Jose R. Dos Santos - Az Ördög Keze

José Rodrigues Dos Santos

AZ ÖRDÖG KEZE

Kossuth Kiadó 2014

2

A regényben közölt összes történelmi, pénzügyi és gazdasági információ megfelel a valóságnak.

3

Prológus A pálmafák őrtornyokként sorakoztak a tengerparti sétány két oldalán, leveleik vidáman lengedeztek a szélben, mintha a város nyári nyüzsgésének örömteli ritmusára táncolnának. A nap már lenyugvóban volt, és fény gyúlt a kandeláberekben, amelyek olyan fenségesen szegélyezték a nizzai Promenade des Anglais-t, akár egy gyémánttiara, a Földközi-tenger hullámai pedig imbolygó lángokként tükrözték vissza a fényes pontokat. A turisták csoportokban hagyták el a Plage de Neptune-t, amelyet nem is olyan rég homok helyett mindenütt szürkés kavics borított, és nyaranta kék ponyvákat terítettek rá a strandolok. Az emberek elözönlötték a sétányt, ki-ki a maga szállodájába vagy apartmanjába igyekezett, és a levegőt gondtalan csevegés és nevetés hangjai töltötték be. Csak a szőke, nyugtalan tekintetű férfi nem illett bele a Cőte d'Azur felhőtlen, nyári hangulatába. A férfi aggódva tekingetett hátra, és meggyorsította a lépteit. Már-már futva cikázott a turisták között a part menti sétányon. Aztán hirtelen kiugrott az úttestre, ahol majdnem elütötte balról egy fekete Mercedes, aztán meg jobbról egy ezüst Aston Martin, de sikerült valahogy elugrania előlük, és nyilvánvaló idegessége ellenére is gond nélkül átjutott a hatsávos út túloldalára. Most már igazán futásnak eredt, és olyan zaklatottan száguldott el a híres Negresco Hotel mellett, hogy pillantásra sem méltatta. A pompás, rózsaszín-zöld kupolás, hófehér épület mint valami hatalmas márvány emlékmű állt a Promenade des Anglais-n. A friss szellő a tenger, a nap, a jód és a vakáció illatát hozta, de a férfi mit sem törődött vele. Befordult a Rue de Rivolin, majd a mozgalmas Rue de la Buffa kövein folytatta útját. Egy tábla jelezte, hogy jobbra van a Centre Ville, ő pedig követte a jelzett irányt. Az utca túloldalán álló legelső épület előtt megtorpant: ötemeletes, világosszürke bérház volt, díszes vasrácsokkal védett erkélyekkel, a homlokzata a párizsi Rue de Rivoli elegáns házaira emlékeztetett. Ügy kémlelt körbe a sétány két oldalán, mint egy riadt nyúl. A Rue de la Buffa széles volt, és nem látott senkit, aki gyanús lett volna, de ez nem nyugtatta meg. Szaggatottan, türelmetlenül nyomkodta a második emeleti lakás csengőjét. − Ki az? − kérdezte egy bosszús hang a kaputelefonban. Nyilván-valóan zavarta a türelmeden csengetés. − Ki van ott? − Én vagyok az, Hervé. Nyisd ki a kaput! Gyorsan! 4

− Nyitom már. Nyugi! A kapu zümmögve és kattanva nyílt ki. Miután még egyszer körülnézett, hogy biztosan meggyőződjön róla, hogy nem követte senki, Hervé belépett az épületbe. Nem volt türelme megvárni a liftet, inkább fölvágtatott a második emeletre: kettesével szedte a lépcsőfokokat, és csak akkor állt meg lihegve, amikor fölért. A bal oldali lakás ajtaja nyitva állt, a barátja pedig keresztbe tett karral várta. − El kell tűnnünk innen − mondta, miközben besietett a lakásba. − Amilyen gyorsan csak lehet! Hervé a szobaablakhoz rohant, és kissé elhúzta a függönyt, hogy kilessen. Az ablakból látni lehetett a Földközi-tengert, sőt még azt a hatalmas személyszállító hajót is, amely a szomszédos Villefranche-sur-Mer felől közeledett, de a látogató nem törődött vele, csak az érdekelte, hogy mi történik odalent, az utcán. − Azt hiszem, megláttak. A hírre idegesen megrándult barátjának az arca. − Mért mondod ezt? Hervé nem lépett el az ablaktól, és tovább fürkészte az utcát, hátha észrevesz valami gyanúsat, ami megerősíti a félelmeit. Biztos akart lenni benne, hogy nem követték. − Láttam egy férfit a Promón, aki mintha lefényképezett volna. Amikor észrevette, hogy megláttam, gyorsan elfordult. − Milyen férfit? Mi volt rajta? − Fehér nadrág és a Monacói Yacht Club kék pólója. A barát a derekára tette a kezét, és rosszallóan csóválta a fejét. − Ó, de nagy marha vagy! − kiáltott fel olyan hangon, mint egy gyermekét dorgáló szülő. − Idegesebb vagy, mint egy futóbogár! Zut alors, még egy egyszerű turistától is reszketsz, mint a nyárfalevél! − Elfintorította az arcát. − Nem gondoltam volna, hogy ti ott Párizsban, féltek a turistáktól... A párizsi elfordult az ablaktól és a társára nézett. − Idehallgass, Éric, az a fickó utánam kémkedik! Éric gúnyosan elmosolyodott. − Tényleg? Egy fehér nadrágos, Yacht Club-pólós kém? Lássuk csak... Csak nem egy nulla nulla nyolcas? 5

Vagy talán maga Arséne Lupin? − A fejét csóválta. − Ugye viccelsz velem? − A ruha csak álca. A barátja mosolya gúnyos kacagásba fordult. − Tudod is te, mi az az álruha! − kiáltott fel Éric, miközben hátrasimította őszülő haját. − Amikor diákkoromban farkasszemet néztem a rendőrökkel a Sorbonne-on 68 májusában, a kommunák, Indokína és Algéria meg a többi őrület idején, na az volt az igazi kémkedés. − Az ablak felé legyintett. − Amit te láttál, drága barátom, az csak egy turista volt, aki a naplementét fotózta a Promón. Van-e ennél hétköznapibb dolog itt, Nizzában? − Sarkon fordult, és elindult az előszoba felé. − Ügy látom, ez az ügy teljesen kikészít. Na, gyere már el onnan, és nyugodj meg. Hervé elbizonytalanodott. Nevetségesnek érezte magát. Lehet, hogy a barátjának van igaza, és tényleg paranoiás lett ettől az egésztől. − Tényleg azt gondolod, hogy csak egy turista volt? Éric hátra sem nézett. − Na, gyere már el onnan! − mondta atyai hangon. − Sok dolgunk van még. Társa nyugalma Hervét is megnyugtatta. Pár pillanattal korábban még a gyermekei egészségére megesküdött volna, hogy a fehér nadrágos alak őt követte, de most már nem volt olyan biztos benne. Végül is lehet, hogy tényleg Éricnek van igaza, s a nadrágos fickó csak egy turista, akit elbűvölt a Promenade des Anglais, ő pedig olyan ideges már a munka miatt, amit végez, hogy ott is fenyegetést lát, ahol nincs. De hülye! Majdnem kinézett még egyszer, utoljára, de aztán úgy döntött, hogy tényleg komplett idióta, és legyőzve a bizonytalanságát, elindult a barátja után. Valóban sok dolguk van. Rosszul tette. Mert ha hallgatott volna az ösztöneire és még egyszer kinézett volna az ablakon, valószínűleg észrevette volna a kék Monacói Yacht Club-pólót viselő férfit, aki a sarokról figyelte az épületet. Ezenkívül, ami legalább ilyen fontos, azt is megállapíthatta volna, hogy nem egyedül jött. A hordozható számítógépek világító képernyői mindenféle számításokkal voltak tele. Már vacsoraidő volt, de Hervé és Éric annyira belemerült a munkába, hogy észre sem vették az idő múlását − még a gyomruk is hiába jelzett. Szemmel láthatólag semmi más nem érdekelte őket, csak a képernyőt betöltő számjegyek. 6

−Ide nézz! − szólalt meg Éric, megtörve a hosszú csendet. Rámutatott az egyik számra. − Nem csoda, hogy oda jutottunk, ahol vagyunk... A párizsi kinyújtotta a nyakát, és megnézte a szomszédos képernyőt. − Jellemző, mi? A kurta párbeszéd után ismét belemerültek a számok tengerébe, és a lakás újra némaságba burkolózott. Csak a számítógépek halk zümmögése hallatszott, és néha a billentyűzet kopogása. A munka, amit végeztek, talán egész szakmai életük legfontosabb munkája volt, és nagy gondosságot, odafigyelést és szakértelmet igényelt. Ügy tűnik, eltökélték, hogy befejezik. Fémes kattanás. Hervé és Éric kihúzta magát, és hirtelen felocsúdva kíváncsian nyújtogatta a nyakát. Mi volt ez a hang? Valami meghatározhatatlan zajt hallottak, és csak annyit sikerült megállapítaniuk, hogy a lépcsőházból jött. Előbb döbbenten, majd rémülten vették észre, hogy valaki kulcsot vagy más fémtárgyat, talán valami drótot próbál behelyezni a bejárati ajtó zárjába. − Mi ez? Halálra váltan ugrottak talpra, és hirtelen nem tudták, mitévők legyenek. Nyilvánvaló volt, hogy valaki be akart jutni a lakásba. De kicsoda? Latolgatták a különböző lehetőségeket, de sorra elvetették mindegyiket. Senki nem tudta, hogy itt rejtőztek el, hogy befejezzék a munkát. Következésképpen az, aki most ki akarja nyitni az ajtót, bárki legyen is, nem jó szándékkal jön. Mit tegyenek? Küzdjenek meg a behatolóval? De hogyan? Hiszen ők nem katonák, nem is tudnak verekedni, és a fizikai ellenállás primitív módszernek tűnt. Nem lenne jobb elmenekülni? Elindultak az egyik irányba, aztán a másikba, mint a zavarodott tyúkok, és nem tudták, mihez kezdjenek. A zárban forduló fémtárgy hangja felerősödött. Hervé hirtelen rádöbbent, hogy sem az eszközeik, sem a képességeik nem teszik lehetővé az ellenállást, és a konyha felé fordult, amelynek a végében volt egy ajtó, amely a vészlépcsőre nyílt. Karon ragadta Éricet, és magával rántotta. − Gyerünk! − kiáltotta. − Gyorsan! A konyhába futottak, és kinyitották a hátsó ajtót. Abban a pillanatban, hogy Hervé rálépett a fémlépcsőre, kattanást hallottak a lépcsőház felől, és tudták, hogy mindjárt kinyílik a zár. − Siess! − ordította Éric, és hangja elcsuklott a kétségbeeséstől. − Jönnek! 7

Hervét annyira elfogta a rettegés, hogy legszívesebben levetette volna magát a földszintre. De mivel a második emeleten voltak, uralkodott magán, és elnyomta az öngyilkos ösztönt. Előbb egyesével, majd kettesével szedte a fokokat, és a fémlépcső csak úgy remegett, nyikorgott és imbolygott alatta, de hirtelen megtorpant, amikor megpillantotta odalent a két férfit, akik fenyegető tekintettel néztek föl rá. − Vissza! − mondta. − Vissza! − Bolond vagy? − kérdezte meghökkenve Éric két lépcsőfokkal följebb. Nem értette a barátja viselkedését. − Gyerünk tovább! Menj már! De a párizsi már elkezdett hátrálni, és lemutatott a két férfira, akik közben elindultak felfelé. − Ott vannak! Éric odanézett, és meglátta a feléjük közeledő alakokat. Most értette meg, miről van szó, megtorpant, és ő is elkezdett hátrálni. Mindketten rohantak fölfelé, és egyedüli reményük az volt, hogy a bejárati zár még nem adta meg magát, és lesz idejük fölfegyverkezni a konyhakésekkel és telefonon segítséget hívni. De mikor visszaértek a konyhába, ott máris hárman vették körbe őket, mint egy farkasfalka. A három férfi fenyegető testtartással, elszánt arccal állta körül őket. − Kik maguk? − kérdezte Hervé, igyekezve némi tekintélyt kölcsönözni a hangjának. − Mit keresnek itt? A két szemben álló férfi közelebb lépett és megragadta őket. Lefogták a karjukat, hogy mozdulni sem bírtak. Hiába próbáltak kiszabadulni a szorításból, az nem engedett. Túl erősek voltak az ellenfeleik. A párizsi most taktikát váltott: megnyugodott, és ránézett a férfira, aki csak állt és figyelte a jelenetet. Nyilván ő volt a főnök. Felismerte, hogy ő az a kék Monacói Yacht Club-pólós „turista", akit néhány órája a Promenade des Angalis-n látott, és most olyan furcsán mosolyog, hogy egyértelmű volt, hogy nincs számukra menekvés. − Sakk-matt. Hervét olyan szorosan odakötözték a székhez, hogy már elzsibbadtak a 8

kezei. Éricre nézett, és látta, hogy idősebb társa sincs jobban: sőt nagyon is sápadt az arca, ami azt jelenti, hogy annyira elszorítják a kötelek az ereit, hogy alig jut vér a fejébe. Ahogy körbenézett, látta, micsoda káosszá változott a nappali. Azt nem tudta, mi lehet a többi szobában, de a hangok alapján nem volt nehéz elképzelni. A behatolók felforgatták a lakást, mindent átnéztek és mindent szétdobáltak a földön: a ruhákat, a könyveket, a papírokat, a dísztárgyakat, és mindent, amit a polcokon és a fiókokban találtak. Félóra elteltével a fehér nadrágos, kék pólós férfi visszatért a nappaliba, és Hervéhez fordult. −A DVD? A fogoly megrázta a fejét. − Milyen DVD? Én nem tudom, hogy... Két pofon, aztán egy erőteljes rúgás az arcába félbeszakította a választ. − Ne játszd a hülyét! − üvöltötte a támadó fenyegető hangon. − Hol a DVD? Hervé megpróbált védekezésül összehúzódni, de olyan szorosan meg volt kötözve, hogy csak a fejét tudta elfordítani. Égett az arca és sajgott az orra, de csak akkor vette észre, hogy vérzik is, amikor meglátta a padlón a piros pöttyöket. − Én... nem tudom... − dadogta. − Nem tudom, hogy. . hogy miről beszél. Újabb rúgás érte az arcát, és ezúttal az alsó ajka szakadhatott fel, mert ott érezte az erőteljes, fájdalmas lüktetést. − Beszélj, te idióta! Hol a DVD? A fogoly megpróbált válaszolni, de az első szavak a torkára fagytak, és nem jöttek ki a száján. Mély levegőt vett, és összeszedte magát. − Kérem, hagyja abba − motyogta elfúló hangon. − Nem tudok semmiféle DVD-ről. A fehér nadrágos férfi öt hosszú másodpercig meredt rá, mintha azt próbálná kideríteni, hogy igazat mond-e a foglya, és talán hitt neki, vagy csak taktikát változtatott, mindenesetre most a másik fogolyhoz fordult. Szétterpesztett lábakkal állt meg előtte és eltökélt arccal nézett rá, mint egy torreádor, aki készen áll az összecsapásra. 9

− A DVD? Most az idősebbik fogoly próbált összehúzódni. − Nem tudom. A nadrágos elkezdte rugdosni, de sokkal vadabbul, mint az imént Hervét. Éric egész törzse hozzá volt kötözve a szék támlájához, és teljesen védtelen volt a feje. Amikor véget ért a rúgássorozat, vérrel borított arca jobb oldala úgy feldagadt, hogy ki se látszott a szeme. − Hol a DVD? − A vallató nem tágított. − Hol van az a kibaszott DVD? De Éric feje lehanyatlott. Olyan volt, mint egy marionett, amit otthagyott a bábos. És látszott, hogy már alig van eszméleténél, és nem tud többet válaszolni. A nadrágos férfi a kudarctól frusztráltan szitkozódott, és ideges mozdulatokkal vett elő egy számítógépet, amit a szoba közepén álló asztalra helyezett. Tíz perc múlva jött létre a kamerás Skype-kapcsolat. Hervé ezalatt a menekülési lehetőségeket latolgatta, de hamar belátta, hogy esélyei a nullával egyenlők. Túlságosan meg van kötözve, és ha mégis ki tudná szabadítani magát, öt férfival kéne megverekednie, akik közül három igen testes. Teljes mértékben ki van szolgáltatva az idegeneknek. A számítógép képernyőjén végre megjelent a kép. A támadó meghajolt. − Hatalmas Mágus, szükségem van a becses irányításodra. Hervé próbálta kivenni a képernyőn megjelent arcot, de csak oldalról látott rá, és csak a hangját hallotta. − Nos, Balam? − kérdezte az alak. − Mi a helyzet? Elkaptad Dupond-t és Dupont-t? − Igen, itt vannak. − És a DVD? Megvan? − Nincs. A fehér nadrágos, kék pólós férfi halkan válaszolt, szinte félve. Tudta, hogy jó oka van a félelemre. − Megígérted, hogy elhozod a DVD-t! − üvöltötte a férfi a Skype-ban. − Ne merészeld megszegni a szavad! − Nem fogom, hatalmas Mágus, nyugodj meg − felelte Balam sietve, és izzadságcseppek csordultak le a homlokán. Habozott, mert nem tudta, hogyan vázolja fel a problémát. − Az a helyzet, hogy. . már vallattam őket, 10

és azt mondják, hogy nem tudják, miről beszélek. Lehetséges ez? − Persze hogy nem − felelte Mágus. − Hazudnak. Szorongasd meg őket. Balam Éricre nézett, aki a rúgásoktól kábultan ült a székhez kötözve, és mélyet sóhajtott. − Most már csak a fiatalabbikat − mondta. − Az idős már meg sem tud szólalni. A férfi a képernyőn elhallgatott egy időre: bizonyára a további teendőket latolgatta. − Öld meg az egyiket − mondta fagyos hangon. − Ettől majd megered a másik nyelve. Balam habozás nélkül felállt, és elővett a nadrágja farzsebéből egy bicskát. Hervé egyre növekvő rémülettel figyelte, attól tartva, hogy rá vonatkozik a parancs. De a támadó Éric felé vette az irányt. Megragadta ősz haját, fölemelte a fejét, aztán egy hirtelen mozdulattal végighúzta a nyakán a pengét, és azon nyomban patakokban ömlött belőle a vér. A párizsi elfordította az arcát és lehunyta a szemét, de így is hallotta a vér bugyogását és Éric lábainak tehetetlen rángatózását, amíg egy utolsó rángás után végleg meg nem álltak. Amikor minden elcsendesedett, Hervé érezte, hogy a támadó feléje közeleg. − Ez az utolsó lehetőséged − suttogta Balam, mintha titkot árulna el − Hol van a DVD? Éric brutális kivégzésének képei és hangjai még ott visszhangzottak a fogoly elméjében, amikor félve fölemelte a fejét és ránézett a hóhérra. Balam keze véres volt, és kék pólóját vörös foltok szennyezték. − Kérem − nyögte, és dagadt, véres, izzadt arcán elkezdtek csorogni a könnyek. − Ne öljön meg! A támadó lehajolt és szigorúan a szemébe nézett, mint akinek elfogyott a türelme. − A DVD? Hervé megértette, hogy nincs más választása. Ha életben akar maradni, együtt kell működnie. Egy hang a fejében azt mondta, hogy mindegy, mit csinál, a sorsa már megpecsételtetett: meg fog halni. De valami vak remény elhallgattatta ezt a belső hangot, és az élni akarás olyan erős volt benne, hogy elhitette vele, hogy megmenekül, ha megadja a támadójának azt, amit 11

akar. − Nincs nálunk − motyogta, és ezzel voltaképpen be is ismerte, hogy nagyon jól tudja, mit keresnek az idegenek. − A DVD... másnál van. Balam ajka szétnyílt és kivillantak a fogai. − Kinél? A kérdés olyan közelről jött, hogy Hervé érezte a hóhér leheletét. Zakatolt a szíve, és egész testében remegett a félelemtől és a fájdalomtól. − A portugálnál − vallotta be zihálva. − A portugálnál... nála van a DVD. Balam tudta, hogy a kiszolgáltatott férfi az igazat mondta, és hogy mindent elmondott, amit tudott, így hát fölállt, a fejére tette a kezét, mintha meg akarná simogatni, de aztán váratlanul megragadta a haját. Kezében megvillant a véres kés, és egy gyors mozdulattal éppúgy elvágta a torkát, mint Éricét két perccel korábban.

12

I. A régiségek dohszaga és pora éppen elég volt ahhoz, hogy távol tartson minden normális embert a ritka dokumentumok raktárától, de Tomás Noronha számára ugyanez a szag − a papír édeskés illata, amelyben évszázadok oldódnak fel − a legfinomabb balzsam volt. A portugál történész az értékes régi kéziratok kezelésére vonatkozó protokollnak megfelelően, kesztyűs kézzel fogta meg a penészes pergament, és a tábla fölé hajolt. Közelebb vitte a lámpát a megsárgult felülethez, hogy megvilágítsa a titokzatos sorokat, amelyek úgy szőtték be az iratot, mint valami ősi rejtvény. Az írás az arabra emlékeztetett, de mégis más volt, sokkal rejtélyesebb, amit nehéz megfejteni. − Milyen betűk ezek, professzor? A kérdést az a férfi tette fel, aki átadta neki a tekercset, ö vezette azt a régészcsoportot, amelyik néhány nappal ezelőtt Athénba hívta a portugált, hogy elhozza ide, a Régészeti Múzeumnak ebbe a sötét pincéjébe. −Avesztai − felelte a portugál történész, miközben a tekintete megbűvölten siklott végig a tekercset betöltő íráson. − A zoroasztriánus írások nyelve, amelyet a Krisztus előtti VI. századik használtak Perzsiában. − Vagyis megerősíti, hogy ez a szöveg valóban az Avesztából való? Tomás nem válaszolt: beszippantotta a szöveg. Valójában meg sem hallotta a kérdést, annyira belefeledkezett a szavakba, amelyeket leplezetlen csodálattal bámult. Álmában sem gondolta soha, hogy egyszer majd egy ilyen kéziratot tarthat a kezében. És az ámulata csak nőttön-nőtt, ahogy egymás után fejtette meg a több mint kétezer éves szavakat, mintha a másoló egyenesen neki írta volna le őket. Hihetetlen volt számára, hogy egyszerűen az ölébe hullik egy ekkora jelentőségű lelet. − Mondja csak, Markopoulou professzor, hol találták ezt a pergament? − A Pantainosz-könyvtár romjai között − felelte a régész. − Ott, az agora területén. − Ezt már akkor is mondták, amikor idehívtak − jegyezte meg Tomás anélkül, hogy levette volna a szemét a pergamenről. Mintha attól félt volna, 13

hogy egyszer csak eltűnik. − De pontosan hol? − A könyvtár területén, az Athéné-kapu mellett végzett ásatásokon. Ott bukkantunk rá egy nedvességtől védett föld alatti kamrára, amelyben épségben fennmaradhattak a tekercsek. Tomás nem bírta levenni a szemét a kéziratról. Túlságosan lenyűgözte, szinte hipnotizálta ez az írás. Ha akarta volna, akkor se tudta volna elfordítani a tekintetét. De hát ki ítélné el ezért? Nem ez minden történész álma? A jellegzetes európai viszonyok között szinte lehetetlen, hogy egy ilyen régi dokumentum fennmaradjon. Ha a Közel-Keleten lenne, nem lepődne meg ilyen nagyon. A kumráni és a nag-hammádi felfedezések bizonyítják, hogy Izrael és Egyiptom száraz klímája a legalkalmasabb a régi kéziratok megőrzésére. De hát. . Görögország? − Ez a szöveg lenyűgöző − motyogta döbbenten. − Igazán lenyűgöző! A görög régész, aki vele volt, szintén közelebb hajolt a kifeszített pergamenhez, mintha elég lenne csak erősen néznie ahhoz, hogy megfejtse a titkait. − Tényleg az Aveszta? − kérdezte ismét. − Maga is megerősíti, professzor? Tomás finoman bólintott. − Igen, az Aveszta − mondta. − Pontosabban a Gátak könyve, amely tizenhét himnuszból áll, amelyekről azt tartják, hogy maga Zarathusztra írta őket. Markopoulou professzor a penészes tekercsre mutatott, amelynek titokzatos szavait most a lámpa sárgás, meleg fénye simogatta, ezáltal kiragadva az évezredes sötétségből, amely megóvta az emberi kíváncsiságtól. − Mi van benne? A portugál történész közelebbről szemügyre vett egy szót, amelynek hiányzott a vége: egy kis lyuk állt ott a helyén, amelyet talán a vonások ütöttek és az idő vájt mélyebbre. Próbálta megfejteni, hogy mit jelenthet. − Ez egy részlet Angra Mainjuról. − Az kicsoda? Tomás most először tudta levenni a szemét a kéziratról. Ránézett görög kollégájára, és elmosolyodott, de mosolyát a pince derengő fénye baljóssá 14

tette, mintha éppen ennek a sötét helynek a hangulata lenne a legmegfelelőbb a szöveg témájához. − Az ördög. Az átkozott név hallatán a régész ösztönösen hátrahőkölt, mintha megijedt volna. Ügy tűnt, mintha magától a kézirattól félne. − Hogyan? A portugál végighúzta a kezét a kifeszített, avesztai nyelven írt pergamen fölött, mintha meg akarná simogatni. − A Gátaknak ez a részlete Angra Mainju megjelenését írja le − magyarázta a sötét pince nyomasztó légkörétől fojtott hangon. − Tudja, a zoroasztrizmus volt az első monoteista vallás. A zsidóság, a kereszténység és az iszlám egyaránt a zoroasztrizmusból merített, amely az ókori Perzsiában alakult ki. A pre-zoroasztriánus szövegek Mithra eljöveteléről beszélnek, aki egy barlangban született, és ezt az eseményt egy csillag jelezte. − Ez ismerősen hangzik. . − Látom, jó megfigyelő. A keresztény evangélistákat is ez a mítosz ihlethette, amikor Jézus születéséről és a betiehemi csillagról meséltek − magyarázta. − Aztán jött Zarathusztra, egy ember, aki kapcsolatban állt az Istennel, és bevezette a monoteizmust. Eredeti neve Zartoszt Szpitama, de Zoroaszter néven is ismert. Úgy tűnik, zaotar, azaz áldozó volt. Más néven mágus, ami abban az időben egy papi kasztot jelentett Perzsiában. − Mágus? Ez is eléggé ismerősen hangzik. − Úgy, bizony. A három napkeleti bölcs, azaz a betlehemi csillagot követő három mágus szintén a zoroasztriánus hatást jelzi a keresztény evangéliumokban. Szóval ez a Zarathusztra bevezette azt az elképzelést, mely szerint csak egy isten létezik, Ahura Mazda, szó szerint a Bölcs Úr, Mennynek és Földnek Teremtője, a legfelsőbb bíró, az anyag és a szellem mestere, aki egyetlen, mindenható és mindentudó. Az emberiség történelmében ez volt az első olyan vallás, amely szerint egyetlen isten létezik. A zoroasztrizmus tanai megtalálhatóak a szent irataikban, az Avesztában, amely több száz év alatt íródott szövegek gyűjteménye. Ennek a gyűjteménynek a része a Gátak is. Markopoulou professzor a tekercs felé intett a fejével. − Ez itt a Gátak? 15

− Egy részlet a Gátakból. − És azt mondja, hogy az. . az ördögről szól? Tomás ismét a szöveg fölé tartotta a lámpát. A mozgó fény megmozdította az árnyakat is, ami szürreális hatást keltett, mintha kísértetbarlangban lennének, és maguk a kísértetek lebegnének körülöttük a dohos levegőben. − A Gátak leírják, hogy Isten, Ahura Mazda több lénynek is az apja, köztük egy ikerpárnak, akiknek megadta azt a szabadságot, hogy eldönthessék, a jót vagy a rosszat választják-e. Egyikük, Spenta Mainju, a Szent Szellem, a jót és az életet választotta. A másik, Angra Mainju, aki Ahri-man néven is ismert, a rossz és a halál mellett döntött. Ahriman tanítványai a dregvantók, a hazugság követői, illetve a drujók, akiket megtévesztett a hazugság. A régész gyorsan kapcsolt. − Ez az Ahriman az... az... − Az Ördög, igen − bólintott a történész, és zöld szemében meg-csillant a lámpa fénye. − Ez az első alkalom, amikor egy vallási szöveg említést tesz a Sötétség Fejedelméről. − Ujjával a kéziratra bökött. − Pontosan ez a szöveg volt az első. − Aztán kissé távolabbról is szemügyre vette a tekercsre írtakat, mintha csodálná a betűket. − Érti már a jelentőségét? A görög tudós nyelt egyet szárazon: megrémisztette az a néma, gonosz hatalom, amit a rejtélyes írás hordozott magában. − Igen. A portugál történész rábökött az ujjával a pergamen egyik pontjára, mintha így akarná alátámasztani a mondanivalóját. − Ez a részlet, kedves barátom, az ördög születéséről szól. Az athéni Régészeti Múzeum pincéjére síri csend telepedett, még több mint egy óráig. Csak Tomás ceruzájának súrlódása hallatszott a jegyzetfüzeten, valamint időnként a kézirat kitekerésekor keletkező zaj, hogy újabb szövegrészlet váljon láthatóvá. A vendég mellett strázsáló Markopoulou professzor a lehető leghalkabban vette a levegőt, nehogy felébressze a Pokol Urát, akit ez az ezeréves szöveg idéz. Teljes némaságban és szemmel látható rémülettel figyelte a sárgás fényben derengő furcsa betűket. 16

Amikor a portugál történész a pergamen végére ért és az utolsó gondolatait is lejegyezte, becsukta a füzetét és ránézett a házigazdára. − Azt mondja, hogy ezt a kéziratot a Pantainosz-könyvtár romjai alatt rejtőző kamrában találták? − Pontosan. − Ez volt ott az egyetlen kézirat, vagy volt több is? Markopoulou professzor habozott. − Ez volt az egyetlen... azt hiszem. Az utolsó szóra Tomás összehúzta a szemét. − Azt hiszi? A görög egy pillanatra zavarba jött. − Ügy értem, nekem úgy tűnt, hogy más nincs ott. De beismerem, hogy. . szóval nagyon sötét volt abban a kamrában, és lehet, hogy nem néztem meg elég alaposan. Lehetséges, hogy más is van ott, nem mondom, hogy nem. Tomás kiegyenesedett, és megfordult, hogy megszabaduljon a fájdalomtól, amit a hosszas görnyedés okozott. Aztán intett a kezével, mintha hívná görög kollégáját. − Menjünk − mondta. − Rengeteg munkánk van még. A régész csodálkozva nézett rá. − Hova akar menni? − Hát az ásatásokra! Meg kell győződnünk róla, hogy van-e még ott valami. A két kutató eltette a tekercset egy klimatizált szekrénybe, majd Markopoulou professzor kulcsra zárta a pincét. Aztán elindultak a lépcső felé, hogy fölmenjenek a múzeum földszintjére. − Tulajdonképpen mit keres? − Az Aveszta nagyon régi írások gyűjteménye − magyarázta Tomás. − Egy-egy könyve fennmaradt, mint például a Gátak, a Vendtdád, a Dinkard, a Shah-Nama, a Zardusht-Nama, a Jast és a Viszperád. A Vendídád, más néven a „Gonosz szellemek elleni törvény" például elbeszéli, amint az ördög megkísérti Zarathusztrát, hogy tagadja meg a hitét Istenben − éppen úgy, ahogy hat évszázaddal később a Sátán megkísértette Jézust a sivatagban. 17

−Arra céloz, hogy Jézus megkísértésének evangéliumi jelenetét a zoroasztriánus szövegek ihlették? − Ez egyértelmű − bólintott a történész. − A zoroasztrizmus ismerete nagyon fontos a kereszténység és más bibliai alapú vallások egyes mítoszainak megértéséhez. Itt találjuk meg az olyan alapfogalmak gyökereit is, mint például a szabad akarat és az egyéni felelősség, az egy Isten, az emberiség Megváltójának mítosza, az ördög alakja, a jó és a rossz harca, az idők végezete, az utolsó ítélet és a testek feltámadása. Ezek a fogalmak hatással voltak a későbbi vallásokra, és olyan formába öntötték a világot, amilyen ma is. Felértek a földszintre, és egy szolgálati ajtón beléptek a nagyközönség számára is nyitott kiállítótérbe. A kijárat felé elhaladtak a Karapanosgyűjtemény és a Szobrok Kertje mellett. Mindenütt turisták nyüzsögtek, különösen sok volt közöttük a német, ami szemmel láthatóan zavarta a régészt. − Rohadt nácik! − kiáltott fel hirtelen Markopoulou professzor. − Mért nem mennek haza? A váratlan agresszió és az idegengyűlölő megjegyzés egészen meglepte Tomást, főleg mivel egyáltalán nem illett bele a beszélgetésük kontextusába. − Miért? Mi a baj? A görög tudós a hüvelykujjával a turisták egy csoportjára bökött, akik épp a múzeum egyik fő látványosságát, Agamemnón arany halotti maszkját csodálták, miközben az idegenvezető német nyelven magyarázott nekik. − Ezek a disznók pokollá teszik az életünket − morogta komor arccal a régész. Megrázta a fejét, mintha ki akarná kergetni belőle a rossz gondolatokat, és mélyet sóhajtott. − Mindegy, ne foglalkozzunk velük. − Visszafordult Tomáshoz, és igyekezett felvenni a beszélgetés fonalát. − Mondja csak, professzor, mit remél megtalálni abban a kamrában, ahol a kéziratra bukkantunk? Tomásnak nem tetszett az előbbi incidens, de úgy döntött, hogy nem tesz megjegyzést, és arra az ügyre koncentrál, ami miatt Athénba jött. − Az Aveszta elveszett könyveit. − Miről beszél? − Tudja, a zoroasztriánus könyvek közül nem mindegyik maradt fenn − magyarázta. − Amikor a muzulmánok megszállták Perzsiát a VII. században, 18

üldözték a zoroasztrizmust, sőt egyenesen kulturális népirtást végeztek. Fosztogatták a templomokat, elégették az írásokat, lemészárolták a híveket. Az Aveszta kánonját huszonegy könyv alkotja, de a nagy részük eltűnt. Az eredeti szövegeknek csupán az egynegyedét sikerült rekonstruálni. Például pahlavi nyelvű dokumentumokból tudjuk, hogy voltak olyan apokaliptikus írások, amelyek az idők végezetéről beszéltek, és egy nagy háborúról, amelynek a végén az Ég elküld egy nagy Istent, aki tűzzel és karddal irtja ki a rosszat. − Hm... ennek messianisztikus színezete van. − Igen. A tudósok úgy vélik, hogy ez az elveszett könyv inspirálhatott egyes zsidó szektákat, mint például az esszénusokat és a keresztényeket, amikor megalkották a doktrínáikat a világvégéről és az utolsó ítéletről. − És maga ezt a könyvet keresi? − Ezt és egy másikat, az Aveszta tizenharmadik könyvét. Ügy hívják, hogy Spend naszk, és voltaképpen nem más, mint Zarathusztra életrajza. Tudjuk, hogy a Spend naszk megíródott, de a muszlim invázió óta senki sem látta. − A levegőbe fújt. − Pff, eltűnt! − Tomás arcán alig észrevehető fény csillant. − Megtalálni annyit jelentene, mint felfedezni a miszticizmus frigyládáját, érti? A Spend naszk lehet a kulcsa a három monoteista vallás nagy misztériumainak, hiszen valamilyen módon mindegyik Zarathusztra életén és etikáján alapszik. Elértek az előcsarnokba, ahova már beáramlott a fény a múzeum főbejáratán keresztül. Már majdnem kint voltak az utcán. − És miből gondolja, hogy ezek a könyvek itt lehetnek, Athénban? − kérdezte a régész. − Görögország elég messze van Perzsiától... − Igen, de sok ókori görög szerző utalt bőségesen Zarathusztrára, akit a Mágusok Hercegének neveztek és Püthagorasz ihletőjének tartottak. Platón például azt mondta róla, hogy Oromazdész fia. Oromazdész természetesen Ahura Mazda, a zoroasztriánus Isten, ami ugyebár azt jelentené, hogy Zarathusztra Isten fia. Még Plutarkhosz is tulajdonított neki valamiféle isteni származást. − Ez az Isten fia dolog újabb zsidó-keresztény gondolatnak tűnik − állapította meg a görög. − Na, de még nem válaszolt a kérdésemre... Elértek a Régészeti Múzeum bejáratához, amikor Tomás hirtelen megtorpant, mint akinek olyan jelentős mondanivalója van, amit nem lehet 19

járás közben kifejteni. − Az Arda Vira-könyvben van egy legenda, amely szerint az Avesztát az óperzsa Birodalom királyainak könyvtárában őrizték, ám azt Nagy Sándor kifosztotta − felelte. − Elképzelhető, hogy Nagy Sándor katonái idehozták azokat a könyveket, Athénba. Ha így történt, akkor lehet, hogy a zoroasztriánus kéziratok mégiscsak túlélték a muzulmán pusztítást. Ki tudja, talán az a kézirat is, amelyet a Pantainosz-könyvtár ásatásán talált, pont Nagy Sándor gyűjteményéből való. És ha így van, akkor vajon még milyen kéziratokra bukkanhatunk ott? − Azt gondolja, hogy ott lehet a... A régész félbehagyta a mondatot, mert nem jutott eszébe a könyv címe, olyan furcsa hangzása volt. Így hát végül Tomás fejezte be helyette, de nagyon halkan, mintha attól félne, hogy ha kimondja a címet, elijeszti a hatalmas szerencséjét, ami után annyira sóvárog. − A Spendnaszk. Kiléptek a kapun, és amikor az épület elejét díszítő oszlopokhoz értek, hirtelen megtorpantak a múzeum lépcsőinek tetején. De ezúttal nem azért álltak meg, hogy beszélgessenek. Azért gyökerezett a földbe a lábuk, mert dermesztő látvány fogadta őket a múzeum kertjével szemben. − Az ördögbe! − kiáltott fel Tomás döbbenten. − Mi a fene van itt?

20

II. A tömeg lassan hömpölygött az utcán a Régészeti Múzeum előtt. Az emberek transzparenseket ráztak és különböző zászlókat lobogtattak: volt, amelyiken sarló és kalapács díszelgett, másokon anarchista jelképek virítottak. Hangosbemondókba kiáltották a vezényszavakat, amelyekre az embertömeg kórusban felelt, ütemes ökölrázással erősítve meg a mondandóját. − A tüntetés! − szólalt meg Markopoulou professzor, és a homlokára csapott. − El is felejtettem, hogy ma van a tüntetés a megszorító intézkedések ellen! − Jaj, ne! − felelte kedvetlenül Tomás. − És most? Ügy látom, eltorlaszolták az utakat. Hogy jutunk át rajtuk? A két tudós tekintete végigpásztázta a tömeget: több tízezren lehettek. − És mi lenne, ha velük tartanánk? − vetette fel a görög régész. − Hallassuk mi is a hangunkat. Annál erősebb lesz! A portugál történész hitetlenkedve nézett a kollégájára. − Maga megőrült? Mi tudósok vagyunk! − Na és? − Mióta keverednek bele a tudósok a politikai csatározásokba és a dolgozók problémáiba? Markopoulou professzor vonásai megkeményedtek, és szemei sötéten villantak. − Amióta csökkentették a fizetésemet, és elvették a tizenharmadik, a tizennegyedik és a tizenötödik havi béremet, és fölemelték a nyugdíjkorhatárt! − felelte élesen. − A kormány belenyúlt a zsebembe, és én szó nélkül hagyjam? − Határozottan megrázta a fejét. − Szó sem lehet róla! Mielőtt vendége bármit is szólhatott volna, a görög elindult lefelé a lépcsőn, és eltökélten a tüntetők felé vette az irányt. Tomás tétovázott egy darabig, de végül a nyomába eredt, ugyanis ráébredt, hogy nincs túl sok választása, hiába szent meggyőződése, hogy ez az egész egyfelől hülyeség, másfelől nem normális viselkedés egy olyan ember részéről, aki függetlenségét hirdeti a mindenkori politikai hatalommal szemben.

21

− Professzor, mi nem keveredhetünk bele ebbe a zűrzavarba − kiáltott még utána, mintegy utolsó erőfeszítésként, hogy lecsillapítsa a kollégáját. − Nagy munka áll előttünk! − Kedves barátom − felelte Markopoulou professzor hátrapillantva, de közben ment tovább -, csak egy kicsit maradjunk itt, azután elmegyünk az ásatásra, jó? A tömeg a Syntagma térre megy, a parlamenthez, és én is velük akarok tartani, hogy egy kicsit leeresszem a gőzt, ami összegyűlt bennem. Jót fog tenni. Hát, ha így állnak a dolgok, milyen ellenvetése lehetne Tomásnak? Ennek az embernek ki kell engednie a gőzt, a fenébe is! Portugáliában is pontosan ezt teszik az emberek, amikor elmennek egy focimeccsre és szidják a bírót meg az anyját. Úgy tűnik, a görögök inkább az utcán csinálják ugyanezt. Mi rossz van ebben? Tiszteletben kell tartania a helyi szokásokat. Így történt, hogy a portugál történész további tiltakozás nélkül csatlakozott a tömeghez, amely úgy hömpölygött Athén utcáin, mint egy folyó. Már félórája zúgott a tömeg, nagyjából fegyelmezett kórusban skandálva a vezényszavakat. Markopoulou professzor teljesen beleolvadt, és teli torokból üvöltött ő is, ami folytonos álmélkodásra késztette portugál kollégáját. Hogy lehet, hogy egy komoly tudós így hagyja, hogy elragadják az indulatok? Tomás józan távolságtartással figyelte az eseményeket, bár ott volt a tüntetésen, de nem vett részt benne. Úgy szemlélődött, mint egy szociológus, aki a tömegek viselkedéspszichológiáját tanulmányozza. Markopoulou professzor egyszer csak elhallgatott, talán belefáradt az ordítozásba, és a portugál kihasználta a hirtelen támadt alkalmat, hogy kérdéseket tegyen föl neki. − Na? − kérdezte. − Miket kiabálnak? − Fizessenek a gazdagok! − mondta a régész, az épp felhangzó mondatot tolmácsolva. Megvárta a következő skandálást. − Le a spekulánsokkal! − Újabb szünet. − IMF, utcára! Kormány, utcára! A hatalom az utcán van! Tomás figyelme a sarlót és kalapácsot ábrázoló zászlóra irányult. − Ez egy kommunista tüntetés? A görög megrázta a fejét. − A KKE természetesen támogatja. De a tüntetést a GSEE szervezte, a Görög Dolgozók Általános Konföderációja. Markopoulou professzor újult erővel skandálta tovább a vezényszavakat, Tomás pedig elhallgatott, és csak reménykedett benne, hogy kollégája 22

hamarosan megunja a demonstrációt, és végre folytathatják az útjukat. Nagyon fontosnak tartotta, hogy minél előbb ellenőrizzék, van-e még más kézirat is abban a kamrában, és némileg bosszantotta a professzor politikai aktivitása, mert sehogy sem tudta összeegyeztetni a tudományos munkával. Már arról ábrándozott, hogy hátha tényleg találnak más könyveket is az Avesztából, talán éppen a Spend naszkot, amely valóságos információs kincsesbányaként szolgálna Zarathusztra életéről, amikor egyszer csak észrevett néhány férfit, akik külön csoportot alkottak a tüntetők tömegében. Furcsa maszkot viseltek, és beletelt egy kis időbe, amíg rájött, hogy az a maszk gázálarc. A szájuknál kis malacfarokra emlékeztető csövek álltak ki belőlük. Az álarcokat már fölvették, a kezükben pedig faütők és coca-colás meg sörösüvegek voltak, amelyeknek a szájából nedves rongyok lógtak ki. Erős benzinszagot árasztottak. Valahonnan német zászlók kerültek elő, és a gázálarcosok leguggoltak a járda mellé. Miközben néhányan köveket ragadtak, mások meggyújtották az öngyújtójukat, és az üvegekbe dugott rongyokhoz közelítették a lángot. Aztán fölálltak, mintha valami hangnak engedelmeskednének. A tömeg hangos éljenzése közepette meggyújtották a német zászlókat, de amikor elkezdték a kövekkel betörni a kirakatok üvegét, és amikor bedobták a lángoló palackokat egy bankfiókba, mindjárt megváltozott a hangulat. − Vigyázzon! − kiáltotta Tomás, és karon ragadta Markopoulou professzort. − Látja, mit csinálnak azok ott? A tömeg rémült ordítozásba kezdett, és mindenki rohanni kezdett. A lángnyelvek elképesztő gyorsasággal terjedtek az épület homlokzatán és a belsejében. Néhány ember futva kelt át a lángokon, hogy kimeneküljön az utcára, de odabentről még kétségbeesett hangok hallatszottak. − Emberek vannak bent! − kiáltotta a görög régész. − Istenem, nem tudnak kijönni! Tomás elképedve szemlélte az eseményeket, és nem hitt a szemének. Egészen valószerűtlenné vált minden, mintha az utca lenne a nézőtér, a lángoló homlokzat pedig a vászon. Csak ezzel tudta magyarázni a gázálarcos tüntetők tetteit és azt a hidegvérű kegyetlenséget, amellyel Molotovkoktélokat dobtak az épületre. Markopoulou professzor szavai és a bentről kihallatszó kiáltozás azonban észhez térítették, mint egy pofon. Nem mozi ez, hanem a valóság. Amint felfogta, hogy amit lát, az a valóság, és valóban emberek ragadtak bent a lángoló épületben, azonnal cselekednie kellett. 23

− Gyerünk! A teste azonnal mozgásba lendült, mintha a szíve diktálna most a feje helyett. Odalépett az egyik Molotov-koktélt hajigáló tüntetőhöz, és vesén rúgta, amitől az térdre rogyott és a földön vonaglott fájdalmában. Gyors mozdulattal letépte az arcáról a gázmaszkot, és fölvette a sajátjára. − Mi az ördögöt művel? − kérdezte Markopoulou professzor, megrökönyödve. − Megőrült? Tomás rá sem hederített, letépte a földön fetrengő tüntetőről a kabátját, és mintegy pajzsként maga elé tartotta. Mély lélegzetet vett, a lángoló épület bejáratára meredt, majd hátrált néhány lépést, hogy lendületet vegyen. − Ne csinálja! − állta el az útját a görög, hogy megakadályozza a veszélyes műveletet. − Még meghal! Tomás Noronha azonban összeszedte a bátorságát, vagy talán csak átadta magát az öntudatlanságnak, és meghozta a végső döntést. Kikerülte a kollégáját, és futásnak eredt, maga elé tartva a kabátot, hogy azzal fogja fel a gyilkos lángok első támadását. így rohant be az izzó katlanba, amellyé a bank változott. Markopoulou professzor nem hitt a szemének. A vendége, akire neki kellett volna vigyáznia, bevetette magát a pokolba.

24

III. Amikor Tomás berohant az égő bankba, és körülfogta a kegyetlen hőhullám, egyből arra gondolt, hogy meg fog halni, és már bánta, hogy ilyen meggondolatlanul cselekedett, sőt egyenesen átkozta szamaritánus ösztönét, de egy szempillantás múlva már egy másik helyiségben volt, ahol nem perzseltek úgy a lángok. A füst olyan sűrű volt odabent, hogy alig látott, mintha valami áthatolhatatlan ködben tapogatózna, de aztán egyszer csak észrevett egykét homályos alakot, és elindult feléjük. Egy nőt talált itt, aki egy háromévesforma gyermeket tartott a karjaiban. Mindketten a földön feküdtek, és fulladoztak a füsttől. Első gondolata az volt, hogy odaadja nekik a maszkját, de rájött, hogy nincsenek abban az állapotban, hogy segítsenek magukon, és így ő is cselekvőképtelenné válna. Ki kell őket vinni innen. − Speak English? − kérdezte, és odahajolt a nőhöz. − Beszél angolul? A nő üres tekintettel nézett rá. Mit számít az az ő állapotában, hogy beszél-e angolul? Tomás belátta, hogy ha meg akarja menteni őket, egyedül kell cselekednie. Megragadta mindkettőjüket és fölemelte őket, de gyorsan nyilvánvalóvá vált számára, hogy ebben a forró, füstös közegben nem boldogul mindkettővel, hiába védi a gázálarc. Nincs más lehetősége, mint az, hogy előbb kiviszi az egyiket, aztán visszajön, hogy kimenekítse a másikat is. Már ha egyáltalán vissza tud jönni. Körülnézett. A füst egyre sűrűsödött, és lassan már semmit sem lehetett látni. Tomás tudta, hogy ha késlekedik, nem fog tudni visszajönni a második emberért. Választania kellett: az anya vagy a gyermek. A felelősség súlya, az érzés, hogy élet és halál ura, csaknem megbénította. Az anya vagy a gyermek? Hogy döntse el? Rávette magát, hogy ne gondolkodjon, hanem cselekedjen, és teljes tudatában annak, hogy később milyen bűntudat mardossa majd, megfogta a gyermeket, és gyengéden, de határozottan, kivette az anyja elgyengült karjaiból. Ekkor vette észre, hogy kislány, és hogy már elvesztette az eszméletét. Az is lehet, hogy már nem él. Érdemes kockáztatni ilyen állapotban? Nem lenne jobb, ha inkább az anyát mentené meg, aki szemmel láthatóan életben van? De hát hogyan 25

élhetne tovább azzal a tudattal, hogy otthagyott egy gyermeket, anélkül hogy biztos lett volna benne, hogy halott. De ez volt az utolsó elbizonytalanodása. A mellkasához szorította a gyermeket, és fölállt, hogy kivigye. Vakon haladt a kijárat felé, és ahogy tapogatózott, egyszer csak szembe találta magát egy árnyalakkal, oly hirtelen, hogy bele is ütközött. Egy férfi volt. Megbillent az ütközéstől, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát, miközben rámeredt a gázálarcos emberre, akin Markopoulou professzor ingét és farmerját fedezte fel. − Ott! − kiáltotta a maszk alól, miközben az otthagyott nő irányába mutatott. − Oda menjen! Az álarc lefojtotta a hangját, és nem volt biztos benne, hogy görög kollégája meghallotta, amit mondott. De a kézmozdulatai olyan határozottak voltak, hogy a régész engedelmeskedett és elindult a jelzett irányba. Tomás pedig folytatta útját a kijárat felé. Látta, ahogy a lángok nyaldossák előtte a falat. Az ajtó két méterre volt mellette. Betakarta a kislányt a kabáttal, amit a tüntetőről húzott le, és nekiiramodott, mint valami cirkuszi mutatványos, hogy átvesse magát a tűzfalon. Ismét érezte a pokoli hőséget, de a következő pillanatban már kint is volt az utcán, ahol a levegő tiszta volt és friss. Eltelt három perc, és Markopoulou professzor még nem került elő. Tomás átadta a gyermeket egy nőnek, akit a járdán látott, és mondta neki, hogy sürgősen kórházba kell vinni, aztán visszaloholt a lángokban álló épület elé. A tűz már a második emeletet mardosta, és a régész még mindig nem adott életjelet. Mitévő legyen? A portugál történész annyira aggódott, hogy képtelen volt tovább tétlenül várni. Megigazította a maszkot az arcán, és mély lélegzetet vett, hogy felkészüljön az újabb bevetésre. Amire készült, az számára is komplett őrültségnek tűnt, ő is úgy látta, hogy esélytelen a túlélésre, aki most bemegy abba a perzselő hőségbe. Túl sokat romlott a helyzet odabent. Valami mégis lökte befelé, hogy megpróbálja a lehetetlent a lángok tengerében. Hirtelen eszébe jutott az édesanyja, és elbizonytalanodott. Ha ő most meghal, ami elég valószínű, ki gondoskodik majd róla? Jogában áll-e egyáltalán így kockára tennie az életét, miközben valaki ennyire függ tőle? 26

Át kellett gondolnia, mit tegyen, de úrrá lett rajta az aggodalom -és a felelősségérzet. Hiszen közvetetten mégiscsak ő vonszolta be görög kollégáját az égő épületbe, és arra is ő buzdította, hogy menjen még beljebb és mentse ki a nőt. Kötelességének érezte, hogy utánamenjen és kihozza. Ebben a pillanatban meglátta, hogy a tűzön át kizuhant az utcára egy alak, amely a földön elterülve kettévált: egy férfivá és egy nővé. Markopoulou professzor volt az, meg a kislány édesanyja. Lángra kapott a ruhájuk, és Tomás rájuk vetette magát. A kabáttal, amely őt pajzsként védte, eloltotta a lángokat. Néhányan mások is a segítségükre siettek, hogy elsősegélyben részesítsék az áldozatokat. Egyikük, aki nyilvánvalóan mélyebb orvosi ismeretekkel rendelkezett, a nő fölé hajolt, és szájon át lélegeztette, hogy újraélessze. Tomás nem is törődött tovább vele, nyilvánvaló volt, hogy jó kezekbe került, és inkább Markopoulou professzornak segített. A régész ott maradt a földön, háton fekve, zihálva, de még mindig az arcán volt a maszk A történész, aki ugyancsak gázálarcot viselt még, segített neki fölkelni, és arrébb támogatta, hogy távolabb kerüljenek az épülettől, amely valóságos fáklyaként lobogott. Ebben a pillanatban két robbanást hallott, érezte, hogy mindenki futásnak ered körülöttük, és látta, hogy újabb füstfelhő lengi körül őket. Le akarta venni a gázálarcot, de a füst elöntötte az arcát, marta a tüdejét és csípte a szemét. −Könnygáz − dadogta elfúló hangon Markopoulou professzor a maszk alatt. − Vegye föl az álarcot! A portugál engedelmeskedett, és megigazította a maszkot az orrán és a száján. A könnygáz hatása azonnal elmúlt, és most értette meg, miért jöttek a Molotov-koktélos férfiak álarcban a tüntetésre. Tudták, hogy a rendőrség könnygázzal támad rájuk, ha erőszakhoz folyamodnak. Egy alak futott oda hozzájuk, és két másik követte. Tomás rájuk nézett, és egy pillanatra zavarba jött a látványtól: nagy, téglalap alakú pajzs volt náluk, és a sisakjuk rostélya eltakarta az arcukat. A rohamrendőrség volt az, amely végre megérkezett és megtisztította az utcát a tüntetőktől. A történész megkönnyebbült. Végre biztonságban vannak, gondolta, de az események hamar ellentmondásba kerültek ezzel az első benyomással. Amint megpillantották a két gázálarcos civilt, a rendőrök fölemelték a gumibotjukat, maguk elé tartották a pajzsukat, és Tomás legnagyobb 27

rémületére támadásba lendültek. − Várjanak! − kiáltotta. − Én nem vagyok... A portugál nem tudta befejezni a mondatot. Addig ütötték-verték, amíg el nem terült a földön. Ott összegörnyedt, embriópózba húzódott, a karjával védte a fejét, de tovább rugdosták és ütlegelték a gumibotokkal. Arrébb gurult a földön, aztán egy szempillantás alatt talpra ugrott, és csak úgy, vaktában kétszer a levegőbe ütött. Az egyik ütése eltalált valakit. Erre a rendőrök megragadták, és az egyik rászegezett egy fekete tárgyat. − Áááágrrrhh! Áramütést érzett, és hihetetlen fájdalom járta át a testét, görcsbe rándultak az izmai és csillagokat látott. A bántalmazás olyan gyorsan ért véget, amilyen gyorsan kezdődött. Tomás érezte, ahogy erős karok megragadják és a háta mögé kényszerítik a kezét. Ki akarta szabadítani magát, de moccanni sem bírt. Ekkor döbbent rá, hogy megbilincselték. − Nézzék, nekünk ehhez az egészhez semmi közünk − motyogta. − Csak belekeveredtünk a tüntetésbe. A rendőrök rá se hederítettek, mit mond, csak elkezdték vonszolni az utcán. Látta, hogy a könnygázfelhőből újabb rohamrendőrök bukkannak elő. Futva közeledtek. Sikerült hátranéznie, és meglátta, hogy Markopoulou professzort is viszik. Közben letépték róluk a gázálarcot, és kezdte marni a szemüket és az orrukat a könnygáz, de már csak enyhén, mert távolodtak a könnygázfelhőtől. Mindkettőjüket odalökték egy lámpaoszlophoz, egy csapat meg-bilincselt tüntető közé, akik közül néhánynak a karjára anarchista jelek voltak tetoválva. A görög régész végre ránézett Vörös volt a szeme a könnygáztól. − Ki látott már ilyet? − méltatlankodott Markopoulou professzor. − Mindenki megőrült? Elektrosokkot alkalmaztak velünk szemben! Ezek az állatok fuserrel tettek ártalmatlanná minket! Szóval ez volt az a brutális fájdalom, gondolta Tomás. − Letartóztattak minket − mondta.

28

IV. A fehér köpenyes férfi odalépett Tomáshoz, megnézte a véraláfutásait, és mondott valamit. Mielőtt a portugál elmagyarázhatta volna neki angolul, hogy ő külföldi és nem ért görögül, Markopoulou professzor a segítségére sietett, és váltott néhány szót az orvossal. Rövid beszélgetés után a régész a kollégájához fordult. − Van magánál kétszáz euró? − kérdezte. − Adja oda neki. Tomás bambán nézett rá: nem értette, hova akar kilyukadni Markopoulou professzor. − Miért? A görög a hüvelykujjával az orvosra bökött. − Hogy kezelje magát. A történész nagyot nézett. − Tessék? − hebegte. − Adja oda neki. Tomás hirtelen megvilágosodott, vagy legalábbis azt hitte. − Ah, ez egy magánklinika? − Nem, közkórház. A portugál ismét zavarba jött. − Akkor miért kell fizetnem kétszáz eurót? Egy közkórházban? Tyű, itt aztán nem mondhatni, hogy mérsékeltek a díjak! A régész türelmetlenül forgatta a szemeit a kollégája lassú felfogása miatt. − Miféle díjak? A pénz az orvosnak megy, nem a kórháznak. Tomás a fehér köpenyesre nézett, aki türelmesen várta a párbeszéd végkimenetelét. − Az orvosnak? − csodálkozott el ismét. − Nem értem... − Kenőpénz − világosította fel Markopoulou professzor. − Fizessen neki kenőpénzt, hogy ellássa magát! A portugál a kollégájára meredt, majd az orvosra, aztán ismét a kollégájára: megdöbbent a hallottakon. − Le kell fizetnem az orvost egy közkórházban, hogy hajlandó legyen 29

foglalkozni velem?! − Persze − felelte a régész. − Nálunk így megy ez, nem tudta? Úgy hívják, hogy fakelaki. A közalkalmazottakat lefizetjük, ha azt akarjuk, hogy a dolgukat végezzék. Tomásnak még néhány másodpercre szüksége volt, hogy felfogja a helyzetet. Amikor ez megtörtént, nem tett fel több kérdést. Bele-nyúlt a zsebébe, elővett kétszáz eurót, és rezignált képpel átnyújtotta az orvosnak. A rabkocsival csöndben átszállították őket a rendőrőrsre. A rendőrség elvitte a sebesült tüntetőket a kórházba, hogy ellássák a sérüléseiket, majd itt végezvén visszavitték őket az őrsre, ahol majd addig tartják őket fogva, amíg egy bíró ki nem hallgatja őket. − Azt ne mondja, hogy a bírót is le kell fizetnem, ha azt akarom, hogy elítéljen − viccelődött Tomás, aki még mindig nem tért magához az elképesztő kórházi jelenettől. − Már csak ez hiányozna! Markopoulou professzor föl sem emelte a fejét. − Természetesen fizetnünk kell valamennyit. A portugál megdöbbent. − Ezt komolyan mondja? A régész válaszra sem méltatta, és a rabkocsira ismét visszahullt a csend. Odakint állandó szirénaszó hallatszott: megállás nélkül jártak a mentők, a rendőrautók és a tűzoltók. Mozgalmas nap volt ez, és bár már beesteledett, úgy tűnt, még nincs vége. − Állítólag meghalt három ember − szólalt meg végül Markopoulou professzor. − Megfulladtak a tűzben. − Honnan tudja? − A rendőrök beszélték a kórházban. Odavitték a holttesteket. − És mi van a nővel meg a kislánnyal, akiket kihoztunk az épületből? Életben maradtak? A görög vállat vont. − Fogalmam sincs − felelte. − De remélem, igen. A három halottat az épületben találták a tűzoltók, ők pedig már nem voltak bent. Tomás megkönnyebbülten felsóhajtott. − De jó, hogy mind a ketten megmenekültek − tört ki belőle, és mintha mázsás súly került volna le a válláról. − Csak az a furcsa, hogy ahelyett, 30

hogy gratulálnának nekünk, letartóztattak minket. Ironikus, nem? Markopoulou professzor fölemelte fáradt tekintetét, és kényszeredetten elmosolyodott. − Talán, ha megvesztegetnénk őket, gratulálnának − tréfálkozott. − Ki tudja? A rabkocsi hangos fékcsikorgással megállt. Kintről hangok hallatszottak, aztán nagy robajjal kivágódott az ajtó. A rendőrök kirángatták a foglyokat és bekísérték őket az őrsre. Tomás egy padon várt a sorára, amíg szólították, hogy mutassa be a személyazonossági iratait. Megkérdezték a nevét, elkérték az útlevelét, és beírták egy füzetbe az adatait. − Nézzék, engem tévedésből tartóztattak le − magyarázta a portugál. − Nem is vagyok görög, mint látják Csak sétáltam az utcán, és... − Csönd! − vágott a szavába az ügyeletes tiszt a maga kezdetleges angolságával. − Ha magyarázkodni akar, majd megteheti a bíró előtt. Én nem beszélgetni vagyok itt. A tiszt följegyezte az utolsó adatot is a letartóztatott személyről, aztán átadta egy őrnek. A rendőr megragadta Tomás jobb karját, majd végigvezette az őrs folyosóin, egy olyan helyiségbe, amelynek a padlótól a plafonig rácsból volt minden oldala. Mint az állatkerti ketreceknek. Bedugta a kulcsot az egyik cella zárjába, kinyitotta az ajtaját, és belökte a fogvatartottat. A portugál még csak ismerkedett az új közeggel, amikor megjelent Markopoulou professzor két másik férfi társaságában, összesen tíz embert zsúfoltak be a szűk cellába, amelyben két emeletes ágy volt és egy vécé. Látszott, hogy eredetileg négy emberre tervezték, de a tüntetést követő zavargásokban lefogottakkal megtömték a cellákat. − Hogy van? − suttogta Tomás a görögnek. − Jól bántak magával? − Mint egy hercegnővel − válaszolta gúnyos hangon a régész. Végignézett a cellán. − De panaszkodni fogok a lakosztályra. Nincs benne jacuzzi. Tomás nem volt tréfás kedvében, még csak el sem mosolyodott: túlságosan kellemetlenek voltak a körülmények. A körülöttük lévő emberek felé intett a fejével. − Látta már, kikkel zártak össze minket? Ezek a fickók kezdték a 31

zavargást. − Psz! − intette le a régész. Nem akarta felhívni magukra a figyelmet. − Anarchisták. Ne foglalkozzon velük. Tomás elhallgatott. Már látta őket akcióban, és tudta, hogy bármire képesek. Amiatt, amit a tüntetésen műveltek, három ember meghalt, és nem tűnt úgy, mintha ez nyomná a lelkiismeretüket. − Most mi következik? − kérdezte Tomás halkan. − Elvisznek a bíróhoz? − Igen. Holnap vagy később. A válasz meglepte a portugált. − Komolyan? Itt kell töltenünk az éjszakát? − Egyet biztos. Túl sok a fogvatartott, időbe telik, míg mindenkit bíróság elé állítanak. Türelmesnek kell lennünk. − Mit gondol, beszélhetnék az országom nagykövetségével? − Csak ha megengedik. De annyi a munkájuk, hogy gyanítom, ez nem következik be egyhamar. Markopoulou professzor nekidőlt a falnak, és lecsúszott guggoló helyzetbe. Sokáig kell még várakozniuk, fölösleges addig álldogálni. Tomás belátta, hogy tényleg türelmesnek kell lennie, így hát követte a példáját, és odaguggolt a professzor mellé. A vacsora undorító, ehetetlen kotyvalék volt, ezért Markopoulou professzor inkább odacsúsztatott két cetlit és húsz eurót az őrnek, majd hamarosan meg is jelent egy férfi egy műanyag szatyorral és egy üveg fehérborral. A bornak kissé savanyú íze volt a portugál ízléshez képest, ezért Tomás nem is bírta meginni, de a görög cellatársaknak tökéletesen megfelelt. Az étel azonban kellemes csalódást okozott: két adag műszaka volt, amely arra a vagdalt húsos krumplipürére emlékeztette, amilyet édesanyja készített neki gyerekkorában. Éppen befejezték a vacsorájukat, amikor kinyílt a cellaajtó, és belöktek rajta egy újabb foglyot. Nem tűnt tüntetőnek. Szőke és kócos volt a haja, és kék-fehér csíkos cipőt viselt. De a legfeltűnőbb a fehér pólója volt, amelyen egy fekete embléma virított: a német labdarúgó-válogatott, a Mannschaft emblémája. Az új fogoly érkezése morajlást váltott ki a cellában. Az anarchisták váltottak néhány szót maguk közt, aztán az egyikük odalépett a Mannschaftpólóshoz. 32

−Deutsch? A szőke férfi felderült, amikor végre megértett egy hozzá intézett szót. − Jawohl. A megerősített információ újabb morajlást váltott ki a többiekből. − Mit keresel itt? Csatlakoztál a tüntetéshez? A német nagyot nézett, mint aki már a kérdést is abszurdnak találja. − Én? Dehogyis! − Akkor mért tartóztattak le? − Épp a Parthenonhoz igyekeztem, amikor belekeveredtem a tömegbe, ahol már kövekkel dobálták a kirakatokat és fosztogatták a boltokat. Majd hirtelen ott termett a Polizei, mindenkit letartóztattak, aki ott volt, így aztán engem is behoztak, pedig én csak nézelődtem. A cellában hangos, izgatott szóváltás következett. Egy idő után úgy tűnt, hogy az anarchisták megállapodtak valamiben, és elkezdtek mozgolódni. Ügyesen körülállták a németet. − Ennek rossz vége lesz − suttogta Markopoulou professzor, és látszott, hogy megrémült. − Nagyon rossz vége. − Mi történhet? A görög régész aggódva nézett a német fogolyra, majd a többiekre, akik fenyegetően körbevették. − Azt mondják, hogy... hogy... − Mit? Markopoulou professzor nyelt egy nagyot, mielőtt befejezte a mondatot, ami mintha a torkára fagyott volna. Amikor megszólalt, szinte csak a foga között szűrte a szavakat. − Hogy meg fogják ölni.

33

V. Az első provokáció egy lökés volt. Az anarchisták gyűrűt képeztek a német körül, és látszott, hogy össze akarnak tűzni vele. A vele szemben álló mellkason ütötte, majd ezen felbuzdulva egy másik egy tockost adott neki. − Was ist das? − kiáltott fel a férfi, aki megrémült az egyre fenyegetőbb hangulattól. − Mi ez? − Das ist egy jó nagy verés, te disznó − válaszolta az egyik görög, aki értett valamicskét németül. − Azt hiszitek, idelökhetitek elénk a kenyeret meg a vizet, ti meg nevethettek? Ez nem így megy! A német férfi érezte, hogy a háta túlságosan ki van szolgáltatva, ezért megpróbált a falnak támaszkodni, hogy legalább hátulról védve legyen az ütésektől, de az anarchisták szorosabbra zárták a gyűrűt, és nem hagyták. − Á, eresszenek el! − kiabálta, és a hangja kétségbeesésről árulkodott. − Mit akarnak tőlem? Engedjenek el! Újból meglökték, ezúttal olyan erővel, hogy majdnem elvesztette az egyensúlyát. − Ezt neked! − Szaros náci − szólalt meg egy hang durva angolsággal. − Azt hiszitek, bokszzsákot csinálhattok belőlünk? Majd meglátjátok, hogy milyen fából faragták a görögöket! Ha háromszázan elegen voltunk ahhoz, hogy szembeszálljunk a perzsákkal, mért ne tudnánk megfékezni a németeket is? − Nagy a pofátok, mi? − hangzott egy másik görög szájából. − Azt hiszitek, ti vagytok Európa urai meg minden? Lehet, hogy a kormányunk be van szarva, de mi ugyan nem, hallod? Az utca emberei nem! Többen megragadták a németet, aki megpróbált kiszabadulni a szorításból, de hiába. − Eresszenek el! − kiáltotta kétségbeesetten. − Hagyjanak békén! Mondtam már, hogy nem csináltam semmit! A csoport még jobban közrefogta az áldozatot, miközben egy kéz kinyúlt a tömegből és gyomorszájon vágta. A német felüvöltött fájdalmában, aztán kapott egy pofont, majd meglökték. Ezután jöttek a rúgások, egyik a másik után, míg a földre nem rogyott és össze nem gömbölyödött, mint egy sündisznó, abban a kétségbeesett igyekezetben, hogy megvédje magát a felé 34

záporozó ütésektől. Tomás a cella másik végéből, az ajtó mellől figyelte a jelenetet, egyre növekvő rémülettel. Először nem akart beavatkozni − elég volt az, ami a tüntetésen történt, de ahogy a dolgok kezdtek komolyra fordulni, fontolgatta, hogy odahívja az őrt. Félő volt azonban, hogy az túl sok időbe telne, itt pedig azonnali cselekvésre volt szükség. Csak egy gyors beavatkozás mentheti meg a németet. Megadta magát az elkerülhetetlennek és fölsóhajtott: nincs más választása, ismét bele kell nyúlnia a darázsfészekbe. − Ennek véget kell vetnünk − mondta végül, és tett egy lépést előre. − Ha nem teszünk semmit, kinyírják a fickót. Markopoulou professzor megragadta a könyökét, hogy megállítsa. − Megőrült? − kérdezte. − ők nyolcan vannak, mi meg ketten. Ha beleártjuk magunkat, minket is megölnek! Nyugodjon meg, az ördögbe! A portugál megrázta a karját, kiszabadította a könyökét, és elindult a férfihalom felé. Már meghozta a döntést, bármi legyen is a következménye. Lehajolt és két támadó között bemászott a verekedők közé. − Hagyják abba! − kiáltotta. − Stop! Hagyják abba! Tomás váratlan közbelépésére abbamaradt a verekedés. Az anarchisták feléje fordulva rácsodálkoztak, annyira meglepte őket a beavatkozás. Egyikük, aki talán a vezérük volt, kérdőn nézett rá. − Ki vagy te? Egy másik náci? − Portugál vagyok − felelte Tomás higgadtan, mintha a saját szelídségével akarná őket megszelídíteni. − Na, hagyják ezt abba. − Mit hagyjunk abba? Inkább gyere te is. Vagy azt hiszed, hogy csak azért, mert portugál vagy, belőled nem csinálnak hülyét a németek? A portugálok ugyanúgy szenvednek, mint a görögök! − Lehet, de így akkor se lehet bánni senkivel − felelte a történész. − Különben is, ez az ember nem csinált semmit. Nincs okuk rá, hogy... − A nácik tönkreteszik az életünket! − Ha ez így van, ez az ember akkor se tehet arról, hogy milyen döntéseket hoz a hazája kormánya. − Azt hiszed? − vicsorogta az anarchista. − Hát ki szavazott arra az 35

imperialista kormányra? Ki mondja azt, hogy a görögök lusták, és csak azt kapják, amit megérdemeltek? Ki utasítja a kormányunkat, hogy bocsássa el a dolgozókat, növelje az adókat és csökkentse a béreket? Hát a németek! A kapitalisták csinálták a válságot, nem? Akkor miért nekünk kell fizetni a számlát? Fizessenek ők! Lerágták rólunk a húst, nem? Akkor most rágják el a csontjainkat is! Hagyjuk, hogy még jobban kizsigereljenek? − A magasba lendítette az öklét. − Egy frászt! − Körbenézett a többieken, miközben minden mondatát ökölrázással támasztotta alá. − Fizessenek a gazdagok a válságért! A harc folytatódik! Szabadság vagy halál! Társai kórusban visszhangozták a szavait. Növekvő dühvel, vörös képpel ismételgették a szlogeneket, és forrt bennük a bosszúvágy. A férfi, aki vezette a csapatot, most kiadta az utasítást, és folytatódott a földön fekvő német rugdosása. Tomás látta, hogy a helyzet megint kezd elfajulni, bevetette hát magát a támadók és az áldozat közé, és megkísérelte megállítani az ütlegelést. − Stop! − ordította. − Stop! Az anarchisták eleinte rá se hederítettek, de minthogy erővel közéjük furakodott, néhányan úgy döntöttek, hogy célpontot változtatnak, és ellene fordultak. Az első ütés a vállán érte, a második a derekán, egy rúgás pedig a combján. De ez még csak a kezdet volt. Követvén társaik példáját, a többiek is a történész felé fordították a haragjukat, és elkezdték ütni, rúgni. Tomás tudta, hogy hiába ütne vissza, csak még jobban felhergelné őket, ezért inkább a passzív védekezést választotta. Kibillent az egyensúlyából és ráesett a németre, és ha már a földön volt, ő is összehúzta magát, elsősorban a fejét és a hasát védve. Azt remélte, hogy a viselkedése elbizonytalanítja a támadóit. De nem így történt. Az anarchisták minden dühüket rázúdították, és egyre fájdalmasabbá váltak az ütéseik és a rúgásaik. Egyszer csak Tomás elveszítette a tér- és időérzékét. A valóság elmosódott, forogni kezdett vele a világ, mintha becsípett volna. Egy idő után annyira elkábult, hogy már az állati üvöltést sem hallotta, és az ütéseket sem érezte olyan élesen: mintha maga a fájdalom szolgált volna fájdalomcsillapítóul, és mintha a lelke átlépett volna egy másik dimenzióba, amely tompaságból és közönyből áll. − Professzor? 36

Mintha egy alagút végéből szólt volna hozzá a hang, távolról és furcsán visszhangzott, egy lázálom képzelgéseinek rezonanciájával és képtelenségével, akár egy mély álom fantáziája. Úgy döntött, hogy nem vesz róla tudomást, úgyis csak az anyagtalan lét útvesztőjében kerengő gyenge suttogás, egyáltalán nem fontos, sőt annyira jelentéktelen, hogy szóra sem érdemes. − Professzor? Ezúttal azonban már közelebbről hallotta a hangot, mintha a fülébe suttognának. Ügy tűnt, hogy behatolt az álmába és visszahozta a valóságba. Meglepődött, és fontolgatta a lehetőséget, hogy válaszol. Végül is mit veszíthet? −He? Sóhajtás hallatszott. − Hála istennek! − felelte a hang, de mintha nem neki szólt volna. − Kezd magához térni! Tomásnak minden porcikája sajgott, a szemhéja pedig olyan dagadt volt, hogy minden erejét össze kellett szednie, hogy ki tudja nyitni a szemét. Egy sárgás fénypont törte át a homályt és hozta vissza a látását. A fénypontot azonban elhomályosította egy tompa árny, és megint azt hitte, hogy álmodik, így aztán újra lehunyta a szemét. − Professzor! Ébredjen! De nem, mégsem lehet álom: ahhoz túlságosan valóságosak ezek a szavak. Bármilyen gyengének érezte is magát, újra kinyitotta a szemét és az árnyalakra nézett. Minden olyan elmosódottnak látszott, mintha másnapos lenne. −Mi... mi van? Felnézett az előtte álló emberre, és a sötét folt lassan formát öltött. Kérdőn meredt a szeme előtti arcra, mint egy gyermek, aki olyasmit lát, amit még soha életében nem látott, végül néhány másodperc múlva felismerte azt, amit annyira nézett. Markopoulou professzor mosolygott rá.

37

VI. A szivacs nedves volt és hideg, de kiderült, hogy Tomásnak ebben a pillanatban pontosan erre van szüksége. Miközben magához tért, Markopoulou professzor gyengéden törölgette kollégája arcát és homlokát, a sötét foltok, duzzanatok és véraláfutások környékén még óvatosabban. A portugál végigjáratta zsibbadt tekintetét a cellán. A szomszédos gyékényen a német fogoly ült, be volt kötve a feje és két ragtapasz volt az arcán. Azt figyelte, ahogy a görög régész ápolja lisszaboni kollégáját. − Ach, azt hiszem, magának köszönhetem az életem − szólalt meg a német enyhén torokhangú angolsággal. − Nagyon köszönöm, hogy közbelépett. Ha nem lett volna... − Elfúlt a hangja, mintha gondolni sem merne rá, hogy mi történhetett volna. − Mein Gott! Tomás igyekezett mosolyogni. − Ne aggódjon. A német fölkelt a helyéről és a kezét nyújtotta. − A nevem Sammer − mutatkozott be. − Josef Sammer, de a barátaim csak Seppnek hívnak. Tomás megszorította a kezét, és közben a kíntól eltorzult az arca. Ahogy fölemelte a karját, váratlan fájdalom hasított a vállába. Némi udvariaskodás után óvatosan körülnézett a cellában. Az anarchistákat kereste, akik rátámadtak, de nem látta őket. Sőt mintha a cella is megváltozott volna. − Hol vagyunk? A görög régész még egyszer végigsimított a szivaccsal vendége arcán, aztán abbahagyta: már elérte a célját. − Átköltöztettek minket másik cellába − felelte, és kiegyenesedett. − Amikor megtámadták, sikerült hívnom a szolgálatban lévő őrt, aki másik két őrrel együtt odasietett. Nem volt egyszerű dolguk, de végül sikerült kiszabadítaniuk magukat a laserek segítségével. Mivel a körülmények nem engedték, hogy egy helyiségben maradjunk, minket hármunkat áthelyeztek ebbe a cellába. Aztán jött az orvos és ellátta a sérüléseiket. Azt mondta, majd visszajön és megvizsgálja magukat.

38

− Nahát! És mindezt úgy, hogy egy fillért sem kapott? Markopoulou professzor félrebillentette a fejét és rosszalló pillantást vetett kollégájára. − Magától valóban nem kapott − helyesbített -, nekem viszont száz eurómba került afakelaki a kezelésükért. A német kissé feszengve hallgatta a beszélgetést, de ezen a ponton hangosan felkacagott. − Ach! Ilyen ország nincs is! A régész hátrafordult, és majd' felnyársalta a szemével. − Hé, te náci, te maradj csöndben, megértetted? − tört ki belőle a hirtelen támadt agresszivitás. − A helyedben befognám a rücskös pofámat! Mázlid van, hogy életben maradtál, és inkább hálálkodnod kéne az összes náciföldi szentnek, ahelyett hogy viccelődsz. − Hogy merészel? − tiltakozott Sepp. − Én nem vagyok náci, és nem tűröm, hogy így beszéljen velem! − Ja, nem? Akkor mért beszéled Hitler nyelvét? − Mi köze van egymáshoz a kettőnek? − Az, hogy azt hiszitek, hogy egész Európa a Reich gyarmata, és mindenki azért van itt, hogy a rabszolgátok legyen! − Rábökött a mutatóujjával. − Hát, idehallgass, te bolond! Ez 1939-ben sem sikerült, és most sem fog! Németországnak nem jött be a terve, és most se fog bejönni! A nácik fiainak nincs joguk utasítgatni a görögöket, megértetted? A tűzzel játszotok, aztán meg csodálkoztok, hogy mindenki utál titeket... A német most Tomásra nézett, hogy ellenőrizze az imént hallott információt. − Maga is utál? − Én? Dehogy. Markopoulou professzor bosszúsan csettintett a nyelvével. − Ez azért van, mert Noronha professzor olyan szórakozott, hogy még nem vette észre, mivel etetnek minket maguk, báránybőrbe bújt farkasok. Gazdasági Dachauvá változtatták, az országunkat, és Európa többi részével is ugyanezt teszik! Ha majd Noronha professzor is megkóstolja a maguk megszorítási Zyklon-B-jét, amivel minket tömnek, egyszerre megváltozik a véleménye. Csak várjon, és meglátja! 39

A megjegyzés kelletlen fintort csalt Sepp arcára, aki úgy csóválta a fejét, mintha reménytelen esettel állna szemben. − Az a maguk baja, hogy képtelenek vállalni a felelősséget a saját hibáikért − közölte. − Úgy tűnik, máshoz sem értenek, mint mások hibáztatásához. − Azért hibáztatjuk magukat, mert maguk miatt kerültünk ebbe a helyzetbe! − felelte a görög. − Pontosan a németek akarnak meglógni a felelősség elől! Sepp Sammer széles mozdulattal végigmutatott a cellájukon. − Észrevette már, hogy a maguk országa megrekedt a középkorban? kérdezte megvetően. − Görögországot a második világháború óta két család, a Papandreu és a Karamanlisz kormányozza. − V alakot formált két ujjából. − Két család! Belegondolt ebbe valaha is? Ez jól mutatja, miféle országban vagyunk. Tudja-e, hogy az európai országok közül Görögország az, amelynek a legrégebb óta vannak kifizetetlen adósságai? 1826 óta az életük felét fizetésképtelenségben töltötték! Hát hogy mondhatják, hogy a németeké a felelősség? − Ne terelje el a szót − felelte Markopoulou professzor, akinek már vörös volt a feje az idegességtől. − Megfojtanak minket az állandó zsarolásukkal meg a megszorításokkal! Ha annyira szeretik, akkor magukon mért nem alkalmazzák? − Ki mondta magának, hogy nem alkalmazzuk magunkon? Csak hogy tudja: Németország komoly gazdasági és társadalmi válságot élt át az újraegyesítést követő évtizedben. 2003-ban, amikor maguk még javában költötték a mi pénzünket, nyakló nélkül, az én országom befagyasztotta a fizetéseket, korlátozta a közalkalmazottak számát, csökkentette a munkanélküli-segélyt, megkönnyítette a dolgozók elbocsátását és támogatta a vállalatokat. És senki nem sírdogált, és senkinek nem nyújtogattuk a kezünket, hogy segítsen! Ma azért vagyunk rendben, mert időben cselekedtünk. A mi gazdaságunk, ellentétben a magukéval, nem irreális fantáziáktól függ. − Ez csak duma! − Nem, nem az! Mit csináltak maguk, miközben mi csendben meghúztuk a nadrágszíjat? Nyakra-főre költötték azt a pénzt, ami nem is volt a maguké! Mellesleg Görögország a nyolcvanas évek óta fántáziavilágban él. Megválaszt egy kormányt, mértéktelenül megnöveli a fizetéseket és a nyugdíjakat, a gazdaság kipukkad, és lám, máris jönnek, hogy másoktól 40

kérincséljenek. Hányszor meg hányszor eljátszották már ugyanezt? Az állam 1980-ban elvitte a GDP-jük harminc százalékát, és ez az arány tíz évvel később negyvenöt százalékra nőtt. Ez az óriási görög állam, amelyet átjár a korrupció, az urambátyámkodás és a hatékonyság teljes hiánya, évtizedek óta fojtogatja a maguk országát. − A mellkasára tette a kezét. − És még Németország a hibás? − Ne jöjjön nekem a múlttal − ellenkezett a görög. − De ha mindenáron a múltat akarja emlegetni, beszélhetnénk éppen arról az időszakról is, amikor Németország megszállta Görögországot, és 1941-1942 telén háromszázezer embert éheztetett halálra Athénban, miután elrabolta az élelmünket és az üzemanyagunkat. Ha a múltat akarja emlegetni, beszélhetnénk arról is, amikor minden tizennégy évesnél idősebb fiút és férfit kivégeztek Kalávritában. Ha a múltat akarja emlegetni, beszélhetnénk arról az aranyról, amit a nácik raboltak el Görögország Bankjából, és soha nem adták vissza sem a pénzt, sem azokat a javakat, amelyeket a lakosságtól vettek el, az utolsó cipőfűzőig. Mi lenne, ha ezekről beszélnénk? − Németország több mint százmillió márka háborús kártérítést fizetett Görögországnak egy 1960-ban aláírt szerződés keretében. Ezenkívül kárpótolta a Harmadik Birodalom idejében koncentrációs táborokba kényszerített görög áldozatokat is. Kiegyenlítette a számlát. − Az ilyen számlát soha nem lehet kiegyenlíteni, maga barom! És százmillió márka nevetséges összeg ahhoz a szerencsétlenséghez és kárhoz képest, amit maguk zúdítottak ránk. Ha mindazt, amit elloptak tőlünk, átváltanánk a mai értékekre, Németországnak még százötvenmilliárd eurót kéne fizetnie kártérítésként. Megértette, maga náci? A német elhallgatott. Ismerte a számokat, és tudta, hogy nem beszélt hülyeséget a görög. − Különben is − folytatta a régész, aki lendületbe jött -, tiszteletet érdemelnénk már azért is, mert mi vagyunk a nyugati civilizáció bölcsője! Ez az érv megnevettette a németet. − És ez különleges kiváltságokat kéne, hogy jelentsen? Ez feljogosítja magukat arra, hogy mások pénzén éljenek, ha úgy tartja az úri kedvük? A múltjuk kihúzza magukat minden felelősség alól, ha eljön az elszámolás ideje? − Tomásra mutatott. − Fogadok, hogy Portugáliában meg más országokban is vannak olyan idióták, akik beveszik azt a dumát, hogy a 41

görögök bármit megtehetnek, hiszen ők a mi civilizációnk bölcsője. De azt is lefogadom, hogy ha a görögök a Portugáliában beszedett adóból kezdenének el élni, akkor már a portugálok sem tartanák olyan viccesnek ezt a bölcsőtémát. − Fölemelte a mutatóujját. − Az, hogy maguk a civilizáció bölcsője, nem menti fel magukat a felelősség alól. Sőt éppen ellenkezőleg: még több felelősséget helyez a vállukra. Viselkedjenek már az elődeikhez méltó módon, és ne úgy, mint valami elkényeztetett ovisok! Markopoulou professzor tekintete ide-oda siklott a két cellatársa között, azt fontolgatván, hogy Tomás vajon mellette van-e ebben a vitában, vagy ellene. − Nos, ami a válságot illeti, én nem a múltról beszélek, hanem a jelenről. És azért igenis Németország a hibás! − A görög gazdaság múltja megmutat nekünk egy viselkedésmintát -érvelt Sepp. − De a legfontosabb az, hogy a maguk gazdasága egyáltalán nem képes versenyre kelni a többi európai gazdasággal. Maguk meghamisított adatokkal léptek be az eurózónába, és azt hitték, hogy a közös pénznem majd egy csapásra megoldja a problémáikat. Hát nem oldotta meg. Éppen ellenkezőleg: elmélyítette! Görögország termelése csak a turizmusból, a mezőgazdaságból és hajógyártásból áll. Emellett ipari mennyiségű az állami segély, amit persze a másoktól beszedett adóból fedeznek. Ez egy versenyképes gazdaság? Régebben a drachma leérté-kelésével tették magukat versenyképesebbé, hiszen ezáltal olcsóbbá váltak a termékeik. De amióta beléptek az eurózónába, nem tudják leértékelni a pénzüket. Ezt azzal tudnák ellensúlyozni, ha elkezdenének valami olyasmit termelni, amit egész Európa meg akar venni. A szigeteiken eltöltött vakáción kívül az európaiak semmi mást nem akarnak maguktól azért az árért, amit maguk kérnek. Mi következik ebből? A csőd. − Szünetet tartott. − És ki tehet az egészről? Németország? − Igaz, hogy a gazdaságunk el van maradva − ismerte be Markopoulou professzor -, de az eurónak épp a modernizációt kellett volna szolgálnia. Nekünk legalábbis mindig ezt mondták. A német felsóhajtott. − Egy gazdaság nem modernizálódik csak úgy, varázsütésre − magyarázta. − Görögország gazdaságát a görögök csinálják, nem pedig a többi európai. Hogy változna meg a gazdaságuk, ha maguk nem változnak meg? 42

És ennél is rosszabb, hogy a pénzt, amit kaptak, egyszerűen elherdálták! Az euró nyújtotta hiteleket arra pazarolták el, hogy importáltak és segélyeket fizettek, miközben a gazdaságuk ugyanazon a középkori szinten működik, mint azelőtt. Mellesleg minden illegálisan működik. Teljesen általános az adócsalás, és a korrupció is. A régész ismét elvörösödött. − Vannak problémáink e téren, beismerem, de azért nem olyan súlyos a helyzet! − Ó, nem? Hát nem magának kellett az előbb lefizetnie az orvost, hogy egyáltalán foglalkozzon velünk? − A fakelaki régi hagyomány nálunk. − A fakelaki nem más, mint az intézményesített korrupció. Itt, Görögországban kenőpénzt kell fizetni azért, hogy egy közegészségügyi intézményben ellássák az embert, és azért is, hogy megkapja az építési engedélyt. Sőt még az adóellenőrt is lefizetik, vagy tévedek? Markopoulou professzor nyelt egyet, és lesütötte a szemét. − Nem mondhatom, hogy nem így van. − A görög családok átlagosan ezerötszáz euró fakelakit fizetnek, és ezt mindenki normálisnak tartja. Még az árakat is ismerem! Háromszáz euró kenőpénzbe kerül egy autó vizsgáztatása, és kétezer-ötszáz eurót kell fizetni azért, hogy valaki előrébb kerüljön a műtétre várakozók listáján egy állami kórházban. És ez csak a jéghegy csúcsa. Az IMF jóval nagyobb zűrzavart talált itt. A nyugdíjas közalkalmazottak lányai életjáradékot kaptak, ha nem mentek férjhez, és ezt még a szüleik halála után is folyósították nekik. A görög állam elindított egy programot Turizmus Mindenkinek címmel, amelynek keretében fizette a szegények nyaralását. A görög vasút olyan veszteséges, hogy kiszámolták, hogy jobban megérné, ha minden utasának fizetnének egy taxit. Az ország alig termel valamit, de a minimálbér hétszázötven euró volt, amikor jött az IMF, ami majdnem a duplája a portugál bérnek. És ha nyugdíjasok lesznek? − A német felkacagott. − Na, az abszurditás itt éri el a csúcspontját! A görögök nyugdíja a fizetésük kilencvenhat százalékában van megállapítva, ami több mint a kétszerese a németekének. A nyugdíjkorhatár Görögországban ötvennyolc év, míg Németországban hatvanhét. Ráadásul a nehéz fizikai munkát végzők korengedménnyel mehetnek nyugdíjba, és 43

idesorolják az olyan hihetetlenül kemény szakmákat is, mint a fodrász, az autómosó, a rádiótechnikus vagy a törökfürdő recepciósa. . A régész ideges mozdulatot tett a jobb kezével. − Igen, tényleg túlzásba estünk egy kicsit − ismerte be. − De ez még nem ok arra, hogy így bánjanak velünk! − Csak annyit kérünk maguktól, hogy legyen józan eszük, és csak annyi pénzt költsenek el, amennyit megtermelnek, ne pedig a mások által megkeresett pénzt költsék − mondta Sepp. − Maguk teljesen irreális szociális politikát folytatnak, amit ráadásul mások pénzéből finanszíroznak. És ezt a zabolátlan fantáziát nevezik maguk „a gazdaság modernizálásának". Csakhogy, mint láthatják, a dorbézolás nem tarthat örökké. És amikor beütött a krach, mit csináltak? Kinyújtották a kezüket, és azt követelték, hogy mi fizessük ki a maguk féktelen költekezését! Ahelyett, hogy belátnák, mit rontottak el, minket tesznek meg bűnbaknak. − Széttárta a karját. − Maguk szerint mindenről a németek tehetnek! Súlyos csönd telepedett a cellára. Ügy tűnt, hogy Markopoulou professzor letett arról, hogy tovább vitatkozzon, Sepp Sammer pedig úgy döntött, hogy megkíméli a további kellemetlenségektől. Tomáson volt hát a sor, hogy megszólaljon. Eddig csöndben hallgatta a beszélgetést, és nem győzött ámuldozni a német szavain. Nem tűnt szokványosnak, hogy egy egyszerű turista ilyen jól informált legyen Görögország gazdaságával kapcsolatban. − Áruljon el nekem valamit, Sepp − mondta. − Mivel foglalkozik maga? − Van egy vendéglőm Darmstadtban. A válasz csak tovább növelte a portugál értetlenségét és kíváncsiságát. − És honnan tud ilyen sokat a görög gazdaságról egy darmstadti vendéglős? A német férfi szeme felcsillant a kérdés hallatán, szája büszke mosolyra húzódott, és szinte felragyogott az egész arca, amikor elérkezett a pillanat, hogy felfedje ismeretei forrását, ahonnan szinte minden német issza az információkat azzal kapcsolatban, hogy miként költik a pénzüket a görögök. − Ach, ez egyszerű! − kiáltott fel. − A Bild Zeitungban olvastam.

44

VII. Amikor Tomás megérkezett lisszaboni otthonába, az ágyra dobta a bőröndjét, aztán sietve levetkőzött és beállt a zuhany alá. Az utóbbi napjai elég kimerítőek voltak, nem számított ennyi gyötrelemre, sem az athéni zavargásokra, sem pedig a hetvenkét órás letartóztatásra, és a legkevésbé sem az anarchisták támadására. Ez már túl sok volt neki. Ezért amikor a görög bíró végre szabadon engedte, úgy döntött, hogy azonnal visszatér Portugáliába. Az athéni Régészeti Múzeum azzal bízta meg, hogy vizsgálja meg az avesztai pergament, amelyet a Pantainosz-könyvtár ásatásain találtak, de figyelembe véve a körülményeket, senki sem akadékoskodott, amikor kérelmezte a felmentését a munka alól. Megegyeztek, hogy egy hónap múlva visszatér, hogy befejezze a kutatást, és megvizsgálja annak a lehetőségét, hogy esetleg más értékes zoroasztriánus kézirat is található-e az ásatások helyszínén. Tekintettel a körülményekre, mindez már nem bizonyult olyan nagyon sürgősnek. Amikor kilépett a zuhanyzóból, bekapcsolta a tévét a nappaliban, és kiválasztott egy hírcsatornát. − ... Yorkban a Dow Jones indexe ismét összeomlott a bankok birtokában lévő toxikus részvények és az eurózóna instabilitása miatt − mondta a gazdasági műsor vezetője, egy fiatal nő, aki olyan mosolygós arccal közölte a hírt, mintha az időjárást jelezné előre, és úgy beszélt a toxikus részvényekről, mintha az azori-szigeteki anticiklonról lenne szó. − Ismét felszöktek az államadósság kamatai, mivel a befektetők attól tartanak, hogy egyes európai országok nem tudják majd teljesíteni a kötelezettségeiket. A történész már hónapok óta hallgatta ezeket a híreket, de nem foglalkozott velük Az athéni élményei révén ugyan a saját bőrén érezhette a görög válság problémáit, de még mindig úgy tűnt neki, mintha ez az egész valami irreális világban történne, Európa egyik eldugott zugában vagy a képernyő másik oldalán. − Óriási mértékben nőtt a munkanélküliség Görögországban, Portugáliában, Írországban és Spanyolországban: megszületett az utóbbi harminc év új rekordja − folytatta a műmosolyú bemondónő. A képernyőn dühös tömeget mutattak. − Újabb általános sztrájk kezdődött Görögországban. Ezt tüntetés követte, amely a Syntagma téren, a parlament 45

előtt zavargásokba torkollott. A rendőrök összetűztek a tüntetőkkel. Az eredmény két halott, harminc sebesült és kétszáz letartóztatott. Ezek a képek már felkeltették Tomás érdeklődését: ismerősek voltak, és még túl élénken élt benne az élmény ahhoz, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyja őket. Nézte a skandáló tömeget, az összetűzéseket, a lángoló német zászlókat, a rohamrendőrséget, aztán egyszer csak elege lett belőle. Túlságosan lehangolóak voltak ezek a képek. Gyorsan felöltözött, és sietve elment otthonról. A kövér, bajuszos férfi ingujjban állt az asztalnál, a gallérja alól kikandikált a mellszőrzete, pufók arcán verejtékcseppek csorogtak le. Amint meglátta a vendég érkezését, kihúzott egy széket, és intett neki, hogy üljön le. − Isten hozta, professzor uram! − üdvözölte barátságosan. − De jó látni magát! Tomás elmosolyodott, és leült a felkínált helyre. − Üdvözlöm, Horácio. − Mi történt az arcával, professzor úr? Csak nem verekedett a szünetben? − Hát... elestem − felelte a vendég, akinek semmi kedve nem volt megmagyarázni, miért van feldagadva a szeme és beragasztva az arca. − És magánál minden rendben? A férfi vékony ajkai legörbültek. − Egyáltalán nem, professzor uram. Semmi nincs rendben. − Ó, tényleg? − csodálkozott Tomás. − Mi történt? Azt ne mondja, hogy beteg... − Az nem, hál' istennek! Makkegészséges vagyok! − Ah, akkor jó. Horácio csüggedten mutatott végig az éttermen. − Ezzel az átkozott üzlettel van baj! − Az ablak mellett álló három üres asztalra mutatott. − Nézze csak, professzor uram! Látja? Hát hol volt nekem tavaly ilyenkor üres asztalom ebben az étteremben? De most... hát látja! A történész az üres asztalokat nézte: tavaly valóban elképzelhetetlen lett volna egy ilyen helyzet. − Mi történt? − Csökkentek a fizetések, és emelkedett az áfa. A kormány csak 46

megszorít, megszorít és megszorít... Keselyűk! Meddig mennek még el, istenem? Csak azt mondom, nagy baj ez! − Hát igen, Horácio. Nekem is csökkentették a béremet. A vendéglős közelebb hajolt hozzá, és Tomás megérezte savanyú verejtékszagát és vörösboros leheletét. − Északon még rosszabb ám a helyzet, professzor úr. Én Santo Tirsó-i vagyok, mint tudja. Na, az ottani gyárak sorra zárnak be, borzalom. Itt, Lisszabonban fogalmuk sincs róla az embereknek. Az unokatestvérem, Ermelinda, a Hordós Zé, a Chico Lingrinhas... mind-mind a munkaügyi központba járnak, hogy állást kapjanak. És nincs semmi, de semmi, gondolhatja. Itt, Lisszabonban még csak-csak itt vannak az állami szervek meg minden, ami hozzátartozik, az éttermek meg a kereskedelem pedig mind a köztisztviselőkből élnek. De odafönt nincs semmi, professzor uram, az emberek magukra vannak utalva. Szegény Ermelinda, másról se beszél, csak hogy kimegy Svájcba vagy Kanadába, ahogy évekkel ezelőtt az apja is, Nando bácsikám. És a többiek is ugyanígy vannak. Lehangoló volt ezt hallani, és Tomás nem tudta, mit mondjon. − Hát igen, Horácio. Tényleg nehéz a helyzet. A vendéglős mélyet sóhajtott, mintha ő maga is azt fontolgatná, hogy külföldre költözik. − Hát nem, professzor uram? Ezek a politikusok csak beszélnek, beszélnek, és nem csinálnak semmit! Csak a megszorításokhoz értenek meg a lopáshoz, az emberek meg menjenek a fenébe, nem igaz? − Sajnos így van. Horácio elővette a zsebéből a jegyzettömbjét, és felkészült, hogy írjon. − Na, mondja, professzor uram − szólalt meg váratlanul hivatalos hangon. − Mi lesz mára? Van tőkehalunk Hordós Zé módra, nagyon finom. És az aranykeszeg. . tyű, az olyan friss, mintha még vígan úszkálna a tengerben, a csibész. − Igazán friss, vagy csak mondja? 47

A vendéglős sértődött képet vágott. − Na, de professzor uram! Most jött a halpiacról, magam hoztam. Igazi gyönyörűség, én mondom. − Akkor hozza. − Egy grillezett aranykeszeg, paradicsomos rizzsel és egy pohárka fehérborral, professzor uram? − Jó lesz. − Fölemelte a mutatóujját, hogy hozzátegyen valami fontosat. − Dourói fehérbort kérnék, ha lehet. Jól behűtve. A vendéglős fölírta a rendelést a jegyzettömbjébe, aztán gyors léptekkel távozott. Tomás hátradőlt a székén és ellazult. Éhes volt, és tudta, hogy jól fog esni neki a grillezett hal az athéni rendőrőrs kényszerdiétája után, ami másból se állt, mint műszakából és kalamánból. Miközben várta az ételt, nem volt semmi dolga, így aztán a falhoz rögzített televíziót figyelte. Éppen a híradó ment, és egy nagy fülű bemondó komoly és értő hangon a válság legújabb híreiről számolt be. Mellette egy képen az Európai Bizottság elnökének, egy politikai pályára tért bírónak a meggyőződéssel teli arca volt látható, alatta pedig a „vizsgálat" szó. − Axel Seth lesz annak a bírósági eljárásnak a bírója, amely a pénzügyi és gazdasági válság okait vizsgálja − adta hírül a bemondó. − Az eljárást Agnés Chalnot és Carlo del Ponté ügyészek vezetik, akiktől az Európai Bizottság elnöke gyors eredményeket vár. Seth bíró a pénzügyi piacokat és a nyerészkedő bankokat tette felelőssé a világgazdaság összeomlásáért, és azzal vádolja Őket, hogy titkos tervet dolgoztak ki a szociális állam szétbomlasztására. A képernyőn most a brüsszeli nagyágyú jelent meg, egy magas, sovány francia férfi, aki ünnepélyes hangon beszélt egy színpadon, és nyakkendős férfiakból álló közönség hallgatta. − Az arctalan spekulánsokat, akik a sötétben dolgoznak és az átlagpolgár verejtékes munkája kárára keresik a könnyű hasznot, felelősségre kell vonni a tetteikért, mert a bűn, kedves barátaim, a bűn nem maradhat büntetlen! − szónokolt Seth bíró nagy meggyőződéssel, erősen megnyomva a szavakat és hozzá látványosan gesztikulálva. − ígérem, hogy a törvényszék gyorsan és irgalmatlanul megbünteti a felelősöket, akik a jelenlegi katasztrofális helyzetbe vezették a világot, és ezzel hozzájárul a rend vissza-állításához! Lelkes tapsvihar fogadta a szavait a közönség soraiban. A bemondó rátért 48

a következő hírre, Horácio pedig megérkezett az asztalhoz az étellel, a kenyérkosárral és szeletelt Azeitáo sajttal. − Micsoda ember! − kiáltott fel elismerően. − ő majd véget vet a gaztetteknek! − Azért azt lássuk be, hogy egy kicsit furcsa, hogy az Európai Bizottság elnökét nevezték ki bírónak... − De hát az a fickó eleve is bíró volt, professzor uram. Brüsszel így akarja megmutatni, hogy nagyon komolyan veszi ezt az ügyet, és hogy az eljárás fájdalmas lesz. Valaki azt mondta a híradóban, hogy az olyan rendkívüli helyzet, mint ez a válság, rendkívüli bírót igényel. − Látom, követi a híreket, Horácio. − Hát, muszáj követnem! Meg kell tudnom, hogy le kell-e húznom a rolót, vagy nem! A hírekből tájékozódom, hogy mi történik ebben az őrült világban! − A tévére mutatott. − Ez a bíró például a mi nagy reménységünk! Nem sokan olyan feddhetetlenek és vallásosak, mint ő! − Vallásos? Ezt meg honnan tudja? − Hát hogy ne tudnám, professzor uram? Egyik nap az életéről volt szó a tévében. Úgy hívták, Bagus vagy valami hasonló, de huszonvalahány évesen megváltoztatta a vezetéknevét, és egy bibliai személyiség nevét vette fel. −Seth? − Seth, azaz Sét, Ádám és Éva harmadik fia, Káin és Ábel testvére − mondta Horácio. − Olvassa el a Bibliát, professzor úr! Olvassa el a Teremtés könyvének a 4,25-ös szakaszát! − Nos, igaza van. Sét azért fogant, hogy Ábel helyébe lépjen, akit Káin megölt. Ha jól emlékszem, a zsidó hagyomány Noé elődjeként nevezi meg Sétet, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy mindannyiunk elődje, nem igaz? − Azt mondják, növénynév. − Növénynév? − csodálkozott Tomás. Tűnődő képet vágott. − Ja, igen, a Sét név etimológiája arra a héber szóra vezethető vissza, ami a növények magját jelenti. Ha jól sejtem, erre gondolhattak a növénynévvel. A férfi ismét a tévére mutatott. − Az igazság magva − jelentette ki. − Szent név egy szent embernek! Ebben a félévben Tomásnak nem voltak órái, ezért fogadta el a felkínált 49

munkát az athéni Régészeti Múzeumban, de ez nem jelentette azt, hogy semmi dolga nem volt. Nemrég hozták nyilvánosságra Izraelben a holttengeri kéziratokkal kapcsolatos legújabb felfedezéseket, és a történész be akarta építeni ezt az információt a következő félév anyagába. Ezért ebéd után visszament a lakásába. Főzött egy kávét, és leült az íróasztalához a jegyzetfüzetével, egy nagyítóval és a kumráni pergamenek másolataival, amelyeket nemrég küldtek neki Jeruzsálemből. Elkezdett olvasni és a füzetébe jegyzetelte a fordítást, de hamar ránehezedett a magány, és egy kis társaság reményében bekapcsolta a rádiót. A U2 dala, a „Sometimes You Can't Make It on Your Own" betöltötte a dolgozószobát és megadta a lendületet a munkához. Az esszénusok gondolatai valóban lebilincselőek voltak, főleg ami a végső nagy csatát illeti a fény gyermekei és a sötétség harcosai között, azaz a jó és a rossz, Isten és az ördög között. Egyértelműnek tartotta, hogy az esszénusok jelentették a kapcsolatot az idők végezetén az Ahrimán vereségét jövendölő zoroasztriánus felfogás, valamint a keresztény eszkatológia között, amely Isten Országának eljövetelét és ezzel együtt a gonoszhoz kapcsolódó hitetlenek leigázását hirdette. A rádió pontban délután háromkor, mint minden órában, megszakította a zeneadást egy rövid híradás kedvéért. Felhangzott a híreket beharangozó szignál, aztán egy férfihang szólalt meg az éterben. − Jó napot kívánok. A Nemzetközi Büntetőbíróság bejelentette, hogy hamarosan megtartja megnyitó ülését a válság okait kutató per ügyében, és hivatalos vádat emel az emberiség ellen elkövetett bűncselekmény felelősei ellen − mondta a bemondó. − Ezt követően bejelentették, hogy az eljárást vezető bíró Axel Seth, az Európai Bizottság elnöke lett. Seth sürgeti az eljárást, hogy a lehető leghamarabb megbüntethessék a spekulánsokat, akiket felelősnek tart a világgazdasági válságban uralkodó káoszért. Ezután az Európai Csúcstalálkozó római előkészületeiről volt szó, ahol napokon belül ismét napirendre kerül majd az államadósságok problémája, de Tomás figyelme már visszasiklott a holt-tengeri kéziratokra és az esszénus teológiára: ez a téma sokkal inkább lázba tudta hozni. Ebben a pillanatban megszólalt a mobiltelefonja. − Jó napot kívánok − üdvözölte egy már-már dallamos női hang a vonal túlsó végéről. − Beszélhetnék Tomás Noronha professzorral? 50

− Én vagyok. − Jó napot, tanár úr. Itt Graciete Batalha beszél, a Társadalom- és Bölcsészéttudományi Kar dékáni irodájából. A dékán úr holnap reggel kilenc órára találkozóra hívja önt. Számíthat önre Água professzor? − Természetesen. − Tétovázott. − Miről van szó? Most a vonal túlsó végén bizonytalanodott el a hang. − Azt... nos, nem mondhatom meg, attól tartok − dadogta a titkárnő, aki nyilvánvalóan zavarba jött. − Bizalmas. − Aha... értem. Holnap kilenc órakor, ugye? − Pontban kilenckor, legyen szíves. A holnapi viszontlátásra. Tomás letette a telefont, és hosszasan eltűnődött a beszélgetésen. „Bizalmas." Ezt mondta. Milyen furcsa. És még zavarba is jött, amikor rákérdezett a témára. Ez sem tűnt szokványosnak. Miféle kényes témáról akarhat vele beszélni a dékán? És miért nem lehet telefonon elárulni? Mivel jelenleg nem tudhatta a választ, csak megrázta a fejét, hogy kiűzze belőle a zavart: mindent a maga idejében. Majd holnap úgyis megtudja.

