Joshua Foer - Einsteinnel a Holdra

JOSHUA FOER

Einsteinnel a Holdra Az emlékezés művészete és tudománya

S z á z a d

K

i a d ó

Budapest, 2012

A fordítás alapjául szolgáló mű: Joshua Foer: Moonwalking with Einstein. The art and science ofremembering everything

TARTALOM

Copyright © Joshua Foer, 2011 All rights reserved Hungárián translation © Simonyi Ágnes, 2012 © XXI. Század Kiadó, 2012 ISBN 978 963 89262 6 5

1. Nem könnyű megtalálni a legokosabb embert 2 . Az ember, aki túl sokra emlékezett 3 . A szakértők szakértője 4 . A világ legfeledékenyebb embere 5. A memóriapalota 6. Hogyan memorizáljunk verset? 7 . Az emlékezett vége 8. Az oké szint 9. A tehetséges egytized 10 . A mindnyájunkban meglévő kis esőember 1 1 . Az amerikai memóriabajnokság Epilógus Köszönetnyilvánítás Jegyzetek Bibliográfia Név és tárgymutató

9 30 63 86 109 130 165 196 225 254 286 311 3 27 329 351 363

Senki más nem élte túl. A z i. e. ötödik században a katasztrófa helyszínére érkező csa­ ládtagok a törmelékeket túrva keresték a lakomán részt vevő szeretteik nyomát —gyűrűket, szandálokat, bármit, aminek segítségével azonosíthatták volna rokonaikat, hogy illően el­ temethessék őket. Percekkel korábban mégagörögköltő, a keószi Szimónidész is a palota dísztermében állt, ahol egy dicsőítő ódát adott elő a thesszáliai nemesember, Szkopasz tiszteletére. Amikor Szimónidész leült, egy hírnök kocogtatta mega vállát. Két lo­ vasfutár várta odakint türelmetlenül, hogy közöljön vele va­ lamit. Szimónidész újbólfelállt, és kisétált az ajtón. Abban a pillanatban, amikor átlépte a küszöböt, a díszterem tete­ je robajló márványcserép- ésporfelhő közepette beomlott. Most mindenhol csak kőtörmeléket látott, amely maga alá temette az ünneplők holttestét. A levegő, amelyet néhányperc­ cel ezelőtt még hangos nevetés töltött be, mostporszürke és né­ ma volt. A munkába állított mentőcsapatok kétségbeesetten túrták végigaz összeomlott épületet. A törmelék alól kihúzott tetemek afelismerhetetlenségigösszeroncsolódtak. Mégaztsem 7

tudta senki biztosan megmondani, hogy ki tartózkodott oda­ bent. Egyik tragédia súlyosbította a másikat. Azután valami olyanfigyelemre méltó dologtörtént, amely örökre megváltoztatta az emberek vélekedését az emlékezésről. Szimónidész szorosan elzárta érzékeit az öt körülvevő káosz­ tól, ésgondolatban visszaforgatta az időt. A márványhalmok­ ból újra oszlopok lettek, a lehullottfrízdarabok újból össze­ álltak a feje fölött. A törmelékként szétszóródott kőedények visszanyerték alakjukat. A romokból kiállófaszilánkokból is­ mét asztal lett. Szimónidész végigfuttatta pillantását a dísz­ vacsora vendégein, akik a helyükön ültek, és mit sem sejtet­ tek a küszöbönálló katasztrófáról. Látta az asztalfőn nevető Szkopaszt, egy vele szemben ülő költőtársát, amint épp étele maradékát itatja fel egy kenyérdarabbal, és egy önelégülten mosolygó nemesembert. A z ablakfeléfordult, és látta a hírnö­ köket, akik úgy közeledtek, mintha fontos hírt hoznának. Szimónidész kinyitotta a szemét.Egyesével kézen fogta a hisztérikus állapotban lévő rokonokat, és a romokon óvato­ san átlépdelve elvezette őket a törmelékek között arra a hely­ re, ahol szeretteik korábban ültek. A legenda szerint abban a pillanatban született meg az emlékezés művészete.

