John R. Searle - Elme, nyelv és társadalom

H I ester C l m é k

ELME, HNK, ti ÍJYELV J,O L ’rliN ' n SF,A RI ,F, t S

TÁRSADALOM A VALÓ VILÁG FILOZÓFIÁJA

VINCE KIADÓ

I H e s t er C lm é k

*= M ~ SOROZATSZERKESZTŐ: DR. KEMENES ERNŐ A M Ű EREDETI CÍME: MIND, LANGUAGE A ND SOCIETY. PHILOSOPHY IN THE REAL WORLD BASIC BOOKS, A MEMBER OF THE PERSEUS BOOKS GROUP, 1998 COPYRIGHT© 1998 BY JOHN R. SEARLE FORDÍTOTTA: KERTÉSZ BALÁZS A FORDÍTÁST ELLENŐRIZTE: DR. LÁSZLÓ JÁNOS M INDEN JOG FENNTARTVA KRITIKÁKBAN ÉS RECENZIÓKBAN FELHASZNÁLT RÖVID IDÉZETEK KIVÉTELÉVEL A M Ű EGYETLEN RÉSZE SEM PUBLIKÁLHATÓ SEMMILYEN ELJÁRÁSSAL A JOGTULAJDONOS ELŐZETES ENGEDÉLYE NÉLKÜL

KIADTA A VINCE KIADÓ KFT, 2000 (1027 BUDAPEST, MARGIT KÖRÚT 64/B) A KIADÁSÉRT A VINCE KIADÓ IGAZGATÓJA FELEL HUNGARIAN TRANSLATION © KERTÉSZ BALÁZS, 2000 FELELŐS SZERKESZTŐ: TERAVAGIMOV PÉTER SOROZATTERV, TÖRDELÉS: GYUSKA GYÖRGYI, ILLYÉS ÉVA NYOMÁS ÉS KÖTÉS: SZEKSZÁRDI NYOM DA KFT. FELELŐS VEZETŐ: VADÁSZ JÓZSEF IGAZGATÓ ISBN: 963 9192 58 9 ISSN 1417-9032

DAGMARNAK

TARTALOM

ELŐSZÓ

1. ALAPMETAFIZIKA: VALÓSÁG ÉS IGAZSÁG

9

11

A FELVILÁGOSODÁS LÁTOMÁSA: A VALÓSÁG ÉS MEGISMERHETŐSÉGE

11

BEVEZETÉS A FILOZÓFIÁBA A Z ALAPÉRTELMEZETT POZÍCIÓK

16 19

VALÓSÁG ÉS IGAZSÁG: A Z ALAPÉRTELMEZETT POZÍCIÓ NÉGY KIHÍVÁS A REALIZMUS ELLEN SZKEPTICIZMUS, TUDÁS ÉS VALÓSÁG M I IGAZOLJA A KÜLSŐ REALIZMUST?

22 30 36 40

A Z ATEIZMUSON TÚL

43

2. HOGYAN ILLÜNK AZ UNIVERZUMBA: AZ ELME MINT BIOLÓGIAI JELENSÉG A TUDAT HÁROM SAJÁTOSSÁGA

47 47

AZ ALAPÉRTELMEZETT POZÍCIÓK ÜTKÖZÉSE: A LÉLEK-TEST PROBLÉMA A TUDAT M INT ÖNÁLLÓ MINŐSÉG A Z EPIFENOMENALIZMUS VESZÉLYE A TUDAT SZEREPE TUDAT, INTENCIONALITÁS ÉS KAUZALITÁS

3. AZ ELME LÉNYEGE: A TUDAT ÉS FELÉPÍTÉSE

52 62 64 69 70 73

HÁROM TÉVEDÉS A TUDATRÓL

75

A TUDAT FELÉPÍTÉSI SAJÁTOSSÁGAI A TUDATMEZŐ ÉS A KÖTÉSI PROBLÉMA

78 84

TUDAT ÉS ÉRTÉK

87

4. HOGYAN MŰKÖDIK AZ ELME: INTENCIONALITÁS

89

TUDAT ÉS INTENCIONALITÁS A Z INTENCIONALITÁS NATURALIZÁLÁSA: A Z ALAPÉRTELMEZETT POZÍCIÓK ÚJABB ÜTKÖZÉSE A NATURALIZÁLT INTENCIONALITÁS MINT BIOLÓGIAI JELENSÉG A Z INTENCIONÁLIS ÁLLAPOTOK FELÉPÍTÉSE

89

98 102

INTENCIONÁLIS KAUZALITÁS

107

A Z INTENCIONALITÁS HÁTTERE

110

92

5. A TÁRSADALMI UNIVERZUM FELÉPÍTÉSE: HOGYAN HOZ LÉTRE AZ ELME OBJEKTÍV TÁRSADALMI VALÓSÁGOT

113

TÁRSADALMI ÉS INTÉZMÉNYI VALÓSÁG FÜGGŐSÉG A MEGFIGYELŐTŐL ÉS A TÁRSADALMI

113

VALÓSÁG ÉPÍTŐKOCKÁI A Z INTÉZMÉNYI VALÓSÁG FELÉPÍTÉSÉNEK

117

EGYSZERŰ MODELLJE

125

A PÉNZ PÉLDÁJA MIÉRT HATÉKONY A Z INTÉZMÉNYI VALÓSÁG?

127 130

A PROBLÉMA ÉS A TALÁNYOK MEGOLDÁSA

132

6. A NYELV MŰKÖDÉSE: A BESZÉD MINT EMBERI CSELEKVÉS

137

BESZÉDAKTUSOK: ILLOKÚCIÓS AKTUSOK ÉS PERLOKÚCIÓS AKTUSOK A JELENTÉS” JELENTÉSEI

138 140

JELENTÉS ÉS KOMMUNIKÁCIÓ A BESZÉDAKTUSOK TÍPUSAI

14 5 147

LÉTESÍTŐ SZABÁLYOK ÉS SZIMBOLIZMUS

152

JEGYZETEK

163

AJÁNLOTT IRODALOM TÁRGYMUTATÓ NÉVMUTATÓ

166 169 171

ELŐSZŐ Aki különféle tárgykörökről ír könyveket, előbb-utóbb múlha­ tatlan szükségét érzi egy olyan könyv megírásának, amiben kifejti, hogyan kapcsolódnak egymáshoz ezek a témák. Ho­ gyan áll össze az egész? Pontosan ilyen könyvet tart a kezében az olvasó. Megkísérlem kifejteni benne - legalábbis kivonatos formában - egynémely nézetemet az elméről, a nyelvről és a társadalomról, és elmagyarázni, hogyan kapcsolódnak egy­ máshoz és miként illeszkednek az univerzum átfogó kortársi felfogásába. Először voltaképpen a következő alcím járt az eszemben: „Hogyan áll össze az egész?” E munka elvállalására részben az a megértő fogadtatás bá­ torított, ami az 1984-es, a BBC számára készített előadássorozatom Minds, Brains and Science' címmel könyv alakban történt megjelentetését kísérte, mely a jelenlegihez hasonlóan összefoglaló jellegű kötet. Mindkét könyv a problémák széles vonulatát kísérli meg felölelni oly módon, hogy a nem szak­ emberek számára is könnyen követhető legyen, miközben az intellektuális komplexitás se essen áldozatul a közérthetőség­ nek. A korábbi könyv az elme és az agy kérdéskörét járta kö­ rül. A jelenlegi, hogy úgy mondjam, megpróbál felkapaszkod­ ni az elme szintjéről a nyelvére és általánosságban a társadal­ mi valóságéra. Mindkét könyvről elmondható továbbá, hogy a filozófia elterjedt jelenkori irányzatát képviseli: nagyon sok filozófus számára az elme filozófiája jelenti az elsődleges filozófiát. A nyelvvel, a megismeréssel, az etikával, a társadalommal, a szabad akarattal, a racionalitással és számtalan más tárgykör­ rel kapcsolatos problémák az elme jelenségének elemzésével közelíthetők meg a legjobban. Ami engem illet, az én elemzé­ sem egyaránt elveti a dualizmust és a materializmust. Elhatá­

1 0 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

roztam, írok egy könyvet az elméről, a nyelvről és a társada­ lomról, és miután befejeztem a munkát, rá kellett jönnöm, hogy aránytalanul nagy része szól az elméről. Tekintettel az okfejtés kiindulópontjául szolgáló intellektuális alapra, csep­ pet sem meglepő ez a nyomaték. Minthogy szégyentelenül kölcsönöztem korábbi írásaimból, e könyv egynémely gondolatával találkozván jogosan fogja el egyfajta déjá vu munkáim kedvelőit. Annyit azonban felhoz­ hatok mentségül, hogy ha el akarom mondani, miként áll őszsze mindez, el kell ismételnem olyasmiket, amiket már koráb­ ban is elmondtam. Számosán vettek részt e könyv előkészítésében. Külön is kö­ szönetét kell mondanom a kutatóasszisztensemnek, Jennifer Hudinnak; mindenekelőtt pedig feleségemnek, Dagmar Searlenek, aki, mint mindig, minden téren a segítségemre volt. Neki ajánlom ezt a könyvet.

1 ALAPMETAFIZIKA: VALÓSÁG ÉS IGAZSÁG

A FELVILÁGOSODÁS LÁTOMÁSA: A VALÓSÁG ÉS MEGISMERHETŐSÉGE A 17. század tudományos forradalmainak korától egészen a 20. század első évtizedeiig a művelt ember joggal vélhette, hogy megismerheti és megértheti a mindenség működésének lényeges tényezőit. A kopernikuszi forradalomtól a newtoni mechanikán át az elektromágnesesség elméletéig és Darwin evolúciós elméletéig a mindenségnek volt egyfajta értelme, egyfajta megismerhetősége, hiszen az egyre gyarapodó tudás révén egyre érthetőbbé vált. A művelt emberek azt sem tartot­ ták elképzelhetetlennek, hogy a tudományos ismeret tökélete­ sen egybecsengjen vallásos meggyőződésükkel, netán kiegé­ szítse azt. Ehhez a vélekedéshez különbséget kellett tenni két metafizikai birodalom, egyfelől a lelki vagy spirituális, más­ felől a fizikai vagy anyagi világ között. A vallás uralta a spiri­ tuális, a tudomány az anyagi tartományt. A lélek és a test tar­ tományainak ez a megkülönböztetése mindkét oldalról igazolhatónak látszott; hosszú múlt állt mögötte, leghíresebb formá­ ba öntését pedig René Descartes munkáiban nyerte el, azon filozófuséban, aki roppant jelentős szerepet játszott a 17. szá­ zadi tudományos forradalomban. Még a 19. század második felének és a 20. század elejének nagy „felforgató” forradalmá­ rai, Sigmund Freud és Kari Marx is, noha elutasították a kar­ téziánus dualizmust, munkásságukat a 17. század óta elfoga­ dott értelemben a tudományos fejlődés részének tekintették. Freud úgy tartotta, hogy a lélek tudományát, Marx úgy, hogy a történelemét és a társadalomét teremti meg.

I a ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

Összefoglalva tehát a nyugati civilizáció egy hosszú idősza­ kán át feltételezték, hogy a mindenség teljes egészében meg­ érthető, és hogy képesek vagyunk a természet módszeres meg­ ismerésére. Mivel ez az egymást kiegészítő két feltételezés az európai felvilágosodás egész sor klasszikus kijelentésében ki­ fejezést nyert, javaslom, nevezzük együttesen a „felvilágosodás látomásáénak. E látomás a 19. század második felében érte el a csúcspontját, nevezetesen a bismarcki Németországban és a viktoriánus Angliában; legékesszólóbb képviselői Gottlob Frege német matematikus és filozófus, valamint Bertrand Russell brit logikus és filozófus. A 20. század első évtizedeitől számos intellektuális és egyéb esemény kérdőjelezte meg a dolgok természetére és a felfogó­ képességünkre irányuló hagyományos optimizmust. Vélemé­ nyem szerint azonban a 19. század bizakodására mégsem valamely intellektuális fejlemény, hanem az első világháború katasztrófája mérte a legnagyobb csapást. Ugyanakkor több tisztán intellektuális kihívás is érte a felvilágosodás látomását. Számos tudományterületről indult támadás a való világ meg­ ismerhetősége és a világ megérthetőségére vonatkozó képessé­ günk kétségbevonására. Először a relativitás elmélete látszott megrendíteni alapvető elképzelésünket a térről és az időről, az anyagról és az energiáról. Mert hogyan is lehetne józan ésszel felfogni például egy olyan világegyetemet, ahol, Albert Einstein szerint, ha közel fénysebességgel utazunk egy csillaghoz és tíz év múlva visszatérünk, akkor tíz évet öregedtünk, a Földön viszont mindenki száz évvel lett idősebb? Később a halmazelméleti paradoxonok felfedezése mintha éppen a racionalitás fellegvárának, a matematikának a racionalitását ingatta volna meg. Ha a matematika alapjai is ellentmondásosak, akkor im­ már semmit sem vehetünk biztosra. Mint maga Frege mondta, amikor beleütközött Russell paradoxonjába: „Az ön felfede­ zése az ellentmondásról kimondhatatlanul meglepett, mond­ hatnám, a villámcsapás erejével hatott rám, mert megrendí­ tette azt a talajt, amire az aritmetika épületét szándékoztam emelni... Olybá túnik... nemcsak az én aritmetikám alapjait ásta alá, hanem az aritmetika, mint olyan, kizárólag lehetséges alapjait.” 1 Harmadszor, a freudi pszichológia nemhogy nem nyitott kaput a fejlettebb racionalitás felé, hanem mintha egye­

ALAPMETAFIZIKA 13

nesen a racionalitás képtelenségét bizonyította volna. Freud szerint a racionális tudat apró sziget csupán az irracionális tudattalan tengerében. Negyedszer, Kurt Gödel nem teljességi tétele újabb csapást mért a matematikára. A matematikai rend­ szerekben akadnak olyan kijelentések, amiket ugyan igaznak tekinthetünk, az adott rendszeren belül azonban igaz mivol­ tuk nem bizonyítható. Gödel előtt úgy látszott, hogy az „igaz­ ság” jelentése a matematikában szükségszerűen magában fog­ lalja a „matematikai bizonyíthatóságot” . Ötödször, és ez jelen­ tette a legnagyobb csapást, bizonyos értelmezéseiben a kvan­ tummechanika egyszerűen nem illeszthető a fizikai mindenség meghatározottságáról és független létéről alkotott hagyo­ mányos felfogásunkba. A kvantummechanika mintha azt iga­ zolná, hogy a fizikai valóság a legalapvetőbb szintjén megha­ tározatlan, továbbá hogy a tudatos megfigyelő, éppen a meg­ figyelés ténye révén részben létrehozza az általa megfigyelt valóságot. Hatodszor, a 20. század második felében magának a tudománynak a racionalitása került támadások kereszttüzébe; egyes szerzők, például Thomas Kuhn és Paul Feyerabend azt állították, hogy a tudomány velejéig önkényes és irracionális. Kuhn kifejtette, hogy egy-egy nagyszabású tudományos forra­ dalom nem egyszerűen ugyanannak a valóságnak új módon történő leírása, hanem egy másféle „valóságot” hoz létre. „Egy forradalom után —jelenti ki Kuhn - a tudósok másmilyen vi­ lágban dolgoznak.” 2És Ludwig Wittgenstein, a 20. század leg­ nagyobb hatású filozófusa a közléseinkbe vetett bizalmat is megingatta: rámutatott, hogy társalgásunk kölcsönösen lefor­ díthatatlan és összevethetetlen nyelvi játékok sororozata. Nem a racionalitás egyetemes szabályai szerint zajló egyetlen nagy nyelvi játékba vetjük bele magunkat, ahol mindenki számára minden érthető, hanem egy sor kisebb nyelvi játékba bonyoló­ dunk, melyek megérthetősége külön-külön a maguk belső szabványaitól függ. Hosszan folytathatnám ezt a komor listát. Például számos antropológus kijelentette, hogy nem létezik egyetemesen érvé­ nyesülő racionalitás: a különböző kultúráknak a racionalitása is eltérő. Az intellektuális mozgalmakban széles körben elter­ jedtek a relativizmus hasonló változatai, melyeket együttesen a „posztmodernizmus” címke alatt szokás összefoglalni. A poszt­

1 4 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

modernisták a felvilágosodás látomásának megkérdőjelezését és cáfolatát látják a munkásságukban. Hogy mindjárt a kezdet kezdetén felfedjem a kártyáimat: jó­ magam elfogadom a felvilágosodás látomását. Úgy gondolom, hogy a világegyetem az elménktől teljesen függetlenül létezik, és hogy bizonyos korlátok között, melyeket az evolúció során kialakult természetes adottságaink állítanak fel, igenis megis­ merhetjük a természetét. Véleményem szerint a 19. század óta nem az jelentette az igazi változást, hogy a világ bizonyos iz­ galmas és apokaliptikus módon megismerhetetlenné és felfoghatatlanná vált, hanem hogy sokkal-sokkal nehezebb felfogni és megérteni, mégpedig abból az igen unalmas és fárasztó ok­ ból, hogy okosabbnak kell lennünk és sokkal többet kell tud­ nunk hozzá. A jelenkori fizika megértéséhez például mérhetet­ len mennyiségű matematikai ismeretanyagra kell szert tennünk. Nem próbálkozom azzal, hogy egyenként megválaszoljam a felvilágosodás látomásának mindezen kihívásait - így egész könyvtárat írhatnék tele. Mivel célkitűzésem építő jellegű, in­ kább röviden összefoglalom, miért nem aggasztanak az imént felsorolt kifogások, majd részletesebben válaszolok a „poszt­ modernista” kihívás különféle megnyilvánulásaira. Először: a relativitás elmélete nem cáfolata a hagyományos fizikának, hanem kiterjesztése. Arra késztet minket, hogy az ösztönös elvárásunkkal szemben álló módon gondolkozzunk a térről és az időről, ami azonban egyáltalán nem fenyegeti a mindenség megismerhetőségét. Érdemes felidézni, hogy a 17. században legalább ennyire ellentmondásosnak tűnt a newto­ ni mechanika. Másodszor: a logikai paradoxonok, akárcsak a szemantikaiak és a halmazelméletiek, leginkább az általunk vétett filozófiai tévedéseket világítják meg, nem a valóság ellentmondásait. Ahogy Zénón híres paradoxonjai térről, idő­ ről és mozgásról sem a tér, az idő és a mozgás valótlanságát fedik fel,3 a logikai paradoxonok sem mutatnak semmiféle ellentmondást a nyelv, a logika és a matematika lényegére vo­ natkozóan. Harmadszor: a freudi pszichológia, bármilyennek tekintjük is végső hozzájárulását az emberi kultúrához, tudo­ mányos elméletként immár nem vehető komolyan. Kulturális jelenségként továbbra is létezik, de kevés számottevő tudós té­ telezi fel, hogy tudományosan megfelelő, igazolt összefoglalója

ALAFMETAFIZIKA 15

az ember pszichológiai fejlődésének és patológiájának. Negyed­ szer: Gödel tétele a hagyományos racionalista koncepció egy­ fajta alátámasztása, ami elkülöníti az ontológiát (ami létezik) az ismeretelmélettől {ahelism erjük). Az igazság azon múlik, megfelel-e a tényeknek. Ha egy kijelentés igaz, akkor kell len­ nie valamilyen ténynek, ami alapján igaz. A tényeket a létezé­ sük teszi ténnyé, vagyis ontológiaiak. A bizonyíthatóság és az igazolás az igazság kiderítését célozzák, ilyenformán ismeretelméleti fogalmak, nem szabad tehát összekeverni a kideríten­ dő tényekkel. Gödel végső soron azt mutatja ki, hogy a mate­ matikai igazság nem határozható meg bizonyíthatósággal. Ötödször: a kvantummechanika bizonyos értelmezései - ebben egyetértek - súlyos kihívást jelentenek a felvilágosodás láto­ másának, és én magam nem vagyok elég kompetens, hogy mértékadóan felmérjem a jelentőségét. Ám határozottan kü­ lönbséget kívánok tenni a kétféle kijelentés között, vagyis egy­ felől hogy a kvantummechanika meghatározatlanságot mutat a mikroszintek kapcsolatában a makroszintekhez, másfelől hogy ebből a megfigyelőtől független valóság létének a lehe­ tetlenségére kellene következtetnünk. Nyilvánvaló, hogy a va­ lóság egyik tényeként egyszerűen el kell fogadnunk a mikromakro viszonylatokban mutatkozó statisztikai határozatlan­ ság bizonyos szintjét. Ám a kvantummechanika jelenlegi ered­ ményeiben semmi nem utal arra, hogy részben maga a tudatos megfigyelő hozná létre az általa megfigyelt valóságot. Az ilyen paradoxonok nem a kísérletek tényleges eredményeiben jelent­ keznek, hanem az eredmények különféle értelmezéseiben/ és semmi nem kényszeríthet minket ilyen paradox jellegű, min­ den elvárásunkkal és tapasztalatunkkal szemben álló magya­ rázat elfogadására, bármilyen elszántan kardoskodjanak is némely fizikusok az efféle értelmezés mellett. Továbbá, a racio­ nalitás relativizmusának bizonyítására tett erőfeszítések - az­ az hogy a racionalitás szabványai kulturálisan relatívak - mind­ egyre azzal végződnek, hogy éppen az ellenkezőjét mutatják ki. A kulturális relativizmus megalapozására egyes antropoló­ gusok például arról számolnak be, hogy a nuerek madarak­ nak tekintik az ikertestvéreket, bizonyos szertartásokban pe­ dig ökörfejnek az uborkát. Amikor azonban az antropológus arról beszél, mit értenek a nuerek ezeken a kijelentéseken,

16 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

akkor mindannyiszor annak kifejtésére kerül sor, hogyan értik a mi szabványaink szerint, ilyenformán hogyan értendő szá­ munkra.3 Azaz a törzsi kultúrán belül mutatkozó látszólagos irracionalitás igenis érthetővé tehető a racionalitás egyetemes szabványaival. Később még visszatérek Kuhnhoz és a felvilágosodás láto­ másának posztmodernista megkérdőjelezéseihez. Ebben a könyvben korunk intellektuálisan zűrzavaros idősza­ kát kívánom kihasználni annak a nagyon is hagyományos filo­ zófiai vállalkozásnak a végrehajtásához, hogy beszámoljak számos, látszólag különböző jelenségről, majd bemutassam a közös alapul szolgáló egységet. Nem hiszem, hogy két világ­ ban élnénk, a mentálisban és a fizikaiban - még kevésbé há­ rom világban, a mentálisban, a fizikaiban és a kulturálisban -, hanem egyetlen világban, és le kívánom írni ennek az egyet­ len világnak némely részei között fennálló kapcsolatokat. Szándékomban áll magyarázatot adni a valóság filozófiailag legtalányosabb részei közül legalább néhánynak az általános felépítésére. Nevezetesen, meg akarom magyarázni az elme, a nyelv és a társadalom bizonyos szerkezeti sajátosságait, majd megmutatni, hogyan állnak mindezek össze. Végső soron az a cél vezérel, hogy a magam szerény módján hozzájáruljak a felvilágosodás látomásához.

BEVEZETÉS A FILOZÓFIÁBA Talán megalapozatlanul nagyra törőnek tűnik az alcímben jel­ zett célkitűzés, de legalább egy lényeges szempontból ez a mun­ ka mégiscsak afféle „bevezető könyv” a filozófiába: tudniillik hogy nem követel előzetes filozófiai gyakorlatot vagy ismeretet az olvasó részéről. A filozófiáról szóló, a fenti értelemben bevezető jellegű mű­ vek rendszerint két forma valamelyikét alkalmazzák, és mivel ez a könyv más utat követ, úgy vélem, már a kezdet kezdetén fontos különbséget tenni jelen munka és a többi hasonló könyv között. A bevezető jellegű könyvek első és talán legelterjedtebb típusa híres filozófiai problémák jegyzékét ismerteti az olva­

ALAFMETAFIZIKA

IT

sóval; ilyenek például a szabad akarat, Isten léte, a lélek-test probléma, a jó és gonosz problémája, a kétkedés és tudás prob­ lémája. Ezt a fajta felfogást jól példázza Thomas Nagel What Does It All Mean?* című műve. A második módszer röviden igyekszik összefoglalni a tárgy rövid történetét. Az olvasó tö­ mör beszámolót kap a nagy filozófiai gondolkodókról és tantételekről, a Szókratész előtti görögöktől a közelmúlt valame­ lyik kiemelkedő alakjáig - például Wittgensteinig - vagy moz­ galmáig - mondjuk az egzisztencializmusig. Az ilyen típusú könyvek közül talán Bertrand Russell műve, A nyugati filozó­ fia története7a leghíresebb. Russell könyve ugyan nem feltétle­ nül felel meg a tudományos igényeknek, nézetem szerint azon­ ban sokkal többet tett a filozófiai gondolkozás megismerteté­ séért, mint akár a legaprólékosabb történészek, mert könyvét mindenki örömmel forgathatja, és ha nem is mindent, de va­ lamennyit egész biztosan meg is ért belőle. Én tizenéves korom­ ban olvastam, és igen mély benyomást tett rám. Jimmy Carter állítólag az éjjeliszekrényén tartotta elnöksége idején. Ez a könyv nem a nagy kérdéseket tekinti át, nem is a törté­ netet. Ezt a típust gyakran idejétmúltnak tekintik, nem egy kiváló filozófus pedig egyenesen reménytelen vállalkozásnak tartja. Olyan egyesítő könyvnek szánom, mely megkísérli egy­ ségbe foglalni az egymással látszólag kapcsolatban nem álló, vagy épp csak érintőlegesen kapcsolódó tárgyakat. Minthogy nem két-három, hanem egyetlen világban élünk, képesnek kell lennünk annak pontos magyarázatára, hogyan kapcsolód­ nak egymáshoz ennek a világnak a különböző részei, és miként állnak össze koherens egésszé. Hangsúlyozni kívánom az egy­ ségbe foglaló kitételt, mivel engem a filozófusok azon csoport­ jába sorolnak - és rendszerint magam is közéjük tartozónak tekintem magam -, akik az úgynevezett „analitikus filozófiáit űzik. Az analitikus filozófusok alkotóelemeikig lebontják és elemzik a filozófiai kérdéseket; egyfajta logikai analízist mű­ velnek. Ez a könyv temérdek logikai analízist tartalmaz, de össze is rakom mindazt, amit szétszedtem. Vagyis olyan szin­ tézissel van dolgunk, amit egy analitikus hajt végre. Korábbi írásaimra építve meg kívánom magyarázni, hogyan működ­ nek és hogyan alkotnak koherens egészet az elme, a nyelv és a társadalmi valóság egyes lényegi részei.

18 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

Három világosan megkülönböztethető célt akarok megvalósí­ tani. Először előhozakodom egy sor elméleti kijelentéssel az el­ me, a nyelv és a társadalom természetéről, valamint a közöttük fennálló összefüggésről. Másodszor: az első cél elérésével a filo­ zófiai analízis bizonyos stílusát kívánom példázni. A filozófiai érdeklődés lényeges hasonlóságokat, továbbá ugyanilyen lénye­ ges eltéréseket mutat összevetésben az érdeklődés más formáival (amilyen például a tudományos érdeklődés), és a kifejtés során mindezt egyértelművé akarom tenni. Harmadszor, hogy úgy mondjam menet közben, egy sor megfigyelést kívánok tenni a fi­ lozófiai elmélkedés és a filozófiai problémák természetéről. Őszszefoglalva ezt a három pontot: némi filozófiát kívánok művelni, mellyel azt szeretném illusztrálni, hogyan is kell ezt csinálni, to­ vábbá megfigyeléseket kívánok tenni az efféle tevékenység spe­ ciális problémáiról. A könyv végén néhány általános következte­ tést vonok le a filozófia természetéről. Ha sikerül megvalósítanom a szándékaimat, akkor szinte mindaz, amit mondok, sokkal nyilvánvalóbban igaznak fog hangozni, voltaképpen oly nyilvánvalónak, hogy a filozófiai gondolkodástól még ártatlan olvasó - az az olvasó, akinek ez a könyv készült - esetenként azon fog tűnődni, miért is vesződik azzal az író, hogy mindezt elmondja nekünk? A válaszom az, hogy valamennyi kijelentésem tárgya, még a legnyilvánvalóbb is, évszázadokon át vita, sőt heves indulatok tárgya volt és vél­ hetőleg egy ideig még az is lesz. Miért van ez így? Miért van az, hogy amikor a filozófusok filozofálni kezdenek, szinte kér­ lelhetetlenül igyekeznek elvetni mindazokat a dolgokat, me­ lyekről mindannyian tudjuk, hogy igazak - például, hogy léte­ zik egy való világ, hogy módunkban áll bizonyos ismereteket szerezni arról a világról, és hogy a kijelentések tipikusan iga­ zak, ha megfelelnek a világban fellelhető tényeknek, és hami­ sak, ha nem. Wittgenstein szerint a belső kényszer, ami szinte elkerülhetetlenül filozófiai hibákhoz vezet, elsősorban a nyelv működésének a félreértéséből ered, valamint hogy hajlamosak vagyunk a túlzott általánosításra, és a tudomány módszereinek kiterjesztésére olyan területekre, ahol azok nem alkalmazha­ tók. Úgy vélem, ezekből valóban fakadnak filozófiai hibák — e hibáknak azonban több forrásuk van. Ahogy előrehaladunk a gondolatmenetben, rá fogok mutatni olyanokra, melyek a

ALAPMETAFIZIKA 19

Wittgenstein által megjelölt forrásoknál inkább hibáztathatok, olyasfélékre, mint az önámítás és a hatalomvágy. Egyébként pedig feltétlenül érdemes kimondani azt, ami nyil­ vánvalónak tűnik, hiszen rendszerint csak azután tűnhet nyil­ vánvalónak, miután kimondtuk. Mielőtt kimondtuk volna, egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy mi az, amit ki kell mondani. Ez a könyv könnyen azt a benyomást keltheti, hogy sima, egye­ nes és széles úton vezetem az olvasót. Csakhogy ez illúzió; kes­ keny ösvényen járunk a sűrű dzsungelben. Az én ismertetési módszerem arra szolgál, hogy megmutassam a követendő csapást, aztán felhívjam a figyelmet a dzsungel azon részeire, amelyeket ajánlatos elkerülni. Vagy hogy ugyanezt olyan mó­ don fogalmazzam meg, ami a szándékomnál nagyravágyóbban hangzik: megkísérlem ismertetni az igazságot, aztán ismertet­ ni azokat a valótlanságokat, melyek az igazság ismertetésének a filozófiai érdekességét, vagy annak legalábbis egy részét adják.

AZ ALAPÉRTELMEZETT POZÍCIÓK A nagy filozófiai kérdések többségénél olyasmiből indulunk ki, amit számítógépes hasonlattal élve létünk afféle „alapbeállítá­ sainak” , azaz alapértelmezett pozícióinak nevezhetünk. Az alapértelmezett pozíciók alkotják az eredendő nézeteinket, úgyhogy az ezektől való minden eltérés nem csekély tudatos erőfeszítést és meggyőző érvelést igényel. íme, egynémely je­ lentős kérdés alapértelmezett pozíciói: • Van egy tőlünk, a tapasztalatainktól, gondolatainktól, nyel­ vünktől függetlenül létező való világ. • Az érzékszerveink révén, főleg a tapintás és a látás útján közvetlen észlelési hozzáférésünk van ehhez a világhoz. • Nyelvünk szavai, például nyúl vagy fa, többnyire ésszerű­ en világos jelentést hordoznak. A jelentésük miatt használ­ hatók arra, hogy utaljunk a világ valóságos objektumaira, illetve hogy beszéljünk róluk. • Kijelentéseink általában attól függően igazak vagy hami-' sak, hogy megfelelnek-e a dolgok milyenségének, azaz a világban mutatkozó tényeknek.

2 0 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

• A kauzalitás, az ok-okozati összefüggés jelenti a valódi kapcsolatot a világ objektumai és eseményei között; az oksági elv értelmében az egyik jelenség, az ok idézi elő a másikat, az okozatot. Mindennapi életünkben olyannyira magától értetődőek ezek a nézetek, hogy félrevezető is volna egyáltalán nézetnek - vagy hipotézisnek vagy véleménynek - minősíteni. Egyálta­ lán nem tartom például oly módon véleménynek, hogy a való világ létezik, ahogy viszont véleménynek tartom, hogy Shakes­ peare nagy drámaíró volt. Ezek a magától értetődő előfeltéte­ lezések annak a részei, amit én gondolkozásunk és nyelvünk Hátterének nevezek. Nagybetűvel írom a szót, hogy félreérthe­ tetlenné tegyem, afféle kvázi-szakkifejezésként használom, és a későbbiekben részletesebben is kifejtem a jelentését. A filozófia történetének jelentős része az alapértelmezett pozíciók elleni támadásokból áll. Sok nagy filozófus arról vált híressé, hogy mindazt elveti, amit mások magától értetődőnek tekintenek. A jellegzetes támadás azzal indul, hogy kimutatják az alapértelmezett helyzetekben a zavarosságot és a paradoxo­ nokat. Látszólag nem tudjuk megvédeni az alapértelmezett pozíciót, továbbá egy sor hiedelmünket olyan dolgokban, amik­ ben hinni szeretnénk. így fel kell adni az alapértelmezett pozíciót, melynek a helyére valamilyen forradalmian új nézet kerül. A nevezetes példák közé tartozik David Hume cáfolata arról, hogy az oksági elv valóságos kapcsolatot jelentene a vi­ lágban történő események között, vagy George Berkeley püs­ pök cáfolata arról a nézetről, hogy az anyagi világ az észlelé­ sünktől függetlenül létezik, illetve Descartes és sok más filo­ zófus cáfolata arról, hogy közvetlen észlelési ismeretekhez jut­ hatunk a világról. Mostanában Willard Quine-ről feltételezik sokan, hogy megcáfolta azt a nézetet, miszerint nyelvünk sza­ vai meghatározott jelentést hordoznának. És számos filozófus véli úgy, hogy megcáfolták az igazság korreszpondencia-elméletét: azt a nézetet, hogy ha egy kijelentés igaz, akkor azért igaz, mert a világban bizonyos tényállás, helyzet, körülmény igazzá teszi. Általánosságban igaznak tartom az alapértelmezett pozíció­ kat, az ellenük intézett támadásokat pedig tévesnek. Úgy vélem,

ALAPMETAFIZIKA21

ez mindenképpen érvényes az általam példaként felhozott esetekre. Igencsak valószínűtlen, hogy az emberi történelem kavargó és zűrzavaros évszázadain, vagy esetenként akár év­ ezredein át fennmaradtak volna az alapértelmezett pozíciók, ha tévesek volnának, mint ahogy némely filozófusok szeretnék beállítani. Ami nem jelenti azt, hogy valamennyi alapértelme­ zett pozíció igaz. Talán a legközkeletűbb alapértelmezett pozí­ ció, hogy mindegyikünk két különálló entitásból áll, egy test­ ből és egy lélekből, és hogy ezek az életünk során összekap­ csolódnak ugyan, ám olyan mértékben függetlenek egymástól, hogy a lelkünk leválik a testünkről, és tudatos entitásként akár a testünk teljes megsemmisülése után is tovább létezhet. Ezt a nézetet nevezzük „dualizmusnak” . A dualizmust tévesnek tar­ tom, és a második fejezetben ki is fejtem, hogy miért. Általá­ ban azonban az alapértelmezett pozíciók nagyobb valószínű­ séggel helytállóak, mint a cáfolataik, és szomorú fényt vet mégoly csodálatos hivatásomra, hogy gyakran éppen azok a leghíresebb és legcsodáltabb filozófusok, akik a legképtele­ nebb elméletekkel hozakodtak elő. Óhatatlanul megkísért a gondolat, hogy mindaz, amit alapértelmezett pozícióknak nevezek, ugyanaz, mint amit józan paraszti ésszel ,józan észnek” nevezünk. Nos, véleményem szerint ez tévedés. A „józan ész” nem túl világos fogalom, de az én értelmezésem szerint a józan ész jórészt a lehető leg­ szélesebb körben elismert és rendszerint megkérdőjelezetlen hiedelmek összessége. Bár kétségkívül nincs éles határvonal, az általam alapértelmezett pozícióknak nevezett „nézetek” sokkal alapvetőbbek az úgynevezett józan észnél. Ha például a józan ész jegyében azt akarod, hogy az emberek udvariasan viselkedjenek veled, te is légy velük udvarias. Ennek a fajta jó­ zan észnek semmi köze az alapvető metafizikai kérdésekhez, mondjuk a külső világ létéhez, vagy az oksági elv valóságos mivoltához. A józan ész leginkább az általános vélekedést feje­ zi ki; a Háttér viszont megelőzi az ilyen jellegű vélekedéseket. Két alapértelmezett pozíció közvetlen összeütközéséből, ne­ tán logikai összeférhetetlenségéből fakadnak a filozófia legiz­ galmasabb kérdései; én például úgy látom, hogy az emberek általában úgy beszélnek és gondolkoznak, mintha feltételez­ nék, hogy az oksági determinizmust eleve kizáró szabad aka­

22 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

rattal rendelkezünk, ugyanakkor azonban valamennyi csele­ kedetünknek megvan a maga determinisztikus oksági magya­ rázata. E könyvben különböző alapértelmezett pozíciókat vizsgálunk meg, és különös figyelmet szentelünk az ilyen po­ zíciók ütközésének. Ebben a fejezetben a valóság és az igazság fogalma köré összpontosuló alapértelmezett pozíciók csokrát fogom átnyújtani az olvasónak.

VALÓSÁG ÉS IGAZSÁG: AZ ALAPÉRTELMEZETT POZÍCIÓ A kognitív Hátterünket alkotó alapértelmezett pozíciók közül talán a valóságról és az igazságról szóló előfeltételezések hal­ maza a legalapvetőbb. Amikor cselekszünk, gondolkodunk vagy beszélünk, rendszerint magától értetődőnek tekintjük, hogy cselekedeteink, gondolataink és beszédünk bizonyos mó­ don kapcsolatban állnak a rajtunk kívüli dolgokkal. Ezt ugyan most kijelentések halmazaként tüntetem fel, ami azonban félre­ vezető, amennyiben azt sugallja, hogy amikor ténylegesen be­ szélünk, gondolkozunk vagy más módon cselekszünk, akkor valamilyen elmélethez is tartjuk magunkat. A valóságról és az igazságról szóló kijelentések halmaza kezelhető ugyan elmé­ letként, vagy akár elméletek egész halmazaként, de amikor a Háttér működik - amikor, hogy úgy mondjam, végzi a dolgát -, akkor semmiféle elméletre nincs szükségünk. Az ilyen előfel­ tételezések megelőzik az elméleteket. Mindenesetre, amikor cselekszünk, gondolkozunk vagy be­ szélünk, nagyon sok mindent tekintünk magától értetődőnek. Ha beverünk egy szöget, ebédet rendelünk egy étteremben, la­ boratóriumi kísérletet hajtunk végre vagy azon tűnődünk, hol töltsük el a szabadságunkat, akkor a következőket vesszük magától értetődőnek: létezik egy való világ, ami teljesen füg­ getlen az embertől és attól, hogy mit gondolnak felőle vagy mit mondanak róla, és ebben a világban attól függően igazak vagy hamisak az objektumokról és tényállásokról tett kijelentések, hogy valóban olyanok-e a dolgok a világban, amilyennek mond­ juk. így például, ha a szabadságom eltöltésén töprengek, és azon tűnődöm, hogy Görögországban melegebb van-e nyá­

ALAPMETAFIZIKA 2 3

ron, mint Olaszországban, akkor egyszerűen természetesnek tekintem, hogy létezik egy való világ, mely tartalmaz olyan he­ lyeket, mint Görögország és Olaszország, valamint hogy ezek­ nek a helyeknek eltérő a hőmérsékletük. Továbbá, ha egy úti­ könyvben azt olvasom, hogy a nyári átlaghőmérséklet Görög­ országban magasabb, mint Olaszországban, akkor tudom, hogy amit a könyv mond, az igaz lesz, ha - és csak akkor, ha Görögországban átlagosan csakugyan melegebb van nyáron, mint Olaszországban. Ugyanis magától értetődőnek tartom, hogy az ilyen kijelentések csak akkor igazak, ha létezik vala­ mi, ami független a kijelentéstől, és aminek alapján vagy ami­ ből következően a kijelentés igaz. Ez a két Háttér-előfeltételezés hosszú múltat és számos híres nevet vonultathat fel. Az elsőt, vagyis hogy van egy tőlünk füg­ getlenül létező való világ, „külső realizmusának nevezem. „Realizmus” , mert kinyilvánítja a való világ létezését, és „kül­ ső” , megkülönböztetendő másféle realizmusoktól, például a matematika objektumaival foglalkozó realizmustól (matemati­ kai realizmus) vagy az etikai tényekből kiinduló realizmustól (etikai realizmus). A második nézet, hogy a kijelentés akkor igaz, ha a világban olyanok a dolgok, amilyeneknek a kijelentés állítja, az ellenkező esetben pedig téves, az „igazság korreszpondencia-elmélete” . Ez az elmélet számtalan különféle válto­ zatban bukkan fel, de az alapvető gondolata, hogy a kijelenté­ sek akkor igazak, ha megfelelnek annak, leírják vagy beleille­ nek abba, hogy milyenek a dolgok a világban, és tévesek, ha nem. A világban olyasmik tartoznak az elmétől függetlenül létező jelenségek közé, mint például a hidrogénatomok, a tektonikus lemezek, a vírusok, a fák és a galaxisok. Az ilyen jelenségek valós mivolta teljességgel független tőlünk. A világegyetem már jóval bármely emberi vagy más tudatos lény megjelenése előtt létezett, és hosszú ideig létezni fog azután is, hogy mind­ annyian letűntünk a színről. A világ nem minden jelensége független az elmétől. Például a pénz, a tulajdon, a házasság, a háborúk, a futballmeccsek és a koktélpartik egytől egyig olyan módon vannak alárendelve létükben a tudatos személyeknek, ahogy a hegyek, gleccserek és molekulák nem.

2 4 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

A külső realizmus alapvető állítását —miszerint létezik egy való világ, ami teljesen és abszolút mértékben független vala­ mennyiünk megjelenítésétől, valamennyiünk gondolataitól, érzéseitől, vélekedésétől, nyelvétől, beszédétől, írott szövegei­ től és így tovább - oly nyilvánvalónak tekintem és valóban oly­ annyira lényegi feltétele a racionalitásnak, sőt a megismerhe­ tőségnek, hogy tulajdonképpen zavarban is vagyok, amiért egyáltalán fel kell vetnem ezt a kérdést, illetve ennek a nézet­ nek a különféle megkérdőjelezéseit. Ép elméje birtokában mi­ ért kívánna bárki is támadást indítani a külső realizmus ellen? Nos, ez valóban fogas kérdés, és a későbbiekben részleteseb­ ben is kitérek rá. Itt azonban meg kívánom jegyezni, hogy a külső realizmus elleni támadások a legkevésbé sem számíta­ nak elszigeteltnek. Hajlamosak filozófiailag kézen fogva járni a Háttér-előfeltételezések egyéb, ugyancsak az alapértelmezett pozíciók közé számítandó sajátosságai elleni kihívásokkal. A realizmussal együtt általában feltételezzük, hogy a gondola­ taink, a beszédünk és az élményeink közvetlenül kötődnek a való világhoz. Azaz feltételezzük, hogy amikor valamilyen tár­ gyat nézünk, mondjuk fákat vagy hegyeket, akkor általában azokat is észleljük; hogy amikor beszélünk, általában a nyel­ vünktől függetlenül létező világban található objektumokra utaló szavakat használunk; és hogy amikor gondolkozunk, akkor többnyire valódi dolgokról gondolkozunk. Továbbá, mint korábban említettem, amit az ilyen tárgyakról mondunk, az attól függően igaz vagy hamis, hogy megfelel-e annak, amilyenek az adott dolgok a világban. Ilyenformán a külső realizmus más alapvető filozófiai nézetek alapjául szolgál, melyeket gyakran elvetnek - nevezetesen a gondolat és a nyelv referenciaelméletét és az igazság korreszpondencia-elméletét. Azok a gondolkodók, akik az igazság korreszpodencia-elméletét, avagy a gondolat és a nyelv referenciaelméletét kívánják elutasítani, többnyire zavarba ej tőnek találják, hogy kénytele­ nek engedni a külső realizmusnak. Gyakran inkább egyáltalán nem beszélnek róla, vagy pedig valamilyen többé-kevésbé ne­ hezen megfogalmazható okuk van az elutasításra. Valójában nagyon kevés gondolkodó állt elő és jelentette ki nyíltan, hogy nincs olyasmi, mint az abszolút objektívan és tőlünk tökélete­ sen függetlenül létező való világ. Némelyek persze egyenesen

ALAPMETAFIZIKA 2 5

kimondják, hogy az úgynevezett való világ „társadalmi konst­ rukció” csupán, ám meglehetősen ritkák a külső realizmus ilyen nyílt elutasításai. Az antirealisták jellemzőbb húzása, hogy felvetnek egy érvet, ami látszólag megkérdőjelezi az álta­ lam leírt alapértelmezett pozíciók valamelyikét, majd kijelen­ tik, hogy a szóban forgó felvetés egy általuk megvédendő másik pozíciót igazol, rendszerint azon nézetek valamilyen változatát, melyeket társadalmi konstrukcionizmusnak, prag­ matizmusnak, dekonstrukciónak, relativizmusnak, posztmo­ dernizmusnak stb. szoktak nevezni. Az antirealisták a következő logikai felépítésű helyzettel ke­ rülnek szembe: 1. Tételezzük fel, hogy a külső realizmus igaz. Ez esetben tő­ lünk és a hozzállásunktól függetlenül létezik egy való világ. 2. Ha létezik való világ, akkor a világ valamilyen módon va­ lóban létezik, következésképp a dolgok objektív módon valamilyenek ebben a világban. 3. Ha a dolgok valóban valamilyenek, akkor képesnek kell lennünk megmondani, hogy milyenek. 4. Ha meg tudjuk mondani, milyenek a dolgok, akkor objektíven igaz vagy hamis, amit mondunk, aszerint, milyen mértékben sikerül megmondanunk, hogy milyenek, illetve mennyire vallunk kudarcot vele. A szubjektivizmus vagy relativizmus követői, akik szeretnék elvetni a negyedik állítást, mindjárt az elsőtől zavarba jönnek, és úgy érzik, feltétlenül el kell vetniük, vagy ahogy olykor ki­ fejezik, „kétségbe kell vonniuk” . A külső világ elleni támadásokban nincs semmi újdonság; több évszázados hagyományra tekinthet vissza. A legismertebb talán Berkeley püspök azon állítása, hogy amit anyagi tárgyak­ nak vélünk, azok csak „ideák” gyűjteményei, ami alatt tudatállapotokat értett. És egészen a 20. századig folytatódik ez az „idealizmusnak” vagy „fenomenalizmusnak” nevezett tradí­ ció. Az ilyen nézetet azért nevezik „idealizmusnak” , mert azt állítja, hogy az egyetlen valóság az „ideák” valósága, a szónak ebben a speciális értelmében. Minden idők legnagyobb hatású idealistája valószínűleg Georg Friedrich Hegel volt. Az idealiz­

26 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

mus alaptétele, hogy a valóság végső soron nem az észlelése­ inktől és képzeteinktől független létező, hanem egy olyan va­ lóság, amit éppen az észleléseink és másfajta képzeteink alkot­ nak. A gondolkodásunk nem olyan tudáshoz vezet, ami egy függetlenül létező valóságra ad választ, hanem mi teremtjük meg a valóságot válaszként a saját képzeteinkre. Szerintem az idealista álláspont legmívesebb változatát Immanuel Kant filo­ zófiájában találjuk meg, aki úgy vélte, hogy amit „fenomenális világnak” nevezett - vagyis a székek, asztalok, fák, bolygók stb. világa -, az teljes egészében a képzeteinkből áll. Úgy tar­ totta továbbá, hogy a mi fenomenális világunk mögött valójá­ ban létezik egy másik világ, a „magánvaló dolgok” világa, az a világ azonban tökéletesen hozzáférhetetlen számunkra; még csak beszélni sem tudunk róla értelmezhetően. Az empirikus világ - az a világ, amit megtapasztalunk és amiben élünk valójában a szisztematikus látszat világa, olyan világ tehát, amit az határoz meg, amilyennek a dolgok látszódnak szá­ munkra. így Kant nézete és az idealizmus más formái szerint az asztalok, székek, hegyek és meteorok világa, akárcsak a téré, időé és oksági viszonyé, valójában a puszta látszatok vilá­ ga. Kant és más idealisták, például Berkeley között az a különb­ ség, hogy a többiek szerint a látszatok - vagy ahogy Berkeley nevezi, az „ideák” - jelentik az egyetlen valóságot, míg Kant úgy véli, hogy a látszatok világán túl, a látszatok mögött léte­ zik a magánvaló dolgok valósága, melyről azonban nincs is­ meretünk, és nem is szerezhetünk róla semmiféle ismeretet. Miért találja oly vonzónak annyi tehetséges filozófus az ide­ alizmust annak legkülönfélébb változataiban? Nos, az egyik előnye, hogy lehetővé teszi a választ a szkepticizmus kihívásá­ ra, vagyis arra a nézetre, hogy soha nem tudhatjuk meg, mi­ lyen is a világ valójában. Történelmileg az idealizmus volta­ képpen a Descartes-féle szkepticizmusra adandó válasz ku­ darcából alakult ki. A szkepticizmus valamennyi formája azon az állításon nyugszik, hogy a birtokunkban tudhatunk akár minden lehetséges bizonyítékot valamely állításra, az mégis alapvetően téves lehet. Hiába rendelkezünk a lehető legtökéle­ tesebb bizonyítékkal egy külső világ létezésére, lehet, hogy csak hallucinálunk. Elámíthat minket egy gonosz démon, ne­

ALAPMETAFIZÍKA 2 7

tán az „agy a tápoldatban” jelenség áldozatai vagyunk,* eset­ leg álmodunk és így tovább. Az idealista úgy oldja meg ezt a problémát, hogy eltünteti a bizonyíték és a valóság között tá­ tongó szakadékot, így a bizonyíték egybeesik a valósággal. Ez­ zel meglehetősen egyszerű kérdéssé válik megkülönböztetni az illúzió, délibáb, hallucináció és más nem valóságos eseteket a „való világ” alkotórészeitől. Az illúziók egyszerűen azok a látszatok, melyek nem állnak a megfelelő összefüggésben más látszatainkkal. Ám akár az illuzórikus, akár a nem illuzórikus észlelésünket tekintjük, önnön képzeteinken kívül semmi mást nem tartalmaznak. Az idealizmus vonzereje tehát rövi­ den az, hogy eltünteti a a szkepticizmus forrását, a valóság és a látszat között mutatkozó szakadékot. A valóságot rendszert alkotó látszatok építik fel. Be kell vallanom azonban, hogy szerintem sokkal mélyeb­ ben gyökerező ok indokolja az antirealizmus különböző for­ máinak tartós vonzerejét, és ez a 20. században különösen nyilvánvalóvá lett: nevezetesen, kielégít egy alapvető hatalom­ vágyat. Túlságosan visszataszítónak látszik, hogy kénytelenek vagyunk a „való világ” irgalmára hagyatkozni. Túlságosan fé­ lelmetesnek tűnik, hogy képzeteink - rajtunk kívül - minden mással alárendeltségi viszonyban állnak. Ezért aztán az anti­ realizmus kortársi változatainak képviselői, akik elutasítják az igazság korreszpondencia-elméletét, többnyire indulato­ san gúnyolódnak az ellentétes nézeten. Richard Rorty például szarkasztikusan hivatkozik a „Valóságra, ahogy Önmagában Van” .8 Ötven évvel ezelőtt még úgy tűnt, hogy az idealizmus egyszer s mindenkorra kimúlt; és ami a Berkeley-től Hegelen át húzó­ dó vonulatát illeti, arra jórészt igaz is a megállapítás. Újabban azonban a realizmus elvetésének újabb formái bukkantak elő. Mint Rorty megfogalmazza: „Valami, ami a leginkább idealiz­ musnak látszik, kezd intellektuális megbecsülésre szert tenni.” 9 * A z „agy a tápoldatban” az az elképzelt modellhelyzet, mely szerint az em ber akkor is teljes körű és teljes értékű élményeket élhet át, h a csupán egy tápoldattal teli tartályban úszó agyból áll. A z élményeket mestersége­ sen, az agy elektromos stimulációjával h ozzák létre.