51

VIII. A légkondicionáló kellemes morajlása már-már álmosítóan nyugodt hangulatot adott a dékáni hivatal irodájának. Tomás a megbeszélt időben ért a Lisszaboni Új Egyetem megfelelő karára, ahol a dékán titkárnője arra kérte, hogy foglaljon helyet az egyik fotelban, és várakozzon. Az azonban olyan puha és kényelmes volt, hogy határozottan bóbiskolásra csábította. A történész reggel korán kelt, hogy megbirkózzon a liszaboni forgalommal, amely enyhébb volt ugyan, mint a megelőző években, de még így is eléggé idegesítő. Most pedig valósággal elringatta az iroda kellemes légköre, és erőlködnie kellett, hogy ébren maradjon. Hősiesen küzdött a szemhéjára telepedő ólmosság ellen, de meg kell vallani, hogy nem sok sikerrel. − Tanár úr? − szólította meg óvatosan egy női hang. − Tanár úr, hall engem? Mintha villám csapott volna belé, Tomás fölpattant és az álomtól kábán pislogva megpillantotta Graciete Batalhát. − Elnézést! − dadogta, és egészen zavarba jött. − Azt hiszem, elszundítottam. A titkárnő elmosolyodott. − Nagyon jól tette − mondta kellemes hangon. A szomszéd ajtóra mutatott. − A dékán úr már várja. Kérem, lépjen be. A történész ásított egyet, és legszívesebben nyújtózkodott volna, de visszafogta magát, és sikerült diszkréten megmozgatnia az izmait. Engedelmeskedett a titkárnőnek, elindult a dékán irodája felé, és amikor kinyitotta az ajtót, az íróasztal mögött találta, amint papírokat írt alá. − Szabad? A kar dékánja az orra hegyére csúszott szemüvege fölött nézett rá. −Á, Noronha tanár úr! − Fölállt a helyéről, és kinyújtott karral fogadta a látogatót, aztán hellyel kínálta. − Lépjen beljebb, kérem! Foglaljon helyet! − Köszönöm. Tomás leült a felkínált helyre, a házigazda pedig vele szemben foglalt helyet egy széken. 52

− Kér egy kávét? − Köszönöm, nem. Már reggeliztem. A dékán figyelme most a beosztottja sebesült arcára tévedt. − Ó, mi történt magával? − kérdezte döbbenten. − Elütötte egy kamion, vagy mi? A történész megtapogatta a bedagadt szemét, és azon morfondírozott, hogy most is kitaláljon-e valami mesét, ahogy tette az utóbbi napokban, akárhányszor megkérdezte valaki, mi történt az arcával, vagy inkább őszintén elmondjon-e mindent: hisz mégiscsak a kar dékánjával van dolga. − Történt egy kis kellemetlenség Görögországban − magyarázta. − Meghívtak, hogy vizsgáljak meg egy avesztai kéziratot, amit nemrég fedeztek fel Athénban, és egyszer csak belekeveredtem egy válság elleni tüntetésbe. Annak meg verekedés lett a vége, és hát... engem is eltalált néhány ütés. − Beletörődőn vállat vont. − De hát ebcsont beforr, nem igaz? − Micsoda borzalom! − kiáltott fel a dékán. − Látta orvos a sérüléseit? − Igen, minden rendben. A házigazda hitetlenkedve csóválta a fejét, és még mindig nem tudta levenni a szemét a Tomás arcát eltorzító duzzanatokról és foltokról. − Hát idáig fajultak a dolgok? Tényleg olyan rossz a helyzet arrafelé? − Még annál is rosszabb. A dékán egy darabig hallgatott, talán az eseményeken tűnődött, amelyek megrázták Európa perifériáját. A két férfi csak rövid, felszínes beszélgetésekből ismerte egymást, elvégre más volt a szakterületük, és különben is olyan nagy volt a kar, hogy a tanárok sem ismerték mind egymást. A Lisszaboni Új Egyetem Társadalom- és Bölcsészettudományi Karának dékánját Joáo Águának hívták, és a kommunikációtudomány területéről jött, míg Tomás egész egyetemi pályafutását a Történelem Tanszéken töltötte. A különböző tanszékeken dolgozó oktatók közt ritka volt a kapcsolat, és szinte csak a kar közgyűlésein és értekezletein találkoztak egymással. Joáo Água mély lélegzetet vett. − Mint tudja, nálunk sem éppen rózsás a helyzet − mondta. − A válság végigsöpört egész Európán, és miután otthagyta a nyomát Izlandon, a balti országokon, Kelet-Európán, Görögországon és Írországon, Portugáliát is 53

elérte, majd továbbszáguldott Spanyolországba és Olaszországba. Amióta megjelent az IMF, az Európai Központi Bank és az Európai Bizottság, másról se szól az élet, csak a megszorításról, a megszorításról és a megszorításról. Elszabadult a munkanélküliség és a megszorításoknak nem látszik a vége. − Ó, én is érzem − felelte Tomás. − Csökkentették a fizetésemet és növelték az adómat. Egyre nehezebb az élet, és úgy tűnik, egyhamar nem is lesz jobb. − Érezni a spórolást az egészségügyben, a társadalombiztosításban és a közlekedésben is, ahol a leginkább megnőttek a kiadások. De a megszorítás az állam minden szektorára kiterjed, és attól tartok, az Oktatási Minisztériumot is eléri. − Ha jól tudom, több ezer középiskolai tanárt eresztettek máris szélnek. A kar dékánja a szemét forgatta méltatlankodásában. − Borzalom! − Nekünk talán az a szerencsénk, hogy a felsőoktatás autonómiát élvez − jegyezte meg Tomás. − Ha nem így lenne, nekünk is lenne félnivalónk! A megjegyzés hallatán köhögési roham fogta el a házigazdát. Joáo Água ivott egy korty vizet, és amikor letette a poharat, mély lélegzetet vett, mintha lendületet akarna venni valamihez. − Nos, az a gond, hogy a felsőoktatás autonómiájának is megvannak a maga korlátai − mondta. − És a legnagyobb korlátok éppen a pénzügyi kérdéseket érintik. Mint tudja, az államnak nincs pénze, és ezért már nem ő az egyetemek fő támogatója. Hogy pótoljuk a veszteséget, a magánszférához fordultunk, illetve a piacnak és a vállalatoknak végzünk kutatásokat. Ez a tevékenységünk fontos pénzügyi forrásunkká vált. A másik természetesen a tandíj. Csakhogy a válság a magánszférát is elérte, a cégek is csökkentették a kiadásaikat, és nem bíznak meg minket annyi kutatással, mint régen, a családok pedig egyre kevésbé tudják kifizetni a tandíjat. Egyre több diák dönt úgy, hogy pénz híján lemond az egyetemi tanulmányokról. Vagyis mind az állam, mind a magáncégek, mind a diákok egyre kevesebbet fizetnek, ami azt eredményezi, hogy kevesebb pénz folyik be az egyetemekre. A helyzet kezd tarthatatlanná válni. − Gondolom, ez azt jelenti, hogy meg kell húzni a kiadásokat. − Nos, pontosan ezt tesszük. Spórolunk az energián, a fénymásoláson, az 54

oktatási anyagokon, a takarítóeszközökön, a könyveken... egyszóval mindenhol csökkentettük a kiadásainkat, ahol csak lehet. A szobában hirtelen csönd lett. − No és? A dékán a fejét csóválta. − Nem elég. − Hogyhogy nem elég? − Nem elég. − Elégnek kell lennie − mondta Tomás. − A kiadásoknak követniük kell a bevételek csökkenését, ez nyilvánvaló. Csak meg kell nézni, melyik a kar költségeinek a fő forrása, és ott kell spórolni. Joáo Água fészkelődni kezdett a székén: látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát, és Tomás kitalálta, hogy ez nem a szék hibája, hanem sokkal inkább a beszélgetés témájával áll összefüggésben. − A kiadásaink fő területe az emberi erőforrás − szólalt meg. − Pontosabban az oktatói állomány. − Komolyan? − kérdezte csodálkozva a történész. − Ezt nem is sejtettem. A kar költségeinek mekkora részét képezik a tanári fizetések? − Több mint kilencven százalékát. Tomásnak tátva maradt a szája ámulatában. Néhány pillanatig azt hitte, nem jól hallotta, olyan hihetetlenül hangzott ez az arány, hogy csakis félreértés lehetett, de a beszélgetőtársa komor arca eloszlatta a kétségeit. Jól hallotta. − Kilencven százalék? A dékán bólogatott. − Attól tartok, igen. − De az hogy lehet? − kérdezte a történész, aki még mindig nem tért magához a döbbenetből. − Nincs más kiadás? − De van. Csak éppen eltörpül a tanárok fizetése mellett. Nézze, egy egyetem alapvetően tanárokból és hallgatókból áll. A többi, ha jól meggondoljuk, semmiség. A berendezés mellett egy-két adminisztratív alkalmazott, illetve a takarítószemélyzet, általában alacsony fizetésekkel. A költségek oroszlánrésze a tanárokra megy el, nyilvánvalóan. Ha hiszi, ha nem, az éves költségvetés kilencven százalékát ők viszik el. 55

Tomás nem tért magához: almában sem képzelte volna, hogy az egyetemek ennyit költenek a tanári állományra. De ha jól meggondoljuk, valóban főleg belőlük áll az egyetem. Nélkülük semmit nem érne az egész. − És... és most? − Csökkentenünk kell a költségeket − ismételte a kar dékánja. − Csökkentek a bevételeink, és miképpen maga is megállapította, a kiadásainknak követniük kell ezt a csökkenést. Ennek megfelelően elkezdtük az állománycsökkentést. Az egész hetet azzal töltöttem, hogy sorra hívtam be az irodámba azokat az oktatókat, akik nem tartoznak az állományhoz, és elmagyaráztam nekik a helyzetet, és hogy sajnos a továbbiakban nem tudjuk foglalkoztatni őket, hiába is szeretnénk. A helyzet sajnos nem engedi. Ismét csend telepedett az irodára, de most súlyosabb, mint eddig. Tomás a dékán arcát fürkészve próbálta megfejteni a hallottak valódi jelentését. Hiszen ő maga sem tartozik az állományhoz, és őt is behívatta a dékán. − Azért hívatott ide, hogy... hogy elbocsásson? Joáo Água nem bírta elviselni a kérdés brutalitását: lesütötte a szemét, és az iroda cseresznyefa padlóját bámulta. Nyelt egy nagyot, majd végre összeszedte a bátorságát, és döbbent beszélgetőtársa szemébe nézett. − Nagyon sajnálom, Tomás.

56

IX. Hatalmas és mélységes üresség telepedett Tomás lelkére. Hazatérve az otthonába súlyos aggodalom nyomta a szívét, elhagyatottan feküdt le az ágyra, miközben úgy érezte, hogy teljesen kisemmizték, mintha fölöslegesnek, selejtesnek, egy rongydarabnak, értéktelennek és jelentéktelennek tartanák, akit megaláztak, és egy laza mozdulattal a szemétdombra dobtak. Vereséget szenvedett. Igen, ez a szó írta le a legjobban a lelkiállapotát. Vesztes. Az élet, az egyetem, a válság vesztese. Ezé az átkozott válságé, amely már 2008 óta közeledett, lassan, de biztosan, alattomosan, amíg hirtelen gyomorszájon nem vágta. Nem is vágta: rúgta. Gyomron rúgta! És nem akárhogyan ám: a magasból terítette le, csontig hatolt, pedig csak három egyszerű szóval vesszőzte meg. − Nagyon sajnálom, Tomás. A mondat, amit egy órája hallott, még ott visszhangzott az elméjében. A dékán azt mondta, hogy nagyon sajnálja. Igazán sajnálja? Mekkora idióta az a pasas! Milyen könnyű valakinek azt mondani, hogy nagyon sajnálom, aztán meg simán továbblépni, viszlát, nekem dolgom van! A dékán sajnálja, de ő ott marad a helyén, a kényelmes hivatalában, a biztos fizetésével, és bizonyára a lelkiismerete is nyugodt: sikerült finoman, udvariasan kirúgnia egy alkalmazottat, még sajnálkoznia is sikerült. De a legvalószínűbb az, hogy már el is felejtette az egészet, és a titkárnője melleit fogdossa. Ő, Tomás azonban nem felejtette el. Hiszen ő magára maradt a problémájával, nem igaz? A dékán problémája addig tartott, amíg a döntést nem közölte vele, a következményekkel viszont neki kell együtt élnie. Mély lélegzetet vett, és igyekezett felülemelkedni a neheztelésen és a megaláztatáson. Próbálta megérteni, hogy a dékán csak azt tette, amit tennie kellett. Nem személyes ügy, ismételgette magában. Nem személyes ügy. − A fenét nem személyes! − mordult fel dühösen, szavakba öntve a fejében forrongó gondolatokat. − Neki nem személyes, annak a szemétnek, de nekem nagyon is az! Csak forgolódott az ágyon, és igyekezett másra gondolni. Milyen egyedül érezte magát! Eszébe jutott a lánya és a volt felesége, és olyan erősen beléhasított a hiányuk, hogy fizikai fájdalmat érzett és nem kapott levegőt, ó, milyen egyedül érezte magát, és mit nem adott volna azért, hogy visszaállítsa 57

az életét azokkal, akiket elvesztett. De a valóság más volt. Tibetben megtanulta, hogy az élet változás, és a szenvedés abból fakad, hogy nem tudjuk elfogadni ezt a kegyeden igazságot. Az élet változás. Ha életben akarunk maradni, ha föl akarunk állni, és ha akarunk egy második lehetőséget, akkor ezt el kell fogadnunk. Az élet változás. Ez a gondolat hasított belé, és belekapaszkodott, mint egy mentő-övbe. Ha az élet változás, akkor az, ami most vele történt, csak egy tükröződése ennek a valóságnak, amit bizonyára könnyebb kijelenteni, mint elfogadni. De neki el kell fogadnia, és együtt kell élnie a valósággal. Az élet változás, és az övé éppen megváltozott. Minél hamarabb elfogadja ezt, annál hamarabb föl tud állni. Ehhez pedig harcolnia kell. Harcolni. Ez a gondolat erőt adott neki. Fölkelt az ágyról, és hirtelen támadt lelkesedéssel, eltökélten, hogy nem hagyja magát legyőzni, és hogy a gyengeségből erőt kovácsol, odalépett az íróasztalához, és megkereste a noteszát. Attól még, hogy a Lisszaboni Új Egyetem nem igényli tovább a szolgálatait, más egyetemek még mindig ölni tudnának azért, hogy a soraikban tudhassák. Ehhez kétség sem férhet. Amikor az utolsó telefonhívást is lebonyolította, már délután ötre járt az idő, és a vereség érzése ismét úrrá lett rajta. Felhívta a Klasszikus Egyetemet, a Katolikus Egyetemet, a Coimbrai Egyetemet, a Portói Egyetemet, a Minhói Egyetemet, az Évorai Egyetemet, valamint az olyan magánegyetemeket is, mint a Luziáda Egyetem, a Fernando Pessoa Egyetem és a többi. Semmi. A kapcsolatai, a telefonálgatásai, a beszélgetések nem vezettek sehova. Az égvilágon sehova. − Minket is elért a válság − mondta egyik kollégája Coimbrából. − Leépítések vannak, költségcsökkentés, kurzusokat törölnek el. Az állam már alig fizet, a magáncégek gondban vannak és csökkentették a megbízásokat, a hallgatók létszáma egyre alacsonyabb, hiszen a családok sem tudják már fizetni a tanulmányokat, egyre nagyobb a munkanélküliség, és ettől minden egyre rosszabb. Folyton azt mondják, hogy a kormány újabb megszorításokra készül, a Trojka újabb követelésekkel áll elő, a piac tovább zsugorodik, 58

nem? Miközben telefonálgatott, hogy munkát szerezzen, és éppen a Portói Egyetem Történelem Tanszékének a telefonszámát kereste, megszólalt a mobiltelefonja. Reménykedve vette föl. Lehet, hogy valahonnan mégis pozitív választ kap? − Noronha professzor? A vonal másik végén egy nő volt, akinek a hangjáról nem tudta megállapítani, hogy ki lehet. Talán valamelyik rektor titkárnője, aki olyan ajánlattal áll elő, ami kihúzza őt a slamasztikából. − Igen, én vagyok. Kivel beszélek? − Maria Flor vagyok... − Kicsoda? − ...a Nyugalom Szigetéből. Mivel a feje az egyetemi kapcsolataival volt tele, beletelt egy másodpercbe, míg rájött, kiről van szó. Annak az otthonnak az igazgatónőjéről, ahol az édesanyja él. − Mi történt? − ocsúdott fel hirtelen és rémülten. − Hogy van az édesanyám? Ritkán telefonáltak az otthonból, és olyankor mindig azért, mert valami gond volt az anyjával. − Nagyszerűen, ne aggódjon. − A Nyugalom Szigete igazgatónője tétovázott. − Mármint a betegségéhez képest, természetesen. De alapvetően jól van. − Ah − sóhajtott fel Tomás megkönnyebbülten. − Akkor hát... miben lehetek szolgálatára? A nő megköszörülte a torkát, mintha fel akarná mérni a terepet, mielőtt továbbmegy. − Szeretném, ha idejönne, Coimbrába − bökte ki végül. − Van egy sürgős ügy, amit meg kellene beszélnünk. − Valami baj van? − Bizonyos értelemben, igen. De nem az édesanyja egészségével, nyugodjon meg − tette hozzá sietve. − Ide tud jönni? Tomás az ujjaival a halántékát masszírozta. Más se hiányzott neki ebben a 59

zűrzavarban, mint hogy most Coimbrába kelljen mennie. − Nem tudja elmondani telefonon? − Attól tartok, nem. Ez... ez egy kényes ügy. Tulajdonképpen hetek óta nem látogatta meg az anyját. Már épp ideje, hogy elmenjen hozzá. Különben is hiányzik neki. Miért is ne? − Rendben − döntött. − Kedden odamegyek. Jó lesz? − Nagyszerű. A nap hátralévő részét önéletrajzírással, e-mailek küldözgetésével és régi kapcsolatok felelevenítésével töltötte. Egy minhói kollégája a sajnálkozó elutasítás után arra emlékeztette, hogy az ő kvalitásaival talán elmehetne egy brit vagy egy francia egyetemre, de ki tudja, talán Amerikában vagy Izraelben is kamatoztathatná a régi nyelvekkel kapcsolatos ismereteit. Csakhogy az emigráció szóba sem jöhetett nála. − Csak a legvégső esetben − felelte Tomás határozottan, visszautasítva a javaslatot. − Egy-egy rövid kutatás erejéig még rendben, hiszen ezt most is gyakran csinálom, és bevallom, hogy nincs is ellenemre, sőt. Mellesleg a múlt héten is Athénban voltam, mert a Régészeti Múzeum megbízott egy szakértői feladattal. De hogy külföldön keressek állást? Nem, az ki van zárva. Az anyám itt él, és nem fogom elhagyni. Csak ha már éhezem, és nem tudom, kihez forduljak, csak akkor jöhet szóba a külföldi munka. Aztán arra gondolt, hogy akár szakmát is válthat. Végtére semmi sem kényszeríti arra, hogy élete végéig történész legyen. Felhívta hát Matiast, aki osztálytársa volt a Castelo Brancó-i gimnáziumban és még most is rendszeresen tartották a kapcsolatot. A férfi egy nagy kereskedelmi cég egyik vezetője volt, és megkérdezte tőle, nincs-e kilátásban valami érdekes üzlet. Matias kedvesen fogadta, ahogy várható volt, de rögtön felvilágosította, hogy rosszul mennek a dolgok, a cég sorra küldi el a dolgozókat, és nem sok remény van arra, hogy új embereket vegyen fel, hacsak nem raktári munkásnak, amihez Tomás egyáltalán nem érzett elhivatottságot. És különben sincs már abban a korban, hogy nehéz dolgokat cipeljen a hátán. − Mi lesz ebből az egészből, istenem, már semmire sincs pénz. öt éve még a Karib-szigetekre mentünk nyaralni, igaz, abból a pénzből, amit a bankok erőltettek ránk alacsony kamattal! − panaszkodott Matias a 60

beszélgetésük végén. − Még telefonálgattak is a lakásomra, hogy nem szeretnék-e még egy kis kölcsönt valamire. Nézze csak, milyen alacsony a kamat, mondogatták, ugyan már, uram, legalább lesz egy kis pénze, el tudja vinni a feleségét meg a kölyköket Cancúnba és Punta Canára, mi minden költséget állunk, mert ennyire jó fejek vagyunk, nem szokta látni a reklámjainkat, amelyekben úgy kínáljuk a hitelt, mint más a kakaós csigát? És most, és most... És most Tomásnak nem volt állása.

61

X. Hétfő reggel Tomás nagyon korán indult el otthonról. Az ég egyre kékebb volt, de a hajnal lehelete még ott gomolygott a horizonton. A buszmegálló felé sietett: úgy döntött, hogy addig nem használja az autóját, amíg nem szerez állást. Tíz percet kellett várnia, hogy megpillantsa a Carris narancsszínét. Amikor beállt a megállóba, majdnem megbánta, hogy a kocsiját a garázsban hagyta: a busz tömve volt utasokkal. De végül nem hagyta magát, és azért is fölszállt. − Egy euró hetvenöt cent? − csodálkozott, amikor ki kellett fizetnie a buszjegyet. − Ez aztán nem olcsó! A mondata tréfás megjegyzéseket váltott ki a többi utasból. − Na nézd már, te meg hol élsz, mi? − kérdezte egy gyér szakállú férfi. − Ez úgy megy, hogy fogd be a szád és fizess. Mi csak dolgozunk, a politikusok meg lopnak! − Én majdnem ötven eurót fizetek egy L1-es bérletért! − kiáltott fel egy vörös arcú, barátságtalan kinézetű nő. − Ez botrány! Kész rablás! Gazemberek! Tomás már megbánta, hogy hangos megjegyzést tett a jegy árára. Átfurakodott a tömegen, és a jármű közepén állapodott meg, közel az ajtóhoz. Kinézett az ablakon, és a forgalmat figyelte: szerencsére nem volt dugó, ami azt jelentette, hogy viszonylag gyorsan fognak haladni. Eszébe jutott, hogy néhány éve ugyanebben az időben, mennyivel sűrűbb volt a forgalom, és végigfutott a hideg a hátán: bámulatos, hogy két-három év alatt milyen mértékben csökkent az autóhasználat. Negyedóra múlva leszállt a buszról, és gyalog folytatta az útját, míg egy régimódi fehér épülethez nem ért. Ez is azok közé az ízléstelen skatulyák közé tartozott, amelyek a 60-as, 70-es években épültek, és be volt üvegezve az erkélyük. Hosszú sor kígyózott a bejárattól a sarokig. Tomás megszólította a sor végén álló embert, egy zilált hajú, szakállas fiút. − Ez a sor a munkaügyi központba vár? − Igen. − Te jó ég, ilyen hosszú? A fiú keserűen elmosolyodott. 62

− És még csak nyolc óra van − mondta. − Majd meglátja, mi lesz itt egy óra múlva. − Egy távoli oszlopra mutatott. − Látja ott azt az oszlopot, ott messze, a jelzőlámpánál? Na, nemsokára odáig ér majd a sor. − Komolyan? − Mindenki igyekszik, hogy mielőbb húzhasson sorszámot, mert különben lehet, hogy nem kerül sorra. Van, aki már reggel öt óta itt dekkol. Csak akkor kezd el fogyni a sor, amikor kinyit a központ és el lehet kezdeni tépni a sorszámot. Aki később jön, annak már nem jut sorszám. Rosszabb volt a helyzet, mint Tomás gondolta. Igaz, látta a hírekben, hogy megugrott a munkanélküliek száma, de mindig azt hitte, hogy az újságírók túloznak. Hiszen neki eddig mindig volt munkája, és a körülötte lévőknek is. De most, hogy maga is beállt a munkaügyi központ előtt kígyózó sorba, végre tisztába jött a probléma súlyával: a sor hossza ezen a korai órán önmagáért beszélt. − Ez elég kemény − mondta a fiúnak, hogy folytassa a beszélgetést. − Mióta keres munkát? − Egy éve. − Olyan régóta? Mi a szakmája? A fiú felsóhajtott. − Jogot végeztem, és amikor kikerültem az egyetemről, elmentem gyakornoknak. Csakhogy az állam több mint egyéves késéssel fizetett... ha egyáltalán fizetett! Volt olyan munkatársam, aki már hét-nyolc éve futott a fizetése után, és hiába adta be a kérvényeket, semmi. Ez így nem pálya, nyilván. Nem lehet így élni. Ezért úgy döntöttem, hogy váltok, és mivel mindig volt érzékem a szereléshez, az egyik coimbrai unokatestvérem autószerelő műhelyében szereztem állást. − Maga coimbrai? − Én nem, de az unokatestvérem igen. Ott voltam egy ideig. Csakhogy az emberek elkezdtek spórolni a javításokon, már nem hordták műhelybe az autóikat. Szóval, végül ott is meg kellett tizedelni a dolgozókat. Mivel a törvény az időseket védi, engem az elsők között rúgtak ki. Azóta munkanélküli-segélyből élek. − Borzasztó! − És nekem még mázlim van! Egy csomó embert ismerek, akik elvégezték 63

az egyetemet, nem találnak munkát, de nem jár nekik a munkanélküli-segély sem, mert még sose dolgoztak és nem fizettek járulékot. A fiatalok csapdába estek. Ez az utolsó megjegyzés szöget ütött Tomás fejébe. − Hát igen, a munkanélküliek nagy része fiatal... − Furcsa, mi? − kérdezte a fiú. − Pedig ha jól meggondoljuk, nekünk, fiataloknak sokkal több vér van a pucánkban, és ráadásul kevesebb fizetéssel is beérjük. Az lenne a normális, ha a vállalatok minket preferálnának. Nem? A történész a fejét csóválta. − Ez mind igaz − ismerte el. − Csakhogy a törvény azt támogatja, akinek van munkája. Egy vállalkozónak nagyon nehéz elbocsátania az alkalmazottait, és ezért senki nem akar munkahelyet teremteni. Minek? Azért, hogy aztán ne tudja csökkenteni az állományt, ha rosszul megy az üzlet? Ez persze kibillentette az egyensúlyából a munkaerőpiacot. És ennek maguk, fiatalok fizetik meg az árát Akiknek van állásuk, vagyis az idősek, azok csak akkor veszíthetik el, ha csődbe megy a cég. Akiknek csak alkalmi munkáik vannak, illetve nincs állásuk, vagyis a fiatalok, azok nem is tudnak munkát szerezni, mert a cégek attól félnek, hogy ha esetleg majd rosszul megy az üzlet, akkor sem tudnak megszabadulni tőlük. Mi következik ebből? A fiatalok csapdába esnek. A sor valóban elérte az oszlopot, sőt még annál is tovább ért. De amikor végre kinyitotta kapuit a munkaügyi központ, az emberek mozgásba lendültek, és pár perccel később Tomásnak is volt már sorszáma. Az övé volt a negyvenkettes. Ránézett az elektromos kijelzőre, és megállapította, hogy a négyes sorszámú ember van éppen soron. Várt húsz percet, és ismét a kijelzőre pillantott: a hatoson állt. Vagyis tízpercenként követték egymást az emberek. Az övé volt a negyvenkettes sorszám. Kiszámolta, hogy ha ebben az ütemben halad tovább a félfogadás, akkor ő nagyjából hat óra múlva kerül sorra. − Bazmeg! − kiáltott föl bosszúsan. − Még hat óra?! Követte hát mások példáját, akik szintén téptek már sorszámot, és úgy döntött, hogy sétál egyet a környéken. Elment egy bevásárlóközpontba, bevásárolt a szupermarketben, aztán 64

hazament a busszal, készített egy gyors ebédet − pulykasültet tükörtojással -, majd kettő körül elindult vissza a munkaügyi központba. Elgondolkodott rajta, hogy ilyen jegyárak mellett jobban jár, ha vesz magának egy bérletet, ha ennyit jár busszal. El is csüggedt. A központ kijelzőjén a harminckilences szám állt. Már csak hárman vannak előtte. A tízperces átlaggal számolva az még félórát jelent. Végignézett a helyiségen. A teremben minden hely foglalt volt, voltak ott nők gyerekekkel, fiatalok, néhány idősebb és sok külföldi, főleg afrikaiak. Benézett az ügyintézők ablakain is, és látta, hogy csak három dolgozó fogadja az embereket, és hogy minden eset különböző. Valakit öt perc alatt elintéznek, valakire húsz percet is rá kell szánniuk. − Micsoda? Nem kapok több munkanélküli-segélyt? − kérdezte egy felháborodott fiatalember az egyik ablaknál, és megemelt hangjával magára irányította az emberek figyelmét. − Ezt meg hogy érti? − Nem jelent meg az önkormányzatnál... − Mondtam már, hogy nem tudtam elmenni! Beteg voltam! − És hol van az orvosi igazolás? − Nem mentem el orvoshoz, már ezt is mondtam! Lázas voltam és otthon maradtam, ennyi. − De hát tudja, hogy kéthetente meg kell jelennie az önkormányzatnál. Olyan közel voltak az ablakok, hogy lehetetlen volt nem meghallani, miről beszélnek. Tomás igyekezett nem odafigyelni a beszélgetésre, ugyanis egy csöppet sem érdekelte sem a fiatalember élete, sem a láza, és inkább az előtte beszélgető két nő felé fordult. − Az én Manelem már régóta nem dolgozik − mondta az egyik. − Minek? Mióta bevezették a beilleszkedési segélyt, nem vesződik ilyesmivel. − De hát az a kétszáz eurót sem éri el, Ermelinda asszony! − Na és? Ott van az én százötvenem, és fejenként majdnem száz a három gyerek után. Ez együtt már hatszáz euró, nem igaz? Több mint a minimálbér! Amikor Manel a földön dolgozott, Rio Maiorban, keserves munkával keresett meg ötszáz eurót. Most így is többet kapunk. Hát minek menjen el dolgozni? Hülye lenne! − Valóban − ismerte el a barátnője; − Hatszáz eurót keresni úgy, hogy az ember nem csinál semmit, az nem rossz. 65

− És a fusimunkáinkból, amikről nem kell számlát adnunk, simán összejön az ezer euró. − Na de Ermelinda asszony, hát akkor ki dolgozik a földeken? Ermelinda asszony vállat vont. − Hát senki! − Fölnevetett. − Hacsak nem a hülyék, vagy a bevándorlók, akik semmire sem jogosultak... A barátnő fölsóhajtott. − Hát, az én Zezinhóm épp az ellentéte − mondta búskomoran. − Akárhogy is igyekszik, nem talál munkát szegénykém, és nagyon maga alatt van. Kilincselt már mindenhol, könyörgött, hogy adjanak neki munkát, már az sem érdekelné, ha olyat találna, aminek nincs presztízse, de semmi. Azt mondják, hogy öreg. Még ilyet! Még nincs negyvenéves, és amióta a bank elvette a lakását, ő meg a családja is velünk él. Most meg nem elvették az üzletemet? Hát, ilyen az életem! Tomás megrázta a fejét. Nem szép dolog kihallgatni mások beszélgetését, ezt tanította az anyja mindig, és most mégis éppen ezt teszi. Inkább a mellette ülő férfi újságja felé fordult. Népszerű sportlap volt, és úgy tűnt, a fő témája valami szerződés volt, amit az FC Portó kötött valakivel. A fényképen látta, hogy a szóban forgó játékos egy brazil hátvéd, akiért a csapat tizenhétmillió eurót fizetett. Tomás azt hitte, káprázik a szeme, és még egyszer elolvasta az összeget: tizenhétmillió euró egy hátvédért! De a szomszédja egy hirtelen mozdulattal véget vetett az olvasásának. Tomás ösztönösen felnézett, és látta, hogy a férfi dühösen néz rá az újságja mögül. Zavarta, hogy a szomszédja elolvassa előle az „ő" híreit.

66

XI. A kijelzőn végre megjelent a negyvenkettes szám. Tomás fölpattant, megkönnyebbült, hogy vége a várakozásnak, és a kettes ablakhoz ment, amelyik épp fölszabadult. Egy fáradt tekintetű nő ült mögötte, aki mosolytalan arccal bámult rá. − Azért jöttem, mert elvesztettem az állásomat, és amíg nem oldom meg a helyzetemet, munkanélkülisegélyre van szükségem. − Itt van magánál a munkanélküliségről szóló nyilatkozat? − Az micsoda? − Nem kapott egy papírt a volt főnökétől, hogy munkanélküli lett? A történész elővett egy összehajtogatott papírt a zsebéből, és odaadta a nőnek. − Erre gondol? − kérdezte. − Ezt adták az egyetemen. − Az egyetemen? Maga diák volt? − Nem, tanár. Elbocsátottak. A nő megnézte a papírt: valóban a szükséges nyilatkozat volt. Felsóhajtott, mintha így gyűjtene energiát ehhez az újabb esethez, majd a számítógép felé fordult, és bevitte az információs rendszerbe a dokumentumban szereplő adatokat. Elkérte még az ügyfél személyigazolványát, majd amikor végzett a gépeléssel, egy fiókból elővett egy köteg papírt, és odaadta Tomásnak. − Ezt olvassa el figyelmesen − tette hozzá olyan szárazon, mintha valami elkoptatott végszót mondana ki. − Ez az ellátottak kötelezettségeit tartalmazza, és benne van minden szabály, amit be kell tartani, hogy tovább kaphassa a munkanélküli-segélyt. − Gépiesen fölemelte két ujját, amit nyilvánvalóan napjában ezerszer is megtesz. − Két nagyon fontos kötelezettsége van. Az egyik, hogy kéthetente meg kell jelennie a lakhelye szerinti önkormányzatnál. Ha ezt nem teszi meg, elesik a munkanélküli-segélytől. A másik pedig az, hogy munkát kell keresnie. Hetente legalább egy munkahelyet föl kell keresnie, és bizonyítania is kell, hogy ezt megtette. Tomás döbbenten nézett rá. − Bizonyítanom kell, hogy próbálok elhelyezkedni valahol? − kérdezte 67

megrökönyödve. − Azt meg hogy a fenébe kell csinálni? − Legyen nyoma annak, hogy álláskeresés céljából fölvette a kapcsolatot a céggel − felelte a nő szemrebbenés nélkül, mint aki egy refrént ismételget. − Ha például ajánlott levélben küldi el az önéletrajzát, tartsa meg az ajánlott küldemény szelvényét. Ha személyesen látogat el a munkahelyre, kérjen róla igazolást, hogy ott járt. − Fölemelte a mutatóujját, hogy még nagyobb hangsúlyt adjon a leglényegesebb résznek. − Ha nem tudja igazolni, hogy állást keres, elveszíti a jogosultságát a munkanélküli-segélyre, érti? A történész mindent értett, de vegyes érzelmekkel távozott az ablaktól: a munkanélküliség a jelek szerint mégis némi munkával jár. Ráadásul a kéthetente való megjelenés az önkormányzatnál szerinte inkább a feltételes szabadlábra helyezett elítéltek kötelessége szokott lenni. De hát mit tehetett? Amikor kilépett az ajtón az utcára, csaknem beleütközött egy másik emberbe, aki szintén éppen elhagyta a központot. Ránézett és felismerte a szakállas fiatalembert, akivel reggel beszélgetett sorban állás közben. − Az igazolás nem nagy ügy − magyarázta a fiú, amikor a még mindig kábult Tomás az álláskeresés bürokráciájáról kérdezte. − Menjen fel a Sapo Emprego oldalára a neten, és az ott regisztrált cégeknek küldje el az önéletrajzát e-mai7ben. A számítógép igazolja, hogy elküldte az e-mailt. Csak őrizze meg. − És aztán? − Aztán a cégek felkeresik, természetesen. Tomás, aki az előbb még nehézségek hegyeit látta maga előtt tornyosulni, hirtelen elcsodálkozott, hogy ilyen egyszerű az egész. − És ez működik? A fiatalember elnevette magát. − Naná, hogy működik! − kiáltotta. − Időnként válaszol egyik-másik cég. Azt akarják, hogy menjen be interjúra, vagy tegyen alkalmassági vizsgát, vagy akár azt, hogy már másnap álljon munkába. Van olyan hely, ahol lasszóval fogják be az embereket. A történészt zavarba ejtette az információ. Biztosan félreértett valamit − gondolta. − De hát, ha a cégek alkalmazni akarják, az nagyszerű! − szólalt meg végül. A hüvelykujjával a munkaügyi központra bökött. − Mit keres akkor 68

itt? A fiú elhúzta a száját. − Mindig azt válaszolom nekik, hogy már találtam állást, és nem megyek el hozzájuk. − Tessék? − Nézze, engem ezek a munkák nem érdekelnek − magyarázta kissé türelmetlenül. − Mindenhol recepcióst keresnek vagy textilmunkást, aki egész nap a gyárban kuksol, vagy ingatlanügynököt, aki házról házra jár, esetleg kamionsofőrt, aki Lengyelországba szállít árut, meg. . tudom is én! − Gúnyos képet vágott. − Nem azért végeztem jogot, hogy kamiont vezessek vagy egész nap egy gyárban penészedjek, nem? Még csak ez hiányzik! Épp elég volt az a kaland az unokatestvérem műhelyében! Tomásnak leesett az álla. Két másodpercig némán tátogott, míg végre szavakba nem öntötte a legegyszerűbb kérdést. − Az is munka! Ezekben az időkben bármi megteszi, nem gondolja? mondta megbotránkozva. − Olyan munkahiány van, hogy ezek egészen jó ajánlatok! A fiú a fejét csóválta. − Milyen világban él maga? − kérdezte ismét gúnyos hangnemben. − Annyi külföldi bevándorló van itt, akik elvégezhetik ezeket a munkákat. − Nagyra nyitotta a szemeit, hogy kihangsúlyozza a fő gondolatot. − Olyan munka viszont nincs, amilyet én akarok, olyan fizetéssel, amit elfogadok! Tomás megtorpant a járdán, és arcára fagyott a megrökönyödés. − De hát nem gondolkodhat így... A beszélgetőtársa türelmetlenül legyintett. − Ne jöjjön nekem ezzel a szöveggel, tisztára, mint az anyám! -mondta. − Engem ez nem érdekel. Tudja, mi érdekel? Az unokatestvérem, aki az utolsó két hónapot még mindig nem fizette ki nekem! Engem inkább ez érdekel! − Csettintett a nyelvével. − Oda kell mennem, hogy beszéljek vele. − Hogyhogy, hát nem Coimbrában van az a műhely? − De igen. De úgy le vagyok égve, mint a Reichstag, és állandóan halogatom az utazást. Talán ha megkapom a következő segélyt. . − Én holnap véletlenül épp Coimbrába megyek − szakította félbe Tomás. 69

− Szívesen elviszem, ha gondolja. Legalább lesz egy útitársam, úgy szórakoztatóbb az út. A fiatalember már azon volt, hogy elmenjen, de most megtorpant és a történészre nézett. − Tényleg? Király! Telefonszámot cseréltek. A fiút Alexandrénak hívták. Megbeszélték, hogy a Campo Pequenón találkoznak másnap. Miután elköszöntek egymástól, Tomás elindult a buszmegálló felé, és közben azon tűnődött, hogy mi minden történt azóta, hogy eljött a munkaügyi központba. Hihetetlennek tűnt számára, hogy testközelből nézve milyen ellentmondásos, összetett és váratlan helyzeteken megy keresztül egy munkanélküli. Így bandukolt, a gondolataiba merülve, szinte gépiesen rakosgatva a lábait, így utazott a buszon is, majd szállt le róla és indult az otthona felé, mint egy automata. Valaki hirtelen megállította. Szinte felriadt a gondolataiból, és rémülten nézett oldalra. Egy kapucnis férfi fogta meg a karját, de a csuklya miatt nem látta az arcát. − Na, mi az? Már nem is üdvözlöd a barátaidat? Amikor Tomás magához tért a döbbenetből, a sötét arcra meredt, és amikor hozzászokott a szeme a homályhoz, hirtelen felismerte. − Filipe! − kiáltott fel. − Mit keresel te itt? Filipe Madureira volt az, a régi cimborája, még a Castelo Brancó-i gimnáziumi évekből. A barátja kissé elmosolyodott, aztán körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, hogy senki sem látja őket, majd amikor megnyugodott, Tomás füléhez hajolt. − Segítségre van szükségem − suttogta. − Veszélyben vagyok.

70

XII. A gyertyák reszkető lángja kísérteties árnyakat vetített a falra, amelyek folyton változtatták az alakjukat: mintha képlékeny óriások táncolnának a templom érdes falain. A gyertyák pentagramma alakzatban voltak elhelyezve a földön úgy, hogy a csillag két ága fölfelé, egy pedig lefelé mutatott. Imbolygó kígyókként szálltak fölfelé a füstszálak, majd a mennyezet felé félúton egymásba fonódva emelkedtek tovább: apró vulkánoknak tűntek, amelyek haragot lehelnek a világba. A fekete tunikás, csuklyás alakok némán elhelyezkedtek a gyertyákból kialakított pentagramma körül, és mindannyian a pulpitus felé fordultak, ahol egy skarlátvörös tunikás alak állt, nekik háttal. Mögöttük egy fehér tunikás alak várakozott, elkülönülve a többiektől. A férfi a pulpituson lassan megfordult, és a híveire nézett. − A nagy Sátán nevében elfoglaljuk a Pokol urának ezt az oltárát -szavalta a skarlát alak a pulpituson, miközben fölemelte a karjait és körkörös mozdulatot tett velük. − Áldott legyen a mi urunk! − örömet hoz nekünk! − felelte a gyülekezet kórusban. − Áldott legyen a Sátán úr! A skarlát alak, aki nyilván a vezetőjük volt és ő vezényelte a ceremóniát, visszavette a szót. − A mi pokoli urunk megáld minket a segítségével. − Ő a Föld mestere − felelte a gyülekezet. − Dicsőség a Sátánnak! − A Föld a tiéd, Lucifer úr − mondta a ceremóniamester. − Segíts meg az ellenségeimmel szemben, mert a szolgád vagyok! Védj meg azoktól, akik üldöznek engem! − Ments meg minket azoktól, akik gyűlölnek minket! − hangzott a válasz. − Védd meg azokat, akik imádnak téged! A ceremónia ütemes felelgetéssel folytatódott. A skarlátruhás alak egy rituális verset kántált, a gyülekezet pedig hasonló verssel válaszolt. − Jöjj el hozzánk, Arimán úr, és adj nekünk új életet! − Mi vagyunk a néped és a szolgáid. − Add nekünk a hatalmadat, hogy a dicsőségedre váljon, Sátán urunk! − Hogy legyőzhessük az ellenségeidet. 71

− Hallgass meg minket, Belzebub urunk! Hallgass meg minket, nagy Lucifer! − Halld meg a hangunkat! − A Pokol ura legyen veletek! − És a te lelkeddel. A ceremóniamester ismét széttárta a karját, mintha a keblére ölelné azt, akiért imádkozik. − Minden hatalom és dicsőség a tiéd, Sátánunk, nagy Lucifer, áldott Belzebub, örök Arimán! − Áldjuk és dicsőitjük a Föld és a Pokol urát. A skarlátruhás alak meghajolt, a gyülekezet pedig követte példáját. A főimádság végeztével a ceremóniamester végigpásztázta a tekintetével a gyülekezetet. − Testvéreim, közeleg a nagy csata órája − mondta hivatalos hangon. − Az ellenségeink felsorakoztak ellenünk, és ebben a döntő pillanatban nem mutatkozhatunk gyengének. − Fölemelte a kezeit, és ökölbe zárta őket a mellkasa előtt. − Együtt győzni fogunk. Külön elveszünk. Ne legyen bennünk kímélet és könyörület, amikor támadunk. A miénk lesz a győzelem! − Dicsőség neked, Sátán úr! A templomban hirtelen csönd lett. Mágus kinyújtotta a bal karját, és a mutatóujját a fehér tunikás alakra emelte, aki a templom végében várt elkülönülve. − Decarabia, elérkezett az idő. A fehér tunikás alak végighaladt a fekete tunikások tengerén, majd megállt az oltár előtt. − Itt vagyok, nagy Mágus. Mágus az alkalomhoz illő lassú, kellően ünnepélyes mozdulatokkal lejött a pulpitusról és az új hívő felé fordult. − Ki vagy te? − Decarabia vagyok, a csillag démona a mágikus pentákulumban, aki a te parancsodra emberi alakot ölt. − Méltó leszel a démoni nevedhez, Decarabia? − Igen, nagy Mágus. 72

Mágus szikrázó barna szemei odahajoltak Decarabia kék szemeihez, mintha azt fürkésznék, ami mögöttük rejlik. A mester hosszasan vizsgálgatta új követőjét, mielőtt föltette a következő kérdést. − Kész vagy-e, Decarabia, a parancsomra... − Szünetet tartott, hogy nyomatékot adjon a kérdésének. − ...ölni? A fehér tunikás alak nem tétovázott. − Igen, nagy Mágus. A Pokol urának keze leszek, Arimán ökle, Lucifer nyila. A ceremóniamester megölelte a tanítványát, annak jeléül, hogy befogadta, a gyülekezet pedig hangos üdvrivalgással felelt, majd kórusban elénekelte a „dicsőség neked, Sátán urunk"-at. Ezt követően Mágus a fejével az egyik első sorban álló alakra bökött. A csuklyás alak kilépett a sorból, és leeresztette fekete tunikáját, fölfedve meztelen testét. Egy nő volt az. Föllépett az oltárra, és érzéki mozdulatokkal a hátára feküdt, szétterpesztett lábakkal. Miután a nő rituális pózba helyezkedett, Mágus a tanítvány felé fordult, akit a gyülekezet tagjává avatott. − Tedd magadévá, Decarabia − utasította. − Lépj be általa a Cultus Sathanas testvériségébe. Nem kellett megismételnie a parancsot. Decarabia is ledobta a tunikáját, és szintén meztelenül fölment az oltárra, és ráfeküdt a nőre, aki felkínálkozott neki.

73

XIII. A kezdeti megdöbbenést sokk követte. Filipe úgy nézett ki, mint egy koldus. Piszkos és fésületlen volt a haja, borotválatlan az arca, sötét és mély karikák keretezték beesett szemeit, de a leginkább zavarba ejtő az volt, hogy bűzlött a vizelet- és izzadságszagtól. − Mi történt veled? A gimnáziumi jó barát tekintete idegesen villant, ami némileg ellentmondott külsejének. − Segítségre van szükségem... Tomás figyelme a barátja ruhájára irányult: úgy festett, mintha már legalább egy hónapja ezt viselné. Volt nála még egy rongyos, szennyfoltos hátizsák. − Azt látom − felelte. − Csak azt ne mondd, hogy te is elvesztetted az állásodat! Filipe menet közben a barátja házának ajtaja felé biccentett, amely már csak néhány méterre volt tőlük. − Bemehetek? Ez nem volt kérdés. Tomás a lakásban barátja elé tette az ebéd maradékát, sőt még két tükörtojást is sütött hozzá. Vacsora után betuszkolta a fürdőszobába, azzal az utasítással, hogy ha kijön, „illatosabb legyen, mint egy úri hölgy". Miközben Filipe zuhanyozott − minden bizonnyal hosszú idő óta most először -, Tomás bedobta a mocskos ruháit a szennyestartóba, és keresett helyettük tiszta ruhát. Aztán belenézett a hátizsákba, hátha talál még benne mosnivalót. A zsák valóban büdös holmival volt megtömve, Tomás ezeket is bedobta a szennyeskosárba. A bejárónője, akit egyébként kénytelen lesz elbocsátani a munkanélkülisége miatt, csütörtökönként szokott jönni. Ezen a héten előreláthatólag sok pluszmunkája lesz.

74

− Ez meg miféle rejtvény lehet? Felcsillant a szeme, amikor megpillantotta a feladványt régi jó barátja, Filipe Madureira kézírásával. Hiszen pont vele szerette meg a titkosírással készített rejtvényeket és a rejtjelfejtés művészetét, sok-sok évvel ezelőtt, amikor még a Castelo Brancó-i gimnáziumba jártak. Kamaszok voltak és kreatívak, a hosszú nyári szüneteket pedig a saját maguk által kitalált játékkal töltötték. Egyikük elrejtett valahova egy könyvet vagy más „kincset", és egy feladványban adta meg a hozzá vezető utat. A feladatot mindig ezekkel a szavakkal adták át egymásnak „küldetésed van, katona". Erre a másik játékos mindig így felelt: „igenis, kapitányom". És tisztelgett, mielőtt elindult volna a kincskeresésre. Tomás mosolyogva idézte fel a régi szép idők emlékeit. Ha nem csalt az emlékezete, majdnem mindig ő nyert. Ám a múlt emlékei hirtelen szertefoszlottak, mint egy porfelhő, amit egy heves fuvallat szétfújt: nem ez a megfelelő pillanat az ifjúkori élmények felidézésére. Nem akart tovább turkálni a barátja titkai közt, letette hát a borítékot a földre, és visszanyúlt a hátizsákba. Valami kemény és hideg tárgyba ütközött a keze. Hiába tapogatta, nem ismerte föl. Megfogta és kivette, de azonmód el is kerekedett a szeme a döbbenettől, sőt a rémülettől, amikor megpillantotta, mit tart a kezében. Egy pisztolyt. Amikor kinyílt a fürdőszoba ajtaja és Filipe előlépett a sűrű gőzfelhőből, törülközőbe csavarva, a borotválkozástól és a fésülködéstől látványosan megfiatalodva, Tomás odaadta neki a tiszta ruhákat és megmutatta a vendégszobát. A barátja újabb tíz percre eltűnt, de amikor visszajött, egész más ember volt. Csak a karikák maradtak meg a szeme alatt, de mindketten tudták, hogy ezt a problémát csak egy kiadós alvás oldhatja meg. − Ah, úgy érzem magam, mintha kicseréltek volna! − kiáltott fel Filipe 75

elégedetten. − Olaszország óta nem fürödtem. − Az orrához emelte a kezét, és mély lélegzetet vett. − Cáromba, milyen illatos lettem! Tomás a nappaliba kísérte a vendégét, és leültek a kanapéra. A barátja hátizsákja a padlón hevert, leeresztve, mint egy lufi, de Tomás lehajolt, és odahúzta a lábuk elé. Elővette belőle a borítékot a titkosírással, és átadta Filipének. − Ez a tiéd − mondta. − Kell, vagy ki lehet dobni? A barátja úgy ragadta el tőle a borítékot, mint valami törékeny kristályt. Ez nagyon fontos! − kiáltotta. − Nem veszíthetem el ezeket a dokumentumokat! Tomás furcsállotta a heves megnyilvánulást és a rejtvényt tartalmazó boríték ily mértékű értékelését, de nem kérdezett semmit. Ha Filipe nem ad rá magyarázatot, nyilván megvan rá az oka. Mi jogon avatkozna bele a dolgába? Aztán ismét belenyúlt a hátizsákba, és amikor megtalálta a pisztolyt, óvatosan előhúzta, mint valami finom, törékeny tárgyat. − Ez meg micsoda? Filipe arcán kényszeredett mosoly jelent meg, talán még zavarba is jött. − Játékszer. − Már megbocsáss, de ez nem elfogadható válasz. − Újra felmutatta a tárgyat és újra föltette a kérdést. − Mi ez? A vendég felsóhajtott, mint aki elismeri, hogy legyőzték. − önvédelmi fegyver. − Újabban pisztollyal járkálsz? Filipe kinyújtotta a kezét, és elvette a pisztolyt. − Igazából nem is pisztoly − mondta, és megmutatta a barátjának, hogy jobban lássa. − Láttad, milyen a kiképzése? Tomás valójában már látta, de azért most jobban szemügyre vette. Úgy nézett ki, mint egy pisztoly, de mégsem tűnt igazi, hagyományos pisztolynak Volt agya, de a csöve nem kerek lyukban, hanem függőleges résben végződött, és egy sárga sávban az állt, hogy X-26. Egyszóval olyan volt, mint valami futurista fegyver egy olyasfajta sci-fiből, mint a Szárnyas fejvadász vagy Az emlékmás. 76

− Aha, tényleg − mondta végül. − Elég furcsa. Filipe a függőleges résre tette az ujját. − Látod ezt? − kérdezte. − Ez egy elektromos ív két elektróda között. A házigazda tekintete kérdőre váltott. − Elektromos fegyver? A vendég bólintott. − Taser − mondta. − Elektrosokkal működik. A sokkolópisztoly elektromos kisüléssel avatkozik be az izomműködésbe. Akit eltalál egy taser, az lemerevedik és egy időre mozgásképtelenné válik, de nem hal meg. Nem halálos fegyver. Tomás le sem vette a szemét a sokkolóról, miközben egyre bólogatott. Egy hete Athénban maga is megtapasztalta a működését. A görög rendőrök kezében látott ilyet, de csak kutyafuttában. Ezért nem ismerte fel a barátjánál. − Szóval ez egy taser, hm? − kérdezte szónokiasan, mint aki nem vár választ. − Nos, túlságosan is jól ismerem a hatását. Valóban elég hatékony. − Az, ugye? − Megsimogatta a sokkolópisztolyt. − Ez az X-26-os mostanában a legjobb barátom. Tomás kérdőn nézett a barátjára. − Áruld már el nekem, hogy minek kell neked ilyen önvédelmi fegyver? Filipe kihúzta magát, és az övébe csúsztatta az elektromos fegyvert, mint valami gengszter. − Mondtam már, hogy veszélyben vagyok − emlékeztette Tomást. Ezzel kezdte a mondandóját, amikor összetalálkoztak az utcán. − Vagy szerinted önszántamból érkeztem ilyen méltatlan állapotban? − Megrázta a fejét. − Nem, nem önszántamból. Az az igazság, drága barátom, hogy menekülök. − Ismét a kezébe vette a sokkolót. − És ez az X-26-os megvéd engem. Az X26-os... és persze te. A beszélgetés fontos ponthoz érkezett. Tomás számára egyértelmű volt, hogy az utóbbi egy óra történései, a váratlan felbukkanástól a sokkoló előkerüléséig, mind-mind az említett meneküléssel állnak kapcsolatban. − Mi elől menekülsz? − tudakolta. − Ki elől menekülsz? A vendég elhallgatott, tekintete a félig leeresztett szemhéja alól a végtelenbe meredt, mintha azt mérlegelné, hogy mennyit mondhat el. 77

− Attól tartok, nem mondhatok el neked semmit − bökte ki végül. − Ne haragudj, de jobb így neked. Tomás tekintete a taser és a barátja között ingázott, és nem tudta eldönteni, hogy elfogadja-e a válaszát. Az az igazság, hogy már úgyis bevonta őt a bajába, bármi legyen is az. Köteles neki segíteni, de ahhoz nincs joga, hogy megtudja, miért? Ez nem tűnt igazságosnak. Másrészt viszont meg volt győződve róla, hogy bíznia kell a barátjában. Ha ő úgy gondolja, hogy jobb, ha nem avatja be semmibe, miért ne fogadhatná el a döntését? − Rendben − egyezett bele végül. − De van itt egy kis probléma, amit meg kell oldani. − Igen? −Holnap Coimbrába kell mennem, hogy meglátogassam az anyámat − mondta. − Alzheimer-kórban szenved, amióta... nos, tudod, azóta, hogy utoljára találkoztunk, Ausztráliában, emlékszel? Azóta egy otthonban él, és még nem láttam, mióta megjöttem Görögországból. Ráadásul fel is hívtak az otthonból, hogy beszélni akarnak velem. Nekem se jön jól ez az utazás. Amióta elvesztettem az állásomat, el vagyok foglalva a... A vendég eltátotta a száját a hír hallatán. − Kirúgtak? Tomás tehetetlenül tárta szét a karját. − Tudod, hogy van: a válság... Az egyetemnek csökkentenie kellett az oktatói állományt, és... hát, most állást keresek. − Ah! És most? − És most el kell mennem az anyámhoz. − Tétovázott. Egy gondolat formálódott benne. − De figyelj, mi lenne, ha velem jönnél? Reggel megyünk, és délután jövünk vissza. Legalább egy kicsit kikapcsolódhatnál. Két óra oda, két óra vissza. Egy másik fickót is elviszek, akivel tegnap ismerkedtem meg a munkaügyi központban. Csatlakozhatnál hozzánk Filipe azonnal beleegyezett. − Számíthatsz rám − mondta. − Sokkal szívesebben sétálok Coimbra utcáin, mint hogy bezárkózzak ide, a négy fal közé. A házigazda hirtelen talpra ugrott. 78

− Akkor ezt megbeszéltük! − kiáltotta, lezárva az ügyet. − Holnap reggel nyolckor indulunk, jó? Kiment a nappaliból az előszobába, onnan pedig a dolgozószobájába, ahol még dolga volt: elsősorban az otthonnal kapcsolatos iratokkal. − Toi A barátja hangja megállította. Sarkon fordult és bekukucskált a nappali ajtaján. − Mi az? Filipe gyengéden elmosolyodott. − Köszönöm. − Nincs mit megköszönnöd. A vendég keze lecsúszott a taserre, amely ott lapult a nadrágszíjába dugva. −Úgy érzem, magyarázattal tartozom, amiért ilyen helyzetbe hozlak − mondta. − Megérdemled. − Á, dehogy! Ne foglalkozz ezzel. − De, tényleg − erősködött Filipe. − Nem árulhatok el részleteket, az csak súlyosbítaná a dolgokat, de fontos tudnod, hogy a jelenlétem rád nézve is veszélyt jelenthet. Tomás az előzmények után már nemigen lepődött meg ezen a kijelentésen, de azért kellemetlenül érte. Egy darabig meg sem bírt szólalni, csak nézte a barátját. Igyekezett olvasni a szemében, hogy kitalálja, mit jelenthet, amit az imént mondott. − Milyen veszélyről beszélsz? A vendég mély lélegzetet vett. Szemmel láthatólag viaskodott önmagával. Vagy nem mond semmit, és minden marad a régiben, vagy mond valamit, amivel azonban azt kockáztatja, hogy elveszíti a barátjánál lelt menedéket. Végül úgy döntött, hogy fellebbenti az igazság fátylát. − A nyomomban vannak.

79

XIV. A töltőtoll simán siklott a dokumentumon, fekete színű aláírást hagyva maga mögött, amikor valaki bekopogott az ajtón. A férfi az íróasztal mögött nem vett tudomást a kopogásról, és folytatta a papírok aláírását: rengeteg irat tornyosult előtte, és a napnak ezt a részét mindig a papírmunkának szentelte. A kopogtatás azonban megismétlődött, és ha halkan is, de egyértelműen jelezte, hogy valaki bebocsátást kér. A férfi az íróasztal mögött fölemelte a tollát és bosszúsan felsóhajtott, amiért félbeszakították. − Mi az? − morogta az ajtó felé fordulva, és hangján átsütött a bosszúság. − Mi van? Kinyílt az ajtó és szinte félve lesett be rajta egy nyakkendős férfi. − Hatalmas Mágus, bocsásson meg, amiért megzavarom − szólalt meg alázatos hangon, és alig mert ránézni a főnökére. − Nagyon elfoglalt? − Hát persze hogy nagyon elfoglalt vagyok! − vetette oda Mágus haragosan. − Mit képzelsz, Balam? Szigorúan meghagytam, hogy senki ne zavarjon? Hogy merészelsz idetolakodni? Remélem, jó okod van rá. A jövevény összehúzta magát félelmében. Remegett a keze, és rémült kifejezés jelent meg az arcán. Olyan volt, mint egy szűkölő vadállat. − Az a helyzet, hogy kaptunk egy sürgős hívást − dadogta. − Szigorúan bizalmas, és kizárólag önnek szól. Mágus sötét tekintete megszelídült a hír hallatán. Hátradőlt a székén és végigsimította az arcát. Megnyugodott. − Ki az? − Az Alfa-csoport, hatalmas Mágus − felelte a beosztott sietve, de most már szintén megnyugodva. − Kapcsoljam? − Kapcsolja. A válasz inkább csak morgásnak hallatszott, de a beosztott azonnal megértette. Meghajolt, becsukta az ajtót, és egy pillanatra néma csönd telepedett az irodára. Aztán megszólalt a telefon. − Decarabia, te vagy? 80

− Igen, nagy Mágus. A hang a vonal túlsó végén messziről jött, mégis olyan erősen szólt, mintha a beszélgető felek egy helyiségben tartózkodnának. Hihetetlen, milyen jó minőségűek a telefonvonalak manapság. − Megtaláltad a portugált? − Igen, nagy Mágus. Mágus elégedetten hümmögött. Ez a Decarabia igen jó választás volt. Olyan képességei voltak, amelyek korábban hiányoztak a csapatból. A két francia kihallgatása és kivégzése Nizzában olyan nehézkesen sikerült, hogy muszáj volt újítani. Decarabiával és az ő szakértelmével ezentúl minden másképp lesz. − Hol van? − Lisszabonban, nagy Mágus. − Á, szóval hazament! − kiáltott fel a szervezet főnöke. − Megvan a pontos hely? − Még nincs, nagy Mágus. Most látom a repülőjegyek nyilvántartási rendszerében, hogy vett egy jegyet álnéven Portugáliába. Ez a kijelentés megdöbbenést váltott ki a vonal túlsó végén. − Repülőjegyet vett? De hát hogyan? Nem tiltottuk le a hozzáférését a bankszámlájához? − Biztosan az utolsó felvett pénzéből vette. A lényeg az, hogy megnéztem a lisszaboni repülőtér biztonsági felvételeit, és meggyőződtem róla, hogy valóban leszállta célországban. Hamarosan kiderítem a tartózkodási helyét. Mágus megnyugodott. − Nagyszerű! − mondta elismerően. Lenyűgözte az új szerzemény hatékonysága. Még csak huszonnégy órája adta át neki az ügyet, és máris kézzelfogható eredményeket kapott. − Úgy tűnik, jó nyomon jársz. Segíthetek valamiben? − Alapvető fontosságú a gyorsaság − felelte a hang. − Engedélyt kérek, hogy azonnal Lisszabonba induljak. Ha megtalálom, nem akarok neki időt hagyni a cselekvésre. − Természetesen − mondta a főnök. − Cselekedj, amint tudsz, és használj a keretből annyit, amennyit kell, értetted? A lényeg az, hogy elkapjuk azt a 81

férget! − Igen, nagy Mágus. Elhallgattak, és egy darabig csak a vonal halk zúgása hallatszott. − Decarabia... − Igen, nagy Mágus? − Ha mindent kiszedtél belőle, amit kell, kínozd meg alaposan, jó? Hadd szenvedjen. − Igen, nagy Mágus. Mágus a nyelvével kipiszkált a fogai közül egy darabka húst, ami az ebédből ragadt ott, és igyekezetében váratlanul felszisszent. − Jó lassan végezz vele.

82

XV. Egészen kihaltnak tűnt az út. Csak egy kamion hátulját lehetett látni, azt is jó messziről, szemből pedig két autó közeledett. Tomás elhatározása, hogy csak akkor ül újra autóba, ha már lesz állása, csak a városi közlekedésre vonatkozott. így tehát ütött-kopott kék Volkswagenje kormányát szorongatta. Az öreg járgányt vastag porréteg borította, sőt itt-ott sáros volt: utoljára akkor mosta le, amikor levizsgáztatta, és a következő vizsgáig nem is tervezte, hogy újra lemossa. − Ahányszor csak hazajövök Portugáliába − szólalt meg Filipe az aszfaltot bámulva -, mindig meglepődöm, micsoda új utak épültek mindenütt. − Hihetetlen, mi? − csatlakozott Tomás. − 1990-ben még az ország két legfontosabb városát sem kötötte össze autópálya. Lisszabon és Portó között most már két autópálya is van, sőt a válság kirobbanása után vágtak bele a harmadikba. − Egy harmadik is épül? A történész felkacagott. − Na, mit szólsz? A barátja rosszallóan csóválta a fejét. − Egy autópálya alapvető fontosságú − mondta. − Na de három? Ez már pénzszórás. Tomás vállat vont, és nem vette le a szemét az útról. − EU-s pénzből van − mondta. − Ha az EU fizeti, miért ne? A Volkswagen utastere elcsöndesedett, csak a motor zúgása hallatszott, mégpedig hátulról, amihez Filipe nem volt hozzászokva. Ennek a modellnek ez volt a gyenge pontja. − És így jutott kátyúba Portugália... Mindezt alig hallhatóan suttogta, csupán a kátyúba szót mondta hangosan. A sofőr, aki főleg az utat figyelte, meglepetésében össze is rezzent. − Kátyú? − kérdezte riadtan, és sietve méregette az utat, hogy megtalálja a veszélyt. − Hol? − Az országban − magyarázta Filipe nevetve. − Csak hangosan gondolkodtam, és azt mondtam, hogy ezek miatt az ész nélkül épített 83

autópályák miatt került az ország abba a slamasztikába, amelyben most van. Tomás nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében. − Ja, jó! Már azt hittem, gödröt látsz valahol... − Kissé ellazult, és egy pillanatra levette a szemét az útról. − Tudod, a kormányzás egy merő káosz. Filipe az ablakra mutatott. − Hát igen. Tudod, még a munkanélküliséged is ennek a rengeteg autópályának köszönhető. A hátsó ülésen az a fiatalember utazott, akivel Tomás a munkaügyi központban ismerkedett meg. Alexandre egész eddig csöndben hallgatta a beszélgetést, de most nem bírta tovább: fészkelődni kezdett, majd megszólalt. − Már elnézést, de ennek semmi értelme! − közölte. − Mi köze van az autópályáknak a munkanélküliséghez? Tudtommal az autópálya-építés inkább sokaknak munkát ad, nem? Filipe hátrafordította a fejét. − Illúzió − mondta. − Ez csak illúzió. − Hát hogy mondhat ilyet? Ez az autópálya, amin most haladunk, hogy lehetne már illúzió? − Nézze, a fennálló munkanélküliség különböző válságok eredménye, amelyek egy időben léptek fel − felelte Filipe, és fölemelte három ujját. − Mondjuk, hogy a kiinduló válsághelyzet a termelés erőteljes eltolódása nyugatról keletre, a fejlődő országok felé. Ehhez kapcsolódott aztán a pénzügyi válság, az euróválság és a periferikus országok adósságválsága, köztük Portugáliáé. Ezek különálló dolgok, de tény, hogy a pénzpiaci válság hozta napvilágra a többit. A nyugati világ, az euró és a portugál gazdaság válsága már létezett, csak nem vettük észre, amíg ki nem robbant a pénzpiac válsága. A hátsó ülésen utazó fiatalember kétkedve nézett rá. − Na és? − kérdezte kissé nyeglén. − Mi köze van mindehhez az autópályáknak? Egy csomó embernek munkát adtak, nem? Ezt nem is lehet megkérdőjelezni! − Nyugodjon meg − nevette el magát Filipe útitársa türelmetlenségén. − Meg kell értenie, hogy a pénzügyi és az euróválság nagy hévvel jött és az egész világot elérte, de vannak olyan országok, amelyeket a többinél sokkal 84

érzékenyebben érintett, mert már eleve válságban voltak, belső okokból, még ha nem is vették észre. − Most rólunk beszél? − Rólunk és Görögországról, például, de nem csak. Írországnak, Spanyolországnak és Olaszországnak szintén olyan gondjaik vannak, amelyek eddig csak lappangtak. Egy ideig Budapesten is éltem, és azt tapasztaltam, hogy Magyarországon is ugyanez a helyzet. Ez a magyarázata annak, hogy ezeket az országokat sokkal jobban megrázta a pénzpiac és az euró válsága, mint a többit. Alexandre nem adta fel: tovább mutogatott az autópályára. − Arra céloz, hogy a mi válságunkat az autópálya-hálózat idézte elő? Ez baromság! − A periferikus gazdaságok válságának több oka is van, különböző külső és belső okok A belsőkről igenis mi tehetünk, és ezek azzal állnak Összefüggésben, hogy csökkent a termékeink versenyképessége a nemzetközi piacon, meg azzal, hogy ennek leplezésére kölcsönökhöz folyamodtunk, továbbá, hogy egyre kevésbé fenntartható a szociális állam, valamint aránytalanul sok támogatás áramlik a kereskedelmi forgalomba nem kerülő áruk szektorába, a non-tradable szektorba. −Mit jelent ez a „kereskedelmi forgalomba nem kerülő áruk szektora"? Most Filipe mutatott az utakra. − Például az autópályák − felelte. − El tudjuk adni külföldön az autópályáinkat? Nem tudjuk eladni. Ez egy olyan jószág, amit nem lehet eladni. A cipőt például el lehet adni külföldön. Vagy a ruhát, a bort és az olívaolajat. Ezek külföldi kereskedelmi forgalomba hozható áruk. Csakhogy Portugáliában és a többi hasonló helyzetben lévő országban az egymást követő kormányokat olyan nagyszerű felvilágosult elmék vezették, amelyek jobbnak látták a pénzünket a kereskedelmi forgalomba nem kerülő termékekbe fektetni, vagyis olyan dolgokba, amiket nem lehet exportálni. így aztán autópályákat, hidakat, repülőtereket, stadionokat, körtereket, alagutakat meg tudom is én még miket építettünk orrba-szájba! Most már érti, miként képezik az autópályák a probléma jelentős részét? − Tudtommal az építkezések sok embernek adnak munkát! − De nem exportálhatóak, igaz? És ami ennél is rosszabb, az állam soksok hosszú éven át kezeskedik ezekért a befektetésekért. Ha akarnánk, se 85

tudnánk leállítani a befektetéseket ebbe a szektorba. Alexandre zavartan rázta a fejét. − Nem értem − ismerte be. − Ha úgy gondoljuk, hogy ezek a befektetések károsak és le akarjuk állítani őket, egyszerűen leállítjuk, és kész. Mért ne tehetnénk meg? − Egy úgynevezett PPP nevű dolog miatt. Hallott már róla? − Public-private partnership. A köz- és magánszféra együttműködése − szólalt meg Tomás. Noha az útra összpontosított, azért érdeklődő figyelemmel kísérte a beszélgetést. − Ezt mindenki tudja. − Tényleg? Valóban mindenki tudná, mi az a PPP? − kérdezte Filipe szkeptikusan. − Kétlem. Ha tudnák, tömegével árasztanák el az utcákat, és azonnal megdöntenék azt a kormányt, amelyik bejelent egy újabbat. − Miért? − csodálkozott a fiú a hátsó ülésen. − Mi olyan érdekes ebben a PPP-ben? Nem pont arról van szó, hogy úgy építkezünk, hogy egy fillért sem kell a közpénzekből költeni? Filipe és Tomás egyszerre nevettek fel. − Ezt mondják! − kiáltotta a történész. − Maga tényleg elhitte ezt a szégyentelen hazugságot? Alexandre zavarba jött a két férfi reakciójától. − Ügy értem. . szóval. . igen, ezt mondják. Hogy nem az adófizetők pénzét költik. Vagy mégis? − Ó, szent együgyűség! − kiáltott fel szónokiasan Filipe. Ismét hátrafordult. − Elmagyarázom én magának, mi az a PPP. − Rövid szünetet tartott, mintha azt fontolgatná, hogyan tudná a legjobban szemléltetni. − Miután minden pénzt a betonba fektettünk, a mi zseniális vezetőink, akik rengeteg ésszel és nagy bölcsességgel vannak megáldva, úgy határoztak, hogy még mindig nem elég. Még több beton kell! És akkor mit eszeltek ki ezek az észkombájnok? Azt, hogy miként lehet másokkal megfizettetni a betont. − És ezek a mások persze mi vagyunk − tette hozzá Tomás. − Mi fizetjük meg, a jövőben, ami mellesleg mára már a jelen. − Pontosan − helyeselt Filipe. − Mármost, a PPP-konstrukciónak akkor van értelme, ha az állam olyasmit építtet, aminek az üzemeltetése behozza a befektetés és a fenntartás költségeit. Ez úgy működik, hogy az államnak nincs 86

pénze, ezért magáncégekhez fordul, és azt mondja nekik: ha megépítitek ezt a hidat, számoljunk, mondjuk évi egymillió autóval, tizenöt év alatt megtérül a befektetés, de mi odaadjuk nektek az üzemeltetés jogát harminc évre, hogy hasznotok is legyen belőle. A magáncégek erre azt kérdezik: és mi van, ha a vártnál kisebb lesz a forgalom? Az a ti bajotok, feleli az állam, a kockázat a befektetés része, hiszen kapitalizmusban élünk, nem igaz? A magáncégek fontolóra veszik hát a dolgot, elvégzik a számításaikat, és ha úgy döntenek, hogy megéri a kockázatot, belevágnak. Ez egy jó PPP. A magáncég kockáztat, befektet, és övé a haszon, illetve ha rosszul mennek a dolgok, akkor a kár is. Az adófizetők egy fillért sem fizetnek, és megkapják a kész művet. − Na, igen, ez a PPP. − Valóban ez a PPP, csak nem Portugáliában, barátom! Itt ugyanis az történt, hogy az állam megkereste a magáncégeket, és azt mondta: építsetek autópályát, harminc évig tiétek a bevétel, de ha veszteséges lesz, azt az adófizetők pénze bánja. Érti? A portugál PPP-konstrukcióban a magáncégek kockázata nulla, minden kockázat az adófizetőké. A nyereség kizárólag a magáncégeké, a veszteség kizárólag az államé. Vagyis a kormány építkezik, hogy tetszelegjen a választók előtt és újra megválasztassa magát, mi pedig majd kifizetjük a cechet. Illetve most fizetjük, hiszen a jövő már elérkezett. Így jöttek hát létre azok a szerződések, amelyekben a magáncégek vállalták, hogy finanszírozzák az építkezést, harmincévnyi üzemeltetésért cserébe. − Csak az számított, hogy a szavazók lássák, hogy elkészült valami. Hogy az ország mindeközben tönkremegy, az nem okozott álmatlan éjszakákat a vezetőinknek. − Tényleg ilyen rossz ez a PPP? − Még annál is rosszabb! Majdnem minden PPP-konstrukció túllépte a tervezett költségeket, egyes esetekben háromszáz százalékkal. Egymást követték az újabb tárgyalások, üzletek, és egyre fogytak a közpénzek. − Rámutatott az útitársaira. − Maga és Tomás azért lett munkanélküli, mert ki kell igazítani ezt a hatalmas baklövést! És ez csak a jéghegy csúcsa! 2001ben például tíz kórházat kezdtek el építeni PPP-konstrukcióban. Tíz évvel később csupán egy nyílt meg, Cascaisban, miután módosították a szerződést. . az adófizetők pénzéről, persze. A kórházak projektjei sorra füstbe mentek, és a következő harminc évben nyolcmilliárd eurót költ rájuk az 87

államkincstár, ami csaknem megegyezik azzal az összeggel, amit a portugál állam a megszorítási intézkedésekkel spórolt meg 2012-ig. Az alcántarai terminál megépítésének jogát egyeden pályázó nyerte meg, közvetlen megállapodással, korrupciógyanús féltételekkel, majd újrapályáztatták az adófizetők kárára. A Casa da Música, amely azért épült, mert 2001-ben Portó volt Európa Kulturális Fővárosa, csak öt évvel az esemény után nyitotta meg kapuit, a folyamatos késedelmek és újrapályáztatások miatt, amelyek mind-mind a közpénzeket terhelték. És amikor a projektvezető ekkora késéssel végre átadta az elkészült munkát, nem büntették ám meg, sőt! Több mint egymillió euróval jutalmazták! − Kifejező mozdulatot tett a kezével. − Te meg ne dumálj, csak fizess, ostoba nép! − De például ott vannak a 2004-es labdarúgó-EB stadionjai − emlékeztetett Tomás. − Azok jó befektetésnek bizonyultak, nem? − Igen? − Hány stadion is volt? Hét? Filipe mindkét kezén kifeszítette az ujjait. − Tíz − kiáltotta nyomatékosan. − Az UEFA hetet kért, de a mi voluntarista vezetőink, akik kínosan ügyelnek az adófizetők pénzére, összesen tíz stadiont építtettek fel PPP-rendszerben, vagyis a szükségesnél jóval többet, csaknem hétszázmillió euróért. Csak a bragai stadion felépítése háromszáz százalékkal haladta meg a tervezett költségeket. A sportminiszter, Jósé Lello, amikor meghallotta, hogy a leiriai stadion húszmillió euróba fog kerülni, szó szerint azt mondta: „Húszmillió? Biztos, hogy sokkal több lesz!" Első kérdés: Miért? Válasz: Mert a kormány és az önkormányzatok villogni akarnak a választóik előtt. Második kérdés: Milyen bevételt hoznak a stadionok? Kidolgozták-e alaposan a kiadások és a bevételek tervezetét? Nem. Azt tartották szem előtt, hogy ezeket a polgármestereket újra megválasszák, hogy a kormány villoghasson a választók előtt, és a rossz nyelvek szerint persze az építő haverokat is. Harmadik kérdés: Mi történt ezekkel a stadionokkal? A válasz szomorú. A leiriai, a louléi és az aveirói stadionok bevétele nem elegendő a kiadások fedezésére. A kár olyan nagy, hogy az aveirai önkormányzat már azt fontolgatja, hogy lebontja a stadionját. − A sofőrre nézett. − Azt kérdezem: letartóztattak-e bárkit is a portugál gazdaság ellen elkövetett bűncselekmények miatt? A történész harsány nevetésben tört ki. 88

− Tudtommal nem. − De a köz- és magán-együttműködések még másra is szolgáltak − jegyezte meg Filipe. − Az útépítő PPP-k átalakultak egy bizonyos Estradas de Portugállá, amely minden jel szerint csak arra való, hogy elnyelje a pénzt. 2009-ben a PPP-k előre látható megbízásainak értéke tizenkét milliárd euróra rúgott, ez az összeg azonban a következő évben, mintegy varázsütésre, ötmilliárdra csökkent. Tomás gyors fejszámolást végzett. − Az hétmilliárddal kevesebb − mondta. − Hova lett annyi pénz? − Ki tudja? Ezt sose magyarázták meg megfelelő módon. Az viszont tény, hogy egyik évről a másikra eltűnt hétmilliárd euró! És letartóztattak valakit? A sofőr elmosolyodott, miközben még mindig az utat nézte. − Hát... − Az igazság az, hogy a közpénzek kiadásainak és bevételeinek egyre nagyobb része forog az állami költségvetésen kívül. Erre számtalan módszer létezik. Az államnak és az önkormányzatoknak költségvetési korlátaik vannak, igaz? De sebaj, csak alapítani kell néhány állami és önkormányzati gittegyletet, és máris lehet az államháztartás és a parlament felügyelete nélkül költekezni. Közel ezer egyesületet alapítottak közpénzből, hogy szabadon költekezhessenek, és további több mint háromezer intézetet, alapítványt, csillagvizsgálót és egyéb létesítményeket tart fenn az adófizetők pénze. − Ha jól emlékszem − vágott közbe Tomás -, zseni kormánytagjaink ezt úgy nevezték, hogy „költségvetési kozmetikázás". − Hát én inkább gátlástalan hamisításnak, csalásnak és lopásnak nevezném! − kiáltott fel Filipe. − Olyan ez, mintha egy szálloda kigyulladna, és a tulajdonosok úgy döntenének, hogy eltitkolják a vendégek elől, hogy megőrizzék a hotel jó hírnevét. − A fejét csóválta. − És mennyire elcsodálkoztak, amikor észrevették, hogy lángba borult az egész ország! És hogy elhárítsák a felelősséget, folyton azt hajtogatják, hogy az egész a nemzetközi válság miatt van... Csönd lett az autóban. A három férfi az utat bámulta. A fiatalember a hátsó ülésen a hallottakat emésztette. Mindenki olvasott már a témáról, de ezek csak kósza hírek voltak, amelyeknek látszólag semmi közük nem volt egymáshoz. Most azonban másképp állt a dolog: úgy tűnt, hogy minden mindennel összefügg. 89

− Ez nagyon szomorú − szólalt meg végül Alexandre, hogy megpróbálja visszaterelni a beszélgetést oda, ahol elkezdődött. − Nem feledkezhetünk meg azonban arról sem, hogy az infrastruktúrának nagyon fontos szerepe van. Nyilvánvaló, hogy rengeteg visszaélés történt, rossz vezetés, csalás, lopás, de ez még nem jelenti azt, hogy ezek a munkálatok feleslegesek. Hogyan növekedhetne a gazdaság megfelelő infrastruktúra nélkül? − Persze hogy fontosak a kereskedelmi forgalomba nem kerülő javak! − bólogatott Filipe. − De nem képezhetik a gazdasági tevékenység központját! És nem billenthetik ki az egyensúlyából a költségvetést! Pedig Portugáliában és a hasonló országokban, mint például Magyarországon is, pontosan ez történt! Ahelyett hogy olyan dolgokba fektettek volna, amiket exportálni lehet, a kormányok sorra a betonba öntötték a pénzeket. A gazdaságnak csak ez a szektora fejlődött, és itt voltak a legjobb fizetések is. A versenyképesség megőrzése érdekében azonban a kereskedelmi forgalomba hozható termékek szektorában is növelni kellett a béreket, ezáltal azonban drágultak a termékeik, és a külföldi piac számára elvesztették a vonzerejüket. És ennek következtében hihetetlen dolog történt: a túlságosan drága portugál termékek nemcsak a külföldi fogyasztók számára váltak kevésbé vonzóvá, hanem a portugál fogyasztók számára is! Elfogadhatónak tartja ezt? Alexandre hirtelen nem tudta, mit mondjon. − Hát igen... − És látván, hogy mi történik, mit csináltak a kormányban? Tomás vállat vont vezetés közben. − ölbe tett kézzel üldögéltek tovább − mondta keserű mosollyal. − És ha jól emlékszem, nagy befektetéseket jelentettek be a gazdaság élénkítésére, nem? − Igen, és mibe fektettek be? Ujabb építkezésekbe, még több betonba, még több kereskedelmi forgalomba nem hozható termékbe! − Filipe felkacagott. − Micsoda géniuszok! Óriási elmék! Olyan, de olyan nagyszerű vezetőink voltak, hogy vidáman elkormányoztak minket a csődig, az idióták! A kereskedelmi forgalomba nem hozható szektort tették meg a gazdaság csúcsának, eurómilliókat öltek bele, odavonzották a legnagyobb tehetségeket és betonba fojtották az egész országot! Autópályák, stadionok... Micsoda tékozlás! − De az építőipari vállalatok azóta már Angolában és más országokban 90

dolgoznak − jegyezte meg Alexandre. − Ebben az értelemben végül is exportálnak, nem? − Dehogy exportálnak! − felelte Filipe gúnyos hangon. − Amikor egy építőcég Angolába települ, ott angolai munkásokat alkalmaz. Az Angolában használt beton ott készül, Angolában. Legfeljebb egy maroknyi mérnök és építész munkáját exportálja. Vagyis semmi jelentőset. A szektor cégei nem exportálnak jelentős mennyiségben sem terméket, sem szolgáltatást, hiába válnak nemzetközivé. Higgyen nekem, fiatalember. Csak a kereskedelmi forgalomba hozható javakat termelő szektor tud exportra termelni. Portugália az euró bevezetése óta ott van a GDP arányában a legtöbbet befektető országok listájának az élén, csakhogy mindez a pénz a betonba ömlött, és pfff.. eltűnt. Sokat és rosszul fektettünk be. − De hát mit tehetne az állam? − kérdezte az utas a hátsó ülésen. − Kereskedelmi forgalomba hozható termékekbe kéne fektetnie? Kezdjen el az állam cipőt gyártani, meg bort és olívaolajat? Ennek semmi értelme! − Hát persze − értett vele egyet Filipe. − Egy olyan piaci társadalomban, mint a miénk, a termelőszektor a magáncégeké, ők termelnek exportra. − Akkor hát mit kellett volna tennie az államnak? − Ahelyett, hogy a betonba öntötte volna a pénzt, inkább a kereskedelmi forgalomra termelőszektort kellett volna támogatnia, hogy versenyképesebbé válhasson. − De hogyan? Közvetlenül a magáncégeket kellene támogatnia? Biztos örülnének neki! − A technológia fejlesztését kéne finanszíroznia, például. A dolgozók továbbképzését. A vállalatok adóját kéne csökkentenie. Alexandre összehúzta a szemöldökét. − Vagyis támogatnia kéne a magáncégeket, hogy nagyobb legyen a nyereségük, igaz? − így is mondhatjuk − ismerte el Filipe. − Na és? A nyereség nem bűn, hiába hiszik ezt sokan ebben az országban, és hiába célozgat erre maga is. Nem bűn, hanem a gazdasági tevékenység törvényes célja. Maga talán ingyen dolgozik? −Én? 91

− Igen. Képzelje el, hogy nem bocsátják el a munkahelyéről, hanem azt javasolják, hogy dolgozzon tovább, de fizetség nélkül. Elfogadná az ajánlatukat? − Naná, hogy nem! Micsoda hülyeség! Az azt jelentené, hogy hagyom magam kizsákmányolni! − Ó, micsoda gazfickó! − kiáltott fel Filipe, műfelháborodást mímelve. − Szóval maga csak a pénzre tud gondolni, a haszonra... − Dehogyis! Azért kell a fizetés, hogy meg tudjak élni. − Márpedig aki fizetésért dolgozik, az pénzért dolgozik, drága uram. Vagyis voltaképpen haszonért dolgozik. Ebben nincs semmi szégyellnivaló, nyugodjon meg. Pénzért és haszonért dolgozni teljesen törvényes dolog. − Fölemelte a mutatóujját. − De ami magára érvényes, az a vállalkozóra is érvényes. A haszon keresése természetes és üdvös egy gazdaságban, nincs abban semmi rossz. Ha mindenkinek megvan a maga haszna, a gazdaság nagyon egészségesen működik. Ez az érv úgy behálózta Alexandrét, hogy meg kellett ráznia a fejét, hogy kiszabaduljon a fogságából. − Nos... eltértünk a tárgytól − jegyezte meg. − Nekem az a fő kérdésem, hogy milyen mértékben lehet a vállalatok adóját csökkenteni a társadalmi igazságosság megtartása mellett. Szerintem korrekt, hogy ők is adót fizetnek, mint bármelyik dolgozó. Miért kéne a vállalkozóknak kevesebbet fizetniük? Még csak ez hiányozna! − A vállalatok most is kevesebbet fizetnek, drága uram − emlékeztette Filipe. − És ennek meg is van az oka. A vállalatok adójának csökkentése törvényes és kívánatos, ha a társadalom egésze profitál belőle. Márpedig ez a helyzet. − Ó, igen? És hogyan? Tomás barátja egy pillanatra elhallgatott, és azt mérlegelte, miként tudna a legjobban válaszolni. − Mi a vállalkozó? Alexendre elnevette magát. − Egy pasas, aki kizsákmányolja a dolgozóit, hogy megtömje a saját zsebét. − A vállalkozó olyan ember, aki úgy dönt, hogy saját vállalkozásba kezd. Bárki lehet, akár én is, vagy Tomás vagy maga. Képzelje el, hogy maga az. 92

Kirúgták a szerelőműhelyből, nem talál olyan munkát, ami érdekelné, és elkeseredésében úgy dönt, hogy fogja az évek során összegyűjtött pénzét, és saját vállalkozásba kezd. Például cipőgyártásba. Ehhez azonban mérlegelnie kell a bevételeket és a kiadásokat. Milyen gépekre lesz szüksége, és azok mennyibe kerülnek? Milyen nyersanyag kell? Bőr? Mennyibe kerül a bőr? És a dolgozók? Mennyire lesz szüksége? Tízre? Mennyit kell nekik fizetnie? Mennyi járulékot kell utánuk fizetnie? És mennyi adót kell az államnak fizetnie a cég után? Elvégzi a számításait, és rá kell döbbennie, hogy bizony nem fog menni. Mert veszteséges lesz. A gépek drágák, a dolgozók bére magas, a többit meg felemésztik az adók. − Igen, nyilván megvannak a maguk nehézségei a vállalkozóknak, én nem mondom, hogy nem... − Figyeljen, drága uram, ha mégsem nyitja meg a gyárát, akkor mi fog történni? Tíz dolgozó továbbra is munkanélküli marad, na meg maga is, persze. Mindannyian a munkanélküli-segélyt kapják attól az államtól, amelyik már csődbe ment. Ráadásul nem termel semmit, az államkincstár is hoppon marad. Mit nyer ezzel az állam? Semmit. Csak veszít. − Jó, belátom... − Vagy ha mégis beindítja a vállalkozását, akkor bizonyára nem itt, hanem mondjuk Csehországban. Ott sokkal olcsóbbak és képzettebbek a munkások. Vagy Írországban, ahol a társasági adó csak tizenkét és fél százalék és könnyebb elbocsátani a dolgozókat, ha rosszul mennek a dolgok. Vagyis Portugália elveszíti a befektetést, hiszen helyette Csehország vagy Írország kapja meg. Tíz ír dolgozó munkához jut, míg a portugál állam továbbra is eltarthatja azt a tíz embert, akiket maga foglalkoztatott volna, de mégsem foglalkoztat. És nem részesül egy icipicit sem abból a haszonból, amit maga végül egy másik országban szerez meg. A hátsó ülésen utazó fiatalember megrázta a fejét. − E szerint a logika szerint a rabszolgaság lenne a legjobb... − így gondolja és csinálja a kommunista Kína − felelte Filipe, megnyomva a kommunista szót. − Globális gazdaságban élünk, és olyan országokkal kell versenyeznünk, amelyeknek a lakossága nyomorban él, és rabszolgaként dolgozik szinte semmiért. Nem mondom, hogy süllyedjünk le erre a szintre, nem kell, de van, amiben meg kell adnunk magunkat.

93

− A németek sem adták meg magukat − mondta Alexandre. − Ők is ugyanebben a globális gazdaságban élnek, ők is Kínával versenyeznek, és mégsem csökkentették az életszínvonalukat. − Ebben téved − oktatta ki Tomás, aki hosszú idő után újra megszólalt, felidézve azt a beszélgetést, amit az athéni cellában hallott. − 2003-ban a németek bizony olyan politikába kezdtek, melynek során csökkentették a reálbéreket és a szociális kiadásokat. Ezért olyan egészséges ma a gazdaságuk. Alkalmazkodtak a versenyhez. Ráadásul fejlett technológiájú tradable, azaz forgalomképes termékeket állítottak elő, és a tőkét ennek a támogatására használják fel. Ezzel szemben mi nem a tradable (vagyis a külkereskedelmi forgalomba kerülő javakat termelő) szektort támogatjuk, hanem, még egyszer mondom, a betonba fektetjük a pénzt. Az állam autópálya-építésre költi a pénzt, a családok házépítésre, autóra és nyaralásra, miközben sok cég hitelekből él, hitelekből tömködi be a költségvetési lyukakat, és hitelekből finanszírozza a fejlesztéseket. Ha a portugál köztartozások katasztrofálisak, a magántartozásokra nem lehet szavakat találni. Filipe megpróbált hátrafordulni, hogy a hátsó ülésen utazó fiatalemberre nézhessen, és folytatta a magyarázást. − Hadd folytassam a cipőgyártó példát. − Drámai szünetet tartott. − Mi lenne, ha az állam támogatná? Mi lenne, ha mondjuk, kifizetné a gépek árának a felét? Mi lenne, ha kifizetné a dolgozók képzését? Mi lenne, ha csökkentené a társasági adót? Ez esetben újra elvégezné a számításait, és... hoppá, észrevenné, hogy nyereséget termelne! − így már Portugáliában is beindíthatnám a vállalkozásomat. − Ügy van! Látja, ezt kellene tenni, ahelyett hogy minden pénzt a betonba ölnek Nézze csak, mit csinált Írország! 1960-ban Írország a negyedik legszegényebb ország volt Nyugat-Európában. A negyedik legszegényebb! De 1994-ben lett egy pénzügyminisztere, akit úgy hívtak, hogy Ruairi Quinn, és ő megváltoztatta a helyzetet. Quinn brutális mértékben csökkentette a vállalatok adóit. Alexandre majdnem ugrott egyet a hátsó ülésen. − Ez neoliberalizmus! − kiáltott fel vádlón, egészen felháborodva. − Pontosan ezek a neoliberális eszmék vezettek minket abba a helyzetbe, amelyben most vagyunk!

94

Filipe legyintéssel fejezte ki a nemtetszését. − Ez a neoliberalizmusról szóló szöveg olyan megbélyegzés, amit csak azért találtak ki, hogy elhallgattassák a kritikákat és megakadályozzanak bármiféle reformot − mondta. − Quinn valójában szocialista volt. − Fölemelte a mutatóujját, hogy nyomatékosítja a mondandóját. − Szocialista, érti? Ugyanannyira szocialista, mint az a Gerhard Schröder német kancellár, aki 2003-ban csökkentette a reálbéreket és a szociális kiadásokat, hogy a német gazdaság visszanyerje a versenyképességét. − Leengedte az ujját. − Az az igazság, hogy Quinn apja sikeres autókereskedő volt, és ezért Quinnek volt alkalma megérteni, hogy működik az üzleti világ. És mit csinált? Szigorú ellenőrzés alatt tartotta az állami kiadásokat, és ez lehetővé tette, hogy megvalósítsa forradalmi kísérletét: hogy tizenkét és fél százalékra csökkentse a társasági adót. − Neoliberalizmus! − Ne beszéljen butaságokat! − korholta Filipe. − Az történt, hogy Quinn megértett egy alapvető dolgot: az alacsony adók vonzzák a nagy befektetéseket. Az ötlete teljes mértékben bevált. Az írek sorra indították a vállalkozásaikat, és vállalkozók tömkelege özönlött Írországba a világ minden tájáról. Csak úgy ömlött a pénz Írországba, rohamosan csökkent a munkanélküliség és beindult a gazdasági növekedés. Amikor Quinn hatalomra került, Írországban két és fél százalék volt a GDP növekedése. A társasági adó drasztikus csökkentésével több mint tíz százalékra ugrott. Az ír állam, annak ellenére, hogy kevesebb adót szedett be, sokkal nagyobb bevételhez jutott, és Írország per capita gazdagabb ország lett, mint Németország vagy az Egyesült Államok. − Jó, jó − morogta Alexandre. összeráncolta a szemöldökét. − És most nem válságban van az ír gazdaság? − De igen, de más okokból, amelyeknek nincs közvetlen közük az állami kiadásokhoz. Sokkal inkább a fejlődő gazdaságok termékeinek importjához van közük, meg az olcsó hitelekhez, amelyek az ingatlanbuborékhoz vezettek, és főleg a bankjaik felelődén kalandjaihoz − hangsúlyozta Filipe. − Az ír példában az a fontos, hogy látszik, milyen pozitív hatással járhat a vállalati adók csökkentése az egész gazdaságra nézve, és hogy milyen fontos szerepük van a cégeknek egy ország egészséges gazdasági életében. Az a baj, hogy Portugáliában eléggé elterjedt a vállalkozóellenes szemlélet. A vállalkozókat ellenségként kezelik, úgy tekintenek rájuk, mint valami 95

főgonoszra, és mintha bűn lenne, hogy nyereségre szeretnének szert tenni. Pedig ezzel a gondolkodással nem jutunk sehova. Alexandre azonban hajthatatlan volt. − A vállalkozók gátlástalan kizsákmányolók! − üvöltötte. − Elnyomó osztály, amely a munkások verejtékéből él. A nagytőke kiszipolyozza a népet. A nagyvállalkozók csak meg akarnak szerezni minden... − És ki beszél itt a nagyvállalkozókról? − szakította félbe Filipe. − Először is abba kéne hagyni a sárdobálást, amit a kultúránk művel a vállalkozókkal. Vannak rossz vállalkozóink? Vannak, igen. Egyébként csak ez lehet a magyarázata a hatalmas portugál magántartozások egy jó részének. De még ha általában véve rosszak is, ők termelik a gazdagságot, és nem az állam. Másrészt nem árt feleleveníteni, hogy egy ország gazdagsága nem csupán a nagyvállalkozóktól függ, drága uram! A hátsó utas értetlenül húzta fel a szemöldökét. − Elnézést, jól hallom? Az előbb még védte a vállalkozókat, most meg.. Mintha ellentmondásba keveredett volna önmagával. − Nem, erről szó sincs. Egy ország gazdagságát elsősorban a kis- és középvállalkozók határozzák meg, vagyis azok a dolgozók, akik fogják a kis félretett pénzüket és befektetik valami üzletbe. Portugáliában a vállalkozói szféra kilencvenkilenc egész hét százalékát a kis- és középvállalkozók teszi ki. őket kell megvédeni! − Micsoda hülyeség! − Pedig ezt mondják a tanulmányok. A nagyvállalkozások munkahelyet teremtenek, de egyszersmind a munkahelyek megszüntetői is. A gazdaság igazi motorja nem az állam, hanem a vállalkozások, mégpedig elsősorban a kis- és középvállalkozások. A munkahelyteremtés nagyjából hetven százaléka hozzájuk köthető. Ráadásul ők a felelősek az exportunk csaknem feléért: a kis luxuscipőgyárak Sáo Pedro do Sulban vannak, a kis textilgyárak Vale do Avéban, a bortermelők, az olívaolajtermelők, a turistákat kiszolgáló éttermek, üzletek és fagyizók pedig Algarvéban. Támogasd őket, és az egész gazdaságot támogatod. De Portugália mit csinált? A kormányok azon túl, hogy földuzzasztották az államot és a betonba öntötték a pénzt, csak a nagyvállalatokat támogatták, amelyekkel mellesleg összekacsintós cinkosságot is vállaltak, szívességi, protekciós és befolyásos alapon. − Az 96

ujjaival „0"-t rajzolt a levegőbe. − A kis- és középvállalkozások nem kaptak semmit. Semmit. Zéró támogatást. És mi a következménye ennek a briliáns politikának? A csőd! − Rendben − ismerte el Alexandre. − De a nagy állami beruházások föllendítik a gazdaságot... − Igen? Ha így van, akkor mért nem lendítették föl? A portugál állam az utolsó tíz évet egészen az összeomlásig azzal töltötte, hogy eurómilliárdok tucatjait ölte bele a betonpolitikába, és az egész országban folytak az építkezések. Ha működne ez az elmélet, akkor az ország GDP-jének legalább hétszázalékos növekedést kellett volna mutatnia, nem? −Hát... igen. − Nos, ehhez képest a valóságban az történt, hogy abban a tíz évben, amely végül az IMF érkezésébe torkollott, azaz 2001-től 201 l-ig adagosán egy százalék alatt volt a növekedés! Egészen pontosan nulla egész három század százalék! A fiatalember döbbenten ismételte meg: − Nulla egész három század? Filipe sűrűn bólogatott, majd folytatta, mintha előadást tartana. − Csak, hogy tudja, kedves barátom: ellentétben azzal, amit a propagandagépezet harsogott, az állami befektetések alig vagy egyáltalán nem hoztak gazdasági növekedést. A pénz nagy részét olyan munkákra költötték, amelyek a törlesztéshez és a kamatok fizetéséhez szükséges vagyon felét sem termelték meg. Alexandre még mindig döbbenten csóválta a fejét. Hiába volt hát az a sok építkezési befektetés egy évtizeden keresztül, a GDP növekedésének éves üteme gyakorlatilag a nullával volt egyenlő. Hogy lehetséges ez? − Azt állítja tehát, hogy a kis- és középvállalkozásokat kellene támogatni? −Természetesen − hangzott a válasz. − De van egy probléma. A crowding out. A hátsó ülésen utazó fiatalember érteden arccal bámult rá. − Crowding... micsoda? − A bankoknak általában van pénzük kölcsönre, ugye? − kezdte Filipe a magyarázatot. − Korlátozott összegben, természetesen- Képzelje el, hogy a rendelkezésre álló összeg egy torta. Az egyik felét az államnak és a 97

nagyvállalatoknak adják kölcsön, a másikat középvállalkozásoknak. El tudja képzelni?

pedig

a

kis-

és

− Igen. Egy félbevágott tortáról van szó. − Na most, mondjuk, hogy az állam, a csapnivaló politika következtében eladósodik és az egész torta kell neki. Mit tesz? A kormány odamegy a bankárhoz, és azt mondja: add ide az egészet. Mivel a bankár cinkossági és szívességi kapcsolatban áll a kormánnyal, engedelmeskedik. Vagyis az egész tortát az állam kapja, illetve egy kis szelet azért a nagyvállalkozó haveroknak is jut. És mi van a kis- és középvállalkozásokkal? Ők természetesen semmit sem kapnak. Ez a crowding out. Az állam kiszorítja a kis- és középvállalkozásokat a tortaevésből. − De hát ez leheteden! − Pedig, mit gondol, mi folyik Portugáliában, kedves barátom? Pontosan ez! Nincs se kölcsön, se támogatás a kis- és középvállalkozások számára, holott éppen ők lennének a gazdaság motorjai! Aztán meg csodálkozunk, hogy az ország nem elég versenyképes és csődközeli állapotba kerül! Lehangoló volt ez a beszélgetés, és talán épp ezért meg is szakadt. A közben nagyokat hallgató Tomás az utat figyelte, de gondolatai az elhangzott információk körül forogtak, miközben két útitársa úgy vitázott egymással, mintha ők lennének a felelősek az ország megmentéséért. De most ők is elhallgattak, inkább nézték az elsuhanó tájat, és Filipe közben végig a titokzatos felirattal ellátott borítékot simogatta. A történészben hirtelen felmerült egy halvány sejtelem: valami nem stimmelt a barátjával. − Idehallgass, Filipe − szólalt meg végül, megtörve a csendet. − Mintha kissé túlinformált lennél ebben a témában... Nem kérdő hangsúllyal mondta ezt, de egyértelműen kérdésnek hangzott. Honnan a fenéből tud ilyen sokat? Tomás történész volt, és mivel a gazdaságtörténet is érdekelte, természetes volt számára, hogy figyelemmel kíséri az eseményeket. De Filipe esetében erről szó sem volt, és ő ezt nagyon jól tudta. A barátja tovább simogatta a borítékot, mintha csak valami kisállat lenne, és egy darabig nem válaszolt. Aztán kibámult az ablakon, majd amikor Tomásra nézett, különös kifejezés csillant meg a tekintetében. − Mit gondolsz, miért menekülök? − Felsóhajtott. − Túl sokat tudok. 98

XVI. A bank informatikai rendszerébe bejutni: nem amatőrök számára való feladat. Az intézmény a létező legjobb és legagyafúrtabb tűzfalvédelmet alkalmazta, de az az igazság, hogy nem jelentett túl nagy kihívást a behatoló számára, aki ma reggel az interneten keresztül eljutott a főszerverhez. Decarabia három hosszú órán keresztül tesztelte a bank belső rendszerének a védelmét, és addig próbálkozott a kulcsszavak kikódolásával, míg meg nem találta a rejtjel kulcsát. Beütötte a jelszót, megnyomta az entert és várt. A képernyő felderült. − Mindjárt... − mormogta megkönnyebbült sóhajtással, amiért sikeresen vette az első akadályt. − Jók, de kitalálhatok. Belépett a rendszerbe. A tűzfal erős volt, ezt el kellett ismernie, de azt is tudta, hogy az Achillessarok maga a gyártó. Majdnem minden bankintézet ugyanannak a gyártónak a bivalyerős védelmi rendszerét alkalmazza, egy kaliforniai cégét, amely csúcsminőségű termékeket kínál, egyetlen szépséghibával, amit egy ideje megfigyelt: a tűzfalaik mindig ugyanúgy vannak felépítve. Ha valaki rájön, hogy működik a programozó agya, előbb-utóbb azt is kitalálja, hogy lehet lerombolni a hackereket távol tartó falakat. Márpedig Decarabia nagyon is jól ismerte a firewall gyártóját, látta, tanulmányozta, tesztelte. Feltörte. − Piece ofcake − kiáltott fel, és elégedetten szemlélte a hőstettét. − Gyerekjáték. Mélyet lélegzett, hogy lendületet vegyen a következő lépéshez. A rendszerbe már sikerült belépnie, most teljesítenie kellett a feladatát, majd észrevétlenül távoznia, mint egy lopakodó vadásznak. Föltett egy fotót a célszemélyről a bank belső hálózatába, és megnyomta a search gombot. Apró homokóra jelent meg a képernyőn, amely azt jelezte, hogy a számítógép megkezdte a keresést. Néhány másodperc múlva megjelent egy ügyfél adatlapja, alul a számlamozgás, felül pedig a neve és a fényképe. Filipe Madureira. − Gotcha! − kiáltott fel Decarabia, és a levegőbe öklözött, mint egy sportoló a győzelem pillanatában. − Elkaptalak! 99

Ő volt az. Megnézte az adatlapot és tanulmányozta a számlamozgást. Egy hónappal azelőttig Hágában történtek a pénzfelvételek. Aztán volt néhány kivét Párizsban, egy Nizzában, kettő Firenzében és egy Rómában. Egyértelműen kirajzolódott a menekülés útvonala. Aztán látott egy pénzfelvételi próbálkozást a Via del Corsón lévő bankfiókban, de ez sikertelen volt. Ekkor tiltották le a célszemély hozzáférését a számlájához. A két utolsó kísérlet az elmúlt huszonnégy órában történt. Lisszabonban. Őt elsősorban ezek érdekelték Rákattintott az utolsó két kísérlet sorára, és a képernyőn megváltozott a kép: a következő oldalon láthatóvá váltak a felvenni kívánt összegek, a dátumok, az időpontok és ami ennél is fontosabb, a bankjegykiadó automaták helye. Egybevetette a két sort, és megállapította, hogy a két kísérlet huszonnégy órán belül követte egymást, és ugyanannál a bankjegykiadó automatánál történt. Ugyanannál. Decarabia elméjében ez a felfedezés visszhangzott: ez volt a legfontosabb információ. Hátradőlt a széken és gondolkodott. Az agya szuperszámítógéppé változott, a gondolatai pedig ezen a nyomon indultak el. − Ennek az automatának a közelében bujkálsz − mondta ki a következtetést, miközben elgondolkodva vakargatta az állát. − Bizony, ott vagy valahol... − Grimaszolt. − Biztos van ott valami ismerősöd. Egy rokon, egy barát... A behatoló a lehetőségeket mérlegelte. Közel volt a célpont, már érezte a szagát, de még nem érte el. Még nem. Szűkítenie kellett az ostromgyűrűt, hogy felállíthassa a csapdát, de ehhez szüksége volt még egy információra. Egyetlenegyre. Hogy találja meg azt a személyt, aki a célpontot bújtatja? Néhány percig töprengett a kérdésen, egymás után vetette fel és el az ötleteket, néhányuk egész jónak tűnt, de hamar kiderült, hogy a kivitelezése akadályokba ütközik. Mégsem adta fel, nem adhatta fel, ez szóba sem jöhetett. Sorra vette az elképzeléseket, ha az egyiket elvetette, máris jött a következő, és amikor az sem vált be, újabbat vett fontolóra, míg végül el nem érkezett az utolsóhoz. Hirtelen földerült a tekintete.

100

− Tudom már!

