Joseph Heller - Isten Tudja

JOSEPH HELLER

ISTEN TUDJA REGÉNY

ÁRKÁDIA BUDAPEST, 1987 JOSEPH HELLER GOOD KNOWS ALFRED A. KNOPF, NEW YORK, 1984 COPYRIGHT © 1984 BY SCAPEGOAT PRODUCTIONS, INC. All RIGHTS RESERVED HUNGARIAN TRANSLATION © SZILÁGYI TIBOR, 1987

Az egyedülvaló pedig mi módon melegedhetik meg?

1 A SÚNEM VÁROSÁBÓL VALÓ ABISÁG A Súnem városából való Abiság megmossa a kezét, bepúderezi a karját, leveszi a köntösét, és odalép az ágyamhoz, hogy rám feküdjék. Miközben gyöngéden birtokába vesz kicsiny karjával és lábával, pöttöm kerek hasával és illatos szájával, máris tudom, hogy nem ér semmit az egész. Én tovább fogok vacogni, ő meg attól fog félni, hogy megint kudarcot vallott velem. A hideg, amitől reszketek, belülről jön. Abiság gyönyörű. Azt mondják, ez a gyermek még szűz. Na és akkor? Kaptam én már meg gyönyörű szüzeket azelőtt is, és úgy éreztem, csak pocsékolom az időmet. Az a két nő, akit életemben a legjobban szerettem, már férjnél volt, amikor megismerkedtünk, és az első férj mellett már megtanulták, hogyan járhatnak a kedvemben. Mindkét esetben szerencsém volt, mert a férjük éppen a számomra legalkalmasabb pillanatban halt meg. A Súnem városából való Abiság bájos és takaros lány, a természete engedékeny, sőt engedelmes, a mozgása nyugodt és kecses. Minden reggel, minden délután és minden este megfürdik. Még ennél is gyakrabban öblíti le a kezét és mossa meg a lábát, és aggályos gonddal tisztogatja és illatosítja a hónalját, valahányszor a közelembe jön, hogy megetessen, betakarjon, vagy mellém feküdjön. A teste kicsiny, törékeny és nagyon fiatal; az arcbőre sima és barna, csillogó, egyenes szálú, fekete haját hátra- és lefelé, aztán kifelé fésüli, hogy egyenletes fürtben a vállára göndörítse, a szeme pedig igen nagy, szelíd és hívogató, nagy fehérjékkel és sötét, szinte ébenszínű pupillákkal. Mindennek ellenére inkább a feleségemmel hálnék, aki mostanában legalább naponta kétszer engedélyt kér, hogy meglátogathasson. De csak azért jön, mert szorong, és aggódik az életéért, meg a fiának a biztonságáért és jövőbeni magas állásáért, miután én már, hogy úgy mondjam, nem leszek többé az élők közt. Velem nem törődik, és tulajdonképpen valószínűleg soha nem is törődött. Azt akarja, hogy király legyen a fiából. Arra ugyan várhat. Persze az is az én fiam, de vannak más fiaim is - azt hiszem, több, mint amennyit megmaradt emlékezetemmel nevén tudnék nevezni, ha valaha is megpróbálnám felsorolni őket. Minél öregebb leszek, annál kevésbé érdekelnek a gyerekeim, illetve ami azt illeti, bárki és bármi. Ki a fene törődik az országgal? Az én nagydarab, széles csípőjű feleségem szinte minden létfontosságú szempontból szöges ellentéte Abiságnak. Ellentétben Abisággal, ő mindig barátságtalanul bámul mindenkire, a szeme pedig kék, kicsi és szúrós. A bőre fehér, és mindig sárgára festi a haját, azzal a sáfrányból és lizinkából álló keverékkel, amelyet ősidőkkel ezelőtt évtizedes próbálkozások során kísérletezett ki. Magas, hetyke, önző és félelmetes, ez a félszeg kis szolgálólány nem ellenfél neki, gyakran alá is veti goromba, vizslató pillantásainak. Gúnyos tekintete a született műértő természetes ösztönével, magabiztosan sugározza, hogy ami a férfiakat illeti, ő mindig sokkal többet tudott Abiságnál. Valószínűleg még mindig többet tud. És valószínűleg mindig is többet fog tudni. De mindezzel már réges-régen fölhagyott. A feleségem, mint rendesen, tudja, mit akar, és nem szégyenli kérni. Mint rendesen, mindent akar, mégpedig tüstént. Miközben bűntudatos tekintete idegesen kerüli az enyémet, úgy tesz, mintha távol állna tőle bármiféle alantas indíték, és ártatlan, de az őrjöngésig izgatott arccal különféle olyan ígéretekre célozgat, melyeket, mint mindketten tudjuk, soha nem tettem. És, mint rendesen, annyira nyíltan és hevesen csak a saját céljára összpontosít, hogy képtelen valami finom stratégiát kigondolni, amely ténylegesen elősegíthetné céljának beteljesülését. Nem képes például elhitetni magával, hogy én esetleg még mindig szeretem és kívánom. Folyton arra kérem, hogy feküdjön mellém. Ő úgy érzi, hogy ehhez már mind a ketten öregek vagyunk. Én nem. így hát helyette itt van mellettem a Súnem városából való Abiság, hogy melegítsen és szolgáljon nekem, aki édesen illatozó kenetekkel olajozza be karját és kedves, fiatal, barna keblét, és beillatosítja a nyakát, a fülét és a haját. Abiság mindent megpróbál, ami csak tőle telik, de sikertelenül, és amikor kikél az ágyamból, ugyanúgy fázom, mint azelőtt, és ugyanolyan elhagyatott vagyok. Egész nap olyan sivár a fény a szobámban, mintha csak sok-sok láthatatlan porszem sűrű felhője borítaná. Olaj lámpáimban haloványan pislákolnak a lángok. Sűrűn le is csukódik a szemem: nem is

érzem, és máris újabb kurta álomba süppedek megint. Rendszerint az az érzésem, mintha homok hullott volna bele és gyulladt volna a szemem. - Vörös a szemem? - kérdem Abiságtól. Azt mondja, nagyon vörös, és fehér gyapjúcsíkokból kifacsart hideg vízzel és glicerincseppekkel nyugtatja. Kísérteties csönd uralkodik a fedelem alatt és ablakaimon túl odakinn az utcákon, mintha bénító markolásába fogná és eltompítaná a város minden fülsiketítő zaját. Őrállóim és szolgáim lábujjhegyen járnak-kelnek csarnokaimban, és suttogva kombinálgatnak. Lehet, hogy fogadásokat is kötnek. Jeruzsálem úgy virágzik, mint még soha, de a lakosság izgatott a rémhírek és az ijesztő kilátások miatt. A légkör teli van feszültséggel és egyre fokozódó rettegéssel, egyre nyíltabban megmutatkozik a nagyratörés, a csalárdság és az éhes opportunizmus. Mindebből engem már semmi nem izgat többé. Az emberek egymással szemben álló táborokra oszlanak. Hadd oszoljanak. Az éjszakai tengeri szellőben máris villamosan vibrál a vérfürdő réme. Ki törődik vele? Gyermekeim a halálomat várják. Ki kárhoztathatná őket? Hosszú, teljes életet éltem, nem igaz? Utánanézhettek Sámuel I. és a Királyok II. könyvében. A Krónikákban is, de azok teli vannak finomkodó szerecsenmosdatással, és mint lényegtelent vagy méltatlant kihagyják életem legszaftosabb részleteit. Ezért gyűlölöm a Krónikákat. A Krónikák I. könyvében jámbor, dögunalmas fráter vagyok, szürke, mint a mosogatóvíz, és olyan ízetlen és kenetes, mint az a beképzelt Jeanne d'Arc, pedig Isten tudja, én soha nem voltam olyan. Isten tudja, basztam és harcoltam én jókedvvel, bőséggel, és harsányan élveztem mind a kettőt, egészen addig, amíg szerelembe nem estem, és a baba meg nem halt. Utána aztán minden rosszra fordult. És Isten biztosan tudja, mindig életerős, bátor és vállalkozó kedvű lélek voltam, buzogtak bennem az élet buja érzelmei és vágyai, egészen addig a napig, amikor elgyöngülten összeestem Góbnál a csatatéren, és Abisái unokaöcsémnek kellett segítségemre sietnie, aztán az ön-becsapás összes lehetőségeit kimerítve meg kellett értenem, hogy testileg már túl vagyok a fénykoromon, és soha többé nem számíthatok rá, hogy meg tudom védelmezni magam a csatában. Napkeltétől napnyugtáig negyven évet öregedtem. Reggel még úgy éreztem, mintha elpusztíthatatlan fiatalember volnék, de délutánra már tudtam, hogy öreg vagyok. Nem szeretek hencegni - tudom, egy kicsit hencegek, amikor azt mondom, hogy nekem nem kell hencegnem -, de őszintén úgy gondolom, hogy az én történetem a legjobb történet az egész Bibliában. Hol van nekem versenytársam? Jób? Ugyan. A Genézis? Kozmológiája gyerekeknek való vénasszonymese, egy bóbiskoló nagyanyó bolondos ábrándja, aki önelégült unalmában már csak szundikál. Az öreg Sára jópofa - kinevette Istent és hazudott Neki, még mindig pompásan mulatok rajta. Sára majdnem az igazi, az ő szíves, vidám, jó természetével és versengő női féltékenységével, no és Ábrahám persze mindig legény a talpán, engedelmes, igazságos, belátó; mindig tökéletes úriember és intelligens pátriárka. No de hol a cselekmény, mihelyt túljutunk Izsákon és Hágáron? Csak Jákob históriája emelkedik ki, ha primitív módon is, és József is elég eleven alak, mint szenilis apjának elkényeztetett, későn született kölyökkedvence. De felnőttként aztán valahogy hirtelen eltűnik a képből, nem? Egyik percben még gabonát és földet osztogat Egyiptomban, mint a fáraó híresnevezetes ügynöke, aztán alig néhány bekezdés után már a halálos ágyán fekszik, elsóhajtva utolsó kívánságát, hogy a csontjait egyszer majd vigyék el Egyiptomból Kánaán földjére. Ami csak további fejfájást okozott Mózesnek négyszáz év múlva. No, Mózes nem rossz, azt el kell ismernem, de hosszú, nagyon hosszú. Az Egyiptomból való kivonulás után égető szükség volna benne némi változatosságra, de az ő története csak megy, mendegél, azzal a sok törvénnyel. Ki tud odafigyelni annyi törvényre, akár negyven év alatt is? Próbáljátok csak megjegyezni őket. Ki tudná mindezt leírni? Mikor volt bármi másra ideje? Pedig tovább kellett adnia őket. Ne felejtsétek el, hogy Mózes lassú beszédű volt. Nem csoda, hogy olyan sokáig tartott. Michelangelo szobrot csinált mind a kettőnkről. Mózesé jobb. Az enyém egyáltalán nem hasonlít rám. Mózesnek ott van a Tízparancsolata, az igaz, de nekem sokkal jobb szövegeim vannak. Az enyémekben benne van az emberi szívfájdalom költészete és szenvedélye, vagy erőszaka és egyszerű, nyers, civilizáló gyásza. „Izráel! a te ékességed elesett halmaidon" - ez a mondat az enyém, és enyém az is, hogy: „A saskeselyűknél gyorsabbak és az oroszlánoknál erősebbek valának." Az én zsoltáraim fennmaradnak. Az örökkévalóságig élhetnék pusztán híres gyászénekemből, ha nem haldokolnék máris a vénségtől. Volt részem háborúkban és eksztatikus vallási élményekben, trágár táncokban, kísértetekben, gyilkosságokban, hajmeresztő megmenekülésekben és izgalmas üldözésekben. Voltak gyermekeim, akik korán meghaltak. „Én megyek ő hozzá, de ő nem jő ide vissza

én hozzám." Ez arról szól, aki csecsemőkorában halt meg, miattam, Isten miatt, vagy mindkettőnk miatt - válogathattok. Én tudom, hogy kit kárhoztatok miatta. Őt. „Szerelmetes fiam", ez a másikért szólt, akit ifjú férfikorának virágjában öltek meg. Hol találtok Mózesnél ilyet? És aztán persze a kedvencem, amin fülig elvigyorodtam, amikor először hallottam felém hömpölyögni, peckesen feszítve túláradó fiatalságomban és naivságomban. Ez az öröm gyorsan megkeseredett. Hamarosan már rémülten húztam össze magam, és borzadva pillantottam hátra a vállam fölött, mintha valami hátulról reám sújtó halálos fegyver csapását próbálnám kikerülni, amikor a legelsőt meghallottam ezek közül a kedves szótagok közül. Micsoda félelembe ejtett ez a felém szálló hódolat! De mihelyt az elsőt megölték halálos ellenségeim közül, azon kaptam magam, hogy megint szégyentelenül élvezem ezt az egyedülálló elismerést. És még most is, vacogó rozzantságomban is, hajlamos vagyok belepirulni a büszkeségbe és a szinte szexuális jellegű gondolatok izgalmába, mihelyt felmerül bennem azoknak a pucér lábú lányoknak és asszonyoknak a képe, akik napbarnította térdeiket dobálva, libegő, ragyogó, skarlátszín, kék meg bíborszín szoknyákban ujjongva özönlöttek elénk a domboldali falukból és városokból, dobjaikkal és más zeneszerszámaikkal, amikor megint győzedelmesen masíroztunk haza, és újra meg újra diadalmasan megéljeneztek minket a diadalittas, zsongító refrénnel: Megverte Saul az ő ezerét, és Dávid is az ő tízezerét. Eredetiben még jobban hangzik:

Képzeljétek csak el, mit szólt ehhez Saul. Én nem képzeltem el, így aztán mire észbe kaptam, hajítódárdák elől hajladozva menthettem a seggemet, és futhattam az életemért. Azt hiszitek, nektek is voltak problémáitok az apósotokkal? Engem az apósom meg akart ölni. Miért? Csak mert túl tehetséges voltam, azért. Abban az időben a vaj nem olvadt volna meg a számban. Semmit nem tudtam rosszul csinálni, még ha megpróbáltam is, senkire nem voltam képes rossz benyomást tenni, még ha akartam volna se - senkire, kivéve Sault. Még a lánya is belém pistult, aztán mint első a tizenhárom, tizennégy vagy tizenöt feleségem közt, megkeseredett hárpiának bizonyult. Igaz, Mikál egyszer megmentette az életemet, de ez aligha kárpótol azért a sok gonosz piszkálódásért, aminek utána ki voltam téve. Akárhová küldött el engem Saul harcolni, én mentem. És minél jobban szolgáltam a filiszteusok elleni háborúban, annál erősebb lett irigy és dühödt gyanúja, hogy én vagyok arra kiszemelve, hogy a helyébe lépjek, és máris ezen töröm a fejemet. Hát igazságos ez? Az én hibám volt, hogy szerettek az emberek? Addigra Sault Sámuel már persze leteremtette, Isten pedig azon hatalmas és rettenetes metafizikai hallgatásai egyikének vetette alá, amelyeket csak olyasvalakinek áll hatalmában kiróni, aki csakugyan olyan mindenható és nélkülözhetetlen, mint az Úr. Itt személyes tapasztalatra hivatkozhatom: többé nem beszélek Vele, és Ő sem beszél többé velem. Még az én szívem is majd meghasadt arra a hírre, hogy Saul milyen meghatóan panaszkodott halála előestéjén Endorban, amiért Isten többé nem válaszolt neki. Pedig ez jóval azután volt, hogy Sámuel titokban fölkent engem, atyám házában, Betlehemben, és azt mondta - már amennyit ez a tájékoztatás ért -, hogy az Úr kiválasztott engem, és egy szép napon az Ő királya leszek Izráelben. Érdekem fűződött a halálához, az biztos, de esküszöm, néha megsajnáltam, és mindig tiszta maradt a kezem. Soha nem vetemedtem semmiféle álnokságra, mindig csak azt a szeretetet és csodálatot próbáltam meg növelni benne, amellyel az elején táborába fogadott, azon a napon, amikor megöltem Góliátot. De a hangulatváltozásai kiszámíthatatlanok és szélsőségesek voltak, és ritkán lehetett előre megsejteni, hogy nemes, meggyötört hadvezérünk és első királyunk mikor változik megint dühöngő tébolyodottá és próbál megint az életemre törni. A jelek szerint voltak időszakok, amikor nagyjából mindenkit meg akart ölni, mindenkit, még saját természetes fiát, Jonathánt is. No, ez már elgondolkodtató, mi? Egy após, aki idejének és erejének nagyobbik részét arra fordítja, hogy a halálotokat keresse, aki éjjel orgyilkosokat küld a házatokhoz, hogy reggelre gyilkoljanak meg,

és legjobb katonáinak ezreiből álló sereget indít a pusztaságba, hogy nyomotokra bukkanjon, ahelyett hogy a filiszteusok ellen vetné be őket, visszakergetve azokat a körülmetéletleneket a parti síkságokra, ahová valók. Csak abban a titkos reményben ajánlotta fel nekem a lányát, hogy úgyis meg fognak ölni, miközben összegyűjtöm azt a nevetségesen alacsony díjat, amit kért érte. Száz filiszteus előbőrét! Saul abban a paranoiás tévhitben leledzett, hogy még a saját lánya és fia is rokonszenvezik velem, amiben teljesen igaza volt. Ebből megtanultam valamit, ami mindenkire áll és valószínűleg senki számára nincs semmiféle gyakorlati haszna: bölcsesség van az őrültségben, és az igazság erős valószínűsége is megtalálható minden vádaskodásban, mert az emberek kerek egészek, és mindenki képes bármire. Saulnak voltak kísérteties, viharos rohamai, melyek során nagyjából egyetlen dolog járt veszett, tébolyult agyában, az, hogy engem megöljön. Szegény, nyavalyás bolond! Próbáljatok eligazodni rajta! Ott volt az a sok háborúm és hódításom, ott voltak a lázadások és üldözések, sokat lehetne róluk beszélni. Felépítettem egy birodalmat, akkorát, mint Maine, és átvezettem Izráel népét a bronzkorból a vaskorszakba. Volt egy szerelmi történetem, meg egy szexsztorim, méghozzá ugyanazzal a nővel, és volt egy folyamatos, bizonytalan kimenetelű viszonyom Istennel, ámbár lehet, hogy Ő mostanra már meghalt. Hogy Isten meghalt-e vagy sem, nem sokat számít, hiszen mindenképpen csak ugyanúgy használnánk Őt. Tartozik nekem egy bocsánatkéréssel, de Isten tapodtat se enged, így hát én se engedek. Isten tudja, megvannak a magam hibái, és talán én lennék az első, aki beismeri őket, de mind a mai napig a csontom velejében tudom, hogy sokkal különb vagyok Nála. Bár valóságosan soha nem jártam Istennel, sokat beszélgettem Vele, és tökéletesen ki is jöttünk egymással, míg csak meg nem sértettem; aztán Ő sértett meg engem, később meg már egymást sértegettük. De Ő még akkor is megígérte, hogy megoltalmaz engem. És meg is oltalmazott. De mitől? Az öregségtől? A gyerekeim halálától és a lányom megbecstelenítésétől? Isten hosszú életet adott nekem és sok fiat, akik majd folytatják a nevemet - bár mindegyiküknek megvan a saját neve -, de ma pokoli hőség van, és fülledtség is hozzá, mégsem tudok fölmelegedni ; nem ébred bennem hév, pedig a Súnem városából való Abiság dédelget és nyalogat, és betakargat karcsú, kígyózó, gyönyörű kis testével. Abiságnak, kis súnemitámnak jókora, formás popsija van ahhoz képest, hogy milyen kicsi és milyen törékeny alkatú. Sejtenétek-e, hogy valamikor üldözött bűnöző voltam, és kőrözőplakát volt kiaggatva rólam, szerte egész Júdában? De erről kevesen beszélnek. Törvényen kívüli szökevény voltam, hatszáz főnyi szedett-vedett banda, csupa viharvert csirkefogó és vagány állt a parancsnokságom alatt. Tudjátok, mit jelent egy hatszáz harcedzett férfiból álló szervezett csapat? Félelmetes, fegyelmezett ütőerőt, amelyet minden hadsereg örömmel üdvözölne, beleértve Ákist, Gáth királyát és filiszteusait is, akik éppen háborúra mozgósítottak Izráel ellen, és meghívtak minket, hogy lépjünk szövetségre velük. Sault okoljátok, amiért elfogadtuk, és csakugyan háborúba vonultunk Izráel ellen; erről se sokan tudnak, de ott voltunk a filiszteusok oldalán, amikor összegyülekeztek a Gilboa hegyén vívott csatához, ahol Saul meghalt. Szerencsémre minket elküldtek a filiszteusok, még mielőtt a harc elkezdődött. Ha valaha loptam, sarcoltam vagy zsaroltam volna, és júdaiak vagy Izráeliták lettek volna az áldozatok - nem mintha beismerném, hogy megtettem -, akkor Saul volt az, aki nem hagyott nekem választási lehetőséget. Mit gondoltok, különben hogy maradtam volna életben, miután elűzött magától, és majd az egész országot ellenem fordította? Zif népe beárult engem, Máon pusztájában pedig elárulták neki az emberek, hogy hol tértem nyugovóra. És közben másra se vágytam, csak hogy tovább szerethessem. Úgy gondoltam Saulra, mint atyámra. - Atyám - kiáltottam hozzá a sziklás domboldalon a bozót aljáról, miután Engedi pusztájában odamentem hozzá a barlangban, és elmetszettem ruhájának szárnyát, bizonyítva, hogy ott jártam. Látod, nem öltelek meg téged. - A te szavad-é ez, fiam, Dávid? - felelte, és sírt. - Többé nem cselekszem veled gonoszul. Akárcsak a nők ígéreteiben, az őrültekében sem tanácsos megbízni. Később a filiszteusok levágták a fejét, amikor megtalálták holtan, és ami maradt belőle, azt felszögezték Bethsán városának kerítésére. Rémtettek? Volt részem bennük bőven. Öngyilkosság, királygyilkosság, apagyilkosság, emberölés, testvérgyilkosság, gyermekgyilkosság, házasságtörés, vérfertőzés, akasztás; és több lefejezés, nem csak Saulé. Ide hallgassatok. Voltak fiaim.

Voltak ágyasaim. Volt egy fiam, aki fényes nappal bement a palotám tetején az ágyasaimhoz. Volt egy csillagom, amit rólam neveztek el - méghozzá Angliában, Londonban - 1898-ban. Ki hallott valaha Sámuel csillagáról? Egyik fiam meggyilkolta egy másik fiamat, ugyan mit kellett volna tennem ebben az ügyben? Káin és Ábel? Az akkor volt, most meg most van. Isten maga intézkedett Káin felől: - Lépés, indulj mondta neki. Azzal Káin útnak eredt, és Ádám kievickélt a csávából. De nekem ott volt Jeruzsálem zsúfolásig teli városa, és leste, hogy mit fogok csinálni, miután Absolon megölte Amnónt. És most mindjárt megint ugyanez fog történni, és nekem kell döntenem, melyik uralkodjék majd és melyik haljon meg. Adónija vagy Salamon. Fájdalmas döntés? Csak akkor volna az, ha még törődnék a gyerekeimmel vagy az ország jövőjével. De az az igazság, hogy már nem törődöm. Gyűlölöm Istent és gyűlölöm az életet. És minél közelebb kerülök a halálhoz, annál jobban gyűlölöm az életet. Úgy érzem, túlságosan öreg vagyok ahhoz, hogy még mindig apa legyek, bár ahhoz még nem vagyok túl öreg, hogy férj legyek, és szeretném, ha Bethsabé, a feleségem megint velem lenne az ágyban. Azt hiszem, én vagyok az első felnőtt férfi a világon, aki őszintén, szenvedélyesen, szexuálisan, romantikusan és szentimentálisan szerelembe esett. Ezt a szerelmet jószerivel én fedeztem fel. Jákob tüstént beleszeretett Rákhelbe, amikor először rávetette a szemét Háránban a kútnál, de Jákob kölyök volt, és a szerelme gyerekszerelem az enyémhez képest. Hét évig dolgozott, hogy megkaphassa, aztán még hétig, mikor a nászéjszakán Rákhel helyett rásózták azt a gyenge szemű nővérét. Én az első nap megkaptam Bethsabét, amikor megláttam. Olyan öleléseket kaptam tőle, hogy forgott tőlük a fejem a vele élvezett néhány csodás év alatt, amikor reggel, délben, este és éjjel, nap nap után soha jobb program nem jutott eszembe, mint hogy visszarohanjak hozzá, és megint a húsára tapasszam a kezem, a szám, az ágyékom és a lelkem. Atyavilág, de csüggtem rajta! Szerettünk csókolódzni és beszélgetni. Titokban randevúztunk, már útban a pamlaghoz ölelkeztünk, szédítő tréfákat űztünk, rengeteget nevettünk, és kiélveztük a meghitt, bensőséges vidámság minden más formáját, egészen addig, amíg főbe nem kólintott a hír, hogy teherbe esett. - Azt a szent szart! - futott ki a számon. Nem tudom, kinek az ötlete volt, hogy hívjuk vissza a férjét, a hitteus Uriást az Ammon fiai elleni harcból, Rabba városának ostromából, hogy saját ágyékának sarjaként törvényesítse feleségével való házasságtörő közösüléseim gyümölcsét. De én tudtam, hogy ez nem fog sikerülni. - Uriás, menj haza - nógattam gavallérosan, és hússal meg más élelmiszerekkel megrakott tálat küldettem a házába, hogy felszítsam azt a buja marathont, amit Bethsabé meg én kiterveltünk számára. - Érezd jól magad. Jó híreket hoztál nekem a hadjáratról. De ő inkább a palotám padlóján aludt, mint a szolgáim, holmi donkihotés és telepatikus szolidaritásból a fegyvertársai iránt, akik még mindig Ammon népének mezein táboroztak, és idegesítő módon engedelmeskedett a mi tisztaságra és csatákra vonatkozó mózesi törvényeinknek. Az ember legalább három napig nem mehet szent csatába, miután nővel hált. Vagy ami azt illeti, férfival, vagy éppen birkával, kecskével vagy pulykával. Azok, akik ki akarnak bújni a katonai szolgálat alól, közvetlenül a bevonulás előtt általában lefekszenek a feleségükkel, az ágyasaikkal vagy a pulykáikkal. Ezt nevezzük mi lelkiismereti okokból való szolgálatmegtagadásnak. De Uriás még csak nem is volt zsidó. És mikor hajlott az okos szóra egy hitteus? - Uriás, menjél haza - javasoltam, ajánlgattam, parancsoltam, könyörögtem neki kétségbeesetten másnap egész nap. - Menj haza, Uriás, kérlek, menj haza. A feleséged biztosan vár. Azt hallom, a feleséged buja asszony. Verj be neki. Kettyintsd meg egyszer-kétszer. Kiérdemelted a mulatságot. Ehelyett megint a padlómon aludt. Talán tudott valamit a strici? Úgy éreztem, megőrülök. Nem tudom, kinek az ötletéből küldtük vissza a csatába, hogy megöljék. Tekintsük úgy, hogy Bethsabééból. Az özvegy Bethsabé, mihelyt befejezte drága elhunyt férjének gyászolását, beköltözött a palotába, mint a nyolcadik feleségem. És tüstént azt kérte, hadd legyen királyné. Nekünk nem voltak királynéink. Ugyan visszatartotta-e ez az én drágaságomat attól, hogy egyre csak kérje és kérje? Miután megérkezett a palotámba, egy órán belül megvizsgálta összes többi feleségem lakosztályait, kamráit és kozmetikai tégelyeit, aztán nagyobbat, többet és különbet követelt magának. Ez a csinibaba kezdettől fogva a kedvencem volt. Bethsabé iránti szerelmemben még Abigail iránti szerelmemnél is több gyönyörűséget leltem, pedig ő

igencsak nemes, kifinomult és elegáns hölgy volt, aki a legjobb lencselevessel, árpakenyérrel és póréhagymával etetett, és aki még most is beérné azzal, ha főzhetne rám, ha még az élők sorában volna. Bethsabé, amikor megismerkedtem vele, bele nem dugta volna a kezét a mosogatóvízbe, ha módja volt rá, hogy elkerülje, és soha többé nem is kellett beledugnia, mihelyt feleségül vettem. Most naponta eljön meglátogatni, de csak az az áskálódó szándék hozza hozzám, hogy biztosítsa a jövőjét. Veleszületett önzése még mindig lenyűgöző; szívderítő látni, hogy egyes dolgok soha nem változnak. Hiszen nem jegyeztem-e meg egyszer, hogy nincsen semmi új a nap alatt? Sokat tud a szeretkezésről, de keveset a férfiakról, vagy arról, ami a szívünk mélyén rejtőzhet. Nem izgatja, hogy az enyém mélyén mi rejtőzik. Folyton csak azt kéri, hogy tegyem meg Salamont királynak. - Nem megy - kezdtem neki magyarázni nevetve már aznap, amikor Salamon megszületett. Tucatnyian vannak előtte. Most már csak Adónija. - Én nem magamra gondolok - mondja -, hanem a nép és az ország jövőjére. Csak magára gondol. Semmivel sem törődik többet a jövővel, mint én. Makacsul hajtogatja, hogy szavamat adtam neki. - Biztos vagyok benne, hogy egyszer megígérted - mondja. - Ilyesmit soha nem tudnék csak úgy kitalálni. Bethsabé mindig ki tudott találni bármiféle hazugságot, és tüstént el is hitte, hogy igaz. Átlátszó a kétszínűsége. De soha ne becsüljétek le egy asszony hatalmát. Nézzétek csak meg, mi történik a Királyok I. könyvében. Ott is én vagyok a legkülönb. Salamon talán több teret kap, de van-e valami az egész életében, amit össze lehetne hasonlítani az enyémnek bármelyik részével? Az egyetlen jó sort, amit valaha mondott - azt, amelyikben utasítja Benáját, hogy ölje meg Joábot az oltár előtt -, tőlem vette. A Példabeszédekben minden jó mondás az enyém, és tőlem valók a legjobbak az Énekek Énekében is. Tanulmányozzátok utolsó intézkedéseimet. Csodálatosak, szellemesek, drámaiak, utánozhatatlanok. Sémeivel pusztán csak ötletes vagyok, rokonommal, Joábbal viszont végtelenül határozott. Azzal a Joábbal, aki egy életen át hűséges társam, és majdnem egész pályámon át seregeim bátor parancsnoka volt, aki egyetlenegyszer sem ingott meg irántam való hűségében, és még most, érett öregkorában is kemény karjának erejével és roppant tekintélyével uralmam maradványainak megőrzésére és annak biztosítására törekszik, hogy trónom arra az egyetlen örökösre szálljon, akinek törvényes jogigénye van az elfoglalására. Az erős, hűséges, vitéz Joábra kimondtam: - Öljétek meg! Pusztítsátok el! Radírozzátok ki a stricit! Mindig teli voltam meglepetésekkel, igaz? És elég okos voltam ahhoz, hogy belássam: Salamonnak mindent a szájába kell rágni. Beavatlak benneteket egy titokba, a fiammal, Salamonnal kapcsolatban: halálkomolyan beszélt, amikor azt javasolta, hogy vágják ketté azt a gyermeket. Az a pocc. Az élő Istenre esküszöm. Az a tompa agyú kurafi igazságos próbált lenni, nem ravasz. - Érted, amit Joábról mondok? - kérdeztem tőle, átható, vizsla tekintettel, aztán megvártam tompa bólintását, mielőtt a nyomaték kedvéért hozzátettem: - Ne engedd, hogy deres fejjel, békességgel menjen a koporsóba. - Mi az, hogy deres fej ? - Abiság! Abiság az ajtóhoz kísérte, aztán addig simogatta ziháló mellemet, amíg csak nem érezte, hogy enyhült az elkeseredésem. Utána megmosakodott és megtörülközött, beillatosította a csuklóit meg a hónalját, levetette a köntösét, és egy pillanatra teljes csodálatos szűzi mezítelenségében állt előttem, majd kecsesen fölemelte a lábát, hogy egyik kétszersült-barna térdén az ágyamba csusszanjon, és megint mellém feküdjön. Természetesen nem ért semmit. Még csak föl se melegedtem. A feleségemet akartam. Most is a feleségemet kívánom. Bethsabé ezt nem hiszi el, és ha elhinné, az se számítana. - Nem csinálok többé ilyesmit - válaszolja rendíthetetlenül, valahányszor erre kérem, és aztán, ha rosszkedvűen is, hozzáteszi: - Elegem van a szerelemből. Kiveszett belőle a vágy, amikor rátalált az életcéljaira. Az első az volt, hogy királyné legyen. Pech, hogy nekünk nem voltak királynéink. A másik, hogy anyakirályné legyen, az uralkodó özvegy anyja. Nem vagyok hajlandó üzletet kötni vele, és nem vagyok hajlandó megalázkodni. Persze egyetlen kurta parancsommal az ágyamba rendelhetném, és akkor biztosan engedelmeskedne. De ez koldulás lenne, nem? Én Dávid vagyok, a király, és nem szabad koldulnom. De Isten tudja, így vagy úgy, le fogok feküdni vele legalább még egyszer, mielőtt kiadom a lelkem, és véget vetek fantasztikus

történetemnek.

2 A SOK KÖNYVEK ÍRÁSÁNAK NINCS VÉGE A sok könyvek írásának nincs vége, és minél tovább tűnődöm a magam történetén, annál erősebb lesz a meggyőződésem, hogy Góliát megölése a legnagyobb hiba volt, amit valaha is elkövettem. Saul még aznap besorozott a seregébe, és azóta állandóan fegyver alatt élek. Hogy megbasztam Bethsabét, aztán újra megbasztam, aztán újra meg újra meg újra, és addig tartottam a karom közt, amíg már szinte nem bírtam tovább tartani, de nem tudtam elviselni, hogy elváljak tőle - könnyen lehet, hogy ez volt a második legnagyobb hibám. Nátán a torkomnak esett miatta, és mire észbe kaptam, ott volt a halott gyerek. Hatalmas dolog a szerelem, igaz? Bethsabé iránti szerelmem akkor régen olyan rettenetes volt, mint a zászlós tábor, szívfájdalmában szép, mint a hold, örömében tiszta, mint a nap. Isten meg én elég jó viszonyban voltunk, míg csak meg nem ölte a srácot; utána tartottam a három lépés távolságot. Biztos vagyok benne, hogy mostanára már Ő is észrevette, hiszen ennek már majd harminc éve. Egyszer, még ez előtt, a hódítások szünetében egy büszkeségi rohamomban elhatároztam, hogy látványos épületet emeltetek magamnak, és elnevezem az Úr templomának, de Isten azt mondta, ne tegyem. Isten tudja, mi az én belső okom. Hiúságok hiúsága, mondja a Prédikátor, minden hiábavalóság. Istennek nem volt szüksége Prédikátor könyvére, hogy megismerkedjen a hiúsággal. Nekem sem, ifjúságomtól fogva, mert jobban tudtam, mint az első csatasorban álló három dühödt bátyám, hogy a beképzeltség lángja lobog bennem, és azért is meg akarom mutatni, mit tudok, amikor megnyílt előttem az alkalom, hogy szemtől szembe megküzdhessek Góliáttal. Ezt az alkalmat semmi módon nem hagyhattam ki. Fütyültem a bátyáimra, amikor megparancsolták, hogy menjek vissza Betlehembe, miután megvittem nekik az élelmet, amit atyám küldött. Ehelyett azzal a rettenthetetlen pimaszsággal, ami miatt már amúgy is népszerűtlen voltam a családomban, előőrsről előőrsre száguldottam, fortélyosan bujtogatva, hányaveti szemtelenségemmel és merész őszinteségemmel kíváncsiságot ébresztve az egész arcvonalban. Ki tudott volna ellenállni a kísértésnek, hogy még többet megtudjon arról az elmaradott Júda valamelyik zugából jött pimasz, kölyökképű legénykéről, aki olyan gondviselésszerűen érkezett, és olyan készségesnek mutatkozott? Saul semmiképp. Saul, aki elszántan és nála szokatlan józan ésszel állandó, hivatásos hadsereg megteremtésére törekedett, a hagyományos, nehezen kezelhető, gyülevész önkéntes sereg helyett, amelybe az enyémhez hasonló családok vagy az egyes nemzetségek és törzsek tetszésük szerint bevonultak vagy nem vonultak be, valahányszor kitört egy válság. Saul elkezdte központosítani a kormányzatot. Megverte az ammonitákat Jábes-Gileádnál, kiporolta, igaz, jócskán fia, Jonathán nélkülözhetetlen segítségével, a filiszteusok seggét Mikmásnál, és lerohanta az amálekitákat a déli sivatagban. Az amálekiták lerohanása során idegenítette el örök időkre Sámuelt, mert váltságdíj fejében megkímélte a királyt és zsákmányul ejtette a marhák legjavát: pedig az Isten helyett szóló Sámueltól kifejezetten azt az utasítást kapta, hogy pusztítson el mindent, mészárolja le mind a férfit, mind az asszonyt, mind a gyermeket, mind a csecsemőt, mind az ökröt, mind a juhot, mind a tevét, mind a szamarat. Saul intellektusa túlságosan egyszerű volt ahhoz, hogy előhozakodjék az egyetlen hazugsággal, amely lecsillapíthatta volna dühöngő szent emberünket: - Elfelejtettem. - Ehelyett megkockáztatta azt az otromba mentséget, hogy a marhákat áldozati állatul vitte el. - Jobb az engedelmesség a véres áldozatnál - torkolta le nyersen az a mogorva alak, aki egymás után mindkettőnk jótevője volt. - Mivel te megvetetted az Úrnak beszédét, Ő is megvetett téged, hogy ne légy király. Én megmondhattam volna Saulnak, hogy nem fog menni a dolog. Sámuel darabokra vagdalta az amálekiták királyát, Agágot, aztán duzzogva hazament Rámába, és soha többé nem látogatta meg Sault, egészen a halála napjáig. Saul számára ez a Sámuellal való szakítás akkora terhet, olyan lelki gyötrelmet jelentett, amit nem volt mindig képes elviselni, amellett a szorongó bizonytalanság olyan hálóját vetette rá, amelyből soha nem tudott teljesen kiszabadulni. Számomra ez lett a nagy alkalom.

Jól ismertem Saul toborzási módszereit. Valahányszor meglátott egy erős vagy derék férfit, magához vette állandó haderejébe zsoldosként, aztán vitézségéért és buzgalmáért jól megjutalmazta, bőséges részt juttatva neki a zsákmányból. Amikor a párbaj után visszatértem Góliát fejével, kardjával és páncéljával - több erőre volt szükség ezt a sok szart segítség "nélkül a dombra fölcipelni, mint hinnétek -, Saul még azon a napon magához vett, és soha többé nem engedett visszatérni atyám házába. Meg kell vallanom, hogy fegyver alatt élni nem is volt mindig olyan kellemetlen. Amikor keményen lecsaptunk a filiszteusokra, az ammonitákra, a moabitákra meg a szíriaiakra, olyan előre látható rendszerességgel poroltuk el őket, hogy a győzelem könnyűnek, a bátorság pedig normálisnak látszott. De már az Abner, Séba, Amasa, Absolon, sőt még a Saul elleni háború is egészen más természetű konfliktus volt. Ők honfitársaim voltak. Egyesek vérrokonok. Amasa az unokaöcsém, Absolon a fiam. Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam: „Absolon! édes fiam, édes fiam Absolon! bár én haltam volna meg te helyetted!", de erre se Isten, se Joáb nem adott nekem lehetőséget. Holmi csekély, megbocsátható vétségért megölni a saját fiunkat - ahogyan Saul akarta tenni Jonathánnal -, talán részegítő élvezetnek tűnhet egyes atyák szemében. Az enyémben nem. Még arra is alig tudtam rávenni magam, hogy megszidjam valamelyiket az enyémek közül. Azt hiszem, elkapattam őket, mert takarékoskodtam a vesszővel - a legtöbbjük aljas vagy ostoba dolgokat művelt, még a kedvenceim is. Különösen a kedvenceim. És amikor Absolon meghalt, úgy sírtam, hogy majd megszakadt a szívem. Még ennél is többet sírtam, amikor a csecsemő gyermekem betegen feküdt .és lassan haldoklott. Hét napig arcomat a földre fektetve gyászoltam. Nem ettem kenyeret. Nebukadnezár megőrült, és a földről evett, mint az ökör. Én ép eszemnél voltam, de majdnem ugyanezt tettem, mert azt reméltem, a böjtölésem és a sírásom irgalmasságra indítja Istent. Azt ugyan várhattam. Hamarább megmozdíthattam volna egy hegyet. Lelki alkatomnak egyetlen hibája volt - szerettem a gyerekeimet, legalábbis a fiaimat. A lányaimmal nem törődtem. Ez volt a másik hiba, és drágán megfizettem érte, méghozzá olyan bonyolult módokon, hogy máig se tudtam egészen kibogozni. Amikor kedves leányomat, Támárt féltestvére, Amnón megerőszakolta, természetesen kijöttem a sodromból. Főleg azon bosszankodtam, hogy kínos helyzetbe kerültem, de azt reméltem, majd csak megoldódik valahogy magától a dolog. Nem tettem semmiféle lépést. Arra számítottam, hogy az ügy majd feledésbe megy, mint ahogy csakugyan úgy is látszott. Aztán két év múlva meggyászolhattam Amnón erőszakos halálát és a bosszúálló Absolon száműzetését, aki Gessurba menekült, miután megszervezte a gyilkosságot. Három év telt el, mire Joáb rá tudott beszélni, engedjem meg neki, hogy visszatérjen. Két további év, amíg beengedtem Absolont a palotába a színem elé. Absolon fejet hajtott. Én megcsókoltam. Aztán Absolon, hipp-hopp, egy szempillantás alatt kirobbantotta a fegyveres lázadást, mellyel arra kényszerített, hogy elhagyjam városomat, Jeruzsálemet, és a Jordán másik partjára meneküljek. - Emlékszel az átokra? - emlékeztetett Nátán, szinte kárörvendve, amikor kifelé kutyagoltunk a város végéről a Kedron patakja felé. Absolon szinte teljes győzelmet aratott. A becsapó villámot hamarabb észreveszi az ember. És én, a hatalmas király, tíz ágyast hagytam hátra, hogy tartsák tisztán a palotámat. Természetesen emlékeztem Istennek Nátán útján hozzám továbbított ítéletére, amit Nátán most átoknak akart nevezni. Ugyan mi szállhatott meg, amikor föltételeztem, hogy büntetlenül megúszhatom, ha halálba küldöm a hitteus Uriást? Hogy mennyire tudtam, nem úszhatom meg a büntetést, már akkor nyilvánvaló volt, amikor önkéntelenül együtt éreztem a szegény emberrel Nátánnak erre az alkalomra kitalált példázatában - azzal az emberrel, akinek elvette az egyetlen bárányát a gazdag ember, akinek pedig sok báránya volt. - Él az Úr - jelentettem ki a gőgös gazfickó ellen fölgerjedt heves haragomban -, hogy halálnak fia az az ember, ki azt cselekedte. - Te vagy az az ember - jelentette ki Nátán, és boldog sikkantással csapta össze a kezét trükkjének sikerén. A strici teljesen fölibém kerekedett. És a szemrehányó litániának, amit előadott, csakugyan erősen átokíze volt. - Három módja van annak, hogy bűnbánattal megaláztassál. Nem, inkább négy. Igen, négy dolog van, amelyek nem ismerik a bánat végét. - Nátán moralizálása olyan nekem, mint az ecet a fogamra, mint a füst a szemembe. Nátánhoz képest Polonius olyan hallgatag volt, mint a szfinx. Most azonban

aggodalmas hangulatom fokozatosan enyhült, miközben beszélt. Hogy a fegyver soha ki nem szakad a házamból, csöppet sem aggasztott, hiszen akár előtte, akár utána ugyan mikor jutott ki béke bárkinek, aki ezen az Ázsia és Afrika, az arab sivatag és a Földközitenger közötti Termékeny Félholdon élt? Vagy bárhol másutt az általunk ismert világon? Ebben ki is tudtam volna egyezni, és a figyelmem már-már kezdett veszedelmesen elkalandozni, amikor Nátán terjengősen nekifogott Olümposzi ítéletem második szakaszának, amely semmivel sem bizonyult ijesztőbbnek az elsőnél. Gonosz fog támadni ellenem a saját házamban. Na és? Ezt az eshetőséget minden zsidó szülő magától értetődőnek tartja. Ugyan melyik apa marad ment a gyerekeitől származó mindenféle bajoktól? Nekem meg több gyerekem volt, hogysem össze tudnám őket számolni. Van talán közöttük egy is, aki tudja, mi a hála? Élesebben fáj, mint kígyó foga, hálátlannak látni gyermekünk. A harmadik rész meglehetősen érdektelen volt: amiért lefeküdtem egy másik férfi feleségével, hasonló szégyen fog reám szállni a feleségeim révén egy felebarátomtól. Ez, ha ugyan valaha is bekövetkezik, elég igazságosnak látszott. De ki tudta volna előre megmondani Nátán enigmatikus szavaiból, hogy egyik fiam lesz az a „felebarátom", aki fényes nappal teszi a feleségeimmel azt, amit én sötétben és lopva csináltam Uriás feleségével? Ki sejthette volna, hogy Amnón megerőszakolja és meggyalázza a féltestvérét ? Hol van Nátánnak a rám váró büntetésekről szóló hosszú felsorolásában akár csak egyetlen utalás arra, hogy nem különálló büntetésekről beszélt, hanem olyan egymásba fonódó következményekről, amelyek Absolon fiam hirtelen lázadásával majd egyetlen, érthető egésszé forrnak össze? Nátán tovább locsogott, méghozzá delphoi módra, olyan homályosan, hogy valószínűleg még akkor is elszalasztottam volna a jövendöléséből bármiféle utalást Absolonra, mint beteljesítésének fő eszközére, ha feszülten odafigyelek. Isten ravasz volt, amikor egy olyan tökfejet választott ki, mint Nátán. Tudta, hogy csak fél füllel fogok odafigyelni, különben az egészet elháríthattam volna. Ismertem volna hozzá az eszközöket, a biztosítékokat. Én Dávid vagyok, nem Oidipusz, prézlivé zúztam volna a végzetet. A mennydörgést is lerángattam volna az égből, hogy megmentsem a gyermekeimet, de Isten, az az alattomos, nem akarta. Annak a néhány alkalomnak egyike volt ez, amikor túljárt az eszemen. Idővel aztán minden valóra vált, még a büntetések homályos fonatának a harmadik része is, bár akiket megerőszakoltak, miután elhagytam a várost, inkább ágyasok voltak, mint feleségek. De a fiamra soha nem gondoltam úgy, mint felebarátomra, se bármelyik ágyasomra, mint feleségemre. Hogy megmondjam nektek az igazat, még a legtöbb feleségemre se gondoltam soha, mint feleségemre. Mikál, Abigail és Bethsabé egyszerűen csak fontosak voltak számomra életem különböző szakaszaiban, mint ahogy most Abiság is az. Ez a fekete hajú lány fantasztikusan gyönyörű meztelenül, különösen combjának feketén szőrös találkozásánál - még Bethsabé is ezt mondja -, és én azon gondolkodom, hogy ha még sokáig látjuk egymást a halálos ágyamon, a feleségemmé teszem. De hát ez most lényegtelen. Emlékszem, mennyire megkönnyebbültem egy pillanatra, amikor Nátán egyszer csak vidámabb hangot ütött meg, amely mintha kielégítő végkifejletet jósolt volna. - Ne aggódj, ne aggódj - nyugtatgatott, és vigasztalóan megvonta a vállát. - Az Úr elvette a te bűnödet. - Remek. - Nem lesz bántódásod. -Ez még jobb. Aztán jött a fullánk. - De a gyermek mondta Nátán -bizonnyal meghal. Bízzatok az Úrban: soha semmit nem ad ingyen. Ugyanabban a pillanatban veszítettem el Istenemet és a gyermekemet. Amíg le nem vette rólam bűnöm terhét, és át nem helyezte a csecsemőre, Isten meg én olyan jó barátságban voltunk, amilyet csak el lehet képzelni. Útmutatást kértem Tőle, valahányszor csak kívántam. Mindig számítani lehetett Rá, hogy válaszol. Beszélgetéseink kellemesek voltak és pontosak. Nem vesztegettük a szavakat. - Elmenjek Kehilába és szabadítsam meg a várost? - Eredj Kehilába és szabadítsd meg a várost - válaszolta segítőkészen. - Felmenjek Júdába, Hebronba, és engedjem, hogy az elöljárók királlyá koronázzanak? kérdeztem, miután hírt kaptam Saul haláláról, és befejeztem híres gyászénekemet. - Miért ne? - hangzott Isten lekötelező válasza. A válaszok, melyeket kaptam Tőle, kivétel nélkül mindig azok voltak, amelyeket hallani akartam;

gyakran úgy tűnt, mintha csak önmagammal beszélnék. Nekem semmit nem kellett elszenvednem abból a kíméletlen erőszakoskodásból, amellyel Isten megkeserítette Mózes életét, attól a naptól fogva, hogy belelépett, de még annak a kínszenvedésnek egyetlen pillanatát sem, melyet az a mélységes, üres és megszakítatlan csönd okozott, amely Sault végül a tiltott endori boszorkányhoz űzte, hogy érintkezésbe léphessen Sámuellal, azzal a férfival, aki mindenki másnál inkább felelős volt elméjének megromlásáért. Amikor Sámuel szakított Saullal, magára hagyta szomorú világunkban, és Saul már csak saját gyarló erőforrásaira támaszkodhatott. Isten végérvényesen elvett tőle minden reményt, soha többé nem kapott egyetlen szót vagy jelet, hogy valaki odafönn figyel rá vagy törődik vele. Az égő áldozatokból nyugodtan fasírtot csináltathatott volna. Nyomorult szükségétől űzve Saul elment hát az endori boszorkányhoz, hogy megtudja Sámuel szellemétől, mi lesz a kimenetele a Gilboa melletti csatának, amelyet a filiszteusok és a héberek másnap készültek megvívni. Sámuel aztán megadta neki, egyenest a szeme közé: Saul másnap meg fog halni, Jonathán is meg fog halni, két másik fia is meg fog halni, az Izraelitákat pedig megfutamítják és szerteszórják házaikból és sátraikból. Saulnak úgy kellett ez a felvilágosítás, mint egy púp a hátára. Már amúgy is nagyon gyönge lábakon állt. Egy Sámuelnál nagyvonalúbb természet jó tanácsokkal látta volna el. Mit ártott volna Sámuelnak, ha azt mondja Saulnak: ne harcolj? Hadd vonuljanak át Jezréel völgyén. Milyen messzire juthatnak? Csapj le rájuk a hegyek közül. Zaklasd őket, üssél rajtuk, késleltesd és halogasd az összecsapást. Csapj rájuk hátulról, támadd a szárnyaikat. Tartsd őket bizonytalanságban. Meddig bírják ezt? De Saul napja leáldozóban volt, az enyémnek pedig a hajnalát hozta a sors. Könnyű elfogadni a sorsot, ha neked kedvez. Amikor nem, akkor ne nevezd sorsnak: nevezd igazságtalanságnak, árulásnak vagy egyszerűen balszerencsének. Most pedig az én napom van leáldozóban, miközben Adónija és Salamon helyezkednek, ügyeskednek a pozíciókért, Bethsabé a fia mellett korteskedve körmönfont és átlátszó szándékkal jár hozzám látogatóba, őt pedig Nátán igazgatja a háttérből, aki joggal föltételezi, hogy nagyon ingatag talajon áll. Ha én holnap meghalok, Nátán nem fog sokkal túlélni. Isten meg a jelek szerint mostanában nem avatkozik be az efféle dolgokba. A csodák ideje elmúlt. Ha Bethsabé bármiféle érdeklődést mutat mások jóléte iránt, ez olyan nagy erőfeszítésbe kerül neki, amire körülbelül másfél percig képes. A gátlás nem természete, a tapintat idegen tőle. Megmutatja nekem legújabb fehérneműit, alkalmilag még mindig tervez ilyesmiket, hogy elfoglalja magát. Ha Abiság körülöttem szorgoskodik, unatkozva figyeli, és úgy ejti el kritikus javaslatait, mint holmi visszavonult veterán, aki a taccsvonal mellől osztogatja a jó tanácsokat. - Ezt ő soha nem szerette - veti oda mondjuk a készséges szolgálólánynak, álmos arcát a kezére támasztva, szemhéjait unalmában félig lehunyva. - Amúgy jobb szokott lenni neki. Miért nem nedvesíted meg az ujjaid hegyét valami sikamlós anyaggal, kedvesem? Jó a méz, legjobb az olívaolaj. A jó olívaolaj. - Csináld te - javasolom. Most, hogy egy felnőtt férfi anyja - méghozzá, mint ismételgetni szokta, olyané, aki méltó rá, hogy király legyen -, a velem való szexuális kapcsolatnak még a gondolata is undorítja. Valamikor nem találta undorítónak. Rettenetesen fel van zaklatva, mert Adónija, a vetélytárs, Joáb tanácsára kéréssel jött hozzám: engedjem meg neki, hogy közebédet adjon, amelyen persze egyszerre szerepelne házigazdaként és a trón várományosaként. Adónija csakugyan a trónom várományosa. Azt hiszi, ő fog követni engem, én meg eddig semmit sem tettem, ami elbátortalaníthatta volna. Adónija inkább hiszékeny, mint diplomatikus, és nem túlságosan intelligens. Nagyon nem szeretném, ha nekem kellene végeznem vele. Másfelől viszont perverz módon élvezem a lehetőséget, hogy kettőjük közül valamelyik jóvátehetetlen baklövést fog elkövetni. Adónija már közel áll hozzá, de Bethsabé és Salamon is. Ha engedélyezem Adónijának a lakomát, nagyon meg lenne tisztelve, ha én is részt vennék rajta. Miért ne lenne? Bethsabé megpróbál rászedni egy ellenajánlattal. - Salamon szeretne egy kis vacsorát rendezni a tiszteletedre, de inkább itt benn a palotában. Ez könnyebb lenne neked is, és sokkal kevesebbe kerülne. Salamon gyűlöli a tékozlást. Hadd hívjam be, hogy megbeszéljétek. - Ne hívd be! - figyelmeztetem éles hangon. - Ha meglátom, meggyűlölöm, és nem hagyok rá semmit. Abiság! Abiság!

A Súnem városából való Abiság, miután az ajtóhoz kísérte Bethsabét, és megint kettesben maradtunk, megnyugtatott a simogatásaival és édes csókjaival. Bethsabé megfeledkezik a büszkeségemről meg a hirtelen haragomról. Ne felejtsétek el: én vagyok az, aki nem állok többé szóba Istennel. Én rúgtam föl ezt a barátságot. Isten soha nem elégedetlenkedett velem személyes beszélgetéseink során, soha nem volt goromba vagy dühös, mint néha Mózessel. Ingerült szavakat és bírálatot csak a prófétáimon keresztül kaptam Tőle, ezeket pedig mindig némi fenntartással fogadtam. Óhatatlanul eltűnődöm rajta, mi történne, ha még egyszer megpróbálnék Istennel közvetlenül beszélni. Meghallgatna? Válaszolna? Az a gyanúm, talán igen, ha megígérem, hogy megbocsátok Neki. De félek, hogy mégsem. Ellentétben velem, szegény, megzavarodott Mózes kénytelen volt eltűrni Isten dühödt rosszkedvének teljes erejét, mégpedig pillanatokon belül, miután az égő csipkebokorból szóló hangtól tudomást szerzett a meghökkentő küldetésről, amelyre éppen bepalizták. - Mmmm.. .miért én? - tett fel ez az egyszerű és ellenszenves ember egy értelmes kérdést Midián sivatagában a bokorból hozzá szóló hangnak, aki kijelentette, hogy ő atyjának Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene. - Én dddd.. .dadogok. Mózes tüstént kihívta maga ellen Isten haragját azzal a hallgatólagos feltételezéssel, miszerint Ő tévedett, és nem a megfelelő embert választotta ki, és hogy azt az erőt, amely le tudta rakni a föld alapjait és ki tudta horgászni a leviathánt, visszarettentheti olyan csekélység, mint egy kis beszédhiba. Majd ellátja Ő Mózest egy Áron nevezetű fivérrel, akinek a szájába lehet adni a szavakat. Mózest teljesen megbénította ezeknek a zsarnoki előírásoknak a gyorsasága és kérlelhetetlensége. Nem sok tér maradt kompromisszumra. Mármost ez a Mózes nevezetű ember nagyon béketűrő volt, és csak szánalmas tiltakozásra volt képes a sommás elbánás ellen. - Ugyan ki mondta, hogy nekem kedvesnek kellene lennem? -reccsentett rá Isten. - Hol van az megírva, hogy kedvesnek kell lennem? - Hát nem vagy Te jó Isten? - Hol mondják azt, hogy jónak kell lennem? Nem elég, hogy én vagyok Isten? Ne vesztegesd az idődet álmodozással, Mózes. Én megparancsoltam Ábrahámnak, hogy metéltesse körül magát, amikor már felnőtt férfi volt. Olyasvalakinek a cselekedete volt ez talán, aki kedves? - Én sem vagyok kkkk... körülmetélve - jutott hirtelen Mózes eszébe. - Csak várjál - mondta az Úr nevetve. Czippora, a felesége tüstént neki is esett Mózesnek egy éles kővel, közben ádázul lafatyolt, a gyermekük életét féltette. Mózes hagyta, hadd csinálja. Én soha meg nem engedtem volna egyik feleségemnek sem, hogy ilyen közel jöjjön egy késsel a nemi szervemhez, még Abigailnak sem, Mikálnak meg különösen nem. Czippora levágta Mózes előbőrét, és a lába elé dobta. Igen kétséges, hogy Mózes sokat értett abból az elítélő szóáradatból, amelyet felesége a műtét után rázúdított. - Minden bizonnyal vérjegyesem vagy te nekem - adta tudtára Mózesnek. - Vérjegyesem vagy a körülmetélés miatt. - Ffff.. .fáj - nyöszörgött Mózes. - Ki mondta, hogy nem fog fájni? - kérdezte az Úr. - Hol van az megírva, hogy nem szabad fájnia? - Kemény az az élet, amit Te adtál nekünk. - Miért lenne puha? - szólt az Úr. - És nagyon nehéz a világ. - Miért lenne könnyű? - Miért szeressünk és imádjunk Téged? - Én vagyok Isten. VAGYOK, AKI VAGYOK. - Jobban fog menni a sorunk, ha imádunk? - Tán rosszabbul fog menni? Menj Egyiptomba, és mondd meg Izráel gyermekeinek, atyáik Istene azt akarja, hogy gyűjtsed őket magad köré, és vezesd ki őket onnan. A mindig szerény Mózes pesszimista volt az esélyeit illetőleg. - Miért hinnének nekem? Miért követnének engem? Mit mondjak nekik, amikor megkérdezik tőlem a Te nevedet? - VAGYOK, AKI VAGYOK. - VAGYOK, AKI VAGYOK? - VAGYOK, AKI VAGYOK. - Azt akarod, hogy ezt mondjam nekik: VAGYOK, AKI VAGYOK? - VAGYOK, AKI VAGYOK - ismételte meg Isten. - És most megbízlak - folytatta -, hogy szerezz

rá engedélyt a fáraótól, és menjetek háromnapi útra a pusztába és áldozzatok Nekem. Mondd meg neki, hogy engedje el a népedet. - Engedje el a népemet? - Engedje el a népemet - szólt az Úr. - El fogja engedni a népemet? - Meg fogom keményíteni a szívét. - Szóval akkor nem fogja elengedni a népemet? - Na, most már kapiskálod. Meg akarom mutatni, mire vagyok képes. Fel akarom vonultatni a tudományomat Izráel gyermekeiért. - Nem fog menni - makacskodott Mózes búskomoran. - Soha nem fognak hinni nekem. - Hinni fognak neked, hinni fognak neked - ígérte az Úr. - Miért ne hinnének? Izráel gyermekei hittek neki, és huhú - hogy megbánták! Egyesek szemében talán jogos kérésnek tűnt, hogy három napot tölthessenek a pusztában, de a fáraó szemében csak azt bizonyította, hogy a zsidóknak túl sok a szabad idejük, ezért mindenféle ostobaságokat találnak ki. - Restek vagytok, restek - szidta őket a fáraó. - Azért van időtök az áldozatra. Adjatok több munkát nekik. - Rosszabbul megy a sorunk, mint azelőtt - nyöszörögtek Izráel gyermekei a megnövelt munka terhe és az ütlegek alatt. Mogorva tekintettel néztek Mózesre, és a szemükben fenyegetés ült. - Miért kezdtél egyáltalán velünk? Mózes megzavarodottan, panaszkodva tért vissza az Úrhoz. - Miért vagy olyan gonosz a néphez? Ezért küldöttéi hozzájuk? Semmivel nem könnyítetted meg a dolgukat, és a fáraótól sem szabadultak meg. - Megkeményítem a szívét. - Megint megkeményíted a szívét? Miért kell a szívének olyan keménynek lennie? - Hogy lehetővé tegye, hogy kimutassam hatalmamat, amely nagyobb, mint az ő összes varázslóié és az összes többi isteneké. És hogy mindörökre belevéssem a világ eszébe, hogy ti vagytok az a nép, amelyet kedvencemül kiválasztottam. - Ez sokat fog számítani? - Semmit nem fog számítani. - Akkor meg mi értelme? - Ugyan ki mondta, hogy Engem meg kell érteni? - felelte Isten. -Mutasd meg Nekem, hol áll az, hogy amit csinálok, annak értelme kell legyen. Soha nem ígértem értelmet. Értelmet, még mit nem. Adok tejet, adok mézet. Értelmet nem. Ó, Mózes, Mózes, miért beszélsz te értelemről? A neved görög, és Görögország még nincs is. És te értelmet követelsz. Ha értelmet akarsz, nem lehet vallásod. - Nekünk nincs vallásunk. - Én majd adok nektek vallást - mondta Isten. - Olyan törvényeket adok nektek, amilyenekről még soha nem hallottatok. Ki foglak hozni benneteket Egyiptomból, jó földre, a völgyekben és a hegyekben folyó patakok, kutak és források földjére, a búza és árpa, a szőlő, a fügefák és pomagránátok földjére, az olajfák és a méz földjére, egy olyan földre, ahol szűkölködés nélkül fogjátok enni kenyereteket. Ezt ígérte Ő, és ez minden, amit adott nekünk, az étkezési tilalmak bonyolult sorával együtt, amelyek szintén nem tették könnyebbé az életet. A gójoknak szalonnát ad, édes disznóhúst, szaftos vesepecsenyét és véresen sült rostélyost. Nekünk füstölt marhaszegyet ad. Egyiptomban miénk volt a föld zsírja. A Leviticusban, Mózes III. könyvében megtiltja nekünk, hogy megegyük. Méghozzá örökös törvénnyé teszi, hogy ne együk meg se a zsírt, se a vért. A vérben foglaltatik az élet szelleme, ezért az egyedül az Övé. A zsír meg rosszat tesz az epehólyagunknak. És az a sok-sok zűr. Alig vitte végbe Mózes a kivonulást Egyiptomból a Sinai pusztájába, a nép máris morgolódott ellene éhségében és szomjúságában, és kész lett volna megkövezni őt. Mózes meg én - mind a ketten szembenéztünk a megkövezéssel és a halállal, híveink részéről, akik aztán hamarosan már ünnepeltek minket. Isten negyven éven át nyomta a fülébe a sódert az egyik oldalról, a nép meg morgott és fenyegetőzött a másikról, nem csoda, ha olyan öregnek látszik azon a szobron Rómában, és alig százhúsz éves korában sírjába szállt. Tartsátok eszetekben, hogy mire eljött a Góliáttal való viadalom napja, egyszer már meglátogattam Sault, énekeltem és muzsikáltam neki, miután gyötrött lelkére rászállott annak a heves és mélységes depressziónak az első rohama, amelytől aztán egész életében szenvedett. Azon rendkívüli véletlen

egybeesések egyikének révén, amelyek tápot adnak a misztikus és érzékfeletti jelenségekben való hiedelmeknek, a gonosz szellem ugyanazon a napon szállt rá Saulra Gibeában, amelyik napon Sámuel megjelent az én otthonomban, Betlehemben. Sámuel, aki attól félt, hogy Saul megöli, ha megsejti jövetelének célját, egy kötélen vezetett veres ökörborjúval érkezett, mintha áldozati küldetésben járna. Amikor a nyakából hosszú bőrszíjon lecsüngő szaruból olívaolajjal fölkent engem, Gibeában Saulra körülbelül ugyanabban a percben jött rá a hoppáré. Nem volt hajlandó kijönni a szobájából. - Nyugtassátok őt meg almákkal - javasolta Abner, Saul minden seregeinek kapitánya. Maradjatok mellette kancsóitokkal. Amikor az almák és a boroskancsók csődöt mondtak, valaki a kíséretéből zenét javasolt, mint olyan gyógymódot, amely közismerten megnyugtatja a háborgó lelket. - Nem hülyéskedtek? - kérdezte Abner, de beleegyezett, hogy ám próbálják ki. Ennek utána a társaságból valaki engem javasolt, mint olyan ifjút, aki ügyesen bánik a hárfával, amellett bátor, okos és jó megjelenésű, és Isai érdemes családjának egyik fia Betlehemből. Jómagam soha nem kételkedtem benne, hogy a húros hangszereken való jártasságom és a verselés iránti figyelemre méltó tehetségem egy szép napon ajtókat fog megnyitni előttem. Igen, akkoriban muzsikáltunk, szerettünk táncolni és szerettük a szép ruhákat is: minél csiricsárébb volt a színük, annál nagyobb gyönyörűséget leltünk bennük. Az a tunika, melyet a Góliáttal való bajvíváskor viseltem, finom, fehérített vászonból volt, az ingemen jácintkék fűrészfogas hosszanti csíkok, és végig ugyanezzel az égszínkékkel beszegve és varrva. A derekamon cinóbervörös övet viseltem, festett kecskebőrből. Mihelyt a föníciaiak tökéletesítették az aranyat oldó savat, dirjat-séferi festékgyáramat tüstént ráállítottam az aranyszín fonál és cérna termelésére, díszes kontrasztul a különböző vörös, zöld és kék ruhaneműekhez, amelyek férfiak és nők között egyaránt népszerűek voltak, valamint a tirusi bíborcsiga bíborához, amelyről Kánaán földje a nevét kapta. Szerettük a sokszínű, elegáns ruhákat, és mindig ilyeneket hordtunk. Sámson ingekre kötött fogadást, József pedig hencegve feszített sokszínű kabátjában, és majdnem eljátszotta az életét, kihíva tíz féltestvérének féltékenységét. Mindnyájunk szerencséjére inkább eladták Egyiptomba, rabszolgának. Ékszereink is voltak - gyűrűk, csüngők, melltűk és csengők. A nők is viseltek ilyesmit. Engem lázba hozott az a korona meg karkötő, melyeket a kóborló amálekita adott át nekem, aki rátalált a halálosan sebesült Saulra. Egy másik koronát Rabbát ammonita királyától vettem el, amikor a város elesett. A csatára való sisakoktól eltekintve ezeken a koronákon kívül nem is volt más fejfedőm. Palesztinában nem hordtunk kalapot, és nem volt probléma, hogy hogyan menjünk kalap nélkül templomba, mivel nem voltak templomaink sem. Szerettem, ha az asszonyaim sárgába, kékbe és karmazsinvörösbe öltöztek, és szerettem a skarlátszín. száj festéket, az azúrkék szemfestéket és a sötétszín szempillafestéket, melyek akkor kerültek használatba, amikor gazdaságunk fejlődése átvezetett minket a luxus, a semmittevés és a dekadencia korába. Hál' istennek minden feleségem sokat adott rá, hogy szép legyen, és idejének legnagyobb részét a ruháival, szépítőszereivel, fésűivel, tükreivel és hajcsavaróival töltötte. Csak Bethsabénak voltak nagyratörőbb ambíciói. Mindig ruhabolond volt - tudjátok, ő találta fel a fehérneműt, azoknak a pályamódosításoknak a során, amelyekkel egy-egy rövid időre elfoglalta magát -, ami pedig a stílust illeti, hajlott a merész és a nem hagyományos felé. Míg többi feleségem vörösre festette a haját, Bethsabé sárga meg aranyszín vegyületekkel kísérletezgetett, és gyakran pokolian nézett ki, amikor a festékei nem fogtak, vagy nem tapadtak meg egyenletesen. Ő volt az első nő, aki tudomásom szerint műszempillákat és -körmöket viselt, fekete antimonport kent a szemhéjára, és a bugyin kívül ő tervezte meg a kaftánt és a miniszoknyát is. A Súnem városából való Abiság elbűvöl csinos kendőivel és haj szalagjaival, meg a testéhez tapadó ruháival. Napról napra jobban tetszik nekem, lehet, hogy belé fogok szeretni. Az én koromban, és az én állapotomban. De hirtelen eszembe villan, hogy Abiság biztosan azt hiszi, buzi vagyok, mert eddig még nem voltam képes fölállítani vele, és mert valószínűleg az összes ősrégi, alaptalan pletykákat hallotta rólam és Jonathánról. Az első benyomások lassan oszlanak el, a rossz benyomásoknak pedig még több időre van szükségük ehhez. Valószínűleg híres gyászénekemnek az a Jonathánról, a szeretetről és a nőkről szóló sora, ott a vége felé, az felelős leginkább a kettőnkről szóló rosszindulatú pletykákért, melyeket azok a korlátolt fráterek terjesztenek, akik hibát akarnak találni bennem. Soha senki nem beszél az ezt közvetlenül megelőző félmondatról, amelyben félreérthetetlenül kijelentem, hogy pusztán testvéremnek tekintem Jonathánt. Én komoly költeményt írtam, nem alacsonyítottam le magam botrányos vallomásokkal. Én Dávid vagyok, a király, nem Oscar Wilde. Valószínűleg ma is

ugyanezeket a szavakat használnám, ha ugyan nem tudnék tökéletesíteni rajtuk, pedig tudom, hogy micsoda áradatát indítanák meg a kuncogva előadott, gúnyos meséknek. Vita brevis, ars longa. Összes feleségeim és majdnem minden ágyasom egy másik vonása, amiért hálával adózom Istennek vagy a jó szerencsének, hogy kényszeresen és már-már túlzott mértékben alkalmazzák az erős parfümöket és kölniket, pirosítókat, testbalzsamokat és a különféle illatos test- és légfrissítőket . Meleg éghajlat alatt nem könnyű tipp-topp állapotban tartani egy háremet. A palotám más részeiben és kinn a zajos utcákon uralkodó bűz pedig korántsem üdítő. Teljesen eredménytelenül próbáltam Adóniját és Salamont erőfeszítésekre késztetni, hogy oldják meg a szemételtakarítás és a szennyvízelvezetés sürgető problémáját. Adóniját továbbra is a társasági élet, Salamont pedig a pornográf amulettjei kötik le, a közigazgatás iránti figyelmük pedig csak a királyi jövedelmek forrásaira, valamint katonai vezetőink, Joáb, illetve Benája jóindulatának megnyerésére korlátozódik. Én azt reméltem, hogy szeretett városom, Jeruzsálem a Közép-Kelet csillogó kirakatává fog fejlődni, szépsége és jelentősége olyan kiemelkedő fővárosokéval lesz majd összehasonlítható, mint Koppenhága, Prága, Bécs és Budapest; ehelyett azonban, mint arra Mikál gyorsan rámutatott, csak egy második Coney Island lett belőle. Mikál, ifjúságom menyasszonya, aki örökösen királyi származásával hozakodott elő, végeredményben királyi tüske lett a seggemben, és sajnos, megérte az öregkort. Soha nem fogom elfelejteni az ajkamról felszökő örömkiáltást, amikor hírét hozták, hogy haldoklik. Igaz, ami igaz, kevert és színesen változatos szomszédságban találtuk magunkat és éltük életünket, miután Jósué átvezetett bennünket a Jordánon, és lerombolta Jerikó fallal övezett városát, hogy megkezdje Kánaán meghódítását. A zsidók, a kánaániták és a filiszteusok általában elég jól kijöttek egymással, amikor éppen nem háborúztak. Tirus barátságos föníciai lakóitól szereztük a festékek meg a textilkészítés ismeretét, amely aztán idővel lehetővé tette számunkra, hogy megalapítsuk saját híres ruhaipari központunkat. Hirámtól, Tirus királyától szereztem a cédrusfákat, az ácsokat és a kőfaragókat palotám építéséhez, miután elvettem Jeruzsálemet a jebuzeusoktól. Az egész térségből nagyjából csak egyvalami hiányzott - egy arab, de nem is hiányolta senki. Mire én megszülettem, már vasszerszámokat használtunk, melyeket a filiszteusoktól vásároltunk, Kánaán népétől pedig megtanultuk, hogyan kell a földet művelni, és vályogtéglából épült, fagerendás házakban letelepülve élni. Voltak legelőink, ültetvényeink, szőlőskertjeink, művelhető árpa- és búzaföldjeink, kis és nagy városaink. A házak persze kicsik voltak, a szexhez nem lehetett bennük félrevonulni, de messze különbek nomád múltunk kecskebőr sátrainál, és összehasonlíthatatlanul kényelmesebbek és kifinomultabbak ahhoz képest, amikor vándorlásaink során gyapjúköpenyünkbe burkolózva a szabad ég alatt háltunk. És Salamonnak ez megint egy olyan szokása volt, amelyet széles körben aljasnak és kapzsinak tartottak: ha reggel elvette zálogba egy férfinak a köpönyegét, nem mindig adta vissza neki estére. A jómódúak még mindig tartanak maguknak sátrakat vidéken, a nyári hónapokra, mások pedig a házuk tetején verik fel őket, hogy élvezhessék a tengerről fújó, frissítő esti szellőt. Mindig tágasabb és szeparáltabb odafenn, mint lenn, a ház belsejében. Ami azt illeti, éppen egy palotám tetején tett elmélkedő magányos sétám során történt - azért mentem föl, hogy elmeneküljek Mikál egyik veszekedős szóáradatától -, hogy először tárult szemem elé a háza tetején fürdő Bethsabé rendkívüli látványa. Földbe gyökerezett a lábam. Megszólalt az Ördög. Vágyat éreztem, érte küldettem, és még aznap megkaptam. És másnap reggel, és rákövetkező este, és megint és megint és megint. Ha egyszer hozzányúltam, nem bírtam abbahagyni. Nem tehettem róla: egyre csak bámultam. Nem tudtam véget vetni a vágyamnak. Ez szerelem volt. Teljesen magamba szívtam, egyre csak lélegeztem be, nem bírtam abbahagyni. Most se tudom levenni róla a tekintetem. Mindennap meg akartam baszni. Most is meg akarom. Az után az első éjszaka után úgy beszéltük meg, hogy azokon a napokon, amikor nem lehet velem, de nézni azért tudom, minden reggel és minden este a tetőn fog fürdeni. Mikor tudta, hogy nézem, buják voltak a mozdulatai. A kánaánitáknak és a filiszteusoknak bevallottan fontosabb volt a bujaság, mint nekünk, és amikor idejöttünk hozzájuk, gyümölcsöző módszereik pompás katalizátornak bizonyultak szoros kereskedelmi, kulturális és szexuális kapcsolataink kialakulásában. Mózes meg az emberei soha nem láttak annyi puncit, amennyit Moáb asszonyai felkínáltak nekik Egyiptomból Kánaán földjére vezető gyötrelmes vándorútjukon. Mihelyt megtelepedtünk itt, lett borunk, gyapjúnk, gabonánk és gyümölcsünk. A kánaánitáknak volt disznóhúsuk, voltak vallásos bálványaik és templomi prostituáltjaik, a filiszteusoknak ehető tengeri herkentyűik és sörük, no meg monopóliumuk a vasművesség titkaiban, amelyet könyörtelenül őriztek. Szerszámokat eladtak nekünk, de nem voltak

hajlandók megtanítani arra, hogyan kell kiélesíteni őket, és nem engedélyeztek számunkra vasból készült fegyvereket. Békeidőkben biztonságos volt az utazás, élénk a kereskedelem, barátiak a kapcsolatok. Elismerem, időnként beleütköztünk némi antiszemitizmusba a filiszteusok részéről, de ez inkább a kicsinyes különbözőségek felismerésének tűnt, mint bármi másnak. Viszont nekünk is megvoltak a magunk becsmérlő kifejezései számukra: körülmetéletlenek voltak, és soha nem engedtük, hogy erről megfeledkezzenek. Jellemzőbbek voltak a kölcsönösen hasznot hajtó kapcsolatok és a kölcsönös függőség. Gyerekkorunk óta mindnyájunk előtt jól ismert látvány volt a filiszteus munkás, amint baktat a hátára szíjazott köszörűkövével, jön, hogy kiélesítse az asszonyok konyhakéseit és ollóit, meg a földművelő férfiak ösztökéit és ekevasait. Mi pedig bejártunk Gázába, Gáthba vagy Askelonba eladó áruinkkal, vagy az ekecsoroszlyákat, csákányokat és ekevasakat megreszeltetni, vagy néha egyszerűen csak egy kellemes estét eltölteni hal és sör mellett. Útban hozzájuk, vagy hazafelé, esetleg ekkor is, akkor is, néha megálltunk egy kánaánita templomnál, hogy a hívőkkel együtt részt vegyünk a templomi prostitúció vallásos gyakorlatában, és ily módon hozzájáruljunk a közösség általános jólétéhez. Még mindig kétséges, hogy vajon csakugyan fokozza-e földjeink és nyájaink termékenységét, ha az ember megkettyint egy egyedülálló vagy férjes nőt a templom területén. De a kánaániták jobban értettek a mezőgazdasághoz, mint mi, ártani meg biztosan nem ártott a dolog. Nekünk megvolt a Jehovánk és megvoltak a tisztulási rítusaink, a kánaánitáknak meg a filiszteusoknak viszont volt egy elegáns kis istenségük, Astarte istennő személyében, akit mindig úgy ábrázoltak, hogy pucér volt a dús keble, vaskos a combja, súlyos csípője pedig majdnem teljes körben ki volt kerekítve. Ebben a nagy összevisszaságban a dolgok néha egy kicsit összegabalyodtak, hozzánk átkerültek a bálványok meg a disznóhús, hozzájuk pedig a mi törvényeink és tisztulási rítusaink. Mint a hitteus Uriás esetében is, aki tisztátalannak érezte volna magát a csatához, ha lefeküdt volna Bethsabéval, amikor erre rá akartam venni. Ez is egyike volt azoknak a törvényeknek, amelyeket Isten Mózesnek adott, és amelyek nem könnyítették meg az életünket. Egy férfi, aki lefekszik egy nővel, tisztátalan. Az a férfi, aki egy másik férfival fekszik le, még tisztátalanabb: az egy förtelem. Az a férfi pedig, aki állattal fekszik le, bizonyosan meg fog halni, mondta az Úr. És ha nem fekszik le egy állattal, szerettem volna visszavágni, akkor nem hal meg? Ebben az olvasztókohóban természetesen hétköznapi dolog volt a vegyes házasság, mindig is az volt. Bethsabénak egy gój volt a férje, József egyiptomi nőt vett feleségül, Mózesnek kúsita és midiánita asszonya volt, a lányok után bolonduló Sámson pedig született balekja volt a filiszteus picsának és a filiszteus női fortélynak. Még a saját apai dédanyám se volt zsidó: ő volt az a moabita nő, az özvegy Ruth, aki követte Naómit vissza Júdába, a mi Istenünket és népünket választotta, és feleségül ment a dédapámhoz, Boázhoz. Ézsau pedig, az a szőrös, két hettita nőt vett feleségül, végtelen bánatára Izsáknak és Rebekának, akik kétségkívül nagy zsidó lakodalomban reménykedtek. Lakodalmaink ugyanis voltak, bár olyasmi nem létezett nálunk, hogy menyegző vagy esküvő, még szavunk sincs rájuk. Az ember egyszerűen kifizette a nő árát az apjának, aztán hazavitte mint feleségét. Ezt aztán vagy megünnepelte, vagy nem. Azt tudom, hogy én nagy kedvvel ittam és énekeltem a házassági ünnepségeken, amikor elvettem Mikált, ami miatt aztán újdonsült feleségem, a hercegnő erősen lenézett, és biztosított róla, hogy ez neveletlenség. Még mindig úgy érzem, hogy sokat veszítettem Mikálon, bár csak száz filiszteus előbőrbe került. Én bedobtam még százat, csak hogy megmutassam, milyen fasza gyerek vagyok. Mikálról aztán kiderült, hogy sznob, közönséges, házsártos némber, és nem ért meg egy fia szál filiszteus előbőrt sem. A filiszteusokkal az volt a helyzet, hogy amikor először beléjük botlottunk, kulturáltabbak voltak nálunk, és magasabb rendű volt a civilizációjuk. Mindenkinek magasabb rendű volt a civilizációja a miénknél, akivel csak találkoztunk. Mihelyt Jósué átköltöztetett minket a Jordán nyugati partjára, hogy leigázzuk a kánaánitákat, és megtanuljunk tőlük földet művelni, baszni és házat építeni, tüstént rémülten rá kellett jönnünk, hogy a térségben tulajdonképpen a filiszteusok jelentik a legnagyobb katonai erőt, és különösen így volt ez régen, Sámsonnak, annak a vadbaromnak, annak a trogloditának, annak a szőrös majomnak az idejében. Ó, az a Sámson! Micsoda tökkelütött volt, egy jold, egy nagyra nőtt, tudatlan falusi tahó, aki újra meg újra ostobán kihívta a filiszteusok vad haragját a hülye csínyjeivel. Az a tévelygő féleszű! Ki tudott volna bánni vele? És még bírónak is kinevezték! Egy szép napon beleszeret egy filiszteus lányba, kitalálósdit játszik a szomszédaival, fogadást köt harminc váltás lepedőbe, párnahajba és ingbe, aztán fogja magát, megöli az egész bandát, cakpakk, és felgyújtja a mezőiket, a szőlőiket és az olajfaligeteiket, a háromszáz róka farkára kötözött tüzes

csóvákkal. Ajvé! Nem tudott valami könnyebb módszert kitalálni? Júda népe százszor is könyörgött neki, hogy viselkedjen tisztességesen. - Sámson, Sámson, miért cselekedted ezt velünk? - intették a nép vénei. - Nem tudod-é, hogy a filiszteusok uralkodnak mirajtunk, és a szolgáikká tehetnek, mint hajdanán? Akár a falnak beszéltek volna. Százszor is meg akarták kötözni, és megkötözve kiszolgáltatni a filiszteusoknak. Végül meg is engedte nekik, aztán, éppen amikor már úgy látszott, hogy egyszer és mindenkorra megszabadultak tőle, filiszteus őrzői gyűrűjében szétszakította a kötelékeit, és megint agyonvert közülük ezret egy szamárállkapoccsal. És mire az ember észbe kapott, mielőtt egyet pisloghatott volna, máris beleszeretett Delilába, egy másik filiszteus ribancba, kifecsegte neki a becses titkait, és cserébe elveszítette a haját, az erejét és a szeme világát. Milton nagyon eltájolta magát a Samson Agonistes-ben. Az a Sámson, akire mi emlékszünk, túlságosan faragatlan és tompa agyú volt ahhoz, hogysem így jellemezte volna magát: „Gázában, vakon a malom rabszolgái közt", vagy úgy ábrázolta volna magát haldokolva, mint akiből „kihunyt minden szenvedély". Bár az utolsó szavai nem éppen rosszak: „Erősíts meg engem, imádkozom hozzád, ó Isten, hogy egyszer megbosszultassam a filiszteusokon a két szememért." Bár John Milton gyakran tökéletlen - két „Tetrachordon" szonettje közül az első hitvány, és a második se valami jó -, ugyanazt a megértést kérem számára, amit időnként a magam számára is megkövetelek. A művészetünk az első. Ő is, én is költők vagyunk, nem történészek vagy újságírók, ezért az ő Samson Agonistes-ét ugyanolyan méltányosan kell szemlélni, mint az én Saul és Jonathán halálára írott híres gyászénekemet vagy a zsoltáraimat, a példabeszédeimet és egyéb kiemelkedő munkáimat. Költeményként csodáljátok őket, inkább a szépséget keressétek bennük, mint a ténybeli pontosságot. Meghökkentő példát találtok erre az én híres-nevezetes felszólításomban: „Meg ne mondjátok Gáthban, ne hirdessétek Askelon utcáin, hogy ne örvendjenek a filiszteusok leányai!" A szó szoros értelmében vett igazság és józan ész felől nézve megmagyarázhatatlan ennek a patetikus szózatnak a tartós népszerűsége, hiszen Gáth és Askelon népe jó két és fél héttel korábban szerzett tudomást Saul vereségéről és haláláról, mint én. A valóságtól való efféle eltérések általában esztétikai alapon értelmezhetők. Milton igen jóképességű ember volt. Ki tudja, ki mondhatná meg biztosan, hogy művei nem fognak-e ugyanolyan sokáig élni, mint az enyémek, és hogy egy szép napon nem lesz-e ugyanolyan nagy olvasóközönségük, mint az én híres gyászénekemnek? Micsoda vidám siratót tudtam én kirázni a kisujjamból a pillanat sürgetésének nyomására! Objektíven nézve híres gyászénekem tulajdonképpen oly jókedvű, mint egy örömóda a győzelemhez. Saul halála ajtókat nyitott meg előttem, és megtisztította az utat. Hú, de felvidult a kedvem, amikor megvizsgáltam, amit írtam, és mint saját legszigorúbb kritikusom megállapítottam, hogy egyetlen szót sem kell rajta változtatnom, egyetlen sort sem kell törölnöm. Azóta, bevallom, időnként bánom, hogy nem néztem meg alaposabban a végét: „Sajnállak, testvérem, Jonathán, kedves valál nékem nagyon, hozzám való szereteted csudálatra méltóbb volt az asszonyok szerelménél." Ugyanis ez a félreérthető kijelentés adott tápot az összes gusztustalan és alaptalan spekulációknak azon emberek részéről, akik vagy kifogásokat akartak keresni ellenem, vagy igazolást szerettek volna találni saját ferde hajlamaikra. Pedig hát mi rossz van benne? Amit mondani akarok, az az én szememben világos, őszinte és egészséges, ma ugyanúgy, mint amikor írtam. John Milton ugyanígy mondhatta volna, ha neki jut előbb eszébe. Azám, de Milton komor puritán volt egy hideg éghajlat alatt, míg mi buja, poligám banda voltunk egy meleg és termékeny égaljon. így aztán élvezettel dúskáltunk a vegyes házasságokban, a beltenyészetben és a kültenyészetben, éspedig mindig, már Ábrahámnak, mindnyájunk ősapjának idejében is. Rövid szakállal és egyenes orral indultunk - megnézhetitek a falfestményeken -, és ki tudja, ha csak egy kicsit is másként alakul a genetikai szerencse vándorlásaink és párosodásaink során, ma talán mind olyan szőkék és ragyogóak lehetnénk, mint a dán iskolás gyerekek. Nem csoda, hogy erkölcsfilozófusaink akkor is, azóta is mindig hajlamosak voltak a komorságra, a szigorra és az aszketizmusra. Milton prűd volt, és annyira pedagógus hajlandóságú, hogy a lányainak héberül kellett tanulniuk. Én soha nem taníttattam alanyaimat angolra. És azt hiszem, én nemesebb témára találtam Saulban és Jonathánban, mint ő Sámsonban, abban a durva, kétbalkezes tökfilkóban, aki terrorizálta a szüleit, hogy olyan házasságokat szerezzenek neki, melyeket azok nem helyeseltek, és folyton a filiszteus ringyókhoz húzta a tarka. Micsoda egy nár volt, mégis megtették őt bírónak, nekem pedig egyetlen rólam elnevezett könyvem sincs a Bibliában. De amitől tényleg dühbe gurulok, az az, hogy Sámuelnak van I. és II. könyve, pedig már az I. könyvben meghal, a II.-ban pedig meg sincs említve,

egyetlenegyszer sem. Hát igazság ez? Sámuelnak azt a két könyvét rólam kellett volna elnevezni, nem róla. Mi olyan nagyszerű Sámuelban? - Ugyan ki mondta azt, hogy én igazságos leszek? - El tudom képzelni Istent, amint ezt válaszolná, ha valaha megkérdezném. - Hol mondják azt, hogy igazságosnak kell lennem? - Mindig tudod Te, hogy mit csinálsz? - Alighanem ezt mondanám, ha valaha sutba vetném a büszkeségem, és újra szóba állnék Vele. - Van ennek jelentősége? - hallom rendíthetetlen önbizalmú visszavágását. Efféle cinizmusért kinek van szüksége olyan Istenre, mint Ő? Hát vak vagyok én? Több mint ötven évvel ezelőtt magamtól is rájöttem, hogy nem a gyorsaké a futás, és nem az erőseké a viadal, hanem idő szerint és történetből lesznek mindezek. A nap fölkél, és a nap lemegy, és ugyanazok a dolgok érik az igazakat és a gonoszokat egyaránt. Nem a bölcseké a kenyér és nem az okosoké a gazdagság, és nem a tudósoké a kedvesség, de egy dolog mindnyájunkkal megtörténik. A bölcs nem hal meg különbül vagy bölcsebben, mint a bolond. Miben bölcs hát a bölcs? Ezért aztán kezdtem meggyűlölni az életet, és arra a következtetésre jutottam, hogy az embernek nincs különb tennivalója a nap alatt, mint enni, inni és vidulni, bár ez sem mindig olyan könnyű, amikor az embernek más se jut, csak füstölt marhaszegy. Ő a tehénnek meg a birkának csak az elejét adja nekünk. Ugyan mit kellene csinálnunk a többivel? De Sámson nagyon vágyott azokra az ingekre, József kincsként becsülte a kabátját, én pedig el voltam ragadtatva a koronáimtól meg a karperecemtől. Izráel leányai vigadoztak skarlátszín ruháikban és egyéb örömeikben, meg arany ékességeikben. Nem is tudom, honnan szedték kelet-európai leszármazottaink azt az ötletet, hogy a sötét, fekete, széles karimájú kalapok meg a komor, hosszú, díszítetlen lüszter- vagy fésűsgyapjú kabátok a hagyományainkhoz tartoznak, vagy hogy a gyász fakó árnyalatai különösen alkalmatosak az imához. Valószínűleg Ésaiás és Jeremiás siralmaiból, abból, ahogyan az asszírok, a babilóniaiak, a görögök és a rómaiak lerohanták és elpusztították Izráelt, a diaszpórából, a középkori európai üldöztetésekből, a lengyel és orosz pogromokból. Meg Adolf Hitlertől. Mind a mai napig bárki föl tud csiklandozni egy ajándékkal, ha az holmi egzotikus játékszer, vagy egy mutatós takaró, vagy ruha vagy szoknya, vagy szolgálóleányomnak, Abiságnak való ruha vagy ékszer. Abiság örömében, amellyel elfogadja őket, nincs se képmutatás, se kapzsiság. Bethsabé mohó gyűjtögető volt, Abiság nem az. Szeretem elnézni, ahogyan valami gyönyörűséges új holmival parádézik. Szeretem, ahogy asszonyaink kacéran affektálnak, és a kézitükrükből visszaverődik kószáló, kokett tekintetük. Szeretem csillogó hajszalagjaikat, fülbevalóikat, főkötőiket, turbánjaikat és hajtűiket, a gyűrűket az ujjaikon és a csengettyűket a bokájukon, a karkötőiket, a nyakláncaikat, a köpenyeiket, a csuklyáikat és a fátylaikat. Szeretem a nőket, mindig is szerettem, és élvezem ambiciózus és kimerítő fáradozásaikat, melyekkel vonzóvá akarják tenni magukat. Még az orrukból is ékszer csüng. De megvannak a saját Savonaroláink is: mihelyt elérünk egy olyan fokra, ahol egy kicsit elengedhetjük magunkat és elkezdhetjük élvezni haladásunk gyümölcseit, mindjárt előjönnek azok, akik a romlásunkat kezdik jósolgatni, amiért ezt tesszük - olyan emberek ezek, akik egyáltalán nem szeretik örömeinket és szórakozásainkat, és makacsul a végpusztulásunkat prófétálják. „Édes illat helyett - szól a közismert utcai mondás - bűz lesz. Öv helyett lakbér. Jól fésült frizura helyett kopaszság. Pruszlik helyett zsákvászon rongy. És szépség helyett égés." Ennek ellenére úgy döntöttünk, hogy vállaljuk a kockázatot. Ki mond le önként a jómódról? Azt is tartsátok eszetekben, hogy Sámuel már kiválasztott Saul utódául királynak, amikor Betlehemből Sokóba mentem a kocsin a sajtokkal, a cipókkal meg a pergelt búzával a Góliáttal való párviadalom napján, ezért hát még biztosabb voltam benne, mint előzőleg, hogy nem kell többé eltűrnöm a bátyáim és a nővéreim piszkálódását, vagy ami azt illeti, akár az apámét és az anyámét, bár ők soha nem nyaggattak különösebben. Következésképpen meglehetősen reménykedő hangulatban mulattam fügét bátyáimnak, Éliábnak, Abinádábnak és Sammának, amikor megparancsolták, hogy miután leszállítottam nekik és kapitányuknak az ellátmányt, késedelem nélkül térjek haza. A világon semmi nem bírhatott volna rá, hogy hátat fordítsak az Elah völgyében egymással szemben álló két hadsereg dicső látványának, vagy elszalasszam az esélyt, hogy hős lehessek, ha már egyszer megcsillant előttem. Sámuel, kötélen vezetve veres üszőjét, hogy túljárjon Saul kémeinek eszén, váratlanul jelent meg a

házunkban, és nem pocsékolta az időt: tüstént megparancsolta, hogy életkoruk szerinti sorrendben vezessék elébe a fiúkat. Azon a veres üszőn tüstént elcsodálkoztam, amint hallottam felőle, de a többi nagyjából olyan volt, mint a Hamupipőke története, mert én, mint a legfiatalabb és legjelentéktelenebb fiú a családban, odakinn őriztem a birkákat, és senki gondolatainak nem voltam az előterében ezen a történelmi napon. - Gyere be - mondta apám vendégszeretően a mosolytalan, elszánt utazónak, aki az Úr utasítására Rámából Betlehembe kutyagolt a veres üszőjével. - Vesd le a sarudat és gyere be. Mosd meg a lábad. Ülj le a földre és egyél egy falatot. Szeretnél fölmenni a tetőre, pihenni egy kicsit? Sámuel kész lett volna mindjárt kikötni az elsőszülött Éliáb mellett. De Isten az én nyelvemen szólt, amikor megmondta Sámuelnak, hogy amint egy könyvet nem szabad a kötéséről, úgy egy embert sem szabad a külsejéről vagy termetének nagyságáról megítélni. Bátyáim mind magasabbak voltak nálam. Abinádábon és Sammán Sámuel sorra átsiklott, akárcsak a többin a hét közül. - Nincs több? - elégedetlenkedett Sámuel. - Ez az összes gyermeketek? Erre elküldtek értem. A magas, sovány, mogorva férfi, aki ott várt rám, amikor hazaértem, igencsak szőrös volt. Ha azt hiszitek, hogy Ézsau szőrös férfi volt, látnotok kellett volna Sámuelt a hosszú köntösében, azzal a töméntelen fekete, őszülő szőrzettel, amely testének majd minden látható porcikáját elborította. Tüzes, szomorú, beesett szemétől és ráncos homlokának egy keskeny sávjától eltekintve egyszerűen nem lehetett megmondani, hol végződik arcán a hús meg a csont, és hol kezdődik a fejbőrén és orcáin növő szálkás bozont. Később, amikor jobban megismertem, már nem volt olyan kellemetlen látvány számomra, bár soha nem éreztem magam fesztelenül a társaságában, és nem mondhatnám, hogy igazán kedveltem volna. Anna, az anyja, annak idején Éli szentélyének oltáránál, motyogva, mint a részeg, megfogadta, hogy fiának fejét borotva soha nem fogja érinteni, ha Isten valaha megengedi, hogy fiat szülhessen. Kockázat nélkül lefogadhatjátok, hogy ezt az ígéretet be is tartotta. Aznap igencsak önkényes és ingerült volt a modora, és száraz a hangja, ujjongásra pedig távolról sem emlékeztetett az a mód, ahogyan azt az embert üdvözölte, akinek a megkeresésére és felkenésére Isten elküldte. Teljesen színtelen hangon adta elő, mi járatban van. Csöppet sem látszott olyasfajta utazónak, aki élvezni tud egy jó tréfát, vagy rászán pár percet a barátkozásra vagy a csevegésre. - Az Úr megbáná, hogy királynak választotta Sault - mondta, és kihúzta szarujából a dugót -, mert nem mindig követte az Ő összes szavait, és nem hajtotta végre az Ő parancsolatait. Az Úr elszakítá a mai napon Saultól a királyságot, és egy felebarátjának adta, aki jobb nálánál, és jobban az Ő szíve szerint való. Ez a felebarát te vagy. Ha érdekel benneteket, hát hízelgett nekem a dolog. De Sámuel már indult is. Rohantam utána. - Ez azt jelenti - kiáltottam -, hogy nem kell többé birkát őriznem, és nem kell többé tűrnöm, hogy a családom parancsolgasson nekem? Ez azt jelenti, hogy neked és mindenki másnak azt kell tenned, amit én parancsolok? - Ez azt jelenti - jött a csípős visszavágás -, hogy neked és mindenki másnak mindig meg kell tennetek mindazt, amit én és az Úr parancsolunk. Mert az Úr meg én hatalmasabbak vagyunk, mint bármi a földön, hatalmasabbak, mint Saul minden fegyveres ereje. Saul nem engedelmeskedett mindig minden parancsnak. Ezért elvetettük Sault és kiválasztottunk téged. Hirtelen meghökkentem a veres tehén jelenlétén. - Az üsző, az üsző -kottyantottam ki, a merész személyiségemre jellemző elhamarkodottsággal. - Ez a te veres tehened. Miért volt rá szükséged? Hogyhogy te meg az Úr úgy féltek Saultól, ha tényleg olyan nagy hatalmatok van? - Ne üsd bele az orrodat - felelte Sámuel fülsértő hangon. - Akarsz Izráel királya lenni, vagy nem akarsz? Hát, tudjátok mit válaszoltam erre? - Mikor kezdhetem? Milyen hamar fog bekövetkezni? - Amikor bekövetkezik. - Megmondhatom az embereknek? - Ne mondd meg senkinek - figyelmeztetett Sámuel elsápadva. - Szavaid mindkettőnket veszélybe sodornának. Elmondtam mindenkinek. - Ha nem hagyod abba, és folyton csak erről beszélsz - fenyegettek meg a fivéreim -, belehajítunk egy kútba, és eladunk rabszolgának Egyiptomba. Még az afféle analfabéták is tudtak valami keveset József történetéről és korszakalkotó utazásáról Egyiptomba, mint a bátyáim meg a nővéreim, és felfigyeltek a hasonlatosságra köztem meg a történet

hőse között. Gyerekkoromban folyton tűrnöm kellett állandó fenyegetőzésüket, hogy azt csinálják velem, amit Józseffel csináltak, ha nem vigyázok a birkáimra meg a modoromra, nem bújok ágyba, amikor mondják, és zajt csapok a házban, amikor valaki más aludni akar. Annyi szent, hogy utálták a zenélésemet meg az énekemet, amikor pihenni akartak. Sem a bátyáimat, sem a nővéreimet nem érdekelték a zeneműveim vagy az írásaim, életük utolsó napjáig mindnyájukat hidegen hagyta híres gyászénekem, és teljesen érzéketlenek voltak annak a sok-sok zsoltárnak és mondásnak az értéke és pompázatos szépsége iránt, melyeket joggal tulajdonítanak nekem. Akárcsak József, én is csillogó csodagyerek voltam egy nagy családban, öreg, primitív, érzéketlen parasztok közt. Filiszteusoknak nevezni őket sértés volna - a filiszteusokkal szemben, akik tulajdonképpen egészen haladók voltak. Körülmetéletlenek, de haladók. A Józsefre és rám egyaránt jellemző hiúság és sznobság kétségkívül állandóan felszította a többiek ellenérzését, de én soha nem voltam olyan pimasz kölyök, mint ő, és azt hiszem, többre alapozhattam korai elbizakodott felsőbbrendűségemet, mint egy sokszínű felsőruhára és az ügyes álomfejtésre. De azért József mégiscsak olyan oldalági ősöm, akivel könnyen tudok azonosulni és rokonszenvezni, még legrosszabb gyerekességeiben is, bár kétségkívül mindnyájuknak jól megmorzsolta a tökit, ugyebár, amikor az éhínség alatt Egyiptomba utaztak élelmet vásárolni, és rájött, hogy a kezében van az életük. Ő felismerte őket, azok nem ismerték fel őt. De számára nem volt annyira édes a bosszú. A halogatott reménység beteggé teszi a szívet, bár nem hinném, hogy ezt ő tudta volna. Leküzdve gyöngéd érzelmeit, melyeket nem tudott mindig féken tartani, finoman elnyújtott kegyetlenséggel gyötörte fivéreit, mielőtt végül leleplezte magát, mint rég elveszett testvérüket, és menedéket nyújtott nekik Egyiptomban. Mi értelme volt ennek? Nem is élvezte. Ha meggondoljátok, milyen sokáig tartott annak idején Kánaánból gyalog eljutni Egyiptomba, aztán megint oda-vissza kutyagolni, rá fogtok jönni, hogy majd fél évig izzasztotta őket konstruált lopási vádjaival, kétes kémkedési vádaskodásaival és csüggesztő követeléseivel. A világon mindennél jobban szerette volna újra Jákobon legeltetni a szemét, és újra látni, megcsókolni és megölelni Benjámint, a kisöccsét. Mikor meghosszabbította a feszültséget és a rémületet, csak szükségtelenül késleltette azt a megbékélést, amelynek beteljesítésére ő maga annyira vágyakozott. Mi volt ebben a mulatság? Minden egyes újabb, rémítő akadály után, amit ő emelt elébük, könnyben úszó szemmel rohant el, hogy kisírja magát a szobájában. A szívfájdalom és a rémület kínjainak vetette alá még agg atyját is, akit pedig úgy tisztelt, és közel járt hozzá, hogy bánatában sírba vigye ősz fejét, amikor túszul kérte Benjámint. - József nincsen - figyelmeztetett Jákob, teli rossz előérzetekkel, amikor nem maradt más választása, mint elküldeni Benjámint a többiekkel Egyiptomba -, és a fiam egyedül maradt meg nekem Rákhellel való házasságomból. Ha megfosztottnak kell lennem, legyek megfosztva, és ősz fejemet búba borítva hamarosan lebocsáttok a koporsóba. Júda alázatosan, de megingathatatlanul önmagát ajánlotta fel Benjámin helyett foglyul, elmagyarázva Józsefnek, milyen veszély fenyegeti apjukat. Józsefnek majd megszakadt a szíve, miközben hallgatta. Nem tudott tovább színlelni, megcsókolta a testvéreit, és sírt miattuk. Amikor Jákob meghalt, József bebalzsamoztatta. Mekkora szemeket mereszthettek azok az egyszerű nomádok, amikor először találkoztak ezzel az egyiptomi eljárással! József számára ez persze már jól ismert dolog volt. Mi folyik a családokban, hogy ilyen szívtelenségeket követnek el egymással? Isten tudja, sok mindenben bűnös voltam én a magam idejében, de ilyesmiben soha. Pedig az én gyerekeim pont olyan rosszak voltak, mint Jákobéi. Mi mindent műveltek egymással és velem. Lehet, hogy a mindnyájunkban élő elkényeztetett gyerek soha nem nő fel, és lehet, hogy Józsefnek apja és testvérei iránti érzései ugyanolyan zűrzavarosak és zavarba ejtők voltak, mint Sauléi irántam, vagy tulajdon fia, Jonathán iránt. Vagy az enyémek Saul iránt. Vagy az enyémek Isten iránt, és az Övéi irántam: a jelek szerint nem vagyunk képesek elhatározni magukat. Én mindvégig sajnáltam Sault, és még most is sajnálom. Imádtam és bálványoztam Sault, mert végre, egy kis időre, megengedte nekem, hogy szégyenkezés nélkül, teljes mértékben szerethessem magam, amíg csak el nem kezdett igazságtalanul gyűlölni, azzal a rosszindulatú, pszichotikus bizalmatlanságával, és nem lettem kénytelen elmenekülni gyilkos haragja elől. Engem a kitűnni vágyás hajtott, nem a felforgatás vágya, és nem hiszem, hogy valaha is szándékosan olyat mondtam vagy tettem volna, ami gyöngítette az ő helyzetét. És tudom, hogy én soha távolról sem mentem el olyan messzire a bátyáim ellen, mint József az

övéi ellen; de persze az enyémek sem tettek annyi rosszat énellenem. Gúnyolódtak, morogtak, parancsolgattak, szidtak, kritizáltak és mindenbe beleszóltak. De soha nem kaptak el azzal a szándékkal, hogy megöljenek, nem börtönöztek be egy kútba, és nem adtak el rabszolgának egy Gileádból Kánaánon át Egyiptomba igyekvő kereskedőkaravánnak. Nem álltak villám sújtotta atyám elé a véres felsőruháimmal, és nem jelentették neki azt, hogy felfalt egy vadállat. Ez nagyon csúnya húzás volt. Én fiatal voltam még, amikor megöltem Góliátot, utána meg nem voltam többé a hatalmukban, ők voltak az enyémben. Minden védelmet megadtam nekik, amit csak tudtam, amikor pánikba esve szétszaladtak Betlehemből arra a rémhírre, hogy Saul vérbosszút tervez az egész családom ellen, és igyekeztek, ahogy csak tudtak, eljutni az én Adullám barlangjában felállított főhadiszállásomra. Apámat és anyámat Moáb királyának gondjaira bíztam a Jordán másik partján. Bátyáim és nővéreim többi családtagját pedig két új feleségemmel, hatszáz harcosommal és azok teljes háza népével együtt magammal vittem, amikor átmentem Gáthba, és Ákis király és filiszteusai szolgálatába álltam. - Te a filiszteusoknak dolgoztál és harcoltál ? - idézik vissza elképedten az emberek mind a mai napig. - De mennyire, a fene a pofátokba! - tudnám válaszolni, amikor elfut a méreg. - És az embereim halálra köveztek volna, ha nem teszem. No, ez megint egy jó részlete Saullal folytatott küzdelmeimnek, amit aligha fogtok megtalálni a Krónikákban, igaz? Megcsonkították a történetet, valláserkölcsi alapon mind a kettőnket kilakkoztak. Mit számít ez most már? Kivágtam magamat, amikor ez számított, nem igaz? Ugyanazt csinálta József és Mózes is, és Isten mindhármunknak hálát kellene hogy adjon azért, amiért hozzásegítettük, hogy beváltsa Ábrahámnak tett ígéreteit. Én karddal csináltam, József azzal, hogy a fáraó gabonafejekről és kövér meg sovány tehenekről szóló zavaros álmát lefordította egy két szóból álló receptre, amely szűkszavú elismerést szerezhetett volna számára Sigmund Freudtól, és a megbecsülés fényét gyújtotta volna ki minden kereskedő szemében a határidőüzletek árutőzsdéjén. Az értelmezés? - Vásárolj gabonát - mondta József. - Vásároljak gabonát? - kérdezte a fáraó. - Az álom - mondta József. - Az álom azt kívánja, hogy vásárolj gabonát. Amikor kitört az éhínség, csak a fáraó gabonás házai voltak teli. Éhes emberek jöttek a pénzükkel mindenfelől Egyiptom és Palesztina földjeiről, hogy megvásárolhassák az élelmet, amire szükségük volt, ha életben akartak maradni. Mikor a pénz elfogyott, marhával, lovakkal és szamarakkal fizettek. Amikor a barmaik is elfogytak, a földjükkel fizettek, azután pedig saját magukkal. Minden a fáraó tulajdona volt, kivéve a papok földjeit. József elrendelte, hogy mindenből, amit termelnek, ötödrész a fáraóé legyen, és íme - civilizációjuk egyéb elképesztő találmányai mellett - az egyiptomiak feltalálták a feudalizmust és a részesművelést is. Ötödrész? Még én sem úsztam volna meg, ha ilyen sokat követelek, de soha nem is akartam. Salamon akarta, de be kellett érnie a tizenketted résszel, és az összeomlás határára sodorta a királyságot felelőtlen, hivalkodó költekezésével. Minden zsebbe belenyúlt és mindent önmagára pazarolt, az az idióta örököse meg, mihelyt Salamon halála után elfoglalta a trónt, megsemmisítő csapást mért a nemzeti megbékélés minden reményére nyilvánosság előtt tett gúnyos nyilatkozatával. - Az én kisujjam vastagabb az én atyám derekánál - mondta a fejedelmi Roboám ostobán a kizsákmányolás miatt máris nyugtalan lakosságnak. - Az én atyám rátok nehéz igát vetett, én még nehezebbé teszem az igátokat. Az én atyám ostorral fékezett titeket, de én skorpiókkal ostorozlak benneteket. Még hogy skorpiókkal, az a hülye. Annyi esze volt, mint Sámsonnak, csak félig se volt olyan udvarias. Mit képzelt, kivel beszél? József, Mózes és Isten munkája, meg az én munkám egyik napról a másikra robbanékony káosszá vált és romokba dőlt. Megint kitört a polgárháború, és a birodalom, melyet megteremtettem, megint két különálló országra szakadt. Mózes semmit sem kapott a fáradozásaiért, csak szidalmakat, minden oldalról. József legalább engedélyt kapott a fáraótól, hogy Jákob fiainak családjaiból mindenki leköltözhessen Egyiptomba, ahol rájuk várt minden, ami csak az országban jó volt. De azokat a szőrös kánaáni sátorlakókat megint csak újabb csüggesztő meglepetés érte, amikor megérkeztek a barmaikkal, mert tüstént felfogták, hogy ebben a kulturált társadalomban lehetetlen számukra az asszimiláció. Förtelmesek voltak. Az egyiptomiak nem voltak hajlandók együtt enni velük. Nem azért, mert zsidók voltak, vigyázat - ezt még ők maguk is alig értették. Ők csak azt tudták, hogy Jákob fiai. Azért kerülték őket, mert marha-

hajcsárok, pásztorok voltak. A csiszolt egyiptomiak szemében minden birkapásztor, minden nomád förtelmes volt. így aztán nem kaphattak helyet Egyiptom egyetlen fogadójában sem, amíg József nem kért és nem biztosított számukra a fáraótól kellemes legelőket Gósen földjén, ahol Jákob fiai, akiket most már Izráelnek is neveztek, letelepedhettek feleségeikkel, kicsinyeikkel, sátraikkal és állataikkal, és ehettek, ahogyan a hálás fáraó biztosította őket, a föld zsírját. József álomfejtési zsenialitása megmentette az országot az éhhaláltól, és a legmerészebb álmainál is gazdagabbá tette a fáraót. Négyszáz évvel később új fáraó uralkodott Egyiptom felett, aki nem ismerte Józsefet. Az egyiptomiaknak rövid az emlékezetük, mi? Rabszolgaságba vetette Izráel gyermekeinek leszármazottait, keménykezű hajcsárok alá, és Mózesre, szegény fejére szállt az a feladat, hogy kivezessen minket. Soha nem kérte ezt a munkát, és semmi öröme nem telt benne. - Vedd le a cipődet - hallotta először is az égő csipkebokorból. -Szent földön állsz. És aztán egész életében így ment. Rábeszélni a fáraót, hogy engedje el a hébereket Egyiptomból, éppen elég nehéznek ígérkezett. De az sem látszott sokkal könnyebbnek, hogy megszervezzen egy harmonikus ellenállási mozgalmat, és rávegye a hébereket, hogy kövessék őt a kivonulásban. Hogy kövessék? Talán. De vita és gáncsoskodás nélkül? Lehetetlen. Mint szél ellen pisálni. -Kkki-ki-ki-ki... - Hagyd ezt abba, Mózes - mondá az Úr. - Meggyógyítottam a dadogásodat, nem? - ...vagyok én, hogy higgyenek nekem? Hogy-hogy-hogy... - Mózes! - ...válaszoljak nekik, mikor megkérdezik, kicsoda annak neve? - AZ VAGYOK, AKI VAGYOK. Mózes fájdalmas tekintettel lépett hátrébb. - Megint AZ VAGYOK, AKI VAGYOK? - Miért ne? - Máris sötét tekintettel néznek rám és átkokat mormolnak. Mit-mit-mit... - Nem hagynád ezt abba? - Mit fognak mondani, mikor fokozódnak a sanyargattatások? Azt mondták, „váj'z mír", amikor fokozódtak a nyomorgatások, ami lefordítva azt jelenti, hogy „jaj nekem". A fáraó még keményebben lesújtott rájuk, miközben ők a földeken gürcöltek, meg téglával és habarccsal bajlódtak. - Továbbra is megkeményítem a szívét - válaszolta az Úr, amikor Mózes tiltakozott. - És ne merd Nekem még egyszer azt mondani, hogy nincs értelme. Ez parancsolat. A fáraóról majd én gondoskodom, te gondoskodj a népről. Azt hiszem, azzal is teli lesz mind a két kezed. Ez nem volt hazugság. De mi történt volna, ha Mózes nemet mond? Isten, mintha csak észrevette volna, hogy mennyi szükségszerű szövegelés áll még előttük, adott Mózesnek egy Áron nevű fivért, akinek a szájába adhatta a szavakat, aztán meg egy Miriám nevű nővért is, aki prófétaként működhetett. Különben a Mózes lassú beszédével a tíz csapás húszra is felmehetett volna, a negyvenéves vándorlás pedig négyszázra. Mikor kivonultak Egyiptomból, bölcsen elkerülték a filiszteusok földjét, és délnek vették útjukat, a Vörös-tenger pusztaságán át. Mózes magával vitte József csontjait. A morgás meg a kibicelés, melyeket úgy utált, kezdettől fogva idegesítették, hát még az a furcsa, ironikus szónoki kérdés formájában megfogalmazott kijelentés, amelyet mi zsidók találtunk ki, és amellyel attól a naptól fogva azonosítanak bennünket, amikor Káin ezt válaszolta: - Őrizője vagyok-e én az én atyámfiának? - Mi a hézag? - esett neki vicsorgó szemrehányással a tömeg, amikor meglátták az utánuk robogó egyiptomi harci szekereket. - Egyiptomban nincsenek sírok, hogy a pusztába kellett vezessél minket meghalni? - Ez is jó szöveg volt. A második hónap közepére már az egész gyülekezet zúgolódott éhségében Mózes és Áron ellen, és visszasírta a szolgaság régi jó napjait Egyiptomban, ahol a húsosfazekak mellett ültek, és teliehették magukat kenyérrel. Mózes mentegetődzött. Az Úr mannát küldött. Azok jobb szerették a húsosfazekakat meg a kenyeret. Isten erre adott nekik holmi fürjeket. Aztán megmérgezte őket, amiért megették. És szólott. És szólott és szólott és szólott, rengeteget szólott Mózeshez, aztán szólott és szólott Mózeshez még egy kicsit. Amennyit szólott, kész csoda, hogy Mózesnek volt ideje járni. És egy árva szó köszönetet vagy dicséretet nem mondott, soha, egy szót sem. És soha senkinek semmit utólag arról, hogy hiányzik Neki, mikor az illető meghalt. A jóságos Úr a jelek szerint soha nem fáradt bele abba, hogy Mózeshez szóljon, hol ezért, hol azért hordta le, tömeges népirtással fenyegetőzve, és nap

nap után törvényeket hozott, végig az egész Exoduson, Leviticuson, Számokon és Deuteronomiumon, Mózes második, harmadik, negyedik és ötödik könyvén. Kőre írta őket az ujjával, ami Neki könnyű volt, de Mózes volt az, akinek a nehéz kőtáblákat le kellett cipelnie a hegyről. És amikor összetörte őket, miután meglátta az aranyborjút, vissza kellett kutyagolnia a hosszú úton a hegyre egy másik szériáért. Negyven évig ment ez így, Isten haragudott és mennydörgött, a nép pedig akaratos volt, kemény nyakú és engedetlen. Míg csak el nem érkezett az a nap, amikor - lefogadom, addigra már úgy belefáradt, hogy szerette volna mosni a kezét az egésztől - Mózes megmászta Nebo hegyét és felment a Pisga csúcsára, hogy a Jordánon át megnézze az ígéret Földjét, ahová tilos volt belépnie, valami soha nyilvánosságra nem hozott vétsége miatt, melynek mibenlétét se én, se más nem volt képes soha felderíteni. És röviddel ezután, bár sem a szeme nem homályosult el, sem erői meg nem fogyatkoztak, Mózes meghalt, és mind a mai napig senki nem tudja, hol van a sírja. Szép kis ígéret Földje. A méz megvolt, de a tejet mi hoztuk be a kecskéinkkel. Kalifornia népének Isten gyönyörű tengerpartot, filmipart és Beverly Hillst adott. Nekünk Ő homokot ad. Cannes-nak ad egy frankó filmfesztivált. Mi megkapjuk a PFSZ-t. A teleink esősek, a nyaraink forrók. Olyan embereknek, akik azt se tudták, hogyan kell felhúzni egy karórát, föld alatti olajtengereket ad. Nekünk sérvet, aranyeret és antiszemitizmust. Azok a gyanakvó kémek, akik az első terepszemle után visszatértek Kánaánból, olyan földnek írták le, amely megemészti az ő lakóit, olyan országnak, ahol óriások laknak. Ezek a jelentések hamisak voltak, de nem teljesen alaptalanok. Igaz, voltak ott fügefák, pomagránátok és olyan súlyos szőlőfürtök, hogy csak két férfi tudta őket rúdon hazavinni a vállán. De a föld hajlamos megemészteni a lakóit. Igaz, azért még mindig ez a legjobb, amit valaha felkínáltak nekünk, és mi ki akarunk tartani rajta. Az első felderítés huszonnégy résztvevője közül csak Jósuénak és Kálebnak volt elegendő bizodalma az Istenség által kinyilatkoztatott sorsban, csak ők akartak előrenyomulni. A nép visszahőkölt a többiek festette sötét képtől. - Tovább, nyomás - próbálta az Úr serkenteni őket, amikor észrevette, hogy belesüppedtek a megrökönyödésbe. - Darazsakat fogok előttetek küldeni. Megígérem. Edom fejedelmei el lesznek képedve, Moáb hatalmasai remegni fognak, Kánaán lakói elillannak. Félelem és rettegés fog rájuk szállni, mind olyan moccanatlanok lesznek, mint a kő. El fogjátok űzni a khiveusokat, a kánaánitákat és a hettitákat, meg a perizeusokat és a jebuzeusokat is. Hátat fognak fordítani és megszaladnak. Semmi nem állíthat meg benneteket. Szavamat adom rá. Senki nem mozdult. Az Úr elhatározta, hogy tüstént halálra sújtja őket. Elsápadt haragjában. Dühöngött. - Megölöm mindet! - üvöltötte Mózesnek. - Azt hiszed, tréfálok? Mit gondolsz, meddig tűröm még, hogy ez a nép ingereljen? Hány jelet kell még mutatnom nekik, hogy elkezdjenek hinni? Megtettem én már előzőleg is, egyszer özönvízzel, egyszer tűzzel meg kénkővel. Állj félre, Mózes! - Nem gondolhatnánk ezt át együtt? - kezdte Mózes nagy komolyan elrettenteni Őt ettől, hangsúlyozva, hogy Isten nevetség tárgya lenne az egyiptomiak közt, ha elpusztítaná az Ő választott népét, miután olyan messzire vitte őket, és olyan sokat ígért nekik. - És el fogják mesélni más országok népeinek, akik aztán szintén nevetni fognak Rajtad, és nem fognak többé félni Tőled. Azt fogják mondani, azért haltunk meg, mert Te nem voltál képes vezetni minket, nem azért, mert mi nem voltunk képesek követni Téged. Azt fogják hinni, hogy Te vallottál kudarcot, nem mi. - Hát jó - engedett Isten, aki nem akart nevetség tárgya lenni Egyiptomban. De a válla fölött hátrabökött a hüvelykujjával, és kiadta a parancsot: - Lépés, indulj. Egy-kettő, induljatok útnak. És visszamentek Kádes-Barnea közelébe, a Párán pusztájába, újabb harmincnyolc évre, amíg csak ki nem adta a lelkét mindenki, aki annak idején Isten ellen lázadozott, el nem múlott egy nemzedék, és nem jött egy másik. Ha egyáltalán emlékeztek Istenre, biztosan nem a türelme meg az emberséges jósága miatt, igaz? Mindazok közül, akik útra keltek Egyiptomból, egyedül Jósué és Káleb mehetett be az ígéret Földjére. Mikor az Úr azt mondta: „Halljad, ó Izráel, még ma átkelendesz a Jordánon", Jósué és Káleb átvezették erőiket a Jordánon Jerikóhoz, és nekifogtak Palesztina meghódításának, amit énelőttem senki nem volt képes beteljesíteni. Palesztina földje még mindig különféle egymást kölcsönösen gazdagító kultúrák életerős országa. A különbség csak az, hogy most az egész az enyém. De eszetekbe ne jusson azt gondolni, hogy Ő könnyűvé tette számomra a dolgokat. Isten egyik kiválasztottjának élete sem volt soha rózsaágy. Kérdezzétek meg Ádámot, kérdezzétek meg Évát. Nézzétek csak meg, mit tett Ő Mózessel, mi történt Saullal. Isten talán elrendezte számomra a dolgokat a Góliáttal való diadalomhoz, de azért mégis én voltam az, akinek meg kellett ölnie Góliátot.