8

I.

NEM KÖNNYŰ MEGTALÁLNI A LEGOKOSABB EMBERT

D ó m D e L u is e , a kövér híresség (és treff ötös) lelki sze­ meim előtt a következő illetlen tevékenységeket követi el: kövér nyálgolyót (treff kilences) köp Albert Einstein sű­ rű, fehér sörényére (káró hármas), és megsemmisítő ere­ jű karaterúgást (pikk ötös) mér XVI. Benedek pápa (ká­ ró hatos) ágyékára. Michael Jackson (kör király) még saját magához képest is bizarr viselkedést tanúsít: rászékel (treff kettes) egy lazacos hamburgerre (treff király), és szellentését (treff királynő) egy luftballonban (pikk hatos) fogja fel. Rhea Perlman, a Cheers aprócska pincérnője (és pikk királynő) a két méter harminc centi magas szudáni kosa­ ras sztárral, Manute Bollal (treff hetes) bonyolódik félre­ érthetetlen (és ez esetben anatómiailag lehetetlen) francia aktusba (treff hármas). Ezt a cifra csoportképet, melynek papírra vetésére nem vagyok büszke, némiképp magyarázza az a valószínűtlen helyzet, amelyben épp vagyok. Balra tőlem Ram Kolli, egy borostás, huszonöt éves üzleti tanácsadó ül a virgini­ ai Richmondból, aki egyben az Egyesült Államok memó­ riabajnoki címének védője. Tőlem jobbra az egyik orszá-

9

Annak története, hogy mit kerestem rezzenéstelen arc­ cal és bőségesen verítékezve az Amerikai Egyesült Államok memóriabajnokságának döntőjében, egy évvel korábban, egy havas autópályán kezdődött Közép-Pennsylvaniá-

bán. Washingtoni otthonomból Lehigh Valley-be autóz­ tam, hogy interjút készítsek a Discover magazin számára a Kutztown University egyik elméleti fizikusával, aki egy olyan vákuumkamrás készüléket talált fel, amely a világ legnagyobb adag pattogatott kukoricáját volt hivatott pat­ togtatni. Utam a Súlyemelők Dicsőségcsarnokának és Mú­ zeumának otthont adó pennsylvaniai Yorkon vezetett ke­ resztül. Úgy éreztem, nem halhatok meg nyugodtan addig, amíg ezt nem láttam. És különben is volt egy üres órám. Mint kiderült, a dicsőségcsarnok nem volt más, mint az ország legnagyobb tárcsássúlyzó-gyártó cége székhelyé­ nek földszintjén kiállított régi fényképek és emléktárgyak meddő gyűjteménye. Muzeológiai értelemben silány volt, de itt láttam először egy fekete-fehér fényképet Joe „Hatal­ mas Atom” Greensteinről, a nem éppen hatalmas, mind­ össze egy méter hatvan centis amerikai zsidó származású erőművészről, aki az 1920-as években elképesztő mutat­ ványokkal érdemelte ki a becenevét: negyeddollárosokat harapott ketté, illetve egy szöges ágyon feküdt, miközben a mellkasán egy tizennégy tagú dixielandegyüttes játszott. Egyszer szerszámok nélkül kicserélte egy autó mind a négy kerekét. A fénykép mellett lévő felirat azt hirdette, hogy Greenstein „a világ legerősebb embere”. Miközben a fényképet bámultam, arra gondoltam, mi­ lyen érdekes lenne, ha a világ legerősebb embere egyszer ta­ lálkozna a világ legokosabb emberével. Hatalmas Atom és Einstein, egymást átkarolva: az izom és az elme látványos ellentéte. Egy ilyen takaros fényképet szívesen kitennék az íróasztalom fölé. Kíváncsi voltam, vajon készült-e valaha ilyen fotó. Amikor hazaértem, körülnéztem egy kicsit az in­ terneten. A világ legerősebb emberét meglehetősen könnyű volt megtalálni: a neve Máriusz Pudzianowski. A lengyel­

