt pöfékelt a levegőbe. Papa a vörös díványra fektette Ceciliet, aminek a végében párnákat tornyoztak fel, hogy fekve is jól láthassa a karácsonyfát. – Nem azt a csillagot tettétek a tetejére, mint tavaly – állapította meg a kislány, amikor szemügyre vette a fát. Mama is bejött a nappaliba. – Az az igazság, hogy eltűnt az a csillag – mondta. – Kénytelenek voltunk egy újat venni. – Különös… Cecilie körbenézett a szobában, a többiek követték a pillantását. Hol Ceciliere néztek, hol azt próbálták kitalálni, merre járhat a tekintete. A szobát beragyogta a fény, összesen huszonhét gyertyát számolt meg. Pontosan ugyanannyit, mint ahány csengettyűt lógattak az ablak fölé. Különös egybeesés. A fa alatt szépen elhelyezve az ajándékok, tavalyhoz képest annyi a különbség, hogy nagypapa nem öltözött be télapónak. Tulajdonképpen ezzel is Cecilie óhaját teljesítették. Túlzásnak érezte volna a télapózást. Az asztalon kávéscsészék, süteményes tál és színes marcipánfigurák. – Kérsz valamit? – Egy kis limonádét. És egy kis piskótát. De nem kérek hozzá eperkrémet. Ott állt körülötte az egész család. Csak Lasse ácsorgott kicsit távolabb, mintha zavarban lenne. Azzal, hogy Cecilie is lejött, még ünnepélyesebbé vált az ajándékosztás. – Boldog karácsonyt, Lasse! – Boldog karácsonyt. – Akkor kezdjük – mondta nagypapa. – Nekem jutott ez a nemes feladat, hogy szétosszam az ajándékokat – viccelődött. Körbeülték a fát, nagypapa pedig nekilátott, hogy a csomagokra ragasztott cédulákról fölolvassa a neveket. Cecilie rögtön látta, hogy egyik csomagnak sincsen sí vagy korcsolya formája. Úgy döntött, egyelőre nem áll neki duzzogni. Előfordulhat, hogy valami titkos zugból még előkerül némi ajándék. Nem ez lenne az első alkalom. – Ceciliének Marianntól. Mariann volt Cecilie legjobb barátnője. A város másik végében lakott, de egy iskolába jártak. A csomag aprócska volt. Talán ékszer van benne. Vagy egy érdekes kő, Cecilie kőzetgyűjteményébe. Türelmetlenül csomagolta ki a dobozkát, amelyből egy vörös pillangós melltű került elő. Amikor Cecilie kiemelte az ékszert, vörös színe zöldre változott, majd kékeslila árnyalatot kapott. – Ez egy varázslepke… – …igen, a hőmérséklet változásával változnak a színei is. A lepke lenyűgözte az egész családot. Mindenki a kezébe szerette volna venni. Amikor a többiek megfogták, zöldre és kékre váltott, csak Cecilie kezében volt lila. – Lázmérő lepke – nevetett fel Lasse, de mindenki úgy tett, mintha meg se hallotta volna. Lasse kapta a következő ajándékot. Bajos volt becsomagolni, mert nem volt más, mint egy jetski Ingrid nénitől és Einar bácsitól. – Én inkább a hagyományosat szeretem – jegyezte meg Cecilie, amikor meglátta testvére ajándékát. – Nekem persze mindegy. A fa alól lassan fogyni kezdtek az ajándékok, a szobában ezzel arányban egyre nagyobb halomban gyűlt fel a csomagolópapír. Amikor papa elunta a látványt, beletömködte a papírokat egy fekete műanyagzsákba. Nagypapa kiment a szobából, de kisvártatva megjelent egy újabb csomaggal a hóna alatt. A csomagolópapír olyan volt, mint az

éjszakai égbolt, sötétkék alapon aranyló csillagokkal. Cecilie felkiáltott: – Hiszen ebben sílécek vannak! – Bizony! A sítündérnek nagymamától és nagypapától. – A sítündérnek? – Hát persze, neked! Cecilie izgatottan kezdte bontogatni a csomagot, amiből pillanatokon belül előkerült egy pár piros síléc. – Irtó jól néznek ki! Bárcsak azonnal kipróbálhatnám! – Gyógyulj meg minél előbb, és már síelhetsz is. Cecilie ragaszkodott hozzá, hogy a lécek ott maradjanak mellette a díványon. Volt még egy nagy csomag a fa alatt, és a rajta lévő kártyáról nagyapa megint Cecilie nevét olvasta föl. A kislány már a formájából kitalálta, mi lehet az. – Szánkó!!! Ti megőrültetek… Mama odahajolt hozzá és megcsókolta az arcát. – Mertünk volna mást venni? Az asztalon még ott gőzölgött a kávé, és ott sorakoztak a finomabbnál finomabb sütemények és marcipánok. Karácsonyi hangulat volt. Cecilie boldogan nézett körül a szobában, élvezte a sütemények, a kávé illatát. Ugyan csak egy kis szeletet evett a süteményből, később mégis megjött az étvágya és kért egy szelet mézes pirítóst is. Nagypapa arról mesélt, hogyan ünnepelték régen a karácsonyt. Hatvan éve minden karácsonykor ebben a szobában gyűlik össze a család. Egyszer ő is beteg volt karácsonykor. A történet végére Cecilie már nagyon elfáradt, le-lecsukódott a szeme, szeretett volna felmenni a szobájába. Mama és Lasse felváltva szaladgáltak a lépcsőn, mire felvitték az összes ajándékát. Cecilie azt szerette volna, ha minden körülötte van, amit kapott. Végül papa felemelte, és a karjában vitte fel az emeletre. Karácsonyi énekek, illatok és nagymama zongorajátéka közepette aludt el Cecilie.

Felébredt. Éjszakai csend borult a házra. Cecilie kinyitotta a szemét, és felkapcsolta az éjjeliszekrényén a lámpát. Megszólította valaki. – Jól aludtál? Kié lehet a hang? Az ágy melletti széken nem ült senki. És egyébként sem látott senkit a szobában. – Jól aludtál? – kérdezte megint a hang. Cecilie felült és körbenézett. Az ablakban ücsörgött valaki. Különös, mert ott csak egy kisgyereknek elegendő hely van, de nem Lasse volt az. – Ne félj tőlem! – szólt hozzá az ismeretlen barátságos hangon. Cecilie egyelőre nem tudta eldönteni, hogy lány vagy fiú az idegen. Fehér hálóingszerű ruhát viselt, és csupasz volt a lába. Arcát halványan világította meg az udvar felől a nagy fenyőre aggatott égők fénye. Cecilie megdörzsölte a szemét, hátha káprázik, de hiába, az alak csak nem tűnt el. Fiú vagy lány? Nehéz volt eldönteni. Mivel nem volt különösebben sok haja, Cecilie úgy döntött, hogy inkább fiú, de határozottan nem merte volna állítani. – Megmondanád végre, hogy aludtál? – ismételte meg a kérdést a titokzatos alak. – Hát… de ki vagy te? – Ariel vagyok. Cecilie önkéntelenül dörzsölgetni kezdte a szemét. – Ariel? – Igen, Cecilie, Ariel. – De még mindig nem tudom, ki vagy – rázta a fejét a kislány. – Én viszont sokat tudok rólatok. Úgy működik az egész, mint egy tükör. – Egy tükör? Mi működik úgy, mint egy tükör? Az alak előredőlt, úgy festett, hogy bármelyik pillanatban kibillenhet egyensúlyából, és akkor beleveri a fejét az íróasztalba. – Ti emberek, csak magatokat látjátok a tükörben. Fogalmatok sincsen róla, mi van a másik oldalán. Cecilie elképedve hallgatta. Amikor kicsi volt, maga is sokszor gondolt rá, hogy vajon létezik-e a tükör másik oldalán is egy világ. Olykor az is eszébe ötlött, hogy a tükör másik oldalán élő lények meglesik, ahogy csak áll, és bámul bele a tükörbe. És ha keresztül ugranak a tükrön, és hirtelen ott teremnek mellette a fürdőszobában? – Voltál már itt máskor is? – Igen. – Hogyan tudsz bejönni? – Előttünk nincs akadály. – Papa mindig bezárja az ajtót. Télen az ablak sincs nyitva. Az alak csak legyintett. – Igazán semmiség. – Semmiség? – Úgy értem, a zárt ajtók és hozzá hasonlók. Cecilie tűnődni kezdett. Úgy érezte, vissza kell tekernie az eseményeket, mintha videón lenne. – Miért mondod mindig azt, hogy mi, meg nekünk? – kérdezte. – Olyan sokan lennétek? – Elég sokan – bólogatott az alak. – Látom, kezded már kapizsgálni. Cecilie unta már a nagy titokzatoskodást. – A Földön ötmilliárd ember él. Ilyesmire gondolsz? – Mondjuk. Ti jöttök és mentek. – Nem értem. – Minden másodpercben kipottyan egy gyermek Isten ingujjából. Hókusz-pókusz! És minden másodpercben meghal egy másik. Jó hosszú sor, Cecilie… Cecilie egyre izgatottabb lett. – Te is jössz és mész? – Nem – rázta meg határozottan a fejét Ariel. – Tudtad, hogy a szobád valaha a nagyapádé volt? – Persze. De te honnan tudod? Ariel csak ült az ablakban, és lógázta a lábát, úgy festett, mint egy bábszínházi figura. – Na végre beindult! – sóhajtott szertartásosan. – Mi? – A társalgás. Az ilyesmi beletelik egy kis időbe. Bár még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Hogy aludtál? Cecilie vett egy nagy levegőt, majd kifújta. – Te sem mondtad meg, honnan tudod, hogy ez volt nagyapa szobája. – Igaz – mondta Ariel, és tovább lógázta a lábát az ablakban. – Tudod, Cecilie, mi itt vagyunk az idők kezdete óta. Amikor nagyapád gyerek volt, az egyik karácsony alkalmával csúnya tüdőgyulladással feküdt ebben a szobában. Akkoriban még nem voltak ilyen hatékony gyógyszerek. – Te akkor is itt voltál? Ariel bólintott. – Soha nem felejtem el, milyen szomorú volt a tekintete. Akár egy árva madárfióké. Cecilie ránézett, és gyorsan hozzátette. – De nagyapa gyorsan felépült.

– Igen, gyorsan. Ariel hirtelen megmozdult, s most alakja betöltötte az egész ablakot. Cecilie most sem vehette ki tisztán a vonásait az erős ellenfény miatt. Érthetetlen, hogyan tudott ilyen gyorsan felállni. Mintha bármilyen helyzetben képes volna megőrizni az egyensúlyát. – Emlékszem a mezőn a pásztorokra – folytatta. Cecilienek eszébe jutott egy idézet a Bibliából, amit nagymama szokott neki felolvasni. – Dicsőség égben az Istennek, dicsőség földön az embernek… Erre gondolsz? – Az égi seregre, igen. Jó kis csapat. – Ha te mondod… Ariel oldalra hajtotta a fejét, Cecilie most legalább könnyebben szemügyre vehette az arcát. Mariann egyik babájára emlékeztette. – Te szegény… – mondta Ariel. – Azért, mert beteg vagyok? Ariel a fejét rázta. – Arra gondolok, milyen nehéz lehet olyasvalakivel beszélgetni, akiben nem hiszel. Csak tudnám, miért vagytok ennyire bizalmatlanok… A kislány furcsán nézett rá. – Bocsi. Tudod, hiába láthattuk emberek születését és pusztulását, mégsem tudjuk, milyen az valójában: hús-vér embernek lenni. Cecilie fészkelődni kezdett az ágyban. De Ariel nem adta fel könnyen. – Szerinted egy kicsit sem bántó a bizalmatlanság? – Szerintem sokkal bántóbb egy beteg kislány képébe hazudni. – Az angyalok sohasem hazudnak, Cecilie! – Te azt állítod, hogy angyal vagy…?! – kérdezte levegő után kapkodva. Ariel gyorsan bólintott, hiszen ez nem is kérdéses. Cecilie elgondolkodott. – Egész végig sejtettem – mondta végül. – Tényleg. De nem mertem rákérdezni. Mert mi van akkor, ha kiderül, hogy mégsem? Ugyanis nem vagyok biztos benne, hogy hiszek az angyalokban. Ariel felsóhajtott. – Ebbe a játékba inkább ne menjünk bele. Képzeld el, mi lett volna, ha azt mondom, én sem vagyok biztos abban, hogy hiszek benned. Nem tudnánk eldönteni, melyikünknek van igaza. Mintha dicsekedni akarna azzal, milyen jó formában van, leugrott az íróasztalra és járkálni kezdett rajta. Olykor úgy tűnt, elveszíti egyensúlyát, de az utolsó pillanatban mindig sikerült visszabillennie. – Angyal a háznál… – mondta elgondolkodva Cecilie, mintha egy könyv címét idézné. – Mi csak Isten gyermekeinek hívjuk magunkat – világosította fel Ariel. – Legalábbis te – mondta a kislány. – Ezt meg hogy érted? Cecilie megpróbált kicsit felemelkedni, de visszahanyatlott a párnájára. – Úgy, hogy te még csak egy angyalgyerek vagy. Ariel halkan, már-már hangtalanul nevetett fel. – Csak nem valami vicceset mondtam? – Angyalgyerek… Szerinted ez a szó nem vicces? Cecilie egyáltalán nem így gondolta. – Hát, nem úgy nézel ki, mint egy felnőtt angyal, úgyhogy biztos angyalgyerek vagy. Ariel megint felnevetett, most már hangosabban. – Az angyalok nem nőnek, mint a fák, és különben is, az angyalok egyáltalán nem nőnek. Eleve ilyenek vagyunk. – Tréfálsz? – Nem hinném, hogy lenne értelme, amikor már ilyen jó úton haladunk. – Én azt hittem, hogy az angyalok mind nagyok. Ariel megvonta a vállát. – Nem a te hibád. Azt próbáld kitalálni, hogy mi van a másik oldalon! – Ezzel arra célzói, hogy egyáltalán nincsenek nagy, felnőtt angyalok? Ariel felkacagott. A hang Ceciliet leginkább arra a hangra emlékeztette, amikor egyszer Lasse fémgolyói a padlóra potyogtak. – Ezek szerint nincs igazi felnőtt angyal – állapította meg Cecilie. – Nem értem, miért gondoljuk, hogy az égben csak úgy nyüzsögnek a felnőtt angyalok. Egy darabig nem szóltak egymáshoz. Végül Ariel egy kecses mozdulattal kinyújtotta az egyik karját. – Az égben csak úgy nyüzsögnek a felnőtt angyalok – fakadt ki. – De hogy nyüzsögnek! Mivel Cecilie nem kapcsolódott be a beszélgetésbe, folytatta: – Szuper jó veled beszélgetni, Cecilie! Ceciliét elgondolkodtatták Ariel szavai. – Jó lenne tudni, milyen felnőttnek lenni. Ariel leült az íróasztalra. – Beszélgethetünk erről, ha van kedved – javasolta két láblógázás közben. – A tanárom mindig azt mondja, hogy a gyerekkor a felnőtté válásig vezető út egy állomása. És azzal is a felnőtt életre készülünk, ha megírjuk a leckéinket. – Szerintem éppen fordítva van. – Fordítva? Hogyhogy? – A felnőttkor annak az útnak egy állomása, amely újabb és újabb gyerekek születéséhez vezet. Cecilie várt egy kicsit a válasszal. – Először mindig a felnőttek vannak, ha nem így lenne, nem születhetnének gyerekek. Ariel a fejét rázta. – Már megint tévedsz. Ha nem a gyerekek lennének először, akkor nem lennének felnőttek sem.

– Tudod, ez is olyan kérdés, mint hogy mi volt először, a tyúk vagy a tojás? Az angyal, úgy tűnt, nem tud nyugton ülni. – Ez jó. Még mindig ezen a régi talányon rágódtok? Először egy vén gazdától hallottam Indiában. Van annak már néhány ezer éve. Akkor merült föl benne, amikor egy jókora tojást tojt az egyik tyúkja. Megvakarta a fejét, és feltette azt a kérdést, amit most tőled hallottam. Cecilie zavartan nézett Arielre, és az angyal megadta a magyarázatot. – Természetesen a tojás. – Miért? – Ha nem így lenne, akkor nem lenne tyúk. Csak nem képzeled, hogy a világ első tyúkja csak úgy aláhullott kotkodácsolva a mindenségből? Cecilie körül forogni kezdett a világ. Nem volt biztos benne, hogy mindent értett, amit az angyal mondott, de amit megértett belőle, teljesen hihetőnek tűnt. Végre megoldódott az ősi titok. Csak el ne felejtse holnapig. – A gyerekekkel is ez a helyzet – folytatta Ariel. – Először ők jönnek a világra. A felnőttek csak próbálják utolérni őket. Bölcsnek tűntek Ariel szavai, eszébe is jutott, hogy beleírja kínai jegyzetfüzetébe, de nem merte megtenni az angyal jelenlétében. Inkább folytatta a beszélgetést. – Ádám és Éva is felnőtt volt. – Tévedés – vetette ellen Ariel. – Felnőttek lettek. Amikor Isten megteremtette őket, mind a ketten érdeklődő gyermekek voltak csupán, fára másztak és szaladgáltak a kertben, amelyet Isten a rendelkezésükre bocsátott.. – Tényleg? – Nem mondtam még, hogy az angyalok nem hazudnak? – Folytasd! – Azután megjelent a kígyó, és rávette őket, hogy egyenek a tudás fájának gyümölcséből. Így is tettek. Ádám és Éva pedig nőni, növekedni kezdett. Minél többet ettek a fa gyümölcséből, annál jobban nőttek és nőttek, amíg a gyermekkor paradicsoma már nem is volt elég nekik. Szegény két teremtmény olyannyira vágyott a tudásra, hogy végül „kiették” magukat az egész Paradicsomból. Cecilienek tátva maradt a szája a csodálkozástól. Ariel értetlenül nézte a kikerekedett szemű kislányt. – Szerintem már hallottad ezt a történetet. Cecilie bólintott. – Azt már hallottam, hogy Ádám és Éva kiűzetett a Paradicsomból, de azt senki nem mondta, hogy a gyermekkor paradicsomából. – Magadtól is kitalálhattad volna. Igaz, hogy az emberek nem mindig látják meg az összefüggéseket. Olyan, mintha mindent tükörben látnátok, homályosan… Cecilie elmosolyodott. – El tudom képzelni, milyen volt, amikor ott szaladgáltak a Paradicsomban. – Emlékszel, mit mondtam? – Mire gondolsz? – Azt mondtam, hogy van tehetséged ahhoz, hogy kikövetkeztess dolgokat! Tudtad, hogy az emberek agykapacitásuknak csak kis részét használják ki? Cecilie bólintott, mert éppen ezzel kapcsolatban olvasott egy cikket a Képes Természettudományban. – Mesélj még egy kicsit Ádámról és Éváról! – kérte Cecilie, és időközben sikerült félig ülő helyzetbe felküzdenie magát. – Először nőtt, növekedett a testük. Utána nőként és férfiként is megértek. Ez büntetés és vigasz is volt egyszerre számukra, de Isten számára is. – Miért? – Attól kezdve képesek lettek arra, hogy maguk teremtsenek embereket. És ez így van azóta is. Isten ezáltal gondoskodott arról, hogy mindig legyenek újabb és újabb gyerekek, akik felfedezik maguknak a világot, és arról, hogy a teremtésnek soha ne legyen vége. Hiszen minden egyes gyermek születésével újra teremtődik a világ. – Azért, mert minden egyes kisgyermeknek teljesen új a mi világunk? Az angyal bólintott. – Nyugodtan fogalmazhatunk úgy is, hogy a világ mutatkozik meg a gyermeknek. A születéssel egy egész világot kap ajándékba az ember, a Napot, amely bearanyozza a nappalait, a Holdat, amely éjszaka világít, a csillagokat és a kék égboltot. Ajándékba kapja a tengerpart fövényét, a partot mosó hullámokat, az erdőket, amelyek olyan mélyek, hogy még maguk sem ismerik titkaikat, és melynek fái között állatok játszadoznak. A világ soha nem unalmas. Amíg gyermekek születnek a világra, a világ mindig új, csillogó formájában mutatkozik meg. Olyan, mint a hetedik napon, amikor az Úr megpihent. Cecilie tátott szájjal hallgatta az angyalt, s az folytatta: – Nem csupán Ádámot és Évát teremtette Isten. Te magad is teremttettél. Egy szép napon elérkezett a te időd, hogy megcsodáld az Úr alkotását. Te is csak kipottyantál Isten ingujjából, elevenen, és a saját szemeddel láthattad, milyen szép a teremtett világ. Cecilie felnevetett. – Ti tényleg mindig itt voltatok? Az angyal méltóságteljesen bólintott. – Így van. Az a helyzet, hogy bennünket is lekötnek a világ csodái, éppen úgy, mint fél örökkévalósággal ezelőtt. Tudod, mi az egészet kívülről látjuk. És mindig csak a gyerekek olyan kíváncsiak, mint mi. Bár velük is az a helyzet, hogy kívülről érkeznek. Ceciliének betegsége alatt bőven volt ideje tűnődni a világ dolgain, és gyakran foglalkoztatták olyan gondolatok, mint Arielt is. A felnőttek mindig átgondolnak mindent, mielőtt cselekednének. És nagyon kevés dologra képesek rácsodálkozni. És mindig olyanokat mondogatnak, hogy: „Ez a helyzet”, „A világ már csak ilyen” stb.