2 8 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

Ez a „valami” számos változatban jelentkezik, általában mind­ egyik zavarosabb a közvetlen elődjénél, és a „dekonstrukció” , „etnometodológia” , „pragmatizmus” , „társadalmi konstrukcionizmus”címkék alatt tűnik fel. Egyszer egy híres etnometodologistával vitáztam, aki szerint kutatásaikkal és szakmai be­ szélgetéseikkel valójában a csillagászok teremtik meg a kvazárokat és a többi csillagászati jelenséget. - Nézze - mondtam -, tételezzük fel, hogy sétálni megyünk egy holdfényes éjjel és felsóhajtok: „Milyen szép ma a Hold!” Maga pedig egyetért velem. Akkor mi teremtjük meg a Holdat? - Igen - felelte a lehető legkomolyabban. A 20. század második felének antirealista motivációjában kevésbé érvényesülnek a szkepticizmus miatti aggodalmak. Nem könnyű megragadni, mi vezérli a jelenkori antirealizmust, de ha ki kell választanunk egy szálat, ami a legkülön­ félébb érvelésekben is fellelhető, akkor azt az esetenként „perspektivizmus” ~nak nevezett szemléletben lelhetjük fel. A perspektivizmus elképzelése értelmében a valóságról nyert tudá­ sunk soha nem közvetlen, azaz mindig valamilyen szempont, a részrehajlások valamilyen halmaza, rosszabb esetben politi­ kai mozgatórugók (például kötődés egy politikai csoporthoz vagy ideológiához) közvetítik. És mivel soha nem nyerhetünk közvetlen ismeretet a világról, talán nincs is való világ, esetleg még beszélni is haszontalan róla, netán még csak nem is érde­ kes. így a 20. század második felének antirealizmusa megle­ hetősen szemérmes és tétova. Amikor azt mondom, „szemér­ mes” és „tétova” , ellentétbe állítom azzal a rideg, szikár és merész kijelentéssel, amit az alapértelmezett pozícióról teszek: létezik egy tőlünk teljesen független, való világ. A hegyek, a molekulák, a fák, az óceánok, a galaxisok stb. világa. Nézzünk néhányat az ellentétes nézetek közül: Hilary Putnam azt írja, hogy „ha feltétlenül metaforikus nyelvet kell használni, legyen a metafora a következő: az elme és a világ együttesen állítják össze az elmét és a világot” .10Jacques Derrida szerint „semmi nem létezik, csak a szövegek (II n ’y a pás de hors texte)” .u Richard Rorty álláspontja: „azt hiszem, pontosan a »tényállás« gondolata az, ami nélkül sokkal jobban állnánk” .12 Nelson Goodman kijelenti, hogy világokat hozunk létre tetszőleges határvonalak kijelölésével.

ALAFMETAFIZIKA

29

„Úgy állapítunk meg tehát konstellációkat, hogy kiválasz­ tunk és összerakunk bizonyos, nem pedig más csillagokat, azaz megrajzolunk bizonyos, nem pedig más határvonala­ kat. Semmi nem írja elő, hogy az égboltot csillagképekbe vagy más objektumokba rendezzük. Létre kell hoznunk azt, amit keresünk, legyen az a Göncölszekér, a Szíriusz, élelmi­ szer, üzemanyag vagy egy hifitorony.” 13 Mit felelhetünk az alapértelmezett pozíció ellen intézett efféle kihívásokra? Válaszolni fogok az érvelés legelterjedtebb formái­ nak többségére, de rögtön az elején be kell vallanom, hogy né­ zetem szerint nem az érvek sarkallnak többeket a realizmus el­ vetésére. Úgy vélem, a kortársi kulturális és az intellektuális tör­ ténelmi összefüggésben a realizmus elleni támadásokat nem az érvelések vezérlik, mivel azok, többé vagy kevésbé, de nyilván­ valóan gyenge lábon állnak, ahogy azt a megfelelő helyen rész­ letesen is ki fogom fejteni. Mint korábban utaltam rá, a realiz­ mus elvetése mögött egyfajta, ám számos alakban megnyilvánu­ ló hatalomvágy húzódik meg. Az egyetemeken, leginkább a kü­ lönböző humán szakokon úgy okoskodnak, hogy ha nincs való világ, akkor a természettudomány ugyanolyan alapon áll, mint a humán tárgyak: egyaránt társadalmi konstrukciókkal foglalkoz­ nak, nem egy függetlenül létező valósággal. Ebből a feltételezés­ ből, miután tökéletesen megszabadították a való világgal történő kényszerű megütközés súlyos terhétől, könnyen kifejlődtek a posztmodernizmus, dekonstrukció stb. különböző formái. Ha a való világ csak kitalálás - társadalmi konstrukció, ami azért született, hogy elnyomják a társadalom marginalizált elemeit -, akkor szabaduljunk meg a való világtól, és építsük fel tetszésünk szerint a világot. Úgy látom, ez az a valódi pszichológiai hajtó­ erő, ami a 20. század végén fűti az antirealizmust. Mindazonáltal mindjárt szóvá is kell tennem két lényeges logikai pontot. Először, hogy az antirealizmus pszichológiai eredetének kimutatása nem jelenti az antirealizmus cáfolatát. Eredendően téves következtetés lenne feltételezni, hogy a rea­ lizmus ellen szóló érvelés valóságos eredetének feltárásával azonmód meg is cáfoltuk az érveket. Ez korántsem elegendő. Másodszor, minthogy érvek hangzottak el a realizmus ellen, részletesen kell rájuk válaszolni. Vágjunk tehát bele.

3 0 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

NÉGY KIHÍVÁS A REALIZMUS ELLEN A realizmus ellen szóló legelterjedtebb kortársi álláspont, mint említettem, a perspektivizmus. Az érvelések ugyan különféle formákat ölthetnek, de a valamennyit felépítő logika szerint nincs hozzáférésünk a való világhoz, nem áll módunkban ész­ lelni a való világot, illetve nincs eszközünk megbirkózni a való világgal, hacsak nem bizonyos nézőpontból, az előfeltételezé­ sek bizonyos halmazának igénybevételével, bizonyos feltételek között, bizonyos helyzetből. Márpedig amennyiben csakis köz­ vetett hozzáférésünk nyílik a valósághoz - folytatja az érvelés -, akkor igazán nincs is értelme valóságról beszélni, és valójában nem is létezik a helyzetektől, szempontoktól, szemléletektől független valóság. Remek példát találunk az ilyen perspektivizmusra a társadalomtudomány filozófiájának egyik, Brian Fay által jegyzett tankönyvében. (Mellesleg, gyakran sokkal többet megtudhatunk abból, mi zajlik egy kultúrában, ha átla­ pozunk néhány tankönyvet, mintha a legtekintélyesebb gon­ dolkodók munkáit forgatjuk. A tankönyvek kevésbé járatosak a leplezésben.) A perspektivizmus korunk intellektuális életének uralkodó ismeretelméleti módszere. Perspektivizmus az a nézet, mely szerint jellegét tekintve minden ismeret lényegében néző­ pontfüggő; azaz hogy az ismereten alapuló állítások és érté­ kelésük mindig ezek fogalmi forrásait nyújtó keretrendsze­ ren belül helyezkednek el, melyben és melyen keresztül a világ megnyilvánul, leírást és magyarázatot nyer. A pers­ pektivizmus szerint soha senki nem látja közvetlenül olyan­ nak a valóságot, amilyen; ehelyett mindannyian a saját szem­ szögünkből közelítjük meg a saját feltételezéseinkkel és elő­ zetes nézeteinkkel.14 Ez idáig még a realizmus legnaivabb formája ellen sem lát­ szik támadásnak. Csak annyit állít, hogy a valóság megismeré­ sét szükségszerűen valamilyen nézőpontból kell elvégezni. Ebben a szakaszban ott mutatkozik az egyetlen tévedés, hogy a valóság közvetlen megismerése olyannak, mint amilyen ön­ magában, csak úgy lehetséges, ha minden nézőpont nélkül

ALAPMETAFIZIKA 31

történik a megismerés - ami teljességgel indokolatlan feltéte­ lezés. Én például közvetlenül nézem az előttem álló széket, de természetesen egyfajta nézőpontból szemlélem. Közvetlenül ismerem meg, valamilyen távlatból. Amennyiben egyáltalán értelmezhető a valóságnak önmagában történő közvetlen megtapasztalásáról beszélni, a széket igenis közvetlenül ön­ magában ismerem meg, amikor tudom, hogy amott egy szék, mivel látom. Elmondhatjuk tehát, hogy ebben a formában a perspektivizmus nem összeférhetetlen sem a realizmussal, sem az ismeretelméleti objektivitás tételével, mely szerint ész­ lelésünk révén közvetlenül hozzáférünk a való világhoz. Aztán, amikor Fay azzal folytatja, hogy a perspektivizmus kizárja, hogy ismeretet szerezhetünk függetlenül létező tények­ ről, előbukkan a perdöntő bizonyíték. íme, az érvelés folytatása: Vegyük észre, hogy soha nem maguk a jelenségek (fenoménák) a tények, hanem bizonyos megjelölés alatti jelenségek. A tények nyelvileg jelentést hordozó entitások, melyek ki­ szűrik az események áramlásából azt, ami történt vagy ami létezik. Következésképp ahhoz, hogy egyáltalán legyenek té­ nyek, szükség van valamilyen szókészletre, melynek alapján le lehet írni őket. Előzetes szókészlet nélkül, amivel leírhat­ nánk vagy kiemelhetnénk a tényeket, nem is lennének té­ nyek. Majd a következő szakaszban: Fogalmazzuk meg tömören: A tények fogalmi rendszerek­ ben gyökereznek.15 Számomra ez a szakasz tökéletesen jellemzi azt a fajta érve­ lést, amit a külső realizmus ellen szoktak alkalmazni a kortársi filozófiában. Ezek az érvek kivétel nélkül rosszak. Igaz, hogy szókészletre van szükségünk a tények leírásához vagy ismer­ tetéséhez. Abból a tényből azonban, hogy mindig valamilyen nézőpontból és bizonyos körülmények között látom a valósá­ got, nem következik az, hogy nem is lehet közvetlen észlelé­ sem a valóságról; ugyanígy, abból a tényből, hogy szókészletre van szükségem a tények ismertetéséhez, vagy nyelvre a tények

3 2 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

azonosításához és leírásához, semmilyen formában nem az következik, hogy a leírandó, illetve azonosítandó tények nem rendelkeznek önálló léttel. Hogy az Atlanti-óceánnak sós a vi­ ze, az olyan tény, ami már jóval azelőtt is létezett, hogy élt vol­ na bárki, aki az adott víztömeget Atlanti-óceánként, az anya­ gát vízként, az egyik vegyi összetevőjét pedig sóként azonosít­ hatta volna. Természetesen szükségünk van a nyelvre, hogy mindezeket az azonosításokat elvégezhessük - és akkor mi van? A tények a nyelvtől tökéletesen függetlenül léteznek. Fay idézett érvelése téves. Feltételezi ugyanis, hogy a tény azonosí­ tásának lingvisztikái és fogalmi természete miatt magának az azonosított ténynek is lingvisztikus természetűnek kell lennie.10 A tények feltételek, melyek igazzá teszik a kijelentéseket, de egyáltalán nem azonosak a nyelvi leírásukkal. Kitaláltunk sza­ vakat a tények ismertetésére és a dolgok megnevezésére, ebből azonban nem következik az, hogy mi találtuk volna ki a ténye­ ket, illetve a dolgokat. A perspektivista okfejtés második érve a fogalmi relativitást veti fel. Nézzük, hogyan is működik. Valamennyi fogalmunkat emberi lényekként alkotjuk meg. A valóság leírására a rendel­ kezésünkre álló fogalmakban nincs semmi szükségszerű. Ám, érvelnek az antirealisták, a fogalmaink relativitása, ha helye­ sen értelmezzük, éppen azt mutatja ki, hogy a külső realizmus téves álláspont, mert csakis és kizárólag a fogalmainkon ke­ resztül férünk hozzá a külső valósághoz. Különböző fogalmi struktúrák különféle leírásokat nyújtanak a valóságról, és ezek a leírások nem férnek össze egymással. Ha például az egyik fo­ galmi rendszer alapján azt kérdezzük, „Hány tárgy van ebben a szobában?” , akkor megszámolhatom a szoba bútorzatának egyes darabjait. Egy olyan fogalmi rendszer szerint azonban, amelyik nem tesz különbséget a bútorzat egyes tételei között, hanem az egész berendezést egyetlen egészként kezeli, különb­ ség fog mutatkozni a „Hány tárgy van ebben a szobában?” kérdésre adott válaszban. Az első fogalmi rendszeren belül azt felelhetjük, hogy a szobában hét tárgy van. A második rend­ szeren belül, hogy egy tárgy. Akkor mennyi van valójában? Az antirealista ilyenkor kijelenti, hogy erre a kérdésre nem adható válasz. Tényállás csakis valamilyen fogalmi rendsze­ ren belül létezik, ilyenformán nincs való világ, csakis és kizá­

ALAFMETAFIZIKA 3 3

rólag valamilyen fogalmi rendszerre vonatkoztatható világ lé­ tezik. Mit kezdjünk ezzel az érveléssel? Már-már magam is za­ varba jövök, hogy azt kell mondjam, szerintem elképesztően gyenge lábon áll, noha egyes jól ismert filozófusok számos vál­ tozatát kidolgozták. Valójában hét tárgy van a szobában, ahogy az egyik számítási rendszer meghatározta, és valójában egyet­ len tárgy a másik számítási rendszer szerint; a való világ viszont nem törődik azzal, hogy milyen számítási rendszert haszná­ lunk. Az eltérő számítási rendszerek alkalmazásával mindket­ tő alternatív és igaz leírást ad az egyetlen világról. A probléma teljes egészében a látszólagos összeférhetetlenségből ered, ab­ ból az összeférhetetlenségből, hogy az egyik alkalommal csak egy tárgyról beszélünk, ám mégis hét tárgy van a szobában. Ha viszont értjük a kijelentések természetét, akkor nincs semmi­ féle összeférhetetlenség. Mindkét kijelentés ellentmondásmen­ tes, és voltaképpen mindkettő igaz. A mindennapi élet nagyon sok ilyen példával szolgál. Az én súlyom fontban kifejezve 160, kilogrammban 72. Akkor mennyi is a súlyom valójában? A válasz, hogy a 160 és a 72 is igaz, attól függően, hogy me­ lyik mértékrendszert használjuk - szó sincs problémáról vagy összeférhetetlenségről. A külső realizmus ellen felhozott harmadik érv a tudo­ mánytörténetből származik: eredetileg Thomas Kuhn könyvé­ ben, a The Structure of Scientific Revolutions-ben található, bár kétlem, hogy maga Kuhn valaha is elfogadta volna ebben a formában. A tudomány Kuhn kifejtésében nem a tudás fo­ lyamatos gyarapodásával, hanem forradalmak sorozatával ha­ lad előre: bizonyos problémák megoldásában mutatkozó elég­ telensége miatt időnként elhagyjuk a tudomány művelésének egyik paradigmáját, melynek egy új paradigma lép a helyére a tudományos forradalom eredményeként. így nem a valóságról (amilyen önmagában) gyűjtött és folyamatosan bővülő tudás­ ról van szó, hanem diskurzusok soráról, melyek külön-külön a saját paradigmájukban folynak. A tudomány nem egy önálló­ an létező valóságot ír le, hanem haladása során új és új „való­ ságokat” hoz létre. Mint Bruno Latour és Steve Woolgar mondja: „Úgy látjuk, a külvilág a tudományos munkának nem az oka, hanem a következménye.” 17 Mint korábban említettem, két­

3 4 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

lem, hogy Kuhn elfogadta volna ezt az antirealista érvelést, de valóban úgy fogta fel, hogy Newton bizonyos értelemben elté­ rő világban munkálkodott, mint Arisztotelész. Mit kezdjünk ezzel az érvvel? Ismét csak azt kell monda­ nom, hogy véleményem szerint nem veti a kétely árnyékát az alapértelmezett pozíció legleegyszerűsítettebb változatára sem, vagyis hogy van egy olyan való világ, ami tőlünk tökéletesen függetlenül létezik, és hogy a természettudományok feladata a világ működésének teoretikus magyarázatával szolgálni. Tegyük fel, hogy Kuhnnak teljes mértékben igaza van ab­ ban, hogy a tudomány neki-nekirugaszkodásokkal és alkalmi nagy zökkenőkkel halad előre. Tegyük fel, hogy a forradalmi elméletek még csak le sem fordíthatók a korábbi elméletek szókészletére, olyannyira nem, hogy a különböző elméletek hívei között folyó viták kizárólag a kölcsönös meg nem értést tárják fel. Mi következik ebből? Azt hiszem, semmi izgalmas, legalábbis nem a külső realizmusra vonatkozóan. Tehát az a tény, hogy a a való világ magyarázatára tett tudományos erő­ feszítések kevésbé racionálisak és kevésbé felhalmozó jellegű­ ek, mint korábban feltételeztük - amennyiben ezt ténynek tekintjük -, egyáltalán nem vonja kétségbe azt az előfeltétele­ zést, hogy létezik egy való világ, melynek leírására valódi kí­ sérleteket tesznek a tudósok. A külső realizmus ellen felhozott negyedik érv ugyancsak a kuhni érveléshez kapcsolódik; ez pedig a bizonyíték által nem kielégítően meghatározható elméletről szóló érv. Gondoljuk csak végig a fejlődést attól az elképzeléstől, hogy a Föld a Nap­ rendszer középpontja, addig az elképzelésig, hogy a Nap a kö­ zéppont, vagyis a geocentrikus elmélettől a heliocentrikus el­ méletig. Nem azt fedeztük fel, hogy a ptolemaioszi geocentri­ kus rendszer téves és a heliocentrikus igaz. Mindössze elhagy­ tuk az elsőt, mert a második egyszerűbbnek bizonyult és helyt­ állóbb előrejelzéseket tett lehetővé a napfogyatkozásokra, a parallaxisra és más efféle jelenségekre vonatkozóan. Nem valamiféle abszolút igazságot fedeztünk fel tehát, hanem - lé­ nyegét tekintve pusztán gyakorlati célból - másfajta beszéd­ módot fogadtunk el. Ennek az az oka, hogy az elméleteket mindkét esetben „elégtelenül definiálták” a bizonyítékok. Bár­ melyik elméletet egyeztethetnénk a rendelkezésre álló bizo­

ALAPMETAFIZIKA 3 5

nyítékokkal, amennyiben szándékunkban állna elvégezni a megfelelő igazításokat az elméleten. Az ilyen tudományos „fel­ fedezések” története azt mutatja, hogy ha az igazságot olyas­ minek tekintjük, ami valamilyen megfeleltetési viszonyt nevez meg egy elmétől függő valósággal, akkor nincs is igazság, mi­ vel az ilyen valóság nem létezik, és ilyenformán nincs megfe­ leltetési viszony sem. Azért említem ezt az érvet és a kopernikuszi forradalom példáját, mert filozófus hallgatóként találkoztam vele az 1950es években, tehát közel fél évszázaddal előzi meg a jelenlegi vitákat. És mindmáig hibás ez az érvelés. Az átállás a geocent­ rikus elméletről a heliocentrikusra nem arra utal, hogy nincs függetlenül létező valóság; épp ellenkezőleg, az egész vita csak akkor értelmezhető, ha abból a feltételezésből indulunk ki, hogy igenis van ilyen valóság. Csak akkor értjük meg a vitát és a jelentőségét, ha feltételezzük, hogy valóságos objektumokról szól - a Földről, a Napról, a bolygókról - és valóságos kapcso­ latukról. Amennyiben nem feltételezzük, hogy léteznek elmé­ től független objektumok, mint a Föld és a Nap, akkor végered­ ményben nem is érthetjük, miről folyik a vita, hogy vajon az előbbi kering az utóbbi körül, vagy az utóbbi az előbbi körül. Az egyszerűség és a jobb előrejelzések kérdése voltaképpen csak azért jelentős, mert ezeket tartjuk a való világról szóló igazsághoz vezető utaknak. Aki úgy véli, hogy nincs való világ, az akár azt is mondhatja, ami éppen esztétikai vagy egyéb okokból a leginkább a kedvére való. Miért részesítené előny­ ben az egyszerűséget, ha nem - mondjuk - esztétikai megfon­ tolásokból? Valójában azonban feltételezzük, hogy az egysze­ rűbb rendszer nagyobb valószínűséggel felel meg a tényeknek. Úgy véljük, a ptolemaioszi csillagászat hihetetlen bonyolultsá­ ga voltaképpen az elméletben mutatkozó lyukak befoltozására és az összeférhetetlenségek kiküszöbölésére irányuló törek­ vésből fakadt. A vita és kimenetele pontosan a valódi világ lé­ tezése melletti, és nem ellene szóló érvet jelent, ennek tükré­ ben pedig a tudomány a világról szóló igazság kiderítését cél­ zó, egyre sikeresebb erőfeszítések sorozata. Ugyanezt az állás­ pontot erősítette később a relativitáselmélet kidolgozása, mely azon nézet mellőzését vonta maga után, hogy a Nap és a boly­ gók valamiféle abszolút térben léteznek.

3 6 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

Amikor a mindkét elméletnek megfelelő bizonyítékok alap­ ján az egyik elmélet mellett döntünk egy másik ellenében, ma­ gával a döntéssel azt jelentjük ki, hogy a világ valójában füg­ getlen az elméletek kiválasztásától. Quine közismert okfejtése szerint az atomfizikai részecskék létének az elfogadása állítás­ ként egyenrangú a homéroszi istenek létezésének az elfogadá­ sával.18Ám legyen, de ebből nem az következik, hogy azon kell törnünk a fejünket, léteznek-e elektronok, illetve Zeusz és Athéné. Azon törjük a fejünket, hogy elfogadjuk vagy elvetjük azt az elméletet, amelyik azt állítja, hogy léteznek. Az elmélet attól függően igaz vagy hamis, hogy az elmélet tárgyai létez nek-e vagy sem - létük vagy nemlétük kérdése pedig független attól, hogy elfogadjuk vagy elvetjük az elméletet. A filozófia történetében jártas olvasók most nyilván eltű­ nődnek, mikor szándékozom végre választ adni a szkepticiz­ musra, mert egész biztosan nem tennék ilyen kijelentéseket a való világról, ha nem állíthatnám, hogy van ismeretem a való világról. Az ilyen igénnyel fellépő kijelentések érvényessége mindenekelőtt a való világról szerzett ismeret lehetőségét meg­ kérdőjelező szkeptikus kételyekre követel választ. Most tehát sort kerítek az elmétől független valóság létezését valló állás­ pont ellen felhozott történelmileg legjelentősebb érvre.

SZKEPTICIZMUS, TUDÁS ÉS VALÓSÁG A filozófia történetében a legelterjedtebb és legnevezetesebb érv a tőlünk függetlenül létező valóság mellett kiálló nézet el­ len úgy szól, hogy az ilyen kijelentés megismerhetetlenné teszi a valóságot. Ebben az esetben, folytatja az érvelés, annak a né­ zetnek az elfogadására kényszerülünk, hogy van egy olyan vi­ lág, ahol az önmagukban való dolgok léteznek, és ez a világ mindörökké a megismerés határain túl marad. Csakhogy egy ilyen valóság feltételezése káros és üres - káros, mert az örök kételkedés és bizonytalanság kétségbeesettségére ítél minket, és üres, mert semmit nem kezdhetünk egy abszolút függetle­ nül létező valóság hipotézisével. Berkeley szerint, ha létezik anyag, akkor soha nem ismerhetjük meg; ha nem létezik, ak­ kor semmi nem változik.19

ALAPMETAFIZIKA 3 7

Egész kötetekre lenne szükség, hogy körüljárhassuk ennek az érvelésnek a hosszú históriáját, itt azonban rövid leszek. A szkeptikus érvek mindig ugyanabban a formában jelentkez­ nek a filozófiában: hiába áll a rendelkezésünkre valamilyen tárgykörből a lehető legkielégítőbb bizonyíték, mégis lehetsé­ ges, hogy alapvetően tévedünk. A lehető legjobb bizonyíté­ kunk lehet más emberek viselkedéséről, mégis tévedünk a mentális állapotukat illetően. A lehető legjobb bizonyítékunk lehet a múltról, csakhogy tévedünk a jövőre vonatkozóan. A lehető legjobb bizonyítékunk lehet a saját érzéki élménye­ inkről, ám tévedünk a külvilággal kapcsolatban. Ennek pedig az az oka, hogy álmodunk, hallucinálunk, az „agy a tápoldat­ ban” jelenség áldozatául estünk, vagy éppen ördögi módsze­ rességgel vezet félre egy gonosz démon. Ez a fajta szkepticiz­ mus - bár a fenti példák közül nem mindegyik - Descartesnál található meg a legközismertebben. Radikálisabb szkepti­ kusok egy lépéssel tovább mennek: nemcsak hogy nincs ele­ gendő bizonyítékunk, de szigorúan véve egyáltalán nincs bi­ zonyíték, mert a rendelkezésre álló bizonyíték az egyik tarto­ mányból származik, a rá alapozott kijelentés viszont egy má­ sik tartományról szól. Bizonyítékunk van a viselkedésről, de kijelentéseket teszünk a tudatról. Bizonyítékunk van a múlt­ ról, de kijelentéseket teszünk a jövőről. Bizonyítékunk van az érzeteinkről, de kijelentéseket teszünk az anyagi tárgyakról. Ezt a radikális szkepticizmust képviseli David Hume. Nézzünk egy olyan példát, hogy bizonyítékunk van a való világ - vagy ahogy olykor nevezik -, a „külső világ” létezésére. Hogyan is kételkedhetne bárki abban, hogy valaki egy könyvet néz, szék­ ben ül, a fákat öntöző esőt figyeli? A szkeptikus filozófus első lépése, hogy előáll a kérdéssel: egészen pontosan mi az, amit érzékelünk, amikor egy fát nézünk? A válasz, hogy nem vala­ milyen függetlenül létező anyagi objektumot érzékelünk, ha­ nem önnön észlelésünket, a saját tudati élményünket. A józan észnek azt az álláspontját, hogy valójában pontosan olyasmiket látunk, mint fák és házak, könnyen megdönthetőnek vélik. A két leghíresebb cáfolat közül az egyik a tudomány­ ra, a másik az illúzióra épül. Tekintettel a természettudomá­ nyok tekintélyére, a 20. században a tudományból vett érvelés tett szert nagyobb népszerűségre. A következőképp hangzik:

3 8 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

ha tudományosan eltűnődünk, hogy mi történik, amikor egy fát nézünk, a következőkre fogunk bukkanni: a fa felületéről visszaverődő fotonok elérik a retina receptorsejtjeit, melyek­ ben elektromos kisülések keletkeznek, ezek végighaladnak a retina öt sejtrétegén, aztán a corpus geniculatum lateralén, majd eljutnak a látókéregbe; végső soron az idegingerületek­ nek ez a sorozata hozza létre a látásélményt valahol az agy mélyén. Amit tehát látunk, az szigorúan véve a közvetlenül az agyunkban keletkezett látási élmény. Ezt nevezik „érzéki észle­ lésnek” , vagy újabban „szimbolikus leírásnak” , de az alapel­ képzelés mindenképpen az, hogy maga az észlelő nem a való világot látja.20 Ezt az érvelést is hamisnak látom. Abból a tényből, hogy az oksági elv alapján leírhatom, milyen folyamatok révén látom a való világot, nem következik az, hogy nem a való világot lá­ tom. Voltaképpen tipikus álokoskodással van dolgunk. Az a tény, hogy oksági alapon megindokolhatom, miért hiszem, hogy kettő meg kettő egyenlő néggyel (az első osztályos tanító­ nőm, Miss Masters oktatott rá), nem azt mutatja ki, hogy kettő meg kettő nem egyenlő néggyel. És az a tény, hogy oksági ala­ pon leírhatom, milyen folyamat révén látom a fát (a fotonok elérik a retinámat, és elindítanak egy sor idegi ingerületet, melyek végül látásélményhez vezetnek), nem azt mutatja ki, hogy nem látom a fát. Nincs összeférhetetlenség azon állítások között, hogy egyfelől „közvetlenül észlelem a fát” , illetve más­ felől „fizikai és neurobiológiai események egymásra következő sorozata azt az élményt eredményezik bennem, amit úgy írha­ tok le, hogy látom a fát” . A másik érvelés az illúzió érve. Ez az érv számtalan külön­ böző formát ölthet, és nem fogom valamennyit felsorolni. A mindegyikben jelen lévő közös szál a következő: a naiv észlelé­ si realista, aki úgy véli, hogy közvetlenül észleljük a világban megnyilvánuló objektumokat és tényállásokat, figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy nem áll módunkban megkülönböztet­ ni az olyan esetet, amikor valóban és ténylegesen a világban mutatkozó objektumokat és tényállásokat látok, tehát az úgy­ nevezett „való” esetet az olyan esettől, amikor bizonyosfajta illúzióm, hallucinációm, káprázatom vagy másféle érzékcsaló­ dásom támadt. Következésképpen az észlelési realizmus téves.

ALAPMETAFIZIKA 3 9

Ennek az érvelésnek az általam ismert legegyszerűbb változa­ ta Hume-nál lelhető fel. Hume olyan könnyen cáfolhatónak ítélte a naiv észlelési realizmust, hogy el is intézte néhány mondatban. Ha valaha is megkísértene a gondolat, hogy köz­ vetlenül észleled a való világot, csak gyakorolj erőteljes nyo­ mást az egyik szemgolyódra. Amennyiben feltételezed, hogy a való világot látod, akkor ezután kénytelen leszel elismerni, hogy a világ megkettőződik.21Azaz, ha a naiv realistáknak iga­ zuk volna, és a való világot látnám, amikor kettősen látok, ak­ kor valóban két tényleges világot kellene látnom. Nyilvánvaló azonban, hogy nem két világot látok. Nincs két asztal előttem, még akkor sem, ha megnyomom a szemgolyómat, és a két szem eltérő fókuszálása miatt két látási élményem jön létre. Az illúzióról szóló érvelés rengeteg változata közül vélemé­ nyem szerint sokat hatékonyan és meggyőzően támadott J. L. Austin, klasszikus munkájában, a Sense and Sensibilia-ben.22 Most nem veszek sorra minden részletet, csupán az érvelés általános formájára fogok szorítkozni, és annak ismertetésére, hogy miért is hamis az illúzióra hivatkozó okfejtés. Az illúzióval példálózó érvelés általános formája a követke­ ző: ha a naiv észlelési realistának igaza volna, és valóban len­ nének esetek, amikor közvetlenül észleljük a világ objektumait és tényállásait, akkor különbségnek kellene mutatkoznia az élmény jellegében azon esetek között, amikor ezeket az objek­ tumokat és tényállásokat olyanoknak észleljük, amilyenek va­ lójában, és azon esetek között, amikor nem. Minthogy azon­ ban minőségileg megkülönböztethetetlen a kétféle élmény, az egyik esetnek az elemzése minden további nélkül alkalmazha­ tó a másikra, és mivel a nem valós esetben nem a való világot látjuk, illetve nem azt látjuk, illetve nem olyannak látjuk, ami­ lyen valójában, az úgynevezett valós esetről azt kell monda­ nunk, hogy nem a való világot látjuk, avagy nem olyannak lát­ juk, amilyen valójában. Nos, ebben az alapvető felépítésre lecsupaszított formában azonnal kiderül a gondolatmenetről, hogy hamis. Egyszerűen nem igaz, hogy az előttem lévő tárgy látásához olyan belső sajátosságot kell mutatnia magának az élménynek, aminek a révén megkülönböztethetem a valós élményt a tárgy hallucinációjától. A hallucinációs példa lényege, hogy semmi olyasmi

4 0 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

nincs magában az élményben, az élmény tényleges minőségé­ ben, ami megkülönbözteti a hallucinációs esetet a valós eset­ től. De miért is lenne? Minthogy a látásélményt egy sorozat idegingerület okozza, melyek a receptor sejtekből indulnak el és valahol az agyban érnek pályájuk végére, legalábbis elkép­ zelhető hogy legyenek azonos idegingerületek, melyek azonos látásélményt eredményeznek, ám az élményt kiváltó valóságos tárgy nélkül. Ha ez igaz, akkor azokat az eseteket, melyekben valóban látok valamilyen tárgyat, kizárólag az agyban keletke­ zett elszigetelt élmény alapján nem lehet megkülönböztetni azoktól az esetektől, melyekben nem látom a tárgyat. De miért kellene egyetlen elszigetelt élményre támaszkodnom? Szoká­ sos esetben magától értetődőnek tekintem, hogy a világban létező lényként különféle módokon érintkezem az engem kö­ rülvevő világgal. Minden egyes élmény erősíti bennem ezt az érzetet, mert mindegyikük más élmények egész szövevényé­ nek a része és a magától értetődő képességek Hátterére támasz­ kodik, melyek birtokában igyekszem megbirkózni a világgal. Ha ez igaz, akkor az önmagában álló, elszigetelt élmény nem elegendő ahhoz, hogy különbséget tegyünk a valós észlelés és a hallucináció között. De megint csak fel kell tennem a kér­ dést: miért is lenne elég? Vagyis az illúzióra hivatkozó érvelés alapvető felépítése téves első premisszán alapul: ahhoz, hogy olykor valódi tárgyakat lássak a való világban, különbségnek kell mutatkoznia a látásélményem minőségi jellegzetességei­ ben a valós, illetve a nem valós észlelési élmények esetében. Az érvelés azért téves, mert hamis az első premisszája. Ha viszont elvetjük azt az elképzelést, hogy mindaz, amit észlelünk, kizárólag a saját érzékelésünkkel azonos, akkor egy csapásra megszűnik a külső realizmus elutasításának ismeretelméleti alapja.

MI IGAZOLJA A KÜLSŐ REALIZMUST? Mind ez idáig igyekeztem választ adni a külső realizmust ért kihívásokra, ám igazolhatónak bizonyul-e önmagában? Nem hiszem, hogy bármiféle értelme lenne annak a nézetnek az igazolását követelni, miszerint a világban a dolgok a képze­

ALAPMETAFIZIKA 41

teinktől függetlenül valamilyen módon léteznek, mert bár­ mely kísérlet az igazolásra pontosan azt előfeltételezi, amit megkísérel igazolni. Minden kísérlet, ami egyáltalán megpró­ bál bármiféle ismeretet nyerni a való világról, előfeltételezi, hogy valamilyen módon léteznek a dolgok. Ezért tévedés olyan nézetnek beállítani a külső realizmust, melynek lényege úgy szól, hogy vannak anyagi objektumok a térben és az időben, illetve léteznek hegyek, molekulák stb. Tegyük fel, hogy nin­ csenek hegyek és molekulák, és nincsenek anyagi objektumok a térben és az időben. Akkor pontosan ezek lennének a világ milyenségének a tényei, és ilyenformán megint csak előfelté­ teleznék a külső realizmust. Azaz a való világról szóló ilyen vagy amolyan kijelentésnek az ellentettje előfeltételezi, hogy a dolgok a kijelentéseinktől függetlenül léteznek valamilyen módon. Úgy beszéltem, mintha mindezek az idealizmust, realizmust és a többit feszegető kérdések az ellenlábas elméletek fölött folytatott vitán, illetve a mellettük vagy ellenük felsorakozta­ tott érveken múlnának. A filozófia történetében bizonyára így is tűnik, de szerintem ez helytelen közelítés a kérdéshez. Úgy vélem, egy sokkal mélyebb szinten valójában a következő a helyzet: a külső realizmus nem elmélet. Nem vélemény, mi­ szerint úgy tartom, hogy odakint létezik egy világ. Ez inkább egyfajta keretrendszer, ami ahhoz szükséges, hogy egyáltalán fenn lehessen tartani véleményeket és elméleteket olyasmik­ ről, mint például a bolygómozgások. Amikor az ember egy elmélet helytállóságát vitatja, mondjuk a Naprendszer helio­ centrikus elméletéét, akkor magától értetődőnek kell lennie, hogy valamilyen módon valóban vannak mindezek a dolgok. Máskülönben el sem kezdődhetne a vita. Maguk a szavak is értelmetlenné válnának. A külső realizmus a következő felté­ telezés: a dolgok, a milyenségükről kialakított képzeteinktől függetlenül, valamilyen módon léteznek. A külső realizmus nem egy kijelentés ennek vagy amannak a tárgynak a létéről, hanem annak az előfeltétele, hogy egyáltalán megértsük az ef­ féle kijelentéseket. Ez az oka annak, hogy soha nem tűnnek meggyőzőnek a „viták” . Lehet többé vagy kevésbé meggyőzően tárgyalni a darwini evolúciós elmélet kérdését, de nem lehet ugyanígy tárgyalni a való világ létezésének a kérdését, mert

42 E LM E , NYELV ÉS TÁRSADALOM

bármely ilyen felvetés előfeltételezi a való világ létét. Ez nem azt jelenti, hogy a realizmus bizonyíthatatlan elmélet, hanem azt, hogy a realizmus egyáltalán nem elmélet, hanem egy ke­ retrendszer, melyen belül válnak egyáltalán lehetségessé az elméletek. Nem hiszem, hogy a realizmust ért különféle kihívásokat a bemutatott érvelések ösztönözték volna; úgy vélem, sokkal mélyebben gyökerező és kevésbé intellektuális motiváció húzó­ dik meg mögöttük. Mint korábban utaltam rá, sokan elvisel­ hetetlennek találják, hogy mi, emberek, a nyelvünkkel, a tu­ datunkkal és a kreatív erőinkkel, alárendeltségi viszonyban álljunk egy tompa, ostoba, érzéketlen anyagi világgal. De mi­ ért is kellene függő viszonyban állnunk a világgal? Miért ne gondolkozzunk úgy a „való világról” mint olyasmiről, amit mi hozunk létre, és ilyenformán az függ tőlünk? Ha az egész való­ ság „társadalmi konstrukció” , akkor mi kerülünk felülre. A realizmus elvetésének alapvető indítéka nem ez vagy amaz az érv, hanem a hatalomvágy, az irányítás vágya, valamint egy mély és tartós megbántottság. Hosszú múltra tekinthet vissza ez a fajta sértődöttség, és á 20. század második felében csak tovább mélyítette a természettudományok iránt táplált nehez­ telés és gyűlölet. A tudomány a tekintélyével, a látszólagosan nyilvánvaló haladásával, a hatalmával és a pénzével, valamint a rombolás erőit elszabadító félelmetes lehetőségeivel gyűlölet és neheztelés célpontjává lett. Olyan gondolkodók munkái táplálják ezeket az érzéseket, mint Kuhn és Feyerabend, akik mintha megfosztanák a nimbuszától és demitologizálnák a tu­ dományt. Úgy tekintenek rájuk, mint akik megmutatták, hogy a tudomány egyáltalán nem kínál objektív ismeretet a függet­ len valóságról, hanem többé vagy kevésbé irracionális szóbeli konstrukciók sorozata, „paradigma” , melyen belül a tudósok amolyan „rejtvényfejtéssel” foglalkoznak, amíg a paradigmán belüli ellentmondások és az összeférhetetlenségek magának a paradigmának az elvetéséhez nem vezetnek, amikor is a tudó­ sok kapva kapnak egy újabb paradigmán - aztán kezdődik elölről az egész. Egyre inkább a támadások kereszttüzébe ke­ rül a természettudományoknak az a - komolyabb természettudományos képzettséggel mindenki számára magától értető­ dő - képe, miszerint objektív ismeretet nyújt egy függetlenül

ALAFMETAFIZIKA 4 3

létező valóságról. Annak kijelentése után, hogy a tudomány nem nyújt objektív ismeretet a valóságról, a következő lépés azt állítani, hogy nincs is ilyen valóság. Csak társadalmi konst­ rukciók vannak. Ismét hangsúlyoznom kell, amit korábban már említettem: az a kijelentésem, hqgy az antirealizmust általában a hatalom­ vágy, és különösen a tudomány gyűlölete motiválja, természe­ tesen nem cáfolat, hanem egyfajta diagnózis. Ha cáfolatnak szántam volna, akkor magam is az eredendően téves követ­ keztetés hibájába estem volna: annak a feltételezésébe, hogy az adott nézet oksági gyökereinek a magyarázata elegendő a szem­ lélet hibás mivoltának kimutatásához.

AZ ATEIZMUSON TÚL A végső valóság, hogy ilyen fellengzősen fogalmazzunk, az a valóság, amit a kémia és a fizika ír le. Egy olyan világ valósága, mely, ha nem is egészen pontos, de nagyjából kielégítő megfo­ galmazással, különféle erőterekben létező részecskéknek ne­ vezett entitásokból áll. Önmagában ez a szemlélet nem realiz­ mus, hanem egy kijelentés arról, hogyan jelenik meg a világ a realista Háttéren belül. A realizmus olyan Háttér-előfeltétele­ zés, melynek értelmében a dolgok valamilyen módon léteznek. A fizika elméletekből felépülő tan. Az elméletek azt mondják: íme, a dolgok ilyenek és ilyenek. A Háttér-előfeltételezés meg­ kérdőjelezésekor az antirealisták nem annyira az elméletet, inkább az elmélet státusát vonják kétségbe. Mert ha a a dolgok nem tőlünk függetlenül valamilyenek, akkor a fizika nem is tehet megállapításokat a milyenségükről. A fizika csupán az egyik társadalmi konstrukció a többi között. De valaki biztosan fel fogja vetni, hogy mi a helyzet Isten­ nel. Ha Isten létezik, akkor bizonyára, sőt egész biztosan ő je­ lenti a végső valóságot, és a fizika és minden más Istentől függ, nem csak a teremtésükkor, hanem további létükben is. Régebbi korokban az ilyen könyvek feltétlenül tartalmaztak volna valamilyen ateista támadást a tradicionális vallás ellen, vagy kifejtették volna annak teista védelmét. Esetleg a szerző fejtette volna ki józan agnoszticizmusát. John Stuart Mill és

4 4 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

Bertrand Russell, a némiképp az enyémhez hasonló szellem­ ben író két szerző, polemizáló és meggyőző támadásokat inté­ zett a hagyományos vallás ellen. Manapság senki nem vesző­ dik olyasmivel, hogy Isten létének a kérdését taglalja, és ezt nem minden rossz szájíz nélkül teszem szóvá. A vallás olyan­ féle téma lett, mint a szexuális szokásoké: nem tárgyalják nyil­ vánosan, és az elvont kérdéseit is csak egészen bizalmasan. Mi történt? Gondolom, a legtöbb ember elfogadná azt az állítást, hogy a nyugat-európai és észak-amerikai lakosság műveltebb rétegeinek a körében a vallásos hit hanyatlásának lehetünk a tanúi. Ez talán igaz is, nekem azonban úgy tűnik, hogy a vallásos indíttatás semmivel sem erőtlenebb, mint a letűnt korokban, és különféle furcsa formákat ölt. Úgy vélem, sokai radikálisabb folyamatot élünk meg, mint a vallásos hit hanyatlását. Számunkra, a társadalom művelt tagjai számára demisztifikálttá vált a világ. Vagy hogy pontosabban fogalmaz­ zunk, a világban mutatkozó rejtélyekben immár nem a termé­ szetfeletti megnyilatkozását keressük. A különös egybeeséseket már nem úgy tekintjük, hogy Isten intéz beszédet hozzánk a csodák nyelvén. A legkülönösebb egybeesések is csak egybe­ esések, melyeket nem értünk. Ennek a demisztifikációnak az eredményeként annyira túllépünk az ateizmuson, hogy a ko­ rábbi nemzedékekhez viszonyítva alapvetően megváltozott az egész kérdéskör jelentősége. Ha kiderülne, hogy van Isten, számunkra az a természet ugyanolyan tényét jelentené, mint az összes többi. A mindenség négy alapereje mellé - gravitá­ ció, elektromágnesesség, gyenge és erős nukleáris kölcsönha­ tás - hozzátennénk egy ötödiket, az isteni erőt. Vagy még való­ színűbb, hogy a többi erőt tekintenénk az isteni erő megnyil­ vánulásainak. De attól még mindez fizika maradna, még ha isteni fizika is. Ha létezne természetfeletti, annak is természe­ tesnek kellene lennie. Néhány példa jól megvilágítja a szemléletünkben bekövet­ kezett változást. Amikor vendégprofesszorként a velencei egye­ temen tanítottam, az elbűvölő gótikus Madonna del Orto-templomba jártam. A templomot eredetileg San Christoforónak nevezték volna, ám az építése idején egy Madonna-szobrot találtak a szomszédos gyümölcsösben, és feltételezték, hogy az az égből pottyant. Hogy az égből egy Madonna éppen a temp-

ALAPMETAFIZIKA 4 5

lom területének a gyümölcsöskertjébe esett, az épp elég nagy csodának számított, hogy az eredeti tervet megváltoztatva vé­ gül a Gyümölcsös Madonnájának ajánlják a templomot. Ha viszont manapság találnának egy szobrot az építési terület kö­ zelében, senki nem állítaná, hogy az az égből származik. Még ha a Vatikán kertjében találnák is, akkor sem erősködnének az egyházi hatóságok, hogy az az égből való. Nem volna számunk­ ra elfogadható a gondolat, mert bizonyos értelemben túlságo­ san sokat tudunk. Egy másik, ugyancsak olaszországi példa. Amikor a firenzei egyetemen tanítottam, a városra néző dombon álló San Miniato volt a plébániatemplomom (ha mondhatom így). Nevének eredetéről tudni kell, hogy Miniatus volt a város történetének első keresztény mártírja. A 3. században, nagyjából Krisztus után 250-ben, Decius császár uralkodása idején végezték ki a római hatóságok. Túlélte az oroszlánok támadását az aréná­ ban, utána azonban levágták a fejét. A lefejezése után felkelt, a karja alá vette a fejét és kivonult az arénából, átkelt a folyón és kiment a városból. Hóna alatt a fejével felkapaszkodott a dombra az Arno déli oldalán, és letelepedett a dombtetőre ezen a helyen áll a templom. A mai turistakalauzok meglehe­ tősen szégyenlősen kezelik a történetet, a többségük egyálta­ lán nem számol be róla. És nem az a lényeg, hogy hamisnak ítéljük a történetet, hanem hogy még a lehetőségét sem veszszűk fontolóra. Újabb példa a világ demisztifikációjára a torinói lepel vizs­ gálata. Az egyházi hatóságok radioaktív vizsgálatoknak vetet­ ték alá a Krisztus keresztre feszített testének képmását hordo­ zó csodálatos leplet, és úgy találták, hogy alig 700 éves. A kö­ vetkező bizonyítási eljárás korábbi dátumot jelzett - a pontos kormeghatározás mindmáig kétséges. Ám, és ez a lényeg, mi­ ért tételezzük fel, hogy a vizsgálatok több hitelt érdemelnek, mint a csoda? Miért kellene Isten csodáját C-14 izotópos vizs­ gálatnak alávetni? A világ demisztifikálódásának a ténye, melynek következté­ ben a vallás nemigen számít úgy közügynek, mint régebben, nem annyira azt mutatja, hogy mindannyian ateistákká vál­ tunk, hanem hogy meghaladtuk az ateizmust, és magának a témakörnek a jelentése változott meg számunkra.

4 6 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

A türelmetlen olvasó bizonyára azon tűnődik, mikor fogok végre állást foglalni Isten létével kapcsolatban. Nos, ez ügyben szerintem Bertrand Russell tette a legtalálóbb megjegyzést egy vacsorán, melyen egyetemi hallgatóként magam is részt vet­ tem. Minthogy az eset azóta legendás színezetet öltött, továb­ bá, mert hasonló eset más alkalommal, a jelenlétem nélkül is megtörtént, legjobb, ha úgy mesélem el az olvasónak, ahogy én emlékszem rá. Az intellektuális hajlandóságú egyetemi hallgatók társasága, a Voltaire Társaság úgy kétévente tartott bankettet Oxfordban a társaság hivatalos pártfogójával, Bertrand Russell-lel. A kér­ déses alkalommal történetesen felmentünk Londonba, és az akkor a nyolcvanas évei közepén járó Russell-lel vacsoráztunk egy étteremben. Sokunkat foglalkoztatott, hogy viszonyul a híres ateista a halhatatlanság kérdéséhez, és a következőképp fordultunk hozzá: Tegyük fel, hogy ön tévedett Isten létét illetően. Tegyük fel, hogy az egész történet az elejétől a végéig tökéletesen igaz, és Szent Péter ereszti be, amikor megérkezik a mennyország ka­ pujához. Miután egész életében elvetette Isten létét, mit mon­ dana... Neki? Russell pillanatnyi tétovázás nélkül rávágta: - Nos, felmen­ nék Hozzá és azt mondanám: „Nem adtál elég bizonyítékot!”