101

XVII. Sűrű ködfelhő lebegett a Mondego folyó felett, és azt az illúziót keltette, mintha Coimbra házai a felhőkre épültek volna, mint valami égi városban, amelyet az egyetem napsütésben ragyogó harangtornya koronáz meg. Az öreg Volkswagen végigment a platánfákkal szegélyezett úton, majd bekanyarodott a Quinta de Santa Comba felé. Alexandrét kitették az egyik sarkon, nem messze az unokatestvére műhelyétől, majd befordultak egy utcácskába, amely egy nyugodt kis térhez vezetett, amelyen körben, a családi házak körül fenyők díszlettek. Az autó egy borostyánnal befuttatott épület előtt állt meg. − Megérkeztünk! − jelentette be a vezető, miközben kikapcsolta a motort és behúzta a kéziféket. Útitársa felé fordult. − Meg kell látogatnom az anyámat. Te is jössz, vagy itt maradsz? Filipe kikapcsolta a biztonsági övét. − Naná, hogy megyek − mondta, és most sem tette le a borítékot. − Ki kell nyújtóztatnom a lábaimat. Kiszálltak és elindultak a ház felé. A kapu melletti kék feliratos csempén ez állt: A Nyugalom Szigete. Végigmentek a bejárati ajtó felé vezető úton, majd Tomás megnyomta a csengőt. Néhány másodperc múlva kinyílt az ajtó, és megjelent egy fehér köpenyes nő. − Noronha tanár úr! − kiáltott fel, amint felismerte a látogatót. − Hát magát is lehet látni? − Hello − felelte a történész, aki zavarba jött, amiért nem jutott eszébe az ápolónő neve. − Eljöttem, hogy meglátogassam az anyámat. − Jöjjön csak, éppen a teraszon napozik − invitálta őket a nő. A házban jellegzetes szag volt, talán szappan, gyógyszer és fertőtlenítő keveréke. Ezt a szagot Tomás önkéntelenül is az öregséghez kötötte. Az ápolónő felvezette őket a lépcsőn az emeletre. − Hogy van? − Hol így, hol úgy, tudja, hogy van ez − felelte. − Ma úgy tűnik, nincs 102

valami jó napja, sajnos. Készüljön fel. A figyelmeztetés elkedvetlenítette Tomást. Fölösleges volt azt mondani, hogy készüljön fel. Tapasztalatból tudta már, hogy egy Alzheimer-kórban szenvedő beteg rossz napjára sose lehet eléggé felkészülni. Az anyja leépülése szerencsére nagyon lassú volt, de egy pillanatra sem kecsegtetett azzal, hogy megáll egy szinten. Graca asszony a terasz egyik sarkában üldögélt, a térdén egy sárga pléddel, és a szemben lévő erdő felé fordulva, lehunyt szemmel élvezte a napsütést. − Graca asszony, nézze csak, ki van itt. Az idős hölgy felnézett az ápolónőre, aztán a fiára, végül a másik férfira, de az érdeklődés azonnal elillant a tekintetéből, amely ismét kifejezéstelenné vált. Tomás arcáról mégsem fagyott le a mosoly, föléje hajolt és homlokon csókolta. − Szia, anya. Jól vagy? Graca asszonyt meglepte a csók, rémülten nézett föl a fiatalemberre. − Ki maga? A fia mélyet sóhajtott. Az anyjának valóban nincs jó napja. Nem ez volt az első alkalom, amikor nem ismerte föl, de még nem szokott hozzá az érzéshez. És azt gyanította, hogy soha nem is fog. − A fiad vagyok − felelte gyengéden. − Tomás, nem ismersz meg? Az asszony megrázta a fejét. − Az én Tomásom az iskolában van − jelentette ki némi büszkeséggel a hangjában. − A tanárnője azt mondta, hogy ő a legjobb tanuló az osztályban. Egészen furfangos a gondolkodása! − Elmosolyodott. − Ó, az apámra ütött, aki szintén nagyon okos volt... Tomás nem erőlködött tovább, tudta, hogy ilyenkor nem érdemes. Az anyja emlékei összekuszálódtak, és nyilvánvaló volt, hogy elméje ebben a pillanatban beleragadt a múlt valamelyik pontjába. Ennek ellenére elcsevegett vele egy kicsit, és ő is élvezte a délelőtti napsütést. Graca asszony nem sokat törődött vele, csak néha figyelt rá, mit mond egyáltalán. Húsz perc elteltével, amikor már úgy érezte, hogy nem bírja tovább ezt a helyzetet, búcsúzóul ismét megcsókolta az anyját, és lehajtott fejjel távozott 103

a teraszról. Az intézet igazgatónőjének, Maria Flórnak vigasztaló szavai melegséggel töltötték el. A kedves és gyengéd igazgatónő szép és üde arca körül hullámokban omlott alá barna haja. Amikor Tomás meglátta a mosolygó arcon a szép formájú piros ajkakat, nem tudott nem arra gondolni, milyen jó lenne megcsókolni. − Hogy van az édesanyja? Tomás felsóhajtott. − Ma nincs valami jól − felelte. − Föl sem ismert. Az igazgatónő a vállára tette a kezét. − Vannak ilyen napok, ne bánkódjon emiatt. Néha észrevesszük, hogy kidobja a gyógyszerét, és ilyenkor romlik az állapota. Már szóltam az ápolónőknek, hogy jobban figyeljenek rá, amikor be kell vennie a tablettáit. Majd meglátja, hogy megint jobban lesz. A vállsimogatást vigasztalásnak szánta, de a látogatóban áramütésszerű hatást váltott ki. Tomás már évek óta ismerte Maria Flórt, és annak ellenére, hogy nagyon vonzónak találta, soha nem mert nála próbálkozni. Talán furcsán hangzik, de valahogy előhozta belőle a természetes félénkségét, mintha félt volna tőle. − Biztos vagyok benne − szólalt meg végül, és tisztában volt vele, hogy az otthon igazgatónőjének igaza van. − Amikor legközelebb idejövök, már jobban lesz. Egy darabig egyikük sem tudta, mit tegyen vagy mondjon. Tomás szerette volna fenntartani a társalgást, hogy még egy kicsit együtt lehessen az igazgatónővel, de nem talált új témát. Meghívja vacsorára? A, nem lehet. Különben is ott volt valahol mögötte Filipe és az ápolónő, akik azt várták, hogy ők ketten befejezzék a beszélgetést. Igazság szerint volt még egy ügy, amiről beszélniük kellett: amit az igazgatónő említett a telefonban. De ezt nem Tomásnak kellett fölvetnie. − Tudja, Noronha úr... − Hívjon Tomásnak. A nő tétovázott, elpirult, de elfogadta az ajánlatot. − Rendben... Tomás − mondta, és közben a férfira nézett, mintha azt figyelné, miként reagál arra, ahogy kimondja a nevét. Aztán elfintorodott, jelezvén, hogy valami kellemetlent készül mondani. − Tudja, Tomás, azért 104

telefonáltam, mert felmerült egy probléma, amit meg szeretnék beszélni magával. Nemcsak az édesanyjáról van szó, hanem... − Igen? − kérdezte, kissé megrémülve a nő tekintetében bujkáló zavartól. − Történt valami? Maria Flor felsóhajtott. Nyilvánvalóan kellemetlen feladat előtt állt. − Ez a probléma... a pénz. Ez a szó meglepte Tomást. − A pénz? − csodálkozott. − Hogyhogy? Az egész nyugdíját megkapják, nem? Az otthon igazgatónője nyelt egyet. − Természetesen − bólintott. − De, tudja, csökkentették a nyugdíjakat, emlékszik? − Tessék? − Ezek szerint nem tudja? − csodálkozott a nő. − A válság miatt. A kormány nem csak béreket csökkentett, segélyeket szüntetett meg, a nyugdíjakon is spórol. Az édesanyja csaknem tíz százalékkal kevesebb pénzt kap. − Tétovázott. − Vagyis nem ő. Hanem mi. Kevesebb pénz folyik be, de a költségeink nem változtak. − A fejét csóválta és panaszosan felsóhajtott. − Komoly probléma ez. Mint tudja, nem én vagyok az otthon fenntartója, én csak az igazgatója vagyok. A tulajdonosok hívták fel a figyelmemet erre a sajnálatos dologra, és hát, sajnos meg kell oldanunk valahogy. Mások is ugyanebben a helyzetben vannak, nem csak a maga édesanyja, ezért arra kérjük a hozzátartozókat, hogy egészítsék ki a befizetéseket. Maria Flor zavarában félrenézett, amikor befejezte a mondandóját. Egyértelműen zavarban volt a kéréstől, amire rákényszerült. − Szíves örömest kifizetném a szükséges összeget − felelte Tomás, aki szintén kellemetlenül érezte magát ebben a helyzetben -, de pillanatnyilag magam is nehéz helyzetben vagyok. Elvesztettem az állásomat. A beszélgetőpartnere a szája elé kapta a kezét. − Ah! − kiáltott fel döbbenten. − Ne mondja! − Sajnos így van − erősítette meg a férfi. − Az egyetem elkezdte leépíteni a tanári állományt a válság miatt, és én is fennakadtam a rostán. Hirtelen elhallgattak. Az igazgatónő a hallottakat emésztette, és a lehetséges következményeken tűnődött. 105

− Ezek szerint. . nem tudja befizetni a hiányzó összeget? Tomásnak mély levegőt kellett vennie, mielőtt válaszolt. − Hát... van egy kis megtakarított pénzem − mondta. − Ezenkívül kapom majd a munkanélküli-támogatást. Ezzel már kezdhetek valamit. Maria Flor figyelmesen tanulmányozta a férfi arcát. − Nem akarok indiszkrét lenni, de ez a megtakarított pénz jelentős. − Nem igazán, sajnos. Nem is tudom, meddig tudnám itt tartani belőle az anyámat. − Akkor most mit fog csinálni? Tomás mélyet lélegzett. − Hát, nem tudom. Azt nem hagyhatom, hogy kitegyék az utcára, arról szó sem lehet, össze kell szednem magam. Munkát kell találnom, ha kell, akár téglát is hordok. A nő fölhúzta a szemöldökét. − Milyen téglát? Nem látja, hogy leállt az építőipar? − Ezt csak úgy mondtam − magyarázta. − Úgy értem, hogy bármit megteszek azért, hogy megoldjam ezt a problémát. Az igazgatónő hosszan nézte Tomást. Egyértelmű volt, hogy ő is a kérdésen rágódik. Aztán nagyot sóhajtott, majd halványan elmosolyodott, ám a következő pillanatban máris eltűnt az arcáról a mosoly. − Ez borzalmas − tört ki végül belőle. − Az otthon tulajdonosai egy fillérrel sem akarnak kevesebbet kapni. Mivel a nyugdíjakat csökkentették, a hozzátartozóknak kell kipótolniuk az összeget. És a tulajdonosok azt mondták, hogy mondjam azt a rokonoknak, hogy csütörtök estig fizessék ki a különbözetet. Tomás elcsüggedt. Mivel kedd volt, csütörtökig már csak két nap volt hátra. − Csütörtökig? Ha adnának még egy kis időt. . Maria Flor megint a vállára tette a kezét, és gyengéd tekintete melegséget árasztott a férfi aggodalmas arcára. − Beszélhetek velük, de nem fognak belemenni... − Jól van, kiveszem a megtakarított pénzem − mondta egy kis megfontolás 106

után Tomás. − Ha hazaérek Lisszabonba, egyből megbízást adok a banknak, hogy utalja át a pénzt, ne aggódjon.

107

XVIII. Miután a behatoló bejutott a bank belső' rendszerébe, annak a bizonyos bankfióknak a biztonsági kamerái által készített felvételeket már viszonylag könnyedén meg tudta szerezni. Miután megfejtette a kulcsszót, máris ott volt a biztonsági oldalon. Megkereste a kapcsolatot a fiókkal és belépett. − Na, akkor nézzük! − mondta magában, miközben az ujjízületeit ropogtatva a képernyőn megjelenő információt tanulmányozta. − Az első pénzfelvétel tegnap délután történt, nem sokkal fél négy után... − Végigfutotta a képeket, és az időpont alapján megkereste a megfelelő felvételt. − Jól van... jól van... nekünk most az kell, amit a biztonsági kamera rögzített. Na, nézzük csak. A bankfiók kamerájának archívumára kattintott, és kiválasztotta a délután három és négy óra között készült felvételeket. A képernyőn máris elindult a lejátszás. A járda és az úttest látszott a képen, mozgó járókelőkkel és autókkal. Hirtelen az egyik gyalogos elindult a kamera felé, bedugott egy kártyát a megfelelő résbe, beütötte a PIN kódját, követte az utasításokat, kivette a kártyát és a pénzt, aztán kissé duzzadtabb tárcával távozott. − Gyerünk már, gyerünk! − türelmetlenkedett. − Mikor jön már a mi emberünk? A biztonsági kamera felvétele tovább forgott, és mindig ugyanazok a jelenetek ismétlődtek. A járda, emberek jobbra, emberek balra, az úttest, autók és buszok és motorok mindkét irányba, valaki elindul a kamera felé, felveszi a pénzt és elmegy, aztán újra járda, úttest, megint valaki, és így tovább. Nagyon egyhangú volt. Decarabia ásított. − Shit! Megy ez egyáltalán? A hacker a fél szemét a képen tartotta, a másikkal a perceket és másodperceket figyelte. 15:23:15. Még több mint tíz percet kell várni! Legszívesebben odatekerné, hogy ne kelljen előtte mindent végignéznie, de nem volt rá lehetősége. A bank belső rendszerének tehát megvoltak a maga hiányosságai. Csinált egy kávét. Nem akart sokáig távol lenni a géptől, nehogy esetleg a vártnál előbb tűnjön fel a célpont, ezért hamar visszaült a képernyő elé. A 108

kép a szokásosat mutatta, így hát újra megnézte az órát. 15:26:47. Még mindig ugyanaz. Járda, úttest, járókelők, autók, ügyfelek. És mindez hihetetlenül lassan történik, mintha szándékosan bosszantani akarnák. Figyelte a képet. A bankjegy-automata kamerája szerencsére széles látószögben rögzítette a történteket, így aztán sok mindent látott, és minden embert jól meg tudott nézni magának. Az órára nézett. 15:32:03. Három perc. Az unalom már eltűnt belőle, helyette most már feszülten várakozott. Bármelyik pillanatban felbukkanhatott a célszemély. Balról jön vagy jobbról? Lesz-e vele valaki? Decarabia nagyon remélte, hogy igen: ez rengeteg további erőfeszítéstől kímélné meg. Nem mintha félt volna a munkától. De most alapvető fontosságú volt a gyorsaság. 15:34:11. Már csak egy perc. Megduplázott figyelemmel meredt a képernyőre, és minden egyes járókelő arcát jól megnézte magának. Néhány másodperc múlva egy fésületlen, borotválatlan, fáradt tekintetű, elgyötört külsejű férfi közeledett a kamerához. − Á, megvagy, te féreg! − kiáltott fel. Filipe Madureira volt az. Látta, ahogy bedugja a kártyáját a résbe, beüti a PIN kódját, majd a fölvenni kívánt összeget, aztán látja, hogy a kérését elutasítják, a kudarctól grimaszt vág, majd kiált valamit, amit nem lehet érteni. A felvételnek nem volt hangja, de nem is volt rá szükség: egyértelmű volt, hogy káromkodik egyet, s a bankot szidja, meg azt, aki letiltotta a számlájához a hozzáférést. − Bajban vagy, mi? − mosolyodott el Decarabia, látván a férfi dühét. − És ez még semmi ahhoz képest, ami rád vár, baromarc! A felvételen látszott, ahogy Filipe elkeseredetten elteszi a kártyáját, majd sarkon fordul. A hacker figyelmesen követte a lépteit. A célszemély jobbra távolodott, kapucnit húzott a fejére, nekidőlt egy hársfának és az órájára nézett, mintha azt várná, hogy teljen az idő. Jobbra-balra forgott, állandóan a környéket figyelte. Időnként lehajtotta a fejét, hogy pihenjen egy kicsit vagy ránézzen az órájára, de aztán tovább tekingetett mindenfelé. Ez a viselkedése elégedett mosolyt csalt Decarabia arcára. 109

− Te vársz valakit... A három és négy óra közötti szakasz videofelvételének hátralévő része eseménytelenül zajlott. A behatoló a következő órára kattintott, és figyelte a képeket. Filipe a hársfa árnyékában állt, és türelemmel vegyes türelmetlenséggel várakozott, akárcsak most Decarabia. De hát mi mást tehetett volna? Nem gyorsíthatta föl a lejátszást, mert el kellett csípnie azt a pillanatot, amikor véget ér a célszemély várakozása, és minden eldől. Nagyon remélte, hogy a felvétel végignézése meghozza a várt eredményt. 16:08:28. A várakozás folytatódott. célszemély, a bankjegykiadó vesznek ki vagy valami mást ismétlődött, folytonos ásításra hackert.

Járókelők, autók, a fának támaszkodó automatához járuló ügyfelek, akik pénzt csinálnak. Mindez végtelen monotóniával és újabb kávé elfogyasztására késztetve a

16:27:03. Egyszer csak Filipe szapora léptekkel elindult egy férfi felé, aki éppen kiszállt az autójából. Karon ragadta az ismeretlent, az megfordult, és némi tétovázás után felismerte a férfit, aki megállította, majd elkezdtek beszélgetni. Decarabia egyfolytában kattintgatott, hogy felvételt készítsen a jelenetről. Látta, hogy a két férfi megfordul és elindul egy lakóház felé. Az idegen bedugta a kulcsát a zárba, a kapu kinyílt, és mindketten eltűntek az épületben. − Megvagy! − kiáltotta, és talpra ugrott, hogy végre kinyújtóztassa elgémberedett tagjait. − Megvagy, te nyomorult! Ez még jobb volt, mint amire számított. Nemcsak azt sikerült fölvennie, hogy kivel találkozott, hanem azt is, hogy hova mentek. És nyilván ott rejtőznek. Mit kívánhatna ennél többet? A számítógépe képernyőjére meredt, és a két férfi találkozásának képeit tanulmányozta. Az ismeretlen arcát kinagyította, hogy jobban megnézze. − Ki vagy te? − kérdezte halkan, az arcát bámulva. − Ki vagy te? Egy pillanatig sem voltak kétségei afelől, hogy nemsokára erre is megkapja a választ.

110

XIX. Megálltak a műhely sarkán, hogy fölvegyék Alexandrét, aztán átszelték Coimbra utcáit, és rákanyarodtak a lisszaboni autópályához vezető útra. Tomás némán vezetett, az útra figyelt, de a gondolatai az idősotthonban történtek körül forogtak. − Csinos kis nő, igaz? Filipe provokatív kérdése törte meg a csendet a Volkswagenben. − Kicsoda? A barát felkacagott. − Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, Casanova! − kiáltotta, és a régi becenév használatával a gimnáziumi időket idézte. − Ismerlek, mint a rossz pénzt. Tomás nem vette le a szemét az útról. − Miről beszélsz? − Az igazgatónőről, ki másról? − Hunyorogva keresgélt az emlékezetében. − Hogy is hívják? Maria... Maria... − Hirtelen földerült a tekintete. − Flor, igaz? Maria Flor. − Huncutul hunyorgott. − Igazi bombázó. − Jaj, ne beszélj már hülyeségeket! − Azok a csokoládébarna szemek, azok a telt ajkak, az a huncut mosoly... Csókra szomjasak! − Barátian meglökte Tomás vállát. − Vagy talán nagyot tévedek? Már előre látom. . − Fogd már be! Filipe megint elnevette magát, annyira tetszett neki régi cimborájának felháborodása. Tudta, hogy érzékeny pontra tapintott rá, és nem akarta olyan hamar elengedni. − Azt ne mondd, hogy szerinted nem bombázó a nő − provokálta tovább. − Hm? Na, azt mondd meg, hogy te el tudnád-e... Tomás mereven nézte az utat, el sem mosolyodott, görcsösen szorította a kormányt, és olyan képet vágott, mint aki erősen koncentrál − és semmi kedve nincs a tréfálkozáshoz. 111

− Az anyámmal vagyok elfoglalva, aggódom érte − tört ki belőle végül, és ezzel el is terelte a beszélgetést. − Csökkentették a nyugdíját, én meg munkanélküli lettem. Vagyis kevesebb a pénz, az otthont viszont fizetni kell. Hozzá kell nyúlnom a megtakarításomhoz, ami nem valami sok. Hogy mászok ki ebből? A kérdésre nem érkezett azonnal válasz. Filipe kihúzta magát a komoly téma hallatán, amely nem fért össze az előbbi csipkelődő-viccelődő hangnemmel. Az autó ekkor ért az autópályára, és felgyorsult, ami némi szünetet eredményezett a beszélgetésben. − Előre szólok, hogy később sem lesz jobb a helyzet − szólalt meg végül Filipe. − Ezt vésd jól az eszedbe. − Hogyhogy nem lesz jobb? Szerinted nem találok állást? − Dehogynem találsz, nyugodj meg. Minden tanulmány azt mondja, hogy a képzettebb emberek könnyebben túlélik a válságos időket. A munkanélküliség elsősorban a kevésbé tanult embereket sújtja. Te nem tartozol közéjük. − Tudom − mondta Tomás. − De akkor miért vagy ilyen pesszimista? Filipe az autópálya melletti hegyeken szétszórva épült házakat nézte, miközben válaszolt. − A pesszimizmusom az anyád nyugdíjára vonatkozik. Tomás mélyet sóhajtott, jelezvén, hogy tisztában van a problémával. − Tudom, ez elég elkeserítő − mondta. − Nem úgy tűnik, mintha hamarosan javulna a helyzet. Szegénykém, mennyi évet ledolgozott! Egész életében fizette a nyugdíjjárulékot, jogosult a nyugdíjra, és most, hogy szüksége lenne rá, elveszik tőle. Alexandre, aki ismét a hátsó ülésen utazott, előrehajolt. − Igazságtalanság, amit az idősekkel művelnek − háborgott. − Méltatlan! − Az − helyeselt Tomás. − Borzalmas. − Ki kell mennünk az utcára tüntetni! − folytatta Alexandre. − Rá kell kényszerítenünk a kormányt, hogy hagyjon fel ezzel a mocskos politikával! Az államnak az a dolga, hogy megvédje az embereket! Nyomást kell gyakorolnunk a politikusokra, hogy emeljék mindannyiunk életszínvonalát! 112

− Ez lenne az ideális, ez kétségtelen − helyeselt Tomás. − Csakhogy ez nem oh/an egyszerű. − Csak azért nem egyszerű, mert nem akarjuk, hogy az legyen − jelentette ki Alexandre felháborodott hangon. − Elég lenne meghozni a döntést és aláírni a törvényt, ennyi. Levert hangulata ellenére Tomás nem tudta elnyomni az arcára kiülő mosolyt. − Ó, bárcsak ilyen könnyű lenne! Filipe egy darabig hallgatott és az elsuhanó tájat nézte, de most hátrafordult és Alexandréra meredt. − Sajnos az élet nem olyan, amilyennek szeretnénk − mondta. − Olyan, amilyen. Én például szeretnék örökké élni, és azt gondolom, hogy a halál igazságtalanság. De hiába is rúgkapálok és tiltakozom, semmi sem változtat azon a tényen, hogy meg fogok halni. A valóság az, ami, nem pedig az, amit szeretnénk, hogy legyen. − Én nem osztom ezt a véleményt. Ha az élet olyan, amilyen, a mi dolgunk, hogy megváltoztassuk, Az államnak kötelessége megvédeni mindannyiunkat, és ezt a kötelességét teljesítenie kell! Filipe elnevette magát. − Látom, hogy maga is az „állampárt" tagja − gúnyolódott. − Megvan a napi fejadagja? A fiú érteden képpel bámult rá. − Tessék? − Az „állampártnak" − fordult most Tomáshoz -, tudod, hány tagja van? − Már hogyne tudnám? − vágta rá a sofőr olyan arccal, mint aki otthonos a témában. − Várjál, kiszámolom − mondta, s hangosan gondolkodott. − Az „állampártot" azok az emberek alkotják, akik így vagy úgy, az államtól függnek, ugye? Hétszázezer köztisztviselő és közalkalmazott, három és fél millió nyugdíjas, több mint egymillió munkanélküli és további egymillió ember, akik különböző szociális juttatásokban és kiváltságokban részesülnek. − Gyors fejszámolás után rávágta: − Ez hatmillió ember. Portugália legnagyobb pártja. Filipe most ismét Alexandréra nézett. 113

− Érti már? − kérdezte. − Ez azt jelenti, hogy a portugálok hatvan százaléka az adófizetők pénzéből él. Közalkalmazottak, nyugdíjasok, munkanélküliek, betegek, és mindazok, akik különböző segélyeket és juttatásokat kapnak. − Na és? − Hogyhogy „na és"? Van fogalma róla, mennyit költ az állam mindezekre? − Szünetet tartott, hogy nagyobb legyen a hatás. − 2010-ben ez tette ki a kiadásainak a kilencvenhat százalékát. − Kilencven...? − Alexandrának tátva maradt a szája. − De hát az... az majdnem az egész! − Ügy van! Az adókból befolyó pénzt Portugáliában csaknem teljes egészében azoknak az embereknek a fizetésére, nyugdíjára és segélyére költik, akiket az állam tart el. Magyarországon például, amely hasonló nagyságú népességgel rendelkezik, úgy tudom hasonló a helyzet. Ott a lakosságnak csaknem a fele tartozik az „állampárthoz", és a közalkalmazotti fizetésekre, a nyugdíjakra és a segélyekre az adókból befolyó összeg kilencven százalékát költik. − És az építkezések? Az autópályák, a kórházak, az iskolák... és a többi kiadás? Azokra honnan jön a pénz? − A jövőből − felelte Filipe. − A PPP-konstrukción keresztül, amely a munka kifizetését eltolja abba a jövőbe, amely mellesleg időközben elérkezett. Vagy a külföldi kölcsönökből, ami egy másik jövő, amely azonban már szintén elérkezett, hiszen jelenleg éppen ezeket a kölcsönöket fizetjük vissza hihetetlen kamatokkal. 2001-ben a GDP negyven százalékát tették ki a külső adósságok, míg tíz év múlva, amikor az IMF megérkezett az országba, ez az arány már száztíz százalék volt: ez évente átlagosan tizenkétmilliárd eurós növekedést jelent. Azaz Portugália olyan pénzből tartja fenn magát, amelyet nem maga termel meg. Ezért mondják, hogy túlköltekezünk. Az állam bevétele mind elmegy a fizetésekre és szociális juttatásokra. Nem marad semmi. Tomás nem vette le a szemét az útról, de szomorúan csóválta a fejét. − Értjük, hogy mi folyik itt, nem? − kérdezte gúnyosan. − Nem csökkentették a fizetéseket, hogy ne veszítsék el a szavazóikat... − Ez egyértelmű. Az „állampárt" nagyon erős, kedves barátaim. A helyzet fenntarthatatlanságával nagyon is tisztában van mind a kormány, mind az 114

ellenzék, efelől ne legyen kétségünk. De hát mindenki nyerni akar, és mint tudjuk, a bércsökkentés senkinek sem hozna szavazatot. És mivel Portugáliában az „állampárt" hatmillió választópolgárból áll, az nyeri meg a választásokat, aki a legtöbb pénzt adja nekik. Így aztán belekerülünk egy vég nélküli költekezési spirálba. Ezeket a szavakat Alexandre türelmeden legyintéssel fogadta. − Ez tipikus neoliberális szöveg − mondta. − Ha a hanyatlásról papolunk, az csak a dolgok gazdasági szempontját tükrözi, és azzal senki se lakik jól. Filipe jót nevetett ezen a megjegyzésen. − Na, ez egy tipikus példája annak, ahogy az „állampárt" tagjai érvelnek − állapította meg. − Ahányszor valaki számolgatni merészel, és ki meri jelenteni, hogy valami gazdaságilag fenntarthatatlan, azonnal rásütik, hogy „neoliberális", „pesszimista", „a hanyatlás prófétája", „közgazdász" vagy „reményvesztett". − Majd mellékesen hozzátette: -„Közgazdász" alatt olyasvalakit értenek, aki képes két számot összeadni és felfogja, hogy a valóság nem ábrándokból áll, „remények" alatt pedig az „illúziókat" kell érteni. − Folytatta a gondolatmentét. − És mit csináltak a mi drága vezetőink, amikor szembesültek a számok valóságával? Azt mondták: „Van élet a költségvetésen túl!" Így bagatellizálták a problémát, és kihúzták a talajt azoknak a lába alól, akik megpróbálták volna kezelni. Ez a gondolkodásmód 2009-ben érte el a csúcsát, noha addigra Amerika már összeomlott, ekkor történt ugyanis, hogy a kormány nem sokkal a választások előtt csökkentette az áfát, és csaknem három százalékkal emelte a közalkalmazotti béreket. − Így van − emlékezett Tomás. − És meg is nyerte a választásokat. − Hát már hogy ne nyerte volna meg! Aki jóllakatja az „állampárt" tagjait, az nyer. − Megköszörülte a torkát. − Csak hát az a baj, hogy a gazdaság nem bír el ennyi költekezést. Amikor az IMF 201 l-ben megérkezett Portugáliába, hogy véget vessen ennek a dínomdánomnak, addigra tíz év alatt több mint két százalékkal nőttek a szociális kiadások, míg a GDP csak... − Nulla egész három század százalékkal − fejezte be helyette a mondatot a történész. − Már mondtad. − Ez az aránytalan különbség a szociális kiadások erős növekedése és a gazdaság gyenge növekedése között nem elhanyagolható, barátaim. − Hát persze hogy nem − helyeselt Tomás. − Csak azt a vagyont lehet elosztogatni, amivel rendelkezik az ember. Amit nem termelünk meg, azon 115

nincs mit szétosztani. Ez kézenfekvő. − Kézenfekvő neked meg bárkinek, aki hajlandó tíz másodpercig gondolkodni rajta, de úgy tűnik, hogy az országot irányító zsenik számára nem az. Tudom, hogy sokan borzasztó nehézségek között élnek és nekik valóban szükségük van a segítségre, de a szociális állam nem független a gazdaságtól. Ahhoz, hogy osztogatni tudjunk, előbb termelni kell. A tanulmányok szerint ráadásul az államadósság növekedése fordítottan arányos a gazdasági növekedéssel. Vagyis minél nagyobb az adósság, annál kisebb a gazdasági növekedés, és fordítva. Nálunk 2001 és 2011 között a szociális kiadások történetesen hétszer nagyobb mértékben növekedtek, mint a gazdaság, és ezek a páratlan elmék képtelenek voltak elvégezni egy egyszerű számítást, hogy rájöjjenek: egyenesen a szakadékba vezetik az országot. Ezt a mértéktelen költekezést nem bírja ki a portugál gazdaság, sőt egyenesen tönkre is megy bele. De mivel a lényeg mindig a szavazatok elnyerése volt, mindenki az „állampárt" tagjait tömte pénzzel. Ehhez azonban addig kellett növelni az adókat, amíg el nem értük azt a pontot, hogy a népesség fizetéséhez képest arányaiban már nálunk a legmagasabbak. Ezáltal megfulladtak és csődbe mentek azok a cégek, amelyek a bevételt termelték, ez pedig növelte a munkanélküliek számát és egyúttal az állam terheit, ami újabb adóemeléseket tett szükségessé, ami viszont újabb cégeket vitt csődbe, ezáltal újabb dolgozók váltak munkanélküliekké, és ez így megy tovább, ördögi körben. − Az a furcsa, hogy állandóan a szociális állam védelméről be-szélnek. .. − Igen, de hát ezzel a politikával maguk a kormányok tették azt fenntarthatatlanná. Éppen azok tették tönkre, akik folyton meg akarták védeni. Portugáliának 1892 óta nem volt ekkora külső adóssága, az utóbbi százhatvan évben nem volt ekkora államadóssága, és egész történelme folyamán nem volt ekkora a munkanélküliek aránya, az első világháború óta nem volt ilyen csekély a gazdaság növekedése. Ilyen csapnivaló számok mellett hogy lehetne fenntartani ezt a felduzzasztott szociális államot? Tomás a Volkswagen műszerfalán ellenőrizte, hogy elegendő üzemanyag van-e az autóban. Ügy látta, hogy hamarosan keresnie kell egy benzinkutat. Alexandre kihasználta a szünetet, és megszólalt. − Az államháztartási hiány problémáját majd megoldja a gazdasági növekedés − jelentette ki. − Ha növekedünk, legyűrjük a hiányt. Filipe két ujját felmutatva folytatta a mondanivalóját. 116

− Két módon lehet megoldani a deficit problémáját − mondta. − Vagy a kiadást csökkentjük, vagy a bevételt növeljük. A bevétel növelése természetesen az adókból származik. Csakhogy az adóemelés csökkenti a befektetéseket és csődöt idéz elő, ezért csak rövidtávon hatékony. Fenntartható módon csak úgy lehet növelni az adóbevételeket, ha közben gazdasági növekedést érünk el. − Felsóhajtott. − A valóság azonban az, kedves barátom, hogy nálunk egyelőre nincsen gazdasági növekedés. − Az IMF érkezését megelőző tíz évben nulla egész három század százalékos volt az átlagos évi növekedés − ismételte Tomás. − Jó, ha az eszünkbe véssük ezt a számot. Nagyon árulkodó. − Vagyis − folytatta Filipe -, amikor egy költekező politikus azt mondja, hogy a megoldás a gazdasági növekedésben rejlik, valójában azt mondja, hogy semmit sem fog tenni a probléma megoldása érdekében. Mert ne feledjük, hogy a tanulmányok szerint az államadósság növekedése fordítottan arányos a gazdaság növekedésével. Ha tehát a kormány kibillenti az egyensúlyából az államháztartást, akkor hogy kíván elérni fenntartható gazdasági növekedést? Alexandre nem hagyta magát. − A gazdaság élénkítésével... − Hogyan? − Ügy, hogy pénzt pumpál a gazdaságba. − Milyen pénzt? Nincsen pénz! És különben is, az utóbbi évtizedekben eurómilliárdokat öltek bele a portugál gazdaságba, és mégsem volt gazdasági növekedés. − Töprengő arcot vágott. − Talán ha csökkentenék a társasági adót, ahogy Írország tette a kilencvenes években.. De ez is csak olyan népszerűtlen intézkedések mellett lehetne hatékony, amilyen például az elbocsátások megkönnyítése. Ezzel lehetne ösztönözni azt, akinek van pénze, hogy alapítson céget és termeljen. − A munkatörvényt 2012-ben már rugalmasabbá tették. − Így igaz. De más tennivaló is van még, amit a kormány eddig nem tudott vagy nem akart megváltoztatni. Ilyen például az igazságszolgáltatás gyorsabbá és hatékonyabbá tétele, a bürokrácia jelentős leépítése, a korrupció elleni küzdelem hatékony jogalkotással, az egyszerű és stabil adótörvények, egyszóval egy sor olyan rendelkezés, amelyek csábítóvá és biztonságossá teszik a befektetést Portugáliában. Melyik külföldi befektető 117

akarna ide jönni, ha azt látja, hogy az adók felemésztik a hasznát, hogy négy évet kell várnia egy engedélyre, hogy a kormány barátait kell alkalmaznia, akik elfogadtatják a projektjeit, és hogy ha valakit be kell perelnie, tizenöt évig fog húzódni az eljárás? Egy ilyen országba senki se teszi be a pénzét! Sajnos Portugáliában olyan erős a félelem a változásoktól és a vállalkozóellenes attitűd, hogy ez bizony jócskán megnehezíti a dolgok megváltozását. Ráadásul maguk a portugál vállalkozók is általában meglehetősen gyengék, és hiányzik belőlük az ambíció, ami a fogyatékos oktatási rendszerünk következménye. − Ne legyenek kétségei afelől, hogy a vállalkozóknak is megvannak a maguk kis vétkei. Filipe elfintorította az arcát. − Persze − ismerte el. − De nem csak róluk van szó. Rajtuk és az óriási államadósságon kívül van még egy sokkal komolyabb gond, ami a növekedésünket fékezi. Belenyúlt a zsebébe és elővett egy tollat. Megfordította a borítékot, amitől egy pillanatra sem vált meg, amióta Portugáliába érkezett, és az üres oldalára felírt egy egyenletet. A GDP = Népesség + Produktivitás. − Ez egy delta − állapította meg Tomás, felismervén a háromszögben a görög ábécé egyik betűjét. − Változást jelent, ugye? − Pontosan − bólogatott a barátja. − A GDP változása a népesség változásától és a termelékenység változásától függ. − Az egyenlet utolsó szavára bökött a tolla hegyével. − Kezdjük a termelékenységgel. − Alexandre felé fordult. − Ki az, aki kevéssé produktív? A hátsó ülésen ülő utas elnevette magát: olyan egyértelműnek tűnt a válasz. − Nyilván az, aki keveset dolgozik. − Téves − vágta rá a történész. − Lehet, hogy valaki napi tizenöt órát dolgozik erejét megfeszítve, és mégis kevéssé produktív, míg másvalaki csak két órát dolgozik, és mégis nagyon produktív. A helyesbítés meglepte Alexandrát. − Ez hülyeség! − háborgott. − Pedig elhiheti − győzködte Tomás. − A produktivitás a munka által 118

keletkezett termék értékére vonatkozik, nem pedig a munka mennyiségére. A portugálok és a magyarok például többet dolgoznak, mint a németek, mégis kevésbé produktívak. Hogy miért? Mert míg egy portugál vagy egy magyar harminc nap alatt száz palack bort állít elő, darabját tíz euróért, addig egy német húsz nap alatt egy Mercedest készít el. Csakhogy egy Mercedes százezer eurót ér, míg száz üveg bor csak ezer eurót. Vagyis hiába dolgozott tíz nappal kevesebbet, a német mégis produktívabb, mint a portugál vagy a magyar, mert a terméke, amit gyártott, többet ér. − Így van − helyeselt Filipe. − Ahhoz pedig, hogy gazdasági növekedést érjünk el, növelnünk kell a produktivitást, vagyis olyan dolgokat kell előállítanunk, amelyek értékesebbek a nemzetközi piacon. Csakhogy a mi oktatási rendszerünk gyenge, rendkívül alacsony a teljesítményünk matematikából, és az emberek nem eléggé képzettek a tudományok és a technológia terén. − Igen, és az állam csak a kereskedelmi forgalomba nem hozható szektort támogatja, míg a kereskedelmi forgalomba hozható szektort, amely bevételt is hozhatna, magára hagyja − tette hozzá Tomás sietve. − Ráadásul a tanulmányok szerint a magánbefektetések több bevételt hoznak, mint az állami befektetések, csak hát Portugáliában az állam kisajátítja a bankok pénzét, és alig hagy valamit a magántőkének. Pénz nélkül a magántőkések sem tudnak befektetni. Befektetés nélkül pedig.. viszlát növekedés! − Integetett, mintha búcsúzna. − Növelni kell a produktivitásunkat, ha gazdasági növekedést szeretnénk. Filipe a borítékra rajzolt egyenletre bökött. A GDP = Népesség + Produktivitás. − Figyelem! A produktivitás csak az egyenlet egyik eleme − hívta fel társai figyelmét. − A másik a népesség. Ha gazdasági növekedést akarunk elemi, növelnünk kell a népességet. Tomás legyintett egyet a kezével. − Népességnövekedés? − kérdezte gúnyosan. − A portugál népesség folyamatosan csökken! A 2010-es évek elején például a portugál pároknak adagosán egy egész három tized gyermekük született, ami nagyon távol áll attól a két egész egy tizedtől, ami a népességnövekedéshez szükséges. Magyarországon persze még ennél is rosszabb a helyzet, ott ugyanis páronként adagosán egy egész kettő tized gyermek születik, és ezzel az ő születési rátájuk a legrosszabb az egész Európai Unióban. Az is komoly 119

gondot jelent, hogy a háború utáni népes nemzedék éppen mostanában érte el a nyugdíjaskort, drasztikusan megemelve a nyugdíjasok számát. És nincs népességnövekedés, hanem sajnos fogyunk. − Ami azt jelenti, hogy egyre kevesebben folytatnak termelőmunkát, s a megtermelt vagyon nagy részét az idősek egyre népesebb táborában kell szétosztani nyugdíj és drága egészségügyi kezelések formájában − vágott közbe Filipe. − És ahogy helyesen megjegyezted, a születési ráta drámai mértékben csökkent. A 2010-es évek elején a portugál népesség huszonhat százaléka volt időskorú, a magyaré pedig huszonnégy százalék. Ezek mérhetetlenül magas, csillagászati értékek. Az előrejelzések szerint 2050-re ez az arány Portugáliában elérheti a hatvan százalékot, és Magyarországon is hasonlóan drasztikus emelkedés várható. Alexandre végigsimította a haját. − Komolyan? − kérdezte megbotránkozva. − Ilyen mértékű lesz az elöregedés? − Bizony! És miből fogják akkor fizetni a nyugdíjakat és az egészségügyi szolgáltatásokat? Ilyen körülmények között hogy lehetne gazdasági növekedést produkálni? A demográfiai probléma ellenére is lehetne növekedni, de ahhoz magas produktivitásra lenne szükség. És ugyanígy fordítva: alacsony produktivitás mellett is lehet növekedni, de ahhoz jókora demográfiai növekedésre lenne szükség. Alacsony produktivitás és demográfiai csökkenés mellett azonban nem lehet gazdaságilag növekedni. − Ebben nem csak a politikusok ludasak − jegyezte meg Tomás. − Mindannyian hibásak vagyunk, amiért nem nemzünk utódokat. A saját sírunkat ássuk! − Végső soron mi tehetünk mindarról, ami velünk történik − értett egyet vele Filipe. − Mi szavazunk azokra a politikusokra, akik növelik a kiadásokat, mi nyújtogatjuk folyton a kezünket az állam felé, mi nem biztosítjuk a nemzedékek folytonosságát és építünk ezzel olyan jövőt, amely csupa öregemberből áll. − Néha hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni a történelmet, és ezt nagyon rosszul tesszük − mondta a történész. − Tartsuk evidenciában, hogy a szociális állam alapjait az ötvenes években határozták meg, amikor kevés idős ember élt és a várható élettartam hatvanöt év volt. Amikor a nyugdíjkorhatárt ez idő tájt meghatározták, még úgy gondolták, hogy kevesen élnek majd annál tovább. De az életkörülmények javulásával és az 120

orvostudomány fejlődésével növekedett a várható élettartam. 1960 és napjaink között egész Európában tíz százalékkal nőtt. Ráadásul csökkent a születések száma. Megfordult az életkorpiramis, és a rendszer az összeomlás szélén áll. − És itt jön a régi jó gazdasági alapelv − szólt közbe Filipe. − Ami fenntarthatatlan, azt nem lehet fenntartani. Tomás most a visszapillantó tükrön keresztül a hátsó utasra nézett. − Ezért csökkentik most az anyám nyugdíját is, érti már? − Te az anyád miatt aggódsz? − csodálkozott Filipe. − Inkább magad miatt kellene! − A kezét a mellkasára helyezve folytatta. − És miattam. − Alexandrára mutatott. − És miatta. A te anyádat még van, aki eltartsa, még van elegendő dolgozó ember, aki megtermeli a nyugdíját, még ha most csökkentették is. A mai idősek panaszkodnak a nyugdíjcsökkentés miatt, amely valóban érzékenyen érinti őket, de semmi ahhoz képest, amin majd mi megyünk keresztül. 1960-ban száz fiatalra huszonhét idős jutott, most pedig százharminc. Ki termeli majd meg azt a pénzt, amiből ki lehet fizetni a mi nyugdíjunkat, amikor a népesség fele idős lesz, velünk együtt? Kicsoda? − Hacsak nem a tömeges bevándorlók − felelte Tomás. − Más-különben... − Úgy van, a bevándorlók − bólintott Filipe. − Bár hozzánk csak az alacsonyan képzett bevándorlók jönnek, és ők nyilván nem sok pénzt termelnek. − Az út melletti növényzetet nézte. − A lényeg az, drága barátaim, hogy jelen pillanatban nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a gazdasági növekedéssel győzzük le a hiányt. Vagyis nem maradt más lehetőségünk, mint a kiadások csökkentése, illetve a strukturális reformok bevezetése. Ezek fájdalmas intézkedések, de közép- vagy hosszú távon versenyképessé tesznek minket. A skandináv országok és Német-ország annak ellenére, hogy sokkal gazdagabbak és a születési arány is magasabb náluk, nem a gazdasági növekedésről papolnak ölbe tett kézzel, hanem bizony komolyan csökkentették a szociális kiadásaikat és a béreiket. Attól tartok, hogy nekünk is ez az utunk. Ez a megjegyzés nem volt biztató, de Tomást nem kavarta fel. ö most más miatt aggódott. Megpillantotta a pombali benzinkutat, és lekanyarodott az autópályáról. Akárcsak a gazdaság, az üzemanyag mennyisége is katasztrofális volt.

121

XX. Egymás után kétszer hívta fel ugyanazt a számot, és mivel senki sem vette fel a telefont, biztosra vette, hogy üres a lakás. Egyébként erre a következtetésre jutott azután is, hogy két óra hosszat figyelte az épületet. Decarabia a tolvajkulccsal ügyesen kinyitotta a zárat, és a bal oldali kettes lakás ajtaja halk kattanással kinyílt. − Posta! − kiáltotta el magát, miközben bekukucskált a lakásba. − Van itthon valaki? Ahogy az várható volt, senki nem felelt. A kérdést különben is csak extra biztonsági okból tette fel. Most már abban a biztos tudatban lépett be, hogy nem érhetik meglepetések. Becsukta maga mögött az ajtót, és elkezdte átkutatni a lakást. Módszeresen haladt előre, a nappaliban kezdte a keresést, és a fürdőszobában fejezte be. Egyértelmű volt, hogy férfilakásról van szó, amelyből hiányzik a női kéz nyoma. Sehol egy szál virág vagy dísz, csak egy-egy ajándéktárgy innenonnan meg egy-két régiség: egy tibeti Buddha-szobor egy oszlop tetején, egy tábla hieroglifákkal a polcon, egy régi pergamen héber betűkkel a falon, egy eredeti ausztrál bumeráng az asztalon, egy váza tele római érmékkel. Decarabia átkutatta a fiókokat, a szekrényeket és még az ágybetétet is, de nem talált semmi fontosat, csak fényképeket. Több helyen is felbukkantak egy Down-szindrómás kislány bekeretezett képei, egy szeplős nő fotója, talán a kislány édesanyja, egy régi retusált kép egy házaspárról és egy kisgyermekről, aki valószínűleg a lakás tulajdonosa gyerekkorában a szüleivel, továbbá fényképek egy férfiról a világ legkülönbözőbb pontjain: a gízai piramisok előtt, egy sarkvidéki jégmezőn, a Ihászai Potala-palota előtt, a jeruzsálemi óváros mozlim negyedében. Leült a kanapéra, elővette a mobiltelefonját és felhívott egy számot. − A célszemély nincs itthon, nagy Mágus − mondta máris, amint beleszólt valaki. − Egyébként üres a lakás. − Hogyhogy üres? Elmenekültek? Decarabia arcán szkeptikus kifejezés jelent meg. − Nem, nem hiszem. Ügy tűnik, inkább egyszerűen csak elmentek itthonról. A menekülésnek mindig van nyoma, mindig marad utána egyfajta 122

káosz. − Körülnézett. − Itt viszont rend van. A vonal túlsó végén megnyugodott a hang. − Akkor jó − mondta. − És most mit fogsz csinálni? − Csapdát készítek nekik. − Nagyszerű. − Szünetet tartott, miközben papírzörgés hallatszott. − Figyelj csak, megvan, hogy ki a barátja. − Én is tudom. Valami történész, aki osztálytársa volt a gimnáziumban. Amikor elküldtem a képet, amit a bankjegy-automata kamerája rögzített, azt mondták, hogy... − Az még csak egy általános azonosítás volt, amit akkor kaptál − vágott közbe Mágus. − De most megkaptam a komplett jelentést erről az illetőről, és. . őszintén szólva, megijedtem. Ez az utolsó szó meglepően hangzott a főnöke szájából. − Megijedt, nagy Mágus? Miért? −Ez a fickó sok bosszúságot okozhat − hangzott a válasz. − Olyan az arca, mint egy filmsztárnak, az életrajza pedig, mint egy jó kisfiúnak, de úgy látszik, többször is részt vett már kényes műveletekben. − Lehalkította a hangját. − CIA-ügyekről van szó, érted? Meg az Interpolról. A betörő a kanapé melletti dohányzóasztalon álló fényképet nézte, amelyen a lakás tulajdonosa a tibeti Potala-palota előtt pózolt mosolyogva. − Ez a fickó? − Igen. Nagyon óvatosnak kell lenned vele. Nem véletlen, hogy a barátunk tőle kért segítséget. Úgy tűnik, ez a Noronha professzor már évekkel ezelőtt is segített neki egyszer. Ha nem vigyázunk, még bajba sodorhatja a projektünket. Decarabia nem tudta levenni a szemét a mosolygó arcról, és igyekezett átértelmezni a róla alkotott képét. − De hát nem történész? − De igen. A behatoló megvakarta a fejét. Nem értette, hogy jelenthet bármiféle fenyegetést egy történész. − A CIA-val és az Interpollal is dolgozott? Talán különleges harci kiképzésben részesült... 123

− A fickó nem a harcban veszélyes, Decarabia. Ügy tűnik, hogy egy zsenivel állunk szemben, aki utolérhetetlen az összetett problémák megoldásában. Az intellektuális képességei miatt kérte a segítségét a CIA és az lnterpol is, és nekünk is ezek jelenthetnek problémát, nem pedig az izmai. − Egy zseni, nagy Mágus? − Ismét zavartan vakargatta a fejét, miközben a hallottakat igyekezett megérteni. − Hm... és vannak legalább taktikai ismeretei? − Tudtommal nincsenek. − Akkor mi a probléma? − Az a pasas ravaszabb, mint te meg én együttvéve, érted? A leírás alapján hatalmas ellenfél, vág az esze, mint a borotva, villámgyorsan cselekszik, váratlan helyzetekben briliánsán improvizál és a legnagyobb hátrányból is képes fordítani. Nagyon kell vigyáznod vele, érted? A betörő mély lélegzetet vett: ennél világosabban nem is fogalmazhatott volna a főnöke. − Mit csináljak vele? − Öld meg − hangzott azonnal a válasz. − Tedd ártalmatlanná még azelőtt, hogy elkapnád és kihallgatnád a célszemélyt. Ne adj neki lehetőséget rá, hogy bosszúságot okozzon nekünk, megértetted? Decarabia ismét az asztalra helyezett fényképet bámulta. Hunyorogva igyekezett az emlékezetébe vésni az arcot, amely Lhászában még mosolygott. − Igen, nagy Mágus. Letette a telefont, és zsebre vágta. Három lépéssel a nappali ablakánál termett. A függönyök el voltak húzva, kitéve őt a kinti tekinteteknek. Behúzta hát őket, hogy nyugodtan kinézhessen az ablakon. Látta az utcát és odalent a járdát. Lehetetlen volt, hogy valaki úgy menjen el a ház előtt, hogy ő ne lássa. Lecsúsztatta a kezét az övéhez, elővette a pisztolyát, megnézte a töltényeket, és kibiztosította a fegyvert. Készen állt.

124

XXI. A garázskapu elektromos zúgás kíséretében gördült fel. Miután kitették Alexandrét, Tomás és Filipe hazafelé vette az irányt. A kék Volkswagen begurult a garázskapun, és ahogyan mindig, beállt a bal kettes lakónak fenntartott helyre. Miután Tomás bezárta az autót, vendégével elindult a belső ajtóhoz, amely az épület lépcsőházába vezetett. Lenyomta a kilincset, de az ajtó nem nyílt ki. − Bassza meg, zárva van! − állapította meg bosszúsan. − És nincs nálam a kulcs... − Akkor most merre? Tomás nagyot sóhajtott, hogy lehiggadjon. Nem volt semmi gond, ez nyilvánvaló, csak nem volt kedve megkerülni az egész épületet. − Ki kell mennünk innen, és a főkapun tudunk bemenni a házba − felelte fásultan, és intett a barátjának, hogy kövesse. − Gyerünk. Visszamentek hát a másik irányba, a garázskapu felé. Tomás megnyomott egy gombot, és a garázskapu felgördült. Kiléptek az utcára, és a főbejárat felé vették az irányt. A történész ránézett a barátjára, és látta, hogy még mindig azt a borítékot szorongatja. − Mi van? − viccelődött. − Feleségül vetted azt a borítékot? − Ez egy dosszié, amit összeállítottam − magyarázta Filipe. − Nem hagyhatom el. − És miről szól ez a dosszié? − Azzal a projekttel kapcsolatos információkat tartalmaz, amelyben én is részt veszek. − És emiatt kell menekülnöd? A barátja tekintete egy pillanatra elsötétült. − Is − felelte halkan, sokat sejtetően. − De nem csak emiatt. Tomás úgy érezte, hogy nem kéne tovább kérdezősködnie: barátjának bizonnyal jó oka van rá, ha nem beszél. Neki csak az a dolga, hogy segítse őt, ha szükség van rá, és reménykedjen, hogy nem keveredik bele semmibe − noha ez utóbbiban korántsem volt biztos. Éppenséggel az tűnt valószínűnek, hogy Filipe épp azért van itt, mert 125

belekeveredett valamibe. És mi van, ha őt is belekeveri? Mi a biztosíték rá, hogy neki nem lesz belőle baja? Az igazság az, hogy nincs rá biztosíték. Csak remélni tudta, hogy a barátja nem tett semmi törvénybe ütközőt, nem rabolt ki és nem ölt meg senkit. Ennek már a gondolatától is megrémült, de gyorsan kiverte a fejéből. Nem, abban biztos volt, hogy Filipe nem tett semmi illegálisát. De ha így van, akkor miért nem megy el a rendőrségre, ha egyszer üldözik? Ez azért mégiscsak furcsa, nem? Ha nem követett el semmi törvénytelenséget, akkor miért nem kér segítséget a rendőrségtől? − Elnézést, uram, kérem... Egy idős asszony állította meg az utcán, kinyújtott kézzel, valamit dadogva, amit Tomás nem értett jól. Tanultnak tűnt, de a fejét kendőbe csavarta, mintha el akarna bújni a zavaró tekintetek elől. − Tessék? − ...hogy enni és... Az asszony arcán csorogni kezdtek a könnyek, és be sem tudta fejezni a mondatot. Lehajtotta a fejét, és sietős léptekkel távozott, majd' elsüllyedve szégyenében. Tomás földbe gyökerezett lábbal, döbbenten nézett utána, ahogy hajlott háttal távolodik. Hát ide jutottunk! − gondolta megütközve. Már tanult, ápolt külsejű emberek is koldulnak az utcán. A külsejéből ítélve ez a nő az anyja is lehetett volna, vagy a nagynénje, és az utcán kéregetett. Az eset annyira megrázta és megdöbbentette, hogy szinte ösztönösen felnézett az ablakára, mintha menedéket keresne egy olyan helyen, amit jól ismer, és ahol még érvényes az értékrend, amit magáénak tud. Hirtelen megtorpant az épület kapujában. − Milyen különös − morogta összehúzott szemöldökkel. − Hát ez elég furcsa... − Micsoda? − kérdezte a barátja. − Történt valami? Tomás tekintete a nappali ablakára tapadt. − Amikor elmegyek hazulról, mindig elhúzom a függönyt, hogy besüssön a nap, és hogy úgy tűnjön, mintha lenne otthon valaki − felelte. − De most be van húzva... − Biztos elfelejtetted elhúzni. − Nem, nem felejtettem el − felelte határozottan Tomás. − Elhúztam a 126

függönyt, és most be van húzva. Egy darabig csak álldogáltak a kapu előtt, és nézték a második emeleti ablakot, a behúzott függönyt, miközben lázasan törték a fejüket, hogy mit jelenthet ez. Mielőtt elmentek otthonról, elhúzták a függönyt, most viszont be van húzva. Ha nem rosszul emlékeznek, akkor mi lehet rá a magyarázat? Megmozdult a függöny. − Van ott valaki! − kiáltott fel Tomás rémülten. − Láttad? Ott van valaki! Zavartan egymásra néztek. Rövid tétovázás után Filipe megiramodott az utca felé. − Menekülj! − kiáltotta. − Menekülj! A történész még habozott. Van valaki a lakásában, és még ő meneküljön? Ügy gondolja, hogy ennek fordítva kéne lennie, de a barátja riadalma és a furcsa körülmények azt mutatták, hogy valami nincs rendjén. Filipének nyilván megvan rá az oka, hogy azt mondja, meneküljön. Ha ő maga nem is tudja az okát, jobb lesz, ha megfogadja a tanácsot. Tomás is elkezdett hát futni, inkább a barátja után, mint valami elől, amiről azt sem tudta, hogy mi. Filipe már messze járt, de úgy tűnt, nincs túl jó formában, és hamar utol fogja érni. Amikor már majdnem utolérte, valami elsüvített a füle mellett, majd hangos robajt hallott. Megfordult és meglátott egy fekete ruhás férfit, aki utánuk iramodott, egy füstölgő tárggyal a kezében. Egy pisztoly volt. A megállapítás, hogy valaki üldözi és lövöldöz rá, halálra rémítette. Nem kétséges, Filipének jó oka van menekülni. Ez persze nem a legmegfelelőbb alkalom, hogy kikérdezze, de amint lehetősége lesz, azonnal részletesen el kell magyaráznia, hogy mi folyik itt, mibe keveredett. De először is le kell rázniuk az üldözőjüket. A feje mellett elsüvítő golyó még gyorsabb futásra sarkallta, és gyorsan utolérte Filipét, aki már zihálva vette a levegőt, és látszott rajta, hogy nem sokáig bírja. Vetett egy pillantást hátrafelé, és látta, hogy a fekete ruhás férfi egyre közelebb ér hozzájuk. Nem kellett túl sok ész ahhoz, hogy kikövetkeztesse: nemsokára utoléri őket. Körülnézett, és megpillantott egy kék egyenruhás alakot az utcán: egy pocakos rendőrt. − Rendőr! − ordította torkaszakadtából. − Rendőr, üldöznek minket! − 127

Hátramutatott. − Az a férfi! Fegyver van nála! A rendőr a jelzett irányba nézett, és döbbenten állapította meg, hogy a menekülő igazat beszél. Kihúzta magát, följebb rántotta a nadrágját tekintélyes hasán, és hivatása teljes tudatában elindult az ismeretlen felé, síppal a szájában. − Az istenit, álljon má' meg! − kiáltott rá, és fölemelte a kezét, mint-ha meg akarná állítani a forgalmat. − Jöjjön csak ide! Igazolja magát! Tomás látta, hogy az ismeretlen lelassít, és kissé megkönnyebbült. Szerencsére hamar véget ért ez az iszonyat, és végre tisztázhatja a történteket: a barátja most már tartozik neki a magyarázattal. De érezte, hogy valami megragadja a karját és húzza előre. − Gyerünk! Fuss tovább! Visszafordult, és látta, hogy Filipe az, akinek az arcáról még nem tűnt el a kétségbeesés. − Nyugi − mondta neki. − A rendőr már.. Ekkor újabb robajt hallott, és amikor hátrafordult, látta, ahogy a rendőr elterül a földön, a hátán fekszik és a tarkója csupa vér és agyvelő, az ismeretien pedig újra futásnak ered a füstölgő pisztollyal a kezében. − Az a pasas... az a pasas megölte! Filipe megint megrántotta, és hangjában páni félelem csengett. − Fuss már, te barom! Fuss! Újra nekiiramodtak, és Tomás most már biztosan tudta, hogy az életéért fut. Az ismeretlen nemcsak rálőtt, de már meg is ölt egy rendőrt, hidegvérrel, fényes nappal, az utcán. Aki ilyet tesz, az bármire képes. Nagy veszélybe kerültek. Rengeteg ember jött szembe, cikázni kellett köztük. Egyszer csak újabb süvítést hallott a füle mellett, majd újabb robajt. A férfi megint rálőtt. Még jó, hogy éppen irányt változtatott, különben már ő is holtan heverne a földön. Kissé elcsodálkozott ezen az újabb lövésen: mintha ő lenne az igazi célpont, és nem is a barátja. De nem volt alkalmas a pillanat a töprengésre. Most futni kellett, hogy mentse az irháját. Megint hátrapillantott. Érezte, hogy az idegen hamarosan utoléri őket, nemcsak azért, mert nagyon gyors, hanem azért is, mert Filipe már nem bírja 128

szusszal, már alig kapott levegőt. Rajtuk már csak a csoda segíthetett. Kétségbeesetten nézelődött az utcán. Taxit keresett. Éppen állt a forgalom, mert piros volt a lámpa, de sehol nem látott egyetlen taxit sem. Ugyanakkor megpillantott egy fiatalembert egy dupla kipufogójú, nagy teljesítményű Kawasakin. Ott van a csoda! − Futás oda! Karon ragadta Filipét, és a motor felé húzta. Amikor odaértek, váratlan mozdulattal vesén öklözte a motorost, aki fájdalmában összerándult, és már gyerekjáték volt lelökni a motorról. Fölsegítette a barátját, ő maga pedig megragadta a kormányt, és hangos berregéssel elindult, de olyan vehemensen, hogy majdnem felágaskodott a motor. Gyorsan visszavett a lendületből, és az autók között cikázva, hangos dudálás közepette áthajtott a piroson. − Uh! − tört ki belőle. − Most már lerázzuk! Hátrapillantott, és látta, hogy üldözőjük odalép egy másik motoroshoz, aki ugyancsak a zöld jelzésre vár. Lehetséges, hogy nem tudják lekoptatni? Szerette volna figyelni, de a menekülés minden figyelmét lekötötte. − Mi van? − kérdezte Filipe üvöltve, hogy túlkiabálja a motorzúgást és a szél süvítését. − Minden rendben? − Nézd meg, mit csinál! Érezte, ahogy a barátja hátrafordul, és várta a híreket. Azok nem is késlekedtek. − Követ minket! − üvöltötte Filipe, akin ismét úrrá lett a kétségbe-esés. − Gyorsabban!

129

XXII. Lisszabon utcáin nem volt könnyű gyorsítani, bár már kevésbé volt nagy a forgalom, mint az előző években, ugyanakkor Tomás már évek óta nem ült motoron, és kissé kijött a gyakorlatból. Ennek ellenére rálépett a gázra, és érezte, ahogy megjön az önbizalma és percről percre nő: valahogy úgy, ahogy biciklizni tanul az ember. És ha egyszer megtanult, soha nem felejti el. − Mi van? − kérdezte hátrafelé. − Leráztuk már? − Nem. Gyorsíts! Gyorsítsak? − kérdezte Tomás magában. De hogyan? Ennél gyorsabban már lehetetlen menni. Érezte, ahogy az arcába csap a szél, igyekezett megtalálni az egyensúlyt a sebesség és a biztonság között, de akárhogy igyekezett is: a Kawasaki mégiscsak két embert vitt a hátán, és ez az extra súly nehezítette az egyensúlyozást és lassította a járművet. Hogy mehetne ennél gyorsabban? − Gyorsabban! Filipe hangja sürgetően hangzott, és Tomás megértette, hogy a menekülés nem tarthat addig, amíg valamelyiküknek elfogy az üzemanyaga. Hiszen akkor ötven százalék az esélyük, hogy a fickó elkapja őket. Nem szabad ekkora esélyt adni neki. Ráadásul valószínűleg előbb is elkapná őket, hiszen ő egyedül robog a motoron, és szabadabban manőverezik. Ki kell találni valamit. De mi legyen az? Mit tehetnének? Hiába nyomja a pedált, az üldöző nem tágít mögülük. Valami cselre van szükség. Az Avenida da Indián felgyorsított, és amikor a Cais do Sodréhoz közeledtek, varázsütésszerűen, valószínűleg a körülmények nyomására, eszébe jutott valami. Egy terv. − A pasas − szólt hátra a barátjának − portugál? − A pisztolyos? − Igen. Idevalósi? − Nem hiszem. Miért? Tomás nem válaszolt. Figyelmen kívül hagyta a piros lámpát a Cais do Sodré előtt, kikerülte a szemből jövő forgalmat, és a Ribeira das Nauson 130

elszáguldott a Terreiro do Pacóig, abban a hiszemben, hogy ez a kis manőver szerzett nekik néhány másodpercnyi előnyt. Jobbra fordult, és látta, hogy egy komp a hullámzó vízen lebegő stég mellett áll, indulásra készen. A Cais das Colunas előtti sétány felé robogott tovább, majd hatalmas fékcsikorgással megállt a kompkikötőnél a piszkosfehér mészkő épület előtt, és közben akkorát farolt, mint egy motocross-versenyző. − Szállj le! − kiáltotta, és lelökdöste Filipét a motorról. − Várj meg! Ügy meglökte a barátját, hogy az leesett a földre. − Mit csinálsz? Tomás most sem válaszolt neki, nem azért, mert nem akart, ha-nem mert nem volt rá ideje. Újabb robajjal nekiiramodott a motorral, és a Kawasaki krómozott kipufogócsövei vöröses felhőt eresztettek a levegőbe. Megpillantotta az üldözőt. − Na lássuk − sziszegte a fogai között. − Milyen érzés, ha üldözőből üldözötté válsz. . Megindult a fickó felé, és érezte, hogy az elbizonytalanodik, meglepődik és zavarba jön a hirtelen taktikaváltástól, amikor is a préda átalakul ragadozóvá. Minden olyan gyorsan történt, hogy a pisztolyosnak nem volt ideje cselekedni. Tomás úgy repült felé, mint egy nyílvessző, és csak az utolsó pillanatban rántotta el a kormányt, hogy kifaroljon és a hátsó kerekével nekiütközzön a másik motornak. Egy pillanatra a feje tetejére állt a világ, felül volt az aszfalt és alul az égbolt, az előbb még a Kawasakin ült, aztán már a földön pörgött tovább az ütközés erejétől. Pördült néhányat, majd elterült a földön, és csak a víz alatti oszlopok tetején pihenő sirályok vijjogását hallotta. Aztán magához tért. Egy kis szünet után, amíg mozdulatlanul feküdt a földön, és szinte nem mert megmoccanni, elkezdte próbálgatni az ujjait, hogy meg tudja-e mozdítani őket. Sikerült. Aztán azt figyelte, hogy fáj-e valamije. Az összezúzott testétől eltekintve úgy tűnt, hogy jól van. Aztán megmozdította a karjait, majd a lábait, és úgy tűnt, hogy minden rendben van. Lassan föltápászkodott, óvatosan, szinte félve, és az ellenség irányába nézett. Állt a forgalom a Cais das Colunason, a két motor az út közepén hevert egy nagy olajfolton, és a fekete ruhás férfi ott ült az aszfalton: még nem tért egészen magához az ütközésből. Nem sikerült teljesen kiütni, 131

állapította meg Tomás csalódottan, de azért nyert egy kis egérutat. Futásnak eredt, először óvatosan, mert nem volt biztos benne, hogy nem sérült meg, de amikor megállapította, hogy teljesen jól van, felgyorsított és a kompkikötő felé vette az irányt, amely néhány száz méterre volt tőle. Amikor odaért a döbbenten álldogáló Filipéhez, aki nem tudta, mit csináljon, az indulásra kész kompra mutatott. − Gyerünk! − kiáltotta. − Gyorsan! − De... de... nincs jegyünk. Ha nem lélekszakadva futott volna éppen, Tomás mondott volna egy cifrát. Ki a francot érdekel ilyenkor a jegy? Ha megbüntetik őket, hát kifizetik a büntetést! Kinek jut eszébe ezzel foglalkozni, amikor pisztollyal üldözik? − Fuss! Megragadta a karját, de abban a pillanatban érezte, ahogy a barátja megroggyan. -Ááhh! Távoli durranást hallott, és rájött, hogy Filipét eltalálta egy golyó. A golyó most is előbb ért oda, mint a lövés hangja. − Filipe! − kiáltotta, és megpróbálta fölemelni. − Kelj fel! Megragadta a tarkóját, és maga felé fordította az arcát: sápadt volt, és a szeme kerekre nyílt a rémülettől, de az értékes borítékot még most sem engedte el. Nagyon fontos lehet, gondolta Tomás, és csodálta a barátja kitartását. Aztán megpillantotta Filipe hátán a vöröslő és egyre növekvő foltot. Ott érte a lövés. Fölnézett, és a távolban meglátta a fekete ruhás férfit, aki már talpra állt és feléjük tartott. Úgy tűnt, hogy húzza a bal lábát, de ez nem állította meg. Aztán meglátta, hogy a komp mindjárt indul. A barátja kába volt, de nem veszítette el teljesen az eszméletét. Tudta, hogy sürgős orvosi ellátásra lenne szüksége. Mit csináljon? Segítségért akart szaladni, de a pisztolyos alak egyre közeledett. Arról szó sem lehetett, hogy ott maradjanak, ahol vannak. Mély lélegzetet vett, és fölemelte Filipét, mint egy súlyemelő. − Huh! Nehéz volt a barátja. Imbolyogva haladt előre, a nehéz súly, amit cipelt, 132

meg-megrogyasztotta a lépteit. Valahogy elvonszolta magatehetetlen barátját a kompig, és egy utolsó erőfeszítéssel a hajóra is felhúzta. Már elindult a komp Cacilhas felé, amikor az utasok észrevették, hogy az utolsó felszállók egyike, az, amelyik úgy tűnt, mintha aludna, megsebesült és csupa vér a háta. A legénység azonnal vissza akart fordulni, mondván, hogy ilyen körülmények között szó sem lehet róla, hogy elinduljanak, de Tomás sietve elmagyarázta, hogy semmiképpen sem fordulhatnak vissza, hiszen a barátját éppen ott lőtték meg, és a támadó ott várja őket a parton. Ha visszafordulnak, azzal átadják őt a gyilkosának. A legénységnek mindez úgy hangzott, mint valami fantázia szüleménye, mint valami amerikai akciófilm, hallucináció, de a sebesült állapota és a vérfolt a padlón kellő bizonyítékot szolgáltattak a helyzet súlyosságára, és végül belementek, hogy folytassák az utat. A hajóstiszt bement a vezérlőfülkébe, és pár pillanat múlva megszólalt a hangja a hangszórókból. − Kedves utasaink, figyelmet kérek − mondta. − Ha van a fedélzeten orvos, kérem, sürgősen jelentkezzen. Köszönöm. Egy pillanatig senki sem mozdult, mindenki arra várt, hogy felbukkanjon egy orvos, míg végül egy középkorú nő elindult és utat tört magának az utasok között Tomás és a legénység felé, akiknek a lába előtt hevert a sebesült Filipe. − Avelina vagyok, ápolónő a Santa Maria Kórházban − mutatkozott be. − Mivel úgy tűnik, nincs köztünk orvos, talán én segíthetek. Azonnal elfogadták az ajánlkozását. Avelina letérdelt a sebesült mellé, összehúzta a szemöldökét az övéből kikandikáló taser láttán, de nem szólt semmit. Egy ollóval szétvágta Filipe ingét, hogy megnézze a sebét. Mivel forralt víz nem volt a közelben, ásványvízzel mosta le a vért a hátáról, míg meg nem pillantotta a kis sötét lyukat a gerincénél. Ez volt a golyó bemeneti nyílása. Alaposan megvizsgálta a sebet, aztán a sebesült fénytelen szemeire fordította a tekintetét. Filipe láthatólag nehezen tudta nyitva tartani őket. − Nos, mit gondol, nővér? − kérdezte Tomás aggódva. − Tud segíteni? Avelina felsóhajtott. − Igaz, hogy néhány éve dolgoztam pár hónapig a súlyos sérültek 133

osztályán, de most már főleg a gyermekosztályon vagyok − magyarázta. − Nem mondhatok semmi biztosat. A történész nem fogadta el a mentegetőzést. − Jó, de mégis mit gondol? Túléli? Az ápolónőn látszott, hogy vívódik, kimondja-e, amit gondol, de tisztában volt vele, hogy mondania kell valamit. − Maga a rokona? − Nem, a barátja vagyok − felelte Tomás türelmetlenül. − Mondja már, mi van vele! Avelina vállat vont: ha ennyire kérik, hogy állítson fel egy diagnózist, hát megteszi. − Nem lehet biztosat mondani − kezdte. − Kellene egy CT, hogy lássuk, mely részeket roncsolta a golyó. − Tétovázott. − De ha a máját, a lépet vagy a hasnyálmirigyét, az... semmi jót nem jelent. − Mit az, hogy „semmi jót"? A nő habozva válaszolt. − Lehet, hogy nem éli túl. Tomás nem tudta elhinni, hogy ilyen véget érhet a barátja. Eljött hozzá, hogy segítséget kérjen tőle, és végül így kell meghalnia? − Eszméleténél van? Az ápolónő ingatta a kezét. − Félig-meddig − felelte. − De szükség esetén magához lehet téríteni. Tomás mély lélegzetet vett. − Akkor próbálja meg − kérte. − Beszélnem kell vele.

134

XXIII. Már jól látszott a cacilhasi part, és a legénység megkezdte a készülődést a kikötéshez, amikor Avelina intett Tomásnak, hogy lépjen közelebb. A történész leguggolt Filipe feje mellé, és látta, ahogy életre kel a szeme. Az arcát elhomályosító tompa kifejezés ellenére ébernek tűnt. − Na, mi van? Hogy vagy? A sebesült magára erőltetett egy mosolyt. − Voltam már jobban is − próbált viccelődni gyengécske hangján. − Jól eltalált az a rohadék, mi? − Igen − felelte Tomás komolyan. − De elviszlek a kórházba és ott majd ellátnak, ne aggódj. Néhány nap, és olyan leszel, mint új korodban. Még meg is döfködöd a nővérkéket. . Filipe ismét elmosolyodott, most már természetesebben. − Sose tudtál jól hazudni − motyogta. − A döfködés meg inkább rád vall, Casanova. − A mosolya hirtelen fájdalmas grimasszá torzult. − Ezt jól megkaptam! − Megremegett az egész teste, mintha valami történne, és rémülten próbálta fölemelni a fejét. − A borítékom? Hol van a borítékom? A barátja meglengette előtte a borítékot. − Nyugi, itt van! − mondta. − Nem kell túl sok ész hozzá, hogy kitaláljam, hogy valami nagyon fontos dolgot őrzöl benne. − Megköszörülte a torkát, és közelebb hajolt a barátja füléhez. − Akarod, hogy elküldjem valakinek? Filipe szárazon nyelt és bólintott egyet. − Igen. − Kinek? A sebesült néhány másodpercig hallgatott, mintha erőt gyűjtene a válaszhoz. − Most nagyon figyelj − kezdte. − Nemrég megkeresett két francia elektrotechnikus, akik az Európai Bizottságnál dolgoztak, Brüsszelben, és segítséget kértek tőlem − mondta szaggatottan. − Úgy hívták őket, hogy Éric Garnier és Hervé Chopin. Már dolgoztunk együtt, és tudták, hogy kapcsolatban állok a Nemzetközi Büntetőbírósággal. − Tényleg? 135

− Igen, kapcsolatban állok az ICC-vel. Ez az én titkom volt. − Mély lélegzetet vett. − Nem tudom, hogy tudod-e, hogy az ICC eljárást indított emberiesség elleni bűncselekmények elkövetése miatt azok ellen, akik... − . .a gazdasági válság kirobbanásáért felelősek − fejezte be a mondatot Tomás. − Igen, hallottam a hírekben. Nem mondod, hogy te is benne vagy! − Jobban is, mint kéne − ismerte be a barátja. − Hála Éricnek és Hervének. Nagyon idegesek voltak egy anyag miatt, pontosabban egy DVD miatt. Nem érezték magukat biztonságban miatta, ezért úgy döntöttek, hogy ideadják nekem és kivonják magukat a forgalomból. Akkoriban nem nagyon foglalkoztam ezzel az egésszel, de aztán nemrég megláttam az újságban, hogy holtan találták őket egy nizzai lakásban, és a holttestükön kínzás nyomai látszottak. − Vagyis meggyilkolták őket. − Persze. Az újság szerint a rendőrség a marseille-i maffia leszámolására gyanakodott, de nekem más sejtésem volt. − Ismét eltorzult az arca a fájdalomtól, és vontatottabban folytatta. − Nem véletlenül féltek annyira, és ezek szerint tényleg vadászott rájuk valaki a miatt az anyag miatt, ami a kezükbe került. És ez az anyag, mármint a DVD, most már nálam volt. Megnéztem, mi van rajta, és azonnal megértettem, hogy az üldözők mostantól az én nyomomban lesznek. Ha Éricet és Hervét megkínozták, akkor biztos, hogy kimondták a nevemet. Tudtam, hogy szednem kell a sátorfámat. Olaszországba menekültem, és... − Megnézted a DVD-t? Filipe bólintott. − Hatalmasat robbanna, ha a nyilvánosság elé kerülne. A történész hátrasimította a barátja haját: nedves volt a homloka, és a verejték nagy cseppekben csorgott le a halántékán. − Jól van − suttogta. − Ha jobban leszel, majd megbeszéljük. Most elviszlek a kórházba, és... Filipe a maradék csepp erejével a fejét csóválta. Kezdett kihunyni a fény a szeméből. − Nem − suttogta. − Most kell elindulnod. − Ne beszélj szamárságokat. Nem megyek én sehova. − El kell... el kell indulnod. − Mély levegőt vett, mintha vissza akarná nyerni a lélegzetét. − ők. . ők követni fognak minket... téged. Ha itt maradsz, 136

elkapnak. Érted? − Most ne törődj ezzel − nyugtatta Tomás. − Majd elmegyek a rendőrségre, hogy védelmet kérjek, és akkor nem mernek... A sebesült megrázta a fejét. − A rendőrség nem ér semmit − mondta halkan. − Túl nagy a hatalmuk. Az... az az egyetlen esélyed, ha azonnal elindulsz. Különben véged. − Ez hülyeség! Filipe zihált, alig bírta már szusszal. − Van valaki, aki tud segíteni. − Elhallgatott, hogy erőt gyűjtsön. − Raquelnek hívják... Raquel de la Concha. Az Interpolnak dolgozik Madridban. − Ránézett a borítékra. − Benne van a száma a borítékban. − Mosolyogni próbált. − Ha meglátod, tetszeni fog. − Újabb szünet. − Mondd meg neki, hogy nem tudom elvinni Disneylandbe. − Halvány mosoly jelent meg az ajkán, de hamar el is tűnt. − Ne bízz meg senkiben, hallod? − Nehezen vette a levegőt. − De benne... benne bízhatsz. − Újabb szünet. − Találd meg a DVD-t, és vidd el a Nemzetközi Büntetőbíróságnak. Ez lesz a legfőbb. . a legfőbb. . − Majd együtt látogatjuk meg a kicsikédet. Filipe mintha lassan elveszítené a kapcsolatot a külvilággal. − Vidd el a dossziét, ami a borítékban van és olvasd végig − ismételte. − Vidd el a... a tasert is. Szükséged lehet rá. − Együtt megyünk. Nem hagylak itt. − El kell menned − erősködött a sebesült. − Idejönnek és... − Gondolod, hogy itt hagylak? Hogy egyedül kelljen szembenézned velük? Viccelsz, ugye? Filipe arca ismét életre kelt, és ránézett egykori osztálytársára. − Küldetésed van, katona! − mondta hirtelen határozottan, mint egy parancsszót, az utolsó erejével. − Teljesítsd! A parancs felidézte az ifjúkori játékukat, és Tomás emlékezett a régi egyezségre: ha elhangzanak ezek a szavak, nincs ellenkezés vagy meghátrálás. Ha kimondták őket, azzal elindul a küldetés. Persze az akkori játék a felnőttek bonyolult világában már nem lehet érvényes, de... − Hol találom azt a híres-nevezetes DVD-t? 137

A sebesült beszélni próbált, de nem jött ki hang a torkán. Utolsó erejével a barátja kezében lévő vaskos boríték felé fordult, és reszkető kézzel rámutatott a ráírt rejtvényre.

A következő pillanatban lehanyatlott a keze és üveges lett a tekintete. Tomás azonnal megértette, hogy magára maradt, és elfojtotta a sírást. Filipe Madureira szeme mozdulatlan volt és üres, kihunyt belőle az értelem, és a végtelenbe meredt. Tomás gyengéden végigsimította barátja arcát, hogy lecsukja a szemét, aztán fogta a borítékot és a fasert, és néma tisztelettel, lassan fölemelkedett. Kihúzta magát, és ifjúkori szertartásaikhoz híven a halántékához emelte a kezét, hogy tisztelegjen. − Igenis, kapitányom!

138

XXIV. Halk morajlás töltötte be a termet, ahol öltönyös és nyakkendős férfiak várakoztak az értekezlet kezdetére. Voltak, akik nevetgéltek, voltak, akik komoly képpel beszélgettek, és olyanok is, akik csöndben dokumentumokat olvasgattak. A nagy, ovális asztal közepén Mágus ránézett az órájára: délután három óra huszonöt perc. Öt perc múlva hivatalosan is megnyitja az ülést. Érezte, hogy egy kéz megérinti a vállát, és megfordult, hogy megnézze, ki az. − Elnézést kérek − mondta a bizalmasa szolgálatkész hangon. − Telefonon keresik. Mágus az előtte heverő fekete telefonra nézett. − Akkor kapcsold. A beosztottja finoman jelzett a szemével. − Attól tartok, hogy ahhoz a beszélgetéshez nem megfelelő ez a hely − magyarázta csöndben. − Ha megengedi, én azt tanácsolnám, hogy a biztonsági szobában fogadja a hívást. Ott nyugodtabban beszélhet. − Miért? Történt valami? A férfi lehalkította a hangját és szinte suttogott. − Lisszabonból hívják. Mágus egyből megértette az üzenetet. Azonnal fölállt és bizalmasa kíséretében, sietős léptekkel elhagyta a tárgyalótermet. Végigmentek a folyosón a liftekig. Anélkül hogy egy szót szóltak volna, fölmentek két emeletet, és a folyosón elmentek a biztonsági szobáig, ahol tudták, hogy illetéktelen fülek nem hallhatják a beszélgetést. − Kapcsold a hívást. Belépett és leült az asztalhoz. Az egyszerű, ablaktalan, dísztelen szoba falait hangszigetelő burkolat borította. Hat szék volt benne és a középre helyezett asztal, amelyen egy fehér telefon állt, és körülötte néhány üres papír és egy ceruza. Semmi más. A telefonvonal biztonságos volt. A biztonsági személyzet minden reggel átfésülte a helyiséget, hogy megbizonyosodjanak felőle, hogy nincsenek 139

rejtett mikrofonok vagy más lehallgatóberendezések. Mágus itt nyugodtan beszélhetett. Nyugalmát nem is zavarta meg semmi más, csak az égető kíváncsiság, hogy milyen híreket kap. Azonnal tudni akarta, hogy minden rendben van-e vagy... Megszólalt a telefon. − Igen? − Én vagyok az, nagy Mágus − felelte a hang a vonal túlsó végén. − Decarabia. − Lehalkított hangja nagyon is komoran hangzott. − Rossz híreim vannak. A szervezet vezetőjének nagyot dobbant a szíve. Jaj, ne, csak rossz híreket ne! Túlságosan fontos ez a művelet ahhoz, hogy ismét zsákutcába jusson. − Csak azt ne mondd, hogy a fickó elmenekült... A hang a telefonban hezitált. − A célszemély? Nem, őt sikerült semlegesíteni. Mágus összehúzta a szemöldökét. Hirtelen megkönnyebbült, de nem értette a helyzetet. − Ah, jó. Akkor mi a baj? − A DVD nem volt a célszemélynél − válaszolta Decarabia. − Eltűnt a boríték. A főnök az asztalnál ülve vakargatta az állát, miközben az információt emésztette. − Kétségtelenül az lenne az ideális, ha meglenne az az átkozott DVD − állapította meg lassan, megfontoltan, miközben a hallottak következményein töprengett. − De... végül is, az, hogy eltűnt a DVD, nekem nem hangzik olyan súlyos problémának. A lényeg az, hogy kivontuk a forgalomból, nem igaz? Valójában ez számít. − Nem is ez a baj. − Hanem micsoda? −Az a barát, a történész − felelte Decarabia. − Ez a Tomás Noronha. Azt hiszem, hogy... nála van a DVD. Most Mágus hallgatott el zavartan egy pillanatra: ez az információ sokként hatott rá. 140

− Micsoda?! Az ügynök nyelt egyet: nyilvánvalóan zavarban volt amiatt, hogy ilyen kínos híreket kell közölnie. − Nagy Mágus, sajnos igaza volt − mondta alázatosan és nagyon gyorsan. − Nem értem, hogyan, de a pasas észrevette, hogy ott várom őket a lakásában, és nem tudom, hogyan, de azonnal kapcsolt, és elmenekültek, és... és... még menekülés közben is taktikázott, és... rögtönzött, és... − Idegesen sóhajtott, és mintha nehezen folytatta volna. − Attól tartok, alábecsültem. A főnök, aki egyedül ült a szobában, hirtelen felpattant, és éktelen haragra gerjedt. − Én előre szóltam, Decarabia! − üvöltötte a kagylóba. − Figyelmeztettelek, baszd meg! A jelentések, amiket a pasasról kaptam, magukért beszéltek, és én szóltam neked! De te rám se hederítettél! − De igen, nagy Mágus, odafigyeltem − felelte az ügynök, akit kétségbe ejtett a szidás. − De hát... bevallom, arra azért nem számítottam, hogy ilyen hátrányos helyzetből képes így improvizálni. Azt hittem, hogy a markomban vannak, de hát. . nem úgy lett. Bocsánatot kérek, még egyszer nem fordul elő. Mágus mély lélegzetet vett, és igyekezett türtőztetni magát: dührohammal nem lehet megoldani ezt a problémát. Nagy a baj, és meg kell őriznie a hidegvérét, ha meg akarja oldani a helyzetet. Az emberét még ráér értékelni, és ezt majd az eredmények függvényében meg is teszi. Most csak az számít, hogy végére járjanak az ügynek, kerül, amibe kerül. − Hol vagy most? − Lisszabonban, nagy Mágus. A főnök visszaült és igyekezett lehiggadni. Az asztalra könyökölt, és azon törte a fejét, hogy milyen utasítást adjon. − Maradj ott − mondta váratlanul hűvös hangon. − Meséld el részletesen, hogy mi történt. Mindent. Aztán elintézek néhány telefont az ottani hatóságokkal, és úgy mozgatom a szálakat, hogy megkaparinthasd ezt a kis férget. Decarabia erre elmesélte a délután történéseit, onnantól kezdve, hogy a célszemélyek megtorpantak az épület kapuja előtt, az utcai futáson, a lövöldözésen, a lelőtt rendőrön, a motoros üldözésen és a Cais das Colunas 141

előtti ütközésen át egészen addig, hogy lelőtte az egyiküket, a másik viszont elmenekült a komppal. Amikor befejezte a beszámolót, Mágus szárazon elbúcsúzott, letette a telefont, majd azzal a lendülettel felhívta a lisszaboni kormányhivatal számát. Amikor felvették, egyből a tárgyra tért. − Van egy kis problémám, és szeretném, ha megoldanád a rendőrséggel.

142

XXV. Ez a viszontagságos kedd délután kórházi vizsgálatokkal folytatódott. A Görögországban szerzett véraláfutások már eltűntek, helyettük most a hátán, a könyökén és a lábain éktelenkedtek sebek és fekete foltok, a brutális motoros ütközés következményeként. Tomás azt gondolta, hogy CTvizsgálatot is végeznek rajta, de az orvosok elmagyarázták neki, hogy ez a vizsgálat túlságosan sokba kerül, és az egészségügyi megszorítások megkötik a kezüket. A röntgenfelvételen azonban nem látszott semmi komoly: a csontok épek, a sérülések felületiek voltak. De még így is sok időt töltött a kezelőben, ahol fertőtlenítették és bekötözték a sebeit. Aztán még váltott néhány szót az orvossal, és amikor végre végzett, egy ápolónő a kezébe nyomott egy papírt, amely a PSP hivatalos címerével volt ellátva. − Ez egy rendőrségi idézés − mondta. − Be kéne ugrania az őrsre, hogy vallomást tegyen, és elmondja, mi történt. Amikor Tomás, hóna alatt Filipe dossziéjával, kilépett a kórházból, megállt, hogy eldöntse, mitévő legyen. Még arra is gondolt, hogy hazamegy, de ezt az ötletet hamar elvetette. Szó sem lehet róla. Minden valószínűség szerint figyelik a lakását: egyenesen az oroszlán szájába sétálna, ha odamenne. De akkor hova menjen? A szállodák ki vannak zárva, mert túl sokba kerülnek, ráadásul az, aki erre a bizonyos DVD-re vadászik, bármelyik lisszaboni hotelt felhívhatja, hogy megkérdezze, van-e Tomás Noronha nevű vendége. Ilyen kockázatot nem vállalhat. De akkor hol a fenében fog aludni? Ránézett a PSP-idézésre, amelyben az állt, hogy másnap jelenjen meg az őrsön, hogy vallomást tegyen, és ekkor támadt egy ötlete. Mi lenne, ha most rögtön odamenne? Amint eszébe jutott ez az ötlet, azonnal tudta, hogy ez az egyeden járható út. Ha veszély fenyegeti, ki védhetné meg, ha nem a rendőrség? Másrészt, mivel interneten nem tudta elintézni, el akart menni egy bankfiókba, hogy átutalja a szükséges pénzt az idősek otthonába, de már zárva voltak a bankok, ezért ezt kénytelen volt másnapra halasztani. Ismét ránézett az idézésre, és megnézte a rendőrőrs címét: a Largo dos Bombeiros Voluntárioson volt. Semmit sem mondott neki ez a cím. Valahol az Almada negyedben volt, de még soha nem hallott róla. Nem ismerte azt a környéket. 143

Elindult ezért a kórház előtt sorakozó taxik felé, és megkérdezett egy sofőrt, aki a lehúzott ablakon kikönyökölve várta a következő utast. − Kérem, megmondaná, hol van a Largo dos Bombeiros Voluntarios? A taxis kinyújtotta a karját, és kelet felé mutatott. − Az autópálya után, közel a cacilhasi komphoz − mondta. − Akarja, hogy elvigyem? Tomás tétovázott. Kétségtelen, hogy a taxi a legjobb és leggyorsabb megoldás, de. . mennyibe kerül? ő most munkanélküli, spórolnia kell. − Mennyi idő gyalog? − Egy jó óra − felelte a taxis, és már indította volna be a motort. − Autóval egy szempillantás... A történész gyorsan intett, megigazította a borítékot a hóna alatt, és máris sarkon fordult. − Köszönöm, inkább gyalog megyek. A szolgálatos tiszt egy becsületes, értelmes arcú fiatalember volt. Éppen egy nyomtatványt töltött ki, és beletelt egy jó percbe, míg fölemelte a fejét és ránézett a jövevényre. − Tessék? Tomás átnyújtotta az idézést, amit a kórházban kapott. − Beidéztek, hogy vallomást tegyek. A rendőr szigorú tekintettel végigfutotta a papírt. − Itt az áll, hogy holnap kell megjelennie... − Mondjuk, hogy sietek − mondta Tomás mosolyogva. − Úgy gondolom, hogy veszélyben vagyok, és szeretném tudni, számíthatok-e a PSP védelmére. A rendőr egy pillanatig rámeredt, talán azt mérlegelte, hogy viccel-e. Aztán ismét az idézésre pillantott, és mivel nem tudta, mitévő legyen, egy kis váróteremre mutatott. − Várjon itt. Tomás leült egy székre az ablak mellett, az ölébe tette a borítékot, és megtapogatta az inge alatt az övébe csúsztatott tasert. Mindkettőt kész volt átadni a rendőrségnek, amikor majd tanúvallomást tesz. A helyiségben 144

körülbelül tizenöt szék volt, és rajta kívül még hárman várakoztak: két könnyes szemű nő és egy fehér szakállú férfi fekete ruhában. Megállapította magában, hogy bizonyára áldozatok, akik azért jöttek, hogy feljelentést tegyenek, vagy éppen fogvatartottak rokonai, akik hírt szeretnének kapni a szeretteikről. A sarokban be volt kapcsolva a tévé, és mivel nyolc óra volt, éppen a híreket sugározta. A válságról szóló litánia nem akart véget érni. Németország azt követelte, hogy az euróövezet országai, főleg az eladósodottak, „végezzék el a házi feladatot", egy hitelminősítő intézet újabb szinttel a bóvli kategória alá minősítette Portugáliát, ami sértőn és megalázóan hangzott, továbbá leminősítette Spanyolországot, Olaszországot és Belgiumot is. − Szomorú − mormogta a fekete ruhás, fehér szakállas öregúr −, hogy idejutottunk... Elmondták még, hogy újabb rekordot döntött a munkanélküliség az országban, az Európai Unió „döntő" csúcstalálkozóra készül, valamint hogy ismét megszorításokat terveznek. Aztán jött az ellenzék a szokásos „nem a megszorítás a helyes út" szöveggel, majd a szakszervezetek demonstrációja „a dolgozók jogaira mért brutális támadás ellen". Egyszóval nagyjából a szokásos, állapította meg Tomás. A hírek napról napra olyan kiszámíthatóak voltak, hogy úgy tűnt, mintha nem is változnának. Még a képek is ismétlődtek. Húsz végtelennek tűnő perc után végre véget értek a válság hírei, és más következett. Egy setúbali épületben tűzvész tört ki, négyen megsebesültek, az egyikük állapota válságos. A GNR letartóztatott egy munkanélküli színésznőt, aki kábítószert árult Vilar Formosóban. Lövöldözés volt Lisszabon utcáin, melynek során két ember meghalt, egy rendőr és egy. . Tomás lemerevedett a döbbenettől. A Híradó éppen arról számolt be, ami vele és Filipével történt aznap délután. Előrehajolt a széken, hogy maximális figyelmet szenteljen a bemondó monoton hangján közölt információknak, miközben a képek a Tejón átkelő kompokat mutatták. −. . átadták a nyomozást a rendőrség szervezett bűnözés elleni osztályának, amely néhány perccel ezelőtt közzétette az első számú gyanúsított fényképét. − A képernyőt hirtelen Tomás arcképe töltötte be. − Tomás Noronha történészről van szó, aki szökésben van, és szemtanúk 145

látták, amint hidegvérrel lelövi az áldozatokat. Tomás döbbenete nem ismert határokat. Első számú gyanúsított?! Szemtanúk látták, amint lelövi az áldozatokat?! Hidegvérrel?! Hogyan? Hol? Kicsoda? Csak úgy cikáztak a fejében a kérdések. Nem hitt a szemének és a fülének. Itt valami tévedés lehet, valami félreértés, valami véletlen... Nem. Igyekezett megnyugodni, hogy józanul tudjon gondolkodni. Ami most történik, az nem normális, gondolta. Hogy válhatott ilyen gyorsan egy gyilkos üldözöttjéből első számú gyanúsítottá? Ránézett az idézésre, amit még egy órája sincs, hogy kézhez kapott a kórházban. Ha akkor még csak tanúként idézték be, hogy vallomást tegyen, mi a fene történt ilyen rövid idő alatt, hogy a rendőrség most már őutána nyomoz? Eszébe jutott, milyen félelem tükröződött Filipe szemében, és hogy miket mondott, amikor figyelmeztette az üldözői hatalmáról. Érezte a kezében a boríték súlyát, amit a barátjától örökölt, és a fosért az övében, és rögtön megértette, hogy nem valami egyszerű rendőrségi ügybe csöppent. Eszébe jutott, hogy az üldözője délután fényes nappal a forgalmas utcán lőtte fejbe azt a rendőrt. Ilyet csak az csinál, aki teljesen megőrült. Vagy aki tudja, hogy érinthetetlen. A gondolatai visszakanyarodtak Filipéhez és ahhoz, milyen makacsul ragaszkodott hozzá az utolsó pillanataiban, hogy azonnal meneküljön el, mert „azok" a nyomában lesznek. A barátja nagy hangsúlyt fektetett erre, és Tomás most újraértelmezte az aggodalmát. Akkor még azt hitte, hogy felesleges félelem, talán üldözési mánia, de most... − Rendőr! − kiáltotta el magát az egyik nő, aki a váróban ült. − Rendőr, itt van az az ember! Tomás egy szempillantás alatt visszatért a jelenbe, és csodálkozva vette észre, hogy a nő rámutat. − Tényleg ő az! − kiáltotta most a fehér szakállas öregúr is. − Ö az... a gyilkos! Tomás kétségbeesetten vette tudomásul, hogy a helyiségben ülők ugyanazt a híradót nézték, amit ő, és mindannyian látták a rendőrség által közzétett fényképet, amely minden kétséget kizáróan őt ábrázolta.

146

− Itt van a tettes... a gyilkos! A szolgálatos tiszt értetlen arccal nézett rájuk a pult mögül. Nem értette a hirtelen támadt izgalom okát, és Tomás ráébredt, hogy csak pár másodperce van, hogy döntést hozzon. Maradjon, és tisztázza a félreértést? Nagy volt a kísértés, úgy tűnt, ez lenne a legegyszerűbb megoldás, de rájött, hogy az üldözői éppen ezt akarják. Az egész csak egy csapda, hogy idecsalják és elkapják. Fölállt és futásnak eredt.

147

XXVI. −Állj! Hallotta a kiáltást a háta mögött, és rögtön megértette, hogy a tiszt a sarkában van. Micsoda pech − gondolta, miközben fájó testtel, de megnövekedett adrenalinszinttel, lélekszakadva rohant az utcán -, hogy annyi pocakos rendőr közül éppen ez a fiatal és ügyes tiszt jutott neki. − Állj, vagy lövök! Persze! − gondolta. Tényleg azt várod, hogy elhiggyem, hogy le fogsz lőni? Nem törődött a fenyegetőzéssel, mert tudta, hogy csak egy trükk. De azzal is tisztában volt, hogy az üldözője fiatalabb és frissebb nála, ráadásul neki pokoli napja volt, az egész teste tele van sérülésekkel, beleértve a lábait is, és már nem bírja sokáig ezt a tempót. Valahogy le kell ráznia ezt a rendőrt, aki Almada sötét utcáin kergeti. Leszállt az est, alig volt forgalom, és csak kevés járókelő az utcán. A járdákat a közvilágítás sárgás fénye és a fel-felbukkanó autók lámpái világították meg. Tomás megérezte, hogy a sötétség lehet a szövetségese, ha le akarja rázni ezt a PSP-s fiatalembert. Csakhogy vele ellentétben ő nem ismerte ezt a környéket, így nem tudta megtervezni, merre meneküljön. Rögtönöznie kellett. Ahogy átfutott az út túloldalára, két épület között megpillantotta a Tejo nyugodt tükrét, és rájött, hogy a cacilhasi rakpart két lépésre van tőle. Kézenfekvő menekülési útvonal. Arra fordult, és végigfutott egy parkosított területen, amely egy lakónegyedbe vezetett. Mögötte a rendőr abbahagyta az ordítozást, talán azért, hogy takarékoskodjon az erejével, vagy inkább azért, mert rájött, hogy nincs értelme. Balra fordult és egyenesen a part felé tartott, aztán befutott egy sötét utcába, ahol kihasználta a láthatatlanságát, és egy épület sarkánál bekanyarodott, hogy hátulról megkerülje, majd egy hepehupás kis úton eljutott egy néptelen területre. Itt várta, hogy kiderüljön, sikerült-e leráznia a rendőrt. − Állj! − hallotta ismét az üldözője hangját a házak között. − Adja meg magát! Tomás a sötétben kimerültsége ellenére is megeresztett egy diadalmas mosolyt. Lerázta. A kiabálás azt bizonyította, hogy elvesztette a nyomát: csak ez lehet a magyarázata annak, hogy a férfi visszatért a korábbi 148

kétségbeesett módszeréhez. Az új helyzet új taktikát követelt: a fejvesztett rohanás helyett most lassan és halkan kellett lopakodnia. A legnagyobb aduja a láthatatlanságában rejlett, óvatosan haladt előre, majd egy bokor árnyékában keresett menedéket, ahol megpihenhet néhány pillanatra. A tüdeje levegőért esedezett, és neki meg kellett adnia, amit kért. Ekkor szirénaszót hallott, és rájött, hogy a rendőr erősítést kapott. Tudta, hogy hamarosan elárasztják a környéket a zsaruk, de nem esett kétségbe: legalább ötszáz méterre volt attól az épülettől, amely mögött eltűnt, és a bokor meg az éjszaka elrejtette a rendőrök tekintete elől. Mitévő legyen? A parton várakozó hajókra gondolt. Ez lenne a legkézenfekvőbb menekülési útvonal, de talán éppen ezért a leginkább kerülendő is. Ha ő rendőr lenne, biztosan oda küldene néhány embert, hogy figyeljék az utasokat. Ez a lehetőség tehát szóba sem jöhetett. Másik ötletként felmerült az Április 25. híd, de hamar elvetette ezt is, megállapítván, hogy a PSP nyilván ugyanerre a gondolatra jutna, és oda is állítana néhány őrt, aki a környéket figyeli. Egy szó, mint száz, el van zárva Lisszabontól. − De mi a fenét keresnék én Lisszabonban? Ezt csak úgy magában motyogta, de közben ráébredt, hogy sikerült megfogalmaznia a legfontosabb kérdést. Tényleg, mit is keresne ő Lisszabonban? A lakásába nem mehet vissza, hiszen az üldözői − és mostanra talán a rendőrség is − figyelik. És akárhova is menne a városban, a hatóságok bárhol megtalálhatnák és elfoghatnák. És mivel egyre világosabbá vált, hogy az üldözőinek valamiféle hatalmuk van a rendőrség felett, ez gyakorlatilag azt jelentené, hogy ők kapják el. A távolban izgatott ugatás hangzott fel. − Kutyák! Azonnal felpattant, és folytatta a menekülést − elfogta a pánik a távoli ugatás hallatán, és különben is kipihente már magát. Milyen hülye volt, hogy eddig ez eszébe sem jutott! Pedig nyilvánvaló volt, hogy a rendőrség a kutyákat is beveti, és ez az ő oldalukra billenti a mérleget. A PSP emberei vakon tapogatóztak a sötétben, a kutyákat azonban vezette a saját világítótornyuk: nincs az a sötét éjszaka, amelyik eltüntetné az ingét átnedvesítő verejték szagát. 149

Otthagyta hát gyorsan a búvóhelyét, és ismét Almada utcáin folytatta a menekülést. Szaporán lépkedett, ahhoz elég lassan, hogy ne hívja fel magára a figyelmet, ugyanakkor mégis elég gyorsan, hogy hamar elhagyja azt a területet, amelyet elleptek a rendőrök és a kutyák. Az utca elég néptelen volt, az embernek az volt az érzése, hogy mindenki visszahúzódott az otthonába, de azért itt-ott felbukkant még egy-két járókelő. Felismerte azt az utcát, amelyiken este eljutott a rendőrőrsig, és elindult rajta visszafelé, mintha a kórházba akarna visszamenni. Negyven perc múlva egy olyan útszakaszhoz ért, amely az autópályához vezetett. Megpillantotta egy étterem fényeit, és ekkor ébredt rá, milyen éhes. Azóta nem vett, hogy megálltak a pombali benzinkútnál tankolni. Úgy érezte, mintha ez már egy hete történt volna, pedig ugyanazon a napon volt. Mennyi mindenen ment keresztül azóta! Belenyúlt a zsebébe, és megállapította, hogy bár pénz nincs nála, van két hitelkártyája. Vagyis megvacsorázhat. Belépett az étterembe, leült egy sarokba, és miután megnézte az étlapot, rendelt egy bitoquét. Miközben várt, a lehetőségeit latolgatta. Visszamenni Lisszabonba, mint már megállapította, a legnagyobb ostobaság lenne. Biztosan elkapná vagy a rendőrség, vagy a pisztolyos. A lakásába semmiképpen nem mehet vissza. Akkor viszont mitévő legyen? Mindent számba véve, arra a következtetésre jutott, hogy nem maradt más lehetősége, mint hogy teljesítse Filipe kívánságát. Említett valami nőt, Madridban, az Interpolnál. . Hogy is hívták? Rute... nem, nem Rute volt. R-rel kezdődött a neve, de nem Rute volt. Rita? Hm... az sem. Ha jól emlékszik, volt benne a is. Ra... Raquel, nem? De igen, ez volt: Raquel. Valamilyen Raquel. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amiért beugrott a nő keresztneve, és aztán az is eszébe jutott, hogy a telefonszáma benne van a borítékban. Amikor azonban meg akarta keresni a számot, épp megérkezett a pincér a bitoquévdl. Élvezettel behabzsolta az egészet, és legszívesebben még egyet rendelt volna, de tudta, hogy spórolnia kell, ezért a még meglévő éhségét már csak kenyérrel csillapította. Kérte a számlát, átnyújtotta a kártyáját és beütötte a PIN kódját. − Nem fogadja el − mondta a pincér, és Tomás felé fordította a készülék 150

kijelzőjét, hogy ő is lássa: a tranzakció sikertelen volt. − Próbálja meg még egyszer. Újra beütötte a kódot, de az eredmény most is ugyanaz volt. − De furcsa! − mondta, és megvizsgálta a kártyáját: nem látszott rajta semmi. Belenyúlt a zsebébe, és elővette a másik kártyáját. − Próbáljuk meg ezzel. Megismételték a műveletet a másik kártyával is, de most sem jártak sikerrel. Gyöngyözni kezdett a halántéka, amikor felébredt benne a gyanú, hogy ez az egész nem a véletlen műve. Tudta, hogy van pénz a számláján, és csakis arról lehet szó, hogy letiltották a hozzáférését. A pincér arca szigorúvá vált. − Megpróbálja újra? A vendég bólintott, inkább csak a lelkiismerete megnyugtatása végett, mint meggyőződésből, de az eredmény természetesen most is ugyanaz volt. − Hát, nem fogadja el a kártyát − mondta zavartan. Belenyúlt a zsebébe, hogy még egyszer ellenőrizze, amit egyszer már megállapított. − És az a baj, hogy nem hoztam magammal készpénzt. − Kérdőn nézett a pincérre. − Most mi legyen? A pincér arca szigorú maradt. − Hívom a főnököt. Sarkon fordult, és Tomás azonnal felfogta, hogy ennek a fele sem tréfa. A főnök nyilván hívja a rendőrséget, és... és... Azonnal fölpattant, kirohant az utcára és belevetette magát a sötétségbe. Még hallotta, hogy mögötte kiabálnak, de rá se hederített: ha lúd, legyen kövér, gondolta, neki már úgyis mindegy. Ha már úgyis üldözik a hatóságok, miért ne próbálhatna szerencsét. A lisszaboni úttól elfutott a déli autópályához vezető elágazásig. Stoppolnia kell. Kinyújtott kézzel várt tíz percig, anélkül hogy egyetlen autó is megállt volna. A reflektorok időnként elvakították, és azt az illúziót keltették benne, hogy „talán most", de mindig ki kellett ábrándulnia, amikor meglátta, hogy ismét a sötétségbe vesznek. Végül egy hatalmas TIR kamion indexelt, és öblös böffentessél megállt az út szélén. Egy kéz kilökte az ajtaját, és befelé invitálta. 151

− Nagyon köszönöm − mondta Tomás, miközben elhelyezkedett az ülésen. − Hova megy? Ránézett a sofőr, egy szőrös, dús, fekete bajszú, borostás férfi. − Marseille-be − felelte. − Mivel egész éjjel vezetni fogok, jó is, hogy lesz társaságom. − Érinti Madridot? − Persze. Tomás most mosolyodott el először, amióta elhagyta Coimbrát. Elégedetten hátradőlt az ülésen, és bekapcsolta a biztonsági övet. − Hát akkor induljunk.

152

XXVII. Egy nyakkendős, komoly kinézetű férfi jelent meg az iroda ajtajában, és benézett a várószobába. A fotelban egy kissé megszeppent vendég várta, hogy fogadják. A nyakkendős megvető pillantást vetett rá, majd biccentett. − Legyen szíves − mondta szárazon, miközben befelé tessékelte. − Beszélni óhajt magával. Decarabia fölállt, és mint egy iskolás, kit az igazgató hívat, hogy megrója, némán bandukolt az ajtó felé, majd lesütött szemmel belépett az irodába, szégyenkezőn, de azért büszke tartással. Hatalmas íróasztala mögött egy nagy széken ült Mágus, aki látszólag teljesen belemerült egy vaskos dosszié tanulmányozásába. A nyakkendős férfi néma utasításának engedelmeskedve, Decarabia ellépdelt az íróasztalig, és mint valami őrszem, állva várta, hogy a főnök befejezze az olvasást és megszólítsa. Öt percet kellett így várnia. − Ugye, mondanom sem kell, hogy nagyot csalódtam benned? Mágus hirtelen szólalt meg, ijesztően halkan és visszafogottan, és a hangja tele volt fenyegetéssel, miközben fel sem pillantott az iratokról, amiket olvasott. Decarabia zavarba jött a hangnemtől, ugyanakkor megkönnyebbült, hogy a főnöke végre megszólalt. Mindenesetre állt tovább mozdulatlanul. − Igen, nagy Mágus. − Én tárt karokkal fogadtalak, te pedig megmutattad a referenciáidat, és biztosítottál róla, hogy nem fogsz hibázni. De nem így történt, igaz? Az ügynök egy darabig azon töprengett, hogy mit válaszoljon. − A küldetésekben mindig van valami bizonytalansági tényező -mondta végül. − Ez esetben a történész volt az. Mágus sötét tekintete végül fölemelkedett a mappáról és megállapodott a beszélgetőtársán. − Pedig figyelmeztettelek. − Ez igaz − ismerte be Decarabia. − Csakhogy egy ilyen dolgot nem lehet előre megtervezni. Nem állt módomban alaposan tanulmányozni, nem 153

ismertem a modus operandiját és... végül is meg tudott lepni. − összehúzta a szemét, kemény elhatározást sugallva. − Többet nem fordul elő, nagy Mágus. A főnök kényelembe helyezte magát, és a kezébe vette a dossziét, amit nézegetett. − Abban biztos lehetsz − morogta feszült hangon. − Abban a pillanatban, amint értesítettek, hogy a portugál rendőrség nem tudta elfogni a fickót, kértem róla egy komplett beszámolót. Minden benne van, a múltja, a pénze, a munkái, a barátai, a nők, akiket dugott vagy most dug, hogy mit néz az interneten, az adóbevallása... − Nagy robajjal csapta le a dossziét az asztalra. − Minden itt van, minden. − Egy pillanatra elhallgatott, és előredőlt az íróasztala fölött, hogy hatásosabban tudjon a beosztottja szemébe nézni. − Még az is, hogy hogyan tudjuk elkapni. Decarabia figyelme a dossziéra irányult. − És hogyan, nagy Mágus? Van valami elképzelése? A főnök összefonta a karját, és így méregette az ügynököt, mintha még azt fontolgatná, mi legyen a sorsa. − Mi a biztosíték rá, hogy ezúttal nem rontod el? Decarabia arcán átsuhant egy mosoly árnyéka. − Nem fogok hibázni − mondta nyomatékkal. − Most már láttam akció közben, tudom, hogy gondolkodik, ha nyomás alatt van. Többet nem érhet meglepetés. Bízhat bennem, nagy Mágus. − Hiszem, ha látom − felelte a főnöke, és a szeme sem rebbent, miközben rámeredt. − Kapsz egy második lehetőséget, hallod? Decarabia rezzenéstelen arccal hallgatta, de a tekintetében egy pillanatra megvillant a megkönnyebbülés. − Igen, nagy Mágus − felelte. − Nem fog csalódni bennem. − De nem egyedül mész. − Nincs szükségem pesztrára, nagy Mágus. Tökéletesen értem az üzenetet, de... − Nem vagyok hajlandó többet kockáztatni − szakította félbe Mágus ellentmondást nem tűrő hangon. − Magaddal viszed néhány testvérünket, és nem hibázol. Megértetted? Decarabia lehajtotta a fejét. 154

− Igen, nagy Mágus. A főnök a dosszié felé intett a fejével. − Vidd magaddal és olvasd el − utasította. − Szentelj kiemelt figyelmet az emberünk kapcsolatára az anyjával. A jelek szerint rendszeresen beszél vele, és biztos vagyok benne, hogy... hát, tudod te. Az ügynök elmosolyodott, most először azóta, hogy egy magánrepülőgép sürgősen ideszállította Lisszabonból. − Nem csúszik ki a kezeim közül, nagy Mágus.