– Ugye, Isten szereti a felnőtteket is? – kérdezte óvatosan. – Persze. Bár kicsit megkoptak a bűnbeesés után. – Megkoptak? – Igen. Megszokássá tették a világot. Pedig még nekünk angyaloknak is, akik egy örökkévalóság óta létezünk, képes újdonságot nyújtani. Bennünket még mindig csodálattal tölt el Isten alkotása. Ráadásul az Úr maga is újra és újra rácsodálkozik teremtményeire. Ezért örül jobban a gyerekek kíváncsiságának, mint a felnőttek hétköznapivá tett szokásainak. Ceciliének zúgott a feje a hallottaktól. Nem először fordult vele elő betegsége során, hogy beleszédült a sok gondolatba, amelyek villámként cikáztak, tűntek fel és tűntek el a fejében. – A felnőttek hétköznapivá tették a világot, olyannyira, hogy mindent magától értetődőnek tekintenek benne – pontosította gondolatait Ariel. – Ami azért is különös, mert csak rövid időt töltenek itt. – Tényleg! – Bizony! Ugyanis a világról beszélgetünk, Cecilie. Mintha nem lenne önmagában szenzáció! Tanácsos lenne időnként feladni egy hirdetést a világ legolvasottabb napilapjaiban a következő szöveggel: „Fontos hír a világ minden polgára számára! Nem csupán szóbeszéd, de: A VILÁG MÉG MINDIG KÖRÜLÖTTÜNK VAN!” Ceciliének egyre jobban zúgott a feje. Már abba is beleszédült, hogy Ariel szünet nélkül lógázza a lábait. – Nem lett volna jobb, ha Isten azt az undok kígyót űzi ki a Paradicsomból? Akkor Ádám és Éva még mindig bújócskázhatnának. Arielt meglepték a kislány szavai. – Nem ilyen egyszerű a helyzet. Ti emberek húsból és vérből vétettetek. Nem úgy, mint az Ég angyalai. Így nem élhettek az örökkévalóságig. Istennek azonban nem volt szíve ahhoz, hogy teremtményeit gyermekkorukban hagyja meghalni. Egy kicsivel talán kellemesebb, ha lehetővé teszi, hogy felnőjenek. – Miért? – Mert egyszerűbb úgy távozni, hogy az ember vagy fél tucat unokát hagy maga után, és olykor már szabályosan lefárasztják a hétköznapok. Ceciliet nem lelkesítették túlzottan az angyal szavai. – Volt már olyan is, hogy gyerekek haltak meg – vetette közbe. – Ez hogy illeszkedik a teremtés rendjébe? Itt nem stimmel valami. – Hogyan illeszkedik? Mivel az angyal nem válaszolt a kérdésre, a kislány folytatta a kérdezősködést: – Teljesen biztos vagy abban, hogy Ádám és Éva gyerekek voltak? – Teljesen. Mondd csak, soha nem tűnt fel neked, hogy leginkább a gyerekek hasonlítanak az angyalokhoz? Esetleg láttál már olyan angyalt, akinek ősz volt a haja, hajlott a háta, vagy mélyen barázdált az arca? Volt valami a kérdésben, ami önkéntelenül is ellenkezésre sarkallta Ceciliet. – Szerintem attól, hogy öreg valaki, még nem csúnya – jegyezte meg, és közben a nagymamájára gondolt. – Én nem ezt állítottam – mondta Ariel. – Az idős emberek testében mindig ott van az a gyermek, aki valaha újoncnak számított a világ történetében. Az összes többi, amit kívülről látunk, az idő rétegződése. – Ha kíváncsi vagy a véleményemre, szerintem ez az egész teremtésrend tiszta hülyeség. – Szabad megtudnom, miért? – Semmi kedvem fölnőni. És nem akarok meghalni! Soha! Az angyal arca egy pillanatra elsötétült. – Törekedned kell arra, hogy ne feledkezz meg a benned élő gyermekről. A nagymamádnak is sikerült. Hányszor bújt már vissza annak a gyermeknek a bőrébe, csak azért, hogy megnevettessen! – Akkor is itt voltál? – Talált!

Az angyal a következő pillanatban már a padlón állt. Különös. Cecilie nem látta leugrani. Egyszer csak ott termett a könyvespolc előtt, és tanulmányozni kezdte a kislány kőzetgyűjteményét. Cecilie megállapította, hogy Ariel kisebb, mint Lasse. – Igazán szép a gyűjteményed – mondta, majd hirtelen Cecilie felé fordult. – Gondoltál már arra, hogy minden egyes kristályod a földgolyó egy-egy töredéke? – Aha. Egyébként csak a legszebb darabokat tartom meg. – És arra gondoltál már, hogy te leváltál a földgolyóról? – Ezt meg hogy érted? – kérdezte csodálkozva Cecilie. – Te megteheted, hogy mozogjál a földön. Egy szikladarab erre nem képes. Cecilie végre tisztán látta az angyal arcát. Simább volt a bőre, mint az embereké. A fején pedig egyáltalán nem volt haj. Sőt, Cecilie azt is jól látta, hogy se szemöldöke, sem pedig szempillája sincsen. Ariel odament az ágyához és leült a székre. Léptei olyan könnyűek voltak, hogy Cecilie azon kezdett tűnődni, vajon érinti-e talpával a padlót. Mintha csak keresztülsiklott volna a szobán. Szemei kékeszöld ékkőként csillogtak, nevetés közben elővillanó foga olyan volt, mint a márvány. Cecilie figyelmét leginkább az angyal kopaszsága kötötte le. – Kérdezhetek valamit a hajadról? – Persze – vigyorgott Ariel. – Utána meg én kérdezek a szakálladról. – Úgy tudtam, hogy az angyaloknak hosszú, szőke haja van. – Ennek az a magyarázata, hogy mindent tükörben látsz. Így sajnos elkerülhetetlen, hogy csak magadat lássad. Cecilie nem volt elégedett a válasszal. – Megmondanád, hogy miért nincs hajad? De tényleg! – A bőr és a haj állandóan megújul és elhal az emberek hús-vér testén. Azért vannak, hogy megvédjék a hideg, a meleg, a sérülések ellen. Az emberi bőr és haj inkább az állatok bundájával és nem az angyalokkal van kapcsolatban. Ezen az alapon azt is megkérdezhetted volna, hogy mosunk-e fogat, vagy hogy levágjuk-e a körmünket fürdés után? – Ezek szerint egyiket sem. Az angyal megrázta a fejét. – Nem itt dől el, hogy hasonlítunk-e egymásra vagy sem. – Hátakkor…? Ariel a kislány szemébe nézett. – Az angyalok és az emberek lelkét Isten teremtette. De nektek testet is adott, amely a maga útját járja. Ti éppen úgy nőttök, fejlődtök, mint a növények és az állatok. – Hát ez jó – vágott közbe Cecilie. – Valahogy nem szívesen hasonlítom magam egy állathoz. Ariel nem törődött különösebben Cecilie megjegyzésével, inkább folytatta. – Az állatok, a növények, az emberek apró sejtként, csíraként kezdik életüket. Ilyenkor még annyira hasonlítanak egymásra, hogy képtelenség megállapítani, melyik melyik. A csírák lassan formát öltenek, és kiderül, mi lesz belőlük: ribizlibokor, szilvafa, ember vagy zsiráf. Bizonyos időbe telik, mire a disznóembrió megkülönböztethető az emberétől. Tudtad, hogy így van? Cecilie bólintott. – Mostanában mást sem olvastam, mint a Képes Természettudományt. – Mellesleg egy ember sem pontosan ugyanolyan, mint a másik, és a disznókkal sincs ez másképp. Még két tökéletesen egyforma fűszál sem létezik. Ceciliének eszébe jutott az a zacskó papírgolyó, amit néhány évvel ezelőtt papától kapott. Első látásra teljesen egyformának tűntek, de vízbe rakva a legkülönbözőbb állatfigurák bontakoztak ki belőlük. Egyik sem hasonlított a másikra. – Még mindig úgy gondolom, hogy nem szívesen hasonlítom magam állatokhoz – ismételte meg magát Cecilie. Ariel óvatosan rátette a kezét a kislány takarójára. Cecilie apró nyomást érzett az egyik lábán. – Cecilie – mondta Ariel nyugodtan. – Állat vagy, de angyal lelke lakozik benned. Mindened megvan. Hát nem csodálatos? – Nem is tudom… – Ez a kombináció igazi műalkotás. Ugyanazzal a tudattal rendelkezel, mint az ég angyalai. „Jó estét, Uram! Cecilie Skotbu vagyok, és szívesen felkérném a következő táncra!” Ariel előre nyújtotta egyik kezét és pukedlizett. Mintha tánciskolában tanulta volna. – Húsból és vérből van a tested, akár a teheneknek, vagy a tevéknek. Ezért van hajad is, de az állatokra emlékeztető szőr, ha gyéren is, megtalálható itt-ott a testeden. A magzatot egy darabig vékony szőrréteg borítja, de amint kiengedi kezéből a teremtő, és megszületik, épp olyan tisztán és csupaszon jön a világra, mint amilyenek az ég angyalai. Így fest kívülről a helyzet, belülről a vér és a hús határozza meg a test működését. Ceciliének nem volt ínyére, hogy így beszéljenek az emberi testről. És annak sem örült különösebben, hogy egyszer belőle is felnőtt lesz. – Lassének kétéves kora előtt egyáltalán nem volt haja. – Nem szükséges elmesélned. – Akkor biztos, azt is tudod, hogy nekem az erős gyógyszerektől hullott ki a hajam, amit a kórházban kaptam. – Akkor még egy valami, amiben hasonlítunk egymásra – bólintott az angyal. – Az orvosok még egyszer alá akartak vetni ugyan ennek a kezelésnek, de meggondoltuk magunkat… – Ezt is tudom. – Nagymama beszélte le az orvosokat és a szüleimet is. Elképesztően határozott tud lenni. Csak összepakoltuk a holmimat és már

itthon is voltunk. Kristine hetente többször is eljön hozzám. Ápolónő, abban a kórházban dolgozik, ahol én is feküdtem. – Tudok mindenről. Cecilie becsukta a szemét. Gyors iramban leperegtek előtte az elmúlt hónapok eseményei. – Mondd csak, te tényleg igazi angyal vagy? – kérdezte váratlanul Ariel felé fordulva. – Mondtam már, hogy az angyalok nem hazudnak. – Igen, de ha mondjuk, hazudsz, akkor nem vagy igazi angyal, és akkor az sem igaz, amit eddig mondtál… – Meglepően makacs az emberi bizalmatlanság! A kislány hátán végig futott a hideg. – Feltehetek neked egy buta kérdést? – Felőlem! – Mondd csak, lány vagy, vagy fiú? Ariel nevetése kristálytisztán hangzott a csendes szobában. Az összekoccanó üvegeknek ilyen a hangja. – Megmondod végre? – türelmetlenkedett Cecilie. – Tudod, ez egy igazi földi kérdés volt. Ilyen furcsa különbségek nincsenek az angyalok között, de ha mindenképp be akarsz sorolni valahová, akkor mondjuk azt, hogy fiú, így legalább egyensúlyba kerülünk. – – Mire jók ezek a „furcsa különbségek”? – Már beszéltünk erről. Nőkre és férfiakra van szükség ahhoz, hogy új gyerekek születhessenek. Tudod jól. Ne gondold, hogy egy angyalnak kellemes ilyesmiről beszélgetni. – Bocsánat! – Semmi baj! Isten azért teremtette másnak a fiúkat és lányokat, hogy később, amikor férfiakká és nőkké válnak, gyermekeket tudjanak nemzeni. Úgy tűnik, nem volt jobb ötlete annál, hogy így tegyen különbséget közöttük. Van esetleg más javaslatod? – Nem is tudom… Az angyal lelkesen folytatta a magyarázatot. – Szerintem akkor is hasonló kérdéseket tennél fel, ha mondjuk, úgy jönnétek a világra, mint a madarak. Amúgy lehetett volna másképp is. Éppenséggel lakhatnátok a Föld belsejében, ahelyett, hogy a felszínét koptatjátok. Bár a Föld belsejében nem megfelelőek a körülmények a földművelésre… bár ezen bizonyára lehetett volna változtatni. Hidd el, nem egyszerű megalkotni egy egész világot. – Fura ez az egész! – Mire gondolsz? – Hát arra, hogy két alapvetően különböző ember él a világon. Az angyal csibészesen elmosolyodott. – Néhányszor mi is megvitattuk már ezt a témát odafent. Elég érdekes volt. – Miért? – Különös, hogy vannak olyan lények, akik csodálkoznak a létezésükön. Nem hinném, hogy egy kavics azon tűnődne, hogy miért lett kavics. Szerintem a teknősöket sem izgatja. Van azonban néhány ember, aki különösnek tartja, hogy ember. Be kell vallanom, hogy egyetértek velük. Soha nem voltam egy hullámhosszon sem a kavicsokkal, sem a teknősökkel. – Neked nem furcsa, hogy angyal vagy? Ariel eltűnődött. – Velem kicsit más a helyzet, mert én mindig is léteztem. Te viszont csak egy kis ideje vagy Cecilie Skotbu. – Igen, és nekem még mindig titokzatos érzés, hogy éppen az vagyok, aki vagyok. – A teremtés ténye önmagában titokzatos. A legtitokzatosabb mégis az, hogy ebben a folyamatban vannak olyan lények, akik titokzatosnak érzik a létezésüket. – Miért érdekes ez ennyire? – Olyan ez, mintha egy kút képes lenne alámerülni az eredetéig. – Nekem már többször is sikerült. – Micsoda? – Odaálltam a tükör elé és a saját szemembe néztem. Majd azt képzeltem, hogy kút vagyok és olyan mély, hogy nem látok el a saját eredetemig. – Bizonyára azért érzel így, mert folyamatos változásban vagy. Egyáltalán nem különös, hogy eszedbe jut ilyesmi. Ha egy lárva gondolkodni tudna, bizonyára meglepné, hogy hirtelen lepke lett belőle. De hidd el, az angyaloknak is meglepő, hogy egy kislányból egyszer csak felnőtt nő lesz. Számunkra ugyanis a két állapot közötti idő elenyészőnek tűnik, egy kislány és egy felnőtt nő között pedig látványos a különbség. – Tényleg ilyenekről beszélgettek az égben? Ariel zavartan bólintott, körülnézett a szobában, majd pillantása megállt Cecilien. – Tudod, soha nem Isten jelenlétében beszélgetünk ilyesmiről. Érzékenyen reagál, ha a művét netán kritizálják. – Nem hittem volna. Én azt gondoltam, hogy Isten képes felülemelkedni minden kritikán. – Mert még nem találkoztál vele személyesen. Gondolj csak bele, az ő helyében te is érzékeny lennél, ha az általad teremtett világot kritizálnák. Nem is olyan egyszerű erről beszélni. Hiába teremtette meg Isten a világot és gondolja azt, hogy a műve tökéletes, bizonyára sok minden működhetne benne másképp is. Amikor végre elkészült a műalkotás, annyira elfáradt, hogy meg kellett pihennie a hetedik napon. Egyszerűen kikészült. Beletelik még egy kis időbe, mire újból ehhez hasonló vállalkozásba fog. Cecilie nagyon érdekesnek tartotta ezt a gondolatot. Mi lenne, ha egy neműek lennének az emberek. Vagy esetleg három? – Szerinted a nők és a férfiak nem okoznak épp elég bonyodalmat?

– Ha három nemre lenne szükség a gyerekek születéséhez, akkor talán nem népesedne túl a föld. – Várjunk csak… Azért ezek a földi gondolatok most gyorsak voltak számomra. Cecilie felsóhajtott. – Azt hittem, az angyaloknak meg sem kottyan a földi gondolatok sebessége. – Kivéve, ha olyasmit hozol fel, mint a gyerekszületés, meg hasonlók. Hogy is mondjam, számomra ez nem megszokott társalgási téma. – Csak azt próbálom elmagyarázni, hogy szerintem bonyolultabb a dolog, ha három embernek kell egymásba szeretnie ahhoz, hogy gyerekük szülessen. Kettőnek mégis csak könnyebb. – Áhá! Ez tiszta matematika. Ahhoz, hogy két embernek gyereke szülessen, kellene egy harmadik is. Ha nem tévedek, erre gondolsz. – Mondjuk, a háromból kettő szeretne gyereket, de a harmadik még nem tart ott. Szeretne várni még egykét évet, mert úgy érzi, még nem érkezett el az ideje. Vagy, mert már épp elegen vannak… Cecilie alig tudta befejezni a mondatot, torkában már ott bugyborékolt a nevetés, ami átragadt Arielre is. – Ilyen vicces gondolataink nekünk, angyaloknak is vannak! – Azért egy ilyen helyzetnek lennének előnyei is. Például, többen tudnának vigyázni a gyerekekre, ha mondjuk betegek. A háromból kettőnek mindig jutna ideje egymásra, amíg a harmadik a gyerekekkel foglalkozik. És így többen szeretnék egymást egy családon belül. Bár akkor… – Most meg, mire gondolsz? – …arra, hogy akkor több ok lenne a szomorúságra is. Mondjuk, ha valaki meghalna, sokkal többen szomorkodnának miatta. – Már megint gyorsan vontad le a következtetéseidet. – Miért? – Ha igaz az, amit állítasz, akkor nemcsak a szomorú emberek száma duplázódna meg, hanem azoké is, akik meg tudják őket vigasztalni. – Értem. – De, és most figyelj: ha minden családban, ahol három szülő van, csak két gyerek születne, csökkenne a földön élő emberek száma. – Tényleg? – Ha három felnőttnek két gyereke születne, akkor egyenletesen csökkenni kezdene a földlakók száma. És egyszer csak véget érne a folyamat. Cecilie felnevetett. – Ezek szerint egy szép napon megint csak egy Ádám és egy Éva lenne. Mint a kezdet kezdetén. Ha Isten akkor megbocsátaná nekik ezt az egész bűnbeesés históriát, élhetnének boldogan a Paradicsomban. Mit szólsz ehhez? – Egész jó ötlet! Csak ne feledkezz meg arról, hogy az eszmefuttatásainkkal a teremtés rendjéről vitatkozunk. – És annak szerinted sincs értelme? Mama is ilyeneket szokott nekem mondani. Meg azt is mondta, hogy nincs értelme a betegségem miatt panaszkodni. Pedig épp hogy nem beszélünk róla eleget. – Velem sem beszélgettél ilyesmiről. Azt azért megígérhetem neked, hogyha legközelebb összefutok Istennel, megemlítem neki a három nemmel kapcsolatos teóriádat. És hidd el, van humorérzéke – nevetett az angyal. – Az jó – mosolyodott el Cecilie. – Biztos láttál már elefántot. Odafenn van néhány jópofa elefántos viccünk. Meg zsiráfos is. Ceciliet meglepte, hogy az angyalok vicceket mesélnek egymásnak a mennyben. – Remélem, én nem vagyok téma – mondta kicsit bizonytalanul. – Nyugi, még egyetlen Cecilie-viccet sem hallottam. De visszatérve a komolyabb dolgokhoz, bár emberi módon gondolkodsz, azért azt te is megérted, hogy a teremtés rendjén már nem lehet változtatni. – Azt hiszem, igen. – Eláruljak neked egy titkot? Olykor, amikor szóba kerül, mi hogyan lehetett volna, Isten megadóan széttárja a karját, és azt mondja: Tudom, hogy így is, meg úgy is lehetett volna, de már megtörtént, és nem vagyok mindenható. – Én ezt nem így tudom – dadogta Cecilie. – Akkor valakinek nincs igaza – jegyezte meg az angyal. Cecilie éppen mondani akart valamit, de az angyal közbevágott. – Mindjárt itt lesz az édesanyád, úgyhogy mennem kell. – Nem hallok semmit. – Hidd el, hamarosan itt lesz. A szomszéd szobában ébresztőóra csörrent. – Elmész? – kérdezte csalódottan Cecilie. Az angyal megrázta a fejét. – Csak átülök az ablakpárkányra. – Mama is látni fog? – Nem, nem hiszem. Ariel alig fejezte be a mondatot, Cecilie édesanyja már megjelent az ajtóban. – Cecilie? – Mmmm… – Miért ég a lámpa?

– Elfelejtettem lekapcsolni. – Hogy érzed magad? – Már reggel van? – Hajnali három. – Hallottam, hogy csörgött az ébresztőd. – Igen, mert beállítottam háromra. – Miért? – Mert szeretlek, és nem akartam, hogy egész éjszaka egyedül legyél. Különösen most, hogy karácsony van. – Nyugodtan feküdj vissza, mama. – Tudsz aludni? – Hol alszom, hol ébren fekszem, nem is mindig tudom, fent vagyok-e vagy álmodom. – Kérsz valamit? – Nem. Még van vizem. – Nem akarsz kimenni a fürdőszobába? A kislány nemet intett. – Olyan szépen énekeltetek. Nagymama zongorázására aludtam el. – Szellőztessek? – Igen, talán az jó lenne. Mama odament az ablakhoz. Cecilie majdnem biztos volt benne, hogy látja a párkányon üldögélő Arielt. Az angyal azonban távolodni kezdett, minél közelebb ért Cecilie mamája az ablakhoz. – Észrevetted, milyen jégvirágos az ablak? Olyan különös, hogy ilyen szép dolgok csak úgy maguktól kialakulnak! – mondta, és kinyitotta az ablakot. – Sok furcsaság van a világon – mondta Cecilie. – Azt hiszem, sok mindent jobban értek, amióta beteg vagyok. Mint amikor a távoli tárgyak körvonala hirtelen kiélesedik. – Igazad lehet. Én már akkor is másképp hallom a madarak csiripelését, ha influenzásán fekszem az ágyban. – Meséltem már, hogy integetett nekem a postás? – Igen, már említetted – mondta mama. – Kiszellőzött a szoba, becsukom az ablakot. Mama, mielőtt visszament a szobájába, odament Ceciliehez, és átölelte. – Aludj jól, kislányom. Hétkor megint átjövök. – Ugyan mama! Aludj nyugodtan, hiszen karácsony van. – Éppen emiatt. Mondd csak, Cecilie… – Igen… – Mit szólnál ahhoz, ha átvinnénk az ágyadat a szobánkba? Talán jobb lenne neked velünk, papának és nekem pedig egyszerűbb lenne… – Én szívesebben maradnék. Nem jöhetnétek inkább ti hozzám továbbra is? – Persze, ha neked így jobb. Jelezzél a csengővel, ha bármire szükséged van, még éjszaka is. – Tudod, mama… – Igen, drágám…? – Ha én lennék Isten, úgy teremtettem volna meg a világot, hogy minden gyereknek legalább három szülője lenne. – Ezt… ezt most miért mondod? – Például… akkor nem lennétek ilyen fáradtak miattam. Akkor papa, meg te tudnátok egy kicsit csak úgy magatokban lenni, amíg a harmadik mama, vagy papa Lasséval és velem van. – Ne mondj már ilyeneket! – Miért? Jó, jó… Én is tudom, hogy a teremtés rendjén nem lehet változtatni. Néha mégis úgy érzem, hogy Isten nagyon bután rendezett el dolgokat. Még csak nem is mindenható. – Azt hiszem, a betegséged miatt vagy egy kicsit dühös… Ugye, Cecilie…? – Egy kicsit…?! – Jó, jó, értem én… De próbálj meg aludni. A harag semmin nem segít. – Persze, persze… Hányszor mondtad már ezt. A harag semmin nem segít. – Remélem, hamarosan megint egészséges leszel, Cecilie. Sokat imádkozom ezért. – Reméled??? Egészséges leszek!!! Hogy is kételkedhetsz ebben? – Kristine új gyógyszert hoz neked holnap. – Na látod! – Mit kellene látnom, Cecilie? – Kristine nem tenné meg ezt a hosszú utat karácsony első napján, ha nem hinne a gyógyulásomban! – Biztos vagy benne, hogy nem akarsz átköltözni hozzánk? – Mama, nemsokára felnőtt leszek. Értsd már meg, hogy külön szobára van szükségem! – Értem. – Előfordul, hogy nem tudok aludni, ilyenkor csak fekszem, és egyszerűen jólesik egyedül lenni. – Értem, értem. – Mama, kérlek, ne haragudj ezért… és köszönöm az ajándékokat… – Lekapcsoljam a lámpát? – Nem, majd én. Köszi. Lekapcsolom majd, ne aggódj, csak gondolkodom még egy kicsit.

