John Jakes - A Harcosok 6

John Jakes A HARCOSOK A KENT CSALÁD TÖRTÉNETE ♦6♦

Fordította:

GRESKOVITS ENDRE

John Jakes A HARCOSOK A KENT CSALÁD TÖRTÉNETE ♦6♦

Magyar könyvklub®

A fordítás az alábbi kiadás alapján történt: JOHN JAKES: TheWarriors. The Kent Family Chronicle, Volume VI. A Jove Book, 1981 Copyright © 1977 by JOHN JAKES and LYLE KENYON ENGEL ♦ Hungarian translation © GRESKOVITS ENDRE, 1997 ♦ A borítót tervezte és a tipográfiát készítette SZENTIRMAY KATALIN

MAGYAR KÖNYVKLUB Budapest, 1997 Felelős kiadó BREITNER MIKLÓS igazgató Irodalmi vezető AMBRUS ÉVA Műszaki vezető SZILASSY JÁNOS

Felelős szerkesztő SARKADI PÉTER Műszaki szerkesztő SZENTIRMAY KATALIN

Szedte JET SET TIPOGRÁFIAI MŰHELY Nyomta a Szekszárdi Nyomda Kft. Felelős vezető VADÁSZ JÓZSEF igazgató ♦ Megjelent 33, 75 (A/5) ív terjedelemben ISBN 963 548 445 3

Anyámnak

TARTALOM Előjáték Chancellorsville-nél ● Az eldőlt kard

–––––––––––Első könyv––––––––––– A PUSZTÍTÁS ÖSVÉNYÉN I. fejezet ● A magányos katona II. fejezet ● „Hatvanezres sereg” III. fejezet ● A rabszolga IV. fejezet ● Rosewood V. fejezet ● Nők VI. fejezet ● Az ellenség árnyéka VII. fejezet ● Figyelmeztetések VIII. fejezet ● Serena IX. fejezet ● Vörös ég X. fejezet ● A fogoly

––––––––––– Második könyv––––––––––– MENNYKŐKÉNT SÚJT LE A HÁBORÚ I. fejezet ● Az ellenség a kapu előtt II. fejezet ● Megszállás III. fejezet ● A harácsolok IV. fejezet ● Serena terve V. fejezet ● A rombolás éjszakája VI. fejezet ● A halál napja VII. fejezet ● „Felhagynék az üldözésükkel”

––––––––––– Harmadik könyv––––––––––– A TÜZES ÚT I. fejezet ● Menekülés nyugat felé II. fejezet ● Ahol a sín véget ér III. fejezet ● A százados IV. fejezet ● „A Shermanéhez hasonló, dicső menetelés” V. fejezet ● Düh VI. fejezet ● Jephtha döntése

VII. fejezet ● Dorn lánya VIII. fejezet ● Biblia és kés IX. fejezet ● A dárda hegye előtt X. fejezet ● Vadászösztön

––––––––––– Negyedik könyv––––––––––– GURULÓ POKOL I. fejezet ● A csejenek II. fejezet ● A felfegyverzett tábor III. fejezet ● A verseny IV. fejezet • Mészárlás V. fejezet ● „Az ég alatt minden akaratnak” VI. fejezet ● Az istentelenek eljövetele VII. fejezet • Az eskü VIII. fejezet ● A 100. délkör IX. fejezet ● Kingston X. fejezet ● Az igazság XI. fejezet ● A hit

––––––––––– Ötödik könyv––––––––––– A PARÁZNA ASSZONY I. fejezet ● Találkozás egy szélhámossal II. fejezet ● A csahos kutya III. fejezet ● Az arckép IV. fejezet ● A férfi, aki kiégetett sálat viselt V. fejezet ● A család VI. fejezet ● A baleset VII. fejezet ● Hadüzenet VIII. fejezet ● A Universal Clubban IX. fejezet ● „Én vagyok felül, nem?” X. fejezet ● A háború áldozatai Utójáték a Kent-házban ● A felemelt kard

Mint látomások jelentek meg nékem a hadseregek; S mint hangtalan álomban láttam a harci-zászlók százait; És láttam őket a csaták füstjén keresztül, golyóktól lyuggatva, láttam… Láttam az elesetteket, tengernyit, És a fiatalemberek fehér csontvázait – ezeket is láttam; És láttam a roncsolt testeket, a harctereken elesett katonák roncsait; De láttam, hogy nem voltak olyanok, miként gondolta az ember, Ők teljes nyugalomra leltek – nem szenvedtek ők, Aki életben maradt, az szenvedett – az anya szenvedett, A feleség és a gyermek és a bajtárs, aki tűnődött, És szenvedtek a megmaradt hadseregek 1865. Walt Whitman, a Mikor az orgona utolszór című ciklusban, melyet a Lincoln halálát követő nyáron írt és ősszel adott ki.

Előjáték Chancellorsville-nél AZ ELDŐLT KARD I. Gideon Kent őrnagy kimerült volt. Kimerítette és elgyötörte az ismerős idegesség, melyet csak a lelke legmélyén mert félelemnek nevezni. Ez az érzés a csatában mindig a hatalmába kerítette. Aznap délután hat óra körül nem csupán egy csata kezdetének volt tanúja. Egy mészárlás nyitányát látta. A kürtök harsogása mellett ezer és ezer konföderációs bajtársa rontott ki villogó szuronnyal a Vadonnak nevezett sarjerdőből. Vadpulykák lármás förgetege szállt föl az üvöltő emberek és lobogó harci zászlóik előtt. A váratlan támadás meglepte a germánokat – Von Gilsa dandárjának német csapatait, akik a Dowdall-irtáson vacsoráztak, s fegyvereik jórészt gúlába rakva álltak. A németek alkották Howard tábornok utóvédszárnyát. A déliek most betörtek közéjük. Szúrtak-vágtak. Üvöltöttek. Közvetlen közelről tüzeltek fejekre és végtagokra. Az Északvirginiai Hadsereg II. hadtestének parancsnoka közvetlenül az első sorok mögött lovagolt, szemében szinte vallásos tűz égett. Időnként az aranyló égen sűrűsödő füst felé emelte a kezét, mintha hálát adna Istennek a vérontásért. A déliek tábornokának eszeveszetten kockázatos támadása sikerrel járt. Ez már akkor nyilvánvaló volt, miközben Gideon az ütközet első néhány percét figyelte. Aztán elszólították. Közvetlen felettese, a fáradhatatlan „Szép” Stuart rájött, hogy a terep és a meglepetés ereje miatt a lovasság szükségtelen s egyben használhatatlan is. Ezért engedélyt kért, hogy egy századot és egy kisebb üteget a Rapidan folyón lévő Ely-gázlóhoz vigyen, ahol jelentős kárt tehet egy unionista szekértáborban. Gideon, akit Stuart tábornok mellé osztottak be, vele tartott. Nyolc óra körül Stuart visszaküldte egy jelentéssel a II. hadtest parancsnokló tábornokához. Unionista lovasokat fedeztek fel, akik Stoneman nehezen megfogható haderejéhez tartoztak. Stuart azt üzente, hogy felkészül a támadásra, bár hajlandó visszatérni, ha a II. hadtest parancsnokának szüksége van rá. A parancsnoknak azonban senkire sem volt szüksége. Ez világossá vált Gideon előtt, amikor megint délnek tartott a szinte áthatolhatatlan erdőségben, hogy elérje a fredericksburgi útelágazást, ahol most szablyával és revolverrel fölfegyverkezve lovagolt. A meglepetésszerű támadás jó két-három mérfölddel visszakergette az ellenséget. Gideon a leszálló sötétségben homályosan látta ennek nyomait: kék egyenruhás halottak százai hevertek mindenfelé. Keleten még mindig tombolt a harc. Tüzérséget is bevetettek, ágyúgolyók egész facsoportokat gyújtottak fel a Vadon szélén.

A nap már lement – 1863 májusának második napja, szombat volt –, és Gideon a csata gócpontja felé tartott. Azon tűnődött, jó irányba küldték-e a tisztek, akikkel az úton találkozott. Tényleg valahol errefelé volna a II. hadtest parancsnoka? Lehetetlen megállapítani ezen az egyre sötétebb úton, melyet sűrű aljnövényzet és satnya fák szegélyeznek. Kis csődöre, Sport nehezen lépegetett a kővel kirakott úton. A szívós, hosszú farkú kanadai ló – a jenki lovasság Canucknak nevezte ezt a fajtát – Fredericksburg után került Gideon tulajdonába. Rövid lábú, bozontos állat volt, Gideon szinte azzal a figyelemmel és törődéssel bánt vele, mint önmagával. Ám a nyirkos, kemény tél, melyet a Nem-tábor táborban töltöttek – ez az elnevezés Jeb Stuart újabb bolondos ötlete volt megbosszulta magát. Gideon legnagyobb erőfeszítései ellenére, hogy – amikor csak lehetséges – szilárd, száraz talajon tartsa a lovat, a fekélyesedés árulkodó jeleit fedezte fel az állat lábán. Sport mellső patái megsínylették a túl sok sarat – rothadtak. Az állat, ha nem is gyorsan, mégis bátran, határozottan lépkedett a fák alagútjában. Valahol nem messze előtte, a keresztútnál feküdt az a fehér oszlopos udvarház, melyet a Chancellorsville névvel tiszteltek meg. Az úton olyan sötét lett, mint a pokolban. De odafönt kísérteties fény gyúlt, mely a kelő hold ragyogásából, a kelet felé tüzelő északi ágyúk villanásaiból és a látóhatáron égő erdő komor vöröséből állt össze. Gideon azon tűnődött, vajon egész éjjel folytatódik-e a harc. Talán nem. Egy előtte ismeretlen oknál fogva – melyet a tábornokok nyilván világosan láttak – a „Harcos” Joe Hooker vezette jenkik nem vetették be a csatába köztudottan nagyobb létszámukat. Az „Öreg” Marsé Robert őrülten hazárd vállalkozása mintha a sikerhez közelített volna. Gideon egyszerre hátrahőkölt. Balra tőle – északra, ahol fatuskók összevisszaságát fátyolozta a füst – mintha gyalogosok mozogtak volna. Sétára fogta Sportot. Kinek a csapatai ezek? Azonnal elhatározta, hogy legfeljebb néhány száz méterig keresi még a II. hadtest vezetőjét. A frontvonalak feltehetően egyfolytában mozognak. Nem tudhatta biztosan, hogy helyes információt kapott-e, hogy a tábornok, a tisztek, a küldöncök és hírvivők kis csoportja ugyanezen az úton halad-e kelet felé, hogy felderítést végezzen az újrarendeződő vonalak előtt. Ha nem találja meg hamarosan azt az embert, akit apja a háború előtt Lexingtonban ismert, megfordul, és jobb útmutatást keres. „Szép” Stuart nem kedveli azokat a tiszteket, akik nem elég gyorsan továbbítják a lovasság helyzetéről adott jelentéseket. Meglepődött és eltátotta a száját, amikor tőle félmérföldnyire, jobbra egy üteg zárótüze dördült. Lezuhanó ágak ropogását hallotta. Az égboltnak az a darabja most olyan volt, ahogyan egy festő a poklot elképzelheti. A vörös minden árnyalatában villódzott és váltakozott. Mintha a Rappahannock folyótól lefelé az egész virginiai táj lángban állt volna. Megint kiabálást hallott – távoli, de ijesztő kiabálást. Tőle jobbra, a sötétben, az út déli oldalán mintha még többen mozogtak volna.

Jenkik volnának, akik beszorultak az előretörő konföderációs sorok mögé? Lehet persze, hogy az övéi küldtek erősítést, válaszképpen a tábornok kedvenc parancsára-. „Szaporán! Szaporán!” A tábornok olyan keményen és gyorsan hajtotta az embereit, hogy a gyalogságot néha lovasságnak nevezték. Gideonnak nemigen tetszett, hogy nem tudja, ki mozog amott. Kezét az övébe dugott Le Mat revolver agyára tette, miközben térdével nógatta Sportot. Kezdett aggódni, mert a tábornok jóval a biztonságos ponton túl nyomult előre. Kora reggel óta egy különös történet keringett Stuart tisztikarában. Úgy mesélték, hogy a II. hadtest parancsnoka rossz álmából ébredve egy kis hideg kávét kortyolgatott, mielőtt elindította volna embereit arra az elszánt oldaltámadásra, mely a Dowdall-irtáson vívott ütközetben csúcsosodott ki. Miközben a tábornok a hajnali hidegben a kávéját itta, hüvelybe dugott kardját egy közeli fának támasztotta. Aztán anélkül, hogy valaki érintette volna – még csak a közelében sem volt senki –, a kard nagyot csattanva váratlanul eldőlt. Gideon nem volt különösebben babonás. A történet azonban a kelleténél jobban nyugtalanította. És volt ok az aggodalomra. Jó sokat lovagolt már a fredericksburgi úton. Miért nem találja „Kőfal” Jackson tábornokot? II. Megpróbálta kiverni a fejéből az aggodalmakat. Ez egy pillanat alatt sikerült is. Újabb repesz fütyült odafönt. Amikor vagy fél mérfölddel odébb eltalálta a fákat, Gideon behúzta a nyakát. Bárcsak tisztábban látna. Ha mozogtak is emberek előtte az úton, ilyen távolról szinte lehetetlen volt kivenni őket. Kopott, szürke nadrágos lábával ösztökélte Sportot, és azon erőlködött, hogy átlásson az árnyakon és a ködfátyolon, mely hol vörös volt a tűz fényétől, hol pedig sárga a teliholdtól. A fáradtsággal és a félelemmel dacolva újfent emlékeztette önmagát, hogy a csata valószínűleg kedvezően alakul. Semmilyen logika nem indokolja, hogy éppen errefelé dúljon. A becslések szerint Hookernek mintegy százharminc-százötven-ezer embere volt – köztük Stoneman lovassága is, mely most valahol délebbre tűnt el. Az unionista parancsnok mindenáron döntő győzelemről akart beszámolni Lincolnnak. Megvolt az oka: McClellan, a politikus-tábornok, aki a félszigeten csak az időt vesztegette, végül teljes kudarcot vallott, a hatalmas pofaszakállú Burnside csapatát pedig Fredericksburgnál semmisítették meg. Harcos Joe óriási unionista hadereje nem egészen feleakkora konföderációs sereggel állt szemben, akik közül kevesen voltak jó erőben, miután egy télen át szűkölködtek a Fredericksburg körüli táborokban. Gideon nagyon is jól emlékezett a zord hideg évszak szívszorító képeire: Fiatal fiúk, legtöbbjük még tizenöt éves sincs, egyenruhájuk cafatokban, szájuk skorbuttól rohad, az erdőben vadhagyma után kutatnak…

Pokrócdarabokba csavart lábak hagynak skarlátvörös nyomokat a sárban, miközben egyházi szolgálatból kivált emberek próbálják a többiekben tartani a lelket… Az elkerekedett, riadt szemek, amikor először pillantják meg a furcsa, hagymaszerű zsákokat a nagy kosarakkal, melyekben emberek utaznak, és amelyeket horgonykötelek tartanak a folyótól északra terjengő ködben… Gideon maga is meglepetten és nyugtalanul figyelte ezeket. Soha nem látott még felderítő léggömböt, de már hallott róluk. Ezek a léggömbök elkedvetlenítették. Csak újabb bizonyítékát jelentették annak, hogy az iparosodott Észak milyen erőforrásokkal és találékonysággal rendelkezik. Ezzel szemben a Dél csupán a konok bátorságot és azt a fajta szellemet mutathatta fel, mely Jeb Stuart baritonjában sűrűsödött, amikor az „Engedjük rájuk a lovasságot” sorait bömbölve a tűzbe vezette csapatait. Hooker végül támadott. Pontonhidakon vitte át menetoszlopait a Rappahannockon. Ekkor Lee tábornok ismét megtette az elképzelhetetlent – még kisebb részekre hasította az amúgy is kisebbségben lévő Észak-virginiai Hadsereget. Először tízezer embert Earlyvel Fredericksburgnál hagyott. Aztán huszonhat ezret elküldött Jacksonnal. Így tizennégy ezren maradtak, akik az Unió főerejével néztek szembe – a körülbelül hetvenezer emberből álló három teljes hadtesttel. Lee erőelosztása nagyon is tudatos volt. Azt remélte, ha óriási kockázatot vállal, óriási győzelmet arat. Stuart lovasai észre is vettek egy gyenge pontot az északiak sorain: Hooker jobbszárnya védtelenül húzódott el dél felé. Hotchkiss őrnagy, aki mérnök volt, és Lacy tiszteletes – mindketten jól ismerték a vidéket – éppen előző éjjel találtak egy utat a sűrű erdőben, melyen Jackson az északiak védtelen jobbszárnya mögé kerülhetett. Így tehát „Kőfal” Jackson, miután kardja ama rejtélyes módon eldőlt, lehajolt érte, felcsatolta, és Lee jóváhagyásával reggel hétkor elindult, „szaporán” hajtva előre huszonhatezer emberét. A nap vége felé a szigorú, különös katona, aki ótestamentumi prófétákra emlékeztetett, rajtaütött Howard letáborozott németein, s a meglepetésszerű támadás tökéletes sikerrel járt. Gideon, a magas, erős vállú fiatalember, aki egy hónap múlva már húszesztendős lesz, nagy büszkeséget érzett e vakmerőség láttán. E tulajdonságot egyaránt megtalálta Jacksonban, Marsé Robertben és közvetlen feljebbvalójában, Stuart tábornokban is, akinek vezérkarába a fredericksburgi győzelem után nevezték ki. A Chancellorsville-nél is kisebbségben lévő déli parancsnokoknak még merészebben kellett lecsapniuk; mindent egy lapra tettek fel. Csak a zsenialitáshoz közelítő katonai tehetséggel megáldott tábornok egyezik bele, hogy egy gyengébb haderőt nem is egyszer, de kétszer osszon meg, abban a halvány reményben, hogy a csaknem bizonyos vereséget győzelemmé változtathatja. És csak hihetetlen látnoki képességű és vakmerő tábornokok hajtanak végre ilyen tervet. A fák közti résen áttörő holdsugár egy pillanatra megvilágította Gideon homokszínű haját. Sapkáját hat óra körül elvesztette – egy jenki golyó lesodorta a fejéről. Miközben a bátor, nagy képzelőerejű Leere és a keményen támadó Jacksonra gondolt, alig hallotta, hogy balra tőle újabb ág reccsen.

Csak sejtette, hogy az út lefelé ereszkedik. Sport rohadó patáinak halk koppanásai cuppogósak lettek. A kis domb lábánál ingoványos volt a talaj. De Gideon most nem nagyon figyelt a terepre. Boldog bódulattal gondolt a győzelem lehetőségére. Még néhány döntő csapás Lincoln alkalmatlan, tétovázó tábornokaira, és a déli államok szövetsége béketárgyalásokat kezdhet. Akkor pedig ő visszatérhet Richmondba. Vissza a feleségéhez és a kislányához. Itt az ideje. Az utóbbi időben az az érzés nyugtalanította, hogy fogytán a szerencséje. Egy éve, amikor beválogatták abba az ezerkétszáz emberbe, akiknek Stuarttal fel kellett deríteniük McClellan félszigeti hadseregét, csaknem életét vesztette a kis tunstalli erődnél. Egy osztagot vezetett, hogy felgyújtsák a York River Vasút gördülőállományát. Néhány embere lövöldözni kezdett a revolverével, hogy megünnepeljék a sikert, s az egyik káplár egy óvatlan lövéssel kilőtte alóla Lidércfény nevű szeretett aranyderesét. Bénultan és észrevétlen feküdt, miközben a tehervagonok úgy omlottak le körülötte, mint tüzes vízesések, és lángra gyújtották az egyenruháját. Valahogy összeszedte az erejét, egy árokba mászott, és addig forgott benne kétségbeesetten, amíg el nem oltotta a lángokat. Kínok között, szinte eszméletlenül az árokban töltötte az éjszakát. Hajnalban fölfedezte, hogy Stuart lovassága már elment, és a környéket elárasztották a jenkik. Kimászott az árokból, bebicegett a fák közé, és egész nap ott rejtőzött, magánkívül a fájdalomtól. Sötétedés után sikerült feltápászkodnia, elindult, s végül egy kis dohányfarm udvarába tévedt. A farmer ágyba dugta, a felesége pedig bekötözte a legsúlyosabb sebeit. A család több mint öt héten át ápolta. Végül karjáról és melléről levált a viszkető felhám, mindössze kisebb hegek maradtak utána. Gideon ezután álruhában besurrant Richmondba, hogy megkeresse a feleségét – aki már attól félt, hogy örökre elveszítette a férjét. A halálnak ilyesféle legyintései – az első Manassasnél érte '6 l-ben – megfosztották őt minden olyan meggyőződéstől, hogy ez dicsőséges háború. Stuart még mindig szívvel-lélekkel harcolt, Gideon pedig még mindig csatlakozott az énekléshez, miközben lovagoltak. De csak kényszeredetten alkalmazkodott parancsnoka kedélyéhez. Most már odáig jutott, hogy szükséges, de mocskos dolognak tartotta a háborút. Azt akarta, hogy befejeződjék; hogy véget vessenek neki, és a Dél annyi előnyhöz jusson, amennyihez csak tud. Talán ezért érzett most ilyen eufóriát. Ha győzelmet lehetne kicsiholni az éjszakai zűrzavarból, az talán végre-valahára elvezethet ahhoz az elismeréshez, amelyet Jeff Davis kér a kormánya számára Európától. Elvezethet talán a tárgyalások révén elért békéhez is, és a Dél megint önálló nemzetként virágozna az amerikai kontinensen. De mindenekelőtt őt vezetné haza Margarethez és a kis Eleanorhoz. Gideon fölkapta a fejét. Elölről puskaropogást hallott. Azonnal megállította Sportot. A tűz fényétől vörös hold a fák fölött függött, de nem nagyon oszlatta el az úton ülő homályt. A tüzelés abbamaradt. Gideon az orrát vakarta. A levegő puskaportól bűzlött – sőt rosszabbat is érzett. A lónak nem a patarohadás volt az egyetlen nyavalyája. Sport hátán a több órája viselt nyereg a csatalovakat sújtó ismerős és émelyítő sebet tört. Gideon érezte a váladék

felszivárgó bűzét; a seb folyamatosan gennyedzett. A férfinak fájt, hogy a kemény lovaglással csak tovább kínozza a legyengült állatot. De csak egyetlen lova volt. És nagyon fontos jelentést vitt a tasakban, melyet kopott, piszkos övébe dugott. Most, hogy a puskák hallgattak, hallotta, hogy egy csapat lovas közeleg. Gyorsan az út északi oldalára rántotta a mént. A hold fagyosan és ridegen villant meg Gideon kék szemében, miközben az utat fürkészte. Chancellorsville felől megint felhangzott a kézifegyverek ropogása, de ezt lassanként paták dobogásának ütemes hangja nyelte el. A lovak fölfelé tartottak az enyhe emelkedőn. Aztán hangokat hallott. Barát vagy ellenség? III. Gideon előhúzta a Le Mat pisztolyt. Átsuhant az agyán, hogy bekormányozza Sportot a kavicsos padka menti bozótba. De ekkor mozgást hallott, és elvetette az ötletet. Kiszáradt a szája, várt. Kiáltania kellene? Nem, jobb lesz, ha vár, és megnézi, hogy a hold bizonytalan fényében szürke egyenruhák bukkannak-e föl – vagy kékek. Egy lovas körvonalazódott, nyomában több másik. Az élen lovagló vékony tiszt, aki szinte kórosan sovány volt, arrafelé fordította a fejét, ahol az úttól délre újabb ágyúgolyó csapódott a földbe. Gideon látta, hogy a lovas szürke uniformist visel. A férfinak kusza szakálla volt, szeme úgy csillogott, akár a lecsiszolt kavics, és a profilját nem lehetett eltéveszteni. Gideon megkönnyebbülten dugta tokjába a revolvert. Megtalálta Jacksont. Sarkantyújával finoman megérintette Sportot. A mén elindult. Gideon úgy látta, hogy a tábornok mögött hat-nyolc lovas halad kettős sorban. Lehettek akár többen is; lehetetlen volt látni a gyenge fényben. Visszairányította a mént az útra, és oldalvást közelített a tábornokhoz. Éppen kiáltásra nyitotta száját, amikor valaki, aki Jacksontól balra rejtőzött az erdőben, elüvöltötte magát. Ugyanarról a helyről lángok vízszintes sora villant fel. Puskák dördültek, és golyózáport zúdítottak az útra. IV. A tábornok lova felágaskodott. Gideon Sport sörényére bukott – egy golyó fütyült el a füle mellett. Jackson mögött emberek kiabáltak, miközben ő azon küszködött, hogy kézben tartsa megriadt lovát. – Ki van ott? – Átkozott jenkik! – Nem, Morrison, ezek a mieink. – Ne lőjetek! Tüzet szüntess! Az útról hangzó kiáltásra válaszképpen a láthatatlan lövészek ismét tüzeltek.

Sport megriadt, vadul nyerített. Gideon a puskaropogás közben erős, ismerős üvöltést hallott a sötét erdőből… A lázadók ordítanak. A fák közt rejtőző embercsoport nem az ellenség volt. Talán A. P. Hill hadosztályához tartoznak. A tisztek, akikkel Gideon találkozott, azt mondták, a hadosztályt állítólag ebbe a körzetbe tolták előre. Ennyire rossz látási viszonyok mellett nem volt okos dolog, hogy Jackson és osztaga ilyen messzire merészkedett a déliek vonalai elé. Gideon előresarkantyúzta Sportot, s a hangok erősödéséből ráébredt, hogy az útnak ezen az oldalán is katonák csörtetnek a fák között. O nyilván azért úszta meg a támadást, mert egymagában, viszonylag csendben lovagolt. A hangok most összekeveredtek a felágaskodó lovak nyerítésével: – Kik vagytok, emberek? – Tüzet szüntess! A saját tisztjeikre lőnek! – Rohadt hazugság! – üvöltötte egy déli hang a feketeségből. – A jenki lovasságot jelezték nekünk, fiúk. Pörköljetek oda! – Tábornok! – kiáltotta Gideon, miközben Jackson felé lovagolt, aki viszont az útnak arra az oldalára sarkantyúzta a lovát, ahonnan Gideon éppen elment. Gideon elengedte a gyeplőt, és kétségbeesetten próbálta megfogni Jackson vállát, hogy lerántsa a nyeregből. Meg is érintette Jackson zubbonyának ujját. Aztán lecsúszott róla a keze, amikor Sport jobb mellső lábával egy gödörbe lépett. A mén megbillent, majdnem elesett. Gideon lebukfencezett a nyeregből, és nagyot puffant, amikor egy újabb sortűz dördült a sűrűből abba az irányba, amerre Jackson lovagolt. Sport – láthatóan sértetlenül – visszanyerte az egyensúlyát. Gideon négykézláb pislogott, és levegő után kapkodott. Látta, hogy Jackson magas alakja megmerevedik, hallotta, hogy felkiált. Jackson jobb keze fölfelé repült, mintha láthatatlan kötelet akarna megrántani. Aztán bal karja kicsavarodott. Gideon feltápászkodott. Abból, ahogy a tábornok himbálózott, rájött, hogy eltalálták. S nem is egyszer. Az emberek és lovak kavarodásából felhangzó másik üvöltésből megtudta, hogy másvalakit is találat ért. „Boswellt lelőtték!” – kiáltott egy ember, amikor újabb sortűz dördült az út északi oldaláról. Az országúton káosz alakult ki. Sebesültek csúsztak le nyergükből. Riadt lovak bokrosodtak meg. Gideon Jackson felé tántorgott. A tábornok még mindig a nyeregben ült. Jacksonnak, bár mindkét karja élettelenül csüngött az oldalán, sikerült elfordítania lova fejét a legutóbbi sorozat irányából. Gideon még mindig abban reménykedett, hogy eléri a parancsnokot, és lerántja, mielőtt a rejtőzködő katonák ismét tüzelnek. Lovasától megszabadult ló ütközött bele hátulról, és ettől Gideon hasra esett. Kődarab hasította fel arcát. Felüvöltött, amikor egy pata a halántékát horzsolta. Két karjával ösztönösen eltakarta a fejét. Ekkor látta fél szemmel, hogy a szakállas tábornokot elragadja megbokrosodó lova. Jackson homloka egy alacsonyan kinyúló ágnak vágódott, s ettől a tábornok a földre sodródott.

Még nagyobb üvöltözés támadt: – Cunliffe őrmester? – Ő is leesett. Azt hiszem, meghalt. Valahonnan a fák közül éles hang harsant: – Ki van ott? Kik vagytok? Egy tiszt, aki meggörnyedve szaladt az elesett tábornok felé, így kiáltott: – „Kőfal” Jackson vezérkara, ti istenverte bolondok! Gideon hallotta, hogy az út mindkét oldalán Jackson nevét ordítják a sötétben. Aztán káromkodást hallott; majd vádaskodást. Végül egy hang azt mondta, hogy a láthatatlan lövészek az észak-carolinai harminchármasokhoz, Hill tábornok hadosztályához tartoznak. Gideon, aki közben föltápászkodott, a fél tucat árnyalak felé imbolygott, akik az elesett parancsnokot állták körül. Hirtelen émelyítő emlékkép villant elé: A kard eldőlt. Senki sem érintette. Egy kéz ragadta meg a vállát, megfordította, és revolvert nyomott az állához: – Ki a fene…? – Kent őrnagy, Stuart tábornok vezérkarából – zihálta. Megdöbbenése dühvé változott. Ököllel a revolver csövére ütött és félrelökte, nem is gondolt arra, hogy a katona ujjának egyetlen rándulásával fejbe lőheti. – Jelentéseket viszek… A férfi nem figyelt rá; visszafordult a tábornok felé. – Mi van vele? – Egy golyó átütötte a jobb tenyerét. – Kapott egyet a bal karjába is. Nem, inkább kettőt. – Ne mozdítsátok! A hangok gyerekesen hisztérikusak voltak. Az erdőből, mindkét oldalról emberek indultak sietve az országút felé, megzavarodva a lármától. Egy szürke egyenruhás tiszt szembe találta magát az egyik gyalogossal, aki a fák közül bukkant elő. A revolver csövének egyetlen suhintásával felszakította a katona arcát. Holdfény csillant meg a kiömlő véren, amikor a lövész hátratántorodott. A tiszt meglóbálta a revolvert a többi lerongyolódott alak felé, akik most kezdtek feltünedezni előtte: – Kibaszott nemtörődöm gyilkosok! Lelőtték „Kőfal” Jacksont! Valahol egy kisfiús hang megismételte a nevet. Valaki sírva fakadt. Hány délit találtak el a sortüzek? Gideonnak fogalma sem volt. Három fekvő testet számolt meg az országúton – talán egy negyedik is hever valahol a kis domb lejtőjén. Lovasok bukkantak fel nyugat felől, akiket megállítottak, majd közölték velük a hírt. Az újonnan érkezettek csatlakoztak a Jackson körül térdeplő emberekhez. Egy gazdagon díszített zubbonyos, szakállas fickó tört utat az emberek közt. Gideon meglepetten ismerte föl benne A. P. Hillt, nyomában három vezérkari tisztjével.

A döbbent Hill térdre rogyott, óvatosan megemelte és a karjában tartotta Jackson fejét. Jackson egyik segédtisztje kést húzott elő, és hozzálátott, hogy fölhasítsa a tábornok zubbonyának ujját. Jacksonnak mindkét kesztyűjéből vér szivárgott. Gideon, akár a többiek, csak állt és bámult. Teljességgel lesújtotta a tragikus baleset. Aztán hirtelen Jackson kemény arcára pillantott. A tábornok szeme nyitva volt, csillogott a holdfényben. Az ág, amelynek homloka nekiütközött, sebet ejtett rajta. Vér szivárgott a szemöldökére. Az országút déli oldalán izgatott kiabálás támadt. Az emberek a lövöldözésről beszéltek. Távolabbról Gideon lovak vágtáját hallotta. Megint déliek közelegnek? Vagy az ellenséges lovasság, mellyel Jacksont és csapatát összetévesztették? Egy férfi, aki Morrison néven, a tábornok sógoraként mutatkozott be, Hill mellé guggolt. – Az isten szerelmére, uram, vigyük már egy fa oltalmába. Hill tábornok aggódó arcot vágott. – Küldjenek futárt a tábori sebészért. – Nem hallották, azonnal hozzák ide McGuire-t! – És a sebesültszállítót! – bömbölte egy másik hang. – El kell vinnünk innen – erősködött Morrison. – Wilbourn százados! – Jelen. Újabb férfi préselte át magát a sebesült tábornok körül összegyűlt embereken. Wilbourn és Morrison küszködve fölemelték Jacksont, és az út széle felé vonszolták, tudomást sem véve a tiltakozásokról, hogy ez valószínűleg csak súlyosbítja a sebesüléseket. Az erdőben felerősödött a kiabálás és a patadobogás zaja. Gideon a fejét csóválta, és így kiáltott: – Akkora lármát csapnak, hogy a jenki előőrsök meghallják őket! De őt senki sem hallotta. Mindenki egyszerre kiabált. Mintha csak Wilbourn és Morrison lett volna elég higgadt ahhoz, hogy megtegye, amit tenni kellett; a többiek figyelmeztetéseket, parancsokat, kérdéseket üvöltöztek. Valaki odarohant, hogy jelentse, biztos, hogy legalább ketten meghaltak. Egy futár kioldozta az egyik ló gyeplőjét – Gideon döbbenten látta, hogy Sportét –, fölpattant és elvágtatott, mielőtt Gideon tiltakozhatott volna. Feszülten és még mindig megrendülve hátrafordult. Wilbourn egy út menti fának támasztotta Jacksont, óvatosan lehúzta róla a vértől ázó kesztyűt, majd vigyázva kigombolta a tábornok zubbonyát. Jackson még tudatánál volt. Felnyögött, amikor Wilbourn nagy nehezen kiszabadította jobb karját az egyenruha ujjából. – Zsebkendőt! – parancsolta Wilbourn. A. P. Hill odanyújtott egyet. Wilbourn Jackson bal felső karjára kötözte, majd kért egy másikat. Azzal felkötötte a férfi karját. Gideon úgy látta, csont türemkedik ki a tábornok karjának szétroncsolt húsa alól. Wilbourn zihálva ült a sarkára.

– Tábornok! Meg kell néznünk a jobb kezét. Jackson szemhéja remegett. Hangja – mely oly gyakran pattogott szigorúan – most alig hallatszott: – Ne. Semmi az egész… Hill tábornok nagyot dobbantott. – Túl veszélyes, ha itt várjuk meg a sebesültszállítót. Készítsenek hordágyat. A kabátomból. Ágakból. Gideon, miközben próbálta elhessenteni magától az eldőlt kard szüntelenül előtte lebegő képét, az út északi oldalán húzódó bozótos felé lódult. Egy közlegény, egy éhenkórász külsejű fiú, akinek szürke egyenruháját lőpor foltozta, a puskájára támaszkodva bámulta a sebesültet. A fiú a füstös holdfényben látta Gideon dühödt arcát. Mintha kényszert érzett volna, hogy könyörögjön neki: – Ne okoljon minket, őrnagy. Jézusom, kérem, ne okoljon minket. Hallottuk, hogy a jenki lovasság errefelé tart. Azt gondoltuk, ők jönnek… – Maguk egyáltalán nem gondolkoztak! – kiáltotta Gideon, és fölemelte az öklét. A fiú összehúzta magát. Gideon alig állta meg, hogy meg ne üsse. Undorodva valami trágárságot mormolt, aztán félrelökte a fiút, előhúzta a kardját, és egy alacsonyan lévő ágat kezdett vágni. Még több átkozott észak-carolinai bolond kódorgott ki az erdőből. Úgy álltak ott, mint néma, rongyos kísértetek, és bámulták Jacksont. Gideon vad csapásokkal vagdalta az ágat, mintha az is ellenség volna. Amikor az ág lehullt, egy másiknak esett neki. Halk fütyülésre figyelt fel, mely keletről jött és egyre hangosabb lett. Fölpillantott, és a keze hirtelen jéggé dermedt. Akár véletlenül, akár az erdőből hallatszó lárma eredményeképpen, az északi tüzérek ezt a pillanatot választották, hogy újból tüzet nyissanak. A fatörzshöz vetette magát, miközben az észak-carolinai katonák szétszóródtak. A lövés a fák tetejét találta el, szinte közvetlenül fölötte. A légnyomás a kéregnek préselte arcát. Fém– és fadarabok záporoztak. Egyik sem sebesítette meg. De a robbanás és a törmelék potyogása valamit megérintett benne – valamit, amit a feleségétől való több hónapos távollét váltott ki, meg a sanyarú körülmények a téli táborban, ahol a bátor dalokat kezdte üresnek és gyermekdednek hallani: hirtelen bénító rettegés kerítette hatalmába. Dühödt ordítással próbálta az érzést szétzúzni. Felkapta az első ágat, a másikat puszta erejével tépte le, kardját a hóna alá csapta, és botladozott vissza Jackson felé. Ágyúgolyó robbant a közelben. Az út egy pillanatra kivilágosodott. Gideon az ágakkal a kezében és a karddal a hóna alatt lekuporodott, és az égő gallyakat kerülgette, miközben megint felidéződött benne a rettenetes kép: Az érintetlen kardhüvely lassan, lassan eldől… Az első manassasi ütközetben Jackson úgy állt, mint a kőfal, ekkor kapta híres ragadványnevét. A tábornok jóval több volt, mint mesteri stratéga. Legenda lett déli katonák ezreinek a szemében, akik még csak nem is látták soha; az újságban megjelenő neve azonban reményt adott az otthoniaknak akkor is, amikor reménykedni hiábavalónak tűnt. Kiváló példáját

jelentette ő a Dél egyetlen, utánozhatatlan fegyverének – a nyers bátorságnak az elsöprő számbeli fölénnyel és ipari erővel szemben. Gideont szinte legyűrte a rettegés. A Konföderáció nem engedheti meg magának, hogy elveszítse „Kőfal” Jacksont. Lee tábornok nem engedheti meg magának, hogy elveszítse őt. Az úton maradt túlélőknek meg kell menteniük! Ha belehalnak is. V. A jenkik szinte folyamatosan lőttek. Pillanatonként repültek ágyúgolyók. Felrobbanó lövedékek szórták meg az országutat fémesővel. Gideon odaért a Jackson körül kuporgó emberek csoportjához, és hozzálátott, hogy az ágakat Hill szürke kabátjának ujjába gyömöszölje. Kétségbeesett igyekezettel dolgozott: az a meggyőződés hajtotta, hogy Jackson az egyetlen ember, aki végre tudja hajtani Lee legvakmerőbb stratégiáit, és olyan győzelmeket képes aratni, melyekről a tankönyvek azt állítják, hogy nem is léteznek. – Nem sebesült meg súlyosan – suttogta Morrison. Gideon nem tudta, hogy ez igaz-e, vagy csak fohász. De hajlott arra, hogy higgyen Morrisonnak. Jacksonra nézve pillanatnyilag az ágyútűz jelentette a legnagyobb veszélyt. Kétszáz méterre, keletre egy újabb lövés hatalmas gödröt robbantott az országúton, s a felemelkedő porfelhő egy perccel később már az emberekre ereszkedett. Wilbourn százados Jackson feje fölé hajolt, hogy megóvja a lehulló földdaraboktól. Amikor egy közeli fa legfelső ágai kigyulladtak, talpra szökkent: – Fogjuk azt a hordágyat, és vigyük innen a tábornokot! Gideon és még három ember megragadta a levágott ágakat, melyek közt a kabát feszült. A végénél állóknak volt nehezebb dolguk – úgy kellett tartaniuk az ágakat és a kabát szárnyát, hogy a ruha feszesen álljon. Jacksont rátették a hordágyra, majd óvatosan fölemelték. Gideon próbált szilárd léptekkel haladni, tudomást sem véve a robbanásokról, a vakító fényekről, a lángoló fákról, a fütyülő kartácsról. Az erdőben – az országút mindkét oldalán – kürtök harsantak, tisztek bömböltek parancsokat, emberek csörtettek a cserjésben. Időnként velőtrázó sikoly jelezte, hogy valaki meghalt vagy megsebesült az ágyútűzben. Gideon zihált, teljesen megfeledkezett Stuart üzenetéről, miközben az egyszerű, de hihetetlenül fontos feladatra összpontosított: hátravinni Jacksont. Ki az ágyúk tüzéből. Olyan helyre vinni, ahol el tudják látni. Megmentik. Csak az alkarján sebesült meg, gondolta Gideon. Ha nem vérzik el… ha időben odaérünk a sebészhez, mielőtt valamennyiünket lelőnének… akkor felépül. Behúzta a fejét, ahogy egy újabb lövedék robbant. Egy lángoló ág éppen mellette zuhant le, a hőség meg is perzselte. Próbált nem gondolni arra, milyen égető szüksége van az Északvirginiai Hadseregnek erre a nem mindennapi, torzonborz férfira, aki valaha a lexingtoni Katonai Intézetben tanított, ahová Gideon is járt. Csak ment, óvatosan rakta egyik lábát a másik után, igyekezett, hogy ne rángassa a hordágyat.

Egyre csak nyugatnak vitték Jacksont. Az egyik embert golyó találta el, és elesett. Hill tisztikarából egy őrnagy kapta el az ágat, amikor a férfi elengedte. Ám az őrnagy nem volt elég gyors. A hordágy megbillent, és Jackson legurult róla. Amikor a földre puffant, egy szava sem volt. A tábornok sógora, Morrison, könnyekkel a szemében térdelt le mellé: – Jaj, istenem, tábornok, sajnálom. A füst eloszlott. Megint előbukkant a hold, és megvilágította a szakállas arcot. Jackson az ajkát nyalogatta, mintha szomjas volna. Szeme vadul ragyogott. – Egy perc múlva továbbmegyünk… – szólalt meg Morrison. – Nem érdekes – suttogta Jackson. – Ne törődjenek velem. – Gyerünk! – kiáltott Morrison. – Emeljék föl! Még nyolc-tíz percig vitték a tábornokot, amíg oda nem értek a sebesültszállítóhoz, amelyet hívtak. Jacksont belefektették, és a jármű megfordult, Gideon pedig mögötte lépegetett – lassan haladtak, hogy elkerüljék a zökkenőket aztán a sebesültszállító és kísérete egy kórházi sátorhoz érkezett, mely semleges területen, az északi tüzérség lőtávolságán kívül állt. Gideonnak a lova nélkül – isten tudja, mit művelt a futár Sporttal – nem sok választása maradt, úgyhogy a sátor előtt állt egy órát. Aztán még egyet. Végül dr. Black, a sebész kijött. Kezét véres kötényébe törölte. Lámpás fénye világította meg annak a tucatnyi embernek az arcát, aki a hírekre várakozott. A sebész arcról arcra pillantott, míg az ágyúk tovább dörögtek a keleti láthatáron égő erdő mögött. – Sikeresen amputáltam a tábornok bal karját – mondta dr. Black. – A csont menthetetlen volt. Ha nem lesznek szövődmények, hamarosan megint emberei élére áll. Gideon úgy kiabált, mint egy kisfiú. A többiek is. Kalapok repültek a levegőbe, miközben a kimerült orvos megfordult, elégedetten elmosolyodott, és visszabotorkált a sátorba. Gideon lerogyott a földre. Hihetetlenül elfáradt. Miközben néhányan tovább kurjongattak és táncoltak körülötte, homlokát a térdére hajtotta, és azt gondolta: Legalább egy dologban segítettem ebben a háborúban, amire büszke lehetek. Kétévnyi háborúskodás után, melynek során vidám, itt-ott akadékoskodó, csatára éhes fiatalemberből megviselt hivatásos harcossá vált – aki most már azt is tudta, milyen rettenetes áruk van a déli elveknek –, jó volt, hogy legalább egyetlen ilyen tettet fel tudott mutatni. Ásított. Lehunyta a szemét. Jólesett. Bár tudta, talpra kéne szökkennie, hogy felkutassa Stuartot, nem tette. Túlságosan elfáradt. Egyenesen ült a kórházi sátor előtti lámpás fényében, és azon küszködött, hogy nyitva tartsa a szemét. Mindjárt vasárnap, ébredt rá. Talán máris az van. Vajon Richmondban Margaret elmegy-e a templomba? Írnom kell neki, figyelmeztette magát. Meg kell írnom neki, hogyan mentettük meg az öreg „Kőfal”Jacksont… Nyolc nappal később, amikor Gideon végre alkalmat talált, hogy papírra vesse gondolatait, Thomas Jonathan Jackson már egy kis házban feküdt a Guiney helyőrségben…

Haldoklott. VI. …Azt mondják, Jackson tüdőgyulladást kapott. Pedig már lábadozott. Aztán egészen váratlanul, azt hiszem, szerdán, romlani kezdett az állapota. Úgy hallottam, viszonylag békés halála volt, bár a tábornok a vége felé időnként félrebeszélt. A felesége, Mary Anna is vele volt a halálos ágyánál. A férfi arra kérte, énekeljen el vele egy zsoltárt. A tábornok állítólag kétszer szólalt meg, egyszer egy parancsot küldött A. P Hillnek, hogy induljon el a gyalogsággal, másodszor felettébb különös megjegyzést tett: „Keljünk át a folyón, és pihenjünk meg a fák árnyékában!' Egyesek azt állítják, hogy nem azt mondta, „keljünk át a folyón”, hanem azt, hogy „hagyjuk ott a folyót”. De senki sem tudja, mire gondolt. Nem hittem volna, hogy ilyen fiatal; csak a harminckilencedik születésnapját ülte januárban. Fontolgattam, hogy írok apámnak New Yorkba, aki megint ott prédikál. Tudatni akartam vele, hogy „Kőfal” Jackson meghalt. De biztos vagyok benne, hogy a levelem nem jutna el északra, és kétségtelenül olvas majd az elhalálozásról, hiszen Jackson hőstetteiről mindenfelé beszélnek. Lexingtonban a tábornok a barátja volt akkor is, amikor más már nem barátkozott apámmal. Biztosan tudom, apám is meggyászolja majd ezt a szörnyű balesetet, még ha úgy hiszi is, hogy barátja a rossz oldalhoz volt hű. Nehezen tudom most kifejezni az érzéseimet, Margaret. Nagy győzelmet arattunk Chancellorsville-nél – igaz, óriási áron. Úgy hallottam, 13 000 emberünk esett el, nyomorodott meg vagy tűnt el. Még nagyobb diadalt arattunk volna, ha „Harcos” Joe nem veszíti el a harci kedvét – úgy tűnt, ez sohasem történik meg vele! –, és nem menekül el a Rappahannock pontonhídjain át, mielőtt elkaphattuk volna. Az pedig, hogy elvesztettük Jacksont, minden édességétől megfosztotta diadalunkat. Úgy látszik, még Stuart tábornok is rossz hangulatban van, akinek parancsnoksága alá közvetlenül az ütközet vége előtt kerültem. Őt néhol dicsérik, néhol átkozzák amiatt, ahogy Jackson gyalogságával bánt. Akkor vette át a parancsnokságot, amikor A. P. Hill megsebesült, még ugyanazon éjjel, hogy Jacksont meglőtték. Talán azt hiszed, túl nagy jelentőséget tulajdonitok Jacksonnak, de én nem így gondolom. Az általános vélekedés szerint Lee és Jackson egy nap rákényszerítette volna a Lincoln-féle tömeget, hogy fejet hajtson a nézeteink előtt. Lee olyan, mint egy üllő, Jackson pedig a kalapács, és valahányszor az északiak közéjük kerültek, vesztettek. Leenek most már nincsen kalapácsa. Azt mondják, szinte vigasztalhatatlan, bár erősnek mutatja magát. Az emberek azt állítják – azt hiszem, jogosan –, hogy amikor elveszítettük Jacksont, pótolhatatlan embert vesztettünk.

Egy újfajta magatartást érzékelek a mieinknél. Nem tudom pontosan szavakba önteni, de már nem sokat beszélnek a győzelemről, inkább azt mondják, hogy a legtöbb, amit remélhetünk, a hosszú, kemény harc után kötött fegyverszünet, de a vereség a valószínűbb. Ez az érzés néhány hónapja – úgy hiszem – még nem volt meg, egy évvel ezelőtt pedig biztos, hogy nem. Talán elmúlik ez a hangulat, bár már én is kétlem. Valami megváltozott. Valójában én is megváltoztam. Szégyenkezem, hogy férfihoz nem méltó gondolatokat vetek papírra, de nem tehetek róla. Soha nem féltem még attól, hogy veszítünk, de most félek. És még jobban félek attól, hogy mi történik velünk – veled, Eleanorral meg velem –, ha bekövetkezik a legrosszabb. Amikor utoljára találkoztam apával, a Szentírást idézte, és azt mondta, hogy a Kent családot nem sújtja örökre a háború. De mi lesz mindhármunkkal? Sohasem volt bennem erős az érzés, hogy a négereket örökösen rabszolgasorban kell tartani – az a színtiszta igazság, hogy soha nem gondoltam sokat a helyzetükre. Kezdem azt hinni, hogy ez hiba volt. Ám a háború bizonyos vonatkozásait illető kételyeim nem változtatnak azon, hogy részt veszek ebben a dologban, amit az északiak felkelésnek neveznek. Vajon könnyedén megbocsátanak majd nekem és a többi katonának, aki ezen az oldalon harcol? Erős a gyanúm – nem. De a következő kérdés még fontosabb: ha megbocsátanak is, hogyan élünk majd, ha újra beköszönt a béke? Tudod, sok-sok órát töltöttem a télen azzal, hogy a könyveket tanulmányoztam, melyeket küldtél. Próbáltam megtanulni, hogyan rakjam okosan megfelelő sorrendbe a szavakat, mert egy jó tisztnek – különösen egy vezérkari tisztnek – rendelkeznie kell ezzel a szakértelemmel. De már felnőtt ember vagyok – és nem elég művelt. A háborúzás az egyetlen mesterség, amihez értek. Bocsásd meg, amiket itt összeírtam. Szomorúság kerített hatalmába ezekben a napokban, és nem szabadna átadnom neked a rosszkedvemet. Teljes szívemből szeretlek, és imádkozom azért, hogy te meg drága gyermekünk biztonságban legyetek ott a fővárosban, melyet az ellenség olyan nagyon el akar pusztítani. Írok majd megint, ahogy tudok. Reménykedjünk, hogy Isten és a háborús körülmények lehetővé teszik, hogy ezt vidámabb hangulatban tegyem. Öleld és csókold meg a gyereket helyettem. Férjed G.K.

––––––––Első könyv–––––––– A PUSZTÍTÁS ÖSVÉNYÉN

Első fejezet A MAGÁNYOS KATONA I. A térdelő déli káplár lassan, hogy zajt ne csapjon, bedugta jobb kezét a kis georgiai farm kukoricagóréjának lécei közé. Odabent sötétség volt. Nem láthatta, mi után kutat, de eltökélte magát, hogy talál élelmet. Fájt a hasa, bár már azt sem tudta, hogy az éhségtől vagy a vérhas egy újabb rohamától. Jobb lesz, ha szerzel valamit, hogy átvészeld, gondolta. Az elmúlt két napban csak patakvizet ivott; minden tápláléka néhány bogyó volt. Ha éhen hal, sohasem ér Jefferson megyébe. És neki el kell jutnia oda. Ezért kockáztatta meg, hogy négyszáz métert kúszik egy fenyőfacsoporttól ennek a górénak a hátuljáig, mely Washington megyében, egy kis farmon állt. Míg átvágott a nyílt terepen, ügyelt rá, hogy a góré mindig közte és az elhagyottnak látszó, roskatag ház között legyen. A fák oltalmából negyedórán át figyelte a házat és a górét, mielőtt előmerészkedett. A góréban nem talált kukoricát. Jobb vállát még jobban a lécekhez szorította, ujjait kinyújtotta, és ide-oda húzgálta; tapogatózott. Tizennyolc éves, vékony fiatalember volt. Arca, melynek soványságát apjától örökölte, most csontosabbnak látszott, mint rendesen. Haja szőke volt, mint anyjáé, de a piszoktól szürkésbarna árnyalatot kapott. Nagy barna szemén és egyenes, formás orrán csak egy kicsit rontott az, hogy szája szinte kegyetlenül elvékonyodott, ha valamire eltökélte magát. A georgiai alkonyt különös hűvösség járta át, annak ellenére, hogy a nap hatalmas vörös labdaként nyugodott le egy erdő mögött, amelyben a levelek sárgára és karmazsinpirosra színeződtek. Netán a fiatalember csak azért gondolta a közelgő szürkületről, hogy hideg, mert egyedül volt? – Vasárnap volt, 1864. november huszadika; küszöbön állt a tél. Halkan morogva tapogatózott jobbra, majd balra. Semmi. Szemét két magasabban fekvő léc közt egy nyíláshoz szorította, de csak sötétséget látott. Úristen, hát üres ez a góré? Szánalmasan festett, ahogy ott térdelt. Kadétszürke zubbonya, melyet úgy szabtak, hogy combközépig takarja a nadrágot, öt helyen volt elszakadva. A kétszer hét gombból összesen négy maradt. Lefelé álló rangjelzése félig levált a karjáról, és a zubbonyt szegélyező világoskék csík, mely azt jelezte, hogy gyalogos katona, majdnem teljesen szálaira bomlott. A por és az időjárás beszennyezte a világoskék gallért és kézelőt csakúgy, mint a hozzájuk illő kepi stílusú katonasapkát, mely elrejtette az ősz csíkot a hajában. A fehér kendő, mely azért lógott le a

sapka hátuljáról, hogy védje nyakát a tűző naptól, elszürkült. Vállán vászonszíj tartotta a külföldi gyártmányú, huzagolt csövű, 577-es kaliberű Enfield puskát. Mint minden jó katonát, őt is erős szálak fűzték a fegyveréhez. A társa volt; a túlélés eszköze. És ő jól megvolt vele. Ezt meglepődve fedezte fel már katonáskodásának első heteiben. Mindez talán a neveltetése miatt volt – nagyapja ugyanis megtanította lőni. Akármi volt is azonban az oka, hamar ügyes lövész vált belőle. Gyorsan töltött, ösztönös érzéke volt a lőfegyverek kezelésekor felmerülő bonyodalmakhoz – az olyan dolgokhoz, mint a szél erőssége, a nap és az árnyék, melyek befolyásolhatják a pontosságot. Többször is megdicsérték azért, mert ilyen jó céllövő. A dicséretek pedig kialakították benne azt a meggyőződést, hogy fegyver nélkül nem teljes értékű ember. A puska szinte a végtagjává vált. Miközben azon erőlködött, hogy találjon valamit a góréban, nem hallotta meg a lépéseket. A farmer nyilván titokban lopakodott ki a házból, valahogy kiszúrta, amikor átvágott a mezőn. A katona csak a góré oldalára eső árnyékot látta. – Kelj fel onnét, te átkozott tolvaj. Fölkapta a fejét, megpillantotta a férfit. Pocakos, ősz szakállú. Régi, napszítta ruha. Az elnyűtt csizmából kikandikál piszkos lábujja. A vaskos ujjú kéz vasvilla nyelét szorongatja. A fogakon úgy villan meg az alkonyati fény, mintha vékony kardok volnának. – Azt mondtam, kelj fel! – kiáltja a férfi a góré sarkától. A katona hátrahőkölt. A vasvilla fogai éppen abba a résbe fúródtak bele, amelynek egy pillanattal előbb még az arcát nyomta. A férfi kirángatta a vasvillát. A káplár szétvetett lábbal, maga elé nyújtott kézzel megállt: – Figyeljen ide, csak egy kis ennivalót kerestem… A vasvilla vörösen villogott. A káplár a fogak hegyét nézte. Vajon egy óvatlan pillanatban megint föl akarják nyársalni? A férfi kásás hangja árulkodott a dühéről: – Ami kukoricám van, az az enyém, az asszonyé meg a két kislányomé. Te nem érhetsz hozzá. – Jól van. – A káplár hátralépett. – Csak óvatosan azzal a vasvillával. Még jókora utat kell megtennem. A férfi rásandított. – Merre igyekszel? – Haza – mondta a káplár, olyan fordulathoz folyamodva, mely már máskor is bevált. Örült, hogy letépte a virginiai hadsereg jelvényét a sapkájáról, így a férfi nem tudhatja meg, melyik államba való. – Merre van az a haza? – Mit érdekli az magát? – vágott vissza a káplár, bosszankodva, hogy a férfi ellenségesen viselkedik valakivel, aki a déliek szürke egyenruháját viseli. A farmer megint előrelépett, vízszintesen tartotta a vasvillát, melynek fogai harminc centiméterre voltak a fiatalember hasától.

– Az isten verje meg, fiú, válaszolj! – Elég ronda dolog így beszélni a saját hadseregének a katonájával! – Blöffölni próbált; bal kezét leeresztette, hogy megérintse a barna foltos kötést a combján. – Kiszuperáltak. Eltaláltak. Kétkedő morgás: – Micsoda dolog. Figyelj, tudom, hogy olyan fiúkat is visszaküldenek harcolni, akik sokkal komolyabban megsebesültek. Te nem mondasz igazat. A káplár méregbe gurult. Ez a tudatlan bugris föl sem tudja fogni, hogyan képzeli ő a kötelességteljesítést; soha meg nem értené, miért utazik ő át egyedül Georgián, miért rejtőzik el nappal, miért lop és lövet magára azért, hogy elcsenjen egy csirkét. – Azt mondtad, haza mégy… – Úgy van. – Mi a neved? – Kent. Jeremiah Kent tizedes. – Hát akkor, Jeremiah Kent tizedes, mondd meg szépen, hol van az otthonod. – Uram, én nem akarok semmi rosszat. Egy-két cső nem fog hiányozni magának. A vasvilla előrelendült, a fogak épp a szíj fölött nyomták be zubbonyának szövetét: – Fiú, válaszolj a kérdésemre. Hol az otthonod? A katona riadtan megkockáztatta, hogy eláruljon egy keveset az igazságból: – Jefferson megyébe tartok. A farmer arcát csúnya vigyor torzította el. Nagyon halkan így szólt: – Akkor te hazudozol nekem. Te nem georgiai gyerek vagy, hallom arról, ahogy beszélsz. Valahonnét északról jöttél. Tán Carolinából. Virginiából. De nem Georgiából. Megszöktél? A fogak mélyebbre fúródtak. Jeremiah érezte, hogy az egyik áthatol a zubbonyán, és már szúrja a bőrét. – Istenverte szökevény vagy. Jeremiah feldühödött, és nem tudta, hogyan válaszoljon a vádra. Ami részben igaz volt, mégsem becstelenségből tett meg hosszú mérföldeket. Valójában büszkén és céllal tette. – Két fiamat küldtem Mississippibe, és mindkettőt elvesztettem. Mindkettőt! Nem fogok élelmet és menedéket adni átkozott, gyáva szökevényeknek! Az utolsó szó már ostorcsapásként csattant. A farmer ugyanabban a pillanatban hátrarántotta a jobb kezét. Aztán teljes erőből előrelökte a vasvillát. Jeremiah félreugrott. Az egyik fog újabb lyukat hasított a zubbonyán. A villa hegye olyan erősen vágódott neki a góré egyik deszkájának, hogy rezegve állt meg benne. Jeremiah szája elvékonyodott és elfehéredett, amikor összekulcsolta a kezét. Vér tolult az arcába. Míg a farmer azon küszködött, hogy kirángassa a fogakat, Jeremiah rácsapott a férfi tarkójára, összekulcsolt keze úgy sújtott le, akár a kalapács. A farmer megtántorodott. Jeremiah megint ütött, könyörtelenül. Elege volt, hogy adja az ostobát ennek az öregembernek.

A férfi térdre rogyott, tenyerét a góré deszkáihoz nyomta, miközben levegő után kapkodott. Jeremiah kissé fölengedett, amikor megfordult és a fenyők felé indult, remélve, hogy a farmernak nincs lőfegyver a keze ügyében. A mező közepén, amikor kifogyott a szuszból, és szédülni kezdett – mintha megint rátört volna az émelygés –, lelassított és hátrafordult. Úristen! Az átkozott őrült üldözi! A fölemelt vasvilla csillogott a vörös fényben. A férfi, kora ellenére, nagy léptekkel rohant utána. Jeremiah a fák felé lódult. Hogyan lehetne valamit is megmagyarázni egy apának, akinek két fiát ölték meg egy olyan háborúban, mely kudarccal végződik? Hogyan lehet egy ilyen emberrel megértetni, hogy ő azért van itt egyedül, mert mindennél jobban hitt abban, hogy az ígéreteket tiszteletben kell tartani, és a parancsoknak engedelmeskedni kell? Különösen egy olyan ember parancsainak, aki megmentette az életét. Eltorzult arccal, hátravetett fejjel, levegő után kapkodva hajtotta magát. Elérte az édes illatú fenyők menedékét, de tovább rohant, tüskék hasították fel a lábát, az alacsonyabban lévő ágak tűlevelei végigszántottak az arcán. Végül, mélyen benn a sűrűben, előrehajolt, hogy levegőt kapjon, s csaknem elájult a mellében és a törzsében érzett fájdalomtól. Valahonnan maga mögül hallotta, hogy a farmer a bozótot csapkodja. – Gyáva rongy! Úgyis elkapnak! Felakasztanak! Téged is meg minden istenverte szökevényt! A csapkodás zaja halkult. Az erdő most néma volt, csak egy szajkó rikoltozott. Megmenekült a férfitól. De nem tudott elmenekülni a vád elől. Ez dühítette. Továbbindult, gondolatban megpróbálta kisebbíteni a górénál vallott kudarcát. A kukoricaszemek valószínűleg úgysem maradtak volna meg a gyomrában. Kétségtelenül megint hatalmába keríti a betegség. Egyszerűen tovább kell mennie. A farmerral szemben érzett dühe lassan csillapodott. Egy ilyen ember nem érti meg, mit tesz ő; senki nem értheti, csak egy halott konföderációs tiszt meg két nő, akit Jeremiah még sohasem látott. Miközben kivánszorgott az erdőből és egy földút felé fordult a sűrűsödő sötétségben, szívverése helyreállt. Fölkecmergett az útra, és elindult a megfelelő irányba, csak előbb még vetett egy pillantást hátrafelé, hogy lássa, nem eredt-e a farmer lóháton a nyomába. Nem, nem követte. Az út csendesen nyújtózott – a skarlátvörös és fekete őszi napnyugta felé kanyargott. Nyelt egyet, aggódott, hogy megint beteg. A betegség csak további késlekedést okozna. Maradt-e valaki ezen az átkozott világon, aki megértené, mit csinál? Mi lesz, ha azok a nők dezertálásnak nevezik majd azt, hogy ő engedelmeskedik a parancsnak? Ha így lesz, a szökése és a vele járó veszedelmek mit sem számítanának. Akár maga a háború.