10

n

gos kábeltelevízió kamerájának lencséje. Mögöttem, ahol nem láthatom őket, ők pedig nem zavarhatnak engem, körülbelül száz néző van, továbbá két tévékommentátor, akik versenyszámról versenyszámra elemzésekkel szolgál­ nak. Egyikük egy Kenny Rice nevű, beszárított hajú vete­ rán bokszmeccsközvetítő, akinek mély, dörmögős hangja nem tudja leplezni, hogy szemlátomást zavarba ejti ez a kockafejdzsembori. A másik az USA memóriasportjának Peléje, egy szakállas, negyvenhárom éves vegyészmérnök és négyszeres országos bajnok, Scott Hagwood az északkarolinai Fayetteville-ből. A terem sarkában az áhított díj: egy giccses, kétszintes trófea, amely egy royal flusht lo­ bogtató, arany körömlakkos ezüstkézből és alatta három hazafias fehérfejű rétisas alkotta koszorúból áll. Csaknem olyan magas, mint a kétéves unokahúgom (és könnyebb, mint a plüssállatainak többsége). A közönséget megkérték, hogy ne vakuzzanak, és ma­ radjanak teljes csöndben. Nem mintha akár Ram, akár én hallanánk őket. Mindkettőnk fülében füldugó van. Ne­ kem még egy ipari fülvédőm is van, ami egy repülőgépanyahajó fedélzetén szolgáló matróznak is a becsületére válna (mert a memóriaverseny hevében nem lehet elég­ gé süket az ember). A szemem lehunyva. Előttem az asz­ talon, két kezem között lefordítva két megkevert kártya­ pakli. Még egy pillanat, és a bíró elindítja a stopperórát, nekem pedig öt percem lesz, hogy memorizáljam a két pakli sorrendjét.

országi Biata Rawskában lakik, és 420 kilogrammot tud felhúzni (az unokahúgaimból körülbelül harmincat). A világ legokosabb emberét viszont nem volt ilyen könynyű beazonosítani. Begépeltem a „legmagasabb IQ ”, az „intelligenciabajnok” és „a legokosabb a világon” kifeje­ zéseket. Megtudtam, hogy van valaki New Yorkban, aki­ nek 228-as az IQ-ja, Magyarországon pedig élt egy Flesch János nevű sakkozó, aki egyszer ötvenkét szimultán játsz­ mát játszott bekötött szemmel. Egy indiai nő ötven má­ sodperc alatt képes kiszámolni egy kétszáz számjegyű szám huszonharmadik gyökét, valaki más pedig ki tud rakni egy négydimenziós Rubik-kockát, akármi is legyen az. És per­ sze van még sok más, Stephen Hawking típusú jelölt. Az észt közismerten bonyolultabb mennyiségileg meghatá­ rozni, mint az izomerőt. Keresgélésem során azonban felfedeztem egy izgalmas jelöltet, aki ha nem is a világ legokosabb embere, de leg­ alábbis valamiféle csodabogár zseni. Ben Pridmore egy óra alatt képes megjegyezni 1528 véletlenszerűen összeállított számjegy pontos sorrendjét, és - hogy a humán érdeklődé­ sűeket is lenyűgözze valamivel - bármely verset, amelyet a kezébe adnak. Ő volt az aktuális memória-világbajnok. A következő néhány nap során gondolataim vissza-viszszatértek Ben Pridmore-hoz. Az én memóriám a legjobb esetben is átlagosnak mondható. íme néhány dolog, amit rendszeresen elfelejtek: hogy hová tettem a kocsikulcsot (és ha már itt tartunk: hogy hol tettem le az autót); hogy az étel a sütőben van; hogy mikor van a barátnőm születés­ napja, az évfordulónk, a Valentin-nap; hogy merre nyílik a szüleim házának alagsorába vezető ajtó (aú!); a barátaim telefonszámát; hogy miért is nyitottam ki a hűtőszekrényt; feltölteni a mobiltelefonomat; Bush elnök főtanácsadójá­