Amikor mama kiment, Cecilie előhalászta ágya alól a kínai jegyzetfüzetet. A természet másodpercenként újabb és újabb gyermekeket ráz ki az ingujjából. Hókusz, pókusz! Az új jövevények érkezésével mások távoznak a Földről. Születésünkkor egy egész világot kapunk ajándékba. Nem mi jövünk a világra, a világ jön elénk. Isten olykor nagyot sóhajt és széttárja a karját, és csak ennyit mond: „ Tudom, hogy így is, meg úgy is lehetett volna, de most már így van, és nem vagyok mindenható.” Amikor befejezte, visszacsúsztatta a könyvet az ágy alá, és visszafeküdt. Nem tudja, milyen hosszú időre aludt el, mindenesetre, amikor felébredt, különös látvány fogadta. A hatalmas kerti fenyőre akasztott égők felől csak úgy áradt a szobába a fény, és aranyba borította az ablakot fedő jégvirágokat. – Ariel… – suttogta a kislány. – Itt vagyok – hallatszott valahonnan. – Nem látlak… – Itt… Cecilie végre megpillantotta a könyvespolc tetején üldögélő lényt. – Elképesztő helyeken tudsz csücsülni! – Nem nagy ügy. Jól aludtál? – kérdezte Ariel már a földön állva. Különös, gondolta Cecilie, már megint nem látta az angyalt mozgás közben. Még csak huppanást sem hallott. Egyszer csak ott állt a sarokban, és az új síléceket nézegette. – Ez aztán a klassz síléc! És a szánkó! Ariel Cecilie felé fordult. A kislány csak most vette észre igazán, hogy milyen szép. Világoszöld szeme tisztán és titokzatosan csillogott. Drágakőre emlékeztette Ceciliet, egy drágakőre, amit legutóbb a kőzethatározóban látott. Talán zafír? – Honnan tudtad, hogy mama át fog jönni? – Honnan tudtad… honnan tudtad… – ismételgette Ariel Cecilie szavait. – Te gúnyolódsz velem! – Ó, dehogy! Csak ízlelgetem a szavakat. – Ízlelgeted a szavakat? – Gyakorlatilag ez az egyetlen, amit egy angyal képes megízlelni – mondta Ariel. – És… ízlett? – Tudod, ez is furcsa egy kicsit. – Mire gondolsz? – Nem jutott eszedbe soha, milyen különös, hogy életed kezdeti szakaszában a mamád hasában pancsikoltál? Cecilie felsóhajtott. Ariel már megint elkalandozott. Föl nem foghatta, miért foglalkozik azzal egy angyal, hogyan érzi magát egy embrió az anyja hasában. – Honnan tudtad, hogy át fog jönni? – tette fel makacs módon ugyanazt a kérdést. – Háromra állította be az óráját. – Ugye, ezzel nem azt akarod mondani, hogy a falon is átlátsz? – Na ide figyelj! Fal az angyalok számára nem létezik. – Ajaj – sóhajtott Cecilie. – Akkor neked röntgenszemed van! A végén még a testemen is átlátsz. – Ha akarom, igen. Azért kíváncsi lennék arra, milyen érzés, amikor az a sokféle étel, amit megesztek, hússá és vérré válik bennetek. – Beszéljünk inkább másról, ha megkérhetnélek – sóhajtott fel Cecilie. – Felőlem! – Közelebb jönnél egy kicsit? Ariel egy szempillantás alatt Cecilie mellett termett. Úgy mozog, mint a vetítésre állított fényképek a számítógépen. – Már megint nem érzékeltem, hogy mozogsz. Huss! És itt voltál. – Mert földi mozgásra gondolsz. Mondd csak meg, mit szeretnél, hová menjek, és már ott is vagyok. – Ebből nem sokat értek, de ha már itt tartunk, mesélhetnél arról is, hogyan közlekedtek csukott ajtókon keresztül. – Egy feltétellel – egyezett bele Ariel. – Vicces! Egy angyal feltételhez köti a jócselekedetet – nevetett fel Cecilie. – Nem állítanám ilyen határozottan, ugyanis nem jócselekedetről van itt szó, hanem arról, hogy téged, a földi embert égi titkokba avassalak be. – Na jó. Akkor elő azzal a feltétellel! – Szóval… Engem meg a földi titkok érdekelnének. – Hiszen te mindent tudsz! Ariel elgondolkodva ült a széken. – Ó, dehogy! Például, fogalmam sincs arról, milyen érzés lehet hús-vér testben létezni. És azt sem tudom, milyen érzés a növekedés. És még csak nem is sejtem, milyen lehet enni, fázni vagy szépeket álmodni. – Biztos nem én vagyok az első ember, akivel szóba állsz. Ugye, azt mondtad, hogy örök időktől fogva léteztek... – Időnként az angyalok is beleesnek abba a hibába, hogy hozzászoknak a teremtés csodájához. Utoljára száz évvel ezelőtt voltam őrangyal Németországban. – Kire kellett vigyáznod? – Albertnek hívták, és nagyon beteg volt.

– Meggyógyult? – Sajnos nem. Éppen azért küldtek el hozzá. – Remélem, nem csak olyankor küldenek látogatóba, amikor nagy baj van. Furcsa lenne. – Nem egyszerű olyanokat vigasztalni, akik már lemondtak mindenről. – És Albert mesélt arról, milyen hús-vér testben élni? – Ahhoz túl kicsi volt, sajnos. – Kár… – Miért? – Mert akkor mindenről nekem kell beszámolnom. – Ezek szerint megegyeztünk? Cecilie megint megpróbált felülni. – Rendben – mondta. – De te kezded. Az angyal kényelembe helyezte magát. Fehér ruhája alól kikandikált két csupasz lába. Ariel kényelmesen kinyújtózott, lábát Cecilie ágyára tette. Bőre olyan sima volt, mint egy újszülötté. Pórusoknak még nyoma sem volt rajta. Régebben nem tudatosodott benne, hogy a haj, a bőr megléte miatt az ember inkább az állatokhoz áll közelebb. Most már ő is furcsának tartaná, ha egy angyal lába szőrös lenne. Ahogy közelebbről szemügyre vette Ariel lábát, észrevette, hogy van körme, mégpedig gondosan ápolt. Leginkább hegyikristályhoz hasonlatos. – Megesik, hogy egy angyal elfárad? – Furcsa, hogy ezzel kezded. – Csak azért kérdezem, mert látom, hogy az ágyamon pihenteted a lábad. – Úgy tudom, az emberek szoktak így üldögélni, amikor bizalmas viszonyban vannak a másikkal. – Már megint szórakozol. Miért nem viselkedsz úgy, ahogy szoktál? – Ez esetben arra szeretnélek kérni, hogy ülj fel az ágyban. Elég unalmas olyasvalakivel beszélgetni, aki csak fekszik, esetleg fordul egyet időnként. – Beteg vagyok, Ariel! – Ülj csak fel. Cecilie engedelmeskedett az angyal kérésének, és pár pillanat múlva már szemtől szemben ült vele. Milyen régen nem ült így. Már tudta, mit meséljen az angyalnak a földi titkokról. – Az emberek gyakran árnynak képzelik az angyalokat, akik ég és föld között lebegnek, testetlenül… – kezdte az angyal. – Én is így képzeltem – jegyezte meg Cecilie. – Pedig éppen fordítva van. Számunkra ti vagytok törékenyek és légiesek. Ha belerúgsz egy kőbe, megsérted a lábad. Ezzel szemben, ha én rúgok bele egy kőbe, nekem átfut rajta a lábam. Mintha ködgomolyba rúgnék. – Most már értem, miért olyan egyszerű nektek ajtókon és falakon át járkálni. Csak azt nem értem, hogy közben a falak miért nem dőlnek össze. – Attól, hogy átmész a ködön, a köd még nem megy tönkre. Ha gondolkodsz, a gondolataid nem teszik tönkre körülötted a világot. – Oké, ezt elhiszem. Te viszont azért tudsz gond nélkül átsétálni a falakon, mert nincs rendes tested. – Fogd csak meg a lábam, Cecilie! Cecilie két ujjával megszorította Ariel nagyujját. Mintha vasból lenne. – Sokkal szilárdabb a testünk, mint bármi másnak, ami a teremtés során jött létre. Ez azért van, mert nem hús-vér a testünk, amely leválhatna a lélekről. – Szerencsés vagy. – A természetben más a helyzet. Elég könnyen tönkre mennek a dolgok. Még egy sziklát is leomlasztanak a természet erői, majd homokká és földdé őrlik… – Köszi, de ezzel én is tisztában vagyok. – Számunkra ti vagytok az árnyak, Cecilie, és nem fordítva. Jöttök, mentek. Nem vagytok tartósak. Feltűntök váratlanul, azután eltűntök a színről. Az embrióból az anyaméhben gyorsan öregember lesz. És pukk. Mintha csak Isten szappanbuborékai lennétek. – Bocsánat, de ez erős hasonlat volt. – Lehet. A természetben minden lassú égésen megy keresztül, a teremtett dolgok pusztulnak és újra keletkeznek. Mint a mocsári növények. – Nem valami kellemes érzés rothadó mocsári növénynek képzelni magam. Őszintén szólva az árny-hasonlat sem jön be valami nagyon. Ariel is érezte, hogy túl messzire ment. – Ti persze nem árnyként érzékelitek egymást – tette hozzá. Hiszen amikor a papád a karjába vesz, hogy kivigyen a fürdőszobába, miden egyes izmodat érzékeli. – Most már mondhatsz, amit akarsz. – Miért? – Mindig pontos, okos magyarázatokat adsz a kérdéseimre. Csak azt nem tudom, hogy igaz-e, amit mondasz. – Már megint itt tartunk. – Hol? – Az elhiszem, nem hiszem témánál. Cecilie úgy tett, mintha nem hallotta volna az angyal szavait. – Át tudsz menni papához és mamához, hogy megnézd alszanak-e? – kérdezte. – Nem szívesen megyek bele ilyen játékokba… – Csak most az egyszer! Ariel felállt, és lassan elindult a fal felé. Amikor elérte, egyszerűen továbbment. Cecilie jól láthatta, hogy siklik át rajta lassan a

teste. A végén már csak a lába látszott, de az is hamarosan eltűnt a fal mögött. Pár másodperc múlva épp az ellenkezője történt. Ariel teste szépen fokozatosan kiemelkedett a falból. Mintha átszippantotta volna valami. – Alszanak mind a ketten – jegyezte meg Ariel, amikor teljes valójában megállt a szoba közepén. – A papád átöleli a mamád vállát alvás közben. Hétre állították be az órát. – Bravó! – kiáltott Cecilie, és megtapsolta Ariel teljesítményét. – Örülök, hogy nem kell velük egy szobában aludnom. – Ne aggódj. Ha bármi történne, én hamarabb felébresztem őket, mint a vekker. – Tényleg? Ariel elmosolyodott. Cecilie sejtette, miért. Az angyal azt hiszi, hogy még kételkedik benne. – Nagyon vicces. A szüleim úgy tudják, hogy maguktól ébrednek fel. „Nem különös, hogy éppen akkor ébredtem fel?”, vagy „mintha pontosan tudtam volna, hogy szükség lesz rám”. Tudod, hányszor hallottam már ezt? Gondolom, jól szórakozol ilyenkor. – Hát, furák tudnak lenni a felnőttek alvás közben. Sokan úgy alszanak, mint a kisgyerekek. Biztos álmodnak is közben. Például azt, hogy odakint játszanak a hóban. – Támadt egy nagyszerű ötletem! Mi lenne, ha legközelebb, amikor jössz, becsempésznél nekem egy hógolyót? Te úgyis észrevétlenül közlekedsz a házban, senkinek nem tűnne fel. – Elég, ha kinyúlok az ablakpárkányra. Tele van hóval – mondta Ariel és már ott állt az ablaknál. Cecilie látta, ahogy kezével keresztül nyúl az üvegen, és belemarkolt a hóba. A kislány gyors pillantást vetett az ablakra, de azon semmilyen sérülésnyom nem látszódott. – Köszi! – fordult boldogan az angyal felé. – Na, elégedett vagy? – Ühüm! Megfoghatom? – Tessék – mondta Ariel, és a kislány dunnájára ejtette a hógolyót. – Huhu – kilátott fel Cecilie –, ez jéghideg! – Friss, idei hó – reklámozta Ariel, ahogy a zöldséget is szokták a piacon, mondjuk: friss, idei paradicsom. Cecilie arcához szorította a hógolyót, amely apró cseppekben olvadozni kezdett. Végül nem maradt más választása, mint hogy beletegye az éjjeliszekrényén álló pohárba. Ariel visszaült a székre. – Még soha nem éreztem, milyen megérinteni a havat. És azzal is tisztában vagyok, hogy soha nem tapasztalhatom meg. – Ugye, viccelsz! Az imént volt a kezedben. – Cecilie, tudom, hogy ez különös, de semmit sem éreztem. Az angyaloknak nincsenek fizikai érzeteik. – Nem érezted, hogy hideg? – Akkor most figyelj! Egy angyalnak a hógolyó érintése olyan, mintha egy gondolatot érintene meg. Egyébként… milyen a hógolyó, amikor megérinted? – Hideg, sőt jéghideg. – Ezt már mondtad. Cecilie megpróbálta összeszedni magát. – Bizsergeti a bőröm, úgy csiklandoz, mint a nagyon erős menta. Legszívesebben visszahúznám a kezem, mert annyira megborzongat. Ennek ellenére kellemes. Ariel kíváncsian a kislány fölé hajolt. – Nem tudom, milyen a menta íze – mondta. – És azt sem tudom, milyen lehet borzongani. Cecilie végre megértette, hogy Arielnek legalább olyan nehéz megérteni a földi dolgokat, mint neki az égieket. – Szörnyű lehet, hogy nem érzel semmit, amikor megérintesz valamit. Olyasmi lehet, mint amikor a fogorvos érzésteleníti az ínyben az idegeket. – Érzéstelenítés… – ízlelgette Ariel a szót. – Ennél persze sokkal szörnyűbb, amikor valaki semmit sem érez. Hiszen ilyenkor az ember még azt sem érzi, hogy él. Ariel elgondolkodott. – A testednek minden részével képes vagy érezni? – Nem. A hajammal például nem. És a körmömmel sem – nevetett Cecilie. – Jó, de máshol, ahol bőr borítja a testedet, tudsz érzékelni? Milyen varázslatos ez a testeteket borító anyag… Egy köpeny, amely lehetővé teszi, hogy érzékeljétek, mi történik körülöttetek. Gondolkodtál már azon, hogyan készül egy… egy ilyen varázsgúnya? – A bőrömre gondolsz? – Igen, a bőrödre, arra az érzékeny rétegre, amelyet idegszálak futnak be. Isten olyan csodálatos módon alkotta meg a világot, hogy az képes önmagát érzékelni. Milyen elképesztő ötlet! Tehát… a bőröd mindenhol egyformán érzékeny? Látszott Cecilién, hogy alaposan megfontolja a választ. – Hát… nem vagyok mindenhol egyformán csiklandós. És vannak olyan részei a testemnek, ahol különösen jólesik a csiklandozás. Néha olyan kellemes, hogy szinte már fáj. Tudtad, hogy néha annyira kellemes tud lenni egy érzés, hogy az már fáj? – És fordítva? Mondjuk, annyira fáj valami, hogy az már kellemes? – Nem… – Bocsánat, hogy megkérdeztem. Az angyalok azt sem tudják, milyen a fájdalom. – Ezek szerint éppen úgy nem éreztek semmit, mint egy darab kő? – Sajnos ez a helyzet. – Nem tudom, melyik lehet a jobb… – Mármint kőnek vagy angyalnak lenni? Cecilie bólintott. – Fura, hogy éppen ti angyalok nem tudjátok, mi a különbség jó és rossz között.

A kislány újból elbizonytalanodott: léteznek egyáltalán angyalok? Különösen, hogy valami szöget ütött a fejébe:. – Ariel – fordult az angyal felé. – Hogyhogy nincs szárnyad? – Ó, az angyalszárnyak! A kedvenc témám. Ez a téveszme még abból az időből származik, amikor az emberek azt hitték, hogy a föld lapos, mint egy tányér, és az angyalok szárnyakon röpködnek az ég és a föld között. – Ezzel szemben…? – sürgette a kislány. – Nos, a madaraknak azért van szükségük szárnyra, hogy hús-vér testüket fel tudják emelni a földről. Az angyalok teste akár a lélek, könnyedén száll, nincsen szüksége szárnyakra. – Akár a gondolataim. Azoknak sincsen szükségük szárnyakra! – hagyta helyben Cecilie, de még be sem fejezte, Ariel, akár a gázzal töltött léggömb, felemelkedett a levegőbe. A kislány elképedve követte a tekintetével a levegőben ide-oda úszó angyalt. – Szuper! – mondta lelkesen. – Biztos irtó jó érzés! Az angyal a könyvespolc előtt landolt. – Hányszor mondjam, hogy nem érzek semmit. – Furcsa lehet. Furcsa érzés lehet nem érezni semmit. – A gondolataid sem érzik azt, hogy te mit gondolsz, amikor megfogsz egy hógolyót – jegyezte meg Ariel, majd fölemelte Cecilie új síléceit. – Milyen érzés síelni? – Nagyon jó. Nemsokára mehetek megint… – Az is hideg lehet, mármint, amikor elesel a hóban. Olyan borzongató érzés, mint amikor mentát eszel? – Rendesen fel kell öltözni. Akkor nem érzed, milyen hideg a hó, csak azt, hogy puha, akár a vatta. Síelés után néha lefekszünk háttal a hóba, a karunkat is széttárjuk, így olyan nyomot hagyunk, mintha angyalok feküdtek volna a hóban – mármint szárnyas angyalok. Ariel visszatette a sarokba a léceket, majd megint lebegni kezdett a szobában. Kisvártatva visszaült a székre Cecilie mellé. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem vagyok elégedett a tempóval. – Mire gondolsz? Az angyal felsóhajtott. – Ég és föld ritkán találkozik egymással. Mesélnem kellene neked az égi titkokról, neked pedig a hús-vér létről kellene elmondanod egyet s mást. Cecilie hirtelen megerőltetőnek érezte az angyallal való diskurálást. Már megint ugyanazt a nótát fújja. – Elég unalmas egész nap itt feküdni. Mi lenne, ha lemennénk a szobába? Csak addig voltam lent, amíg kiosztottuk az ajándékokat. – Mi lenne, ha lemennénk a szobába? – ismételte meg Ariel. – Benne vagyok! Végül is karácsony van! – Segítesz nekem lemenni? – Persze. – Fel tudsz emelni? – Igazán semmiség, Cecilie! – Akkor segíts, légy szíves!