II. Jeremiah vagy egy mérföldet tehetett meg az úton, amikor töprengeni kezdett egy kérdésen, amelyet sokszor föltett magának, de még nem talált rá választ. Mi lett valójában a háborúból, amelybe harcolni indult? Ebből a hősies, becsületes háborúból, mely a Konföderáció Andráskeresztjéért folyt, s mindazért, amit ez jelent? Úgy gondolta, részben tudja a választ. A hősiességet értéktelenné tették a katonai vereségek és a közelgő összeomlás széles körben pusztító érzése. A becsület csúfsággá változott az olyan magatartás miatt, amilyet az ő oldalukon harcoló emberek között tapasztalt. A farmerral való találkozás okozta sokk lassanként elmúlt. Most, hogy már megmenekült tőle, nem tudta őszintén se kárhoztatni, se gyűlölni a férfit. A gyönyörű este lecsillapította a haragját, és megértést csepegtetett belé. A magasan járó, fehér hold felragyogott, majd elsötétült, amikor fátyolfelhők vonultak át előtte. A vidék színe pillanatról pillanatra változott; ezüstről feketére, majd megint ezüstösre. Balra tőle szellő zörgette meg a szilvafák leveleit, majd elsuhant a kis patak fölött, mely az út mentén csörgedezett. Hallotta, hogy nyulak ugrálnak a gyümölcsösben. Valahol későn nyíló vadrózsák illatoztak édesen. Gyomra megint korgott. Beleit mintha erős kéz ragadta volna meg, de aztán el is engedte. A betegségtől csaknem egy álló hétig reménytelenül gyenge volt a Lovejoy helyőrségben, ahol szeptember elején pihent egy könnyű sebesülésből lábadozóban. Jonesborónál egy jenki golyó felhasította bal felkarját. A golyó megölte volna, ha nincs ott Rose alezredes. Rose a jonesborói ütközet során megpróbálta a parancsnoksága alá tartozó csapatokat összegyűjteni. Látta, hogy az északi lövész Jeremiah-t veszi célba, aki térden állva, eszeveszett sebességgel töltött éppen. Rose előrelendült, és félrelökte Jeremiah-t – ezzel megint bemutatva, milyen ember akar lenni maga Jeremiah is… Becsületes katona. Alig nyolc órával később Rose halálos sebesüléssel feküdt a tábori kórház lámpása alatt. Aznap éjjel személyiségének olyan oldalát mutatta meg, melyet Jeremiah még sohasem látott – mélyen rejtőző keserűségét és pesszimizmusát. A fájdalom megfosztotta minden póztól, amikor átnyújtotta Jeremiah-nak a szeretteinek szóló levelet. Rose ezt már napokkal azelőtt írta, az egyetlen dologra, mely rendelkezésére állt – barna zsírpapírra. Jeremiah még mindig élénken emlékezett rá, hogyan festett Rose alezredes azokban a halála előtti pillanatokban. A tábori kórház lámpása úgy világította meg az izzadságcseppeket a szakállában, mintha apró ékkövek lettek volna. Fintorgott; összeszedte minden erejét, ezt suttogta katonájának: – Vigye el a levelet, Jeremiah. A feleségem meg a lányom… nekik nagyobb szükségük van magára, mint ennek a nyomorult hadseregnek. Istenem, tudja, hogy végünk van. Megszámolta már…

Heves, hosszú köhögési roham szakította félbe. Jeremiah nem mozdult, nem akart megfordulni, hogy lássa, miért ordít valaki egy másik deszkaasztalon. A fűrész hangja elárulta, miért. – …megszámolta, hány ember hagy el bennünket naponta? Némelyek visszatérnek oda, ahonnan jöttek, de mások hullarablók lesznek. Jeremiah ezt már látta: a sorkatonákat, akik nem engedelmeskednek tisztjeiknek, csata után kisurrannak a táborból, az északi halottak körül ólálkodnak, és megfosztják őket személyes tárgyaiktól, kiszedik az aranyfogaikat, sőt egyenruhájuk gombjait is ellopják. – Nemsokára egész Georgiát elárasztják. Nem érdekel, mit mondanak mások, de a háború… a háború tönkretesz némelyeket. Tönkreteszi a földet is, de ami rosszabb… tönkreteszi az embereket. Látta, mi történik. Dezertálás. Üzérkedés. Kegyetlenkedés a hadifoglyokkal. Andersonville… Újabb köhögési roham. Rose folytatta, de erőtlenebbül: – …Andersonville! Éppen itt, Georgiában… gyalázat Istennel szemben, és mindennel szemben, ami szent. És ez nincs másként a másik oldalon sem. És most Sherman miatt kell nyugtalankodnunk. Aggódom a feleségem biztonságáért. Menjen el hozzá. Ne hagyja, hogy visszatartsák, Jeremiah… vagy, hogy olyanná változtassák, mint amivé e hadsereg néhány katonája lett. Maga jobb ennél. Mindenki… – elfintorodott – büszke lenne, ha a fiának nevezhetné. Én biztosan. Sosem volt fiam. Jeremiah szemét elöntötték a könnyek, de nem szégyenkezett. – Én szolgálatot tettem magának – suttogta Rose. – Úgyhogy most maga tegyen nekem. Amint lehet… megígéri? A tiszt kínjainak láttán csaknem megszakadt a szíve. De őszintén kellett válaszolnia: – Uram, én… én ezt nem tehetem. Ez dezertálást jelentene. Rose szeme tágabbra nyílt a bosszúságtól. Összeszorította a fogát. Felkönyökölt: – Akkor… akkor megparancsolom, hogy menjen. Megértette, Kent tizedes? A feljebbvalója vagyok, és megparancsolom. Megparancsolja? Ez az egész kérést olyan félelmetesen összezavarta, hogy a fiú nem tudott mihez kezdeni vele. Némán állt, miközben Rose haragos tekintetet vetett rá: – Végrehajtja a parancsot? – Én… – Végrehajtja. – Ez már nem kérdés volt. – ígérje meg. – A kemény hang esdeklőre váltott. – Kérem, ígérje meg… A fiú ezt suttogta: – Megígérem, uram. Rose visszahanyatlott, mellkasa fölemelkedett, amint levegő után kapkodott. Jeremiah szinte fel sem fogta, mi történt, amikor egy orvos letakarta Rose arcát. Aztán vérfoltos vászonba csavarták a holttestet, kivitték és három tucat másik mellé dobták. Jeremiah könnyezett, alig érezte, hogyan lüktet bekötözött karja.

A parancs járt a fejében, melynek megígérte a végrehajtását. Megígérte. Nem az volt a kérdés, hogy mikor megy el, hanem az, hogy miképpen. Úgy kell eltűnnie, hogy ne kapják el. Eltartott egy darabig. Nem túl komoly sebesülése és a hadseregben kapott krónikus bélfertőzése miatt hat napra kivonták a harcokból, és arra kényszerült, hogy a Lovejoy helyőrségben maradjon. Közben Hood tábornok a csapatok nagy részét nyugatabbra, Palmettóba helyezte át – abban a reményben, hogy így minél messzebb kerül Shermantől. Végül Jeremiah-t továbbrendelték Palmettóba egy tucat emberrel együtt, akik már felépültek sebesülésükből. A szeptember java részét Palmettóban töltötte, parancsra várva. Látta messziről Jefferson Davist, amikor az elnök megérkezett, hogy megvitassa Hooddal azokat a problémákat, melyek a felbomlóban lévő csapatokat sújtották. Jeremiah-nak rögeszméjévé vált a Rose-nak tett ígérete. Gyakran esett kísértésbe, hogy elolvassa a levelet, amelyet oly gondosan őrzött. De úgy érezte, ez becstelen visszaélés volna Rose bizalmával. Ha a becsületes háború eszméje már szinte nevetségbe fúlt is, ő állhatatosan ragaszkodott ahhoz a hitéhez, hogy továbbra is becsületesen kell viselkednie. Ezt azonban megnehezítette az, hogy látta Palmettónál a szökések miatt féltucatnyira fogyatkozott szakaszokat, valamint azoknak az apró, kellemes dolgoknak az elvesztése is, amelyeket fiatalabb korában magától értetődőnek vélt: Hogy milyen tisztának érezte valamikor a kezét, miután a durva, sárga szappannal megdörzsölte! Most már semmilyen szappan nem volt. Hogy mennyivel jobb volt reggelenként a szája íze, miután sós vízzel és fogkefével fogat mosott. A fogkeféjét elvesztette, mert a zubbonya zsebe kilyukadt. Az egész Konföderációban hiánycikk volt a só. Egy gallyhoz és tulajdon áporodott nyálához folyamodott. Az élelem egyre rosszabb és gyérebb lett. Rendszerint levest kaptak, ha egyáltalán meg lehetett tisztelni ezzel a névvel. Víz, egy kis kukoricaliszttel sűrítve. Időnként szerzett krumplit, amelyet összetört, és egy értékes húsdarabbal együtt megfőzött. Megtanulta, hogyan mentse meg a húst, amelyet rongyba csavart és másnap megint fölhasznált. Addig főzött újra és újra egy ilyen disznóhúsdarabot, amíg meg nem feketedett és bűzleni nem kezdett. Nem csoda, hogy a vérhas megint ledöntötte a lábáról, ezúttal csaknem három hétre. Amikor felépült, már október közepe volt. Örült, hogy eddig nem próbált megszökni – néhány szökevényt elfogtak, visszahozták és börtönbe dugták őket –, de egyre nyugtalanabb lett; türelmetlen volt. Megparancsolom… Ígérje meg… „Megígérem, uram „ Hood tábornok fogta a hadsereget, és eltűnt északnyugati irányban, abban a reményben, hogy elvágja Billy Sherman Tennesseeből érkező utánpótlását. Mivel Jeremiah egysége is elment, őt beosztották egy georgiai polgárőrcsapatba, hogy keressék meg Hoodot, és csatlakozzanak hozzá. Jeremiah még mindig gyenge volt. Nem bírta az iramot – vagy legalábbis ürügyet talált, hogy úgy tegyen, mintha nem bírná. Egy reggel a polgárőrök otthagyták.

Szabad volt. Három napot pihent egy tisztáson, Atlanta fölött, majd délkeletnek indult, hogy kézbesítse a levelet. Úgy gondolta, a látszat szerint valóban szökevény. De a lelkében nem így érezte. Nagy ívben kerülte meg az ostromlott Atlantát, és óvatosan vágott át az ágyútűztől megfeketedett, lövészárkok szabdalta földeken. Egyetlen pontos lövéssel elejtett egy vadpulykát, majd kibelezte és megsütötte. Nem volt sója, hogy tartósítsa, de a hús így is eltart majd egy darabig. Bár gondosan elkerülte, hogy megállítsák és kérdőre vonják, egy veszedelemmel szemben védtelen volt: a szervezetében bujkáló betegséget nem tudta elkerülni. Megint elvesztegetett négy napot egy tisztáson, órákig hevert a földön, láztól és bélbántalmaktól gyötörve. Ebből az erdőből látta egy héttel ezelőtt, hogy milyen könyörtelenné vált a küzdelem. Látta, hogy az eget tüzérségi tűz füstje feketíti. Dinamit robbanásának mennydörgő visszhangját hallotta. A déliek szállítóközpontját és legfontosabb vasúti csomópontját olyan emberek rombolták le szisztematikusan, akik fütyültek a tisztességes harcra, és csak meg akarták nyerni a háborút, hogy felszabadítsák a négereket és összeroppantsák a lázadókat. Gyűlölettel telve emlékezett vissza, hány civilt robbantottak föl az atlantai gurulóállománnyal és mozdonyszínnel együtt. Most, jó két mérföldre attól a helytől, ahol a farmerral találkozott, meg kellett állnia. Kifogyott a szuszból. Elszédült. A vidék sötétsége nyomasztotta. A hold éppen rejtőzködött. Talán a magányos sötétségtől jutott eszébe anyja, Fan Lamont. Az asszony különös és ellentmondásos intésekkel küldte őt el ebbe a kudarcra ítélt háborúba. Nem bírta látni, hogy elmegy a fia. Komolyan aggódott a biztonságáért. Figyelmeztette, vigyázzon magára, ahogy csak tud. Mégis büszke volt a fia lelkesedésére. Nem tiltakozott, amikor Jeremiah könyörgött, hogy besorozzák. És az utolsó pillanatban a lelkére kötötte, hogy harcoljon jól és – mindenekelőtt – becsületesen. A fiú gyanította, hogy az a buzgóság, mely végül felülkerekedett az asszony félelmén, valamiféle kapcsolatban áll mostohaapja 1861-ben Richmondban bekövetkezett rejtélyes halálával. Edward Lamont, a színész állítólag legurult a lépcsőn abban az épületben, ahol Fannel élt. Jeremiah abban az időben Lexingtonban, Fan apjánál, Virgil Tunworth százados házában lakott. A fiú a nagyapjától hallott Lamont haláláról. Amikor Fan a temetés után visszatért a Shenandoah völgyében fekvő kisvárosba, Jeremiah kezdte úgy érezni, a véletlen baleset csak része az egész történetnek. Annak alapján, hogy Fan némiképp idegesen válaszolt a kérdéseire, úgy gondolta, van valami szégyellnivaló is Edward halála körül. Valami, amit Fan úgy akart kétségbeesetten ellensúlyozni, hogy vonakodva, de engedélyezte, hogy három fia közül a legkisebb az életét kockáztassa az ügyért. Harcolj jól és becsületesen. Jeremiah nemsokára már örült annak, hogy nem árulta el a teljes igazságot a háborúról abban a néhány levélben, melyet hazaküldött. Nem írt semmit a becstelen szállítókról, akik romlott húst adtak el a hadseregnek; semmit a nyomorúságos életkörülményekről; semmit

azokról, akik ágyútűzben menekültek Chickamaugánál, és semmit a későbbi tömeges dezertálásról. Nem akarta, hogy anyja megtudja, milyen mostohák a körülmények. Az asszony eleget nyugtalankodott amiatt is, hogy otthonát veszély fenyegeti, és hogy Jeremiah két bátyjának épsége felől állandó kételyei vannak. A Konföderációban mindenki tudta, milyen kockázatot vállalnak Stuart tábornok csapatai. És Matthew – aki nemtörődömségből csak egy-két levelet írt évente – rakományfelügyelőként szolgált egy a blokádot kikerülő hajón, valahol az Atlanti-óceánon, Liverpool, a Bermudák és a carolinai partok közt. Jeremiah véleménye szerint ez tiszteletre méltó és karakán dolog volt egyszerre. És jellemző is Mattre. Jeremiah mindig csodálta és irigyelte Mattét, bár kevés időt töltöttek együtt. Fan második fia Jeremiah kiskora óta a tengeren szolgált. Ha lehetséges lett volna, szívesen helyet cserél Matt-tel. Bátyjának vidám természete volt. Imádta a játékot, különösen a baseballt, melyet ő és ezer más fiú meg fiatalember parkokban, réteken és poros grundokon talált ki egy régi angol játék nyomán, melyet Matt métának nevezett. Milyen élénken élt Jeremiah emlékeiben Matt izzadt arca azon az évekkel ezelőtti őszi délutánon – emlékezett a napfény színére és állagára is, bár a dátumra nem –, hogy hazatérve milyen túláradóan rikoltozott és ugrándozott, mert azt ünnepelte, hogy három ászt ütött, és szinte egyedül győzelemre segítette öt fekete és négy fehér fiúból álló csapatát. Mattnek fantasztikus tehetsége volt a rajzoláshoz, ezt valahogy még kiskorában fedezte fel magában. Jeremiah most is maga előtt látta azt a néhány szénrajzot, melyeket Matt akkor küldött haza, miután először elhelyezkedett egy charlestoni gyapotszállító hajón. A rajzok stílusa merész, egyéni – és felejthetetlen volt. Bár Jeremiah kevesebbet látta Mattét, mint Gideont, úgy érezte, Matthez erősebben kötődik, és imádkozott az épségéért. A felhő elúszott a hold elől. A fiú mélyeket lélegzett. A vállán hordott Enfield valójában csak négy kilót nyomott, de ezen az estén mintha tízszer olyan nehéz lett volna. Letette a fegyvert a földre, majd lehunyta a szemét, amíg el nem múlt a szédülési roham. Ingadozva állt az út közepén, s közben jobb kezével az övéhez nyúlt; öntudatlanul, védelmezőleg fogta meg a vízhatlan vászondarabot; ebben volt az értékes levél, melynek kézbesítésére a szavát adta. Kinyitotta a szemét. Az apróvadak már nem csaptak zajt a szilvafák közt. Vagy talán csak ő nem hallotta, mert zúgott a füle. Kiszáradt szájüregét nyalogatta; érezte saját förtelmes, mosdatlan szagát. Meg akart pihenni, de érezte, hogy nem szabad. Mi van, ha a farmer kerít egy lovat, hogy üldözőbe vegye? Nos, ha így van, hát üldözze. Kimegy a földekre, ahol könnyedén elbánik egyetlen üldözővel. Gyorsabban halad majd, ha kicsit megpihen. Lerogyott az út szélén, az Enfield a lába mellett feküdt. Egy rövid pillanatra szégyenletes csüggedés lett úrrá rajta. Minden kudarcba fúlt. A háborút most, hogy Lincoln néhány héttel ezelőtt másodszorra is az Észak elnöke lett, elvesztették, vagy hamarosan elvesztik. Lincoln nem republikánusként indult, hanem valamilyen új címkével – Jeremiah úgy emlékezett, Nemzeti Unió a párt neve. Majompofa Abe alelnökéül egy átkozott, tudatlan

politikust választott – egy bizonyos Johnsont Tennesseeből –, aki elárulta a fajtáját, és az Észak oldalára állt, azt állítván, hogy az alkotmány minden más döntést megtilt. Az ital tilt meg minden más döntést, jegyezte meg Rose egy-két nappal a halála előtt – Johnson ugyanis alkoholista. Johnson azonban nem fog tudni beleszólni a háború kimenetelébe. Lincoln, akárcsak Jefferson Davis, maga választotta ki és felügyelte a tábornokait. Először is, szegényeket választott. A nagyképű demokratát, a Kis Mac McClellant. A jó öreg Burnside-ot. Hookert, aki – teljesen érthetetlen módon – elvesztette a fejét Chancellorsville-nél, és elszalasztotta az elsöprő győzelem lehetőségét. Ám Jacksont Chancellorsville-nél véletlenül lelőtték a saját emberei, ezért a csata nem hozott akkora déli diadalt, mint hozhatott volna, még úgy sem, hogy Jeb Stuart lovon vezette a gyalogságot, szüntelenül suhogtatta a kardját, ménjével beugratott az ellenség ágyúi közé, és ott helyben az Old Dan Tucker dallamára gúnydalt költött, melyben arra buzdította az Öreg Joe Hookert, hogy jöjjön ki a Vadonból és harcoljon. Jackson, aki végül tüdőgyulladásban halt meg, nagyon hiányzott, amikor egy hónappal később Lee vakmerően betört Pennsylvaniába. Még Meade sem – aki északon megverte Leet – volt elég könyörtelen, hogy megelégedéssel töltse el Lincolnt. A jenki elnök egy legfelsőbb parancsnokot keresett – és végül talált is egyet, aki úgy harcol, akár egy őrült: A feltétel nélküli megadást követelő Ulysses S. Grantet. Egy másik alkoholistát! Aki azért elég józan volt ahhoz, hogy összeroppantsa Vicksburgöt nyugaton. Elég józan ahhoz is, hogy márciusban átvegye a Potomaci Hadsereg irányítását, és ejzrével, tízezrével áldozza fel katonáit, mintha nem is emberi lények volnának, hanem egy csikorgó, megállíthatatlan háborús gépezet alkatrészei, melyet vérrel és egyre több vérrel olajoznak. A lendület, a lelkesedés, mely a délieket elsöprő győzelmekhez segítette a háború elején, mostanra teljesen elenyészett. Jeremiah emlékezett rá, hogy valamelyik tiszt szomorú büszkeséggel beszélt Pickettről, aki az utolsó napon megrohamozott egy kis dombon álló facsoportot Gettysburgnél, ahol Leenek végül is kudarcot vallott az a kísérlete, hogy jenki gabonával és jenki hússal lássa el hadseregét, azazhogy vakmerő győzelmet arasson ellenséges területen, bebizonyítsa, hogy Davis ostoba politikát folytat akkor, amikor csak védekező háborút folytat déli földön, és esetleg békekötésre kényszerítse az ellenséget – s mindezt egy csapásra! A Picketthez hasonló hősöket még mindig dicsérték, de az élők közül csak kevesen tettek úgy, mintha hősiességük sokat számítana. Ha a Konföderáció tán nem is adja meg magát, a szelleme már megtört. Még a legbuzgóbb hazafi is nehezen hihette másként. Azt, hogy a délieknek szembe kell nézniük a vereséggel, Fan legutóbbi levele, melyet június végén írt, és amely hetek múlva jutott el a fiához, csak alátámasztotta. A háború dühöngése végül Fant is elérte. De nem ez volt az egyetlen szomorú hír. A levélben tragikus dolgok álltak Gideonról.

III. Jeremiah idősebb bátyja, miután '62-ben a Félszigeten megmenekült a haláltól, sértetlenül úszott meg ütközetet ütközet után – míg május tizenegyedikén a véletlen el nem vitte egy Yellow Tavern nevű helyre. Ott ő és Stuart tábornok olyan unionista lovas katonákkal találkozott, amilyenekkel addig még sohasem kerültek szembe. Egy évvel korábban, Pleasantonnál a jenki lovasság még nem volt méltó ellenfele a délinek. De állandóan – és veszedelmesen – fejlődött. Mostanra Sheridan vezetésével olyan kasza vált belőle, mely végigtarolta Virginiát. Yellow Tavernnél a penge lesújtott, és megölte Jeb Stuartot. Stuart emberei igazi szenvedéllyel és hozzáértőén harcoltak. A legveszedelmesebb jenkik a michigani lovasok voltak, akik tüntetően vörös kendőt kötöttek a nyakukba, és akiknek a zenekara a Yankee Doodle-t játszotta, amikor ütközetbe indultak. Az őket parancsnokló tiszt csaknem olyan hivalkodó volt, mint maga Stuart – a huszonnégy éves George Armstrong Custer, a „gyermektábornok”, aki miközben vezette őket, ezt kiabálta: „ Gyerünk, michiganiek!” Custer aranysarkantyút viselt, egy mosómedvével aludt, és hosszú fürtjeit fahéjolajjal kente. Jeremiah olvasott egyszer egy újságcikket, melyben azt írták róla, hogy nincs benne nagy ellenszenv a déliekkel szemben; mindössze arra törekszik, hogy megverje őket. Stuarthoz hasonlóan kivívta magának a fenegyerek nevet. Jelmondatát még West Pointból hozta magával: „támadás vagy halál” – bár abból ítélve, hogy a csatában gyakran minden óvatosságot sutba dobott, ez nyilvánvalóan azt jelentette, hogy az ő előretörését mások élete árán akarja elérni. Demokrata létére is kedvence tudott maradni a washingtoni republikánusoknak, a közvéleménynek és a sajtónak, mely Napóleon örököseként magasztalta. Yellow Tavernnél Custer egyik harcosa kilőtte Stuartot a nyeregből. Egy másik Gideonra támadt – legalábbis ezt írta a közvetlen felettese Fannek. A két lovas közti viadal során Gideon hátradőlt a nyergében, hogy kikerüljön egy kardcsapást, elvesztette egyensúlyát, és a földre zuhant. Másodpercek leforgása alatt ellenséges katonák gyűltek köré, és fogságba ejtették. így hát Gideon vagy meghalt, vagy az egyik északi börtönben rothad. Fort Delaware-ban vagy a New York-i Elmirában. És ha ez a veszteség nem volna elég súlyos, levelében Fan beszámolt arról is, hogy Hunter lovassága végigsöpört a lexingtoni völgyön. A jenki lovasok malmokat, magtárakat, gazdasági épületeket gyújtottak föl – majd városi házakat is, köztük a Katonai Intézetet, Letcher kormányzó házát és más otthonokat. Csak az öreg Washington Főiskola menekült meg az utolsó pillanatban, mert Hunter emberei megtagadták, hogy fáklyát dobjanak egy olyan intézményre, mely a nemzet első elnökének a nevét viseli. Fan megpróbálta leplezni szomorúságát, amikor legkisebb fiának írt. Hogy ez mégsem sikerült, az világosan kiderült az utolsó bekezdésekből, melyek a Konföderációt elárasztó szűkölködésről szóltak, mert az ellenség blokádja kikötőt kikötő után zárt el. A spekulánsok olyan magasra verték fel az árakat, hogy ezeket egy közönséges ember már nem tudta megfizetni. Fan megjegyezte, hogy neki már nem maradt ép pamutharisnyája, be kell

érnie a régiekkel, mert nem engedheti meg magának, hogy nyolc dollárt adjon egy új párért. Elfelejtette a kávé ízét is, írta. Azok a déliek, akik felvásárolták a készleteket, negyven dollárt kérnek el egy fél kilóért. És amikor az orvosa higanykloridot írt fel neki, nem tudta megvenni a húszdolláros adagot. Még a levél külseje is arról tanúskodott, hogy közeleg a vég. Lexingtonban már nem lehet levélpapírt kapni, jegyezte meg Fan. Úgyhogy egy vállalkozó szellemű kereskedő régi tapétából készített papírt. A boríték belsején és a lapok hátán durván nyomott virágminták látszottak. Nemsokára itt a vég. Rose-nak igaza volt. Feleségének és lányának kétségtelenül nagyobb szüksége van Jeremiah segítségére, mint a hadseregnek. Rose házában olyan helyet talál majd, ahol megint számít a jelenléte. De ha meg akarja találni őket, nem ülhet itt a holdfényben. Ha kimerülten is, de tovább kell mennie. Erőlködve fölállt. Kinyújtotta a kezét, hogy fölvegye az Enfieldet. Ujjai pár centire voltak a fegyvertől, amikor zajt hallott maga mögül az útról. Fölegyenesedett, a táj ezüstös árnyait fürkészte. Nem látta őket; túl messze voltak. De hallotta… Lovasok. Gyorsan közelednek. A farmer. Az az átkozott, bosszúszomjas öregember! Nem érte be annyival, hogy szerezzen egy lovat és egymaga induljon Jeremiah után – előrángatta a szomszédait, és a hajsza élére állt. Jeremiah borzongva gondolt a farmer figyelmeztetésére. A dezertálásért lógni fog.

Második fejezet „HATVANEZRES SEREG” I. Amint felvillant benne a megdöbbentő gondolat, Jeremiah föltette magának a kérdést, hogy van-e ennek értelme. Hogy az ördögbe tudná egy öregember összehívni a szomszédait egy tanyavidéken? Az egész Délen átkozottul kevés férfi maradt otthon, hacsak nem számolja a kisfiúkat és az öregembereket. Kevés a ló is, ezt Jeremiah biztosan tudta. De akkor is, lovasok dübörögtek felé. Kik lehetnek? Georgiái polgárőrök? Nem, úgy hallotta, nekik sincsenek lovaik. Akkor hát ellenséges lovasság? Olyan haramiák, akik a szőke szakállú jenki, Judson Kilpatrick vezetésével portyáznak? Nem tudta. De nem állt szándékában, hogy az úton ácsorogjon, amíg kiderül. A lovasok gyorsabban jöttek, mint számította. A fehér holdfény hömpölygő, villódzó porfelhőt világított meg a domb lábánál, melynek távolságát alig félmérföldnyire becsülte. Félig embernek, félig lónak látszó alakok bukkantak elő és tűntek el a kavargó porban. Jeremiah megragadta az Enfieldet, és az út bal oldalán húzódó árokhoz rohant, ahol a patak folyt. Megbotlott egy kisebb sziklában, melyet a magas fű elrejtett előle. Szitkozódva bukdácsolt le a lejtőn. Beletoccsant a sekély vízbe, de az utolsó pillanatban még csavart egyet a testén, mert eszébe jutott, hogy a vászonzacskót és a töltényesdobozát szárazon kell tartania. A porfelhő feléje hömpölygött, a paták dobogása egyre hangosabb lett. Ahogy ott feküdt a jobb oldalán a vízben, mely hihetetlenül hidegnek tűnt, rájött, hogy elejtette az Enfieldet, amikor megbotlott. Kissé fölemelkedett – a mozdulat mintha akkora zajt csapott volna, mint egy vízesés –, s éppen ekkor elviharzott előtte az első lovas. Megint eltűnt egy felhő a hold elől. Ott, az út szélén tisztán látta fényesen csillogó fegyverét. • Valaki észre is vette. Kiáltott. A lovasok megálltak, az élen haladók visszafordultak. Jeremiah, miközben lehúzódott és meglapult, megpróbálta megszámolni a felbukkanó alakokat. Egy tucat; talán több is. Egy férfi leszállt a lóról, felhúzta a pisztolyát. A puskáért nyúlt. Olyan sapkát viselt, mint Jeremiah. – Egy Enfield, százados. – A férfi a mellkasa elé emelte a fegyvert. – Ki tudom tapintani a feliratot… C. S. A. Egy másik férfi mutatta: – Ott le van taposva a gaz. Aki elejtette, talán ott bujkál.

Még két pisztolyt felhúztak. A lovak nyugtalanul toporzékoltak. Egy magas férfi átlovagolt a csoporton oda, ahol az út a legközelebb feküdt a patakhoz. Áthajolt a ló nyakán, mintha a földet vizsgálná. Aztán felkiáltott: – Maga, ott lenn. Jobb lesz, ha kijön. Jeremiah-nak úgy tűnt, a hang lágy és nyugodt. Déli hang. A magas férfi karabélyt húzott elő a nyeregtokból. – Azt mondtam, jöjjön elő. Jeremiah átázva talpra kecmergett, és felkapaszkodott a fűben az útra, kezét a feje fölé emelve. II. A magas férfi karabélyának csöve csillogott a holdfényben. Víz csöpögött Jeremiah ujjairól, a combján lévő kötésről, zubbonyának feslett szegélyéről, a sapkára rögzített kendőről. – Százados! – kiáltott fel az egyik férfi. – Úgy fest, mint aki a mieink közül való! Csakugyan déliek voltak. A holdfényben poros, kadétszürke zubbonyujjakat és nadrágszárakat látott, melyek olyanok voltak, mint az övé, csak sárga szegéllyel. Ez nem olyan rossz, mintha jenkik fogták volna el – hacsak ezek az emberek nem vélekednek ugyanolyan dühödten a dezertálásról, mint az az öreg farmer. A százados meglendítette a karabélyt. Jeremiah kettős aranyzsinórt pillantott meg a sapkáján, amikor elhangzott a kérdés: – Ki maga? Jeremiah kissé elfordult, hogy a holdfényben látni lehessen zubbonya ujján a rangjelzést: – Kent tizedes, uram. – Forduljon meg. Nem látom a sapkajelvényét. – Elvesztettem, uram. – A farmertól már megtanulta a leckét. Megpróbált nyugodtan viselkedni, mintha semmi takargatni valója nem volna. – A hatvanhármas virginiaiaktól vagyok, utoljára Reynold dandárjába, Stevenson csapattestébe voltam beosztva… Egy távolabb álló lovas ezt morogta: – Nem is tudtam, százados, hogy virginiaiak is szolgálnak a tennesseei seregben. – Két vagy három ezred, azt hiszem. – A százados nagydarab, széles állkapcsú férfi volt. Az arcát megvilágító holdfény olyannak mutatta a himlőhelyeit, mintha apró fekete kráterek volnának. – Tizedes, nevezze meg az alakulata parancsnokát. Jeremiah óvatosan így szólt: – Tudja, uram, mi Hood alakulatához tartoztunk. De Hood tábornok vezette az egész hadsereget, úgyhogy tulajdonképpen Lee tábornok volt a parancsnokunk. Stephen D. Lee tábornok – tette hozzá a hitelesség kedvéért. Néhányan helyeslően mormogtak, ebből megtudta, elhiszik, amit mond. A százados felemelte a karabélyt, hogy lecsendesítse őket. Majd élesen megkérdezte:

– Ott volt Bob Leevel Pennsylvaniában? – Nem, uram, engem egy hónappal később soroztak be. Újabb gyanakvó hang: – Nem verték szét az ezredét Gettysburgnél? – Emlékezetem szerint nem. – Eleget hallott már a két nyugatra küldött virginiai egység történetéről, hogy felismerje a csapdát. – Azt hiszem, az a tennesseei seregbe beosztott másik csapat volt. Az ötvennégyesek. Amikor bevonultam, az ezredem a nyugat-virginiai hadosztály második dandárjához tartozott. De minket együtt raktak szekérre az ötvennégyesekkel és… – Magát leszerelték? – vágott közbe a százados. Jeremiah keze egyre hidegebb lett. Küszködött, hogy ne változzon meg a hangja: – Igen, uram. Palmettóban rokkanttá nyilvánítottak, miután Hood tábornok elindult Tennesseebe. Fölemelte a lábát, hogy megmutassa a véres kötést, bár irtózatos fájdalom hasított belé, amikor behajlította a térdét. De ezek itt talán kevésbé gyanakszanak, mint a farmer. A vér az vér. Nem tudják megállapítani, hogy a sebet egy másik átkozott gazdától szerezte, aki nem akarta, hogy katonák, bármilyen katonák a birtokán ólálkodjanak. A pulykahús maradéka akkor fogyott el, amikor Milledgeville mellett járt. Atlanta környékén sötétedés után beosont egy csirkeólba. Igyekezett csendben maradni, de felriasztotta az állatokat. A baromfitenyésztő, aki felébredt a rikácsolásra, kirohant a házból. Minden felszólítás és kérdés nélkül rálőtt, miközben Jeremiah elviharzott. Amikor megmenekült a veszélytől, négy sörétet vágott ki a lábából a tőrrel, amelyet a jobb csizmaszárában tartott. Aztán legjobb tudása szerint kitisztította a sebet, és darabokra tépett alsónadrágjával bekötözte. A százados többet akart tudni a sebesülésről: – Melyik ütközetben találták el? – Jonesborónál – vágta rá Jeremiah. – Augusztus utolsó napjának délutánján. A férfi, aki leszállt a lováról és az Enfieldet fogta, így szólt: – Hát, azt tudom, hogy Steve Lee ott volt, ez így van. A százados: – Azt mondja, augusztus utolsó napján. Fene sokáig tart a gyógyulás, nem? – Elfertőződött. Az orvosok egy darabig azt hitték, a lábamat is elvesztem. Ugyanakkor a vérhas is ledöntött. Valójában két helyen sebesültem meg. A vállamon lévő seb szépen gyógyul. De ez itt… mintha nem akarna javulni. Míg a százados az információt emésztette, Jeremiah úgy határozott, annyit kell beszélnie, amennyit csak mer. Ezek az emberek meggyőzhetőbbnek látszanak, mint a farmer. Lehet, hogy túljárhat az eszükön. De akkor nem, ha vonakodva beszél. – A parancsnokom, Rose alezredes a harminchatos georgiaiaknál, Cummings dandárjában szolgált. Chickamauga után az én hadosztályomba osztották be. Engem választott a küldöncének. Ő is találatot kapott Jonesborónál. Még aznap éjjel meghalt. A halála előtt megparancsolta, hogy ha kijutok onnan, menjek el az ültetvényére. Azt mondta, csak a felesége

és a lánya maradt, akik irányítják. – Hozzátett még egy újítást, melyről úgy vélte, logikusan hangzik, és még jobban elterelheti vele a gyanút magáról: – Az alezredes azt mondta, a négerei egyre csökönyösebbek az Öreg Abe kiáltványa miatt… – Aha, az egyszer biztos – helyeselt valaki. – Mindenfelé ez történik. – Hol az az ültetvény? – kérdezte a százados. Jeremiah feszültsége kezdett alábbhagyni; a dezertálás kérdése talán egyáltalán nem is merül fel, ha meggyőzi őket, hogy azt teszi, amit a kötelességének tart. – Louisville közelében, az Ogeechee folyó túloldalán, Jefferson megyében. Már napok óta gyalogolok, hogy odaérjek. – Nos, még harminc-negyven mérföldet meg kell tennie – tájékoztatta a százados. – Többékevésbé keletnek tartva. – A himlőhelyeket vakargatta. – Úgy veszem ki a szavaiból, ezt a személyes ügyet fontosabbnak tartja, mint hogy visszatérjen az egységéhez. Jeremiah a szemöldökét ráncolta. Hogy lássák a haragját, lekapta a fejéről a sapkát. A hirtelen mozdulat megijesztett néhány lovat. Miközben kihúzta magát, a hold megvilágította sötét szemét és csapzott haját. A fényben tisztán látszott az ősz csík, mely a bal szemöldöke fölött kezdődött, és elvékonyodva valahol a tarkóján ért véget. Az őszintesége bajba sodorta a farmer előtt; nem szándékozott megismételni a hibát: – Uram, mondtam már… engem kiszuperáltak! Vagy hazaindulok Virginiába… ami átkozottul messze van… vagy Georgiában maradok, és megteszem, amit a haldokló alezredes kért tőlem. Az egységem már elindult észak felé. Úgy éreztem, meg kell védenem az alezredes háza népét… különösen azért, mert Jonesborónál megmentette az életemet. – Igen? – A százados fölkapta a fejét. – Hogyan történt? Jeremiah elmesélte a történetet. – Van valami bizonyítéka, mellyel alátámasztja a szavait? – kérdezte a százados. Jeremiah majdnem a vászonzacskóért nyúlt. De visszafogta magát; a levél tartalmát még mindig nem ismerte. Mi van, ha Rose azt írta a feleségének, hogy dezertálásra buzdította az alárendeltjét? – Nem, uram, sajnálom, nincs semmim. – Mi a neve ennek az itteni ültetvénynek? – kérdezte az a férfi, aki leszállt a lóról és az Enfieldet fogta. – Rosewoodnak hívják. Az alezredes háza népéről. – Hallottam már róla – mondta a százados. – Én Savannah közelében lakom. Az apám gyapotügynök volt, mielőtt meghalt. Azt hiszem, egyszer üzletet is kötött a Rose családdal… – Hirtelen megértőbbnek látszott. – Ha az egysége elment Tennesseebe, és magát alkalmatlannak nyilvánították a szolgálatra, azt hiszem, a legjobb döntést hozta. Jeremiah kissé könnyebben lélegzett. A százados folytatta: – És azok a nők, akiket említett… nekik szükségük van minden védelemre, amit megkaphatnak. Egész Georgiának szüksége van rá, ami azt illeti. – Hogy érti ezt, uram?

A százados előrehajolva így szólt: – Tizedes, van fogalma róla, hogy kik vagyunk mi? Jeremiah mosolyogni próbált. – Tudom, hogy a jó oldalon harcolnak. És az a sárga paroli arról árulkodik, hogy a lovassághoz tartoznak. – Az én nevem Dilsey. Robert Dilsey százados. Joe Wheeler tábornok alatt szolgálunk. Shermant keressük. – Shermant! De hiszen ő Atlanta közelében van! Dilsey a fejét rázta. – Már nem. Az a helyzet, hogy nagyjából csak mi állunk a senkiházi és a tengerpart között. Kivéve persze a polgárőrséget, amit Brown kormányzó megpróbál fegyverbe szólítani. – Dilsey egyik katonája megvetően vihogott. – De öregemberek gereblyével meg kapával fabatkát sem érnek Billy Shermannel szemben. Jeremiah elhűlve tátogott: – Úgy érti, hogy elindult? Dilsey felsóhajtott és bólintott. – Szerdán. Két oszlopban, hatvanezres sereg élén. Slocumnak két gyalogoshadteste van a balszárnyon, Howardnak is kettő a jobbon. És az a Kilpatrick is velük tart. – Hová megy Sherman? Vállrándítás. – Úgy látszik, egyenesen át az államon az óceánhoz. Mintha egyszerűen azt mondaná, pokolba az utánpótlással, elindulok ebbe az irányba, és annyi kárt teszek, amennyit csak tudok. Újabb gúnyos hang: – Talán unja már, hogy férfiakkal harcoljon. Lehet, hogy a változatosság kedvéért nőkkel és gyerekekkel akar harcolni. A százados ezt nem vette tréfának. – Határozottan lehetséges. Az a hír járja róla, hogy időnként megőrül. Azzal, hogy ebbe az irányba indult, a stratégia minden fontos alapelvét megsérti. De jön… és vele az az átkozott hentes, Kilpatrick is. Tudja, tizedes, hogy hívják a Kis Kii lovasait? Lovas Henteseknek. Mi délkelet felé igyekszünk, hogy előttük maradjunk. Megpróbáljuk kitalálni, hová mennek valójában. Zaklatjuk őket, ha tudjuk. Az a bejelentés, hogy a tábornok, aki elfoglalta és felégette Atlantát, most hirtelen előrenyomul, még mindig hihetetlennek tűnt. Jeremiah keresgélte a szavakat: – De… de én nem hiszem, hogy az államnak ebben a részében maradtak harcra kész csapatok! A férfi, aki az Enfieldet fogta, így szólt: – Hát, maga itt van. A fiú a megjegyzés kiváltotta nevetés közben még mindig töprengett, amikor Dilsey megszólalt:

– Most a változatosság kedvéért bőségesen van élelem Georgiában. Évek óta ez a legjobb termés, úgy mondják. És Bob Lee hadserege még mindig attól függ, ami ebből a kenyérkosárból kikerül. Úgyhogy ha ebben a megvilágításban nézzük Sherman vonulását, máris több benne az értelem. Gondolom, az élelemért jön, bár lehet, hogy Savannah is kell neki. – Ez őrültség! – kiáltotta Jeremiah. – Aki ilyen szemét módon föléget egy egész nyavalyás várost, az nem úriemberként harcol, tizedes… és nem is előírás szerint. Jobb lesz, ha továbbindul Jefferson megyébe, és megmondja a Rose hölgyeknek, hogy az Öreg Billy valószínűleg arra megy majd. A férfi, aki az Enfieldet fogta, köpött egyet. – Méghozzá nemsokára, verje az isten. III. A megdöbbentő hírek ellenére Jeremiah furcsa örömmámort érzett. Meggyőzte Dilseyt története hitelességéről; és nagyon jól csinálta. A dezertálás szót még csak ki sem ejtették. Az egyik lovas megszólalt: – Százados, indulnunk kellene. – Egyetértek – mondta Dilsey. – Kent, feltöltjük a csajkáját, ha van. Hoztunk magunkkal egy kis földimogyorót. Adjon neki, Mullins. Jeremiah emelte a kezét, hogy beletöltsenek egy maréknyit, de ekkor Dilsey kemény, különös hangon fölnevetett, amitől a fiú megdermedt. Dilsey megint megvakarta az arcát. – Szerencséje van, tizedes, hogy él, tudja? Megálltunk egy farmon néhány mérföldnyire innen. Megitattuk a lovainkat a kútból. Hallottunk magáról. Jeremiah összezárta öklét a mogyorón; majdnem elejtette a szemeket, amikor becsúsztatta őket a zsebébe. Micsoda bolond volt. Milyen átkozott bolond. Egy percre sem tudta becsapni Dilseyt. A százados Jeremiah lábára mutatott. – Lehet, hogy fáj az a seb. De ahogy az öreg farmer mondta, egy csomó fiú sokkal súlyosabban megsebesül, és még mindig szolgálnak. Úgyhogy nem hiszem, hogy magát kiszuperálták. Azt hiszem, maga fogta magát és lelépett. Ami a többit illeti… hajlandó vagyok elfogadni. Úgy érzem, túl sok bibircsók van rajta, hogy színtiszta hazugság legyen. Nem tudom, mi késztette rá, hogy elmondja az igazat… vagy legalábbis kilencven százalékát. A farmernak nem mondta el. De mint mondtam… szerencséje van, hogy meggondolta magát. Ha csak azt a mesét mondta volna, hogy hazafelé igyekszik… Dilsey belökte a karabélyt a tokjába. Lehajolt, és elvette az Enfieldet a katonától, aki leszállt a lóról. Komor mosollyal megcélozta Jeremiah mellkasát: – …a tulajdon fegyverével lőttem volna le. Megölöm ott, ahol áll. Meglódította az Enfieldet. Jeremiah alig tudta elkapni. Dilsey kinevette; hamis, barátságtalan nevetéssel:

– Ahogy azonban a dolgok alakulnak, hamarosan megint a háborúban találja magát. Hiszen lehet, hogy maga az egyetlen fiatalember annak az ültetvénynek a negyvenmérföldes körzetében. Az egész ellenállás parancsnoka! Remélem, meg tud vele birkózni. Miután megfutamodott, joggal követelhetjük magától, hogy megpróbálja. Jeremiah dühödten nézte Dilsey századost meg az embereit, akik megint kettes oszlopba rendeződtek. Holdfény esett a tiszt hátára; arca rejtve maradt. Amikor beszélt, egyszerre hangzott vidámnak és kegyetlennek: – Sok szerencsét, tizedes. Ezennel kinevezem Jefferson megye parancsnokává. A gyeplő vad rántásával elindította lovát, és elvágtatott az úton, nyomában az embereivel. Távozásuktól megint villódzó porfelhő támadt, mely hamarosan elrejtette őket a fiú szeme elől. IV. Hatvanezer, gondolta Jeremiah, miközben a puska csöve remegett a kezében. Hatvanezer fő, akiket az egész átkozott uniós hadsereg leggonoszabb katonái vezetnek! Dilsey azzal, hogy hagyta egyedül továbbmenni Rosewoodba, megbüntette. Ő sem értette meg Jeremiah kötelességérzetét és hűségét. Hogy nevethetett magában ez a halk szavú ember, miközben Jeremiah Rose alezredesről fecsegett. Egy pillanatig szinte elviselhetetlennek érezte a megaláztatás kiváltotta dühöt. Ez azonban kezdett elmúlni, amikor eszébe jutott, hogy még mindig él. És Sherman közeledése valóban lehetőséget teremt, hogy megint harcoljon. Mindent egybevéve, annak ellenére, hogy azt hitte, átejti Dilseyt, majd pedig megdöbbent a bejelentéstől, hogy mégsem, arra a következtetésre jutott, hogy a dolgok istentelenül rosszabbul is elsülhettek volna. Most már biztosabb kézzel markolta az Enfieldet. Jeremiah lerakta a fegyvert, megtisztított, és lenyelt négy szemet a mogyoróból. Megfeküdte a gyomrát, szinte azonnal kínt okozott. Le kellett ülnie az út szélére, fogta a hasát, imádkozott, hogy enyhüljön a fájdalom. Nem enyhült. Madár rikoltott a szilvafák közt. És bár a fiú nyomorultul érezte magát, még mindig úgy hitte, sorsa kedvező fordulatot vett. Egy Enfield Tennesseeben nem számítana. Georgiában azonban rengeteget számít. Az ezüstösfekete ég alatt az Enfield tusát megtámasztotta a fűben, és a szó szoros értelmében araszolva jutott el addig, hogy lábra álljon. Még mindig remegett és félt. Görcsöktől gyötörtén az útra lépett, sietett… Mindössze negyed mérföldet tett meg, amikor támolyogni kezdett. Öklendezve kihányta a mogyorót. Arra kényszerült, hogy kigombolja és letolja a nadrágját, majd szédülten kuporgott egy darabig. Végül, hideg verítéktől lepve és mellcsontjától ágyékáig sajogva, sikerült megint elindulnia. Újabb düledező tanya mellett haladt el. Tehén bőgött a sűrű sötétségben. A fiú minden maradék erejét fölhasználva vánszorgott egyre tovább. Jefferson megye felé.

Két nő felé, akikkel még nem találkozott. A lehetőség felé, hogy megint becsületesen harcolhasson… Hatvanezres sereg, gondolta egyre. Mindenható Jézus! A rettenetes szám és testi kínjai ellenére lelkiereje nem tört meg. Lélekben erősebbnek és elszántabbnak érezte magát, mint hetek óta bármikor. Eljutok oda. Billy Sherman előtt eljutok oda… még ha az út minden méterét kúszva kell is megtennem.

Harmadik fejezet A RABSZOLGA I. Az első élménye a hőség volt. A fojtogató hőség; novemberben szokatlan az ilyen. Rovar döngicsélt a tarkójánál. Még mindig lehunyt szemmel megpróbálta fölemelni a jobb kezét, hogy agyoncsapja. De nem tudott elég erőt összeszedni ahhoz, hogy kihúzza a kezét abból az anyagból, amit sárnak érzett. A rovar a tarkóját védő kendőre szállt, majd a csupasz bőrére. Amint kirángatta a kezét a sárból, a rovar megcsípte – enyhe, szinte fájdalommentes döfés volt. A döngicsélés elhalkult. Rémülten próbálta meg felidézni, hol van. Vagyis hol terült el a földön alkonyatkor… Kedd. Tegnap kedd volt. Késő délután átgázolt az Ogeechee folyón, elhaladt Louisville városka mellett, és megpróbálta azt az irányt követni, amelyet egy farmerfiú mondott neki. Egy keresztútnál valahogy rossz felé fordult. Az út, amelyen haladt, egy gyapotföld szélén, a folyó közelében szedercserjébe torkollt. Még mindig émelyegve tovább botladozott – egyenesen a folyó kis mellékágainak labirintusába, ahol bűzlött a víz, és hatalmas ciprusok meg tölgyek teremtettek gőzölgő homályt. Átgázolt az egyik sekély holtágon, és felkapaszkodott a parton azzal a szándékkal, hogy lefekszik, és pihen néhány pillanatot. Másra már nem emlékezett. Megrémült, hogy nem érez súlyt két helyen, ahol pedig súlynak kellett volna lennie. Az értékes Enfield már nem nyomta a vállát; a tölténytáskája is hiányzott az övéről. Arcát perzselőnek érezte; zsírosnak. Tudta, hogy megint láza van. Hátranyúlt a bal kezével. A csípőjénél kotorászott. A vászontáska, hála istennek, még megvan. Hallotta, hogy láb cuppan a sárban. Hallotta, hogy valaki lélegzik. Vacogni kezdett a foga, amikor kinyitotta a szemét. Huszonöt centire az orrától egy apró teknőc feküdt a páncélján. A teknőc behúzta a fejét és a lábait. Nem lehetett megállapítani, hogy eleven vagy döglött. Nem messze a teknőc mögött férfi lábikráját és egy nadrág foszlott szárát látta. Rémülete nőtt. A vaskos, elszarusodott körmöket félig ellepte a rozsdaszínű sár. De Jeremiah a bőr színét elég jól látta. Fekete volt. II. Erős, kásás hangot hallott, mely nem volt sem barátságos, sem ellenséges:

– Felébredt, katona úr? Jeremiah felkapta a fejét. A hirtelen mozdulattól lüktetett a halántéka. Ajkát összeszorította, öklét belefúrta a vörös agyagba, melyben aludt. Behajlította a térdét. Végül tántorogva talpra állt, mocskos egyenruhában, arca és haja ragadt a sártól. – Ki vagy? Hol vagyok? A fekete pompás felépítésű férfi volt, csípője keskeny, melle széles. A levágott ujjú, rongyos ingből vastag karok bukkantak elő. Harmincéves lehet, vélte Jeremiah. Bőre olyan sötét volt, hogy szinte kékes árnyalatot kapott. A férfi szeme majdnem tökéletes oválist formázott, és hatalmas, barna pupillája volt. Nyugodtan, elengedetten állt. Jeremiah mégsem tudott attól az oktalan érzéstől szabadulni, hogy a négerben ellenségesség lappang. – Melyik kérdésre válaszoljak először? Jeremiah duplán látta a fekete fürtös fejét. Összeszorította a szemét és szétterpesztette a lábát – remélte, hogy így visszanyeri egyensúlyát. – Mondd meg, hol vagyok. – Ez itt egy mocsár a földek végében, amit mi ártérnek nevezünk. – Ki az a mi? – A fekete affektáltnak tűnő, panaszosan mélázó magatartása felbőszítette. – Nem tudod, hogy kell tisztességtudóan viselkedni egy fehér emberrel? – Dehogynem. – Jeremiah úgy látta, mintha a férfi szája sarka megrándulna. – Az ártér Rosewoodhoz tartozik. – Rosewoodhoz – ismételte Jeremiah. – Ez Henry Rose alezredes birtoka? A fekete férfi megnyalta az ajkát. Jeremiah, miközben a kerek, barna pupillát bámulta, ezt gondolta magában: Úristen, gyűlöl. Vagy legalábbis az egyenruhát gyűlöli, amit viselek. Egyre inkább tudatára ébredt, hogy semmilyen fegyvere nincs, csak a hüvelyes tőr a csizmájában. Az Enfield nélkül csupasznak érezte magát. – Azt hiszem, nincs másik Rosewood a megyében. – Ez az a hely, amit keresek. – Ujjaival megrántotta az övén függő zacskót. – Levelet hozok az alezredes feleségének. A fekete bámult, mintha nem értené. – Ma szerda van? Eltartott egy darabig, amíg a fekete bőrű férfi elszánta magát a válaszra: – Úgy van, szerda. Rose nagysád minden szerda reggel ad nekem egy órát, hogy kijöjjek ide teknőst fogni. – Tekintete most a teknőcre siklott. – Nem tarthatom meg őket magamnak. De eladom Rose nagysádnak leveshez. Nagyon kedves asszony, megengedi, hogy mi, niggerek egy kis pénzt keressünk magunknak. – Az utolsó szavakat enyhén gúnyos éllel mondta. – Akkor te az ültetvényről vagy. Az egyik rabszolga… Gyors, határozott fejrázás: – Már nem. – Hogyan? A férfi elmosolyodott.

– Januárban Linkum elnök azt mondta, hogy én nem vagyok birtoktárgy. Vigasság közeleg, katona úr. Mégis örömtelenül mondta ki a szavakat; dühösnek hallatszott. Jeremiah egyre jobban méregbe gurult a férfi csendes önteltségén: – Ha azt hiszed, hogy szabad vagy… – Tudom, hogy szabad vagyok. – Akkor mi az ördögöt keresel még itt? Vállrándítás. – Várok. – Mire? – Hogy lássam, ki győz. Ha maguk vesztenek, fiúk, mehetek, ahová csak akarok. De ha győznek, és én időnek előtte elmentem, óriási bajba kerülhetek. Azért nem látszik valószínűnek, hogy maguk győznek. De akkor is… az ember nem lehet elég óvatos. Nem igaz? Beképzelt disznó, gondolta Jeremiah. Beképzelt, agyafúrt disznó. Csak kerüljek ki élve ebből a mocsárból, majd adok én neki. A környéket fürkészte; nem látott semmit, csak keskeny folyóágakat, melyek iszapzátonyok és nagy fák közt kanyarogtak. Naptól csillogó rovarok röpködtek a zöld habos víz fölött, akár élő aranyszemcsék. – Mi a neved? – Price. – Merre van a ház? – Amott – mondta Price, miközben olyan aprót biccentett, hogy ez akármelyik pontját jelenthette a láthatárnak. – A felügyelőtök valahol a közelben van? Price elmosolyodott. – Nem hiszem. Elment harcolni, akár az alezredes. Nem jött vissza. Ami felügyeletre szükség van, azt Catherine nagysád végzi. – Ő az alezredes felesége… – Úgy látszik, katona úr, sokat tud a Rose családról. – Az én nevem Kent. Kent tizedes. Így szólíts, hallod? Csend. A fekete férfi tekintete a teknőcön állapodott meg, amely döglöttnek látszott. Jeremiah most még élesebben így szólt: – És vezess a házhoz. Mondtam, hogy fontos írást hoztam az úrnődnek. Az alezredes adta nekem, mielőtt… Hirtelen visszafogta magát, nem akarta elárulni Rose halálának hírét. Az alezredes feleségének és lányának kijár, hogy ők tudják meg előbb. Price közömbösnek látszott. Te jó isten, mit képzeltek azok a gonosz jenkik Washingtonban, amikor szabadságot adtak ilyen embereknek? Jeremiah persze nagyon is jól tudta, mit képzeltek: hogy a feketék talán föllázadnak gazdáik ellen, és támogatják az északiak háborús erőfeszítéseit. Lincoln gyűlölt kiáltványa, melyet 1863

első hónapjában tett közzé, nem volt olyan nagylelkű, hogy minden feketét fölszabadítson; egy csöppet sem. Az elnök és az a gonosz republikánus falka, amelyet szolgál, csak a lázadó államokban élő feketéket szabadította föl. Rose alezredes egyszer gúnyos megjegyzést tett erről a megszorításról: – Az Öreg Abe-nek anélkül is elég baja van, hogy ellenségévé tenné a határvidéki államokat. Azonkívül olvastam néhány beszédét is. Ő nem hisz abban, hogy a négerek egyenlők a fehérekkel. Legszívesebben hajóra rakná őket Libéria felé, hogy megszabaduljon tőlük. A mi négereinket csak azért szabadítja fel, hogy befűtsön nekünk, ennyi az egész. Ő nem humanitárius, csak egy olcsó politikus, aki minden rendelkezésére álló trükköt bevet, hogy leverjen bennünket. Jeremiah úgy fogadta ezt, mint a szentírást; összhangban volt minden Észak-ellenes beszéddel, amit gyermekkorában hallott. Lincoln kiáltványa csak újabb példája volt annak, milyen becstelenül visel az ellenség háborút. Hadd magasztalják az északiak – és az ilyesféle négerek – Abe Lincolnt nemes lelkű felszabadítóként; Jeremiah tudta, hogy az igazság egyáltalán nem ez. Price olyan mozdulattal, melytől jobb alsókarján hullámzottak az izmok, fölemelte a kezét, hogy letörölje az izzadságot kékesen csillogó arcáról. Elvigyorodott, tekintete még mindig csúfondáros volt: – Egy csomó mondatot nem fejez be, katona úr. Mondatot? Elég furcsa szó egy közönséges rabszolgától. E felismerés megerősítette azt az érzését, hogy veszedelmes emberrel áll szemben. Price valószínűleg tud írni és olvasni – nem kétséges, hogy titokban tanult meg, a törvénnyel dacolva. – Ez az én dolgom. A férfi tovább mosolygott. – Én is azt hiszem. Azt mondja, azért kapott egy írást az alezredestől, mert valami történt vele? – Mielőtt elváltunk. Ehhez sincs semmi közöd. Vigyél a házba… csak előbb még árulj el valamit. – Nagyot nyelt, megpróbált szilárdan állni. Price felszegett fejjel várakozott. – Mondd meg, mi történt a puskámmal. Price kettőt pislogott, határozottan tanácstalan arcot vágott. Jeremiah legszívesebben megütötte volna. – A puskájával? – Price jobbra, majd balra fordította a fejét. – Nem látok errefelé semmilyen puskát… – Nálam volt az Enfieldem és a tölténytáskám, mielőtt elájultam! Eltűntek. – Erről én nem tehetek. Nem láttam itt ilyen szerkezetet, mikor magára találtam. Gondolom, valaki ellopta az éjjel. – Ki az ördög járkálna éjszaka ilyen helyen? – Hát, talán valami környékbeli nigger, katona… hm, tizedes – javította ki magát Price, nyilvánvalóan erőltetett udvariassággal. – Nem, én nem tudom megmondani, mi történt a

puskájával meg azzal a dobozzal. Nem volt magánál, amikor itt találtam, és mivel akkor én voltam egyedül ébren, azt hiszem, el kell hinnie nekem. Jeremiah lépett egyet, de majdnem elesett: – Te loptad el. Valahol eldugtad. Nem igaz? Price-ot elárulta a tekintete. De arca jámbor maradt: – Nahát, félelmetes dologgal vádol egy embert, tizedes. Hogy én, egy rabszolga ellopom és eldugom egy fehér ember fegyverét? Hiszen ilyesmiért félholtra korbácsolhatnának, ha Catherine nagysád olyanféle volna, aki korbácsolja a niggereket. Nem, uram, én egyszerűen nem tudom, mi lett azokkal a dolgokkal, amikről beszél. El kell hogy higgye nekem. Price vakító mosolya jelezte, hogy bolondnak nézi. Jeremiah arra a következtetésre jutott, hogy nyilván tévedett Price pökhendiségének okát illetően. A férfi bőrszínének ehhez talán semmi köze… Akkor sem bíznék ebben a csirkefogóban, ha olyan fehér volna, mint én magam. Price lehajolt, hogy fölnyalábolja a döglött teknőst. Hangja szinte alázatosnak hallatszott: – Akar belém karolni, tizedes? – Nem, köszönöm. – Rosszul néz ki, az biztos. A ház vagy egy mérföldre van… – Magam is boldogulok! A fekete figyelte, arcáról eltűnt a mosoly. Jeremiah egyre nagyobb veszélyben érezte magát: Elvette az Enfieldet, és elrejtette, hogy majd ha visszajön érte, megtalálja. Hogy használja. – Hát akkor erre. Jeremiah utána tántorgott, s közben azon tűnődött, tudja-e Rose alezredes özvegye, miféle alattomos gazembernek ad menedéket. Mintha nem állnának elég rosszul a dolgok most, hogy hatvanezer kékzubbonyos vonul erre valahonnan északnyugat felől, és férfi felügyelő sincs az ültetvényen… ezt a két nőt, akivel találkozni fog, még egy gonosz, fondorlatos néger is fenyegeti, akinek most már puskája is van. Jeremiah feje lüktetett. Csillapíthatatlanul reszketett. A mocsárból kivezető ösvényt végtelen labirintusnak látta. Erőlködött, hogy tartsa az iramot. Lehet, hogy Price idősebb volt, de Jeremiah ráébredt, nem engedheti, hogy a fekete férfi erősebbnek, vagy okosabbnak higgye magát nála – még akkor sem, ha Price máris túljárt az eszén azzal, hogy ellopta tőle a puskát meg a lőszert. Price gyors pillantást vetett hátrafelé. Jeremiah egyenesen a szemébe nézett. A fekete férfi úgy tett, mintha egy vadpulykát figyelne, mely egy tölgyön ült, de Jeremiah úgy hallotta, mintha vihogna. Résen kell lennem ezzel, gondolta. Végig mögötte kell mennem. Mögötte. Előtte soha.