Szinte egész életemben dolgoznom és szenvednem kellett, mint egy kutyának. Negyvenéves lettem, mire én uralkodhattam Jeruzsálemben, és mindenért, amit megszereztem, arcom verejtékével fizettem. József menedéket adott nekünk és megőrzött minket. Mózes elhozott minket a határig, aztán Jósué bevezetett. De én vagyok az, aki befejeztem Isten művét. És azt hiszem, Isten tudja, hogy legalább azért a szerepért tartozik nekem valamivel, amit eljátszottam, hogy segítsek Neki elérni a célját. Képzeljétek csak el, milyen lenne az Ő ázsiója ma, ha sohasem jutunk el ide, vagy ha utána kiirtanak minket. És Isten azt is tudja, hogy elvárom Tőle a jutalmat, még mielőtt meghalok, nem utána. Bocsánatkéréssel is tartozik nekem - ez a minimum. Nem azt mondom, hogy nem kellett volna megbüntetnie azokért a bűnökért, amelyeket elkövettem. Én csak azt mondom, hogy az Általa választott büntetések embertelenek voltak. Töröm a fejemet, hogy miféle kegyet szeretnék. Azt. hiszem, félek kérni. Félek, hogy nem adná meg. Még jobban félek, hogy megadná. Nem volna-e tragikus rájönni arra, hogy Ő tulajdonképpen egész idő alatt itt volt? Istennek megvan az az önző szokása, hogy kizárólag másokat okol a saját hibáiért, nem igaz? Kiszemel valakit, önkényesen, kéretlenül, aztán mérhetetlenül nehéz feladatokat akaszt a nyakába, melyekhez nem mindig vagyunk felnőve, aztán meg minket okol saját tökéletlen választásának tévedéséért. Hajlamos megfeledkezni róla, hogy semmivel nem vagyunk tévedhetetlenebbek Nála. Ezt csinálta Mózessel. Ezt csinálta velem is. Súlyosan csalódott Saulban. De remekül választott, ugye, első pátriárkánk, Ábrahám esetében. Hát Ábrahám aztán fényes pofa volt, büszke vagyok rá, hogy a leszármazottja lehetek, igaz, olyan okokból, amelyeknek nem sok közük van Istennel kötött szövetségéhez, vagy ahhoz, hogy ő volt az első pátriárkánk. Ő maga se hencegett ezzel sokat. Sára, a felesége szintén a kedvenceim közé tartozik, a nevetéséért meg a hazugságáért. Ábrahám is nevetett. Ábrahám úgy röhögött, hogy hasra esett, amikor azt hallotta Istentől, hogy Sára fiat fog szülni, hiszen már elmúlt kilencvenéves, és réges-rég megszűnt benne az asszonyoknak természete. Sára hazudott Istennek, amikor Ő megkérdezte tőle, miért nevetett. Bethsabéra emlékeztet engem, a legjobb formájában, a nevetésével meg a hazugságával, a vidámságra való hajlamával meg azzal, ahogy szeretett másokat átejteni. Fiatalkorában kedélyes szépség volt, de vadmacska lett más nőkkel szemben, amikor arról volt szó, hogy meg kell védenie azt, ami az övé. Bethsabé is ilyen volt, és szeretném megint a derekára fonni a karomat és hozzábújni, rajta nyugtatva a fejemet. Ábrahámon még mindig elképedek, amiért látszólag olyan könnyedén vitt végbe egy hihetetlenül nehéz tettet. Körülmetélte saját magát. Ez nem könnyű dolog - egyszer próbáljátok meg, majd meglátjátok. Mint biztosan tudjátok, én széles körű és cáfolhatatlan tapasztalatból beszélek, ami a körülmetélés technikai részleteit illeti. Mikállal való eljegyzésem napjaiban szereztem, amikor vidáman leballagtam a hegyek közül unokaöcsémmel, Joábbal, meg egy elszánt, nótázó, önkéntesekből álló csapattal, hogy begyűjtsem azt a száz filiszteus előbőrt, amivel ki kellett fizetnem Sault Mikálért. Úgy számoltuk, hat erős Izraelita kell hozzá, hogy körülmetéljen egy élő filiszteust. Könnyebbé vált a dolog, miután végül hozzászoktam a gondolathoz, hogy a filiszteusokat előbb meg kell ölni. Együgyű elmémben meg sem fordult a gondolat, hogy Saul kelepcét állított nekem. Neki se jutott eszébe, hogy esetleg életben maradhatok. Mindketten alábecsültük a másikat, ő meg utána bizalmatlanabb lett irántam, mint valaha. Nekem lett egy feleségem, neki meg volt egy nagy előnye: ő tudta, hogy meg akar ölni, én meg nem. Bár azóta annyi év telt már el, és bár tudom, hogy segített nekem megmenekülni Saul orgyilkosainak pengéitől, mégsem vagyok képes egyetlen kedves emléket sem felidézni Mikállal való hosszú házasságomról. Ehelyett, valahányszor eszembe jut a neve, ugyanaz a bosszúszomjas ellenérzés tolul fel bennem, amit azon a napon éreztem iránta, amikor elrontotta a diadalomat, miután országos, szent ünnepség keretében végre Jeruzsálembe hozattam a szövetség frigyládáját, amin rajta kívül Izráelben mindenki örömittasan ujjongott. Micsoda népünnepély volt! Micsoda felvonulást vezettem! De Mikál veszekedett egy nőszemély volt, elrontotta a jó napjaimat, és örvendezett a rossz napjaimon, és soha nem ereszkedett le odáig, hogy engem magasztaljon vagy csodáljon, vagy hogy úgy lásson engem, mint a nagy többség, egy hős király mitikus dimenzióiban, vagy mint egy óriási fehér márványtalapzaton halhatatlanná tett, hatalmas, monumentális alakot. És ez a másik dolog, ami bassza a csőrömet Michelangelo rólam készült firenzei szobrával kapcsolatban. Odaállított engem körülmetéletlenül! Mi a lófaszt képzelt, ki voltam én? Ha már itt tartunk, Michelangelo Rómában álló Mózes-szobra jobban hasonlít rám, életem virágjában, mint az a firenzei, életem bármelyik szakaszában. Mindenki ezt mondja. Természetesen

nem voltam olyan nagy, és nem voltam márványból. Nem volt sebhely a sípcsontomon, és szarvak se meredeztek ki a fejemből. De ugyanolyan príma és finoman tagolt testalkatom volt, és megvolt bennem a nagyságnak és az erőnek ugyanaz a kétségbevonhatatlan aurája, amíg csak a korral el nem kezdtem sorvadozni, és többé nem eresztettek csatába. A súlyom azóta megfogyatkozott. A hajam ritkább, a szakállam fehér, az ujjaim pedig remegnek ezektől a vissza-visszatérő fázós rohamoktól, amelyektől gyakran az állkapcsom is vacog és amelyeket még a Súnem városából való Abiság minden szűzi, erős, konzseniális kedvessége sem képes enyhíteni, amikor dühöngve végigfutnak rajtam, pedig gyöngéden betakargat egész testével és mindenhol végigdörgöl a kezével meg a puha arcával. Kíváncsi lennék, elég idős-e ahhoz, hogy tudja, milyen fenséges és férfias volt a megjelenésem, mielőtt elsorvadtak az izmaim, és elkezdtem összeaszni az öregségtől. Kálmos- és kasszia-fahéj illatú arcvizekkel frissíti föl magát, a szolgálók áloéval és cimettel illatosítják az ágyam, de mögöttük is érzem a természetes emberi nőstény durva, mágnesesen vonzó szagát, és nagyon kívánom. Kívánom, mégse tudom felállítani. A pórusaiból áradó hő nem áramlik át a testembe. Kicsiny, nőies alakja tökéletesen formás, a melle friss és telt, hosszúak és sötétek a bimbói, a húsa pedig sima és csillogó olajlámpáim remegő fényében, és makulátlan. Hol találtak nekem egy ilyen csodálatos bőrt, amelyen nincs még egy parányi anyajegy, egy halovány szeplő sem? Abiság. Abiság. Abiság? - Abiság! Az utóbbi időben ide szoktam hívni, hogy feküdjön mellém, akkor is, amikor nem fázom. Jobban érzem magam, ha van velem valaki, mint egyedül. Most, amikor már hozzászoktam, kezdek rajta észrevenni bizonyos dolgokat. A csókja édes. A száját mézzel ízesíti. A térdemen meg a combomon, melyet küszködve próbálok megmerevíteni, hogy fokozzam a gyönyörűséget, ott érzem takarosan leborotvált szeméremdombjának tüskés, fekete szőreit, ropogósak, göndörek és ruganyosak. Szeretem hasának egészséges szagát. Nemrégiben, egyetlenegyszer, legelőször, kinyújtottam a karomat és megérintettem. Végül rátettem a kezem csípőjének ívére. Milyen sima. Nincs rajta egy uncia fölösleges hús sem. Minden olyan kemény és selymes rajta, ahogy gondoltam. Bethsabé, aki normálisan változik a korral, most kövérebb, arca és teste nem olyan határozottan formált, mint amikor fiatalabb volt. Büszkén megőrizte összes metszőfogait, melyek kicsik, görbék és egymásra tolulnak, némelyiknek ki is csorbult a széle. Mi, zsidók, ma oly természetesen folyamodunk a fogszabályozáshoz, sajnos, ő még azelőtt volt gyerek. Nekem ugyan nem számítana, ha hiányozna néhány metszőfoga, mert szerelmes vagyok Bethsabéba, és jobban kívánom a szerelmét, mint a bort, ugyanúgy, mint régen. Bethsabé még mindig át tudna melegíteni, a vér gyógyító áradatával hevet tudna kelteni az ereimben. Bethsabé játszva fel tudna izgatni, ha akarna, de nem hiszi el és nem is akarja. Talán azért nem akarja, mert nem hiszi, hogy tudna. Ha én hetvenéves vagyok, akkor ő valahol ötvenkettő és hatvan között járhat, attól függően, hogy szokásos hazugságai közül melyik volt igaz. Az énközpontú kurtizán körülhatárolt és szubjektív látásmódjával egy pillanatra sem tudja elhinni, hogy őt akarom megbaszni, holott itt van nekem a Súnem városából való Abiság. Az igazság az, hogy a Súnem városából való Abiságot nem tudom megbaszni, őt meg valószínűleg meg tudnám. Az erekció bevezető mocorgása csak akkor jelentkezik, amikor Bethsabé van velem, vagy amikor azon kapom magam, hogy azt remélem, megint elkezd majd könyörögni az életéért a maga köntörfalazó módján, és fejét kissé lehajtva, tiszteletet színlelve elüldögél mellettem egy darabig, miközben azon töpreng, mit is mondhatna, amivel meghosszabbíthatná a látogatását. Néha segítek is neki, apró információkkal ugratom, amikor látom, hogy semmi nem jut eszébe. Az ajkát harapdálja, az ujját harapdálja. Gyakran szeretném, ha tovább maradna. Például gonosz gyönyörűséget leltem benne, hogy kajánul én adtam elsőnek tudtára Adónija ötletét a nyilvános lakomáról. Bethsabé unottan terpeszkedett párnázott padján, hosszú, karcsú lábát szétvetette, ujjai szórakozottan húzogatták sárga haját, de erre tüstént hegyezni kezdte a fülét, mindjárt kissé elegánsabb testtartást vett fel és erősen figyelt. Mind a ketten magától értetődőnek tartjuk, hogy bár közeledik a halálom, nem fog figyelmeztetés nélkül bekövetkezni, és kellő időt hagy végső rendelkezéseimre. Igencsak előnyére szolgálhat, ha mindaddig életben tart, amíg meg nem gondolom magam. Hosszú haja ezen a héten megint aranyszínű, de szinte napról napra egy árnyalattal a felé a hamuszürke felé sötétül, ami a természetes színe. Aztán majd hirtelen elhatározza, hogy eltünteti ezt, és az egész fejét megint fényesre szőkíti. A fortélyos árnyalás vagy a fátyolecsetes finom retus nem az én Bethsabémnak való. Három-négy napig esetleg egy szót se hallok felőle. Aztán megint villogó szőkeségként libeg be, ő az egyetlen ilyen az egész keresztény világban. Alsókarjának vékony szálú szőreit biztosan szintén láthatatlanná festi. A

lábáról megkeményedett, olvasztott viaszbevonattal távolítja el a szőrt. A hónalja szőrét ollóval vágja. Ugyanolyan dilinós és önző, mint régen, és én még mindig szerelmes vagyok belé. Ma már nem hiszem, hogy valaha is szeretett, bár annak idején ezt mondogatta, de azt elhiszem, hogy ezt hitte. Alighanem csak a szerelem gondolatába volt ő szerelmes, persze különösen abba a gondolatba, hogy Dávidba, a királyba szerelmes. Ezt be is ismerte, amikor elárulta, hogy alkonyatkor azért fürdött mindig a háza tetején, egy olyan helyen, amelyet az én házam tetejéről meg lehetett figyelni, mert előre megfontolt célja volt: fel akarta csigázni a vágyaimat, hogy érte küldessek. Aztán telibe is talált a csaj, amikor először megpillantottam. Abban az első három őrült évben állati jól éreztük magunkat együtt, az iszonyatos rossz hihetetlen módon teljesen beleolvadt a gondtalan, szilaj jóba, amíg csak Uriás meg a csecsemő meg nem halt, és ő meg nem szülte Salamont. Akkor vége lett. Bujasága kihűlt. És helyette megtalálta régen keresett életcélját: azt a karriert, amelyre áhítozott, amelyre mindig készült, anélkül hogy tudta volna. - Nevezzük el Királynak - javasolta, amikor sikerült megszülnie második gyermekünket, egy életerős kisfiút. Isten megengesztelődött és megbocsátott. De én nem engesztelődtem meg és nem bocsátottam meg Neki. Világéletemben csak két embert ismertem, akik képesek voltak a szerelem szókincsét olyan folyékonyan beolvasztani a normális szókincsükbe, hogy még a legémelyítőbb banalitások és a legrémesebb trágárságok is közös, becses jelentést öltöttek, és a szóbeli megbecsülés fizetőeszközévé váltak. Közülük nyolcadik feleségem, Bethsabé volt az első. Én voltam a második. Bethsabé szégyenkezés nélkül tanított meg rá. Megtanított kimondani dolgokat, vallomásokat tenni, rajongva, sőt fellengzősen suttogni és sóhajtozni olyan reakciókról, amelyeket életemben akkor először élveztem, és nyíltan kérdezősködni női dolgokról, melyek mindig rejtelmesek és tilosak voltak, és a legmélyebb titkolódzás övezte őket. Bethsabé bebizonyította, hogy olyan dolgokat is meg tudok tanulni, amelyek - előzőleg az életemet tettem volna rá - meghaladják férfiúi képességeimet, hogy egy szép "napon megtanulom habozás nélkül kimondani, hogy „szeretlek", meghunyászkodás vagy önelégült vigyor nélkül, anélkül hogy úgy elgyengülnék, hogy megrogyna a térdem, és anélkül, hogy nőiesnek érezném magam; hogy ki akarjam mondani neki, hogy „szeretlek", és képes legyek kimondani, anélkül hogy zavaromban, félelmemben, megaláztatásomban vagy szégyenemben dadogni kezdenék. - Szeretlek, Bethsabé. - Emlékszem, ahogy ezt mondtam, teljesen őszintén, nem sokkal azután, hogy elkezdtük, amikor egyik délután egymás karjai közt pihengettünk. - De úgy szeretném, ha nem szeretnélek. - Ez jó - mosolygott, mint a tanító, aki büszke a haladás minden jelére. - Szeretlek, Bethsabé - mondtam neki egy-két suttogással később -, és úgy örülök, hogy szeretlek. - Ez még jobb - vélekedett, és engem gazdag jutalomban részesített a ragyogó kék szemében felcsillanó öröm. Az efféle emlékek hevesebben átmelegítik a szívemet és a csontjaimat, mint amire a Súnem városából való Abiság képes a viruló szépségével és minden puha simogatásával. Hál' istennek rideg természetű unokafivérem, Joáb, soha nem volt ilyenkor jelen, nem hallotta, amikor azt mondtam Bethsabénak, hogy „szeretlek", és nem tud felőlem semmi ilyesmit, ami fokozhatná rólam alkotott lekicsinylő véleményét, amit a zenerajongásom ültetett el az agyában kisfiú korunkban, amikor együtt nevelkedtünk Betlehemben, és amit aztán tovább fokozott Jonathánnal való barátságom, és az a sok mocskos kitaláció, amely úgy vette körül a barátságunkat, mint bűzös gyomok egy beszennyezett kertet. Egyszerűen meg kell öletnem Joábot, nem? Soha nem volt olyan nagy véleménnyel rólam, mint én magamról. Már ez elég ok volna, hiszen az a tudat, hogy nem becsül eléggé, több annál, mint amit egy király elviselhet, és szinte egy életen át mardosta a belsőmet. És mit mondjak Nátánról? Nátánnak, annak a képmutató prófétának kezdettől fogva tudnia kellett, hogy ráhajtok Bethsabé puncijára, és mindennap, reggel, délben, este megkapom, de soha egy szóval sem próbált lebeszélni róla, míg csak a férje el nem esett, és rá nem jött, hogy most aztán csakugyan tud rólam valami terhelőt. Jeruzsálem nagyon kis város. Bethsabé meg nagyon hangos nő volt. Talán még Uriás is tudta. Bethsabé megszabadított a gátlásaimtól, és rákényszerített, hogy szépeket mondjak neki, s ezzel fölébresztette bennem a romantikus ékesszólás szunnyadó képességét, amelyet aztán utána évekig

sikeresen alkalmaztam, és még őt is elbűvöltem és elcsábítottam vele, pedig elhatározta, hogy ezt többé nem engedi meg. Mihelyt megtanított rá, nagyon élveztem. Szavakat - tiszta, költői, elragadtatott szavakat - használtam, melyekkel még Bethsabé fejét is elcsavartam, legyűrtem mereven elutasító magatartását, anélkül hogy bármiféle gyakorlati dologban engedtem volna neki, amit cserében akart. Élveztem, hogy gátlástalanul kihasználhatom régi gyöngeségeit azoknak a képességeknek a révén, melyekkel ő ruházott fel. Patakzott belőlem a beszéd, folytak belőlem a szavak, mint a vízesés, és legyűrték őszinte elszántságát, mellyel engem kartávolságban akart tartani, mert a szenvedélyét igyekezett megtartani magának. - No várj csak egy percre, Dávid, és állj le, állj csak le - parancsolt rám szigorúan. Megtanulta fölvenni ezt a modort, amikor elszántan valami olyan jelentős megállapodásra koncentrált, amelyről az volt az illúziója, hogy megkötheti velem. - Valami konkrét dologgal kell előhozakodnod, ha azt akarod, hogy szeresselek. Valódi kötelezettségvállalást akarok. - Ametisztet? - Azt akarom, hogy Salamon király legyen. - Ő az én szerelmesem - szoktam felelni ilyenkor, és támadásba lendülve olyan gyorsan beszéltem, ahogy csak tudtam. - A liliomok közt legel ő. A szerelmesem enyém, és én az övé vagyok. A te két emlőd olyan, mint két vadkecske, egy zergének kettős fia. A te hajad hasonló a kecskéknek nyájához, a te fogaid hasonlók a megnyírt juhok nyájához, íme szép vagy, én mátkám, ímé szép vagy. Uuuuuú, te büdös! Uuuuú, uuuú, uuuú, te büdös! - Semmi mást nem csináltam, csak hagytam, hadd szóljon belőlem az igazság. - Ó, Dávid, Dávid - sóhajtott fel hangosan Bethsabé az eksztázis döbbenetében, és készségesen, olvadékonyan hátradőlt a heverőn, miközben a szeme már összebandzsított. - Honnan veszel ilyen szavakat? - Kitalálom őket. - Akarod betenni? Bethsabé volt az egyetlen feleségeim és ágyasaim közül, aki elélvezett. Úgy sejtem, Abiság lesz a második, ha valaha is összejön bennem az akarat meg az erő. Abigail élvezte, ha a közelében voltam, és kivirult, amiért véget ért a magánya, félelme és egyedülléte, melyek ellen a dereka köré font nagy kezem olyan volt számára, mint valami megbízható védőfal. Michelangelónak igaza volt, amikor hatalmas kezeket faragott nekem. Abigail örült volna, ha minden éjjel vele hálok, de túl tapintatos és emberséges volt, hogysem ezt kérje. Abigail volt az egyetlen nő az életemben, aki igazán szeretett. Most hiányzik nekem. Mostanában hajnalban mindig azon kapom magam, hogy jobban hiányzik, mint előző napfelkeltekor. A reggelek a legrosszabb óráim. Abigail kétségbe lett volna esve, ha tudja, milyen rosszul alszom, és mennyire elszigeteltnek érzem magam. Valahogy megkereste volna a módját, hogy enyhítse azt a szótlan melankóliát, amely mindig elfog, amikor nem tudok aludni, vagy amikor elalszom, de felébredek azokból a tompa, csak halvány emléket hagyó álmokból, amelyekben semmi kellemetlen nem történik, mégis kétségbeesést hagynak maguk mögött. Három igazi feleségem közül csak Bethsabé szokott úgy kirobbanni az ágyban, mint egy kánaánita vagy egy üvöltő majom, vagy mint azok a kéjvágyó moabita vagy midiánita nők, akiket Mózes képtelen volt távol tartani a táborától. Az első néhány alkalommal megrémültem ezektől a váratlan őrjöngésektől, égbe szökő üvöltésektől, meg a féktelen vonaglástól és zihálástól. - Uuuuú, uuuú, uuuú, te büdös! - Ezt az áldott, költői kifejezést tőle hallottam először. - Hol tanultad meg, hogy kell ilyesmiket csinálni? - kérdeztem ártatlanságomban. - A lánykori barátnőim közt volt néhány kurva. Bethsabéban nincs semmi féltékenység, amikor most Abiság a jelenlétben sürgölődik körülöttem. Nincs benne semmi abból a spontán rámenősségből sem, amellyel a gyermektelen Sára önként odalökte szolgáló-lányát Ábrahám ágyába, hogy ivadékot nemzzenek, és a sátor előtt biztatta őket, szurkolva, hogy termékenyek legyenek. Bethsabé nem adakozó természet. Ő elfogadó természet. Büszke erre, és én is az vagyok. Mikor az ember bolondul valakiért, szereti a hibáit is, amelyek másokban iszonyatosak lennének. Másvalaki talán agyoncsapná velem szemben tanúsított érzéketlensége miatt. De másvalaki nem is értené meg úgy, ahogy én, és nem becsülné ilyen nagyra. - Ma nem fázol annyira? - Körülbelül ez minden, amit mondani képes elgyöngült állapotomról. Úgy látszik, mintha fogytál volna. Nem hiszem, hogy bármi, amit ez a lány csinálni tud, segít rajtad. Mit is mondtál arról a lakomáról, amit azok rendezni akarnak? Van valami újság? Különben is, mire megy ki az egész?

Ez most egy gyökeresen más nő, mint az a lázasan birtokolni vágyó asszony, akit a palotámba vettem. Bárcsak még mindig olyan féltékeny volna. Amikor berendezkedett, a szokásokat betartva felajánlotta nekem a legkecsesebb szolgálóleányát, legyen az ágyasom, és háljak vele, mondta, de hozzátette, komolyan és céltudatosan, komor és elszánt tekintettel, hogy levágja a tökömet, ha elfogadom. - Nem tűröm el, hogy ez röhögjön rajtam. Akkor is ugyanígy örültem, valahányszor sikerült elcsípnie, amikor el próbáltam settenkedni a lakosztálya mellett, hogy keressek valaki mást a hárememben, aki föl tudná csigázni a fantáziámat. Karját a mellén keresztbe fonva, pompás fejét fölvetve tiszteletet parancsoló, zsarnoki hangon megállított a küszöbénél: - Mit képzelsz, hová mégy? - reccsentett rám legtöbbször. - Jössz be tüstént? Húzd föl a ruhádat. És pár másodperc múlva már megint ott hemperegtünk a derékaljon, a ruhánk a nyakunkban, és párzottunk egymást csépelve, mint egy őrjöngő kéthátú vadállat. Most ötleteket ad Abiságnak. Amikor látta, hogy ráteszem a kezem Abiságra, észrevettem, hogy megmozdul benne az érdeklődés szikrája, egyujjnyival előrehajol, és feszültebb figyelemmel bámul, mint amilyet azelőtt akár irántam, akár szűzi társam iránt tanúsított. Azóta tompa, álmos hangján időnként kurtán ki is kérdezi a lányt, a gondolatairól meg a múltjáról, hogy kielégítse halovány kíváncsiságát. Abiság áhítatosan tiszteli Bethsabét, és mindig a legendájának kijáró, tágra nyílt szemű, bálványimádó rajongással néz reá. A napfény miatt olyan sötét a bőre, válaszolja, mert anyja rábízta a család szőlőskertjeit, otthon Súnemben. Egyetlen vágya, hogy itt mindenkinek a kedvében járjon, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy mindenki szeresse. Ha erősen próbálunk másoknak tetszeni, az nem a legjobb módja annak, hogy sikerüljön is, jegyzi meg a feleségem szárazon, anélkül hogy kiemelné az arcát a tenyeréből. - Mit akarsz egy olyan vénasszonnyal, mint én - utasított vissza Bethsabé, amikor utoljára ajánlatot tettem neki -, mikor itt van egy olyan csinos lány, mint ez? Amióta csak ismerem, Bethsabé mindig olyan terveket kovácsolt, amelyek túl csavarosak voltak ahhoz, hogysem megvalósulhattak volna, és teljesítésükhöz olyan menetrendet szabott, amely túlságosan hosszú távú volt ahhoz, hogysem be lehessen tartani. Határozottan hiányzik belőle az a szellemi fegyelem, amelyre szüksége volna ahhoz, hogy némileg következetesek legyenek a hazugságai. Én jobban emlékszem a két-színűségeire, mint ő. Bethsabé nagyjából mindenről hazudott, és nagyjából mindenről megmondta az igazat. Liliomfehér arcába hevesen föltolult a vér, valahányszor rajtakaptam azoknak a veszedelmes ellentmondásoknak egyikén, amelyekbe fondorlatosan belekevertem; aztán meg kivétel nélkül mindig szívből nevetett, úgy, hogy egész felsőteste remegett belé, a szemrehányás legcsekélyebb jele nélkül, újra meg újra azon a semmit meg nem bánó, csodálatra méltó módon, ami engem mindig arra a képre emlékeztetett, amelyet Ábrahám energikus és játékos Sárájáról őrzök magamban, bár Bethsabé soha nem volt se olyan bátor, se olyan jó természetű, mint ő. Sára sokkal jólelkűbb volt. Sára, meddő lévén, odaadta Hágárt Ábrahámnak a fajfenntartás érdekében. Amikor Hágár állapotos lett, úrnőjének nem volt többé becsülete előtte, és parádézott a terhességével. Csakhogy emberére akadt. Sára nekiesett a beképzelt cselédlánynak, és elzavarta a pusztába. Amíg az Úr meg nem jelent és meg nem nyugtatta, a síró Hágár nem mert visszatérni. Hát ilyen volt Sára, első zsidó anyánk, akit úgy szeretek, és akire olyan büszke vagyok. És Ábrahám is emlékezetes alak volt. Népek sokaságának atyjává teszlek, mondta neki Isten, és királyok is származnak tőled. A te magod olyan számos lesz, mint az égnek csillagai, és be fogják venni az ellenség kapuit. Azt elfelejtette hozzátenni, hogy ez sok időbe fog telni. Ábrahám, aki természeténél fogva nyájas és békés ember volt, fegyvert fogott, hogy megmentse unokaöccsét, Lótot elrablóitól, és rábírta Istent, hogy Szodoma elpusztításánál kímélje meg ezt az egy igaz embert, és ne pusztítsa el a gonoszokkal együtt az igazat. Ábrahám már dúskált a barmokban, ezüstben és aranyban, amikor megjelent neki az Úr három idegen alakjában a Mamré tölgyesében, ahogy a hő napon ott üldögélt sátrának ajtaja előtt. Ha arra járó beduinok lettek volna, kétségkívül akkor is ugyanazzal az ösztönös vendégszeretettel fogadja őket; maga volt a megtestesült nemesség és szertartásosság, amikor meghívta őket egy kis lábmosásra. - Pihenjetek meg az alatt a fa alatt. Hozatok nektek egy kis vizet. Besietett a sátorba, és utasításokat osztogatott Sárának.

- Siess, gyúrj meg három mérték lisztlángot, és csinálj pogácsát. Aztán a barmokhoz is elfutott, és kiválasztott egy gyönge, kövér borjút, hogy készítsék el vajjal és tejjel. Abban az időben még oké volt a húst vajjal és tejjel enni. És ott állt mellettük a fa árnyékában, amíg ettek. Amikor befejezték, megtörölték a szájukat, és elismételték Ábrahámnak azt az újságot, amit egyszer már hallott, hogy Sára fiat fog szülni. Ábrahám ezen elelmélkedett, de Sára, aki a sátor ajtajában hallgatódzva meghallotta a jóslatot, csak nevetett. Isten tudta. - Miért nevetett, Sára? - kérdezte Isten. - Nem nevettem én - hazudott Sára. - Nevettél - erősködött Isten. - Tudom, hogy nevettél. Mi a baj? Azt hiszed, lehetetlen Nekem valami? Tudtommal csÁkis Ábrahám és Sára bírt nevetésre fakadni mindnyájunk közül az Úrral való beszélgetések során. Isten tudja, gyakran rám is rám fért volna. Most is rám férne. De jobban tudom, mint bárki más, hogy én messze nem vagyok olyan ember, mint Ábrahám volt, s nem vagyok olyan készséges és engedelmes szolga. Ábrahám, azt hiszem, szent volt. Vagy ostoba. Szó szerint kész volt mindenre, amikor Isten próbára tette a parancsával, hogy vigye fel kisfiát, Izsákot a hegyre, építsen oltárt és áldozza fel rajta a gyermeket. - Atyám - mondta Izsák, a fát cipelve. - ímhol van a tűz és a fa, de hol van az égő áldozatra való bárány? Ábrahám pedig azt mondta: - Az Isten majd gondoskodik az égőáldozatra való bárányról, fiam. Menjünk csak együtt. Ábrahám oltárt épített. Rátette a fát az oltárra. És kinyújtotta a kezel, és vevé a kést, hogy levágja megkötözött fiát. Csak ekkor kiáltott neki az Úrnak angyala az égből, és mutatta meg neki a szarvánál fogva a szövevényben fennakadt kost, amelyet fia helyett fel kellett áldoznia. Mármost, Isten tudja, hogy én ezt, szövetség ide, szövetség oda, nem csináltam volna. Amikor Ő a fejébe vette, hogy megöli az én csecsemőmet, az egészet Neki Magának kellett végigcsinálnia. Tudta, hogy én a kisujjamat se mozdítanám, hogy segítsek Neki. Annyit imádkoztam meg böjtöltem, amennyit csak tudtam, megpróbáltam befolyásolni, álljon el a dologtól. Ám az Ő döntését nem lehetett megváltoztatni, nem gondolta meg Magát. Belőlem meg hiányzott az a zsenialitás, ami Mózessel és Ábrahámmal velük született, hogy megingassam. És én soha nem voltam se jámbor, se rajongó. Most sem vagyok az Ő rajongója. Ha azt akarja, hogy csökkenjen köztünk ez a feszültség, Istennek kell megtennie az első lépést. Nekem megvannak a magam elvei, és túlságosan jó az emlékezetem is. Izsáknak nevezték el a gyereküket, ami annyit jelent, hogy „nevet". Izsák Rebekával, a feleségével ikreket nemzett. Izsáknak Ézsau volt a kedvence. De Rebeka Jákobot tolta előtérbe, és kétlem, hogy Izsák sokat nevetett volna - igaz, a hályogtól már homályos volt a látása, de még mindig a száját nyalogatva áhítozott az ízes őzhúsra -, amikor rájött, hogy átejtették, és Ézsaunak fenntartott áldását Jákobra adta, aki szőrösebb bátyja képében kecskebőrökkel álcázta magát. Izsáknak ekkor hallania kellett, hogyan tör fel Ézsauból az egyetemes kétségbeesés kiáltása, amelynek, úgy érzem, szinte minden emberi szívbe belé kell hasítania. - Áldj meg engem, engem is, atyám - könyörgött Ézsau elkeseredetten, és fölemelte a hangját és sírt. - Nem tartottál-é nékem is valami áldást? Avagy csak az az egy áldásod van-é néked, atyám? Áldj meg engem, engem is, atyám. Hányszor lehettek volna ugyanezek a szavak az én szavaim is. Ézsau dühöngött Jákobra, megesküdött, hogy megöli. - Szétzúzom a lábát. Összetöröm a csontjait. Aztán, mikor legközelebb találkoztak, ez az egyszerű ember a szeretet és a mit sem gyöngült családi összetartás könnyeivel a szemében ölelte meg a fivérét, aki elvette tőle elsőszülöttségi jogát és apja áldását. Ez már azután volt, hogy Jákob mérhetetlen izgalmában előreküldte mind a négy családját, és ott maradt egész éjjel egyedül a vízmosás biztonságos oldalán, ahol hajnalig döntetlenre birkózott egy rejtélyes angyallal, aki kificamította a csípőjét, és amikor elment, azt mondta neki, hogy a neve ezután nem Jákob lesz, hanem Izráel. Mi még mindig Jákobnak hívjuk. És erősen kétlem, hogy Jákob, aki olyan sima ember volt, mint amiIyen szőrös Ézsau, sokat nevetett volna, amikor a nászéjszakája után felébredt, és rájött, hogy az a lány, aki a nászfátyolban és hálóingben a nászágyba feküdt vele, nem Rákhel, akiért hét évig szolgált, hanem gyenge szemű nővére, Lea. Rákhel gyönyörű volt és szép termetű, és Jákob attól a naptól fogva szerelmes volt bele,

amikor találkoztak a kútnál. Leának meg kötőhártya-gyulladása volt. Még hétévi szolgaságra kellett Jákobnak leszerződnie Lábán bácsinál, hogy Rákhelt is megkaphassa. Lea gyorsan szülte a gyermekeket, Rákhelnek meg nem volt gyereke; egy kicsit megint a SáraHágár sztorihoz hasonlított az egész. Rákhel, akit marcangolt az irigység, odalökte szolgálóját, Bilhát Jákobnak, hogy foganjon gyermekeket őhelyette. Lea ellentámadást indított az ő szolgálójával, Zupával, és Jákobnak adta feleségül. Mikor aztán az orgiasztikus gyermekszülési vetélkedőben ennyi nő kezdett ilyen aktív szerepet játszani, Hárán versengő, forróvérű leányaitól felkorbácsolva a szegény pátriárkának naponta négyszer hülyére kellett kefélnie magát, csuda, hogy nem lágyult meg az agya. Aztán sokára, nagyon sokára, Rákhel végre megszülte Józsefet, aztán meg Benjámint. Mire abbahagyták, a fáradt öregember azon vette magát észre, hogy tizenkét fia van meg egy lánya, négy asszonytól. Jákob szent kérését, miszerint földi maradványait vigyék vissza Kánaánba, és Mamréval szemben, Hebronban, a Makpelá mezejének barlangjában atyái mellé helyezzék örök nyugalomra, csak úgy lehetett teljesíteni, hogy bebalzsamozták. Makpelá barlangjában már ott aludta örök álmát Ábrahám és Sára, Izsák és Rebeka, meg Lea. Ezekből az első családokból csak Rákhel hiányzott, aki a sivatagban halt meg, amikor Benjámint szülte, és akit vászoncsíkokba burkoltak, és a homokban temettek el. József, apjának későn született kedvence, már tizenhét éves volt, amikor megkapta a cifra ruháját, vagyis elég idős ahhoz, hogy több esze legyen, és ne fitogtassa verejtékező bátyjai előtt, akik már amúgy is utáltak azért az őrjítő részrehajlásért, amellyel apja elkényeztette, és amelytől ő elviselhetetlen lett. Aztán József álmot látott. Mindnyájan kévéket kötöttek. Az övé egyenesen állt középen, a többiek kévéi pedig engedelmesen meghajoltak előtte. Nekem rosszabb álmaim is voltak. Aztán volt egy másik álma is, amelyben a szüleit jelképező nap és hold meg a testvéreit jelképező tizenegy fakó csillag mind hódolattal meghajolt őelőtte. Kedves álom ez is. Csak éppen seggfej volt, amiért kikukorékolta. Legszívesebben én is megöltem volna. Csiribí-csiribá – beledugták egy kútba. És abrakadabra! Egy szempillantás, és oda nézzetek: nagyvezér lett, és a fáraó egész Egyiptom uralkodójának tette meg. Így történt valahogy az egész, igaz? Mintha Isten tudta volna, mit csinál: csak azért került Egyiptomba, csak azért állt módjában megmenteni őket, mert eladták oda rabszolgának. Amikor elérkeztek végső napjai, József is azt kérte, hogy a csontjait vigyék ki Egyiptomból, arra a földre, amelyet Isten esküvel ígért meg Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak. Mózes elintézte a dolgot. És Józsefet is bebalzsamozták, amikor száztíz éves korában, a Genezis utolsó mondatában meghalt. A balzsamozás akkor még nem volt a mózesi törvény áthágása, mert még vagy négyszáz évig nem is volt mózesi törvényünk. Csak egy szövetségünk volt Istennel, az is minden évszázadban jelét adta annak, hogy eleve nagyon rossz alku volt. Ábrahám a maga részéről betartotta az alkut. De Isten semmiféle lépést nem tett, hogy teljesítse az Ő részét az alkuból, egészen addig, amíg az égő csipkebokorból magához nem szólította Mózest, és azt nem mondta neki: - Vedd le a cipődet! Mózes megszentelt földön állt. Nos, ő az az ember, akivel az egész történelemben a legjobban szeretnék beszélni. Józsefhez való vonzódásom semmi ahhoz az empátiához, tisztelethez és csodálathoz képest, amit Mózes iránt érzek. Mmmmm.. .miért én? - pontosan ez volt a megfelelő kérdés, amit ez a megdöbbent, szerény menekült Midián sivatagában feltehetett. Ám Mózes összetartotta őket, és minden elképzelhető nehézség és akadály ellenére negyven éven át Isten kegyelmében maradt, igaz? Istent újra és újra feldühítette választott népe. Panaszkodtak és zsörtölődtek Mózes ellen: a papok azzal vádolták, hogy túl magas állásra formál jogot magának, a bűnösök paráználkodtak és bálványokat imádtak, és tekintélyét még saját nővére és bátyja is kétségbe vonta az etiópiai nő miatt, akit feleségül vett. A történelmi feljegyzések szerint Mózesnek az etiópiai nővel való házassága nem bizonyult összeférhetetlennek, az asszony egyetlenegyszer emelte fel a hangját és nevezte őt mocskos zsidónak, miután ő előzőleg emelt hangon niggernek titulálta. Micsoda felbolydulás abban a sivatagban! Alig zárult be mögöttük a Vörös-tenger, elborítva a fáraó harci szekereit, máris kezdték elfelejteni a hajthatatlan egyiptomi felvigyázókat, akik olyan szigorú szolgálatra kényszerítették őket, és megkeserítették az életüket a kemény szolgaságban. Eszükbe jutottak viszont a húsosfazekak, meg a kenyér, amivel pukkadásig ehették magukat, meg a póréhagyma, a dinnye meg az uborka. Refidimben a nép zúgolódott Mózes ellen, mert nem volt vizük. - Miért hoztál ki minket Egyiptomból? - szidalmazták. - Hogy szomjúsággal ölj meg minket,

gyermekeinket és barmainkat? Isten vízhez vezette őket. Mannát küldött az égből, naponta egy omert, az éfa egytizedét fejenként, de negyven év és napi egy omer manna után az emberek megint zúgolódni kezdtek, és többet követeltek a puszta mannánál. - Nincs semmi más, csak ez a manna - kiabálták. - Emlékszünk még a halra, amiből bőven volt Egyiptomban, meg az uborkára, a dinnyére, a póréhagymára, a vöröshagymára meg a fokhagymára. Ki bír ennyi sok mannát enni? Ezért hoztál ki bennünket Egyiptomból? Isten erre ellátta őket fürjekkel, de aztán megmérgezte a húsukat, amikor még a szájukban volt, nagy pestist bocsátva rájuk. Próbáljatok meg kiigazodni Rajta. Építsetek ezt, építsetek azt, használjatok ehhez ilyen fát, ahhoz amolyat, és ne főzzétek meg a gödölyét az anyja tejében. Miért? Azt Ő nem mondja meg. Ha engem kérdeztek, szerintem truccból. Kérdezzétek meg Őt. Az emberek meztelenek voltak, mint a pogányok, mikor körültáncolták az aranyborjút. Egy öregembert megköveztek, mert gallyat gyűjtött a Szombaton. Kóré föllázadt a családjával, a lévitákkal együtt: nagyobb részt követeltek a papi teendőkből, meg akarták kapni a jogot, hogy ők gyújtsák meg a tömjént. A rubeniták is fellázadtak. Izráel gyermekei közül sokan újra meg újra idegen isteneket imádtak. Egy férfi odavitt egy midiánita asszonyt a gyülekezet kellős közepébe, és lefeküdt vele a sátrában, de aztán mindkettőjük hasát átdöfte Eleázár fia, Fineás, Áron papnak az unokája, s ezzel irgalmasan elhárított egy újabb pestist. Miriám meghalt, Áron meghalt. De Mózes minden csávából kirántotta őket. Annyira megközelítette a tökéletességet, amennyire csak ember megközelítheti. Semmit nem kért magának, és nem is kapott semmit. Vagyok olyan pimasz, hogy szeretném, ha én is olyan szerény volnék, mint ő, és vagyok olyan szerény, hogy tudjam: ez pimaszság. Izzott az arca, amikor lejött a hegyről, miután látta Istent, és az emberek féltek a közelébe menni. Elég sokszor vissza is feleselt, egyszer pedig még rá is förmedt Istenre, amikor hallotta, hogy a nép családjai ennivalóért sírnak, mert éhesek, és minden férfi sír a sátra ajtajában. És Mózes haragra gerjedt és kérdőre vonta az Urat: - Az Isten verje meg, mit gondolsz, honnan vegyek húst, hogy etessem őket? Miért csinálod ezt velem? Mi rosszat tettem én valaha is, amiért ennek a sok embernek a terhét a vállamra raktad? Kinek van erre szüksége? Nem a gyerekeim ők, hogy én legyek felelős értük, és hallgassam a sírásukat, amikor nincs mit enniök. Hogy jövök én ehhez? Meddig fog még ez tartani? - Megmondtam neked, hogy apránként fogom csinálni - emlékeztette Isten -, amíg meg nem erősödtök, nehogy a föld pusztává váljon a sáskák miatt, és a mezők állatai megsokasodjanak ellenetek. Figyelmeztettelek, hogy nem egy-két év alatt csinálom végig. - De húsz, harminc vagy negyven alatt? - tiltakozott Mózes hitetlenkedve. - Én egyszerűen nem törődöm vele többé. Túl sok ez, túl sok nekem, nem tudom elviselni. Bocsáss meg nekünk, és szabadíts meg minket ebben a percben, vagy ha nem, akkor kérlek, törölj ki a Te könyvedből, amelyet írtál. Inkább meghalok, mintsem hogy ezen az úton továbbmenjek. Ha valaha kedves voltam a Te szemedben, ölj meg most mindjárt, kapásból, ne engedd tovább látnom ezt a nyomorúságot. - Add meg Neki, Mózes! - szeretném buzdítani, valahányszor eszembe jutnak a szavai. - Ez az, jól megadtad Neki! És az Úr megbánta a rosszat, amit az Ő népével tenni akart. De Isten Mózesnek erre a kirohanására válaszul küldte a fürjeket, amíg már a fülükön jöttek ki, utána meg betegséget mellékelt hozzájuk, mikor még meg sem rágták a húst. Ki nyert? Kinek lett igaza? Szükségem lenne valamiféle válaszra. Szeretnék beszélni Mózessel. Szeretném megértetni vele, hogy amiért én nem szeretem a firenzei szobromat, az még nem jelenti azt, hogy nem szeretem az ő római szobrát, vagy hogy őt kárhoztatom az enyém miatt. Az övé nagyszerű. Rám férne a tanácsa. Szeretnék ötleteket kapni tőle, hogyan jöhetnék ki jobban Istennel, hogyan vethetnék véget ennek a hosszú hallgatásnak köztem és az egek közt, anélkül hogy feláldoznám a méltóságomat. Egyszer, amikor eszembe jutott, hogy Saulnak hogyan sikerült az endori boszorkány révén beszélnie Sámuel szellemével, a legteljesebb titokban elhatároztam, hogy megpróbálkozom Mózes szellemével. Mi veszítenivalóm volt? Tudtam, hogy megsértem a törvényeket és megszegem a parancsolatokat, amikor ismerős szellemekkel érintkező varázslókat, boszorkányokat és hasonlókat hajkurászok. De én király voltam. Elhagyatott voltam, nem volt többé Istenem, és úgy éreztem, kicsúsznak a kezemből a dolgok. Az ember Isten nélkül olyasmikhez folyamodik, mint a boszorkányság meg a vallás. Elmentem hát a szellemidézőhöz, lenyeltem a porait, forogtam, mint a dervis, aztán bemásztam a

barlangba. Elmormoltam a varázsszavakat. Csak egyetlen lámpa égett. Föltettem azt a fura kalapot. Az utasítás szerint az arcomra húztam a csuklyát, és megidéztem Mózes szellemét. Helyette előjött Sámuel. - Jesszusom! - kiáltottam fel utálkozva. - Hát te mit csinálsz itt? - Küldtél értem? - mondta Sámuel, rám meresztve beesett szemét. Szellemnek is pont olyan fagyos maradt, amilyen hús-vér emberként volt. - Mózesért küldtem. Ne avatkozz bele. - Nem szeretnéd, ha elmondanám neked, ami történni fog? - Be fogom dugni a fülemet - figyelmeztettem. - Egy szavadat se vagyok hajlandó meghallgatni. Kerítsd elő nekem Mózest. Rád nincs szükségem. - Ő pihen. Még mindig nagyon fáradt. - Mondd meg neki, hogy beszélnem kell vele. Lefogadom, tudja, hogy ki vagyok. - Süket, mint a föld. - Nem tud szájról olvasni? - Most már majdnem vak. - Nem homályosodott meg a szeme, mikor meghalt. - A halál néha megváltoztatja az embereket, és rosszabbra - mondta Sámuel síri hangon. - És visszatért a dadogása is, rosszabb, mint valaha. - Egyet mondj meg - kértem, és még ki se mondtam a kérdést, máris csüggtem a válaszán. - Hol van ő? - Ül egy sziklán. - A mennyben van? A pokolban? - Nincs menny. Nincs pokol. - Nincs menny? Nincs pokol? - Csak a te elmédben van. - És csakugyan halott? - Mint a kő. - Akkor hol az a szikla? - kérdeztem ravaszul, hogy csapdába ejtsem. - Te honnan jöttél most? Hol vagy, amikor nem vagy itt? - Ne tégy fel ostoba kérdéseket - felelte Sámuel. - Akarod, hogy elmondjam neked, mi fog történni veled, vagy nem? - Esküszöm, hogy nem fogom meghallgatni. - Én soha nem tévedtem. - Pamutot dugok a fülembe. Egy szót se fogok hallani. Megmondtad Saulnak, hogy meg fogják ölni Gilboánál, igaz? És hogy Jonathánt meg a másik két fiát is meg fogják ölni, és hogy Izráel férfiai szét fognak szóródni, otthagyják városaikat és elmenekülnek belőlük. Sámuel asztmásan felkuncogott. - Mind valóra is vált, igaz? - Ezért nem akarlak meghallgatni. Miért ment oda és szállt harcba, miután téged meghallgatott? Miért nem várta ki őket a hegyek közt, és csapott le rájuk onnan? Mi jól értünk a gerillaháborúhoz. Biztosan elfogta a halálvágy. - Ez volt a végzete, Dávid. - Lószart, Sámuel - mondtam neki. - Mi zsidók vagyunk, nem görögök. Mondd azt, hogy újabb vízözön jön, és mi megtanulunk víz alatt élni. A jellem a sors. Friedrich Nietzsche megértett volna. Ha a jellem a sors, akkor a jók kárhozottak. Az efféle bölcsességben sok a fájdalom. Ha fiatalkoromban tudom, hogyan érzem majd magam öregkoromban, azt hiszem, azon a napon alighanem nagy ívben elkerültem volna Góliátot, a filiszteusok bajnokát, ahelyett hogy megölöm azt a marha óriást, és könnyedén nekivágok annak a siker felé vezető dicső útnak, amely végül ebbe a levert lelkiállapotba hozott, amelyben most találom magamat. A múltnak csak akkor van értéke, ha a jelen is ugyanolyan jó.

3

AZON A NAPON, AMIKOR MEGÖLTEM GÓLIÁTOT Ki hitte volna? Ki hitt volna a jó szerencsében, ami ott várt rám Elah völgyében, amikor azon a napon beballagtam Sokó városába a szamarammal, a családunk szolgájával meg a kis kocsival, amin Betlehemből, apámtól az élelmiszert hoztam, és láttam, mi történik? Én nem. Távolról sem. Egymillió évig sem hittem volna, egy percig sem, ha nem én vagyok az, akivel történik. Zseniális valakinek kellett felállítania a színpadot az én drámai megérkezésemhez. Amikor megjelentem a színen, kenyerekkel és pergelt búzával jöttem, amit a bátyáimnak hoztam, meg tíz sajttal az ezredes kapitányuknak, aki körülbelül ötvenkét észak-júdai önkéntes fölött parancsnokolt. Elah völgye Júda északi részén van, és ezúttal családjaink elhatározták, hogy embereket küldenek városainkból és falvainkból Saul segítségére, aki megpróbálta visszavetni a filiszteusok legújabb betörését. Oldalunkon aznap, védelmi vonalunk főerejét képezve, száz meg száz hencegős benjáminita állt, de egy se vette észre közülük azt a lehetőséget, amit én. Igaz, a benjáminiták sose voltak híresek az eszükről, inkább az őrültségükről, vadságukról, tüzes indulataikról és szenvedélyeikről voltak hírhedtek. Nem erőszakolták-e meg úgy annak az átutazó lévitának az ágyasát, hogy belehalt? - Benjámin - jósolta meg a vén Jákob annak idején a halálos ágyán, nálunk manapság meglehetősen hosszú lére eresztettnek és fölöttébb furcsának számító áldása egyik részében - olyan lészen, mint a ragadozó farkas. Reggel ragadományt eszik, és estve zsákmányt oszt. És nem volt-e Saul, az a dilis bohóc, a királyom és leendő apósom, benjáminita? Csoda-e, ha hamarosan szemtelen megvetést éreztem mindazok iránt az Izráeliták és júdaiak iránt, akiket csak láttam, hiszen úgy borultak a földre, mintha Góliát puszta látványától vagy hangjának hallatára a megsemmisítéssel kellene szembenézniük? Én szinte egy szempillantás alatt képes voltam kielemezni annak a patthelyzetnek a természetét, amely pontosan negyven napja egy helybe szögezte mindkét hadsereget. Majdnem ugyanilyen gyorsan, ösztönösen rátaláltam a helyzet kedvező megoldásának valószínű eszközére is. Ettől a ponttól fogva már semmi nem tarthatott vissza. Az emberi jellemnek nem voltam mindig tökéletes megítélője, de kivétel nélkül mindig felismertem a nagyszerű lehetőséget, ha ezüsttálcán nyújtották elébem, és mindig megragadtam a legfőbb esélyt, amikor úgy éreztem, kézzelfogható közelségben van. Leesett az állam a csodálkozástól, amikor felfogtam, milyen egyszerű lesz az egész. - Mit fog tenni a király - kiáltottam fel önkéntelenül bátyáim előtt, amikor átvillant rajtam a gondolat, hogy talán éppen én lehetek a sorsnak az a kiválasztottja, aki legyőzi Góliátot - azért, aki megvív ezzel a filiszteussal és megöli? - Mi közöd hozzá? - felelte a legidősebb bátyám, Éliáb, és rám parancsolt, hogy menjek haza. Ez a bátyám egy seggfej volt. De a másik kettővel se lehetett zöld ágra vergődni. Ahelyett, hogy engedelmeskedtem volna, visszamentem a kocsihoz a gyapjúköpönyegemért, aztán a földön fekve aludtam végig az éjszakát egy eldugott helyen, a gádbeli férfiaknak egy kis csapata fölött, akik a domboldalból kiugró sárga sziklakitüremlés mögött, egy természetes folyosófélében kuporogtak. Hallatlanul felvidított, amikor kivettem ezeknek a férfiaknak az óvatos beszélgetéséből, hogy milyen iszonyúan félnek. A szituációt mintha csak az orvos rendelte volna. Egyre erősebb lett a hitem, hogy másnap szerencsés napom lesz, és azon kezdtem tűnődni, nincs-e végül is valami kozmológiai érvénye Sámuel két évvel korábbi meghökkentő jóslatának, amikor Betlehembe kutyagolt a kötélen vezetett veres üszőjével, hogy bekenje illatosított olívaolajával az arcomat, és közölje velem: Isten engem választott ki királynak. – Saul passé, tiéd a pálya - mondta, amikor felkent. Sámuel olajának még az illatos füvek hozzáadása után is enyhén avas szaga volt. Azóta nem sok minden történt velem. Másnap reggel, azon a napon, amikor megöltem Góliátot, természetesen meleg, száraz és ragyogóan tiszta idő volt. Eljött a téli szüret ideje. A fákon fügék zöldültek és jószagúan illatoztak a szőlők. Megint elmúlt egy év, és megint elérkezett az a pompás balzsamos évad, amikor a királyok csatába szállnak. A természetleírásokhoz mindig volt stíluskészségem, amint az érzékien kidomborodik abban a közismert nászének-sorozatomban, amelyet, tévesen, unalmas és lusta fiamnak, Salamonnak tulajdonítanak. Az eső elmúlt és elment, az éneklésnek ideje eljött és a gerlicének szava hallatszik. Nem ékesszóló leírás ez? Szép virágok láttatnak a földön. Zöld volt az ágyunk. Képes lett volna Salamon ilyen képeket kitalálni? Az én flegma Salamon fiam ugyan soha, az akkor se tudta

volna az őzet a fiatal szarvasbikától megkülönböztetni, ha az élete múlik rajta. Az egyik nagy különbség kettőnk közt, hogy benne soha nem volt érzés, bennem meg mindig túlontúl sok. Amikor először rávetettem a szememet Abigailra - csatára felövezve, bosszúszomjasan meneteltem az úton Karmelbe -, a hímtagom megkeményedett, mint a hikorifa, én meg szégyenlősen és illedelmesen eltakartam egy összehajtott újsággal a tekintete elől. Ó, hogy hegyeztem a fülem minden tavasszal, amikor véget ért a sáros, hideg tél, és megszólalt a gerlice hangja a mezőkön, jelezve, hogy megint közeledik az új csaták ideje! Nincs még egy olyan nyugtatószer a magányosság rémképeire, melyeket belső életünk bocsát ránk, mint a háború, vagy a buzgó megmerülés bármiféle dogmában. Higgyétek el nekem, én tudom. Azzal a magányossággal, amelyben én szenvedek, az a probléma, hogy mások társasága soha nem gyógyítja. De a háborúskodás mindig meggyógyította. Tartsátok szem előtt, hogy hosszú és strapás pályám során soha nem veszítettem el háborút, és soha nem kaptam sebet. Nem tudom, mit jelent a vereség. Ha ellenségtől származó karcolást találtok a testemen, kaptok tőlem egy árpaföldet, vagy megkaphatjátok egypár feleségemet. Azon a korszakalkotó reggelen korán ébredtem, és mohón odakúsztam egy kis szakadék szélére, hogy közelebbről és részletesebben mérlegelhessem annak a valószínűtlen patthelyzetnek az összes tényezőit. Minden, amit csak láttam, megerősítette előző délutáni ihletem megalapozottságát, nem tudtam benne semmiféle hibát felfedezni. Maga a látvány felülmúlhatatlan, leírhatatlan volt. A filiszteusok nagyszámú serege a dombok lankás lábának tövében, a völgy túlsó oldalán ütötte fel táborát. Saul az innenső oldalon, valamivel magasabban állította velük szembe Izráel és Júda férfiait a dombok lankáin. Odalenn a völgy homokos síkját szinte két egyforma részre osztotta egy sekély patak, majdnem olyasformán, mint a futballpályán a középvonal. Az új nap növekvő fényességében és egyre fokozódó hőségében percről percre nőtt a várakozás feszültsége. A mi oldalunkon mindenki Góliát újabb megjelenésére várt. A levegő felizzott a filiszteusok táborának csillogásától-villogásától. Ők hozzá voltak szokva a páncélhoz, mi meg nem, és a kelő nap izzó fényét hamarosan varázslatosan tükrözte vissza az a sok kifényesített fém, amit magukra öltöttek, a levegőben forgattak vagy a lovukra raktak, egyes pillanatokban egyetlen elvarázsolt, olvadt fémtónak tűnt az egész. Annyi sok kifényesített fémük, annyi vasuk és rezük volt, hogy az szinte hihetetlen. Jó oka volt annak, hogy magasabban állítottuk föl arcvonalunkat a domboldalon, mint ők: halálra voltunk tőlük rémülve, hiszen azokban az időkben Izráel népe még nem tudta elűzni a völgyekből vagy a síkságokról azoknak semmiféle olyan lakóit, akiknek vasból készült harci szekereik voltak. Ott aztán volt harci szekér, iszonyú bőségben. Ott álltak a filiszteus íjászok, egyik sor a másik után. Ott voltak a heroldok, bíborszín zászlaikkal és egyetlen darabból készült pompás ezüstharsonáikkal. Minden olyan volt, ahogyan mindig is elképzeltem a háborút, és a pompának ez a bősége az izgalom pírját csalta ifjú arcomra. Ámuló várakozással bámultam a filiszteus gyalogos katonákat, akik születésüktől fogva magasabbak voltak Palesztina minden más népénél, és mint holmi istenségek, olyan félelmetesnek látszottak kétélű vaskardjaikkal, melyek egyetlen csapásával szilánkokká tudták törni a mi fanyélre erősített bronzbunkóinkat, fejszéinket, buzogányainkat és görbe kardjainkat. Szerencsénk volt, mi? Több, mint eszünk. Összes legendás képességeinkkel és minden józan eszünkkel, mindazokkal a hasznos tippekkel együtt, melyeket Isten Ábrahámnak, Mózesnek és Jósuénak adott, mégis a filiszteusoktól nyert keserű tapasztalatainkból kellett megtanulnunk, hogy a vas keményebb a bronznál, és hogy a hegyes, kétélű, egyenes kard messze felülmúlja a mi kurta, horog formájú kardunkat, amely csak a külső oldalán volt kiélesítve. Ez a fő oka annak, hogy mint láthatjátok, a Pentateuch-ban annyit ütünk, és olyan keveset szúrunk, hajítunk vagy lövünk. Fejszével, bunkóval vagy az olyan sarló formájú karddal, melynek csak a külső éle van kiköszörülve, mást nemigen lehet csinálni, csak ütni. Dárdánk és kelevézünk is csak az a kevés volt, amit kis nyalábokban, néhány filiszteussal együtt, zsákmányul ejtettünk, vagy amit Saul diadalmas mikmási rohama után, rendezetlen visszavonulásuk közben elhajigáltak. Az micsoda csata lehetett! De ki tudta, hogy kell ezekkel a fegyverekkel bánni? Saul mindháromszor elhibázott engem a dárdájával, amikor megpróbált megölni, pedig gyanútlanul üldögéltem tőle nem több, mint hatméternyire. Jonathánt is elhibázta a királyi ebédlőasztal fölött akkor éjjel, amikor Jonathán a pártomat fogta ellene, és megpróbált közbelépni. Lehet, hogy valahol megmaradt benne a józan észnek holmi apró magva, és szíve mélyén nem szánta el magát arra, hogy megöljön bennünket, vagy bennünket megölve megölje

saját magát. Tudom, hogy mihelyt én lettem a király, mindig jobb szerettem, ha mások öltek énhelyettem. Nem kétséges, aznap Elah völgyében klasszissal gyöngébbek voltunk. De a filiszteusok történetében nem fordultak elő igazi hegyi harcok, és semmiféle tervük nem volt a siker valószínű reményével kecsegtető támadáshoz. Mihelyt elhagyták a sík talajt, harci szekereik többé nem értek semmit, íjászaik ellen pedig megvédett minket a sziklák és barlangok természetes fedezéke, amelyekben állást foglaltunk. Ha ostoba módon megpróbáltak volna harci szekereikkel, íjászaikkal és páncéljaikkal ellenünk nyomulni, úgy csaptunk volna le rájuk, mint a leopárdok. Ennyire nem voltak hülyék. De tehetetlenek voltunk mi is, mert nem voltak se harci szekereink, se íjászaink, se páncélöltönyeink, és amíg én nem jöttem, nem akadt Izráelita, aki sík mezőn, nyílt csatában győzni tudott volna valamiféle alattomos vagy pszichológiai trükk nélkül, illetve ha nem kapott volna természetfölötti segítséget valamilyen ritka természeti rendellenesség formájában. így hát ők nem tudtak feljönni, mi meg nem tudtunk lemenni. Ezért aztán minden reggel és minden délután kiküldték legerősebb harcosukat, Góliátot, hogy újra meg újra párviadalra csalogasson minket hencegő kiáltozásával. Mikor először megláttam, nem hittem a szememnek. Hatalmas léptei alatt döngött a föld, felvágósan és türelmetlenül járt fel-alá. Túlterhelt fegyverhordozója nem is tudott vele lépést tartani, olyan gyorsan ment, amikor seregének sátraitól odamasírozott a patak túlsó oldalára, ahol aztán fejét hátravetve megismételte fennhéjázó kihívását. Száraz, könyörtelen hőség volt, de ő mégis rézsisakban és réz páncélingben jött, ami önmagában biztosan nyomhatott vagy ötezer sékelt. A lába szárán réz lábvértet, a vállán kis rézpajzsot viselt, sokkal jobban hasonlított egy görög harcosra Trója előtt, mint a Sinaitól nem messze fekvő mocsaras dél-palesztinai síkság egyik telepesére. Kopjája olyan volt, mint szövők zugolyfája, nagy vasheggyel. Becslésem szerint megvolt vagy hat sing magas, talán akár hat sing meg egy arasz is, hadd tételezzük fel róla a legjobbat. Mit kezdjünk vele? Saul meg a vezérkara ezen kotlott negyven napon át. íjászaink visszakergethették volna, megölhették vagy megsebesíthették volna, ha nem kotródik vissza, csak éppen nem voltak íjászaink. Arra még én is rájöttem, hogy rendkívül nehéz az íjászokat taktikailag maximális hatékonysággal bevetni, mikor az embernek nincsenek íjászai. Ha lettek volna íjászaink, akkor sem értek volna semmit, hiszen nem voltak se íjaink, se nyilaink. Ha lettek volna íjaink és nyilaink, nem tudtuk volna, hogy kell használni őket. Tudjátok, abbahelyt megfogadtam magamban, hogy egy szép napon megtanítom az embereimét az íj meg a nyíl használatára, ha valaha lesznek embereim, és ha valaha lesznek íjaink meg nyilaink. Ezt mind megtaláljátok leírva Jásár könyvében ha valaha megtaláljátok Jásár könyvét. Egy másik aznapi elhatározásom a filiszteusok vasára vonatkozott: nekem az kell. Hogy miért kellett nekem a filiszteusok vasa? Megmondom, miért. Tudjátok, mi történt, valahányszor a filiszteus vas találkozott egy okos zsidó agyvelővel? A zsidó agyvelő szétfröccsent, az történt. Ezt is megtaláljátok leírva Jásár könyvében, ha valaha megtaláljátok Jásár könyvét. Amikor Góliát végül megállt és megszólalt, hangja tisztán csengett a drámai csöndben, amely abban a pillanatban leszállt a völgyre, ahogy ő előjött. Minden szavát tisztán lehetett érteni. Arról a helyről, amelyet a sziklameredély szélén kerestem magamnak, végighallgattam, amint egyetlen szó változtatás nélkül elismételte, amit előző nap késő délután már hallottam tőle. Tiszteletem jelentősen csökkent iránta, amikor ráébredtem, hogy betéve megtanulta a beszédét, és semmi érzéke nincs a rögtönzéshez. De hát mit várhat az ember egy filiszteustól? Kereshetünk-e ízt a tojásfehérjében? - Miért jöttetek ki, hogy harcra készüljetek a filiszteusok ellen? -mennydörögte gúnyosan, aztán tovább darálta ugyanazt a nyilatkozatot, amelyet előzőleg már negyven napja minden reggel és minden délután mindenféle változtatás nélkül előadott. Az Izráeliták seregében mindenki el volt keseredve és nagyon félt. Másra se tudtak gondolni, csak arra, hogy lefeküdjenek a földre, mélyebbre vájják magukat a lyukaikban meg az árkaikban, és úgy belekapaszkodjanak a földbe, mintha az a veszély fenyegetné őket, hogy lezuhannak valahová. - Avagy nem filiszteus vagyok-e én, és ti Saul szolgái? hencegett harsogó hangon, amely robbanásként visszhangzott a mögöttünk álló hegyek vízmosásai között, és az Alpokban vagy a Himalájában kétségkívül lavinákat indított volna, ha európaiak vagy ázsiaiak vagyunk, és azoknak a fagyos égalj aknák valamelyike alatt szállunk csatába. - Válasszatok azért magatok közül egy embert, és jöjjön le hozzám. Ha azután meg bír velem vívni, és engem legyőz, akkor mi a ti szolgáitok leszünk. Ha pedig én győzöm le őt, és megölöm, akkor ti legyetek a mi szolgáink, hogy szolgáljatok nekünk. Én gyalázattal illetem a mai napon Izráel seregét. Állítsatok

azért ki ellenem egy embert, hogy megvívjunk egymással! Vagy pedig menjetek vissza a barlangjaitokba, a sátraitokba meg a kunyhóitokba, és engedjetek minket utunkra menni, amerre nékünk tetszik. Az erre következő néma csöndben a leghangosabb hang egy tücsök erős cirpelése volt. Be kell vallanom, hogy amikor először láttam, nekem is kihagyott a szívverésem. Mikor másodszor láttam, már csak arra kellett vigyáznom, hogy el ne röhögjem magam. Hiszen a dombok közt, a völgy felénk eső oldalán ott állt a közelben hétszáz, válogatott, kétkezes benjáminita, valamennyien parittyások, akik egyformán könnyen és halálpontosan tudtak jobb és bal kézzel parittyázni. És ezrével álltak ott azok a fölényeskedő, Júda-ellenes okostónik Efráim törzséből, akik minden szőleikbe vetett felfuvalkodott büszkeségükkel és felsőbbrendű, elitista beképzeltségükkel együtt valószínűleg akkor sem tudták volna sziszegés nélkül kiejteni a sibolet szót, ha az életük múlt volna rajta. Ott voltak Manassé férfiai, és még százan és százan valamennyi északi és nyugati nemzetségünkből és törzsünkből, akik ezúttal engedelmeskedtek Saul behívóparancsának. Ott álltunk mi, Isten választott népe, ha el tudjátok hinni, mindnyájan legalább részben a ravasz Sára és a derék Ábrahám leszármazottai. De valami rothadhatott a génjeinkben, ami rajtam kívül alighanem az összes jelenlévők gondolkodási folyamatát megfertőzte, mert engem kivéve senkinek az agyában nem merült fel az a nyilvánvaló gondolat, miszerint Góliáttal sikeresen meg lehet mérkőzni egy páros viadalban, csak éppen más feltételekkel, mint amilyenek az ő összecsapásra való felkészüléséből következtek. Őszintén szólva, ahogy én láttam, Góliátnak nem volt semmi esélye. Szegény faszkalap, elveszett ember volt. Benjámin válogatott férfiai közül mindegyik akármelyik kezével ötven méterről hajszálpontosan el tudott találni egy kővel bármit. És soha nem hibáztak. Éles szélű, lapos köveket hajigálva le tudták vágni a szőlőfürtöket a tőkéről. Én magam is le tudtam harminc lépésről szedni a pomagránátot a bokorról, tízből kilencszer. A pomagránátot magát fröcskölő péppé tudtam zúzni, valahányszor csak megpróbáltam. Góliát pofája pedig nagyobb volt, mint egy pomagránát. A mellén lévő rézvértje és a rézsisakja között a nyakától a haja vonaláig akkora volt a meztelén hús fedetlen területe, mint egy jókora perzsa dinnye. Amikor hamarosan azon vettem magam észre, hogy már Saullal beszélek lapos tetejű sátrában, ahol felütötte a főhadiszállását, majdnem teljesen igaz volt, amit meséltem neki: csakugyan megöltem egy oroszlánt, egy kis oroszlánt, amelyik elvitt egy bárányt, amikor atyám nyáját őriztem, miután először megnyomorítottam parittyám lövésével; azonkívül elkábítottam - igaz, nem öltem meg -egy medvét. A medvével tódítottam egy kicsit. Birkát őrizni sötét és magányos munka, mint a cunnilingus; de valakinek azt is meg kell csinálnia. Hetekig távol voltam hazulról a nyájaimmal, órák hosszat üldögéltem, a fogaim közt egy fűszállal, vagy a nyelvemen egy pitypanglevéllel, gyakoroltam a lantomon, dalokat szereztem, és célba lőttem a parittyámmal, álló célpontokra, fakerítés tetejére állított törött anyagedényekre vagy rozsdás konzervdobozokra. Még a kövekre is köveket hajigáltam. Eltekintve az elkóborolt birkák megkeresésétől, amiben a kecskéink, intelligensebbek lévén a birkáknál, ösztönösen segítségemre voltak, a pásztorkodás tulajdonképpen nem nagy dolog: el kell kergetni a vadállatokat, és külön nyájakba kell terelni a birkákat és a kecskéket, mielőtt az ember elmajszolja hideg vacsoráját, és ágyat vet magának a köpenyéből a földön a gizgazból rakott tűz mellett. Mellesleg ebből a nap végét jelző tevékenységből merítettem egyik sokat idézett soromat, azt, hogy „elválasztom a juhokat a gödölyéktől és a férfiakat a fiúktól", amelyik, azt hiszem, jócskán kiemelkedik egyik kevésbé ismert zsoltáromból, vagy talán valamelyik példabeszédemből, melynek szerzőségét gyakran Salamonnak vagy valaki másnak tulajdonítják. Minden kétséget kizáróan tudom, hogy az én „elválasztom a juhokat a gödölyéktől" soromat nem is egy művében felhasználta egy túlértékelt firkász, az angol William Shakespeare, akinek főleg abból állt a zsenialitása, hogy ellopta a legjobb gondolatokat és sorokat Kit Marlowe-tól, Thomas Kydtől, Plutarkhosztól, Raphael Holinshedtől és tőlem. A Lear király ötletét természetesen rólam meg Absolonról merítette. Azt mondjátok, nem igaz? Ki más volt rajtam kívül minden ízében király? Azt hiszitek, hogy ez a gátlástalan plagizáló meg tudta volna írni a Macbeth-et, ha soha nem hall Saulról? De ami a megfogalmazás népszerűségét illeti, soha senki nem írt semmit, ami akár csak a közelébe jöhetne egyik soromnak, „Az Úr az én pásztorom"-nak. Ezt a különös fordulatot, most már bevallhatom, Bethsabé bökte ki véletlenül, abban a kurta időszakban, amikor már beleunt a makraméba meg a hímzésbe, de mielőtt még szívvel-lélekkel belevetette volna magát a bugyi feltalálásába. Bethsabé szilárdan hitte, hogy jobb verseket tudna írni, mint én!

Ki tudná megmondani, miért marad fenn ez a mű? Mert az Úr persze nem pásztor, se énnekem, se bárki másnak nem pásztora. És Őt pásztornak nevezni szerintem metafora. Bárki, aki volt olyan balszerencsés, hogy pásztorként kellett dolgoznia, tudja, hogy az Urat pásztornak nevezni nem tiszteletadás, hanem blaszfémia. Miért lenne az Úr pásztor? Az ember naphosszat birkaszarban tapicskol. A birkanyírás lehangoló robot, mocskos, izzasztó, lélekölő munka, nem csoda, hogy mindig olyan nagy murit csapnak utána. Éppen egy ilyen ünnepségen történt, hogy fiam, Absolon, odacsalogatta másik fiamat, Amnónt, és megölte. Ha Isten csakugyan pásztor, biztos vagyok benne, hogy Ő még jobban szenved az egyhangúságtól, mint én szenvedtem, és valószínűleg ugyanolyan jól bánik a parittyával is. Birkát őrizni nem aktív elme Számára való foglalatosság. Én a magam részéről sokkal jobban szerettem a züllesztő városi életet a legelők bukolikus mulatságainál. Éjjel fázott az ember, nappal menedéket kellett keresnie az égető nap elől. Hová mehetett volna szórakozni? Mi közöm volt nekem a többi pásztorhoz? A zene alig vagy egyáltalán nem érdekelte őket, és gyakran megdobáltak szeméttel, amikor megpróbáltam énekelni nekik. Csoda-e hát, ha boldogtalan voltam? Teljes délelőttöket és délutánokat töltöttem a parittyázást gyakorolva, hogy agyonüssem az időt. Tudtam, hogy tehetséges vagyok. Tudtam, hogy pimasz vagyok. Tudtam, hogy bátor vagyok. És aznap, Góliát napján, tudtam, hogy ha huszonöt lépésnél közelebb tudok kerülni ahhoz a böhöm nagy stricihez, akkora sebességgel tudok egy disznóköröm nagyságú követ a torkába parittyázni, hogy átjárja a tarkóját és megöli; és tudtam még valamit: tudtam, hogy ha tévedtem, sarkon fordulhatok, elfuthatok, mint a nyúl, és ide-oda szökellve visszajuthatok a dombra, a biztonságba, mégpedig különösebb kockázat nélkül, hiszen ki érne utol annyi páncélban. Miután elhatároztam, hogy próbát teszek, még jó csomó ármánykodásomba került, amíg odáig juthattam. A kocsimat a hadi szerszámok őrére bíztam, aztán visszamentem a júdaiak állásaihoz, egyenesen belobbantam közéjük, és merészen megszólítottam őket, mégpedig úgy, hogy mindenkinek tüstént felhívjam a figyelmét. Tudtam, milyen benyomást szeretnék kelteni, és miféle megjegyzéseket akarok kiváltani. Meg akartam hökkenteni, fel akartam bosszantani, ki akartam csúfolni őket, hogy az egész arcvonalról felém siessenek az emberek, és feltétlenül hírt vigyenek a megjelenésemről Saulnak. - Mit fog tenni a király -harsogtam olyan trombitahangon, hogy reméltem, egészen a szomszédos őrállásig el fog hallatszani - azért a férfiúért, aki megvív ezzel a filiszteussal, megöli, és elveszi a gyalázatot Izráelről? - Ne kérdezd - mondta Samma bátyám, aki úgy nézett ki, mint aki tüstént elhányja magát. - Megmondtam neked tegnap, hogy menj haza - felelte dühösen Éliáb bátyám. - Hát persze, már tegnap megmondta, hogy menj haza - mondta Abinádáb. - Ki vigyáz arra a pár szegény juhodra a pusztában, amíg te itt lustálkodsz? Színleltem, mintha meg lennék sértve. - Én csak föltettem egy egyszerű kérdést. - Köszönöm szépen - szólt közbe Samma bátyám. - Ismerjük a te egyszerű kérdéseidet. - Majd adok én neked egyszerű kérdéseket - dühöngött Éliáb. - Tudtam, hogy vissza fogsz jönni hencegni. Eridj haza, menj haza, te hiú, rossz gyerek. - Nem látod, hogy van elég bajunk? - mutatott Góliát felé Samma. - Talán tudnék segíteni - mondtam. - Ne röhögtess - vágott vissza Éliáb fogcsikorgatva. - Csak itt akarsz lógni, és bámulni a csatát, mi? Ismerjük mi a te gőgödet és szívednek álnokságát. - Miféle gőgöt? - feleltem büszkén. - Miféle álnokságot? Bennem nincs gőg. Az én szívemben nincs álnokság. Én csak azt kérdeztem, mit fog tenni a király azért a férfiúért, aki megvív ezzel a filiszteussal és megöli, és elveszi a gyalázatot Izráelről. - Hogy mit fog tenni a király? - válaszolta hitetlenkedve az egyik ezred kapitánya, és végre megkaptam a kívánt felvilágosítást. - Hogy mit fog a király tenni? - kiáltott fel másodszor is ez a jóindulatú fickó, miközben friss datolyából és nyers hagymából álló reggeli menázsiját majszolgatta. Csorgott a nyálam ettől a zamatos ételkombinációtól. - Inkább azt kérdezd, mit nem tenne meg a király. Valószínűleg nagy gazdagsággal fogja megajándékozni, nekiadja az egyik lányát feleségül, és apjának házát adómentessé teszi Izráelben. Ettől persze felvillanyozódtam. - Nem hülyéskedsz? - kérdeztem. - Dehogy hülyéskedek - biztosított. - Akkor hogy lehet az - érdeklődtem hányavetien -, hogy senki nem megy le és nem áll ki vele?

Ugyan kicsoda ez a körülmetéletlen filiszteus, hogy gyalázattal illeti az élő Istennek seregét? Erre Éliáb, Abinádáb és Samma ökölbe szorított kézzel fordultak felém, és rám ordítottak, hogy tüstént takarodjak a csatamezőről, és menjek haza Betlehembe. Ekkor történt, hogy fügét mutattam nekik, és elinaltam mint egy táncoló fénysugár - cselszövő utamra a többi hadállás felé, miközben egyre jártattam a számat. Módfelett szomorúnak találom, jelentettem ki ugyanazzal a lángoló arcú, könnyűszívű vitézkedéssel egyik csoportnak a másik után, hogy az Izráeliták seregéből senki sem hisz annyira az élő Isten fensőségében, hogy összemérje erejét és ügyességét ezzel a körülmetéletlen ellenséggel, még ha legyőzhetetlennek látszik is. Mint vélekedtek erről egy magamfajta faragatlan vidéki fiatalember? Ó, ingerlőén és kihívóan viselkedtem, és kíváncsiságot ébresztettem. Úgy jártam végig csatasorunkat, mint egy légies szellem. Abban az időben mi, fiatalok, egytől egyig át tudtuk volna ugrani a hegyeket, és szökdécselni tudtunk volna a dombok felett, mozgékonyságunk hihetetlen volt a nehézkes, lassú járású filiszteusok szemében, akik dühös bikaként nyomultak be a falvainkba, hogy tönkretegyék fiatal szőlőskertjeinket, aztán hiába próbálták elhárítani csapásainkat. Egyik helyről a másikra menve mondtam el ugyanazt ugyanúgy. Manassé férfiai átvezettek Efráim férfiainak táborába, akik viszont elvezettek Benjámin férfiainak egyik kapitányához, aki huszonnégy ember fölött parancsnokolt. - Mit fog tenni a király - harsogtam újra a kérdést, amelyet most már magam is kezdtem unni azért a férfiúért, aki megöli ezt a filiszteust, és elveszi a gyalázatot Izráelről? Mert kicsoda ez a körülmetéletlen filiszteus, hogy gyalázattal illeti az élő Istennek seregét? - Hát te meg ki a ló fasz vagy? - kaptam meg a választ Benjámin bárdolatlan férfiaitól, akiknek az volt a hírük, hogy hamar megölnek vagy megerőszakolnak bárkit, ha férfi, ha nő, vagy esetleg mindkettőt megteszik vele. Szerényen válaszoltam. - A király szolgájának, Isainak vagyok a fia, a júdabéli Efratának Betleheméből. - Júda - röhögtek. - Azért kérdezem - válaszoltam duzzogva. - És azért tudom olyan nehezen kispekulálni a dolgokat. Tudjátok, milyen tompa eszűek vagyunk mi Júdában. Mit fog tenni a király azért, aki megöli ezt az embert, és hogy lehet az, hogy senki nem indul ez ellen a filiszteus ellen, és veszi el a gyalázatot Izráelről? - Nem látod, mekkora? - kérdezte a kapitány. - Te lemennél megvívni egy ilyen emberrel? - Miért ne? - feleltem. - Ki merészelte hívni az élő Isten seregeit, nem? - Vigyétek ezt a kölyköt Saulhoz! - Senkinek ne szakadjon meg a szíve miattam - kiáltottam vissza a vállam fölött. Magamban máris gratuláltam magamnak, amiért ennyit is elértem. Saul semmi jelét nem adta, hogy látott már valaha. Én meg tapintatosan nem árultam el, hogy emlékeznék bármiféle korábbi találkozásunkra. Az alatt a két év alatt, amióta elhozattak Betlehemből, hogy muzsikáljak neki, csúnyán megöregedett. Arcába mély ráncok vésődtek, göndör haja és szögletes szakálla idő előtt megőszült. Karba font kézzel állt, és elgondolkodva bámult rám. Mintha sajnált volna. Széles vállú volt és erős, fejjel magasabb a sólyomarcú Abnernél és a körülötte álló többi tisztnél. Góliát után ő volt a legmagasabb férfi, akit valaha láttam. - Te csak gyermek vagy - jegyezte meg végül -, ő pedig ifjúságától fogva hadakozó férfi. Nem mehetsz te e filiszteus ellen, hogy vele megvívj. - Minél nagyobbak - válaszoltam -, annál nagyobbat esnek. - Ez elég jól sikerült. - A te szolgád atyjának juhait őrizte - igyekeztem fokozni előnyömet -, és eljött az oroszlán és a medve, és elragadott egy bárányt a nyájból, A te szolgád levágta az oroszlánt és a medvét... az élő Istenre esküszöm, hogy megtettem... úgy jár azért e körülmetéletlen filiszteus is, mint azok. Az Úr, aki megszabadított engem az oroszlánnak és a medvének kezéből, meg fog szabadítani engem e filiszteusnak kezéből is. - Uram, királyom, miért ne? - javasolta Abner. - Érdemes megpróbálni. Saul megmondta neki, hogy miért ne. - A filiszteus azt monda, ha kiválasztunk egy embert, aki meg bír vele vívni és megöli, akkor ők mind a mi szolgáink lesznek. De ha ő győzi le és öli meg a mi emberünket, akkor mi leszünk az ő szolgáik és szolgálunk nekik. - Uram, királyom - erősködött a gyakorlatias Abner, közelebb húzódva Saulhoz -, ne légy már ilyen nár. Saul, Saul, te tényleg azt hiszed, hogy ezek a filiszteusok a rabszolgáink lesznek, ha mi győzünk? Vagy hogy mi leszünk az ő szolgáik, ha vesztünk? Olyan hülyék nem vagyunk. És ők sem. Hadd menjen le a fiú, ha akar. Mit veszíthetünk az ő életén kívül?

Amikor Saul végül engedett, vonakodása szinte zavarba ejtő atyai gondoskodásnak adott helyet. Saját páncéljába öltöztetett, rám adta a rézsisakját meg a páncélingét, és saját kardját övezte a derekamra. Csakhogy miután ezzel a pompás lovagi vértezettel felkészített a csatára, rájöttem, hogy meg se tudok mozdulni. Látni is alig láttam. Nem vagyok nagydarab ember, tudjátok, a sisakjának a pereme az orrom nyergére csúszott és fölsértette. Lecsatoltam a kardját és visszaadtam. Mindjárt meg is mondtam Saulnak, hogy nem kell se a páncélja, se a kardja, mert még soha nem próbáltam, és nincs tapasztalatom az efféle harcban. Nem láttam semmi értelmét, hogy hozzátegyem, eszem ágában sincs olyan közel menni Góliáthoz, hogy karddal elérhessem, vagy engedjem, hogy ő jöjjön olyan közel hozzám, hogy elérjen az övével. Csak egy komplett tökfilkó állt volna ki szemtől szembe ezzel a filiszteussal, karddal, pajzzsal és páncélban, csak egy tökfilkó remélte volna, hogy megússza. Ennek a hatalmas embernek egyetlen kardcsapása kitépett volna az ember kezéből mindenféle fegyvert, a második pedig elválasztotta volna a testét a lelkétől. Hadd menjek úgy, ahogy vagyok - kértem tökéletesen rezzenetlen arccal, miközben arra a szép új tunikára vetkőztem, amibe előzőleg átöltöztem -, mert nem kard által és nem dárda által tart meg az Úr. Az Úré a had, és tudom, hogy Ő a filiszteust a kezünkre fogja adni. Hallgatóim lopva egymásra néztek, hitetlenkedő és sajnálkozó pillantásuk elárulta, hogy kételkednek az ép eszemben. Ez nekem tökéletesen megfelelt. Szóba hoztam a kardot meg a dárdát, tovább nem akartam elmenni. Semmi részem nem kívánta, hogy Saul vagy bárki más olvasson a gondolataimban. Talán emlékeztetnem kellett volna őket arra, hogy az Úr parittya által is megtarthat? Hadd higgyék, hogy csoda történt. Annyi biztos, hogy máris igencsak királynak éreztem magam, amikor felkészültem rá, hogy Saul sátorából ünnepélyesen kivonulva megkezdjem lassú, izgalmas sétámat a völgy síkjára, ahol Góliát állt és várt, vaskos lábát szétvetve, mint a föld felett terpeszkedő kolosszus. Elvégre nem kent-e föl királynak Sámuel két évvel ezelőtt azzal a sok illatos olívaolajjal, amit a képemre mázolt? Emlékszem, milyen hiszékenyen hallgattam Sámuelt, amikor tudtomra adta, hogy az Úr elvette a királyságot Saultól, és egy olyan felebarátjának adta, aki inkább az Ő szíve szerint való. - Ez én lennék? - A dolog számomra egyáltalán nem látszott ésszerűtlennek. - Ki más? - felelte Sámuel. Aztán semmi sem történt, de a világon semmi, se akkor, se azóta. Nem szóltak a trombiták. Nem jöttek bölcsek ajándékokkal. Semmiféle hozsannát nem hallottam. Bach egy fia szál kantátát se írt hozzám. A bátyáim gúnyosan vigyorogtak. Nem csoda, ha olyan iszonyúan cserbenhagyottnak éreztem magam odahaza Betlehemben. Mintha semmi rendkívüli nem történt volna. A föld nem mozdult meg. Nem énekeltek nekem kórusban alleluját. Az egész nap csak egyet hozott számomra: teli volt a pofám olajjal. Nahát, királynak lenni nem valami nagy mulatság, ha senki nem tudja, hogy az ember király, azt pedig láttam, hogy semmi értelme nem volna, ha megpróbálnám rávenni a bátyáimat vagy bárki mást, hogy alázatosan hajlongjanak előttem. Milyen más volt aztán évek múlva minden, amikor Saul már nem élt, a filiszteusok szétverték az Izráeliták seregeit,, én meg diadalmasan bevonultam Hebronba, és hagytam, hadd kiáltsanak ki a város elöljárói Júda királyának. De először azért elküldtem legfiatalabb unokaöcsémet, a gyors lábú Asáelt, nézzen körül, hogy áll náluk az ötletem. - Kérdezd meg tőlük - utasítottam -, vajon kikiáltanának-e Júda királyának, most, hogy Saul nincs többé. Emlékeztesd őket, hogy nekem hatszáz harcosom van, az Izráeliták seregét pedig szétszórták a hegyek közt, mint a nyájat, melynek nincs pásztora, és az országban nem maradt az enyémnél erősebb had. Arra is emlékeztesd őket, hogy nagyon érzékeny vagyok, és igen könnyen megsértődöm. Ötletemet Hebron elöljárói nagyon jól fogadták. - Minden vágyuk, hogy Júda királyának kiáltsanak ki - jelentette unokaöcsém, Asáel. Éppen harmincéves lettem. Ugyanilyen boldog voltam azon a napon, amikor megöltem Góliátot, amikor végre kijöhettem Saul sátrából, és elindultam lefelé a dombon. Az egyenruhából kibújva ártalmatlan pásztorfiúnak látszottam, kezemben a botommal, és az övem hátsó részén feltűnés nélkül csüngő parittyámmal. Egy pillanatra megálltam az alacsony gerincen, hadd vehessen mindenki jól szemügyre. Távolról sem hagyott hidegen, hogy milyen benyomást keltek. Csak azt sajnáltam, hogy én nem láthatom úgy magamat, ahogy mások.

Tudtam persze, hogy mindenkinek rajtam van a szeme. Ugyan ki sejthette volna a mindkét oldalról szájtátva bámészkodók közül, mi következik, amikor lefelé bandukoltam az ibolyával, fehér százszorszéppel és sárga káposztavirággal teli lankás zöld lejtőn? Senki, soha, egymilliárd év alatt sem. Góliát biztosan nem. Ezt most már tudjuk. Én már akkor is tudtam, csak rá kellett néznem. Amikor a síkra értem, lelassítottam a lépteimet, és a patakon átpillantva megnéztem magamnak. Hunyorogva bámult rám az egyre csökkenő távolságból, a kardját sem húzta ki a hüvelyéből, csak várt, mint akit teljesen áthat legyőzhetetlenségének tudata. Pajzshordozója tiszteletteljesen néhány lépéssel mögötte állt. Ahogy Góliát a közeledésemet figyelte, egyre furcsább pofát vágott. Megint nevetni lett volna kedvem. Szemkápráztató új tunikám nagyon kurta volt, és szabad mozgást engedett a lábamnak, még az ágyékomat sem öveztem fel. Nem akartam megzavarni derűs önelégültségét azzal, hogy ruhám szegélyét kecskebőr övembe tűrve megyek oda hozzá. Egész megjelenésem körülbelül annyira lehetett fenyegető, mint egy csigáé. Azt akartam, hogy jelentéktelen figurának nézzen küldöncnek, aki a kapituláció hírét hozza, vagy holmi helyi suhancnak, aki véletlenül tévedt a csatatérre, egy elveszett bárányt vagy kecskegidát keresve. Ha mindenáron el akarjátok hinni, amit hallottatok, akkor megálltam útközben, és kiválogattam öt sima követ a patakból. Ez csak a nézőknek szólt. Minden parittyás, aki érdemes erre a névre, mindig magával hordja a köveit; én, amikor beletérdeltem a vízbe, feltűnés nélkül kivettem kettőt az övem bőrtüszőjéből, és elrejtettem őket a jobb tenyeremben. Kettő elég lesz: ha az elsővel nem terítem le a hatalmas harcost, másodikra valószínűleg nem lesz időm. Amikor felálltam, és átgázoltam a sekély vizű patakon, áttettem a pásztorbotomat a bal kezembe. Góliát a jelek szerint ezt nem vette észre. El kellett fojtanom egy mosolyt. Jobb kezemmel lopva elkezdtem kibogozni parittyám madzagját az övemből, és kisimítani rajta a hurkokat. Nyugodtan nevezhetjük óriásnak. Nem Bethsabé foga, az ő foga volt olyan, mint a megnyírt juhok nyája. Bethsabé esetében ez merő hízelgés volt. De Góliáton minden nagyobb volt az életnagyságúnál. Még most is röhögnöm kell azon a hirtelen, heves átalakuláson, amelyen keresztülment, amikor végül derengeni kezdett neki, miért is közeledem hozzá. Hogy kidülledt a szeme meglepetésében! Hogy elsötétedett felháborodásában óriási arca, hogy elvörösödött haragjában! Hogy üvöltözött és ordítozott, amikor végül magához tért első megdöbbenéséből! Azt hitte volna az ember, hogy lándzsát döftek a májába. Negyven napig heccelte az Izráelitákat, hogy küldjenek valakit, aki méltó rá, hogy párviadalra keljen a filiszteusoknak egy olyan bátor harcosával, mint ő. Ehelyett kapott egy fiatal, pirospozsgás, lányos képű pásztort. Egy Akhillészt várt, és engem kapott. És mindennek tetejébe mindössze egy bot volt nálam. Kétségeim, hogy meg tudom-e ölni, teljesen elpárologtak, amikor hagyott egyre közelebb és közelebb mennem, anélkül hogy a fegyvereihez nyúlt volna, és sorra megfigyelhettem a reakcióit, ahogy szemügyre vett. Meg volt zavarodva. El volt képedve. Meg volt rémülve. És aztán - huhuuú!, igen dühös óriás lett belőle! Még mindig mulatok rajta, amikor eszembe jut, hogyan sötétedett el hitetlenkedő arca, amikor megsejdítette jövetelem célját. Tátogott, meresztette a szemét, és földbe gyökeredzett a lába. A pajzshordozója habozva és zavartan lebzselt mögötte. Azt hiszem, Góliát nem volt igazi óriás, de azért nagy marha ember volt. Csillogott a napfény a páncélján. A szeme olyan volt, mint a parázs, foltos, borotvált arcán sötéten kiütközött a borosta. Láttam, ahogy mozog az ajka, ahogy motyog magában. Egy pillanatig sem féltem tőle. Tulajdonképpen a botom borította ki. Izmos nyakán kidagadtak az erek meg az inak, amikor végül gargantuai lélegzetet vett, és száját eltátva megszólalt. Fülsiketítő volt a hangja. Harsány szavait nem is annyira hozzám intézte, mint a hátam mögött a domboldalban rémülten és izgatottan a bokrokba, sziklákba és mélyedésekbe kapaszkodó Izráelita zászlóaljakhoz. - Eb vagyok-e én? - dühöngött, és mély lélegzetet vett, hogy tovább dühönghessen. Süketséget színlelve tüstént közbevágtam. - He? - kiáltottam vissza. A két kövem közül belecsúsztattam a nagyobbikat a parittyám hurkába, amelyet időközben elővettem, és lopva a combomhoz szorítottam. - Azt mondtam, eb vagyok-e én! - ordította bosszúsan. - Süket vagy talán? Eb vagyok-e én, hogy bottal jössz reám? - Amikor rendíthetetlenül tovább közeledtem feléje, átkozni kezdett isteneivel Dágonnal, Molochhal, Baállal és Béliállal. Ó, mekkora pofája volt ennek az óriásnak! - Gyere csak... gyere, gyere! - integetett mind a két karjával, veszettül hívogatva. - Jöjj ide hozzám, hogy testedet az égi madaraknak és a mezei vadaknak vessem. - Miii? - Megint úgy tettem, mintha nem hallanám.

Szó szerint megismételte a fenyegetését, miközben én meztélláb egyre közelebb araszoltam hozzá. Most már csak hozzám intézte a szavait, és ezúttal úgy döntöttem, hogy válaszolok is neki. - Te veted az én testemet az égi madaraknak és a mezei vadaknak? -feleltem sértett szenvedélyességgel. - Majd adok én neked! Én vetem a te testedet az ég madarainak és a mezei vadaknak. Te karddal, lándzsával és pajzzsal jössz ellenem. - Hol az a pajzs? - gúnyolódott, és fölemelte a kezét, mutatva, hogy üres. - Hol a lándzsám, hol a kardom? - De én a Seregek Urának nevében megyek ellened - folytattam, anélkül hogy válaszoltam volna a kérdéseire -, Izráel seregei Istenének nevében, akit te gyalázattal illettél. - Hangomból csak úgy sütött a felháborodás. Ha megkérdeznétek, mit értettem azon, hogy „a Seregek Ura", ma sem tudnám megmondani. Sok olyan frázisom van, amelynek a jelentése hasonlóképpen homályos előttem, de hát a retorika az retorika. - A mai napon kezembe ad téged az Úr - tudattam vele magabiztosan. -És megöllek téged, és fejedet levágom rólad. A filiszteusok seregének tetemét pedig az égi madaraknak és a mezei vadaknak fogom adni a mai napon, hogy tudja meg az egész föld, hogy van Izráelnek Istene. És tudja meg ez az egész sokaság, hogy nem kard által és nem dárda által tart meg az Úr, mert az Úré a had, és Ő titeket kezünkbe fog adni. Nomármost, őszintén szólva ez az én fülemnek se hangzik úgy, mint amit normális körülmények közt mondtam volna, bár akkor, régen, a szavak mögött rejlő érzelmeket még talán komolyan átéreztem. Zöldfülű koromban történt mindez, amikor még éretlenek voltak az ítéleteim, és sok mindenben hittem, amiben most már szkeptikus vagyok. Hittem a jövőben. Még hittem Istenben. Még Saulban is hittem. Három apám volt életemben - Isai, Saul és Isten. Mind a háromban csalódtam. Most már hosszú ideje Isten nélkül élek, és valószínűleg meg is tudok majd halni Nélküle. Góliát váratlan módon válaszolt meglehetősen dagályos kijelentésemre. - Micsoda? - mondta, tenyerét a füléhez emelve. Képzeljétek csak el, mennyire meglepődtem, amikor rájöttem, hogy Góliát, a filiszteus óriás egy kicsit nagyothall. Talán ezért is beszélt olyan hangosan. Megráztam a fejem, egy árva szótagot se voltam hajlandó megismételni, aztán orrot mutattam neki. Utána meg kiöltöttem a nyelvemet. A szuszt a rohamra tartalékoltam, amelyet pillanatokon belül meg akartam indítani. Ezúttal, amikor Góliát megint szidalmazni kezdett a pogány isteneivel, még Astartéval és Kámossal is előhozakodott a többiek mellett, de nem jutott el a lista végére. Még mindig Baálról szövegelt, amikor rohamra indultam. Amikor már ötven lépésnél is közelebb voltam hozzá, elhajítottam a botomat, és tovább száguldottam feléje, nyílegyenesen, amilyen gyorsan csak tudtam, aztán fölemeltem a parittyámat, és megforgattam a fejem fölött. A gyorsulás forgatónyomatéka nagyobb lett, mint amilyet valaha életemben produkáltam, a kő tömege parittyám hurkában mintha másodpercenként megduplázta volna a súlyát. Góliát csak állt, egy helyben, mint akit odaszögeztek, tátott szájjal, mint valami élettelen bálvány. Csodálatosan éreztem magam. Ki tudná ezt szavakba önteni? Izmaimban a centrifugális erő egyre növekvő húzása rafináltabb gyönyört keltett, mint bármiféle érzéki élmény, amit valaha megéltem, vagy akár csak álmodtam. Részegítő önbizalom vitt egyre közelebb és közelebb hozzá, már-már az a veszély fenyegetett, hogy elvesztem a józan eszemet. Szerencsére összeszedtem magam. Úgy döntöttem, hogy harminc lépés elég közeli, de már ennél is közelebb voltam hozzá, amikor csúszkálva megálltam, és megvetettem a lábam. Teljes erőmből még kétszer megforgattam a karomat, aztán halálpontosan becéloztam hatalmas, undorító fogai közt tátott szájának sötét nyílását. Utolsó pörgetésemet is befejezve eleresztettem a hüvelykujjammal a hurkot. Éreztem, ahogy a kő a zsineggel együtt kigömbölyödik, aztán a legcsekélyebb ingadozás nélkül kirepül a hurokból, és a csontom velejében éreztem, hogy egyszerűen nem tudom elhibázni. Elhibáztam. A szája helyett a homlokán találtam el, a bal szeme fölött. Méterekre szökkent ki belőle a vér, az alatt az egy-két másodperc alatt, amíg állva maradt. Aztán úgy dőlt el, mint egy szikla, hatalmas robajjal vágódott végig a földön. A fegyverhordozója elmenekült. Góliát ott hevert, ahol elesett, vére barnára festette a homokos földet. Még csak meg se rándult. Mérhetetlen volt az örömöm. Mindennek vége lett, kivéve az ordítozást, mert abból, Isten tudja, volt bőven. Fájdalmas siránkozás szállt fel a filiszteusok táborából, amikor látták, hogy bajnokuk milyen hirtelen meghalt. Izgatottan rohangáltak körbe, készülődtek, hogy összeszedjék a szerelésüket és meneküljenek. Ugyanakkor Izráel és Júda férfiai vad kiáltozással lezúdultak a dombokról és rohamra indultak mellettem, hogy fejszéikkel, bunkósbotjaikkal és vágófegyvereikkel megtámadják a hátráló filiszteusokat, aztán üldözőbe vegyék őket, amikor elkezdtek futni visszafelé a Saraimba vezető úton,

meg Gáth és Ekron felé is. Én a magam részéről nem akartam semmit kockáztatni. Óvatosan figyeltem az elesett óriást. Amikor egy teljes perc eltelt anélkül, hogy a legcsekélyebb életjelt is mutatta volna, előreszökkentem, odaszaladtam mozdulatlan alakjához, kihúztam a kardját a hüvelyéből, és a magam megnyugtatására levágtam a fejét. Most már legalább biztos lehettem benne, hogy vége. Barbár dolog? Na és? Ne felejtsétek el, primitív idők voltak azok. Saullal, Jonathánnal meg a másik két fiával sokkal csúnyább dolgokat műveltek, amikor holtan találták őket Gilboa hegyén, nem igaz? Saul fejét elhelyezték Dágon templomában, a négy holttest többi részét pedig kiszögezték Bethsán megerősített városának külső falára, amíg csak Jábes-Gileád vitéz férfiai éjjel le nem szedték a tetemeket, hogy tiszteletteljesen elégessék őket, és eltemessék a csontjaikat, véget vetve e szentségtörésnek. Ehhez képest én magam voltam a megtestesült emberiesség. A többi részét persze otthagytam az égi madaraknak és a mezei vadaknak. Hát nem azt mondta, hogy ő is ugyanezt tenné velem? Miután a Góliát-veszély elmúlt, egy darabig elégedetten pihentem, lábamat a mellére téve. Piszkos munka várt rám: le kellett szedni azokat a rézbigyókat a gigászi lábáról, a réz céltáblát széles válláról, no meg azt az ötezer siklusnyit vagy még többet nyomó réz páncélinget. Hogy fogom elcipelni a dárdáját, melynek nyele olyan volt, mint a takácsok zugolyfája? És még ott volt a feje, azzal is meg kellett birkóznom, meg a sisak és egy csomó további réz. Az a fej nyomhatott vagy egy tonnát. Nem számoltam a híresség elsöprő varázsával. Szerencsére hamarosan körülfogtak és segítségemre siettek Izráelnek azok a gyermekei, akik, miután megszalajtották a filiszteusokat és kifosztották a sátraikat, most visszafelé özönlöttek. Ujjongtak, hurrázták, gratuláltak, megszabadítottak ezektől a terhektől, és a vállukra emeltek. Hetvenkedő kiáltozással, diadalénekeket énekelve vittek fel a dombra, és tettek le Saul sátránál. Saul furcsán, kissé tartózkodóan és értetlenül mért végig. Pislogott, könnyezett a szeme, és megint úgy nézett rám, mintha még sose látott volna. Oldalvást rápillantott seregének parancsnokára. - Abner, ki fia e gyermek? - kérdezte. - A te szolgádnak, a Betlehemből való Isainak a fia vagyok - szólaltam meg merészen, mielőtt még Abner válaszolhatott volna, aztán torkomban dobogó szívvel vártam a folytatást, amiért imádkoztam. Megkaptam, amit akartam. Saul bevett a seregébe. Természetesen hazafelé Gibeába egész úton ünnepeltek. Hogyne ünnepeltek volna, azok után, amit tettem? Szamárhátra ültettek, és mindenkinél, még Saulnál is magasabbra emeltek, hogy mindenki láthasson. Tetszett nekem, ahogy az emberek megbámultak. Az arcom kipirult, a nyakam mint az elefántcsontból való torony, a fürtjeim feketék, mint a holló, a fejem mint a vert arany. A látványos diadalomról szóló beszámolók már előttünk eljutottak a városba. Mikál kifestette az arcát, és kiült az ablakba. Képzelhetitek, hogy kétszeresen - nem, háromszorosan - szerencsésnek érezte magát, amikor elhaladtam előtte, és látta, milyen istenien nézek ki. Teljes mértékben tudatában voltam, milyen pompás benyomást keltek. Boldog voltam, mint a szarban hempergő disznó. Eszembe jutott az én Teremtőm ifjúságomnak napjaiban, és szerettem, amit teremtett, amikor megteremtett engem!

4 IFJÚSÁGOMNAK NAPJAI Az volt életem legjobb napja. Mostanában legtöbbször minden napomul a legrosszabbnak érzem. A palotám huzatos, mégis erős, kellemetlen szagok járják át. Adónija helyében én fertőtleníttetném az egész kurva háremet. Csiklandoz egy gondolat, ami Bethsabénak eddig elkerülte a figyelmét: ő is bele fog tartozni a hárembe, ami Adónijára fog szállni. De Abiság sorsa aggaszt egy kissé. Nem akarom, hogy más karja is ölelje az enyémen kívül - még nem. Ilyen a friss szerelem, rettenetes, mint a zászlós tábor. Azon a napon, amikor megöltem Góliátot, semmiféle nőkkel vagy háremekkel kapcsolatos aggodalom nem borított felhőt a kedvemre. Meg nem voltam irigység vagy gyanú, ellenségesség vagy félelem tárgya, nem nyúlt felém a végzet valamiféle kikerülhetetlen angyalának dárda-hegyeként a veszély árnyéka, nem tornyosult előttem egy szánalmas sors semmiféle előjele. Ki gondolhatta volna akkoriban, hogy egy király, olyasvalaki, mint én, egy szép napon azon kaphatja magát, hogy aranyér

és prosztatamegnagyobbodás gyötri vagy hogy valaki, akinek ilyen egészséges és sikeres indulás jutott osztályrészül, végül szinte mindennap a magányos depresszió és szorongás fojtogató rohamaiba süppedhet? Kinek van erre szüksége? Ki tudja ezt elviselni? Percenként százszor megvacog a fogam, amikor birtokába vesz a fagy. A vágy csődöt mondott. Azzal a rohadt tücsökkel kelek. Nem bírok ébren maradni, és nem tudok elaludni. Reggel azt kívánom, bárcsak este volna, esténként meg azt, hogy bárcsak hajnal. És mostanában az a csüggesztő benyomásom, hogy ez mindig is így volt. Hogy az ember élete végén hogy érzi magát, abból derül ki, hogy érzése szerint milyen volt egész életének a minősége. Ki hitte volna, hogy eljöhet az az idő, amikor egy olyan ember, mint én, jobbnak tekinti a halála napját a születése napjánál? Nincs nagyobb kudarc, mint a siker. Higgyétek el nekem, én aztán tudom. Mennyire csüggesztőnek találom, még összes személyes diadalaim után is, hogy fel kell nőnünk és meg kell szomorodnunk, meg kell öregednünk, el kell gyöngülnünk, és idővel meg kell térnünk tartós otthonunkba, a földbe, és hogy koldus, aranyifjú, lány: egyként por lesz mindahány! Hiányzik nekem Saul. Hiányzik még öreg, ártalmatlan apám is. Mindkettőjükről álmodom, felcserélhető figurákká válnak álmaimban, és ugyanazokat a szerepeket töltik be. A szeretetüket akarom. És mind a ketten meghaltak. A sors iróniája, hogy egyre ismételgetem közismert aranyköpésemet a hiábavalóságról: amiképp az, aki dicséretre vágyik, soha nem elégedett a dicsérettel, azonképp azt, aki szeretetre vágyik, soha nem lehet szeretettel kielégíteni. Soha semmiféle vágy nem teljesül be. Ezért aztán még mindig nem tudom, vajon mi a jobb, félni Istent és megtartani az Ő parancsolatait, vagy átkozni Istent és meghalni. Szerencsére én elég jól elboldogultam anélkül, hogy akár az egyiket, akár a másikat megtettem volna. Akkor régen még nem volt Nátánom, aki paráználkodásra és gyilkosságra célozgatva pirongatott volna. Súlyos meggondolatlanság volt részemről Joábot megbízni Uriás megöletésével; Joáb tud a bűnömről, én meg tudom, hogy tudja. Mind a ketten kissé túl sokat tudunk egymásról. Akkoriban nem volt még az a megerőszakolt lányom, sem lemészárolt fiaim, nem bajlódtam még a makacs Abnerrel, aki. hét évig megakadályozta az Izráellel szövetkezett Júda feletti sors rendelte uralkodásomat az egyesített Palesztinában. Naponta a halálát kívántam annak a himlőhelyes stricinek. Amikor aztán elevenen lett volna szükségem rá Joáb megölte. Általüté őt az ötödik oldalcsontja alatt. Joáb aztán szereti azt az ötödik oldalcsontot, mi? Egyszer egy szeszélyes pillanatomban az jutott eszembe, hogy javasolom Joábnak, verjen be első feleségemnek, Mikálnak az ötödik oldalcsontja alá. Milyen megnyugvás lett volna megviselt idegeimnek a kilátás, hogy örökre megszabadulhatok attól az epés boszorkánytól. Mennyi szemrehányást tettem magamnak, amiért vissza akartam kapni, miután Saul odaadta egy másik férfinak. Vannak bizonyos szelíd férfiak, akiket a természet mintha abból az egyetlen célból hozott volna létre, hogy uralkodó természetű házisárkányok erőszakoskodjanak velük. Jómagam nem hiszem, hogy közéjük tartoznék. Durva anomália, ha valaki az én pozíciómban ki van téve egy házsártos tyúk csipkedéseinek. Elviselhetetlen volt az az ellenségesség és durvaság, amellyel rendszeresen rám támadt, miután visszaköveteltem magamnak. Ha jobb a tető ormán lakni, mint háborgó asszonnyal közös házban, akkor még sokkal jobb Zif, Máon vagy Engedi pusztaságában élni, mint egy veszekedős és dühös feleséggel. Ez még egy királyra is igaz. Egy királyra még inkább igaz. Egy olyan erényes nő, mint Abigail, koronája az ő férjének, ám az olyan, mint Mikál, aki megszégyeníti, olyan, mint a rothadás a csontjaiban. Csodálkoztok-e hát, hogy olyan boldog voltam, amikor megmondták, hogy haldoklik? Nagy fájdalmai voltak. - Isten szent! Isten jó! -kiáltottam, és még aznap bárányt áldoztam Neki. Az egyik ok, amiért nem javasoltam Joábnak, hogy verjen be Mikálnak az ötödik bordája alá: semmi kétségem nem volt afelől, hogy meg is tenné. Azon a napon, amikor megöltem Góliátot, az efféle eljövendő közönséges perpatvarok semmiféle előérzete nem zavarta a jókedvemet. Nem voltak életemet bonyolító házsártos hárpiáim, egyáltalán nem voltak feleségeim. Se halott kisgyermekeim. Még mindig kínoznak a fájdalmas emlékek: az elveszített kisgyermekem, akit nem ismertem, meg annak az idősebb fiamnak az iszonyatos, hidegvérű legyilkolása, akit túlságosan szerettem. Szegény fiú. Amíg a kicsi beteg volt, arcomat a földre szorítva feküdtem, és imádkoztam, hogy Isten legyen irgalmas, és a síró csecsemő életben maradjon. Tüzelt a kiszáradt bőre szegénykének. Én meg újra rájöttem arra, amit már előzőleg is tudtam: az égtől soha, soha nem lehet semmiféle irgalmat várni. Még mindig nem bocsátottam meg Istennek, amiért így vágott nekem vissza, és tudom, hogy soha nem is fogok megbocsátani, akármennyit könyörög is, még

akkor se, ha egymillió évig könyörög, és még ha kiderül is, hogy Ő tulajdonképpen ott sem volt a kezdetnél. Ide figyeljetek: Ő mindig azt csinálja, amit Ő akar, nem azt, amit ti akartok. Nézzétek meg, hogyan veszi le rólam a bűnt: megöli azt az ártatlan gyermeket. Ez aztán tényleg eredendő bűn, nem? Nézzétek, ahogy most nekem adja ezt az angyali, szerelmes szüzet, akinek sötét a szeme, akár a szőlő, és gesztenyebarna a füstös bőre, akinek szív alakú arcát szeretném gyöngéd melegséggel két reszkető tenyerembe fogni, amikor már túl öreg vagyok ahhoz, hogy teljességében élvezhessem, és félek, hogy nincs már erőm egy szűzbe behatolni. És hogyan plántál belém újból kudarcra ítélt, mardosó éhséget feleségem, Bethsabé iránt, aki, mint mondja, undorodik a szerelemtől, és mindig az elképzelhető legmegalázóbb módon utasít vissza, elfelejtve, mennyire szükségem van rá. El sem hinné, milyen sértő ez. De nem is törődne vele. Nem hiszem, hogy undorítanám, mert rendszerint megkóstolja és gyakran el is pusztítja az ételt, amit a tálamon hagyok, kézzel eszik, tömi magát, közben meg panaszkodik, hogy éjszakánként fáj a gyomra, és egyre kövérebb lesz. - Mi ez a vörös, amit a kenyerére, a babjára meg a madársalátájára teszel? - tudakolja Abiságtól, miközben halvány érdeklődés ébred benne mind a lány, mind az étel iránt, amit Abiság szorgosan készít nekem. - Piros csilipaprika - mondja Abiság. - Miért nem szólítasz engem soha fenségnek? - Ő azt mondja, te nem vagy királyné. - Mi az a zöld, amit a báránydarabkákra teszel? - Zöld csilipaprika. - És mi az, amit főzöl neki? - Taco, zöld csilis bárányraguval, sült babbal és tejföllel. - Taco? - Taco. - Ehetek egy kicsit? Finomnak látszik. Éhes vagyok. Miért dolgozol annyit rá? Butaság ilyen keményen dolgozni, mikor nem muszáj. -Bethsabé megkóstolja, az első falat után elfintorodik, és leteszi a tálkáját a földre. Abiság kecsesen leguggol, fölemeli és elviszi. Úgy mozog, mint egy balerina - az ember azt hinné, manökeniskolát járt. - Tönkre fogod tenni a szépségedet, ha folyton ilyen sokat dolgozol rá - teszi hozzá Bethsabé. - Tönkre fogod tenni a bőrödet. Ki fog repedezni a kezed. Mikor ilyen száraz hőség van, bőrápoló krémmel kellene kenned az egész testedet. Ahogy én. Nézd csak meg - nyitja ki Bethsabé gátlástalanul a ruháját, hogy megmutassa beolajozott végtagjait és oldalát. Fehér bugyi van rajta, és érzem, hogy ágyékom kissé megrándul. Szőke feleségem, Bethsabé, még mindig antimont használ, ami sötét színével kiemeli apró, ravasz szemét. Pimaszul piszkálja a fogát egy galambtoll szárával, másik kezével pedig előbb széles csípőjének és combjának oldalát, aztán a combja belső felét vakargatja erősen, de szórakozottan, mintha megint bolhacsípések kínoznák. A lába meg a dereka karcsú maradt. Jól ismerem a gusztustalan szokásait, még a közös bujálkodásaink idejéből. Megint kívánom. Olyan módon ébreszti fel bennem a vágyat, amilyenre Abiság eddig nem volt képes. Legeltetem a szemem a feleségem combjának és hasának hájas, kövér, dagadó, középkorú húsán, meg a kerek csípőjén, és úgy érzem, megint meg tudnám kefélni, ha az ágyamhoz jönne, és kitárná magát nekem. Sok hasznom van ebből az érzésből, mi? Hát mondhatom érzéketlen és közönyös feleségemnek, én, a király, hogy ha engedi, hogy megint csináljam vele, nekiadom fiának, Salamonnak az Izráeli birodalmat, amelyet én teremtettem, és megengedem, hogy anyakirályné legyen, amit annyira akar? Miért ne, mondhatná a Prédikátor, hiszen utána könnyen megszeghetném az ígéretemet. De se érte, se a világon senki másért nem fizetnék olyan szégyenletes árat, hogy bevalljam, milyen kétségbeesetten vágyom megint a puncijára. A régi szép időkben, fiatalságomnak napjaiban valahányszor csak megpróbáltam, le tudtam venni a lábáról, és hanyatt tudtam dönteni, még akkor is, amikor rajta volt a menzesze, a mézes szavak szédítő áradatával, melyek elkábították, és felragyogó arcába hajtották a vért. Ó, az a rettenthetetlen tehetség, amellyel folyékonyan áradozva mindig meg tudtam hódítani: - Nyisd meg nekem, szerelmes húgom, én mátkám, én galambom, én tökéletesem. Csókoljál meg engem a te szádnak csókjaival. A te szerelmed részegítőbb a bornál, jobban fogok emlékezni a te szerelmedre, mint a borra. Ó, te asszonyoknak szépe. A te zászlód énfelettem a szerelem. A lovak fogatához vagy te hasonlatos a fáraó harci szekerében. Azt hiszitek, mindig tudtam, miről beszélek? Nem számított az semmit. Hanyatt feküdt, és

mindahányszor sóhajok áradatában élvezett el, lábát széttárva, térdét fölemelve, karját széthányva elragadtatott ájulatában, mintha csak magába akarna ölelni. - Ó, Dávid, Dávid - hallottam ilyenkor epekedését. - Honnan szeded ezeket a gyönyörű szavakat? - A derült égből. - A derült égből? - Egyenesen a derült égből jönnek hozzám. - Ó, ez is olyan kedves. Mostanában meg itt fekszem dideregve, sivár és társtalan vágyakozásban, és az én csak magával törődő feleségem mást se csinál, amikor unatkozik, mint álmos, festett szemekkel bámulja Abiságot, és léha kérdésekkel meg az asszonyi bölcsesség fád megnyilvánulásaival árasztja el ezt a romlatlan leányt. - Ne legyél már olyan jó szakácsnő - okítja Bethsabé az én szolgálóleányomat. - Minek dolgozol olyan keményen, mikor nem muszáj? Ne fésüld ilyen gondosan a haját, és ne tartsd ennyire tisztán. Egyszeregyszer húzd meg a haját, hagyd elmocskosodni. Ne főzz neki ilyen jó ételeket, ne sürgölődj annyit a ház körül. Kinek van erre szüksége? Úgyse eszi meg mind soha, amit adsz neki. Hadd aludjon ki egyszer-egyszer a lámpája. Csak azokat a dolgokat tanuld meg jól csinálni, amiket élvezel. El akarod veszíteni a szépségedet? - Én élvezettel főzök és takarítok rá - feleli Abiság. - Szeretem látni, amikor meg van fésülve. Mindig élveztem a házi munkát. - Nagy kár. Micsoda tékozlás - ráncolja a homlokát Bethsabé sajnálkozva, aztán egy pillanatra tiszteletteljesen elhallgat. - Sok férfi bukik az olyan picike, sötét bőrű nőkre, mint te. Te egy csöppet koreainak nézel ki. Nekem néha problémát okozott, hogy ilyen magas vagyok, és ilyen fehér a bőröm, amit még mindig utálok. Meg ez a furcsa kék szemem. El se hinnéd, de sokan még most sem értik, mit láthatott ez bennem. Sokan nem tudják felfogni, miért akart engem királynévá tenni. Igaz? - Soha nem akartalak királynévá tenni. Azt hiszitek, mindig választ vár, amikor föltesz egy kérdést, vagy odafigyel, amikor válaszolok neki? Máris Abiságnak prédikál. - Szégyen, gyalázat, hogy be vagy zárva ebbe a büdös palotába, mikor pedig még olyan fiatal vagy és olyan csinos. Szagoltál már valaha ennyiféle bűzt? Egyben biztos vagyok: egyik sem tőlem származik. És még mindig ugyanazokat a tarka ruhákat hordod - ez az első, amit mindennap megnézek, amikor idejövök, tudod. Elárulok neked valamit. Amíg szűz vagy, addig még kiszabadulhatsz innen. Nem vagy a felesége, és tulajdonképpen nem vagy az ágyasa. Vedd rá, hogy eresszen el. Zsörtölődj vele, kellemetlenkedj neki, bosszantsd föl. Loccsantsd rá a forró teát. Egy ilyen kedves lány, ilyen remek csöcsökkel, ilyen szép fekete pinaszőrrel ... neked odakinn kellene élned a világodat, és mindenféle trükköket kellene tanulnod, férfiaktól meg kánaánita kurváktól. Nagy kár, hogy szolgálónak jöttél ide. Miért vagy te még mindig szűz, egy ilyen kedves lány, mint te? Mikor én a te korodban voltam, a legjobb barátnőim szajhák voltak. Attól lettem ilyen dörzsölt. Amikor először férjhez mentem, Uriás azt sem tudta, mi történt vele. Ez se tudta, mikor elkezdtük a műsort, igaz? Pedig már hét felesége volt. Még csak le se szopták, amíg velem nem találkozott, el tudod ezt képzelni? Nekem aztán, mihelyt beköltöztem ide, többé soha nem kellett semmi házi munkát végeznem. A kezemet se dugtam többé forró vízbe. Abigail volt az a buta liba, aki csak dolgozott tovább. Meg is öregedett, egyik napról a másikra, és csúnyán megőszült a haja. - Ónszínű volt a haja, és gyönyörű. - Akkor hogyhogy folyton velem háltál? Hozzá csak enni ment, meg panaszkodni. Én egy csapásra alabástrom fürdőkádat kaptam, meg elefántcsont tégelyeket a kencéimnek, és megkaptam az egyik legnagyobb lakosztályt a palotában, nem? Nyugatra nézett, és minden este gyönyörű szellő fújt rá a tengerről. Természetesen Bethsabé volt az, akitől azt az egyetemes axiómámat merítettem, miszerint a rossz hírnév soha senkinek nem ártott. - Hagyd már őt békén - vágok a szavába halott kisgyermekem és Salamon fiam elvtelen anyjának. - Gyönyörűen megcsinál mindent, amit valaha is el fognak várni tőle. Annyi szolgálót és konyhalányt kaphat, amennyit csak akar. Miért nyaggatod? - Várnod kellett volna - magyarázza Bethsabé Abiságnak -, aztán királynéként kellett volna idejönnöd. Legalább vétesd el magad vele, mielőtt megint megmosdatod, vagy főzöl neki. Akkor te is királyné lennél, és soha többé nem kellene dolgoznod. Hagyjad csak, hadd vacogjon, hadd éhezzen, hadd kapjon felfekvéseket, ha nem akar feleségül venni, vagy nem ereszt el.

- Nekünk nincsenek királynéink - frissítettem fel az emlékezetét. - Ki mondja, hogy te királyné vagy? - Egy király felesége vagyok - mondja. - Mit gondolsz, az micsoda? - Egy király felesége - okítom ki -, semmi más. Mit képzelsz, hol vagyunk, Angliában? Kezdesz úgy beszélni, mint Mikál. - Én pontosan ezt tettem - szögezi le Bethsabé derűsen Abiságnak, eleresztve a füle mellett határozott ellenvetéseimet. - Én királynéként jöttem ide. Neked is ezt kellett volna csinálnod. És hamarosan egy király anyja leszek. Ennek a kijelentésnek az arcátlanságától fölelevenedek, és felbuzog bennem az adrenalin, amit mostanában már ritkán tapasztalok. - Aha! - mondom. - És hogy képzeled, hogyan fog ez végbemenni? - Salamon - mondja, megpihentetve rajtam a tekintetét. - Salamon? - A hangomban csengő gúny röhögéssel ér föl. - Hát nem? - Isten mentsen. - Miért? - Te meg akarsz engem nevettetni. - Hát nem ez lenne a legjobb az ország jövője szempontjából? - Csak a holttestemen keresztül. - Az események rendszerint ebben a sorrendben szoktak bekövetkezni - mondja Bethsabé. - Csak Adónija esetében nem. Aki a te büszkeséged és örömed. Adónija nem szeretné kivárni, amíg meghalsz, igaz? Adónija úgy gondolja, neki nem kell várnia. - Mi van Adónijával? - érdeklődöm aggódva. - Miről beszélsz? Bethsabé melle a türelmetlen sóhajtól érzékien megemelkedik aranyos köntöse alatt. A korral teltebb lett a melle, formásabb és remegőbb. Viszketnek az ujjaim, úgy szeretném megszorongatni őket. - Hát nem tudod? - kérdezi affektált megvetéssel. - Hát mindig pont énnekem kell mindent elmondani neked? És még azt mondod, nem vagyok királyné? Adónija fiad városszerte híreszteli felfuvalkodva, hogy ő lesz a király. Ezt senki nem mesélte el neked? És azt mondják, te soha meg nem szomorítanád azzal, hogy megkérdezd, miért cselekszik így. Hát tettél valaha valamit, hogy megszomorítsad? Megkérdezted tőle, hogy miért cselekszik így? - Adónija semmi mást nem akar, csak egy szabadtéri lakomát rendezni, annak megünneplésére, hogy ő az örökösöm, és máris hajlandó képviselni engem. - Meglehetősen gyengén adtam elő ezt a magyarázatot, remélve, hogy elűzhetem Bethsabé szavainak rám gyakorolt nyugtalanító hatását. - Absolon nem pont ugyanazzal kezdte a lázadását, hogy téged képviselt? - Bethsabé megint azzal a kitartással és gyors felfogással talál célba, amit a múltban is tanúsított, ha a saját érdekeiről volt szó. - Ó, Dávid, Dávid, ne légy már ilyen hülye. Hát sose tanulsz? Adónija megint felfuvalkodik majd ezen a puccos lakomáján; ki fogja jelenteni, hogy ő lesz a király, és úgy fog viselkedni, mintha máris az lenne. Csinálna ilyet Salamon? A te alattvalóid az ő alattvalói lesznek. Tettél valamit, hogy megszomorítsad Adóniját - makacskodik Bethsabé -, megkérdezted tőle, hogy miért cselekszik így? - Miért tegyek én bármit, hogy megszomorítsam Adóniját? - válaszolom. - Adónija király lesz, Salamon meg nem. Adónija a legidősebb. - Az nem számít. - Visszavágásának fürgesége azt a bosszantó érzést kelti bennem, hogy valaki kitanította. - Te se voltál a legidősebb, igaz? - Azt hiszed, atyám ajándékaként jutottam oda, ahol vagyok? - Azt hiszed, Jákob a legidősebb volt? - válaszol támadólag kérdéssel a kérdésre. - Vagy József? Vagy az ő fia, Efráim? De Efráim kapta az áldást Jákobtól, nem? Pedig József azt akarta, hogy Manasséra szálljon. Az a nagymenő ősöd, Júda se volt a legidősebb, igaz? Se az ikerfia, Pérecz, akivel annyit szoktál hencegni. Volt valami családi botrány Júda körül, amit annak idején eltussoltatok, igaz? Te csak ne hánytorgasd föl nekem a házasságom előtti vad bulijaimat a kánaánitákkal. Júda, aki a saját menyével csinálta? Huhuú! Egy férfinak nem szabad lefeküdni a fia feleségével. Hát ő ezt nem tudta? - Özvegyasszony volt - kiáltottam fel tiltakozva. - És felöltözött szajhának, hogy beugrassa. Ide figyelj, hogyhogy egyszerre ennyi mindent tudsz? Soha életedben nem olvastál el egy jó könyvet. - Felfrissítem az emlékezetemet. Olvasgatom a Bibliámat. Más dolgom úgysincs. - Lószart. - Túlságosan jól ismerem az én drágalátos kedvesemet, ennek nem ugrok be. - Ez arcátlan hazugság. Natántól hallottad, igaz? Ő küldött ide, hogy mindezt elmondd, nem?