2 HOGYAN ILLÜNK AZ UNIVERZUMBA: AZ ELME MINT BIOLÓGIAI JELENSÉG

A TUDAT HÁROM SAJÁTOSSÁGA Az előző fejezetben elsősorban azzal a gondolattal foglalkoz­ tunk, hogy a dolgok a róluk alkotott képzeteinktől függetlenül valamilyen módon léteznek a világban. Ezt a nézetet neveztem „külső realizmus” -nak, de nem tekintettem elméletnek vagy vé­ leménynek. Ez a Háttér egyik előfeltételezése, olyasmi, amit ter­ mészetesnek tekintünk, valahányszor különféle szándékos cse­ lekedeteket hajtunk végre: amikor például eszünk, sétálunk vagy autót vezetünk. Többnyire ugyancsak magától értetődőnek tekintjük a beszédünket, a beszédnek voltaképpen mindazon formáit, melyek - legalábbis szándékuk szerint - a világnak tő­ lünk, a magyarázatok, kijelentések, leírások, utasítások, kérések, ígéretek stb. valamennyi formájától független objektumairól és tényállásairól szólnak- azaz a valódi világ sajátosságairól. Csak az első fejezet vége felé kezdtük azt fejtegetni, hogy milyenek valójában a dolgok a világban. Itt már nem foglalko­ zunk a filozófiai elemzés kérdéseivel, inkább a modern tudo­ mány eredményeinek némelyikét fejtegetjük. Amennyit egyál­ talán tudunk a világ működéséről, azt a modern tudomány két olyan tételének köszönhetjük, melyek, hogy úgy mondjam, cseppet sem elhanyagolhatók. Kiderülhet persze, hogy tévesek, tekintettel azonban bizonyítékaik elsöprő mennyiségére, most, az évezredforduló tájékán, nem képezik komoly vita tárgyát civilizációnk művelt tagjai körében. Ez a két tétel az anyag atomelmélete és a biológia evolúciós elmélete. Ezeknek az el­ méleteknek az alapján a következőket jelenthetjük ki: a világegyetem teljes egészében olyan entitásokból áll, amelyeket, ha

4 8 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

nem is a legszabatosabban, de nagyjából kielégítően a külön­ féle erőterekben létező „részecskék” ~nek nevezünk. Ezek a ré­ szecskék gyakran rendszerekbe szerveződnek. A rendszer határait oksági összefüggései állítják fel. Rendszerek például a hegyek, a gleccserek, a fák, a bolygók, a galaxisok, az állatok és a molekulák. E rendszerek némelyike szénalapú szerves rendszer, és ezek között a szerves rendszerek között akadnak fajok tagjaiként meghatározható szervezetek, mely fajok hosszú időszak alatt fejlődtek ki. Ennek a könyvnek a témája ott talál­ kozik a fizika, kémia és a biológia történetével, ahol az orga­ nikus rendszerek egyes típusai idegrendszert fejlesztettek ki, az idegrendszerek pedig kifejlesztették azt, amit „elmének” , emberi és állati elmének nevezünk. Jelentéstartalmát tekintve az elme fogalma ugyan meglehetősen zavaros és kifogásolha­ tó, de mint T. S. Eliot mondta: „Ha beszélgetünk, kénytelen va­ gyok szavakhoz folyamodni.” Erre a szóra nincs igazán alter­ natívánk az angolban, bár szándékomban áll más kifejezések alkalmazását javasolni, melyek reményeim szerint használha­ tóbbnak bizonyulnak, mint az „elme” fogalma. Az elme elsődleges és leglényegibb sajátossága a tudat. Tuda­ ton azokat az érzelmi vagy éberségi állapotokat értem, melyek rendszerint akkor kezdődnek, amikor reggel felébredünk egy álomtalan álomból, majd egészen addig a pillanatig tartanak, amíg ismét el nem alszunk. A tudat úgy^is szünetelhet, ha meghalunk, kómába esünk vagy másképpen válunk „öntudat­ lanná” . A tudat számos formában jelentkezhet; valamennyi formájában lényegi sajátossága a belső, minőségi és szubjektív természet, ezeknek a szavaknak azokban a speciális értelmé­ ben, melyeket rövidesen meg fogok magyarázni. De mindenekelőtt hadd idézzem fel tudatos élményeink mérhetetlen változatosságát. Gondoljunk például az élménye­ ink közötti különbségekre: a rózsa illatára, a bor ízére, a derék fájdalmára, egy tíz évvel ezelőtti alkonyat emlékére, egy könyv olvasására, egy filozófiai probléma fölötti tűnődésre, a jövede­ lemadó miatti szorongásra, a céltalan nyugtalanságra, ami akkor fog el, amikor váratlanul felriadunk az éjszaka közepén, a másik autós rossz vezetése miatt hirtelen fellobbanó dühre az autósztrádán, a nemi vágy leküzdhetetlen fellángolására, arra, ahogy az éhség megkordítja a gyomrunkat a választéko-

HOGYAN ILLÜNK AZ UNIVERZUMBA 4 9

san előkészített étel láttán, a feltámadó vágyra, hogy valahol másutt legyünk, a sorban állás unalmára. Mindezek a tudat formái, és bár pontosan azért esett rájuk a választásom, hogy érzékeltessem a változatosságukat, messze nem merítik ki a tudatos élmények hihetetlen sokféleségét. Valójában egész éb­ ren töltött életünk során, akárcsak ha álmodunk, a tudat egyik vagy másik formájában vagyunk, és a tudatállapotok az ébren töltött élet minden változatosságával rendelkeznek. Mindezen változatosság figyelembevételével a tudatállapo­ tok három közös sajátossága különböztethető meg: belső, mi­ nőségi és szubjektív, a szavak speciális értelmében. Vegyük sorra ezeket a sajátosságokat. A tudatállapotok és folyamatok belsők a hétköznapi térbeli értelemben,.hiszen a testemben, nevezetesen az agyamban jelentkeznek. A tudat ugyanúgy nem választható el az agyamtól, mint ahogy a víz folyékonysága sem a víztől, vagy az asztal szilárdsága az asztaltól. A tudat szükségszerűen valamely szervezeten vagy valamilyen más rendszeren belül jelenik meg. A tudat abban az értelemben is belsőnek minősül, hogy egy-egy tudatállapotunk csakis az egymásra következő ilyen állapotok hosszú sorának elemeként létezik. Az ember tudatállapotai, mondjuk a fájdalom és a gondolatok, csak tudatos élete részeként jelentkeznek, és az egyes állapotok csakis más ilyen állapotokkal összefüggésben határozhatók meg. Az én gondolatom például a sífutóverseny­ ről, melyen valaha részt vettem, csak más gondolatok, élmé­ nyek és emlékek komplex hálózatában elfoglalt helyzete miatt lesz éppen az adott gondolat. A mentális állapotaim belső kap­ csolatban állnak egymással, azaz ahhoz, hogy egy mentális ál­ lapot az adott jellegű állapot lehessen, bizonyos kapcsolatban kell állnia egyéb állapotokkal, ahogy az állapotok egész rend­ szerének kapcsolatban kell állnia a való világgal. Ha például valóban emlékszem a részvételre a sífutóversenyen, akkor azon a versenyen valóban el kellett indulnom, és a végigfutása hozza létre a jelenlegi emlékemet. Ilyenformán az ontológia - a tudatállapotaim léte - magában foglalja a tudatos életemet alkotó komplex tudatállapotok sorozatának részeként létezést. A tudatállapot minőségi abban az értelemben, hogy minden tudatállapot bizonyos módon jelentkezik, van bizonyos meg­ különböztethető minőségi jellegzetessége. Thomas Nagel már

5 0 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

évekkel ezelőtt rámutatott, hogy minden tudatállapot esetében meghatározható, milyen az adott tudatállapotban lenni.1Van olyan, mint vörösbort inni, és az merőben különbözik attól, ami olyan, mint zenét hallgatni. Ebben az értelemben nincs olyan, mint háznak vagy fának lenni, mivel az ilyen entitások nem tudatosak. Végezetül, ami fejtegetésünk szempontjából a legfontosabb, a tudatállapotok szubjektivek abban az értelemben, hogy min­ dig valamilyen emberi vagy állati szubjektum éli meg őket. A tudatállapotok ontológiáját következésképpen „első személyű ontológiának” nevezhetjük. Azaz csak valamilyen személy, szervezet, állat vagy én szempontjából léteznek, melyek ren­ delkeznek velük. A tudatállapotok létezésmódja első személyű. Csak akkor mondhatjuk el a fájdalomról, hogy létezik, ha va­ laki, egy „szubjektum” megéli. Objektív entitásoknak, például a hegyeknek, harmadik személyű a létmódjuk: a létezésük nem függ egy szubjektum által történő megtapasztalásától. A tudatállapotok szubjektivitásának az egyik következmé­ nye, hogy az én tudatállapotaim olyan módon hozzáférhetőek a számomra, ahogy számodra nem. Úgy férek hozzá a fájdal­ maimhoz, ahogy te nem férhetsz az én fájdalmaimhoz, te vi­ szont olyan módon férsz a te fájdalmaidhoz, ahogy én nem férhetek hozzájuk. Az előző mondatban a hozzáférésen nem ismeretelméleti hozzáférést értek; nem egyszerűen arról van szó, hogy jobban ismerhetem a saját fájdalmaimat, mint a tieidet. Ellenkezőleg, egynémely érzés esetében, mint amilyen az irigység vagy a féltékenység, mások gyakran jobban felis­ merhetik az adott személyben a szóban forgó érzést, mint az érzést átélő személy. Nem egy ilyen állapot tekintetében olykor jobban ismerjük mások érzéseit, mint a sajátjainkat. Úgy férek hozzá az én állapotaimhoz, ami alapvetően különbözik attól, ahogy mások hozzáférhetnek, és nem eredendően ismeretel­ méleti értelemben. Nemcsak arról van szó, hogy tudomásom van róluk, bár a szubjektivitásnak kétségkívül vannak isme­ retelméleti következményei; hanem hogy a tudatállapotaim mindegyike egyedien létezik, mivel én magam, a szubjektum tapasztalom meg. Ilyenformán a tudatos életemet alkotó álla­ potok sorozatának a része, ahogy azt a tudatállapotok belső jellegének a magyarázatánál láthattuk.

HOGYAN ILLÜNK AZ UNIVERZUMBA 51

Gyakran felvetik, hogy éppen a szubjektivitás akadályozza meg a tudat tudományos leírását, mert a szubjektivitás a tuda­ tosságot a tudományos vizsgálódás hatókörén túlra helyezi. Ez az érvelés azonban rossz szillogizmuson nyugszik. Ha ebben a szillogizmusban feltárjuk a hamis érvelést, akkor lehetőségünk nyílik a szubjektivitás elmélyültebb megértésére. íme, az érve­ lés: 1. A tudomány természetéből fakadóan objektív (mint a szub­ jektív ellentéte). 2. A tudat természetéből fakadóan szubjektív (mint az objek­ tív ellentéte). 3. Ilyenformán a tudatnak nem is létezhet tudománya. ■ Az érvelésbe a szubjektív és objektív szavak kétértelmű hasz­ nálata csempészi be a hibát: ugyanis összekeveredik benne ezeknek a szavaknak az eltérő jelentése. A „szubjektivitás” talán leghétköznapibb értelmezésében és a „szubjektív” és az „objektív” közötti szokásos megkülönböztetés értelmében akkor tekintünk objektívnek egy kijelentést, ha azt az érzése­ inktől, hozzáállásunktól és a z emberek előzetes elvárásaitól függetlenül találjuk igaznak vagy hamisnak. Valamely kijelen­ tés ismeretelméletileg akkor szubjektív, ha igazsága lényegében a megfigyelők hozzáállásától és érzéseitől függ. A szavaknak ezt a jelentését - valamint az objektivitás és szubjektivitás kö­ zötti ilyen megkülönböztetést - „ismeretelméleti objektivitás­ nak” és „ismeretelméleti szubjektivitásnak” nevezem. Az a kijelentés tehát, hogy „Rembrandt 1609-ben született” , isme­ retelméletileg objektív, mert olyan tényállás, ami attól függet­ lenül igaz vagy hamis, hogy miként vélekedünk felőle. Az a kijelentés, hogy „Rembrandt jobb festő volt Rubensnál” , nem tekinthető ismeretelméletileg objektívnek, mivel ez ízlés vagy vélemény kérdése: igazsága, illetve hamissága a megfigyelők hozzáállásától, preferenciájától és értékítéletétől függ. Csakhogy ezeknek a szavaknak, továbbá az ezekkel össze­ függő különbségtételnek eltérő értelmezése is van: ezt neve­ zem az ontológiai értelmezésüknek. Míg az ismeretelméleti jelentésük az állításokra alkalmazható, az ontológiai értelme­ zésük az entitástípusok létmódjának a státusára utal a világ-

5 2 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

ban. A hegyek és a gleccserek objektív létmóddal rendelkez­ nek, mivel létezésük semmilyen tekintetben nem függ attól, hogy megéli-e valamilyen szubjektum. De a fájdalom, a esiklandás és a viszketés, akárcsak a gondolatok és az érzések, szubjektív létmóddal rendelkeznek, mert csakis olyan formá­ ban léteznek, ahogy egy emberi vagy állati szubjektum megta­ pasztalja. A hamis érvelés ez utóbbit feltételezte, mondván, hogy a tudatállapotok létmódja ontológiailag szubjektív, az ismeretelméletileg objekív tudomány tehát nem tanulmányoz­ hatja. Csakhogy nem ez a helyes következtetés. A nagylábuj­ jamban lüktető fájdalom ugyan ontológiailag szubjektív, ám az a kijelentés, miszerint „J. R. Searle-nek fáj a nagylábujja” , ismeretelméletileg nem szubjektív. Ez egyszerűen az ismeret­ elméletileg objektív tényállás, nem pedig az ismeretelméletileg szubjektív vélemény kérdése. Vagyis az a tény, hogy a tudat létmódja szubjektív, a legkevésbé sem akadályoz meg minket abban, hogy objektív tudomány vizsgálja a tudatot. A tudo­ mány ismeretelméletileg objektív, abban az értelemben, hogy a tudósok megpróbálják kideríteni a bármilyen szubjektum érzéseitől, hozzáállásától és előítéleteitől független igazságot. Az ilyen ismeretelméleti objektivitás azonban nem zárja ki az ontológiai szubjektivitást mint a vizsgálódás tárgyát.

AZ ALAPÉRTELMEZETT POZÍCIÓK ÜTKÖZÉSE: A LÉLEK-TEST PROBLÉMA A tudat évszázadokon át súlyos metafizikai problémát jelentett a filozófusok számára. Miként lehetséges, hogy egy világ teljes egészében anyagi részecskékből áll, mégis tartalmaz olyan rendszereket, mint a tudat? Ha úgy gondolkozunk a tudatról, mint valami különálló, rejtelmes jelenségről, ami különbözik az anyagtól és magától az egész fizikai valóságtól, akkor min­ den jel szerint a hagyományosan „dualizmusának nevezett nézet elfogadására kényszerülünk, mely szerint két alapvetően eltérő jelenségfajta vagy entitás létezik az univerzumban. Ha viszont megpróbálunk megszabadulni a dualizmustól és elvet­ jük, hogy a tudat valami eredendően szubjektívként létezik, akkor, úgy látszik, a materialista szemléletet kell elfogadnunk.

HOGYAN ILLÜNK AZ UNIVERZUMBA 5 3

Ez esetben azt kell gondolnunk, hogy a tudat, abban a formá­ ban, ahogy leírtam, és ahogy megéljük, voltaképpen nem is létezik. A materialista kijelenti, hogy igazából nincs is első személyű, szubjektív ontológiájú entitás, következésképp tudat sem. Sok materialista továbbra is használja a tudatra vonat­ kozó szókészletet, de nyilvánvaló, hogy egészen mást értenek alatta. Ezen két nézet, a dualizmus és a materializmus mind­ máig meglehetősen elterjedt álláspontnak számít a filozófiá­ ban. A dualizmus kétféleképpen jelentkezik, a szubsztanciális dualizmus és az attributív dualizmus formájában. A szubsztan­ ciális dualizmus szerint két radikálisan különböző entitásfajta található az univerzumban: az anyagi tárgyak és az anyagta­ lan lelkek. Ez a nézet az ókorból származik, de a legnagyobb hatású képviselője a 17. században élt René Descartes; a neve alapján a szubsztanciális dualizmust gyakran kartéziánus dualizmusnak is hívják. Az attributív dualizmus az a szemlé­ let, hogy az objektumoknak metafizikailag eltérő két tulajdon­ ságtípusa, attribútuma létezik. Vannak fizikai tulajdonságaik (például hogy három kilót nyom) és mentális tulajdonságaik (például hogy fájdalmas). A dualizmus valamennyi formájá­ ban közös az a nézet, mely szerint a kétféle típus kölcsönösen kizárja egymást. Ha valami mentális, akkor mentálisként nem lehet egyúttal fizikai, ha fizikai, akkor fizikaiként nem lehet mentális. Nem egy filozófus manapság is ragaszkodik a dualizmus valamelyik formájához, noha többnyire inkább az attributív, mint a szubsztanciális dualizmushoz. Úgy látom azonban, hogy a legtöbb filozófus a materializmus valamelyik változatát hirdeti. Elzárkóznak attól, hogy a fizikai világ fizikai sajátos­ ságain „felül” léteznének olyan kézzelfoghatatlan jelenségek, mint a tudat. A materializmus számos különböző formában jelentkezik, meg sem kísérlem valamennyit sorra venni, de ízelítőül ismertetem néhány nevezetes ágát: A behaviorizmus szerint az elme viselkedésre és viselkedési beállítottságra, illetve hajlamra szorítkozik. A szenvedés például annyi, mint szenvedően viselkedni, vagy hajlani az ilyen viselkedésre.

5 4 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

A fizikaiizmus szerint a mentális állapotok mindössze az agy különféle állapotai. A szenvedés például csupán sti­ mulált C~rostokat jelent. A funkcionalizmus szerint a mentális állapotokat kauzális kapcsolataik határozzák meg. A funkcionalizmus értel­ mében a fizikai rendszer - legyen az az agy vagy bármi más - bármely állapota, ami megfelelő oksági viszonyban áll a beérkező ingerekkel, a rendszer más funkcionális állapotaival, vagy a kimenő viselkedésével, mentális álla­ potnak számít. A szenvedés például olyan állapot, amit a felületi idegvégződések bizonyosfajta ingerülete okoz, majd maga is bizonyosfajta viselkedést és másféle funkcio­ nális állapotokat hoz létre. Az erős mesterséges intelligencia szerint az elme az agyba, esetleg másféle számítógépekbe is ültetett számítógépes program. A szenvedés például nem más, csak a fájdalom számítógépes programj ának a beültetése. E változatosság ellenére a materializmus valamennyi álta­ lam ismert formája azonosságot mutat abban a tekintetben, hogy igyekszik megszabadulni általában a mentális jelensé­ gektől, különösen a szokásos értelemben vett tudattól, azzal, hogy valamilyen fizikai vagy anyagi formára egyszerűsíti. Fel­ sorolt változataiban a materializmus amolyan „nem más, csak” elmélet. Mindegyik változat elutasítja, hogy például a fájdalom belső, minőségi, szubjektív mentális jelenség volna, ezzel szemben kijelenti, hogy „nem más, csak” : viselkedés, számítási állapot és így tovább. Ahogy én látom, sem a dualizmus, legyen az akár szubsztanciális, akár attributív dualizmus, sem a bármely formájá­ ban jelentkező materializmus nem tekintheti magát az igazság birtokosának, és maga a tény, hogy továbbra is felvetjük és igyekszünk megválaszolni ezeket a kérdéseket „mentális” és „fizikai” , „lélek” és „test” elavult és ósdi szóhasználatával, ar­ ra int, hogy alapvető fogalmi hibát vétünk a kérdések és a vá­ laszok megfogalmazásában. Egyfelől a dualizmus minden for­ mája végletesen titokzatosnak írja le a tudat státusát és létét. Példának okáért hogyan is tételezhetünk fel bármiféle oksági kölcsönhatást a tudat és a fizikai világ között? Miután felállít

HOGYAN ILLÜNK AZ UNIVERZUMBA 5 5

egy különálló mentális tartományt, a dualista képtelen meg­ magyarázni, hogyan kapcsolódik az az anyagi világhoz, mely­ ben élünk. Másfelől a materializmus nyilvánvalóan hamisnak látszik: végső soron elutasítja a tudat létét, ilyenformán eluta­ sítja annak a jelenségnek a létét, ami magát az alapkérdést kiváltotta. Van-e kiút? Van-e biztonságos átjáró a dualizmus Szküllája és a materializmus Kharübdisze között? Úgy gondo­ lom, igen. Remélem, egyértelmű, hogy ez a vita az alapértelmezett po­ zíciók ütközése. Kedvezőtlen fényben tüntettem fel a két ellen­ tétes álláspontot, de nézzük, milyen vonzónak is lehet beállíta­ ni őket. Egyfelől nyilvánvalónak látszik, hogy van mind elménk (lelkünk), mind pedig testünk, vagy legalábbis, hogy az éle­ tünkben egyaránt jelen vannak fizikai és mentális sajátossá­ gok. Másfelől, ugyanúgy tudjuk, hogy a világ teljes egészében fizikai részecskékből és fizikai sajátosságaikból áll, beleértve a nagyobb részecskeszerveződések fizikai sajátosságait. Nem fogjuk teljes egészében megérteni a lélek-test problé­ ma tartós fennállását, illetve a vetélkedő álláspontok vonzere­ jét, ha nem fedezzük fel az ütközésbe kerülő alapértelmezett pozíciókat tápláló erőt. A dualizmus megegyezőnek látszik a józan ésszel. Mint maga Descartes kijelentette, mindannyi­ unknak megvannak a magunk tudati élményei, és könnyű belátni, hogy ezek különböznek a minket körülvevő anyagi világtól. Mindannyiunknak vannak belső gondolatai, érzései, fájdalmai, örömei, vágyódásai és vizuális észlelései. Emellett fennáll egy objektívan létező, háromdimenziós anyagi objek­ tumokból álló világ, a székek, asztalok, fák, hegyek és vízesé­ sek világa. Mi lehet ennél különbözőbb? Továbbá, ha a tudatos énünk testünkhöz fűződő kapcsolatá­ ról töprengünk, akkor egyszerűen túlságosan ijesztőnek tűnik az a gondolat, hogy nincs semmi a testünkön kívül, ami az énünket alkothatná. Megrázó arra gondolni, hogy amikor megsemmisül a testünk, akkor egy csapásra megszűnünk lé­ tezni; és ha a nagy bátorság ritka pillanataiban készen állok is szembenézni jövőbeni nemlétemmel, sokkal nehezebb elfogad­ nom az általam mélyen szeretett és csodált emberek végső eltűnését. Szörnyű tudomásul venni, hogy ezeket a nagyszerű embereket egyszerűen megsemmisíti a kérlelhetetlen halál, a

5 6 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

bomlás, a testük visszafordíthatatlan pusztulása, a testé, mely végső soron a világ ugyanolyan anyagi objektuma, mint a többi. Összefoglalva tehát a dualizmus nemcsak megfelel élménye­ inknek és tapasztalatainknak, hanem az életben maradás iránti mélységes vágyat is kielégíti. Valaha a nyugati kultúra sajátos termékének tartottam a dualizmust, de mikor egyszer Bombayben előadást tartottam egy szimpóziumon, a dalai láma is szólásra emelkedett, és nagy meglepetésemre kiderült, hogy ő is a dualizmus egyik változatát vallja. így kezdte beszédét: „Mindannyian test és lé­ lek vagyunk.” Másfelől a materializmus is elemi erejű meggyőző erőt mu­ tat. Évszázadok tudományos fejlődése áll mögöttünk, és ha van valami, amiről elmondhatjuk, hogy tudjuk, az az, hogy a világ teljes egészében fizikai részecskékből áll. Ha elfogadjuk a tu­ dati jelenségek valóságát, akkor hogyan tételezhetjük fel, hogy azok beleillenek az anyagi részecskék világába? Arra kell talán gondolnunk, hogy a lelkek ide-oda rohangálnak a mole­ kulák között, vagy pedig a lélek valahogy csatlakozik az agy­ hoz, hozzáragasztja valamilyen metafizikai ragasztó, és ami­ kor meghalunk, akkor a lélek leválik az anyagról? Képtelen­ ség. Úgy látszik, önnön létünkre egyetlen módon találhatunk azzal megegyezően magyarázatot, amit a világról a tudomány révén tudunk, ha elismerjük, hogy minden anyagi természetű. Semmi nem létezik ráadásként az anyagi valósághoz - nincs semmi az anyagi valóságon felül. Ez jellemzi a megoldhatatlannak látszó filozófiai problémá­ kat. Össze nem férő alternatívákat mutatunk be, melyek közül látszólag egyiket sem lehet feladni. Minthogy azonban össze­ férhetetlenek, döntenünk kell az egyik mellett. így válik a két oldal közötti csatává a vázolt téma története. A tudat és a lélektest probléma esetében azt mondták nekünk, hogy választa­ nunk kell a lélek megmagyarázhatatlanságát fenntartó dualiz­ mus és a tudat redukálásához, ilyenformán a puszta fizikai lét kedvéért a kiküszöböléséhez ragaszkodó materializmus között. A hagyományos értelmezés szerint, őszintén szólva, mindkét alapértelmezett pozíciónak abszurdnak tűnő következményei vannak.

HOGYAN ILLÜNK AZ UNIVERZUMBA 5 7

Azaz - és ez ismét a látszólag megoldhatatlan filozófiai prob­ lémák jellemzője - egy minden jel szerint tökéletesen józan álláspontból indulunk ki, de amikor a következtetésekre kerül a sor, egyszerűen elfogadhatatlanok az adott álláspont követ­ kezményei. Ha a hagyományos felfogás szerint gondoljuk végig, az általánosan elfogadott alapértelmezett szemléletből követ­ kezően, vagyis hogy mindannyian testből és lélekből állunk, a tudatunk a fizikai világtól különállóan lebeg, és nem része a mindennapi biológiai létünknek. A materializmus alapértel­ mezett álláspontja, hogy a világ teljes egészében anyagi vagy fizikai entitásokból épül fel. Ha ezt az álláspontot végiggon­ doljuk úgy, ahogy a materialisták szokták, akkor az követke­ zik, hogy a tudat önálló minőségként nem is létezik. A materi­ alisták rengeteg hímezés-hámozás után többnyire oda lyukad­ nak ki, hogy elvetik a tudat létét, bár a többségük túlságosan zavarba jön, és nem áll elő a nyílt kijelentéssel: „Tudat nem lé­ tezik. Sem embernek, sem állatnak soha nem volt tudata.” Ehelyett „újradefiniálják” a tudatot úgy, hogy ne feltételezzen belső, minőségi, szubjektív mentális állapotokat az általam ki­ fejtett értelemben. A tudat a test viselkedésére szűkül, az agy információfeldolgozásának számítási állapotaira, netán a fizi­ kai rendszer funkcionális állapotaira. E tekintetben Daniel Dennett tipikus materialista. Létezik-e a tudat Dennett számá­ ra? Egyetlen pillanatra sem tagadná. És mi légyen az? Nos, egy csomó, agyba ültetett számítógépprogram.2 Attól tartok, az ilyen válaszok valójában nem adnak választ semmire. A tudat belső, első személyű, minőségi jelenség. Mind­ azok a magyarázatok, amik figyelmen kívül hagyják ezeket a sajátosságokat, nem a tudatot magyarázzák, hanem valami egészen mást. Véleményem szerint a probléma megoldásának helyes útja: mindkét álláspont elvetése. A dualizmus is, a materializmus is hibás feltételezések során nyugszik. Az alapvető tévedés, hogy ha amennyiben a tudat valóban szubjektív, minőségi jelenség, akkor nem lehet az anyagi, fizikai világ része. Persze, ahogy a 17. században definiálták a kifejezést, a feltevés a fogalom ter­ mészetéből fakadóan igaz; a „lélek” és az „anyag” descartes-i

5 8 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

meghatározása értelmében, azok kölcsönösen kizárják egy­ mást. Ha valami mentális, akkor nem lehet fizikai; ha fizikai, akkor nem lehet mentális. Az én javaslatom nem csupán anynyiból áll, hogy filozófiai fejtegetésünkben mondjunk le ezek­ ről a meghatározásokról, hanem hogy szakítsunk a „lélek” , „elme” , „tudat” , „anyag” , „lelki” , „fizikai” hagyományos ka­ tegóriáival, valamint a hagyományosan értelmezett összes töb­ bivel. Nézzük, mi történik, ha mindenáron le akarunk ragadni a hagyományos meghatározásoknál. A tudat az agyban lejátszó­ dó biológiai folyamat, ugyanúgy, ahogy az emésztés a gyo­ morban és az emésztőrendszer többi részében lejátszódó bio­ lógiai folyamat. Ebből az következne, hogy a tudat anyag, és van rá materialista magyarázatunk. De várjunk csak! A tudat­ nak első személyű az ontológiája, nem lehet tehát anyag, mert az anyagi dolgok ontológiája harmadik személyű. Akkor viszont úgy áll a helyzet, hogy a tudat mentális - és eljutottunk a dua­ lista magyarázathoz. Ha elfogadjuk az említett meghatározásokat, óhatatlanul el­ lentmondásba ütközünk. A megoldás: vessük el a definíciókat. Már eléggé ismerjük ahhoz a biológiát, hogy tudjuk, a fenti meghatározások nem felelnek meg a tényeknek. Mindig érde­ mes emlékeztetni magunkat a tényekre>mindarra, amit tény­ legesen tudunk. Tényként tudjuk, hogy valamennyi tudatálla­ potunkat az agyban lejátszódó folyamatok idézik elő. Ez a fel­ vetés nem is olyan kézenfekvő, mint amilyennek az első pil­ lantásra tűnhet. Sok filozófust lenyűgöz a rejtély, hogy miként hozhatnak létre tudatot az agyi folyamatok. És van egy szerin­ tem sokkal nagyobb rejtély, amivel a neurobiológusok kényte­ lenek szembesülni: hogy ténylegesen hogyan hoznak létre tu­ datot az agyi folyamatok. Azt azonban mindenképpen el kell fogadnunk, mielőtt belemerülnénk a fejtegetésbe, hogy az agyi folyamatok ténylegesen tudatot eredményeznek. Ami a követ­ kező kérdést veti fel: mi is maga a tudat, amit ezek a folyama­ tok eredményeznek, nem pedig a tudat és az agyi folyamatok közötti oksági viszony kérdése, ami a dualizmus felé terel min­ ket - az okokként fellépő, anyagi természetű agyi folyamatok és az okozatként jelentkező tudat nem anyagi természetű szub­ jektív folyamatainak a dualizmusába?

HOGYAN ILLÜNK AZ UNIVERZUMBA 5 9

Nem hiszem, hogy ne lenne választási lehetőségünk a dua­ lizmuson és a materializmuson kívül. Ne feledjük, a tudat ugyanolyan biológiai jelenség, mint a többi. Igaz, hogy vannak különleges sajátosságai, leginkább, mint láttuk, a szubjektivi­ tás, ami viszont nem zárja ki, hogy a tudat az agy magasabb szintű sajátossága legyen, ugyanúgy, ahogy az emésztés a gyo­ mor magasabb szintű sajátossága, vagy mondjuk a folyékony­ ság a vért alkotó molekulák magasabb szintű sajátossága. Röviden, a materializmusra elégséges választ jelent, ha kimu­ tatjuk, -hogy nem vesz tudomást a tudat valós létezéséről. A dualizmusra úgy mérhetünk csapást, hogy egyszerűen el­ vetjük a kategóriarendszerét, mely valami nem biológiait eszkábái a tudatból, és a természetes világon kívülre helyezi. Korábban már említettem, hogy a dualizmus nem kizárólag a nyugati filozófiában felbukkanó elmélet. Széles körben el­ terjedt, amit az is igazol, hogy egy keleti vallás képviselője, a dalai láma is követi. Ám annak ellenére, hogy amolyan „multi­ kulturális” jelenségnek tekinthetjük, közel sem egyetemes. Mély benyomást tett rám egy afrikai barátom, aki elmondta nekem, hogy az ő afrikai anyanyelvén még csak szavakba sem önthető a mi nevezetes lélek-test problémánk. Most megpró­ bálom felülvizsgálni az európai fogalmi kategóriákat, úgy, hogy ne vetődhessen fel a probléma a hagyományos, és mint láthattuk, elhibázott tálalásban. Először is hadd jelentsem ki, hogy a tudat, minden szubjektivitásával együtt, az agyban le­ játszódó folyamatok eredménye, hadd jelentsem ki továbbá, hogy maguk a tudatállapotok az agy magasabb szintű sajátos­ ságai. Ha egyszer elfogadtuk ezt a két felvetést, akkor egy csa­ pásra megszűnt a metafizikus lélek-test probléma. Ez a hagyo­ mányos probléma csak akkor jelentkezik, ha elfogadjuk azt a szóhasználatot, melyben a mentális és a fizikai egymást köl­ csönösen kizáró kategóriák, akárcsak az anyag és a lélek, a szellem és a test. Ez a megoldás természetesen nem jelenti azt, hogy biológiai jelenségként a tudat nem lenne különleges. Első személyű ontológiája következtében nem szűkíthető harmadik személyű ontológiai jelenségekre, illetve nem hagyható figyel­ men kívül a kedvükért. De ez csak a természet működésének egyik ténye. A neurobiológia ténye, hogy az agyban lejátszódó bizonyos folyamatok tudatállapotokat és -folyamatokat ered­

6 0 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

ményeznek. El kell fogadnunk ezeket a tényeket, de anélkül, hogy elfogadnánk a hagyományosan e tényekkel együtt járó egész metafizikai rakományt. Amikor azt állítom, hogy az agy biológiai szerv és a tudat biológiai folyamat, természetesen nem arra célzok, hogy lehe­ tetlen volna nem biológiai anyagokból is létrehozni valamiféle mesterséges agyat, melyben ugyancsak megjelenik a tudat. A szív is biológiai szerv és a vér pumpálása is biológiai folya­ mat, mégis készíthető a vért keringető mesterséges szív. Alap­ jában vévé semmi nem indokolja, hogy miért ne tudnánk ugyanígy tudatot eredményező mesterséges agyat készíteni. Az a lényeg, hogy az ilyen mesterséges agynak le kellene másolnia a valóságos emberi és állati agyban mutatkozó mindazon való­ ságos okokat, melyek létrehozzák a tudat belső, minőségi és szubjektív állapotait. Semmiképp sem volna elegendő pusztán hasonló viselkedést előidézni. Összegezzük a felsoroltakat a következő kijelentésekben: 1. A tudat belső, minőségi és szubjektív állapotokból és fo­ lyamatokból áll; ilyenformán első személyű ontológiával rendelkezik. 2. Minthogy ontológiája első személyű, a tudat nem redu­ kálható harmadik személyű jelenségekre, ahogy az más természetes jelenségek, például a hő, a folyékonyság vagy a szilárdság esetében megtehető. 3. A tudat mindenekelőtt biológiai jelenség. A tudati folya­ matok biológiai folyamatok. 4. A tudati folyamatokat az agyban lejátszódó alacsonyabb szintű idegi folyamatok idézik elő. 5. A tudat az agy szerkezetében létrejövő magasabb szintű folyamatokból áll. 6. Tudomásunk szerint alapjában véve semmi nem indokol­ ja, hogy ne lennénk képesek tudatot létrehozó mestersé­ ges agyat építeni. Mindössze ennyi. Ez a magyarázatunk a tudat és az agy kö­ zötti metafizikai kapcsolatokra. Még csak fel sem vetettük a dualizmus és a materializmus kérdését — ezek egyszeriben okafogyott kategóriákká váltak.

HOGYAN ILLÜNK AZ UNIVERZUMBA 61

A tudatot tehát beleillesztettük a természetbe, „natúralizáltuk” . Ezt a nézetet „biológiai naturalizmus” ~nak nevezem: „naturalizmus” , mert e szemlélet szerint az elme a természet része, és „biológiai” , mert biológiai magyarázatot ad a mentá­ lis jelenség létére, ellentétben például a számítástechnikai, vi­ selkedési, társadalmi vagy nyelvészeti magyarázatokkal. Ez a módszer lehetőséget nyújt az előrelépésre a filozófiá­ ban. Amikor olyan makacsul fel-felbukkanó kérdésekbe ütkö­ zünk, amilyeneket a meggyőző alapértelmezések ütközése vet fel, ne fogadjuk el minden további nélkül magát a kérdést. Pil­ lantsunk a kérdés mögé, igyekezzünk felderíteni, milyen felté­ telezések húzódnak meg a kérdés felvetésének alternatívái mögött. Ebben az esetben nem a számunkra tálalt választási lehetőségek értelmében válaszoltunk a kérdésre, hanem fölé kerekedtünk. A kérdés úgy hangzott, hogy a dualizmus vagy a materializmus jelenti-e a mentális jelenség helytállónak elfo­ gadható elemzését. A válasz: a hagyományos értelemben egyik sem, a felülvizsgált értelemben mindkettő. Következésképp a legjobb teljes egészében elvetni a „dualizmus” és a „materia­ lizmus” szóhasználatot, és elölről kezdeni a kérdés formába öntését. A választ ekkor megadják az 1-5 tételek. Tömörebben is összefoglalható ez a szemlélet: az agyban lejátszódó folyama­ tok hozzák létre a tudatot, mely az agy és az egész idegrend­ szer magasabb szintű sajátossága. Úgy sikerült előrelépnünk, hogy először is emlékeztettük ma­ gunkat arra, mit tudunk a világ működéséről. Ebben az esetben tudjuk, hogy a tudat ontológiailag szubjektív állapotokból és fo­ lyamatokból áll, melyeket az agyban lejátszódó folyamatok idéz­ nek elő, és az agyban valósulnak meg. Aztán láthattuk, hogy a tények ismeretéből kibontakozó kép nem fér össze a rendelkezé­ sünkre álló hagyományos alternatívákkal, a dualizmussal és a materializmussal. A következő lépésben tehát feltettük a kérdést: mi az a közös feltételezés mindkét elméletben, ami megoldhatat­ lanná teszi az alapkérdést? A válasz: Descartes-hoz hasonlóan feltételezik, hogy a test és a lélek, az anyag és a tudat kategóriái kölcsönösen kizárják egymást. Erre azt a megoldást találtuk, hogy megszabadultunk ezektől a kategóriáktól. Abban a pilla­ natban kiderült, hogy filozófiai elkötelezettségünktől függetle­ nül következetesen elfogadhatjuk az általunk ismert tényeket.

6 2 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

A TUDAT MINT ÖNÁLLÓ MINŐSÉG Mint mondtam, a tudatot a szubjektivitása a tudományos re­ dukció szokásos modelljei szerint lebonthatatlanná teszi har­ madik személyű ontológiával rendelkező jelenségekre. De egész pontosan miért? A probléma a következőképpen fogal­ mazható meg: ha, mint állítom, a tudat közönséges biológiai jelenség, mint a sejtosztódás, a miózis vagy az emésztés, akkor ugyanúgy képesnek kell lennünk rá, hogy pontosan meg­ mondjuk, miként bontható le a tudat mikrojelenségekre, ahogy a sejtosztódás vagy az emésztés esetében is meg tudjuk tenni. Az emésztés esetében például az egész történetet el tud­ juk mesélni az enzimekről, az oltóenzimekről, a szénhidrogé­ nek lebontásáról és így tovább, fölösleges is folytatni. Nincs semmiféle további tulajdonság, amit ráadásképpen az emész­ téshez rendelhetnénk. És mindezeket a folyamatokat termé­ szetesen elemezhetjük a még apróbb összetevők, például a kvarkok és a müonok viselkedése alapján, míg végül el nem jutunk a legalapvetőbb kvantumjelenségekig. A tudat esetében azonban másként áll a helyzet, mert ha elmagyaráztuk a tudat oksági alapjait a talamuszban és az agykéreg különböző réte­ geiben jelentkező ingerületek, vagy éppen a kvarkok és a müo­ nok tekintetében, akkor még mindig maradt olyan jelenségünk, amiről nem esett szó, és a taglalt mikrojelenségek összeraká­ sával még mindig nem kapunk képet a tudatról. A neurobiológiai alap teljes oksági magyarázata után is megmaradt egy to­ vább már nem egyszerűsíthető szubjektív elemünk. Hogyan tovább? Csak nem kell mégis elfogadnunk az attributív dua­ lizmust? A kérdés megválaszolásához valamelyest többet kell monda­ nom a tudományos redukcióról. Számos eltérő jellegű tudo­ mányos redukció létezik, és nem mindig világos a fogalom. Je­ len célkitűzésünk érdekében azonban különbséget kell ten­ nünk kétféle redukció között, ezeket „eliminatív” és „nem eliminatív” redukciónak hívom. Az eliminatív redukciók ki­ küszöbölik magát a jelenséget azzal, hogy megmutatják, való­ jában az nem is létezik, csupán illúzió. Amikor például a nap­ kelte és a napnyugta látszatát magyarázzuk, bizonyos érte­ lemben elimináljuk a napkeltét és a napnyugtát, mert rámuta-

HOGYAN ILLÜNK AZ UNIVERZUMBA 6 3

tünk, hogy ezek csak illúziók. A Nap valójában nem bukik le a hegyek mögé, csak a Föld tengely körüli forgása kelti azt a lát­ szatot. Ettől eltérő az olyan sajátosságok nem eliminatív redukció­ ja, mint a folyékonyság és a szilárdság. A szilárdságot az oksá­ gi elv alapján teljes egészében meg lehet magyarázni a rács­ szerkezetben rezgő molekulák mozgásával. Ha a molekulák így és így rezegnek, akkor a testek áthatolhatatlanok más tes­ tek számára, megtartanak más testeket és így tovább. A szi­ lárdság kauzálisán magyarázható a mikroelemek mozgása alapján, éppen ezért kauzálisán újradefiniálhatjuk a szilárd­ ságot. A szilárdság redukálása a molekulák mozgására nem eliminatív kauzális redukció. Az asztal nem csak szilárdnak látszik, hanem valóban szilárd. A tudat kapcsán viszont'egyik lépést sem tehetjük meg. M i­ ért nem? Nem hajthatunk végre eliminatív redukciót a tuda­ ton, mert az eliminatív redukció annak kimutatását jelenti, hogy a jelenség illúzió csupán. De ami a tudatot illeti, ennek az „illúziónak” a létezése maga a valóság. Azaz, ha úgy látszik számomra, hogy tudatos vagyok, akkor az is vagyok. És a tu­ dattal kapcsolatban legfeljebb egy sor ilyen „látszattal” tudunk előhozakodni. Ebben a tekintetben a tudat különbözik a nap­ lementétől; lehet az az illúzióm, hogy a Nap lenyugszik a hegyek mögött, noha valójában nem így van, ám nem lehet illúzióm a tudatról, ha nem vagyok tudatos. A tudat „illúziója” azonos a tudattal De miért ne vezethetnénk vissza a tudatot a mikrofizikai oksági alapjára, ahogy például a szilárdsággal megtettük? Nos, nyilván megtehetnénk, ha hajlandók lennénk kihagyni a szubjektivitást, és kizárólag csak az okokról beszélnénk. Le­ hetnénk például olyannyira fejlettek orvosilag, hogy csak bele­ néznénk egy ember agyába az agyoszkópunkkal, és már tud­ nánk is, hogy fáj a könyöke, mert látnánk, hogy ingerület ke­ letkezik a megfelelő neuronban. Tudományos célból akár meg is határozhatjuk a könyökfájdalmat, mint az agy ilyen és ilyen területén keletkező bizonyos idegi ingerek sorozatát. Csakhogy ebben az esetben kihagyunk valami lényegit, ami alapvető je­ lentőségű a tudatról alkotott fogalmunkban. Nevezetesen a szubjektivitást. A tudat ontológiája első személyű, pontosan

6 4 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

ezért nem hajthatunk végre rajta olyan visszavezetést, amit harmadik személyű ontológiával rendelkező jelenségeken anélkül megtehetünk, hogy kihagynánk valamilyen alapvető jellegzetességüket. Ne feledjük, amikor a szilárdságot vissza­ vezettük a molekulamozgásra, kihagytuk mindazoknak az embereknek a szubjektív élményeit, akik szilárd tárgyakba üt­ köznek. Egyszerűen levágtuk a szubjektív élményeket, mert a szilárdságról alkotott fogalmunk szempontjából lényegtele­ nek. A tudatról azonban nem vághatjuk le a szubjektív élmé­ nyeket, mert a tudat fogalmának éppen az a lényege, hogy szubjektív, első személyű jelenség. Bár a tudat ugyanúgy bio­ lógiai jelenség, mint a többi, szubjektív első személyű ontoló­ giája lehetetlenné teszi, hogy objektív harmadik személyű je­ lenségekre vezessük vissza, mint ahogy a harmadik személyű jelenségeket, például az emésztést és a szilárdságot visszave­ zethettük.

AZ EPIFENOMENALIZMUS VESZÉLYE Tegyük fel, hogy ez idáig mindenben igazam van: a tudatot valóban alacsonyabb szintű, biológiai folyamatok okozzák az agyban, maga pedig az agy és az egész idegrendszer magasabb szintű sajátossága. A dualista kategóriáktól szabadulni képte­ len filozófusok azonnal fölvetnék a következő kifogást: ebben a szemléletben a tudat nyilván mellékjelenségként lép fel, epifenomenális. Szerintük ez annyit jelent, hogy a tudat, bár őt magát agyban lejátszódó folyamatok okozzák, semmit nem tud okozni. Csupán az agy egyfajta ködös kivetítése, ám a saját erejéből képtelen bármit is megtenni. Az eddigi magyarázatból nem is következhet más - lendül bele az ellenvető -, mint hogy a tudat egyfajta többlet, ami semminek a létrehozásában nem működik közre kauzálisán. így például, ha felemeled a karod, akkor azt hiszed, tudatos döntésed okozta a karod felemelkedését, valójában azonban mindannyian tudjuk, hogy kauzális folyamatok játszódnak le a neuronok szintjén, az agynak a mozgást irányító kéregtartományában, a neurotranszümitterekben, az idegvégződésekben, az izomrostokban és a neurofiziológia összes többi tartozékában, ami a tudatra

HOGYAN ILLÜNK AZ UNIVERZUMBA 6 5

történő minden hivatkozás nélkül is tökéletesen elegendő a kar mozgásának teljes kauzális magyarázatához. így aztán az általam felvetett bármilyen realista magyarázat epifenomenálisnak bizonyul. Végső soron tökéletesen haszontalanná és lé­ nyegtelenné teszi a tudatot abban a tekintetben, hogy mi zajlik a világban. Hogyan válaszoljunk az epifenomenalizimusra? Azonnal adódik egy szempont: csodálnivaló lenne, alapvetően külön­ böző mindattól, amire valaha is sor került a biológia történe­ tében, ha az olyan bonyolult, gazdag és strukturált jelenség, mint a emberi és állati tudat, ne működne közre kauzálisán a való világban. Az evolúcióról tudottak alapján roppant való­ színűtlen, hogy az epifenomalizmusnak lenne igaza. Ez ugyan nem döntő kifogás, de legalább lehetővé teszi számunkra, hogy húzzuk az orrunkat az epifenomenalizmus gondolatára. Akkor hát mi a tényleges válasz? Ismét hatoljunk a felvetés mögé és tegyük fel a kérdést: milyen előfeltételezés áll az epifenomenalizmus kihívásának a hátterében? A kauzalitás szokásos modellje, a gyermek legkorábbi élmé­ nye és a kauzalitás rendelkezésünkre álló legegyszerűbb fogal­ ma, hogy egy test fizikai nyomást gyakorol egy másik testre. Piaget kutatásai a korai gyermekkori fejlődésről azt igazolják, hogy a gyermek legprimitívebb fogalma az oksági viszonyról a „húzni-nyomni” fogalma.3Az egyik test nekinyomódik a má­ siknak; és a gyermek egymáshoz nyomja és elhúzza egymástól a tárgyakat, így szerzi meg a legalapvetőbb fogalmát a kauza­ litásról. Ahogy kezd egyre többet felfogni a világ működéséből, illetve ahogy tudományosan egyre többet fogunk fel a világ működéséből, úgy lesz egyre kiterjedtebb és gazdagabb a kau­ zális kapcsolatokról alkotott fogalmunk. Láthatjuk, az oksági elv általánosságban véve azt jelenti, hogy az egyik dolog elő­ idézi egy másiknak a megtörténését, ilyenformán nemcsak az épületek összeomlásának az okairól beszélhetünk, hanem a háborúk és a gazdasági pangások okairól, az elmebetegségek és a kultúrák változásának okairól. Összefoglalva, az oksági elv nem merül ki a húzásban és nyomásban, hanem arról szól, hogy valami felelős azért, hogy valami más megtörténik. Gondolkozzunk el egy pillanatra arról, a való életben ho­ gyan idézi elő a tudat bizonyos dolgok bekövetkezését. Tuda­

66 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

tosan felemelem a karom, és a tudatos erőfeszítésem eredmé­ nyeként felemelkedik a karom. A tudatos erőfeszítés ténylege­ sen változást okoz a karom helyzetében. Ha végiggondoljuk, nem kételkedhetünk benne, hogy pontosan ez történik a való életben. Amikor szkeptikus filozófiai kételyeink támadnak ar­ ról, hogyan történiiefrze, hogyan vághatna egybe a megtapasz­ talt kauzális összefüggés a „tudományos világképünkkel” , gya­ núm szerint a megmaradt dualizmusunkat kombináljuk az oksági elv rendkívül naiv fogalmával. Persze, ha a „húzninyomni” -ból indulunk ki és nem is lépünk túl rajta, akkor kétségkívül szerfelett rejtélyesnek látszik, hogyan okozhatnak fizikai változásokat a mentális állapotok. Ha pedig a dualisták közé állunk és úgy véljük, hogy a „mentális” nem része a „fi­ zikai” világnak, akkor még talányosabb lesz az ügy. De tegyük fel, hogy elvetjük mindezeket a feltételezéseket. Tegyük fel, hogy azzal kezdjük, amit mindentől függetlenül tényként tapasztalunk meg. Kezdjük azzal a ténnyelhogy az elme hat a testre és a test hat az elmére, és induljunk ki innen. Tételezzük fel először is, amivel mindannyian tisztában va­ gyunk a saját tapasztalataink alapján: oksági összefüggés áll fenn a tudat és a fizikai események között. Ha például tudato­ san fel akarom emelni a karom, a tudatállapotom a karom felemelkedését okozza; ha valamilyen szilárd tárgyba ütközöm, a tárgy ütközése fájdalomérzetet okoz. Kezdjük legalább ideigle­ nesen ezeknek a tényeknek az elfogadásával, majd rajzoljuk át a fogalmi térképet úgy, hogy pontosan tükrözze a tényeket. A fogalmi térképnek a tények tükrözésére törekvő átrajzolá­ sa jellemzi a filozófiai és tudományos megértés növekedését. A newtoni mechanika ellen felhozott egyik korai kifogás úgy szólt, hogy kauzális erőként a gravitációnak nyilvánvalóan a „távolba hatást” is tartalmaznia kell. A távolba hatás abszur­ ditásának elkerülése érdekében kénytelenek voltunk úgy gon­ dolni a gravitációra, mint az égitesteket összekötő láthatatlan szíjakra. Manapság senki nem veti fel ezt a fajta kifogást. Bő­ vült az oksági elvről alkotott fogalmunk, és az erőtereket is magában foglalja. Nem tételezzük fel, hogy ha az egyik bolygó kauzálisán hat a másikra, akkor valamiféle fizikai objektum köti össze őket, úgy húzzák és tolják egymást.