Negyedik fejezet ROSEWOOD I. Price és Jeremiah egy enyhén lejtő gyapotföld felől közelítette meg Rosewoodot, melyről már kora ősszel leszedték a gyapotot. Bár Jeremiah szédült és melege volt – különösen most, hogy ő meg a fekete férfi tűző napsütésben gyalogolt –, az ültetvény láttán furcsa boldogságot érzett. Csaknem második otthonának tekintette, mert a vékony, udvarias Henry Rose oly gyakran és oly szeretettel beszélt róla. A Rosewood-földek, melyeket az alezredes apja és nagyapja szerzett, nagyjából hétszáz holdat tettek ki. Vagy hatvanöt rabszolga dolgozott a birtokon, melynek háromnegyedén az alezredes gyapotot, a maradékon pedig kukoricát termelt. Rosewood eredetileg rizsültetvény volt. De az elmúlt két évtizedben a gyapot sokkal kifizetődőbb haszonnövénynek bizonyult, bár Rose földjeinek termése sohasem kelt el olyan kiemelkedő áron, mint az Alabamában, Mississippiben és Louisianában termelt gyapot. Az ültetvény ezen a szerdai reggelen virágzó, bár furcsán kihalt látványt nyújtott. Közvetlenül előttük két nagy és kifogástalan istálló állt. Mögötte Jeremiah a fehérre festett, kétemeletes ház végét pillantotta meg, mely a baloldalon húzódó földútra nézett. Az országúttól a házhoz fél mérföld hosszú út vezetett, melyet a Rose nagyapja ültette tölgyfasor szegélyezett. Az ágakon taplófüzérek lógtak, csak még jobban beárnyékolva a fehérre festett kerítésig, a kapuig és a zsinóros kapucsengőig vezető utat. Ahogy Jeremiah Price-szal közeledett, úgy tárult szeme elé egyre több a házból. Jeremiah látta az előtornácot, melyet ciprusindákkal befuttatott léckerítés árnyékolt. Négyszögletű oszlopok tartották az emeleti erkélyt, mely az egész házon végigfutott. A ház mögötti kúttól a rabszolgakunyhók két hosszú sora indult hátrafelé. A kunyhókról néhány helyen mállott a festék, de különben jó karban voltak. Közvetlenül az utolsó kettő mögött karókkal kerített kicsiny temető terült el. Az apró házak két sorát elválasztó ösvényen fekete férfiak, nők és gyerekek ődöngtek. Egy idősebb rabszolga, aki kertet gondozott, megfordult, hogy megbámulja a szürke ruhás idegent meg Price-ot, akik megkerülték az istállót, és elhaladtak három nagy disznóól mellett. Az ólak kerítése mellé magnóliákat ültettek. Rose már elmondta Jeremiah-nak, hogy ő ültette őket, mert így a virágzó fák illata részben felfogja a disznótrágya bűzét. Ezen a reggelen azonban mindent elborított a bűz. A ház mellett Jeremiah egy nagy gyapotfeldolgozót és két, hasonlóképpen méretes kukoricagórét látott. A kunyhók közti útról több fekete is odaköszönt Price-nak. O csupán egy

kurta bólintással fogadta az üdvözléseket. Gőgjéből Jeremiah megtudta, hogy a férfi saját fajtájában kivételes embernek számít. A kőkút közelében, az ösvény elején tömeg gyűlt össze, mely őszinte kíváncsisággal nézte Price társát. De Price egyenes tartása és határozott járása mintha eleve kizárt volna minden kérdezősködést. – Azt hiszem, Catherine nagysádot az irodában találjuk – jegyezte meg a nagydarab férfi, amikor fölmentek a hátsó verandára. A hűs árnyéktól Jeremiah jobban érezte magát. De nem sokkal. Price ledobta a döglött teknőst a veranda alá a földre. Aprócska meztelen gyerek szaladt oda a kúttól. Egy fiatalasszony Price egyetlen gyors pillantására fölkapta a gyereket, mielőtt megérinthette volna a zsákmányt. Az asszony arcán ijedség látszott. Jeremiah izzadt tenyerével a ház falának támaszkodott, levegő után kapkodott. Már-már úgy érezte, megint elájul. – Csak egy perc… Price összefont karral várakozott. Hallgatásával a fekete mintha rosszallotta volna Jeremiah gyengeségét. Jeremiah reszelős hangon megszólalt: – Elég nagy a csend ahhoz képest, hogy hétköznap van. – Igaz. A gyapot mind bálákban. A kukoricát betakarítottuk. Várunk, hogy lássuk, mi történik. – Hogy érted ezt? – Claypool bíró niggere, Floyd átdöngetett tegnap a bíró homokfutóján. Azt mondta, jenkik vonulnak errefelé Atlantából. Egy egész csomó jenki. – Merev tekintettel kémlelte Jeremiah-t. – Látott jenkiket az úton, amikor idejött? Jeremiah a fejét rázta. – De találkoztam néhány lovassal. Azt mondták, Sherman elhagyta a város körzetét hatvan… valahány emberrel. – Nahát! – Price hirtelen nagyon érdeklődőnek látszott. – Ne táplálj túlzott reményeket. A lovassági fiúk nem tudták, melyik úton vonulnak a csapatok. – Claypool bíró Floydja azt mondta, a louisville-i Mr. Doremus Milledgeville-ben járt, és amikor visszafelé indult, a jenkik már majdnem ott voltak. Ez hétfőn történt. Lehet, hogy roppant érdekes Hálaadás napja lesz. Jeremiah nehezen forgó nyelvvel ismételte: – Hálaadás napja? – Úgy van. – Price szájának sarka megint fölfelé húzódott. Isten verje meg ezt a fekete tolvajt, mert úgy bánik vele, mint egy rabszolgával, ahelyett hogy gazdának tekintené! – Nem emlékszik, hogy a Hálaadásig csak két nap van hátra? Ilyenkor rendszerint hatalmas vacsorát kapunk. Lehet, hogy idén a jenkik sütik meg a pecsenyénket. Mit gondol? – Azt gondolom, jobb lenne, ha lenyelnéd az ilyesféle vicceket.

Price vihogott. – Igenis, uram. Jeremiah teljesen megfeledkezett az ünnepről. A rabszolga derülő tekintete bosszantotta. Fogadni mert volna, hogy Price pontosan olyan Hálaadás napját szeretne, amilyenről beszélt. Valószínűleg – a lopott Enfielddel a kezében – segítene az átkozott jenkiknek abban, hogy lerohanják Rosewoodot. A rövid boldogság, melyet amiatt érzett, hogy végre elérte úti célját, eltűnőben volt, elűzte lelkéből a fekete néma megvetése és az, hogy még tudatnia kell az alezredes feleségével, hogy megözvegyült. Feltételezte, hogy az asszony nem tudja, neki pedig nem nagyon akaródzott elmondani. Tapintat kell hozzá; megfelelő szavak; tiszta fej. Az ő feje pedig minden volt, csak nem tiszta. Zúgott a füle; könnyezett a szeme; a lábában mintha nem lett volna csont. Azon tűnődött, meddig tud még talpon maradni. – Istenem – mormolta Price, aki nyilván még mindig Shermanre gondolt. – Micsoda vigasság lehetne itt Hálaadáskor… – Aztán, enyhe türelmetlenséggel a hangjában: – Ha alkalmasnak érzi rá magát, bemehetünk. Jeremiah nem érezte magát alkalmasnak rá, de így szólt: – Jó, mehetünk. Price biccentett, és a hátsó bejárathoz vezette. Amint átlépték a küszöböt, Price azonnali és szemmel látható változáson ment át. Mintha öt-tíz centivel alacsonyabb lett volna. Kissé előrehajtotta a fejét. Lassabban lépegetett. A rabszolga fortélyosabb volt, mint maga az öreg Billy Sherman. Hűvös, homályos folyosón haladtak végig, ahol bútorolaj és – enyhébben – sülő krumpli szaga terjengett. Price szinte szolgainak látszott a testtartásától. Bekopogott egy balra eső, nyitott ajtón. Jeremiah rögtön ezután határozott női hangot hallott: – Tessék. Jeremiah a Mrs. Rose-zal való találkozástól rettegve, határozatlanul lépkedett az ajtó felé, miközben Price eltűnt odabent, csupasz lábával szinte úgy surrogva a padlón, mintha csoszogna. II. A kicsiny, zsúfolt irodában kevés volt a fény. A fényezett tölgyfa padló mintha lejtett volna. Price Jeremiah és az íróasztal mögött ülő nő között állt. Jeremiah nem sokat látott belőle egy szoknyán kívül, de az asztalon heverő tárgyakat látta. Nyitott főkönyvek. Félredobott toll. Nagy kulcskarika, rajta egy tucatnál is több kulcs. Metszett üvegkancsó, mely félig volt valamivel, ami gyümölcsbornak látszott. Szeder, gondolta Jeremiah. – Igen, Price, mi az? A rabszolga szándékosan nehézkesebben beszélt: – Catherine nagysád, az ártéri mocsárban tanáltam eztet a tisztet, ott feküdt ájultan. Magát keresi…

Jeremiah, aki hunyorgott, hogy tisztábban lásson, gyorsan felmérte az iroda részleteit. A falakat könyvekkel tömött polcok borították. Az egyik könyv gerincén felismerte azt a rajzot, amelyet anyja mutatott neki egyszer. Egy félig teli és bedugaszolt üveget formázó aranyozott embléma, a Kent és Fia kiadó védjegye, mely a család megvetett északi ágának a tulajdonában van. Az asztalon fekvő főkönyvek mellett kicsiny olajfestmény állt, mely szomorú szemű, vöröses szakállú férfit ábrázolt. Mellette, még kisebb keretben, göndör, élénkvörös hajtincs, melyet egy apró, négyzet alakú kártyával együtt üveg alá tettek. A kártyára valaki tintával, mely azóta megfakult, a következőt írta: Serena, 1846 Serena Rose első házasságából született lánya volt. Az alezredes többször is említette ezt a házasságát, de soha nem mesélt róla részletesen – és az előző feleségéről sem. Jeremiah-nak az a benyomása támadt, hogy Serena anyja rosszféle lehetett. Rose hallgatott róla, ami ellentétben állt azzal, ahogy Catherine-t dicsérte. Azt mondta, Catherine melegszívű, szerető asszony – ennél többet egy úriember soha nem ismer el arról, hogy a feleségében szenvedély lakozik. Okosnak festette le, és olyannak, aki bízik embertársaiban, mint aki csak a legjobbat feltételezi róluk – a rabszolgákról is –, de akiből nem hiányzik az erő sem, hogy cselekedjék, ha véleménye helytelennek bizonyul. Jeremiah-nak figyelmeztetnie kell a női nemnek ezt az eszményképét Price-ra. Homályosan érzékelte, hogy Price még mindig kásás udvariassággal beszél, nagyon eltérően korábbi durva gúnyosságától. – …szegény tiszt, az éjjel elvesztette a puskáját. Valószínűleg Clay-pool bírónak azok a szemét niggerei szedték el tőle, akik errefele horgásznak. Azt hiszem, gyorsan jelentenünk kéne a bírónak. Nem akarjuk, hogy puskás niggerek rohangáljanak szabadon, az biztos… különösen most, hogy a tiszt uraság szerint jenkik közelednek. Átkozott hazudozó, gondolta Jeremiah. De túl száraz volt a torka ahhoz, hogy kimondja a vádat. Azonkívül pillanatnyilag az a legfontosabb, hogy közölje a hírt Rose-ról, és átadja a levelet. Price udvariasan hátralépett, amikor az asszony fölállt. – Jó reggelt, fiatalember. – Catherine Rose kinyújtotta a kezét, nem törődött a Jeremiah ujjaira ragadt sárral. Az alezredes özvegye csinos asszony volt, negyvenes éveiben járt, széles csípőjét, karcsú derekát és telt keblét tarka, de kifakult pamutruha fedte. Vastag szája, ovális arca és értelmes, nyílt, szürke szeme volt. Arcán, ajkától jobbra apró, pontszerű anyajegy sötétlett. Világosbarna haja őszülésnek indult. A Jeremiah kezét szorító kéz nem volt se lágy, se sima. – Price azt mondja, engem keres… – Igen, Mrs. Rose. A nevem Kent tizedes… Az asszonynak a felismeréstől tágra nyílt a szeme.

– Henry küldönce! Írt magáról egyszer. És nagyon hízelgő módon. Nincs valami jó színben – tette hozzá gyors homlokráncolással. – Semmi bajom, asszonyom. – De Price azt mondta, eszméletlen volt, amikor magára talált. – Csak aludtam, ennyi az egész. Az asszony kételkedve vizsgálgatta. A gyümölcsbor szaga ott lengett körülötte. – Maga holtsápadt. És sovány is. – Megsebesültem Atlanta közelében. – Te jó ég, maga Atlantától jött idáig? – Igen. – A vízhatlan vászonzacskó után tapogatózott. – Mielőtt elindultam, a férje adott egy levelet, hogy hozzam el magának. Én Virginiában lakom, de megígértem neki, hogy elhozom. Átnyújtotta a zacskót. Az asszonynak könnyek gyűltek a szemébe. Aztán Catherine Rose mintha méregbe gurult volna a tulajdon gyengesége miatt. Kezét az arca elé kapta. Úgy kezdte tanulmányozni a zacskót, mintha valamiféle szent tárgy volna. Szomorkás, gyengéd mosoly lágyította meg az arcát. Jeremiah megértette, miért beszélt Rose olyan áradozón róla. Eszébe jutott, hogy csak úgy ontotta a dicséreteket mindkét nőről. Miközben Mrs. Rose kinyitotta a zacskót, Jeremiah felidézte a bajtársiasságnak azt a ritka pillanatát, amikor Rose elkalandozott egy darabig, és a lányának a mostohaanyjához fűződő kapcsolatáról beszélt. Rose azt mondta, a felesége rengeteg figyelmet szentel ennek az előző házasságból származó gyermeknek. Az alezredes azonban úgy vélte, lánya valahogy verseng Catherine-nal az ő szeretetéért. Jó gyerek, mondta Rose. Jó kedélyű, mégis van benne bizonyos mértékű zárkózottság, ami mindig rendkívüli módon megnehezítette, hogy tudja, mire gondol a lánya. A mostohaanya és a lánya közti versengést csak gyanította, soha nem vált ez nyilvánvalóvá vagy robbanásveszélyessé. Catherine szeretete és türelme gátat vetett ennek. Még egy részlet eszébe jutott Mrs. Rose-ról – az asszony idetelepült jenki volt. Ez nyilvánvalóvá lett, miután az asszony futólag a levélre pillantott, anélkül hogy elolvasta volna – a fiú hallotta az enyhe orrhangot, mely egyáltalán nem vallott déli születésre: – Nagyon kedves magától, Kent tizedes, hogy elhozta ezt nekem. A közelmúltban látta a férjemet, ugye? Jeremiah homloka égett. – Igen, asszonyom. A közelmúltban. Jonesborónál adta oda a levelet, mielőtt Sherman tábornok elfoglalta Atlantát. – Jonesborónál? – Az asszony suttogott. – Jonesboro augusztus végén volt. – Asszonyom, nem… nem kapott semmi hírt felőle? – Hetek óta semmit. És csak töredékes beszámolókat hallottunk a… szerencsétlenségekről, melyeket a seregek elszenvedtek. – Elnéző mosoly. – Henry sohasem írt túl lelkiismeretesen haza. Mielőtt elment, néha szó szerint kényszerítenem kellett, hogy kézbe vegye a tollat, ha

valakinek üzleti ügyben kellett írnia. Vagy amikor egy különleges alkalom megkövetelte a levélírást. Egy rokon gyerek születése. Haláleset… Keze összezárult a zacskón és a levélen. Jeremiah-ra nézett: – Jaj, Uram az égben. Meghalt. Ezért… – Én… – a fiú valahogy nem tudta kipréselni magából a szavakat. – …ezért jött el ilyen messzire. Jeremiah összeomolva csak nyelni és bólintani tudott. Catherine Rose elejtette a levelet és a zacskót. Bizonytalanul, de sietség nélkül megkerülte a fiút. Kikiáltott az ajtón: – Serena! – Egy vagy két nappal azelőtt írta a levelet, hogy eltalálták a jonesborói ütközetben… – szólalt meg Jeremiah. Catherine Rose az ajtófélfát szorongatva kissé hangosabban kiáltott: – Serena! Gyere le! – …megmentette az életem. Miután… – Jeremiah ráébredt, hogy elkalandozik, de nem tudta visszafogni magát – miután a sebészek azt mondták, nem tehetnek semmit érte, könyörgött, hogy hozzam el ezt a levelet magának. Megesküdtem, hogy elhozom. – Serena! Az asszony tehetetlenségében csapott egyet az ajtófélfára. Aztán összeszorította az öklét, és leengedte, mintha különálló lény volna, mellyel harcolnia kellene. Jeremiah fülében a zúgás éles, süvöltő hangra váltott. Lába váratlanul fölmondta a szolgálatot. Dőlni kezdett előre. Price egy gyors mozdulattal elkaphatta volna. A fekete férfi nem mozdult. Price hatalmas mellén összefont karral nézte, hogyan esik össze a fiatal katona. Jeremiah egy villanásra még látta Price szemét. Kaján volt. Kárörvendő. De a rabszolga „jaj, istenem” kiáltása illően rémült volt. Jeremiah állkapcsa a fényezett tölgyfa padlónak csapódott. Hallotta, hogy Mrs. Rose felkiált. Gyors lépteket is hallott – Serena rohan az irodába? A lépések halkultak, ahelyett hogy erősödtek volna. A fülében támadt süvítés elnyomta őket. Tátogva a hátára fordult, fejében viharos gondolatok kergetőztek: Sherman közeleg. Az a fekete disznó elvette az Enfieldemet. Az asszony túlságosan le van sújtva, hogy figyeljen rá. De nekem figyelmeztetnem kell… A többi beleveszett a sötétségbe.

Ötödik fejezet NŐK I. Alkonyatkor ébredt, egy emeleti hálószobában. Feküdt egy darabig a magas ágyban, és arra gondolt, hogy talán most kezd gyógyulni. A hasa már nem fájt olyan nagyon. A fülzúgás és a szédülés megszűnt. És ami a legjobb, tisztának érezte magát. Mocskos egyenruhája eltűnt. Férfi flanel hálóinget viselt, mely mindössze csak a térdéig ért. Pír öntötte el az arcát, amikor rájött, hogy valaki levetkőztette, megmosdatta, és új, makulátlan vászonkötést rakott a sebére. Remélte, hogy az illető a néger nők közül való volt, akiket odakint látott. A földszintről mormolást hallott. Lelógatta a lábát az ágyról, jólesően nyújtózkodott. Merev volt. Kicsit még lázas is. De meglepődve ébredt rá, hogy éhes. Amikor mezítláb megállt a sima, szegezett padlón, feszítést érzett. Az egyik sarokban megtalálta az éjjeliedényt. Porcelánján kézzel festve a következő szavak álltak: Tisztelet az Öreg Kanalasnak. Kanalasnak? Vizsgálgatta az edényt, aztán eszébe jutott, kire utalnak a szavak. Már nem is emlékezett rá, mikor nevetett ilyen jót utoljára. Fölemelte az edényt, levette a fedelét, és belenézett. A fenekére a mester egy férfi arcképét lakkozta. Jeremiah a pufók arcról, a lekonyuló bajuszról és a kancsal szemről ráismert a hírhedt Butlerra, az elfoglalt New Orleans vadállati kegyetlenségű katonai kormányzójára. Butler azzal váltotta ki a déliek gyűlöletét, hogy elrendelte: azokkal az úrhölgyekkel, akik tiszteletlenül viselkednek a megszálló csapatokkal, bánjanak úgy, mintha prostituáltak volnának. A Vadállatot néha Öreg Kancsalnak nevezték. De Kanalasnak is hívták, mert állítólag ezüst evőeszközöket zabrált a város jobb házaiból. Jeremiah a padlóra helyezte az edényt, fölemelte a hálóingét, és vidáman az öreg Kanalasra vizelt. Éppen visszatette a fedelet, amikor lépteket hallott a folyosóról. Sebesen visszamászott az ágyba. Valaki kopogott, majd illendően beszólt: – Uram? – Ébren vagyok. Tessék. Apró, törékeny, fekete bőrű nő jelent meg az ajtóban. Alig százötven centi magas volt, csuklója nem vastagabb a férfi két összerakott hüvelykujjánál. Lehetett vagy hetvenéves, de sötét, barázdált arcából villogott a szeme. A fiú hajában húzódó ősz csíkra pillantott, miközben gőzölgő itallal teli korsót állított az ágy melletti asztalra. – Jobban érzi magát az úr?

– Sokkal, köszönöm. Igaz is, az én nevem Jeremiah. Jeremiah Kent. Bólintás. – Catherine nagysád már mondta. Én Isabella mama vagyok. – Megérintette a korsót. – Ezt azért hoztam, hogy megtudjuk, le tud-e nyelni valamit. – Pompás illata van. Mi ez? – Az egyik puncsom. Őszibaracklikőr fehér cukorral ízesítve. Ha lemegy, van a konyhában sonka. Sonka és kukoricakása. Jeremiah a forró italt kortyolgatta, és nemcsak elviselhetőnek, hanem egyenesen pompásnak találta az ízét. Csuklójával megtörölte az ajkát, és az aprócska fekete asszonyra mosolygott, aki foltozott szoknyája előtt összekulcsolta a kezét. Az ő beszédében vagy viselkedésében semmi alázatosság nem volt; s olyasféle színlelés sem, amilyet Price-nál látott. Az asszony nyilvánvalóan fontos szerepet töltött be a házban, és ezt tudta is. – Ez átkozottul… ez nagyon finom, ö… – Isabella mama, uram. A fiú a hálóingre mutatott. – Ki öltöztetett így át? – Catherine nagysád. Nem sokkal azután, hogy elájult odalenn. A fiú pirulva megkérdezte: – Úgy érted, hogy nem omlott össze, amikor megtudta, hogy az alezredes meghalt? Az öregasszony a fejét rázta. – Catherine nagysád tudta, mekkora a kockázat, amikor a férje elment a háborúba. Persze roppant szomorú. Ahogy mindenki más is… két-három rossz niggert kivéve. A fiú feltételezte, hogy Price-ot is ebbe a csoportba sorolja. – Catherine nagysád roppant erős hölgy… ahhoz képest, hogy jenki – tette hozzá Isabella mama, s megengedett magának egy kis kesernyés mosolyt. – Azonkívül itt van nekünk a ház. El kell végezni a munkát. Vagy félórányi sírdogálást engedélyezett magának, ennyi az egész. Gondolom, nemsokára feljön, hogy megnézze magát. És Serena is. A fiatal nőt mintha kevesebb lelkesedéssel említette volna, mint Mrs. Rose-t. Aztán együttérzően így szólt: – Maga nyilván kegyetlen harcokat látott. A fiú nem értette, miért mondja, úgyhogy csak bólintott. – Úgy értem… – a törékeny kéz a hajára mutatott. – Maga roppant fiatal ahhoz, hogy megőszüljön. – Ja, ez itt… – A fiú beletúrt a fehér csíkba. – Ez Chickamaugából van. Egy Minié golyója leütötte a sapkám… súrolta a fejem tetejét. A golyó már szinte lepottyant, úgyhogy csak egy jókora ütés ért. Gondolom, az csinált valamit a hajammal. Egy orvos azt mondta, majd eredeti színben nő vissza, de nem úgy nőtt. – Értem. – Az asszony, miután kíváncsisága kielégült, az ajtó felé indult. – Hát, ha akar valamit, csak dobogjon a padlón, és valaki azon nyomban feljön. Jaj, majdnem elfelejtettem. Holnap reggel…

– Hálaadás napja. – Ezért az évért nem sok hálával tartozunk – jelentette ki a fekete asszony. – Az alezredes meghalt. Azok a jenkik meg jönnek Atlantából. – Szóval már híre járt. – Igen, uram. Hallottam róla, mit mondott Price-nak. Mostanra már majd' mindenki tud róla. – Isabella mama, föltehetek egy kérdést, amihez lehet, hogy semmi közöm? – Persze hogy föl, Mr. Jeremiah. Majd eldöntöm, válaszolok-e, ha hallom a kérdést. – Honnan való az a néger? Mármint Price. Mindig itt volt az ültetvényen? – Nem. Az alezredes öt évvel ezelőtt vette fél tucat niggerrel együtt, akik Mr. Samples tulajdonai voltak. Mr. Samplesé volt a szomszéd farm. Nagyon váratlanul állt az ítélőszék elé. Nem volt rokona, aki átvegye a birtokot, úgyhogy az alezredes megvette a föld egy részét és néhány emberét is. Jó emberek azok mind, kivéve ezt a Price-ot. Ő Louisianából jött még fiatal korában. Egy olyan embernél nőtt föl, aki rosszul bánt vele. Talán ez a magyarázata, hogy ilyen gonosz. De ez nem mentség. Mindig fura érzéseim voltak Price-szal kapcsolatban. – Miféle érzéseid? – Felnőhetett volna egy disznóólban vagy egy palotában is, és akkor is gonosz ember lett volna belőle. – Elmosolyodott. – Tudja, a jenkiknek se kell a szomszédba menniük egy kis gonoszságért. Az a helyzet, hogy nincs olyan csoport Isten teremtményei között, ami nyugodtan állíthatná, hogy nincs romlott barack a kosarában. – Price biztosan ilyen. Isabella mama nem tiltakozott. – Az itteni niggerek többsége ki nem állhatja. De vannak néhányan, akik stikában bátorítják. Tetszik nekik, hogy a beképzeltségével megússza a dolgokat. Catherine nagysádnak már rég el kellett volna adnia… De nekem még dolgom van. Gondolom, az úrnő nemsokára itt lesz. Holnap késő délután eszünk. Reggel gyászszertartást rendeznek a szalonban. Az alezredesnek. Majdnem mindenki ott lesz. A mondattal az asszony azt kérdezte, ő is elmegy-e. Jeremiah bólintott, sötét szeme csillogott a gyertya fényében. A puncs fölmelegítette és ellazította. A rózsák és dáliák kékes sötétségből beáradó illata balzsam volt a háború bűzei után: genny; mocsok; dögszag; puskapor, vér… – Én is. Az alezredes jó ember volt. Megmentette az életem. Isabella mama végre úgy festett, mintha helyeselne. – Örömmel hallom, hogy tiszteletét tudja tenni – mondta, miközben kinyitotta az ajtót. Kivonult, Jeremiah pedig a puncsért nyúlt. Hihetetlenül elégedett volt. Nemcsak az italt élvezte, hanem azt a megnyugtató érzést is, hogy megint majdnem jól van. Jól, tisztaságban és biztonságos kikötőben. Ideiglenesen biztonságos kikötőben, emlékeztette önmagát. Odakint, Georgia sötétjében Sherman katonái menetelnek fáradhatatlanul. Lehet, hogy Rosewood egyenesen az útjukba esik.

Megitta a puncsot. Nem tett úgy, mintha nem félne a lehetőségtől, hogy Sherman közeleg. De a gondolat örömet is okozott neki. Hosszú idő után talán megint tehet valami érdemlegest ebben a háborúban. II. Catherine Rose körülbelül húsz perc múlva nézett be. Előírásosabban volt öltözve, mint amikor először találkoztak. Kifakult pamutruháját átváltotta bő szoknyás, fekete ruhára, melyet a suhogó alsószoknyák a divatos abroncs alakúra dagasztottak. Ingválla is másképp festett. Melle magasabban volt, jobban kidomborodott. A fiú feltételezte, hogy az asszony acéllal merevített fűzőt visel. Olyasfélét, amilyet egyszer anyja szobájában látott Lexington-ban, amikor titokban belopózott, hogy próbaképpen – és hatalmas zavarban – megérintse. Bár Jeremiah tizennyolc éves volt, csak korlátozottan ismerte a nők életének bizalmas részleteit. A hadseregben gyakran hencegett azzal, hogy már tizenöt éves korában is látogatta a könnyűvérű hölgyeket. Ilyeneket hazudoztak általában a fiatal katonák. Jeremiah teljesen ártatlan volt – és ezt szégyellte. Most Mrs. Rose alakjának látványa buja izgalommal töltötte el, s az izgalmat csak fokozta, hogy a helyzet is szégyellnivaló volt. A feketébe öltözött özvegyen egyetlen dolog emlékeztetett arra, hogy mint a ház úrnőjének, kötelességei is vannak: egy csipkés szélű, fehér vászonkötény. Fekete volt még a sűrűn horgolt háló is, mely dús kontyát a tarkóján tartotta. Az asszony megfésülködött, mióta utoljára látta. – Kent tizedes. – Az asszony enyhén erőltetett mosollyal üdvözölte. – 'Estét, asszonyom. – Isabella mama azt mondja, kissé jobban érzi magát. – Az ágy lábánál állt, összeszedetten, de sápadtan. – Köszönöm, jobban. Kérem, szólítson Jeremiah-nak. – Persze. Őszintén sajnálom, hogy olyan sokat szenvedett, míg elhozta Rosewoodba ezt a levelet. – Már el is felejtettem, asszonyom – füllentette a fiú. – Maga az, aki… – Kínos csapdába került, nem akarta befejezni, amit elkezdett. Az asszony szája mellett az anyajegy följebb került, ahogy megpróbált szívélyesebben mosolyogni. A szeme dagadt volt. Máskülönben tökéletesen uralkodott magán. A fiú csodálta az erejét. Az asszony fejezte be helyette a mondatot: – …aki szenved? Elismerem, valóban le voltam sújtva egy ideig. De az az igazság, már az érkezése előtt kezdtem arra gondolni, hogy valami történt Henryvel. Általában három-négy hetenként kikényszerített magából egy levelet. Néhány sort. De már két és fél hónapja nem kaptam tőle semmit.

Egy nádszéket húzott az ágyhoz, és leült. A fiú megint érezte rajta a gyümölcsbor szagát; méghozzá erősen. – Azonkívül nincs időnk túlságosan belemerülni a fájdalomba. Most, hogy ennyi szóbeszéd járja a Milledgeville körül ődöngő jenkikről, sok dolgunk van. Listát kell készítenem azokról a holmikról, amiket el kell rejtenünk… élelmet, bútorokat, értéktárgyakat… arra az esetre, ha Sherman valóban erre tartana. – Segíteni szeretnék, amiben csak tudok – mondta a fiú, aki hirtelen teljes tudatára ébredt, hogy kettesben van egy nővel ebben a virágillatú hálószobában. Aligha számít, hogy az asszony legalább kétszer olyan idős, mint ő. – Nagyon kedves magától, Jeremiah. Értékelem a készségességét. Számítok is majd magára. Vannak rabszolgák, akik talán nem maradnak itt. – Nem maradnak? Miért? – Claypool bíró embere, Floyd… tegnap átjött… azt mesélte, hogy egy csomó néger elszökött a gazdájától Sherman seregéhez. Zavart csönd támadt. Jeremiah úgy érezte, mondania kell még valamit az asszonynak a férjéről. Küszködött. Nem nagyon ismerte az ilyenkor illendő érzelmeket: – Akármi történik, meg kell engednie, hogy segítsek. Már nem lennék az élők sorában, ha nincs az alezredes. Őszintén sajnálom, hogy ő… Az asszony fölemelte kezét, melyen vöröslöttek a bütykök: – Hagyja, Jeremiah. Nyilvánvalóak az érzései. És a hűsége is. Maga eljött ide. Az asszony az erkélyt nézte és a sötétséget. – Henry kitűnő férj volt. Már az első pillanatban tetszett, amikor eljött teára a Christ College-ba. Ott tanítottam, amikor találkoztunk. Klasszika-filológiát. De valójában Connecticutból származom. – Igen, ezt elmondta nekem. – Huszonkét éves koromban jöttem Georgiába, elvállaltam egy állást a montpelier-i leánynevelő intézetben. Henry akkoriban… vesztette el az első feleségét… – Az asszony hangja elcsuklott. – A férjem nagynénje is az intézetben tanított. Ő mutatott be bennünket egymásnak. Episzkopális volt, de Henry kongregacionalista, mint én. Soha nem bántam meg azt a döntésemet, hogy feleségül mentem hozzá. Vagy, hogy fölneveltem a gyerekét. Újabb szünet. Aztán megkérdezte, hogyan halt meg Henry Rose. A fiú tapintatosan elmesélte a halál körülményeit, hangsúlyozta az alezredes hősiességét, és elhallgatta a legszörnyűbb részleteket. Nem tett említést a vérről, a mocsokról, a tábori kórház embertelenségéről – s arról sem, milyen kétségbeesetten vélekedett Rose a háborúról. Catherine időről időre bólintott. A fiú egyszer mintha könnyeket látott volna a szemében. Az asszony megkérdezte, mi történt a férje holttestével. A fiú ismét részleges őszinteséghez folyamodott. Felidézte, milyen zűrzavar követi általában a csatát, és önmagát okolta, – hogy szem elől tévesztette Rose földi maradványait. Kerülte, hogy megemlítse azt a kupacot, melyre azokat a vászonnal beburkolt testeket egymás után földobálták. Azután megpróbálta a történetet valami biztató dologgal befejezni:

– Egészen a végéig magára gondolt, asszonyom. Egy szót sem ejtett a saját személyéről. Csak magáról beszélt. Hogy maguknak segítségre van szükségük… Az asszony rövidet sóhajtott. – Ez sajnos így is van. Fáj, hogy ezt kell mondanom, de az utóbbi hónapokban változást vettem észre néhány néger viselkedésében. Még mindig elvégzik a feladataikat, de valahogy… – kereste a megfelelő szót – elszemtelenedtek. A fiú nem látta okát, hogy tovább kerülgesse a kérdést: – Price közéjük tartozik? – Attól tartok, ő a legrosszabb eset. – Akkor hát el kell mondanom, szerintem mi történt valójában a puskámmal. Mielőtt belefoghatott volna, nyílt az ajtó. Egy lány lépett be. Ruhája ugyanolyan fekete volt, mint a mostohaanyjáé. Ám sápadt arcát keretező haja olyan tűzvörösen égett, mintha nem is gyászolt volna. A lány magasabb volt Catherine-nél, halványkék szeme és pompás alakja volt. Vonásai megdöbbentő tökéletességet sugároztak. Finom, fehér bőrével együtt szinte angyali külsőt kölcsönöztek neki. Szemének elevensége azonban megtörte a légies hatást. Gyorsan az ágyhoz lépett, szoknyáját a kezével összefogva. Az idősebb nő megfordult: – Már azt hittem, Serena, hogy megfeledkeztél rólunk. – Dehogy, egyáltalán nem – felelt a lány, elengedve füle mellett a Catherine megjegyzésében lappangó bírálatot. Jeremiah-t vizsgálgatta. Serena Rose gyönyörű teremtés volt, de szemmel láthatóan nem az idősebb nő lánya. – Remélem, jól érzi magát, Mr. Kent – szólalt meg olyan mosollyal, melyet a fiú inkább édeskésen udvariasnak, mint őszintének látott. – Remekül, köszönöm. Tudta, hogy a lány két_évvel idősebb nála; húszesztendős. A különbség óriásinak látszott. És a lány, mielőtt meghallgatta volna kétszavas válaszát, máris egy falitükörhöz suhant, hogy megnézze a haját. Ez valahogy feldühítette a fiút. – Kicsit szívélyesebb is lehetnél a vendégünkkel, drágám. Serena még mindig mesterkélt mosollyal megpördült. – Másképpen viselkedtem, Catherine? Nagyon sajnálom. Nehéz volt a lányban olvasni. Visszafogta magát, minden lépését megfontolta. Míg Catherine udvariassága olyan érzelmeket takart, melyekről az asszony úgy érezte, talán helytelen lenne felfedni őket, Serena viselkedése mintha azt leplezte volna, hogy minden érzés hiányzik belőle. Vagy ha voltak is érzései, mélyen elrejtve tartotta őket. A fiú kezdte gyanítani, hogy a lány csupán azért jött a hálószobába, mert ez a kötelessége. – Bocsánatot kérek, ha goromba voltam magával, Mr. Kent – mondta. – A papa halálhíre meg ez a sok szóbeszéd a jenkikről… egészen megzavart. – Határozottan meg tudom érteni… – De most már itt egy megbízható férfi, aki segít nekünk – mondta Catherine.

– Ez megnyugtató – válaszolta Serena, bár szemének egy rebbenése jelezte, kételkedik benne, hogy a férfi megfelelő szó-e Jeremiah-ra. A fiút egyszerre taszította a lány hűvös modora és vonzotta szépsége – amelynek a lány igencsak a tudatában volt. Úgy állt, hogy világosan, oldalról lehessen látni az alakját – a keblét. Hanyagul megkérdezte: – Hová való, Mr. Kent? – A hatvanhármas virginiaiaknál szolgáltam, amíg be nem osztottak az édesapja mellé küldöncnek, a vezérkarhoz. – Virginia – ismételte meg Serena. – Az szép kis távolságra van Georgiától. A fiú úgy döntött, akár néhány részletet is elmesélhet. Beszélt egy keveset a családjáról. Először anyjáról, aki még mindig a veszélyben forgó Shenandoah völgyében van. Aztán a bátyjáról, Gideonról, akit abban a tűzharcban fogtak el, amelynek során Jeb Stuartot megölték Yellow Tavernnél. Nem, válaszolta Catherine kérdésére, egyáltalán nincs hír Gideon hollétéről, és ő ezért aggódik is. Az emberek százával halnak meg az északi börtönökben most, hogy Grant leállította a hadifogolycseréket, ezzel is tovább csökkentve a déliek létszámát. A másik bátyjáról szóló beszámoló csak kevéssel volt riasztóbb. Néhány pillanatig áradozva beszélt Matt derűs természetéről; hogy mennyire szereti a játékokat; emlékezetes rajztehetségéről. Aztán elmondta nekik, hogy Matt egy liverpooli építésű, gyors gőzhajón szolgált – és feltehetően még mindig ott szolgál –, mely a blokádot kikerülve jár ide-oda a Bermudák és a Cape Fear folyónál fekvő Wilmington között. De Matt legutóbbi, rossz helyesírással írt levele több mint nyolc hónapja érkezett meg Lexingtonba. Azóta nincs róla hírük. Vagy Matt nem írt, vagy Fan levele nem érte el Jeremiah-t, melyben hírt kapott volna róla. Akármi legyen is a helyzet, Matt neve után csaknem olyan baljóslatú kérdőjel áll, mint Gideoné után. Jeremiah azzal fejezte be, hogy röviden megemlítette a család másik ágát is: apját, Jephthát, akitől anyja elvált, és aki most megint metodista lelkész – ezúttal a kettévált egyház északi szárnyában, New Yorkban. Jephtha eredetileg térítő lelkész volt Virginiában, mielőtt a metodisták szét nem váltak a rabszolgatartás kérdése miatt. Aztán újságíró volt a New Yorki-i Unionnál. – Van még egy családtag odafönt északon, de róla még kevesebbet tudok. Louis a neve. Felesége van és kisfia, gazdag ember. Az övé az újság, amelyiknél Jephtha dolgozott, aztán egy acélgyár részvénytöbbsége, valami textilgyár meg egy kiadóvállalat Bostonban, aminek Kent és Fia a neve. Láttam egy könyvüket az irodájában, Mrs. Rose. Serena kék szeme érdeklődőbben csillogott: – Szóval az északi rokonoknál van a pénz, Mr. Kent? – Igen, Serena kisasszony, attól tartok, jelenleg ez az igazság. Végül azonban a bátyáim meg én… Mielőtt elmondhatta volna, hogy egy nap talán ő, Matt meg Gideon is örökölnek majd egy bizonyos vagyont, Catherine közbevágott: – Azt hiszem, már eléggé igénybe vettük Jeremiah türelmét.

Serena duzzogott. A fiú felébresztette a kíváncsiságát. Úgy bámult rá, mintha megpróbálná kitalálni a befejezetlen mondat végét. – Volt olyan szíves, és elmondta, hogyan halt meg apád… – mondta Catherine. A lány nem válaszolt. Ha érzett is valamit, egyáltalán nem mutatta. Jeremiah-t elbűvölte a külseje, de kezdte azt hinni, hogy a lány személyisége nem nagyon tetszik neki. – …és amikor bejöttél, éppen néhány néger magatartásáról beszélgettünk. – Catherine visszafordult Jeremiah-hoz. – Nem szívesen fárasztom tovább. De említett valamit egy puskáról. – Amelyikről Price is beszélt az irodában – mondta Jeremiah, és bólintott. – Egész éjjel a patak partján feküdtem, ahol rám talált. Amikor felébredtem, a puska már eltűnt. És a tölténytáskám is. A maga négere azt mondta, valaki nyilván arra ment és elvitte. De én csaknem biztos vagyok benne, hogy ő vette el. Catherine a homlokát ráncolta. – Azt hiszem, eldugta – folytatta Jeremiah határozottabban. – Úgy gondolom, nem túl biztonságos, ha egy olyan néger, akit maga szemtelennek nevez, egy puskát rejteget, amikor a jenkik errefelé tartanak. A fejtegetés harcos tekintetet csiholt ki Serenából: – Tisztázzuk a dolgot. Price azt állította, hogy nem ő vette el a puskát? – Pontosan, Serena kisasszony. Azt mondta, hogy nyilván valami ott horgászó néger lopta el. – És magának se mellette, se ellene nincsen bizonyítéka? A fiú elismerte, hogy így van. Catherine Rose az ajkát harapdálta. – Tartózkodnék attól, hogy bizonyíték nélkül ügyet csináljak belőle. Ha a jenkik megérkeznek, minden néger támogatására szükségünk lesz, aki itt él. Price-ban létezik egyfajta gonoszság. De ezt általában a többi rabszolga ellen fordítja. – Mostanában elég szemtelen veled, Catherine – tört ki Serena. – Tudom. De akkor sem hiszem, hogy ártani fog nekünk. – Mrs. Rose, bocsánat, de nem értek egyet. – Jeremiah azon küszködött, hogy egyenesebben üljön az ágyban, és nem törődött vele, hogy hálóinge, Serena nem kis mulatságára, a térde fölé csúszik. – Úgy gondolom, azt a négert addig kell vallatni, amíg el nem ismeri a tolvaj lást. – Én is úgy gondolom! – kiáltott fel Serena, és a gyertyák megcsillantak a szembogarában. Catherine fejcsóválva vetette el az ötletet. – Mi mindig humánus és keresztényi módon intéztük Rosewood ügyeit. És akár helyes ez, akár nem, továbbra is így intézzük. Ezekben a nehéz időkben nem fogom elveszíteni a négerek bizalmát Price miatt. – Úgy hallottam, legtöbbjük gyűlöli – válaszolt Jeremiah. Catherine felsóhajtott. – Isabella mama már megint fecsegett. De igaza van. Persze vannak még olyan kényes dolgok az ültetvényen, mint ez. Ha megvádolom Price-t, soha nem ismeri el a tolvajlást, mert

nincs ellene bizonyíték. Ahhoz, hogy vallomást csikarjak ki belőle, meg kellene büntetnem. És akkor a négerek talán feladnák a hűségüket… ha csak rövid időre is. Az ellenségükké válnék. Nem akarok az ellenségük lenni akkor, amikor Sherman erre járkál. – De Catherine… – tiltakozott Serena. – Gyermekem – vágott közbe az idősebb nő halk, de határozott hangon ez az utolsó szavam ebben az ügyben. Még ha bizonyos is, hogy Price hazudik, nem áll szándékomban nyugtalanságot kelteni. Vélelmezzük az ártatlanságát, és éberek maradunk. Ennyi egyelőre elég. Serena dobbantott. – Éberek maradunk, míg egyik éjjel majd ránk tör, és agyonlő bennünket! – Serena, ne vitatkozz! A lány vörös arccal vágott vissza: – De vitatkozom! Túl kesztyűs kézzel bánsz a niggerekkel! Mr. Kent figyelmeztetett bennünket, de te rá se hederítesz. Egyfolytában olyan kínosan ügyelsz arra, hogy mindenki azt higgye rólad, szent vagy! Catherine elsápadva suttogta: – Megpróbálok keresztényi módon viselkedni. – Igen, amikor itt vannak a szomszédok! De sohasem látják azt a szederbort, amit mindig… – Hallgass! Catherine addig nézte Serenát, amíg a fiatalabb nő el nem kapta a tekintetét. Jeremiah-t zavarba hozta, mégis rettenetesen lenyűgözte az ellenségességnek ez a megnyilvánulása az asszony és a mostohalánya között. Catherine, érzékelve a kínos helyzetet, felállt. – Nem tiszteletlenség Jeremiah-val szemben, ha nem erőltetjük Price ügyét. Óvatosak leszünk. Az óvatosság nem elég, gondolta a fiú. Én láttam annak a négernek a szemét a folyónál – ti nem. Serena nem akarta megadni magát: – Ennél többet kell tennünk. Kényszerítenünk kell Price-ot, hogy vallja be, hazudik. Korbáccsal! – Nem akarok többet hallani erről a dologról. Catherine ezt olyan hévvel mondta, hogy Serena úgy festett, mint akit megütöttek. Már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, aztán észrevette Catherine ádáz tekintetét, és elfordult. Jeremiah úgy gondolta, az idősebb nő aggálya nem szerencsés dolog. De nem az ő dolga, hogy beleavatkozzék egy családi viszályba, melynek természetét és eredetét nem érti. Catherine, hogy megpróbálja elvenni a vita élét, odalépett a mostohalányához, és megfogta a karját. Serena megint elfordult, visszahúzódott. A két nő egy pillanatig egymással szemben állt. Végül Serena odébb lépett, arca vöröslött, most egyáltalán nem volt angyali. Catherine az ajtó felé indult. Serena habozott, majd követte.

– Jó éjszakát, Jeremiah – mondta Catherine feszült hangon. – Isabella mama rövidesen benéz, hogy megtudja, szüksége van-e valamire. – Egy kicsit éhes vagyok… – Akkor azonnal felküldöm. Miközben nyitotta az ajtót, másodszor is Serena karjáért nyúlt. A lány csak tátogott, amikor az idősebb nő szó szerint kirángatta a szobából. Jeremiah zavarodottan hátradőlt az ágyban. Az volt a véleménye, hogy Catherine Rose teljességgel tévesen gondolkozik arról, miképp kell kezelni a Price körül kialakult helyzetet. Ébernek kéne lennie. Nagyon ébernek. És ez a két nő határozottan fejtörésre késztette. Lehet, hogy az alezredes házassága révén rokonságba kerültek egymással, de a vérmérsékletükben nyilván semmi közös nincs. Elhelyezkedett a párnákon, és beszívta a ház előtt nyíló virágok édes illatát. Miféle darázsfészekbe nyúlt ő ezen az ültetvényen?

Hatodik fejezet AZ ELLENSÉG ÁRNYÉKA I. – Mr. Kent? A suttogó hangtól meglepetten és rémülten ült fel az ágyban. Aztán amikor rájött, ki szólt, a rémület eltűnt. De a zavar maradt. A gyertyák kialudtak. Abból a szögből, ahogy a novemberi holdvilág az erkélyre esett, úgy ítélte meg, hogy nagyon későre jár. Serena Rose térdelt az ágya mellett, arca csak ködös folt volt az ezüstöskék félhomályban. A lány megint a nevén szólította. A fiú ezt motyogta: – Ébren vagyok – bár még félálomban volt. Miközben az oldalára fordult, keze fején érezte a lány leheletének melegét. – Catherine nem tudja, hogy itt vagyok. Nem mondja meg neki? – Nem mondom meg… ? – Ásítással küszködött, a szemét dörzsölte. Aztán összefüggőbben válaszolt: – Nem, persze hogy nem. – Azt akarom mondani, hogy lementem a rabszolgaszálláshoz. – Hangja halk volt, hadarva beszélt. – Megkértem Leont, hogy segítsen. Leon olyan néger, aki Rosewoodban született, és megbízható. Beszéltünk Price-szal. – Hangja megkeményedett. – Elrendeltem, hogy adjanak neki egy fél tucatot a temetőnél. – Adjanak neki…? – A fiú bódultsága eloszlott. – Úgy érti, korbáccsal? A lány bólintott. – Nem használjuk gyakran, de van egy korbácsunk. – Helyesen cselekedett – mondta a fiú meggyőződés nélkül, és szája egy pillanatra megint azt a vértelen, kegyetlen látványt nyújtotta. – Price vallott? – A világon semmit! Csak elviselte az ütéseket egyetlen szó nélkül. De látnia kellett volna, hogy nézett rám! Megragadta a fiú csuklóját. Jeremiah valami nedvességet érzett Serena ujjain, amikor a lány hozzáért hálóinge ujjához. – Ő lopta el a puskát, Mr. Kent. Tudom, hogy ő tette! – Mi lesz, ha a mostohaanyja rájön, hogy maga… ? – Nem jön rá. Leon semmit nem mond Catherine-nek, megígértettem vele. De azt is kétlem, hogy Price mond valamit. Fél tőlem – folytatta sietve. – Tudja, hogy én nem vagyok olyan lágyszívű, mint Catherine. És a fecsegés nem Price stílusa. Vár majd egy lehetőségre, hogy visszaadja a kölcsönt.

– Akkor olyan kockázatot vállalt, amilyet nem lett volna szabad. Én nemsokára rendbe jövök, akkor esetleg én… – Egy percig se akartam tovább várni. Meg kellett tudnom, készül-e valamire. Most már biztos vagyok benne, hogy készül. Catherine téved, magának pedig igaza van. De már ketten vagyunk, akik éberen figyeljük. Catherine túlságosan bízik mindenkiben, Mr. Kent. Még mindig hisz azokban a szép szavakban, amelyeket a templomban tanult lánykorában. Nem veszi észre, mennyire gyűlöl bennünket az a nigger! A lány ujjai szorosabbra zárultak a csuklóján. A fiú az ujjbegyeken még mindig azt a furcsa nedvességet érezte. – Csak meg akartam mondani, hogy igaza van… és hogy örülök, mert itt van és vigyáz ránk. Nem tudta pontosan, mi történik, amíg le nem zajlott a dolog. A lány fölállt, odahajolt hozzá, és gyors puszit nyomott az arcára. Melle egy pillanatra Jeremiah alkarjához ért. A fiú teste a takaró alatt gyorsan és automatikusan válaszolt. Nagyon keveset látott a lány arcából abban a pillanatban, amikor közel került az övéhez – az egyik fele sötétségbe burkolózott, a másik fele halvány foltként derengett. A holdfényben a vörös haj szinte fehéren csillogott. A lány szoknyája suhogott, ahogy fölegyenesedett. Mi az ördögért érdeklődik hirtelen ennyire iránta? – tűnődött a fiú. Amikor először járt a szobájában, szinte oda sem figyelt rá. Miért változtatott a magatartásán? Mert nem ért egyet a mostohaanyjával? Mert a maga oldalára akarja állítani? Serena megszorította a fiú kezét. – Jobb lesz, ha eltűnök innen. Azt hiszem, Catherine alszik, de nem tudom biztosan. A szobája a folyosó végén van, rögtön az enyém mellett. Tudom, hogy néhány nigger, aki a házban szolgál, még fenn van. Ha valamelyik észrevesz, holnap ilyenkorra már az egész megye parázna nőszemélynek nevez majd. – Halkan fölnevetett, inkább derült, mint aggódott. A fiúnak arra sem maradt ideje, hogy mondjon valamit, amikor a lány kisietett. Az ajtó bekattant, mielőtt föleszmélt volna. Még mindig roppant zavarban volt – sőt egyenesen elkábult – a gyors és titkos látogatás miatt. Persze jólesett neki, hogy a lány az ő oldalára állt a vitában. De Serena valóban a botrány kockázatát vállalta – a jó hírét veszélyeztette – azzal, hogy besurrant a szobájába. A lány láthatóan nem tartott az ilyen játékoktól. Az is nyugtalanította, hogy Serena ilyen buzgón akarta megbüntetni a feketét. Nem mintha Price nem érdemelte volna meg a büntetést. Megérdemelte – még ha csak figyelmeztetésképpen is. Ami Jeremiah-t zavarta, az a lány hangja volt a beszélgetés során. Mintha valósággal élvezte volna, hogy megkorbácsolták a férfit. Miközben a lány furcsa természetén tűnődött, álomba merült. Amikor reggel felébredt, véletlenül a hálóinge ujjára pillantott. Elakadt a lélegzete. Bámulta a barna foltot a ruhadarabon, és rájött, miért érezte nedvesnek Serena kezét. Nem Leon volt az egyetlen, aki megfogta azt a korbácsot.

Tíz percet töltött meztelenül a mosdóállványnál azzal, hogy a foltot dörzsölte. Nem tudta teljesen kivenni, mert a vér már megszáradt. Sokatmondó folt maradt a hálóingen. Remélte, hogy nem nagyon feltűnő. Az elszíneződött vizet az éjjeliedénybe öntötte, és sietősen, kissé remegő kézzel visszatette rá a fedelét. O szenvtelenül korbácsolta volna meg Price-ot, csak az elővigyázatosság kedvéért. De a lány nyilvánvalóan örömmel tette. Úristen! Egy ilyen angyalarcú teremtés – mi lehet e mögött? Énje egyik fele szerette volna megtudni a választ. A másik fele azonban figyelmeztette, hogy ha megtudja, veszedelmes mélységekhez közelít. II. „Isten, ki segítettél rég, Most is reményünk vagy…” Jeremiah csak az ajkát mozgatta, nem ismerte a himnuszt, melyet Hálaadás napján, tizenegy óra után énekeltek az emberek nagy bizodalommal Rosewood szalonjában. Odakint ragyogóan sütött a nap. Az előző egy órában vagy húsz fehér bőrű szomszéd érkezett. A férfiak mindannyian idősek voltak, a nők különböző korúak. A látogatók ünneplőbe öltözve, fesztelenül álltak az ültetvény feketéi közt, akik megtöltötték a termet. Több rabszolga az előszobában és a verandán zsúfolódott. Még Price is eljött, hogy lerója kegyeletét az elhunyt alezredes emlékére. Jeremiah látta, hogy a szalon ablaka előtt úgy bömböli a himnuszt, mintha soha nem történt volna meg az, amit Serena az éjjel elmesélt. „ Te vagy nekünk a menedék, És örök otthonunk” Jeremiah nézte, milyen egyenes tartással és vidám arckifejezéssel énekel Price, és azon tűnődött, vajon álmodta-e az éjszakai látogatást. Serena megint úgy öltözött, mint a mostohaanyja – fekete fátyolt viselt. A csoport énekét ő kísérte a Londonban készült zongorán. Jeremiah számos ok miatt határozottan kényelmetlenül érezte magát a gyülekezet közepén. Rögtön azután, hogy kimosta a vért, Isabella mama állított be az alezredes egyik vászonnadrágjával, egy pompás fehér selyeminggel és alsóneművel. Minden kicsi volt rá. A szűk ruhában úgy festett és úgy érezte magát, akár egy bugris. Az sem tetszett neki, hogy halott ember ruháját viseli. És a szertartás előtt be kellett mutatkoznia minden vendégnek, és el kellett ismételnie egy sor hamis állítást a sebéről és a mesét a leszereléséről. Komor arcú emberek, köztük néhány Jesperson nevű, bólogatott részvéttel, amikor elmesélte nekik Henry Rose romanticizált halálát.

„ Trónod védő árnyékában Biztonságban vagyunk…” Miközben úgy tett, mintha énekelne, azon kapta magát, hogy gondolatai visszatérnek azokhoz az áramlatokhoz, melyek ebben a házban örvénylenek. Különös titokzatosság bujkált bennük. S amikor Catherine mellett állt és két látogatóval beszélt éppen, megint érezte a szederbor összetéveszthetetlen szagát. Ha az asszony iszik, mielőtt vendégek jönnek hozzá, nagyobb feszültség lappang benne, mint amilyet látni enged. A kongregacionalista lelkész, Emory Pettus tiszteletes jobb karja ide-oda lengett, miközben a himnusz hangos zárósorait vezényelte. Pettus hatalmas, pocakos férfi volt, aki meleg fényű, fekete alpakazakót viselt, melynek az elszakadáspártiak szalagcsokra virított a hajtókáján. Szemét a mennyezetre függesztette, és bariton hangon bömbölte: „A Te karod oltalmában Nincs már több bajunk…” Serena hirtelen fölemelte ujjait a billentyűkről, és a közeli ablak felé fordult. Gondosan feltűzött kontya ragyogott még úgy is, hogy a lágyan hullámzó csipkefüggönyök megszűrték a reggeli nap sugarait. Az éneklők bizonytalankodva haladtak a himnusz vége felé. Pettus a homlokát ráncolta, miközben Catherine levette a kezét a himnuszgyűjteményről, melyből a pappal közösen énekeltek. – Serena, miért hagytad abba? A lány kifelé mutatott. – Hallottam a csengőt. Kétszer is. – Képtelenség. – Catherine fagyosan mosolygott. – Senki sem csengetne, hogy megzavarja… A verandán támadt felbolydulás félbeszakította. Egy ősz, reszketeg öregember siránkozva az ablakhoz tántorgott. Odakint egy fekete felkiáltott: – Catherine nagysád! Bricska jön az úton! – Mondtam, hogy valaki csengetett! – mondta Serena önigazolóan. Catherine nem figyelt rá, aggódónak látszott. Egy tizennégy-tizenöt éves rabszolgafiú furakodott be a tömegen át a szalonba, arcán bocsánatkérő kifejezés ült. – Ki az, Zeph? – kérdezte Catherine. – Marse Claypool, asszonyom. Akit bírónak neveztek? – tűnődött Jeremiah. Catherine már megjegyezte, milyen meglepő, hogy Claypoolék nincsenek itt. Jeremiah kavicson zörgő kerekek és dobogó paták hangját hallotta. Az odakint álló négerek kérdéseket kiabáltak, amikor a jármű megállt. A bejárat előtti többi kocsiba fogott lovak nyerítettek és toporzékoltak. Catherine az egyik nyitott ablakhoz sietett, félrehúzta a függönyt, és elég zaklatottan kidugta a fejét:

– Theodore, javában folyik a szertartás! – Őszintén sajnálom. – A férfi zihált; mintha nem kapott volna levegőt. – Már előbb is jöttem volna, de vártam, hogy Floyd visszatérjen Milledgeville-ből. Emberek, odabenn… mindenki… figyeljenek! A jenkik a fővárosban vannak! A vendégek mind egyszerre kezdtek el beszélni. A rabszolgák egymást közt sutyorogtak. Catherine kikiáltott a lármából: – Biztos benne? – Tökéletesen. Az első csapatok tegnapelőtt érkeztek. Két teljes északi gyaloghadtest, a tizennegyedik és a huszadik. Sherman és a parancsnokuk, Slocum tábornok. Hatalmas felfordulás támadt. Jeremiah közelében egy kövér asszonyság levegő után kapkodott, lehunyta a szemét, ájulás környékezte. A társaságában lévő férfi megpróbálta elkapni, de nem sikerült, aztán letérdelt mellé, a csuklóját dörzsölte, és ezt suttogta: – Isten óvjon bennünket. Isten óvjon! Jeremiah utat tört magának az ablakhoz, hogy hallja a többit is: – …el se hinné, Catherine, mi folyik Milledgeville-ben. A jenkik felszedik a vasúti síneket! Fölhevítik a kötőelemeket, és fák köré hajlítják őket. Sherman hajtűi, ezt az ötletes kis nevet találták nekik. Floyd azt mondta, látott katonákat, akik az állami könyvtár könyveit égették. És Burnett miniszter felesége… A láthatatlan férfi szünetet tartott, hogy lélegzethez jusson, miközben a vendégek és a feketék elhallgattak. – …neki el kellett ásnia az állami pecsétet, és a disznóólban kellett elrejtenie a törvényhozás dokumentumait. Catherine kihajolt az ablakon. – Az ég szerelmére, miért? – Mert az a sátáni Sherman olyan parancsot adott, hogy az emberei szabadon rekvirálhatnak a vidéken. Ezek a pontos szavak: „szabadon rekvirálhatnak”! A szemforgató ördög persze azt is bejelentette, ő nem hatalmazta fel az embereit arra, hogy belépjenek a házakba és zaklassák a polgárokat – kivétel az az eset, ha gerillák vannak odabent!” – De a polgárőrséget mozgósították! – kiáltotta valaki. A bíró fújtatott. – Pontosan. Ezt ellenállásnak minősítik. Úgyhogy Sherman elfordítja a tekintetét, míg a semmirekellői kirabolják az otthonokat, és felégetik a farmokat és ültetvényeket, ahol a tulajdonos megpróbál elrejteni egy kis terményt. Nyilvánvaló, hogy ez gerillaharc! Higgyék el, Floyd istállókat és gyapotfeldolgozókat látott lángokban… kifosztott házakat Milledgevilleben… beszélt egy családdal, melynek az egész házát lerombolták! Egy fölfordított tehervagonban kellett menedéket keresniük az állomáson. Jeremiah Catherine mellé nyomakodott, és fölemelte a függönyt. A behajtón egy vézna, verejtékező öregembert látott, aki egy kétüléses csézában ült. Vörös por lepte a férfi szalonkabátját és nadrágját. – A polgárőrség nem tudja megállítani őket? – kérdezte Jeremiah.

– Olyan öreg szivarok, mint én? Kisfiúk? Néhány lovas? – Claypool harákolt. – Kétlem. – Errefelé tartanak? – Nos, úgy látszik, hogy a vasúti csomópontokat és a nagyobb városokat keresik, tehát úgy számítom, erre jönnek. Valószínűleg éppen itt haladnak el, amikor Millen felé mennek. Ismét szörnyülködés. A férfi, akinek a felesége elájult, most talpra segítette az asszonyt, miközben bocsánatkéréseket motyogott Catherine-nek. De ő nem hallotta – ott állt, összehúzott szemét kezével árnyékolva. A férfi és a felesége az előszoba felé ódalgott a tömegben. Pettus tiszteletes kijelentette, hogy jobb lesz, ha befejezik a szertartást, és most rögtön hazatérnek. Ám fölöslegesen beszélt. Máris kisebb pánik támadt, a vendégek összevissza fecsegtek, és félrelökték a feketéket, hogy eljussanak az odakint álló homokfutókhoz és hintókhoz. Jeremiah hirtelen hálát érzett, hogy a csizmája szárába dugva még mindig megvan a tőre. Sherman árnyéka egyre nagyobbra nőtt. Már Rosewoodot is elérte. Még mindig nehezen hitte el, hogy a jenkik ilyen nagy méretekben pusztítanak el védtelen birtokokat. Nem lehetnek ennyire becstelenek. A milledgeville-i tombolás nyilván elszigetelt eset. Még Atlanta porig rombolásának is volt bizonyos stratégiai célja. Ám azoknak az eseményeknek, amelyekről a csézában ülő poros öregember mesélt, semmiféle céljuk nincs, hacsak az ember nem számítja azt, aminek Jeremiah ebben a pillanatban tanúja volt: a védtelen civilek körében kitört hihetetlen pánikot. Az egyik hintó már el is ment, napsütötte porfelhőben zörögve végig az úton. A kocsis úgy verte a lovakat, mintha a sátán lenne a nyomában. – Catherine? Mit fogunk most tenni? Jeremiah is, az idősebb nő is megfordult Serena hangjára. A lány nem látszott aggódónak, egyszerűen kíváncsi volt. Claypool bíró átevickélt a menekülőáradaton, meg-megszólítva egyik-másik embert: – …Jézusra mondom… ó! Bocsásson meg a kifejezésért, tiszteletes… de színigaz! Egy csapat szökött nigger követi őket, ahová csak mennek. Hűtlen, alávaló niggerek, mind egy szálig! A bíró kijelentése újabb, némiképp feszültebb mocorgást okozott, ezúttal a feketék körében. Claypool föllebbentette poros kabátja szárnyát, hogy megmutasson egy nyeregpisztolyt. – Hála Istennek, errefelé egy ilyen sincs. Ha lennének, hát jó célpontot nyújtanának. És nem a jenkiknek. Serena a mostohaanyját nógatta: – Nos, Catherine? – Ha jönnek – mondta hirtelen Jeremiah szembeszállunk velük. – Valóban? – kérdezte Serena. – Hogyan? – Háború vagy nem háború, nincs joguk elpusztítani a magántulajdont. Meg fogjuk értetni velük. Serena kék szeme felderült. – Ejha, maga aztán bízik a jenkik becsületességében.

A gúny fájt a fiúnak. Hinnie kellett benne, hogy a csatatér kegyetlensége nem terjedhet át civil területre. Semmi másban nem tudott már hinni. Ez volt hitének utolsó morzsája. Megpróbálta igazolni: – Egyszerűen nem hiszem, hogy egy hadsereg így gyújtogathat és fosztogathat. Sherman emberei valószínűleg azért tették meg ezt Milledgeville-ben, mert az a főváros. Catherine erőt merített a fiú szavaiból: – Biztos vagyok benne, hogy igaza van, Serena. Ellenséges területen ellátni egy hadsereget, az egy dolog. És megint más elpusztítani a civil tulajdont. Biztosan nem folytatják… – Ne legyen benne olyan átkozottul biztos, Catherine – figyelmeztette Claypool bíró. – Istenemre mondom, ezt nem tűrjük el – fakadt ki Jeremiah. – Ez a tisztesség minden törvényének ellentmond! Valaki fölnevetett. Megfordult, pillantása találkozott Price-éval. A rabszolga arca már kifejezéstelen volt. De Jeremiah biztosan tudta, hogy Price volt a tettes. Egy fiatal nő, aki a haját kendővel kötötte be, éppen ellépett tőle. És Isabella mama is őt bámulta összeszorított ajakkal. Jeremiah a rabszolgát nézte meredten, de az nem mozdult. Szembogara mintha barna kő lett volna. A néhány megmaradt vendég Catherine köré gyűlt, bocsánatkéréseket és üres részvétnyilatkozatokat mormoltak még távozásuk előtt. Jeremiah félrevonta Serenát: – Vegyük rá a mostohaanyját, hogy készítse el a listát. – Milyen listát? – Amit tegnap este említett. Amiben fölsorol mindent, amit el kell rejteni. Vannak a házban lőfegyverek? – Nem, egy sincs. A papa mindent elvitt. – Hátat fordítva Price-nak, aki még mindig ugyanott állt, ezt suttogta: – Van valahol egy puska… – Mintha fel akarta volna piszkálni a fiút. – Anélkül is megteszünk minden tőlünk telhetőt – jelentette ki Jeremiah, bár az Enfield nélkül nem érezte egész embernek magát. A vendégek járművei egymás után elzörögtek az országút felé. Isabella mama félretette a bánatát, és a négereket a kunyhóik felé terelgette. Végül Price is megfordult, és elsétált arrafelé. A szalon nyitott ablakain por tódult be, meglebbentette a függönyöket, és lassan a zongora kifényesített fedelére telepedett. Az egyik utolsó látogató sietségében megbillentett egy asztalt, melyen a Southern Literary Messenger régi példányai hevertek. Amikor a lapok a szőnyegre estek, Jeremiah megint halk nevetést hallott, majd Isabella mama veszekedett hangosan valakivel. – Jeremiah? A fiú Catherine felé fordult. – Serena nagyon helyénvaló kérdést tett föl. Meg kell terveznünk, mit tegyünk, ha jön az ellenség. Jeremiah, miközben felidézte magában a nevetést, ezt gondolta: máris itt van.