Bethsabé csak még elbűvölőbb, amikor kissé elpirul. - Akkor hol itt a hazugság? - feleli végül. Nátánt hallgatni sokkal nehezebb, mint a Bibliát olvasni, nem? - Te mondád - helyeselek, és elismerően nézek rá. - Az ilyen megjegyzéseidből jövök rá, hogy miért szeretlek még mindig, drágám. Gyere ide hozzám. Bethsabé futólag megrázza a fejét. - Megutáltam a szerelmet. - Akkor mondd meg a fiadnak, Salamonnak, hogy le van szarva. - Meg akarod büntetni a királyságot, amiért nem vagyok hajlandó az én koromban disznólkodni veled? - Mi a disznó abban? Valamikor nem tartottad disznónak. - Mindig disznónak tartottam. Azért élveztük annyira, te tökfilkó. A férfiak mindig olyan naivak. - És mi az, hogy megbüntetem a királyságot? - érdeklődöm kissé megkésve. - Adónija kiváló férfiú és népszerű a nép körében. - Salamon bölcs. - Mint a seggem. - Az alma nem esik messze a fájától. - Ne hízelegj nekem. Ha azt hiszed, olyan bölcs, akkor tanuljon Adónijától, ahelyett hogy folyton itt lődörög a csarnokaimban az íróvesszejével meg az írótáblájával, és megpróbál bejutni hozzám. Miért kell neki mindent leírni? Nem tudja fejben tartani? Az emberek azért hiszik, hogy Adónija lesz a király, mert ő máris úgy viselkedik, mintha az volna. - Hogy fuvalkodhatna fel Salamon annyira, hogy azt mondja, ő lesz a király? - érvel Bethsabé. Hát nem Adónija az idősebb? - Látod? - válaszolom halkan, diadalmasan. - Az elsőszülöttség igenis számít, igaz? Próbáltass meg valami mást Salamonnal, ha már ennyire elszánt vagy. Miért nem robbant ki egy lázadást? Salamon olyan fösvény, hogy mostanára már valószínűleg összekuporgatott egy népszerű lázadás pénzelésére valót. Bethsabé rosszkedvűen lecsüggeszti a fejét. - Salamon nem népszerű. - Hát akkor? Ez van. - És túlságosan szeret téged ahhoz - mondja Bethsabé egy hirtelen felvillanó ötlettel -, hogy valaha is ellenedre tegyen. - Mit gondolsz, most szálltam le a falvédőről? - Ez az igazság. Salamon csak azért él, hogy lesse a kívánságaidat, és gondoskodjon róla, hogy megvalósuljanak. - Ebben az esetben soha többé nem kerül a szemem elé. - Vacsorázzál vele ma este, drága Dávidom. Hallgasd meg őt, halljad a saját szájából. - Nem - felelem kedélyesen, inkább Nátánra, mintsem rám jellemző terjengősséggel -, Kína minden teájáért, Arábia minden fűszeréért, Engedi minden hennájáért és Brazília minden kávéjáért sem. Soha többé nem akarok együtt enni azzal a faszari hülyével. - Fizetni fog az ételéért. - Az lenne csak a nagy nap. -Megígértetem vele. Salamon mindent megcsinál, amit az anyja mond neki. - Ki nem állhatom. - A mi húsunk és vérünk. - Ne dörgöld az orrom alá. Salamon kínos gonddal vezeti a feljegyzéseit. Ritkán mosolyog, és sohasem nevet. Egy földbirtokos szürke, mohó lelke lakik benne, akinek sokféle fukar befektetése van, és aki minden piti veszteséget személyes katasztrófaként értelmez. „Egy méregpirula az a kölyök - jellemezte az én rámenős Absolonom -, maga a pokol. Soha nem nevet. Gyalázza a süketeket és akadályokat tesz a vakok útjába. Még ilyenkor se nevet. Csak nézi. Amit ad, azt mindig visszaveszi. Tegnap megállítottam az utcán, és megkértem, adjon egy kicsit a mazsolájából. Mire hazaértem, már ott várt az ajtóm előtt egy csészével és lencsét kért kölcsön." Ha már akkor használtuk volna a fasz szót, annak neveztük volna. - Salamon - mondogattam neki, amikor, mint később kiderült, nevetséges módon, még feltételeztem, hogy minden eleven emberi lényben van némi készség az üdvös intellektuális változásra -, az embernek igazából nincs különb tennivalója a nap alatt, mint hogy egyék és igyék, és vidám legyen, mert ki tudja megmondani, mikor szakad el az ezüstkötél és romlik meg az aranypalackocska,

és tér vissza porunk a földbe, mint azelőtt volt? Az a fasz mindezt szorgalmasan lejegyezte, a nyelvét is kidugta nagy igyekezetében, aztán megállt, és megkért, ismételném meg neki, amit az ezüstkötélről mondtam. Salamon mindent fölír az agyagtáblájára, amit mondok, mintha az én sokoldalú tudásom aranypénz volna, amit el lehet nyerni és amivel kapzsi módon gazdálkodni lehet, nem pedig olyan felszabadító hatás, amely kitágítja és felvidítja a pszichikumot. - Slomo - szólítom meg családiasán, csüggedten megpróbálva valami olyasmit beadni neki, amit meg is szívlel. - Az élet rövid. Minél hamarabb kezdi el az ember költeni a vagyonát, annál jobban használja fel. Meg kell tanulnod költekezni. Ami ez után következett, az egyike volt kettőnk életében azoknak a ritka alkalmaknak, amikor felderülni láthattam az arcát. - Múlt héten, uram, épp a múlt héten költöttem jó csomót, ezüstamuletteket és márványbálványokat vásároltam Moábból. Már most háromszor annyit érnek, mint amennyit fizettem értük. - Ez takarékosság volt, Slomo - magyarázom neki, mintha egy nehézfejű gyermekhez beszélnék. Úgy látszik, te képtelen vagy élvezni a takarékosság és a költekezés közötti különbséget. - Én élveztem, nagyon élveztem - mondja Salamon nagy komolyan. -Átvertem őket, mint egy zsidó. - Hogy mit csináltál? - Átvertem őket, mint egy zsidó. - Salamon. - Kénytelen vagyok egy pillanat szünetet tartani. - Slomo, anyád azt mondja, te nagyon bölcs vagy. Hiszel te abban, hogy az alma nem esik messze a fájától? - Nem tudom, ez mit jelent. - Azért írd csak le, írj le csak mindent. Tedd bele a példabeszédeid könyvébe. Minden bölcs embernek kell legyen egy példabeszédes könyve. Az a fasz egyre csak ír. Semmi mást nem tud, csak azt, hogy én milyen keveset tartok felőle, zavarba jön királyi jelenlétemben, de makacsul mégis egyre keresi. Feszült lesz és biztonságot keresve hátrahőköl, mintha vipera kúszna a lába előtt, valahányszor tanúja annak, hogy az arcom felderül valamiféle magánjellegű vidámságtól. Néha, merő gonoszkodásból, olyankor is elmosolyodom, amikor semmi más okom nincs rá, csak az az előre látható gyönyörűség, hogy láthatom, amint elsápad az arca. Óhatatlanul a legrosszabbtól tart, hiszen sejti, hogy megvetem a merev unalmasságáért és irgalmatlan butaságáért. Azok közé a savanyú természetű zsidó férfiak közé tartozik, akik soha nem akarnak zsidó lányokkal vagy apró termetűekkel randevúzni. Máris hírhedtté vált Gileád, Ammon, Moáb és Edom idegen asszonyai iránti előszeretete miatt, bár ez a vonzalma önmagában nem is volna olyan kivételes. Azt híresztelik azonban, hogy ugyanígy vonzódik idegen isteneikhez is. Tudom, hogy ennyire még ő sem lehet ostoba, de azt súgják-búgják, hogy oltárokat épített Astarténak és Molochnak titkos dorbézolásai közben, amíg távol volt titkos kéjutazásain, és ezekről a sivatagi kiruccanásairól kivétel nélkül mindig új meg új amulettekkel, bálványokkal és okkult tornyok modelljeivel tért haza, tovább gyarapítva féltett gyűjteményét. Azt mondta nekünk, sok feleséget szeretne. Mániája a gyűjtés. Hányat? Nem tudja biztosan, Talán ezret, mondja, anélkül hogy elmosolyodna. - Ezret? - kérdezem meglepetten. Bólint. - Miért olyan sokat? Nem tudja, de komolyan gondolja. Az én időmben Salamonnak sem az intelligenciája, sem a humora, sem a bajtársiassága nem volt valami híres-nevezetes. Adónija, a bátyja, azaz idősebb féltestvére, hiú és kedélyes piperkőc eltölti annak az embernek az önelégültsége, aki úgy érzi, mintha máris átvette volna az örökséget. Valahányszor észrevesz az arcomon valami röpkén felvillanó, örvendező vonást, azt hiszi, hogy teli vagyok kritikátlan elismeréssel iránta. Pedig emlékezetébe idézhetné, milyen rajongó szeretettel pihentettem tekintetemet Absolonon, a halhatatlan apai imádat időtlen példájaként. Gyermekeimhez való ragaszkodásom ideje elmúlt: azt hiszem, Efráim erdejében, Absolon halálával ért véget, amikor a két futár a csata hírével megérkezett. Az első, aki odaért hozzám, a győzelem hírét hozta. A másik a pótolhatatlan veszteségét. Felmentem a kapu felett való vacsorázóházba és sírtam. Akárcsak csecsemő gyermekem halálakor, úgy éreztem szívemben, nagyobb a büntetésem,, hogysem el tudnám viselni. Azóta senki iránt nem volt bennem sok érzés magamon kívül, egészen addig, amíg a Súnem városából való Abiságot be nem vezették a termeimbe, és el nem kezdte megkedveltetni magát velem, és amíg Bethsabé nem kezdett naponta a lakosztályomba járni és körmönfontan kunyerálni, felélesztve

bennem annak a fantasztikus kéjnek és bujaságnak a távoli emlékeit, amelyet valamikor megosztottuk egymással. Szeretném megint megmarkolni a seggét. Esküszöm mindenre, ami még fontos nekem - ez nem sok, tudom -, hogy legalább még egyszer hatalmasan meg tudnám himbálni, az orrától a tatjáig, a tőkétől az árboccsúcsig, ha lefeküdne mellém, és hajlandó lenne arra a testi együttműködésre, amire szükségem lenne. Lehet, hogy sokat kellene segítenie. Nem jelent számomra most sem kevesebbet, amiért kövérebb lett. Két gyöngéje van, a mézes dara meg a szárított hal. Nem tudja, mennyire lángra gyújt most is húsának látványa, és mennyire szeretnék sóvárgó vággyal megint ráfeküdni. Most, amikor már nem akar többé csábító lenni, nem visel mindennap bugyit, és köntöseinek és pongyoláinak ráncain és hasítékain keresztül többet lehet látni a pucér testéből. Szégyentelenül bámulom, belesek hanyagul széttárt combjai közé, rámeredek fel kötetlen mellére, végigfuttatom a tekintetem tiszta, kék erein, csípőjének áttetsző, tejszínű bőrétől egészen lábszárának és bokájának lilás kis vénás csomóiig. Szeretem kortól megérlelt húsának fölös kitüremléseit, és felizgatnak lilás, visszérgyulladásos csomói, a krónikus vizenyők, amelyeket felismerek a lábán. Mindig emberi volt: állati és valóságos. Azt hiszem, ezt az otromba, spontán neveletlenségét élveztem benne mindig a legjobban. Soha nem állította magáról, hogy kifinomult. A lefelé hanyatló, természetes, egészséges, lélegző életnek mindezek a jelei nála megdöbbentően helyénvalóak, nyers erővel emlékeztetnek a mulandóságra; és a régi, szinte megsemmisítő éhséggel vonzanak szerelmesemhez, hogy rávessem és ráerőszakoljam fonnyadt férfitestemet az ő fonnyadt női testére, ahogy valamikor tettem, és megint azt mondjam neki: - Kívánlak, drágám. Nyílj meg nékem, szerelmes húgom, én mátkám, én galambom, én tökéletesem. Mélyen megsebez, amikor gépiesen azt mormolja válaszul, hogy undorodik a szerelemtől. Annyira fel vagyok háborodva, hogy ordítani tudnék, annyira megaláz, hogy sírni tudnék. Bethhsabé volt az, aki minden időkre megtestesítette számomra a magömlés és a jó baszás közötti hatalmas s árulkodó különbséget. Ő volt az, aki játékos ingerkedéseimre tréfásan visszavágva mindezt szavakba öntötte számomra. Bethsabé volt az is, aki azt mondta nekem, hogy nagy pöcsöm van - vagy volt. Persze összes asszonyaim közül egyedül Bethsabé rendelkezett megfelelő mintagyűjteménnyel az összehasonlításhoz. Másfelől viszont, anélkül hogy tudtam volna, én voltam az, aki megvilágítottam számára a kifejezhetetlen különbséget egy jó baszás és a szeretkezés között. Bethsabé ezt olyan szavakkal írta a javamra, amelyeket soha nem szeretnék elfelejteni. - Ez nem baszás - adta elő filozofikus hittételét, fojtottan és riadtan felkiáltva, miközben ideges, világoskék szeme lassan kezdett újra tisztán látni. Izzadt, kivörösödött arca imádattal bámult föl rám. Ez szeretkezés. Világéletemben járatlan lévén az efféle ezoterikus dolgokban, megkérdeztem tőle: - Mi a különbség? Honnan tudod? Ő csak bölcsen bólintott. - Ez a tudás - közölte velem, megkocogtatva a melle közötti csontot, és még mindig a túlságos jóllakottság bágyadt kifejezésével nézve rám - a forrásból jön. - Tejfehér bőrének sokféle hullámzó sápadtsága feloldódott a cédrusfa falaimról visszatükröződő libegő lámpafényben. - Egyenesen a szívből. Olyan fékezhetetlen vidámság töltött el, amely nagyobb örömöt szerzett nekem, mint bármi, amit életemben átéltem. A hajam csuromvizes volt az izzadságtól. Csapzott fejemet a mellére fektetve úgy nyomtam a számat a mellcsontjára, mintha ajkammal és nyelvemmel akarnám megsimogatni azt a drága szívet, amelynek erőteljes dobogását fülemtől alig egyhüvelyknyire valamiféle megszentelt és megnyugtató dübörgésnek éreztem és hallottam. De ez az után volt, sokkal-sokkal az után a nap után, amikor megöltem Góliátot. Megpróbáltatásaim Saullal véget értek, és semmi nem sejtette a rám váró balszerencsés eseményeket. Nem volt még Absolon, aki kiűzzön a városból. Ki gondolta volna, hogy ilyesmi megtörténhet? Hogy egy fiú fegyverekkel és seregekkel támad az apja ellen? Hogy az emberek olyan nagy számban özönlenek hozzá, és úgy sietnek az én városom ellen, mintha a szelek szárnyán röpülnének? Valaki biztosan hazugságokat terjesztett rólam. Talán a kényszermunkának meg a magas adóknak is lehetett hozzá valami közük. És ha mindez nem lett volna elég szívet tépő, még jött az a ronda Sémei, aki trágárul szidalmazott engem menekülés közben - Sémei, az a visszataszító gnóm a görbe lábával és karjával, a fogatlan, gyulladt, vörös ínyével. Ez az aljas, Saul nemzetségéből való távoli rokon szadista vigyorral, ugrabugrálva bújt elő Bahurimban a kunyhójából, amikor Jeruzsálemből visszavonulva elvánszorogtunk előtte, és kárörvendő gúnyolódással és rosszindulatú sértésekkel illetett.

- Eredj, eredj, te vérszopó és istentelen ember - üvöltötte. Ó, micsoda istentelen dolgokat mondott nekem az a rikácsoló állat. Olyan közel jött, hogy meghajigálhatott kővel, még porral is. Engem, Dávidot, első nagy királyunkat - volt-e valaha második? Volt egy pont, amikor unokaöcsém, a hűséges Abisái megmarkolta a kardját, és engedélyt kért, hogy letérjen az útról és lefejezze. Ezt nem akartam. Volt nekem ellenségem elég. Nem akartam további erőszakos cselekményekkel növelni azoknak a számát, akik máris meg voltak győződve róla, hogy elárultam Sault, vagy valami más okból szerettek volna engem megfosztani a tróntól. Gubancos az a háló, amelyet szövünk, amikor csalást tervezgetünk. Aznap megkíméltem Sémei életét, nyomorúságosan tovább vánszorogtam menekültekből álló kíséretemmel, lefelé, a vereségbe, a sík puszta felé, amely Jeruzsálem hegyes vidéke és a sekély Jordán folyó között fekszik. Amikor biztonságosan átjutottam a folyón hűséges kísérő csapataimmal, már tudtam, hogy az egész zűrzavaros ügy végeredményben a mi javunkra fog eldőlni. És mihelyt ez a bizonyosság megszilárdult bennem, elkezdtem szomorkodni szegény fiam, Absolon közelgő romlásán. A tervei füstbe mentek. Szegény fiú, gyászoltam. Szegény, szegény heves vérű fiú. Később, amikor azon kaptam magam, hogy Sémei gyalázkodásának leplezetlen vakmerőségén és barbár rágalmainak lényegén töprengek, még nehezebb lett a szívem. Vérszopó, istentelen embernek nevezett. Engem? Engem, a költőt, aki olyan nagylelkűen magasztaltam Sault híres gyászénekemben? És semmit nem említettem a hibáiból? Én soha nem fogtam fegyvert Saul és három törvényes fia ellen. Hát az én hibám, hogy mind megölték őket Gilboánál, és senki más nem maradt életben, aki alkalmas lett volna, és aki bona fide rokonságban állt volna a királyi családdal, rajtam, a vőn kívül? Hát ki mondta neki, hogy szálljon harcba, amikor semmi esélye nem volt a győzelemre? Amikor mindez történt, én Siklágban voltam, és a gáthbeli Ákist szolgáltam déli birtokain egy kis magánhadsereggel, amellyel a filiszteusokhoz menekültem Saul elől. Rendszeresen zsákmányt küldtem Ákisnak, és meséltem neki a héberek elleni rajtaütéseimről. Dicséretesen bölcs előrelátással egy csomó zsákmányt alattomban a kulcsfontosságú júdai városok elöljáróinak juttattam, akiknek meg akartam szerezni a jóakaratát a jövőre nézve - és meséltem nekik a beduin törzsek és a gazdag sivatagi karavánok elleni rajtaütésekről. Miből is eredt tulajdonképpen az egész? Ki emlékszik erre! De már amikor törvényenkívüliként kóboroltam a filiszteusok országának kopár homoksivatagaiban, gondom volt rá, hogy a számban sose aludjék meg a tej. És amikor Saul meghalt, készen álltam.

5 FEGYVERT ÉS VITÉZT Mindenki halála, írtam egyszer, megkönnyíti az életet valaki más számára, és nem akarok úgy tenni, mintha Saulnak és három törvényes fiának halála nem könnyítette volna meg az enyémet. De eszetekbe ne jusson azt hinni, hogy örültem. Természetesen bánkódtam. És aztán megírtam híres gyászénekemet. Mármost, őszintén szólva, mi művészek, ha egyáltalán rá tudjuk venni magunkat az írásra, ritkán alkotunk jót, amikor fel vagyunk zaklatva. De az én híres gyászénekem dicsőséges kivétel. Bár gyorsan készült, különb elégia, mint Miltoné Edward Kinghez, vagy Shelleyé John Keats halálára, ami tiszta drekk - felháborító, szentimentális drekk. „Ó, sírjatok Adonaisért - halott!" Hát ez meg miféle szar? Adonais Adonis helyett? Szüksége volt Shelleynek arra a plusz szótagra? Én olyan egyszerű angol nevekkel dolgoztam, mint Saul meg Jonathán, és soha nem volt velük semmi zűröm. És az enyémnek a szövegét a világon mindenki tudja. De tegyetek nekem egy szívességet, és ne tartsátok minden szavát szentírásnak. Felejtsétek el azokat, amelyek Jonathánról szólnak, és tápot adtak annak a sok homoszexualitással rágalmazó vádaskodásnak, amivel még jelenleg is gyötörnek, és ami valószínűleg a sírig fog kísérni. Bárcsak én magam is el tudnám felejteni őket. Igazságtalan és felháborító, hogy afféle befolyásolható fiatalokkal, mint a Súnem városából való Abiság, esetleg el lehet hitetni, hogy csakugyan buzi voltam. Bárki, aki csak a legcsekélyebb mértékben is ismeri a magánéletemet, tudja, hogy Jonathán „szerelme" határozottan nem volt csodálatosabb számomra az

asszonyok szerelménél! Számoljátok meg a feleségeimet! Vegyétek Figyelembe Bethsabé iránti érzéki rajongásomat. Fivéremként szerettem Jonathánt, ez minden, amit mondani akartam. De nem, az emberek szívesebben vihognak és pancsolnak a mocsokban másnak a kárára, igaz? És ha csak jottányi igazság is rejlene ezek mögött az aljas pletykák mögött, hogy lehet az, hogy életem további részében csak nőkkel találtok összegubancolódva, és soha többé nem hoztak kapcsolatba ilyen undorító módon senki más hapsival? Hadd mondjak meg nektek valamit kereken: egy férfi és egy asszony tiszta híre lelküknek belső kincse. A jó hírnév többet ér a drága keneteknél. Rongyot lop az, ki pénzt lop, de aki tiszta hírem lopja el, olyat rabol, ami őt nem gazdagítja, és koldusbotra juttat engem, és szeretném, ha egyszer és mindenkorra tisztázhatnám ezt a dolgot Jonathán és énköztem. Kétségkívül közel álltunk egymáshoz hát tagadom én ezt? -, és kétségkívül hízelgett nekem, amikor olyan melegen megölelt, halhatatlan barátságot fogadva, miután megöltem Góliátot és letelepedtem Gibeában. Kinek nem hízelgett volna? Jonathán idősebb volt nálam, legendás hős volt, kozmopolita és jóképű. Népszerű társasági ember volt Gibeában. Ő volt a Mikmásnál vívott csata hőse, mindenki fölnézett rá, kivéve Sault, aki mindkettőjük halála napjáig fékezhetetlenül féltékeny maradt fiának ott tanúsított kezdeményezőkészsége miatt. Jonathán elmesélte nekem a történetet. Jonathán semmit nem titkolt el előlem. Időnként hajlamos volt az ömlengésre és gyakran nagyon virágosán fejezte ki magát, amit én zavarba ejtőnek, sőt érthetetlennek találtam - őszintén szólva halvány fogalmam sem volt róla, mit akart mondani, amikor kijelentette, hogy lelke lelkemmel összetalál; máig nem tudom. De egyet mondhatok nektek: sohasem voltunk buzik. Egyetlenegyszer se. Akarjátok tudni, ki volt buzi? I. Jakab angol király, ő volt a buzi. Az udvara teli volt buzikkal. És a tudósai ezért támaszkodtak inkább a görög, mint a héber forrásokra a Biblia általuk készített hivatalos fordításában. Mit vártatok tőlük, ugyan mivel hozakodtak volna elő? Nem sokat értettek a héberekhez, és nem volt sokkal különb az angolságuk sem. Próbáljatok csak eligazodni akár a felén a szövegüknek. Őszintén megmondom nektek, nem tudtam, mi járt Jonathán eszében, amikor kijelentette, hogy úgy szeret, mint a saját lelkét, aztán levetette a rajta lévő köntösét és más ruhadarabjait, és nekem adta a kardjával, az íjával meg az övével együtt. De azt tudom, hogy az én eszemben mi járt. Örültem, hogy megkaphattam őket. Persze egyszer vagy kétszer talán összeölelkeztünk vagy összecsókolództunk egy kicsit, de ez főleg olyankor volt, amikor bajban voltam, és elbúcsúztunk, mint barátok - kizárólag mint barátok -, azt hittük, örökre. Kifürkészte, hogy vélekedik rólam Saul, és azt a hírt hozta, hogy az apja el van rá szánva, hogy megöljön engem, őt pedig leteremtette a butaságáért, amiért nem ismerte föl, hogy addig nem alapíthatja meg a saját királyságát, amíg Isai fia, ezen engem értve, él. És aztán Saul utánahajította a dárdáját! Mi ütött azokba az apákba, akik el akarják pusztítani a saját gyerekeiket? Honnan ez a királyi és nemes hajlandóság saját ivadékaik vérének kiontására? Saul és Jonathán. Szaturnusz és Kronosz, aztán Kronosz és Zeusz. Ábrahám és Izsák, Laiosz és Oidipusz, Agamemnon és Iphigénia, Jephta és a lánya - hosszú a lista. Én soha nem gyűlöltem Absolont. Tudom, ha én volnék Isten, és az Ő hatalmával bírnék, hamarabb semmisíteném meg azt a világot, amit teremtettem, mintsem megengedjem, hogy bármiféle okból bármelyik gyermekemet megöljék benne. Odaadtam volna az életemet, ha megmenthetem vele a csecsemő fiam életét, de még azért is, ha megkímélhetem Absolonét. De lehet, hogy ez azért van, mert én zsidó vagyok, Isten meg nem az. Jonathán figyelmeztetett, milyen halálos veszedelemben forgok, amikor másnap reggel a városon kívül titokban találkoztunk egy mezőn. Hiába tértem vissza Gibeába. Az az őrült Saul. Futóbolond volt, de közel járt az igazsághoz abban az irracionális hiedelmében, miszerint a sors engem szán utódjául, és két gyermeke is közelebb áll hozzám, mint hozzá. Jonathánt aztán már csak egyszer láttam, miután végleg elmenekültem; amikor megkeresett Zif pusztájában, hogy átruházza rám örökletes jogát a királysághoz. Az az őrült Saul ezt is jól sejtette: Jonathán királysága nem állhat fönn, amíg én, Isai fia élek. Kezdett a dolog úgy kinézni, mintha egyre többen jönnének rá, hogy Saulnak agyagból van a lába. Állhatatlan volt, mint a víz, és amikor Sámuel elment, és magával vitte Istent, Izráel első királya ott maradt mindenféle magasabb irányítás nélkül, kormányzási hagyományok nélkül, és jószerivel vallás nélkül. Az igazság az, hogy abban az időben nekünk, zsidóknak, nemigen volt vallásunk, és még most sincs. Vannak oltáraink, vannak bálványaink, bárányokat áldozunk, és nagyjából ez minden. Ebben az erkölcsi űrben Saul, aki inkább a testmagassága, mintsem az intelligenciája révén választatott ki, teljesen egyedül maradt, és kétségbeesett, hiszen nem volt szeme annak meglátására, hogy mi a helyes,

de még arra se, hogy mi a jó. Szólongatta Istent. Nem kapott választ. Hát ez aztán tényleg az üresség állapota, ugye - hinni Istenben, és nem kapni semmiféle jelt, hogy Ő létezik. Nem csoda, hogy megőrült. Milyen jellemző különbség: milyen érzelmeket táplált Saul a maga gyerekei iránt, és milyeneket én az enyémek iránt - még Absolon iránt is, még akkor is, amikor letűnt dicsőségemmel, fájó szívemmel elfelé vánszorogtam Jeruzsálemből. A városból érkező lihegő hírnökök kényszerítő intelmeket hoztak, hogy ne üssek tábort éjszakára a pusztaság síkján, hanem sietve keljek át a Jordán vizein, különben engem és mind a velem lévőket utolérnek és elemésztenek. Tovább baktattunk, amíg csak el nem értünk a keskeny folyócska partjára, és egy sem volt köztünk, aki nem kelt át a Jordánon. Másnap reggel az első madár hangjára fölébredtünk. Csak akkor fogtam fel helyzetem lényegét, a szörnyű igazságot: Absolon meg akar ölni. Milyen ironikus a különbség köztem és szerelmetes fiam, Absolon közt, aközött, ahogyan ő felvonultatta a leghatásosabb eszközöket, hogy utolérjen, és elvegye az életemet, miközben én azon törtem a fejem, mi módon kímélhetném meg az övét. - Az én fiammal, Absolonnal én érettem kíméletesen bánjatok - szóltam émelygős érzelmességgel parancsnokaimhoz, miközben embereik elmasíroztak mellettem, hogy elfoglalják állásaikat az Efráim erdeje melletti mezőn, a csatához, amelyben Absolon aztán meghalt. - Kíméljétek, bárki legyen, az ifjút, Absolont - unszoltam őket, mint egy bolond. Nem, nem mint egy bolond, hanem mint egy szerető, kényeztető apa, aki mindent elnéz, és mindenre mentséget talál annak a gyermekének, akit a legjobban szeret, és aki összetöri a szívét. És vágyainknak ebben a rendkívüli egyenlőtlenségében rejlik az ő tartós győzelme, melyet fölöttem aratott: én szerettem őt, ő pedig nem szeretett engem. Hiszen bárcsak várt volna az ifjú Absolon. Mi másért sietett annyira, ha nem attól a mohó vágytól hajtva, hogy letaszítson engem, ahelyett hogy bevárta volna, míg örökölhet és kormányozhat? Milyen büszke lennék most rá, mennyire örvendeznék a jelentéseknek, hogy nem Adónija, az a hiú és együgyű jampec kocsikázik a városban harci szekerén, előtte ötven kengyelfutóval, hanem ő. Vagy ha ő hirdetné fennen, pimasz nevetéssel hátravetve sötét, hercegi fejét, hogy ő lesz a király. Ha Absolon élne, nem kényszerülnék most erre a kényszerű, piti választásra egyfelől a nyájas természetében meg a sok barátjában túlságosan bízó, üresfejű Adónija, másfelől a szorgalmas, mogorva Salamon között, aki komoran konstatálhatja, hogy neki egyikből sincs sok. Adónija vidáman és egyre megfontolatlanabbul flangál, felfuvalkodik, és mivel nem szóltam rá, hogy megfékezzem, azt hiszi, nincs kedvem ellenére a dolog. Az utóbbi időben kezd szerelmes pillantásokat vetni Abiságra, az én drága kis szolgálóleányomra, azoknak az alávaló, kiélt kéjenceknek a durva és beképzelt tekintetével, akiket senki ki nem állhat, ha van egy kis ítélőképessége. Ha azt hiszi, hogy én ezt megengedem, vagy hogy a mostohaanyja, Bethsabé hagyja, hogy megengedjem, akkor még nagyobb tökfilkó, mint amilyennek taksálom. A becsmérlő információk legnagyobb részét Bethsabétól kapom róla. Bevallom egy gyöngémet: kivétel nélkül mindig örülök, ha Bethsabé aggódik, ugyanúgy, ahogy valamikor kivétel nélkül mindig felgerjesztettek a veszekedéseink. Élvezem a látványt, amikor dühösen felvillan apró, csillogó szeme, és az indulattól az arcába szalad a vér, kárminvörös foltokat festve az orcáira. - Adónija - panaszkodik, izgatottan gesztikulálva - még mindig jár-kel, és azt mondogatja, hogy ő lesz a király. Azt is mondja, hogy fontos bejelentéseket tesz a saját nevében és a te nevedben azon a szabadtéri ünnepi ebédjén. Salamon soha nem lenne ilyen tapintatlan, ilyen szívtelen, az én Salamonom ugyan nem. Senki más nem mondta el neked ezeket? Szerencse, hogy van valakid, olyasvalakid, mint én, aki vigyáz az érdekeidre. Hosszú léptekkel, sebesen járkál le-föl, egész közel az ágyamhoz. Ha régi ügyességemnek és erőmnek csak egy töredéke megvolna még bennem, hirtelen elkaphatnám az ágyékát, és elég erősen foghatnám, hogy magamhoz húzzam. Isten tudja, nagyon szeretném. Ma egy laza, gyöngyös ruhát visel, a nyaka nagyon mélyen kivágott, féloldalt pedig fel van sliccelve, csípőjének kövér vonala mellett majdnem egészen az elkeskenyedő derekáig. Amikor megáll és megpördül, vagy ledobja magát a székre és felhúzza a lábát, hogy újrakezdje az egészet, gyakran egyenesen rálátok hamuszőke pinaszőrére, és jócskán láthatom pucér fenekének domborodó húsát is. Magas, szőke feleségemnek ma fénylő sárga a haja, és tiszták a lábujjai. Édeskés pomádét kent magára, amelyből valamiféle savas alapban rögzített levendulaeszencia árad. - Mintha nem viselnél többé fehérneműt - jegyzem meg. - Most, hogy torkig vagyok a szerelemmel - motyogja szórakozottan -, nem kell mindig szexinek

kinéznem. - Mint mindnyájan tudjuk, az alsónemű viselete soha nem terjedt el. És Bethsabénak újra meg kellett ízlelnie a kreatív kudarc okozta csalódást. - Megígérted - szid éles hangon -, hogy leállítod. - Te mondtad, hogy le fogom állítani - javítom ki jókedvűen, nem is próbálva eltitkolni vidámságomat, amikor egy pillanatra összekapcsolódik a tekintetünk. - Miért kell neki proklamációkat kiadnia, hogy ő lesz a király? - Proklamációkat? - vonom kérdőre. Erre enged egy kicsit. - Hát, majdnem proklamációk ezek, ahogy kikocsizik a harci szekerén, és mindenkinek azt mondogatja, hogy ő lesz a király. - Adónija valószínűleg király lesz. Miért ne tenne ilyen nyilatkozatokat? - Te akarod, hogy nyilatkozatokat tegyen? - Nem kellene nyilatkozatokat tennie? - Hogy ő lesz a király? - Amikor én meghalok, ő lesz. - Azt akarod, hogy már most király legyen? És miért éppen ő? - Ő a legidősebb, azért. - Megint ezzel jössz? - mered rám undorral Bethsabé. - Mutasd meg nekem, hol van ez megírva. Mi zsidók vagyunk, nem mezopotámiaiak. Rúben nem volt Jákob legidősebb fia? Mégis ejtették. - Megint találkoztál Nátánnal, mi? - lendülök támadásba. - Rúben állhatatlan volt, mint a víz. - Neked mindenki olyan állhatatlan, mint a víz - csúfolódik Bethsabé. - Adónija állhatatos? Nem azért ugrottak át Rúbent, mert az apja egyik nőjével hált? Nem vetted észre, hogy bámul Adónija Abiságra? És hogy kacsingat? Hidd el nekem, nem fogja megvárni, míg meghalsz, mielőtt bemenne hozzá. Ő is tudja, miről beszélek - néz Bethsabé a szerény szolgálóleány felé, aki a csiszolt fémtükör előtt ül a szépítőszeres tégelyeivel, krémezgeti a szeme körüli csontos felületeket, és ibolyaszínű festéket ken a felső szemhéjára. - Igaz, gyermekem? - Abiság mosolyogva bólint, és kissé elpirul. Mit csinált veled, és mit mondott? - Mereven néz, és sokat vihog - mondja Abiság. - Kacsingat rám. - Mondta neked, hogy király lesz? - Azt mondja, király lesz - feleli Abiság -, és kérlel, hogy legyek hozzá már most kedves. Király lesz Adónija, én uram? - Látod? - kiált fel Bethsabé. - Hát tenne az én Salamonom ilyet? - Küldd be Salamont - határozom el magam. Bethsabé nagyot sóhajt. - Soha egy percet se fogsz megbánni, amit az én Salamonommal töltesz kiáltja. - Az én Salamonom egy csoda. Egy drágakő. Büszke leszel rá. - Salamon - kezdem roppant türelmesen, a legjobb szándékokkal, és még egyszer megpróbálom felmérni ennek a fiunknak a mélységeit, ha ugyan valaha is kijut nekem a boldogság, hogy találok benne valamennyit. Utóvégre Adónija se egy Einstein, igaz? - Tudod... még te is tudod... Elbizonytalanodom, és abba kell hagynom, mert összerezzenek átható figyelmének kényelmetlen súlya alatt. Mint rendesen, csak ül, és flegmán hallgat, íróvesszejét és agyagtábláját készenlétbe helyezve, komor feje olyan tisztelettudóan hajol felém, ami már szinte sértő, mintha minden szavamat tüstént kőbe vésve kellene megörökíteni. - Salamon - kezdem újra, még türelmesebben, lágyabb hangon, miután megnedvesítettem a nyelvemet egy kis vízzel -, még te is tudsz Sémeiről, Géra fiáról... emlékszel?... aki olyan csúful káromolt engem aznap, amikor elmenekültem Jeruzsálemből Mahanáimba. De amikor visszatértem a Jordánhoz, elébem jött bűnbánóan. És én megesküdtem neki az Úrra, hogy nem adom halálra kard által. Most pedig jól figyelj a szavamra. - Salamon bólint, hogy mutassa, mennyire figyel a szavamra, és még közelebb hajol azzal a merev arckifejezésével. Bárcsak távolabb tudnék húzódni tőle. Visszataszító a lehelete, túlságosan édes, és szerintem valamiféle undorító férfikölnit pancsol az arcára meg a hóna alá. - De arra nem esküdtem meg, hogy te nem végezteted ki, igaz? - fejezem be ravasz hangsúllyal, csettintve a nyelvemmel, és nem tudom megállni, hogy ne vihogjak a saját agyafúrtságomon. - Érted, hogy mire gondolok, ugye? Salamon akkorát bólint, mint egy elefánt. - Értem, mire gondolsz. - Mire gondolok? - Megesküdtél, hogy nem végezteted ki - kántálja monoton hangon, a táblájáról olvasva. - De arra nem esküdtél meg, hogy én nem végeztetem ki. Ezt úgy mondja, hogy a könnyedségnek a szikrája sem deríti föl gyászos ábrázatát. Kezdek attól félni, hogy nem érti, mire gondolok.

- Salamon... Abiság, drágám, hadd vegyek be egy kicsit abból a micsodából, amit csinálni szoktál, ami megnyugtatja a gyomromat. - Szódabikarbónát? - Nem, ma azt az erősebbiket. Azt a keveréket: áloéból, tárnicsból, kurkumából, kininfakéregből, kalumbagyökérből, galingálból, rebarbarából, angelikából, mirhából, kamillából, sáfrányból és mentaolajból. - Fernet-Brancát? -Azt, picikém. Salamon, gyere egy kicsit közelebb, közelebb... nem, ennyi elég. - Ki nem állhatom, ha a férfiak kölnizik magukat vagy édesítik a leheletüket; számomra annak a nagy rakás szarnak a bűnös tudata bűzlik belőlük, amit maguk után hagynak, és alattomban megpróbálnak letagadni. - Salamon, drága fiam - mondom neki, hangomat szinte a megszentelt komolyság szintjére halkítva -, hadd adjak át most neked egy becses titkot a királyságról, arról, hogy hogyan kell jól uralkodni, hogy tiszteljenek az alattvalóid, de még az ellenségeid is. Szeretnél egy szép napon király lenni, igaz? Szeretnél király lenni? - Szeretnék király lenni. - Miért szeretnél király lenni? - Pávák és majmok. - Pávák és majmok? Slomo, Slomo, azt mondtad, pávák és majmok? - Szeretem a pávákat meg a majmokat. - Szereted a pávákat meg a majmokat? - Szeretem a zafírokat is, meg a finom arannyal berakott nagy királyi széket, faragott álló oroszlánokkal a karjainál, meg még tizenkét oroszlánnal kétfelől a grádics hat lépésén, meg a cédrusfa házakat kivésett sártökökkel és kinyílt virágbimbókkal. - Sártökökkel és kinyílt virágbimbókkal? - Sártökökkel és kinyílt virágbimbókkal. - Ezért akarsz király lenni? - Anya azt akarja, hogy király legyek. - Mi az a sártök? - Nem tudom. Anya úgy gondolja, királyként boldog lennék. - Én nem vagyok boldog királyként - mondom neki. - Talán ha lennének páváid meg majmaid. - Mennyi? - Sok.

- Salamon, te nem mosolyogsz, mikor ezt mondod. Soha nem mosolyogsz. Azt hiszem, soha nem láttalak mosolyogni. - Lehet, hogy soha nem volt semmim, amin mosolyogni lehetett volna. Talán ha páváim meg majmaim volnának. - Salamon, fiam - mondom -, hadd adjak át neked némi bölcsességet. Jobb a bölcsesség a drágagyöngyöknél, tudod, és talán jobb a páváknál meg a majmoknál is. - Hadd írjam ezt le - szakít félbe Salamon udvariasan. - Bölcsen hangzik. - Igen, nagyon bölcsen - válaszolom, a homlokomat ráncolva. - Hogy is van? - A bölcsesség jobb a drágagyöngyöknél - ismétlem -, és talán jobb a páváknál és a majmoknál is. - A bölcsesség jobb a drágagyöngyöknél. - Csak úgy tud írni, ha mozog az ajka. - És talán jobb a páváknál és a majmoknál is? Ez bölcs? - Nagyon bölcs, Salamon. Kérlek, hallgass most nagyon figyelmesen. - Megint száraz a torkom. Ha valaha király leszel, és azt akarod, hogy tiszteljenek, mint királyt, és méltónak tartsanak a királyságra, és ha valaha azon kapod magad, hogy datolyabort vagy pomagránátbort iszol valamelyik királyi kupából, azoknak a társaságában, akiknek szeretnéd megőrizni a rólad alkotott jó véleményét, mindig győződj meg róla, hogy amikor iszol, az orrod a királyi kupa karimáján belül van-e. - A karimán belül? - A karimán belül. - Az orrom a királyi kupa karimáján belül - ismétli meg Salamon, miközben leírja, aztán a kíváncsiság legcsekélyebb jele nélkül vár, amikor befejezte. - Nem akarod megkérdezni, hogy miért? - bökök az oldalába.

- Miért? - feleli engedelmesen. Ez körülbelül a szellemi éberségnek az a csúcspontja, amit valaha is képes voltam felkelteni benne. - Mert különben a bor le fog csurogni elöl a nyakadon, te istenverte hülye! - közlöm vele csüggedten. - Abiság! Abiság! Kísérd az ajtóhoz! Ahhoz a kibaszott ajtóhoz! Mutasd meg Slomónak azt a kibaszott ajtót! - Láttam már az ajtót. - Mars ki! Mars ki, te hülye, te tökfilkó, mars ki, mars ki! Abiság, adjál még egy kicsit abból a szarból a gyomromnak. Ó, bárcsak beleírnák a szavaimat egy könyvbe. Ki hinné el őket? Abiság elhinné. Abiság mindent elhisz nekem. De Bethsabé nem, és megpróbál meggyőzni róla, hogy Salamon a legbölcsebb ember az országban. - Persze, csak teutánad - szúrja közbe szertartásos udvariassággal. - Mindent leír, amit csak mondasz. - És egy kibaszott szót se ért meg belőle. Aztán megy, és a sajátjának adja ki. Tudom, mit csinál. Vannak kémeim. - Vacsorázz vele ma este - parancsol rám Bethsabé. Átöltözött egy akvamarin színű ruhába, melynek fodros uszálya elöl kettéválik, és libeg a bokái körül, ahogy le-föl járkál és sarkon fordul, és felvette az általa feltalált kurta bugyogók egyikét is, amit ő bugyinak nevez. Letérdel a heverőmhöz, megfogja a kezem. Kellemes a tenyerének a melege. Mostanában olyan ritkán érint meg. - Ismerkedj meg jobban vele. Olyan kellemes lenne, nem? Csak ti, kettesben, itt benn. Mi a baj? - Érzi, hogy megborzongok, és elereszti a kezemet, mintha holmi hüllőszerű valami volna. - És talán én is. Meg esetleg Nátán. Meg Benája. - Nem, nem, nem, nem, soha - közlöm vele. - Soha. Soha életemben nem eszem többé Salamonnal, és életem egyik utolsó napján biztosan nem. Minden falatot figyel, amit megeszem, és aztán ügyel, hogy ő is pontosan ugyanannyit egyék. Ha valakinek megmondja a pontos időt, utána mindig visszakérdezi. Soha nem viccel. Láttad már valaha nevetni? - Mi van itt nevetnivaló? - feleli vállat vonva. - Drága atyjának napjai beteltek, és hamarosan meg fog halni. Oldalamra fordulok, hogy szembenézhessek vele. - Még mindig gyalázza a süketeket, mi? - Ez is a kedvességének a bizonyítéka - válaszolja a feleségem. - süketek nem hallhatják, fogalmuk sincs, mit mond. - És buktatókat rak a vakok elé, igaz? - Ki más esne rajtuk keresztül? - Mikor reggel elveszi valakinek a köpönyegét zálogul, naplementekor nem adja neki vissza, igaz? Pedig szegény nyomorultnak kell valami meleg, amiben aludni tudjon. - Különben hogy lehetne biztos abban, hogy be tudja hajtani a követelését? -Behajtani, persze. Majd adok én neki behajtást. Ez a lényege az egész parancsolatnak, a fenébe is, hogy senkit sem szabad fizetségre kényszeríteni, amíg módja nincs rá. A kegyelem lényege nem a kényszer. Te ezt nem tudod? Úgy fakad, mint csöndes eső a mennyből a lenti földre. Nem érted az Exodust meg a Deuteronomiumot? - Nem olvasgatom többé az ilyesmit. - Nem, inkább egy rövid összefoglalást kérsz Nátántól, mi? - Összefoglalást, Nátántól? - Salamon... az az olcsójános, az a fasz, még korlátot se hajlandó építeni a háza tetejére, hogy megvédje magát a vérvádtól, ha le találnak esni róla az emberek. Csak figyelj. A Deuteronomium el fogja kapni, ha ugyan nem a Leviticus. - Salamon bölcs. - Salamon? - Soha nem hív meg senkit a házába - magyarázza Bethsabé védelmező modorban. - Akkor meg minek dobja ki a pénzt egy korlátra, amire nincs szüksége? Látod, milyen bölcs? Jót fog tenni az ország gazdaságának. - Rohadt lesz az országnak - felelem. - Ha pénzre van szüksége, hogy korlátot csináltasson a háza tetejére, adass el vele egypárat azok közül a mocskos amulettek közül, amiket gyűjtöget. Abba öli bele a pénzét, amulettekbe. Majmokat meg pávákat akar. - Az amulett jó befektetés. Föl fog menni az ára. - Sose törődj a befektetéssel. Majd adok én neki befektetést. Begerjed tőlük, azért gyűjti őket. Ó,

szép kis Salamont szültél te nekem. Kurválkodni jár, idegen nőket hajkurászik Edomban, Moábban és Ammonban, nem? - Te nem ezt csináltad? - Én behoztam őket a háremembe. Idegen isteneknek épít oltárokat. - A miénk nem idegen? - Ő legalább a miénk. És én mindig hűséges voltam a feleségeimhez meg az ágyasaimhoz. - És amikor megcsaltad őket velem? - veti ellenem. - Majdnem mindig - igazítom ki magam gyámoltalanul. - Az házasságtörés volt, Dávid. És te is tudtad, akkor is, amikor csináltuk. És tudod, hogy Mózes öt könyve, a Genezis, az Exodus, a Leviticus, a Számok, a Deuteronomium meg Nátán mit mondanak erről. A Súnem városából való Abiság minden bizonnyal kiművelődik, pusztán azzal, hogy hallgat minket, tűnődöm, bár igyekszik nem bámulni ránk, és úgy tesz, mintha nem hallana semmit. - Na, gyere, okoskodjuk ki együtt - javaslom, immár nyugodtabban, a legdiplomatikusabb modoromban. - Salamon romlást fog hozni mindnyájunkra, ha idegen isteneket imád. Csődbe fogja vinni az országot a majmaival, az elefántcsontjával meg a páváival. Tudod, milyen trónt akar? Nahát, nekem elmondta, milyen trónt akar: finom arannyal berakott nagy királyi széket, faragott álló oroszlánokkal a karjainál, meg még tizenkét... tizenkét!... oroszlánnal kétfelől a grádics hat lépésén. - Ez istenien hangzik - mondja Bethsabé komoly arccal. Hát csoda, ha még mindig annyira bolondulok érte? - Tizennégy Oroszlán? - kiáltok fel. - Vagy lehet, hogy huszonhatra gondol. Szerint e nekem is egy ilyen trón kellene. - Ha Salamonnak oroszlánjai vannak - mondja bólogatva -, akkor neked is kell legyenek oroszlánjaid. És nekem is. Mennyire különbözik Bethsabé az állhatatos, önzetlen Abigailtól, akit mindig sokkal jobban tiszteltem, de aki iránt annyival csekélyebb volt a szenvedélyem. Amikor Abigail meghalt, magányos lettem, és azóta is magányos vagyok. - Istennek nem fog tetszeni egy ilyen trón - gondolkodom hangosan, szememet számomra még mindig gyönyörű arcán és formáin legeltetve. -A mi Istenünk nem megy bele ekkora hivalkodásba. - A mi Istenünk szereti Salamont - erősködik Bethsabé -, és bármibe bele fog menni, amit Salamon akar. - Erre ne kössél fogadást - ellenkezem. - Valamikor én is azt hittem, hogy Ő így érez irántam. Amíg meg nem ölte a kisbabánkat. Salamonnak semmi esélye nincs a királyságra. - Ezt mondogatod nekem attól a naptól fogva, mikor megszületett - mutat rá Bethsabé. Nem győztem meg. - És most már csak Adónija áll előtte. - Adónija népszerű - mondom, hogy bosszantsam. - Salamon meg nem. Bethsabé váratlanul filozofikus irányba fordul. - A gazdagnak sok baráti vágynak - jegyzi meg. De még az ő felebarátjánál is utálatos a szegény. - Hát ezt meg mire mondod? - érdeklődöm ingerlékenyen. - Hallottam, mikor Salamon mondta, és nagyon bölcsnek találtam. Miért kérdezed? - Tőlem szedte - mondom neki hidegen -, azért kérdezem. Megtalálod a példabeszédeim közt. - Salamonnak is sok példabeszéde van - henceg. - És a legjobbak tőlem valók - mondom. - Legközelebb azt fogja állítani, hogy ő írta az én híres gyászénekemet. - Miféle híres gyászéneket? - kérdezi a feleségem. Egy pillanatra elállt a szavam. - Hogy miféle híres gyászéneket? -Fülhasító kiáltásom teli van méltatlankodással. - Mi a fenét akarsz ezzel mondani, hogy miféle híres gyászéneket? Az én híres gyászénekemet, Saul és Jonathán halálára! Miféle más híres gyászének volna? - Azt hiszem, soha nem hallottam róla. - Soha nem hallottál róla? - Magamon kívül vagyok a hitetlenkedéstől. - Ismerik Szidonban. Éneklik Ninivében. „Izráel! a te ékességed elesett halmaidon." Még soha nem hallottad ezt? „A saskeselyűknél gyorsabbak és az oroszlánoknál erősebbek valának." „Miként hullottak el a hősök." „Karmazsinba öltöztetett gyönyörűn, és arannyal ékesíté fel ruhátokat." Bethsabé kihúzza magát ültében, elkerekedik a szeme. - Ezt te írtad? -kérdezi. - Hát ki? - érdeklődöm. - Mit gondolsz, ki a fene írta volna? - Salamon.

- Salamon? - üvöltöm. Elfog az az émelyítő érzés, hogy ami itt folyik, abból igazából semmi nem történhet meg. - Ez tíz évvel azelőtt volt, mielőtt egyáltalán bevonultam Jeruzsálembe! mennydörgőm. -Mondogatták Gáthban, meghirdették Askelon utcáin, tizenkét évvel azelőtt, mielőtt megismerkedtem veled. És te nem emlékszel, hogy az enyém? Salamon? Hogy a picsába írhatta volna Salamon, mikor még meg se született? - Dávid, ne legyél már olyan mérges - szól rám. - Tudod, milyen reménytelen eset voltam mindig a dátumokkal. - Mellém ül az ágyra, és a mellemre teszi a kezét. Egy másodpercre olyan, mint régen. Hímtagom kissé megduzzad. Érzékeimet felhevíti a mirha, a kasszia-fahéj meg az édes kálmos érzéki illata, ami úgy sugárzik testéből és ruháiból, mint valami elefántcsonttoronyból. - Ne - mondja, amikor a térdére ejtem a kezemet. - Valamikor nem bántad. - Most én vagyok az, aki könyörög. - Az élet nem áll meg - jegyzi meg. - Ez is Salamon példabeszéde? - Megy tovább - folytatja, engem meg se hallva. - Dávid - kérlel -, én a csontjaimban érzem a veszélyt. Nátán attól fél, hogy egy királyi lakoma, ahol Adónija ül a főhelyen, mindnyájunkat fogollyá tehet. Még téged is. - Muris - felelem pléhpofával. - Abjátár épp ma reggel volt itt, és azt mondta, szerinte pompás ötlet. - Abjátár? - feleli értetlenül, mintha a név holmi idegen hang volna, amit még soha nem hallott. - Aki úgyszólván egész életemben mellettem volt - emlékeztetem rá csípősen -, a menekülésem napjai óta. - Tudod, milyen rossz volt mindig a névmemóriám - mondja cselesen, és nagyot sóhajt hozzá. Annyi sok az A betűs. Ki tudná mindet számon tartani? Abigail, Ahinoám, Abisái... most meg egy Abjátár. - Nem most. Ötven év óta. - Néha úgy érzem, Benája meg én vagyunk csak B betűsek az egész országban. - Abjátár a papom - emlékeztetem lassan arra, amiről mind a ketten tudjuk, hogy nagyon jól tudja. - Az elsők egyike volt, aki csatlakozott hozzám, miután Saul megölte az apját. - A te papod Sádok. - Két papom van. - De Nátán a prófétád - vág vissza. - Nátán egy szófosó hólyag, és téged soha ki nem állhatott, tudod. - És egy próféta nagyobb, mint egy pap - folytatja tüstént nyugodtan, mintha meg se hallotta volna, amit mondtam. - Nátán szerint nem bízhatsz Adónijában. Te jó ég, még egy A betűs. Most még egy Abiságunk is van. És hogy is hívták azt az elhalt feleségedet, azt a loncsosat, aki soha nem szólt egy szót se? Abitál, Sefátia anyja. - Azt hittem, rossz a névmemóriád. - És az A betűsek balszerencsések. Asáel, aztán Akhitófel, Amnón, Absolon, Abner, Amasa... nézd meg, mi történt mindegyikkel. Drágám - hízeleg mézesmázosan, s miközben megint felém hajol, az jut eszembe, hogy az ilyen szuperjóságos arckifejezés semmi mást nem takarhat, csak kétszínűséget -, ígérd meg nekem, hogy soha nem fogsz olyasvalakit királynak kiszemelni, akinek A betűvel kezdődik a neve. Semmi mást nem kérek. Eláll a lélegzetem a vakmerőségétől. - Kérésedet komoly megfontolás tárgyává teszem - mondom neki, s közben azon tűnődöm, vajon mennyire tart szenilisnek. - Tegnap - kezdi Bethsabé mindjárt másnap reggel - szavadat adtad nekem, hogy soha nem nevezed ki Adóniját királynak. Tűzvörös sifonruhát visel, fejét gyöngyös-drágaköves diadém ékesíti. Még mindig olyan kihívó, mikor kiöltözik, hogy - mint mindig - szeretném letépni róla a ruhát és pucérra vetkőztetni. - Én nem így emlékszem - válaszolom, csodálva a pofátlanságát. - Abiság itt volt, és hallotta, mit mondták. Abiság rendíthetetlenül diszkrét, miközben ott ül a kozmetikai tégelyeinek állványa előtt, és tudom, hogy soha nem fog elárulni engem. - Nem tudod, hogy Abiság bármiről hajlandó tanúskodni, amiről csak akarom? - felelem büszkén Bethsabénak. - Mi olyan büdös itt? - kérdezi Bethsabé erre ártatlanul, fürge témaváltásainak egyikével,

melyekkel kivétel nélkül mindig megszédít. Félénk nyuszinak látszik, ahogy elfintorítja az orrát, és kivillantja apró, csorba fogait. - Nyisson valaki ablakot. Nevetek. Abiságnak gödröcskés az arca, amikor mosolyog. Az a rézvörös kence, amit az arcára mázol, kiemeli dús, barna orcájának dombocskáit. Persze én vagyok büdös, az én dohos, koszlott, hervadó, vénülő testem. Beillatosították az ágyamat áloéval, fahéjjal és mirhával, mégis érzem a saját szagomat. Bűzlök a halandóságtól és az emberlét kipárolgásától. Csípős tömjén parázslik mindenütt a palotámban. Van benne vagy ezer tömjénfüstölő. Az illatos mézgák és gyanták évente biztos belekerülnek nekem egy király váltságdíjába. Nem csoda, ha gyatra a külkereskedelmi mérlegünk. Antiszeptikus mirha és méz van azokban az édesen illatozó kenetekben és orvosságokban is, amelyekkel Abiság a felvakart bőrömet meg a fel fekvéseimet bekötözi. A kiütéseimet meg a pattanásaimat fügével borogatja. Ez a lány eláraszt a gondoskodásával, szeretettel és fáradhatatlanul, és mindig teljes mértékben a szolgálatomra áll. Kecsesen, nesztelen léptekkel suhan, és tökéletesen kiegyensúlyozott a testtartása. Soha, egy futó pillanatra sem veszíti el a kiegyensúlyozottságát. Lehet, hogy a Súnem városából való Abiság csak a képzeletemben él, a kívánságaimból építem fel őt? Illatozik ő, mint fűszerek halmain a szőlőfürt, és olyan, mint az arany almák egy ezüst képen. Remeg a boldogságtól, amikor dédelgetem és simogatom, és kezembe fogom az arcát, puhán nyugtatja a fejét a mellemen, vagy a vállam gödrében. Hogy sajnálom átszellemült egyesülésünk ilyen pillanataiban, hogy a drága leány nem ismert engem legjobb formámban, jóval azelőtt, hogy a mellemen megőszült a szőr. A fiatalember dicsősége az ereje, tudjátok, az öregember szépsége pedig az ősz haj. Isten tudja, az efféle szépségből mostanára bőven kijutott nekem, de Abiság elárulja, hogy őt vonzza az ősz szőr a mellemen. Gyakran simogat ott, ujjával babrálva a göndörületeket. Nem szeretne egy szőrtelen férfit, de nem szeretne, ismeri el csücsörítve, egy bozontos szőrmókot sem, olyasvalakit, mint Ézsau, akinek gubancos szőrrel van benőve a válla meg a háta. Úgy látszik, én megfelelek az ízlésének, hacsak nem hazudik a gyermek, de tudom, hogy nem. Súnemben, tájékoztat minket Abiság veleszületett őszinteségével, amikor megkérdezzük, apjának jó földjei vannak, és ő maga is jómódban élt. Ő gondozta anyja többi gyermekének a szőlőskertjét, és elhanyagolta a sajátját. Lévén a legfiatalabb és legfélszegebb nagy és viruló családjában, a többiek gyakran csúfolták és maga is készségesen bebeszélt magának bizonyos hiányosságokat. A többieknek ez csak játék volt, ő meg mindig szomjazott a dicséretre. Ugyanez a soha nem szűnő hajlama, hogy tessék, hogy feláldozza magát másokért, most velem kapcsolatban nyilvánul meg. Bárcsak elég virgonc lennék, akkor én is tehetnék érte egyet-mást. Szeretném, ha időnként én szolgálhatnám fel neki az ételt, aztán föl- vagy lesegíthetném a ruháját, behozhatnék neki egy melence friss vizet, vagy egy kosár nyári gyümölcsöt. Megkeresték és megtalálták őt nekem, mert ö volt a legszebb szűz, akit csak találni lehetett Izráel összes partjain. Ráveszem, hogy beszéljen. Szeretem hallgatni. - Emlékszem arra a nótára, amivel csúfolni szoktak, és olyan boldogtalanná tettek - meséli lehalkított hangján. - „Kicsiny húgunk vagyon nékünk, kinek nincsen még emlője." Egyszer elénekelték ezt rólam egy esküvőn. Kezembe rejtettem az arcomat, és kirohantam a sötétségbe. Meg akartam halni. Reggelig nem mentem vissza. Nem válaszoltam nekik, mikor hallottam, hogy keresnek. Feküdtem a földön, és sírtam, úgy éreztem, esendő vagyok, mint a levél, és a dinnyék közt aludtam, a fák gyökerei mellett. - Most már van melled – vigasztalom. - Nem túl kicsi? - Mihez? - mosolygok elnézően. - Neked. - Én egy kicsit túl vagyok már a hetvenen, drágaságom - világosítom fel mentegetőzve. - Adónija máris vágyik rá, és Salamonnak is kelleni fogsz. Mert gyönyörű vagy, és mert egy király mellett voltál. - Szebb vagyok, mint Bethsabé? - Sokkal szebb. - De akkor, amikor először láttad? - Olyan vagy, mint a berekesztett kert, mint a befoglaltatott forrás és pecsételtetett kútfő. Szebb vagy nekem most, mint bárki valaha a világon. A két fiamat se cserélné el értem. Én tudom, hogy kell egy nővel beszélni, ők meg nem. Sötét bimbójú két emlője hasonló a vadkecske kettős fiához, melyek a liliomok közt legelnek, tökéletes

feneke mint két összeillő szarvastehén. Én vagyok életében az első ember, aki élvezettel beszélget vele, aki elragadtatva hallgatja válaszait és könnyed elmélkedéseit. Hol találhatna mást, aki olyan, mint én? Mostanra már tudja, hogy szégyenkezés nélkül, szabadon mondhat nekem bármit, ami csak eszébe jut, és tudja, hogy nem mondhat nekem soha olyasmit, amit aztán vissza szeretne szívni. Nem csoda, ha azt hiszi, hogy mélységesen szerelmes belém, és biztonságban érzi magát. Amikor a feje a vállgödrömben nyugszik, hüvelykujjammal követem a szemöldöke vonalát, vagy a ráncot az orra mentén, egészen puha felső ajkának engedékeny pereméig, amelynek libegő, csepegő lámpáim tompa fényében olyan a színe, mint a szilvának vagy a pomagránátnak. így simogatom kielégíthetetlenül, mint aki kábítószerre szokott. Mit érne nekem most a világ Abiság nélkül? Soha nem lesz férfi, aki annyi boldogságot kapna tőle, mint én, egyszerűen attól, hogy elmerengek az arcán és megérintem, egyszerűen a jelenlétének a tudatától. A Súnem városából való Abiság révén most már tudom magamról, amit Bethsabétól megtanultam, de elfelejtettem - hogy világéletemben szerelmes akartam lenni. Csókolhatom a fülét, a halántékát, a nyakát meg a szemét, amíg csak ki nem szárad belülről az orcám, és szavaimat már alig lehet hallani, aztán csak csókolom és csókolom tovább a szárazságtól elgyöngült ajkammal és nyelvemmel. Nem tudom az okát, de gyakran visszahőkölök attól, hogy szájon csókoljam. Ő nekem a Sáron rózsája, mondom neki szívből, arcomat a hajába temetve, leheletemet a fülébe lehelve, és ő nekem a völgy lilioma. Pusztán ezzel elégedettebbé teszem, mint amilyen Bethsabé lenne, ha engednék unszolásainak, és Salamonnak adnám a királyságot. Bethsabé megkönnyebbülést érezne, de hálát nem, hálát soha; és még fél nap se telne el, máris megint úgy gondolná, hogy valami más tekintetben ismét hátrányba került, és ismét emészteni kezdené valami más kívánság. Ahogy az alabástrom fürdőkáddal történt. Amint beköltözött a palotámba, tüstént kért magának egy alabástrom fürdőkádat, és meg is kapta. Mikál üvöltözni kezdett, mint az eszeveszett, erre ő is kapott egy alabástrom fürdőkádat. Mit akarnak a nők, töprengtem gyakran fennhangon férji elkeseredésemben; mi a fészkes fenét akarnak a nők? Erre az én kedves Abigailomtól kaptam meg a választ, egészen meglehetős választ, egy délután, amikor beugrottam hozzá pihenni egy kicsit. - Nagyon kevés kell ahhoz, hogy boldoggá tegyenek minket - magyarázta Abigail -, de ahhoz, hogy azok is maradjunk, több kell, mint ami a mennyben és földön csak megtalálható. - Ez éles elméjű válasz volt, Abigail - mondtam. - Mindig nagyon-nagyon hálás leszek neked az intelligenciádért meg a kedvességedért. Szeretnél te is egy alabástrom fürdőkádat? - Nem, Dávid, köszönöm. Teljesen meg vagyok elégedve azzal, amim van. - Te soha nem kérsz semmit, ugye? - Mindenem megvan, ami ahhoz kell, hogy boldog legyek. - Nem te vagy a kivétel az alól, amit az előbb mondtál? Abigail megint csak mosolygott. - Talán én vagyok a kivétel. - Nincs semmi, amit szeretnél, drágám? Igazán, Abigail, úgy szeretnék adni neked valamit. Abigail a fejét rázta. - Nem, Dávid, nincs. A serlegem kicsordul. - Ez kedves volt, Abigail, igazán nagyon kedveset mondtál. Mindig emlékezni fogok rá. Bethsabé most az én hatalmas, kékre és vörösre festett, kényelmes kos- és borzbőr párnáimat akarja. Úgy gondolja, Salamon neki fogja adni őket, mikor király lesz. Jól mulatok, amikor emlékeztetem rá, hogy Salamon nem lesz király. - Tegyük fel - találgatja -, hogy Adónija meghal. - Egy pillanatra se merészeld megfontolás tárgyává tenni az efféle lehetőségeket! - intem szúrós tekintettel. - Miért halna meg Adónija? - Mindig olyan bőrt szerettem volna, mint a tiéd - feleli Abiságnak. -Az enyém soha nem volt ilyen sima és selymes. Még most is akármit odaadnék, ha ilyen sötét bőrű lehetnék. - Én meg akármit odaadnék, ha ilyen fehér bőröm lenne - válaszolja Abiság őszintén. - Én a naptól lettem ilyen barna. - Abiság fekete, de bájos, és borzasztóan szeretné tudtunkra adni, hogy csak azért fekete, mert a nap lenézett rá. - Soha nem múlt el. Termeimben semmi nem üti meg Bethsabé mércéjét, kivéve az ebédlőmben lévő perzsaszőnyeget, melyről tudja, hogy drága holmi, meg egy umbrabarnás-zöldes falikárpitot, amely két pár okkersárga kerubot ábrázol, akiknek összeérnek a szárnyaik. Bethsabé nem szereti az olajfát mint fát, pedig az ajtófélfáim olajfából valók. Az ágyam, azt hiszem, almafából készült. Adónija és Salamon máris

elefántcsont ágyon fekszenek, és elterpeszkednek a párnáikon. Bethsabé is elefántcsont ágyat szeretne, amin elterpeszkedhetne. Hallottátok az előbb ezt a picsát? „Miféle híres gyászének?" Persze tudta ő. Ez csak az ő mocskos, önző módszere, ezzel ugrat. Álnok éberséggel nap mint nap megjegyzi, hogy az én Súnem városából való Abiságom még mindig a szűz lányok tarka köntösét ölti magára. Adónija is észreveszi. Pont egy ilyen élénk, vidám, gondtalan tarka szoknyában kívánták meg, csapták be, erőszakolták meg szűz leányomat, Támárt, Absolon húgát, hogy aztán meggyűlöljék és kiűzzék. Abiság szüzességének egyaránt van erkölcsi és politikai hordereje. Amíg testileg nem ismerem őt, addig inkább szolgálóleány, mint ágyas, és nem kell királyi tulajdonként utódomnál maradnia, vagy a háremmel együtt reá szállnia. Az a férfi, aki más férfi asszonyába hatol, annak a hivatalával járó előjogait próbálja bitorolni. Tudjátok, mit csinált Absolon fényes nappal azzal a tíz ágyasommal, akiket azért hagytam hátra, hogy tartsák tisztán a palotát? Azt hiszitek, azért, mert olyan szépek voltak? Egy kis praktikus korteskedés is van abban, hogy Adónija most ilyen kéjvágyó szemeket mereszt Abiságra. Az óvatos Bethsabé pedig fél, hogy én esetleg előmozdíthatom ezt a nászt. - Még mindig kiszabadulhatsz - tanácsolja Abiságnak őszintén, a fülem hallatára, mintha láthatatlan vagy süket volnék, vagy nem is lennék jelen. - Zsörtölődj vele, bosszantsd föl. Húzd meg a haját, mikor fésülöd. Botolj bele dolgokba, és borogasd fel őket. Én tudom, hogyan kell megőrjíteni. Ne fürödj meg mindennap. Szolgáld fel neki hidegen a levest. Jöjjél ki a sodrodból. Panaszkodjál. Engedni fog. Ne kövesd el ugyanazt a hibát, amit én. Odakinn sokkal jobb. - Én megmondtam neked, hogy maradj odakinn - emlékeztetem Bethsabét. - Nem akartál rám hallgatni. - Miért nem hallgatsz rám? - szuttyongatja Bethsabé Abiságot. Az én szolgálóleányom óvatosan elmosolyodik, lehajtja és megrázza a fejét. Szégyenlősen pillant rám, de ragyog a szeme. Én vagyok Dávid, a király. Bár ősöreg vagyok és rozzant, mégis én vagyok az ő fejedelme. Én vagyok a legendája. Azt mondja, álmában sem látja magát soha senki mással. - Mikor nincs mennyei látás - jegyzi meg Bethsabé tompán -, a nép elvadul. - Hát ez meg mit jelentsen? - tudakolom. Bethsabé beismeri, hogy maga sem tudja. - Csak hangosan gondolkodtam. - Ez megint Salamon bölcsességeinek egyik ékköve? - Az alma nem esik messze a fájától. - Ez egy másik, amit még mindig nem értek. - Salamon folyton ezt mondogatja. - Hogy az alma nem esik messze a fájától? Mit jelent ez? - Miért nem kérdezed meg tőle? - Hova kellene esnie az almának? Mit gondolsz, a körte milyen messzire esik? - Salamon szeretni fog - mondja Bethsabé Abiságnak, megkerülve a válaszadás kényszerét. - Máris kezd nagyon jó véleménye lenni rólad. - Ha elengedem... - Bethsabé nem figyel rám, ezért elfordulok, és újrakezdem Abiságnak - ...ha elengedlek, galambom, nem fogsz könnyű szívvel távozni tőlem, ugye? A szívem mégis veled fog szállni. -Mi várna rá odakinn? Felesége lenne egy férfinak, akárkinek, akitől az apja megkapja az árát, terhességben és háztartási robotban töltené az életét. Szomorúságban és fájdalomban szülne magzatokat, vezetné a háztartást, és vég nélkül gürcölhetne, ezerszer olyan keményen, mint ahogyan rám valaha dolgoznia kellett. Mi ebben az előnyös? - A férjek meghalnak, hál' istennek - válaszolja Bethsabé az ő tárgyilagos módján. - így szerezte meg Abigailt, és így szerzett meg engem. Vagy úgy föl lehet ingerelni őket, hogy egy válóperrel megszabadulnak tőled. Kezdd el bosszantani, majd meglátod. Zsörtölődj vele, üvöltözz vele, csak hogy tartsd a formádat. Meg fogod látni, milyen könnyen megkapod, amit akarsz. - Én megkapom, amit akarok. Bethsabé az ő szavaira éppúgy nem figyel, mint az enyémekre. - Sose felejtsd el, hogyan kell bosszantani, bosszantani - folytatja, mintha Abiság egyetértően válaszolt volna. - Zsörtölődj és követőddzél. És bosszantsd mindig. -Menj hozzá egy öreghez, azok gyorsabban felbosszankodnak, és szemeld ki a fiatalokat, akikkel a halála után hancúrozni szeretnél. Csuda jó mulatság. - Az italnak és a festett lotyóknak is megvan a maguk bére, okítja a fiatalabb nőt, egyebek közt ezüst, arany és drágakövek. Abiság egy kedves szobrocska kecsességével térdel a vályogkemence előtt, szelíd, de határozott. Egy csöppet megrázza a fejét, és mély bíborszínűre pirul. Nem engedi fellángolni a faszénparázs tüzét. Ő inkább velem maradna. Felvidítja a szívemet, amikor ezt ki is jelenti.

- Ő az én szerelmesem - mondja szerényen, nagy szemét lesütve a parázsra -, és bevitt ő engem az ő kertjébe. Ezt a lányt az ég küldte: óhatatlanul az az érzésem, hogy alighanem egy angyalt látok vendégül, anélkül hogy tudnék róla. Túl jó ahhoz, hogy igaz lehessen? Az alakja makulátlan, a szelleme hipnotizáló. Az arca barna gránátkő, a haja mint a fekete éjfél, pompás nyaka öntött rézoszlop, a lábszára hátulról mint színarany talapzatra helyheztetett márványoszlopok. A szája felettébb édes. A lába közéből majdnem mindig alma és akácia illata árad a libanoni illatszerektől. Elöl a köldöke mint a szép kerekded csésze, mely soha nem szűkölködik nedvesség nélkül, és a micsodájának a foltja tökéletes háromszög, és fényes és eltörölhetetlen, mint a fekete korall. - Ennyi szépség, ennyi kedvesség - figyelmezteti Bethsabé siratóénekében -, és csak el fogod fecsérelni rá. Idebenn semmit nem lehet csinálni. Én azt hittem, királyné leszek. - Hát persze, királyné - gúnyolom ki gyorsan. - Én megmondtam neki: királynéság nuku. Nekünk nincsenek királynéink. - Én meg nem figyeltem oda - ismeri be. Aztán megelevenedik, mert újabb jó ötlete van Abiság számára. - Miért nem mégy már most feleségül Salamonhoz? Engedélyt fog adni rá, ha eleget zsémbelünk vele. Megengeded, hogy férjhez menjen Salamonhoz? Hé, Dávid, válaszolj nekem, ne feküdj itt, mint egy darab fa. Akkor Abiság meg én együtt uralkodhatnánk és mindent megkaphatnánk, amit csak akarunk. Azt hiszem, Salamon meg tudná tanulni, hogy nagyon szeresse. - A másik fiam, Adónija - vágok közbe élesen - máris nagyon szereti. - Egy okkal több, amiért máris férjhez kellene menned Salamonhoz - folytatja lelkendezve Bethsabé. - Különben esetleg Adónijával kellene hálnod, azzal a beképzelt majommal, ha őbelőle lesz király. A háremébe fogsz tartozni. - Ugyanúgy - mondom rosszindulatú nyomatékkal -, ahogy te is. Sebzett hördülése zene fülemnek, tekintetének döbbent undora lakoma fájós szememnek. Lehetséges, hogy hallani, amint valakinek leesik az álla? - Az lehetetlen! - jelenti ki, mintha puszta ellenkezésével semmivé tudná tenni a társadalom és a mindenség összes törvényeit. - Ő örökli a háremet - mutatok rá barátságosan. - És le akar majd feküdni velem? - Miért, ki van zárva? - A Deuteronomium nem tartja vissza? A Leviticus? Egy fiú lefekhet az apja feleségével? - Másokat visszatartott a Leviticus? - Tényleg ezt akarja majd? Nem undorító ez? - Én nem akarom? - Te nem vagy undorító? - Ostoba volna, ha nem akarná. Van jobb módja annak, hogy megszilárdítsa az uralmát, mint ha birtokba veszi az előző király kedvenc feleségét? - Hát, az én Salamon fiam ezt sose engedné meg - állítja összeszorított szájjal. - Az én Salamon fiam megölné, ha megpróbálná. - A te Salamon fiad - figyelmeztetem, egyenesen a képébe meredve -valószínűleg másodperceken belül halott lesz, ha te kitartasz emellett, te drága, ravasz, zavaros, vén liba. - Oroszlánként kezdtem, és bárányként fejezem be. - És valószínűleg te is, ha nem hagyod abba tüstént a kampányodat, és nem leszel diszkrétebb. Nem intettelek-e óva, attól a naptól fogva, amikor megszületett, hogy mindkettőtök életét kockára teszed, ha nem állítod le magad, és továbbra is úgy beszélsz róla, mint a jövendő királyról? - Nem megígérted nekem, hogy ő lesz a király? - Mi a fészkes fenéért ígértem volna meg? - Mert óriásiakat basztál velem, azért - vág vissza dacosan, pillanatnyi habozás nélkül. - Nem én szoptalak le a legjobban életedben? - Te voltál az egyetlen, aki valaha is leszopott - válaszolom, és nagyon meg vagyok elégedve magammal. - Honnan tudtam volna, hogy jó volt-e vagy nem? De ez aligha számít sokat Adónijának, ha nem teszel meg mindent, amit csak lehet, hogy megszerettesd magad vele, és jó előre behízelegd magad a kegyeibe. - Azt hiszem, inkább meghalnék - mondja Bethsabé, makacsul fölvetve az állát. - Alighanem pont ez az alternatíva - figyelmeztetem szigorúan. - Te eljátszol a politikával, csak

nem tudod, hogy kell. Én meg már nem leszek életben, hogy megmentselek, amikor kudarcot vallasz. Egyszerűen nincs rá mód, a világon semmiféle mód, amivel Salamonból királyt sikerülne csinálnod. Egyetlen pillanatra úgy tűnik, mintha kijózanodott volna. Aztán a varázslat elmúlik. - Mindig mindenre van mód - válaszolja, mintha hangosan gondolkodna -, ahol van hozzá akarat. - Megint Salamon egyik elviselhetetlen közhelye? - Ez az enyém. - És mit jelent? - Nem is tudom. - Hát értelme az semmi nincs. Leszel szíves felhagyni a királycsinálással? Fesd be újra a hajadat, vagy szedd ki a szőröket az anyajegyedből, vagy találj fel megint valami fehérneműt. Itt egyszerűen nincs vetélkedés. Adónija király lesz, Salamon meg nem. De a remény, sajnos, mindörökké felszökik az emberi kebelben, és tudom, hogy ez a feleségem nem az a típus, aki beletörődik valamibe. Magamba tekintve újra csak szidni tudom azt az érzéki férfihiúságot, ami miatt annyi feleséget akartam magamnak, amikor fiatalabb voltam. Látjátok, mennyi bajt okoznak nekem. Meg a gyerekeik is. A szüzességben kevés öröm van, tudom, de a házasságnak sok a kínja. És a háremek se mindig olyanok, ahogy agyba-főbe dicsérik őket. Hosszú távon ritkán érik meg a költséget, meg a se vége, se hossza bosszúságot. Telizsúfolják a palotát emberrel, zajjal, bűzökkel, fokozzák a szemételtávolítás meg a szennyvízelvezetés problémáit, amelyek máris reménytelenül megoldhatatlanok ebben a nyers, nyüzsgő nagyvárosban. Manapság annyi ember hugyozik a fal mellé, hogy csizmát kell hordaniuk. Hiábavaló törekvés fiaim bármelyikének figyelmét elterelni személyes élvezeteikről és személyes céljaikról, hogy helyette a városi közigazgatás problémáival foglalkozzanak. Törődnek is ezzel nászaim gyümölcsei. És ha a házasság sok kínnal jár, a poligám házasság előre-láthatatlan mértékben megsokszorozza ezeket a kínokat a feleségek civódásából és az ivadékok vetélkedéséből eredő zűrzavarokkal. Még Isten hűséges szolgájának, szegény Ábrahámnak is volt baja vélük bőven, igaz? Ebben az első zsidó famíliában Ábrahám, Sára ösztökélésére, már a kezdet kezdetén kiűzte egyik fiát, Ismáelt a nomád gyülekezetből, amiért elválasztásának megünneplésekor kicsúfolta másik fiát, Izsákot, és ezzel a tettével előrevetette árnyékát további agresszióinak. Ismáel, annak az idegen szolgálónak, Hágárnak a fia, íjász volt, és vadember lett belőle, aki kezet emelt minden más férfira, és minden más férfi őrá. A legokosabb volt megszabadulni tőle. De aztán- amikor Ábrahám végre megszabadult Hágártól és Ismáeltől, találjátok ki, mit csinált. Újabb feleséget vett magának! Még hat gyereke lett! Az ő korában! Volt neki szüksége még több gyerekre? Mint púpra a hátán. Nem tudott másik feleség nélkül élni? Egy férfi az ő korában, éveinek teljességében? Úgy sejtem, szüksége volt más nőre. A szex hatalmas dolog ebben a mediterrán hőségben, nem én voltam az első, aki időnként olyan kanos lett, mint egy bakkecske. Rúben megkettyintette Bilhát, Júda pedig letért az igaz útról, és berakta egy ringyónak öltözött nőnek, akiről kiderült, hogy a halott fiának a felesége. A kéjvágy nem rossz dolog meleg égalj alatt, ahol hosszúak és szárazak a nyarak. Térj vissza, ó, én Súnem városából való szolgálóleányom, hogy még egyszer dédelgethesselek és nézhesselek. Bethsabé, régi szerelmem, nyújtózkodj ki mellettem, és fektesd a tenyerembe kövér seggedet; tárd szét a lábadat nekem, ahogy a múltban tetted, hogy valóban ismerhesselek téged, legalább még egyszer és talán megint megízlelhessem azt az örömöt, amely reggel eljön. Hajtsd karomra, édesem, alvó, védtelen fejed, szeretném dúdolni neki, amikor a legszomorúbb vagyok, mintha még egy teljes elvarázsolt élet állana előttünk, mert szeretnünk kell egymást, különben meghalunk. Saulnak nem volt háreme - én voltam Izráelben az, aki először kitalálta ezt a szertelenségét -, de volt neki elég baja hárem nélkül is, miután Sámuel ejtette. Saul könyörgött, hogy bocsáttassák meg neki a botlása, és Sámuel térjen vissza hozzá, hogy tovább imádhassa az Urat. Mi volt olyan rossz abban, hogy elvitt holmi marhákat, és váltságdíj fejében megkímélte egy király életét? Az Úr rosszabbakat is megbocsátott. De Sámuelt nem lehetett megingatni. Amikor megfordula Sámuel, hogy elmenjen, Saul megragadá felsőruhájának szárnyát, hogy visszatartsa, és az leszakada. Saulnak voltak napjai, amikor semmit nem tudott rendesen csinálni - ez a nap a legrosszabbak között volt. Sámuel pedig azt monda neki kimérten: „Elszakítá tőled az Úr a mai napon Izráelnek királyságát, és adta azt felebarátodnak, aki jobb náladnál." Mármost a sző szoros értelmében ez nem volt igaz. Valójában merész hazugság volt, hiszen csak később történt, Sámuel I. könyvének 16. fejezetében, hogy az Úr, megbánván, hogy Sault tévé királlyá

Izráel felett, megparancsolá Sámuelnek, menjen el Isaihoz Betlehembe, és keresse meg a királyt, akiről Ő gondoskodott Magának Isai fiai közül. A többi persze már történelem, és minden, ami csak a világegyetemben korábban megesett, puszta nyitánynak tűnik az én születésemhez és előjátéknak ahhoz a kiválósághoz, amely osztályrészemül jutott. Sámuel eljött Betlehembe a kötélen vezetett veres üszőjével. A város vénei persze reszkettek, mikor megérkezett, míg csak nem biztosította őket, hogy békével jött, áldozni az Úrnak. Rajtam kívül senki meg nem kérdezte volna, miért kellett neki Júdába, Betlehembe jönnie, hogy áldozatot mutasson be. Náluk Benjáminban nem voltak oltárok? Szólítja Isait és fiait, és többé-kevésbé így kerülök én a képbe, amikor a bátyáim közül Istennek egyik se felel meg. Attól a naptól fogva az Úr lelke rám szállt, és pontosan ugyanakkor az Úr lelke eltávozott Saultól, aki ott maradt, őrülten, mint a kakadu, és magányosan, mint a kő. Szinte semmi időbe nem telt, és máris megérett a bolondokházára. Saulnak szerintem az volt az alapvető fogyatékossága, hogy szűklátókörűségében képtelen volt felfogni: ugyanaz a teokrácia, amelyik egy domboldali legelőről őt Izráel uralkodójának kiszemelte, hamar ki is fogja tagadni, mihelyt elkezd uralkodóként regnálni. A kihágásai jelentéktelenek voltak. Előzőleg Mikmásnál ő mutatta be a csata előtti áldozatot, mert Sámuel késve jelent meg. Ez nem az ő hibája volt. Amikor az emberei éheztek, vérestül ették a húst. Ez se az ő hibája volt, és le is teremtette őket miatta. És Istenen kívül ki kárhoztathatta volna azért, amiért nem tartotta magát a saját átkához, és nem végeztette ki Jonathánt? Ezért ti kirúgnátok egy királyt? Én ugyan nem, pedig én lettem a haszonélvezője a dolognak. Nekem soha nem voltak ilyen konfliktusaim a prófétákkal és a papokkal, hála Saulnak, aki megtisztított ösvényt hagyott rám, hiszen csökkentette számukat és tekintélyüket. Mibe került nekem időnként Odavetni Sádoknak meg Abjátárnak egy mosolyt, vagy odabólintani nekik, vagy elviselni Nátán szószátyár prédikációit, amikor kénytelen voltam rá? Nekünk nem voltak templomaink vagy zsinagógáink, se rabbijaink, tehát évről évre nyugodtan megfeledkezhettünk a kovásztalan kenyér ünnepének betartásáról, ha valami érdekesebb teendőnk akadt. Tüzet gyújtottunk a Szombaton, és még dolgozhattunk is, ha akartunk. Senki nem tett szemrehányást, amiért megőriztük házi bálványainkat. Nem kellett naponta vagy hetenként imákat mormolnunk, és a mi Istenünk többnyire aludt, akárcsak az a szunnyadó vulkán, amelynek hírében valaha állt, és alig mondott valamit, amikor nem velem beszélt. Semmi mást nem kellett tennem, csak időnként vinnem egy bárányt a papok oltárára; ők levágták, és ezzel részemről kész is volt az ügy. Köszönöm, kedves barátom, és kellemes karácsonyt is egyben mindnyájatoknak; persze, örülök, ha újra eljöhetek. Se Istennek, se Saulnak nem jutott soha eszébe, hogy újabb bírát nevezzen ki Sámuel helyébe, Saul pedig se prófétát, se papot nem tartott a közelében. Mit tehetett volna szegény nyomorult? Nem könnyű királynak lenni, ha az embernek nincs igazán érzéke a dologhoz, és nincsen elődje, akinek a nyomaiba léphetne. Nem csoda, ha aggódott. Nagy csoda viszont, hogy éppen azon a napon zuhant bele első bénító depressziójába, amikor az Úr lelke eltávozott tőle és énrám szállott, és hogy éppen én voltam az, akiért elküldtek, hogy rángassam ki belőle. Számomra máig rejtélyes okokból engem már ismertek Gibeában, mint olyasvalakit, aki ügyes kézzel bánik a hárfával, és járatos a háború művészetében. Akkor még soha nem voltam háborúban. De tisztán elő tudtam adni egy dalt, és átkozottul jól bántam a parittyával. Amennyire tudni lehet, az előtt a nap előtt, amikor Sámuel felkent engem, Saul élettörténetében nem fordult elő semmiféle érzelmi instabilitás, kivéve a vallásos önkívületnek azt az egyetlen epizódját, amikor véletlenül más prófétáló képzelgők közé keveredett, vadul letáncolt a hegyről, levetette a ruháit, és meztelenül, habzó szájjal hempergett a sárban. Ez már elegendő figyelmeztetés lehetett volna az eljövendő zűrökről bárki számára, aki nem szerelmesedett bele annyira Önnön csalhatatlanságának eszméjébe, mint Isten. Mennyire szerettem én ezt a Sault. Hogy fölnéztem rá, még akkor is, amikor elkergetett és üldözött; mennyire vágytam rá, hogy keblére öleljen és családtagként befogadjon a házába. Erre soha nem került sor. Többet jelentett számomra Istennél. Saulról még mindig álmodom; Istenről soha életemben nem álmodtam. Saulhoz kapcsolódó álmaim teli vannak vágyakozással, bűnbánattal és megbékéléssel. Amikor elküldtek értem, hogy gyógyítsam meg, úgy mentem Betlehemből Gibeába, mintha minden lépésemet megszentelt földön tenném. Mezítláb mentem, küldetésemet szentnek láttam. Az út nagy részében úgy éreztem, eláll a lélegzetem a tisztelettől. Ő volt a híres Saul, és én találkozni fogok vele. Ő volt az én uram és királyom. Ő volt Izráel megváltója, az a katonai vezető, aki első nagy győzelmével megfutamította az ostromló ammonitákat Jábes-Gileádnál, aztán Mikmásnál elporolta a

filiszteusokat. És most le volt törve, mint a bili füle. Az irónia iróniája, ahogy a Prédikátor mondta, hogy engem, betegségének szándéktalan okát hívtak el gyógyítására. Apámnak akartam nevezni őt. Apámnak is neveztem. Valahányszor megszólítottam, mint uramat és királyomat, mindig apámnak neveztem. Valahányszor válaszolt, mindig fiának nevezett. Azokban az években, amikor a közelében voltam, szerettem volna megölelni. Azokban az években, amikor távol voltam tőle, vissza akartam térni hozzá. De ő közömbös volt érzelmeiben, és mindig sakkban tartott. Azt mondta, mindig emlékezni fog rám, és nem emlékezett. Azt mondta, mindig olyan leszek számára, mintha a saját fia volnék. Ha már akkor tudtam volna, milyen érzelmeket táplál a gyerekei iránt, már ez okot adhatott volna az aggodalomra. Amikor megérkeztem a hárfámmal Gibeába, abba a vályogházba, fölajánlották, hogy mossak lábat. Persze tüstént megragadtam az alkalmat. Egy darabig áztattam fáradt lábamat a cseréptál hűvös vizében, aztán alaposan megtöröltem az odakínált gyapjútörülközőkkel. Félénken indultam az ajtónyíláshoz, ahová odavezettek, aztán egyedül léptem át annak az alacsony tetejű szobának a küszöbét, ahol Saul némán és magányosan olyan iszonyatos töprengésbe merült. Összeszorult a szívem abban a pillanatban, ahogy megláttam. Uram, a király, nagyon rossz állapotban volt. Ez a szinte hihetetlenül fejlett izomzatú, magas, hordómellű férfiú úgy bukott előre félig hátradőlt ültéből a szoba végébe álló kis fapadon, mint valami élettelen tárgy. A válla lehorgadt, a fejét leejtette. A haja kócos volt, a szakálla gubancos. Kiugró erekkel átszőtt, napbarnította alsókarját petyhüdten pihentette a combján. Először meg se moccant, és azt a tragikus benyomást keltette bennem, mint valami használaton kívül helyezett hatalmas gépezet. Volt egy perc, amikor meg voltam rémülve. Ahogy ott ült, arcán a beletörődés és a gyógyíthatatlan kínszenvedés kifejezésével, olyan néma komorságot árasztott, melynek tanújául lenni majdnem olyan fájdalmasnak tűnt számomra, mint elszenvedni azt. A szoba félhomályos volt, a levegő sűrű, de az egész élmény egyáltalán nem olyan volt, mint ahogy azt Robert Browning elképzelteti veletek - nem, egy csöppet se volt olyan, ahogy Robert Browning leírja. Miért hallgattok rá? Én ott voltam, Browning meg nem, Itáliában volt, onnan küldözte haza a gondolatait, külföldről. Saul soha nem tápászkodott fáradságosan lábra, mint valami kimondhatatlan nyomorúsággal megvert ember, és nem egyenesítette ki elgyötört testét, fölemelt karját oldalvást, a kereszt alakjában kinyújtva. A keresztre feszítés római találmány, nem héber, és ez ezer évvel azelőtt történt, mielőtt a rómaiak egyáltalán megjelentek. A kivégzéseknél mi legjobban szerettük az embereket tűzben megégetni, vagy kövekkel megkövezni, de egyiket se vittük túlzásba. Sokkal könnyebb volt elviselni bűnöseinket, és együtt élni az általuk okozott főfájásokkal, mint ítélkezni fölöttük és megölni őket. Miért csaptunk volna hűhót? Legtöbbször az égre bíztuk őket, vagy egyszerűen hagytuk, hogy valaki nekiessen a kardjával az ellenségeinknek. És még valami: akkoriban közülünk senki nem adott volna egy pipa bagót a Messiás második eljöveteléért, az elsőről nem is beszélve, de még egy árva szót se szólt erről senki. Kinek volt szüksége Messiásra? Nem volt mennyországunk, nem volt poklunk, nem volt örökkévalóságunk, nem volt túlvilági életünk. Semmi szükségünk nem volt akkor Messiásra, mint ahogy most sincs, és az én gondolkodásom szerint a halhatatlanság a legutolsó dolog, amit értelmes ember magának kívánna. Az élet legtöbbünk számára, úgy, ahogy van, úgyis túl sokáig tart. Még abban sem vagyok biztos, csakugyan olyan nagy szükségünk volt-e Istenre, ahogy a jelek szerint szükségünk volt arra, hogy higgyünk Benne. Azt tudom, hogy nagyjából minden jó ötlet, ami Vele való diskurzusaink során felmerült, tőlem származott. Az a haditerv, hogy a szederfákon átlopakodva kerítsük be a filiszteusokat, a második réfáimi csatában, Tőle származott. De nem vagyok benne biztos, hogy ez olyan sokat számított-e, vagy hogy magamtól nem jutott volna-e eszembe. Azt tudom, hogy Joáb elgondolása, miszerint támadjuk meg őket hajnalban, szemtől szembe, csöppet sem tetszett nekem. Saul megtört, tehetetlen tekintetéből ítélve, valószínűleg másképpen viszonyult ahhoz a kérdéshez, hogy van-e szükség Istenre, mint én. Bár a lábmosó melencét odakészítették mellé, lábujjaira és bokáira rászáradt a föld sara. Formátlan birkabőr sarui oldalukra fordítva hevertek a fal mellett, amelyhez hegyükkel fölfelé odatámasztotta hajítódárdáját és lándzsáját. Kötéllé szőtt gyapjúból való alvószőnyegét kiterítették a padlón, fejénél a durva kecskebőr támasszal. Bár király volt, Saul nem volt hajlandó ágyba feküdni, a földön hált. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy tudja, hogy ott vagyok, attól a pillanattól fogva, amikor beléptem. Ám eltartott egy ideig, amíg megmoccant, és lassan felém fordult, hogy szemügyre vegyen.

Kezét a szeme fölé emelte, mintha el akarná ernyőzni a mögöttem lévő ajtónyílás világosságától. Feszült figyelemmel bámultam rá vissza. Úgy nézett ki, mint aki sírni szeretne. Tekintete egy szerelmes férfi elhagyott, tönkresilányított tekintete volt. Én is ismerem a szerelemnek ezt az élettelen, üres gyötrelmét Bethsabéval töltött első éveimből, amikor a dolgok olyan fantasztikusan jól mentek, és ismerem későbbről, a vágyakozásnak azokból a végtelen rohamaiból, amikor a dolgok kezdtek olyan visszavonhatatlanul megváltozni. A sajgó szívnek ezek a semmihez sem fogható követelései ritkán és alig csökkentek, jó időkben, rossz időkben egyaránt. - Ki vagy te? - kérdezte végül Saul szánalmasan, szinte suttogva, mérhetetlenül kiszáradtnak tűnő torkából préselve a hangot. - Nehezen emlékszem vissza dolgokra. Egy pillanatra majd megfojtott az együttérzés hirtelen árja, könnyekre fakasztott, és szédültem belé. - Dávid vagyok, alattvalódnak, Isainak a fia, Betlehemből. - Baj van az emlékezetemmel - ismételte meg. - Játszani fogok neked - mondtam. - Játszani fogsz nekem? - kérdezte epekedve, és elhallgatott, tátott szájjal várva a válaszomat, mint a gutaütött. - Játszani és énekelni fogok neked. - Azt mondják - tűnődött töprengve -, hogy a zenének varázsa van, megnyugtatja az elvadult keblet. - Ezt én is gyakran hallottam - feleltem alázatosan, fiatalos tenor hangon, mint valami templomi kóristagyerek. Ám őszintén szólva nem volt túl sok bizodalmam ebben a közhelyben. Unokafivéremnek, Joábnak mindig olyan elvadult volt a keble, hogy nem találta párját a világon, és a zenémnek rá gyakorolt hatása mindig inkább felfokozta, mintsem megnyugtatta viharos természetét. Az én zenélésem és éneklésem már akkor az összeférhetetlenség szakadékát hasította közénk, amikor még egykorú gyermekekként együtt nevelkedtünk Betlehemben. Ő kocogott meg súlyt emelt, én ódát költöttem egy nárciszhoz. Saul egy apatikus biccentéssel jelezte, hogy lépjek beljebb, és keressek magamnak megfelelő helyet, aztán lesütött szemmel elfordította a fejét és várt. Én a nyolchúrú hárfámmal jöttem Gibeába, hogy legjobb oldaláról mutathassam be technikai ügyességemet. Most a mellemhez szorítottam hangszeremet, megpróbálva eltitkolni kezem remegését. A szám mintha megbénult volna. Sault a jelek szerint már nem érdekelte a dolog. Teli feszültséggel helyet foglaltam egy alacsony zsámolyon, egyik csupasz térdemet lehajtottam a földre. Megnyaltam az ajkamat meg a szájpadlásomat merevnek érzett nyelvemmel, és megpróbáltam elkezdeni. Ám mindjárt az első hang kis, tompa csuklással, szinte károgva a torkomra fúlt. Hálás voltam, amiért Saul a jelek szerint nem figyelt oda. Hangom még a következő két hangjegyen is hamisan botladozott, és már-már kezdtem elveszíteni a bátorságomat, de aztán, amikor láttam, hogy megremeg és meglepetten összerándul, amint ujjaim a húrokba kapnak, mintha a levegőben lebegő, vibráló akkordok valahol rokonszenvező rezgéseket keltenének benne, amelyek egész lényét átjárják, anélkül hogy tudatára ébredtem volna, helyreállt az önbizalmam. Éreztem, hogy "szilárdan kézben tartom a helyzetet, és a bizonyosság erejével tudtam, hogy amint folytatom, egyre jobban és jobban szól, úgy énekelek, mint egy angyal, és a hangom férfihangnak túl fiatalos, lányhangnak túl édes. Anyám egyik egyszerű, rövid, orosz bölcsődalával kezdtem, amellyel kisgyerek koromban szokott álomba ringatni, amikor féltem a sötétben, később pedig magában dúdolgatta a házban, ha jókedve volt. Saul figyelmesen hallgatott, és úgy éreztem, tetszik neki a dolog, így aztán merészen belevágtam saját hosszabb és bonyolultabb szerzeményeimbe. Fegyverről és vitézről énekeltem, meg Akhillész haragjáról, aztán az ember első, Istennel szembeszegülő engedetlenségéről, ebben a sorrendben, és árkádiai naivitásomban eszembe se jutott, hogy olyan témákat cifrázok, amelyek vagy felébresztik előítéleteit és feldühítik, vagy nosztalgiába és lelkiismeret-furdalásba taszítják. Szerencsémre az utóbbi következett be. Témáim ötletszerű megválasztásában talán egy felsőbb hatalom irányított, de az is lehet, hogy nem. Hallottam, amint Saul fölsóhajt. Láttam, ahogy végtagjai elernyednek, és szelíden visszanyerik rugalmasságukat. Figyeltem, ahogy eltűnnek arcáról a sötét, merev ráncok, láttam, ahogy arckifejezése kiszabadul a fatalista kétségbeesés markolásából, és elmélkedő ábrándozássá lágyul. Még a fejét is billegetni kezdte kissé zeném melodikus áramlásának ritmusára. Nagyon örültem sikerem e látható bizonyítékainak. Micsoda pompás, szívderítő látvány lehettem! Olyan fehér voltam, és olyan pirospozsgás. És nyilvánvalóan csodát műveltem. Miközben még a

levegőben remegtek az ember Istennel szembeszegülő első engedetlenségéről szóló eposzom utolsó hangjai, Saul fölemelkedett és kihúzta magát, mintha most fedezné fel újra, hogy mozgatni tudja, aztán kinyújtóztatta a karját. Kitátotta a száját, és derűsen ásított. Produkciómat a tűzliliomokhoz szóló korai ódámmal fejeztem be. Természetesen más vágyam sem volt, mint folytatni. Ráadásnak, ha Saul kikövetelte volna, a változatosság kedvéért egy élénk és enyhén pajzán kuplémat gondoltam előadni egy szenvedélyes pásztorról meg a szeretőjéről. De Saul úgy állt fel a padjáról, mint egy kimerült ember, aki tudja, mit akar, és egyetlen intéssel jelezte, hogy eleget hallott, és meg van elégedve. Lassan keresztüldöcögött a szobán elégedetten nyögdécselve lekuporodott az alvószőnyegére, aztán percekig csak ült némán, karját a térdén keresztbe fonva. Megint attól féltem, hogy megfeledkezett rólam. Nem akartam moccanni se. Eltelt még egy perc, aztán felemelte a kezét, és intett, hogy menjek oda hozzá. Félénken közelítettem, aztán, amikor már előtte álltam, letérdeltem, hogy szembenézhessek vele. Gyöngéden két óriás kezébe vette a fejemet, és mélyen a szemembe nézett, valamiféle tiszteletteljes és ünnepélyes hálával. Sebesen vert a szívem. - Soha nem foglak elfelejteni - mondta halkan. - Azt akarom, hogy mindig velem legyél. Olyan leszel nekem, mint a gyermekeim közül az egyik. Azt akarom, hogy holnap reggeltől fegyverhordozómként szolgálj engem. Az éjszakát a köpenyembe burkolódzva töltöttem a földön, egy sima, száraz részen, amit a háza elülső sarkánál találtam. Nemigen tudtam aludni. Agyamban a csillogó remények és a kábító várakozások kavalkádja keringett. Reggel aztán hazaküldtek. Amikor Saul meg én két év múlva szemtől szembe álltunk egymással, azon a napon, amikor megöltem Góliátot, mintha még soha nem látott volna.

6 SAUL SZOLGÁLATÁBAN Saul szolgálatában hamarosan rájöttem, hogy szinte lehetetlen bármit jól csinálnom. Minél jobban sikerült, annál nagyobb kudarcot vallottam. Életben maradtam, kitűntem, és kezdtem nevet szerezni magamnak a filiszteusok legyőzésével. Azt hiszitek, Saul büszke volt rám? Jonathán igen. Még Abner is értékelte a ravaszságomat, az okosságomat, a bátorságomat és növekvő katonai hírnevemet. De Saulnak egyszerűen nem lehetett többé a kedvére tenni attól fogva, amikor először látta a saját szemével, hogyan jönnek ki Izráel városaiból a nők örömujjongva, dobjaikkal és más zeneszerszámaikkal az üdvözlésemre, és hogyan felelgetnek egymásnak dallamosan énekelve:

Vagy fordításban: Megverte Saul az ő ezerét, és Dávid is az ő tízezerét. Mit tehettem én, ha egyszer kiderült, hogy tízszer akkora harcos vagyok, mint Saul? Ennek ellenére rettenetes zavarba ejtett, amikor láttam, micsoda dühbe gurul. Ha pillantással ölni lehetne, nekem tüstént végem lett volna, és attól a naptól fogva mindig szemmel tartott, még akkor is, amikor már a veje voltam, és elvárta tőlem, hogy majd minden este a királyi asztalnál vacsorázzam az ő házában, Gibeában. Ki tudott volna enni ilyen neheztelés közepette? Világosan emlékszem arra az órára, amikor sorsom Saulnál nyugtalanítóan balra fordult. Vidáman masíroztunk, derűsen vonultunk haza a filiszteusok fölött aratott újabb győzelmünk után, amelyben megint kitüntettem magam. Aztán előjöttek a nők a dobjaikkal és más zeneszerszámaikkal, és elkezdtek énekelni Saul ezeréiről meg az én tízezereimről. Refrénjük zene volt füleimnek, és persze vigyorogtam, őszintén szólva azt vártam, hogy Saul némi atyai büszkeséget mutat és örülni fog az elismerésnek, amit kaptam. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Saul riadt és komor arccal hallgatta

őket. Láttam a tőrdöfést a tekintetében, amikor meggyorsította menettempónkat, hogy sietve elhagyjuk az engem dicsőítő tömegeket. Miután a nők elmaradtak a hátunk mögött, Saul félrevonta Abnert, az én irányomba, mintha csak elkerülhetetlenné és holtbiztossá akarná tenni, hogy én is halljam a szavait. És lássam viselkedésében a szemrehányást. - Dávidnak tízezreket tulajdonítanak - mondta hangosan. - Hallottad őket? - Hallottam. - Tízezreket! Hallottad? - Hallottam, hallottam - felelte Abner feszengve. - És nekem csak ezreket. Azt is hallottad? - Hallottam őket, igen, hallottam. - Hol volt ő a tízezertől? Sehol. - Tudod, milyenek a nők. - De én megcsináltam az ezreimet, nem igaz? - Könnyedén. - Csak neki énekeltek... hallottad őket, nem?... és táncoltak is neki. Énrám gyakorlatilag rám se hederítettek. Láttad? Hallottad? - Hallottam, hallottam - mondta Abner. - Mit akarsz tőlem? Hallottam én ezt már előbb is. - Hallottad már előbb is? - reccsentett rá Saul. - Mikor? - Sokszor. - Miért nem mondtad nekem? - Minek bosszantottalak volna vele? Saul gyilkos tekintettel meredt rám. - Mit kaphat ez, ami jobban kielégítené a királyságnál? Hadd mondjam meg nektek az igazat: valami nagyon hasonló gondolat már kószált az én agyamban is, amióta csak csatlakoztam Saulhoz, és kezdett olyan jól menni a sorom, de esküszöm, mindig inkább serdülőkori fantaziálgatás volt az, mintsem olyan állhatatos, nagyra törő ambíció, amely egy szép napon esetleg túllendül önmagán. Nem kacsingattam Saul trónjára, amíg meg nem halt. Kérdezzetek meg akárkit. Kérdezzétek meg Ákist, Gáth királyát. Hogy megértsétek az elképedésemet, tartsátok szem előtt, hogy még szinte gyermek voltam akkoriban, olyan zöldfülű, amilyen csak egy vidéki suhanc lehet, és nem sokat tudtam azokról a romboló perverzitásokról és kétértelműségekről, amelyekkel az emberi szív képes beszennyezni magát. Akkor régen ki tudta volna elképzelni Saul irántam táplált gyűlöletének mértékét, vagy megérteni azt a fenyegető paradoxont, hogy minél többet viszek végbe azért, hogy a kedvében járjak, annál nagyobb lesz irántam érzett féltékenysége és dühe? Tudom, mennyire sértett, amikor először láttam így haragudni, és milyen furcsa és bűntudatos zavarba estem attól fogva, valahányszor ilyennek találtam. A gonosz lélek, életében másodszor, mindjárt másnap megszállta Sault. Gyorsan elterjedt a híre Gibeában, hogy megint a rejtélyes búskomorság állapotába került. Én az első hírre elővettem kecskebőr tokjából a hárfámat, és vártam. A pletykák szerint Saul ki se mozdult a hálókamrájából, nem ízlelt meg ételt, nem mosta meg a kezét, sem a lábáról nem mosta le a föld porát. Szexre sem vágyott. Nem volt hajlandó megfésülni a haját, vagy megtisztítani a körmét. Amikor meggyújtották lámpáiban az olívaolajat, elfújta a lángokat, és udvariatlanul azt motyogta, hogy jobban kedveli a sötétséget az átoknál. Gyorsan eszükbe jutottam. Nem fecsérelték megint az időt próbálkozásokkal, nyugtató borosflaskákkal vagy vigasztaló almákkal. Zenét akartak. Én mohón kaptam a meghíváson, hogy zenéljek és énekeljek neki, az alkalmon, hogy visszatérhessek a kegyeibe, kiűzve agyából azokat a baljós rémalakokat, amelyek kínozták. Boldoggá tettek Abner könyörgései, úgy éreztem, az ég választott ki, olyasvalakiként, aki egyedülálló dolgokra van szánva, akit a zene varázsos gyógyítóképessége révén a legmagasztosabb kegyelem érintett meg. És megint én lettem a jani, a dzsoli dzsóker. Nagyon finoman fogtam bele Saulnak adott szerenádomba tiszta és ártatlan énekhangommal és nyolchúrú hárfámmal. Isteni voltam, akár egy kasztrált énekes. A királynak a legjobb dukált. Az ajkamon fölcsendülő tiszta dallam első hangjától fogva tudtam, hogy soha nem voltam még jobb. És megint megfigyelhettem zsenim szelíden üdítő hatását, amint bánatos dallamom átjárta Saul túlterhelt tudatát. Szemem láttára kezdett magához térni, megdöbbentő módon kilábalt abból a katatón depresszióból, amelybe egyik napról a másikra belezuhant, és amelyben akkor találtam, amikor beléptem hozzá. Mocorgott, megmozdult, újra felfedezte önmagát, visszatért az élők közé. És én

vezettem őt át ide. Csodálatos látvány volt. Amikor habozás nélkül átváltottam meglehetősen fölkavaró örömódámra, Saul mereven billegette a fejét, mintha keresgélné a tempómat, és uralmát próbálgatná idegi impulzusai fölött. Kihomorította a hátát, aztán behajlított könyökkel oldalvást kinyújtotta a karját, és megforgatta a vállízületeit izmos gödrükben. Végül fölemelte borús arcát, és szemügyre vett. Annak az embernek a gyászos kifejezése ült rajta, akinek nemrég megrázó hírt hoztak, és csak most kezdi lassan összeszedni magát. Boldog voltam, amikor láttam, hogy úgyszólván a mélységes hála és a múlhatatlan szeretet kifejezésével néz rám. Semmi kétségem nem volt felőle: tudta, hogy én mentettem meg. Bocsánatkérően kissé elmosolyodott, és csipás, dagadt szemében kigyúlt az értelem szikrája, amikor kivette az alakomat és felismert. Úgy éreztem, ez maga a megváltás - mostantól még jobban le lesz kötelezve nekem, mint valaha. Boldogan legeltettem rajta a szemem. Aztán, mire észbe kaptam, az őrült kurafi máris talpra szökkent a dárdájáért, és teljes erejéből a fejemnek hajította. Lebénultam. A dárda hangos puffanással fúródott bele mellettem egy gerendába, remegő fája alig néhány hüvelyknyire zümmögött a fülemtől. Ki hitte volna? Ez a strici tényleg meg akart ölni! Néhány pillanatig meg se bírtam moccanni, csak ültem, tátott szájjal, amíg oda nem ugrott a másik dárdáért, azt is felém hajította, és megint elhibázott. Akkor aztán rémülten talpra szökkentem, és menekültem pokoli társaságából, amilyen gyorsan csak a lábam vitt. Abnernek a szeme se rebbent, amikor elmeséltem neki, mi történt. -Meg kell tanulnod a jóval együtt a rosszat is elfogadni - tanácsolta filozofikusan, fél kézzel a himlőhelyes képét vakargatva, aztán elhallgatott, és megszopogatta a másik kezében tartott pomagránátot. - Elhibázott, nem? - Kétszer. - Akkor meg mit panaszkodsz? Ez nem ugyanaz, mintha eltalált volna, igaz? - Nem kaphatnám vissza legalább a hárfámat? A legjobb hárfám. - A teendő az - mondta Abner, amikor visszajött a hárfámmal -, hogy ne kerülj a színe elé, amíg meg nem fordul a kedve. Saul ezt megkönnyítette, mert elbocsátott magától. Én halálra vagy lefokozásra számítottam, ehelyett kinevezett egy ezred kapitányának. Aztán meg harci bevetésekre vezényelt távoli helyekre, egy-két tucat emberből álló különítményekkel a filiszteusok csőcseléke ellen, akik benyomultak a völgyeinkbe, falvakat fosztogattak és foglaltak el Izráel északi vagy Júda déli részén. Én kötelességtudóan elmentem akárhová, ahová Saul küldött, eszesen viseltem magam minden utamban, és megpróbáltam ezzel felvidítani. Hiú remény volt. A jelek szerint egész Izráel és Júda megszeretett, mert őelőttük mentem ki és jöttem be diadalmas felszabadító és biztosító rajtaütéseimről. De Saul nem. A jelek szerint annál jobban félt tőlem és annál jobban neheztelt rám, minél bölcsebben viselkedtem. Egyszerűen őrjítő volt kibékítését célzó kétségbeesett erőfeszítéseim hiábavalósága. Teljesen tanácstalan voltam. Szívdobogásban szenvedtem, írtam is róla egy pompás zsoltárt. Életem egyik sajnálatos tényeként marad fenn, hogy jövendő apósom meg én soha többé nem éreztük magunkat fesztelenül egymás társaságában az óta az első dárdásepizód óta. Mondjátok, mivel szolgáltam én rá erre? Úgy éreztem, mind a ketten egyre kutattuk ennek a rejtélynek a megoldását, de mindketten csak ugyanarra juthattunk: semmire. És ez mindkettőnk számára egyformán nyugtalanító volt. De az ő mogorva neheztelése és fortyogó dühe soha nem csillapodott le teljesen. Állandó veszedelemben éreztem magamat, és állandóan bűnbánó hangulatban voltam. Hogy lehetett volna ezt a pátriárkaalakot kiengesztelni azért, amit nem tettem? A legjobb esetben is csak kölcsönösen zavarba hoztuk egymást. Más alkalmakkor pedig nyilvánvaló volt, hogy a látásomat sem bírja elviselni a heves és veszélyes izgatottság szemmel látható jelei nélkül. Ellenszenve mindenki számára nyilvánvaló volt körülötte, és ideges aggodalmat keltett Jonathánban és másokban. Én magam képtelen voltam eligazodni rajta. Mit akart tőlem? Ki álmodta volna akkor régen, hogy Sámuel miatt mindennap szinte leküzdhetetlen indulatokkal kell birkóznia, nehogy megöljön? Az a rosszindulatú fasz abban a szánalmas, zavaros reményben küldözött azokra a távoli helyekre, azokkal a maroknyi különítményekkel, hogy hátha elér majd a filiszteusok keze az övé helyett. Saulnak az volt a véleménye - talán jó okkal -, hogy Isten szeret engem. Ezért aztán, amikor ép eszénél volt, félt megölni engem. Saul olyasmivel próbálkozott, amit én, jóval később, sikeresebben és eredményesebben vittem végbe a szerencsétlen palimadárral, a hitteus Uriással. Nem akartam én magam megölni, mégis szabad kezet kellett kapnom, hogy elvehessem a feleségét, mielőtt terhességének jelei tagadhatatlanul nyilvánvalóvá válnak. Nincs új a nap alatt, új cselekmény meg biztosan nincs. Mutassatok nekem bármit, amiről azt

lehetne mondani, „nini, ez új", és én ki fogom mutatni, hogy már volt. Az életben különben is mindössze négy alapvető cselekmény van, az irodalomban pedig kilenc, és minden más csak variáció, hiúság és a léleknek gyötrelme. Azt holtbiztosan tudom, hogy én nem éreztem Isten szeretetét azokban a viharos napokban. Ehelyett sokat éreztem a léleknek gyötrelméből, mert Saul nyilvánvalóan szüntelen és kibékíthetetlen ellenségességgel gyűlölt engem. Bizakodó naivitásomban elkövettem azt a hibát, hogy feltételeztem: komolyan gondolja, amit logikus óhaja szerint mondott, tudniillik hogy diadalmaskodjam ellenségein. De valahányszor ezt tettem, dühbe gurult és begolyózott. Ezért aztán tátva maradt a szám, amikor megérkezett szolgáinak küldöttsége, és elmondták nekem, hogy Saul leánya szeret engem, és Saul azt akarja, hogy legyek a veje. Az emberi vágyak hiábavalósága már csak ilyen: egy szempillantás alatt képes voltam becsapni magamat, és elhinni, hogy most már jó véleménnyel van rólam. Minden csak hiábavalóság, tudjátok, minden, hosszú távon minden csak hiábavalóság és a léleknek gyötrelme. Szinte egy szempillantás alatt a világon a legtermészetesebb dolog lett a szememben, hogy a király leánya szerelmes belém. Most visszatekintve úgy látom, a szokatlanabb jelenség az volt, hogy olyan könnyen szálltam csatába, mintha születésemtől fogva arra szánt volna a sors. Gyerekkoromban soha nem voltam harcias. Az emberek elfelejtik, hogy Góliát volt az első ember, akit megöltem. Azelőtt soha nem voltam még csatában. Azok a beszámolók, melyek szerint én harcos és vitéz férfi lettem volna, csak a hősimádat csipkéi, hiszen különben már ott lettem volna a helyszínen, Sokó árkaiban, nem? A képzeletet megragadó megváltók hagyományosan bejelentés nélkül érkeznek, és homályos vagy alantas származásúak. Ez állt rám is. Hol lett volna a drámai csúcspont, ha én pusztán egy híres harcos vagyok, aki diadalmaskodik egy másik fölött? Akhillész Hektoron aratott győzelme az Iliász leggyöngébb része - ő volt a befutó favorit, akire mindenki tett. Homérosznak nem volt erős oldala a történet felépítése, igaz, de hát persze Homérosz beleragadt az igazságba. Betlehemben nevelkedtem, és nem nagyon érdekelt sem a hadijáték, sem bármiféle más csoportos tevékenység. Soha nem lelkesedtem annyira a férfias harci művészetekért, mint unokafivéreim, Joáb, Abisái és Asáel, akiknek nagy mulatságuk telt bennük. Mivel utolsóként születtem egy nagy családban, ők pedig legidősebb nővérem, Séruja első ivadékai voltak, közel egykorúak voltunk. Én mindig ügyesebben bántam a kevesebbre becsült parittyával, és jobb szerettem egyedül kövekkel hajigálózni - magányos, romantikus figurának képzeltem magam, miközben kotlottam a verseimen meg a zeneműveimen, és egyidejűleg vigyáztam a birkáimra. Joáb meg a többiek gondtalanul, igaz, kimerítően töltötték óráikat, súlyt emeltek, fekvőtámaszokat csináltak, vágtáztak, és különféle dolgokat vertek szét összetákolt kalapácsaikkal és fejszéikkel a filiszteusok képzelt hordái elleni hadijátékaikban. Én köveket hajigáltam távoli legelőkön; és egy felhős, szeles napon, miközben szinte vakon bámultam kicsiny nyájam juhainak szürkülő, nyíratlan farát, megkomponáltam híres Air-emet a g-húrra. Tehetséges fiatal zeneszerzőként és aranykezű hárfás csodagyerekként szerzett hírem azonban igencsak megérdemelt volt, és széles körben ismertek a vidéken, már tizenéves koromban. Nem hinném, hogy Joáb ezt fabatkányira is értékelte volna. Joáb mindig faragatlanul nyilatkozott az én dalszerzőségemmel kapcsolatban. Joáb szemében minden férfi énekes gyanús volt, és a férfi táncosok is. Biztosan azt hitte, buzi vagyok. Számomra viszont az az ember, aki legbelül zenétlen, az kész az árulásra, taktikázásra, s ezt dacosan gyakran meg is mondtam Joábnak, pontosan ezekkel a szavakkal, még aztán is, amikor már király voltam. Továbbá, mint talán már utaltam rá, fantasztikusan jóképű fiatalember voltam, sőt, enyhén nőies módon, talán még szép is. Azt hiszem, ez se tetszett neki. Se neki, se bárki másnak soha nem adtam volna meg azt az elégtételt, hogy azt színleljem, mintha nem lelném mérhetetlen gyönyörűségemet elegáns testtartásomban, megnyerő mosolyomban és önironikus modorosságaimban. Az öregasszonyok kotkodácsoltak láttomon, a fiatal feleségek és a hajadon lányok vágyakozó pillantásokat vetettek rám, időnként még az átutazó idegen férfiak is meglepetten rezzentek össze, amikor megpillantottak, és olyan kérdő arckifejezéssel, amely ugyancsak teli volt rejtett célzással, erősen megbámultak. Csinos voltam, és tudtam, hogy jó a megjelenésem. Ott volt a nyakam, melyet elefántcsontból való toronyhoz hasonlítottak, és dús fürtjeim, melyeket hollófeketének jellemeztek - és nem csak én. Nem túlzok, amikor azt mondom nektek, gyakran voltam tanúja, amint legszebb juhaim bégettek a vágytól és forgatták a fejüket, nagy, sóvárgó tehénszemeket meresztve rám. Ezért aztán hamarosan nem is tűnt már olyan rendkívülinek számomra, hogy Mikál, a király leánya belém szeretett. Miért ne szeretett volna? Hát nem volt-e bőröm fehérebb a tejnél és

pirospozsgásabb a rubinoknál? Ugyan ki volt nálam különb arrafelé? A hiú embereknek akkora képességük van az önbecsapásra, hogy hamarosan már ugyanilyen kézenfekvőnek tartottam, hogy Saul örül a leányával kötendő házasságomnak, és leegyszerűsíti számomra a dolgokat a lányért térítendő fizetség ügyében. Eszembe se jutott, hogy lányának irántam tanúsított szerelmes hajlandóságában alkalmat vélt találni arra, hogy csapdát állítson nekem, melynek révén, mint hitte, elejthet a filiszteusok keze által. - A királynak nincs ellenére a dolog? - érdeklődtem, amikor tájékoztattak, hogy Mikál szerelmes belém. - Azt akarja, hogy legyél a veje - felelte Abner tömören. Csak utólag jöttem rá, hogy nem az én kérdésemre válaszolt. Abner soha nem volt könnyű eset számomra. - Az volt a benyomásom, hogy nem kedvel - mondtam szerényen. - Első vagy a listáján. - Ki vagyok én? - tiltakoztam illő alázatossággal. - És mi az én bátyám családja Izráelben, hogy én legyek a király veje? Nem állok nagy becsben. - Nála igen. - Csakugyan kedvel engem? - Amikor kimégy és harcolsz a filiszteusokkal - emlékeztetett rá Abner, ügyesen megint kitérve a kérdés elől -, nagy vereséget okozol nekik, és azok elfutnak előled. - Észreveszi ezt a király? - Van-é só a tengerben? - Soha semmit nem szól a dicséretemre. - Tudod, hogy félszeg. - Néha az az érzésem, fél, hogy rosszban sántikálok - feszengtem egy pillanatra. - Van-e jobb mód csillapítani ezt a félelmet, mint ha házának tagjává tesz, és a közelében tart? - Ez tényleg így volna? - Én ezt javasoltam. - Mondhat az ember nemet egy királynak? - tettem fel a szónoki kérdést. - Van-é a bikának tőgye? - Ordít-é a vadszamár, amikor van legelője? - Az egész napot ezzel töltjük, Dávid? - Abner soha nem adta semmi jelét, hogy személy szerint el volna bűvölve tőlem. - Én szegény ember vagyok - figyelmeztettem, illő szerénységgel, egyenesen a lényegre térve. Nincs pénzem, nincs földem. Még az a néhány szegény juh is atyámé, Isaié volt, nem az enyém, amiket a pusztában őriztem. Abner mulatott a saját válaszán. - Van-é a királynak pénzre szüksége? Hiányt szenved-é földekben vagy juhokban Saul? - A sivatag homokja ezüstből van-é? - feleltem szellemesen. - Avagy az erdők gyomja aranyból van-é? - folytatta Abner, azzal az érzelemmentességgel, amely mindig rejtélyesebbé tette őt számomra. -Saul a király, és mindig annyi pénzt, földet és juhot vehet el magának, amennyit csak akar. Nem, a király nem kíván semmi ilyesféle jegyajándékot a lányáért. Csak jelképes ajándékot akar, a jóhiszeműségnek valami kézzelfogható előlegét. - Miféle kézzelfogható előlegét? - Egy csekélységet, egy bagatell dolgot a király lányáért, amely nem fogja megszégyeníteni a te atyádat, sem téged nem fog még átmenetileg sem gúzsba kötni. Saul nem kíván vagyont. - Akkor hát mivel fogok fizetni a lányáért? - voltam most már kénytelen megkérdezni. - Egy font hússal - szólt a válasz. - Egy font hússal? - visszhangoztam meglepetten. - Vagy tíz vagy tizenkét unciával, amennyit összesen kitesz - közölte Abner fölényesen. Félig lehunyt szemmel, egykedvűen figyelt. Sehogy se tudtam eligazodni rajta. - Miféle hússal? - Filiszteus hússal. - Ezt egyszerűen nem értem - vallottam be őszintén. - Előbőrökkel - mondta Abner, olyan túljátszott türelemmel, mintha csak be lettem volna avatva összes megbeszéléseikbe, és bornírtságomban ez az alapvető pont elkerülte volna a figyelmemet. - A király előbőröket akar. Hozd el neki száz filiszteus szeméremtestének bőrét, hogy bosszúját megálljad

ellenségein, és a veje leszel. Semmi mást nem akar. Száz előbőrt. Előbőröket? Majd táncra perdültem örömömben, amikor megértettem. Száz filiszteus előbőrét? Hozhatok én neki ezret is! - Kétszázat adok neki! - kiáltottam ujjongva, a hencegő bőkezűség és a konzervatív józan ész keverékével. - Mikor akarja őket? - Azt hiszem, minél előbb, annál jobb - döntötte el a kérdést Abner -, mindenki szempontjából. Amíg a lány még csinos és elég fiatal, hogy gyermekeket szüljön. Saul unokákat akar. - Tüstént indulok. - Mennyi időbe fog kerülni? Annyi embert vihetsz, amennyire csak szükséged van. El lettetek volna bűvölve a szakértelmemtől, amellyel elkezdtem hangosan számolgatni. Abnert teljesen lenyűgözte. Szükségem lesz, kalkuláltam folyékonyan, minimum négy épkézláb, fiatal Izráelitára, hogy elkapjanak egy eleven filiszteust, és legyűrjék a földre, hogy meg se tudjon moccanni, egy ötödikre, aki megmarkolja a nemi szervét, és elég szilárdan tartja ahhoz, hogy leküzdjön bármiféle önkéntelen ficánkolást, amivel vissza próbálna hőkölni a tervezett sebészi beavatkozás elől, no meg egy hatodikra, aki biztos kézzel bánik a pengével, és szakértően le tudja vágni a pénisz makkjáról a filiszteus előbőrt. Bizonyos dolgokban olyan mániákusan pedáns vagyok, hogy az már szinte anális. Az utolsó két ember a súlyával járulhatna hozzá a tiltakozó alanyt a földhöz szegezni szükséges erőhöz. Önkéntes beletörődésre nem számítottam. Átlagosan egy órát szánva egyegy körülmetélendő filiszteus felkutatására és elcsípésére, és négy, egyenként hat főből álló rajjal számolva, akik nappal kószálás közben vesznek magukhoz eleséget, és nem tartanak ebédszünetet, reményteli becslésem szerint naponta begyűjthetnénk... Abner hirtelen kitépte magát abból az önkívületből, amellyel addig hallgatott. - Dávid, Dávid szakított félbe. Az ég felé forgatta a szemét, és hitetlenkedve széttárta a kezét. - Azt hiszem, te jószerivel szem elől téveszted ennek a vállalkozásnak a mögöttes célját. Mi azt akarjuk, hogy öld meg a filiszteusokat, nem azt, hogy megtérítsd őket. Azt se bánjuk, ha az egész pöcsüket elhozod. Megint azon kaptam magam, hogy ujjongok örömömben, jóformán elragadtatott hallelujázásban török ki. Tüstént felfogtam, hogy ha megölhetem a filiszteusokat és elhozhatom az egész pöcsüket, az jelentősen megkönnyíti a feladatomat. De ki hitte volna? Ki számított volna akár egyetlen pillanatig is arra, hogy egy olyan mesterkéletlen valaki, mint Saul, ilyen ördögi csapdát képes felállítani, és a filiszteusok keze által próbálja biztosítani annak a férfinak a bukását, aki bomlott agyában már kezdte annak szent auráját magára ölteni, akit Isten kiválasztott, hogy a helyébe lépjen? Én ugyan nem, távolról sem, egészen addig nem, amíg jóval később Jonathán fel nem tárta gyalázatos machiavellista tervének részleteit, melyeket aztán feleségem, Mikál is megerősített akkor éjjel, amikor szinte hisztérikusan könyörgött, hogy hordjam el az irhámat az ablakon keresztül, ha meg akarom menteni. De nem sejtette más sem, például nyers modorú unokafivérem, Joáb sem, aki örömmel ragadta meg az alkalmat, amikor meghívtam, legyen segítségemre, mint huszonnégy emberem kapitánya. Az életerős Joáb már akkor sem vágyott semmi másra, mint hogy csatába szállhasson bármiféle ellenség ellen, és szinte soha nem csinált magának gondot belőle, hogy miért. A nyers modorú Joáb volt az, aki egyszer tavasszal, abban az időben, amikor a királyok újra csatába szállnak, engedélyt kért tőlem, hogy hatszáz emberével és Abisáival Törökországon át a Krímbe vonulhasson, és elfoglalhassa először Oroszországot meg Ázsiát, aztán Európa többi részét, északon egészen Skandináviáig, nyugaton pedig egészen Ibériáig és a brit szigetekig, beleértve még az ír Köztársaságot is. - Mi tavasszal megyünk háborúzni, miután betakarítottuk a termésünket - vetettem ellene legelőször is Joábnak. - Ők ősszel háborúznak, miután betakarították az ő termésüket. Hogy tudnánk összetalálkozni? - Mi elindulhatunk tavasszal, amikor már csűrben van a termésünk, és rajtuk üthetünk nyáron, mielőtt ők learatnak - válaszolta Joáb kapásból. - Mit fogtok enni, ha nyáron törtök rájuk, és nem lesz gabona a cséplőszérükön, amin éljetek? - Vihetünk magunkkal szárított fügét - felelte. - Skandináviában meg elélnénk heringen. Talán több figyelmet kellett volna szentelnem grandiózus javaslatának, ahelyett hogy újrakezdtem hadjáratomat Jordániában az ammoniták, északon pedig a szíriaiak ellen. Micsoda nevet szereztem volna magamnak! Kinek kell ez a sok homok meg szikla? Nem volt belőlük nekem elég? Ma már nem rejtély számomra, miért vágott Saul munkám befejeztével olyan csalódott képet, amikor kitűnő egészségben újra megjelentem előtte Gibeában, és megmutattam neki színültig teli

kosaram tartalmát. Kezdetben aggódtam, hogy nincs megelégedve az előbőrök vagy a filiszteus pöcsök minőségével, pedig felhívtam rá Joáb figyelmét, hogy hagyja ott bármelyiket, amelyik méretben vagy szimmetriában a legcsekélyebb mértékben is selejtes, és tanúja voltam, amint átválogatta a napi zsákmányt. Amíg félnapi járóföldre nem voltunk Gibeától, egy árva szót sem szóltam se Joábnak, se senki másnak annak a kutatóútnak a sajátos célkitűzéséről, amelyre elindultunk. Tájékoztatásom felvillanyozta a kedélyeket. - Előbőröket? - hangzott el a kérdés gyors és bátor ifjú unokaöcsém, Asáel szájából, aki már akkor is olyan könnyű lábú volt, mint egy vadkecske, mely a mezőn lakik. - Dávid, miért előbőröket? - Ki tudja? - feleltem őszintén. Egy pillanatra szünetet tartottam a drámai hatás kedvéért, és megnyaltam az ajkamat, felmérve, mekkora hatást fog kelteni, ami következik, majd pirulva a büszkeségtől, egyre emeltebb hangon folytattam: - Ez az a jegyajándék, amit Saul kért tőlem, hogy még aznap, amint átadom, a király veje lehessek. Feleségül fogom venni a leányát, Mikált. A meglepett felkiáltások közt a Joábból feltörő kiáltás volt a leghangosabb. Megragadta a karomat, és hitetlenkedve meredt az arcomba. -Mikált! - ismételte meg hangosan. - Azt mondtad, Mikált? Természetesen el voltam képedve. - Mi a baj ? - Egyszerűen nem értem - bizonykodott Joáb, dühbe gurulva, mint rendesen, amikor nem volt képes felfogni valamit. - Az a baj. Mikált? Tényleg feleségül fogod venni a király leányát, Mikált? - Miért ne venném feleségül a király leányát, Mikált? - Azt hittem, Jonathánba vagy szerelmes. Teljesen paff lettem. - Megőrültél? - reccsentettem rá. - Honnan a fenéből veszed ezt? - Jonathántól - vágott vissza Joáb. - Lelked lelkével egybeforrt, nem? - Ezt ki mondja? - Ő mondja - vágott vissza Joáb. - Neked adta az övét, meg a kardját és az íját, meg a köntösét és többi ruháját. Mindenkinek azt mondja Gibeában, hogy úgy szeret, mint a saját lelkét. - Az ő lelke forrt egybe az enyémmel, nem az enyém az övével - érveltem. - Mi a különbség? - Nagy különbség - feleltem méltóságteljesen. - Most pedig induljunk, ha nincs ellene kifogásod. De Joáb makacsul kitartott, és félrevont, hogy most már barátibb hangon osztogassa a tanácsait. Mikál komisz tud lenni, Dávid -mondta aggodalmasan. - Biztos vagy benne, hogy tudod, mit csinálsz? - Azt mondják, szeret engem. - Talán mégis jobban járnál, ha Jonathánt vennéd el. - Nyomás, induljunk azok után az előbőrök után - parancsoltam rá kurtán. Ezúttal Asáel volt az, aki mintha elszánta volna magát, hogy keresztbe tegyen nekem. - Az előbőrök veszedelmesek, Dávid - figyelmeztetett halkan a derék Asáel, aki aztán nem a filiszteusok kezétől halt meg, hanem Abner dárdájának végétől, amikor hosszú polgárháborúnkban egy csata után könyörtelen üldözésében nem tért vala el Abner után való futásában. - Sok, kemény munka kell hozzá. Különben is, kinek az ötlete volt? Abneré? A filiszteusok körülmetéltetése rossz hír, Dávid, nagyon rossz hír. - Hát akkor most jön a jó hír - buggyan ki belőlem a válasz. - Azt akarják, hogy öljük meg a filiszteusokat, nem azt, hogy térítsük meg őket. Azt mondják, hozhatjuk az egész pöcsüket! Bejelentésem jó hatást keltett, „az egész pöcsét elhozni" pedig hamarosan népi szólássá vált, amit ugyanolyan széles körben használtak beszélgetés közben, mint a Saulról meg a prófétákról szóló közmondást, miután először, aztán másodszor is a bűvöletükbe esett. Amikor kiadtam a sorakozóra a parancsot, elszánt embereim kis csapatából vad, bolondos ujjongás tört ki, az óráról hamarabb elengedett iskolás fiúk vidámságával battyogtunk előre, és morálunkat tovább fokozva vidáman, kórusban énekeltük azt a bohókás, alkalmi fűzfaversi két, amelyet ebből az alkalomból sikerült rögtönöznöm, és így szólt: Hajhó, hajhó, Haj, Gáthba menni jó. Eresztik már a szőrt, Visszük az előbőrt! Hajhó, hajhó. Elégedetten jegyzem meg, hogy borsos tréfámat nagy derültség fogadta.