HOGYAN ILLÜNK AZ UNIVERZUMBA 6 7

Az ellénvető most új rá fel fogja tenni a kérdést: „Na jó, de miként lehetséges, hogy az elme hat a testre?” Ragaszkodha­ tott! kerek perec ahhoz, hogy intuitívan érezzük az epifenomenalizmus téves mivoltát, ennyi azonban nem elég. Mi az alapja ennek az érzésnek? Hogyan kell festenie a feltételezett fogalmi térképnek az átrajzolás után, hogy beleférjen a lélektest kauzalitás? Az első lépésben eltávolítottuk az előfeltételezést, mely sze­ rint minden oksági kapcsolat olyan, mint amikor valami nyom vagy húz valami mást. A második és végső lépésben felidéz­ zük, hogyan működik az oksági elv a fizikai rendszerek vilá­ gában. Ha például az autó motorjának a viselkedésére gondo­ lunk, láthatjuk, különféle kauzalitási szintek léteznek. Az egyik szinten a dugattyúk, a hengerek, a gyújtógyertyák mű­ ködéséről beszélünk, és a hengerben bekövetkező robbanás­ ról. Alacsonyabb szinten beszélhetünk az elektronok áramlá­ sáról az elektródákon át, a szénhidrogének oxidációjáról, a fémötvözetek molekuláris szerkezetéről és új vegyületek, pél­ dául a CO és a C02 létrejöttéről. Ez a motor leírásának két egészen különböző szintje, a kétféle leírás között még sincs semmi össze nem férő, és semmi nem indokolja, hogy a maga­ sabb szintű leírást epifenomenálisnak vagy kauzálisán illuzó­ rikusnak tekintsük. A természetben minden a legalapvetőbb szintre épül: a kvarkok, a müonok és a szubatomi részecskék szintjére. Abból a tényből, hogy bármely adott kauzális szint alapvetőbb szintekre épül, míg el nem érjük a mikrorészecs­ kék alapszintjét, nem az következik, hogy a magasabb szint kauzálisán irreális. Összefoglalva, a mentális jelenség epifenomenalizmusának az érve semmivel sem meggyőzőbb, mint a dugattyúk és a hengerek epifenomenalizmusa. Az a tény, hogy kauzális magyarázatot adhatunk alacsonyabb szinten, nem vonja maga után, hogy a magasabb szintek nem valóságosak. Azaz, a tudat kauzális hatóerejének átmeneti elfogadását nem veszélyezteti annak kimutatása, hogy bármilyen magyarázat a tudat szintjén alapvetőbb fizikai jelenségekre épül, mert ez minden fizikai rendszerre igaz; a magasabb szintek kauzális magyarázatai alacsonyabb szintek alapvetőbb mikrofizikai magyarázataira épülnek. A dugattyú szilárdsága nem bizo-

68 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

nyúl epifenomenálisnak, ha kimutatjuk, hogy a szilárdság megmagyarázható az ötvözet molekuláinak a viselkedésével; ugyanígy a szándékok sem bizonyulnak epifenomenálisnak csak azért, mert kimutatjuk, hogy megmagyarázhatók a neuronok, szinapszisok és neurotranszmitterek alapján. Az epifenomenalizmusra adott válaszunk összegzéséhez el­ mondhatjuk, hogy három tévedés húzódik meg az epifenomenalista érvelés mögött: 1. A dualista feltételezés, miszerint a mentális nem része a fizikai világnak. 2. Az a feltételezés, hogy minden ok-okozati összefüggésnek egymásnak ütköző fizikai testek modelljén kell alapulnia. 3. Az a feltételezés, hogy bármelyik kauzális szint esetében, ha alapvető mikrostruktúrák alapján magyarázatot adha­ tunk az adott szint működésére, akkor az a szint kauzáli­ sán irreális, epifenomenális: nem képvisel kauzális ható­ erőt. Úgy vélem, mindhárom feltételezés igazolatlan, valójában hamis, és miután kimutattuk a hamisságukat, nincs alapja a tudat epifenomenális jellegét emlegetni. Szeretném abszolút világossá tenni az álláspontomat. Nem azt állítom, hogy a logikán múlik, téves-e az epifenomenalizr mus. Logikailag kiderülhet, hogy a mentális állapotok teljes mértékben epifenomenálisak és jóformán semmiféle kauzális szerepet nem játszanak. Logikailag ez a lehetőség sem elkép­ zelhetetlen, de tudomásunk szerint a világ működésének egyik ténye, hogy a tudatos mentális állapotaink kauzálisán részt vesznek a viselkedésünk létrehozásában. Kiderülhet, hogy a világ egészen másmilyen, tényszerűen azonban mindeddig ilyennek bizonyult. Ebben a kérdésben megpróbáltam elosz­ latni a kételyt. Igyekeztem megszüntetni annak a gondolko­ dásmódnak az alapját, mely szerint a tudatnak epifenomená­ lisnak kell lennie, de nem bizonyítottam be, hogy az epifenomenalizmus logikailag abszurd. Én magam tévesnek tartom, a szóban forgó tévedés azonban empirikus tévedés, nem pedig logikai képtelenség. Ha kiderülne, hogy az epifenomenalizmus igaz, az jelentené a történelem legnagyobb tudományos fórra-

HOGYAN ILLÜNK AZ UNIVERZUMBA 6 9

dalmát és gyökeresen megváltoztatná az egész gondolkodásmódunkat a valóságról. Itt viszont csak az a cél vezérelt, hogy kihúzzam a talajt az epifenomenalizmus szükségszerű igazsá­ gához vezető gondolatmenet alól.

A TUDAT SZEREPE A tudat evolúciós szerepének kérdését sem lehet megkerülni. Mit tesz? Mi az evolúciós értéke? Miért előnyös a faj fennma­ radása szempontjából? Ezt a kérdést gyakran polemikus hangnemben teszik fel, mintegy azt sugallva, hogy a tudat talán nem is számít, csak halad a maga útján, és nélküle is ugyanúgy kifejlődhettünk volna. Ez roppant különös felvetés, mert mindannak a nagy része, amit fajunk fennmaradása érdekében teszünk, tudatot igényel: nem tudnánk enni, párosodni, felnevelni az utódain­ kat, élelmet szerezni, beszélni, közösséget szervezni, gabonát termeszteni, betegségeket gyógyítani. A polemikus felvetés értelmében elképzelhetünk hozzánk hasonló lényeket, melyek úgy fejlődtek ki, hogy mindezeket a tevékenységeket tudat nélkül teszik meg. Nos, kétségkívül elképzelhetünk tetszés szerinti tudományosfantasztikus ötletet. A való világban azonban az emberek és a magasabban fejlett állatok fejlődési útja a tudatos tevékenység útján járható be. Elképzelhetünk táplálékot nem fotoszintézis útján előállító növényeket, ami nem jelenti azt, hogy a foto­ szintézis ne játszana szerepet az evolúcióban. A való világban a növényeknek fotoszintézisre van szükségük a fennmaradás­ hoz, az embereknek pedig tudatra. Egyébként is egészen rejtélyes az az állítás, mely szerint a tudatnak nincs evolúciós jelentősége, mivel amúgy teljességgel nyilvánvaló, hogy nagyon is sokféle szerepet játszik. Úgy vé­ lem, a szkeptikusok ebben a kérdésben hallgatólagosan még mindig elfogadják a lélek és a test dualizmusát. íme, az eljárá­ suk: valamely fenotipikus vonás evolúciós szerepét szokásosan úgy tanulmányozzuk, hogy elképzeljük az adott vonás hiá­ nyát, miközben változatlanul megtartjuk a természet többi ré­ szét, aztán megnézzük, mi történik. Ha elképzelünk növénye­

7 0 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

két, melyek nem tudnak fotoszintetizálni, madarakat, melyek nem tudnak repülni, miközben a természetet megtartjuk vál­ tozatlannak, akkor szembetűnnek ezen jegyek evolúciós elő­ nyei. Most tegyük meg ugyanezt a tudattal. Képzeljük el, hogy mindannyian öntudatlan állapotban, magatehetetlenül elnyúlva heverünk. Nem nehéz belátni, hogy így hamarosan kihalnánk, ám a szkeptikus nem így képzeli el. Úgy képzeli, hogy a viselke­ désünk ugyanolyan marad, csak éppen ki kell vonnunk belőle a tudatot. De pontosan ez az, ami nem tartja meg változatlan­ nak a természet többi részét, mert a való életben a fennmara­ dást lehetővé tevő viselkedés nagy része tudatos viselkedés. A való életben nem vonhatjuk ki úgy a tudatot, hogy közben megtartsuk a viselkedést. Ha mégis ezt feltételezzük, annak csakis az lehet az alapja, hogy a tudat nem a fizikai világ kö­ zönséges fizikai része, vagyis ez a feltételezés a tudat dualista magyarázatához vezet. A tudat evolúciós szerepével kapcso­ latban jelentkező szkepticizmus ilyenformán előfeltételezi, hogy a tudat nem tartozik ahhoz a fizikai, biológiai világhoz, melyben élünk.

TUDAT, INTENCIONALITÁS ÉS KAUZALITÁS Mindeddig úgy beszéltem, mintha a tudat kauzálisán működ­ ne, ahogy például a robbanás összedönti az épületet. Ám vala­ mely tudatállapot, mondjuk egy szándék vagy egy vágy általá­ ban úgy működik, hogy reprezentálja azt az eseményt, amit előidéz. Például vizet akarok inni, így vizet iszom. Itt az oko­ zatot, a víz ivását, tudatosan reprezentálja az ok, a vágy a vízivásra. Ezt a fajta mentális kauzalitást nevezem „intencionális kauzalitás” -nak, a negyedik fejezetben kifejtendő okokból. Egyelőre csak a tudatos lények azon meghökkentő sajátosságát kívánom megemlíteni, hogy reprezentálniuk kell a világ egyes objektumait és tényállásait, és ezeknek a reprezentációknak az alapján kell cselekedniük. Ha nem is valamennyi, de a legtöbb tudatos jelenség általános sajátossága, hogy reprezentálják a világ objektumait és tényállásait. E gondolatmenet célja szem­ pontjából a tudat legfontosabb sajátossága voltaképpen az, hogy alapvető kapcsolat áll fenn a tudat és az emberi lények

HOGYAN ILLÜNK AZ UNIVERZUMBA 71

azon képessége között, hogy objektumokat és tényállásokat jelenítenek meg maguknak. Ez a hitek és vágyak, remények és félelmek, szeretet és gyűlölet, büszkeség és szégyen, érzékelés és szándék sajátossága. Ezt a sajátosságot az „intencionalitás” filozófiai szakszó fedi. Az intencionalitás az elme azon sajátos­ sága, melynek révén a mentális állapotok a világ tényállásaira irányulnak, azokról szólnak, rájuk utalnak vagy irányulnak. Különös sajátosság, a tárgynak ugyanis nem kell valóságosan léteznie ahhoz, hogy intencionális állapotunk megjeleníthesse. A gyermek ilyenformán hiheti, hogy Miklós napján eljön a Mikulás, jóllehet Mikulás nem létezik. Nem minden tudatállapot intencionális. így például vannak a nyugtalanságnak vagy lelkesültségnek olyan tudatállapotai, melyek esetében nincs válasz a kérdésre: „M i miatt nyugta­ lankodsz? Mitől vagy felajzott?” Ezek a tudat nem intencioná­ lis formái. És az intencionalitásnak természetesen sok nem tu­ datos formája is létezik. Lehetnek hiteim és vágyaim, reményeim és félelmeim, még ha mélyen alszom is. Még olyankor is úgy hiszem, hogy Bili Clinton az Egyesült Államok elnöke, amikor teljesen öntudatlan vagyok, mert öntudatlan formában akkor is létezik ez a hiedelem. Ekkor is megvan az intencionalitása, csak éppen nem tudatos. Mindamellett, bár nem minden tudatállapot intencionális, és nem minden intenionális állapot tudatos, fennáll egy alap­ vető kapcsolat: csak a tudat alapján értjük az intencionalitást. Sok intencionális állapot ugyan nem tudatos, de lehetőségüket tekintve tudatosak lehetnek. A következő két fejezetben feltárjuk a tudat és az intencio­ nalitás felépítését.

3 AZ ELME LÉNYEGE: A TUDAT ÉS FELÉPÍTÉSE

Az ember naivan feltételezhetné, hogy minden jelenségek kö­ zül a tudat érthető meg a legjobban. Hát végtére is nem köz­ vetlen kapcsolatban állunk a saját tudatunkkal egész ébren és álomban töltött életünk során, és mi lehet könnyebb, mint egy­ szerűen leírni önnön tudati élményeinket? Csakhogy nem is olyan könnyű. Ha megpróbáljuk leírni a tudatunkat, kiderül, hogy döntően a közvetlen környezetünkben lévő tárgyakat és zajló eseményeket írjuk le. Amikor leírjuk a belső testi érzete­ inket, hangulatainkat és gondolatainkat, a tudatunk tartalmát írjuk le, a tudatosan észlelt dolgok leírásával. Ha körülnézünk a szobában, ahol székeket és asztalokat látunk, akkor a tuda­ tunk leírásával semmit nem írhatunk le, csak a székeket és az asztalokat, amiket látunk, valamint hogy milyen benyomást tesznek ránk. Ha azzal próbálkozunk, hogy jelen nem lévő tárgyakról, múltban megtörtént eseményekről írjuk le tudatos gondolatainkat, még mindig csak annyit mondhatunk el a tudatállapotainkról, hogy azokról a hiányzó tárgyakról vagy múltbéli eseményekről szólnak. Már a leírás kezdetén szem­ bekerülünk azzal a gondolkodóba ejtő problémával, hogy maga a tudat mintha nem ugyanúgy lenne a megfigyelés tár­ gya, mint a környezet más objektumai, például a székek és az asztalok. Az első nehézség, amibe a tudat leírásakor ütközünk, a tu­ dat és a megfigyelő között fennálló sajátos kapcsolatból fakad. Nem figyelhetjük meg a tudatot úgy, ahogy a hegyeket és az óceánokat, mert ez esetben magának a megfigyelésnek a csele­ kedete az egyetlen pályázó a megfigyelésre. A tudat tekinteté­ ben nem tehetünk ugyanúgy különbséget a megfigyelés és a

7 4 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

megfigyelt dolog között, ahogy az más megfigyelési tárgyak esetében magától értetődő. Ez a jellegzetesség, mint látni fog­ juk, jelentős következményekkel jár az önmegfigyelés tekinte­ tében. A második nehézséget a ránk hagyományozott tekintélyes filozófiai tradíció jelenti, mely nem hajlandó a tudatot az álta­ lunk ismert mindennapi, „fizikai” világ részeként kezelni. Ez a felfogás valami rejtélyesnek kezeli a tudatot, olyasminek, ami a világ mellé, netán fölé rendelten, a természet egészéből kiszakítottan létezik. A dualisták a tudatot metafizikailag eltérő mi­ nőségként, nem fizikai jelenségként kezelik; másfelől a mate­ rialisták elvetik a létezését, mint valódi és önálló minőségét, és úgy tartják, hogy a harmadik személyű terminológiában leír­ ható „anyagi” vagy fizikai folyamatokon felül valójában nincs is tudat. Az én álláspontom, mint azt a második fejezetben ki­ fejtettem, a fenti nézetek egyikét sem osztja. Azt hangoztatom, hogy a tudat nem redukálható, ami valamelyest az attributív dualizmus szemléletére emlékeztet, egyidejűleg azonban azt is kijelentem, hogy a tudat a szokásos biológiai jelenségek sorába tartozik, akárcsak az emésztés vagy a fotoszintézis, ami viszont a materialista nézetet idézi. így aztán nem is olyan meglepő, hogy némelyik kommentátorom materialistának jellemzett, mások pedig dualistának. Mint oly gyakran a filozófia eseté­ ben, az alapértelmezett pozícióknak ebből az ütközéséből ez­ úttal is a fogalmi felülvizsgálat mutathat kiutat. A probléma nyilvánvalóan nem a tényekkel van, még csak nem is a tényék­ hez való hozzáférésünkkel, hanem a tények leírására örökölt kategóriakészlettel. Egyfelől rendelkezésünkre áll a tudomá­ nyos megismerés azon modellje, ami a „fizikai világ” ismere­ tével azonos, örököltünk továbbá egy filozófiai hagyományt, mely szerint a tudat nem tartozik a fizikai világhoz. Mint a második fejezetben láttuk, megszűnik az ellentmondás, ha le­ mondunk az eddig alkalmazott kategóriakészletről, különösen arról az elképzelésről, hogy a „mentális” és a „fizikai” egy­ mást kölcsönösen kizáró osztályok. Ha elfogadjuk, hogy a tu­ dat ugyanolyan biológiai jelenség, mint a többi, akkor azt is elfogadjuk, hogy - bizonyos értelemben - teljesen „anyagi” . Hozzátartozik a biológiánkhoz. Másfelől, a tudat nem redu­ kálható kizárólag harmadik személyű fizikai terminusokkal

AZ ELME LÉNYEGE 7 5

leírható fizikai jelenségekből álló folyamatokra. A megoldás tehát, hogy nem a nyilvánvaló tényeket vetjük el, hanem hozzá­ igazítjuk a kategóriákat, így felismerjük, hogy a tudat egy és ugyanazon időben teljesen anyagi és tovább nem egyszerűsíthetően mentális. Ez azt jelenti, hogy le kell mondanunk a kartéziánus hagyományban alkalmazott „anyagi” és „mentá­ lis” kategóriákról.

HÁROM TÉVEDÉS A TUDATRÓL Mielőtt kísérletet teszek a tudat szerkezetének a leírására, he­ lyesbítenem kell a filozófiai hagyományunkban a tudat termé­ szetéről elterjedt, filozófiai kultúránkban már-már őshonos­ nak tűnő szokásos tévedéseket. Először: az a tény, hogy a tudat létmódja szubjektív, sokakat ahhoz a feltételezéshez vezet, hogy szükségszerűen rendelke­ zünk a saját tudatállapotainkat tévedhetetlenül felismerő kü­ lönleges bizonyossággal. Descartes közismert érvelése szerint abszolút bizonyosságunk van a tudatállapotainkról. Nem téved­ hetünk a róluk szóló kijelentéseinkben, ezek „helyesbíthetetlen” ~ek, értvén ez alatt, hogy nem szorulnak sem helyesbítés­ re, sem további bizonyításra. Számomra ez tévedésnek tűnik. Mint az előzőekben kimutattam, valóban fennáll bizonyos lényegi eltérés abban, ahogy én férek hozzá, illetve ahogy te férsz hozzá a tudatállapotaimhoz. Csakhogy ebből egyáltalán nem következik, hogy ne tévedhetnék a tudatállapotaimat ille­ tően. Épp ellenkezőleg, az a benyomásom, hogy az emberek gyakran tévesen ítélik meg a saját tudatállapotaikat. Tagadják, hogy féltékenyek, noha minden megfigyelő számára nyilván­ való, hogy azok. Kijelentik, hogy szilárdan eltökélték valami­ nek a megtételét, noha minden külső szemlélő számára nyil­ vánvaló, hogy valójában szó sincs ilyen elhatározásról. Hogyan tévedhetünk a saját tudatállapotaink tekintetében? Számos ok miatt eshetünk ilyen tévedésekbe; röviden megemlítek közü­ lük négyet. A tudatállapotainkat illető tévedések egyik forrása az önál­ tatás. Ámítjuk magunkat a tudatállapotainkról, mert túl fáj­ dalmas volna szembenézni féltékenységünkkel, rosszindula­

76ELM E, NYELV ÉS TÁRSADALOM

tunkkal, gyengeségünkkel stb. A legszégyenletesebbnek tartott érzéseket és magatartásokat még önmagunknak sem vagyunk hajlandók bevallani. Könnyű ugyan filozófiailag „bizonyítani” , hogy képtelenség az önámítás, minthogy azonban mindannyian tudjuk, hogy igenis lehetséges, valami nyilvánvalóan hibádzik a bizonyítás­ ban. íme az érvelés: azért, hogy A a p felvetéssel kapcsolatban ámítsa B-t, A~nak hinnie kell p -1 és készakarva előidéznie B-ben, hogy nem p. De abban az esetben, ha A=B, ez lehetet­ len, hiszen akkor A-nak egyidejűleg kellene hinnie mind p~t, mind nem p~t, ami viszont ellentmondás. A válasz erre a bizo­ nyításra, egyúttal a paradoxon megoldása, annak kimutatása, hogy az önámítás tudattalan mentális folyamatokon alapul. Tudatosan hihetjük, és őszintén állíthatjuk, hogy feltett szán­ dékunk leszokni a dohányzásról, miközben tudattalanul tisz­ tában vagyunk vele, hogy valójában nincs ilyen szándékunk. Ilyen az önámítás természete. Ilyenformán tudatosan állíthat­ juk, hogy p, miközben tudattalanul tisztában vagyunk vele, hogy nem p, és elszántan ellen is állhatunk, hogy tudatosod­ jon a nem p. Az önáltatáshoz kapcsolódik és a tudatállapotainkról szóló tévedések második forrása a félremagyarázás. A nagy érzel­ mek pillanataiban őszintén gondolhatjuk, hogy szerelmesek vagyunk, később azonban rájövünk, hogy félreértettük az ér­ zelmeinket, és csak átmeneti fellángolásnak bizonyult a szen­ vedély. A mentális állapotainkról alkotott ítéletünk harmadik, és véleményem szerint legáltalánosabb hibaforrása összefügg a másodikkal. Sok tudatállapotunk fogalmilag bizonyos viselke­ désünkhöz kötődik. így ha kijelentem, hogy szilárd és feltétel nélküli szándékom megtenni valamit, de semmiféle hajlandó­ ságot nem mutatok a szándékom megvalósítására, okkal me­ rül fel a kétely, hogy helyesen tulajdonítottam-e magamnak az adott szándékot. Hiba tehát feltételezni, hogy világosan elkü­ löníthetők a tudatra alkalmazott verbális kategóriák, illetve a rákövetkező viselkedés. Nem egy lényeges mentális fogalom, például a szándék, a döntés vagy a cselekedetek végrehajtása, voltaképpen elválasztja egymástól a tudatállapotok kategóriáit és a rákövetkező viselkedést. Úgy véljük például, hogy valóban

AZ ELME LÉNYEGE

77

minden erőnkkel le akarunk szokni a dohányzásról, elszántuk magunkat, hogy lefogyunk, hogy szorgalmasabban fogunk dolgozni, vagy megírunk egy könyvet, a rákövetkező viselke­ désünk azonban azt igazolja, hogy tévedtünk. Ha szándékosan végrehajtok egy cselekedetet, mondjuk meg­ írok egy könyvet, akkor az természetesen tudatos tevékenység, ám nem valószínű, hogy a könyv megírásának a puszta gon­ dolata rendelkezik a szükséges fizikai megjelenéssel. Hogy megírhassam a könyvet, ahhoz ténylegesen tennem kell vala­ mit. Bizonyos meghatározott módokon mozognia kell a tes­ temnek, különben soha nem látok neki az írásnak. A tudatállapotainkról alkotott téves ítélet negyedik formája a figyelmetlenség; egyszerűen nem fordítunk elég figyelmet a tudatunk működésére. Azt hisszük például, hogy szilárdan el­ kötelezettek vagyunk egy bizonyos politikai álláspont mellett, aztán az évek során egyszer csak rá kell jönnünk, hogy - még ha nem vettük is észre - megváltoztak a politikai preferen­ ciáink. Tévedés tehát azt hinni, hogy amit a tudatunkról tudunk, az rendíthetetlenül bizonyos, és nem szorul sem bizonyításra, sem helyesbítésre. A második tévedés, amit filozófiai hagyományunk alapján hajlamosak vagyunk elkövetni a tudattal kapcsolatban, a helyesbíthetetlenség tévedéséhez kötődik: az a nézet, hogy a tu­ datállapotainkat „introspekció” ~nak, „befelé tekintésének nevezett belső mentális látásképességünk ismeri meg. Mint a szó morfológiája is utal rá, feltételezzük magunkról, hogy az introspekció a látás modellje alapján értelmezendő. Mintha egy különleges belső szemmel vizsgálnánk és ismernénk meg a tudatállapotainkat. Befelé nézünk, azaz befelé, a tudatálla­ potaink megfigyelésére fordítjuk ezt a fajta látási képességün­ ket. Ez ugyancsak téves álláspontnak tűnik, és nem is nehéz felfedezni a tévedés okát. A látás modelljéhez különbséget kell tenni az észlelés és az észlelés tárgya között. Ha látom ezt a széket, akkor az észlelés aktusában különbséget kell tennünk a szék és az észlelés élménye - melyben a széket észlelem között. Ám maguknak az élményeknek az esetében nem tehe­ tünk ilyen különbséget. Ha például észlelem a fájdalmamat, nem tudok különbséget tenni a fájdalom és a fájdalom észle­

7 8 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

lése között. Más szóval, nem tudok különbséget tenni a látás analógiájára az észlelés élménye és a tárgya között. Éppen ezért tévedés feltételezni, hogy az „introspekció” ~nak nevezett különleges belső észlelési képesség révén megismerhetjük a tudatállapotainkat. Filozófiai hagyományunk harmadik elterjedt, és talán vala­ mennyi közül legfeltűnőbb tévedése a tudatról az a tétel, hogy valamennyi tudatállapotunk magában foglalja az éntudatot Ennek a tételnek, miszerint valamennyi tudatállapotunk én­ tudatos, kétféle értelmezése ismert, és mindkettő nyilvánvalóan téves. Az első értelmezés szerint valahányszor a tudatában va­ gyok valaminek, önmagamnak is a tudatában vagyok, mint aki az adott dolog tudatában van. Tévedés; gyakran gondolkozunk úgy valamin, hogy közben egyáltalán nem gondolunk magunk­ ra, mint aki gondolkozik. Szó sincs róla, hogy minden tudatállapotnak rendelkeznie kellene egy másodlagos tudatossággal a tudatállapotot hordozó személyről. Az éntudat tételének más­ milyen, egészen eltérő értelmezése, hogy minden tudatállapot intencionális objektumként is a birtokában van önmagának. Az elmélet szerint, ha például kinézek az ablakon, és a Csendes­ óceánt szemlélem, akkor azonkívül, hogy a tudatában vagyok az észlelésem tárgyának, az észlelt objektum mellett másodla­ gosan magának az észlelésnek is a tudatában kell lennem. Ezt ugyancsak tévedésnek látom. Kétségkívül akadnak esetek, ami­ kor az észlelés aktusára és nem a tárgyára összpontosítom a figyelmemet. Az impresszionista festőkről gyakran megálla­ pítják, hogy alkotás közben a tárgyakról nyert benyomásra, nem pedig magukra a tárgyakra fordították a figyelmüket. Csakhogy az ilyen esetek nem tartoznak a definícióhoz - a tu­ datos észlelés fogalmához -, melynek értelmében ennek a fajta éntudatnak minden esetben jelen kell lennie.

A TUDAT FELÉPÍTÉSI SAJÁTOSSÁGAI Ennek a fejezetnek a gondolatmenete ez idáig negatívumokkal hozakodott elő: elsősorban azt igyekeztem elősorolni, mi nem a tudat. Most arról kívánok szót ejteni, hogy mi a tudat. Erre az látszik a legalkalmasabb módnak, ha egyszerűen sorra ve­

AZ ELME LÉNYEGE

79

szem a tudat legfontosabb sajátosságait, és a rövidség kedvéért a tíz legnyilvánvalóbbra fogok szorítkozni. 1. A tudat legfontosabb tulajdonsága, amelyikre már felhív­ tam a figyelmet, az ontológiai szubjektivitás. Minden tudatállapot csak valamilyen szubjektumtól átélten létezik. Ez a sa­ játosság vezette (félre) a filozófusokat nemzedékeken át, ami­ kor a tudat különleges jellegének leírásával próbálkoztak. A tu­ datnak ez a sajátossága, vezetett oly sok materialista filozófust odáig, hogy elvesse a tudat létezését a szó leghétköznapibb ér­ telmében is, és ez akadályozta meg a tudat jelenségének betagolását az átfogó tudományos világképbe. 2. A második sajátosság abszolút döntő a tudat megértésé­ hez: a tudat egységes formában nyilvánul meg. Nem csak a lá­ bamon a cipő nyomását, egy filozófiai probléma gondolatát, a forgalom zaját a háttérben és a túlnani hegyek látványát észle­ lem, hanem mindezeket az élményeket egyetlen egységes él­ mény részeként. A mindezen eltérő, az érzékelő idegvégződé­ sek révén a testemet érő ingerek összekötése és egységes, ko­ herens érzéki élménnyé egyesítése az agy figyelemre méltó képessége, és egyelőre nem tudjuk, hogyan hajtja végre ezt a mutatványt. Neurobiológiai szempontból jelentős tény, hogy az agy által fogadott bemeneti ingerek mérhetetlen sokfélesége - a látórendszer ingerei a fotonok beérkezése nyomán a fényérzékelő sejtekbe, amikor látok valamit, a szomatikus érzéke­ lőrendszer felületi idegvégződéseinek ingerei, amikor meg­ érintek egy tárgyat, a szagló- és hallórendszer külső ingerlése által keletkezett ingerek - egyetlen, egységes tudati élménnyé alakul. Ez az egység minden másnál meggyőzőbben cáfolja azt a nézetet, hogy különböző fajta tudatok, illetve a tudat szónak különféle jelentései volnának. Van ugyan különbség a gondol­ kozás és az érzés között, ám éppen az a figyelemre méltó, hogy a gondolkozás és az érzés egyazon időben a tudat ugyanazon területén folyik. E pillanatban filozófiai problémákon gondol­ kozom, ugyanakkor enyhe fájdalmat érzek a lábujjamban. Igaz, hogy ez két különböző tudatállapot, de mindkettő az egyetlen, egységes tudatmező része - az egyetlen tudati összélményé. Úgy látom, a tudat egysége két formában jelentkezik. Az el­ sőt nevezhetnénk a „vertikális” egységének: minden tudatálla­ potunk bármely adott pillanatban egyetlen egységes tudatme­

8 0 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

zőbe egyesül. De az idő távolában legalább valamelyes rövid távú memóriát igényel, hogy megőrizhessük az élményeink egységét. Nem lehetnék a tudatában semmilyen koherens gon­ dolatnak, ha a gondolat vége és kezdete nem lenne az emléke­ zet révén egyesített egyetlen, egységes tudatmező része. Mond­ juk ki kereken: memória nélkül nincs szervezett tudat. A ver­ tikális egységgel szembeállítva ezt a sajátosságot nevezhetjük a „horizontális” egységnek. Ha balról jobbra haladó horizontá­ lis mozgásként gondolunk az időre, láthatjuk, hogy ez a tudat­ mező másfajta egységét jelenti, mint a pillanatnyi vertikális egység. A tudat tanulmányozásának egyik legalkalmasabb módja, ha a zavarait, a patológiáját tanulmányozzuk. A horizontális és a vertikális kiterjedésében egyaránt találhatunk működési zavarokat. A hasított agyú betegek a vertikális egységben mu­ tatnak zavarokat. Az agykárosodott betegek, akiknek nem mű­ ködik kielégítően a rövid távú és az ikonikus emlékezetük, a horizontális egység hibáját illusztrálják. Az egységes tudat meghibásodásának a hasított agyú betegek a leglátványosabb példái. Az epilepszia súlyos formáiban szen­ vedő betegek esetében sérült a corpus callosum, a két agyfélte­ két összekötő kérges test, aminek eredményeképp úgy tűnik, mintha két egymástól független székhelye lenne a tudatuknak, és ezek csak tökéletlenül tudnak kommunikálni egymással. Ismert kísérlet, hogy a hasított agyú betegnek egy kanalat emelnek a jobb oldali agyféltekéhez kapcsolódó bal szeme elé, majd megkérdezik tőle, mit lát. A nyelvi képesség központja a bal oldali agyféltekében van, és a beteg az agya bal oldalával őszintén válaszolja: „Nem látok semmit.” Aztán a bal kezével, amit a kanalat látó jobb oldali agyfélteke irányít, odanyúl és megfogja a kanalat. Jelentős számú hasonló esetleírással ren­ delkezünk, így nem férhet kétség a klinikai adatok hitelessé­ géhez.1Ezek a betegek a tudatuk vertikális egységének a meg­ hibásodását mutatják. Továbbá több kísérlet igazolta, hogy bizonyosfajta agykáro­ sodásban szenvedő betegek nem rendelkeznek a tudatállapo­ tok rendezett sorrendjével, mert elvesztették azt a képességü­ ket, hogy a memória révén megszervezzék az élményeiket. Jel­ legzetes példa rá a Korszakov-szindrómában szenvedő beteg,

AZ ELME LÉNYEGE 81

akit bemutatnak egy orvosnak, és néhány szót vált is vele. Az orvos azután távozik a szobából, és amikor néhány pillanattal később ismét belép, a beteg nem ismeri fel. A beteg memóriája nem elégséges a tudatállapotok folyamatos sorozatának a meg­ szervezéséhez.2 A következő részben többet fogok mondani a tudatmező egységéről. 3. A tudatnak az életben maradásunk szempontjából leg­ alapvetőbb sajátossága, hogy a saját tudatállapotainkon kívül a világhoz is hozzáférést nyújt. Ezt két módon éri el: a kogni­ tív, azaz megismerő módon, mely esetben reprezentáljuk a dolgokat, valamint akarati módon, melynek során azt jelenít­ jük meg, hogy milyennek akarjuk, hogy legyenek, illetve ho­ gyan próbáljuk olyanná tenni őket. A következő fejezetben részletesebben is kifejtem ezeket az eljárásokat, egyelőre csak fel akarom hívni a figyelmet a tényre, hogy a tudat alapvetően kötődik az intencionalitáshoz. Sok tudattalan intencionális ál­ lapot létezik, és sok tudatállapot, melyek nem intencionálisak, a következő döntő jelentőségű szempontból mindenesetre lé­ nyegi kapcsolat áll fenn a tudat és az intencionalitás között: a személynek tulajdonított mentális állapot vagy egy tudatálla­ pot tulajdonsága, vagy egy olyan állapoté, ami tudatos lehetne, így például ha azt mondom: „Jones úgy hiszi, hogy Clinton az USA elnöke” , ezt akkor is állíthatom, amikor Jones mélyen al­ szik. De amit itt és most tulajdonítok neki, az itt és most nem a tudatos hiedelem arról, hogy Clinton az elnök, hanem az agy készsége, ami lehetővé teszi számára, hogy legyen tudatos hie­ delme Clinton elnök mivoltáról. Rengeteg „tudattalan mentális állapot” van, ám valamely tudattalan állapot a lehetősége alapján csak akkor mentális, ha elvben létrehoz tudatos men­ tális állapotot. Azt kell mondjam, hogy „elvben” , mert a tudat­ talan állapot tényszerűen hozzáférhetetlen lehet a tudat szá­ mára agykárosodás, elfojtás vagy egyéb okok miatt. De az ilyen állapotok mindenképpen olyasmik, amik tudatossá válhatnak. 4. A tudat egyik fontos sajátosságának tekintem, hogy min­ den tudatállapotunk valamiféle hangulat formájában jelent­ kezik számunkra. Mindig valamilyen hangulatban vagyunk, még ha állapotunkat nem is mindig lehet mondjuk „lelkesültség” ~nek vagy „levertségének nevezni. E pillanatban például

8 2 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

nem vagyok különösebben feldobott, vagy különösebben le­ hangolt, valójában még csak nem is vagyok „fád” . Csakhogy tagadhatatlanul mindig hozzájárul az élményeimhez valami jellegzetes felhang, amit akár az ízüknek is nevezhetnénk. Ezt a zamatot értem a hangulaton. Minden lehetséges tudatálla­ potunk valamiféle színezéssel jelentkezik. Drámai változások esetén különösen világossá válik ez a tény. Ha hirtelen valami nagyon rossz hírt kapok, és lesújt, vagy ha valamilyen rendkí­ vül jó hírt, ami fellelkesít, azonnal a tudatára ébredek a han­ gulatom megváltozásának. 5. A tudatállapotok ötödik sajátossága, hogy - nem kóros formáikban - mindig strukturáltak. Ennek az állításnak a leg­ érzékletesebb példáit az alaklélektan kínálja. Sok egyéb mel­ lett kiderül belőle, hogy az agy a legsatnyább ingerbemenetet is koherens formába rendezi. A látás esetében nyilvánvaló ez a jelenség, de úgy gondolom, más észlelési módozatokra is igaz; és általában igaz a tudatra, hogy koherens egésszé strukturál­ juk a tudati élményeinket. Nézzük a következő példát:

Az ábra ténylegesen meghúzott vonalai nemigen látszanak emberi arcnak, az agy azonban oly módon strukturálja az in­ gerbemenetet, hogy emberi arcnak lássuk. Az alaklélektannak valójában két oldala van. Az egyik aspek­ tusban egésszé strukturáljuk az élményeinket, míg a másikban bármely intencionális objektumról a háttér előtti alakként je­ lennek meg az élményeink. Most például látom a könyvet az íróasztal háttere előtt. Látom az íróasztalt a padló háttere előtt, a padlót a szoba háttere előtt, míg csak el nem érem tudati él­ ményeim horizontját. 6. A tudat hatodik sajátossága, hogy a figyelem különböző fokozataiban jelenik meg. Minden tudati élményben meg kell különböztetnünk a tudatmező területén a figyelmünk közép­

A Z ELME LÉNYEGE 8 3

pontját a környezetétől, és rendszerint képesek vagyunk tet­ szés szerint fókuszálni a figyelmünket. Most például figyelhe­ tek a számítógép előttem világító képernyőjére, és figyelmen kívül hagyhatom a szék által a testemre gyakorolt nyomást. Valójában nem mondhatjuk, hogy nem vagyok a tudatában a szék testemre gyakorolt nyomásának, csak ez az érzés a tuda­ tom perifériájára szorult. Hogy a tudat perifériája nem azonos a tudattalannal, azt jól jelzi az a tény, hogy elmozdíthatom a figyelmemet a számítógép képernyőjétől a testem nyomására a székre, ilyenformán a figyelmem középpontjába kerülhet, ami addig a periférián helyezkedett el. Itt szinte önként kínálkozik a fénykéve hasonlata. A figyelem olyan, mint egy reflektor vagy egy zseblámpa fénykévéje, amivel ide-oda pásztázhatok a tudatmezőmön. 7. Tudatállapotaink hetedik sajátossága, ami összefügg, ám nem azonos a középpontnak és a perifériának a figyelmünk fó­ kuszálása általi megkülönböztetésével, az, hogy a tudatállapotok általában a saját helyzetük érzékelésével jelentkeznek. Ezt a sajátosságot hívom a tudat határfeltételeinek. Tudatállapotaink mindegyike a tér- és időbeli helyzetünk érzékelésével jelentke­ zik, még ha maga a helyzet nem is a tudatunk intencionális ob­ jektuma. Én például többnyire a tudatában vagyok, melyik év­ szakban járunk, melyik országban és városban tartózkodom, reggeli vagy ebéd után vagyok-e. Hasonlóképpen a tudatában vagyok annak, hogy ki, és milyen ország állampolgára vagyok. A tudat határfeltételeinek tanulmányozására ezúttal is, mint a tudat oly sok sajátossága esetén, talán a patológiai példák ta­ nulmányozása a legkézenfekvőbb módszer. A szédüléssel járó tájékozódási zavar egynémely formájában az ember hirtelen nem emlékszik, milyen hónap van, vagy hogy hol tartózkodik. 8. Tudati élményeink következő sajátossága, hogy az isme~ rősség eltérő fokozatában jelentkeznek. Folytonosságban, egy­ fajta spektrumon éljük meg a dolgokat, mely spektrum tarto­ mánya a legismerősebbtől a legidegenebbig terjed. Ha belépek a szobámba, ismerős objektumokként élem meg az ott látható tárgyakat. Ha egy számomra tökéletesen idegen környezetbe kerülök, mondjuk egy őserdőbe vagy a világ egyik eldugott zugában meghúzódó falucskába, a házak és az emberek ide­ gennek tűnhetnek nekem, ám a házak akkor is házak, akkor is

8 4 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

lakhelyek, és az emberek is emberek. A szürrealista festők igyekeznek felülkerekedni ezen a fajta ismerősségen, de a há­ romfejű nőt ábrázoló szürrealista festmény is nő és az elfolyó óra is óra. Roppant nehéz megtörni tudati élményeink ismerősségét, ez pedig az intencionalitás tényeiből következik, ne­ vezetesen, hogy valamennyi mentális reprezentáció csakis va­ lamilyen szempontból képzelhető el, márpedig pontosan azok a szempontok az ismerősek számunkra, melyekből a házakat, székeket, embereket, gépkocsikat stb. észleljük. Az ismerősség olyan jelenség, aminek fokozatai vannak (skaláris); többé vagy kevésbé ismerősként éljük meg a dolgokat. 9. Tudati élményeink jellegzetessége, hogy rendszerint túl­ mutatnak önmagukon. Soha nincs egyetlen elszigetelt élmé­ nyünk, az élmény mindig átnyúlik további élményekre. Min­ den egyes gondolatunk más gondolatokat idéz fel. A szemünk elé táruló minden egyes látvány nem látható dolgokra hordoz utalásokat. Ezt a sajátosságot nevezem túlcsordulásnak. Ha ebben a pillanatban kinézek az ablakon, házakat és embereket látok, és korábbi élményeim viszonylataiban látom őket. Azon­ mód elindul bennem egy gondolatsor, hogy kik azok az embe­ rek, hogyan emlékeztetnek ezek a házak az általam látott más házakra, és ebből további gondolatok áramlanak. 10. A tudatállapotok valamilyen mértékben mindig kelle­ mesek vagy kellemetlenek. Bármely tudati élmény kapcsán felvetődik a kérdés: kedvedre való volt? Jól mulattál? Boldog voltál, boldogtalan, untad, mulattatott, szórakoztatónak talál­ tad vagy éppen dühítőnek, j ólesőnek, visszataszítónak, vagy egyszerűen közömbösnek? Az ismerősséghez hasonlóan a kel­ lemes-kellemetlen kiterjedés is skaláris jellegű. A tudati élmé­ nyek változó kellemességi, illetve kellemetlenségi fokot érnek el, és természetesen egy és ugyanaz a tudati élmény kellemes és kellemetlen megvilágítást is nyerhet.

A TUDATMEZŐ ÉS A KÖTÉSI PROBLÉMA Ebben a fejezetben mindvégig úgy beszéltem, mintha az em­ beri tudat teljessége minden tekintetben különféle darabkák­ ból állna össze. Ez a gondolkozásmód, amikor úgy gondolunk

AZ ELME LÉNYEGE 8 5

a teljességre, mintha elemekből épülne fel, más problémák esetében olyannyira hasznos és természetes számunkra, hogy nem is vesszük észre, hol az a határ, amin túl már nem alkal­ mazható, ha a tudatról van szó. Ha például úgy gondolkozunk a jelenlegi tudatmezőnkről, mint ami különféle elemekből épül fel - az amott álló szék észleléséből, hogy érezzük hátun­ kon megfeszülni a ruhát, az ablakban feltűnő fák és az ég lát­ ványából, az alant csörgedező folyó hangjaiból -, akkor súlyos problémák sorába ütközünk. Mindenekelőtt az előző részben említett problémával, tudniillik miként köti össze az agy mindezeket a különböző elemeket egyetlen egységes tudati él­ ménnyé. Ez a kérdés a „kötési probléma” néven ismert a neurobiológiában, és leginkább a látás mechanizmusával össze­ függésben tárgyalják. Hogyan köti össze a színre, vonalra, szögre stb.-re specializált elemekkel rendelkező látási rend­ szer ezeket a különböző bemeneti jeleket egyetlen egységes látásélménnyé valamilyen tárgyról, mondjuk az előttem álló asztalról? A probléma azonban sokkal általánosabb keletű; már Kantnál felbukkan, aki helyesen vette észre, hogy ez álta­ lánosságban érvényes probléma a tudat esetében. Kant adta a jelenségnek a „tudatosulás transzcendentális egysége” kevéssé vonzó elnevezését. De a kötési probléma jelenlegi tárgyalásában talán nem a megfelelő módon gondolkozunk a tudatról. Nincs ok feltéte­ lezni, hogy a tudat egysége az elemek kombinálásának kérdé­ se, hogy a tudat úgy rakható össze rengeteg különálló alkotó­ részből, mint egy autó vagy egy ház. Próbálkozzunk másmi­ lyen megközelítéssel. Ne a jelenlegi teljesen éber tudatállapo­ tomból induljunk ki, hanem képzeljük el, amint lassanként felébredek egy sötét, csöndes szobában. Tegyük fel, hogy foko­ zatosan olyan állapotba kerülök, amikor már teljesen éber va­ gyok, ám nincs semmiféle észlelési élményem. A szobában tel­ jes sötétség és teljes csend honol. Nem érzek ízt és nem érzek szagot. Ha összpontosítom a figyelmem, akkor érzem a testem­ nek az ágyra nehezedő súlyát, és a különféle testrészeim elhe­ lyezkedését. Ettől eltekintve azonban a tudatom csak a tudatos gondolataim sorával teli tudatmezőből áll. Nos, ebben a hely­ zetben fel sem merül a kötési probléma, úgy, mint korábban. Üres mezőként jelenik meg számomra a tudatom, és nem ve­

86 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

tődik fel a különféle elemek összekötésének a kérdése. Hogy úgy mondjam, már összekötve van jelen; készen kapjuk a kö­ tést. Aztán, ahogy felkelek és kezdek körbejárni, lámpát gyúj­ tok, bekapcsolom a rádiót, megmosom a fogam, és így tovább, különféle élmények kezdenek megjelenni ebben a mezőben. Szinte elkerülhetetlen a színházhasonlat: azon kapjuk magun­ kat, hogy úgy gondolkozunk a tudatról, mint egyfajta színpad­ ról, ahol úgy jelennek meg a különféle szereplők, mint a tudat elemei. Ám ezúttal is úgy vélem, nem ez a helyes megközelítés. Ha úgy gondolunk a tudatunkra, mint egy színpadra, ahol sorra megjelennek a különböző élmények, könnyen a homunculus-tévedésbe eshetünk, vagyis azt a téves elképzelést teszszűk a magunkévá, hogy valamennyi élményünk a fejünkben lapuló kis emberkéé, mert ugyan ki más észlelné a színészeket a színpadon, ha nem egy efféle homunculus? Maradjunk meg inkább a mezőhasonlatnál. Ha úgy gondo­ lunk a tudatra, mint egy nyílt prérire, a tudati állapotunkban bekövetkezett változások olyanok lesznek, mintha kiemelke­ dések, halmok, dombocskák jelennének meg a prérin. Hason­ latként szerintem a mező szerkezetének elmozdulásai és válto­ zásai közelítik meg a leginkább tudati élményeink áramlását. Nos, ha úgy gondolunk a tudatra, mint egy végeláthatatlan mezőre, és úgy gondolunk bizonyos észlelésekre, gondolatokra, élményekre stb., mint a mező szerkezetének változásaira és mó­ dosulásaira, akkor nem is találkozunk a korábbi kötési problé­ mával. Fel sem vetődik a kérdés, hogyan lesz egységes a tudat. Természetéből adódóan egységes, a legelső pillanattól. Semmi nem lehetne tudatos, ha nem az egységes tudatmező része vol­ na. Nincs tehát két kérdésünk - miként hozza létre az agy a tudatot, és hogyan lesz egységes a tudat -, hanem csak egy. Ha megválaszoljuk azt a kérdést, hogy miként hozza létre az agy a tudatot, az egyúttal válasz arra a kérdésre, hogy miként lesz egységes a tudat. Az egyes észlelési modalitások vonatkozásában még mindig jelentkezik a kötési probléma. Hogyan kapcsolódnak össze a különböző észlelési bemenetek valamilyen tárgy élményével? A tudat felépítésére vonatkozóan azonban már nincs átfogó kötési probléma, mivel a tudat a természetéből fakadóan egy­ séges formában jelenik meg.

AZ ELME LÉNYEGE 8 7

Még világosabbá tehetjük ezt a felfogást, ha visszatérünk a hasított agyú betegekhez. Ha úgy tekintjük a hasított agyú be­ tegeket, mint akiknek két tudatközpontjuk van, akkor nem egyetlen, ám kettészakadt tudatra gondolunk, hanem két egy­ séges, de különálló tudatmezőre. Az az elképzelhetetlen, ho­ gyan lehetne nem egységes a tudat valamely eleme. Elképzel­ hetetlen tehát, hogy a tudatállapotaim diszkrét elemek egyide­ jű sorozataiként jelentkezzenek számomra, mert ha egyszerre valamennyi elem a tudatosságom része volna, akkor mind­ egyik egyetlen tudatmező része volna. Másfelől viszont, ha el­ gondolnánk például tizenhét elemet, melyek mindegyikének megvan a maga különálló léte, akkor tizenhét különálló tudat­ ra kellene gondolnunk, nem egyetlen, tizenhét elemből álló tudatra. A következtetésem úgy hangzik, hogy a mezőhasonlat jobban megfelel a tudat felépítésének a leírására, mint a „rak­ juk össze darabokból” hasonlat, ami olyan jól bevált a tudo­ mányos és filozófiai elemzés más területein.

TUDAT ÉS ÉRTÉK A tudat leírására tett minden olyan kísérlet elégtelennek tűnik számomra, ami azt kívánja megmutatni, hogyan illik a tudat a világba. Mindannyiszor kihagyjuk, hogy a tudat nem egyszerű­ en a valóság egyik lényeges sajátossága. Bizonyos értelemben egyenesen a legfontosabb sajátossága, mert minden másnak csak a tudattal összefüggésben van értéke, jelentősége, érde­ me. Ha értékeljük az életet, az igazságot, a szépséget, az élet­ ben maradást, a szaporodást, azt csakis tudatos lényekként tehetjük meg. Előadásaim során 'gyakran felvetik, hogy ma­ gyarázzam el, miért tartom olyan fontosnak a tudatot; ilyen­ kor az ember mindig csak fellengzős, ám nem kielégítő választ adhat, mert minden, ami fontos, a tudat összefüggésében fon­ tos. Ami azt illeti, hogyan álljuk meg a helyünket a világban; a tudat lényeges sajátossága, hogy alapvetően az intencionalitáshoz kapcsolódik, és a következő fejezetben rátérünk az in­ tencionalitás felépítésére.

4 HOGYAN MŰKÖDIK AZ ELME: INTENCIONALITÁS

Eszmefuttatásunk az elméről mindeddig javarészt a tudatot érintette, és könnyen azt a benyomást keltheti, hogy az elme lényegében a szubjektivitás önmagába zárt színtere. Ám ellenke­ zőleg, az elme elsődleges evolúciós szerepe, hogy különféle mó­ dokon összekapcsoljon minket a környezettel, és különösen más emberekkel. Szubjektív állapotaim összekötnek a világ többi ré­ szével, és ennek a kapcsolatnak az általános neve az „intencio­ nalitás” . Az ilyen szubjektív állapotok közé tartoznak a hiedel­ mek és a vágyak, szándékok és észlelések, szeretet és gyűlölet, félelmek és remények. Az „intencionalitás” tehát az általános kifejezés minden olyan formára, melyek által az elme a világ objektumaira és tényállásaira irányulhat vagy szólhat róluk. Az intencionalitás meglehetősen balszerencsés szóalkotás, és mint annyi más szerencsétlen szót a filozófiában, ezt is a néme­ tül beszélő filozófusoknak köszönhetjük. A szó arra utal, hogy az intencionalitás az irányítottság értelmében valamiféle kap­ csolatban áll a „szándékkal” , olyan értelemben például, hogy ma este moziba szándékozom menni. (A német nyelvben ez nem okoz problémát, mert az Intentionalitát másképp hangzik, mint az Absicht, a mozilátogatás szándékának hétköznapi értelmében vett szándék.) Úgyhogy ne feledjük, az angolban a szándék csu­ pán az intencionalitás számos formájának az egyike.