155

XXVIII. A borítékban, amit Filipe ráhagyott, volt egy kellemes meglepetés is. A válságról szóló dokumentumok vaskos paksamétája között, a kis papírdarabon túl, amelyen annak a bizonyos Raquel de la Conchának a neve és a madridi telefonszáma állt, Tomás felfedezett egy összegumizott bankjegyköteget. Amikor meglátta, mi az, gyorsan vissza is dugta a borítékba, nehogy meglássa a kamionsofőr: még a végén megijed, vagy hiú reményeket táplál vele kapcsolatban. Noha fáradt volt, hiszen túl sok izgalom és viszontagság érte, úgy érezte, hogy nem tud még elaludni, így hát felkapcsolta az olvasólámpát és a dossziét tanulmányozta. Az olvasást csak néha kellett megszakítania, amikor a kamionsofőr, nyilván a magány és az álmosság ellen küzdve, megosztotta gondolatait a focival kapcsolatban, leginkább a Benficáról, amit ő Gloriosónak hívott, na meg „a Bimbó intrikáiról". − Ilyen korrupt bírókkal mi sose jutunk oda − morogta. − Nem látta, amikor nem adták meg azt a tizenegyest? Azt hittem, leszakad a plafon! Mekkora bunda! A kamionsofőr egy északi településről, Alfándega da Féből származott, Tomás pedig, mivel nem nagyon érdekelte a foci, csak udvariasságból hümmögött neki vissza néha, időnként megtoldva egy-egy „idén mindent megnyerünk" vagy „kéne egy új Eusébio" megjegyzéssel. Hajnali háromkor a sofőr letért az autópályáról, és megállt egy benzinkút melletti pihenőnél. − Nem bírom már, túl álmos vagyok − vallotta be elnehezült pillákkal. − Szunyókáljunk egyet. Leállította a motort, és a kamionra néma nyugalom telepedett. A két férfi hátradöntötte az ülést. Most már Tomás is úgy érezte, hogy végre aludnia kellene. Bedugta a tasert a borítékba, mert félt, hogy álmában kikandikál az öve alól, aztán lehunyta a szemét, hogy elaludjon. Hirtelen kellemetlen, intenzív romlottsajt-szag csapta meg az orrát, és kinyitotta az egyik szemét. − Mi ez? Oldalra nézett, és látta, hogy a sofőr levette a cipőjét. Beletörődve a 156

sorsába, nyögve a másik oldalára fordult, mintha a háta elállhatná az utat a szag elől. Egy darabig még morfondírozgatott az átható bűz miatt, aztán egyik pillanatról a másikra álomba szenderült. Délelőtt tíz óra körül értek Madridba, és a kamionsofőr letért az Extremadurai Autópályáról, hogy útitársát kitegye Alcorcón zónájában, a Parque de los Castillosnál. Nem volt könnyű telefonfülkét találni, de Tomás nagy nehezen rábukkant egyre, egy bank mellett. Belépett, elővette a cedit, amire Filipe felírta a telefonszámot, és tárcsázott. A harmadik csengésre vették fel, és egy nő szólt bele. − Hola? − Buenos dias − üdvözölte Tomás, és még őt is meglepte, milyen pocsék keverékét beszéli a spanyolnak és a portugálnak. − Raquel de la Conchához van szerencsém? − Si, soy yo. − Engem Tomás Noronhának hívnak − mutatkozott be. Letett a portunyolról, és inkább lassan, tagolva beszélt, de portugálul. − Filipe Madureira barátja vagyok, nem tudom, ismeri-e... − Si, muy bien. Como está Filipe? A történész nyelt egyet szárazon. − Filipe... nos, Filipe meghalt. Tegnap. − Perdón? − Filipe meghalt − ismételte el, szinte szótagolva. − Tegnap... ööö, ayer. Meggyilkolták. − Filipe? Asesinado? − Sajnos, igen. − Diós mio! Érezte, hogy a nőt sokkolja a hír, és várt, amíg leülepszik benne. Nem tudta, milyen kapcsolatban állhatott a barátjával, ezért úgy gondolta, jobb lesz, ha óvatosan kezeli a kérdést. − Mielőtt meghalt, megadta nekem az ön számát − magyarázta. − Aki megölte, az most engem üldöz, és Filipe azt mondta, hogy menjek el magához. Most itt vagyok Madridban, és nálam van az az anyag, ami nagyon fontos a nyomozáshoz, amiben részt vett, és... − Sí, venga, venga! − szakította félbe Raquel, aki még nem tért teljesen 157

magához a hír okozta sokkból. − Egy kis településen vagyok, Madrid mellett, néhány kilométerre délre. Ide tud jönni? − Természetesen − bólogatott Tomás, aki megkönnyebbült, amiért Filipe barátnője ilyen nyitottan fogadja, és már készítette is a tollát, hogy felírja, hova kell mennie. − Pontosan hol van? − Sesenában, autóval negyven percre. − Nincs autóm, és attól tartok, taxival sem tudok odamenni. Megy oda busz vagy vonat? − Van egy autóbusz, ami Madridból indul. Fel tudja írni? − Igen, mondja. − Menjen a Beáta Maria Ana de Jesús térre, és szálljon fel a 304-es buszra fél tizenkettőkor. Negyven percet kell utaznia, semmiség. − Várni fog a megállóban? A nő várt egy kicsit: gondolkozott. − Az a legegyszerűbb, ha a Café Nirvána előtt találkozunk. Mondjuk, fél egykor? − Rendben. Miután letette a kagylót és kilépett a telefonfülkéből, ránézett az órájára: tíz óra húsz perc volt, vagyis még bőven ráért. A fülke mellett lévő bankra meredt, és eltűnődött, mitévő legyen. Vajon teljesen megbízhat Raquelban, vagy nem árt az óvatosság? Filipe biztosította róla, hogy megbízható, de ő nem volt ebben olyan biztos, elvégre az utolsó huszonnégy óra történései megtanították, hogy óvatosnak kell lennie. Amikor legyőzte a kétségeit, belépett a bankba és beállt a sorba. Amikor rákerült a sor, ráhajolt a pultra és az alkalmazott szemébe nézett. − Hola, senhorita! − mondta, ismét vacak portunyolsággal. − Lehet itt széfet bérelni? − Sí, como no? − felelte a nő. − Számlát kell nyitnia, por supuesto. A hölgy rámutatott egy paravánnal elkülönített térre, ahol egy másik alkalmazott diszkrétebb körülmények között tudott vele foglalkozni. Tomás odament, és újra elmondta, mit szeretne. Miután kitöltötte a papírokat és elkészült minden formalitással, kapott egy kulcsot, majd egy biztonsági őr elkísérte egy folyosón keresztül a széfekhez. Az őr megmutatta, melyik széf 158

az övé, aztán odébbállt, hogy magára hagyja. Most, hogy végre egyedül volt, Tomás elővette a pénzköteget és meg számolta, ötszáz euró volt húszasokban: nem egy vagyon, de arra jó hogy kijöjjön belőle egy darabig, amíg nem fér hozzá a bankszámlájához. Ezután elégedetten nyugtázta, hogy a taser is benne van a borítékban. Végül behelyezte a borítékot a széfbe, majd bezárta a kulccsal. − Kész! − mondta, jelezvén a biztonsági őrnek, hogy végzett. − Mehetünk. A férfi elkísérte egészen a kijáratig. Odakint a nap az arcába tűzött, és Tomás az órájára pillantva megállapította, hogy már majdnem tizenegy óra, ideje hát, hogy elinduljon Sesenába. Már indult is volna, hogy taxit keressen, de a telefonfülkére pillantva eszébe jutott, hogy van még valami, amit el kell intéznie. Ismét az órájára nézett, szinte reflexszerűen, mintha meg akarná győzni magát, hogy van még idő egy telefonra. Miután bedobta az érmét, tárcsázott. Meleg volt a fülkében, de nem zavarta. Két csengést hallott, aztán halk kattanást. − A Nyugalom Szigete, jó napot kívánok. Amikor felismerte Maria Flor hangját, önkéntelenül elmosolyo-dott: milyen jó hallani ezt az ismerős hangot a mostani viszontagságok közepette. − Maria Flor? Tomás Noronha vagyok, hogy van? A vonal túlsó végén rövid szünet után meglepetten kiáltott fel az otthon igazgatónője. − Noronha professzor! Bevallom, hogy... − Elbizonytalanodott, és úgy tűnt, mintha témát váltana. − Láttam... láttam a híradóban. − Egy szót se higgyen el belőle − vágta rá Tomás sietve. − Szörnyű félreértés az egész, és most próbálom tisztázni. Ne féljen, egyáltalán nem vagyok gyilkos. Megkönnyebbült sóhaj hallatszott a vonal túlsó végéről. − Ah, nem is tudja, mennyire örülök, hogy ezt mondja − tört ki belőle, és hallhatóan megkönnyebbült. − El sem tudja képzelni, micsoda sokként ért, amikor megláttam a Híradóban. El sem akartam hinni! Úgy éreztem... nem is tudom, mintha az egész világ a feje tetejére állt volna... Úgy beszélt, mint akinek óriási súlyt vettek le a válláról, a hangja pedig együtt érző volt és barátságos. Egészen azt az érzést keltette, mintha régóta 159

közel állnának egymáshoz és olyan jól ismernék egymást, hogy egymás hangjából is meg tudnák állapítani, hogy a másik igazat mond. − Borzalmas helyzetben vagyok − fakadt ki Tomás. − Megölték a barátomat, és még engem vádolnak a gyilkossággal. − Hallatlan! − méltatlankodott a nő. − És Noronha úr, maga jól van? − Amennyire lehetséges, igen − felelte és bólintott. − Kérem, hívjon Tomásnak. Azt hittem, ezt már megbeszéltük. − O, igen... Tomás. − Nos, az édesanyám miatt hívom. Hogy van? − Elkezdtem ellenőrizni a gyógyszerezését, és ma reggel megállapítottam, hogy javult az állapota. Beszélt egy kicsit az időjárásról, amit tegnap nem tett meg. Tomás mély lélegzetet vett, hogy erőt gyűjtsön ahhoz a témához, ami a leginkább foglalkoztatta. − Tudja, ami az édesanyám ellátását illeti... pillanatnyilag nem áll módomban hozzáférni a megtakarításomhoz, gondolom, megérti. Lehetséges, hogy tud várni még egy kicsit? A vonal túlsó végén csend volt, kínos csend, ami semmi jót nem jelentett. − Amikor megláttam a Híradóban, én is erre a következtetésre jutottam, és épp ezért beszéltem is az otthon tulajdonosaival. − Na és...? − Nagyon sajnálom, de azt mondják, hogy nem tesznek kivételt A hiányzó összeget csütörtök estig pótolni kell. − De hát az holnap van! − Tudom. − Zavartan hallgatott. − Nézze, én mindent megpróbáltam, higgye el... Tomás a kagylóval a kezében nekitámasztotta a homlokát a fülke ablaküvegének, a másik kezével pedig a fejét vakargatta kétségbeesetten: egyre szűkebbek a lehetőségei, előbb munkanélküli lett, most meg a rendőrség is üldözi. Fogalma sem volt, hogy oldja meg a problémát. Hogy eshetett szét az élete ilyen rövid idő alatt? − És most? − motyogta a kagylóba. − Most mit csináljak? A telefonban néma csönd. 160

− Ne keseredjen el, Tomás − felelte végül a nő. − Kitalálok valami megoldást. − De hát milyen megoldást? Mit tud tenni? Ujabb zavart csend következett. − Hát, nem tudom − ismerte be a nő. − Tudja, hosszú az otthonba bekerülni vágyók listája, és a tulajdonosok megengedhetik maguknak, hogy a bent lévőktől könyörtelenül behajtsák a pénzt. Ezért mondhatják azt, hogy aki nem fizet, azt kiteszik az utcára. − Úristen! − kiáltott fel Tomás kétségbeesetten. − Azt nem tehetik meg! − De higgye el, hogy megteszik. − Kérem, beszéljen velük, kérjen tőlük még egy kis időt! − Megpróbálom. − Sikerülnie kell. Amíg nem oldódik meg a helyzetem, nem tudok hozzáférni a számlámhoz. Magyarázza el nekik, kérem! − Elmagyarázom − ígérte a nő együtt érzőn. − De más megoldáson is töröm a fejem. Hívjon mihamarabb, jó? − Hívom. Váltottak még néhány szót, aztán elbúcsúztak, és Tomás letette a telefont. De amikor kilépett a telefonfülkéből, minden aggodalma ellenére sem az anyja képe lebegett előtte, hanem Maria Flóré.

161

XXIX. Már kihűlt a kávé, de Decarabia még mindig kortyolgatta: ha valamit igazán gyűlölt a munkájában, az a várakozás volt. Tudta, hogy a műveletekhez türelemre és hosszas várakozásra van szükség, de ettől még nem szerette a tétlenséget. Ráadásul volt némi elszámolnivalója a célszeméllyel, mert nagyon nem szerette, ha hülyét csinálnak belőle. Ez az ügy lassan személyes kérdéssé vált számára. A lehallgató technikus ebben a pillanatban lépett be a kis irodába. Az arcán látszott, hogy sürgős ügyben keresi. − A Patkány életjelt adott. Decarabia tekintete felderült. − Végre! − kiáltotta. − Hol van? − Spanyolországban − hangzott a válasz. − Épp most hívta fel az öregotthont egy dél-madridi nyilvános fülkéből. − Milyen jó, hogy lehallgatjuk az otthon telefonbeszélgetéseit − dicsérte meg az ügynök. − Mondott valami fontosat, amiből ki lehetne következtetni, hogy hol bujkál és mik a szándékai? A technikus megrázta a fejét. − Semmit. − Letette a CD-t egy asztalra. − Itt van a felvétel, meghallgathatja, ha akarja. Az egyetlen hasznos információ a hívás helyének azonosítása. Madrid. Decarabia bizalmatlan ember volt, ezért inkább maga is meghallgatta a CD-t, hogy meggyőződjön róla: valóban ártalmatlan beszélgetés volt. Elküldte a technikust, majd kinyitotta az íróasztalán fekvő dossziét, amely Tomásról szólt. Kereste a madridi kapcsolatait, de nem talált semmit. Aztán kiterjesztette a keresést egész Spanyolországra, de az egyeden utalás egy Santiago de Compostela-i kutatóra vonatkozott, egy 5re, aki már meghalt. Miután átnézte az egész paksamétát, a kudarcon felbőszülve hangosan becsapta a dossziét, és állát idegesen vakargatva törte a fejét. − Mi a fenét csinál Madridban? − motyogta, mintha a gondolatainak hangos kimondása segítene a gondolkodásban. − Mit keres ott, ha nem ismer senkit? Ha a másik pasas lenne, akkor talán... Tátott szájjal, visszatartott lélegzettel hirtelen mozdulatlanná meredt. Ez a gondolat új kaput nyitott ki előtte, és érdekes ötlete támadt. 162

− És mi van, ha... mi van, ha... Fölpattant, és odament a polchoz a másik mappáért. Aztán visszaült az íróasztalhoz és lázasan lapozgatni kezdte. Az első oldalon Filipe Madureira mosolygott rá egy fényképről, de Decarabiát nem ez érdekelte. Addig lapozott, míg meg nem találta azokat a részeket, amelyek a lelőtt férfi ismerőseiről szóltak. −Á, itt van... A gyilkos szeme azonnal megakadt egy világoszöld szemű, vállig érő, göndör barna hajú csinos hölgy fotóján, ő volt Filipe egyeden spanyolországi kapcsolata. A dosszié adatai szerint egy Raquel Maria de la Concha González nevű lány. A fénykép alatt piros betűkkel virított a foglalkozása. Interpol-ügynök. − Gotcha.

163

XXX. Amikor megérkezett a megbeszélt helyre, egy kis meglepetés várta Tomást. A Café Nirvána a neve ellenére nem kávézó volt, hanem Sesena focicsapatának a pályája. Elindult hát a pálya bejárata felé, és megpillantott egy világoskék farmert és karmazsinvörös mellényt viselő lányt, aki göndör barna fürtjei közül kérdő tekintettel nézett rá. − Perdón − mondta, még mindig rossz keveréknyelven. − Ez aqui az el Café Nirvána bejárata? A lánynak feltűnő, hipnotikus macskaszemei voltak: úgy ragyogtak, mint valami lámpák. Nem válaszolt azonnal. Hosszan a férfi szemébe nézett. A tekintetéről nem lehetett eldönteni, hogy riadt vagy bizalmatlan, mindenesetre elég óvatosan szemlélte a férfit. − Maga Filipe Madureira barátja? Lassan beszélt, mint aki felméri a terepet, és a portugál szinte fellélegzett a megkönnyebbüléstől. − Tomás Noronha − mutatkozott be, és kezet nyújtott. − Gondolom, maga Raquel. A lány kissé tétován szorított vele kezet, szinte vonakodva, de aztán mintha megjött volna a kedve. − Igen, én vagyok. És maga kicsoda is pontosan? − Filipe gyerekkori barátja − felelte Tomás. − Együtt jártunk gimnáziumba. − Akkor miért nem beszélt nekem magáról? − Elváltak az útjaink, amikor én történész szakra mentem − magyarázta a portugál. − Attól kezdve ritkán találkoztunk. Néhány napja azonban váratlanul megjelent nálam Lisszabonban, meglehetősen ápolatlanul, és a segítségemet kérte. Kiderült, hogy részt vesz egy nyomozásban a gazdasági válsággal kapcsolatban, és olyan jelentős információk birtokába jutott, amelyek... − Ne itt! − szakította félbe Raquel, és körbenézett, hogy ellenőrizze, nem hallotta-e őket valaki. − Menjünk el a lakásomba, ha nem zavarja. − Ahogy óhajtja. 164

A spanyol nő sarkon fordult, és elindult a járda mellett parkoló autók irányába. Tomás követte, és azonnal felülkerekedett benne a férfiösztön: tekintete önkéntelenül is lesiklott a feszülő farmerre, pontosabban a kerek popsira. Ez a Raquel vitathatatlanul vonzó lány volt, sportosan elegáns, gömbölyded, de karcsú. − Biztos benne, hogy senki nem követte? Tomás reflexszerűen hátrafordult. − Nincsenek különleges képességeim vagy tehetségem a mások lerázására − jegyezte meg. − De nem hinném, hogy bárki is követett volna, nyugodjon meg. Raquel a távkapcsolóval kinyitotta egy makulátlanul tiszta Ford Fiesta ajtaját, és mindketten beszálltak az autóba. Meleg volt. A nő azonnal bekapcsolta a légkondicionálót, és máris kellemessé vált a hőmérséklet. Hátratolatott, majd szó nélkül elindult. Nem tűnt beszédesnek, de ez egy csöppet sem zavarta Tomást. Elég rosszul aludt az éjszaka, és ezt a rövid szakaszt Madrid és Sesena között szunyókálással töltötte. Most az autóban ismét rátört az álmosság, de úgy gondolta, illetlenség lenne, ha elaludna, ezért igyekezett nyitva tartani a szemét. Sesena utcái kihaltak voltak, és még a házak is olyan táblákkal voltak tele, amelyeken az állt, hogy „eladó" vagy „kiadó". A játszóterek üresek, az üzletek zárva voltak, a füvet is régen nyírhatták már. Az épületek egy része el sem készült, csak a vázszerkezet állt üresen, mint valami csontváz, amit otthagytak az utcán. Olyan érzés volt, mintha egy kísértetvárosban járnának. − Caramba! − kiáltott fel meglepetten Tomás. − Ez elképesztő! Rengeteg lakás kiadó vagy eladó, olyan, mintha nem is lakna itt senki. Hihetetlen! − A válság miatt van − mondta a spanyol nő, miközben le sem vette a szemét az útról. − Biztosan hallott már a válságról, nem? A hangjából áradó keserű irónia megütötte a portugál fülét. − Hogyne − felelte. − Jómagam is elvesztettem az állásom. − Az utcát szegélyező épületekre mutatott. − De ilyet még sose láttam... Raquel mély lélegzetet vett, mint aki megadja elkerülhetetlennek. Hogy akarata ellenére is beszélnie kell.

magát

az

− Itt, Sesenában tizenhatezer lakás épült az utóbbi időben, negyvenezer fős befogadóképességgel. Mit gondol, hány lakást foglaltak el közülük, amióta kirobbant a válság? 165

− A tizenhatezerből? Fogalmam sincs, ötezret? A nő felé fordította az arcát, és a szemébe nézett. − Hatvanat. Tomás füttyentett egyet, miközben tovább bámulta a kihalt utcákat és az üres épületeket. − Hihetetien! − kiáltott fel. Aztán bólintott, mintha ez az új információ pontosan beleillene az addigi tudásába. − Nem kétséges, hogy a spanyol ingatlanbuborék nőtt a legnagyobbra az összes közül. − A hüvelykujjával az épületekre bökött. − Ha jól tudom, Spanyolországban több lakás épült, mint Franciaországban, Németországban és Olaszországban együttvéve. Hatszázezer eladó házról beszélünk és további hatszázezerről, amelyik építkezés alatt áll, ami összesen több mint egymillió, igaz? Nagyon sok. A spanyol építőcégek kölcsönei 2000-től a pénzügyi összeomlásig nyolcszázötven százalékkal nőttek. − Felsóhajtott. − Attól tartok, most nyakig benne ülnek a pácban. Raquel elismerően nézett rá. − Caramba! Magának aztán minden adat a fejében van! Az utas elmosolyodott. − Amióta tart ez a krízis, én mindent figyelemmel kísérek − vallotta be. − Filipe dossziéja pedig sok mindenre rávilágított. És ehhez még hozzájönnek a gazdaságtörténeti ismereteim. A nő a kék és piros hirdetőtáblákra mutatott. − És mit gondol, mi lesz velünk? − Hát, semmi jó, sajnálom, hogy ezt kell mondanom − jövendölte Tomás. − Akárcsak Görögország és Portugália, Spanyolország is nyakig el van adósodva. Tudja, mindannyian alacsony kamatra kölcsönkért pénzből éltünk. Csak mi autópályákba öltük, maguk meg ingatlanokba. A nagy különbség az, hogy míg Görögország és Portugália óriási államadóssággal kezdte a válságot, Spanyolország államháztartása többlettel rendelkezett. A maguk problémája a regionális kormányzatok és a magánszemélyek adósságából származik, amely az ingatlanbuborékhoz vezetett, amely egyébként jóval nagyobbra nőtt itt, mint az amerikaiaknál, ahol 2008-ban kirobbant a válság. Amikor kipukkadt a buborék, a spanyol bankok kezében csupa értéktelen jelzálog maradt, miután senki nem fizette ki a tartozását. A spanyol államnak kellett megmentenie a bankokat, és ezzel a magánszemélyek adósságából 166

mégiscsak államadósság lett. Most, hogy a kamatok felszöktek, senki nem ad már olcsó hitelt, és évről évre csökkenti mindenki a kiadásait, sorra mennek csődbe a cégek és nő a munkanélküliség. Maguknak annyival több szerencséjük van, hogy Spanyolország elég nagy ahhoz, hogy ne omoljon csak úgy össze, egyik pillanatról a másikra, de a könnyű pénz ideje lejárt, kedves hölgyem. Talán mindörökre. A „kedves hölgyem" szándékosan szaladt ki a száján, hogy kissé közelebb kerüljön a távolságtartó lányhoz, de nem volt biztos benne, hogy a megjegyzésével tetszést aratott. − Igen, Spanyolország építkezési lázban égett − ismerte be Raquel, aki talán annyira koncentrált a beszélgetés témájára, hogy észre sem vette a bizalmaskodó kifejezést. − Amit itt látunk, Sesenában, a tömény esszenciája annak, ami egész Spanyolországban történik. Ész nélkül építkeztünk, sok szerény vállalkozó hihetetlen vagyonra tett szert az építőipar felélénkülésével... − Mint például ez a Florentino Perez, a Real Madridból. − Pontosan. A külföldi tőke alacsony kamattal áramlott be az országba, a házak árai emelkedtek, és... erre még többen fogtak építkezésbe. Spanyolország egy hatalmas építkezési területté változott. Csakhogy időközben beütött a válság, a külföldi bankok nem adtak több kölcsönt, az emberek nem mertek több házat venni, és az ingatlanbuborék egyszer csak... pukk!, kipukkadt! Vásárlók nélkül az építőcégek tönkrementek, őket pedig más cégek követték, és ennek következtében az egekbe szökött a munkanélküliség. Több mint ötmillió ember van munka nélkül. Tomás fölemelte két ujját. − Ehhez jön még két másik probléma − mondta. − Az egyik a bankoké, mindenekelőtt a cajáké, amelyek komoly kutyaszorítóba kerültek. Hiteleztek az építővállalatoknak, hogy el tudják végezni a munkát, és hiteleztek az embereknek is, hogy meg tudják venni azokat a lakásokat, amelyeket a vállalatok építenek. Ez egy klasszikus piramisszerkezet, amit a fantasztikus kormányok és a központi bank nem voltak képesek megfékezni. A buborék kidurrant, a pénz nem folyt be tovább, az emberek felhagytak a lakásvásárlással, az építővállalatok csődbe mentek, az emberek pedig, akik már megvették a lakásukat, nem fizették tovább a részleteiket. Ennek az lett a vége, hogy a bankokra maradt egy halom ingatlan, ami nem ér semmit, mert senki sem akarja megvenni. − Még egyszer fölmutatta a két ujját. − A másik 167

probléma az, hogy az önkormányzatok és a regionális kormányzatok orrbaszájba építkeztek, és a vállalataik adóiból fizették ki a munkálatokat. De mivel az építővállalatok sorra tönkrementek és megállt az eladás, az adóbevételek is csökkentek. Mindenki úszik az adósságban, és egész Spanyolország több százmilliárd euróval tartozik a külföldi bankoknak. Raquel lemondóan legyintett a körülöttük lévő épületek felé. − Ez most Spanyolország. Az autó megállt a poros járda mellett, és Raquel leállította a motort. − Megérkeztünk − közölte. − Gyerünk. Tomás kiszállt és körülnézett. Az utca kihalt volt, tele üres épületekkel és magányos olajfákkal. Zavarba ejtő volt a csend, amit a szél zúgása még baljósabbá tett. Az „eladó" és „kiadó" feliratú táblák között az utca névtáblája is előbukkant. Calle Velázquez. − Maga itt lakik? − kérdezte csodálkozva. − Ezen az elhagyatott helyen? A spanyol nő türelmesen várta, hogy vendége körülnézzen és megszokja a furcsa környéket. − Igen. Miért? A portugál zavarba jött a kérdéstől. Azt hitte, egyértelmű a válasz. − Hát, mert... eléggé... érdekes hely. Eredeti. Raquel intett, hogy kövesse, és elindult az egyik ház bejárata felé. − Filipe kért meg, hogy keressek egy diszkrét helyet − magyarázta. − Ennél diszkrétebb nem is lehetne, igaz? Tomás meggyorsította a lépteit és utolérte a nőt. − Mihez kellett a diszkrét hely? − Hát hogy befejezhesse a nyomozást. Akármi legyen is az... − Hogyhogy „akármi legyen is"? − csodálkozott el a történész. − Ezek szerint nem is tudja, mit nyomozott? − Hát persze hogy nem − felelte a nő, miközben kinyitotta az ajtót és belépett a házba. − Csak telefonon és e-mailben kommunikáltam vele, és mindig nagyon óvatosan nyilatkozott, mintha félne, hogy lehallgatják. Csak akkor foglalta volna össze nagyjából az ügyet, amikor visszajött volna Lisszabonból. Én csak annyit tudok az egészről, hogy a legnagyobb óvatosságot igénylő műveletről van szó. 168

Beléptek a liftbe, és Raquel megnyomta a kettes gombot. A felvonó zökkent egyet és elindult. − A maga területe nem a gazdasági bűnözés vagy ilyesmi? − Nem. Én csak egy sima Interpol-ügynök vagyok. − Akkor miért éppen magát kereste meg? − Mert védelemre volt szüksége. De hogy miért, azt nem tudom. A lift fölért a második emeletre, és Tomás kinyitotta az ajtót, majd a nő felé fordult, és udvariasan biccentett. − Tessék. Amikor fölemelte a fejét, legnagyobb meglepetésére egy ragadozóvá változott macskanő meredt rá, pisztollyal a kezében. − Föl a kezekkel, cabrónl − ordította, és csak úgy lángoltak a világoszöld szemei. − Elkaptalak!

169

XXXI. A három fekete ruhás férfi sietős léptekkel haladt végig az utasfolyosón, a madridi Barajas repülőtéren. Decarabia ment elöl, és meg sem állt, miközben bekapcsolta a telefonját és figyelte, mikor csatlakozik az új hálózatra. Követték a Salida feliratú, kijáratot jelző nyilakat, majd megálltak a poggyászkiadó futószalagja előtt. Az egymást követő SMS-hangok jelezték, hogy a mobiltelefon csatlakozott a hálózatra. Decarabia ránézett a kijelzőre, és olvasatlan üzenetek garmadáját pillantotta meg. Az első három a spanyol hálózat üdvözlete volt, illetve tájékoztatás a roamin-tarifákról. Ezeket kitörölte, és megnézte a következő kettőt. Ugyanarról a számról érkező hívásokról értesítették, amit rögtön felismert. Már meg is nyomta a zöld gombot, hogy visszahívja. − Én vagyok az, nagy Mágus − szólalt meg azonnal, amint fogadták a hívását. − Most érkeztünk meg. Beszélni akart velem? − Igen, Decarabia. A titkos összeköttetésünk az Interpolnál épp most küldte el a kért információt. Sikerült megszereznie a kis barátnőnk bizalmas anyagát. − Na és? − Úgy tűnik, hogy ez a Raquel de la Concha Ígéretes tehetség. Jó a csábításban és furfangos a műveletekben. Főleg csaliként használják a gyanúsítottak behálózására. − Megköszörülte a torkát. − Van azonban egy kis probléma. A cicus szabadságon van ezen a héten. − A francba! Hova ment? A vonal túlsó végén közönyös maradt a hang. −Ez az információ természetesen hiányzik az aktájából − felelte Mágus. − De sikerült belépnünk a személyes e-mailjébe, és láttuk, hogy kibérelt egy lakást egy településen, Madridtól délre. − Nagyszerű! Megvan a címe? − Calle Velázquez − hangzott a válasz, majd a házszám és az emelet és 170

ajtó száma. − A település neve pedig Sesena. − Van még valami? − Ez minden. Most ne rontsd el, hallod? Decarabia még válaszolt volna, de a vonal elnémult. Mágus letette. Eltette a mobiltelefont a zsebébe, aztán egy iPad segítségével csatlakozott az internethez, és beírta a főnöke által említett település nevét. A képernyőt Spanyolország térképe töltötte meg. Decarabia elindult dél felé az ujjával, majd Toledo felé félúton nagyjából negyven kilométerre a fővárostól megpillantotta, amit keresett. Sesena. Decarabia kiegyenesedett, és a futószalagon a poggyászok között megpillantotta az aktatáskáját: abban voltak a fegyverek, önbizalommal telve mély lélegzetet vett és elmosolyodott. − Kezdődik a vadászat.

171

XXXII. A pisztoly sötét csöve Tomásnak szegeződött. A történész leült a székre, amit Raquel ajánlott neki, és mérhetetlenül idegesítette a neki szegezett fegyver. Mi a biztosíték rá, hogy nem botlik meg a nő vagy nem húzza meg véletlenül a ravaszt? − Ez nevetséges! − méltatlankodott. − Kérem, legyen szíves elfordítani a fegyvert, még a végén... − Hallgasson! − szakította félbe a spanyol nő ellentmondást nem tűrő hangon. − Ne merészeljen hirtelen mozdulatot tenni, hallja? Tomás rémülten engedelmeskedett. A nő a falnak támasztott kézzel megmotozta, aztán megbilincselte, majd a kanapéra lökte. Megdöbbent, mennyire becsapta a nő. És még róla mondta Filipe, hogy megbízható? De legjobban a pisztoly zavarta: le sem bírta venni a szemét a csőről. Fogvatartója leült vele szemben és keresztbe tette a lábát. Némán szemlélte a férfit, mintha azt fontolgatná, hogy mit tegyen vele. − Mi ütött magába? − kockáztatta meg Tomás a kérdést. − Miért bilincselt meg? Raquel rászegezte macskaszemeit. − Kétségek között őrlődöm éppen − felelte csípősen. − Megöljem magát, vagy inkább átadjam a portugál rendőrségnek? − A szemében apró fény csillogott. − Mit gondol? Ha már így esett a dolog, a második lehetőség tűnt vonzóbbnak. De Tomás nem akart belemenni a játékba, előbb meg akarta érteni, hogy mi történik, hogy aztán ahhoz mérten kezelje a helyzetet. − Mi baja van velem? A spanyol nő belevörősödött a felháborodásba. − Hogy mer ilyet kérdezni? − üvöltötte, és szikrákat hányt a szeme. − Azt ajánlom, ne vicceljen velem! − Én nem viccelek senkivel − jelentette ki a portugál kategorikusan. − Nem értem, mi történik, és hálás lennék, ha lenne olyan szíves és felvilágosítana. Raquel az arckifejezését fürkészte. Kissé elbizonytalanította a férfi 172

határozottsága. − Maga egy gyilkos − jelentette ki végül, talán kevésbé határozottan, mint szerette volna. − Megölte Filipét és idejött, hogy... − Én öltem meg Filipét? Tomás szemében olyan őszinte felháborodás jelent meg, hogy a nő végképp elbizonytalanodott. Maga elé húzta a hordozható számítógépet a dohányzóasztalon, és a bal kezével begépelt valamit, miközben a jobbal továbbra is a férfira szegezte a pisztolyt. − Reggel, miután felhívott, utánanéztem, történt-e gyilkosság Lisszabonban − mondta. − Gondolhatja, hogy sokkolt a hír, amit magától kaptam. Nem sokkal később e-mailben érkezett a válasz. Filipét valóban meggyilkolták, és a portugál rendőrség elfogatóparancsot adott ki az elkövetőre. Kaptam egy fényképet is, amit Lisszabon küldött az Interpolnak a gyanúsítottról. Amikor megláttam magát a Café Nirvánánál, képzelheti, hogy meglepődtem. A portugál felé fordította a képernyőt, amelyen a Policia Judiciária által küldött fénykép volt látható. És valóban ő volt rajta. − Nem tudom, hogy magyarázzam el magának − mondta. − De nem én öltem meg Filipét. − Akkor mivel magyarázza, hogy a rendőrség a maga képét és nevét terjeszti? − Nem tudom megmagyarázni − ismerte be. − De van egy elméletem. Filipe az értésemre adta, hogy a nyomozása nagyon nagy hatalmú személyeket érint. És én is megállapíthattam, hogy valóban elég hatalmasok ahhoz, hogy manipulálni tudják és rám uszítsák a portugál rendőrséget. Raquel eltűnődött az érvelésen. − Tegyük fel, hogy ez az elmélet megállja a helyét − mondta. − De miért tennének ilyet? − Mert van egy kompromittáló DVD, ami Filipe birtokába jutott magyarázta. − Azok, akik megölték, nyilván azt hiszik, hogy az a DVD most nálam van. És a rendőrséget használják arra, hogy elkapjanak és megszerezzék. − És tényleg magánál van az a DVD? Tomás egy darabig eltűnődött a válaszon. 173

− Igen is meg nem is. A válasz szemmel láthatóan nem tetszett a nőnek. Raquel türelmetlenül csettintett a nyelvével és megrázta a pisztolyt. − Ne viccelődjön velem, hallja? − figyelmeztette. − Magánál van Filipe DVD-je, vagy nem? − Nincs nálam − hangzott az egyenes válasz. − És sajnos meghalt, mielőtt elmondhatta volna, hol van az átkozott DVD. De amikor próbálta volna átadni az információt, az utolsó pillanataiban még rámutatott egy rejtvényre. Ebből gondolom, hogy a megfejtés valószínűleg a DVD rejtekhelye. − Hol van ez a rejtvény? − Egy borítékban, amit betettem egy széfbe, egy bankban, Madridban, mielőtt idejöttem − mondta. − A biztonság kedvéért. A nő elhallgatott. Meredten nézte a foglyát és az alsó ajkát harapdálta, miközben a hallottakat igyekezett megemészteni. − A magyarázata egybevág néhány dologgal, amit Filipe mondott telefonban és e-mailben, amikor a segítségemet kérte − ismerte be végül. − És van még két dolog, ami maga mellett szól. Az első az, hogy fegyvertelen. Egy szökevény nem találkozna fegyvertelenül egy Interpol-ügynökkel. A másik a motivációit illeti. Ha maga a gyilkos, minek jött volna ide találkozni velem? Mért akarna felkeresni egy rendőrt, ha valóban szökésben van? Tudtommal nincs nálam semmi, ami érdekelné... Tomásban felébredt a remény. − Pontosan. Raquel hunyorogva nézett rá, jelezve, hogy a dolognak másik oldala is van. − Másfelől azonban nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy elfogatási parancs van maga ellen − emlékeztette. − És meg kell hogy mondjam, tekintetbe véve Filipe titkolózását az üggyel kapcsolatban, elég nehezemre esik elhinni, hogy magát csak úgy ideküldte, anélkül hogy valahogy igazolni tudná, hogy ő küldte. − Haldoklott éppen, amikor megmondta a maga nevét − mentegetőzött Tomás. − Nem tervezett el semmit, érti? − De akkor is... 174

Az előző nap esményei, beleértve a kompon történteket is, beleégtek a történész memóriájába, de ez nem is csoda, végtére nem olyan könnyű elfelejteni az ilyesmit. De olyan sok emlék és információ kavargott benne, hogy minden összekuszálódott a fejében. A nő szavai azonban hirtelen világosságot gyújtottak az agyában. Valóban az lenne a logikus, hogy Filipe ad neki valami jelszót, amivel igazolni tudja magát Raquel előtt. Most, hogy ez felmerült, ha jobban meggondolja... igen, haldokló barátja valóban mondott valamit, hogy... hogy... − Mondd meg neki, hogy nem tudom elvinni Disneylandbe! Az Interpolügynök elcsodálkozott. − Tessék? − Ezt az üzenetet kellett átadnom magának, ha találkozunk − magyarázta a portugál, felidézvén a beszélgetést, amelynek részletei úgy álltak össze benne, mint a puzzle-darabok. − Mondd meg neki, hogy nem tudom elvinni Disneylandbe! Pontosan ezeket a szavakat mondta, amikor megadta a maga nevét, és hogy keressem meg. Raquelt mintha megrázták volna ezek a szavak A szeme megtelt könnyel: nyilvánvaló volt, hogy ez a mondat sokat jelent neki. Egy darabig hallgatott, aztán felsóhajtott, és letette a pisztolyt. − Muy bien − mondta. − Meggyőzött. A portugál megkönnyebbülten sóhajtott fel. − Huh, hál' istennek! − mosolyodott el. − Már azt hittem, rossz vége lesz ennek a históriának! Raquel fölállt, kigombolta a mellényét, és eltette a pisztolyt a bal karja alatti revolvertáskába. Aztán odalépett a férfihoz, és kiszabadította, majd kiment a konyhába. − Éhes? − kérdezte kifelé menet. − Kér valamit inni? − Bevallom, majd' éhen veszek. Van valamije? − Paella. Tomás kelletlenül forgatta a szemét. A spanyol rizsételek szárazak és túl sósak, távol állnak a kedvenc fogásaitól. De megengedheti-e magának, hogy finnyáskodjon? Az anyja mindig azt szokta mondani, hogy háborúban a patkányt is megeszi az ember. És azért lássuk be, hogy a paella még mindig 175

sokkal jobb, mint a patkány. − Nagyszerű. Evőeszköz-csörömpölést hallott a konyhából, egy ajtó csukódását, mikrohullámú sütő zúgását. Három perccel később megjelent Raquel, a kezében tálcával, azon két tányérral és két vörösboros pohárral. Letette a tálcát az asztalra, és hellyel kínálta Tomást. ő elhelyezkedett az asztal mellett, beleszúrta a villáját az első falatba, megkóstolta, és elmosolyodott. − Tegnapi − vallotta be a házigazda. − Finom? Borzalmas volt. − Kitűnő! − hazudta. − Csodás! Az igazat megvallva, az éhség elnyomta a paella rossz ízét. Ezerszer jobban szerette a szaftos, laktató portugál rizsételeket, de a jelen körülmények között az éhség volt az úr, és az első falatok után kezdte komolyan úgy érezni, hogy nem is olyan rossz ez a paella, főleg, ha iszik hozzá egy kis Rióját. − Ki kell dolgoznunk egy tervet − mondta a nő. − Van valami ötlete? Tomás gyorsan megrágta, ami a szájában volt: rizzsel teli szájjal beszélni nem az ő stílusa. − A terv egyszerű − mondta, miután lenyelte a falatot. − Hagyjon ma pihenni egész nap. − A villával gesztikulált. − Holnap reggel elmegyünk Madridba, kivesszük a széfből Filipe hagyatékát, és megpróbálom megfejteni a rejtvényt, ami elvezet ahhoz a DVD-hez. A többi már gyerekjáték- Megkeressük azt az átkozott DVD-t, megnézzük, miről szól, aztán átadjuk az anyagot a Nemzetközi Büntetőbíróságnak. − Vállat vont. − Mint látja, semmi különös. A nő felhúzta az egyik szemöldökét. − Filipe már beszélt nekem az ICC-ről − mondta. − De bevallom, fogalmam sincs, miért. − Az ICC eljárást indított a válság felelősei ellen, emberiesség ellen elkövetett bűntettek címén. A DVD ehhez a perhez szolgáltat fontos anyagot. − Van róla elképzelése, hogy mi lehet benne? Tomás bólintott. − Kaptam egy dossziét Filipétől, amiben benne van a tartalma. Nagyon kényes ügyről van szó, ami a válsághoz kapcsolódik. − Ah, bueno − bólintott Raquel. − Bevallom, hogy én még nem értem egészen a válság természetét. 176

− De azt azért tudja, hogy mi robbantotta ki, nem? − Ki ne tudná? A New York-i tőzsde összeomlott, aztán. . a válság elérte az egész világot. A portugál még egy adag rizst emelt a szájához, és igyekezett gyorsan megrágni. Miután lenyelte, ránézett a nőre. − Szokott bűncselekményekkel foglalkozni? − Hogyne − hangzott a válasz. − Az a munkám, hogy bűncselekményekkel foglalkozom. Tomás letette a villát a tányérra és elmosolyodott. − Akkor elmesélem, hogy követték el az évszázad bűncselekményét.

177

XXXIII. A sötétített üvegű fekete Mercedes megállt a calle Velázquez sarkán. Várt néhány másodpercet, mint egy halkan sompolygó ragadozó, amikor felméri a terepet, mielőtt támadást indít, aztán lassan elindult. A motor szinte némán működött, csak a kerekek alatt kilapuló száraz falevelek zörgését lehetett hallani. Decarabia keze a kormányon, a tekintete az utca két oldalán. A calle Velázquez csaknem teljesen kihalt volt, csak egy porfelhő szelte át az utcát, papírszemetet és műanyag szatyrokat sodorva magával. Nem tetszett neki a környék. − Itt teljesen védtelenek vagyunk, könnyen eltalálna egy golyó − állapította meg. − Arrébb kell mennünk. A Mercedes befordult az első sarkon, és megállt egy olajfasor mellett, amely már eltakarta az esetleges illetéktelen tekintetek elől, ha valaki ki akarna nézni az ablakon a calle Velázquez valamelyik házából. Decarabia leállította a motort, majd a hirtelen támadt csöndet megtörve a három férfi kiszállt az autóból, és óvatosan tekingettek mindenfelé. Teljesen kihaltnak tűnt minden. Csak a szél zúgása hallatszott, hol erősebben, hol gyengébben, hogy aztán megint megélénküljön. Ahogy becsukták az autó ajtóit, a kattanások hangja visszhangzott az üres házak között. Decarabia kinyitotta a csomagtartót, és az egyik társa kinyitotta az aktatáskát, hogy feltáruljon előttük a benne fekvő három fegyver. Decarabia kinyújtotta a kezét az egyik pisztoly felé. − A Beretta az enyém. Társainak egy-egy Glock jutott. Mindhárom férfi felszerelte a fegyverére a hangtompítót. − Egy egész hadsereggel is szembeszállnánk − szólalt meg az egyikük. − Ezeket a kislánykákat simán ledöngöljük. Decarabia oldalról rásandított. − Csak ésszel, hallod? − figyelmeztette. − Ezeket a játékszereket diszkréten kell használni. Nem akarjuk felhívni magunkra a figyelmet. 178

A férfi bólintott, ö csak egy végrehajtó volt, azt tette, amit parancsoltak neki, a gondolkodás nem az ő dolga volt. Decarabia ellenőrizte a golyókat a Berettában aztán elégedetten bedugta az övébe. Elővette a zsebéből a papírt, amire a célszemély pontos címét írta fel. Aztán végignézett a calle Velázquezen, egyesével megnézte a házszámokat, mígnem megakadt a szeme az egyiken, az utca végén. − Ott van.

179

XXXIV. Desszert is volt: Raquel elővett a mélyhűtőből egy petit gáteaux-t, és gyorsan elkészítette a mikrohullámú sütőben. De túl sokáig hagyta bent, már kezdtek füstölni, a csokoládé pedig megkeményedett benne. Tomás szinte félve emelte a szájához az egyiket. − Nos? − érdeklődött a spanyol nő. − Mi volt az évszázad bűncselekménye? A portugál a desszertes kanalával az előtte fekvő édességre mutatott. − Ez itt, ez a petit gáteaux- mondta. − így elkészíteni az évszázad bűncselekménye. Nem lehetett volna folyékonyan hagyni a belsejét? A házigazda elfintorította az arcát. − Hé, ne kekeckedjen! Már annak is örülnie kéne, hogy egyáltalán van desszert, nem étterembe jött! − Megharapta az alsó ajkát. − Szóval ott tartott, hogy elkövették az évszázad bűntettét. Mesélje már el, mi volt az. Tomás még egy falatot bekapott: tényleg túlsült, de azért így is elég jó. − Igazi vihar előtt állunk − kezdte, miközben a csokis süteményét ette. − A Nyugat strukturális válságához és főleg a dél-európai gazdaságok válságához csatlakozott az amerikai pénzügyi válság, illetve az euróválság. − Ez mind összefügg egymással? − Így vagy úgy igen − bólintott a történész. − Az a helyzet, hogy a Nyugat, a dél-európai gazdaságok és az euró válsága csöndben és elnyújtva zajlott. Csak az amerikai pénzügyi válság hozta mindet felszínre. Olyan ez, mintha olyan házban laknánk, amelynek a fala tele van repedésekkel. Egyszer csak jön egy földrengés, és... puff! romba dől az egész. És mit mondunk akkor? Azt, hogy jaj, a földrengés lerombolta a házamat! − összehúzta a szemét. − De vajon igazat mondunk? − Igen is meg nem is − felelte az Interpol-ügynök. − Igen, hiszen a kiváltó tényező valóban a földrengés volt. De nem, mert a háznak már sérültek voltak a falai, és előbb vagy utóbb mindenképpen összedőlt volna. − Pontosan ugyanez a helyzet a mostani krízissel. A nyugati gazdaságok és az euró a repedezett falú ház, az amerikai pénzügyi válság pedig a földrengés. Hogy megértsük ezt a földrengést, vissza kell mennünk az időben egy másik földrengésig, amely 1929-ben történt. 180

− Vagyis a nagy gazdasági világválságig − jegyezte meg Raquel. − Maguk, történészek mindent a múlt eseményei alapján szeretnek magyarázni? − Igen, mert a múlt értelmezése segít a jelen értelmezésében! − kelt ki Tomás a tudománya mellett. − Nem vette még észre, milyen hasznos tud lenni egy jelenbéli folyamat értelmezésében a történelem ismerete? − Megköszörülte a torkát. − Szóval menjünk csak vissza a húszas évekbe. Abban az évtizedben csaknem végig az volt a jellemző, hogy az amerikai Federal Reserve mesterségesen alacsonyan tartotta a kamatokat, ami arra ösztönözte a bankokat, hogy kockázatos feltételek mellett adjanak kölcsönt. Mivel olcsón lehetett pénzhez jutni, az emberek ész nélkül vették fel a kölcsönöket, és ezzel létrehoztak egy hatalmas fogyasztási buborékot, elsősorban a tőzsdén és az ingatlanpiacon. Mivel nagy volt a kereslet, az árak elkezdtek emelkedni. Mivel a Fed már attól tartott, hogy elszabadul az infláció, kénytelen volt emelni a kamatokat. Ez kipukkasztotta a buborékot. A fogyasztók hirtelen nehezebben jutottak már hitelhez, mint ahogy megszokták, és mivel kevesebb lett a pénzük, nem fizették tovább a tartozásaikat, és nem vettek részvényeket, ingatlanokat és más javakat. A bankok nem tudták behajtani a pénzüket, amit kölcsönadtak, a vállalatok pedig olyan termékeket gyártottak, amiket senki nem vett meg. Hogy el tudják adni őket, leszállították az árakat, hogy így vonzzák magukhoz a vevőket, de azok továbbra sem vásároltak, mert a kamatok még mindig magasak voltak. A vállalatok nem bírták el a veszteséget és sorra csődbe mentek. Ez felgyorsította a részvények elértéktelenedését és a Wall Street összeomlásához vezetett. − A híres-nevezetes 1929-es összeomláshoz, ugye? − A fekete keddhez. A tőzsdekrach még inkább fenyegette a bankok likvidkását, ugyanié nagy részük túl sok pénzt fektetett részvényekbe. A betétesek megijedtek a hírektől, hogy a bankok veszélyben vannak, és rohantak kivenni a dollárjukat, hogy aranyra cseréljék vagy elrejtsék a párnájuk alá. A Fed pedig ahelyett, hogy pénzt pumpált volna a gazdaságba, ahol nagy szükség volt rá, továbbra is magasan tartotta a kamatokat. A kifosztott bankok sorra csődbe mentek. Amelyek mégis túlélték, nem szívesen adtak már kölcsönt. Így aztán a cégeket nem finanszírozta senki, a részvényeik ára leesett, a fogyasztók a párnáik alá dugták vagy aranyba fektették a pénzüket, vagyis nem vásároltak semmit, aminek az lett a következménye, hogy fizetésképtelenné váltak. Egyre többen váltak munkanélkülivé. Kitört a káosz, előbb Amerikában, aztán az egész világon. 181

− Ez furcsa, nem? − kérdezte Raquel. − Ha a probléma Amerikában keletkezett, miért fertőzte meg a világ többi részét is? − Azért, mert Európa Amerika pénzéből élt. Az európai szövetségesek az Egyesült Államok bankjaitól kapott kölcsönökből fegyverkeztek az első világháborúban. Amikor véget ért a háború, eljött a fizetés ideje. De hát miből, ha Európának nem volt pénze? Mi mást tehettek volna: új kölcsönöket vettek föl, hogy a régieket vissza tudják fizetni. Vagyis a tartozást újabb adósságok árán egyenlítették ki: a húszas éveket ez a piramisszerkezet jellemezte. Másfelől Németország, amely a háborús kártérítések terhei alatt roskadozott, szintén az Amerikától kért kölcsönökből tartotta fenn magát. És amikor az amerikai bankok csődbe mentek, az egész piramis összedőlt. Az európai országok, amelyeket az amerikai kölcsönök tartottak életben, egyszer csak azt vették észre, hogy elzárták a csapot, és pénz nélkül maradtak. Megbénult a gazdaságuk, és fizetésképtelenné váltak. És mivel a fél világ az európaiak kezében volt, a válság globálissá vált. Raquel csettintett egyet. − Madre de Diós, annyit hallottam már az 1929-es gazdasági válságról, mégsem értettem meg igazán soha − jegyezte meg elismerően. − De maga most tökéletesen elmagyarázta! A történész büszkén kihúzta magát, és hamiskásan ránézett. − Nem véletlen, hogy én vagyok... vagyis voltam a legnépszerűbb tanár a szakomon. A nő felkacagott. − Juj, de beképzelt! − csipkelődött. − Már megfigyeltem, hogy szeret hencegni. − Ne tévessze össze az őszinteséget a hencegéssel − felelte Tomás. − No, de azt azért el kell ismernie, hogy mindaz, amit a nagy gazdasági világválságról meséltem, rendkívül ismerősen hangzik, igaz? − Az ujjaival számolt. − Könnyű pénz, az emberek eladósodása, az országok eladósodása, növekvő buborékok, emelkedő kamatok, kipukkadó buborékok, megfizetetlen tartozások, pénz nélkül maradt bankok, fizetésképtelen országok, megugró munkanélküliség... − Igaza van, most is ugyanezeket halljuk a hírekben. − A gazdaságtörténetnek megvan a maga monotóniája − jegyezte meg a portugál. − Hajlamos az unalomig ismételni önmagát. Ahogy Aldous Huxley 182

mondta: „a történelem bája és titokzatos tanítása abban a tényben rejlik, hogy időről időre semmi sem változik, mégis minden egészen más". − Ügy gondolja, hogy a mostani krízis megegyezik az 1929-essel? A történész a csokoládéfoltokat.

mutatóujjával

fölszedegette

a

tányérján maradt

− Előbb érdemes lenne megvizsgálni, hogy hogyan szálltak szembe a gazdasági világválsággal − mondta, miközben lenyalta az ujját. − Az amerikai hatóságok többek között megértették, hogy a bankok kulcsszerepet játszottak az egész válságban. Tizenegyezer bankot zártak be Amerikában, ez így nem mehetett tovább. A vezetők igyekeztek megérteni, hogy mi volt a hiba, és rájöttek, hogy a bankok a könnyű haszon bűvöletében magas kockázatú befektetésekbe bonyolódtak. Ezenkívül olyan embereknek, vállalatoknak és országoknak adtak kölcsönt, akiknek nem állt módjukban fizetni, és amikor elkezdődtek a problémák, fizetésképtelenné váltak. Másrészt megrendült a bizalom a betétesekben is, akik a legkisebb rossz hírre is rohantak a bankba kivenni a pénzüket, mert féltek, hogy elveszítik. Ezen tehát változtatni kellett. − Á, szóval így születtek meg az állami garanciák a bankbetétekre, egy bizonyos értékig, igaz? − Pontosan. Ezt az intézkedést 1933-ban hozták, hogy véget vessenek az állandó bankba rohangálásnak. Csakhogy ebben a garanciában volt valami erkölcstelen. Azt jelentette ugyanis, hogy ha a bank rosszul végzi a dolgát, akkor az adófizetők fizetik meg a rossz munka árát, ha viszont ügyesen forgatja a pénzt, az összes haszon az övé, és nem ad vissza semmit az adófizetőknek, akik a saját pénzük kockáztatása árán adnak garanciát. Ez nem mehetett így tovább. Ezért az amerikai kormány, hogy ellensúlyozza az adófizetőkre hárított kockázatot, bevezetett egy olyan piaci szabályozást, amely korlátozta a vad versenyt, és még ugyanabban az évben elfogadta a Glass-Steagall-törvényt, amely szétválasztotta a kereskedelmi és a befektetési bankokat. Ez a döntés kulcsfontosságúnak bizonyult. − Miért? Min változtat a különböző bankok szétválasztása? − Kezdjük azzal, hogy mik azok a kereskedelmi bankok, és mik a befektetési bankok. A kereskedelmi bankok tevékenysége voltaképpen a betétesek megtakarításainak a megőrzésére és a kölcsönökre korlátozódik, 183

míg a befektetési bankok a gazdagok pénzét kezelik és kockázatos tevékenységeket végeznek, például részvényekbe és kötvényekbe fektetnek. De mi is történt? A betéteket kezelő bankok kockázatos ügyletekbe fektették a betétesek pénzét. Ráadásul a kétféle − a kereskedelmi és a be-fektetési − tevékenység ötvözésével túlságosan nagyra nőttek, és ha csődbe mentek, az az egész rendszerre hatással volt és megbénította a gazdaságot. Ez nem mehetett így tovább. Ezért választotta szét őket a Glass-Steagall-törvény. A spanyol nő grimaszolt és kétkedve motyogott valamit. − Jó, de ez az intézkedés mégse jött be... − Épp ellenkezőleg − vágta rá Tomás. − A szabályozási intézkedések nagy sikert arattak, és gyakorlatilag amint hatályba léptek, azonnal megállították a csődsorozatot. A kereskedelmi bankok sokkal visszafogottabban bántak a betétesek pénzével. Jól jártak egyfelől az átlagpolgárok, akik nem akarták a tőzsdén kockára tenni a megtakarításaikat, hiszen csökkent a befektetési kockázat. Másfelől ettől kezdve a kereskedelmi bankok kizárólag a betéteseknek fizetett kamatok, továbbá a magánszemélyeknek, vállalatoknak és országoknak nyújtott kölcsönökért felszámított kamatok különbségéből húzhattak hasznot, ami ugyebár azt jelenti, hogy csak annak volt érdekük kölcsönt adni, aki vissza is tudja fizetni. Ez garantálta a rendszer stabilitását. − Már elnézést, de ha ez így lenne, akkor nem lett volna a 2008-as pénzügyi összeomlás, nem? Ez az összeomlás azt bizonyítja, hogy a szabályozás nem működőképes. − Nem, kedvesem − felelte Tomás nagy nyomatékkal. − A 2008-as összeomlás azt bizonyítja, hogy a szabályozás nagyon is működőképes. Gondolja csak meg: a pénzügyi rendszert egy negyedszázadon keresztül nem érte semmi megrázkódtatás, igaz? − Akkor mégis mi volt a baj? − Az volt a baj, hogy a hatvanas években egy új bankárgeneráció került a bankok élére, csupa olyan ember, akik még nem éltek a gazdasági világválság idején, és akik ki akarták terjeszteni a tevékenységüket a rizikósabb, ám nagyobb hasznot hozó területek felé. Az új politikusok pedig szintén nem élték át az 1929-es válságot, így hát belementek abba, hogy rugalmasabbá tegyék a szabályzat egyes rendelkezéseit, aminek az lett a következménye, hogy a bankok egyre többet kockáztattak, a hetvenes években pedig egyre többen mentek csődbe. 184

− Ha egyre többen mentek csődbe, akkor miért nem tértek vissza a korábbi szabályozáshoz? − Mert megváltozott az ideológiai háttér − magyarázta a történész. − Ne feledje, hogy a vezetők új nemzedéke nem élte át a nagy gazdasági világválságot, és úgy gondolta, hogy megváltoztak az idők, és már semmi sem indokolja a korlátozó intézkedéseket. Ezért fogadott el 1980-ban Carter elnök egy olyan törvényt, amely megengedte a bankoknak, hogy versenyezzenek egymással a betéteseknek fizetett kamatok terén. De a Wall Street nagy befektetőinek ez nem volt elég, és panaszkodtak, hogy a kockázatos tevékenységek korlátozásával nem lehet nagy pénzeket szakítani. Ami igaz is volt. A korlátozás megakadályozta a katasztrofális veszteségeket, de a káprázatos nyereségeket is. − Széttárta a karját és elmosolyodott. − így történt, hogy Amerika 1981-ben egy hollywoodi színészt választott meg a Fehér Ház fejének, aki a Wall Street lelkes támogatását élvezte, persze nem véletlenül. − Ronald Reagant? A történész bólintott. − A szabad piac és a szabályozás retorikája új és erős impulzust kapott Reagan elnök megválasztásával. Az alapgondolat egyszerű: a piacok maguktól is jól működnek, a szabályozás csak nyűg, ami akadályozza a szabad gazdaság működését, a szabályozás nem megoldás, hanem éppen ellenkezőleg: probléma, a piacnak tehát teljesen szabadnak kell lennie. Le a szabályozással! − Van logika ebben a gondolkodásban... − Olyan logika, amit csak egy hülye vesz be! − jelentette ki Tomás kategorikusan. − Képzelje el, mi lenne, ha nem lennének szabályok. A törvény olyan szabályozás, amit azért alkotnak, hogy megakadályozza egy rendszer rövidzárlatát. A fociban például van egy olyan szabály, hogy tilos kézzel megfogni a labdát. Ha eltörölnék ezt a szabályt, a játékosok folyton megfognák a labdát, amikor csak kedvük támadna, és ezzel elrontanák a játékot. − Az ablakra mutatott. − Hiszen még a természet is tele van törvényekkel! A törvények szabályoznak, kedvesem. Ha az univerzum, a természet, az élet, a társadalom és még a sportok is mind-mind igénylik a szabályozást, hogy jól működjenek, miért pont a piac lenne a kivétel? Ennek nincs semmi értelme! Raquel fontolóra vette az elhangzott érvet. 185

− Jó, igaza van − ismerte el végül. − Valóban igaz, hogy még a természetet is törvények szabályozzák. De ha így van, akkor miért döntöttek mégis a piaci szabályozás eltörlése mellett? − Mert a tőzsdecápáknak ez volt az érdekük, hiszen újra megnyílt előttük a kapu a mesés meggazdagodás felé. Az, hogy ez esetleg tönkreteszi magát a piacot és veszélyt jelent a gazdaságra és a társadalomra, egyáltalán nem érdekelte őket. Ezek a cápák ideológiai kampányt indítottak a szabályozás eltörlése mellett, és különböző pártok politikusainak választásai kampányait kezdték támogatni komoly dollármilliókkal, hogy azok cserébe, ha megnyerik a választást, eltöröljék azokat a szabályokat, amelyek megakadályozzák, hogy a pénzemberek busás haszonra tegyenek szert. − És valóban eltörölték? − Naná! Ronald Reagannek az első dolga az volt, hogy eltörölte a betéteseknek fizethető kamatok plafonját, ezzel lehetővé téve a bankok közötti vad versengést, illetve bátorítva a kockáztató magatartást. Aztán engedélyezte, hogy a bankok kockázatos befektetésekbe tegyék a betétesek pénzét. Aztán megpróbálta eltörölni a Glass-Steagall-törvényt és kiterjeszteni a bankok hatalmát, de ez nem sikerült neki. És mit tett erre Ronald Reagan? A Merrill Lynch befektetési bank CEO-ját nevezte ki pénzügyminiszterré, és olyasvalakit keresett a központi bank − és ezzel a piaci szabályozás − élére, aki nem hisz a szabályozásban. Végül egy Alan Greenspan nevű fickóra esett a választása. Greenspannel a Fed élén a pénzügyi vezetők újraértelmezték a hatalmukat: megengedték a bankoknak, hogy olyan kockázatos tevékenységeket folytassanak, amelyek azelőtt tilosak voltak számukra. A dereguláció ideológiája gyorsan elterjedt, hála azoknak a közgazdászoknak, akiket szintén a nagytőke támogatott. Az egymást követő elnökök, George H. Bush, Bili Clinton és George W. Bush mind ugyanazt a politikát folytatták, és végül a világ többi részén is elhintették ezt az ideológiát. Mígnem 1999-ben sikerült elérniük a nagy célt. − Minden szabályozást megszüntettek? − Gyakorlatilag igen. A Gramm-Leach-Bliley-törvény eltörölte a GlassSteagall-törvény utolsó morzsáját is. A kereskedelmi bankok megkapták az engedélyt, hogy befektetési banki tevékenységeket is végezzenek, éppúgy, ahogy az 1929-es összeomlás előtt. Raquel hunyorogva nézett Tomásra. − Ez 1999-ben történt, igaz? − Úgy van − helyeselt a történész. − És kilenc évvel később, 2008-ban, 186

beütött a nagy krach. − Maga szerint ez véletlen egybeesés? A történész eltolta magától a desszertes tányért, miután alaposan megtisztította a mutatóujjával, és kihívóan nézett a spanyol nőre. − Csak azt ne mondja, hogy a Télapóban is hisz...

187

XXXV. A három férfinak félórába telt, míg odaért a Velázquez utca közepén álló épülethez. Lassan közelítették meg, méterről méterre lopakodtak, hogy senki ne vehesse őket észre. A fegyverüket elrejtették, éberen figyeltek minden irányba, és minden mozdulatukat az óvatosság határozta meg. Amikor végre odaértek az épülethez, Decarabia ránézett az egyik társára. − Menj föl a második emeletre − utasította, és rámutatott arra az épületre, ahol elrejtőztek, éppen szemben azzal a házzal, ahol a célszemélyek tartózkodtak -, és mondd el, mit látsz a szemben lévő házban. A férfi szó nélkül eltűnt az elhagyatott épületben: első léptei még visszhangoztak az üres lépcsőházban, de aztán elhaltak a távolban. Decarabia elbújt egy oszlop mögé, és onnan figyelte az utcát, illetve várta a híreket. Tíz perccel később vissza is tért a felderítő, és az oszlopnak támaszkodott, hogy előadja a beszámolóját. − Valóban vannak a második emeleti lakásban − jelentette, miközben a szemben lévő épületre mutatott. − Egy férfit és egy nőt láttam a nappaliban. − Mit csinálnak? − Ülnek az asztalnál és beszélgetnek − hangzott a válasz. − Előttük tányérok vannak. − A mi madárkáink azok? A felderítő elhúzta az arcát és megvonta a vállát. − Azt nehéz megmondani − vallotta be végül. − Kicsit messze vannak, az ablak tükröződik, és különben is csak fényképeket láttam róluk. De semmi olyat nem láttam, ami cáfolná, hogy ők azok. Az életkor stimmel, és a hajszínek is. Decarabia még mindig a második emeleti ablakot figyelte. Persze nincs kizárva, hogy nem ők azok, de meglehetősen kicsi a valószínűsége. Egy olyan utcában, ahol szinte minden lakás üresen áll, nem lehet véletlen, hogy egy nőt és egy férfit találnak éppen ott, ahol keresik őket. Nem, ez nem lehet véletlen. Ránézett a két férfira, akiket Mágus mellérendelt erre a műveletre. 188

Alkalmasak egyáltalán a feladatra? Valószínűleg igen, de tulajdonképpen mindegy is, mert ha mégsem, akkor itt van ő, Decarabia, aki majd elvégzi, amit kell. Végül elhatározásra jutott, és rámutatott a megfigyelt épületre, ahol a célszemélyek tartózkodtak. − Gyerünk!

189

XXXVI. Desszert után megkívántak még egy kis teát, így aztán Raquel kiment a konyhába, hogy vizet forraljon. De annyira kíváncsi volt, hogy miként taszították a bankok kilenc év alatt káoszba a gazdaságot, hogy otthagyta a vizet a forralóban, és visszasietett a nappaliba, folytatni a beszélgetést. − Szóval − szólt a vendégéhez -, mi történt azután, hogy 1999-ben mindent dereguláltak? Tomás a jóllakottságtól és a fáradtságtól kissé elpilledt. − Jaj, azt hadd mondjam el később − mondta. − Most pihennék egy kicsit! Lehet? Raquel az asztalra csapott. − Nem! Most mesélje el! − Mire ez a sietség? Hadd lazítsak. De Raquelt nem olyan fából faragták, hogy csak úgy hagyja magát lebeszélni. Zavarba ejtő ügyességgel taktikát váltott, az asztal fölé hajolt, és hízelgőén a férfira mosolygott. − Tudja, hogy vonzanak az intelligens férfiak? Ezt végtelenül nyájas hangon mondta, és Tomás, aki lustán kinyújtóztatta a lábát az asztal alatt, a megjegyzés hatására hirtelen összekapta magát és kiegyenesedett. − Csakugyan? − Ó, igen. Nagyon. − A spanyol nő visszaült a székére, és látszott, hogy tudatában van a csáberejének. − Tudom, hogy nem fogok csalódni magában... Tomás megköszörülte a torkát. Igaz, hogy a nő érvei meglehetősen egyszerűek voltak, mégis megtették a hatásukat. − Szóval a Glass-Steagall-törvénynél tartottam, ugye? − kérdezte, talán túlságosan is izgatottan. Látszott, hogy le akarja nyűgözni a nőt. − A törvény 1999-es eltörlésének első nagy következménye az volt, hogy bizonyos bankok mértéktelenül nagyra nőttek. 1995-ben az öt legnagyobb amerikai bank a piac nyolc százalékát uralta, ez az arány azonban a Glass-Steagalltörvény formális eltörlése után néhány évvel harminc százalékra nőtt. Ez a 190

növekedés igen súlyos volt, és a Fednek közbe kellett volna avatkoznia. De mivel a szabályozók ideológiailag ellenezték a szabályozást és a GlassSteagall-törvény elveit, csak ültek tovább keresztbe tett karral, és nem csináltak semmit. − Miért mondja, hogy a legnagyobb bankok növekedése súlyos volt? − csodálkozott Raquel. − Miért olyan nagy ennek a jelentősége? − A kapitalizmus egyik alapelve a szabad verseny − emlékeztette Tomás. − Ennek érdekében azonban gondos szabályozás alá kell vetni a piacot. Ha ezt elmulasztjuk, mint ahogy meg is történt, a kapitalista rendszer elsorvad, és létrejönnek az oligopóliumok és a monopóliumok, amelyek nagyon károsak a versenyre. És ez történt. Az első nagy fúzió a Citicorp és a Travelers között jött létre, és ezzel 1998-ban megalakult a világ legnagyobb pénzügyi szolgáltatótársasága, a Citigroup, ami mellesleg illegális volt, hiszen megszegte a Glass-Steagall-törvényt. Egyébként éppen ez a fúzió gyorsította meg a törvény eltörlését a következő évben. A nagy bankok elkezdték bekebelezni a kisebbeket, és csak nőttek, nőttek, és végül olyan nagyra nőttek, hogy már túl nagyok voltak. Olyan óriásiak lettek, hogy az esetleges összeomlásuk az egész gazdaságot magával rántotta volna, ezért megengedhetetlen volt. − Létrejött egy rendszerkockázat, mint 1929-ben. − Pontosan. De ehhez járult még egy súlyosbító tényező: mivel ők maguk is tisztában voltak vele, hogy túlságosan nagyok ahhoz, hogy hagyják őket csődbe menni, kezdték úgy érezni, hogy bármit megtehetnek. Vagyis minden elképzelhető kockázatot vállalhattak a pénzszerzés reményében. Ha ügyesen kaszinóznak, csak az övék a haszon. Ha veszítenek, úgyis megmenti őket az állam az adófizetők pénzéből, nehogy magukkal rántsák az egész gazdaságot. Érti a logikát? Megérte kockáztatni, hiszen a nagy bankok csak a prémiumokat élvezték, a veszteségeket soha nem állták, mert a rendszer nem engedhette meg. A spanyol nő tétován bólintott. −Aha... értem − mondta. − De pontosan milyen kockázatokat vállaltak? A történész leplezetlen lelkesedéssel dörzsölte a tenyerét, hiszen még csak most jött a java. − Na, most kezd érdekessé válni a dolog! − kiáltotta. − Először is, bevezettek egy bónuszrendszert, éves, sőt harmadéves esedékességgel. Ha 191

például olyan intézkedést hoztak a bankárok, ami hirtelen nagy haszonnal járt, bár hosszú távon károsnak bizonyult, az év végén vagy akár a harmadév végén akkor is megkapták a jutalmat. És amikor elérték őket a rossz döntés negatív hatásai, néhány év múlva, addigra már senki nem vehette el tőlük a zsíros kis bonuszukat. − Kacsintott. − Ugye, milyen cseles? − Igen, igen. − Ez aztán nyilvánvalóan utat nyitott a gátlástalan nyerészkedésnek mondta. − A kereskedelmi bankok hagyományosan abból éltek, hogy magasabb kamatokkal adtak kölcsönt, mint amennyit a betéteseknek fizettek De amikor egészen új hatalom került a kezükbe a dereguláció következtében, felfedezték a pénzszerzés új módozatait. Az egyik ilyen új mód volt a jutalék. Az ügyfél pénzt utal át a nagymamája számlájára? Jutalékot fizet. Az ügyfél parfümöt vásárol a kedvesének a hitelkártyájával? Jutalékot fizet. Mindenért jutalékot fizet! − Ez borzasztó, a saját bőrömön is érzem! − panaszkodott a nő. − Az én bankom a legkisebb dologért is... − Amikor 1999-ben ténylegesen eltörölték a Glass-Steagall-törvényt, már javában növekedett a dotcom-buborék: boldog-boldogtalan az internetes cégekbe fektetett − mondta Tomás. − A következő évben ki is durrant a lufi, és recessziót idézett elő az Egyesült Államokban. És mit csinált a Fed? Csökkentette a kamatokat, hogy elősegítse a gazdasági növekedést. Olcsó lett a pénz, és vajon hova kezdett el áramlani? Az ingatlanpiacba, már csak azért is, mert Bush elnök félmillió dollárig adómentessé tette a házakat. Az ingatlanok sokba kerülnek, és mivel a jutalékokat gyakran százalékos arányban vonják le, a bankok valóságos aranybányát láttak a piacban. Tehát uzsgyi, máris elkezdtek hitelt nyújtani az embereknek, hogy vegyenek házat! Raquel tekintete szinte önkéntelenül is az ablakra siklott, és azon túl az üresen álló sesenai házakra. − Így kezdődött az ingatlanbuborék? − Pontosan − bólintott a férfi. − A bankok pedig azzal táplálták, hogy alacsony kamatokkal kínálták a hiteleiket, miközben bevezettek egy sor pénzügyi újítást, amit nem sokan értettek. Ilyen pénzügyi innováció például a derivatíva. Egy 2000-es törvény kimondja, hogy a derivatívákat nem lehet szabályozni. A nő értetlenül bámult rá.

192

− Deriva. . Micsodák? Miről van szó? − Még maguk a bankárok sem értik igazán − felelte nevetve Tomás. − A nevében mindenesetre benne van, hogy derivatíva, azaz származék, tehát az értéke valamilyen más termék értékéből származik. Képzeljük el például, hogy én arra fogadok, hogy a maguk légitársasága, az Ibéria egy év múlva többet fog érni. Ez a fogadás egy derivatíva, érti? Származékos ügylet. A derivatívák segítségével spekulálni lehet egy-egy vállalat részvényeinek a jövőbeli értékére, a kőolaj, az arany, a kukorica vagy bármi más jövőbeli árára, egy valuta értékére... vagy bármire. Ezek a derivatívák. És ha én arra a fogadásra akarok fogadni, hogy az Ibéria részvényei egy év múlva többet fognak éri, az egy derivatívaalapú derivatíva. Raquel elképedve forgatta a szemeit. − Santa Madre de Diós, miket ki nem találnak! − Valóságos kaszinó, igaz? A derivatívapiac elérte az ötvenbillió dolláros értéket. Egyáltalán nem szabályozták, és ami a lényeg, a bankok zöld utat kaptak, hogy benevezzenek ebbe a szerencsejátékba, mégpedig azzal a pénzzel, amit a betétesek rájuk bíztak. Az Interpol-ügynök elméjében most kezdett világossá válni a probléma valódi nagysága. − Joder! − Érti már, ugye? Az a helyzet, hogy az ingatlanpiacnak is megvoltak és megvannak a maga származékos ügyletei. Az úgynevezett szekuritizáció, azaz értékpapírosítás folyamatáról van szó. − Ez is valami fogadási rendszer? − Ez egy innovatív adósságátvállalási forma. Tegyük fel, hogy az Ibériának pénzre van szüksége, de olyan kétes pénzügyi helyzetben van, hogy a bankok csak nagyon magas kamattal adnak neki hitelt. Ebben az esetben az Ibéria kibocsáthat egy értékpapírt azzal az ígérettel, hogy kamatostul visszafizeti a pénzét annak, aki kölcsönt ad neki. − Ezek nem kötvények? − De azok − bólintott a történész. − Csakhogy az a baj, hogy ha az Ibéria rossz helyzetben van, akkor a hitelminősítők rossz minősítést adnak a kötvényeinek, és ettől nem lesznek kelendőek a piacon. Ki akarna kölcsönt adni egy olyan vállalatnak, amelyik bármelyik pillanatban csődbe mehet? Csak egy idióta. Mit tehet hát az Ibéria ebben a helyzetben? A 193

szekuritizációhoz folyamodik. Egy befektetőcsoport megveszi tőle a kötvényeit, és tíz részre osztja, mint egy szeletelt kolbászt. Aztán fogja egy jó minősítésű cég, mondjuk a TAP kötvényeit, és azokat is tíz részre osztja. − Ay, conol − méltatlankodott Raquel gúnyosan. − Na, persze, maga mint portugál, a spanyol vállalatot hozza fel negatív példának, a portugált meg pozitívnak... Tomás elnyomott egy mosolyt. − Az Ibéria köszöni szépen, jól van, és csak azért hoztam fel példának, hogy jobban el tudja képzelni, amit magyarázok − mondta, és igyekezett nem megsérteni a nő érzékenységét. − Aztán a befektetők fognak egy szelet TAPkötvényt, és hozzáragasztják egy szelet Iberia-kötvényhez, aztán egy szelet Alitalia-kötvényhez, majd egy szelet British Airways-kötvényhez. Az eredmény egy olyan termék, amely különböző légitársaságok kötvényszeleteinek a keveréke, amelyben egyaránt vannak jó és rossz minősítésűek. − Széttárta a karját. − Ez a szekuritizáció. − Még mindig nem tetszik, hogy a mi légitársaságunk a rossz − morogta a spanyol nő, sértettséget színlelve. − De... jól van, most az egyszer megbocsátom. − Mindenféle adósságkötvényt lehet szekuritizálni, legyen az autó, hitelkártya vagy vállalat... a lényeg, hogy adósságról legyen szó. − De mire jó ez a rendszer? − Ha egy vállalatnak rossz a minősítése, a szekuritizáció segítségével jó minősítésű vállalatok kötvényeihez kapcsolódhat, és ezáltal maga is jobb minősítést nyer. A jó minősítéssel pedig nem kell olyan magas kamatokat fizetnie a kölcsöne után. − Á, értem. − Nos, az történt, hogy elkezdték azoknak az embereknek a jelzálogait is értékpapírosítani, akik ingatlant vettek. − Az ujja hegyével az asztalra koppintott. − És ez volt az a pont, amelyből az egész nemzetközi pénzügyi válság kibomlott. Elnyújtott sípszót hallottak. Mindketten a hang irányába fordultak, és megállapították, hogy a konyhából jön. − A vízforraló! − kiáltott fel Raquel, miközben felpattant és már futott is a konyha felé. − Felforrt a víz! − A konyhaajtóból még visszafordult, hogy egy kis türelemre intse a vendégét. − Mindjárt jövök, jó? Egy pillanat. 194

A spanyol nő eltűnt a konyhában. Tomás a szemben lévő üres házakat nézte, és azon tűnődött, milyen különös időket élünk, hogy az Atlanti-óceán túlpartján történt események fénysebességgel kelnek át a tengeren, és mindnyájunk életét egy csapásra megváltoztatják. Lám, még ő is elveszítette azt, ami által a leginkább meg tudta valósítani önmagát. Az állását.

195

XXXVII. Amikor a három férfi belépett a calle Velázquezen álló házba, az első dolguk az volt, hogy megnyomták a lift hívógombját. A felvonó zümmögve érkezett le a földszintre, és zökkenve állt meg. Decarabia kinyitotta az ajtót, és intett a társainak, hogy kövessék. − Tartsátok nyitva. Így biztosították, hogy a lift ne indulhasson el, amíg Decarabia lecsavarozta a vezérlőpanelt, ahol a gombokkal ki lehet választani az emeleteket. Aztán egy fogóval elvágta a vezetékeket a panel mögött. A belső fények azonnal kialudtak, mintha meghalt volna a lift. − Kész is van. A felvonót használhatatlanná tették: ha a célpontjaik valahogy kijutnának a lakásból, ez a menekülési útvonal már el van zárva előlük. A lépcsőn kell lejönniük, ami jócskán lelassítja a menekülésüket. Decarabia kilépett a sötét zugból, és elővette a Berettáját ami addig az övébe volt rejtve. − Már nem vagyunk szem előtt − suttogta feszülten. − Elővehetitek a fegyvereket. A két társa engedelmeskedett, és ők is elővették a Glockokat. Kezükben a pisztolyokkal, elindultak fölfelé a lépcsőn, lassan, óvatosan, nehogy zajt csapjanak. Az első lépcsősor egy szűk fordulóba vezetett, amelynek téglalap alakú ablakán kilestek, hogy megnézzék, mi van hátul. Egy másik elhagyott épületet láttak, pontosan ugyanolyat, mint amelyikben tartózkodtak. Decarabia megvizsgálta az épület külső falait, és megállapította, hogy hátul Z alakban követik egymást a fémlépcsők. − Figyeljük csak a vészkijáratokat − figyelmeztette társait. − Ha azoknak az épületeknek van, akkor bizonyára ennek is van. − Az egyik társahoz fordult, a kisebbikhez. − Amikor behatolunk a lakásba, a te dolgod az lesz, hogy elállód azt a menekülési utat, érted? − Értettem − felelte a férfi. − Nizzában ugyanez volt a dolgunk. Előre eltorlaszoltuk a vészlépcsőket. Most is ezt csináljam?

196

− Nem, nem kell − válaszolta Decarabia. − Most sokkal gyorsabban törünk rájuk, nem lesz idejük a hátsó lépcsők felé menekülni. De amikor majd bemegyünk, és esetleg nem egy helyiségben tartózkodnak a tubicáink, akkor el kell állnod a vészkijáratot. Ha viszont egymás mellett lesznek, elég, ha átnézed a lakást, hogy van-e ott még valaki. Megértetted? − Igenis. Folytatták az útjukat fölfelé. Egy pillanatra megálltak az első emeleten, és az ajtókra tapasztották a fülüket, hogy megállapítsák, nincs-e mozgás valahol. − Tiszta a levegő − jelentette ki Decarabia, miután végigmentek az egész emeleten. − Gyerünk. Fölértek a második emeletre, és mindhárman a céllakás ajtajára meredtek, és még a lélegzetüket is visszatartották. Decarabia megkocogtatta mindkét embere vállát, és az ajtóra mutatott. − Figyeljétek. Végigment az emelet többi lakásán, és megállapította, hogy mindegyikben csend van. Most már jobban ellazult, és odalépett az ajtóhoz, amelyet Mágus jelölt ki célpontként. Rátapasztotta a fülét. Hangokat hallott odabentről, és megállapította, hogy ketten beszélgetnek. − Egy férfi és egy nő − súgta oda az embereinek. − ők azok. Mindhárman hátráltak két lépést, és ellenőrizték a pisztolyaikat. Aztán Decarabia elővett a farzsebéből két fekete dobozt, és ismét az ajtóhoz hajolt. Az egyik kísérője odatartott elé egy ragasztószalagot, amiből ő a fogával tépett le egy darabot. A ragasztószalaggal összeragasztotta a két fekete dobozt, aztán az egészet a zárra erősítette. Decarabia megigazította a távirányító kábeleit, majd ismét hátráltak a lépcső felé, hogy biztonságba húzódjanak. Egymásra néztek, hogy lássák, mindenki felkészült-e. Sorra bólintottak mindannyian. Decarabia fölemelte a távirányítós kezét, és elkezdett visszaszámlálni. −öt... négy... három. . kettő. . egy. .

197

XXXVIII. A porcelánkannából keskeny csíkban szállt fel a gőz, mint egy kitörésre kész kráterből. Raquel az asztal fölé hajolt, és két csészébe töltötte a teát. Aztán hátradőlt a székében, keresztbe fonta a karját, és várakozón tekintett Tomásra. − Nos? A portugál belekortyolt a friss teába. − Nem rossz. A nő elnevette magát. − Nem úgy értem − mondta. − Hanem hogy miként vezetett a jelzálogok értékpapírosítása a pénzügyi válsághoz. A történész igyekezett közvetlenebb példát találni. − Na, idehallgasson. Mikor kért először kölcsönt, hogy megvehesse ezt a lakást? Raquelt meglepte a kérdés. Még az is megfordult a fejében, hogy a vendége csak el akarja terelni a beszélgetést, de félretette a kételkedést. − Én? − Elgondolkodott. − Mit tudom én, mondjuk tizenöt éve, ami-kor befejeztem a jogi tanulmányaimat. Miért? − Könnyű volt meggyőzni a bankot? − Hú, nem. Be kellett mutatnom a fizetési papírjaimat, a munkaszerződésemet, a számláimat. . valóságos pokol volt. − Felkacagott. − Épp csak a bugyimba nem néztek bele. És csak azért adtak hitelt, mert az ösztöndíjam húsz százalékát beletettem a lakásba és szereztem egy kezest. − Tűnődő képet vágott. − Ja, és mert átmentem a biztosító orvosi vizsgálatán. Ha ezek közül egy is hibádzott volna... − Vagyis a bank nagyon óvatos volt, és nem adta könnyen a pénzét. Először meg akart győződni róla, hogy valóban képes lesz fizetni a havi törlesztő részleteket meg a kamatot. − Igen, mondhatjuk, hogy így volt. − A bank megítélése szerint maga egy hitelképes, kiváló minősítésű ügyfél volt: nevezzük mondjuk AAA ügyfélnek. − Megköszörülte a torkát, hogy felkészüljön a visszatérésre a kiindulóponthoz. − Az amerikai 198

ingatlanbuborék nagy újítása abban állt, hogy a bankok elkezdtek olyanoknak is lakáshitelt adni, akik keveset kerestek, vagyis BB ügyfelek voltak, sőt olyanoknak is, akiknek bizonytalan volt a keresetük, vagy egyenesen munkanélküliek voltak, és olyanok is voltak köztük, akik már a múltban sem fizették a tartozásaikat, ők a CC ügyfelek. És már önrészt sem kellett fizetniük, érti? A lakás árának a száz százalékát a bank állta, sőt néha akár százhúsz százalékot is adtak, vagyis többet, mint amennyit a lakás ért. Raquel összehúzta a szemöldökét, és kétkedőn nézett a portugálra. − Most viccel... Tomás megrázta a fejét. − Dehogyis! − kiáltotta. − Nem emlékszik azokra a reklámokra a tévében, amikor a bankok azt hirdették, hogy „hitelt fölvenni gyerekjáték!", vagy hogy „kérjen egy kis hitelt!", vagy hogy „csak kérjen... és mi adunk!"? Portugáliában a csapból is ezek a reklámok folytak. − Tényleg! Spanyolországban is így volt! − És nem furcsállotta ezeket a reklámokat? A spanyol nő ismét felkacagott. − Most, hogy mondja, ha belegondolok, tényleg furcsa volt. Mivel nekem még nagyon nehéz volt megszereznem az első hitelemet, megdöbbentett, milyen könnyűvé vált a helyzet. Mindegy, hogy mire, lakásra, autóra, a gyerekek taníttatására... még nyaralásra is! Annyi pénzt vágtak hozzánk, amennyit csak akartunk, és semmi önrészt nem kellett fizetni! Pofonegyszerű volt! Tomás fölemelte a mutatóujját. − Ezt az egyszerűsödést a szekuritizáció tette lehetővé − vágott közbe. − Az történt, hogy az amerikai bankok fogták az olyan emberek jelzálogait, mint maga, vagyis az AAA ügyfelekét, akik tudták fizetni a részleteiket, és fölszeletelték És aztán vajon mit csináltak? A jól fizető ügyfelek egy-egy szeletét összekeverték a közepesen fizetők és a nehezen fizetők, vagyis az alacsony keresetűek, illetve a munkanélküliek szeleteivel. Azaz az AAA, a BB és a CC kliensek szeleteit belesűrítették egyeden termékbe. − De... de hát nyilvánvaló volt, hogy ebből baj lesz! Hát... − Akkor meg hogy történhetett meg ilyesmi? Nem vették észre a befektetők, hogy mit vesznek meg?

199

Tomás fölemelte a tekintetét. − Az az igazság, hogy a bankok még egyet csavartak az egészen − felelte. − Elérték, hogy a hitelminősítők maximális minősítést adjanak ezeknek a kétes minőségű termékeknek! − Micsoda? − hökkent meg Raquel. − Ezt meg hogy csinálták? − A hetvenes években, amikor a szabályozatlanság elkezdett teret nyerni, megszületett egy olyan döntés, miszerint a hitelminősítők munkáját az fizeti meg, aki az általuk értékelt terméket kibocsátja. Ez nyilván egyfajta érdekkonfliktust eredményezett. Ha az ügynökségek pont attól függnek, akinek a termékeit értékelik, akkor nem áll érdekükben alacsony minősítést adni nekik, nem igaz? Ha leminősítik a megbízójuk termékeit, akkor nem kapnak pénzt és egy másik ügynökség kapja meg a munkájukat. Egy olyan, amelyik mondjuk... kedvesebb. Vagyis el kellett nyerniük a munkáltatójuk tetszését. Amikor tehát a bankok az ügynökségek elé tárták a jelzálogok szekuritizációját, felhívták a figyelmüket arra, hogy jól fizető, AAA ügyfelek szeletei is vannak benne. − De hát CC kliensek szeletei is voltak bennük! − emlékeztette Raquel. − És ezeknek az ügyfeleknek nem szokásuk visszafizetni a tartozásaikat! − Ez így van, de az ügynökségeknek meg kellett felelniük a bankoknak, akik fizettek nekik a minősítésért. Ezért adtak ezekre a jelzálogkötvényekre AAA minősítést. Ez elindított egy lavinát, és úgy vették a kötvényeket, mint a cukrot. A piac megbízott a hitelminősítők ítéletében, és amikor látta, hogy ezek a termékek AAA minősítést kaptak, elhitte, hogy biztonságos dologról van szó. Megérte vásárolni! Még a nyugdíjalapok is, amelyek csak a legbiztonságosabb és legkevésbé spekulatív termékeket választják, befektettek ezekbe az AAAkötvényekbe. Csak úgy ömlött a pénz az ingatlanpiacba. − A bankok pedig szépen kiállították a számlát... − Naná! Tudja, mekkora jutalékokat akasztottak le maguknak? Két százalék egy ház eladása után jóval több, mint két százalék egy parfüm hitelkártyás megvásárlása után. Amikor a CC vagy más néven subprime ügyfelekre is kiterjesztették a kölcsönt, megsokszorozódtak azok az ügyletek, amelyek után jutalékokat számíthattak fel. A rövid távú nyereségeik az egekbe szöktek, és velük együtt a bónuszok is. 2000 és 2003 között minden évben csaknem négyszeresére nőtt a kölcsönök száma, és az 200

értékpapírosításból származó pénzeknek a kétharmadát Amerika öt legnagyobb bankja nyelte el. A hab a torta tetején pedig az volt, hogy a bankok megszabadultak a kötvényeiktől. A világ minden részéről jöttek befektetők, akik megvásárolták őket, és fogalmuk sem volt róla, hogy mit vesznek, csak annyit tudtak, hogy a terméknek AAA minősítése van. Vagyis a bankokat nem is érdekelte különösebben, hogy kinek adnak kölcsönt, hiszen továbbadták a kötvényeket, és ezzel együtt a kockázatot is. Vagyis óriási érdekük fűződött ahhoz, hogy egyre jobban kockáztassanak. − A beszélgetőpartnerére mutatott. − Képzelje el, hogy tízmillió eurót kap azért, hogy meghozzon egy olyan döntést, amely kockára teszi a vállalatát, de kap egy kis előnyt: ha rosszul mennek a dolgok, valaki más állja a számlát. Meghozná ezt a döntést? Raquel tétovázott. − Szeretném azt mondani, hogy nem, de be kell vallanom, hogy óriási lenne a kísértés. − Hát, így gondolták a bankárok is, meg azok a politikusok, akiknek a választási kampányát fizették, a piac szabályozatlanságának fenntartásáért cserébe. − De hát a bankok tudták, hogy ezek a termékek rosszak? − Sokan tudták, persze. A Goldman Sachs és a Morgan Stanley például arra fogadtak, hogy a kötvények értéke óriásit fog esni, miközben ők maguk is arra biztatták az ügyfeleiket, hogy vegyék meg őket. − Ez hihetetlen! − hüledezett az Interpol-ügynök. − És azok az emberek, akik úgy vettek lakást, hogy nem volt pénzük visszafizetni a hitelt? Ők nem aggódtak? − Mért aggódtak volna? Vettek egy házat, anélkül hogy egy fillért is fizettek volna érte, és az ingatlanjuk évről évre értékesebb lett, ahogy nőtt az ingatlanbuborék. Hát hülyék is lettek volna ezt kihagyni! A kamatok alacsonyak voltak, a bankok annyi pénzt adtak, mint a pelyva, a lakások értéke meg egyre nőtt. Ki hagyná ki ezt a lehetőséget? Hatalmas buli volt! Ahogy nőtt a kereslet, úgy emelkedtek az ingatlanárak is, és mindössze hét év alatt megduplázódtak. A bankok pedig továbbra is nagyszerű feltételekkel adták a pénzt, és egyre többen vettek lakást, abban a biztos hitben, hogy pár év múlva jó pénzért eladhatják. Igazi piramismodell épült. − De hát ez fenntartható? − Nincs olyan piramismodell, amelyik fenntartható lenne! − mondta 201

Tomás. − Márpedig a jó öreg gazdasági maxima is kimondja, hogy ami nem fenntartható, az nem is marad fenn. És valóban nem maradt fenn. A lakások drágulása inflációt szült, amit a kőolajárak emelkedése tovább súlyosbított. A Fed attól tartott, hogy elszabadul az infláció, ezért elkezdte emelni a kamatokat. És ez − akárcsak a gazdasági világválság idején − kipukkasztotta a buborékot. A kamatok emelkedése megnövelte a havi törlesztő részleteket, és az alacsony jövedelmű vagy munkanélküli CC ügyfelek nem tudtak tovább fizetni. − És akkor mit csináltak? Tomás megvonta a vállát, mintha egyértelmű lenne a válasz. − Nem fizettek − felelte. − Úgy vették a lakásukat, hogy egy fillért sem adtak bele, így aztán nem érintette őket különösebben fájdalmasan, amikor vissza kellett adniuk a banknak, mert nem tudták tovább fizetni a tartozásukat, hiszen a havi törlesztő részlet már a jövedelmük felét is felemésztette. Fizetés helyett úgy döntöttek hát, hogy átadják a lakáskulcsot a banknak. A bankok meg hirtelen azon kapták magukat, hogy ezer meg ezer lakás van a kezükben, és ezeket visszadobták a piacra. Csakhogy időközben megváltoztak a dolgok. A megemelkedett kamatok miatt már nem volt olyan vonzó a lakáshitel, és mivel a visszaadott lakások újra bekerültek a piaci forgalomba, hirtelen nagyon megemelkedett a kínálat, ami viszont levitte az ingatlanárakat. A BB ügyfelek pedig, látván, micsoda süllyedésnek indult a lakásuk értéke, úgy döntöttek, hogy inkább eladják, mielőtt teljesen elértéktelenedik. A kínálat az egekbe szökött, az árak meg lezuhantak. Amerika egyes részein hatvan százalékot is esett a lakások értéke. Raquel ismét a szemben lévő házakra mutatott. − Pontosan ez történt itt, Spanyolországban. − Az, ami itt történt, kedvesem, annak az egyenes következménye, ami Amerikában történt Az amerikai ügyfelek fizetésképtelenné váltak, és tömegesen hagyták el a házaikat. A jelzálogkötvények, amelyek AAA minősítést kaptak, holott valójában tele voltak BB és CC szeletekkel, óriási károkat okoztak, és valóságos pénznyelőkké váltak. Akinek volt belőlük, az csapdába esett. Így jártak azok a gigantikus bankok is, amelyek sok kötvényt eladtak ugyan, de még mindig rengeteggel rendelkeztek, és rájöttek, hogy emiatt fizetésképtelenné váltak. Az a probléma, hogy a szabályozatlanság lehetővé tette, hogy egyes bankok olyan nagyra nőjenek, hogy az egész gazdaságra nézve óriási kockázatot jelentsen, ha csődbe mennek. És azok a 202

bankárok, akik eddig teli torokból követelték, hogy az állam ne avatkozzon be a szabad piacba, most az államhoz szaladtak, és térden állva könyörögtek, hogy avatkozzon be. − És mi lett? Beavatkozott? − Nem is kicsit! A Bush-vezetés, amely addig a deregulációnak és a piac szabad működésének a főpapja volt, hirtelen több százmilliárd dollárt pumpált a csődközeibe került bankóriásokba, természetesen az adófizetők pénzéből. Így menekült meg − közvetlenül vagy más pénzügyi intézeteken keresztül − a Bear Stearns, a Merrill Lynch, a Citigroup, a Washington Mutual és a Wachovia, illetve azok a jelzálogvállalatok, amelyeket a politikai hatalom azzal bízott meg, hogy támogassa a vagyontalanok lakásvásárlását, és amelyek szintén belebonyolódtak a mérgező értékpapírokba. Ilyen például a Fannie Mae és a Freddie Mac. De még a világ legnagyobb biztosítóját, az AIG-t is az adófizetők pénzéből kellett megmenteni. − Ez aztán a sors iróniája! − nevetett Raquel. − A dereguláció, amit eredetileg azért találtak ki, hogy eltávolítsák az államot a piactól, végül mégiscsak ahhoz vezetett, hogy az állam soha nem látott mértékben avatkozzon be a piac működésébe. − Totális ellentmondás − helyeselt a portugál. − A legnagyobb baj azonban az volt, hogy a probléma nem maradt meg Amerika keretein belül, hiszen rengeteg kötvényt adtak el európai bankoknak is. A brit kormány kénytelen volt államosítani a Lloyds, a Royal Bank of Scotland és a Northern Rock bankokat, a francia kormány ugyanezt tette a BNP Paribasszal, a holland az ABN Amróval és a Fortisszal, a svájci pedig a Credit Suisse-szel. És ez így ment egészen addig, míg 2008 szeptemberében sorra nem került az amerikai Lehman Brothers, amikor is a Bush-vezetés hirtelen taktikát változtatott, és hagyta csődbe menni ezt a hatalmas bankot. − Jaj, emlékszem, amikor láttam a tévében − mondta Raquel. − Ez a csőd volt az, amelyik a tőzsdék összeomlásához vezetett, igaz? − Annál is többről van szó. Amikor csődöt jelentett a Lehman Brothers, amit a dereguláció növesztett ilyen óriássá, megbénult az egész gazdaság. A bankok elkezdtek kételkedni egymás fizetőképességében, és nem hiteleztek többet egymásnak, mert féltek, hogy nem kapják vissza a pénzüket. Akárcsak 1929-ben, leállt a pénzforgalom. Mivel felfüggesztették a hiteleket, a 203

probléma a gazdaság többi szektorát is megfertőzte. Az embereknek például nem volt már pénzük autót vásárolni. Drasztikusan csökkent az autóeladások száma, és az olyan cégek, mint a General Motors vagy a Chrysler dolgozók ezreit voltak kénytelenek elbocsátani. A válság elharapózásával a fogyasztók csökkentették a kiadásaikat, és ezzel az eladásokat is. A gazdaság és a munkaerőpiac így kéz a kézben omlott össze, de a bankárok továbbra is kapták a busás bonuszaikat a káros munkájukért, a deregulációért felelős politikusok pedig csak fütyörésztek, mint akiknek semmi közük az egészhez. − És mi? − kérdezte a spanyol nő. − Hogy érte el a válság Spanyolországot? − Európában a könnyen szerzett hitel nagy része az amerikai értékpapírosításból és az alacsony kamatokból származott. Ahogy emelkedtek a kamatok és az értékpapírosítás hihetetlen károkat kezdett okozni, mivel az emberek nem tudták fizetni a jelzáloghiteleiket, megállt a pénzáramlás és nem jött több pénz Európába. így aztán az európai bankok sem tudtak több hitelt adni. Ezért találták magukat hirtelen nehéz helyzetben az európai vállalatok, és pénz nélkül sorra becsődültek. A bezárt cégek nyomában pedig elszabadult a munkanélküliség. − És jött az államadósság-válság. − Igen, de csak a második hullámban. A probléma kezdetben a bankokra korlátozódott, illetve az európai vállalatokra és az euróövezeten kívüli országokra, mint például Izland, a balti államok, Ukrajna, Bulgária, Magyarország és Románia. Az eurózóna államadósság-válsága csak akkor kezdődött, amikor. . Hirtelen hatalmas robaj hallatszott és szürke füstfelhő hömpölygött be a bejárati ajtón, mintha kitört volna valami vulkán. Tomás és Raquel döbbenten fordult az ajtó felé, és megpillantottak két alakot, akik a füstből léptek elő. Az Interpol ügynöke a kiképzésen begyakorolt mozdulattal nyúlt a revolvertáskájához, majd hirtelen mozdulatlanná merevedett. Három férfi szegezte neki a pisztolyát.

204

XXXIX. Arccal a falnak, szétterpesztett lábakkal, fölemelt kezekkel állt Raquel és Tomás, miközben a legtestesebb támadó megmotozta őket. A férfi elvette az Interpol-ügynöktől a pisztolyát, és a helyzetet kihasználva megtapogatta a mellét. − Nem rossz! − Vidd innen a mocskos kezed, cabrón! − ordította a spanyol nő, és megpróbálta a könyökével megütni a férfit. − Hozzám ne érj, te disznó! A nagydarab támadó lefogta a nő karját és elkezdte csavarni, de Decarabia megállította. − Nyugi! − kiáltotta. − Előbb a munka, aztán a szórakozás. A férfi még mindig szorította Raquel karját, vonakodott teljesíteni a főnöke utasítását, de végül mégis elengedte és nekilökte a falnak. Aztán fölé hajolt és a bal fülébe suttogott. − Ha ennek vége − sziszegte visszafojtott indulattal − vonítani fogsz a gyönyörtől, szépségem. . Miután a két férfi elvégezte a feladatát, Decarabia intett nekik, hogy üljenek le a kanapéra, ők engedelmeskedtek, és Tomás nem tudott néni elmosolyodni azon az ironikus tényen, hogy ebben a szobában már másodszor szegeznek pisztolyt a fejének Hihetetlen, miként változott hétköznapi élete egyik napról a másikra valóságos hollywoodi filmmé. Decarabia előrelépett és megállt a történész előtt. Lehajolt és a szemébe nézett. − Emlékszel rám? Tomás megnézte az arcot, amely rámeredt, és hirtelen belehasított a felismerés. − A pisztolyos! − kiáltotta dermedten. − Aki Lisszabonban üldözött minket, és aki megölte a... a... − ...a te rohadt barátodat − mosolyodott el Decarabia. − örülök, hogy megismersz. −Te mocskos ge... Tomást mérhetetlen düh fogta el és nem tudta türtőztetni magát: 205

meglendült a karja, hogy behúzzon egy hatalmasat a barátja gyilkosának, de Decarabia kivédte a támadást. Aztán válaszképpen a Berettát tartó keze hátával pofon vágta a portugált. Az ütés olyan erős volt, hogy Tomás nekivágódott a falnak és beütötte a fejét. − A kis barátod jobban tette volna, ha nem kíváncsiskodik − morogta halkan. − Elvett valamit, ami nem az övé, és ez nem volt szép tőle. − A zsákmánya fölé hajolt, aki az ütéstől kissé elkábult. − Hol van a DVD? Tomás szédelegve fölemelte a fejét, és igyekezett a támadójára nézni. − Milyen DVD? Fogalmam sincs, miről. . Eget rengető pofon csattant a történész arcán. − Ne játszd nekem a hülyét! − üvöltötte Decarabia. − Hol van az a kibaszott DVD? Tomás legszívesebben összehúzta volna magát, hogy védekezzen, de a büszkesége nem engedte, és ismét a támadója szemébe nézett. − Nincs nálam semmiféle DVD − felelte kihívóan és köpött egyet. − Hacsak nem Steven Spielberg legújabb filmjére gondolsz, Az elveszett DVD idiótáira.. Decarabia tetőtől talpig végigmérte áldozatát, aztán fölegyenesedett, és cinikus, lenéző mosoly jelent meg az arcán. − Szóval viccelődsz, mi? − vetette oda megvetőn. − Mindjárt meglátjuk, fogsz-e még nevetni. Oldalra lépett, és egy hirtelen mozdulattal megragadta Raquel haját és fölrántotta. − Ay, cono! − kiáltott fel fájdalmasan a nő. − Eressz el! Decarabia a háta mögé nyúlt és előhúzott a farzsebéből egy svájci bicskát Kipattintotta a pengét és a nő arcához szorította. − Először a bájos arcocskáját tépem szét − közölte, és végighúzta a pengét Raquel elvörösödött arcán. − Aztán élve feldarabolom, te pedig szépen végignézed. − Föl-le húzogatta a szemöldökét, és halkan nevetett. − Nagyon mókás lesz... Látván a Raquel arcát karcolgató pengét, Tomás megértette, hogy nincs választása. Hiszen a saját szemével látta, amikor ugyanez a férfi hidegvérrel lelőtt egy rendőrt fényes nappal az utcán. Tudta, hogy mindenre képes. Mély lélegzetet vett és tehetetlenül lehajtotta a fejét. 206

− Mit akar tudni? A kérdés mosolyt csalt Decarabia arcára. Megnyerte a párbajt. Visszacsukta a pengét, de nem vette el a bicskát Raquel arcától. − Hol van a DVD? − Nem tudom. A támadó arcán szertefoszlott a mosoly, és egy mozdulattal ismét kinyitotta a pengét, hogy Raquel arcához nyomja. − Rossz válasz! − hörögte. − Még egyszer felteszem a kérdést: hol van a DVD? − Filipe elrejtette − felelte Tomás sietve, hogy megelőzze a bajt. − Nem tudom, hova tette, de... de adott egy kis segítséget. − Milyen segítséget? − Egy rejtvényt, amit meg kell fejtenem. Abban van az információ, ami elvezet a DVD-hez. Decarabia arca zavart grimaszba rándult, mintha az elhangzott mondatoknak semmi értelme nem lenne. − Mi a fasznak adott fel egy feladványt? Mért nem árulta el, hogy hol van az a rohadt DVD? − Félt, hogy rossz kezekbe kerül − felelte a történész. − Ügy gondolta, jó ötlet, ha ily módon rejti el, mert a rejtvényt csak én tudom megfejteni. Decarabia ajkán torz mosoly jelent meg, miközben a hallottakon törte a fejét. − Ez a magyarázat olyan nyakatekert, hogy még el is lehet hinni − mondta. − Hol van az a rejtvény? A portugál tétovázott, mert nem tudta, okos dolog-e, ha megosztja ezt az információt. De a penge olyan közel volt Raquel arcához, nem maradt más választása, mint az együttműködés. − Egy borítékban, amit Filipe átadott, mielőtt. . mielőtt meghalt. A támadó hátrafordult és végignézett a lakáson, az asztalokon és minden felületen, ahol heverhetett volna egy boríték. − Hol van ez a boríték? − A bankban. 207

Decarabia ilyen válaszra nem számított, és némi riadalom suhant át az arcán. − Melyik bankban? − Amikor Madridba értem, bementem egy bankba és béreltem egy széfet. Abba a széfbe tettem a borítékot. − Egy széfbe, mi? Ha így van, akkor kell lennie egy kulcsnak... Tomás lassú mozdulattal, hogy a támadók lássák, hogy nem csinál semmi rosszat, benyúlt a zsebébe és elővett egy kis kulcsot. − Ez az − mutatta fel. Decarabia elvette a kulcsot, és figyelmesen szemügyre vette. Aztán a történészre meredt és hunyorogva vizsgálgatta, mintha bele akarna látni a gondolataiba. − Nagyon remélem, hogy nem próbálsz meg átverni − mondta fenyegető hangon. A pisztolyával Tomásra bökött. − Gyerünk, kelj fel. A portugál bizonytalanul felállt. − Hova megyünk? − A bankba, hova máshova. − A nagyobbik társára mutatott. − Te velem jössz. − Most a harmadik támadóra nézett. − Te vele maradsz. De ne nyúlj hozzá, amíg be nem fejezzük a műveletet, értetted? Azután azt csinálsz vele, amit akarsz. Raquel riadtan Tomásra nézett, mintha könyörögne, hogy csináljon valamit. − Ő... ő is velünk jön − dadogta a történész. − Nélküle nem lehet. Decarabia meglepetten húzta fel a szemöldökét. − Mi van? Miért? − Mert ez egy közös számla − hazudta. − Ezt a feltételt szabtuk meg a széf kinyitásához. Mindkettőnknek jelen kell lennünk ahhoz, hogy kinyithassuk. Ha nem együtt vagyunk, egyikünk se tudja kinyitni. Decarabia tekintete ide-oda ugrált Tomás és Raquel között, aki hevesen bólogatott, majd a portugálon nyugodott meg. − Nem azt mondtad, hogy egyedül nyitottál számlát a bankban? Tomás ártatlan képet vágott. − Én? Dehogyis. Értem jött Madridba, és mielőtt elhozott volna Sesenába, 208

azt javasolta, hogy tegyük be a borítékot egy széfbe. Aztán megláttunk egy bankot, és bementünk. Decarabia a társaira nézett, mintha ki akarná kérni a véleményüket, de hamar rájött, hogy tőlük nem várhat segítséget: ők csak végrehajtók, nem stratégák. Mély lélegzetet vett, aztán Tomásra nézett és bólintott. − Rendben − hozta meg a döntését. − Mind együtt megyünk.

209

XL. Az elsötétített ablakú Mercedes lassan kerülte meg a körteret, és megállt a járdánál, a telefonfülke mellett, ahonnan délelőtt Tomás felhívta Raquelt és az idősotthont, ahol az anyja lakott. A történész és az Interpol − ügynök a hátsó ülésen utazott összebújva, némán, a nagydarab támadó őrizetében. Amint leállt a motor, Decarabia hátrafordult és a foglyokra nézett. − Most kiszállunk − közölte. − A zakónk zsebében lesz a fegyverünk, ha szükség esetén használnunk kell őket. Semmi rossz mozdulat, megértettétek? − Raquelre mutatott, de Tomást is szemmel tartotta. − Ha valaki a bankban észrevesz bármi furcsát, ez a szépség azonnal golyót kap a belecskéibe. − Most Tomásra mutatott. − És ha elszabadulnának a kedélyek, te leszel a következő. Senki nem marad életben, aki elmesélné a történteket. Világos? A történész állta a tekintetét. − Ha lelőnek minket, sosem találják meg a DVD-t... Decarabia közönyösen vállat vont. − Kit érdekel? − kérdezte gondtalanul. − Nekünk az a lényeg, hogy semlegesítsük a DVD-t. Az ideális persze az lenne, ha megszereznénk, de ha csak eltűnik, úgy is jó. − Intőn fölemelte az ujját. − Úgyhogy csak ésszel, jó? Nem akarok balhét. Megvárta, míg mindenki lenyugodott, aztán kinyitotta az ajtót és kiszállt. Azután egyszerre nyíltak a Mercedes hátsó ajtajai, és az utasok is kiszálltak. Meleg volt. Olyan erősen tűzött a nap az arcukba, hogy Tomás önkéntelenül a homloka elé kapta a kezét. A bank bejáratára nézett. − Ott van. Decarabia intett, hogy menjen előtte, míg a két másik férfi Raquelt követte két oldalról. A csoport együtt ment át az úttesten. A bank automata ajtaja egy szisszenéssel kinyílt előttük. Beléptek, és Tomás, nyomában az egész bagázzsal, egyenesen a pulthoz ment. − Jó napot − mondta az alkalmazottnak. − Szeretnék hozzáférni a széfemhez. − Tudja magát igazolni?