Pontosan tudtam, hová vezessem az embereimet, hogy magányos filiszteusokra vagy két-három fős csoportokra találjunk. Lefelé vittem őket Gáth irányába, szülőföldem, Júda meredek hegyein és azokon az alacsony dombokon keresztül, amelyek fokozatosan leereszkednek a filiszteusok mocsaras síkságaira, ahogy az ember közeledik a tenger felé. Az első száz könnyű munka volt annak az embernek, akit dalban magasztaltak, amiért filiszteusok tízezreit ölte meg. A második száz is gyerekjáték volt. Saulnak jobban fel kellett volna készülni pszichológiailag sikerem valószínűségére. A visszafelé vezető út diadalmenet lett, melyet csak bizonyos, teljesen váratlan, furcsa, zavaró momentumok rontottak el. Ezúttal, amikor a nők kijöttek városaikból citeráikkal, cimbalmaikkal és dobjaikkal, ezt énekelték: Megvette Saul az ő ezer előbőrét, és Dávid is az ő tízezerét. Ki más volt valaha is ilyen hősies egy ennyire újszerű vállalkozásban, kit dicsértek ilyen erőteljes dalban a nők? Milyen jóleső izgalmat éreztem, hogy ott lehetek, és hallhatom őket. Mekkora megkönnyebbülés volt, hogy Saul nincs ott. Amikor azonban már majdnem áthaladtunk az első falun, egyszerre, mint derült égből a mennykőcsapás, fülrepesztő sikoly harsant fel, és egy érett korú, pirospozsgás asszony a leghangosabb és legiszonyatosabb zokogórohamban tört ki, amit csak életemben hallottam. A kocsinkon közszemlére tett kosárra mutatott, olyan közelről, hogy szinte megérinthette volna, és ezt üvöltötte: - Meghalt Urgat! Urgat, a filiszteus meghalt! Váj'z mír! Meghalt az Urgat! Erre leírhatatlan felzúdulás következett. A nők odasiettek mellé, támogatták és vigasztalták. Ketten-hárman közülük is gyászosan sivalkodni kezdtek. Voltak azonban a tömegben, akik egészen másként reagáltak: összevonták a szemöldöküket és arcukra jeges helytelenítés ült ki. A férfiak homloka elsötétedett, kigyószerűen összehúzott szemükbe a becsületükben megsértettek tekintete költözött, agyuk komor dedukcióval érkezett el a dühös végkövetkeztetéshez. - Kövezzétek meg! Kövezzétek meg! - szállt fel egy perc múltán a kiáltásuk. - Kíméljétek meg! Kíméljétek meg! - keltek mások az asszony védelmére. - Hát nem szenved eléggé? - Urgat, a filiszteus meghalt! - Mi folyik itt? - érdeklődtem az egyetlen embertől, aki a jelek szerint megőrizte az ép eszét, egy összeaszott, fehér szakállú, csillogó szemű öregembertől, aki nagy nyugalommal szemlélte a jelenetet. - Rothadjon meg az öle, és sós víztől puffadjon föl a hasa - jegyezte meg filozofikusan, fölöttébb jóindulatú modorban. - Tessék? - Rothadjon meg az öle, és sós víztől puffadjon föl a hasa - mondta kissé hangosabban, mosolyogva. Örültünk, amikor elhúzhattuk a csíkot onnan. De a következő, úgy egy-két mérföld távolságban fekvő faluban pontosan ugyanez történt, csakhogy ezen a második helyen a nők tucatjait sújtotta porba a gyász. Megint mindnyájan felfrissültünk az általános üdvözléstől, amelyben közeledésünkkor részesültünk. A nők megint vidám színű, ünnepi ruháikban jöttek, megint járta az éneklés meg a tánc, megint szólt a refrén: Megvette Saul az ő ezer előbőrét, és Dávid is az ő tízezerét. Itt, amikor végigmentünk a falun, elhalmoztak minket ajándékokkal, datolyával, fügével és mandulás-mézes szezámsüteménnyel. Aztán egyszer csak hirtelen megint kitört az a kibaszott sikoltozás. Megint bekövetkezett ugyanaz a döbbent felismerés, és az ünneplés hangulatát megint tönkretette egy vérfagyasztó kiáltás, megint kitört a szívfájdalom és a veszteség fülsiketítő zokogása, megint felhangzott az a hullámzó, vigasztalhatatlan siralomének az elhunyt filiszteusért, és néhai, pótolhatatlan falloszáért. Meghalt Urgat - Urgat, a filiszteus odavan. Ám itt a gyászoló asszonyok a jelek szerint erőszakos többséget alkottak, és hamarosan kézzel-lábbal nekünk támadtak kedvenc filiszteusuk halála miatt. Egyikük körömmel esett az arcomnak, és hosszú véres karmolásokkal szántotta végig a képemet és a nyakamat. A zavaró ordítozáson nem lehetett úrrá lenni. Őszintén

megmondom nektek: nem volt könnyű elhárítani ezeket a honfitársnőinket, anélkül hogy laposra ne verjük őket. - Mi a fene történik itt? - kiáltott fel unokaöcsém, Abisái, aki normális körülmények közt olyan flegma volt, amilyen csak eleven ember lehet. - Keverjétek össze őket! - üvöltöttem Joábnak, rémülten rámutatva a kosárban heverő péniszhalomra. - Takarjátok le a rakást! - Keverjétek össze azt a kurva rakást! - továbbította utasításomat még harsányabb hangon Joáb. Takarjátok le a kocsit! Melyikőtök ölte meg Urgatot, a fene egye meg? Valóságos csoda volt, hogy megmenthettük az életünket. - Rothadjon meg az öletek, és sós víztől puffadjon föl a hasatok! -kiáltottam vissza a falu összes asszonyainak. Miután letakartuk a kocsit és egyre messzebb hagytuk a hátunk mögött Filisztea vidékét, egész utunk csupa rózsaeső volt, egyik győzelmi karnevál a másik után, amíg vissza nem értünk Gibeába, és le nem számoltam a kétszáz előbőrt trófeaként Saulnak, aki egész idő alatt olyan sötét és dühödt rosszindulattal vizsgálgatott, mintha kérésének teljesítésével pimaszul a legfeketébb sejtelmeit és rémképeit erősítettem volna meg. Állja a szavát, és nekem adja leányát, Mikált feleségül, mondta, és hozzátette: tudta, hogy az Úr velem van, de ahogyan ezt a véleményét kifejtette, attól nekem végigfutott a hátamon a hideg. Nem táncolt az esküvőmön. Mikál sem. Én szinte abba se hagytam. Ó, milyen nagyszerűen éreztem magam! Bátyjainak és mulatósabb kedvű unokatestvéreinek, nagybácsijainak és nagynénijeinek unszolására egyre vadabbul táncoltam, beleadtam mindent, egyre magasabbra kapkodtam a sarkamat meg a térdemet, míg a tunikám alja már a derekam körül röpködött, úgyhogy végül himbálódzó nemi szervem nyíltan kimutatkozott, és a vakokat meg a haldoklókat kivéve minden jelenlévő láthatta. Mennydörgő tapsot kaptam. Ittunk, mint az efráimiták, és izzadtunk, mint a disznók. Jonathán meg a bátyái egyik kupa bort töltötték belém a másik után. Időnként észre-észrevettem, hogy Saul és Mikál nem mulatnak valami fényesen. Mind a ketten merev és elítélő képet vágtak, makacsul a háttérben maradtak, és távol tartották magukat az ünnepi vigasságoktól; eszembe is jutott, hogy ez a boldogtalan pár úgy néz ki, mintha az apa ette volna a savanyú szőlőt, de a lányának vásott volna el rajta a foga. Miközben boldogan eltántorogtam mellettük, és elkaptam Mikál reám szögezett, merev, szemrehányó tekintetét, elfogott az a dermesztő előérzet, hogy soha nem leszek képes hosszabb időre a kedvében járni. És átfutott agyamon a gondolat, hogy Joáb unokabátyámnak alighanem igaza volt, és talán jobban jártam volna, ha inkább Jonathánt veszem feleségül. Olyan fergetegesen jól éreztem magam az esküvői lakomámon, hogy hatszor - hatszor! - voltam kénytelen félbeszakítani a dőzsölést, és kitántorogni Saul gibeai házának főkapuján, hogy a homlokzati falra pisáljak. Később azt mondták nekem, hogy fiatalembernél hat a rekord. Amikor a lakoma véget ért, és a zenészek meg az énekesek elmentek, a rakoncátlan tivornyázók külön-külön mályvaszín gyapjútakarókba göngyöltek és fáklyafénynél cipeltek végig minket az utcákon hazafelé, közben rekedt hangon trágár nótákat üvöltöztek az elkövetkezendő párosodások sokaságáról. Könnyelműen én is belekapcsolódtam a nótába, s a hangom ugyanolyan részeg volt, mint a többieké. Hirtelen eszembe jutott, hogy egész este egy kukkot sem hallottam Mikáltól. Amikor Saul átadta nekem, mint feleségemet, félreállítottam, hogy hajlongva megköszönhessem rokonainak éljenzését. Az én családomból senkit nem hívtak meg. Kényelmesen hanyatt dőlve nem láttam ki a takaróm szegélye fölött, és lustaságomban kedvem sem volt megpróbálni. - Mikál? - kérdeztem. - Itt vagy? - Szólíts hercegnőnek - hallottam a válaszát. Ezekre a szavakra a minket cipelő fiatalemberek vidáman felüvöltöttek, és néhány pillanatnyi feszengés után, felbátorodva én is velük nevettem. A lakás bejáratánál, melyet Saul kijelölt számunkra, talpra állítottak. Mikált pedig a karomba emelték. Átvittem a küszöbön, aztán behúztam magunk mögött az ajtót. Tudtam, hogy zűrnek nézek elébe, amikor letettem és talpra állítottam, és megláttam azt a szigorú tekintetet, amelyet rám vetett. Szemét, mely eleve, természettől fogva kicsiny volt, csillogó, tűhegyes gyönggyé húzta össze. Azt a lehetőséget, hogy esetleg tévedhetek a hangulatát illetően, már első szavai szertefoszlatták. - Eridj, és fürödj meg - parancsolt rám, száját feszes, vértelen vonallá húzva. - Mosd meg a hónod alját. Ne felejtsd el megfésülni a hajadat, miután megszárítottad. Hátul, a tarkódon is. Öblítsd meg a fogaidat szájvízzel. És illatosítsd be az arcodat.

De nem lett kellemesebb akkor sem, amikor utasításait aggályosan követve kinyalakodtam, és úgy tértem vissza hozzá, mint akit skatulyából húztak ki. Összefont karral nézett szembe velem keményen, és nem szólt semmit. Én meg olyan jámbor voltam, mint Mózes, aki, mint tudjátok, időnként a legjámborabb ember volt a földön, és amikor már nem tudtam tovább elviselni a hallgatását, szánalmasan nyöszörögve elkezdtem könyörögni. - Valami baj van? - böktem ki. - Mi baj lehetne? - felelte, és hideg tekintettel vállat vont. - Úgy látszik, nincs sok mondanivalód a számomra. - Mit van itt mondani? - Ezt a választ szenvtelen közömbösségét meghazudtoló mártírtekintet kísérte. - Mintha haragudnál rám valamiért. - Haragudnék? - mondta gúnyosan, és meglepetést színlelve nagy szemeket meresztett rám. - Miért haragudnék? Haragudnom kellene valamiért? Úgy éreztem, bizonytalanabbá vált a talpam alatt a talaj. - Nincs valami, amiről beszélni szeretnél velem? - Mi van itt beszélni való? - Mikál - próbáltam levenni a lábáról. - Én hercegnő vagyok - emlékeztetett rá. - Muszáj, hogy mindig hercegnőnek szólítsalak? - Ha udvarias választ remélsz. - Ha valami rosszat tettem - könyörögtem szinte bocsánatkérően -, szeretném, ha megmondanád. - Mit van itt mondani? - válaszolta, újabb látványos vállrándítással jelezve a dolog érdektelenségét. Aztán pedig, körülbelül tíz másodpercnyi fenyegető hallgatás után - mintha mérte volna az időt -, nekilátott, és alaposan kipakolt. - Hogy megaláztál és szégyenbe hoztál az apám és a bátyáim előtt! Méghozzá az esküvőm éjszakáján! Ezt tetted, Dávid, ezt tetted velem, az ivásoddal, a táncoddal meg az énekeddel. Duhajkodtál, mint egy közönséges részeg fajankó. Közönséges voltál, Dávid, igazán közönséges. Megpróbáltam magyarázkodni. - Mikál, a bátyáid mondták, hogy táncoljak, igyak és énekeljek. Ők is ugyanazt csinálták. - Az én bátyáim - adta tudtomra - a király fiai, akik azt csinálhatnak, amit akarnak, soha nem lesznek közönségesek. Már azért is közönséges vagy, mert arra célozgatsz, hogy közönségesek. Azt hiszem, csak azt kapom, amit megérdemlek. - Hangja egy oktávnyit mélyült, és mintha pislogva próbálta volna visszatartani a könnyeit. - Soha nem lett volna szabad férjhez mennem egy közemberhez. A lehető legbékítőbb modorban próbálkoztam tovább. - Mikál, drágám. .. - Mikál hercegnő - vágott közbe. - Akárkihez mégy feleségül, közembernek kell lennie. Saul az első királyunk, és nekünk nincs arisztokráciánk. Nem vagy teljesen igazságos. - Hol van az megírva, hogy igazságosnak kell lennem? - vágott vissza. - Mutasd meg nekem, hol van az megírva, hogy igazságosnak kell lennem. És hogy merészelsz te, te Júda-fi, azzal vádolni engem, egy hercegnőt, hogy igazságtalan vagyok? Nem a csatornában szedtél föl engem, tudod? Én találtalak téged a csatornában, mert ott találtalak. - Mikál - igazítottam helyre erélyesen -, én egy diadalmenet élén haladtam, amikor te megláttál engem a csatornában. Hős voltam, és mindenki engem ünnepelt. Ez mindjárt azután volt, hogy megöltem Góliátot. - Kicsodát? - kérdezte. - Góliátot, az óriást, a filiszteusok bajnokát, akitől mindenki félt, még az apád is. Te kifestetted az arcodat, és kiültél az ablakba, hogy lássál engem, igaz? Persze hogy a csatornában voltam. Mit vártál, hogy a járdán tartsák a diadalmenetet? - Nekünk Gibeában nincsenek járdáink. - Na? Akárkit találtál volna, a csatornában kellett volna lennie. - De én kiszedtelek belőle - bizonygatta, és hajthatatlanul keresztbe fonta a karját. - Saul szedett ki, mert nem engedett többé hazatérnem atyámhoz, és aztán ezerének kapitányává tett. Ő üzente meg, hogy szeretsz, azért házasodtunk össze. - Sóvárogva ránéztem, és megkérdeztem: Mikál, hát nem szeretsz, legalább egy kicsit?

- De igen, Dávid, szerelmes vagyok beléd - ismerte el némileg engedékenyebben. - De csak a magam módján, mint a királyi család tagja, aki elvárja, hogy mindig engedelmeskedjenek neki. - Fenség! - Ez már jobb. ígérd meg, sohasem felejted el: hercegnőt vettél feleségül. - Erősen kétlem, hogy valaha is hagynád, hogy elfelejtsem - válaszoltam. - Megkövetelem tőled, hogy minden este fürödj meg, és minden étkezés után moss fogat. Mindig használj dezodort. Erős szappannal kezet kell mosnod székelés és vizelés után, különösen mielőtt elkezded elkészíteni az ételemet. Mindig győződj meg róla, meg van-e fésülve a hajad, különösen hátul. Ki nem állhatom, ha egy férfinak hátul lapos a haja, az mindig úgy néz ki, mintha lustán heverészett volna. Ne piszkáld előttem az orrodat. Az közönséges. - Én nem piszkálom az orromat. Soha nem piszkálom. - Ne ellenkezz velem. Az is közönséges. Soha ne szellents. - Soha? - Azt mondtam, nem? Amikor hazajössz, minden délután át kell öltöznöd. Érezheti magát este fesztelenül egy férfi abban az öltözékben, amit napközben viselt? - Én igen, de mennyire. - Azt akarom, hogy pizsamában aludj. Reszeld a körmeidet, és tartsd tisztán őket. Szeretem a tekintélyt sugárzó, jól ápolt férfiakat, akik makulátlanul öltöznek, és mindig szappan- meg dezodorszaguk van. - Megteszem, ami tőlem telik. - Királyok nagy nemzetségének akarok az anyja lenni. - Ebben is megteszem, ami tőlem telik. Végül aztán, megenyhülve, leengedte a karját, és egymás oldalán odamentünk a földön kigöngyölt szalmagyékényhez. Az ágyunkat még nem szállították le. Mikál szűz volt, amikor leroskadt alattam és megengedte, hogy megöleljem. Amikor nem egészen tíz másodperc múlva talpra ugrott, már nem volt szűz. - Na, hál' istennek, ezen túl vagyunk - mondta legelső menyasszonyom a nászéjszakánkon. Nagyon remélem, hogy fiunk lesz, és soha többé nem kell ezen keresztülmennem. Csak egy pillanatba telt, míg szavai, összes következményeikkel együtt, a tudatomig hatoltak, és felfogtam helyzetem komolyságát. Mikál, a feleségem, nem csak egy király lánya, hanem egy hamisítatlan, echt Zsidó-Amerikai Hercegnő! Egy ZSAH a feleségem! Én vagyok az első az Ótestamentumban, akinek egy ilyen szakadt a nyakába. Mikál nem fogant fiat a nászéjszakánkon, és amikor rájött a nők baja, és félreérthetetlenül világossá vált, hogy egyetlen házastársi együttlétünk során nem váltottam be a várakozásait, csalódásában pont olyan savanyú pofákat vágott rám, mint Saul szokott. Mihelyt elmúlt róla a baja, és befejezte tisztálkodását a menstruációs tisztátalanság után, fájdalmas és megadó fintorral újra maga mellé szólított, a számára visszataszító kötelességhez, és megengedte, hogy másodszor is megkamatyoljam. Mindaddig egyedül kellett hálnom, egy keskeny díványon, az övé melletti szobában. Addigra már a teljes berendezésünk megérkezett. Saul egy szép, kétszintes házat rendezett be számunkra Gibea egyik úri negyedében, és mindkettőnknek külön szobánk volt az emeleten, melyeket vesszőfonatból készült, bevakolt ajtó választott el egymástól. Megint csak egyetlen gyors párosodásra került sor, amelyet újabb egy hónapos sérthetetlen tartózkodás és jogfosztottság követett, ami alatt minden este száműzettem a másik szobába, magányos díványomra. Valami azt súgta nekem, hogy az eredmény semmivel nem lesz gyümölcsözőbb, mint előzőleg, de tartottam a számat, amíg csak újra ki nem telt az újhold, és a nők baja újra rá nem szállt Mikálra. Lefogadom, nem volt még asszony, aki hónapszakának sokféle fájdalmait nála kelletlenebbül viselte volna. Amikor megpróbáltam meggyőzni róla, hogy, legalábbis statisztikailag, mérhetetlenül lecsökkenti fogamzásának esélyeit a szexuális együttlétnek ezzel a puritán ritmusrendszerével, melyet olyan hajlíthatatlanul rám kényszerít, összes erőfeszítéseimmel nyomorúságos kudarcot vallottam. Szerinte rábeszélésére irányuló igyekezetem állatiam volt, önző és közönséges. - Nem szabad azt gondolnod, hogy frigid vagyok - okított. - Csak arról van szó, hogy soha, egy percre sem szeretek tisztátalan lenni. Biztosan észrevetted, hogy mindennap megfürdök. Addigra már én is azt csináltam. De már házasságomnak ebben az első néhány kiábrándító hónapjában is fölfedeztem, hogy sokkal nagyobb problémákkal kell megbirkóznom, mint a rendszeres fürdés meg egy házsártos és faksznis

feleség. Közelebbről: ott volt Saul, az apósom, aki még jobban félt tőlem, mint előzőleg, és állandó ellenségemmé vált. Saul korántsem óhajtotta annyira, mint a leánya, hogy Mikál királyok nagy nemzetségének az anyja legyen. Sokkal inkább az a rögeszméje foglalta el, hogy engem holtan lásson, bármennyire emésztette is az én megszentelt létezésem képében jelentkező dilemma: nem bírta elviselni, hogy élek, de nem mert ártani nekem. Zsibongó, paranoid elméje mindenben annak tanúbizonyságára lelt, hogy az Úr velem van, és neki magának kell intézkednie a megölésemről, ha félre akar állítani az útból. A filiszteusokkal szemben minden bizonnyal varázserő óvta az életemet. Istennek nem állt szándékában elereszteni őt a horogról. Gondolom, a dolognak be kellett következnie: be kellett vennie a kanyart, óhatatlanul el kellett érkeznie annak a napnak, amikor elveszítette az önuralmát, és megmondta Jonathánnak és összes szolgáinak, hogy öljenek meg engem. No, ez a fejlemény hogy tetszik nektek? Szerencsés egy házasságot kötöttem, mi? Jonathán, aki felette igen szeretett engem - miért ne szeretett volna annyira igen? -, elsőként adta le nekem a fülest, intett, hogy vigyázzak magamra reggelig, legyek valami titokhelyen, és rejtsem el magam. Törődött is azzal Saul, hogy özvegyasszony lesz a lánya! Egész éjjel a köpönyegembe burkolódzva kuporogtam álomtalanul és reszketve, és ábrándoztam valakiről, aki olyan gondoskodó és olyan gyöngéd hozzám, mint amilyennek a Súnem városából való Abiság bizonyult, csak túl későn. Amikor aztán másnap hajnalban megtudtam, hogy Jonathán eredményesen tiltakozott az atyjánál, és rávette, hogy vonja vissza ellenem kiadott kegyetlen parancsait, buzgón hálát adtam az Istennek. - Ne igyekezzék véteni a király az ő szolgája, Dávid ellen - számolt be Jonathán arról, amit Saulnak mondott -, mert nem vétett ő ellened, sőt szolgálata felette hasznos volt néked. Megverte a filiszteust, és kockára tette életét. Te láttad azt, és örültél rajta. - Az Úr szereti őt, Jonathán. - Saul ki volt borulva. - Annál jobb, atyám. Miért vétkeznél azért az ártatlan vér ellen, megölvén Dávidot ok nélkül? Saul hallgatott Jonathán szavára, és sugárzó arccal, mintha csak hályog hullt volna le a szeméről és egyszerre a megvilágító felismerés fénye járta volna át a belsejét, így szólt: - Él az Úr - tört ki belőle -, hogy nem hal meg Dávid. Szívemből esküszöm rá. Hozzátok elibém még ma este, és ismét olyan lesz előttem, mint annak előtte. Ne legyen közöttünk többé harag. Jonathán mindezt elmesélte, aztán még aznap Saul elébe vitt, és a dolog jobban sült el, mint a múltban. Saul megtisztelt és a jobbjára ültetett. Kegyesen nézett rám az egész vacsora alatt, rakta elibém az ételt, folyton meg-megszólított, bókolt nekem, és végig úgy gondoskodott rólam, mintha a legszerelmetesebb fia lennék, és ő jóvá akarná tenni a történteket. Soha életemben nem éreztem magam annyira egynek urammal és királyommal, és saját létem beteljesült csodájával. Semmi kétség nem maradt elmémben afelől, hogy megbékélésünk teljes, amikor vacsora után meghívott, hogy kísérjem el magányos sétájára, egy lejtős búzatarlóra, közvetlenül a város kapuja előtt. A kölcsönös jóérzés pompás légkörében némán ballagtunk egymás mellett a megforgatott talaj keskeny ösvényén a megtört gabonaszárak sorai közt, melyek kalászait már összekötözték, és elhordták kicsépelni és megszeleltetni. Valamiféle díjat kellene adni annak, aki elsőnek spekulálta ki, mi mindent lehet csinálni a gabonaszemmel. A föld illatozott, mint a jó bor. Volt valami misztikus abban a csillagos éjszakában, a gigantikus, narancsszín aratási hold alacsonyan állt és viselősnek látszott, az ég buja, távlat nélküli feketeségét ragyogva és pislákolva töltötte be a sok-sok kemény fehér és arany szikra, oly megszámlálhatatlanul sok, mint a tenger homokja. Az ég annyira szerves része volt a sűrű levegőnek, hogy úgy éreztem, minden lélegzetvételemmel halhatatlanságot szívok a tüdőmbe. Gyönyörűséges meglepetés ért, amikor Saul fölemelte nagy, bütykös kezét, aztán leheletfinoman rátette a tarkómra. Életemben másodszor éreztem: olyasvalaki érintett meg varázslatosan, aki istenekhez hasonlatos, atyai és halhatatlan, és valahogyan új és hallatlanul felfokozott életre keltem. Az efféle kezdetek hihetetlenül magasztosak: hihetetlenül magasztos volt beleszeretni Bethsabéba. Előzőleg egyszer már átéltem az újjászületésnek ugyanezt a mélységesen kielégítő érzését, amikor elhoztak Betlehemből, hogy muzsikáljak Saulnak, és utána a két keze közé fogta az arcomat, áthatóan, hosszan és mélyen a szemembe nézett, és komoly esküvést tett azokra az ígéretekre, melyekről aztán reggelre ő is, mindenki más is megfeledkezett. Soha többé nem szenvedtem el még egy ilyen szomorú csalódást. - Dávid, fiam, el kell árulnom neked valamit - kezdte rekedten, miközben sétálgattunk a csillagok fényében azon a balzsamos éjszakán. -A koronás fej fekhelye keményebb. Hidd el nekem, én tudom. Aztán folytatta, és halkan, pőre bűnbánatában zavarbaejtően őszinte hangon, sok mindent elmesélt

nekem a történetéből. Jó része nem volt igaz. Amikor eltűnődöm azon az őszinteségen, amellyel ebben a beszélgetésünkben egymáshoz szóltunk, döbbenten ébredek rá, hogy ez volt a leghosszabb és a legutolsó beszélgetésünk. Saul soha nem áhítozott semmiféle vezető pozícióra. Fiatalkorának túlnyomó részében esetlennek és ormótlannak tartotta magát hatalmas termete miatt, amely fejjel és vállal kiemelte a körülötte állók közül. - Lehet, hogy ez volt az egyetlen ok, amiért engem szemeltek ki - találgatta gyászosan, mintha egy jól ismert rejtélyen kérődzne. - Válltól fölfelé mindig magasabb voltam bárki másnál. Azt szokták kérdezni tőlem, milyen odafönn a levegő. Hadd mondjam meg neked az igazat: soha nem gondoltam valami sokat Istenre, és ugyanúgy nem voltam rá felkészülve, mint bárki más, amikor azt hallottam Sámueltól, hogy én vagyok az, akit az Úr kiválasztott kapitányának az Ő öröksége felett. - Hittél Sámuelnak? - kérdeztem. - Hát volt más választásom? Ő gondolkodik az Úrról, én nem. Akkor is hittem neki, most is hiszek neki. Aztán bizalmasan elárult még egy igazságot: korántsem volt valami boldog akkor a kiválasztása miatt, és nem tetszik neki túlságosan a mostani helyzete sem. - Nem mindig tudom, mit tegyek. Azon a napon, amikor Sámuel kiemelte az ismeretlenségből, egyetlen ambíciója volt: megkeresni atyjának elveszett szamarait, melyek már három napja eltűntek. És ellentétben lányával, Mikállal, Saul nem kerülgette forró kásaként azt a tényt, hogy Benjámin törzsének összes családjai közül az egyik legszegényebből származott. Ezt az információt később hatékonyan fel is használtam Mikállal való házastársi veszekedéseink során; jóval később, amikor Saul már meghalt, és sikerült a helyére kerülnöm. Amikor Mikál megpróbált megalázni és pásztornak nevezett, azzal vágtam vissza, hogy az apja meg szamárhajcsár volt, és tetejébe Benjámin törzsének egyik legszegényebb családjából származott. Ezek a vitáink kivétel nélkül mindig arra az alapvető nézeteltérésre voltak visszavezethetők, hogy mi a magasabb rang, ha valaki egy király lánya, vagy maga a király. Mindig én győztem: mindig bebizonyítottam az igazamat, és ki vonszoltattam a szobámból, vissza a helyére, a hárembe. - A hatalom megront, azt megfigyeltem - jegyezte meg Saul, és elfordította a szemét, mintha szégyellné vallomását. - A mértéktelen hatalom pedig mértéktelenül megront. Én bármit csinálhatok, amit csak akarok. Most már senki nem szól bele. Még Sámuel se. Jonathán néha megpróbál beszélni a fejemmel, de még ő is aláveti magát a parancsaimnak. Elhinnéd-é, Dávid. .. ezt soha, egy léleknek se mondtam el.... elhinnéd-é, hogy egyszer átfutott a fejemen a gondolat, ha csak egy másodpercre is, ezt tudnod kell, hogy megölesselek? El tudod ezt hinni? - Nem. - Erről soha egy szót sem szabad mondanunk senkinek. - Miért akartál megöletni? - Azt hiszem, azért, hogy móresre tanítsalak. - Miféle móresre? - Néha bajban vagyok, amikor az ilyesmiket végig próbálom gondolni. Az a baj velem - folytatta Saul kis szünet után -, hogy majdnem mindig többféle gondolat jár egyszerre a fejemben. Mihelyt eszembe jut valami tennivaló, meg is teszem. Az emberek túl nagy érdemet tulajdonítanak nekem azért, ahogy Jábes-Gileád ostromának hírére reagáltam. Semmi más nem jutott eszembe. Ott volt előttem az a pár ökör... éppen a csorda után jöttem a mezőről... és semmi más nem jutott eszembe, csak hogy darabokra vagdaljam őket, és elküldjem az Izráelnek minden határára, figyelmeztetésül az embereknek, mi fog történni azoknak az ökreivel, akik nem küldenek embereket a segítségemre. Csak azon haboztam, kinek küldjem a darabokat, és hogyan aprítsam fel az ökröket, hogy biztosan elég legyen. Nem akartam kettőnél többet erre használni. - Mit csináltál volna, ha a fenyegetésed nem válik be, és az emberek nem jönnek? - Ezen már régóta töprengtem. - Az előrelátás nem erős oldalam - ismerte el Saul. Királyként Saulnak ez az első akciója volt a legjobb, amikor szétverte az ammonitákat és felmentette Jábes-Gileádot az ostrom alól; utána már semmit sem csinált olyan jól egész életében, mint ahogyan az élők sorából távozott: saját kardjába dőlt a Gilboa hegyén a csatában, amikor egy beszámoló szerint az íjászok fájdalmasan megsebesítették, és nem tudott elmenekülni, a

fegyverhordozója pedig szörnyű félelmében nem teljesítette a kérését, hogy döfje keresztül és végezzen vele, mielőtt a filiszteusok elevenen rátalálnak és megcsúfolják. A fegyverhordozója, látva, hogy Saul meghalt, hasonlóképpen a kardjába dőlt, és vele halt. Igaz, valami ilyesmi történt Brutusszal is Philippinél és Marcus Antoniusszal Actium után, a szerint a gánef Shakespeare szerint, aki Plutarkhosztól ugyanúgy lopott, mint Saultól és tőlem. És még avoni bárdnak nevezik! Szép kis bárd. Őhozzá kellene engem mérni? Az én időmben egy olyan bárd, mint ő, lángostésztát nyújtott volna Jeruzsálemben a pékek utcájában, vagy posztót ványolt volna a nemezkészítők mezején. Ő, bárcsak írt volna vetélytársam egy könyvet, azok helyett a zagyva öt-felvonásos színdarabok helyett, amelyek olyanok, mint a gezemiceleves, ostoba cselekményükben hemzsegnek a friss hullák, és az egész csupa zengő tombolás, de semmi értelme nincs. Figyeljétek meg, egy szép napon még Nobel-díjat fognak adni neki. Nekem meg még mindig nem lesz a Bibliában könyvem, amit rólam neveztek volna el, hacsak újra nem írom magam az egészet, arra meg kinek van ideje? Bezzeg az olyan senkiknek, mint Abdiás, Nehémiás, Sofóniás, Habakuk és Zakariás, van könyvük. Higgyétek el nekem, nem az az érdekes, hogy ki mit tud, hanem hogy ki kit ismer. De hát a hírnév vágyat lop belénk, és én adom fel a reményt. Saul mindenesetre vitézül halt meg - ostobán, de vitézül -, én meg fennkölten és ékesszólóan róttam le hódolatomat előtte híres gyászénekemben. Jobban bántam vele akkor, mint ő valaha velem. Halhatatlanná tettem. Miért is kritizálnám? A jó, mit ember tesz, túléli őt, a rossz gyakorta sírba száll vele. Ez legyen Saul sorsa is, határoztam el, és meg se említettem, hogy az a vérszomjas őrült leölte a papokat és időnként a prófétákkal együtt teljesen begolyózott. Saul ferde szemmel nézett rám azon az elvarázsolt éjszakán is, amikor voltam olyan merész, és finoman célozni bátorkodtam arra a hátborzongató epizódjára a prófétákkal, amiről mindnyájan hallottunk. - Még mindig nem tudom, mi jött rám - rázta a fejét vigasztalanul, zavartan megerősítve, hogy az epileptikus vallásos rohamairól szóló beszámolók nem voltak alaptalanok. - Azelőtt soha semmi ilyesmi nem történt velem. Azóta is megtörtént vele egyszer, amikor vad szemeket meresztve az üldözésemre indult, és majdnem el is fogott Nájóthban, Ráma tartományában, ahová Sámuellal menekültem, miután egy szempillantás alatt meglógtam az ablakomon át, s közben hajszálon múlott az életem. Ami erre következett, az csodának tűnt. Éppen amikor minden reményről letettünk, hogy elmenekülhessünk előle, Sault megint megszállta a prófétálás ellenállhatatlan kényszere. Levetkezett, ledobta magáról a ruháit, és ájultan, mezítelenül feküdt egész nap és egész éjszaka. Őrült volt? Mondjátok meg ti. Reggel aztán, észhez térve, meggyöngült az elszántsága, megfutamodott, és hazatért a házába, Gibeába, hogy eltöprengjen a vallásos eksztázis rejtélyes rohamán, amely olyan reménytelenül leteperte. Freud és követői biztos meg tudnák magyarázni ezt a meztelen önkívületet - és valószínűleg tévednének. Ahogy Sámuel előre megmondta Saullal való első találkozásakor, amely úgy előrevetítette a jövendőre vonatkozó következményeket, Saul a prófétáknak seregével találkozott, akik Isten hegyének magasából jöttek le egy citerával, egy dobbal, egy síppal és egy hárfával. És ahogyan Sámuel utasította, ő is fölméne prófétálni velük, engedvén, hogy az Úrnak lelke reája szálljon, és más emberré váljék. - Tulajdonképpen nem tudom megmagyarázni, mi történt velem azután. Mikor észhez tért, a hegy aljában feküdt a földön, és a szájtáti bámészkodók kis csapata vette körül, akiket odavonzott a szokatlan látvány. Megalázottnak érezte magát, és nem tudta, hol van. - Az egész história még mindig életem legiszonyatosabb emléke. Csak a bámészkodók gúnyos megjegyzéseiből tudta rekonstruálni a történteket - dervist játszott ezeknek a fanatikus rajongóknak a társaságában, mantrákat óbégatott, feltalálta a Hare Krishnakántálást, ledobta magáról a ruháit, és a többiekkel együtt legurult a hegyről, hogy aztán habzó szájjal, orgiasztikus dühvel görcsökben hemperegjen a porban. - Az állam még nedves volt a nyálzástól. Azt se tudtam, hol keressem a köpönyegemet, hogy elfedjem a meztelenségem. Soha életemben nem szégyelltem így magam. A hitetlenkedő szomszédok természetesen ráismertek Kis fiára, és el voltak képedve, mikor ebben az állapotban látták. Még jobban zavarba ejtette az a gunyoros mormogás, amelynek során a folytonos ismétlődés által a banális társalgási fordulatokból érdektelen szállóigék válnak. - Saul is a próféták közt van? - hallotta, meg se tudta számolni, hányszor. - Na és akkor? Hát nincs Saul a próféták közt? - Hát lehet Saul a próféták közt?

- Hát nem lehet Saul a próféták közt? - Hogy lehetne Saul a próféták közt? - Eresszetek, hadd lássam. - A saját szememmel láttam Sault a próféták közt. Csoda-e hát, ha olyan sokan ellenezték, hogy elfogadják Kis fiát, Sault királynak? - Lett volna nekem bajom enélkül is elég. Utóvégre én csak Kis fia voltam, egy benjáminita, Izráel legkisebb törzséből, a családom pedig a legkisebbek közül való Benjámin törzsének összes családjai közül. Mit tudtam én a vezetéstudományról, a vallásról vagy a hadviselésről? Sámuel Béliál mocskos gyermekeinek nevezte mindazokat, akik elutasították Sault, mert nem látták be, hogyan szabadíthatná meg őket egy ilyen férfiú. Ezek megvetették Sault, és semmi ajándékot neki nem adának, Saul pedig hazatért Gibeába, és megőrizte a békét, amíg nem jöttek az ammoniták, és tábort nem vertek Jábes-Gileád ellen. - Ez volt az én nagy esélyem - jegyezte meg Saul. - Ahogy Góliát az enyém - emlékeztettem rá önkéntelenül. Saul csak folytatta, anélkül hogy akár csak egy pillanatnyi elismeréssel adózott volna nekem, amelyre pedig úgy áhítoztam. Amikor az ammonita Náhás feljőve a sivatagból és tábort jára a város ellen, Jábes férfiai mind készek voltak megadni magukat és szolgálni, és békéért könyörögtek. Békefeltételként Náhás mindnyájuknak ki akarta vágatni a jobb szemét. Ezt én nem is tartottam ésszerűtlennek. - Én is a gyöngeség jelét láttam benne - helyeselt Saul. - így hát fogtam azt a pár ökröt, feldaraboltam őket, és a követektől elküldtem Izráelnek minden határára, mondván: a ki nem vonul utánam és Sámuel után, annak ökreivel így cselekesznek. Az eljárás nekem inkább drámaként tűnt hatásosnak, mint fenyegetésként; mégis az Úrnak félelme szállt a népre, és kivonulának mind egy szálig. Saul a népet három seregre osztá, és kora hajnalban a táborra ütének, és verjék Ammont mindaddig, amíg a nap felmelegedék. Akik pedig megmaradtak, úgy szétszórattak, hogy kettő sem maradt közülük együtt. Híres győzelem volt. - Amikor én Betlehemben nevelkedtem - böktem ki félszegen -, gyakran játszottunk háborúsdit, és egyik kedvenc játékunk az volt, amikor Saul háborúját játszottuk Náhás ellen Jábes-Gileádnál. Legjobban az ökrök darabokra vagdalását szerettük. - És te melyik szerepet játszottad? - kérdezte Saul hirtelen, rám szögezve kutató tekintetét. Végigfutott rajtam a hideg. - Soha senki nem vállalta közülünk az ellenség szerepét. - És soha nem szeretted volna az egyik ökör szerepét játszani? - Ebben csak az tűnt bizarrnak, hogy nem tréfált. - Mindnyájan a király szerepét akartuk eljátszani. - Még mindig szeretnéd a király szerepét játszani? Most már félreismerhetetlenül a légkörben vibrált a veszedelem. -Mindnyájan a hős szerepét akartuk eljátszani, uram - feleltem, olyan tapintatosan, ahogy csak tudtam. - Hősünkét, Saulét, a nagy férfiúét, akit az Úr előtt Gilgálban az egész nép királlyá tett, mert sereget gyűjtött, és megmentette Jábest, és felette örvendezének Izráelnek minden férfiai őmiatta. Hízelgésem lefegyverezte, megfigyelhettem, hogyan lágyult el az arca, és tűntek el róla a neheztelés jelei. Ahogy mesélte, ezután már folyvást csak lefelé haladt a lejtőn. A filiszteusokon aratott látványos mikmási győzelmét elrontotta összeveszése Sámuellal, az áldozat bemutatása miatt, meg a csata után az őt szolgáló nép leküzdhetetlen ellenállása, amely nem engedte, hogy Jonathánnak egyetlen hajszála is a földre essen, amikor Saul meg akarta öletni. Az amálekitákkal szemben aratott sikere pedig Sámuellal való második összeveszéséhez és kapcsolatuk végleges megszakításához vezetett. - Mit kellett volna cselekednem, amikor Sámuel nem érkezett meg Mikmásba a csata előtt, hogy bemutassa az áldozatot? - töprengett hangosan Saul, akit újra kísérteni kezdett ez az örökös, zavarba ejtő dilemma. - Az ő hibája volt, vagy az enyém? Elkésve jött meg, az embereim pedig remegni kezdtek, amikor látták, hogy a filiszteusok száma egyre gyarapszik. Játszva elsöpörhettük volna őket, ha tüstént lecsapunk rájuk. Sámuel sehol. Én egy harci lázban égő sereggel jöttem, de egyre csak azt látták, hogy a filiszteusok egyre nagyobb számban gyülekeznek, harci szekerekkel és lovasokkal, és annyi néppel, hogy már kezdtek úgy kinézni, mint a tenger partján lévő föveny. És Sámuel még mindig sehol. Mikor pedig Izráel férfiai látták, hogy bajban vannak, kétségbeestek, és szétszóródtak mellőlem, elrejtőztek a barlangokba, a bokrok és kősziklák közé, sziklahasadékokba és vermekbe. És a

zsidók közül némelyek általmenének a Jordánon, Gád és Gileád földére. Addig nem volt szabad harcolnunk, amíg nem könyörögtünk áldozattal az Úrhoz. Sámuel nélkül nem mutathattunk be áldozatot. Sámuel sehol. Amikor a meghagyott hét nap is elmúlt, és Sámuel még mindig nem volt sehol, végül elvégezem én az égő áldozatot. Amikor éppen elvégezem az égő áldozatot, íme megérkezék Sámuel, és monda nekem: esztelenül cselekedtél, és a királyságod most már nem lesz állandó, keresett az Úr magának szíve szerint való embert, akit az ő népe fölé fejedelemül rendelt helyettem. „Ilyen hamar? - kiáltottam föl. - Az égő áldozat még ki sem hűlt!" „Ő a világot megteremtette hét nap alatt" - felelte Sámuel. - Hat. - Nem tudtam megállni, hogy közbe ne szóljak. - Pontosan - bólintott Saul. - Sámuel se tökéletes, látod. És azt hiszem, legalább annyira hibás volt, mint én. Hát okoskodhat az ember Istennel? Tőlem győzelmet vártak, nem? Hát én győztem, Sámuel nélkül, sőt, lehet, hogy Isten nélkül. És aztán, ez után a nagy győzelem után jött az a sok bajom fiammal, Jonathánnal. Remélem, neked soha nem lesz annyi bajod a gyermekeiddel, mint nekem volt. Azt hiszem, tudod, mit tett ott velem Jonathán. - Veled? - kiáltottam föl elképedtem - Soha nem hallottad? - Hogy megízlelte a mézet? - Miután én estig megtiltottam az evést? És megátkoztam Isten előtt mindenkit, aki megszegi a tilalmat? - Gondolod, hogy Isten elvárta tőled, hogy megöld a fiadat, amiért megkóstolt egy kis mézet? - Gondolod, hogy nem? Amikor azon a napon oltárt építettem az Úrnak, és tanácsot kértem, rámenjek-é a filiszteusokra, nem kaptam választ, semmiféle választ. Ebből tudtam meg, hogy valaki valamit elbaltázott. - Tudott Jonathán a tilalmadról? - Persze hogy tudott - felelte Saul tüstént, hazugul. - Nem volt titok. Mit kellett volna tennem, amikor rajtakaptam? - Megkérdezni Istent? - találgattam. - Megkérdezni Istent - ismételte meg, és szánakozva nézett rám. -Mire jó Isten? Isten nem mondta volna meg nekem. Isten azóta nem válaszol nekem. - És ezért Jonathánt okolod? - Nem ölettem meg, igaz? És Sámuel aztán soha többé nem jött el hozzá, miután az amálekiták fölötti diadalát követően kifogásolta az eljárását. Amikor Saul Agágot váltságdíj reményében foglyul ejtette, a jószág javát pedig elzsákmányolta, ahelyett hogy mindent az utasítás szerint kardélre hányatott volna, az csak a második vagy harmadik botlása volt, és az egyetlen engedetlen cselekedete; Sámuelnak ez mégis elég volt ahhoz, hogy mindörökre magára hagyja, és Istent is magával vigye. - Azt mondta nekem, ez volt az utolsó csepp a pohárban - folytatta Saul rosszkedvűen. - Darabokra vagdalta Agágot, és hazament Rámába. És azt mondta nekem, az Úr elvette tőlem a királyságot. - Egyetlen engedetlenségért? - töprengtem hangosan együttérzésemben. - Még Ádám sem kapott második esélyt. - Ádám közvetlenül beszélt Istennel. Neked csak Sámuel szólt. - Sámuel mondta nekem, hogy legyek király. - Ezt a részét hajlamos is vagyok elhinni. Saul egy percig némán töprengett, aztán felém fordította az arcát, és az arcomba nézett. - Szól az Úr egyáltalán, Dávid? - Nem tudom, mire gondolsz. - Az én modorom óvatos volt, az övé ravasz. - Szólt Isten valaha hozzád? - Ha igen, akkor én nem vettem észre. - Ezúttal igaz volt, amit válaszoltam. - Mi történik, mikor áldozatot mutatsz be? - kérdezte Saul. - Nem mutatok be áldozatot. - Tudod, mi történik, amikor én áldozok? Semmi. A hús nem ég, a faggyú alig olvad meg. - Talán forróbb tűzre volna szükséged - vetettem fel -, vagy jobb húsra. Ügyet sem vetett találgatásaimra. - Nem kapok előjeleket, nem kapok tanácsot. Isten egyszerűen nem válaszol nekem többé. - Lehet, hogy Isten meghalt.

- Hogy halhatna meg Isten? - Isten nem halhat meg? - Ha Isten meghalt volna, érezhetném magam ilyen rosszul? - Menj el Sámuelhoz - biztattam. - Menj el a papokhoz. - Nem bízom a papokban. Sámuel mellé állnak. Sámuel pedig elvetette őt a nép véneinek jelenlétében. Sámuel nem jött el többé Saulhoz, mint kiderült, egészen a Saul halála előtti éjszakáig. És akkor is csak Sámuel szelleme jött, akit megidézett az endori boszorkány. - Azt hiszem, azt akarta, hogy én legyek a király - elmélkedett Saul -, de ő legyen az, aki uralkodik. Amikor aznap elment, azt mondta nekem, hogy az Úr máris odaadta a királyságot egy felebarátomnak, aki jobb nálam. - Elkomorult a homloka, amikor áthatóan újra rám nézett. - Dávid, te voltál az a felebarátom, akiről beszélt? - Én ezt nem tudhatom, uram - válaszoltam félelmemben. - Én nem voltam ott... - Dávid, Dávid - vágott közbe Saul türelmetlenül -, belőlem kiapadt az epe. Nem maradt bennem harag. Úgy szeretlek, mint a saját fiaimat. Királlyá tett téged Sámuel? - Csak Isten tehet valakit királlyá - feleltem. - És ha Isten meghalt? Most aztán sarokba szorított. - Akkor csak Sámuel marad. - Tudjuk, hogy Betlehembe utazott - mondta Saul. - Egy kötélen vezetett veres üszővel ment, azt mondta, fel akarja áldozni. Tudjuk, hogy megállt atyád házában, és nem ment tovább, és tudjuk, hogy elküldtek érted oda, ahol a juhokat őrizted. Ő az üszővel ment vissza. Dávid, Dávid, királlyá tett téged Sámuel? Nem maradt terem a rögtönzésre. - Olajat kent az arcomra - feleltem -, és azt mondta, az Úr úgy intézkedett rólam, hogy király legyek. De Betlehemben folyton történnek ilyesféle dolgok. Vannak, akik azt mondják, az ivóvíz teszi. - És te összeszövetkeztél vele? - kérdezte Saul. - Mit mondott neked azóta? - Ó, nem, uram, azóta se nem láttam, se nem hallottam felőle - jelentettem ki őszintén. - Nem mondta meg nekem, mikor vagy hogyan lesz az, hogy én király leszek. Én nem szőttem semmi cselszövényt. Csak téged akartalak szolgálni, attól a naptól fogva, amikor megöltem Góliátot. - Góliátot? - nézett rám kérdően Saul. - A filiszteus óriást - emlékeztettem. Kezdtem már bosszankodni, amiért a jelek szerint rajtam kívül senki nem beszélt többé arról, hogy azon a napon, pusztán a parittyámmal, megöltem azt a félelmetes harcost. - Miféle filiszteus óriást? - kérdezte Saul. - Akit aznap Elah völgyében megöltem a parittyámmal. Te akkor a szolgálatodba fogadtál, én pedig a te kezedbe tettem le az életemet, hogy öljem a filiszteusokat és megőrizzelek téged mindazóta. Nem emlékszel? - Ami a magam életét illeti, nem törődöm vele - mondta Saul, anélkül hogy válaszolt volna. Elvégre, Dávid, mindnyájan tartozunk Istennek egy halállal, és aki az idén meghal, az jövőre már nem tartozik. De hogy királyként kövess engem, ahhoz Jonathánnak és többi fiamnak is velem együtt kellene sírba szállniuk. Az én nevem és magom megszakadna akkor testvéreim közt. - Uram, könyörgök neked, ne légyen soha viszály te közted és én köztem - rimánkodtam neki. Elhinnéd, kívánnék-e valaha is rosszat a te fiadnak, Jonathánnak, akinek lelke összeforr az én lelkemmel, és aki egyre azt mondogatja, hogy úgy szeret engem, mint a saját lelkét? - Igen, ezt én is hallottam tőle - vizsgálgatott Saul, kissé kancsalítva, aztán megkérdezte: - Mit akar ezzel mondani? - Hogy jó barátok vagyunk - mondtam sietve. - Csak ezt? - Csak ezt. - Akkor miért nem mondja így? - motyogta Saul. - Időnként hajlamos a költőiességre, uram - magyaráztam. - Te is - mondta Saul. - Utálom a költészetet. De a zenédet szeretem. - Szeretek énekelni neked - vallottam be érzelmesen. - És megesküszöm, hogy soha nem fogok fegyvert se ellened, se házadból senki ellen. És hogy utánad Jonathánt fogom szolgálni. - Ezt is komolyan gondoltam.

- Akkor hát legyen mindörökre béke közted és köztem - ajánlotta fel sóhajtva Saul. Ekkor történt, hogy megölelt, és gyöngéden, az érzelmektől elborítva hatalmas mellkasához szorított. - Szent szavamat adom neked, hogy soha többé nem kételkedem benned, és nem keresem károdat. Dávid, ugye hamarosan eljössz és játszol nekem megint, talán mikor legközelebb le leszek lombozódva? - Csak adjál rá módot! - ígértem meg boldogan. - Más vágyam sincs. Nem sejthettem, hogy olyan gyorsan megteszi nekem ezt a szívességet. Mindjárt másnap az Úrtól bocsáttatott gonosz lélek megint rászállt Saulra, ahogy a házában üldögélt, és megint értem küldtek, hogy enyhítsem meg és vidítsam föl dalommal és hárfámmal súlyosan gyötrött szívét. Egész kazalnyi kottával jöttem, mivel el akartam szórakoztatni -ha kell, órákon át -; először is az Ave Mariá-mmal meg a Mondschein-szonátámmal, utána pedig Goldbergvariációim bemutatóját terveztem, azét a munkámét, amelyet nemrégiben komponáltam egy gibeai szomszédomnak, aki álmatlanságban szenvedett, arra számítva, hogy az a bájos ária, amelyen az egész alapul, könnyebben álomba fogja ringatni. Ezúttal Saul epedve várt, törökülésben ült egy padon, és az ölében már ott volt a dárdája. Ettől, azt hiszem, észbe kellett volna kapnom, de túlságosan lelkes voltam, hogysem törődtem volna vele. Örömmel láttam, hogy megint rémesen néz ki. Minél rosszabb az állapota, annál nagyobb szüksége van rám, annál jobb alkalmam nyílik megkedveltetni vele magamat, és még jobban meggyőzni őt hazafias rajongásomról. Örültem, hogy a vörösborszínű tunikám van rajtam, és vettem a fáradságot, és rendbe szedtem magam. Beolajoztam a karomat meg az arcomat, és bepomádéztam a fürtjeimet. Ujjaim második izével erőteljesen megdörgöltem orcámat, hogy tovább dúsítsam természetes színét. Akár ágyba bújhattam volna. Összes előkészületeim kárba vesztek. Mihelyt fölemeltem a fejem, angyalpózba vágtam magam, és ajkamat az első édes hangra nyitottam, fölállt a padról és felém röpítette a dárdáját, megint a falhoz akart szegezni vele. Mi a szent szar, gondoltam rémülten. Megint teljesen lebénultam. Megint több hüvelykkel elhibázott, fegyvere hangos csattanással fúródott a hátam mögött a fába. De ezúttal tüstént elszántam magamat. Lófasz a seggébe, döntöttem, és talpra szökkentem. Ami elég, az elég! Zenét akar? Egy túróst kap! Behúztam a fejemet, és elhúztam a csíkot.

7 MENEKÜLÉS GÁTHBA Nób városában mondtam pár hazugságot, erre lemészároltak nyolcvanöt papot. És nem csak őket, hanem minden férfit, nőt és gyermeket a házuk népéből, és a szent városnak minden barmát is fegyvernek éle vágta le. Ki volt a felelős? Saul, Doég, az edomita, vagy az öreg Akhimélek, a naiv pap-uralkodó, akit átejtettem, hogy eleséggel ellásson? Saul, aki kiadta a parancsot a mészárlásra, már közismerten tomboló, vérszomjas őrült volt. Doég, az edomita, Saul pásztorainak számadója hajtotta végre a mészárlást, miután a király szolgái, még Abner is, egytől egyig megtagadták, hogy felemeljék kezüket az Úr papjai ellen, és rájuk rohanjanak. Akhimélek, aki aznap az oltár szarvainál szolgált, módszeresen és hiszékenyen látta el a funkcióit, és nem volt köteles feltételezni, hogy beugratással veszi rá a segítségnyújtásra valaki, aki a király haragja elől menekül. Az én véleményem szerint leginkább Doég, az edomita volt a felelős, ő az előléptetés reményében látta el a kötelességét, és aki siet meggazdagodni, az nem lehet ártatlan. Ennyire azért csak rájöttem mostanára, miután egy életen át figyeltem másokat, mi? Én? Mi részem volna nekem a bűnben? Hogyan állíthatná ép ésszel bárki, hogy engem terhel a felelősség? Én futottam az életemért, és soha, egyetlenegyszer sem tettem semmi rosszat. Még Abjátár, Akhimélek fia, az egyetlen, aki életben maradt Nóbban, miután Saul a várost fegyverek élivel vágata le, mind férfiat, mind asszonyt, gyermeket, csecsszopókat, ökröket, szamarakat, minden barmokat, még Abjátár sem hibáztatott engem semmiben, és hozzám menekült védelemért, amikor magam köré gyűjtöttem néhány embert, és beljebb vonultunk Júdába az Adullám barlangjában berendezett szállásunkról. Bár szándéktalanul, én voltam az oka apja és egész háza népe halálának; Abjátár mégis nálam keresett menedéket. Ő hozta meg a mészárlás hírét. Én befogadtam és

megígértem, hogy megvédem. És Abjátár papként azóta is kitartott mellettem, ha Bethsabé úgy is tesz, valahányszor Adónija támogatásának kérdése felmerül, mintha nem emlékezne rá, hogy kicsoda, vagy becsmérli mint eszementet, akit nem kell komolyan venni. - Az ő korában segíteni kell egy atyán - próbáltam meg egyszer Bethsabé lelkére, beszélni. - Ha az értelme gyöngül, légy türelmes vele. - Te már fél lábbal a sírban vagy - vágott vissza érzéketlenül. - Nekem többre nem telik az erőmből, elég, ha veled meg tudom őrizni a türelmemet. Azon a napon én semmi mást nem kértem Akhimélektől, csak egy kardot meg némi ennivalót. Kenyérre volt szükségem, és láttam öt frissen sült cipót. Joggal félt, amiért Nóbban lát engem. - Miért vagy egyedül? - tudakolta. Én hazugul azt feleltem, hogy a király rám bízott egy bizonyos ügyet, azzal a paranccsal, hogy senki meg ne tudja, hová vagy miért megyek, és lopva fogok találkozni a többiekkel, akiket beosztott a csapatomba, ilyen és ilyen meghatározott helyen; és nem akarjuk, hogy kérdezősködjenek a jövésmenésemről. Ezt a beszélgetést a szabadban folytattam Akhimélekkel, és nagyon aggódni kezdtem a biztonságom miatt, amikor felismertem Doégot, az edomitát, aki ott settenkedett az érkezésemre összegyűlt kis csődületben. Tudtam, hogy amikor visszaérkezik Gibeába, és megtudja, hogy üldöznek és ki akarnak végezni, el fogja árulni Saulnak az útirányomat, de el sem tudtam volna képzelni jelentésének iszonyatos következményeit. Arról sem tudom meggyőzni magamat, hogy másként cselekedtem volna, ha végiggondolom, mi lehet ennek a következménye, vagy akár hogy másként kellett volna cselekednem. Pánikba esett fiatalember voltam. Nem követtem el semmiféle bűnt. Engem nem érhetett szemrehányás, és úgy éreztem, éppannyi jogom van élni, mint bárki másnak. Mindenki füle hallatára kértem Akhimélektől a kardot vagy a lándzsát, azt mondtam, szükségem van rá az akcióhoz, leszögezve, hogy a király ügye sietős, és Saul meghatalmazott, hogy rekviráljak tőle. Elkértem továbbá azt az öt cipót is, amit a keze alatt megszámoltam, még frissen és illatosan gőzölögtek az oltár tüzétől, és kértem, adjon annyi kenyeret, amennyit csak tud. Még be sem fejeztem, máris rázta a fejét. - Nincs itt más kenyér, amit neked adhatnék - mondta bocsánatkérően -, csak a bemutatási kenyér. - Mi az, hogy bemutatási kenyér? - kérdeztem. - Ez nem közönséges kenyér itt a kezem alatt - magyarázta Akhimélek, a pap -, hanem szentelt kenyér, ezt neked adhatom, ha a te szolgáid megtartóztatták magukat az asszonyoktól legalább három napig, és nem tisztátalanok. - Több mint három napig - biztosítottam gyorsan, mert nagyon szerettem volna eltűnni, mielőtt még az edomita Doég kíváncsisága átcsap a kételkedés valamiféle megnyilvánulásába. - Olyan tiszták vagyunk, amilyen tiszta csak valaki lehet. Csak ebben az utolsó kijelentésben rejlett némi igazság, mert amióta, több mint három héttel azelőtt, az ablakban elváltam az én Mikálomtól, nem háltam más nővel, és vele sem háltam csak egyszer az ezt megelőző hetekben. Sietős volt a búcsúnk, nem sok idő maradt etyepetyére. Amikor megölésemre tett legfrissebb kísérlete után kirohantam Saultól, elsőnek Abnerbe ütköztem, aki szemrebbenés nélkül hallgatta végig az én számomra felettébb rendkívüli és hajmeresztő eseményről szóló beszámolómat. Abner beleharapott a pomagránátba, amit rágcsált, és miközben meséltem neki, zajosan ropogtatta a magvait. - Én a magam részéről nem csinálnék belőle túl nagy ügyet - döntötte el néhány másodperccel azután, hogy befejeztem. - Balesetek mindig előfordulnak. - Balesetek? Higgyek a fülemnek? - Hát nem baleset az, ha a fölkent királyod időnként meg akar ölni? - érvelt Abner a maga barátságos, szofista módján. - Vagy úgy érzed, jó oka van rá? - Nincs rá semmi oka - jelentettem ki nyomatékosan. - És egyelőre még nem sebesített meg, igaz? Legyen eszed, Dávid -tette hozzá, mintha arra biztatna, hogy nőjek már föl végre. - Az életet élni kell. Ha attól jobban érzi magát, hogy dárdát hajigál rád, hadd hajigálja azt a dárdát. Saul a királyunk. Utána mintha mindig magához térne. Kiereszti a gőzt. - És te ezt igazságosnak tartod? - A hold tán sajtból van? Lehetett gusztusom az efféle marháskodáshoz olyan napon, mint ez? Jó, hogy Joáb meggyilkolta Abnert helyettem, bár annak idején nem így gondoltam, és nagy

nyilvános gyászt kellett színlelnem a temetésén. Hosszú távon, úgy sejtem, az is jó volt, hogy megölte helyettem Absolont, bár jóképű második fiam iránti szeretetem soha nem fog elmúlni. Meggyilkolta másik unokaöcsémet, Amasát is, a második nővérem fiát, miután levertük Absolon lázadását, de Amasa nem sokat számított, azon kívül, hogy megint emlékeztetett rá: Joáb könyörtelen és engedetlen tud lenni, mert féltékenyen vigyáz, nehogy osztozkodnia kelljen a hatalomban. Föl is készítettem Benáját Joáb esetleges ellenségességére, amikor Joáb helyett őt állítottam annak a kereteusokból és peleteusokból álló palotaőrségnek az élére, melyet saját személyes biztonságom érdekében szerveztem, és csak nekem tartozik engedelmességgel. Micsoda csapás volt ez Joábnak. Hülye volt, ha feltételezte, hogy kényrekegyre teljesen kiszolgáltatom neki magam. Aznap, amikor Saul megpróbált a szobájában megölni, Mikál mentett meg. Abnertől elválva igyekeztem haza, ahogy csak vitt a lábam, és estére, mire Mikál megérkezett, egy ideggörcs voltam. Akár a ketrecbe zárt vadállat, úgy jártam szünet nélkül le-föl, házunk egyik részéből a másikba, hol a dühödt sértődés, hol a könnyes önsajnálat rohamaiba esve. Üvölteni szerettem volna, és zokogni szerettem volna. Felindultságom részben abból származott, hogy valami módon tiltakoznom kellett Mikálnál az apja miatt, de úgy, hogy ne váltsak ki megint egy újabb dühös kitörést belőle énellenem. Balsejtelmeim alaptalanok voltak, mert ő is nagyon rossz állapotban volt, amikor végre berobbant a házba. - Nem fogod elhinni! - kiáltottuk pontosan ugyanabban a pillanatban, aztán" vagy fél percig rémült izgalmak közepette beszélgettünk egymással. - Ez iszonyatos, iszonyatos! - kiáltottam méltatlankodva. - Én ezt nem fogom kibírni. Nem fogod nekem elhinni. - Ez szörnyű, szörnyű! - mondta ő máris, amikor még én javában panaszkodtam neki. - Szörnyű az a hír, amit hoztam neked. El se tudom hinni az ilyen szörnyű híreket! - Megint rám hajította a dárdáját. - Jönnek a gyilkosok. - Tudtam, hogy nem fogsz hinni nekem - vádoltam meg. - Ne törődj vele, hogy én mit hiszek - vágott vissza. - Amit én mondok, az sokkal rosszabb. - Sose hiszel nekem, mikor az apádról van szó. Dárdát hajított rám. Mi lehet ennél rosszabb? - A gyilkosok odakinn, az rosszabb - felelte Mikál. - Gyilkosok? Mit beszélsz te? - Úton vannak. - Aha. - Nem hiszel nekem? Orgyilkosok, Dávid - hadonászott az orrom előtt. - Hát nem érted? Jönnek megölni téged. Ajvé, már itt vannak, kinn az utcán, éjszaka figyelik a házat, aztán mikor reggel elmész hazulról, megölnek. - Tudom, hogy csak viccelsz. - Nézd meg. - Mi a szent szar! Máris csuklyás, köpönyeges, tőrrel fölfegyverkezett sötét alakok foglaltak állást az utcán a házammal szemben, a kapualjakban meg a közökben és az utca mindkét végén, körülzárva engem, elvágva a menekülés útját. Sötét köntöseik alól kikandikáltak kardjaik és tőreik pengéi és markolatai. Egyesek máris kezüket a markolatra téve várakoztak. Mikál lihegett. - Mit tehetnénk? - Én pontosan tudom, mit kell csinálni - feleltem határozottan. - Téged, a király lányát nem mernének feltartóztatni vagy bántalmazni. Te most kimégy, elmész atyádnak, a királynak házába, amilyen gyorsan csak tudsz, és jelented neki, mi történik itt. - Dávid, találd ki, ki küldte őket. Most már én is ki tudtam venni két ház között, egy beugróban, az árnyékok közt Abner farkasprofiljának sziluettjét, a pomagránátjával. Abnernek mindig nagyon nagy orra volt. Mikál végszavára már magam is tudtam, mennyi kétszer kettő, és tudtam, hogy igaza van. - Mikál, mit tegyünk? - suttogtam. - Mit jelent ez az egész? - Azt jelenti, hogy ha ez éjjel lelkedet meg nem oltalmazod, holnap megölnek. Mikál volt az, aki kifőzte annak a tervnek a legtöbb elemét, amely lehetővé tette, hogy megmentsem a bőrömet, és aki túlnyomórészt magára vette a megvalósítás terhét is: faképet fektetünk az ágyba, kecskeszőrből csinált párnát teszünk a feje alá, és befedezzük lepedővel az én alvó

alakomként, aztán kötélen leereszt engem az egyik hátsó ablakon át; reggel pedig, amikor Saul követei jönnek érdeklődni, miért nem jöttem elő a házamból, mint rendesen, azt fogja mondani, hogy beteg vagyok. Addigra én már messzi leszek, a hazugsággal meg a csellel órákat nyerek. Mikál volt az továbbá, akinek előbb vagy utóbb el kellett vinnie a balhét, amikor óhatatlanul lelepleződött a csalás, és azzal a gyatra mentséggel kellett igazolnia magát apja dühével szemben, hogy megfenyegettem, hogy megölöm. Az olyasféle kérdésekre, hogy ha csakugyan annyira félt tőlem, miért nem csapott lármát és miért nem kezdett el kiabálni abban a pillanatban, amikor eltávoztam, vagy miért nem helyezte magát apja követeinek oltalma alá, ahelyett hogy koholmányaival tovább késleltette őket, csak az éppen eszébe jutó sánta magyarázatokkal hozakodhat elő. Esetleg sírva fakadhat vagy elájulhat. Vagy mind a kettő. Összeszedtünk egy pásztor fejadagot, kenyeret, sajtot, datolyát, olajbogyót és mazsolát, melléje egy vizestömlőt, egy másik tömlőben megaludt kecsketejet. Meg még egy kis fügés süteményt és kandírozott diót. Aztán Mikál megmarkolta a kötelet. - Szeretlek - mondta elcsukló hangon. - Remélem, tudod. Láttam én, hogy szeret, de csak azon az egyetlen módon, ahogy képes rá: kesernyésen, sértődötten, irigykedve és lenézően, mérhetetlenül önzőn és egocentrikusan. Az ablakpárkányon búcsúzóul megcsókoltuk egymást. - Nálad van a szájvized? Hazudtam, és azt mondtam, igen. Aztán kibújtam az ablakon, mint holmi szőrös lábú bohóc egy trágár burleszkben. Amikor legközelebb találkoztunk, én már több mint hét éve király voltam Hebronban, őt pedig az apja egy másik férfihoz adta feleségül. És egyikünk se szerette valami nagyon a másikat. Még mindig csoda számomra, hogy talpra estem, és épkézláb menekültem meg. Egyenesen Rámába tartottam, Sámuel lakhelyére, menedéket, vigasztalást és tanácsot keresve az országban még megmaradt egyetlen embernél, akiről úgy véltem, talán még van befolyása Saulra, és elegendő jellemereje van ahhoz, hogy befolyását latba is vesse az érdekemben. Az ötlet energiapocsékolásnak bizonyult. Rámában egy, az enyémekhez mérhető, őrjítő bajokkal sújtott embert találtam, aki csak bosszankodott, amiért a magam bajával súlyosbítom az övét. - Mit akarsz? - üdvözölt ingerülten. - Miért kellett neked idejönnöd? Miért idegesítesz? Szőrös kezével sebesen belehajigálta a holmijait a hátizsákjába, és míg én tőlem telhetőleg kimagyarázkodtam, egyfolytában dünnyögött a szakállába. Sámuel volt jószerivel a legkülöncebb ember, akivel csak életemben találkoztam. Még szőrösebb volt, mint ahogy emlékeztem rá: szűnni nem akaró fekete szakállát most már bőségesen átszőtték a piszkosfehér, göndör gubancok, és zavartan el kell árulnom, bizony kissé gondozatlan volt. - Tőlem akarsz tanácsot? - vont kérdőre kurtán. - Tőlem akarsz befolyást és menedéket? Vigasztalást nyújtsak neked? Hogyan lehetnék én az, aki megmondja neked, mit tegyél? - Próféta vagy, nem? - vágtam vissza. - Mikor hallottad utoljára, hogy prófétáltam? - Bíró is vagy. - Mikor hallottad utoljára, hogy bármi fölött bíráskodtam? Ide figyelj , még akkor sem voltam mindig biztos benne, hogy az igazat mondom, amikor közvetlenül az Úr nevében beszéltem. - Azért még adhatsz nekem tanácsot, nem? - Tanácsot akarsz? - mondta Sámuel. - Adok neked egy csodálatos tanácsot. Menjél el messzire, nagyon messzire. - Honnan? Kitől? - Tőlem, te átkozott bolond - fröcsögte Sámuel. - Nincs nekem elég bajom? Most azt fogja gondolni, hogy segítettelek. Muszáj volt neked idejönnöd? - Muszáj volt neked elindítanod az egészet? - Nekem? Mit indítottam én el? Én nem indítottam el semmit. - Kértelek én, hogy kenjél fel? Odajöttél, és azt mondtad, király leszek, nem? - Király akarsz lenni? - vágott vissza Sámuel vicsorogva. - Eridj és legyél király máshol, engem meg hagyjál békén. Most iszkolnom kell... és ezt neked köszönhetem. - Hová? - Nájóthba. Azt hiszed, itt maradok, miután idetoltad a képed? -kántálta Sámuel, és háborogva tördelte a kezét. - Nézz rám, nézz rám -búslakodott. - Egy bíró, egy próféta, azám. Valamikor én voltam a leghatalmasabb ember az országban, míg csak Isten azt nem mondta, hogy forduljak el Saultól, és menjek el hozzád. Miért kellett nekem Őrá hallgatnom?

- Miért kellett neked Sault királlyá tenned? - Én tettem Sault királlyá? - rázta meg hevesen a fejét. - Ó, nem, komám. Nem én. Isten tette Sault királlyá. Én csak közvetítettem az üzenetet. Nem az én ötletem volt. A nép akart királyt, nem én. Nem érték be velem, én csak bíró voltam. Királyt akarnak, keríts nekik királyt, mondta Isten. Azt mondta, válasszam ki Sault, és én kiválasztottam Sault. Ki sejthette volna, hogy Ő egy ilyen mesügét választ ki? - Biztos vagy benne, hogy Ő később meg azt mondta, válassz ki engem? - Hogyhogy? Magam választottalak volna? - Nem követtél el hibát? - Isten elkövet hibákat, a bírák nem. Akarod tudni az igazat? Ha rajtam múlt volna, én valamelyik bátyádat választom, Éliábot vagy Abinádábot, vagy akár Sammát... ők nagyobbak nálad. És előbb születtek. De az Úr azt mondta nekem, ne nézzek se termetre, se magasságra, az Úr azt nézi, ami a szívben vagyon, mondta nekem. Azám... a szívben, mondta. És Ő valami különlegeset látott a tiedben. Hogy mit, azt nem is sejtem. Tegyél nekem egy szívességet, adjál erre valami tippet. - Nagy jót tett Ő énvelem - duzzogtam. - Még Betlehembe se mehetek vissza... az a legelső hely, ahol Saul keresni fog. - Itt fog először keresni, amikor megtudja, hogy nem mentél vissza Júdába - hányta a szememre keserűen Sámuel. Egyetlen próféciára volt hajlandó: Saul őrjöngeni fog, amikor meghallja, hogy Rámába jöttem, őhozzá. - Ezért megyek Nájóthba, de gyorsan. - Nájóthba? - siránkoztam tovább. - Nájóthban semmit se lehet csinálni; Most Nájóthba kell futnom veled. -Velem? - kiáltotta rémülten Sámuel. - Ó,.nem, komám, velem nem. Fussál valahova máshova, és hagyjál engem békén. Én megismerem a bajt, ha látom. Viszlát, viszlát, búcsúnk is boldogít. Tudtára adtam, hogy tapadni fogok hozzá, mint a mézga. Hová mehettem volna máshova? Hogy civakodtunk kezdettől fogva! Ragaszkodott hozzá, hogy magával hozza a tehenét. Őszintén hitt benne, hogy a tehén szerencsét hoz neki. - Le fogja lassítani az utunkat - tiltakoztam. - Ki mondta neked, hogy várjál? - érdeklődött. - És miért menjünk Nájóthba? - Ki kért meg rá, hogy gyere? Ha az volt a célom, hogy vigasztalást leljek, tőle ugyan nem kaphattam meg. Sámuel Saulról szóló próféciája pontos volt. Saul nem vesztegette az időt, mihelyt megtudta, hová repült a madara, tüstént követeket küldött Nájóthba, hogy fogjanak meg. Az emberei azonban nem jutottak el oda: útközben furcsamód beleestek a prófétálásba. Amikor ugyanez történt a második kiküldött egységével is, Saul elindult, hogy maga csípjen el. És akkor az előreláthatatlan újra bekövetkezett. Nem fogjátok elhinni, mi történt. Amikor már gyakorlatilag a markában voltam, Sault, életében másodszor, ellenállhatatlanul megszállta a prófétálás. Egy nagy kútnál kezdődött, Széku mezején, ahol kérdezősködvén megtudta, hogy még mindig Nájóthban vagyok. És elméne oda Nájóthba, és íme, ahogyan azokkal történt, akiket korábban az elfogatásomra küldött: az Istennek lelke szállá ő reá is, csak úgy, hipp-hopp, és prófétálni kezdett. És folytonosan prófétála egész úton Nájóthig, amíg oda nem ért Sámuelhoz, és képzeljétek, mit csinált akkor? Leveté ő is ruháit, és prófétála ő is Sámuel előtt, és feküvék meztelenül azon az egész napon és mint kiderült, egész éjszakán. Ezért szokták mondani: Avagy nem a próféták között vagyon Saul is? De most a saját szememmel láttam. - Ez csoda - mondtam fojtott hangon, amikor Sámuel meg én újra magunkra maradtunk. - Ne fogadd le. - Fáklyafénynél beszélgettünk, a földön. Sámuel izzadt a kimerültségtől. - De legalább kapunk egy kis lélegzetvételnyi szünetet. - Meddig fog tartani? - Reggelig valószínűleg feküdni fog - felelte Sámuel. - Akkor majd, talán, ha szerencsénk van, hazamegy, hogy összeszedje magát, amíg nem jön majd valami más, amitől megint kitör rajta az őrület. Mit mondhatnék többet? Saul szerencsétlen nyomorult, gyilkos hajlamú és kiegyensúlyozatlan. Saul a legboldogtalanabb ember, akit ismerek... talán rajtam kívül. - Sámuel, te segíthetnél rajta, segíthetnél mindnyájunkon - vetettem fel. Mocorogni kezdett bennem egy ötlet csírája. - Legyen megint Saul a király. - Legyen megint Saul a király? - visszhangozta Sámuel megvetően. -Hogy lehetne Saul megint a

király? Te vagy a király. - És Saul tudja ezt? - Mit gondolsz, miért akar megölni? Miért tőlem kérdezed? - Miért tőled kérdezem? - ismételtem meg döbbenten. A szőrös vén kecskének abszolúte nem volt képzelőtehetsége. - Mert kurva slamasztikába kerültem, azért. Nincs otthonom többé Gibeában, nem lehetek a feleségemmel, és minden hétfőn és csütörtökön azon veszem magam észre, hogy futok Saul dárdái elől. Ezt nevezed te királyságnak? Mi a fenére jó ez? - Király leszel, király leszel - mormolta Sámuel, minden meggyőződés nélkül. - Mit izgulsz, mire ez a sietség? Várd ki az idődet. Róma se egy nap alatt épült. - Egy bírótól nincs szükségem efféle közhelyekre - adtam a tudtára. - Saul őrült. - Nekem mondod? Akit az istenek el akarnak veszejteni, előbb elveszik az eszét. - Sok hasznom van belőle. Úgy élek, mint egy csavargó. - Minek az a nagy sietség? Itt az istenek malmairól van szó. - Mi van velük? - Az istenek malmai lassan őrölnek - mondta -, de nagyon finomra. - És én mit csináljak, amíg őrölnek? Erre viszont Sámuel robbant ki. - Mit törődöm én vele, mit csinálsz? - üvöltötte. - Verd a fejedet a falba. Eridj, szarj az óceánba. Tőlem nőhetsz, mint a hagyma, a fejeddel a földben, a lábaddal a levegőben, fütyülök rá. Mindkettőnknek eltartott vagy egy percig, amíg lecsillapodtunk. Sámuel finnyásan szedegette vállára és mellére hulló hajának himbálódzó csimbókjaiból az ételmorzsákat, leveleket és más szemetet hosszú körmű, sárga ujjaival. Inni adtam neki a vizestömlőből, megköszönte. Pisztáciadióval kínáltam. - Sámuel, Sámuel - kérleltem diplomatikusan. - Próbáljunk meg együtt kiokoskodni valamit. - Valamikor a leghatalmasabb ember voltam az országban - törtek rá megint az emlékek. - Ki kellett volna tartanom Saul mellett, függetlenül attól, hogy mit hittem, mit mondott Isten, mit akar. - Akkor legyen megint Saul a király - tanácsoltam -, legalábbis ad dig, amíg az istenek malmai befejezik az őrlést. Menjél, mondd meg ne ki. Mit árthat az nekünk? - Nem igaz! - felelte Sámuel. - Muszáj neki tudni? Hadd gondolja, hogy ő a király. Kérdezd meg Istent, így rendben van-e. Akaratom ellenére megint fájdalmas pontra tapintottam. Sámuel egy pillanatig sértődöttnek látszott, de aztán szelíden válaszolt. - Gondolod, hogy még nem tettem meg? Azt hiszed, hülye vagyok, vagy mi? Persze hogy megkérdeztem Istent. - És igent mondott? - Nem mondott nemet - fortyant fel Sámuel, de aztán őszintébben folytatta. - Nem mondott semmit. Isten nem válaszol nekem többé -vallotta be, a megaláztatástól elcsukló hangon. - Neked se? - kiáltottam föl. - Saul ugyanezt mondta nekem önmagáról. Mi a fene ütött Istenbe mostanában? - Hát tudom én? - vonta meg a vállát Sámuel. - Lehet - vetettem fel a hipotézist, újra abba az ismeretlen intellektuális tartományba merészkedve, amelyet egyszer már Saullal is megpróbáltam elővigyázatlanul földeríteni -, lehet, hogy Isten meghalt? Sámuel kurtán válaszolt. - Meghalhat Isten? - Nem halhat meg? - Ha Ő Isten, akkor nem halhat meg, te ostoba - okított Sámuel. -Ha meghalt, akkor nem lehet Isten. Akkor valaki más az. Elég az ostobaságaidból. - Akkor kérdezzük meg Őt újra - javasoltam mohón. - Azt mondják, Ő szeret engem. Gyerünk, Sámuel. Próbálj ki még egy áldozatot. - Minek pocsékoljak el egy tehenet? - Akkor csináld áldozat nélkül - erősködtem. - Megkérdezni nem árthat. Lássuk, lehet-e király Saul. - Király-birály - kántálta Sámuel. Érthetetlennek találtam a mondókáját. - Azt hiszem, ezt nem értem. - Ez egy mondás. - Régi mondás?

Felbosszantotta a kérdésem. - Milyen régi lehet, te tökfej? Hát nem Saul az első királyunk? Ide figyelj, azt hiszed, nem kérdeztem már éppen elégszer? Kérdeztem és kérdeztem. Azt hiszed, nem érzünk semmit Saul iránt, Isten meg én? Nem szeretjük? Szánjuk őt, megbánást érzünk miatta, irgalmasság van bennünk iránta. Isten egyszer még meg is szidott, amiért túl sokáig gyászoltam Sault. Ez közvetlenül azelőtt volt, hogy megparancsolta, töltsem meg a szarumat olajjal, és menjek, keresselek meg téged. Micsoda szomorú nap volt az! Fogalmad sincs róla, mennyire utállak látni. Saullal sokkal jobban kijöttem. Saul semmi mást nem csinált, csak egyetlenegyszer nem engedelmeskedett nekem. Sajnálom, hogy elveszítettem az önuralmamat, és olyan gonosz dolgokat mondtam neki. - Akkor menj vissza hozzá, és kérjél bocsánatot - tanácsoltam, nemeslelkűen szó nélkül hagyva önkényes és sértő megjegyzéseit. - Mondd meg neki, hogy hibát követtél el. Sámuel fagyosan kihúzta magát. - Mondjam neki, hogy hibát követtem el? - Akkor mondd neki azt, hogy Isten követte el. - Ez már jobb - helyeselt Sámuel. - Saul ezt el is hinné. De az Úr nem ember, hogy valaha is megbánjon valamit. - De te megteheted, a saját szakálladra - bíztattam. - Mondd azt Saulnak, hogy elhatároztad, adsz neki még egy esélyt. Te mondtad, milyen szerencsétlen. Hadd érezze magát megint jól egy darabig. Sámuel erre gonosz élvezettel válaszolt. - Hadd himbálóddzon lassan mondta parázsló szemmel -, lassan a szélben. Egy pillanatra elállt a szavam. - Azt hittem, szereted Sault - kiáltottam föl végül. - Azt mondtad, hogy benned meg Istenben szánalom és együttérzés van iránta, és irgalmas akarsz lenni hozzá. - Ezt mi csak úgy mutatjuk. Sámuel visszament Rámába, ahol szerencséjére meghalt, még mielőtt Saul odaért, hogy őt is megölje, miután Nóbban lemészárolta a papokat, és próba szerencse alapon rájött, hogy magas állású emberek megússzák a gyilkosságokat is. Mint a kutya, amelyik visszatér az okádékához, vagy mint a bolond, aki megismétli az őrültségeit, azon kaptam magam, hogy úton vagyok vissza Gibeába, pedig a józan eszem riogatott, hogy oroszlán leselkedhet rám ott az utcákon. Magas, kanyargós, sötétedés után elhagyatott ösvényeken jártam, elkerülve a közbeeső falvakon átvezető főutakat, hátha ezek egyikének utcáin is oroszlán leselkedik. Egész úton levert voltam. Úgy mentem vissza Saulhoz, mint akit hipnotizáltak, vonzott az a sóvárgó szükség, hogy újra bekerüljek annak az egyetlen embernek a kegyeibe a földön, aki mindenki másnál mélyebb benyomást tett rám -pedig akkor már tudtam, hogy őrült és gyilkos, sőt talán ostoba és unalmas is. Úgy éreztem, még mindig ő az apám, a patrónusom, és a közelében akartam lenni. Elhiszitek-e vagy sem, még Mikálhoz is vissza akartam menni. Saul volt életemben az egyetlen ember, akit sikerült szülőmként szeretnem; mert akár jó volt ez, akár rossz, az ő háza volt világéletemben az egyetlen ház, ahol valaha otthon éreztem magamat. Ha Saul csak egy kicsit is atyaibb lett volna hozzám, úgy imádtam volna, mint egy istent. Ha Isten valaha is csak a legcsekélyebb mértékben atyai lett volna hozzám, talán Őt is atyaként szerethettem volna. De amikor Isten jó volt hozzám, még akkor sem volt Benne sok kedvesség. Ugyanakkor hajlandó vagyok elismerni: az a gondolat, hogy királyként én leszek Saul utóda, soha nem volt igazán ellenszenves nekem, és gyakorta álmodoztam róla. Az eszem azt súgta: végső próbálkozásom, hogy visszaállítsam státu somat Saulnál, reménytelennek fog bizonyulni. A szívem azt súgta, hogy mindörökre száműzettem abból az egyetlen fészekből, amelyben úgy tudtam lakni, hogy nem éreztem magam elidegenedett, sodródó embernek, aki elszakadt a saját múltjától, és nincs erős kötődése a jövőjé hez. Mégis kénytelen voltam megpróbálni, hiába tudtam előre a hiábavalóságát, ami úgy nehezedett a mellemre, mint egy üllő. Saullal sokkal. kevésbé voltam hajthatatlan, mint Istennel. Tudtam, hogy őrült; mégis el akartam nyerni a szeretetét és a megbocsátását. Most is újra megpróbálnám, ha még élne. Nem tudom elviselni, ha egyedül érzem magamat. Soha nem is tudtam. Amikor naplemente után beértem Gibeába, titokban tanácskoztam Jonathánnal. Nyomorult sóvárgásomban tőle, a király legidősebb fiától vártam akár a leghalványabb reménysugarat. Ehelyett azonban kábító meglepetésben volt részem. - Jonathán, kérlek, segíts - kezdtem könyörögve, nem bízva senkiben, még őbenne sem. Ugyanannak a sarlóval learatott, porladozó búzatarlóval borított hosszúkás mezőnek az egyik erdős sarkában diskuráltunk, ahol Saul meg én olyan bizalmasan beszélgettünk azon a varázslatos,

holdvilágos éjszakán. A távoli tenger felől lengedező balzsamos szellő megint simogató volt, teli a szilva, a dinnye és a borsajtók kék szőlőfürtjeinek részegítő illatával. - Beszélhetnél vele újra az érdekemben. Figyeld meg őt alaposan, holnap este, a vacsoránál. Tudd ki, hogy megbocsátott-e nekem, vagy még mindig meg akar ölni. Aztán gyere vissza, és mondd el. - Megfigyelheted magad - volt Jonathán válasza, amely engem teljesen felkészületlenül ért. - Vár holnapra vacsorára. - Ez téboly! - kiáltottam fel, cselt gyanítva. A hónapnak az a szaka volt megint, amikor új a hold, és Jonathán közli velem, elvárják, hogy ott üljek a király mellett este a lakománál, mint a normális időkben, határozottan elvárják, kifogás nincs. Hát ez meg miféle marhaság, tudakoltam. Erősen méltatlankodtam. Hiszen szökevény vagyok, nem? Mintha semmi kínos dolog nem történt volna, mintha Saul nem próbált volna a falhoz szögezni a dárdájával, nem küldött volna poroszlókat a házamba, hogy megöljenek, nem küldött volna hírnököket Nájóthba, hogy fogjanak el, sőt nem jött volna ő maga is utánam a maga gyönyörűségére, hogy személyesen tartóztathasson le, és abbahelyt parancsot adhasson a megölésemre. Mi a fene folyik itt? Mindez feledésbe ment, és nem számít semmit? Látszólag igen, hiszen másnap este teríték vár a király asztalánál, és ha nem jelenek meg, azt engedetlenségnek fogják tartani. Úgy éreztem, beleestem a képtelenségek kelepcéjébe. Honnan tudták egyáltalán, hogy ott vagyok? Jonathán, számára megcáfolhatatlannak tűnő logikával, oda lyukadt ki, hogy amennyiben a király nem üldöz engem, akkor nincs okom rá, hogy kerüljem, és nincs törvényes indokom a menekülésre vagy a bliccelésre. Én ezt nem vettem be. - Megbíztak vele, hogy vigyél oda? - Erről nem volt szó - felelte Jonathán. - De ha már itt vagy, eljöhetsz holnap. Velem fogsz jönni. Ezek mind megőrültek. - Miért vinnél te engem a te atyádhoz? - vitatkoztam Jonathánnal. Tudom, hogy még mindig meg akar ölni. - Ezt nem hihetem. - Akkor tudd ki nekem. Mit míveltem én? Kérdezd meg tőle. Micsoda nagy gonoszságom vagyon? És micsoda nagy vétkem vagyon a te atyád ellen, hogy az én lelkemet kergeti? Jonathán hajlamos volt rózsaszínűbben látni a dolgot. - ímé az én atyám nem cselekszik sem nagy, sem kicsiny dolgot, a mit nékem meg nem jelent: azért hogy titkolná el tőlem ezt a dolgot? - Jonathán, apád érted sincs úgy oda, nem emlékszel? - válaszoltam. - Bizonnyal tudja azt a te atyád, hogy én nálad kedves vagyok. Ezt te is mindenkinek elmondod. Talán nem akar megszomorítani, vagy attól fél, hogy esetleg titokban beszélsz velem, ahogy most is beszélgetünk. Honnan gondolta, hogy egyáltalán visszajövök ide, azok után, ami történt? Gyilkosokat küldött a házamba, hogy öljenek meg. - Ezt nem hihetem. - Kérdezd meg a húgodat. - Mikál túloz. Újhold lesz. - És azt hiszi, visszajöttem, hogy vele vacsorázzak, csak azért, mert újhold van? - Tudod, milyen őrült - próbálta magyarázni Jonathán. - Felejt és megbocsát. - Aztán meg elfelejti, hogy megbocsátott - válaszoltam. - Él az Isten, Jonathán, és a te lelked is, hogy csak egy lépés közi az én életemnek és a halálnak. A csontjaimban érzem. Jonathánon látszott, hogy elborzad, és azt monda nekem: - Isten mentsen... nem halsz meg. Mondd meg, mit kíván a te lelked, és azt cselekeszem veled. - Akkor bocsáss el engemet - javasoltam -, hogy elrejtezhessen! a mezőben mind ez harmadnapnak végestéjéig, és a következő reggelig. Figyelj, és tudd ki, hiányol-e engem egyáltalán atyád. Ha igen, akkor mondd azt, hogy nagy kéréssel kére tőlem Dávid, hogy haza futhatna Betlehembe, az ő városába, mivelhogy esztendőnként való áldozatja volna most ott az ő nemzetségének. Ha azt mondja, rendben van, és békességem lesz, még aznap visszatérek hozzá. De ha haragszik, akkor biztosak lehetünk benne, hogy szinte rakva van álnoksággal. Kicsoda adja nékem tudtomra, ha valami kemény szót szól néked az atyád? - Hát nem mondanám-e meg néked? - válaszolta nagy komolyan Jonathán, aki egész idő alatt egyetértően bólogatott, amíg beszéltem. -Nem szeretlek-é, mint a saját lelkemet? - Semmi kétségem nem volt afelől, hogy Jonathán úgy szeret engem, mint a saját lelkét, bár nem voltam benne biztos, mit is jelent ez. De hittem benne, hogy minden lehetőt megtesz, hogy gondoskodjék a biztonságomról. Holnap újhold lesz - kezdte sietve vázolni a tervét -, annak okáért emlékezetben lé-szesz, mert üres lesz a te helyed. Ne gyere az én házamba. Még a városba se gyere be.

- Oroszlán van az utcákon? - Ami téged illet, könnyen kiderülhet, hogy oroszlán van az utcákon. Harmadnapig azért légy veszteg, és akkor sietséggel jöjj alá a helyre, a hol ez némely napi dolgodban elrejteztél vala, és légy ott az Ezel kő mellett, amíg én reggel üzenetet nem küldök néked és megjelenek. - Ezel? - Igen. Ezel az, amelyik Rogellen kövétől délre van. És én a kő mellé három nyilat lövök, mintha azokkal célhoz lőnék. És annak utána érettek küldöm a gyermeket, ezt mondván: Eridj, keresd meg a nyilakat. És ha nyilván azt mondom a gyermeknek: ímhol a nyíl hátad megett én felőlem, jöjj elő, mert békességes a te dolgod, és nem lészen semmi nyomorúságod, él az Úr! Ha pedig azt mondom a gyermeknek: Túl előtted vagyon a nyíl tova messze, akkor menj el, mert elküldött téged az Úr. - Mondd csak ezt még egyszer - kértem, mert már kissé szédült a fejem. - Kérlek, tégy úgy, ahogy mondtam - kérlelt Jonathán. Még mindig küszködve kapkodta a lélegzetet, nem volt szívem ellentmondani neki. -Ha kipuhatolhatom atyámtól, hogy ímé Dávid iránt jó akarattal van, és nem küldök ki akkor hozzád, úgy cselekedjék az Úr Jonathánnal. De hogyha az én atyámnak az tetszenék, hogy gonosszal illessen téged, azt is tudtodra adom néked, és elküldelek téged, hogy békében elmehess. - Nem vagyok benne biztos, hogy ezt is jól értem-e. - Majd meglátjuk, mi lesz atyámmal a vacsoránál első este, aztán második meg harmadik este. Annyira aggódom miatta, amikor újhold van. Jonathán az utolsó napon jött el, a megbeszélt időben. Egyvégtében a harmadik reggel ébredtem már mereven éjszakai nyugtalan álmomból, miközben döglött bogarak száradtak a számon, és valami apró állat kaparászott a közelben a zizegő, lehullott levelek közt. Ahogy kérte, elrejtőztem Ezel kövének közelében, miután könnyítettem magamon egy szúrós, barna gazfoltban, mélyen benn a zöld babérbokrok közt, ahol elkészítettem magamnak magányos éjszakai vackomat. Egy kisfiú volt Jonathánnal. Visszafojtottam a lélegzetemet, hogy jobban halljak. És Jonathán azt monda a fiúnak, messzire szárnyaló hangon: - Eredj, fuss el, keresd meg a nyilakat, melyeket én ellövök. - És amikor izgatottan kikukucskáltam, láttam, hogy a gyerek szalad, és láttam, amint Jonathán ellő egy nyilat messze a feje fölött, és hallottam, amint a fiú után kiált, és azt mondja: - Nem túl van-é a nyíl terajtad? - Éreztem, ahogy a nyíl hosszú röppályájával elhagy az erőm. Jonathán azon kevesek közé tartozott, akik megtanultak az íjjal bánni. Arcának ólmosan szomorú kifejezése megerősítette komor meggyőződésemet, hogy sorsom immár a haladék minden reménye nélkül megpecsételtetett. Sírni szerettem volna. Jonathán még két nyilat lőtt ki. Miután a gyermek összeszedte Jonathán nyilait, és visszament urához, kísérteties, félszeg szünet állt be. Jonathán zavartan nézelődött körbe mindenfelé. Mind a ketten elfelejtettük a megbeszélt kód hátralévő részét, bedöglött az egész terv. Jonathán fel is adta, átnyújtotta összes fegyvereit az ő gyermekének, és monda néki: - Eredj el, vidd bé a városba. Aztán Jonathán a gyermek után kiáltott: - Siess, gyorsan cselekedjél, meg se állj. A gyerek nem tudott semmiről. Mihelyt elment, felkeltem helyemről a kőnek dél felől való oldala mellől, és a földre borulván arccal, amikor Jonathánhoz értem, háromszor meghajtottam magam. Tudtam, hogy ez a vég, és apjával való annyira vágyott találkozásom minden reménye elmúlt. Jonathán szeme is megtelt könnyekkel, amikor fölsegített, és kétségbeesett, izgatott tekintetéből kiolvashattam kudarcom és pusztulásom félreérthetetlen üzenetét. Ekkor történt, és csÁkis ekkor, hogy egymás karjába borultunk és összeölelkeztünk, megcsókoltuk egymást és együtt sírtunk, amíg csak már túl nem tettem rajta a zokogásban, és ez volt az egyetlen alkalom. És ez volt minden, amit tettünk. Mutassatok nekem bizonyítékot, hogy többről volt szó. Jonathán a részletekben dúskálva kongatta meg fejem fölött a halálharangot . Az új hold első napján, mely akkori naptárunk szerint a hónap első napja volt, a király a helyén ült; Abner mellette, mint máskor, az én helyem pedig üres maradt. Saul ezen az első estén állandóan az én üres helyemre szögezte a tekintetét, mintha valami baljós előjelet látna, de senkinek nem tett fel kérdést a távollétemről. Csak annyit morgott hangosan, hogy biztosan van velem valami, azért üres a helyem; talán tisztátalan vagyok, biztosan erről van szó, nem vagyok tiszta. Talán még a feleségemmel is lefeküdtem. Egész más volt a helyzet a következő napon, amikor látta, hogy megint üres a helyem. Ezúttal kerek perec megkérdezte Jonathántól, miért nem jöttem el a lakomára se aznap, se előző napon. Haragra gyúlt Jonathán ellen, amikor meghallotta az általam kieszelt választ, miszerint megkerestem Jonathánt, és szabadságot kértem tőle, hogy elmehessek a családomhoz áldozatot bemutatni Betlehembe, és ő megadta. Saul dühbe gurult, amikor megtudta, hogy Jonathán meg én

találkoztunk, és Jonathán nem mondott neki semmit rólam, amíg Ő meg nem kérdezte. Ami erre következett, az kissé kaotikus. Megparancsolta Jonathánnak, hozasson tüstént elébe, hogy megöljenek, és amikor Jonathán a védelmemre kelt, dárdát hajított rá, aztán pedig szétfolyó, összefüggéstelen vádbeszédben becsmérelte Jonathán hűségét, intelligenciáját, sőt hajánál fogva előráncigálva, még anyai leszármazását is, amiből Jonathán végre megtudta apja elhatározását, hogy megöl engem. - És még mi mindent mondott, Dávid, mennyi mindent - folytatta Jonathán azzal a megdöbbent tekintettel. - Gyakorlatilag hülyének is nevezett. Aztán azt mondta, kemény és engedetlen anya fia vagyok, és saját gyalázatomra álltam melléd. Félig se értettem, miről beszél. Aztán hozzátett még valamit, aminek semmi értelme nincs számomra. Dávid, te okos vagy, talán te ki tudod hüvelyezni. Azt mondta nekem... nem könnyű ezt elismételni... hogy szégyenére vagyok anyám mezítelenségének. - Szégyenére anyád mezítelenségének? - Te tudod, hogy ez mit jelent? - Szégyenére anyád mezítelenségének? - ismételtem meg másodszor is, hogy biztosan jól hallottam-e. - Pontosan - erősítette meg Jonathán. - Azt mondta nekem, téged barátomnak választottalak, saját gyalázatomra, és anyám mezítelenségének szégyenére. Egész éjjel nem tudtam aludni miatta. - Mit akart ezzel mondani? - Ezt kérdezem tőled. - Nekem ez kínai - voltam kénytelen bevallani. - Jonathán, van még valami, ami nyugtalanít téged. Látom a szemeden. - Azt is mondta - bökte ki nagy keservesen Jonathán, elfordítva a tekintetét -, hogy se én, se a királyságom nem lehet állandó, valamíg az Isai fia él e földnek színén. Az erre következő csöndben összetalálkozott a tekintetünk. - Ez én volnék. - Tudom. - És hiszel neki? Megmondta az igazat. - Nem tudom. Nekem nem volt fegyverem. Törvényerőre emelkedett a halálos ítéletem. Belőle megint hős lehetne. Hüvelybe dugott rövid kard volt hála, az övében pedig kés. Idősebb volt nálam, sokkal nagyobb és erősebb, és tudtam, hogy elkaphatna a hajamnál fogva, megkéselhetne, lekaszabolhatna, keresztüldöfhetne, ahogy csak akarja. De azt is kivettem a tekintetéből, hogy ha elkérném tőle a kardját meg a kését, szó nélkül mind a kettőt a kezembe adná. Megint elsírtuk magunkat, egyazon pillanatban törtünk ki könnyekben, hiszen azt hittük, mindörökre el kell válnunk egymástól, holott jó barátként még találkoztunk egyszer a halála előtt, amikor megkeresett rejtekhelyemen, Zif pusztájában, és bizalmasan megvallotta, hogy most már bizonyos benne: hamarosan én leszek a király Izráel fölött, és megfogadta, hogy hűségesen énmellettem fog ülni. Erre szövetséget kötöttünk az Úr előtt, és Jonathán visszalopakodott a házába. Említés nélkül hagytam ugyan, de beszélgetésünk közben az agyamban motoszkált annak tudata, hogy az esküje, bár komolyan gondolja, inkább szentimentális, mintsem praktikus, hiszen Jonathánnak bizonnyal meg kell halnia, mielőtt az én trónra lépésemre sor kerülhetne. De azért kezet ráztunk rá. Már korábban is egyik szövetséget kötöttük a másik után könnyes búcsúnk során, ott a mezőn, örök barátságot fogadtunk közte és köztem, az ő magja meg az én magom közt, mindörökre. Már amennyit ez ért. Azt tudom, hogy én gondoskodtam az egyetlen fiáról, aki mindkét lábára megsántult, miután egy rémült gyereklány leejtette, amikor meghallotta a nagy gilboai filiszteus diadalnak, illetve Saul és Jonathán halálának hírét, és megpróbált elmenekülni. És amikor sírtunk, Jonathán meg én, megint én sírtam erősebben. Elismerem, én sírtam erősebben. Miért ne sírtam volna? Csak az Isten tudja, ő min sírt. Én azért sírtam, mert mindent elveszítettem, és minden szerencsém elfogyott. Valahol talán írva találhatjátok: a szegény ember különb, mint a hazug. Ne higgyétek el. Én voltam mind a kettő. Sőt, voltam egyszerre mind a kettő, és sokkal jobb hazugnak lenni, mint szegénynek. Kérdezzétek meg akármelyik gazdagot, ha nem hiszitek el. Miután elváltunk, amikor Jonathán fölállt és távozott, megtehette, ahogy meg is tette, hogy visszamegy a városba, a házába. Na és én? A rókáknak van rókalyukuk, a levegő madarainak van fészkük, de a Betlehem városából való Isai fiának nem volt hová lehajtania a fejét. Nem mehettem haza. Az első hely, ahol Saul keresne, Betlehem volna Júdában; és most, amikor jobban meg van győződve róla, mint valaha, hogy az Úr szeret engem, és én leszek az utóda, mint király, ha engedi, hogy életben maradjak, olyan biztos, ahogyan napra éj következik, hogy hamarosan szétküldi hírnökeit, kutassák át az egész országot. A

haragja kegyetlen volt, a dühe gyalázatos, de ki állhatott volna meg az irigysége előtt? Idegenek jóságára nem támaszkodhattam túlságosan, a barátokéra és rokonokéra pedig biztosan nem. Ha égy gazdag ember bukni kezd, a barátai megtámogatják, de ha a szegény bajba kerül, gyorsan dobja mindenki, a barátai is. A gazdagság szerez sok barátokat, ez természetes, de a szegény az ő barátjától elválasztatik, és ha a szegényt minden atyafiai gyűlölik, még akik baráti volnának is néki, mennyivel távolabb vágynak ő tőle? Amellett miféle barátokhoz fordulhatnék? Joábhoz? Abisái-hoz? Ki tudná megszámlálni a tenger homokszemeit, az eső cseppjeit és az örökkévalóság napjait? Minderre, bár ma már enyhén nevetséges közhely, közvetlenül, zord személyes tapasztalatokból jöttem rá az elkövetkező hónapokban. Mindaddig, amíg a filiszteusok ki nem dobtak Gáthból, és végre meg nem pihenhettem búvóhelyemen, Adullám barlangjában, nem találtam enyhet a szomorúságtól. Kármelben arcul ütött az a durva haspók Nábál, bebizonyítva, hogy ahogyan a büszke gyűlöli az alázatosságot, úgy borzad a szegénytől a gazdag. Nem csoda, ha olyan hamar megokosodtam. Már vonultam csapatommal, hogy vérrel bosszuljam meg Nábál megalázó visszautasítását, amikor Abigail elébünk jött a szamaraival, melyek az általam udvariasan kért ellátmányt cipelték, és alázatosan bocsánatot kért hájas férjének pimasz gorombasága miatt. Nábál belehalt a megkönnyebbülésbe, amikor meghallotta, hogy csak hajszál híján menekült meg a lemészároltatástól, én pedig a feleségével és szállítható holmijainak jó részével kerültem ki az ügyből. De közben alig vehettem egy békés lélegzetet, alig élvezhettem egy jó éjszakai álmot. Kiátkozott voltam mindenki szemében, aki csak ismert, számkivetett, akit gyűlöl a kegyetlen király, veszedelem mindenkinek, akinek a közelébe mentem, átkozott idegen egy idegen földön, aki mindenkire halálos veszedelmet hoz, akinek a közelébe kerül. Nem mehettem oda senkihez, akit megpillantottam, az egyszerű kéréssel: „Adjál nekem, kérlek szépen, egy kis vizet innom, mert szomjúhozom." Bárki, aki akár ártatlanul is segített nekem az életben maradásért folytatott magányos küzdelmemben, a saját életét veszélyeztette. Nézzétek meg, mi történt Akhimélekkel és a többi pappal meg a családjukkal Nóbban. Hogy meghiúsítsam a várakozásaikat, és elkerüljem a fogságba esést, ahelyett hogy visszatértem volna délre, Júdába, ellenkező irányba, Nób városába siettem a kardomért meg a kenyereimért, előadtam a hazugságaimat, és aztán barbár, elképzelhetetlen pusztítás járt a nyomomban. Amikor megláttam az Edom nemzetségéből való Doégot, ráébredtem helyzetem kétségbeejtő voltára: rövid lesz az az idő, amíg szabadon járhatok-kelhetek Izráelben. Úgy tettem, mintha nem ismerném meg, de mihelyt kipihentem magam, fölkerekedtem, és Saultól való félelmemben még aznap elmenekültem. Nem sok értéke lett volna bármiféle alkunak, amit azok között a körülmények között köthettünk volna, mert csalárdabb a szív mindennél. Nem tudom-e ezt saját önvizsgálati rohamaimból? Megvizsgálatlan életet nem érdemes élni, tudom. És a megvizsgáltat érdemes? Egyszerűen nincs menekvés eredendő bűneinktől, mert anélkül, hogy bármit is elkövettem volna azokból a cselekedetekből, amelyekért Saul engem hibáztatott, mégis mindegyikben bűnös voltam. Saul lázas képzeletében én a királyságát és az életét akartam. Miközben igazából napjaim legnagyobb részében csak egy mosdótálnyi tiszta vizet akartam, amiben megmoshassam a lábamat, meg egy tál forró lencselevest. Hányszor elcseréltem volna a születési jogaimat egy tányér levesre! A bolond sötétben botorkál, de hát miféle választásom volt? Megfordítottam útirányomat, és délnek tartottam. Amennyire csak lehetett, éjszaka utaztam, mert tudtam, hogy sokkal, sokkal jobb, ha elkerülöm szülőföldem, Júda ismerős pihenőhelyeit, és lefelé menekülök a filiszteusok földjére, mint bármi, amit előzőleg csináltam. Amikor száraz volt az idő, lopva aludtam egy-egy órácskát a vádikban. Ha vihar tört ki, mészkőbarlangokban kerestem menedéket, és hallgattam odakinn a szélrohamok korbácsolta zuhogó esőt, amint halált hozó féregként ömlik lefelé a természetes boltívek puha oldalán, amelyek alá bemásztam. Nap nap után a szentjánosbogarak és a gekkógyíkok voltak a legkedvesebb társaim. Jég is hullott, és tűz elegyedett a jég közé. Higgyétek el nekem, a király haragja olyan, mint az oroszlán ordítása, és Saul haragja szökevényt és csavargót formált belőlem, és büdös lettem miatta a vidék lakói közt. Azt hiszitek, hozzá voltam én ahhoz szokva, hogy így éljek? Sivár, meghökkentő meglepetés volt számomra az egész, mintha a föld hirtelen megint elveszítette volna a formáját, és puszta és setétség lett volna a mélységnek színén. Kerültem az emberek társaságát.. Mennyire emlékezetemben élt, és mennyire hiányzott a vidámság hangja, a malomkövek zaja, a gyertya fénye. Amikor nappal mentem, láthatatlanul jártam a magas dombokon, a hangabokrok gubancos sűrűjében, éjszaka pedig sikátorokban lopakodtam át a falvakon és városokon, mindig csak olyankor, amikor az utcák üresek voltak. Loptam az élelmet, bort és nyári gyümölcsöket szedtem

össze a pincékből és gyümölcsöskertekből. Makacsul csörtettem a sziklás dombokon át lefelé, a tenger felé, míg csak magam mögött nem hagytam Júdát, és ki nem tárult előttem a filiszteusok földje, mint valami menedékhely. Úgy éreztem, diadalt arattam, pedig csak kitartottam. Még mindig messze voltam a parttól, de eljutottam Gáthba. Hosszú és meglehetősen eseménydús életem során kétszer menekültem védelemért Gáthba, Ákis király városába. Első alkalommal kidobott. Legközelebb már úgyszólván tárt karokkal fogadott engem és hatszáz emberből álló kis seregemet, és átengedte nekem déli tartományát, Siklágot, hogy ott felügyeljek, rendet tartsak és zsákmányoljak. De ez az első alkalom volt. Higgyétek el nekem, a bú ha jő, nem jő mint egyes őrszem: egész dandár beront. Soha nem esik, hanem zuhog. Perceken belül kiszúrtak, mihelyt bementem az első kocsmába, amit megláttam, miután beléptem a város kapuján. Nem tudom, miért ismertek föl olyan gyorsan - nekünk nem szabad képet csinálnunk egymásról, és soha nem is csináltunk. És nem is azért történt, mert zsidónak látszottam. Annyira sose látszottam zsidónak, és a tágas termeket megtöltő vendégek közt már más helyekről származó héberek színes gyülekezete foglalt helyet, nemkülönben néhány hitteus, midiánita, kánaánita és egyéb szemita is. Azt hiszem, híres voltam, és előzőleg valószínűleg már megmutattak egyes filiszteus harcosoknak. El kell ismernem, hogy máris többé-kevésbé korom legendás alakja voltam. A legutolsó dolog, amit kívántam, a további zűr volt, különösen Gáthban. Legesleginkább fürdőre és egy jó vacsorára volt szükségem. A filiszteus kocsmában a nap fő fogása vízikígyó volt és apró angolna. Megittam egy sört, aztán előételnek sült fehér hasú halat rendeltem scampival és kasa varniskát, meg sült disznókarajt krumplis palacsintával. Mielőtt még valamit is kihozhattak volna, feszengve kezdtem tudatára ébredni, hogy a kocsma normális ricsaja mögött kezd kialakulni a felismerés zsibongása. Láttam, hogy filiszteus katonákból álló kis csoportok figyelmének a középpontjában állok, akik egyre közelebb nyomultak egymáshoz és hozzám, információra éhesen. Nem Dávid ez, tudakolták előbb egymástól, aztán tőlem. Melyik Dávid? Miféle Dávid? Az a Dávid, akiről amazok énekelni szoktak tánc közben, mondván, Saul megölte az ő ezerét, és Dávid az ő tízezerét? Nem az a Dávid ez? Mint egy smok, azt feleltem, igen. Mondhattok, amit akartok a filiszteusok durva esztétikai érzéketlenségéről, testileg igencsak tagbaszakadt, erős emberek: egy szempillantás alatt becsavartak egy szőnyegbe, és mint egy vég gyapjúszövetet, becipeltek abba a terembe, ahol Ákis, Gáth királya ült egy rémséges tölgyfa széken, amit ő trónnak nevezett. Már amikor kigöngyöltek a mocskos szőnyegből, amibe belekötöztek, elkezdték felidézni az emlékeiket, és miközben hallgattam őket, szörnyű látomások kezdtek táncolni az agyamban a vak Sámsonról Gázában. Arról beszéltek, hogy megvakítanak, és aztán levágják a hüvelykujjamat meg a nagy lábujjamat. Ezek a szavak a szívemig hatoltak, nagyon féltem. Nem voltam jó tárgyaló pozícióban, és láttam, hogy így vagy úgy, de változtatnom kell a viselkedésemen, így hát tüstént elhatároztam, hogy bohóckodni fogok, és mindent erre teszek föl. Mit gondoltok, honnan vette Shakespeare a Hamlet ötletét? Egy dallal kezdtem. - Mikor az ég borult, nem bánom én a borút, te kékké teszed nekem, sonny boy - énekeltem a tőlem telhető legerősebb, legmelodramatikusabb hangon, amivel mindenkinek magamra vontam a figyelmét a nagy, gerendás mennyezetű csarnokban. A filiszteus tanok akkoriban úgy tartották, hogy az őrültség ragályos, és a későbbi tudományos vizsgálatok bebizonyították, hogy ez a primitív babona nagyrészt helytálló. Kihasználva a meglepetés kezdeti előnyét, most már mindent beleadtam. Az elképedt uralkodó felé vetettem magam, fél térdre borultam, fél kezemmel megragadtam az egyik kezét, másik kezemet pedig a szívemre tettem, émelyítően mély érzelmeket sugalló modorban, aztán tágra tátottam a számat, mintha folytatni akarnám a dalomat. Ákis úgy hőkölt vissza, mintha leprás lennék. Üvöltve felpattant a trónjáról, és rémülten hátrált, én pedig követtem. Szegény Ákis. Szemem vadul forgott az üregében, és megörvendeztettem egy zsidó kacagóhiéna pompás utánzásával. Őrültnek színleltem magam előttük, mindenféle módon, amit csak ki tudtam találni. Irkáltam a kapuknak ajtain, kutyaszerű epileptikus hangokat hallatva, és hagytam, hogy a nyálam végigcsurogjon a szakállamon. Valahányszor kitárt karokkal feléje mozdultam, Ákis páni rémületben sikoltozott és nyüszített, mintha valami végzetes ragállyal akarnám megfertőzni. Vad tekintettel meredt a férfiakra, akik elébe vittek. - Ímé láttátok, hogy ez az ember megbolondult - szidta le őket sikoltozva. - Mire bocsátották bé énhozzám őtet? Én Gáth királya vagyok. Szűkölködöm-é én bolond nélkül; hogy ezt behoztátok, hogy itt előttem bolondoskodjék? Ennek kellett volna-é bejönni az én házamba? Inkább a fekélyt, a szélhűdést hozná rám. Dobjátok ki, gyorsan tegyétek ki, nehogy egész házunkra szétterjessze

fertőzetét. Többet értem el az őrültségemmel, mint Hamlet. Megmentettem az életemet. Hamlet csak szövegel koraéretten, és eltereli a figyelmet arról a tényről, hogy semmi hihető nem történik a darabban a második és az utolsó felvonás között. Kikergettek a palotából, aztán ki a város kapuján, miközben higiénikus távolságból ütlegeltek és böködtek hosszú léceikkel meg a lándzsájuk boldogabbik végével. - Hová menjek? - siránkoztam nekik. - Saul az életemre tör. - Próbáld meg Gázát - tanácsolta egyikük összeesküvő módjára -, vagy akár Askelont. De ne mondd meg Gázában, hogy mi kitettük a szűrödet. És ne terjeszd Askelon utcáin se. Lehet, hogy be fognak engedni. Askelonban nem tűnnek föl az őrültek. Úgy döntöttem, nem megyek se Gázába, se Askelonba, hanem visszafordulok és Júda távoli vidékeire veszem utamat, végül pedig Adullám barlangjában rendezem be búvóhelyemet. Ez a döntés végső soron jónak bizonyult. De aznap éjjel megint egyedül vackolódtam le, megint egy másik elhagyatott helyen, miután csüggedten olyan messzire mentem a várostól, amennyire csak a lábam vitt. Az útelágazás közelében az erdőben leültem egy kidőlt fatörzsre egy kis tavacska mellé. Egy fűzfára függesztettem hárfámat, és sírtam, amikor megemlékeztem Gibeáról, felidéztem sokat ígérő pályakezdésemet, és mindazoknak a jó dolgoknak az ígéretét, amelyek most a jelek szerint mindörökre elérhetetlenné váltak számomra. Soha életemben nem voltam rosszabb hangulatban, mint akkor este. Azon tűnődtem, ugyan hová mehetnék. Ádámnak és Évának sokkal tisztább irányérzékük volt, mint nekem, és sokkal jobban ment a soruk. A tóból merített friss vízzel lemostam a nyálat a szakállamról, aztán megtöröltem az arcomat mocskos köntösöm ujjával, és ez megint olyasmi, ami dühít engem Michelangelónak azzal az ostoba firenzei szobrával kapcsolatban, ami állítólag én volnék: szakáll nélkül ábrázolt, simára borotválva, egy szál szőr nincs az arcomon - de nemcsak ez; odaállított engem nyilvánosan, anyaszült meztelenül, azzal a körülmetéletlen farkammal! Ha ennek a Michelangelo Buonarrotinak csak a leghalványabb fogalma lett volna róla, hogy mi, zsidók, akkoriban hogyan vélekedtünk a meztelenségről, soha nem állított volna föl a szabadban arra a talapzatra, a lógó slongommal, meg azzal a csúf, muris előbőrrel, holott nincs az a magára adó zsidó, aki hagyná, hogy így rajtakapják. Nekünk még az oltárhoz sem szabad lépcsőn felmennünk, hogy mezítelenségünk föl ne fedeztessék azon. Amellett, amikor abban a korban voltam, már túlságosan el voltam foglalva; soha nem volt arra időm, mint az ő Dávidjának, hogy évszázadokon át csak ácsorogjak, és ne csináljak semmit, egy szál parittyával a vállamon, ruhátlanul, még egy ágyékkötővel sem fedve el meztelenségemet, csak azt lesve, hátha fölbukkan valami érdekes látnivaló. Mindent egybevetve, lehet, hogy jó munka, de akkor sem én vagyok. Amellett, ha Bethsabé igazat mondott, akkor nekem sokkal nagyobb pöcsöm van, vagy volt, mint neki, még a nélkül a muris előbőr nélkül is. Az előbőrök mindig olyan murisnak látszanak, meg vagyok lepve, amiért bárki is megtartja őket. Ez az igazi oka, amiért mi körülmetélkedünk: szeretünk csinosan kinézni. Nincs ebben semmi rejtélyes. Donatello rólam készített firenzei szobra még rosszabb -botrány, szentségtörés -, de azt legalább eltették a forgalmas útról, eldugták a Bargellóba, ahová soha fontos ember el nem megy. Nem, amit Michelangelo ránk hagyott, az, attól tartok, nem a júda-beli Betlehemből való Dávid, hanem egy firenzei elképzelése arról, milyen lett volna egy jóképű Izráelita ifjú, ha pucér görög hímringyó lett volna, nem pedig az a kemény, pirospozsgás arcú pásztorfiú, aki Sokóba ballagott, hogy egy szekér élelmet vigyen a három bátyjának azon a napon, és ott maradt, hogy megtorolja Góliátnak, a filiszteus óriásnak undok hencegését. Ez is egy olyan melankolikus gondolat volt, ami átfutott az agyamon akkor éjszaka, Gáth mellett, és még jobban kínzott, mert mélyen átéreztem a dolog igazságtalanságát. Hogy az a fickó, aki megölte Góliátot, ilyen pokoli helyzetben találja magát! Végül aztán elaludtam, és szempilláim összeragadtak a könnyektől, melyeket szendergésemben ontottam. Amikor felébredtem, a fejem teli volt harmattal, a fürtjeim pedig a föld göröngyeivel. Tüstént még rosszabbul éreztem magam. Figyeltem, amint a reggel, öltve bíborát, ott járdal a domb harmatján, és megdermedt a szívem, amikor hirtelen rájöttem, hogy soha senki, se filiszteus, se Izráelita nem említi többé Góliátot, és azon kezdtem töprengeni, hogy azt a napot, amikor megöltem, nemcsak álmodtam-e.