nak nevét; a New Jersey-i autópálya pihenőhelyeit; hogy a Redskins melyik évben nyerte el utoljára a Szuperkupát; lehajtani a vécéülőkét. Ben Pridmore viszont harminckét másodperc alatt meg tudja jegyezni egy megkevert kártyapakli lapjainak sor­ rendjét. Öt perc alatt képes az emlékezetébe vésni, mi tör­ tént kilencvenhat különböző múltbéli napon. Ez az ember tudja a pi szám ötvenezer tizedesjegyét. És ezt ne irigyeljük? Olvastam egyszer, hogy egy átlagember évente körülbelül negyven napot pazarol azoknak a dolgoknak a jóvátételé­ re, amelyekről megfeledkezett. Tegyük félre egy pillanat­ ra azt a tényt, hogy akkor épp munkanélküli volt: meny­ nyivel produktívabb lehet Ben Pridmore? Mintha mindennap egyre több dologra kellene emlé­ keznünk: több névre, több jelszóra, több megbeszélt talál­ kozóra. Úgy gondoltam, olyan memóriával, mint amilyen Ben Pridmore-nak van, az élet minőségileg más lenne - és jobb. A kultúra, amelyben élünk, állandóan új informá­ ciókkal áraszt el bennünket, és az agyunk mégis csak na­ gyon keveset rögzít belőlük. A legnagyobb részük az egyik fiilünkön bemegy, a másikon pedig ki. Ha az olvasás ér­ telme egyszerűen csak a tudás megőrzése lenne, minden bizonnyal az lenne a legeslegkevésbé hatékony tevékeny­ ségem. Képes vagyok fél tucat órát eltölteni egy könyv el­ olvasásával, utána pedig csak ködös elképzelésem van ar­ ról, hogy miről is szólt. Minden ténynek és anekdotának, de még az olyan szövegnek is, amely elég érdekes ahhoz, hogy érdemes legyen aláhúzni, megvan az a rossz tulajdon­ sága, hogy rövid időre benyomást gyakorol rám, majd a jó ég tudja, hová - felszívódik. Vannak olyan könyvek a polcomon, amelyek esetében arra sem emlékszem, hogy olvastam-e őket egyáltalán.

12

13

Néhány héttel a Súlyemelők Dicsőségcsarnokában tett látogatásom *után egy előadóterem végében álltam meg­ figyelőként: itt, a manhattani Union Square közelében lévő Con Edison nevű nagy energiacég székházának ti­ zenkilencedik emeletén rendezték meg a 2005. évi ame­ rikai memóriabajnokságot. Azért voltam ott, mert Ben Pridmore iránt érzett rajongásomtól sarkallva írni akar­ tam egy rövid cikket a Slate magazinnak az eseményről,

amiről azt gondoltam, biztosan a született memóriazse­ nik Szuperkupája. Azonban ami a teremben zajlott, az nem volt éppen epikusnak mondható: egy csapatnyi, úgy életkorát, mint mosdottságát tekintve nagy eltérést mutató fickó (és né­ hány hölgy) elmélyülten tanulmányozott hosszú szám- és szólistákat. Emlékezőművészeknek vagy mentális atléták­ nak nevezték magukat. Öt versenyszám volt. Először a versenyzőknek kívülről meg kellett tanulniuk egy ötvensoros, Énem szövedéke cí­ mű, nyomtatásban meg nem jelent verset. Azután adtak nekik kilencvenkilenc arcképet, hozzájuk vezeték- és ke­ resztneveket, és kaptak tizenöt percet, hogy memorizálja­ nak ezekből annyit, amennyit csak tudnak. Utána újabb tizenöt perc állt rendelkezésükre, hogy megjegyezzenek egy háromszáz, véletlenszerűen összeválogatott szóból ál­ ló listát; öt perc, hogy memorizáljanak egy ezer számból álló, szintén véletlenszerűen összeállított listát (egy olda­ lon huszonöt sor, soronként negyven számmal); majd to­ vábbi öt perc arra, hogy megtanulják egy megkevert kár­ tyapakli lapjainak sorrendjét. A versenyzők között volt a világ harminchat memória-nagymesteréből kettő, ezt a ran­ got azzal érdemelték ki, hogy egy óra alatt memorizáltak egy ezer számjegyből álló számsort, ugyanennyi idő alatt megjegyezték tíz megkevert kártyapakli lapjainak pontos sorrendjét, valamint nem egészen két perc alatt egy meg­ kevert pakli lapjait. Jóllehet ezek a bravúrok alig tűnnek többnek a házi­ bulikon elsütött ismerkedős trükköknél —lényegében ha­ szontalanok, talán még enyhén szánalmasak is —, a ver­ senyzőkkel folytatott beszélgetések közben valami jóval komolyabbat fedeztem fel: valamit, ami arra késztetett,