210

− Igen, tessék. A portugál átadta a személyi igazolványát és a látszat fenntartása érdekében jelzett Raquelnek, hogy ő is tegye ugyanezt. Az alkalmazott beütötte a két nevet a számítógépbe. Mivel látta, hogy a Raquel Maria de la Concha González névre nincs találat, érteden grimaszt vágott. − A señorita nincs... − Ő velem jött − vágott a szavába Tomás sietve, mielőtt mindent elrontana. − Jól látja, a széfben a mi dolgaink vannak. Az alkalmazott vállat vont: nem olyan különös és nem is szabálytalan, noha nem szokványos, hogy valaki a barátai kíséretében nyissa ki a széfjét. Tomás Noronha nevét megtalálta a rendszerben, és megállapította, hogy a fényképen szereplő férfi azonos a jelenlévővel. Még egyszer végignézte a képernyőt, aztán az ügyfélhez fordult. − Ma reggel nyitotta a számlát, ugye? − kérdezte szónokiasan, mintha nem is várna választ, csak hangosan gondolkodna. − Magánál van a széf kulcsa? A történész elővette a kulcsot a zsebéből és megmutatta. − Itt van. Az alkalmazott fölemelkedett egy pillanatra, hogy átlásson a pult fölött, aztán megkereste a szemével a biztonsági őrt, intett neki és az ügyfélre mutatott. − Estebán, kérem, kísérje el az urakat a széfig. A biztonsági őr mutatta az utat, az öt személy pedig követte, összehúzta a szemöldökét: nem volt rá példa, hogy ennyi ember menjen együtt egy széfhez, de nem volt szabálytalan, épp ezért nem szólt semmit, csak ment előre. Végigmentek egy folyosón és eljutottak egy fémajtóig, amit az őr a falra erősített digitális billentyűzeten a kódot beütve nyitott ki. Beléptek a széfterembe, és Tomás, Decarabia szoros kíséretében, a biztonsági őrhöz fordult. − Muchas gracias − köszönte meg a kíséretet. − Tudom, melyik a mi széfünk. Megvárhat odakint, kérem. A biztonsági őr sarkon fordult és visszament az ajtóhoz. Decarabia egy bólintással jelzett az agilisabbik emberének, hogy tartsa szemmel az őrt. 211

− Maradj mellette − suttogta. − Iktasd ki, ha kell. A férfi odament az ajtóhoz, és otthagyta két társát a foglyaikkal. Azok négyen ott tolongtak a széf körül. Ügy néztek ki, mint valami furcsa banda, és Tomás olyan szűkösen érezte magát, hogy Decarabia felé fordulva azt mondta: − Hagyjanak egy kis helyet! − méltatlankodott. − Meg se bírok mozdulni! − Nem is akarom, hogy megmozdulj − vágott a szavába gúnyosan a fogvatartója. − Nyisd ki a széfet, és kussolj. A portugál bosszúsan fordult vissza a széfhez, és bedugta a kulcsot. Halk kattanással nyílt ki az ajtaja, hogy mint Ali baba kincses barlangja, a jelenlévők elé tárja titkait. A rablók mohó kíváncsisággal vetették tekintetüket a sötét zugba, hogy lássák, mit rejt a szűk kamra. Csak egy vastag borítékot láttak, de a sötétben nem lehetett eldönteni, nincs-e ott még valami. − Ez az a boríték − mondta Tomás. Biztató mosoly jelent meg az arcán. − Ki akarja venni? Decarabia bizalmatlanul a szemébe nézett: a túsz mosolya nem volt túlságosan bizalomgerjesztő. Csak nincs valami csel a dologban? − Vedd ki te. A portugál éppen ezt akarta hallani. Benyúlt a széfbe, és végigcsúsztatta a kezét a boríték sima felületén. Aztán bedugta a borítékba, ahol beleütközött a benne rejlő kemény, hideg tárgyba. A taser. Megragadta. A tenyerébe helyezte és mutatóujját rátette a ravaszra. Lehunyta a szemét és mély lélegzetet vett, hogy felkészüljön a döntő pillanatra. Magában háromig számolt, aztán hirtelen mozdulattal előrántotta a széfből és Decarabia mellkasának szegezte. Meghúzta a ravaszt. Egy csattanás, és a rabló felkiáltott a fájdalomtól. Nagydarab társa azonnal észrevette, hogy valami szörnyűség történt, és előkapta a zsebéből a Glockját, de nem volt ideje cselekedni, mert Tomás már ráirányította a tasert, és újból elsütötte. Az ajtó előtt várakozó két férfi hallotta a kiáltásokat a széfnél, és azonnal 212

berontottak. A rabló már a kezében tartotta a pisztolyát, a biztonsági őr pedig nem értett semmit. − Qué pasa? − kérdezte döbbenten. − Mi folyik itt? Most Raquelen volt a sor, hogy megmutassa, milyen kiképzést kapott. Látván, hogy a két rabló hogy vonaglik a földön a fájdalomtól, rávetette magát a testesebbikre, és kitépte a kezéből a Glockot Lövés hallatszott. A biztonsági őr elterült a földön, a feje szétloccsant, mint egy görögdinnye. A harmadik rabló lőtte le, hogy ne hátráltassa a dolgában. Miután megszabadult ettől a nyűgtől, beugrott a széfek közé, és két kézzel maga előtt tartva a pisztolyt, a foglyok nyomába eredt. Újabb lövés. Ezúttal Raquel lőtt. A támadó összecsuklott és előreesett. Tomás ekkor észrevette, hogy Decarabia már kezd magához térni, és ismét ráirányította a sokkolót, de az nem működött: nem töltődött fel. Tudván, hogy hamarosan bezárul a menekülés lehetősége, karon ragadta az Interpol ügynökét. − Gyorsan! − kiáltotta rémülten. − Tűnjünk el innen, mielőtt magukhoz térnek! Raquel még habozott, hiszen volt egy Glockja, de hamar rájött, hogy az ellenségeik a végsőkig harcolnának. Egyet ugyan lelőtt, de vajon le tudná-e teríteni a másik kettőt is, amíg védtelenek? És ha két-három másodperc múlva magukhoz térnek, vajon hagyják-e, hogy letartóztassa őket? Ha nem hagyják, képes-e őket is lelőni? A válasz mindhárom kérdésre „nem" volt. − Gyerünk! − hajtogatta Tomás kétségbeesetten. − Meneküljünk! Futásnak eredtek, kirohantak a széfteremből és végigfutottak a folyosón az ügyfélszolgálatig. Ekkor szólalt meg a bankban a riasztó, de még sikerült kimenekülniük az utcára, mielőtt bezáródtak volna a bejárati ajtók.

213

XLI. Egy parkban találtak menedéket, ahol lerogytak egy padra, hogy kifújják magukat a hosszú rohanás után. Biztonságosnak tűnt a hely a fák és bokrok védelmében, ók viszont jól látták, ahogy az elsötétített ablakú fekete Mercedes köröz az utcán, mintha üldözőik egyszerre keresnék a szökevényeket és győződnének meg róla, hogy nem követi őket senki, végül eltűntek dél felé. − Azt hiszem, megmenekültünk − sóhajtott fel Tomás megkönnyebbülten. Szirénázást hallottak, majd néhány másodperc múlva feltűnt három villogó rendőrautó a park melletti utcán, nyomukban egy mentővel. A bank felé tartottak. Raquel talpra szökkent, és már normálisan lélegezve azt mondta: − Menjünk. A portugál csodálkozva, már-már rémülten nézett rá. − Hova akar menni? Az Interpol ügynöke szintén csodálkozva nézett vissza rá. − Hát a rendőrökhöz! − felelte, de a férfi tekintete elbizonytalanította. − Miért? − Megőrült? − Most mi baja? − Ha a rendőrség kezébe kerülünk, csapdába esünk. A spanyol nő türelmetlenné vált. − Jaj, ne beszéljen már baromságokat! − mondta. − El kell mondanunk a rendőröknek, hogy mi történt. Ha kiadják a körözést a Mercedesre, azonnal elfogják a gazembereket. Az Interpol-ügynök már indult is, de Tomás elkapta a karját és visszahúzta. − Gondolkodjon, Raquel − kérte. − Nem akárkikről van szó. Ki fogják forgatni az egészet, és minket fognak vádolni a biztonsági őr meggyilkolásával. − Ez marhaság! 214

− Ügy gondolja? Akkor hadd kérdezzek valamit. A történtek után talán még mindig úgy gondolja, hogy én öltem meg Filipét? − Dehogyis. A lakásomban hallottam, amint azt mondták, hogy ők voltak... − Akkor miért nekem kell menekülnöm? − kérdezte Tomás. − Akkor miért engem keres a rendőrség, és miért küldött rólam információkat az Interpolnak, mondván, hogy én vagyok a gyilkos? Miért? Szótlanul meredtek egymásra, Tomás azért, hogy nyomatékot adjon az érveinek, Raquel meg azért, hogy fontolóra vegye azokat. A nő végül belátta, hogy a férfi érvei nagyon is logikusak. És megfelelnek a valóságnak. − Lehetséges, hogy minket fognak vádolni azzal, hogy... megöltük a bank biztonsági őrét? Tomás nem vette le róla a tekintetét. − Biztos vagyok benne − felelte. − Valószínűleg nem azonnal, hiszen egyelőre menekülésben vannak, és még tájékoztatniuk kell a főnökeiket a történtekről. De majd meglátja, hogy néhány órán belül miként változik meg a rendőrség álláspontja. Meglátja, hogyan bukkannak fel szemtanúk, akik látták, hogy lelőttük az őrt, és mire észbe kapunk, már le is vagyunk tartóztatva. − A mellkasára tette a kezét. − Még a fényképemet is megmutatták a tévében! Filipét az a fickó ölte meg, aki a csapatot vezette, és amikor tanúskodtam volna, egyik pillanatról a másikra én lettem az első számú gyanúsított! − Abba az irányba mutatott, ahol eltűntek a rendőrautók. − Ha odamegyünk, belesétálunk a csapdába! Az Interpol ügynöke fontolóra vette az érveket. Az a kijelentés, hogy menekülniük kell a rendőrség elől, ellentmondott a józan eszének. Hiszen ő maga is rendőr! Mindazonáltal volt értelme annak, amit Tomás mondott. A DVD, amit mindenki keres, minden bizonnyal fontos embereket kompromittál. Csak ezzel magyarázható, hogy ennyire fontos valakiknek. Maga Filipe is azt mondta, hogy rendkívül érzékeny ügyben kéri a segítségét. Nem azt bizonyítja ez is, hogy valami nagy horderejű dologról van szó? Végül is mit ér egy egyszerű Interpol-ügynök meg egy munkanélküli történész azokkal a hatalmi érdekekkel szemben, amelyeket ez a bizonyos DVD fenyeget? Sóhajtva adta meg magát. − És mit javasol, mit csináljunk? Most Tomás ugrott talpra, jelezvén, hogy útra kész. 215

− Meneküljünk. Kinyitották a lakás ajtaját a madridi Tres Olivos kerületben. Benéztek. A szobában sötét volt, és csak fél tucat fénypontnak sikerült átjutnia a leeresztett redőnyön, hogy megvilágítsák a levegőben lebegő porszemcséket. Állott szag volt, és ez egyértelművé tette, hogy napok, vagy talán hetek óta nem járt itt senki. − Kié ez a lakás? − Egy kollégámé, aki Hágába ment munkaügyben − felelte Raquel. − Csak a jövő héten jön vissza, és megkért, hogy locsoljam a növényeit. A lakás berendezése valóban női ízlésre utalt: növények az ablaknál, a kanapé huzatához és a lámpaernyő mintájához illő függöny. . A falon kis képek, a bútorokon itt-ott bekeretezett fotók, melyek egy harmincas nőt ábrázoltak hol egyedül, hol társaságban, talán rokonokkal. Tomás a kezébe vette az egyiket. − Ő az? − Igen. Marilúnak hívják. − Megállt és a férfira nézett. − Szép? Tomás a válasza előtt elővette a legsármosabb mosolyát. − Nem annyira, mint maga. A bók hallatán Raquel felkacagott. − Ah, egy portugál nem bírja ki, hogy ne tegye a szépet, mi? − Ne mondja, hogy nem örül... A spanyol nő elpirult, és zavarában végigsimította az ezüst nyakláncát. − Nem mondom. A történész már készült a következő bókra, végtére is nem mindennap van rá lehetősége, hogy kettesben legyen egy ilyen szépséggel. Éppen a szemét akarta megdicsérni, amikor megakadt a sajátja egy, az asztalon lévő tárgyon. Vezetékes telefon. − Mit gondol, használhatnám? − kérdezte, és már nyúlt is a készülék felé. − Nem bánná a barátnője? Raquel döbbenten nézett rá. − Mi a fenét csinál? − kérdezte. − Kit akar felhívni? A portugál már a füléhez emelte a kagylót. 216

− Az otthont, ahol az édesanyám él − felelte. − Van egy komoly probléma, amit meg kell oldanom. Csökkentették a nyugdíját, és az otthon fenntartói azt követelik, hogy fizessem ki a... Az Interpol-ügynök kitépte a kezéből a telefont, és visszatette a helyére. − Hozzá ne nyúljon! Tomás egészen megrökönyödött. Miféle tiltás ez? − Miért? Mi a baj? − Hát nem érti? Biztosan lehallgatják az otthon telefonját − mondta. − Ha odatelefonál, azonnal megtalálnak minket! − Micsoda? − Tomás, ez alapvető eljárás. Ha üldözünk egy szökevényt, alapvető, hogy megfigyeljük a hozzátartozóit. És amint kapcsolatba lép velük... hopp, el is kapjuk. Ez mindig beválik. − A telefonra nézett. − Biztos, hogy ők is ugyanezt teszik. A portugál bizonytalanul hátrahőkölt, és úgy nézett a telefonra, mintha valami halálos sugárzást bocsátana ki magából. − Ma reggel felhívtam az otthont − szólalt meg. − Gondolja, hogy... Raquel szinte dühösen kapta fel a fejét. − Akkor érthető! − kiáltott fel. − Innen tudták, hogy Madridban van. Valószínűleg kiderítették, hogy Filipe kapcsolatban állt velem, és innentől már gyerekjáték volt megtalálni minket! Az utolsó szavak már korholásként hangzottak, és Tomás röstelkedve hajtotta le a fejét. Megszégyenülve érezte magát, amiéit ilyen alapvető hibát követett el, amivel szinte odacsalogatta az ellenséget Raquel sesenai lakásába. De még ennél is rosszabbul érintette, hogy nem tehet semmit az anyjáért. Ha nem léphet kapcsolatba az otthonnal, honnan értesül arról, hogy mi van vele? És ha tényleg kiteszik az utcára? Nem bocsátaná meg magának, ha ez történne. De hát mit tehetne? Adja fel magát? És ez előmozdítaná az ügyet? Inkább csak súlyosbítaná, hiszen ha a rendőrség kezére jutna, szinte teljesen biztos, hogy átadnák a nagy hatalmú üldözőinek. Fölemelte a fejét és Raquelre nézett. 217

− Találnunk kell valami megoldást − mondta. − És van is egy tervem.

218

XLII. A hátsó ülésről olyan fájdalmas nyögések hallatszottak, hogy Decarabia kénytelen volt hátranézni, miközben vezetett. Alkalmi társainak még a nevét se tudta, és nem is akarta tudni, de azzal tisztában volt, hogy vészhelyzet van. A sebesült vonaglott a fájdalomtól, miután hasba lőtték, és a hústorony, aki megpróbált segíteni rajta, nem igazán tudta, mit kéne tennie: elvégre az ő dolga az emberölés, nem pedig az életmentés. Ezzel nem számoltak. Decarabia ismét a vezetésre koncentrált, miközben lázasan kereste a megoldást a váratlan helyzetre. Végül arra az elhatározásra jutott, hogy a főnökétől kér segítséget. Betette a fülébe fülhallgatót, és felhívta a számot. − Na? − szólalt meg a hang a vonal túlsó végén. − Megvan a DVD? Mély lélegzetet vett, hogy felkészüljön a rossz hír közlésére. Tudta, hogy nem lesz könnyű. − Sajnos nincs meg, nagy Mágus − közölte a lehető legsemlegesebb hangon, hogy elkendőzze érzéseit, és ezzel is védje magát a várható kirobbanástól. − A madárka kirepült a fészekből és elvitte a tojást. Rövid csönd a vonal túlsó végén. − Mi? A kérdésben egyszerre hallatszott sokk és fenyegetés, de Decarabia nem zavartatta magát. A különleges alakulatnál hozzászokott, hogy veszélyes helyzeteket is kezeljen, és mestere bosszús hangjától sem fog reszketni, mint a nyárfalevél. − Rajtaütöttünk a két gerlicén a jelzett lakásban − mondta. − Csakhogy az emberünknél, a mondottakkal ellentétben, nem volt semmiféle DVD. − Te most viccelsz... − Sajnos nem viccelek, nagy Mágus. Nincs nála a DVD, csak valami információ egy borítékban, ami állítólag elvezet ahhoz a helyhez, ahol el van rejtve a DVD. − Mi a szar ez a zűrzavar? Mit zagyválsz itt nekem? Decarabia vett egy nagy levegőt, hogy meg tudja őrizni a nyugalmát. − Arról beszélek, hogy hiányos információkat kaptam − mondta. − Egy 219

ilyen művelethez mindig pontos és aprólékos információkra van szükség, különben kudarcba fulladnak. Nekem azt mondták, hogy nála lesz a DVD, és nem volt nála. Nála csak az információ volt a DVD rejtekhelyéről, és ez nagy különbség. A vonal túlsó végén lecsendesedtek a kedélyek. − Értem. És? − És ez mindent megváltoztatott, már csak azért is, mert a fickó, akit üldözünk, ravasz, mint a róka. Biztonsági okokból betette a borítékot egy bank széfjébe. − Mély levegőt vett. − Improvizálnunk kellett, gondolhatja. Beültettem a gerlicéket a kocsiba és elvittem őket a bankba. − Megőrültél? − Ez az egyeden módja, hogy kiderítsük, hol van elrejtve a DVD, nagy Mágus − magyarázkodott. − De rosszul sült el az egész. Az a disznó elővett a széfből egy sokkolót és használta. Aztán az interpolos csaj kivette a Glockot a hústo... öhm... elvette az egyik fegyverünket és tüzet nyitott ránk. Egyikünk megsérült, ők elmenekültek, mi kénytelenek voltunk likvidálni a biztonsági őrt, és most nyakig benne vagyunk a pácban. − Fújtatott. − Van egy sebesültünk, és nem tudom, mit csináljak vele. − Vidd el a kórházba. − De hát milyen kórházba, nagy Mágus? Ha beviszek a sürgősségire egy sebesültet haslövéssel, azonnal értesítik a rendőrséget. . − Te ne törődj a rendőrséggel − felelte a hang. − Majd én felveszem a kapcsolatot a spanyol hatóságokkal, és megoldom a problémát. Most az a legfontosabb, hogy megszerezzük azt a rohadt DVD-t. Hol vannak a galambocskáink? Decarabia csüggedten felsóhajtott, mielőtt beismerte a kudarcát. − Nem tudom, nagy Mágus − vallotta be tehetetlenül. − A nagy zűrzavarban sikerült megszökniük, és hiába eredtünk a nyomukba, elvesztettük őket. Elvégre van egy sebesültünk, nem igaz? Gondolhatja, hogy ez komoly hátráltató tényező. Most a vonal túlsó végén hallatszott egy mély sóhaj. Érezhető volt, hogy a főnököt lesújtják a rossz hírek. − Értesítem a spanyol hatóságokat − mondta Mágus. − Ti meg, ti 220

okleveles idióták, azonnal gyertek ide. Meg sem várva a választ, letette a telefont.

221

XLIII. − És mi a terve? Raquel kérdésében kétkedés hallatszott, mintha lehetetlennek tartaná, hogy egy ilyen helyzetet képes legyen megoldani egy történész. Hiszen ő a hivatásos rendőr, nem a férfi. Tomás nem értette, mit hitetlenkedik az Interpol-ügynök, de nem foglalkozott vele: sarkon fordult és visszament az előszobába. Magához vette a borítékot, amit a bejáratnál kitűzött az üzenő táblára, és bevitte a szobába. A nő a kanapén ült, és értetlenül bámult rá, amint fölemelte a borítékot, és az arca elé tartotta. − Látja ezt?

Raquel odahajolt a borítékhoz, és megnézte a ráfirkantott négy sort. − Mi ez a zagyvaság? Tomás maga felé fordította a feliratot, hogy analitikus szemmel megvizsgálja. Elkezdte számba venni a lehetőségeket. − Ez az a rejtvény, amit Filipe rám hagyott − magyarázta. − Gondolom, annak a híres-nevezetes DVD-nek a rejtekhelyére utal. Ha megfejtjük, megtaláljuk a DVD-t. Raquel elvette a borítékot, és ő is szemügyre vette a feladványt. De túlságosan értelmetlennek tűnt neki, és tudta, hogy ő képtelen lenne kibogozni, mit jelent. − Kamasz fiúk játékaival nem megyünk semmire − mondta fölényesen, és visszaadta Tomásnak a borítékot. 222

A kategorikus kijelentés elbizonytalanította, elkedvetlenítette Tomást. Kamasz fiúk játékai?

só't

egyenesen

Tényleg így látja? Bizonyos szempontból igaza is van, hiszen Filipe ötlete a gimnáziumi, egészen pontosan a szünidei játékaik alapján született. De az ördögbe is: ha egyszer a rejtvényben rejlik a megoldás a gondjukra, mért ne követhetnék a nyomokat? − Ha magának nem tetszik ez az út − kérdezte Tomás -, mégis mit javasol? Mit csináljunk? Raquel ragyogó tekintete a végtelenbe meredt, mintha lélekben egészen máshol járna és sokkal fontosabb dolgokkal foglalkozna. Aztán hirtelen összerezzent, és visszatért a jelenbe, a szobába. − Hát, majd az Interpol segít nekünk. Kivilágosodott a képernyő, mintha életre kelt volna, miután Raquel bekapcsolta a számítógépet a kolléganője dolgozószobájában. A gép magától csatlakozott az internetre, és a kezdőoldal a Google volt. Raquel beírta a böngészőbe az Interpol weboldalának a címét, és néhány pillanat múlva már ott is volt a nemzetközi rendőrség honlapján. Belépett a dolgozók oldalára, beírta a passwordjét, és legnagyobb megdöbbenésére azt látta, hogy megtagadták a hozzáférését. Automatikusan továbbították egy másik oldalra, ahol az az üzenet várta, hogy a főnöke levelet küldött neki. − Azt akarják, hogy lépjek velük kapcsolatba − mondta, az üzenetet olvasva. − Amilyen gyorsan csak lehet. − Ez meg mit jelent? A nő elkomorodott, és nem válaszolt. Nyugtalanná tette a tény, hogy nem fér hozzá a saját munkahelyéhez. Némi gondolkodás után átváltott a spanyol csendőrség oldalára, és megnézte a legutolsó órák tevékenységeit. Amikor betöltődött az oldal, a saját fényképét pillantotta meg elsőnek, mellette pedig Tomásét, valamint azt az információt, hogy mindkettőjüket keresik egy bank megtámadása és egy biztonsági őr meggyilkolása miatt. Raquel hosszan nézte a képernyőt, és nem akart hinni a szemének. − Mindenki megőrült! − suttogta hitetlenkedve. Döbbenten nézett Tomásra, mintha tőle várná a megoldást. − Látja ezt? − kérdezte, és tehetedenül legyintett a képernyőn látható 223

fényképek felé. − Máris azzal gyanúsítanak minket, hogy betörtünk a bankba és megöltük az őrt. A portugál csak bólintott, őt ez egyáltalán nem lepte meg. − Én megmondtam. Raquel tanácstalanul nézett hol Tomásra, hol a képernyőre, mintha azt várná, hogy egyikük, a történész vagy a számítógép, gyorsan megoldja a problémát. De nem így történt, és a valóság szép lassan ránehezedett Raquelre. − És most? Ezt a kérdést úgy tette föl, mint akit bekerítettek, és most vette észre, hogy olyan úton indult el, amely nem vezet sehova. Ha még a nemzetközi rendőrség is, ahol dolgozik, és ahol mindenkit ismer, leírta őt, akkor milyen lehetőségük maradt még? El kellett ismernie, hogy Tomásnak van igaza, és be kellett látnia, hogy valóban igen nagy hatalommal állnak szemben. − És most? − visszhangozta Tomás a kérdést. Aggasztotta a nő rémült arckifejezése. − Ezt én kérdezhetném magától, hiszen maga a profi. Szeretnék hallani egy helyzetértékelést. Raquel Tomásra meredt, és elöntötte a pánik. − Elvesztünk. Az Interpol-ügynök egész délután a kanapén ült, letörve, csüggedten, a tévében valami hírcsatorna műsora ment, de az ő figyelme egészen máshol járt: kereste a kiutat a labirintusból, amely foglyul ejtette őket. Tomás elment ennivalót vásárolni egy közeli boltba, és amikor megjött, leült Raquel mellé, s odaadta neki a pohár kávét, amit az utcáról hozott. A tévében az európai csúcstalálkozó római előkészületeiről adtak hírt, ahol feltehetőleg egy újabb határozatcsomag születik majd, amely véget vethet az államadósság-válságnak. Továbbá beszámoltak a Nemzetközi Büntetőbíróság előzetes üléséről, amit másnapra terveztek Firenzében, és amit az Európai Bizottság elnöke vezet majd. Ezután a madridi diáktüntetés képeit mutatták, végül egy balesetet valamelyik carreterán. Vagyis semmi különleges. Inkább mással foglalta el magát. Hozott az íróasztalról egy tollat és egy jegyzettömböt, és leült a kanapéra Filipe rejtvényével, hogy megfejtse a titkosírást.

224

− GOsanSEC. Ez nem jelent semmit − mormogta magában. − És az OTat+&AR sem, meg a többi vízszintes sor sem. − Elolvasta a függőleges oszlopokat, balról kezdve. − GOHO. − Eltűnődött. − Ügy hangzik, mint a Soho, London vagy New York egyik negyede. − Megrázta a fejét. − De ez nem Soho, hanem GOHO. − Kettéválasztotta a szót. − GO HO? GO mint megy? Jó, de hova megy? HO-ba? Hm... − Megnézte a második oszlopot. − OTEV. − Itt megállt. A magánhangzók és a mássalhangzók viszonya azt sugallta, hogy van itt valami szó. Elolvasta alulról fölfelé. − VETO. − Itt van egy szó. Talán az a megoldás, hogy alulról fölfelé kell olvasni? Kipróbálta az első oszloppal is. − OHOG. − Aztán a harmadikkal. − SRas. − Nem, ez nem jó irány. Ez különben is túl egyszerű lenne, és Filipe sose választana ilyen olcsó megoldást. − Hm... és ha mondjuk... Raquel, aki ott ült mellette, most hirtelen mintha magához tért volna. − Mit csinál? A történész fejében keresztül-kasul cikáztak a különböző hipotézisek, mint valami hatalmas Sudoku, de azonnal szertefoszlott az egész, amikor a nő megszólalt. − Én? Próbálom megfejteni a titkosírást − mutatott a borítékra. − Csak az idejét vesztegeti − mormogta a nő. − Ezzel nem oldódik meg a problémánk. Tomás feléje fordult, és széles mosolyra húzódott a szája. − Téved − felelte, és több magabiztosságot mutatott, mint amennyit érzett. − Itt van a menekvésünk. Határozottsága mintha kissé felvidította volna az Interpol-ügynököt is. Raquel a titkosírásra nézett, és valami halvány reménysugár suhant át az 225

arcán. − Talált valamit? Tomás a fejét csóválta, és ismét a rejtvénybe merült. − Még nem, de biztos vagyok benne, hogy meg fogom fejteni ezt a rejtvényt. − Mitől olyan biztos ebben? Nekem olyan. . olyan furcsa ez. A történész elnevette magát. − Azért vagyok biztos benne, mert tudom, hogy ebben igazán jó vagyok. Az Interpol-ügynök grimaszolt és tréfásan kinyújtotta a nyelvét. − Meggyőzött! Tomás válaszolni akart, de elakadt a szava, és csak nézte a nőt. Arcáról eltűnt a mosoly, Raquel pedig lassan visszahúzta a nyelvét, de nem egészen, és elnyílt, nedves ajkai lángra gyújtották őket, majd a lángból tűzvész lett.

226

XLIV. Komoly harci tapasztalatai voltak, több hadműveletben is részt vett a különleges alakulattal Irakban, Afganisztánban, és még Jemenben is, de amikor belépett a főnök irodájába, sokkal idegesebb volt, mint bármikor életében. A hely ugyanaz volt, csak sötétebb. Le voltak húzva a redőnyök, és Mágus úgy várta ott, az íróasztala mögött, mint egy bíró a tárgyalóteremben. Mellette ott állt az a hústorony, aki szintén részt vett a műveletben, és akit Mágus már meghallgatott. Az az idióta bizonyára semmi jót nem mondott, gondolta Decarabia, és úgy érezte magát, mint akit bekerítettek, és hamarosan elítélnek egy olyan perben, amelynek a szabályait nem ismeri. − Gyere ide. Mágus parancsoló hangját egy határozott kézmozdulata kísérte. A katona engedelmeskedett, odament az íróasztalhoz, és megállt a főnöke előtt. A hústorony elment Mágus mellől, és megállt a társa mögött. Decarabiának nem tetszett ez az átrendeződés, mert ellenségesnek tűnt, és ezt jelezte is a tekintetével a háta mögött álló izompacsirtának, de az nem mozdult. − Megint hibáztál − mondta Mágus komoran. Fölemelte két ujját. − Két küldetés, két kudarc. Mi a franccal magyarázod ezt? − Már mondtam, nagy Mágus − védekezett Decarabia. − Az ilyen jellegű műveletek csak akkor járhatnak sikerrel, ha alapos és pontos információk állnak rendelkezésre. Jelen esetben ez nem így volt. Az első művelet során, Lisszabonban, nem tájékoztattak kellőképpen a célszemély kísérőjének profiljáról. Meglepetésként ért, hogy... − Az a lisszaboni művelet volt − vágott közbe a főnök. − És ennél mit hozol fel mentségül? A katona megrázta a fejét. − Nincs mentség, csak magyarázat − mondta. − Azt az információt kaptam, hogy az emberünknél van a DVD. A műveletet ez alapján a feltételezés alapján terveztük meg. Annak rendje és módja szerint el is kaptuk a fickót. Csakhogy az információ téves volt. Nem volt nála a DVD, csak valami útmutatás, amit állítólag betett a bankba. Ettől kezdve rögtönöznöm kellett, 227

és ilyenkor a rizikófaktorok megsokszorozódnak, hiszen egy teljesen új műveletbe kellett kezdenünk, mindenféle terv nélkül. Mágust láthatóan nem győzte meg. − Ez a mentséged? − Ez nem mentség, már mondtam − felelte Decarabia határozottan. − Hanem magyarázat a történtekre. Ha az információ, amit kaptam, pontos lett volna, más lett volna a terv, és garantált a siker. De nem garantálhatom úgy a sikert, ha... A főnök váratlanul rácsapott az asztalra. − Ez csak süket duma! − üvöltötte, kikelve magából. − Üres mentegetőzés, hogy mentsd a menthetetlent! − Hevesen rábökött az ujjával. − Az igazság az, hogy hibáztál! Te nyomorult féreg! Biztosítottál róla, hogy minden rendben lesz, és üres kézzel jöttél vissza! Hibáztál! Ismerd be, te gyáva! Elcseszted! Az irodában hirtelen síri csönd lett. A katona nyelt egy nagyot, aztán, miután megpróbálta állni a főnöke haragos tekintetét, végül mégis megadóan lehajtotta a fejét. − Igen, nagy Mágus. Miután elmúlt a dühkitörése, Mágus hangosan fújtatott, és lassan visszanyerte az önuralmát. Kihúzta magát, megigazította a zakóját, az asztalra könyökölt, összetette a két tenyerét, és Decarabiára meredt. − Meg kell értened valamit, Decarabia − jelentette ki nyugodt hangon, talán túlságosan is higgadtan. − A mi kis szervezetünk nagyon exkluzív. Nem léphet be bárki a Cultus Sathanasba, érted? Csak az elit krémje. − Igen, nagy Mágus − bólintott a katona. − Tudom, és büszke vagyok, amiért ilyen óriási megtiszteltetés ért. A főnök kezei még mindig össze voltak téve. − Téged egyeden céllal vettünk be: hogy megoldd a jelenlegi problémáinkat. A brit SAS-nál szerzett tapasztalataid tettek téged a tökéletes jelöltté. − Széttárta a kezét, jelezvén, hogy mélységesen csalódott. − De sajnos a történtek megmutatták, hogy ez nincs így. Hiába mentegetőzöl, a helyzet az, hogy mindkét bevetésed kudarcba fulladt. − Felsóhajtott. − Sajnálom, de meg kell válnunk a szolgálataidtól. Decarabiát meglepetésként érte a döntés. 228

− Tessék? − kérdezte csodálkozva, és nem egészen értette, mire akar kilyukadni a főnöke. − Megválnak a szolgálataimtól? Hogy érti ezt? Elbocsát? Mágus hátradőlt a székén, Decarabia pedig mozgást érzett a háta mögött, ösztönösen megérezte, hogy nagy veszélyben van, de már késő volt. Egy vékony, éles drót tekeredett a nyakára, és egy pillanat alatt elvágta a torkát. A hústorony fojtotta meg. Kiáltani próbált, de már nem jött ki hang a torkán. A könyökével megpróbálta kiszabadítani magát, de mintha csak párnákat püfölt volna. Az ütései belevesztek a gyilkosa hatalmas testébe. A levegő hiányától elgyengült, a tüdejében éles fajdalmát érzett, és a szeme előtt apró fények villantak fel, mintha az egész galaxis beköltözött volna haldokló agyába. Aztán örök sötétség borult Decarabiára.

229

XLV. Mintha valami láthatatlan mágnes húzná őket egymáshoz. Az addig elnyomott vágy most egy vulkán erejével tört ki belőlük, Tomás és Raquel teste egymáshoz tapadt, és zihálva fonódtak össze, ahogy szorították egymást. Tomás a nő hátát simogatta, Raquel a férfi hajába túrt a tarkóján. A kanapéról legördültek a szőnyegre, elragadta őket a lázas hév, mohó vágyuk fűtötte őket, ahogy összefonódva küzdöttek egymással. Raquel vakon tapogatta Tomás testét, aztán megragadta az övét és elkezdte kioldani, Tomás erre szinte önkívületben, türelmetlenül letépte róla a blúzt és kikapcsolta a melltartóját. A meleg, ruganyos keblek a tenyerébe omlottak, nem voltak nagyok, de szép formájúak voltak és feszesek. Tomás nem bírt ellenállni a vágynak, és mohón rátapadt a szájával. − Dulce − suttogta a nő lihegve, az élvezettől lehunyt szemmel. − Dulce, dulce. Tomás testét elöntötte a vak vágy, kezei a lágy formákat simogatták, Raquel orrcimpái megteltek a férfi illatával, és mindketten érezték a másik hevületét. Vajon Filipe is megkívánta ezt a nőt? − suhant át hirtelen Tomás agyán a semmiből előbukkanó kérdés. Filipe helyében ő... ő... Hirtelen megtorpant. Raquel szeme azonnal kinyílt a furcsa szünetre, és értetlenség tükröződött benne. − Qué pasa, carino? A portugál a fal egy pontjára meredt, mintha átkerült volna egy másik dimenzióba, majd hirtelen felült a szőnyegen. − Ha Filipe helyében lettem volna, mit csináltam volna? Olyan furcsa hangon tette föl a kérdést, mint aki magában beszél. Mintha egyedül lenne ebben a szobában, és belemerülne egy olyan világba, ahová egyedül ő léphet be. − Qué? − csodálkozott a spanyol nő, aki még mindig semmit nem értett. Fölkapta a kanapé mellől a blúzát, és eltakarta vele a csupasz keblét. − Mi történt? Jól vagy?

230

A csók áttörte a formalitások gátját, természetes volt, hogy innentől tegezik egymást. De látva újdonsült kedvesét, ahogy gondolataival belemerül egy távoli, elérhetetlen világba, ami csak az övé, Raquel elbizonytalanodott. Valóban közelebb kerültek egymáshoz? Tomást még mindig szinte lebénították a gondolatai. − Mit csináltam volna az ő helyében? − Por Diós, mégis miről beszélsz? A történész összerezzent, mint aki magához tért, és tekintete lángra gyúlt az agyában fellobbanó szikrától. − A titkosírás! − kiáltott fel, és már nyújtotta is a kezét a kanapén heverő boríték felé. − Tudom már, hogyan rejtette el Filipe az üzenetet a titkosírásban! Raquel a döbbenettől nyitva felejtette a száját. − De... de hát... te a titkosírásra gondolsz? Most? A titkosírásra? − Mérhetetlenül meg volt döbbenve. − Por Diós, Tomás, hát nem várhat ez, míg. . nem lehet későbbre halasztani? Muszáj pont most, madre mia? De a férfi szemmel láthatóan meg sem hallotta, mit mond. Egy alvajáró eltökéltségével állt fel a földről, úgy, ahogy volt, félig meztelenül, és ez egy csöppet sem zavarta, hogy ismét belevesse magát a rejtvénybe, amit a barátja a borítékra írt.

− Fiatalkorunkban úgy készítettük az anagrammákat, hogy valamilyen szabály szerint leírtuk, és aztán félbevágtuk. − A kezébe vette a tollat és a jegyzettömböt, és leült a kanapéra. − Ha az ő helyében lennék és nekem akarnék üzenni valamit, ugyanolyan elv alapján készíteném el a feladványt, ahogy gimnazista korunkban csináltuk. − De mi az az elv? Magyarázd már el! 231

Tomás heves kézmozdulatokkal egyetlen sorban vetette papírra a négysoros rejtvényt.

Úgy tűnt, nincs túl sok értelme. Mindenesetre feltűnt neki, hogy a sor kétharmadánál van egy pont. Normális esetben a pont a sor végén van. Igen, biztos volt benne, hogy a pont az üzenet végét jelenti. De hogy kerüljön a pont a végére? Talán az a megoldás, hogy a negyedik sorral kell kezdeni, és aztán sorban haladni az elsőtől a harmadikig, ahol aztán a pont zárja az egészet Kipróbálta.

De még mindig nem volt semmi értelme. Valahol el kell vágnia az egészet. Kipróbált minden lehetséges opciót, hogy két sorrá alakítsa a négyet, és addig változtatgatta, amíg rá nem talált egy olyan kombinációra, amelynél megtorpant.

Hosszasan bámulta ezt a két sort, még a lélegzetét is visszatartotta. Ránézett Raquelre, aztán a rejtvényre, majd megint a nőre, és vissza a rejtvényre, ide-oda ugrált a tekintete, mintha a nő arcáról vagy a betűkről akarná leolvasni a végső megoldást. − Heuréka! − kiáltott fel végül váratlanul, és a felfedezésbe az egész teste beleremegett. − Tudom már! − Mit tudsz? A történész a tollával rábökött az utolsó kombinációra, hogy a nő 232

odanézzen. − Nem látod? Nem látod? Raquel még egyszer ránézett a betűsorra, de nem mondott neki semmit: mintha csak véletlenszerűen követnék egymást a betűk. − Mit kell látnom? Miről beszélsz? Tomás rátette a toll hegyét az első betűre, aztán telerajzolta az egész feladványt apró nyilakkal: az első nyíl az első betűtől indult és a második sor első betűjére mutatott; a második a második sor első betűjétől a második betűre, majd az első sor második betűje következett, és így tovább, cikcakkozva a két sor között, hogy végül a pontnál megálljon.

− Látod már? − kérdezte Tomás, és diadalmas fény ragyogott a szemében. − Látod? Az Interpol ügynöke az újrarendezett rejtvényre meredt. − G... − dadogta, lassan, a nyilakat követve. − O... T... O... Tomás türelmetlenül hallgatta egy darabig, majd gyors mozdulatokkal leírta a megoldást egyeden sorba, a nyilak nélkül.

Aztán távolabb tartotta a jegyzettömböt, és így szemlélte az eredményt. Nem volt teljesen elégedett, ezért még egyszer leírta az egészet, de most már a megfelelő szóközökkel.

− Voilá.' 233

Raquel a jegyzettömb fölé hajolt. − Menj sátánhoz plusz és keresd Sátán sírja fölött? − olvasta fel kérdő hangon. Ránézett a portugálra. − Ez meg mi a frászt jelent? Tomás arca csak úgy ragyogott az elégedettségtől. − Ezek az utasítások vezetnek el minket a DVD-hez.

234

XLVI. Az asztalnál ülő férfiak kerülték egymás tekintetét. Komor arckifejezéssel merültek bele a probléma szövevényes labirintusába, és törték a fejüket a kérdésen, amelyre nem találtak meggyőző választ. Az asztalfőn ült az ülést vezető Mágus, aki lassan végignézett a jelenlévőkön. Sorra ránézett mindenkire, mintha azt várná, hogy nyilatkozzanak. De amit látott, nem nyerte el a tetszését. − Értem már − szólalt meg végül. − Ti vagytok a biztonsági emberek, mégis nekem kell megoldanom ezt a helyzetet. Balam, a Cultus Sathanas biztonsági részlegének vezetője, megköszörülte a torkát, mert úgy érezte, hogy az észrevételt neki szánták és válaszolnia kell. − Decarabia csak az időnket és a lehetőségeinket vesztegette − panaszkodott. − Nem várható el, hogy... − Decarabiát azért vettük fel, mert ti nem végeztétek jól a dolgotokat − vágott a szavába Mágus, aki nem akart több mentegetőzést hallani. − A nizzai műveletet is elrontottátok, és nincs nagy bizodalmam benne, hogy képesek vagytok megoldani ezt az ügyet. De a biztonsági főnök nem adta meg magát olyan könnyen. − Nizza nem volt teljes vereség − érvelt. − Likvidáltunk két kotnyelest. − De nem szereztétek meg a DVD-t! − Ez tény − ismerte el Balam. − De Decarabia a lisszaboni és a madridi kudarcaival csak súlyosbította a helyzetet. Ha engedte volna, hogy végezzük a dolgunkat, hatalmas Mágus, befejezhettük volna, amit Nizzában elkezdtünk. Ehelyett ezt a paprikajancsit bízta meg, csak azért, mert a SASból jött, de mint látjuk, nem vált be. Mágus tisztában volt vele, hogy szemrehányásokkal nem oldják meg a problémát, így hát legyintett, és azt mondta: − Késő bánat, eb gondolat, felesleges utólag keseregni − jelen-tette ki. − Ezek a műveletek komoly figyelmeztetést közvetítettek az ellenségnek. A kérdés a következő: most hogy találjuk meg őket? − Ismét végignézett a jelenlévőkön. − Van valakinek valami ötlete? Újra csönd telepedett az asztalra. A kínos csöndben a biztonsági főnök 235

olyan kényelmetlenül érezte magát, amiért nem jutott eszébe semmi, hogy végül szólásra emelte a kezét. − Azt javaslom, hogy továbbra is figyeljük a fickó anyját, és várjuk meg, amíg... − Ne beszélj baromságokat − szakította félbe Mágus. − Persze hogy megfigyelés alatt tartjuk az anyját, de az a fickó nem hülye, és nem fogja még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát. Erre nem építhetünk. − Akkor mit tegyünk? Ez jó kérdés volt. Mágus hátradőlt a székén, és átgondolta a lehetőségeket és a körülményeket. A kínos csöndet csak egy-egy köhintés vagy krákogás törte meg. A Cultus Sathanas főnöke gondterhelten törte a fejét az elképzelhető opciókon. Némi idő elteltével végül mégiscsak megszólalt. − Csak egy módja van, hogy elkapjuk − mondta. − Csapdába kell csalnunk.

236

XLVII. Az ajtók becsukódtak, a szerelvény kis zökkenéssel elindult, majd fokozatosan felgyorsult. Tomás és Raquel izgatottan fürkészte a tömeget a peronon, és csak akkor nyugodtak meg, amikor a vonat elhagyta a pályaudvart és elindult kelet felé. − Ha AVE-ra szálltunk volna − morogta a spanyol nő -, két óra múlva ott lehetnénk. A történész a fejét csóválta. − Túl kockázatos lenne − mondta. − A nagysebességű vasutat figyelhetik. A személyvonat lassabb, de biztonságosabb. Az Interpol-ügynök nem vitatkozott. Tudta, hogy útitársának igaza van. Azzal is tisztában volt, hogy valójában csak azért hőbörög, mert rosszkedve van. Elvégre Tomás a legintimebb pillanatot tette tönkre, hogy azzal a rohadt rejtvénnyel pepecseljen. Melyik férfi tenne ilyet egy ilyen pillanatban? Munkamániás? Vagy nem kívánta őt eléggé? Ez az utóbbi elképzelhetetlen volt számára: még soha egyetlen férfi sem ejtette őt pofára. És ez még hagyján, de mindezek után még parancsolgatott is, arra utasította, hogy azonnal szedje össze a holmiját és hagyja el a lakást, vegyen ki pénzt a bankból, mielőtt letiltják a számláját, majd szálljon fel vele a vonatra, anélkül hogy bármit is megmagyarázott volna. − Barcelonába megyünk? − Igen − felelte Tomás -, és ott átszállunk egy másik vonatra. − És hova megyünk? Mintha titok lenne, a történész az ajkaira tette az ujját, úgy válaszolt. − Majd később megmondom. Raquel méltatlankodott. − Minek ez a színjáték? − Biztonsági intézkedés − felelte a férfi. − Ha valamit tanultam ebből a történetből, az éppen az, hogy csak annyit mondjak, amennyit feltétlenül szükséges. Képzeld el, ha mondjuk, elkapnak... − Megrázta a fejét. − Nem, vannak dolgok, amiket jobb, ha nem tudsz. Ha eljön az ideje, majd elmondom. Raquel jól ismerte a szabályt: egy titkos küldetésben alapvető fontosságú, 237

hogy a csapat minden egyes tagja csak annyit tudjon, amennyit feltétlenül tudnia kell, ezért hajlandó volt elfogadni, hogy tudatlanságban maradjon az úti céljukat illetően. A bank széftermében megtanult bízni Tomásban, és megértette, hogy ezt a bizalmat ki kell terjesztenie, persze a józan ész korlátain belül. A spanyol nő percekig némán bámult ki az ablakon, és csak nézte a téglaszínű házakat, majd a Madrid környéki széles, sárga síkságokat. Jól ismerte a hazáját, és semmi újat nem látott. Unalmában nagyot sóhajtott, és ráébredt, hogy el kell foglalnia magát valamivel. Tomásra nézett. − Befejeznéd, amit el kezdtél mesélni? Útitársa lehunyt szemmel ült, hogy pihenjen, de most kérdőn nézett a nőre. − Mire gondolsz? − Emlékszel, amikor a lakásomban magyaráztad a gazdasági válság okait? Éppen mondani készültél még valamit, amikor ránk törtek azok a... azok a gyilkosok. − Ja, igen. Az euró válságról és az államadósságokról akartam beszélni. − Van jelentőségük a nyomozásunkban? − Hogyne. − Akkor meséld el. Tomás megrázta a fejét, mintha helyre akarná rázni a gondolatait. Aki pár másodperce még szunyókálni próbált, annak elég nehéz egy ilyen témára koncentrálnia. De szerencsére egyetemi tanár volt, vagyis kellőképpen edzett ahhoz, hogy képes legyen gyorsan összeszedni a gondolatait. − Ahhoz, hogy megértsük az euróválságot, vissza kell mennünk az időben − mondta, és szokás szerint úrrá lett rajta a történészi vénája. − Emlékszel, amikor az első világháborúról beszéltem, és arról, hogy milyen adósságot halmoztak fel az európai szövetségesek az amerikai bankok felé? − Igen, mesélted, hogy ezen a szálon keresztül terjedt át Európára a nagy gazdasági válság. − És mit csináltak az európai szövetségesek, hogy vissza tudják fizetni a tartozásukat az amerikaiaknak? Mivel a háború elsősorban Franciaországban és Belgiumban folyt, a 238

német ipar gyakorlatilag érintetien maradt és azzal fenyegetett, hogy leigázza Európát. Ezért Németországot olyan kemény háborús kártérítésre kényszerítették, hogy tulajdonképpen a németekkel fizettették meg a szövetségesek tartozásait. A kártérítések miatt, és azért is, hogy bojkottálják őket, Németország őrült bankjegynyomtatásba kezdett. A túlzott bankjegykibocsátás inflációt szült, amely aztán hiperinflációba torkollott. Gondolom, tudod, mit jelentett ez a mindennapi életben... − Emelkedtek az árak. Tomás felnevetett. − Még hogy emelkedtek! Egyenesen az egekbe szöktek! Elmesélek egy rövid történetet, hogy jobban megértsd, miről is van szó. Egy diák leült egy freiburgi étterem egyik asztalához, és miután megnézte az étlapot, rendelt egy kávét ötezer márkáért. Miután megitta, kért még egy kávét. Ez összesen tízezer márka, igaz? − Igen. − Csakhogy mire kihozták a számlát, már tizennégyezret kellett fizetnie. Vagyis az első és a második kávé között eltelt idő alatt megemelkedett a kávé ára. Na, ez a hiperinfláció. Vagy itt egy másik példa. Egy amerikai Berlinbe utazott, és adott egy dollár borravalót egy szakácsnak. A szakács hazament és összehívta a családját. Miután megvitatták a dolgot, a család úgy döntött, hogy megbíznak egy bankot, hogy fektesse be az egy dollárt. − Fölemelte a mutatóujját. − Egy dollár! − Madre de Diós! Ilyen rossz volt a helyzet? − Még ennél is rosszabb. A húszas évek Németországában valóságos pokol volt az élet. Az emberek naponta kaptak fizetést, nagy zsákokban, teli bankjegyekkel, és máris rohantak a boltokba vásárolni, mert tudták, hogy másnap minden sokkal drágább lesz. A német hiperinfláció 1923-ban elérte az évi 16 millió százalékot, és csak akkor ért véget, amikor az év végén bevezettek egy új pénznemet. A történet végén a németek a háborús kártérítéseket meg a zsidó bankárokat hibáztatták a hiperinflációért. Kiábrándultak a nyugati liberalizmusból, és néhány évvel később Hitler azzal az ígérettel került hatalomra, hogy elszámol a múlttal. − Muy bien − mondta Raquel, hogy továbblépjenek. − De ennek mi köze van a mostani euróválsághoz? − A húszas évek hiperinflációja mély nyomokat hagyott a németekben. A 239

krízis után két megfellebbezhetetlen alapelvet fektettek le a gazdaságpolitikájukban. Az első alapelv: az árak stabilitása alapvető fontosságú. A németek megértették, hogy az infláció lerombolja a gazdaságot és a szociális hálót, és mindenképpen el kell kerülniük, bármi áron. Az az igazság, hogy az infláció monetáris jelenség, azaz alapvetően annak a következménye, hogy egy kormány úgy dönt, hogy pénzt nyomtat. Minél több pénz kerül forgalomba, annál magasabb lesz az infláció. Ha megszűnik a pénzáramlás a gazdaságba, az infláció is megáll. − Ah, de furcsa − csodálkozott a spanyol nő. − Mindig is azt hittem, hogy az infláció spontán gazdasági jelenség. Sosem gondoltam volna, hogy szándékosan elő lehet idézni és ugyanígy meg is lehet fékezni. − Az infláció megfékezéséhez elég, ha abbahagyjuk a bankjegykibocsátást − ismételte Tomás. − A második alapelv: a központi bank függetlensége elengedhetetlen. A jegybank felelőssége eldönteni, hogy mennyi pénzt nyomtat. Ha a bank ki van szolgáltatva a politikai erőknek, akkor azt teszi, amit a politikusok diktálnak, és nem feltétlenül azt, ami gazdasági szempontból helyes. Ezáltal lehetővé válik, hogy egy politikus olyan monetáris politikát folytasson, amely rövid távon jó, vagyis pluszszavazatokat hoz a választások előtt, hosszú távon azonban katasztrofális. A németek ezért megértik, hogy a jegybanknak függetlennek kell lennie a mindenkori politikai hatalomtól. − Értem − mondta Raquel tűnődő arccal. − És egyet is értek a gondolattal. Talán Spanyolországban is így kéne tenni... − És így is teszik. Nálatok is, Portugáliában is, Olaszországban is. . Mindannyian így működnek most. A nő hitetlenkedve nézett rá. − Tényleg? − Persze. Ez az euró. A spanyol szépség felkacagott. − Ja, persze! Így már értem! Tomás hátradőlt az ülésen. A vonat nagy ívben elkanyarodott a síkságon, és most keletnek tartott, vagyis tőlük jobbra dél volt. Fénybe borultak mindketten, és a történészt kellemes meleg öntötte el. − A német monetáris politika két axiómája igazi sikernek bizonyult az elkövetkező évtizedekben − mondta, folytatván gazdaságtörténeti 240

elbeszélését. − A hetvenes évek olajválsága idején például mind az Amerikai Egyesült Államok, mind az európai országok nagy része úgy reagált, hogy növelték a közkiadásaikat és az adósságukat, illetve pénzt nyomtattak. Ennek következményeképpen húsz-harminc százalékkal emelkedett az infláció és megnőtt a munkanélküliség. Németország azonban ragaszkodott az árak stabilitásához, nem volt hajlandó pénzt nyomtatai és féken tartotta a közkiadásokat is. Ezzel hét százalék alatt tartotta az inflációt, és alacsony maradt a munkanélküliségi ráta is. Vagyis a hetvenes évek gazdasági teóriái közül a német gazdaság került ki győztesen. Raquel elismerően biccentett. − Muy bien, muy bien... − Korlátozó és független monetáris politikájának köszönhetően, Németországnak mindig erős volt az ipara. A többi ország, így például Franciaország, Nagy-Britannia és Olaszország, csak úgy tudta megőrizni vele szemben a versenyképességét, hogy újra meg újra pénzt nyomtatott, hogy ezáltal leértékelje a saját pénzét. Olcsóbb frankkal például a franciák alacsonyabb áron tudták eladni a termékeiket, mint a németek. − Vagyis a németeknek is le kellett értékelniük a pénzüket, igaz? − Nos, ez a nagy kérdés − bólintott a történész. − A németek, akik nem akartak inflációt, nem értékelték le a márkát. − Akkor hogy őrizték meg a versenyképességüket? Tomás széttárta a karját és elmosolyodott, mintha arra készülne, hogy elárulja a Kolumbusz tojásának titkát. − Csökkentették a béreket − felelte. − Ha a dolgozók bére alacsonyabb, akkor a német termékek ára is alacsonyabb lesz. Ennek az az előnye, hogy nem lesz infláció. Az Interpol ügynöke összeráncolta a szemöldökét. − És mit szólt ehhez a lakosság? És a szakszervezetek? − kérdezte, és hangját hitetlenkedés itatta át. − Elfogadták? − Meg kell értened, hogy a németek mindent elfogadnak, ami nem vezet inflációhoz − hangsúlyozta a portugál. − Mindent. A húszas évek hiperinflációja nemzeti trauma volt. Ezenkívül a keletnémetekkel való egyesülés költségei is a monetáris stabilitás fontosságára emlékezteti őket. A német szakszervezetek, amelyeket nem szűk látókörű radikálisok vezetnek, 241

szintén megértették a versenyképesség fontosságát, és együttműködtek a kormánnyal az árak csökkentésében, anélkül hogy le kéne értékelni a pénzüket, ami inflációhoz vezetne, és amit a jegybank, amely független, úgysem fogadna el. − De hát mivel lehet csökkenteni a termékek árát? A bérek csökkentésével? − A termelés költségeinek csökkentésével − felelte Tomás. Fölmutatta három ujját. − Vagyis három kiadásnak, az alapanyagnak, a vállalati adóknak és a béreknek a csökkentésével. Csakhogy az alapanyag árát nem lehet befolyásolni, vagyis ezt a kiadást nem lehet csökkenteni. A vállalati adókat lehet csökkenteni, de ez negatívan érintené a bevételeket, amelyekből a szociális államot finanszírozzák. Nem marad tehát más, mint a fizetések csökkentése. És pontosan ezt tették. − Caramba! − kiáltott fel Raquel. − Bátornak kell lenni, hogy ilyet véghez tudjon vinni az ember! − Érted, ugye? Míg a többi európai ország úgy őrizte meg a versenyképességét, hogy leértékelte a pénzét, ezzel leplezve el a bérek csökkentését, Németország közvetlenül csökkentette a fizetéseket. Az európaiak, és főleg a franciák, a falra másztak ettől, már csak azért is, mert a németek ezzel gyakorlatilag leleplezték a többi ország kormányzását. A franciák azt is megértették, hogy a német jegybank, a Bundesbank, hatalmas tartalékokkal rendelkezik, és arra akarták használni az Európai Gazdasági Közösséget, hogy ezt megszerzik. De nem sikerült nekik − Fölemelte a kezét, mintha így akarná megállítani a történelem folyását. − Mígnem egy szép napon, 1989-ben, leomlott a berlini fal. A spanyol nő érteden arccal bámult rá. − A berlini fal? − kérdezte. − Mégis mi köze van a berlini falnak ehhez az egészhez? − Végre lehetőség nyílt egy nagy német álom valóra váltására − felelte Tomás. − Németország a második világháború óta ketté volt szakítva. A két országot szimbolikusan a berlini fal választotta el egymástól. A fal leomlásával megnyílt a lehetőség a két ország újraegyesítésére. Van-e olyan német, aki elvetné ezt a lehetőséget. . − Ezt én is tudom − szakította félbe a nő türelmetlenül. − De mi köze ennek az euróválsághoz? Ez az, amit nem értek.

242

− Az a gond, hogy Nagy-Britannia és Franciaország ellenezte a német egységet, ugyanis attól tartottak, mégpedig joggal, hogy a Nagy Németország visszatérése kibillenti Európát az egyensúlyából. A németek a maguk erős iparával ismét arrogánssá és fenyegetővé válhatnak. Márpedig ez elfogadhatatlan lenne. − Márpedig Németország újraegyesült, ha akarták, ha nem. − Mert Franciaország végül beadta a derekát − magyarázta Tomás. − De csak azért, mert a németek is belementek valamibe. − Belementek valamibe? Mibe? − A közös pénzbe − felelte a történész. − A franciák azt mondták a németeknek: áldásunkat adjuk az újraegyesítésetekre, ha ti cserébe nekünk adjátok a márkát. Hozzá akarunk férni a Bundesbankban őrzött hatalmas tartalékokhoz, követelték a franciák. Biztosítékot akarunk, tették hozzá, hogy az újraegyesített Németország nem fog újra fenyegetni minket. A közös pénz lesz a biztosíték. Ez majd odaláncolja Németországot Európa többi részéhez. Hosszú percek óta most bólintott először a spanyol nő. − Á... most már értem. − A németek belementek az üzletbe, és három évvel a berlini fal leomlása után az Európai Unió aláírta a maastrichti szerződést a közös pénznemről. − Az euróról. Tomás, tudván, hogy az ördög a részletekben rejlik, csendben folytatta a magyarázatot. − Csakhogy a hiperinfláció traumája továbbra is benne élt a németekben. Ráadásul az ő monetáris politikájuk alacsonyan tartotta a munkanélküliségi rátát. Miért tennék ezt kockára? Ismervén európai kollégáik túlkapásait, és joggal tartván attól, hogy a közös pénz többi állama a szokásos elektoralista és katasztrofális gazdasági politikát folytatja majd, ami Németországot is leránthatja a szakadékba, szabtak néhány feltételt a projekt megvalósításához. Mivel mindenáron ragaszkodtak az árak stabilitásához, követelték, hogy írják alá a Stabilitási Paktumot, melynek két alapkövetelménye van: a költségvetési hiány nem haladhatja meg a GDP 3% − át, az államadósság pedig nem haladhatja meg a GDP 60%-át. Amelyik tagállam átlépi ezeket a korlátokat, azt automatikusan megbüntetik. Ezenkívül azt is látták, hogy az euró védőernyője alatt sok ország szabadon 243

költekezhet a német adófizetők pénzéből, ezért ezt megelőzendő, ragaszkodtak a „no-bailout" záradékhoz, mely szerint egyik ország sem vállalhatja át egy ész nélkül költekező ország tartozásait. Nem engedtek abból sem, hogy a jegybanknak, később Európai Központi Banknak, teljesen függetlennek kell lennie, és saját hatáskörben nyomtathasson pénzt, továbbá előnyben kéli részesítenie az árak stabilitását. − Ebbe nyilván mindenki belement. Tomás grimaszolt. − Hát, nem egészen. Különösen a franciák nem, akik úgy gondolták, hogy a jegybank nem lehet független, azaz követnie kell a politikusok utasításait. Ezenkívül az infláció elleni harccal sem értettek egyet. Számukra nem az árak stabilitása volt a legfontosabb, hanem a gazdasági növekedés. A franciák és a németek között olyan éles volt az ellentét, hogy egy dublini találkozón csaknem egymásnak estek a pénzügyminisztereik. A spanyol nő felkacagott. − A franciák és a németek összeverekednek? Ay ay! És mi még azt gondoljuk, hogy milyen civilizáltak... − A látszat csal, kedvesem − mosolyodott el Tomás. Várt egy kicsit, aztán folytatta a magyarázást. − Végül a németek majdnem mindent elértek, amit akartak. − Majdnem? − A franciáknak sikerült kiharcolniuk egy olyan egyezményt, amely az Európai Központi Bankot arra kötelezi, hogy a monetáris politikájában szem előtt tartsa a gazdasági növekedést, így aztán a Stabilitási Paktum francia nyomásra végül Stabilitási és Növekedési Paktummá változott. − A híres SGP. − Az. Ezenkívül a franciák azt is elérték, és ez később kulcsfontosságúnak bizonyult, hogy ne sújtsák automatikus szankciók azokat az országokat, amelyek átlépik a költségvetési hiány és az államadósság korlátait. A szankciók helyét puszta fenyegetőzés vette át: az Európai Bizottság vizsgálatot indíthat az ilyen esetekben. − Miért mondod, hogy ez kulcsfontosságúnak bizonyult? − Mert gyakorlatilag megsemmisítette az eladósodás korlátozásának hatékonyságát. Ha egy torkos gyereknek megtiltják, hogy süteményt egyen, 244

de közlik vele, hogy nem lesz semmi következménye, ha nem engedelmeskedik, mit gondolsz, mit fog tenni? − Nyilván megeszi a süteményt. − Hát ezért bizonyult kulcsfontosságúnak a szankciók záradékának a visszavonása. Nélküle a költségvetési hiány és az államadósság korlátozása csak üres beszéd, falra hányt borsó. − Nos, igazad van. − Vagyis a politikai kompromisszumok meghiúsították a németek azon törekvését, hogy az euróban a márkát teremtsék újra − mondta. − Ennél is rosszabb, hogy a különböző intézkedések nem álltak összhangban egymással, és ennek következtében rések keletkeztek az európai monetáris struktúrában. Ez végül a közös pénznem egyik leggyengébb pontjának bizonyult, azon nehézségek közül is, amelyeket előre megjósoltak az euró számára. − Miféle nehézségek? A pénzügyi válságról beszélsz? Tomás megrázta a fejét. − Az később jött − mondta. − Nézd, egy pénznem létezése mindig egy centralizált állam függvénye. Portugália centralizált állam volt, és volt az escudója, Spanyolország szintén centralizált állam volt, és volt a pesetája. Az Európai Unió előtt nagy kihívás állt: létrehozni egy olyan pénznemet, amely nem egy centralizált állam pénzneme. Ez még soha nem sikerült. − De nem is próbálták soha... − Dehogyisnem! Többször is és többféleképpen próbálkoztak már vele Európában. A XIX. században például Olaszország, Svájc, Franciaország és Belgium létrehozta a Latin Monetáris Uniót, amelyhez később más országok is csatlakoztak, többek között Spanyolország és Görögország, de persze kudarcba fulladt az egész. Szintén a XIX. században ment füstbe a Skandináv Monetáris Unió is. Magának az Európai Uniónak is voltak már korábbi kísérletei, a Cobra és az ECU, de ezek sem voltak életképesek. Az igazság az, hogy minden sikeres monetáris unió mögött van egy központi kormány, amely kidolgoz egy egységes költségvetést, adót szed, szétosztja a javakat a különböző régiók között, és ha kell, kölcsönt vesz fel. Ilyen például a dollár. Ehhez járul a munkavállalók mobilitása. Ha valaki nem talál állást Évorában, elmegy Lisszabonba, és ezt senki nem tartja tragédiának. Ha valaki más nem talál 245

munkát Chicagóban, elmegy Detroitba. Csakhogy az Európai Unióban nem álltak, illetve állnak fenn ezek a feltételek. Nincs erős központi állam, a munkaerőáramlás pedig nevetséges. − Akkor hogy gondolták, hogy az euró működni fog? − kérdezte Raquel döbbenten. − Azt hitték, majd varázsütésre működik? − Nagyjából − bólintott a történész. − Az európai politikusokat megrészegítette a projekt grandiózussága, és összetévesztették a valóságot a vágyaikkal. Az okosabbak tisztában voltak vele, hogy az euró nem lesz életképes az európai politika egységesítése nélkül, de úgy gondolták, hogy a közös pénznem idővel elvezet ehhez az egységesítéshez. Porceláncsörömpölést hallottak, és megláttak a vagon folyosóján egy egyenruhás nőt, aki egy tányérokkal és palackokkal teli kocsit tolt. Ahogy megérezte a meleg étel ínycsiklandó illatát, Tomás önkéntelenül is követte tekintetével a kocsit. − Mi az? − kérdezte Raquel. − Éhes vagy? − Persze. Eszünk valamit? − Jó, de utána folytatod, ugye? A portugál olyan éhes volt, hogy már megindult a nyálelválasztása, mint a Pavlov kutyájának, mégis közönyös maradt az arca. A kocsiról az útitársára nézett és elmosolyodott. − Hamarosan megtudod, mi lesz az euró sorsa.

246

XLVIII. Mágus már egy ideje elhagyta a szobáját, sürgős ügyekben hívták, és magukra hagyta az embereit, hogy gondolkodjanak a helyzet megoldásán, ami miatt összehívta őket. Fél óra elteltével visszatért, és leült a helyére. − Nos? − kérdezte a zakóját igazgatva. − Milyen csapdát készítsünk a galambocskáinknak? Az emberei lehajtott fejjel ültek, és még egymásra sem mertek ránézni. Csak Balam, aki biztonsági főnökként, a tisztségéből adódóan úgy érezte, hogy kénytelen válaszolni. − Megvitattuk az ügyet, hatalmas Mágus, és hát úgy láttuk, nem lesz könnyű. Nem használnak hitelkártyát, és nem is telefonálnak a barátaiknak meg a családjuknak, akiket lehallgatunk. Meg kell várnunk, míg... − Mit kell megvárnunk? − szakította félbe türelmetlenül Mágus. Dühösen nézett az embereire. − Nincs több várakozás! Magunkhoz kell ragadnunk a kezdeményezést, megértettétek? Nem ülhetünk itt ölbe tett kézzel, arra várva, hogy a sült galamb berepül a szánkba. Balam a kézfejével letörölte a homlokáról az izzadságot. − Talán, ha az összes európai rendőrséget értesítenénk. . A főnöke szúrós szemmel nézett rá, majd fojtott hangon azt mondta: − Csak a rendőrséget? − gúnyolódott. − Mért nem mindjárt a hadsereget? És ha már itt tartunk, mi lenne, ha szükségállapotot hirdetnénk az egész Európai Unióban? Hm? Vagy hívjuk össze az ENSZ Biztonsági Tanácsát és fogadjunk el egy határozatot! Az már valami! − Fölemelte a hangját. − Hirdessünk szükségállapotot és fogadjunk el egy határozatot, mert ti tökéletesen inkompetensek vagytok, hogy ezt a rohadt ügyet megoldjátok! A szarkazmus megtette a hatását. Az emberek mélyen hallgattak, és még Balam is összehúzta magát. − Csak egy ötlet volt... − Hülye ötlet − zárta rövidre a főnök. Kihúzta magát a széken és egymásba fűzte az ujjait. − Képzeljük magunkat ennek a Tomás Noronhának a helyébe. Megnéztem az egész éves híváslistáját, és megállapítottam, hogy az emberünk rengetegszer hívja azt az otthont, ahol az anyja él. − Gonosz vigyor jelent meg az arcán. − Vagyis igazi mama kedvence. 247

Erőltetett nevetés futott végig az asztalon: mindenki a főnök kedvére akart tenni, főleg egy ilyen kínos beszélgetés közben. − Jó formában van, hatalmas Mágus... A szervezet feje felismerte a hízelgést. Tisztában volt vele, hogy szellemes, de azt is tudta, hogy nem mondott semmi olyat, ami ekkora nevetést válthat ki. A félelem nevettette meg így őket. − Azt akarom mondani, hogy a barátunk már biztos tűkön ül, hogy felhívhassa végre az anyuciját − mondta, inkább magának, mint a többieknek. − Csakhogy nyilván tisztában van vele, hogy figyeljük az öreglány telefonját, nem igaz? − De igen, hatalmas Mágus. Csöppet sem törődött a kollektív bólogatással, amely végigfutott a termen. Ezek az emberek mind ócska bólogató Jánosok, ostoba férgek, akik mindenre buzgón bólogatnak, amit mond, még a legnagyobb marhaságra is. Paraziták ezek, nyomorult férgek. − Ha én lennék ez a Tomás Noronha, mit csinálnék, hogy beszélhessek az anyámmal? − Töprengve húzkodta ide-oda az ujjait a mahagóni asztalon, miközben a zsákmánya helyébe képzelte magát. − Ha nem tudnám felhívni... ha nem tudnám felhívni... − Megállt a keze az asztalon, és csillogó szemekkel emelte föl a fejét. − Megvan!

248

XLIX. Nem mondhatnánk, hogy igazi gasztronómiai csoda volt az ebéd a vonaton, de a körülményekhez képest kielégítette az utasok ízlését: egy pulpo galíciai módra, hozzá patatas bravas és egy pohár riojai bor. − Egész jó ez a polip − jegyezte meg Tomás, miközben a pulpo csápjait harapdálta. − Féltem, hogy paellát adnak. Raquel sértődött arcot vágott. − Miért? Mi bajod a paeltával? A portugál észbe kapott, hogy valami rosszat mondott, hiszen a nő is padlóval kínálta a sesenai lakásban. − Nekem? Semmi, tényleg − felelte sietve, kissé zavarban a baki miatt. − A paella.. a paella nagyszerű étel. − Remélte, hogy meggyőző volt, de nem volt biztos benne. − De ma inkább a tenger gyümölcseire vágytam. Tudod, hogy van ez, mégiscsak portugál vagyok, és... Be sem fejezte a mondatot: nem volt rá szükség. Így is átment az üzenet. Hihetetlen, mennyire éhes volt. Illetve talán nem is volt olyan meglepő. Végül is az utolsó negyvennyolc órát mással sem töltötte, mint meneküléssel, állandó stresszben, és közben nem evett semmi normálisát. Csak egy aszkéta vagy egy tibeti szerzetes nem lenne a helyében farkaséhes. − Az euró − szólalt meg hirtelen a spanyol nő. − Mi lesz az euró jövője? Tomás lenyelte a polipot, amit fél perce még úgy rágott, mintha rágógumi lenne. − Ahhoz, hogy megértsük a jövőt, előbb a múltat kell megértenünk − figyelmeztette, le sem tudván tagadni történészi énjét. − Az euró hivatalosan 1999-ben született, fizikai valójában pedig 2002-ben. Az egységes pénznemre való áttéréshez az egyes országoknak teljesíteniük kellett az SGP-ben lefektetett költségvetési és államadóssági kritériumokat, és ezzel el is kezdődtek a gondok. Képzeld azt, hogy a gazdaság egy autó. Az eurózónába való belépéshez a tagállamok gazdasága nem lehet Fiat, de még Mercedes sem. Forma-l-es üstökösnek kell lennie, érted? Olaszország például bevezetett egy adót, kizárólag azért, hogy teljesítse a feltételeket, Franciaország pedig a Francé Telecom nyugdíjalapját vonta be az állami költségvetésbe. Spanyolország és Portugália is megcsinálta a maga 249

bűvésztrükkjét, hogy eltüntesse a kellemetlen kiadásokat. − Gondolom, a görögök voltak a legrosszabbak... − A görögök olyan rosszak voltak, hogy még csalással sem tudtak bekerülni az euró kezdőcsapatába. Az ő gazdaságukat mindig a mértéktelen költekezés és az állam irracionális növekedése jellemezte, amit válság, megszorítások és eladósodás követett. Egy ilyen előtörténet a legkevésbé sem vonzó az új pénznem számára. Görögország egy Mini Cooper volt, amit egy féllábú, félszemű félnótás vezet, és mégis indulni akar a Német Nagydíjon, hogy Michael Schumacher Ferrarijával versenyezzen. − Alonso − helyesbített nevetve a spanyol nő. − Fernando Alonso. − Akkor ő. A lényeg az, hogy a görög deficit és államadósság már akkor is elszabadult. − Rövid, drámai szünetet tartott, mielőtt folytatta. − De láss csodát, a görög gazdaság 1999 és 2001 között bámulatos metamorfózison ment keresztül: a deficit egy százalékra esett! − Színpadias mozdulatot tett. − Halleluja! Halleluja! Íme, megtörtént a csoda! Görögország teljesítette a kritériumokat! A tragacs Mini Cooper egyik napról a másikra csúcsteljesítményű Forma-l-es versenyautóvá változott! Raquel megint elnevette magát. − Azt látom... − Látod, ugye? Athénban gátlástalanul meghamisították a költség-vetést, de elérték a céljukat, és Görögország belépett az eurózónába. A gyengébb gazdasággal bíró országok, mint például Görögország, Portugália, Spanyolország és Olaszország, más néven a Club Med számára az euróra való áttérés azt jelentette, hogy belépnek a gazdagok klubjába. A közös pénznemet egy folyamat csúcsának tekintették, nem pedig egy kihívás kezdetének. És ez végzetes hiba volt. Ezeknek az országoknak az ostoba vezetői nem fogták föl, hogy a Forma-1-en vannak, ahol olyan szupererős nagyágyúkkal kell majd versenyezniük, mint Németország. Ha már bevezették az eurót, többet nem tudják leértékelni a pénzüket, hogy megőrizzék a versenyképességüket a németekkel szemben, és nem nyomtathatnak agyba-főbe pénzt, ha bajba kerülnek. A túlélésük egyetlen módja a termelés, mégpedig olyan termékeké, amelyeket mások meg akarnak venni, és olyan áron, amit mások hajlandóak érte fizetni. Más út nincs. 250

− Nem tudom, miért, de kétlem, hogy valóban ezt tettük volna... − Persze hogy nem ezt tettük. A Club Med országai azt hitték, hogy sikerült potyajeggyel belógniuk egy fergeteges partira. És az igazság az, hogy eleinte tényleg fergeteges buli volt az euró. Az erős valuta bevezetése, amit az Európai Központi Bank nagyon alacsony kamatokkal támogatott, a Club Med országai számára azt jelentette, hogy nevetséges kamatokért vehetnek fel kölcsönt, amit aztán kedvükre tékozolhatnak. Ezt tovább súlyosbította az a tény, hogy 2003-ban maga Németország és Franciaország lépte át a Stabilitási és Növekedési Paktumban meghatározott korlátot az államadóssággal kapcsolatban, és nem történt semmi. Ha az egyiket nem büntetik meg, akkor a másikat sem lehet, igaz? Ekkor kezdődött csak az igazi tivornya! Az eurózóna perifériáját elragadta a gépszíj, és orrba-szájba vette föl a hiteleket. A portugálok ész nélkül vásároltak lakást, vakációztak mindenfelé, és autópályát építettek minden településhez, amelynek legalább öt lakosa volt. A spanyolok és az írek az ingatlanlufijukat növelték óriásira, a görögök pedig.. nos, ki tudja, ők is jól éltek. Mindketten felnevettek. − Szóval volt itt eszem-iszom, dínomdánom − jegyezte meg Raquel. − Bevallom, annak idején én is csodálkoztam, hogy mindenhonnan árad a pénz. Az embernek az volt az érzése, hogy a fán is pénz nő, és csak ki kell nyújtani érte a kezünket... − Voltaképpen pontosan ez történt. De hadd emlékeztesselek, hogy az olcsó hitel nem kizárólag az eurózónára jellemző jelenség volt. Az alacsony kamatok és az amerikai derivatívák szabályozatlan piaca nagy mennyiségű pénzt generáltak. Ezek táplálták az ingatlanlufikat az Amerikai Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban. Aztán ez az olcsó pénz egyszer csak elkezdett az euróövezet perifériája felé áramlani, ahol mind a magán-, mind az állami szektor rettenetesen rosszul használta fel. Portugáliában például az állam a kölcsönből költséges építkezésekbe kezdett, a magánemberek pedig saját lakást, autót vettek, sőt nemritkán karib-tengeri vagy brazíliai nyaralást fizettek be! Vagyis senki nem használta a pénzt produktív módon. − Szóval ez volt az a korszak, amikor a bankok reklámokban kínálták iszonyú alacsony kamatért a hiteleket, szinte bármire... − Pontosan − bólintott Tomás. − Ez mind az a pénz volt, amit a periféria bankjai külföldről kölcsönöztek, nem pedig az adott országok által 251

megtermelt javakból származott. A Club Med egyes országai évente tíz százalékkal többet fogyasztottak, mint amennyit megtermeltek. Mivel erős valutájuk volt, no és a választások környékén nagy fizetésemeléseket adtak, a termékeik végül túlságosan drágák lettek, és már senki sem akarta őket megvenni. 1999 és 2009 között Portugália tizenhét százalékkal emelte a közalkalmazotti fizetéseket, míg Németország ugyanebben az időszakban több mint nyolc százalékkal csökkentette a reálbéreket. Ilyen feltételek mellett Németország az euró első tíz évében megkétszerezte az exportját, főleg a periféria országaiba. Az eurózóna kettészakadt: hitelezőkre és költekezőkre, exportőrökre és importőrökre, és ezáltal kialakult egy súlyos aránytalanság. − De hát ezt nem láthatták előre! − Dehogynem. Csakhogy a Club Med kormányainak tagsági kártyájuk volt az Idióták Klubjába, és úgy tettek, mintha mindez meg sem történne, és inkább a fantáziavilágukban éldegéltek tovább. Ezt a fantáziát az a tény táplálta, hogy az euró mindig is inkább politikai, mint gazdasági projekt volt. − Igen, ezt már mondtad. Franciaország találta ki, hogy megkösse Németországot. − A közgazdászok, akik törődtek a részletekkel, tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy a közös pénznem létrehozása egy ilyen heterogén területen, anélkül hogy összefogná egy egységes, központi hatalom, óriási veszélyeket rejt magában. De reménykedtek benne, hogy a gazdasági síkon egyfajta katalizátorként működik majd, és változást indít el a Club Med országaiban. Csakhogy ezek a remények üres illúziónak bizonyultak. Már Marx is megmondta: a gazdaság egy társadalom infrastruktúrája. Az euró kísérlet volt egy politikai projekt kivitelezésére, anélkül hogy meglett volna hozzá a gazdasági infrastruktúra. Kudarcra volt ítélve. − De igenis sikeres volt, Tomás − vitatkozott a nő. − Évekig minden rendben volt. − Egy pénznem erősségét soha nem a jó idők teszik próbára, kedvesem. A Latin Monetáris Unió, a Skandináv Monetáris Unió, a Cobra és az ECU szintén nagyon jól működött a gazdasági virágzás éveiben, de azonnal összeomlottak, amikor nehézséggel találták szembe magukat. Ugyanígy az euró is jól ment, amíg olcsó volt a hitel és minden rózsaszín volt. De vajon kibír-e a közös pénznem egy gazdasági válságot? A próba még előtte állt. 252

Raquel szeme felragyogott. − A 2008-as pénzügyi válság volt ez a próba... − Ügy van − helyeselt Tomás. − A Lehman Brothers csődje, ahogy már meséltem, bizalmi válságot indított el a nemzetközi bankvilágban. Senki nem tudta, hogy kinek van a birtokában értéktelen jelzálogkötvény, és óvatosságból inkább nem hiteleztek többet egymásnak, mert féltek, hogy elvész a pénzük. Ezzel megállt a pénzáramlás Európába. Az európai bankok pénz nélkül maradtak, és ők sem adtak több hitelt. Először a kelet-európai fejlődő gazdaságoktól, a balti államoktól, Magyarországtól, Romániától, Bulgáriától és Ukrajnától tagadták meg a kölcsönt, majd az eurózóna perifériájától. Pénz hiányában egy idő múlva elkezdtek becsődölni a cégek ezekben az országokban, és a meglévő kölcsöneiket sem tudták visszafizetni, vagyis a válság visszaütött a bankokra, és a dominóeffektus elérte a központi országokat is. Németország, Franciaország, Nagy-Britannia és a többi közép-európai állam kénytelen volt megmenteni a bankjait a csődtől, míg az IMF Magyarországnak, Izlandnak, Fehéroroszországnak, Ukrajnának és Lettországnak nyújtott segítséget. Mivel a vállalatok csődbe mentek, az emberek pedig állás nélkül maradtak, csökkentek az adóbevételek, a munkanélkülisegélyek miatt pedig megnőttek a kiadások. − Akárcsak 1929-ben. − Nos, a világgazdaság zsugorodása 2008 és 2009 között pontosan olyan volt, mint az 1929 és 1931 közötti zsugorodás. − Fölemelte a mutatóujját. − Egy különbséggel. 1929-ben az államok kezdetben kerülték a beavatkozást. Egy brit közgazdász, John Maynard Keynes, aki a Wall Street összeomlására adott választ tanulmányozta, arra a következtetésre jutott, hogy amikor a piac zsugorodik, az államoknak hozzá kell nyúlniuk a költségvetési tartalékokhoz, és pénzt kell pumpálniuk a gazdaságba, hogy növeljék a keresletet és aktiválják a belföldi termékek fogyasztását. Keynes például azt állította, hogy az is jobb, ha valakit azért foglalkoztatnak, hogy lyukakat fúrjon és betömjön, mint ha munkanélküli marad, hiszen ha van pénze, akkor tud költeni, vásárolni, és ezzel élénkíti a gazdaságot. − Van benne logika... − szólalt meg Raquel. − Igen, van − értett egyet vele Tomás. − És az történt, hogy a Keynes tanain nevelkedett európai és amerikai kormányok szót fogadtak, és úgy reagáltak a válságra, ahogy tanulták: milliárdos gazdaságmegmentő csomagokat jelentettek be. Mintha egymással versenyeztek volna, hogy ki 253

költ több pénzt az élénkítésre. Még Görögország és Portugália is, amelyeknek annyi pénzük sem volt, hogy levegőt vegyenek, több milliárd eurós csomagokat jelentettek be! Mindenhol pénzeső hullott! − És nem ért semmit... − Nem is érhetett semmit! Keynes abból indult ki, hogy az államok a bőséges időkben felhalmozott tartalékaikat használják az ínséges idők gazdaságának élénkítésére, csakhogy itt nem voltak tartalékok. A Club Med és más országok is azzal töltötték a bőséges időket, hogy adósságot halmoztak fel, és egyáltalán nem maradt pénzük, amit válság idején felhasználhatnának. Ráadásul Keynes világosan megmondta, hogy a közpénzek gazdaságba pumpálása csak vészhelyzetben alkalmazható, de a különböző kormányok úton-útfélen ehhez a módszerhez folyamodtak. A gazdaságok rászoktak erre a pszeudo-keynesiánus receptre, gyakorlatilag függővé váltak, ami által az elveszítette a hatékonyságát. Olyan ez, mint a kábítószer, érted? Ha kipróbálsz egy drogot, eget rengető lesz a hatása. De ha tovább használod, fokozatosan hozzászoksz, míg végül ugyanaz az adag hatástalanná válik. Nagyobb adagot használni nem érdemes, a leszokás viszont fájdalmas. Ez történt a pszeudo-keynesiánus gazdaságpolitikával. Végül, de nem utolsósorban, ki kell emelni azt is, hogy Keynes zárt és védett piacokra találta ki ezt a megoldást, amelynek során az emberek, ha pénzhez jutnak, a saját országukban termelt javakat fogyasztják, és ezzel élénkítik a hazai gazdaságot. De közben változtak az idők, és a gazdaságok kinyíltak. Ez pedig azt jelenti, hogy ha a portugál vagy a spanyol állam kölcsönt kér külföldről és ezt a pénzt odaadja az állampolgárainak, hogy élénkítse a fogyasztást, az emberek elmennek a szupermarketbe és megveszik az importárut. − Áj értem! − kiáltott fel Raquel. − Ez azt jelenti, hogy a keynesi megoldás manapság már nem az egyes országok gazdaságát élénkíti, hanem a külföldi gazdaságokat, igaz? Ez viszont azt is jelenti, hogy a pénzpumpálás egyetlen gyakorlati következménye az államháztartási deficit és az államadósság növekedése. − Pontosan! Vagyis amikor kitört a válság, a félreértelmezett keynesi eszmék, amelyeket nem igazítottak a mai viszonyokhoz, ahhoz vezettek, hogy az országok, abbeli igyekezetükben, hogy megoldják az eladósodás problémáját, még jobban eladósodtak! Mintha valaki a szakadék felé rohanva úgy gondolná, hogy akkor menekül meg, ha még gyorsabban fut. Vagyis a kormányok újabb adósságot halmoztak fel azzal, ahogyan az 254

adósság kérdését meg akarták oldani, pénzt pumpáltak a gazdaságba, ám az a pénz azonnal továbbfolyt külföldre, és ezzel igazi piramis-modellt építettek, amely azonnal összeomlott, amikor a hitelezők nem hiteleztek tovább. − És ezt senki nem látta előre? – kiáltott fel Raquel. − De. Volt egy ország, amely felhívta a figyelmet erre az őrültségre − felelte. − Sosem találod ki, melyik volt az. Raquel elnevette magát. − Csak nem Németország? Tomás bólintott. − Míg a többi európai ország és az amerikaiak a korlátlan költekezés hívei voltak, a németek azt mondták, hogy nem vesznek részt ebben a tébolyult versenyben és figyelmeztettek, hogy senki nem szórhatja sokáig a pénzt a saját lehetőségein felül. Valójában ők ismerték fel elsőként, hogy a válság oka az olcsó pénz volt, és a válságot nem lehet legyűrni újabb adósságokkal. − Ezzel kezdődött el az államadósság-válság? − Igen, de nem csak ezzel. Az eurózóna kezdetben védőhálóként működött. Emlékezz csak, hogy a válság első érintettjei − Izland, a balti országok vagy Magyarország − nem tagjai az eurózónának, sőt Izland még azt is gondolta, hogy jobban járna, ha csatlakozna az euróhoz, ami megvédené. − Emlékszem − bólogatott a spanyol nő. − És hogy robbant ki az euróválság? Görögországgal, nem? − Ne feledd, hogy a befektetők rengeteg pénzt veszítettek a pénzügyi válság miatt. Akinek részvényei voltak, milliókat bukott. Akinek kötvényei voltak, szintén pofára esett. A bankok nem adtak több hitelt, a befektetők pedig, miután ilyen csúnyán pórul jártak, gondolkodóba estek. Hiszen a hitelminősítők AAA minősítést adtak a toxikus kötvényeknek! Márpedig ha ebben tévedtek, akkor másban is tévedhettek! A befektetők nagyon idegesek lettek, és mivel féltek, hogy még több pénzt veszítenek, górcső alá vették a meglévő befektetéseiket. − És így esett a pillantásuk Görögországra... − Valójában nem a befektetők hívták fel a figyelmet Görögországra − helyesbített Tomás. − Hanem maguk a görögök. − Te most viccelsz! − Nem, komolyan mondom. Amikor világossá vált, hogy a kiadások 255

növelése nem vezet sehova, Görögország konzervatív kormánya, amely korábban, meghamisította az adatokat, egyszer csak úgy döntött, hogy befagyasztja a fizetéseket. A szocialisták erre azt mondták, hogy a megszorítások nem oldanak meg semmit, és csak akkor lábalhatnak ki a válságból, ha még jobban eladósodnak, meg hasonló pszeudo-keynesiánus ostobaságokat, amelyek szavazatokat hoznak ugyan, de nem vezetnek sehova, hacsak nem a még nagyobb katasztrófába. 2009 októberében Görögország az urnákhoz járult, és a választók, akik belefáradtak a válságba, megszavazták a szocialistákat meg a nevetséges ígéreteiket, miszerint véget vetnek a megszorításoknak. Amint hatalomra kerültek, természetesen eszük ágában sem volt betartani az ígéreteiket, amelyekről maguk is tudták, hogy irreálisak, és arra hivatkoztak, hogy az elődeik meghamisították a számokat. A szokásos menetrend. Ők be akarták tartani az ígéreteiket, de jaj!, amikor hatalomra kerültek, kiderült, hogy sokkal rosszabb a helyzet, mint gondolták, így hát kénytelenek tovább folytatni a megszorításokat. − Spanyolországban, ugyanezt csinálják a politikusok, tök mindegy, milyen színekben indulnak − jegyezte meg Raquel. − És Portugáliában? − Nálunk is ez van, nyugodj meg − felelte a történész. − De visszatérve a görögökhöz: annak bizonyítására, hogy valóban rosszabb a helyzet, mint gondolták, az új kormány közölte, hogy az idei hiány nem négy százalék lesz, ahogy az elődeik mondták, hanem tizenkettő. Arra azonban nem gondoltak, hogy ezt a süket dumát a nemzetközi befektetők is meghallják, akik nagyon idegesek és aggódnak a pénzükért. Micsoda? Görögországban tizenkét százalék a költségvetési deficit? A befektetők megnézték a portfoliójukat, és sokan azt látták, hogy az idők során rengeteg görög kötvényt szereztek. Vajon ezek biztonságosak? Görögország kifizeti ezeket? A befektetői hangulat egyre idegesebb lett. Talán jobb lenne megszabadulni ezektől a kötvényektől, amíg nem késő. . − Ah! − kiáltott fel Raquel, megértve a folyamatokat. − Elkezdték tömegesen eladni a kötvényeiket... − Sokan igen, de a többség úgy gondolta: Görögország az eurózóna tagja, vagyis a németek kezeskednek érte, nem lehet nagy baj. És a befektetők viszonylag megnyugodtak, bár azért éberen figyeltek tovább. Csakhogy nem sokkal később volt egy európai csúcstalálkozó, és a végén az újságírók megkérdezték a vezetőket, hogy mi a helyzet a görög deficittel. A vezetők pedig azt mondták, hogy ez kizárólag a görögök problémája, és felhívták a figyelmet a „no-bailout" záradékra, amely a maastrichti szerződés része 256

volt, és amely kimondta, hogy az eurózóna országai nem felelnek egymás adósságaiért, és senki nem fizet más helyett. Na, akkor omlottak össze a befektetők, amikor ezt meghallották. Ekkor értették meg, hogy Görögország nem tudja visszafizetni a kölcsönt, amit nyújtottak neki, és senki nem vállalja át tőlük a tartozást. Kitört a pánik, és hanyatt-homlok rohantak eladni a görög kötvényeiket. − És a hitelminősítők? − Felismerték, hogy ugyanazt a hibát követték el, mint az amerikai toxikus kötvények esetében, és rájöttek, hogy a görög kötvények biztonságosságát is túlértékelték. Elkezdték hát leminősíteni őket. − És hogy terjedt át ez az egész az eurózóna többi országára? Hogy ért el minket? − Ugyanazzal a mechanizmussal. Az eurót létrehozó szerződés „nobailout" záradékának értelmében a befektetők górcső alá vették a közös valuta többi országát is, és fölfedezték a gyenge pontokat. Mindenki ideges volt. A befektetők tele voltak a Portugália, Spanyolország, Olaszország és Írország által kibocsátott kötvényekkel, és kezdtek rájönni, hogy a pénzüket sohanapján, kiskedden látják viszont. El kell adni őket, amíg lehet! Csakhogy senki nem akarta őket megvenni. Megbénult az államadósság-piac, és a Club Med országai, amelyek kölcsönökből tartották fenn magukat, hirtelen pénz nélkül maradtak, mert senki nem adott nekik több kölcsönt. − A piacok brutális támadása... − Milyen támadás? Ez csak azoknak az idiótáknak a dumája, akik szitával akarják eltakarni a napot, és akik úgy akarják lerázni magukról a felelősséget, hogy valami arctalan bűnbakot keresnek! Az igaz, hogy a szabályozatlan derivatívapiacoknak köszönhetően megjelentek olyan termékek, amelyek révén pénzhez juthat az, aki egy-egy ország csődjére fogad. Ilyen például a credit default swap. Minden bizonnyal ez is szerepet játszott a válság kialakulásában, bár azt se felejtsük el, hogy maguk az érintett országok tették ezt lehetővé. De alapvetően az történt, hogy a befektetők, beleértve a nyugdíjalapokat is, hirtelen rájöttek, hogy ha olyan országoknak hiteleznek, amelyek kölcsönökből élnek, soha nem látják viszont a pénzüket. − A beszélgetőpartnerére mutatott. − Képzeld el, hogy mondjuk már tíz éve munkanélküli vagyok, és amikor találkozunk, rongyos nadrág van rajtam, és kérek tőled húszezer eurót, hogy elmehessek nyaralni a Karib-szigetekre és kifizethessem az önrészem egy Mercedesre. Adnál 257

nekem kölcsön? − Jaj, dehogy! − nevetett Raquel. − Azt mondanám, hogy térj észhez, és menj el dolgozni! − Na, hát pontosan ezt mondták nekünk a befektetők is. − Eljátszott egy beszélgetést. − Na, nézzenek oda!, mondták, hát nem olvastátok a „nobailout" záradékot a szerződésben, amit aláírtatok? Senki nem szólt nektek, hogy a saját tartozásaitokat nektek kell kifizetnetek? Miért nem tartottátok be azokat a hiánycélokat, amelyek mellett írásban elköteleztétek magatokat? − Madre mia, jó kérdések... − Hát nem? Az európaiak, és főleg a Club Med tagjai, hozzá voltak szokva, hogy Németország a csekkkönyv. De ennek már vége. − Miért lett vége? − Mert a mai német vezetőknek, akik rádöbbentek, hogy hirtelen ki kéne segíteniük a Club Med országait a slamasztikából, ehhez már nem volt kedvük. Vagyis úgy döntöttek, hogy Németország befejezi a csekkkönyv szerepet. − De Tomás, tényleg azt gondolod, hogy külső segítségre van szükségünk? − Miért, nem így van? − kérdezett vissza. − Képzeld el, hogy Portugália vagy Spanyolország gazdasága egy bankjegykiadó automata, amelyben száz euró van. Az történt, hogy minden évben kivettek belőle tíz eurót. Mivel nem nyomtathattunk több bankjegyet, csak úgy tudtuk visszatenni a hiányzó pénzt, ha kölcsönkértünk tíz eurót a befektetőktől. Amikor a befektetők nem adtak több pénzt, a kivétel nem állt meg, de a betétel igen. Csak kilencven euró volt az automatában, a következő évben meg nyolcvan, aztán pedig hetven. Hiányzott a pénz a gazdaságból, érted? Kivettünk pénzt az automatából, hogy kifizessük az importot, de nem nyomtathattunk pénzt, hogy vissza tudjuk tenni, és kölcsönt sem adott senki. − Akkor hogy oldottuk meg? − Az euró azonnali összeomlásának elkerülése érdekében a németek a sok morgásuk ellenére is megértették, hogy ők is bajban vannak, hiszen a bankjaik által nyújtott kölcsönökből a Club Med országai többek között német termékeket is vásároltak, vagyis ha azok hirtelen fizetésképtelenné válnak, akkor ők is csődbe mennek. Ezért kénytelenek voltak megadni magukat, és beleegyeztek, hogy az egyezmény ellenére az Európai Központi 258

Bank kezdje el visszafizetni a Club Med tartozásait. Mivel egyetlen befektető sem adott egy árva fityinget sem, hiszen tudta, hogy sose látná viszont, az Európai Központi Bank sietett a segítségünkre, és megvásárolta az adósságainkat. Ettől kezdve a periféria országait az Európai Központi Bank finanszírozza, érted? − Belenyúlt a zsebébe, és üresen húzta ki a kezeit. − Ha nem lenne az EKB, nem lennének bérek, nyugdíjak és segélyek sem. Raquel mélyen hallgatott, míg emésztette a hallottakat. − És ebből hogy fogunk kimászni? − kérdezte végül. Tomás kelletlenül fészkelődött a helyén. − Valójában azt kérdezed, hogy a Club Med országai, beleértve Portugáliát és Spanyolországot is, benne maradnak-e az eurózónában − jegyezte meg. − Illetve hogy megmarad-e az euró. − Igen, alapvetően ezt kérdezem − helyeselt a spanyol nő. − Mi lesz? A történész kinézett az ablakon, és a távolban megpillantotta a Földközitengert, amelynek egybefüggő kékségét csak a jachtok és vitorlások fehér pontjai törték meg itt-ott. − Mindjárt megérkezünk Barcelonába − mondta. − Később elmesélem azt is, mi lesz az euróval...

259

L. Izgatott morajlás futott végig a teremben, miután Mágus egy kiáltással megtörte a saját töprengő hallgatását. Minden pillantás rászegeződött, készségesen és sóvárgón, mintha ő volna a hatalmas Nap, ők pedig csupán apró bolygók. − Tudja már, hatalmas Mágus? − érdeklődött Balam alázatos hangon. − Mit kell tennünk? A nagyfőnök az asztal közepén heverő hordozható számítógép felé intett. − Küldjünk neki egy e-mailt. Ez a válasz olyan váratlan volt, hogy az asztal körül ülő társaságon valósággal végighullámzott a nevetés. Mindenki szórakoztatónak találta az elhangzott ötletet. − Kitűnő, hatalmas Mágus! − hízelgett a biztonsági főnök. − Igazán kitűnő formában van ma! Páradan a humorérzéke! Egyedülálló ez a... A főnök arca rezzenéstelen maradt. − Nem vicceltem − vágott közbe bosszúsan, jelezvén, hogy egyáltalán nem tetszik neki ez a visszataszító talpnyalás. Ismét a számítógépre mutatott. − Adjátok ide. A nevetés éppolyan hirtelen csendesedett el, mint ahogy feltámadt. Az emberek megértették, hogy az ötlet komoly. Az egyik pribék, amelyik a leginkább értett az informatikához, azonnal fölpattant és sietve odavitte a főnöknek a számítógépet. Mágus intett neki, hogy üljön le mellé és kapcsolja be a gépet. Miután belépett a rendszerbe, megnyitotta a célszemélyek mappáját, azon belül pedig Tomásét. A képernyő jobb felső sarkában megjelent a történész arcképe, mellette és alatta pedig a róla szóló információk. − Itt is van − szólalt meg szolgálatkészen az informatikai guru. − Ez itt az e-mail címe. Mágus fölírta egy papírra. − Most lépjen be Filipe Madureira e-mail postafiókjába. − Kiébe? Akit a...

260

− Igen, az övébe. Lépjen be. A számítógépek tudora a gmail oldalára váltott, és elképesztő gyorsasággal begépelte Tomás gimnáziumi barátjának a felhasználónevét és a passwordjét. Néhány pillanattal később meg is jelent a kívánt oldal. − Itt van, hatalmas Mágus. És most mit tegyek? A főnök válaszra sem méltatta. Udvariatlanul maga elé húzta a számítógépet, és az egérrel rákattintott a levélírás gombra. A megjelenő ablakba begépelte Tomás e-mail címét, és a tekintetével megkereste Balamot. − Te beszélsz portugálul, ugye? − Igenis, hatalmas Mágus. Pár évig Brazíliában éltem, mint tudja. Az informatikus a főnök intésének engedelmeskedve készségesen fölpattant a helyéről, hogy átadja Bálámnak. A biztonsági főnök leült a gép elé, és a levélíró felületre kattintott, hogy elkezdhesse írni az üzenetet. Ránézett a főnökre, és várta az utasításokat. − Na, írjad − szólította fel Mágus. − Szia Tomás. − Szünetet tartott, amíg a beosztottja leírja a szöveget portugál nyelven. − A halálomról szóló hírek kissé túloztak. − Újabb szünet. Csak Balam gépelése hallatszott. − Csak ma engedték meg, hogy a számítógép elé üljek. − Szünet. − Egy napig kómában voltam, de most már jobban vagyok, és ma reggel kiengedtek az intenzív osztályról. − Újabb szünet. − Eszembe jutott egy nagyon fontos dolog, amit elfelejtettem neked mondani. − Várt néhány másodpercet, amíg a biztonsági főnök lefordította a mondatot. − Létfontosságú, hogy azonnal utazz Firenzébe. − Újabb szünet. − Holnap éjfélkor menj el az Uffizibe, és keresd Mefisztofelészt. − Szünet. − Jönni fog valaki, aki segít kimásznod ebből a gubancból. − És Végül az utolsó szünet. − ölel barátod: Filipe. Balam befejezte az üzenetet, és hangosan felolvasta az elkészült levelet. Le is fordította, hogy a főnök meggyőződhessen róla, hogy minden rendben van. Amikor végzett, megfogta az egeret, és a küldés gomb fölé húzta a nyilacskát. De mielőtt rákattintott volna, még ránézett a főnökre. − Elküldjem, hatalmas Mágus? A főnök elégedetten bólogatott. − Gyerünk. Elégedett morajlás futott végig a termen, többen is hízelegve gratuláltak Mágusnak. 261

Felállították a csapdát.

262

LI. Óriási emberáradat töltötte meg a barcelonai Las Ramblast: a sok sietős, céltudatos ember között rengeteg volt a lődörgő, akik ráérősen sétáltak és kirakatokat nézegettek. Mivel a széles sugárút körül óriási dugó alakult ki, Tomás elvesztette a türelmét, és megkocogtatta a taxis vállát. − Itt kiszállunk − mondta, szándékosan portugálul, mert tisztában volt vele, hogy nem minden katalán szereti a spanyolt. − Gyalog megyünk tovább. A Carrer de la Boqueria sarkán szálltak ki, és Raquel, aki jól ismerte a várost, a sugárút felső vége felé intett. − Arra van a Catalunya tér. − Akkor menjünk. Határozott léptekkel haladtak a Las Ramblason, és csak egy fagyizónál álltak meg, hogy vegyenek két eper-csokoládé fagyit. Éhesek voltak, de most csak egy fagylalt elnyalására szántak időt. Továbbsiettek, és pár perc múlva el is értek a Catalunya térre. A hatalmas téren óriási volt a forgalom. Balra fordultak és beléptek a FNAC nagy épületébe. − Biztosan ez a legjobb hely a könyvvásárlásra? − méltatlankodott a spanyol nő. − Mit keresel? − Nem könyvet − felelte Tomás, és elindult a számítógépek felé. − Egy notebookot akarok. Raquel csodálkozva nézett rá. − Minek? − Valahogy kapcsolatba kell lépnem az idősotthonnal − magyarázta. − Ha vonalas telefonról hívom, rögtön rájönnek, hogy Barcelonában vagyunk. Ha mobilról hívom, GPS-szel találnak meg rövid úton. Csak a számítógép marad. − Miért nem megyünk be egy internetkávézóba? − Mert megnéznék az IP-címet, hogy honnan küldtem az üzenetet, és gyorsan rájönnének, hogy Barcelonában vagyok. Az Interpol-ügynök a homlokára csapott. − Ó, hát persze! − kiáltott fel. − Elfelejtettem azt a hülye IP-címet! 263

A laptopok két hosszú polcon sorakoztak. Tomás alapos vizsgálódás után végül is egy olcsó, kisméretű számítógépet választott. Az adatai között WiFi-hozzáférés és hét óra töltöttségi idő szerepelt, ami lényeges szempont volt. − Ez tökéletes. A Calle Montsió egy szűk utcácska volt, ahol csak gyalogosok jártak, és olyan diszkrétnek tűnt, hogy Tomás alkalmasnak tartotta arra, hogy valahol letelepedjenek és csatlakozzanak az internethez. Beléptek egy hatalmas, boltíves kapun, ahonnan az Els Quatre Gats nevű, kocsma jellegű étterembe jutottak. Igyekeztek a bejárattól a lehető legmesszebb lévő asztal mellé telepedni. − Micsoda érzék, Tomás! − kiáltott fel Raquel elismerően, miközben a dekorációt és a falakat díszítő bekeretezett régi fotókat nézegette. − Tudod, hol vagyunk? − Abban az étteremben, ahova Picasso is járt − felelte a történész. − Miért? A spanyol nő elnevette magát, és megveregette a férfi vállát. − Hihetetlen vagy! − korholta kedvesen. − Néha azt gondolom, hogy tényleg mindent tudsz... − Azt azért nem mondanám. De tanultam művészettörténetet, és Picasso megkerülhetetlen volt. Ez az étterem a modernista mozgalom központjává vált. A felszolgáló odalépett az asztalukhoz és átnyújtotta nekik az étlapot. Raquel a kezébe vette a nagy füzetet, és még mielőtt kinyitotta volna, odafordította Tomás felé. A borítón lévő rajz egy sétapálcás férfit ábrázolt, aki az Els Quatre Gats bejárata előtti asztal mellett ült. − Látod? − mondta. − Ez is egy Picasso-rajz. Megnézték az étlapot, s Tomás katalán nyelven rendelt egy arrős caldós de llamántolt, míg Raquel inkább maradt a spanyolnál, és egy entrecot de vacát kért. Amikor elment a pincér, Tomás az ölébe tette a laptopot, és bekapcsolta. Amint létrejött az internetkapcsolat, máris az otthon honlapjára lépett, és megkereste az e-mail címét. Aztán belépett a postafiókjába. Jó sok olvasatlan üzenete volt. Ahogy végigfutotta, megállapította, hogy a nagy részük szemét. De a jelentéktelen levelek között észrevett egy e-mailt, amit az egyetem 264

küldött, és gyorsan megnyitotta. Az utolsó kereseti kimutatása volt, és az igazolás, hogy elküldték a fizetését a számlájára. Amihez egy ideje nem férhetett hozzá, hála a rendőrségnek, vagy a jó ég tudja, kinek. Aztán talált még néhány üzenetet, amelyeket a barátai és a volt kollégái küldtek. Kettőt meg is nézett. Az egyik azokról a hírekről kérdezte, amelyek szerint a rendőrség gyilkosság miatt körözi, a másikban a történelem tanszék egyik tanára fejezte ki az együttérzését. De hogy az elbocsátása vagy a rendőrségi ügy miatt-e, az nem derült ki a levélből. Aztán visszalépett az inboxba., és még egyszer végigfutotta az olvasatlan üzeneteit. Hirtelen megmerevedett. − Ez meg mi? Olyan döbbent arcot vágott, hogy Raquel is nyugtalan lett. − Mi van? − kérdezte. − Történt valami? − Filipe! − kiáltott fel Tomás, még mindig hitetlenkedve. − Van itt egy üzenet Filipétől! − Micsoda? Mindketten a képernyőre meredtek: az inboxban ott volt egy olvasatlan üzenet Filipe Madureirától. Tomás azonnal megnyitotta, és együtt olvasták, mohó tekintettel a beszámolót a kómáról és a másnap éjféli találkozóról az Uffiziben, ahol Mefisztofelészt kell keresni. − Filipe életben van! − kiáltott fel Tomás lelkesen. − Látod? Él! A hír örömére boldogan átölelték egymást: olyan csodálatos volt az egész, mint valami hollywoodi film, amely happy enddel végződik. − El se tudom hinni! A történész tekintete újból a képernyőre tapadt, hogy megbizonyosodjon róla, hogy jól olvasta-e az e-mailt. − De hát... a karjaim közt halt meg! − kiáltott fel. − És a tévében meg az újságokban is az állt, hogy Filipe meggyilkolásával gyanúsítanak. Még az Interpolt is értesítették az ügyről. − Láttad, ahogy meghal a karjaid között? − felelte Raquel. − A kóma gyakran összekeverhető a halállal. Ami meg a híreket illeti, azok az üldözőink művei lehetnek. A rendőrség 265

gyakran közöl hamis híreket a sajtóval, hogy átverje a gyanúsítottakat, akiket keres. Ez teljesen bevett gyakorlat. Azok a fickók meg akarják szerezni a DVD-t, és elterjesztették Filipe halálát, hogy elérjék, amit akarnak. Tomás hatalmasat sóhajtott, mintha egy ólmos súly esett volna le a válláról. − Huh! Micsoda megkönnyebbülés! − fújtatott. − De jó, hogy életben van! Megsebesült, de él! Hála az égnek! Még egyszer elolvasták az üzenetet, de ezúttal már közös barátjuk utasításaira összpontosítottak. − Tehát Firenzébe kell mennünk − mondta Raquel. − Holnap. − Az útitársa felé fordult. − Ügy tűnik, változtatnunk kell az úti célunkon... A történész a zsebébe nyúlt, és előhúzott két vonatjegyet, amelyeket a madridi Atocha pályaudvaron vásárolt. − Eddig is Firenze volt az úti célunk − közölte diadalmas mosollyal. − Ez az üzenet csak megerősít abban, amit eddig is sejtettem. A spanyol nő hitetlenkedve forgatta a kezében a vonatjegyeket. A rányomtatott adatok megerősítették, hogy valóban a barcelonai pályaudvarról éjszaka induló firenzei vonatra szólnak. − Firenzébe megyünk? − kérdezte csodálkozva, és Tomásra nézett. − Miért Firenzébe? − Emlékszel, hogy délután, a barátnőd lakásában be volt kapcsolva a tévé, és épp a híradó ment? Az egyik hír az volt, hogy holnap kezdődik az ICC előzetes ülése azokkal az emberiesség elleni bűncselekményekkel kapcsolatban, amelyek a válsághoz vezettek. Ez az információ nem hagyott nyugodni, és addig forgott a fejemben, amíg eszembe nem jutott, hogy Filipe azt mondta, hogy utoljára Olaszországban fürdött. Ez nem jelenthet mást, mint hogy Olaszországban rejtette el a DVD-t. − Oké, de miért pont Firenze? − A hír miatt. Az elrejtett DVD tartalma az emberiség ellen elkövetett bűncselekményekhez kapcsolódik, a Nemzetközi Büntetőbíróság pedig Firenzében ülésezik, és éppen ezt nyomozza. Szerintem egyértelmű, hogy Filipe abban a városban rejtette el a DVD-t, ahol az ICC tárgyal, szerinted nem? Raquel újra átölelte. 266

− Briliáns! − kiáltott fel. − Egyszerűen briliáns vagy! Mintha valami láthatatlan erő húzná őket egymáshoz, megcsókolták egymást, de megérezték, hogy valaki áll mellettük. A pincér volt az, aki kihozta a langusztás rizst és a marhapörköltet, és kissé rosszallóan nézett rájuk, amiért az étteremben ilyen jelenetet rendeznek. Vonakodva húzódtak el egymástól, és megvárták, amíg leteszi eléjük a tányérokat. Amikor elment a pincér, Tomás ismét a képernyő felé fordult, és újból elolvasta az üzenetet. Aztán gyorsan megírta a választ. Szia Filipe. Nagyszerű hír, hogy élsz, barátom! Raquel barátnőddel vagyok éppen. El sem tudod képzelni, mi mindenen mentünk keresztül e rövid idő alatt! Szép kis alak vagy! Elhiteted mindenkivel, hogy meghaltál, aztán jó kis meglepetésben részesítesz! ;-) A titkosírást jól kifundáltad, haver! Mennyit törtem a fejemet, hogy megfejtsem! De sikerült fölidéznem a gimis emlékeinket, és azért az segített! De szép is volt az Afonso de Albuquerquében! Holnap éjfélkor ott leszünk az Uffíziben. Meglehetősen nehéz az ügy, és tényleg segítségre van szükségünk. Remélem, ez a Mefisztofelész (micsoda hülye név! − valami fedőnév?) megoldja ezt az átkozott zűrzavart. A gengszteren kívül, aki rád lőtt, már a rendőrség is a nyomunkban van. Rémálom az egész. Majd mesélek. Ölelnek a barátaid, Tomás és Raquel Megvárta, míg a nő is elolvassa az üzenetet, és miután rábólintott, elküldte a levelet. − Ez a titkosírás − szólalt meg Raquel. − Voltaképpen mi van benne? Tomás kilépett a postaládájából. Miközben várt, az Interpol-ügynökre nézett és elmosolyodott. − A DVD pontos helye − felelte. − Ez áll a titkos üzenetben. Ismét a számítógépre nézett, és felkészült, hogy megírja a következő emailt, az otthon igazgatónőjének. Az édesanyja problémája egy percre sem ment ki a fejéből.