Valahogy más érzés volt, mint amikor papa emelte fel. Papa nyögdécselt Cecilie súlya alatt, ám Ariel karjaiban olyan könnyűnek érezte magát, mint a tollpihe, pedig az angyal sokkal kisebb volt, mint ő. Kiosontak a folyosóra, majd leóvakodtak a lépcsőn. Nagypapa már rég aludni tért, csak a szivarfüst jelezte a levegőben, hogy este ott volt. Képes lett volna látni Arielt, esetleg azt hihette volna, hogy Cecilie lebeg a levegőben. A szobában majdnem teljesen sötét volt. Csak a zöld karosszék fölötti lámpa égett. – A díványra szoktak tenni – mondta Cecilie az angyalnak. Ariel engedelmeskedett, és letette a kislányt a vörös huzatú díványra. – Lekapcsolták a karácsonyfaégőket – mondta panaszosan Cecilie. Ariel odaállt a karácsonyfa elé, és széttárta a karját. A fa csodás, karácsonyi fénybe borult. – Ez aztán gyorsan ment! Olyan vagy, mint Aladdinban a lámpa szelleme, aki minden kívánságot teljesít. Ugye, milyen szép a fa? Az angyal ünnepélyesen bólintott. – Igazi égi fénye van, mint a csillagoknak és bolygóknak odafent. – Minden karácsonykor azon vitatkozunk, hogy lámpát gyújtsunk a fán, vagy gyertyát. Eddig mindig mama és nagymama győzött, de idén az én óhajom teljesült. – Szép a csillagotok a fa tetején. – Tavaly egy másik volt, de az eltűnt. Ez az új meg egy kicsit csálén áll. A következő pillanatban Ariel már a fa csúcsa körül lebegett. Lógott a fán néhány fehér és aranyszínű papírangyal. Cecilie megállapította, hogy van végre a fa körül egy igazi angyal is. – Most már egyenesen áll? – kérdezte Ariel a csillagra mutatva. – Igen, de nem maradnál még egy kicsit ott fenn? Olyan jó látni, ahogy ott körbe-körbe röpködsz. Ariel engedelmeskedett, felrepült a plafonig és lebegett még egy kicsit az ebédlőasztal fölött. – Bárcsak tudnék repülni! Akkor már rég nem lennék itt. Ariel a süteményes tálra mutatott, ami még mindig ott állt az asztal közepén. – Nem vitték ki a süteményeket. – Nyugodtan szolgáld ki magad. Ariel körözött egyet a piskóták és a marcipánok fölött, majd megjegyezte: – Vicces lenne, ha megtehetném. – Miért ne tudnád? Van még egy csomó süti. El sem tudod képzelni, mennyit sütöttek. Az angyal felsóhajtott. – Említettem már, hogy nem eszünk. Őszintén szólva, nem tudunk enni. – Bocsi… tényleg mondtad. – Évezredek jönnek, egyik nemzetség követi a másikat, és mindegyiknek megvan a maga étkezési szokása. Az ég angyalai soha nem fogják megízlelni a földi finomságokat. – Adnál egy piskótát? Ariel lebukott és felkapott egy szelet piskótát. Odalebegett Cecilie fölé, és átnyújtotta neki a süteményt. A kislány óvatosan, apró falatokat harapva ette a sutit. – Szeretem evés közben nézni az embereket. Szórakoztató. – Miért? – Különös, ahogy beledugjátok az ételt a szátokba, harapjátok, rágjátok, szétaprítjátok, és ezután beépül a testetekbe. – Igen, így történik. – Hányféle íz létezik? – Fogalmam sincs róla. Tudomásom szerint nem létezik semmiféle íz-katalógus. – Szerinted minek van a legjobb íze? – Talán az epernek… – mondta némi gondolkodás után Cecilie. – Az eperfagyinak. Ariel elhúzta a száját. – Tulajdonképpen nem értem, mi a jó abban, hogy olyan hideg valamiket dugdostok a szátokba, ami megborzongat benneteket. Kész megpróbáltatás a gyomornak. És lehet, hogy még csiklandoz is. – Hidd el, nincs ebben semmi titokzatos. Némelyik ételnek egészen különös a hatása. Ariel továbbra sem ereszkedett le a padlóra. Hol néhány centiméterrel feljebbszállt, hol egy kicsit lejjebb ereszkedett, de mindvégig ott maradt a dívány fölött. – No és azok az eprek, a tál szélén? – Ja, azok Lasse marcipán eprei. – Más az íze egy marcipánepernek, mint a gyümölcsnek? – Eléggé. Bár mind a kettő bekerülhetne a Csodás étkek katalógusába – állapította meg Cecilie és az angyal világító zöld szemébe nézett. – Le tudnád írni a két eper közötti különbséget? Cecilie, aki még mindig a piskótát majszolta, végigmérte a tálon díszelgő marcipánepreket, nagyot sóhajtott és belevágott a leírásba. – Szóval a földieper egyszerre édes és savanykás. És természetesen piros a színe. A marcián eper is piros, mert piros ételfestéket használtak a készítésénél, de az íze kesernyésen édes, mint a marcipáné általában. – Kesernyésen édes… Hm…

– Tudtad, hogy a marcipánt mandulából készítik? Azért mondtam, hogy kesernyésen édes. Mivel a mandulának sajátosan kesernyés íze van. Az édes ízét a cukornak köszönheti. – A magyarázatok ellenére nem lettem sokkal okosabb. Ez az íz-kérdés, azt hiszem, örökre érthetetlen marad egy angyal számára. – Nem úgy Istennek. Hiszen ő teremtett bennünket. Ariel leereszkedett, és helyet foglalt Cecilie lábán. Teljesen súlytalan volt. Még csak nem is csiklandozta. – Nem biztos, hogy minden apró részletében kiismeri a művét. – Miért? – Mondjuk, rajzolsz valamit egy papírra. Arról azonban fogalmad sincs, hogyan érez az, amit lerajzoltál. – Az más, mert az élettelen. Az angyal izgatottan bólogatni kezdett. – Hát éppen ez a különleges. – Micsoda? – Hogy ti, emberek, elevenek vagytok. Cecilie egy ideje már a plafont bámulta. – Azt hiszem, igazad van – mondta. – Nocsak – kapta fel a fejét Ariel. – Miben? – Hát, abban, hogy Isten sem tudhat minden apró részletről. Például fogalma sincs arról, milyen szörnyű pont karácsonykor az ágyat nyomni. – Istenről még beszélünk, de előbb szeretnék még ezt-azt megtudni a ti eleven életetekről. – Akkor kérdezz! Kérdezz csak nyugodtan. – Beszéltünk már az ízekről, de ti emberek, arra is képesek vagytok, hogy különféle szagokat érezzetek. A legkülönfélébb szagok lengik be a világotokat. – Ajaj, akkor te a karácsonyfa illatát sem érzed? – Bizony nem. Az angyalok nem érzik az illatokat sem. – Ezt igazán sajnálom. – Megpróbálod leírni a fa illatát? – Nagyon friss az illata, kicsit kesernyés, kicsit az őszi avaré. És van benne valami édeskés is. A karácsony illatát félig a fenyő adja, ehhez járul még a káposzta, a füstölő illata. Nagypapa szivarjainak illatáról sem feledkezhetem meg, de ez már talán sok a jóból. – Érzitek a fény illatát is? – Nem, tulajdonképpen nem, de egy kicsit más az illata a fenyőnek, amikor feldíszítjük és meggyújtjuk rajta az égőket. De csak egy kicsit. Viszont fontos része a karácsonyi hangulatnak. – Gyanítom, hogy az illatokkal sem jutunk messzebbre. Igaz, hogy végtelen sok illat létezik? – Lehetséges. Bár az emberek szaglása nem olyan jó. Az ízlelésben jobbak vagyunk. A kutyáknak nagyon jó a szaglása. Biztos, hogy több ezer illatot képesek egymástól megkülönböztetni. Gondolj csak bele, a kutya pofája szinte egy nagy orrból áll. – Egyre ügyesebben magyarázol. Akkor térjünk át a látásra! – Előtte jó lenne tudni, hogy amikor látásról beszélünk, te pontosan ugyanazt látod-e, mint én? Ariel felemelkedett a díványról és egy szempillantás múlva már a zöld karosszékben üldögélt. Kicsi teste szinte elveszett a karosszék mélyén. – Látok, de nem úgy, ahogy te. Hiszen másképp létezem. – Jó, de mégis hogyan látsz? – Nevezzük a látásomat szellemi jelenlétnek. – Most akkor látsz vagy sem? Az angyal a fejét rázta. – Fogalmazzunk úgy, hogy jelen vagyok. – Hiszen én is jelen vagyok! És egész idő alatt látjuk egymást. – Mondd csak, szoktál álmodban látni? – kérdezte az angyal. – Gyakran látok az álmaimban. – De nem a szemeddel látsz. – Nem, mivel alszom, és be van csukva a szemem. – Rendben. Akkor érted már, mit jelent az, hogy különbözőképpen látni? A vakok is másképp látnak. A belső szemüket használják. Vagyis azt, amit te álmaidban. – A belső szemüket? Az angyal bólintott. – Igen. Más, amikor nyitott szemmel, a szemlencséd segítségével fogod be a világot. Elég azonban egy porszem, és máris zavar keletkezik a folyamatban. A belső szemnek azonban semmi nem árthat. – Miért? – Mert nincs anyaga. – Mégiscsak van valamiből? – Gondolatból és lélekből. – Uuu, hátborzongató. Ariel a szék karfájára támaszkodott. Ebben a pozícióban kicsi teste még jobban eltűnt a fotel mélyén. – Szerintem sokkal hátborzongatóbb, hogy egy eleven szem, amely atomokból és molekulákból áll, mindent lát, ami körülötte létezik. Egy távcsővel még az univerzum titkait is kifürkészhetitek. Egy golyószerű szerkezettel láttok, ami rokonságban van a halszemmel. Néhány millió évvel ezelőtt bizonyos halak uszonyai lábszerű képződményekké váltak, amelyek segítségével kimásztak

a szárazföldre, és körbenéztek valami harapnivaló után. Ma pedig már képesek vagytok akár több millió fényévnyi távolságra is ellátni, gyakorlatilag azzal a szemmel, amellyel azelőtt a tengeri csillagokat bámultátok. Arról nem is beszélve, hogy még az is megtörténhet veletek, hogy egy vörös díványon heverészve Isten egyik angyalával nézhettek farkasszemet. Cecilie felnevetett. – Hidd el, ez nekem is különös. – Ha Isten nem teremtette volna meg a fényt, az Éden kertjére még ma is sötétség borulna. – … az Éden kertjére még ma is sötétség borulna – ismételte meg Cecilie a borzongató mondatot. – A szem is az isteni misztérium része – folytatta Ariel. – A fény a gondolat és a tárgyak találkozóhelye. A napfény és az ész kapuja. Az emberi szem az a tükör, ahol a teremtő tér találkozik a teremtett, külső térrel. Cecilie megérintette Ariel karját. – Azt hiszem, nem értettem, mit mondasz. Ariel némi gondolkodás után folytatta. – Vannak angyalok, akik úgy gondolják, hogy minden egyes szem, amellyel látható az isteni mű, valójában Isten szeme. Miért is ne lehetne Istennek néhány milliárd szeme. Talán éppen azért szórta szét ezt a több milliárdnyi apró fotocellát a világban, hogy alkotását több szemszögből lássa. Mivel az emberek nem tudnak több száz métert megtenni a tenger alatt, a halakat is szemmel ajándékozta meg. És mivel a halak nem tudnak repülni, szerencsére több milliárdnyi madárszem képes figyelemmel kísérni az égben a földi eseményeket. És ez nem minden… – Meséld tovább! – Olykor, amikor egy emberi teremtmény az égre emeli szemét, Isten, mintha magát látná egy tükörben. Ceciliének elakadt a lélegzete. – Olyan ez, amikor az ég tükröződik a tengerben. Isten megpillantja magát egy ember tekintetében. Hiszen a szem a lélek tükre, Isten tükröződik az emberi lélekben. – Lehetnél prédikátor! Már ha nem téves eszméket hirdettél eddig! – Az égiek sem olyan biztosak mindenben – nevetett huncut mosollyal Ariel. – A teremtés nagy misztérium, és ilyenkor szabad találgatni. – Olyan áhítattal beszélsz, hogy szabályosan futkos a hátamon a hideg. Vagy belázasodtam? Muszáj ma végigmennünk az összes érzéken? – Már csak kettő van hátra. Szeretsz énekelni vagy zenét hallgatni? – Mostanában nagyon tetszenek Sissel Kirkjebf karácsonyi énekei. Mielőtt veled találkoztam volna, azt gondoltam róla, hogy olyan, mint egy angyal. De már értem, hogy az ő angyalhaja is inkább az állati, mint az égi eredetre utal. Egyébként sokan mondták már, hogy hasonlítok hozzá. – Igen? – Szerinted? – Én is úgy látom. – Tehát láttad már Sisselt. – Elég nehéz lett volna nem észrevenni. – Melyik érzékre vagy kíváncsi? Ariel felnevetett. – Egyre jobban élvezem a beszélgetésünket! Egyébként a hallásról szeretnélek faggatni. Tudod, az angyalok számára ez is roppant titokzatos. Hogyan képes hallani egy hús-vér lény? – Ennyire különös lenne? – Miért, szerinted nem elképesztő, hogy a madarak csak úgy, több kilométer távolságból meghallják egymás énekét? Ezek a tollas lények olyanok, mint egy élő hangszer. Ami azt illeti, épp ennyire elképesztő, hogy minden egyes szó, amit kimondok, eljut hozzád. – Azt hiszem, megint túlzásba estél. Köztünk nincs ekkora távolság. Hiszen te is hallod, amit én mondok. Ide figyelj, Cecilie, ha még egyszer összehasonlítasz bennünket, csakis azért, hogy leegyszerűsítsd a dolgod, keresek magamnak egy másik embert. Tudod, milyen sok beteg ember van a Földön, akiket soha nem látogat meg egyetlen angyal sem? – Biztosan arra szerettél volna utalni – vette át gyorsan a szót Cecilie –, hogy a te hallóberendezésed nem olyan eleven, mint az enyém, hogy mi csupán gondolatokat váltunk egymással… – Valami ilyesmire gondoltam, igen. Bocsásd meg, hogy előbb indulatos voltam. Hiszen nem a te hibád, hogy lépésről lépésre értesz meg dolgokat, hogy tükörben látod a dolgokat, homályosan. – Tükörben, homályosan… – Most meg te gúnyolódsz. – Csak ízlelgettem a szavakat. – A Föld egykor üres volt és néptelen – kezdett újabb eszmefuttatásba Ariel. – Majd az Úr megajándékozta a hallás képességével. Attól kezdve hallotta a hangjait. Zúgott a szél, dörgött az ég, a hullámok nagy robajjal csapódtak neki a tengerparti szikláknak. A vulkánok dühösen, nagyot dörrenve lövelltek a földre a lávát. De nem létezett lény, aki hallott volna. Ez a bolygó ma már hallja a saját hangjait. A Vénuszon és a Marson még nagy a csönd. A Földön elég egy szabadtéri koncert, és a levegő megtelik csodás hangokkal. Különösen Johann Sebastian Bachot szeretem. Ilyenkor egy körbe keringő zenedobozra emlékeztet a Föld. – Ha földi ember lennél, nyugodtan lehetnél költő – javasolta Cecilie. – Inkább természettudós. Annyi mindent szeretnék érteni. Például azt is, hogyan válik érthetővé az a láthatatlan hang, amely a torkotokból tör fel, majd a szátokon át kiszabadul a levegőre, hogy azután valakinek a szűk füljáratán keresztül lavírozva eljusson egy zselészerű szervig, az agyig, amely értelmezi. És épp ilyen lenyűgözőnek találom, ahogyan a szavakat formáljátok. Néha olyan gyorsan beszéltek, hogy a szavak valóságos folyamként ömlenek ki a szátokon. Az a benyomásom, hogy ilyenkor nem mindig

gondoljátok végig, hogy mit szeretnétek mondani. – Igazad van, néha ösztönösen cselekszünk. Amikor késésben vagyok, egyszerűen elkezdek sietni. Nem gondolom végig, mikor melyik lábamat teszem a másik elé. Holt biztos, hogy elvágódnék, ha ezen kezdenék tűnődni. Akkor sem történik másképp, amikor beszélünk. Olykor a szavaink is egymásba akadnak. – No és a levegővétel? Az sem lehet olyan egyszerű. Állandóan ki és belélegezni… Vagy ez is megy, csak úgy magától? – Szerintem igen. Félelmetes. Tudod, miért? Ha elfelejtenél levegőt venni, egyszerűen megállna a szíved. Ha megáll a szíved… – Szerencsére nem kell ezzel foglalkoznunk. – Bocs! Térjünk vissza eredeti témánkhoz, a szájból kiáradó láthatatlan hangokhoz. Igaz, hogy minden embernek más a hangja? Cecilie bólintott. – Más, amikor mama kérdezi meg tőlem, hogy: Jól aludtál?, mint amikor papa vagy nagymama. A takaró alatt is könnyen meg tudom különböztetni, hogy ki szólt hozzám. A hangszerekkel sincs másképp. Nem mindegy, hogy klarinéton vagy hegedűn játszod az egyvonalas C hangot. Sőt nincs két hegedű, amelyiknek azonos a hangja. Akár az emberi hangnak. Csukott ablak mögött is hallom, hogyan zúg odakint a szél, sőt azt is, amikor a postás jön lefelé a dombon a biciklijével. Látnod kellett volna, mekkorát esett szegény a hóban! – Láttam, veled együtt én is az ablakban ültem. – Te aztán mindenütt ott vagy! Amikor nagy csend van a házban, még azt is hallom, hogy esik a hó. És a fülemmel is látok! – Persze! – mondta Ariel kételkedve. – Varázslatos dolgokról beszélgetünk, Cecilie, de ne vigyük túlzásba, ha lehet. – Pedig így van! Amikor hallom a szobámba felszűrődő hangokat, látom, hogy mit csinálnak a többiek odalenn. – Érdekes. Az angyalok látása is hasonló. – Mondtam, hogy eltúlzod az angyalok és az emberek közötti különbségeket! – kiáltotta izgatottan Cecilie. – Azért érdekes ez, mert meglehetősen különböző a származásunk. Ti, emberek különféle molekulákból álltok össze, a világegyetem egy véletlen bolygóján éltek meglehetősen rövid ideig. Ugyanakkor könnyű léptekkel járkáltok a teremtett világban, beszélgettek, nevettek, okos gondolataitok vannak, akár az angyaloknak az égben, akik mindig is voltak és mindig lesznek. Cecilie felsóhajtott. – Olyan keveset foglalkoztam eddig az élet dolgaival. Többet kellett volna. – Soha nem késő. – Rossz kedvem lett! – Nincs rá semmi okod. Néha az az érzésem, hogy az emberek imádnak panaszkodni. – Könnyű neked! – Már csak egy dolgot kell megbeszélnünk. Kicsit megfoghatatlan ugyan, de szerintem neked is izgalmas lesz. – Nem tudom, mi maradhatott ki. Talán az érzések? – Összefoglalom: beszéltünk a bőrről, amely burokként védi az alatta lévő húst, izmokat, szerveket. Az ételek ízét a nyelvetekkel érzitek. A testetek érzi a meleget, hideget, nedveset, ki tudjátok tapintani, hogy valami sima vagy egyenetlen… – Nekem ez mind olyan természetes. # – Nekem meg nem. Számomra a legkülönlegesebb. A tengerparton heverő kövek semmit nem éreznek abból, hogy a hullám egymásnak ütögeti őket. Azt sem érzik, hogy hozzájuk érsz. Te viszont érzékeled, ha felemelsz egy követ. – Láttad már a kőgyűjteményemet? Egy részét ajándékba kaptam vagy vettem, a többit azonban én gyűjtöttem egy titkos tengerparton. – Vagyis Krétán. Cecilie úgy érezte magát, mint akit elárultak. – Ezt is tudod? Az angyal bólintott. – Sokszor megcsodáltam már a gyűjteményed, amíg te aludtál, de soha nem fogom megtudni, milyen érzés megérinteni egy követ. – Sajnálom. Nem tudod, miről maradsz le. Némelyik olyan finom, sima, némelyik meg olyan kerek, hogy nevetni támad kedvem, ha ránézek. Ariel elengedte a karosszéket, és lassan emelkedni kezdett a plafon felé. – Kimerítettük tehát mind az öt érzéket – mondta emelkedés közben. – Van még egy hatodik is – vetette gyorsan közbe Cecilie. – Igen? – Ez a legtitokzatosabb mind közül. Vannak emberek, akik állítják, hogy belelátnak a jövőbe. Mások meg tudják mondani, hogy hol keresd, amit elvesztettél. Az az igazság, hogy ezeket a képességeket sokan szemfényvesztésnek tartják. Az angyal sokatmondóan mosolygott. – Azt hiszem, ez a hatodik érzék el fog vezetni bennünket az elveszett karácsonyi csillaghoz. – Csak nem tudod, hogy hol van? – Majd elválik… – titokzatoskodott Ariel. – Tudod… – mondta töprengve Cecilie – azt hiszem, a karácsony is csak ezzel a hatodik érzékkel érthető meg. Talán ilyenkor hasonlítunk leginkább rátok, angyalokra. Azt nem mondom, hogy a karácsonynak semmi köze a többi érzékhez, hiszen éppen úgy érzem, hallom, látom a karácsonyt. És hát nagyon izgalmas, amikor bontatlanul a kezembe veszem az ajándékokat, és megpróbálom kitalálni, hogy mi lehet bennük. Ariel szeme felcsillant. – …megpróbálom kitalálni, hogy mi van bennük… Erről beszélhetnénk még egy kicsit.