14

15

Vajon milyen lenne, ha az összes, máskülönben elve­ szett tudás a rendelkezésemre állna? Nem tehetek róla, de úgy gondoltam, meggyőzőbb, magabiztosabb és - bizo­ nyos alapvető értelemben —okosabb lennék. Az biztos, hogy jobb újságíró, barát és kedves lennék. De továbbme­ gyek: úgy képzeltem, hogy egy olyan emlékezet, mint Ben Pridmore-é, egészében véve figyelmesebb, talán még bölcsebb emberré is tenne. Amennyiben a tapasztalat emlé­ keink összege, a bölcsesség pedig a tapasztalatok összege, a jobb memória azt jelentené, hogy nem csupán a világ­ ról tudnánk többet, hanem magunkról is. A bennünket sújtó feledékenység egy része nyilván egészséges és szük­ séges. Ha nem felejtenék el oly sokat az általam elkövetett ostobaságokból, már valószínűleg elviselhetetlenül neuro­ tikus lennék. De hány és hány arra érdemes ötletet nem gondoltam ki, és hány dolgot nem kapcsoltam össze a me­ móriám hiányosságai miatt? Állandóan visszatértem ahhoz, amit Ben Pridmore mon­ dott egy újságnak adott interjújában, és ami arra készte­ tett, hogy eltűnődjek rajta, valójában mennyire különböz­ het az ő memóriája az enyémtől. ,A memória működése pusztán a technikáról és a megértésről szól - nyilatkozta a riporternek. —Mindenki képes rá, komolyan.”

hogy vizsgáljam felül a saját elmém korlatait es maganak az oktatásomnak a lényegét. Megkérdeztem Ed Cooke-ot, egy fiatal, Angliából ér­ kezett nagymestert, aki csak tavaszi tréningként jött el az amerikai eseményre a nyári világbajnokság előtt (mivel nem volt amerikai, a pontjait nem lehetett beszámítani eb­ ben a versenyben), hogy mikor ébredt rá, hogy savant. —Jaj, nem vagyok én savant —nevetett. —Fotografikus memória? —érdeklődtem. Megint felnevetett. - A fotografikus memória csak gyű­ löletes mítosz - szögezte le. - Nem létezik. Valójában az én memóriám meglehetősen ádagos. Itt mindenkinek át­ lagos a memóriája. Ezt nehéz volt összhangba hozni azzal, hogy épp az előbb mondott vissza 252 véletlenszerűen összeválogatott szám­ jegyet, olyan könnyedén, mintha a saját telefonszámát ad­ ta volna meg. —Azt kell megérteni, hogy még az ádagos memória is figyelemre méltóan hatékony lehet, ha megfelelően hasz­ nálják - magyarázta. Ednek gödröcskés arca volt és vállig érő, göndör, kócos barna haja, azok közé a versenyzők kö­ zé tartozott, akiket láthatóan a legkevésbé sem foglalkozta­ tott a testápolás kérdése. Öltönyt viselt, hozzá meglazított nyakkendőt, és - ezekhez cseppet sem illően - a brit zász­ ló színeire festett strandpapucsot. Huszonnégy éves volt, de úgy vonszolta magát, mintha háromszor annyi idős lenne. Bottal bicegett - ő „menő kiegészítőnek” nevezte —, amelyre nemrég kiújult, fájdalmas, krónikus fiatalkori ízületi gyulladása miatt volt szüksége. Akárcsak az összes többi emlékezőművész, akikkel beszéltem, ő is egyre erősködött, mint Ben Pridmore az interjúban, hogy bárki ké­ pes arra, amire ők. Egyszerűen csak tanulás kérdése, hogy