267

LII. A vonat nem sokkal este tizenegy óra előtt indult el a Sants pályaudvarról Róma felé, útközben Firenzét is érintve. A Földközi-tenger partján haladtak, de mivel vaksötét volt, nem volt lehetőségük gyönyörködni a tájban. − Dögunalom lesz ez az utazás − nyafogott Raquel, és igyekezett kényelembe helyezni magát a hosszú útra. − Ha tudtad, hogy egész éjszaka utazunk, mért nem hálókocsijegyet vettél? Legalább tudnánk aludni meg... − kacsintott − .. .összebújhatnánk. Tomás nevetett. − Te kis buta, szerinted én nem gondoltam erre? − kérdezte vidáman. − De már nem volt jegy a hálókocsiba. − Tehetetlenül széttárta a karját. − Az Atochán azt mondták, hogy vagy elfogadom ezt a jegyet, vagy nem tudunk ezzel a vonattal utazni. Nem volt választásom. A nő végignézett a kocsin: valóban dugig volt utasokkal. A legtöbbjük hátizsákos, hálózsákos fiatal volt, akik bizonyára InterRail jeggyel utaznak, de családokat és egyedül vagy párban utazó felnőtteket is lehetett látni. Még két apáca is ült mellettük, valószínűleg Rómába igyekeztek. A fejük fölötti polcon egy szatyorból fehér habitusok kandikáltak ki. Raquel unalmában felsóhajtott. Az ablak felé fordult, de nem látott semmit. Legfeljebb egy-egy apró fénypont tűnt fel a távolban: bizonyára hajók a tengeren. − Nem ártana, ha kicsit felkészítenél, hogy mire számíthatok Firenzében − szólalt meg végül. − Mit szeretnél tudni? Raquel ezt akarta hallani. Fölegyenesedett a helyén és Tomás szemébe nézett. − Befellegzett az eurónak, vagy nem? − kérdezte hirtelen. − Kilépünk a közös pénzből, vagy nem? Délután rengeteget beszéltél, de ezeket a kérdéseket nem válaszoltad meg... Most Tomás is kényelembe helyezte magát, elvégre ezeket a kérdéseket nem olyan egyszerű megválaszolni. − Nehéz kérdéseket tettél fel − mondta. − Bár összefüggnek egymással, de 268

azért különböznek is. − Jó, de mi a válasz? A történész keresztbe vetette a lábát. − Eljön-e az euró alkonya? − kérdezte szónokiasan. − Ha hihetünk a történelemnek, igen. A múltban minden monetáris unió, ami nem egységes, központosított államon alapult, megbukott előbb vagy utóbb. − Kategorikusan beszélt. − Mindegyik. Raquel nem ezt a választ akarta hallani. Legszívesebben rögtön más irányba terelte volna a beszélgetést. − Felejtsd el a múltat − mondta. − Szerintem az euró más, mint az eddig létrehozott közös pénzek. Ha elég szilárd alapokon áll, miért is ne lehetne sikeres? − Csakhogy nem áll szilárd lábakon. Minden tanulmány azt mutatja, hogy a sikeres monetáris területek rendelkeznek bizonyos közös tényezőkkel: a munkaerő mobilitása, az árak és a fizetések rugalmassága, az inflációhoz igazított kamatok, az individuális gazdaságok nyitottsága és sokszínűsége, a pénzügyi integráció, a költségvetési integráció és a politikai integráció. Ha ezek közül az elemek közül egy vagy több hibádzik, az épület elkezd repedezni... − Bueno... Egy-két elem valóban nincs meg nálunk. Tomás felkacagott. − Egy-kettő? A fele hiányzik, Raquel! A fele! Tudod, mennyi a munkaerőmobilitás az eurózónán belül? Nulla egész egy százalék! Vagyis semmi. Míg az Egyesült Államokban egy-egy helyi gazdasági sokkot felszív a dolgozók elvándorlása az ország olyan területeire, ahol jobb a helyzet, az eurózónában az egyes országok válsága nem a munkaerő elvándorlását jelenti, hanem munkanélküliséget. És jaj annak a kormánynak, amelyik azt merészeli ajánlani, hogy menjenek el máshova dolgozni az emberek, máris megvádolják, hogy el akarja népteleníteni az országot! Másrészt az árak és a fizetések rugalmassága gyakorlatilag ismeretlen fogalom az eurózónában, és ugyanez elmondható még a költségvetési és a politikai integrációról is. Míg az amerikai pénznem egyeden nemzetállamot takar, amelynek a lakossága közös nyelvet beszél és közös kultúrával rendelkezik, az eurózóna nem tud felmutatni ilyesmit. Az amerikaiak költségvetési átcsoportosításokkal küszöbölik ki a regionális egyenlőtlenségeket, oly módon, hogy például New York fizet azért, hogy 269

segítse Oregont. Az amerikai belső átcsoportosítások a regionális bérek csökkenésének negyven százalékát kiküszöbölik. A portugál escudo zónáján belül annak idején Lisszabon is támogatta Alentejót, és a peseta idején Madrid is támogatta Andalúziát. De az eurózónában ez nem lehetséges. Ha Berlin belemegy, hogy támogassa Görögországot, azzal óriási felháborodást keltene a Bild Zeitungban és a német lakosságban. Az eurózónában nem szolidárisak egymással az emberek, mert nincs bennük közös nemzeti érzés, amit közös nyelv és közös kultúra táplál. A németek hajlandók voltak támogatni Drezdát az újraegyesítés idején, de nem hajlandók támogatni Athént az európai egyesítés során. Raquel kénytelen volt megadni magát a tényeknek. − Hát, ez igaz. − Így aztán, ha hihetünk a monetáris térségekről megjelent tanulmányoknak, az euró napjai meg vannak számlálva. Az a közös pénznem, amit ma ismerünk, nem maradhat fenn. Raquel sértett arccal nézett a portugál férfira, mintha legalábbis olyan hatalmi pozícióban lenne, ahonnan megoldhatná az euró mentheteden ellentmondásait. − De Tomás, tényleg nincs semmi esély rá, hogy az euró átvészeli a nehézségeket? Semmi, de semmi? A történész mélyet sóhajtott. Az euró megmentésének felelőssége, amit Raquel a vállára helyezett, sokkal nagyobb volt annál, mint amennyit ő elbír. − Nagy erőfeszítéseket tesznek ennek érdekében − felelte végül. − Ha minden jól megy, megmenekülhet az euró. De nem tudom, van-e olyan gyomor, amelyik beveszi, amit meg kell hozzá tenni. A spanyol nő arca hirtelen érdeklődést mutatott. − És mit kell tenni? − Az adósságválság egy olyan senki földjén érte utol az eurót, ahol nincs jövője. Az országoknak közös a pénznemük, de nem közös a költségvetésük, nem tartják be a saját maguk által alkotott szabályokat sem, és nincs központosított politikai kormányzásuk se. Ez a biztos bukás receptje. A németek már rájöttek erre, és megpróbálnak előrelépni: be akarják vezetni, hogy a pénzügyi szabályok megsértéséért büntetés járjon, és hogy a nemzeti költségvetéseket Brüsszelnek kelljen jóváhagynia, hogy ezáltal mégiscsak kirajzolódjon valamiféle közös költségvetési keret. Az egészben az a furcsa, 270

hogy éppen azok az országok, amelyek a leginkább elkötelezettek az euró megmentésében, vagyis a Club Med országai, ellenzik a legjobban azokat az intézkedéseket, amelyek az eurót lennének hivatottak megmenteni. Totális ellentmondás. − De jogos − vetette ellen Raquel. − Még hogy Spanyolország költségvetését Brüsszel hagyja jóvá? De hát ki diktál a hazánknak? A németek? Tomás elnevette magát. − Éppen ez a probléma − mondta. − Az euró országai akarják az eurót, de azokat az intézkedéseket nem akarják, amelyek fenntarthatóvá teszik az eurót! Minden tanulmány azt mutatja, hogy egy pénznem csak olyan központi hatalommal rendelkező államban képes működni, amelyben pénzügyi, költségvetési és politikai egység uralkodik. Ha az országok nem hajlandók alávetni magukat ennek a három tényezőnek, az euró életképtelen! Kész. Érted? − Hogyhogy életképtelen? Egész eddig életképes volt! − Igen, mert egész eddig jó időket éltünk, mint már mondtam. Egy pénznem próbája mindig a válság, nem az, amikor minden tökéletesen működik. Most történetesen beköszöntött egy rossz időszak, és lám, lám, micsoda meglepetés! Az ellentmondások felszínre kerültek és az euró nem képes ellenállni. Választanunk kell. Vagy lépünk egyet előre, vagy visszamegyünk oda, ahol az euró előtt voltunk. De ezen a senki földjén nem maradhatunk! Raquel tehetetlenül felsóhajtott. − Muy bien, tegyük fel, hogy valóban teszünk egy lépést előre, és veszítünk az önállóságunkból. Megmenekül-e az euró? A portugál összeszorította az ajkát. − Még akkor sem vagyok biztos benne. Az eurózónában hatalmas rés keletkezett a hitelező országok és az adós országok között. Elsősorban két, egymást kiegészítő problémát kellene megoldani. Minden monetáris térben nagyobb hatalma van a centrumnak, mint a perifériának, cserébe azonban kap is valamit: költségvetési átcsoportosításokat. Ez a helyzet Amerikában és bármely más országban is, amelynek egységes pénzneme van.

271

New York pénzt utal Oregonnak, London pénzt utal Sussexnek. Ahhoz, hogy az euró életképes legyen, a németeknek át kell állítaniuk az agyukat és el kell fogadniuk, hogy pénzt adnak a perifériának, a hatalomvesztésért cserébe. Vajon át tudják állítani az agyukat? −Hát, aztkédem... − Márpedig, ha nem képesek erre a változtatásra, az komoly gond. A második probléma nem gazdasági jellegű, hanem politikai. A döntéshozók demokratikus legitimitásával kapcsolatos. Az euró mindenekelőtt egy politikai projekt. Azért jött létre, hogy megkössék Németország kezét és biztosítsák a békét Európában, igaz? − Igen, ezt már elmesélted. Az euró a béke garanciája. − De ha így van, miért is égetnek Athénban német zászlókat? A németek és a görögök közötti feszültség komoly gond, és akinek esetleg kétségei lennének, annak is megmutatja, hogy az euró nem a béke garanciája, hanem olyan érzékeny pont, ami háborús fenyegetést idézhet elő. Ez egy nagyon súlyos probléma, amit meg kell oldani, ha nem akarjuk, hogy kudarcba fulladjon az euró. A gordiuszi csomó a döntéshozók legitimitásában rejlik. Hogy lehetséges egy demokráciában, hogy egy hatalom anélkül kormányozzon, hogy az embereknek lehetőségük legyen rá szavazni? Vagyis a hatalom központosításával voltaképpen az történik, hogy a német vezetők defacto kormányozzák a portugálokat, anélkül hogy a portugáloknak bármi beleszólásuk lenne a német vezetők megválasztásába. Ez így nincs rendjén. Az eurózóna egész népességének kéne tudni szavazni arra, aki az eurózónát kormányozza. Ez azt jelenti, hogy az eurózónának föderációt kéne alkotnia, és minden európai politikus indulhatna a vezetői posztért, és egyaránt kampányolhatna Németországban, Franciaországban, Portugáliában és Olaszországban, akárcsak az amerikai elnökjelöltek, akik végigkampányolják az Egyesült Államokat, Floridától Connecticutig, Ohiótól Texasig. Raquel beletúrt a hajába, és a fejbőrét masszírozta. − Nagyon bonyolult ez az egész − fakadt ki. − Ügy gondolod, hogy az euró csak ilyen feltételekkel maradhat fenn? − Nem látok más utat. Ha nem kezeljük ezeket a problémákat, az euró egyik pillanatról a másikra összeomolhat. Lehet, hogy évekbe telik, de az is lehet, hogy már holnap megtörténik. Az viszont biztos, hogy előbb-utóbb megbukik vagy szétesik. Az ellentmondásokat meg kell oldani. 272

− Képzeljük el, hogy megoldják a problémákat és az euró fennmarad − vetette fel az Interpol-ügynök. − Ezzel Spanyolország és Portugália meg az egész periféria gondjai is megoldódnának? A történész keresztbe fonta a karját, félrebillentette a fejét és hosszan nézte a beszélgetőtársát. − Először is tisztázzuk, hogy csodák nincsenek − mondta. − A több mint kétszáz, adósságválsággal kísért bankválság analízise lehetővé teszi, hogy levonjunk bizonyos konzekvenciákat. Amikor egy óriási adósság kamatai magasabbak, mint a gazdasági növekedés, mint a Club Med és más országok esetében, a kölcsönök fizethetetlenné válnak. Az ilyen esetekben az adósságválságok végét a pénz leértékelése, a termelési költségek csökkentése vagy a default jelenti. Függetlenül attól, amit a demagógok mondanak, ezeknek a lépéseknek mindegyike igen fájdalmas és komoly megszorításokat jelent. Egyeden olyan eset sem ismert a történelemből, amikor valaki megszorítások nélkül rendezte az adósságait. − A megszorítások tehát szükségszerűek. − Sajnos igen. Tudod, az euró megjelenésétől az államadósságválságokig Németország harminc százalékkal lett produktívabb, mint Görögország. Ami azt jelenti, hogy egy termék előállítása Görögországban harminc százalékkal drágább, mint Németországban. És ami Görögországra érvényes, az érvényes a Club Med nagy részére is, legfeljebb más százalékértékekkel. Ha meg akarják szüntetni ezt a különbséget Németországhoz képest, de nem akarják leértékelni a pénzüket és fizetésképtelenné sem akarnak válni, kénytelenek jelentősen csökkenteni a termelés költségeit, ami − attól tartok − bércsökkentést jelent. Ha csökkennek a fizetések, csökken a fogyasztás és az adóbevételek is, ami recessziót eredményez, ezáltal tovább nő az adósság, ezért még inkább csökkenteni kell a béreket, ami viszont tovább csökkenti a fogyasztást és az adóbevételeket és így tovább... − De hát ez egy ördögi kör... − Igen, az, de mi az alternatíva? Az adósságrendezés mindig fájdalmas, és nem létezik jó megoldás. − Rövid szünet után megismételte: − Nem létezik jó megoldás. Mondhatnak bármit a demagógok, elérkezett az a pont, ahol már nincs jó megoldás. A Club Med és a többi eladósodott ország csak nagyon rossz és még rosszabb lehetőségek közül választhat. Csodák nincsenek és varázsütésre sem javul meg semmi. Minden út rögös és tele 273

van tövisekkel. A több mint kétszáz adósságválsággal kísért bankválság analízisén alapuló tanulmány azt mutatja, hogy bármilyen utat választanak is, az adósságrendezés mindig fájdalmas és soha nem könnyű. Soha. Mindig évekbe telik, amíg egy gazdaság helyreáll, és a munkanélküliség átlagosan négy éven keresztül növekszik, míg a gazdasági növekedés adagosán hat évig igencsak vérszegény. Ez alatt az időszak alatt kevesebb hitel áll rendelkezésre és a magánbefektetések is szünetelnek. − Tehát Portugália és Spanyolország problémái nem szűnnek meg egykönnyen.. − Naná, hogy nem. − És ha a Club Med kiszállna a közös pénzből? Ez egy jó kérdés volt, sőt kulcsfontosságú, ezért Tomásnak át kellett gondolnia, hogy tudna a legjobban válaszolni rá. − Ahhoz, hogy erre válaszolni tudjunk, előbb jobban meg kell értenünk a helyzetet − felelte végül. − A portugál gazdaság például nagyon aránytalan, mert mindig is sokkal többet importált, mint exportált. Ha ki akarjuk egyensúlyozni, mi a jobb: ha benne maradunk az eurózónában, vagy ha kilépünk belőle? Raquel összehúzott szemmel töprengett a válaszon. − Szerintem jobb benne maradni − válaszolta végül. − A közös pénz egyfajta vár, ami megvéd minket a viharoktól. − Ó, igen? Akkor miért nem védett meg? A spanyol nő habozott. − Hát... azért bizonyos szempontból megvédett, nem? Nézd meg, mi történt Izlanddal. Az izlandiakat azonnal sújtotta a pénzügyi válság, minket meg nem. A balti államokkal ugyanez történt. − Ez igaz − bólintott a történész. − De hol tartanak most az izlandiak? Kezdenek magukhoz térni. Hol tartanak most a balti országok? Kezdenek magukhoz térni. És hol tartunk mi? Raquel igyekezett választ találni az elhangzottakra, de csak egy újabb kérdés fogalmazódott meg benne. − Szerinted jobb lenne kiszállni az eurózónából? Tomás összefonta a karját, hogy lendületet vegyen a további magyarázathoz. 274

− Mint tudod, a jelenlegi aránytalanságok már korábban is megvoltak a gazdaságunkban − vágott bele. − Gyakori hiba, hogy sokkal többet importálunk, mint exportálunk, és ezt a helyzetet időnként korrigálnunk kell. De ha ez eddig is így volt, most miért sokkal nehezebb a dolgunk? Mi a különbség a múlthoz képest? − Az euró? − A különbség, kedvesem, nem más, mint hogy már nem mi irányítjuk a saját pénzünket − mondta Tomás, a saját kérdésére felelve. − Nézd, akárcsak az egyes emberek, éppúgy az országok sem termelnek meg maguknak mindent, amit elfogyasztanak. Megtermelnek ezt-azt, amit eladnak külföldre, és a pénzből, amit kapnak, megveszik mindazt, amit nem termelnek meg. Ha az import több, mint az export, mi szokott lenni a megoldás? Az, hogy csökkentik a termelési költségeket, hogy ezáltal olcsóbbá váljanak a termékek, és jobban menjen az üzlet. Na de hogyan csökkentik a költségeket? − A fizetések csökkentésével, már mondtad. Tomás tehetetlenül tárta szét a karját. − Sajnos így van! − bólintott. − De van még egy apróság, amit meg kell értened. Régebben, amikor saját pénzünk volt, monetáris mechanizmusok által csökkentek a fizetések: pénzt nyomtattak és ez inflációt szült. Képzeljük el, hogy mondjuk harmincszázalékos inflációnk volt. A kormányok odamentek a dolgozókhoz és azt mondták nekik: hé, ti aztán mázlisták vagytok, tizenöt százalékos béremelést kaptok! Tizenöt százalék? Mindenki örül. Tyűha, mekkora emelés! Csakhogy az emberek azzal nem számoltak, hogy az infláció harminc százalék, ami voltaképpen azt jelenti, hogy tizenöt százalékkal csökkent a fizetésük. A fizetések ily módon történő, rejtett csökkentése olcsóbbá tette a termékeket, és ezáltal könnyebb volt őket exportálni. Másrészt a pénznyomtatással leértékeltük a pénzünket, és ezzel a külföldi termékek is megdrágultak nálunk. Vagyis nőtt az export, és ugyanakkor csökkent az import is. − Értem − mormogta Raquel. − Csakhogy most már nincs saját pénzünk. A történész eltűnődött. − Látod, hogy magadtól is rájössz? − mondta. − Pontosan. Már nincs saját pénzünk. Eurónk van. És itt gyökeredzik a probléma. Mint már említettem, 275

abból a bizonyos több mint kétszáz bankválságot elemző tanulmányból kiderül, hogy az adósságválságot háromféleképpen lehet megoldani: pénznyomtatás útján előidézett inflációval, a termelés költségeinek közvetlen csökkentésével vagy a default bejelentésével. Mármost, a németek rettegnek az inflációtól és ragaszkodnak az árak stabilitásához. Számtalanszor figyelmeztettek minket, hogy az euró erős pénz lesz, és nem lehet leértékelni. A mi éles eszű politikusaink csak bólogattak, de figyelmen kívül hagyták a figyelmeztetéseket, és mint mindig, költekező politikával vadásztak a szavazatokra. − Teátrális mozdulatot tett a kezével. − Persze most, hogy zsákutcába jutottunk, föltartják a kezüket és azt mondják: jaj, jaj, segítség, nincs pénz! Az egész a spekulációk miatt van, a hitelminősítők tehetnek róla, meg a Goldman Sachs, meg a trojka. Németország a hibás, mindenki hibás, csak én nem, én, aki értek mindenhez és nagy hazafi Vagyok, én mindent megtettem, ami tőlem telt. Fáraói építkezésekbe fogtam, elköltöttem azt is, ami nem az enyém, hogy támogassam építési vállalkozó barátaimat, milliókat szórtam el autópálya-építésekre Mucsaröcsögén, Felisút-Alsón és Leisút-Felsőn, nemzetközi repülőteret építettem Bejában, ahol hetente egy repülő száll le, és hagytam, hogy a bankok csillagászati összegeket adjanak kölcsön az embereknek, amit aztán úgyse tudnak visszafizetni, de... én mindent jól csináltam, nem? Raquel jót mulatott Tomás előadásán: ismerős volt neki ez a felsorolás, Spanyolországban is ez volt a módi, és sejtette, hogy Portugáliában sincs ez másként. − Jó színész lenne belőled − jegyezte meg tréfásan. − Meglátod, egyszer még Almodóvar is felfigyel rád. − Almodóvar? Akkor már legalább Spielberg! − A levegőbe írt, mintha egy mozi homlokzatára készítene feliratot. − Indiana Noronha kalandjai a Csőd Földjén, vagy valami ilyesmi, nem? Hangosan felkacagtak mindketten, magukra vonva ezzel a többi utas rosszalló pillantását. A spanyol nő végül összeszedte magát, nagyot sóhajtott, és folytatta: − Most komolyan − mondta. − Azt mondtad, hogy régebben a pénz leértékelésével oldották meg ezt a problémát... − Úgy van. Ezt csinálta Izland is, egyébként. A pénzügyi szabályozatlanság ostoba csapdájába esett Izlandot brutális erővel érte utol a válság, de leértékelték a pénzüket, és most már kezdik összeszedni 276

magukat. Ugyanez történt a balti államokkal. − És velünk mi lesz? Ha mi nem tudjuk leértékelni az eurónkat, akkor mit tudunk csinálni? Nem marad más hátra, mint a default, a fizetésképtelenség? − Az egyoldalú default egyelőre ki van zárva, nehogy kiakasszuk a franciákat és a németeket, akiknek a bankjaik a Club Med nagy hitelezői. Mivel a pénzünket nem tudjuk leértékelni, de a termelési költségeket valahogy mégis muszáj lesz csökkentenünk, kénytelenek leszünk közvetienül csökkenteni a béreket. Nincs más lehetőségünk. Másrészt, mivel a pénzünket nem értékelhetjük le és más akadályokat (például vám) sem állíthatunk az import elé, csak úgy tudjuk csökkenteni az importtermékek vásárlását, ha csökkentjük az állampolgárok vásárlóerejét. Ha nincs költeni való pénzük, nem vesznek importárut, és csökken az import. Raquel egészen felháborodott. − Csökkenteni az állampolgárok vásárlóerejét? − kérdezte méltatlankodva. − De hát az a belső gazdaságot is tönkretenné! Csődbe mennének a vállalatok! Az embereket elbocsátanak! − Ebben tökéletesen igazad van, ez egy borzalmas megoldás, de van-e más alternatíva? Tartsuk meg a vásárlóerőt és tovább növeljük az importot? Tartsuk meg a viszonylag magas béreket és ezáltal maradjanak drágák és eladhatatlanok a termékeink? − Viszonylag magas béreket? − kérdezte. − Nyomorúságosak a fizetések! − Ez igaz. Csakhogy még így is háromszor olyan magasak, mint a kínaiaké, ezáltal a termékeink is sokkal drágábbak, mint a kínaiaké. Mivel nincsenek olyan akadályok, amelyek megvédenék a gazdaságunkat ezektől a termékektől, a vállalataink nem tudnak versenyezni a kínaiakkal, és sorra becsődülnek, növelve ezzel a munkanélküliséget. Sőt nálunk a fizetések relatíve magasabbak, mint a németeknél. − A németeknél? Megőrültél? Jobban keresünk, mint a németek? − Bármilyen hihetetlennek tűnik is, Portugáliában, Spanyolországban, Írországban, Görögországban, Olaszországban és Franciaországban az egyes országok GDP-jéhez képest tíz-harminc százalékkal magasabbak voltak a bérkiadások, mint Németországban. Ezt nem bírja el a gazdaságunk. Választanunk kell tehát az alacsony bérek és a munkanélküliség között. És attól tartok, az alacsony bér még mindig a kisebbik rossz. 277

Raquel zavarba jött. − Jó, de... kell lennie más megoldásnak. − Mivel nem mi döntünk a pénzünkről és a fizetésképtelenség szóba sem jöhet, attól tartok, nincs más megoldás. A pénz leértékelése lenne a legkönnyebb út, hiszen közvetetten és leplezetten csökkentené a béreket, de az eurózónában ez nem lehetséges. így hát közvetlenül kell csökkentenünk a fizetéseket, a segélyeket és a nyugdíjakat. Ezzel nemcsak a kiadásainkat csökkentenénk, hanem az emberek vásárlóerejét is. − És az üzemeink? − kérdezte Raquel. − Ha nem tudják eladni a termékeiket, hogy tartják fenn magukat? − Szörnyű, tudom. De az euró nem hagy más lehetőséget. Csökkentenünk kell a béreket, hogy növeljük a termékeink versenyképességét, és hogy csökkentsük a fogyasztók vásárlóerejét. Raquel pár másodpercre eltöprengett a hallottakon. − Ha így van − vonta le a konklúziót -, azt hiszem, mégis jobb lenne, ha kilépnénk az eurózónából. − Ha kívül vagyunk, könnyebben szembe tudunk szállni a gazdasági aránytalanságokkal, mert le tudjuk értékelni a pénzünket, ha belül vagyunk, nehezebb dolgunk van. De Raquel nem volt teljesen meggyőzve: megszokta már az eurót, megszerette, és valahogy nagyobb biztonságban érezte magát tőle. Miért kéne feladni az első nehézség megjelenésekor? − Azért ezt nem kellene ilyen egyoldalúan vizsgálni, nem gondolod? − kiáltott fel. − Az eurónak vannak előnyei is. És az előnyei talán kompenzálják a hátrányát. . − Természetesen − helyeselt Tomás. − Minden éremnek két oldala van. Még az eurónak is. − Ugye? − lelkesedett fel a spanyol nő. − Az euró segített a gazdasági fellendülésünkben. Ez nagyon fontos, nem? − Fontos − bólintott ismét a történész. − Valóban fontos, ez kétségtelen. − Itt hatásszünetet tartott. − Legalábbis az lenne, ha igaz lenne... Raquel ezen ismét elcsodálkozott. − Micsoda? − kérdezte óvatosan. − Hát nem igaz? 278

Tomás éppen válaszolt volna, amikor valahonnan a bensőjéből előtört egy hatalmas, hosszú ásítás, és azonnal elnehezültek a pillái. Az órájára nézett, és kis híján megrémült, amikor meglátta, hol állnak a mutatók. − Már hajnali két óra! − állapította meg. − Talán aludjunk egyet. Raquel felháborodva nézett rá. − Aludjunk? − tiltakozott, és fenyegetésre emelte az ujját. − Ne merészelj elaludni, Tomás Noronha! Hallod? Először válaszolj a kérdésemre! Támogatja az euró a gazdaságainkat, vagy nem? A portugál férfi könnyedén elengedte a füle mellett a kérdést, a lehetőségekhez képest kényelembe helyezte magát, a fejét az ablaknak támasztotta, és lehunyta a szemét. − Majd holnap beszélünk − mondta egy újabb ásítás közepette, mintha ezzel jelezné, hogy nem áll módjában folytatni a beszélgetést. − Most aludjunk. A spanyol nő még méltatlankodott egy kicsit, de azonnal abbahagyta, amint ránézett az útitársára. Tomás már aludt is, mint a bunda, és olyan szelíd volt az arca, hogy kedve támadt megcsókolni. Olyan volt, mint egy gyermek.

279

LIII. A Ponte Santa Trinità fölött elhelyezkedő szálloda ablakának függönye mögül Mágus a teljes pompájában ragyogó Ponte Vecchiót, Firenze legrégibb Arno-hídját, a középkori építkezés remekművét nézte: éjszaka volt, s a híd lábai és árkádjai szépen ki voltak világítva. A város utcáin valóságos emberáradat hömpölygött, de az Arno lelke mintha csak a XTV. századi hídra összpontosított volna, amely tele volt régiségkereskedésekkel és ékszerüzletekkel, mintha csak egy bevásárlóutca lenne. Kopogtattak az ajtón. −Miaf...? Mágus az órájára pillantott: hajnali egy óra volt, ilyenkor nem szokás másokat zavarni. − Akarja, hogy kinyissam, signore? A kérdést az ágyon heverő, fájdalmas tekintetű, karcsú szőke nő tette föl. Balam a város legjobb bordélyából hozta, és Firenze legsztoikusabb kurtizánjaként mutatta be, aki szadomazochista fantáziákra szakosodott. A lány valóban jól bírta az első menetet, és bebizonyította, hogy rászolgált a jó hírére. A korbácsolás és az ostorozás közben nyögött, ahogy kell, de különben semmi sem szegte kedvét, sem az ütések, sem a karmolások, sem a sértések. Derekasan tűrte a vad és szilaj szexuális támadást, amit Mágus indított ellene. Bátor leány! − Hagyd − felelte végül, és ellépett az ablaktól, miközben összehúzta magán a köntöst. − Majd én. Odament a lakosztály ajtajához, és kinézett a kukucskálón: látta, hogy Balam álldogál a folyosón. Elhúzta a reteszt és kinyitotta az ajtót. Kérdőn nézett a látogatóra. − Elnézést kérek, hatalmas Mágus − mentegetőzött a biztonsági főnök a szokásos alázatos hangján. − Megjött a válasz. − Milyen válasz? − Az e-mailre, amit a barátunknak küldött − magyarázta Balam, és felmutatta a bekapcsolt laptopot. − Szeretné tudni, mi áll benne? Mágus kitárta az ajtót.

280

− Gyere be. A beosztottja belépett a szobába, és letette a számítógépet az íróasztalra. Közönyös pillantást vetett az ágyon heverő prostituáltra. A bőre sebes és véres volt, de ez a férfit egy cseppet sem érdekelte. Sokszor látott már ilyet, és különben is bőségesen megfizették a lányt, hogy tűrje. Úgyhogy tűrje csak. A képernyőre koncentrált, és beütötte Filipe Madureira felhasználónevét és jelszavát. Néhány pillanat múlva már benne is volt a postaládájában. Rákattintott Tomás üzenetére, és a főnök felé fordította a képernyőt. − Portugálul van − bosszankodott Mágus. − Fordítsd! − Elnézést kérek, hatalmas Mágus − mentegetőzött Balam, és visszafordította a képernyőt. − Felolvasom, mit írt. Elolvasta az üzenetet és lefordította a főnökének − csak a gengszter szónál bizonytalanodott el: nem volt biztos benne, hogy ezt is szó szerint kell lefordítania. − Simán belesétált a csapdába − közölte Mágus, miután az embere befejezte a fordítást. − Tétovázás nélkül, egyenesen a markunkba. − Ügy van, hatalmas Mágus. A főnök a számítógépre bökött. − Válaszoljunk neki. − Igenis, hatalmas Mágus. Balam megnyomta a válasz gombot, és felkészült, hogy írja, amit a főnöke diktál. − Hello Tomás és Raquel. − Várt, amíg az embere leírja a mondatot. − De jó, hogy úton vagytok! − Szünetet tartott. − Mefisztofelész nagyszerű ember, jól fog bánni veletek. − Újabb szünet. − örülök, hogy megfejtetted a rejtvényt, Tomás. − Ismét szünet. − Hát igen, azok az albuquerquei idők. . De szépek is voltak! − Szünet. − Ma nagy fájdalmaim vannak, és rám parancsoltak, hogy aludjak. − Utolsó szünet. − ölel Filipe. − Nagyszerű, hatalmas Mágus − dicsérte a beosztottja, miután végzett. − Ha megengedi: ez az apró részlet a gimnáziumról a hab a tortán. Zseniális húzás. Mágus elégedetten dörmögött: egyetértett a véleményével. Újraolvasták az üzenetei, aztán a főnök bólintott. − Küldd el. 281

− Igenis, hatalmas Mágus. Balam elküldte az e-maik, aztán kikapcsolta a számítógépet, a hóna alá csapta, és elindult az ajtó felé, hogy elmenjen, de a főnök megállította. − Meg kell beszélnünk, hogyan fogadjuk a két gerlicét − mondta. − Holnap gyere ide a szobámba, hallod? − Hány órakor? − Nyolckor. − A laptopra mutatott. − És ne felejtsd el kideríteni, hogy honnan küldték ezt az e-mailt. − Igenis, hatalmas Mágus. Becsukódott az ajtó, és Mágus kéjes pillantást vetett az ágy felé. A karcsú szőke halkan nyöszörgött a fájdalomtól. Ez, mint mindig, most is felizgatta. Ledobta a köntösét a szőnyegre, elővette a korbácsot, és meztelenül, merevedéssel, a vágytól hajtva rávetette magát az ágyra. − Gyerünk, te szajha − morogta, miközben kibontotta a korbácsot. − Készülj fel a második csörtére.

282

LIV. Az éjszaka nem volt éppen kellemes, de Tomás nem is reménykedett benne, hogy az lesz. Az ülve alvást nem mondhatni kényelmesnek, de a körülményekhez képest egész jól kipihente magát. Legalábbis jobban, mint gondolta volna. Nyugtalan álma volt, többször is fölriadt, főleg olyankor, amikor megállt a szerelvény egy-egy állomáson, de minden alkalommal vissza tudott aludni, hála a vonat ritmikus ringatásának. Amikor azonban a vonat kigördült a genovai pályaudvarról, és a ligúriai part mentén haladt, Tomás végképp felébredt. Már felkelt a nap, és bár még alacsonyan járt, ezernyi pontban tükröződött a Földközi-tenger vizén. Tomás még kába volt, de érezte, hogy már nem fog tudni visszaaludni. Fölkelt és elment a szerelvény végébe, a vécére. A legtöbb ember még szunyókált a kocsiban, lehetetlenebbnél lehetetlenebb testhelyzetben, kókadt fejjel zötykölődtek félig ülő helyzetükben. A folyosó tele volt hálózsákba burkolt emberekkel, akiket át kellett ugrálnia. Amikor pár perc múlva visszatért a helyére, már Raquel is nyújtózkodott. − Olá − üdvözölte mosolyogva. − Jól aludtál? A spanyol nő még mindig a karját nyújtóztatta. − Nem igazán − morogta. − És te? − Nem volt olyan rossz. − Ay, conol − panaszkodott Raquel rekedt hangon. − De irigyellek! Én csak háromkor tudtam elaludni. − Szerintem te sem panaszkodhatsz. Ahányszor csak felébredtem és rád néztem, mindig úgy aludtál, mint a bunda. A nő elnevette magát. − Az lehet − mondta, majd felpattant a helyéről, és elindult a táskájával a mosdó felé. Tomás eléggé ismerte a nőket, hogy tudja: eltart egy darabig, amíg rendbe hozza magát. Hátradőlt és nézte a tájat. Aztán fölkelt és elővette a számítógépet a hátizsákjából, amit az ülés fölött tartott. Bekapcsolta és várt. Néhány perc múlva begördült a vonat a La Spezia állomásra. Tomás megnézte, van-e internetkapcsolat. A Wi-Fi jel aktív volt. Tudta, hogy nincs 283

sok ideje, ezért rögtön megnyitotta a levelezőprogramját és megnézte a postáját. Az otthontól még nem érkezett válasz, de nem aggódott miatta, hiszen még korán volt. Filipe viszont máris újabb üzenetet küldött neki. Rákattintott a címsorra és megnyitotta a levelet. Háromszor is elolvasta, és nem tudta eldönteni, mit csináljon. Szívesen válaszolt volna, de a vonat újra elindult, és tudta, hogy bármelyik pillanatban megszűnhet a Wi-Fi kapcsolat. Kikapcsolta a laptopot és visszatette a hátizsákjába. − Hiányoztam? Raquel visszatért, miután felfrissítette magát. Szép volt, az ajkai karmazsinvörösek, a haja fésült, a szeme ragyogó. − Tyűha, micsoda bombázó! A nő finoman pukedlizett, hogy megmutassa magát. − Ugye? − Tomás fölé hajolt, hogy odanyújtsa a nyakát. − És az illatom? Az édes parfümillat szinte elbódította Tomást. − Ah, de csodás! Raquel visszaült a helyére, és sűrűn pislogva a mellkasára tette a kezét. − Képzeld, veled álmodtam... − sóhajtotta. − Tényleg? − Komolyan − bólintott. − Arról, amit tegnap éjjel meséltél. Tomás lázasan törte a fejét, és amikor eszébe jutott, csalódottan húzta el a száját. − Ja... Az euróval kapcsolatban? − Hát igen. Mindig azt hittem, hogy az euró csodát tesz a gazdasággal − vallotta be. − És amikor elmondtad, hogy ez nem így van, valósággal sokkoltak a szavaid, elhiheted. Hogy lehet ez? − Én nem mondtam olyat, hogy nem csodás dolog az euró − helyesbített Tomás. − Csak arra a megjegyzésedre reagáltam, hogy az euró elősegíti a gazdasági növekedést. Ennyi. Raquel gyors kézmozdulattal jelezte, hogy ez csak játék a szavakkal. − Bueno, az ugyanaz. Az euró nem segíti elő a gazdasági növekedésünket? − Nem, legalábbis a számok szerint. 284

Raquel arcáról nem tűnt el a kétkedő kifejezés. − Szóval nem? De mit mondanak pontosan a számok? Tomás felsóhajtott. Nem volt kedve folytatni a beszélgetést. Korán volt még, éhes is volt, ráadásul más dolgokon akart gondolkodni, de megértette a nő kíváncsiságát, sőt lelkesedését, és nem mert kitérni a kérdés elől. − Jól van, akkor beszélgessünk erről. Raquel fölpattant és arcon csókolta. − Gracias, carino! − Példának okáért kezdjük azzal, hogy mi minden történt a portugál gazdasággal az euró születése óta − javasolta. − A közös pénznem bevezetésével nevetségesen alacsonyak lettek a kamatok, és az emberek, látván, milyen olcsó a pénz, boldogan eladósodtak. Az állam is, a vállalatok is, a családok is kölcsönöket vettek fel, és eszeveszetten költekeztek. Portugália folyó tartozása 2000-ben negyvennégymilliárd euróra rúgott, ami a GDP harmincnyolc százalékát tette ki. 2010-re ez az összeg már száznyolcvanötmilliárd euró volt, ami a GDP százkilenc százalékának felelt meg. Vagyis az adósságunk évente tízenkétmilliárd euróval nőtt! Minden háziasszony képes felfogni, hogy ez a tendencia fenntarthatatlan. De mivel az ország vezetői olyan ostobák, mint a szamár, vagy talán inkább diplomás bűnözők, hagyják, hadd menjen így tovább. A tankönyvek szerint ilyen körülmények között az államnak csökkentenie kell a kiadásait vagy növelnie az adókat, hogy a magánkiadások csökkenjenek, vagy egyszerre mindkettőt, de ezek az ökrök épp az ellenkezőjét csinálják, mert félnek, hogy szavazatot veszítenek. − Akkor mégsem az euró a hibás... − Valóban nem − ismerte el a történész. − De a közös pénz és az alacsony kamatok tökéletes feltételeket teremtettek ehhez a katasztrófához. A többit elvégzi a rossz kormányzás. − Jó, igazad van. − Most nézzük a munkanélküliséget − folytatta. − A munkanélküliek aránya 2000-ben négy százalék volt Portugáliában. 2011-ben, a trojka érkezésének évében, ez az arány már tizennégy százalék volt. Vagyis az euró nem segít a munkanélküliség elleni küzdelemben. − Conol − káromkodott a nő. − És a gazdasági növekedés? Milyen hatással van az euró a gazdasági növekedésre? − Rossz hatással − felelte Tomás. − Portugália gazdasági növekedése 285

1998-ban öt százalék volt. − Az nem rossz... − Ez még az euró bevezetése előtt volt − jegyezte meg a történész. − A közös pénzt 1999-ben vezették be, és akkor kezdődtek a nyomorúságos idők. 1999-től 2009-ig, az államadósság-válság kezdetéig, a portugál gazdaság évente adagosán egy egész két százalékos növekedést mutatott, csökkenő tendencia mellett, Európa többi országától eltérően. Portugáliában ez volt a legrosszabb adagos növekedés az első világháború óta. Raquel a fejét csóválta, miközben a számokat emésztette. − Diós miol − motyogta. − Nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz. És ez tényleg az euró miatt van? − Nehéz bizonyosat mondani. Az euró születésének időszaka egybeesett az Amerikából származó olcsó hitellel, a kelet-európai országok uniós csatlakozásával, Kína 200l-es belépésével a Kereskedelmi Világszervezetbe és a népesség elöregedésével. Ezek a tényezők mind jelentős negatív hatással voltak az európai gazdaságra, és azon belül is még inkább a portugál gazdaságra. Megkockáztatom, hogy mind közül a legfontosabb Kína belépése volt a nemzetközi piacra, amelynek következtében a nyugati világ ijesztő mértékben elvesztette iparát. De ezek az események mind köztudottak voltak, és az egyes kormányok, jelen esetben a portugál, időben léphettek volna, hogy szembenézzenek az új kihívásokkal. De nem tettek semmit, mert féltették a drága kis szavazataikat. A portugál vezetők nem készítették fel az országot az euró fogadására. A közgazdászok figyelmeztettek, hogy a saját pénznem elvesztésével lehetetlenné válik a korábbi gyakorlat folytatása, melynek során időnként leértékelték a pénzt, és ezzel támogatták az exportot és nehezítették az importot, és strukturális reformokat sürgettek a munkaerő szabad áramlása érdekében. Semmi nem történt. Sőt Portugáliában a kormányok a gazdasági növekedés ütemét meghaladó mértékben emelték a fizetéseket. Mert míg a gazdaság 1999 és 2009 között évente adagosán egy egész két tized százalékkal nőtt, ugyanebben az időszakban a közszféra bérei évente átlagosan egy egész hét tized százalékkal emelkedtek, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy ezeknek az emeléseknek egy része nem az ország növekvő vagyonának az eredménye volt, hanem külföldi kölcsönöké. Mivel a fizetések nagyobb ütemben növekedtek, mint a gazdaság, a portugál termékek megdrágultak, és ennek következtében kevésbé voltak vonzóak a külföldiek számára. Ilyen körülmények között a portugál gazdaság katasztrofális állapotban várta, hogy 286

mi fog történni. − Jó, de mivel járult hozzá az euró ehhez a katasztrófához? − Nézd, Raquel, az euró bevezetése óta minden rosszul ment Portugáliában − hangsúlyozta a történész. − A gazdasági növekedés lelassult, a munkanélküliség elszabadult, az adósság kezelhetetlenné vált, a versenyképesség csökkent. Lehet, hogy minderről nem az euró tehet, de az is tény, hogy nem védett meg bennünket. − Fölemelte az ujját, jelezvén, hogy van még mondanivalója. − Ezenkívül a közgazdászok által kidolgozott modellek is azt mutatják, hogy Portugália 1999 és 2009 között évente adagosán legalább fél százalékkal jobban növekedett volna, ha nem vezette volna be az eurót, és konvergenciában lenne Európa többi részével. Persze bizonyára jobban megrázta volna a pénzügyi válság, akárcsak például Izlandot vagy Magyarországot, de hamarabb magához is tért volna. − Széttárta a karját, és úgy folytatta. − Végül is mit nyertünk mi ezzel a közös pénzzel? Meg tudja ezt nekem mondani valaki? Raquel eltűnődött, milyen előnyöket sorolhatna fel. − Hát... pénzváltás nélkül tudunk utazni, ami elég kényelmes. És itt van még a hitelképesség kérdése is. Az euró sokkal hitelképesebb, mint a peseta vagy az escudo. − Ez igaz. De nem gondolod, hogy ez édeskevés, pláne ha összevetjük a hátrányokkal? Raquel beharapta az alsó ajkát. − Lehet − ismerte be. − De te csak a portugálokról beszéltél. Nyilván más és más a helyzet az eurózóna többi országában... − Ellentétben azzal, amit gondolsz, a portugál példa tipikus. Amikor azt mondom, „Portugália", oda nyugodtan behelyettesítheted, nüansznyi különbségekkel, a Club Med bármelyik másik országát. Igaz, hogy Spanyolország figyelemre méltó növekedést produkált ebben az időszakban, de ennek semmi köze nem volt a termelékenység növekedéséhez. A spanyol növekedést alapvetően azok a kölcsönök tartották fenn, amelyek az óriási ingatlanlufit és a regionális kiadásokat táplálták. De amint megállt a külföldi pénz beáramlása, kipukkadt a lufi, csődbe mentek a regionális bankok és költségvetések, és a spanyol gazdaság a válság kellős közepén találta magát Görögországról meg nem is érdemes beszélni, már mindenki tudja, hogy félrekormányozták. A görög kormány a külföldi pénzeket arra használta, 287

hogy nem létező munkákra alkalmazott embereket. Elszólták a pénzt. − Kicsit fészkelődött és pózt váltott. − Van azonban egy érdekes eset. Írország. − Ö nem a Club Med tagja... − Nem, de periferikus ország, és szemléletes a történelme. Amikor az ír kormány tizenkét és fél százalékra csökkentette a vállalati adót, beindult a gazdaság. Mindenki Írországban akart befektetni! 1993-ban, az adócsökkentés évében, az ország gazdasági növekedése két és fél százalék volt. 1997-ben, vagyis mindössze négy évvel később, tíz százalék fölé kúszott. − Joder! − kiáltott fel Raquel döbbenten. − Komolyan? − Írország fénysebességgel csatlakozott az eurózónához, a pénzügyei rendben voltak, az inflációt kordában tartotta. De az euró nagyon alacsony kamatokat hozott, ami tökéletes táptalaj volt a gigászi ingatlanlufinak. Ennek eredményeképpen az ország adóssága a GDP-hez mérten 2001 és 2008 között megduplázódott. Hogy jobban megértsd, mi történt, elmondom, hogy minden nyolc euróból, ami az országban keringett, Írország mindössze egyet termelt meg, a többi hetet kölcsönkérte. Amikor a német bankok nem adtak több kölcsönt, kitört a káosz ebben az országban, ahol az euró bevezetése előtt olyan jól mentek a dolgok. − összefonta a karját, mint aki befejezte a mondandóját. Következésképpen az euró valóságos katasztrófa volt az írek számára...

−

− Biztos, hogy az euró a hibás? − Mindenesetre zavarba ejtő az időbeli egybeesés a közös pénznem születése és az európai gazdaságok hanyatlása között − mondta a történész. − Persze a problémák nagy részéért elsősorban Kína kilépése a globális gazdaságba, no meg az olcsó hitel a felelős, de nekem nehezemre esik teljesen felmenteni az eurót. Raquel meredten nézte, és a legfontosabb kérdésére várta a választ, amit még mindig nem kapott meg. − Jó − mondta. − De azt mondd meg végre, hogy ha megmarad az euró, kilépünk belőle, vagy nem? A spanyol nő makacs kitartása mosolyt csalt Tomás arcára. − Hadd válaszoljak a magam módján − felelte. − Ahhoz, hogy megtartsuk 288

az eurót, ami egyébként abszolút valószínűnek tűnik, alapvető fontosságú, hogy egy-két dolog megváltozzon. Először is, szigorú költségvetési szabályokhoz kell tartanunk magunkat, amire eddig képtelenek voltunk anélkül, hogy az IMF vagy Brüsszel ránk parancsolt volna. Másodszor, csökkentenünk kell a nem tranzakcionális termelésbe történő befektetéseket, és az exportra való termelésre kell összpontosítanunk, amire eddig szintén nem voltunk képesek. Harmadszor, el kell fogadnunk a fizetések, nyugdíjak és segélyek közvetlen csökkentését, hogy olcsóbbak legyenek a termékeink és nehezebben elérhetőek az importáruk, amit eddig csak akkor fogadtunk el, ha az IMF vagy Brüsszel elrendelte. Negyedszer, el kell fogadnunk, hogy feladjuk a függetlenségünket, és alkotmányos rendünk helyett be kell vezetnünk egy olyan föderációs rendet, amely az államainkat európai régiókká teszi, és a költségvetéseinket külső ellenőrzés alá veti, amit sok európai nem hajlandó eltűrni, ötödször pedig, a németeknek el kell fogadniuk a költségvetési átcsoportosításokat a periféria felé, amire egyre kevésbé hajlandóak. − És szerinted teljesíteni lehet ezt az öt feltételt? A történész lassan csóválta a fejét. − Kédem. − Miért? − Mert a választók hajlamosak olyan politikusokra szavazni, akik illúziókkal kecsegtetik őket és a produktivitásnál magasabb fizetéseket, nyugdíjakat, segélyeket és kedvezményeket ígérnek nekik A Club Med országait az „állampárt" tagjai, vagyis az állam által eltartott rétegek uralják, így aztán az egész bevételük elmegy a közalkalmazottak fizetésére, a társadalombiztosításra és az egészségügyre. Márpedig a költségvetési fegyelem és a külkereskedelmi forgalomba hozható termékek termelésébe való befektetés olyan dolgok, amelyek kisebb államot követelnek Ezenkívül az euró megtartása azt is jelenti, hogy amikor válság van, és nem lehet leértékelni a pénzt, bizony direkt módon kell csökkenteni a fizetéseket és a nyugdíjakat, az import csökkentése és az export növelése érdekében. Ügy látod, hogy a portugál meg a spanyol vezetők meglépik ezeket a lépéseket? Ezeknek az országoknak a választói nem fogadnák el az ilyen konkrét megszorításokat, és az első adandó alkalommal megválasztanák azokat a politikusokat, akik tovább költekeznek és halmozzák az adósságot.

289

− Hát, igazad van − ismerte be végül Raquel. − Ez azt jelenti, hogy tényleg ki kell lépnünk a közös pénznemből. . − Vagy gyökeresen meg kell változnunk − mondta Tomás. − De hogy lehetne kilépni az euróból? − kérdezte a spanyol nő. − Spanyolországban a közgazdászok azt mondják, hogy annak szörnyű következményei lennének... A történész bólintott. − És igazuk is van. − Igazuk van? Tomás kinézett az ablakon, és a lélegzetelállító ligúriai tengerpart apró kavicsos strandjait bámulta. Legszívesebben leszállt volna a vonatról, hogy ússzon egyet abban a csodálatos kék vízben, kinyújtózhasson, és fáradt csontjait végre megpihentesse a partot nyaldosó hullámok közt. − Katasztrofális következményei lehetnek.

290

LV. Halk kopogásra ébredt. A szobában sötét volt, de Mágus meg tudta nézni az óráját: reggel nyolc óra volt. Ilyenkor csak Balam kopoghat, aki az utasításaiért jön. Kábán feltápászkodott, fölvette a köntösét és vetett egy pillantást a szőkére, akivel az éjszakát töltötte: noha fehér bőre korbácsnyomokkal és más sebekkel volt tele, mélyen aludt a nyugtató és a fájdalomcsillapító hatására, amit a második menet után be kellett vennie. Az elgyengült nő látványától Mágus rögtön magához tért a reggeli kábulatból, és elégedetten csettintett. − Jó voltál, szépségem − morogta. − Fogadok, hogy nem felejtesz el egyhamar... Mielőtt még újra felizgult volna, híven ahhoz az elvéhez, hogy előbb a munka, aztán az élvezet, elindult az ajtó felé, és kinézett a kukucskálón. Odakint valóban a biztonsági főnök várakozott. Kinyitotta az ajtót, és szó nélkül betessékelte Balamot. − Híreim vannak, hatalmas Mágus. − Igen? − felelte a főnök, miközben a fotelekre mutatott, hogy foglaljon helyet. − Ülj le, és mondd el. A beosztottja engedelmesen helyet foglalt. Nem tudott uralkodni a kíváncsiságán, és akárcsak előző éjjel, most is ránézett az ágyra. Látta a vérfoltokat és a bilincseket, a földön pedig a korbácsot és a köteleket. Mindez nem volt már újdonság számára, korábban is látott már hasonló kellékeket a főnöke lakosztályaiban: csak a lányok cserélődtek. Kettőt még kórházba is kellett vinnie, de most úgy tűnt, erre nem lesz szükség: elég, ha néhány száz euróért megveszi a szobalány hallgatását. − Azonosítottam a számítógép IP-címét, amiről a portugál elküldte az emaik − közölte, amikor sikerült visszaterelnie a gondolatait az ügyre, ami miatt jött. − Egy laptopról van szó. − Bassza meg! − káromkodott Mágus a rossz hír hallatán. − Vigyáz magára a fickó. Balam fölemelte a kezét, jelezve, hogy még nem fejezte be. − De elkövetett egy hibát, hatalmas Mágus. 291

− Tényleg? Mit csinált? − Megnéztem a laptop gyártási számát, és megállapítottam, hogy tegnap adták el. − Szünetet tartott, mintha hangsúlyozni akarná, hogy fontos információ következik, és előre is hajolt. − Barcelonában. − Nem mondod! − derült fel a főnök. − Nagyon jó, Balam! A verőlegény hátradőlt a fotelban és keresztbe tette a lábát: nagyon meg volt elégedve a teljesítményével, és még inkább főnökének a reakciójával. − Mire következtethetünk ebből, hatalmas Mágus? A kérdés feleslegesnek bizonyult, mert a főnök már hangosan törte a fejét. − Jelen pillanatban két nagyon fontos dolgot tudunk a két kis galambunkról − összegezte az ismereteit. − Tegnap Barcelonában voltak, ma pedig itt lesznek, Firenzében, igaz? Ezek biztos tények. A kérdés a következő: hogyan utaznak Barcelonából Firenzébe? − Repülővel biztosan nem − mondta Balam. − Ahhoz be kellene mutatniuk az igazolványukat. Mivel körözi őket a rendőrség, tudják, hogy azonnal rájuk találnának, ha repülővel akarnának utazni. Mágus türelmetlenül leintette. − Persze hogy a repülő szóba sem jöhet, ez evidens − mondta. − Két lehetőséget tudok elképzelni: vagy autóstoppal jönnek, vagy vonattal. A stoppolás biztonságosabbnak tűnik, de megvan az a hátránya, hogy nem biztos, hogy időben ideérnek. − Széttárta a karját, mint aki nyilvánvalót közöl. − Vagyis vonattal jönnek. A biztonsági főnök bólintott. − Figyeljem a pályaudvart? Mágus fölállt a fotelból, és az ablakhoz lépett, hogy kinézzen az Arnóra. Borús volt a reggel, ezüstös köd szitált a folyó felett, a Ponté Vecchiót pedig sejtelmes fény vette körül, kissé kísérteties hangulatot adva neki. Pár másodpercig csak állt a függöny mögött és nézte a tájat, próbálta magába szívni a városból áradó nyugalmat, hiszen tudta, hogy higgadtan kell döntenie ebben az ügyben. Hosszú lesz ez a nap, sok minden fog történni a következő huszonnégy órában. Hátrafordult és habozás nélkül kiadta a parancsot, amikor a biztonsági főnökre nézett. − Öld meg őket. 292

LVI. Egy ideje elhagyták már a Földközi-tenger partját, most zöld dombokkal tarkított toszkán tájon robogtak, ahol egymást váltották az erdők, a szőlők és az olajfaligetek. Időnként megpillantottak egy-egy középkori hidat vagy festői falut, de az út nagy részében a vonat egy széles, napsütötte völgyben robogott. Raquel nem törődött a gyönyörű tájjal. Kényelmesen elhelyezkedett az ülésén, és semmi más nem érdekelte, csak hogy megértse a jövőt, kiderítse, mire számíthat, hova fejlődhet még a válság, és megismerje az euró sorsát. − Képzeld el, hogy hónapokig vagy évekig tartó kínszenvedés után, mégiscsak arra a döntésre jutnak a vezetőink, hogy ki kell szállni a közös pénzből − vetette fel. − Mi történne akkor? Tomás nagyon szeretett volna már valami mással foglalkozni, elvégre bőven akadtak sürgősebb teendői. A kocsiban ébredeztek az emberek, egyre hangosabb morajlás jelezte, hogy lassan magukhoz térnek, csak a két apáca aludta még az igazak álmát. Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy Raquel addig nem tágít, amíg ki nem elégíti a kíváncsiságát. Mély lélegzetet vett, és rezignáltán próbálta összeszedni a gondolatait, hogy választ adhasson a kérdésére. − Maradjunk Portugália példájánál, de ismét megjegyzem, hogy amit mondok, az a többi országra is ugyanúgy érvényes − mondta. − Az eurótól való megválás olyan érzékeny döntés, hogy nem hinném, hogy titokban lehetne tartani. Ezért abban a pillanatban, hogy meghozzák, azonnal meg kéne tiltani a pénzfelvételt a bankokból és az átutalásokat, kivéve persze a kisebb összegek kivételét, amelyek biztosítják a mindennapi megélhetést. Erre azért lenne szükség, mert mindenki felfogná, hogy az escudo leértékelődik, és ki akarnák venni az eurójukat vagy át akarnák utalni külföldre, márpedig a menekülő tőke a bankok egymás utáni csődjét jelentené. Ezt nem szabad megengedni. Ezért mindaddig, amíg tart az escudók nyomtatása, minimálisra kéne csökkenteni a tranzakciók számát. − Nagy zűrzavar lenne. − Az biztos, és még csak nem is lenne a legrosszabb − mondta a történész. − Az új escudo legalább ötven százalékkal leértékelődne, ami azt jelenti, hogy az embereknek hirtelen feleannyi pénzük lenne, mint amennyi addig volt. A fizetésük, a nyugdíjuk, a megtakarításuk... ez mind-mind már csak a 293

felét érné. Ez egyben azt jelentené, hogy hirtelen lezuhanna az életminőség. Mindössze huszonnégy óra alatt minden importáru ára megduplázódna, legyen az élelmiszer, ruhanemű, gyógyszer, benzin... vagy bármi. Ezért mindenki lélekszakadva rohanna az üzletekbe, a gyógyszertárakba és a benzinkutakra. Lehet, hogy zavargások és fosztogatások is lennének, és a hadseregnek kéne beavatkoznia, hogy megvédje a boltokat és a bankokat. − Diós mio! − kiáltott fel Raquel, a szája elé kapva a kezét. − Nem is tudom, akarom-e, hogy Spanyolország kilépjen az eurózónából... − Az azonnali következmények durvák lennének − folytatta Tomás. − Efelől senkinek ne legyenek kétségei vagy illúziói. És makrogazdasági szempontból ehhez hozzá kell venni az adósságok problémáját is. Vegyük például ismét Portugáliát, amely euróban vette fel a kölcsöneit, vagyis euróban is kell visszafizetnie. Csakhogy ha kiszállunk az euróból, az állam az adókat escudóban szedné be, és ez összeomláshoz vezetne. A magánadósságok terén szintén borzalmas következményekkel számolhatunk. Az escudo bevezetése azt eredményezné, hogy a családok tartozása egyik napról a másikra megduplázódna. Egy család, mondjuk, egyik nap még kétszázezer euróval tartozna a banknak, másnap meg nyolcvanmillió escudóval, ami akkor már négyszázezer eurónak felelne meg. Valóságos katasztrófa lenne! Az emberek, akik már így is nehezen fizetik a tartozásaikat a bankoknak, azonnal fizetésképtelenné válnának, vagyis nem fizetnék tovább a tartozásaikat. Mivel mindenki egyszerre jelentene fizetésképtelenséget, a bankok pénz nélkül maradnának, és csődbe mennének. Megbénulna az ország. − Ezt ki lehetne kerülni − szólt közbe a nő. − Ha az euróból escudo lenne, a tartozást is átváltanák escudóra, így kövemé az escudo leértékelését. Az emberek tartozása megőrizné az értékét, csak éppen escudóban folytatódna. − A tartozások escudósítása is egy hipotézis. Az a baj, hogy a portugál bankok külföldi tartozásai viszont továbbra is euróban lennének, de a bevételek és a betétek már a leértékelt escudóban. Ilyen körülmények között a bankok nem tudnák fizetni a tartozásaikat és csődbe mennének. És megint csak megbénulna az ország. Raquel zavartan pislogott. − Hát, ha így állunk, akkor az eredmény mindenképpen ugyanaz! − Ezért mondom, hogy katasztrófa.

294

A spanyol nő tehetetlenül tárta szét a karjait, és megrázta a fejét. − Hát ez csúcs! Nem maradhatunk az eurózónában, de ki sem léphetünk! Ez aztán a jó kis kényszerzubbony! Akkor mégis mit csinálhatunk? Tomás a hajába túrt. − Egyszerű − mosolyodott el. − Levágjuk a hajunkat. A váratlan megjegyzés értetlen kifejezést csalt Raquel arcára. − Ne beszélj hülyeségeket! Micsoda tonterías! − szidta a férfit. − De komolyan: hogy mászunk ki ebből a slamasztikából? − Mondom: levágjuk a hajunkat − ismételte a történész, még mindig mosolyogva. − Ügy hívják, hogy haircut, és részleges defaultot, fizetésképtelenséget jelent. 2012-ben Görögország is azt javasolta a hitelezőinek, hogy engedjék el a tartozásainak több mint a felét. Ez egy haircut volt. A default általában nem teljes, hanem részleges. Görögország azt mondta a hitelezőinek: barátaim, itt a vége, fuss el véle, hibáztunk, mert annyi adósságot halmoztunk fel, amit nem tudunk visszafizetni, ti is hibáztatok, mert anélkül adtatok kölcsönt, hogy meggyőződtetek volna róla, hogy vissza tudjuk-e fizetni. Oldjuk meg ezt a helyzetet úgy, hogy mindenki megbűnhődjön a vétkeiért. Vagyis Görögország kifizeti a tartozását, de nem az egészet, csak egy részét. A hitelezők megkapják a pénzüket, de nem az egészet, csak egy részét. − Széttárta a kezét, mint aki befejezte az előadást. − Ez a haircut. − Vagyis mindkét fél megkapja a magáét... − Úgy van. És ezzel ki lehet úgy szállni az euróból, hogy bár szörnyen rossz lesz a helyzet, mégsem katasztrofális. Mindenki fizet, aki hibázott, az országok is, a bankok is. − De ez a haircut nem a default egy formája? − Dehogynem − bólintott Tomás. − De Portugália részleges fizetésképtelensége elkerülhetetlen. És ugyanez érvényes Írországra, Spanyolországra, és ha a dolgok rosszul alakulnak, Olaszországra is. Tudod, a válság nem oldódik meg megszorítások nélkül, de kizárólag megszorításokkal sem. Portugáliában nőttek az adók és csökkentek a fizetések és a segélyek, illetve az egészségügyi, az oktatási, a társadalombiztosítási kiadások. És mit gondolsz, mennyit spóroltunk meg ezekkel a megszorító intézkedéssel? Kilencmilliárd eurót. És mennyi kamatot törlesztett Portugália például 2012-ben? Több mint nyolcmilliárd 295

eurót. És ezek csak a kamatok, nem maga az adósság! Vagyis az egész megszorító csomag arra volt elég, hogy a kamatokat fizessük. És mivel a megszorítások recessziót eredményeztek, csökkentek az adóbevételek, és ez csak még jobban elmélyítette a problémát. Ez az út fenntarthatatlan. Van egy régi gazdasági mondás is: ami fenntarthatatlan, azt nem lehet fenntartani. Portugália hibájából, amely erőn felül eladósodott, és a nemzetközi bankok hibájából, amelyek nyereségvágyból túl sok kölcsönt adtak neki anélkül, hogy megbizonyosodtak volna róla, hogy mindet vissza tudja majd fizetni, zsákutcába jutottunk, és most mindenkinek, beleértve a felelőtlen bankokat is, meg kell fizetnie a hibájáért. Előbb vagy utóbb egyezségre kell jutni, és eljön a portugál adósság haircutja. − Van itt egy kis gond − jegyezte meg Raquel. − Olvastam az újságban, hogy fizetésképtelenség esetén egyeden nemzetközi bank sem ad kölcsönt az illető országnak, hosszú éveken keresztül. − Ez csak duma! − felelte a történész. − A bankok pénzt akarnak csinálni, és ahol lehetőséget látnak, ott befektetnek. A tanulmányok azt mutatják, hogy az országok a default után egy-öt évvel visszatérnek a piacra. Úgy tűnt, ez a válasz kielégítette Raquelt, aki helyeslően bólogatott, de hirtelen megállt, mert elfogta a kétely. − Miután egy ország kiszáll az eurózónából, mennyi idő kell, míg újra magához tér a gazdasága? − Attól függ, mit csinált az adósságával − felelte Tomás. − Az euró elhagyása önmagában nem oldja meg a problémát, hiszen adósságválságról van szó, amely abban gyökerezik, hogy romlott ezeknek az országoknak a versenyképessége Kína és a hozzá hasonló fejlődő piacokkal szemben, úgyhogy az adósság mellett mindenekelőtt meg kell oldaniuk a versenyképesség problémáját. Ha az adott országnak sikerül az euróból való kiváláskor rendezni az adósságait és visszaszerezni a versenyképességét, akkor egy nagyon rossz évet kell átvészelnie, de utána azonnal megkezdődhet a fellendülés. A monetáris zóna elhagyása egyébként nem ismeretlen jelenség a világtörténelemben. Argentína esete például nagyon hasonlít a Club Med helyzetéhez, és hasznos példaként szolgálhat. Ahogy rhi most az euróhoz vagyunk kötve, úgy volt Argentína a kilencvenes években az amerikai dollárhoz kötve, és óriási nehézségekkel küszködött, elúszott adóssággal, elszabadult munkanélküliséggel, társadalmi elégedetlenséggel, éppúgy, ahogy most mi. Az argentinok 2001-ben leváltak a dollárról, leértékelték a pesót és 2002-ben óriási növekedésnek indult a gazdaságuk, 296

hét százalékkal nőtt a GDP-jük és jelentős mértékben csökkent a munkanélküliség. Ezt azért már nem lehet katasztrófának nevezni, igaz? Raquel smaragdzöld szemei lángra gyúltak. − Cono! Hát akkor lehet, hogy érdemes lenne kiszállnunk az eurózónából! Tomás e hirtelen támadt lelkesedésen elnevette magát. − Tudod, nagyon nehéz pontosan meghatározni, milyen mértékben felelős a krízisért Kína megjelenése a világpiacon, illetve a Nyugat elipartalanodása, és milyen mértékben felelős az a tény, hogy a gazdaságunknak komoly nehézséget okoz egy erős pénznemen belül működni. Ha arra a következtetésre jutunk, hogy az euró a főbűnös, a legnagyobb kihívást a döntés meghozatala jelenti majd. − A halántékára tette a mutatóujját. − Egy ilyen helyzetben a politikusaink ellenállnak, azt mondják majd, hogy az euró jó dolog, a kilépés katasztrofális következményekkel járna s a többi, s a többi, és értékes időt vesztenénk miattuk. − Kivillantotta a fogait. − Kicsit olyan ez, mint a foghúzás, tudod? Amikor fáj a fogunk, az azt jelenti, hogy elromlott. De mivel félünk a fogorvostól, inkább elviseljük a fájdalmat, egészen addig, amíg egyszer csak elviselhetetlenné nem válik, és akkor elhatározzuk, hogy szembenézünk a fogorvosi borzalmakkal, hogy egyszer s mindenkorra véget vessünk a szenvedésnek. Hát persze hogy jobb lett volna, ha korábban megyünk el a fogorvoshoz, igaz? Mennyi fölösleges szenvedéstől kímélhettük volna meg magunkat, de az ember már csak ilyen, menekül a nagyobb fájdalom elől, és addig halogatja, amíg csak lehet. A válság is ilyen. Egy napon, miután már hosszú ideje egymást érték a válságok és a dolgok nem javultak jelentősen, elérjük azt a pontot, amikor nem lehet tovább bírni, és akkor valaki végre magába száll és meghozza azt a döntést, amit már réges-rég meg kellett volna hozni. − Szóval szerinted halogatni fogjuk? − Hacsak nem történik valami, ami azonnali megoldást követel, biztos, hogy így lesz − felelte Tomás. − Inkább a végeérhetetlen borzalmat választjuk, egészen addig, amíg meg nem értjük, hogy jobb a borzalmas vég. − Ha kiválunk az eurózónából, elkezdünk újból saját pénzt nyomtatni, és az így generált inflációval ismét láthatatlan módon csökkenthetjük a béreket, igaz? Tomás elfintorította az arcát: nem tetszett neki ez a konklúzió.

297

− Ismétlem: nincsenek csodás megoldások és csak rossz és még rosszabb opciók közül választhatunk − hangsúlyozta. − A pénznyomtatás, és az adósságrendezés ilyetén úton való rendezése persze a legkönnyebb és a politikusok számára a legvonzóbb út, de nagyon veszélyes is, és még egyszer hangsúlyozom: csak rövid távon működik. Hadd emlékeztesselek, hogy az infláció szinte kizárólag a túlzott pénznyomtatás miatt létezik. Ha túl sok pénz van forgalomban, akkor elveszíti az értékét, és a termékek megdrágulnak. Ez még több pénz nyomtatására ösztönöz, ami még jobban megdrágítja a termékeket, és így bekerülünk egy inflációs spirálba. Egy tizenkét fejezetes tanulmány szerint minden hiperinflációban közös vonás, hogy óriási hiányokat akartak túlzott pénznyomtatással betömni. − Ez az ára annak, hogy megszabadulunk az adósságtól... − Lehet, de idővel két olyan hatása alakul ki, amelyek megnehezítik az adósság visszafizetését. Az első az, hogy a szakszervezetek azt követelik, hogy a béremeléseket igazítsák az inflációhoz, és maguk a cégek is olyan üzleteket kötnek, amelyek a szerződés szerint az inflációhoz igazodnak, tehát ha nő az infláció, akkor annak megfelelően nőnek a juttatások is. A másik hatás pedig az, hogy mivel az állam évente egyszer kapja meg az állampolgároktól az adót, amikor is befolyik egy bizonyos összeg az államkincstárba, és mire elkezdenék elkölteni, már sokkal kevesebbet ér. így aztán az egész terv felborulhat. Ezért vetik el a németek is ezt a megoldást, ők tudják, hogy az infláció hosszú távon csak fölemészti a vagyont. − De az amerikaiak meg a britek ész nélkül nyomtatták a dollárt meg a fontot, nem? − Ez igaz − bólintott Tomás. − Maga az Európai Központi Bank is ehhez a módszerhez folyamodott, még ha leplezetten is, a németek nagy megrökönyödésére. − És mégsem szabadult el az infláció... − Ez is tény. Tudod, az infláció valójában nem önmagában a pénznyomtatás miatt alakul ki, hanem azért, mert a kinyomtatott pénz kikerül a piacra. Ebben az esetben az történt, hogy a központi bankok kinyomtatták a pénzt, de a kereskedelmi bankok, amelyek kétségbeesetten igyekeztek kiegyenlíteni a mérlegüket, nem pumpálták bele a gazdaságba. Elsősorban ezért nem szabadult el az infláció. Az amerikaiaknál meg az történt, hogy az új dollárok nagy része szintén nem került be az Egyesült Államok gazdaságába, hanem megrekedt Kínában, és ez azzal az óriási 298

előnnyel járt az amerikaiak számára, hogy a pénzüket nemzetközi monetáris egységként használják, márpedig ezt a privilégiumot rajtuk kívül egyeden ország sem élvezheti. Ám abban a pillanatban, hogy ez a pénz elkezdi elárasztani az amerikai gazdaságot, hirtelen az egekbe szökhet az infláció. Minden tanulmány azt mondja, hogy egy nagy spekulációs lufi kidurranása hatalmas deflációs erőket szül, leesnek az árak, és ez súlyos bankválságokat indít el, ami adósságválságba torkollik, amit pedig a pénznyomtatás ellenállhatatlan kísértése követ. Az pedig nagy inflációt vagy akár hiperinflációt eredményez. − És most melyik fázisban vagyunk? − A másodikban, az adósságválságban, de tisztában kell lennünk azzal, hogy a harmadik fázis általában nagy inflációhoz vezet. Ezt a harmadik fázist igyekeznek a németek mindenáron elkerülni. Ha kilépünk az euróból és a leértékelést választjuk megoldásként, tisztában kell lennünk vele, hogy nagy inflációs perióduson kell keresztülmennünk, és hogy a leértékelés egyáltalán nem csodaszer. Ezenkívül az infláció voltaképpen az adósság visszafizetésének a lakosságra való hárítása. Egyébként ez az egyik fő érv amellett, hogy a Club Med országait benne tartsák az eurózónában. Sok politikus nagyon is hajlamos arra, hogy azonnal a pénznyomtatáshoz folyamodjon, ha meg kell oldani a rossz kormányzásából adódó problémákat. És amikor kialakul az infláció, úgy tesznek, mintha ezt a jelenséget nem ők idézték volna elő, és így próbálnak kibújni a felelősség alól és a választók haragja elől. Ha viszont megmaradnak az eurón belül, kénytelenek odafigyelni a kiadásokra, és azokat a bevételekhez igazítani, hiszen nem tudnak pénzt nyomtatni. Mert ha nem jól kormányoznak, az egyből szembetűnővé válik. A vonat elkezdett fékezni, és megszólalt a hangszóró: − Kedves utasaink, a Santa Maria Novella pályaudvar következik.

299

LVII. A Santa Maria Novella pályaudvaron nagy volt a nyüzsgés. A peronok tele voltak utasokkal, akik a vonatindulásra vagy − csatlakozásra vártak. Amikor begördült egy-egy szerelvény, óriási tömeg tódult le róla, és a helyzet csak akkor normalizálódott, amikor a várakozók felszálltak rá, az érkezők pedig hömpölyögve elhagyták a peronokat. Akkor visszatért a nyugalom a pályaudvarra. Balam egy széken ült és a Corriere della Serát olvasta a nagy csarnokban, az induló és érkező vonatok menetrendjét kijelző tábla előtt. Ránézett az órára, és elfogta a fontos műveletek előtti idegesség. Elbújt az újság mögé, és bekapcsolta a walkie-talkieját. − Sas Keselyű l-nek − szólt bele. − Minden készen áll? Pillanatnyi csend után elkezdett recsegni a készülék. − Keselyű 1 Sasnak − hangzott a válasz. − Igen. Elhelyezkedtem a peronon. − Alaposan megnézte a fényképeket? Felismeri a célszemélyeket? − Igen, Sas. Nem lesz gond. Belevéstem a pofájukat az agyamba. Balam bólintott, de nem mondott semmit. Inkább megnyomta a második gombot. − Sas Keselyű 2-nek. Minden rendben? Újabb recsegés, de ezúttal is megjött a válasz. − Keselyű 2 Sasnak. Igen. − Megjegyezted a fényképeket? − Igen. Harmadik gomb. − Sas Keselyű 3-nak. Készen állsz? − Keselyű 3 Sasnak. Tutto bene. Balam tekintete az újság mögül ide-oda ugrált a vonatok érkezése és az óra között. Biztosan a feszültsége miatt, de úgy látta, mintha a másodpercmutató felgyorsult volna. Most már meg sem próbált úgy tenni, mintha az újságot olvasná: egyre növekvő izgalommal figyelte a percek múlását. Egyszer csak megnyomta a walkie-talkie mindhárom gombját, és 300

egyszerre lépett kapcsolatba a peronon szétszórva várakozó mindhárom emberével. − Sas Keselyű l-nek, 2-nek és 3-nak. − Igen, Sas? − Egy perc − mondta. − Egy perc múlva megérkezik a vonat. A síneken túl már megjelentek a Firenze feliratú táblák. A szerelvény még jobban lelassított, az utasok pedig, akik itt szálltak le, elkezdtek szedelőzködni és némán tolakodtak a folyosón az ajtók felé, bőröndökkel és táskákkal a kezükben. A vonat végül egy zökkenéssel megállt és nagyot szusszant. Raquel és Tomás ekkor lépett ki a mosdóból, hogy csatlakozzanak a leszállók sorához. − Pf, megérkeztünk! − tört ki a nőből, aki félrefordította a fejét, hogy ki tudjon nézni az ablakon. − Már ideje volt. A történész odahajolt az útitársához. − Ne felejts el segíteni a leszálláskor, jó? Az ajtó automatikusan kinyílt, és az utasok elkezdtek leugrálni a vonatról. A csomagok miatt ez nem ment olyan gördülékenyen, mint ahogy szerették volna, de azért jól haladtak, és néhány másodperc múlva már Raquel is leszökkent, letette a földre a két csomagot, aztán hátrafordult, hogy segítsen a férfinak. − Így nem lesz jó − mondta, és odanyújtotta a karját. − Gyere, támaszkodj rám. Tomás nagyon lassan szállt le, hajlott háttal, hosszú másodpercekbe telt, míg végre letette remegő lábát az aszfaltra. − Ah, megjöttünk! Látván, hogy a társa is leszállt a vonatról, az Interpol-ügynök fölvette a földről az egyik táskát, és várta, hogy a portugál megfogja a másikat. Tomás azonban tudomást sem vett róla, és tétova léptekkel, hajlott háttal elindult. Raquel bosszúsan nézett körül, aztán gyorsan fölvette a másik csomagot is, és a történész nyomába eredt. − Mira, hombre, egy kicsit eltúlzod, nem gondolod? − háborgott, és mutogatta a két csomagot, amit egyedül cipelt. − Azt hiszed, a cseléded vagyok, vagy mi? 301

Tomás a hüvelykujjával a hajlott hátára mutatott. − Bocsáss meg, de nem látod, milyen állapotban vagyok? − kérdezte. − Nem tudok most cipekedni. Raquel gyanakvó pillantást vetett a férfi hátára. − Hm. . nem is tudom. Nekem úgy tűnik, hogy ezt az egészet csak azért találtad ki, hogy nekem kelljen cipelnem mindent. Nem szégyelled magad? Tomás fájdalmas grimasszal válaszolt, és a jobb kezével megtapogatta a derekát. − Aj! Nagyon fáj! A vonat érkezésekor Balam odament a peronokra vezető kapuhoz. Látta, ahogy megáll a barcelonai szerelvény, és a letóduló utasok elözönlik a peront. Aztán az addig várakozók fölszálltak és néhány pillanat múlva sípszó jelezte a vonatnak, hogy indulhat tovább. A szerelvény lassan gördült ki a pályaudvarról, majd lendületbe jött, és eltűnt a távolban. Balam a tekintetével megkereste az embereit, és megállapította, hogy mindenki a helyén van: Keselyű 1 a peron végén, Keselyű 2 az elején, Keselyű 3 pedig egy fülkében, ahonnan be lehet látni a pályaudvart. Most az érkezőket kutatta végig a szemével, és mindenütt az ismerős arcokat kereste. De senki nem ragadta meg a figyelmét. Türelmetlenül a szájához emelte a walkie-talkieját, és megnyomta az első gombot. − Sas Keselyű l-nek − szólt bele. − Láttál valakit? − Nem, Sas. De jelenleg háttal vannak nekem, és nehéz látni bárkinek is az arcát. Mindenki Keselyű 2 felé tart. Második gomb. − Sas Keselyű 2-nek. Van valami hír? A második férfi egy kis idő múlva válaszolt. − Keselyű 2 Sasnak − hangzott a válasz. − Még tart az ellenőrzés. Stand by. Balam automatikusan a második emberére nézett. Az valóban szemben állt az utasokkal, és minden arcot figyelmesen megnézett, hogy diszkréten összehasonlítsa a kezében tartott fényképekkel. Bár a biztonsági főnök távolabb állt, egészen a kapunál, még ő is az 302

érkezők arcát fürkészte, hátha ráismer a célszemélyekre. Megszólalt a walkie-talkie. − Keselyű 2 Sasnak − mondta egy hang. − Semmi. Nem azonosítottam senkit. Balam megnyomta a harmadik gombot. − Sas Keselyű 3-nak. Mi a helyzet? − Keselyű 3 Sasnak. Nálam semmi. Már majdnem teljesen kiürült a peron, csak négy utas maradt: két apáca meg egy idős házaspár. Balam mély lélegzetet vett, és a kudarc feletti dühét visszafojtva sarkon fordult, hogy visszamenjen a csarnokba. Fölnézett a nagy kijelzőre, és végigfutotta az érkező vonatokat. Aznapra nem volt kiírva több közvetlen vonat Barcelonából. El kellett gondolkodnia az alternatívákról. Megnyomta mindhárom gombot a készülékén. − Sas Keselyű l-nek, 2-nek és 3-nak − szólalt meg, miközben le sem vette a szemét a kijelzőről. − Valószínűleg másik csatlakozással jönnek. − Nézte az érkező vonatok adatait. − Figyeljük a következő vonatot. Milánóból jön, és öt perc múlva érkezik. Ismét a kezébe vette a Corriere della Serát, és csüggedten visszaült a helyére. Rá se hederített az idős párra és a két apácára, akik lassan baktattak át a csarnokon, majd ki az utcára. Hosszú napnak nézett elébe.

303

LVIII. Raquel válla gyakorlatilag mankóként szolgált. Tomás csak úgy tudott haladni, ha rátámaszkodott. A tétova léptekkel, hajlott háttal való közlekedés sokkal nehezebb feladatnak bizonyult, mint ahogy eredetileg elgondolta. De a történész elégedetten konstatálta, hogy sikerült úgy végigmenniük a pályaudvaron, hogy senki nem ismert rájuk. − Láttad a fickókat? − suttogta a spanyol nő, és hátra sem mert nézni. − Joder, még csak nem is álcázták magukat! − Rendesen fel voltak szerelkezve − felelte a portugál. − Walkie-talkie, fényképek... Észrevetted, hogy az egyiknek még egy pisztoly is kikandikált a kabátja alól? − Naná, hogy észrevettem. Madre mia, ezt megúsztuk... Végre kijutottak a pályaudvarról. Az utcán aztán arcul csapta őket a hőség. Mintha végre kiszabadultak volna, fellélegeztek, és az Interpolügynök csak most mert ránézni az útitársára. − Honnan tudtad, hogy várni fognak? Tomás a fejével egy piros-fehér csíkos napellenzős étterem felé intett, az utca túloldalán, jelezve, hogy be kéne térniük oda. − Psz, menjünk be abba a trattoriába − javasolta. − Lehet, hogy még figyelnek minket. A spanyol nő ráébredt, hogy valóban nincs még vége a veszélynek, így hát engedelmeskedett, és elindult a zebra felé, hogy átkeljenek. A lámpa pirosat jelzett, ezért várakozniuk kellett. − Jó, de honnan tudtad? − Nem tudtam − felelte Tomás, alig mozgatva az ajkait. − Csak sejtettem. − De hogyan? Tomás diszkréten elmosolyodott. − Nevezzük intuíciónak, ha akarod. − A mutatóujjával az orra hegyére bökött. − A szimatom azt súgta, hogy lehet, hogy a nyomunkban vannak. Raquel kétkedve nézett rá, mint akit nem elégít ki a válasz, és a táskára mutatott, amelyben a számítógép rejtőzött.

304

− Milyen intuíció, ugyan már! − vágta rá. − A számítógép miatt, igaz? Rájöttél, hogy GPS-szel bemérték! − Elismerően nézett a férfira. − Te aztán furfangos vagy! A történész elmosolyodott. − Na, előled aztán nem lehet eltitkolni semmit. . A jelzőlámpa zöldre váltott, és átkeltek az úttesten, még mindig nehézkesen. Amint átértek a túloldalra, a piros-fehér csíkos trattoria felé vették az irányt. Amint beléptek, egy kunkori bajszú pincér szolgálatkészen elindult feléjük és tiszteletteljesen meghajolt előttük. − Buon giorno, nővérek − üdvözölte őket ünnepélyesen. − Micsoda öröm, hogy szerény éttermemben fogadhatom az Úr hitveseit. − Teátrális mozdulattal rámutatott egy szabad asztalra. − Prego, foglaljanak helyet, üljenek le! Mit óhajtanak? Tomás, aki eddig görnyedten, Raquelre támaszkodva botorkált, most kihúzta magát, mintha hirtelen elmúlt volna a hátfájása, és egyenesen a pincér szemébe nézett. − El kell mennünk a mosdóba − szólalt meg váratlanul férfihangon, a pincér megrökönyödésére. − Aztán hozzon nekünk két pizzát. − Itt elgondolkodott, milyen pizzát kérjen. − A la puttanesca, perfavore. A pincér dermedten állt, és nem hitt a szemének és a fülének. A történész azonban, ügyet sem vetve az olasz döbbenetére, sietős léptekkel elindult a mosdó felé. A spanyol nő a nyomába eredt, és beléptek az ajtón. − Láttad az arcát? − kérdezte Raquel nevetve, miután magukra zárták az ajtót. − Álmában sem gondolta volna, hogy egyszer férfihangon hall megszólalni egy apácát, mi? Tomás már le is vette a habitust, ami korlátozta a mozgásban. Ott állt alsónadrágban, kivette az egyik táskából a ruhát, amit még a vonaton beletett, és felöltözött. − Szegény apácák − mondta, miközben beledugta a lábát a nadrág szárába. − Alapos szidásra számíthatnak a zárdafőnöknőtől, amikor bevallják, hogy megfújták a habitusaikat. Az Interpol-ügynök megvonta a vállát. − Ne foglalkozz vele, jó ügyért tettük − mondta. − Nem azt mondják, hogy az Úr görbe vonalakkal egyenesen ír, meg hogy Isten útjai 305

kifürkészhetetlenek, meg ilyenek? Ha nem vagy ilyen éber és nem lopjuk el a habitusokat, egyenesen belesétálunk azoknak a fickóknak a karjaiba. − Megremegett. − Elképzelni is szörnyű! Miután átöltöztek, kiléptek a mosdóból és visszamentek az asztalukhoz. A pödrött bajszú pincér még mindig döbbenten nézte őket, tátott szájjal bámult rájuk, és nem értette, miként alakulhatott át hirtelen két tiszteletre méltó apáca két hétköznapi emberré. Az egyik szép volt, mint egy filmszínésznő, a másik meg... a másik meg férfi volt! − Mamma mia, kész őrület! − motyogta végül, majd elindult, hogy megrendelje a két a la puttanesca pizzát. − Ma che cosa... A két vendégből kitört a kacagás, amikor végre magukra maradtak az asztaluknál. Az utóbbi tíz percben mérhetetlen feszültség halmozódott fel bennük, attól kezdve, hogy apácákként leszálltak a vonatról és csigalassúsággal elhaladtak a gyilkosok előtt. Tomás magas volt, túlságosan is magas ahhoz, hogy nőnek lehessen nézni, ezért öreg apácának álcázta magát, akinek fáj a háta és görnyedten jár. Csak így kerülhette el az esetleges gyanút. Cserébe persze lassan kellett járniuk, nagyon lassan, vagyis hosszabban kellett kitenniük magukat a rájuk vadászok vizsla tekintetének. De szerencsére minden jól végződött. Tomás azonban aggódott az édesanyjáért, elővette hát a számítógépet, az asztalra tette és bekapcsolta. Csatlakozott a hálózathoz, és azonnal belépett a postafiókjába. Jött egy üzenete az otthontól. Hello, Noronha tanár úr, Remélem, minden rendben van magával. Attól tartok, nem szolgálhatok jó hírekkel. Az otthon fenntartói minden erőfeszítésem ellenére sem engedik, hogy az édesanyja bent maradjon az intézetben, ha nem fizeti ki az egész költséget. Ragaszkodnak hozzá, hogy a hozzátartozók fizessék be a különbözetet a csökkentett nyugdíj és a bent lakás költségei között. És újra elmondták, hogy hosszú a várólista, vagyis nem lesz nehéz betölteni Graca asszony helyét. Ennek értelmében azt az írásba is foglalt utasítást kaptam, hogy holnap reggel tegyem ki őt az utcára, amennyiben ma éjfélig nem egyenlíti ki a számlát. Nem is tudja, milyen nehéz nekem közölni ezt a hírt. Én mindent megpróbáltam, hogy ne jussunk el idáig, már csak azért is, mert ez a helyzet 306

az Ön édesanyján kívül másokat is érint. Azt mondtam, hogy nem leszek hajlandó tovább vezetni az otthont, ha elkezdjük kirakni az idős embereket az utcára. De erre azt felelték, hogy sokan keresnek munkát, ők könnyen találnak valakit a helyemre, én viszont nehezen találnék másik munkát. Nehéz időket élünk, és imádkozom Istenhez, hogy mutasson nekünk utat ebben a világban, ahol az emberek sorra veszítik el a jogaikat és szerencsétlenné válnak. Üdvözlettel Maria Flor Tomás egy darabig a monitorra meredt, mintha hipnotizálnák a betűk, miközben a lelke némán háborgott. Kiteszik az anyját az otthonból! Hogy juthattak el idáig? Kidobnák az anyját az utcára csak azért, mert hiányzik pár koszos euró? Milyen ország az, ahol így bánnak az idősekkel? ö meg itt van, üldözik, menekül, és nem tehet semmit, képtelen megvédeni az anyját és odamenni Coimbrába, hogy segítségére legyen! Gyalázat, ez egyszerűen. . − Rossz hírek? Raquel látta a férfi arcán az indulatokat, ő azonban úgy döntött, hogy elfojtja az érzéseit, és megpróbálja kis időre még félretenni az anyja problémáját. Hogy segíteni tudjon, előbb ki kell kászálódnia abból a slamasztikából, amibe került. Ez a legsürgősebb dolga. Beírta egy keresőbe a Nemzetközi Büntetőbíróság nevét, és várt. Különböző találatok jelentek meg, köztük az intézmény hivatalos honlapja is. Megnyitotta az oldalt, és rákeresett a nemzetközi válsággal kapcsolatos perre. Megjelent a képernyőn egy új oldal, amelyen az állt, hogy az előzetes ülés időpontja aznap délután három órára van kiírva, a firenzei Palazzo Vecchio Salone dei Cinquecento termébe. Pontosan ezt akarta tudni. Gyorsan kikapcsolta a számítógépet és fölpattant, mert tudta, hogy fel kell gyorsítania az eseményeket, hogy minél előbb megszabaduljon ettől a kényszerzubbonytól, amely nem hagyja mozogni. Ránézett Raquelre. − Van egy tervem − mondta. − Nagyon figyelj ide...

307

LIX. A várakozó tömeg halk morajlása hirtelen abbamaradt, amikor kinyílt az egyik oldalsó ajtó és egy törvényszéki hivatalnok lépett be. Egyenes, merev testtartással vonult végig a hatalmas termet átszelő vörös szőnyegen, és föllépett az emelvényre, majd ünnepélyesen a jelenlévőkhöz fordult. − Mindenki álljon fel! − adta ki az utasítást, és a falak visszhangozták a szavait. − A tiszteletre méltó Axel Seth bíró érkezik, hogy megnyissa az ülést. Amint a hivatalnok elhallgatott, a jelenlévők pedig a székeikkel nagy zajt csapva fölálltak, belépett a terembe egy sovány, magas férfi, fekete talárban, és lassú léptekkel, szinte katonai pompával vonult fel a pulpitusra, amelyről X. Leó pápa carrarai márványszobra osztotta az áldást a híveknek. Az emelvény közepén állt egy asztal és egy szék. Itt foglalt helyet a taláros alak. Seth bíró az egész világon híres volt, mivel ő állt az Európai Bizottság élén, így aztán az érkezését sűrű vakuvillanások és fényképezőgép-kattogások kísérték, ami egy perccel később még mindig nem csillapodott, és csak akkor ért véget, amikor a törvényszéki hivatalnok intett a carabinierinek, és kivezették a fotósokat. A Palazzo Vecchio, a firenzei városháza nagytermében, a Salone dei Cinquecentóban hirtelen néma csönd lett. Seth bíró tökéletes drámai érzékkel percekig némán ült, és komolyan szemlélte a falakat borító Vasári-freskókat, amelyek Firenze Pisa és Siena fölött aratott győzelmét ábrázolták, valamint az oldalt sorakozó fehér szobrokat, köztük Michelangelo alkotását, a Genio della Vittoriát. A Salone dei Cinquecento Olaszország legnagyobb terme volt, amelyet polgári célra használtak, és annak idején maga Girolamo Savonarola építtette. Seth bíró a kezébe vett egy kis kalapácsot, és finom mozdulattal az asztalra ütött vele. − Hölgyeim és uraim − szólalt meg erős francia akcentussal, de nagy nyomatékkal ejtve az előírt szavakat. − Ezennel megnyitom a Nemzetközi Büntetőbíróság előzetes ülését, amelyet azért hívtunk össze, hogy megfogalmazzuk a vádakat és megnevezzük a vádlottakat a nemzetközi pénzügyi és gazdasági válságért felelős emberiség ellen elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatban. 308

Udvarias és fegyelmezett tapsvihar futott végig a Palazzo Vecchio hatalmas termén. A bíró letette a kalapácsot, és miközben megköszörülte a torkát, hogy belekezdjen a bevezető beszédébe, rámutatott a fő szoborra. − Nem is találhattunk volna olyan helyet, amely az alkalomhoz illőbb lenne, mint Firenze, az a város, ahol a modem bank megszületett, és azon belül is éppen ez a terem, amelynek nagy történelmi múltja van, és amelyben a nagyszerű Michelangelo szobra, a Genio della Vittoria tekint ránk -hiszen ezen az ülésen éppen a történelemről és a győzelemről esik majd szó − zengte. − Az igazság történelméről és az elnyomottak győzelméről. Mert, drága barátaim, itt most elsősorban igazságot teszünk − Uralkodói tekintetét végigjártatta a termen. − A világ, mint mindannyian tudjuk, mélységes válságba süllyedt, olyan nagy válságba, amit csak a harmincas évek nagy gazdasági világválságához lehet hasonlítani. Nem véletlen, hogy ma már a második gazdasági világválság néven emlegetjük. Ennek a válságnak, hölgyeim és uraim, megvannak a kirobbantói és a felelősei, azok a személyek, akik a cselekedeteikkel és a mulasztásaikkal idáig juttattak minket. Meg kell neveznünk őket, hogy vádat emelhessünk ellenük és bíróság elé állítsuk őket, mert felelniük kell a bűneikért. A Nemzetközi Büntetőbíróságot éppen azért hozták létre, hogy elítélje az emberiség elleni bűncselekmények elkövetőit. Ne legyenek senkinek kétségei afelől, hogy emberiség elleni bűntettről van szó, amikor azokra a cselekedetekre gondolunk, amelyek ehhez a borzalmas válsághoz vezettek! A bűn nem maradhat megtorlatlan! A Salone dei Cinquecentóban összegyűlt tömeg körében most spontán tapsvihar tört ki. Nincs olyan áldozata ennek a válságnak az egész világon, aki ne tekintene óriási várakozással az igazságszolgáltatásra és mindazok méltó büntetésére, akik ebbe a helyzetbe sodorták a világot. Seth bíró szavainak hangos ünneplése kristálytisztán megmutatta, micsoda felháborodás és igazságvágy van az emberekben. Mint egy színész, aki uralja a színpadot, olyan teátrálisan emelte fel a bíró a kezét, hogy csendet kérjen. Az ováció azonnal elhalt. − Ezen az előzetes ülésen megnevezzük a gyanúsítottakat, akik az alkalmas pillanatban a törvényszék elé állnak. − Rámutatott egy középkorú, sovány, szúrós tekintetű hölgyre, aki egy asztalnál ült a közönséggel szemben. A Nemzetközi Büntetőbíróság főügyésznője, Agnés Chalnot profesz-szor asszony összehívta a szakértőit, és bemutatja nekünk a gyanúsítottak listáját, azokét a gyanúsítottakét, akik hamarosan a vádlottak 309

padján ülnek majd, hogy feleljenek a bűneikért. A főügyész asszony mostanában azzal töltötte az idejét, hogy adatokat gyűjtött, azonosította a felelősöket, akik egészen addig ártatlanok, amíg ez a bíróság a megfelelő eljárás után az ellenkezőjéről nem dönt. Most tehát a főügyésznőn és a munkatársain van a sor, hogy megfogalmazzák a vádat. − Ismét fölemelte a kezét, és a vád képviselőjére mutatott. − Chalnot főügyésznő, kérem. A főügyésznő a vád asztalánál ült, körülötte a munkatársai. Fölemelkedett a helyéről, földig érő fekete ruha volt rajta, és a bíróra nézett. − Tiszteletre méltó bíró úr, köszönöm a bizalmat, amit belém és a munkatársaimba helyezett − kezdte. − Mint mondta, az én feladatom felsorolni azokat a gyanúsítottakat, akiket majd beidézünk a bíróságra. Ha nem zavarja, átadnám a szót a kollégámnak, Carlo dei Ponté ügyésznek, hogy sorolja fel a neveket, amelyeket az Egyesült Államokban végzett vizsgálata során gyűjtött. A bíró finoman biccentett a fejével. − Természetesen. A szó tehát dr. Carlo dei Pontéé. Miután átadták neki a vádemelés jogát, a Nemzetközi Büntetőbíróság ügyésze, egy csontos arcú, sűrű szemöldökű férfi, fölemelkedett a helyéről, begombolta a zakóját, és papírokkal a kezében elindult a pulpitus közepe felé. − Mélyen tisztelt bíró úr, kedves kollégák, hölgyeim és uraim − mondta, a hasonló eljárásokon szokásos formulákhoz folyamodva. − Mindannyian tudjuk, hogy ez a válság az Egyesült Államokban kezdődött, és a pénzügyi piacok szabályozatlanságát hirdető felelőtlen politika következménye. Az eredménye egy globális recesszió lett, amely egy nagy gazdasági válságba torkollott, melynek következtében több mint harmincmillió ember vesztette el az állását, a többi több százmillió embert pedig fizetéscsökkentések és adóemelések sújtják. − Az asztalára mutatott. − Én és a munkatársaim ezért azzal foglalkozunk, hogy azonosítsuk ennek a visszataszító cselekménysorozatnak a felelőseit, és kiderítsük, milyen motivációk vezették őket. Ezennel bemutatom önöknek a gyanúsítottakat és a bizonyítékokat, amelyek miatt felmerült a nevük ezzel az emberiség ellen elkövetett bűncselekménnyel kapcsolatban. Az ügyész fölényesen intett a törvényszéki hivatalnoknak, aki bejelentette a bíró érkezését. − Giuseppe, a vetítőt. 310

A hivatalnok a kezébe vett egy távirányítót és megnyomott egy gombot. Elektromos zümmögés hallatszott, és az egyik oldalsó falon legördült egy fehér vászon, eltakarva Vasari freskóját a Pisa feletti győzelemről. − Máris, dottore. A Nemzetközi Büntetőbíróság ügyésze intett a fejével az egyik munkatársának, és az óriási vásznon egyszerre megjelent egy fénykép, amely egy mosolygó, magas homlokú, szemüveges férfit ábrázolt. − Íme, a második nagy gazdasági válságot előidéző emberiség elleni bűncselekmény-sorozat első gyanúsítottja − jelentette be ünnepélyes hangon. − Alan Greenspan, aki az amerikai központi bank, a Federal Reserve elnöke volt 1987-től 2006-ig. Greenspan úr először 1985-ben tűnt fel, amikor a szövetségi nyomozók elkezdtek nyomozni egy bizonyos Charles Keating ügyében, aki szabálytalanságokat követett el az ügyfelei pénzének kezelésében. Keating ugyanis szerződtette Greenspant, aki a szabályozóknak írt levelében az egekig magasztalta Keatinget, és biztosította őket arról, hogy jól tudja befektetni az ügyfelei pénzét. Keatinget nem sokkal később letartóztatták. És mi lett Greenspannel? Nos, őt Reagan elnök kinevezte a Fed élére. A Salone dei Cinquecentón morajlás futott végig. Carlo del Ponté ügyész rámutatott a vászonra vetített arcra. − Alan Greenspan a Federal Reserve elnökeként agresszív deregulációs politikát folytatott. Az egyik legnagyobb bűnt a világgazdaság ellen 1998ban követte el, amikor a Citicorp és a Travelers egyesülésével létrejött a világ legnagyobb pénzügyi szolgáltató cége, a Citigroup. Ez az egyesülés megszegte a Glass-Steagall-törvényt, amely a nagy gazdasági világválság közepette született, éppen azért, hogy megakadályozza az olyan nagy pénzügyi csoportok létrejöttét, amelyeknek az esetieges csődje kockázatot jelent az egész amerikai gazdaságra. Greenspan úrnak alkalmaznia kellett volna ezt a törvényt, és meg kellett volna tiltania ezt az egyesülést. Ehelyett mit csinált? Szemet hunyt a törvénytelenség felett, és ami ennél is súlyosabb, egy évvel később komoly szerepet játszott a Glass−Steagall-törvény hatályon kívül helyezésében. Ujabb morajlás támadt a teremben. − A másik nagy bűne az emberiség ellen az volt, hogy nagy erőfeszítéseket tett a derivatívapiac szabályozadansága érdekében − folytatta Del Ponté. − A határidős piacokat szabályozó bizottság 1998-ban 311

kezdeményezést indított a derivativák szabályozásáért, ami Greenspan urat olyan kétségbeeséssel töltötte el, hogy még aznap kiadott egy nyilatkozatot, amelyben ellenezte az ötletet, és törvényjavaslatot dolgozott ki a derivativák szabályozatianságára. Ezt a törvényt 2000-ben elfogadták. − Ujjával még mindig a Fed volt elnökének mosolygó arcára mutatott. − Ennél is rosszabb, hogy Alan Greenspan minimálisra csökkentette az alapkamatot, és ezzel megteremtette a feltételeket az ingadanlufi amerikai, majd európai növekedéséhez. Amikor világossá vált, hogy a jel-zálogpiac rosszul működik, Greenspan úr még mindig vonakodott a szabályozástól, holott hatalmában állt volna, sőt kötelessége lett volna megtenni. Ezek a cselekedetek mind hozzájárultak a zavarhoz, amely a 2008-as összeomláshoz és a második gazdasági válsághoz vezetett. Az ügyész a munkatársaihoz fordult, mire azok megnyomtak egy gombot. Ujabb kép jelent meg a vásznon, egy idős, kerek arcú, fehér hajú férfié, akinek apró, kissé mandulavágású szeme volt. − Az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények második gyanúsítottja − jelentette be -, Phil Gramm szenátor. Az Egyesült Államok Kongresszusában Gramm szenátor volt a pénzügyi szabályozatíanság legnagyobb harcosa, ö volt a központi alakja a Glass-Steagall-törvényt hatályon kívül helyező jogszabály megalkotásának, valamint annak a 2000es törvénynek, amely a derivatívapiacot kivonta a szabályozás alól. Miután otthagyta a Szenátust, a UBS befektetési bank alelnöki poszttal jutalmazta a szolgálatait. Az igazság az, hogy ennek a katasztrofális következményekkel bíró jogszabálynak köszönhetően a volt szenátor nyomorba döntötte az egész világot, és ezért megérdemli, hogy a vádlottak padjára kerüljön. Ismét jelzett a munkatársainak, és újabb kép jelent meg a terem falát beborító óriási vásznon. Ezúttal két arc volt rajta: egy magas homlokú fiatalemberé és egy dús, fehér hajú férfié. − Az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények harmadik és negyedik gyanúsítottja − mondta. − Larry Summers és Róbert Rubin. Rubin úr a Goldman Sachs ügyvezető igazgatója, Summers pedig a Harvard közgazdászprofesszora volt. Mindketten amerikai pénzügyminiszterek voltak. Aktív irányítói a pénzügyi piacok deregulációjának. Amikor a határidős piacok bizottsága 1998-ban szabályozni próbálta a derivatívákat, Larry Summers felvette a telefont, és tizenhárom bankár jelenlétében, akik rettenetesen aggódtak, hogy folytathassák a busás haszonszerzést a 312

kockázatos ügyleteikkel, lehordta a bizottság elnökét, és utasította, hogy hagyjon fel a szabályozási kezdeményezésével. Rubin és Summers Greenspannel együtt írta meg azt a híres nyilatkozatot, amely a derivatívák deregulációjáról szóló törvényhez vezetett. Summers majdnem nekiment egy közgazdásznak, aki 2005-ben figyelmeztetett a bankoknál alkalmazott bónuszrendszer visszásságaira. Summerst később talán ezekért a szolgálataiért választották meg a Harvard Egyetem elnökének, valamint egy hedgefund is szerződtette, amivel további húszmillió dollárt halmozott fel. Intett az asztal felé, és ismét új kép jelent meg a vásznon. Egy teljesen kopasz, középkorú férfit ábrázolt. − Az emberiség ellen elkövetett bűntettek ötödik gyanúsítottja − magyarázta. − Hank Paulson, a Goldman Sachs volt ügyvezető igazgatója, aki szintén betöltötte az amerikai pénzügyminiszteri posztot. Az ő igazgatói ideje alatt történt, hogy a Goldman Sachs befektetési bank több mint hárombillió dollárt keresett a szegény emberek (vagyis a csökkent hitelvisszafizető képességgel rendelkező, úgynevezett subprime ügyfelek) jelzálogainak az értékpapírosításával, ami a válság közvetien előidézője volt. Paulson úr nyomást gyakorolt a szabályozókra, hogy hagyják, hogy a bankok még jobban eladósodjanak és tovább táplálják a spekulációs buborékot. Jutalmul Bush elnök kinevezte pénzügyminiszternek, és az ő minisztersége alatt következett be a 2008-as összeomlás. A Kongresszustól hétszázmilliárd dollárt kért, hogy megmentsék a befektetési bankokat, amelyek előidézték a válságot, vagyis az adófizetők pénzéből orvosolta a saját maguk által okozott bajt. Az AIG biztosítót is közpénzből mentette meg, de arra kötelezte, hogy több mint hatvanmilliárd dollárt fizessen a Goldman Sachsnak, és megakadályozta, hogy csalásért beperelje a befektetési bankokat, köztük a Goldman Sachsot. − Megvető arcot vágott. − Igazi művész ez a Hank Paulson. Ismét az asztalhoz fordult és intett, aminek következtében újra kicserélődött a kép. A vászon ezúttal bankintézetek szimbólumaival telt meg. − A piaci szabályozatianság politikai felelősei alapvetően azok az emberek, akiket az imént láttunk − mondta. − De a politikai hatalmuk ellenére ők is csak valaki másnak az utasításait hajtották végre. − A vásznon látható szimbólumokra mutatott. − A bankokét, természetesen. Ha a politikusok korruptak, akkor a nagy befektetési bankok a korrumpálok. A jelzálog-értékpapírosítás folyamatában a Citigroup és a JP Morgan pénzügyi csoportokon kívül benne volt még a Goldman Sachs, a Morgan Stanley, a 313

Bear Sterns, a Lehman Brothers és a Merrill Lynch. Több billió dollárt nyertek rajta, és az egész világon elterjesztették azokat a részvényeket, amelyekről nagyon is jól tudták, hogy toxikusak. A Goldman Sachs például, miközben az ügyfeleinek azt javasolta, hogy vegyenek ilyen részvényeket, fogadásokat kötött arra, hogy mekkorát buknak. Ez jelzi, hogy tudták, mit csinálnak. Még ahhoz is volt képük, hogy olyan részvényeket hozzanak létre, amelyek annál nagyobb hasznot hoznak a Goldman Sachsnak, minél több pénzt veszítenek az ügyfeleik. Intett az asztalnál lévőknek, és a vásznon két e-mail jelent meg. Az egyik így szólt: „Boy, that Timberwolf was one shitty deal." A másikban ez állt, egy hónappal később: „The toppriority is Timberwolf." − Az első egy belső e-mail a Goldman Sachsnál, amely a bank által kínált egyik csomagot, a Timberwolfot „egy rakás szarnak" titulálja. A második emailt a Goldman Sachs Eladási Részlegének címezték, és elsődleges prioritású terméknek nevezték benne a Timberwolfot. Vagyis a Goldman Sachs azt az utasítást adta az eladóinak, hogy győzzék meg az ügyfeleket, hogy vegyenek meg egy olyan csomagot, amelyről ők maguk tudták, hogy „egy rakás szar"! Most még hangosabb morajlás futott végig a Salone dei Cinquecentón. − Az ilyesfajta epizódok szokványosak voltak a befektetési bankok tevékenységében. A Glass-Steagall-törvény eltörlésének köszönhetően ezek a bankintézetek hatalmasra nőttek. Most azt kérdezhetnénk: hogyan tudták meggyőzni a politikusokat? De megmondom én: korrupcióval. A pénzügyi szektornak háromezer lobbizója van, vagyis minden kongresszusi képviselőre és szenátorra több mint öt jut. A bankok bőkezűen támogatják a politikusok választási kampányait, és cserébe deregulációt követelnek. Korrumpálják a politikusokat, de nem csak őket. Egy intésre újabb képváltás következett a vásznon. Most egyetemek lógóit lehetett látni, a Harvardét, a Yale-ét, a Columbiáét és másokét. − A közgazdászokat is az emberiség ellen elkövetett bűntettek gyanúsítottainak tekinthetjük − mondta. − A pénzintézetek, főleg a befektetési bankok mesés nyereségre akartak szert tenni, és olyan nagyra akartak nőni, hogy az esedeges csődjük az egész gazdaságra nézve kockázatot jelentsen, vagyis ne lehessen hagyni, igaz? És mit csináltak ezért? Megvesztegették a politikusokat, hogy változtassák meg a törvényeket, és ne szabályozzák a piacokat. De ehhez meg is kellett teremteni a megfelelő 314

ideológiai légkört. Ki tud ilyen légkört teremteni? Carlo dei Ponté nyomatékosan rámutatott az egyetemek lógójára. − Hát a közgazdászok! A dereguláció ideológiáját a közgazdászok teremtették meg, és eladták a választóknak és a fogyasztóknak azt az elképzelést, hogy a piacok önmagukat szabályozzák és a szabályozatíanságuk megnyitja a mértéktelen gazdagság zsilipéit. − Elmosolyodott. − Persze igazuk volt. A szabályozatlanság valóban hozzájárult a mértéktelen meggazdagodáshoz... csak éppen a bankárokéhoz. − Komolyra fordította a szót. − Az az igazság, hogy a dereguláció ideológiája olyan sikeres volt, hogy az amerikai közgazdászok Európára is ki tudták terjeszteni. Izlandnak például tökéletesen egészséges volt a gazdasága, költségvetési többlettel és elenyésző adóssággal. De 2001-ben sajnos az a szerencséden ötíete támadt, hogy elfogadja a deregulációról szóló blablát és megváltoztatja a törvényeit. A szabályozadan bankjai néhány év múlva az ország GDP-jének a hatszorosára növelték az adósságukat, és Izland összeomlott. Az ügyész intett a munkatársainak, és a vásznon most egy nyakkendős férfi képe jelent meg. − Több száz közgazdászt szeretnék beidézni az emberiség ellen elkövetett bűncselekményekért, de ha csak egyet választhatnék, aki ezt az ideológiát hirdette, erre a gyanúsítottra esne a választásom. − A nyakkendős, szemüveges férfi arcára meredt, és az övébe dugta a kezét, mintha párbajra készülne vele. − Glenn Hubbard, a Columbia Business School igazgatója és George W. Bush gazdasági tanácsának elnöke. Ebben a minőségében sok állami bevételt csökkentő intézkedést talált ki. Csökkentette például a részvények utáni osztalékadót, eltörölte az ingat-lanadót, vagyis olyan módosításokat javasolt, amelyek mind a gazdagoknak kedveztek. Hubbard professzor 2004-ben egy nagy hatású írásban magasztalta a derivatívákat és a jelzálog-értékpapírosítást, arra hivatkozva, hogy ezek védik a bankokat és növelik a pénzügyi stabilitást. Erre a kijelentésre sokan felnevettek. − Hubbard professzor olyan csoportoknak is dolgozik, amelyek jogi szakértőket kínálnak csalással vádolt személyek pereihez. Például a Bear Stearns két bankárját beperelték az értékpapírosítás során elkövetett csalásért. Azok kétségbeesetten szaladtak az egyik ilyen csoporthoz, a The Analysis Grouphoz, amely százezer dollárt fizetett Hubbard professzornak, hogy tanúskodjon a két bankár mellett. A vádlottakat felmentették. − Az 315

ügyész a vászonra vetített arcra mutatott. − Hubbard professzor jó példája mindannak, ami a közgazdász szakmában problémás. A dereguláció ideológiájának propagálásával és azzal, hogy hagyták, hogy a bankárok megvásárolják őket, aktív cinkosokká váltak ebben az emberiség ellen elkövetett bűntettben, és megérdemlik, hogy ők is a vádlottak padján üljenek. Carlo dei Ponté a bíró felé fordult. − Tisztelt bíró úr, még sokan mások is megérdemelnék, hogy meggyanúsítsam őket ebben az ügyben, és talán egy későbbi fázisban ez meg is fog történni, de most nem fejezhetem be anélkül, hogy ne említeném meg a fő felelősöket, azokat a személyeket, akik hagyták, hogy mindez megtörténjen, és sok esetben eladták magukat ezeknek a pénzügyi érdekeknek. Az ügyész intésére most négy, mindenki számára jól ismert arc jelent meg a vásznon. Az egyöntetű felhördülést sűrű vakuvillogás kísérte a közönség soraiban. − Ronald Reagan, George H. Bush, Bili Clinton és George W. Bush! hirdette ki Carlo dei Ponté emelt hangon, hogy túlharsogja a megzavart tömeg morajlását és a fényképezőgépek kattogását. − Ők voltak azok, akik fedezték az egész deregulációt. Truman elnök asztalán volt egy mondat: the bus stops here, vagyis én vagyok a felelős mindenért. Nos, ezek az elnökök a fő felelősök, és ők sem bújhatnak ki a felelősségre vonás alól. A teremben akkora lett a hangzavar, hogy Carlo dei Ponténak szünetet kellett tartania és meg kellett várnia, míg elhalkul. Amikor ez megtörtént, ismét jelzett az asztalnál ülőknek, és a vásznon megjelent egy új arc, ami az eddiginél is nagyobb felhördülést váltott ki a jelenlévőkből. − Az utolsó gyanúsítottunk a második gazdasági válságnak nevezett emberiség elleni bűntett ügyében ez az ember − kiabálta túl a lármát. − Barack Hussein Obama. Olyan hangzavar támadt a Palazzo Vecchio nagytermében, hogy Axel Seth bírónak kellett közbelépnie: a kis kalapáccsal többször is az asztalra ütött és csendre intette a hallgatóságot. − Csendet! − kiáltotta Seth. − Csendet! − Újabb kalapácsütés. − Csendet kérek, vagy kiüríttetem a termet! Csendet! Amikor elült a hangzavar és már ismét csak halk morajlás hallatszott, a 316

bíró úgy döntött, hogy visszaállt a rend, és intett az ügyésznek, hogy folytassa. − Köszönöm, bíró úr − felelte Carlo dei Ponté, és visszafordult a vászon felé. − Barack Obama elnök a legkevésbé sem felelős a 2008-as öszszeomlásért, hiszen akkor még nem volt hivatalban. De az azt követő második gazdasági válságért már felelős, a cselekedetei és a mulasztásai okán. Nem váltotta le a Fed éléről Alan Greenspan utódját, Ben Bernankét, azt a férfit, aki ölbe tett kézzel nézte, ahogy növekszik az ingatlanbuborék, sőt amikor a legnagyobbra nőtt, képes volt kijelenteni, hogy nincs is semmiféle buborék. Bernanke úr Hank Paulsonnal együtt kért a Kongresszustól hétszázmilliárd dollárt a bankok megmentésére, egy olyan válság miatt, amit a bankok idéztek elő, vagyis a közpénzek számlájára írták a magánszektor hibáit. Ezért a csodálatos szerepléséért Obama elnök azzal jutalmazta, hogy nem váltotta le. A morajlás kissé felerősödött. − Obama elnöknek ez még nem volt elég, és gazdasági főtanácsosának azt a Larry Summerst nevezte ki, akinek a neve ma már elhangzott a gyanúsítottak között, hiszen aktív szerepet vállalt a derivativák deregulációjáról szóló törvényben. Ezt követően Obama elnök azt a Timothy Geithnert választotta pénzügyminiszternek, aki a válság idején a New York-i Fed elnöke volt, és segített a Goldman Sachsnak meggazdagodni a jelzáloghitelekből. Obama elnök a New York-i Fed élére William Dudley urat nevezte ki, aki a Goldman Sachs vezető közgazdásza volt, illetve társszerzője Hubbard professzor híres írásának, amely a derivativák deregulációja mellett érvel. Obama elnök ezenkívül azt a Gary Genslert nevezte ki az amerikai határidős és árufelügyelet (Commodity Futures Trading Commission − CFTC) élére, aki korábban a Goldman Sachs pénzügyi társigazgatója volt és részt vett a derivativák szabályozásának a betiltásában. A Nemzetközi Büntetőbíróság ügyésze elhallgatott egy pillanatra, és várta, hogy leülepedjenek a szavai. − Barack Obama tehát farkasokat bízott meg a bárányok védelmével − vonta le a következtetést. − Azzal az ígérettel került hatalomra, hogy minden megváltozik, de valójában nem csinált semmit. A piaci szabályozás élére ugyanazokat az embereket nevezte ki, akik a deregulációért felelősek, és a következmények előreláthatóak voltak. Senkit sem pereltek be az utasítására, nem indult semmilyen nyomozás a felelősök után. Ennél is rosszabb, hogy 317

nem hozott olyan törtvényt, ami megváltoztatná a bankok bónuszrendszerét, amely sok bank öngyilkos viselkedéséért felelős. Nem született olyan törvényjavaslat, amely visszaállítaná a kereskedelmi és a befektetési bankok szétválasztását, amit a Glass-Steagall-törvény biztosított. Nem hozott törvényt a derivatívapiac és más bonyolult pénzügyi termékek szabályozására, amelyek köz-vetlenül hozzájárultak a válság kirobbanásához. Nem alkotott olyan törvényt, amely arra kötelezné a nagy bankokat, hogy szakadjanak kisebb egységekre, és ezzel szűnjenek meg az olyan óriási bankok, amelyek „túl nagyok ahhoz, hogy csődbe mehessenek". Sőt, igazság szerint, ha jobban meggondoljuk, a sorozatos fúzióknak köszönhetően a válság alatt is csak tovább nőttek. A JP Morgan megvásárolta a Bear Stearnst, a Bank of America megszerezte a Merril Lynchet, a Wells Fargo pedig kozmikus méreteket öltött a Citigroup megvételével. Vagyis a 2008-as összeomláshoz vezető összes tényező érintetlen maradt. Az összes. − Színpadias mozdulattal mutatott a vászonra. − így hát Obama elnök, tisztelt bíró úr, szintén kiemelkedő helyet foglal el a gyanúsítottak listáján. Rövid meghajlás után Carlo dei Ponté visszament az asztalához és leült. A teremben egy darabig néma csend honolt, aztán valaki elkezdett tapsolni és a transzból magához térő közönség végül állva tapsolta meg az ügyész munkáját. Miután Axel Seth konstatálta, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság ügyésze befejezte a gyanúsítottak felsorolását, megvárta, míg elül az ováció, és megköszörülte a torkát. − Köszönöm az ügyész úrnak az alapos munkát − szólalt meg. − Mielőtt berekeszteném az előzetes ülést és megfogalmaznám a vádemelést a gyanúsítottak ellen, szeretném megkérdezni Agnés Chalnot professzort, a Nemzetközi Büntetőbíróság főügyésznőjét, hogy befejezte-e a vádemelés szakaszát. Az ügyésznő fölállt, és egy papírral a kezében a bíróra nézett. − Én nem terveztem több vádemelést, tisztelt bíró úr − felelte. − Azonban körülbelül két órával ezelőtt érkezett hozzám egy váratlan javaslat, amely olyan elemeket tartalmaz, amelyek erősen kapcsolódnak ehhez a perhez. A tisztelt bíró úrnak van valami ellenvetése a javaslat bevonása ellen? − Attól függ − felelte óvatosan a bíró. − Ezek az elemek a munkatársai nyomozásán alapulnak? 318

− Igen, tisztelt bíró úr. A vizsgálatot az egyik nyomozóm vezette, aki sajnos most nincs jelen, helyette másvalaki mutatná be a javaslatot. Seth bíró közönyös arccal felelt: − Nincs ellenvetésem. Folytassa. A főügyésznő hátrafordult és tekintetével a Salone dei Cinquecento közönségét kutatta, míg meg nem látott egy férfit, aki az egyik hátsó sor szélén ült. − A vád szólítja Tomás Noronhát.