8 ADULLÁM BARLANGJÁBAN Adullám barlangjában, Júda peremén, a filiszteusok síksága fölött, ahová egyedül másztam föl, hogy elbújjak egy időre, miután visszajöttem Gáthból, kezdett jobbra fordulni a szerencsém. Eleinte nem volt nagy mulatság, és a javulás sem egyik napról a másikra következett be. A földön háltam, egy kopott köpönyegbe burkolózva, a sötétségben alakjukat egyre változtató, fenyegető, fekete micsodák közt, és eltűnődtem azon a jelenségen, hogy az asszonytól született ember rövid életű és háborúságokkal bővelkedő. Szórakozásul a jánosbogarakat bámultam. Amikor búvóhelyem holléte kiszivárgott és elterjedt, a meredek, kopár, kővel teliszórt dombokon nagy meglepetésemre kezdtek fáradságosan felkaptatni az emberek, hogy szolgálatomba szegődjenek. Egyedül vagy két-három fős csoportokban baktattak föl, voltak napok, amikor gyorsabban érkeztek, hogysem számon tudtam volna tartani őket, és egyre sűrűbb áradatban csatlakoztak hozzám. És micsoda emberek, el se hinnétek! Csőcselék. Szemét népség. Semmirekellők. Vagányok és gazemberek. Hozzám gyűlének mindazok, akik nyomorúságban valának, és mindazok, akiknek hitelezőik voltak, és minden elkeseredett ember, én pedig vezérük lettem azoknak. Már-már kezdett úgy kinézni, mintha az ország minden beilleszkedni nem tudó csirkefogója és martalóca hozzám akarná kötni a sorsát. Hamarosan már őrszemeket állítottam ki, hogy kergessenek vissza mindenkit, kivéve a legfélelmetesebbeket és legharcedzettebbeket. Azok, akiknek megengedtem, hogy velem maradjanak, kitartóak és tapasztaltak voltak, mert törvényen kívüli szökevényként élni Júda pusztáiban, ahová hamarosan barangolni indultunk, nem volt félénk vagy gyönge embereknek való, se olyanoknak, mint az én összes fiaim, akiket mind elkényeztetett a könnyű élet. Joáb az elsők között csatlakozott hozzám. Ő a kaland kedvéért jött, és magával hozta még két unokatestvéremet, két öccsét, Abisáit és Akhimást. Családom többi része a bőrét mentve rohant hozzám. Mivel féltek, hogy Saul vérfürdőt rendez köztük, összes bátyáim és atyám házának minden népe olyan sebesen jöttek hozzám, ahogy csak tudtak, mikor meghallották a hírét az erősségnek, melyet Adullám barlangjainak üregeiben berendeztem. Mindenüket elkobozták, amit csak otthagytak. Természetesen befogadtam őket, még patkánylelkű bátyáimat is, akiket, mint az idő múlásával örömmel figyelhettem meg, olyan obskúrus életre kárhoztatott a sors, amely nem irányította rájuk senki figyelmét. Hamarosan már vagy négyszáz ember volt velem. Ismertük a vidéket és könnyű volt a lábunk. Egyik első dolgom az volt, hogy elhelyezzem apámat és anyámat, hogy ne legyenek utunkban. Nyugatra mentem Engedi-be, onnan pedig a Holt-tengeren át Miczpába, Moáb földjére, hogy lássam, biztonságban el tudom-e helyezni őket a királynál, ő pedig megengedte, hogy oda menjenek és nála lakjanak. Atyai dédnagyanyám, a moabita Ruth révén fennálló régi családi kapcsolatunk kifizetődőnek bizonyult, jó lelkiismerettel letudhattam hát szüleim iránti gyermeki kötelességemet. Atyám akkorra már teljesen eltrotlisodott vénségében, és Moáb éppúgy megfelelt szociális otthonként, mint bármi más hely, ahol őt meg anyámat leparkolhattam. Ahogy embereim száma növekedett, kialakítottuk magunknak azokat az odúkat, amelyek még mindig megtalálhatók a hegyekben, a barlangokban és az erősségekben. Ezekben a korai időkben Fineberg törvénye erősen az én javamra működött, ami Saullal kapcsolatos rossz előérzeteimet és balsejtelmeimet illeti, miszerint előbb vagy utóbb ezrekkel fog felvonulni, hogy elfogjon. Fineberg törvénye szerint, ha ő láthat engem ott, ahol bujkálok, akkor én is látom őt, amint jön, ezért van időm megtenni a megfelelőnek ítélt lépéseket. Összeszedhetem a cókmókot és elpucolhatok az útjából. És bár a terep, amelyre beszorított minket, nehéz volt, kopár és riasztó, egyszersmind viszonylag megközelíthetetlen is, frontális rohammal áttörhetetlen, ostrommal szemben sebezhetetlen. Valahányszor túlerejével megközelített minket, egyszerűen oldalvást kitérhettünk előle, és kicsúszhattunk a markából. És ez nagyjából így is alakult, valahányszor benyomult Engedi pusztájába, Máon pusztájába és Zif pusztájába. Mindig könnyedén egérutat tudtam nyerni előle, és aztán kétszer is ott feküdt előttem, alva, a földön, és megölhettem volna. Gondoskodtam róla, hogy ezt ő is megtudja. - Te szód-é ez, szerelmes fiam, Dávid? - kérdezte mindegyik alkalommal, pislogva és hunyorogva,

mintha fájdalom gyötörné, és sírt, amikor megértette, hogy megkíméltem az életét. Engedi azért volt muris, mert Saul pontosan abba a barlangba botlott bele, ahol rejtőzködtünk, és nem vett minket észre. Valami hasonlóan valószínűtlen dolog történt Odüsszeusszal meg a küklopsszal is, nem? Akkor egyszer, amikor Saul majdnem bekerített minket Máon pusztájában, készségesen segítségemre siettek a filiszteusok, elkezdték másutt nyomorgatni, és hogy ellenállhasson nekik, visszavonulásra kényszerült. Tudjátok, nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor a filiszteusok meg én kölcsönös előnyünkre együttműködtünk. Ami azt illeti, amikor Ákis királlyal elmentem harcolni Gilboába a filiszteusok oldalán Saul ellen, egyetlen dolog miatt volt lelkiismeret-furdalásom, azért, hogy nem érzek lelkiismeret-furdalást. Emiatt gyakran el is tűnődtem saját magamon. Ha most visszatekintek rá, amikor harcba indultam Saul és a saját népem ellen, csak az volt a dilemmám, hogy nem volt dilemmám. Ki kérte őket, hogy maradjanak engedelmesek Saulhoz, amikor már tudták, hogy őrült, mint a kakadu? Nem volt dilemmám Uriással sem. Bethsabé állapotos lett, ő meg makacsul nem volt hajlandó vele hálni és tudtán kívül eltussolni a hűtlenkedését, így hát visszaküldtem és megölettem. Két esélyt is adtam neki, nem? Azért ölettem-e meg Uriást, hogy elkerüljem a botrányt, vagy azért, mert a lelkem mélyén már eldöntöttem, hogy magamnak akarom a feleségét? Isten tudja. Mert a szív nemcsak csalárdabb mindennél, hanem kétségbeejtően gonosz is az. Még az enyém is. Ez a veszélye annak, ha az ember király: egy idő után kezdi elhinni, hogy csakugyan az. Fineberg, tudjátok, szeszélyes alak, és amikor magánhadseregem nagyobbra nőtt, már nem az én javamra működött a törvénye. Bár a sziklás vidék, ahol laktunk, természetes erősségnek bizonyult, egyben eléggé vendégszeretetlen is volt ahhoz, hogy a körülöttem kialakult félelmetes haderőtől megtagadja azt a kényelmet és fényűzést, amely maradásra csábíthatott volna minket. Kutyának való élet volt. így aztán óhatatlanul felvirradt a nap, amikor célszerűbbnek látszott, ha összecsomagoljuk a cókmókunkat, és a filiszteus határvidékről mélyebben benyomulunk Júdába. Ezt a lépést nagyon energikusan, de némi izgalommal tettük meg. Akinek gyáva a szíve, sose bassza meg a szakácsnőt. Otthagytuk Adullámot, és átmentünk egy új helyre, Héreth erdejébe. Utána pedig, alapos megbeszélés és mérlegelés után, megtettük első dinamikus lépésünket, és merész hadi vállalkozásba fogtunk a filiszteusok egy csapata ellen, akik megrohanták a júdabeli Kehilát, és a csűröket dúlták. Közvetlenül kehiliai kalandozásunk előtt beszéltem első ízben Istennel. És Ő válaszolt. Segített nekem dönteni. Akkor régen Ő mindig válaszolt nekem, nem volt szükségem egy Sámuelra vagy egy Nátánra. Beszélhettem a magam nevében. Sőt jobb viszonyban voltam Istenemmel, mint ők valaha. Nem csoda, ha büszke lettem. Később meg kellett tanulnom, hogy a megromlás előtt kevélység jár, és a bukás előtt felfuvalkodottság. Abjátár, aki egyedül élte túl a papoknak házuk népének iszonyatos lemészárlását, akkoriban menekült hozzám, kezében tartva halott atyjának, Nób főpapjának efódját. Ő hozta meg a vérfürdő hírét. Még mindig elképedek azon, hogy a többiek ezután is tovább szolgálták Sault, és hogy mindig képes volt kiállítani a maga háromezerét az üldözésemre. Mert király volt? Mi az, hogy király? Negyven éve király vagyok, és még mindig nem tudom, miért örvendeznek az emberek, ha látnak, miért érzik úgy, hogy egy szavam vagy egy pillantásom megszenteli őket, miért olyan fontos a katonáimnak az életem, hogy kockára tegyék a saját életüket az én fennmaradásomért. Befogadtam Abjátárt, mert az apja engem magasztalva halt meg. - Minden szolgáid között kicsoda hűségesebb Dávidnál? - mondta az apja dacosan, megvédelmezve engem Saul előtt. Mire Saul kijelentette: - Meg kell halnod. - Maradj itt nálam, ne félj - siettem biztosítani az ifjú Abjátárt, aki olyan volt, mint egy kísértet, és teljesen elcsüggedt félelmében. - Mert aki az én életemet halálra keresi, az keresi a te életedet is. Azért te biztonságosan lehetsz mellettem. Ellensége leszek én a te ellenségednek, és ellenfele a te elleneidnek. Ezt az ígéretet meg is tartottam, és most is biztosítani akarom, hogy öreg barátomnak ne essék bántódása, ha én már nem leszek. Adónija nem probléma, hiszen Abjátár, naiv és ortodox lévén, mint mindig, segítőkész Adónija iránt, és támogatja a dombon rendezendő nagy szabadtéri lakomájának ötletét. Bethsabéval és Salamonnal kapcsolatban azonban kételyeim vannak. - Légy könyörületes azokhoz, akik öregek és rájuk nehezedik a kor, mint Abjátárra - jegyzem meg az előbbinek. - Egy szép napon, tudod, te is megöregszel. - Abjátár? - válaszolja bizonytalanul az én szőke Bethsabém, és elengedi a füle mellett gondolatom lényegét, miközben érzékien morzsolgatja egyik nagy, aranykarikás fülbevalóját.

Salamon nehezebb eset, mert ő nem színlel. - Slomo, kérlek, nagyon figyelj arra, amit mondani akarok neked. Nagyon aggódom papomért, Abjátarért. - Azon kapom magam, hogy homlokomat ráncolva elhallgatok. Fiam, a herceg, még ezeket a bevezető megjegyzéseimet is lelkiismeretesen felvési az agyagtáblájára. - Amikor meghalok és eltemettek... - Éljél mindörökké - vág közbe. - ... valószínűleg bátyádra, Adónijára fog szállni a királyság. - Ő csak féltestvérem - emlékeztet rá pedánsan Salamon. - Ha Adónijával valami előre nem látható dolog történik, ami miatt nem lehet király... - Igen? - néz föl rám gyorsan Salamon. - .. .azt akarom, hogy betű szerint tartsd be, amit most Abjátárról mondok. - Mi történhet Adónijával, ami megakadályozná, hogy király legyen? - Mi most itt Abjátárról beszélünk - utasítom rendre. Aztán megint eltereli a figyelmemet, ahogy az író vesszőjével foglalatoskodik. - Salamon, adjál nekem választ valamire, ami érdekelne. Miért írsz még mindig agyagra, amikor ma már szinte mindenki más papiruszt használ? - Azt hiszem, kezdek okosodni - mondja árnyalatnyi hiúsággal. - Hogyhogy kezdesz okosodni? - A papír elrothad a mi nedves klímánkon, és mindig szétfolyik rajta a tinta. Talán tényleg kezd okosodni. Szomorúan bólintok. - Máris nagyon aggódom a tekercseim miatt ismerem el. - Előbb-utóbb tönkre fognak menni, és senki nem olvashat majd egy szót se rólam, miután már nem leszek. Bárcsak agyagba foglaltam volna a szavaimat. - Én agyagba foglalom a szavaidat. - Úgy értem, az összes szavaimat, azokat is, amelyeket másoknak mondok, és különösen azokat, amelyeket leírtam. A példabeszédeimet, a zsoltáraimat meg többi énekemet. - Tedd be a tekercseidet a Holt-tengernél, Engediben egy barlangba -mondja a beképzeltséggel határos magabiztossággal Salamon. - Miről beszélsz? - förmedek rá. - Ha meg akarod őrizni őket. Ez a megoldás. - Lárifári. - Ott fenn fognak maradni. - Ne törődj vele. - Komolyan gondolom - erősködik Salamon. - Legyen neked. - A Holt-tengernél nincs nedvesség a levegőben - folytatta Salamon -, és a tekercseid évekig fenn fognak maradni, ha gondosan tárolod őket Engedi valamelyik barlangjában. - Ne beszélj már bolondokat - pirongatom, amikor már nem tudom tovább elviselni. - Hogy maradhatna fenn a papír évekig? Arról beszéltem neked... - Abjátárról - olvassa vissza emlékeztetőül. - Szinte egész életemben a barátom volt. - Bosszankodom magamra, amiért hagytam, hogy pocsékolja az időmet. - Jóban-rosszban. Szeretnék nyugodt lenni őt illetőleg. Akármi történjék, miután én kiadtam a lelkemet, azt akarom, hogy Abjátárt te és mindenki más minden dolgokban bűntelennek tartsátok. Érted, mire gondolok? Salamon komoran bólint, mintha mély benyomást tett volna rá az a felelősség, amelyet rábíztam. Értem, mire gondolsz. - Mire gondolok? - Azt akarod, hogy ne engedjem, hogy megőszülvén, békességgel menjen a koporsóba, igaz? - Az irományaiba pillant, ellenőrzésképp. Ajvé, nyögök fel némán, aztán megerősítem magam egy mély lélegzettel. - Nem, nem, nem, nem, nem! - Jószerivel üvöltök. - Hülye vagy te, vagy mi? Hát semmit se tudsz rendesen felfogni? Salamont nem rázza meg a kitörésem. - Azt akarod, hogy ölessem meg, nem? - Nem, Slomo - javítom ki felsóhajtva. - Nem akarom, hogy megölesd. Ez nagy különbség. Tudod, mit jelent az, hogy bűntelen? - Nem. - Nem? - Gondolatmenetem, hogy úgy mondjam, váratlanul akadályba ütközik. - Nem tudod, mit jelent az, hogy bűntelen?

- Nem - mondja Salamon. - Nem tudnád kispekulálni? - Ősz fejet? - találgatja. - Atyavilág. Nem, Salamon. Biztos vagy te benne, hogy hús vagy a húsomból, vér a véremből? Sok rábeszélés kellene, hogy engem meggyőzzenek róla. - Nem tudom, hogy ez mit jelent - válaszolja. - Hát messzire esik-é az alma a fájától? - Erről se tudom, hogy mit jelent. - Anyád azt mondja, hogy ezt sokat mondogatod. - Tőled hallottam. - Én soha nem mondtam, amíg tőled nem hallottam. - Utána tudok nézni. - Nézz utána mindennek - utasítom nyomatékosan -, mert teljesen összezavartad azt, amit Abjátárról mondtam neked, és azt, amit Joáb-ról és Sémeiről. - Sémeiről? - néz rám értetlenül. - Hát máris megfeledkeztél Sémeiről? - méltatlankodom. - Soha nem mondtam neked semmit Sémeiről? - El vagyok képedve, mert csak a fejét rázza. - Tényleg nem tudsz Sémeiről? Hogy lehet az? Hogy szidalmazott és göröngyökkel hajigált, amikor elmenekültem Jeruzsálemből, aztán meg csúszott-mászott a lábamnál a sárban, amikor diadalmasan visszatértem, miután levertem Absolon lázadását? Soha nem hallottál Sémeiről, és azokról a szemét dolgokról, amiket velem művelt? Biztosan beszéltem neked Sémeiről. Tudom, hogy beszéltem neked Sémeiről. Mi a fészkes fene van veled különben is? - Mondd ezt még egyszer, légy szíves - kéri a fiam, nekikészülődve az írásnak. - Nézz utána a tábláidban - válaszolom kurtán. - Túl sok táblám van, hogysem bárminek utána tudnék nézni bennük. - Ki a fene mondta, hogy írd teli őket? Felelj nekem, de az igazat mondd. Csakugyan nem tudod, mit jelent az, hogy bűntelen? - Honnan tudnám, mit jelent az, hogy bűntelen? - Akiben nincs bűn, Salamon. Salamon, egy olyan okos fiú, mint te, hogyhogy nem képes felfogni ilyesmit? - Persze hogy fel tudom fogni, mihelyt megmagyarázzák - bólogat szaporán. - Most már értem. Azt akarod, hagyjam, hogy megőszülvén, békességgel menjen a koporsóba, nem? Most hagyjam vagy ne hagyjam? - Hagyjad. Látszik az arcán a csalódottság. - Újra leírhatom az egész táblát. - Csak azt a szót vakard ki, hogy ne. - Ahá, szóval ilyen egyszerű! - Fürgén végrehajtja a javítást. - No-mármost, azzal az ősz fejjel hogy is állunk? - Ez most nem fontos - mondom neki. - Csak annyira emlékezzél, hogy Abjátár. Mára nincs is más munkád. Vissza tudsz emlékezni egy olyan egyszerű dologra, mint a neve? - Hát persze - mondja Salamon. - Kinek a neve? - Abiság! Bejön az én tökéletes, Súnem városából való szolgálóleányom, teljes szépségében, mint a felhőtlen égbolt és a csillagos egek éjszakája, és megint az ajtóhoz kíséri az én Salamon fiamat. Kérésemre behozza a széles vállú, hordómellű, erős karú Benáját, akinek elismétlem, hogy halálos ágyamon jóakaratomat hagyományozom Abjátárnak. Benája életben maradt, Joáb gyilkos ellenségessége ellenére, akinek vad féltékenységéről ravaszul felvilágosítottam őt, amikor kineveztem palotaőrségem parancsnokának. - Ezt talán tudtára kellene adnod Nátánnak is - javasolja Benája. - Nátán - jegyzem meg savanyúan - olyan bölcs, mint Salamon. A széles vállú, hordómellű, erős karú Benája nem veszi észre, hogy gúnyolódom, így újabb sajnálatos szólásmondás születik. Esküszöm, gyakran úgy érzem, sokkal jobban ment a sorom abban az időben, amikor küszködtem, hogy kitartsak és király legyek, mint amióta király lettem. Sikert elérni kielégítőbb, mint maga a siker. Ha hiszitek, ha nem, Isten a jelek szerint mindig válaszolt nekem, valahányszor csak szóltam Hozzá.

Én föltettem egy kérdést, Ő pedig udvariasan válaszolt, és kivétel nélkül mindig azt a választ adta, amit kapni akartam. Beszélgetéseink simán zajlottak. Soha nem mennydörgött rám, ahogyan Mózessel tette. Még csak azt se kérte, hogy vessem le a cipőmet. Ha tudni akartam valamit, megkérdeztem. A Kehilába indított expedíció előtt kérdeztem először. Embereim közül sokan ódzkodtak a dologtól, úgy vélték, éppen elég kockázatos az életünk Júdában anélkül is, hogy ilyen kihívó módon felfednénk magunkat mind Saul, mind a filiszteusok előtt. A filiszteusok háborút indítottak a fallal övezett kis város ellen, de nem voltak sokan. Az én tervem volt, hogy támadjuk meg őket, de biztosra kellett mennem, mert ha mindjárt kezdetben kudarcot vallok, az az azonnali véget jelentette volna számomra. Elhatároztam, hogy megreszkírozok egy közvetlen beszélgetést Istennel. A füstjóslásban soha nem volt sok bizodalmam. - Azt hiszem, szeretnék még rágódni rajta egy kicsit - közöltem a haditanács tagjaival, aztán kimentem egyedül az erdőbe, egy fák árnyékolta tisztásra. Mit veszíthettem? A legrosszabb, amit Ő tehetett, az volt, hogy nem mond semmit. Mindjárt kijöttem a farbával. - Elmenjek és leverjem-é ezeket a filiszteusokat? - kérdeztem Tőle kereken. Nem voltam benne biztos, merre is nézzek. És az Úr azonnal összeköttetésbe lépett velem. - Eredj el, és verd le a filiszteusokat - mondta tüstént. - Eredj el, és szabadítsd meg Kehila városát. - Ímé, mi itt Júdában is félünk - tájékoztattam Őt. - Én a filiszteusokat a kezedbe adom. Alig mertem hinni a fülemnek. Lobogó lelkesedéstől fűtve szaladtam vissza a többiekhez, és bejelentettem: - Az Úr azt monda, kezünkbe adja a filiszteusokat. - Te beszéltél Istennel? - tátották el szájukat. -Garantálja a dolgot. így aztán embereimmel Kehilába mentem, és harcoltunk a filiszteusokkal, és ütöttük-vertük és gyötörtük őket, míg csak meg nem fájdult a fejük, össze nem törtük a csontjaikat, és nem állhatták tovább, és elhajtottuk a marhájukat, és felette igen megverénk őket, megmentve Kehila lakóit a további elnyomástól és atrocitásoktól. Hősöknek éreztük magunkat. Az embereim lazítottak és ünnepeltek. A városi élet részegítő volt. Egyfolytában mosolyogtak, és ott akartak maradni. - Sokkal jobb, mint az erdőben - bizonygatta Joáb. Én csak a fejemet ráztam. - Mi a baj? - Saul. Mit gondolsz, mennyi időbe fog telni, amíg idejön, miután megtudta, hogy egy kulcsos és záras városban táborozunk? Joábnak más volt a véleménye. - Bezárhatjuk a kapukat és kicsukhatjuk - érvelt. - Miért ne? - Fineberg törvénye. - Fineberg? - Ha mi kicsukhatjuk - magyaráztam meg -, ő beszoríthat minket. És a kehilai férfiak? - folytattam. - Mit gondolsz, mit fognak csinálni, amikor meghallják, hogy ide akar jőni Kehilába, hogy elpusztítsa a várost miattam? - A kehilai férfiak? - Joáb egy pillanatig sem habozott. - Mi az életünket kockáztattuk, hogy megszabadítsuk ezeket az embereket. Kehila férfiai hálásak és hűségesek lesznek. - Erre ne köss fogadást. - Mindvégig ki fognak tartani mellettünk. - Azt hiszem, ezen szeretnék még rágódni egy kicsit - mondtam, és elballagtam, hogy megint egyedül legyek az erdőben. Könnyen el tudtam képzelni, amint Saul kárörvendve arra a következtetésre jut, hogy kezébe adott az Isten, mert ott szorultam, mivel kulcsos és záras városba menék. - Saul - mondtam Istennek, megint egyenesen a tárgyra térve. Nem akartam túlságosan igénybe venni az idejét. - Vajon lejön-é Saul Kehilába utánam, ahogy a Te szolgád véli?. - Azt lefogadhatom - mondta az Úr. - És vajon Saul kezébe adnak-é minket Kehila lakosai? - Vicces, hogy megkérdezed. - Kezébe adnak? - Kezébe adnak. - Akkor jobb lesz, ha lelépünk, igaz? - Nem kell ahhoz főiskolai végzettség - monda az Úr -, hogy erre magad is rájöjj. Megint sietve visszamentem a kinyilatkoztatásommal. - Isten rá a tanúm - jelentettem be sürgetően -, hogy fel kell kerekednünk, és gyorsan el kell tűnnünk innen, mert Saul összegyűjti a harcra az egész népet, és Kehilába jön, hogy körülfogjon minket. így aztán kivonultunk Kehilából, és mentünk, ahová mehettünk, Saul pedig nap mint nap keresett

minket. Addigra embereim száma már vagy hatszázra növekedett. Saulnak soha nem volt kevesebb embere háromezernél. Egy darabig egy hegyi erősségben tartózkodtunk Zif pusztájában. Átvonultunk Máon pusztáján és Engedi pusztáján is. Ezek mind Júda puszta vidékei, és kívülállóknak néha nehéz az egyes pusztaságokat megkülönböztetni. Zif Zif közelében van, Engedi Engedi mellett, Máon pusztája pedig Kármelt veszi körül, ahol rátaláltam Abigail-ra, Nábál feleségére, és mihelyt az a modortalan disznó férje meghalt, magamhoz is vettem első igazi asszonyomat, első igazi feleségemül. Nem sokáig vártam a házassági ajánlatommal, miután meghallottam, hogy megözvegyült. Talán egy percig. Zif pusztájában történt, egy erdőben, hogy Jonathán megkeresett, és nyíltan biztosított abbéli hitéről, miszerint atyja nem fog megtalálni, mert Isten kegyel engem, és most ő is látja, hogy ha eljön az ideje, biztosan király leszek Izráel fölött. - Jusson ez a te szádból - feleltem neki az övénél nem kisebb jámborsággal - az Isten fülébe. Inkább az érzelmei, mintsem a bizonyítható tények alapján beszélt, de azért boldogan hallgattam, és nem taszított sem fulladozó hangja, sem az érzelmek hevessége, melyeket tanúsított. Egyikünk sem tudhatta, hogy a sors rendelése szerint ez volt az utolsó találkozásunk: őt megölik a Gilboa hegyén, én meg hajszál híján az ellenkező oldalon leszek, és soha nem éli meg jóslata beteljesedését. - És szolgálni foglak téged, és második leszek te utánad - folytatta ünnepélyesen fogadalmát, melyet aztán az események oly érdektelenné tettek, tekintetét egyfajta demoralizált alázatossággal lefelé szegezve. -Ne félj az én atyámnak kezétől, mert te király leszesz, és az én atyám is tudja, hogy így lesz. Ezért olyan zavarodott és olyan boldogtalan. Nem szeret ő engem, Dávid. Soha nem szeretett igazán. Meg akart öletni, miután olyan jól harcoltam a mikmási csatában. Csak azért, mondta, mert mézet ettem, de én azt hiszem, azért, mert féltékeny volt. A nép egy emberként kiállt mellettem és megmentett. De hát apám egyik gyerekét se szerette soha igazán. Te voltál az, akit mintha rövid ideig szeretett volna, te voltál az egyetlen, aki soha nem okozott csalódást neki, és soha nem vallott kudarcot semmiben. Talán ezért fél most tőled, és ezért akar megölni. - Szerinte én akarom őt megölni. - Nem épelméjű ő, Dávid. Mikmásnál szemtől szembe akart velük harcolni. Még mindig szemtől szembe akar velük harcolni. Azt hiszem, az apám azt szeretné, ha soha senki nem lépne az örökébe, és azt reméli, mindnyájunkat magával visz a halálba. Mikmásnál éreztem, tennem kell valamit, hogy megállítsam. Ezért lopakodtam ki éjjel a fegyver-hordozómmal, hogy szerencsét próbáljak a filiszteusok előőrséhez vezető kanyargós hegyi ösvényen. Köves, meredek ösvény volt - folytat-la -, nem tudtam gyorsan megmászni. Aztán egyszerre azon kaptam magam, hogy egy hegyes kőszikla innen, egy hegyes kőszikla túlfelől. Kockáztatott, tudtára adta az ellenséges őrszemeknek a jelenlétét, helyi Izraelitának adva ki magát, aki elrejtőzött egy barlangban, és most engedélyt kér, hogy visszatérhessen a pusztába, szegényes házacskájába. - Ha megengedik, hogy felmenjünk - súgta oda a fegyverhordozójának -, akkor fölmegyünk. Magammal viszem a lándzsámat, és remélem, hogy az Úr a kezünkbe adja őket. Ha nem, akkor nem. Akkor visszamegyünk a táborba. Kockázat nélkül nincs nyereség. Azok megvetően, gúnyolódva hagyták, hadd menjen föl, és már készülődtek, hogy jól ráijesszenek, amikor keresztülhalad közöttük, esetleg a szakállát is megcibálják. - ímé, a zsidók kijődögélnek a barlangokból, a hova rejtőzének - kiabálták egymásnak. - Jertek fel, jertek lel mi hozzánk, és valamit mondunk néktek. Jobb lett volna, ha leharapják a nyelvüket. Jonathán már mintegy húsz embert ölt meg közülük, egy hold földön, mire kezdtek rájönni a hadicselére. Az életben maradtak elmenekültek, azt hitték, egy nagy bekerítő sereg előőrse, és káoszt keltettek eltúlzott jelentéseikkel a fő táborban. Elburjánzottak a rémhírek, és pokoli zűrzavar tört ki. A kora hajnali fényben az Izráeliták őrei látták, hogy a filiszteusok összeverekednek egymással, a sokaság elszéledett és ide-oda elszóratott, és fejvesztetten menekül. Saul kihasználta az alkalmat, és parancsot adott a rohamra, de aztán elszúrta a dolgokat egy Istennek tett értelmetlen fogadalommal, amelynek a jelek szerint Jonathán volt a célpontja. - Átkozott az, a ki eszik estvéig - adta ki Saul eszement napiparancsát, miután előzőleg már névsorolvasást rendelt el, és nagyon jól tudta, hogy csak Jonathán lehetett az, aki kezdeményezte a dolgokat, és hogy Jonathán, aki még nem tért vissza, nem tudhat a tilalomról. Az éhségtől ájuldozó Izraelitáknak abba kellett hagyniuk az ellenség üldözését, még mielőtt lement volna a nap. Akkor a nép a prédának esék, és fogának juhot, ökröt és borjúkat, és megölék a

földön, és megevé a nép vérestül. Saul ezt erősen helytelenítette. Jonathán pedig visszatért, a méz ízétől felvidult szemekkel, amelyet megízlelt az erdőben. Amikor látta, hogy Saul étkezési tilalma hogyan akadályozta meg a filiszteusok még nagyobb vereségét, ami könnyen bekövetkezhetett volna, megbírálta a tilalmat, Saul pedig komoran és módszeresen nekivágott könyörtelen bosszúhadjáratának ellene. Sorshúzást rendelt el, kieséses alapon. A nép Benjámin törzsére szűkült, a család a saját családjára, aztán a bűnös Jonathánra. - A pálca végével, mely kezemben vala, ízlelek egy keveset a mézből - ismerte el Jonathán megindítóan -, itt vagyok, haljak meg! - Ezért - felelte Saul vállat vonva, mintha mosná kezét a felelősségtől - meg kell halnod, Jonathán. De a nép tudta, hogy Jonathán volt az, aki ezt a nagy szabadulást szerezte Izráelben azon a napon, és nem engedte, hogy egyetlen hajszála is a fejéről a földre essen. Megválta Jonathánt, és nem hala meg, és biztonságban tartották, amíg csak atyjának gyilkos indulata le nem csillapodott. - Irigy volt rám - árulta el bizalmasan Jonathán. - Irigy volt rám a szerepemért, amelyet eljátszottam. Attól fogva soha nem bízott bennem, és nem szeretett igazán. Így akart megszabadulni tőlem. Láthattuk, ahogy izzott a szemében a harag. Amikor megértettem, hogy meg akar ölni, rájöttem valamire. Rájöttem, hogy atyám, a király, őrült. És aztán rájöttem valamire, ami még rosszabb. Az Úr, az én Istenem, szintén őrült. És amikor erre rájöttem, sírni kezdtem. Összetört a szívem, és nem törődtem többé semmivel. Hálát adtam Istennek, amiért Jonathán ekkor nem bőgte el magát. Jonathán szeretett engem, ezt most már tudom, én meg nem szerettem őt. És tudom, hogy ez nem jó érzés. Azért tudom, mert szeretem Bethsabét, ő meg nem szeret engem. Szerettem Absolon fiamat, ő meg, ha tudott volna, megölt volna, és meg is tudott volna ölni, ha mindjárt elindul és utolér, ahelyett hogy önelégülten csak totojázik, miután meghallgatta titkos ügynököm tanácsát, akit hátrahagytam, hogy hízelegjen neki és vezesse félre. És mégse tudtam megölni Sault, amikor alkalmam lett volna rá. Sokféle az ember, így kerek a világ, igaz? Most visszatekintve bűnbánatot érzek, amiért nem voltam nyíltszívűbb Jonathánhoz intézett megjegyzéseimben ezen a találkozónkon, amely, mint kiderült, az utolsó lett. Meglehetősen hideg és dölyfös voltam. Honnan tudhattam volna, hogy meg fog halni? A nyelv és a toll szomorú szavai közül ezek a legszomorúbbak: lehetett volna. Két jó alkalmam is volt Saul megölésére. Először Engedi barlangjában, a vadkecskék szikláin, a juhaklok közt, amikor Saul könnyíteni akart magán, és pont odajött, ahol mi rejtőzködtünk, és kinyújtózott a földön, hogy az ő lábát befedezné. Már azért megölhettem volna, amiért pont oda szart. Ehelyett, amikor ilyen kézenfekvő alkalmat találtam rá, hogy megöljem, a szánalom és a rettegés émelyítő keveréke facsarta össze a szívemet és engedtem elmenni. - Az Úr egyenesen a kezedbe adta őt - támadt rám Abisái, miután Saul elment. - Miért nem engedted, hogy tüstént a földhöz szögezzem a dárdámmal? Másodszor nem is kellett volna rá lesújtanom. - Azt hiszem, apámra emlékeztetett, ahogy ott aludt - feleltem egyszerűen. - Isai nagypapa egyáltalán nem hasonlít Saulra - vitatkozott tovább mogorván Abisái. Úgy döntöttem, annyiban hagyom az ügyet. Mindig csak gyöngyöt szórtam a disznók elé, amikor megpróbáltam érzelmesen érvelni Séruja nővérem három kemény fiával, vagy bárki mással a közül a hatszáz faragatlan csirkefogó közül, aki akkor velem volt. Uriás, a hitteus, aki akkor még nőtlen volt, már akkor ott volt a hatszáz között, sőt egyike volt harminc főemberemnek. Amikor összes polgárháborús viszályaim véget értek és győztem, bőkezűen megjutalmaztam, kapott délen egy jókora birtokot, melyet kedvére művelhetett és előretolt állásként védelmezhe-tett. Ki kérte rá, hogy kikapós feleséget válasszon magának, aki Jeruzsálembe vágyik? Az én hibám, hogy miután engedett az asszony erősködésének, és beleegyezett, hogy ideköltözzenek, az a nő belém pistult? Figyelmeztetnem kellett volna; megmondhattam volna neki, hogy jobb egy oroszlánnal vagy egy sárkánnyal lakni, mint egy gonosz asszonnyal élni, mert már visszaszereztem feleségemet, Mikált Pártitól, együtt élt velem a palotámban, és folyton körülöttem zümmögött, mint egy darázs. Amilyen homokos úton fölfelé menni az öregek lábának, olyan egy bőbeszédű feleség a csöndes férfinak. Mit csinálhatott volna egy olyan kanos fiatal király, mint én, amikor egy olyan sugárzó cukorfalat, mint Bethsabé, mindenét megmutatta nekem akkor este, hadd lássam a királyi lakhelyem tetejéről? Azt tettem, amit minden normális, férfias zsarnok tett volna. Megláttam, érte küldettem, és lefeküdtem vele. Ilyen egyszerű volt az egész, ilyen egyszerű volt észrevehetetlen sodródásom életem második, viharos és nyomasztó része,

az egymást követő tragédiák sora felé, amelyekre semmi nem készített fel, amin addig keresztülmentem. Mire hatvanéves lettem, elveszítettem a képességemet az öröm átélésére, és egyre közelebb kerültek azok az évek, amikor elmondhattam, hogy nem telt bennük semmi gyönyörűségem. Az Ördög vett rá, hogy ezt tegyem. Az Ördög mindig jól jön ilyenkor, nem igaz? Minden sokkal-sokkal könnyebb volt annak idején Abigaillal; minden kényelmesen a helyére illeszkedett, olyan könnyedén, hogy nézni is csodálatos volt, ahogy mi megismerkedtünk és összeborultunk a rablásnak és a zsarolásnak azokban a szabad, gondtalan éveiben Dél-Júda pusztáin. A vagyonom meg az embereim vagyona a hírnevünkkel együtt nőtt. Feleségeket vettünk magunknak. Én elvettem Abigailt, mihelyt kapható lett, azaz körülbelül két héttel azután, hogy megismertem. Ez olyan jól bevált, hogy egy kicsivel később Abigail jóváhagyásával Ahinoámot is elvettem. Egy férfinak nem lehet elég sok felesége, amikor sokat van úton, és annyi házi munkát kell végezni. Mindnyájan beszállhatnak. Hogy hogyan éltünk? A földből éltünk. Vagy még inkább a földbirtokosokból, ami egész más dolog. így találtam rá Abigailra: - Adjatok nekünk élelmet és ruhát - vetettük fel, én vagy valamelyik emberem, a vidék azon lakóinak, akiknek a legnagyobb juh- és kecske-nyájaik, a legbujább szőlőskertjeik, a legnagyobb olajfaligeteik, fügefás, datolyás és diófás kertjeik, a legszélesebb, leghosszabb búza- és árpaföldjeik, dinnye-, lencse-, bab-, hagyma- és fokhagymaültetvényeik voltak -, mi pedig gondoskodunk róla, hogy senki ne lophasson el tőletek egy árva birkát sem. - Ki lopna el tőlünk egy birkát? - kérdezték nagy naivan. - Ki tudja? - Aztán, hosszú szünet után, folytattam. - De én, Dávid, a betlehemi Isai fia, meg foglak benneteket védeni a rablástól és a gyújtogatástól, a tolvajoktól és a martalócoktól. Én meg az embereim éjjel és nappal fal leszünk körülöttetek. - Júdában nincsenek tolvajok és martalócok - felelték először. - Most már vannak. Ezt a választ mindig mosolytalanul adtam, komoran az arcába bámulva minden földbirtokosnak, akit megszólítottam. Tulajdonképpen csöppet sem volt rejtélyes számomra, miért ment el szülőföldemen, Júdában Zif népe olyan gyakran Saulhoz, elárulni, hol vannak a rejtekhelyeim, és miért ajánlották fel, hogy a király kezébe adnak, ha odajön. Ha netán sértődöttséget tanúsítottam emiatt, az teljesen megjátszott volt. Csak annál a kövér, hájfejű, gusztustalan Nábálnál, drága Abigailom férjénél ütköztem udvariatlan elutasításba, és határoztam el, hogy ennek igen erőszakos következményei lesznek, melyeket aztán csak annak a lenyűgöző asszonynak a fürge diplomáciája tudott éppen hogy elhárítani. Abigail kivételesen megértő és gyönyörű arcú asszony volt. Nábál feleségeként olyan volt, mint arany ékszer a disznó pofájában. Hát nem kértem-e a férjét először igazán nagyon szépen? Tíz fiatalembert küldtem hozzá udvarias kérelmekkel, diszkréten emlékeztetve arra, hogy nem bántottuk se a birkanyíróit, se a pásztorait, és nem volt semmi szükségük, mind az idő alatt, míg Kármelben voltunk. A pásztorai tanúsíthatják, hogy egész éven át rendíthetetlenül megvédtük őket tőlünk. De az az ember egy vaddisznó volt, durván elutasította küldönceim kérelmét, hogy ossza meg velünk egy kis részét annak a jólétnek, melynek további élvezetét oly szívből kívántuk neki. Nábálról mindenki tudta, hogy minden dolgaiban fukar és gonosz, pocakos haspók és iszákos, aki se nem becsül, se nem érdemel olyan remek feleséget, mint az az asszony, aki másnap kiszamaragolt az üdvözlésünkre, amikor négyszázadmagammal gyors léptekkel elindultunk, hogy megöljük nemcsak Nábált, de mindent, ami él és mozog a házában. - Kicsoda ez a Dávid, hogy én tartoznék néki valamivel? - szemtelenkedett elhamarkodottan embereimmel a saját emberei előtt, alig várva, hogy visszatérhessen a zabáláshoz meg a hetvenkedéshez a birkanyírás ünnepén, amelybe éppen féktelenül belevetette magát. Ujját pattogtatva szemtől szembe kicsúfolta az embereimet. - Kicsoda Isainak ez a fia? Ő-é a király, vagy akár a királynak szolgája, hogy nekem ki kelljen szolgálnom? Fügét a ti Dávidotoknak... nem, még csak fügét sem, egy fia szál fügét sem a ti Dávidotoknak. Hahaha! Isten tudja, fel voltam háborodva, amikor hírnökeim tudtomra adták, milyen gorombán utasította el szerény javaslatomat. Soha nem tudtam elviselni, ha a küldötteimet megalázták. Amikor Hánon, az ammonita Náhás fia meggyalázta azokat az embereimet, akiket békével küldtem hozzá, hogy segítsenek megvigasztalni apja halála miatt, nem volt nyugtom, amíg végre nem hajtottam a

bosszúmat. Hánon a küldötteim szakáitoknak felét elnyíreté, és ruháikat félben elmetszeté az alfelekig, mielőtt elengedte őket, és visszatérhettek hozzám a kilógó seggükkel. Ezután háborút indítottam Ammon fiainak összes városai ellen; évről évre hadakoztam velük, és nem hagytam abba, míg csak az utolsó erődjük is el nem esett, és Ammonnak minden fiait fűrésszel vágatám, és vasboronákkal és fejszékkel, és keresztül kellett menniük a téglaégető kemencén, királyuk koronáját pedig, mely egy talentum arany súlyú vala drága kövekkel, elvevék fejéről és az enyémre tették azt. És még akkor sem éreztem teljes megbékélést. Mindez persze sokkal-sokkal később volt, amikor már hatalmas király voltam, de azért nem kevésbé hatalmas haraggal határoztam el, hogy az egyetlen általam ismert módon megbosszulom Nábál sértését, és elkezdtem parancsokat osztogatni az embereimnek, hogy készüljenek fel a csatára. - Ma éjjel ne menjetek a feleségetekhez - ordítottam. - Háborúba megyünk? - A kármeli Nábál ellen. - Nem hülyéskedsz? - Nem hülyéskedek. Nem akarok senkit tisztátalannak látni. Kösse fel mindenki a kardját! Nem vicceltem. Napfelkeltekor felkötém fegyveremet, és elindultam Kármel felé, és felméne utánam úgymint négyszáz ember, kétszáza pedig marada a podgyásznál. Szerencsére soha nem értem el oda. Szerencsére Abigailt férjének egyik szolgája, egy fiatalember ráébresztette az oly szükségtelenül kiprovokált veszedelemre, ő pedig sietve segített jóvátenni a dolgot, és kiengesztelni engem férjének ellenem elkövetett bűneiért. Soha életemben nem ismertem gyakorlatiasabb nőt. Vőn kétszáz kenyeret, két tömlő bort, öt juhot elkészítve, öt mérték pergelt búzát, száz kötés aszúszőlőt és kétszáz kötés száraz fügét, és a szamarakra rakta. Egy szót sem szólt férjének, Nábálnak arról, amire készül, csak kiszamaragolt elébünk öt csinos leányzóval, akik szolgálói valának. Örülök, hogy ezt tette, és nem is csak egy okból. Hosszú távon valószínűleg erősen a hátrányomra szolgált volná, ha végbeviszem elhatározásomat, miszerint semmit meg nem hagyok, valamije Nábálnak vagyon, még a falrahugyozóját sem. Mi mind gyalogosan voltunk. Lovak? Ugyan - nekünk nem voltak lovaink, és egyébként se tudta akkoriban közülünk senki, hogyan kell lovagolni. Abigail kipirosította az ajkát meg az orcáját, kikészítette a szemét, megkefélte és felkötötte fekete haját. Élénk sivatagi skarlátszín ruhát és köpönyeget öltött magára. Amikor a ragyogó kék ég alatt feltűnt a láthatáron az élelmiszert cipelő szamarak sora, és elindult lefelé, a domb fedezékében mifelénk, megállítottam a menetoszlopunkat. Amíg meg nem érkezett, le nem szállt a szamaráról, és be nem jelentette magát, nem tudtam, kicsoda. Soha azelőtt nem láttuk egymást. Ő nem is sejtette, hogy jóképű vagyok. Én sem tudtam, hogy ő gyönyörű. Azt hiszem, egy leejtett tű hangját is meghallottátok volna ott a Kármelbe vezető úton, amikor az utolsó néhány méteren előreserkentette szamarát, leszállt róla, aztán arccal leborult előttem, és meghajtá magát a földig. Könyörgött, hogy hallgassam meg a szavait, és esedezett, hogy tartózkodjak a vérontástól. Ismételten a bocsánatomat kérte. Idősebb volt nálam ez a drága asszony, és biztosan többet tudott és nagyvilágibb volt, mint én. Az első néhány pillanat után már az őszinte csodálat rezzenetlen tekintetével bámult rám térdeltéből. Szemének csillogása nyílt titokká tette, hogy mi a véleménye rólam. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy megérinthettem volna. Hosszú-hosszú ideig nem tudtam levenni a tekintetemet az arcáról. Aztán nem tudtam levenni a szememet a csöcséről. Éreztem, hogy a hímtagom megkeményedik, és kezd felállni. Mindezt Abigail is észrevette, ahogy két hét múlva elárulta nekem, amikor már férjként és feleségként feküdtünk azoknak a príma kecskebőr sátraknak egyikében, melyeket frissen elhunyt férjének örökségéből magával hozott. Most azonban még túlságosan úrihölgy volt ahhoz, hogy ennek bármiféle jelét adja. Amellett az életéért könyörgött, illetve, bár ebben aligha lehetett biztos, Nábál egész házának életéért is. Tíz évvel később akkor csapott le rám életemben másodszor a szenvedélyes szerelemnek ez a megdöbbentő villámcsapása, amikor fél háztömbnyire belekukkantottam egy fürdőkádba a tetőn, és megláttam Bethsabét, amint egy azúrkék vödörrel felszerelt szolgálólány segítségével, fejét hetykén felém fordítva, leöblítette sápadtrózsaszín, buja testét. Ki szeretett valaha, aki nem lett szerelmes az első látásra? A színhely nem volt olyan festőien romantikus, amilyennek esetleg látszik. Bethsabé háza alacsony volt és ütött-kopott, a tetőterasza szemetes és szűkös. Jeruzsálemben akkor már nehéz volt jó lakáshoz jutni, és mint rendesen, még a saját palotám teteje is teli volt szórva fügével, datolyával meg száradni kiterített lennel, a köteleken

száradó családi nagymosás mellett. Keskeny ösvényeken kellett botorkálnom köztük minden esti pihentető, üdítő sétám során, amikor meg akartam szabadulni a földszint bűzétől, áporodott hőségétől meg a Mikállal és talán még néhány feleségemmel való szüntelen, lármás veszekedésektől. Ahinoám, Maáka és Haggit tökéletes házastársaim voltak - alig beszéltek, és amikor elmentek mellettem, szinte alig vettem őket észre. Abigail még mindig hiányzik nekem. Mindig szerettem. Ennek ellenére abban a pillanatban összefutott a számban a nyál, amint rávetettem a szememet Bethsabéra: olyannak láttam, mint a tejszínhabos őszibarackot, apró mellének halmát pedig mintha vad szamóca vagy friss ribizli ékesítette volna. - Miféle nő ez? - tudakozódtam. Betshabé volt, Eliámnak leánya, a hitteus Uriás felesége. Mindenesetre elküldöttem érte, és még aznap lefeküdtem vele, mivel befejezte fürdését, és az ő tisztátalanságától megtisztult. Nem mintha ennek az ellentéte bármelyikünket is visszatartott volna. Miután nekikezdtünk, tíz percen belül tudtam, hogy olyan nőt fogtam magamnak, akinek jóval változatosabb szexuális tapasztalatai vannak, mint nekem. És miközben ilyen édesnek éreztem a vele való szerelmeskedést, máris elkezdtem gyűlölni azokat a férfiakat, akiktől tanulta, és keserűen irigyelni azt a sok-sok férfit, akik kedvüket lelték benne és változatos módokon kihasználták lányságának mesterkéletlenebb időszakában, amikor még fölnézett a férfiakra, még befolyásolni lehetett, és meg lehetett lepni valami mással, valami újjal vagy jobbal. Én semmi mást nem kínálhattam neki, csak szerelmet. A boldogság és az elkeseredés elegyével mondogattam magamban, hogy nőstény tigrist ragadtam meg a farkánál fogva, akitől majd boldogan szabadulnék, de aki nélkül nem lennék képes élni. Úgy a nyomába fogok majd szegődni, ahogyan a síró Pálti követte feleségemet, Mikált, amikor a tárgyalások előfeltételeként visszaköveteltem őt. Abigaillal kevésbé zsarnokoskodtam, ő pedig jobban meghajolt előttem, pedig még nem is voltam király. Teljesen elbűvölt az ékesszólása és a tartózkodása, a fényes öltözéke, a kifinomultsága és a méltósága. - Ó, uram! én magam vagyok a bűnös - kezdte alázatosan lábamnál a földre vetve magát -, mindazonáltal hallgasd meg szolgálóleányodnak szavát. Nem volt mindig világos előttem, kinek az életét próbálta megmenteni, mert a jelek szerint többi ellenségemmel együtt Nábált is elítélte. De énrám áldását adta, és könyörgött, hogy bízzam inkább a bosszúállást az égre, mintsem magam ontsak vért egy olyan vállalkozásban, melyet utólag nagyon megbánhatnék. Abigail mindig nagyon értelmesen beszélt. És ő is azoknak az egyre növekvő sorába tartozott, akik előre látták, hogy egy szép napon, hamarosan, az Úr ki fog nevezni engem Izráel uralkodójának. - Szálljon a szó te szádból - válaszoltam királyi udvariassággal, megbiccentve a fejemet egyetértésem jeléül - Isten fülébe. Áldott legyen az Úr, Izráelnek Istene. És áldott legyen ate tanácsod, mert bizonyára él az Úr, Izráelnek Istene, mert hahogy nem siettél volna, és élőmbe nem jöttél volna reggelig, semmije Nábálnak meg nem maradott volna, még csak a falrahugyozója se. - Elfogadtam, amit hozott nekem, és megkapta tőlem a megnyugtatást, amiért jött. Milyen szép szerelmi történet, gondoltam. Soha nem találkoztam nővel, akit jobban tiszteltem volna. - Lásd, hallgattam szavadra. Eredj el békességben a te házadhoz. Belém hasított a gyötrelem, amikor néztem, ahogy elbúcsúzik, és a veszteség fájó érzésével figyeltem, amint visszaült a szamarára, és elindult vissza a férjéhez a jó hírrel, amely aztán körülbelül tíz nap múlva meg is ölte. Joáb éles tekintettel nézett rám. Feszengve rezzentem össze. - Mi a baj ? - érdeklődtem nyugtalankodva. - Mit affektáltál itt összevissza? - kérdezte dühösen. - Affektáltam? - értetlenkedtem. - Ki affektált? -Te. - Mikoron? - Az előbb. - Affektáltam? - ismételtem meg hitetlenkedve. - Miről beszélsz te? Én nem affektáltam. Soha nem affektálok. - Azt mondtad, hogy előmbe, meg hahogy, nem? - Hahogy? - De hogy! Azt mondtad igenis, hogy hahogy! - Hogyhahogy? - Most már dühös lettem, és ugyanolyan hevesen reagáltam, ahogy ő beszélt. Nem mondtam én semmi ilyesmit.

- De igen, mondtál. Kérdezz meg akárkit. - Indítsuk az ellátmányt, Joáb, mielőtt még megromlik a napon. Ez parancs. Még hogy hahogy! Nahát! Még mindig neheztelt, de engedett. - Bárcsak többet hozott volna ez a nő. Azóta is egyfolytában elképeszt, hogy Joáb, a világéletünkben köztünk fennálló ellenérzés dacára, soha, egyetlenegyszer sem árult el engem, pedig akkor éjjel, amikor elhagytam Jeruzsálemet, és elmenekültem Absolon mindenfelől gyülekező erői elől, biztos voltam benne, hogy átállt a másik oldalra. Hol volt akkor? Azon az éjszakán úgy éreztem, hogy életem egyik felét Saul elől menekülve, a másik felét pedig a fiam meg a szövetségesei elől futva töltöttem. Még mindig nem vagyok meggyőződve róla, hogy Joáb kezdetben nem állt-e vele szövetségben, és nem csak aztán szakítottake. Kívánságom ellenére meggyilkolta Abnert, meggyilkolta Amasát, és kivégeztette Absolont, amikor ott lógott a hajánál fogva azon a tölgyfán, amelybe beleakadt. Ezért az utóbbiért soha nem tudtam neki megbocsátani, pedig rendkívüli szívességet tett nekem. Ugyan hogyan kímélhettem volna meg szeretett gyermekem életét, amikor hűséges katonáim az életüket áldozták azért, hogy ő ne ölhessen meg engem? De hogyan ölhettem volna meg? Azóta is egyfolytában várom, hogy Joáb elkövesse azt az egyetlen hibát, amely elegendő nyilvános okot szolgáltatna arra, hogy fejét vétessem. Szeretném, ha országos felháborodás támadna ellene. Talán éppen most követi el ezt a hibát, amikor rendíthetetlenül barátkozik legidősebb fiammal, Adónijával, és támogatja előkészületeit arra a szabadtéri ünnepségre, amelyet tartani akar. Királynak szándékoznak kikiáltani Adóniját? Nagy különbség, hogy azt mondják-e, király lesz, vagy bejelentik, hogy ő a király. Bethsabé azt sugdossa a fülembe, hogy Joáb már vendéglős szállítót is ajánlott a banketthez, a felesége bátyját. És Joáb volt az, aki akár bűnös szándékkal, akár nem, rávett, hogy hozassam vissza a városba a világon az egyetlent, akit a közelemben akartam tudni - Absolon fiamat. No, hát igazodjatok ki rajta! A jelek szerint Absolon tüstént felgyújtatta Joáb árpás majorját. Én meg csak vigyorogtam és büszke voltam merész fiamra, amikor a bátor Joáb úgy panaszkodott, mint holmi anyámasszony katonája. - Azt mondja, az összes szántóimat föl fogja gyújtani, ha nem jövök el hozzád, és nem kérlek meg, hogy engedd a színed elé. Most már két éve, Dávid. Miért engedted visszajönni a száműzetésből, ha nem akarod, hogy meglássa az arcodat? - Miért noszogatsz engem erre? - Nem akarod látni, nem akarsz vele beszélni? Majd megszakadt a szívem. Megkönyörültem rajta, visszavontam a tilalmat, amely távol tartotta tőlem, és végre megengedtem Absolonnak, hogy a házamba jöjjön. Amikor megláttam, megcsókoltam. Karomba vettem, megöleltem, és könnyekben törtem ki, mielőtt még elkezdte volna mentegetni magát, amiért megölte Amnónt, a bátyját. Még arra sem kényszerítettem soha, hogy a bocsánatomért könyörögjön. Munkába állítottam, mint helyettesemet, neki kellett azokkal a panaszosokkal foglalkoznia, akikhez nekem nem volt türelmem. Megint ő lett a szemem fénye. Aztán, megint csak szinte azonnal, a szemem fénye Jeruzsálemnek rontott mint a tüzes forgószél, nemes paripák vonta harci szekereken, én meg a nagy háztartásommal menekültem a városból, amilyen gyorsan csak tudtam. Ugyan hogy volt képes ilyen gyorsan és ilyen hevesen ekkora lázadást kirobbantani? És miért? Nem a legjobb idők jártak akkoriban, azt elismerem, de hát azok lettek volna a legrosszabbak? Nem tudtam elhinni, hogy ilyen hamar ilyen messzire jutott volna környezetem befolyásos tagjainak hallgatólagos támogatása nélkül. És igazam volt. Seregeinek kapitánya Amasa unokaöcsém, másik nővéremnek a fia lett. Akhitófelről, legravaszabb és legsztoikusabb pragmatikus tanácsadómról is kiderült, hogy áruló. És képtelen voltam kiverni a fejemből, hogy pont Joáb volt az, aki nyaggatott, hogy vessek véget Absolon száműzetésének, adjak neki amnesztiát, és engedjem visszatérni. Ahogyan elindultam lefelé vezető utamon, mely mintha erőim hanyatlásának szimbolikus megfelelője lett volna, minden bokor mögött Joábot láttam leselkedni, mint valami medvét. Igen meglepő volt, hogy ez a mindenféle szentimentális érzelmekkel szemben immúnis férfi ilyen pontosan olvasott a szívemben, és vette magának a fáradságot, hogy közbelépjen Absolon érdekében. Ez egyáltalán nem vallott rá. Tulajdonképpen egész hosszú életünk során ez volt az egyetlen eset, amikor illendően hódolt előttem, mint király előtt; ez is egy olyan bosszantó részlet, amely még most is ébren tartja vele kapcsolatos gyanúimat. Még mindig azt hiszem, az az árpás major miatti incidens választotta őt el Absolontól. Joáb nem egykönnyen felejti el a megaláztatásokat.

Megszerezte a tékoabeli eszes asszony segítségét is, hogy az érzelmeimre hatva előmozdítsa Absolon visszatérésével kapcsolatos tervét. Gyászruhába öltöztette, és elküldte hozzám holmi családi gyilkosságról és menekülésről szóló fájdalmas dajkamesével, amely annyira hasonlított saját szomorú tragédiámra, hogy képes volt vele kieszközölni azt az irgalmas ítéletet, amelyet saját dilemmám megoldására erkölcsi tanulsággá formáltam. Majd kiugrottam a bőrömből, amikor meghallottam a szavait: - Akkor miért nem akarja visszahívni a király az ő számkivetett fiát? Mert ímé nyilván meg kell halnunk, és olyanok vagyunk, mint víz, mely a földre kiontatik és fel nem szedethetik. Soha nem szerettem a példázatokat. - Ki biztatott föl téged erre? -tudakoltam. Joáb hamarosan megjelent a színen, és nyíltan prókátorkodott. - Ó, Dávid, Dávid, miért vagy olyan csacsi? Hozd vissza, hozd vissza. Tiszta sor, hogy hiányzik neked. Király vagy. Azt csinálhatsz, amit akarsz. - Megszegte a törvényt. - Hallottam, hogy remeg a hangom. Nem tudtam érzelemmentesen viszonyulni a témához. - Bűnt követett el. Joáb szinte leereszkedővé vált. - Nincsenek törvények, Dávid, ezt én mondom, Joáb. Semmiféle törvény nem jogszerű. És olyan, hogy bűn, nem létezik. - Hát Isten törvényei? - Isten törvényei? - visszhangozta cinikusan. - Például az, hogy ne ölj? - Folyton ölünk. - Ne öld meg a fivéredet? - Csak a féltestvére volt. És hol van ez megírva? Káin megölte Ábelt, és nem bélyegezé-e meg őt Isten, hogy senki meg ne ölné? És mit számít, ha egyszer hiányzik neked? Csinálj, amit akarsz. Dávid, Dávid, az élet rövid. Mind vissza fogunk térni a porba, még te is. Hozasd vissza. Miért okozol szenvedést magadnak? Gyakran beszélek én neked ilyesmikről? - Nem tudod elviselni, ha szenvedni látsz? - találgattam. - El tudom viselni, ha szenvedni látlak - ellenkezett nyugodtan. -Egyszerűen csak nem szeretek szomorú királyt látni. Soha nem szerettem Sault. Ha egy király szomorú, milyen reménysége marad bárkinek? Menjek el Gessurba, és hozzam vissza? - Menj - engedtem végül boldogan, óriási megkönnyebbüléssel. -Menj el Gessurba és hozd haza fiamat, Absolont. Legyen olyan biztonságban, mint Káin. De menjen a maga házába, és az én színemet ne lássa. Mindent nem adhatok meg neki. Ekkor történt az, hogy Joáb a földre arccal leborula - akkor, egyetlenegyszer a negyven év alatt, amíg király voltam -, és térdet, fejet hajtván, megköszöne nekem, mondván: - Ma esmérte meg, uram, király, a te szolgád, hogy vagyon valami becsületem előtted. - Ki hitte volna, hogy Valaha is eszébe jutott az én szolgámnak tartani magát? - De világosítsd fel arról is - tettem hozzá diszkréten, mintegy példaadóan lehalkítva a hangomat -, súgd a fülébe, hogy senki nem tudja, hogy sajnálom a dolgot. Mondd meg neki, hogy bocsánatot kérek. Valahogyan nekem is meg kellett volna büntetnem Amnónt, miután megtette, amit tett, de még mindig nem tudom, hogyan büntethettem volna. Amnón is az én gyermekem volt. Az utolsó dollárotokba lefogadhatjátok, hogy Joáb tudta volna. Különben is, mi köze volt neki ehhez az egészhez? Mihelyt visszajött, a város másról se beszélt, csak fiamról, Absolon-ról, én meg feszítettem a büszkeségtől, tudván, milyen hízelgésekben van része. Nagyon szerettem volna látni az alatt a két év alatt, amíg olyan közel engedtem, de mégis távol tartottam magamtól. Felvidultam minden róla kapott apró híren. Egész Izráelben senkit nem dicsértek annyit a szépségéért, mint Absolont. Makulátlan volt a talpától a feje búbjáig. És amikor a fejét megnyíreti vala - csak az év végén nyíreté meg, mert addigra a haja hosszú volt és igen nehéz vala néki -, az ő fejének haja nyom vala kétszáz siklust, ami több mint ötfontnyi haj. Ha a pomádét le is számítjuk belőle, még mindig jó sok haj. Sokszor áhítoztam a látására, és szántam-bántam a távol tartásáról szóló végzést, amit kiszabtam rá. Absolon harci szekereket és lovakat szerze magának, és ötven embereket, kik ő előtte járnának, hogy megtisztítsák az utcákat, amikor kikocsizik. Akkoriban senki nem tartotta valami nagyra Adóniját, aki most is csak a sápadt másolata. Salamon? Fütyültek rá. És mire észrevette magát az ember, Absolon már fel is gyújtatta Joáb árpás majorját. Be kell vallanom, nevettem a dolgon. - Nahát, ez az Absolon - jegyeztem meg Joábnak, boldogan meglendítve a karomat, és beleegyeztem, hogy teljesen kibékülök a fiammal, amire annyira vágytam, mióta csak

megkegyelmeztem neki. És mire észbe kaptam, már fel is keltem azokkal, akiket magammal tudtam vinni, akik jönni akartak, és elfutottam a városból, nehogy ott találjon, és a kard élével vágassa le Jeruzsálemet, hogy engem elfoghasson. Megkettyintette az ágyasaimat. Legalább annyira hitetlenkedtünk, mint amennyire nehezteltünk rá, amikor hallottuk, hogyan ment be a palotám tetején számára felhúzott sátorban a tíz asszonyhoz, akiket hátrahagytam, hogy tartsák rendben a házat. - Ugyanazon a napon? - kiáltottam fel elképedve. - Mind a tízet? - Ezt mondják. - De hát az volt a tíz legrusnyább ágyasom! - Ismered Absolont - kiáltott fel mindenki elnézően. - Nekem egy teljes évbe beletelt volna. Nem látszott számomra hihetőnek, hogy valaki, aki olyan könyörtelenül célratörő, mint Joáb, ilyen lassú és fárasztó cselszövénybe fogjon, hogy áthidalja esedezésével egy apa meg az egyetlen, szeretett gyermeke közti szakadékot. Nem volt rá semmiféle valódi bizonyítékom, hogy csakugyan ezt tette. De hát hol van, töprengtem teli félelemmel, amikor azokkal, akik hűségesek maradtak hozzám, elhagytam a várost. Először a Kedron patakjához vettem az utamat, Jeruzsálem szélén. Onnan mezítláb fölmentem az Olajfák hegyére, hogy fejemet beborítva kisírjam magam, és megpróbáljam áttekinteni katasztrofálisan szorult helyzetemet. Trombiták hirdették Absolon királyságát az egész országban, délen és északon. Kereteusaim és peleteusaim velem voltak. Velem volt a gitteus Ittai is, a drága lélek, akinek már nem volt otthona, és magával hozta azt a hatszáz zsoldost, akik vele jöttek Gáthból, miután leigáztam és szétszórtam a filiszteusokat. És ott volt egy ezreddel Abisái is, aki még jobban összekuszálta Joábbal kapcsolatos balsejtelmeimet. Alig menekültem el Jeruzsálemből Absolon elől, mihelyt átkeltem Bahurim mezején, mindjárt undorító szidalmaknak lettem kitéve: Sémei, az a trágár, visszataszító, vörös szemű és vörös ínyű pávián olyan szitokáradatot zúdított rám, amilyenben még soha életemben nem volt részem. Micsoda rossz természetű benjáminita volt - na és Séba, az a másik konok benjáminita fasz, aki megfúvatta a trombitát és felszólította egész Izráelt, hogy tagadjon meg engem, miután diadalmaskodtam Absolon fölött. Embereket kellett küldenem messze északra, Abelába, Béth-Maakába, hogy öljék meg Sébát, Joáb pedig mindjárt az indulásnál megölte Amasát, mert maga akarta a kezébe venni az akció irányítását. Úgy kellett visszafognom az embereimet, hogy meg ne öljék Sémeit. - Eredj, eredj, te vérszopó és istentelen ember! - üvöltözte gúnyolódva, gonosz vigyorral Sémei. Visszaadja most az Úr néked a Saul háza népének minden vérét, az ki helyében te uralkodói. Miféle vért? Saulnak miféle háza népét? Miről beszél ez? És Absolon - ő nem gyilkos? Ó, micsoda bukás, hogy nekem ilyeneket kelljen végighallgatnom tőle! Kövekkel hajigált meg az a Sémei, ez az undorító sakál. És port hányt a fejemre. Híres önkényuralkodó lévén, aki még egy héttel azelőtt is hajlamos volt képzeletének csillogó tükrében kritikátlanul tiszteltnek látni magát, azok a megbotránkoztató sértések, melyeknek váratlanul a célpontjává váltam, olyan groteszknek tűntek, hogy alig fogtam fel őket. Unokabátyám, Abisái fel volt háborodva. - Hogyhogy szidalmazhatja ez a holt eb az én uramat, a királyt? - mondta lilára vált arccal. -Majd én elmegyek és fejét veszem. A karjára tettem a kezemet, és nemet mondtam. - Hadd szidalmazzon - feleltem ünnepélyesen. ímé, az én fiam, Absolon, ki az én ágyékomból származott, kergeti az én életemet. Hogy ne cselekedné tehát e benjáminita; nincs-e rá több oka? - Nincs rá oka, nincs rá oka - mondta Abisái. Hol lenne Shakespeare nélkülem? A téglaégető vályogvetőjénél, vagy talán a fazekaskorongnál. Ki volt az, aki szertelen szeretett, s nem okosan? Én meg Bethsabé, vagy Othello és az a digó? Nem semmiért ismertek engem Izráel édes énekeseként. Még ezt a nevet is én találtam ki. És miféle bűnökkel vádolt engem a Saul háza ellen, engem, Dávidot, a csodagyereket, aki soha nem emeltem kezet a királyomra vagy bárkire a családjából, és akiről sokáig azt mondták, hogy a vaj nem olvadna meg a számban? - Sülj a pokol tüzén, kéjenc, sülj - rikácsolta élesen, mint a megszállott. Igaz, megölettem Uriást, de nagyjából ez volt minden. És ki a lófasz volt ez a visszataszító törpe, ez a Sémei, hogy Isten nevében szóljon hozzám, mikor én sokkal közelebb voltam Hozzá, mint bárki más az én időmben? És úgy érzem, még mindig sokkal közelebb vagyok Hozzá, még ha úgy gondolom is, hogy Ő már nincs itt, és nem fogom azzal lealacsonyítani magam, hogy megint szóljak

Hozzá, amíg Ő le nem nyeli a békát, ahogy férfihoz illik, és bocsánatot nem kér, mint egy tisztességes ember, azért, amit a kisfiámmal tett. Rajtam kívül ki más tudná megmagyarázni Isten útjait az emberekkel? Jó Urunknak semmi esélye sincs rá, hogy a reputációja épen fönnmaradjon, ha egyszer olyan talpnyalókra bízza, mint Nátán, aki megint odajött hozzám nyavalyogni, miután Sémei abbahagyta a kődobálást és elmaradt mögöttünk. Nátán azt mondja, hogy Isten szól Nátánhoz, de ha ezt elhiszitek, arra a következtetésre kell jutnotok, hogy Isten legtöbbször összevissza zagyvál. Nátán kezdettől fogva morgott miattam a szakállába, engem tartott felelősnek minden rosszért, ami csak elkövetkezett. Mintha nem lett volna nélküle is éppen elég bajom. Állandóan marakodtunk és vicsorogtunk egymásra, mint két vén faszi a szenilitás határán. Nátán nem szeret gyalogolni. Most engem kárhoztatott Sémei miatt. - Talán az Úr parancsolta, hogy ezt tegye - mondtam neki, anélkül hogy felnéztem volna. - Tudod, Nátán, ideje vagyon a köveknek elhányattatásoknak, és ideje a köveknek egybegyűjtéseknek. Szavaim nem tettek rá semmiféle benyomást. - Három állat vagyon, mely szépen jár - közölte a maga mogorva módján, elkalandozva saját ösvényére. - Most meg miről morogsz? - Sőt, négy állatok, melyek jól járnak. - Hányat találgathatok? - A régi erős oroszlán a vadak között: mely el nem fut senkitől való féltében. - Folytasd. - A harcra felékesített ló. - Ez jó. - Vagy kecskebak. - Ez három. - És a király, akinek senki nem mer ellene támadni. - Önelégülten rám nézett, és megnyalta az ajkát. - Nátán, Nátán, mit próbálsz te nekem mondani? - kérdeztem, amikor befejezte. - Példabeszédeket megfejteni fárasztó szellemi munka. - Fáj a lábam. - Fáj a lábad? - Igen. - Ez minden? - Nem állhatnánk meg? - Nem állhatunk meg. Miért nem mondtad ki egyenesen, miért nem azt mondtad, hogy fáj a lábad? Muszáj mindig mindent ilyen hosszú lére eresztened? - Van-é az esőnek atyja? - Megint egy absztrakt kérdés? - Avagy üvölt-é az oroszlán, amikor nincsen prédája? - Nátán, az én világom lángokban dől össze körülöttem. Nem tudnál nekem egyszerűen igent vagy nemet mondani? - Te igent vagy nemet akarsz egy prófétától? - Ez lehetetlen? - A hollóval jár-é az elefánt? - Muszáj mindig ilyen kellemetlennek lenned? - Három dolog vagyon, melynek soha nem lehet eleget tenni - kezdte újra Nátán. - ímé, négy dolgok mondanak nemet, ez elég. Talán öt, sőt hat. - A hatodik egy olyan próféta lenne, mint te, egy olyan hallgatóval, mint én. - Fáj a lábam. Felhólyagosodtak a lábujjaim. - Tegyél mind a kettőnknek egy szívességet. Menj előre és ülj fel egy szamárra. - Félek, hogy leesek. - Keríts valakit, aki fogjon. Nátán egy pillanatig a beszívott arcát rágcsálta. - És nem akarok annak a ringyónak a közelében lenni. - Miféle ringyónak? - A feleségednek. - Melyik feleségemnek?

- Nem fogsz engem csapdába ejteni. Tudod te, melyik feleségednek -mondta kihívóan. - Te csak azt akarod, hogy nevezzem meg, hogy leüttethesd a fejemet, mert tudom, hogy az egész a te hibád. Hallgatnod kellett volna rám. Pontosan azt kellett volna csinálnod, amit mondtam neked, betű szerint. - Nem mondtál te nekem semmit, csak mikor már késő volt. Hogyan hallgathattam volna rád? - Akkor is oda kellett volna figyelned - makacskodott Nátán. - Sejtened kellett volna. Hogy ez rejtelmesen hangzik? Majd megmutatom én neked, mi a rejtelmes. Három dolog van, melyek eltitkoltatnak előttem, sőt, e négy dolgot nem tudom. Elmondom neked, amelyiket nem tudom. A keselünek utát az égben, a kígyónak utát a kősziklán, a hajónak nyomát a mély tengerben és a férj fiúnak utat a leányzóval. Nahát, megmondtam, igaz? - Mit mondtál meg? Most mire akarsz kilyukadni? - Miért kellett neked Bethsabét tovább baszogatnod? - Mondtad nekem, hogy hagyjam abba? - Hát tudtam én, hogy ez fog történni? - Próféta vagy, nem? - De nem jövendőmondó. Én csak azt tudom, ami megmondatik nekem. És az mind beigazolódik, nem? - kárörvendezett. - Minden, amire csak figyelmeztettelek, a gonosz, ami saját házadból támad ellened, a felebarátod a feleségeiddel ennek a napnak láttára. Igazam volt, nem? Csak várj. Csak várj, és majd meglátod, mit művel Absolon azokkal az asszonyokkal, akiket hátrahagytál. - Hát erre gondoltál? - vágtam vissza. - Miért nem mondtad meg kerek perec, egyenesen, hogy Absolonról beszélsz? - Honnan tudtam volna, hogy Absolonról beszélek? Nem lett volna szabad elvenned Uriás feleségét, és nem lett volna szabad megöletned őt Ammon gyermekeinek kardjával, és kész, ennyi az egész. - Miért nem mondtad ezt nekem, mielőtt megtettem? - Honnan tudtam volna, hogy megteszed? És vannak bizonyos dolgok, amiket magadnak is illene tudnod. Tudtam én, hogy vissza fogod küldeni Uriást, hogy megöljék? Ezt valaki meg kellett hogy mondja nekem, nem? - Ki mondta meg? - kérdeztem, és rázúdítottam gyanúm teljes súlyát. - Joáb? - Joáb? - tátotta rám a száját, mintha elment volna az eszem. - Ne hülyéskedj már. Tudod te jól. Isten. Hogy jön ide Joáb? - Hol van Joáb? - néztem rá szúrósan. - Hát tudom én? - Nincs odakinn valahol, várva, hogy tőrbe csalhasson minket? - Isten mentsen! - kiáltott fel Nátán, szinte sikoltva. Hamuszínű lett az arca. - A te hibád az egész foglalta össze szemrehányóan, aztán egy pillanatra elhallgatott, és szipogva elfojtotta feltörő zokogását. - A te lelkiismereteden szárad, ha valami történik velem. Csak téged okollak, csak téged. - Nátán, három dolog alatt indul meg a föld - mondtam neki oda keményen, amikor végre kifogytam a türelemből. - Sőt négy alatt, melyeket el nem szenvedhet. A szolga alatt, amikor uralkodik; és a bolond alatt, mikor eleget eszik. A gonosz, mord kedvű asszony alatt, mikor férjhez megyén; végezetre a szolgáló alatt, mikor örököse lészen az ő asszonyának. És mind a négynél együttvéve rosszabb az olyan kellemetlen bőgőmasina, amilyen te vagy, nyafogó és sivalkodó, az olyan katasztrofális időkben, mint ez. Gondolod, hogy ilyenkor aggódni tudok miattad? Eriggy, hozzál további átkokat Istentől. Abisái! Abisái! Átvitettem Abisáival szánalmas menetoszlopunk elejére, jó messzire tőlem, hallótávolságon túlra, és közelebb Bethsabéhoz, akit akkor Szajnának becsmérelt, és akivel most összeszövetkezett. A nyomorúság furcsa párokat fektet közös ágyba. Ez egyszer sajnáltam, hogy Mikál meghalt. Élveztem volna, ha kettejük közé helyezhetem. Megint elkezdtem Joáb miatti aggodalmaimmal gyötörni magam. És elkezdtem aggódni az öccse, Abisái miatt is, őt is árulással gyanúsítva. Ugyanolyan őrült voltam, akárcsak Saul az engem illető rögeszméiben: egyre biztosabb lettem benne, hogy Absolon sikeres államcsínyében Joáb keze is benne van, míg csak a Jordán közelébe nem értünk, ahol rátaláltam, ott várt rám, és rendíthetetlenül támogatott erős férfiak nagy seregével, akiket a szolgálatomra hívott egybe. Ezután már csak arra volt szükség, hogy elérjük a folyót, átkeljünk rajta, és biztonságba kerüljünk. Amikor ezt végrehajtottuk, és megpihentünk a túlsó parton, elszorult a szívem, mert már tudtam, hogy Absolon veszteni fog abban a csatában, melyet én nem nyerhettem meg.

A hűséges Joáb - hogy gyűlöltem a pofáját, pedig az én oldalamra állt, különösen amiért az én oldalamra állt. Nem akartam hinni a szememnek. Nagyon szomorú voltam a fiam miatt. És azokban az első órákban inkább bosszankodtam, amikor rá kellett jönnöm, hogy Joábbal kapcsolatos kételyeim alaptalanok voltak, mintsem hálás lettem volna neki a hűségéért, meg az általa biztosított katonai előnyökért. Becsapottnak éreztem magam, hiszen nem igazolta róla táplált legrosszabb véleményemet. Saulra emlékeztető módon eszelősen szemmel tartottam, miközben Gileád földjén északnak haladtunk Mahanáim felé, hogy fölállítsuk a bázisunkat, egyre azzal gyanúsítottam, hogy álnokul csak az alkalmas időpontot várja, aztán majd egy előre meghatározott, számára megfelelőbb helyen ellenem fordul. De Joáb nem állt át Absolonhoz, bár most felkarolja Adónija ügyét, mert azt hiszi, ez a kívánságom. Ez a kívánságom. De nem vette magának a fáradságot, hogy előbb megkérdezzen. De hát Joáb már csak ilyen. Ő az a szalmaszál, hencegett nekem egyszer, amelyik megkavarja az italt. Mindig azt csinálta, amit akart. Nem vette magának a fáradságot, hogy megkérdezze, ki akarom-e végeztetni Absolont. - Az én fiammal, Absolonnal én érettem kíméletesen bánjatok -szólt a parancsom, amit úgy adtam ki, hogy mindenki hallja. - Kíméljétek, bárki legyen, az ifjút, Absolont - ismételtem meg. Joáb, aki mindig gyakorlatiasabb volt nálam, fütyült a parancsaimra, és megölette. Megtette nekem azt a szívességet, melyet soha nem fogok elfelejteni. Soha nem tudtam teljesen megérteni. Túlságosan jól ismer engem ahhoz, hogysem elbűvölnék a királylét misztériumai, és túlságosan régóta, hogysem fogékony lenne arra a hősimádatra és bálványozásra, amelyet a tőlem távolabb álló emberekben ébresztek, akik egyáltalán nem is próbáltak megérteni. Nem hisz abban, hogy isteni jogon uralkodom, de az se zavarná, ha tudná, hogy igenis így van. Ő úgy látja, hogy egyszerűen csak sikerrel jártam mindenben - és kész. Joáb most kíváncsivá tesz és bosszant, mert Adónija mellé állva azt a diadalmas érzést kelti bennem, hogy talán kezdi elveszíteni a politikai érzékét, és végül esetleg elragadtatja magát. Joáb eléggé nagyvilági ahhoz, hogy számításba vegye azt az eshetőséget, amelytől én magam visszariadok, hogy tudniillik végül részrehajlónak bizonyulok kifestett kedvesem, Bethsabé iránt, olyan okokból, melyeknek semmi közük se Istenhez, se a szokásokhoz, se az országhoz. Bethsabé leszopott. Hogy ez jó volt-e vagy sem, azt én nem tudom megítélni; én csak annyit mondhatok, hogy nekem elég jó volt. Felült rám, behajlított térddel, és előre-hátra lovagolt rajtam, az arca vörös volt, mint a cseresznye. Gyűlölte Absolont, amikor ő állt Salamon előtt, és Amnónt is, és tudtam, milyen boldog volt, amikor már nem jelentettek többé akadályt. A múltbéli gyönyörök felidézése most sokat jelent nekem. A kifizetetlen adósságok napról napra jobban idegesítenek. Hamarosan meg kell öletnem Joábot azért, amit Absolonnal tett, meg azért, amit a büszkeségemmel tett, amikor megölte Abnert meg Amasát, bár valószínűleg valami más, hamis okot kell kitalálnom rá. Emlékszem, amikor megláttam a futárokat a csatatérről hozott üzeneteikkel. Tudtam, hogy győzelmi tudósításokat hoznak, mert csak ketten voltak, és nem megfutamodók tömegében jöttek. Vajon biztonságban van-e fiam, Absolon? - Áldott az Úr, a te Istened - mondta az első, aki odaért hozzám. Mint kiderült, Akhimás volt az, másik papomnak, Sádoknak istenfélő fia, aki meghajtá magát arccal a földre előttem -, ki kezedbe adta az embereket, kik felemelték kezeiket az én uram, a király ellen. - Tudtam, hogy Akhimás, Sádok fia nem futna hozzám rossz hírrel. - Hogy van Absolon fiam? - volt az első kérdés, amely az ajkamra tolult. Azt mondta, nem tudja. Miért küldtek két futárt? Szinte durván állítottam félre Akhimást, hogy helyet csináljon a másiknak. - Ezt izenik a királynak, az én uramnak - mondta Kúsi, a második -, hogy az Úr megszabadított ma téged mindeneknek kezéből, a kik ellened támadtak volna. - Hogy van Absolon fiam? - kérdeztem megint, immár hangosab-ban, érezvén, hogy elhagy a bizakodás. Kúsi, a hírnök pedig ezt válaszolta nekem: - Úgy legyenek az én uramnak, a királynak minden ellenségei, és valakik te ellened gonoszul feltámadnak, mint a te fiad. Kerülő úton adta tudtomra, hogy a fiam meghalt. - Szerelmes fiam, Absolon! - sírtam fel hangosan gyászos megrázkódtatásomban, melyet meg se próbáltam elfojtani vagy erőlködve eltitkolni. - Édes fiam, édes fiam, Absolon! Joáb volt az, aki durván magamhoz térített. Csöppet sem volt kíméletes. - Te azokat szereted, a kik téged gyűlölnek - mondta keményen és megvetően a kapu felett való házban, ahová bezárkóztam. - És gyűlölöd azokat, a kik téged szeretnek, a kik az életüket tették fel e

mai napon, hogy megmentsenek tőlük. Mit tehettem? Összeszedtem magam, jó képet vágtam a dologhoz, és kimentem, hogy szolgáim láthassanak. És megint halva szerettem volna látni Joábot. Mint Saul irántam való engesztelhetetlen ellenségességében, ugyanolyan őrült módon én is ezerszer halálra kívántam Joábot, előtte is, azóta is, imádkoztam, hogy vigye el valami dögvész, vagy essen el a csatatéren az ellenség kardjától vagy csapásától. Ezerszer is csalódnom kellett. Rémületemben, akárcsak az őrült Saul, arra a következtetésre jutottam, hogy ezt a tettet magamnak kell előírnom, ha azt akarom, hogy biztosan végbemenjen. Ez a strici, ha nem öletem meg hamarosan, valószínűleg örökké fog élni. Ez nem lesz könnyű. Aki vérre szomjazik, soha nem ártatlan. Vagy elégedett. Én sem voltam és vagyok ártatlan. Vagy elégedett. Ahogyan az az ember, aki ezüstre vágyik, nem elégszik meg az ezüsttel, az az ember, aki másnak a vérét kívánja, nem elégszik meg azzal a vérrel, sem a nő, akinek ékszerei vannak, nem elégszik meg az ékszerekkel, a férfi pedig, aki nőt akar, nem elégszik meg nőkkel. Ne is próbáljatok nekem mást mondani. Hát nem néztem-é körül a városban, és nem láttam-é, hogy az embernek minden munkálkodása a szájért való, az étvágy pedig mégsem telik el? Hát nem tudom-é magam is, hogy semmiféle vágy soha nem elégül ki? Otto Rank megmondhatja nektek, miért. A kívánságok beteljesülnek, a célokat el lehet érni. De a vágyak? Ugyan! A vágyak addig élnek, amíg az az ember, akiben lakoznak. Csak Abigail durva, bugris férje esetében valósult meg időben a kívánságom, amikor valakinek a halálát kívántam. Saulé, mint tudjátok, hosszú évekbe tellett. Nábál nagyon berúgott a házában rendezett lakomán, mire Abigail hazatért a velem való találkozójáról. Abigail jól ismerte az ő tökfilkóját, ezért reggelig várt a jó hírrel, amelybe férje belepusztult: hogy megkíméltem az életét. Amikor megtudta, hogy megmenekült, és nem hal meg az én kezem által, a durva vaddisznó megkönnyebbülésében felkiáltva talpra szökkent. Aztán mikor rájött, hogy hajszálnyira úszta meg, és mekkora szerencséje volt, hideg verítékben úszva a földre zuhant. A szíve mintha elhala volna ő benne, és olyanná lőn, mint a kő. Körülbelül tíz nap múlva már nem volt az élők sorában, íme egy ember, aki belehalt az örömbe. - Áldott legyen az Úr - jegyeztem meg, és tüstént elküldettem, és üzentem Abigailnak, hogy elvenném őt feleségül. Igent mondott. A szolgálóleányaival jött, én pedig megtanultam ettől a kármelbeli kiegyensúlyozott, művelt asszonytól, hogyan kell királyhoz méltó módon élni. Nagy különbség van a gazdagság és a jólét között. Ezt akkor tudtam meg, amikor király voltam, amikor mindenem megvolt, amit csak akartam, és egyre többet akartam. Ez hiábavalóság volt. Mindez csak hiábavalóság volt. - Az olaj meg az illatszerek felvidítják a szívet - tanítgatott Abigail, amikor látta, hogy boldog és elégedett vagyok vele a sátorban. A palotám? Hiábavalóság. Hogy mi a baj a hiábavalósággal? Nem elégít ki. Derék asszonyt kicsoda találhat? Ennek ára sokkal meghaladja az igazgyöngyökét. Ezt Abigailtól tudom. Soha nem hagyta kialudni a lámpáját éjszaka. Jó volt az ő belátása és gyönyörű formája. Öt megnyerő szolgálóleányával ő gondoskodott a sátrak összehajtogatásáról és felveréséről, akárhol táboroztunk, a sátrak pedig, melyeket a szamarakon magával hozott, amikor megérkezett, és a feleségem lett, kecskeszőrből, kézzel voltak szőve. A szolgálóleányaival kelt, még sötét éjszaka, hogy elkezdje a húst készíteni a háznépnek, reggel pedig búzát és árpát őröltek lisztnek a nyeregre akasztható őrlőkövön, hogy friss kenyeret süssenek. Még amikor nap mint nap körben jártunk is, hogy megmeneküljünk Saul kezétől, minden este bíborszín abroszról vagy kék abroszról ettünk egy alacsony faasztalnál, nem pedig a földre terített bőrdarabon, ahogyan azelőtt. Gyakran volt az asztalon szalonka meg egy flaska bor. Mindig volt időnk kényelmesen elkölteni esti étkünket. Gyertyafénynél ettünk. Abigail tiszta volt és nagyon adott magára. Mindig kirúzsozott szájjal és orcával jelent meg előttem, a szemét malachittal, galenittel vagy porrá tört lapiszlazulival árnyalta, alkonyatkor az aranyos haj hálójával meg a borostyán- és kristálygyöngyeivel maga volt a méltóságteljes női kecsesség eleven képe. Amikor aludt, egy köteg mirhát tett a keble közé, és én vele háltam. Ágyamat kárpitokkal takarta le, faragásokkal és finom egyiptomi vásznakkal ékesítette, én meg csöppet sem szégyelltem, amikor Joáb

meg a többiek kérdőre vontak, és helytelenítően megjegyezték, hogy hajlamos vagyok az egész éjszakát vele tölteni abban a kertben, amelyet a sátrában minden éjjel berendezett számomra. - Hogyha együtt feküsznek is ketten - bizonyította be számomra Abigail -, megmelegszenek. Az egyedülvaló pedig mi módon melegedhetik meg? - Az egyedülvaló pedig mi módon melegedhetik meg? - próbáltam az utóbbi időben Bethsabénak könyörögni, arra spekulálva, hogy az ágyamba csábíthatom. - Arra ott van neked Abiság. - Bethsabé nem hajlandó engedni. -Ezért adták őt neked. Bethsabé roppant kényelmesen meg tud melegedni, őt átmelegítik az önmagáért meg a fiáért táplált égő ambíciói. Abigail idősebb volt nálam, és nagyon későn fogant. Nos, akkoriban nálunk persze még nem volt magzatvízpróba, és Kileáb mongol idiótának született. Megpróbáltuk Dánielre változtatni a nevét a Krónikákban, de ez nem segített. Semmi nem segített. Mongol idióta maradt, és aztán valahogy szép csendesen meghalt. Ez örök bánat volt számunkra. Szerettem volna, ha gyermekeim születnek Abigailtól. Még egy lánynak is örültem volna. Napjainak végéig mindig szeretetteljesen idéztük fel együtt töltött éveinket, és csak ámultunk, amiért ilyen szerencsésen összejöttünk egy véletlen találkozás révén, aminek egy olyan házasság lett az eredménye, amely mintha csak az égben köttetett volna. Beszélgetéseink kezdettől fogva szerelmes beszélgetések voltak. - Édes Abigail, tégy halhatatlanná csókoddal - kértem tőle. - Maradj velem, míg fölkél a nap, és eloszlanak az árnyak - válaszolta mindig. Félt a sötétségtől. De a hangja mindig lágy maradt, ami nagyszerű dolog egy nőben. - Már azon az első napon kívántalak - hencegtem neki annyiszor, pihentető beszélgetéseink során. - Attól a pillanattól fogva, amikor meghajoltál és fölnéztél rám, és tisztán láthattam az arcodat. Mindig olyan gyönyörű vagy. - Én is kívántalak - ismerte el mindig habozás nélkül. - Azt hiszem, tudtam. Láttam, milyen csodálattal bámulod a karperecet a karomon. - Valahová néznem kellett. Nem bírtam tovább a szemedbe nézni. - Nem akartam, hogy visszamenj. - Én se akartam visszamenni. - De nem akartalak kényszeríteni. - Nem, nem szerettem volna, ha kényszerítesz. - Az nem az én formám. - De tudni szerettem volna, gondolsz-e rá. - Amikor Nábál meghalt, amint meghallottam, abban a pillanatban elhatároztam, hogy feleségül kérlek. Nem mondanám, hogy örültem a halálának, de azt se mondanám, hogy sajnáltam. - Mennyire szerettem volna hallani felőled. Attól a pillanattól fogva, hogy megbetegedett és közeledett a halála, csak ebben reménykedtem. Ha nem küldetsz értem, kitaláltam volna valami ürügyet, hogy újra elmehessek és láthassalak. - Szeretlek, Abigail. Kezdettől fogva szerettelek. Ezt nem mondom egyetlen másik feleségemnek sem. - És Bethsabénak? - Kivéve Bethsabét. Bethsabénak mondom, de az valami mást jelent. - Én is szeretlek. De ezt úgyis tudod, Dávid. Még mindig olyan sokat szenvedsz, ugye, drágám? Mintha soha nem volnál képes igazán felvidulni. - Hiányzik nekem a gyerek. - Nekem is. - Sajnálom, hogy nem lehetett több gyerekünk. Minden halott gyermekem nagyon hiányzik nekem. Különösen a kisbabák. - Nem kívánsz egy kis árpakenyeret, drágám, lencsével, fügével, olajbogyóval meg póréhagymával? - Nem, köszönöm, Abigail. Az előbb ettem egy kicsit. Megnyerte a jót, a kitalált feleséget. Én meg olyan szerencsés voltam Abigaillal, hogy tizenötöt találtam, hetet mielőtt diadalt arattam Abneren, meg a bábján, Isbóseten, a többit pedig Jeruzsálemben, miután elvettem a várost a jebuzeusoktól, és otthonommá és politikai főhadiszállásommá tettem. Idehozattam a szövetség frigyládáját, fantasztikus ünnepségek közepette, melyekhez hasonlót még soha nem láttak, és nagy vallási központtá is tettem a várost. Salamon, az a

zsugori, nagy komolyan azt mondja, hogy úgy érzi, neki talán ezer feleség kellene. - Olyan sokra van szükséged? - kérdezem pléhpofával. Néhány csak a látszat miatt kellett. Feleségeim közül senki meg se közelítette Abigailt eleganciában, ízlésben és intelligenciában, bár Bethsabét forróbb szenvedéllyel szerettem. Mondjam: társa, mása a nyári nap? Miért ne? Abigail nyugodtabb volt, s az nem oly üde. A Jezreél városából való Ahinoám volt a következő a feleségek sorában, ő már akkor is velem volt, amikor végül belefáradtam a menekülésbe Saul elől, és összes embereimmel és minden háznépünkkel beálltunk a filiszteusok szolgálatába. Saul akkorra már odaadta első feleségemet, Mikált, Páltinak, Láis fiának. Saul rögeszmés elszántsága, amellyel engem kézre akart keríteni, soha nem enyhült sokat, bűnbánó és megbocsátó kijelentései ellenére, melyekkel - méghozzá mások előtt - olyan hangosan és könnyesen szólongatott, amikor ott volt a kezemben, védtelenül, Engedi barlangjában a földön, én pedig engedtem sértetlenül eltávozni. Akkor megölhettem volna. Nem tettem. Mikor elmetszettem felsőruhájának szárnyát, az az iszonyatos érzésem támadt, mintha belőle magából, a húsából vágtam volna ki egy darabot. - Uram király! - kiáltottam utána, amikor már jókora távolság volt köztünk. Miért fogadod meg szavokat az olyan embereknek, kik azt mondják, én néked gonoszodra igyekszem? - Te szód-é ez, szerelmes fiam, Dávid? - kiáltott vissza Saul, és felkiáltván síra. - Ímé, atyám, a mai nap látják a te szemeid, hogy az Úr téged kezembe adott vala ma a barlangban. Elmetszem a te felsőruhádnak szárnyát, és nem ölelek meg tégedet. Én nem vétettem ellened, te pedig vadászod az én lelkemet, hogy azt elveszessed. És Saul azt mondá nekem: - Igazabb vagy te én nálamnál, mert te jól cselekedtél velem, én pedig gonoszt fizettem néked. - Megint sírt egy kicsit. Jót tett a májamnak, hogy ilyen bűnbánónak láttam. Legfőbb ideje volt. - Holott az Úr a te kezedbe adott vala engemet, nem ölél meg engemet. És most, ímé, jól tudom, hogy kétség nélkül te fogsz uralkodni, és az Izráelnek országa a te kezedben állhatatos lészen. - Ha ezt még egyszer hallom, gondoltam, talán már kezdem is elhinni. - Esküdjél meg nékem azért most - folytatta Saul, a keze fejével újra feltörő könnyeit törölgetve -, hogy én utánam ki nem vágod az én maradékomat, és az én nevemet ki nem törlöd az én atyám házából. Megesküdtem Saulnak, ahogy kérte. Nem ért semmit. Egy szempillantás alatt megint utánam eredt, mert amikor tábort ütöttünk Zif pusztájában, a zifeusok elmenének Saulhoz Gibeába, hogy megmondják neki, hol rejtőzöm, és felajánlották, hogy segítenek engem a kezébe adni. Amikor meghallottam, hogy Saul megint az üldözésemre indult, minden illúziómat elveszítettem. Mint kémeim is megerősítették, megint visszajött Júdába háromezer válogatott emberrel az Izráel közül. Felvonultam egy magaslatra, aztán tanúja voltam, amikor Saul arra a helyre érkezett, ahol mi előzőleg táboroztunk. Ott letelepedtek éjszakára. - Ki jön le velem Saulhoz a táborba, megnézni, mi újság? - kérdeztem néhány embertől a közelemben. Csak Abisáit vittem magammal. Nem állítottak ki őröket. Senki nem volt ébren. Hangtalanul jártunk-keltünk köztük. Természetellenesen csöndes volt minden, mintha az Úr nehéz álmot bocsátott volna valamennyiükre. Megtaláltuk Sault, egy árokban feküdt, dárdáját a fejénél a földbe ütötte. Abner meg a többiek a közelében telepedtek le, ott hevertek körülötte álomba merülve. Saulnak elkínzott volt az arca, beteges a színe, soványnak és ernyedtnek látszott. Laza, sárga bőrzacskók lógtak az álla alatt, le a nyakán egészen a kulcscsontjáig. Egy hónap alatt tíz évet öregedett. Halkan hortyogott, egyenletesen lélegzett. Nyöszörgött álmában. Egyszer felköhögött. Leguggoltam mellé, és tanulmányoztam az arcát. Hogyan is egyezhettem volna bele, amikor Abisái megkérdezte, megölhetie? Hagyjuk őt meghalni, amikor eljön az órája, határoztam, menjen el akkor, amikor az Úr eljön és megveri, amikor eljön halálának napja, vagy amikor hadba megyén és ott vész. Nem akartam, hogy nekem közöm legyen ehhez. Amikor eltávoztam, elvittem a dárdáját meg a vizeskupáját, jelenlétemről pedig Abnernek szóló gúnyos szemrehányásokkal adtam tudomást, akit megvetően leszidtam, amiért nem állított őrt a király mellé. Abnerrel kapcsolatban attól a naptól fogva gyűltek bennem a sérelmek, amikor először találkoztunk. De először persze bölcsen elmentem jó messzire, aztán megálltam a domb tetején, mikor már jó közföld volt köztünk. Hülye nem vagyok. Saulnak háromezere volt, Dávidnak pedig soha nem volt többje hatszáznál. - Hallád-é, Abner, szólj nékem! - csúfolódtam torkom szakadtából, kezemet tölcsérként a szájam elé emelve. - Avagy nem vitéz ember vagy-é te? Abner imbolyogva feltápászkodott, aztán villámgyorsan sarkon fordult, és felháborodottan nézett

rám. - Ki vagy te, hogy a királyra így kiáltasz? - válaszolta. - Kicsoda hozzád hasonló az Izráel népe között? - feleltem megvetéssel teli hangon. - Halálnak fiai vagytok ti, kik meg nem őriztétek a ti uratokat, az Úrnak megkent királyát. Nem jó dolog ez, a mit cselekedtél, mert oda ment volt egy ember a nép közül, hogy elvesztené a te uradat, a királyt. Azért most, láthatod-é, hol a király dárdája, és a víznek való kupa, mely fejénél volt? Jöjjön ide egy a király szolgái közül, és vigye el. Addigra Saul is talpra kászálódott. Nagyon öregnek látszott. Tántorgott, amikor kihúzta magát. A napfény ragyogásában gyűrött volt az arca. - Te szólasz-é? - hallottam megint kiáltását, ezúttal mélyebb volt benne az érzés, mintha az én hangomra és látásomra áhítozott volna. - Hát ki? - kiáltottam vissza a köztünk lévő szakadékon át. - Édes fiam, Dávid? Csakugyan a te hangod ez? - Én szólok, atyám, uram király. Rosszat tettek vélem azok, a kik felháborítanak téged én ellenem, és azt mondák, én néked gonoszodra igyekszem. Ímé, megint nem nyújtottam karomat te ellened. Múlt hónapban a te felsőruhádnak szárnya volt. Ma a dárdád meg a vizeskupád. Mi mindent kell még elszenvednem tőled, amíg hinni fogsz nekem? Izráel királya bolhát kergetni jött ki; nem különben mintha a ki a hegyeken kergetné a fogolymadarat! Még ekkor, ilyen sok idő után is belekapaszkodtam abba a hitembe, hogy valamiféle körülményekből fakadó félreértés ártatlan áldozata vagy irigy rágalom tárgya vagyok. Sokáig nem tudtam elhinni, hogy valaki, akárki, csakugyan meg akar ölni. Még csatában sem. Még Saul sem. Sokkal könnyebb volt ezzel a képzelgéssel becsapnom magam, mint azt a tényt elfogadnom, hogy ez a magasztos és impozáns alak, akire még mindig úgy néztem föl, mint királyra, Istenre és atyára, csakugyan gyűlöl engem, és orvosilag bizonyíthatóan közveszélyes őrült. - Ó, Dávid, Dávid - jajgatott Saul, és mindkét karját fölemelve a haját tépte -, én vétkeztem. - Te mondád - helyeseltem. - Ímé bolondul cselekedtem, és felette igen nagyot vétettem. - Ezek a te szavaid, nem az enyémek. - Vajon s mikor valaki ellenségére talál - okoskodott -, elbocsátja-é azt békével az ő útján? - No, most ráhibáztál - ismertem el, orra alá dörgölve a dolgot. -Kezded már kapiskálni. - Annak okáért az Úr adjon néked jót azért, amit velem cselekedtél ezen a napon. - Ez a beszéd - válaszoltam biztatóan. - Áldott vagy te, szerelmes fiam, Dávid - folytatta. Bűnbánata teljes volt, s most már nem lehetett leállítani. - Mindeneket véghezviszesz, és mindeneken hatalmad lészen. - Szálljon a te szádból egyenesen Isten fülébe - helyeseltem. - Térj most vissza, szerelmes fiam, Dávid - biztatott, és szíve mélyéből, heves esküvéssel fogadta: - Mert megesküszöm az Isten színe előtt, hogy többé nem török ellened. Kutyaszart!, vélekedtem a magam részéről, ugyancsak szívem mélyéből, és abbahelyt elhatároztam, hogy ha nem akarok egy szép napon Saul kezétől elveszni, a legjobb, amit tehetek, ha sietve a filiszteusok földjére menekülök. Mert jobb az élő eb, hogynem a megholt oroszlán, és aki harcol és megfut, még megélhet egy másik napon egy újabb harcot. Ákis királlyal folytatott tárgyalásaim gyorsan lezárultak, és fölkeltem és biztonságban átmentem Gáthba a hatszáz emberemmel, akik velem voltak; mindenki a háza népével, én a két feleségemmel, a Jezreél városból való Ahinoámmal és Abigaillal, aki a Kármelből való Nábál felesége volt, amíg az élt. Ákis nekem adta Siklág városát délen, és az azt körülvevő vidéket. Ezzel véget is értek Saullal kapcsolatos bajaim. Mihelyt megmondták neki, hová menekültem, többé nem jött utánam. Egy teljes évig és négy hónapig laktunk a filiszteusok földjén, utána pedig Saul meghalt, elesett Gilboánál a filiszteusok elleni nagy csatában. Mintha csak a hajlíthatatlan önpusztítás célkitűzése vonzotta volna, szemtől szembe szállt harcba velük; én hagytam volna, hadd jöjjenek be Jezreél völgyébe, aztán hátulról meg a szárnyakon csaptam volna le rájuk. Én hülyére vertem őket a Réfáim völgyében, amikor éjjel bekerítettem seregüket a szederfák között. Saul előre tudta, mi lesz a vége. Sámuel előző éjjel közölte vele az összes véres részleteket, abban az undorító kinyilatkoztatásában, amelyet az endori boszorkány házában fejtett ki. A szellemek nem hazudnak. Nehéz elhinni, hogy Saulnak nem telt öröme ebben a végkifejletben. Ezt a szentségtelen találkozót ő kezdeményezte Sámuellal, mert meg volt rémülve, amikor az összes filiszteusok megérkeztek, és készen álltak a harcra. Amikor Saul meglátta a filiszteusok

hatalmas seregét, amely ellen csatába akart szállni, félelem fogá el őt - ezért nem kárhoztatom, mert másfél napig én is köztük voltam, és elámultam a számukon -, és az ő szíve igen megrémüle. Az enyém is a torkomban dobogott néhány percig, amikor a többi négy király kiszúrt engem Ákis mellett, és hangot adott annak a véleményének, miszerint én csak azért vagyok ott, hogy eláruljam őket, mihelyt a harc elkezdődik. Hál' istennek, mást nem csináltak, csak elküldtek. Saul elvesztette az önbizalmát, teljesen leblokkolt. Jóslatot kért. Az Úr nem válaszolt neki, sem álmokkal, sem kockával, sem próféták révén. Bénult kétségbeesésében kiküldte szolgáit érdeklődni, aztán álruhában elment jóslatot kérni az endori boszorkányhoz, túltéve magát saját tilalmán, amellyel eltörölte a föld színéről a jövendőmondókat és varázslókat, akiknek kapcsolatuk volt ismerős szellemekkel. A varázsló és szemfényvesztő asszonyt ne hagyjad élni, mondja az Exodus, Mózes II. könyve, és Saul nekifogott, hogy minden varázslót és boszorkányt kiirtson az országban. Most viszont örült, hogy megkerülheti a törvényt, és szerencsésnek érezte magát, amiért talált egyet. Más ruhát vőn magára, és odalopakodott az asszonyhoz éjszaka, két szolgájával, akikben megbízott. - Szikra pattan, olthatatlan - üdvözölte őt az endori boszorkány. Amikor megsejtette, hogy Saul kicsoda, hisztérikusan üvölteni kezdett. - Miért csaptál be engemet? Saul kiengesztelte, megígérte, hogy semmiféle büntetésben nem lesz része, ha előédesgeti Sámuelt, hogy beszélhessen vele. Az asszony intésére köpenyébe burkolódzva előjött a próféta szelleme. Amikor Saul megismerte, hogy csakugyan Sámuel az, arccal a föld felé meghajtá magát, és alázattal, ellenállás nélkül tisztességet tőn néki, aki úgy tornyosult előtte, mint egy szigorú és gyászos szoboralak. - Mit akarsz? - kérdezte Sámuel, aki most sem tagadta meg magát. - A filiszteusok haddal jöttek reám, és az Isten eltávozott tőlem, és nem felel meg immár nékem felelte Saul. - Kérlek, mondd meg nékem a jövendőt. - Nem akarod te azt tudni. - Ki fog győzni holnap a csatában? - Ne kérdezd. - Mi fog történni velem? - Ne történjen az egy kutyával. Aztán Sámuel kipakolt. - Te s a te fiaid holnap velem lesztek, és bizonyára az Izráel táborát is az Úr a filiszteusok kezébe adja. Saul meg fog halni, a fiai meg fognak halni, a filiszteusok győzni fognak, mi meg veszíteni. Mi? Én ott se voltam. És ha ott lettem volna, Ákissal, Gáth királyával harcoltam volna a filiszteusok oldalán, a saját népem ellen. A dolgok tökéletesen alakultak számomra. Soha nem nyerhettem volna el Izráel hűségét, ha részese vagyok annak a sorsdöntő eseménynek, melynek során Saul és összes törvényes örökösei meghaltak, seregét pedig tönkreverték és szétszórták - az emberek otthagyták a városokat és menekültek, mint a szarvasbikák, ha nem találnak legelőre, és jöttek a filiszteusok és ők lakoztak bennük. Még így is mindig csak üggyel-bajjal tudtam Izráel népét kordában tartani. Embereim meg én lelkesen ujjongtunk, amikor Ákis háborúba szólított minket. Sietve mozgósítottunk, aztán fölmentünk Siklágból Gáth-ba, hogy Ákis és a többi filiszteus főnök oldalán Gilboánál csatába szálljunk. Kemények voltunk és elszántak. Teli voltunk izgalommal és várakozással, égtünk a vágytól, hogy igazi harcba szállhassunk azok ellen, akik üldöztek bennünket, és türelmetlenül vártuk a küszöbönálló drámai csúcspontot, amely végre így vagy úgy fel fogja oldani azt a feszültséget és ellenségességet, amely oly hosszú időn át dúlt közöttem és Saul között, száműzött páriákká téve engem és embereimet. Ákis seregének részeként, az ő zászlaja alatt meneteltünk egész úton északról a Gilboa melletti Súnemig, a filiszteusok összes seregeinek felvonulási területéig. Soha életemben nem láttam még ennyi katonát. Előre kellett volna látnunk, hogy én és héber csapatom némi figyelmet fogunk kelteni. Kétségkívül feltűnőek voltunk. A filiszteusok fejedelmei közelebb jöttek, hogy jól megnézzenek. Fel is ismertek, és rémülten hallottam megint azokat a pompás, szépen hangzó, dicsérő szavakat, a rólam és Saulról szóló refrént, melytől addigra már rettegtem. - Mert vajon s nem ez-é Dávid - tűnődtek a filiszteusok fejedelmei, egyre közelebb csődülve és engem fixírozva -, kinek renddel éneklik vala, mondván: Megverte Saul az ő ezerét, és Dávid az ő tízezerét? Ha valaha emlékezni fognak rám, az kétségkívül emiatt lesz. Ákis persze megmondta nekik az igazat.

Az embereim zúgolódtak, és meg akartak kövezni, amikor a filiszteusok fejedelmei nem voltak hajlandók megengedni, hogy a csata idején a közelben legyünk, és megparancsolták, hogy vonuljunk vissza. - Ne jöjjön velünk a hadba - határoztak -, hogy reánk ne támadjon a harcon, és ellenünk ne forduljon. Nem volt mit tenni. Az embereim megint meg akartak kövezni, amikor visszatértünk Siklágba, és rájöttünk, hogy az amálekiták egyik törzse távollétünkben rajtaütött a városon, foglyul ejtették és magukkal vitték a feleségeinket, leányainkat, fiainkat és összes állatainkat. Odalett Abigail is, Ahinoám is. Majd meghasadt a szívem. Az embereim készek lettek volna megölni. Érdeklődtem Istentől, és azt a tanácsot kaptam, hogy menjek ez után a csapat után, amely északról támadott, és elhurcolta a mieinket. - Kergesd meg - mondta Isten -, mert kétség nélkül eléred őket és általán szólva megszabadíthatod a foglyokat. Megszabadítottuk mindannyiukat, semmi bajuk nem esett. Abigail meg én összeölelkeztünk Ahinoámmal. Nagyon jó érzés volt megint a karomban tartani mindkettőjüket. És három nappal azután, hogy visszaértünk Siklágba, lőn pedig, hogy megtudtuk, az Izráeli sereg megsemmisült, Saul és három fia pedig meghalt a gilboai csatában. Ezeknek a jelentéseknek óriási horderejük volt számomra. Aszerint, hogy melyik beszámolónak hisztek, az íjászoktól súlyosan megsebesített Saul nem tudott tovább menekülni, és vagy a kardjába dőlve ölte meg magát, vagy egy arra járó amálekitát kért meg, hogy ölje meg nyomorúságában, és szabadítsa meg a kínszenvedésektől és méltatlanságtól, nehogy a filiszteusok élve találják meg. Számomra ez tökmindegy volt, mert megkaptam a koronáját, és megkaptam a karperecet, melyet a karján viselt. Nem tudtam, hogy az az amálekita, aki elhozta őket nekem, igazat mondott-e vagy sem, de nem is érdekelt. - Jöjj elő, és öld meg őtet - utasítottam egyik emberemet, aki addig ütötte, míg meg nem halt. Nem szerettem volna, ha körülöttem bárkinek eszébe jut az az ötlet, hogy valaki minden ok nélkül kezet emelhet a királyára, különösen, ha én vagyok a király. És igencsak úgy látszott, hogy király lesz belőlem. Ki más jött volna most már számításba? Egy darabig persze gyászoltam Sault és Jonathánt. És megkomponáltam híres gyászénekemet, melyben elsirattam elhunytukat. Egyben megkértem a filiszteusokat, tanítsák meg Izráel gyermekeit az íj használatára. Igazán ihletett voltam, amikor ezt írtam: Izráel! a te ékességed elesett halmaidon: miként hullottak el a hősök! Meg ne mondjátok Gáthban, ne hirdessétek Askelon utcáin, hogy ne örvendjenek a filiszteusok leányai, és ne ujjongjanak a körülmetéletlenek leányai. Gilboa hegyei, se harmat, se eső ti reátok ne szálljon, és mezőtök ne teremjen semmi áldozatra valót; mert ott hányatott el az erős vitézek paizsa, Saulnak paizsa, mintha meg nem kenettetett volna olajjal. A megöletteknek vérétől és a hősöknek kövérétől Jonathán kézíve hátra nem tért, és a Saul fegyvere hiába nem járt. Sault és Jonathánt, a kik egymást szerették és kedvelték, míg éltek, a halál sem szakította el; a saskeselyűknél gyorsabbak és az oroszlánoknál erősebbek valónak.

Izráel leányai! sirassátok Sault, ki karmazsinba öltöztetett gyönyörűn és arannyal ékesité fel ruhátokat. Oh! hogy elhullottak a hősök a harcban! Jonathán halmaidon esett el! Sajnállak, testvérem, Jonathán, kedves valál nékem nagyon, hozzám való szereteted csudálatra méltóbb volt az asszonyok szerelménél. Látjátok? Testvéremnek nevezem, nem? Oh, hogy elhullottak a hősök! És elvesztek a hadi szerszámok! Nohát, mi van ebben rossz, kivéve azt, hogy Saul fegyvere hiába nem járt? Hol van ebben bármi rossz? Mi mást mondhattam volna róla? Ezekben a Jonathánt plátóian dicsérő sorokban csak egy roppant piszkos természetű ember találhat akár csak árnyalatnyi célzást is arra a visszataszító szerelemre, melynek a nevét se merem kimondani. Az alkotás aktusának megint üdvös hatása volt rám, mert mire befejeztem, kiszikkadt bennem a gyász, elmúlt minden szánalmam és félelmem. Gyönyörű, híres gyászénekem katarzist hozott. Be kell vallanom, hamarosan már sokkal erősebben foglalkoztatott a megírása, mint Saulnak és fiainak halála, vagy a filiszteusok totális győzelme. A költészet már csak ilyen. Gyászénekem befejezésével gyászidőszakom is véget ért, s amikor tehetséges realistaként leltárt készítettem, rájöttem, hogy Saul halála folytán bizonyos tekintetben megkönnyebbültem. Most már előretörhettem a felé a sors felé, bármilyen is lett légyen az, amelyet a jövő számomra tartogatott. Utam világosnak és akadálytalannak látszott. Saul nem hagyott maga után több törvényes fiúgyermeket, csak a törvénytelen Esbaált - ez a kánaánita név már maga is mutatja, milyen kevésre becsülte maga Saul is távoli múltjának ezt a könnyed, útszéli üzekedésből származó melléktermékét. Én viszont Saul veje voltam. Bár a lánya már nem volt velem, azért még a feleségem volt. A férjen kívül senkinek nincs joga egy házasságot válókeresettel felbontottnak nyilvánítani. Emellett az én hatszáz fős hadseregem maradt az egyetlen ütőképes katonai erő a héberek országában. Ki állíthatott volna meg? Kölcsönkértem a szent efódot Abjátártól, hogy újabb őszinte beszélgetést folytassak Istennel. - Felmenjek-é Júdának valamelyik városába? - kérdeztem Tőle. Szaladt a pulzusom. Eddig még Ő nem mondott nekem nemet. És az Úr, áldja meg Őt az Isten, azt válaszolta: - Menj fel. így hát azt mondtam: - Hová menjek? Ő pedig felele: - Hebronba. Tehát megkaptam az Ő áldását. De a biztonság kedvéért másodszor is ellenőriztem a dolgot, egy másik nagyhatalomnál. - Felmenjek-é Hebronba, hogy király legyek? - érdeklődtem a filiszteusok vezéreitől. Azok meg azt válaszolták: - Feltétlenül. Azt hitték, nem lesz itt semmi hézag. Klassz ötletnek találták, hogy Júda földje ütközőállam legyen közöttük és Izráel között, az élén olyasvalakivel, mint én, aki majd továbbra is a hűbéresük marad. Én meg nem árultam el nekik, hogy nagyobb dolgokra törekszem. Aztán északról hírnök jött egy jelentéssel, amelyen teljesen megdöbbentem: Esbaál, Saul egyetlen még élő fia Isbósetre változtatta a nevét. - Az a strici! - robbantam ki. Abner pedig, aki élve megúszta Gilboát, az oldalára állt, és őt tolta előre királynak. Láttam, hogy hosszú polgárháborúnak nézek elébe.