„emlékezetesebb módokon gondolkodnak”, felhasználva a „rendkívül egyszerű” kétezer-ötszáz éves, „memóriapalo­ ta” néven ismert mnemonikai eljárást, amelyet állítólag a keószi Szimónidész talált fel az összeomlott díszterem kő­ törmelékei között. A memóriapalota technikáit —amelyek utazásos mód­ szerként vagy a helyek módszereként (method of loci), és általánosabban ars memorativaként, vagyis „az emlékezés művészeteként” is ismertek —olyan rómaiak csiszolták és foglalták egységes szerkezetbe átfogó szabályokat és utasí­ tásokat tartalmazó kézikönyveikben, mint például Cice­ ro és Quintilianus. Ezek a technikák aztán a középkorban szökkentek virágba, amikor a papok arra használták őket, hogy memorizálni tudjanak mindent, a prédikációktól és imádságoktól a pokolban a bűnösökre váró büntetésekig. Ezek ugyanazok a trükkök voltak, mint amiket a római szenátorok alkalmaztak a beszédeik felidézésére, amiket az athéni államférfi, Themisztoklész használt állítólag húsz­ ezer athéni nevének megjegyzésére, és amiket a középkori tudósok vettek igénybe teljes könyvek memorizálására. Ed elmagyarázta, hogy a versenyzők egy olyan „ama­ tőr kutatóprogram résztvevőiként” tekintenek magukra, amelynek az a célja, hogy megmentse az évszázadokkal ez­ előtt eltűnt memóriatréning hagyományát. Valamikor réges-régen, bizonygatta Ed, az emlékezés jelentett mindent. A gyakorlott memória nem csupán jól használható eszköz, hanem bármely a világ dolgaiban jártas elme számára alap­ vető tényező volt. Sőt mi több, a memória edzését a sze­ mélyiségfejlődés egyik formájának, az okosság sarkalatos erénye és tágabb értelemben az erkölcs fejlesztési módjá­ nak tartották. Csak a memorizálás útján, hangzott a véle­ kedés, tudnak az elképzelések igazán beépülni valakinek

16

17

a pszichéjébe, és tudnak értékeik beivódni. A technikák nem csupán az olyan értéktelen információk megtanulá­ sa miatt léteztek, mint a kártyapaklik memorizálása, ha­ nem elsősorban azért, hogy az alapvető szövegeket és el­ képzeléseket bevéssék az agyba. A tizenötödik században azonban színre lépett Gutenberg, aki a könyveket tömegtermelésű árucikkekké alakí­ totta át, és többé már nem volt annyira fontos észben tar­ tani olyasmiket, amikre a nyomtatott oldal emlékezhet helyettünk. Az egykor az ókori és középkori kultúra leg­ fontosabb részét képező memóriatechnikák összemosód­ tak a reneszánsz okkult és titkos ezoterikus tradícióival, és a tizenkilencedik századra a karneváli mutatványos bódék­ ba és bazári önsegítő könyvekbe száműzték őket - hogy aztán a huszadik század utolsó évtizedeiben feltámadjanak ehhez a bizarr és egyedülálló versenyhez. A memóriafejlesztés eme modern reneszánszának veze­ tője egy Tony Buzan nevű ügyes, hatvanhét éves brit ok­ tató és önjelölt guru, aki azt állítja, hogy neki van a vi­ lágon a legmagasabb „kreativitási hányadosa”. Amikor a Con Edison épület önkiszolgáló éttermében találkoztam vele, hatalmas aranyszegélyű gombokkal díszített tenge­ részkék öltönyt és gallér nélküli inget viselt, nyakanal egy újabb óriási gombbal, amitől úgy nézett ki, mint egy ke­ leti vallás papja. A hajtókáját egy idegsejt alakú tű díszí­ tette. Órájának számlapján Dali A z emlékezet állandósá­ ga című festményének reprodukciója volt látható a lágy, elfolyós órákkal. A versenyzőket csak „az elme harcosai­ ként” emlegette. Buzant cserzett arca egy évtizeddel idősebbnek mutatta hatvanhét événél, de minden más olyan jó karban volt raj­ ta, hogy egy harmincéves is megirigyelhette volna. Minden 18