319

LX. Amikor elhangzott Tomás Noronha neve a Palazzo Vecchio Salone dei Cinquecento termében, a tömeg kíváncsian várta a folytatást. A moraj-lás kissé felerősödött, az emberek forgolódni kezdtek, hogy meglássák, kit szólított a Nemzetközi Büntetőbíróság főügyésznője. A közönség néhány másodperc múlva egy magas, barna hajú, zöld szemű férfit látott végigmenni a székek mellett, a pulpitus felé. Az olasz nők körében elismerő pillantások kíséretében halk pusmogás hallatszott. − Ma che uomo bello! − suttogta valaki. − Un vero Marco Antonio! Tomás a suttogással mit sem törődve föllépett a pulpitusra, Agnés Chalnot mellé. − Tisztelt bíró úr − szólalt meg az ügyésznő a bíró felé fordulva. − Megengedi, hogy átadjam a szót Noronha professzornak? Axel Seth mintha zavarba jött volna. − Elnézést, Chalnot professzor asszony, de előbb megtudhatoánk, ki ez az úr és mit keres itt. − Természetesen, tisztelt bíró úr − felelte a főügyésznő, és megérintette a jövevény karját. − Tomás Noronha tanár úr történelemből doktorált, és azon kívül, hogy a lisszaboni egyetem tanára, különböző intézmények számára végez szakértői munkát, többek között a Gulbenkian Alapítványnak és az Athéni Régészeti Múzeumnak. − És miből doktorált, Chalnot professzor? Gazdaságtörténetből? A főügyésznő a kezében tartott puskájára pillantott. − Régi nyelvekből, tisztelt bíró úr. Seth bíró kissé kényelmedenül érezte magát, nem nagyon tudta, mit mondjon erre. − Tudomásom szerint ez a terület meglehetősen távol esik a témánktól − jegyezte meg. − Nem tudom, elfogadhatom-e a vallomását. − Természetesen elfogadhatja, tisztelt bíró úr − felelte határozottan a főügyésznő. − Sőt ha megengedi, bátorkodom kijelenteni, hogy meg is kell 320

engednie. − Ismét a puskájára pillantott. − A Nemzetközi Büntetőbíróság működését meghatározó törvény értelmében, a hetedik záradék harmadik cikkelye szerint az ügyésznek teljes szabadságában áll bárkit kineveznie a nyomozásra, amennyiben tiszteletben tartja a költségvetést. Szeretné, hogy ipsis verbis idézzem? − Nem szükséges, köszönöm − hangzott a válasz. − Noronha tanár úr az ön felkérésére nyomoz? − Ettől a pillanattól kezdve igen, tisztelt bíró úr. A bíró mély lélegzetet vett: nem talált más kifogást. − Ez esetben folytassa. A főügyésznő az új munkatársára pillantott, és ezzel átadta neki a szót. Tomás ránézett, aztán a bíróra, végül vett egy nagy levegőt. Eljött az ideje, hogy megmutassa, mit tud.

321

LXI. A pályaudvar kávézójában szinte ihatadan volt a kávé, de Balam tudta, hogy nincs más választása. Ivott egy kortyot, és beleborzongott, olyan rossz volt. De valójában nem a kávé bosszantotta. Már öt órája itt dekkolt az embereivel, és figyelte a Santa Maria Novellára érkező vonatokat, de senkit nem látott, aki a célszemélyekre hasonlított volna. Már kezdett kételkedni benne, hogy egyáltalán idejönnek, de kénytelen volt a helyén maradni, hiszen azt az utasítást kapta, hogy este tízig ne hagyja el az állomást. − Dögunalom − morogta, és ezredszerre is az órájára nézett. − Sose lesz vége. Ebben a pillanatban megszólalt a mobiltelefonja. Kivette az apró készüléket a nadrágzsebéből, és ránézett a kijelzőre. Az egyik hittestvére hívta. − Mi az, Gáap? − szólt bele amint fölvette, hallhatóan igen rosszkedvűen. − Bosszús vagyok, és nincs sok türelmem hozzád. Van valami? − Van bizony! − felelte a hang a vonal túlsó végén, igen idegesen. − Ide kell jönnöd! − Hova „ide"? − A Palazzo Vecchióba. Most azonnal! Balam felsóhajtott. − Jó is lenne − fakadt ki. − De a főnök azt az utasítást adta, hogy maradjak itt a Santa Maria Novellán egészen... − Noronha, te idióta! − kiáltotta Gáap. − Noronha itt van a Palazzo Bálámra jókora gyomrosként hatott az információ, s másodpercekig azon gondolkodott, hogy jól hallotta-e. − Micsoda? − Ahogy mondom. Azonnal gyere ide! A biztonsági főnök úgy érezte magát, mintha lebénult volna: nem tudta, mit gondoljon, mit csináljon. Az információ úgy visszhangzott a fejében, mint ami nem akar elhalni, az egyik lába máris indult volna, de a másik meg sem mozdult, és csak dadogni tudott. − De... de... de hát hogy lehet ez? − Megrázta a fejét, hogy helyre tegye a gondolatait. − És hol van? A bejáratnál? Vagy a közönség közt? 322

− Itt áll a főügyésznő mellett − felelte Gáap sürgető hangon. − Mindjárt vallomást tesz, és senki se tudja, mi sül ki ebből. Ez katasztrófa, Balam! Katasztrófa! − Vallomást tesz?! − Most kezdi, és gondoltam, szólnom kéne neked − felelte. − A főnök meg fog nyúzni! Gyere ide, amilyen gyorsan csak tudsz! El kell kapnunk a kijáratnál! Balam még nem tért magához a kábulatból, de tisztában volt vele, hogy azonnal indulnia kell, ha nem akarja úgy végezni, mint Decarabia, dróttal a nyakán. Kikapcsolta a mobiltelefonját, elővette a zsebéből a walkie-talkiet, és mindhárom gombot megnyomta. − Itt Sas, Keselyű l-nek, 2-nek és 3-nak − szólt bele. − A műveletnek vége. A galambocska a Palazzo Vecchióban van. Találkozó egy percen belül a pályaudvar csarnokában. Over. Nem volt vesztegetni való idő.

323

LXII. Tomás szíve szerint a publikumhoz beszélt volna, régi jó tanári szokásként, mint a nagy előadótermekben, de tisztában volt vele, hogy a szavait most nem a Palazzo Vecchio nagytermét megtöltő hallgatósághoz, hanem a bíróhoz kell intéznie. Megigazította a zakóját, tudta, hogy meglehetősen gyűrött az utóbbi negyvennyolc óra hosszú és hányatott utazásaitól, és megköszörülte a torkát. − A nevem Tomás Noronha és történész vagyok Lisszabonban − mutatkozott be. − Van egy gyerekkori barátom, akit Filipe Madureirának hívnak, és mint megtudtam, a Nemzetközi Büntetőbíróság tiszteletre méltó főügyésznője őt bízta meg a válságot előidéző, emberiség ellen elkövetett bűncselekmények ügyében folytatott nyomozás vezetésével. Nos, miközben Filipe barátom a munkáját végezte, összehozta a sors két francia technikussal, akiket évekkel ezelőtt az Európai Bizottság akkori elnöke bízott meg azzal a feladattal, hogy járjanak utána bizonyos kiszivárogtatásoknak a Bizottságon belül. A technikusok megbízatása titkos volt, nehogy a kiszivárogtatok fülébe jusson, hogy nyomoznak utánuk, és szabad kezet kaptak, hogy lehallgassanak minden kommunikációt a Bizottság brüsszeli épületén belül, illetve az épületből kimenő kommunikációt is, vagyis az e-maileket és a telefonbeszélgetéseket. Mivel a Bizottság akkori elnöke portugál volt, a két technikus munkája nagy része a portugál irodákban zajlott, ahol erősebb volt a gyanú a kiszivá-rogtatásra, de természetesen más részlegekre is kiterjedtek a lehallgatások. Seth bíró fészkelődni kezdett a székén, mintha a hallottak kellemetlenül érintenék. − Ezek a lehallgatások bírói jóváhagyással történtek? Tomás már válaszra nyitotta a száját, de a főügyésznő megelőzte. − Igen, tisztelt bíró úr − felelte sietve, egy papírlapot lobogtatva. − Itt van a parancs Joossens bíró aláírásával. − Hadd nézzem. − Tessék, bíró úr. Chalnot professzor odalépett a bíró asztalához, és átadta neki a dokumentumot. Axel Seth föltette az olvasószemüvegét, és figyelmesen elolvasta, majd visszaadta. 324

− Úgy tűnik, minden szabályosan történt − állapította meg, és levette a szemüvegét. Tomásra nézett. − Folytassa, Noronha professzor. − Az Európai Bizottság brüsszeli székhelyén évekig folytak a lehallgatások, és csak akkor értek véget, amikor végre sikerült azonosítani a kiszivárogtatót − mondta a történész. − Az összegyűjtött anyag a két technikus cégéhez került, hogy aztán felhasználásra kerüljön a kiszivárogtatásért felelős hivatalnok büntetőperében. Történetesen éppen ekkor kezdett Európára is átterjedni a Lehman Brothers csődje nyomán kirobbant válság, az államadósságok miatt. Amikor a technikusok átnézték a felvételeket, észrevették, hogy egyes lehallgatott beszélgetéseknek jelentősége van a felelősök utáni nyomozásban. − Ezt a nyomozást Del Ponté ügyész úr már elvégezte − jegyezte meg Seth bíró. − Amiről beszél, az számomra felesleges ismétiésnek tűnik. − Attól tartok, ez nem így van, tisztelt bíró úr − válaszolta Tomás, és Carlo dei Ponté ügyészre mutatott. − Az ügyész úr a 2008-as amerikai ingadanbuborék és pénzügyi összeomlás felelőseinek járt utána, illetve nevezte meg a gyanúsítottjait. Csakhogy ez a válság, tisztelt bíró úr, nem korlátozódott Amerikára. Európát is mélyen megrázta, kezdve a keleti és a balti országokkal, illetve Izlanddal, majd átterjedve az eurózónára. Bármennyire bűnös is, és valóban az, Obama, Bush, Greenspan, Summers és a többiek, az európai válságért nem ők a felelősek. Az európai válság Európában alakult ki. − Már megbocsásson − helyesbített a bíró -, de mindenki tudja, hogy a 2008-as amerikai összeomlás idézte elő az európai válságot. A portugál Axel Seth ellenvetései ellenére határozottan védte az álláspontját. − A 2008-as összeomlás, tisztelt bíró úr, csak felgyorsított egy olyan válságot, amely már kitörésre készen állt Európában, a termelés Ázsiába tolódása, az euró strukturális hibái és az egyes országok rossz kormányzása miatt. Ha nem a Lehman Brothers csődje, akkor valami más váltotta volna ki az európai válságot. Belátom, hogy ha nem lett volna az amerikai válság, az európai adósságválság is csak később robbant volna ki, de abban senki nem kételkedik, hogy ez elkerülhetetlenül és szükségszerűen bekövetkezett volna, mert az eurózónában már olyan strukturális problémák voltak, amelyek nem voltak fenntarthatóak, és mert a termelés áttevődött Ázsiába. És ugyebár mindannyian tudjuk, hogy ami nem fenntartható, azt nem lehet 325

fenntartani. A 2008-as összeomlás egy földrengéshez hasonlítható, amely a vártnál korábban döntötte le az euró és a nyugati gazdaság kártyavárát. A bíró türelmetienül intett a kezével. − Jól van, jól van − adta meg magát, mert nem akart vitába bonyolódni. − Folytassa. A történész egy pillanatig várt, mert össze kellett szedni a gondolatait. − Szóval ott tartottam, hogy... − Törte a fejét. − Ja, igen, a két francia technikus kapcsolatba lépett egy illetékessel, és elmondta a gyűjtött anyag tartalmát. De úgy tűnik, nem a megfelelő embert keresték fel, mert a technikusok fenyegetve érezték magukat és menekülni kezdtek. − Fenyegetve? − csodálkozott a bíró. − Ki fenyegette őket? − Ha jól értem, az illető, akit felkerestek, szintén nem volt érintetien a lehallgatásokból kiszűrt törvénytelen tevékenységektől. − Ki volt ez az illető? − Sajnos nem tudom, tisztelt bíró úr. Csak annyit tudok, a dokumentumok alapján, amelyeket Filipe Madureira barátomtól kaptam, hogy a két technikusnak valahogy a tudomására jutott, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság főügyésznője Filipét bízta meg a nyomozással, és kétségbeesésükben kapcsolatba léptek vele. Átadták neki a DVD-t a felvételekkel, aztán eltűntek. Egy héttel később megtalálták a holttestüket egy nizzai lakásban. − Arra céloz, hogy. . meggyilkolták őket? − kérdezte a bíró. − Megkínozták és meggyilkolták őket, igen. Ez áll a halottkém jelentésében. Chalnot ügyésznő újabb papírlapot lobogtatott. − Itt van a jelentés, tisztelt bíró úr! Mellékelem a perirathoz. − Rendben − bólintott Axel Seth, de le sem vette a szemét Tomás-ról. − És a barátja? − Nem sokkal a francia technikusok meggyilkolása után Filipét is üldözni kezdték, és blokkolták a bankszámláit. Pánikba esett és mivel rájött, hogy a DVD magas hatalmi érdekeket sért, mindenkivel megszakította a kapcsolatot. − A Nemzetközi Büntetőbíróság főügyésznőjére mutatott. − Még Chalnot főügyésznővel is. Egész egyszerűen nem tudta már, kiben 326

bízhat meg. Annak ellenére, hogy nem maradt pénze fenntartani magát, sikerült eljutnia Portugáliába, a szülőhazájába, és kapcsolatba lépnie azzal a két emberrel, akikben megbízott: egy spanyol Inter-pol-ügynökkel és velem. − És hol van most Madureria úr? − Sajnos lelőtték. Lisszabonban, egy üldözés során. Seth bíró hitetlenkedve, tehetetlenül tátogott. − Még egy gyilkosság? − kérdezte döbbenten, szinte felháborodva. − Ez kezd olyan lenni, mint egy hollywoodi film! Biztos abban, amit mond? − Legalábbis elvesztette az eszméletét a karjaimban − folytatta Tomás. − A portugál rendőrség hivatalos információja szerint Filipe meghalt. De tegnap kaptam tőle egy e-mailt, amelyben közli, hogy életben maradt és kórházban fekszik. Axel Seth zavartan nézett körbe. − A mindenit! − kiáltott fel kissé türelmedenül. − Nekem ez túlságo-san zavaros. Akkor most meghalt, vagy nem? − Szünetet tartott, mintha választ várna, de mivel nem kapta meg, folytatta. − És az a DVD? Hol van? Itt van magánál? − Nem. Filipe nem adta oda. A bíró elvörösödött dühében, és a főügyésznő felé fordult. − Chalnot főügyésznő, nekem ez az egész gyanús és kétséges. Ez a munkatársa ideállít egy vadnyugati történettel, és nincs nála semmi dokumentum, amivel alátámaszthatná a szavait, és a DVD sincs a birtokában, amelyen állítólag terhelő bizonyítékok vannak. És most még azzal is tetézi, hogy olyan halottról beszél, aki e-maileket küldözget neki a Túlvilágról. Az ügyésznő a bolondját járatja velem? Ez a per sokkal fontosabb annál, hogy viccelődéssel múlassuk az időt! − Tisztelt bíró úr, mi csak előadjuk a tényeket, úgy, ahogy ismerjük őket − felelte Chalnot professzor, kissé zavarban. − Tudom, hogy ez az egész bizarrul hangzik, de ha az események ilyen zűrzavarosán történtek, mit lehet tenni? A bíró nem volt meggyőzve. Dühösen ránézett Tomásra, mielőtt újból rákérdezett: − Hol van ez a DVD? − Nincs nálam, már mondtam. 327

Axel Seth tűnődött ezen egy darabig: világos volt, hogy értékeli a helyzetet és fontolgatja a döntést. − Nézze, ha van DVD, akkor ügy is van − mondta ki végül. − Ha nincs DVD, akkor ügy sincs. − Fogta a kalapácsot, és készült, hogy rá-üssön vele az asztalra. − Ha így állunk, az a feladatom, hogy berekesszem ezt a... − Holnap bemutatom. Tomás szavai varázsütésre félbeszakították a bíró mondatát. Seth keze megállt a levegőben, és ismét a történészre nézett. − Akkor most önnél van az a DVD, vagy nem? − Most nincs nálam, de holnap nálam lesz. A bíró kérdőn nézett rá. − Miért holnap, és nem most? − Mert Filipe ugyan közölte, hogy hol rejtette el a DVD-t, de én még nem mentem el érte. Seth tekintetét egyre növekvő düh sötétítette el. − Noronha professzor, azt javaslom, tisztelje ezt a bíróságot! − figyelmeztette fenyegető hangon. − Legyen szíves, árulja el, mit közölt a barátja, hogy értékelni tudjam a helyzetet! A portugál megadóan leeresztette a vállát. − Egy titkosírást adott nekem, amit meg kell fejtenem − mondta. − Megengedi, hogy odamenjek? − Ide? Nos... igen. A történész elővette a jegyzetfüzetét egy táskából, majd a bíróhoz lépett. − Nem olvashatom fel hangosan a rejtvényt, nehogy valaki a jelenlévők közül megfejtse, és előbb odaérjen, mint én − magyarázta, miközben az asztalra tette a jegyzeteit. − A DVD rejtekhelyének titka ebben a mondatban van, tisztelt bíró úr.

Axel Seth laikus arccal nézte a sort, mintha arra kérték volna, hogy olvassa fel a rosette-i kő hieroglifáit. 328

− Ez meg mi az ördög? − A DVD rejtekhelye. Azt szeretném kérni, kapjak egy kis haladékot, és a délutánt még a rejtvény megfejtésének szentelhessem. Azt javaslom, hogy a bíróság üljön össze holnap, amikor reményeim szerint már be tudom mutatni a szóban forgó anyagot. A bíró egy darabig hallgatott. − Nem tudom, hogy ez szabályos-e − felelte végül, és hangjában érezhető volt a vonakodás. − Ráadásul holnap délután egy rendkívül fontos európai tanácskozás lesz Rómában, és... − Tisztelt bíró úr, a bíróság szabályzata előírja, hogy az előzetes üléseket huszonnégy órával meghosszabbítsuk, amennyiben a vád kérvényezi − emlékeztette a főügyésznő, az említett szabályzatot lapozgatva. − Itt az áll a tizennegyedik záradék... − Tudom, tudom − adta meg magát Seth. Türelmetlenül felsóhajtott, és ismét a kezébe vette a kalapácsot. − Rendben, ezt az előzetes ülést ezennel felfüggesztem, és holnap reggel kilenckor folytatjuk ugyanebben a teremben. De ha az említett DVD addigra nem kerül elő, figyelmeztetem önöket, hogy nem használjuk fel a per során. A vádnak bőven volt ideje összegyűjteni a szükséges bizonyítékokat, és itt az ideje, hogy lezárjuk a nyomozati szakaszt, és elindítsuk a bírósági eljárást. Az ülést berekesztem. Az asztalra ütött. Tomás első gondolata az volt, hogy az időeltolódás miatt a másnapi ülés időpontja, a firenzei reggel kilenc óra, Cpimbrában reggel nyolc órának felel meg, pontosan annak az időpontnak, amikor az édesanyját kiteszik az otthonból. Ez a gondolat szíven ütötte és elszomorította. Az idő sürgetett, és minél előbb meg kellett oldania ezt az ügyet, hogy végre az anyjával is foglalkozhasson. Amikor a történész sarkon fordult és elindult kifelé, a gondjaiba merülve, hirtelen néhány férfi furcsa mozgására lett figyelmes, őt figyelték, ő is figyelte őket, és észrevette, hogy stratégiai pozíciót vesznek fel a Salone dei Cinquecentóban, arra készülve, hogy elkapják az ajtóban. Ekkor jött rá, hogy a másnapra ígért DVD olyan magas hatalmi érdekeket sért, hogy az érintettek tényleg semmitől sem riadnak vissza, még attól sem, hogy ekkora tömegben, a sajtó jelenlétében gyilkolják meg. Kerül, amibe kerül, meg kell fékezniük azt az embert, aki veszélybe sodorhatja őket. És ez az ember nem más, mint ő. 329

Ismét harcolnia kell az életéért.

330

LXIII. A főbejáratot azok a férfiak őrizték, akik akkor foglalták el a helyüket, amikor a tömeg megindult kifelé a Salone dei Cinquecentóból. Tomás tétovázott. Mit csináljon? Kérjen segítséget a főügyésznőtől? Nagy volt a kísértés, de rájött, hogy ezzel nem sokat ér, ha azok az alakok tényleg meg akarják ölni. Az egyeden lehetősége az, ha kikerüli a csapdát. Érezte, ahogy bezárul körülötte a gyűrű. Gyorsan körülnézett, és észrevette, hogy az egyik ajtót még nem őrzik. Egyértelmű volt számára, hogy ezek a gyanús alakok csak most érkeztek és rögtönzött hadjáratot indítanak ellene. Nyilván nem vették észre ezt az ajtót, így aztán azt sem, hogy a Palazzo Vecchio egy másik részlegébe vezet. Nem vesztegette az idejét, azonnal elindult az ajtó felé. Miközben kiment, még hallotta; milyen felbolydulást váltott ki a távozása: tülekedtek és kiabáltak mögötte. Sejtette, hogy a gyanús alakok próbálnak utat nyitni maguknak a tömegben, hogy utánaeredjenek. Amint tehette, futni kezdett a folyosókon, az önkormányzat hivatalnokainak csodálkozó tekintetétől kísérve. A háta mögött dobogást hallott, és tudta, hogy az üldözői azok. − Stop! − kiáltott rá valaki. − Stop! A portugálnak esze ágában sem volt megállni. A X. Leóról elnevezett helyiségek felé menekült, meglátott egy lépcsőt, és hármasával ugrálva rohant fel rajta, feszült a combja, zihált, zakatolt a szíve, s közben minden irányban azt kutatta, merre meneküljön továbbb. Hogy jut ki ebből a kelepcéből? A lépcső az egyik terem galériájára vezetett, ahol talált egy rejtett ajtót. Kilépett rajta. Egy szűk folyosón találta magát, amelyet itt-ott lépcsők szakítottak meg, de észrevette, hogy zsákutcába vezetnek, valahova a tetőre, és úgy döntött, hogy ott marad, ahol van. Megvárta, míg az üldözői is fölérnek a galériára, aztán, mivel tudta, hogy bármelyik pillanatban rátalálhatnak, kilopódzott és az ellenkező irányba kezdett el rohanni. -Állj! Azt remélte, hogy nem veszik észre, de nem így történt. Az üldözői meglátták, és azonnal a nyomába eredtek. Tomás úgy szökellt lefelé a lépcsőn a Salone dei Cinquecentóba, mint egy 331

nyúl, végigfutott a termen, kiszaladt a terem főbejáratán, ahol még mindig elég sokan voltak. Lökdösődve rohant le a lépcsőn, és abban reménykedett, hogy kiléphet a Piazza della Segnoriára és eltűnhet az üldözői szeme elől, de észrevett még néhány fenyegető külsejű alakot, akik elálltak az utat. Más választása nem lévén, belépett az oroszlánszobrok melletti ajtón, amely egy kis zárt helyiségbe vezetett. Már megint zsákutcába jutott? Kétségbeesetten nézett körül, de szerencsére észrevett egy sötét kijáratot, amelyen elindult. Egy olyan szűk folyosón ment, hogy a két válla a falat súrolta. De nem volt más választása: ment tovább. A folyosó egy keskeny csigalépcsőhöz vezetett, majd újabb folyosó és újabb csigalépcső következett, aztán még egy és még egy, és folyamatosan a falaknak ütközve és súrlódva nyomakodott egyre feljebb, lihegve és kétségbeesetten, és már azt sem tudta, hol van, csak ment tovább fölfelé, míg el nem ért egy ajtóhoz. Kinyitotta, és egy mitológiai témájú festményekkel teli előszobában találta magát. Be van kerítve. Nem látott kiutat, és ahogy hallotta üldözői egyre közeledő lépteit, megértette, hogy másodperceken belül elkapják. Most mit tegyen? Segítségre lett volna szüksége, és ekkor eszébe jutott Raquel. Hol a csudában lehet most? Hiszen mégiscsak rendőr, vagy mi! Vajon mért nem lép közbe? Ah, ez jellemző! A rendőrök soha nincsenek ott, ahol szükség lenne rájuk! Azóta, hogy Raquel elvegyült a tömegben a Nemzetközi Büntetőbíróság előzetes ülését figyelő nézők között, többet nem is látta. Vajon ő is észrevette a gyanús alakokat? Tomást elfogta a kétség, miközben az elkerülheteüen véget várta a Palazzo Vecchio valamelyik eldugott zugában. Lehet, hogy ezek az alakok, akik mindjárt utolérik, Raquelt már el is kapták? Ez az eshetőség nyugtalanná tette. Igen, meglehet, hogy ezért nem ad jelt magáról. Biztosan elkapták. És mi van, ha... −Ide! Jobbról, a második kép helyén egy kéz nyúlt ki a semmiből, megragadta és behúzta egy lyukba. Maga a kép nyílt ki, mintha ajtó lenne, amely egy szűk, sötét kis zugba vezetett. Tomisnak ideje sem volt megfigyelni az odút, mert az ajtó csukódásával a maradék fény is megszűnt. Teljes sötétség vette körül egy furcsa helyen, és olyan érzése támadt, mintha valamiféle negyedik dimenzióba röpítették volna, valami alternatív valóságok közötti lyukba. − Mi ez? − kérdezte ijedten, a hirtelen berángatástól és a hely különös 332

irrealitásától megrémülve. − Ki van itt? − Psz! − suttogta a sötétben egy női hang. − Hallgass! Raquel volt az. − Raquel, te vagy az? − Mondom, hogy hallgass! Tomás engedelmeskedett, és a kis lyukra síri csönd telepedett. Kintről léptek és kiáltások hallatszottak. Lélegzetvisszafojtva hallgatták, ahogy üldözőik fölérnek a mitológiai témájú festményekkel teli előtérbe és zavartan állapítják meg, hogy eltűnt a zsákmányuk. Felszívódott. Néhány másodpercnyi tanácstalan tétovázás után megindultak, majd elhalkultak a lépteik, és a két szökevény végre újra lélegzethez jutott. − Mi ez? − suttogta Tomás, alig hallhatóan. − Hol vagyunk? − Egy titkos átjáróban − felelte a nő. − Gyerünk. Vigyázz a lépcsőn. . Tomás valami enyhe légáramlatot érzett az arcán, ami biztos jele volt annak, hogy közel van az utca. Raquel karon ragadta és jobbra húzta. Tomás nem tudta, mit rejt a sötétség, és óvatosan tapogatta a talajt a lábával, míg bele nem ütközött valamibe: az első lépcsőfok volt az. Mindketten kézzel-lábbal tapogatózva haladtak felfelé. Négy lépcsőfok után beleütköztek egy láthatatian ajtóba. − Titkos átjáró, mi? − kérdezte Tomás mosolyogva. − Hogy találtad ezt meg? − Tájékozódtam, kérlek! − felelte nevetve a spanyol nő. − Ezt a rejtett járatot a középkorban építtette az egyik Medici, hogy elrejtőzhessen a palotában. − Ismét felnevetett. − Kitűnő ödet, mi? Nekünk most épp jól jön. . − Hát bizony − helyeselt a történész. − Már csak a fáklyák hiányoznak, hogy megvilágítsák az utat. Kinyitották az ajtót, és egy kocka alakú, szűk helyiségbe jutottak, alattuk kopott, kockás márványpadló: a fehér márvány Carrarából, a vörös Sienából, a zöld Firenzéből való volt. Apró rusztikus ablak szolgáltatta a fényt ebben a rejtett szobában. Üveg nem volt rajta, csak egy középkori vasrács, a kilátás pedig a napsütötte háztetőkre nyílt. Körben magas faajtók sorakoztak, minden falon három, összesen tizenkettő. Tomás benyitott az egyiken, és polcokat pillantott meg, amelyeken réztárgyak meg üvegedények sorakoztak.

333

− Alkimista kamra. Amikor a harmadik ajtón kukkantott be, meglátott egy vastag kötelet, amilyet a tengerészek használnak. Megnézte, milyen erős. Elégedetten nyugtázta, hogy sokat bír, odalépett az ablakhoz, és kihajolt. Lenézett: három emelet magasan voltak. Habozás nélkül a vasrácshoz erősítette a kötelet. − Mit művelsz? − kérdezte Raquel rémülten. A portugál két erős rántással ellenőrizte a csomót. Megállapította, hogy jól tart, és már ki is hajította a kötelet az ablakon. Közben hátranézett a társára. − Ti az Interpolnál folyton edzitek magatokat, nem? − kérdezte kihívóan. − Biztos vagyok benne, hogy le tudsz ereszkedni. Meg sem várta a nő válaszát, máris fönn termett az ablakban, megragadta a kötelet, és elkezdett leereszkedni a Palazzo Vecchio falain. Fölnézett, és látta, hogy a nő követi. Viszonylag gyorsan haladtak, kezükkel a kötelet tartva, a lábukkal a falon szökellve, mintha hátrafelé szaladnának. Tomás hamar leért, amint megérezte, hogy közel a talaj, elengedte a kötelet és leugrott. A spanyol nő pár másodperc múlva követte a példáját. − Huh! − sóhajtott fel Raquel megkönnyebbülten. Szinte megrésze-gült a friss levegőtől. − Ezt megúsztuk!

334

LXIV. A Santa Maria Novella pályaudvarral szemben lévő trattoria lett Tomás és Raquel menedéke. Megfordult a fejükben, hogy kivesznek egy szobát valamelyik szállodában vagy panzióban, de egyrészt sürgette őket az idő, másrészt biztosra vették, hogy az üldözőik a város minden zugát átfésülik, és kiderítik, hol töltik az éjszakát. Amikor megérkeztek a Palazzo Vecchióból, ugyanannál az asztalnál foglaltak helyet, amelynél reggel ültek. Amint fölvette a rendelést a pödrött bajszú pincér, kitették az asztalra a jegyzetfüzetet, és mindketten a titkos üzenetre meredtek. A másnap reggeli előzetes ülésig meg kellett fejteniük.

− Menj el sátánhoz plusz és keress Sátán sírja fölött − olvasta fel Raquel szó szerint. − Nem arról volt szó, hogy Madridban már megfejtetted ezt a zagyvaságot? Én úgy értettem... − A barátnőd lakásában csak arra jöttem rá, hogy a DVD itt van elrejtve, Firenzében − magyarázta Tomás. − A tévéhír, hogy itt lesz a Nemzetközi Büntetőbíróság előzetes ülése, erre engedett következtetni. − A rejtvényre mutatott. − De ez az üzenet elárulja a DVD pontos helyét. Az Interpol-ügynök még egyszer elolvasta a mondatot, ezúttal szótagolva, mintha úgy képes lenne előcsalni belőle a szavak közt megbújó titkot. − Ennek nincs semmi értelme! − tört ki belőle végül. − Mintha kínaiul lenne. − Észrevetted, hogy van benne valami furcsaság? − Valami furcsaság? − kérdezte Raquel gúnyosan. − Cono! Az egész furcsa! Az egész! − Igen, de... nem vetted észre, hogy a mondat közepén a csupa nagybetűs szó között van egy kisbetűs is? − Rámutatott a kérdéses szóra. − Ez az első 335

satan, mögötte a pluszjellel. Kisbetűkkel van írva, látod? A nő a szóra és az összeadásjelre meredt. − Igen, és? Mi ebben olyan különös? − Mi az ördögnek írta volna Filipe másképp ezt a szót, mint a többit, ha nem azért, mert ez jelent valamit? Minden mást nagybetűvel írt! − A szóhoz tapasztott +-ra mutatott. − És mi ez a jel itt? Mit kell összeadni a sátánnal? Raquel halkan újraolvasta a mondatot, mintha magában beszélne. − Menj el sátánhoz plusz és... − Egy pillanatra elhallgatott és Tomás-ra meredt. − Menj el sátán pluszhoz! − mondta ki most már fennhangon. − Sátán pluszhoz kell elmennünk! A történész hangosan felkacagott. − Jó, és az meg mi? Hol van az a sátán plusz? A Pokolban? Az Interpol ügynöke nem törődött az élcelődéssel, máris fölemelte a karját és intett a pincérnek. − Elnézést, tudna nekem segíteni? A pincér készségesen közelebb hajolt. − Si, signora. Cosa vuole sapere? − Van itt, Firenzében egy hely, amit úgy hívnak, hogy... ööö... sátán plusz? A férfi megdöbbent a kérdésen, azt hitte, rosszul hallotta. − Milyen sátán? − Sátán plusz. A pincér hátralépett, mintha attól tartana, hogy a vendég átváltozik az ördöggé és kénköves tüzet okád rá. − Scusi, signora. Én szerencsére nem sokat tudok a Sátánról. Tudja, én hívő katolikus vagyok, és... hát... ezek az ördö... Raquel rájött, hogy így nem megy semmire. Egy legyintéssel elküldte a pincért. − Jó, rendben, értem! − szakította félbe váratian türelmetíenséggel. − Jól van... Az olasz elsietett, rémülten pillantgatva az ibériai vendégekre, és talán 336

azon törte a fejét, vajon okos dolog volt-e az őseitől, hogy elmentek Ibériába és megpróbálták civilizálni ezeket az őrülteket. Mivel a pincérrel volt elfoglalva, Raquel észre sem vette, milyen változáson ment át Tomás tekintete, amely az üzenet satan+ szakaszára meredt. A történész elkezdett firkálni a füzetébe, és addig-addig variálgatott, amíg elégedetten el nem mosolyodott. − Tudom már! − kiáltott fel diadalmasan. − Tudom! − Mit tudsz? − Tudom már, miért van kisbetűvel írva ez a szó! Ez egy anagramma! − Anagramma? Hogy érted ezt? Tomás a papírra írt safan+-ra mutatott. − Filipe azért írta kisbetűkkel ezt a szót, hogy jelezze, hogy másképp kell olvasni, mint a többit, amit nagybetűkkel írt. Ez egy anagramma, vagyis úgy kell átrendeznünk a betűit, hogy egy másik értelmes szót kapjunk. Érted? Ez egy anagramma! Egyszer megcsináltuk ezt a trükköt a gimiben! − Á, igen? − csodálkozott a nő. − És van olyan szó, ami a satan átrendezésével jön létre? A portugál rámutatott arra a szóra, amit utoljára írt fel a füzetbe. − Santa − mondta. − A sánta szó ugyanezekből a betűkből áll, csak más sorrendben. A sánta a satan anagrammája. Csak el kell venni a végéről az n betűt, és át kell tenni a szó közepére. − Santa? − kérdezte az Interpol-ügynök, és ismét a teljes mondatra koncentrált. − Szent? Menj el a szent pluszhoz és keress a szent sírján? − Az anagramma csak a kisbetűkkel írt sátánra vonatkozik, a második satan marad satan. − Menj el a szent pluszhoz és keress Sátán sírján? − helyesbített Raquel. − Ez meg mit jelent? Mi az a szent plusz? Tomás megint nevetett. − Nem plusz − mondta, és a + jelre mutatott. − Ez nem az összeadás jele, hanem egy kereszt, érted? Vagyis úgy szól az üzenet: Menj el a szent kereszthez. Kezébe vette a tollat, és újra leírta az üzenetet, de most már a megfejtett anagrammával.

337

− Hm... − dünnyögött Raquel, és beharapta az alsó ajkát. − Így már van értelme. Most Tomás emelte föl a karját, hogy hívja a pincért. A férfi kissé félénk léptekkel közeledett: nem tudta, mire számíthat még ezektől a vendégektől. − Signore? − Kérem, mondja meg, van itt olyan hely, amit szent keresztnek hívnak? A név hallatán felderült az olasz arca. − Ah, a bazilika! Igen, igen, ott imádkozom minden vasárnap! − felelte. − La basilica di Santa Crocel Híres és gyönyörű! Páratlan remekmű! A történész kezdte összerakni a képet, és már intett is, hogy indulnak. − Ez a bazilika... ez nem az, ami itt van a város közepén? A pincér buzgón bólogatott, − Si, signore. − Ott vannak eltemetve Itália nagyjai, ugye? Michelangelo, Galüei... Az olasz széles mozdulatot tett a levegőbe. − Dawero, signoréi A bazüika a tempio dell'Itale gloriel Ott alusszák örök álmukat a nagyjaink! Firenze és Itália dicső fiai! Tomás és Raquel jelentőségteljes pillantást váltottak. Filipe megfejtett rejtvénye egyszeriben térképpé vált a kezükben.

338

LXV. A fehér márványhomlokzatú, csodálatos gótikus bazilikát messziről meglátták, amikor megérkeztek a Piazza della Crocéhoz, amely ezen a délutáni órán egészen csendes volt. A templom homlokzatán három masszív kapu nézett a tér felé. Mielőtt felmentek volna a lépcsőn a középső, egyben legnagyobb kapuhoz, beleütköztek egy ferences szerzetesbe. − Elnézést − szólította meg Tomás. − Tudna nekem segíteni egy szakmai kérdésben? − Természetesen − felelte készséggel a szerzetes. − Az úr a pisai restaurátorok közé tartozik? − A bazilika felé fordult. − A Giotto-freskók ott vannak hátul, a kápolnában. − Nem, nem erről van szó − felelte Tomás kissé zavarban. − Mi csak turisták vagyunk. Azt mondták nekünk, hogy itt fontos sírok vannak, nevezetesen Michelangelóé és Galileié, úgyhogy... A szerzetes tekintete földerült. − Á, a sírok! − kiáltotta, amikor megértette, mit akarnak tőle. − Elnézést kérek, összekevertem magukat egy csoporttal, amely... ah, nem érdekes. − Újra elfordult, és az épületre mutatott. − A sírok a bazilika két oldalán helyezkednek el. − Lehalkította a hangját, mintha bizalmas információt közölne. − Michelangelóé mesés, csodálatosak a Vasarifigurák, ki ne hagyják. − összetette a két kezét és az égnek emelte, jellegzetes olaszos mozdulattal. − Bellissimo! − És tényleg itt vannak a holttestek? A ferences méltadankodva nézett a portugálra, mintha fel sem merülhetne ilyen lehetőség. − Hogyne! − Tétovázott. − Kivéve persze Marconit, Fermit és Dante Alighierit. Nekik itt van a sírjuk, de sajnos a földi maradványaik nincsenek itt a bazilikában. Raquel nagyot nézett. − Marconi, Fermi és Dante sírja is itt van, a bazilikában? − Madonna! Nem tudta? Nemhiába hívják Santa Crocénak ezt a bazilikát, amelyet maga Szent Ferenc alapított, tartsa meg őt örökké az Úristen a jobbján, a tempio delVItale glorie! − Beinvitálta őket az épületbe. − Prego, 339

nézzék csak meg! A két látogató megköszönte a szerzetesnek a segítséget, és végre belépett a bazilikába. A történész fürkészve járatta végig a tekintetét az épület belsejében, hogy kiszúrja a jellegzetességeit. A Santa Croce díszítését ferences aszketizmus jellemezte. Az alaprajza egyiptomi kereszt alakú, a két oldalsó szárnyát pedig nyolcszögletű oszlopok választják el a főhajótól. A természetes fényt az ablakok szolgáltatják, és az ólomüvegek, amelyek egyegy pontot megvilágítanak a téglapadlón, másokat sötétségben hagynak. A mennyezetről lelógó lámpák sárgás fénnyel világítottak. A levegőben meleg viaszillat terjengett, bár gyertyákat sehol sem lehetett látni. Miután a látogatók magukba szívták a hely hangulatát, balra indultak el, és az oszlopok mögött óriási festményekkel elválasztott, kis szobrokkal körülvett márvány emlékművekbe ütköztek. − Mik ezek? − kérdezte a spanyol nő. − Kápolnák? A történész a fejét rázta, de le sem vette a szemét az építményekről. − Sírok. Odaléptek balról a második sírhoz, és meglátták az alapjára írt, latin nyelvű feliratot, amely úgy kezdődött, hogy Galilaeus Galileus. − Ez Galileié? Tomás szó nélkül bólintott. A következő percekben végigjárták a bazilika két oldalát, és sorra elolvasták az emlékműveken talált feliratokat. A történész halkan azonosította a sírokat, az Interpol-ügynök pedig egy kis füzetbe jegyzetelt. − Enrico Fermi, fizikus − suttogta, és továbblépett, − Leonardo da Vinci. − Megállt egy pillanatra, hogy megcsodálja a Gioconda alkotójának a sírját, majd továbbindult. − Vittorio Alfieri, költő és drámaíró. . Eugenio Barsanti, a belső égésű motor egyik feltalálója. . Lorenzo Bartolini, szobrász. . − Megtorpant a következőnél. − Leon Battista Alberti, építész... ö alkotta meg az egyik leghíresebb titkosírást, az Alberti rejtjelet. − Akkor ez egy érdekes sír − állapította meg Raquel. − Filipe szerette a kriptográfiát, nem? − Valóban − bólintott Tomás, miközben nem vette le a szemét a híres olasz kriptográfus síremlékéről. − Akárcsak én. Sokszor rejtjeleztünk 340

egymásnak az Alberti-rejtjellel. Ezt észben tartva léptek tovább, hogy a többi sírt is tanulmányozzák. Elhaladtak Leonardo Bruni sírja mellett, megálltak Niccolő Machiavelli és Dante Alighieri sírja mellett, vetettek egy pillantást Ugo Foscolo, Giovanni Gentile és Lorenzo Ghiberti nyughelyére, megcsodálták Michelangelo síremlékét, aztán még Carlo Marsuppini, Raffaello Morghen, Julié Clary, Gioacchino Rossini, Louise di Stolberg-Gedern sírját is, és pár pillanatra megálltak Marconi üres mauzóleuma előtt. Amikor végeztek, visszamentek a főhajóba, és messziről megszemlélték a síremlékek együttesét. − Tudod, mit mondok? − szólalt meg Raquel. − Hiányzik egy. Tomás kérdőn nézett rá. − Melyik? A nő visszalapozott a füzetében odáig, ahol a megfejtett üzenet állt:

− Sátán − mondta. − Hiányzik Sátán sírja. − Ismét lenézett a jegyzeteire. − Menj el a Santa Crocéba, és keress Sátán sírja fölött− olvasta, most már jól értelmezve a mondatot. A férfira nézett. − Ennél egyértelműbb nem is lehetne. A portugál arcán gúnyos kifejezés jelent meg. − Tudomásom szerint Sátán nem volt olasz hős − mondta. − Kédem, hogy lenne itt ilyen sír. Raquel tudomást sem véve a gúnyról, határozottan a mondat két utolsó szavára bökött. − Filipe akkor is világosan azt mondja, hogy Sátán sírján kell keresni. Lehet, hogy a bazilika többi részét is át kéne néznünk, nem? A történész széles mozdulattal végigmutatott a sírokon. − A Sátánra való utalást nyilvánvalóan szimbolikusan kell érteni Filipe üzenetében − jelentette ki. − Ez azt jelenti, hogy a Sátán sírja ezek közül valamelyik, efelől nem is lehetnek kétségeink. − Tűnődve nézte a sírok 341

feliratait. − A kérdés csak az, hogy melyik Mindketten a kétoldalt sorakozó sírokat nézték, hátha sikerül rájönniük a titokra Galilei, Alberti, Alfieri, Michelangelo, Dante, Da Vinci, Machiavelli, Marconi, Fermi, Rossini, Morghen, Gentile, Barsanti, Bruni... − Ay, madre mial − sóhajtott fel Raquel türelmetlenül. − Hogy talál-jam ki, melyikük a Sátán? − Nem azon kell gondolkodnunk, kit hívnak közülük Sátánnak, hanem valami jelet kell keresnünk, például egy művet, amit valaki alkotott és összefüggésben áll az ördöggel. . − De mi az? − Tudom is én − felelte a történész. − Egyikük írt valamit Sátánról vagy lefestette a Poklot vagy verset költött valami hasonlóról... Melyikük lehet? A spanyol nő újra végignézte a neveket. Galilei, Alberti, Alfieri, Michelangelo, Dante. . Ennél az utolsó névnél kinyílt a szája. − Dante! − kiáltott fel, és a tekintete szinte lángolt a felismeréstől. − Dante Alighieri! Tomás tűnődve harapdálta az alsó ajkát, mintha mérlegelné az ötietet. − Dante? Az Isteni színjáték miatt? Az Interpol-ügynök megragadta a férfi vállát, és odafordította a nagy író sírjához. − Igen, Dante! − mondta. − Dante! Dante Pokla! − Heves mozdulattal mutatott rá a híres firenzei sírjára. − Dante a megoldás! − A férfi arcához nyomta a jegyzetfüzetét. − Menj el a Santa Crocéba, és keress Sátán sírja fölött, írta Filipe. Dante lesz az, aki a Divina Comediát írta, a Poklok Poklának megalkotója, ő lesz Sátán! Cono! Hát nem egyértelmű? A spanyol nő nem is vesztegette tovább az idejét: azonnal odalépett Dante Alighieri sírjához, hogy jól megnézze. Súlyos építmény volt, amelyet három szobor vett körül, és az egyik a sír fölé hajolt. Az alapzaton pedig az állt: Danti Aligherio. − Emlékszel, mit mondott a ferences szerzetes? − kérdezte Tomás. − Dante sírja, akárcsak Marconié, üres. 342

− Na és?! − kérdezte a nő. − Ez csak az én elméletemet támasztja alá. Éppen azért választotta Filipe ezt a sírt, mert üres! Ki kell nyitnunk Dante sírját! A csontjai nincsenek benne, de az anyag, amit keresünk, igen! Raquel habozás nélkül nekiesett a sírnak, és erejét megfeszítve próbálta fölemelni a márványfedelet, de a portugál megállította. − Megőrültél? − kérdezte mérgesen. − Mi az Ördögöt művelsz? − Hát kinyitom a sírt! A történész körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, hogy nem látta őket senki, de az aggodalma sajnos beigazolódott: egy szerzetes indult meg feléjük haragosan. − Miben sántikálnak maguk? − kérdezte a szerzetes. − Szálljon le onnan, asszonyom! Rajtakapták őket, és ettől mindketten megdermedtek. A portugál tért magához elsőként: összeszedte magát és tudós arcot vágott. − A restaurátorcsapat tagjai vagyunk − szólalt meg meglepően határozott hangon. − Pisából jöttünk. A szerzetes zavarba jött. − Ah! De hát... nem a Giottót akarták restaurálni? − De igen. Csak a síremlékeket is ellenőrizzük. Ha itt is találunk valami problémát, azt is megjavítanánk, természetesen többletköltség nélkül. Tudja, a főnökünk nagyon örül, hogy hasznára lehet az Anyaszentegyháznak. A ferences megnyugodott, és a haragja helyét átvette előbb a meglepetés, majd az elégedettség. − Á, nagyon jó, nagyon jó! − mondta megenyhülve, miközben Tomás előtt keresztet rajzolt a levegőbe. − Az Isten áldja meg magukat. − Udvariasan meghajolt. − Szükségük van valamire? − Egyelőre még nincs. − Ó, rendben! Ha szükség van rám, csak hívjanak! Itt vagyok az oltárnál. A szerzetes sarkon fordult és elment, időnként hátratekintve. A két látogató tisztában volt vele, hogy figyeli őket, ezért nagyon tudományos pózban álltak, mintha Dante síremlékének márványát vizsgálnák. − Ez aztán az improvizációs készség! − dicsérte Raquel, amint meg mert szólalni. − Le vagyok nyűgözve. 343

− Nem lett volna szükség rá, ha lett volna eszed − suttogta Tomás szemrehányó hangon. − Nem lehet ilyen helyeken csak úgy kinyitogatni a sírokat! Micsoda eszement ödet, hogy felnyisd Dante sírját, csak úgy, se szó, se beszéd! − De hát Dante csontjai nincsenek is benne! − Nem számít! Akkor is tisztelned kell, érted? − A fedőkőre muta-tott. − Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen kő sokkal nehezebb annál, mint hogy csak úgy ki lehessen nyitni. − De Tomás, ez a sír üres! − erősködött a nő. − Nyilvánvaló, hogy Filipe ezért választotta a DVD rejtekhelyéül. A portugál a fejét csóválta, és rámutatott a kezében tartott jegyzetfüzetre. − Olvasd el még egyszer a mondatot. Raquel nem értette sem a kérést, sem a portugál kételkedését, de belenézett a jegyzeteibe. − Menj el a Santa Crocéba, és keress Sátán sírja fölött − olvasta, aztán fölnézett és Tomásra meredt. − Ez világos − mondta, és a sírra mutatott. − Ebben a sírban kell keresnünk. − Keress Sátán sírja fölött- ismételte Tomás. − A SÍR fölött, nem pedig benne a sírban. Érted? Nem érdemes kinyitni a sírt, mert semmi nem lesz benne. Az, amit keresünk, a sír fölött van. Raquel most a Dante sírja fölötti szoborra meredt: egy ülve tűnődő férfit ábrázolt, aki az állát a kezére támasztotta. − Gondolod, hogy ennél a szobornál van a DVD? A történész vállat vont, mintha nem érdekelné a válasz. − Menj és nézd meg. Raquel megint fölmászott a talapzatra, és benézett a szobor mögé. − Semmi − állapította meg csüggedten. − Nincs itt semmi. − Akkor gyere le. A nő még egyszer megnézte a sír tetejét. − Figyelj, szerintem mégiscsak meg kéne nézni, hogy nincs-e benne a... − Gyere le! − parancsolt rá a portugál. − Azonnal! A nő engedelmeskedett, de nem tűnt elégedettnek. 344

− Mi van veled? − kérdezte méltadankodva, amikor leszállt a sírról. -Át kell fésülnünk a terepet, ha meg akarjuk találni, amit keresünk. Tomás megrázta a fejét. − Nem ez az a sír. − Nem? − csodálkozott Raquel, és konokul keresztbe fonta a karját, mint egy elkényeztetett kislány. − Akkor melyik az, Mindentudó Űr? Hm? Mondd meg, melyik az? A történész visszament a bazilika közepébe, és végignézett a sírokon. Rövid gondolkodás után elindult a jobb oldali mellékhajó felé, és megállt a negyedik sírnál, majd rátette a kezét a névtáblára. − Ez az. Raquel is odament. Egyszerű sír volt, csak egy szobor volt rajta, egy női alak, amely a fedelén ült és egy kerek pajzsot tartott a jobb kezében. − Ez? − kérdezte döbbenten, mielőtt megnézte volna, milyen név áll rajta. − Mért pont ez? − Mert ez az ember a maga korában il Diavolo néven volt ismert. Az Ördög. − Jelentőségteljesen Raquelre nézett. − Sátán. Raquel csak most nézte meg a síremlék alapzatán, hogy kié a sír. A név a második sorban volt felírva. Nicolaus Machiavelli. − Machiavelli? A történész bólintott. − Machiavelli fő művét, A fejedelmet, többször is az ördög művének titulálták az olyan erkölcstelen tézisei miatt, amilyen például az, hogy a cél szentesíti az eszközt, és felkerült az Egyház tiltólistájára, az Indexre is, amiért sérti a keresztény etikát. Belfagor arcidiavolo című elbeszélése már a címében is utal az Ördögre. Állítólag a pápa meglátogatta Machiavellit a halálos ágyán, és megkérdezte tőle, hogy elutasítja-e az ördögöt. Machiavelli nem válaszolt. A pápa másodszor is föltette a kérdést, és megint nem kapott választ. Harmadszorra Machiavelli kinyitotta a szemét, és valami olyasmit felelt, hogy „ez nem a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy ellenségeket szerezzek magamnak". Raquel erőltetetten elmosolyodott. 345

− Ez meg nem a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy hülye vicceket mesélj − korholta a férfit. − Ha Machiavelli a Sátán, akkor hol van az elrejtett DVD? Most Tomás lépett fel a síremlékre, hogy átkutassa a szobor mögötti részt. Végigtapogatta a szobor hátát, és csak akkor állt meg, amikor a kerek pajzs mögött matatott. Az ujjaival érezte, hogy a pajzs túloldalára ragasztószalaggal felerősítettek egy sima tárgyat. Letépte a szalagot és elővette az elrejtett tárgyat. Egy DVD volt az.

346

LXVI. Az Arno szelíden folydogált a medrében. Hangját csak egy-egy autó vagy motor zúgása nyomta el a kis folyóparti utcán, ahol a folyóval szemben, egy fal mellett üldögélt Tomás és Raquel, mint két kéregető koldus, és figyelték az Uffizi Vasari-homlokzat felőli bejáratát, amely általában nyitva áll a nagyközönség előtt, de most le volt zárva, és az elkerített részt egy nagydarab férfi őrizte.'Az utóbbi egy órában némi mozgolódásra lettek figyelmesek. − Nézd, megint jönnek − suttogta Raquel, arra a három alakra mutatva, akik jobbról közeledtek. − ők is oda mennek, nem? Anélkül, hogy feléjük fordultak volna, a szemük sarkából, feltűnés nélkül figyelték az alakok közeledését. Három csuklyás ember jött táskával a kezében, a Ponté allé Grazié felől: a testalkatukból és a járásukból ítélve két férfi és egy nő. Nem beszéltek egymással, és úgy tűnt, éberen figyelik a környéket, mintha nem akarnák, hogy meglássák őket. − Nem kétséges − vonta le a következtetést a portugál, továbbra is közönyös arccal. − Itt lesz az esemény. Az Interpol-ügynök követte a három alakot a tekintetével, látta, ahogy elnyeli őket a sötétség az Uffizi oszlopai mögött, majd teljesen eltűnnek az épületben. − Filipe azt írta, hogy éjfélkor menjünk oda és Mefisztofelészt keressük − emlékeztette Tomást. − Nem kéne addig várnunk? Tomás alig észrevehetően ingatta a fejét, és belenyúlt a zsebébe. − Akkor indulunk el, amikor a legalkalmasabb, és a tervünk szerint járunk el − felelte, és megtapogatta a ruhája alatt a tasert. − Meglátjuk, jön-e valaki, aki megfelel. Még néhány percig ültek a fal mellett, előttük egy kalappal, ahova az alamizsnát lehet bedobni, a kezükben egy papírral, amelyen az állt, hogy románok, és segítségre van szükségük. Újabb csoport bukkant fel, most két nő és három férfi, aztán egy négyes csapat, két férfi és két nő. Senki nem jött egyedül. Már az alternatív tervet fontolgatták, vagyis hogy egyszerűen besétálnak 347

az Uffizibe, ahogy az e-mailben állt, amikor végre megpillantottak egy párt, akik szintén csuklyás kabátban jöttek a Via de Castellanin. Tomás intett Raquelnek, és mindketten fölálltak. Sántikálva keltek át az utca túloldalára, és amikor átértek, megfordultak, és a két ismeretlen nyomába eredtek. Amint utolérték őket, Tomás elővette a zsebéből a tasert, és egymás után rálőtt mindkettőre. Azok kábultan estek össze. − Gyorsan! − suttogta Raquel sürgető hangon. − Húzzuk félre őket! A két tehetetien, csuklyás testet elvonszolták a Ponté Vecchióhoz vezető sétány keskeny árkádjához, amely védve volt az illetéktelen tekintetektől, és az orruk elé tartottak egy-egy kloroformmal átitatott vattát. Ettől teljesen elernyedtek. Miután a spanyol nő megállapította, hogy valóban eszmeiedének, Tomás átkutatta a táskájukat. − Ez kétórányi alvásra elég adag − közölte Raquel, majd kíváncsian a portugálra nézett. − Na, mi van náluk? A történész elővett a táskájukból egy piszkos fehér szövetet, durva volt, mint a zsákvászon, és elégedetten mutatta meg a nőnek. − Pontosan az, ami nekünk kell. Gyerünk, vedd fel! A sötétben levetkőztették a két magatehetetien alakot, és felvették a ruháikat. Fejükre húzták a kabát kapucniját is. A zsebeiket is átkutatták. Találtak egy gyűrött papírt, amit kisimítottak, és egy ceruzával írt rejtélyes üzenetet fedeztek fel rajta.

− Ez meg mi? − Utalás Márk evangéliumára − állapította meg Tomás. Elgondolkodott. − Lehet, hogy csak jelszóval lehet belépni az Uffizibe. Raquel kétségbeesetten nézett rá. − Úristen, hol szerzünk most egy Bibliát, hogy elolvassuk ezt a szakaszt? − Fogalmam sincs − felelte a történész, és az órájára pillantott. − Már 348

majdnem tizenegy óra van, improvizálni A nőnek ideje sem volt ellenkezni, Tomás leöntötte borral a két ájult ember ruháját, és otthagyta őket egy sötét sarokban. Ha valaki arra jár és látja őket, azt gondolja, hogy két részeg, akik elaludtak az utcán. Aztán fogta az egyik táskát és intett Raquelnek, hogy kövesse a példáját. Az tétován engedelmeskedett, elvette az ártalmatlanná tett nő táskáját és elindult a portugál után az Uffizi bejárata felé. − Megőrültél! − suttogta rémülten. − Nem mehetünk be anélkül, hogy elolvastuk volna ezt a szakaszt a Bibliában! − Nincs időnk. − De... de elkapnak minket! − Kockáztatnunk kell, nincs más választásunk! Beléptek a Vasari-homlokzat felőli kapun, ahol a cortilében, az Uffizi belső udvarában, rögtön elállta az útjukat egy nagydarab férfi, aki a bejáratot őrizte. − Mi a neved? Tomást meglepte a kérdés, és nem tudta, mit feleljen. − Domenico − mondta ki végül az első nevet, ami eszébe jutott. − Domenico. A férfi bosszúsan rámordult. − Nem az, te idióta! − teremtette le. − Mondd a jelszót! „Mi a neved?" A történész most értette meg, hogy a kérdés is jelszó, és neki a válaszjelszót kell rá felelnie. Gyorsan rájött, hogy csakis egy idézet lehet Márk evangéliumából, abból a szakaszból, ami fel volt írva a papírdarabra. Már eddig is törte a fejét, hogy felidézze, mit olvasott Márk evangéliumában, és eszébe is jutott egy jelenet, amikor Jézus Geraszában, ördögűzés közben megkérdezte egy gonosz szellemtől, hogy mi a neve. − Légió − felelte Tomás hirtelen, mintha ez a szó lenne a mentőöve. − Légió a nevem, mert sokan vagyunk. Az őr félreállt. − Mehetnek − mondta, és egy ajtóra mutatott, baloldalt. − Menjenek fel ott a harmadik emeletre. A férfiak a Caravaggio Teremben öltöznek át, a nők pedig a Rembrandt Teremben, a ceremónia pedig már elkezdődött a mellettük lévő Niobé Teremben. Siessenek, már elkéstek! 349

Mielőtt még lebuknának, gyorsan bementek a jelzett ajtón, miközben Raqueí nem tudott eleget csodálkozni Tomás lélekjelenlétén.

350

LXVII. A teremben sötét volt, csak négy, kereszt alakban elhelyezett gyertya reszkető lángja világított, amelyek a négy égtáj felé mutattak. Raquel és Tomás fölvette a kölcsönvett köpenyeket, és halkan beléptek a Niobé Terembe. Csatlakoztak a többi köpenyeshez, akik háttal álltak, és mind egy irányba néztek. A fal előtt egy asztal állt, amelyet óriási kecskefej díszített: olyan volt, mint egy oltár. Amikor ők is odanéztek, látták, hogy az asztalon fekszik egy nő a hátán, a kezeiben egy-egy fekete gyertyával, amelyek imbolygó lángjai megvilágítottak egy fényes skarlátvörös köpenyes férfit. Az arcát csuklya takarta, akárcsak a többiekét a teremben, lassan odalépett a nőhöz, és váratian mozdulattal benyúlt a köpenye alá, hogy megfogja a mellét. Aztán lehajolt és buján szájon csókolta. − Madre mia! − suttogta Raquel megütközve. − Mi ez? − Fekete mise − felelte Tomás szintén suttogva. − Pszt. − És az ott? Kicsoda? Raquel arra a férfira gondolt, aki skarlátvörös köpenyben lehajolt a nőhöz, otthonosan mozgott az oltár körül, és úgy tűnt, ő irányít mindenkit. − Mágus, a ceremóniamester. − A portugál esdeklőn tette össze a két kezét, és könyörögve nézett a nőre. − Most már maradj csöndben, kérlek! Amikor Mágus befejezte a szexuális jellegű bevezetőt, nevezetesen a kéjes csókokat és a lassú, érzéki simogatásokat az oltáron fekvő nő mellén és a lába között, fölegyenesedett, és a hívek felé fordulva átadott egy fordított pentagrammát ábrázoló bronzkelyhet az egyik akolitusnak. Az akolitus ivott a kehelyből, aztán továbbadta a következőnek, és így tovább: a kehely körbejárt a gyülekezetben. Amíg mindenki várakozott, a látogatóknak alkalmuk adódott megfigyelni a többieket. A klasszikus görög stílusú szobrok kísérteteknek tűntek a reszkető gyertyafényben, olyan mozdulatlan őrszemeknek, amelyeket a táncoló árnyak keltenek életre. A falakat borító tapétákra pedig ők maguk is bizarr árnyékokat vetettek. A kehely végre odaért Tomáshoz, aki épp csak megnedvesítette a nyelvét a benne lévő folyadékkal, és már tovább is adta Raquelnek. A spanyol nő 351

tétovázott, gyanakodva nézegette az italt. − Mi ez? − Igyál és hallgass. Az Interpol-ügynök felfogta, hogy ez nem a legalkalmasabb pillanat a kételkedésre, és ivott egy kortyot, aztán továbbadta a kelyhet a következő résztvevőnek. Amikor elkerült tőle a pohár, odahajolt Tomáshoz. − Mi volt ez? − Vörösbor és desztillált szesz, egy kis mirhával és mérgező növényekkel, például beléndekkel és nadragulyával fűszerezve. És persze aszfalt. −Mi? Aszfalt? − A fekete miséken ezeket az anyagokat szokták használni, hogy a feje tetejére állítsák a keresztény felszentelési szertartást. A nadragulya például egy erősen mérgező növény, amelynek a tudományos neve Atropa belladonna. Ez a név Atroposzra utal, aki a görög sorsistennők, a Moirák közül a harmadik, az, aki elvágja az élet fonalát. Ha belegondolunk, hogy ezt a misét Sátán tiszteletére rendezik, akkor elismerhetjük, hogy ez egy adekvát anyag, nem? A kehely közben visszaért az oltárhoz. Mágus a kezébe vett egy izzó füstölőt, tömjént tett bele, és elkezdte lóbálni. Az oltáron fekvő nőt és a kecskefejet körbelengte a füst. − Örvendeztessen meg téged ez a füstölő, Pokol Ura − mondta Mágus öblös hangon. − Áradjanak felénk az erőid − felelte kórusban a gyülekezet. Mágus elsétált az akolitusok első sora előtt, és őket is befüstölte. − Lucifer legyen velünk. − És teveled, hatalmas Mágus. − Adjunk hálát a pokoli tanítónak − zengte Mágus, és római üdvözlésre nyújtotta a karját. − Ave Belzebub, a hatalom Ura, a Föld és a Pokol uralkodója, a mi vezetőnk és a halál és az örök sötétség királya. A ceremóniamester letette a lámpát az oltár elé, aztán széttárta az asztalon fekvő nő köpenyét, a fejét a lába közé fúrta és elkezdte nyalogatni. Erre a gyülekezet többi tagja is ledobta a köpenyét, és mindenki meztelen volt, csak az arcukat takarta továbbra is a csuklya. 352

− Mi ez? − rémült meg Raquel. − Mi folyik itt? A portugál utánozta a többieket, és ő is ledobta a köpenyét. − A fekete miséken rituális orgiák is vannak − magyarázta halkan. − Vetkőzz le, és csináld azt, amit a többiek. Ezt a tanácsot azonban végképp nem akarta megfogadni a spanyol nő. − Ah, azt már nem! − felelte a fejét rázva. − Szó sem lehet róla! − Vetkőzz le, különben észrevesznek minket! − Nem! A közelükben lévő hívek kérdőn néztek Raquelre, hiszen már csak ő volt egyedül felöltözve a jelenlévők közül. − Na? − kérdezte az egyik számon kérő hangon. − Nem vetkőzöl le? A spanyol nő nem tudta, mitévő legyen. − Még új − magyarázta Tomás sietve. − Le kell vetnie a gátlásait. Adjunk neki egy kis időt, testvéreim. − A gátlásokat kint hagyjuk − morogta az akolius vad tekintettel. − Vetkőzzön le. Raquel kénytelen volt megadni magát, ezért felsóhajtott. Megértette, hogy vagy levetkőzik, vagy lebukik. Leejtette hát a köpenyét és éppolyan anyaszült meztelenül állt ott, mint a többiek, csak a fejét takarta a kapucni. Csakhogy − ezzel tisztában volt − a dolog nem marad ennyiben. Tomás orgiát emlegetett, igaz? Mi mindent kell még megtennie azért, hogy megőrizze az álcáját? Mi van, ha a ceremóniamester az ő lába közé is bedugja a fejét, mint annak a nőnek, aki az oltáron fekszik? Sőt! Mi van, ha neki kell ugyanezt tennie? Ezek a perspektívák túlságosan groteszkek voltak ahhoz, hogy el lehessen képzelni őket. Mi a fenének kellett neki egyáltalán beleegyeznie ebbe az őrült tervbe? Hogy mászik ki ebből a slamasztikából? Közben az oltáron tovább pörögtek az események. Mágus is megszabadította magát a skarlátszínű köpenyétől, a nő pedig, aki eddig az asztalon feküdt, most a férfi lába közé hajolt. Messziről nem látták a részleteket, de egyértelmű volt, mit művelnek. Aztán a nő visszafeküdt az oltárra, széttárta a lábát, a ceremóniamester pedig rávetette magát és befejezte az aktust. Nyüszítve és üvöltve jutott a végére, aztán felállt, a kezébe vett egy kis csengettyűt, és háromszor csengetett. Ez nyilvánvalóan valami jel volt, mert amint megszólalt a harmadik 353

csengetés, egymásba fonódtak a hívek, és mohón elkezdték csókolni egymást. Látván, mi a feladat, Tomás is magához húzta Raquelt, és szájon csókolta. A nő először tétovázott, nem tudta eldönteni, hogy engedelmeskedjen-e, vagy megálljt parancsoljon ennek az őrültségnek. − Bevallom, hogy nagyon vágyom rá, hogy ezt csináljam veled, carino súgta a férfi fülébe. − De nem itt, nem ilyen körülmények között és nem így. Most mit csináljunk? − Színészkedjünk − felelte Tomás. − Figyeljük, hogy mit csinálnak a többiek, és utánozzuk őket. Ügyis egymásba vannak gabalyodva, senki nem figyel ránk. A spanyol nő halkan felnevetett. − Muy bien − bólintott. − De csak egy feltétellel: ha vége lesz ennek az egésznek, akkor kettesben még egyszer megcsináljuk, de akkor komolyan. Tomás csókkal tapasztotta be a száját, de közben félig nyitva voltak a szemei, hogy lássa, mi történik körülöttük. Az akolitusok egyszer csak elkezdtek közösülni, így aztán a portugál is ráfeküdt a barátnőjére, és ők is imitálták az aktust. Mágus ekkor különös, rituális szavakat zengett, mint valami litániát, ami az aktus kísérésére való, miközben egy kvarcgömböt tartott a szája elé. − Nee-thrar-ethun-aye-att-arz-oth − szavalta. − Binn-ann-ath-ga-wafamm. Raquel Tomáshoz tapasztott arccal a ceremóniamesterre bökött. − Mi a francot csinál ez ott? − A Paracelsus-formulával akarja megidézni Sátánt és a démonokat, hogy ők is csatlakozzanak az orgiához − magyarázta a történész, miközben nem hagyta abba csípőjének ritmikus mozgatását. − A satanista szekták úgy hiszik, hogy az orgiák felszabadítják a kereszténység által elnyomott szexuális energiát. Ezt az energiát gyűjti össze a kvarcgömb, amit a kezében tart, és ettől megnő az ereje. Ezt az erőt pedig Mágus arra fogja használni, hogy bebetonozza a hatalmát. A spanyol nő hitetlenkedve meredt a fölötte mozgó társára. − Te honnan a fenéből tudsz ennyi mindent? − Történész vagyok − felelte mosolyogva. − A fekete misék a középkorból származnak, és volt szerencsém tanulmányozni őket. Még a 354

Malleus Maleficarumot is elolvastam. − A Malleus... mit? − Egy régi kézikönyvet a boszorkányságról. − Fölhúzta a szemöldökét. − Nagyon tanulságos volt. Egy perc múlva tettetett orgazmussal fejezték be a színlelt aktust. Aztán körülnéztek. Néhány akolitus szintén abbahagyta már a rituális közösülést, és föl is vették a köpenyüket, így hát ők is követték a példájukat. Öt perc múlva Mágus is abbahagyta a mágikus szavak kántálását a kvarcgömb mögött, amelyet különleges rezgései miatt választott, és visszament az oltárhoz. A kezébe vette a füstölőt, és ismét meglóbálta. − Dicsőség Belzebub urunknak, a Poklok Urának... − Elnézést, hatalmas Mágus... Az imádságot az a nagydarab férfi szakította félbe, aki korábban a cortiléx őrizte, de most belépett a terembe. A ceremóniamester letette a füstölőt a földre. − Ah, Mefisztofelész! Az őr közelebb lépett Mágushoz, és súgott neki valamit, amit messziről nem lehetett kivenni. A ceremóniamester egy intéssel visszaküldte a hústornyot a kapuhoz, majd a gyülekezet felé fordult. − Testvéreim, közeleg az óra − mondta Mágus. − Éjfél van, és Mefisztofelész épp most jelentette be, hogy megérkeztek a vendégeink. Adjunk hálát a Poklok Urának! − Hála Belzebubnak, a mindenhatónak! − felelték a hívek kórusban. − Sátán mérhetetlen ereje legyen velünk! Súlyos csend telepedett a teremre, mintha mindenki azt várná, hogy mi fog történni. Hallották, ahogy nyikordul az ajtó, és minden tekintet a bejáratra szegeződött. Mefisztofelész bukkant fel a folyosó fényében, mögötte pedig két fekete tunikás alak állt, csuklyával letakart arccal. Mágus széttárt karokkal köszöntötte őket. − Uraim, legyek üdvözölve! Jöjjenek csak, jöjjenek. A két érkező habozva és félve lépett beljebb, majd Mefisztofelész becsukta mögöttük az ajtót, és bemutatta őket. − Tomás Noronha professzor és señorita Raquel de la Concha! − hirdette 355

ki ünnepélyesen. − Mindketten a rendelkezésünkre állnak, hatalmas Mágus. A ceremóniamester zavarba ejtően nyájasan hívta őket közelebb az oltárhoz. − Legyenek üdvözölve a Pokolban!

356

LXVIII. A jelenlévők alakzata, mintha egyetlen organikus egységet képezne, egy pillanat alatt átrendeződött. Az addig az oltár felé forduló gyülekezet valami néma parancsnak engedelmeskedve elindult, hogy szoros kört képezzen Mágus és a két jövevény körül, elállva előlük a menekülés útját. A ceremóniamester érezte maga körül a gyülekezet erejét, és ettől még inkább a helyzet urának érezhette magát. A győztes fölényével szemlélte a vendég párt, és lassú, kimért léptekkel odament a férfihoz. − Noronha professzor − mondta halkan. − Végre szemtől szemben állunk egymással! Be kell vallanom, hogy bátor és vakmerő ellenfél volt. Ezért gratulálok. Improvizációs képessége és gyors észjárása sokkal tovább tartotta a hatáskörömön kívül, mint szerettem volna. Figyelemre méltó teljesítményt nyújtott, ezt el kell ismernem. − Színészkedve, gúnyosan folytatta. − De, micsoda kár! Sajnos minden kaland, még a legromantikusabb is, véget ér egyszer. − A földre mutatott. − A maga esetében a vég most jön el, az Uffizi e szép termében, az én utasításomra és az én felügyeletem alatt. Vége a játéknak, professzor! − Kinyújtotta a tenyerét, mintha csak kérne valamit. − Ide azzal a híres DVD-vei! A csuklyás pár nem mozdult és nem szólalt meg, mintha semmit sem értenének az egészből, vagy mintha nem is hallották volna a felszólítást. Mágus még egy darabig nyújtotta a kezét, és várta, hogy megkapja azt a tárgyat, amelyet oly régóta keres, de aztán leeresztette, mert nyilvánvalóvá vált, hogy a fogoly nem teljesíti a parancsát. − Folytatja a kisded játékait, Noronha professzor? − kérdezte, egyre ingerültebben. − Hát nagyon rosszul teszi, mert a játék ideje lejárt. − Újra kinyújtotta a kezét. − Hol van az a DVD, professzor? Azt tanácsolom, hogy adja ide, de rögtön! A fogoly most sem reagált a parancsra. Mágus dühösen fordult a gyülekezet felé, és keresett valakit a szemével. − Balam, hol vagy? Az egyik akolitus ceremóniamesterhez.

kilépett

az

357

első

sorból,

és

odament

a

− Itt vagyok, hatalmas Mágus − mondta a férfi piszkosfehér köpenyben, csuklyával a fején, és vigyázzba állt, amikor odaért a főnöke elé. − Szolgálatára. Mágus a párra mutatott, mintha átadná őket a biztonsági főnöknek. − Tudod, mi a dolgod. Balam szolgálatkészen bólintott, és a párhoz lépett. Intett az embereinek, és Mefisztofelész egy másik nagydarab akolitussal együtt odaállt mögéjük. Egy újabb intésre megragadták és lefogták őket, hogy mozdulni se bírtak. − Eresszenek el! − tiltakozott a nő felháborodva. − Azonnal eresszenek el! De az akolitusok, ahogy várható volt, nem engedték el őket. A pár tagjai különbözőképpen reagáltak. A férfi megdermedt, a nő viszont ellenkezett, és csak akkor hallgatott el, amikor meglátta, hogy Balam elővesz egy tőrt a köpenye alól. − Mi az, señorita Raquel de la Concha? − kérdezte a biztonsági főnök gúnyosan. − A kis pengém elvette a hangját? Ha már a megjelenésének is ilyen mágikus ereje van, akkor vajon micsoda varázserővel bírhat, ha elkezd dolgozni... − Maga... maga... ne merészelje! Balam elhúzta a nő letakart arca előtt a penge hegyét. − Itt nem a señorita parancsol! − morogta fenyegetően. − Hanem én és az én kis pengém. − Forgatta a tőrt a kezében. − Tudja, hogy ezzel a tőrrel öltem le az első bárányomat ebben a történetben? Igazából két birka volt, két francia, akik szintén ravaszkodni próbáltak. De Nizzában elkaptam őket, és már nem tudják elbégetni a történetet. − Úgy forgott a tőr az ujjai között, mint egy szélkakas. − Ezzel az én kis barátnőmmel mutattam be az első áldozatot, és vele mutatom be az utolsót is. − A nő nyakának szegezte a tőr hegyét. − Megint két báránnyal. − Vigye innen ezt a kést! − tiltakozott a nő, és egyre növekvő félelem hallatszott a hangjában. − Ez... ez emberölés bűntettének kísérlete! Az akolitus és a gyülekezet gúnyosan felnevetett erre a megjegyzésre. − Emberölés bűntettének kísérlete! − Szinte szótagolva ejtette ki a szavakat, hahotázás közben, miközben a társai felé fordult. − Nézzék, milyen választékosan beszél az Interpol senoritájal Mintha éppen vallomást tenne a 358

bíróságon a szerencsétlen! − Grimaszolva elismételte, amit hallott. − Ez emberölés bűntettének kísérlete! − A nevetés elhúzódott még pár másodpercig, aztán elhalt. Balam ekkor újra ránézett a nőre, és szikrázó szemmel ismét a nyakához tartotta a tőr hegyét. − Vége a viháncolásnak, szajha! Add ide azt a DVD-t! A nő kihívóan fordította felé a fejét. − Fogalmam sincs miről beszélsz, te féleszű. Balamot úgy érte ez a megjegyzés, mintha a foglya leköpte volna. A biztonsági főnök némán intett Mefisztofelésznek, aki még erősebben szorította a nőt. Balam ekkor egészen nekinyomta a tőrt a nő ütőerének, és a férfira nézett. − Remélem, a saját és a szajhája érdekében, hogy magának több esze van, Noronha professzor − mondta fenyegető hangon. − Hol van a DVD? A fogoly a fejét rázta. − Nincs nálam. − Ma délután mégis azt mondta a bíróságon, hogy holnap reggel bemutatja. − Azt mondtam volna? − kérdezte a férfi titokzatos hangon. − Hát, akkor sincs nálam. − Nem találta meg? − Nem. − Nem is tudja, hol lehet megtalálni? A férfi nem válaszolt azonnal: azon gondolkodott, milyen választ adjon. − De lehet, hogy tudom. − Az mit jelent? − A lehet azt jelenti, hogy lehet. Balam nem tudta, hogyan folytassa a vallatást, talán el is vesztette a fonalat, ezért hátralépett és a vezetőjére nézett, mintha utasításra várna. − Mit csináljak, hatalmas Mágus? − Ha a DVD eddig nem került elő, akkor jobb, ha már nem is kerül elő − felelte a ceremóniamester, és olyan pillantást vetett a két fogolyra, mint akinek már elege van belőlük. − Tedd, amit tenned kell. 359

A két hústorony most a könyökével megütötte a foglyok hátát, hogy térdre kényszerítse őket. Ott térdeltek hát, lehajtott fejjel, és Balam hozott egy fapadot, hogy ráhelyezze a nő fejét. − Te leszel az első, szépségem − sziszegte. − Úgy fogom csinálni, hogy lassan halj meg, szörnyű kínok közt, hallod? − Eressz el! − tiltakozott a nő. − Segítség! − üvöltötte. − Segítsenek! Balam és a gyülekezet többi tagja csak nevetett. − Az üvöltözéssel nem érsz el semmit, te bolond − mondta gúnyosan. − Uvölthetsz, ahogy a torkodon kifér, itt nem hall meg senki! − Föléhajolt és a füléhez tette a száját. − Sőt szeretném is, ha üvöltenél. Felizgat, tudod? Olyan, mintha élvezetből kiabálnál. . Újabb nevetés futott végig a termen. − Segítség! A biztonsági főnök letérdelt elé, hogy megnézze, hova mérje az első csapást. Kiválasztott egy érzékeny pontot a nyaka alján. Aztán a tőr hegyét odaillesztette, és felkészült a nyiszálásra. − Hagyják abba! Az utasítás a közönség soraiból jött. Balam, Mágus és a két akolitus meglepetten fordult a hang irányába. − Mi van? − kérdezte a ceremóniamester, aki igyekezett megállapítani, ki szakította félbe. − Ki szólt? A foglyokat körülvevő tömeg kezdett szétnyílni, hogy utat adjon egy akolitusnak, aki köpenyben és csuklyában a kör közepe felé tartott. − Én voltam − mondta. − A Balam előtt térdelő foglyokra mutatott. − Ne öljék meg őket. Mágus nem értette, mi ez a váradan megnyilvánulás. − Nahát! És miért ne? Az akolitus megragadta a kapucniját, és lerántotta a fejéről. A termet meglepett kiáltások töltötték be. − Mert én vagyok Tomás Noronha.

360

LXIX. Mágus és hívei még magukhoz sem tértek a meglepetésből, amikor nagy robajjal kivágódott a terem ajtaja, és egyenruhás férfiak tódultak be rajta teljes fegyverzetben. − Rendőrség! − kiáltotta az egyik, bemutatkozásképpen. − Kezeket a magasba! Senki ne mozduljon! A ceremóniamester és követői egy pillanatra megdermedtek és tanácstalanul várták a fejleményeket. A carabinieri körülvette a gyülekezetet és rászegezte a fegyvereket, átrendezve ezzel az erőviszonyokat. − Mit jelentsen ez? − kérdezte Mágus felháborodva, amikor visszanyerte a lélekjelenlétét. − Miért szakítják félbe ezt a zártkörű rendezvényt? Kérem, távozzanak! A rendőrök csoportjának közepéből előállt egy civil ruhás nő. − Csöndet! Mefisztofelész és társai elengedték a foglyokat, akik azonnal talpra ugrottak és a rendőrök felé fordultak. − Mi tartott ilyen sokáig? − kérdezte a nő. Széttárta a köpenyét és kivillant alóla egy rejtett mikrofon. − Nem hallották, hogy segítségért kiáltottam? − Tomásra mutatott. − Ha Noronha professzor nem lenne itt, ezek a hústornyok már lefejeztek volna minket! − Elnézést kérek, professzor asszony − felelte a civil ruhás nő. − Igyekeztünk, ahogy tudtunk. Mágus dühödt pillantást vetett Mefisztofelészre, mintha őt okolná azért, hogy a nőnél rejtett mikrofon van. Igaz, hogy az őr csak arra kapott utasítást, hogy esetleges fegyverek után kutasson, de ez nem mentség. Mindazonáltal tisztában volt vele, hogy most nem a szemrehányás ideje van, hanem a kármentésé. Megőrizte hát a tartását, és határozottan odalépett a civil ruhás rendőrnőhöz, aki láthatóan a művelet irányítója volt. − Magyarázatot követelek − harsogta tekintélyt parancsoló hangon. − Ki az ördög maga? A nő szemrebbenés nélkül ránézett és válaszolt. − Maria Luisa Carvajal y Navarro − mutatkozott be erős spanyol 361

akcentussal. − A beosztottaim az Interpolnál csak Marilúként emlegetnek. − Haragos képet vágott. − És maga kicsoda? − Erre addig nem válaszolok, amíg meg nem tudom, hogy mi folyik itt és kinek az utasítására tartózkodnak maguk ebben a teremben − felelte Mágus nagyon magabiztosan. − Hol van az engedélyük, hogy csak így ránk törhettek egy békés, privát rendezvényen? − Békés? − nevetett kelletienül a nő, aki az imént még fogoly volt. − Ehhez aztán kell a pofa... − Igen, békés − erősködött Mágus, továbbra is mély meggyőződéssel. − Mindaz, ami itt történt, nem más, mint színjáték. A civil ruhás ügynök elővett a kabátja belső zsebéből egy összehajtogatott papírt, és meglengette. − Itt van az engedély − mondta Marilú. − Most pedig kérem, azonosítsa magát. Mágus kinyújtotta a kezét. − Hadd nézzem meg azt az engedélyt. Szeretném látni, melyik bíró írta alá, és mi szerepel benne. − Majd megmutatom az engedélyt, miután bemutatkozott. − Szép is lenne! − felelte a ceremóniamester színpadias nevetéssel. − A törvény nagyon világosan fogalmaz e tekintetben. Egy olyan teremben tartózkodunk, amit mi béreltünk ki egy magánrendezvényhez, ezért a hatóságok csak akkor zavarhatják meg a nyugalmunkat, ha erre megfelelő bírói felhatalmazásuk van, és ha ezt kérésre fel is mutatják. Amennyiben megtagadja a bírói engedély felmutatását, követelem, hogy azonnal hagyják el ezt a helyet. És kérjenek bocsánatot. A kiszabadított nő közbeszólt. − Maga szokatlanul jól tájékozott a jogait illetően − jegyezte meg sokat sejtetően. − Távozzanak! De a nő, aki nemrég még a foglya volt, nem hagyta magát. − Az Interpol és a carabinieri − mondta -az én irányításom alatt áll. − A maga irányítása alatt? − csodálkozott Mágus. − És miféle hatósági személy maga, señorita Raquel de la Concha? Tudomásom szerint egy 362

egyszerű Interpol-ügynök nem rendelheti el magánterület átvizsgálását. Csakhogy én nem vagyok señorita Raquel de la Nemtudomkicsoda − felelte a nő, azzal levette az arcát takaró csuklyát. − Agnés Chalnot vagyok, a Nemzetközi Büntetőbíróság főügyésze. A férfi, akit Mágus és az akolitusai Tomás Noronhának hittek, szintén felfedte kilétét. − Én pedig Cario del Ponte vagyok, a Nemzetközi Büntetőbíróság ügyésze. Mágust megrázta ez a két közlés. A ceremóniamester hátrahőkölt, mintha az, amit látott és hallott, kibillentette volna az egyensúlyából. − Mi... kicsoda... hogy lehetséges ez? − kérdezte, félig magától, félig a többiektől. − Mi folyik itt? Hogy kerültek maguk ide? Ki hozta ide magukat? A teremben egy pillanatra megfagyott a levegő. − Attól tartok, hogy én vagyok a felelős ezért a helyzetért − vallotta be Tomás, aki azóta nem szólalt meg, hogy a rendőrség betoppant a Nemzetközi Büntetőbíróság ügyészeinek a megmentésére. − Tudja, már akkor gyanút fogtam, amikor Filipétől e-mailt kaptam, amelyben azt írta, hogy mégis túlélte a lisszaboni lövöldözést, és hogy jöjjek el az Uffizibe, és keressem meg Mefisztofelészt. Mint tudjuk, Mefisztofelész az ördög egyik neve, és ugyanakkor megfigyeltem, hogy az üldözőink viselkedésében van valami szektaszerű. Ráadásul Filipe már megmondta, hogy keressem meg Raquelt. Mi a fenének mondaná azt, hogy keressek meg valaki mást? Ezért próbára tettem. A válaszomban megjegyeztem, hogy a rejtvénye a gimnáziumi időkre emlékeztet, és milyen nagyszerű is volt az Afonso de Albuquerquébe járni. Erre a következő e-mailjében az állt, hogy igen, nagyon jó időket éltünk az Afonso de Albuquerquében. Ebből jöttem rá, hogy az egész egy csapda. Mágus értetlenül bámult rá. − Miért? Mi ezzel a gond? − Az, hogy az Afonso de Albuquerque Guardaban van − felelte a történész. − Mi Filipével a Nuno Alvares Gimnáziumba jártunk. Ha azokat az e-maileket valóban Filipe írta volna, biztosan megkérdezte volna, miért írtam azt, amit írtam. De az e-mail írója nem javított ki, sőt megismételte a szándékosan rosszul írt gimnázium nevét. Vagyis a levelezőpartnerem nem lehetett Filipe. − Nagyon ravasz − jegyezte meg Mágus megvetéssel. A rendőrök felé 363

intett. − De ez nem magyarázat az urak illegális jelenlétére egy magánrendezvényen. Raquel szintén kivált a tömegből, levette a csuklyáját és csatlakozott a portugálhoz. − A rendőrség jelenléte, bátorkodom megjegyezni, nagyon is legális szállt vitába Tomás. − Tudja, amikor interpolos barátnőm, Raquel de la Concha elvitt a főnöke madridi lakásába, azt mondta, hogy az azért üres, mert a tulajdonosa Hágában tartózkodik, munkaügyben. Mivel a Nemzetközi Büntetőbíróság székhelye pont Hágában van, nem volt nehéz kitalálni, hogy ennek az intézménynek dolgozik. Amikor Firenzébe értünk, már minden kikristályosodott a fejemben, és Raquel elé tártam a tervemet. − A civil ruhás rendőrnőre mutatott. − ő pedig felkereste főnökét és barátnőjét, Marilút... − Engem − mosolygott Maria Luisa Navarro, a civil ruhás ügynök. − ...és elmondta neki, milyen helyzetbe kerültünk és mi a tervünk. Senora Marilú beleegyezett, és azonnal kapcsolatba lépett a Nemzetközi Büntetőbíróság főügyésznőjével, Agnés Chalnot-val, akinek igencsak felkeltette az érdeklődését az ügy, amikor megtudta, hogy olyan információk birtokában vagyok, amelyek elvezethetnek Filipe DVD-jéhez. Filipe ugyanis, mielőtt üldözőbe vették, pont Chalnot asszony csapatában dolgozott, amelyet az ügyésznő ennek az ügynek a nyomozására állított össze. Ezért voltam jelen ma a Palazzo Vecchióban a csapat tagjaként. Már csak meg kellett találnom, hova rejtette el Filipe a DVD-t, amely bizonyíték erejű. Mivel a gyanús e-mailben az állt, hogy Raquel-nek és nekem éjfélkor kell megjelennünk az Uffiziben és Mefisztofelészt kell keresnünk, felvetettem, hogy az ügyészek jöjjenek el helyettünk, és ezáltal legyenek tanúi az eseményeknek, természetesen a rendőrség védelme alatt. Mi pedig szerét ejtettük, hogy korábban elvegyüljünk a gyülekezetben, és... most itt vagyunk. A teremben néma csönd lett, Mágus és a gyülekezet tekintete a DVD-re szegeződött, Tomás, a két Interpol − ügynök, a carabinieri és az ügyészek pedig a szekta tagjait figyelték. A csöndet végül a Nemzetközi Büntetőbíróság főügyésze törte meg. − Ez az úr életveszélyesen megfenyegetett − mondta, és Bálámra mutatott. − Ezenkívül az imént bevallotta Éric Garnier és Hervé Chopin meggyilkolását, Nizzában. Azt hiszem, ő lesz az első, aki nem ússza meg a 364

büntetését. Marilú megragadta az akolitus csuklyáját, letépte, és előbukkant a férfi arca. − Két ember előre kitervelt meggyilkolásának és egy emberölési kísérletnek a gyanújával letartóztatom − mondta hivatalos hangon. − Kérem, azonosítsa magát. A csuklya alatt egy ritkás szakállú, széles arcú férfi rejtőzött. Az akolitus tanácstalan és kérdő pillantást vetett Mágus felé, mintha utasítást várna. − Már tudod − felelte síri hangon a ceremóniamester. − Tedd, amit kell. Lágyan ejtette ki e szavakat, de Balam számára parancsként hangzottak. Az akolitus elsápadt és bizonytalanul az Interpol-ügynök felé fordult. − Az... az irataimat akarja? − Igen, legyen szíves. Balam remegő kézzel nyúlt a köpenye zsebébe, mélyet lélegzett, aztán gyorsan elővett valamit és a szájához emelte. Mintha sokk érte volna, azonnal összeesett és a földön rángatózott. A rendőrök rávetették magukat, hogy szívmasszázzsal újraélesszék, de Balam pár pillanat múlva, egy utolsó rángást követően nem mozdult többet. − Meghalt − állapította meg Marilú. A gyülekezet tagjaira mutatott. − Motozzák meg őket! A rendőrök átkutatták az akolitusokat, és pár perccel később átadtak egy maroknyi tablettát az Interpol − ügynöknek. Marilú odaadott egyet Raquelnek, aki megszagolta. − Cianid − állapította meg. − Szívrohamot idéz elő, és másodpercek alatt öl. Marilú Mágusra nézett. − Le van tartóztatva. A szekta vezetője az övébe akasztotta az ujjait. − Még mit nem! − felelte kihívóan. − És milyen váddal? Mágus határozottsága, amely azt sugallta, hogy ura a helyzetnek, elbizonytalanította az Interpol-ügynököt. − Nos... emberölésért. 365

− A, igen? És kit öltem meg? − Balam holttestére mutatott. − Bizonyára nem én vagyok a felelős ennek az embernek a tébolyult tetteiért. Vagy van rá bizonyítékuk, hogy mégis? Raquel és Marilú egymásra nézett. Mindketten tudták, hogy valóban nincs bizonyítékuk ilyesmire. − Hát... Agnés Chalnot látta, hogy a két ügynök ledermed, de ő nem türtőztette magát. − Meg akart ölni! − Én? − csodálkozott Mágus. Ismét Balam holttestére mutatott. − Tudtommal nem én rohangáltam itt tőrrel a kezemben, hanem ez az úr itt. − De a maga parancsára. − Ezt állítja maga. De milyen szavakkal buzdítottam én bárkit is bármiféle emberölési kísérletre? − Amikor a foglya voltam, azt mondta neki... azt mondta neki, hogy tegye, amit tennie kell. − Először is, senki nem volt a foglya senkinek − világosította fel Mágus. − Maga és a barátja szabad akaratukból jelentkeztek Mefisztofelésznél, nem? És ha jól tudom, ebbe a terembe is önként jöttek, a saját lábukon. Aztán én valóban azt mondtam, a... ööö... társamnak, hogy tegye, amit tennie kell. De ezzel természetesen arra céloztam, hogy engedje el magukat. Arról, hogy ő ilyen cirkuszt rendezett, én igazán nem tehetek. − Cirkuszt? Le akarta vágni a fejemet! − Ezt mondja maga. Én meg biztosíthatom róla, hogy az egész csak színjáték volt, érti? Színjáték! − Közönyös képpel vállat vont. − Mivel a rendőrség közbelépett, soha nem tudjuk meg az igazságot, igaz? In dubio pro reo. Tomás, aki egy darabig megint hallgatott, megértette, hogy elérkezett az ő ideje. − Látom, nagyon biztos magában... Mágus keresztbe fonta a karját, ezzel is azt a látszatot erősítve, hogy nincs mitől félnie. − Akinek nincs vaj a fején, az bátran kiáll a napra − mondta. Lenézett Balam holttestére. − Egyetlen ember tudná megvádolni, de ő már nincs itt, igaz? 366

A portugál történész hirtelen mozdulattal Mágus mellett termett, és lerántotta róla a csuklyát. − Csakhogy itt vagyok én, kedves Axel Seth! A ceremóniamester feje végre láthatóvá vált, és mindenki megpillanthatta az Európai Bizottság elnökének és a Nemzetközi Büntetőbíróság bírójának a csontos arcát.

367

LXX. A felfedezés, hogy a sátánista szekta Mágusa nem más, mint Axel Seth bíró, ámulatba ejtette a Nemzetközi Büntetőbíróság ügyészeit, a rendőröket és az Interpol ügynökeit. A jelenlévők mind döbbenten álltak. − Seth bíró?! − szólalt meg először, hitetíenkedve Agnés Chalnot főügyésznő. − Maga az? Mágus vállat vont. − Hogy mit csinálok a szabadidőmben, az az én dolgom − mondta. − Tudtommal nem követtem el bűncselekményt. Ha maguk szerint elkövettem, bizonyítsák be. Szerintem nem lesz könnyű dolguk. Az ügyészek tekintete a bíróról Tomásra siklott: ő volt az egyeden, akit mintha nem lepett volna meg Mágus kiléte. − Maga tudta, ki ő, Noronha professzor? A történész bólintott. − A neve − mondta. − Már a kezdet kezdetén, amikor megnevezték a bírót, felfigyeltem erre a névre, főleg amikor megtudtam, hogy ő maga választotta. Elhagyta a szülei vezetéknevét, és helyette felvette a Seth nevet. Ezt furcsállottam, és magamban azon gondolkodtam: milyen emberek tesznek ilyet? − Nahát! − háborgott Axel Seth. − Talán már az is bűn, hogy megváltoztattam a nevemet! Maga nem tudja, hogy a Seth egy bibliai név? Sét volt Ádám és Éva harmadik fia, és a szó a héberben magot jelent. Nincs ebben semmi rossz, maguk is láthatják Miért kell belekeverni a nevemet is? − Igaz, hogy a Seth bibliai név − ismerte el a történész. − De Sét csak háttérfigura a Teremtés könyvében, és gyakorlatilag semmi jelentősége nincs a Szentírás narratívájában. Minek változtatná valaki a nevét egy ilyen homályos bibliai névre? Ha Ábrahámra, Noéra, Mózesre vagy Jézusra változtatná, azt megérteném. De Sét? Miért pont Sét? Mi különleges van Sétben? Ha elolvassuk a Bibliát, kiderül, hogy gyakorlatilag a nullával egyenlő a jelentősége. Ezért tűnt fel nekem már az elején. Mi a francnak választja valaki a Seth nevet? − Na és? − érdeklődött a főügyésznő, kissé türelmetlenül. − Milyen következtetésre jutott?

368

− Arra a következtetésre jutottam, hogy Seth bíró neve nem a Teremtés könyvének Sétjére utal. Az az igazság, hogy az egyiptomi mitológiában van egy ugyanilyen nevű, nagyon fontos isten. Széth az egyiptomi vallásban az erőszak, a háború és a káosz istene volt, a gonosz szellemének megtestesülése, az ördög előfutára. A Seth név a Széth-kultuszra, széthizmusra, vagyis... sátánizmusra utal. Az ügyészek csodálkozó szemekkel bámultak Tomásra, miközben folytatta a fejtegetését. − Az egyiptomi Széth név Sátán nevéből ered. − Elővette a zsebéből a jegyzetfüzetét, amelybe felírta a megfejtett rejtvényt, és az Európai Bizottság elnöke felé fordult. − Emlékszik, bíró úr, hogy a Palazzo Vecchióban megmutattam ezt a papírt, amelyen Filipe üzenete van? A legközelebb állók szintén a füzetlapra firkantott jegyzetet nézték.