– Nem értem. Arra vagy kíváncsi, hogy mi van az ajándékokban? – Nem. Arra, hogy milyen belülről az emberi test. – Jaj, ez undorító! – Nem, izgalmas! – Mi lehet ennyire izgalmas? – Hát az is, hogy undorítónak találjátok azt, amiből a testetek építkezik. Ott vannak például a kövek. Ha a kövek is undorítónak találnák az anyagot, amiből felépülnek, évezredekig létezhetnének azzal a boldogtalan tudattal, hogy undorodnak önmaguktól, míg végül szétporladnának. Ti emberek viszont… – Rendben, beszélhetünk az ember belső felépítéséről, de csak egy feltétellel. – És mi legyen az a feltétel? – Az, hogy te is mesélsz már végre az égi csodákról. – Egy angyal mindig tartja a szavát. – Egy világ omlana össze bennem, ha csalódnom kellene. – Talán tudsz válaszolni egy kérdésre, ami igen gyakran beszédtéma köztünk, angyalok között, de az a helyzet, hogy kínos feltennem. – Kérdezz csak nyugodtan! Ariel összeszedte a bátorságát. – Érzitek, hogy a vér áramlik az ereitekben? – Csak akkor, ha megsebesülünk, vagy vért vesznek tőlünk. Akkor elég látványosan folyik a vér az ereinkből… – Milyen érzés? – Eleinte olyan csiklandós, a végén meg mintha kicsit égetne… – Ezek szerint érezhető, hogy hús és vér alkotja a testetek? A kislány a fejét rázta. – Az a gyanúm, hogy nem. Úgy alkottak meg bennünket, hogy ne ismerjük meg ezt az érzést. A bőrünk lehetővé teszi, hogy érzékeljük környezetünket, de szerencsére megkímél attól, hogy folyamatosan érzékeljük önmagunkat. – Csak érzel valamit? Cecilie komolyan vette Ariel kérdését, látszott rajta, hogy meggondolja, mit válaszol. – Nem. Nem érzünk semmit addig, amíg egészségesek vagyunk. Csak akkor, ha fáj valami… – Ha fáj valami? – Mondjuk, szúr, éget vagy nyom… – Nem értem – tárta szét karját az angyal. – „Szúr, éget vagy nyom…” – Soha nem próbáltad még, milyen az, ha megcsíped a karod? – Nem. – Pedig néha nem ártana. Különben hogy fogod tudni, hogy ébren vagy-e, vagy alszol. Ariel megpróbált belecsípni a karjába, de valahogy nem talált megfelelő fogást. – Az angyalok nem tudnak belecsípni a karjukba – ismerte el fejcsóválva. – Már mondtam. Nem érzünk semmit. Cecilie hátán végigfutott a hideg. – Akkor nem is tudsz megbizonyosodni arról, hogy létezel! Ariel eltűnődött. Cecilie fáradtnak tűnt. – Sietnünk kell – szólalt meg váratlanul. – Miért? – Hét óra van. Az ébresztő másodperceken belül csörögni kezd. Már csörög is…

Cecilie fáradtan ébredt. Teste mintha ólomból lett volna. Odakint hét ágra sütött a nap, csodálatos időjárás karácsony másnapjára. Csak foszlányokban emlékezett arra, hogy mi történt az éjjel. Ariel levitte a nappaliba, majd visszavitte a szobájába, amikor mama vekkere megszólalt. – Ariel… – suttogta a kislány. Semmi válasz. Az angyalok biztosan csak éjjel járnak beteglátogatóba… Cecilie felemelte az éjjeliszekrényére helyezett csengőt és megrázta. Mamának körülbelül annyi időre volt szüksége ahhoz, hogy bejöjjön, mint Arielnek, amikor meggyújtotta a karácsonyfaégőt. Mama is olyan volt, akár a lámpa szelleme. – Felébredtél? – kérdezte vidáman és letérdelt Cecilie ágyához. – Már majdnem egy óra van! Mostanáig aludtál? Cecilie nemet intett. – Csak úgy feküdtem, hallgatóztam. Tudod, éjszaka annyiféle zaj hallatszik egy házban. Csak figyelni kell. Néha még azt is hallom, hogy odakint esik a hó! Meg nézelődtem is. – És mit láttál? – Az éjszakai fényeket. Olyan szép volt. – Nyugodtan csengethettél volna! – Jó volt így. Annyi minden eszembe jutott. – Voltak fájdalmaid? – Nem, most nem. – Éreztél valamit? – Hát már te is kezded? – Mit kezdek én is? – Jaj, semmit, semmit! Kicsit kótyagos vagyok. – Amikor hétkor benéztem, úgy aludtál, mint a bunda. Még mosolyogtál is álmodban! – Akkor aludhattam el, amikor bejöttél. – Honnan tudod ilyen biztosan? – Még hallottam az óracsörgést. Mama rámosolygott Ceciliere és homlokára tette a kezét. – Megérkezett Kristine. A nappaliban van Lasséval. Marcipánt esznek. – Egészségükre – mondta Cecilie kis fintorral. – Ezt most miért mondod így? – Én nem tudnék ilyesmit enni. Hiszen tudod. – Persze, persze… – Küldd csak fel, már nem félek a szuriktól. – Előbb a fürdőszoba következik. – Mama… – Igen? – Mi lenne, ha Kristine egyszerűen beadná azt az injekciót és kész. – Nem értem. – Mindig beszélgetni akar velem. Hogy vagyok meg ilyesmi. Most nincs hozzá kedvem. Különben is karácsony van. – Lehet, hogy meg kell vizsgálnia. – Jó, de te maradj itt. És ígérd meg, kérlek, amint meghallod, hogy azzal kezd vigasztalni, hogy minden rendben, meg hogy jó az állapotom, akkor megkéred, hogy menjen el. Sose tudom, hogy mit feleljek a kérdéseire. – Rendben, megpróbálom. – És mama… megígérem, hogy meggyógyulok. – Persze, hogy meggyógyulsz. – Mama, csak én mondhatom, hogy meggyógyulok. Amikor ti mondjátok, azt hiszem, hogy csak szívóztok velem. – Ne beszélj butaságokat! – Csak nem sírsz, mama? – Dehogy, dehogy – mondta mama és megdörzsölte a szemét. – Hát, én úgy látom, könnyes a szemed. – Ugyan már! Hagymát vágtam, mielőtt feljöttem. – Mama, megint sírsz. Amikor Cecilie megkapta a gyógyszerét, és evett is egy keveset, papa és Lasse is bement hozzá. Szépen, sorban, egymás után. Lasse elmesélte, hogy kipróbálta a jetskijét. A folyón már jól megkeményedett a jég, kicsit sem ropogott alatta. Egy páran az osztályából lejjebb korcsolyáztak, ahol kiszélesedik a meder. Papa kezében a Képes Természettudomány egy újabb lapszáma volt. Cecilie akkor kapott rá, amikor papa egy ásványokkal foglalkozó cikkre hívta fel a figyelmét: Miért hívjuk a hegyeket földünk kincseskamrájának? Később még nagyon sok érdekes olvasnivalót talált az újságban, de az utóbbi időben sajnos nem tudott sokáig koncentrálni. Nagypapa is bement hozzá. Felelevenítették, milyen volt, amikor az egész család elutazott Krétára. Nagymama és nagypapa is. Cecilie az utazás előtt ment először orvoshoz. Vagy utána? Nem emlékezett pontosan.

Igazi álomutazás volt. Négy csodás nap a tengerparton verőfényes napsütésben, vendéglőkben, akkor, amikor az összes ismerősük iskolába járt vagy dolgozott. Még Santorinire is elmentek, a vulkánkitöréseiről híres szigetre. Különös élmény volt, amikor hajóval bementek a hatalmas kráterbe, amely 3500 évvel ezelőtt egy kitörés alkalmával keletkezett, és a fél szigetet elnyelte. Szamarakon jutottak fel a városig, Théráig, egy olyan meredek hegyi úton, hogy Ceciliének tátva maradt a szája az ámulattól. A tengerpartot fekete, lávából keletkezett homok borította, amely úgy felforrósodott a naptól, mint egy kemence. Sétálni indultak a sziklák között, ami a mozgó kövek, lezúduló kisebb kavicslavinák miatt nem volt éppen veszélytelen vállalkozás. Cecilie maga dönthette el, hogy a kavicsok, kövek közül végül melyik kerül a hátizsákba. Összesen négy kiló követ cipeltek haza Norvégiába. Szeptember elején voltak Krétán, ott még nagyon jól érezte magát, és november elejéig járt iskolába. Aztán kórházba került. Az osztályfőnöke gyakran meglátogatta, és beszámolt mindenről, ami az iskolában történt. Nagymamának, ha meglátogatta, mindig volt néhány érdekes története, de nem a megszokott mesék. Különösen a régi istenekről szeretett mesélni, akikben hajdanán a vikingek hittek. Olykor elővette Snorri Sturlusson 12. századi költő régi istenekről írott munkáját, vagy a gyerekbibliát, ami még Cecilie édesanyjáé volt. Ceciliet mindig meghatotta, hogy ilyen régi könyvet tarthat a kezében. Az Odin főisten hollóiról szóló történetet nagymama karácsonyra tartogatta. Az egyik holló Hugin, vagyis emlékezet, és a másik holló Munin, azaz értelem, minden reggel elindult, hogy körberepülje a világot. Amikor este megérkeztek, beszámoltak uruknak mindarról, amit láttak, tapasztaltak. A főisten így értesült arról, hogy mi történt birodalmában. Odin persze tartott attól, hogy a hollói esetleg nem térnek vissza. Fontosak voltak számára, mivel elmondták neki azt is, hol találtak halott embereket. Odin Asgardban, az istenek otthonában, egy Lidskjalv nevű magaslaton ült. Ő volt a legbölcsebb az istenek között, de a leggondterheltebb is, mert tudta, hogy világát hatalmas pusztulás, a „ragnarök”, az istenek alkonya fenyegeti. Ahogy nagymama befejezte a mesét, Cecilie elaludt. Végigaludta a délutánt. Amikor felébredt, hallotta, hogy a többiek éppen vacsoránál ülnek. Akkortájt kezdhették el, mert Cecilie fülét megütötte, amikor mama azt mondta: Körbeküldöm a levest, szedjetek magatoknak. Karácsony első napján mindig karfiolleves volt, utána marhasült barnamártással. Cecilie előhalászta a kínai jegyzetfüzetet az ágya alól, és lapozgatni kezdett benne. Ha meghalok, elszakad egy gyöngysor. A gyöngyök messze gurulnak, el, a tengerig, és befogadja őket a tengerfenéken nyugvó kagylók puha teste. Ki hozza fel gyöngyeimet, ha én már nem leszek? Senki nem tudja majd, hogy valaha az én nyakamon csillogtak. Cecilie átgondolta, miről beszélgettek az éjjel Ariellel. Észre sem vette, hogy közben a tolla végét rágcsálja. Igyekezett mindenre visszaemlékezni. A naplóban elkezdtek szaporodni a sorok. Az ég angyalai soha nem betegednek meg. Testük nem hús-vér test, amelyről leválik a lélek. A világban élő teremtmények sokaságával más a helyzet, testük halandó. Még a hatalmas sziklák is elporladnak végül. A természet felőrli, és újra teremti önmagát. A teremtés folyamata nem elegendő ahhoz, hogy értsük is, amit megteremtünk. Így, ha le tudok rajzolni valamit, még nem jelenti azt, hogy értem is, milyen abban a formában létezni, hiszen a rajzom élettelen. Amikor befejezte az írást, Cecilie visszacsúsztatta a könyvet az ágy alá, és kisvártatva elaludt. Arra ébredt, hogy szólnak hozzá. – Jól aludtál? – kérdezte a hang. Ariel volt az. Az ágy végében térdelt. – Mielőtt megkérdeznéd, végig itt voltam veled. – Nem láttalak. – Tudod, az angyalok kétféleképpen látogathatják meg az embereket. Többnyire láthatatlanok maradunk számukra, és egyszerűen csak megfigyelünk benneteket. Csak ritkán fordul elő, hogy látható formában mutatkozunk meg. – Meséltél arról a német kisfiúról. Vele milyen formában találkoztál? – Nem látott, amikor vigyáztam rá. – Hogy lehet az, hogy nem látlak, és mégis itt vagy velem? – Egyszerű a magyarázat. Tegyük fel, hogy gondolatban egy tengerparton sétálsz. Valójában nem vagy ott, mégis úgy érzed, hogy ott sétálsz a parton. – Eddig világos… – Azok az emberek viszont, akik ott vannak a parton, nem láthatnának téged csak akkor, ha fizikai valódban jelennél meg ott. Cecilie az angyal zafír színű szemébe nézett: – Az utolsó pillanatban vittél vissza az ágyba, jegyzem meg. Mama alig néhány perccel utána nyitott be. – Igen, én is éreztem, hogy csak egy hajszálon múlott a dolog. – Elég cikis volt. Képzeld el, ha nem talál az ágyban! A végén még azt hitte volna, hogy hirtelen meggyógyultam. „Nahát, Cecilie! Elképesztő ez a hirtelen gyógyulás!” Ariel kuncogni kezdett. – Most meg mi olyan vicces? – Hát… elég vicces vagy, amikor alszol. – Az angyalok soha nem alszanak? – Nem. De nem is nagyon értjük, mi valójában az alvás. Te érted? – Nem nagyon. – Próbáltad már nyomon követni, mi történik veled, amikor elalszol? – Az a helyzet, hogy ilyenkor kikapcsol az agyam.

– Elképesztő, hogy meg mered tenni! – Miért? – Mert nem tudhatod, hogy felébredsz-e megint. Nem próbálnád meg mégis elmondani, milyen az, amikor alszol? – Az a probléma, hogy épp, mert nem vagyunk ébren, senki nem tudja pontosan leírni, milyen az, amikor alszik. De várj csak! Talán egy olyan géphez hasonlíthatnám az aludni készülő embert, ami önkioldóval működik. – Oké. A gép kikapcsolódott. Igen ám, de ha nincs benne áram, hogyan képes néhány óra múlva ismét működésbe lendülni? – Nem tudom. Elalszunk, és néhány óra múlva felébredünk. Papának valami beépített óra lehet a testében, mert minden áldott reggel öt perccel hét előtt felébred. Utána felkel, és kikapcsolja az ébresztőórát, aminek öt perccel hét előtt kellene csörögnie. Persze csak hétköznap. Vasárnap elképesztően sokáig tud aludni, és meg sem hallja az ébresztőóra csörgését. – Az a gyanúm, hogy a világegyetem legnagyobb csodájáról beszélünk. – Ezt mondtad már néhányszor. – Jó, de most nem csak az alvásról beszélek. – Hát miről? – Ti emberek atomokból s molekulákból álltok, és egy Föld nevű bolygón keringtek a világűrben. Bőr, néhol szőr, illetve haj fedi a testeteket, öt érzék, na jó, hat, teszi lehetővé, hogy érzékeljétek magatok körül a világot. Ugyanakkor a koponyátok belsejében, ami engem leginkább mészkőre vagy gipszre emlékeztet, egy puha anyagból álló szerv, az agy teszi lehetővé, hogy aludjatok, álmodjatok, gondolkodjatok és emlékezzetek. Cecilie pillantása a gyöngysorra esett, amelyet a Görögországból hozott macskás naptárra akasztott fel. – Mondtam már, hogy nem szívesen beszélek arról, mi van belül a testemben. – Akkor beszéljünk a lélekről, Cecilie. Az is a test belsejében van, de mégsem úgy része a testnek, mint a szív vagy a vesék. – Jó, rendben. Beszéljünk a lélekről. – Sokat tűnődtem már azon, mi is lehet az emlékezet. Például: miként lehetséges az, hogy felismersz egy olyan embert, akit régebben valamikor már láttál? Biztos vagyok benne, hogy száz közül is felismernéd azt a pincért, aki vicces kedvében meghúzogatta a hajad. – Szóval Krétán is ott voltál! Ariel bólintott. – Bocs, de nekem mindegy, hol vagy. Legyél bár itthon a négy fal között, vagy Krétán, én veled vagyok. De térjünk csak vissza az emlékezethez. Emlékszel arra a pincérre? – Elég jól. Ariel kényelmesen elhelyezkedett. – Mit érzel a fejedben, amikor emlékezel? Mi történik ilyenkor az atomokkal és molekulákkal az agyadban? Vajon az elhelyezkedésükön múlik, hogy olyan alakot vesznek fel, mint az élmény pillanatában? Ceciliet meglepte Ariel eszmefuttatása. – Még soha nem gondoltam arra, hogy erről lenne szó… De nem azt mondtad, hogy te is emlékezel? Hiszen emlékeztél arra, amikor nagypapának tüdőgyulladása volt… – Igaz, de engem nem atomokból és molekulákból raktak össze. Én az isteni értelemből fakadtam. Cecilie elgondolkodott azon, amit most hallott. – Talán az én lelkem is… Bár eddig csak molekulákról és atomokról beszéltünk. – Igen, igen, maradjunk csak a Földön! – De megígérted! – tiltakozott Cecilie. – Megígérted, hogy az ég titkairól is szólsz! – Figyelj csak! – próbálta megnyugtatni Ariel. – Most, hogy a lélekről beszélünk, valami olyasmi kerül szóba, ami közel áll a kedvenc témádhoz. Cecilie a plafonra szegezte a tekintetét. – Nagyi szerint a lélek isteni eredetű. – Okos asszony a nagymamád. – És majdnem kívülről fújja az egész Bibliát, meg Snorri történeteit. – Nahát, szépen visszakanyarodtunk. – Mihez? – Kívülről tudni valamit ugyanaz a történet, amiről eddig beszéltünk. Gondolkodtál már azon, hogy az emberi agy a világon a legcsodálatosabb anyag, ami létezik? – Eddig még nem. – Azok az atomok, amelyekből az agyad is áll, valaha egy csillagon születtek, míg egyszer csak olyasvalami keletkezett belőlük, amit tudatnak nevezünk. Az emberi lélek csillan fel az agyban, melynek alkotórészei valaha az ég csillagaiból hulltak alá. Cecilie félbeszakította az angyal eszmefuttatását: – És talán éppen olyan hosszú út vezet legbensőbb gondolatainkig, mint a világegyetem legtávolabbi csillagaihoz. Ariel bólintott. – Csupán annyi a különbség – folytatta a kislány gondolatait –, hogy csak az agy lehet tudatában önmagának. Csak az agy képes saját valóságát mérlegelni. A világegyetem erre képtelen. Képtelen arra, hogy megfogalmazza létezését. Ehhez emberi segítségre van szüksége. – Ez bizony szerintem is jelentős különbség – bámult ki a kislány az ablakban látszó kis égdarabra. – Arról még nem beszéltél, milyen érzés emlékezni. – Elfelejtettem.

– Már megint valami izgalmas. – Micsoda? – „Elfelejtettem”. Akkor talán beszélj arról, hogy milyen felejteni. – Semmi különös. Egyszerűen csak kimegy a fejedből. – Kimegy a fejedből? – kérdezte csodálkozva Ariel, és közben Cecilie hangját próbálta utánozni. – Nem ilyen egyszerű, mert hirtelen csak úgy fel is bukkanhat megint. Előfordul, hogy szeretném kimondani, a nyelvemen van, de valahol elakad. – A nyelveden van? – Így szoktuk mondani. – Nem gondoltam volna, hogy a nyelvnek is köze van az emlékezethez. Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy megízlelitek a szavakat, mint egy epret? Cecilie felnevetett. – Ilyenkor már majdnem kimondjuk az adott szót, és általában fel is bukkan a mélyből. Nagypapa szerint nem kell aggódnunk az elveszett szavakért. – Miért? – Mert olyanok, mint a halak. Olykor kicsusszannak a hálóból. Ilyenkor alámerülnek, és később kiteljesedve térnek vissza. – Mégis csak igazuk van. – Kiknek? – Néhány angyal szerint soha nem leszünk képesek megérteni a földi dolgokat. De én nem adom fel. Régóta próbálom megtudni, milyen érzés hús-vér testben létezni. – Nem biztos, hogy tudok segíteni, hiszen én sem értem a lényegét. Ariel felemelkedett az ágy végéből, és lebegni kezdett a szobában. – Emlékszel, mit mondtam akkor, amikor először találkoztunk? Cecilie eltűnődött. – Arra emlékszem, hogy az ablakban ültél, de mit is mondtál…? Talán rám köszöntél, hogy szia? Az angyal megrázta a fejét, és úgy tűnt nem hajlandó segíteni. Cecilie tovább törte a fejét, majd váratlanul megszólalt. – Várj csak, itt van a nyelvemen! – Akkor igyekezz, mert a végén lebukik a mélybe! Az angyal az ablakban ült, pontosan ott, mint első találkozásuk alkalmával. – Megkérdezted, hogy aludtam! – bökte ki győzedelmesen Cecilie. – Gratulálok! – Nem is volt olyan nehéz! – Én pedig most tanúja lehettem egy különös folyamatnak. De mondd csak, hol volt a gondolat addig, amíg nem emlékeztél rá? – Nem tudom. Egyszerűen csak beugrott. Abban igazad van, hogy furcsa végiggondolni. – Honnan ugrik be, ha szabad érdeklődnöm? – A fejemből. Az angyal nagyon tűnődött valamin. – És hová érkezik? A kislány nem bírta nevetés nélkül. – A fejembe! – Fejből fejbe. Fura. Ugyanarról a fejről beszélünk. De nem csak arra emlékeztek vagy felejtitek el, amit láttatok vagy hallottatok. Az agy a saját szakállára is dolgozik. Ezt nevezitek ti gondolkodásnak. Ezt leginkább a tengerpartos hasonlattal tudnám szemléltetni. Képzeld el, hogy a tengerparton szétszóródott kövek maguktól, a hullámok segítsége nélkül mozognának. Cecilie úgy érezte, hogy Ariel hasonlatai egyre viccesebbek. – Ajaj! Megpróbálom elképzelni. Szép látvány lenne, ahogy maguktól ide-oda ugrálnak! – Ez is csak egy gondolat volt. Vagy ott van a karácsonyi csillag eltűnésével kapcsolatos gondolat. Egyszer már felvetettük, de bármikor szóba hozhatjuk megint. Olyan, mintha visszatekernéd a tudatodat, mint egy CD-t, és visszakeresnéd a gondolatot. Azt hiszem, az emberek szeretnek vissza-visszatérni a régi gondolataikhoz. – Inkább azt mondanám, hogy maguktól visszatérnek. Nem mindig mi határozzuk meg, hogy mire emlékezünk, és mit felejtünk el. Olykor olyasmi jut eszünkbe, amire egyáltalán nem szívesen emlékezünk vissza. Előfordul, hogy elszóljuk magunkat és ez időnként, bizony, kellemetlen lehet. Az angyal beszélgetésük alatt el sem mozdult a helyéről, most is az ablakban üldögélt, és hevesen bólogatott. – Ettől tartottam. – Mitől? – Hogy nem csak egy lelketek van, mint nekünk. Olyan, mintha két lelketek lenne. Esetleg több, ha úgy tetszik. Különben mivel magyarázod, hogy olyan dolgok is eszedbe jutnak, amelyekre nem akarsz gondolni. – Nem tudom. – Ezeket a nemkívánatos gondolatokat muszáj valaminek irányítania, ha nem a tudatod az, akkor… Olyan lehet ez, mint a színházban, fogalmatok sincs róla, hogy mi következik. Ariel leugrott az ablakból a padlóra, majd felemelkedett a levegőbe, nagy ívben átrepült a szobán, és letelepedett Cecilie lábához. – Meg tudod fogalmazni, milyen érzés, amikor gondolatok ébrednek a fejedben? – Semmit nem érzek ilyenkor. – Nem érzel például valami szorító érzést, amikor feszült vagy szomorú vagy?