Hetedik fejezet FIGYELMEZTETÉSEK I. A Hálaadás-napi vacsora feszült, örömtelen hangulatban folyt. Jeremiah már abban a pillanatban gyanította, hogy így lesz, amikor Catherine megjelent, és a kezében hozta a szederboros poharat – egyenesen az asztalhoz. Amikor letette, bocsánatkérést dünnyögött, szüksége van egy kis „gyógyitalra” a szertartás feszültsége és az után, hogy Claypool bíró olyan rossz híreket hozott Milledgeville-ről. Isabella mama nem sajnálta a fáradságot, hogy jó vacsorát főzzön. De Jeremiah meg a két nő alig ért az ételhez. Szinte rögtön kellemetlen kérdések kerültek elő. Sherman valóban Louisville környékén halad át? Vajon a csapatai ugyanolyan förtelmesen viselkednek majd, mint a fővárosban? Jeremiah bátorító válaszokat adott, melyekkel nemcsak a nőket akarta megnyugtatni, hanem önmagát is. Catherine arról érdeklődött, milyenek voltak első tapasztalatai a háborúban. A válaszként elmondott szavak a fiú gondolatait olyan tájakra terelték, melyekről legszívesebben elfeledkezett volna: Egy domboldalra az állam északnyugati részében. Egy évvel ezelőtt egy szeptemberi alkonyon szuronyt szegezve és izzadó tenyérrel mászta meg azt a domboldalt – meggörnyedve és először tapasztalva meg a Minié-golyók fütyülését. A déliek egy állást próbáltak elfoglalni, melyet a jenki tábornok, Pap Thomas tartott. A csata után Thomast Sziklának nevezték el, mert csapatai kitartottak, és támadást támadás után vertek vissza, miközben mögöttük Rosecrans tábornok emberei Chattanooga felé menekültek. Jeremiah elmesélte a csatát, de egy szót sem ejtett arról, mennyire félt első alkalommal. Beszélt a golyóról is, amely súrolta a fejét, és ősz csíkot húzott a hajába. Elmondta, hogy lőtte le az első jenkit – vagyis az elsőt, akiről biztosan tudta, hogy megölte. De nem említette, milyen érzések kavarogtak benne, amikor figyelte, hogyan esik el a fiatal férfi. Úgy lőtt, ahogy lőnie kellett – parancsnak engedelmeskedve –, mégis valamiféle hideg öröm töltötte el a találat nyomán. Megpróbálta elfeledni ezt az örömöt. Nem illett a becsületesen vívott háború elképzeléséhez. Irtózva vallotta be magának, hogy természetének egy vonása, mely csak erősödött, ahogy egyre mesteribb fokon bánt a lőfegyverekkel, úgyis könyörtelennek nevezhető. Időnként még letagadta ezt a jellemvonást. De létezett, és ő harcolt, nehogy engedjen neki. Hébe-hóba azonban megadta magát. Mielőtt elmenekült a vasvillás farmer elől, a férfi tarkójára sújtott, és egyáltalán nem érzett szánalmat. Akkor sem háborgott, amikor Price-ot megkorbácsolták.

Miközben beszélt, észrevette, hogy Serena csak piszkálja a fokhagymás sonkát, és nyugtalanul tekinget körbe a szobában. A lány határozottan hangulatai rabja volt. Az éjjel még kijelentette, hogy a szövetségese. Ma mintha untatná. A fiú arra a következtetésre jutott, hogy éjszakai látogatása nyilván csak a mostohaanyjával szemben megnyilvánuló dac volt. A harcban szerzett tapasztalatairól szóló beszámoló nem érdekelte. Ma délután a lány szemében ő csak egy vendég, akit el kell viselni. Egy fiú. Bosszantó. Mégis le volt nyűgözve tőle. A késő délutáni nap fényudvart vont a lány vörös haja és arca köré, s ettől úgy festett, mintha valami gyönyörű kép volna egy templom ablakán. Catherine két pohár szederbort ivott meg a vacsora alatt. Hozzá sem ért a lúdtollhoz, a tintatartóhoz és a papírlaphoz, mely előtte feküdt. A lapon egyetlen sor állt finom, enyhén dőlt kézírással: Teendők Az asszony mintha valahogy nem tudta volna rászánni magát, hogy elkészítse vagy akár csak megvitassa a listát, inkább hagyta, hogy a beszélgetés más irányba terelődjék. – Jeremiah. – Az asszony harmadszor töltötte meg a poharát. – Milyen volt az alezredes lelkiállapota, amikor… amikor… Nem tudta befejezni a mondatot. Egy fekete bőrű asszony elvitte a fiú elől az otthagyott szilvakompótot, miközben Jeremiah válaszolt: – A jonesborói ütközetet megelőző estén, eltekintve attól, hogy aggódott maguk miatt, jó hangulatban volt. Hazugság. Egy igazsággal próbálta meg helyrebillenteni: – De bosszankodott is. – Miért? – Valamit el akart olvasni. Egy New York-i hetilap sorozatának a következő részét. Valakitől megkapta a régebbi példányokat, melyekben a két első fejezet, vagy hogy is hívják, megjelent. – Folytatás – mondta Serena. Megint megalázva érezte magát. – Mindegy, valami kísértethistória volt, aminek az írója egy bizonyos Wilkie… – Másodszor is cserbenhagyta a memóriája. – Wilkie Collins? – kérdezte Catherine. – Igen, azt hiszem, ő az. Azt mondta, két dolgot szeretne a legjobban: látni magukat – ez Serenára is vonatkozott, de a lány nem figyelt –, és befejezni A fehérbe öltözött asszonyt. Catherine felsóhajtott, és a szalvétával megtörölgette szája sarkát. – Kifinomult észjárása volt. Olvasott, keresztényi módon élt. Jól éreztük magunkat, amikor beszélgettünk vagy a főkönyveket néztük át. Apróságok ezek. – Csakis apróságokkal törődött – panaszolta Serena. Catherine keményebb hangon vágott vissza:

– Nem szabad tiszteletlenül beszélned az apádról. – Nem vagyok tiszteletlen, az igazat mondom! – Végre ránézett Jeremiah-ra, aki a hosszú asztal oldalán foglalt helyet, a két nő között, akik viszont a két végén ültek. – Nem is tudom, hányszor könyörögtem a papának, hogy vigyen el bennünket Savannah-ba, és vacsorázzunk a Pulaski House-ban. Mindenki azt mondja, ott főznek a legjobban az egész államban. Az egész Délen! De nem volt rá hajlandó, mindig beérte a környékkel. Tudja, hogy én még sosem jártam Jefferson megyén kívül, kivéve, amikor a Christ College-ba mentem, ahol Catherine tanított? Látni akartam New Orleanst, Savannah-t… sőt Washingtont is. És csak buta könyveket meg buta nőket láttam egy dohos régi iskolában. Catherine dühbe gurult, és a poharával hadonászott: – Egypár gyalázatos fiatalembert is láttál, akik kocsikázni vittek órák után. Akik rossz hírbe kevertek azzal, hogy szeszes italt hordtak maguknál. Serena a mostohaanyja poharára pillantott. – És ezt pont te mondod! Catherine elkomorodott. – Serena… – Nem fejezte be a figyelmeztetést, mert a lány azonnal megszólalt: – Pont te! – Jeremiah-hoz fordult. – Catherine mindig a megye antialkoholista ligájának az oszlopa volt. Persze a kedves hölgyek közül fogalma sincs senkinek róla, hogy mindig van egy kancsó szederbora kéznél… – Serena, elég! Amikor háború van, a dolgok… a dolgok megváltoznak. Apád már régen elment. Néha az embernek szüksége van egy kis segítségre, hogy folytatni tudja. Serena nevetésében gonoszság bujkált. – És minden rendben van, amíg az ember suttyomban csinálja! Catherine az asztalra tette a poharat, és szomorúan bámulta. Jeremiah szeretett volna kiszökni. Csak az udvariassága tartotta ott, a két nő közt fortyogó ellenségeskedés fogságában. Bár Catherine azzal, hogy boldogtalanul meredt a poharára, elismerte bűnét, Serenának ez nem volt elég: – Komolyan mondom, néha egyszerűen rosszul vagyok attól, ahogy megvetsz! Úgy viselkedsz, mint Mózes a hegyen! Egyszer még… Elvörösödve magába fojtotta a többit. Catherine megdöbbenten és dühösen nézett rá: – Hogyan, Serena? – Semmi. – Ragaszkodom hozzá, hogy befejezd a mondatot. Fenyegetni akartál? – Nem, én… tényleg nem. Bocsánat. – Hangja üresen csengett, őszintétlenül. Jeremiah elfintorodott. A lány nyilván figyelmeztetésnek szánta a befejezetlen mondatot. De az óvatosság – vagy egy hátsó gondolat, mely inkább körmönfontságról, mint elővigyázatosságról árulkodott – arra késztette, hogy megtartsa magának. Még mindig nem fejezte be az idősebb nő kínzását, bár ezt úgy csinálta, hogy megint a fiúhoz beszélt.

– Catherine-nek még mindig majdnem megszakad a szíve, hogy nem húztam ki az évet az intézetben. Diplomát kellett volna szereznem, de az egyik prokurátor megérezte rajtam az alkohol szagát, amikor egy este tíz percet késtem. Tíz teljes percet! Ez az iskoláztatásom végét jelentette. Nem mintha érdekelne! Örülök, hogy eljöhettem arról az ostoba helyről. Az alezredes özvegye fölemelte a lúdtollat, és hegyét a tintatartónak ütögette. – Azt hiszem, nem kellene Jeremiah-t a sajnálatos montpelier-i előéleteddel traktálnunk. A fiú megpróbálta enyhíteni a feszültséget azzal, hogy elmosolyodott és vállat vont: – Én se voltam soha oda a tanulásért. Anyám nem tudott rávenni, hogy leckét csináljak, miközben utazgattunk. Ezzel végre sikerült teljesen fölkeltenie Serena érdeklődését. – Sokfelé utazott? – Az egész Délen. A mostohaapám… aki már meghalt… színész volt. Serena úgy festett, mint aki őszintén érdeklődik: – Jaj, nyilván csodálatos dolgokat látott! A fiú fintorgott. – Szállodai szobákat. Koszos színházakat. Kormos vasúti kocsikat. Éjszakai állomásokat. – Maga nem őszinte. Én el se tudok képzelni izgalmasabb dolgot, mint különböző városokba látogatni. Egyszer majd utazni szeretnék. Utazni… finom szállodákban lakni… Egy pillanatig a fiú arcát fürkészte. És ő? – mintha ezt kérdezte volna némán. Catherine tollának hegye koppant egyet a tintatartón, aztán gyorsan újra koppant. – Mi van azokkal a New York-i rokonaival? – tudakolta Serena. – Meglátogatta őket valaha? – A nagyapám unokatestvérének a fiát? Nem, soha nem láttam Louis Kentet. – De ő gazdag ember… nem azt mondta, hogy gazdag ember? – Nagyon gazdag – bólintott a fiú. Ha eddig nem tudta felkelteni a lány figyelmét, most le akarta kötni. A hencegés könnyen ment: – Persze a mi águnknak… a virginiai ágnak is van pénze. A bátyáim meg én rengeteget öröklünk apám halála után. – Csakugyan? – A lány összekulcsolta a kezét az álla alatt. – Ezt nem csak úgy kitalálja? – Egyáltalán nem. – Hogy meggyőzze a lányt, elmondta, hogy apja, Jephtha Kent tiszteletes egy kaliforniai aranybányát és egy később alakult bányászati társaságot örökölt az ő nagyapjától, aki a hegyekben élt, és arany után kutatott az 1849-es láz idején. Serena még mindig úgy tett, mintha kételkedne, miközben a fiú folytatta: – Gideon, Matt meg én egyenlő arányban részesedünk apánk elhunyta után… bár a háború miatt egyikükről se tudom, mi történt velük mostanában. Matt mindig megélt a jég hátán is… gondolom, ő tud vigyázni magára, akárhol van. De Gid miatt tényleg aggódom. Nem tudjuk biztosan, hogy meghalt-e, vagy netán egy börtönben raboskodik odafönn északon. Ha meghalt, gondolom, a Richmondban élő felesége örökli a részét. De akárhogy is, a kaliforniai vállalat jövedelmének még a harmada is elég szép pénz. Serena csúfondárosan így szólt: – Ha van kaliforniai vállalat.

Catherine hirtelen bosszúsan felsóhajtott. – Serena, nem is tudom, mit tegyek veled. Sose hallottalak még ilyen gorombán beszélni valakivel… talán csak egyvalakit kivéve. Jeremiah visszafojtotta feltámadó dühét. – Semmi baj, Mrs. Rose. Hozzászoktam már a kételkedőkhöz. A fiúk a seregben a hét minden napján hazudozónak neveztek. Az az igazság… – lefegyverzően elvigyorodott – nem vagyok elég okos, hogy egy ilyen történetet kitaláljak. Catherine meleg tekintettel válaszolt: – Sem olyan rosszindulatú, hogy be akarja csapni az embereket. Én hiszek magának. Serena az anyját fürkészte. Catherine hite talán meggyőzte. Most már udvariasabban szólalt meg: – De hát én is elhiszem! Csak egy kicsit mulattattam magam. – Különös elképzeléseid vannak arról, hogy mit jelent a mulatság, Serena. Különös elképzeléseid vannak egy csomó… Serena nem hagyta, hogy befejezze: – Mit csinál azzal a sok pénzzel, ha majd megkapja? A fiú most már szelídebben – bár Catherine még mérges volt – vállat vont, és őszintén válaszolt: – Nem nagyon gondolkoztam még rajta. Soká lesz még, míg látok belőle valamit. Apám jó egészségnek örvend, és nem is kívánok neki mást… még akkor is, ha átkozott jenki. E vallomás az álláspontjában bekövetkezett változást jelentette, mely az elmúlt években fokozatosan ment végbe. Még mindig élénken emlékezett egy washingtoni szállodai szobában lezajlott csúnya jelenetre, amikor Fan és az apja kiabáltak egymással. Lamont megpróbált közbelépni, Gideon pedig végül könyörtelenül megverte Jephthát. Jeremiah megrémült, és semmit sem értett az egészből. Később, Lamont temetése után Fan beszélt vele, és azt mondta, hogy Gideon és Jephtha már kibékültek – és hogy nem Jephtha, hanem Lamont volt a felelős a heves veszekedésért. Anyja nem magyarázta meg jobban, és ő soha nem tudott meg többet a részletekről. De Fan kijelentései csak további bizonyítékokkal szolgáltak ahhoz, hogy valami gyanús dolog van Lamont halála körül. Kiegyenesedett ültében, mert észrevette, hogy Serena merőn figyeli. Most már a markában van a lány! Ha még nem is hisz teljes lélekkel a kaliforniai aranyban, legalább nem bánik már vele úgy, mint valami mihaszna kisfiúval. Gonosz sugallatnak engedelmeskedve úgy határozott, hogy megbünteti a lányt minden addigi sérelméért. Úgy fordította a székét, hogy Catherine felé nézzen: – Azt hiszem, eleget beszéltünk a pénzről. Talán elkezdhetnénk dolgozni a listán. Az idősebb nő fáradtan elmosolyodott. – Azt hiszem, igaza van. Kerülöm a dolgot. A gondolatát sem szeretem, hogy egyáltalán listát kell készítenünk.

A bor határozottan változtatott a beszédén. Lelassította és elbizonytalanította. Kétségbeesett hangsúlyt kölcsönzött neki. Belemártotta a tollat a tintába. Gondolkozott egy pillanatig. – Félre kell tennünk egy kis sót. Azt a keveset, ami maradt. Felírta, majd megint töprengett. – Két hordó lisztet. Ezt is lejegyezte. – Van két vég gyapjúszövetem a varrószobában. Azokat nem szeretném elveszíteni. – Az ég szerelmére, ne! – kiáltott fel Serena. Micsoda szánalmas dologgá fajult ez a Hálaadás-napi vacsora! Persze, vallotta be magában egy pillanattal később a fiú, ő nem igazán könnyítette meg a helyzetet azzal, hogy engedett a sugallatnak és hátat fordított Serenának. De túl nagy zavarban volt ahhoz, hogy visszafordítsa a széket. Míg Catherine Rose-t nézte, aki a listán dolgozott, nem látta Serena kék szemének elgondolkodó tekintetét. A lányt már nem érdekelte a mostohaanyja. Őt figyelte. II. Aznap éjjel a fiú, mivel nem tudott aludni, kezét a tarkójára kulcsolva feküdt, és a két nő különös és epés beszélgetésén töprengett. Alig leplezett ellenségeskedésük okaként csak két dolgot tudott megállapítani. Az egyik, hogy Catherine-nek láthatóan nagy szüksége van az italra, s ez azzal egészül ki, hogy leplezi a szomszédai és az antialkoholista liga tagjai előtt. A második Serena fegyelmezetlen viselkedése, nyilván ennek köszönheti, hogy kizárták a leányiskolából. De mindkét ok túlságosan banálisnak tűnt ahhoz, hogy olyasféle ellenségeskedést váltson ki, mely a vacsoraasztalnál villámlott a levegőben. Eszébe jutottak Catherine szavai. Serenának „különös elképzelései” vannak. Lehet, hogy ezzel udvariasan őrültnek nevezte? A lány természetében tisztán látható egy erőszakos, nemtörődöm vonás. A vér legalábbis, amit kimosott hálóinge ujjából, erről árulkodott. A két nő ellenséges viszonyának valódi okát azonban nem tudta megfejteni. Olyan nagyon nem is akarta megtudni. Az a baj, hogy minél tovább marad Rosewoodban, annál valószínűbb, hogy felfedezi az okot. A nők mindennap egyre többet árulnak el magukról. Talán a Sherman seregének közeledése okozta feszültség tette a helyzetet elkerülhetetlenné. Nem tetszett neki, hogy a kellős közepében van. De ott volt. Nos, legalább elért egy-két pontot Catherine nagyszájú mostohalánya ellen. Nem volt már olyan kisfiú a lány szemében. Bonyolult és zaklatott érzései támadtak, ha a lányra gondolt. Valami átkozottul veszedelmes volt benne. Mégis, kék szemének és vörös hajának emléke csaknem egy óráig ébren tartotta.

III. A következő két napban Catherine Jeremiah-ra bízta a Hálaadás-napi listával járó munka nehezebb részét. Egy Leon nevű tagbaszakadt, nyájas néger segített neki; az, akit Serena igénybe vett, amikor korbáccsal próbálta vallomásra bírni Price-ot. Jeremiah és a fekete férfi gödröt ásott a rabszolgák temetője mögött. Oda temették hordókban a sót és a lisztet. Ezután bálákban fölrakták az ültetvény szekerére a gyapotot, a két vég szövetet és a két vég cajgvásznat, melyet a varrószobából hoztak. Leon öszvéreket fogott a szekér elé, és Jeremiah-t egy kanyargó ösvényre vitte, mely a kis temetőtől vagy negyedmérföldnyire a fenyők közé vezetett. Benn az erdőben egy tisztáson ágakból és gallyakból tetőt emeltek, hogy megvédjék a gyapot– és szövetkészleteket, s utóbb odavittek két kis hordó melaszt és egy nagy ingaórát is, melyet Henry Rose adott Catherine-nek ajándékba, amikor házasságot kötöttek. Catherine bevallotta, kicsit nevetségesnek érzi, hogy érzelmi indíttatásból elrejt egy olyan tárgyat, mint az óra. De nem tudott másképp dönteni arról, hogy mit vihetnek el a jenkik, csak azon az alapon, hogy miről számoltak be Louisville polgárai napjában többször is. Elküldték a négereiket a környékre, hogy elmondják, Sherman serege valóban közeleg, és a tábornoknak azt a parancsát, melyben megengedte katonáinak, hogy szabadon rekviráljanak, a megszállók úgy értelmezték, hogy ellophatnak mindent, amit a szemük lát. Leon és Jeremiah körültekintően próbáltak eljárni, amikor a fenyvesbe mentek. A nagydarab, ártatlan szemű rabszolga elmondta, hogy Price rendkívül jó hangulatban van. Amikor Jeremiah arról kérdezte, hogy tett-e említést Price egy lopott Enfieldről, Leon azt felelte, hogy Price közvetlenül a puskáról semmit sem mondott. De valóban hencegett, hogy amikor az ellenség felbukkan a kapu előtt, ő „roppant jól fel lesz szerelve”. Jeremiah azt kívánta, bárcsak lenne legalább egy fegyver a házban a konyhai eszközökön és a tőrén kívül. O is, Leon is nyitva tartotta a szemét, valahányszor a szekérrel a fák közé indultak. Egyetlenegyszer sem látták, hogy a néger figyelné őket. De mivel a többiek észrevették, hogy' a szekér ide-oda ingázik, Jeremiah biztos volt benne, hogy Price nagyon is jól tud a tevékenységükről. Leon jelentette, hogy a feketéknek vagy egynegyede azt suttogja, nemsokára szabadok lesznek. Jeremiah néhány kérdéssel tisztázta, hogy erőteljes szakadás van kialakulóban Rosewoodban. A hű négereknek Isabella mama addig magyarázott, amíg meg nem ígérték, hogy semmilyen módon nem segédkeznek a megszállóknak. És bár a zúgolódók ugyanúgy végezték a dolgukat, ahogy szokták, magatartásuk megváltozott. Leon ezt így összegezte: – Azelőtt nem mondtak ocsmány dolgokat Catherine nagysádról, de most rengeteg ilyet beszélnek. És maj'nem minden második szavuk az… hogy vigasság. Vigasság közeleg… Vajon ez csak a szabadság megünneplését jelenti? – tűnődött Jeremiah. Vagy olyan jelszó, mely megtorlást von maga után? Akárhová ment az ültetvényen, a csizmájában mindig ott lapult a tőr.

Szombat dél felé utoljára tértek vissza a rejtekhelytől, Jeremiah éppen az istállóban fogta ki az öszvéreket, amikor hosszú árnyék esett a földet borító szalmára. Megfordult; elakadt a lélegzete… Price állt összefont karral az ajtóban. – Maga meg Leon aztán elfoglaltak mostanában, katona úr. – Figyelj, Price! Tudod a nevem. – De gondolom, használnom nem kell. Gondolom, semmit nem kell megtennem, amit maga mond, most, hogy a jenkik ilyen közel vannak. Mit dugdosnak még Leonnal a fenyők közt a gyapoton kívül? – Eredj, kérdezd meg Mrs. Rose-t! A harag nem zavarta meg a feketét. – Hát, kétlem, hogy megmondaná. Akármit tettek oda, fogadok, hogy a jenkik megtalálják. Magát is megtalálják. Persze ha nem akar elbujdosni. – Price, még egy istenverte szó, és… Vihogás. – És mi lesz? Rám veti magát? Megtámad? Amikor akarja, katona úr. Amikor csak akarja, örülnék, ha megpróbálná. Leeresztette a karját, elindult, aztán megtorpant: – A jenkik elkapják. Igen, a nyakát teheti rá. – A barna szembogár mintha kitágult volna. – Ha ők nem, akkor én kapom el. – Price, hogy lehet, hogy ennyire gyűlölsz? Jeremiah hangjának erőltetett nyugalma vigyort csalt a férfi arcára. – Nahát, ez egyszerű. Maga olyan katona, aki azér' harcol, hogy én birtoktárgy maradjak, és ne legyek szabad. – Süket duma. Price meghökkenve vonta fel a szemöldökét. – Hogyhogy? – Hallottad. A következőképp gondolom. Neked csak ürügy az, hogy birtoktárgy vagy. Aznap, amikor idehoztál, láttam, hogy néztél arra az anyára, akinek a kislánya odaszaladt, hogy megnézze a teknőcödet. Azt hiszem, te szereted, ha az emberek félnek tőled. Néger, fehér, nem hiszem, hogy egy szemernyit is számít, csak féljenek tőled. Fogadok, nincs olyan ember a világon, akit kedvelnél… vagy akihez kedves vagy. A seregben találkoztam néhány olyan tiszttel, aki pontosan olyan volt, mint te. – Katona úr, maga azt hisz, amit akar. Ez nem változtat azon, hogy hogyan állnak a dolgok köztünk. – És hogy akarsz elintézni, Price? A puskámmal? A fekete jámbor arckifejezést vett fel, s ezt olyannyira eltúlozta, hogy az már szinte nevetséges volt: – Puska? Maga még mindig úgy gondolja, hogy én loptam el? – Halk, kotyogó hang jelezte, milyen szánalmasnak tartja az ötletet. – Nekem nem kell puska, katona úr.

Fölemelte két kezét, a napfény átszűrődött az ujjai közt. – Csak ez kell. Elballagott, egyre kisebbedő, torz árnyéka még majdnem fél percig ott látszott az istálló szalmáján, pedig ő maga már eltűnt.

Nyolcadik fejezet SERENA I. Catherine Rose-nak az irodájában több mint ezer dollárja volt konföderációs bankókban. Szombaton Jeremiah bezárta ezeket egy ládába a gőzölgő padláson, és az értékesebb papírokat is melléjük rakta: az okiratokat, a főkönyveket, az alezredes végrendeletét. Odalent átadta a kulcsot Catherine-nek, aki visszatette a karikára a többi mellé. Előző nap új lakatokat hozattak sebtében Louisville-ből. Jeremiah és Leon fölszerelte őket a gyapotmagtalanító, a kukoricagórék és az istállók ajtajára. Mintha a lakatok megállíthatnák Sherman embereit! De a semmittevésnél jobb volt, hogy csinálnak valamit, különösen amikor az országúton egyre nagyobb lett a nyüzsgés. Rabszolgát nem tartó szegény farmercsaládok menekültek a megyéből rozoga szekereken. Egy tizenkét öregemberből és négy fiúból álló polgárőregység vonult el a ház előtt. Nyolc sárga szegélyes, szürke egyenruhát viselő lovas érkezett – Wheeler tábornok lovasságának tagjai. Miközben a lovaikat itatták a kút melletti vályúból, elmondták, hogy a helyzet minden képzeletet felülmúlóan rossz. Sherman hatvanezer embere széles sávban söpör végig az államon. A sereg felgyújtott házakat, letarolt földeket, lemészárolt állatokat és időnként – súgta oda az egyik lovas Jeremiah-nak – megerőszakolt nőket hagy maga után. A lovasok parancsnoka figyelmeztette Catherine Rose-t, hogy hagyja el az ültetvényt. Az asszony megköszönte a férfinak, hogy aggódik, nemet mondott, és útjukra bocsátotta a lovasokat. II. Szombaton késő délután Jeremiah a szalonban térdepelt, és késével felhasogatta egy drága lószőr dívány hátát. Amikor elkészült, Catherine adogatni kezdte neki a család ezüsttárgyait. Jeremiah minden egyes darabot bedugott a résen, és beágyazta a dívány tömésébe. Talán nyolcvan-kilencven tárgyat gyömöszölt bele, majd a fal mellé tolta a bútort. Megkerülte, és leült, szándékosan teljes súlyával ránehezedett. A dívány úgy csörgött és csilingelt, mint valami különös hangszer. – Magasságos isten! – sóhajtotta a fiú. – Ha leül ide egy jenki, azonnal felfedezi az ezüstöt.

– Remélem, tisztelettudóak lesznek annyira, hogy nem hatolnak be a házba… – szólalt meg Catherine, de egy távoli dörej azonnal félbeszakította. Jeremiah az egyik nyitott ablakhoz ugrott, félrerántotta a függönyt, és kidugta a fejét a napsütésbe. Megint hallotta a dörejt. – Ezek a lövészek! Catherine elsápadt. Mindketten kiszaladtak, s egy pillanattal később csatlakozott hozzájuk Serena, aki éppen befordult a ház sarkánál. Nézték a dűlőutat, az országutat s mögötte a földeket. A dörej harmadszor is megismétlődött, de már halkabban. Jeremiah letörölte a verítéket a homlokáról, és Rose özvegyéhez fordult: – Akárhol legyenek is, a közelben járnak. Jobb lesz, ha beviszem a szekeret meg az öszvéreket a fenyőerdőbe. Hol van Leon? – Elküldtem az ártérre, hogy rejtsen el három láda csirkét. – Jól van, akkor egyedül megyek. – Hadd segítsek – ajánlkozott Serena, amitől a fiú meglepődött. Bár szombat volt, a lány hétköznapi pamutruhát viselt. Catherine úgy döntött, nem pazarolja az időt arra, hogy elmenjen Louisville-be istentiszteletre. Meleg nap volt, ahhoz képest, hogy november végén jártak. Szokatlan, bágyadt, nyári hangulatuk támadt. Párás volt a levegő, és fülledt szél fújt. Amikor Jeremiah az északra és nyugatra fekvő területek elmosódott körvonalait tanulmányozta, hirtelen olyasmit vett észre, amitől megfájdult a gyomra. Odamutatott. Serena lábujjhegyre állt. Végül Catherine is megpillantotta. Vékony, szinte láthatatlan füstcsík emelkedett az Ogeechee mentén álló fák mögül, ferdén húzódott végig a vörösödő délutáni égen. Catherine az állához emelte öklét. – Valami ég. – Jobb lesz, ha most rögtön indulunk – mondta Jeremiah. – Befogom az öszvéreket. – Abban is segítségre lesz szüksége – mondta Serena, megint meglepve a fiút. Nem olyannak látszott, mint aki fizikai munkát végez. Feladatai az elmúlt néhány napban könnyű munkákra korlátozódtak, például összeszedte az ékszereket, melyeket Catherine kis bőrzacskóba tett és a szoknyája alatt hordott. A zacskót egy kötéldarabbal erősítette a csípőjére. Jeremiah természetesen nem látta a zacskót. Serena mesélt róla. A fiú nem tudta túltenni magát a változáson, amelyet a meleg időjárás és a feszültség vitt végbe a lányon. Piszok kenődött szét a fél arcán, izzadságfolt látszott a ruhája hónalján. Rendetlensége azonban nem vont le a szépségéből; valójában mintha növelte volna azzal, hogy emberibb, közvetlenebb vonással ruházta fel. A lány a ház felé indult. – Hozok egy kendőt. Hűvös lesz, mikor visszaindulunk. Jeremiah, miközben Serena után bámult, megint szemrehányást tett magának azért, hogy ennyire érdekli őt a lány. Az érdeklődés még ostobábbnak és nehezebben megmagyarázhatónak tűnt azok után, amit a lány vérmérsékletéről eddig megtudott.

Lehet, hogy a vonzalomhoz Serenának semmi köze. Lehet, hogy csak az ellenkező nem iránti kíváncsiság és tapasztalatlanság keveréke. Ebben azonban kételkedett. Azon kapta magát, hogy azon töpreng, hogyan festhet Serena teste meztelenül a sok ruha alatt. Nem egy női test. Az övé. Nehezen tudott mihez kezdeni a lány iránti érzelmeivel. Amikor a Hálaadás-napi vacsoránál hátat fordított neki, azzal megfizetett a sértésekért, és másnap megpróbálta tiszta lappal újrakezdeni a dolgot – mintha korábban semmi kellemetlenség nem történt volna. A lány is másképpen viselkedett; valójában időnként még barátságos is volt. És amikor rájött a rapli – amely tiltotta a barátságosságot legalább nem nézett át rajta. A fiú egyetlen okát gyanította a lány változásának, de erre inkább nem is gondolt. Egyáltalán nem úgy érezte, hogy kedveli Serenát. Úgy, ahogy egy barátot vagy egy bajtársat kedvel az ember. Mégis vonzódott hozzá, még akkor is, ha az óvatosság azt súgta, ez nem bölcs dolog. Az óvatosság azonban a fejéből eredt. Érdeklődése egészen más irányból fakadt. Zavarba ejtő lüktetést érzett az ágyékában, amikor arra gondolt, hogy kettesben megy vele az erdőbe. Catherine-nek láthatóan nem volt kifogása az ellen, hogy együtt menjenek. Lekötötte, hogy a nyugaton emelkedő füstöt figyelte: – Legyenek átkozottak, ha magántulajdont égetnek! Legyenek átkozottak, ha az otthonokra és a farmokra is kiterjesztik a háborút! A fiú, meglepődve azon, hogy az asszony átkozódik, meg akarta nyugtatni: – Nem engedjük, Mrs. Rose, hogy itt is ezt műveljék. – Ám ez egyre inkább csak remény volt, mint bizonyosság. Egy pillanatra megfeledkezett Serenáról, megint rabul ejtette az a kétségbeesett hangulat, mely akkor telepedett rá, amikor Rose a halála előtt beszélt vele. Semmi becsület nincs abban, hogy sebtében elrejtik a család értéktárgyait. A fenébe, ez szégyen és gyalázat! A füstoszlopot bámulta, és próbálta meggyőzni önmagát, hogy ezt nem úgy értette, ahogy esetleg mások értenék. És megismételte magában az esküt, hogy ha jönnek a jenkik, szembeszáll velük, és követeli, hogy tisztességesen bánjanak Rosewood lakóival. III. Bess és Fred, a két öszvér csökönyös volt. Jeremiah örült, hogy Serena segít befogni őket. A lány megfésülködött, kendőjét tűvel az ingvállhoz rögzítette, és kölnit szórt magára. A fiú érezte az illatát, amikor a szekeret kihajtotta a színből. Serena becsukta és lelakatolta az ajtót, majd fölmászott, és olyan szorosan ült mellé a szálkás ülésen, hogy a fiú érezte a combját a szoknya alatt. Jeremiah egyenesen végighajtott a rabszolgák kunyhói közti földúton. Az egyik kalyiba mellett Price pihent az árnyékban. Rezzenéstelen arccal figyelte a szekeret. Jeremiah megrántotta a gyeplőt, hogy az öszvérek gyorsabban menjenek: – A fenébe, miért heverészik itt, mintha semmi gondja nem volna?

– Nincs is – mondta Serena. – A jenkik már majdnem itt vannak. Mit tehetne mást azon kívül, hogy vár? – Látja, ahogy elhajtunk! Tudni fogja, hova rejtjük a szekeret. A rejtekhelyet valószínűleg már megtalálta. – Leon nem árulja el neki. Ez kissé megnyugtatta a fiút. – Igaza van. És rajtunk kívül csak Leon tudja. – Leon megbízható. Rendesen is viselkedik. A többiek közül némelyek egyre pimaszabbak. Isabella mamának épp ma reggel meg kellett ütnie a konyhában Francyt. Feleselt velem, amikor megparancsoltam neki valamit. De én is megütöttem. Serena hangja elégedettnek hallatszott. Dúdolni kezdett. Eltartott néhány pillanatig, amíg Jeremiah ráismert a dallamra. Az a himnusz volt, melyet a lány apjának emlékére rendezett szertartáson énekeltek, de Serena úgy felgyorsította, hogy inkább népdalnak hallatszott. Úristen, micsoda fura egy teremtés! Lenyúlt a csizmájához, hogy meggyőződjék róla, biztonságban van-e a tőr. A szekér elhaladt a rabszolgák temetője mellett, majd visszatért a fenyves sötét magányába. Amint beértek a fák viszonylag hűs árnyékába, a fiú egyre idegesebbnek érezte magát. Az öszvérek cammogtak. Légy repkedett az arca körül. Többször elhessegette, majd megpróbálta agyonütni. A légy eltűnt. Serena hirtelen elhallgatott, és feléje hajolt: – Jeremiah. – Igen? A lány halkan így szólt: – Nagyon örülök, hogy idejött Atlantából. A lány vállának érintésétől megint azt a bizsergést érezte az ágyékában. Lesandított a gazzal benőtt ösvényre. – Csakugyan? Az volt a benyomásom, hogy ez cseppet sem számít magának. – Tévedett. Számít. – Hát, Serena kisasszony, bocsásson meg, de egy-két napig biztosan nem így viselkedett. – Teljesen feldúlt voltam! A papa miatt. A világon mindenkinél jobban imádtam a papát. Ez igaz lehet, gondolta a fiú, de mit sem változtatott azon, hogy a lány csaknem teljes fordulatot vett. – Azonkívül… Becsúsztatta a kezét a fiú könyöke és bordái közé, karját a fiúéba kulcsolta. Jeremiah az erdő csendjében – melyet csak egy újabb távoli puskaropogás tört meg – úgy érezte, hogy ideges, és forróság önti el. A lány kölnije még a fenyők illatát is elnyomta. Hegyes, kemény bal melle a fiú karjához préselődött. – … szükségünk van itt egy férfira. A nők egyszerűen nem bírnak el egy csomó engedetlen niggerrel.

– Csak Price miatt kell aggódni. Amikor nem akarta bevallani, hogy ellopta az Enfieldemet, be kellett volna zárnunk. – Vagy le kellett volna lőnünk – mondta Serena tárgyilagosan. A fiú megdöbbent; ő is ugyanerre gondolt, de el nem mondta volna senkinek. – Nagy kár, hogy nincs másik puskánk – tette hozzá a lány. A fiú magához térve így szólt: – Rajta tartom majd a szemem. Kételyei voltak azonban azt illetően, hogy meg tud-e birkózni ember ember elleni harcban a feketével. Gyors ütemben nyerte vissza az erejét. A lábán a bekötözött seb egyre ritkábban fájt. De nem ringatta magát abban az illúzióban, hogy Price nyápic alak. És emlékezett az istállóban elhangzott fenyegetésre is: „A jenkik elkapják. Ha ők nem, akkor én kapom el” Hogy imponáljon a lánynak, és tulajdon elszántságát is újra megerősítse, hozzátette: – Ha felbukkannak azok a jenkik, egyszerűen megmondjuk nekik, hogy tisztességes elbánást várunk el tőlük. Serena vihogott. – Mi olyan átkozottul vicces? – Maga néha tényleg mulatságos! Azt hiszi, hogy a jenkik udvariasan viselkednek majd csak azért, mert megkérjük őket rá? Ezt kell hinnem. Ez az egyik oka annak, hogy itt vagyok. Ahonnan én jöttem, ott már nem maradt tisztesség. A maga apjának a halála után semmiképp. – Igen, azt hiszem. A fenébe is, sokkal jobban tisztelik a civil területeket. Higgye el, Serena. Fogadok, hogy ahol valami zűrzavar volt, ott provokálták őket. – Most pontosan úgy beszél, mint Catherine – sóhajtotta a lány, miközben a szekér bekanyarodott. Az öszvérek csapkodtak a fülükkel, hogy elzavarják a hatalmas kék legyeket. A patadobogás lassú, lusta üteme, a lány kölnijének illata, az, hogy kettesben vannak, és ahogy a lány melle a karjához ért, szinte fékezhetetlen izgalomra gerjesztette. Ugyanakkor feszengett is; mintha valahogy veszélybe került volna. De ez súlyosan édes veszély volt, melyet az ismeretlenség vonzereje árnyalt. Amilyen feszült volt, egy percre sem állította volna meg a szekeret. Egyszer mégis megállt, nyelve a szájpadlásához tapadt, fejét fölszegte. Serena a homlokát ráncolta. – Mi a baj? A fiú az ajkához emelte ujját. Merev tekintettel jobbra mutatott. Ezt suttogta: – Mintha hallottam volna valamit. – Nyúlbak. – Nem. Hangosabb. Nehezebb.

Füleltek. A fiú biztosan tudta, hogy nem téved. De a tűlevelek árulkodó surrogása és az aljnövényzet ropogása nem ismétlődött meg. Halkan az öszvérekre mordult, és elindította a szekeret. IV. Serena a fák közé ferdén beeső, poros sugárnyalábokat bámulta. – Későre jár. Besötétedik, mire végzünk. – Nem biztos – mormolta a fiú. Amikor arra gondolt, hogy kettesben marad a lánnyal sötétedés után, szinte elviselhetetlenül ideges lett. – Mondjak valamit, Jeremiah? Catherine sokáig úgy gondolta, hogy Price a legjobb néger itt. – Tévedett. Kurta nevetés. – Nem először. Mindig mindenkiről a legjobbat gondolja. Csak egy ember volt, akiről sose gondolt jót. – Ki az? – Az igazi anyám. A szavakban engesztelhetetlenség bujkált. A fiú hagyta, hogy folytassa: – Egyszer hallottam, amikor Catherine erről vitatkozott a papával. Apám azt mondta, a mamám valódi hölgy volt, zenetanárnő, és ezt Catherine-nek nem szabad elfelejtenie. De ő erre azt mondta, hogy apám hazudik. Azt mondta, olyan órákat, amilyeneket a mama adott, zongoraszéken nem lehet adni. A fiú majdnem elnevette magát, de hálás volt, hogy nem tette. A lány odafordult, hogy ránézzen, kék szeme parázslott: – Mocskos dolgot mondott a mamámra. – Mit? – Nem akarom megismételni. Hiszen tudja, egy hölgynek még azt se szabad kimondania, hogy lába van. Végtagjai vannak. Egyszer Catherine meg én már ezen is összekaptunk. De ő tényleg mocskos dolgot mondott a mamámra. A fiú megkockáztatta a kérdést: – Minden ok nélkül mondott ilyet az anyjára? – Az egyáltalán nem számít! A mamám volt! Egy darabig hallgattak. A fiú túltette magát a dolgon. De Serena dühe most láthatóan Catherine-re irányult. Mélabúsan folytatta: – Sose láttam képet róla. Valamikor volt egy kép a házban, de elégett. A papa azt mondta, Catherine égette el. Higgye el nekem, Catherine nem olyan tiszta és megbocsátó, mint amilyennek mutatja magát!

– Én még nem találkoztam tökéletes emberrel, Serena. Meg kell értenie, hogy a mostohaanyja miért nem rajong az apja első feleségéért. Amikor anyám újra férjhez ment, apám ugyanígy vélekedett az új férjéről. – De Catherine-nek nem kellett volna ilyen mocskos dolgot mondania! Ezért nem bocsátok meg neki. Soha! – Mély lélegzetet vett. – Nemsokára megfizetek neki. A halk, nyugodt kijelentéstől a fiúnak ismét borzongott a háta. Felismerte a szavakban a kegyetlenséget, mert ő maga sem volt mentes a kegyetlenségtől. Serena egyenesen előrebámult. – Gondolom, az állítás nyilván igaz volt. De Catherine-nek nem kellett volna mondania. Ez a lényeg… hogy mondta. – Magának is mondta? – Mondta bizony. Miután kihallgattam a papával folytatott beszélgetését, egyenesen besétáltam hozzá… éppen abból a borból töltött magának, amit stikában iszik… és jó fél órán át veszekedtünk. Egyenesen az arcomba vágta azt a mocskos dolgot a mamáról! – Hát, kezdem érteni, hogy maga meg Mrs. Rose miért jönnek ki olyan rosszul egymással – mondta a fiú kedvetlen mosollyal. A lány gonoszkodva ugratta: – Nahát, Jeremiah Kent, magának gyorsabban vág az esze, mint hittem! A fiú megbántódva vágott vissza: – Köszönöm a kedves bókot. – Jaj, nem akartam felbosszantani. A lány fölemelte a fejét; puszit lehelt a fiú arcára. Meleg és nedves volt az ajka. – Komolyan nem. A fiú, hogy zavarát leplezze, egy újabb legyet hessegetett el, mely a füle körül döngicsélt. Az erdő egyre sötétebb lett, a nap mélyvörös fénye borította be. Korai még, hogy lemenjen a nap, gondolta, bár valóban mindjárt itt a december. Odahaza, Virginiában mostanra már talán enyhe fagyok is vannak. Serena kissé felélénkült: – De nem kell örökre Catherine-nel kínlódnom. Végül majd meghal, és akkor megszabadulok tőle. Lesz egy jó férjem… A fiú megkönnyebbült, hogy lehetősége támad elterelni a beszélgetést Serena mostohaanyjáról. Könnyed hangsúllyal visszakérdezett: – Már választott is? A lány a fejét rázta. – De tudom, mit akarok. Olyan embert, akinek van valami pénze. Pénze, amit hajlandó arra fordítani, hogy még több pénzt keressen vele. A papa apja és nagyapja értette ennek a módját. Tudták, hogy vásárolják össze a földeket. Hogyan növeljék a terméshozamot. A papa vett még egy kis földet a Rosewood-birtokhoz, de akkor volt a legboldogabb, ha nem csinált semmit. Majdnem ugyanolyannak őrizte meg az ültetvényt, mint amilyennek örökölte. Én olyan embert akarok, aki nagyra törőbb. Aki nem éri be annyival, hogy ül egy irodában, és a könyveket

lapozgatja… vagy kísértethistóriákat olvas esténként, hogy izguljon. Olyan embert akarok, aki helyesen tudja irányítani Rosewoodot! Jeremiah vigyorgott. – Úgy beszél, mintha máris a magáé volna. – Az enyém lesz, amikor Catherine meghal… ugyanúgy, ahogy a magáé lesz az a kaliforniai aranybánya, amiről beszélt. A Rosewood-dal meg a férjem pénzével igazán nagyszerű helyet tudunk majd teremteni. És utazunk is. Savannah-ba, a Pulaski House-ba. Talán Európába is. Találok egy ilyen embert, tudom, hogy találok. Tudom, mert én rengeteget tudok egy férfinak nyújtani… Csaknem szemérmetlen mosollyal nézett a fiúra. – A Rosewoodot meg más szép dolgokat is. Feltéve, hogy jól bánik velem. – Azt… – A fiú szinte félt megszólalni. – Azt hiszem, remek lenne jól bánni magával. Elvinni utazni… úgy értem, remek dolog lenne annak a férfinak, akiről beszél. Csalódott válasz: – Ó! – Mi történt? – Semmi. Azt hiszem, rosszul értettem. – Mit? – Egy percig arra gondoltam, hogy talán önmagáról beszél. A fiú nem tehetett róla, elvörösödött. – Dehogy. Maga idősebb nálam. – De maga megjárta a háborút! Úgy hallottam, ettől nagyon gyorsan érnek a fiúk. Alig tudta megmagyarázni a lány hirtelen támadt közeledését, hacsak nem egyvalamivel, amit szüntelenül megpróbált elfelejteni: a Hálaadás-napi beszélgetéssel, amikor elmondta, hogy ő meg a két bátyja gazdag emberek lesznek Jephtha Kent halála után. Homályosan mindig tudta, hogy apja tekintélyes összeget hagy rá. De szinte sohasem gondolt az örökséggel járó következményekre; hogy mit kezd majd vele, vagy hogy milyen fontos lesz tőle mások szemében. Most, szinte először, kezdte megérteni. A felismerés kérdéseket is szült: Mennyi pénz lesz ez? Több ezer dollár? Milliók? Nem tudta, mit jelent az, hogy milliók, csak azt, hogy ez pokoli sok pénz. És jó pénz is lesz. Arany, nem elértéktelenedett konföderációs bankók. Milliók! Kissé elragadta a gondolat – aztán undorral töltötte el a felismerés, hogy igaza van Serena megváltozott viselkedésének okát illetően. Meg akarta neki mondani, hogy tudja az okot. Valami azonban visszatartotta; talán az, ahogy a lány a karját szorította megint, miközben a szekér nyikorogva egyre beljebb hatolt a fenyves párás sötétjébe. Most mondd meg neki! A lány felé fordult, de még mindig nem tudta megmondani, lenyűgözte a vakmerő, szinte hívogató tekintet, amellyel bámult rá. Mosolyogva…

Isten az égben, gyönyörű lány! Ez a baj. A lány odahajolt hozzá, és ezt suttogta: – Úgy képzelem, a fiúk elég sok tapasztalatot szereznek a háborúban, ugye, Jeremiah? – I… igen – mondta, mert nem tudta, hogyan reagáljon a kérdés nyilvánvaló jelentésére. – Chickamaugánál egyetlen nap alatt megtanultam, hogyan kell életben maradni. A lány elfintorodott. – Én másképp értettem a tapasztalatot. A fiú merevnek érezte a nyelvét. – Nők… meg ilyesmi? – Persze. – Hát, azt hiszem… igen, ez igaz – hazudta. Tisztában volt azzal, hogy erkölcstelen dolog a kimondhatatlanról beszélni egy nőnek, mégis kikottyantotta: – És maga? – Jeremiah, nem illendő dolog ilyet kérdezni egy lánytól! De örült. A fiú megint elvörösödött: – Csak… csak kíváncsi voltam. – Tisztességes ifjú hölgyek nem csinálnak ilyesmit… de ha csinálnak is, nem beszélnek róla! – Csúfondárosan mosolygott, lepillantott az ösvényről, majd kinyújtotta az ujját. – Nem ez a rejtekhelye? Jeremiah összeszorította a lábát, hogy leplezze látható izgalmát, dühös volt, hogy a lány kacérkodik vele, ugyanakkor hálás is, hogy Serena nem engedte továbbfajulni a dolgokat. Egy belső hang egyre csak intette: Hagyd őt békén. Túl álnok neked. Túl körmönfont. És nem is ártatlan… Egyik énje szerette volna azt hinni, hogy a lány ártatlan. S a fiú megint megrémült attól, hogy milyen erős is ez a kívánsága. – Azt kérdeztem, hogy nem ez-e a rejtekhelye. A fiú kiszáradt szájjal bólintott. Egyszerűen nem tudta, hogyan bánjon egy olyan lánnyal, mint Serena Rose. Az „öszvérek bekanyarodtak az apró tisztásra, mely már csaknem sötét volt. A fiú zavartan húzta el a lánytól a karját. Megállította az öszvéreket: – Kifogjuk és kikötjük őket, én meg adok nekik egy kis abrakot, amit Leonnal hoztunk ide. Aztán segíthet elrejteni a szekeret. Nagyon gyorsan beszélt, hogy leplezze zavarát. A fékkarra hurkolta a gyeplőt, és lemászott. Serena a szekérnek arra az oldalára csusszant, ahol a fiú állt. Lehajolt, keblét megvilágította a tompa vörös fény, mely a fenyők közt átszivárgott. Lenézett a fiúra, lassan megnyalta felső ajkát. Kinyújtotta a kezét: – Segítsen. A fiú hevesen érte nyúlt. A lány felállt, hirtelen úgy látszott, mintha megbotlott volna, vagy elvesztené az egyensúlyát – nem véletlen, a fiú ezt biztosan tudta.

A lány felsikoltott, és a fiúra zuhant.

Kilencedik fejezet VÖRÖS ÉG I. Elterültek a földön. A fiú odébb gurult, a nyakát szúrta egy kő, de ekkor az állán érezte a lány kezét. A lány közelebb húzta magához; olyan közel, hogy combjuk összeért, így feküdtek egymás mellett. A lány a fiú arcára csúsztatta a kezét: – Jeremiah, figyelj rám. Aznap, amikor felbukkantál, azt hittem, csak egy kisfiú vagy. Tévedtem. Felnőtt férfi vagy. Szájával a fiúéhoz közelített. – Megcsókolhatsz, ha akarsz. A fiú megcsókolta – bátortalanul. A lány hirtelen két kézzel fogta meg az arcát. Gyötrő lassúsággal cirógatta nyelvével a fiú ajkát. Aztán szorosan hozzásimult, megint kuncogott, ezúttal azért, mert érezte a fiú keménységét. – Ide, ide! Vezette a fiú kezét; a melléhez húzta. A fiú olyan erősen markolta a lány mellét, hogy szinte érezte a csipkét a kifakult ruha alatt. – Talán adhatnék neked olyan órákat, amilyeneket a mama adott. De te voltál a seregben. Gondolom, nincs szükséged ilyesmire… Újabb csók. Hevesebb, szenvedélyesebb. – Valószínűleg egy csomó lánnyal volt dolgod. Még egy. A lány nedves szájával végigfutott az arcán. Nyelve hegyével most a bőrét cirógatta. – Valószínűleg nem is nagyon szeretsz engem amiatt, hogy olyan ostobán bántam veled az első néhány napon. Csaknem szuroksötétben feküdtek. A fiú a válla fölött látta, hogy az öszvérek a fülükkel hajtják el a legyeket. Tűnj el! – gondolta. – A lány teljesen össze van kavarodva. Az igazi anyja meg a mostohaanyja miatt – és fütyül rád, csak a pénz miatt csinálja… – Jeremiah, Jeremiah – mormolta a lány, miközben bal lábát megmozdította a szoknya alatt. Lassan, sóvárogva a fiúéhoz dörgölte. – Tetszem én neked egyáltalán? – Nagyon, Serena… nagyon. – A lány lábának érintésétől olyan merev lett, hogy szinte fájt. – Nem füllentesz? – Nem. Nem. Hirtelen rájött, hogy nem fognak megállni. Olyan biztosan tudta, ahogy a nevét.

A lánynak már voltak szeretői; vagy legalábbis a fiúnak volt oka a gyanakvásra. Ahogy beszél. Amilyen gyakorlott kézzel érinti. És ő nem akarta, hogy első élményét egy romlott nőtől szerezze. Annak ellenére, ahogy a katonák hetvenkednek, tisztességes ember ezt nem akarja. Valami megátalkodottság azonban megakadályozta, hogy véget vessen a csókolózásnak és a becézésnek. Meg akarta tudni, mennyire tapasztalt a lány. És ha erre a kérdésre választ kap, választ kap egy fontosabbra is: hogyan viselkedjék egy férfi egy nővel? A nőkkel. A lány szempillája lágyan söpört végig az arcán, miközben megfogta a csuklóját, és húzta. Valahogy fölcsúszott a szoknyája is. – Hozzám simulhatsz, ha akarsz. A fiú erősen a pamut alsóneműhöz nyomakodott, mire a lány nyögdécselt. Jeremiah majdnem felkiáltott, amikor a lány úgy tette rá a kezét, hogy ekkora vakmerőséget egyetlen nőről sem feltételezett volna. A lány a fülét csókolta, miközben ezt mormolta: – Te jó férj lennél, az biztos. Remek férj. Megpróbálta megérteni ennek a megdöbbentő mondatnak az összes mögöttes jelentését. De túl sok volt, és túl összetett. És most nem is alkalmas rá az idő. Átlendítette a lábát a lány csípőjén… Serena szinte azonnal ránézett. A fiú vörös fényt látott tükröződni a szemében. – Mi a baj, Serena? – Várj csak egy percet. – De én azt hittem… – Várj egy percet! A fiú feldühödött: – A fenébe, azt hittem, te is akarod… – Persze hogy akarom! Ugyanúgy akarom, ahogy te! Csak csillapodj le egy kicsit! Hirtelen észrevettem az eget… A lány nagy nehezen felült. – Hány óra van? A fiú még mindig csalódottan morogta: – Honnan tudjam? Nincs órám. – Nézz oda. A nap már lement, de az ég tiszta vörös. A fiú felpattant, ráébredt, mit jelent ez. A tisztás nyugati szélére szaladt. Keveset látott a fenyőktől, csak skarlátvörös fény szivárgott át köztük, mely a rejtőző láthatárnak szinte a felét befestette. Öntudatra ébredve nyelt egyet. – Serena… – Megtörölte az arcát. – Ez nem a nap, ez tűz. – Jóságos isten! A lány talpra kecmergett, lesöpörte a füvet a szoknyájáról, és vörös hajából kirázott két kavicsot. – A katonák? – Nem tudom. Jobb lesz, ha sietünk vissza.

A fiú mérges volt, hogy abbahagyták. A lány érezte ezt, és fölemelte a fejét, hogy szinte szűzies csókot leheljen az ajkára. – Igen, siessünk. Sajnálom. Lesz még rá alkalom… – Lesz? – Ha akarod. Nem, nem akarom! Valami zűrzavar és rosszaság… A lány arcának szépsége lefegyverezte: – Akarom. Megfogta a lány derekát, és még egyszer szenvedélyesen megcsókolta. Aztán hozzáláttak, hogy kifogják Besst és Fredet, hosszú pányvára kötötték őket, majd abrakot szórtak eléjük. Végül erőlködve betaszigálták a szekeret a bozótba, rúdjával előre. Nem tudták teljesen elrejteni. A hátulja még mindig a tisztásra lógott. Jeremiah előhúzta a kését, és fenyőágakat nyesett le, hogy a nagyját befedje. Már érezte nyugat felől a füst szagát. Ellenőrizte a rejtekhelyet, ahol a háztartási készleteket tárolták, majd kézen fogta Serenát, és nekilódultak az ösvénynek. Rohantak a fenyves sötétjében, gazzal benőtt göröngyökbe botlottak, arcukba gallyak csapódtak, melyeket nem vettek idejében észre. A füstszag egyre erősödött. Az éjszakai égen fényesedett a vörös ragyogás. II. Miközben végigsiettek a rabszolgakunyhók közti úton, a fiú a hosszú futástól zihálva lélegzett, mellét fájdalom hasogatta. Bekötözött lába sajgott. Serena a karjába kapaszkodott, alig tudott vele lépést tartani. Jeremiah mozgást és hangokat hallott a kunyhók verandáiról. Egy kisgyerek bömbölt. Hallotta, hogy tenyér csattan. A gyerek hangosabban ordított. A fiú megragadta Serena kezét, és a szó szoros értelmében ráncigálta a ház felé. Ezen az éjszakán valószínűleg egyetlen néger férfi, nő és gyerek sem aludt. Inkább érezte, mint látta, hogy kis csoportokban ücsörögnek és álldogálnak a sötétben – sugdolóztak, és a nyugaton támadt ragyogásra mutogattak. Kétszer is nevetést hallott. Néhány néger egyáltalán nem rettegett. A vörös ég jel volt. Vigasság! Amikor a fiú és Serena a hátsó verandához indult, egy alak vált ki a sötétből, és feléjük rohant. Serena felsikoltott. III. Jeremiah maga mögé perdítette a lányt – aztán amikor ráismert Leon hatalmas vállára, már könnyebben lélegzett. – Jeremiah uraság! – Most ne, Leon.

– De igen, figyeljen ide! Price… eltűnt. – Mi? – Így van. Senki sem látta, mióta maguk elhajtottak a szekérrel. Nyilván megszökött, amikor hallotta, hogy a jenkik ilyen közel vannak. – Jobb is, hogy megszabadultunk tőle – jelentette ki Serena. Jeremiah hallgatásra intette a lányt. – Elmondtad Mrs. Rose-nak? Leon a fejét rázta. – Nem akartam elszomorítani. Már így is elég rosszul állnak a dolgok. A fiú elfintorodott. – Ha szerencsénk van, Price már úton van Lincoln földjének áldott szabadsága felé. – Jeremiah uraság, nekünk nincs akkora szerencsénk. Fogadok, hogy a fenyvesben bujkál, és valami rosszban töri a fejét. Jeremiah hátán a hideg futott végig. Megpróbált könnyedén válaszolni: – Köszönöm a figyelmeztetést, Leon. Menjünk, Serena. Siessünk! IV. Egyenesen átrohantak a házon, ki az útra, ahol hangokat hallottak, és lámpafényt pillantottak meg. Isabella mama, aki a lámpást tartotta, meglepően összeszedettnek látszott. És Catherine is. Nem lehetett ugyanezt elmondani arról a sovány asszonyról, aki kifakult ruhában ült a ponyvával fedett csézán. Az asszony ide-oda hajlongott az ülésen, izzadt arcát kendővel legyezgette. Jeremiah elnevette volna magát az asszony arckifejezésétől, ha nem tudja, hogy az rettenetesen fél. Mellette a megviselt Claypool bíró ült. Két ápolatlan néger állt egy-egy régi kofferral a kezében, közvetlenül a cséza mögött. Amikor Jeremiah és Serena közeledett, Claypool éppen ezt kiáltotta: – … egy pillanatig se maradunk tovább! – Hová mennek? – kérdezte Catherine. – Savannah-ba. Nellnek él ott egy nővére. Ha van egy kis eszük, maguk is elmennek. Catherine Rose nem válaszolt egy pillanatig. Kissé félrefordult, mert észrevette Jeremiah-t és a mostohalányát. Szürke, fáradtságtól karikás szeme nyugodt maradt, míg meg nem pillantotta Serena összegyűrt kendőjét, piszkos szoknyáját és összeborzolt haját. Egy szót sem szólt. De komoly, beavatott pillantást vetett Serenára. Arca mintha elszomorodott volna, majd ismét határozott lett, amikor figyelmét megint a bíróra fordította: – Nem, Theodore. Mi maradunk. – Az istenre kérem, Catherine… – Az öregember kikapta felesége kezéből a kendőt, és letörölte az izzadságot, mely ősz borostás állán csillogott. A hirtelen mozdulattól föllebbent a kabátja, és elővillant alóla a nyeregpisztoly. 7 Fogalma sincs, mennyien vannak. Százak. Ezrek!

Egész Louisville körül. Gyalog. Lóháton. Szekereken… az átkozott szekerek tömve vannak lopott bútorokkal! Mi az ördögnek kellenek bútorok egy hadseregnek? Láttam katonákat, akik tyúkketrecet cipeltek, mások jószágot vezettek. Mindent elvisznek! És némelyik csavargó… nahát, életében nem látott még ilyen söpredéket! – Theodore – vágott közbe az asszony –, ez az otthonom, inkább megpróbálom megvédeni, mint hogy elhagyjam. – Ugyanezt mondta az az esztelen Clive Jesperson tíz perccel ezelőtt! – Clive Jespersonnak igaza van. Ha elmegyünk, biztos, hogy mindennek lába kél. – Hát, maga dönt. De jobban teszi, ha megszabadul minden bortól és szesztől, mert hallom, hogy a jenkiknek majdnem annyira kell az alkohol, mint az étel. – Megfogadom a tanácsát, köszönöm. – Szedje össze mindet, és ki vele! Claypool észrevette, hogy Jeremiah rosszallóan figyeli. Kikottyantotta: – Nell szíve nem valami erős. Én maradnék, de úgy érzem, nem tehetem meg, hogy kockáztassam… – Tökéletesen megértjük – vágott közbe Catherine, megmentve a férfit a megszégyenüléstől. A rongyos feketékhez fordult: – Floyd… Andrew… vigyázzatok Claypool bíróra és a feleségére. Induljanak, Theodore. Ne féltsenek bennünket. Végül Mrs. Claypool szólalt meg: – Bolond vagy, Catherine. Bolond! Isten legyen irgalmas hozzád! Claypool a kétségbeeséstől szinte összefüggéstelenül mondta: – Nem a Mindenhatóhoz kell irgalomért könyörögni, hanem Sherman tábornokhoz! Gyí, te! A gyeplővel a ló hátára csapott, mire a cséza megdőlt, és jobb kerekével a finomra zúzott kőről fölemelkedve úgy kanyarodott be, hogy a bíró rémült felesége csaknem lezuhant az útra. Egy pillanattal később a cséza már az országút felé zörgött, mögötte a két fekete rohant és fújtatott a kofferokkal. Jeremiah hallotta, hogy nyílik a kapu. Valaki meghúzta a csengő madzagját. A csengő egyet csendült. Gyászos hangja csak nagy sokára enyészett el. A kocsi zörgését elnyelte a földeken terpeszkedő sűrű, sötét sáv. Ennek felső szélén – fányi magasságban – a sötétség gesztenyeszínről élénk skarlátvörösre váltott. A fény állandóan változott; az ég egyik részén halványan pislákolt, a másikon erősödött. Füst szállt, elhomályosítva a távoli fákat. A szél bűzt hozott. Balról jött, a sűrű erdők felől, ahol az országút kanyargott, mielőtt kiért volna a Rosewood előtti nyílt térségre. – A Jesperson-birtok – suttogta Catherine. – Onnan jön a füst. Jaj, szegény Mr. Jesperson! Egész életét végigdolgozta, hogy abból a kis földdarabból rendes farmot csináljon. Jeremiah ezt alig hallotta. A sötétség miatt aggódott nagyon. A leple alatt a jenkik közelednek. A leple alatt talán Price áll lesben. Azzal az átkozott puskával! – gondolta, és egy hátborzongató pillanatig ugyanúgy rettegett, mint amikor először kúszott az unionista lövészek felé Chickamaugánál.