A bíró rá se nézett a lapra, de Tomás nem zavartatta magát. − Amikor a Santa Croce-bazilikában megértettem, hogy ez az üzenet Machiavelli sírjára utal, azon törtem a fejem, vajon mi vitte Filipét arra, hogy kétszer is Sátánt említett, és azt írta, hogy Sátán sírja, nem pedig azt, hogy ördög sírja, ami pedig logikusabb lett volna. Elvégre Machiavellit Diavolo néven ismerjük, ami azt jelend, hogy az ördög, angolul Devil. Filipe miért a Satan szót választotta, és nem a Deviltí Akkor értettem meg, hogy ezzel a Satan és a Seth közötti kapcsolatra utalhat. A titkosírás megfejtése tehát valójában nemcsak a DVD rejtekhelyéhez vezetett el, hanem Sethet is megnevezte. − Ez színtiszta spekuláció! − És ez egy másik rejtélyt is megmagyaráz − tette hozzá a történész, meg sem hallván ellenfele megjegyzését. − Amikor elkezdték üldözni, Filipének Agnés Chalnot főügyésznőt kellett volna megkeresnie, hiszen ő bízta meg a nyomozással, és ő lett volna a legkézenfekvőbb védelmezője. Miért nem tette? Ez a kérdés nagy fejtörést okozott nekem, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy a kriptogramma valójában Seth bíróra utal. Tudják, mindig furcsállottam, hogy az ügy bírójának éppen az Európai Bizottság elnökét nevezték ki. Ez elég bundaszagú volt. És ha már bíróként Axel Seth mozgatta a szálakat a nemzetközi válságot előidéző emberiség elleni bűncselekmény 369

perében, nyilván azért, hogy ügyelhessen rá, mi kerül nyilvánosságra, Filipe joggal tarthatott attól, hogy a főügyésznő is összejátszik a bíróval. Biztosat nem tudhatott, de nem is kockáztathatott. Ezért nem kért hát segítséget Agnés Chalnot asszonytól, bármilyen logikusnak is tűnt volna. A főügyésznő lehajtotta a fejét. − Szegény Filipe! − motyogta maga elé. − Képzelem, miken mehetett keresztül... − Magának igen élénk a fantáziája! − kiáltott föl gúnyosan Axel Seth. − De maga is tudja, hogy ez mind csak mese. Amíg nincsenek bizonyítékai, márpedig nincsenek, addig minden mondata csak egy beteg elme üres fecsegése. Nem lesz nehéz találnom valakit, aki beutalja egy elmegyógyintézetbe pszichés zavarokkal vagy bármivel. − Most fenyeget? − Nem, csak megjósolom, hogy mi lesz magával. A bíró szavai és tulajdonképpen az egész helyzet kényelmedenül érintette a Nemzetközi Büntetőbíróság két ügyészét. Agnés Chalnot To máshoz lépett. − Elnézést, Noronha professzor, de kénytelen vagyok megkérdezni, hogy maga már akkor is tudta, hogy Seth bíró.. szóval, hogy ő lehet a főgyanúsított, amikor eljött hozzám? − Még nem voltam biztos benne. Csak akkor jöttem rá, amikor megértettem, hogy a kriptogramma Machiavelli sírjára utal. − De ha már sejtette, miért nem mondta el? − Senki nem gyanúsíthatja meg az Európai Bizottság elnökét, aki ráadásul a jelen per bírója, anélkül hogy biztos lenne a dolgában, nem? A főügyésznő nem adta fel. − De akkor is... Mondhatott volna valamit... Tomás határozottan a nő szemébe nézett, mintha azt akarná jelezni, hogy ha nem válaszol őszintén a kérdésére, azt észre fogja venni. − Ha megmondtam volna, hogy az a gyanúm, hogy az Európai Bizottság elnöke, s egyben az ICC perének a bírója áll az egész ügy mögött, akkor belement volna a tervembe? A kérdés lefegyverezte Agnés Chalnot-t. − Zut, alors! − kiáltott fel, és nem tudta, mit feleljen. − Be kell vallanom, 370

hogy... nos, nem lett volna könnyű döntés. Senki nem megy neki könnyű szívvel egy olyan embernek, mint Seth bíró, igaz? − Habozott. − És ha úgy döntöttem volna, hogy vállalom, akkor még mindig nagyon nehéz lett volna meggyőznöm Joossens bírót, hogy adja ki az elfogatási parancsot. Valószínűleg ki sem adta volna. Úgy tűnt, a történészt kielégíti a válasz. − Érti már, miért döntöttem úgy, hogy inkább hallgatok? − kérdezte. Az Európai Bizottság elnökére mutatott. − Hiszen még most is, mindazok után, amik itt történtek, vonakodnak letartóztatni Seth bírót. Ha ez ilyen körülmények között is így van, képzelje csak el, mi lett volna, ha csak elmondom a gyanúmat. Axel Seth gúnyosan felkacagott. − Azért vonakodnak, mert tudják, mi vár rájuk, ha nem tudnak rám bizonyítani semmit − mondta. − És az igazság az, mon cher, hogy semmi konkrétat nem tudnak felmutatni ellenem. Csak a maga fantasztikus spekulációit, de semmit, ami egy bírósági tárgyaláson megállná a helyét. Tomás az Európai Bizottság elnökéhez fordult, és sokat sejtetően nézett a szemébe. − Mintha megfeledkezett volna valamiről, nem? A kérdés zavarba ejtette a bírót. Axel Seth egyik lábáról a másikra állt, ezzel árulva el aggodalmát, amit eddig sikerült elrejtenie. − Miről beszél? − Elfelejtette, hogy azért jöttem Firenzébe, hogy megkeressek valamit, amit Filipe elrejtett? Az Európai Bizottság elnöke nem felejtett el semmit. Hiszen ez volt a legfontosabb pont, ebből indult ki minden, és egy pillanatra sem ment ki a fejéből ez a kérdés. − A DVD-t − mormogta közönyös hangon, és igyekezett leplezni a zaklatottságát, ami felgyorsította a szívverését. − Hol van? Megtalálta? Tomás belenyúlt a köpenye zsebébe, és elővett egy ezüstös korongot, majd kihívón fölmutatta. − A maga balszerencséjére − felelte széles mosollyal, az ellenségére szegezett elszánt tekintettel. − Itt van.

371

LXXI. A laptopot, amit Marilú hozott magával, a satanista oltáron üzemelték be, közvetlenül a kecskefej mellett. Betették a DVD-t. A képernyőn meg is jelent az első kép: egy terem fölülnézetből, nyakkendős emberek ültek egy papírokkal teli asztal körül, középen pedig a videót indító play nyilacska. − Egy képsorozatot fogunk látni, amit két francia technikus, Éric Garnier és Hervé Chopin készített az Európai Bizottság brüsszeli központjának különböző termeiben − magyarázta Tomás a Nemzetközi Büntetőbíróság ügyészei felé fordulva. − Ahogy a tárgyalás ma délutáni előzetes ülésén már elmondtam, ezeket a technikusokat titokban bízta meg a Bizottság volt elnöke, hogy derítsék ki, ki szivárogtatott ki információkat. Engedélyt kaptak a belső, illetve a kimenő kommunikáció lehallgatására, beleértve az e-maileket és a telefonbeszélgetéseket is. Most olyan felvételeket fogunk látni, amelyek relevánsak a válsághoz vezető emberiség elleni bűncselekményt vizsgáló per számára. A két ügyész tekintete a képernyőn megmerevedett képre tapadt. − Ez a kép − kérdezte Agnès Chalnot − a lehallgatásokkal kapcsolatos? − Ügy van − bólintott a történész. − A Filipétől kapott dosszié szerint egy taláUcozón készült, amelyen az euró megtervezésével megbízott európai biztos és a közös pénznem bevezetésének következményeit elemző közgazdászok vettek részt. − A biztosra mutatott. − Felismerik az uniós biztost? Az ügyészek a kép fölé hajoltak, és előbb hunyorogva próbálták kivenni a részleteit, majd elképedve kérdezték: − Axel Seth?! A bíró fölhorkant. − Tiltakozom! − üvöltötte. − Ezek a képek hamisak! Tomás tudomást sem vett róla. − Mielőtt az Európai Bizottság elnöke lett volna, Seth bíró, mint tudják, európai biztos volt, akit Franciaország jelölt, és mint ilyen, részt vett az euró megtervezésében − emlékeztetett. − Lássuk csak, milyen beszélgetést vettek fel Garnier és Chopin urak kamerái és rejtett mikrofonjai. 372

A portugál megnyomta a play gombot, és a kép elkezdett mozogni. Az alakok az asztal körül hevesen mozgatták a fejüket és a karjukat: szemmel láthatóan lázas vitát folytattak. − Mik ezek a szar szövegek? − kérdezte a felvételen Axel Seth hangja. − Én olyan jelentéseket kértem, amelyek felsorolják a közös pénznem költségeit és előnyeit, erre maguk. . ideadják ezt a szart? − De Seth bíró úr, ezekre a következtetésekre jutottunk − védekezett az egyik közgazdász. − Sok emberrel beszéltünk, és elolvastunk minden tanulmányt a monetáris uniókról, és arra jutottunk, hogy egy kérdésben konszenzus van: politikai unió nélkül nem fog működni az európai közös pénz! Ezt a problémát nem lehet megkerülni. Egy monetáris unió mindiga központnak kedvez, a perifériát pedig hátrányosan érinti. Például az a monetáris unió, amely Franciaországban létrehozta a frankot, jó volt Párizsnak és rossz Bretagne-nak és a Midinek. Spanyolországban a peseta kedvezett Madridnak, és hátrányba hozta Galíciát és Andalúziát. Amikor létrejön egy monetáris unió, mindig a perifériáról a centrum felé áramlanak a javak. Ez azt is jelenti, hogy a monetáris unió csak akkor járható út, ha a centrum később hajlandó anyagilag támogatni a perifériát, hogy kárpótolja a veszteségeiért. De politikai egység nélkül nem lehet megtenni azt a lépést, és a periféria leszakad. − Úgy érti, hogy a periféria országai nem bírnák el az európai monetáris egységet? − Elbírják, ha létrejön egy olyan politikai unió, amely lehetővé teszi a kárpótlást − felelte a közgazdász. − Ellenkező esetben nem bírják el. És van még valami: a periferikus országoknak sürgős reformokat kell végrehajtaniuk a termelői szektorban, hogy képesek legyenek felvenni a nemzetközi verseny ritmusát. Ne felejtsük el, hogy erős pénzük lesz, amit nem értékelhetnek le, hogy kiegyensúlyozzák a külkereskedelmi mérlegüket. Reformok nélkül agyonnyomja őket az import. Ezenkívül nagyon fontos a közöspénznem zónájában a szabad munkaerő-áramlás, a rugalmas fizetések és árak, a költségvetési integráció − ami csupa olyan dolog, ami jelenleg nem létezik, és nem is fog létezni, mert még csak tervbe sincs véve. − Akkor mi a végkövetkeztetés? − Az, hogy a közös pénz, a jelenlegi elképzelések alapján, nem fenntartható. Az első válság elsöpri, mint egy kártyavárat. És ha nem omlik össze azonnal, akkor a zóna országai válságról válságra vonszolják magukat, 373

folyamatos agóniában, egészen addig, míg szét nem esik az egész Unió. A képeken Axel Seth az ujjai hegyével vakargatta az állát, úgy fontolgatta a hallottakat. − Idehallgassanak, ez nem maradhat így − mondta végül az európai biztos, miután meghozta a döntést. − írják meg újra a jelentéseket, de most csak a közös pénz előnyeit mutassák be. Szerintem a... − De bíró úr, ezt így nem lehet csinálni! − tiltakozott az egyik közgazdász. − Kötelességünk figyelmeztetni a döntéshozókat és a közvéleményt az euró tervezetének a veszélyeire. Ha olyan jelentést kell írnunk, aminek a kimenetelét előre meghat. . − Csönd! − szakította félbe Axel Seth fenyegető hangon. − Már megszületett a döntés. Az európai közös pénz projektjét folytatni kell, kerül, amibe kerül! Olyan jelentést akarok, ami csak a monetáris unió előnyeit mutatja be! − És mi lesz akkor, amikor az euró összeomlik? Az európai biztos vállat vont. − Amikor ez bekövetkezik, kedves uraim, mi már valószínűleg nem leszünk itt − felelte gondtalanul mosolyogva. − Aki akkor épp hatalmon lesz, majd az törheti a fejét! A kép elsötétült, Tomás pedig megnyomta a stop gombot. A jelenlévők tekintete Seth bíró felé fordult, aki a fejét rázta. − Ez össze van vágva − ismételte. − Semmi értéke nincs egy tárgyaláson. Hamisítvány! A történész most sem törődött vele. − Ez a felvétel erről a megbeszélésről különösen nagy jelentőséggel bír, mert kiderül belőle, hogy az európai döntéshozók megfelelő tájékoztatást kaptak az euró architektúrájának veszélyeiről, de nem foglalkoztak a figyelmeztetésekkel. Sőt manipulálták a jelentéseket, amelyek rózsaszínben láttatták az euró kivitelezhetőségét és jövőjét. − Valóban releváns lehet a Nemzetközi Büntetőbíróság perében − vélte Agnés Chalnot főügyésznő. Tomás szó nélkül folytatta a DVD lejátszását. Most egy másik helyiséget láttak, amelyben fotelok voltak. Két férfi ült ott, az egyik lazán, keresztbe vetett lábakkal, a másik hivatalosabb pózban. 374

− Ez a felvétel a német és a portugál pénzügyminiszter beszélgetéséről készült − magyarázta a történész. − Brüsszelben találkoztak, a portugál küldöttség egyik szobájában, egy órával az uniós pénzügyminiszterek tanácsa, az Ecofin értekezlete előtt. A csúcstalálkozók előtt megszokottak az ilyen bilaterális egyeztetések, amelyeket a felek rendszerint tanúk nélkül folytatnak, hogy a közös érdekeiket megvitassák. Itt is erről volt szó, mint majd látják. Tomás a play gombra kattintott. − Ah, kedves Augustóm, van itt egy kis probléma, amit meg kell oldanom magával − mondta egy hang angolul, erős torokhangú akcentussal. Nyilván a német miniszter. − Egy kis jóakarattal mindent meg lehet oldani, nemde? − Nos, Günther? Miről van szó? − Van egy cég Németországban, ami nem kap elég megrendelést -mondta. − Harci tengeralattjárókat gyártanak, de a berlini fal leomlása óta senkit nem érdekelnek a gépeik. Senki nem akar szar U-Bootokat venni. − Hát igen, kevés a katonai megrendelés, mi? Mind csődbe mennek az ilyen gyárak.. A német felsóhajtott. − Nagy szar az egész, de ezek a jó barátaim, ők finanszírozták a kampányunkat a legutóbbi választáson, érti? A segítségemet kérték, és gondolhatja, hogy nem mondhatok nekik nemet. Már beszéltem a görögökkel, és ők megvesznek négyet, de kéne még egy megrendelés. És arra gondoltam, hátha a portugál hadseregnek is jól jönne egy-két tengeralattjáró... − Tengeralattjáró, Günther? − kérdezte csodálkozva a portugál miniszter. − Minek nekünk tengeralattjáró? Ott van nekünk a Barracuda, és azzal is elég bajunk van. Nem kell több. − Ah, maga nem érti, Augusto − váltott Günther keményebb hangra. − Mi támogatjuk magukat a kohéziós alappal, mint tudja, maguk meg autópályákra és közművekre pazarolják a pénzünket, csak hogy átjátszhassak a barátaiknak, akik a választási kampányaikat finanszírozzák. − Lehalkította a hangját, és a tárgyalópartnerére kacsintott. − Meg maguknak is jut belőle egy kicsi a magánszámláikra, nem igaz? − Zavarba ejtően felkacagott, és csak akkor folytatta tovább a mondandóját, amikor abbahagyta. − Vagyis a német adófizetők pénzéből finanszírozzák apátijaikat. Hát most azt szeretném, ha viszonoznák a szívességet, és a portugál adófizetők pénzéből segítenék ki a bajból azt a vállalatot, amelyik az én párto-mat támogatja Németországban. 375

− Kivillantotta a fogait, mint egy zsákmányát fenyegető ragadozó. − Érti már? A portugál miniszter kényelmetienül fészkelődött, mert érezte, hogy nincs sok választása. − Mennyibe kerül egy ilyen dolog? − Egy tengeralattjáró négyszázötvenmillió euró körül van. − Ah, az nem lehet! Nagyon szűk költségvetésből gazdálkodunk, el se tudja képzelni! Nincs ennyi pénzünk. A német miniszter erőltetetten felkacagott. − Jaj, drága Augustóm, ne mondjon ilyet! − kiáltotta sokat sejtető hangon. − Ez a cég, amelyről beszéltem, hajlandó támogatni a portugál barátainkat is, mondjuk, egy. . nagylelkű összeggel. − Cinkos pillantást vetett a társára. − Gondolom, ért engem, nicht wahr? A portugál miniszter hirtelen érdeklődve kihúzta magát. − Nagylelkű összeggel támogatná a pártomat? − Jawohl. A lisszaboni miniszter megköszörülte a torkát. − Igazából úgy hallottam, hogy a tábornokok sokat panaszkodnak a Barracudára, hogy milyen öreg és mennyi baj van vele. Lehet, hogy tényleg nyélbe kéne ütnünk ezt az üzletet, egyébként is nagyon fontos a hosszú portugál partvonal védelme. − Lehalkította a hangját. − Ez az összeg, amit említett. . mennyire lenne nagylelkű? − Tizenötmillió egy tengeralattjáróért. A portugál elismerően füttyentett. − Ejha, ez érdekes! − kiáltott fel. Aztán elfintorította az arcát. − Tudja, a fő problémát az ellenzék jelenti Portugáliában. Egyből rá fognak szállni az üzletre és nagy port kavarnak és... és megnehezítik az életet. Nehéz megmagyarázni az ilyen drága, és hát valljuk be, nyilvánvalóan fölösleges vásárlásokat. − Nem tud beszélni velük? − A legnagyobb portugál ellenzéki párttal? − Egy darabig tétovázott, de végül mégis bólintott. − De, tulajdonképpen meg lehet oldani. Nyilván oda kell adnunk nekik a pénz egy részét. És akkor mindenki elégedett lesz, és senki nem szólhat semmit. 376

− Wunderbar! − kiáltott fel a német a kezeit dörzsölgetve. − Akkor tegyen így, mein Freund! A német olyan lelkesen bátorította, hogy a portugál végleg legyőzte a kételyeit. A lisszaboni miniszter teleszívta a tüdejét, aztán kihúzta magát, hiszen olyan államférfinak érezhette magát, aki az országa érdekében cselekszik. − Ah, nem is kétséges, Portugáliának sürgősen tengeralattjárókra van szüksége! − Fölemelte az ujját, mint egy szónok. − Ismétlem, sürgősen! Képzelje csak, mi lenne, ha a spanyolok megtámadnának minket? Ráadásulgondoljon bele, mekkora tengeri terület áll az ország fennhatósága alatt. Hogy lehet, hogy eddig nem vettünk tengeralattjárókat? − összedörzsölte a két tenyerét. − Azt hiszem, kettő is kellene. − A homlokát ráncolva töprengett el a számokon. − Nem, dehogyis kettő! Három! Három tengeralattjáró már egymilliárd-háromszázötvenmillió euróba kerül, ami nem gyerekjáték, de.. a nemzet érdeke mindennél előbbre való, nem igaz? − Ismét lehalkította a hangját. − Három tengeralattjáró negyvenötmillió euró hozzájárulást jelent, jól számolom? − Jawohl. Tizenötmillió minden egyes tengeralattjáróért. − Nagyszerű! Akkor jut belőle nekünk is meg az ellenzéknek is. − Ez így sehr gut − helyeselt a német. − Na és hogyan hajtsuk végre a tranzakciót, amikor megerősítik ezt a vásárlást, ami... ööö... olyan nélkülözhetetlen az országuk jövője számára? − Vannak barátaink, akiknek a cége a Bahamákon meg a Kajmánszigeteken rendelkezik számlával − felelte elgondolkodva a portugál miniszter. − A német tengeralattjáró-gyártó cég beteszi az összeget egy svájci bankba, onnan elutalják a Bahamákra, aztán a Kajmán-szigetekre, majd miután nem lehet már nyomon követni, eljut a pénz a portugál céghez, amely érdekmentes adományt utal át a pártomnak és a legnagyobb ellenzékipártnak. Velük aztán én rögtön megbeszélem, hogy nem lesz probléma. − A portugál tekintete határozottabbá vált. − Majd beszélek a barátaimmal, de mindenképpen számíthat rám, kedves Günther. Megegyeztünk, Portugália örömére! A német fölpattant és kezet fogott a tárgyalópartnerével. − Ah, Augusto, nagy öröm magával üzletet kötni! Elfeketült a kép, és Tomás megállította a lejátszást. 377

− Elég szemléletes volt, nem? − Nagyon is − bólintott a főügyésznő, és kinyújtotta a kezét. − Ezt akkor elvihetem? De hiába állt ott Agnés Chalnot kinyújtott kézzel, a DVD-re várva, a portugál nem mozdult. − Hogyne − felelte végül. − De van még... − Pardon? A portugál elmosolyodott. − Még csak most kezdődik a java, azt hiszem − mondta. − Ez a DVD tele van érdekes felvételekkel. Megfordult, és a képernyőre nézett.

378

LXII. Az Uffizi termében síri csönd volt, miközben Tomás a következő felvételt kereste. Amikor megjelent a megfelelő kép, a történész megnyomta a pause gombot, és a kép, amelyen két férfi állt, megmerevedett a monitoron. A körülötte állók, és legfőképpen a Nemzetközi Büntetőbíróság két ügyésze, feszült figyelemmel követték a kamera és a rejtett mikrofon által rögzített párbeszédet. − Mielőtt megbeszélnénk az imént hallottakat, hallgassuk meg a következő felvételt − javasolta Tomás. − Ez a beszélgetés szintén a portugál delegáció irodájában folyt, de most más szereplőkkel. Az egyik a portugál miniszterelnök, a másik pedig az akkori európai biztos, Axel Seth, a francia kormány képviseletében. Ez a bilaterális egyeztetés néhány órával egy európai csúcstalálkozó előtt történt. Megnyomta a play gombot, és elindult a kép. − Nos, Axel, kemény találkozó elébe nézünk, igaz? − Dehogy, mon cher Goncalol Minden előre le van zsírozva, mint mindig. Amikor letesszük a seggünket azokra a székekre, már csak ratifikálnunk kell azt, amiben a delegációink megegyeztek egymással. Aztán csak belemosolygunk a kamerákba és kezet rázunk. Voilá! − Ez igaz − bólintott a portugál kormányfő, miközben leült a fo-telba. − Nos, úgy hallottam, meg szeretne vitatni velem valami fontosat. − Ah, oui ! A TGV-t. − A, tehát a transzeurópai vasúthálózatról van szó − szólt a válasz kelletlenül. − Tényleg úgy gondolja, hogy egész Európában ki kell építeni a nagy sebességű vasútvonalakat? − A TGV alapvető fontosságú a gazdasági fejlődés szempontjából. − Úgy véli? − kérdezte a portugál, még mindig szkeptikusan. − Amerikában nincs TGV, és ha jól tudom, elég fejlett ország. A skandinávoknak sincs nagy sebességű vasútjuk, de ez nem hátráltatja a fejlődésüket. Mitől lett most olyan fontos a TGV? Axel Seth a levegőbe legyintett. − Már észrevettem, milyen ravasz róka maga, mon cher Goncalo! − kiáltott fel. − Magának nem lehet mellébeszélni! − Felsóhajtott. − Tudja, a 379

TGV és a fejlődés összefonódásáról szóló históriát azért találtuk ki, hogy a gyártó mindenkinek el tudja adni a vonatokat. Tudja, hogy van ez, a legutóbbi kampányunkat a gyártó finanszírozta, és most viszonoznunk kell a szívességet... − Ne is mondja, Axel! Portugáliában is állandóan ott ólálkodnak körülöttünk a támogatóink, borzalmas! − Az. − Az európai biztos megköszörülte a torkát. − Egész Európának el akarjuk adni a nagy sebességű vonatokat, a spanyolokat már meggyőztük, és most érdeklődnék, mi a helyzet Portugáliával. − Mennyibe kerül egy ilyen játékszer? − Az embereim már elvégezték a számításokat. A vonatok, a hálózat kiépítése és a harmadik híd a Tejón, ez így összesen nagyjából nyolcmilliárd euró. A miniszterelnöknek kiguvadt a szeme a döbbenettől. − Nyolcmilliárd. . Maga megőrült? − A haladás ára, mon cher. − Szó sem lehet róla, Axel! Nem bolondultam meg! Ha elköltenénk nyolcmilliárd eurót a TGV-projektre, azzal nagyobb léket vágnánk a költségvetésen, mint a jéghegy a Titanicon! Nincs pénzünk ilyen őrültségre! − Támogatjuk, Goncalo. − Mennyivel? − A húsz százalékával. A miniszterelnök ismét elfintorította az arcát és megrázta a fejét. − Mi meg nyolcvan százalékkal szálljunk be? Nem megy... − Bele kell keverni a PPP-konstrukciót, amit maguk Portugáliában úgy szeretnek, és azt kell mondani, hogy az uniós húsz százalékon kívül negyven százalék a működése során megtérül. Ebből arra következtetnek majd az emberek, hogy a portugál államnak csak a projekt negyven százalékát kel fizetnie. Simán elhiszik, nyugodjon meg. − Ez a pénz nem térül meg. − Persze hogy nem, de erről nem kell tudnia senkinek, nem igaz? Csak meg kell rendelni néhány pénzügyi kivitelezhetőségi tanulmányt, amelyek arról szólnak, hogy milyen rentábilis ez a projekt, és bevetnek néhány olyan 380

pénzügyi és közgazdasági szakkifejezést, mint a cash fiow, amit senki sem ért, és kész, meg van oldva az ügy. − De Axel, ha ebbe belevágunk, komoly deficit keletkezik a költségvetésben. Axel Seth mélyet sóhajtott, a hangja türelmetlenségről árulkodott. − Idehallgasson, Goncalo, nekünk vevőt kell szereznünk a nagy sebességű vonatok gyártója számára − mondta hirtelen ellentmondást nem tűrő hangon. − Sokáig támogattuk a kohéziós alapokkal a maguk gazdaságát, maguk a mi adófizetőink pénzéből fizették az építőcégeket, amik meg a pártjaikat finanszírozták. Hát most azt akarjuk, hogy viszonozzák. Nekem mindegy, hogy intézik el, de megkell venniük tőlünk a TGV-t. Elérkezett az ideje, hogy viszonozzák a támogatásunkat. − De hát nyolcmilliárd eurót költeni egy olyan befektetésre, amely soha nem térül meg, kész öngyilkosság... − Ezzel ne törődjön, mon cher! Most mindannyian az eurót használjuk, és ez megóvja magukat a piac bizalmatlanságával szemben. Különben se biztos, hogy még mindig maga lesz kormányon, amikor néhány év múlva fizetni kell... A miniszterelnök megigazította a nyakkendőjét. − Hát igen, ebben igaza van. − Ne gyötörje magát, mon cher! Majd a következő kormány megoldja a problémát! Legfeljebb az adófizetőknek egy kicsivel többet kell fizetniük. Goncalo da Cunha felnevetett. − Adófizetők? Ugyan! Ez a duma az adófizetőkről csak mellébeszé-lés. Amikor hatalmon vagyunk, a pénz a miénk, és arra költjük, amire akarjuk! − Így is van! − bólogatott lelkesen a francia. − És ha túl kevés a pénz, akkor jöhet a bércsökkentés, az adóemelés, és aki épp hatalmon lesz, az majd elvégzi, amit el kell végeznie. A lényeg az, hogy mi megoldjuk a feladatainkat, nem igaz? A beszélgetőtársa bólintott. − Igaza van, igaza van. − Számba vette az ötlet előnyeit. − Ez különben is olyan fejlesztés, ami lenyűgözi a választókat. Ha bevonjuk a PPP-ket a projektbe, csak évek múlva nyújtják be a számlát. Így aztán nyugodtan kijelenthetem, hogy a portugál államnak alig kell valamit fizetnie. Másrészt 381

arra is hivatkozhatok, hogy a TGV a haladás záloga és munkahelyeket teremt... − Menni fog! Maga elrendeli, a sok hülye fizet, és a hab az lesz a tetején, hogy még szavaznak is magára! Tökéletes, mon cher Goncalo! A képernyőn most az látszott, ahogy a két ember elbúcsúzik egymástól, a miniszterelnök elkíséri az ajtóig az európai biztost, aztán pedig visszamegy a fotelhoz és felveszi a telefont. Tárcsáz egy számot és vár. − Halló? Pereira professzor? Goncalo de Cunha vagyok. Mindjárt kezdődik az európai tanácskozás, itt, Brüsszelben, de előtte szerettem volna egy percet beszélni magával. Hogy van? − Szünet következett, míg a beszélgetőtársa válaszolt. − Ez nagyszerű, nagyszerű. − Ujabb szünet. -Á, igen? Jól halad az autópálya-építés a Beira Baixán? Hát, szép kis summát szakítottak maguknak az államkincstárból, hm? Ezen az autópályán nem lesz nagy forgalom, az igaz, csak maguknak akartam kedvezni... − Újabb szünet. − Nyugodjon meg, majd én elintézem. Mivel a forgalom olyan jelentéktelen lesz, hogy nem lesz belőle pénz, majd beleírjuk a szerződésbe, hogy az államnakfizetnie kell, hogy maguknak meglegyen a nyereségük. Amíg én itt vagyok, nyugodt lehet, hogy nem lesznek gondjai a cégnek. − Ismét hallgatott, amíg a vonal túlsó végén válaszoltak. − Milyen termőföld? A Vilda Nova de Mexilhoes-i? Beszéljen a polgármesterrel, jó ember. Majd ő módosítja a rendezési tervet, és lakott területté nyilvánítja, ne aggódjon. Csak adjon neki még egy kis ösztönzést, tudja. − Megköszörülte a torkát. − Figyeljen, épp most jutott a birtokomba egy jó kisprojekt, ami elég jól jövedelmezhet, és épp ezért telefonálok most. Áruljon el nekem valamit, barátom: mennyire ért maga a nagy sebességű vonatokhoz? − Szünet. − Hát, valami ilyesmi. Az a helyzet, hogy belevágunk egy projektbe, és... és szeretném, ha maga is részt venne a konzorciumban. Nagyon sok pénz van benne, barátom. Mindenkinek jut belőle. − Újabb szünet. − Nem, persze hogy nem lesz rentábilis a nagy sebességű vasút, drága professzorom. De hát az autópályák sem rentábilisek, és mégis megcsináltuk őket, nem? Most is ugyanez a helyzet. írunk egy szokásos szerződést, olyat, amiben az állam vállalja, hogy biztosítja a projekt kivitelezésével megbízott konzorcium nyereségét. A szokásos köz- és magán-együttműködés lesz, nyugodjon meg. − Ismét szünet következett. − Az, az. De ide figyeljen, rendes támogatást akarok a pártomnak, jó? Ne feledje, hogy nagyon sok pénzhez juttatom.

382

− Újabb szünet. − Rendben, majd beszélünk. Ha már meghatároztuk a TGV útvonalát, kellő időben tájékoztatom, hogy jó áron meg tudja venni a földeket, aztán szép hasznot húzzon a kisajátításból. − Megint hallgatott egy darabig, aztán kissé eltorzult az arca, majd a homlokára csapott. -Á, tényleg, igaza van! Maga már tudja, hogy mennek a dolgok, még a Scut tervezése idejéből, én már nem is emlékszem. . − Megköszörülte a torkát. − Ne feledje, hogy ez a vonatos történet több milliárd eur... ööö... kilométert jelent. Úgyhogy nem fogadok el kevesebbet pár tucat millió eur... vagyis kilométernél, a pártom számára, érti? A küszöbön állnak a választások, és...- Szünet. − Jól van, jól van. − A futárok majd elmennek a pénzért. Csak az a baj, hogy elég nagy jutalékot számítanak fel. De hát ez van. Ez az ára annak, hogy eltűnjön apé... a kilométerek nyoma. − Felsóhajtott. − Majd később még beszélünk, drága professzorom, a telefonnal óvatosan kell bánni. Ráadásul most kezdődik az európai tanácskozás, és nem késhetek el, mert a végén még leszid a kövér, németül. − Nevetett. − Üdvözlöm a többieket a cégnél. Főleg a gazdasági vezetőt, jó? − Újabb nevetés hallatszott. − Jó fiú az a Teodoro! Bámulatos ügyességgel állít ki csekkeket, mi? − Megint nevetett. − Na, viszhall. A portugál kormányfő letette a telefont, és elfeketült a kép, vagyis véget ért a felvétel. Tomás, miután megnyomta a pause gombot, a Nemzetközi Büntetőbíróság ügyészei felé fordult. − Három nagyon tanulságos beszélgetést hallottunk, ugye? Agnés Chalnot és Carlo del Ponté még mindig nem tért magához a döbbenettől. − Nagyon − motyogta végül sápadtan a főügyésznő. − Nagyon is. − Nem mintha nem sejtettük volna, hogy a nagy döntések így születnek, de egy dolog, hogy elképzelünk valamit, és egészen más, amikor a saját szemünkkel és fülünkkel látjuk és halljuk − jegyezte meg a történész. − Több fontos dologra is rávilágítanak ezek a beszélgetések. Az első, hogy van egy súlyos probléma a demokráciánkkal, ami a politikai pártok finanszírozását illeti. Aki pénzt ad egy pártnak, az nem idealizmusból teszi, hanem azért, hogy valamilyen előnyre tegyen szert. És az a durva, hogy valóban előnyre tesz szert. A rendszer úgy van fölépítve, hogy választási kampányaik támogatásáért cserébe a politikusok a fontos döntések során a támogatóik érdekeit tartják szem előtt, nem pedig az állampolgárokét. A Számvevőszék 383

vizsgálata kimutatta, hogy Portugáliában egy év alatt a tanácsadásra fordított kiadásoknak csaknem hetven százaléka közvetien megegyezésen alapult. Csak az esetek alig harminc százalékában konzultáltak egynél több szolgáltatóval. − Ez hogy lehetséges? − kérdezte Agnés Chalnot. − Portugália nem az Európai Unió tagja? − Nézze, ez a probléma nemcsak Portugáliában létezik, hanem Németországban, Magyarországon és Európa többi országában is, és természetesen Amerikában is, és mindenütt, ahol demokrácia van. A becslések szerint az amerikai kongresszusi tagok például az idejük harminchetven százalékát azzal töltik, hogy pénzt próbálnak szerezni a pártjuknak a következő választási kampányra. A politikusoknak sokkal fontosabbak a finanszírozóik szükségletei, mint az országéi, és még az ellenfeleikkel is együttműködnek, ha kell, ahogy a tengeralattjáró-üzletben is történt, hogy nyugodt körülmények között juthassanak hozzá a pénzükhöz. A jelenlegi pártfinanszírozási rendszer rettenetesen korrupt, és ha nem reformálják meg gyökeresen, akkor nem jutunk egyről a kettőre. − Ez tény − bólintott a főügyésznő. − Már a Watergate Deep Throatja is megmondta: kövessétek a pénzt. Aki meg akarja találni minden rossz forrását, csak kövesse a pénz útját. Tomás a képernyőre mutatott, ahol a beszélgetések láthatóak voltak. − A második fontos dolog, amit ezek a beszélgetések megmutatnak, az a mindenütt jelen lévő korrupció. Figyelték azt a részt, amikor a mezőgazdasági területek lakott területté való nyilvánításáról volt szó? Portugáliában ez egy tipikus korrupciós ügylet. A cápák megveszik egy szegény földműves földjét húszezer euróért, kenőpénzt adnak az önkormányzatoknak, hogy módosítsák a rendezési tervet és nyilvánítsák építési területnek a földet, és a birtok értéke egy szempillantás alatt kétszázezer euróra nő. − Mekkora pofátlanság! − Az. Egyébként több változata is létezik, és mi csak egyet hallottunk a portugál miniszterelnök és egy építőcég képviselője beszélgetésében. Az élelmes befektetők és nagyberuházók vagyonokat nyernek egy-egy ilyen ügyleten. Ez bevált gyakorlat szinte mindenütt az autópályaépítések során, a 384

Scutot is beleértve. Csak a hirtelen átminősített területek kisajátítása duplájára növelte az autópálya-építések költségeit Portugáliában. Az ügyészek döbbenten néztek egymásra. − Ez hihetetlen. − Egy másik változata ennek az üzletnek az, amikor ipari mennyiségben vesznek ki pénzt a bankokból. Az építők megvettek egy olcsó mezőgazdasági területet, lefizették a polgármestert, hogy nyilvánítsa építési területté, és megkapták az engedélyt a projektre. Aztán megkérték a bankokat, hogy fizessék a projekt harminc százalékát, és felajánlották a területet biztosítéknak. Mivel a hitel olcsó volt, a bankok odaadták a pénzt, az építők pedig, ahelyett hogy elvégezték volna a munkát, csak eltették a lóvét. Amikor nem fizették tovább a tartozásukat, a bank el akarta venni a jussát, de azzal kellett szembesülnie, hogy a biztosítéknak felajánlott terület ott van valahol a semmi közepén, és nem ér semmit. Nincs ott más, csak gaz. − De ebben legalább nincsenek közpénzek, így aztán az ilyen típusú ügyletek nem is tartoznak a nyomozásunk... − Téved − szakította félbe Tomás az ICC főügyésznőjét. − Az adósságok fele azokat a családokat érinti, amelyek lakást vettek, és nem tudnak fizetni, igaz? Na de mi van a Portugáliát fojtogató adósságok másik felével? Ezek az előbb vázolt módon keletkeztek. A bankok a csőd szélén állnak, mert olyan projektekre adtak rengeteg pénzt, amelyek nem érnek semmit. Na és ki sietett a szenvedő bankok segítségére? A kérdés egy darabig ott lebegett a levegőben, míg Marilù meg nem szólalt. − Az állam! − És kinek a pénzéből? A főügyésznő felsóhajtott a nyilvánvaló következtetésre. − Természetesen az adófizetők pénzéből. A történész elmosolyodott. − Szóval így jönnek be a képbe a közpénzek. A kormányok részben azért csökkentik a fizetéseket és a nyugdíjakat és növelik az adókat, hogy megmentsék a bankokat, amelyek az ész nélkül kölcsönzött eurómüliárdok miatt jutottak a csőd szélére. − Igen, értem. 385

− Figyelemre méltó volt még ebben az utolsó beszélgetésben a futárok említése, ők a pártfinanszírozás kortesei, akik negyven százalék jutalékot kérnek. A pénzt, amit összeszednek, később erre-arra elosztják, és végül a pártok kasszáiba mindössze tizenöt százalék folyik be. − Mori Dieu! − kiáltott fel a főügyésznő a fejét csóválva. − Micsoda sötét ügyletek! − Valóban. De az igazi sötét ügyletek persze a megvesztegetések. A miniszterelnök és az építési vállalkozó között lefolyt beszélgetés minden tekintetben tanulságos. Ezek a cápák mesés üzleteket ütnek nyélbe. A PPP-konstrukciók olyan gyanús ügyletek, amelyekben a kockázatot az adófizetőkre hárítják, és amely évente tizenöt százalék nyereséget biztosít a cégnek. Vagy teljesen megbolondultak a kormányok, amelyek így döntenek, amit kétiek, vagy azért döntenek így, mert rejtett érdekek vezették őket. Bizonyíték persze semmiről sincs, de én nem találok más magyarázatot az ilyen borzalmas döntésekre. Ne feledjék, hogy amikor elfogadták a PPP-kről szóló jogszabályt, a közműveket vizsgáló parlamenti bizottság hat tagja olyan cégekhez volt köthető, amelyek részt vettek ilyen konstrukciókban... Agnés Chalnot elmosolyodott. − Biztos puszta véleden... − Bizonyára − felelte Tomás. − A harmadik dolog, amire fényt derí-tenek ezek a beszélgetések, az az, hogy a centrum országainak, mint például Franciaországnak és Németországnak, szintén megvan a maguk felelőssége a periferikus országok államadósság-válságában. Amikor a válság elkezdődött, a németek a perifériát okolták, amiért felelőtíenül költekeztek, és ebben igazuk is volt. Arról azonban hallgattak, hogy ők maguk, a németek és a franciák bujtották fel a perifériát, hogy költekezzenek és adósodjanak el. Németország és Franciaország közvetetten a periférián keresztül finanszírozta a saját cégeit, és az olyan kis országokat, mint Görögország, Portugália vagy Magyarország, ők hajtották bele ezekbe a katasztrofális projektekbe, amiket nyilvánvalóan nem tudtak kifizetni. Vagyis mindaz az erkölcsi prédikáció, amit most folytatnak, tökéletesen képmutató. Az európai periféria országainak vezetői megérdemlik, hogy felelődén döntéseik miatt a vádlottak padjára üljenek az emberiség ellen elkövetett bűntettek ügyében, de a centrum országainak a vezetői szintúgy. A Nemzetközi Büntetőbíróság két ügyésze egymásra nézett: mindketten tisztában voltak vele, hogy nehéz feladat vár rájuk. Hogy ültetik le a 386

vádlottak padjára a periferikus országok kormányfői mellett még a francia elnököket és a német kancellárokat is? − Ez mind nagyon érdekes − mondta Agnés Chalnot. − De attól tartok, hogy a per ettől még nem áll meg a lábán. Ez a konklúzió meglepte a portugál történészt. − Nem? Miért? − Mert nem ismerjük annak a pénznek az eredetét, amelyből a periferikus országok ezeket a projekteket finanszírozták − mondta. − Elvégre az uniós finanszírozások csak a kiadások egy részét fedezik. Ha egy ilyen fontos dolgot nem tudunk tisztázni, nem lesz ebből semmiféle per. . Tomás félredöntötte a fejét. − Azt gondolja, hogy erről nem készítettek felvételt a francia technikusok? − kérdezte kihívóan. A számítógépre nézett. − Hát akkor téved...

387

LXXIII. Az Uffizi termében sűrű lett a levegő, mintha köd szállt volna le rá. Tomás ujja közeledett a play gombhoz, de mielőtt megnyomta volna, ránézett az ICC főügyésznőjére. − A következő részből éppen az fog kiderülni, hogy miként finanszírozták a központi országok bankjai a periferikus országok költekezését − mondta. − Egy német bankár és egy amerikai bankár telefonbeszélgetését fogjuk most meghallgatni. A németnek találkozója volt a spanyol területfejlesztésért és közművekért felelős miniszterrel, és egyedül maradt az irodában. Nem tudta, hogy rögzítik a beszélgetését. A vezetékes telefon, amit használt, szintén lehallgatás alatt állt, ezért azt is hallani fogjuk, amiket a beszélgetőtársa mondott New Yorkban. Elindította a videofelvételt. Egy kövér, nyakkendős férfit lehetett látni, aki egy asztal mellett ült, és egy vezetékes készülékről hívást kezdeményezett. − Halló, John? Itt Mathias Glock, a Münchner Eurobanktól. Jól vagy? − Hí, Mattié! Hogy van, old pal? − Wunderbar. Figyelj, John, most volt találkozóm a spanyol területfejlesztési miniszterrel, aki tízmilliárd eurót kért tőlem egy újabb nagy sebességű vasútvonal kiépítésére. A rendelkezésemre tudnád bocsátani ezt a pénzt? − Milyen kamattal, Mattié? − A szokásossal. − A szokásos kamat nagyon alacsony, Mattié! Már küldtem ötmilliárdot valami autópályára Portugáliába, meg hétmilliárdot a görög kormánynak, hogy szétosztogassa, és most megint kérsz tízmilliárdot a spanyoloknak? − Már küldtünk a spanyoloknak harmincmilliárdot az építkezésekre és tizenötmilliárdot az ír ingatlanokra! Ezek két kézzel szórják a pénzt! Visszafogják tudni egyáltalán fizetni? −Ah, John, micsoda kérdés! Nem látod, hogy mindannyian eurót használunk? Most már mind ugyanaz, mein Ereund! Mindegy, hogy egy spanyolnak, egy portugálnak vagy egy németnek adsz kölcsön! − Biztos vagy benne? Egyre súlyosabb adósságaik vannak...

388

− Bizalom, John. Kihasználjuk az alacsony kamatokat és használjuk a pénzt. Az eurózóna országainak teljesen biztonságos hitelezni, mindegy, hogy melyik az. Ha bármi probléma van, az erősebb gazdaságok jelentik a garanciát a gyengébb gazdaságok tartozásaiért. Az amerikai habozott. − Yeah, igazad van − mondta végül − Okay buddy, küldd el azokat a papírokat, majd én mindent elintézek. Jó kis jutalékokat akasztunk le belőle. . − Jawohl, John. Beszélek a spanyolokkal, hogy hivatalosan is fogalmazzák meg a kérést. Lehetséges, hogy a portugálok részéről is lesz még egy igénylés. Úgy tűnik, most még egy repülőteret is akarnak építeni. − Wow, Mattié! Európa fel van túrva! Mindenütt építkeznek! Mi meg számlázunk! Elsötétült a kép, és Tomás megnyomta a stop gombot. − Ez a beszélgetés nagyon érdekes, mert megmutatja, hogyan épül fel a rendszer − magyarázta a történész. − A nagyon alacsony kamatoknak köszönhető olcsó pénzt Európa központi országainak a bankjaiba küldik. Noha a maastrichti egyezményben van egy „no-bailout" záradék, amely kifejezetten hangsúlyozza, hogy az eurózóna nem vállalja át az egyes tagállamok adósságát, az európai bankoknak a meggyőződésévé vált, hogy ez a záradék soha nem fog életbe lépni, és kitalálták azt az ábrándot, hogy Görögországnak hitelezni ugyanolyan biztonságos, mint Németországnak. Az amerikaiak bevették ezt a fikciót, és alacsony kamattal pénzt adtak a német, a francia, az osztrák, a belga és a holland bankoknak, amelyek aztán szétosztották a periféria országainak, ahol aztán rossz befektetésekbe ölték bele, a nem tranzakcionális szektorba és a szociális állam mértéktelen kiszélesítésébe. Az euró így egy óriási pénzforgató gépezetté vált Európa centrumától a periféria felé, a kontinens egyik felét hitelezővé, a másikat spekulálóvá változtatva, a bankok közvetítésével, amelyek elfogadták biztosítékként az ingatlanlufi túlértékelt ingatlanjait, és persze hatalmas jutalékokat szakítottak le maguknak. Amikor kipukkadt az amerikai ingatlanlufi és leestek az ingatlanárak, összedőlt az egész kártyavár. A centrum országai, amelyek a periféria felé pumpálták a pénzt, és cserébe nyomást gyakoroltak rájuk, hogy olyan üzleteket kössenek velük, amelyekkel közvetetten az ő vállalataikat finanszírozzák, látták, hogy fordulnak a szelek, és mit csináltak? 389

Buzgón hibáztatták a perifériát a felelőtlen költekezéseik miatt. Igazuk volt, persze. Csak éppen arról nem beszéltek, hogy nekik is részük volt ezekben a kiadásokban, és hogy a bankjaik orrba-szájba kölcsönöztek a perifériának, anélkül hogy megbizonyosodtak volna róla, hogy vissza tudjáke fizetni a tartozásukat. Végül mindenki bajba jutott. Az európai központi bankok, főleg a németek és a franciák, nagy hitelezői lettek a perifériának. A periféria országai pedig annyira eladósodtak a centrum bankjai felé, hogy ha fizetésképtelenséget jelentenek, és nem fizetnek, ezeknek a bankoknak a nagy része csődbe megy. Agnés Chalnot újra összenézett Carlo del Pontéval, és gondterhelten felsóhajtott. − Hát igen, ez a per nagyon komplikált lesz. Nem is tudom, hogyan fogjuk... A történész fölemelte a kezét, jelezve, hogy még nem fejezte be, és visszafordult a számítógéphez. − Nyugalom, van még − mondta. − Most egy másik telefonbeszélgetést fogunk meghallgatni. Ezúttal a portugál miniszterelnök beszél Brüsszelből, és a parlamenti ügyekért felelős minisztere Lisszabonból. A kormányfő az Európai Bizottság portugál delegációjának a tagja, és a felvétel egy újabb európai tanácskozás előtt készült néhány órával. Elindította a videót. Egy íróasztal mellett ülő, telefonáló férfi jelent meg a képernyőn. − António, micsoda ötlet ez, hogy előkészítesz egy törvényt a kormánytisztviselők elszámoltathatóságáról? − kérdezte a miniszterelnök. − Megőrültél vagy mi? − De Goncalo, erről már beszéltünk! − Beszéltünk, de nem pontosan erről. Paulo nemrég felolvasott nekem néhány záradékot és. . őszintén szólva megdöbbentem! − A képen az látszott, hogy a kormányfő egy papírt nézeget. − Nyolc év börtön, ha egy kormánytag valakit jogtalan előnyhöz vagy hátrányhoz juttat? Öt év börtön annak a miniszternek, aki vagyoni vagy nem vagyoni előnyt kér vagy fogad el önmaga vagy harmadik fél számára? Három év börtön a területrendezési törvények megsértéséért? Egy év börtön annak, aki nem tartja be a költségvetési normákat? − A portugál miniszterelnök fölnézett a puskájáról. − Hülye vagy, António? Ha ez mind btintethetővé válik, mindannyian mehetünk a börtönbe, te barom! Hát mást se csináltunk éjjel-nappal, mint 390

hogy jogtalan előnyhöz és hátrányhoz juttattunk embereket! És amikor anyagi támogatást kérünk a finanszírozóinktól a pártunknak? És ha néha megszegjük a költségvetési normákat? Egy ilyen törvényt nem lehet bevezetni, António! Szó sem lehet róla! − Goncalo, de hát beszéltünk róla! − makacskodott a parlamenti ügyek minisztere. − Úgy kell tennünk, mintha morálisan uralnánk a helyzetet, érted? Ennek jó sajtóvisszhangja lenne. − Jó, de ezek a cikkelyek azért túlzóak, António. Képzeld el, mi lenne, ha mondjuk, holnap kitörne a válság, és az ország csődbe menne vagy ilyesmi. Mi lenne akkor? Egy ilyen törvény alapján, amit benyújtani készülsz, simán pert indíthatna ellenünk bármely államügyész a költségvetési normák megszegéséért, például, és mindannyian rács mögé kerülnénk! A parlamenti ügyek minisztere elnevette magát. − Tudod, hogy ez nem történne meg, Goncalo. Az ügyész a mi em-berünk. .. − Igen, de ha leváltanak minket, az utódaink talán valaki mást neveznek ki a helyére, és akkor... − Az utódaink szintén nagyon óvatosak lesznek. Nekik is viszonozniuk kell pár szívességet és osztogatniuk kell a javakat. Mindannyiunkat ugyanabból a fából faragták. A miniszterelnök elvesztette a türelmét. − Az lehet. De a probléma attól még fennáll. Ez a törvény nekem túl veszélyesnek tűnik. Jobb, ha leállsz vele, értetted? Nem akarok bonyodalmat. − Ne aggódj, Goncalo − felelte nevetve a parlamenti ügyek minisztere. − Mindenre gondoltunk. − Ezt meg hogy érted? − Hallgasd csak, mit mond a törvény hatodik cikkelye − mondta, majd megköszörülte a torkát. − A politikai felelősséggel járó foglalkozás körében elkövetett bűncselekményekért kiszabható büntetéstől az általános törvényben felsorolt eseteken kívül olyan különleges esetekben is el lehet tekinteni, ha a bűncselekményt más, alkotmányos jelentőségű érték védelme érdekében követték el, vagy ha a politikai tisztséget viselő személy felelőssége csökken és nem áll módjában megakadályozni a törvénysértést vagy a vétséget. 391

Hirtelen csönd támadt a vonalban. − Ebből egy szót sem értettem−vallotta be végül a miniszterelnök. − Mi az ördögöt jelent ez? A beszélgetőtársa ismét felkacagott. − Szándékosan olyan zavaros jogi szaknyelven van megírva, hogy senki se értse − magyarázta. − Kiváló képviselőnk, Manel ügyvédi irodája hozta össze ezt a cikkelyt, hogy legyen egy kiskapunk. A gyakorlatban azt jelenti, hogy senkit nem fognak elítélni semmiért. − Biztos? − Jaj, Goncalo, de most őszintén! Szerinted én be akarnék nyújtani egy olyan törvényjavaslatot, ami rács mögé juttat mindannyiunkat? Dehogyis, nyugodj már meg! Jöhet bármilyen szörnyű válság, akkor se fognak beperelni senkit, pláne nem elítélni! El van intézve. Továbbra is sérthetetlenek maradnánk. Egy darabig ismét csend volt, amíg a miniszterelnök a hallottakat emésztette. − Ha jól meggondolom, ez a törvény tényleg nagy szerepet tölthetne be Portugália politikai életének az erkölcsösebbé tételében − mondta végül ünnepélyes hangon. − Alapvető fontosságú reformként fogom bemutatni, amely hitelesíti a politikusi tevékenységet Portugáliában, és azt bizonyítja, hogy komolyan és felelősségteljesen teljesítjük a kötelességünket és nem félünk viselni a tetteink következményeit. Akinek nincs vaj a fején, az bátran kimehet a napra! így aztán mi is bátran meghozhatunk egy ilyen törvényt! A vonal túlsó végén nevetés hallatszott. − Ha egy miniszterelnök így beszél, annak helyén van az esze! Elsötétült a kép. Tomás megállította a lejátszást, és ismét az ügyészek felé fordult. − Úgy vélem, amit most hallottunk, az komoly tanulsággal szolgál a politikusok büntethetetíenségéről − jegyezte meg. − Figyelemre méltó például, hogy egy olyan országban, mint mondjuk Portugália, van korrupció, de nincsenek korruptak. Egyeden politikust sem ítéltek még el korrupció miatt, mindegyikük makuládan erkölcsű. Minden vád a semmibe fut, hiszen a törvényt úgy fogalmazták meg, hogy nagyon nehéz legyen bárkit is elítélni. Egy lisszaboni városvezetőt, aki a rendőrség segítségével felvételt készített egy cég tulajdonosával, aki meg akarta vesztegetni, elítéltek rágalmazásért és tiltott felvételkészítésért, a vesztegető pedig természetesen egy percet sem 392

töltött rács mögött. A korrupció a közpénzekkel rendelkezők bűne, és a politikusoknak csöppet sem áll érdekükben felvenni vele a harcot, hiszen személyesen érintettek benne. Csak azokat büntetik meg, akik leleplezik a korrupciót. Egy helyi önkormányzat munkatársa, egy titkárnő, a bíróságon kijelentette, hogy hallott róla, hogy pénzt fizettek egy miniszternek, hogy fogadjon el egy nagy engedélyezési projektet. Másnap elbocsátották a munkahelyéről. − Senki nem védi azokat, akik leleplezik a korrupciós ügyeket? − Senki. A törvényhozók szemmel láthatóan nem érdekeltek abban, hogy komolyan megbüntessék a korrupciót és megvédjék azokat, akik leleplezik, hiszen az azt jelentené, hogy önmagukat ítélik el. De ők a saját érdekeiket tartják szem előtt. Emlékeznek arra, amit az egyik képviselőnek, egy bizonyos Manelnek az ügyvédi irodájáról mondanak? Tipikus példája a korrupció elleni színlelt küzdelemnek, amikor a honatyák nagy ügyvédi irodákat bíznak meg egy-egy törvény kidolgozásával, amelyek aztán szándékosan zavarosan fogalmazzák meg a törvényt. − Szándékosan? − Persze. Minél zavarosabb és ellentmondásosabb egy törvény, annál több benne a kiskapu. A pártok által megbízott ügyvédek olyan törvényeket dolgoznak ki, amelyeknek érthetetien a nyelvezete, és tele vannak olyan kitételekkel, amelyek a saját érdekeikre vannak szabva. Ráadásul, mivel szándékosan zavarosak, az ügyvédi irodák azért is kapnak pénzt, hogy értelmezzék a saját törvényeiket. Óriási csalás. És azért kell csökkenteni az emberek fizetését és nyugdíját, hogy az így szerzett pénzből rendezzék a károkat, amiket ez a hatalmas korrupció okoz. A Nemzetközi Büntetőbíróság főügyésznője nagyot sóhajtott. − Hát igen − bólintott. − A pártfinanszírozás mellett ez a másik központi probléma. − Ez a két kérdés összefügg egymással − mondta Tomás. − De a legfontosabb kérdést a következő, utolsó felvétel veti fel. Ez egy érdekes beszélgetés lesz az újabb tanácskozás miatt Brüsszelben tartózkodó portugál miniszterelnök és a Lisszabonból telefonáló pénzügyminiszter között. Lássuk. A történész elindította felvételt, és megjelent a képernyőn a portugál delegáció irodája, benne a portugál miniszterelnökkel, aki egy íróasztal mellett ült, kezében vezetékes telefonnal. 393

− Halló, Goncalo?- szólalt meg a hang Lisszabonból. − Újabb csúcstalálkozóra készülsz? − Pfű, ha tudnád, mekkora púp a hátamon! Megint segítséget kell kérincsélnem. . − Megváltozott a hangja. − Te figyelj, sikerült megnyerni az amerikai befektetőket Setúbalban? − Ne is mondd! − felelte a pénzügyminiszter. − Előadtam Seattle-ben a szokásos szöveget, hogy Portugáliában megéri befektetni meg ilyenek, de azonnal nemet mondtak. Ügy tűnik, tájékozódtak, és amikor megtudták, hogy egy viszonylag jól fizetett munkás esetében a vállalat költségeinek kétharmada adóra megy el, és hogy nálunk a legmagasabbak az adóterhek, azt mondták, hogy nem jönnék ide elszórni a pénzüket. Nem lehetett titok számukra az sem, hogy pokoli a bürokrácia és egy bírósági per tizenöt-húsz évig is elhúzódhat. Úgy döntöttek, hogy inkább Lengyelországban fektetnek be... − Ej! Ez rossz hír! Nem mondtad nekik, hogy nálunk mindig süt a nap, kitűnőek az ételek, az emberek nagyon kedvesek... − A befektetőket ez nem érdekli, Goncalo! Tudod, mit mondok én? Meg kell változtatnunk a törvényeinket, mert különben... − Ez eszedbe se jusson! − vágott a szavába a miniszterelnök, akit egy cseppet sem érdekelt ez az érvelés. − Hacsak nem akarjuk elveszíteni a választásokat! Különben nekünk rontanának a szakszervezetek! − Ez csak duma! Tényleg azt gondolod, hogy a szakszervezetek elleneznék az olyan intézkedéseket, amelyek munkahelyéket teremtenének? A kormányfő felkacagott. − Te most viccelsz, ugye? A mi szakszervezeteink úgy követelnek több munkahelyet, hogy közben ragaszkodnak a jelenlegi törvényekhez, amelyek akadályozzák a munkahelyteremtést. Nem értik, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha nem értenék, hogy a globalizációval megnőtt a választék a nagyvállalatok számára, és ilyen törvények mellett senki nem fog Portugáliában befektetni! − Felsóhajtott. − Mindenesetre ne gyötörd magad. Ha majd nagyon elromlanak a dolgok, lesz más, aki megoldja helyettünk. Nekünk a saját életünkkel kell törődnünk, nem igaz? A pénzügyminiszter nem ellenkezett: a főnöke nagyon kategorikusan beszélt. Ehelyett megköszörülte a torkát és lehalkította a hangját. − Nos, válójában nem ezért hívtalak − mondta halkan. − Támadt egy 394

komoly problémám, amiért sürgősen beszélnem kell veled. − Na, mi az, Augusto? Csak nem megint azok a rohadt újságírók, akik a... − Nem, nem erről van szó − szakította félbe a miniszter. − Kaptam egy információt az Adóigazgatóságtól, és... hát, nagyon bonyolult ügy, nagyon bonyolult. − Na? Mi történt? − Úgy tűnik, hogy brutálisan megcsappantak a bevételek. − Hogyhogy brutálisan? − A személyi jövedelemadó, a társasági adó és az áfa... meredeken zuhantak a hevételek. − Viccelsz... − Bárcsak viccelnék! Ez az amerikai válság olyan mértékben kezdi érinteni a gazdaságot, amilyenre nem számítottunk. Zuhant a fogyasztás, csökkent a cégek bevétele, sorra zárnak be, így aztán egyre többen maradnak munka nélkül, és. . és egyre kevesebb az adóbevétel. Bődületesen nagyot esett a bevétel! Hirtelen elhallgattak mind a ketten. A miniszterelnök a hallottakon törte a fejét. − Figyelj, ez már kiszivárgott? − Nem, nem. Semmi. Ez csak belső információ. A miniszterelnök megkönnyebbülten felsóhajtott. − Huh, akkor jó! − tört ki belőle. − Tartsd titokban, jó? Jönnek a választások, és nem akarok több bonyodalmat. Az ellenzék könnyen beleköthet, az újságok meg... − De Goncalo, nem érted a problémát! − vágott a szavába a pénzügyminiszter. − Ha kevesebb a bevételünk, csökkentenünk kell a kiadásokat, vagy növelnünk kell az adókat. − Hülye vagy? − fakadt ki dühösen a kormányfő. − A választásokkal a nyakunkon? − Ha nem teszünk semmit, elúszik a hiány. − Majd intézkedünk. − Hogyhogy majd intézkedünk?! Ha kevesebb pénz jön be, akkor nem 395

költhetünk annyit. Ez egyszerű számtan. Csökkentenünk kell a kiadásokat, vagy növelnünk kell a bevételeket. Márpedig a bevételek a béka segge alá zuhantak! − Nem, nem! − kiáltotta a miniszterelnök. − Arról most szó sem lehet! − Akkor mit csinálunk? − Újabb kölcsönt veszünk fel, hogy betömjük a lyukat. − De akkor elúszik az államadósság! − Szarok arra a rohadt államadósságra! − emelte fel ismét a hangját a kormányfő. − Jönnek a választások! Úgyhogy emelnünk kell a fizetéseket és csökkentenünk az adókat. A pénzügyminiszter csaknem üvöltött a telefonban. − Mi? − Jól hallottad: növeljük a közalkalmazottak bérét. Arra gondoltam, hogy... úgy három százalékkal. − Háromszázalékos béremelés?! − Soknak tartod? − Hezitált. − Jó, akkor legyen két egész kilenc tizedszázalék. − Ismét habozott. − De ha a béremelés nem éri el a három százalékot, akkor az adókkal kell kicsit zsonglőrködnünk. Mi lenne, ha egy ponttal csökkentenénk az áfát? −De... de... − A küszöbön állnak a választások, drága barátom! − ismételte a miniszterelnök. − El akarod veszíteni, vagy mi? − De Goncalo, ez őrültség! Nincs annyi pénzünk, hogy elbírjunk ekkora kiesést. − Nyugodj meg. Elmondom, hogy csináljuk. Növeljük a béreket a közszférában és csökkentjük az áfát, ugye? Azt mondjuk, hogy a gazdasági mutatókjavulása és a szigorú költségvetési fegyelem, blablabla... teszi lehetővé ezeket a változtatásokat. Bohóckodunk egy kicsit. Aztán jönnek a választások, mellbedobással győzünk, és utána, puff!, azt mondjuk, hogy a nemzetközi helyzet fokozódik, ami egyébként igaz is, elvesszük a pótlékokat és az adókedvezményeket, ami gyakorlatilag latens bércsökkentést jelent, az áfát meg növeljük, és ha kell, a jövedelemadót is. Ennyi. Lisszabonból helytelenítő válasz jött. − Nekem nem tűnik jónak. − Egyszerű a döntés: győzni akarsz a választásokon, vagy veszíteni? 396

− Nem erről van szó. Arról van szó, hogy az ilyen mértékű osztogatás nagyon káros. Különben sem hiszi el senki ezt a szöveget. − Dehogyisnem − felelte a kormányfő. − De Gaulle mondta egyszer, hogy mivel egy politikus sem hiszi el, amit mond, mindig meglepődik, amikor azt látja, hogy mások hisznek benne. És tényleg így van,barátom! Néha komoly arccal a legnagyobb baromságokat mondom, amit csak el tudsz képzelni... és az emberek mindent beszopnak. Néha még én is csodálkozom! Úgyhogy megnyugodhatsz. Már évek óta ezt csinálom, és tudom jól, hogy megy ez... − De tényleg azt hiszed, hogy az emberek nem jönnék rá, hogy ezek az intézkedések kizárólag a választások miatt vannak? − És ha észreveszik, kit érdekel? Azt mondod, hogy a béremelés és a választások egybeesése merő véletlen. És? Ki fog ellenkezni? − Nevetett. − Higgy nekem, minden rendben lesz... A vonal túlsó végéről tétovázás érződött. − Hát, igazad lehet. − Hát persze hogy igazam van! − kiáltott föl a miniszterelnök. − De alapvető fontosságú, hogy ez az információ az adóhivatalból ne szivárogjon ki, érted? Egy szót se róla senkinek! − Rendben, hallgatok, mint a sír − ígérte a pénzügyminiszter. − De a dokumentum attól még létezik, Goncalo. Mi van, ha valaki felfedezi a választások után? − Majd azt mondjuk, hogy nem kaptuk meg, nem olvastuk el, nem tudtunk semmiről. . valami ilyesmit. − És lesz, aki ezt elhiszi? − kérdezte a hang Lisszabonból, még mindig kétkedve. − Ezek az állam bevételei, Goncalo! Hogy lehet, hogy egy ilyen fontos információ nem jut el hozzánk? Ha azt mondjuk, hogy nem tudtunk róla, hogy megcsappanták az adóbevételek, az ugyanolyan, mintha a japán császár azt mondaná, hogy nem tájékoztatták róla, hogy atombombákat dobtak az országára. Ez nem lehetséges! Senki nem vesz be egy ilyen gyenge mentegetőzést! − Dehogynem, beveszik! − felelte magabiztosan a kormányfő. − Ha elég meggyőzően mondjuk, el fogják hinni. Csont nélkül! És ha valaki mégse hinné el, úgyse tud bizonyítani semmit. Elsötétült a kép, Tomás pedig megnyomta a stop gombot, és az ügyészek felé fordult. 397

− Ez az utolsó beszélgetés jól rávilágít a központi problémára, ami belevezette a világot a válságba − mondta. − Mégpedig arra, hogy a politikusok a megválasztásukat és az újraválasztásukat előtérbe helyezik az ország érdekeivel szemben. Jelen esetben portugál vezetőkről van szó, akik a választások előtt megtudják, hogy vészesen megcsappantak az adóbevételek, és ennek ellenére tovább növelik a béreket és csökkentik az adókat, azzal az egyetlen céllal, hogy újraválasszák őket. Ez a probléma azonban nem kizárólag. A pártot vagy B pártot érinti, X vagy Y országban. Hiszen az amerikai elnökről is kiderült, hogy elmondta orosz kollégájának, hogy a közelgő választások miatt keményebb lesz az oroszellenes retorikája, de később majd megenyhül. Ez a probléma általános és alapvető a demokráciákban. A nehézségek soha nem a jobboldali vagy a baloldali ideológiában gyökeredznek, bár tény, hogy ezek is hozzájárulnak a problémákhoz, de a legnagyobb baj az, hogy a politikusok a saját megválasztásukat minden más elé helyezik. Ez teszi lehetővé a korrupciót a pártfinanszírozásban. Ez viszi rá a politikusokat, hogy irreális ígéreteket tegyenek és költekező politikát folytassanak, amelyek előbb-utóbb csődhöz vezetnek. A politikusok meg akarják nyerni a választásokat, és ezért mindent megtesznek, de tényleg mindent, ha kell, eladják a saját anyjukat is, feláldozzák az országuk érdekeit, csak hogy elérjék a személyes céljukat. Azt mondhatják, hogy a válság azért van, mert tovább nyújtózkodtunk a takarónknál. Ez részben igaz is, és annak köszönhető, hogy nem vagyunk elég versenyképesek a feltörekvő piacokkal szemben. De a válság okának a másik fele, jobban mondva a nagyobbik fele a politikusok sötét ügyleteiben keresendő. A befolyásszerzésről szóló üzelmekről és a pofátlan korrupcióról az átlagpolgár egyáltalán nem tehet, de az árát neki kell megfizetnie. − Marilúra mutatott. − Ez a központi probléma, ezzel kell foglalkoznia a Nemzetközi Büntetőbíróságnak, ezzel kell szembeszállnia kertelés nélkül, ha sikerrel akar járni. Amikor Tomás elhallgatott, súlyos csend telepedett a Niobé Teremre. Végül az ICC főügyésznőjére hárult az a feladat, hogy megtörje a csendet. − Ördögi per lesz − tört ki belőle. − Egy sor ország vezetőit le kell ültetnünk a vádlottak padjára. − Ne feledkezzen meg a régiekről se. . − Milyen régiekről? − A válságért nem csak az utóbbi évek politikai vezetői a felelősek figyelmeztetett a történész. − Sok múltbeli politikust is terhel a felelősség. 398

Ellenük is pert kell indítani az emberiség ellen elkövetett bűntettek ügyében. Miniszterelnököket, pénzügyminisztereket, közművekért felelős minisztereket, kormányzókat, jegybankelnököket, polgármestereket. .. − Polgármestereket is? De hát így sose ér véget a lista! Tomás tehetetienül tárta szét a karját. − Ez van, drága asszonyom! − kiáltott fel. − Ha pert akarunk indítani az emberiség ellen elkövetett bűntettek gyanúsítottai ellen, tisztában kell lennünk vele, hogy rengeteg ember érintett az ügyben, ha nem is egyforma mértékben. És ha ez Portugáliában így van, akkor így van Spanyolországban is, és Görögországban, Írországban, Olaszországban... és mindenütt így van. A főügyésznő hadonászni kezdett. − Több száz, sőt több ezer gyanúsítottunk lesz így! Olyan óriási per lesz, amilyet még nem látott a világ! Tomás nem válaszolt azonnal. Megfordult, kivette a számítógépből a DVD-t, és meglengette a főügyésznő előtt. − Három ember meghalt, hogy ez az anyag eljusson magához − emlékeztette. − Most azt szeretném megtudni, hogy mihez fog kezdeni vele. Agnés Chalnot tágra nyílt szemekkel nézett rá, és nem tudta, mit feleljen, ő is tudta, akárcsak a többi ember az Uffizi termében, hogy ebben a pillanatban ez a legfontosabb kérdés. Csakhogy a per dimenzióit tekintve jelenleg nem tudott rá választ adni.

399

LXIV. Axel Seth ocsúdott fel elsőként. Miután végignézte a DVD teljes tartalmát és meghallgatta Tomás előadását, kihasználva a hatóságok zavarát, megpróbált utat törni magának a sátánista gyülekezetet körülvevő rendőri kordonon keresztül. − Engedjenek! − utasította őket a francia bíró, az ajtó felé haladva. − Allez, hadd menjek! Zut, alors! Nekem dolgom van. A rendőrök vezetője, miután magához tért, tétován Marilúra nézett, aki pedig az ICC főügyésznőjéhez fordult. − Mit csináljunk? − kérdezte az Interpol-ügynök. − Bevigyük? Agnés Chalnot is tétovázott. Elvégre mégiscsak az Európai Bizott-ság elnökéről van szó, aki ráadásul annak a pernek a bírója, amelynek ő a főügyésze. Nem könnyű döntés ez, alaposan át kell gondolni. − Nos... − hebegte. − Azt hiszem, az lesz a legjobb... Axel Seth kacagása szakította félbe a főügyésznő tétova szavait. − Hogy letartóztassanak? − kérdezte kihívóan, és csípőre tett kézzel fordult hátra. − Le akarnak engem tartóztatni? Tudják, ki vagyok, és milyen hatalmam van? Van róla fogalmuk, hogy egy rossz lépés, és élve megnyúzom őket? − Senki sem áll a törvény felett − felelte Chalnot professzor asszony, talán kicsit kevésbé határozottan, mint szerette volna. − Végül is maga is. . nos, magát is terheli felelősség a történtekért, nem igaz? − Ahogy beszélt, egyre inkább felbátorodott. − Ez a per a politikai felelősök és a gazdasági és pénzügyi szereplők által az emberiség ellen elkövetett bűntettekről szól, és már az elején tudtuk, hogy kemény fába vágjuk a fejszénket. − Rámutatott a bíróra. − A DVD tanúsága szerint maga is felelős a válságért. Ezért felelnie kell. Ha a per során olyan személyiségek felelősségét firtatjuk, mint Ronald Reagantől kezdve az összes amerikai elnök, akkor mért pont az Európai Bizottság elnökével tennénk kivételt? Axel Seth ismét felkacagott. − Szegény bolond! − kiáltott fel a fejét csóválva. − Maga tényleg azt hiszi, hogy az amerikai elnökök és mindazok, akiket a kollégája, Carlo del Ponte ma felsorolt az előzetes ülésen, valaha is a vádlottak padjára ülnek? Maga 400

tényleg nagyon naiv! Hát nem tudja, hogy az Egyesült Államok el sem ismeri a Nemzetközi Büntetőbíróságot? Azt hiszi, hogy az amerikaiak kiadják bármelyik elnöküket is, akár egykorit, akár jelenlegit, hogy maguk itt elítéljék? Tréfál, ugye? − Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy az amerikaiak nem adnak ki senkit − húzta ki magát a főügyésznő. − Ahogy maga mondta, ők nem ismerik el ezt a bíróságot. Ami tehát az amerikai gyanúsítottakat illeti, az ő esetükben a per szimbolikus értékű. − Szimbolikus, jól mondja! − felelte az Európai Bizottság elnöke, és fölemelte az ujját, hogy nyomatékot adjon a szavának. − És szimbolikus is marad! Senkit sem lehet igazából elítéli ezen a bíróságon. Sem ezen, sem másikon. Pláne nem engem! Vagy nem tudja, hogy én a pozíciómból fakadóan mentelmi jogot élvezek? Ahhoz, hogy felfüggesszék a mentelmi jogomat, az Európai Parlamentnek össze kell ülnie és meg kell szavaznia. − Pontosan ezt a felfüggesztést fogjuk kérelmezni − vágta rá Agnès Chalnot. − A hivatalom azonnal megfogalmazza a kérvényt, amelyet jövő hétfőn eljuttatunk Strasbourgba, azzal a szándékkal, hogy. . − Ne legyen ostoba, madame! − vágott a szavába ismét Axel Seth. − Nem érti, hogy ha különböző mértékben is, de minden európai vezető felelős a történtekért? Senki nem húzhatja ki magát a felelősség alól, ma chère. Senki. Ha felfüggesztik a mentelmi jogomat, a sajátjukat is fel kell függeszteniük, hiszen tudom, amit tudok, és senki nem úszna meg ép bőrrel ezt a históriát. − Hevesen rázta a fejét. − Nem, madame. Nem mondom, hogy nem kerekedne belőle botrány, de az Európai Parlament nem függesztené fel a mentelmi jogomat. Az európai képviselők nagyon sajnálnák, de felsőbb utasításra nemmel szavaznának, és valami technikai vagy jogi okra hivatkoznának. Tudja, hogy van ez, a törvény tele van kiskapukkal. Senki nem nyúlna hozzám egy ujjal sem, efelől nyugodt lehet. A legtöbb, ami történhet, az, hogy lemondok az Európai Bizottság elnökségéről, a magánemberként tett nem megfelelő kijelentéseim miatt, de semmi több. Ez egyébként csöppet sem izgat, mert mi, politikusok, mindig gondoskodunk egymásról, mint tudja. Bizonyára könnyedén szereznének nekem valami zsíros állást a magánszférában, és ugyanúgy megúsznám, mint a többi politikus. Ezenkívül mi sem természetesebb annál, mint hogy valamilyen jogi kibúvóra hivatkozva titko-sítsák a DVD tartalmát. Sőt azt gondolom, hogy találnánk olyan legfelsőbb bírót, aki kijelentené, hogy semmi érdemleges nincs azon a DVD-n, és meg kell semmisíteni. Higgyék el, kedveseim, ezer és ezer módja 401

van annak, hogy véget vessünk ennek a históriának. A bíró szavai sokkolták az ügyészeket. − De akkor minek ez az egész bírósági tárgyalás, ha nem azért, hogy a felelősök elnyerjék a méltó büntetésüket? − kérdezte Agnès Chalnot méltatlankodva. − Azt hiszi, azért igyekszünk annyira a munkatársaimmal, hogy aztán ne legyen az egészből semmi? − Még mindig nem érti? − kérdezte Axel Seth megvetően. − Pauvre idiote! A Nemzetközi Büntetőbíróság perét azért találták ki, hogy mindenféle jelentéktelen megállapításra jusson, és azt a látszatot keltse, mintha dolgoznánk, miközben persze semmit nem csinálunk. Ha egy politikus el akar simítani egy kényelmetlen ügyet, mit csinál? Vizsgálatot indít! − Tomásra és Raquelre mutatott. − Csakhogy ezek ketten mindent elrontottak, azzal a két szerencsétlennel együtt, akik balszerencséjükre felvételeket készítettek az Európai Bizottság épületében, és persze ne feledkezzünk meg szegény Filipe Madureiráról sem. Ha ez az öt homokszemcse nem kerül bele a gépezetbe, csodásan ment volna minden a terv szerint. Megfogalmaztuk volna a vádakat a 2008-as amerikai krízis gyanúsítottaival szemben, kimondtunk volna néhány igazságot a szabályozatian derivatívapiaccal kapcsolatban, szópárbajt vívtunk volna az Atianti-óceán két partján, de ennyiben maradt volna az ügy. A teremben zavart csend támadt, az Európai Bizottság elnöke magabiztosan, a döbbent rendőrök és ügyészek pedig elbizonytalanodva hallgattak. − És ez így is marad − mondta Tomás rezignált mosollyal, a bíró szavaiba kapaszkodva. − Minden így marad. Axel Seth a történész felé fordult és szórakozott pillantást vetett rá. − Maga mindent ért, Noronha professzor − jegyezte meg gúnyos mosollyal az ajkán. − Maga egy ravasz róka. − Bólintott. − És igaza is van, tudja? Ahogy mifelénk mondják, plus ça change, plus c'est la même chose! Sarkon fordult, és intett, hogy adjanak neki utat. Az olasz rendőrök, látván, hogy az Interpol-ügynökök és az ICC ügyészei tehetetlenek, félreálltak az útjából, egyikük még az ajtót is kinyitotta és udvariasan meghajolt, ahogy kiengedte az Európai Bizottság elnökét. Az pedig gőgösen, méltóságteljesen, egyenes tartással, mint aki érinthetetlen, vonult ki az Uffizi impozáns épületéből. Csak a léptei visszhangoztak még a hosszú, néma márványfolyosón, amíg el nem nyelte őket az éjszaka csöndje. 402

LXXV. Egy harmadosztályú panzióban szálltak meg a dóm közelében egy kis utcában, de Tomásnak, aki az utóbbi éjszakáit egy kamionban, majd egy vonaton zötykölődve töltötte, és ülve aludt, a szoba oly nagyszerűnek tűnt, mintha Firenze legfényűzőbb szállodájában lenne. A Ritz sem lehetett volna jobb ennél. Miután megfürdött − először azóta, hogy két napja elindult a lisszaboni lakásából meglátogatni az édesanyját Coimbrában -, leheveredett az ágyra, és érezte, hogy elnehezül a szemhéja. Tudta, hogy ma éjjel végre mélyen alhat. Elalvás előtt azonban még el kellett intéznie valamit. Az éjjeliszekrényen álló digitális órára siklott a tekintete. Hajnali fél három volt. Nem éppen a legalkalmasabb időpont, hogy telefonáljon az ember. De olyan sürgős ügyben kellett intézkednie, hogy addig nem lehetett nyugodt, amíg nem oldja meg. Az utóbbi negyvennyolc óra hányattatásai közepette egyszerűen nem állt módjában foglalkozni a kérdéssel, de most, hogy már nem volt a sarkában senki és végre nyugodtan használhatta a kommunikációs eszközöket, muszáj volt a tettek mezejére lépnie. A kezébe vette a szoba telefonját, és beütötte a megfelelő számokat: előbb a nemzetközi előhívót, nulla, nulla, majd Portugália számát, három, öt, egy, aztán a telefonszámot. Háromszor csöngött ki. − A Nyugalom Szigete, jó estét. Kába női hang szólt bele, bizonyára az éjszakai ügyeletes. − Jó estét, asszonyom − mondta a lehető legkedvesebben, hiszen tisztában volt vele, hogy nem a legalkalmasabb időpontban telefonál. − Elnézést a késői telefonálásért. Graca Noronha asszony fia vagyok, az édesanyám maguknál van. Meg tudná mondani, hogy jól van-e? Ásítás hallatszott a vonal túlsó végéről. − Igen, persze − hangzott a nő válasza. − Miért? − Hát... szóval volt egy kis probléma a havi költségekkel, és ma éjszakáig kaptam haladékot, hogy rendezzem a helyzetet, mert ha nem... ha nem, akkor reggel kiteszik az utcára. Meg tudná mondani, mi a helyzet ez ügyben? 403

− Én csak az éjszakai ügyeletes vagyok, nem tudok semmit ezekről a dolgokról. Adminisztrációs kérdésekben, kérem, reggel telefonáljon. − De éppen ez az, hogy lehet, hogy reggel már túl késő lesz, mert hát. . kiteszik, nem? Szeretném megoldani az ügyet, mielőtt ez megtörténik. Nyilván megérti. − Mondom, hogy én csak az éjszakai ügyeletes vagyok − felelte a fáradt hangú nő, aki érezhetően kezdte elveszíteni a türelmét. − Kérem, telefonáljon reggel. A nő hangja egyre gépiesebb volt. Tomás megértette, hogy vele nem fogja tudni megoldani a problémát. − Esedeg meg tudná adni az igazgatónő elérhetőségét? − Az igazgató asszony nincs most itt. − Persze, persze. De meg tudná adni a számát? A nő habozott. − Ilyenkor nem lehet őt hívni − mondta végül határozottan. − Legyen szíves reggel telefonálni. Tomás érezte, hogy nem lesz könnyű együttműködésre bírni ezt a nőszemélyt. − Teljesen igaza van − mondta, még mindig nagyon nyájas hangon. − A probléma az, hogy mint nyilván megérti, szeretném megelőzni, hogy az édesanyámat reggel kirakják az utcára. Ezért szeretnék ilyen sürgősen beszélni Maria Flor asszonnyal... − Holnap reggel telefonáljon. A történész a fejbőrét masszírozta, minta azt remélné, hogy ezzel előcsalogat az agyából valami ötletet, ami segít meggyőzni ezt a keményfejű nőt. − Kérem, nem lehetne valahogy mégis... − Reggel telefonáljon, már megmondtam! Ezt az utolsó mondatot már olyan határozottan mondta, mintha jelezni akarná, hogy elfogyott a türelme. Tomás felsóhajtott. -16, rendben. Nagyon köszönöm. Letette a telefont, és az ablakra nézett. A háztetők fölött a dóm kivilágított kupoláját lehetett látni, de most egyáltalán nem érdekelték Firenze építészeti csodái. Most, hogy végre kimászott a csávából, amibe került, már csak az 404

édesanyja helyzetét kellett megoldania, mielőtt az utcára kerül, de úgy tűnt, a távolság és a késői óra megakadályozzák, hogy cselekedjen. Az az igazság, hogy nem állt módjában ellenőrizni, hogy feloldották-e már a bankszámláit. A hatóságoknak bizonyára még nem volt idejük megoldani ezt a problémát. Sőt azt gyanította, hogy Lisszabonban még komoly bürokrácia és utánajárás vár rá, ha hozzá akar férni a pénzéhez. Ha pedig így van, minek is beszéljen Maria Flórral? Az igazgatónő világosan értésére adta, hogy a tulajdonosok nem hajlandóak a párbeszédre, nekik csak a hiányzó pénz kell. És éppen ez az, ami számára jelenleg nem megoldható. Ebben a helyzetben nem marad más hátra, mint hogy hazavigye magához az édesanyját, és gondoskodjon róla, amíg nem tud újra fizetni. Csakhogy ő Firenzében van, és ha a legelső reggeli géppel utazik, akkor sem ér Lisszabonba kora délutánnál előbb, hiszen útközben át kell szállnia, Coimbrába pedig két órával később ér oda. Közben meg Isten tudja, mi történik az anyjával. Hogy oldja meg ezt a problémát? Halk kopogás szakította félbe a gondolatmenetét. Furcsállotta, hogy ilyenkor látogatója van, de gyorsan magára tekerte a törülközőjét, és kinyitotta az ajtót, hogy kinézzen a folyosóra. − Bejöhetek? Raquel volt az. − Mi az? A spanyol szépség, aki fehér köntösben volt, elővett a háta mögül egy olasz habzóbort és két poharat. − Azért jöttem, hogy ünnepeljünk − mondta fiatalos mosollyal az arcán. − Véget ért a rémálmunk, és szerintem ez jó ok arra, hogy rendezzünk egy kisfiestát, nem? Tomás kitárta az ajtót, és betessékelte a nőt. − Hát legyen. Az Interpol-ügynök belépett a szobába és megtöltötte a pezsgőspoharakat. − Qué pasa? Olyan gondterheltnek tűnsz. − Az anyám miatt. Aggódom érte. − Az anyád? − csodálkozott a nő. − Történt vele valami? 405

A történész megrázta a fejét. Túl bonyolult és ráadásul fölösleges is lett volna elmagyarázni, hogy miről van szó. Raquel úgyse tudott volna segíteni. − Nem történt semmi − mondta végül. − Felejtsd el. − A megtöltött poharakat nézte, és igyekezett félretenni az aggodalmait, már csak azért is, mert most úgysem tudta volna megoldani a problémáit. Megpróbálta jól érezni magát. − Na, mi lesz ezzel a pezsgővel? A nő odaadta neki a poharát, aztán a magasba emelte a sajátját. − Salud! − Csin-csin! Tomás szomjas volt, és lehunyt szemmel fenékig ürítette a pezsgőspoharát. Amikor újra kinyitotta a szemét, kis híján elejtette a poharat. Raquel köntöse lehullott a földre, és ott állt előtte anyaszült meztelenül, a formás, buja testével, pihegő, feszes mellével, csillogó smaragdzöld szemével. − A fiestán lakoma is van − suttogta, miközben lesiklott az ágyra és széttárta hívogató karjait. − Csináld velem azt, amit abban az ördögteremben kellett volna csinálnod, carino... − A pezsgő nem volt rossz − mormogta a portugál, a nő testét szemlélve. − De a főfogás egyenesen bombasztikus! A nő gyors mozdulattal, pajkos nevetés kíséretében lerántotta róla a törülközőt, hogy ő is lemeztelenedjen. − Hola! − kiáltott fel a látványra nagyra nyílt szemekkel. − Nekem sincs okom panaszra... Tomás hagyta, hogy a nő odahúzza az ágyra, és mint valami hajó-törött, elmerült a nyögésekből és sóhajokból szőtt ölelésben. Érezte a nő forró, lüktető testét, érezte, hogy belül nedves és sóvárgó, és a két test együtt hullámzott, csodás összhangban. Ajkaik mohón egymáshoz tapadtak, mintha fel akarnák falni egymást. A két zabolátlan szerető csillapíthatatian vágytól égő teste, amely élvez minden érintést, megízleli a pillanat lassú édességét, aztán egyre gyorsul, ahogy a test egyre többet akar, mint egy lendületbe jövő mozdony, a kalapácsütésre szikrát hányó üllő, a... − Nem! − szólalt meg hirtelen. − Nem! Kihúzta a szerszámát a nő öléből és fölpattant. 406

Raquel meglepetten nyitotta ki a szemét, és nem értette, mi történt. − Qué pasa? − kérdezte rémülten és zavartan. − Mi történt? Miért hagytad abba? A portugál lehunyt szemmel rázta a fejét. − Nem. A nő felkönyökölt az ágyon, és a férfi arcát fürkészte, hogy minden rendben van-e. − Mi nem? 'mmjá Tomás mély lélegzetet vett, és megrázta a fejét. − Bocsánat, de nem megy − dadogta. − Nem megy, nem megy. − Miért? Mi van? A portugál fölemelte a karját és a szoba ajtajára mutatott. − Nem a te hibád, nem veled van a baj, de... most egyedül kell lennem. A spanyol nő kinyitotta a száját, de nem tudott megszólalni, azt se tudta, mit gondoljon. − Te... te most elküldesz? − Igen, ne haragudj − felelte a férfi. Nem volt kedve magyarázkodni. − Bocsáss meg, de nem megy. Szeretnék egyedül lenni. Raquel kiugrott az ágyból, sietve magára kapta a köntösét, egyre nagyobbra duzzadt benne a harag, és a méltadanságtól elvörösödött az arca. − Cabrón de mierda − sziszegte. − Hijo de puta, cono de maricón! Hátra se nézett, úgy viharzott ki a szobából, mint egy forgószél, és nagy robajjal csapta be maga után az ajtót. Tomás végre magára maradt, lerogyott az ágyra és magára húzta a lepedőt. Maga sem értette, mit csinált és miért csinálta. Csak annyit tudott, hogy miközben ölelte, csókolta és kis híján magáévá tette azt a nőt, akit utána olyan hirtelen ellökött magától, megjelent előtte egy arc, de olyan erővel, hogy képtelen volt folytatni az aktust. Ez az arc egy pillanat alatt lehűtötte testében a heves vágyat és megálljt parancsolt neki. Maria Flor arca volt. Epilógus Már elsötétült az ég a fenyők fölött, és az alkonyati derengés halványpiros lehelet volt csupán a horizonton, amikor a kis terecske nyugalmát váratlanul megzavarta egy autó csikorgó fékezése. A kék 407

Volkswagen hangos fékcsikorgással állt meg a fenyőkkel körülvett ház előtt, a farmotor fáradtan szusszant egyet a Lisszabontól Coimbráig tartó őrült száguldás után, és csak ezután telepedett ismét csönd a környékre. Kinyílt egy ajtó, a sofőr kiugrott a járdára, és már rohant is csöngetni. Az épületből léptek hallatszottak, majd egy fehér köpenyes és főkötős nő kinyitotta a Nyugalom Szigete ajtaját és kinézett. − Itt van az anyám? Tomásból csak úgy kitört ez a kérdés, türelmedenül és aggódva, nem is köszönt előtte. − Jó estét, Noronha professzor − felelte a nő udvariasan mosolyogva. − Graca asszonyhoz jött? − Hol van? A nő félreállt, hogy betessékelje. − Jöjjön, kérem − mondta. − Fönt van, a szobájában. Kérem, fáradjon föl hozzá. Tomás nem törődött a formaságokkal, berontott az ajtón és fölrobogott a lépcsőn, hármasával véve a lépcsőfokokat. Csak akkor fékezett le, amikor az anyja szobája elé ért. Olyan halkan kopogott, mintha félne, hogy zajt csap, de mélységesen megkönnyebbült, amikor kiszólt egy ismerős hang. − Ki az? − Én vagyok, anya. Bemehetek? − Tomás? Gyere, fiam, gyere csak. Kinyitotta az ajtót, és megpillantotta az anyját, ahogy egy fotelban valami színes magazint olvas. − Minden rendben, anya? − Hát persze hogy minden rendben, Tomás − felelte az idős hölgy, aki nem értette a fia arcán az aggodalmat. − Mért ne lenne? A történész zavarba jött. − Hát nem akartak... úgy értem, nem kellett innen elmenned? − Elmenni? Hova? Ez jó kérdés volt. Tomás belépett, becsukta maga mögött az ajtót, és arcon csókolta az anyját. Aztán leült az ágyra, a fotel mellé, és megfogta a 408

kezét. − Nem érdekes − mondta végül. − Minden rendben, ugye? Graca asszony vállat vont, és gondtalanul felelt. − Minden rendben. − Rámutatott az egyik fényképre a magazinban. − Láttad már ezt a libát a tévében? Képzeld, arról szól ez a cikk, hogy megtalálta élete szerelmét, és hogy a tengerparton... hát, mindenfélét csinált vele. Szűzanyám, az emberekben már egy cseppnyi szemérem sincs! Kiteregetik a legintimebb magánéletüket is! Hát milyen világ ez, te jóságos ég! Hallottál már ilyet? Miután elbúcsúzott az anyjától, lement a lépcsőn, és bekopogott az igazgatónő ajtaján. Hallotta, hogy szabad, így hát kinyitotta az ajtót és benézett. − Jó napot − köszönt mosolyogva. − Van egy perce? Maria Flor a férfi láttán ugyancsak elcsodálkozott. − Noronha professzor! − kiáltott fel meglepetten. − Maga itt? Tomás odalépett hozzá, és megcsókolta mindkét orcáját, aztán leült az otthon vezetőjének asztalával szemben, és elővett a zsebéből egy csekket. − Szerencsére sikerült tisztáznom a félreértést, és a rendőrség elismerte, hogy hibát követett el − mondta. − Azért jöttem, hogy rendezzem a tartozásomat. Az igazgatónő a csekk láttán elpirult. − Ó, nem kellett volna ennyire sietnie! − Nem kellett volna? − csodálkozott a férfi. − A fizetési határidő teg-nap járt le, nem? Maga mondta, hogy ha nem fizetek időben, kiteszik az anyámat az utcára. Gondolhatja, hogy a saját helyzetem megoldása után az volt az első dolgom, hogy ideszáguldjak és rendezzem a tartozásomat. − Nos, igen, de ez tegnap volt. Most már minden megoldódott. − Hogyhogy? A tulajdonosok adtak egy kis haladékot? Maria Flor tétovázott, mert nem tudta, mit mondjon. − Nem egészen − ismerte be végül. − De az édesanyja helyzete rendeződött, és ez a lényeg. Tomás értedenül nézett rá. − Rendeződött? De hát hogyan? 409

Az igazgatónő legyintett egyet, mint aki témát akar váltani. − Nem érdekes − mondta, világosan kifejezésre juttatva, hogy nem akarja tovább boncolni ezt a kérdést. − Volt bent nála? − kérdezte, hogy elterelje a szót. − Mit gondol róla? A látogató arca felderült. − Ah, sokkal jobban van! Először is: felismert! Már ez is nagy szó, nem? Ráadásul teljesen normálisan lehetett vele beszélgetni. Mintha kicserélték volna! − Hát igen, nagyon szemmel tartom a gyógyszerezését − mosolygott Maria Flor. − Másfelől tény, hogy vannak jobb napjai és rosszabb napjai. Ez a mai határozottan jobb napnak tűnt. Reggel még tornázott is! Délután meg elkezdett olvasni. − Igen. Az anyám szereti a pletykákat, és látom, kapott néhány pletykalapot. Cinkosán összenevettek. − Imádja az ilyesmit, valóban! Tomás várt egy kicsit, hogy ne rontsa el a jó hangulatot, de volt egy kérdés, ami nem hagyta nyugodni. − Az előbb azt mondta az igazgató asszony, hogy. . − Ne szólítson igazgató asszonynak − szakította félbe a nő méltadankodva. − öregít. Hívjon inkább Maria Flórnak, ha lehet. − Maria Flórnak? − kérdezett vissza a történész, mintha ízlelgetné ezt a nevet. − Rendben, de csak ha maga meg Tomásnak szólít. Ebben egyeztünk meg, ugye? − Igaza van, prof... ööö... Tomás. Csak hát még nem szoktam hozzá. A látogató megköszörülte a torkát, hogy visszatérjen arra a témára, ami foglalkoztatta. − Szóval azt kezdtem el mondani, hogy az igazg.. ööö.. Maria Flor az előbb azt mondta, hogy rendeződött az anyám helyzete. Ezt hogy értette? Az igazgatónő ismét legyintett egyet, hogy túlléphessenek ezen a kérdésen. − Ah, ne aggódjon, minden rendben! − felelte. − Tudta, hogy az édesanyja egy kicsit hiú? Egyik nap elmentem vele sétálni a Baixinhára, és észrevettem, hogy egy ruhát nézeget az egyik kirakatban. 410

Tomás a nő szemébe nézett és összefonta a karját, mint egy dacos kisfiú. − Látom, hogy el akarja terelni a beszélgetést − mondta. − De én innen egy tapodtat sem mozdulok, amíg el nem árulja, miként rendeződött az anyám helyzete. Az az érzésem, hogy itt valami titok lappang, és szeretném megfejteni. − Maga aztán csökönyös! − húzta össze a szemöldökét a nő. − Mindig ilyen volt? − Mindig − felelte Tomás. − Na, mesélje már el, hogy miként rendeződött az anyám helyzete! − Nem érdekes, Tomás. − Fészkelődött a nő a székén. − Figyeljen, én a maga helyében elmennék vele a Baixinhára. Graca asszony kinézett egy ruhát, ami... − Kérem, ne próbálja meg elterelni a szót, mert én innen egy tapodtat sem mozdulok − szakította félbe a férfi. − A fia vagyok és felelős vagyok érte, és jogom van tudni, mi.a helyzet a havi költségeivel. − Félrebillentette a fejét. − Vagy nincs? Az igazgatónő nyelt egy nagyot. − De van. − Nos? − kérdezte Tomás, még mindig keresztbe font karral. − Bökje ki. − Az édesanyja helyzete erre a hónapra el van rendezve − mondta félénken. − Nem kell aggódnia. − Épp azt szeretném megtudni, hogy hogyan rendeződött el − felelte a férfi. Maria Flor nyelt egyet szárazon. − Befizették a különbözetet. Tomás összerezzent a meglepetéstől. − Befizették? − csodálkozott. − Ki? Az igazgatónő kissé összehúzta magát, és lesütötte csokoládébarna szemeit, mert nem bírt ránézni a férfira. − Én. A szobában dermedt csend volt. − Maga? − kérdezte Tomás, amikor végre meg tudott szólalni, bár még mindig alig tért magához. − Kifizette a fennmaradó részt? A saját zsebéből? Maria Flor bólintott, még mindig lesütött szemmel. 411

− Miért? − kérdezte a férfi csodálkozva. − Miért tette? Az igazgatónő végre fölemelte a tekintetét, és a férfira nézett. − Mert nem hagyhattam, hogy kitegyék az utcára! − felelte hirtelen határozottan, és a szemében olyan szenvedély gyúlt, amiről Tomás mindig sejtette, hogy benne van, de még soha nem tapasztalta meg. − Mert azért vagyok itt, hogy törődjek az emberekkel, nem pedig azért, hogy kiszolgáljam egyesek üzleti érdekeit! Mert felőlem a feje tetejére állhat a világ, én akkor is tudom, mi a fontos és mit kell tennem! Tudom, hogy az élet sokkal többet ér egy marék pénznél! Olyan szenvedéllyel beszélt, olyan határozottan, hogy Tomás legszívesebben magához ölelte volna, megcsókolta volna, és megtette volna vele azt, amit Raquellel képtelen volt megtenni. De türtőztette magát. Egész eddig kizárólag hivatalos kapcsolatban volt Maria Flórral. Mos mégis világossá vált előtte, hogy kettejük közt ledőlt egy láthatadan fal, és már nincs visszaút. Amikor Maria Flor elhallgatott, Tomás megköszönte, amit érte és az anyjáért tett, és hogy ilyen megértő és együtt érző. Megfordult a fejében, hogy odaadja neki azt az összeget, amit az anyjára költött, de szégyellte magát, úgy érezte, megsértené a nő nagylelkűségét és mély emberségét, és ismét türtőztette magát. Sőt azt is megértette, hogy a hálálkodás is zavarba hozza a nőt, hiszen nem elismerésért tette, amit tett, hanem csak azért, mert így érezte helyesnek, mert számára ez a természetes. Most, hogy hirtelen nem tudtak mit mondani, a láthatadan fal helyébe egy másik fal épült, amely szinte tapintható volt: a kínos csendé. Tomás a kellemetien helyzetben ügyeden szavak kíséretében felállt, valami olyasmit hebegve, hogy késő van és ideje elmenni. Az igazgatónő is dadogott valamit, amit Tomás zavarában meg sem értett, de amikor az ajtóhoz ért, hátrafordult és belenézett azokba a nyílt, barna szemekbe. Mondani akart valamit, hogy kifejezze a lelkében támadt háborgást, de nem jutott eszébe semmi, és feladta. Búcsúzóul intett a kezével, és elindult az autója felé. Arra gondolt, hogy józannak kell lennie, tiszteletben kell tartania ezt a nőt és azt, amit tett, és nem csinálhat semmi hülyeséget. Félúton megtorpant. A szíve fellázadt az esze ellen. Miért ne cselekedhetne úgy, ahogy az ösztönei diktálják? Miért ne engedhetne az őrültség édes csábításának? Miért ne hallgathatna 412

arra a hangra, amely vakmerőségre biztatja? Megfordult, és a nőre nézett. Hirtelen visszanyerte a bátorságát, legyőzte a félelmét. Maria Flor csillogó szemmel és piros arccal állt az otthon ajtajában, az északi szél borzolta a haját, mintha éppúgy át akarná ölelni, mint Tomás. − Mi lenne, ha együtt vacsoráznánk?

413

Utószó Nehéz úgy írni a második nagy gazdasági válságról, hogy ne foglaljunk állást akaratianul is abban az ideológiai vitában, amelyet ez a trauma robbantott ki. A baloldal a szabályozadan piacokat, a nyerészkedést és a gazdasági liberalizmust hibáztatja, a jobboldal szerint viszont a valódi ok a mértéktelen költekezés és az óriási szociális állam, amit a kevesebb vagyon már nem képes fenntartani. Hogy is beszélhetnénk a válságról és annak okairól anélkül, hogy beskatulyáznának minket „felelőtlen baloldaliként" vagy „radikális neoliberálisként"? Hogy beszéljünk róla anélkül, hogy a pénzügyi és gazdasági összeomlás következtében elmélyülő ideológiai, politikai, sőt pártviták mezejére tévednénk? Talán ez nem is lehetséges. Ha a gazdaságról beszélünk, azt szükségszerűen valamely világszemlélet keretein belül tesszük. De vajon van-e rá mód, hogy kikerüljük ezt az ideológiai csapdát, és mégis körüljárjuk a probléma lényegét? Philip Roth regénye, a Kommunistához mentem feleségül bizonyos szempontból megoldotta ezt a dilemmát, amikor egy szereplője a kommunizmus és a kapitalizmus különbségéről elmélkedett. „Minden igaz, amit a kommunisták mondanak a kapitalizmusról" − mondta valahogy így Roth alteregója Nathan Zuckermann-nak. „És ugyanígy minden igaz, amit a kapitalisták mondanak a kommunizmusról. A különbség az, hogy a kommunisták arra a tündérmesére alapoznak mindent, hogy mindenki egyenlő, és ezt a víziót rendőrállammal akarják megvalósítani, míg a kapitalizmus azokra a természeti törvényekre épül, amelyek ha rosszak, ha nem, valóban léteznek." Szerintem ugyanez elmondható a mostani válságról is. Amit a baloldal állít, az igaz, amit a jobboldal, az is igaz. És mindkét oldal figyelmen kívül hagyja azt, ami nem tetszik neki, még ha igaz is. Igaz, hogy a tapasztalat azt mutatja, hogy a piacokat nem lehet szabadjukra engedni és hogy, miként Marx megállapította, a kapitalizmus olyan ellentmondásokat rejt magában, amelyek a saját pusztulásához vezetnek. És igaz, hogy az államadósságnál nagyobb a családok és a vállalatok adóssága, amelybe részben a bankok nyereséghajhászása hajtotta bele őket. De az is igaz, hogy a szociális állam álomképe szertefoszlik a demográfiai növekedés összeomlása és az iparosodott országok gazdasági 414

stagnálása miatt, hiszen fenntarthatatlan, ha nem termelődnek új javak. És az is igaz, hogy a gazdaságaink versenyképességi válságba kerültek a fejlődő országokkal szemben, ahol nyomorúságos fizetésért dolgoznak az emberek, és ezért jóval alacsonyabb áron tudják eladni a termékeiket. Ez pedig borzalmas dilemma elé állít minket: vagy elfogadjuk, hogy csökkentsék a fizetésünket, hogy versenyképesebb áron adhassuk a termékeinket, vagy munkanélküliekké válunk, mert a vállalataink nem képesek fennmaradni a mérhetetlenül alacsony árakkal csábító konkurencia mellett. Igaz továbbá az is, hogy komoly problémát jelent a demokráciánk működése. A politikusaink nem a problémák megoldására törekszenek, hanem a saját megválasztásukra. Ez minden politikusra igaz. Mindre. És ez természetesen fölvet egy sor kérdést a kormányzásukkal és a választási kampányaik finanszírozásával kapcsolatban. Miért építenek meg egy autópályát? Azért, mert valóban szükség van rá, vagy azért, mert egy építőcég hozzájárult egy bizonyos összeggel a párt választási kampányához, és a politikusnak az adófizetők pénzéből kell viszonoznia a szívességet? És vajon amikor Németország vagy Franciaország finanszíroz egy-egy projektet Portugáliában vagy Görögországban, azt valóban azért teszi-e, hogy segítsen a portugáloknak és a görögöknek, vagy inkább azért, hogy a saját cégeit támogassa, közvetetten és leplezetten? Mindenki azt mondja, hogy a válasz az első lehetőség, és mindannyian sejtjük, hogy a második az igaz. Az ördög keze című regény a legkiválóbb közgazdászok véleménye alapján értékeli a mai gazdaságok helyzetét. Nem a saját véleményemet tükrözi tehát, kizárólag szakértők elemzésein alapul. A könyvben szereplő gazdasági és pénzügyi információk ennek értelmében eredetiek és hitelesek, és mellesleg publikusak is. Mindazonáltal a regény utolsó része, amelyben megismerjük a DVD tartalmát, olyan információkat közöl, amelyek nem feltétlenül nyilvánosak. De alapjában véve igazak, még ha a „fikció" köntösébe bújtattam is őket. Olyan információkról van szó, amelyekhez az idők során jutottam, ám ebben a könyvben „fikcióként" szerepelnek. Ez a könyv ugyanis egy regény, vagyis „fikció". A Nemzetközi Büntetőbíróság pere az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények ügyében természetesen szintén fikció. Ez a per a képzelet szüleménye, a vádlottak listája nem létezik. De úgy éreztem, hogy nem értelmeden dolog a fikció síkján megtenni azt, amit a valóságban senki nem tesz meg: tisztázni a válság okait és rámutatni a felelősökre. Tény, hogy 415

mindannyian felelősek vagyunk a történtekért, ha másért nem, hát azért, mert arra szavazunk, akire, vagy éppen mert − érdektelenségből vagy undorból − teljesen kivonjuk magunkat a politikából. Mindkét magatartásunk arra jó, hogy olyanokra bízzuk az irányítást, akiket nem is ismerünk: alkalmatianokra és esetenként korruptakra. De ha azt mondom, hogy mindannyian felelősek vagyunk, az távolról sem jelenti azt, hogy mindannyian egyforma mértékben vagyunk felelősek. Nem így van. Egy miniszterelnök, egy pénzügyminiszter vagy egy jegybankelnök felelőssége egész más, mint mondjuk az anyámé, aki nyugdíjas. Vagy mint a te felelősséged, kedves olvasóm. A könyvem megírásában több mű is segítségemre volt, és fontosnak tartom megosztani a címüket, ha valaki utána szeretne olvasni a témának. A pénzügyi válsággal kapcsolatban a fő forrásaim a következők voltak: Joseph Stiglitz: Freefall − America, Free Markets, and the Sinking of the World Economy; Nouriel Roubini és Stephen Mihm: Crisis Economics − A Crash Course in the Future of Finance, valamint egy sor esszé, amelyeket Jeffrey Friedman tett közzé a What Caused the Financial Crisisben, nevezetesen a „Capitalism and the Crisis: Bankers, Bonuses, Ideology, and Ignorance" Jeffrey Friedmantől, az „An Accident Waiting to Happen: Securities Regulation and Financial Deregulation" Amar Bhidétől; a „Monetary Policy, Credit Extension, and Housing Bubbles, 2008 and 1929" Steven Gjerstad és Vernon Smithtől; a „The Anatomy of a Murder: Who Killed the American Economy?" Joseph Stiglitztől; a „Monetary Policy, Economic Policy, and the Financial Crisis: An Empirical Analysis of What Went Wrong" John Taylortól; a „Housing Initiatives and Other Policy Factors" Peter Wallisontól; a „How Securitization Concentrated Risk in the Financial Sector" Viral Acharya és Matthew Richardson tollából; az „A Regulated Meltdown: The Basel Rules and Bank's Leverage" Juliusz Jableckitől és Mateusz Machajtól; a „The Credit-Rating Agencies and the Subprime Debacle" Lawrence White-tól; valamint a „Credit-Default Swaps and the Crisis" Peter Wallisontól. Itt kell megemlítenem még Charles Ferguson Inside Job című dokumentumfilmjét is. Az euróválsággal és az államadósság-válsággal kapcsolatban a leghasznosabbnak Matthew Lynn: Bust − Greece, the Euro, and the Sovereign Debt Crisis; Johan van Overtveldt: The End of the Euro − The Uneasy Future of the European Union; Philipp Bagus: The Tragedy of the Euro; Grant Wonders: The Imminent Crisis − Greek Debt and the Collapse 416

of the European Monetary Union; John Mauldin és Jonathan Tepper: Endgame − The End of the Debt Supercycle and how it Changes Everything; valamint Carmen Reinhart és Kenneth Rogoff: This Time Is Different − Eight Centuries of Financial Folly című könyve, továbbá David Rhodes és Daniel Stelter „Back to Mesopotamia? − The Looming Threat of Debt Restructuring" című tanulmánya bizonyult. A portugál válsággal kapcsolatban a következő műveket használtam fel: Medina Carreira: O Fim da Ilusao; Vítor Bento: Perceber a Crisepara Encontrar o Caminho; Carlos Moreno: Como o Estado Gasta o Nosso Dinheiro; Joáo César das Neves: As 10 Questőes da Crise; Paulo Trigo Pereira: Portugal: Dívida Pública e Défice Democrático; Pedro Cosme Vieira: Acabou-se a Festa; Francisco Loucá és Mariana Mortágua: A Dividadura − Portugal na Crise do Euro; Joaquim Vieira: Só Um Milagre nos Salva − A Verdade sobre a Crise Portuguesa e a Sua Solucáo; Luciano Amaral: Economia Portuguesa − As Ultimas Décadas; Barbara Rosa és Rui Oliveira Marques: Má Despesa Pública; Fernando Ribeiro Mendes: Seguranca Social − O Futuro Hipotecado; Medina Carreira és Judité Sousa: Olhos nos Olhos; valamint Luís Aguiar-Conraria, Fernando Alexandre és Manuel Correia de Pinho tanulmánya, az „O euro e o crescimento da economia portuguesa: urna análise contrafactual". Így vagy úgy hozzájárult a könyvem megírásához, ezért köszönet illeti Henrique Medina Carreira volt pénzügyminisztert; Joáo Sááguát, a Lisszaboni Új Egyetem Társadalom- és Humán Tudományi Karának dékánját; Fernando Carvalho ügyvédet; Paulo Teixeira de Moraist, az Átláthatóság és Integritás Egyesület alelnökét; Marina Ramost, az RTP volt gazdasági szerkesztőjét; valamint névtelen forrásaim egész seregét, munkanélküliektől vállalkozókig, bankároktól volt kormánytagokig, a korrupcióban jártas jogászoktól bírókig, állami befektetésekkel foglalkozó ügyintézőktől szakemberekig, akik kevésbé ismert információkkal láttak el. Végül, de nem utolsósorban, köszönetemet fejezem ki a kiadóimnak, Lisszabontól Athénig, Rómától New Yorkig, Bangkoktól Moszkváig, amiért olyan lelkes odaadással teszik közzé és hirdetik a regényeimet. Hálával tartozom irodalmi ügynökeimnek Madridban, New Yorkban, Hamburgban és Stockholmban, és Massimónak, aki Firenzében az idegenvezetőm volt. És a fivéremnek, Joáónak, akivel annyit vitatkozom mindenről, ami körülöttünk történik. No és természetesen Florbelának is, aki mindig az első olvasóm. Az előbb azt írtam, hogy a DVD tartalma a könyv végén csupán „fikció". 417

Remélem, kedves olvasóm, észrevetted, hogy írtam a „fikció" szót. Idézőjelben, ugyebár.

418

Tartalom Prológus I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XV. XVI. XVII. XVIII. XIX. XX. XXI. XXII. XXIII. XXIV. XXV. XXVI. XXVII. XXVIII. XXIX. XXX. XXXI. XXXII. XXXIII. XXXIV. XXXV. 419

XXXVI. XXXVII. XXXVIII. XXXIX. XL. XLI. XLII. XLIII. XLIV. XLV. XLVI. XLVII. XLVIII. XLIX. L. LI. LII. LIII. LIV. LV. LVI. LVII. LVIII. LIX. LX. LXI. LXII. LXIII. LXIV. LXV. LXVI. LXVII. LXVIII. LXIX. LXX. LXXI. LXII. LXXIII. LXIV. 420

LXXV. Utószó

421