9 HÉT ÉVIG SZENVEDTEM, HÉT ÉVIG Tovább tartott, mint hét évig. Hét évig szenvedtem, hét évig és hat hosszú hónapig. Meddig még, ó, Uram, meddig még, siránkoztam, amikor láttam, hogy a hetek hónapokká válnak, a hónapok pedig évekké hosszabbodnak. Csikorgattam a fogamat, rágtam a körmeimet. Voltak reggelek, amikor sírni lett volna kedvem. Képzeljetek csak el engem, ahogy ilyesmiket csinálok, én, Dávid, a harcos király, Izráel édes szavú zsoltárosa. Milyen sokáig, ó, Uram, milyen sokáig vártam! Higgyétek el nekem, a várakozásnak ez az időszaka nem volt könnyű időszak. Hét évig kívántam naponta Abner halálát, hét évig és hat idegesítő hónapig, miközben szórványos csetepatékat folytattam azokkal, akiket Izráelben furcsa módon még mindig Saul házának neveztek. Ne felejtsétek el, hogy akkoriban nem volt szavunk a családra, és még most sincs. Abner messze Gileádban, Mahanáimban ütötte fel a főhadiszállását azzal a semmirekellő strómannal, Isbósettel, Saulnak azzal a nyúlszívű, törvénytelen fiával, aki Esbaálnak született holmi ismeretlen kánaánita ribanctól, aki, ha az ivadéka valamit is hasonlított rá, valószínűleg ronda lehetett, mint a bűn. A bögyös Rizpa kivételével, ha nőkről volt szó, Saulnak olyan ízlése volt, mint egy filiszteusnak. Mihelyt Hebronban beiktattak Júda királyságába, Abner és Isbóset kénytelenek voltak valahol messze, a Jordán túlsó partján kiépíteni bázisukat, mert a filiszteusok vitathatatlanul ellenőrzésük alatt tartották Jezreél völgyét, Izráel közepén. A gileádbeli Mahanáim éppolyan jó hely volt számukra, mint bármi más. Történetesen a gileádi Mahanáim lett az a menedékhely, ahová egy nemzedékkel később magam is visszavonultam, amikor elmenekültem Jeruzsálemből Absolon lázadó erői elől, akik az életemre törve a föld minden sarkából rám vetették magukat. Én nem tudtam, hogy az életemre törnek, amíg hűséges kémeim hírt nem hoztak Akhitófel logikus tervéről - korábban ő volt a legbölcsebb tanácsadóm, és olyan következetesen hátborzongató volt az ítélőképessége, hogy intelligenciáját isteni eredetűnek vélték -, miszerint még aznap éjjel elindul egy friss, mozgékony osztaggal, és megöl engem. Leheletnyi esélyem se lett volna az életben maradásra, ha az ő bölcs tanácsa kerekedik titkos ügynökömnek, az Árkéa városbeli Khúsainak ravaszul hízelkedő tanácsa fölé. Ne is próbáljátok azt mondani nekem, hogy van valami új a nap alatt. Engem Hebronban koronáztak meg, tudjátok, és ott jelentettem be először, hogy én uralkodom Júdában -Hebronban, ugyanabban a városban, ahol Absolon fiam egy nemzedékkel később kibontakoztatta felkelését, és megfúvatta az első trombitákat, bejelentvén, hogy ő uralkodik ott. Micsoda csapás volt ez nekem! Fogadjátok el tőlem, hogy a mi volt, ugyanazon a mi azután is lészen, és a mi most lészen, ugyanazon a mi ennek utánna is lészen, és nincsen emlékezet az előbbiekről, azonképpen az utolsó dolgokról is, melyek jövendők, nem lészen emlékezet azoknál, kik ezután lesznek. Ami görbe, azt kicsoda tehetné egyenessé, bár ezzel, azt hiszem, egyes pszichoterapeuták esetleg nem értenének egyet. Az élet, ahogy Bethsabé mondta, nem áll meg. További feleségeket vettem Hebronban, miközben folytattam harcomat Izráelért, és gyerekeim kezdtek születni, szerencsémre, akárcsak ősömnek, Jákobnak, majdnem mind fiúk. Feleségként elsőbben is Abigailt és Ahinoámot hoztam magammal, amikor Hebronba jöttem. A Jezreél városból való Ahinoámtól lett elsőszülöttem, Amnón, aki jóképű fiatalemberré serdült, de hihetetlenül elkényeztetett és hiú, affektált, vágyaiban semmitől vissza nem riadó csirkefogó lett belőle, szégyentelenül beugratott, még én segítettem neki, én küldtem el hozzá leányomat, Támárt, a féltestvérét, gyalázatos erőszaktételére. Micsoda balekot csinált belőlem! És miért hajította ki utána a házából olyan szókimondó undorral és megvetéssel? Amiért nem volt már szűz? Ő maga sem tudta megmagyarázni abnormális viselkedését, amikor később, mint atya a fiával, beszéltem a fejével. Ezt a Jezreél városból való Ahinoámtól született elsőszülött fiamat még arra sem tudtam rávenni, hogy csak annyit mondjon, hogy sajnálja. Kötelességtudó, szerető Abigailom szegény többször is elvetélt, mígnem végül megszülte Kileábot, szegénykét, aki mongol idióta maradt azután is, hogy a Krónikákban Dánielre változtattuk a nevét. Ki-leáb hamar megtért örök otthonába, és a gyászolók nem sok időt töltöttek miatta az utcákat járva. Következő feleségemtől, Maákától, Gessur királyának, Thalmainak lányától született Absolon és Támár. Ösztönösen mindig jól házasodtam, amíg

csak Bethsabét feleségül nem vettem, de ez a házasságom hozta számomra a legnagyobb gazdagságot. Őt szerelemből vettem el. Nem volt egy fillérje se, mégis sokkal jobban jártam vele: mert az asszony, ha ő tartja el a férjét, telve van haraggal, szemtelenséggel és sok szemrehányásokkal, kivéve Abigailt. Bethsabé mindig csak kért, és ezt teszi még most is. Elvettem Haggitot, akitől Adónija született; Abitált, akitől Sefátija, Eglát, akitől Ithreám született; aztán pedig Bethsabét, aki legközelebb Salamont szülte nekem, miután első kisbabánkat olyan hamar elvette Isten a születése után, hogy még nevet adni sem volt időnk neki. Jeltelen sírban nyugszik. Velem termékeny volt, ha Uriással meg a számtalan többivel nem is, akik előttem jártak. És Bethsabé után még hét további feleséget és ágyast vettem, és további fiaim születtek, sőt még lányaim is Támár után, de ez már egy másik történet. Abnerrel folytatott küzdelmeim általában kiskaliberűek voltak és nem hoztak döntést. Egyikünknek sem volt elég katonája a másik területének megszállásához. Ha egyesülünk, megítélésem szerint valószínűleg számbeli fölénybe kerültünk volna a filiszteusokkal szemben, akik politikailag különálló városállamokban éltek, de megosztottak voltak és folyton háborúztak egymással. Nálunk Júda állt szemben Izráellel, a dél az északkal, de előttem nyilvánvaló volt, hogy előbb vagy utóbb létre kell jönnie valamiféle önkéntes fegyverletételnek és tárgyalásokon alapuló békének. Júdából rajtaütéseket indítottunk Izráelbe, melyekben unokafivérem, Joáb, vad profinak mutatkozott. A Gibeon halastavánál rendezett lovagi torna a mi tizenkét emberünk és az ő tizenkét emberük között teljes mészárlássá fajult, miután a harcolók közül ki-ki az ő társának fejét megragadá, és fegyverét oldalába üté, így egyenlőképpen mind elhullanak. El tudjátok ezt képzelni? Sajnálom, hogy nem voltam ott, és nem lehettem tanúja sem ennek, sem a rá következő általános harcnak. Mert felette erős harc lőn azon a napon, és megveretek Abner és az Izráel népe, de alaposan. A ruganyos Asáelnek, Séruja nővérem legkisebb fiának ez a siker elvette az eszét, és halált hozott rá a nagyzási hóbortja, az az ostoba képzelgése, hogy szembe tud szállni Abnerrel. Könnyű lábú lévén, mint a vadkecske, üldözőbe vette Abnert, hogy megölje, és se jobb felé, se bal felé nem téré ki Abner után futtában, sem nem engedett Abner intelmeinek, hogy lassítsa futását, hagyja őt békén és üldözzön valaki mást. Abnernek nem maradt más választása, meg kellett védelmeznie magát ifjú és oktalan támadója ellen. Miután Asáelt megölte, Abner okosan egy domb tetejéről kiabált le Joábnak, amikor Benjámin fiai újra összegyülekeztek, és csoportot alkotva utánaeredtek: - Térj másfelé! Vajon szüntelenül öldökölnie kell-é a fegyvernek? Nem tudod-é, hogy siralmas lesz ennek a vége? És meddig nem mondod a népnek, hogy térjenek vissza testvéreiknek hátukról? Joáb pedig, hallván őt, okosan úgy döntött, hogy abbahagyja az üldözést. Trombitát fuvata, és megálla az egész nép, és nem üldözék tovább Izráelt, és nem harcolának tovább. Joáb pedig megtérvén Abner üldözéséből, és felvévén öccsét, Asáelt, eltemetek az ő atyjának sírboltjában, mely Betlehemben vala, és egész éjjel menve Hebronban virradának meg. És megint szünet állt be a csatákban, és az összes főszereplőknek volt idejük, hogy számba vegyék a dolgokat. A júdabeli Hebron városa nem Versailles, tudjátok, királynak lenni Hebronban pedig nem mindig tengerparti sütkérezés. A társasági életben rendszerint alig történik valami, és nem sokat lehet csinálni, még akkor sem, ha király az ember. Ez az egyik ok, amiért olyan sok feleséget vettem - segítettek elfoglalni magam. No és Abigail után rájöttem, hogy csakugyan képességem van a nők élvezetére; erre is ő tanított meg. Bethsabé aztán befejezte az oktatásomat. Bethsabé megtanított minden egyébre, és kiadta a diplomámat, azóta soha nem tudtam senkit annyira élvezni a többiek közül, még szeretett Abigailomat sem. Mennyire hiányzik nekem Bethsabé, amilyen kezdetben volt, és ahogyan én akkor vele voltam, amikor együtt voltunk. Szerelmes voltam, soha addig nem voltam ilyen szerelmes, amíg nem költöztem Hebronból Jeruzsálembe, meg nem találtam őt, és nem lett többször is az enyém. Első alkalommal túl gyorsan elélveztem. Szinte már-már ott a házam tetején elélveztem, amikor először megláttam, és megparancsoltam, hogy hozzák át hozzám. A hebroni unalom is oka volt annak, amiért olyan makacsul viaskodtam Abner ellen, meg az ellen az iksz-lábú puhány ellen, akit velem szemben kitartóan támogatott. Ösztökélt a nagyravágyás is, és a háború valami olyan másfajta, szórakoztató tevékenységet jelentett, amely egyben a szellemet is felpezsdítette. Annál is fáradhatatlanabbul kitartottam a konfliktus hosszú évei alatt, mivel megfigyeltem, hogy az én házam, Dávid háza egyre erősebb lesz, Saul háza pedig egyre gyöngébb. Fokoztam hát a nyomást, ahogyan csak tudtam. És végül aztán bekövetkezett két ellenfelem közt a remélt, a kritikus és egyben elkerülhetetlen szakítás. Egy punci miatt került rá sor, minden lehetséges okok közül éppen egy közönséges pina miatt, no meg egy jó adag túlérzékeny férfihiúság is keveredett belé. Bár népünknek nem voltak szavai a nemi szervekre, jó csomó bajunk volt miattuk, nem?

Isbósetet a puszta gondolat is felháborította, hogy Abner netán Rizpával hál, azzal a virgonc nővel, aki Saul ágyasa volt, amíg a király még élt, megvádolta ezzel és goromba szavakkal leszidta. Gyakran ilyen kicsinyes semmiségeken fordul meg a nagy nemzetek történelme. Hiszitek-e vagy sem, egy szeg hiánya miatt elveszhet a cipő, a cipő hiánya miatt elveszhet egy öszvér, az öszvér hiánya miatt elveszhet egy csata, és csata híján, ki tudja? Isbóset elővigyázatlanul beszélt. Megfeledkezett róla, hogy ő csak egy stróman, és meggondolatlanságra csábította az a tévhiedelme, hogy csakugyan ő a király. Abner pedig a plafonig ugrott Isbóset megalázó pimaszságától. - Ebfej vagyok-é én - dühöngött -, hogy te az asszonynak vétkét reám fogod most? Mit képzelsz, ki vagy te? Dávidnak kezébe adtalak-é? Nem tudnám-é, ha akarnám, elvenni a királyságot Saulnak házától, és megerősíteni Dávidnak székét az Izráel és a Júda felett, Dántól fogva mind Bersebáig? Egyik napról a másikra? Még ha bűnös volnék is a vétségben, amellyel vádolsz engem, beszélhetsz-é velem így? Azt hiszed, ó, te féreg, hogy csakugyan király vagy? És nem felelhete semmit erre Isbóset Abnernek, mivelhogy igen fél vala tőle. Addigra már, lefogadom, Abner is meglátta az írást a falon, és azt gyanítom, azoknak a közeledési kísérleteknek a mélyén, amelyeket titokban felém tett, több volt, mint megsértett büszkeség. Hírnököket küldött, szövetséget javasolt. Isbóset is elkezdett felém tapogatódzni. Nem volt szükségem kristálygömbre, hogy tudjam, most már én ülök a vezetőülésben; láttam, hogy erős ütőkártyák vannak a kezemben, ha szabad némi képzavarral élnem, és kérlelhetetlen ravaszsággal játszottam ki a kártyáimat. Mielőtt bármelyikükkel szóba álltam volna, előfeltételként ragaszkodtam hozzá, hogy adják vissza a feleségemet, Mikált. Eszik vagy nem eszik, ez volt az ábra. Követelésemről tárgyalásnak nem volt helye. - Addig ne lássad az én arcomat - üzentem Abnernek fenségesen, mint az az abszolút uralkodó, akivé végül aztán váltam -, míg el nem hozod nékem Mikált, a Saul leányát. Add vissza az én feleségemet, akit én száz filiszteus előbőrével jegyeztem el magamnak. - Nem volt semmi kétségem afelől, hogy elérem, amit akarok. - Nem szeretnéd inkább az előbőröket? - szólt Abner cinikus válasza. Később időnként hiányzott nekem Abner, miután Joáb elintézte. Igent kellett volna mondanom. Elküldtek érte és elvették Mikált Páltitól, Láis fiától, hogy visszaküldjék nekem. Pálti pedig Mikállal jött, sírva követvén őt egészen Bahurimig, amíg csak Abner el nem zavarta, mondván néki: Eredj, menj vissza. Páltinak nevetnie kellett volna. Nekem kellett volna sírnom, mert Mikál soha, egy pillanatra sem hagyott nyugton, és attól a naptól fogva, hogy újra átlépte a küszöbömet, nem volt benne semmi örömöm. Több mint tíz éve nem láttuk egymást. Ám mi volt az első dolga az én megkeseredett feleségemnek, amikor visszatért hozzám? Megint csak emlékeztetett rá, hogy ő igenis hercegnő. Utálta a lakosztálya fekvését - gyerekkora óta szebb kilátáshoz volt szokva az otthonában, Gibeában. Hebront közönségesnek találta, és tiltakozott többi feleségem és a kisbabák jelenléte ellen, mint mondta, az ő palotájában. Saját gyereket akart. Gyönyörűségem telt benne, hogy ezt megtagadhattam tőle. Nem tartott sokáig, mire felfogtam, hogy sokkal jobban jártam volna azokkal a filiszteus előbőrökkel. - Nem tűröm a többi nőt a palotámban - zsörtölődött savanyúan. - Ez nem palota - vágtam tüstént vissza -, és nem a tiéd. - Különélésünk idején elpárolgott belőlem a korábbi megfélemlítettség és alacsonyabbrendűség érzése. Most már le se szartam. - Ez csak néhány lyukas tetejű fehér vályogház, amelyek egymásba nyílnak, és kívül-belül rájuk férne a festés. - Én hercegnő vagyok - felelte szokásos, sajátosan megvető gőgjével, amelyet haláláig megőrzött -, és akárhol lakom, az palota. Ne felejtsd el, a csatornából szedtelek fel. - Már megint a csatornával jössz? - Soha nem lett volna szabad közemberhez mennem feleségül. - Már megint itt tartunk? - Én Gibeában nevelkedtem - hencegett -, te meg csak a júdabeli Betlehemből való vagy. Én egy király lánya vagyok. - Én meg magam vagyok király! - mennydörögtem. Ezt soha nem fogta fel, akármilyen hangosan üvöltöttem. Csodálkoztok, amiért olyan boldog lettem, amikor megmondták nekem, hogy haldoklik? Milyen soká, ó, Uram, milyen soká vártam, hogy megszabaduljak tőle, és milyen sok évbe tellett! Táncra perdültem, amikor hozták a hírt, hogy beteg. Végigcsinálták a szokásos vizsgálatokat - a csontvelőt meg a biopsziát. Álmaim valóra váltak: a

biopszia pozitív volt, és mi nem ismertük a kemoterápiát. - Kupám túlcsordul! - kiáltottam örömömben. Daloltam, mint a pacsirta. Állapota rohamosan hanyatlott. Kirúgtam a hámból. Hívatott, látni akart. - Hadd várjon! - lőttem vissza. Csak akkor siettem a betegágyához, amikor már a halál kapujában volt, csak hogy mosolyogva figyelhessem, és megrázhassam a fejemet bármiféle utolsó kívánságára. - Azt hiszem, meg fogok halni. - Remek - mondtam. - Akarod az áldásomat? - Ne legyél már ilyen hülye. - Lefogadom, hogy örülsz. - Soha nem tettél boldogabbá. - Hát amikor fájtak a furunkulusaim? - Az is jó volt. - Táncolni fogsz a síromon - jósolta. - Ahogy csak bírok. - Ha meghalok, táncolhatsz majd, ahogy csak bírsz, és amikor csak akarsz, igaz? - Még csak ki se várom, itt mindjárt táncra perdülök. - Hogy bebizonyítsam, táncolni kezdtem az ágya körül, erősen, ahogy csak tudtam, majd egy energikus bakugrással, hejhóval és hopszaszával fejeztem be. - Van egy utolsó kívánságom - mondta, amikor kifogyott belőlem a szusz. - ígérd meg, hogy teljesíted. - Nincs rá eset. - Nem nagy dolog. - Neked elment az eszed. - Még akkor is, ha hazudsz, és nem teszed meg, Dávid. Csak akkor térhetek békével a síromba, ha azt mondod, hogy megteszed. - Te viccelsz. - Nem vagy hajlandó igent mondani? - De nem ám. Mikál csak azokban a szituációkban hiányzott nekem, melyekről tudtam, hogy felháborítanák, ha olyan sokáig él, mint én. Rejtély-e hát, hogy mihelyt Mikál visszatért, hogy megalázzon és gyötörjön, csak még többre értékeltem Abigailt? Vagy hogy mihelyt megvetettem a lábam Jeruzsálemben, összehasonlíthatatlanul jobban szerettem Bethsabé kígyószerű, buja vonaglását Mikál szokásos ócsárló zsémbelődésénél és reszelős kárpálásánál? Higgyétek el nekem, jobb lakozni a pusztának földén a svábbogarak közt, mint egy szép házban egy asszonnyal, akinek nem lehet kedvére tenni; jobb a skorpiók közt lakni, mint egy mogorva nővel, aki soha el nem hallgat. Jobb házasságban élni, mint égni, de ha a feleségetek nem úgy jár, ahogy akarjátok, akkor jobb égni: vágjátok ki őt a húsotokból, adjátok be a válókeresetet, és engedjétek el, mert minden gonoszság csekélység az asszonyi gonoszsághoz képest. Az asszonynak az ő gonoszsága megváltoztatja az arcát, és Kötetté teszi, mint a zsákvászon. Az ő férje a felebarátai között ül, és amikor hallja, keservesen sóhajtozik. Hadd szálljon hát őrá a bűnös osztályrésze, mert a nőtől jött a bűn kezdete, és az ő révén halunk meg mindnyájan. A ruháiból meg moly jön. Másfelől viszont, ha olyan erényes asszonyra találtok, mint Abigail, légyen ő néktek mint a szerelmes nőstény szarvas és kedves vadkecske, az ő emlői megelégítsenek titeket minden időben, és az ő szerelmében gyönyörködjetek szüntelen. A férfi szíve állhatatlan lévén, Abigail számára szerencsétlen módon Bethsabé szerelme volt az, amelyben gyönyörködtem szüntelen, és újra gyönyörködnék Bethsabé szerelmében, ha még egyszer odaadná magát nekem, lefeküdne mellém az ágyra és segítene nekem széttárni a combját. Megpróbáltam rávenni. - Én húgom, én szerelmem, én galambom, én szeplőtelenem - hízelegtem neki. - Hadd halljam a te hangodat. Megsebesítetted az én szívemet a te szemeidnek egy tekintetével, a te nyakadon való egy aranylánccal. Gyere énhozzám, mert édes a te hangod, és kedves a te orcád. Ó, mely szépek a te lábaid a sarukban. - Ez már nem hat többé - felelte érzéketlenül. - Hogyhogy? - Valamikor elég erős voltál ahhoz, hogy megkefélj. Valószínűleg igazat mond, amikor mostanában azt mormolja, hogy elege van a szerelemből. Akkor régen finom és őrjöngő, éles sikkantá-

sok törtek fel belőle a gyönyörtől, Mikál pedig mindkettőnket hallhatott a hárememben - én sem voltam mindig olyan csöndes, mint a templom egere -, és úgy belemélyesztette a körmét a tenyerébe, hogy kiserkent belőle a vér, miközben várta, hogy végezzek, és útban kifelé elmenjek az ajtaja előtt. Gyakran villámgyorsan beosontam Abigail szobáiba, hogy elkerüljem gyilkos kitöréseit. Vagy fityiszt mutattam neki, mikor dühöngött, és vigyorogva továbbmentem. - Milyen dicsőséges volt ma Izráel királya - vicsorgott, és sziszegett, fröcsögött és toporzékolt. Ó, micsoda átkokat halmoztam Hirámnak, Tirus királyának fejére, amiért az építészei nem voltak képesek számomra egy használhatóbb alaprajzú háremet építeni. Mikál nem kertelt. - Atyám - emlékeztet rá azon a napon, amikor újra összekerültünk - egész Izráel fölött volt király. Később országos ünneppé szenteltem találkozásunknak ezt a napját. Tisah b'Abnak neveztem el. - Te csak Júda királya vagy. Ez volt az egyetlen pont, amiben pillanatnyilag fölém kerekedett. De menetrendemben Izráel volt a következő állomás, és Abner már jártkelt és súgott-búgott a nép véneivel, hogy átállítsa őket az én oldalamra. Itt is, ott is kapcsolatot tartott velük, emlékeztetve rá, hogy a múltban, amikor Saul keserítette őket és elégedetlenkedtek Isbósettel, milyen gyakran kívántak egymás között engem királynak maguk fölé. Mindent, ami csak jól hangzott, elmondott továbbá rólam a harcosok füleibe, és elmondta Benjámin egész házának, a Saul nemzetségének. Tekintve a világ szomorú állapotát, és az ő kényes helyzetüket benne, nem volt nehéz meggyőznie őket. Miféle alternatívájuk volt? Amikor megérett rá az idő, amikor beleegyezésüket adták és kezet iáztak rá, amikor az én egyedüli, egyetemes uralkodóvá való jelöltetésem olyan jónak látszott Izráel állandósága szempontjából, amilyennek az én szememben már régóta, akkor Abner a meghívásomra eljött a házamba Hebronba, és ővele együtt húsz ember, hogy végérvényesen nyélbe üssük a paktumot. Megtárgyaltuk a dolgot, és kezet ráztunk rá. Nagy lakodalmat szereztem neki és vele való embereinek. Mindkét fél ujjongott. Én pedig elküldém őt békével, végrehajtani a megállapodásokat, melyek végre lehetővé tették volna számomra, hogy uralkodjam mindenek felett, amire a szívem vágyott. Mindenki ujjongott, csak Joáb nem, a patikáriusnak ez az örök legye a kenetemben, ez az albatrosz a nyakamon. Joáb majdnem dührohamot kapott, amikor egy újabb, Izráelbe való kapzsi betörése után sok prédával visszatért a városba, és meghallotta, hogy találkoztam Abnerrel, teljesen a hatalmamban volt Hebronban, és aztán engedtem elevenen távozni. Joábnak az a primitív természete soha nem tette számára lehetővé, hogy értékelje a fineszt. Iszonyatos volt a haragja. - Mit cselekedtél, te hülye? - üvöltött rám. Azokban az időkben én még csak Hebronban voltam király, és egyikünk se tisztelte túlságosan a másikat. Neki én csak az ő Dávid bátyója voltam, és féligmeddig gyanítottam is, hogy becsmérlően pontosan így emleget. - Hát nem tudod, hogy csak azért jött ide, hogy megcsalhasson, kémkedjen ránk, hogy mcgtudná kijövésedet és bemenésedet, és hogy mindent eszébe venne, Valamit cselekszesz? Hogy lehettél ekkora pocc? - Joáb, Joáb - hízelegtem neki, remélve, hogy lágy szavaimmal lecsillapítom a dühét. - Ez itt Hebron, nem Hái vagy Jerikó. Miért jönne ide bárki kémkedni? Mit találhat itt valaki, ami máris nem nyílt titok? De Joáb nem engedett, és könyörtelen volt. Anélkül hogy nekem egy szót szólt volna róla, hírnököket menesztett Abner után, hogy térjen vissza Hebronba, mintha az én nevemben akarna vele holmi diplomáciai utógondolatokat közölni. Melegen üdvözölte Abnert a város kapujában, aztán annak az embernek a modorában vonta félre, aki bizalmasan beszélni akar egy nagyra becsült kollégájával, vagy a városban keringő legújabb disznó viccet akarja a fülébe súgni, miközben öccse, Abisái, nemtörődömséget színlelve ott lődörgött a közelben, készen rá, hogy ha szükséges, Joáb segítségére siessen. Miután Joáb így az elragadtatott figyelemösszpontosítás hangulatába ringatta Abnert, figyelmeztetés nélkül lesújtott rá, és hirtelen általüté ott az oldalát, egyenesen és nyíltan, az ötödik oldalcsontnál, úgyhogy Abner elesék ott és meghala. Olyan hirtelen történt, hogy alig tudtam elhinni. A várost mintha villám sújtotta volna. Hét éven és hat nehéz hónapon át kívántam Abner halálát, és most, amikor végre elevenen lett volna rá szükségem, Joáb, az unokafivérem, megölte, Abisái szeme láttára. Ó, Séruja nővéremnek az a három fia! Koloncok voltak ők az én nyakamon. - Azért tettem - hajtogatta Joáb merev arccal, amikor behívtam a házamba, hogy lehordjam -, hogy megbosszuljam öcsémnek, Asáelnek vérét. Ezúttal én gurultam dühbe. - Hazugság, arcátlan és lelkiismeretlen hazugság! - üvöltöttem olyan hangerővel, hogy Dántól Bersebáig az egész ország meghallja. - Ez egyszerűen baromság, Joáb. Mi a

fészkes fenének kellett megölnöd most? - Miközben felelősségre vontam, a kardom markolatán tartottam a kezemet, másik karom könyökét pedig készenlétben, hogy megvédjem az ötödik oldalcsontomat. - És nem szeretem a vetélytársakat - folytatta Joáb mogorván, változatlan arckifejezéssel, anélkül hogy a legcsekélyebb mértékben is visszavonta volna a tettére adott első mentséget. A szeme sem rebbent dühös tekintetemtől. - Meg kellett volna tenned kapitánynak mindenki fölött, még énfölöttem is. Ügyesen hallatlanná tettem a kérdést. - Kezembe adta volna Izráel összes seregeit, akik hűségesek voltak Saulhoz, és most Isbósethez hűek. - És meddig, ugyan meddig - vágott vissza Joáb -, mikor kezdhettük volna törni a fejünket, nem tervezi-é, hogy letészen téged azokkal a seregekkel? Dávid, Dávid, én szívességet tettem neked. Használd a fejedet. Én ismerlek, ismerem a te szívedet. Te nem szereted a nézeteltéréseket. Te mindenkitől dicséretet akarsz, csak dicséretet. Megpróbálsz kijönni mindenkivel, ha úgy gondolod, hogy az jó lesz neked. Én kezdettől fogva veled voltam, Adullámnál, Kehilánál és Siklágnál. Tényleg elvártad volna tőlem, hogy diadalunk órájában beleegyezzek ebbe, és alantasként szolgáljak az alatt az ember alatt, aki évekig üldözött minket? És aki aztán megölte az öcsémet? - Az háborúban volt, Joáb - emlékeztettem rá -, és Abner még csak harcolni se akart vele. De te, Joáb, béke idején vontad félre Abnert, a szövetségest, aki megbízott benned, és ártatlanságában megölted a késnek éles pengéjével. - A kardommal, Dávid... a rövid kardommal, Dávid - javított ki Joáb. - Eldugva tartottam a köpenyem alatt, aztán elkezdtem neki egy disznó viccet mesélni... - Azt mondod, egy disznó viccet? - Miért ne? - ismerte be vállat vonva. - Azt az új viccet a páncélos kóbor lovagról meg a bathi asszonyságról. Aztán mikor láttam, hogy bólogat, és közelebb húzódik, hogy jobban hallja, akkor kirántottam a kardomat és keresztüldöftem. - Csak úgy, keresztüldöfted? - Csak úgy. - Te tényleg szeretsz embert ölni. Látom rajtad, hogy szeretsz. - Könnyű az. Gyerekjáték. Te nem? - Nem esik nehezemre - ismertem be -, amikor szükséges. Azt nem mondanám, hogy élvezem. De neked tényleg gyönyörűség az ölés, nem? Akárkit megölni. - Nagyjából - bólintott nyilvánvaló önelégültséggel. - Az ötödik oldalcsontja alatt ütöttem által. Jól megadtam neki! - Te aztán szereted azt az ötödik oldalcsontot, mi? - jegyeztem meg. - Az a legjobb hely, Dávid, különösen amikor oldalról döfsz át valakit. Dávid, Dávid, mondd meg nekem az igazat! Nézz a szemembe... te tényleg azt akartad, hogy Abner életben maradjon? Miért? - Mit ártott volna neked, ha életben hagyod? - Mit ártott, hogy megöltem? Annyira szeretted? Olyan kedves jó barátod volt? Előbb vagy utóbb úgyis úgy érezted volna, hogy el kell pusztítanod. Nem akarsz király lenni? - Mit fogok mondani a népnek? - Mondd meg a népnek az igazat - mondta Joáb erényesen. - Hogy én cselekedtem, hogy megbosszuljam Asáelnek, atyámfiának vérét, akit Abner Gibeonnál megölt. - Nem ez az igazság - vitattam. - Az igazság az - mondta Joáb -, amiről az emberek azt hiszik, hogy az az igazság. Hát nem ismered a történelmet? - Én aztán ismerem a történelmet, és magam is történelmet csinálok, szóval nekem ne beszélj történelemről. Miért hinnék ezt el? Egyesek esetleg azt fogják hinni, én voltam az, aki kieszeltem ezt a gyilkosságot. (), Joáb, Joáb, mit tettél velem? Abner nemigen tehetett mást a csatá-ban, igaz? Mindenki tudja, hogy Asáel megkergeté őt, és nem téré ki se jobbkézre, se balkézre. Nem könyörgötté neki Abner, hogy hagyja abba? Milyen sokáig, milyen sokáig szólongatta, hogy térjen másfelé, és keressen magának valaki mást? Hányszor? Kétszer, háromszor? Hát ellenfél volt Asáel Abnernek? Hallgatott rá Asáel? Mi ütött belé? Maga idézte a fejére az egészet. - Mégis az öcsém volt. - Akkor miért nem állítottad meg? Hol voltál, amikor ez történt? Ott voltál: te voltál a parancsnok. Tudom, mit csináltál. Hergelted és biztattad, hogy szaladjon csak utána, nem igaz? Nincsenek-e rá

tanúim? Aztán te magad kötöttél Abnerrel fegyverszünetet, nem? Most meg meggyilkolod. .. hidegvérrel meggyilkolod. Ó, Joáb, Joáb! És ezt te családi vérbosszúnak nevezed? Humbug ez, Joáb, tiszta, hamisítatlan humbug, és ezt mind a ketten tudjuk. Tényleg voltak rá tanúim. Mind a mai napig minden derék ember, aki csak jelen volt a Gibeon halastavánál a csatában, el-elmeséli a fiának, hogyan vetette utána magát Asáel a lovagi tornát követő rendetlen visszavonulás közben Abnernek, mint párduc a prédája után, és hogyan nem tért vala se jobbkézre, se balkézre Abner után való futásában. Könyörtelenül csökkentette köztük a távolságot varázsosan sima futásával és szemkápráztató gyorsaságával. Egy agár vagy egy gepárd se futhatott volna gyorsabban, mint ahogy Asáel akkor futott. Abner erről ismerte meg. Ki más tudott volna úgy vágtatni, mint egy szarvastehén, gyorsabban, mint az égben a saskeselyűk? - Te vagy-é, Asáel? - kiabált vissza neki Abner, miután hátranézett, és látta, hogy üldözik. Asáel meg hányaveti vigyorral válaszolta: - Én vagyok. - Akkor térj másfelé, vagy jobbkézre vagy balkézre - könyörgött neki Abner -, és fogj meg egyet az ifjak közül, és foszd meg azt mindenétől. Hidd el, a te érdekedben mondom, nem az enyémben. De nem akar őróla eltérni Asáel. És Abner, aki mindent egybevetve gyakorlatias és becsületes ember volt, legalább még egyszer megpróbálta elhessegetni. - Menj el hátam megül - könyörgött, aztán figyelmeztette. - Újra kérlek, szépen kérlek. Mert vajon s miért vernélek téged a földhöz? Mire volna az jó? Aztán vajon micsoda orcával mennék Joábnak, a te bátyádnak eleibe? Tegyél mind a kettőnknek egy nagy szívességet. Nem vagy képes belátni, mekkora balhé lesz, ha nem hagyod abba az üldözésemet, és rákényszerítesz, hogy megöljelek? - De Asáel semmiképpen nem akart volna eltérni. Úgy repült feléje, akár a héja, süvített a levegőben, akár a nyíl. Abner az utolsó pillanatig megpróbálta elkerülni vele a harcot, amikor Asáel utolérte, még a dárdáját is megfordította, hogy a boldogabbik végének csapásaival verje vissza a fiatalembert. De Asáel úgy vetette rá magát az idősebb veterán férfira, mint egy erős, ifjú oroszlán, és amilyen nyápic, zavaros fejű, serdülő tökfilkó volt, felnyársalta magát, amikor Abner lesújtott rá a fegyvere végével, hogy elhárítsa rohamát. A dárda hátul jött ki belőle, az ötödik oldalcsontja alatt. Szegény Asáel odalett. A fiatalember elesek azon a helyen, és ugyanott meghala. És Joáb épp ezt az időpontot választotta ki, hogy Abner megölésével kiegyenlítse a tartozását, méghozzá a város kapujában, ahol mindenki láthatta, és így az egész világ megtudhatta. Soha nem volt sok szerencsém a rokonaimmal, igaz? Emlékeztek az apósomra, Saulra? A bátyáimra, Éliábra, Abinádábra és Sammára? Na és keményszívű nővéremnek az a három fia - Joáb, Abisái és Asáel mindig koloncok voltak azok az én nyakamon. Gondom volt rá, hogy ezt hangosan ki is mondjam, pontosan ezekkel a szavakkal, nyilvános helyen, ahol mindenki tudomást szerezhetett róla és elterjeszthette a hírét, hogy én elítélem ezt az aljas tettet. Miközben nagyhangúan megsirattam Abnernek, annak a hős és nemes Izráelitának a halálát, átkot mondtam Joáb házára, és elítéltem a barbár, gyalázatos gaztettet. Viharosan megfogadtam, hogy míg a nap le nem megyen, sem húst, sem kenyeret, sem egyebet, semmit nem eszem. Az emberek észrevették siralmas állapotomat, és helyeselték, hogy böjtölök. Az egész népnek mind tetszett minden, amit csak aznap cselekedtem. - Abner mint egy bizakodó bolond halt meg - sírtam az utcákon szívszaggató zokogással és bőséges könnyekkel -, és nem mint fogoly, akinek a keze meg volt kötve, és akinek a lábai békóba voltak vetve. Nekem ehhez semmi közöm. Az én kezem, ez a kéz, tiszta. - De nem értem be ennyivel, dehogyis. Összes szolgáimmal megszaggattattam a ruháikat, zsákba öltöztettem őket, és velem kellett sírniuk Abner előtt. - A mint szokott ember elveszni az álnok ember miatt, úgy vesztél el - mondtam, hangomat olyan hatalmas siratóra emelve, hogy hamarosan már csodálni kezdtem saját bánatomat. Kísértésbe estem, hogy elszavaljam, hogyan hullottak el a hősök, de ezt a nemes sort már háromszor elsütöttem híres gyászénekemben. - Ó, mily esés volt ez! - mondtam helyette. Komoran, lehorgasztott fejjel követtem annak a füstös képű stricinek a gyászmenetét, aztán zokogtam a sírjánál, és mindenki sírt, aki csak hozzám tartozott. Hogy magasztaltam azt a keményszívű, himlőhelyes, önző kurafit! - Nem tudjátok-é, hogy fejedelem, és nagy fejedelem esett ma el az Izráel népe közül? - mondtam fellengzősen és fájdalmasan a hatalmas gyülekezetnek, mintha rajtam kívül senkinek még csak halvány sejtelme sem volna róla, miért is jöttünk össze. - Nem ő volt-é a legnemesebb Izráelita mind között? - A bámészkodók hamarosan már jobban sajnáltak engem, mint őt. Mármost Abner nem volt fejedelem, és nem volt különösebben nagy sem. És határozottan nem ő volt mind között a legnemesebb Izráelita. Én voltam az, annak ellenére, hogy még mindig júdai

voltam. Sejthette volna-e valaki, aki aznap látott engem, hogy ez a fennkölt magasztalás egy olyan emberhez szállt, aki, amíg élt, pontosan annyit jelentett nekem, mint egy kő a cipőmben vagy egy béka a torkomon? Arra a szívtelen opportunistára pazaroltam néhány legszebb frázisomat, aki hét évig, hét hosszú éven át törekedett az uralkodói tekintélyt ráruházni valakire, akárkire, aki még életben maradt Saul családjából, mégpedig főleg azért, hogy egy részét megőrizhesse saját magának. Saul házának most már Mikál lett az egyedüli törvényes örököse, Mikál pedig hozzám tartozott. Talán mégiscsak tudtam, mit csinálok, amikor visszavettem. Valahogy, mintegy csoda folytán, mégis minden összejött. Az emberek figyelembe vették a temetésen tanúsított viselkedésemet, és egész Izráel láthatta, hogy nem az én tudtommal vagy szándékomra ölték meg Abnert, Nér fiát. Végül aztán minden szépen a helyére került. Igazából jobban jártam, mintha Joáb önmérsékletet tanúsít, mert Abner mostmár nem állt utamban, és Abner halálával Isbóset napjai meg voltak számlálva. Remegett a keze, amikor meghallotta Abner halálhírét, és az Izráeliták, akik még vele tartottak, mind nyugtalankodni kezdtek, látván, milyen gyönge és nyúlszívű. Két vállalkozóbb kedvű főhadnagya a cselekvés mellett döntött. Bementek a házába, mintha gabonát akarnának kivinni, mikor a nap felmelegült volna, és ő aluszik vala az ő déli ágyasházában, és általüték őtet az ötödik oldalcsont alatt, megölték, aztán fejét vették, és felvévén az ő fejét, elmenekültek. Egész éjjel menének a sík mezőn. Az én kegyemet keresték azzal, hogy a kezembe adták. Volt nekem szükségem egy fejre? Ahogy Ákisnak, Gáth királyának egy őrültre. Várakozásteljesen nyaliztak, várták az áldásomat. Kezdeményezésüket meg is jutalmaztam: kivégeztettem őket, aztán levágattam a kezüket meg a lábukat, a maradványaikat pedig intő példaként felakasztattam Hebronban a halastó mellett. Azt akartam, hogy egy árva lélek se maradjon az országban, aki azt képzelné, hogy akár egy törvénytelen királyt is biztonságos dolog megölni - vagy csak egy percig is azt hinné, hogy nekem bármi közöm lett volna amannak a megöléséhez. Isbóset likvidálása nagyjából végzett a Saul házából való trónkövetelőkkel. De egyre erősebb lett bennem a bizalmatlanság Joábbal szemben, és elhatároztam, hogy korlátok közé szorítom ezt a heves természetű és független akaratú embert, aki nemrégiben is bizonyságát adta, hogy nem habozik megtenni bármit, amit csak akar, tekintet nélkül az én óhajaimra. Úgy véltem, megleltem a tökéletes alkalmat lefokozásának hivatalossá és tartóssá tételére, amikor úgy döntöttem, hogy elveszem Jeruzsálem városát a jebuzeusoktól, és ebben a hegyi erősségben, a Benjámin és Júda közötti határ mellett állítom fel fővárosomat. Politikailag is okosabb volt közelebb költöznöm annak az egyesített nemzetnek a semleges középpontjához, amelynek immár elfogadott vezére voltam, mint akár Júdában maradni, távol új alattvalóimtól, akikben még ott lappangott az ellenségesség, akár Gibeában berendezni a főhadiszállásomat, abban a városban, amely még mindig olyan szorosan kapcsolódott Saul uralkodásához. Tizennyolc évig volt ám király, tudjátok. Szerettem volna egyszer s mindenkorra elejét venni minden olyan elképzelésnek, miszerint én bármi módon az őrült Saul leszármazottja vagy bármiért is a lekötelezettje lennék. Képzelhetitek, hogyan reagált Mikál, az én hercegnőm, arra az elhatározásomra, hogy hagyom hanyatlásba és feledésbe merülni azt a várost, amelyben ő elsőbálos volt, és amely egyébként mint ősi otthonának helye halhatatlanná válhatott volna. Bőgött, mint egy nőstény szamár. Jeruzsálem elleni sikeres rohamomat egyetlen éjszaka vittem végbe, erős férfiak válogatott csapatával. A város falai bevehetetlenek voltak, ha megpróbáljuk megmászni őket, kudarcot vallunk. A békeszerető jebuzeusok magabiztosak voltak, azzal gúnyoltak minket odabentről, hogy a vakok és a sánták is meg tudják védeni a bástyákat ellenünk. És valószínűleg igazuk is volt. Ám én aprólékos gonddal kidolgoztam a házi feladatomat, és meggyőződtem róla, hogy a városba vezető föld alatti vízfolyások sekélyek és őrizetlenek, és kintről, a barlangokon át, gyalog megközelíthetők. Jeruzsálem bevétele most már semmivel sem látszott nehezebbnek számomra, mint megenni egy szelet tortát. Mielőtt nekivágtunk, magam elé gyűjtöttem erős férfiakból álló csapatomat a hagyományos propagandabeszédhez, és egy kurta tekercsről felolvastam nekik agyafúrt és lelkesítő kiáltványomat, melyet kifejezetten azért fogalmaztam, hogy meghiúsítsam Joáb törekvéseit. Bárki, aki elsőként ér fel a nagy kút csatornájából a városba, leveri a védekező jebuzeusokat, és kinyitja a kapukat előttünk, többiek előtt, elöljáróm és kapitányom lesz az összes többiek felett egész életében - ez volt az az állás, amelyet Joáb magától értetődően és biztosan a magáénak tartott, és amelyre feltételezése szerint már küszöbön állt a hivatalos kinevezése. Láttam, ahogy összerándul kolerikus meglepetésében, amikor meghallotta a szavaimat. Én meg visszabámultam rá.

Találjátok ki, mi történt. Fején találtátok a szöget. A stratégiám bevált, de a haditervem visszafelé sült el. Az a kurva Joáb elsőnek mászott ki a város legnagyobb kútjának egyik vízaknájából, és miután kidöntötte a keresztvasakat és kitárta a kapukat, hogy mi, többiek, berohanhassunk, pimasz vigyorral, szőrös karját keresztbe fonva állt elébem. Persze mindent megtettem, amit csak tehettem, hogy megszegjem a szavamat. - Most már jog szerint én vagyok a kapitány és az elöljáró - hivalkodott, nem vesztegetve az időt, mihelyt a jebuzeusok ellenállás nélkül megadták magukat, és a város elfoglalása befejeződött. - Összes seregeidnek én vagyok a parancsnoka életem hátralévő részére, igaz? Elfulladt a hangom és megrökönyödött megdöbbenést színleltem erre a merész és alaptalan kijelentésre. - Szó sincs róla - kiáltottam fel. - Mi a fenéről locsogsz te? Látnotok kellett volna az arckifejezését. Nevetnem kell, valahányszor csak eszembe jut. Szóváltásunk a csillagok fényénél folyt, a tágra nyílt szemmel bámuló, leigázott jebuzeus vezetők között. - Hogy én miről beszélek? - tört ki végül Joábból a hitetlenkedő vonítás, amikor magához tért kezdeti megdöbbenéséből. Amikor folytatta, hangja olyan éles lett az elkeseredéstől, hogy szinte nőiesnek hangzott. - Hiszen megígérted, nem? Nem ígérted meg? - Én ígértem? - tiltakoztam hűvösen. - Megígértem, azt mondod? Mit ígértem én, mikor ígértem? Ki ígérte? Én nem. - Te ígérted - fröcsögte dühöngve. - Királyi szavadat adtad rá. - Királyi szavamat adtam? - ráztam meg lassan és hajlíthatatlanul a fejemet. - Én ugyan nem. - Te mondtad, te mondtad - erősködött szinte hisztérikusan. - Azt mondtad, a ki elsőként fölmén a csatornán és leveri a jebuzeusokat és a sántákat meg a vakokat, az lesz az elöljáró és kapitány. - Én ezt mondtam? Mikor? - Az előbb. - Az előbb? - Igen, az előbb. Ne próbáld ezt csűrni-csavarni, Dávid. Tudod, hogy mondtad. - Én nem mondtam semmi ilyesmit - közöltem vele méltóságteljesen a pimasz hazugságot. - De igen! - sivította. - Le van írva. Mindenki tudja. Egy kiáltványban. A saját kiáltványodban. Hol az a pergamen? Kinél van az a kibaszott pergamen? Reményeim, hogy megúszom a dolgot, szertefoszlottak, amikor valaki a markába nyomta azt a papirusztekercset, amiről hangosan felolvastam a kiáltványomat. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy meg kellene ölnöm azt az embert, aki odaadta neki a tekercset. Joáb remegő kézzel nyomta az orrom alá a papiruszt, és nagy üggyel-bajjal kigöngyölte. - Nahát! - üvöltötte. - Látod? Olvasd el. Némán és megvetően odanéztem, aztán gőgösen elfordultam. - Ez nem az én írásom - közöltem jegesen és rendreutasítóan. Megint úgy válaszolt, mint aki nem hisz a fülének. - Mindenki hallotta! - süvöltötte. Tehetetlen düh és félelem kavargott benne, a jelek szerint bármely pillanatban könnyekben törhetett volna ki. Végül be kellett adnom a derekamat. Ezúttal tanúi voltak. És Joáb azóta is egyfolytában összes seregeim kapitánya, és ellenáll minden kísérletemnek, amellyel ki próbálom billenteni erről a posztról. Kivéve kereteusokból és peleteusokból álló személyes palotaőrségemet, akik az én kizárólagos szolgálatomban állnak, és Benája a parancsnokuk. Milyen furcsa, hogy én ennyire megöregedtem, Joáb pedig nem. Valamikor egykorúak voltunk. Én fekszem az ágyban, fázom, nyüszítek életerős feleségem, Bethsabé szerelméért, szenvedélytelen, rozzant aggastyánként reszketek, aszott karommal Abiságot ölelgetve, ő pedig rozsot, lent és búzát vet, és segít megőrizni a békét Adónija rendíthetetlen híveként. Rá kellett jönnöm, hogy egyszerűen nem vagyok képes elmozdítani, még majdnem végzetes transzjordániai baklövése után sem, amikor összes embereivel meggondolatlanul bemasírozott egy üres térségbe, az ammoniták Rabba városa előtt állomásozó serege, meg Czóba, Réliób, Istób és Maáka szíriabéli seregei közé, akiket az ammoniták felbéreltek szövetségesül ellenünk, amikor látták, hogy kitoltam velük. Joáb-nak soha nem fért abba a tompa katonaagyába az a nyilvánvaló tétel, miszerint ami háborúban az egyik félnek ék, az a másiknak átkarolás. Ő egyenesen belegyalogolt a kellős közepébe, aztán, amikor bevette magát ebbe a hadállásba, beképzelt üzenetet küldött nekem. - Ellenállás nélkül előrenyomultam, és állást foglaltam a két sereg közt. Mit szólsz hozzá? Nekem viszont mindig a véremben volt a stratégia. - Szerintem jobb lesz, ha vigyázol a seggedre -

válaszoltam tüstént -, mert most két oldalról támadhatnak rád, te féleszű, akármelyik oldalon állítod föl a frontot. Oszd meg a seregedet. Joábnak tüstént fény gyúlt az agyában, hiszen az eligazításomból rájött, hogy most előtte is, mögötte is arcvonal áll vele szemben. A vereség torkából ragadta ki a győzelmet, mert tüstént azt csinálta, amihez a legjobban ért: harcolt. Kiválogatta magának az Izráel népének színét, és sereget rendele a szíriabeliek ellen, a népnek pedig maradékát bízá az ő öccsének, Abisáinak kezébe, és sereget rendele az Ammon fiai ellen. Abisáinak kiadott parancsai egyszerűek voltak: - Ha erősebbek lesznek a szíriabeliek nálamnál, nékem segítséggel légy. Ha pedig az Ammon fiai náladnál hatalmasabbak lesznek, én megsegítlek és megszabadítlak. Bátorítsd meg magadat. Semmitől nem kell félnünk, csak magától a félelemtől. Lám és íme, a szíriabeliek elmenekültek, amikor Joáb csatába szállt ellenük. Látván pedig az Ammon fiai, hogy megfutamodtak volna a szíriabeliek, elfutamodának ők is, és beszaladának a városba. így aztán Joáb ép bőrrel vissza tudott vonulni Ammonból, és visszatérhetett Jeruzsálembe, miután jordániai hadjáratával saját bőrének megmentésén kívül semmit nem ért el Izráel számára. Ekkor aztán magam vettem kézbe a dolgokat, hogy megmutassam, hogyan kell ezt csinálni, és demonstráljam az ész fölényét a nyers erővel szemben. Személyesen vezettem seregemet Hélámtól északra Hadadézer és a többi szíriai királyok ellen, bátran szembeszálltam ezekkel az oroszlánokkal a saját barlangjukban, ott sújtva le rájuk, ahol együtt találtam őket, a saját földjükön. Mi értelme lett volna engedni, hogy szabadon összegyülekezzenek, és délnek vonuljanak ellenem? Olyan erővel csaptam le rájuk, amely elpusztította őket. Ó, milyen nagy napom volt az! Olyan volt, akár egy piknik. Levágtunk hétszáz szekéren való embert a szíriaiak közül, és negyvenezer lovagot, és megöltük Sobákot is, a seregnek főhadnagyát, aki ugyanitt meghala. És nem merének többé a szíriabeliek kijőni segítségre az Ammon fiai mellett, kényünkre-kegyünkre hagyván őket; de aztán vége lett a nyárnak, odahaza megindultak az őszi záporok, és ideje volt hazatérnünk saját országunkba, szüretelni a datolyát, az olajbogyót meg a szőlőt, elvetni tél kezdetére a búzát, az árpát, és friss, száraz ruhát ölteni. Mert minden dolognak rendelt ideje vagyon, tudjátok. Lőn pedig, hogy mikor az esztendő fordulván a mandulafák újra virágba borultak, és eljött volna az idő, melyben a királyok hadba szoktak menni, az ammoniták megint bezárkóztak Rabba városába, felkészülve ostromunk várt felújítására, és készen állt már a színpad Bethsabéval való találkozásomhoz és az ezt követő, majdnem földindulásszerű viszonyhoz. Addigra már nagy és dicső hírem lett, és nagyjából minden nőt megkaphattam, akit csak megkívántam, egyszerűen csak érte kellett nyúlnom. Joáb az első tavaszi kakukkszó hallatára máris megjelent a küszöbömnél, és lelkendezve kifejtette Ázsia és Európa lerohanásáról szóló terveit. Én ésszerűtlennek találtam és elutasítottam őket, aztán figyeltem, amint vicsorítja a fogát, és morog rám ingerülten dühében. Szép kis Joábom volt nekem, mi? Csóválnom kell a fejem és álmélkodnom, valahányszor eszembe jut, ahogy Absolon felgyújtatta ennek az indulatos, szívtelen harcosnak az árpás majorját, és megesküdött, hogy a többi terményére is csóvát fog vetni. Volt nekem egy szép kis Absolonom is. Ki tudta volna őt nem szeretni, már csak ezért is, sőt még azért a hihetetlen pimaszságáért is, amellyel fölkelt ellenem, hogy bitorolja a trónomat? Kár-e vagy sem, ki tudja, de nem sikerült neki. Egyetlen esélye volt a legyőzésemre, de azt könnyelműen elszalasztottá, hál' istennek. Absolon lázadásának idejére Joáb hangos tiltakozása ellenére már felállítottam kereteus és peleteus zsoldosokból álló személyes palotaőrségemet, akik fölött egyedül Benája, Jójada fia parancsnokolt. Az az elképzelés, hogy jó lenne, ha lenne egy idegen zsoldosokból álló elitegységünk, amely nem érdekelt a belső konfliktusokban, és mentes a bomlasztó befolyásoktól, eredetileg Joábtól származott, de hogy szervezzek is egyet, és aztán Benáját állítsam az élére, teljesen a saját ötletem volt. Joáb természetesen meg volt döbbenve. Benája, aki jókötésű, hordómellű és vastag, bronzbarnára sült nyakú férfi, egyike volt legendás harminc erős vitézemnek. Egyszer, mesélte, egyetlen szál pálcával szembeszállott egy fölfegyverzett egyiptomival, kinek magassága öt sing vala, kiragadá kezéből a dárdáját, és saját fegyverével intézte el a fickót. Máskor meg, mesélte, leszállt egy kútba és megölt egy oroszlánt. Hogy miért kellett neki leszállnia egy kútba és megölni az oroszlánt, az olyan kérdés, amelynek feltevésére én nem vettem magamnak a fáradságot. Benája erős és egyszerű ember, akinek nincs saját véleménye, ami szintén az ő kiválasztását sugalló tényezők között szerepelt: azt akartam, hogy kizárólag az én véleményemet fogadja el. Nem lepett meg, amikor Joábot majdnem megütötte a guta, amiért Benáját választottam ki

palotaőrségem parancsnokának, mégpedig azzal, hogy csak nekem tartozik felelősséggel. - Szép kis nagybácsi vagy te! - robbant ki, amikor berontott hozzám. - Állítólag én lennék az összes seregek vezére és parancsnoka. A palotaőrség fejének én alám kellene tartoznia. - A palotaőrség fejének - feleltem mértéktartóan -, úgy érzem, a palota feje alá kell tartoznia. Én alám. - Én te alattad vagyok - próbált okoskodni velem. - Tehát Benája akkor is te alattad lenne, ha alám rendelnéd. Ezt az érvelést tetszetősnek, de megtévesztőnek találtam. - Te túl gyakran vagy távol ellenkeztem. - Különben is mire kell neked? Meg kell mondanod neki, hogy valahányszor nem vagy a közelben, hogy utasításokat adj, forduljon hozzám. - Mindig a közelben leszek, hogy utasításokat adjak neki - közöltem Joábbal nyugodt hangon. Akárhová megyek, Benája velem jön. - Hát, azért mindenképpen beszélj vele - adta fel a vitát duzzogva Joáb. - Mondd meg neki, hogy bennem mindig megbízhat. Emlékeztesd rá, hogy én vagyok az összes seregek parancsnoka, nem ő. Ezzel már lehetőség nyílt némi megegyezésre. - Beszélek vele - helyeseltem lakonikusan. - Meg fogom mondani neki, mennyire bízhat benned. Máris megfigyeltem, milyen halálos gyűlölettel és milyen összehúzott, gyilkos szemekkel néz Joáb unokafivérem Benájára, és úgy véltem, az lesz a legjobb, ha tüstént riadókészültségbe állítom ezt az izmos fiatalembert. - Joáb, Joáb? - kezdtem a beszélgetést Benájával, hangomat szinte a titkolódzó suttogásig halkítva. Parancsolóan megmarkoltam Benája könyökét, aztán fürgén átvezettem palotabeli szobám egyik oldaláról a másikra, nehogy a falikárpit vagy valamelyik fal mögött rejtőzködő hallgatódzó meghallja. - Unokafivérem, Joáb? - Hallgatlak - várt Benája figyelmesen. - Ha valaha parancsokat adna neked, mintha az alárendeltje volnál... - Igen? - Ne végy róluk tudomást. Vagy ha utasításokat visz neked, mintha én adtam volna őket... - Ne engedelmeskedjek nekik? - Benája, Benája, neked olyan szép zsidó fejed van. Biztos nagyon szeret az anyád. Mármost ha valaha azon kapod, hogy furcsán néz rád... - Azt hiszem, gyakran látom, hogy furcsán néz rám. - Egészen másképp furcsán. - Azt hiszem, kezd elfogadni engem. - Ez az, amire gondoltam, amire figyelmeztetni akarlak. Ha valaha azt veszed észre, hogy váratlan melegséggel néz rád, ha örömteli szeretettel kezd bánni veled, mintha te lennél a világon az az egyetlen kedves barátja, akit abban a pillanatban a legjobban szeretne látni, ha barátságosan átkarol, mintha félre akarna vonni, hogy elmeséljen egy szaftos államtitkot, vagy a legújabb disznó viccet... - Joáb? - Igen, ne hagyd magad bolonddá tenni. Különösen azzal a páncélos kóbor lovagról meg a bathi asszonyságról szólóval. Vagy ha hirtelen úgy üdvözöl, mint rég elveszett, kedvenc unokaöccsét... - Joáb meg én tényleg távoli rokonok vagyunk, a második felesége első férje anyjának az apai ágáról, aki... - Mint a legközelebbi és legkedvesebb unokaöccsét, túláradó melegséggel, mintha el akarná hitetni veled, hogy az örökösévé tesz, és egyik vagy mindkét karjával át akar ölelni. Ha féltő gonddal érdeklődik az egészséged iránt, és a kezébe veszi a szakálladat, mintha meg akarna csókolni, még akkor is, ha a jobb kezével fogja meg... - Igen? Elhallgattál. Visszafojtom a lélegzetemet... - Ugorj és mentsd az életedet! Ugorj el előle, amilyen gyorsan csak tudsz, amilyen messzire csak tudsz. Mintha mérges kígyó volna. A legnagyobbat ugord, amit csak életedben ugrottál, Istenemre, és úgy rántsd ki a kardodat, mintha a halálos véggel kellene szembenézned. Ne várd meg, hogy lásd, nem tévedtél-e, ne add meg neki ezt az esélyt. Ha megpróbálsz becsületesen játszani, akkor kampec. Ha veled van, soha ne vedd le a szemed a kezéről, soha. Úgy figyeld mind a két kezét, mintha vipera volna. Joáb a baljával ugyanolyan gyorsan le tud sújtani, mint a jobbal. Ne veszekedj dühös emberrel, és ne menj vele elhagyatott helyre. Emlékszel Abnerre? Emlékszel, mi történt?

- Joáb megölte. A város kapujában. - Az ötödik oldalcsontja alatt kapta el. Joáb társaságában mindig fedezd az ötödik oldalcsontodat. Amasát is megölte, pontosan úgy, ahogy leírtam, amikor diadalmasan visszatértünk fiam és ellenségem, Absolon lemészárlása után, nekem pedig új baj zúdult a nyakamba, újabb pártütés formájában, Sábának, annak az Izráeli benjáminita lázadónak a részéről. Amikor Izráelt a Júdának kijáró megtiszteltetésekkel békítettem meg, közel jártam ahhoz, hogy mind a kettőt elidegenítsem magamtól, és ha országom egyik fele éppen nem utasított el, akkor számítani lehetett rá, hogy megteszi a másik. Nehéz néha megérteni azt a nagyfokú, általános tiszteletet, amelynek ma örvendek. Séba trombitát fuvata, és összehívta Izráel törzseit, hogy tagadjanak meg engem és álljanak el mellőlem. Hogy végezzek ezzel a Sébával, kiküldtem egy nagy csapat embert, parancsnokuknak pedig kineveztem unokaöcsémet, Amasát, aki legutóbb a lázadó Júda kapitányaként szolgált megölt fiam, Absolon oldalán. Ez még békéltető aktusként is gyönge választásnak bizonyult. Három napot adtam neki a felkészülésre. Már az indulással elkésett. Amasa kinevezése első lépése volt annak a tervemnek, amellyel ki akartam engesztelni Júdát, és ugyanakkor le akartam váltani Joábot, amiért megszegte a parancsaimat és megölette fiamat, Absolont. A második lépésre már sor sem került. Előre láthattam volna, hogy Joáb meg fogja várni útközben, és helytelenítésének valami visszavonhatatlan módon fog kifejezést adni. Félrevonta Amasát, ama nagy kősziklánál, mely vagyon Gibeonnál, és azt mondta késlekedő unokatestvérének: - Egészségben vagy-é, atyámfia? Amasa a világon semmit nem gyanított, amikor Joáb megfogá jobb kezével a szakállát, mintha meg akarná csókolni. És soha nem tudta meg, mi érte, amikor Joáb általüté őtet az ötödik oldalcsont alatt a baljában tartott karddal, és kiontá a bélit a földre, úgyhogy többször már nem kellett általütnie. Amasa pedig fetreng vala a vérben az útnak közepette. És a parancsnoksága alatt lévő emberek mind némán álltak, mintha kővé váltak volna, amíg Joábnak egy embere ki nem voná Amasát az útból a mezőbe, és ruhát nem vete rá. Aztán persze maga Joáb vette át az üldözés vezetését, könyörtelenül sarokba szorítva és elpusztítva Sébát. Benája még mindig egyre köszöngeti nekem, amiért felhívtam a figyelmét Joáb veszélyességére. Kétségkívül nagyon hálás volt, amikor visszajutottak hozzánk a jelentések Jeruzsálembe Amasa haláláról. -Megint le vagyok neked kötelezve - mondta a hallgatag Benája. - Újra és újra neked köszönhetem az életemet. - Mit tehetnék Joábbal? - esedeztem neki, megvonva a vállam. Hogy megmondjam nektek az igazat, semmivel nem törődtem többet Amasával, mint Abnerrel. Ha egyáltalán, akkor őt még kevésbé kedveltem, mert ami Abnerben önelégültség volt, az a fiatalabb Amasánál pimaszság. Mindkét gyilkosságban az bosszantott a legjobban, hogy Joáb szántszándékkal szembeszegült az akaratommal. Jószerivel fütyül a kívánságaimra, amikor ő valami mást akar. Ez az, ami igazán a bögyömben van: az önállósága. Mindig szerettem volna magam királynak érezni, de Joáb sose engedte. Úgy képzelem, Isten Maga is gyakran szeretné magát királynak érezni. Különben miért teremtette volna a világot? Talán szívességet tett nekünk vele? De ha rajtam múlik, nem egyhamar fogja Ő megint királynak érezni magát; addig nem, amíg bocsánatot nem kér tőlem. Abban hajlandó vagyok kiegyezni. Mit ártana Neki, ha bocsánatot kérne: - Dávid, ne haragudj, sajnálom. Nem tudom, mi jutott eszembe, amikor meggyilkoltam a gyermekedet. Bocsáss meg. Igen, meggyilkolta, ez rá a jó szó. Amikor a jóságos Úr megölte a kisfiamat, hogy megbánassa velem a bűnömet, az gyilkosság volt, nem? Isten egy gyilkos, képzeljétek el. Mondtam már nektek, hogy az enyém a legjobb történet a Bibliában, nem? Én mindig tudtam, hogy Ő gyilkos, előbb vagy utóbb meggyilkol mindnyájunkat, és visszatérünk a porba, amelyből vétettünk. Így aztán nem félek többé dacolni Vele. Mást nem csinálhat, mint hogy megöl. Hogy mit csináltam Joábbal attól a naptól fogva, amikor Jeruzsálem az enyém lett, és ott volt a nyakamon, visszavonhatatlanul, mint összes seregeim kapitánya? Hasznosan alkalmaztam összes katonai vállalkozásaimban. A csatatéren jól összedolgoztunk, hadjárataim gyors egymásutánban zajlottak le. Háborúban bármit megtett értem, az életét kockáztatta értem, diszkréten odaküldte Uriást az ammoniták falához, hadd adja ő is értem az életét. Örültem is a háborúknak akkoriban, amikor még volt bennem erély, hogy harcoljak, mielőtt azon a napon elfáradtam volt egy kisebb csetepatéban a keményfejű filiszteusok egy csökönyös bandája ellen, és Abisáinak kellett megmentenie. Az embereim abbahelyt esküvéssel fogadák nekem, mondván: - Soha többé velünk hadba nem jössz, hogy az Izráelnek szövétnekét el ne oltsad.

Tapintatos szavakkal azt közölték velem, hogy a jobb kezem elveszítette a fortélyosságát. Ez volt a vég kezdete. Az ember életében elkövetkezik egy idő, amikor már nem igyekszik küszködve elhessegetni azt a tolakodó és elháríthatatlan igazságot, miszerint már nem csupán öregszik, hanem megöregedett, és már elindult azon a lefelé vezető úton, amelyről nem tér vissza utazó. Azért is örültem akkor régen a háborúknak, mert mindig élt bennem a hit, hogy könnyen meg tudom nyerni őket. Szinte mindegyiket én robbantottam ki, köztük azt a két döntő háborút is a filiszteusokkal, a Réfáim völgyében. A háborúk elszólítottak hazulról. Legalább volt hová mennem, amíg a palotám építkezése folyt, és volt valami ösztönző tennivalóm, mert hogy eláruljak nektek még egy igazságot, Jeruzsálem se volt valami nagy város, amikor odaköltöztem. Disznóól volt, istálló, egy mocskos, nyirkos szemétdomb. A jebuzeu-sok alkatilag módszeres népek voltak mindenben, kivéve a tisztaságot, és korán ágyba bújtak. Kopott, unalmas, szürke, istenverte csúf városka volt, bántotta a szemet, kicsi, fallal kerített, unalmas, klausztrofobikus. Egy zsúfolt és büdös nyomortanya. Hol lakhattam volna ott a feleségeimmel meg a gyermekeimmel? Alig vártam, hogy a hétvégeken elvonulhassak egyedül a vidéki sátramba, vagy elmenjek háborúzni egész nyarakra, amikor bezárul az ég és nem esik az eső. Nem szentségtörés részemről, ha így beszélek szent városunkról, mert Jeruzsálem mindaddig nem volt megszentelt város, amíg a jelenlétem révén azzá nem tettem, és nem volt szent város, amíg én meg nem szenteltem, amikor odavitettem a szövetség frigyládáját, és a helyére nem tétettem a szentély közepén, amelyet befogadására emeltettem. Isten megtiltotta nekem, hogy templomot építsek, de a frigyláda miatt nem csapott balhét. Én vezettem a csodálatos felvonulást, aztán végleg szakítottam Mikállal, amikor nekem esett, mint egy hiúz, és leszidott, amiért felfedtem magamat az utcán minden szolgálólány előtt, aki csak látni akarta, milyen egy király alulról. Még egy szolgálólány is ránézhet a királyra, közöltem vele izzó egalitariánus lelkesedéssel, és többé nem feküdtem le vele. Addigra persze Jeruzsálem már a nyugati világ csillogó műemlékvárosa volt. De Jeruzsálem addig nem volt turistaközpont, amíg föl nem építtettem pompás palotámat, és azzá nem tettem. Amikor én odamentem, keskenyek és sötétek voltak az utcái, alacsony, düledező vályogházaiból csöpögött a nedvesség. A csatornázás förtelmes volt, az egész várost undorító bűz borította el. Felejtsétek el, amit a tiszta hegyi levegőről hallottatok - a mi levegőnk bűzlött, és még mindig bűzlik a szeméttől, az állatok és az emberek ürülékétől. Mit gondoltok, miért égettünk annyi tömjént, és miért locsoltuk magunkra az illatszerek óceánját? Még a tapló meg a mirha csípős szaga is jobb, mint a természetes atmoszféránk. Soha nem voltam képes egyik fiam érdeklődését sem fölkelteni a csatornarendszer problémája iránt. Túlságosan elkényeztettem mindegyiküket, nem fűlött a foguk a tisztességes munkához. Egyiküket sem tudom elképzelni, amint beletapos az agyagba, keveri a vakolatot, vagy kezébe veszi a téglavető formát, hogy megmentse önmagát vagy megmentse Isten világát. Azt is halálosan unták, amikor arról meséltem nekik, hogy pásztorként kezdtem az életemet. - Ó, ne - mondta Amnón. - Ne kezdd megint - mondta Absolon. A tulajdonképpeni városban nem voltak szabad terek, amikor én odaérkeztem. Először az erődben laktam, aztán építkezni kezdtem körös-körül, Millótól befelé. Egész télen minden nyirkos és áporodott volt. A gyapjú sose száradt meg. Nyomorúságosan rövidek voltak a napok. Mintha abban az istenverte középkorban éltünk volna. Ezért aztán egyik legelső dolgom az volt, hogy szerződést kötöttem Hirámmal, Tirus királyával az építkezésem lebonyolítására, mert az ő népe jól tudott a fával, a kővel meg a drágakövekkel bánni. Hirám követeket küldött hozzám, meg cédrusfát, rengeteg cédrusfát, meg kőműveseket és ácsmestereket, kőfaragókat és rézműveseket, hogy fölépítsék számomra Jeruzsálem legszebb házát, azt a palotát, amelyet Mikál szerint csak olyasvalaki érdemelt meg, aki olyan magas állásúnak született, mint ő, volt benne hely a háremnek, Mikál és többi asszonyom számára, és hatalmas teteje volt, amelyen estefelé körbesétálhattam, és lenézhettem a város összes többi házára. Mint utóbb kiderült, a hárem lehetett volna nagyobb is, és néhány lakosztályához zárt folyosóknak kellett volna vezetniük; de hát ki tudta akkor, hogy annyira fogom szeretni a nőket, mint ahogy szerettem, és még most is kívánni fogom őket? Emlékeztek: arról a tetőről néztem le a meztelen Bethsabéra. Egy-két perc múlva elállt a lélegzetem. Egy-két perc múlva lesújtott rám a villám, és hirtelen mély szerelembe estem. Ne add asszonynak a te szívedet, írtam volt, és ne tékozold ela te erődet. De ez csak szemfényvesztés volt bölcs írásaimban, éppúgy nem gondoltam komolyan, hogy igazságnak fogadják el, mint híres szonettsorozatomat a sárga színű ló lovasáról és a fekete hölgyről. Akarjátok hallani a valódi történetet? Ha alkalmatok van szerelembe esni, mindig ragadjátok meg az

esélyt. Lehet, hogy mindig megbánjátok, de nem találhattok semmi különbet, és nem tudhatjátok, eljön-e még egyszer. Szerződésünk egyik feltételeként munkásokat küldtem fát vágni és követ nagyolni Hirámhoz, Tirus királyához. Kényszermunka? Én nem nevezném kifejezetten kényszermunkának. De azért az volt, kényszermunka. De messze nem olyan arányú, mint amilyet Salamon forgat a fejében, ahogy mondja, ha egyszer hatalma lesz rá, hogy mindenfélét építtethessen magának az én királyságomban. Ezer feleség soknak hangzik? A pávák meg a majmok felvágósan hangzanak? Ez csak a kezdet lesz. Salamon olyan ember, aki siváran ügyel a valósághű részletekre, és én néha meg vagyok rémülve, hogy talán komolyan gondolja, amit beszél. Harmincezer embert fog besorozni, hogy fát vágjanak Libanonban, és talán vagy további százötvenezret, hogy követ hozzanak a hegyekből. - Az rengeteg fa - mutatok rá tapintatosan. - És rengeteg kő. Mit fogsz vele csinálni? - Építeni. - Mit? - Sok mindent. Egy vadonatúj palotát. Nagyobb, különb lakóhelyet, drága kőből, sok-sok vert arannyal Ofirból. Mással nem érem be, csak a legfinomabb vert arannyal. - Nekem? Én hamarosan meghalok. - Magamnak. Építtetek egy nagy háremet, sokkal nagyobbat, mint a tiéd, a sok-sok feleségemnek, akiket el fogok venni. - Tényleg ezret? - Kerek ezret, hétszáz feleséget és háromszáz ágyast, csupa hercegnőt. Ha valaha király leszek, megpróbálom feleségül venni a fáraó leányát. Képzeld csak el... én, egy zsidó, Júdából, elveszem a fáraó leányát. - Te tényleg annyira szereted a nőket? - Nem. Csöppet sem szeretem a nőket. - És ezért kell neked annyi? - Mindet fel fogom dobni. Te mit csináltál azzal a tíz ágyasoddal, akiket otthon hagytál, és akikhez Absolon bement, miután elmenekültél a városból? - Berakattam őket egy kórterembe, etettem őket, de bezárattam őket a haláluk napjáig, úgy éltek, mint az özvegyek, és soha nem mentem be többé hozzájuk. - Én feldobtam volna mindegyiket. - Én féltem a herpesztől. - Én bíztam volna Istenben, és megreszkíroztam volna. Gabonaraktárakat fogok építtetni olyan városokban, mint Kháczor, Megiddó és Berseba, és istállókat, mindegyikben állásokkal, több mint négyszázötven harci szekérhez való lónak. Ezek az itteni lovak nem sokat érnek. Templomot fogok építtetni, rézből való oltárral, meg egy öntött tengerrel, mely egyik szélétől a másik széléig tízsingnyi lesz, és tizenkét kifelé néző ökrön fog állni. Gigászi, kiterjesztett szárnyú kerubokat fogok csináltatni, tizenöt lábnyi magasak lesznek, olajfából, aranyberakással, és faragott pálmafákat meg nyíló virágokat, és a templom falait és mennyezetét is teljes egészében arany fogja borítani. Munkába állítom a népet, tornyokat építtetek a pusztában, és ciszternákat ásatok. - Miért? - Fogalmam sincs. - Valamikor én is gondoltam rá, hogy templomot építek - idéztem vissza némi sajnálkozással. - De Isten azt mondta Nátánnak, hogy Ő nem engedi meg. „Kértem én valaha, hogy Nékem cédrusból való házat építsetek?", adta tudtomra Nátán, hogy Isten nemet mondott, de én azt hiszem, az elutasításában több volt ennél. Mindnyájan olyan sokat kérdezősködünk, nem? Még Isten is. „Hol vagyon Ábel, a te atyádfia?", mondá az Úr Káinnak, miután megölte amazt. Hát nem tudta Isten? - Lefogadom, hogy nekem megengedi - hencegett Salamon, elengedve a füle mellett elkalandozó gondolataimat. - Nátán is így gondolja. Tudod, miért nem engedték meg neked, hogy templomot építs? Nátán azt mondja, azért, mert sok-sok vért ontottál, és nagy háborúkat indítottál. Nekem, hála néked, nem kell több háborút vívnom, mert te már mindegyiket megnyerted. A templomom falaihoz és alapzatához követ fogok hordatni a hegyekből, és a kőbányában fogom megfaragtatni és megméretni őket, mielőtt idehozzák, úgyannyira, hogy sem kalapácsnak, sem fejszének, sem valami egyéb vasszerszámnak a pengetése nem fog hallattatni a Háznak felépítésében. Örökké fenn fog állni. Ez a beszéd nagyon meglepő volt egy olyan kupori természetű valakitől, aki amulettekbe fektette a pénzét az infláció elleni védekezésül, megszámolta a lencse- és gabonaszemeket az edényben,

valahányszor kölcsönadott vagy -kért, és mindig pontosan ugyanannyi falatot evett és kortyot ivott, mint akivel éppen együtt étkezett, soha nem többet, de soha nem is kevesebbet, még akkor sem, amikor az anyjával ebédelt. - Nem nagy tékozlás mindez? - Nem tudtam megállni, hogy fel ne tegyem hülye fiamnak ezt a kérdést. - Hogy fogod kifizetni? - Adóztatni fogok, aztán költeni, adóztatni és költeni - felelte holt-komolyan, felbuzdulva az érdeklődésemen. - Ha kell, át fogok ruházni húsz várost Hirámra, Tirus királyára, messze innen, Naftaliban, Észak-Izráelben, ahol az itteniek közül soha senki nem fogja őket hiányolni. Besoroztatok egész Izráelből harmincezer embert, és elküldöm őket Libanonba, minden hónapra tíz-tízezer embert egymás után. Egy hónapig a Libánus hegyén lesznek, két hónapig az ő házoknál, és további százötvenezret a hegyekbe küldök követ vágni és szállítani. - Tényleg? - fojtottam el a mosolygásomat. Őrült locsogását hallgatva úgy éreztem, tüstént leszakad a plafon. - Igen - felelte Salamon józanul. - Hetvenezret teherhordónak, nyolcvanezret pedig a követ fejteni. Ezzel kivan a százötvenezrem. Hirámnak pedig adni fogok húszezer véka búzát az ő háza népének táplálására, és szépen megtört húszezer kórus olajt, évről évre. És még mindig jobban fogok enni, mint te. - Hiszen téged nem érdekel az evés. - Ennek semmi köze az egészhez. - Akkor meg miért akarnál jobban enni? - Úgy kell élnem, ahogy királyhoz illik. Tizenkét tartományra fogom felosztani Izráelt. - A tizenkét törzs szerint? - A tizenkét hónap szerint, és tiszttartókat fogok fölébük rendelni. Minden tartománynak egy teljes hónapig kell majd ellátnia engem és háznépemet élelmiszerekkel: az évnek rá kirótt hónapjában minden férfi terményadót fog küldeni nekem. Mindennapra harminc véka zsemlyelisztet és hatvan véka közlisztet akarok, tíz hizlalt ökröt, húsz füvön járt ökröt és száz juhot, a szarvasok, őzek, bialok és hizlalt madarakon kívül. Nem vad-, hanem hizlalt madarakat akarok. - Ez jó soknak hangzik. - Inkább pocsékolok, mintsem szűkölködjem. - Mi lesz azokkal, akiknek maguknak sincs kenyerük? - Egyenek kalácsot - mondta szenvtelenül. - Nem csak kenyérrel él az ember. - Ez - fűzöm hozzá maró gúnnyal - Salamon bölcsességével mondatott. - Köszönöm - feleli. - Tőled szereztem. - Nagyon kemény ember vagy te, Slomo. - Megint csak köszönöm. Nem fog vérezni a szívem a népemért. Én a kisujjammal nehéz igát fogok rakni rájuk, és ostorral fogom fékezni őket. - És mi lesz, ha tiltakoznak? - Te egyesítetted az országot, központosítottad a kormányzatot, megszilárdítottad az ellenőrzést. Neked van a világon a legnagyobb hadsereged, helyőrségeid és milíciáid állnak minden keresztútnál, kiképzett zsoldos erőid vannak, van egy félelmetes palotaőrséged Benája alatt, kémeid vannak mindenütt, és mindezt örökül hagyhatod az utódodra. Olyan kényelmesen befészkelődtél, mint poloska a pokrócba. Miért tiltakozna bárki? - Most, hogy olyan kényelmesen befészkelődtem, mint poloska a pokrócba - jegyzem meg ironikusan -, azon kapom magam, hogy haldoklom. - Igen - hagyja rám gépiesen. - És mindened megvan, amiért élni érdemes. - Aztán csak folytatja, anyjának azzal a bosszantó szokásával, hogy oda se hederít arra, amit én mondtam. - Én nem aludnék egy olyan ágyon, mint te. Közönséges almafa. Megiddó patríciusainak különb berendezésük van. Én magam egy pompás faragott elefántcsonttal berakott ágyban akarok feküdni, egy olyan szobában, melyet sötét bíborszín tirusi szőttesből való nagyszerű drapériák ékesítenek. Salamon lényűző függönyeit mindenütt sóvárogva fogják irigyelni. Asztali edényeim és étszereim bronzból, ezüstből és aranyból lesznek. Agyagedényt nem fogok használni. Ezt mondja, miközben figyeli, hogy megnedvesítem az ajkamat égetett agyagból készült borosflaskámból. - Slomo - mondom neki, kissé sértődötten félretéve a borosflaskámat -, érted te egyáltalán, miért nem voltál soha a kedvencem? - Nem. Soha nem értettem, miért nem voltam soha a kedvenced.

- És azt hiszem, soha nem is fogod. A bolond gyűlöli a tudást. - Ezt írjam le? - Csinálj, amit akarsz. - Mit jelent ez? - Tőlem nem fogod megtudni. - Adónijának megmondanád? Adónija a kedvenced, igaz? - Adónija nem akarná tudni. És nem a kedvencem. Nincsenek kedvenceim. - Absolon a kedvenced volt. Ezt tudom. - És Amnón is az volt, amíg Absolon meg nem ölte. Salamon, ne légy irigy. Anyád azt mondja, takarékos vagy. - Igen - feleli Salamon. - A saját pénzemmel nagyon takarékos vagyok. Konzervatívan fektetem be, és mindig annyi kincset halmozok fel belőle, amennyit csak tudok. De a nemzetek gazdagságában a csillagos ég a határa annak, amennyit képes vagyok elkölteni. - Az ország javára és Isten dicsőségére? - A magam javára. Én csak magammal törődöm, apa. Na és persze veled. - És anyáddal? - Szinte mindent megtennék anyámért. És érted. - Ha király lennél - teszem fel neki a kérdést -, és anyád azzal a kéréssel jönne hozzád, engedd meg Adónijának, hogy feleségül vegye Abiságot, mit csinálnál? - Megöletném. - Látom, gondolkodtál már a dolgon. - Sokat gondolkodom. Megpróbálok naponta legalább egy órát gondolkodni. És tudod, mit gondolok? Azt gondolom, hogy ha Isten egyszer eljönne hozzám álmomban, és felajánlaná nekem azt az egy dolgot, amit legjobban szeretnék, akkor, azt hiszem, a bölcsességet választanám. Mert ha elég bölcs lennék, akkor minden mást meg tudnék szerezni, amit csak akarok. Gondolkodom az építkezésekről is. - A gyermekek meg egy város fölépítése fönntartják a férfi nevét -adom tudomására. - Én is ezt mondom. Ámbár az én nevem nem Dávid, a tiéd meg nem Isai. Ezért akarok templomot építeni. Hogy fönntartsa a nevemet. - Ezért akartam én is fölépíteni az enyémet. - Építeni fogok és építeni fogok - fogadkozott Salamon, temperamentumához képest szinte fölizgatva. - És minden, amit fölépítek, híres lesz, és örökké fog állni, és rólam lesz elnevezve. Adakozni fogok kórházakra. - Amit az ember fölállít, az csak időleges - kántálom csúfolódó komolysággal, de ő nem mosolyodik el. - Az enyémek az örökkévalóságig el fognak tartani - állítja -, míg csak be nem fagy a pokol, vagy le nem hullnak pályájukról a csillagok, amíg el nem jön a Messiás, amíg az asszírok föl nem támadnak, vagy a babiloniak elég erősek nem lesznek, hogy megdöntsék Júdát. És tudod, milyen kicsi az esély arra, hogy ezek közül bármelyik bekövetkezzék. - Egyszer Ammon földjén - viccelek megint komoran, hogy okítsam egy kicsit - találkoztam egy ősi országból jövő utazóval, aki azt mesélte, hogy a sivatagban két hatalmas, törzs nélküli kőláb áll. Elmentem, hogy magam is megnézzem. A közelükben, félig a homokba süppedve, egy viharvert arc hever, melynek összeráncolt szemöldöke, ráncos ajka és hideg, parancsoló gúnymosolya arról tanúskodik, hogy szobrásza jól olvasta le azokat a tulajdonságokat, amelyek ezekbe az élettelen dolgokba vésve is fennmaradnak. A talapzaton pedig ezek a szavak olvashatók: „Király légy bár, jöjj és reszketve nézz: nevem Ozymandiás, urak ura." Más semmi jel. A roppant rom körül határtalan szélesre s hosszúra a holt homoksík némán szétterül. - Mit jelent ez? - kérdezi Salamon. - Nem látsz benne tanulságot? - Én tornyokat építtetek és ciszternákat vájatok ott. - Nincs ott semmi csapadék. - Mit számít az? Emberek sincsenek. Mire befejezem, állni fog Salamon temploma, Salamon palotája, meglesznek Salamon istállói és Salamon bányái. Ne aggódj, te is híres leszel. Amikor hozsannáznak nekem és maradandó műveimnek, mindenki emlékezni fog rá, hogy te voltál az apám. És miközben én naponta legalább egyórai gondolkodással fegyelmezem magam, mit csinál az én

Adónija bátyám egész idő alatt? Szórja a pénzét, önmagára, meg az ötven harci szekerére és az előtte járó férfiakra, akárcsak Absolon, meg tékozló lakomákra, amelyek olyan mulandók, mint a pelyva, és nem hoznak az embernek tisztességet. Részt fogsz venni az ebédjén, apa? Azt mondják, vendéglőstől hozatja, és minden étel föl lesz melegítve. Anyától tudom ezt, és azt mondta, kérdezzem meg, elmésze. Mindig nehezemre esett valaki anyjaként gondolnom a kokett Bethsabéra. - Egyelőre még nem hívtak meg. - Engem se - mondja Salamon. - És anyát se hívták meg, se Nátánt, se Benáját. Nem úgy fest ez, mintha Adónija összeesküvést tervezne, hogy átvegye tőled a királyságodat? - Adónija nem csinálna ilyesmit. Túl lusta hozzá. Mondd csak, meghívott már egyáltalán valakit? Kiküldte már a meghívókat? Kitűzték már az időpontot? - Nem tudom. Ha anyát nem hívják meg, én se megyek el. Hacsak, persze, te meg nem parancsolod, hogy menjek. - Én egyelőre még nem is adtam rá engedélyt Adónijának, hogy megrendezze a lakomáját. - Azt mondtad neki, hogy ne tegye? - Bethsabé mondta, hogy kérdezd ezt meg tőlem? - Anya meghagyta, hogy mondjam meg neked - válaszol módszeresen -, hogy ha azt mondod, amit az előbb mondtál, válaszoljam azt, hogy ha Adónija széltében-hosszában mondogathatja, hogy ő lesz a király, akkor miért ne mondogathatná azt is, hogy lakomát fog rendezni. - Ezt hagyta meg, hogy mondjad nekem? - Ezt hagyta meg, hogy mondjam neked. - Salamon, bölcs gyermekem, hogy a csudában tudtad mindezt megjegyezni? - Leírta nekem az írótáblámra. Ezt a kis csengőt is a nyakamba akasztotta. Hogy eszembe jusson megnézni. - Előbb-utóbb meg is akartalak kérdezni erről a csengőről. Arra gondoltam, esetleg arra való, hogyha el találnál veszni. Te meg az anyád nagyon közel álltok egymáshoz, ugye? - Szeretem azt hinni, hogy igen - bólintott rá Salamon. - Valahányszor együtt vagyunk, mindig a jobb kezem felől ül. Mindig csak a legjobbat gondoljuk egymásról. Ő úgy véli, én isten vagyok, én meg úgy gondolom, hogy ő szűz. Mondd csak, apa - érdeklődik mérhetetlenül komolyan -, lehetséges, hogy az anyám szűz? - Ezzel sarokba szorítottál. - Kétszer volt férjnél. - Én nem vonnék le ebből elhamarkodott következtetéseket. - Keményen gondolkodtam a dolgon. - Én meg azt hittem, égő fa füstjét érzem. - Azon is gondolkodtam, hogy negyvenezer lovam lesz és húszezer lovasom. Háromezer példabeszédet akarok mondani, és körülbelül ezer és öt énekem lesz. Ha úgy lesz, ahogy akarom, akkor Dántól Bersebáig mindenki biztonságban fog lakozni a szőleje meg a fügefája alatt, ha ugyan meghagyom neki a szőlejét meg a fügefáját. Ketté akarok vágni egy csecsemőt. - Te jó Isten! Tényleg? - Tényleg. - Miért? - Hogy megmutassam, milyen igazságos tudok lenni. Mindenki azt fogja gondolni, hogy nagyon igazságos voltam. - Mindenki azt fogja gondolni, hogy bediliztél. - Úgy éreztem, ezt tudtára kell adnom. - Azt hiszem, úgy fogsz bevonulni a történelembe, mint a legnagyobb istenverte idióta, aki valaha élt, ha csak eggyel is megpróbálkozol azok közül a dolgok közül, amiket ma szóba hoztál. Én egy léleknek se szólok egy árva szót se a butaságodról, és te se szólj senkinek ebből bármiről. Meg fogjuk őrizni, a mi titkunk lesz. - Flottát akarok építeni. - Ó, te jó Isten! - Cédrusgerendákat és fenyőgerendákat úsztathatok le a tengeren bárkákon... - Abiság! Mások szabadságának általam való többszöri lábbal tiprása csak annyi, mint fing a szélviharban, ha a zsarnokoskodásnak a mellé a hegysége mellé állítjuk, amelyen Bethsabéval való forró

szeretkezéseimnek ez a flegma sarja törte a fejét. Tavasszal ismerkedtünk meg, és őszre, mikor Uriás már meghalt, neki meg már dagadni kezdett a hasa attól a gyerektől, akinek aztán meg kellett halnia, összeházasodtunk. Azokban a lázas, megdöbbentő és szédítő kezdeti időkben nem tudtuk elviselni, ha el kellett szakadnunk egymástól. Megállás nélkül téptük egymás húsát, cirógattuk, csipkedtük és simogattuk egymás derekát, csípőjét, karját, hátát, combját. Ujjaink lopva oda-odanyúltak a másikhoz. Amikor éppen hevesen nem ölelkeztünk, akkor gyöngéden fogdostuk egymást. Állandóan tüzeltünk egymásért. - Annyira kívánlak - sóhajtott fel gyakran Bethsabé. Megállás nélkül kéjelegtünk a meg-megújuló fölfedezés és beteljesedés nem hétköznapi eksztázisában. Más nők jóllakatják az étvágyat, amelyet fölkeltenek, de Bethsabé azzal tett éhessé, amivel a legjobban kielégített. Nem csoda, ha sokkal tovább időztem Jeruzsálemben, mint ahogy terveztem, és nem vonultam ki Ammon homokpusztáiba, hogy csatlakozzam Joábhoz Rabbánál, míg csak a város eleste küszöbön nem állt. Kezdetben még bőséggel voltak külföldi ellenségeim. Van valami az emberben, aminek ellenség kell, valami az emberiségben, ami egy ellenséges erőegyensúlyt követel. Ha ilyen nincs, széthullanak a dolgok. Absolon békeidőkben sújtott le rám, amikor minden országos viszály okait kiküszöböltem, Séba pedig akkor kelt fel ellenem, amikor Absolon már odalett. Szerencsés voltam, amiért annyi egyesítő idegen ellenség állt rendelkezésemre, amikor még új és bizonytalan volt az uralmam. A háborús győzelem is vérpezsdítő volt. Isten az én oldalamon állt. Akartok fogadást kötni rá? Hódításaimat olyan kevés küzdelemmel értem el, és olyan ritkán vallottam kudarcot, hogy a világ egészen természetesen jutott arra a következtetésre, miszerint szeret engem az Úr, és gondot visel rám és megőriz, akárhol is akarok tovább terjeszkedni. Ami azt illeti, az ammoniták végül is meghódoltak előttem, és miután az előző évi hadjáratban segítettem Joábnak kikaparni a tűzből a gesztenyét, és visszavertem azt a néhány szíriai uralkodót, akinek még volt bátorsága szembeszállni velem az ammoniták oldalán, tulajdonképpen már nem okoztak sok bajt. Már csak némi időre volt szükség a végső ostromig - elég időre, hogy felcsináljam Bethsabét, és likvidáljam a férjét, miután nem volt hajlandó a kezemre játszani és lefeküdni vele. Inkább ott maradt a palotámban és berúgott, mintsem hogy hazamenjen a feleségéhez. El se tudom képzelni, különben hogyan tudtam volna szembenézni a készülődő botránnyal és mégis megőrizni karizmámat legendás vallási vezérként, aki megérdemli mindazt a tiszteletet, amelyben ma részem van. Nekem sokkal kevesebb problémám volt külföldi ellenfeleim egész sorával, mint Sédékiásnak később egyedül Nabukadnezárral és a babiloniakkal: fiait levágták a szeme láttára, szemét pedig megvakították, és őt magát rézláncokba verték. Nehéz idők ezek, melyekben élünk, nagyon nehéz idők. Mi nem viccből hadakozunk. Katonai célkitűzéseim sorában persze első helyen a filiszteusok szerepeltek, akiket egyre jobban nyugtalanított egykori hűbéresük és védencük előrehaladása és növekvő ereje, de túl sokáig késlekedtek, mire lépéseket tettek a megfékezésemre. A filiszteusok nehézkesek a döntéshozatalban. Soha nem alkottak egységes közösséget. Mi pedig ezúttal az voltunk. Jobban meg voltunk szervezve, és tudtam, hogy el kell intéznem ezt a népet, a hűbéruraikat, mielőtt reális esélyekkel vethetném a tekintetemet a többiekre. Mire készen álltak rá, hogy megpróbáljanak leverni, gyakorlatilag már számbeli fölényben voltam velük szemben. Ha figyelembe veszitek uralmuk hosszú történetét, sokkal könnyebben igáztam le a filiszteusokat, mint képzelnétek. A hétéves polgárháború nem múlt el nyomtalanul felettünk: most már állandó hadseregem volt, és minden valamirevaló városban milíciáim állomásoztak északon és délen, melyeket a trombita vagy a kosszarv egyetlen szavára csatasorba lehetett állítani, úgy, hogy estére már indultak is. A filiszteusok mindaddig elégedettek voltak, amíg Júda és Izráel független államok voltak és hadilábon álltak egymással, és amíg a Galilea hegyeit Szamáriától elválasztó Jezreél völgyén át akadálytalanul megközelíthették északi erősségeiket és azokat a júdabeli városokat, melyek megszállását hasznot hajtónak találták. Még saját szülővárosom, Betlehem is filiszteus vagányok uralma alá került a közelmúltban, akik beköltöztek, aztán kezükre kerítették a várost. Mostanra azonban a helyzet jelentősen megváltozott. Egy és oszthatatlan nemzetté lettünk. A filiszteusok tudtomra adták, hogy nagyon nyugtalankodnak, amiért Izráel királyának is fölkentek. További kihívást jelentett számukra, amikor látták, hogy bebiztosítottam magam a könnyű megtorlás ellen, mivel elfoglaltam és fővárosommá tettem Jeruzsálem megerősített városát. Hírnököket küldtek hozzám helytelenítő ultimátumokkal. Mindenféle bűnbánat nélkül azt válaszoltam nekik, hogy ezt a földet atyáimnak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak ígérte az Úr, és ha nem tetszik nekik, tőlem

visszamehetnek Krétába és a többi görög szigetre. Ahelyett, hogy elfogadták volna javaslatomat, és visszatértek volna az égei településekre, ahonnan tengerjáró őseik bevándoroltak, felvonultak Jeruzsálem felé háborúzni, és elszéledének a Réfáim völgyében. Nekem ez nagyon jól jött: a filiszteusok sose értek sokat magaslati terepen. Lementem a biztos erősségbe, és kiadtam a fegyverbe szólító parancsot. Nem aggódtam, nyugodt, magabiztos hangulatban voltam, miközben vártam, hogy összegyűljenek az emberek és nőjenek az erőim. Istennel csak a biztonság kedvéért beszéltem. - Felmenjek-é a filiszteusok ellen? - érdeklődtem az Úrtól egy elhagyatott helyen, ahol senki nem hallhatta. - Kezembe adod-é őket? - Kezedbe adom-é őket - ismételte meg az Úr a kérdő hanglejtés nélkül, mintha a kérdésem unalmas és egyszersmind felesleges lett volna. - Adod-é? - Minek ezt egyáltalán megkérdezni - monda nékem az Úr. - Menj fel, menj fel. Mert én kétségkívül a kezedbe adom a filiszteusokat. így aztán föl is mentem, mert az Úr szava akkoriban még elég volt nekem. A filiszteusok szinte gondtalanul vonultak föl, mintha egy kisebb büntetőexpedícióra indultak volna, nem voltak csüggesztően sokan, Ezúttal valójában mi voltunk számbeli fölényben, nyíltan szembeszálltunk velük, és csúnyán megvertük őket - nem állt meg a nap, nem szállt rájuk semmiféle égből küldött viharos jégeső vagy zivatar, ami sárba ragasztotta vagy zavarba ejtette volna őket -, ez volt az első nyílt csata, amelyben diadalmaskodtunk, mióta világ a világ. Ha lett volna kalapunk, első diadalujjongásunkban a levegőbe hajigáltuk volna. Ehelyett kiadtam a parancsot az isteneikre vonatkozólag, melyeket a filiszteusok a csatamezőn hagytak, amikor elmenekültek - elégettük Dágonnak, a halistennek, és Astarténak, a pucér mellű, férfinadrágos istennőnek a képeit. Tűzzel égettük meg őket, és ujjongtunk, amikor füstté váltak. Nem tartott sokáig, amíg a filiszteusok visszatértek. Ezúttal teljes erejükkel vonultak fel, a nagyvárosaikból kiállítható összes ezredekkel, zászlóaljakkal és szakaszokkal, és a parti síkságokról összegyűjtött erőik, amelyek a hegyek közt fölfelé igyekeztek Jeruzsálem irányába, és másodszor is szétterültek Réfáim völgyében, jócskán megnövekedtek és félelmetes látványt nyújtottak. Joáb remegett a várakozás örömében, miközben figyeltük őket, ahogy jönnek. Soha senkit nem láttam, aki ilyen mohón vágyott az összecsapásra. - Mind itt vannak! - Nem bírta a várakozást. Összecsapta a kezét, orrlyukai úgy kitágultak, mint egy tüzet fúvó csatalóé. - Rohanjunk le rájuk, és szomorítsunk meg közülük egyelőre vagy egy tucatot. - Miért ne ballagnánk le - tűnődtem -, és szomorítanánk meg egyszer s mindenkorra mindnyájukat? - Hogy érted ezt? - Át akarom még rágni. - Ez ígérkezett a nagy csatának. Kölcsönkértem Abjátártól az efódot, és magányosan kisétáltam az erdőbe, hogy garanciát kapjak Istentől. És megkérdeztem az Urat: - Reájuk induljak-é a filiszteusokra, ahogyan előzőleg tettem? Őket kezembe adod-é? És az Úr azt monda: - Nem. Egy pillanatra megrendültem. - Nem? - Nem. - Hogy érted azt, hogy nem? - méltatlankodtam. - Nem fogod őket a kezembe adni? És az Úr azt monda: - Utánok ne menj fel, ahogy előzőleg tevéd. - Hát akkor? - Hanem őket vedd körül, és menj reájok a szederfák ellenéről. - Körül? - Körül. - Mi az, hogy körül? - Kerítsd be őket. Lesből támadd meg és nyugtalanítsd őket. - Nem fogod elhinni, ó, Uram - mondtam -, de nekem is pontosan ugyanez az ötletem volt: köréjük lopódzni a szederfák között, a síkság széleiről, aztán onnan lecsapni rájuk, és a szárnyakon zaklatni őket. - Hát persze, hogyne. - Csak az aggaszt, Uram, hogy zajt üthetünk, miközben közelebb vonulunk hozzájuk az erdőben, és felkészülünk a rohamra. Lehetséges, hogy nem fognak meghallani minket? Kezünkbe fogod adni

őket? - Nem kérdezted ezt már Tőlem? - No és kaptam rá Tőled őszinte választ? Mondd, hogy igen, vagy mondd azt, hogy nem. - Kezedbe adom őket, kezedbe adom őket - mondta Isten. - Mit akarsz még Tőlem? - Mi lesz a zajjal? - Vedd őket körül a szederfákon át. Már mondtam neked, hogy vedd őket körül, nem? Mikor mindnyájan a helyeteken vagytok, várjatok. - Várjunk? - A szélre. Egy pissz nélkül. Mikor meghalljátok a szél hangját a szederfák tetején, akkor indulj reájok a viadalra. Az ágak mozgása legyen a végszavad. Az erdő suhogására gyere elő. Nem fogják tudni, hogy ott vagy, csak amikor már a nyakukon vagy. Így mind a te kezedbe adatnak majd. Most jövök rá: ez volt az utolsó eset, amikor Isten beszélt velem. Repül az idő. Harminc év múlt el, és mintha csak tegnap lett volna. És kivéve azt a hét, imával töltött napot, amikor a kisgyerekemre lesújtott a betegség, és egész éjjel a földön feküdtem, én is csak még egyszer szólottam Hozzá, amikor döghalált küldött egész Izráelre a népszámlálás miatt, melyet elrendeltem, és amit mindenki helytelenített. Ő hol megment minket, hol leöldös minket. Az emberek hullottak, mint a legyek, az Ő betegségétől, hiába viselték vászontasakokban a nyakuk körül az Engedi szőlőskertjeiből való kámforos és illatszeres zacskókat. A kámfor jó a mumpszra, de a búbópestis ellen nem ér semmit. Az egész ország bűzlött a kámfortól. Még Joáb is vitába szállt velem, amiért nyilvántartásba akarom venni az embereket, akik Istenéi, nem pedig az én kormányoméi. - Mózes is megtette - érveltem. - Olvasd el a negyedik könyvét, a Számokat. - Te talán Mózes vagy? Mindennek ellenére nekivágtam, mert szükségem volt a nyilvántartásokra a sorozás és az adózás megkönnyítésére. Az Ördög vett rá erre. És meghaltak a népből Dántól egészen Bersebáig hetvenezer férfiak és asszonyok és gyermekek is. Amikor megláttam az angyalt, aki vágta a népet, amint kiterjesztette a kezét Jeruzsálemre, hogy elpusztítaná azt, magam is megbántam a gonoszt, és rémülten felkiáltottam: - Mit cselekszel, mit cselekszel? ímé, én vagyok, a ki vétkeztem, és igen gonoszul cselekedtem: ím ez juhoknak mi vétkek vagyon benne? Kérlek, forduljon reám a Te kezed, és az én atyám háznépére. Állj! Hagyd abba! Különben is mi a lófasz ütött belétek? Nem voltam benne biztos, az angyalhoz szólok-e, vagy Istennel beszélek. Akárhogy is volt, Isten szántszándékkal nem volt hajlandó nekem válaszolni, hanem ehelyett nyájasan odaszólt az angyalnak: - Elég immár, hagyd el. - Jeruzsálem városa hajszál híján menekült meg. Prófétámon keresztül pedig azt monda Ő nekem: vásárold meg a szérűhelyet, ahol az angyal állt, és emelj oltárt rajta. Mindössze ennyi kellett hozzá, hogy haragvó Istenségünket megbékítsük: meg egy nyavalyás oltár. Úgy volt neki szüksége arra az oltárra, ahogyan Gileádnak balzsamra, vagy Hesbonnak halastavakra. Mit akar Ő annyi oltárral? Ostoba dolog volt az mindkettőnk részéről, Istenéről is, az enyémről is. A filiszteusok ellen okosabbak voltunk, kéz a kézben, együttműködve hibátlanul végrehajtottuk a szederfák felhasználására épülő haditervünket a második réfáimi csatában. Úgy bevált, akár a varázslat. Amikor a bekerítés megvolt, elért hozzánk a filiszteusok tengere felől fúvó mindennapos szellő, s a szederfák leveleinek egyre erősödő, zúgó mozgolódása alatt előrenyomultunk. Ez volt a jeladásunk. Lépteink zaját elfojtotta a zúgó erdő természetes zsibongása, őrjöngő, vérfagyasztó csatakiáltásokkal majdnem egyszerre rontottunk elő a szárnyakról, és vetettük rá magunkat a nehéz páncéljaikban csörömpölő katonák egymást követő soraira, akiket rutinszerűen úgy állítottak csatasorba, hogy az... a semmibe nézett. Teljesen készületlenül értük őket, nem sejtettek semmit. Mit is várhattok olyan emberektől, akiknek nincs annyi eszük, hogy másodszor ne oda jöjjenek és ne szóródjanak szét ugyanúgy ugyanazon a mezőn, ahol nemrégiben megfutamították őket, hanem ahelyett oszoljanak különálló hadoszlopokra, és folytassák menetüket egyenesen tovább a város felé, hogy ostrom alá vegyék? Miután ezzel a rohammal elkaptuk a szárnyaikat, nem voltak képesek átrendezni seregüket, és semmi másra nem csaphattak le, csak egymásra. Mi mást tehettek volna, mint hogy hátat fordítottak és menekültek? Megállás nélkül üldöztük őket. Nem értem be az öt nagyobb városukkal. Kergettük és vágtuk őket Gibeától fogva egész úton, míg csak Gézerbe nem értünk, míg végül annyira megvertük őket, hogy feltétel nélkül megadták magukat, és mindörökre eltöröltük azt a keveset, ami az ő kultúrájuknak számított. Tiszttartókat ültettem Gáthba. Elvettem a vasukat. Elvettem a halukat. Kardjaikból ekevasakat kovácsoltattam, dárdáikból pedig ágnyesőket, így nem háborúzhattak többé, legfeljebb az én

oldalamon. Elvettem tőlük a kovácsaikat, az öntőiket és a bányászaikat; megkértem őket, tanítsanak meg minket a fémek használatára, és felfogadtam a gitteus Ittait és hatszáz filiszteust, hogy szolgáljanak nekem - ugyanazt az Ittait, aki, miután másodszor is elveszítette a hazáját, úgy összefacsarta a szívemet az odaadó hűségével a Jeruzsálemből való menekülés közben, amikor kitartott mellettem, pedig fölmentettem a szolgálati esküje alól, hogy biztos pozíciót szerezhessen magának ellenségemnél, Absolonnál. Mintha szinte egyik napról a másikra, egy kvantumugrással átléptem volna a modern világba - fogtam a népemet, Izráel népét, és kivezettem a bronzkorból, át a vaskorba, amely számunkra aranykornak bizonyult. Miután most még jobban megerősödtem a filiszteus vas és a filiszteus harcosok révén, egyik sikert a másik után arattam. Még nyomon követni is nehéz volt. Moáb a hatalmamba került és hűbéres adófizető állam lett. Helyőrségeket állítottam Edomba és az amálekiták földjére. Az edomi Akabából hozattam a réz- és vasércet virágzó új fémiparunkhoz, amelynek híre és termelékenysége hamarosan már kitűnő ruhaiparunkéval versengett. A további terjeszkedés és kisajátítás lehetőségei úgy hullottak az ölembe, mint aranyalmák egy ezüstfáról. Szinte alig tudtam hinni a jó szerencsémben, amikor az országúton Egyiptomba tartó kereskedelmi utazók azt jelentették, hogy a szíriai Hadadézer, Czóba királyának, Réhóbnak fia, északnak indult a hamatbeli Tói ellen, hogy visszaállítsa határait az Eufrátesz folyónál, és gyakorlatilag védtelenül hagyta a Golan-fennsíkot és déli határának többi részét. Én már befejeztem a mozgósítást, és kerestem a meghódítandó új világokat. Most itt volt egy keményebb meccs. Bátraké a szerencse. - Szólj az embereknek, hogy övezzék fel a kardjukat - parancsoltam Joábnak, mihelyt elszántam magam, hogy üstökön ragadom a szerencsét. - Mondd meg nekik, hogy ne menjenek be a feleségükhöz. - Nem hülyéskedsz? - Dehogy hülyéskedek. Nem akarom, hogy tisztátalan legyen a tábor. - Háborúba megyünk? - Hadadézer ellen. - Kicsoda ellen? - Hadadézer. - Hadadézer? - Hadadézer. - Ó! Sok embert sújtott akkor régen az efféle egzotikus nevek terhe, és ezoterikus spekulációim során gyakran felmerült bennem az az elmélet, miszerint az olyan embereket, mint József, Mózes, Ábrahám, Jákob, Sámuel meg én azon egyetlen okból választott ki és emelt fel a hétköznapiságból a sors árama, mivel valamennyiünknek felismerhető és ismerős, szolid angol nevünk volt. Nem nagy csoda a szememben, ha emlékíróm, Jehósafát egylábnyira ugrik a levegőbe, valahányszor szólítják. Én is ugranék, ha Jehósafát vagy Hadadézer volna a nevem. Hadadézer aztán ugrált eleget, mert futólépésben mentem fel megverni, elvettem tőle ezer harci szekeret, hétszáz lovagot és húszezer gyalog embert. És elvagdaltattam az összes szekeres lovak inait, kivéve száz szekérre valót, melyekről úgy döntöttem, hogy megtartom őket. És amikor azok a vakmerő szíriaiak eljövének, hogy megsegéllenék Hadadézert, úgy mentem rajtuk keresztül, mint libán a szar, és levágtam huszonkétezer férfiakat. A szíriaiak a szolgáim lettek, és ajándékokat hoztak, én meg elvettem az aranypaizsokat, melyek Hadadézer szolgáin valának, és bevittem őket Jeruzsálembe. Hadadézer két városából, Bétákhból és Berótaiból felette igen sok rezet hozattam el, mert a győztesé a zsákmány. Útközben visszafelé pedig nagy nevet vettem magamnak, mert további szíriaiakat vágtam vala le a sónak mezején, tizennyolcezeret. Visszanéztem abba a völgybe, amely tele volt száraz csontokkal, és eltűnődtem rajta, csakugyan élhetnek-e ezek a száraz csontok? Akkor úgy éreztem, nagyjából összes megpróbáltatásaim véget értek. Helyőrségeket állítottam Damaszkuszba és a Golan-fennsíkra, és tudtam, hogy a szíriaiak soha többé nem fognak problémát okozni Izráel gyermekeinek. Ez megint egy nagyon jó évem volt. Kétségkívül nagyon ment nekem akkor, mert a filiszteusokkal vívott csatáim és Moáb megtizedelése között a szövetség frigyládáját is Jeruzsálembe vittem. Mikál ugyan igencsak tartós megpróbáltatást jelentett, de hát néha még egy királynak is el kell viselnie a jóval együtt a rosszat, és az édessel a keserűt. Amikor ellenségeimtől nyugtom lett, és volt időm lélegzetet venni, kényelmesen körülnézhettem,

és fölmérhettem mindazt, amit elértem. Impozánsnak éreztem. Nem volt kis dolog, amit én összekovácsoltam. Északon az Eufrát észtől délen Egyiptomig nagyjából az enyém volt minden, ami csak létezett a föld színén, a filiszteusok tengerétől egészen a nyugati sivatagig, kivéve az ammoniták elszórt településeit, akik akkor még nem kezdtek szálkává válni a szememben. Ha akartam volna, fölállhattam volna Darienben egy hegycsúcsra, minden irányban körülnézhettem volna, tudván, hogy mindannak ura vagyok, amit csak látok. Nem csoda, ha meg voltam elégedve magammal. Úgy éreztem, én pisáltam a Golf-áramot. Ki ne érezte volna ezt? Büszke voltam, mint a páva, hiszen egy akkora királysággal kezdtem, mint Vermont, és megteremtettem egy akkora birodalmat, mint Maine állam! Innen már nem mehettem máshová, csak lefelé.

10 MEZTELENEK VOLTUNK Meglepő dolog egy férfi számára, aki nem hisz a szerelemben, amikor azon kapja magát, hogy mélyen beléesett. Meztelenek voltunk mind a ketten, majd minden nap, néha naponta háromszor vagy négyszer, és nem szégyelltük. Akkor kezdődött, amikor a mandulafák virágba borultak. Tudom, mert emlékszem rá, amikor Joáb mondta. Vártam, hogy többet is halljak. Joáb nem az az ember, akinek sok a költészet a lelkében, és rendszerint fontosabb dolgok járnak az eszében, mint az évszakok ritmusa és a tavasz megújulása. A föld immár zöld leveleket hoz, adta tudtomra remegve. Mire körülnézünk, a gerlicének szava hallatik újra a mi földünkön. - Na és? - mondtam megrökönyödve. Nincs vesztegetni való időnk. Európa tárva-nyitva áll! Ázsia is. Most, hogy van vasunk, érvelt, addig kell ütnünk, amíg meleg. - Mire ez a nagy sietség? - kérdeztem, a balzsamosra változott idő okozta letargiámban. - Mire kell ez? - Az angolok kezdenek lemászni a fákról - tájékoztatott, mintha ezt fenyegetésnek érezné. - A németek jönnek kifelé a barlangjaikból. Most kell akcióba lépnünk. Mire észbe kapnál, kirobbanhat egy ipari forradalom. A haladás elpusztíthatja a világot. Valaki esetleg fölfedezheti Amerikát. Nem túlzok. Fel fogják találni a demokráciát, aztán belehanyatlanak a kapitalizmusba, a fasizmusba, a kommunizmusba. Egy szép napon még rájöhetnek, mire lehet fölhasználni a kőolajat. Mi történik, ha igába fogják az elektromosságot, föltalálják a belső égésű motort vagy a gőzgépet? Van neked szükséged automobilokra? Vagy pöfékelő vonatokra? Koncentrációs táborokra is sor kerülhet. Még nácik is akadhatnak. Rengeteg lesz a gój. Lehet, hogy nem fognak kedvelni bennünket. Elveszik a vallásunkat, aztán megfeledkeznek róla, honnan vették. Vakartam a fejemet. Ezen volt mit gondolkodni. - Hogy fognál neki? - Íme, a tervem - teregette ki Joáb a térképeit. - Meg kell kapnom Abisáit, hozzá hatszáz olyan embert, akikben meg lehet bízni, hogy nem teszik le a kardjukat, amikor letérdelnek egy pocsolyához inni, hanem úgy lafatyolják föl a vizet, mint a kutya. Fölfelé fogunk indulni a török félszigeten át, neki Európa puha altestének, és útközben mindent elsöprünk magunk előtt. Mihelyt odaérünk, Abisái keletnek fog fordulni, a jobb keze felé, háromszáz emberrel, hogy meghódítsa a Kaukázust, Indiát, Afganisztánt, Nepált, Tibetet, Mongóliát, Kínát, Vietnamot, Koreát, Japánt és Formozát. Amíg Abisái ott győzedelmeskedik, én nyugatnak fordulok, a bal kezem felé, és a másik háromszáz emberrel leigázom Dél-Oroszország többi részét, a Kaszpi-tengertől egészen a Feketetengerig, Ukrajnáig és a Balkánig. El fogom foglalni Romániát, Magyarországot, Jugoszláviát, Görögországot, Albániát, Olaszországot, Ausztriát, Németországot, Franciaországot, a Németalföldet, aztán Spanyolországot és Portugáliát. Le fogom rohanni Lengyelországot is, ha ugyan van ilyen. Gibraltárban helyőrséget hagyok, hogy egyszer és mindenkorra uralkodjék a filiszteusok tengerének bejáratán. Tudom, mire gondolsz. - Grandiózusnak hangzik. - Kinevetsz, ugye?