– Végül is igen, érzek. De nem a fejemben. Inkább a lelkemben, de a lelkemet mégsem hasonlítanám össze a fejemmel. – Már-már azt hittem, hogy az idegvégződéseidnél is érzékelsz valamit. Cecilie érdeklődve nézett az angyalra. – Csak nem azt akarod mondani, hogy az angyalok nem gondolkodnak? – Sajnos ez az igazság. Az angyalok nem hazudnak. – Hát ez már sok! – Az angyalok másképp gondolkodnak, mint az emberek. Nekünk nem kell tűnődnünk, ha választ keresünk egy kérdésre. Minden, amit az adott helyzetben tudnunk kell, egyszerre jelenik meg a tudatunkban. Isten felvillantotta előttünk a nagy titkot, de nem engedte, hogy tudjunk mindent. Ezért, ha nem értünk valamit, jobb, ha hallgatunk. Cecilie lassan megemésztette, amit Ariel mondott. – Az emberekkel másképp van. Arra törekednek, hogy idővel egyre több tudáshoz jussanak. Az új felismerések néha pillanatok alatt bukkannak fel. A legokosabbak pedig Nobel-díjat kapnak olyan felfedezésekért, amelyek nagy hasznára vannak az emberiségnek. Idővel nemcsak a testünk növekszik, hanem az értelmünk is. – Csakhogy az emberek hajlamosak a felejtésre, így könnyen előfordulhat, hogy két lépést ugyan megtesznek előre, egyet viszont hátra. – Lehet, de az, hogy elfelejtünk valamit, még nem jelenti azt, hogy örökre megfeledkezünk róla. Hirtelen kibújik, mint szög a zsákból. – Ez hát a nagy különbség angyalok és emberek között. Nem tudjuk, mit jelent elfelejteni valamit, így azt sem tapasztaljuk meg, milyen érzés ismét emlékezni valamire. Semmivel sem egyszerűbb felidéznem azt, ami tegnap történt, mint azt, ami kétezer évvel ezelőtt. Igaz, hogy az emberek értelme ezalatt az idő alatt elképesztően nagyobb lett. Egyébként ennek minden angyal örül. – Nocsak! Ariel felnevetett. – Azért túl mélyen nem érint bennünket a dolog! – Mondd csak, az angyaloknak vannak mély gondolataik? Mert nagyapa szokott olyat mondani néha, hogy mély gondolatai támadtak. Ariel nemet intett. – Mivel minden gondolat egyszerre van jelen a fejünkben, így nem lehet részünk abban, hogy váratlan gondolatokkal lepjük meg magunkat. A tudatunk nem egy hullámzó tengeren hajózik, ahol hirtelen gondolatok bukkannak el és tűnnek fel ismét a mélyből, akár a jól megtermett halak. – Ariel, az angyalok is szoktak aludni? – Nem, soha. Így nem is álmodunk. Egyébként milyen érzés? – Semmit sem érzek. – Hm. Olyan lehet, mint nekem a lebegés. Vagy megérinteni a havat. Semmit sem érzek. – Álmodni olykor olyan, mintha gondolkodnánk vagy látnánk. Illetve inkább együtt a kettő. De nem határozhatjuk meg, miről álmodunk. – Érdekes. – Amikor álmodunk, gondolataink irányítás nélkül törnek fel. Ébredés után néha emlékszem az álmaimra, és mondhatom neked, olyan, mintha egy színdarabban vagy filmben játszottam volna. – Aha. És ha jól értem, ebben a filmben ráadásul az az izgalmas, hogy te játszod az összes szerepet. Az agysejtjeid egymással forgatják a filmet, úgy, hogy közben kívülállóként nézik is. – Nem zavaros ez egy kicsit? Hisz ahogy mondod, álmaidban nem válik külön, hogy ki a filmsztár és ki a néző. Titokzatos eset. – Szerintem inkább ijesztő, ha belegondolok. – Ennek ellenére vicces lehet. Szemtanúja vagy a fejedben lejátszódó tűzijátéknak anélkül, hogy egyetlen rakétát a levegőbe kellene lőnöd. És még csak mozijegyet sem kell venned. – Igen, szórakoztató is. De néha kimondottan nyomasztó, rossz álmaink vannak. – Miért kínozzátok magatokat ilyesmivel? Meg kell keresni a moziban a vészkijáratot. Igaz ugyan, hogy mivel a lelketek a moziterem, és a repertoárt is a lélek szabja meg, nincs sok választásotok. – Hát… valóban nem rendelhetek magamnak kellemes álmokat. El kell fogadnom, ami jön. Néha, amikor felébredek, úgy érzem, mintha Krétán jártam volna. Es biztos ott jártam álmomban. Ariel tiszta és határozott tekintetét a kislányra emelte. – Megvan? – Mi? – Szoktatok olyat is álmodni, hogy repültök, vagy zárt ajtókon mentek keresztül? – Igen. Az álomban bármi megtörténhet. Szinte minden. Egyébként nem is kell ahhoz aludnom, hogy hasonló dolgok történjenek velem. Elég, ha egyszerűen szabadjára engedem a gondolataimat, amikor ébren vagyok. Repülhetek… vagy sétálhatok a tengerparton...Egyszer azt álmodtam, hogy a Holdon vagyok. Mariannéval találtunk egy űrhajót a régi tejüzem mögött. Elég volt csak megnyomni egy gombot, és már repültünk is. Ariel felemelkedett a levegőbe és lebegett egy kicsit. Körözött az ágy fölött, majd visszaült az ágy végébe. – Szóval itt van a kutya elásva – bökött az angyal Cecilie kobakjára. – Miről beszélsz már megint? – Nos, gondolataitokban képesek vagytok bármit megtenni, olyasmit is, amire az angyalok képesek. Álmaitokban szintúgy. Cecilie zavartnak tűnt. – Még soha nem gondoltam erre.

– És most figyelj! Álmaitokban sérthetetlenek vagytok. Éppen olyan sérthetetlenek, mint az ég angyalai. Élményeitek tisztán a tudatból fakadnak, és nem vagytok ráutalva érzékszerveitekre. Cecilién látszott, hogy zakatol az agya, és mielőtt bármit is mondott volna, fölült az ágyban. – Tehát lehet, hogy halhatatlan a lelkünk… – mondta izgatottan. – Nekünk is halhatatlan a lelkünk, mint az angyaloknak…! – Az az érzésem, hogy egyre inkább tisztában vagy azzal, milyen angyalnak lenni. Bár a legtöbbet arról beszéltünk, hogy milyen embernek lenni, megértettél egyet s mást az égi dolgok rendjéből. – A lélek isteni eredetű, igaz? Az angyal nem felelt. Cecilie érezte, itt az alkalom. – Megígérted, hogy erről is beszélünk! – Igen, igen, de sajnos a mamád éppen felfelé tart a lépcsőn, és pillanatokon belül itt lehet. Úgyhogy jobb, ha távozom a tükrön át. Cecilie meglepve nézett szét a szobában. – Milyen tükörről beszélsz? Az angyal felállt és elindult a szoba közepe felé, miközben teste egyre halványodott. Mielőtt végképp eltűnt volna a csodálkozó Cecilie tekintete elől, megpróbálta érthetővé tenni, hogy mi történik. – Az egész teremtett világ egy tükör, Cecilie. A világ egy hatalmas titok.

Napok teltek el anélkül, hogy Ariel mutatkozott volna. Azért Ceciliének mindig akadt társasága. Kristine is mindennap meglátogatta, bár mama és nagymama is megtanulta beadni az injekciót. Cecilie nem tudta milyen nap van, néha már a napszakokban is tévedett. Amikor ébren volt, és elég erősnek érezte magát, kínai jegyzetfüzetébe írogatott. A sílécek és a korcsolya ott álltak a szobában a falhoz támasztva. Kemény tél volt, alkalmas a síelésre. Cecilie biztos volt benne, hogy felépül, mielőtt elolvadna a hó. Legszívesebben azonnal kiment volna a sípályára. Arielről hallgatott. Ezt az élményt nem szerette volna senkivel megosztani. Ebben a kérdésben kiemelte magát a családi körből, csak egy embernek érezte magát a sok közül, aki a Föld nevű bolygón él. Hová tűnt Ariel? Hiszen megígérte neki, hogy beavatja az égi titkokba. Azt is mondta, hogy az angyalok nem hazudnak. Miért akarná becsapni? Elmeséltette vele, milyen az emberek hús-vér léte, majd a megszerzett tudással távozott és nem tartja be az ígéret? Kinyitotta a szemét. Mama abban a pillanatban lépett be a szobába és leült az ágya szélére. Cecilie üres tekintettel nézett rá. – Már megint hagymát vágtál? – kérdezte halkan. Mama a fejét rázta. – Túl sok hagymát esztek mostanában – mondta Cecilie. Mama beletúrt a hajába. – Már majdnem éjfél van. A többiek lefeküdtek, megyek és próbálok most már én is aludni. – Próbálsz aludni? – Nem alszom jól mostanában. Beveszek egy altatót. – Mi lesz, ha hozzászoksz? – Ne aggódj, nem megy az olyan könnyen. – Tulajdonképpen miért kell aludnunk? – kérdezte komolyan a kislány. – Pihentetnünk kell a testünket és az agyunkat. A kutatók szerint az álmokra is szükségünk van. – Miért? Mama vett egy nagy levegőt, majd lassan kiengedte. – Nem tudom. – Én viszont sejtem. – Igen? – Azért van szükségünk álmokra, hogy a segítségükkel tudjunk mozogni. – Különös gondolataid támadnak mostanában, kislányom. – Képzeld el, mi lenne azokkal az emberekkel, akikkel egy csomó szörnyű dolog történik, s nem álmodhatnának. Ha nem lennének jó álmaik, biztosan belehalnának a sok szenvedésbe, fájdalomba. Mama egy nedves törülközővel megtörölte Cecilie arcát, és tiszta hálóinget adott rá. – Nem vagyok már olyan gyenge – mondta közben a kislány –, valahogy frissebbnek érzem magam. – Lehet… – Kristine nem mondta? Mama csak megvonta a vállát. – Annyit mondott, hogy meglátjuk. – Szeretnék holnap felkelni egy kicsit. Mondjuk uzsonnázni. – Talán pár nap múlva. – De szeretném felpróbálni az új léceimet is. Megígérted! – Papa is szívesen bejönne beszélgetni… – Nem kell. – Nagyon szeretne… – Mama, ne ess kétségbe, ha esetleg azt hallanád, hogy magammal beszélgetek. – Miért, szoktál? – Nem tudom… – mondta bizonytalanul Cecilie. Mama átölelte, és magához szorította. – Te vagy a legklasszabb lány az egész világon! Az élet sója. Cecilie elmosolyodott. – Köszi, mama. Ez jobban esett most, mint egy jóéjt puszi – mondta a kislány, és szinte azonnal elaludt, amikor mamája kilépett az ajtón. Arra ébredt, hogy odakint valaki megkocogtatja az ablakot. Amit látott az aranyló fényben, az egy orosz ikon angyalára emlékeztette, amit a Képes Természettudományban látott egyszer. Az angyal integetett, majd lassan beáramlott az ablaküvegen át, és megállt az íróasztal előtt. – Mennyit beszélgettünk már erről, de még mindig nem értem, hogyan csinálod – mondta kikerekedett szemmel. Ariel helyet foglalt az ágy melletti karosszékben. Még jó, hogy a papa nem jött be! – gondolta. – Nem olyan érdekes, hidd el. Cecilie felült, és egyik lábát a takaróra tette. – Hol voltál mostanáig? – kérdezte kíváncsian. – Állandóan látogatóid voltak. – Ezért nem jöttél ilyen sokáig? Az angyalnak mintha nem lett volna kedve Cecilie kérdéseire válaszolni. – Már majdnem telehold van. Még néhány óra, és a fénye elárasztja a hófödte tájat. – Milyen szép lesz! Kár, hogy nem tudom megnézni.

– Hogyhogy nem tudod? – Pedig jobban vagyok. – Akkor gyerünk! Úgyis unalmas már, hogy állandóan beteg legyél. – Szabad? Az angyal máris felemelkedett, és lebegni kezdett a sílécek és a korcsolya fölött. – A szüleid biztos nem engednék meg, hogy az éjszaka kellős közepén kimenjél. – És te? Te megengeded? Az angyal titokzatosan bólintott. Ceciliének csak ennyi kellett, lerúgta magáról a takarót, és azt mondta: – Ha egy angyal engedi meg, hogy felkeljek, a többiek véleménye nem számít. Amúgy is alszanak. – De csak rövid időre. És különben is öltözz föl rendesen. Nehogy egy hóemberrel kelljen visszajönnöm. Cecilie szép lassan fölállt. Egyáltalán nem szédült. – Felpróbálom a léceket. A következő percben már a szekrénynél állt. Levette a hálóingét, felvett egy pólót, zoknit, pulóvert húzott, majd belebújt a síruhájába. Megtalálta a sálját, sapkáját, kesztyűjét is. Pár perc múlva már a síbakancsát fűzte. Amikor elkészült, Arielre nézett: – Hoznád a léceimet? Kimentek a folyosóra, és leosontak a lépcsőn. Cecilie kinyitotta a bejárati ajtót, és kiengedte Arielt a lécekkel, majd követte ő is. Elosontak a kerítés mellett, amelynek végénél kezdődött a meredek domboldal. A domb alján, a völgyben sűrű fenyőerdő húzódott. Cecilie megigazította a kötéseket, és rögzítette a botot a csuklóján. A Hold fényében csak úgy csillogott a hó. – Megpróbálok lecsúszni. Jó lenne, ha utánam jönnél. Annyira vártam erre! Cecilie elindult. Ariel nem állt be mögé, inkább mellette lebegett. – Mind a ketten repülünk! – kiáltotta. – A különbség csupán annyi, hogy én nem érzem. – Pedig csodás! Hidd el, fantasztikus érzés! Ahogy leértek a domb aljára, Cecilie megcsúszott és elesett. Az egész olyan mulatságos volt, hogy egyikük sem bírta megállni nevetés nélkül. Cecilie végül nagy nehezen felállt, és a fenyőerdő felé mutatva azt mondta: – Van egy jó kis síút az erdőben, ami felvisz egészen a Hollóhegyre. Ha lenézel a csúcsról, az egész völgy a lábaid előtt hever. Úgy tűnt, az angyal alaposan megfontolja, hogy mit mondjon. – Fel tudsz menni odáig? Ariel még be sem fejezte a mondatot, Cecilie már el is indult. – Bivalyerősnek érzem magam! – mondta vidáman a kislány, és a lécekkel beleállt egy szélesebb sílécnyomba. Ariel ide-oda röpködött körülötte, olyan volt, mint egy izgatott kutya a vasárnapi erdei sétán. Időnként leszállt a hóba, és tett néhány lépést a kislány mellett. – Nem fázol mezítláb a hóban? – kérdezte az angyalt Cecilie. – Ne kezdjük már elölről! – kérdezte félig komolyan, félig viccelődve. Cecilé nevetett. – Hallottál már a fakírokról, Ariel? – Persze. Indiában éppen olyan gyakran megfordulunk, mint Norvégiában. Miért? – Mert akkor bizonyára tudod, hogy vannak közöttük olyanok, akik annyira el tudják tompítani az érzekeiket, hogy nem érzékenyek sem a hidegre, sem a tűzre, sőt arra is képesek, hogy egy szögekkel televert deszkalapon feküdjenek órák hosszat. Közben az út egyre beljebb kanyargott az erdőben. Ariel, amikor már nem volt kedve kerülgetni a fákat, egyszerűen keresztülrepült rajtuk. A sűrű bozót sem jelentett akadályt a számára. A csúcs előtt Cecilie kénytelen volt rézsútosan rakni a léceket, különben visszacsúszott volna. Pár perc múlva már fent is álltak az apró, kopár csúcson, ahol már nem akadályozták fák a kilátást. Cecilie az egyik bottal végigmutatott a holdfényben fürdő téli völgyön. – Amikor kicsi voltam, meg voltam győződve arról, hogy ez a csúcs a világ teteje. Nagymama történeteit hallgatva úgy gondoltam, hogy Odin erre a csúcsra ül ki, ha végig akar tekinteni birodalmán. Ugye, hallottál a hollóiról? Ariel bólintott. – Hugin és Munin. Vagyis „emlékezet” és „gondolat”. – Igen, igen, ahogy nagyi mesélte, Odin tulajdonképpen a saját emlékezetét és gondolatát engedte útjára minden reggel. Ariel ezt is tudta. – Figyelj csak, Cecilie! Emlékszel, amikor arról a bizonyos harmadik szemről beszéltünk? Tudod, ami mindenkinek van, de leginkább a vakok számára van jelentősége. Ebben a bizonyos szemben is van emlékezet és gondolat. Vagyis Hugin és Munin egyben Odin harmadik szemét is jelentették. Cecilie döbbenten hallgatta az angyal szavait. Az angyal folytatta. – Isten mindentudó, s egyszerre több helyen is jelen lehet. Odin erre nem volt képes, ezért voltak hollói. Így ő is értesülhetett mindenről. A kislány megint a táj felé mutatott. – Látod a tanyákat? – kérdezte. – Pontosan tudom, melyik házban ki lakik. Ott lejjebb láthatod az iskolát. Az az ezüst csík, amely átszeli a vidéket, egy folyó. A Leira. Marianne, a barátnőm ott lakik a másik oldalon, abban a sárga házban. – Tudom, Cecilie. – Ha kicsit balra nézel, láthatod a hasadékot a hegyek között. Mögötte azt a csúcsot Boszorkányrétnek hívják. Jessheim a másik irányban van.

– Ismerem a környéket – jegyezte meg Ariel. – Ha elég figyelmes vagy, még a kerítésünket is láthatod, mögötte pedig a házat a kivilágított fenyővel. A fától balra, az első emeleten van a szobám. Még az ablakom is látszik! – Ismerős. Néhányszor bemásztam már rajta – mondta Ariel, majd néhány centivel a föld fölé emelkedett, hogy beszélgetés közben lássa Cecilie tekintetét. Zafírkék szeme csillogott a holdfényben. – Ha most ott állnál az ablakban, láthatnál minket és integethetnél nekünk. És akkor lenne kinek integetnünk. Cecilie ijedten kapta szája elé a kezét. Titkos dolgokat feszegettek. Érezte, hogy valami nincs rendben, de egyelőre képtelen volt megfogalmazni, hogy mi. – Papa bármikor bemehet a szobámba, hogy megnézze, mi van velem. Azt hiszem, elájulna, ha kiderülne, hogy nem vagyok ott. – Megnézzem, mit csinál? – Légy szíves! Cecilie még ki sem mondta, Ariel már el is tűnt, Cecilie egyedül maradt a magasban, ég és föld között. Mintha az ikertestvérét veszítette volna el. Igaz, mire mindezt végiggondolta, az angyal már ott állt mellette. – Mind a ketten édesdeden alszanak. A mamád a papád nyakához simulva fekszik. Fél négyre állították be az ébresztőt. Cecilie megkönnyebbülten felsóhajtott. – Milyen gyönyörűen fénylik a Hold… Pedig nem magától világít – fűzte hozzá Cecilie. – Tükör, amely a Nap fényét fogja fel. Ariel mosolygott. – A Nap sem magától világít. Tükör, amely Isten fényét fogja fel. – Tényleg? – Csak nem képzeled, hogy félre akarlak vezetni? – Nem. De nekem eszembe se jutott volna, hogy a Nap éppen úgy kölcsönbe kapja a fényét Istentől – mondta a kislány, és rátámaszkodott a két botra. Ariel hirtelen felemelkedett mellőle, lebegni kezdett. – Cecilie, te is Istentől kölcsönződ a fényed. Tükör vagy, amelyben ő tükröződik. – De jó!! Akkor én egy holdacska vagyok – nevetett boldogan a kislány. – És milyen szépen világítasz rám! – Annyi különös dolgot hordasz össze, Ariel. Szinte beleremegek, olyan ünnepélyesen beszélsz. – Nem is beszélhetnék másképp az égi csodákról! – Végre helyben vagyunk! – Egy ideje már erről beszélünk, ha nem vetted volna észre. Az angyal az égboltra mutatott. A Hold erős fényében a csillagok halovány árnyaknak tűntek. – A leglényegesebb, hogy megértsd, hogy már most is az égben vagy. – Hogy lennék az égben? – Hol lennénk máshol, ha nem az égben! A Föld csak egy kis forgácsa a hatalmas égboltnak. – Már megint olyat mondtál, ami magamtól soha nem jutott volna eszembe. – Ez itt az Éden Kertje, az emberek lakhelye. Az angyalok másfelé élnek. – Úgy érted, a világegyetemben? – Az égbolton. De az ugyanaz. Cecilie bámulni kezdte a havat. – Titokzatos. Nagyon titokzatos. – Ne mondd, hogy nehéz megérteni – nézett rá kihívóan Ariel. Cecilie a fejét csóválta. – Régóta tűnődöm ezen… Eddig egy űrhajós sem látta Istent, de még egy kósza angyalt sem. – Tudomásom szerint az agykutatóknak sem sikerült nyakon csípniük egyetlen gondolatot sem. Gyanítom, hogy az álomkutatók helyzete sem más az álmok terén. Mégsem mondod azt, hogy álmok és gondolatok nem léteznek. – Tényleg nem mondom. – És azt sem látta senki, amikor álmodban megjelentél a strandon. De már beszéltünk erről. – Tehát azt állítod, hogy a világegyetem csak úgy nyüzsög az angyaloktól. – Jobb, ha elhiszed. Mivel az angyalok sértetlenek a hideggel és a meleggel szemben, bármelyik bolygón képesek létezni. A földieknek csak az itteni klíma felel meg. Másutt vagy túl forró vagy túl hideg lenne a hőmérséklet. Ha a Föld csak kicsit is közelebb kerülne a Naphoz, már elviselhetetlenül meleg lenne a hús-vér testű emberek számára. Ha a Plútóhoz lenne közelebb, könnyen jégszobrok milliárdjai népesítenék be a Földet. Az angyal felreppent a levegőbe, majd visszazuttyant, és fél méterrel arrébb lebegett a domb fölött. – Voltál már a Holdon? – Ott voltam akkor is, amikor az első emberek megérkeztek. Voltunk ott néhányan angyalok. De se Armstrong, se a többiek nem vettek észre minket. Azt hitték, teljesen egyedül vannak. És hogy ők voltak az elsők, akik leszálltak a Holdon. Tudod, mit mondott Armstrong, amikor kiszállt az űrhajóból? – Kis lépés nekem, de óriási az emberiségnek – darálta Cecilie. – Bizony, ezt! Ceciliének valahogy nem tetszett, hogy az angyalok ilyen könnyen kikémlelhetik az embereket. – Mit szólnál, ha megjelentetném a következő hírt az újságban: „Legújabb értesüléseink szerint angyalok százai nyüzsögnek a Holdon. Az új radar ősrégi titkokat leplez le.” – És az aszteroidákról hallottál már? – kérdezte Ariel, mintha meg sem hallotta volna a kislány megjegyzését. Cecilie felélénkült. Sokkal többet tudott a világegyetemről, mint a többi hasonló korú gyerek. Amikor ágynak esett, a Képes