Tizedik fejezet A FOGOLY I. A Hálaadás napját követő hétfő reggelén, több száz mérföldre északra, Gideon Kent üldögélt keresztbe rakott lábbal a hallgatag déli tisztek között, akik a barakk egyetlen kicsiny kályháját vették körül. Éjszaka megváltozott az idő. Az északnyugatról fújó fagyos szelek kavargó hópelyheket hoztak a szigetre, melyet a foglyok Pea Patchnek neveztek. A szél a pajtaszerű építmény deszkái között tátongó több tucat résen furakodott be. A barakk már hat hónapja volt Gideon otthona. Ennek a részlegnek az őrmestere vagy fél órával ezelőtt – fél tízkor – gyújtott be a kályhába, miután beledobott egy maréknyi faforgácsot. Egyetlen maréknyit. És ezt azzal a behízelgő mosolyával tette, amelyet Gideon már annyira megutált. – Tessék, fiúk. Ne mondjátok, hogy Abraham papa nem törődik veletek. Meleg lesz egész nap és egész éjjel. Néhány tiszt trágár választ mormolt. De nem hangosan. A foglyok már jól ismerték Oliver Tillotson őrmester érzékenységét. Többre becsülték a biztonságot még ilyen életfeltételek mellett is, mint azt, hogy kiváltsák Tillotson haragját. Az őrmester mindig vidám volt, amikor a puszta életben maradáshoz szükséges dolgokat osztott szét. Úgy adott néhány forgácsot a kályhába vagy három kétszersültet reggelire, mintha azt várta volna, hogy a foglyok hálálkodjanak a nagylelkűségéért, sőt nemcsak neki, hanem a parancsnoknak, Schoepf dandártábornoknak is. Tillotson keményen megtorolt bárminemű panaszt. Némelyek szerint viselkedéséhez az a tiszt adta a mintát, aki a szigetet irányította. Gideon erről nem tudott meggyőződni. Csak egyszer, távolról látta Schoepföt, amikor a parancsnok éppen belépett a kis gótikus kápolnába, melyet – mulatságos módon – az úgynevezett láncos rabok építettek: gyilkosok, tolvajok és az Unió hadseregéből megszökött katonák, akiket Fort Delaware-ban együtt őriztek a konföderációs foglyokkal. Sajnos Tillotsonnal vasárnap kivételével mindennap találkozott. A kályha vasajtaját szélesre tárták. A hő szinte alig enyhítette a barakk fagyos levegőjét. Gideon foga vacogni kezdett. Összeszorította. Ez segített valamit. Jóval napkelte előtt ébredt, s hiába erőlködött, hogy egyetlen kicsiny, foszlott takarójának eligazgatásával megmelegedjék. A pokrócot úgy hajtotta össze, hogy fele a lába alatt legyen, a másik fele pedig fedje. Azonban a takaró – melyet most a vállára terített –, a szurtos kabát és alatta a mocskos ruha nem adott meleget lesoványodott testének; még így sem, hogy Tillotson adománya lángolt a kályhában.

A vékony, fűzött könyv, melyet olvasni próbált, kicsúszott megdermedt kezéből. Hallotta, hogy körülötte a konföderációs tisztek halk, elkeseredett hangon beszélgetnek. Arról, amiről mindig beszéltek: Meddig tart még a háború? Hogy szerencsétlenségükre az egész Észak legrettegettebb börtönébe küldték őket. A szeretteikről. A szökésről. Gideon számára ez volt a legsiralmasabb téma. Minden hétre esett egy-egy nevetséges szóbeszéd, amely elterjedt a szigeten. Ezek többnyire a The Palmetto Flagtől, a déliek pártján álló újságtól származtak. A The Flaget, mely a folyó mentén följebb, Philadelphiában jelent meg, a foglyoknak tilos volt olvasniuk. De egyik-másik őrtől hallották, hogy a lap többször is célzott a tizenkétezer konföderációs fogolyra, akik talán kitörnek, és elfoglalják a folyó egész partvidékét. Melyik tizenkétezer? – kérdezte magában rendszerint Gideon, amikor a legfrissebb történetet hallotta. – A múlt havi? Vagy az e havi? A Delaware folyó szigetén élők száma állandóan változott. Új foglyok érkeztek; a régiek közül azokat, akik nem élték túl a koszt, a romlott ételt és a hellyel-közzel előforduló durva bánásmódot, a Jerseyben lévő Salem megyében gödrökbe temették. Amikor tiszta volt az idő, az ember, ha fölengedték a gátra, láthatta az új gödröket nyitó sírásókat. A munka sohasem szünetelt. Gideon azon a véleményen volt, hogy ha a The Palmetto Flag szponzorai és újságírói lázadást akarnak, akkor főzzék ki, és vigyék véghez maguk. A sziget lakói közül csak kevesen voltak elég erősek ahhoz, hogy néhány másodpercnél tovább verekedjenek; az embernek ahhoz is minden megfogyatkozott erejére és lelki szilárdságára szüksége volt, hogy napról napra elviselje az életet. Gideon, mivel egyre jobban fázott, lemondott az olvasásról. Körbepillantott az embereken. Vajon a többiek is olyan csüggedtnek és nyomorultnak érzik magukat, amilyennek ő? A legtöbben így festettek, bár voltak kivételek. Például az a két tiszt a kör másik oldalán. Hughes és Chatsworth. Őket a foglyok nem nagyon szerették, mert mindketten nagy összegű és tisztázatlan eredetű jenki pénzzel érkeztek Fort Delaware-ba. Kétségtelenül gazdag és befolyásos rokonaik élnek északon. Mindenesetre ők ketten gyorsan szövetséget kötöttek. Hughes és Chatsworth a pénzért külön kedvezményeket kaptak Tillotsontól. Szappandarabokat vettek, melyeket nem osztottak meg senkivel. Most éppen kavicsokkal dámáztak. Egy deszkára rajzolták szénnel a táblát. Tizenöt dollárt fizettek Tillotsonnak a fadarabért, és ezt nem is titkolták. A két tiszt néha bérbe adta a táblát a többieknek. De nagy árat kértek érte. Egyórai játékért a napi fejadag egy részét. Ezért aztán nem bérelték sokan – és barátságosabbak sem lettek a nyerészkedőkkel. Hughes és Chatsworth felváltva aludt a táblán, hogy el ne lopják. Gideon közelében négy olyan ember ült, akiket mindenki sokkal jobban kedvelt. John Hunt Morgan fivérei – egy százados és egy ezredes – egy euchre nevű kártyajátékot játszott a Nyolcadik Kentucky Lovasdandárnál szolgált Cicero Colemannel és Hart Gibsonnal; ez utóbbi John Morgan vezérkarában volt segédtiszt.

John Hunt Morgan már meghalt; úgy hallották, októberben. A vakmerő lovassági tábornok betört északra, elfogták, majd megszökött az ohiói Columbus börtönéből, de egy kisebb csetepatéban a tennesseei Greeneville mellett lelőtték. Még egy tehetséges ember, aki a katasztrofális déli harci eszménynek megfelelően esett el. Morgan talán szerencsésebb volt nálunk, mondta magában Gideon könnybe lábadt szemmel. A könyv lecsúszott az öléből. Egy pillanatig túlságosan fásult volt, hogy fölvegye a padlót borító áporodott szagú szalmáról. Fejében egyre komoruló gondolatsor futott: Talán jobb lett volna gyorsan elmenni, mint Stuart, nem így, egyenként, nyomorúságosan. Nyújtózkodott, remélte, hogy a mozdulat kiragadja lehangoltságából. Tudta, hogy nem szabad ilyen szörnyű dolgokra gondolnia. Ezen az átkozott szigeten úgy küzdött igen keményen az életben maradásért, hogy a feleségére meg a kislányára emlékezett – és emésztő vágy élt benne, hogy ha majd szabad lesz, új életet kezdjen. Azért is küszködött, hogy a börtönben hasznosan töltse el az idejét. Arra akarta felhasználni, hogy pótolja tudásának azt a mélységes hiányát, mely állandó terhe volt: Ha nem tudom, hogyan kell helyesen olvasni és helyesen írni – hogyan kell helyesen gondolkozni, amikor erről a helyről kikerülök –, semmi mással nem tudom Margaretet meg a gyereket eltartani, csakis alantas munkával. Azt akarta, hogy ennél többet tudjon tenni értük. Úgyhogy amikor csak lehetett, olvasott. A Leslie's IllustratedWeekly régi példányait vagy Wilmingtonban és Philadelphiában megjelenő unionista újságokat. Tillotson őrmester időnként kiosztott ezekből néhányat, de mindig úgy, mintha valami átkozott milliomos volna, aki jótékonykodik, és azt akarja, hogy ezt mindenki értékelje. Tillotson ezt elkerülhetetlenül odáig vitte, hogy megjelölte azokat a cikkeket és metszeteket, melyek az Unió harctéri sikereivel foglalkoztak. Gideon ebben a percben egy ilyen újságot vagy egy Leslie'st szeretett volna. Nem tudott összpontosítani annak az olcsó nyomású kötetnek a különös, rímtelen soraira, melyet a Hálaadás előtti napon Tillotson kelletlenül adott oda neki. A könyvet, furcsa módon, három réteg barna papírba csomagolták, és rendkívül hosszú spárgával kötötték át. A virginiai lapokban megjelent néhány alkalmi versen kívül Gideon gyakorlatilag nem olvasott költeményeket sem gyermek-, sem serdülőkorában. Az első néhány oldal után úgy gondolta, hogy a Fűszálak című mű meghaladja a képességeit. És borzalmasan csalódott is, amikor Tillotson csak a Fűszálakat nyújtotta át neki; ezt az egyetlen vékony kötetet egy rövid levél kíséretében, melyet apja összehajtott, és a címlap, illetve az első réteg papír közé csúsztatott be. Terjedelmes könyvszállítmányban reménykedett; november eleje óta reménykedett ebben, amikor egy már fölbontott levelet kapott New Yorkból, az Orange Street-i kis metodista templomból, ahol Jephtha Kent megint eredeti hivatását űzte. A levélben Jephtha megírta, hogy milyen nehezen találta meg a fiát. A kutatást egy értesítés alapján kezdte meg, melyet Lexingtonból kapott, de hogy milyen úton, azt inkább nem árulta el. Gideon feltételezte, hogy a frontvonalakon át. Hallotta, hogy

még mindig nagymértékű illegális kereskedelem és csempészés folyik. Mindegy, Fan értesítette Jephthát, hogy a legidősebb fiuk fogoly. De azt nem tudta, hol. Jephtha régi washingtoni újságíró ismerősei nyomoztak Gideon után. Majd jelentették, hogy Gideon Kent őrnagyot más tisztekkel, civil politikai foglyokkal és jenki bűnözőkkel együtt egy szigeten tartják fogva Wilmington alatt, ahol a Delaware folyó éles, csaknem kilencvenfokos kanyart vesz délkelet felé. Gideon nem akarta, hogy a válaszát elolvassák. Lehet, hogy kérését kihúzza a cenzor. Úgyhogy Jephthának egy agyonfáradt, ingerlékeny orvos segítségével válaszolt, aki a börtönkórházban dolgozott. A doktor néhány naponként önként látogatta meg a barakkokat, hogy ellenőrizze a foglyok egészségi állapotát. Azon kevés jenki közé tartozott Fort Delawareban, akik törődtek valamicskét a foglyokkal – és rendszerint rosszkedvűen ment el tőlük, morgott és szitkozódott amiatt, amit látott. Gideon meggyőzte az orvost, hogy táskájában csempésszen ki a szigetről egy lezárt levelet, és adja postára. A levélben könyveket kért Jephthától. Nemrégiben egy másik üzenetet is kapott az apjától. Ebben az állt, hogy Jephtha megkísérelt engedélyt szerezni, hogy meglátogathassa a fiát. De az engedélyt megtagadták tőle. Jephtha washingtoni kapcsolatai azonban esetleg lehetővé teszik, hogy olvasnivalót küldjön Gideonnak. Megkapta a fia levelét. De bölcsen úgy fogalmazta meg a könyvekről szóló sorokat, mintha ez az ő ötlete volna. így tehát a Hálaadás előtti napon Tillotson elhozta Gideonnak a verseskötetet. – Ajándék attól a szimpatizáns apjától, uram. – Tillotson a barakkban minden tisztet gúnyosan az „uram” megszólítással illetett. A levélben, melyet a cenzor benne hagyott a könyvben, Jephtha megígérte, hogy minden hírt továbbít majd, amit megtud Gideon két öccséről. Az ő hogylétük is részét képezte Gideon állandó aggodalmainak. Aggódott Margaretért és a kis Eleanorért, mivel Grant háborús gépezete Richmond felé közeledett. De aggódott Matthew-ért is, aki eltűnt egy hajón, melynek a blokádot kellett kikerülnie. És Jeremiah-ért, akit besoroztak, és vasúton szállítottak a tennesseei hadseregbe. Istenem, mondta magában lila ajakkal és vacogva, meddig tarthat ki az ember, ha nem tudja, mi történik a szeretteivel? Meddig tarthat így ki az ember – egy ilyen helyen? A sötét gondolatnak megint ellene szegült a szégyen. Amikor egy bűzös marhavagonban északra szállították, megesküdött, hogy túléli a legrosszabbat is, amit a jenkiktől kap. De fogalma sem volt, milyen rossz lehet a legrosszabb. Rendes súlya hetvenhárom kiló volt. Úgy gondolta, ebből már legalább tizenöt kilót leadott. Magas alakját egyre jobban megfosztotta a hústól a kicsiny fejadag: a három kétszersült reggel kilenckor, további három kora délután, és időnként egy darab penészes szalonna vagy másfél deci vizes lötty, melyet Tillotson szemrebbenés nélkül rizslevesnek nevezett. És víz. De, úristen, micsoda víz!

A forró nyáron a börtön víztartályai csaknem kiszáradtak, mert nem esett az eső. Egy vízhordó csónak ment fel a közeli patakokhoz, hogy megtöltsék őket. De az a leírhatatlan anyag, ami a csónak tömlőiből kijött, tengervizet is tartalmazott; a csónak nem ment elég messzire ahhoz, hogy elhagyja a dagálytól sós vizet. És valahányszor feltöltötték a tömlőkből a tartályokat, az áramlás felkavarta az aljukra ült ocsmány üledéket. Egyszer Gideon inni akart egy bögrével az új vízből, de elhányta magát, amikor meglátta benne a levéldarabokat, egy hal szemét és a sok fehér, féregszerű lényt, mely a sötét folyadékban vonaglott. Már csak akkor ivott vizet, ha feltétlenül szükséges volt. Elkerülte azokat a gyomorkavaró finomságokat is, amelyekre egyes tisztek végső kétségbeesésükben ráfanyalodtak. Ma reggel mintha kibírhatatlan súllyal nehezedtek volna rá a börtön életkörülményei. A barakkban olyan hideg volt, hogy alig tudott megmoccanni. Éhsége, testi gyengesége, mosdatlan bőrének érdessége – és a keserűség, melyet azért érzett, mert apja csak egy érthetetlen verseskönyvet küldött neki – szinte ellenállhatatlan dühöt szült benne. Arra vágyott, hogy kiadja magából. De mire zúdítsa? Vagy kire? A fogva tartóira? Az öregTillotsonra? Fölösleges. Az is fölöslegesnek látszik azonban, hogy az ember megpróbáljon életben maradni ezen a dögletes helyen. Egész augusztusban azt figyelte, hogyan betegszenek és halnak meg az emberek, miközben a nap süti a Pea Patch hordaléksarát. Túlterhelt csónakok szállították az ölfaként fölrakott holttesteket a jerseyi gödrökhöz. Látott hisztérikus embereket, akik rátámadtak az őreikre, hogy aztán félholtra verjék és kórházba szállítsák őket. Ezek az emberek is eltűntek. A kórházban állítólag viszonylag emberségesen bántak velük. De azok a sérülések, melyeket a lázadók szereztek, rendszerint gyógyíthatatlanok voltak; az őröket pedig, akik védték magukat, nem büntették meg. Margaret, gondolta, miközben félig lehunyt szeméből könnyek csorogtak. Margaret, én megpróbálom ezt átvészelni. Hidd el, hogy megpróbálom. De te nem tudod, milyen nehéz. Dermedt jobb kezével mocskos kabátja alatt kotorászott. Szinte öntudatlanul nyomkodta meg inge zsebét. Ujjaival addig tapogatózott, míg megkönnyebbülve rá nem akadt arra a vászondarabra, melybe a lányától származó kis emléket tekerte. A gyermek egy hajtincsét; születése után pár nappal vette magához, azóta hordta. Némelyik fogoly a Bibliát vagy valamelyik testamentumot tartotta magánál. Az ő kegytárgya Eleanor becses hajtincse volt. Amikor egyenruhájának koszos szövetén át megérintette, lehetetlent kívánt – egy kevésbé rosszindulatú háborút. Amelyikben a gyűlölet nem csapna olyan magasra, hogy elborítsa a küzdelem minden mozzanatát. A háborúzó felek között magasba szökő rosszindulat volt a felelős azért, hogy oly sok embert tartottak fogva ilyen nyomorult körülmények között. Amikor északon csapatokat kezdtek el szervezni a szökött feketékből, Jefferson Davis kihirdette, hogy az ilyen katonákat csakúgy, mint fehér tisztjeiket, nem szabad kicserélhető hadifoglyokként kezelni. A feketéket vissza kell küldeni azokba az államokba, ahonnan megszöktek, és a helyi törvények szerint ott

kell elítélni őket. '63 májusában Halleck tábornok erre azzal válaszolt, hogy minden hadifogolycserét leállított. Amikor Grant vette át a parancsnokságot, nem hagyott kétséget afelől, hogy Halleck politikáját szigorúan végrehajtják. És a háború után – mi lesz akkor? Tillotson azzal hencegett, hogy ő „kemény békét” követelő republikánus, az újraválasztott Lincolnnal ellentétben, aki könyörületesebb hangot akar megütni, amint a konfliktus a déliek vereségével – és ez biztos így lesz – véget ér. Vajon amikor ez bekövetkezik, tovább tart-e majd a rosszindulat? A pokolba, mit érdekli ez őt? Ő csak azt akarja, hogy túl legyen rajta; hogy túlélje ezt az időszakot és ezt a helyet úgy, hogy olvas, tanul, és megtölti a fejét olyan szavakkal és gondolatokkal, melyek segítenek neki új életet kezdeni, amikor… ha… valaha hazaér Richmondba. Ha áll még Richmond. A jenkik ezt a várost akarták a legjobban. El akarták foglalni; akár romokban is. És Margaret ott van. A barakk és amit jelentett, elviselhetetlenné vált Gideon szemében. Kínosan tudatában volt, hogy nincs ereje, de talpra kecmergett, majd bocsánatot kért áz egyik lovassági tiszttől, Basil Duke ezredestől, hogy nekiment. Vörös, karikás szemek fordultak felé, amikor áttört a kályha körül kuporgó emberek gyűrűjén és kitántorgott. Senki meg nem szólalt. Végigtámolygott a fenyő fapriccsek közötti sötét folyosón, és megállt egy pillanatra a sajátja mellett, hogy becsúsztassa a verseskönyvet az összehajtott takaró alá. Aztán továbbment az épület vége felé. Egy nyitott ajtóhoz lépett;Tillotson lámpavilágos fülkéjéhez. Jégtömbnek érzett kézzel megragadta az ajtófélfát, nyelte a kicsivel tisztább levegőt, és élvezte Tillotson kályhájának melegét. Az apró szobában, mivel falak választották el a barakktól – bármilyen vékonyak is –, a kályha viszonylagos meleget tartott. A két rosszul záró ablakra viaszosvásznat erősítettek. Oliver Tillotson felpillantott a Leslie's egy példányából. Az őrmester hatvanéves lehetett, túlsúlyos, de nem puhány, még akkor sem, ha a harchoz már túl öreg volt. Coltot viselt csípőjén a pisztolytáskában. Előtte az asztalon bekeretezett fénykép állt, mely egy szigorú asszonyt és öt serdülő fiút ábrázolt, akik kemény papírgallért és rosszul szabott ruhát viseltek. A csoportkép mellett Tillotson hatalmi jelvénye feküdt – egy diófa bot; egy bot, mely Tillotson tömzsi ujjainak szorításától feketedett meg és kopott simára. A bot hatvan centi hosszú és talán nyolc centi vastag volt. Gideon már látta, hogy a barakkban két tiszten kipróbálták. Az egyik panaszt emelt Tillotson önteltsége miatt, és nem hallgatott el, amikor Tillotson megparancsolta neki. A másik kukacot talált a szalonnában, és kiabálva, dühödten förmedt rá az őrre. Mindkettejüket megverték, és elküldték a kórházba, ahonnan sosem tértek vissza. Amikor Gideon az ajtófélfának dőlt és magába szívta az enyhet adó meleget, Tillotson a homlokát ráncolta. Az őrmesternek vörös Mikulás-képe volt, és ezt az ősz kecskeszakáll, szemöldök és haj még hangsúlyozta is. Hamis jóindulat látszott rajta még akkor is, amikor bosszankodott, akárcsak most:

– Akar valamit, százados? Tillotson játszadozott, A legtöbb foglyot név és rang szerint is ismerte. De úgy tett, mintha nem lehetne őket megkülönböztetni egymástól. És valóban hasonlítottak is: mosdatlanok voltak, mint Gideon; girhesek, mint Gideon; szakálluk a mellüket verdeste, mint Gideoné; szemük zavaros volt és bamba, mint Gideoné. – Szeretnék engedélyt kérni, hogy járhassak egyet odakint – mondta Gideon a hidegtől rekedten. Tillotson zavartnak látszott. – Odakint, uram? De hiszen téli… – A barakkban se jobb. – Ej, maguk lázadók – sóhajtotta Tillotson. Félretette a Leslie'st. Fölvette a diófa botot. A családi képre mutatott. – Amikor hétvégén hazamegyek, mindig elmondom Ethelnek, mennyit panaszkodnak maguk. Boldogok lehetnének, hogy még élnek, és nem haltak meg. Ejnye, rejtélyes dolog ez. – Rejtélyes? – lehelte Gideon. – Komolyan sajnálom, hogy fejtörést okozunk magának. Az segítene, ha megkérdezném, hogy eszik-e időnként rendes ételt? Vagy hogy elég takarója van-e, hogy alhasson nyolc órát, és fel se ébredjen közben? Tillotson bal kezével a bot végére ütött. – Lassabban, százados, kérem – mondta szélesen mosolyogva. – Őrnagy. Kent őrnagy, maga is tudja. – Nem, maguk mind ugyanúgy néznek ki – vonta meg a vállát Tillotson, s kék szeme gúnyosan vidám volt. – Akár a niggerek, akiket maguk akolba zártak és sanyargattak több mint kétszáz éven át. Kent. Kent… ja, igen. Már emlékszem. A mi megrögzött olvasónk. Aki jobb dolgokra készül, ha véget ér a háború. Kapott egy könyvet a szimpatizáns papájától New Yorkból. Gideon majdnem elkáromkodta magát; de visszafojtotta a szitkot. Tillotson csettintett a nyelvével, a fejét csóválta: – Belepillantottam abba a dologba, mielőtt odaadtam. Értelmetlen zagyvaság. Ocsmányság! Ethel és az asszonyok, akikkel templomba jár, beszéltek erről a költőről. Be kéne tiltani. Le kéne tartóztatni. Soha nem lesz magából semmi, ha ilyen moslékot olvas. Tillotson előrehajolt, mintha szeretett unokaöccsének adna tanácsot. De hirtelen gúnyolódni kezdett: – Azt hiszem, azért az ilyen dolgok illenek a lázadóknak. Illik a megalázott helyzetükhöz. Finomat a finomnak, szemetet a szemétnek, mondhatjuk így is, nem? Gideon halántékán lüktetett egy ér. – Engedélyt kértem, hogy kimenjek, nem prédikációt. – De hát maguknak, lázadóknak szükségük van a prédikációra. – Tillotson mosolygott. – Meg kell tanulniuk, hogy ne panaszkodjanak annyit. Fel nem tudom fogni, miért nem szeretnek itt lenni. – Nos, ez nem éppen egy nyaralóhely, ugye?

Ellenséges tekintet jelent meg a Mikulás-arcon. – És gondolom, azt képzeli, hogy a mi északi fiaink üdülnek azokban a déli pöcegödrökben. Libbynél. Andersonville-nél. Gondolom, azt hiszi, hogy azok ehhez képest üdülőhelyek. Maga nem tudja, milyen jó dolga van, százados! Gideonban forrt a düh: – Őrnagy. Tillotson suhintott egyet a bottal, és lecsapott az asztalra: bumm. – Százados, maga bosszant engem a tiszteletlenségével. Nekem meg kell őriznem a tekintélyemet. – Gondolom, még soha életében nem sikerült. Tillotson három gyors pillantása és elkerekedett szája jelezte, hogy Gideon véletlenül talált. A börtön tele volt mindenre alkalmatlan emberekkel, akiket máshol semmire sem lehetett használni. Szép számmal látott ilyeneket a konföderációs hadseregben is. Méghozzá mindenféle rangban. De még az alkalmatlanok is kifakadnak, ha valaki megsebzi őket: – Tartsa a száját! Jusson eszébe, hogy a kormánnyal beszél! Ebben a barakkban, uram, én éppen olyan fontos ember vagyok, mint Mr. Lincoln. Fontosabb! Maga sohase fogja azt az áruló szemét az elnökre vetni. Rajtam keresztül tárgyal vele. A bot újabb csapásával adott hangsúlyt az utolsó szónak. Aztán visszatért a mosoly tokás képére. De ebben a mosolyban rosszkedv bujkált. Annak az embernek a rosszkedve, akit olyan pozícióba helyeztek, melyben egy szeszély, egy gondolat, egy-két szó megmenthet vagy elpusztíthat más embereket. – Világosan beszéltem, uram? – kérdezte Tillotson. – Amikor maga bejön ide, ennek a nemzetnek az egyetlen törvényes kormányával tárgyal. Gideon homlokát hirtelen kiverte a veríték. A dagadt, öntelt szarházi! Legszívesebben torkon ragadta volna, és… Nem! Gondolj Margaretre. Gondolj a gyerekre. Át kell vészelned ezt az egészet. Ha szereted őket, kötelességed életben maradni. Áldotta a szerencséjét, hogy eszébe jutott a felesége meg a gyereke. Az ő segítségük nélkül most talán meg is ölte volna Oliver Tillotsont, aki a magánkályhája melegében sütkérezett. – Azt kérdeztem, uram, hogy világosan beszéltem-e? Gideon nagyon halkan válaszolt: – Világosan. – Akkor kérjen meg újra. Röviden és tisztelettel. Mély lélegzet. – Engedélyt kérek, hogy járjak egyet odakint. Tillotson meglengette a diófa botot.

– Sokkal jobb, uram. Sokkal jobb. Menjen, fagyoskodjon, ha akar. De kérem, csukja be az ajtót. Én megfeledkeztem róla, pedig nem szeretném, ha túl sok meleg szökne ki a barakkba. A friss hőmérséklet egészséges magának meg a bajtársainak. – Határozottan – felelte Gideon. – Odakint mindenki élvezi az egészséges hideget. Újabb dühös pillantás. – Boldog vagyok. – Csapás a bottal. – Csukja be az ajtót! Gideon, akinek a keze egyik pillanatban zsibbadt, a másikban megdermedt, engedelmeskedett. Tillotson pedig már ismét az újságba merült. II. Gideon kisétált a barakkból, két kék köpenyes fiú között. Minden őr puskáján volt szurony. Az odafönt úszó felhők mintha csak néhány száz méterre lettek volna. Hópelyhek hullottak belőlük kavarogva. A csípős széltől Gideon még rosszabbul érezte magát, mint addig. Szinte azonnal ismét vacogni kezdett a foga. Megbánta, hogy kimerészkedett a szabadba. A barakkon kívül még lehangolóbb látvány fogadta, mint odabent. Fort Delaware fátlan földdarabra épült, néhány lábbal a vízszint alatt. A folyótól kőgátak védték, melyek eltakarták a jerseyi és a delaware-i partot is. A fagyott sarat árkok szabdalták, melyekben meleg napokon talajvíz csordogált. És a Gideon körül fekvő többi barakk és elkerített terület zsúfolásig volt szürke emberekkel. Szürke ruhás, szürke arcú, szürke kedvű emberekkel. Szellemekkel. Az egyik barakk ablakában mozdulatlan, szomorú arc sápadt oválisát látta. Néhány fiatal fiú járkált föl és alá a közlegények barakkja előtt, karjukkal csapkodták magukat, mezítláb toporogtak. Ha elvásott a cipő, senki nem adott másikat. A delaware-i part felé eső oldalon a megbilincselt rabok dolgoztak. Mogorva, gyilkos külsejű emberek. Hatalmas, kővel teli taligákat vonszoltak a gátak megerősítéséhez. Minden taligát két ember húzott, akár az igavonó barmok. Mindegyik csapat munkáját egy őr irányította, aki a taligára fölrakott kövek tetején ült, mit sem törődve azzal, hogy a súlya többletterhet jelent. A legtöbb őr hol szidta a rabokat, hol üvöltözött velük, hogy húzzák gyorsabban a taligát. Gideon a tisztek egy csoportja felé indult, akik egy szellőzőnyílás körül kuporogtak, melyet a sárból ástak ki. Mindenhol voltak ilyen nyílások; ezek között kanyargott Gideon. Az egyik tiszt megfordult, hogy üdvözölje az érkezőt: – Helló, Kent. Csatlakozol a vadászathoz? Gideon gyomra kavargott. – Köszönöm, nem. – Friss hús és patkányleves, ha szerencsénk lesz. – Jézusom, hagyd abba – mondta Gideon, miközben a szája elé kapta a kezét. Pillanatról pillanatra nőtt a hányingere.

Hirtelen nagy izgalom támadt a nyílás körül. Örömujjongás. Az emberek előrehajoltak. Csont roppant a kő alatt, s csaknem péppé zúztak valamit. Az egyik tiszt fölnevetett, a hókavaró szél gyorsan elvitte a hangot. Egy másik tiszt, aki fiatalabb volt Gideonnál, de szakálla máris hófehérre őszült, fölemelte a véres és még vonagló zsákmányt – a kövér, szőrös vízipatkányt. Egyikét annak a több száz állatnak, melyek elárasztották a szigetet, és járatokat ástak a kemény felszín alatt. – Nem kéne olyan finnyásnak lenned, Gideon – mondta az a tiszt, aki megszólította. – Ha megszokod, nem is érzed olyan rossznak. Az ősz szakállú tiszt helyeselt: – Tulajdonképpen olyan, mint a fiatal mókus. De Gideon látott már főtt patkányhúst. Fehér; émelyítően fehér. Elfordult: – Köszönöm szépen a meghívást. Majd máskor. – Nemsokára elég éhes leszel hozzá. Ördögöt! – gondolta Gideon odébb tántorogva. Tillotsonnak igaza volt. Átkozott hideg van idekinn. Apró változást vett észre a levegőben. Kidugta a nyelvét. Egy csepp víz esett rá. A szél iránya megváltozott. Köd ereszkedett le a folyóra az Atlanti-óceánról. A havazás átalakult ónos esővé. Gideon megmozgatta a lábujjait a szakadt csizmában. Alig érzett fájdalmat. Az egyik nagylábujjában semmi. Mintha jobban lett volna. Sietett, de csak annyit ért el, hogy esetlenül bicegett, nem sokkal gyorsabban, mint amikor azelőtt sétált. Ahogy a barakkhoz közeledett, egy férfi vágódott ki a sarok mögül a szélnek dőlve és lapos, fekete kalapját fogva. A férfi hosszú, szürke szakálla a válla fölött röpködött, úgy csapkodott, mint a nyakára és viseltes, bő ujjú raglánjának gallérjára tekert zöld-fekete kockás sál. Gideon félreállt, de későn. A férfi jobb kezében tartott orvosi bőrtáska alaposan megütötte a lábát. A férfi megtorpant, hunyorgott. – Kent! Ezer bocsánat. Nem látok valami jól a szemüvegem nélkül. – 'Reggelt, dr. Lemon – válaszolta Gideon, de nem bosszankodott. A Delaware Cityből idejáró dr. Cincinattus Lemon volt az az ember, aki meghallgatta, amikor könyveket kért, kijátszotta Schoepf tábornoknak a foglyok postájának gyakoriságáról szóló szigorú rendeleteit, és elküldte Jephthának a levelét. – Be akartam menni, hogy megnézzem magát – mondta dr. Lemon kissé hangosan. Elmúlt hatvan. Hallása a látásával együtt romlott. – Valamit akartam kérdezni. Gyors pillantást vetett a barakk őreire. – De nem itt. – Megragadta Gideon karját, ezzel azt kockáztatta, hogy lerepül a kalap a fejéről. – Jöjjön a rendelőmbe. Gideon bólintott, megkönnyebbült, mert ürügye támadt rá, hogy még egy kis ideig ne térjen vissza a barakkba. Amikor elindultak, az egyik őr utánuk kiáltott:

– Egy pillanat. Dr. Lemon megfordult. – Semmi pillanat! Oda viszem ezt a foglyot, ahová akarom! – De doktor úr, nem szabad szem elől téveszteni… – De szabad, ha azt mondom. Fogja be a száját, és menjen fület mosni. Az őr elvörösödött. – Hová viszi? – Nos, eltüntetem a rendelőmben, begyömöszölöm egy üres kloroformos üvegbe, és bedobom az óceánba, hogy leúsztassam délre. Jöjjön, Kent! Miközben átvágtak az udvaron, Lemon panaszkodott: – Ezek az átkozott, pimasz farmerfiúk. Farmerfiúk meg reszketeg vén trottyok, csak ilyenek vannak ezen a szigeten. Kár, hogy én is közéjük tartozom. Kent, siessen már egy kicsit! Befagy az a testrészem, amit latinból szabadon talán seggnek fordítanék. III. A kórházépület egyik szárnyában zsúfolt kis szoba szolgált azoknak az orvosoknak a közös rendelőjéül, akik az erődben egész vagy félállásban dolgoztak. A rendelő csaknem olyan rendetlen volt, mint maga dr. Lemon. De állt benne egy kályha rengeteg tüzelővel. Gideon lerogyott egy székre fél méterre a nyitott kályhaajtótól, és az áldott meleghez emelte a kezét. Lemon ledobta a kalapját, sálját és raglánját egy sarokba, majd a táskáját is a tetejükbe lökte. Miközben a szemüvege után kotorászott foltos szalonkabátjában, valaki felüvöltött az egyik kórteremben. Lemon összerezzent. – A maga parancsnoka… Stuart… sokat énekelt, ugye? – Igen, sokat. Miért? Lemon szemüvege szikrázott a lángok fényében, miközben leült az utánpótlási kérvényekkel és beteglapokkal teleszórt asztalhoz. – Kétlem, hogy ilyen vidáman fogta volna fel ezt az átkozott háborút, ha ugyanazt a muzsikát hallgatja, amit én nap mint nap. Gideon a kezét dörzsölgette. A zsibbadás kicsit csökkent. – Attól tartok, én is vele énekeltem. – Átkozott bolondok voltak mind a ketten. Amerikaiak ölnek amerikaiakat. Ehhez aligha szükséges a vidám szerenád. – Igaza van. Az első manassasi ütközet után én is erre jutottam… fiatal feleségem némi unszolására. Már jóval azelőtt meg kellett volna akadályoznunk a háborút, hogy elkezdődött. De gondolom, senki se tudta, hogyan. – Tudták. Az olyan öregemberek, mint én… ők tudták. Legalábbis néhányan. De nem nekik kellett elmenniük a háborúba, hogy meghaljanak. Nekik csak otthon kellett maradniuk, hogy a szónoki emelvényekről jelszavakat fröcsögjenek. Nem számít, melyik oldalon állnak, ez

feltétlenül népszerűbb dolog, mint megakadályozni, hogy emberi életek menjenek veszendőbe. Hogy Isten adománya mocskos, erkölcstelen módon veszendőbe menjen… Lemon eres kezével céltalanul kotorászott a felgyülemlett papírok között, mintha nem tudná összemarkolni őket. Az orvos háta görnyedt volt, cserzett arcát kisebb-nagyobb ráncok barázdálták. – Megmondom, mit akartam… Megállt a mondat közepén, Gideont fürkészte. A fiatalabb férfi mintha könnyet látott volna az orvos szemében. Lemon ezt suttogta: – Hátborzongató. – Hogyan? Lemon mutatóujjával benyúlt a szemüvege és az orra közé, kitörölte jobb szeméből a csillogó nedvességet. – Azt mondtam, hátborzongató. Egyszerűen nem tudok hozzászokni a külsejéhez. Gideon mosolyogni próbált. – Eléggé gyalázatos, elismerem. – Nem így értettem. Mrs. Lemonnak meg nekem hét lányunk meg egy fiunk van. Egy fiunk volt. Maga akár az öccse is lehetne. Antietamnél esett el. – Nagyon sajnálom. – Még jobban sajnálná, ha tudná, ki lőtte le. – Ki? – A tulajdon átkozott századának az egyik embere. Lázadónak nézte. – Nagyjából ez történt „Kőfal” Jacksonnal is. – Nagyjából – bólintott rá Lemon komoran. – A fiam a mellébe kapott egy gömbölyű golyót. Túl nagy területet roncsolt szét a tüdejében. A gömbölyű golyók ilyenek. Ha huzagolt csövű fegyverből lőnek rá kúp alakú golyóval, talán maradt volna reménye. Tisztább seb. Kevesebb szövet károsodik. A kúp alakú golyók viszont a hasban veszélyesek. Rendszerint átfúrják a beleket. A gömbölyű golyó lassabban repül. Gyakran félretolja a beleket anélkül, hogy megsértené őket. És pont egy gömbölyű golyót kapott a tüdejébe… a tulajdon bajtársától! Jobb kezét ökölbe szorította, és az asztalt bámulta. Néhány pillanat múlva összeszedte magát annyira, hogy megint Gideonra nézzen: – Meg kell mondanom, borzalmasan néz ki. De ez nem lep meg. Tessék… Fölpattant a székből, kinyitott egy üvegajtós szekrényt, mely zsúfolásig volt pirulákat és oldatokat tartalmazó üvegcsékkel, benyúlt mögéjük, és előhalászott egy sötét folyadékkal töltött sárga üveget. – Ez majd fölmelegíti. Húzza meg gyorsan, mielőtt valaki bejön. Gideon kinyitotta a palackot. Belélegezte a szinte már elfeledett whiskyszagot. Megdöntötte az üveget, és lenyelt két kortyot. – Köszönöm, dr. Lemon. – Visszaadta. – Hippokratész biztosan megdicsér a túlvilágról – mondta Lemon, miközben betuszkolta a palackot a rejtekhelyére, és becsapta a szekrény ajtaját. Az üveg rezgett. – Ritkán kapok már

tőle elismerést. A mesterség szégyene vagyok… mert ez a hely is szégyen. A maga Tillotson őrmesteréhez hasonló fajankók folyton olyan betegeket küldenek hozzám, akiket nem akarok… nincs helyem gyógyítani őket, és ritkán tudom megmenteni valamelyiket, miután átadták az ápolószemélyzetnek. Tiltakoztam annál az átkozott magyarnál, aki a szigetet igazgatja. Azt hiszi, hederít rá? Frászt! Lemon visszarogyott a székbe, szíjas arcát düh felhőzte. – Őrültség ez az egész. Őrültség! Lennie kell józanabb módszernek is arra, hogy felszabadítsák a négereket! Gideon a felső ajkát nyalogatta, melyen még ott volt a whisky íze. Gyomrában melegséget érzett. – Bárcsak rátaláltunk volna – mondta az orvosnak. – Legalább a magához hasonlóknak van reményük arra, hogy átvészelik ezt a dolgot. Maga eltökélte magát, hogy ép bőrrel és egészségesen kerül ki erről a helyről, aztán új életet kezd. Gideon komoran elmosolyodott. Lemonnak fogalma sincs, milyen közel jutott ahhoz, hogy elszálljon az eltökéltsége. – . Erről jut eszembe, amit kérdezni akartam. Tillotson… Kopogtak. Lemon bosszúsan fölcsattant: – Igen? Kórházi szolga nézett be vérfoltos köpenyben. – Ó… dr. Lemon. Nem tudtam, hogy itt van-e. – Gyanakvó tekintetet” vetett Gideonra. – Mit akar? – kérdezte Lemon. – Dunningról van szó. A közlegények barakkjában, ugye… Lemon meg sem rezzent. – A hangjában bujkáló kérdés átkozottul sértő. Minden egyes betegemre emlékszem. Mi van Dunninggal? A szolga izgett-mozgott, úgy megrettent Lemon tekintetétől. – Ma… ma reggel úgy találtam rá, hogy a sarokban kuporgott, ahol szokott. De… – Meghalt? A szolga sápadtan bólintott. – Az isten verje meg! – ordította Lemon, és egyetlen kézmozdulattal lesöpörte az asztalról az összes papírt. A szolga az ajtó felé hátrált. – Ki innen! Ki innen! Majd aláírom a bizonyítványt! – üvöltötte Lemon. Az ajtó gyorsan becsukódott. Lemon magába roskadt. Aztán megint Gideon felé fordult: – És tudja, mit kell a halál okaként írnom? Nosztalgiát. Amikor Gideon értetlenül ráncolta a homlokát, Lemon kifakadt: – Honvágyat. Nosztalgiát! A fiú tizenhét éves volt. Az elmúlt öt hétben, amikor ébren volt, mindig egy sarokban ült. Szó nélkül. Alig mozdult. Amikor beszél… amikor beszéltem hozzá, úgy viselkedett, mintha nem hallana, sőt azt se tudná, hogy ott vagyok. Fizettem az egyik

kapzsi semmirekellőnek, aki a barakkjában felügyelt.., fizettem a saját zsebemből!… hogy erőltessen bele valami ételt. Hiábavaló erőfeszítés volt. Hiábavaló! Gideon egy pillanatig azt hitte, Lemon könnyekre fakad – vagy széttép minden papírt és bútort a rendelőben. Egyiket sem tette, sikerült megint lecsillapodnia. Levette a szemüvegét, és megtörölte egy tiszta, de kopottas zsebkendővel: – De magának megvan a maga baja. Nem kell, hogy az enyémben osztozzék. Magasságos isten! Csak lett volna elég józan eszű ember, hogy lehurrogja a legelvetemültebb uszítókat meg abolicionistákat. De mi haszna ezen töprengeni? Nem volt. – Visszatette az orrára a szemüveget. – Az olvasmányairól akartam érdeklődni. Odaadtam a csomagot Tillotsonnak. Elfelejtettem megkérdezni, hogy az emberiségnek ez a páratlan példánya továbbította-e magának a könyveket. Gideon füle zúgott kissé a rendelő melegétől és attól a hatástól, melyet a szesz csaknem üres gyomrában hirtelen kifejtett. De az utolsó szóra felkapta a fejét. Szeme nagy nehezen kiélesítette az íróasztalnál ülő görnyedt, kopott ruhás férfi képét: – Könyveket? Egyet kaptam… – Csak egyet? – Így van. Valami Whitman nevű fickó verseit. – A fenébe! – Az apám magának küldte a csomagot? – Miért ne? Maga azt mondta, említette a nevemet és a beosztásomat abban a levélben, amit kicsempésztem. – Igaz, hogy említettem, de… – Gondolom, biztos akart lenni benne, hogy maga megkapja a könyveket. Tudom, hogy személyesen kellett volna elvinnem őket a barakkba. Nem volt időm, mert három amputálást kellett aznap reggel elvégeznem. De kezeskedem róla, hogy egynél több könyv volt. Fél tucat. Tartalmas könyvek. Olyasmi, amiről azt mondta, hogy szüksége van rá az önképzéshez. – Honnan tudja, hogy olyan sok volt? – A csomagot felbontották és átvizsgálták, mielőtt idehozták a rendelőbe. A tartalmáról listát készítettek, amit alá kellett írnom. Lássuk csak… Mutatóujjával egy papírkupacon dobolt. – John Bartlett Ismerős idézetek című munkájának második kiadása. Oliver Holmes esszéinek és verseinek egy kötete. Reade Oltár és tűzhely című műve… ez egy regény. Történelmi, de nem rossz. Ott volt még Waldo Emerson Életmód című munkája. És apja még a Brownlow vándorprédikátor könyve című, két éve megjelent művet is elküldte. Brownlow mániákus békeharcos Tennesseeben, de azt hiszem, apja úgy gondolta, maga már elég felnőtt ahhoz, hogy hallja a legharsányabb Dél-ellenes hangokat is. A Whitman-könyv volt az utolsó a csomagban… semmi mást nem kapott meg? – Semmit.

– Tolvaj! – háborgott Lemon. – Az a nyomorult, szarházi tolvaj. Kent, várjon! Hadd jelentsem ezt én Schoepfnek. Ne maga gyürkőzzék neki Tillotsonnak, csak tönkretenné az esélyeit, hogy kikerüljön… Az ajtó csapódása elvágta a figyelmeztetés végét. Gideon alig érezte a hideget, amikor kitántorgott a szabadba, a füle még mindig zúgott, gyomra pedig fájt a szesztől. Bicegve átrohant az udvaron, és már értette, miért volt egyetlen könyvön annyi spárga és papír. A barakk egyik őre aljas módon megjegyezte, hogy Gideon a doktor hátsóját csókolgatja, hogy kedvezményeket kapjon. De ő nem figyelt oda. Nagyobb düh dolgozott benne, miközben eltámolygott a fegyveres férfiak mellett. Kék szeme üvegesen, szinte tébolyultan csillogott, amikor berúgta előbb a barakk, majd egy pillanattal később Tillotson ajtaját. – Lassan, uram! Az őrmester felugrott, a Leslie'sWeekly összekuszált lapokkal hullott az íróasztalra. – Ki adott engedélyt rá, hogy így berontson ide? Ha az ajtó be van csukva, kopogni kell. – Maga tolvaj, Tillotson – mondta rekedten Gideon. – Maga tolvaj jenki gazember. Tillotson rózsaszín arca elsápadt. Tekintetét aggódva kapkodta ide-oda. Gideon dülöngélt, szédült a hidegtől és az alkoholtól, de haragja támogatta. – Nem tűrök ilyen közönséges, pimasz hangot egy fogolytól – figyelmeztette Tillotson, és fölemelte a diófa botot, melyet sietősen előhúzott a családi fénykép mellől. – Maga csak egy könyvet adott nekem! Apám többet küldött. Hol a többi? Tillotson pislogott. – A többi? Nem értem, uram! – A többi könyv a csomagból, amit dr. Lemon adott oda magának! – Dr. Lemon? – Az orvos neve valahogy tisztátalanul csengett attól, ahogy az őrmester kiejtette. – Most találkoztam vele. Tillotson szimatolt. – Nyilvánvaló. Szeszes italt adni a foglyoknak ellenkezik ennek a… – Idehozzam, hogy megismételje a dolgot? Oliver Tillotson végigmérte az íróasztal előtt imbolygó alakot, felbecsülte Gideon testi erejét – vagy annak hiányát. Aztán váratlanul elmosolyodott: – Nem szükséges. Végül is számítottam rá, hogy előkerül ez az ügy. – Tehát elismeri! – Miért ne, uram? Magának nincs szava abban, hogy mit kap és mit nem. A többi könyv… ami, hozzá kell tennem, rendes irodalom… biztonságban van a salemi házamban. Jön a karácsony. Az itteni bér… hát aligha elegendő egy nagycsaládos embernek. Minden garasra szükség van. Hagytam magának egy könyvet, úgyhogy ne foglalkozzon a többivel. – Meglep, hogy nem lopta el az összeset! – Ugyan már, attól a Whitmantől semmit se tartanék a házamban. Rossz hírű alak. Azt mondják, beteges hajlamai vannak. Mi istenfélő emberek vagyunk. De a fiaim… boldogok

lesznek, hogy Reade-et meg Holmest találnak a fa alatt. „Az üreges nautilus-kagyló” első osztályú vers. Első osztályú! – Az istenit, magának nincs joga… – szólalt meg Gideon. – Én nem csinálnék ebből ekkora ügyet, Kent őrnagy – mormogta Tillotson a botot simogatva. – Azonnal hagyja el az irodát. A parancs és a sértő hangsúly összezúzta Gideon önuralmát. Miközben megkerülte az íróasztalt, tudta, számíthat a megtorlásra. De nem tehetett róla – és nem is nagyon érdekelte. Mielőtt Tillotson mozdulhatott volna, Gideon két kézzel megragadta a nyakát. A hájas férfi szeme egy pillanatra rémülten tágra nyílt. Aztán föllendült a székből, és ellökte Gideont. Oldalra lépett, ki akarta szakítani magát. – Segítség! Segítség! Ide! Tillotson bömbölve tépte ki magát Gideon fojtogató szorításából. A barakkból Gideon emelt hangokat hallott – a többi fogoly tudni akarta, miért támadt kiabálás. Gideon megint az őrmester torkához kapott, de veszedelmesen gyengének érezte magát. Tillotson nagy ívben a halántéka felé lendítette a diófa botot. Gideon az ütés után egy pillanattal összecsuklott. Arcát az íróasztal sarka súrolta végig. Térdre rogyott; két kézzel kapaszkodott az asztallapba. – Segítség! – üvöltötte Tillotson, miközben Gideon ujjait ütötte. Átkozott bolond, gondolta Gideon, ahogy a fájdalom végigfutott az alkarján. Átkozott bolond vagy, hogy elvesztetted a fejed, amikor pedig semmi erő nem maradt benned. Kivágódott az ajtó. Előreszegezett szuronnyal megjelentek az őrök. Tillotson megint Gideon ujjait verte. Gideon elengedte az asztalt, és oldalra csúszott. Az őrmester megkerülte az asztalt, és kétszer belerúgott a bordáiba. Gideon összerogyott. Hallotta, hogy az emberek futnak. Tillotson ősz haja összekócolódott. – Waldo, gyere be! Prentice, maradj kinn, és csukd be az ajtót. Ha valaki megpróbál bejönni, használd a szuronyt. Nem számít, mit hallasz. Az ajtó becsukódott. Gideon nem látott tisztán. Két Mikulás-arc lebegett előtte, átfedve egymást. Tillotson, kezében a bottal, leguggolt. A másik kezével megragadta Gideon szakállát, és ráncigálta. Gideon feje megrándult, meghúzódott az egyik nyakizma. Tillotson nyáladzva, zihálva tartotta. Gideon fölemelte a jobbját. Alig tudta behajlítani az ujjait, kezét pedig egyáltalán nem tudta ökölbe szorítani. Tillotson két ütéssel lecsapta a kezét. – Waldo, térdelj a hasára. Így, ni. Kent őrnagy megtámadott. Megtámadott. El tudod képzelni? Meg kell fegyelmeznünk. Úgy bizony. Méghozzá komolyan! Az őrmester alakja felködlött, majd eltorzult, amikor fölegyenesedett és a nyitott kályhához támolygott. A diófa bot hegyét a lángokba dugta. Gideon szinte azonnal égett fa szagát érezte. – Tudtad, Waldo, hogy Kent őrnagy tanul? Olvas. – Tillotson zihált; a meglepetésszerű támadástól még mindig nem kapott levegőt. – Abban reménykedik, hogy művelheti magát.

Készen akar állni, hogy visszafogadja a csőcselék, amikor a háború véget ér. De lázadó is. Veszedelmes lázadó. Túl elnéző voltam vele. A szenesedő fa szaga egyre erősödött. Gideon látta, hogy vékony füstcsík tekeredik Tillotson izzadt arca előtt. – Túl elnéző – ismételte a nagydarab férfi, apró kecskeszakállát simogatva. Odakintről Gideon hangos kérdéseket hallott, melyeket a többi tiszt tett föl, aztán az őr figyelmeztette őket, hogy ha közelebb mennek, tüzel. Tillotson végre fel tudott nevetni. – Azt hiszem, meg kellene nehezítenünk Kent őrnagynak, hogy önképzési szertartásait végezze. Gideon a hirtelen támadt gyanútól rémülten megpróbált feltápászkodni: – Maga szadista, maga dagadt vén… Tillotson hátrahúzta a jobb lábát, majd előrelendítette, és Gideon halántékába rúgott. Gideon feje a földön koppant – nagyot. Ami kevés erő maradt még benne, most az is elfogyott. Valamiféle ködben lebegett. Tillotsont távolról hallotta: – Még egy ilyen megjegyzés, őrnagy, és elintézzük, hogy ne tanulhasson többet. Végleg. Bízom benne, hogy ilyen leckére nem lesz szükség. Fogd meg a fejét, Waldo. Tartsd erősen! Ekkor Gideon megpillantotta. A diófa botot. Szabályosan lekerekített vége vörösen izzott. Két centivel lejjebb füstölt a fa. Tillotson letérdelt, és segített az őrnek Gideont tartani. Gideon megpróbálta elfordítani a fejét. Nem sikerült. Erezte a hőt. Nézte, hogy nő egyre a bot vörös vége, ahogy az augusztusi nap nő kétszeresére, háromszorosára. Mögötte Tillotson öreguras arcán csillogott a veríték. Gideon öntudatlanul az inge zsebében lapuló, becsomagolt hajtincs felé nyúlt. Nem volt elég ereje, hogy elérje. – Nagy meggondolatlanság volt, uram, hogy megtámadott – dorgálta Tillotson, miközben a felizzított botot a saját és az őr csuklója közé csúsztatta. Gideon bal szemhéja reflexszerűen lecsukódott egy másodperccel azelőtt, hogy a bot hozzáért. Tillotson megnyomta a botot. Gideon begörbítette a hátát a szinte elviselhetetlen fájdalomtól… A nyomás erősödött. Gideon gerince a padlónak ütődött. Levegő után kapkodott; mintha nem tudta volna megtölteni a tüdejét. Túl gyenge volt már, hogy továbbra is ellenálljon. Tillotson elengedte Gideon állát, és szabad kezével vigyázva kinyitotta a bal szemét. Gideon szemhéja megégett, bűzlött. – Igen, valóban hibát követett el, őrnagy. Ahogy az a Poe nevű fickó írta az egyik fura meséjében… engem senki sem támadhat meg büntetlenül. Senki, uram! Zihálva nyomta bele a botot a nyitott szembe. Gideon felüvöltött.

––––––––Második könyv–––––––– MENNYKŐKÉNT SÚJT LE A HÁBORÚ

Első fejezet AZ ELLENSÉG A KAPU ELŐTT I. Amikor Claypool bíró csézájának hangja elenyészett, Catherine Serena és Jeremiah felé fordult a Rosewood-ház előtt: – Elég sokáig tartott, hogy elrejtsék a szekeret. – Besötétedett, asszonyom – mondta gyorsan Jeremiah, hogy megelőzze a lány kitörését. – Ettől kicsit nehezebb volt irányítani a szekeret. Catherine élesen a mostohalánya bepiszkított ruhájára nézett. – Ha csak ennyit csináltak. Hogy a szekeret irányították. Mielőtt Serena visszavághatott volna, az idősebb nő Isabella mamához fordult. – Azt hiszem, jobb lesz, ha megfogadjuk a bíró tanácsát. Te meg a cselédlányok ürítsétek ki az erjedt cefrés kannákat az éléskamrában. Öntsétek ki az utolsó cseppig. A pohárszékben lévő borok meg szíverősítők… azoktól is szabaduljatok meg. Serenának végre lehetősége nyílt arra, hogy visszafizesse a kölcsönt: – Még a kedvenc szederborodtól is? – Mindentől. – Azt akarod ezzel mondani, hogy meg tudsz lenni nélküle huszonnégy óránál tovább? Catherine megőrizte a hidegvérét. – Azt. Menj, segíts a lányoknak. Serena szemében tükröződött a láthatárt pirosító tűz. – Ez a niggerek dolga! – Most a mi dolgunk. Eredj! – A fene egye meg, nem megyek! Catherine előrelépett, ujjait mostohalánya vállába mélyesztette. Serena kitépte magát a kezéből. Jeremiah egy pillanatig mindkét nő szemében engesztelhetetlen gyűlöletet látott. De Catherine nem hagyta annyiban. Megint megragadta a mostohalányát. Serena megvonaglott. Jobb keze ökölbe szorult. Jeremiah azt hitte, a lány ütni fog. Catherine rábámult. Isabella mama Serena mellé lépett, és gyengéden megérintette: – Jöjjön, Serena nagysád. Nem fog sokáig tartani. – Én is boldogan segítek… – szólalt meg Jeremiah. De Catherine a fejét rázta: – Szeretném, ha maga idekinn maradna velem. Őrt kell állnunk. Serenának a magassága bizonyos előnyt adott mostohaanyjával szemben. De Catherine akarata minden termetbéli különbözőségüket kiegyenlítette. Catherine akarata – és Catherine

tekintete. Serena utálkozó kiáltásokkal viharzott be a házba. Isabella mama, kezében a lámpával, követte. Catherine kicsit odébb ment a verandán. A távoli tűz ciprusokon átszűrődő fénye árnyékokból rajzolt mintát az arcára. Udvariasan megkérdezte: – Kihozna ide néhány széket, Jeremiah? Akár kényelembe is helyezhetjük magunkat, míg várakozunk. A fiú bement a házba, az ebédlőből az üvegek csendülésein kívül halk panaszkodást is hallott. Serena lázadozott – még ha megtette is, amit parancsoltak neki. Csitító ellenpontjaként Isabella mama fecsegett szünet nélkül. Jeremiah egyenként kivitte a székeket, és a szalon sötét, nyitott ablakától egy méterre jobbra helyezte el őket. Catherine kecsesen letelepedett. A fiú leült mellé, megtapogatta a csizmájában rejtőző tőrt, hogy eléggé kiáll-e a markolata, ha gyorsan meg kellene ragadni. Catherine kérdő pillantására megmagyarázta: – Csak a késemet nézem. Lehet, hogy nemsokára szükségünk lesz rá. – Azt mondta, nem lesz. – Tudom. De egyre rémesebb történeteket hallani. És most ez a tűz… azt hittem, a gyújtogatást feltétlenül abbahagyják. Catherine lassan, komolyan bólintott. Ellentétben azzal, hogy az imént milyen határozottan viselkedett a mostohalányával, most szinte megvertnek látszott. Magába roskadt. Végigpillantott az országút felé nyújtózó tölgyfasoron. Végül megragadta a szék karfáját, mintha abból akarna erőt meríteni, és megszólalt: – Egyelőre próbáljunk meg elfeledkezni Sherman tábornokról. Azért küldtem be Serenát, mert egy másik ügyben akartam magával négyszemközt beszélni. Egy nagyon fontos ügyben. Magával. Az enyhe figyelmeztetés bosszantotta a fiút. Óvatosan visszakérdezett: – Milyen ügyben? Már gyanította, miről lesz szó, és szeretett volna másutt lenni. Az asszony első mondata igazolta gyanúját: – Ennyi idő nem kell ahhoz, hogy elrejtsék a szekeret. – Mrs. Rose, mondtam már… a sötétség késleltetett bennünket. Mi… – Kíméljen meg a füllentésektől, Jeremiah – vágott közbe halkan az asszony. – Nem vagyok mérges. Maga fiatal ahhoz, hogy tudja, mit csinál. Vagy inkább, hogy mit művelnek magával. A fiú dühbe gurult. Fáradtsága és a viharos érzelmek, melyeket Serena korbácsolt fel benne, megint kiváltották a haragját. Catherine egyre a vörösre színeződött tölgyeket nézte, miközben folytatta: – Nem szívesen hozakodom elő bántó dolgokkal. De úgy érzem, muszáj. Változást vettem észre Serena viselkedésében magával szemben. Nagyon gyors és hirtelen változást. Maga okos fiú. Nyilván maga is észrevette. A fiú egy bólintással elismerte. – Tudja az okát?