TUDAT ÉS INTENCIONALITÁS Mi a kapcsolat a tudat és az intencionalitás között? Az előző fejezetben említettem, hogy nem minden intencionális állapot tudatos, és nem minden tudatállapot intencionális. De a tudat

9 0 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

és az intencionalitás átfedése nem a véletlen műve. A kapcso­ lat a következő: az agy tudatállapotai csak olyan mértékben értelmezhetők mentális állapotokként, amennyire elvben tuda­ tos állapotok előidézésre alkalmasak. Az én hiedelmem példá­ ul, hogy Clinton az Egyesült Államok elnöke, lehet akár tuda­ tos, akár tudattalan. Elmondható például, hogy még olyankor is ez a hiedelmem, amikor alszom. De milyen tény felel meg ennek az állításnak, ha teljesen öntudatlan vagyok? Ilyenkor csakis az agyam állapotait tekinthetjük ténylegesen létező té­ nyeknek, melyek kizárólag neurobiológiai kifejezésekkel is leírhatók. Nos, milyen tény teszi ezeket az állapotokat a tudat­ talan hiedelmemmé Clinton elnök mivoltáról? Az egyetlen tény, ami mentális állapottá teheti, hogy elvben alkalmasak tudatos formában létrehozni azt az állapotot. A tudattalan mentális állapot tudatossá válhat. Azt kell mondjam, „elvben” , mert be kell látnunk, hogy előfordulnak olyan állapotok, amik elfojtás, agykárosodás stb. következtében nem tudatosulnak a személyben. De ha egy állapot valóban tudattalan mentális állapot, akkor olyasféle állapotnak kell lennie, ami tudatossá válhat. Meg kell tehát különböztetnünk az agy nem tudatos állapotait, például a neurotranszmitter noradrenalinjának ki­ választását a szinaptikus résbe, az agyban megvalósuló tudat­ talan mentális állapotoktól - amilyen például az a hiedelmem alvás közben, hogy Clinton az elnök. Nos, minthogy amikor teljesen öntudatlan vagyok, az agy egyetlen valósága a nem tudatosság, milyen, ezekkel a nem tudatos állapotokkal kap­ csolatos tény teszi mentális állapottá némelyiküket? Az egyet­ len válasz, hogy az agy bizonyos nem tudatos állapotai alkal­ masak tudatos mentális jelenségek létrehozására. Egy analógia segítségével megvilágíthatjuk ezt a kérdést. Amikor kikapcsolom a számítógépemet, valamennyi szó és kép eltűnik a képernyőjéről. De, amennyiben nem követek el valamilyen végzetes hibát, akkor nem szűnnek meg létezni, hanem mágneses jelek formájában tárolódva továbbra is létez­ nek a számítógép merevlemezén. Melyik, ezekkel a mágneses jelekkel kapcsolatos tény teszi a jeleket szavakká és képekké? Akkor és ott nincsenek jelen szavak és képek formájában. A leg­ kiválóbb nagyítású lencsével sem láthatok a merevlemezen szavakat és képeket. Hogy ezek mégis szavak és képek, azt az a

HOGYAN MŰKÖDIK AZ ELME 91

tény mutatja, hogy amikor bekapcsolom a gépet, a mágneses jeleket át lehet alakítani szavakká és képekké. Ez akkor is igaz, ha nem tudom végrehajtani az átalakítást, mert mondjuk el­ romlott a processzor. A számítógép, az iratszekrényre utaló számos hasonlat ellenére sem olyan, mint az iratszekrény. Amikor a szövegeimet elhelyezem az iratszekrényben, azok megőrzik eredeti formájukat. A tudattalan mentális állapota­ ink azonban nem olyanok, mint az iratszekrényben az eredeti megjelenési formájukban várakozó szavak és a képek, hanem olyanok, mint a szavak és a képek a számítógépben, amikor nem láthatók a képernyőn. Az ilyen mentális állapotoknak van egy teljesen különböző, nem mentális, nem tudatos formájuk, de attól még mindig tudattalan mentális állapotok, melyek a tudatos mentális állapotokhoz hasonlóan alkalmasak kauzális aktusra, még ha az adott időben tudattalanok is, és a neurobiológiai állapotokon és a tisztán neurobiológiai kifejezésekkel leírható folyamatokon kívül nincs is jelen semmi más. A tudattalannak ez a fogalma szemben áll a kognitív tudo­ mányban uralkodó nézetekkel. Chomsky például úgy véli, hogy amikor a gyermek egy természetes nyelvet tanul, ezt úgy teszi, hogy az univerzális grammatika tudattalan szabálykész­ letét követi, ezek a szabályok azonban nem tudatosulnak a gyerekben. A szabályok az univerzális grammatika „számítá­ si” szabályai. A nyelvész megfogalmazhatja a szabályt egy technikai szókészletben. A nyelvész mondhatja, hogy a gyer­ mek az „alfa lépés” szabályát követi, ám a gyermekről attól még nem feltételezik, hogy magában azt gondolja: „alfa lépés” . Voltaképpen azt sem feltételezik a gyermekről, hogy képes az „alfa lépés” -re gondolni. Nem, az „alfa lépés” megfogalmazás a nyelvész reprezentációs módja az agyban lejátszódó folya­ matokra, melyek nem tudatosulnak sem a gyermekben, sem másban. Ami a gyermek agyában zajlik, az tisztán számítási folyamat nullák és egyesek sorozatával, illetve a nullák és az egyesek idegi funkcionális megfelelőjével. Ezek a folyamatok azonban soha nem tudatosulnak. Véleményem szerint következetlen az a nézet, hogy vannak tudattalan mentális állapotaink, amik kauzálisán magyaráz­ zák a viselkedésünket, olyan állapotok, melyek mentálisak, és mégsem tudatosan funkcionáló állapotok. Következetlen, mert

9 2 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

nem válaszol a kérdésre: Melyik, ezekkel az agyi folyamatok­ kal kapcsolatos tény teszi őket mentálissá, olyanná, hogy ren­ delkezzenek az intencionális mentális állapot sajátosságával? Mi a különbség azon nem tudatos agyi folyamatok, melyek egyáltalán nem mentálisak, és azon tisztán tudattalan mentá­ lis állapotok között, melyek öntudatlanságban az agy állapo­ tai? Röviden, egy tudattalan mentális állapotnak tudatosan elgondolhatónak kell lennie, hogy a nem tudatos agyi folyama­ tokkal szemben egyáltalán mentális állapot legyen. Ez a pont hihetetlenül fontos az emberi megismerés magya­ rázatához. A színtiszta mentális állapotok ténylegesen kauzá­ lisán működnek, akár tudatosak, akár tudattalanok. Gondol­ junk például a következő szabályra: „Hajts az út jobb oldalán” . Ez a szabály tudatosan és tudattalanul egyaránt kauzálisán működik. De a tudattalan szabálykövetés, akárcsak a tudatos, mindenképpen a szabály intencionális tartalmának a követé­ sét jelenti, és valós időben kell működnie. A szabály működé­ sének az idejét és a viselkedés idejét ugyanaz a szabály vezérli. Ezekről a sajátosságokról többnyire megfeledkeznek azokban a kognitív tudományos magyarázatokban, melyek olyan sza­ bályok tudattalan követését posztulálják, amik még elvileg sem válhatnának tudatossá.

AZ INTENCIONALITÁS NATURALIZÁLÁSA: AZ ALAPÉRTELMEZETT POZÍCIÓK ÚJABB ÜTKÖZÉSE Ennek a könyvnek általános célja megmutatni, hogy a bolygók­ hoz, atomokhoz és az emésztéshez hasonlóan miként mutat­ koznak meg a természetes világ részeként a különféle fejtörést okozó jelenségek, az elme, a nyelv és a társadalom kérdései. Az intencionalitás esetében kivételesen nehéznek tekintik ezt a problémát, mert nem könnyű felfogni, hogyan lehet a „vala­ miről szólás” bármilyen értelemben is a fizikai világ sajátossá­ ga. Jerry Fodor például az általános tanácstalanságnak ad han­ got, amikor így ír: „Ha a valamiről szólás valódi, akkor valami egészen másnak kell lennie.” ' Hogy az intencionalitásról ki­ mutassák, hogy valóban „valami egészen más” , abban az in­ tellektuális életünk nagy részét megfertőző eliminatív, reduk-

HOGYAN MŰKÖDIK AZ ELME 9 3

cionista vágy nyilvánul meg. A cél nem annyira az, hogy ma­ gyarázatot találjanak a jelenségekre, mint inkább hogy kevés­ bé rejtélyes dolgokra bontásukkal megszabaduljanak tőlük. Ha például fényvisszaverődési tényezőkre redukáljuk a színeket, kimutathatjuk, hogy a vörös „nem más, csak” fotonemisszió az átlagosan hatszáz nanométeres tartományban. Hogy megértsük, mi táplálja az intencionalitás valami alap­ vetőbbre redukálásának a vágyát, tűnődjünk el a következő talányon. Tegyük fel, hogy úgy hiszem, mint ahogy hiszem is, hogy Clinton az Egyesült Államok elnöke. Légyen bármi is ez a hiedelem, mindenképpen az agyam állapota. És most jön a ta­ lány: hogyan képes az agyam állapota - ami olyasféle dolgok­ ból áll össze, mint a megfelelő struktúrába rendezett neuronok és szinaptikus kapcsolatok, melyeket a neurotranszmitterek aktiválnak - akármit is jelenteni? Hogyan képes az agyam állapota eljutni egészen Washington D. C.-ig, és kiválasztani egyetlen embert a milliók közül? Sőt, hogyan képes az agyam bármely állapota bármit is jelenteni, bármiről is szólni, bármit is reprezentálni? Talán arra kell gondolnunk, hogy intencio­ nális sugarakat küldök több ezer kilométerre, egészen Wa­ shington D. C.-ig? Milyen fárasztó leheti És ami azt illeti, bizo­ nyára sokkal fárasztóbb arra gondolni, hogy süt a nap, ilyen­ formán az intencionális sugaraimat kilencvenhárom millió mérföldre kell küldenem, egészen a Napig! Vegyük észre, semmi értelme kijelenteni, hogy ezek csak bizonyos dolgokat jelentő szavak, hogy a hiedelmem Clintonról ugyanúgy jelenti Clin­ tont, ahogy a Clinton szó jelenti Clintont, mert azzal csak to­ vább mélyül a rejtély. Hogyan jelenthet egy szó Clintont, egy­ általán, hogyan lehet bármilyen jelentése? A válasz csak úgy szólhat, hogy a szó azért jelenti Clintont, mert intencionálisán Clinton jelentésére alkalmazzuk. így viszont ott állunk az ere­ deti problémával. Hogyan tudok pusztán egy szó kimondásá­ val, vagy egy jelnek egy papírlapra helyezésével hivatkozni valamire, ami távol van, egyáltalán bármire is hivatkozni? Az általam keltett zaj éppen olyan zaj, mint az összes többi, és a jelek a papíron pusztán csak jelek. Milyen jelentős tettet hajtok végre, melynek révén sikerül ilyen meghökkentő képességek­ kel felruháznom ezeket a hétköznapi jelenségeket? A probléma, röviden, hogy nem magyarázzuk meg az elme intencionalitá-

9 4 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

sát, ha a nyelv intencionalitását alkalmazzuk rá, mert a nyelv intencionalitása az elme intencionalitásától függ. Ha úgy pró­ bálunk okoskodni, hogy az agyamban a hiedelemnek azért van intencionalitása, mert ugyanúgy használom, ahogy a szá­ mat elhagyó mondatokat, akkor megint csak ott állunk a ho~ munculus-tévedéssel. Fel kell tételeznem, hogy egy kis ember­ ke tanyázik a fejemben, aki intencionalitással ruházza fel a hiedelmet, ahogy én intencionalitással ruházom fel a mondatot. Szánalmasan elégtelennek találom mindannak a döntő több­ ségét, amit a filozófusok összehordtak, miközben igyekeztek megoldást találni erre a problémára. Dániel Dennett közli velünk, hogy a homunculus-tévedés nem is igazán tévedés, mert az intelligens homunculust helyettesíthetjük egy egész sereg egyré ostobább homunculusszal.2Fodor szerint az inten­ cionalitás csak a világban létező objektumok kérdése, melyek a fejünkben létrehozzák a szavak és más szimbólumok „cím­ kézését.” 3Nem áll szándékomban itt részletesen bírálni ezeket a válaszokat, inkább egy egészen eltérő magyarázat feltárásá­ val töltöm az időt. Úgyhogy röviden: Dennett válasza nem vá­ lasz, mert változatlanul elköveti a homunculus-tévedést. Az „egyre ostobább” homunculusoknak, amennyiben végre akar­ ják hajtani homunculusi feladatukat, még mindig kell hogy legyen intencionalitásuk. Fodor válasza sem old meg semmit, mert a nem intencionális oksági összefüggések mindig elégte­ lenek lesznek az intencionalitás magyarázatára. Kauzális őszszefüggésekhez intencionalitás nélkül is bármikor eljutha­ tunk. Tegyük fel, hogy tüsszentenem kell, ha teheneket látok, és csak akkor, ha. teheneket látok. Ennek ellenére a tehenek hatásainak tüsszentések formájában megnyilvánuló „címké­ zése” minden intencionalitást nélkülöz; ezek csak tüsszenté­ sek. Nem jelentik a teheneket, ahogy nem jelentenek semmit. Tegyük fel, hogy olykor egy ló is megtüsszentet, mert tehénnel tévesztem össze. így a ló hatásainak a tüsszentés formájában megnyilvánuló címkézése függő viszonyba kerül a tehén ha­ tásainak a címkézésétől: ha a tehenek nem késztetnének tüszszentésre, akkor a lovak sem. Ez a példa megfelel Fodor vala­ mennyi, az intencionalitásra vonatkozó feltételének, csak ép­ pen maga az intencionalitás nincs jelen.

HOGYAN MŰKÖDIK AZ ELME 9 5

Akkor mi lehet a helyes eljárás az intencionalitás „naturalizálására” ? Az első lépésként vegyük észre, hogy teljes egészé­ ben hibásan vetettük fel a kérdést. Különálló intencionális állapotból indultunk ki: azt a hiedelmemet, hogy Clinton az elnök, azonosítottuk az agyam egyik állapotával, majd meg­ kérdeztük: hogyan rendelkezhet az agynak ez az állapota ilyen figyelemre méltó tulajdonságokkal? Ez jellemzi a filozófiai ta­ lányokat: a megoldáshoz a múltban elfogadott előfeltételezé­ sek nélkül kell megtekintenünk a tárgyat. Az intencionalitásról szóló fejtegetésekben az alapértelme­ zett pozíciók ugyanolyan ütközésével van dolgunk, amilyennel a lélek-test probléma tárgyalása során találkoztunk. Az ütkö­ zés nem olyan szembeötlő, de tagadhatatlanul jelen van. Az egyik alapértelmezett pozíció szerint nyilvánvaló tény, hogy vannak eredendő intencionális állapotaink. Például a hiedel­ meink a világ objektumairól és tényállásairól szólnak. A másik alapértelmezett pozíció viszont az, hogy egy teljes egészében fizikai alkotóelemekből felépülő világban lehetetlen, hogy az egyik fizikai entitás egyszerűen egy másikról szóljon. A jelen­ kori filozófiában megszokott eljárás, hogy a fizikai objektu­ mok közötti más összefüggés keresésével megpróbáljuk felol­ dani az ütközést, és arra a kapcsolatra redukálni az intencio­ nalitást. Manapság a kauzalitás a legközkedveltebb ilyen őszszefüggés: az egyik objektum azért szólhat egy másikról, mert bizonyos kauzális kapcsolatok fűzik hozzá. Ismét megoldhatatlannak látszó filozófiai problémába üt­ köztünk. Két alternatíva áll előttünk: egyik sem tűnik elfogad­ hatónak önmagában, ugyanakkor egyik sem látszik elvethetőnek. Csakhogy, mint mondtuk, le kell tennünk a garast. A té­ ma története azután a két oldal között folyó küzdelemmé vá­ lik. A tudat és a lélek-test probléma esetében látszólag válasz­ tani kellett a mentális jelenség alacsonyabb szintű összetevők­ re bonthatatlanságához ragaszkodó dualizmus és a tudat egy­ szerűsítése mellett kiálló, ilyenformán az elme pusztán fizikai vagy anyagi magyarázatára szorítkozó materializmus között. A lélek-test probléma esetében úgy oldottuk meg a kérdést - és a filozófiában ez az alapértelmezett pozíciók ütközésének jel­ legzetes megoldása -, hogy a probléma mögé hatolva mindkét

96 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

oldal előfeltételezéseit megvizsgáltuk. A lélek-test probléma vizsgálata során megtanulhattuk, hogy ne fogadjuk el minden fenntartás nélkül a vitában álló felek előzetes feltevéseit. Mielőtt az intencionalitás vizsgálatában is kamatoztatnánk ezt a tanulságot, sort kell kerítenünk egy döntő jelentőségű különbségtételre. Az intencionalitás-elméletekben ennek az egyébként kézenfekvő megkülönböztetésnek az elmulasztása a felelős a filozófiai zűrzavar tekintélyes részéért. Meg kell kü­ lönböztetnünk azt az intencionalitást, amivel eredendően ren­ delkeznek az emberek és az állatok - a szavak és mondatok, képek, diagramok, grafikonok eredeztetett intencionalitásától. Továbbá mindezeket meg kell különböztetnünk az intenciona­ litás metaforikus használatától, amikor nem szó szerint, ha­ nem „mintha” értelemben hivatkozunk az intencionalitásra. Nézzük a következő három kijelentést: 1. E pillanatban nagyon éhes vagyok. 2. „J’ai grand fáim en ce moment” franciául azt jelenti, hogy e pillanatban nagyon éhes vagyok. 3. A virágok a kertemben tápanyagokra éheznek. Mindhárom kijelentés az éhség intencionális jelenségére hi­ vatkozik, a minőségük azonban teljesen eltérő. Az első ere­ dendő intencionalitást tulajdonít nekem. Ha rendelkezem a nekem tulajdonított állapottal, akkor attól függetlenül ez az állapotom, hogy más miként vélekedik felőle. A második kije­ lentés ugyancsak a szó szoros értelmében tulajdonít intencio­ nalitást, ám a francia mondat intencionalitása nem eredendő, hanem a franciául beszélők eredendő intencionalitásából ere­ deztetett intencionalitás. Ugyanezzel a mondattal a francia valami egész mást is akarhat mondani, vagy éppenséggel az is előfordulhat, hogy egyáltalán semmit nem akar mondani vele, és ebben az értelemben a mondat jelentése nem eredendő, ha­ nem eredendő intencionalitással rendelkező közvetítőtől ere­ deztetett. Minden nyelvi jelentés eredeztetett intencionalitás. (Többet erről a témáról a hatodik fejezetben.) A harmadik kijelentés valójában semmiféle intencionalitás­ sal nem ruház fel. A kertem növényeinek „éhsége” amolyan „mintha” jelleggel jelenik meg. Hervadoznak a tápanyagok

HOGYAN MŰKÖDIK AZ ELME

97

hiánya miatt, és emberi, illetve állati analógia alapján irom le az állapotukat. Intencionalitást tulajdonítok nekik, noha ilyen­ nel valójában nem rendelkeznek, annak ellenére, hogy úgy vi­ selkednek, mintha lenne intencionalitásuk. A valódi intenciónalitásnak tehát két típusa van, az eredendő és az eredeztetett; a „mintha” ~intencionalitás viszont nem jelent harmadik tí­ pust, csupán metaforikusán használható. Ha azt mondjuk, hogy valamely entitás mintha-intencionalitással rendelkezik, akkor azt állítjuk, hogy úgy viselkedik, mintha lenne intenciónalitása, noha nincs. Az eredendő és eredeztetett intencionalitás közötti különb­ ségtétel a világ megfigyelőtől független sajátosságai, például erő, tömeg és gravitációs vonzás, és megfigyelőtől függő, pél­ dául egy kés, egy szék, vagy egy angol mondat, sajátosságai közötti sokkal alapvetőbb különbségtételnek a speciális esete. Az eredendő intencionalitás megfigyelőtől független - én attól függetlenül vagyok éhes, hogy mit gondol erről bármelyik megfigyelő. Az eredeztetett intencionalitás megfigyelőtől füg­ gő - az csak egy kapcsolat a megfigyelővel, a használóval stb., ahogy például egy francia mondatnak az a jelentése, ami. Ezek a megkülönböztetések a később tárgyalandó kérdések tekintetében lényegesek, egyelőre viszont az eredendő inten­ cionalitást tárgyaljuk. Valamennyi eredeztetett intencionalitás az eredendőből származik. Ezt azért szükséges hangsúlyozni, mert manapság nem egy szerző paradigmatikusan kezeli az eredeztetett és a mintha-intencionalitást, és ezek szempontjá­ ból igyekszik megmagyarázni minden eredendő intencionali­ tást. így a számítógépes műveletek eredeztetett intencionalizmusát úgy kezelik, mint modellt, az emberi agy eredendő intencionalitásának tanulmányozására, a mintha-típust ese­ tenként pedig úgy, mint az olyasféle tulaj donítások minden tekintetben kifogástalan modelljét, amikor eredendő intencio­ nalitást tulajdonítunk az embereknek.4 Az általam kifejtendő alaptétel különbözik a kognitív tudományban elfogadott orto­ dox álláspontoktól, és a következőképp fogalmazható meg. Tegyük fel, hogy van egy olyan tudományunk, ami egyszerre tartalmazza a fizikát, a kémiát és a biológiát. Aztán e tudo­ mánynak köszönhetően kezdenének megállapítást nyerni bizonyos sajátosságok, mint a való világ valódi, megfigyelőtől

9 8 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

független, avagy eredendő sajátosságai. A fizikában ilyen pél­ dául a gravitáció és az elektromágnesesség. A biológiában a mitózis, a meiózis és a fotoszintézis. És azt állítom, hogy ezek közé tartozik a tudat és az intencionalitás is. A tudat és az intencionalitás, noha az elme sajátosságai, megfigyelőtől függet­ lenek abban az értelemben, hogy ha tudatos vagyok vagy van intencionális állapotom, például szomjúság, ezek a sajátossá­ gok létükben nem függenek senki rajtam kívülállótól. Ezek, ellentétben mondjuk a nyelv mondataival, nem azért azok, amik, mert kívülállók úgy gondolják. Az előző fejezetekben naturalizáltuk a tudatot, mikor kimutattuk, hogy természetes biológiai jelenség. Most az intencionalitás naturalizálása a fel­ adatom azzal, hogy megmutatom, miként lehet a természetes világ része az ember és az állat eredendő intencionalitása.

A NATURALIZÁLT INTENCIONALITÁS MINT BIOLÓGIAI JELENSÉG Nos, vágjunk bele. Kezdjük egyszerű esetekkel. Az intenciona­ litás biológiailag legprimitívebb formái a vágynak a testi szük­ ségleteket magukban foglaló formái, például az éhség és a szomjúság. Mindkettő intencionális, mert mindkettő a vágy egy-egy formája. Az éhség az evés vágya, a szomjúság az ivás vágya. A szomjúság például a következőképp működik: a víz­ hiány hatására a vesék renint választanak ki, a renin hatással van egy keringő pepiidre, az angiotenzinre, melyből így angiotenzin 2 keletkezik. Ez az anyag eljut az agyba, ott a hipotalamusz bizonyos részeit támadja, ahol erre megemelkedik a neuronkisülések aránya. Ennek eredményeként az állat vágyat érez az ivásra. Ne mondják, kérem, hogy ez a folyamat semmi ilyesmit nem okozhat, mert azzal átlépné a test és lélek között tátongó sza­ kadékot, az űrt a mentális és a fizikai között. Pontosan tudjuk, hogy rideg biológiai tényékként a neurobiológiai folyamatok igenis okoznak olyan tudatos intencionális állapotokat, mint a szomjúság és az éhség. így működik a természet. További bi­ zonyítékot jelent a hipotalamusznak a szomjúságérzet létre­ hozásában játszott szerepére, hogy a hipotalamuszra nyomást

HOGYAN MŰKÖDIK AZ ELME 9 9

gyakorló tumortól szenvedő betegek örökös szomjúságot érez­ nek, és hiába isznak bármennyit, képtelenek a szomjukat csil­ lapítani; azok a betegek pedig, akiknek esetében károsodtak a hipotalamusz lényeges részei, soha nem éreznek szomjúságot. Vegyük észre, milyen mérhetetlen evolúciós előnyt jelente­ nek az efféle tudatos intencionális jelenségek. Ugyanúgy, ahogy evolúciós előnyt jelent a tudatos fájdalomérzet - mivel az állat megpróbálja elkerülni testének fájdalmat okozó sérü­ léseit, a meglévő sérüléseket meg igyekszik kevésbé fájdalmas­ sá tenni -, a tudatos szomjúságérzés ahhoz vezet, hogy az állat vizet fogyaszt, amitől az életben maradása függ. Egy kiegészítő megjegyzés: a fenti magyarázat megfelel a neurobiológiai tankönyvek szokásos magyarázatainak, és nem kétséges, ahogy egyre több ismeretet szerzünk, ez a magyará­ zat elképesztően furcsának, idejétmúltnak és túlságosan le­ egyszerűsítettnek fog tűnni. Bizonyos, hogy a hipotalamuszban lejátszódó események önmagukban nem lennének elegen­ dőek bármilyen tudatállapot számára; az agy többi részével is fenn kell állnia a kapcsolatok minden fajtájának. De a példá­ nak csak annyi a lényege, hogy az ilyen jellegű magyarázat adhatna neurobiológiai, ilyenformán naturalisztikus magya­ rázatot bizonyos fajta intencionalitásra. Ha elfogadnak tőlem ilyen biológiai magyarázatot az inten­ cionalitás valamely formájára, akkor készen állok aláásni a feltételezések egész halmazát, melyek kizárólagos alternatívákat állítanak elénk. Ha már látjuk, hogyan lehet a szomjúság a természetes biológiai intencionalitás egyik formája, akkor nem túl nehéz kiterjeszteni a hasonló típusú magyarázatot az érzéke­ lésre, például a látásra és a tapintásra. A látás esetében már az első fejezetben felvázoltam, hogyan okoz a fotonok becsapódása a retinára látásélményt az agyban. Minden neurobiológiai tan­ könyv tartalmaz egy fejezetet arról, hogy a felületi idegvégződé­ sek ingerlése hogyan eredményez végső soron látásélményt. Természetesen nem kívánom azt sugallni, hogy végső választ kaptunk az agyban lejátszódó folyamatok látásélményt eredmé­ nyező mechanizmusára. Nem ismerjük rá a választ, és a közeli jövőben valószínűleg nem is fogjuk megtalálni. Arra kívánok csupán rámutatni, hogy ismerjük a válasz formáját Tudjuk, hogy kauzális mechanizmusokat keresünk az agyban.

100

ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

És most, a tényleges látásélményhez eljutva, megvan az ere­ dendő intencionalitás, amit kerestünk. Nélküle nem lehetne slz a látásélményem, ami ténylegesen van, nekem legalábbis úgy tűnik, hogy ugyanis egy számítógép képernyője világít előt­ tem. A szkeptikus azonban fel fogja tenni a kérdést, hogy a látás­ élménnyel kapcsolatos miféle tény teszi éppen ezt az élményt olyanná, mintha az ember egy számítógép képernyőjét látná? Vegyük észre, milyen különös is ez a kérdés. Úgy vélem, egyet­ len válasz adható rá: ehhez a bizonyos élményhez, mint a vi­ lág tudati eseményéhez alapvetően hozzátartozik, hogy pon­ tosan ez az intencionalitása. A látásélményhez tartozik, amikor van ilyen látásélményem, hogy úgy tűnik, egy számítógép­ képernyőt látok magam előtt. így tehát az intencionalitás naturalizálására irányuló késztetés, és az az érzés, hogy a naturalizálás egyetlen formája csakis valamiféle redukció lehet, kettős tévedés. Először is a meglepődés tévedése, hogy miként vonatkozhat valamire a puszta anyag, ami mögött viszont az az indokolatlan meglepődés húzódik meg, hogy miként vonat­ kozhat bármi is valamire; a második tévedés mögött pedig az a sugallat sejlik fel, hogy lényegéből fakadóan talán semmi nem vonatkozhat semmire. Az első hiba eltávolításához folyamod­ junk a lélek-test probléma esetében alkalmazott megoldáshoz: kerüljünk a kérdés mögé, és vegyük szemügyre az előfeltétele­ zéseit. Ezúttal azt az előfeltételezést találjuk, hogy az intencio­ nalitás vagy titokzatos és megmagyarázhatatlan, vagy valóban valami más, ami eliminatív redukcióval kiküszöbölhető. A té­ vedésre adott válasz, akárcsak a lélek-test probléma esetében, mindkét változat elvetése. A második tévedésre adandó válaszhoz azonban túl kell lépnünk a lélek-test problémára adott megoldáson, és nézzük meg az eredendő intencionalitás néhány speciális sajátosságát. Ha például úgy próbáljuk meg kezelni a tudatos látásélménye­ inket, mintha a kövekhez, a fákhoz vagy az emésztéshez ha­ sonló jelenségek lennének, akkor kész csoda, hogy egyáltalán bármire is vonatkoztathatók. Csakhogy, bár természetes folya­ matok, vannak speciális sajátosságaik. Az állapothoz lényegé­ ből fakadóan hozzátartozik, hogy ezzel az intencionalitással rendelkezik. Nem lehetne pontosan ez az adott látásélmény,

HOGYAN MŰKÖDIK AZ ELME

101

ha nem olyan intencionalitású élmény lenne, ami úgy tünteti fel, hogy ezt a tárgyat látom magam előtt. De miért nem nyilvánvaló ez? Miért hagyná figyelmen kívül vagy vetné el valaki? Két okból. Az első az eredendő, eredezte­ tett és a mintha-intencionalitás megkülönböztetésének az el­ mulasztása. Ha az eredeztetett intencionalitásnak abból a faj­ tájából indulunk ki, amilyennel a szavakban és a mondatok­ ban találkozunk, vagy rosszabb esetben az olyasféle minthaintencionalitásból, amilyenhez az intencionalitás metaforikus tulajdonításaiból jutunk, akkor az a vonatkozás és a valamiről szólás kétségkívül roppant rejtélyes benyomását kelti. Valóban olyan látszatot kelt, mintha egy titkos zugban lapuló homun­ culus ruházná fel intencionalitással a jelenséget. A tévedés második forrása a tudat központi szerepének a mellőzése. Aki úgy gondolkozik, hogy az intencionalitásnak nincs lényegi kapcsolata a tudattal, annak úgy fog tűnni, hogy a világban különféle intencionalitások léteznek, és megpróbálja ezeket oksági összefüggések vagy effélék alapján elemezni. Induljunk tehát ki az eredendő intencionalitás tudatos formáiból. Itt valóban felmerülhet egy érdekes kérdés: hogyan jelentheti a Clinton szó Clintont? A szónak, végtére is, csak eredeztetett intencionalitása van. Egyéb izgalmas kérdések is felvethetők az eredeztetés természetét és az eredeztetett intencionalitás formáját illetően. De egy bizonyos izgalmas kérdés nem ve­ tődhet fel: hogyan lehet az ilyen látásélménynek az a látszata, hogy látunk valamit? Azaz, ha már van látásélményünk, annak valamennyi sajátosságával, és ha már neurobiológiai és pszichológiai magyarázatot adtunk ezekre a sajátosságokra, akkor nem merülhet fel további érdekes filozófiai kérdés arra vonatkozóan, hogyan tűnhet úgy, hogy látunk valamit, mivel ez nem adódik oly módon a látásélményhez, ahogy az egy bi­ zonyos emberre utalás hozzáadódik a Clinton szóhoz. Az él­ mény minden felsorolt sajátosságával az, ami. Minthogy az előzőekben különbséget tettünk egyfelől az eredendő intencionalitás, másfelől az eredeztetett és a minthaintencionalitás között, és ugyanilyen következetesen hangsú­ lyoztuk a tudat elsődlegességét, most lehetőségünk nyílik arra, hogy felülkerekedjünk a két alapértelmezett pozíció ütközé­ sén.

102

ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

AZ INTENCIONÁLIS ÁLLAPOTOK FELÉPÍTÉSE Eddig némiképp homályos értelemben beszéltem az intenciónalitásról. Az intencionalitás, ahogy meghatároztam, egysze­ rűen a mentális állapotok sajátossága, melyek által ezek a világ önmagukon kívül eső objektumaira és tényállásaira irányul­ nak, illetve ezekről szólnak. Mint a céltáblára kilőtt és célt vé­ tő, vagy éppen akkor is kilőtt nyílvessző, ha nincs céltábla, az intencionális állapot ugyanúgy irányulhat valamilyen objek­ tumra, és irányulhat rosszfelé, netán teljességgel eredményte­ lennek is bizonyulhat, mert nincs olyan objektum. A gyermek hiheti a jelmezbe bújt áruházi alkalmazottat Mikulásnak, és hiheti azt valaki, hogy kísértetek járnak a házában, még ha nincsenek is kísértetek. De akkor miféle különös vonatkozta­ tás lehet az intencionalitás, ha olyasmire is irányulhat, ami nem létezik? Hogyan lehetséges ez? KÜLÖNBSÉGTÉTEL A Z INTENCIONÁLIS ÁLLAPOTOK TÍPUSA ÉS TARTALMA KÖZÖTT

Az intencionális állapotok megértéséhez vizsgálatunk kezde­ tén bizonyos alapvető megkülönböztetéseket kell tennünk. Mindenekelőtt minden intencionális állapot számára - hit, vágy, remény, félelem, vizuális észlelés vagy valamely cseleke­ det végrehajtásának szándéka - különbséget kell tennünk az állapot tartalma és az állapot típusa között. így például remény­ kedhetsz, hogy esni fog, félhetsz, hogy esni fog, és hiheted, hogy esni fog. Minden egyes esetben ugyanaz a tartalmunk - hogy esni fog -, ez a tartalom azonban különböző intencio­ nális módokon jelentkezik. Ez a megkülönböztetés a tartalom és a mód között visz el az észlelésekhez és az intencionális aktusokhoz. Láthatod, hogy esik, ahogy hiheted is, hogy esik, és szándékozhatsz moziba menni, ahogy áhítozhatsz rá, hogy bárcsak mennél moziba. Mindezek a példák teljes állítások, és mint propozíciók rendelkeznek igazságfeltételekkel, vagy - ahogy mondani szoktam - „érvényesülési feltételek” -kel. Az igazság fogalmánál általánosabb fogalomra van szüksé­ günk, ami nemcsak azokat az intencionális állapotokat takarja, mint a hit, ami lehet igaz vagy hamis, hanem az olyan állapo­ tokat is, mint a vágy és a szándék, amik kielégülhetnek vagy

HOGYANMŰKÖDIKAZELME

103

kielégületlenül maradhatnak, valóra válhatnak vagy nem vál­ hatnak valóra. Ugyanúgy, ahogy hihetem, hogy ma este elme­ gyek moziba, és ilyenformán van egy kijelentésem, ami igaz vagy hamis, kívánhatok ma este moziba menni vagy eltökélt szándékomban állhat ma este moziba menni. De a vágyaim és szándékaim nem lehetnek a szó szoros értelmében igazak vagy hamisak. Ami igazságfeltételként megfelel a hiedelmem­ hez - hogy ma este moziba megyek -, az teljesülési feltételként pontosan megfelel a vágyamhoz: hogy ma este moziba me­ gyek. Azt fogom tehát mondani, hogy az olyan intencionális állapotok, mint a hit és a vágy, érvényesülési feltételekkel ren­ delkeznek, mely kifejezés fedi az igazságfeltételeket a hitre, a teljesülési feltételeket a vágyra, a megvalósítási feltételeket a szándékra vonatkozóan és így tovább. Számos propozíciós tartalommal rendelkező intencionális állapotot jellemeznek érvényesülési feltételek; az igazságfeltételek pedig az érvénye­ sülési feltételek egyik speciális esetei. Az igazságfeltételek és az érvényesülési feltételek más fajtái közötti különbségtétel vezet az intencionális állapotok követ­ kező felépítési sajátosságához. A MEGFELELTETÉSI IRÁNY

Az elme lényeges sajátossága, hogy az intencionalitás révén összeköt minket a való világgal. Vagyis ez az intencionalitás: az elme speciális módszere, hogy összekössön a világgal. Ugyan­ ilyen lényeges az a tény, hogy a különböző típusú intencionális állapotokkal az intencionális tartalmak különböző módokon kötődnek a világhoz. A különféle típusú intencionális állapo­ tok, mondhatni, eltérő megfeleltetési kötelezettséggel kötik a propozíciós tartalmat a való világhoz. A hiedelmek és hipoté­ zisek attól függően minősülnek igaznak vagy hamisnak, hogy valóban olyan-e a világ, amilyennek a hiedelem reprezentálja, a hiedelmeket tehát az „elmétől a világhoz” megfeleltetési irány jellemzi. Hogy úgy mondjam, a hiedelem felelőssége, hogy megegyezzen egy függetlenül létező világgal. A vágyak és szándékok viszont nem rendelkeznek az elmétől a világ felé tartó megfeleltetési iránnyal, mert ha valamely vágy vagy szán­ dék nem teljesül, a felelősség nem a vágyé vagy a szándéké, hanem a világé, mely elvéti a megegyezést a vágy vagy szán­

1 0 4 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

dék tartalmával. A „megfeleltetési irány” kifejezés J. L. Austin leleménye,5 de a legérzékletesebb bemutatása G. E. M. Anscombe-tól származik.0Anscombe példázatában egy nő a férje kezébe nyomja a bevásárlólistát, melyen a következő szavak állnak: sör, vaj és szalonna. A férfi elviszi a listát a nagyáru­ házba, és a listán szereplő tételekkel megegyező dolgokat tesz a bevásárlókocsijába. A lista utasításként vagy vágyként mű­ ködik, így a „világ a listához” megfeleltetési irányt mutatja. Az a férj felelőssége, hogy a világot egyeztesse a lista tartalmával, a vásárlás formájában megpróbálja a világot megfeleltetni a listán szereplő tételeknek. De tegyük fel, hogy a férjet egy nyo­ mozó követi, aki lejegyzi, mit tesz a férfi a bevásárlókocsiba. A detektív leírja a sör, a vaj és a szalonna szavakat, úgyhogy mire a pénztárhoz érnek, a férjnél is és a nyomozónál is azo­ nos lista található. Csakhogy alapvetően eltérő a listák felada­ ta. A detektív listájának az a felelőssége, hogy megegyezzen egy függetlenül létező valósággal. A lista leírásként vagy jelen­ tésként funkcionál; azt rögzíti, mi történt valójában. Ettől a listától csak azt várják el, hogy reprezentálja a dolgok milyen­ ségét. A férj listájának az a feladata, hogy képessé tegye őt a valóságnak a lista tartalmának megfelelő megváltoztatására. A férj listájának nem az a lényege, hogy leírja a valóságot, hogy reprezentálja a dolgokat olyanoknak, amilyenek, hanem hogy a listának megfelelően megváltoztassa. A férj listájának a megfeleltetési iránya „világ a listához” . A detektív listájának a megfeleltetési iránya „lista a világhoz” . Nyelvünk speciális szókészletet alkalmaz azoknak a reprezentációknak a leírásá­ ra, amik sikerülnek vagy kudarcot vallanak a „lista (vagy szó) a világhoz” megfeleltetési irányban: ezeket vagy „igaz” ~nak, vagy „hamis” ~nak mondjuk. Az igazság vagy hamisság, rövi­ den a siker, illetve a kudarc megnevezése a „szó a világhoz” megfeleltetési irány megvalósulásában. Még világosabbá válik a különbség, ha elképzeljük, mi tör­ ténik tévedés esetén. Tegyük fel, hogy a nyomozó hazamegy és rájön, hogy elkövetett egy hibát. A férj nem szalonnát vett, ha­ nem sertésbordát. A nyomozó egyszerűen javíthat: áthúzza a szalonna szót és beírja helyette a sertésbordát. A lista most helytálló a „lista a világhoz” megfeleltetési iránynak megfele­ lően. De amikor a férj hazamegy és a felesége így szól: „Te

HOGYAN MŰKÖDIK AZ ELME 1 0 5

eszement, szalonnát írtam a listára, te meg sertésbordát vettél helyette!” , akkor a férj nem helyesbítheti úgy a helyzetet, hogy azt mondja: „Minden rendben, édesem. Kihúzom a szalonnát és sertésbordát írok be.” Ennek a különbségnek az az oka, hogy a férjnek, ellentétben a nyomozóval, az a felelőssége, hogy a világot feleltesse meg a listának. A nyomozónak az a felelőssé­ ge, hogy a listát feleltesse meg a világnak. Ami igaz a listáknak a kapcsolatáról a világgal, az ugyanúgy igaz a szavaknak és a világnak, végső soron az elmének és a világnak a viszonyulá­ sáról. A „lista a világhoz” és a „világ a listához” közötti kü­ lönbségtétel az általánosabb különbségtételek, a „szó a világ­ hoz” és a „világ a szóhoz” , illetve az „elme a világhoz” és a „világ az elméhez” megfeleltetési irány közötti különbségtétel egyik példája. Remélem, egyértelmű ez a megkülönböztetés, mert az intencionalitás bármilyen elmélete esetében döntő je­ lentőségű. Hiedelmeknek, észleléseknek és emlékeknek „elme a világhoz” a megfeleltetési irányuk, mivel a dolgok milyensé­ gének a megjelenítése a céljuk; a vágyaknak és a szándékok­ nak „világ az elméhez” a megfeleltetési irányuk, mert nem az a céljuk, hogy reprezentálják, milyenek a dolgok, hanem hogy milyenek legyenek, illetve, hogy miként tegyük olyanná őket. Ez idáig két sajátosságot vonultattunk fel az intencionális állapotok felépítéséről szóló általános ismertetésünkben: az egyik az intencionális állapot tartalmának és típusának a meg­ különböztetése, a másik a megfeleltetési irány fogalma, a kü­ lönböző megfeleltetési irányokkal. Most ezen sajátosságok mindegyikéhez bevezethetünk bizonyos komplexitásokat. Az első komplexitás annak kimutatása, hogy nem minden inten­ cionális állapot tartalma teljes propozíció. így, ha valaki sze­ relmes Marybe és gyűlöli Bilit, akkor ezeknek az intencionális állapotoknak a tartalma Maryre vagy Bilire utal, és a viszo­ nyulása vagy a szerelem, vagy a gyűlölet. A másik komplexitás abból a tényből fakad, hogy nem minden intencionális álla­ potnak „világ az elméhez” a megfeleltetési iránya. Némelyik voltaképpen előfeltételezi, hogy már megtörtént a megfelelte­ tés. Ha például sajnálod, hogy megsértetted az egyik baráto­ dat, vagy örülsz, hogy süt a nap, mindezen esetekben olyan intencionális állapotod van, melyek előfeltételezik, hogy már érvényesült a propozíciós tartalom, azaz már megsértetted a

1 0 6 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

barátodat, illetve már süt a nap. Az ilyen esetekre mondom, hogy nulla megfeleltetési irányúak. Ahogy a hiedelem igaz, és így az „elme a világhoz” megfeleltetési irányt valósítja meg, illetve ahogy beteljesül a vágy, és ilyenformán megvalósul a „világ az elméhez” megfeleltetési irány, az öröm és sajnálat, bár intencionális állapotként van propozíciós tartalmuk, nem olyan jellegű cél, ami érvényesülhet vagy nem érvényesülhet. Éppen ennek a különbségnek az érzékeltetésére mondom, hogy nulla a megfeleltetési irányuk. ÉRVÉNYESÜLÉSI FELTÉTELEK

Most végre egyesíthetjük az intencionalitás mindezen külön­ féle ismérveit annak a sajátosságnak a leírásával, ami intencio­ nálissá avatja őket. Röviden már utaltam erre a sajátosságra, amikor bevezettem az érvényesülési feltételek fogalmát. Az intencionális állapot akkor érvényesül, ha a világ olyan, ami­ lyennek az intencionális állapot megjeleníti. A hiedelmek le­ hetnek igazak vagy hamisak; a vágyak teljesülhetnek vagy kielégületlenek maradhatnak, a szándékok megvalósulhatnak vagy nem valósulhatnak meg. Az intencionális állapot minden esetben érvényesül vagy nem, attól függően, hogy ténylegesen mutatkozik-e egyezés a propozíciós tartalom és a reprezentált valóság között. A propozíciós tartalommal rendelkező intencionális állapo­ tok általános sajátossága, hogy érvényesülési feltételeik van­ nak. Ha valaki mindenáron egy szlogenre vágyna az intencio­ nalitás elemzésére, a következőt javasolnám: „Ismerd meg őket az érvényesülési feltételeikről!” . Ha pontosan akarjuk tudni, milyen egy személy intencionális állapota, tegyük fel magunk­ nak a kérdést, hogy egészen pontosan milyen feltételek mellett érvényesül vagy nem érvényesül a szóban forgó intencionális állapot. Azokat az intencionális állapotokat, amiknek nincs teljes propozíciós tartalmuk - mint a szeretet és a gyűlölet -, ilyenformán nincsenek érvényesülési feltételeik, szerintem részben olyan intencionális állapotok alkotják, melyek teljes propozíciós tartalmat mutatnak, következésképp érvényesülé­ si feltételeik is vannak. Az ember például nem szerethet vala­ kit úgy, hogy ne lenne egy sor hiedelme és vágya az adott sze­ mélyt illetően. És jórészt ezek a hiedelmek és vágyak alkotják

HOGYAN MŰKÖDIK AZ ELME 1 0 7

az adott személy iránt táplált szeretetet. így, bár a szeretetnek a felszínen nincsenek érvényesülési feltételei, bármely olyan tényleges eset, amikor az egyik ember szereti a másikat, jó ­ részt érvényesülési feltételekkel rendelkező intencionális álla­ potok sorából áll. A teljes propozíciós tartalmat felvető inten­ cionális állapotok, például a szégyen és a büszkeség, melyek­ nek nincs megfeleltetési irányuk, jórészt olyan hiedelmekből és vágyakból állnak össze, melyeknek igenis van megfeleltetési irányuk; így a megfeleltetési irányt nem mutató intencionális állapotoknak is vannak érvényesülési feltételeik. Ha például büszke vagyok rá, hogy megnyertem a versenyt, akkor leg­ alább egy olyan a) hiedelmemnek kell lennie, hogy megnyer­ tem a versenyt, és b) kívánatosnak találom, illetve annak a megtörténtét akarom, hogy én nyertem meg a versenyt.

INTENCIONÁLIS KAUZALITÁS Azt állítottam, hogy az intencionalitás az elme sajátossága, melynek révén belsőleg reprezentálja a világ objektumait és tényállásait. Ugyanakkor az elménk állandó oksági viszony­ ban áll a világgal. Amikor látunk valamit, az általunk látott tárgy hozza létre a róla nyert vizuális élményünket. Ha a múlt­ ban velünk történt eseményekre emlékszünk, a múltbéli ese­ mények hozzák létre a jelenlegi emlékeinket. Ha mozgatni akarjuk a testünket, ez a szándékunk idézi elő a mozdulatain­ kat. Mindegyik esetben egy kauzális és egy intencionális őszszetevőt találunk. Az intencionalitás működéséhez alapvető fontosságú, ahogy a fennmaradásunkhoz is a világban, hogy az elme reprezentációs képessége valamilyen szisztematikus módon összefonódjon a világgal fennálló kauzális kapcsola­ tokkal. Ez az összefonódás az intencionális kauzalitás. A kau­ zalitásnak ez a formája döntően különbözik a biliárdgolyóféle vagy a hume~i kauzalitástól: az ok és az okozat azért mű­ ködik úgy, ahogy, mert vagy az ok az okozat reprezentációja, vagy az okozat az ok reprezentációja. íme, néhány példa a mű­ ködésére. Ha vizet akarok inni, hogy kielégítsem a vízivás iránti vágyamat, akkor a mentális állapotom, a vágy (hogy vi­ zet igyák) azt okozza, hogy iszom. A vágy ebben az esetben elő

1 0 8 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

is idézi és meg is jeleníti az érvényesülés feltételeit. Olykor az intencionális állapot érvényesülési feltételei közé tartozik, hogy csak akkor érvényesül, ha kauzálisán működik. így pél­ dául, ha szándékomban áll felemelni a karom, akkor éppen a karom felemelésére irányuló szándék idézi elő a karom fel­ emelését. Ezért jelentem ki, hogy a szándékok kauzálisán ön­ magukra vonatkozóak.7A szándék csak akkor érvényesül, ha maga a szándék előidézi érvényesülési feltételeinek fennmaradó részét. Csak akkor sikerül megvalósítanom a karom felemelé­ sének a szándékát, ha a.) felemelem a karom és b) a karom fel­ emelésének a szándéka előidézi a karom felemelését. Az ilyen kauzális önmagára vonatkozás nem csak „akarati” állapotokban van jelen, amilyenek például a szándékok, ha­ nem az észlelés és az emlékezés „kognitív” állapotaiban is. így például, ha ténylegesen látom azt a fát, akkor szükségszerűen nem csak annyi történik, hogy szert teszek egy vizuális él­ ményre, melynek az érvényesülési feltételei abban merülnek ki, hogy ott egy fa, hanem a tény, hogy ott egy fa, szükségsze­ rűen éppen azt a vizuális élményt okozza, melynek ezek az érvényesülési feltételei. Hasonló a helyzet az emlékezéssel. Ha emlékszem rá, hogy részt vettem egy síversenyen Val d’Isérében, akkor az emlék érvényesülési feltételeinek-nem csak az a része, hogy valóban részt vettem a versenyen, hanem részvé­ telem eseménye szükségszerűen azt az emléket idézi elő, ami­ nek éppen ezek az érvényesülési feltételei. Az önmagukra hivatkozó kognitív állapotok esetében, mint az észlelés és az emlékezés, „elme a világhoz” megfeleltetési iránnyal van dol­ gunk és „világ az elméhez” kauzalitással. Az emlékem vagy észlelésem mentális állapota csak akkor „felel meg” a világ­ nak, ha a világ a megfelelő állapotot idézi elő. Akarati állapo­ tokban, mint amilyenek a szándékok, megfordulnak az irá­ nyok. A szándékom felemelni a karomat csak akkor „felel meg” a világnak, ha maga az állapot előidézi az eseményt a világban, aminek megfelel, azaz, ha maga a szándék a karom felemelését okozza. Az intencionális kauzalitás abszolút döntő az emberi visel­ kedés magyarázatának a megértéséhez, ilyenformán a termé­ szettudományok és a társadalomtudományok közötti különb­ ségek megértéséhez. Az emberi viselkedés, ha racionális, okok

HOGYAN MŰKÖDIK AZ ELME 1 0 9

alapján működik, de az okok csak akkor magyarázzák meg a viselkedést, ha az ok és a viselkedés egyaránt logikus és kauzá­ lis. A racionális emberi viselkedés magyarázatai így lényegé­ ben az intencionális kauzalitás apparátusát veszik igénybe. Tegyük fel például, hogy Hitler azért indított hadjáratot Orosz­ ország ellen, hogy Lebensraumot (életteret) hozzon létre kele­ ten. Ennek a magyarázatnak van értelme, mert feltételezzük, hogy a) Hitler Lebensraumot akart létrehozni keleten, továbbá b) azt hitte, hogy Oroszország lerohanásával Lebensraumhoz juthat, és c) a, és b az intencionális kauzalitás révén, legalább részben oksági magyarázatot ad a döntésre, ilyenformán Orosz­ ország megtámadásának a szándékára, és d) Oroszország megtámadásának a szándéka az intencionális kauzalitás révén legalábbis részben Oroszország megtámadásának az oka. Fontos hangsúlyozni, hogy az ilyen magyarázatok formá­ jukban nem determinisztikusak. Valamely viselkedésre adott intencionális magyarázat formája nem foglalja magában, hogy az aktusnak be kellett következnie, hogy az intencionális okok elegendőek volnának ahhoz, hogy az adott tettet végre kellett hajtani. Ritka kóros esetektől eltekintve a gyakorlatban sem determinisztikusak. Amikor a saját viselkedésemet elsősorban a cselekvésre motiváló hiedelmek és vágyak elősorolásával magyarázom, többnyire nem úgy értem, hogy nem tehetnék másként. Amikor a vágyaimból és a hiedelmeimből vezetem le a cselekedetemet, rés mutatkozik a döntésemnek a hiedelmeim és a vágyaim formájában megjelenő okai és a tényleges döntés között, és újabb rés a döntés és az aktus végrehajtása között. Ezeknek a réseknek az az oka, hogy a viselkedés intencionális okai nem elegendőek a viselkedés megszabására. Kivételt jelen­ tenek ez alól a szenvedélybetegség, a megszállottság, a túlára­ dó szenvedély és más patologikus jellegű esetek. Amikor elha­ tározom, kire szavazok egy választás alkalmával, viselkedésem intencionális magyarázata nem ad kauzálisán elegendő felté­ telt. Ez ellentéte a heroin szervezetbe juttatásának heroin­ függőség esetén, mert a kábítószeres heroinra vágyik, és az a hiedelme, hogy a drog heroin. Ebben az esetben a kábítósze­ resnek nem nyílik választási lehetősége, és kauzálisán elégsé­ ges feltételt ad a magyarázat. Erre a résre rendszerint a „sza­ bad akarat” megnevezést használják. Továbbra is megoldatlan

1 1 0 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

probléma a filozófiában, hogyan lehet az akaratnak szabadsá­ ga akkor, amikor az agyban nincsenek meg az ugyanilyen meg­ felelő rések.