Tudomány olvasgatása volt a szórakozása. – Igen. Nem mások, mint apró bolygódarabkák, amelyek meghatározott pályán keringenek a nap körül. De olyan aprók, és olyan sok van belőlük, hogy nincs rendes nevük, legfeljebb csak számuk. Ariel megtapsolta. – Ez igen! Többet tudsz az égi csodákról, mint gondoltam. Ha egyszer egyedül kellene lennem, mondjuk, ötven-száz évig, egy aszteroidán töltenem az időmet. Az aszteroidák száma még az angyalokénál is nagyobb. Megnyugtató lehet egy ilyen kis bolygón sétálni, mondjuk egy heves angyalvita után. Vagy ugrálni egyik aszteroidáról a másikra. Az aztán izgalmas lehet! Ceciliének valami nagyon gyanús lett. – Ariel, te most füllentesz – mondta és egyenesen az angyal zafírkék szemébe nézett, de gyorsan le is sütötte a szemét, mert tudta, milyen válasz érkezik. – Nehéz veled elhitetnem, hogy az angyalok nem hazudnak. – Bocsáss meg! És folytasd, kérlek! – Szerintem a legjobb egy üstökösön üldögélni. – Üstökösön? – Ott van például a Halley üstökös. 76 év alatt repüli körbe a napot. Hosszúnak tűnik az idő, az üstökös azonban gyorsan halad. Olyan, mintha csúszdáznál, már ami a gyorsaságot illeti. Van azonban egy lényeges különbség, nem kell újra és újra visszamásznod, hogy élvezd a sebességet. Cecilie elképedve hallgatta az angyalt. – Ez nekem is tetszene. Legközelebb szólj nekem is! Meglep, hogy az angyalok ilyen játékosak. – Mint említettem, Isten azért teremtette az első emberpárt, hogy legyen, aki bújócskázzon a Paradicsom kertjének fái között. Mert minek a kert, ha nincs, aki játsszon benne. Cecilie egyetértően bólintott. – Valami ilyesmiről van szó a világegyetemmel kapcsolatban is. Semmi értelme az összes bolygónak, üstökösnek, aszteroidának, ha nincsenek angyalok, akik élvezzék ezt a sok csodát. – Tetszik, amit mondasz, csak az a nagy helyzet, hogy erről egy sort sem fogsz találni a Bibliában. Ariel nem foglalkozott Cecilie megjegyzésével. – Önzőnek kellene tartanom Istent, ha csak azért teremtett volna mindent, hogy a saját erejét fitogtassa. Úgy százmilliárd galaxis lehet a világűrben, és minden egyes galaxisban körülbelül százmilliárd nap található. Talán nem lesz nehéz elképzelned, hány milliárd bolygó és hold kering ezekben a galaxisokban, nem is beszélve az aszteroidákról. És bár van angyal is bőven a világegyetemben, nem panaszkodunk amiatt, hogy Isten szűkre szabta volna a játékterünket. És időnk is van bőven. – Biztosan igazad van. Egyébként váljék egészségetekre! – Mi fogjuk össze az univerzumot. Istennek nincsenek hollói, van viszont egy angyali serege. Cecilie lyukakat vájt a hóba a botjával. – Kár, hogy nem írtad meg ezt a rengeteg érdekes dolgot. Már biztos kaptál volna érte Nobel-díjat. Lehet, hogy kettőt is. – Miért kettőt? – Egyet teológiából és egyet asztronómiából. Elképzelhető, hogy a te esetedben összevonták volna a kettőt. De fantáziából mindenképp Nobel-díjat érdemelnél. – Nincs kedvem felvenni a versenyt ezekkel a tudósokkal – nevetett Ariel. – Azt hiszik, hogy a természet titkait minden további nélkül leleplezhetik egy mikroszkóppal meg teleszkóppal. A végeredmény meg az lesz, hogy saját tükörképüket látják meg egyre élesebben. Pedig elég lenne, ha a fantáziájukat használnák. Cecilie egyre határozottabban túrta a havat. – Szívesen ugráltam volna veled az aszteroidák között. És a Holdra is elmentem volna. Nem is beszélve az üstökösről! Van valami, amit nem említettél. – Mit? – kérdezte csodálkozva Ariel. – Sok ember azt hiszi, hogy halála után az égbe kerül. Tényleg így van? Ariel arca elkomorodott. – Mondtam már: most is az égben vagytok. A Földön is. De a háborúskodást nem ártana már befejeznetek. Istennek nem tetsző dolgot műveltek. – És mit válaszolsz a kérdésemre? – Az emberek a maguk útját járják, megszületnek és meghalnak. A bolygókkal vagy a csillagokkal sem történik másképp. – Bla, bla… – mondta Cecilie, és indulatosan belenyomta a botját a hóba. – Most mérges vagy? Cecilie úgy érezte, joga van ahhoz, hogy dühös legyen. – Annyit beszéltél az emberek hús-vér testéről. És persze hozzáfűzted, hogy ez a test nem örökéletű. Tudod, én is el tudnám képzelni, hogy egyik aszteroidáról a másikra ugrálok nagy vidáman, mielőtt nyaralni megyek egy egzotikus bolygóra, valami távoli galaxisba. Az az igazság, hogy sajnálom, hogy nem vagyok örök életű – fejezte be gyorsan Cecilie, és megdöbbent saját gondolatai hallatán, nem értette, ki adhatta szájába éppen ezeket a szavakat. – Cecilie – mondta nyugodtan Ariel. – Már beszélgettünk arról, hogy az angyalok nem élnek, éppen azért fordulhat elő, hogy nem érzékelünk semmit, és soha nem lesz belőlünk felnőtt. – Különös, hogy az élet hiányára panaszkodsz, amikor itt röpködsz szabadon a világmindenségben. – Pontosan úgy, ahogy te távoli tengerpartokon sétálgatsz álmodban. Válaszolj, de őszintén: ha lehetőséged lenne, mit

választanál? Az angyalok örök életét vagy a néhány évig tartó emberi létet? Cecilie alaposan meghányta-vetette magában Ariel utolsó mondatát. – Lehet, hogy azt választanák, hogy ne is létezzenek, ha az csak rövid ideig tart. Akik nem léteznek, nem tudják, miről maradnak le. Ariel nem reagált. Egyszer csak hirtelen felemelkedett a levegőbe, és tekintetét a házra szegezte. – Három óra. Vissza kell mennünk, ha nem akarsz lebukni. Cecilie elindult lefelé, mellette Ariel, az angyal röpködött a levegőben. A keskeny ösvény nem okozott neki nehézséget, mert gond nélkül keresztülsuhant a fákon, mintha csak ködből lennének. Már csak az utolsó domb volt hátra, amikor Ariel megszólalt. – Nincs időnk megkerülni. – Hogyhogy? Ariel idő szűkére hivatkozva megragadta Ceciliét az anorákjánál fogva, és felemelte a levegőbe. A következő pillanatban pedig már átléptek Cecilie ablakán, és a szoba közepén landoltak. Az ablak ez alkalommal is sértetlen maradt. A sílécekről, amelyek még mindig a lábán voltak, elkezdett olvadni a hólé. – Szerinted észreveszik? – kérdezte a kislány és aggódva a síléceire mutatott. – Majd én elintézem. Cecilie villámgyorsan lecsatolta a síléceket, kibújt a síruhából, és felvette a hálóingét. A paplan alá kucorodva figyelte, ahogy az angyal irtózatos sebességgel összehajtogatja síruháját és visszateszi a szekrénybe. Miután a síléceket nekitámasztotta a falnak, gyorsan rájuk fújt, majd a padlót is megfújkálta. Az olvadt hó mindenhonnan felszáradt. Senki meg nem mondta volna, hogy Cecilie sítúrán volt a holdfényes éjszakában. – Köszi… – suttogta Cecilé, és már aludt is.

Amikor felébredt, papa már ott ült az ágyánál. – Hány óra van? – kérdezte Cecilie. – Hét. – Régóta ülsz itt? – Egy-két órája. Cecilie a sílécekre sandított, de most sem fedezett fel árulkodó jeleket. Talán nem is az előző éjjel történt. Az is lehet, hogy öntudatlanul fekszik már néhány napja. Gyengének érezte magát. Csak nem a kirándulás miatt? – Nem vagyok jól – mondta apjának. – Nem is vagy jó állapotban – mondta szomorúan apa. – Hányadika van? – Január 22. – Majdnem egy hónapja volt karácsony. Papa bólintott. – Mama mindjárt hozza az injekciót. – Az injekciót… – Igen. – Elegem van mindenből. Papa megfogta Cecilie kezét. – Nem csodálom. – Felnőtt koromban asztronómiával szeretnék foglalkozni – mondta Cecilie és apjára nézett. – Ez nagyszerű! – Valakinek meg kell találnia a megoldást. – Mire gondolsz? – Beteg vagyok, papa. – Tudom, Cecilie, tudom… – ...valakinek meg kell találnia a megoldást. Ez nem mehet így tovább… – A tudomány – válaszolta papa – mindig tesz előbbre egy lépést. – Hiszel az angyalokban? – Az angyalokban? – Hiszel Istenben? Papa bólintott. – Úgy tudom, te is – mondta papa. – Nem tudom… Jó lenne, ha nem lenne olyan szigorú. Tudtad, hogy minden aszteroidára küldött egy angyalt? Ha kedvük tartja, elücsöröghetnek ott az idők végezetéig. És nincs szükségük arra, hogy fogat mossanak, vagy hogy levágják a körmüket. Más angyalok üstökösökön ülve száguldoznak a Nap körül. Közben le-lepillantanak a Földre, és azon tűnődnek, milyen hús-vér embernek lenni. – Szerencsére jól működik a fantáziád. – … eközben a mindenható Isten kényelmesen hátradőlve ül az égben. – Ilyet biztosan nem tesz. – Miért vagy olyan biztos ebben? – Cecilie, vannak dolgok, amelyeket nem érthetünk meg. – Ezt már hallottam. Lassú a felfogásunk. Mindent, de mindent tükör által, homályosan látunk. – Bölcs szavak. Cecilie föladta. Lett volna még mondanivalója, de nehezen találta a szavakat. Jó lett volna, ha papa képes lett volna kihúzni belőle a gondolatait, hogy még csak a száját se kelljen kinyitnia. – Emlékszel, amikor Krétán voltunk? – Hogy is felejthettem volna el? – próbált papa mosolyt csalni az ajkára. – Akkor a repülőútra is emlékszel. – Persze. Odafelé sült csirkét kaptunk krumpli salátával, visszafelé töltött paprikát. – Kérlek, papa, ne beszéljünk az evésről! – Arra gondolt, hogy Krétáról hazafelé végig a felhők fölött repültek. Olyan érzés volt, mintha ég és föld között lebegnének. Késő éjjel értek Norvégia fölé, és csak Gardermo repülőtere fölött bújtak ki a felhők mögül. Mintha egy különféle fényekben fürdő meseországban szálltak volna le. – Amikor megszületünk, az egész világot kapjuk ajándékba. Papa bólintott… – Tulajdonképpen úgy is fogalmazhatnánk, hogy nem mi jövünk a világra, hanem a világ jön hozzánk. – Ez majdnem ugyanaz. – Papa, én úgy érzem, mintha az egész világ az enyém lenne! Papa egyre szorosabban fogta Cecilie kezét. – Bizonyos szempontból igazad van. – Nem csak a házat érzem az enyémnek… a Hollóhegyet éppen úgy, mint a völgyben a folyót. És a krétai Lasithi-fennsík egy darabja is az enyém… és Santorini egész szigete. Úgy érzem, mintha sok ezer évvel ezelőtt én is a knosszoszi palotában laktam volna. Enyém a nap, a hold és az ég összes csillaga. Mindent láttam! Papa felemelte az éjjeliszekrényről a csengőt, és csengetett. Cecilie nem értette. Hiszen a csengetés az ő előjoga volt eddig. – Ebből semmit nem vehetnek el tőlem. Mindig az én világom lesz. Örökre. Mama lépett a szobába. Papa felállt a székről és kirohant. Cecilie azt hitte, hogy pisilnie kell, hiszen olyan régóta üldögél már nála. – Cecilie?

Cecilie anyja felé fordult, de látszott rajta, hogy nincsen kedve beszélgetni. – Cecilie! – Csak add be azt az injekciót, mama. Kérlek, ne szólj most egy szót sem. Mama teljesítette Cecilie kérését. Utána valószínűleg elaludt, mert amikor felébredt, már Ariel ült az ágyánál. Jobban érezte magát, mint amikor mama és papa voltak bent nála. Lehet, hogy az angyal jelenléte hat így rá? – Jól aludtál? – kérdezte Ariel. Cecilie felült, majd kiült az ágy szélére, hogy jobban lássa az ablakot. Világos volt odakint. – Jó napot! – mondta a kislány. – Forog velem a világ. Ariel titokzatosan mosolygott. – A bolygók is forognak körbe-körbe. Cecilie nevetett, nem tudta, miért, de amikor a Föld forgására gondolt, még jobban elkezdett szédülni. – Mintha azt hallottam volna valakitől, hogy a földi élet leginkább színpadra emlékezteti. Most már biztos vagyok benne, hogy forgószínpadról van szó. – Persze – mondta Ariel. – És azt is tudod, hogy miért? Cecilie megvonta a vállát. – Végül is mindegy, mert amúgy nem érzem, hogy forog. Felőlem foroghatna gyorsabban is. Ariel felállt a székről, átlebegett a szobán és leült az íróasztalra. Onnan folytatta a beszélgetést. – Szerencsére a Föld forgása lehetővé teszi, hogy minden ember minden irányból láthassa az eget. Így mindegy, hogy a bolygó melyik szegletén laksz, látni fogod szinte az összes csillagot. – Erre még sosem gondoltam. – Mindegy, hogy Jessheimban vagy Jáván lakik valaki, az ég egyetlen kis sarka sem marad előtte titokban – mondta nyomatékkal Ariel. – Igazságtalan lenne ugyanis, ha a Föld lakosságának csak a fele élne napfényben, a másik pedig sötétben kuksolna. Így a Nap és a Hold minden földlakóé. – Tényleg ezért találta ki Isten a forgást? – Részben. Tudod, az angyalok is láthatják a Földet, mindegy, melyik bolygón ülnek. Sokkal egyszerűbb ugyanis figyelemmel kísérni azt a bolygót, amelyik forog, mint azt, amelyik mindig ugyanazt az arcát mutatja felénk. Ariel egyre jobban belemelegedett. Egyre gyorsabban beszélt, és még a lábával is kalimpált. – Ugye, meséltem már arról, hogy röntgenszemünk van? És azt mondtam már, hogy távpillantással is rendelkezünk? – Ez azt jelenti, hogy a legtávolabbi buta kis aszteroidáról is látjátok, hogy mit csinálnak az emberek a Földön? – Így van. Odafent nem sok érdekes dolog történik. Őszintén szólva nagyon kellemes, amikor kényelmesen elhelyezkedünk egy olyan buta kis aszteroidán, és megnézzük, mi a program, mondjuk, a krétai színpadon, vagy a Hollóhegyen. Cecilie még mindig az ágya szélén csücsült és az angyalt hallgatta. – Őszinte legyek? Nem nagyon tetszik a magyarázatod – mondta és belerúgott a székbe. – Irtó igazságtalan lenne ugyanis, ha igaz lenne, amit elmeséltél. Arielt meglepte Cecilie reakciója. – Akkor nem beszélünk többet erről, rendben? – Tulajdonképpen semmiről sincs kedvem beszélni. Ariel egy pillanatra abbahagyta a láblógázást. – Dühös vagy, Cecilie. – És? – Ezért vagyok itt. A kislány a padlót bámulta. – Nem értem, miért ne lehetett volna kicsit másképp megteremteni a világot? – Már beszéltünk erről. Biztosan előfordult már néhányszor, hogy valami nagyon szépet akartál rajzolni, de másképp sikerült, mint ahogy eltervezted. – Többször volt már így. Éppen ez benne az izgalmas, hogy nem tudod pontosan, mi lesz a vége. – Ebben az esetben nem vagy mindenható a rajzod felett. Cecilie sokáig tűnődött, mielőtt válaszolt volna. – Ha olyasmit rajzolnék, amiről később tudom, hogy megelevenedik, nagyon odafigyelnék arra, hogy mi születik a rajzból. Nem lehelnék életet olyasmibe, ami védtelen. – A teremtményed akkor is csak töredékesen értené a dolgokat, nem színről színre. – Nem bírom már ezt a nagy titokzatoskodást. – Kár, nem az volt a célom, hogy fölbosszantsalak. – Egy nagy író drámájában olvastam a következő mondatot: Lenni vagy nem lenni. Egyre inkább egyetértek a pasival. Lehetne nő is, mert az angyalok közt ez úgyis mindegy. – Tetszik ez a mondat: Lenni vagy nem lenni. Tiszta képlet, semmi köztes dolog. – Számomra ez azt is jelenti, hogy csak egyszer vagyok a Földön, és soha többé nem térek vissza. – Tudom, hogy nagyon beteg vagy… – szólalt meg Ariel, de a kislány nem hagyta, hogy végigmondja. – Nem kérdezheted meg, hogy mi bajom van! Erről még az ég angyalai sem tudhatnak. – Csak azt szerettem volna mondani, hogy azért jöttem, mert szeretnélek megvigasztalni. – Hogy megvigasztaljál? Ariel lecsusszant az íróasztalról és körözni kezdett a levegőben. – Amikor már nagyon öreg leszek és meghalok, gyermekként létezem majd tovább. Éppen úgy, mint ti, angyalok. Mert szerintem a halálunk után valami olyasmi válik belőlünk, mint Odin hollói. Nem is olyan rossz…

– Gondolod? – kérdezte Ariel. – Gondolod, gondolod? Hiszen neked tudnod kell! Az angyal felnevetett, majd tett egy kört a levegőben. Repülés közben beárnyékolta Cecilie macskás naptárát, és a krétai gyöngysort is. – Ebben tévedsz. A teremtés maga titokban marad nemcsak az emberek, de az angyalok előtt is. – Ez esetben te sem tudsz többet, mint a mama és a papa. – Igen. Mert ők is részei a teremtésnek. – Találkoztál már Istennel? – kérdezte Cecilie. – Úgy értem: személyesen. – Most éppen szemben ülök Isten egy részével. És ez pontosan olyan, mintha vele ülnék szemben. – Ha csak így lehet vele találkozni, akkor nehéz lesz tetten érni. Ariel ezen a kijelentésen jót nevetett. – Ezt inkább bízzuk rá. Egy darabig hallgattak, majd az angyal törte meg a csendet. – Amikor Istent vádolod, talán Isten vádolja saját magát. Elfelejtetted, hogy Jézus mit mondott a kereszten? Nagyi elég sokat olvasott már fel a Bibliából, de erre a részre Cecilie nem emlékezett. – Nem tudom, mondjad, lécei! – Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? Ariel közelebb röpült Ceciliéhez, és csillogó szemével a kislányra nézett. – Ne felejtsd el ezt a mondatot, Cecilie, ne felejtsd el! Mert van valami a világegyetemben, ami nem működik. Valami, ami nem úgy sikerült a nagy mű megrajzolása után. A kislány megpróbálta összeszedni gondolatait. – Tényleg nem tudsz többet mondani arról, hogy mi van a másik oldalon? – Tükör által látunk, Cecilie. Kapartam neked egy kis lyukat az üvegen, hogy bekukkanthass, de nem tisztíthatom le számodra az egészet. Lehet, hogy akkor többet látnál, de utána nem látnád már saját magad. A kislány csodálkozva nézett az angyalra. – Húha, ez mély gondolat volt, Ariel. Az angyal bólintott. – És ennél mélyebbre nem juthatsz a hús-vér testben. Mert földből és vízből áll a tested, Isten lehelt beléje lelket a sajátjából. Ezért van bennetek legbelül valami, ami olyan, mint Isten. – Nem tudom, mit mondjak… – mondta a kislány és széttárta a karját. – Gratulálj magadnak! – Nincs is szülinapom. Ariel határozottan megrázta a fejét. – Gratulálhatnál magadnak ahhoz, hogy ember vagy, és ezáltal résztvevője lehetsz egy izgalmas utazásnak az égő nap körül. Emberként az örökkévalóság egy részét is átélheted. Cecilie, ne feledd, hogy bepillantást nyertél az univerzum titkaiba. Felemelhetted a fejed a papírról, amelyen eddig csak rajz voltál. A hatalmas ég-tükörben megpillanthattad saját fenségedet. Ariel olyan ünnepélyesen beszélt, hogy Cecilie megrettent. – Azt hiszem, elég volt ennyi. Nem tudnék többet elviselni. – Rendben – mondta az angyal és a kislányra nézett. Pillantása tisztább volt a déli tengerek vizénél. – Egyszer minden csillag lehullik. Csak egy csillag szikrája marad meg a hatalmas égi tábortűzből…– hangzottak az angyal szavai. És a következő pillanatban már csak hűlt helye volt a szobában. Cecilie elaludt. Amikor kinyitotta a szemét mama, papa és nagymama álltak a lábánál. – Hát itt vagytok? Mind a hárman bólintottak. – Lasse? – Kiment nagyapával korcsolyázni. – Beszélhetek nagyival? – Papa és én menjünk ki? Cecilie bólintott. Amikor szülei becsukták maguk mögött az ajtót, nagymama megfogta Cecilie kezét. – Emlékszel, mennyit meséltél nekem Odinról? – Hát persze. – Volt két hollója. Mindegyik vállán egy-egy. A hollók minden reggel kirepültek, hogy hírt vigyenek gazdájuknak arról, hogy mi történik a világban. Amikor hazaértek, elmesélték Odinnak, mit láttak, hallottak. – Látom, most te mesélsz nekem. Cecilie azonban nem folytatta, úgyhogy nagymama mondta tovább. – Valójában Odin volt az, aki minden reggel szárnyra kélt. Látszólag egy magaslaton, trónszékében ülve várta, hogy gondolatai hollószárnyakon járják be a világot. A hollóknak nagyon jó a látása… Cecilie megállította. – Ezt én szerettem volna elmondani. Mennyire szeretnék két hollót, vagy legalább szárnyakon repülni! Nagymama egyre szorosabban fonta körül a kislány kezét. – Nem muszáj ilyesmiről beszélgetnünk – mondta. – Lassan elfelejtek mindent, amit meséltél.