reggel hat-tíz kilométert evez a Temzén, mesélte, és kü­ lön figyel arra, hogy sok, az agyat egészségessé tevő zöld­ séget és halat egyen. —Silány étel: silány agy. Egészséges étel: egészséges agy —jelentette ki. Járás közben Buzan úgy siklott a padlón, mint egy jég­ korong (mint később elmondta, ez az Alexander-technika negyvenéves gyakorlásának eredménye). Beszéd közben csiszolt, szaggatott precizitással gesztikulált, amit csakis tü­ kör előtt fejleszthetett ily tökélyre. Egy-egy kulcsfontossá­ gú pontnak gyakran úgy adott nyomatékot, hogy zárt ök­ lének ujjait hirtelen széttárta. Buzan 1991-ben hívta életre a memória-világbajnokságot, és azóta Kínától Dél-Afrikán át Mexikóig több mint egy tucat országban hozott létre nemzeti bajnokságokat. Azt mondja, egy misszionárius buzgalmával dolgozik az 1970-es évek óta, hogy ezeket a memóriatechnikákat vi­ lágszerte elfogadtassa az iskolai oktatásban. Ezt „a tanulás megtanulására irányuló globális oktatási forradalomnak” nevezi. No és mindeközben komoly vagyonra tett szert. (Sajtóértesülések szerint Buzan 343 000 dollárt számított fel agyműködést serkentő szolgálataiért Michael Jacksonnak nem sokkal annak halála előtt.) Buzan úgy véli, az iskolák helytelenül állnak hozzá a ta­ nításhoz. Mérhetedenül sok információt töltenek bele ne­ bulóik fejébe, de nem tanítják meg őket, hogyan őrizzék meg azokat. A memorizálást az a hamis vád érte, hogy a tények bebiílázásának értelmeden módja, és a tudás csak a következő vizsga letételéig tart ki. Pedig nem a memo­ rizálással van a baj, állítja; szerinte az unalmas, gépies ta­ nulás hagyománya tette tönkre a nyugati oktatást. - Az elmúlt évszázadban helytelenül határoztuk meg a memó­ riát, nem értettük meg teljesen, nem megfelelően alkali9

máztuk, és elítéltük, mert nem működik, és nem élveze­ tes —érvel Buzan. Ha a gépies magolás —a régi sulykolós módszer - a benyomások agyba való bekarcolása az ismé­ telgetés nyers erőszakának segítségével, akkor az emléke­ zés művészete a technikán alapuló emlékezés elegánsabb módja. Gyorsabb, kevésbé keserves, és hosszabban tartó emlékeket állít elő, közölte velem Buzan. Az agy olyan, mint egy izom, mondta, a memóriatréning pedig a mentális edzés egyik formája. Idővel, mint bármi­ lyen más edzés esetén, az agy fittebb, élénkebb és fürgébb lesz tőle. Ez az elképzelés egészen a memóriafejlesztés kez­ deteihez nyúlik vissza. A római szónokok úgy tartották, hogy az emlékezés művészete