AZ INTENCIONALITÁS HÁTTERE Az intencionális állapotok nem elszigetelten működnek. Ahhoz a hiedelmemhez, hogy Clinton az Egyesült Államok elnöke, vagy szándékomban álljon a következő hétvégén elmenni síel­ ni, vagy reméljem, hogy idén alacsonyabb lesz a jövedelemadóm, mint tavaly, rengeteg további intencionális állapotom­ nak is kell lennie. Ezekhez az állapotaimhoz például rendel­ keznem kell azzal a hiedelemmel, hogy az Egyesült Államok köztársaság, azzal a hiedelemmel, hogy az otthonomtól elér­ hető távolságra találhatók síelésre alkalmas vidékek, és azzal a hiedelemmel, hogy az Egyesült Államoknak van a polgáraira nézve kötelező érvényű jövedelemadó-rendszere. Ráadásul mindezekhez a hiedelmekhez, akárcsak a többi intencionális állapothoz, egy sor képességemnek és előfeltételezésemnek is kell járulnia, melyek lehetővé teszik, hogy boldoguljak a világ­ gal. Ezeknek a képességeknek, jártasságoknak, hajlamoknak, szokásoknak, beállítottságoknak, magától értetődőnek tekintett előfeltételezéseknek és általában a „felkészültség” ~nek a hal­ mazát neveztem Háttérnek, és a Háttér általános tétele, amit mindvégig előfeltételezek, hogy valamennyi intencionális álla­ potunk, valamennyi meghatározott hiedelmünk, reményünk, félelmünk stb. csak úgy működik - vagyis az érvényesülési fel­ tételeiket csak úgy határozzák meg -, hogy mindezt az előtt a Háttér előtt teszik, ami lehetővé teszi, hogy megbirkózzunk a világgal. Ez a gondolat szerintem úgy érthető meg a legjobban, ha ki­ ragadunk a való életből valamilyen intencionális állapotot, és megnézzük, mi mindent kell előfeltételeznem, hogy működ­ hessen az intencionális állapot. E pillanatban az a szándékom, hogy veszek néhány könyvet a könyvesboltban, és elmegyek ebédelni egy vendéglőbe. Ez az összetett szándék mérhetetlen metafizikai apparátust előfeltételez. Az apparátus egy része hiedelmek és vágyak formájában a felszínen található. Például

HOGYAN MŰKÖDIK AZ ELME 111

csak bizonyosfajta könyvekre vágyom, és hitem szerint a kör­ nyéken egy bizonyos vendéglő a legjobb. Ám mérhetetlen appa­ rátus húzódik e tudatos gondolatok alatt, ami bizonyos érte­ lemben túlságosan alapvető ahhoz, hogy mindössze további hiedelmeknek és vágyaknak tekintsük. Tudom például, ho­ gyan kell járni és hogyan kell viselkedni a könyvesboltban és az étteremben; magától értetődőnek tekintem, hogy az alattam lévő padló meg fog tartani és hogy a testem egyetlen egységes entitásként fog mozogni, anélkül hogy szertehullana; termé­ szetesnek tartom, hogy a könyvek a könyvesboltban olvasha­ tók lesznek, de nem alkalmasak tápláléknak, és az étel a ven­ déglőben ehető, de nem lehet elolvasni. Tudván, hogyan kell kezelni az ilyen helyzeteket, megvan a képességem, hogy a számba tegyem az ételt, ne a fülembe, és a képességem úgy olvasni, hogy a szemem elé tartom a könyvet, nem pedig a ha­ samhoz dörzsölöm. Az ember elképzelhet egy science-fietion világot, melyben minden egészen másmilyen, ahol úgy esznek, hogy a szemükkel pásztáznak, valamint rágva és nyeldekelve olvasnak, én azonban nem hipotézisként fogadom el, hogy egy ilyen világban élek és nem egy olyanban, hanem egyszerűen magától értetődőnek tekintek egy mérhetetlen kiterjedésű me­ tafizikát. A Háttér egy része minden kultúrában közös. Például mind­ annyian felegyenesedve járunk és úgy eszünk, hogy a szánkba rakjuk az ételt. Az ilyen egyetemes jelenségeket nevezem „Mélyháttérnek” , sok más Háttér-előfeltételezés azonban kultúrán­ ként eltérő. Az én kultúrámban például eszünk disznót és tehenet, férget és szöcskét viszont nem, és a nap bizonyos idő­ pontjaiban eszünk, nem másokban. Az ilyen, kultúránként különböző sajátosságokat nevezem „helyi kulturális szokások­ nak” . Természetesen nincs éles választóvonal a Mélyháttér és a helyi kulturális szokások között. A lényeg, amit jelen vizsgálatunk szempontjából hangsú­ lyozni kívánok, hogy az intencionalitás nem elkülönült men­ tális képességként működik. Az intencionális állapotok csak akkor működnek úgy, ahogy működnek, ha adott a Háttér-ké­ pességek egy előfeltételezett halmaza, mely nem egyszerűen további intencionális állapotokból áll. A Háttér preintencionális. Ahhoz, hogy a könywásárlási és az ebédelési szándékom

112 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

meghatározhassa, mit fogok tenni - azaz determinálja érvé­ nyesülési feltételeit rengeteg olyan jártassággal kell rendel­ keznem, amik nem tartoznak a szóban forgó szándékokhoz, sem más intencionális állapotaimhoz. Ha úgy fogjuk fel az intencionalitást, mint a gondolkozási folyamatok halmazát, melyek csakis a nem tudatosuló képességek Háttere előtt mű­ ködnek úgy, ahogy működnek, számos vizsgálati terület tárul fel előttünk. Ezek taglalása meghaladja ennek a könyvnek a kereteit, mégis említést érdemelnek. A racionalitást például rendszerint a racionalitás intencionálisán követendő szabá­ lyainak tekintjük. Én inkább azon a véleményen vagyok, hogy képességünk a racionális gondolkozásra és viselkedésre legna­ gyobbrészt a Háttérhez tartozik. Továbbá rendszerint irracio­ nális és gyakran elfojtott hiedelmekből és vágyakból fakadó jelenségnek tartjuk a neurózist. Némely neurózis kétségkívül ebbe a típusba sorolandó, akadnak azonban kifejezetten Hát­ tér-neurózisok is: a beteg például túlságosan merev az önma­ gához és másokhoz viszonyulásában. Nem csak arról van szó, hogy irracionális hiedelmei és vágyai vannak, hanem úgy vi­ szonyul az élményeihez, ami lehetetlenné teszi számára a ru­ galmas, alkalmazkodó és kreatív boldogulást.

5 A TÁRSADALMI UNIVERZUM FELÉPÍTÉSE: HOGYAN HOZ LÉTRE AZ ELME OBJEKTÍV TÁRSADALMI VALÓSÁGOT

Ebben a könyvben az a célom, hogy ismertessem a valóság filozófiailag legzavarbaejtőbb részei közül némelyiknek az álta­ lános felépítését - az elméét, a nyelvét és a társadalomét -, majd elmagyarázzam, hogyan állnak mindezek össze. Ebbéli törekvésem során nagyon sok mindent magától értetődőnek tekintek. Sokkal többet tudunk a világ működéséről, mint a nagyszüleink, és bízvást támaszkodhatunk erre a fizikából, kémiából, biológiából és más tudományágakból származó isme­ retanyagra. A múlt nagy teljesítményeire építve jobb nézőpont­ hoz juthatunk. Ebben a könyvben minden további nélkül magától értetődőnek tekintettem a fizika, kémia, biológia és különösen a neurobiológia eredményeit. Ez idáig megkísérel­ tem olyan magyarázatot adni az elmére, ami egybecseng a ténnyel, hogy az elme alapvetően biológiai jelenség, és hogy ilyenformán a két legfontosabb kölcsönös kapcsolatban álló sajátossága, a tudat és az intencionalitás, ugyancsak biológiai jelenségek. Ebben a fejezetben az elmére alkalmazott magya­ rázatom igénybevételével kívánom feltárni a társadalmi és az intézményi valóságot. Kezdjük a filozófiai probléma ismerte­ tésével.

TÁRSADALMI ÉS INTÉZMÉNYI VALÓSÁG Tűnődjünk el például a tárcámban lapuló papír szeleten. Ha kiveszem a tárcámból és megvizsgálom, meglehetősen érdek­ telennek találom a fizikai jellemzőit. Vegyileg bizonyos festék­ anyaggal színezett cellulózrostokból áll. Ám triviális fizikája és

1 1 4 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

kémiája ellenére mindannyian nagy jelentőséget tulajdoní­ tunk neki. Ennek az az oka, hogy - pénz. Ha feltesszük a kér­ dést: „Miféle hozzá kapcsolódó tény teszi pénzzé?” , be kell látnunk, hogy fizikája és kémiája alapján nem kapunk választ a kérdésre. Ha megpróbálok létrehozni valamit, ami pontosan úgy néz ki, mint ez a papírdarab, még ha a legutolsó moleku­ láig is pontosan lemásolom, az nem lesz pénz. Épp ellenkező­ leg, hamisítvány lesz, én pedig letartóztatásnak és elítéltetésnek nézhetek elébe. Akkor tehát miféle tény következtében válik pénzzé ez a papír? Kezdhetjük azzal a válaszadást, hogy azt mondjuk, bizonyos típusú jelenség csak akkor pénz, ha pénznek tartjuk; ez ugyan szükségszerű, ám nem elégséges feltétel. Ahhoz, hogy valami pénz legyen, többnek kell lennie, mint attitűdök sorának, még ha az ilyen viszonyulások rész­ ben alkotóelemei is, éspedig lényeges alkotóelemei a pénzség jelenségtípusának. „Típust” kell mondanom, mert egyes esetek lehetnek hamisítványok. Egy bizonyos bankjegyet tarthatnak pénznek, noha valójában hamisítvány. Az alapelv minden­ esetre megmarad: valamely dologtípus csak akkor pénz hosszú távon, ha elfogadják pénznek. És ami érvényes a pénzre, az érvényes általánosságban a társadalmi és intézményi valóság­ ra. így a pénz, nyelv, tulajdon, házasság, állam, egyetemek, koktélpartik, jogászok, az Egyesült Államok elnökei részben - de nem egészen - azért felelnek meg a megjelölésüknek, mert ezeknek tekintjük. Valamely objektum részben azért felel meg a fenti megnevezések valamelyikének, mert úgy véljük, hogy megfelel, elfogadjuk vagy elismerjük annak. Lényeges következmények fakadnak abból a tényből, hogy ezeket a je­ lenségeket bizonyos megnevezéseknek megfelelőnek tekin­ tünk: abból a tényből, hogy én és mások pénznek tartják a pa­ pírt a zsebemben, rendelkezem bizonyos hatalommal, amivel egyébként nem. És ami igaz a pénzre, az általánosságban igaz az intézményi valóságra. Abból a tényből, hogy állampolgár vagyok, vagy elítélt bűnöző, vagy vendég egy koktélpartin, vagy gépkocsitulajdonos, bizonyos hatalmak - negatív hatal­ mak, mint felelősség és büntetés, és pozitív hatalmak, mint jo­ gok és felhatalmazások - származnak rám. Ezek a jelenségek szükségképpen gondolkodóba ejtenek minket, filozófusokat, és ebben a fejezetben a következő kérdést kívánom feltenni:

A TÁRSADALMI UNIVERZUM FELÉPÍTÉSE 1 1 5

hogyan illenek az ilyen társadalmi és intézményi jelenségek a megelőző fejezetekben vázolt átfogó ontológiába? Mi a társa­ dalmi és az intézményi ontológia? Hogyan lehet objektív az ilyen realitás, ha csak azért az, ami, mert úgy tekintjük? Ha bemegyek egy boltba, és átadom az eladónak a zsebemben la­ puló papírokat, nem fogja azt mondani: „Nos, maga. talán azt hiszi, hogy ez pénz, de ugyan mi közünk ahhoz, hogy maga mit gondol?” Ebben a fejezetben azt a problémát elemezzük, hogyan lé­ tezhet olyan ismeretelméletileg objektív társadalmi valóság, ami részben attitűdök ontológiailag szubjektív halmazából áll. Hogy egy kicsit konkrétabban állítsuk fel a problémát, a szub­ jektívnak és az objektívnak ebből a kombinációjából számos zavarba ejtő sajátosság következik, amit érdemes tisztázni. Hármat fogok megemlíteni ezek közül. Először, az eddig adott magyarázatomban tetten érhető egy sajátos körbenjárás, és meg kell bizonyosodnunk róla, hogy ez a körbenjárás nem helytelen, azaz nem befolyásolja károsan a le­ hetséges elemzést. Ez a körbenjárás a következőképp hangzik: ha valami csak azért pénz, tulajdon vagy házasság, mert pénz­ nek, tulajdonnak vagy házasságnak tartják, akkor fel kell ten­ nünk a kérdést, hogy pontosan mi a hiedelem tartalma az ilyen esetekben? Ha el kell hinnünk, hogy a papír a zsebemben pénz, ahhoz, hogy pénz legyen, nem lehet mindössze annyi a hiede­ lem tartalma, hogy pénz, mert a pénzzé válásához eleve pénz­ nek kell tartani. És amennyiben így van, akkor a hiedelemnek részben azt is tartalmaznia kell, hogy úgy tartják, hogy pénznek tartják. De akkor ismét fel kell tennünk a kérdést, és a válasz megint csak a következő lenne: a hiedelem tartalmához tartozik, hogy úgy tartják, hogy úgy tartják, hogy pénznek tartják. A kér­ désnek ez a kényszerű ismételgetése vagy körbenjárást eredmé­ nyez, vagy a pénz meghatározásának véget nem érő visszafejté­ sét, és úgy látszik, soha nem leszünk képesek megállapítani, mi a hiedelem tartalma, ha valamit pénznek tartanak. Ilyenformán soha nem lennénk képesek megmagyarázni a pénzt mint jelen­ séget körbenjárás vagy végtelen visszafejtés nélkül. Ennek elke­ rülése érdekében a pénz fogalmának használata nélkül kell megmagyaráznunk a pénz fogalmát, ahogy olyankor merül fel, mikor valamit pénznek tartanak.

1 1 6 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

A második elgondolkoztató sajátosság egynémely eddigi megjegyzésemből ered. Hogyan működhet kauzálisán az intéz­ ményi valóság? Ha a pénz csak azért pénz, mert pénznek tart­ ják, és a többi felvetett példa esetében is ugyanez a helyzet, akkor hogyan hathat kauzálisán a pénz? Hogyan történhet meg, hogy a teljes egészében fizikai és kémiai alkotóelemekből álló világban kauzális hatóerő járul a pénz, a kormány, az egyetemek, a magántulajdon, a házasság stb. intézményi való­ ságához? Ahogy az az előző fejezetekből kiviláglott, a filozófiai elmélkedések során mindig a probléma lehető legnaivabb meg­ közelítéséből kell kiindulnunk. Hagyni kell, hogy meghök­ kentsenek a tények, melyeket minden józan ember teljesen magától értetődőnek tekint. Most azzal a meglepő ténnyel kerültünk szembe, hogy a tulajdon, a pénz, a házasság és az állam intézményi valósága kauzálisán működik az életünk­ ben. De miként történhet ez meg? Az intézményeknek nincs energiájuk, tömegük vagy gravitációs vonzásuk. Mi az F = MA megfelelője az intézményi valóság esetében? Az előző kettővel összefüggő harmadik sajátosság, mi pon­ tosan a nyelv szerepe az intézményi valóságban? Azt mond­ tam, hogy valami csak akkor pénz, tulajdon és házasság, ha az emberek azt pénznek, tulajdonnak és házasságnak tartják, de hogyan lenne egyáltalán ilyen gondolatuk, ha nem lenne nyel­ vük? Továbbá, nem pontosan ugyanolyan intézményi való­ ság-e a nyelv, mint aminek a magyarázatára éppen kísérletet teszünk? Az egyik mód ennek a harmadik rejtélynek a magya­ rázatára, ha észrevesszük, hogy az intézményi valóságban a nyelvet nem pusztán a tények leírására használják, hanem, különös módon, részben maga is a tények létrehozója. Ha pél­ dául a húszdolláros bankjegyen az áll, hogy „Ez a bankjegy törvényes fizetőeszköz minden köz- és magántartozás kiegyenlí­ tésére” , akkor az Egyesült Államok pénzügyminisztériuma nem egyszerűen rögzíti a tényeket, hanem részben megteremt egyet. Ez a kijelentés olyan, mint egy performatívum, még ha hiányzik is belőle a cselekedetet jelölő performatív ige. Azokat a kijelentéseket nevezzük performatívnak, amiket valaminek a kimondása tesz igazzá. A mondatban a fő ige, a performatív ige nevezi meg a végrehajtott cselekedetet a mondat kijelenté­ sében. Ha például a megfelelő körülmények között azt mon­

A TÁRSADALMI UNIVERZUM FELÉPÍTÉSE 1 1 7

dóm: „ígérem, hogy meglátogatlak” , vagy „Lemondok” , akkor ezeknek a kimondása maga az ígéret, illetve a lemondás. Ezek­ ben az esetekben én hozom létre a tényt, hogy a kijelentés pusztán a kimondása révén ígéret vagy lemondás. Az intézmé­ nyi tények megteremtésében általánosak a performatív kije­ lentések. A törvényes fizetőeszköz létrehozása, ha a pénzügy­ minisztérium kijelenti, hogy az általa kibocsátott fizetőeszköz törvényes fizetőeszköz, olyan, mint egy performatívum, mely létrehozza az általa rögzített tényt. A harmadik talány egyik magyarázatra szoruló eleme a performatív kijelentések szere­ pe az intézményi tények létrehozásában. Meglehetősen általánosan, sőt naivan ismertettem ezeket a talányokat, mert azt szeretném, hogy az olvasó legalább vala­ mennyi benyomást nyerjen róluk, mielőtt nekilátnánk a meg­ oldáshoz szükséges apparátus felépítésének.

FÜGGŐSÉG A MEGFIGYELŐTŐL ÉS A TÁRSADALMI VALÓSÁG ÉPÍTŐKOCKÁI Szerintem a társadalmi és intézményi valóság mibenlétének felfejtéséhez tisztáznunk kell egy alapvető megkülönböztetést és be kell vezetnünk három új elemet a magyarázat ez idáig alkalmazott apparátusába. A 4. fejezetben már bemutattam a megkülönböztetést a világnak a hozzáállásunktól és intenciónalitásunktól függetlenül létező sajátosságai és az intencionalitásunk viszonylatában létező sajátosságok között. Ezt a meg­ különböztetést a világ megfigyelőtől függő és megfigyelőtől független sajátosságai közötti különbségnek nevezem. A há­ rom elem: a kollektív intencionalitás, a feladat kijelölése, vala­ mint a szabályok általam „létesítő szabályoknak” elnevezett formája. A MEGFIGYELŐTŐL FÜGGŐ ÉS A MEGFIGYELŐTŐL FÜGGETLEN KÖZÖTTI KÜLÖNBSÉG

A világ némelyik sajátossága tőlünk, emberektől, a hozzáállá­ sunktól és a tevékenységünktől teljesen függetlenül létezik, mások függenek tőlünk. Képzeljünk el például egy olyan tár­ gyat, amelyik mind a kétféle sajátossággal rendelkezik, mond­

1 1 8 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

juk azt a tárgyat, amin ülök. Ennek a tárgynak van bizonyos tömege és bizonyos molekuláris szerkezete - ezek tőlünk füg­ getlenül léteznek. A tömeg és a molekuláris szerkezet a világ megfigyelőtől független sajátossága. Csakhogy ennek a tárgy­ nak az is a sajátosságai közé tartozik, hogy szék. A tény, hogy szék, annak az eredménye, hogy megtervezték, elkészítették, eladták, megvásárolták és széknek használják. Az olyan sajá­ tosságok, mint széknek lenni, a „székség” a megfigyelőn múl­ nak vagy a megfigyelőtől függenek, ahol a „megfigyelő” egy­ aránt jelentheti a készítőt, a használót, a tervezőt és általában az intencionalitás birtokosát. Az olyan sajátosságok, mint a tömeg, energia, gravitációs erő, feszültségszint megfigyelőtől függetlenek; az olyan sajátosságok, mint a pénznek, tulajdon­ nak, késnek, széknek, futballmeccsnek vagy egy piknikre alkal­ mas szép napnak lenni, megfigyelőtől függők, a megfigyelőn múlnak. Általánosságban a természettudományok a megfigye­ lőtől független jelenségekkel foglalkoznak, például az energiá­ val, tömeggel és fotoszintézissel, míg a társadalomtudomá­ nyok a megfigyelőn múló sajátosságokkal, mint a választások, a fizetési mérleg problémái és a társadalmi szervezetek. Vegyük észre, hogy az intencionalitás, bár megfigyelőtől függő jelenségeket hoz létre, maga nem a megfigyelőtől függő. A tény, hogy ez a tárgy szék, többek között függ a hozzáállá­ sunktól, ám maguk ezek az attitűdök nem a megfigyelőn múl­ nak. Amikor az intencionalitásunk révén megfigyelőtől függő jelenségeket hozunk létre, maga az intencionalitás nem függ semmilyen további intencionalitástól. Ha már van egy attitű­ dünk, teljesen mellékes, hogy mások azt gondolják-e, van-e olyan attitűdünk. Már a harmadik fejezetben sort kerítettünk a világ megfi­ gyelőtől független és megfigyelőtől függő sajátosságai közötti megkülönböztetésre, amikor különbséget tettünk az eredendő és az eredeztetett intencionalitás között. Az eredendő intencionalitást példázta az én jelenlegi éhségállapotom, mely, noha ontológiailag szubjektív, független a megfigyelőtől. Nem függ senkinek a viszonyulásától hozzám vagy az éhségérze­ temhez. Az eredeztetett intencionalitást példázza az a tény, hogy a francia „J’ai fáim” mondat azt jelenti, „Éhes vagyok” , megfigyelőtől függő. A mondat csak azért rendelkezik ezzel az

A TÁRSADALMI UNIVERZUM FELÉPÍTÉSE 1 1 9

eredeztetett intencionalitással (azaz jelentéssel), mert a fran­ ciául beszélők ezzel a jelentéssel használják. Úgy vélem, a megkülönböztetés a megfigyelőn múló és a megfigyelőtől független sajátosságok között sokkal fontosabb, mint filozófiai kultúránk hagyományos megkülönböztetései, például a test és a lélek, vagy a tény és az érték között. Ez a könyv bizonyos értelemben részben erről a megkülönbözte­ tésről és a következményeiről szól. Ebben a fejezetben például azzal a ténnyel foglalkozunk, hogy a megfigyelőtől függő in­ tézményi jelenségek halmazának lehet ismeretelméletileg ob­ jektív léte, még ha az ontológiájuk megfigyelőtől függő is, és így ontológiailag szubjektív elemet tartalmaz. Most pedig rátérek a három alkotóelemre, amit igénybe ve­ szünk ennek a valóságnak a magyarázatához. KOLLEKTÍV INTENCIONALITÁS

Az előző fejezetben úgy tárgyaltuk az intencionalitást, mintha minden intencionalitás „szándékozom” , „hiszem” , „remélem” és így tovább formát öltene. Ám van az intencionalitásnak egy érdekes formája, ami a „szándékozzuk” , hisszük” , „reméljük” stb. alakban jelentkezik. Nos, természetesen, ha van egy „mi­ szándékunk” , akkor kell lennie egy „én-szándékomnak” is, mert ha intencionálisán csinálok valamit, annak a részeként, amit mi csinálunk, akkor feltétlenül szándékomban áll elvé­ gezni a részemet. És hogy szándékomban álljon elvégezni a részemet, szándékomban kell állnia, hogy csináljak valamit, ami annak a része, amit mi csinálunk. így például ha mi egy autót tolunk, hogy elinduljon, akkor meg kell lennie az intencionalitásomnak, hogy el fogom végezni a részemet. Ennek el­ lenére úgy tűnik számomra, hogy van az intencionalitásnak egy önálló minőséget képviselő, tovább nem bontható osztálya, a kollektív intencionalitás vagy „mi~intencionalitás” . Hogy lehet ez? Filozófiai hagyományaink alapján mindig hajlottunk úgy gondolkozni a kollektív intencionalitásról, mint ami egyéni intencionalitásokra bontható. Úgy véljük, hogy a mi-intencionalitásnak mindig lebonthatónak és végső soron kiküszöböl­ hetőnek kell lennie az „én-intencionalitás” kedvéért. Ennek a hajlamnak az az oka, hogy ha a kollektív intencionalitást egyszerűsíthetetlennek tekintjük, akkor mintha arra kényszerül­

1 2 0 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

nénk, hogy valamiféle kollektív mentális entitás létét posztuláljuk, valamilyen mindenen átívelő hegeliánus Világszellemet, egyfajta, az egyének fölött lebegő „mi” ~t, melynek egyének­ ként csak a megnyilvánulásai vagyunk. Minthogy azonban minden rendelkezésre álló intencionalitásomat a fejemben hordom, te meg a tiédben a te intencionalitásaidat, a követke­ ző problémával állunk szemben: hogyan fordulhat elő, hogy létezik olyasmi, mint a tovább nem egyszerűsíthető kollektív intencionalitás? A legtöbb filozófus úgy véli, hogy erre a rejtélyre nincs vá­ lasz abban a formában, ahogy én felvetettem, és igyekeznek az egyéni vagy én-intencionalitásra egyszerűsíteni a kollektív vagy mi-intencionalitást. Megpróbálják egyszerűsíteni a „szándékozunk” ~at, „hisszük” ~et és „reméljük” ~et „szándékozom” ra, „hiszem” ~re és „remélem” ~re. Feltételezik, hogy valahány­ szor két ember osztozik egy kollektív intención, például amikor megpróbálnak együtt megtenni valamit, akkor mindegyikük­ nek van egy „én szándékozom” formájú intencionalitása, rá­ adásképp pedig egy hiedelme a másik intencionalitásáról. Eb­ ben a formában az én intencionalitásom így fest: „én így és így szándékozom tenni” és „úgy hiszem, neked ugyanez a szándé­ kod” . Továbbá hinnem kell, hogy te hiszed, hogy én hiszem, hogy neked megvan az adott szándékod, és ebben az „én hi­ szem, hogy te hiszed, hogy én hiszem, hogy te hiszed, hogy én hiszem” stb. formában véget nem érő visszafejtés jön létre; részedről te hiszed, hogy én hiszem, hogy te hiszed, hogy én hiszem, hogy te hiszed és így tovább. A hiedelmekről ismétel­ getett hiedelmeknek ezt a sorozatát két vagy több ember eseté­ ben „kölcsönös hiedelemnek” nevezik. A kollektív intenciona­ litás egyéni intencionalitásokra bonthatóságának (beleértve a kölcsönös hiedelmet, mint az egyéni intencionalitás egyik formáját) a hívei úgy vélik, hogy a végtelen visszafejtés nem hibás. Mindig rendelkezünk a lehetőséggel, hogy tudatosan gondoljunk az egyre magasabb szintű hiedelemre egy másik hiedelemről, de a gyakorlatban az idő és az energia korlátai megálljt parancsolnak az ismétlődő hiedelmek végtelen ka­ nyargásának. Szerintem az egész, a kollektív intencionalitást egyéni intencionalitásra és kölcsönös hiedelmekre lebontani szándéko­

A TÁRSADALMI UNIVERZUM FELÉPÍTÉSE 121

zó megközelítés meglehetősen zavaros. Nos, mivel nem hi­ szem, hogy elég nagy volna a fejem, hogy oly sok hiedelemnek szállást nyújtson, ajánlok egy sokkal egyszerűbb megoldást. Vegyük csak a fejemben lévő kollektív intencionalitást, mint primitívumot.* Ez „mi szándékozunk” formájú, még ha az én teljesen egyéni fejemről van is szó. És ha ténylegesen sikerül együttműködnöm veled, akkor a te fejedben ugyancsak „mi szándékozunk” formájú lesz az intencionalitás. Lesznek kö­ vetkezményei arra vonatkozóan, amit hiszek és amit szándé­ kozom, mert az egyéni intencionalitásom a kollektív intenciónalitásból ered. De azért, mert nem hagyhatjuk figyelmen kí­ vül a tényt, hogy valamennyi intencionalitás az egyes egyének fejében jelentkezik, nem kell feltételeznünk, hogy valamennyi intencionalitás „szándékozom” , „hiszem” , „remélem” formá­ jú. Egyéneknek igenis lehet az egyéni fejükben „szándékozzuk” , „reméljük” stb. formában megnyilvánuló intencionalitásuk. Összefoglalva: az az olykor „metodológiai individualizmus­ nak” nevezett követelmény, hogy minden intencionalitás egyé­ ni cselekvő személyek egyéni agyában legyen, nem követeli meg, hogy valamennyi intencionalitás egyes szám első személy­ ben jusson kifejezésre. Semmi nem gátol meg minket abban, hogy az egyéni fejünkben legyen például „hisszük” , „szándé­ kozzuk” és így tovább formában megjelenő intencionalitásunk. Mindezt nagyon elvont és teoretikus kifejezésekkel írtam le, de emlékeztetni szeretném önöket, hogy a való életben a kol­ lektív intencionalitás teljességgel mindennapos, gyakorlati és valójában alapvető szerepet játszik a létünkben. Nézzünk csak meg egy futballmeccset, politikai nagygyűlést, hangversenyt, egyetemi előadótermet, istentiszteletet vagy társalgást, és mind­ annyiszor tetten érhetjük a működésben lévő kollektív inten­ cionalitást. De képzeljünk el egy olyan zenekari előadást, melynek során a zenekar tagjai külön-külön, egyéni kedvük szerint játsszák a szimfóniából rájuk eső részeket. Még ha vé­ letlenül mindannyian úgy adnák is elő a részüket, hogy törté­ netesen szinkronban lennének és szimfóniának hangozna a zene, még mindig döntő különbség mutatkozna a kollektív együttműködő viselkedés intencionalitása és az egyéni viselke­ * További magyarázatra nem szoruló elemi tényt.

1 2 2 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

dés intencionalitása között. Ami érvényes a zenekarra, az ér­ vényes a futballcsapatra, a politikai nagygyűlés tömegére, két ember táncára, és egy házat építő építőbrigádra. Ha vannak olyan emberek, akikkel együttműködöm, akkor van kollektív intencionalitásom. Valahányszor mások osztoznak a gondola­ taimban, érzéseimben stb., akkor van kollektív intencionalitá­ som - és ez minden társadalmi tevékenység sarokköve. Leggyakrabban felbukkanó formájukban még az emberi konfliktusok is együttműködést igényelnek. Gondoljunk csak az ökölvívó-mérkőzésre, futballmeccsre, bírósági tárgyalásra, vagy akár két vitába keveredő filozófusra. Ezeknek a konflik­ tusoknak a végigvitele magasabb szintű együttműködést igé­ nyel. Ha az egyik ember egy sötét sikátorban megjelenik a másik mögött, és fejbe vágja, ahhoz nem szükséges kollektív intencionalitás. De egy ökölvívó-mérkőzéshez, birkózómeccs­ hez, párbajhoz, vagy akár a kölcsönös sértegetéshez egy koktéípartin, igenis nélkülözhetetlen az együttműködés bizonyos szintje. Hogy az egyik szinten küzdhessünk, ahhoz egy másik szinten együtt kell működnünk a küzdelemben. Önkényesen társas tényként határozok meg minden olyan tényt, melyben két vagy több kollektív intencionalitású cselek­ vő vesz részt. így például az együtt vadászó állatok, az együtt­ működve fészket építő madarak, és feltételezhetően az úgyne­ vezett társadalomalkotó rovarok, például a hangyák és a mé­ hek is kollektív intencionalitásról tesznek tanúbizonyságot, így vannak társas tényeik. Az emberek rendelkeznek egy fontos képességgel, ami lehe­ tővé teszi, hogy meghaladják a puszta társas tényeket és eljus­ sanak az intézményi tényékig. Az emberek nem csak fizikailag működnek együtt; beszélgetnek is egymással, tulajdonnal ren­ delkeznek, házasodnak, államot alkotnak és így tovább. Ebben a fejezetben a társas tényeken túl felbukkanó intézményi je­ lenségek magyarázatára vállalkozom. A FELADAT KIJELÖLÉSE

A kollektív intencionalitás mellett az intézményi valóság fel­ építéséhez szükséges második építőkocka a feladat kijelölése. Döntő jelentőségű körülmény az emberek és egyes fejlettebb állatok esetében, hogy képesek eszközként használni bizonyos

A TÁRSADALMI UNIVERZUM FELÉPÍTÉSE 1 2 3

tárgyakat. Ez egy általánosabb képesség megnyilvánulása, ami lehetővé teszi, hogy olyan feladatokat jelöljenek ki bizonyos objektumoknak, amelyek nem eredendően tartoznak az adott objektumhoz, azt külső cselekvő jelöli ki. Gondoljunk csak a majomra, amikor botot használ, hogy elérje a banánt. Gon­ doljunk a primitív népekre, akik fatörzset használnak padnak és követ ásónak. Mindezek feladatkijelölő esetek, amikor sze­ mélyek feladattal ruháznak fel valamilyen természetes tárgyat. Céljuk elérése érdekében a cselekvő személyek kiaknázzák a tárgy természetes sajátosságait. Mert szót ejtettünk a kijelölt feladatok létezéséről, elő kell vezetnem egy határozott tételt a feladat, a funkció fogalmáról: minden funkció megfigyelőtől függő az általam kifejtett érte­ lemben. Ezek a funkciók csak a feladatot kijelölő megfigyelő vagy cselekvő személy viszonylatában léteznek. Ezt a tényt az a körülmény leplezi előlünk, hogy a természetben is gyakran fedezünk fel funkciókat. Felfedezhetjük például, hogy a szív feladata a vér pumpálása. De ne feledjük, hogy ezt a felfede­ zést csak egy előfeltételezett teleológia összefüggésén belül te­ hetjük, amennyiben úgy szemléljük az objektumokat és a je­ lenségeket, hogy valamilyen célt szolgálnak. Azért mondhat­ juk, hogy a szív feladata a vér pumpálása, mert magától érte­ tődően értéknek tekintjük az életet és az életben maradást, hi­ szen a szervezet átfogó ökológiájában a vér pumpálása az élet és az életben maradás célját szolgálja. Gondoljuk végig, milyen különbséget jelent, ha tényként ki­ jelentjük, hogy a szív működése idézi elő a vér keringését, és a vér keringetésének van egy sor más kauzális összefüggése is, illetve ha úgy fogalmazunk, hogy a szív feladata a vér pumpá­ lása. A funkció tulajdonításával jelenik meg a normatívum, a viszonyítás alapja. Beszélhetünk például jobb és rosszabb szívről, szívbetegségről és így tovább. A normatívum azon tény egyik következménye, hogy a funkcionális tulajdonság a teleológián belülre helyezi az oksági tényeket. A feladat tulajdonítása előfeltételezi a rendeltetés vagy cél fogalmát, így a tu­ lajdonság a puszta kauzális kapcsolatoknál többet tulajdonít. Ezek a rendeltetések, célok és feladatok csak emberi és állati cselekvők, személyek viszonylatában léteznek. Csak azért mondhatjuk, hogy a szív feladata a vér pumpálása, mert érté­

1 2 4 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

két tulajdonítunk az életnek és az életben maradásnak, és tisz­ tában vagyunk vele, milyen szerepet játszik a szív az élet és az életben maradás szempontjából. Ha a halált és a megsemmi­ sülést értékelnénk mindenekfölött, akkor a szív képviselné a rendellenes működést, a betegség feladata pedig a pusztulás meggyorsítása volna. Összefoglalva, általánosságban kijelent­ hetjük, hogy minden funkció a megfigyelőn múlik. A feladatok soha nem függetlenek a megfigyelőtől. A kauzalitás megfigye­ lőtől független; a feladat, ami a kauzalitáshoz adódik, az normatívum vagy teleológia. Pontosabban, feladat tulajdonítása a kauzális összefüggéseknek egy előfeltételezett teleológiába he­ lyezi a kauzális összefüggéseket. LÉTESÍTŐ SZABÁLYOK

Mindvégig úgy beszéltem, mintha kielégítő fogalmunk lenne a nyers valósághoz járuló intézményi valóságról, ismertetni kell azonban ennek a felvetésnek néhány előfeltételezését. Évekkel ezelőtt megkülönböztetést tettem a nyers tények és az intéz­ ményi tények között; nyers tény például, hogy a Nap kilencvenhárom millió mérföld távolságra van a Földtől, intézményi tény, hogy az Egyesült Államok polgára vagyok. A nyers tények és az intézményi tények közötti megkülönböztetés magyaráza­ tához különbséget tettem kétféle szabálytípus között. Bizonyos szabályok előzetesen szabályozzák a viselkedés formáit. Gon­ doljunk például a ,Jobbra hajts!” szabályra. Maga a vezetés ugyan az út bármelyik oldalán történhet, ám tekintettel arra, hogy létezik a vezetés ténye, hasznos, ha valamiképpen szabá­ lyozzuk, így aztán vannak „Tedd ezt vagy aztí” formájú szabá­ lyaink. Általánosságban, vannak szabályaink, melyek a szabá­ lyoktól függetlenül létező tevékenységeket szabályozzák. Az ilyen szabályok a szó szoros értelmében szabályozó jellegűek: az előzőleg már létező viselkedésformákat szabályozzák. De nem minden szabály ilyen típusú. Egyes szabályok nem csak szabályozzák, hanem létrehozzák vagy lehetővé teszik a tevé­ kenységnek azt a formáját, amit szabályoznak. Ez utóbbi kiaszszikus példája a sakkszabályok esete. Nem arról van szó, hogy az emberek amúgy is tologattak fadarabkákat egy táblán, és valaki egyszer csak kijelentette: ,Jó lenne, ha hoznánk valami­ féle szabályokat, hogy ne ütközzünk lépten-nyomon egymás­

A TÁRSADALMI UNIVERZUM FELÉPÍTÉSE 1 2 5

ba.” A sakk szabályai nem olyasfélék, mint a közlekedésé. A sakk szabályainak a lététől függ magának a sakkozásnak a le­ hetősége, hiszen éppen abból áll a sakkozás, hogy legalább a sakkszabályok egy bizonyos méretű halmazával összhangban cselekszünk. Az ilyen szabályokat nevezem „létesítő szabá­ lyoknak” , mivel a szabályok szerinti cselekvés létesítő szerepet tölt be a szabályok által szabályozott tevékenységben. A létesí­ tő szabályok természetesen szintén ellátnak szabályozó felada­ tot, de többet tesznek a puszta szabályozásnál: létrehozzák azt a tevékenységet, amit az említett módon szabályoznak. A nyers tények és az intézményi tények említett megkülönböztetését csak a létesítő szabályok értelmében lehet megfelelően meg­ magyarázni, mert az intézményi tények csak az ilyen szabá­ lyok rendszerén belül léteznek. A létesítő szabályoknak mindig ugyanaz a logikai felépítése, azokban az esetekben is, ahol a logikai forma nem adódik a szabályt kifejező mondat nyelvtanából. A logikai forma a kö­ vetkező: ez és ez ilyen és ilyen státusúnak számít. Én szeretem ezt megfogalmazni az „X Y-nak számít” formában, vagy álta­ lánosabban: „X Y~nak számít C~(összefüggésé)ben” . így a sakk­ játék összefüggésében, egy bizonyos formájú figurának ez és ez a lépése egy lépésnek számít a huszárral. A figuráknak ez és ez a pozíciója a táblán mattnak számít. Az amerikai futballban az ellenfél gólvonalának átlépése játék közben, a labda birto­ kában, gólnak számít. Az ilyen gól hat pontnak számít. Az el­ lenfélnél több pont szerzése győzelemnek számít.

AZ INTÉZMÉNYI VALÓSÁG FELÉPÍTÉSÉNEK EGYSZERŰ MODELLJE Ebben a fejezetben nagyon határozott kijelentést teszek: min­ denféle intézményi valóság megmagyarázható ennek a három fogalomnak, a kollektív intencionalitásnak, a feladat kijelölé­ sének és a létesítő szabályoknak az alkalmazásával. Egy egy­ szerű gondolatkísérlettel kezdem ennek a kijelentésnek az iga­ zolását, egyfajta példázattal arról, hogyan fejleszthettek ki in­ tézményi struktúrákat olyasféle teremtmények, mint mi. Kép­ zeljük el többé-kevésbé hozzánk hasonló primitív lények egy

1 2 6 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

csoportját. Könnyű elképzelni, hogy egyénileg feladatokat je­ lölnek ki természetes tárgyaknak. Az egyik egyén például ülő­ helynek használhatja ezt a rönköt, azt a botot pedig emelőnek. És ha egy egyén az egyéni intencionalitása alkalmazásával ki­ jelölhet ilyen feladatokat, nem nehéz elképzelni, hogy számos egyén kollektíván jelölhet ki funkciókat. A csoport használ­ hatja ezt a tuskót padnak, azt a nagy botot, amit együttesen kezelnek, emelőnek. Most képzeljük el, hogy csoportként tény­ kedve falat emelnek a lakóhelyük köré. Nem akarom a „falu” elnevezést használni, még a „közösség” megjelöléstől is tar­ tózkodom, mert ezek a kifejezések túlságosan intézményinek tűnhetnének. Ezeknek az egyéneknek, tételezzük fel, minden­ esetre van valamiféle menedékhelyük - mondjuk barlangok -, és tételezzük fel, hogy falat emelnek a menedékhelyük területe köré. A fal azért készül, hogy kivül tartsa az esetleges behato­ lókat, a csoport tagjait pedig odabent. A falnak tehát fizikai sajátosságai alapján van egy kijelölt fel­ adata. Tételezzük fel, hogy a fal túl magas ahhoz, hogy könnye­ dén átmásszanak rajta, és hogy a menedékhely lakói könnyen megakadályozhatják az átmászására tett kísérleteket. Vegyük észre, hogy az eddig leírtak alapján a falnak két olyan sajátossá­ ga van, amit korábban az intézményi valóság szempontjából alapvetőként említettünk: kijelölt feladata és kollektív intencio­ nalitása. A kollektíván cselekvő lakosok feladatot jelöltek ki a falnak, nevezetesen, hogy határakadályként működjön. A falat kooperatív erőfeszítés eredményeként építették, hogy ellássa a feladatát. Ezekhez a sajátosságokhoz most hozzáadom a harma­ dikat. Némiképp módosítom a történetet, oly módon, amiről re­ mélem, hogy elég mesterkéletlenül hangzik, még ha következ­ ményei felmérhetetlenek is. Tegyük fel, hogy a fal fokozatosan tönkremegy. Lassan elkopik, míg végül csak egy sor kő marad belőle. De tegyük fel, hogy a lakosok továbbra is úgy kezelik ezt az egysornyi követ, mintha ellátná a fal funkcióját. Tegyük fel, úgy kezelik a kősort, mintha megértenék, hogy nem léphetik át. Természetesen nem szabad feltételeznünk, hogy ismernek olyan jellegű nagyszabású fogalmakat, mint „kötelesség” vagy „kötele­ zettség” , de tegyük fel, hogy megértik, senkinek nem szabad át­ lépnie a kövekből álló vonalat a földön.

A TÁRSADALMI UNIVERZUM FELÉPÍTÉSE 1 27

Nos, mint említettem, szándékom szerint ennek a történet­ nek minél egyszerűbbnek kellene lennie, de úgy látom, ez utóbbi adalék megjelenésével rendkívül lényeges változás tör­ tént. Ez a változás jelenti a döntő lépést az intézményi valóság megteremtésében. Ez a döntő lépés annak a megteremtésében, amit az emberi közösség jellemzőjének tartunk az állati közös­ séggel szemben. A következőről van ugyanis szó: kezdetben a fal a fizikai sajátosságai alapján látta el kijelölt feladatát. A tör­ ténet módosítása nyomán a fal már nem a fizikai sajátosságai alapján látja el feladatát, hanem a kollektíván cselekvő egyé­ nek kollektív elfogadása, illetve elismerése alapján, annak az elfogadása, illetve elismerése alapján, hogy a fal rendelkezik bizonyos státussal, mely státussal bizonyos feladat jár. A cse­ lekmény módosításának nyomán bekövetkezett változások le­ írására újabb kifejezést kell bevezetnem; az ilyen feladatokat nevezem „státusfunkció” ~nak. Úgy vélem, ez a lépés, vagyis a fizikai feladattól a státus­ funkció kollektív elfogadásáig vezető lépés alkotja az emberi intézményi valóság alapvető fogalmi struktúráját. Általában az intézményi struktúrák esetében a struktúra nem láthatja el feladatát kizárólag a fizikai jellemzői alapján, hanem szükség van a kollektív elfogadásra. Ahol emberi intézményekről van szó, a feladatok, összefoglalva, státusfunkciók.