– Sejtem. – Mondja meg. – Nem, asszonyom. Maga mondja. – Hát nem nyilvánvaló? Rájött, hogy maga nem szegény fiú. Én úgy vélem, magának nagyobb vagyona és… ha túléljük ezt a háborút… jobb kilátásai lesznek, mint annak a fél tucat udvarlónak, aki Serena körül azóta megfordult, hogy kizárták a Christ College-ból. Nem, kérem, ne szakítson félbe. Addig kell ezt elmondanom, amíg még van idő. A környéken élő fiatalemberek ismerik Serena természetét. O, a szemnek elbűvölő. De ezek a fiatalemberek… mielőtt mindannyian bevonultak… Jeremiah, egy sem volt köztük, aki három-négy alkalomnál többször látogatott hozzánk. Megdöbbentette őket a viselkedése. Úgy érzem, nem méltó keresztény emberhez, hogy ilyet mondjon a néhai férje gyermekéről. De… Vállat vont. A fiú tudta, hogy az asszony nem mond igazat. Ugyanannyira gyűlölte Serenát, amennyire Serena gyűlölte őt. – …de a maga érdekében mondom. Én tanár voltam, tudja. Fiatalokkal dolgoztam. Maga, Jeremiah, azt hiszi, hogy már felnőtt, pedig még nem. Maga még… kialakulatlan. Formázható. Elsősorban egy dolgot kell megértenie. – Nagyot sóhajtott. – Serenának… kiegyensúlyozatlan az alkata. Catherine elfordította a székét, és egyenesen a fiú szemébe bámult: – Érti, hogy mit akarok mondani? A fiú káromkodni akart; szidni akarta az asszonyt, mert a lány ellen beszélt, aki benne ilyen heves érzéseket keltett. Elfojtotta ezt a vágyát, inkább rosszallóan fölnevetett: – Azt hiszem. De a tulajdon anyám is ilyeneket mondott rólam. Catherine a fejét rázta. – Nem hiszem. – De igen, asszonyom. Ilyeneket. Azt állította, hogy a bátyáim meg én minden olyasmit örököltünk, amit ő komisz vonásnak nevez. A dédanyánktól örököltük, egy Fletcher nevű virginiai hölgytől. – Nos, én nem látom magát komisznak, ahogy maga mondja. Csak nagyon fiatalnak. Aki nagyon védtelen a… Újabb hallgatás. A fiú mintha lépteket hallott volna valahonnan odabentről, talán a hallból. – …női módszerekkel szemben. Catherine feléje hajolt. – Én őszintén hálás vagyok azért, amit értünk tesz, Jeremiah. Egyszerűen a jelenléte… egy férfi jelenléte… nagy megnyugvással tölt el. És dicséretes a néhai férjemhez való hűsége, ami idehozta. De abban a pillanatban, hogy nincs már veszély… abban a pillanatban, hogy a jenkik elmennek és maga biztonságban utazhat, távoznia kell. Nem fogom azzal viszonozni a jóságát, hogy hagyom… belegabalyodni Serenába. Maga rendes fiatalember. De azért… Kézmozdulat. – …formázható. Hirtelen nyerseség költözött a hangjába:

– Én megpróbáltam rendesen nevelni! De Henry túlságosan kímélte. Állandóan felülbírálta a büntetéseimet! Mert maga megvetette a lány édesanyját, és az alezredes megpróbálta ezt ellensúlyozni? Nem mondta ki hangosan a kérdést. De egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy Catherine Rose egy halott asszonyon áll bosszút a gyermekén keresztül. – Remélem, Jeremiah, megérti, amit mondani akarok. Aggódom, maga hagyja, hogy Serena… – megint a szavakat kereste – olyan befolyást gyakoroljon magára, aminek maga a tapasztalatlansága miatt nem tud ellenállni. A fiún úrrá lett a haragja: – Asszonyom, én már elég idős vagyok ahhoz, hogy vigyázzak… Az asszony nem hagyta, hogy befejezze: – Nem leszek olyan goromba, hogy megkérdezzem, miért tartott olyan rendkívül sokáig, hogy elrejtsék a szekeret. Vagy hogy miért jött vissza Serena olyan ziláltan. Őszintén, ezt nem is kell megkérdeznem. Egyszerűen csak azért könyörgök magának, hogy távozzék, amint lehet. Láttam, hogy néz a lányra. Csinos teremtés, ezt nem tagadom. De olyan… szakadékok vannak benne, amelyeknek maga ilyen rövid ismeretség után még csak a közelébe sem férkőzhet. Sok közös vonása van az anyjával. Kapzsi. Buja. Ő… Catherine ajkának rövid összeszorításával jelezte az ítéletet, mielőtt még befejezte volna a mondatot. – …nem erkölcsös. – Suttogóra fogta: – Nem erkölcsi lény. Erre minden fiatalember gyorsan rájött, aki megfordult nálunk. Jeremiah kirobbant: – Mrs. Rose, nem tudom elhinni, hogy maga ennyire nem szereti a tulajdon mostohalányát! Catherine nem sértődött meg. – Mondtam, hogy megpróbáltam. Éveken át! Végül megértettem az igazságot, ami elől ki akartam térni. Ezért nem szeretném, hogy Serena… tartós kapcsolatba kerüljön egy olyan emberrel, akit kedvelek vagy tisztelek. Én pedig kedvelem és tisztelem magát. Kinyújtotta a kezét, és megfogta a fiú ujjait. Erősen szorította. – Hagyja őt békén, Jeremiah. A maga érdekében. Catherine ujjainak szinte veszett szorítása undorította a fiút. Anélkül, hogy tudta volna, Serena oldalára állt. Úgy gondolta, ez az őrült csókolózás és ölelkezés során történt, egy órával azelőtt. – Jeremiah. – Tessék. – Ígérje meg, hogy elmegy, amint lehet. – Nem, asszonyom, ezt nem tehetem. – Miért nem? Hogyan szembesíthetné az asszonyt azzal, hogy több pontban is gyanúba keverte magát? Először is, ahogy a keresztényi beszéd és kedvesség azzal az álszentséggel társul, hogy bort

iszik. Aztán a régi gyűlölködés Rose első feleségével szemben, amiről Serena mesélt. És mindenekelőtt ez a csendes, dühödt támadás. Nem magyarázhatta el ezeket az okokat. De hiába bosszantotta mindaz, amit az asszony mondott, és hiába tudta jól, hogy Serena frissen támadt érdeklődését valóban a pénz okozhatta, nem tudott szembefordulni Mrs. Rose-zal. Az asszony rendesen bánt vele. Talán arról is meggyőzte önmagát, hogy még mindig rendesen bánik vele. – Jeremiah… miért nem? A fiú megmenekült, mert Catherine megrándult a székben, és az országút felé nézett. Szinte azonnal ő is meghallotta a hangot. Bőgés és bégetés – valahol a sötétségben. Aztán tompán, de összetéveszthetetlenül, menetelés töredezett ritmusú hangja. Catherine felpattant. – Jószágok az úton! – És emberek – mondta a fiú, miközben az asszony megemelte a szoknyáját és végigfutott a verandán: – Ha ezek a jenkik, be nem tehetik a lábukat erre a birtokra! Hirtelen nekiindult, eszeveszetten futott az úton a tölgyek között, melyek törzsének nyugati oldala enyhén vöröslött. II. Jeremiah nem követte. Túlságosan megdöbbentette és lehangolta az asszony Serena ellen intézett támadása. A bőgés, bégetés és a csizmák ütemét vesztett dobogása egyre hangosabb lett. A fiú végre elszánta magát, hogy megmozduljon. Lement a verandáról; három lépéssel átvágott a beállón. – Az isten verje meg az ocsmány nyelvét! A fiú megfordult. Serena állt az ajtóban. III. Ő mintha a világon sem lenne; a lány rá se hederített. Az útra bámult, amerre Catherine eltűnt. Remegett. Hirtelen összeakadt a tekintetük. A fiú szinte összehúzta magát a gyűlölettől, amelyet a lány szemében látott. – Bementem a szalonba, hogy megkeressem az utolsó üveget. Nem kellett többet mondania. A fiú emlékezett, hogy a székek a nyitott ablak közelében álltak, és ő lopakodó lépteket hallott. Serena ujjai kifehéredtek, ahogy az ajtófélfát szorította. – Nem hallgatsz rá, ugye? Én feleolyan rossz se vagyok, mint amilyennek be akar állítani! – Öklével megütötte a fát. – Néha azt kívánom, hogy egy jenki erre jöjjön és megölje! A fiú meglepődve felkiáltott: – Istenem, ezt nem gondolod komolyan! A lány eltakarta a szemét.

– Nem. Nem. De… átkozottul fel tud dühíteni! A fiúhoz szaladt. – Jeremiah, gyűlöl a nap óta, hogy feleségül ment a papához. Tudod, miért? Mert gyűlöli a mama hírnevét. Úgy érezte, hogy ha a közelében vagyok, akkor állandóan beszennyezem… még akkor is, ha soha semmit nem tettem azért, hogy ezt érezze! A lány megragadta a vállát. – Ha hallgatsz rá… ha meghallgatod azokat a gonosz történeteket, amiket kiagyal… az mindent tönkretesz! A fiú az érintésétől izgatottan kérni akarta, magyarázná meg, mi megy tönkre. Nevetés – rekedt férfinevetés – harsant fel odakint a kapunál. A fiú egy pillanatra megfeledkezett az úton vonuló idegenekről. De a nevetéstől eszébe jutottak. Amikor kalapáló szívvel megfordult, Catherine tiltakozó kiáltását hallotta a távolból. – Azt hiszem, itt vannak a jenkik. Mennem kell. – Nem. Várj! – Serena… – Várj! Nagyon fontos. – A lány kérése és keze ott tartotta a fiút. – Jeremiah, bíznod kell bennem. Fontos nekem, hogy bízz bennem. Nem akarom, hogy azt hidd, olyan vagyok, amilyennek beállít. Persze hogy flörtöltem fiúkkal. Elismerem. Talán több is volt ez flörtnél. De soha nem történt igazán helytelen dolog. Soha! A többi… minden, ami az erdőben történt… ugratás volt. Én nem vagyok tapasztalt. – Könnyek csillantak meg a szemében. – Az egész csak ugratás volt. Buta, ostoba ugratás! – Hihetek neked? – Hihetsz… szeretném, ha hinnél… szeretném! – A fiúhoz simult. De ő megkérdezte, amit kellett: – Mi az oka, Serena? A pénz? – Tökfej volnék, ha nemmel válaszolnék. Minden lány jó partit szeretne csinálni. De nem ez az egyetlen ok. Ha nyolcvanéves lennél, és gazdag, mint Krőzus, rád se néznék. Egy pillanatra se. A fiút megkönnyebbülés járta át. Elővigyázatlan volt, hogy olyan nyíltan beszélt az örökségről. Az viszont zavarta, ahogy a lány a tapasztalatlanságát bizonygatta. Hogy a szüzességére utalt. Elmerje ezt hinni – bár el akarta – azok után, ami a fenyvesben történt? Ismét felhangzott Catherine távoli kiáltása. Valaki megragadta a csengő zsinórját. Gilinggalang! – Serena, nem késlekedhetek tovább! Giling-galang! Giling-galang! A csengő visszhangzott a füstös tájon. Vetett még egy gyötrődő pillantást a lányra, majd az országút felé rohant. Az asszony felé, akinek szüksége volt a segítségére. A lány elől, akit minden kételye és józan esze ellenére akart… Nem erkölcsös. Súlyos vád volt ez. De kiben van a bűn, az igazi erkölcstelenség? Ki vallotta be őszintén, hogy megváltoztak az érzései?

Serena. Ki tüntette fel rossz színben – ítélte el – a gyermeket, akit fölnevelt? És tette ezt titokban? Catherine. A mérleg végül határozottan a lány oldalára billent, aki szájával, kezével, testével új és erős vágyakat keltett benne. A fiú hosszú, homokszínű haja lobogott, ahogy rohant végig az úton a taplófüzérek alatt. Elöl egy lámpást látott, mely óriási szentjánosbogárként lebegett. Embereket és jószágokat pillantott meg. Veszekedés hangjait hallotta, mely egyre hangosabban és elkeseredettebben folyt. NEM ERKÖLCSÖS. Egy pillanatra megingott, hogy helyesen döntött-e. Aztán ugyanilyen gyorsan elszégyellte magát, hogy kételkedik. Mindenképpen hinni akart Serenának. És nem tudott menekülni – később sem, most pedig bizonyosan nem. Egyenesen előtte, ahol a lámpás sárga fényét hirtelen füstfelhő homályosította el, megpillantotta a hangoskodó jenkiket. IV. Mire a csukott, fehér kapuhoz ért, Catherine már megkaparintotta a zsinórt, mely a belül álló csengőoszlopon lógott. Két század ápolatlan, szakállas, az északiak kék egyenruháját viselő katona állt az országúton. A kusza oszlopok végignyúltak az egyenes szakaszon, egészen addig a sűrű erdőig, mely Rosewoodot a nyilván felgyújtott Jesperson-farmtól elválasztotta. Sűrű, csípős füst szállt feléjük abból az irányból. Az országút másik oldalán elterülő kukoricaföldön vagy két tucat marhából és ugyanennyi birkából álló nyáj gyűlt össze. A lámpa fényénél Jeremiah éppen csak ki tudta venni, hogy toprongyos hajcsárok terelik az állatokat állandóan szűkülő körbe. A hajcsárok hangosan kiabáltak és káromkodtak az éjszakában. A kerítés túloldalán álló katonák sok torokhangot tartalmazó idegen nyelven beszéltek egymással. Jeremiah úgy gondolta, nyilván németek, akik az északi hadseregben szolgálnak. A sokféle fegyver között több új Spencer puskát fedezett fel. A halálos ismétlőfegyverekbe hét golyót lehetett tölteni, és gyakorlott kéz három-négy másodpercenként tüzelhetett velük. Látott már ilyen puskát, Chikamaugánál zsákmányolták. Rose alezredes egyszer megjegyezte, hogy a Spencer gyorstüzelő képessége végső és döntő előnyt jelent a jenkiknek a háborúban. Néhány északi katonánál más, szokatlanabb felszerelés is volt; ásó és fejsze, melyet a vállukra vettek vagy a porban húztak. A lámpás, melyet egy nagydarab, rossz arcú őrmester tartott, megvilágított egy fehér ponyvás szekeret is, mely lovastul és kocsistul balra, a sötétben állt. A szekér előtt néhány néger gyűlt össze, akik tapsoltak és tréfálkoztak. Jeremiah ötöt számolt – és megkönnyebbült, hogy Price nincs köztük. Az egyik néger cilindert és smaragdzöld frakkot viselt. A velük lévő fiatal nő csillámló, narancsszínű estélyiben volt. A ruhákat nyilván korábbi gazdájuktól lopták.

A lámpást tartó őrmester mellett két tiszt állt. Az idősebb szögletes arcú, középkorú, világosbarna szemű férfi volt, aki rongyos inget viselt. Mellette egy fiatal, hegyes állú hadnagy álldogált, aki Jeremiah-t szemlélte, és ujjaival jobb tenyerének élét törölgette. Az ideges kéz a revolver markolata körül matatott. Az idősebb férfi erős akcentussal szólt Catherine-hez: – Franz Poppel százados, asszonyom. Ez az előretolt utászalakulat utakat szélesít és épít Sherman tábornok seregének. – Úgy érti, hogy felbontják az országutat? – Nem, ez az út megfelelő. De… – Maguk nemcsak utat építenek! – kiáltotta Catherine, és a kukoricaföldre mutatott. – A jószágot is ellopják a civilektől! Poppel elvörösödve és egy bólintással ismerte be a bűnt. A hegyes állú hadnagy kemény tekintettel fordult az asszonyhoz: – Hogy mit csinálunk, az a mi dolgunk. Poppel fölemelte a kezét. – Stock hadnagy arra gondol, hogy a parancs szerint lefoglaljuk, amire szükségünk van. A hadnagy nem hallgatott el. – Ez a maga birtoka, asszony? – Itt lennék, ha nem az volna? – Kicsit több tiszteletet, ha megkérhetem – csattant fel a hadnagy, és két hosszú lépéssel a kerítéshez lépett. Átnyúlt fölötte, elkapta Catherine fölemelt karját – az asszony még mindig a csengő zsinórját fogta –, és lerántotta a kerítés felső lécére. A zsinór megrándult. A csengő megszólalt. A hadnagy még erősebben húzta le az asszony karját: – Különben megtanítjuk rá. – Stock! – kiáltotta Poppel, amikor Catherine teste megrándult. Az asszony fájdalmat érzett, de nem kiabált. Poppel százados túl lassan mozdult, hogy a hadnagya és Catherine közé lépjen. Szóval ezzel kell szembenéznünk? – gondolta Jeremiah keserűen, miközben gyorsan lehajolt a csizmája szárához. Nem bocsátott meg Catherine-nek a Serenára tett megjegyzései miatt. De akkor is nő volt. – Szakadár… kés van nála! – kiáltotta az őrmester. A lámpás vadul hintázni kezdett, amikor a férfi hátraugrott. Jeremiah keze villámgyorsan fölemelkedett, a kés foltos acélpengéje megvillant. A fiú két hosszú lépéssel a kerítésnél termett. Bal kezével elkapta a megdöbbent hadnagy tarkóját. A hadnagy szorítása gyengült. Catherine kitépte magát a kezéből. Jeremiah előrerántotta a hadnagyot. A férfi egyensúlyát vesztve elesett, feje a kerítésnek csapódott. Jeremiah egyik kezével a kerítésnek szorította a férfi fejét, a másikkal Stock torkához tartotta a kés hegyét:

– Először és utoljára ért hozzá Mrs. Rose-hoz. – Halkan beszélt, de szája ismét kegyetlen vonallá vékonyodott. A hadnagy derékban meghajolva, jobb kezével próbálta meg kiszabadítani a revolverét. – Gyerünk, fogja azt a pisztolyt! – suttogta Jeremiah. Erősebben nyomta oda a kés hegyét. – Mi tartja vissza? Vékony vércsík indult meg Stock hadnagy gallérja felé. Riadt kiáltások hallatszottak a sorokból. Jeremiah tisztában volt vele, hogy egy kék puskacső céloz a fejére. Aztán még vagy egy tucat. – Ha lőnek – figyelmeztette Poppelt –, az emberének vége. Stock és a százados rájött, hogy komolyan beszél. Stock levette a kezét a pisztolytáskáról. Szeme megtelt könnyel. – Asszonyom – kiáltotta Poppel Catherine-nek –, kérje meg a fiát, hogy ne okozzon ekkora bajt! – Nem a fiam… – mondta az asszony. – Lőjétek le a kibaszott szakadárt! – üvöltötte az egyik katona. Mások is helyeslően kiabáltak. Jeremiah verejtékezve tartotta a kést Stock remegő torkához. – Csak nyugodtan – mondta Poppelnek. – Kezeskedem róla, hogy elveszít egy utászt. Magától függ.

Második fejezet MEGSZÁLLÁS I. – Ne lőj! – kiáltotta Poppel az út felé. – Ez parancs! – Jeremiah-hoz fordult. – Eressze el. – Hogy az emberei lepuffantsanak? Nem, köszönöm. Poppel megtörölte az arcát a zubbonya ujjával. – Mit akar? – A szavát – válaszolta Jeremiah. – Hogy nem érnek hozzá még egyszer ehhez az asszonyhoz. Nem tesznek kárt ebben a birtokban és senkiben, aki itt él. – A maguk földjén akarunk éjszakára tábort verni… – szólalt meg Poppel. – Itt, a kapun belül – mondta Jeremiah egy fejbiccentéssel. – A fák alatt. Sehol másutt. – Százados – zihálta Stock –, ne hagyja, hogy egy istenverte gyerek parancsolgasson magának! – Ez az én felelősségem… nem a magáé – felelte Poppel. Szemével idegesen Jeremiah felé csippentett. Megnyalta izzadó felső ajkát. Aztán bólintott. – Rendben. Stocknak nem lett volna szabad ilyen durván bánnia a hölggyel. Elfogadom a feltételeit. Tábort verünk a földjükön, de nem fogjuk háborgatni magukat. Reggel továbbmegyünk. Élelmiszert azonban lefoglalunk. Kukoricát. Disznókat. – Oda kell adnunk az élelmünket csak azért, mert maga azt mondja? – fakadt ki Catherine. Poppel százados a legénységre mutatott. Jeremiah látta, hogy a kék puskacsöveket még mindig rá irányítják. Ellenséges arcokat látott mögöttük. Elég egy ideges ujj rándulása, és lelövik… – Ezek az emberek éhesek. Semmi olyat nem veszünk el, amit parancs tilt elvennünk. Gondoskodom róla, hogy ne essék kár a tulajdonban. De az élelmiszerekhez ragaszkodom. És – tette hozzá Jeremiah-nak – ahhoz a késhez is. Hirtelen eltorzult az arca a feszültségtől. – Bízzanak bennem! Különben valamelyik ember még lelövi magukat. – Megbízhatom a szavában? – kérdezte Jeremiah a százados arcát fürkészve. – A szavamban meg ebben. Poppel előhúzta a revolverét. A katonákhoz fordult: – Ha valaki azután, hogy a fiatalember odaadta nekem a kést, az ujját emeli rá vagy az asszonyra, lelövöm. Most pedig eresszék le a puskákat. Morgás, halk káromkodás. – Eresszék le!

A kék csöveket lassan leengedték. Jeremiah megint Poppelt méregette, megpróbálta felbecsülni a férfi őszinteségét. Úgy gondolta, bízhat benne. Kockázatot vállalt, de a másik lehetőség sokkal taszítóbb volt. Ha megsebesül vagy meghal, nem lehet Catherine és Serena segítségére. – És most eressze el – mondta Poppel. Jeremiah elengedte a hadnagy fejét, és elvette a kés hegyét a férfi vérző torkáról. A hadnagy gyilkolni tudott volna a szemével. De mielőtt ujjai a revolver markolatához érhettek volna, Poppel felhúzta az övét: – El onnan a kezével, Stock. Alkut kötöttünk. Stock dúlt-fúlt. Poppel kinyújtotta a kezét. – És most a kést, fiatalember. A fiú hinni akarta, hogy Poppel rendes ember, nem hazudik. Catherine arckifejezése mintha sürgette volna, hogy működjék együtt. – Megígérem, hogy nem esik bántódása! – kiáltotta Poppel. – Meg… – Catherine hangja bizonytalannak hallatszott. – Megbízunk ennek a tisztnek a szavában, Jeremiah. Adja oda a kést. A fiú Poppel tenyerébe ejtette a tőrt, és hátralépett. A százados hangosan, megkönnyebbülten sóhajtott. Fegyvere még mindig Stock hadnagy egyik inggombjára irányult. – Nagyon jó. Sorakoztassa az embereket, Stock. – Amikor a hadnagy habozott, Poppel elordította magát: – Menjen! Stock egy kendővel megtörölte a nyakát, megfordult, és a morgolódó katonák felé indult. – Csak várják meg, míg elmegyünk! – kiáltotta az egyik katona Jeremiah-nak és Catherinenek. – Turkálhatnak majd a hamuban! Poppel vörös arccal fordult oda: – Hallgasson! Mi nem gyújtunk fel magántulajdont. – Akkor… – mutatott Catherine remegve a balra elterülő sűrű erdő felé – …ki gyújtotta fel a Jesperson-farmot? – Nem az én katonáim – felelte Poppel. – Ezek, egy-két kivételtől eltekintve, rendes emberek. Feleségük van. Családjuk. Saját otthonuk. Kezeskedem a viselkedésükért. Azért azonban sajnos nem kezeskedhetem, ahogy az egész hadjáratot vezetik. Vannak olyan egységek, amelyek féktelenül viselkednek. Az enyém azonban nem ilyen. Nos, beléphetünk a földjükre? Catherine sóhajtott. – Jól van. Poppel ismét határozottan biccentett. – Itt verünk tábort, a fák alatt. Senki nem lép be a házba, engem és az őrmestert kivéve. Át kell kutatnom az épületeket, hogy nem rejtegetnek-e fegyvert vagy lőszert. Stock kiüvöltött az emberek közül: – Ha ez a szakadár fiú mást mond, szétlőjük az átkozott fejét.

E kijelentés inkább a katonáknak szólt, mint Jeremiah-nak. Német nyelvű, helyeslő kiáltások fogadták. Poppel dühösen ismét megfordult. A lárma elhalkult, miközben Jeremiah ökölbe szorított kézzel állt, és remélte, hogy nem tett rossz lapra. Catherine tekintete könyörgött, hogy őrizze meg a hidegvérét. A fiú úgy gondolta, a fenyegetőzés nem árthat neki. Csak az számított, hogy a százados a tekintélyével be tudja-e tartatni ígéretét; úgy látszott, képes rá. A németek mindannyian kerülték Poppel kemény tekintetét. Catherine hátralépett a kaputól. – Nyissa ki nekik, Jeremiah. Jeremiah feszültsége kissé csökkent. Catherine utasítására a százados ezt mormolta: – Köszönöm, asszonyom. Jeremiah a pecekhez nyúlt. Annak ellenére, amit Claypool bíró mesélt a pusztításról, és amit Poppel jegyzett meg a féktelen csapatokról, végül mégis beigazolódott egy kis remény. Ha a Poppelhez hasonlók vannak többségben, a jenkik átvonulása Georgián talán nem lesz olyan eszeveszett és gyalázatos, mint amilyennek a szóbeszéd állítja. II. Ő is, Catherine is félreállt, amíg a még mindig dühöngő Stock hadnagy bevezette az első katonákat az útra. A többiek gyorsan követték őket, szétszóródtak a tölgyek alatt mindkét oldalon. Poppel még mindig revolverrel a kézben várakozott Catherine és Jeremiah mellett, éberen figyelt az engedetlenség minden jelére. Mogorva tekinteteket és mérges, német nyelvű megjegyzéseket kapott. De senki sem kísérletezett erőszakkal. Poppel ellentmondást nem tűrő viselkedése és becsületessége lehűtötte az indulatokat. A fák alatt néhány katona már nevetett. Az utolsó kék egyenruhás is bement a kapun. A lármás feketék követni akarták őket. Catherine a tiszthez fordult: – Ragaszkodom hozzá, hogy ne engedje be a négereket! Poppel a fejét rázta. – Ezt nem tehetem, asszonyom. Szabadon jöhetnek velünk, ahová csak akarnak. Azt azonban megparancsolom nekik, hogy ne közelítsenek a házhoz. Catherine felhevülten figyelte, ahogy a feketék elhaladnak előtte. Hirtelen elkerekedett a szeme. A narancsszínű ruhában felismerte a sárgás bőrű lányt: – Nanny? Nanny, miért nem vagy te Mrs. Hoddinggal a városban? – Mert Hodding nagysád nem a gazdám többé – fröcsögte a lány. – Én vagyok a magam gazdája! Linkum is meg Billy bácsi is ezt mondja! – Megszöktél? – Eljöttem! Már szabad vagyok. – De Mrs. Hoddingnak senkije sincs, aki gondoskodhatna róla. Csak te. Vállrándítás.

– Na és. – Jól van? A lány elvigyorodott. – Remekül. Amikor utoljára láttam, a szalonban ült egy széken, és szép kis kerek lyuk volt a homlokán. Catherine megingott. – Jaj, istenem. Miért? – Hangoskodott valami bakákkal a városban. Az egyik fogta a puskát, és elintézte. Nem én voltam, de kívántam neki. Hodding nagysád egy csomószor megbotoztatott. Eladta a kisfiamat, pedig még csak ötéves volt! Még azt se hagyta, hogy Franciscusnak nevezzem, ahogy szerettem volna. Robert Rhettnek kellett hívnom, mint valami öreg carolinai szakadárt, akit csodált. Ő hozta magára a bajt. – Megint elvigyorodott. – Maga is jobban teszi, ha vigyáz. Nanny belekarolt egy nevető fiatal feketébe, és továbbment az úton. Poppel százados zavarban volt. – Valóban történtek sajnálatos események. – Igazán sajnálatosnak tartja őket? – vágott vissza Jeremiah. – Akár hiszi, fiatalember, akár nem, igazán. De kétségkívül vannak olyanok a mieink között, akik nem. A háború néha remek ürügyet nyújt az olyan viselkedéshez, mely különben tűrhetetlen volna. Stock kiváló példa erre. De kétlem, hogy a konföderációs szürke egyenruhát viselők mindannyian gáncs nélküliek. Én azonban a szavamat adtam, hogy ilyen dolgok itt nem történnek. Persze továbbra is együtt kell működniük… – Van más választásunk? – kérdezte Catherine keserűen, miközben a szekér befordult az útra és a katonák leugráltak a fák közé. Ásítoztak, és csevegtek a maguk idegen nyelvén. III. Éjfélre a tölgyek alatti fűben tucatszámra pislogtak a kis fények. Az unionista katonák a földbe döfték a szuronyokat, és a tartógyűrűbe gyertyacsonkokat dugtak. Catherine megengedte, hogy Poppel három embere elvigyen két disznót az ólból, lelője és lecipelje őket az úton. A döglött állatokat két olyan német darabolta fel, akik értettek valamit a hentesmesterséghez. A disznókat ezután nyársra húzták, ezt szuronyokból és gallyakból eszkábálták össze. A sülő disznóhús szaga a ház előtt is érződött. Az ültetvény feketéi közül néhány tucatnyian ott gyűltek össze, lenyűgözve figyelték, hogy az övéik szabadon vegyülnek el a jenkik közt. De Isabella mama jelenléte kordában tartotta őket. Többször is az ő szigorú figyelmeztetése tartotta vissza néhányukat attól, hogy lerohanjanak a látogatókhoz. Catherine visszaült a székbe. Jeremiah a közelben állt feszülten és fáradtan. Éppen azon tűnődött, hová tűnhetett Serena, amikor Poppel százados és nagydarab őrmestere közeledett. Az őrmester a ház előtt várakozott, néhány fekete nőt szemlélt, miközben Poppel átvágott a rácsok vetette árnyékokon.

– Asszonyom. – Az én nevem, Mrs. Rose. Lehetne legalább annyira udvarias, hogy így szólít meg. – Természetesen. Bocsánat. A kulcsok miatt zavarom. – A kulcsok miatt? – Igen, azt az utasítást kaptam, hogy nyissak ki minden lezárt helyiséget, ládát, szekrényt és ilyesmit. Hogy házkutatást folytassunk a fegyverek után, amint említettem. – Elvette a késem – mondta Jeremiah. – Nincs másunk. A fáradtságtól Poppel hangjába ingerültség vegyült: – Engedjék meg, hogy végrehajtsam a házkutatást. Catherine felállt. – Hozom a kulcsokat. Eltűnt a házban. Poppel százados megpróbált barátságosan szólni Jeremiah-hoz: – Mi a vezetékneve, fiatalember? – Kent. – Georgiai, ugye? – Virginiai vagyok. – Akkor hogyhogy itt van, ezen az ültetvényen? – Mrs. Rose férje volt a parancsnokom. Meghalt. Amikor kiszuperáltak, idejöttem Rosewoodba, hogy gondoskodjam a dolgokról. – Dicséretes – mormogta Poppel. – A legtöbben eliszkoltak volna valahová, ahol biztonságban vannak. Hol sebesült meg? – Jonesborónál. – Ugyan már, nem kell ilyen szűkszavúnak lenni. Ez az egész egy mocskos dolog, és én se szeretem jobban, mint maga. Nem azért hagytam ott a farmomat, hogy civilek ellen vívjak háborút. Maga itt az egyetlen férfi? – Az egyetlen fehér férfi – válaszolta Jeremiah már kevésbé ingerülten. – Hát, jó, hogy maga itt van. A bennünket követő egységek közül némelyik… nem akartam ezt kimondani Mrs. Rose előtt… teljesen fegyelmezhetetlen. Az emberek állandóan kilépnek a sorból. Elszöknek, hogy fosztogassanak meg… meg más dolgok miatt. Stock is megtenné, ha megengedném. Megkérdezhetem, hogy van-e itt más fehér nő is Mrs. Rose-on kívül? – A mostohalánya. – Szép lány? – Mi a fenét számít az? – Válaszoljon, ha megkérhetném! – tört ki Poppel. – Kimerült vagyok, és nincs jókedvem. Maga elég nagy gondot okozott nekem odalenn a kapunál… – Mély lélegzetet vett. – Pusztán azért tettem föl a kérdést, hogy segítsek. Ha a fiatal nő csinos, és más egységek is megállnak itt, akkor… nehézségek támadhatnak. Jeremiah nagyot sóhajtott. – Nos, sajnálom, hogy az előbb kifakadtam. Úgy látszik, maga tartja magát az alkuhoz. Sértett hang:

– Azt hitte, nem tartom? – Reméltem, hogy tartja. A százados hevesen: – Jobban, mint gondolná. Jeremiah háta meggörbült. Fejét ide-oda csavargatta. Elnyomott egy ásítást. – Úristen, de fáradt vagyok. – Tökéletesen érthető – bólintott Poppel. – Százados, tekintetbe véve, amit az ezután érkező katonákról mondott, talán visszadhatná a késemet. Nincs másom, amivel megvédjem ezt a helyet. – Megvédeni lehetetlen, szakadár úr – vágott közbe egy másik hang kurtán. A nagy testű őrmester felment a verandára, és most a rácsnak támaszkodott. Jeremiah fa recsegését hallotta. Az őrmester nem mozdult, és hozzátette: – Billy bácsi egész az óceánig megy. Elkaptuk a farkánál az egész kibaszott államot. – Ebből elég, Meister – mondta Poppel. – Maradjon ott, ahová állítottam… a ház előtt! Az őrmester mogorva tekintettel elsétált. Amikor hallótávolon kívülre ért, Poppel a fiúhoz hajolt: – Stocknak adtam a kését. Emlékbe, hogy megnyerjem a támogatását. Irányított maga már embereket? – Nem. – Nos, ez nem pusztán erő és hangoskodás kérdése. Néha hajtani kell őket, néha azonban csillapításra van szükség. Nehezen tanultam meg. Ami pedig a kérdését illeti… Catherine megjelent, kezében kulcskarika csörgött. Nyilván azért vonult vissza, hogy kivegye a karikát a szoknyája alá kötött zacskóból. Átnyújtotta Poppelnek a kulcsokat, és visszaült a székbe: – Kutasson át mindent, amit akar. Csak ne érjen a személyes holmikhoz. – Vele megyek – ajánlotta föl Jeremiah. Elég hangosan mondta, hogy az őrmester meghallja. A férfi fölkiáltott: – Egy fenét. Magának ebben nincs szava! Poppel ismét fölemelte a kezét: – Meister, fogja be a száját. Jöhet. IV. Egy órán át járták hármasban a házat és környékét. Jeremiah a lámpát tartotta, miközben az őrmester revolverrel a kezében őrizte, Poppel pedig kinyitotta a fiókokat az irodában, a ládákat a padláson és az új lakatokat a gazdasági épületeken. Jeremiah egyre jobban megkönnyebbült. Poppel nagyon józanul viselkedett. A padláson például ráakadt a ládában az ezer dollár értékű konföderációs bankókra és az okmányokra. Mindent megvizsgált, de minden papírt gondosan visszarakott, és gondja volt arra is, hogy bezárja a ládát. Jeremiah-t megint egy csipetnyi optimizmus járta át. Ha Poppel a

legkeményebb tiszt, akivel szót kell érteniük, akkor egyáltalán nem olyan túlzott az elképzelés, hogy a rosewoodi nőkkel tisztességesen bánnak. Valamivel éjjeli egy óra után Poppel befejezte a házkutatást, és elküldte az őrmestert. A százados bevallotta, hogy kávét szeretne inni. O meg Jeremiah a ház felé indult, az őrmester pedig visszacammogott a táborhelyre, ahol a kis gyertyák még mindig pislákoltak a szuronygyűrűkben, és az emberek hangosan egy indulót énekeltek: „Hurrá, fiúk, hurrá! Le az árulóval, éljen a csillag!” A konyhában Jeremiah meglepődve fedezte föl Serenát, aki az asztalnál ült egy csésze tea mellett. Az unionista százados lekapta katonasapkáját, még meg is hajolt: – Asszonyom. Franz Poppel. – Miss Serena Rose, százados – mondta Jeremiah. – Nagyon örülök – mondta a százados. Serena nem válaszolt. – Hol voltál? – kérdezte Jeremiah. – A szobámban. – Poppelre pillantott. – Nem bírtam volna nézni, hogy egy átkozott jenki mindent összefogdos. – Poppel százados nagyon tisztességesen viselkedett – vágott vissza Jeremiah, miközben megkerülte Isabella mamát, aki a hatalmas vaskályha tüzét táplálta. Fűszeres illat szállt a kemencéből. – Gyömbéres kalácsot sütsz? – Eltalálta – felelte az apró, fekete bőrű asszony. – Úgy gondoltam, ha valami kis finomságot adunk a katonáknak, talán elmennek, és békén hagynak bennünket. – Mindenképpen elmegyünk – bólintott Poppel. – De hálás vagyok a kedvességéért. – Tekintete futólag megállapodott Serena profilján. – De jönnek még emberek. A lány Jeremiah-ra nézett. A fiú azonban túl elcsigázott volt, hogy megfejtse, mit akar a lány kérdezni vagy mondani. Poppel továbbra is oda-odasandított Serenára, miközben Isabella mama felforralta a kávét, egy bögrébe töltötte, és kissé szemtelenül lecsapta az asztalra. Serena hirtelen bocsánatot kért és kiment. – Mr. Kent és én szeretnénk néhány szót váltani négyszemközt – mondta Poppel a fekete bőrű asszonynak. Isabella mama kifejezéstelen arccal kisétált. Poppel leült. Senki sem kínálta még hellyel. – Ez a vörös hajú lány… egészen csinos. Jeremiah elmosolyodott. – Nincs szükségem egy jenkire ahhoz, hogy ezt tudjam. Poppel körbekémlelt, kinézett a ház elejébe nyíló ajtón. Ivott még egy korty kávét, aztán előrehajolt. – Engedje meg, hogy egy ajánlatot tegyek magának, Mr. Kent. – Miféle ajánlatot? – Halkabban, legyen szíves! Mrs. Rose… csinos asszony, de nem fiatal. Ez a vöröshajú azonban… – A százados fáradt volt, mégis elismerően sóhajtott. – Gyönyörű. És most jól figyeljen. Nagyon komolyan gondoltam, hogy féktelen emberek vannak a hadseregben. És a

kését nem adhatom vissza. Reggel azonban megint fölmegyek a padlásra. Még egyszer átkutatom. – Már átkutatta töviről hegyire! – Fiatalember, magának nehéz a felfogása? – Kimerült vagyok. Nem tudom, mi a fenéről beszél. Újabb gyors pillantás az ajtó felé. – Fönt a padláson oda tudom magának adni a tartalék revolveremet. El kell rejtenie. A lány miatt. – Értem, sajnálom, hogy olyan ostoba voltam. – Nem számít. – Poppel legyintett. – Megértettük egymást. Nem akarom, hogy valami a lelkiismeretemen száradjon. Például, hogy itt hagyom magukat teljesen védtelenül, amikor más csapatok is jönnek erre. Megitta a kávét. – Tudja, nekem is van két lányom Missouriban. Tizenhat és tizennyolc évesek. Remélem, fordított helyzetben maga is ugyanezt tenné. – Igen, uram, megpróbálnám. – Akkor a padláson. Holnap reggel. De ha bárkinek egy szót szól az ajánlatomról, visszavonom. Felállt, fogta poros sapkáját, és lassan kiment a konyhából. Jeremiah kicsit megkésve kiáltott utána: – Százados! Köszönöm. A százados kissé elbizonytalanodó léptei jelezték, hogy hallotta, amit a fiú mondott. V. Hajnalban Franz Poppel százados favágói és útépítői az országúton gyülekeztek, a hajcsárok pedig talpra állították a lefoglalt jószágokat a mezőn, ahol az éjszakát töltötték. Az ültetvényt az úttól elválasztó fehér kerítés egy részét a katonák összetörték, de más látható kár nem keletkezett. Az ólból még két disznót elvittek és lelőttek, tetemüket összekötötték, és földobták a fehér ponyvás konyhaszekérre. Ezután az egyik góréból kukoricát vételeztek. Majd Poppel adta elő kis műsorát; kijelentette, hogy átkutatja a padlás egyik sarkát, amely fölött elsiklott. Segítségre nincs szüksége, maga intézi el a dolgot. Poppel, amikor kettesben maradt Jeremiah-val, becsúsztatta a kezét az inge alá. Előhúzott egy foltos rongyot, melyen egy revolver összetéveszthetetlen körvonalai látszottak. Kitekerte a rongyot, és előbukkant a piszoktól foltos pisztoly. – Fogja, Kent. Ez amúgy is lázadók fegyvere. A padláson sötét volt és meleg; Jeremiah izzadt. Óvatosan kivette a revolvert Poppel kezéből.

A pisztoly a cső végétől a markolatig körülbelül harminc centi lehetett, és biztos, hogy igen viszontagságos napokat élt meg. A fiú a fém érintésétől megborzongott. Azóta, hogy ébredésekor Price ott állt fölötte, először érezte magát egész embernek. – Hol szerezte, százados? – Resacánál. Egy halott embertől. – Soha nem láttam még ilyet. – Külföldi gyártmány. Kerr, 44-es kaliberű. Mi nem használunk ilyeneket. Jeremiah hunyorogva megvizsgálta a forgódobot. – Ötlövetű. Négy golyó még van benne. – Természetesen a csőben nincs. Igaz is, ez ismétlőfegyver. Sajnálom, hogy nincs tartalék lőszerem. – Négy golyó is több, mint a semmi. – Azt tanácsolom, jól rejtse el – mondta Poppel. Jeremiah tűnődött egy pillanatig, majd járkálni kezdett a telezsúfolt padlástérben. Minden lépésnél kipróbálta a padlót úgy, hogy ránehezedett a jobb lábával. Végül az egyik sarokban ráakadt egy meglazult deszkára. Letérdelt; megrángatta az egyik végét. A szögek már megrozsdásodtak benne. A deszka vége könnyen engedett. Becsúsztatta a 44-es Kerrt a gerendák közé, majd visszarakta a deszkát. További óvintézkedésként elvett egy lepedővel letakart próbabábut egy másik sarokból, és a rejtekhely elé állította. – Kitűnő hely – jegyezte meg Poppel. – Kétlem, hogy bármelyik fosztogató venné magának a fáradságot, hogy felszedje a padláson a deszkákat. – Elindult kifelé. – Százados! – Igen, Mr. Kent? – Őszintén sajnálom, amiket magának mondtam. A százados kedvetlenül elmosolyodott. – Ellentétben azzal, Mr. Kent, amit talán elhitettek magával, nem minden északi vérengző vadállat. Én csak abban reménykedem, hogy nem lesz szüksége erre a fegyverre. VI. Miután Poppel utászai tovadübörögtek, két órán át viszonylagos nyugalom uralkodott Rosewoodban. Jeremiah azt remélte, hogy a leg-rosszabbon már túl vannak. Catherine visszavonult a szobájába szunyókálni, miután elpanaszolta, hogy éjjel nem tudott aludni. Serena megint eltűnt. De a fiú túl feszült volt ahhoz, hogy pihenjen. A konyhában üldögélt és kávét ivott, miközben Isabella mama mogorván így szólt: – Azok a rossz modorú jenkik az utolsó szemig megették a gyömbéres kalácsot, anélkül hogy megköszönték volna. Nem, ezt visszavonom. Az egyik megköszönte. Még egy tányért is kért, és pénzt rakott rá. De senki más nem fizetett. Az egyik ember a sor végén pedig kivette a pénzdarabot, zsebre vágta, és kiment, miközben vigyorgott, mint a vadalma.

– Hát, még szerencsénk van, hogy ilyen könnyen megúsztuk… Lenn a kapunál megszólalt a csengő. VII. Mire Jeremiah a verandára ért, Catherine már lejött a lépcsőn, és álmosan dörzsölte a szemét. Kiment a fiú után a ház elé, miközben lovasok közeledtek dobogva az úton. Kék zubbonyos lovasok. Némelyik zubbony cafatokban lógott. Por hömpölygött a lovasok mögött, ettől Jeremiah nem nagyon tudta megállapítani, hányan vannak. A folyó felé fekvő földeken gyalogságot látott. Százával tapostak a barázdákban. Az erdőtől hosszú szekérsor húzódott végig az országúton. A vidéket ellepték a gyalog és a fehér ponyvás szekereken vonuló emberek ellepték – akárha bibliai csapást szenvedett volna. A Rosewood előtt lefékező lovasok inkább csőcseléknek látszottak, mintsem katonáknak. Szinte pillanatonként érkeztek újabb lovasok, akiket alig lehetett látni a portól. Parancsnokuk harmincas évei végén járt, fakó bőre volt, vékony karja, lába, és pocakosodott. Szeme színe akár a megszáradt iszap. Arca körtére emlékeztetett – a füle alatt kidagadt. Félhold alakú toka lógott borostás állán. Jeremiah-t és Catherine-t sapkája szélének gúnyos pöccintésével üdvözölte, majd olyan orrhangon szólalt meg, mely szinte hasogatta a lágyabb déli beszédhez szokott fület: – Szolgálatukra. Ambrose Grace őrnagy az indianai nyolcasoktól, Kilpatrick tábornok harmadik lovashadosztályából. – A Lovas Hentesek – mondta Jeremiah. Az őrnagy szája ajkbiggyesztő mosolyba rándult. – Néha ezzel a névvel hízelegnek nekünk, igen. Hirtelen nevető emberek ugrasztották félre a lovakat. Jeremiah-nak meg kellett ragadnia az egyik fehér oszlopot, amikor látta, hogy egy fekete bőrű férfi bukkan elő öszvérháton a porfelhőből. Catherine hangosan és kapkodva vette a levegőt. Price megállította a parancsnok előtt az öszvért. – Ez az a hely, uram, amiről tegnap este beszéltem, amikor találkoztunk – mondta Price. – Egy csomó remek dolog van itt… és azt is tudom, hol vannak elrejtve. Segítek maguknak előkeríteni – tette hozzá, miközben lenyúlt, hogy megfogja az Enfieldet, mely a combján feküdt. Kevés vörös agyag tapadt a tusához. A tölténytáska Price kötélövén függött. – A fene vigyen el – mondta Jeremiah. – Végül is nálad volt. Price kékesfekete arcát dermesztő mosoly torzította el. – Tényleg azt hitte, katona úr, hogy nincs nálam? Vagy, hogy nem jövök vissza, hogy használjam?

Harmadik fejezet A HARÁCSOLÓK I. Jeremiah lépett egyet Price felé. Csak a fekete bőrű férfira figyelt, ezért mindössze egymáson sikló fémek hangját hallotta, amikor Grace őrnagy kihúzta a kardját és kinyújtotta a karját. – Vissza! Jeremiah-t megállította a penge. A kard hegye hozzáért az ingéhez. Az őrnagy fordított egyet a fegyveren. A hegye átszúrta a vásznat, és Jeremiah melléhez ért. Az őrnagy gúnyos-komolyan tette hozzá: – Nem engedhetem, hogy az egyik legértékesebb informátorunkat fenyegesse. Jeremiah már dühödten félrelökte volna a kardot. De ha megteszi, valószínűleg ott helyben felkoncolják. Néhány lovas vihogott azon, ahogy ott áll mozdulatlanul. A nevetéssel mintha gyávának nevezték volna. Megaláztatásában eltökélte, hogy ezért megfizet nekik – mindegyiküknek. Catherine-t még nem látta ilyen zaklatottnak. Az asszony hangját alig lehetett hallani, amikor az Enfieldet tartó rabszolgához szólt: – Hogy tehetted ezt? A férjem mindig tisztességesen bánt veled. És én is. Price barna szemében szikrázott a gyűlölet: – Ha az embert birtoktárgyként kezelik, én azt nem nevezném tisztességes bánásmódnak. – De mi mindig igyekeztünk gondoskodni a mi… – A maga kurva kis mostohalánya gondoskodott rólam, az biztos – vágott közbe a férfi. – A korbáccsal gondoskodott rólam, ő meg Leon. Megpróbált rávenni, hogy meséljek erről a puskáról itt. – Ők nem tehettek ilyet! Price vállat vont. – Soha nem mondta el magának, ennyi az egész. Serena nagysád nemcsak gonosz, hanem sunyi is. – Te mocskos szájú disznó! – kiáltotta Jeremiah. Csak Ambrose Grace mellének szegezett kardja tartotta vissza attól, hogy rávesse magát. – Ebből elég – mondta neki Grace. Majd Price-hoz fordult: – Úgy érted, hogy van másik fehér nő is ebben a házban? – Van, uram. Méghozzá elbűvölő kis nőcske. Talán megnyeri a tetszését – tette hozzá a fekete futó mosollyal.

– Ezt meg kell néznem magamnak – mormolta Grace. Catherine ökölbe szorította a kezét. Jeremiah gyomra megfájdult. Grace megint ugratta: – Lenne olyan kedves hátralépni, hogy le tudjak szállni? Szeretném az ügyünket olyan udvariasan elintézni, ahogy csak lehet. Jeremiah meg se moccant. Grace a homlokát ráncolta. – Na, figyeljen ide, lázadó. Ha nem engedelmeskedik, kénytelen leszek kettéhasítani. Ez nem volna szép belépő ebbe a finom házba. – Maguk be nem teszik a lábukat az én… – szólalt meg Catherine. – De bizony betesszük – vágott közbe Grace. – Különben ez a fiatalember itt helyben meghal. II. Catherine mély lélegzetet vett. – Jeremiah, jobb lesz, ha azt teszi, amit mond. Ugyanaz játszódott le, mint Stockkal – csak a szerepek cserélődtek fel megalázóan. Egy pillanatig nem tudott világosan gondolkodni. El akarta kapni a kardot, hogy az aljas, mosolygó tiszt ellen fordítsa, akinek nyíratlan haja a sapkája alól rojtos kék gallérjára hullott. – Jeremiah! – Nem, Mrs. Rose. Addig nem mozdulok, amíg ígéretet nem kapunk ettől az… úriembertől, hogy tisztességes bánásmódban részesülünk. Maga kiváltképpen. Az indianai lovas elképedt: – Tisztességes bánásmódban? Istenem, maguk, lázadók aztán pimasz népség! Rendes bánásmódot kap, fiam. Az árulásnak kijáró rendes bánásmódot. Maga meg a magához hasonlók karámban akarják tartani a niggereket, míg meg nem szólal az utolsó ítélet harsonája. És ennek érdekében megpróbálták kettészakítani ezt a nemzetet! Édes bocsánatra várnak? Nem jutott eszükbe, hogy büntetést kell fizetniük kis kalandjukért? – A harcmezőn megfizettük az árát. Még mindig fizetjük. – Még az adósság töredékét sem rendezték. És én fogom megmondani, hogy mi történik itt, nem maguk. Grace jobban megnyomta a kardot: – Vagy hátralép, vagy ásunk magának egy szép sírt. – Jeremiah, kérem! – kiáltotta Catherine. – Panaszt teszünk erre az emberre a parancsnokánál. Ismét kitört a nevetés a várakozó lovasokból. Grace is nevetett, majd így szólt: – Csak tessék. Fielder A. Jones alezredes. Három napja nem találkoztunk vele. – Az őrnagy Jeremiah-ra szegezte a tekintetét. – Mi lesz? Öt másodpercet adok még magának. Jeremiah – elfehéredett ajakkal és a legostobább fajankónak érezve magát azért, mert azt hitte, hogy szót érthet egy ilyen emberrel – hátrahúzódott.

– Sokkal jobb! – Grace őrnagy visszadugta a kardot a hüvelybe, leszállt a lóról, és megkérdezte Price-ot: – Ki ez a kölyökkutya? A nő fia? – Nem, uram. Valami lázadó, aki néhány napja bukkant fel itt. – Túl gyáva, hogy harcoljon, ugye? Egyetlen csetepaté, és beleőszült… jellemző magukra, azt kell mondjam. Jeremiah arca elborult. – Price. – Igenis, őrnagy. – Te bejössz velünk. Szükségünk van a segítségedre az eredményes rekviráláshoz. – Az egyik lóháton ülő tizedeshez fordult: – Burks, keresse meg Skimmerhorn tábornokot… azonnal. Jeremiah nem értette, miért bökdösik egymást a lovasok, de aztán Grace magyarázattal szolgált Catherine-nek: – Skimmerhorn tábornok felelős a rekvirálásokért. Azt hiszem, Howard tábornok egyik gyalogosezredében szolgált. Az egységüktől jó páran elkószáltak. Skimmerhorn és még néhány ember… hm… hozzánk csatlakozott. Odafönt, Gordon környékén a helyiek harácsolóknak nevezték őket. De én inkább rekvirálónak mondanám. Skimmerhorn olyan kitűnően felügyelte őket, hogy nem hivatalos előléptetésben részesítettem. Közlegényből tábornokká. Grace úgy beszélt, mintha könnyed csevegést folytatna egy társasági eseményen. Catherine karjáért nyúlt, hogy bekísérhesse. Az asszony elhúzódott. A szája melletti anyajegy koromfeketének látszott fehér bőrén. Grace megértően fölkacagott, és folytatta: – Hallotta már, mit csináltunk Sparta és Gordon közt? Az ottani lázadó ültetvények akkora ellenállást fejtettek ki, hogy Kilpatrick tábornok felégettette velünk mindegyiket. Bízom benne, hogy erre itt nem lesz szükség. Persze nem lehetünk túlságosan elnézőek. Nem tudom, hol van most Billy bácsi, de határozottan azt szeretném, hogy ha ő meg a testőrei erre vetődnek holnap vagy holnapután, lássák, hogy rendes munkát végeztünk. A fenyegetést kedélyesen mondta ki. Majd így fejezte be: – Őszintén remélem, asszonyom, hogy értékeli azt, amiben részt vesz. Katonai mestermű. Valóban ez az egyetlen szó rá: mestermű. Előre megmondom, hogy az emberek nemzedékeken át bámulni fogják. Grace nyilván Catherine helyeslését várta. De az asszony úgy megdöbbent, hogy szólni sem tudott. – Billy bácsi lángész. Egyetlen más tábornoknak se lett volna mersze átvágni az ellenséges területen. – El vagyok ragadtatva, hogy tájékoztat, maguk itt mesterművet alkotnak – válaszolta Catherine lesújtó pillantással. – Különben még arra a téves következtetésre jutottam volna, hogy ez valami kevésbé nagyszerű dolog. Undorító és alávaló. – Ó, el tudom képzelni, hogy fest ez a maguk oldaláról. De próbáljon meg az én nézőpontomra figyelni. Így kevesebb problémánk lesz.

Biztosan nem akarunk olyasféle problémákat, amilyenekkel Gordon környékén kerültünk szembe, ugye? Catherine ismét nem tudott szóhoz jutni a mosolygó fenyegetéstől, ezért megfordult, és átvágott a verandán. Az őrnagy követte. Határozottan ó-lábú volt. Price mögöttük ment, derülő oldalpillantást vetett Jeremiah-ra, amikor elsétált mellette. A fekete csupasz lábára sár száradt. A többi lovas is leszállt a nyeregből. Lenn az országútnál fél tucat ember fejszékkel hasította szét a kerítés egy részét, s a kapuról tudomást sem véve vágott szélesebb bejáratot a ponyvával fedett társzekereknek. A lovak verte por leszállt. Jeremiah most már látta az út túloldalán elterülő földeket. Még mindig emberek haladtak keresztül rajtuk – töredezett négyes oszlopban. A sor a balra húzódó erdőkig terjedt. Valahol egy katonazenekar fújta a régi dél-carolinai himnusz dallamát, melynek címét „John Brown's Body”-ra változtatták, majd valami északi nő szövegével a gyűlölt „Köztársasági csatadal” címet kapta. A menetelő századok mellett kisebb csoportok haladtak, melyek semmiféle alakzatot nem vettek föl. Néhányan kiváltak közülük, és Rosewood felé indultak, melynek kerítését most már módszeresen zúzták szét. Jeremiah a padláson elrejtett Kerr revolverre gondolt. Bármennyire szerette volna is azonnal magához venni, nem akart fölmenni érte úgy, hogy jenkik vannak a házban. Tartalékolnom kell, mondta magában. Tartalékolnom kell, amíg mind a négy golyóhoz meg nem találom a célpontot. III. A szalonban Price éppen egy fotelba vetette magát, amikor Jeremiah belépett. A fekete odahúzott egy puffot, és föltette rá a jobb lábát. Apró sárdarabok hulltak a hímzett kárpitra. Price Catherine-re bámult, hogy mit szól hozzá. Az asszony, bár még mindig dühös volt, nem szólt egy szót sem. – Most pedig, asszonyom – mondta Grace őrnagy –, élelmiszert és felszerelést rekvirálunk öntől. Catherine kimerülten bólintott, és így szólt: – Ezt már hallottam. Nincs még huszonnégy órája se. Grace felvonta a szemöldökét. – Megállt itt egy másik egység is? – Sokkal jobban néztek ki, és határozottan jobb modorúak voltak maguknál. Az őrnagy hangja elmélyült: – Minél kevésbé mond ilyeneket, annál nagyobb biztonságban van. Nyilván nem beszéltem elég világosan odakint, amikor megmagyaráztam a lényeget. – Világosan beszélt. Rajta. Csak legyen magában annyi tisztesség, hogy nem használ olyan szavakat, mint a rekvirálás. Mondja ki, amire gondol. Hogy lopnak.

– A fenébe is, nevezze, aminek akarja, mi elvesszük az élelmük javát. Meghagyunk néhány konyhai berendezést, de minden edényére szükségünk van. A hadügyminisztérium olyan szűkmarkú, hogy semmit sem kapunk tőlük. Lefoglalunk minden tűzhelyet. Minden serpenyőt. Minden kávédarálót és kávéskannát. – így képzeli el Sherman a katonai mesterművet? – füstölgött Jeremiah. – Hogy kávéskannákat rabolnak a házakból? Grace szeme dühösen villant. – Ne sajnálja annyira magát, lázadó. Magának fogalma sincs, milyen az igazi háború. Georgiának fogalma sincs róla! Azt hiszi, hogy ebben az államban rosszul járnak az emberek? Várjon, amíg odaérünk abba az államba, amelyik először tüzelt a szövetségi zászlóra. Parancsunk van, hogy mindent porig égessünk. Mindent. Higgye el, Dél-Carolina sokkal jobban érzi majd az elszakadás bűnét, mint Georgia… hacsak az együttműködésük hiánya rá nem kényszerít, hogy megmutassam, mi vár Charlestonra. Jeremiah rémülten figyelte, hogy a férfi a lószőr dívány felé lépeget, miközben még mindig harsányan mondja: – Azt ajánlom, korlátozzák az ellenséges megjegyzéseiket, és tekintsék szerencsésnek magukat. – Szerencsésnek? – kiáltott fel Catherine. – A maga pimaszsága tökéletesen… Mielőtt a vita még jobban elfajult volna, Serena vonta magára a figyelmüket, aki ásítozva bukkant fel hirtelen a hallban: – Megpróbáltam szundítani egyet, de hallottam valami rettenetes… jaj, istenem! A lány azonnal felfogta a helyzetet, amikor megpillantotta Price lábát a puffon és Grace egyenruháját, aki feléje fordult. Az őrnagy hamis vigyorral köszöntötte: – Jó napot, asszonyom. Még nem volt szerencsénk egymáshoz. Lekapta a sapkáját. Hosszú, csatakos haja oldalt és a tarkóján kezdődött. Feje teteje kopasz volt. – Ambrose Grace. Az Egyesült Államok lovasságának őrnagya. – A… a mostohalányom, Serena – nyögte ki Catherine. Grace megnyalta az ajkát. Tekintete Serena ruhájának mellrészére siklott. Jeremiah alig bírt nyugodtan állni. – Elbűvölő gyermek. Gyönyörű. Indianában sem teremnek szebbek. Mindazonáltal… – álnokul bánatos arcot vágott – …üzleti ügyben vagyunk itt, nem társalogni. Miközben leverte a port a sapkájáról, elterpeszkedett a lószőr díványon, mely csilingelő hangokat adott. Grace pislogva fölegyenesedett. – Mi ez? Zenélő dívány? – Gondolom, oda is dugtak dolgokat – jegyezte meg Price. – Mondtam, hogy mindenféle helyre rejtették őket. – Megnézzük, jó?

Grace fölállt, és előhúzta a kardját. Két egymást keresztező csapással felhasította a dívány hátulját. Catherine a szájához szorította az öklét, amikor a férfi benyúlt a résen, és marékszámra hajigálta a tömőanyagot meg az ezüstöt a szőnyegre. Csizma döngött a hallban. Serena félreugrott, amikor bedübögött egy férfi – a legvisszataszítóbban mocskos emberi lény, akit Jeremiah Kent életében látott és szagolt. – Skimmerhorn tábornok szolgálattételre jelentkezik, őrnagy. – Épp jókor! Itt van magának egy kis talált kincs. Még hat ezüsttárgy koppant a szőnyegen. Jeremiah nem tudta levenni a szemét a furcsa, otromba alakról, akiről Grace azt mondta, hogy ő felel a rekvirálásokért. Hogy a szakállas, széles vállú Skimmerhorn tartozott-e valaha katonai egységhez, lehetetlen volt megállapítani. Groteszk kollekcióját viselte a lopott és rögtönzött ruhadaraboknak: Fekete kürtőkalap. Négy, elütő színű keleti szőnyegből összefércelt kabát. Szürke, fél térdénél kiszakadt nadrág, melynek szárán a konföderációs tüzérség vörös csíkja díszelgett. Szakadt bakancs, melynek orrából kikandikált mocskos lábujja. Jobb kezében jutazsákot tartott. Skimmerhorn kabátja alatt Jeremiah tengerészeti coltot látott, övén pedig bőrszíjon frissen végzett munkájának két szuvenírje: egy kis serpenyő és egy kitekert nyakú csirke. Skimmerhorn tábornok kutató pillantást vetett Serenára, majd feljebbvalója felé fordult. Grace intett: – Ez az egész ezüst a magáé lehet a rekvirálás irányításáért. – Igenis, uram… köszönöm! – Skimmerhorn lekuporodott, késeket és kanalakat fogott meg, majd betömte őket a zsákba. Catherine kiszaladt, amikor embereket hallott lármázni az előtérben. Féltucatnyian voltak, kettő egyenruhában, négy civilben. Lökdösődtek és tolakodtak, hogy elsőnek mehessenek fel a lépcsőn. – Hová mennek? – kérdezte Catherine az őrnagytól. – Ugyan, hát rekvirálni. – Nincs felhatalmazásuk. – Dehogy nincs – csapott az őrnagy a kardja markolatára –, ez itt. Az emberek eltűntek. Serena csaknem olyan zaklatottnak látszott, mint a mostohaanyja. Néhány másodperccel később csattanás hallatszott az emeletről. Valahol hátul Isabella mama felkiáltott, amikor betörtek egy ajtót. A kiáltást cserépedények rettenetes csörömpölése követte. – Na – kérdezte Grace Price-tól –, mit keressünk még? – Van egy tisztás a fenyvesben, ahová egy csomó dolgot dugtak. Öszvéreket. Egy szekeret… – Követtél bennünket! – suttogta Jeremiah. – Téged hallottalak a bozótban! – Úgy van, katona úr – vigyorgott Price. De a szeme nem mosolygott. Gyűlöl, és meg fog ölni, gondolta Jeremiah. Képes mindannyiunkat megölni, mielőtt ez véget ér.

Price elmondta, mi van a tisztáson lévő rejtekhelyen. Amikor befejezte, Grace megkérdezte: – Értette, Skimmerhorn? – A nagyját – válaszolta a rekviráló nyálkás hangon. Az utolsó ezüsttárgyakat is a zsákjába gyömöszölte, krákogott, és a szőnyegre köpött. – Lefoglaljuk a gyapotot, a szőttest meg a cajgvásznat – mondta Grace. – Ha az óra olyan cifra, ahogy a nigger mondja, megtartom magamnak. – Price-ot láthatóan nem zavarta, hogy az unionista tiszt niggernek nevezi. – Egy jó órának hasznát tudom venni az élelmiszerboltban odahaza, Vincennesben. A szekeret meg az öszvéreket vigyék a fuvarozó tisztnek. A melaszba keverjenek egy kis petróleumot. Jaj, és a kútba se felejtsenek el petróleumot tenni, amikor továbbindulunk. – Jézusom! Grace Jeremiah-ra pillantott. – Mi a baj, lázadó? Azt várta, hogy bőségesen ellátva hagyjuk itt magukat? Még mindig nem érti Billy bácsi harcmodorát. Ő kettős céllal vívja a háborút… hallottam, amikor mondta. Először is fizikai eredményeket akar elérni, másodszor pedig tiszteletet akar kelteni. Tiszteleteta… Price csettintett az ujjával. – Őrnagy. – Tessék? – Most jutott eszembe. Sót és lisztet ástak el a rabszolgák temetője mögött. Két-két hordóval. Megmutatom, merre. – Kitűnő. Ássák ki, tábornok. Azokba is petróleumot. – És talán egy kis pisát, hogy megfűszerezzük? – kérdezte Skimmerhorn, őszülő, vörösesbarna szakállát vakargatva, amitől a kezén megvillant egy nyitott seb. Grace vállat vont. – Maga a „főnök. – Elintézem. – Skimmerhorn megpöccintette a kürtőkalapot, és a zsákot a vállára vetve kiballagott. Egy férfi csattogott le a lépcsőn és rontott be a szobába, egyenruhájára csipkés, elefántcsontszínű ruhát húzott: – Uram atyám, őrnagy, ide nézzen! Életemben először vagyok menyasszony! – Egyszerűen elképesztő – vihogott Grace. Catherine előrelendült: – Ez az én menyasszonyi ruhám! Grace hátralökte. – Most már az Unió tulajdona. – Addig szorította az asszony csuklóját, míg az rá nem jött, hogy nincs elég ereje kiszabadítani. Amikor föladta a küzdelmet, a férfi újabb figyelmeztetést mormolva elengedte: – A kitörései, asszonyom, igazán kellemetlen helyzetbe sodorják magát. – Ennél már semmi sem lehet kellemetlenebb. Maga mocsok!