- Lehet, hogy ellenállásba fogsz ütközni. - Azt hiszed, nem gondoltam erre? De ha Európa népe túl erős lenne nekem, akkor majd jön Abisái és segít. És ha Ázsia gyermekei túl erősek lennének Abisáinak, akkor én megyek segíteni neki. Mi lehetne ennél egyszerűbb? Nem arattam-e ugyanígy sikert egyszerre Ammon gyermekei és a szíriaiak ellen? Ha Ibériát és Franciaországot legyőztem, át fogok kelni Calaisból Doverbe, és meghódítom az angolokat meg a walesieket, mielőtt Liverpoolból átmennék Dublinba és leigáznám Írországot. Miután Írországot pacifikáltam, Skócián át kezdem meg a visszafelé vezető utat. A Firth of Forthból lemegyek Norvégia aljára, végigvonulok a part mentén a tetejéig, aztán Svédországon és Finnországon keresztül jövök vissza. Ez eddig hogy hangzik? - Hogy fogsz kóser kosztot szerezni? - Kecskesajttal és árpakenyérrel, meg mazsolával és préselt fügével fogunk elindulni. Törökországban és Görögországban feltöltjük a készleteinket datolyával meg mézzel. Fehérjének viszünk magunkkal lencsét meg babot. Skóciában lesz sós hering meg füstölt lazac. Skandináviában, Hollandiában és Dániában annyi hering meg füstölt hal lesz, amennyit csak meg bírunk enni. Ha akarod, hozok majd neked is egy kicsit. Oroszországban meg van tokhal, kaviár és fekete kenyér. - Oroszországban? Te Oroszországot is meg akarod hódítani? - Útban hazafelé. Mikor jövünk vissza, ostrom alá fogom venni Leningrádot. Aztán meghódítom Moszkvát, Sztálingrádot, Rosztovot, Kijevet és Odesszát. Délnek, Törökországba visszatérve újra egyesülni fogunk Abisáival, aki szintén hazafelé igyekszik a Kelet és egész Ázsia lerohanásából, és együtt jövünk vissza Izráelbe, még időben érkezünk majd, hogy leszüreteljük a szőlőnket meg az olajfáinkat és elvessük az árpánkat, búzánkat és lenünket. Mi lehetne ennél könnyebb? - Hogy fogsz átjutni Skóciából Norvégiába? - tűnődtem. - Hajón - mondta Joáb. - Nekünk nincsenek hajóink - emlékeztettem. - És ha lennének, akkor sem tudnánk, hogy kell velük bánni. Joáb a homlokát ráncolta. - Akkor hogy jutok Franciaországból Angliába? - Talán jobb lesz, ha ehelyett átballagsz a Jordánon Ammonba, és újra körülfogod Rabbát. - Te csak várj meg itt. Aztán mire észbe kaptam, már őrülten szerelembe estem. Úgy csapott le rám, mint a villám. Tátott szájjal bámultam azt a meztelen nőt, szinte kővé dermedtem, hangokkal tanácskoztam a palotám tetején, mint egy buja, dühöngő őrült, mert még mindig Jeruzsálemben tébláboltam, miután elküldtem Joábot és szolgáimat a Rabba elleni hadjáratra, és semmiféle izgalmas tennivalóm nem volt, csak vártam az új nyári ruhatáramra, amelyhez már mértéket vettek rólam. így hát minden este fölmentem sétálni a tetőre, és hagytam, hadd kószáljanak a gondolataim, amerre akarnak. Unatkoztam. Egyszer, előzőleg, amikor unatkoztam Jeruzsálemben, elhozattam a városba a szövetség frigyládáját. Nem jutott semmi okosabb eszembe, így hát emellett kötöttem ki, és emiatt robbant ki aztán az a nagy veszekedésem Mikállal, amely végre véget vetett házastársi kapcsolatunknak és bármiféle jóindulatnak, amit ezek után netán még éreztem volna iránta. Mikállal való összeveszésem áldásnak bizonyult, mert addigra már mind a ketten igencsak torkig voltunk egymással. Hogy őszintén megmondjam nektek az igazat, még csak világos elképzelésem sem volt róla, mi a frászkarika a szövetség frigyládája, amikor elhatároztam, hogy áthozatom a városba a gitteus ObedEdom házából, méghozzá senki mással, mint őszinte hívetekkel, a királlyal a főszerepben, annak a látványos felvonulásnak az élén, amelyet máris elkezdtem megszervezni. De a szent emberek tudták: a frigyláda fontos volt nekik; én pedig úgy láttam, abból baj nem lehet, ha abbéli erőfeszítéseim során, melyekkel egyesíteni próbálom az összes frakciókat egy olyan országban, amely reménytelenül pluralisztikusnak és makacsnak bizonyult, megbékítem a vallásos embereket. Azt hiszitek, Istennek sok baja volt Mózessel és a néppel a pusztában? Hát nekem is teli volt mind a két kezem. A frigyláda akácfából készült, és állítólag ebben az akácfa ládában rejtezett az a két eredeti kőtábla a Sinai hegyéről, amelyekre Isten felírta az ujjával az alapvető tíz igét Mózesnek. Senkinek nem volt szabad belenéznie, így aztán soha nem tudtunk meggyőződni róla, így volt-e vagy sem. Senkinek sem volt szabad még csak hozzáérni sem. Erre szegény Uzza szomorú sorsából jöttünk rá, amikor három hónappal azelőtt először próbáltam meg elszállítatni a frigyládát. Szegény Uzza, egy ösztönös mozdulatai, pusztán a legkegyesebb szándékból, odanyúlt és megfogta a frigyládát, mikor az megbillent a szekéren, miután az egyik ökör megbotlott. És felgerjede Isten haragja Uzza ellen ezért az ártatlan balfogásért, és megölé ott őtet az Isten, és meghala ott abbahelyt az Isten ládája mellett. Mint

írtam, a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Elismerem, ez elég csekély statisztikai alap volt a frigyláda sérthetetlenségének igazolására, de kibővítésére nem tudtam semmiféle humánus módszert kitalálni. Kit kérhettem volna meg, hogy a kísérlet érdekében szíveskedjék önként újra megérinteni? Ezúttal, a második alkalommal, magam felügyeltem az egész vállalkozásra, és nagyobb figyelmet fordítottam a részletekre. Csak semmi szekér, hagytam meg. Az ökrökben nem lehet megbízni. Most rudakat dugattam keresztül a láda karikáin, ahogyan Mózes valamikor meghagyta volt az Úrnak beszéde szerint, és embereket fogtam be a teherhordásra, csupa lévitákat, akik nem kerülhettek tízlábnyinál közelebb az akácfa ládához, a tetején azzal a két pompás, lehajtott fejű, egymással szembenéző faragott kerubfigurával, melyek oly kifejezően feszültek fölfelé magasba ívelő szárnyaikkal. A lévita teherhordók sokkal drámaibb hatást keltettek a barmoknál, és nagy pompával emelték az alkalom fényét. Micsoda lelkesítő nap volt! Az esemény Isten városává alakította át Dávid városát, és Jeruzsálem azóta is, most is Isten tiszteletének központja. Ahol a frigyláda volt, ott volt Isten. Hogy a láda most hol van? Isten tudja. Már hetekkel előtte hosszasan szólt a trombita hangja országszerte, és kiáltványok biztattak Izráelben mindenkit, hogy ha meg akarják ragadni az alkalmat, jöjjenek és nézzék meg a díszfelvonulásomat. Nem afféle akció volt ez, amelyet mindennap végre szándékoztam volna hajtani. Lélegzetünket visszafojtva, puhatolódzva, óvatosan kiemeltük a frigy: ládát a gitteus Obed-Edom házából, ahol azóta nyugodott, mióta Uzza megérintette, és abbahelyt holtan esett össze. Obed-Edom azóta fölvirágzott, amit papjaim Istentől jövő kedvező előjelnek tekintettek tervem végbeviteléhez. Így aztán amikor a rudakon hatlépésnyire vitték a frigyládát, anélkül hogy bármelyikük holtan esett volna össze, már tudtuk, hogy nyélbe ütöttük a dolgot. Harsány hurrát kiáltottam, és áldoztam hét tulkot és hét kost. Aztán kezdődött az ünnepség. Egész Izráel népe örvendezett az Úr előtt azon a napon. Még engem is magával ragadott az örvendezés, azt se tudom, mennyit hallelujáztam. Örvendezénk az Úr előtt jegenyefából való minden vigasságtevő szerszámokkal, még hegedűkkel, lantokkal, dobokkal, sípokkal és cimbalmokkal is. Soha nem hallottatok annyi zenét, soha nem láttatok akkora örvendezést, mint azon a napon, amikor nagy énekléssel és trombitaszóval bevittük a városba a szövetség frigyládáját. Soha nem volt még ilyen zene, ennyi dal és ilyen kiáltozás, mióta az Úrnak lelke először lebegett a vizek fölött és azt monda: „Legyen világosság!" És lőn világosság. És ott voltam én, mindjárt legelöl, én vezettem mindnyájukat, táncolva az Úr előtt. Táncoltam az Úr előtt, ahogy csak bírtam, minden erőmből, finom vászonköntösbe öltözve, gyolcsból csinált efóddal övezve. Életem legszebb pillanata volt. Tudtam: felfedem szemérmem az egész város szeme láttára, miközben minden erőmből táncolok. De azt nem tudtam, hogy Mikál néz engem egy ablakból, ahogyan ott táncolok az Úr előtt, és hogy megutál engem a szívében, látván, hogy így táncolok és ugrálok, se azt, hogy teljesen el fogja veszíteni az önuralmát, és képes lesz mások előtt nekem esni, abban a pillanatban, ahogy beteszem a lábam a házamba. - Muszáj volt mások előtt - próbálta utána ügyefogyottan mentegetni magát. - Soha nem vagy velem többé négyszemközt. Ebben is igaza volt. De előtte ott voltak odakinn a szívvidító ceremóniáknak azok a túljátszott órái. Sok-sok pohárköszöntő és hatalmas, harsogó éljenzés közepette helyhezteték az Úr ládáját a sátornak a közepére, melyet, voltam olyan előrelátó, fölvonattam néki, és tettem az Úr előtt égő áldozatot és engesztelő áldozatot, és megáldottam a népet az Ő nevében. Aztán kiosztottam mind az egész népnek, mind férfiúnak és asszonynak a kenyeret: mindennek egy lepényt, egy-egy darab húst és egy palack bort. Gondoskodtam róla, hogy ezt a napot soha egyetlen zsidó se felejtse el. így aztán az egész nép meg volt velem elégedve, és elméne ki-ki az ő házához. Most már itt volt az ideje, hogy én is visszavonuljak saját lakomba, sikeres teljesítményem fényében sütkérezni. Diadalomtól kipirult arccal, a vidám atléta csillogó verítékében fürödve fordultam palotám felé, saját házam népét is megáldani, teli túláradó jóérzéssel mindannyiuk iránt. Szívem boldogan dobogott. Egy nagy nap jó munkáját végeztem el, gondoltam, magamért és Istenemért; és így gondoltam mindaddig, amíg rajongó csodálóimból álló kíséretemmel át nem léptem a küszöböt. Mielőtt előre elkészített áldásom első szavát kimondhattam volna, Mikál, Saul leánya elém ugrott, és letámadott, rikoltozva és vonítva, mint egy veszett állat. Arcát úgy eltorzította a rosszindulat, hogy alig lehetett ráismerni. Megmondom nektek az igazat: egy pillanatra úgy megrémültem, hogy földbe gyökerezett a lábam. Tátogtam az iszonyattól. Minden szépség lefoszlott róla. Soha nem is tért

vissza! Azóta mindig így látom, azzal a nem is emberi, eltorzult arccal, azokkal a vad szemekkel, vicsori fogakkal. Nem tudom, ő látta-e, hogy hogyan nézett ki. Nem tudom, ő megbánta-e valaha is mértékét vesztett kitörését, mellyel legutoljára megbocsáthatatlanul megbántott és megsértett, pedig élete egész hátralévő része nyomorúságos lett miatta. - Bezzeg díszes vala ma az Izráel királya - hangzottak gúnyos szavai, melyekkel bírálni kezdett engem, arcomba köpve minden keserűségét és megvetését, mintha nem is én volnék Izráelnek az a királya, akire tirádájában célzott -, ki az ő szolgáinak leányi előtt felfosztózott vala ma, mint szinte valamely bolond szokott felfosztozni. Én pedig izzó dühvel vágtam neki vissza, mondván: - Az Úr előtt míveltem azt, ki választott engemet inkább, hogy nem mint a te atyádat, és minden ő háznépét, hogy az Úrnak népén, az Izráelen felkent király lennék. Nem teelőtted. Ezért ezután is vigadok az Úr előtt. Ha akarom, lemeztelenítem magamat. A leányok előtt pedig, a kikről te szólasz, annyival is dicséretesebb leszek. Most menj a szobádba. És a te árnyékod soha többé el ne sötétítse az én ajtómat, csak ha előbb engedélyt kapsz rá. Így hát elűzetett. Nem mentem be többé hozzá, hogy véle háljak. Ennek okáért Mikálnak, Saul leányának nem lőn soha gyermeke, mind a napig is, míg meghala. Nem ekkor hallottam azonban felőle utoljára, mert a zaklatásom elleni tilalomra semmivel nem fordított több figyelmet, mint amennyire kénytelen volt. Kínos tény, de naponta hallottam felőle. Óránként küldözte hozzám a hírnökeit, fenyegető listákkal arról, hogy mit hajlandó és mit nem hajlandó elviselni, meg szűnni nem akaró bíráló és követelő kiáltványokkal. Alabástrom fürdőkádat akart, miután Bethsabénak már adtam egyet; királynéi öltözőasztalokat követelt, meg egy antik süteményestálat, meg nagyobb, nyilvánosabb termeket, amelyekben udvartartása lehetne a háremben. Gyakran gondoltam rá, hogy átköltöztetem a leghátsó lakosztályba, ahol soha többé nem kellene belebotlanom a többiekhez vezető kiruccanásaimon. Több szolgálólányt akart, és azt követelte, hogy én gondoskodjam róluk. Neki kevesebb szolgálóleánya volt annál az öt szépségnél, akiket Abigail hozott magával a házasságunkba, neki háztartási segítségül, nekem buja szórakozásul. Aranyos kis teremtések voltak, mind az öten, kettőtől vagy háromtól gyerekeim is születtek. Mikál krónikus kitörései, felháborodásai és gyalázkodásai néha olyan kísértetiesen visszhangzanak egész palotámban, mint holmi természetfeletti, elkárhozott lény vádaskodásai. Néha szeretnék süket lenni utánuk, sőt halott. Ne gondoljátok, hogy nem hallom még mindig. Ne gondoljátok, hogy nem látom még mindig azt a heves gyűlölet és mizantrópia kifejezésébe kövült, kifehéredett, síri arcát. A mézeshetek elmúltak. Lőn pedig aztán, egyszer estefelé, miután Joábot kiküldtem Ammonba, hogy fölkeltem az ágyamból, és ellógtam, nehogy megint a nyakamra küldhesse valamelyik szolgáját egy újabb megalázó, elégedetlenkedő üzenettel. Felsiettem a lépcsőn a tetőre, egy kis békét szerezni magamnak, és elmenekülni a benti perzselő hőség elől. És akkor megláttam azt a buja asszonyt, amint a háza tetején, tőlem alig egy nyíllövésnyire mosakodott, és szégyenkezés nélkül szemezni kezdett velem, amikor meglátta, hogy nézem. Anyaszült meztelen volt, és nem félt. Bennem ez mély benyomást keltett. Nem szégyellte sem nőies formáit mutogatni, sem azt, hogy pimaszul bámulom, és ezt az asszonyt csakugyan gyönyörűség volt nézni. Sőt még egy kicsit jobban felém is fordult, hogy jobb kilátásom nyíljon kövérkés hasára és vaskos vénuszdombjára. Nem tagadom, nagyon tetszett. Mélység kiáltott a mélységhez, amikor a tekintetünk találkozott és elszántan egymásba fonódott. - Nem csal a szemem? - mondtam halkan, tűnődve. - Vagy csakugyan hamuszőke a prémecskéje? - A te szemed - válaszolta becsületesen hű szolgám, Benája - nem csal meg téged. Elküldtem érdeklődni az asszony után, aztán lélegzetet is alig véve, alig moccanva, csak szerencsétlenkedtem, miközben ő csábítóan tovább szappanozgatta és öblögette testének kerek dombjait és kellemes völgyeit, melyeken máris mohón szerettem volna legelészni, és a csontom velejében tudtam, hogy hamarosan legelészni is fogok. Ott állt a tetőn a pucér seggével, az égetett agyag fürdőtáljában, nekem meg csak csurgott a nyálam. Egész idő alatt egyfolytában kihívó módon, oldalvást lesett rám. Soha senkit nem láttam még ilyen gyönyörűnek; soha senkit nem láttam azóta se ilyen gyönyörűnek, még őt sem. Mire észbe kaphattam volna, már keményen föl is állt a farkam. Határozott mozdulattal besimítottam nyári ingem finom fehér vászna alá. Szerettem volna berakni ebbe az idegen, nem piruló asszonyba. Kicsoda lehet? De miközben vártam, amíg megtudhatom, folytattuk érzéki szemezésünket, és egyre kevésbé volt fontos, hogy kicsoda. Akkoriban Bethsabéban minden kihívó és furcsa volt. Akkor sem vált testileg kevésbé csábítóvá, amikor már a szeretőm lett, és közelről is végigpásztázhattam rajta. Soha nem láttam ilyen különös

melleket: aprók voltak, a bimbójuk pedig inkább rózsaszín, mint avarbarna. Hátborzongató volt a szeme: kék. Soha nem láttam még ilyen különös bőrt: gyakorlatilag fehér volt. Egészen rendkívüli volt a lába: hosszú, vékony, formás és elbűvölő. Ő maga - nem is tudom, hogy írjak le egy ilyen megdöbbentő jelenséget - magas volt, majdnem olyan magas, mint én, és telt volt a csípője, anélkül hogy vastagnak látszott volna. Nem volt afféle molett töltött galamb, szikrányi kelet-európai sem volt benne. Az orra pici volt, pontos és egyenes, és egy kicsit fitos. Mégis, mindezen fizikai szabálytalanságok ellenére sem volt kellemetlen ránézni. Sőt inkább kifejezetten csinos volt. Hajának egyenetlen és abnormis színe máris olyan világos volt, mint a méz, egyes fürtök sápadtak, mint a széna, itt-ott sárgás csíkokkal. Amikor összeházasodtunk, és egy szép napon rányitottam, amint éppen szorgosan kísérletezett, izsópágacskákból készült keféjét a maga keverte lizinka-sáfrány tinktúrába mártogatva, hogy kiszőkítse magát, elállt a lélegzetem, amikor rájöttem, miben mesterkedik: Bethsabé megpróbál magából angolszász amerikait csinálni! Mikál és Bethsabé között a teljes skálát feleségül vettem. Csak egy svarce hiányzott, bár Ahinoám és Maáka mindketten majdnem elég sötét bőrűek voltak ahhoz, hogy megüssék ezt a mértéket. Mennyire irigyelte és gyűlölte őt Mikál! A ráncos seggével meg mindennel együtt Bethsabé olyasvalaki volt akkor, aki parancsolóan magára vonta a tekintetet, és minden más nőnél jobban tudta, mit kell tennie azért, hogy egy férfinak jó legyen. És kétségkívül megint tudná, hogyan szerezzen örömöt, ha rávinné a lélek. Azért ráncosodott meg a feneke, mert olyan sokat használta. Mennyire utálta és megvetette őt a többiek sokaságával együtt Mikál, pedig ugyanúgy otthon voltak a háztartásomban, és ugyanannyi joguk volt ott lenni, mint neki. Az egyiket túl hangosnak találta, a másikat társaságkerülőnek, ez horkolt, az nem fürdött eleget, amaz túl gyakran fürdött és pocsékolta a vizet. Egy istencsapása volt. Mikál, aki lenézte az én elegáns Abigailomat mint vidéki, meddő, középosztálybeli nőt, fájdalmasan le volt sújtva, valahányszor egy újabb gyermeket nemzettem Bethsabéval, vagy azoknak a megnyerő hölgyikéknek valamelyikével, akiket Abigail hozott a háztartásomba szolgálóleányként mindkettőnk számára. - Jobb, ha a földre szórod a te magodat, mintsem hogy egy ringyónak az ölébe - szólt azoknak az aranyköpéseknek egyike, amelyekkel ismételten traktált engem. Ebből is kiderül, milyen keveset tudott. Mikál soha el nem unta hajtogatni, mennyire megvet, amiért afféle szotykákkal adom össze magam, mint a többi feleségem, ahelyett hogy több időt töltenék ővele. Mennyit nyafogott és mennydörgött, hogy saját gyereke lehessen! Csapkodta az ajtókat, toporzékolt, törte-zúzta a tükröket, a pirosítós tégelyeket és illatszeres flaskákat, mintha a hisztizés és az irracionális ellenszenvek viharos kirobbanása közben sor kerülhetne a faj fenntartására. Nincs a pokolnak olyan dühe, tanított meg rá, mint egy megvetett asszonynak. Mi értelme volt újra meg újra megmondani neki, hogy többé már nem szülhet gyereket, és két férfival való gyermektelen házasság után valószínű, hogy mindig is meddő volt? - Miért ne szülhetnék én is egyet? - vicsorgott. - Vagyok én olyan jó, mint bárki más. Hosszabb ideje vagyok a feleséged, mint a többiek közül akárki, nem? És egy király lánya vagyok. - Most már túl öreg vagy hozzá - mondtam neki szelíden, az összes korábbi bizonyítékok súlyának ellenére megint csak azt remélve, hogy az engedelmes felelet elfordítja a haragnak felgerjedését. Húsz meg harminc évvel ezelőtt kellett volna erre többet gondolnod, amikor nem voltál hajlandó havonta egynél többször bedobni magad. - Ennek ahhoz semmi köze - vágott vissza. - Most be fogom dobni. - Most már késő. Túl vagy azon a koron. - Na és Sára? Sára elmúlt kilencven, amikor gyereke lett. Én is vagyok olyan jó, mint ő volt. Lassan megráztam a fejem. - Sára Isten kedveltje volt, és Ábrahám kedveltje. Te senkinek nem vagy a kedveltje, Mikál. Téged senki nem szeret. Azt hiszed, én szeretlek? - Pont annyi jogom van rá, hogy szeressenek, mint neki volt. Ő talán egy király lánya volt? - Sára teli volt lélekkel és szeretett nevetni - kezdtem érvelni. - Még akkor is nevetett, amikor meghallotta Isten szavát. Ezért nevezte el a gyermekét Izsáknak... Izsák annyit jelent, hogy „nevetett és örült". Még tréfát is csinált belőle. Te soha nem nevettél és örültél. Soha el se mosolyodsz. - Mi van itt nevetnivaló? - mondta Mikál. - Miért mosolyogjak? Valahányszor körülnézek, megint csak azzal a kurvával vagy. Miért csap az a nő akkora lármát? - Nem csak vele. - Nekem mondod?

Mikál üvöltött, mint egy hárpia és huhogott, mint egy bagoly, valahányszor rajtakapott a hárememben, miután Uriás meghalt, az özvegy Bethsabé pedig befészkelődött a háznépembe, és nyíltan a kedvenc feleségem lett. Én tőlem telhetőleg megpróbáltam meggyőzni Bethsabét, hogy maradjon kívül, mint a szeretőm. De nem vette be a kefét. - Inkább királyné szeretnék lenni. - Nekünk nincsenek királynéink. És miért akarsz a feleségem lenni? Van már nekem hét. Gyere csak az ágyasomnak. - Abban nincs semmi méltóság. - Miért akarsz egyáltalán beköltözni? Büdös van itt. Nem vetted észre? Zajos, és teli van emberekkel. Tulajdonképpen iszonyatos ilyen helyen élni, még nekem is. Jobban járnál, ha kinn maradnál. - Egy király anyja akarok lenni. - Annak nincs semmi esélye. - Én leszek a legjobb feleséged. Saját lakosztályt akarok, benne fürdőkáddal, meg egy nagy műtermet a munkámhoz. - Maradj csak ott, ahol vagy. Adok neked pénzt, amiből rendbe hozhatod a házadat. Mindent megkapsz, amit csak akarsz. - Na és a gyerek? - Szüld meg odakinn. Legfeljebb azt gondolják, hogy kurva vagy. - Szó se lehet róla. - Ha egyszer bejössz, soha nem mehetsz ki. Ezt nem tudod? Soha többé nem tudsz majd más férfival lefeküdni. - Soha? - Hát, szinte soha. - Vállalni fogom a kockázatot - határozta el. - Nem szeretek titokban találkozni veled. Ez majdnem olyan, mintha szégyellned a velem való kapcsolatodat. Azt akarom, hogy mindenki tudja, ki vagyok. - De a lopott víz édes, és a titkon való étel... - Kérlek, ne mondd ezt nekem még egyszer! Mikál számára az jelentette az elviselhetetlen megaláztatást, hogy Bethsabé már terhes volt, amikor beköltözött, és miután első gyerekünk megszületett és meghalt, hamarosan megint felcsináltam. Háremem működése kezdett bohóctréfává válni, mihelyt Bethsabé is ott volt, és kezdte magát harsányan otthon érezni. Mikál kékült-zöldült a dühtől. Ma már nevetni tudok rajta, de micsoda lázas időket éltem át kettőjük között, valahányszor megpróbáltam mindkettőjüket kijátszva besurranni egy röpke kettyintésre valamelyik másikhoz. Ha nem sikerült észrevétlenül elosonnom, amikor bementem, akkor ujjaimat a fülembe dugva kellett elrohannom Mikál szobái előtt. Abigaillal barátságos megjegyzéseket váltottunk, és udvariasan mindig megkínált egy csésze kecsketejjel, árpakenyérrel és mézzel. Én meg azt mondtam neki, hogy jobb szeretném majd vele együtt elfogyasztani a frissítőket, mikor már indulóban vagyok. Ahinoám még mindig nem beszélt, ha nem szóltak hozzá, a gesurbeli Maáka pedig még mindig nem tudott egy szót sem héberül. Ami a többieket illeti, soha nem tudtam sokáig fejben tartani, melyik Haggit és melyik Abitál. Legtöbb feleségem kezdett egyformának látszani. Miután mindezek mellett végigosontam, még mindig szembe kellett néznem Bethsabéval, ha úton voltam valaki máshoz, és nem volt olyan szerencsém, hogy éppen aludt, vagy elmélyült hajának festésében vagy azon sorozatos vállalkozások valamelyikében, melyeket ő kreatívnak nevezett. Ilyenkor ki szokott állni az ajtajába, csípőre tette a kezét, és olyan tekintélyt parancsolóan viselkedett, hogy nem is kellett elállnia az utamat. - Mit képzelsz, hová mégy? - vont kérdőre. - Bejössz ide, de tüstént. Egye fene, mondogattam magamban, valahányszor elcsípett, tudván, hogy aligha járnék jobban másutt, aztán már gyúrtuk is az ipart, megint előállítottuk azt a bizonyos kéthátú bestiát. Remekül szórakoztam. Mindig volt kedve hozzá, mindig készen állt rá, akárcsak a legigazibb pogány. Semmi szünet a hószámakor, semmi kihagyás a terhességek idején. A tényleges gyermekágyi időszakokon kívül, azt hiszem, egyetlen nap sem múlt el úgy akkoriban, hogy neki ne álltunk volna, egészen addig, amíg el nem jött az idő, meglett Salamon, és Bethsabé úgy határozott, hogy többé nem akarja. Ki tudja, mi történhetett? Akkor veszett ki belőle a vágy, amikor átment anyába, és eldöntötte, mi lesz az igazi

hivatása, az életműve: anyakirályné lesz. Most persze arról van szó, hogy anyakirályné legyen és megmentse az életét. Amikor kifelé jöttem, semmi módon nem tudtam elkerülni Mikál zsörtölődését, aki addigra már akkor is meghallotta a hancúrozásunkat, ha nem látott bemenni. - Bezzeg díszes vala ma az Izráel királya - kaptam meg megint tőle. Olyan könyörtelenül leszidott, mint az a gonosz boszorkány, akit nem hívtak meg a keresztelőre. - Picsipacsiztál az előbb azzal a kurvával, mint egy mocskos, aljas mezei vadállat. Hát nem szégyelled magad? Nem maradt benned semmi szégyenérzet? Nem is tudod, mennyire megvetlek. Eridj innen, hagyjál engem, irtózom tőled, undorítasz. Miért nem töltesz több időt velem? Miért nem jössz be soha a szobámba, ahelyett hogy mindig másokhoz mész? - Soha nem jutott eszébe, hogy bocsánatot kérjen, meghívjon vagy csalogasson. - Kellemetlen vagy, Mikál - okítottam, minden él nélkül. - Miért akarnék én veled lenni? Te egy hárpia vagy. Mást se csinálsz, csak kritizálsz, kiabálsz, követelőzöl és panaszkodsz. Semmi nincs a kedvedre, semmi nincs a kedvedre sokáig. - A feleséged vagyok - válaszolta öntelten. - Egy feleségnek joga van panaszkodni, amikor a férje olyasmiket csinál, amit ő nem helyesel, igaz? - Mikál, Mikál - próbáltam türelmesen megmagyarázni -, nekem most tizenhárom, tizennégy vagy talán tizenöt feleségem van. Ha mindegyik elkezdene minden piti apróság miatt panaszkodni, amit helytelenít, nem volna időm a királyságra. Ó, micsoda szidalmakat halmoztam Tirus királyának, Hirámnak fejére, amiért ilyen szerencsétlen alaprajzot küldött nekem a hárememhez - ha az átok parázs volna, hamuvá égett volna. Hová tette az eszét, amikor az építészei megmutatták neki a terveket? A seggébe, oda. Hát nem volt-e neki is saját háreme? Persze hogy tudnia kellett volna. Meg lennétek lepve, milyen messze kell mennetek egy vécéhez vagy egy melence tiszta vízért. Hol volt itt a diszkréció? A zajok áthallatszottak. Járásomkelésem nyilvános volt. Rengetegszer előfordult, hogy mikor kifelé mentem, az őket elrekesztő rácsos fakapuknál összegyűlt ágyasaim zavarba ejtő rivalgásának és hurrogásának kórusa kísért, néha pedig lelkesen megtapsoltak. Másfajta kockázatot vállaltam, ha saját lakosztályomba vittem be Bethsabét koitusz céljából. Ezt mindjárt a startnál kifigyeltem nála - soha többé nem akart elmenni. Bethsabé szégyentelenül tobzódott termeim tágasságában. Imádta a királyi méretű ágyat. - Itt legalább ki tudom nyújtani a lábamat, és hempereghetek - mondogatta, miközben kéjesen dorombolva vakargatta a bordáit vagy a combja belső oldalát. - Hadd lakjak itt veled. Tegyél engem királynéddá. Nem fogod megbánni. Olyan dolgokat fogok csinálni veled... magam se tudom, miket. Dúdolni fogsz tőlük, dalokat fogsz énekelni tőlük. - Vigyétek vissza - adtam ki az utasítást. - így is éneklek dalokat. Én se most szálltam le a falvédőről. Már a kezdet kezdetén is, amikor még titokban randevúztunk a saját palotarészemben, példátlan engedményeket és jutalmakat kért. Azt akarta, hogy nyíltan demonstráljam az érzelmeimet, és saját műteremlakást követelt magának a palotához csatlakozó egyik épületben. Efféle megoldásról még soha nem hallottam. - Ó, Dávid, Dávid, nagyon jól tudod te, hogy miről beszélek - mondta rendreutasító türelmetlenséggel. - Most, mikor már tudod, milyen egy óriási baszás, nem akarsz majd meglenni nélküle. - Óriási baszás? - Az, amit tőlem kapsz - mondta szigorúan -, és erről ne feledkezz meg. Mindennap látni akarsz majd engem. Mikor meg nem vagy velem, akkor haladni tudok a munkámmal. Ez is valami új volt. Miféle munkával? Az idők során nagyjából mindent kipróbált, független jövedelem utáni hiábavaló igyekezetében. Szőni akart, írni akart, festeni akart. - Festeni, mit? - mutattam rá gyorsan, azzal a bizonyossággal, hogy most aztán elgáncsoltam. Nekünk nem szabad festenünk. - A lábam körmét - mondta, és megmutatta a lábát. A kozmetikában nem ismert határt. - Vegyél meg nekem mindent. Tetszik ez az új szín neked, amit cinóberből, magentából, cseresznye- és skarlátvörösből meg gesztenyebarnából kevertem ki? Én pirosnak nevezem. Persze megcsináltattam neki a műtermet, és ha kitartott volna az írás mellett, előbb-utóbb valószínűleg megszereztem volna neki a szövegszerkesztő számítógépet is, ami után szintén ácsingózott. Mikor aztán Uriás meghalt, ő meg kibontott vitorlákkal behajózott a palotámba mint legújabb feleségem - nem volt hajlandó ágyasként jönni, és ellenállt minden rábeszélésnek, hogy

maradjon kinn, mint élettársam -, tüstént gondoskodtam számára azokról a pluszszobákról, amelyeket műteremnek, műhelynek vagy mindkettőnek használhatott. Bethsabé szeretett volna iparművészeti tanfolyamokat tartani, de többi asszonyom közül senkit nem érdekelt a tanulás. Vettem neki egy fazekaskorongot meg egy szobai égetőkemencét, amikor előbb a kerámiáért, aztán a cloisonné-ért bolondult. Születésnapi ajándékul kapta őket. Ő azonban többet akart: topázt és zafírt. Vettem neki drágakőcsiszoló berendezéseket. Amikor látta, hogy nem tudja eladni, amit csinált, és nem tud semmi kiemelkedőt alkotni, és hogy egész nap piszkos a keze, és a munkában tönkremennek a körmei, lelohadt a lelkesedése. Elkezdett azzal a gondolattal játszani, hogy feltalálja a fehérneműt. - Mi az, hogy fehérnemű? - Hadd találjam föl előbb. Teljesen igaza volt viszont a házasságunk előtt azzal a műteremmel, titkos, erkölcstelen találkozásaink szerelmi fészkével kapcsolatban. A lopott víz édes, és a titkon való étel gyönyörűséges, amint azt gyakran mondogattam neki. Erről személyes tapasztalatból kezeskedem. Gyakran voltam féltékeny a munkájára. Szerelmes voltam. Nem bírtam távol maradni tőle. Az elválás féltékenységet jelentett, márpedig erős a féltékenység, mint a halál, és kemény, mint a sír. Még egy dologban igaza volt: mindennap látni akartam, mihelyt rájöttem, hogy szerelmes vagyok belé, és mihelyt megtanultam tőle, milyen egy óriási baszás. Nem tudtam meglenni nélküle. Ezek az ő szavai voltak, nem az enyémek. Ő tanított meg arra is, hogyan kell trágárul beszélni és gondolkodni. Az én csábító, hízelgő, érzéki, amorális szívszerelmem olyan természetes volt, mint maga a természet, mind beszédében, mind a szerelem gyakorlati formáiban, melyek közül sok minden számomra túlságosan is szélsőséges újításnak tűnt. - Szeretnél seggbe baszni? - döbbentett meg a kérdéssel egy szép napon, amikor éppen a hasán feküdt, én meg könnyedén fölébe csúsztattam a lábam. Elhihetitek, ha azt mondom, hogy el voltam szörnyedve. - Iszonyú dolog ilyet mondani! robbantam ki tüstént, elképedve és hitetlenkedve. - Az az egyetlen, amit soha nem fogok megengedni neked - közölte velem rendíthetetlenül. - Már most megmondom. - Ki akarna ilyesmit? - tudakoltam. - Ez a legmocskosabb dolog, amiről valaha hallottam! - Akkor se fogom megengedni neked. - Még csak ne is említs ilyesmit. Honnan a csudából szedted egyáltalán ezt a mocskos és perverz ötletet? Bethsabé szikrányit sem jött ki a sodrából. - Egy régi ismerősömtől, egy kánaánita barátnőmtől, aki kéjnőként dolgozott. Együtt nőttünk föl, jó barátok voltunk. - Szégyellhetned magad, amiért csak gondolsz is ilyesmire. Ez borzasztó. Borzasztó! Annyira szennyes dolog, hogy még csak törvényünk sincs ellene! A puszta gondolata is eszelős! - Legyen neked, ahogy te akarod - mormolta ábrándosan. Lett is, ahogy én akartam, sokszor, nagyon sokszor, főleg a misszionárius pozitúrában. Ezenfelül kezdtem magam mérhetetlenül férfiasnak látni, hála Bethsabé önszántából tett, elgondolkodva elejtett megjegyzésének, miszerint nekem nagy péniszem van - sőt akkora, mint az egyiptomiaké, akiknek olyan a hímtagjuk, mint a szamáré, a magömlésük meg mint a lóé. Miután gratuláltam magamnak ehhez, még egyet-mást meg kellett tudnom. - Bethsabé, Bethsabé - kérdeztem színlelt gondtalansággal, hogy elrejtsem balsejtelmeimet -, honnan tudsz te ennyi mindent az egyiptomi férfiakról? - Tudom, hogy nem fogod elhinni - felelte -, de egy másik kánaánita barátnőmtől hallottam, aki szintén kéjnő volt. - Megint egy kéjnő? - kiáltottam fel. - Mire kellett neked annyi kéjnő barátnő? - A tanuláshoz - válaszolta. - Kitől lehetne jobban tanulni, mint a kéjnőktől? Mi bajod a kéjnőkkel? Tudod, Dávid, valószínűleg te is jobban járnál egy kéjnővel, mint olyasvalakivel, mint én. Egy kéjnőt egy cipó kenyérért felbérelhetsz, de a házasságtörő asszony a férfi életére vadászik. Ez mély benyomást tett rám. - Hol szedted ezt a bölcsességet? - Én találtam ki. Mostanában példabeszédeken dolgozom. - Már nem zsoltárokon? - Azt mondtad, rémesek, amiket csináltam. Örültem, hogy rekordidő alatt el tudtam zavarni a kreatív vállalkozásoknak erről a területéről; bosszantott, amiért azt hitte, hogy a kisujjából ki tudja rázni őket.

- A zsoltároknak még rímelniük sem kell - mondta. - Az Úr az én pásztorom - csúfoltam ki, amikor megmutatta nekem első próbálkozását. Megőrültél? Hová ragad a fantáziád? Ez szar, Bethsabé, tiszta szar. Hol a metaforaérzéked? Munkássá változtatod Istent, a közönségedet meg állatokká. Ez gyakorlatilag istenkáromlás. Miben nem szűkölködsz? Kérdéseket vetsz fel, ahelyett hogy megválaszolnád őket. Legalább javítsd ki „nincs hiányom"-ra, megspórolsz egy szótagot. Szerinted az enyémek mind túl hosszúak? - Egyik-másik mestermű - jelentette ki nyugodtan -, de megvan az a hibájuk, mint mindennek, amit írsz, hogy túl hosszúak. A pimasz, vállveregető rüfke. - A nincs hiányom jobb. - Nem gurultam dühbe, megőriztem az objektivitásomat. - Füves legelőkön se nyugtat senkit. Honnan szedted ezt a groteszk ötletet? - Te nem aludtál a szabadban soha? - Csak amikor muszáj volt. És semmi szeretetet nem éreztem azok iránt az emberek iránt, akik miatt muszáj volt. - A juhok a szabadban alszanak. - Mi nem vagyunk juhok. Ez a baj az egész koncepcióval. És itt van a másik nagy hiba. Vagy „a halál völgyében", vagy „a halál árnyékában", de nem mind a kettő. Nem jó az, hogy „a halál árnyékának völgyében járok". Ó, hagyd abba, Bethsabé, hagyd abba. Nincs neked fejed ehhez. Azt hiszed, zsoltárt írni az bakfitty? Térj vissza a makraméhoz. - Megkaphatom azt az alabástrom fürdőkádat? - Szeretnél te is egy alabástrom fürdőkádat? - kérdeztem Abigailtól, amikor útban kifelé benéztem hozzá. És meg kell vallanom, hogy amikor Abigail kecsesen visszautasított, és gyöngéden azt mondta, hogy serlege túlcsordul, a frázisok kezdtek a helyükre illeszkedni a fejemben, és a múzsa hamarosan rávezetett arra az ötletes elképzelésre, miszerint ha a tehenek elégedettek lehetnek, akkor a juhok meg a kecskék is, és nejem, Bethsabé beképzelt, kaotikus szómenésében talán mégis egy jó ötlet csírája rejlik. Azóta is hálás vagyok neki, amiért annyira lyukas a feje, hogy nem maradt benne semmiféle határozott emlék az Úrra meg a pásztorokra vonatkozó beszélgetésünkről. Így aztán zsoltárok és példabeszédek helyett Bethsabé feltalálta a fehérneműt, miközben én, a konstruktív energiák egyik olyan ihletett felbuzgásában, amelyek a szerelem gyakori, részegítő velejárói, belevetettem magam saját új, kreatív vállalkozásaimba. Még szinte körül se tudtatok nézni, én máris céhekbe szerveztem a templomi zenészeket, mi több: énekeseket is állítottam az oltár elé, hogy hangjukkal édes dallamokat szólaltathassanak meg, és naponta dicséreteket zengedezhessenek énekeikben. Miközben ő szorgalmasan tervezte a fehérneműt, én föltaláltam a kórust. Nem tudom, miért nem jutott valakinek a kórus már előbb az eszébe. És mihelyt megvolt a kórusom, lázasan munkába is állítottam, és alig több mint két hét alatt megkomponáltam h-moll misé-met, Mozart Requiem-jét és Hándel Messiás-át. Egyik nap berohantam a szobájába, hogy csak az ő fülének szánva, elfütyörésszem frissen elkészült Alleluja-kórusomat, de nem jutottam benne messzire: elhallgattam és tátott szájjal csak bámultam, amikor Bethsabé levetette a köntösét, hogy megmutassa azt a ruhadarabot, amit a csupasz bőrén viselt alatta. Kurta, libegős, hússzínű ruhadarab volt, valami meglehetősen áttetsző, vékony anyagból készült, körbefogta a derekát, aztán valahogy, komikus és nevetséges benyomást keltve, két fityegő hengerként lógott lefelé a két combján. - Tetszik? - kérdezte, és csábító pózt öltve mutogatta magát. - Mi ez? - Fehérnemű - mondta. - Én találtam föl. Ruhadarab. - Férfinak vagy nőnek? - Mi a különbség? - Nagy a különbség - magyaráztam. - Asszonynak nem szabad férfiruházatot viselni, sem férfinak asszonyruhába öltözni. - Ki mondja? - Mózes V. könyve, a Deuteronomium, az mondja. - Fütyülök rá - mondta csípősen. - Én egymillió dollárt fogok ezen keresni. Minden nő ilyet akar majd. Ezer varrógépre lesz szükségem. - Nekünk nincsenek varrógépeink. - Találd fel őket. Ha én fel tudtam ezt találni, te is fel tudsz találni egy varrógépet. Hát nem csinos? Bugyogónak neveztem el.

- Bugyogónak? - Hát nem bugyogsz fel tőle? ' - És mire való? - Hogy szexibb legyek, hogy a nők jobban csábítsák a férfiakat. Itt vannak ezek a kisebb csipkések, ezeket bugyinak nevezem. Ezeket meg bikininek. Beválik? - Honnan tudjam, beválik-e? Húzd le, hadd férjek hozzád. - Beválik. Nem keresett rajta egy centet sem, és hamarosan már valami mást követelt. De amit anyagiakban kért tőlem, az mind semmi volt ahhoz képest, amit akkor kezdett követelni, amikor másodszor lett terhes tőlem. - Miért ne nevezhetnénk Királynak? - vetette fel megint a körülmetéltetésekor, átlátszó kétszínűséggel. Ehelyett Salamonnak neveztük el. Azon az első napon, ott a tetőn, kis híján nem feküdtem le Bethsabéval, amikor azt a tájékoztatást hozták, hogy ez a nő, akire olyan mohón vágyom, Bethsabé, Eliám leánya, a hitteus Uriás felesége, azé a hűséges szolgámé, aki aznap is a csatatéren háborúzott értem az Ammon gyermekei ellen. A hitteus Uriás? Mit csináljak? Tudjátok, nem hiányzott belőlem teljesen a lelkiismeret. Kezdeményezőképességem meggyöngült. De ekkor, még éppen idejében, megszólalt az Ördög, erőt öntött csüggedő lelkembe, és megadta szívemnek a szükséges bátorságot ahhoz, hogy legalább egy kicsit sutba vessem az óvatosságot, és elkezdjek annak a másik dobosnak a makacs ritmusára menetelni. Adjuk meg az Ördögnek, ami neki jár. - Eriggy, kapd el - hallottam a vidámsággal és iróniával átszőtt hang útmutatásait. - Tedd magadévá, te tökfej. Gyerünk. Baszd meg rendesen. Kívánod, nem? Mire vársz, ostoba? Király vagy, vagy nem? - Te vagy az, Isten? - kérdeztem gyámoltalanul. - Mefisztofelesz. - A rosseb egye meg - nyögtem föl csalódásomban. ~ A lelkemet akarod? - Van nekem szükségem lelkekre? - szólt a gúnyos válasz. - Én csínyeket akarok, nem lelkeket. Nevetést akarok, mulatságot. Hozasd ide. Siess. Mielőtt még befejezi a szárítkozást és lemegy. Csak nézd meg azokat a csöcsöket. Óóó, oóóó, oóóó! - Jó lesz ez? Szabad? - Hát persze hogy szabad. Nem te vagy a király? - Nem tiltja a törvény? - Ha a törvény tiltja, a törvény szamár. Ő férfinak és nőnek teremtett benneteket, nem? - Mit csináljak? - Amit akarsz. Vágjál bele. Kapd el. Verj be neki. Dugd meg. Ki voltam én, hogy vitatkozzam vele? Ki tudott volna ellenállni az ilyen finom rábeszélésnek? Így hát hírnököket küldtem, akik egy mellékajtón behozták őt a palotám egyik szobájába; utasításaik szerint fátylat és köpenyt viselt. És még aznap lefeküdtem vele, mert megtisztult tisztátalanságából, és amikor visszaküldtem a saját házába, nagyon hiányzott, így aztán másnap megint lefeküdtem vele, és azután való nap megint, mert minden alkalommal jobban hiányzott, amikor elment, és azt akartam, hogy visszajöjjön. Mindig magától értetődőnek vettük, amikor eljött hozzám, hogy megtisztult az ő tisztátalanságából. Vagy nem törődtünk vele. Tiszta, tisztátalan, mit számított? Ilyesmiket különben is csináltunk. Hét napig feküdtem vele, aztán még hét napig. Az a helyzet, hogy rajta kívül nem tudtam másra gondolni, folyton csak vele akartam lenni, még a szavát is hallani akartam. Egyre csak epekedtem utána. Nem tudtam kiverni a fejemből. A nap bármelyik órájában, bármiféle más tevékenység közben, ott pörgött és csillogott az agyamban. Hosszú ideig semmi másra nem tudtam koncentrálni. - Soha nem éreztem még ilyet - vallottam be őszintén, megadó sóhajjal. Így aztán minden reggel magamhoz hozattam, aztán délután megint, mert rájöttem, azt akarom, hogy mindig a kezem közt legyen, nedves ajka a számon, meleg lehelete a nyakamon, és aztán az történt, hogy szinte egy szempillantás múlva millió és egy dolgot kért tőlem, amit soha nő még azelőtt nem kért.

- No, Dávid - szólított meg szigorúan az első hét végén -, mit fogunk csinálni? Döntened kell. - Miről? - Szemtől szembe álltunk, és halvány segédfogalmam se volt, mit akar ezzel mondani. - Rólunk. Te nem tudsz nélkülem meglenni. Soha még egy férfi se tudott. Egészen Uriásig, mint az legnagyobb bosszúságomra utóbb kiderült. - Ágyasommá foglak tenni. - Nem vagyok hajlandó az ágyasod lenni. Elfelejted, hogy férjnél vagyok. Mit fogsz csinálni, amikor Uriás visszajön? - Kapitánnyá teszem egymillió fölött, és újra elküldöm. - És a másik, amit nem szeretek, hogy megpróbálsz úgy tenni, mintha idegenek lennénk, valahányszor idehoznak. Soha nem érintesz meg és nem csókolsz meg, amikor valaki más is jelen van. Soha nem mondod, hogy szeretsz, csak mikor egyedül vagyunk. - Meg vagy te őrülve? - kiáltottam fel. Nem hittem a fülemnek. -Nős ember vagyok! Nem akarom, hogy Mikál, Abigail, Ahinoám, Maáka, Haggit, Abitál vagy Egla rájöjjenek, mi van köztünk. - Na és ha rájönnek? – vitatta zsémbesen. - Nem gondolod, hogy az összes többi embered már úgyis mind tudja, miért hozatsz ide? - Megkövezhetnének téged házasságtörésért. - Téged is. - Én férfi vagyok. Továbbá én vagyok a király. Nem akarok emiatt semmiféle botrányt. - Akkor adjál nekem egy saját házat, és te gyere oda. Meg leszel lepve, milyen gyakran akarsz majd velem lenni. Gyakrabban akartam vele lenni, mint ahogy bármelyikünk is el tudta volna képzelni. Időnként megszidott, amiért értesítés nélkül rátörtem, és akadályoztam a munkájában. Azt hiszem, így van nagyon szerettem az asszonyaimat, jobban, mint ahogy ők szerettek engem, és jobban élveztem, ha lefekhettem velük, mint ahogy ők élvezték velem a dolgot, egészen Bethsabéig. Ő aztán forróvérű volt. Legalább annyira kívánta, mint én, és hamarosan felfedeztem benne még valami szertelenségét: ha én nem élveztem el olyan gyorsan, ahogy reméltem, akkor ő élvezett úgy, mint amikor egy róka farkán sorban felrobbannak a petárdák: olyan csodálatos, megbotránkoztató rumlikban robbant ki saját csúcsát elérve, amelyek példátlanul izgalmasak voltak és a szomszédságban kezdtek szóbeszéd tárgyává válni. Ki hallott már ilyesmit? Ő ezt orgazmusnak nevezte. Jó pontokat is kaptam tőle, amiért többszörös élvezetet szereztem neki. - Csak akkor csapok ekkora lármát, amikor veled vagyok - jegyezte meg gyakorta, valamiféle töprengő és elégedett kimerültséggel, fehér arcán még mindig az izgalom rózsaszínével. - Huuuú! Pompás érzékkel rendezte úgy, hogy jól érezzem vele magam, ami megfizethetetlen tulajdonság egy nőben, és ez további különleges dimenziót adott mámorító szexuális együttléteinknek, mint ahogy az a becses elismerése is, miszerint olyan vagyok, mint az egyiptomi férfiak, a hímtagom akkora, mint egy szamáré, a magömlésem meg mint egy lóé. Nem mindennap halmoznak el efféle túlzásokkal egy férfit. - Aznap láttam először - vallotta be nagy meglepetésemre -, amikor ugráltál és teljes erődből táncoltál az Úr előtt a díszmenet élén, és megmutattad magad az egész világnak. Jól megnéztem magamnak. Azt kellett hinnem, hogy a feleséged szerencsés asszony. Irigyeltem. Nem tudtam túltenni magam rajta, hogy milyen jól vagy eleresztve. Akkor határoztam el, hogy megismerkedem veled. Egy király meg minden... ki tudna ennek ellenállni? Így aztán elkezdtem minden este a házam tetején fürdeni, hogy felhívjam magamra a figyelmedet. - Kétségkívül az övé volt a legmosdottabb test Izráelben, mire én rávetettem a szememet. Hány törvényt szegtünk meg bűnös, heves őrjöngésünknek azokban az első boldog napjaiban! Milyen gyakran, hány meg hány órányit fürödtünk az izzadságunkban derékig! A hasa olyan volt, mint a zafírokkal berakott fényes elefántcsont, az orcája hasonlatos a drága füveknek táblájához, amelyek illatos plántákat nevelnek: az ő ajka liliom, melyről csepegő mirha folyik. Ez volt az én szerelmesem, aki annyi mindenbe bevezetett engem, és olyan kimondhatatlan édességgel töltötte el a lelkemet megtanított rá, hogy kimondjam, „szeretlek", és komolyan is gondoljam, és gyöngéden rátegyem a kezem, ámbár mások is látják. Kielégíthetetlen voltam. Amikor már majdnem eljött az ideje, hogy újra együtt lehessünk, az előlegezett gyönyörűség lázas állapotába kerültem, alig vártam, hogy újra bemehessek az ő kertjébe, és ehessem annak drágalátos gyümölcseit, telizabálhassam magam, és mégse kapjak soha csömört. Ő még nálam is meglepettebben jött rá, hogy hamarosan ő lett az, aki megkérdezte: „Mikor látlak megint? Hamarosan?"

Kezdetben majdnem mindig hamarosan látott. Jobban élveztem, mint bármely más nőt, akit csak valaha ismertem. Ő akkor nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy szerelmes belém, és ezt még most sem tagadja. Én pedig igencsak szerelmes voltam belé. És pompás érzés volt tudni, hogy szerelmes vagyok. Már maga a bőre, az a porózus, világító hártya, amely körülhatárolta számomra egyedülálló önazonosságát, a leggyönyörűbb csoda volt a szememben. Itt-ott volt rajta egy-egy hiba - szeplő, karcolás, pattanás -, ellentétben tökéletes Abiságommal, aki makulátlan. Ez nem számított. Bálványoztam a létét, a tényt, hogy van. Élveztem, ha megérinthettem. Bámultam és bámultam; ő meg visszabámult, magába ivott a szemével. Még a térdcsontja is izgalmas volt, akárcsak lábszárának és nagy lábfejének ívelt vonalai, mintha a földön egyedül neki lettek volna ilyen esetlen, furcsán formált vonásai. Szerettem meztelenül bámulni. Szerettem olyankor tanulmányozni, amikor hímzésébe merülve hálóingben vagy bugyiban üldögélt, orrán a szemüveggel, ujjai közt a rezzenetlen hímzőrámával. De a legjobban szerettem apró arcába, csintalan, fondorkodó szemébe nézni, elveszíteni magam az öntudatlan félmosolyában meg-megcsillanó számítgatás megfejtésében. Kincsként becsültem fenekének súlyosságát és ingerlő kerekdedségét. Nem tudtam elhinni iránta való érzelmeim gyöngédségét, és nem tudtam hozzájuk szokni. Elborítottak a róla való álmodozások. Amikor hajnalban fölébredtem, mindennap az volt a legelső vágyam, hogy odatelefonáljak imádottamnak, és bálványozó, buján dédelgető üzeneteket hagyjak üzenetközvetítő masináján, de hát persze akkoriban még nem voltak sem telefonjaink, sem magnetofonjaink. Órákon át öleltem őt egyhuzamban, és magától értetődőnek tartottam, hogy életem minden napján tetszésem szerint vele hálhatok, amikor csak akarok, amíg fel nem virradt a végzetes nap, és rajta volt a nők baja: hangosan és elkeseredten kárhoztattam a sorsot, amiért meg kell tartóztatnunk magunkat. Bethsabé először enyhén meg volt lepve állapotával szemben tanúsított viszolygó magatartásomon; aztán, amint tovább sopánkodtam, azzal az elnéző, de gúnyos tekintettel meredt rám, amelyet az ember általában az ostoba szenteskedőknek tartogat. - Ahogy akarod - mondta. Olyan gőgös és lebecsülő volt a modora, hogy balfácánnak éreztem magam, és defenzívába szorultam. - Rosszul éreznéd magadat - tiltakoztam sután. - Na és akkor? - Tényleg szabad? - Ki tilthatja meg? - Ha valaki rájönne, elszigetelnének bennünket az emberektől. Hét napig. - Ki jönne rá? És ha igen, még több időnk lenne együtt. - Tényleg lehet ezt? - kérdeztem naivan. - A havibajod idején? - Tiltaná törvény, ha nem lehetne? - Nem ocsmány ez? - Nem. - Csináltad már? - Mit gondolsz, mindenki ilyen finnyás? - És mi van, ha... a virágod rám tapad? - Megmosakszol. - Hét napig tisztátalan leszek. - Ne kürtöld szét. - És az egész ágy tisztátalan lesz, amin fekszem. - Azt se kürtöld szét. - Nem vagyok biztos benne, hogy akarom-e. - Legyen neked, ahogy akarod. - Lustán elfordult tőlem, én meg hülyének éreztem magamat. Ezúttal úgy csináltam, ahogy ő szerette, természetesen megint a misszionárius pozitúrában, és annyira ujjongtam a tudattól, hogy azt csinálom, amit csinálok - mirabile dictu, nem rogytam holtan össze, és nem is szigeteltek el az emberektől -, hogy alig vártam következő menstruációs ciklusának a megérkezését, amikor megint úgy csinálhatom, ahogy ő szereti. Sajnos, erre nem került sor, mert az egerek és emberek legjobban kidolgozott tervei is gyakran gajra mennek. Eljött a húsvét és elmúlt, anélkül hogy betartottuk volna, ha hiszitek, ha nem, aztán meg ahelyett, hogy menetrendszerűen megjött volna a vérzése, két olyan kis szó jött helyette, amelyek még a legunalmasabb házasságon kívüli viszonyokban is mindig melodramatikus reakciókat keltenek. Bethsabé elküldvén megizené nekem ilyen szóval:

- Teherbe estem. - Mi a szent szar! - adtam kifejezést felsikoltva saját érzelmeimnek. Ott álltam egy teherbe esett barátnővel. Nos, az abortusz akkoriban persze törvényellenes volt. Bethsabé pedig nem volt az az önfeláldozó fajta, aki kockára tette volna a saját biztonságát az enyémért. Három hónapja nem feküdt le a férjével. Ez kínosabb zűrnek bizonyulhatott számomra, mint Abner megölése. Mi a frászt csináljak? - Most aztán - figyelmeztettem - tényleg megkövezhetnek. Házasságtörést követtél el. - Akkor téged is megköveznek - felelte. - Te is házasságtörést követtél el, és ráadásul még megkívántad a te felebarátodnak feleségét. - Én férfi vagyok. Férfiakat ilyesmiért nem köveznek meg. - Gondolod, hogy ez segít? Írva vagyon, hogy ha egy férfi házasságtörést követ el egy másik férfi feleségével, a házasságtörő férfi és nő mindketten haljanak meg. Ez rád is vonatkozik. - Hogyhogy ilyen sok mindent tudsz erről? - Gondolod, hogy nem néztem utána? Szeretem ismerni a jogaimat. Te pont akkora bajban vagy, mint én. Ha rajtakapnak valamely férfit, hogy férjes asszonnyal hál, ők mindketten is meghaljanak. Ezt is megtalálod, írva vagyon. Jobb lesz, ha gyorsan kitalálsz valamit. - Az ám, csakhogy én király is vagyok, és én döntöm el, kit kövezzenek meg és kit ne. - Gondolod, hogy ezt megúszod? - Csak nem fogsz elárulni? - Ezt ne fogadd le! - Kerítsétek elő Uriást! - Be kell ismernem, azt hiszem, én voltam az, akiből előtört ez a kiáltás. Ezzel aztán bekövetkezett az a restaurációs komédiába illő hátborzongató contretemps, ami óhatatlanul előbb idétlenségbe, aztán pedig tragédiába torkollott, melynek során elviselhetetlen gyász sújtott le rám, és összeomlottam attól az iszonyatos tudattól, hogy újszülött gyermekem miattam lett beteg és ítéltetett korai halálra. Így mondta Nátán. Szegény kis jószág lázban égett, és belehalt szomjúságába és éhségébe. Kiszáradt és elsorvadt, és én ezt nem tudtam végignézni, ugyanúgy nem, ahogy Hágár egy évezreddel korábban nem bírta végignézni, letevé a gyermek Ismáelt egy bokor alá, és elméne s leüle egy nyíllövésnyire tőle, mert nem tudta nézni, hogy a gyermek meghal. Holott Ismáel már elmúlt tizenhárom éves, elég idős volt hozzá, hogy kigúnyolja és veszélyeztesse Izsákot. Az én csecsemő kisfiam még pici volt és vörös. Még ki sem nyílt a szeme, olyan volt, mint holmi fölösleges kopoltyú. Az alatt a hét nap alatt ezerszer is ott visszhangoztak a fülemben azok az ősi, megindító szavak, Hágárnak, annak az egyiptomi szolgálóleánynak a szavai, akit kamasz fiával kiűztek Ábrahám kebeléből Berseba pusztájába egy kis kenyérrel meg egy tömlő vízzel, ami hamarosan elfogyott. - Ne lássam, mikor a gyermek meghal. De Isten Hágárnak az életben maradás ajándékával válaszolt. - Kelj fel, vedd a gyermeket és viseld gondját - szólította meg Hágárt az égből -, mert nagy néppé teszem őt. Nagy néppé, ígérte Isten, akinek a keze mindig az emberek ellen jár. Megint egyszer az Ő kiszámíthatatlan útjainak egyikén járt el. Nekem egy árva szót se volt hajlandó vetni. Elemésztette kicsiny gyermekemet. Hogy bocsáthatnék meg Neki valaha? Nátán azt mondta, hogy Ő hajlandó lenne. Én még mindig nem bocsátottam meg Neki ezért, bár úgy érzem, nagyobb szükségem lenne az én Istenemre, mint valaha, és jobban hiányzik nekem, mintsem szeretném, ha Ő ezt tudná. És nem hiszem, hogy Ő elfelejtett engem. Semmi rossz szándékom nem volt, amikor üzentem Joábnak, küldje vissza hozzám a hitteus Uriást Ammon csatatereiről, azzal az ürüggyel, hogy tudósítson a történtekről. Semmi mást nem akartam, csak azt, hogy Uriás háljon az ő Bethsabéjával. Ha én megtehettem, ő miért ne? Úgy terveztem, hősnek kijáró fogadtatásban részesítem, feltüzelem egy kis borral, aztán rászabadítom a feleségére, az én izgalmas szeretőmre. Lehetett volna ennél jóindulatúbban eljárni vele? Úgy terveztem, ezzel elrejtem zavarba ejtő kilengéseinket a városban mindazok előtt, akik még nem voltak beavatva viszonyunk igazi természetébe. Ragyogó ötlet volt - csak nem Uriás számára. Akkori donkihotés elképzelésem nem ritka a frissiben szerelembe esett férfiak közt: azt hittem, minden eleven férfi olyan kiéhezett a szexre, mint én voltam szerelmem tárgyára. A kenetembe azonban légy hullott, mert Uriás nem tartozott közéjük.

Nehezen tudtam egyenesen a szemébe nézni, amikor behozták elébem. - Gyere be, barátom, gyere be, fiam - üdvözöltem túláradó szívélyességgel, mert azt akartam, hogy teljesen fesztelenül érezze magát. -Gyere be, derék Uriásom, és mosd meg lábadat. El se tudom mondani, mennyire örülök, hogy itt vagy. - Ez igaz is volt. - Mondj el nekem mindent, mondd el, mi történik Ammonban, Rabbánál. Szükség van rám? - Alig érdekelhetett volna valami kevésbé, mint aminek az elbeszélésére felkértem, és alig figyeltem oda, amikor lelkendezve elmesélte, milyen derekasan viselkednek az embereim, és a hadiszerencsénk, ha lassan is, de kedvezőre fordul. A futárok naponta többször is hozták-vitték a híreket, még szombatnapon is. - Derék, jó, nagyon jó - sürgettem, hogy minél hamarabb befejezze, mert ugyanolyan mohón szerettem volna ágyba bújtatni Bethsabéval, amilyen mohón én magam oly gyakran együtt voltam vele. - Igyál most egy kis bort. Olyan jelentéseket hoztál, amilyeneket hallani akartam, és boldoggá tettél. Most pihenj, tedd le a terhet a válladról. Akarod még egy kicsit áztatni a lábad? - Azt hiszem, már elég tiszta. - Én is. Menj a te házadba és pihenj. Érezd jól magad. Küldök a konyhámról egy adag húst neked meg a feleségednek, lakomázzatok. - Én nem - mondta Uriás nyomatékosan, amivel jól megrémített. - Miért nem? - kiáltottam föl. - Amíg szolgálatban vagyok, a te szolgálatodban, addig nem. - Tekintsd magad ma éjszakára fölmentve a szolgálatom alól -mondtam kényszeredett nevetéssel. ízlik a bor? Igyál még. Vidd el az egész fiaskót. Küldök még pár palackkal, mikor elküldöm a húst. Menj most haza, Uriás. Azt mondják, csinos feleséged van. Menj a te házadba, és nyomás, stuppold meg. Tedd be neki egyszer-kétszer rendesen. Megszerezted hozzá a jogot. Távozz most tőlem, és menj haza a feleségedhez. Azt hiszitek, kapott az alkalmon? Miután még egy kicsit ivott, eltántorgott a színem elől, erősen szél alá dőlve, mint aki részeg és fáj a lába. Mély sóhaj szakadt ki belőlem, amikor elment, és magam is jól meghúztam a borosflaskát. De ahelyett, hogy, mint vártam, elhagyta volna a palotát, a nyakas kurafi elkvártélyozta magát a földön éjszakára az egyik bejárat mellett, ott posztoló többi katonám közt. Amikor ezt megtudtam, sietve odamentem hozzá, de már nem gratuláltam magamnak olyan túláradóan. - Uriás, kelj fel, menj haza - kezdtem noszogatni méltóságteljes, parancsoló hangon, ami azonban már a második vagy a harmadik szónál megalázó, zűrzavaros és szánalmas könyörgésbe fúlt. - Miért hálsz itt, ilyen kényelmetlenül? Uriás bűzlött a bortól, és felfújta a mellét, amikor válaszolt. - Addig nem, amíg Júdából és Izráelből való bajtársaim sátrakban táboroznak -jelentette ki nagy megrökönyödésemre. - Mi a jó abban nekik, ha te itt kucorogsz? - érveltem. - Menj haza, a jó puha ágyba. A jó meleg molett feleséged mellé. Már küldtem ennivalót meg erős borokat, palackszámra. Miért vagy ilyen smok? - Nem - jelentette ki Uriás hunyorogva -, amíg az én uram, Joáb, és az én uramnak szolgái a mező színén vágynak a táborban. Hogy mennék bé az én házamba... - Igen, menj bé a házadba - feleltem. - ...hogy egyem és igyam, és feleségemmel háljak? Úgy élj te és úgy éljen a te lelked - fogadkozott -, hogy nem mívelem azt! - Míveld azt, kérlek, míveld azt - könyörögtem neki, miközben csak az önfegyelem gigászi erőfeszítésével tudtam magam visszatartani, nehogy elkapjam a torkát és úgy megrázzam, hogy belehal, vagy belemarkoljak a saját hajamba és a tehetetlen frusztráció görcsös rohamában az utolsó szálig ki ne tépjem. - Uriás, kérlek, menj haza - nyüszítettem. -A bajtársaid is azt szeretnék, ha jól éreznéd magad. Nincsen csak e jó is az embernek hatalmában: hogy egyék, igyék és azt cselekedje, hogy az ő elméje lakozzék gyönyörűséggel? Hát nem tudod ezt? Igyál még egy kis bort - dobtam be végül, amikor meg se moccant, és nem engedett. Ám berúgatni nagy hibának bizonyult. Nem lett volna szabad megfeledkeznem róla, hogy az ital serkenti a vágyat, de gyöngíti a teljesítményt. Amikor herkulesi módon meghúzta a palackot, és zajosan megtörölte a száját, megfordult velem a világ. Egy második hatalmas korty után vidám ujjongásban tört ki, aztán tántorogva matróztáncba kezdett, és vidáman kurjongatott, míg csak föl nem bukott, hogy majd keresztülbukfencezett azon a tök fején. Dühbe gurultam. Megint lehúzott egy jó adagot, és aztán már láttam, hogy ez az elázott fafej lassan mindennel elveszíti a kapcsolatot, ami

engem érdekel. Csüggedő szívvel csak ácsoroghattam ott, amikor kimerülten lehuppant a földre egy hamisan énekelt trágár ballada kellős közepén, amely egy lányról szólt, aki egyszer megengedte neki, hogy eljátszadozzon az uncili-smuncilijával. - Uncili-smuncili? Kérlek, mi az? De Uriás már kiütötte magát, így nem lettem egy szikrányival se okosabb. Bethsabét nagyon rossz hangulatba hozta szerencsénknek ez a balra fordulása. Hogyan is érezhetné magát egy viruló szexbomba, amikor szembekerül a ténnyel, hogy a férje vagy három hónapos távollét után nem akar vele lefeküdni? - Uriás egy részeges gój - indokolta meg a dolgot lenézően, összeszorított ajakkal, miközben én alaposan megszemléltem, hátha találok benne valami hibát, amely addig elkerülte a figyelmemet, de amelyről tud a hitteus Uriás, aki régebben ismeri a testét. - Gondolod, hogy lehetett valami más nője, odakinn Ammonban? Lefogadom, hogy volt. - Igazad lehet - feleltem vidáman. - Énekelt valamit egy lányról, aki egyszer megengedte neki, hogy játsszon az uncili-smuncilijával. - Az én voltam - mondta Bethsabé velősen. Közös elhatározásunk lett hát, hogy továbbra is Jeruzsálemben tartjuk Uriást, és legalább még egyszer kísérletet teszünk vele, de a rákövetkező nap még nagyobb megpróbáltatást hozott. Ígéretesen kezdődött ugyan, amikor másnaposan, a kábult amnézia állapotában fölébredt. - A kutyafáját, biztos rémesen viselkedtem - mentegetődzött szégyenlős vigyorral. - Az égvilágon semmire nem emlékszem, mit csináltam az éjjel, de semmire. Reményeim újra fölszárnyaltak. - Nem emlékszel semmire? - Egyáltalán semmire - biztosított a hitteus Uriás. - Attól fogva nem emlékszem semmire, mi történt velem az éjjel, de egyáltalán semmire, amikor elhatároztam, hogy lefekszem a palotád földjére, és itt töltöm az éjszakát a te őreiddel, és nem megyek a házamba. Éreztem, ahogy reményeim hamvukba halnak. - Erre azért emlékszel, mi? - Te részeg fasz, tettem hozzá magamban. Nem tudok rá visszaemlékezni, éreztem-e valaha valaki mással kapcsolatban ekkora csüggedést. - Kaphatnék, kérlek, egy kicsit a kutya szőréből, amelyik megharapott? - Uriás, menjél most haza - utasítottam atyaian, aztán átkaroltam a vállát, és nagy erőfeszítéssel megpróbáltam olyan jóakaratú zsarnoknak mutatkozni előtte, amilyen csak valaha Isten földjén élt. Bőven van bor a házadban, amit tegnap küldtem neked. Menj hát a te házadhoz, menjél, most mindjárt, ebben a percben, és mosd meg lábaidat. Megint piszkosak. Csak nézd meg őket. Hosszú hadjárat volt ez mindkettőnk számára. Engedd el magad, az én engedélyemmel. Igen, engedélyt adok rá. Amit tegnap a te kedvtelésedre küldtem, az étek, a hús, mind megromlik, ha nem élvezed még ma. - Konokul ellene szegült kérlelésemnek, csak állt mozdulatlanul, mozdíthatatlanul, mint egy faoszlop. -Bájos feleséged van, azt mondják, bájos - tértem rá egy teljesen új csapásra -, és szenvedélyesen vár rád otthon, csábító tunikában, magasan a szexis térde fölött libegő miniszoknyában. Átküldetett érdeklődni felőled, amíg aludtál, sokszor átküldetett érdeklődni felőled. Szerelmesen vár rád, azt mondják nekem, szerelmesen, ó, milyen szerelmesen! Hát nem szereted? - Én szeretem a feleségem. - Akkor menj haza, és baszd meg. Te tetves, makacs strici, folytattam magamban. Miért csináltatod velem végig mindezt? - Nem létezik - jelentette ki hangosan és büszkén, és kidüllesztette a mellét, mint az az ember, aki a nélkülözések és a becsület glóriájának szentelte az életét. - Nem, amíg Izráel és Júda nemzetsége sátorban vagyon, és a mező színén Ammonban a táborban. Tüstént indulok is vissza hozzájuk. Egy frászt! Dehogy csinálsz te ilyesmit! - Nem, derék, hűséges Uriásom - szólt a válaszom. - Most nem mehetsz vissza. Parancsokat kell küldenem veled, és nem lesznek kész, csak holnapra. Még egy napra itt kell maradnod. És még egy éjszakára. Vedd úgy, hogy szabadságon vagy. A bajtársaid elvárják tőled, hogy engedd el magad egy kicsit, és leld gyönyörűségedet a feleségedben, amíg alkalmad van rá. Ne hagyd őket cserben. Drukkolni fognak neked. Hogy fogsz a szemükbe nézni, ha nem teszed? Szégyent hozol rájuk, ha nem végzed el egy férfias férfi munkáját egy olyan bájos nővel, amilyen, mint hallom, a feleséged. Azt mondják, csinos, azt mondják, vibrál körülötte a levegő, azt mondják, szenvedélyesnek látszik. Óóó, óóóó, óóóóó, te strici! Menj haza, Uriás, menj haza, most rögtön. Tedd, amit mondok. Menj haza most a feleségedhez. Meg az uncili-smuncilijához. - Tisztátalan leszek, ha lefekszem vele.

- Na és. Akkor tisztátalan leszel. - Akkor még három napig nem mehetek vissza a csatába. - Miért ne? Te gój vagy, még csak nem is vagy zsidó - emlékeztettem durván. - A legjobb barátaim közül néhányan zsidók. - Menj haza, és baszd meg a feleséged! - üvöltöttem. - Úgy élj te - fogadta meg hajthatatlanul, a fejét rázva -, és úgy éljen a te lelked. .. , - Én feloldozlak - ígértem neki széles vigyorral, miután úrrá lettem dühkitörésemen. Te rohadt strici, káromoltam magamban. - Megengedem neked, hogy tüstént visszamehess a csatába. - Te mocskos strici. -Kérlek hát, menj haza. - Cinkos kacsintással közelebb léptem hozzá, és egyenesen a fülébe sugdosva folytattam. - Ó, el tudom képzelni a feleségedet, amint ott fekszik, és epedve vár, sóhajtozik és liheg a szerelem édes előérzetében, amit neked szeretne adni, asszonyi boldogságában, oly hosszú távolléted után. Ó, Uriás, Uriás, mennyire irigyellek, mennyire szeretnék a helyedben lenni - csábítgattam az igazságnak megfelelően. Nincs az a sziszegő kígyó, aki ravaszabbul kísérthetett volna, nincs az a Jágó, aki sötétebben ármánykodott volna. - Lefogadom, hogy mint a veres cérna, az ajaki olyanok. Szinte magam előtt látom. A hasa mint a liliomokkal megkeríttetett gabonaasztag. A tomporának kerületei olyanok, mint a mesterember kezétől csináltatott kösöntyűk, az emlői pedig mint a szőlőnek gerezdjei. Szép a te szerelmed, ímé, mindenestül szép. Lefogadom, hogy semmi szeplő nincsen ő benne. - Tudtam, hogy van bőven. - A szemei olyanok, mint a galamboknak szemei a vizek folyásánál, tejben mosdottak és szépen helyheztettek. A fogai hasonlatosak a szépen megnyíretett juhoknak seregéhez. Siess, Uriás, siess, mert a te szerelmesed olyan lészen néked, mint az őznek vagy a fiatal szarvasbikának, a mirhának hegyén és a tömjénnek halmán. - Kaphatnék még egy kicsit annak a kutyának a szőréből, amelyik megharapott? Ez kifogta a szelet a vitorlámból. Odanyújtottam neki a palackot. Kezdtem föladni a dolgot, bár azért egész nap próbálkoztam vele. Nem volt tréfadolog: még ettem és ittam is Uriással, minden falatnál és minden kortynál egyre azt ismételgetve, hogy „Uriás, menj haza" - pont olyan fárasztó volt a társasága, mint Salamoné -, aztán, amikor minden szó hiábavalónak bizonyult, még be is rúgattam újra. - Uriás, menj haza - rimánkodtam a hajthatatlan tökfejnek, míg csak bele nem rekedtem az erőlködésbe, és torkig nem lettem annak ismételgetésével, hogy „Uriás, Uriás, menj haza, és baszd meg a feleségedet". De mikor eljött az este, úgy váltunk el, hogy mi sem változott: megint a palotámban vetett ágyat magának az őrség szolgáival együtt, és az ő házához nem méne alá. Én meg csak ültem mogorván és ittam, míg csak minden bor el nem fogyott a hálószobámban. Mi mást tehettem volna Uriással, mint amit tettem? Nem volt-e jobb a nemzet egysége szempontjából, ha eltussolom ezt a kormányzati botrányt, ha tudom? Ki kárhoztathatott azért, amiért megpróbáltam? Mint kiderült, Isten kárhoztathatott, ha ugyan Nátán igazat mondott nekem. Nátán folyton mindenféléről álmodik, ezért időnként bizonyos dolgokban igaza kell legyen. Nátán az egyetlen ismerősöm, aki Istennel álmodik. Minket, többieket, sürgetőbb ügyek nyomasztanak, amikor alszunk. Nem tudom, kinek az ötlete volt, hogy küldjük vissza Uriást az ammonita háborúba, hadd pusztuljon el. Nevezzük az Ördög művének, bár ez a védekezés nem tett valami mély benyomást Nátánra, amikor meghozta nekem a rossz hírt az eljövendő katasztrófákról. De én voltam az, aki visszaküldtem Uriást a Joábnak szóló levéllel, amely így szólt: „Állassátok a hitteus Uriást legelöl a legkeményebb harcon; és hátul fussatok el mellőle, hogy megölettessék és meghaljon." Joáb engedelmeskedett, és állatá Uriást arra a helyre, ahol erős vitézek volnának, ahol elhullanak a nép közül, szolgáim közül, és a hitteus Uriás is meghala. Így aztán a hitteus Uriás is bekerült a hadviselés hosszú történetében azok közé, akik életüket adták királyukért és hazájukért. És mihelyt letelt a gyász, termékeny özvegye a feleségem lett, és beköltözött a palotámba, kisajátítva magának az asszonyok szállásán a legnagyobb lakosztályt. Falakat üttetett ki, hogy megduplázza a szobák méretét, és tüstént lefoglalt magának egy méretre készült fürdőkádat, mihelyt megtudta, hogy nemrégiben nagy mennyiségű alabástromkövet szereztem. Túl voltam a bajokon. Egy frászt, csak most kezdődtek. Azzal, amit tettem, kihívtam az Úr nemtetszését, és nem mondhatnám, hogy kárhoztatom Őt ezért, bár soha nem fogom felmenteni, amiért megtorlásul megölte a kisgyermekemet. Istennek ez a cselekedete gyalázatos volt és embertelen.

Amúgy is reménytelen lévén, már régen feladtam a próbálkozást, hogy megkíséreljem számon tartani mindazokat a törvényeket, amelyeket Bethsabéval és néhai férjével kapcsolatban ennek az egyetlen ügynek a során megsértettem. A Leviticusban, Mózes III. könyvében van néhány, melyekről, mint reméltem, hogy sem Nátán, sem Isten nem tudta, hogy megsértettem őket, és attól tartok, abban az elképzelhetetlen elragadtatásban, amit Bethsabéval átéltem, nemegyszer hiába vettem az Úr nevét is. Huhuú, nekünk aztán voltak törvényeink - mindent törvények szabályoztak. Mielőtt abbahagytam, hatszáztizenhárom parancsolatot számoltam össze, amit én feltűnően nagy számnak találok egy olyan társadalomban, melynek nem voltak írott magánhangzói, és teljes szókészlete mindössze nyolcvannyolc szóból állt, abból is tizenhetet Isten szinonimájaként lehetett definiálni. Szkeptikus voltam ugyan, de azért nem voltam teljesen meglepve, amikor előkerült Nátán, és leszidott, amiért magamra vontam az Űr haragját, aztán ismertette velem a rám váró büntetések rendjét. Keserű csalódást okoztam Neki. Ám ez semmi volt ahhoz képest, amekkorát Isten okozott nekem hamarosan. - Hogy jött rá? - tudakoltam Nátántól. - Neki megvannak a Maga útjai. - Nem tudta, hol van Ábel, miután Káin megölte, se azt, hogy hová bújt el Ádám, miután megette az almát. - Azok beugrató kérdések voltak. - Milyen nyelven szólított meg téged Isten? - kérdeztem. Ez az én beugrató kérdésem volt. - Természetesen jiddisül - mondta Nátán. - Mi más nyelven beszélhetne egy zsidó Isten? Ha Nátán latint mond, tudtam volna, hogy halandzsázik. Példázattal kezdte - csoda-e, ha utálom őket? - a szegény emberről, akinek egyetlen nőstény báránykája volt, amit elvett tőle egy nagy nyáj gazdag tulajdonosa, hogy dús lakomát készítsen belőle egy útonjáró vendégnek. Amikor pedig kimondtam az előre látható ítéletet a gazdag ellen, Nátán gúnyosan lecsapott rám. - Te vagy az az ember! - Na és mi lesz? - kérdeztem fatalistán. - Gondolom, jogsértés a jogsértésért. Szemet szemért, fogat fogért? - Nagyjából - mondta Nátán. - A bűnhöz fogja alkalmazni a büntetést. - Ő nem tudná odafordítani a másik orcáját? - Ne röhögtess. - Akárcsak Salamon fiam, akivel most egy valószínűtlen szövetség egyesíti, Nátán is teljesen süket volt elliptikusabb tréfáim ironikus szellemessége iránt. - Nem vetetted-é meg az Úrnak parancsolatját, oly dolgot cselekedve, mely utálatos Ő előtte? - folytatta fejcsóválva és didaktikusán, úgy ejtve szavait, mintha Oxfordban járt volna egyetemre. - A hitteus Uriás feleségét magadnak vetted feleségül; magát pedig az Ammon fiainak fegyvereivel ölted meg. Most azért a fegyver a te házadból soha ki nem szakad. Ezt mondja az Úr: Ímé én ellened gonoszt támasztok a te házadból, és szemed láttára feleségeidet elveszem, és adom más felebarátodnak, és hál a te feleségeiddel ennek a napnak a láttára. Mert te titkon cselekedtél; de én azt cselekszem egész Izráel előtt, és a nap előtt. De mindazonáltal, mivelhogy nyilvánvaló káromlásra okot adtál az Úr ellenségeinek e dologban. Nem is álmodtam, hogy Absolonról beszél, és akkor sem hittem volna el, ha megmondja, hogy ő lesz az. Hogy lerövidítsem a diskurzust, beismertem a bűnt. - De ne aggódj, ne aggódj - sietett Nátán megvigasztalni. - Veled semmi nem fog történni. Az Úr is elvette a te bűnödet. Ez vigasztaló volt. Túl fogom élni. De jéggé fagyott az ereimben a vér, amikor azt mondta, hogy a gyermek, akit Bethsabé szülni fog nekem, bizonnyal meghal. Nomármost hol volt ebben az igazság? Akkor se okozhatott volna nekem nagyobb fájdalmat, ha halálra sújt. Az ártatlan halálával állni bosszút a bűnösön? Mindaddig nem is voltam hajlandó igazán elhinni, míg csak nem láttam, hogy kezd bekövetkezni. - Jól van-é a gyermek? - kérdeztem, amikor Bethsabé megszülte. - Jól van a gyermek - adták tudtomra. - Jól van-é a gyermek? - kérdeztem minden reggel és estve. Amíg csak rövidesen el nem jött a nap, amikor már nem volt többé jól, és nagyon beteg lett. Úgy kívántam a csecsemő fiúnak az irgalmat, mint szomjas lélek a vizet. - Nem akarom látni, mikor a gyermek meghal - könyörögtem azért Istennek Hágár panaszos szavaival. Nem bírtam elviselni, hogy ennek bűnös tanúja legyek, ezért böjtöltem, és házamba bemenvén a földön háltam és feküvék.

Felkelének azért az én házamban való öreg emberek és jövének hozzám, hogy felvennének a földről, de én nem engedem, és nem is evék velük kenyeret, sem semmi mást nem evék senkivel, amikor jövének, hogy táplálnának. Sok vala az én sóhajtásom, és ájult vala az én szívem. Hét napon át egész éjjel a földön feküdtem, és könyörögtem Istennek a gyermek életéért, miközben szívem mélyén tudtam, hogy imáim reménytelenek, és ahogy múlnak a percek, egyszerre veszítem el gyermekemet és Istenemet. Hetednapra azért a gyermek meghalt. Már gyanítottam, még mielőtt megmondták nekem. Már sejtettem, mikor hallottam a szobámban odakintről a lehalkított hangok pusmogását. Szolgáim nem merték megmondani nekem, féltek, hogy a hír esetleg végzetes hatással lesz rám. Látták, hogy gyászoltam, mikor a gyerek még élt. Még néhány percig feküdtem a földön, csöndben sírdogáltam a porban, aztán föladtam minden reményt, és elkezdtem összeszedni magamat. Hogy mindnyájunk számára megkönnyítsem a dolgokat, bátor képet vágtam az ügyhöz. - Meghala-é a gyermek? - tettem fel a kérdést kereken. Szolgáim pedig, megkönnyebbülve a tehertől, hogy ilyen hírt kelljen hozniuk, mondák: - Megholt. Amikor a virrasztás véget ért, és a gyermek meghalt, megmosakodtam, egyedül, mocskos ruhám helyett tisztát öltöttem, aztán szolgáim nagy meglepetésére azt mondtam, éhes vagyok, és királyhoz illő, laktató ebéd készítésére kértem meg őket. Haragudtam Istenre és haragudtam az emberekre. Nem voltam képes semmiféle értelmet találni a mindenség nyugalmában. Azt szerettem volna, ha az egész világnak megszakad a szíve, fulladozik a bánatban, és felháborodik ezen a szívtelen eseményen. Tehetetlen dühömben szerettem volna a legmagasabb hegyekre rázni az öklömet, és felkiáltani: „Üvöltsetek, üvöltsetek, ti pásztorok, és sírjatok!" Hogyan is lehetett képes érző és lelkiismeretes lény érzéketlenül úgy jönni-menni tovább, mintha nem került volna sor semmiféle olyan iszonyatos és egyetemesen galád eseményre, mint a gyermekem halála. „Ó, ti kőből való emberek!" Később, Absolon erőszakos halálakor, tudtam, hogy magamban kell gyászolnom. Nem voltam fölháborodva: ott igazságot kellett tenni. De itt egy újszülött gyermekről volt szó. A gyermekeit sirató Rákhel maga volt az apátia ahhoz a nyomorúsághoz képest, amit én a két gyermekem halálán elszenvedtem, hiszen a gyermekeit sirató Rákhel csak egy szófordulat. Egy árva szót sem szóltam ezekről az érzésekről, miközben felkeltem a földről, megmosakodtam és megkentem magam kenetekkel, ruhát váltottam, aztán kimentem a szobámból, és bementem az Úr házába és imádkozék. Sejthetitek, szívem mélyén igazából mennyire voltam tiszteletteljes és megbocsátó. Akkori viselkedésem mostanára legendák tárgyává vált. Visszamentem a házamba, az embereim kenyeret tettek elém, meg húst és a mezők gyümölcseit, én pedig mohón ettem. Addigra már tényleg ki voltam éhezve. Elképesztő csönd vett körül. Simulékony szolgáim úgy bámultak rám, mintha megnémultak volna, megrémültek és megrökönyödtek kemény jellemem félelmetes különlegességén, rendhagyó feléledésemen és étvágyamon. Abner halálakor egy álló napig böjtöltem. A kisgyermekemékor meg beebédeltem. Végül aztán egyikük összeszedte a bátorságát, és megkérdezte: Mi dolog ez, a mit míveltél? Míg a gyermek élt, böjtöltél és sírtál; most pedig, hogy meghalt a gyermek, felkelél és kenyeret ettél. Míg meg nem magyaráztam nekik, azt hitték, a gonosz lélek szállott meg. Halkan válaszoltam. Nem akartam a szemük láttára összeomlani. - Míg a gyermek élt - mondtam, és sikerült megfékeznem a hangom remegését -, addig böjtöltem és sírtam; mert azt mondottam: „Ki tudja, talán az Úr könyörül rajtam, és megél a gyermek." De most, hogy meghalt, vajon miért böjtölnék? Vajon visszahozhatom-é azzal? Mindenik ugyanazon az egy helyre megy; mindenik a porból való, és mindenik porrá lesz. Nem fog ő jönni többé, soha, soha, soha. Én megyek ő hozzá, de ő nem jő ide vissza én hozzám. - Az Úr adta, az Úr elvette - kántálta kenetesen Nátán, én meg szerettem volna egy jó nagyot bepancsolni neki. - Ámen - zúgott tanítványainak kórusa. - Áldott legyen az Úr neve. Némán átkoztam az egész bandát. Nyomorúságos vigasztalók voltak mind, csak azt tudták mormolni önelégülten, hogy „áldott legyen az Úr neve", megátkoztam a napot is, amikor születtek. Hát mind elfelejtették, hogy az Úr még csak a nevét se engedte megismernünk? Magányomban aztán dühöngtem az Úrra, fortyogott bennem a dühödt ellenségesség az Úr ellen,

szerettem volna megverekedni Vele. Egyszerűen képtelen voltam uralkodni magamon. Tisztázni akartam Vele az ügyet. Kész voltam megátkozni Istent és meghalni. De Ő nem volt hajlandó kiállni velem. Soha nem kaptam Tőle meg a magyarázatot a gyermekem halálára. Azt a választ kaptam helyette, amit a legkevésbé vártam. A hallgatást. Ez az egyetlen válasz, amit azóta kaptam Tőle. Örültem volna, ha üvölt. Szerettem volna, ha hallom, amint mennydörög rám a forgószélből, alig vártam, hogy lássam az Ő reakcióját, kihívtam és ingereltem, hogy hatalmas, áttörhetetlen hallgatása helyett hadd halljam, amint mindenható hangja rám parancsol a magasból: - Ki az, a ki elhomályosítja az örök rendet tudatlan beszéddel? Nosza övezd fel, mint férfiú, derekadat. Hű, de szerettem volna, ha megpróbálkozik nálam holmi efféle szarral. Én aztán nem válaszoltam volna Neki egy Jób türelmével. - Kinek kell lenned? - vicsorogtam volna Rá. Kicsikartam volna Belőle a választ: - Megkövetelem Tőled, hogy nyilatkozzál meg énelőttem. Hol voltál, mikor a földnek alapot vetettem? Mondd meg, ha tudsz valami okosat! - Mit számít az? - hallottam saját megvető válaszomat az Ő semmitmondására. Aztán hagytam volna, hadd válaszoljon nekem a forgószélből, mondván: - Ki határozta meg a mértékeit, ugyan tudod-é; avagy ki húzta el felette a mérő zsinórt? És kicsoda zárta el ajtókkal a tengert, a mikor előtűnt, az anyaméhből kijött? Parancsoltál-é a reggelnek, a mióta megvagy? Áttekintetted-é a föld szélességét? Eljutottál-é a hónak tárházához; vagy a jégesőnek tárházát láttad-é? Kinek méhéből jött elő a jég? És az ég daráját kicsoda szülte? Összekötheted-é a fiastyúk szálait; a kaszáscsillag köteleit megoldhatod-é; a te értelmed miatt van-é, hogy az ölyv repül, és kiterjeszti szárnyait dél felé? A te rendelésedre száll-é fent a sas, és rakja-é fészkét a magasban? Kihúzhatod-é a leviathánt horoggal, leszoríthatod-é a nyelvét kötéllel? Ki teremtette az eget és a földet? Ki választotta szét a vizeknek folyását, ki készített utat a mennydörgő villámnak, hogy eső hulljon a földre? Felelj nekem, ha tudsz, valami okosat. - De mit számít ez már - szálltam volna vitába Mindenható Istenemmel, maró válaszommal kioktatva Őt. - Hát nem érted? Ez már többé semmit nem számít. Bethsabéval többre jutottam, mint amennyire Istennel tudtam jutni. Bethsabé meg én alig szóltunk valamit, szinte semmit nem mondtunk a gyermek halálát követő gyöngéd találkozásunkkor, az a néhány szó, amelyet váltottunk, csak félig hallható suttogás volt, és sóvárgó dicshimnuszként hullott hosszú, szívből átérzett hallgatásaink közé. Amikor a kisbabánk meghalt, bementem a szobájába, hogy vigasztaljam, ahogy ott feküdt az ágyban, ő meg több mint egy óra hosszat csak sírt csöndesen. Lassan peregtek a könnyei.

11 LŐN PEDIG Édes az ő hangja és kellemetes az ábrázata, és lőn pedig, hogy Bethsabé másik fiat szült nekem, miután bemének hozzá és újra lefeküdtem vele. Salamonnak neveztük el, és Bethsabé szerint az Úr szerette őt, bár még mindig képtelen volnék kispekulálni, hogy miért. - Hogyhogy - kérdeztem előzőleg, és kénytelen voltam újra elcsodálkozni a dolgon -, hogyhogy soha nem lett gyereked Uriástól? És senkitől a sok férfi közül, akik őelőtte tebenned jártak? - Vigyáztam - mondta Bethsabé, elmélyülten dörgölve a malachitos kenőcsöt a szeme köré, hogy zöldre árnyékolja. - Pirulát szedtem. - Akkor hogyhogy tőlem folyton gyereked lesz? - Egy szép napon egy király anyja akarok lenni. Ez az egyik ok, amiért beköltöztem ide. - Tévedtél - mondtam neki. - Nem lehetsz egy király anyja. - Hát Salamon?

- Ő most körülbelül az utolsó a sorban. - Tedd őt előre. - Szó se lehet róla, én szerelmem, én galambom... - Akkor vidd innen a kezedet. - Én húgom, én mátkám. - Addig nem akarok semmiféle szexet kettőnk között, amíg ezt az ügyet egyszer és mindenkorra el nem intézzük. - Szép vagy, én szerelmesem, szép vagy. - Hagyd abba, Dávid. Ez ma nem fog beválni. Tudod, hogy mit akarok, és meg akarom kapni tőled. Királyné akarok lenni. - Nekünk nincsenek királynéink. Muszáj ezt mindig újra elmondanom? - Akkor tegyél meg engem az elsőnek - makacskodott. - Te mindent megtehetsz, amit csak akarsz. Szeretnék híres lenni. Azt akarom, hogy egy szép napon bekerüljek a Bibliába. Név szerint még a saját anyád sincs benne a Bibliában. Ezen nevetnem kellett. - Tényleg azt hiszed, hogy valaha is el fognak felejteni, azok után, amit te meg én Uriással csináltunk? - nevettem újra. - Ne aggódj, benne leszel a Bibliában. Lehet, hogy nem fog tetszeni, amit mond rólad, de benne leszel. - Uriás híresebb lesz, mint én - jósolta meg bánatosan Bethsabé. -Nagyobb terjedelmet fog kapni, mint amennyit én akár az ő, akár a te feleségedként, vagy Salamon anyjaként kapni fogok. - Nem fognak sokáig Salamon anyjának emlegetni, ha továbbra is ilyen hevesen korteskedsz mellette. A gyermek abban a pillanatban veszélybe kerül, amikor én meghalok, és te is. Amnón önző, Absolon pedig büszke. Ennél kisebb okból is gyilkoltak már emberek. - Akkor ígérd meg nekem, most rögtön, hogy őt fogod kinevezni örökösödnek. Előbb vagy utóbb úgyis meg fogod tenni a kedvemért, hát akár most mindjárt megígérheted. Elképesztően arcátlan volt, de én csak vigyorogtam. - Miért tennék ilyesmit? - Mert én leszoplak, azért. És mert velem baszod életedben a legnagyszerűbbeket. - Akkor basszunk most egy kicsit. - Előbb ígérd meg. Fékezd magad. Azt mondtam, nem. Ne nyúlj oda. Ne merészelj így birizgálni. Komolyan gondolom, Dávid, Dávid, komolyan. Amivel hencegett, az nagyrészt igaz volt, ezt el is ismertem neki, de nem tartozott egészen a tárgyhoz. - Egy a millióhoz esélye sincs, hogy a te kis Salamonodból valaha király lesz világosítottam föl -, így akár abba is hagyhatod ezen a fejtörést, és abba kell hagynod azt is, hogy beszélsz róla. Máris ott van előtte Amnón és Absolon, aztán meg Adónija, és ezek még csak az A betűsek. Így hát feküdj le, szerelmem, hadd jöjjek be a te kertedbe, és egyem annak drágalátos gyümölcseit. A te szemeid olyanok, mint a galambok szemei a te hajadon kívül. A te köldököd mint a szép kerekded csésze, mely soha nem szűkölködik nedvesség nélkül, a te hasad mint a liliomokkal megkerített gabonaasztag. A te fogaid hasonlatosak a szépen megnyíretett juhoknak seregéhez. - Ó, Dávid, Dávid, ne. - A te emlőd mint a szőlőnek gerezdje. A te tomporodnak kerületei olyanok, mint a mesterember kezétől csináltatott kösöntyűk, a te nyakad, mint az elefánttetemből csináltatott torony. Legyen zászlóm fölötted a szerelem. Hadd dugjam beléd. - Dávid, ne. Ó, Dávid, ó, Dávid, Dávid... Dávid, ne. - És miután azt mondta, soha nem fog beleegyezni, beleegyezett, és nem bánta meg. - Dávid - sóhajtotta üdvözülten, amikor megpihentünk -, ez isteni volt. Honnan veszed ezeket a gyönyörű szavakat? - Szűz kelméből szabom őket - mondtam neki, és nagyon büszke voltam magamra. - Könnyen meg is erőszakolhattalak volna, drágám, tudod. - És akkor mit kapnál? - felelte kuncogva. - Azért az örömért, amit tőlük kaphatnál, megerőszakolhatnád Ahinoámot, Abigailt vagy Abitált is, és ezek még csak az A betűsök. - Abigail nem rossz - éreztem kötelességemnek lojálisan megjegyezni. - De hol jön hozzám? - mondta jó okkal Bethsabé. - Ide figyelj, Dávid, a trónutódlás ügyében.. . Te se voltál éppen a legidősebb, amikor Sámuel téged választott ki, nem igaz? - Nem Sámuel választott ki - árultam el neki -, ő sokkal jobban szerette volna valamelyik bátyámat. Sámuel nem rajongott értem túlságosan. Isten igen. Ha Isten szól hozzám, akkor persze azt kell tennem, amit Ő mond. - Akkor beszélj vele - követelte. - Tartozik neked egy szívességgel, nem?

- Bocsánatkéréssel tartozik nekem - igazítottam ki. - Nem tudod megérteni a különbséget? - Nem akarom. - Neki nem kell engem megengesztelnie, Neki csak bocsánatot kell kérnie. És nem vagyok hajlandó addig újra szóba állni Vele, amíg Ő nem szól hozzám. Ő majd Maga fog szólani, amikor úgy érzi, van valami mondanivalója, efelől ne aggódj. Amnón az első, és Absolon közvetlenül utána következik, ha mind a ketten megélnek. És akármelyiket nevezem ki, tüstént meg fog szabadulni a másiktól, ha egy csöpp esze van. - És ha egyik se él meg? - Akkor következik Adónija. De miért ne élnének meg? Min töröd a fejed, te kis róka? - Tűket szurkálok a képmásukba. - Ezt ne merészeld! Aztán mindkét fiamat olyan bénító és iszonyú végérvényességgel söpörte el a sors, hogy még most is fékeznem kell magamat, nehogy arra a következtetésre jussak, hogy Bethsabé talán mégis megtette. Amnón üzent, hogy beteg. Azt hallottam, egyes embereknek hatalmukban áll ilyenképpen megrontani mások egészségét, gombostűkkel, varrótűkkel, rovarporokkal és a fekete mágia más változataival, na és persze méreggel. De Amnón, mint kiderült, csak színlelt - és ezzel felmentette Bethsabét -, átejtett engem, mint valami hiszékeny balekot, hogy küldjem oda ártatlan leányomat, Támárt, a féltestvérét a házába, az ő vad karmai közé. Ezt a forgatókönyvet még Bethsabé sem találhatta ki, minden kétszínűségével és a világ összes tűivel és gombostűivel sem. Fel kell tehát őt mentenem, bármennyire csábító is volna olyan magyarázatot találnom a családom széthullására vezető események sorára, amelynek révén én magam feddhetetlen maradok. A hiba másutt volt, mert mindannyian - Amnón, Absolon és én - agresszív részesei voltunk a köztünk történt drámai összecsapásoknak, Amnón és Absolon pedig kard által haltak meg. Csak Támár volt ártatlan. Mivel Támár, Absolon húga, nagyon szép volt, és szűz, Amnón úgy vélte, a törvényes kereteken belül maradó epekedéssel nehezen tudna bármit is elérni nála. Ám azt képzelte, hogy betege a Támár iránti szerelemnek, és begolyózott. Elsőszülöttem, a jóképű, tétlen és kiváltságokkal elhalmozott Amnón egyike volt azoknak a hiú fiatalembereknek, akiknek a legfutóbb szeszély is parancsoló igényt és a legcsekélyebb lemondás is elviselhetetlenül fájdalmas, lesújtó végzetet jelent. Így aztán kifőzte lelkiismeretlen tervét Támár megerőszakolására, én meg szőröstül-bőröstül bevettem kitalált betegségét. Mivel kíméltem tőle a vesszőt, elkényeztettem a gyermeket; amikor továbbra is kíméltem, még sokkal rosszabb dolgokat készítettem elő. Talán meg is érdemeltem. Soha semmin nem vesztem össze Absolonnal, Amnónnak ezzel a Támárral való dolga előtt. Utána meg többé se vége, se hossza nem volt a veszekedéseinknek, amíg csak Joáb végül három nyilat nem lőtt a szívébe, mikor ott lógott a hajánál fogva a fán, aztán levágatta és beledobatta az erdőben egy mocskos verembe, mint valami vadállatot, amely nem méltó ortodox, emberi temetésre. A halál ott fortyogott a katlanban. - Kérlek - kérlelt Amnón, amikor elmentem meglátogatni, miután megüzente, hogy gyöngélkedik -, hadd jöjjön ide hozzám Támár húgom, hogy gondot viseljen rám. - Úgy feküdt ott, mint aki beteg. - Valószínűleg valami vírus. Bólintott, gyöngének és csüggedtnek látszott. - Hadd csináljon előttem egy vagy két bélest, és hadd egyem az ő kezéből, hogy felviduljak. Melyik szülő mondott volna nemet? Gyerekkorukban együtt játszottak. Szolgák voltak a házában, nem maradhattak egyedül. - Eredj el mindjárt az Amnón bátyád házához - mondtam Támárnak, mihelyt hazaértem - és készíts valami ennivalót neki. Beteg, ágyban van, és azt kérte, hogy te legyél vele. Lőn pedig, hogy Támár elment Amnón bátyjának házába, sokszínű, tarka ruha volt rajta, ugyanolyan világos, vidám és csiricsáré, mint azok a dús, pompás ruhák, melyeket megnyerő szolgálóleányom, Abiság nap mint nap visel. Talán éppen ez a szép, szűzhöz illő ruha tette őt ellenállhatatlanul kívánatossá Amnón előtt, mert különben teljesen érthetetlen volna az a mód, ahogyan utána bánt vele. Amnón gondoskodott róla, hogy mire Támár megérkezik, lefeküdjék és szánalmasan nézzen ki. Támár felgöngyölte a ruhája ujját, és nekiállt, mint egy igásló, elvégezni mindazokat a munkákat, amikért odament. Lisztet vett, meggyúrta, és béleseket csinált Amnón szeme előtt, aztán ott sütötte ki őket, ahol Amnón is láthatta. És amikor elkészültek, hozta a serpenyőt és kitöltötte elébe; de Amnón a fejét rázta, és nem akart enni.

- Nem vagy éhes? - kérdezte a lány szégyenlősen és aggódva. - Éhes vagyok - felelte Amnón kedvetlenül -, de nagyon fáradt. Küldjetek ki mindenki mást tőlem. Kérlek. Olyan gyöngének érzem magamat. Megőrjítenek. - És amikor mind kimentek, azt mondá Támárnak: - Hozd be a kamarába az étket, ahol több a hely, hadd egyem kezedből. Segíts föl, húgom. Azt hiszem, járni tudok, de segíts föl. Lőn pedig, hogy Támár vevé a bélest, melyet készített vala, és bevivé Amnón bátyjának az ágyasházába, ahol Amnón már lefeküdt a nagyobbik ágyra. Helyet hagyott Tamárnak maga mellett az ágyon, hogy mellé ülhessen a serpenyővel, és etesse. De amikor odakínálta neki a serpenyőből a béleseket, váratlanul, erősen és durván megragadta, és azt mondta: - Jövel, feküdj mellém, édes húgom. A rémült lány megpróbált elhúzódni, de Amnón erősen fogta. - Ne, bátyám - könyörgött Támár rémülten. - Ne csináld ezt. - Kérlek - parancsolt rá az mogorván -, az enyém kell legyél. - Engemet meg ne ronts - könyörgött Támár -, mert nem szokott így lenni Izráel népe közt. - Nem fogod megbánni. - Ne cselekedjél ilyen bolondságot. - Nem engedem, hogy nemet mondj. - És én? - próbálta Támár félénken, elkeseredetten meggyőzni. -Hogyhogy távoztathatom el a nagy gyalázatot? Te pedig olyan leszel Izráelben, mint egy bolond. Azért kérlek, szólj a királynak felőle, mert nem tart meg engemet tőled. Támár jól sejtette. A Leviticus, Mózes III. könyve óta tilos egy férfinak lefeküdni atyja feleségének a lányával, de én igent mondtam volna, ha szándékai tisztességesek, és feleségül kéri. Az efféle törvényeket gyakran jobban tisztelik a megszegésükben, mint a betartásukban, én is szemet hunytam volna, és táncoltam volna a menyegzőjükön. De Amnónnak nem a házasság járt az eszében. Nem hallgatott Támár szavára, hanem maga alá gyűrte. - Ne kiabálj - fenyegetőzött. - Különben a szolgáim is meg fogják tudni. És erősebb lévén húgánál, erőszakkal lenyomta az ágyra, felhúzta a szoknyáját, aztán megerőszakolta. Ó, micsoda kárt okozott, micsoda romlást hozott! Saját magára is, mert nem Támár lett az egyetlen áldozat. Hét évvel utána pedig miatta menekültem el az életemet mentve Jeruzsálemből. Milyen gyorsan múlik az idő, mikor visszanézünk, igaz? Inkább hét másodpercnek tűnt. Emiatt, meg amiatt, ami utána következett, mert Amnón nem szerette többé, amikor végzett vele, hanem meggyűlölé őt felette igen, és nagyobb lőn a gyűlölség, minekutána megutálá, a szeretetnél, mellyel őtet megszerette vala. Nem tudta és nem is kereste ennek az okát. Mi a fenét várt egy szűztől? - Kelj fel, eredj dolgodra - parancsolt rá Támárra kegyetlenül, dühösen és undorodva. Eltaszította magától. A megzavarodott, megerőszakolt leány majd összeesett. - Mi okáért? - felele néki könnyek között. - Nagyobb gonoszság lészen ez annál, melyet rajtam cselekedtél, ha kiűzesz. De Amnón nem akará szavát is meghallani, és még jobban megalázta. Szólítván az inast, a ki néki udvarol vala, miközben Támár úgy összerándult a szavaitól, mintha korbácsütések lettek volna, parancsot adott az emberének: - Űzd ki ezt gyorsan előlem, és zárd bé az ajtót utána. Ne ereszd be, ha megint keres. Akkor a férfi, a szolgája, gúnyosan röhögve és vihogva egy szó nélkül kiűzé őtet a házból, és bezárá az ajtót utána. Amnón kidobta. Miért ? Sok minden rejtve vagyon a látó szem és a halló fül elől. Támár pedig, miután ilyen gorombán kidobták, hamut tölte a fejére, és meghasogatá a ruhát, az ünnepi tarka szoknyát, amely rajta volt, és úgy tőn, amint tett volna, amikor gyászol valakiért, aki meghalt. Kezét a fejére kapcsolván, menten-megyen vala és jajgat vala, amíg oda nem méne Absolonhoz, a bátyjához, aki zavarodott jajongásából mindent sejtett, így nem kellett mindent elmondania. - Netalán Amnón bátyád volt veled? Azért hallgass most, húgom, és ne mondd meg senkinek - utasította -, mert atyádfia. - Lőn azért Támár nagy árvaságban az ő bátyjának, Absolonnak házában, és nem jőve ki onnan. - Ezt jól csináltad, Absolon - bókoltam neki, amikor tudtomra adták az eseményeket. Legnagyobb súllyal az a félelem nyomasztott, hogy megint nagy zűrbe kerültem, és kényes döntéseket kell hoznom. De mindenekelőtt azt sajnáltam nagyon, sötéten és csüggesztően, hogy a legidősebb fiam bolondot

csinált belőlem. - Jól tetted, hogy azt mondtad neki, ezt csinálja. - És te mit fogsz csinálni? - kérdezte Absolon, és áthatóan figyelt, miközben a válaszomat várta. - Amnónnal? - Hogy megbüntesd. - Ő a fiam. - A húgom pedig a lányod. - Ő csak egy lány. És nem kiabált, igaz? - Ki ment volna oda? Amnón a király fia. - Az nem számít. Ha egy leányzóval a városban közösködnek, és nem kiált, ugyanolyan vétkes, mint a férfi. - Tényleg? - mondta Absolon, szinte apatikusan. De felhúzta a szemöldökét. - Igen, benne van a Bibliában. Utánanézhetsz. - Idézhetné-é az Ördög a saját céljára az írást? - Én nem vagyok az Ördög, Absolon. És Támár húgod még csak nincs is jegyben. Tulajdonképpen nincs törvény annak a nőnek a megerőszakolása ellen, aki nincs jegyben. Tudtad ezt? - Hozzál rá - mondta Absolon. - Lehet, hogy Amnón bátyám majd törvényt hoz a nemi erőszak ellen, mikor király lesz. Nem tudtam, hogy ilyen tehetsége van az enigmatikus szarkazmushoz. Aggódni kezdtem. Még csak nem is sejtettem, mit gondol. - Beszéltél Amnónnal? - kérdeztem aggódva. - Nem szóltam Amnónnak semmit, sem jót, sem gonoszt. - Derék fiú vagy - dicsértem meg. - Mi értelme lett volna? - Arca kiismerhetetlen maradt, de szúrós, fekete szeme rezzenetlenül engem tanulmányozott. - Én csak megpróbálok tanulni. - Nem lett volna értelme. Amnón a bátyád. - És Támár csak a húgom. - Nem tudtam megállapítani, ironizál-e. - Igen. - Fogsz beszélni Amnónnal? - tudakolta Absolon. - Nagyon dühös leszek vele - válaszoltam. - Ezt megígérhetem. - Őt nem akarod látni? - Kit? - Támárt. -Miért? - Hogy beszélj vele. - Miről? - A házamban van, és nem hajlandó kijönni. Nem a régi, nem olyan, mint volt. Nem akar beszélni senkivel. Soha többé. - Akkor miért akarjak beszélni vele? Mit tudnék mondani, ami segítene rajta? - Te küldted hozzá. - Azt mondta, beteg. - Hazudott neked. - Szemére is fogom hányni. - Támár árva a házamban. Folyton csak sír. - Meg tudom én vigasztalni? - Úgy érzi, sehol Izráelben nem tudja elrejteni a szégyenét. - El tudjuk tussolni. Kinek kell erről tudni? - Elrejtheti-e saját maga elől? Amnón kidobatta a házából egy szolgával, mintha holmi ocsmány nőszemély lenne. - Fölteszek neked egy kérdést - mondtam. - Mit tudnék mondani neki? Hogy elvétetem Amnónnal feleségül? - Ezt most már nem akarja - felelte Absolon. - Hát mit akar? - Azt akarja, hogy ne lássák többé Izráelben. - Hová küldjem? - Elküldhetem őt Gessurba, anyánk atyjának, a királynak házához? - Tetszik nekem az ötlet - egyeztem bele tüstént. - Vidd oda te magad.

- És te mit fogsz csinálni? - Amnónnal? - Ez nehéz kérdés volt. - Figyelmezz atyád szavára, fiam. - Megpróbáltam elkerülni a választ: professzori modort vettem fel. - Figyelek - jelentette ki Absolon, aztán várt. - Tőlem telhetőleg megpróbálok tanulni. - Akkor figyelmezzél atyádnak ezekre a szavaira. Ő csak a húgod, Absolon. Ez nem olyan, mintha a feleséged, az ágyasod vagy a lányod volna. - Támár a te lányod. - Megbosszuljam a lányomat, vagy megmentsem a fiamat? Mondd meg nekem te, ha azt hiszed, ez olyan könnyű. - Melyiket fogod tenni? - Tényleg azt várod tőlem, hogy megölessem? Végül persze nem csináltam semmit, azon kívül, hogy sikertelenül megpróbáltam erőnek erejével némi bűnbánatot ébreszteni Amnón fiamban. Néha sokkal könnyebb nem odanézni és szemet hunyni. Absolon soha nem bocsátott meg nekem. Ezt most már meg is értem. Akkor még azt sem engedtem meg magamnak, hogy megértsem: még kárhoztat is a dolog miatt. De hát mit várt? Hogyan büntettem volna meg Amnónt? Hogy a csodába tudtam volna magát Absolont is megbüntetni, ha Joáb nem teszi meg helyettem? Tartottam volna láncon? Csakugyan nagyon dühös voltam Amnónra - vagy megpróbáltam dühös lenni rá -, amikor négyszemközt beszéltem vele, csakhogy ez nem sokat ért. Bágyadt volt és unott, fütyült rám, amikor leszidtam azért, amit művelt. Úgy tett, mintha ki akarna engesztelni, de közönyös és fensőbbséges mosolyával magától értetődőnek tartotta, hogy nem fogok rá semmiféle büntetést kiszabni. Dorgatóriumom kellős közepén fésülgetni kezdte a fürtjeit. Frissen volt olajozva a haja, és sokkal több karperecet viselt, mint amennyit én egy férfin szívesen látok. Éppúgy nem bánta meg Támár megerőszakolását, mint azt a tiszteletlen sértést, hogy engem, királyát és atyját, álnokul a kerítőjévé tett. Ezért is alaposan kiosztottam, de ezzel a kihágásával kapcsolatban semmivel sem tettem rá mélyebb benyomást, mint a másikkal. - Nem lett volna szabad eszközül használnod engem a cselszövényedhez - hánytam a szemére. Miért kellett neked ekkora tökfilkót csinálnod belőlem? Tiltakozásom csak mulattatta. - Látni akartam, képes vagyok-e rá. Nem tudod elviselni a tréfát? Dühös vagy rám, igaz? Tudom. - Nagyon dühös. - Tudom, hogy dühös vagy. Igazán nem értem, miért vagy ilyen mérges. Szerettem Támárt, annyira gyötört a szerelem, hogy nem tudtam enni, és napról napra soványabb lettem. Miután az enyém lett, már nem szerettem. Tényleg olyan nehéz ezt megérteni? Vagy olyan szokatlan? Nagyon sokban az ő hibája, tudod. Nem gondolod, hogy ő vitt rá? Ha nem akarta, hogy megerőszakoljam, nem lett volna szabad a házamba jönnie. Egy pillanatig csak bámultam rá, tátott szájjal. - Én küldtem hozzád. - Ezt nem kellett volna csinálnod - intett meg szelíden. - Te mondtad, hogy küldjem. - És azt biztosan nem lett volna szabad megengednie magának, hogy egyedül maradjon velem az ágyasházamban. - Te küldted el a szolgáidat. - Nem kiabált, igaz? A városban voltunk, nem? Kiabálnia kellett volna. Különben ugyanolyan vétkes, mint én, és megkövezhetik, hogy meghaljon. - Ki sietett volna a segítségére? Te a király fia vagy. - Az nem számít - vágott vissza. - A városban kiabálnia kell. - Az ő hibája az egész? - Miért izgatod úgy fel magad? - mondta derűsen Amnón. - Egy szép napon én leszek a király, és mindez semmit sem fog számítani, igaz? - Szégyenbe hoztad a lányt, Amnón - próbáltam a lelkére beszélni -, és nem bírja abbahagyni a sírást. Nem akar kijönni a házból. Amnón megvonta a vállát. - Ha minden lány miatt aggódni kezdenék, aki szégyenli magát, akkor talán sose erőszakolhatnék meg még egyet. - Ki kellett utána hajítanod? - Undorított, apa. Mi mást tehettem volna? A gyűlölség, amellyel utána megutáltam, sokkal

nagyobb volt, mint a szerelem, amellyel szerettem, így aztán olyan gyorsan el akartam távolítani a közelemből, ahogy csak lehetett. Egy pillanatig se tudtam tovább elviselni. Te nem vagy így gyakran a nőkkel, miután lefeküdtél velük? - Soha - mondtam, aztán némi tűnődés után hozzátettem: - Csak néha, mikor sokat akarnak beszélni. - Nálam ennél többről van szó - ismerte el magába tekintve. - Én majdnem mindig így vagyok vele. Az egészből ez az egyetlen, ami igazán nyugtalanít. Lehet, hogy ez nem egészen normális. Hajlamos vagyok megundorodni a nőktől, mihelyt befejeztem velük a szexet. Miért bámulsz rám így? - Úgy érzem, ebbe alighanem bele fog fájdulni a fejed, amikor király leszel - voltam kénytelen felvilágosítani. - Nagyon nagy háremet fogok rád hagyni. Lehet, hogy nem tudsz majd vele boldogulni. Lesz egy házad, teli nőkkel, akik a feleségeidnek és a szeretőidnek fogják hinni magukat, és akik, ahogy mondod, undorral fognak eltölteni. Hogy fogod ezt elviselni? Olyan ez, mint egy madarakkal teli kalickában élni. A teháremed pokol lesz. Akkor se túl jó, amikor a legjobb. A tiéd lidércnyomás lesz. - Én is aggódom emiatt - árulta el tűnődve. - Nem tudom, nincs-e bennem, valahol mélyen, a bensőmben, valami baj, valami rejtelmes, olyasmi, mint veled és Jonathánnal. Hidegen rámeredtem. - Ezzel meg mi a fenét akarsz mondani? - Szóval... úgyis tudod - mondta kissé türelmetlenül. - Nem értem, miért vagy erre ilyen érzékeny. Nem én vagyok az egyetlen, aki beszél róla, tudod. - Miről? - reccsentettem rá. Reszkettem a felháborodástól. - A te barátságodról Jonathánnal - felelte nyugodtan. - Ez nem kimondottan titok, tudod. Még te is nyíltan előhoztad, beszéltél róla abban a versedben. Nem azt mondtad, hogy nagyobb volt hozzá való szerelmed az asszonyokhoz való szerelemnél? - Én nem mondtam semmi ilyesmit - tiltakoztam hevesen. Teljesen kiborultam, amikor rájöttem, hogy hirtelen én kerültem defenzívába. -Amit én mondok - magyaráztam meg pontosan -, az az, hogy az ő irántam való szerelme felülmúlta az asszonyok szerelmét, nem azt, hogy élvezetesebb volt, ami egészen más dolog. Mondod te, látszott jelezni, amikor szkeptikus tekintetével végigmért. - Mi a különbség? - Én a barátságot magasztaltam - igyekeztem még jobban megmagyarázni. - És ha számításba veszed, hogy az egyedüli nők, akiket addig ismertem, Mikál, Abigail és Ahinoám voltak, ez nem is olyan képtelen állítás, igaz? - Te is hallottad a. históriákat, nem? - Azok apokrifok. Olvasd el újra, olvasd el alaposabban. Én semmi mást nem próbáltam mondani, csak azt, hogy Jonathán jó barát volt, és olyan közel állt hozzám, mint egy fivér. Ez minden. - Mint Absolon énhozzám? - kérdezte Amnón önelégült vigyorral, miközben úgy simogatta a tunikája ujját, mint aki alig várja, hogy távozhasson. - Pontosan. - Most már, hogy visszatértünk beszélgetésünk elsődleges tárgyára, szilárdabb talajt éreztem a talpam alatt. Jonathán meg én... a puszta gondolat, hogy a fiam ezt most a fejemhez vágja! Igen, akárcsak Absolon meg te. Beszélt veled a te öcséd, Absolon? - Öcsém, Absolon? - Affektált bágyadtságában mintha csak játszadozott volna velem. - Miről? - Támár húgáról. - Miért beszélt volna? Absolon öcsém nem szólott nekem semmit, sem jót, sem gonoszt. - Nem látszott dühösnek? - Miért látszott volna dühösnek? - mondta Amnón. - Ki törődik annyira a húgával? Simeon és Lévi, válaszolhattam volna, ha eszembe jut, Jákobnak és Leának az a két kegyetlen, makacs fia, akik azzal bosszulták meg Dina húguk meggyalázását, hogy megölték Sekhem fülig szerelmes hercegét és városának összes férfiait. Amikor az idő megérett rá, Simeon és Lévi bátran kardot ragadtak, és rajtaütöttek a városon, amikor Sekhem férfiai még a seb fájdalmában kínlódtak a csoportos körülmetéltetéstől, melynek alávetették magukat annak a gyanús házassági megállapodásnak a keretében, amit ezek ketten éppen azért javasoltak, hogy képtelenné tegyék a férfiakat a védekezésre. Lemészárolták valamennyiüket, és nem kímélték meg a herceget és atyját sem. Jákobnak, a szegény öreg pátriárkának csöppet sem tetszett az a veszedelem, amelyet ezek ketten így a nyakába zúdítottak. - Megháborítottatok engem, és utálatossá tettetek e föld lakosai előtt - szidta le dühöngve Simeont és Lévit, aztán megparancsolta, hogy bontsák le a sátrakat, gyűjtsék össze a barmokat, fülükből a

függőket, az idegen istenek bálványait pedig elásatta a cserfa alatt, Sekhem mellett, felkészülve az előreláthatólag szükségessé váló menekülésre. - Én kevesedmagammal vagyok, és ha összegyűlnek ellenem, levágnak és eltörölnek engem, mind házam népével egybe. Így történt aztán, hogy Jákob, tisztelt, bonyolult, túlterhelt ősöm megint menekülni volt kénytelen, hogy mentse az életét, igaz, nem úgy, mint én, egy fia elől; bár jóval korábban menekült már Ézsau bátyja elől is, akinek elcsente az áldását, és akinek egy tál lencséért megvette az elsőszülöttségi jogát, amikor Ézsau a vadászatról visszatérve úgy elgyöngült az éhségtől, hogy azt hitte, meg fog halni. Absolon kivárta a maga idejét. Nem kétséges: szigorúbbnak kellett volna lennem Amnónnal. Mivelhogy hamar a szentencia nem végeztetik el a gonoszságnak cselekedőjén, egészen arra van az emberek fiainak szíve ő bennök, hogy gonoszt cselekedjenek. Legalábbis ez állt Absolonra. Olyan türelemmel, fortéllyal és önfegyelemmel, amelyre senki, aki ismerte, nem tartotta volna képesnek, két teljes évig csak mosolygott és mosolygott, és mégis gazember volt. Nem csinált semmit. De szívében Absolon gyűlölte Amnónt, mert megerőszakolta húgát, Támárt. És most már tudom, hogy engem is gyűlölt. Tudta, hogy én szeretem. Tudnia kellett, hogy szeretem és biztosan csak még jobban megvetett, amikor látta, hogy szolgaian kényeztetem. Tudnia kellett abból, ahogyan hosszú száműzetése után végül magam elé bocsátva üdvözöltem. Nem csókolt meg. Lehel, hogy túlságosan sokáig tartottam távol magamtól: három évig Gessurban, két évig itt Jeruzsálemben, anélkül hogy színemet láthatta volna. Lehet, hogy az elválás öt éve túl hosszú volt. Kíváncsi vagyok, igazából mit forgatott a fejében, amikor összes fivéreivel együtt meghívott arra a juhnyírási ünnepségre, amelyen a végzetes csapdába csalta Amnónt. Elcsüggedek, ha arra gondolok, miféle egyéb eshetőségekre szóló terveket valósított volna meg akkor, ha nem mondom le a meghívását. Üvöltve hozták a városba a mészárlásról szóló első, iszonyatos beszámolókat: hisztérikus hangok sikoltozták, hogy Absolon lemészároltatta összes hercegeimet, összes fivéreit, minden fiamat. Cserbenhagytak az érzékeim. Nem tudtam lélegezni. Emberek ájultak el a város utcáin. Aztán ziláltan, rohanvást kezdtek megérkezni a többi fiaim a szörnyű hírrel, hogy Absolon fiam hallatlan gyűlölködése csak Amnónra összpontosult. Hiszitek-e vagy sem, a tömeges testvérgyilkosságról szóló első lesújtó, hihetetlen rémhírekhez képest ez jó hír volt. Absolon csak Amnón ellen dolgozta ki gondosan megtorlási terveit. Titokban parancsot adott szolgáinak, mondván: - Kérlek, vigyázzatok, és amikor Amnón a bortól jókedvű lesz és mondom néktek, „Üssétek le Amnónt", akkor öljétek meg őt. Ne féljetek. Legyetek bátrak és vitézek. Nem én parancsoltam-é néktek? Aztán az alkalmas pillanatban Absolon rájuk parancsolt: - Üssétek le Amnónt! - És azok megölték Amnónt. így aztán Amnón meghalt a kupái közt, még arra sem maradt ideje, hogy megpróbálja megtudni, miért. Absolon pedig Gessurba menekült, ahol a nagyapja volt a király, és ott időzött három évig. Én nem üldöztem, és nem küldettem érte, hogy hozzák vissza a szökevényt. Kiadatási kérelmemet kétségkívül teljesítették volna, mert Gessur Szíriában van, és egész Szíria az én hűbérem alatt volt. Hagytam, hadd maradjon ott, életben hagytam. De egyetlen vad csapással, egy normális juhnyíró összejövetel egyetlen iszonyatos pillanatában mindkettőjüket elveszítettem. Ami Amnónt illeti, hamarosan megvigasztalódtam, látván, hogy meghalt, de a lelkem Absolon után kívánkozott. Joáb tudta. Mindennap meggyászoltam életben maradt, jóképű, pompás fiam elvesztését, akit mindig olyan ellenállhatatlanul csodáltam. Aggódtam miatta. Abban a morbid félelemben éltem, hogy talán soha nem látom többé. Joáb észrevette, hogy szívem Absolon felé hajlik, és végül szarván ragadta a bikát. Meg se próbáltam eltitkolni előtte, hogy szeretném, ha a közelemben lenne. De a törvény, idegeskedtem - a törvény. Hogyan bocsáthatnék meg egyik fiamnak, aki meggyilkolta a másikat, hogyan hozhatnám vissza utódomként azt az ifjút, aki megölte a bátyját, aki trónörökösként előtte állott? Joábban meg lehetett bízni: ő megmutatta, milyen könnyen meg lehet ezt csinálni. A Tékoából való eszes asszony segítségével kezdte, őt küldte el hozzám először, hogy megtörje a jeget, és kikövezze az utat ahhoz az akcióhoz, amit javasolni kívánt. Gyászba öltözött özvegyként küldte hozzám. A tékoabeli eszes asszony arccal a földre borult, amikor belépett, és térdet-fejet hajtott, aztán esdekelni kezdett egy meggyőző, búbánatos, állítólagos igaz történettel, melyről végül kiderült, hogy csak egy újabb bosszantó példabeszéd. - Segíts meg, ó, király - mondta. Én meg együtt érzően azt mondtam neki: - Mi bajod van?

És ő ezzel a válasszal kezdett bele józan kitalálós játékába: - Ó, én özvegy asszony vagyok, mert az én férjem meghalt. És a te szolgálódnak két fia vala, kik összevesztek a mezőn, és az egyik megsérté a másikat és megölé. És ímé, az egész háznép ellenem támadott. Azt akarják, hogy kezükbe adjam azt, amelyik él, hogy megölhessék, az ő testvérének lelkéért, akit megölt, és már meghalt. így akarják elveszíteni a kicsiny szikrácskát, a mely nékem megmaradott, hogy az én férjemnek ne maradjon se neve, se maradéka a föld színén. Visszahozza-é ez az én megölt fiamat az életbe? Úgy láttam, az érvek őmellette szólnak, és együttérző hangulatba kerültem. - Menj el a te házadhoz - mondtam -, és én parancsolok a te dolgod felől. A ki te ellened szól, hozd ide előmbe, és többé nem fog illetni téged. Akkor ő monda: - Az emberek félelmet ültettek szívembe. Emlékezzék meg, kérlek, a király az Úrról, a te Istenedről, hogy a vérbosszuló ne szaporítsa a pusztulást, és hogy az én fiamat ne veszessék el. Én pedig megígértem: - Él az Úr, hogy a te fiadnak egy hajszála sem esik le a földre. Aztán az asszony elszántan folytatta, mintha még többet akarna elérni. - Kérlek, hadd szóljon a te szolgálód csak egy szót az én uramnak, a királynak. Hogy utasíthattam volna vissza? - Szólj. Akkor monda az asszony: - Mert mivel a király ezt a szót szólotta, mintegy maga is bűnös. Miért, hogy a király azt, a kit eltaszított magától, nem hívatja vissza? - Amikor meghallotta meghökkent felhördülésemet, egy pillanatra félelem villant át az arcán. - Mert bizonyára meg kell halnunk folytatta sietve, mintha elébe akarna vágni a haragnak, amit erre a hihetetlen pimaszságra tanúsíthatnék -, és olyanok vagyunk, mint a víz a földre kiöntetvén. És az Isten egy lelket sem akar elvenni. Ám lásd, amint énnálam, hogyan talál Ő módot rá, hogy egy atyának elűzött fia ne legyen számkivetve előtte mindörökké. - Aztán az asszony így fejezte be: - Beszéljen most az én uram, a király. - Ki vett rá téged erre? - így szóltak szavaim, melyekkel végül válaszoltam neki, és hogy ne féljen, biztosítottam róla, nincsen iránta rossz szándékom. - Kérlek, ne tagadd meg, a mit tőled kérek. Vajon mindezekben nem a Joáb keze van-é veled? És a tékoabeli eszes asszony, aki csakugyan elég eszes volt ahhoz, hogy ügyesen alkalmazza a hízelgést, a következőképpen válaszolt: - Él a te lelked, az én uram, a király bölcs, az Isten angyalának bölcsessége szerint, hogy mindent észrevegyen, a mi a földön van. Mert a te szolgád, Joáb hagyta ezt nékem, és mindezeket a szókat ő adta a te szolgálóleányodnak szájába. - Ímé most - mondtam, amikor elbocsátottam az asszonyt -, mondd meg Joábnak, hogy ezt a dolgot cselekedted, és hozd őt el hozzám. Mellesleg, ez csak személyes kíváncsiság, ugye, igazából nincs fiad, aki megölte a másik fiadat, mi? - Nincs, uram, nincsen. És nem vagyok özvegy. - Kezdem már kapiskálni a dolgot. Magával Joábbal beszélve aztán készségesen engedtem az érvelésének, melyről kezdettől fogva reméltem, hogy megcáfolhatatlan lesz. Leírhatatlanul hálás voltam realisztikus, egyetemes tanáért, miszerint nem jogszerű semmiféle törvény, következésképpen pedig olyasmi, hogy bűn, nem létezik. És nem vitatkozhattam vele többé, miután előadta számomra azt a híres aranyszabályt, amely körül a civilizált világ a mai napig forog: - Mindig cselekedd azt másokkal, ami neked a legjobb. Ezzel elseperte minden további lehetséges ellenállásomat. - Eredj el -engedtem nagylelkűen, mintha én tennék neki szívességet -, és hozd haza az én fiamat, Absolont. Ám akkor Joáb igencsak meglepő dolgot művelt, amit soha nem felejtek el, és amit talán soha nem bocsátott meg magának. Arccal leborult a földre, és térdet-fejet hajtván köszönetet mondott nekem, sőt jómagát szolgámnak, engem pedig urának és királyának nevezett. Mindezt Joábtól? A mai napig nem tudom, mi üthetett belé. Nyílt és tiszteletteljes meghódolásán úgy meglepődtem, hogy majdnem elsírtam magamat. Rengeteget sírtunk mi akkoriban régen. - Ma ismerte meg, uram király, a te szolgád - vallotta meg Joáb ebben a teljesen valószínűtlen érzelemkitörésében -, hogy van valami becsületem előtted, mert az ő szolgájának beszédét megcselekedte a király. Vagy egy percbe telt, amíg magamhoz tértem meglepetésemből. - De menjen a maga házába parancsoltam -, és az én színemet ne lássa. És add tudtára, hogy vigyázzon, mert a nép iszonyodni fog tőle.