A PÉNZ PÉLDÁJA Ennek a jelenségnek talán a pénz a legegyértelműbb esete. A pénz nem láthatja el a feladatát kizárólag a fizikája alapján. Akármennyire is próbáljuk kötni a kijelölt funkciót a fizikai jellemzőihez, a pénzt - ellentétben a késsel vagy a fürdőkád­ dal - önmagában a fizikája nem teszi képessé feladata ellátá­ sára. Nem státusfunkció jellegű feladatok esetében, amilyen például a fürdőkád vagy a kés feladata, a fizika alapvető a fel­ adat ellátásához. A fizikai szerkezet teszi lehetővé a fürdőká­ dam használatát fürdőkádként, de nem késként, és lehetővé teszi számomra, hogy a kést késként, de nem fürdőkádként használjam. A státusfunkciók esetében azonban törés mutat­

128 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

kozik egyfelől a rendszer fizikája, másfelől a státus és a státus­ sal együtt járó feladatok között. Jól szemléltethetjük ezt a jellegzetességet a nyugat-európai papír fizetőeszköz kialakulásában megfigyelhető némely sajá­ tosság áttekintésével. Háromféle pénz tűnik fel a közgazdaság történetében. Az első típus az „árupénz” ; ez esetben értékes­ nek tekintett árut használnak pénzként. Az árupénz rendszere lényegileg cserekereskedelem. A második fajta pénz a „köte­ lezvénypénz” . Az ilyen pénz olyan írásos kötelezettséget jelent, melynek fejében a kötelezvény bemutatója valamilyen értéket kap fizetségül. A harmadik fajta pénz a „papírpénz” . A papír­ pénz csak annak a ténynek az alapján pénz, hogy a megfelelő felhatalmazással rendelkező személy vagy testület rendeletileg pénznek nyilvánította. Az a kérdés, hogy mi az, amiben mind­ ezek közösek, ami pénzzé teszi őket, és hogyan működnek? A fizetőeszköz fejlődésének első szakaszában az értékes áru­ cikket, többnyire aranyat és ezüstöt lehetett csereeszközként és értékhordozóként használni. Az arany és az ezüst nem ere­ dendően értékesek. Az „érték” birtoklása hozzáadott funkció, ebben az esetben azonban a kérdéses tárgy fizikai sajátosságai alapján adták hozzá a funkciót. Az arany- és ezüstérmék ko­ rában az érme értéke pontosan megfelelt a benne található arany, illetve ezüst mennyiségének. Az államhatalom olykor ugyan csalt, de lényegében ez volt az alaphelyzet. Ha az érmét beolvasztották, akkor sem veszített az értékéből. Az érmén lát­ ható nyomat csak értékének azonosítására szolgált, jelezvén a benne lévő arany, illetve ezüst mennyiségét. Ám az arany és ezüst ide-oda szállítása meglehetősen kényel­ metlen módszer az üzletek nyélbeütésére, ráadásul kockázatos is. így a középkori Európában az arany és ezüst birtokosai biz­ tonságosabbnak találták, ha egy „bankárnál” tartják az ara­ nyat és az ezüstöt. A bankár papírokat vagy másféle dokumen­ tumokat adott nekik, melyeken az állt, hogy a bemutatáskor a dokumentumok aranyra és ezüstre válthatók. Előreléptünk te­ hát az árupénztől a kötelezvénypénzig. Az aranyat helyettesítő papír immár egy kötelezvény, amire a papír bemutatója fizet­ séget kap. Egyszer csak valami lángész felfedezte, hogy a gaz­ daságban növelhető a pénzkínálat több kötelezvény kiadásá­ val, mint amekkora a tényleges arany- és ezüstkészlet, és amíg

A TÁRSADALMI UNIVERZUM FELÉPÍTÉSE 1 29

nem követeli egyszerre mindenki a bankártól az aranyát és az ezüstjét, addig a rendszer továbbra is ugyanolyan jól működik, mint mielőtt megtörtént az átállás a árupénzről a kötelezvény­ pénzre. A papír, mint mondják, ugyanúgy megteszi, mint az arany vagy az ezüst. Végül, és ez a fejlődés hosszú időt vett igénybe, egy későbbi lángész rájött, hogy teljesen el lehet feledkezni az aranyról és az ezüstről, és elég megtartani a cédulákat. Ez a jelenlegi hely­ zet a gazdaságilag fejlett országokban. Nem egy naiv ember­ nek az az illúziója, hogy az amerikai fizetőeszközt a „Fort Knoxban elhelyezett arany támogatja” , a támogatás elképzelé­ se azonban tökéletesen megtévesztő. Akinek van például egy húszdolláros bankjegye, az csupán egy cédula birtokosa, ami a ráruházott státusfunkciója alapján működik. A bankjegynek nincs értéke mint árucikknek, és nincs értéke mint kötelez­ vénynek; ez a státusfunkció lehető legtisztább esete. Az államkincstár hosszú időn át eltűrte annak az illúziónak a fennmaradását, hogy a darab papír még mindig kötelezvény, így például a szövetségi jegybank húszdolláros bankjegyén azt állították, hogy az államkincstár húszdollárnyi összeget fizet a bemutatónak. De ha valaki valóban ragaszkodott a fizetéshez, legfeljebb az történt, hogy ugyanekkora értékű fizetőeszköz­ höz jutott, például a szövetségi jegybank húszdolláros bank­ jegyéhez. Az Egyesült Államok államkincstára immár felha­ gyott az álszenteskedéssel, még mindig létezik azonban NagyBritanniában, ahol a húszfontos bankjegy a Bank of England igazgatójának ígéretét tartalmazza, miszerint bemutatásra húsz fontot fizet. A fizetőeszköz fejlődésének felvázolásával azt kívántam be­ mutatni, hogyan vezet az árupénztől a papír-, vagyis a rende­ leti úton létrehozott pénzig megtett út a feladatnak a fizikai jellemzők alapján történő kijelölésétől a puszta státusfunkcióig. A státusfunkció kijelölésének „X Y-nak számít C-ben” formu­ lája ez esetben a következőképp konkretizálható: az ilyen és ilyen mintájú, a pénzügyminisztérium megbízásából az Álla­ mi Nyomda által kibocsátott papírdarabok egyszerűen pénz­ nek számítanak, azaz törvényes fizetőeszköznek „minden köz- és magántartozás kiegyenlítésére” az Egyesült Államok­ ban.

1 3 0 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

MIÉRT HATÉKONY AZ INTÉZMÉNYI VALÓSÁG? Ez idáig olyan meglehetősen egyszerű mechanizmust írtam le, melynek révén a kollektív intencionalitás alapján státusfunk­ cióval ruházunk fel egyes entitásokat, az „X Y~nak számít C~ ben” általános formájának mintájára. Nos, ez nagyon egyszerű és törékeny mechanizmusnak tűnik olyan intézményi struktú­ rák létrehozásához, mint az államok, hadseregek, egyetemek, bankok és így tovább, és akkor még nem is beszéltünk az olyan általános emberi intézményekről, mint a magántulajdon, a házasság és a politikai hatalom. Hogyan generálhat egy ilyen egyszerű mechanizmus ilyen beláthatatlanul hatalmas appa­ rátust? Azt hiszem, egészen könnyen ismertethető a válasz általános formája, mely két mechanizmust tartalmaz. Az első, az „X Y-nak számít C-ben” szerkezet ismételhető lehet. Az egyik státusfunkciót hozzáadhatjuk a másikhoz. Az egyik szint X tényezője Y tényező lehet az előző szinten, és folyamatos is­ métléssel változtathatjuk az Y tényezőket X tényezőkké, me­ lyek Y~nak számítanak egy újabb szinten. Továbbá a komplex társadalmakban a C (összefüggés) tényező rendszerint egy megelőző szakasz Y tényezője. Hadd mutassam be néhány pél­ dán, mire is gondolok. Hangokat keltek a számon át. Ez nyers tény: a hangokban nincs semmi intézményi. Minthogy azonban angolul beszélek, és más angolul beszélőkkel beszélek, azok a hangok az „X Y~ nak számít C~ben” képletnek megfelelően egy angol mondat kimondásának számítanak. Ám ennek az angol mondatnak a kimondásakor az előző szint Y tényezője X tényezőként szere­ pel a következő szinten. Ennek az angol mondatnak a kimon­ dása ilyen és ilyen szándékokkal, ilyen és ilyen összefüggésben például ígéretnek számít. Most viszont ez az Y kifejezés, vagyis az ígéret lesz az X tényező az eggyel magasabb szinten. Ennek és ennek az ígéretnek a megtétele ilyen és ilyen körülmények között egy szerződés vállalásának számít. Nézzük csak, mi tör­ tént: vettem a nyers X tényzőt - hogy hangokat keltek -, és a képlet további alkalmazásával további Y tényezőket adtam hozzá. Yj X2 lesz, ami Y2~nek számít, ami aztán X3~má válik és így tovább, amíg el nem érjük azt a pontot, ahol szerződéses kötelezettséget vállaltam. Feltételezhetjük továbbá, hogy ez és

A TÁRSADALMI UNIVERZUM FELÉPÍTÉSE 131

ez a szerződés ilyen és ilyen körülmények között házasságnak számít. És aztán: a házasság viszont felhatalmazásnak számít bizonyos előnyökre, kötelezettségekre, jogokra, kötelességekre és így tovább. Ez a komplex társadalmi struktúrák létrehozá­ sának egyik mechanizmusa az apparátus használatával: egy­ szerűen újra és újra ismételjük a mechanizmust. Továbbá sok esetben a C tényező - az összefüggés vagy körülmény - bizo­ nyos előzetes státusfunkció kijelölésének az eredménye. így például California államban az ember csak az illetékes tisztvi­ selő színe előtt köthet házasságot. De illetékes tisztviselőnek lenni, bár a házasságkötés szabályainak alkalmazásában C kö­ rülménynek számít, maga is egy státusfunkció kijelölése. Az egyik szint C tényezője egy másik szintről származó Y tényező. Bizonyos X egyén, Y illetékes tisztviselő lett C körülmények között. Összefoglalva: az egyik mechanizmus egyszerű eljárá­ sokból komplex struktúrákat létrehozni, az eljárás ismételt al­ kalmazása. A második döntő jelentőségű sajátosság az intézményi struk­ túrák működésében, hogy az intézményi tények nem elszige­ telten, hanem egymással komplex kölcsönös kapcsolatokban léteznek. így például, nekem nem egyszerűen pénzem van: pénzem van, amit California állam alkalmazottjaként keres­ tem, és a bankszámlámon tartom, amiről kifizetem az állami és szövetségi adómat, továbbá a gáz- és elektromosságszolgál­ tató társaság számláit, és a hitelkártyáim kibocsátóját Figyel­ jük meg, hogy az előző mondatban valamennyi dőlt betűvel szedett kifejezés intézményi kifejezés. Ezek az intézményi va­ lóság összeillő, egymással kapcsolatban álló különböző formái­ ra vonatkoznak. így ez az egyszerű mechanizmus fantasztiku­ san gazdag társadalmi struktúrát hoz létre a mechanizmus mű­ veleteinek összekapcsolásával és az újra és újra hozzáadott mechanizmus komplex ismételgetésével. Csakhogy ez még mindig nagyon törékenynek tűnhet. Ho­ gyan lehetséges, hogy ilyen kevéssel ilyen sokat tudunk tenni? Az erre a kérdésre adható válasz részleteiben megint csak na­ gyon komplex, de egyszerű az általános formájában. A válasz úgy hangzik, hogy a nyers és az intézményi tényeknek nincse­ nek elkülönült és egymást kölcsönösen kizáró osztályai. Az in­ tézményi tények lényege, vagy legalábbis a lényegük nagy ré­

1 3 2 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

sze, hogy társadalmi kontrollt nyerjünk a nyers tények fölött, így igaz, hogy az egyik legutóbbi kereskedelmi ügyletemben én csak cédulákat adtam más embereknek, illetve megmutat­ tam nekik egy műanyag lapot, ők pedig csak hangokat keltet­ tek számomra a szájukon át és más cédulákat adtak nekem, az eredmény azonban az, hogy kicserélvén a hangokat és a pa­ pírdarabokat, fel tudtam szállni egy repülőgépre és elrepülni messzire - ami nyers földrajzi helyzetem változását jelenti. Ugyanilyen státusfunkciók eredménye, hogy olyan házban la­ kom, amelyikben máskülönben nem laknék. Általánosabban, a státusfunkciók kijelölése következtében az embereket bör­ tönbe zárják, kivégzik, vagy háborúba viszik. így félreértés lenne feltételezni, hogy különálló, elszigetelt osztályokat alkot­ nak a nyers tények és az intézményi tények. Épp ellenkezőleg, életünkben komplex módon hatolnak egymásba a nyers és az intézményi tények. Voltaképpen az intézményi struktúrának éppen az a célja vagy feladata, hogy nyers tényeket hozzon létre és szabályozzon. Az intézményi valóság pozitív és negatív hatalom kérdése - beleértve a jogokat, kinevezéseket, megbe­ csülést és felhatalmazást, akárcsak a kötelezettségeket, köte­ lességeket, kegyvesztettséget és büntetést.

A PROBLÉMA ÉS A TALÁNYOK MEGOLDÁSA Mindezt figyelembe véve tegyünk kísérletet az e fejezet elején említett fő probléma és három talány megoldására. A fő probléma úgy szólt, hogyan létezhet objektív társadal­ mi és intézményi valóság, ami csak azért valóság, mert annak tekintjük? A válasz, hogy a státusfunkciók kollektív kijelölése, és mindenekelőtt a tartós elismerésük és elfogadásuk megte­ remtheti és fenntarthatja az állam, a pénz, a nemzetállam, a nyelv, a magántulajdon birtoklása, az egyetemek, a politikai pártok és ezer más efféle intézmény valóságát, ami ismereteiméletileg ugyanolyan objektívnak látszódhat, mint a geológia, és létünk ugyanolyan állandó részének, mint a sziklaalakza­ tok. Ám a kollektív elfogadás megszűnésével hirtelen össze­ omolhatnak az ilyen intézmények, amint annak tanúi lehet­

A TÁRSADALMI UNIVERZUM FELÉPÍTÉSE 1 3 3

tünk a szovjet birodalom 1989-ben kezdődő, és alig néhány hónap alatt bekövetkezett meghökkentő összeomlásakor. Most térjünk rá a három talányunkra. Először, mi a helyzet az önmagára vonatkozással? Nem arra az eredményre jutottunk, hogy az önmagára vonatkozás para­ doxonjával kerülünk szembe, ha a pénz meghatározásához hozzátartozik, hogy pénznek tartják? Úgy látom, a paradoxon nem súlyos, és könnyűszerrel megszabadulhatunk tőle. Két­ ségtelenül természetesnek találjuk kijelenteni, hogy a pénz fo­ galmához hozzátartozik, hogy a pénzt pénznek tartják. A pénz szó azonban nem alapvető a pénz definíciójában. Ha valamit a csereügyletek közvetítőjének tekintenek, értékhordozónak, eszköznek a tartozások lerovására, és általában érvényes fize­ tőeszköznek, és úgy is használják, akkor az pénz. Ezen tények ismertetéséhez nincs szükségünk a pénz szóra. A pénz szó csak bizonyos funkcióra vonatkozik intencionális tevékenysé­ gek egy komplex halmazában, és e szerep eljátszásának a ké­ pessége alkotja a pénz lényegét. Ahhoz, hogy valamit pénznek tartsunk, nincs szükségünk magának a pénz szónak a haszná­ latára; gondolhatják, hogy a szóban forgó entitás a csereügylet közvetítője, értékhordozó, tartozások megfizetésére, illetve szolgáltatások elszámolására szolgáló mechanizmus és így to­ vább. A második talányunk az volt, hogyan működhet kauzálisán ez a társadalmilag létrehozott mechanizmus. Lehetnek tényle­ gesen bármiféle kauzális hatásai? A választ már érintettem a korábban elejtett megjegyzéseimmel, nevezetesen, hogy maga a kollektív elfogadás a hatalom létrehozásának mechanizmu­ sa. így, hogy egy nyilvánvaló esetet vegyünk, ha kollektíván el­ fogadjuk, hogy valaki az Egyesült Államok elnöke, akkor mint ilyen, mérhetetlen hatalom birtokába kerül. Megvétózhatja a Kongresszus által megszavazott törvényeket, ő az Egyesült Államok fegyveres erejének főparancsnoka, és számos egyéb téren gyakorolhatja hatalmát. Voltaképpen minden intézmé­ nyi valóság így vagy úgy a hatalomról szól: vannak pozitív ha­ talmak, például az elnöki hatalom, és negatív hatalmak, mint az állampolgárok adófizetési kötelessége. Vannak feltételes hatalmak, például egy futballcsapat egyik játékosának joga

134

ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

tizenegy méterről, az ellenfél játékosaitól nem zavarva kapura rúgni a labdát, azon feltételek teljesülése esetén, ha előtte az ellenfél térfelén, a tizenhatosnak nevezett vonalon belül eső területen szabálytalankodtak az egyik csapattársával szemben, és vannak hatalmat helyettesítő megtiszteltetések, mint amikor egy egyetem díszdoktori címmel tüntet ki valakit. A harmadik talányunk a nyelv szerepéről szólt az intézmé­ nyi valóság létrehozásában. A nyelv egyik nyilvánvaló, mind­ azonáltal elgondolkoztató szerepe az intézményi valóság fel­ építésében, hogy performatív kijelentéssel gyakran hozhatunk létre intézményi tényeket. Alkalmazhatunk valakit azzal, hogy kijelentjük: „Felfogadtam magát.” Háborút üzenhetünk azzal, hogy kijelentjük: „Hadat üzenünk” és így tovább, igen nagy számú esetben. Mi teszi ezt lehetővé? A válasz, hogy a létesítő szabályainkban maga az X tényező sokszor beszédaktus. így, ha a megfelelő körülmények között azt mondom: „Ezennel át­ adom és az unokaöcsémre hagyományozom a kocsimat” , tény­ legesen átadom és az unokaöcsémre hagyományozom a kocsi­ mat. A megfelelő C kontextusban tett „Hadat üzenünk” kije­ lentés maga a hadüzenet, annak az intézményi ténynek a létre­ hozása, hogy hadiállapot áll fenn két ország között. így a nyelv egyik szerepe egészen könnyen megmagyarázható, ez pedig a performatív kijelentések használata az intézményi tények meg­ teremtésében. Általánosságban, ahol az X tényező beszédak­ tus, a beszédaktus véghezvitele abban az értelemben perfor­ matív, hogy létrehozza az Y tényező által megnevezett intéz­ ményi tényt. De ez még nem válasz az alapvetőbb kérdésre: miért van az, hogy általában úgy érezzük, a nyelv másmilyen szerepet ját­ szik az intézményi valóságban, mint a nyers fizikai valóság­ ban? Hogyan történik, hogy az intézményi valóságban nem csak leírásra használjuk a nyelvet, hanem részben éppen a leírt tények létrehozására? Az általam előterjesztendő válasz azon a tényen alapul, hogy a nyelv szimbolizáló képessége olyan módon döntő jelentőségű az intézményi valóság létre­ hozásában, ahogy a nyers valóságban nem, tudniillik az a lé­ pés, melynek révén elfogadjuk, hogy valamely X tényező Y stá­ tussal rendelkezik, már szimbolizáló lépés. A következő feje­ zetben részletesebben is áttekintjük ezt a témát.

A TÁRSADALMI UNIVERZUM FELÉPÍTÉSE

135

Nézzük csak, milyen messzire jutottunk: van egy tőlünk tel­ jesen független valóság, egy megfigyelőtől független mód, ahogy a dolgok léteznek, és attól függően igazak vagy hamisak a kijelentéseink erről a valóságról, hogy pontosan jelenítik-e meg, hogy milyenek a dolgok. Ez a valóság erőterekben mozgó fizikai részecskékből áll. A részecskék nagyobb rendszerekbe szerveződnek. Az egyik ilyen rendszer a mi kis naprendszerünk, benne szülőbolygónk­ kal mint alrendszerrel. Bolygónk egyes, főként szén alapú mo­ lekulákból felépülő rendszerei élő rendszerek, melyek hosszú időszakok alatt kifejlődött fajok tagjai. Ezen élő rendszerek né­ melyike állat, egyes állatoknak van idegrendszere, és egyes idegrendszerek létrehozhatnak és fenntarthatnak tudatot. A tudatos állatok jellemzően intencionalitással rendelkeznek. Ha egy faj rendelkezik a tudatosság és az intencionalitás ké­ pességével, onnan már nem túl nagy lépés a kollektív inten­ cionalitás. Úgy vélem, minden tudatos, intencionalisztikus állatfaj rendelkezik a kollektív intencionalitás valamilyen formájával, de nem ismerem eléggé az etológiát és az állatok biológiáját ahhoz, hogy ez a vélemény több legyen puszta vé­ lekedésnél. Ha egy faj rendelkezik kollektív intencionalitással, akkor automatikusan rendelkezik társadalmi tényekkel és tár­ sadalmi valósággal. A tudat és az intencionalitás a való világ megfigyelőtől füg­ getlen, való részei, ám ezek birtokában az állatok képesek megfigyelőtől függő jelenségeket létrehozni. Ezen megfigyelő­ től függő jelenségek közé tartoznak a funkciók. Számos faj rendelkezik azzal a képességgel, hogy objektumoknak felada­ tokat jelöljenek ki. Úgy tűnik, kizárólag az embert jellemzi az a képesség, hogy státusfunkciókat rendeljen egymás fölé, és így intézményi tényeket hozzon létre. A státusfunkciók nyelvet igényelnek, vagy legalábbis nyelvszerű képességet a szimbolizációra.

6 A NYELV MŰKÖDÉSE: A BESZÉD MINT EMBERI CSELEKVÉS

Az előző fejezetekben néhány meglepő jelenséget tárgyaltunk. Ezek egyike a tudat léte egy teljes egészében fizikai részecs­ kékből felépülő világban. Egy másik az elme azon figyelemre méltó tulajdonsága, hogy képes a világ önmagán kívül eső tár­ gyaira és tényállásaira irányulni. A harmadik az együttmű­ ködve cselekvő elmék képessége objektív társadalmi valóság létrehozására. Ebben a fejezetben egy ugyanilyen meghök­ kentő jelenséget tárgyalunk: az emberi nyelvi kommunikáció létét. A nyelv elképesztő mivoltára talán úgy a legegyszerűbb fel­ hívni a figyelmet, ha emlékeztetjük magunkat a következő tényre: az arcunk alsó részén egy fel-le csapódó lebenyekkel záruló üreg található. Ez az üreg bizonyos időközökben kinyí­ lik, és különféle hangok hagyják el. Az esetek többségében ezeket a hangokat néhány nyálkával borított húr között átha­ ladó levegő kelti a gégefőben. Tisztán fizikai nézőpontból a fizikai és fiziológiai jelenségek által létrehozott akusztikus lég­ áramlatok teljességgel jelentéktelenek. Csakhogy lényeges sa­ játosságokat mutatnak. A számat elhagyó akusztikus légáram mondható kijelentésnek, kérdésnek, magyarázatnak, utasítás­ nak, intelemnek, parancsnak, ígéretnek stb., és még nagyon sok más tartalmat tulajdoníthatunk neki; mondható továbbá igaznak vagy hamisnak, unalmasnak vagy érdekfeszítőnek, izgalmasnak vagy eredetinek, ostobaságnak vagy egyszerűen lényegtelennek. Nos, az a figyelemre méltó, hogy az akuszti­ kus légáramból hozzájutunk mindezekhez a meghökkentő szemantikai tulajdonságokhoz, melyek közé nem csak retori­ kai és lingvisztikái jelenségek tartoznak, hanem politikai, iro-

1 3 8 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

dalmi és másféle kulturális jelenségek is. Hogyan jöhet létre ilyesmi? Hogyan jutunk el a fizikától a szemantikáig? Ebben a fejezetben ezt a kérdést fogom tárgyalni.

BESZÉDAKTUSOK: ILLOKÚCIÓS AKTUSOK ÉS PERLOKÚCIÓS AKTUSOK Valahányszor normál beszédhelyzetben kibocsátóm ezeket az akusztikus légáramlatokat, a beszéd cselekedetét végzem: be­ szédaktust hajtok végre. A beszédaktusok sokféle típusban je­ lentkeznek. Ezen akusztikus léglökések révén kijelentést te­ szek, felteszek egy kérdést, kiadok egy utasítást, megmagyará­ zok valamilyen tudományos problémát, vagy megjósolok vala­ milyen, a jövőben bekövetkező eseményt. J. L. Austin angol filozófus mindezeket és az ezekhez hasonló példák tucatjait „illokúciós aktusoknak” nevezte el. Az illokúciós aktus az em­ beri nyelvi komunikáció legkisebb teljes egysége. Valahány­ szor beszélgetünk vagy írunk egymásnak, illokúciós aktusokat hajtunk végre.1 A jelenlegi elemzésünk tárgyát képező illokúciós aktusokat meg kell különböztetnünk a hatásoktól vagy következmények­ től, melyek az illokúciós aktusok révén jelentkeznek a hallga­ tóban. Ha például utasítalak, hogy tegyél meg valamit, ráve­ hettek, hogy csináld. Ha vitatkozom veled, akkor rábeszélhet­ lek. Kijelentés tételével meggyőzhetlek, történet elmesélésével szórakoztathatlak. Ezekben a példákban az igepárok első tagja egy-egy illokúciós aktust vagy aktusokat említ, a második igei kifejezés viszont a hatásra vonatkozik, amit az illokúciós aktus kelt a hallgatóban, olyan hatásokat, mint a megnyerés, meg­ győzés, valakinek a rávétele arra, hogy megtegyen valamit. Austin, a terminológia kidolgozója a nyelvi kommunikáción túli következményekhez kötődő aktusokat „perlokúciós aktu­ sokénak nevezte el. Az első megkülönböztetést tehát az elem­ zésünk valódi célját alkotó illokúciós aktus és a perlokúciós aktus között kell tennünk, mely utóbbi az aktusaink további következményeire vagy hatásaira vonatkozik, akár az illokú­ ciós aktusokra, akár a hallgatókra nézve. Az illokúciós aktuso­ kat intencionálisán kell végrehajtani. Ha nem állt szándékod-

A NYELV MŰKÖDÉSE

139

ban megtenni egy ígéretet vagy egy kijelentést, akkor nem tet­ tél ígéretet vagy kijelentést. A perlokúciós aktusokat azonban nem kell intencionálisán végrehajtani. Meggyőzhetsz valakit valamiről, ráveheted, hogy megtegyen valamit, bosszanthatod vagy szórakoztathatod anélkül, hogy szándékodban állna. Az, hogy az illokúciós aktusok lényegüket tekintve intencionáli­ sak, míg a perlokúciós aktusok nem intencionálisak is lehet­ nek, abból a tényből következik, hogy az illokúciós aktus a je ­ lentés egysége a kommunikációban. Ha a beszélő mond vala­ mit és azt akarja mondani, amit mond, és megpróbálja közölni a hallgatóval, amit mondani akar, akkor, ha sikerrel jár, illokú­ ciós aktust fog végrehajtani. Az illokúciós aktusok, a jelentés és a szándék szorosan kötődnek egymáshoz, úgy, ahogy ebben a fejezetben kifejtem. Az illokúciós és a perlokúciós aktus közötti megkülönbözte­ tés mellett az illokúciós aktuson belül az adott aktus tartalma és az aktus típusa között is különbséget kell tennünk. Ez a meg­ különböztetés pontosan megfelel a negyedik fejezetben leírt különbségtételnek az intencionális állapot propozíciós tartal­ ma és az intencionális állapot típusa között. Hogy egy nyilván­ való példát vegyünk, nézzük, milyen különbségek mutatkoz­ nak a következő mondatok között: Légy szíves, menj ki a szobából. Kimész a szobából? Ki fogsz menni a szobából. Ezek a kijelentések valamiben közösek, nevezetesen, hogy mindegyik annak az állításnak a kifejezése, hogy kimész a szo­ bából. Mindegyik kijelentés különbözik a többitől. Az első kérés, a második kérdés, a harmadik előrejelzés. Az intencionális álla­ pot tartalma és az intencionális állapot típusa közötti megkülön­ böztetésnek megfelelően különbséget kell tennünk az illokúciós aktus tartalma és illokúciós ereje, illetve - ami ugyanaz - az illokúciós aktus típusa között. Elemzésünk céljaihoz az illokú­ ciós aktusok szerkezetét F(p)~ként is megjeleníthetjük, ahol F je­ lenti az illokúciós erőt, p a propozíciós tartalmat. Azaz elkülö­ níthetjük a beszédaktus illokúciós típusát vagy illokúciós erejét alkotó részét attól a résztől, ami a propozíciós tartalmát alkotja.

1 4 0 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

Mindezt figyelembe véve némiképp pontosabban sikerült körülhatárolnunk analízisünk tárgyát, mint a fejezet elején. A kérdés most a következő: hogyan jutunk el az általunk keltett hangoktól az illokúciós aktusig? Ez a kérdés az első pillantásra különbözőnek tűnhet a nyelv filozófiájának alapját képező hagyományos kérdésektől. A hagyományos kérdések ilyesfélék: „Hogyan kapcsolódik a nyelv a valósághoz” , valamint: „M i a jelentés?” De úgy vélem, az én kérdésem és a tradicionális kérdések alapjában véve nem térnek el egymástól, hiszen az a kérdés, hogy: „Hogyan jutunk el a hangoktól az illokúciós aktus típusáig?” valójában ugyanaz a kérdés, mint hogy: „Ho­ gyan ruházza fel az elme jelentéssel a puszta jeleket és hango­ kat?” Az erre a kérdésre adott válasz fogja megadni a jelentés fogalmának azt az elemzését, melynek révén megmagyaráz­ hatjuk, hogyan kapcsolódik a nyelv a valósághoz. A nyelv a je­ lentés alapján áll összefüggésben a valósággal, de a jelentés a puszta kimondással válik illokúciós aktussá. Az illokúciós ak­ tus a szó nagyon speciális értelmében hordoz jelentést, és a je­ lentésnek ez a típusa teszi lehetővé, hogy a nyelv kapcsolatban álljon a valósággal. Alapjában véve tehát, ha helyesen fogjuk fel, a három kérdés - „M i a jelentés?” , „Milyen kapcsolatban áll a nyelv a valósággal?” és „M i az illokúciós aktus természe­ te?” - egy és ugyanaz a kérdés. Mint látni fogjuk, mindhárom kérdés arról szól, hogyan ad az elme intencionalitást a hangok­ hoz és a jelekhez, aminek révén jelentést ruház rájuk és kap­ csolatba hozza őket a valósággal.

A ,JELENTÉS” JELENTÉSEI A jelent, jelentés (mean, meaning) stb. szavak az angol nyelvben köztudottan többféleképpen értelmezhetők. Nézzük ezeknek a kifejezéseknek az előfordulását a következő mondatokban: 1. Nagyon sokat jelentesz nekem, Mabel. (You mean a lot to me, Mabel.) 2. Az élet céltalanná vált a republikánus vereség után. (Life became meaningless after the Republican defeat.)

A NYELV MŰKÖDÉSE 141

3. A történelmi események jelentősége ritkán nyilvánvaló a maga idejében. (The meaning of historical events is seldom apparent at the time of the event.) 4. Nem akartalak megbántani. (I didn’t mean to hurt you.) 5. A német „Es regnet” mondat azt jelenti: „Esik” . (The Ger­ man sentence „Es regnet” means “ It’s raining” .) 6. Amikor Friedrich azt mondta, „Es regnet” , azt értette alatta, hogy „esik” . (When Friedrich said, „Es regnet” , he meant, “ It’s raining” .) Nem fogok semmit mondani az első négy mondatban talál­ ható Jelentés” értelméről, attól eltekintve, hogy ezek nem azok az értelmezések, melyek lingvisztikái értelemben megér­ tetnék a jelentést. Elemzésünk célja szempontjából az 5. és 6. mondattal kívánok foglalkozni, mert ezek példázzák az e feje­ zetben érintett j elentéstípusokat. 1 Szokásos és helytálló az 5. és 6. mondat között mutatkozó különbséget egyfelől a mondatjelentés vagy szójelentés, másfe­ lől a beszélő-jelentés vagy megnyilatkozás-jelentés közötti kü­ lönbségként meghatározni. A mondatoknak és a szavaknak a nyelv részeként van jelentésük. A mondat jelentését meghatá­ rozza a szavak jelentése és a szavak szintaktikai elrendezése a mondatban. De amit a beszélő a mondat kimondásával mon­ dani akar, az bizonyos korlátok között csakis az ő szándékán múlik. Azt kell mondanom, hogy „bizonyos korlátok között” , mert nem mondhatunk csak úgy valamit, hogy bármit értünk alatta. Nem mondhatjuk, hogy „Kettő meg kettő egyenlő négy­ gyei” , miközben azt értjük alatta, hogy Shakespeare költőnek is volt olyan jó, mint drámaírónak. Legalábbis nem érthetjük alatta rengeteg körítés nélkül. A mondat jelentése teljes egé­ szében a nyelv konvencióin múlik. De a mondatok a beszélge­ tés eszközei. így, még ha a nyelv korlátozza is a beszélő-jelentést, a beszélő-jelentés mégis a nyelvi jelentés elsődleges for­ mája, mert a mondat nyelvi jelentése teszi lehetővé, hogy a nyelvet beszélők valaminek a jelentésére használják a monda­ tokat a megnyilatkozásaikban. Céljaink számára a nyelv mű­ ködésének elemzésében a beszélő megnyilatkozás-jelentése a jelentés elsődleges fogalma.

1 4 2 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

Ennek a fejezetnek a hátralévő részében, amikor megvizs­ gálom a kérdést, miszerint „Mi a jelentés?” , azt a kérdést teszem fel: „Mi a beszélő-jelentés?” Az e fejezet előző fejtege­ tésének fényében most átfogalmazhatjuk a kérdést: „Hogyan adhatnak beszélők jelentést a szájukkal keltett puszta hangok­ ra, avagy papírra rótt jelekre?” Ez meglehetősen egyszerű kérdésnek tűnhet, erről a témáról azonban óriási és látszólag végtelen vita zajlik a filozófiai tra­ dícióban. Nem kívánom azt a benyomást kelteni az olvasóban, hogy a kérdés könnyedén megválaszolható, sem kétségbevon­ hatatlannak feltüntetni a válaszomat. Ám jelen céljaim érde­ kében rövidre akarom zárni a tradicionális vitákat és nyíltan megadni az általam helyesnek talált választ. A jelentés megértésének a következő a kulcsa: a jelentés az intencionalitás eredeztetett formája. A beszélő gondolkodásá­ nak eredeti vagy eredendő intencionalitása kerül át a szavak­ ba, mondatokba, jelekbe, szimbólumokba és így tovább. Ha a szavakat, mondatokat, jeleket és szimbólumokat célzatosan mondják ki, akkor rendelkeznek a beszélő gondolataiból ere­ dő intencionalitással. Nem csak konvencionális nyelvi jelenté­ sük van, hanem szándékolt beszélő-jelentésük is. A beszélő a nyelv szavainak és mondatainak konvencionális intencionalitását használhatja egy beszédaktus végrehajtására. Amikor a beszélő beszédaktust hajt végre, hozzáadja az intencionalitását ezekhez a szimbólumokhoz. Egész pontosan hogyan teszi? Az intencionalitás tárgyalásakor láthattuk, hogy az érvénye­ sülési feltételek - abban az értelemben, ahogy megpróbáltam elmagyarázni - jelentik a kulcsot az intencionalitás megérté­ séhez. Az intencionális jelenségeknek, például a félelmeknek, reményeknek, vágyaknak, hiedelmeknek és szándékoknak ér­ vényesülési feltételeik vannak. így, ha a beszélő mond valamit, és ért rajta valamit, akkor intencionális aktust hajt végre, és a hangkeltése a kijelentés megtétele szándékának érvényesülési feltételei közé tartozik. De ha célzatos kijelentést tesz, akkor ezekre a hangokra és jelekre ruházza rá az érvényesülési fel­ tételeket. Egy célzatos kijelentés megtételében így érvényesü­ lési feltételekhez ad érvényesülési feltételeket Ez a jelentés alapvető sajátossága, és részletesebben is el fo­ gom magyarázni. Tegyük fel például, hogy egy németül beszé­

A NYELV MŰKÖDÉSE 1 4 3

lő, Friedrich, szándékosan azt mondja: „Es regnet” , és ezt is érti alatta. Komplex aktust hajt végre számos érvényesülési feltétellel. Először is, ki akarta mondani a mondatot, és komp­ lex szándéka ezen részének a kimondás volt az érvényesülési feltétele. Másodszor viszont, mivel nem csak ki akarta monda­ ni a mondatot, hanem azt is értette alatta, vagyis azt akarta mondani, hogy esik, a mondat kijelentésének megvoltak a ma­ ga érvényesülési feltételei. A kijelentés akkor, és csak akkor ér­ vényesül, ha esik. A kimondott mondat érvényesülési feltételei igazságfeltételek. A kijelentés attól függően lesz igaz vagy ha­ mis, hogy a világ olyan-e, amilyennek Friedrich intencionáli­ sán megjeleníti, amikor megteszi a kijelentését. így Friedrich szándéka legalább két részből áll: a kijelentés megtételének a szándéka, és a szándék, hogy a kijelentés rendelkezzen bizo­ nyos érvényesülési feltételekkel. Minthogy azonban a szándé­ ka első részének érvényesülési feltétele a kijelentés megtétele, szándéka magában hordozta annak a szándékát, hogy érvé­ nyesülési feltételekhez érvényesülési feltételeket adjon. Továb­ bá, ha ezt szándékában állt közölni egy hallgatóval, akkor harmadik része is volt a szándékának a beszédaktus végrehaj­ tásában, nevezetesen az a szándék, hogy a hallgató megértse, amint közli, hogy esik az eső. De pontosan ez a harmadik szán­ dék, a kommunikatív szándék volt az, amit az ő első két szán­ déka ismertethet fel a hallgatóval. A kommunikációs szándék érvényesülési feltételei, hogy a hallgató felismerje, intencioná­ lisán mondta ki a mondatot, és hogy azok az érvényesülési fel­ tételei, amiket a beszélő intencionálisán hozzáad. A következő részben többet fogok mondani a kommunikációról. Ebben a fejezetben a jelentés kifejtése a kulcskérdés, és hogy teljesen világossá tegyük a helyzetet, egy másik példa kapcsán lépésről lépésre végig kívánok haladni a problémán. Tegyük fel, hogy németül tanulok. Tegyük fel, hogy sűrűn gyakorlom, és zuhanyozás közben vagy esős napokon sétálva azt mondo­ gatom: „Es regnet, es regnet, es regnet.” Ilyen esetben csak a kiejtést gyakorlom; valójában nem akarom azt mondani, hogy esik. Mi tehát a különbség, ha valamit mondok és azt is aka­ rom mondani, másfelől ha mondok valamit és nem azt értem alatta? Ha felidézzük a szlogenünket a negyedik fejezetből, meg kell néznünk az érvényesülési feltételeket. Azt találjuk,

1 4 4 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

hogy a fenti két szándék érvényesülési feltételei egészen elté­ rőek. A szándékom érvényesülési feltételei, amikor mondok valamit, anélkül hogy azt is akarnám mondani, egyszerűen az, hogy a szándékom olyan kijelentést eredményezzen, ami meg­ felel a német kiejtési szabályoknak. De mik a szándékom érvé­ nyesülési feltételei, amikor én valóban azt akarom mondani, amit mondok? Tegyük fel, hogy már tudok valamennyire németül és valaki felteszi nekem a kérdést, amiről tudom, hogy azt jelenti „M i­ lyen ma az idő?” : „Wie ist das Wetter heute?” És válaszolok: „Es regnet.” Most is fennáll ugyanaz a szándékom, mint az­ előtt, vagyis kimondani egy német mondatot, ezúttal viszont van egy jelentés-szándékom is. Mi a jelentés-szándék? Csábító lenne azt mondani, hogy az a jelentés-szándékunk, hogy ami­ kor kimondom az „Es regnet” mondatot, akkor valóban az az eset forogjon fenn, hogy esik. De ez nem egészen helytálló, mert mondhatunk valamit, és azt is értjük alatta, de nem va­ gyunk őszinték. Röviden: lehet hazudni. Szükségesnek bizo­ nyul tehát a jelentés-szándékok ismertetése, amiből kiderül, hogyan mondhatok valamit és akarhatom is azt mondani, és a jelentés-szándékom ugyanaz lehet, akár hazudok, akár őszin­ tén beszélek. Az intencionalitásról szóló ismertetésben láthattuk, hogy az intencionális állapotok érvényesülési feltételekkel rendel­ keznek. A jelentés-szándék az a szándék, hogy az ember kije­ lentésének legyenek hozzáadott érvényesülési feltételei. Mint­ hogy azonban maga a kijelentés a kijelentés megtételére irá­ nyuló szándéknak az érvényesülési feltétele, a jelentés-szán­ dék egyenértékű azzal a szándékkal, hogy az érvényesülési feltételeknek - vagyis magának a kijelentésnek - is legyenek érvényesülési feltételei, tehát ebben az esetben, igazságfelté­ telei. Amikor azt mondom, „Es regnet” , és ezt is értem alatta, akkor az a szándékom, hogy az „Es regnet” kijelentésemnek legyenek igazságfeltételei; és így, amikor azt mondom és azt is akarom mondani, akkor bízom az igazságában. Ez minden­ képpen fennáll, akár hazudok, akár nem. Mind a hazug, mind az igazmondó az igazság elmondása mellett kötelezi el magát. A különbség az, hogy a hazug nem tartja magát az elkötele­ zettségéhez. így a jelentés-szándék egyenértékű azzal a szán-

A NYELV MŰKÖDÉSE 1 4 5

dékkal, hogy amikor azt mondom, „Es regnet” , e kijelentés lét­ rehozására irányuló szándékom érvényesülési feltételeihez adódjon hozzá, hogy magának a kijelentésnek legyenek érvé­ nyesülési feltételei. Amikor mondok valamit és azt is értem alatta, akkor elkötelezem magam a kijelentésem igazsága mel­ lett. És ez akkor is így van, ha őszinte vagyok, és akkor is, ha nem.

JELENTÉS ÉS KOMMUNIKÁCIÓ Eddig főként a jelentés-szándékról beszéltem. De természete­ sen ha valóban válaszolok egy kérdésre az időjárásról, többet szándékozom elérni annál, mint hogy a kijelentésemnek le­ gyen jelentése, abban az értelemben, hogy rendelkezzen igaz­ ságfeltételekkel és más érvényesülési feltételekkel. Ha válaszo­ lok egy kérdésre, választ szándékozom közölni a hallgatóval. Ne keverjük össze azt a szándékot, hogy értelmes szavakkal akarunk beszélni, azzal a szándékkal, hogy jelentést akarunk közölni a hallgatóval. Rendszerint pontosan az a beszéd lénye­ ge, hogy közlünk valamit a hallgatóval, de a közlési szándék nem azonos a jelentés-szándékkal - azzal a szándékkal, hogy az ember kijelentésének legyenek igazságfeltételei vagy más­ milyen érvényesülési feltételei. Akkor viszont mi a közlési szándék? E kérdés megválaszolá­ sához kölcsönveszem és felülvizsgálom Paul Grice némelyik gondolatát.2 Grice helyesen látta, hogy amikor közlünk valamit az emberekkel, akkor sikerül megértetni magunkat velük, ha elérjük, hogy felismerjék a megértetési szándékunkat. A kom­ munikáció sajátos jelenség az emberi aktusok között, ugyanis akkor tekinthető sikeresnek, ha létrehozunk egy szándékolt hatást a hallgatóra, mégpedig azzal, hogy elérjük, a hallgató felismeri a szándékot kifejezetten ennek a hatásnak a létreho­ zására. Ez közel sem általános az emberi aktusok esetében. Rendszerint nem járunk sikerrel az aktusainkban pusztán az­ által, hogy felismertetjük más emberekkel, mit igyekszünk megtenni. Például nem nyerhetek meg egy versenyt vagy nem lehetek az Egyesült Államok elnöke pusztán azáltal, hogy felis­ mertetem az emberekkel a szándékomat a verseny megnyeré­

1 4 6 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

sére vagy az elnökké választatásomra. De ha megpróbálom elmondani valakiknek, hogy esik, sikerrel járok, amint felis­ merik, hogy megpróbálok elmondani nekik valamit, éspedig pontosan azt, amit megpróbálok elmondani nekik. Például elmondhatom nekik, hogy esik, pusztán azáltal, hogy megpró­ bálom felismertetni velük az annak a közlésére irányuló szán­ dékomat, hogy esik. Hogyan működik ez? Amikor közölni szándékozom, akkor megértést akarok létrehozni. A megértés viszont a jelentésem megragadásából áll. így a közlés szándéka az a szándék, hogy a hallgató ismerje fel a jelentésemet, azaz értsen meg engem. De ami egyenértékű azzal, ha kimondom, hogy „Es regnet” , és ezt is értem alatta, és szándékomban áll közölni a hallgatóval, hogy esik, az az a szándék, hogy a hallgató ismerje fel a jelen­ tés-szándékomat. A közlési szándék annak a szándéka, hogy létrehozzam a hallgatóban a jelentésemnek a tudását, azzal, hogy felismertetem vele a benne ezen tudás létrehozására irá­ nyuló szándékomat. így lépésenként végighaladva az „Es reg­ net” kijelentésen, az én beszélő-jelentésem és a közlési szán­ dékom a következőkkel azonos: az „Es regnet” mondatot azzal a szándékkal mondom ki, hogy 1. helyesen ejtsem ki a német mondatot a konvencionális je­ lentésével; 2. a kijelentésemnek legyenek érvényesülési feltételei, neve­ zetesen igazságfeltételei, ti. hogy esik; valamint 3. a hallgató ismerje fel a 2. szándékot, mégpedig az 1. szán­ dék felismerése és a német nyelv konvencióinak ismerete révén ismerje fel a 2. szándékot. Ha a hallgató felismeri a 1. és 2. szándékot, akkor sikerrel fogok járni a 3. szándék megvalósításában. Azaz, ha a hallgató ismeri a nyelvet, felismeri a nyelv egy mondatának létrehozá­ sára irányuló szándékomat, és felismeri, hogy nem pusztán kimondom ezt a mondatot, hanem hogy azt is értem alatta, amit mondok, akkor sikerrel fogok járni annak közlésében a hallgatóval, hogy esik. Vegyük észre, hogy ez az elemzés független attól a kérdés­ től, hogy igazat mondok-e vagy hazudok, hogy őszinte vagyok-e

A NYELV MŰKÖDÉSE 1 4 7

vagy sem. Sikerrel járok a kijelentés megtételében, hogy esik, még akkor is, ha hazudok. Ez kulcsjelentőségű: még ha hazudok is, amikor mondok valamit, és azt akarom mondani, amit mondok, elkötelezem magam annak az igazsága mellett. így elkötelezett lehetek az igazsághoz, még ha valójában azt hi­ szem is, hogy amit mondok, az hamis.

A BESZÉDAKTUSOK TÍPUSAI A nyelv általam bemutatott elemzésében a beszédaktus az alapegység. Ebben a fejezetben már több példát bemutattam a beszédaktusra: kijelentések, utasítások, ígéretek és így tovább. És ez felveti a kérdést: hányféle típusú beszédaktus, hányféle típusú illokúciós aktus létezik? Hányféle érvényesülési feltételt adhatunk érvényesülési feltételekhez? A nyelv alkalmazási változatossága mérhetetlen. Faraghatunk tréfákat, mesélhe­ tünk történeteket, kiadhatunk utasításokat és előírásokat, elővezethetünk bonyodalmas tudományos magyarázatokat és matematikai képleteket, és írhatunk verseket vagy regényeket. Ám úgy tűnik, az illokúciós aktusok körében csak korlátozott számú dolgot tehetünk. Mivel, mint láttuk, az illokúciós aktus szerkezete F(p), ahol Fjelöli az illokúciós erőt, és p a propozíciós tartalmat, a „Hányféle típusú illokúciós aktus létezik?” kérdés azonos azzal a kérdéssel, hogy „Hányféle típusú F léte­ zik?” A propozíciós tartalom végtelenül sokféle lehet, de, mint az előző fejtegetésünk mutatta, ugyanaz a propozíciós tarta­ lom különböző típusú illokúciós aktusokban is bekövetkezhet, így a „Hányféle típusú F létezik?” ~re szűkíthetjük a kérdést. Úgy tűnhet, a választ a különböző igék áttekintésével kezdhet­ nénk, melyek illokúciós aktusokat jelölnek az angolban, pél­ dául: kijelent, figyelmeztet, parancsol, ígér, könyörög, imád­ kozik, megállapodik, jótáll, mentegetőzik és panaszkodik. Ám ha így járunk el, akkor az igék olyan zavarbaejtő sokaságába ütközünk, melyek mérhetetlen számú illokúciós aktustípus be­ nyomását keltik. Felülkerekedhetünk ezen a problémán, ha bizonyos közös jellemzőkre összpontosítunk. Ehhez be kell vezetnem az „illo­ kúciós lényeg” fogalmát. A beszédaktus illokúciós lényege a

1 4 8 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

beszédaktus értelme vagy célja, annak alapján, hogy az adott típus egy aktusa. így például számos különböző indítékból kü­ lönböző nyomatékosságú utasításokat adhat ki valaki, de amenynyiben utasításként helyesen lett megfogalmazva, akkor kísér­ letnek számít rávenni a hallgatót, hogy megtegyen valamit. Ha valaki ígéretet tesz, az számos különféle okból tehet ígéretet, és különböző fokú erősséggel. De amennyiben ígéret, akkor ígéretként kötelezettségnek vagy kötelezettség vállalásának számít a beszélő részéről megtenni valamit a hallgatónak. A figyelmes olvasó észre fogja venni, hogy az 5. fejezetben gyak­ ran használt „valaminek számít” lokúció ismét megjelent fej­ tegetésünkben az illokúciós aktusról, és ez nem véletlen. Az illokúciós lényeg fogalma annak a fogalma, aminek egy kije­ lentés számít, ahogy azt a beszédaktusok létesítő szabályai meghatározzák. A beszédaktust továbbá illokúciós lényege kapcsolja az intencionalitás elméletéhez, amit a 4. fejezetben fejtettünk ki. Az illokúciós lényeg egyaránt meghatározza a megfeleltetési irányt, valamint hogy melyik intencionális állapot jut kifeje­ zésre a beszédaktus végrehajtásában. Ha például ígéretet te­ szek, akkor szükségszerűen kifejezek egy szándékot annak a dolognak a megtételére, aminek a megtételét megígértem. Ha megígérem, hogy elmegyek a partidra, akkor szükségszerűen azt a szándékot fejezem ki, hogy elmegyek a partidra. Azaz ki­ fejezek egy intencionális állapotot ugyanazzal a propozíciós tartalommal, mint maga a beszédaktus, és az az intencionális állapot, hogy szándékomban áll elmenni a partidra, az őszinteségi feltétel a beszédaktuson. Összefoglalva tehát, az illokú­ ciós lényeg fogalma automatikusan együtt jár két másik foga­ lommal, a megfeleltetési irány fogalmával és egy olyan inten­ cionális állapot fogalmával, ami az őszinteségi feltételt alkotja a beszédaktusban. Most térjünk vissza és fogalmazzuk meg újra a kérdésünket. A „Hányféle típusú F létezik, azaz hányféle típusú illokúciós aktus?” kérdés a következő kérdésre szűkíthető: „Hányféle tí­ pusú illokúciós lényeg létezik?” Ha az illokúciós lényeg fogal­ mát és egy kifejezett őszinteségi feltételnek és megfeleltetési iránynak a belőle következő fogalmát tekintjük elemzésünk alapvető eszközeinek, akkor úgy tűnik, hogy korlátozott szá­

A NYELV MŰKÖDÉSE 1 4 9

mú dolgot tehetünk meg a végrehajtó illokúciós aktusok ré­ vén, ezeket pedig az elme felépítése határozza meg. Egyszóval, mivel a jelentést az elme hozza létre érvényesülési feltételek érvényesülési feltételekhez adásával, a jelentés korlátait az el­ me korlátai állítják fel. Nos, melyek ezek a korlátok? Öt és csak öt különböző típusú illokúciós lényeg van: 1. Először is az asszertív illokúciós lényeg. Az asszertív be­ szédaktus lényege elkötelezni a hallgatót a propozíció igazsága mellett; a világ tényállásainak reprezentálásaként mutatja be a propozíciót. Példák rá a kijelentések, a leírások, az osztályozá­ sok és a magyarázatok. Minden asszertívumnak „szó a világ­ hoz” a megfeleltetési iránya, az őszinteségi feltétele pedig min­ dig hiedelem. Minden asszertívum valamely hiedelem kifeje­ zése. Az asszertívumok azonosításának legegyszerűbb próbája, ha feltesszük a kérdést, lehet-e szó szerint igaz vagy hamis a kijelentés. Minthogy az asszertívumoknak „szó a világhoz” a megfeleltetési irányuk, lehetnek igazak vagy hamisak. 2. A második illokúciós lényeg a direktívum. A direktívumok illokúciós lényege rávenni a hallgatót, hogy a direktívum propozíciós tartalmának megfelelően alakítsa viselkedését. Példák a direktívumokra az utasítások, parancsok és kérések. A megfeleltetési irány mindig „világ a szóhoz” , és a kifejezésre juttatott pszichológiai őszinteségi feltétel mindig a vágy. Min­ den direktívum egy vágy kifejezése, amihez a viselkedését kel­ lene igazítania a hallgatónak. A direktívumok, mint az utasí­ tások és kérések, nem lehetnek igazak vagy hamisak, hanem megfogadottak, nem megfogadottak, beteljesültek, teljesítet­ tek, elutasítottak és így tovább. 3. A harmadik illokúciós lényeg a komisszívum. Minden komisszívum valamilyen elkötelezettség a beszélő részéről, melyben vállalja a propozíciós tartalomban megjelenített aktus lefolyását. Példák a komisszívumokra az ígéretek, foga­ dalmak, felajánlások, megállapodások és jótállások. A fenyege­ tés ugyancsak komisszívum, ám a többi példával ellentétben a hallgató érdekei ellen szól és nem a javára. A komisszívum megfeleltetési iránya mindig „világ a szóhoz” , a kifejezésre juttatott őszinteségi feltétel mindig a szándék. Például minden ígéret vagy fenyegetés szándék kifejezése valaminek a megté­ telére. ígéretek és fogadalmak, az utasításokhoz és parancsok­

1 5 0 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

hoz hasonlóan nem lehetnek igazak vagy hamisak, hanem meg­ valósítottak, betartottak vagy megszegettek. 4. Az illokúciós lényeg negyedik típusa az expresszívum. Az expresszívum illokúciós lényege egyszerűen a beszédaktus őszinteségi feltételének a kifejezése. Példák az expresszívumokra a bocsánatkérés, a köszönetnyilvánítás, a gratuláció, a felköszöntés és a részvétnyilvánítás. Az expresszívumokban a propozíciós tartalomnak tipikusan nulla a megfeleltetési irá­ nya, mert magától értetődőnek tekintik a propozíciós tartalom igazságát. Ha azt mondom: „Bocsánatot kérek, hogy véletlenül megütöttem” vagy „Gratulálok, hogy megnyerte a díjat” , akkor magától értetődőnek tekintem, hogy megütöttelek, illetve hogy megnyerted a díjat, így feltételezem vagy előfeltételezem az egyezést a propozíciós tartalom és a valóság között. Az expreszszívumok őszinteségi feltétele azonban az expresszívum típu­ sa szerint változik. így egy bocsánatkérés akkor őszinte, ha a beszélő őszintén sajnálja, ami miatt bocsánatot kér. A gratulá­ ció akkor őszinte, ha a beszélő őszintén örül annak, amiért gratulál a hallgatónak. 5. Az illokúciós lényeg utolsó típusa a deklarációké. A dek­ larációban az illokúciós lényeg előidézni a világban valami­ lyen változást, a világ megváltozott reprezentációjával. Más deklarációkhoz hasonlóan a performatívumok valamilyen tényállást hoznak létre pusztán azzal, hogy reprezentálják, amint létrejön. A legkedveltebb példák az olyan kijelentések, mint „Ezennel férjnek és feleségnek nyilvánítom” , „Ezennel hadat üzenek” , „Ki van rúgva” és „Lemondok” . Ezekben az esetekben kettős megfeleltetési iránnyal van dolgunk, mert megváltoztatjuk a világot, így teljesítjük a „világ a szóhoz” megfeleltetési irányt, annak a megjelenítésével, hogy megvál­ tozott, ezáltal pedig a „szó a világhoz” megfeleltetési irány va­ lósul meg. A deklarációk egyedülállóak a beszédaktusok között abban a tekintetben, hogy kizárólag a beszédaktus sikeres vég­ rehajtása jóvoltából tényleges változásokat idéznek elő a világ­ ban. Ha én sikeresen férjnek és feleségnek nyilvánítalak, vagy hadat üzenek, azzal egy olyan tényállás létezik a világban, ami azelőtt nem létezett. Általánosságban az ilyen deklarációk csak az 5. fejezetben leírt extralingvisztikai intézmények léte miatt lehetségesek.