Grace elvörösödött. Felemelte a kezét, hogy megüsse az asszonyt, de sikerült visszafognia magát. Remegett a hangja: – Személyesen folytatom le a házkutatást a fegyverek és lőszerek után. Adja ide a kulcsokat. Catherine rábámult, ajka hangtalanul mozgott. Grace végigsimított kopasz koponyáján. – Az isten verje meg, fogy a türelmem! A kulcsokat! – Egy… egy intim helyre tettem őket. Vissza kell vonulnom, hogy elővegyem. – Miféle intim helyre? Most az asszony pirult el. – Azt kérdeztem, miféle intim helyre? – A… – Jeremiah alig hallotta – a testemre. – Ó. – Grace felderült. – Nos, háború van. Kénytelenek vagyunk eltekinteni az apróságoktól. Vegye elő. – Maguk előtt… amikor mindenki… ? Dühös hitetlenkedés költözött az asszony szemébe. Price vihogott. Catherine visszanyerte valamennyire az önuralmát: – Ha megteszem, megígéri, hogy nem tesznek több kárt a házban? – Nem adhatok biztosítékot. Az istállókat, a gyapotmagtalanítót és a kukoricagórékat biztosan felgyújtjuk. Ami ezt az épületet illeti… – A férfi megint vállat vont. – Nincs rá biztosíték. – Catherine, jobb lesz, ha odaadod neki a kulcsokat – mondta Serena figyelmeztető hangsúllyal. Grace leült a kibelezett díványra, keresztbe rakta a lábát, és Serena csípőjének vonalát tanulmányozta, majd tekintetét a lány arcára emelte. – Maga, gyermekem, nemcsak csinos, hanem okos is. – Pillantása megint Catherine-re siklott. – Asszonyom, várakozom. – Azt… azt legalább megengedi, hogy hátat fordítsak? Grace felsóhajtott. – Ha muszáj. Jeremiah nem bírta tovább. Nyihogó nevetés, bútorok reccsenése, dobogó rohangálás és ugrálás hallatszott odafentől. Minden egyes kurjantás, minden egyes reccsenés láthatatlan szuronyként döfött a fiúba. Milyen ostoba volt, amikor azt hitte, hogy minden jenki olyan rendes lesz, mint Poppel. Megérdemli Grace és a többiek megvetését. Legalábbis eddig a pillanatig megérdemelte. Most a humánus bánásmódról, a tisztességről, a háborús szabályokról táplált minden illúziója szertefoszlott, és helyükbe emésztő, szinte fékezhetetlen harag lépett, melynél nagyobbat még soha nem tapasztalt. Szája megint kifehéredett és elkeskenyedett. Az egyik ablakon át látta, hogy sátrakat vernek föl az út mentén, és tábortüzeket gyújtanak. A bejárat előtt felcicomázott feketék egy másik csoportja tapsolt, miközben három fiatal nő kört alkotva táncot lejtett.

Catherine hátat fordított a férfiaknak. Fölemelte a szoknyáját, aztán a kalikóval és lószőrrel bordázott krinolin alsószoknyáit is. Végül sok surrogás és motozás után leeresztette a szoknyát, és könnyekkel a szemében visszafordult. Éppen akkor nyújtotta át a kulcsokat rejtő zacskót Grace-nek, amikor Skimmerhorn tábornok fölbukkant az ajtóban: – Megkezdtük a rekvirálást, uram. – A jutazsák helyett most demizsont tartott a kezében. Fölemelte az üveget, és nagyot húzott belőle. – Van még valami? Grace fölvont szemöldökkel továbbította a kérdést Price-nak: – Nigger? – Egy Leon nevű nagydarab néger levitt három láda csirkét a folyó árterére. – Nahát! Azt pedig biztosan nem akarjuk, hogy maguk csirkét vacsorázzanak. Tábornok, újabb feladat. Skimmerhorn megint ivott; a lába közét vakarta. Catherine-re siklott a tekintete. – Mindent egyedül? Grace fölnevetett. – Vezetőre van szüksége, mi? Vigye magával. De vigyázzon, ne bánjon vele rosszul. Ismeri Billy bácsi utasításait… hogy ne bántsuk a civileket. Az őrnagy kacsintott. – Igenis, uram – válaszolta Skimmerhorn színlelt komolysággal. – Nagyon rendes leszek hozzá. Valamennyien megértették; Serena, Jeremiah és Catherine, aki felsikoltott, és futva az ajtó felé indult. Skimmerhorn eléje ugrott. Elkapta a derekánál: – Asszony, erre nincs szükség. Rendesen akarok bánni magával… Jézusom! – üvöltött fel, amikor Catherine végigszántott a körmével az arcán. A rekviráló hátratántorodott, arcán három párhuzamos csíkból szivárgott a vér. Catherine kétrét görnyedve csapdába esett állatra emlékeztetett. Skimmerhorn szeme összeszűkült, amikor az asszony megpróbált el-siklani mellette. Jobbra, majd balra ugorva elállta az útját. Végül élesen kirobbant belőle a levegő – „hah!” –, amikor elkapta az asszony karját, és hátracsavarta úgy, hogy Catherine kénytelen volt letérdelni. – Jól fogunk szórakozni, asszony, míg azokra a tyúkokra vadászunk. Maga egészen tűzrőlpattant nő. Jeremiah türelme elfogyott. – Rohadt disznók! – kiáltotta, és Skimmerhornra támadt.

Negyedik fejezet SERENA TERVE I. Price félrerúgta a puffot, és kinyújtotta a lábát. Jeremiah ezt nem vette észre. Megbotlott, és karját kitárva egyensúlyozott, miközben Serena Skimmerhornra vetette magát. A rekviráló visszakézből pofon vágta, amitől a lány elterült. Jeremiah éppen visszanyerte az egyensúlyát, és fél szemmel látta az esést. A lány legalább akkor kiáll Catherine mellett, amikor ez fontos. Jeremiah leszegte a fejét, és Grace őrnagyra támadt, aki a fiú és Skimmerhorn közé ugrott. Mielőtt Grace előránthatta volna a kardját, Jeremiah a vállával meglökte. Az ütéstől Grace a kibelezett díványra zuhant. Jeremiah a lendülettől ráesett. Térdét az őrnagy gyomrába nyomta, és vad, kemény ütésekkel verte a férfi arcát. – Szedjétek le rólam! – üvöltötte Grace, miközben fejét kapkodta, hogy kikerülje a csapásokat. Jeremiah fölemelte a térdét, és a tiszt ágyékába nyomta. Grace morgott. Fintorgott. Kapott az állára egy félresiklott ütést, majd ellökte a fiút. Legurultak a díványról. Jeremiah rosszul érezte magát, fejét beverte a dívány sarkába. Szédülve feküdt a hátán. Megpróbált megfordulni. Price bukkant fel, sáros lábával terpeszben állt fölötte. A mennyezet felé tartott csővel fölemelte az Enfieldet, majd a tussal Jeremiah testére sújtott. Jeremiah elcsukló kiáltással igyekezett odébb fordulni, hogy elkerülje a második ütést. Későn. A tus megint nekivágódott a hasának. Majd ismét… Price arca kifejezéstelen maradt. De a szeme nem. A negyedik csapásba még több erőt adott. Jeremiah öklendezve hasra fordult. Grace talpra kecmergett, és szitkokat fröcsögve a halántékába rúgott. Jeremiah a szőnyeghez szorította a homlokát. Begörbítette a hátát. Hallotta Catherine kiáltásait, amikor Skimmerhorn kivonszolta a szobából. Egy pillanattal később újabb mozgást látott… Price surrant a rekviráló után. Azon küszködött, hogy fölemelje a hasát. Rászorította a kezét. De ezzel nem enyhült a fájdalom. Grace, miközben egyik ocsmányságot a másik után morogta, a derekán taposott.

Jeremiah ordítva nyúlt végig a padlón. Látása még jobban elhomályosult. Gondolattöredékek suhantak át üvöltve a fején: Istenem, itt se jobb, mint a hadseregben. Nem maradt tisztesség ebben a háborúban. Semmi más, csak gonoszság. Gonoszság és gyűlölet… Fájdalma ellenére az ő gyűlölete hatalmas volt és erős. De nem elég erős ahhoz, hogy el ne süllyedt volna a sötétségben. II. – Jeremiah! A fiú félig öntudatlanul keresgélte a szavakat: – Mama? Mama, ez…? – Térj észhez! Én vagyok. Rájött a tévedésére. Ez nem Fan hangja. Fiatalabb. Ködös képeket látott Lexingtonról, míg visszatért az öntudata. Kissé föltápászkodott. Még mindig a padlón feküdt. Valami szúrta a bal hónalját. – Ébredj, Jeremiah. Már majdnem két órája heversz itt! Nedves az inge. Ott, ahol a szúrást érezte. A jobb kezével odanyúlt. Üvegcserepek hullottak ki az ingujjából, csörömpöltek a fapadlón. Amikor fel akart ülni – micsoda kín –, valami éles döfött a tomporába. Kerekre nyílt a szeme. – Istenem! Mindenhol üveg! Már élesebben látta Serena arcát. A lány mögött, a földszinti iroda csukott ablaka előtt egy unionista katona állt őrt. A fiú Serena segítségével imbolyogva fölállt, s eltátotta a száját a rombolás látványától. A polcok üresen tátongtak. Mindenhol könyvek hevertek. Némelyiket ketté is tépték. Az íróasztalon nyolc-tíz friss karcolás húzódott, melyek késtől vagy kardtól származtak. Minden fiókot kirángattak és darabokra törtek. A széket aprófává zúzták szét. A padlón, közel ahhoz a helyhez, ahol feküdt, észrevette Rose alezredes kis olajportréját, melyet kiszedtek a keretből és kettétéptek. Az egyik sarokban egy másik keret maradványai hevertek, ennek közelében pedig Serena élénkvörös csecsemőhajtincse és az összegyűrt kártya. Hitetlenkedve bámult, míg a lány szomorúan el nem nevette magát. – Hát nem kedvesek? Itt kezdték el a kutatást a fegyverek és lőszerek után. – Hány… – a fiú megnyalta az ajkát. Összezúzott hasát tapogatta. Szédülése múlófélben volt. – …hány óra van? – Kettő vagy három. Nem tudom biztosan. Az irodában fullasztó volt a levegő. A fiú az ajtó felé indult. – Semmi értelme. Be vagyunk zárva. A fiú hátával az ajtónak dőlt, kiszedett egy hosszú üvegszilánkot a nadrágjából, és megint az iroda romjait szemlélte. Undorodott – émelygett –, nem is annyira a kártól, mint inkább attól, hogy nem tudta megakadályozni a rombolást. A legcsekélyebb mértékben sem tudta mérsékelni a jenkiket. '

Pedig Poppel után felbátorodott. Valóban hitte, hogy az Unió katonái nem olyan rosszak, mint amilyennek lefestik őket. A kudarc dühítő érzését hirtelen a páni félelem váltotta fel. Mi lesz, ha megtalálják a 44-es Kerrt a padláson? Mi lesz, ha úgy döntenek, hogy a próbabábuval is végigvonulnak a házon, ahogy Catherine menyasszonyi ruhájában is végigvonultak? Mi lesz, ha valaki véletlenül fölfedezi a laza padlódeszkát? Imádkozott, hogy ne így legyen. Imádkozott, hogy magához vehesse a Kerr pisztolyt, mielőtt Grace lovascsapata továbbvonul. Milyen szánalmas volt azt hinni, akár csak futólag is, hogy az ellenséggel másképp is lehet bánni. Aztán egy másik dologtól rándult össze: – Mi történt a mostohaanyáddal? – Nem tudom. – A lány hangja furcsán tompa volt. – Az a… mi is volt az a szó? Harácsoló? Na, az elvonszolta. Megpróbáltam megakadályozni. Grace elkapott, és bezárt ide. – Akkor lehet, hogy Catherine már… A többit nem tudta kimondani. – Gondolom, túléli. Jeremiah szája tátva maradt. Nem tudta elhinni, hogy a lány ilyen tárgyilagosan beszél. És hogy meggyötört arca ilyen kifejezéstelen. Ruhája rendetlen volt, haja kócos. Am dermesztően higgadtnak látszott. – Istenem, Serena, csak ennyit tudsz mondani… hogy túléli? – Hiszen így van! Lehet, hogy sérelem éri a keresztényi lelkét, de sokkal rosszabb is történhetett volna. Lelőhették volna… és így nem fogják lelőni. Úgy gondolta, Serena fatalisztikus nézőpontjának megvan a logikája. De gyanította, más oka is lehet, hogy a lányt nem különösebben aggasztja mostohaanyja szorult helyzete. Talán még örül is. Nyilván látszott rajta kicsit a döbbenet. A lány hirtelen felkiáltott: – Jeremiah, a markukban tartják! Mi semmit nem tehetünk arról, ami már megtörtént. Nyugtalankodjunk amiatt, ami még történhet. Arról kell gondoskodnunk, hogy a jenkik ne gyújtsák fel a házat és ne mérgezzék meg a kutat. A górékat és a magtalanítót felgyújtják, efelől Grace nem hagyott kétséget. De ez az épület… A fiú keserűen vágott közbe: – Mi az ördögöt tehetünk mi ez ellen? – Beszélek Grace őrnaggyal. – Beszélsz? – képedt el a fiú. – Hallottad. Beszélek. Szóltam az őrnek az előtérben, mielőtt felébredtél. Megmondtam neki, hogy azonnal hívja ide azt a semmirekellő jenki disznót. Hátravetette a fejét, hogy vörös hajának egy makrancos tincsét kirázza a szeméből. Valahogy dac is, erő is volt a mozdulatban. Mosolya édesen gonosz lett:

– Persze nem ezekkel a szavakkal mondtam. Udvarias voltam… amennyire én udvarias tudok lenni azok után, amit tettek. – Amikor a fiú megtántorodott, megfogta a karját. – Jól vagy? – Jól. – De azért nehezére esett, hogy álljon. – Borzalmasan nézel ki. – Még öt-tíz perc, és magamhoz térek. – Úgy számítom, nagyjából annyi időt töltök Grace-szel. – Serena, mi az ördögnek játszadozol vele? – Ugyan már, négyszemközt megkérem rá, hagyja el a házat. A fiú meghökkent, mégis lenyűgözte a lány szemének ravasz csillogása. Serena folytatta: – A szalonban játszotta a kemény fiút. A férfiaknak így kell viselkedniük… nagyzolniuk kell… a főnököt kell játszaniuk más férfiak előtt. De ha négyszemközt beszélek vele… A lány elhatározásának szilárdsága miatt a fiú elfeledkezett arról, hogy méltányolja a higgadtságát: – A fenébe, neked elment a józan eszed! Mielőtt lejöttél a földszintre, én már megpróbáltam szót érteni vele, de nem sikerült. – Szót érteni vele? Fogadok, szemtelenkedtél, és majdnem leharaptad a fejét. És mindezt az emberei előtt. A fiú bűntudatos tekintete elárulta, hogy a lánynak igaza van. – Ugyanúgy gyűlölöm, Jeremiah, ahogy te. De azt hiszem, egy kicsit tetszem neki. Az biztos, hogy úgy bámult, mintha tetszenék. A te taktikád nem működött. Hadd próbáljam ki az enyémet. A fiú hangjában gúny bujkált: – Azt hiszed, barátságos, kedves szavak és mosolyok hatnak egy ilyen emberre? – Lehet – bólintott a lány. Aztán sértődötten: – Van jobb javaslatod? – Azt javaslom, azonnal felejtsd el az egészet. A lány dobbantott. – Mi ütött beléd? Nem érted, hogy talán csak Rosewood marad nekünk, miután ezek az emberek továbbindulnak? De még Rosewood se lesz a miénk… és iható vizünk se lesz… ha egyikünk nem tesz valamit! A lány haragja enyhítette az övét. Kibökte egy újabb, komolyabb aggodalmát: – De Serena, az az ember… olyan rosszféle. A legrosszabb fajtából. – Tudom, mire gondolsz. – Tudod? Kihasználhatja… – Azt hiszed, ezt nem mértem fel? A lány odaszaladt hozzá. Megsimogatta izzadt arcát. – Ez nem ijeszt meg? – Persze hogy megijeszt. De meg akarom menteni ezt a házat. És nem akarom, hogy megint bántsanak. Ha arra gondolok, hogyan viselkedtél, lehet, hogy ebben törik a fejüket.

A fiú egyik énjére hatással volt a lány együttérző hangja, de a másikkal elutasította, hogy valaki más vívja meg az ő harcait. Három lépéssel odébb ment, az üveg csikorgott a csizmája alatt. – Akkor is azt mondom, hogy átkozott bolond vagy. – Most ne légy ingerült csak azért, mert te kudarcot vallottál, nekem pedig sikerülhet. A fiúnak fájt az igazság, ezért megfordult, és a lányra bámult. – Jeremiah, ez a dolog nem arról szól, hogy a férfi az ügyesebb vagy a nő. Te megpróbáltad… nem szégyen, megpróbáltad, és legyűrtek, ketten egyet. Ez a mi gondunk, a miénk… együtt. Amíg te visszanyered az erődet, én megteszem, amit tennem kell. Legalább megpróbálom… – Mi a fene történik, ha elkezd… elkezd veled szemtelenkedni? – Mint az az ember, aki elvitte Catherine-t? A fiú bólintott. Apró, ravasz mosoly játszadozott a lány ajkán: – Azt hiszem, tudok vele bánni. Azt hiszem, azt teszi majd, amit én akarok, és nem kerülök zűrbe. Már megint; ez az őrjítő célozgatás a tapasztalatra. – Nagyon biztos vagy magadban. A lány mosolya eltűnt. Serenát lehangolta a fiú reakciója: – Nem vagyok! Halálra vagyok rémülve. De akkor is megpróbálom. A fiúhoz simult, hagyta, hogy lábán és fájó mellkasán érezze testének körvonalait. Megint megsimogatta az arcát: – Két másodpercet se akarok azzal az emberrel tölteni. De fogok, ha lehetőség van rá, hogy megőrizzem ezt a házat. Ez mindenünk. A fiú halkan így szólt: – Neked meg Catherine-nek… A lány a nyaka köré fonta a karját. Szájára könnyű csókot lehelt: – Neked meg nekem. Nem érted? Azt szeretném, hogy nekünk maradjon valami. – Ez az ő háza is. A lány szemében felvillanó harag gyorsan el is tűnt. – Igen, tudom, hogy az övé is! De nem tehetek róla, én rád gondolok. Újabb csók, hosszabb. Aztán a fiú vállára hajtotta a fejét. – Szeretlek, Jeremiah. Jobban, mint hinnéd. Együtt élünk majd, ha ennek vége. Ez a ház a miénk lesz. – Hátralépett, szemét lefegyverzően kerekre nyitotta. – Még ha színlelnem kell is a kedvességet, miközben összekoccanó térddel próbálom meggyőzni az őrnagyot, akkor is azt hiszem, hogy ő nagyszerű, kedves ember, aki biztosan nem akarja porig égetni Rosewoodot. – Nem… nem csinálsz mást, csak beszélgetsz vele? – Ha csak egy ujjal is hozzám ér, olyat sikoltok, hogy még Louisville-ben is meghallják! Újabb hangulatváltozás; visszatért a ravaszkás tekintet: – Komolyan azt hiszem, hogy szót értek ezzel az indianai tahóval.

– És megtudod tőle, mi történt a mostohaanyáddal? – Igen, azt is. – Ezt már kevesebb lelkesedéssel mondta. A fiú egy pillanatig szinte elhitte, hogy a lányban megvan az a női furfang, ami a sikerhez kell. De akkor is elfogadhatatlanul veszélyesnek találta a tervet. Tiltakozását azonban beléfojtotta az, hogy a lány szorosan hozzásimult. Hiába volt bosszús és aggódó, a lány így is meg tudta fogni. Ajka érintésével győzte meg. Ígéreteket hordozó szavakkal… Mi. Nekünk. – Tulajdonképpen – mondta végül a lány – még arra sincs biztosíték, hogy az őrnagy válaszol az üzenetemre. Úgyhogy nem kell aggódnod, amíg… Kopogtak az ajtón. – Amíg nem kopognak – mondta a fiú elkeseredett mosollyal. Serena az ajtóhoz lépett. Lesimította a haját. – Igen? – Grace őrnagy, asszonyom. – A férfi egészen barátságosnak hallatszott. – Úgy tájékoztattak, hogy beszélni szeretne velem. – Igen. Kinyitná, kérem, az ajtót? – Ha az a lázadó magához tért, mondja meg neki, hogy húzódjon egészen hátra. – Menj hátra, Jeremiah. Amikor a fiú habozott, mert még mindig aggódott a lány biztonsága miatt, Serena összeszorította a fogát: – Menj hátra! A fiú a széttépett könyveken átbukdácsolva visszavonult egy sarokba. – Megvan, őrnagy. Zörgött a kulcs. Jeremiah onnan, ahol állt, nem látta a tisztet. Amikor kinyílt az ajtó, Serena is eltűnt a szeme elől. – Köszönöm, hogy idejött, őrnagy. Elsősorban azért szeretnék beszélni magával, mert borzasztó dolgok történnek itt. Meg szeretném kérni rá, hogy fékezze az embereit. Hogy ne intézkedjenek ilyen keményen. De ha lehet, szeretném ezt máshol megtárgyalni. Négyszemközt. Jeremiah a falhoz támasztotta a fejét, és lehunyta a szemét. Milyen udvariasan és magabiztosan beszél a lány, tökéletes önuralommal. Azon kapta magát, hogy csodálja Serena merészségét meg a könyörtelenségét, amellyel hozzálátott, hogy megdolgozza Grace-t. Hangja szinte meggyőzően csengett. – Hát persze, Serena kisasszony. Azt hiszem, szánhatok rá néhány percet, hogy meghallgassam, mit akar mondani. De azért figyelmeztetnem kell. Nem vagyok könnyen meggyőzhető ember. – Meglátjuk. Bemehetünk a szalonba? – Semmi akadálya.

III. Az őrnagy gondosan bezárta az ajtót. Lépései, és Serena könnyebb léptei is, lassan elenyésztek. Aztán valakinek a súlyától megreccsent az ajtó. Az őr volt az, aki visszaállt a helyére. Az ablak előtt álló másik őr meg sem moccant. Jeremiah a férfi válla fölött látta, hogy elragadtatott ünneplés folyik a rabszolgaszálláson. Fiatal nők táncoltak Catherine ruháiban. Az egyik férfi szakadt konföderációs zászlóval illegette magát – sálként terítette a fejére és a vállára. Három rekviráló lányokat kergetett egy rozoga verandán. Az első férfi hátulról fölemelte az egyik lány szoknyáját, majd eltűntek a házban. Jeremiah összekuporodva dörzsölte a mellkasát ott, ahol a legjobban fájt. Henry Rose szakadt arcképét bámulta. A finom, szakállas arc két darabja egymással derékszöget alkotva hevert a padlón. Szétszakítva – ugyanúgy, ahogy a fékezhetetlen katonák minden mást is tönkretettek Rosewoodban. Megint megvetette a szánalmas, magányos katonát, aki éjszakai utakon bolyongott egy parancsnak engedelmeskedve; egy ígéretet teljesítve; abban a hitben, hogy az ültetvényen ismét becsülettel, értelmes célokért harcolhat. Valóban csodálta Serena eltökéltségét. De biztosan tudta, hogy a lány semmit nem ér el a tervével. Ambrose Grace ugyanúgy nem figyel majd rá, ahogy nem ugrana, hogy Robert Lee parancsának engedelmeskedjék. Északon és délen az alávaló emberek minden ürügyet magragadtak – a négerek felszabadítását; otthonuk védelmét; az ellenség kíméletlen megleckéztetését –, hogy kiéljék legaljasabb ösztöneiket. A világ Franz Poppeljei kisebbségben vannak. Még maga Poppel is elismerte ezt azzal, hogy titokban odaadta neki a Kerrt. Félresöpörte az üvegcserepeket. Letérdelt. Megérintette Rose képének egyik darabját. Ujja megállapodott az érdes felületű festéken, melyből megteremtették a szomorú szemet. Eddig nem sikerült. De még nincs vége. Szinte elviselhetetlen volt a kényszer, hogy fölrohanjon a padlásra. Mélyeket lélegzett. Most ő következik. Serena kudarcot vall. Csak az a kérdés – mekkorát? Ha a lány átvészeli a beszélgetést úgy, hogy Grace nem ront neki, gondolta Jeremiah, akkor ő kivárja az alkalmas pillanatot. Nincs több kitörés. Nincs több ostoba támadás, amikor többen is jelen vannak, hogy a földhöz szögezzék. De ha a legcsekélyebb figyelmeztető jelet hallja – a lány kiáltását –, akkor valahogy darabokra zúzza ezt az átkozott ajtót. Mindent elkövet – igyekszik majd minél közelebb jutni a padláshoz –, mielőtt az őr vagy az egyik jenki lelövi. Akárhogy lesz is, ő adja meg a választ, nem Serena. Megadja a választ az elrejtett pisztollyal. Megnyalta az ajkát, egyre biztosabb volt a dolgában. Csak azért nem vitatkozott tovább a lánnyal, mert az olyan hajthatatlan volt, és mert a tervét a jövőjükkel kapcsolta össze.

A fiú akarta azt a jövőt, amelyre a lány célzott. Ráébredt, hogy mindennek dacára – Catherine rosszindulatú figyelmeztetései ellenére is – beleszeretett Serenába. Igen, van bizonyos kegyetlenség a lányban. De benne is van – mely pillanatról pillanatra erősödik. Ha nem hagyja, hogy a lány próbára tegye önmagát – még akkor is, ha úgy érzi, hogy Serena meggondolatlan –, nos, azzal talán mindent tönkretesz kettőjük között. A lány semmilyen védelmet nem akart – és el nem tűrt volna semmilyen célzást, mely arra vonatkozik, hogy ő csak egy kényeskedő nő, aki képtelen az önálló cselekvésre. Lehet, hogy ez fáj annyira szegény Catherine-nek; hogy fölnevelt egy gyermeket, aki nem alkalmazkodik a női viselkedés elfogadott szabályaihoz. Jeremiah örült, hogy a lány nem alkalmazkodik. Ettől lett olyan nő, akit érdemes megszerezni. Nem gondolt a lány flörtölésére és hízelkedésére, készenlétben állt, hogy cselekedjék, ha Grace molesztálná. De biztosan tudta, hogy ha Grace egy ujjal sem nyúl a lányhoz, akkor is visszautasítja, amit kér tőle. És akkor Jeremiah közbelép. Azt is tudta, hogyan. Az unionista tisztre csak egyetlen dologgal lehet hatni. A Kerr revolverrel. Hatni rá… Fölnevetett, hogy milyen találó is a gondolat. Hatni fog rá, így van. Nyolc centi mélységű hatást gyakorol majd Grace homlokának közepére.

Ötödik fejezet A ROMBOLÁS ÉJSZAKÁJA I. Eltelt tizenöt perc. Majd húsz is. Jeremiah az ajtó körül járkált, figyelt, hall-e kiáltást a ház elejéből. De csak az előtérben álló őr változtatta időnként a helyét. Ennyi volt az egész. Egyre nyugtalanabbul rótta az irodát. Nem hallott senkit se közeledni. Aztán szinte kővé dermedt, amikor gyorsan, keményen kopogtattak. Az ajtóhoz rohant. Odaszorította a fülét. – Serena? Semmi bajod? A lány hangja most erőtlennek tűnt: – Semmi. Bele… beleegyezett. – Mi? – Rekedtre beszéltem magam. Hízelegtem neki… szinte térden csúsztam előtte. De beleegyezett, hogy megkíméli a házat. A fiú alig tudta elhinni. A lány meggyőzőbb, mint képzelte. – Megpróbált…? – Nem. Úgy látszik, van néhány szabály, amit Sherman tábornok elég szigorúan betartat. Az egyik az, hogy a tisztjei nem bánthatnak nőket. Akit rajtakapnak… nos, az volt az érzésem, hogy Grace ezt nem meri megkockáztatni. – Serena, hall bennünket valaki? – Az őr az előszobában áll, kicsit odébb. Az őrnagy meghagyta neki, hogy maradjon ott, amíg beszélek veled. – És gondolod, hogy a ház biztonságban van? – Csak azt nem tudom, mennyire. Az egész házban tombolnak a katonák. De nem fogják felgyújtani. Jeremiah… az őrnagy úgy rendelkezett, hogy zárkózzam be a szobámba éjszakára. – Miért nem ide? – Gondolom, aggódik, hogy kifőzünk valamit ellene. – Halkan fölnevetett. – Nem tudja, hogy máris elértük, amit akartunk. Te csak maradj ott nyugodtan. Nekem nem lesz bajom. – Én nem bízom… – Mondom, halálosan retteg, nehogy valamelyik katonája hozzáérjen egy nőhöz! – Ennek semmi értelme! Hagyta, hogy Skimmerhorn… – Skimmerhorn nem az ő embere. Mindig mondhatja, hogy nem ő parancsol neki. – Hazug ember.

– Persze hogy hazug. De önmagát védi. – Mit tudtál meg Catherine-ről? – Még semmit. Skimmerhorn még nem jött vissza. Isabella mama megígérte, hogy figyel. – A fenébe, Serena, meg kell tudnunk valamit róla! – Nem megy! – Úgy tűnt, a lány mindjárt sírva fakad. – Mindent elkövettem, amit csak tudtam. És… te csak pihenj. Ne nyugtalankodj miattam. Ne felejtsd el… – indulni készült – … nemsokára együtt leszünk. Szeretlek, Jeremiah. A fiú e hihetetlen szavaktól eltátotta a száját. Őszinte meglepetésében és boldogságában ököllel az ajtóra csapott, lenyűgözte a lány váratlan sikere – és suttogva elmondott vallomása. Az eufória rövid időre mérsékelte az Ambrose Grace-szel szemben érzett gyűlöletét, és elterelte a figyelmét arról, mi történik odakint. De hajnalig még sok időt töltött az ablaknál… Ott aztán megint feltámadt a Grace iránti gyűlölete, és egyre csak erősödött, ahogy múltak az órák, és nem jött hír Catherine-ről. II. Egész hétfő éjjel Rosewood módszeres rombolását figyelte. A birtoknak azt a részét, melyet látott, ellepte az ellenség, gyalog és lóháton jöttek-mentek. Amikor leszállt a sötétség, az unionista katonák és rekvirálók tábortüzeket gyújtottak mindenfelé, ahol ehhez kedvük támadt. A tűz fényénél az odakint folyó nyüzsgés egyre inkább lidércnyomásra emlékeztetett. A lovak és emberek a lángok és az árnyékok teremtette szellemalakoknak látszottak. A fiú úgy látta, több a használt ruhát viselő csellengő, mint a kék egyenruhás lovas. A harácsolok kis darabonként tarolták le a gyepet a főépület és a rabszolgakunyhókhoz vezető út vége között. Kardokkal és puskavesszőkkel turkálták a földet és tépték fel a pázsitot, mert elásott értékek után kutattak. Nyolcan-tízen ugyanígy a rabszolgák temetőjében dolgoztak fáklyafénynél: kidöntötték a kézzel faragott fejfákat meg a botokból készített kereszteket, és kihantolták a holttesteket – vagy ami maradt belőlük. Egyszer csak Isabella mama rontott rá a három emberre, akik a temetőt bontották. Ásó villant, melyet mocskos kéz lendített feléje. Az idős fekete asszony elesett, és odébb mászott, mielőtt megint megüthették volna. Amikor a gyep és a temető felásása után sem bukkantak kincsekre, negyven vagy ötven katona két csoportra oszlott, és valamiféle imitált harcba fogtak fenyőtobozokkal, melyeket vödörszám hoztak az erdőből. A tobozokat meggyújtották, és a másik oldalon állókra hajították. Az éjszakai égen tűzcsíkok röpködtek szikrázva ide-oda. Mások a rabszolgák kunyhóit szállták meg, majd elvitték a pokrócokat, serpenyőket és az összes használható holmit. Azt a néhány feketét, aki megpróbálta útjukat állni, megütötték, és ha még mindig ellenálltak, megverték. A tábori szemétből rakott tűz bűzös füstje kezdte elhomályosítani a képet, s ettől Jeremiahban csak megerősödött az az érzés, hogy a poklot szemléli az ablakon át.

Gondolatai folyton visszatértek Catherine-re. Aztán Serenára. Arra, amit a lány mondott. „Szeretlek” E szó csaknem elképzelhetetlen boldogságot jósolt, ha ő meg Serena túléli az éjszakát és az elkövetkező néhány napot. Röviddel éjfél után fél tucat lovas közelítette meg a három disznóólat. Két katona leszállt a lóról, és letépte a külső ajtót. A lovasok itt gyűltek össze, revolverek és puskák csövei villantak a tűz fényében. Az egyik pisztoly eldördült. A disznók kitódultak, megijesztették őket a felhorkanó lovak és a kurjongató emberek. Az iroda ablaka megrázkódott a sortüzektől. A fiú, amikor látta, hogy a buta állatok pofájából, hasából, majd egész testéből ömlik a vér, émelyegve elfordult. A sarokban kuporogva, ökölbe szorított kézzel és elkeskenyedett szájjal még legalább húsz percig hallgatta a lövöldözést és visítást. Ezt nevezi Grace Rosewood megkímélésének? III. Nyilván elszundított. A szeméthalmok füstjétől homályos napvilág áradt be az ablakon, amikor arra ébredt, hogy szapora kopogtatást hall az ajtó felől. Az irodában fanyar szag terjengett. Éjszaka a fiú kénytelen volt vizelni. Most pedig a gyomra fájt. Megéhezett. Megint kopogtattak. Most már hangosabban. Az ajtóhoz botladozott. – Ki az? – Serena. – A lány hangja természetellenesen halk és fátyolos volt. – Mi a baj? – Amikor egy órája felkeltem, Grace kiengedett. Catherine még mindig nem jött vissza. Megengedték, hogy lemenjek az ártérre. Három jenki táborhely mellett kellett elosonnom, hogy odajussak. Fél órán át kutattam utána. De… de megtaláltam. Az utolsó két szót olyan rekedten és kínlódva ejtette ki, hogy a fiú balsejtelemmel várta a többit. – Mi van vele? Serena kitört: – Az alsóruhát letépték róla. Két-háromszáz méteren át vonszolták. Teljesen össze van kenve vörös agyaggal. Meg… meghalt, Jeremiah. A fiú lehunyta a szemét. – Isten az égben. A lánynak nagy nehezen sikerült a többi dolgot is elmondania: – A rabszolgáknak a fele megszökött. De Leon itt maradt. Elküldtem, hogy… hozza őt vissza. Arccal lefelé feküdt a vízben. Megfulladt. A lány hirtelen felzokogott:

– Nem volt az anyám… soha nem tettem úgy, mintha az volna. De nem akartam, hogy… hogy ilyesmi… A szavak összekavarodtak. A fiúnak mintha kő feküdte volna meg a 1 gyomrát. Mindkét tenyerét a fához szorította. – Serena! Serena, figyelj ide! Kicsit csitult a zokogás. – Elmondtad az őrnagynak? – Azon… azon nyomban. – Majd keserűen hozzátette: – Szinte az eszét vesztette a rémülettől. Egyre azt mondogatta, hogy ő csak a közvetlenül a parancsnoksága alá tartozó emberekért felelős. – Az a mocskos állat Skimmerhorn volt, ugye? – Más nem lehetett. Grace kérdőre vonta. De tagadta, hogy megölte. Egyre csak tagadta. Az őrnagy pedig annyiban hagyta. A fiú most másodszor is lehunyta a szemét – s szinte rögtön ki is nyitotta. Már nem kételkedett benne, mit kell tennie. – Serena, vigyél ki innen. Vedd rá Grace őrnagyot, hogy nyissa ki az ajtót. Mondd meg neki, hogy nem csinálok bajt. – Nem tudom, elhiszi-e… – Hitesd el vele! Este meggyőzted… győzd meg most is! Válaszképpen csak halk sírást hallott. – Serena! – Hal… hallak. – Vigyél ki innen. Akárhogyan. – J-jó. Rendben van. Megpróbálom. Tíz perccel később a kopasz lovassági tiszt személyesen jött, hogy kinyissa az ajtót. IV. – Kent… – Grace sápadt volt, kevésbé magabiztos, mint előző nap. – Feltételezem, Miss Serena már elmondta. – Mrs. Rose-t. Igen. – Őszintén sajnálom… – Süket duma. – Pedig így van. – Azért, mert meggyűlhet a baja Billy Sherman bácsival? Milyen kár. – Kent, figyeljen rám! Skimmerhorn a szavát adta, hogy nem ő volt. Ő… ő elvitte az asszonyt, igen… – Akarata ellenére.

– De semmi mást nem tett vele! Életben volt, amikor otthagyta. Nyilván valaki más rátalált. – A férfi őszintén rémültnek látszott. – Nézze, Kent. Értse meg. Háború idején megtörténnek olyan dolgok, amik ellen nem tehetünk semmit. – Maga tehetett volna ellene. Megengedte neki, hogy elvigye. – Le fogom tagadni. Letagadom az Isten színe előtt is! – Kétségbeesetten próbált meg handabandázni: – Jól mondta Sherman tábornok Atlanta előtt. Mennykőként sújt le a háború, azt mondta. A saját törvényeit követi. Még akkor sem tér ki, ha az erényesek és a könyörületesek állnak az útjában. Szemforgató disznó! Mennyire igyekszik most, hogy könnyítsen a lelkiismeretén és elkerülje a büntetést. – Őrnagy, én kétlem, hogy Sherman a nemi erőszakra célzott. Sőt azt is kétlem, hogy a gyilkosságra. Mégis, ki más engedte szabadjára ezeket a szörnyetegeket, mint Sherman? Grace zavaros tekintete hirtelen olyan lett, mint egy gyámoltalan kisfiúé. – Értem én, hogy Mrs. Rose nem önként állt a háború útjába. De meghalt. Mi haszna arról vitatkozni, hogy ki a hibás? – Semmi. Hacsak nem maga az. – Kent, az isten szerelmére! – Jól van – sóhajtott fel Jeremiah az érzéseit leplezve. – Vége. Nem vitatkozom tovább. Nem bírok ki még egy percet ebben az átkozott szobában. Engedjen ki innen, és… A ház másik feléből felhangzó hisztérikus jajgatás szakította félbe. Isabella mama volt az. Grace érezte a vizelet bűzét. – Az adott körülmények között… tekintetbe véve, hogy mi történt… a hatásköri túllépéseket… ha ígéretet tesz, hogy a következő néhány órában nem okoz bajt, kiengedem. Késő délutánra már itt sem leszünk. Jeremiah savanyú képet vágott. – Hogyan okozhatnék bajt? Mit tehetnék a maga emberei ellen? – Mindkét kezét fölemelte. – Nem mondhatnám, hogy állig föl lennék fegyverezve. Csak engedjen ki. Ennem kell valamit, és az illemhelyre is ki szeretnék menni. Úgy gondolta, a férfi teljesíti a kérését. Grace eléggé feldúlt – már nem az a harcra kész, pökhendi tiszt, aki tegnap volt. Az őrnagy sűrűn pislogva vizsgálgatta. – Ha megígéri, hogy nem… – Megígérem – mondta Jeremiah, vigyázva, hogy kimerültnek lássék. – A szavamat adom. Nem lesz baj. Az őrnagy még egy pillanatig habozott. – Ne felejtse el… nem én vagyok a bűnös. Ha valakinek is megpróbálja azt mondani, hogy én vagyok, sohasem fogja bebizonyítani. – Ezt tudom – mondta Jeremiah, és már nem hazudott. Grace megfordult, és bizonytalanul, fél kezével a falnak támaszkodva végigment a folyosón.

Jeremiah csak állt a nyitott ajtóban. Téged nem érdekel, hogy Mrs. Rose meghalt. Csak a büdös, jenki bőrödet akarod megmenteni. Ökölbe szorította a kezét, de nem mozdult, amíg Grace el nem tűnt a szeme elől. V. Rosewood egy romhalmaz volt. A fiú mindenütt törött bútorokat látott. A hálószoba párnáit széttépték, a tollak úgy borították el az egész földszintet, akár a hó. Valaki a bejárat mellé ürített. Fertelmes volt a bűz. Mire a konyhaajtóhoz ért, csizmájának a talpa ragadt. Az étkező szőnyegére melaszt öntöttek. Aztán kukoricát szórtak rá, és beletaposták. A tollak jelentették az utolsó simítást. A konyhában Isabella mama és a négy cselédlány úgy jajveszékelt, mintha megtébolyultak volna. Catherine Rose holtteste mellett álltak vagy térdeltek. Az asszonyt a hosszú húsvágó deszkára fektették, és rongyos pokróccal terítették le. Az arcát azonban nem. Jeremiah kényszerítette magát, hogy odalépjen hozzá. Az elkékült zúzódásokat bámulta Catherine arcán és homlokán, aztán a megszáradt vörös agyagot a hajában. Nem akarta elfelejteni ezt az arcot. Addig semmiképpen, amíg meg nem teszi, amit tennie kell. Isabella mama a rögtönzött ravatal végénél térdelt, a kezét tördelte, hajlongott ide-oda, és könnyek csorogtak sötét arcának redőin. Amikor a fiú el akart fordulni, az egyik asszony rákiáltott: – Sirassa meg, Kent uraság. Sirassa meg a szegény asszonyt! A fiú a fejét rázta. – Késő. Szeme mintha lázban égett volna, miközben átvágott az ebédlőn, mely édeskés bűzt árasztott. A kavargó tollaktól nagyot tüsszentett. Talpa alatt ropogott a kukorica. Benézett az előtérbe. Senki. Fellopózott a padlásra vezető lépcsőn. A drótból készült próbabábut feldöntötték, amitől az helyrehozhatatlanul elhajlott. A meglazult deszkát azonban nem bántották. Skimmerhorn tábornok éppen vizet merített magának a kútból a hátsó udvaron. Két nevetgélő, szalonkabátos harácsoló ügetett el a fiú mellett – lopott lovakon. Az egyik állat nyakán kendő díszelgett, s benne Jeremiah a Serenáéra ismert. A ház mögött szekerek zörögtek láthatatlanul. Kürtszó és dobpergés adta a ritmust a menetelni készülőknek. Skimmerhorn tábornok az egyik rács takarásában észrevette a fiút. A rekviráló visszaejtette a vödröt a kútba. Vízcseppek hullottak szőnyegből készült kabátjára, amikor a kötél megfeszült. Jeremiah a bal kezével – melyet a rács mögé rejtett – megtapogatta piszkos vászoningének elejét: meggyőződött róla, hogy eléggé buggyos-e a derekán. Aztán elindult a kút felé. Skimmerhorn félrelibbentette kabátja szárnyát, hogy gyorsan előránthassa tengerészeti coltját.

– Mit akarsz, fiú? – Szót váltani magával, tábornok. – Próbált eléggé meghunyászkodónak tűnni. Skimmerhorn hangosat szellentett, és a kút másik oldalához húzódott. Láthatóan nem bízott a sima hajú fiatalemberben, aki behúzott vállal és mozdulatlanul állt előtte. A rekviráló mögött az egyik agyonlőtt disznó hevert, hasából kilógó beleit vonagló fehér lények lepték el. A reggeli levegő sötétszürke volt, párától terhes, és a parázsló szemét füstjétől bűzlött. – Ha azért jöttél, hogy a nőről beszélj, csak azt mondhatom, amit az őrnagynak mondtam. Semmi közöm nincs a halálához. – Skimmerhorn megvakarta a szakállát. – Egyenest az ártérre vittem. Elszórakoztam vele. Úgy begerjedtem, hogy tisztára megfeledkeztem a három láda csirkéről is. Nem is találtam meg. A nő elájult, mielőtt megkérdezhettem volna, hol vannak. De amikor otthagytam, élt! És messze volt a víztől, mert hallom, ott találtak rá. – Arccal lefelé. – Jeremiah nevetni akart, de horkantás lett belőle. – Egyenesen lemászott a vízhez, és belefojtotta magát, ugye? – Mit akarsz ezzel mondani? Egyes nők fura dolgokat művelnek, ha egy kicsit megfogdossák őket. – Úgy érti, hogy megerőszakolják őket. – Nem öltem meg! Nem fogok itt veled locsogni erről! – Elindult. – Várjon! – kiáltotta Jeremiah, aztán csillapítótag hozzátette: – Kérem. Skimmerhorn gyanakodva megfordult. – Nem akarok veszekedni. Mrs. Rose-t úgyse hozza már vissza semmi. – És nem fojtottam meg… ezt vésd az eszedbe! Jeremiah különös módon úgy érezte, hogy a rekviráló igazat mond. Valami olyan elkeseredés volt Skimmerhorn szavaiban – s a vágy arra, hogy tisztázza magát –, ami őszintének látszott. – A francba, fiú, láttad a földeket. Százak és százak nyüzsögnek a ház és a folyó közt. Bármelyikük tehette. – Tudom. Ha azt mondja, hogy nem maga volt, elhiszem. – Hát, így már sokkal jobb. – Skimmerhorn úgy viselkedett, mint aki megkönnyebbült. Megigazította kürtőkalapját, és egy kis pimaszság is visszatért belé. – Érzékeny vagy. Na, csak ennyit akartál? – Nem, uram. – A fiú óvatosan előadta a kérést, amit némán már elpróbált. – Amikor elmennek, szükségünk lesz egy kis kukoricára. – Az egyik góréra mutatott. – Szeretném megkérni, hogy kihozhassak egy keveset. Egy-két zsákkal… Skimmerhorn elnyerítette magát. – Meg tudom jutalmazni érte. Skimmerhorn mohósága felülkerekedett az óvatosságán: – Hogyan? Nincs már semmitek, amit el nem vettünk. – Téved. Van valami értékes dolog a fenyvesben. Amit Price nem látott, amikor elástuk.

Gyors pillantást vetett a rab szolgakunyhók közti útra. Az ültetvényen maradt feketék többsége a házába húzódott. Csak egy kisfiú ült kétségbeesetten görnyedt tartásban, és maga elé bámult, mintha elveszítették volna. – Hol van Price? – Nem t'om – felelte Skimmerhorn. – Tegnap óta mindenfelé járt már. Gondolom, a puskáddal fontoskodik valahol. Figyelj, ki vele. Mit ástatok el? – Egy kis zsákot. Mrs. Rose ékszereit. – Ékszereket! Ez már döfi! – Nézze, tábornok… – megpróbált panaszosan, esedezve beszélni – …legalább egy kis kukoricánknak maradni kell, amivel átvészeljük egy darabig. Kivehetne egy keveset az egyik góréból, mielőtt felgyújtják őket. Gondolom, engem a górék közelébe se engednek. – Az építmények ajtaja előtt őrt álló katonákra nézett. Skimmerhorn bólintással jelezte, hogy igaza van. – De maga be tud jutni. Ha eldug nekem két zsákot, megmutatom az elásott ékszereket. Mrs. Rose-nak már nincs rá szüksége. Skimmerhorn fontolgatta az ajánlatot. – Mennyit kell mennünk, hogy megtaláljuk? – Csak olyan fél mérföldet a fenyvesben. A rekviráló összezárta ujjait a tengerészeti colt markolatán. – Nem lenne okos dolog, ha át akarnál verni, lázadó. – Nem akarom átverni. Ennünk kell. A rekviráló újabb elgondolkodó pillantást vetett Jeremiah-ra, majd döntött: – Keress egy lapátot, és indulunk. Belekukucskálok abba a zsákba. Ha jók az ékszerek, lehet, hogy kihozom azt a kukoricát. De nem ígérek semmit, amíg nem látom az árut. – Ez korrekt – bólintott Jeremiah. – Nem baj, ha átmegyek a kút másik oldalára? Skimmerhorn előhúzta a coltot. – Lassan. Nagyon lassan. Jeremiah csaknem elmosolyodott. Eddig tökéletesen működik. Tartotta a megfelelően bocsánatkérő hangsúlyt: – Egy perc, és kerítek lapátot. Lennie kell a kunyhóknál. Aztán indulhatunk. Skimmerhorn tábornok vihogott. – Megyünk a kincsvadászatra. Milyen kellemes gondolat. Igen, úrfi, egészen kellemes. Végül csak megjött a józan eszed. Megjött, tábornok. Végre. – Tudom, hogy mikor vagyunk legyőzve – hazudta.

Hatodik fejezet A HALÁL NAPJA I. Jeremiah és Skimmerhorn az út felé indult, a harácsoló két lépéssel a fiú mögött. Jeremiah úgy tett, mintha a mellkasát vakarná, s közben még egy kicsit meglazította az inget. Az egyik góré előtt őrt álló katona üdvözölte a rekvirálót, és érdeklődött, merre tart. Skimmerhorn a colttal legyintett: – Egy kis magántermészetű küldetés. Rögtön jövök. Kunyhóról kunyhóra jártak, hogy lapátot találjanak. Már mindegyik kis házat kifosztották. Végül Jeremiah észrevette, hogy a szerszám, mely nekik kell, a temető szélén hever. Mostanra a fiú már olyan szaporán vette a levegőt, hogy biztos volt benne, Skimmerhorn megszimatolja a változást. De nem. A tábornok jó hangulatban lépkedett, és „A szabadság csatadalát” fütyülte. Követték a fenyvesbe tartó kerékvágást. A szürke napvilág ide alig hatolt be. A talajnak nyirkos szaga volt. A csendet egy darabig csak a rekviráló fütyülése törte meg. Aztán beszélgetést kezdeményezett: – Tudod, fiú, most, hogy egy kicsit lehiggadtál, megmondhatom, őszintén sajnálom azt a nőt. Élvezetet akartam lelni benne, és leltem is. De azt nem akarom, hogy egy nő halála az én lelkemen száradjon. Persze hogy kár. Soha senki nem kapja el azt, aki tette, gondolom. Jeremiah vállrándítása fásult egyetértést sejtetett. De valaki bűnhődni fog érte. – Azért – folytatta Skimmerhorn – te meg az a kis vöröshajú szerencsésnek tarthatjátok magatokat. Ti életben lesztek, amikor továbbindulunk. Az őrnagy azt mondja, nem akarja felgyújtani a házat. – Miss Serena rábeszélte, hogy legyen elnéző – bólintott Jeremiah. Skimmerhorn fölnevetett. Jeremiah-t zavarba hozta a nevetésben lappangó bujaság. – Szeretnék én egy morzsát kapni abból a rábeszélésből. – Megbökte Jeremiah könyökét a colttal. – Te kaptál belőle? – Nem értem, mire gondol. – Rábeszélés! – A férfi kacsintott. – Az a fajta, amit egy tüzes nő kitálal, amikor éppen hanyatt fekszik. – Hanyatt fek… mi az ördögről beszél maga? – Szóval nem tudod? Hát, ezért ne sértődj meg. Úgy gondoltam, már az egész ház tudja. A lány meg az őrnagy majdnem egész éjszaka a lány szobájában voltak. Jeremiah majdnem megbotlott.

– Arra jártam röviddel azelőtt, hogy az emberek éjfélkor elkezdték a disznókat öldösni. Az őrnagy nadrágban és trikóban lejött, hogy megnézze, mi folyik. Hencegnie kellett egy kicsit. Azt mondta, az a kislány úgy vetette bele magát, mint egy állat. Egy vadállat. Akkor már három fordulón túl voltak… ha nem hazudott… és azt állította, hogy még többre is kész. Ki van éhezve a szerelemre! Jeremiah arcán kiütött az izzadság. Alig hallhatóan szólalt meg: – Aki itt hazudik, az maga. Skimmerhorn most már barátságtalanabbul kacagott fel. – Be kéne húznom egyet a pofázásodért, fiú. De ez szent igaz. – Fölfelé mutató csővel fölemelte a coltot, másik kezét pedig a szívére tette. – Esküszök! Az őrnagy azt mondta, már az elejétől fogva próbálkozni akart nála. De a lány egyedül találta őt a szalonban, és süllyedjen el, ha nem a lány kényszerítette rá a dologra. El tudod képzelni, hogy egy ilyen bájos kislány ilyesmivel hozakodik elő? Még egy ilyen vén csibész is meglepődik ezen, mint amilyen én vagyok. Olyan ez, gondolom, mint az a régi közmondás a könyvről meg a borítójáról. Jeremiah azon nyomban rá akarta vetni magát a rekvirálóra. Hogy végezzen vele. Hogy ne jöjjön ki több disznóság a száján. De nem tette; hirtelen felvillant előtte Catherine figyelmeztetésének emléke. A lány nem erkölcsös. Eszébe jutott az is, hogy megdöbbent, amikor Serena azt állította, hogy pusztán szavakkal győzte meg Grace-t. Megpróbálta valótlannak tekinteni Skimmerhorn történetét. De minél inkább próbálta, annál kevésbé sikerült. – Bizony, úrfi, az őrnagy szerint a lány valósággal könyörgött neki. Nekem nem kellett volna könyörögnie! Én rögtön felhajtottam volna a szoknyáját, amint meglibbenti előttem! Tehát igaz. Igaznak kell lennie. Miért találna ki a rekviráló egy ilyen mesét? És azt mondta: „szeretlek”. A lányba vetett bizalma hirtelen még szánalmasabbnak és hitványabbnak látszott annál a tévhiténél, hogy a jenkik tisztességesen is viselkedhetnek. A feje kóválygott. Minden darabokra esett szét. Romlottsággá, hazugsággá, becstelenséggé… És csak még jobban gyűlölte Skimmerhornt, amiért mindezt tudatta vele. A harácsoló megállt, korántsem volt már olyan jó hangulatban. – Fiú, azt mondtad, fél mérföld. Már többet jöttünk. – Nyilván rosszul becsültem meg. Közel járunk már. Rémülten fürkészte az előttük lévő terepet. Megpillantott egy rést a bozótban. – Ott. Forduljunk jobbra. – Van még mit összeszednem a házban. Értéktárgyak, amiket be kell pakolnom, mielőtt továbbindulunk. Szedjük a lábunkat. – Igen, uram. – Jeremiah gyorsított a léptein. Ahhoz a helyhez vezette Skimmerhornt, ahol egy gazzal benőtt ösvényt pillantott meg. Fogalma sem volt, merre tart az ösvény. És aggódott a zaj miatt. Nem jártak még elég messze az ültetvénytől. De Skimmerhorn türelmetlenkedett.

A fiúnak fájt a feje. Nőtt benne a harag. Haragudott a háborúra. Serenára. És erre az emberre különösen, aki néhány keresetlen mondattal lerombolt egy illúziót. Úgy tervezte, hogy jókora távolságra mennek a gazzal benőtt ösvényen. De a düh okozta feszültség túl nagyra nőtt benne. Néhány lépés után megállt. Itt kissé kiszélesedett az ösvény. A kusza gazra és bozótra mutatott. – Ott van. Skimmerhorn előrehajolt, elnézett mellette. Míg a férfi másra figyelt, Jeremiah fölemelte a kezét övcsatjáról, és kigombolt két gombot az ingén, miközben azzal leplezte a mozdulatot, hogy a másik kezével lassan följebb tolta a lapátot a vállán. – Úristen, akár egy kemencében! – panaszolta Skimmerhorn. Lekuporodott. A colt csövével félretolta a gazt. – Nem úgy néz ki, mint ahol akár egy rögöt is megfordítottak kilencvenkilenc éve. – Felállni készült, és fejét Jeremiah felé fordította. – Ha átversz, fiú… Jeremiah izzadt keze már az inge alatt volt. Másik kezéből leejtette a lapátot. Mielőtt Skimmerhorn ráébredt volna, mi történik, már elő is húzta az elrejtett Kerrt. Skimmerhorn azonban gyors volt. Megpördült csizmája sarkán, fél kezével előrántotta a coltot, a másikkal pedig Jeremiah ágyékára ütött. Jeremiah hátratántorodott, és megbotlott a lapátban. Elveszítette az egyensúlyát. Skimmerhorn guggolva tüzelt. Az aljnövényzet kígyószerüen sziszegett a fiú mögött, ahogy a golyó belecsapódva elvesztette az erejét. A fiú életét csak az mentette meg, hogy elesett. Jeremiah tüzelt, mielőtt még Skimmerhorn újra célozhatott és lőhetett volna. A Kerr golyója levitte Skimmerhorn jobb halántékának egy részét. A férfi a farára zuhant. Ujjának rándulásától másodszor is eldördült a colt. A golyó ártalmatlanul zúgott el a fiú mellett. Skimmerhorn megingott. Feje lassan jobbra billent, miközben sötét folt jelent meg a lába között. Vér ömlött végig az arcán, átáztatta sző-nyegkabátját, és vörösre festette annak az ágnak a tűit, melyet dőltében elsodort. Az ág azután visszahajlott a helyére, és skarlátvörös színnel fröcskölte be Jeremiah ingét. A férfi ujjai még szorították a coltot, majd elernyedtek. Jeremiah megtörölte a száját. A kerékvágás felé fordult. Biztosan hallották a lövéseket a háznál. A Kerrt az övébe gyömöszölte, és rászánta magát, hogy közelebb menjen a holttesthez. Máris rovarok gyűltek Skimmerhorn összezúzott koponyája köré. Jeremiah elszoruló torokkal húzta ki a halott ember kezéből a coltot. Fölegyenesedett és elfordult, arcán zavar és fájdalom ült. Szeretlek. A lány ezt rögtön azután mondta, hogy egész éjjel kur-válkodott! Elindult. De a következő pillanatban már futott. Nem a kerékvágás és Rosewood felé, ahogy eredetileg tervezte. Nem vissza Serenához, hogy megvédje. A lány csak gondoskodjék önmagáról. Egész jól ért hozzá! Mélyen behatolt a fenyvesbe, ahol áporodott és nyirkos volt a levegő. Úgy gondolta, itt megmenekül a lánytól. Skimmerhorn pusztító szavainak emlékétől.

De ráébredt, hogy nem tud menekülni tőlük – sem a düh elől, melytől fájdalommal vegyes zavarában időről időre megremegett. II. Senki nem eredt a nyomába. Vagy ha eredtek is, nem hallotta a keresés hangjait. Mire leszállt az est, már egy cseppet sem aggódott Serena biztonságáért. Éppen azon tűnődött, hogy elmenjen-e – elinduljon-e valami mellékúton, hogy soha többé ne lássa Rosewoodot –, amikor vörösen pislákoló fényt pillantott meg a fák között. Könnyű szél támadt, enyhített valamit a levegő áporodottságán. Tűz. Vonakodva hagyta ott a kis szurdokot, ahol a napot töltötte úgy, hogy hol aljas árulónak érezte magát, hol pedig engesztelhetetlenül gyűlölte a jenkiket, a háborút és a lányt. Nem akart visszamenni. Az egyetlen dolog, ami ott tartotta, Henry Rose emléke volt. Csak Rosewood maradt a halott alezredes után. Jeremiah képtelen volt ott állni, és arra várni, hogy fölgyújtsák a házat. Mert úgy érezte, hogy Grace ígérete ellenére felgyújthatják. Nem bízott az őrnagyban. Vissza kell mennie. Teljesítenie kell ezt az utolsó kötelezettségét azzal az emberrel szemben, aki megmentette az életét. Amikor az erdő szélére ért, kinyitotta a coltot, majd káromkodva elhajította. Skimmerhorn tábornok önmaga védelmében kilőtte belőle az utolsó két golyót. Megtapintotta a Kerrt az inge alatt. Három tölténye maradt. Kiosont a fák közül, és a magas fűben lopakodott előre. Amikor a rabszolgák temetőjéhez ért, lehasalt a felborított sírkövek és a törött keresztek között, és az utat fürkészte. Az ég ragyogóan vöröslött, s hallotta a tűzvész morajlását is. Már mindkét istállót felgyújtották. Csak izzó gerendák és szarufák maradtak belőlük. Miközben nézte, ezek is darabokban hullottak alá. A kukoricagórék is égtek, de a lángok csak most kezdték emészteni a falakat. A füstös levegőben furcsa szag terjengett. A pörkölődő kukoricáé. A gyapotmagtalanító is lángolt. Ez állt legközelebb a házhoz. A szél mögüle fújt. A kunyhók közti út elején vagy két tucat férfi és nő alakját rajzolták ki a lángok. A négerekét, akik nem szöktek meg. A fiúnak ekkor elakadt a lélegzete, mert a rabszolgák között ismerős alakot pillantott meg, aki fölmagasodva állt a kőfal szélén. A fiú feltérdelt, aztán jobb felé, a kunyhósor fedezéke felé tartott. Nem látott jenkiket a háznál. Lehet, hogy Grace, miután felgyújtotta az épületeket, összeszedte az embereit és továbblovagolt. De a ház melletti felbolydulás okát érteni vélte. Felmászott az utolsó kunyhó tornácára. Erről a leshelyről látta, hogy valami fémesen csillog a kút mellett őrt álló férfi kezében. Az ő Enfieldje.

Lelépett a tornácról, elsietett a kunyhó mellett, és úgy szaladt bal felé, mint a megszállott. Miközben futott, egyre jobban eltávolodott a kunyhósortól, hogy az első felgyújtott góré mögé kerülhessen, mely az út végétől jobbra állt. A góré egész teteje égett. A szél füstöt és szikrafelhőket fújt az építmény elé. Amint a gyapotmagtalanítót teljesen elborítja a tűz, a belőle és a lángoló górékból áradó hő felgyújtja majd Rosewoodot is. De ő most fütyült erre. Price kellett neki. Egyre csak futott. Fájt a mellkasa. Egyszer megbotlott, hasra esett, és hangosan káromkodott. De a tűz ropogása elnyomta a hangot. Amikor az országúthoz közelebb eső második góré mögött rohant, ennek égő oldala kifelé zuhant. A fiú nagyot ugrott. Egy széthasadó gerenda leesett, és majdnem fejbe vágta. Jeremiah a hajába hullott szikrákat csapkodta, és továbbrohant, egyenesen előre, a sötétségbe. Amikor a ház bejárata elé ért, lefékezett, és a veranda felé fordult. A házhoz vezető fasort és az országutat fürkészte. Nem látott sátrakat. Se katonákat. Millen felé vörösebb volt az ég. De a hadsereg már elment. A fiú átvágott a verandán, közben azt számítgatta, honnan támadhat. Az éléskamra – a konyha mellett. Ez pedig egyenesen a hátsó tornácra vezet. Óvatosan kinyitotta a bejárati ajtót. Sötétség. Csend. Átrohant a romos étkezőn, majd a konyhán is, ahol eloltották a lámpákat. A tűznek a füsttől kormos ablakokon beszűrődő fénye kirajzolta Catherine Rose holttestét. Megdermedt viaszcseppek borították a fejét és a lábát. A fiú besurrant az éléskamrába. A hőség még a házban is nagy volt. Előhúzta a Kerrt az inge alól. Odakintről hangot hallott, melyre ráismert. Serena hangját: – Price, engedj oda bennünket a vízhez! A férfi nevetett. – Nem. – De ha nem locsoljuk a ház oldalát, tüzet fog! – Hadd fogjon! Három-négy férfi helyeslően kiabált. Egy lelkes Ámen! is fölhangzott. Price-nál volt az Enfield. A feketék vagy féltek tőle, vagy mellé álltak. Price hangja dörgött: – Hadd égjen, maga fehér ribanc. Nem osztogat többé parancsokat a niggereknek. Szabad emberek vagyunk! Valaki tapsolt. Újabb Ámen! Majd csoszogás hallatszott. Isabella mama kiáltása harsant fel: – A házat is szabadon locsolhatjuk, ha nekünk úgy tetszik! – Nem! – dörrent rá Price. – Nem én vagyok az egyetlen, aki látni akarja, hogy ég. – De igen, te átkozott, mihaszna nigger. A többiek, az úgynevezett barátaid túlságosan félnek… vagy túlságosan ostobák… hogy tudják, milyen gonosz érzéseket táplálsz magadban

Miss Serenával meg szegény halott mostohaanyjával szemben. Felállsz oda azzal a puskával, és mindenható angyalnak képzeled magad… Ez tetszett Price-nak: – A halál angyalának, asszonyság. Aki kész lelőni az első négert, aki közelebb jön. Akár az első nőt is. – Pont olyan gonosz vagy, mint a legaljasabb fehér rabszolgahajcsár! – rikácsolta Isabella mama. – Pont olyan gonosz. Kétszer olyan gonosz! – Öreglány – figyelmeztette Price az asszonyt tiltakozó és helyeslő kiáltások közepette –, ne gyere közelebb. Különben ezzel lőlek agyon. Jeremiah a vállával lökte ki az éléskamra ajtaját, és két hosszú lépéssel átvágott a tornácon, jobb kezét, melyben a Kerrt fogta, a másikkal megtámasztotta. A kút túloldalán, ahol Price állt széles terpeszben a rabszolgák félköre előtt, Isabella mama hirtelen megtorpant. Szeme elkerekedett Jeremiah láttán. Több fekete is látta a fiút, aki jobbra a csapzott és kormos arcú Serenát pillantotta meg. A lángot fogó fa összetéveszthetetlen szagát érezte. A szél a gyapotmagtalanító és az összeomló górék felől óriási lánglobogót terített szét, és szikraesőt kergetett a ház felé. Jeremiah-nak jó célpontja volt: Price erős teste. A hatalmas néger látta a fekete arcokon, hogy valami történt. Meg akart fordulni, amikor egy sárgás bőrű néger a kezét kinyújtva felkiáltott: – Mögötted, Price! A sárgás bőrű férfi előrevetette magát, talán abban a reményben, hogy lelöki Price-ot a kút karimájáról, s megmenti a veszélytől. Jeremiah két kézzel szorította a Kerrt, és figyelmesen célzott; igyekezett, nehogy haragja miatt gyorsan és pontatlanul lőjön. Price megpördült, vállához kapta az Enfieldet. Jeremiah tüzelt. A golyó Price bal karját találta el. Ettől lábujjhegyre állt, miközben vér spriccelt a karjából, és csontszilánkok röpködtek szét vörös tűként a tűz fényében. Price megingott. A sárgás bőrű néger rávetette magát, és ellökte a kúttól. A rabszolgák ordítozva szóródtak szét, amikor Price eltűnt. Jeremiah, miközben a kút felé rohant, így kiáltott: – Isabella mama, az Enfieldet! De a sárgás bőrű néger ért oda előbb. Jeremiah körülbelül két méterre volt a kúttól, amikor a néger eltorzult arca felbukkant a másik oldalon. A férfi megpróbálta felsegíteni Price-ot. Isabella asszonyság feléjük rohant. Véres jobb kéz ragadta meg a kút karimáját. Price, akár valami sírjából feltámadó halott, felhúzódzkodva előbukkant. Már nemcsak a jobb kezét használta, hanem elképesztő módon a balt is, bár bal ingujja úszott a vérben, és éles csontdarabok álltak ki belőle. Price gyűlölettel telt szeme Jeremiah-t kereste. Arcán és nyakán izzadság gyöngyözött. Torkán lüktetett egy ér.