– Szerintem nagyon jól emlékszel! – Már nem tudom, hogy mondtad… Sírva fakadunk a szép dolgoktól, vagy azt, hogy megszépülünk a szomorúságtól? Nagymama nem mondott semmit, csak fogta szorosan a kislány csuklóját, és a szemébe nézett. – Találsz az ágyam alatt egy jegyzetfüzetet. Elővennéd? Nagymama elengedte a kislány kezét, lehajolt, kihúzta az ágy alól a kínai jegyzetfüzetet és megtalálta a tust is. – Beleírnál valami? – kérdezte Cecilie. Nagymama nekikészült az írásnak, Cecilie pedig diktálni kezdett. – A dolgokat tükör által, homályosan látjuk. Olykor megkopik egy kicsit a tükör felszíne, ilyenkor átláthatunk a tükör másik oldalára. Többet láthatnánk, ha eltávolítanánk a felszínt, de akkor magunkat nem láthatnánk többé. Nagymama felnézett. – Ugye, milyen mélyenszántó gondolat? Nagymama bólintott és közben sírni kezdett, kövér könnycseppek folytak végig az arcán. – Sírsz? – kérdezte Cecilie. – Igen, gyermekem. – Azért, mert szép történetet meséltem, vagy azért, mert szomorút? – Egyszerre szép és szomorú a történeted. – Van még valami. – Mondjad csak… – Ha olyasmit rajzolnék, amiről később tudom, hogy megelevenedik, nagyon odafigyelnék arra, hogy mi születik a rajzból. Nem mernék életet lehelni olyasmibe, ami védtelen… Hirtelen csend lett a szobában, ahogy a ház többi részében is. – Mi a véleményed, nagyi? – Szép gondolat… – Van még türelmed írni? Nagymama megint sírni kezdett. Amikor képesnek érezte magát, hogy folytassa, bólintott. – Mert van valami a világegyetemben, ami nem működik. Valami, ami nem úgy sikerült a nagy mű megrajzolása során. Nagymama felnézett. – Már csak egy valami maradt: egyszer minden csillag lehullik. Csak egy csillag szikrája marad meg a hatalmas égi tábortűzből…

Cecilie arra ébredt, hogy szobájában kinyitották az ablakot. – Miért nyitottad ki? – kérdezte mamát, aki most is az ágya szélén ült. – Csodás idő van odakint! – Az összes hó elolvadt? – Á, dehogy! – Van még jég a folyón? Mama bólintott. – Elvékonyodott. Már nem olyan biztonságos. Arielre gondolt. Amikor legutóbb itt járt, olyan ünnepélyes volt. Talán azért, mert beavatta az égi titkokba? Mostanában mindig ült az ágyánál valaki. Egyik este megkérte szüleit, hogy ne virrasszanak mellette. Erre mind a ketten maradtak inkább. – Egyikünk mindig itt lesz veled – mondta papa. – Miért? Szülei nem feleltek. – Ha baj van, úgyis csengetek. Papa megsimogatta a fejét. – Nem biztos, hogy lenne hozzá erőd. – Akkor küldök egy angyalt, hogy ébresszen fel benneteket. A szülei egymásra néztek. – Csak nem képzelitek, hogy meg akarnék szökni? Papa nemet intett a fejével. Nagy nehezen sikerült elérnie, hogy kimenjenek. Szülei alig tették ki a lábukat, Ariel megjelent az ablakban. – Olyan szép vagy, amikor alszol – mondta az angyal. – Nincs kedvem beszélgetni. Ki akarok menni. – Bírod erővel? – Hát persze! Látni szeretném a folyót, mielőtt végképp elolvad rajta a jég. – A ruhákkal megint lesz egy kis gond. – Akkor is szeretnék járni egyet. – Na jó. De tényleg csak egy kis sétára. Ariel segített a kislánynak előkotorni a ruháit a szekrényből. – Ma éjjel szánkózni fogunk – mondta határozottan Cecilie. – Még soha nem ültem szánkón. – Itt az ideje. Amikor Cecilie már felöltözött, egy pillanatra még megálltak a könyvespolcon elhelyezett ásvány és kőzetgyűjtemény előtt. – A Föld legkülönbözőbb országaiból vannak. Mindegyik egy kis darabka a földgolyóból. – Érdekes – mondta Ariel. – Egy kis darabka a földgolyóból. Az angyal pillantása a lepkére esett, amit Cecilie Marianntól kapott ajándékba. – No és ez? Cecilie nem válaszolt. Fogta a lepkét, és az anorákja zsebébe rejtette. – Kiviszem, és megröptetem. – Megröpteted? – Nézd meg, légy szíves, hogy alszanak-e már. Az angyal szemében csibészes fény villant. – Megnézzük együtt? Kimentek a folyosóra, letették a szánkót, majd beosontak a szülőkhöz. Hálószobájuk ajtaja nyitva állt. Cecilie az izgalomtól a szájára szorította a kezét. – Juj! – suttogta. A szobában sötét volt, de az utcáról betévedő homályos fényben láthatta, hogy szülei szorosan egymáshoz bújva alszanak. – Ugye, hogy úgy alszanak, mint a kisgyerekek. Cecilie bólintott. – Vajon mit álmodhatnak? Lasse szobáját sem hagyták ki. A küszöbön túl nem nagyon jutottak, mert a bejárat tele volt legóval. Ceciliének vigyáznia kellett, nehogy belelépjen valamelyikbe. Ariel egyszerűen néhány centivel a padló fölé emelkedett. Amikor meglátta az alvó Lassét, könny szökött a szemébe. Nagyon szerette a kisöccsét. Miért sírja el magát az ember pusztán attól, hogy szeret valakit? Az utóbbi időben alig találkoztak, kicsit távolabb is kerültek egymástól. – Nagymama és nagypapa a szomszéd házban laknak – magyarázta Cecilie, amikor kint volt megint a folyosón. – De a nagymamád most a nappaliban alszik – jegyezte meg kedvesen az angyal. Igaza volt. Nagymama a díványon feküdt, ruhában, és csak egy vékony pléddel takarózott be. Mama mintha mondta is volna, hogy nagymama mostanában itt alszik néha. Úgy tudta, azért, mert nagypapa irtózatosan horkol. Cecilie tudta, hogy azért alszik itt, hogy segíthessen mamának az injekció beadásánál. – A világ legjobb nagymamája az enyém! – mondta Cecilie. – Tudom. – Nem azért, mert az én nagymamám. Egyszerűen a világ legjobb nagymamája. Óvatosan csukták be maguk mögött az ajtót. Hideg, téli éjszaka volt. Az égen csillagok milliárdjai világítottak. Még nem volt fenn a Hold, így a csillagok fényét semmi nem homályosította el.

Cecilie a szánkót maga mögött húzva szaladt végig a kerten. Nagymama erős zsinórt kötött rá. Mama szerint Ceciliének nincs szüksége szánkóra ezen a télen, úgyhogy titokban csinálták, ketten. A kert alól könnyű lejtésű út vezetett a folyóig. Cecilie, ahogy kiértek, már rá is ült a szánkóra. Miután ellökte magát, hátrafordult és odakiáltott Arielnek. – Ha van kedved, ugorj csak fel! Az angyalt nem nagyon kellett noszogatni. A jeges úton gyorsan csúszott lefelé a szánkó. A szán a folyó melletti bozótosnál állt meg. Cecilé felnevetett. – Rekord! Felállt és Ariel felé fordult. – Ugye, milyen szuper volt? – Biztos – mondta Ariel némileg közömbös hangon. – Én sajnos nem éreztem semmit. – Akkor most átmegyünk a folyón – mondta Cecilie, és megindult a bozótos felé. – Nem kaptam korcsolyát karácsonyra, de sebaj, anélkül is lehet korcsolyázni. A jég a csizma alatt is jól csúszott, Ariel mezítláb igyekezett a kislány után. Hirtelen nagyot reccsent alattuk a jég. Cecilie gyorsan átugrott a másik oldalra. Ariel pedig követte. Amikor megfordultak, látták, hogy az addig egybefüggő jégréteg táblákra töredezett. – A szánkó! – kiáltott fel Cecilie. Még ki sem mondta, Ariel már utánaeredt. Cecilie arra számított, hogy az angyal röpülve teszi meg az utat, de nem így történt. Gond nélkül sétált végig a jégen, sőt a vízen is, ha éppen úgy adódott. Nem telt bele sok idő, és Ariel már vissza is tért a szánkóval. Az angyal néhány centiméterrel a folyó felett lebegett, a szánkó mögötte. – Juj, de jó! – lelkendezett, amikor az angyal letette elé a szánkót, majd hirtelen ötlettől vezérelve megragadta a zsinórját, és azt mondta: – Gyerünk, látogassuk meg Mariannét! Gyors iramban indultak meg a ház felé, Cecilie mögött csak úgy röpült a szán. Rég látta a barátnőjét. Marianne karácsony előtt sokszor meglátogatta, de annak már jó ideje. A sárgára festett faház ajtaja zárva volt. – Úgy látszik, nem jutunk be – szögözte le Ariel. – Én át tudnék menni az ajtón, de az a gyanúm, hogy ez neked nem menne olyan könnyen. Cecilie elindult a kamrák irányába. – Tudom, hol van a kulcs! – suttogta büszkén. És valóban. A kulcs egy üres festékes doboz alatt lapult. Régebben sokat voltak együtt. Marianne legalább annyit volt Skotbuben, mint Cecilie náluk. Cecilie kinyitotta az ajtót. A két éjjeli látogató beosont a házba. Cecilie felkapcsolta a falilámpát. Marianne szobájához a nappalin át vezetett az út. Ariel engedelmesen ment utána. Cecilie lenyomta a kilincset, az ajtó feltárult, és a szobában ott feküdt barátnője, és édesdeden aludt. Hosszú, vörös haja szétterült a párnán. Az egész éjszakai kirándulás alatt szabadon szárnyaló madárnak érezte magát Cecilie, de barátnője látványa szomorúsággal töltötte el. Nem tudta, miért tört rá ez az érzés, talán azért, mert Marianne aludt, vagy azért, mert olyan régen nem látta már. – Csak nem sírsz? – kérdezte Ariel. – Sírok – szipogta Cecilie. Marianne forgolódni kezdett az ágyban. Félő volt, hogy bármelyik pillanatban felébredhet. Ariel megrántotta a kislány anorákját. – Gyerünk, végy búcsút tőle. Cecilie kivette zsebéből a pillangót. Lehajolt, és az apró ékszert óvatosan Marianne ágya mellé tette a padlóra. – Miért hoztad vissza neki az ajándékot? – kérdezte csodálkozva Ariel. Cecilie flegmán vállat vont. – Nekem úgy sem lesz szükségem rá. A következő pillanatban Marianne felült az ágyban, de Cecilie és Ariel akkor már a nappaliban voltak. Bezárták az ajtót, Cecilie visszavitte a kulcsot a kamrába, felültek a szánkóra, és elindultak a folyó felé. Amikor a szánkó megállt, Ariel felreppent a levegőbe, és úgy repkedett Cecilie körül, mint egy súlytalan baba. A kislány is súlytalannak érezte magát. Csak ült továbbra is a szánkón, és a csillagos eget bámulta. – Ez maga az örökkévalóság – sóhajtott fel. – Fogalmazhattál volna úgy is, hogy az égbolt – jegyezte meg Ariel. – Vagy univerzum – javasolta Cecilie. – Vagy kozmosz! – Vagy világűr! – Esetleg világmindenség! – Mit szólsz a valósághoz? – Nevezzük egyszerűen csak világnak! – A nagy titok… – zárta le a felsorolást Cecilie. Ariel ünnepélyesen bólintott.

– Az árva gyereknek sok neve van – mondta. – Az árva gyereknek? Az angyal bólintott. – Nem is a kedvenceket szokták összevissza mindennek szólítani. Az árvákat, a mostohákat, akikről nem tudod, hogy kicsodák, honnan jönnek, akik csak lebegnek a légüres térben. Az örökkévalóság is ilyen. Ariel leült Cecilie mellé a szánkóra. – Éjszaka különösen látszik – mondta az angyal. – Az egyetlen alkalom, hogy itt lehetek, és soha többé nem térek vissza… – dünnyögte maga elé a kislány. Ariel most mintha nem értett volna egyet azzal, amit Cecilie mondott. – Az örökkévalóságban vagy benne, az örökké létezőben. Visszamentek a folyópartra, egy darabig még nézték, hogy sodródnak lefelé a folyón a hatalmas jégtáblák. A téli álmot alvó folyó felébredt, és haragosan törte darabokra korlátozó páncélját. Ariel és Cecilie a híd felé vette az irányt, hogy átjussanak a túlsó partra. Amikor a híd közepén jártak, Ariel váratlanul a folyóra mutatott. – Mi a neve ennek a folyónak? – Hogy mi a neve? Hiszen annyiszor említettem már! Ez a Leira. Az angyal bólintott. – Szép név. És nagyon kötődik a földhöz. Leira, leire, vagyis agyag. Az égi tükörben azonban még a nagyon földi dolgok is átszellemülnek. Leira… – ismételte meg a folyó nevét Ariel, és felnevetett. – Mindent tükör által látsz. Cecilie most már végképp semmit sem értett. – Próbáld csak meg visszafelé olvasni, azt, hogy Leira. – ARIEL! – kiáltott fel a meglepetéstől Cecilie. – Hiszen ez az Ariel tükörképe! Az angyal büszkén bólintott. – Mindig jól éreztem magam ebben a völgyben. Ceciliét lenyűgözte a felfedezés. Eszébe jutott, hányszor bámulta a csillagos eget innen a völgyből, amikor ment hazafelé. Hirtelen valami fényes kezdett hullani az égből. – Hullócsillag! – kiáltott fel áhítattal Ariel. Cecilie akaratlanul is az elveszett karácsonyi csillagdíszre gondolt. Nem azt mondta Ariel, hogy tudja, hol van? Már majdnem elérték a ház vörösre festett kerítését, amikor Cecilie Arielhez fordult. – Emlékszel még arra, hogy elveszett a karácsonyi csillagdíszünk? – kérdezte Arieltől. – Azt mondtad, hogy tudod, hol van. Elérték a kert végét. – Gyere csak! – mondta itt Ariel, és a kerítéshez vezette a kislányt. Szorosan a kerítésnek támasztva állt egy öreg fa. Lehullott már szinte az összes tűlevele, és a maradéknak is világosbarna volt a színe. Látszott, hogy a fát egész télen át hó borította, csak az olvadás miatt váltak megint láthatóvá csupasz ágai. – Hiszen ez a tavalyi karácsonyfánk! – kiáltott fel meglepetten Cecilie. Akkor döbbent rá, hogy tényleg ide tették papával körülbelül egy évvel ezelőtt. Ariel lerázta a fáról a maradék havat, és Cecilie megpillantotta a hiányzó csillagot. Ott volt a fa tetején. El sem tudta képzelni, miért nem jutott eszébe senkinek, hogy a csillag a régi fán maradt. A fa kopottan és szomorúan támasztotta a kerítést. Rajta a csillag a régi volt. Nem kezdte ki az időjárás, és még csak össze sem tört. Ariel levette a csillagot. Ahogy a tenyerében tartotta, az fényleni kezdett, mintha áramot vezettek volna bele. – Nagyon szép! – mondta csodálkozva Cecilie. Ariel visszahelyezte a kopasz fára, mire a fény kihunyt. – Még egyszer! – kérte Cecilie. Ariel teljesítette a kislány kérését. Ahogy megérintette, a csillag felragyogott és fénye beragyogta Cecilie és Ariel arcát, és körülöttük a kerítést és a hófödte kertet. Ariel intett, és a kislány tudta, hogy vissza kell térniük a házba, még mielőtt bárki felébredne. Az angyal segített Ceciliének a rendrakásban. Nekitámasztotta a szánkót a falnak, és addig fújta, amíg el nem tűnt róla és a szőnyegről a hóolvadék. Cecilie visszabújt az ágyba és másodperceken belül elaludt. Nagymama hangjára ébredt. – Jó reggelt! – mondta a nagyi, és mellette felbukkant papa arca is. Papa rámosolygott, és megfogta a kezét. Nagyi megitatta. – Tudom, hol van a régi karácsonyi csillag – mondta a kislány. – Komolyan? – kérdezte papa, és csodálkozva nagymamára nézett. Cecilie bólintott. – A kerítésnél, a kert végében. Elfelejtettük levenni a régi fáról. Mielőtt visszaaludt volna, nagyira nézett, és olyan hangosan, ahogy csak tudott, beszélni kezdett hozzá. Szavai komolyan, ünnepélyesen csengtek. – Nem a kedvenceket szokták mindenféle néven szólítani. Az árvákat, a mostohákat, akikről nem tudod, hogy kicsodák, honnan jönnek, akik csak lebegnek a légüres térben.

Cecilie váratlanul felébredt. Papa ült mellette a széken, kezében a régi karácsonyi csillag. A kislány nem is értette, miért, de kimondhatatlanul boldoggá tette, hogy hittek neki. Papa ezek szerint kiment a kert végébe, és megtalálta a csillagot. – Ugye, ott volt, ahol mondtam? – kérdezte nagyon halkan. Papa letette a csillagot a paplanra. – Honnan tudtad, hogy ott kell keresni? – Isten angyala mondta el. – Pontosan ott volt, ahol mondtad. – A ti kezetekben nem fog világítani. Csak Isten követe képes erre. Mama és nagymama is bejött a szobába. Kicsit később nagypapa is. Kint állhattak a folyosón, de bejöttek, amikor Cecilie az angyalról kezdett megint mesélni. A kislány végignézett szerettein. Aznap különösen tisztának érezte gondolatait, nem úgy, mint előtte hosszú ideig. Csak ne lenne ilyen gyenge… Két szék állt az ágy előtt. Mama leült a szabad székre, nagymama és nagypapa a háttérben maradt. Az egész társaságból csak nagymama mosolygott. – Szeretnéd látni Lassét? – kérdezte mama. Cecilie bólintott. Nagymama kiment, és Lasséval tért vissza. Valósággal oda kellett tuszkolnia a megilletődött kisfiút Cecilie ágyához. – Szia – köszönt halkan Lasse. – Szia – köszönt Cecilie. – Hogy megy a jetski? – Jól. Lasse nem volt valami bőbeszédű, Cecilie úgy döntött, hogy megtréfálja. – Igazán rendet tehetnél a szobádban, te kis malac! Mindenki mosolygott. Közülük senki nem tudta, hogy Cecilie éjszaka valóban ott járt. – Már zajlik a jég a folyón – folytatta Cecilie. Senki nem reagált. Cecilie hallotta, ahogy a nagy csendben visszhangzanak a szavai: már zajlik a jég a folyón... már zajlik a jég a folyón… – Együtt kerestük meg a csillagot – mondta nagymama. – Tényleg ott volt… Cecilie boldog volt. Szerettei együtt mentek ki megkeresni a csillagot, és ott álltak, ahol este Ariel és ő is. – A lázpillangó viszont elrepült. Nem fogjátok megtalálni… Mama felállt, tett egy lépést a könyvespolc felé… csak nem azt akarja megnézni, hogy tényleg ott van-e? Nagymama megállította. – Tone – mondta neki halkan, és intett, hogy üljön vissza. Cecilie legszívesebben elaludt volna. Nem értette, miért, hiszen olyan tisztán tudott gondolkodni… – Aludni szeretnék. Bocs. Sziasztok – mondta, és becsukta a szemét. Senki nem ült a széken, amikor felébredt. Ariel kicsit később repült be a nyitott ablakon keresztül. Leült az íróasztalra. Cecilie felkelt, és elindult felé. – Hát itt vagy? – kérdezte. Az angyal nem éppen Cecilie kérdésére válaszolt: – Lenne kedved repülni? – Nem tudok repülni – nevetett rá Cecilie. – Éppen itt az ideje, Cecilie, gyere csak! Amikor Cecilie odaért, az angyal kézen fogta, és a következő pillanatban már felemelkedtek. Kirepültek az ablakon, el a kerítés felett, egyre feljebb emelkedtek a levegőben. Korán volt még, napfelkelte előtt. A táj lassan ébredezett, a világ egy újabb téli nap előtt állt. – Csodálatos! – örvendezett Cecilie. Nem gondolta volna, hogy ennyire jó érzés repülni. Kellemesen megborzongott, amikor a magasból letekintett a fenyők hegyes csúcsaira. Elég volt csak kicsit felemelni a tekintetét, és kilométerekre ellátott. Látta a gardermói repülőteret, a Borszorkánymezőt, a hurdali tavat és a Mjfsa folyót. Kicsit távolabb feltűnt az Oslo-fjord, mögötte szürkén a tenger. A Holló hegy körül röpködtek. Innen fentről úgy festett, mint a süvegcukor. – Most olyanok vagyunk, mint Odin hollói. – Igen. Ha leszállunk Isten tenyerébe, elmeséljük neki, hogy mit láttunk. Kicsit később elindultak a ház felé. Amikor megérkeztek, mind a ketten letelepedtek az ablakpárkányra, pontosan oda, ahol Cecilie először megpillantotta Arielt. Cecilie pillantása saját ágyára esett, és nem lepődött meg azon, hogy látja magát az ágyban fekve, s mellette a párnáján ott a karácsonyi csillag. – Tényleg szép vagyok, amikor alszom. Ariel megfogta a kezét, és a kislányra nézett. – Sokkal szebb vagy, ahogy itt ülsz. – Ezt már nem láthatom, mert most már én is a tükör másik oldalán vagyok. Ariel elengedte a kezét. – Olyan szép vagy, mint egy gyönyörű pillangó, amely az imént repült ki Isten kezéből. Cecilie végignézett a szobán. Halvány napfény festette meg az íróasztal lapját és a padló egy részét. Néhány kósza sugár eltalált egészen Cecilie kínai jegyzetfüzetéhez. Látta, hogy táncolnak a sugarak a csillogó selyemszálakon.

Tartalomjegyzék Start