A NYELV MŰKÖDÉSE 151

Figyeljük meg, hogy a más típusú beszédaktusok egyike, pél­ dául az ígéret és az utasítás végrehajtható a végrehajtás egysze­ rű deklarációjával. így az „ígérem, hogy meglátogatlak” perfor­ matív kijelentésben a beszélő először végrehajt egy deklarációt: kijelenti, hogy megígéri. Ám a tény alapján a kijelentése létrehoz egy ígéretet. Mivel az „ígérem” kijelentés létrehozza a tényál­ lást, amit megjelenít, azaz a beszélő ígéretének a tényét, a kije­ lentés egyaránt létrehoz egy ígéretet és egy állítást, abban az értelemben, hogy ígéret. így egyszerre három típusú illokúciós lényege van: deklaratív, komisszív és asszertív. Nem minden beszédaktus hajtható végre olyan mondatok kijelentésével, melyeknek szó szerinti értelme kifejezi a szán­ dékolt beszélő-jelentést. Megkérhetünk valakit, hogy adja oda a sót úgy, hogy szó szerint azt mondjuk: „Megkérem, adja ide a sót” , vagy „Adja ide a sót” , de rendszerint úgy fogalmaznak: „Ideadná a sót?” , „Ide tudná adni a sót?” , „Szeretném elkérni a sót” és így tovább. Az ilyen eseteket, ahol az ember közvetet­ ten hajt végre egy beszédaktust egy másiknak a közvetlen vég­ rehajtásával, „közvetett beszédaktus” -oknak nevezik. Más esetekben a mondatjelentés szisztematikusan eltér a szándé­ kolt beszélő-jelentéstől, ezek közé tartozik a metafora, az iró­ nia, a szarkazmus, a túlzó kijelentés és az eufemizmus. Az illokúciós aktusok mindezen típusai már felsejlettek az intencionalitásról szóló fejtegetésünkben. A jelentés korlátai az intencionalitás korlátai, és az intencionalitást boncoló elemzé­ sünkből következik, hogy korlátozottak a lehetőségeink abban a tekintetben, hogy mit tehetünk meg a nyelvvel. Az intencionali­ tásról szóló elemzésben mindössze három megfeleltetési irányt mutattunk ki: „elme a világhoz” , ami az asszertívumok jellem­ zője, „világ az elméhez” , ami a direktívumok és a komisszívumok jellemzője és a nulla eset, ami az expresszívumok sajálja. Akkor hogy lehet két különböző típusú beszédaktusunk az egyik, a „világ a szóhoz” megfeleltetési irányhoz? Dönthetnénk úgy, hogy egy kalap alá vesszük az ígéreteket és az utasításokat. Az ígéretet elképzelhetjük önmagunknak adott utasításként, az utasítást pedig a hallgatóra átruházott ígéretként. Ám a kötele­ zettségnek a beszélő általi vállalása a komisszívumban olyan speciális, és a beszélő és a hallgató általánosságban olyan fonto­ sak a beszédaktus helyzetében, hogy hasznosnak találom, ha

1 5 2 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

különbséget teszünk a hallgatóra alapozott „világ a szóhoz” megfeleltetési irány és a beszélőre alapozott „világ a szóhoz” megfeleltetési irány között. A nyelv olyan lehetőséget is létrehoz, ami az egyes emberi elméknek önmagukban nincs meg, és ez a mindkét megfeleltetési irány kombinálásának a lehetősége a deklaráció végrehajtásában. Nem hozhatunk létre egy tényállást az elgondolásával, de figyelembe véve elemzésünket az intézmé­ nyi valóságról az előző fejezetben, láthatjuk, hogyan hozható létre intézményi valóság a performatív kijelentés útján. Magának a tényállásnak a reprezentációjával létrehozhatunk egy tényál­ lást. Ez egyesíti a „szó a világhoz” , és a „világ a szóhoz” megfe­ leltetési irányokat. Ha például az ülés elnöke így szól: „Az ülést berekesztem” , akkor éppen ez a kijelentés hozza létre az ülés berekesztésének tényállását annak a reprezentációjával, hogy legyen a tényállás az ülés berekesztése. Nagystílűbb példával: amikor a Kongresszus hadat üzen, a testület idézi elő a hadiálla­ pot létezését, egyszerűen annak a kijelentésével, hogy létezik. Úgy látom tehát, hogy az intencionalitásról szóló elemzé­ sünkből levezethetők a nyelv lehetőségei és korlátai.

LÉTESÍTŐ SZABÁLYOK ÉS SZIMBOLIZMUS Mindvégig úgy beszéltem, mintha az intencionalitás egyfajta dolog volna, a nyelv pedig egy másik, ám valóságos emberek esetében intencionalitásunk lehetőségei természetesen mérhe­ tetlenül kiterjednek a nyelv elsajátításával. Az állatoknak és a beszélni még nem tudó gyermekeknek lehetnek primitív intencionalitásformáik: hiedelmeik, vágyaik, észleléseik és szán­ dékaik. De amint a gyermek elkezdi elsajátítani a nyelvet, intencionalitásának lehetőségei mérhetetlenül megnőnek, s az intencionalitás és a nyelv kölcsönösen további fejlődésre sar­ kallják egymást; a megnövekedett intencionalitás növeli a nyelvértést, ami megint csak az intencionalitás növekedéséhez vezet. A gyermek pszicholingvisztikus fejlődéséről szóló tan­ könyvek ismertetik ezt a jelenséget. Nemcsak az elme áll a rendelkezésünkre egyfelől és a nyelv másfelől, hanem az elme és a nyelv kölcsönösen gazdagítja egymást, amíg az elme nem lesz lingvisztikailag strukturált.

A NYELV MŰKÖDÉSE 1 5 3

Ne úgy képzeljük el, hogy a beszélőknek egyszerűen bizo­ nyos gondolataik támadnak, majd szavakba foglalják őket. Ez vaskos leegyszerűsítés. A legegyszerűbb gondolatok kivételével az embernek szüksége van valamilyen nyelvre, hogy elgondol­ hassa a gondolatot. Szavak nélkül is hihetem úgy, hogy esik, vagy hogy éhes vagyok, de szavak vagy szavakkal egyenértékű szimbolikus eszközök nélkül nem hihetem, hogy jövőre gyak­ rabban fog esni, mint az idén, vagy hogy az éhségemet inkább a vérem cukor szintjének hirtelen csökkenése okozza, mint a szervezetemben jelentkező tényleges tápanyaghiány, mert csak szavakkal támadhatnak ilyen gondolataim. A gyermek párhu­ zamosan fejleszti a gondolkozás és a beszéd képességét. Ho­ gyan? A gyermek egyszerű prelingvisztikus intencionalitással kezdi. Aztán elsajátít egy egyszerű szókészletet, ami gazda­ gabb intencionalitásra teszi képessé, ez gazdagabb szókincset tesz elérhetővé számára, ami viszont az intencionalitását gaz­ dagítja és így tovább. A legegyszerűbb gondolatoktól eltekintve a gyermeknek nyelvre van szüksége, hogy gondolatokat gon­ dolhasson, és a legegyszerűbb beszédaktusoktól eltekintve konvencionális mondatjelentéssel rendelkező mondatokból ál­ ló konvencionális nyelvre van szüksége, hogy beszédaktusokat hajthasson végre. A konvencionális jelentések szavakhoz adása, a beszélő­ jelentés hozzáadása a beszédaktus végrehajtásában, egyaránt státusfunkciók hozzáadását jelentik az előző fejezetben kifej­ tett értelemben. A szójelentésben és a beszélő-jelentésben a nyelv használói egyaránt valamilyen funkciót ruháznak egy fizikai jelenségre, legyen az valamilyen szótípus, vagy éppen egy akusztikus légáram. Ez a folyamat az „X Y-nak számít C~ ben” képletnek megfelelően egy státusfunkció kijelölésével megy végbe. A szavak konvencionális jelentése az „Esik az eső” mondatban, valamint a beszélő-jelentés bizonyos hely­ zetben, miáltal a beszélő kimondja a mondatot és azt érti rajta, hogy esik az eső, a státusfunkció esetei. Ez a tény, miszerint a nyelv ugyancsak az intézményi tények mintájára felépülő intézményi tény, azt a benyomást keltheti, mintha a nyelv csak az egyik emberi intézmény lenne a szám­ talan többi között. A nyelv azonban annyira speciális, hogy szükséges magyarázatot fűznünk hozzá. Az 5. fejezet végén

1 5 4 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

megígértem, hogy szót ejtek a nyelv különleges szerepéről az intézményi tények létrehozásában. Úgy vélem, a nyelv a leg­ alapvetőbb emberi intézmény, mivel a többi intézménynek, például a pénznek, az államnak, a magántulajdonnak, a há­ zasságnak, a játékoknak nyelvre, vagy legalábbis a szimboliz­ mus nyelvszerű formáira van szükségük, míg létét tekintve a nyelvnek nincs szüksége a többi intézményre. A nyelv sok sajátossága - például a módbeli segédigék léte­ zése és a szintaxis végtelen generatív kapacitása - nem tarto­ zik az itt bemutatott jelenségek közé. Ezúttal a nyelv rendkívül speciális, általam „szimbolizációnak” nevezett jellegzetességét ismertetem. Az emberek rendelkeznek azzal a képességgel, hogy valamely objektummal helyettesíthetnek, megjelenít­ hetnek, kifejezhetnek vagy szimbolizálhatnak valami mást. A nyelvnek ezt az alapvető szimbolizáló sajátosságát tekintem az intézményi tények alapvető előfeltételezésének. Nézzük, hogyan védhető ez az állítás. A státusfunkciók meg­ határozásához tartozik, hogy a feladatot nem lehet kizárólag a státusfunkcióval felruházott tárgy fizikai sajátosságai alapján ellátni. A kés és a szék elláthatják a saját fizikai funkciójukat csak a fizikájuk alapján, a személy vagy a papírdarab azonban nem láthatja el az elnök vagy a pénz státusfunkcióját egyedül az emberi test vagy a papír fizikája alapján. A státusfunkciók csak a kollektív elfogadás vagy elismerés alapján láthatók el, mely elfogadás vagy elismerés értelmében valami rendelkezik az adott funkcióval. De ha így áll a helyzet, akkor a kollektív elfogadásban vagy elismerésben részt vevő cselekvő szemé­ lyeknek valamilyen módon meg kell jeleníteniük önmaguk számára a tényt, hogy az objektum rendelkezik a státusfunk­ cióval. Miért? Mert nincs mód az Y státusfunkció kikövetkez­ tetésére csakis az X fizikájából. A kés és a szék esetében a kés, illetve a szék feladatának ellátására szolgáló képesség beépült a fizikájukba, ám a pénz és az elnökök esetében az X-féle ob­ jektum mivoltát meghatározó sajátosságokon kívül nincs sem­ milyen többletünk X objektumhoz. Egyetlen módon juthatunk el az Y státusfunkcióhoz, ha megjelenítjük az X objektumot, mint ami rendelkezik az adott státussal. A státusfunkciót rendszerint szavakkal jelenítjük meg. El kell valahogy gondolnunk, hogy „ez pénz” , vagy „ő az elnök” .

A NYELV MŰKÖDÉSE 1 5 5

Ezzel nem kívánom azt állítani, hogy valamennyi státusfunk­ ciót feltétlenül valóságos nyelvek valóságos szavaival kell rep­ rezentálnunk, hiszen a jelentéssel bíró szavak maguk is státus­ funkcióval rendelkező objektumok, és a szavaknak anélkül van jelentésük, hogy más szavakkal reprezentálhatnánk az eredeti jelentéseket - ebbe kénytelenek vagyunk beletörődni, máskülönben véget nem érő visszafejtésbe bonyolódnánk. Rá­ adásul olyan kultúráknak is lehetnek státusfunkcióik, melyek­ nek nincs fejlett, kiforrott emberi nyelve. Az ilyen esetekben magát az X tényezőt használják az Y státus szimbolizálására. Vagyis, és ez a lényeg, ha az X tényezőt az Ystátus reprezentá­ ciójára használjuk, akkor X szimbolikus, nyelvi eszközként kap szerepet. Gondoljunk például a határként funkcionáló kősorra. A kő­ sor a határ index jellegű szimbóluma. Ezzel csak annyit aka­ rok mondani, hogy a kövek a jelenlétükkel mutatják a sajátos­ ságot: azzal reprezentálják a határt, hogy a határon vannak. A kősor nyelvi eszközként funkcionál, mert helyettesíti, illetve megjeleníti a határ státusfunkcióját. Ugyanígy a szavak a je­ lentésük kifejezésével látják el a jelentés funkcióját. A szimbolizálás tehát abban a széles nyelvi értelemben lé­ nyegi jelentőségű valamennyi intézményi tény esetében, hogy az „X Y~nak számít C-ben” képletben az X-től Y-ig vezető lé­ pés már szimbolizáló lépés. Az Y státusfunkciót meg lehet jele­ níteni bizonyos külső szimbolizáló eszközökkel, mint amikor szavakban gondolkozunk: „Ez az én tulajdonom” vagy „Ez egy ötdolláros bankó” . A korlátozó esetben magát az X objektumot használhatjuk Y státusfunkció megjelenítésére, ahogy a határt szimbolizáló kősor esetében történt. Lényeges abszolút világosan megkülönböztetni, mit állítok és mit nem. Nem állítom, hogy az intézményi valóság egésze úgy textuális vagy jelentéssel bíró, ahogy a mondatok és a be­ szédaktusok. Ez tévedés volna. A mondatok és a beszédaktusok abban a szorosan vett értelemben hordoznak jelentést, hogy van szemantikájuk. Vannak igazságfeltételeik vagy másfajta érvényesülési feltételeik. Mint láthattuk, a beszédaktusok ese­ tében a jelentés azon múlik, hogy érvényesülési feltételekhez érvényesülési feltételeket adunk. De a pénz és az elnök nem ilyen formában hordoznak jelentést, mert nincsenek ilyen ér­

1 5 6 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

vényesülési feltételeik. A jelentés a szorosan vett szemantikai, intencionális értelemben bizonyos fajta intézményi eszközök speciális sajátossága, például a mondatoké és a beszédaktuso­ ké, ahogy a térképeké, grafikonoké és diagramoké is. Ez a je­ lenség azonban semmi esetre sem tekinthető univerzálisnak. Azt állítom, hogy az a lépés, amellyel egy X tényező státus­ funkciót nyer, a döntő szimbolizáló lépés, mivel a státusfunk­ ció nem kizárólag a X tényező fizikáján alapul. Az X tényező csak akkor válthatja ki az Y státusfunkciót, ha az X tényezőt úgy reprezentáljuk, mint aminek van státusfunkciója. Említést kell tenni a nyelv egy másik szerepéről is az intéz­ ményi valóság működésében. Gyakran támad szükségünk va­ lamilyen eszközre, ami lehetővé teszi, hogy felismerjünk egy objektumot mint státusfunkcióval rendelkezőt, még ha a stá­ tus láthatatlan is magában az objektumban. Ebből a célból használjuk az úgynevezett „státusindikátorokat” . Kézenfekvő példák rá a jegygyűrű, az egyenruha, a jelvény, az útlevél, az autóvezetői jogosítvány. Mindezek nyelvi jellegűek, még ha nem is mindegyik alkalmaz szavakat. Az előzőkben kifejtett értelemben valójában valamennyien beszédaktusok, mivel vannak érvényesülési feltételeik. A jegygyűrű vagy a rendőregyenruha viselése olyan beszédaktus, ami kijelenti: „Nős va­ gyok” , illetve: „A rendőri testület tagja vagyok” . ♦ ♦♦ Az első fejezetben úgy mutattam be ezt a könyvet, mint sze­ rény hozzájárulási kísérletet a felvilágosodás látomásának in­ tellektuális művéhez. Kísérletet tettem az elme, a nyelv és a társadalmi valóság bizonyos strukturális sajátosságainak ma­ gyarázatára és logikai összefüggéseik megvilágítására. Befe­ jeztem a kísérletet. Abból a feltevésből indultam ki, hogy egyet­ len világban élünk, és hogy ez a világ, evolúciós adottságaink korlátai között, megérthető számunkra. Ebben a zárószakasz­ ban nem próbálom meg összefoglalni a könyv tartalmát, minthogy jórészt maga a könyv is néhány olyan elképzelés össze­ foglalása, amit másutt már kifejtettem az elmúlt négy évtized során.

A NYELV MŰKÖDÉSE 1 5 7

Az általam tárgyalt különböző témák szakértői úgy fogják érezni, hogy sok minden kimaradt mindabból, ami saját tudo­ mányáguk kutatási középpontjában áll. És ha így érzik, igazuk is van. A számomra legfontosabbnak tűnő témákról írtam, szemléletem sok esetben nem egyezik a pillanatnyilag uralko­ dó nézetekkel. Az érdeklődő laikusok úgy fogják érezni - leg­ alábbis remélem hogy mérhetetlenül többet kellett volna el­ mondanom ezekről a kérdésekről. Valójában épp csak egy kis karcolást ejtettem a tárgyalt területek felszínén. A valamelyest alaposabb tájékozódás lehetősége érdekében ajánlom az olva­ sónak az „Ajánlott irodalom” -ban említett munkákat. A könyvből kimaradt jelentős tárgykörök sokasága közül megemlítendő a racionalitás, az emberi szabadság és a társa­ dalmi érték. Úgy vélem, ez nem három különálló kérdéskör, hanem ugyanannak a kérdésnek a különböző megnyilvánulá­ sai. Hallgatólagosan a racionalitás egy olyan felfogását tartal­ mazza ez a könyv, ami eltér filozófiai tradíciónk általános ra­ cionalitásfelfogásától, és reményeim szerint egy másik könyv­ ben részletesebben is ki fogom fejteni. A filozófia természetéről tett néhány észrevétellel kívánok búcsúzni, és hogy miben tér el a megismerés más területeitől. Természetesen nem tartom úgy, hogy éles választóvonal húzó­ dik a filozófia és más tudományágak között. Magasan képzett szakemberek nemegyszer biztosítottak róla, hogy amit ebben vagy amabban a könyvben műveltem, az nem is igazán filozó­ fia, hanem inkább nyelvészet, vagy kognitív tudomány, vagy valami más. Kezdjük a filozófia és a tudomány szembeállításával. „Filo­ zófia” és „tudomány” nem olyan világosan elhatárolható tárgy­ kört neveznek meg, ahogy például a „gazdaságtörténet” , a „kémia” és a „romantikus filológia” világosan meghatározha­ tó és elkülöníthető tárgykörökre vonatkoznak, mivel - leg­ alábbis alapjában véve - mind a filozófia, mind a tudomány univerzálisak tárgykörükben. Mindkettő az ismeretre és a megértésre irányul. Ha az ismeret szisztematikussá válik, és különösen, ha a szisztematikus ismeret olyan bizonyossá válik, hogy a bizonyítékok és meggyőződésünk alapján a tudásunk több puszta vélekedésnél, akkor az adott ismerethalmazt haj­

1 5 8 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

lamosak vagyunk inkább „tudományinak, mint „filozófiádé­ nak nevezni. A filozófia döntően azokkal a kérdésekkel foglal­ kozik, melyekre nem tudunk a tudományra jellemző sziszte­ matikus módon választ adni, és a filozófia eredményei közül nem egy abból az erőfeszítésből adódik, hogy bizonyos kérdé­ seket addig vizsgál, amíg azok tudományos kérdésekké nem válhatnak. Ebben a könyvben például a tudat problémáját pró­ báltam meg így kezelni. A filozófia és a tudomány közötti kapcsolatok pontosan meg­ magyarázzák, miért van mindig igaza a tudománynak és miért téved mindig a filozófia, és miért nem mutatkozik soha semmi­ féle haladás a filozófiában. Amint eléggé magabiztosak vagyunk abban, hogy valamilyen téren megalapozott tudással rendel­ kezünk, már nem filozófiának nevezzük, hanem elkezdjük tu­ dománynak hívni, és ha úgy találjuk, hogy határozott előrelé­ pést tettünk, azt tudományos haladásnak mondjuk. Valami ehhez hasonló játszódott le a beszédaktusok tanulmányozása területén is az én intellektuális pályafutásom időtartama alatt: ahogy magabiztosabbakká váltunk a módszereinket és az ered­ ményeinket illetően, a beszédaktusok tanulmányozása fokoza­ tosan beépült a lingvisztika tudományába. A 17. századtól kezdődően, a természet vizsgálatára alkal­ mazott szisztematikus módszerek fejlődésével mérhetetlenül megnövekedett a tudományos megismerés területe. Ez a tény sok gondolkodóban azt az illúziót keltette, hogy a természettu­ dományos módszerek, főleg a fizika és a kémia, általánosan is alkalmasak a leginkább zavarba ejtő problémák megoldására. Ezt a fajta optimizmust semmi nem igazolta, és a filozófiai problémáknak már az ógörög filozófusokat is foglalkoztató többsége - például az igazsággal, méltányossággal, erénnyel és jó élettel kapcsolatos problémák - mindmáig probléma ma­ radt. A filozófiai kérdések és vizsgálatok rendszerint három sajá­ tosságot mutatnak. Először, ahogy az imént láthattuk a filozó­ fia és a tudomány szembeállításában, a filozófia döntően olyan kérdésekkel foglalkozik, melyek esetében még nem jutottunk egyetértésre a válaszadás módszerét illetően. Ha viszont meg­ felelő módszert találunk a megválaszolásukra, a kérdések elve­ szítik filozófiai természetüket. Jó példa erre az élet természe­

A NYELV MŰKÖDÉSE 1 5 9

tének problémája. Valamikor filozófiai problémának számí­ tott, de amikor a molekuláris biológia fejlődése lehetővé tette, hogy az átfogó nagy rejtélyt lebontsuk egy sor kisebb, kezelhe­ tő, specifikus biológiai kérdésre és válaszra, filozófiai jellege megszűnt. Remélem, a tudat problémájával is valami hasonló fog lejátszódni. Minthogy többnyire azok a problémák számí­ tanak filozófiai kérdéseknek, melyek esetében nincs általáno­ san elfogadott megoldási eljárás, természetes, hogy a filozófia a viták és a nézetek ütközésének a színtere. Az a tény, hogy nincsenek univerzálisan elfogadott eljárások a filozófiai problémák megoldására, nem jelenti azt, hogy min­ dent lehet, hogy bármit mondhatunk, illetve hogy nincsenek mércék. Épp ellenkezőleg, pontosan a laboratóriumi módsze­ rekhez hasonló eljárások hiánya kényszeríti a filozófust a le­ hető legnagyobb fokú világosságra, szigorúságra és pontos­ ságra. A filozófiában megkerülhetetlen az eredeti, képzelet­ gazdag érzékenység és az intelligens, logikai szigor egyesítése. A szigorúság érzékenység nélkül üres, az érzékenység szigorú­ ság nélkül csak forró levegő. A filozófiai kérdések egy másik sajátossága, hogy rendsze­ rint az általam „keretrendszer” kérdéseknek nevezett osztály­ ba tartoznak. Azaz, inkább az életünk intellektuális kereteit érintik, mint a keretrendszeren belüli specifikus felépítménye­ ket. így például az a kérdés: „Pontosan mi okozza az AIDS-t?” , nem filozófiai kérdés, a „M i az okozás természete?” megfogal­ mazású felvetés viszont az. Az előbbi kérdést egy keretrend­ szeren belül kell vizsgálni, ahol magától értetődőnek tekintik a kauzalitást. A filozófus a keretet vizsgálja. Az a kérdés, hogy „Igazat mond-e Clinton?” , nem filozófiai kérdés. Ám az a kér­ dés, hogy „M i az igazság?” , a filozófia lényegét érinti. A filozófiai vizsgálódások harmadik sajátossága, hogy tág értelemben általában konceptuális kérdések. Ha filozofikus hangnemben azt kérdezzük, mi az igazság, a méltányosság, az erény vagy a kauzalitás, akkor nem olyan kérdéseket teszünk fel, amiket a környezetre vetett éles pillantással vagy éppen egy sor kísérlet végrehajtásával meg lehet válaszolni. Az ilyen kérdések, legalábbis részben, az „igazság” , „méltányosság” , „erény” és „ok” fogalmának elemzését igénylik, ez pedig azt jelenti, hogy a nyelv vizsgálata a filozófus alapvető eljárása,

1 6 0 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

mert a nyelv a fogalmak meghatározásának és kifejezésének kizárólagos eszköze. Nem véletlen, hogy ez a három sajátosság - megoldhatat­ lanság univerzálisan elfogadott módszerekkel, keretrendszer mint a vizsgálat tárgya és fogalmi elemzés mint a vizsgálat első lényegi lépése - többnyire együttesesen fordul elő. Ahol mód nyílik a problémák vitán felüli megoldására, ott a megol­ dások általában már az elfogadott kereteken belül találhatók, ahol magától értetődőnek tekintjük a fogalmi apparátust. így a mi korábbi példánkban, ha az AIDS okait keressük, magától értetődőnek tekintjük, hogy tudjuk, mi az, hogy betegség, és mi az, hogy ok, és elfogadtunk bizonyos módszereket a beteg­ ségek okainak felderítésére. Még egy általános elmélet is a ren­ delkezésünkre áll, a betegség mikroba-elmélete, melynek ke­ retein belül folytatjuk a vizsgálatot. De ha megkérdezzük, mi általánosságban a kauzalitás, akkor egy roppant keretrendszer kutatásába vetjük magunkat, úgy, hogy közben nem támasz­ kodhatunk semmiféle biztos kísérleti metodológiára, és már az első pillanatban az „ok” , és kiterjedt rokonsága, a „hatás” , az „érv” , a „magyarázat” stb. mindennapi fogalmával kell megküzdenünk. Ebben a könyvben az elme, a nyelv és a társadalom össze­ függésben álló keretrendszerének felépítését és kölcsönös őszszefüggéseit vizsgáltam. Az alkalmazott módszerek nem az empirikus tudomány módszerei, ahol végrehajthatunk kísér­ leteket vagy legalább közvélemény-kutatásokat végezhetünk. Az általam alkalmazott módszereket, legalábbis az első sza­ kaszban, szabatosabban írhatjuk le logikai vagy fogalmi elem­ zésként. Szétválasztásukkal és működésük szemügyrevételével megpróbáltam fellelni a tudat, az intencionalitás, a beszédak­ tusok és a társadalmi intézmények alkotóelemeit. Az igazat megvallva azonban még ez is egyfajta eltorzítása a gyakorlat­ ban alkalmazott módszereknek. A valóságban gátlás nélkül forgatok minden fegyvert, ami csak a kezem ügyébe kerül, és ragaszkodom minden fegyverhez, ami beválik. E könyv tárgyá­ nak tanulmányozásában például az agy tudományától a köz­ gazdaság-tudományig terjedő témakörökben olvastam el köny­ veket. A vizsgálat eredményei esetenként mindenestől elvetik a meglévő fogalmi apparátust. Azt állítom tehát, hogy nem

A NYELV MŰKÖDÉSE 161

fogjuk megérteni a mentális kapcsolatát a fizikaihoz, amíg to­ vábbra is komolyan vesszük a dualizmus, monizmus, materia­ lizmus és a többi hagyományos szemlélet régi fogalmi appará­ tusát. E könyvben fogalmi felülvizsgálatot vetettem fel azon az alapon, hogy a régi fogalmak nem felelnek meg a jelenlegi is­ mereteink szerinti tényeknek, különös tekintettel az agyműkö­ dés területén folytatott évszázadnyi munkára. Más területe­ ken, például a pénz vagy a tulajdon ontológiájában, sokkal konzervatívabban kell kezelnünk a mindennapi fogalmainkat, mert a társadalmilag létrehozott intézményi valóságon túl nincs mögötte húzódó valóság, attól eltekintve, hogy az embe­ reknek bizonyos módon kezelniük kell és figyelembe kell ven­ niük bizonyos jelenségeket, és a tekintetben alapvető jelentő­ ségű a fogalmi apparátus. De vegyük észre, hogy az elvetendő és megőrizendő tényezőkről szóló kijelentések a vizsgálat vé­ gén és nem az elején hangzanak el, tehát maguk a kijelentések nem nyújthatnak módszertani útmutatást a vizsgálat során. A filozófiai elemzés célja, mint minden komoly teoretikus munkáé, olyan elméleti magyarázatot adni a vizsgált problématerületekre, melyek egyidejűleg igazak, megvilágítóak és álta­ lánosak. Ebben a könyvben nemcsak egy sor különféle jelensé­ get kívántam megmagyarázni, hanem meg akartam mutatni, hogyan függenek össze mindezek a jelenségek. Célom szerint - melyben, mellesleg, nem osztozik a kortárs filozófusok nagy többsége - megpróbáltam néhány lépéssel közelebb jutni egy helytálló általános elmélethez.

JEGYZETEK

ELŐSZÓ 1. John R. Searle, Minds, Brains and Science (Cambridge, Mass.: Har­ vard University Press, 1984).

^FEJEZET 1. Gottlob Frege: Philosophical and Mathematical Correspondence (Chi­ cago: University of Chicago Press, 1980), 13 2 . oldal. 2. Thomas S. Kuhn: The Structure o f Scientific Revolutions, 2. kiadás (Chicago: University of Chicago Press, 19 70 ), 1 3 5 . oldal. 3. Zénón úgy érvelt például, hegy ha átvágunk egy termen, először meg kell tennünk a távolság felét, ehhez viszont meg kell tennünk a távol­ ság felének a felét, és így tovább a végtelenségig; amiből arra a követ­ keztetésre jutott, hogy maga a mozgás lehetetlenség. 4. Példa egy olyan fizikusra, aki nem fogadja el a kvantummechanika pa­ radox értelmezéseit: P. R. Wallace: Paradox Lost: Images o f the Quan­ tum (New York: Springer, 1996). 5. E. E. Evans Pritchard: Nuer Religion (Oxford: Clarendon Press, 19 56 ), 1 2 8 - 1 3 1 . oldal, idézi Alasdair MacIntyre, „Is Understanding Re­ ligion Compatible with Believing?” , in: Bryan R. Wilson (szerk.): Rationality (Oxford: Basil Blackwell, 19 74 ), 65. oldal. 6. Thomas Nagel: What Does It All Mean? A Very Short Introduction to Philosophy (New York: Oxford University Press, 19 8 7). 7. Bertrand Russell: A History of Western Philosophy (New York: Simon & Schuster, 19 45). 8. Richard Rorty: „Does Academic Freedom Have Metaphysical Presup­ positions?” Academe 80, no. 6 (1994. november-december): 57. 9. Richard Rorty: Philosophy and the Mirror of Nature (Princeton, N. J.: Princeton University Press, 19 79 ), 2 7 5 . oldal. 10. Hilary Putnam: The Many Faces of Realism (La Salle, 111.: Open Court, 19 8 7), 1. oldal.

1 6 4 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

1 1 . Jacques Derrida: O f Grammatology (Baltimore: Johns Hopkins Uni­ versity Press, 19 76 ), 15 8 . oldal. 12 . Richard Rorty: „The Priority of Democracy to Philosophy” , Merrill Peterson és Robert Vaughn (szerk.): The Virginia Statute for Religious Freedom ( 2 5 7 -2 8 2 . oldal), (Cambridge: Cambridge University Press, 19 8 8 ), 2 7 1 . oldal. 13 . Nelson Goodman: O f M ind and Other Matters (Cambridge: Mass: Harvard University Press, 19 84 ), 36. oldal. 14. Brian Fay: Contemporary Philosophy of Social Science (Oxford: Blackwell, 1996), 72. oldal. 15 . Uo., 73. oldal. 16. Az említett érvelés téves mivolta a szó sajátosságainak összekeverésé­ ből áll a szó által jelölt dolog sajátossságaival. Ha azt mondom: „»Ber~ keley« nyolc betűből áll” ; illetve: „Berkeley kaliforniai város” , abból ezen okoskodás alapján az következne, hogy van Kaliforniában egy nyolc betűből álló város, noha az első mondatban a szóról, a máso­ dikban pedig a városról beszéltem. 17 . Bruno Latour és Steve Woolgar: Laboratory Life: The Construction of Scientific Facts, 2. kiadás (Princeton, N. J.: Princeton University Press, 19 86), 1 8 0 - 1 8 2 . oldal. 18. Willard Van Orman Quine: „Two Dogmas of Empiricism” , From a Logical Point of View (Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 19 5 3 ) , 44. oldal. 19. George Berkeley: A Treatise Concerning the Principles o f Human Knowledge (Oxford: Oxford University Press, 1998). Magyarul: Ta­ nulmány az emberi megismerés alapelveiről (Budapest: Gondolat, 19 8 5). 20. Francis Crick: The Astonishing Hypothesis (New York: Scribner’s/ Maxwell Macmillan International, 19 9 4), 3 2 - 3 3 . oldal. 2 1 . David Hume: A Treatise of Human Nature, ed. L. A. Selby-Bigge (Oxford: Clarendon Press, 1888), 2 1 0 - 2 1 1 . oldal. Magyarul: Érte­ kezés az emberi természetről (Budapest: Gondolat, 19 76). 22. J. L. Austin: Sense and Sensibilia (Oxford: Oxford University Press, 19 6 2).

2. FEJEZET 1. Thomas Nagel: „What It Is Like to Be a Bat” , Mortal Questions (Cam­ bridge: Cambridge University Press, 1979), 1 6 5 - 1 8 0 . oldal. 2. Daniel Dennett: Consciousness Explained (Boston: Little, Brown, 19 9 1). 3. Jean Piaget: The Child’s Conception of Physical Causality (New York: Harcourt, Brace & Co., 1930).

JEGYZETEK 1 6 5

3JrEJEZET 1. Michael Gazzaniga: The Social Brain (New York: Basic Books, 19 8 5). 2. Daniel Schacter: Searching for Mem ory (New York: Basic Books, 1996).

^FEJEZET 1. Jerry Fodor: Psychosemantics: The Problem of Meaning in the Phi­ losophy of M ind (Cambridge, Mass.: MIT Press, 19 8 7), 97. oldal. 2. Daniel Dennett: Brainstorms (Vermont: Bradford Books, 1978), 1 2 2 124. oldal. 3. Fodor: Psychosemantics, 9 7 - 1 2 7 . oldal. 4. Ennek az irányzatnak az egyik legszélsőségesebb változata: Dániel Dennett: The Intentional Stance (Cambridge, Mass.: MIT Press, 1987). 5. John L. Austin: „How to Talk: Some Simple Ways” , Philosophical Pa­ pers, szerk.: James O. Urmson és Geoffrey Warnock (Oxford: Claren­ don Press, 1979). 6. G. E. M. Anscombe: Intention (Oxford: Blackwell, 19 59 ). 7. A kauzális önmagára hivatkozás nem új keletű elképzelés, legalább Kantig nyúlik vissza. A kifejezést tudomásom szerint Gilbert Harman használta először, „Practical Reason” , Review of Metaphysics 29 no. 3 (March 19 76): 4 3 1 - 4 6 3 . oldal.

5. FEJEZET 1. Ezt a gondolatot eredetileg David Lewis: Convention: A Philosophical Study (Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1969) és Stephen Schiffer: Meaning (Oxford: Oxford University Press, 19 7 2 ) öntötte formába.

1. J. L. Austin: How to Do Things with Words (Cambridge Mass.: Har­ vard University Press, 1962). Magyarul: Tetteti ért szavak (Budapest: Akadémiai, 1990). 2. Paul Grice: „Meaning” Philosophical Review (July 19 5 7 ) 3 7 7 - 3 8 8 . oldal.

AJÁNLOTT IRODALOM

Ez az olvasmánylista azok számára készült, akik részletesebben is szeret­ nének megismerkedni az e könyvben felvetett kérdésekkel - azaz nem a szakembereknek, hanem a laikusoknak készült, és semmilyen formában nem a témakörök átfogó filozófiai bibliográfiája. Inkább afféle folytatása és kiegészítése a szövegben is említett műveknek. Ennek a könyvnek nem egy gondolata teljesebb formában felbukkan egynémely korábbi könyvemben, melyeket ugyancsak beillesztettem a listába. Az érdeklődő olvasónak először is egy filozófiai értelmező szótárra vagy lexikonra van szüksége. Ilyenekből számos kiváló található a kereskedelem­ ben. Jómagam hasznosnak találtam a The Cambridge Dictionary of Philosophyt, Robert Audi szerkesztésében (Cambridge: Cambridge University Press, 19 9 5). Nem haszontalan továbbá elolvasni a klasszikus művek némelyikét, me­ lyek az e könyv első három fejezetében olvasható problémákat tárgyalják. Ezek közül a legjelentősebb René Descartes munkája, az Elmélkedések az első filozófiáról (Budapest: Atlantisz, 1998). A descartes-i problémákra választ kereső klasszikusok közé tartozik George Berkeley Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről (Budapest: Gondolat, 1985) és David Hume Értekezés az emberi természetről (Budapest: Gondolat, 19 76 ) (1. könyv) című műve. Az említett könyvek számos kiadásban jelentek meg. Bár he­ lyenkénti zavarosságuk miatt csak némi vonakodással ajánlhatom az olva­ sók figyelmébe, történelmileg kétségkívül roppant jelentős munkákról van szó. Ami a jelen kötet egyes témaköreit illeti: REALIZMUS ÉS IGAZSÁG Az utóbbi időkben meghökkentően csekély számú mű látott napvilágot az igazság, illetve a külső realizmus korreszpondencia-elméletének védelmé­ ben. Én a The Construction of Social Reality (New York: Free Press, 19 9 5) című könyvem utolsó három fejezetével igyekeztem kitölteni a rést. William Alston hasonló szemléletmódról tesz tanúbizonyságot A Realist Conception of Truth című művében (Ithaca, N.Y.: Cornell University Press, 1996).

AJÁNLOTT IRODALOM 1 6 7

TUDAT A közelmúltban jelentős számú könyv jelent meg a tudatról. Közülük töb­ bet is ismertettem. John R. Searle: The Mystery of Consciousness (New York: New York Review of Books, 1997,). Az idegrendszerrel foglalkozó tudósok munkái közül kettőt említek meg: Francis Crick: The Astonishing Hypothesis: The Scientific Search for the Soul (New York: Simon & Schuster, 19 9 4) és Ge­ rald Edelman: Bright Air, Brilliant Fire: On the Matter of the M ind (New York: Basic Books, 1992). Említést érdemel többek között Owen Flanagan: Consciousness Reconsidered (Cambridge, Mass: MIT Press, 19 9 2). Colin McGinn: The Problem of Consciousness (Oxford: Basil Blackwell, 19 9 1) , valamint Bernard Baars: A Cognitive Theory of Consciousness (Cambridge: Cambridge University Press, 1988). Hasznos gyűjteményt állított össze Ned Block, Owen Flanagan és Guven Guzeldere The Nature of Conscious­ ness: Philosophical Debates címmel (Cambridge, Mass.: MIT Press, 1997). További könyvek általánosságban a mentális jelenségről: John R. Searle: The Rediscovery of the M ind (Cambridge, Mass.: MIT Press, 19 9 2), John R. Searle: Minds, Brains and Science (Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 19 84 ), Galen Strawson: Mental Reality (Cambridge, Mass.: MIT Press, 1994) és Thomas Nagel: The View from Nowhere (New York: Ox­ ford University Press, 1986). INTENCIONALITÁS Az intencionalitás átfogó elméletéről lásd: John R. Searle: Intentionality: An Essay in the Philosophy of Mind (Cambridge: Cambridge University Press, 1983). A Háttér kérdésköréről lásd különösen Ludwig Wittgenstein, A bizonyosságról (Budapest: Európa, 1989). Lásd továb­ bá klasszikus művét, a Filozófiai vizsgálódásokat (Budapest: Atlantisz, 1998). JELENTÉS ÉS BESZÉDAKTUSOK A beszédaktusok elméletét megalapozó szöveg: John L. Austin: Tetten ért szavak (Budapest: Akadémiai, 1990). A mérték­ adó munkák közé tartoznak: John R. Searle: Speech Acts: An Essay in the Philosophy of Language (Cambridge: Cambridge University Press, 1969), John R. Searle: Expression and Meaning: Essays in the Theory of Speech Acts (Cambridge: Cambridge University Press, 1979) és Paul Grice: Studies in the Way of Words (Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1989). TÁRSADALMI VALÓSÁG Két klasszikus szerző, aki az e könyvben tárgyalt témákhoz kapcsolódó kérdésekkel foglalkozott: Max Weber: Gazdaság és társadalom, az 1. kötet (Szociológiai kategória­ tan) első részében (Budapest: Közgazdasági és Jogi, 1987) és George Herbert Mead: A pszichikum, az én és a társadalom (Budapest: Gondolat, 19 73). Az én nézeteimet a következő munka fejti ki: John R. Searle: The Con­ struction of Social Reality (New York: Free Press, 1995).

TÁRGYMUTATÓ

alapértelmezett pozíciók 1 9 -2 2 lélek-test probléma 52 valóság és igazság 2 2 asszertívumok 14 9 behaviorizmus 53 beszédaktusok 6. fej., 1 3 8 típusai 14 7 biológiai naturalizmus 61 deklarációk 15 0 direktívumok 14 9 dualizmus 2 1 , 5 2 , 5 3 , 5 8 - 6 1 attributív 5 3 kartéziánus 53 szubsztanciális 53 epifenomenalizmus 64-69 erős mesterséges intelligencia 54 érvényesülési feltételek 10 3, 1 0 6 -1 0 7 expresszívumok 15 0 felvilágosodás látomása 1. fej., 1 2 fenomenalizmus 2 5 -2 6 fizikaiizmus 54 fogalmi relativitás 3 2 - 3 3 freudi pszichológia 1 4 - 1 5 funkció és normatívum 1 2 3 kijelölése 1 2 2 - 1 2 3 kollektív kij elölés 1 3 2 státus- 1 5 3 - 1 5 6 funkcionalizmus 54 függetlenség a megfigyelőtől 117-119 függőség a megfigyelőtől 1 1 7 - 1 1 9 hangulat 8 1 - 8 2

határfeltételek 8 3 Háttér 2 0 , 2 2 , 4 0 , 1 1 0 - 1 1 2 homunculus-tévedés 94 idealizmus 2 5 - 2 6 igazság 1 5 alapértelmezett pozíciók 2 2 , 24 bizonyíthatóság 1 5 korreszpondencia-elmélet 24 illokúciós aktusok 1 3 8 erő 13 9 lényeg 1 4 7 - 1 4 8 intencionális kauzalitás 70, 107-110 intencionalitás 7 0 - 7 1 , 4 . fej. eredendő 9 6- 97 eredeztetett 9 6 -9 7 és a Háttér 1 1 0 - 1 1 2 és érvényesülési feltételek 103-107 és megfeleltetési irány 1 0 3 - 1 0 6 és számítási szabályok 91 kapcsolat a tudattal 8 1, 89 -9 0 kollektív 1 1 9 - 1 2 2 megfigyelőtől független 96 mintha 96- 97 naturalizálása 9 2 - 1 0 1 szerkezete 1 0 2 - 1 0 7 intézményi valóság és hatalom 1 3 3 - 1 3 4 mint ontológiailag objektív 115 mint performatív kijelentések 116-117

1 7 0 ELME, NYELV ÉS TÁRSADALOM

ismeretelmélet 1 5 és bizonyítása 15 jelentés 6. fej., 1 4 0 - 1 4 5 beszélő vagy kijelentés 1 4 1 - 1 4 2 és kommunikáció 14 5 mondat vagy szó 1 4 1 józan ész 2 1 kauzalitás 20, 65-67 intencionális 7 0 , 1 0 7 - 1 1 0 komisszívumok 1 4 9 - 1 5 0 kötési probléma 8 4 - 8 7 külső realizmus 2 3 - 2 5 , 2 7 -2 9, 31-34, 40-43,47 kvantummechanika és határozatlanság 1 3 - 1 5 materialista elméletek 5 2 - 5 3 materializmus 5 2 - 5 6 megfeleltetési irány 1 0 3 - 1 0 6 mentális állapot 9 nem tudatos 90 szabályok 92 tudattalan 90-91 metodológiai individualizmus 1 2 1 objektivitás 5 1 ismeretelméleti 5 1 - 5 2 ontológiai 5 1 - 5 2 ontológia 1 5 első személyű 4 9 - 5 0 harmadik személyű 50 önmagára hivatkozás 1 3 3 kauzális 10 8 pénz 1 1 3 - 1 1 6 , 1 2 7 - 1 2 8 performatív kij elentések 1 1 4 - 1 1 7 perlokúciós aktusok 1 3 8 - 1 3 9 perspektivizmus 28, 3 0 - 3 2 posztmodernizmus 14 realizmus 2 3 - 2 4 etikai 2 3 - 2 4 kihívások 2 0 - 2 1 , 3 0 külső 2 3 - 2 5 , 2 7 , 2 9 , 3 1 - 3 4 , 40- 43, 4 7 matematikai 2 3 redukció eliminatív 6 2- 63 nem eliminatív 62 -63 szabad akarat 1 0 9 - 1 1 0 és a rés 1 0 9 - 1 1 0

szabályok létesítő 1 2 4 - 1 2 5 szabályozó 1 2 4 - 1 2 5 számítási 92 szkepticizmus 2 6 -2 7 , 3 6 - 3 7 érvelés az illúzióról 38 -4 0 szubjektivitás 5 0 - 5 2 ismeretelméleti 5 1 - 5 2 ontológiai 5 0 - 5 2 , 6 1 , 7 9 tények és nyelv 1 3 4 intézményi 1 2 2 , 1 2 4 , 1 3 4 nyers 12 4 társas 1 2 2 tudat és az első személyű ontológia 59-60 és éntudat 78 és hangulat 8 1 - 8 2 és határfeltételek 8 3 és helyesbíthetetlenség 7 5 és intencionalitás 70- 81 és introspkeció 7 7 - 7 8 és túlcsordulás 84 felépítése 3. fej. felépítési sajátosságai 78 - 80 meghatározása 49 mint biológiai j elenség 3. fej. mint egység 7 9 - 8 1 mint epifenomenális 6 4 - 65 mint szubjektív 50, 59 naturalizált 61 nem egyszerűsíthető 59, 62 szerepe 69- 70 tudat egysége 7 9 - 81 horizontális 80 vertikális 79 -80 tudatosulás transzcendentális egysége 85 univerzális grammatika 9 1 valóság és alapértelmezett pozíciók

22

és szkepticizmus 34 intézményi 5. fej. társadalmi 5. fej. végső 4 3

NÉVMUTATÓ

Anscombe, G. E. M. 104 Arisztotelész 34 Austin, J. L. 39, 104, 1 3 8

Hegel, G. 2 5 , 2 7 Hudin,J. 10 Hume, D. 20, 3 7 , 39

Berkeley, G. 20, 25 , 26, 2 7 , 36

Kant, I. 2 6 , 8 5 Kuhn, T. 1 3 , 1 6 , 3 3 , 3 4 , 4 2

Carter, J. 1 7 Chomsky, N. 91 Dennett, D. 57, 94 Derrida, J. 28 Descartes, R. 1 1 , 20, 26, 3 7 , 53, 55,61,75 Einstein, A. 12 Eliot, T. S. 48 Fay, B. 3 0 , 3 1 , 3 2 Feyerabend, P. 1 3 , 4 2 Fodor, J. 9 2 , 9 4 Freud, S. 1 1 Frege, G. 1 2 Gödel, K. 1 3 , 1 5 Goodman, N. 28 Grice, P. 14 5

Latour, B. 3 3 Marx, K. 1 1 Mill,J. S. 4 3 Nagel, T. 1 7 , 4 9 Newton, I. 34 Putnam, H. 28 QuineW. V.O. 20, 3 6 Rorty, R. 2 7 , 2 8 Russell, B. 1 2 , 1 7 , 4 4 , 4 6 Searle, D. 10 Shakespeare, W. 20 Wittgenstein, L. 1 3 , 1 7 , 1 8 , 1 9 Woolgar, S. 3 3