Felkele azért Joáb, és elméne Gessurba, és hazahozá Absolont Jeruzsálembe. Csak sokkal később futott át az agyamon, amikor menekültemben Jeruzsálemből a Jordán felé vánszorogtam, hogy Joáb könyörgésének más indokai voltak, nem humánus indokok. A gyanú, ha egyszer megszületett, soha nem nyugszik el, és még mindig hajlamos vagyok a kétkedésre. Lehet, hogy Absolon az árpás majorral szúrta el az egészet. Így aztán háromévi száműzetés után Absolon visszatért a saját házába, és még két évig nem láthatta az én orcámat. És nagy megrökönyödésemre távolról sem iszonyodtak tőle, amiért megölte a bátyját. Sőt egész Izráelben nem dicsértek senkit annyit, mint Absolont. Ünnepelték a szépségéért. Nekem pedig örömöm telt benne. Lőn pedig Absolonnak három fia - az unokáim, természetesen -, és egy leánya, akit Támárnak nevezett el, tönkretett, meggyalázott nagynénje, az én Támár lányom után. Igen szép termetű leány volt, de ez nem segített rajta, mert hamarosan elveszítette az apját a háborúban. A Támár nevű nőknek nincs jó soruk a Bibliában, mi? Az első az a kánaánita nő volt, aki kétszer is megözvegyült, elveszítette második férjét, Onánt is, aki inkább a földre vesztegette magját, mintsem hogy gyermeket nemzzen elhunyt bátyja volt feleségének és tovább vigye bátyja nemzetségét, annak okáért az Úr megölte. Özvegyének kéjnő ruháját kellett magára öltenie, és arcát fátyollal eltakarnia, hogy rászedhesse Júdát, az apósát, levirátusi házassági kötelességének teljesítésére, amelyre joga volt, és megfoganhassa tőle azt a gyermeket, amely halott férje családjának valamelyik férfitagjától kijárt neki. A második Támár az én Támárom volt, akit az a balszerencse sújtott, hogy féltestvére, Amnón megerőszakolta. Ez a kis Támár pedig elveszítette az apját az Efráim erdejénél vívott csatában, és soha senki nem hallott róla többet. Lőn pedig, hogy Absolon, az apja, immár két esztendőt töltött Jeruzsálemben, de nem látta az orcámat, és egyetlenegyszer sem jött el a király palotájába. Hallottam, mekkora népszerűségnek örvend, és sütkéreztem népszerűségének visszfényében. Mennyire szerettem volna látni az arcát, és azt a gyönyörű haját, amit mindenki megcsodált, aki csak látta, olyan hosszú, sűrű és dús volt, és fekete és fényes, mint a kátrány. Valahányszor hallottam, hogy el akar jönni hozzám, gyönyörűséges, rosszindulatú önigazolást éreztem. Perverz és önelégült módon ezt mindig megtiltottam neki, és furcsamód erényesnek éreztem magam mindkettőnk frusztrációja miatt. A második év végére az indulatos Absolon már kezelhetetlenné vált, bármely pillanatban kirobbanhatott. Elkülde azért Joábhoz, hogy őt hozzám küldje, teljes amnesztiát kieszközölni a számára. De Joáb fütyült a hívására. Amikor Absolon másodszor is elküldetett érte, Joáb még mindig nem akart elmenni. Monda azért Absolon az ő szolgáinak: - Nézzétek, a Joáb gazdasága az enyém mellett van, és ott van az ő árpája. Menjetek el, és gyújtsátok fel tűzzel. Akkor aztán felkele azért Joáb, és méne Absolonhoz az ő házába, és monda neki: - Mi az oka, hogy a te szolgáid az én gazdaságomat felgyújtották tűzzel? Az elszánt Absolonnak a szeme sem rebbent, és így válaszolt tábornokomnak: - Azért, mert hozzád küldöttem ily szóval, hogy ide jöjj, és nem jöttél. Ímé, minden gazdaságaidat felgyújtatom tűzzel, ha nem jössz, amikor hívatlak. - Mit akarsz? - kérdezte Joáb zavartan. Tudta, hogy meg van kötve a keze. - Menj el atyámhoz, a királyhoz - parancsolt rá Absolon -, és szóljál énértem, hogy annak okáért talán megengedje, hogy lássam az ő arcát. Idegen vagyok-é én néki? Mondjad néki: mi szükség volt hazajőnöm Gessurból, ha nem lehetek megint a fia? Jobb volna most is nékem ott lennem. És mondd meg neki, ha van bennem álnokság, ölessen meg engem. Vagy pedig engedje meg, hogy lássam az arcát. Addigra már kezdett kiderülni, hogy Absolon ugyanolyan kétségbeesetten szeretné látni az én arcomat, mint én az övét, és mindent megtenne, ami csak a hatalmában áll, hogy létrehozza ezt az áhított találkozást. Nagy belső melegség töltött el, miközben hallgattam, ahogyan Joáb méltatlankodva előadta a történteket. Jólesett látni kiváló tábornokom dühöngését. Még soha nem láttam ennyire csalódottnak, túlfeszítettnek és elkeseredettnek. - Megesküdött, hogy tűzzel gyújtatja fel minden gazdaságomat - jelentette összes seregeim kapitánya és vezére. Vigyorognom kellett, aztán meg már hangosan nevettem. - Miért hozattad haza Gessurból, ha nem engeded, hogy meglássa az orcádat? Kérlek, legyen béke őközte és teközted. Mi értelme? Jobb lett volna mindhármunknak, ha ő még mindig ott lenne, mint hogy most viszálykodás legyen hármunk között. Ekkor, mint tudjátok, igent mondtam. Absolon nem hízelgett, amikor elébem hozták. Fesztelenül masírozott be, mintha ő volna a sértett

fél, és egyetlen hálás vagy bocsánatkérő hang vagy tekintet nélkül meghajolt, és arccal a földre borult előttem. Élveztem magabiztos és büszke modorát. Amikor fölkelt, megfogtam a vállát, és zokogva karomba öleltem. És megcsókoltam. Megint elöntötték a könnyek. Ő nem csókolt meg.

12 KÍGYÓ A FŰBEN A rákövetkező hónapokban megtiszteltetésekkel és ajándékokkal halmoztam el, és lőn pedig, röviddel kibékülésünk után, hogy Absolon szerze magának szekereket, lovakat és ötven embert, akik előtte szaladjanak. Adónija most ugyanezt csinálja. Az egész város Absolonról beszélt. Olyan volt, mint egy ragyogó, fiatal isten, akiben örömüket lelték az emberek. Én pedig szégyentelenül kivettem a részemet a feléje áradó rajongásból, gyönyörűségem telt benne, amint abban az energiában is, amelyről olyan kecses magabiztossággal tett tanúságot. Önbecsapásomat az a lelkesedés is igazolta, amellyel beszállt segíteni a kormányzás unalmas munkájába: olyan szorgalommal és állampolgári hevülettel vetette bele magát, amilyet egyetlen másik fiam se tanúsított, se azelőtt, se azóta. Az apja fia, tiszteltem meg mindkettőnket. Absolon gyorsan fölfedezte, hogy szereti a kormányzást, és olyan zseniális érzéke van hozzá, amellyel én magam lényegében soha nem rendelkeztem. Úgy vetette bele magát a politikába, mint kacsa a vízbe. Én meg odavoltam örömömben, amikor láttam, milyen készséges és milyen lelkiismeretes. Naiv voltam. Joáb nem merte megmondani nekem, hogy Absolon azt csinálja velem kapcsolatban az emberekkel, amit annak idején réges-régen én csináltam Saullal: a kegyüket keresi és megszeretteti magát velük. Mindennap korán kelt, és kötelességévé tette, hogy kiálljon az útfélen a kapuban és mindenkit, a kinek dolga lévén, a királyhoz megy ítélet végett, megszólítá Absolon, és megkérdé: - Micsoda városból való vagy te? - És ha az monda: - Izráelnek egyik nemzetségéből való a te szolgád -, akkor Absolon hízelkedve monda neki: - Ímé a te beszéded mind jó és mind igaz. De senki nincs, a ki téged meghallgatna a királynál, senki, csak én, én pedig azt magamra vettem. A helyzet az, hogy mint oly sok nagy vezér a történelemben, én is könnyen beleuntam a hatalom gyakorlásának folyton ismétlődő apró részletkérdéseibe. Az én igazi munkám a háború volt, nem az uralkodás. Mint a partra vetett hal, olyan a harcos ember béke idején; az idő legnagyobb részében alig tudtam mit kezdeni magammal. Ó, példakép voltam én, ha a felelősség átruházásáról volt szó. Szinte mindenki felelősséget kaphatott, aki csak akart. Joáb az összes seregeim felett való volt, Benája a kereteus és peleteus palotaőrségem felett, Adorám az adószedés felett, az ugrándozó Jehósafát az emlékíróm volt. Sádok és Abjátár voltak a papok, a fiaim pedig a főtisztviselőim voltak, de sose értek sokat. Az intézmények légiója között, melyeket elmulasztottam formálisan is megszervezni, ott volt a hatékony igazságszolgáltatási rendszer is. Amikor megtudtam, hogy Absolon elintézi helyettem a panaszokat, és így megszabadít engem ennek szükségétől, áldásomat adtam a vállalkozására. Örömmel hallottam, hogy Absolon fiam minden panaszosnak, aki csak bejön Jeruzsálem kapuján, abban a reményben, hogy kihallgatást kaphat tőlem, azt mondogatja vigasztalásul: - Vajha valaki engem tenne ítélőbíróvá e földön, és én hozzám jőne minden ember, a kinek valami ügye és pere volna, igazat tennék néki! Milyen kár, hogy a király nem jelölt ki senkit, a ki meghallgasson téged. Én nem fogom sajnálni az időt, hogy ítélkezzem. Ítélkezni akart? Hagytam hát, hadd ítélkezzen. Boldogan és készségesen láttam, hogy a fiam ilyen sikeresen képvisel. Nem tudtam, hogy ezzel szándékosan és szisztematikusan aláaknáz engem. És még ha figyelmeztettek volna rá, akkor sem értettem volna, miért akarná ezt. Hiszen ő volt az örökösöm, a soron következő leszármazottam, nem? Így hát elkényeztettem, és kritikátlanul hagytam, hadd virítson. Mind a mai napig nehezen tudom elhinni, hogy valakit, aki olyan nagyvilági és ravasz, mint én, úgy félrevezethetett az apai szeretet, hogy annak az idomtalan madárnak, a struccnak a viselkedését utánozza, amely fejét a földbe dugva álldogál, mert nem akarja látni, mi jó a nap alatt, és mi gonosz. Pedig így voltam én fiam, Absolon dolgában. Semmi veszélyt nem láttam számomra abban, hogy

mikor valaki hozzá megy és fejet hajt neki, azonnal kezét nyújtja, és megfogván megcsókolja őt. És e képen cselekedék Absolon egész Izráellel, valakik ítéletért a királyhoz mentek, és így Absolon az Izráel fiainak szíveket alattomban megnyeré. Hallgatólagosan még drukkoltam is neki. Lelkendeztem atyai örömömben, és élveztem fiamnak, páratlan büszkeségemnek és örömömnek tetteit és kellemét. Jólesett a szívemnek, hogy ellopja Izráel férfiainak szívét, hogy ez a fiam, a szemem fénye az én hercegi örökösöm, és hogy örökösömet, aki királyként követni fog, ennyire tisztelik, ünneplik és imádják. Honnan tudhattam volna, hogy nem hajlandó várni? Nem is álmodtam, hogy nem hajlandó várni. Ha elég engedelmes lett volna, és vár, még mindig csak várna, és többé már nem lenne olyan fiatalos és karizmatikus, hiszen én hosszú életet éltem. Még Adónija, az az üres fráter is bosszankodik már, amiért késlekedik királyi örökségének beteljesülése, és egyre kevésbé hajlandó passzívan várni, amíg megörökli. Vagy az én Súnem városából való Abiságomra várni. - Láttad, milyen szemeket mereszt rá? - célozgat egyre Bethsabé. -Milyen kéj vágyón néz rá, valahányszor idejön téged meglátogatni? Hát vak vagy? És kezdi megvalósítani pazar szabadtéri lakomájának terveit, ahol kérkedni fog a dolog költséges voltával, és megint azt fogja mondani, hogy ő lesz a király. Úgy látszik, úgy érzi, már nincs szüksége az engedélyemre a megrendezéséhez. A színhely, melyet kiválasztott, egy szabad mező lesz a városon kívül, ahol igen nagy számú vendéget tud leültetni, a városból és a környező vidékről pedig korlátlan számú bámészkodó jöhet el. Már dolgozik Joábbal a vendégek névsorán. Engem meghív, de Salamon és Bethsabé meghívását egyelőre nem tervezi. Miért nem? Elég ésszerű feltételezés, hogy nem szereti őket, ha hajlandó efféle kiszámított sértést megkockáztatni ellenük. Sádok? Már van neki papja. Abjátárt választotta? Abjátár választotta őt, feleli vigyorogva. Nehéz tetszésünket lelni valakiben, aki ennyire el van ragadtatva önmagától: egy férfiról az öltözete, a harsány nevetése és a járása elárulja, hogy kicsoda, és én Adonijánál egyiket sem szeretem. Se életerőm, se kedvem nincs hozzá, hogy még egyszer kimenjek valaha a palotámból. Adónija felajánlotta, hogy egy kényelmes hordágyon, ökrös szekéren kivisz a helyszínre. Az ünnepi asztalnál egymás mellett ülhetnénk, még ha nem is eszem sokat. Pohárköszöntőben fog engem dicsőíteni. Én is beszélni fogok, ő meg tapsolni fog és éljenezni. - Lefagyna a tököm - mondom elutasítóan, amiről újabb kérés jut eszébe. - Megkaphatnám Abiságot feleségül? - lep meg Adónija a kérdéssel. - Hát nem tudod - válaszolom, egyenesen a szemébe nézve -, hogy ha Abiságot kéred, a királyságot is kéred? Nem mondta ezt meg neked Joáb? - Tudod, hogy a királyság különben is az enyém, nem? - Ha netán mégsem lenne a tiéd - felelem neki szárazon -, csak kérd újra Abiságot, aztán meglátod, mi lesz. Nem tudsz legalább addig várni, amíg kiadom a lelkemet, utolsót lélegzem, és elalszom atyáimmal? - Joáb szerint jó ötlet volna most kérni. - Erősen támaszkodsz Joábra? - Segít megőrizni a békét. - Meghívod Benáját? - Joáb nem látja szükségesnek. Amikor elmegy, ablakaim alatt hallom a zsivajt az utcán, ahogy felszáll a szekerére és távozik, meg az ötven férfi hangjának színpadias kiáltását, akiket szerzett magának, hogy a szekere előtt járjanak. - Azt hiszi, hogy ő Absolon - gúnyolódik mosolytalanul Bethsabé. Igyekszik felülmúlni Absolont, arra a bűbájra áhítozik, amely nem halványuló, villódzó fényként sugárzott kedvencemből, az én fekete hajú hercegemből, de nem vesz tudomást arról a szomorú, mocskos végről, amelyet ez hozott rá, az erdőben, a kőhalom alatt, abban a bűzös gödörben. Amit semmiképpen nem akarok most, az egy újabb puccs. Absolon elég ártalmatlannak látszó módon robbantotta ki a magáét, azzal a hétköznapi kéréssel, hogy hadd menjen el Hebronba, teljesíteni fogadalmát, melyet, mint mondta, akkor tett, amikor Szíriában, Gessurban lakott, mondván: Megfogadtam, hogy ha valóban hazavezérel engem az Úr Jeruzsálembe, az Úrnak áldozattal szolgálok. - Jeruzsálemben nincsenek papok? - töprengtem hangosan, hogy a kedvében járjak. - Hebronban elégedetlenkednek velünk, mert Jeruzsálemben lakunk. - Normális körülmények közt

Absolon nem volt ilyen éles elméjű, ma már kíváncsi lennék, vajon nem tanította-e ki akkorra már Akhitófel, vagy talán Joáb. - Kevésbé lesznek hajlamosak azzal érvelni, hogy elpártoltunk Júdától, ha megmutatjuk magunkat előttük. Utamnak diplomáciai és vallási értéke lesz egyaránt. - Menj el jó egészségben - adtam be a derekamat. Így hát Absolon felkelvén elméne Hebronba, de titkos, felségáruló tervekkel ment. Azért ment, hogy háborút kezdjen ellenem. Ki sejthette volna? Ellenem, mint király és apa ellen, aki ellen többet vétkeztek, mint amennyit én vétkeztem, aki jobban szerettem őt, mint a saját lelkemet. Ki sejthette volna, hogy egy ilyen tüzesen és nyíltan büszke, ilyen szenvedélyes vérmérsékletű fiatalember olyan kenetteljes, sima nyelven képes beszélni, hogy egy ilyen frivol és meggondolatlan alak olyan ravasz tud lenni? Nem lett volna szabad megfeledkeznem arról az obszidián-kemény tartózkodásról, amellyel az én gyönyörű, fekete szemű fiam két teljes évig halogatta Amnón meggyilkolását, anélkül hogy akár egyetlen utalással is elárulta volna, mennyire el van szánva a benne fortyogó gyilkos bosszúállásra. Többet kellett volna konzultálnom róla tanácsadómmal, a Gilóból való Akhitófellel, amíg Akhitófel agyafúrt bölcsessége még az én rendelkezésemre állt, azé a Gilóból való Akhitó felé, aki soha nem követett el hibát - még akkor sem, amikor hazaszamaragolt, rendbe szedte családi ügyeit, és fölakasztotta magát. Utána szállóigévé vált: „Az az Akhitófel fiatalon halt meg. Soha nem tévedett." Kivéve abban a feltételezésben, hogy a fiam hallgatni fog az ő jó tanácsára. Ez merő hiúság volt mindkettőjük részéről. Akhitófel, a csalhatatlan, alábecsülte a rámenős hercegi martalóc beképzeltségét, akinek a szolgálatáért otthagyta az enyémet, és alábecsülte azt a szerepet, amelyet ez az önhittség játszhat, amikor Absolon a diadal első, mámorító hevületében mentesnek képzelte magát a tévedések lehetőségétől. Ellenem intézett rohamát Absolon a kémek titkos hálózatán keresztül szervezte meg, akik Izráel összes törzsei között szétszóródva kiadták a jelszót más potenciális szövetségeseinek, mondván: Mikor a trombitaszót halljátok, azt mondjátok, Absolon uralkodik Hebronban. És amikor Absolon összecsomagolt és elindult Hebronba, történetesen kétszáz mit sem sejtő vallásos zarándok is elindult Jeruzsálemből, akiket meghívott arra az ünnepi áldozatra, amelyre színleg készülődött. Jóhiszeműleg menének vele, semmit sem tudván a dologról. De Absolont követve mentek be a városba, és hamarosan azon vették észre magukat, hogy őket is ahhoz az imponáló sokasághoz számítják, melyről úgy vélik, hogy az ellenem való felkelést pártolja. Absolon akkor megfúvatta a trombitáját, és királlyá kiáltotta ki magát. És Absolon tüstént elküldeté, és hívatá a Gilóból való Akhitófelt is, az én főtanácsadómat, az ő városából, Gilóból, hogy csatlakozzon felkeléséhez, aztán Absolon szent áldozatot végezett, miközben várta a híreket, kémei pedig szétkürtölték államcsínyének hírét Izráel összes törzsei között. Amikor a Gilóból való Akhitófel átállt az ő oldalára, az összeesküvés terjedni kezdett, mint a gomba, és igen nagy lőn. A lázadás úgy terjedt, mint a bozóttűz. Nagy elkeseredésemre és zavaromra a nép gyülekezék és szaporodék Absolon mellett. Ki gondolta volna, hogy annyi sok embert elégedetlenné tettem? Még azt se tudtam, mi történik, amikor máris számbeli fölénybe kerültek és megbuktattak. Vidám partizánok csőcseléke tódult a város felé északról, délről és nyugatról fegyvert fogva. Ez leegyszerűsítette menekülésem útvonalának megválasztását. Keletre kellett mennem, a puszta síkságra, hogy menedékhelyet találjak valahol a Jordán túlsó oldalán. Júdában, de még Izráelben is melléálltak. - Az Izráel népének szíve Absolon felé hajlik - mondták a hírnökök, és az összes erre következő jelentések ennek további baljós megerősítését hozták. Nem vesztegettem az időt, elpucoltam. - Keljetek fel, és fussunk el - adtam ki a parancsot azoknak, akik velem voltak Jeruzsálemben, amikor láttam, hogy állnak a dolgok az országban -, mert itt nincsen számunkra menekülés Absolon elől. Siessetek elmenni, hogy valamiképp sietve utol ne érjen minket, s ne hozzon szerencsétlenséget reánk, és a várost le ne vágja fegyvernek élével. Nem bíztam senkiben. Ki fog követni, és ki marad? Szolgáim a jelek szerint készek voltak mindenben a kedvemben járni, ahogyan csak rendelkeztem. Gyorsan összepakoltam, és sietve elmenekültem. Palotámból kimentem a Kedron patakja felé, a város keleti szélére, egész háznépem és összes szolgáim pedig jöttek utánam. Pedig micsoda elképesztő méretű háznép lett addigra az enyém, azzal a sok feleséggel, meg azzal a sok kibaszott, fölösleges ágyassal, akiket már réges-rég untam, no meg azzal a sok sikoltozó gyerekkel. Tíz asszonyomat otthon hagytam, csupa ágyast, hogy őrizzék a házat, szigorúan utasítottam őket, hogy

szellőztessék a szobákat, az ágyneműt pedig naponta tegyék ki a tetőre levegőztetni, tekintet nélkül arra, hogy ki alszik ott, arra az esetre, ha lőn pedig, hogy visszatérek. Menekültem, amíg tudtam, mert több esélyem volt rá, hogy győztesen kerüljek ki bármiféle csatából a nyílt mezőn, mint benn a városban, ahol erőimet nem tudtam volna a legelőnyösebben felvonultatni, és ahol nem tudhattam, ki hűséges hozzám és ki nem. Akhitófelt máris elveszítettem. Kedvenc nővérem fia, Amasa unokaöcsém, átállt Absolonhoz, és seregének kapitánya lett. Joábnak nem volt se híre, se pora. Megint csak nincsen hely, ahol biztonságban lehajthatnám a fejemet, sajnálkoztam magamon, miközben elindultam kelet felé a Kedron patakjához. A pataknál kissé elidőztem, hogy számvetést csináljak. Azt láthattam, hogy minden bizonnyal nem maradtam egyedül. Ettől földerült a kedvem. Benája és az összes kereteusok és peleteusok hűségesek maradtak, mellettem masírozva keltek át a Kedron patakján. Legalább annyit tudtam, hogy nem kaphatnak el meglepetésszerűen, és nem verhetnek által az ötödik oldalcsontom alatt, ahogyan én általverhettem volna Sault, ha valaha is ez lett volna a szándékom. Aztán megérkezett Ittai az ő gitteusaival, mind a hatszáz harcossal, akik a filiszteusok fölötti győzelmemet követően velem jöttek Gáthból, hogy haderőmben szolgáljanak, és akik szintén elvonulának előttem. Volt egy darabka hadseregem. Attól tartok, Ittai és gitteusai örvendetes látványára szívemben túlbuzgott a hála, és egy percre érzelgőssé váltam. Talán túlságosan is azonosítottam magamat velük. Magamat sajnáltam, amikor őket sajnáltam. - Miért jössz el te is velünk? - tört ki belőlem érzelmesen. - Menj vissza, és maradj az új királynál, mert te idegen vagy és számkivetett. Tudom én, milyen az, ha az embernek nincs otthona. Csak tegnap jöttél, és már ma zaklassalak téged, hogy velünk jöjj? Én megyek oda, a hová mehetek, te pedig térj vissza, és vidd vissza testvéreidet is. Irgalmasság és igazság legyen veletek. Ittai pedig felele nekem, mondván: - Él az Úr, és él az én uram, a király, mind halálában, mind életében, ott lesz a te szolgád is. - Ám jöjj, és menjünk el - mondtam a gitteus Ittainak, és majdnem megint elsírtam magam. Nem tudom, mit csináltam volna, ha elfogadja a javaslatomat. Még sokkal jobban sírtam volna. És átméne a gitteus Ittai a patakon és az ő emberei együtt, még a kicsinyek is, valakik vele valának. És mintha az egész város és az egész föld népe nagy jajgatással sírt volna, amikor az egész nép elméne, aztán pedig én magam is átkeltem a Kedron patakján az útra a puszta felé, a hegyek közt fekvő város és a Jordán völgye között. Aztán egyszer csak előkerült Abisái is, keménynek és izmosnak látszott, reguláris hadseregemnek egy tapasztalt harcosokból álló másik nagy csapatával. Nem, távolról sem maradtam egyedül. - A bátyád, Joáb - érdeklődtem Abisáitól. - Ő hol van? - Őrzője vagyok-é az én atyámfiának? - felelte rejtelmesen. - Nem láttam őt a városban. Benája nem szólt egy szót sem, de minden feltűnés nélkül embereket állított közém és Abisái közé a védelmemre. És íme, nagy meglepetésemre, Sádok, a papom, és a léviták mind, az egész papság szintén kivonult a városból, kik az Isten szövetségének ládáját hordozák vala, és letevék Istennek ládáját, várván, hogy tovább folytassam fájdalmas utamat. És aztán Abjátár, a másik papom is ott volt velük. A kiürítés most már kezdett sokkal nagyobb arányúvá válni, mint amilyenre számítottam, egyre duzzadó exodus lett belőle. Szerencsére nem veszítettem el a fejemet. Megkértem őket, hogy vigyék vissza az Isten ládáját a városba. Szívderítő tudat volt, hogy a papok hűségesek maradtak hozzám, de hasznosabb szolgálatot tehettek nekem, ha a városban hűséget vallanak Absolonnak, mint ha velem botorkálnak az úton kifelé, és csak láb alatt vannak. Harcolni nem tudtak, de etetnem kellett volna őket. Ez az idő most nem volt szertartásos demonstrációkra való. - Én Dávid vagyok, nem Mózes - adtam nyomatékosan a tudtukra -, és én vissza fogok térni. Ha én az Úr előtt kedves leszek, engem ismét hazahoz, megmutatja nékem azt, és az Ő sátorát. Ha pedig azt mondja: Nem gyönyörködöm benned, ímhol vagyok, cselekedjék velem úgy, a mint Néki tetszik. De a láda csak maradjon a városban, amely szent. Amellett - tettem aztán hozzá Sádoknak és Abjátárnak -, nemde nem próféták vagytok-é ti? Azért menjetek haza a városba békességgel, és a ti fiaitok veletek együtt, és lássátok, mit láttok nekem. ímé én itt időzöm, ennek a pusztának sík mezején, míg tőletek hír jő, és nékem izentek, mit tegyek. Akhimás, Sádok fia, és Jonathán, Abjátár fia futáraimként szolgálhattak. Visszavivék azért Sádok és Abjátár az Isten ládáját Jeruzsálembe, és otthon maradának, kegyesen, és kerülve a feltűnést, várták, mit láthatnak nekem. Én pedig, amikor hátraarcot csináltak és elindultak, felmenék az Olajfáknak hegyén, mentemben

sírva, fejemet beborítva, saru nélkül menvén. Mennyi víz folyt le a híd alatt, gondoltam csüggedten, mióta csillagként ragyogva feltűntem a kis Betlehemből. Hajlamos voltam úgy érezni, hogy mindennek vége; megtagadott a világ, és otthagyott, kitéve ellenségeimnek, meztelenül. Amíg föl nem emeltem szememet, és észre nem vettem, hogy mind a népben, aki velem volt, mindenki beborítá fejét, és feljött velem az Olajfák hegyére, és mind sírtak, amint utánam jöttek. Lőn pedig, ott a hegyen, hogy valaki megerősítette előttem, Akhitófel csakugyan az Absolon körüli pártosok közé állt, én pedig remegtem, miközben ezt meghallottam, és az égbe föl Isten felé tekintve azt mondtam: - Ó, Uram, kérlek Téged, fordítsad oktalanságra Akhitófel tanácsát. Erre azért nem akartam bazírozni. Ámbátor lőn pedig, hogy amikor a hegy tetején voltam, és imádkozék ott Istennek, ímé eleibém jő az Árkéá-ból való Khúsai, ki ruháját megszaggatá és földet hinte fejére. Már ő is gyászolt. És nem lehetetlen, hogy imáimra való válaszul jött, mert abban a pillanatban, ahogy megláttam, a dolgok kezdtek a helyükre kattanni, és felvillant bennem egy merész ötlet. Az Árkéából való Khúsai szintén kormányom egyik magas rangú tagja volt - gyakorlatias és ravasz ember, akivel őszintén beszélhettem. Félrevontam, és hangomat lehalkítva őszintén szóltam hozzá: - Ha eljössz velem, terhemre leszel nékem. De ha a városba visszatérsz, és ezt mondod Absolonnak: Te szolgád vagyok, óh, király; ennek előtte a te atyád szolgája voltam, most immár a te szolgád leszek, megronthatod Akhitófelnek ellenem való tanácsát. Azért minden dolgot, a mit hallándasz a király házából, mondj meg a papoknak, Sádoknak és Abjátárnak. Ímé ott van velők az ő két fiok is, kik által nékem mindjárt megizenhetitek, valamit hallotok. Elméne azért Khúsai a városba, ahol ott várt, amikor Absolon fiam bevonult Jeruzsálembe. Mikor pedig egy kevéssé alább mentem az Olajfák hegyének tetejéről, lefelé, az ellenkező oldalán haladtam tovább a kanyargós úton a vadon síksága felé. Amikor elhaladtam Bahurim mellett, és az az undorító féreg, Sémei úgy rám támadt, minden reményem szétfoszlott Izráel népének a Júdából indult felkeléssel szembeni hűségét illetően. Saul háza is ellenem fordult tehát. Sémei kijővén szidalmazott engem, és amint közelebb jött, még mindig szidalmazott. Legkínzóbb lidérces álmaimban se tudtam volna elképzelni egy olyan csúf alakot, mint Sémei. Kővel hajigált engem és minden szolgáimat, és az egész nép és az erős férfiak mind a jobb és bal kezem felől közelebb húzódtak hozzám, hogy megvédjenek a hajigálózásától. És így szóla Sémei szitkozódása közben hozzám: - Eredj, eredj, te vérszopó és istentelen ember! Megfizet most az Úr néked Saul egész háza népének véréért, a ki helyett te uralkodol. És adta az Úr az országot a te fiadnak, Absolonnak: és ímé te nyomorúságban vagy, mert vérszopó ember vagy! Azt hiszitek, megértettem mindent, amiről beszélt? Ebben lehet, hogy I. Jakab király fordítói a hibásak. Abisái, Sérujának fia felháborodott ezen a kárörvendő gúnyolódáson, és hangosan azt mondta nekem: - Hogyan szidalmazhatja ez a holt eb az én uramat, a királyt? Majd én elmegyek, és a fejét veszem. Ezt határozottan elutasítottam. És azt mondám Abisáinak: - Valahányszor te megszólalsz, Abisái, mindig fejét akarod venni valakinek. Egyet mondj meg nekem: hol van a te bátyád, Joáb? - Hát tudom én? - Hadd csak Sémeit, hadd szidalmazzon - mondtam rezignáltan, bukásom teljes tudatában -, mert az Úr mondotta néki: Szidalmazzad Dávidot. Ki mondhatja ezért néki: miért mívelted ezt? Hagyjátok élni. És netalán reá tekint az Úr az én nyomorúságomra, és jót ád még ma nekem az Úr az ő átka helyett. És amikor én és embereim tovább folytattuk lefelé kedélytelen, tekergős utunkat, Sémei ellenembe megyén vala, és mentében átkozódik vala, és köveket hajigál vala ellenembe, és port hány vala. Amíg csak jó messzire nem értünk, ahol már lemaradt. Fáradtak voltunk. Amikor fáradságosan leereszkedve a síkság sima földjére értünk, megpihentünk és felfrissítettük magunkat, miközben Absolon és az egész nép diadalmasan bevonult a városba, melyet én elhagytam, és az a köpönyegforgató Akhitófel is velük. Ahogy ott üldögéltem a földön, gondolataim visszatértek fiatalkori pártfogómra, Saulra, akit végső napjaiban mindenétől megfosztott Isten és Sámuel. Szerettem volna költői ihletbe esni a királyok halálán, de szolgáim túlságosan fáradtak voltak, hogysem odafigyeljenek. Szerettem volna még egyszer énekelni Akhillész haragjáról, de nem volt hozzá hangulatom. Időközben pedig Jeruzsálemben titkos ügynököm, az Árkéa városából való Khúsai odaplántálta magát a király útjába, hogy megéljenezze, amint bevonul a városba, és hangosan üdvözölje, mondván: - Isten óvja a királyt! Isten óvja a királyt!

Absolon pedig megállt, amikor megismerte. - Ez-é az irgalmasság a te barátodhoz? - érdeklődött tőle maró gúnnyal. - Miért nem mentél el az én atyámmal? Khúsai pedig, aki fortélyos volt, azt mondta: - Semmiképpen, hanem a kit az Úr és a nép választ, azé leszek, és azzal maradok. - Khúsai nem állt meg itt. - Továbbá, kinek szolgálnék, most, hogy te vagy a király? A mint szolgáltam a te atyádnak, szintén olyan leszek a fiának is. Absolont meggyőzte ez a hűségnyilatkozat, és bevette őt királyi tanácsába, tudván, milyen pótolhatatlan értéket jelentett számomra a múltban. Khúsai pedig tartotta a száját, és udvarias maradt, amikor Absolon útmutatást kért, mi legyen a legközelebbi teendő. Akkor sem tiltakozott, amikor a ravasz Akhitófel előadta javaslatát: - Menj bé a te atyádnak ágyasaihoz, a kiket itthon hagyott, hogy őriznék a házat. - Mind a tízhez? - Mindhez, egytől egyig. - Ezek a legrusnyább ágyasai. - De megérti egész Izráel, hogy a te atyád ellen felette nagy gyalázatos bosszúságot cselekedtél magyarázta Akhitófel -, és annál inkább megerősödnek mind azoknak kezeik, kik melletted vagynak. Az asszonyok a király tulajdonai, és a nép tudni fogja, hogy mind az, ami az atyádé volt, most a tiéd. - Isten óvja a királyt - mondta az Árkéa városából való Khúsai. Így hát sátrat vertek fel Absolonnak a palota tetején, és béméne Absolon az ő atyjának ágyasaihoz, az egész Izráel szeme láttára, fényes nappal, többé-kevésbé olyasféleképpen, ahogyan azt Nátán megjósolta. A hetedik után az odalenn bámészkodó tömeg őrülten megtapsolta, és egyre hevesebb ordítással biztatta a még hátralevők felé. Akadtak lányok, akik élen jártak a tapsban és az ujjongásban. - Adjunk neki csillagos ötöst! - kiabálták kórusban. Senkit nem ért meglepetésként, hogy meglehetősen kipurcant, mire végzett mind a tízzel, és ebben rejlettek az én megmenekülésem magvai, ebben az orgazmus utáni fáradtságban, amelynek bágyadtan átadta magát. - Na és most? - kérdezte álmosan, főleg Akhitófeltől, akinek tanácsait régtől fogva olyan tévedhetetlennek tartották abban az időben, mintha Isten szavát kérdették volna. - Azt hiszem, kifingottam. Akhitófel gyorsan előhozakodott egy további értelmes javaslattal. -Akkor hadd választok ki én tizenkétezer embert - ajánlotta föl Absolonnak. - És felkelek és megűzöm Dávidot éjjel. Az emberek itt vannak. Tüstént elindulhatunk. - Az Árkéa városából való Khúsai később elmesélte nekem, úgy érezte, eláll a szívverése, amikor meghallotta ezt a javaslatot, és megértette a mögötte rejlő bölcsességet. Akhitófel pedig folytatta, mondván: - És reá rohanok; mert ő megfáradott, és erőtlen kézzel vagyon; megrettentem őtet. És megfutamodik az egész nép, mely vele vagyon, a zűrzavarban pedig a királyt magát megölöm. Így a többieket átállítom hozzád, nem lévén más király, akit szolgáljanak. Így a népet mind egészen hozzád hajlítom, és az egész nép békességben leszen. Ez a stratégia ugyanolyan bölcsnek tűnt Absolon és a körülötte lévők, mint az Árkéa városából való Khúsai szemében, aki most már nagyon aggódott, hogy esetleg tüstént végre is hajtják. Eljött az igazság pillanata. Khúsai nem hagyott cserben. - Nem jó tanács ez, melyet Akhitófel adott, nem találta el ez egyszer, ezt kénytelen vagyok sajnálattal kimondani. - Amikor Absolon érte küldetett, hogy egy másik véleményt is meghallgasson, Khúsai nagyon óvatosan beszélt, és ügyelt rá, hogy mélyen meghajoljon, miközben kinyilvánítja ellenvéleményét. Tapintatosan, sötét aggodalmakat színlelve fejtette ki, hogy miért, olyan finoman vegyítve a józan érvelést a híg szarral, mint a kenetet készítő patikárius. - Tudod magad, hogy a te atyád és az ő emberei igen erős vitézek. Annak felette a te atyád igen hadakozó ember: és nem hál a többi néppel együtt - pedig pontosan ezt csináltam -, hanem ilyenkor ő valami barlangban lappang, vagy valami egyéb helyen, rád lesve. És ez meglehet, hogy mikor rájuk találkoznak ezek, és a te embereid közül néhányan elesnek elébb, valaki hallja, azt kezdi mondani: megveretett az Absolon népe. És így lészen, hogy még az erős vitéz is, kinek szíve olyan, mint az oroszlánnak szíve, igen megrémül; mert az egész Izráel tudja, hogy a te atyád igen erős vitéz, és azok is, a kik vele vagynak, erős vitézek. Ezért én azt adom tanácsul, hogy várj, gyűjtsd magadhoz az egész Izráelt Dántól fogva mind Bersebáig: kinek száma sok legyen, mint a tenger partján való föveny. És akkor úgy menj a hadba, személyesen. Ki állhatna neked ellen akkor, amikor egész Izráel hozzád gyülekezett? Akkor aztán reá megyünk oda a helyre, a hol megtalálhatjuk, és reá rohanunk nagy sűrűséggel, mint a harmat

lehull a földre. És se ő benne, se pedig azokban, kik vele vagynak, egy se maradjon. Ha pedig városba szaladna is, mind az egész Izráel köteleket vigyen annak a városnak, és vonjuk el azt mind a patakba, hogy még csak egy kövecskét is ott ne találjanak. Absolon pedig nagy élvezettel képzelte el magát annak a pompás hadseregnek az élén, amelyet Khúsai az ő gyönyörködtetésére elővarázsolt, és vele együtt mind az Izráel népe úgy döntött, hogy jobb az Árkéa városából való Khúsainak tanácsa a Giló városából való Akhitófel tanácsánál. De Khúsai nem vállalt semmiféle kockázatot, máris elküldetett Sádokhoz és Abjátárhoz, hogy gyorsan indítsák el futáraikat, fiaikat, Akhimást és Jonathánt; figyelmeztessenek engem, hogy ellenségeim komolyan veszik a dolgokat, és sürgessenek, hogy még aznap éjjel olyan gyorsan és olyan messze távolodjak Jeruzsálemtől, ahogy csak tudok. Absolon őrszemei kiszúrták ezeket a fiatalembereket, mihelyt elindultak, így aztán ők maguk is gyorsan hajtó vadászat üldözöttéi lettek. Hajszálon múlt az életük, míg csak le nem kanyarodtak a főútról, és be nem tértek Bahurimban egy ember házába, aki az én pártomon állt, és tornácában vala egy ásott verem, ahol elbújtak. A gazdasszony egy búzaterítőt terített a verem szájára, és arra darált árpát hintett, hogy megtévessze a kutatóosztagot. Az asszonyok aztán félrevezették őket az ifjú futárok útját illetően, ahová elküldték őket, ott nyomukat sem találták, így üres kézzel tértek vissza Jeruzsálembe. Amikor tiszta lett a levegő, Akhimás meg az ifjú Jonathán kibújtak a veremből, és folytatták útjukat a csillagfényes éjszakában, míg végül oda nem értek arra a helyre, ahol én megálltam. - Vigyázó, mi van kinn az éjben? - érdeklődtem, amikor felébresztett a táborom egyik külső őrségénél hallott mozgolódás. Mindenhová őrszemeket állítottam ki. Saullal ellentétben engem ugyan nem kaphatott szundikáláson olyasvalaki, mint én. - Két hírnök - jelentette az őr. - Akhimás van itt, meg Jonathán. Mind a ketten ziháltak a futástól, és csurgott róluk az izzadság. Először Akhimást, Sádok fiát ismertem föl, és ünnepélyesen őt kérdeztem ki. - Milyen az a város most elhagyottan, amely teli volt néppel? - Megint teli van néppel - szólt Akhimás csüggesztő válasza, aztán tudósított a sietős távozásomat követő eseményekről. Átadta Khusai sürgető, ijesztő üzenetét, miszerint keljek fel és menjek gyorsan által a vízen, mondván Khusai szavaival: - Ne mulass éjjel a pusztának mezein; hanem a vízen mindjárt menj által, hogy valamiképpen bé ne nyeljék a királyt, és vele egyetemben mind a többi népet. Ki áll az én oldalamon, ki? - szerettem volna ebben a pillanatban ösztönösen felkiáltani melankóliámban és elkeseredésemben, a gyötrő őrültség mélyére süppedt Saullal vetekedve. Szamárság lett volna. Hiszen körülöttem az emberek mind mellettem voltak, és hamarosan már mellettem volt Joáb is, aki válogatott katonákból álló további csapatokat hozott magával. Miközben pedig az áruló Akhitófel, látván, hogy az ő tanácsa véghez nem ment volna, megnyergelé szamarát, és felkelvén elméne házához, az ő városába, Gilóba, és elrendelvén háznépének dolgát, megfojtá magát és meghala. A bölcs Akhitófel előbb tudta, mint én, hogy mi lesz a dolog kimenetele. És nem látott maga előtt semmiféle jövőt. Én Khusai figyelmeztetése nyomán tovább poroszkáltam a folyó felé, s reggelre, míg megvirradna, nem lőn csak egy is népemből, ki által nem ment volna a Jordánon. Megmenekültünk. De a veszély elmúltával nem éreztem semmiféle ujjongást. Nehéz volt a szívem, fejem lecsüggedt a küszöbönálló tragédia tudatától. Tudtam, hogy Absolon utánam fog jönni, és tudtam, hogy meg fog halni. Szelet vetett, vihart fog aratni. Megmondom nektek, mi az, ami még mindig fájdalmat okoz. Hallgatott Akhitófel tanácsára: „Én csak egyedül magát a királyt ölöm meg." Én pedig azt a parancsot adtam: „Az én fiammal, Absolonnal én érettem gyengén cselekedjetek." Hát rendjén való az, kérdem tőletek, hogy egy fiú annyira az apja halálát keresse, egy apa pedig ennyire próbálja óvni a fia életét? Elmesélték nekem, hogy felragyogott az arca, amikor Akhitófel a megölésemről beszélt, meg amikor Khusai előadta, hogy reám jönnek majd, nagy sűrűséggel, mint a harmat lehull a földre, és azt a várost, amely menedéket ad nekem, elvonják mind a patakba, hogy még csak egy kövecskét is ott ne találjanak. Mikor kicsi volt az én fiam, nem hagyott aludni. Most meg nem akart élni hagyni. Reggel az első madárszóra felkerekedtünk, és északnak vonultunk, míg csak el nem értünk a gileádbeli Mahanáimba, abba a városba, amely Abner támaszpontja volt, amikor Isbósettel háborúzott ellenem. És Gileádnak ebben a távoli részében olyan kedvességgel és hűséggel jöttek a segítségemre, melynek még sokkal jobban örültem volna ha Júdában és Izráelben, otthonomhoz közelebb élő alattvalóimtól kapom meg őket.

Miközben mi megpihentünk és megfürödtünk, ettünk és ittunk, Absolon átkelt a Jordánon, az ünneplőiből túlságosan is sietve összetoborzott polgárhadsereggel. Ezek úgy jöttek a háborúba, mint valami népünnepélyre, és úgy özönlöttek a zászlai alá, hogy csatába szálljanak velem Gileádban, mint a táncosok, akik egy lefejezésre meg egy koronázásra indulnak. Absolon Amasát tette meg serege előtt főkapitánynak, míg nekem, hál' istennek, Joáb volt a fővezérem. Tapasztalatlanságuk kezdettől fogva nyilvánvaló volt, amikor tábort jártak a Gileád földjén, és hátukat az Efráim erdeje falának vetették, ahová akkor sem vonulhattak volna vissza ügyes manőverrel, ha akarnak, és nem menekülhettek volna rendezett alakzatban, ha rákényszerülnek. Nagy számban voltak, mindkét oldalunkon letáborozhattak volna. Csodálkoztunk is, miért kerítették körül magukat pont ott, az Efráim erdeje előtt, amely még ma is olyan úttalan dzsungel, hogy nem nyújt biztos menekvést. És lőn pedig, hogy amikor soraik megtörtek, ugyanannyit emésztett meg embereik közül az erdő, mint amennyit kard pusztított el. Senkit nem állítottak tartalékba, aki a szárnyakon elterelő támadást indíthatott volna ellenünk. Ambivalens érzésekkel figyeltem nyilvánvaló hibáikat. Nem tudták, mit cselekesznek. Nem akartam látni, amint a fiam veszít. Nem akartam látni, amint honfitársaim, akik vele voltak, megfutamodnak. Három részre osztottam seregemet, mire az ellenség megdermedt meglepetésében. Fogalmuk sem volt, hogyan birkózzanak meg velünk, hogyan támadjanak, vagy hogyan védekezzenek. Még mielőtt a helyszínre érkeztek volna, megszámlálám a népet, mely velem vala, és három egyenlő harccsoportra osztottam őket, harmadrészét Joáb hadnagysága alá, harmadrészét Abisái hadnagysága alá, harmadrészét pedig a gitteus Ittai kezére bízám. Úgy terveztem, én majd Joábbal vonulok ki, mint azelőtt, de vezéreim azt akarták, hogy aznap egyáltalán ne vonuljak ki. Azzal érveltek, hogy én tízezerrel felérek az ellenségnek, aki elpusztítva egyet, elpusztíthatja az egészet, és ezért semmi mással nem törődve fog rám törni. Beleegyeztem hát, hogy ott maradok a város két kapujánál, és várom az üzenetüket. Megálltam azért a kapuban, amikor az egész sereg kiment százanként és ezerenként a csatatérre Absolon ellen. Elviselhetetlen volt a feszültség, amit el kellett szenvednem. A szívem a torkomban dobogott. - Az én fiammal, Absolonnal én érettem gyengén cselekedjetek - adtam ki a parancsot könyörögve, először Joábnak, aztán Abisáinak és Ittainak. - Vigyázzatok, hogy senki ne nyúljon fiamhoz, Absolonhoz. Mint egy imát, úgy ismételgettem el ezerszer is ezeket a szavakat, mert abszolút biztos akartam lenni benne, hogy az egész nép, mely csatába száll azon a napon, tudjon a kapitányoknak Absolont illetően kiadott utasításomról. Az az ismeretlen katona, aki először talált rá Absolonra, ahogy a fejével fönnakadt a cserfán, emlékezett is a kívánságomra, és kihívta magára Joáb haragját, mert nem volt hajlandó kezet emelni a király fiára, amint ott függött. - Láttad Absolont, és nem ölted meg? - Joábnak még sok további tisztogatni valója volt, ezért dühöngött. - Megajándékoztalak volna tíz ezüstsékellel, ha levetvén őt a földre megölöd. És ez az ember, akinek volt gerince, azt válaszolta Joábnak: - Ha szinte mindjárt kezembe ezer ezüstpénzt adnál is, nem ölném meg a király fiát. Mert a mi fülünk hallására parancsolá meg a király néked, Abisáinak és Ittainak, ezt mondván: „Megoltalmazzátok; senki az én fiamat, Absolont ne bántsa." Azért magamnak szereztem volna nyavalyát vele; mert a király előtt semmi nem lehet elfedezve; sőt még te is reám támadtál volna érette. - Sokszor szerettem volna, ha Joáb följegyzi ennek az embernek a nevét. - Vigyél hozzá - követelte Joáb. - Nincs időm vitatkozni. Az az ember odavezette a fához, amelyen Absolon a hajánál fogva csüngött. Joáb nem sokat habozott, hamar elintézte az ügyet a kezébe vett három nyíllal. A szívébe lőtte Absolonnak, ki még eleven vala a cserfának közepén. Joáb nem kímélt meg az iszonyatos részletektől, amikor később bejött a kamrámba és megvetően lehordott, aztán segített összeszednem magam, miután teljesen összetörtem a megdöbbentő hírre, hogy Absolon fiam meghalt. - Aztán - mondta Joáb, amikor abbahagytam a sírást, és csak ültem, a kimerültségtől eltompultan, és bámultam rá - körülfogattam tíz fegyverhordozó szolgámmal, általverettem és megölettem, a biztonság kedvéért. - Joáb... kímélj meg engem - emeltem fel bágyadtan a kezemet. - Aztán pedig levágattam, és bevettettem az erdőben egy nagy verembe. - Kérlek... könyörgök... - És nagy rakás követ hányattam reá. - Én fiam, szerelmetes fiam.

- Ne kezdd ezt megint elölről. - Semmi temetés? Semmi ima? - Lázadásában felemelte kezét Isten felkentje ellen. - Ne többet, könyörgök, ne többet. De mindez már az után a kis kavarodás után történt a csatatérről jövő hírnökökkel, akik azt az első, hamis reményt ébresztették bennem, hogy a hírek mind csodálatosan jók lesznek. Joáb jó ítélőképességről tett tanúságot, amikor Akhimás helyett valaki mást választott ki arra, hogy közölje velem a legrosszabbat. Maga a harc szinte futó ügy volt. Absolon népét gyorsan megvertük és megfutamítottuk, és elszéledtek Efráim erdeje körül mind az egész vidéken. Absolon is menekült, amikor találkozott a szolgáimmal. Absolon egy öszvéren szalad vala, és béfuta az öszvér a nagy sűrű cserfák közé, és felakada fejénél fogva egy cserfára, és függ vala az ég között és a föld között, amikor elment volna alóla az öszvér, ő meg ott maradt azon a cserfán, élve, tehetetlenül, amíg Joáb oda nem ment arra a helyre, és nem végzett vele a kezébe vett három nyíllal. A háborúnak vége volt. És Absolon meghalt. De én még nem tudtam. Aztán Akhimás, Sádok fia buzgón jelentkezett, mondván Joábnak: -Majd elfutok én, és megmondom a királynak, hogy megszabadította az Úr őtet az ő ellenségeinek kezekből. Joáb jó érzékkel, ösztönösen megsejtette, hogy jobb lesz, ha nem ezt a fiatalembert küldi el hozzám, hogy tudtomra adja a teljes igazságot. -Ne légy ma hírmondó - mondta neki Joáb józanul -, hanem holnap mondd meg a hírt, ma ugyan ne mondd meg, mivelhogy a király fia meghalt, és ne akarj te lenni az, aki ezzel odamegy hozzá. Ehelyett elküldte az etiópiai Kúsit, hogy fusson hozzám, és mondja el nekem, amit látott. De Akhimás nem bírt veszteg maradni, és újból könyörgött, hadd induljon el, hadd fusson Kúsi után, hogy ő is jelentést tehessen. Joáb pedig azt monda: - Miért futnál, jó fiam, ha semmi egyéb hírt nem vihetsz? - De mindazonáltal - rimánkodott az izgatott fiatalember, tapasztalatlanságának és lelkesedésének lázában -, hadd fussak el én is. Szomorú hírrel jöttem a királyhoz, amikor távol volt Jeruzsálemtől. Hadd menjek most a királyhoz jó hírrel is. Akkor Joáb engedett. - Fuss - engedélyezte, biztos lévén benne, hogy az etiópiai Kúsi fog elsőnek odaérni hozzám az iszonyatos hírrel. De Akhimás gyorsabb volt, és rövidebb úton futott a síkságon, így megelőzte Kúsit, és ő jött meg elsőnek a híreivel. Én egy padon ültem a két kapu közt, amikor az őrszem a kapu fölötti tetőről lekiabált a kapusnak, hogy lát egy embert, aki egyedül fut felénk. Majdnem elestem, amikor felugrottam ültömből, hogy hamarabb meglássam, mert az egyik lábam elzsibbadt, és mind a két térdemben elmerevedtek az ízületek. Már nem voltam fiatal. De nem voltam olyan öreg sem, mint tisztelt bíránk, a hájas Éli, Izráel utolsó előtti bírája és Sámuel mentora, nekem, hál' istennek, nem ősöm. Emlékeztem rá, a kövér Éli is kinn ült a padon egy város kapujában, hírt várva a csatatérről, és hátraesett székéből, megszegek a nyaka, és meghala, amikor megmondták neki, hogy a csata elveszett, a filiszteusok megkaparintották az Isten ládáját is, és Izráel minden férfia a sátrába menekült. Éli kilencvennyolc éves volt, amikor mindez történt, és nagyon nehéz, és meghomályosodott a szeme. Én fiatalabb voltam, és több okom volt diadalt várni. Izgatottságomnak más, nagyobb oka volt. - Ha egyedül jő - okoskodtam hangosan a felénk siető hírnökről -, követség vagyon az ő szájában. - Ekkor az őr leszólt, hogy egy második embert is lát. Úgy sejtettem, az ő szájában is követség lehet, és az nem lehet vereség híre, különben seregestül özönlenének. Aztán az őrálló lekiabált, hogy úgy gondolja, az elöl futónak futása olyan, mint Akhimásnak, Sádok fiának futása, belőlem pedig a megkönnyebbülés hatalmas kiáltása szakadt föl, amikor ezt meghallottam. - Akkor jó hírnek kell lennie! - kiáltottam örvendezve. - Mert Akhimás jámbor ember, és csak jó hírrel jönne hozzám. Még amikor már én is láttam közeledni, akkor is csak megerősítette optimista várakozásaimat diadalmas viselkedése, mert Akhimás fejét hátravetve, karcsú, levélbarna mellét zihálásában is kidüllesztve kiabált felém, mondván: - Minden rendben van, minden rendben van. - Minden rendben van? Az én szememben ez a legáldottabb csodának tűnt: van Isten, és Ő meghallgatta imáimat. Valahogyan bekövetkezett minden, amit csak lényem legmélyéből kívántam: enyém lett a győzelem,

és Absolon mégis él! Reszkettek a tagjaim, szememet elborították a könnyek. Zavartan, hisztérikusan nevetni kezdtem. Szerettem volna megfogni ennek a drága fiúnak az arcát és magamhoz ölelni, amikor botladozva megtorpant ott, ahol én álltam, térdre vetette magát, és arccal a földre meghajtá magát előttem. - Áldott a te Urad Istened - jelentett ki Akhimás lihegve, amikor megkértem, hogy álljon föl -, ki kezedbe adta az embereket, kik felemelték kezüket az én uram ellen, a király ellen. Meghaltak és szétszórattak. - Békével vagyon-é Absolon fiam? - tudakoltam. Csak ezt akartam tudni, semmi mást. Láttam, hogy leesik az álla. Figyeltem, ahogy elfehéredik, mint egy kísértet, és éreztem, hogy elakad a lélegzetem. Bűntudatos arckifejezéssel jobb felé pillantott, aztán dadogni kezdett, és ösztönösen tudtam, bármilyen választ is ad nekem, az nem lesz őszinte. - Amikor Joáb elkülde mondta -, látám, hogy nagy bódulás vala, de nem tudom, azután mi lett. Nem tudtam úrrá lenni a rémületemen, amikor félreparancsoltam, hogy helyet adjon a következő futárnak, aki éppen akkor dübögött oda a kapuhoz, én meg előresiettem, hogy meghallgassam. Szinte képtelen voltam féken tartani magam, nehogy én szólaljak meg először, és a szavába ne vágjak, mielőtt még nekikezdene. - Üzenet a királynak, az én uramnak - kiáltotta felém Kúsi, a futár, lihegve, ziháló tüdővel -, mert az Úr megszabadított ma téged mindeneknek kezéből, kik ellened támadtak volt. - Békében vagyon-é Absolon, az én fiam? - süvöltöttem a képébe, és szerettem volna jól megmarkolni, és minél gyorsabban kirázni belőle a választ. Ez az Etiópiából való külföldi pedig, aki nem túlságosan ismerte a mi felfoghatatlan, érzelmes gondolkodásunkat, kedélyesen így válaszolt: -Olyanok legyenek az én uramnak, a királynak minden ellenségei, és valakik te ellened gonoszul feltámadnak, mint a te fiad. Megindulásomban szólni se tudtam többet. Félrefordultam, máris zokogva, aztán fölmentem a kapu felett való vacsorázóházba, és sírtam, miközben fölmentem. Hallottam, hogy egyre hangosabban sírok, hamarosan már torkom szakadtából bőgtem, és hallottam, amint feltör belőlem a sirám: Szerelmes fiam, Absolon, édes fiam, édes fiam, Absolon! Bár én holtam volna meg te éretted, Absolon, édes fiam, szerelmes fiam! És nem hagytam abba. Vigasztalhatatlanul sírtam. Nem tudtam abbahagyni. Nem akartam abbahagyni. Azzal se törődtem volna, ha soha nem hagyom abba. Úgy éreztem, sokkal könnyebb folytatni a sírást, mint akár csak gondolni is arra, hogy egyszer majd valaha valami mást csináljak. Minden másról megfeledkeztem, megfeledkeztem róla gyászomban, hogy pusztán gyászom tényével megalázom mindazokat, akik értem harcoltak, és hogy ez aznapi győzelmünket tragikusan szomorú eseménnyé változtatja. Mindenki hallotta a városban, hogyan siratom fiam halálát abban a világosság nélküli vacsorázóházban a kapu fölött, és hogy nem bírom abbahagyni. - Szerelmes fiam, Absolon! Édes fiam, édes fiam, Absolon! . A katonáim pedig, akik visszafelé özönlöttek a csatából, úgy lopakodtak be a városba, mintha dicstelenül térnének vissza, mint szinte szokták magukat ellopni a féle emberek, kik igen szégyenlik, hogy a hadból elfutottak. Mindenki, aki a kapun bejött, már messziről hallott engem, mert nagy szóval kiáltoztam és sírtam, kezembe temettem a fejemet, és üvöltöttem: - Édes fiam, Absolon! Absolon, édes fiam, szerelmes fiam. És valahányszor úgy éreztem, hogy bánatom fájdalma enyhül, és kezd hatalmába keríteni a vágy, hogy hagynám már abba a sírást, csak annál hangosabban sírtam és jajgattam. Süket és érzéketlen voltam mindenre saját nyomorúságomon kívül, míg csak azt nem hallottam egyszer, órák múlva, alulról, tisztán: - Még mindig? Felismertem Joáb hangját. - Nem akarja abbahagyni. Elküldettek a csatatérre és megüzenték Joábnak, mennyire sírok és mennyire gyászolom Absolont. Az ajtónállóknak utasítást adtam, hogy mindenkit tartóztassanak fel, Joáb azonban félrelökte őket, bejött, és egy szónyi részvétnyilvánítás vagy egy másodpercnyi néma együttérzés nélkül durván rám förmedt: - Dávid, ebből elég Hagyd abba. - A fiam, Joáb. Édes fiam, Absolon. Ó, én édes... - Bohócot csinálsz magadból.

- Ezt te nem érted - próbáltam magyarázkodni. - Elveszítettem a fiamat, az én szerelmetes fiamat, Absolont. - Te nem érted - vágta el a szavam szánakozás nélkül. - Elveszítesz egy hadsereget. Az embereid szégyellik magukat. - Szorosan az arcomba nyomta a pofáját. - Igenis, megszégyeníted az embereidet, szégyenlik magukat, és szégyellnek téged. - Szégyellnek? - Szégyent tettél e mai napon minden te szolgáidnak orcájukon - utasított rendre durván, miközben szája gúnyos mosolyra torzult -, kik e mai nap a te lelkedet megszabadították és a te fiaidnak és leányidnak lelkeket, és feleségidnek lelkeket, és ágyasidnak lelkeket. És most megsérted őket. Úgy bánsz velük, ahogy az ember olyanokkal bánik, akik romlottak és gonosz tettekben bűnösek. Kemény modora és fantasztikus vádaskodásai hirtelen lecsillapítottak. Nem tudtam, miről beszél, de legalább addig abbahagytam a szipogást, amíg rá nem jöttem. Kidörgöltem a szememből maszatos könnyeimet, és letöröltem arcomról és orromról a taknyot. - Hogyan tettem volna én ezt? - szólítottam meg gyönge hangon. - Úgy, hogy ezen a napon - mondta Joáb, nem habozva válaszával -megmutattad, hogy szereted azokat, a kik téged gyűlölnek, és gyűlölöd azokat, a kik téged szeretnek; és megjelented ma, hogy kevés becsületek vagyon mind a főembereknek, mind a szolgáknak te nálad. Mert megtapasztaltam ma, hogy csak élne Absolon, bátor mi mind meghaltunk volna, jobban tetszenék neked. Nem cselekedted volna ezt egyikünkért, de mindnyájunkért sem, amit miatta csináltál, igaz? - Nem - feleltem sírósan, gyáván beismerve a vádat. - Legyen ez a mi kettőnk titka - mondta Joáb, most már mérsékeltebb hangon. - A fiam volt, Joáb. Meghalt. - Megölt volna mind a kettőnket, Dávid. Elfelejtetted? Nem mesélték el neked, hogy ragyogott az arca, és milyen készségesen beleegyezett, amikor Akhitófel arról beszélt, hogy megöl téged? - Hogy történt? Még nem is kérdeztem. Mondd el, hogy történt. -Már én is jobban tudtam uralkodni magamon. - A te stratégiádat követve három hadoszlopban lassan előrenyomultunk, az oszlopok közt nagy térközzel, és vártuk, hogyan próbálnak támadni. - Úgy értem, ő hogy halt meg - vágtam közbe. - Azt mondd el, ő hogy halt meg. Tüstént megbántam, hogy megkérdeztem, mihelyt elkezdte, és könyörögtem neki, hogy hagyja abba. De ő csak folytatta, olyan szadista élvezettel, melyet meg se próbált álcázni vagy mérsékelni; pedánsan és aprólékosan számolt be fiam halálának részleteiről, az öszvérről meg a cserfáról, a kezében tartott nyilakról, az erdőben lévő veremről meg az összekaszabolt és szétmarcangolt maradványokra halmozott nagy rakás kőről, míg csak szorosan le nem hunytam a szememet, és mármár nyüszíteni nem kezdtem. - Igen, tíz fiatal fegyverhordozó szolgám körülfogta, általverek Absolont és megölék őtet, aztán leszedték a cserfáról, és bevetették őt az erdőn egy nagy verembe. - Kérlek - könyörögtem. - Ne. Ne mondj többet. Legyen szíved. Légy irgalmas. Szánj meg. - Majd amikor megmosakszol - mondta Joáb -, felöltözöl és kimégy, és gratulálsz azoknak a férfiaknak, akik érted harcoltak, és akik készek voltak meghalni érted. Gonosz dolog volt-é, amit a mai napon érted tettek, azért nem engeded nekik, hogy meglássák a te arcodat? Add meg nekik azt a jutalmat, amit kiérdemeltek, engedd meg nekik, hogy felvidítsanak, és ünnepeljenek. - Ünnepeljenek? - mondtam gyászosan. - Ó, Dávid, Dávid, te svanc... - A fiam halálát? - ...te önző tajfel, te nár. Mikor tanulsz már meg király lenni? Elfelejtetted, hogy csatát nyertél ma, hogy országod van, amely fölött uralkodhatsz? Nem vagyunk népszerűek, Dávid, nem annyira, mint hajlamosak vagyunk hinni. Nem mutatja meg néked ez a lázadás? Északon sose voltunk népszerűek, és kiderül, hogy Júdában is jobban szerették Absolont. Ó, Dávid, Dávid... bátyám, bátyám... miért voltál olyan vak, hogy nem láttad meg benne ugyanazt a ravasz ámítást, amivel te magad is éltél, amikor megpróbáltad a nép szívét elnyerni Saultól? Kiküldted, hogy csillapítsa le az elégedetlenkedőket... neki meg mást se kellett csinálnia, csak tördelnie a kezét, meg csettintgetnie a nyelvével, és máris egy újabb párthívet szerzett ellened. Még csak egy árva filiszteust se kellett megölnie. - Miért nem figyelmeztettél?

- Hallgattál volna rám? - Joáb, egyet mondjál meg nekem. Törtem rajta a fejemet. Miért nem álltál át Absolon oldalára? - Veszítenie kellett. - Honnan tudhattad? - Mi voltunk a tapasztaltak. - Átadhattad volna neki a tapasztalataidat. - Én hűséges vagyok hozzád. - Miért maradtál hűséges? - Téged megszoktalak. Mi ismerjük egymást. - Ez minden? - Absolonnal vitáim lettek volna. Ő nem tisztelt senkit. Hely pedig csak egyetlen uralkodó számára van. - Ki lesz most Jeruzsálemben az uralkodó? - Az uralkodó te lehetsz - mondta Joáb. - De én vagyok a szalmaszál, ami kavarja az italt. Te addig hozhatod a törvényeket, amíg én vagyok az, akinek megvan a tekintélye és az ereje a végrehajtásukhoz. Absolon mind a kettőt akarta volna... túltengett benne a fiatalos energia... aztán meg már nem lett volna szükség törvényekre. - Joáb, miért ölted meg? - Összeszedtem magamat, mint az okádékához visszatérő eb. - Már győztünk. Miért kellett megölnöd a fiamat? - Te akartál az lenni, aki megteszi? - Más büntetést nem kaphatott volna? - Például? - Nehéz dilemma, mi? - tűnődtem. - A koronás fej fekhelye keményebb - felelte Joáb flegmán. - Saul sokat mondogatta ezt. - Ez az egyik ok, amiért beérem azzal, ha te viseled - mondta Joáb, aztán elmosolyodott. - Dávid, Dávid, ébredj fel. Ez itt ma háború volt, nem családi veszekedés. - Számomra - mondtam meg neki őszintén - családi veszekedés volt. - Akkor legyen ez is a mi kettőnk titka - mondta Joáb. - Különben mindenfelé elburjánzanak a lázadások, és nem marad egy fia katonád sem, aki segítene neked leverni őket. - Joáb, a fiam, édes fiam, Absolon... - Ne kezdd ezt megint elölről. - Hát nincs benned semmi érzés? - Hadd mondjak meg neked valamit - válaszolta. - Esküszöm az Úrra, hogy ha most nem kelsz föl, nem mosakszol meg, és nem veszel fel egy tiszta köntöst, és ki nem jössz vidám arccal, hogy lásson a nép ez éjjel, sehol senki, csak egy ember is nem marad veled. Nem lesz többé hadsereged. És ami következik, e nyomorúság mind nehezebb leszen néked minden nyomorúságnál, mely rajtad esett ifjúságodtól fogva mind eddig. - Rosszabb, mint a fiam halálának a napja? A saját katonáim kezétől? - Egyetlen életről van szó - mondta Joáb szinte üresen. - Mi a fészkes fenének csapsz miatta ekkora hűhót? - Ha a fiaméról is? - Na és akkor? Egyazon a tálból, buborékok milliói, mint mi. Az Úr kiöntötte és ki fogja önteni. - Azért még barátok lehetünk? - Az ő tökéletes és utánozhatatlan logikája számára pillanatnyilag nem találtam jobb választ, és bevallom, azóta sem tudok találni. - Ha most fölkelsz, kimégy és szólsz kedvek szerint a te szolgáidnak -alkudozott Joáb. A többi néma csend. Úgy tettem, ahogyan rendelte, megmosakodtam, megfésülködtem, tiszta ruhákba öltöztem, és leültem a kapuban, hogy mind az egész nép láthasson, és elébem járulhasson, és sokkal könnyebben végigcsináltam mindezt, mint amennyire féltem tőle. Hát csoda, hogy gyűlöltem? És még mindig gyűlölöm? Naplementekor a kosszarvból készült kürt gyászos hangjára lefolytattuk a halottak kis, szerény temetési szertartását. A pap kaddist mondott. Nátán is hozzátette a maga főpapi két krajcárját, fölemlegetve, nem először, hogy mindnyájan porból valók vagyunk, és minden dolgok, melyek a földből vágynak, földdé válnak újra, azok pedig, melyek vízből, visszatérnek a tengerbe, és még hosszasan elmélkedett volna a föld és a víz dolgairól, ha Joáb, akivel már akkor is sokat civakodott,

belé nem fojtja a szót. A néma imádság erre következő percében lehajtottam a fejemet, és imádkoztam fiamért, Absolonért, hogy térjen vissza az életbe. Tudtam, hogy nem fog. Aztán pedig imádkoztam Istenhez egy másik Joábért, aki segítene megszabadulnom emettől. Azt hittem, fel is ismertem ezt a másik Joábot Amasa unokaöcsémben, és megbíztam, hogy kutassa föl és zúzza szét a lázadó Sébát. Már akkor tudtam, hogy tévedtem, amikor Amasa későn indult el. Mire az a mafla smok előkerült, Abisái már úton volt a dandárjával, melyet rábíztam, Joáb pedig már kitervelte, hogyan állítsa félre és gyilkolja meg Amasát ama nagy kősziklánál, mely vagyon Gibeonnál. Egyébként minden simán ment. Miután megnyertük a háborút, a trónom visszafoglalása már gyerekjáték volt. Úgy éreztem, jól álcázom Absolon feletti gyötrelmes gyászomat. Abigail belátott volna lelkem ablakán, ő tudta volna az igazat, de Abigail már örök álomra tért atyáihoz. Bethsabé, aki akkor éppen nyakig merült az asztrológiába meg a tenyérjóslásba, saját kérésére naponta eljött hozzám és mohón nekifogott politikai tőkéjét kovácsolgatni, miután most már csak Adónija állt az ő Salamonjának útjában. Ez pedig nem volt az a téma, amellyel akkoriban foglalkozni kívántam. Távol tartottam magamtól, a helyén, messzi a karaván másik végén. Nem volt semmiféle puncira kedvem. A Súnem városából való Abiság egyéves volt. Ebben a széthullott politikai helyzetben, melynek darabkáit most össze kellett illesztenem, a káosz fenyegető veszélye rejlett. Szándékosan húztam a táborbontás idejét, hadd legyen az embereknek odahaza idejük, hadd jöjjenek rá, hogy akár akarják, akár nem, vissza fogok térni Jeruzsálembe, mint a királyuk. Miután Absolon meghalt, más királyuk nem volt. Észak népe, Izráel nemzetségei fogták fel leggyorsabban, milyen bölcs dolog lesz, ha támogatják visszahelyezésemet: azt mondván egymásnak, mint küldötteim jelentették, hogy én szabadítottam meg őket ellenségeiknek kezekből, én mentettem ki őket a filiszteusok kezéből is, most hát, amikor Absolon, akit ők fölkentek, meghalt a csatában, miért nem emel szót egyikük sem, hogy tegyenek vissza engem királyuknak? Ez jólesett. Örültem, amikor elmondták nekem. - És Júda nem? Júdából viszont még nem jött meg a megbékélés híre. Kezdtem a bosszúságnak azt a maró ízét érezni a számban, amelyről a múltban Isten panaszkodott, amiért egy ilyen kemény nyakú néppel kell bajlódnia. Keményen megmondtam a véleményemet Sádok és Abjátár papokhoz Jeruzsálembe küldött üzenetemben és megparancsoltam nekik, hogy szóljanak az öregeknek, és kérdezzék meg, miért akar a Júda nemzetsége az utolsó lenni Izráel mögött, és miért nem kérnek föl, hogy jöjjek vissza uralkodójuknak. Hát nem vagyok-é közeli vérrokonuk nékik? - Mondjátok meg nekik - adtam ki a szigorú parancsot -, hogy ők az én atyámfiai, az én csontom és testem. És Amasának azt mondjátok: Nemde te is nem én csontom és testem vagy-é? Bátor így s így cselekedjék velem az Isten, és úgy adjon jót, hogyha én előttem minden időben a seregnek főhadnagya nem lészesz Joáb helyében, ha most kiállsz és színt vallasz mellettem. Mondjátok meg neki mindezt. Tudtam, ez az utolsó feltétel kissé elhamarkodott. De mi vesztenivalóm volt? Mint kiderült, Amasa élete. Olyan ajánlatot tettem Amasának, amit nem utasíthatott vissza. Fürgén el is fogadta, aztán Izráel és Júda hamarosan máris elkezdtek két malomban őrölni, és veszekedtek, mint a kutya meg a macska, azért a szervilis megtiszteltetésért, hogy melyikük hódoljon meg előttem a legszolgaibban és a leghamarább. A veszekedés során Izráel vénei maguknak követelték az erősebb jogot, mivel a tíz törzsük révén nekik tíz részük volt belőlem. Valahol menet közben elveszítettünk egy törzset, de nekem nem hiányzott. Júda férfiai azzal válaszoltak Izráel férfiainak, hogy ők viszont közelebbi rokonságban állnak velem. Én meg örültem, amiért vetélkednek értem. Miközben szép kényelmesen hazafelé vettem utamat, vissza Gileádon át, lefelé a Jordán gázlóinak irányába, melyeken át nemrégiben még menekültem, tökéletesen magabiztos voltam a birodalmam feletti uralmamat illetőleg. Érzelmi állapotom már más káposzta volt. Nem tudtam mindig világosan, diadalmenetről vagy gyászmenetről van-e szó. Lelkem békéjét leginkább a Gileádból való ősöreg Barzillai kellemes társaságában találtam meg, aki nemcsak jó időkben volt barát - egyike volt azoknak, kik önként és félelmet nem ismerve segítségemre jöttek Mahanáimban. Olyan ritkaság volt az öreg, akár a jó bor; ez az agg mókus nem volt sem locsifecsi, sem önismétlő, nem volt feledékeny, és hallani is kitűnően hallott. A csata után eljött Rógelimból, és felajánlotta, hogy elkísér engem, míg általmegyünk a Jordánon, és látja, hogy biztonságban vagyok és befogadnak. Meghívtam, jöjjön velem Jeruzsálembe, és költözzön oda; megígértem neki a palota igazgatóságát, ahol úgy élhetne, mint egy

király. Ő csak kuncogva rázta ősz fejét. - Vidd el az én szolgámat, Kimhámot - mondta, szeretetreméltóan elhárítva javaslatomat -, és cselekedjél úgy vele, a mint néked jónak tetszik, hadd élvezze ő a jó dolgokat az életben. - És te miért nem jössz? Erre felcsillant csipás, besárgult szeme. - Vajon mennyi az életem esztendeinek napja - felelte nagy lelki nyugalommal -, hogy én felmehetnék a királlyal Jeruzsálembe? Nyolcvan esztendős vagyok ma. Vajon érzem-é, a te szolgád, ízét annak, a mit eszem és iszom? Meg tudom-é én még hallani éneklő férfiaknak és asszonyoknak szavokat? - Jobban hallasz, mint gondolod. - És vajon mi szükség volna, hogy immár a te szolgád az én uramnak, a királynak terhére lenne? Hadd a te szolgádat egy kevéssé a Jordánon általmenni a királlyal, amíg a többiek nem üdvözölnek téged, és nem fogadnak bé biztonságosan. Aztán hadd menjen vissza, kérlek, a te szolgád, és hadd haljak meg az én városomban, az én atyámnak és anyámnak temetőhelyében. Nincs jobb bor az öreg bornál, és nincs jobb barát a régi barátnál. -Valamit tőlem kívánsz, megcselekeszem veled. És tudtam, hogy soha semmit nem fog kívánni tőlem, mert a Gileádból való Barzillai nyolcvanéves volt, és hazafelé készült, hogy ott haljon meg békességben a saját városában, és ott temessék el atyjának és anyjának sírjában. Van-é jobb ennél, amire egy férfi törekedhet, amikor napjai beteljesedtek? Amikor átkeltünk a Jordánon, búcsút vettünk egymástól. Megcsókoltam Barzillait, a honfitársamat, megáldottam, és elbocsátottam, hogy visszatérhessen az ő helyére. - Találj hamarosan vigasztalást fiad haláláért - vigasztalt a búcsúzáskor. - Legyen mindig fehér a te öltözéked - magasztaltam viszonzásul -, és a te fejed soha ne legyen kenetnek híjával. Már nem volt ott, nem volt tanúja, amikor gyűlöletes ellenképe, az a képmutató bohóc Sémei, áttörve őreim láncán, odarohant hozzám, hogy első lehessen a bűnbánók között, akik a bocsánatomért esedeznek. A folyónál hatalmas, lelkes tömeg fogadott. Mire odaértem, Júda már Gilgálba jött a fogadtatásomra, hogy visszavezessen a Jordánon át. És Benjáminnak ezer embere is eljött a kíséretemre. A folyónál pedig oda-vissza jártak a komppal, hogy átszállítsák egész házam népét, és megtegyenek bármi mást, amit csak jónak látok. Aztán a túlsó parton egyszer csak rohanva jött felém az a fröcsögő nyálú, méltatlan kretén Sémei, Gérának fia; állati üvöltéssel a lábam elé vetette magát, és nyáladzva, görcsben rángatózva kegyelemért esengett a szidalmak miatt, melyeket akkor halmozott a fejemre, amikor lehanyatlott a szerencsém, és lemondóan, megszégyenülten kifelé jöttem Jeruzsálemből. Abban a pillanatban, ahogy felismertem azt a ványadt, utálatos, karikalábú törpét, megborzongtam az undortól, és kétségbe voltam esve, hátha meg talál érinteni. - Ne tulajdonítsa vétkül nekem az én uram, a király az én álnokságomat - bömbölte ez a meghunyászkodó, aljas strici, és csúszva-mászva vonaglott a földön, ahová levetette magát. Mi a lófaszt várt tőlem, minek tulajdonítottam volna az álnokságát? - És ne emlékezzél meg arról, hogy gonoszul cselekedék veled a te szolgád az napon, melyen az én uram, a király Jeruzsálemből kiméne, hogy arról szívében gondolkodnék a király. Mert esméri már a te szolgád, hogy én vétkeztem. Ezért, ímé, az egész József nemzetsége közül én jöttem hozzád először a mai napon, hogy a királynak, az én uramnak eleibe menjek. Nagy dolog, mondtam magamban, dühösen összeráncolva a homlokomat, és beharapva az ajkamat, miközben azon tűnődtem, mi lenne a legjobb, mit csináljak a gazemberrel. Ám bízhattok Séruja nővérem fiainak szélsőséges viselkedésében - ők mindig segítenek, hogy elhatározzam magamat! Ezúttal Abisái volt az, keze máris a kardja markolatán. - Nem kell-é megölni Sémeit, ezt a holt ebet, amiért káromlásokat szólott az Úrnak felkentje ellen? Hadd vágom le a fejét! - Már megint a fejét? - válaszoltam szemrehányóan. És miközben megfeleltem neki, rájöttem, hogy nagyobb szükségem van hálás alattvalókra, mint fejetlen hullákra. - Hát engeded-é őt élni? - Ma kellene-é embert ölni Izráelben? - mondtam szenteskedve, és azonhelyt a jóakarat megelevenedett szobrává váltam. - Ó, Abisái, Abisái - gúnyolódtam -, mi közöm vagyon veletek, Sérujának fiai, hogy ma meg akartok engem háborítani? Ezen a napon megkegyelmezek én az egész világnak. Hiszen nem tudom-é meggondolni, hogy ma lettem újonnan az Izráelen királlyá? - Áldott legyen az én uram és királyom - szólt közbe lelkesen Sémei.

- Sémei - mondtam ki az ítéletet -, meg nem halsz te a mai napon. -Egy pillanatig elgondolkodva haboztam, aztán erélyesen hozzátettem: -Esküszöm neked az Úrra, hogy nem foglak kard által halálra adni. Ez az eskümben hagyott ravasz kiskapu még mindig meghaladja Salamon felfogóképességét, bár már vagy egy tucatszor megpróbáltam megmagyarázni neki, és mindannyiszor lehordtam az anyjának, amiért olyan ostoba, hogy ezt nem képes megérteni. Ha kifejezetten utasítást adnék neki, akkor megszegném a fogadalmamat. - Én tudom, mit akartam mondani - panaszolom Bethsabénak megint -, te tudod, mit akartam mondani, Abiság is tudja, mit akartam mondani. Ő miért nem tudja? - Majd megmondom neki. - A csecsemők és csecsszopók szájából a bölcsesség igaz szavaival jő a szent erő - jegyzem meg. - Ó, Dávid, Dávid - kiált föl. - Ez olyan gyönyörű. Az örökkévalóságig el tudnám hallgatni. - Netán izgalomba hoz? - Azért csak folytasd. - Miért nem tudom a józan észnek egy kibaszott szikráját sem kicsalni belőle! - Én majd megmondom neki - ígéri Bethsabé -, ha megígéred, hogy ő lesz a király. - Vagy egy tucatszor próbáltam megmagyarázni neki. Ne hagyd Sémeit büntetés nélkül, de az ő deres fejét vérrel bocsássad a koporsóba. Még azt se tudja megjegyezni, mi az, hogy deres fej. - Én majd a jobb keze felől ülök, és megmagyarázom neki. - És tudni fogja, mit kell csinálnia? - Majd Benája megcsinálja. Ezt megígérem neked, ha királlyá teszed Salamont. De most tedd királlyá, amikor Adónija el van foglalva, és a város feszülten vár. - A város népe fütyül rá. - Semmi másról nem beszélnek, csak Adónijáról meg a lakomájáról. És én félek. Kérdezd meg Nátánt, kérdezd meg Sádokot, a papodat, kérdezd meg akár Benáját. Mindnyájan félünk! Félnek Adónijától, és még inkább Joábtól, aki egy szempillantás után tudná, mit akarok Sémeivel, és habozás nélkül végrehajtaná a kívánságomat, ha megadnám neki rá a jelt. Ám Joáb is azok közé tartozik, akik életben maradtak, de akiket szeretnék megöletni, és arra aligha számíthatok, hogy Joáb önmagától is megszabadít, igaz? Ez aztán valódi dilemma, mondom magamban, de nem sokat törődöm vele, mert hamarosan meg fogok halni, és nem hagyok magam után semmit, csak a gyermekeimet meg a királyságomat. Egy templom szép lett volna, de Nátán erre nemet mondott, a rólam elnevezett csillaggal meg nincs sok hencegnivaló. Hiúság lenne, ha hozzátenném, hogy nem sok hiúság maradt bennem. Az a dilemma, amellyel szembe kell néznem, olyasvalami, amit szívesen megbeszélnék Istennel, ha valaha is odáig alacsonyodnék, hogy megint isteni útmutatást kérjek, hiszen képzeletemben úgyis hallom a kinyilatkoztatásokat, amelyeket Tőle kapnék. - Megígérjem Adónijának, hogy övé lesz a királyság? - érdeklődnék Istentől. Isten pedig azt mondaná nekem: - Ígérd meg Adónijának. - De ne ígérjem meg Salamonnak is, hogy ő lesz a király? - Miért ne? - válaszolná Isten. - Mondd azt Salamonnak is, hogy ő lesz a király. Itt egy pillanatra gondolataimba merülnék, és tűnődve vakargatnám a fejemet. - De ha megígérem Adónijának, hogy ő lesz a király, és megígérem Salamonnak is, hogy ő lesz a király, nem kell-é megszegnem az egyiknek vagy másiknak adott ígéretemet? - Na és? - szól az Úr. - Akkor megszeged az ígéretedet. Annak idején remekül kijöttünk ezen a módon, Ő meg én. A baj az, hogy amikor visszatértem Jeruzsálembe, a csatákban elért sikereim ellenére nem voltam igazán elég erős pozícióban ahhoz, hogy bármit csinálhassak, amit csak akarok, és nem voltam nagyon erős uralkodó azóta sem. Az az érzésem, hogy a birodalom, miután én kieresztem a kezemből, nemsokára széjjel fog hullani. Vegyük azt az újabb lázadást, amely már majdnem kitört, mire én katonai erőm teljében dicsőségesen visszatértem a trónomra. A Jordántól Gilgálba Júda egész népe vitt által, továbbá Izráel népének fele, s mindegyik vetélkedett a másikkal, hogy közelebb lehessen hozzám. Miután mindketten cserbenhagytak Absolon kedvéért, most egymást taszigálva, egymással vetekedve próbálták jóvátenni. A befolyás egyenlő megosztása egyiküknek sem tetszett, én pedig akkor hirtelenében nem tudtam elfogadható megoldást kitalálni nézetkülönbségeik semlegesítésére. Amellett az eszem minden másnál inkább egyre csak Absolon árulásán és halálán járt, még akkor is, amikor alattvalóim között elmélyült

és gyűlölködőbbé vált az ellentét. Júda férfiainak szavai hevesebbek voltak Izráel férfiainak szavainál - pont olyan rémesen viselkedtek, mint a benjáminiták -, és alig értem vissza a palotámba, mikor Séba, Bikrinek fia, maga is Benjámin nemzetségéből való férfiú, pimaszul megfúvatta trombitáját, felszólítván Izráel egész népét, ne kövessen engem többé, mondván: - Nincsen nékünk semmi közünk Dávidhoz, és semmi örökségünk nincsen az Isai fiában. Azért ó, ti, Izráeliták, oszoljatok el, ki-ki az ő sátorába. És ó, Izráel népe kezdett elfordulni tőlem, ahelyett hogy engem követtek volna, őt kezdték követni. Ez végre felébresztett a letörtségemből. Tüstént megragadtam a kínálkozó alkalmat, hogy Amasát előléptessem és Joáb fölé emeljem. Három napot adtam neki, hogy összeszedje Júda férfiait, és Séba után induljon velük. Még a negyedik napon sem volt se híre, se pora. Hol a picsában lehet? - Azt mondják, jön - mondta történetíróm, Jehósafát. - Jön majd a karácsony is! - Parancsot adtam Abisáinak, hogy tüstént induljon. - Különben többet árt majd nekünk Séba, Bikri fia, mint Absolon ártott. Vedd melléd azért a te uradnak szolgáit és kergesd meg őtet, hogy valami erős városokat keresvén magának, el ne szaladjon előttünk. Aztán pedig utánaküldtem Joábot, hogy felügyeljen és tegyen nekem jelentést minden olyan fontosabb hátrányos fejleményről, amelyet esetleg nem láttunk előre. Amikor az a mafla Amasa, az unokaöcsém végül becsalinkázott a városba, elfelejtett megfelelő köntöst hozni magával, és otthon felejtette a kardját. Kezdett az a csüggesztő előérzetem támadni, hogy tévesen ítéltem meg. Elvétettem vele egy köntöst meg egy kardot a Joáb holmijából, de mind a kettő túl nagy és nehéz volt neki -amikor botorkálva végre elindult, úgy nézett ki, mint egy bohóc -, és utasítottam, hogy érje utol Joábot és Abisáit, és vegye át a parancsnokságot. Nyugtalanul aludtam. Aztán az éjszaka kellős közepén úgy pattantam fel, mint akit meglőttek, mert döbbenetesen elevenen és tisztán láttam a jövőt. Ki is tört belőlem jellegzetes meglepett felkiáltásom: - Mi a szent szar! Szolgáim kivont kardokkal és hüvelyükből kihúzott tőrökkel rohantak be hozzám. Hívattam a történetírómat, hívattam az írnokomat. Minden kétséget kizáróan tudtam, hogy meggondolatlanságomban mit tettem. - Küldjetek neki táviratot! - kiáltottam. - Nekünk nincs távírónk - emlékeztetett rá Jehósafát. Másnap délre már késő lett, amint azt a sejtelmem baljós módon előre megsúgta. - Egészségben vagy-é, atyámfia? - mondta a kétszínű Joáb Amasának testvéri mosollyal, megfogván a szakállát, hogy megcsókolja, amikor találkoztak a nagy kősziklánál, mely vagyon Gibeonban, ahol Joáb, mint maga a végzet, csak az alkalmas pillanatot várta, hogy tőrbe csalja. - De örülök, hogy itt talállak, bátyám - felelte Amasa sietősen. -Merre mentek? - Hadd nyújtsam neked a kezemet - ajánlotta fel Joáb barátságosan, aztán általüté őtet az ötödik oldalcsont alatt, és kiontá a bélit a földre az útnak közepette, úgyhogy többször nem kellett általütnie. - Mit tudok csinálni vele? - mondtam odahaza szemrehányóan Benájának, amikor meghozták a jelentést. Tehát semmit. Mert miután Beeth-Makában Abela népe levágta Séba fejét, és kivetteté Joábnak, amikor visszatért Jeruzsálembe, miután Izráel összes vidékein leverte az ellenállást, Joáb Júda oroszlánja lett. Én voltam a király, de ő lett mindenki hőse, csakugyan ő volt az a szalmaszál, amelyik az italt keveri. Nem is éreztem magam valami nagyon királynak. Tudtam, milyen az, amikor az ember hősnek érzi magát, de nem volt többé kedvem ehhez az érzéshez. Tulajdonképpen nemigen éreztem én többé semmit, amióta feleségem, Abigail meghalt, Absolon fiam pedig elárult és megölték. Még mindig nem tudom, e közül a két, Absolonhoz kapcsolódó tény közül melyik hozott számomra több boldogtalanságot. Azt tudom, hogy nem éreztem magamat győztesnek, amikor hazafelé indultam Mahanáimból az után az elkeserítő győzelem után. Szökevénynek éreztem magam, és még most is annak érzem: láthatatlan démonok üldözte szökevénynek, akiket többé már nem lehet sakkban tartani. Amikor fel-felriadok álmomból, úgy érzem magam, mint egy végzetes hajsza végén a kimerült préda. Ahogy egyre közeleg az a nap, amikor majd meghalok, irigykedve emlékezem a Gileádból való Barzillaira. Bennem nincs meg a természetes beteljesülésnek az a derűs érzése, amelyet ő élvezett, amikor közeledett számára a vég, és napjai beteljesedtek. Beszólítom Abiságot, amikor szeretném, ha a közelemben lenne, és ő mindig be is jön. De nem tudok megmelegedni általa, és amikor elmegy, ugyanolyan elhagyatott vagyok, mint annak előtte. Mégis: tudom, hogy szeretem. Egy majom ül a hátamon, nem tudom lerázni, és most már tudom, mi ez a majom: Isten az Ő neve. Én láttam az Ő arcát és túléltem: vastag szemüveget visel, és

nemcsak hogy kísértésbe visz minket, de sok-sok tévelygésbe is. Nem Kánaán földjének meghódítása, amit Ő megígért Ábrahámnak, volt a legnagyobb győzelmem. Az sem, hogy megszabadítottam Izráel népét ellenségeinek kezéből, ámbár annak idején azt hittem. Nem, Sokkal fontosabb volt számomra fiam veresége a csatában, mert az effajta győzelem veszteség, és még mindig érzem. Isten tudja, mire gondolok. Közelebb érzem magam Istenhez, amikor a legmélyebben süppedek a gyötrelembe. Ilyenkor tudom, hogy Ő újra közeledik hozzám, és sóvárogva szeretnék most fölkiáltani Hozzá, hogy kimondjam azt, amit már azelőtt is annyira vágytam megmondani Néki, Akhábnak Nábót szőlőskertjében Illéshez intézett szavaival: - Megint rám találtál, ó, én ellenségem? De Akháb oltárokat építtetett Baálnak, és megölte Jehova igaz híveit, és Isten gyűlölte őt meg Jezabelt mindezekért és a számtalan más gonosz tettért, amit ő meg a felesége elkövettek. Én pedig semmi mást nem csináltam, csak megbasztam még egy nőt. - És halálba küldted a férjét - hallom Isten szavát, amint kiigazít, akárcsak a múltban, mintha megint beszélő viszonyban volnánk. - Az Ördög vett rá, hogy ezt tegyem - emlékeztetném rá a magam védelmében. - Olyasmi nem létezik - vitatkozna velem válaszul. - És az Éden kertjében? Ő pedig azt mondaná nekem: - Az egy kígyó volt. Utánanézhetsz. Tudom, nem csillagimban volt a hiba, hanem magamban. Annyi mindent megtanultam, aminek nem vettem sok hasznát. Az emberi agynak megvan a maga külön észjárása.

13 MAKPELÁ BARLANGJÁBAN De próbáljatok csak efféle bonyolult dolgot mondani Bethsabénak. -Van egy istenség, aki céljaink formálja végre - magyarázgatom neki altruista módon, hogy enyhítsem a csalódását, melyről tudom, hogy elkerülhetetlen -, bármiképp nagyoltuk, s tegnapjaink csak bolondok útilámpása voltak a por halálba. Úgy tesz, mintha félrebeszélnék, és makacsul újabb hiábavaló kísérletbe fog, hogy rábeszéljen engem a Salamonnak kedvező döntésre. -Ketten már le vannak tudva, még egynek kell mennie összegezte vidáman a szituációt, miután visszatértem Mahanáimból Jeruzsálembe. - Azt akarom - kéri tőlem most -, hogy ugord át Adóniját, és nevezd ki Salamont az örökösödnek. És azt akarom, hogy ezt még Adónija lakomája előtt tedd meg, amíg az emberek még egyáltalán odafigyelnek rád egy kicsit, hogy aztán ne legyen erről vita, miután meghalsz. - Bethsabé, Bethsabé - hízelgek neki -, ugyan az égadta világon miért egyeznék én ebbe bele? Őszintén válaszol. - Mert én akarom. - Jobb okod nincs rá? - Kérlek, ne kényszeríts gondolkodásra. Felelőtlen magabiztosság helyébe a félelem lépett, amikor látta, hogyan süppedek egyre szélsőségesebb közönyösségbe, és észrevette, hogyan fújja föl magát Adónija merészen, betöltve azt a teret, amelyből én összezsugorodva kiszorultam. Egyre többet hallom, amint az emberek arról a szabadtéri lakomáról beszélnek, amelyet a városon kívül, de a közelben, egy domb lábánál tervez. Már az órája is ki van tűzve. Azt hallom, húst fog feltálalni, és szinte sajnálom, hogy nemet mondtam. Barbecue lesz, roston, parázson fogják sütni a pecsenyét. Hosszú téglalap alakú faasztalokat ácsolnak, és sárga-fehér csíkos sátrakat vernek fel, arra az eshetőségre, ha netán esne az eső. Egyre gyakrabban hallom az utcáról az ujjongó kiabálást: - Sokáig éljen Adónija! - Úgy hangzik, mintha az az ötven ember kiabálna, akiket fölbérelt, hogy fussanak a szekere előtt. Mi rossz van ebben? Mit törődöm én vele, meddig él, miután én már nem leszek az élők sorában, és aludni térek atyáimmal? Folyton azon kapom magam, hogy tűnődöm, vajon becsülnek-e engem majd annyira, hogy Mamréval szemben, Hebron előtt, a Makpelá barlangjába temessenek, hogy együtt nyugodhassam őseimmel, Ábrahámmal és Sárával, Izsákkal és Rebekával, Jákobbal és Leával. Ez azért szép lenne, nem? Még egy olyan

kitüntető megbecsülés, amelyet már nem érzékelhetnék. Marhára élvezném. Bethsabé jó ideig nyíltan megpróbálta felhasználni Abiság befolyását, míg csak rá nem jött, hogy a bűbájos ifjú szolgálóleánynak semmiféle befolyása nincs rám. - Salamon nem lehet király - jelentem ki még egyszer, remélem, utoljára. Salamon sokkal jobban beválna azoknak a majmoknak egyikeként, amelyekre annyira vágyik. Adónija meg páva lehetne. Salamon ostoba, Bethsabé, ostoba. Egy percig nem tűrnék meg az emberek. - Én a jobb keze felől ülnék, és tanácsokat adnék neki. - Tudod, mit mondott nekem, amikor utoljára beszéltem vele? Nem fogod elhinni! - Azt mondta, nem adtál neki rá lehetőséget, hogy megmagyarázza. - Flottát akar építeni! - Mi a rossz egy flottában? - Ha az ország kormányzásáról van szó, neked pont annyi eszed van, mint neki. Neki egy csöpp esze sincs. - Mit számít ez - kérdezi Bethsabé -, ha az ország kormányzásáról van szó? Ezzel persze megfogott, de én kitartok a lényeg mellett. - Tisztelegj Adónija előtt - tanácsolom, jó előre figyelmeztetve őt. - Üdvözöld és hódolj neki. - Inkább padlót súrolok. - Mikor én meghalok, ő lesz a király. - Akkor inkább élj tovább! Ezen nevetnem kellett. Amikor végül kezembe vettem az irányítást, olyan gyorsan történtek a dolgok, hogy nem maradt időm a meggondolásukra.

14 KIRÁLYOK - Szóval vége az egésznek, igaz? - mondom, és a Súnem városából való Abiság némán, komoly, nyugodt, diplomatikus arccal hallgat. Jázmin és szappan illata árad belőle; ujjairól kellemes, enyhe koriander-szag. Rendbe szed engem éjszakára, finoman, szinte simogatva megfésüli ősz hajamat, szemem sarkát kitisztogatja egy nedves, meleg gyapjúronggyal, vizes glicerinoldattal. Szenvedélyes szolgálatát derűsen végzi. Amikor végigfekszem az ágyamon, takarókkal majd betakargat. És aztán, miután újra megmosakszik, kenetekkel bekeni és beillatosítja magát, néhány pillanatra majd megáll előttem mezítelenül, hogy egy kicsit dédelgethessük egymást a tekintetünkkel, mielőtt mellém bújik és a keblemre fekszik. Nem hangzik rosszul, mi? De nem fogok tőle megmelegedni. És nem fogom őt házasságban megismerni. És megint Bethsabé után fogok kívánkozni, aki még mindig visszautasít. - Mindazok után, amit érted tettem? - Teli van mind a két kezem dologgal. Bethsabé most az anyakirályné, és a fia jobb keze felől ül, és védelmére azt a további ürügyet hozza fel, hogy ez nem lenne illendő. Salamon győzött, Adónija pedig vesztett. Már nincs a levegőben bizonytalanság, minden eldőlt. Salamon ül a trónomon, az én helyemen, Adónija pedig megfogadta, hogy jó fiú lesz, miután menedéket keresve megfogá az oltárnak szarvait, és rimánkodott, hogy ne öljék meg fegyverrel. Ha jámbornak mutatkozik, nem fogják megölni, üzente neki Salamon nagy meglepetésemre, teljesen a saját elhatározásából. Az emberek felbátorodtak, amiért nem lesz polgárháború, és megint ujjongva járják az utcákat, ezúttal azt mondogatván: - Sokáig éljen a király! Isten óvja Salamon királyt! - Ez se idegesít, bár a szavak valahogy furcsán hangzanak, és mintha soha nem tudnék hozzájuk szokni. Hogy miért alakult így minden, az többé-kevésbé rejtély marad még az én számomra is. Azt tudom, hogy a józan észnek nem sok köze volt hozzá. Nem választottam ki az egyik fiamat, hogy a másik fölé emeljem, nem választottam a semmirekellő takarékos fiamat a semmirekellő, sekélyes, kicsapongó másik fiammal szemben, akinek a modora olyan, mint egy táncmesteré, az erkölcsei pedig mint egy kurváé. Hadd mondjam meg nektek az igazat: egyiket se tartottam többre a másiknál. Hadd mondjam meg nektek az igazat: sértődöttségemben műveltem és

szerelemből. Bethsabé kedvéért döntöttem így, mert valamikor, életem néhány évére boldoggá tett, és ezt Abigailon kívül soha senki más nem tette. Nem tetszett nekem, hogy olyan rémültnek látom. És életében ez egyszer az igazsággal jött elő, Nátán biztatására, aki csakugyan halálra rémült, amikor átlátta azt a válságot, amely Adónija lakomájának napján kialakult. Akit csak Adónija meghívott, mindenki el is ment, hogy részt vegyen a lakomáján, ő pedig áldozott ökrökkel és kövér barmokkal bőségesen a Zohélet kövénél, amely Enrogelnél vagyon. A hosszú asztalok a helyükön álltak, bíborszín terítőkkel és kék abroszokkal, és fölállították az arannyal és fehérrel csíkos sátrakat. Mindez egészen klasszul hangzott, de Bethsabé kétségbeeséséből ez nem derült ki. Adónija tanácskozott Joábbal, Séruja fiával, és Abjátárral, öreg papommal, akik kezdettől fogva a hívei voltak, és most is segítették. De Sádok, a fiatal papom, Nátán, a próféta, és Benája, Jójada fia nem álltak Adónija pártjára, és őket nem is hívta meg, sem mást azok közül az erős vitézek közül, akik még hozzám tartoztak, mert ők nem tartottak Adónijával. Kezdett úgy kinézni, mintha a régi gárda állna szemben az újjal, miközben Nátánt kigolyózták, mert nem sietett beszállni a hajóba. És Adónija meghívta összes többi atyafiait, a király fiait a lakomájára. De Salamont, az öccsét nem hívta meg, és ez a nagy horderejű mulasztás sokak számára súlyos veszedelmet sejtetett. Szóla annak okáért Nátán Bethsabénak, hogy szabadítsa meg mind az ő életét, mind fiának, Salamonnak életét, és beküldötte őt látásomra, kitanítván őt, hogy hajoljon meg előttem és rója le tiszteletét nekem, aztán ismertessen meg az esemény részleteivel. Elpróbáltatta vele a mondókáját: - Édes uram, király, nemde nem megesküdtél-é te a te szolgálóleányodnak ilyenképpen: Salamon, a te fiad uralkodik én utánam, és ő ül az én királyi székembe? A mire én így feleltem, mondván: - Ne kezdjél engem megint ezzel nyaggatni. Soha semmi ilyet nem ígértem neked. - Nem, de azt ugyan megígérted-é - támad rám élesen, valamiféle feszült, dühös izgatottsággal -, hogy a te fiad, Adónija fog uralkodni helyetted, amíg te még életben vagy? - Soha nem ígértem semmi ilyesmit sem. Miért reszketsz? Mitől vagy ennyire kiborulva? - Nem ígérted meg Adónijának? - csúfolódik, és belső feszültségét csak látható erőfeszítéssel elfojtva tudja arcára ölteni az eltúlzott meglepetés dühös kifejezését. - Akkor miért uralkodik Adónija? - Miről beszélsz te? - kérdezem megbotránkozva. - Hát nem hallottad? - gúnyolódik. - Hogy Adónija uralkodik? - Hogy Adónija, Haggitnak fia uralkodik Jeruzsálemben a mai napon. - Kutyaszart! Igaz ez? - És a mi urunk, Dávid nem tudja? Kérdezd meg Nátán prófétát, aki odakinn vár. Küldd el Benáját kérdezősködni, ha nem hiszed. Az én megbízható Benájám bólogat. Ő is hallotta a pletykákat. - Áldozott ökrökkel és nagy sok kövér barmokkal bőségesen - hadarja tovább feleségem, Bethsabé. Megindít az a tény, hogy olyan aggó-dónak és szerencsétlennek látszik. - Vendégekké hívta a királynak minden fiait a lakomájára és Abjátár papot, és Joábot, a seregnek hadnagyát. Magam miatt nem aggódom... nőket nem hívott meg. De Salamont, a te szolgádat el nem hívta, ő a király egyetlen fia, aki nincs ott. És Sádok papot el nem hívta. És Nátánt se, a prófétádat, és Benáját, a te szolgádat. Kezd összeállni, amit mond. - Édes uram király, az egész Izráel népének szemei reád néznek, hogy megjelentsed nékik, kicsoda fog ülni az én uramnak, a királynak székében ő utána. Másképpen attól félek, e lészen: mikor az én uram, a király elaluszik az ő atyáival, én és az én fiam, Salamon bűnösök leszünk abban, hogy véled maradtunk. - Nem hiszek neked - kiáltok fel megzavarodva. - Kérdezd meg Nátánt. Küldd érte Benáját. - Menj ki. Küldd be Nátánt. De semmi kurva példabeszédet! - vakkantok rá figyelmeztetően beijedt prófétámra abban a pillanatban, ahogy besiet. Nátán komor, és tőle szokatlan módon szinte lakonikus, mert tüstént a tárgyra tér. - Uram, király kezdi -, te mondottad-é ezt: Adónija uralkodik én utánam és ő ül az én királyi székembe? Ezt tetted-é, uram, és nem adtad tudtára a te szolgádnak, vagy Sádoknak, a te papodnak, de még Benájának sem és az erős vitézeknek, akik még hozzád tartoznak, hogy tudjuk, most már őt kell szolgálnunk? - Természetesen nem! - kiáltok fel válaszul szemrehányóan. - Honnan a fenéből veszed, hogy ezt

tettem? - Mert aláment ma - válaszolja Nátán, még mindig ugyanabban a rémült állapotban -, és áldozott ökrökkel és kövér barmokkal bőségesen, és vendégekké hívta a királynak minden fiait, és a seregnek hadnagyait és Abjátár papot. Engemet pedig, ki te szolgád vagyok, és Sádok papot, és Benáját, Jójada fiát, és Salamont, a te szolgádat el nem hívta. Nem mond ez nekünk valamit? Kérdezd meg Benáját. Szólíts elő egy szellemet. Mi szükséged van neked prófétára, hogy megmondja, mi történik? Annak okáért az ünneplés fokozódik. És ímé ők esznek és isznak ő előtte, és immár azt kiáltották: „Éljen a király!" - Na és, mi abban a rossz? - Azt kiáltották: „Éljen Adónija király!" Összerezzenek és fölelevenedem. - Kicsoda király? - Adónija király. - Olyan nincs, hogy Adónija király! - kiáltom. - De igen, van, uram király, hacsak te ki nem hirdeted, hogy nincs. És ha ezt nem mondod ki most, akkor ezen a napon nem marad többé Izráelben Dávid király. Hadd mondjak el neked egy történetet. - Hagyd a fenébe a történetedet. Küldd vissza Benáját. Addigra már Benája begyűjtötte az összes tényeket. Folyamatban van a trónfosztásom, a sima nyugdíjaztatásom, tiltakozás, vita és beleegyezésem nélkül. Folyik a félreállításom. Ha kitartok a semlegességem mellett, Adóniját támogatom. Nem tetszik nekem a gondolat. Bethsabét be fogják börtönözni és el fogják szigetelni. Ez még kevésbé tetszik. Ettől fogva már nem sokáig tart, amíg, hogy úgy mondjam, akcióba lendülök. - Hívjátok vissza Bethsabét - parancsolom. - És várjatok... mondjátok meg neki, hogy most már emlékszem az ígéretemre, amire megesküdtem neki. - Letérdel, amikor belép, még mindig rémült és fejet hajt, arccal a földre leborulván előttem megint. - Most már tisztán emlékszem az ígéretemre, melyet néked tettem - folytatom szemrebbenés nélkül, és kezem közé veszem az arcát, hogy megnyugtassam. - És bizonyosan a te fiad, Salamon fog uralkodni én utánam, és ő ül az én királyi székemben én helyettem, melyet ma véghezviszek. - És udvariasan megcsókolom őt szájamnak csókjaival. - Él az Úr - kezd hálálkodni, és elfullad a hangja (életemben másodszor látom feleségemet, Bethsabét sírni, de ezúttal könnyei a boldogság könnyei) -, él az Úr, ki megszabadította az én lelkemet minden nyomorúságból. Most aztán igazán ura vagyok a helyzetnek. Adónija király? Az a strici! Majd adok én neki Adónija királyt, annak a mitugrásznak, annak a szemétládának! - Hívjátok hozzám Sádok papot is - parancsoltam -, hogy Nátánnal, Benájával és az ő erős vitézeivel mind alámenjenek. És Bethsabé is már a régi önmaga lett, mondván: - Hívjátok be Salamont is. - Semmi ilyet ne tegyetek! - válaszoltam szigorúan. - Még ne, még ne! - Azok a tervek, melyeket a fejemben forgattam, nem tették szükségessé, hogy ilyen hamar lássam a fiamat. - Ültessétek Salamont, az én fiamat az én öszvéremre, és vigyétek őtet alá Gihonra. És kenje fel őtet ott Sádok pap és Nátán próféta Izráelnek királyává. És fúvassátok meg hangosan a trombitát, és mondjátok: „Éljen Salamon király!" És tegyétek ezt Gihonban, olyan helyen, ahonnan Adónija vendégei meghallhatják. - Ez szerintem igen ügyes húzás volt. - És aztán - folytattam -, jöjjetek fel onnét, és eljővén üljön az én királyi székembe, és ő uralkodjék én helyettem, mert immár meghagytam néki, hogy ő legyen fejedelme mind Izráelnek s mind Júdának. Amire Jójada fia, az egyébként oly sztoikus és hallgatag Benája nagyot sóhajtott, és monda: Ámen! A miképen vele volt az Úr az urammal, a királlyal, azonképen vele legyen Salamonnal is, és magasztalja feljebb az ő királyi székét az én uramnak, Dávid királynak királyi székénél. Némi tűnődés után oda lyukadtam ki, hogy ezzel nincs mit vitatkoznom. Aláméne azért Sádok pap és Nátán próféta és Benája, Jójadának fia, a kereteusok is és a peleteusok, és felültetek Salamont az én öszvéremre, és alávivék őtet Gihon mellé. Aztán megfúvaták a trombitát, és kürtölének hosszasan, és az egész nép azt kiáltá: „Éljen Salamon király!" És feljőve az egész nép utána a városba, és a nép sípol vala és örül vala felette igen: annyira, hogy a föld megrepedne az ő szavok miatt. És Adónija is meghallotta és vendégei is mind, a kik nála valának, miután a lakomát már elvégezték. És meghallá Joáb is a kürtölés szavát, és megszólala, aztán pedig megint, amikor hallá, hogy a városban nagy felbolydulás van.

- Miért e zaj és mozgás a városban? És amikor ő még szólana, ímé megérkezék a gyors lábú Jonathán, az Abjátár pap fia, és odaméne Adónijához, hírt mondani, mondván: -Igen, a mi urunk, Dávid király Salamont tette királlyá! Mondanom sem kell, hogy Adónija jobban már el se képedhetett volna. - Salamont? Az én Salamon öcsémet? Azt a Salamont, aki flottát akar építeni? - És immár be is ült Salamon az országnak királyi székébe - válaszolta ez a Jonathán. - Ez az a zaj, amelyet hallottatok. Gihonból vonulnak fel örömmel, ettől zendült meg a város. És a király szolgái is bémenének, hogy áldják a mi urunkat, Dávid királyt, mondván: „Tegye az Isten a Salamon nevét híresebbé a te nevednél, és magasztalja feljebb az ő székit a te székednél." És mindehhez a király föltérdelt és meghajtá magát az ő ágyán. Lefogadhatjátok, hogy a társaság erre gyorsan föloszlott. Akkor megrettenének, és felkelének mindnyájan a hivatalosok, a kik Adónijával valának, és Joáb is fölkele, és ki-ki mind sietve dolgára méne. Adónija féltette az életét Salamontól, elpucolt, és megragadta az oltárnak szarvait, és megesküdött, hogy addig el se ereszti őket, amíg az új király nem biztosítja az életét. Addigra Benája osztagai már mindenütt ott voltak, és elmondták nekünk, mit mondott Adónija: - Esküdjék meg ma nékem Salamon király, hogy meg nem öli az ő szolgáját fegyverrel. És monda Salamon: - Ha jámbor lészen, egy hajszál fejéről le nem esik a földre; de ha gonoszság találtatik ő benne, meg kell halnia. - És miközben Benája fegyveres futárai kirohantak a szobámból a válaszával, felém fordult, és megkérdezte: - Jól mondtam-é ezt? - Tényleg flottát akarsz? - Mit árthat egy flotta? - Ez Salamon bölcsességével mondatott - helyeselt Bethsabé. Az én búcsúbeszédem sokkal jobb volt, mint Jákobé a halálos ágyán, mert az övé áldásnak nem volt megfelelő, tartalma és célja pedig szinte érthetetlen volt. Hogy mi oka lehetett rá? Ezt a kérdést tizenkét fia biztosan nemegyszer föltette magának, miközben hallgatták a szövegelését, bár többen közülük kétségkívül csak primitív intellektussal rendelkeztek. Az a beszéd, amelyet én tartottam, legalább funkcionális volt. - No, szóval azt akarom, hogy ezeket cselekedjed - mondtam. - Veled van Sémei, Gérának fia, a bahurimbeli benjáminita, a ki gyalázatosan szidalmazott akkor, mikor Manaháimba mentem. Tudod, én nem vagyok az az ember, aki haragot táplál magában. De bosszút akarok állni rajta. Megesküdtem néki az Úrra, nem ölöm meg őt fegyverrel. - Azt hiszem, most már tudom, mi az, hogy deres fej - vágott közbe Salamon buzgón, jegyzeteit tanulmányozva. Rá se hederítettem. - Nem szabad azért megölnöd, amit velem tett, mert én megfogadtam Istennek, hogy megkímélem. Ezért valami másért kell megöletned. Vedd őt körül olyan korlátozásokkal, melyeket meg kell sértenie, aztán ölesd meg, amiért nem engedelmeskedett nekik. Értesz most már? Anyád majd megmagyarázza. Abjátár papomhoz légy irgalmas, bár Adónija mellé állt, mivel részese volt minden nyomorúságaimnak, melyeknek részese voltam. Hagyjad, hadd térjen vissza békességben Anatóthba, az ő jószágába, mert érdemes férfiú. A gileádbeli Barzillainak fiaival cselekedjél irgalmasságot, és legyenek a te asztalod vendégei, mert így közeledtek ők is hozzám, mikor Absolon, a te testvéred elől menekültem. És most, utoljára, de nem utolsósorban, rátérünk Joábra, unokafivéremre, Séruja fiára. - Köhécseltem, hogy megtisztítsam a torkomat, aztán megnedvesítettem a számat vízzel a cserépkorsóból, melyet Abiság gondosan mindig felém nyújt, amikor hallja a hangomon, hogy kiszáradt a gigám. Ez a lány hallatlanul gyönyörű, és mindenben kiváló. Bethsabé a számára Salamon jobbjára helyheztetett székben elragadtatott várakozással hajolt előre. - Azt is jól tudod, mit cselekedett én velem Joáb, Séruja fia - szögezem le roppant komoran, aztán elhallgatok, hogy bizonyosan eszébe vésse, mire gondolok. - Később majd megmagyarázom - mondja Bethsabé sietve Salamonnak. - És azt is tudod, mit cselekedett az Izráel seregeinek két fővezérével, Abnerrel, a Nér fiával, és Amasával, a Jéter fiával, a kiket megölt, harci vért ontván békességnek idején, és hintett harci vért az ő derekának övére és az ő lábának saruira. Azért amit ő velük tett, de nem azért, amit én érettem tett hangsúlyozom, hogy félreérthetetlenül jelezzem: pont az ellenkezőjét kívánom -, cselekedjék a te bölcsességed szerint. - Azt hiszem, azt próbálod mondani nekem - találgatja Salamon, összeráncolva a homlokát -, hogy ne engedjem Joáb deres fejét békességben a sírba szállni.

- Felejtsd most el azt a deres fejet! - válaszolom, türelmem végére érve, hangomat majdnem az üvöltésig emelve. - Azt akarom, hogy ölesd meg Joábot. Hát nem érted? Nyírd ki azt a stricit! - Azt akarja - fordítja le számára Bethsabé, kedves mosollyal és kimeríthetetlen anyai türelemmel -, hogy nyírasd ki azt a stricit. - Biztos vagyok benne, hogy most már értem. Azt még nem érti, hogy én ezt az ő érdekében is akarom. A rossz hír szárnyakon jár, még Joáb esetében is, és amikor a rossz hírek első foszlányai eljutottak hozzá, felkele, és elfuta az Úrnak sátorához, és megfogá az oltárnak szarvait. Benája ráparancsolt, hogy jöjjön ki. Joáb pedig felele: - Nem, inkább itt akarok meghalni, mint kijőni. -Salamon pedig hozzám fordult, hogy döntsek én. - Tégy úgy, ahogy ő mondá - javasoltam mosolyogva -, vágd le őt ott. - Tégy úgy, ahogy ő mondá - ismételte el Salamon Benájának, mint egy papagáj, és ezzel el is kezdte megszerezni azt az intellektusáról és metsző humoráról szóló hírnevet, amely valójában tőlem származott. Bethsabétól csak egy futó áldást meg egy szűzies csókot kaptam a homlokomra. - Éljen az én Dávid királyom mindörökké! - mondott nekem köszönetet. - Ezt most már könnyen mondhatod - válaszoltam csípősen. - Hálj velem ma éjjel - kértem. Tegyél még egyszer boldoggá. - Erre használd Abiságot. - Én téged kérlek rá. Isten legyen a bírám, megesküdtem, hogy még egyszer lefekszem veled, mielőtt meghalok. - Dávid, Dávid - mondja, és minden érdeklődését elveszítve irántam, saját magát kezdi el vizsgálgatni -, úgy beszélsz, mint egy gyermek. - A te szerelmed emlékezetesebb a bornál - mondom neki komolyan. - Gyönyörű vagy, ó, én Bethsabém! Olyan, mint a berekesztett kert, mint a befoglaltatott forrás, bepecsételt kútfő! Kérlek, maradj velem, míg meghűsül a nap, és elmúlnak az árnyékok. A te szemeid galambok a te fátyolod mögött. - Azt hiszem, fölszedtem vagy tizenöt kilót az elmúlt néhány héten -feleli Bethsabé ajkát csücsörítve, és félig elfordul, hogy megmutassa. -Azt nem tudom, honnan jött, de azt láthatod, hogy hová ment. Pedig milyen pompás seggem volt, nem? Mogorván föladom a próbálkozást. Rám leheli a csókját, aztán elmegy. Isten megint cserbenhagyott. „Könnyen jött, könnyen megy", próbálom magam megvigasztalni és elszórakoztatni a beletörődés cinikus filozófiájával, miközben figyelem, ahogy távozik. Már majdnem itt az ideje a lefekvésnek, meg fogok próbálni aludni. A Súnem városából való Abiság megmosdik és megtörölközik, miután végzett velem, és kezdi kenetekkel bekenni és beillatosítani magát, készül mellém feküdni. Lámpáim mind égnek. Száraz ajka olyan, mint a lépes méz, és tudom, hogy az orra almaszagú. Méz és tej van a nyelve alatt, a szájpadlása pedig olyan, mint a bor. A legfinomabb tömjén illatos, érzéki füstje árasztja el termeimet, csepegő gyantából, ónixból, galbánból és tiszta fenyőtömjénből álló tömjéné. Jómagam jobb szeretnék egy kicsivel több tiszta fenyőtömjént a keverékben, de a szaglóérzékem már nem a régi, és ami számomra csípős, az másoknak maró. A Súnem városából való Abiság szótlanul üldögél köntösének indigószínű redőin, amely lecsúszott a válláról, és buján, csillogva hullámzik a dereka meg a combja körül. Kinyújtja a karját, hogy megfürdesse a folyékony mirhában, aztán a balzsamos kenőccsel bekeni a mellét meg bíborszín bimbajú keblét. Apró lábának tökéletes a formája. Még mindig makulátlan. Nagyon öreg vagyok, és nagyon szerencsés, hogy olyan kedves és makulátlan valaki sürgölődik körülöttem mindennap, mint a Súnem városából való Abiság. Egy-két perc múlva befejezi a készülődést, és bebújik az ágyamba. Nagy kincs nekem a melegsége meg az édessége. Azt hiszitek, ez boldoggá tesz? Azt hiszitek, megbékéltem Teremtőmmel? Szó sincs róla. Most Istenre gondolok és Saulra gondolok. Saulra gondolok, a szótlan rosszkedvére és kínlódására, amikor bementem a hálókamrájába, hogy muzsikáljak neki, és miközben rá emlékezem, rájövök, hogy soha az övénél szomorúbb emberi arcot nem láttam, amíg csak nemrégiben a Súnem városából való Abiság oda nem tartotta elém a tükröt, és meg nem láttam benne a saját arcomat. Már megint majdnem éjszaka van. A sivatagi ég egyre barnább. A szobám távoli sarkában pislákoló lámpafény tócsáiban figyelem, ahogy egy látomás lassan alakot ölt. Egy lelkes, csillogó szemű ifjút látok, fából készült alacsony zsámolyon, egyik csupasz térdét lehajtja a földre, és nyolchúrú hárfa van az ölében. A jelenés azért jött, hogy nekem muzsikáljon. Pirospozsgás az arca,

kedves a tekintete, és kellemetes őreá nézni. Az ő nyaka mint az elefántcsontból való torony. Fodor haja fekete, mint a hollónak, az ő feje mint a választott drága megtisztított arany. Persze ismerem őt, és izgalom fog el a felismerés pillanatában, látva az egészséges, remegő, várakozó szépséget az arcán, amely az én arcom. Már alig várom, hogy többet is lássak-halljak. Belekezd egy dalba, amit valamikor tudtam, tiszta, ékes hangon, mely lányhangnak túl édes, férfihangnak túl fiatalos. A zenéje simogató, szinte isteni. Soha életemben nem voltam olyan boldog, mint amikor meghallom, hogy rákezdi. Aztán körülnézek, hol egy dárda, hogy a fejének hajítsam. Az én angyalom, Abiság fölkel a székéről, zajtalanul közelít hozzám, nincs rajta más, csak egy élénk színű kendő. A szeme sötét, mint Kédárnak sátra. Vissza akarom kapni Istenemet, és egy lányt küldenek nekem.

TARTALOM 1 A SÚNEM VÁROSÁBÓL VALÓ ABISÁG 7 2 A SOK KÖNYVEK ÍRÁSÁNAK NINCS VÉGE 21 3 AZON A NAPON, AMIKOR MEGÖLTEM GÓLIÁTOT 71 4 IFJÚSÁGOMNAK NAPJAI 93 5 FEGYVERT ÉS VITÉZT 111 6 SAUL SZOLGÁLATÁBAN 143 7 MENEKÜLÉS GÁTHBA 177 8 ADULLÁM BARLANGJÁBAN 203 9 HÉT ÉVIG SZENVEDTEM, HÉT ÉVIG 249 10 MEZTELENEK VOLTUNK 291 11 LŐN PEDIG 329 12 KÍGYÓ A FŰBEN 349 13 MAKPELÁ BARLANGJÁBAN 383 14 KIRÁLYOK 387

Árkádia, Budapest A kiadásért az Árkádia Könyvklub igazgatója felel 87-0388 - Dabasi Nyomda, Budapest-Dabas, 1987 Felelős vezető: Bálint Csaba igazgató Felelős szerkesztő: Gy. Horváth László A fedélterv Maczó Péter munkája Műszaki szerkesztő: Liener Katalin Műszaki vezető: Miklósi Imre Készült: 25,0 (A/5) ív terjedelemben, Times betűvel ISBN 963 307 089 9