Jeremiah még mindig két kézzel fogta a Kerrt. Alkarja remegett, amikor kinyújtotta a pisztolyt. Alig tudta rákényszeríteni magát, hogy abba a tüzes szembe nézzen. Isabella mama rávetette magát a sárgás bőrű négerre, aki az Enfield csövével tartotta távol magától. Miért nem esik el Price? Nem lehet valaki ilyen erős. – Isabella mama! – szólalt meg Jeremiah recsegő hangon. – Álljon félre! Price vörös kezével még egy pillanatig szorította a kút karimáját. Szeme olyan fényesen csillogott, mint a lángoló gyapotmagtalanító. Aztán mintha elszállt volna belőle az akarat és a düh. Megint Jeremiah-t kereste a szemével; majd megpillantotta. Ezúttal homályosabbnak látszott a tekintete. – Mister Jeremiah. Csúnyán eltalált. Most már ne bántson. Jeremiah fölnevetett. – Végre eszedbe jutott a nevem, ugye? – Kérem. – Price fölemelte véres jobb kezét. – Most már ne bántson! Grace őrnagy mennykőcsapásról ejtett megjegyzése villant Jeremiah eszébe. Serenára pillantott. Price csaknem panaszos kiáltást hallatott, miközben figyelte, hogyan változik Jeremiah arckifejezése. A sárgás bőrű néger még mindig az Enfielddel kaszált, hogy távol tartson három rabszolgát – Leont és két másikat. De Isabella mama már visszavonult. A fiú hirtelen Serenát látta Price helyett. Es már nem félt. Egész másképp érezte magát, mint amikor Skimmerhornnal szemben védte magát. Eggyé olvadt a Kerr pisztollyal – és öröm játszott ajka keskeny ívén. Tüzelt. Price felvisított. A golyó feketésvörös lyukat ütött foszlott ingébe, éppen a mellcsont fölött. A négerek ordítoztak. Price elterült. A sárgás bőrű néger láthatóan nem tudta, hogyan kell az Enfielddel bánni. Jeremiah csípőből megfordult, miközben még mindig két kézzel tartotta a Kerrt. A cső a néger fülére irányult. A férfi elejtette a puskát, és a ház előtti sötétség felé rohant. Isabella mama egy követ hajított utána. Az ordibálva kavargó négerek nem tudták, mitévők legyenek, míg Serena kézbe nem vette őket: – Vödröket a konyhából! Gyorsan, a fene egye meg… Leon! Willis! Indulás! Jeremiah visszadugta a Kerrt az inge alá, valahogy megnyugtatta, hogy a meleg fém csupasz bőréhez ér. Kitörölte az izzadságot a szeméből. Serena gyorsan tűzoltóláncba szervezte a négereket. A kőkemény mosoly nem tűnt el Jeremiah arcáról, miközben megkerülte a kutat. Leon és mások eszeveszett iramban adták kézről kézre a vödröket a sebtében összeállt emberi láncban, két nő pedig – egyikük Isabella mama – a kút kerekénél dolgozott. Az asszonynak, hogy elérje a kart, fel kellett állnia Price holttestére. Jeremiah lepillantott a nyitott szájú halottra. Nem érzett lelkifurdalást. Már kicsit csodálta is Price-ot. A férfi gonosz volt, de a maga módján bátor is. Méltó ellenfél. Jeremiah büszke volt, hogy megölte.

Serena odasietett hozzá, miközben kisöpörte a hajat a homlokából. Furcsa, szinte ijedt kifejezés ült a lány kék szemében, ahogy a fiú zavarba ejtően derülő arcát nézte. A fiú egy pillanatig tudomást sem vett róla, a ház felé pillantott. Néhány néger egymás vállára állva öntötte a vödrökből a vizet a ház végére. Bár az istállók, a górék és a gyapotmagtalanító a gyapotbálákkal meg a csomagolóval együtt elpusztultak, Rosewood szíve megmarad. Egyedül ezzel adózhat az alezredes emlékének. De Henry Rose-nak igaza volt ott a tábori kórházban. A háború – Sherman mennykőcsapása – mindent elpusztít. Elpusztította a reményt is. A fiú tanult a leckéből – és megváltozott tőle. Serena a karjába vetette magát: – Jaj, Jeremiah, azt hittem, elvittek, vagy valami rosszabb… A fiú eltaszította magától. Megragadta a csuklóját, ujjaival olyan erősen szorította, hogy a lány megvonaglott. A veranda felé vonszolta. – Jeremiah, engedj el! Mi ütött beléd? A fiú rá se hederített. Az éléskamrán keresztül a konyhához vitte és belökte. A lány a vaskályhában kapaszkodott meg, kerekre nyílt szemébe rémület költözött, a fiú pedig a deszka mögé lépett, melyen Catherine holtteste feküdt. Szája még mindig vértelenül keskeny volt. III. – Jeremiah, nem értem, miért bánsz így… – Lefeküdtél vele. – Mi? – Lefeküdtél! – Miről beszélsz? – Grace. Lefeküdtél vele. Skimmerhorn mondta. Mielőtt lelőttem. – Lelőtted… ? – A lány hitetlenkedve nézett rá. – Így van. A fenyvesben, ma reggel. Grace azért kímélte meg a házat, mert lefeküdtél vele. – Kedvesem… Amikor a lány ezt a szót kiejtette és elindult, hogy megkerülje a deszkát, a fiú a legocsmányabb névvel illette, amelyet ismert. A lány dermedten megtorpant. – Jeremiah, meg… meg kellett tennem! – Azt mondtad, szeretsz. De nem. Egy darabig elhittem, de már tudom, hogy csak a pénzt akarod, nem engem. A házat is akartad. És nincs olyan dolog, amit ne tennél meg, ha valamit meg akarsz szerezni, így van? Hazudtál. Kurva vagy… – Ne mondd ezt nekem! – Serena az élettelen testre ütött. – Ő is ezt mondta a mamámra. Azt mondta, „kurva”. „Kurva, kurva/” – Catherine viaszszínű arcára csapott. A sápadt fej gördült egyet a tartását vesztett nyakon. A lány magához térve védekezni kezdett:

– Jeremiah, meg kellett tennem, amire Grace kért! – Nem ő kért. Te könyörögtél. Skimmerhorn elmondta. A lány sarokba szorítva valami mást akart mondani. De a fiú látta az arcán, hogy igaz. A lány tekintete hirtelen elborult. – Serena, valld be, hogy könyörögtél neki. – Igen. – Majd még egyszer a fiú szemébe köpte. – Igen! És jó volt. Majdnem olyan jó, mint a többiek. Jobb, mint te valaha is lehetsz! Te csak egy kisfiú vagy! – Egy ostoba kisfiú, akinek a pénze kell neked. Jézusom, te is olyan becstelen vagy, mint a többi. Catherine megpróbált figyelmeztetni. De ostoba voltam, és nem hallgattam rá. Hát, nem maradok itt. Most már tiéd a ház. Jobb lenne, ha apádé vagy Catherine-é volna, és nem a tiéd, de… Fáradtan vállat vont. – Ezért én semmit sem tehetek. Majd hangosabban: – Inkább te haltál volna meg a mostohaanyád helyett. – Örülök, hogy meghalt. Örülök, hogy valami katona, akinek a nevét sohasem fogom megtudni, elkapta és megfojtotta. Lehet, hogy meg is erőszakolta, mielőtt belökte a vízbe. Remélem, úgy megerőszakolta, hogy fájt neki. Hogy beleőrült! A fiú vállat vont. – Amikor még azt hitted, hogy a bolondját járathatod velem, úgy tettél, mintha nagyon sajnálnád. Értesz hozzá, hogy mondasz valamit, és közben mást csinálsz. Majdnem úgy értesz hozzá, mint a jenkik és Billy Sherman. – Lekurvázta a mamámat! – Azt hiszem, igaza volt – mondta a fiú, és elfordult. – Isten veled, Serena. IV. Az étkező felé indult. Hallotta, hogy a lány kapkodva veszi a levegőt; aztán egy hangot hallott, amelyről nem tudta, micsoda, amíg a lány utána nem vetette magát. Egy kinyíló fiók hangja volt. A fiú megfordult, hátát a falnak vetette. Tébolyult szemet látott, melyben a kinti tűz tükröződött; fölemelt henteskés villant meg a lány szurtos kezében. Lefelé döfött vele. A fiú kimerült volt, de a benne lüktető félelemtől éppen elég gyorsan cselekedett. Félrerántotta a fejét. A penge végigszántott az arcán, és kettétört, amikor nekiütközött a feje mellett az ajtónak. Bal kezével elkapta Serena csuklóját, amikor a lány próbálta megvágni a törött pengével. Megmagyarázhatatlan módon könnyek homályosították el a tekintetét: – Azt mondta, nem vagy erkölcsös. De azt nem mondta, hogy őrült is vagy. – Vidd az átkozott pénzedet! Nem érdekel. Találok majd mást! – A lány hisztériázott. – Valakit, aki gazdag és… és… – Fröcsögött a fiúra; Jeremiah érezte, hogy permet hull már így is

nedves arcára. A lány jobb karja remegett. A fiúnak erősen kellett nyomnia, hogy távol tartsa a törött, de így is gyilkos kést a torkától. – És férfi. Nem kisfiú! Nem gyerek! Nem kisbaba. Baba, baba, baba! Miközben a lány kiabált, a fiú jobb kezével előhúzta a Kerrt, és az utolsó golyót Serena gyomrába eresztette. V. Sötét fák hajoltak a sötét út fölé. Tűz halvány fénye az égen, Millen felé. Megint menekült. Nem mert mást tenni. Isabella mama hallotta a lövést, és arra szaladt be, hogy ő Serena élettelen teste fölött áll. Az asszony egyetlen szót kiáltott: – Gyilkos! Hová megy most? Nem tudta. De el kellett tűnnie. Nyugat felé, ez a legjobb irány. El Sherman seregének útjából. Miközben vánszorgott, kezdett ráébredni, hogy soha nem mehet vissza Virginiába. A háború véget ér; az olyan emberek, mint Claypoolék, visszatérnek majd Jefferson megyébe, és megkérdezik, hogyan halt meg Catherine és Serena Rose. Isabella mama pedig elmondja nekik, és lehet, hogy egy nap valaki Lexingtonba utazik, hogy megkeresse. Messzire, nagyon messzire kell menekülnie. Sohasem szabad elmondania Fannek, mit tett. A legcsekélyebb célzást sem szabad tennie. Nehogy fájdalmat okozzon neki. És nehogy rátaláljanak. Megpróbált tisztességes lenni, és ez lett belőle. A becsületnek nincs helye a háborúban. Se a világon. Te jó isten, hogy becsapta Serena! Pedig ő milyen készséges volt! Nem is csak készséges. Buzgó. Hiszen figyelmeztették, beszéltek a csalfaságáról. De ő nem figyelt oda, engedett a lány bájainak – és hazugságainak: Szeretlek. A tapasztalat megváltoztatta, ezt tudta. Három embert ölt meg napfelkelte óta, és alig érzett bűntudatot. Ám ettől még kétségbeejtő maradt a helyzete, mellyel viszonylag nyugodtan nézett szembe, míg az Ogeechee közelében egy patak gázlójához nem ért. Lesújtva állt meg a parton. Leült, és húsz percen át sírt. Végül felpillantott, megtörölte arcát, a csillagokra hunyorgott, és ezt gondolta: Sajnálom, hogy cserbenhagytam, alezredes. Maga azt mondta, a háború tönkreteszi az embereket, és igaza volt. Tönkreteszi őket, mert nem értik, hogyan kell harcolni és győzni. Én már értem. Immár kevésbé felindultan gázolt be a vízbe. Biztosan nyugatnak tart. Ez a legbiztonságosabb. Lehet, hogy a vadnyugatra megy. Több száz mérföldnyire talán nem éri utol

a bosszúálló jenkik dühe, akik a maguk módján tovább folytatják a háborút még azután is, hogy a Dél megadta magát. Megállt a gázló közepén, lebámult a vízben tükröződő, töredezett képmására. Fegyver nélkül mezítelennek és tökéletlennek érezte magát. Vissza kellett volna mennem az Enfieldért. De veszélyes lett volna úgy, hogy Isabella mama kiabál utána. Majd talál másikat. Vagy lop egyet. Ha kell, öl is érte. A háború sok értékes készségre megtanította. Egyre csak bámult a vízbe. Itt nyugszik Jeremiah Kent. Becstelenül harcolt az államok között kitört háborúban; meghalt; és feltámadt… Feltámadt új emberként, aki megérti a világot és azt, hogy hogyan működik. Tisztességtelenül. Becstelenül. Könyörtelenül. Jeremiah Kent. Valószínűleg nem meri többé ezt a nevet használni. De minek nevezze magát? Megmozdította a bal lábát. Képmása a vízben darabokra tört, felismerhetetlen lett. Kihúzta a vállát, átbotorkált a gázlón, a csillagok fénye még egyszer megvilágította a hajában húzódó ősz csíkot és szenvtelen arcát, mielőtt eltűnt az erdő sötétjében.

Hetedik fejezet „FELHAGYNÉK AZ ÜLDÖZÉSÜKKEL” I. A marhavagon kerekei csattogtak. De nem olyan hangosan, hogy Gideon ne hallotta volna, amit a sápadt tüzér százados az újságból felolvasott: – „Négyévi küzdelmes szolgálat után, melyet páratlan bátorság és kitartás jellemzett, az Észak-virginiai Hadsereg kénytelen volt megadni magát a nyomasztó anyagi és létszámfölénnyel rendelkező ellenségnek” A tüzér hátával a vagon szemközti falának dőlve ült, vagy másfél méterre Gideontól balra. Közvetlenül szemben egy másik konföderációs katona – egy virginiai, mellette még két feltételesen szabadlábra helyezett fogoly – szivart szívott, melyet az állomáson vásárolt. Arcán egyre nagyobb undor tükröződött, ahogy a tüzér a közelben ülők kedvéért tovább olvasott: – „Nem kell elmondanom oly sok kemény csata hős túlélőinek, akik rendületlenül kitartottak a végsőkig, hogy én ezt a végkifejletet nem az irántuk való bizalmatlanságból fogadtam el. Inkább attól az érzéstől vezérelve, hogy a bátorság és odaadás nem ellensúlyozhatná azt a veszteséget, melyet a harc folytatásakor valószínűleg elszenvednénk. Eltökéltem magam, hogy elkerülöm azok hiábavaló feláldozását, akik eddigi szolgálatukkal honfitársaik szívébe lopták magukat” – Duma – mondta a virginiai, és visszadugta a szivart a szájába. A tüzér balra fordította a fejét, összevont szemöldökkel a közbeszólóra nézett, majd folytatta: – „A megállapodás szerint a tisztek és a közkatonák visszatérhetnek otthonukba, és további intézkedésig ott is maradhatnak. Magatokkal viszitek…” – Hagyja abba! – követelte a virginiai, s közben csaknem kettéharapta a szivart. – Ennek már több mint egy hónapja… és minden sorból az szól, hogy gyáva. A tüzér fagyosan bámult a férfira. – Én, uram, semmire nem mondanám azt, hogy gyávaság, amit a volt parancsnokunk leír. Ez az első alkalom, hogy nyomtatásban látom: a tábornok föloszlatta a hadsereget. – Hát, én nem akarom hallani. – Akkor ne hallgassa. – Van, aki szeretné hallani – mondta Gideon. – Folytassa, uram. A virginiai tekintete ellenséges volt, a tüzéré elismerő. Folytatta: – „… magatokkal viszitek az elégtételt, mely a híven teljesített kötelesség tudatából ered, és én őszintén imádkozom azért, hogy az irgalmas Isten áldjon meg és óvjon benneteket

A sápadt férfinak elcsuklott a hangja. Megköszörülte a torkát. – „Meg nem szűnő csodálattal adózva a hazátok iránti hűségeteknek és odaadásotoknak, valamint hálásan emlékezve az irántam tanúsított kedves és nagylelkű előzékenységetekre, valamennyiőtöknek… szeretetteljes búcsút mondok” A tüzér lassan összehajtotta az újságot; majd ezt mormolta: – Aláírás: „R. E. Lee tábornok”. Újságot tartó kezét két térde közé ejtette. A vagon félhomálya miatt Gideon nem tudta biztosan, könnyeket lát-e a férfi szemében. A virginiai szeme azonban nem volt könnyes. O a fejét rázta. Újabb trágárságot morgott. Harmincas évei elején járt, szikár volt és fakó arcszínű. Szakadt vászonköpenyt viselt, alatta vászoninget és – nadrágot. – Gyáva – mondta nyomatékosan. A két oldalán ülő katonák bizonytalanul rábólintottak. A tüzér felkapta a fejét; Gideon már-már párbajra számított. De a virginiait túlságosan lekötötte az, hogy önmagára figyeljen. – Lee egyik tisztje gondolta jól. Azt mondta, hogy azok a csapatok, amelyek még a harctéren vannak, induljanak a hegyekbe. Folytassák a háborút! A tüzér a fejét csóválta, mintha nem tudna megérteni egy ekkora ostobaságot. Megint a vagon falának vetette a hátát, és lehunyta a szemét. A virginiai folytatta: – Hát nem! Az a szürke róka hallani sem akar erről. Azt állítja, hogy az ország csak hosszú évek alatt állna talpra, ha a fiúk a vadonban harcolnak. De mi ezzel a baj, kérdem én. Nekem az a benyomásom, hogy az öreg Robert uraság egyszerűen csak beleunt a harcba. Úgyhogy felcsatolta a kardját, odasasszézott ahhoz a tanyaépülethez, és úgy hempergett Grant előtt, mint egy engedelmes kutya. Aztán megírta ezt a szentimentális moslékot! A szivarral a tüzér felé intett. A sápadt férfi nem mozdult. Szunyókált; vagy úgy tett, mintha szunyókálna. Nem pazarolt energiát a virginiaira. Gideon a bal szemét takaró bőrdarab alatt bosszantó viszketést érzett. Küszködött a késztetéssel, hogy fölemelje a bőrt és megnyomkodja szemhéját. Ehelyett azonban hosszú, homokszínű szakállát simogatta meg. Nem tudta, melyik a rosszabb, a viszketés vagy a virginiai fecsegése. Gideon, hogy megnézhesse a férfit, kissé balra fordította a fejét. Vagy egy hónappal azután, hogy dr. Lemon a fogolytábor műtőjébe vitte, éterrel elaltatta és eltávolította megégett szemét, még mindig nem látott rendesen az ép szemével. Lassanként azonban hozzászoktatta önmagát, hogy kissé mindig elfordítsa a fejét, úgyhogy már majdnem annyit látott egy szemmel, mint azelőtt kettővel. Mostanra ez a szokása már ösztönössé vált. A vagonban utazó negyven konföderációs katona közül néhányan még mindig a szikár férfi megjegyzéseit hallgatták. De nem mindenki. A kocsi másik végén egy szürke ruhát viselő fiú fejét a karján nyugtatta, mellyel viszont a térdére támaszkodott, és hangtalanul sírt, valamilyen titkos fájdalom fogságában. A többség közömbösen vagy – mint Gideon – bosszúsan hallgatta a virginiait.

– Hiszen még az én öreg parancsnokom, Mosby ezredes is… – A férfi kivette a szivart a szájából, majd a mutató– és középső ujja közé szorítva füstös ívet írt le vele. A füst egy rés felé szállt, melyet a feje fölött vágtak a vagon oldalába. A résen át villódzó napsugarak sütöttek be, és friss levegő is áramlott befelé. Ahhoz azonban nem volt elég a levegő, hogy eloszlassa a mocsok, a veríték és a sebekből még mindig szivárgó genny bűzét. – …a múlt hónapban szélnek eresztette a csapatait. A saját szakállára! Rögtön azután olvastam róla, hogy kiengedtek. Nem tudtam elhinni… John Mosby földön csúszik a jenkik előtt, hogy elengedjék! Azt mondta, ő katona, nem pedig útonálló. A férfi a térde között a szalmára köpött. – Vissza akarta kapni az irodáját, hogy megint ügyvédi gyakorlatot folytasson. Én mondom, majdnem hánytam. Nem láttam még keményebb katonákat John Mosby szabad lovasainál. Általában nem volt még kétszáz emberünk-sem, és egy csomó fiú nappal a földjén dolgozott, éjjel pedig lovagolt. És még úgy is, hogy a jenkik elárasztották a környéket, Loudon és Fauquier megye nagy részét az ellenőrzésünk alatt tartottuk. Az emberek rákaptak, hogy Mosby konföderációjának nevezzék a vidéket. Mielőtt George Custer emberei engem csapdába ejtettek, Mosby igazi oroszlán volt. Most meg hirtelen feladja és abbahagyja, mint Lee! – Szeretném, ha maga is abbahagyná – mondta Gideon fáradt hangon. – A háborúnak vége. A virginiai lassan kivette a szivart a foga közül. – Hozzám szól? – Pontosan. Mi az ördögöt használ, ha így beszél? – A fenébe is, úgy beszélek, ahogy nekem tetszik. Még nem győztek le mindannyiunkat. Leonidas Worthing századost még nem győzték le! – Nos – felelte Gideon keserű mosollyal –, akkor menjen csak vissza harcolni. De legyen olyan jó, és csendben tegye. A köpönyeges férfi Gideon mocskos kabátját tanulmányozta; nem látott rajta rangjelzést. – Hol szállt föl erre a vonatra, katona? – Őrnagy – csattant fel Gideon. – Kent őrnagy Stuart lovasságától. Baltimore-ban szálltam fel, mint maga. Worthing az információt emésztette. Gideon magasabb rangú volt – bár ez nem nagyon számított, mert Worthing valójában egy szabadcsapathoz tartozott. Nem számított most, hogy létrejött az a bizonyos találkozó Appomattox Court House-ban; most, hogy az Észak-virginiai Hadsereg megadta magát, és megkapta a kilences számú parancsot; most, hogy Fort Delaware már csak emlék, bár Gideon egész életében cipelni fogja. Dr. Cincinattus Lemon akkor őröket hívott oda, velük sikerült betörnie Tillotson irodájába, és sürgősen a műtőasztalra fektette Gideont, ahol fölfedezte, hogy a felizzított bot áthatolt Gideon szaruhártyáján. Lemon a gyorsaság érdekében a szaruhártya műtétje mellett döntött, a helyett a viszonylag lassú módszer helyett, mellyel az egész szemgolyót és a hozzá kapcsolódó izmokat vette volna ki.

– Az átkozott orvosprofesszorok nem tudják rászánni magukat, pedig ez a legjobb módszer – tájékoztatta később Lemon. – '41 óta végzünk szaruhártyaműtéteket, de a vaskalaposok még mindig csak kibúvót keresnek! Lemon a szaruhártya sebét szikével kiszélesítette, a szemfehérjét szemészeti kanállal kivette, majd a szaruhártyát összevarrta. Ezek után az ő előírása szerint készült higanykenőccsel kente be a sebet. Gideon elkeseredett, amikor rájött, hogy részben elveszti a látását. De dr. Lemon minden panaszt félresöpört, azt morogva, hogy ezzel kétségbe vonja a szakértelmét. Maga Lemon vitt oda egy kézitükröt, hogy Gideon megnézhesse az arcát. Meghökkent. Szemhéja rendesen összezárult; csak egy apró dudor árulkodott arról, hogy mögötte üres a szemfehérje. Maga a porcogósan fehér és pupilla nélküli szemgolyó már korántsem volt ilyen szép. De a lezárt szemhéj jól elrejtette, és egyáltalán nem keltett torz benyomást. Lemon, mintha egy menü fogásait beszélte volna meg, az ágy mellett kiselőadást tartott az üvegszem és a szemvédő kötés előnyeiről. A kapható műszernek minőségével nem volt megelégedve, úgyhogy döntött Gideon helyett. Szemvédő kötés. Bizonyos erővel és titokzatossággal ruházza fel a férfit, ugye, Gideon is így gondolja? Lemon éktelen jókedve ragadós volt. Gideon már nem gondolt arra, milyen szerencsétlen, hanem hálás volt, hogy átvészelte a dolgot. Még jobb kedvre derült, amikor Lemon azzal a hírrel állított be hozzá, hogy sikerült Tillotsont áthelyeztetnie a tábor legocsmányabb és legveszélyesebb barakkjába – amelyben az unionista hadsereg bűnözői laktak. Mindent összevéve, Gideon végtelenül hálás volt az ügyes kezű, kedves orvosnak. Most azonban türelmetlenül várta, hogy hazaérjen Margarethez és Eleanorhoz, és hozzákezdjen új életéhez – bár arról fogalma sem volt, hogyan. Úgy gondolta, a vagonban ülő hallgatag emberek közül sokan ettől rettegnek. Hogyan kezdjenek új életet? Ha nem a családi gazdaságból jöttek, mit tehetnek, hogy megkeressék a betevőrevalót? A városokat elárasztják majd a visszatérő veteránok és a felszabadított négerek százezrei. Gideonnak minden vágya az volt, hogy újrakezdje, de attól félt, hogy nem lesz hol. Most azonban elhessegette ezt az aggodalmat. – Szóval – mondta Worthing gúnyosan – maga is úgy gondolja, hogy abba kellett hagynunk? – Megvertek bennünket. Mi mást tehetnénk? Worthing előrehajolt. – Tovább harcolunk. Gideon a fejét rázta. – Hallotta Lee parancsát. Azt mondják, elege volt már abból, hogy nézze, az emberek a semmiért halnak meg. Amikor a petersburgi vonalat elvesztette, tudta, hogy vége. Helyesen cselekedett. – Szerintem nem. Maga úgy beszél, mint az öreg Abe! Hazamenni.

Megbocsátani. Felejteni. Azok a republikánusok semmit sem fognak megbocsátani! Annak a Johnny Boothnak az egész átkozott bagázst le kellett volna lőnie, nemcsak Lincolnt. Ha Worthing választ várt a halott elnökre tett gúnyos megjegyzésére, csalódnia kellett. Gideon csodálta, ahogy Lincoln életének utolsó napjaiban viselkedett. Az újságok szerint a James folyón gőzhajóval Richmondba ment alig negyvennyolc órával azután, hogy Davis elhagyta a várost és Lee feladta a petersburgi vonalakat. Richmond új katonai kormányzója megkérdezte Lincolnt, hogyan bánjon a város népével, mire ő így felelt: „Ha a maga helyében volnék, felhagynék az üldözésükkel.” Gideon örökre hálás lesz ezekért a szavakért. Mielőtt hazaindult Virginiába, dr. Lemon a saját szakállára táviratozott helyette Richmondba; táviratozott Margaretnek, és válaszként négy szót kapott: Minden rendben. Siess haza. Az asszony nem tudott Gideon szeméről. De legalább túlélte a város lerombolását, amikor Davis és vezérkara azon az áprilisi vasárnapon vonattal elmenekült Danville-be, és három hidat égetett fel a Jamesen maga mögött. Miután az élelmiszer– és lőszerraktárakat is felgyújtották, nehogy az ellenség kezére kerüljenek, a szétterjedő tűz a város nagy részét elpusztította. Ugyanaznap éjjel Raphael Semmes admirális felrobbantotta a James folyón horgonyzó, szánalmasan kicsi hajóraját; a lőszerraktárakban tárolt töltények órákon át durrogtak, akár egy július negyedikei tűzijáték. Margaret feltehetően másnap reggel röviddel hét után pillantotta meg a városba érkező első föderalistákat. Keletről jöttek. Lovasok. Fekete bőrű lovasok. Talán még magát Lincolnt is látta, amint a partról a város központjába igyekezett fia, Tad, és kis testőrsége kíséretében. Négerek tódultak ki az utcára, hogy lássák, amint elhalad előttük. Tapsoltak. Himnuszokat énekeltek. Még le is térdeltek előtte. E látogatás során mondta a kormányzónak, hogy „felhagynék az üldözésükkel”. Hazafelé az úton, a City Point közelében az elnöki gőzhajó zenekara szerenádot adott neki. O a „Dixie”-t kérte, és mosolyogva hozzáfűzte, hogy a dal már szövetségi tulajdon. Az egész nemzet tulajdona. Aztán a Ford Színházban, a páholyában lelőtték. Gideon, miközben leplezni igyekezett a hangjában bujkáló reményvesztettséget, megkérdezte Worthingtől: – Maga folytatni akarja a harcot, ugye? Worthing a szivar végét kémlelte. – Gondolom, pontosan úgy kell majd élnem, mint másoknak. A háború előtt azért mentem el Loudoun megyéből, hogy vasutat építsek délen. Földet mértem, pályát építettem, sínt raktam… megint a vasútnál szerzek munkát, ha tudok. De nem akarom elfelejteni azt, ami történt. – És harcolni miatta? – Ha alkalom adódik… – Worthing önelégült mosollyal hagyta félbe a mondatot.

– Kötözni való bolond – mondta Gideon, és elfordult. Worthing eldobta a szivart, és talpra ugrott. – Ne beszéljen így velem, maga senkiházi! – A szivarvég parázslott a szalmán, miközben Worthing a vagon másik oldalára tántorgott. Emberek mocorogtak a félhomályban. Az alvók felébredtek a veszekedés hangjára – és a vagonok lassulására. A B & O szerelvénye csikorogva fékezett. Gideon feltápászkodott, undorodott attól, hogy megint harcolnia kelljen – méghozzá az övéi közül valakivel. A többiek – a tüzér is – megpróbáltak közbelépni: – Erre semmi szükség, fiúk. – Mindannyian fáradtak vagyunk. – Átkozottul hosszú ez az utazás. Worthing félrelökte a közbeavatkozó karokat. – Nem fogom eltűrni, hogy egy gyáva ilyeneket pofázzon! Gideon nem jött zavarba. – Jól van – sóhajtotta. – Ha folytatni akarja a háborúját, tőlem folytathatja. Valaki rátaposott a szivarra és a füstölgő szalmára, miközben Worthing átnyúlt a karokon, melyek megpróbálták elválasztani Gideontól. A vagon zökkenve megállt. Worthing egyensúlyát vesztve megtántorodott. Az ajtó kinyílt, a napfény 1865 e májusi napján elárasztotta a füstös belső teret. Gideon összehúzta a jobb szemét az aranyszínű ragyogástól. Ősz, tagbaszakadt fékező hajolt be a vagonba, aki rongyos, kék unionista kabátot viselt. – Fiúk! – kiáltotta. – Itt az ideje, hogy nyújtózzanak egyet! Vagy verekedjünk, gondolta Gideon. II. A síró fiú nem emelte föl a fejét. Worthing a fékezőre pillantott: – Mi az ördögnek álltunk meg? – Ez itt Relay House. Átszállóhely. Mielőtt továbbindulunk Washingtonba, meg kell várnunk egy vonatot Annapolisból, amin a magukhoz hasonló, szabadon engedett foglyok vannak. Gideon szeme hozzászokott a ragyogó fényhez. Rozsdás síneket látott, mögöttük pedig tavasziasan zöldellő dombokat. Miközben megint Worthingre nézett, így szólt: – Odakint megbeszélhetjük a nézeteltérésünket. Több a hely. – Hangsúlyából világosan kiderült, hogy a beszélgetésen kívül másra is fel van készülve. Worthing bántó tekintettel fürkészte, megpróbálta felmérni a felépítését, és hogy mekkora ereje lehet. Gideon a szemét takaró kötés ellenére ijesztőnek látszott. A fékező megvakarta őszülő szemöldökét. – Mi az ördög folyik itt, fiúk? Egyikük sem vágyik egy kis friss levegőre?

Egy férfi, akinek jobb lábán a szürke nadrágot térdnél feltűzték, a hóna alá vette kipárnázott mankóját. Bal tenyerével a vagon falának támaszkodva az ajtó felé ugrott: – Én igen. Pokoli büdös van itt. Gideon kék fél szemével, melybe belesütött a nap, tovább bámulta Worthinget: – Nos, barátom? Worthing végül megvetően elmosolyodott. – A pokolba, nem fogok veszekedni egy sebesülttel. Még akkor se, ha gyáva. – Ne törődjön vele, hogy nézek ki. – Nem, rokkantakkal nem verekszem. – Worthing köpenyéből újabb szivart húzott elő; miközben a fényes négyszög felé lépett, rágyújtott. Gideon gyanította, hogy Worthing mást mond és mást gondol. Bár Gideon fél szemével nem látott, Worthing már eldöntötte, hogy talán egyenlőek az esélyek. És valószínűleg nem szereti, ha a küzdelem kimenetele kétséges. Worthing félrelökte a mankós embert. Valaki vihogott. Worthing nyaka elvörösödött. Amikor le akart ugrani, a kék kabátos fékező, aki az ajtónál állt, az útjába került. Worthing belerúgott a fékező állába. Több konföderációs katona is meglepetten és undorral kiáltott fel. Az ősz férfi elterült a vágányok közti kavicson. Worthing leugrott. Gideon tudta, hogy ki kell maradnia ebből, de olyannyira elege volt már az ilyesféle emberekből – a Tillotsonokból, akiknek szemében a háború cél volt, s nem eszköz –, hogy rosszabbik énje legyőzte a jobbikat. Áttört a tüzér és a többiek közt, akik meg akarták akadályozni a verekedést. A nyitott ajtón át Worthing hátára vetette magát, és lesodorta a férfit a földre. III. Mocskos konföderációs katonák tódultak ki a hosszú vagonsorból, és mindkét irányból Gideon és Worthing felé áramlottak. De Gideon nem akarta, hogy hosszúra nyúljon a látványosság. Előnyben volt, és élt is vele. Hátulról talpra ráncigálta Worthinget; ide-oda cibálta. A virginiai borostás arca elfacsarodott a rémülettől. Gideon ereje nyilvánvalóan meglepte. Megpróbálta Gideon arcába nyomni az imént meggyújtott szivart. Gideon félrehajolt, és Worthing gyomrába vágott, amitől a férfi kétrét görnyedt. Aztán a másik öklével erősen szájon verte Worthinget. A férfi hátratántorodott, az ajkán nyílt sebből vér csorgott. A Worthing mögött álló katonák tompították az esést. A virginiai megpróbálta kiszabadítani magát. De mielőtt ez sikerült volna, Gideon felkiáltott: – Rakják be egy másik vagonba, különben megölöm. A katonák látták Gideon arcán az elszántságot, ezért félrehúzták Worthinget: – Na, jöjjön már. – Erre jöjjön, százados. – Nem helyes, hogy akik egy oldalon harcoltak, most egymásnak rontanak.

Worthing tiltakozott, véres szájával átkokat üvöltözött. De Gideon észrevette, a virginiai csak jelképes erőfeszítést tesz, hogy megszabaduljon az őt fogva tartóktól. Gideon zihálva engedte le az öklét. Szívverése lassult. Csendben hálálkodott, hogy a harc ilyen rövid volt; hálálkodott, hogy Worthing-ről kiderült, csak szájhős – legalábbis az olyan ellenfelekkel szemben, akik ki tudnak állni ellene. Odalépett az ősz fékezőhöz; az még mindig zavartan ült a földön: – Mi a fenét vétettem ennek a lázadónak? – Rám volt dühös, nem magára. – Hülyére is verhetett volna. Gideon megragadta a férfi karját, és felsegítette. – Megsebesült? – Nem nagyon. – A férfi ide-oda mozgatta az állkapcsát. Mosolygott. – Köszönöm, katona. Miller a nevem. Daphnis O. Miller. – Hogyan? A keresztneve… ? – Daphnis. – A férfi elfintorodott. – Nem tudom, mit jelent, sose tudtam. Olyan, mint egy női név. Azt hiszem, anyám tévedett. Gideon elmosolyodott. – Nem hinném. – Maga nem, de én igen. Ez az életem átka. – Hová való, Mr. Miller? – Jersey Citybe. Az Egyesült Államok nagy és dicsőséges hadserege ideiglenesen előléptetett váltóőrből fékezővé. Mi a neve, fiatalember? – Gideon Kent. – Örülök, hogy találkoztunk. – Miller kinyújtotta a kezét. Kezet fogtak. Az egyszerű érintésből Gideon hirtelen merített egy kis reményt: a független és önálló Dél kérdését ők ketten már megoldották. Ha egy unionista vasutas és egy volt konföderációs tiszt ösztönösen kezet ráz, talán az ország is új lapot nyithat, eltemetheti három nemzedék ellenségeskedéseit, és begyógyíthatja a négyéves keserű vérontás sebeit. Ebben csak még biztosabb lett, amikor az álló vonat mellett levegőző konföderációs katonák közül többen is odamentek Millerhez, hogy bocsánatot kérjenek tőle Worthing támadása miatt. A szabadon engedett konföderációsok kezdtek átlépkedni a síneken, és elnyúltak a füves töltésen. Gideon mosdatlan arcát enyhe szellő melegítette. – Jersey City, azt mondta? Elég messzire került az otthonától, Mr. Miller. – Így van – bólintott a fékező. – De szükségük van ránk ezekhez a fogolyszállító vonatokhoz… bocsánat. Hiszen maga már nem fogoly. – Szóval maga vasutas. – Úgy van. Hol tartották fogva? – Fort Delaware-ban. Miller elfintorodott. – Úgy hallottam, pokoli hely.

– Ahhoz az erődhöz képest a pokol gyógyfürdő. – Mi? – Fürdőhely. Üdülő. Gideon elfojtott egy mosolyt; használt az olvasás. Dr. Lemon valahogy addig hízelgett és fenyegetőzött, amíg Tillotson vissza nem vitte az ellopott könyveket, melyeket Gideon szinte falt, mialatt a börtönkórházban gyógyult. Időnként kipróbált egy ismeretlen, új szót; mindig kicsit feszélyezetten, és mindig azzal az érzéssel, hogy azt hiszik majd róla, felsőbbrendűnek érzi magát azzal az emberrel szemben, aki előtt a szót kiejti. De nem akart felsőbbrendűnek látszani. Egyszerűen csak gyakorolnia kellett. – Milyen fegyvernemnél szolgált? – tudakolta Miller. – A lovasságnál. Jeb Stuart alatt. Yellow Tavernnél estem fogságba. – Az újságok szerint remek alakulat volt. Gideon halkan így felelt: – Az nem kifejezés. – Hol él maga, Kent? – A virginiai Lexingtonban éltem. Most pedig Richmondban. – Volt valamilyen mestersége a háború előtt? Gideonnak megremegett a gyomra. – Nem, semmilyen. Túl tompa eszű voltam, hogy kitanuljak valamit. Most fizetem meg az árát. Feleségem és gyerekem van, akikről gondoskodnom kell. Munkát kell keresnem. A rá váró nehézségek ellenére a táborban szilárd elhatározásra jutott. Nem fogad el egyetlen dollárt sem, még ha az apja kínálja is. A kaliforniai örökség egyszer majd az övé lesz. De addig a saját erejéből akar megélni. Ha nem sikerül, nem lehet büszke magára. – Nagyon kevés lesz az állás – jegyezte meg Daphnis Miller, miközben elindultak a vonat mentén. – És azt hiszem, még kevesebb egy olyannak, aki fél szemére vak. A mosolyogva elmondott megjegyzésben nyoma sem volt önsajnálatnak. Az állításban rejlő igazság azonban kísértette. Mit tehet egy olyan férfi, aki nem teljes értékű? – Hát – nevetett fel Miller –, ha egyszer elég elkeseredett lesz ahhoz, hogy a vasútnál akarjon dolgozni, jöjjön el Jersey Citybe, és keressen meg. – A vasutasság kemény munka, ugye? – Mondhatjuk így is. Ha egy ember vagonokat kapcsol össze, és még megvan mind a két keze, az összes ujja és a két lába is ép, akkor az vagy rettentő gyors, vagy rettentő szerencsés… vagy most kezdett dolgozni. Gideon fölnevetett. Füttyöt hallott kelet felől, de forrását takarták a vagonok. Egy közelgő vonat zakatolt egyre hangosabban. Miller egy másik fékező hívására, aki a mozdony közelében állt, odakiáltott: – Kösd föl a gatyád, Feeny, jövök. Kent, őszintén nagyra becsülöm, amit tett. Az a lázadó úgy nézett ki, mintha szét akarna tépni. – Valakit szét akart tépni. Azt hiszem, nem számított, hogy kit.

– Ez az átkozott munka most már olyan kemény, mintha az Erié rendező pályaudvaron dolgoznék. Hát, viszlát. Még egyszer köszönöm. – Mr. Miller. A vasutas megfordult. – Tegyen meg nekem viszonzásul egy apró szívességet. Miller kérdően felvonta fehér szemöldökét. – Ne mondja többé, hogy lázadó. Megint mindannyian amerikaiak vagyunk. Miller zavartan elmosolyodott. – Azt hiszem, igaza van. Nem akartam vele semmi rosszat. De eltart egy ideig, amíg leszokom róla. Intett és elsietett. Gideon a vagonnak dőlt, kezét leszorította. Nem látó fél szeme megint viszketett. A fékezőnek igaza van. Az embereknek mindkét oldalon eltart még egy darabig, hogy leszokjanak bizonyos szavak használatáról. Lázadó. Áruló. Átkozott jenki. Ellenség. Az embereknek hosszú időbe telik, hogy felejtsenek. IV. Most újabb marhavagonokat toltak és kapcsoltak az első vonathoz. Három füttyszó harsant, mire a konföderációsok visszamásztak a vagonokba. Javult a hangulat. Sokan nevetgéltek és tréfálkoztak. Gideon visszaült a helyére. Miller fölbukkant odakint, észrevette, és odaintett, miközben behúzta az ajtót, és a vagon megint csak a kivágott résen szellőzött. A vonat folytatta útját Washington felé. Sok a tennivaló, gondolta Gideon. Kíváncsi vagyok, egyáltalán megismer-e a kislányom. Nem hiszem. Meg kell találnom a módját, hogy eltartsam Margaretet. Meg kell tudnom, mi lett Matt-tel és Jeremiah-val. Meg kell látogatnom anyámat Lexingtonban… Egy pillanatig rendkívül kicsinek látta az esélyt, hogy új életet kezdjen. Különösen, ha Worthingre és Tillotsonra gondolt. Mindkét oldalon vannak gyűlölködők. Lincoln elképzelését – „felhagynék az üldözésükkel” – miattuk nehéz megvalósítani. És mivel az illinoisi elnök meghalt, politikáját pedig sok északi máris megtagadta, az előjelek gyászosak. Valójában már akkor sem voltak túlságosan ígéretesek, amikor Lincoln még élt. Gideon olvasott egy beszámolót a hisztérikus washingtoni ünneplésről, mely két nappal azután zajlott, hogy Davis sorsára hagyta Richmondot. Lee még nem adta meg magát, de a Szabadalmi

Hivatal előtt fölállított emelvényen Andrew Johnson alelnök már ekkor azt bömbölte az üvöltő csőcseléknek, hogy „hússzor” fogja fellógatni Jefferson Davist. Ami a lázadás többi résztvevőjét illeti – Gideon szinte pontosan emlékezett Johnson dermesztő szavaira: „Letartóztatom, bíróság elé állítom, elítéltetem és felakasztatom őket. Az árulást gyűlöletessé kell tenni! Az árulókat meg kell büntetni és koldusbotra kell juttatni!” Ezt kiáltotta a tizedrangú tennesseei demokrata a Szabadalmi Hivatal oszlopairól lógó, gondosan elrendezett lámpák alatt, melyek az UNIÓ szót ragyogták, azon az éjszakán, amikor egész Washingtont gyertyákkal és gázégőkkel világították ki, hogy az ellenséges főváros elestét ünnepeljék. Most Johnson abban az irodában ül, mely még Lincolné volt aznap este, hogy Johnson ezt üvöltötte: „Lógjanak, lógjanak!” Szerencsére ahhoz senkinek sem fűződött érdeke, hogy Gideont fellógassa. Élt, és egy gyönyörű, kedves asszony várta Richmondban. Neki és a lányuknak akarta szentelni magát; hogy kényelmes, biztonságos életet teremtsen nekik. Végzett a háborúval. Soha többé nem keresi a harcot, semmiféle magasztos elv miatt. Erre elszánta magát. Gondolatai egyre csak Margarethez tértek vissza. Az elmúlt három évben nagyon kevés időt töltöttek együtt, de annál élénkebben éltek benne az emlékek. Az asszony külseje. A teste, amikor mellette feküdt a hűs éji órákban. Asszonyi szenvedélye – a férfit ettől örömteli várakozás töltötte el. Függetlenül attól, milyen rettenetesek az előttük tornyosuló akadályok, együtt valahogy úrrá lesznek rajtuk. Megteremtik újra azt az életet – a házasságot mely akkor kezdődött, amikor az első manassasi ütközet után visszatért Richmondba. Gideon optimistábbnak érezte magát, amikor az olyan északiak istenadta becsületességére gondolt, mint dr. Lemon és Miller, a vasutas, meg az utóbbi szavaira, hogy keresse meg őt Jersey Cityben. Miller nyilván nem gondolta komolyan, amit mondott; egyszerűen csak hétköznapi szavakba akarta önteni a háláját. De legalább valamit mondott. S ez bátorítást adott. A vagon végében a szürke ruhás fiú még sírt. Válla meg-megremegett, de Gideon a kerekek csattogásától nem hallotta a hangot. Megint megsimogatta a szakállát, feltápászkodott, és szétterpesztett lábbal odament. Talán csillapíthatja valamivel a fiú kétségbeesését. Letérdelt mellé. Átkarolta a rázkódó, szürke kabátos vállat. – Fiam. Gideon maga sem volt még huszonkét esztendős, de ezt a gyerkőcöt fiamnak nevezte. Nem látott ebben semmi helytelent. Három felnőtt élethez is elegendő harcot és veszedelmet élt át. – Fiam – ismételte. Nem kapott választ. – Tudok neked segíteni? Csend. A fiú még a fejét sem emelte föl. Gideon gyengéden megsimogatta a hátát. Egy pillanat múltán a vad rohamok kezdtek alábbhagyni.

Gideon ott maradt, se ő nem szólt, se a fiú, s csak mozgatta lágyan a kezét fel és le, fel és le; szinte atyaian simogatta. Ez segített a fiúnak. Felharsan a Baltimore and Ohio mozdonyának füttye. A vagonok egyre gyorsabban csattognak, viszik hazafelé azokat is, akik testben, s azokat is, akik lélekben sebesültek meg.

––––––––Harmadik könyv–––––––– A TÜZES ÚT

Első fejezet MENEKÜLÉS NYUGAT FELÉ I. Tüzelt, töltött. Megint tüzelt. Mintha minden golyó célt tévesztett volna. A szürke arcú emberek ügyesen elrejtőztek a kusza sarjerdőben, mely vagy ötvenméternyire húzódott a tuskókból és rőzséből rakott mellvédtől. Néhányan elképesztő hirtelenséggel ugrottak ki a fedezékből, lőttek, majd megint eltűntek szem elől. A férfi az egyik ilyen lövészre tüzelt, majd a következő pillanatban csak pislogott. Ahol az előbb még célpont volt, most csak füst gomolygott. Mellette egy alig tizenhét éves fiú golyót kapott az arcába. A fiú fájdalomkiáltása vinnyogássá változott, amikor a földre zuhant. Az uniós védelmi vonal puskaropogása gyorsan elnyelte a hangot. Ekkor átsandított a mellvéden, kíváncsi volt, vajon Hancock II. hadtestének ír dandárját beküldik-e a Vadon néven ismert erdőbe vagy a mögötte fekvő területekre. Füst hömpölygött mindenfelé. Tüzérség morajlott, akárha az ég dörgött volna. Az eget azonban nem látta. Nem messze előtte faágak alkottak sűrű hálót, mely eltakarta a késő délután odafönti fényét, és felerősítette az alantit: a puskacsövek villanásait, a nagy ágak és apró gallyak reszkető fényét, melyek lángoltak és szikraesőt hánytak. Közvetlenül fölötte egy ág tört szilánkokra. A megperzselődött fa egy forró forgácsa a nyakára esett. Felüvöltött, megrántotta a ravaszt, és látta, hogy egy kéregdarab repül le az egyik fáról, mely mögött az ellenség rejtőzött. Még ilyen mélyen az erdőben is érezte, hogy elég erős szél fúj, amely valahogy mégsem oszlatta el a füstöt, pedig a szórványos tüzeket élesztette. A lázadók egyre csak lőttek. Jobb oldalán az újoncok, akiket csak néhány héttel azelőtt küldtek utánpótlásként a dandárhoz, hátrahőköltek, amikor a golyók becsapódtak az eszeveszett tempóban összerakott, sebtében levágott ágak közé. Az egyik fiú felkiáltott: – Jézus Mária! Tüzet fogott! Jobbra, egy méterre tőle, a fahasábok tetején fekvő gallyak lángra kaptak. A tűz pattogva, ropogva terjedt mindkét irányban a hevenyészett erődítésen. Többen is félreugrottak. Odakint, a kavargó vörös füstben, a lázadók fájdalommal vagy dacosan üvöltöttek, és tovább tüzeltek. A tűz elérte őt is, még harminc centire sem volt az orrától. A nagy forróságtól hátralépett. Pillanatok alatt már az egész mellvéd égett. Kürtszót hallott. A harsogásba hirtelen sikoly hasított bele. Valaki kiabált: – Vissza! Vissza!

A tűzfalon túl a szürke katonák mintha megindultak volna. Megpróbált célpontot találni, aztán a keze fejével kitörölte a szeméből az izzadságot. Képtelen volt elhinni, amit látott. A satnya fák között szürke ruhás fiúk vonultak előre. Némelyiknél fegyver sem volt. Némán, széttárt kézzel rimánkodtak könyörületért. Minié-golyók csapódtak sáros ingükhöz, és fúrták át az anyagot. De vér nem folyt a sebekből. Leküzdötte azt a vágyát, hogy üvöltsön, és elmeneküljön ebből a lehetetlen csatából, mely a Rapidan alatt folyt. Két kézzel szorította a puskáját, mintha ez segítene abban, hogy teljesítse a legfontosabbnak tartott kötelességét, visszatartaná attól, hogy kereket oldjon. A tűz magasodott. Százhúsz centis lett. Száznyolcvan. A másik oldalról egy nő kiáltotta a nevét: – Michael! Lábujjhegyre állt, azt kockáztatva ezzel, hogy halálát leli a konföderációs golyóktól, melyek ismét fütyülni kezdtek körülötte. Egy szélroham rést nyitott a lángok közt. Látta, hogy az asszony a szürke emberek közt bolyong; a füst ellenére tisztán látta apró, formás testét. Fényes, fekete haját vörös fénykoszorú övezte. Ragyogó, kék szemében az égő fák fénye tükröződött. A vonuló katonák meg-meglökték. Mintha nem tudtak volna arról, hogy ott jár köztük. – Michael! Néhány unionista katona viszonozta a konföderációsok tüzét. Az asszonyt minden pillanatban eltalálhatták. – Julia, menj vissza! Az asszony nem hallotta. Forgatta a fejét, szemével őt kereste. Ledobta a puskát, összegörnyedt, és az égő mellvédhez futott. Bal lába megcsúszott egy halott bajtársa testén. Elvétette az ugrást. Mellel a roskadozó mellvédnek ütközött. A tűz megpörkölte rongyos ingét. Az utolsó két fémgomb is leszakadt, mert elégett az őket tartó cérna. Szörnyű fájdalmat érzett a bőrén, de elviselte, föltápászkodott, és átkecmergett az összeomló erődítésen. Mire átjutott, mindkét ingujja égett. Még mindig látta az asszonyt, aki kétségbeesetten próbálta őt megtalálni. A szürke, széttárt kézzel könyörgő emberek egyre csak jöttek. – Julia! Itt vagyok! – Integetett. A kék ingujjak fénycsóvát húztak. Az asszony ilyen nagy utat tett meg, hogy megtalálja. Nem hagyhatta magára. – Ide, Julia. Ide! Egy konföderációs lövész lépett ki a kavargó füstfelhőből. Lőtt. Michael érezte, hogy a golyó a hasába fúródik. Tűz kúszott fel a lábán, orrát égett bőr bűze csapta meg. Egy másik golyó a vállát találta el. A lány a vörös homályban elfordult, szomorúan csóválta a fejét. Visszaindult a fákhoz, ahol sebesült lázadók vonaglottak és ordítottak. – Julia! Julia!

A férfi lángok közt és golyótól találtan kezdett eldőlni. Egy harmadik golyó csapódott a testébe. Kétségbeesve, lassan, nagyon lassan tovább zuhant. A negyedik golyó ütésekor mély, telt hangú harangzúgást hallott. Golyót kapott a bal combjába. A harang zúgott. A jobb karjába. A harang zúgott. Nemsokára szünet nélkül kongott. Csak ezt a hangot hallotta. A harangszó gúnyt űzött abból, hogy nem sikerült elérnie a nőt, akit minden józan esze ellenére akart. Kongott a lélekharang a Vadonban, miközben ő arccal lefelé süllyedt egy sötét gödörbe, ahol csak egy pillanattal előbb még a talajt látta. II. Valaki megbökte a csípejét. Rémülten hallotta, hogy emberek morognak körülötte. A fülhasogató harangzúgásból mozgás hangjai szűrődtek ki. Michael Boyle szeme kinyílt. Hangosan felsóhajtott, amikor rájött, hogy megint álmodott. Az oldalán feküdt a keskeny felső priccsen. A priccsek három szintben futottak végig a huszonöt méter hosszú vagon fala mentén, melyet két végén egy-egy lámpa világított meg. A lidércnyomás pillanatról pillanatra fakult. Újabb ismerős részlet után kutatott; meg is találta a szénrajz halvány négyszögében, melyet a feje mellé tűzött a falra. Amint megpillantotta a rajzot, végre határozottan tudta, hogy él és egészséges. Kiszáradt a szája, és megvakarta a lába közét, azon tűnődött, vajon megszállták-e már a tetvek. A vagon végén, az ajtó mellett megszólaltatták a kis harangot, hogy felébresszék a munkásokat. Megint megbökték a csípejét. A vagon közepe felé fordult. A középső priccsen lévő férfi, Sean Murphy az ágyán állt, és feje így egy szintbe került Michael szemével. Murphy ötvenéves lehetett, tagbaszakadt, tésztaképű, közvetlen ember volt. Meglepően kevés ősz szál vegyült göndör, rézszínű hajába és hatalmas, legyezőszerű szakállába. Harmadszor is megbökte Michaelt. – Aludj csak, legény, egész reggel, és a főnökünk még jobban rád mászik, mint eddig. Kelj fel, és járj! – Jövök – morogta Michael. Vigyázatlanul felült, beverte a fejét a fatetőbe, és káromkodott. Átlendült a priccs szélén, és leugrott a többi ír közé, akik különböző tempóban és igen rossz hangulatban kászálódtak le priccsükről. Murphy ragyogó, kékeszöld szeme végigsiklott Michael száznyolcvan centis alakján; észrevette hosszú ujjú trikójának hónalján az izzadságfoltokat. Murphy csettintett a nyelvével. – Jó kis éjszakád lehetett, Michael fiam. – Miért mondod ezt? – Mert egy órája alig tudom lehunyni a szemem. Szörnyen hánykolódtál és dumáltál álmodban. Mi folyt a fejedben?

Michael az üres alsó priccs szélére lépett, felnyúlt a sajátjára, és lehúzta kifakult flanelingét, nadrágját és bakancsát. Ledobta a ruhát a földre, és öltözni kezdett, miközben meg-meglökték azok, akik már korábban fölkeltek és most a vagon vége felé botorkáltak. Nem szívesen válaszolt Murphy kérdésére. Hogyan vallhatná be, hogy egy olyan nőről álmodott, aki sohasem volt és soha nem is lesz az övé? Egy nőről, aki elől ilyen messzire menekült, de hiába. Tartózkodóan így felelt: – Megint a Vadonban voltam. Aznap délután, amikor eltaláltak. – Michael ott viselte a forradást a bal csípőjén. A barikádon átfütyülő konföderációs golyó kiütötte a sorból – és ki a háborúból is. – Minden második éjszaka erről álmodsz – sóhajtotta Murphy, és segített Michaelnak felhúzni a nadrágtartót az ingére. – Ennek már két éve, legény. Mostanra már el kellett volna felejtened. Michaelnak eszébe jutott a tűz, a füst, az az érzés, hogy már sohasem lesz ép és egészséges. – Nem hinném, Sean, hogyha te lettél volna ott, elfelejtenéd. – De a háborúnak vége. Folyton ezt mondom neked. Michael vörös kendőt kötött a nyakára, és végre sikerült elmosolyodnia. Magas ír férfi volt, harminchat éves, szőke haja már őszült, vízszintes fehér forradás húzódott a homlokán, komoly, melegbarna szemének színe hasonlított kipödört bajuszának színéhez, melyet akkor növesztett, amikor nyugatra jött. Akár a hajába, a bajuszába is ősz szálak vegyültek. És nem puhult el. Inas volt és erős a tizenegy heti sínfektetés után, amelyet a többi ír csak kényszermunkának nevezett. – Félre az útból, éhes vagyok – panaszkodott egy Flanagan nevű ember, és odébb lökte Michaelt. Michael megmerevedett. A tokás Sean Murphy megfogta a karját: – Lassan… lassan! Pokoli ideges vagy ma reggel. Michael hagyta, hogy visszatartsák, és nem sértődött meg. Murphyvel jó barátságba került. Murphy volt az, aki annak idején meggyőzte, hogy hagyja ott a chicagói kocsmát, ahol söprögetett és kiszolgált. Együtt utaztak vonattal addig, ameddig a sín tartott, majd tovább, Omahába. Azonkívül Murphy megjegyzése zavarba ejtően pontos volt. Az utóbbi időben Michael azon kapta magát, hogy Louis Kent felesége egyre gyakrabban bukkan fel az álmaiban. Mindegy, hogy az ember milyen messzire menekül, bizonyos dolgoktól soha nem szabadul meg. Már azelőtt is próbált elmenekülni, amikor végre bevallotta magának, milyen érzéseket táplál Amanda Kent egyetlen fiának elkényeztetett és gyönyörű hitvesével szemben. Dühödten tette magáévá az asszonyt a család Hudson folyó mellett álló házában. Ahogy magáévá tette, az felért egy erőszakkal. Szinte azonnal ráébredt, hogy inkább a vágya, mint a düh hajtotta; titokban már régen kívánta az asszonyt. Bevonult a New York-i 69-esekhez, hogy elmeneküljön érzéseinek kiváltója elől, de aztán rájött, hogy ez nem megy. A Vadon után ez a menekülési vágy még mindig hajtotta. De kiegészült egy másik, ugyanilyen erős ösztönzéssel. Torkig volt már azzal, hogy annyi halált lát. Belefáradt, hogy azt

figyeli, hogyan pusztul az élet és a tulajdon. Ellenmérget akart; véghez szeretett volna vinni valamit; építeni akart. Így hát Julia csak az egyik oka volt annak, hogy amint lehetett, elhagyta a washingtoni kórházat, leszereltette magát, és új vidékek felé indult. Néhány hónapot Ohióban töltött, kukoricát ültetett és tört, miközben Lee Appomattoxnál megadta magát Grantnek, a vérontás véget ért, és az északiak megtorló intézkedéseket léptettek életbe a legyőzött ellenséggel szemben. '65 végén továbbment Chicagóba, és méltatlan kétkezi munkákat vállalt egy csomagolóvállalatnál, egy bőrgyárban és a kocsmában. Ezekben a hónapokban az ország döbbenten figyelte, ahogy Andrew Jackson – „Ővéletlensége, az elnök” – elfordult a déliek felakasztását követelő nyilatkozataitól, és hozzálátott, hogy foganatosítsa azt a békülékeny, újjáépítő politikát, melyet Lincoln az 1864-es beiktatási beszédében beharangozott. Julia emléke nem tágított tőle sem Ohióban, sem Illinoisban. Sean Murphyvel, a mogorva özvegyemberrel a chicagói kocsmában ismerkedett meg, előbb ivócimborák, majd barátok lettek. Michael érdeklődéssel hallgatta, amikor Murphy arról beszélt, hogy otthagyja rosszul fizető fuvarosi állását, hogy a Missouritól délre, a szabad levegőn, több pénzért tisztább munkát találjon. Arrafelé a transzkontinentális vasút régóta húzódó építése végre folytatódott. Michael úgy határozott, hogy összecsomagolja kis cókmókját, és csatlakozik Murphyhez meg még néhány írhez, akik a préri felé indultak. Az emberek reménykedve, lelkesen és büszkén mentek nyugatra, s kijelentették, hogy az írek már megépítették az Erie-csatornát, a kor csodáját, és Isten nevére, megépítik a század legújabb és legnagyobb csodáját is… – Igazam van, Michael? A férfi elszakadt az emlékeitől. – Mi az? – Azt mondtam… mintha már több órája lett volna… hogy olyan idegesen ébredtél, mint egy protestáns Cork grófságban. Már megint. Michael elmosolyodott. – Ugyan, Sean, tudod jól, hogy az íreknek változékony a hangulatuk. Különösen, ha egymérföldnyi sínt raknak le naponta, s ráadásul egy disznó a főnökük. Murphy kétkedőnek látszott. A két és fél méter magas vagonban elindult az emeletes priccsek közötti folyosón. Ő meg Michael volt a sereghajtó. A többi munkás már kitódult a vagon végéből nyíló ajtón, ahol egy állványon Spencer-féle ismétlőfegyverek csillogtak a lámpa alatt. – Elismerem, hogy ez nem egészen az a könnyű munka, mint amilyennek gondoltam – mondta Murphy. – De havi harmincöt zöldhasú szebb látvány, mint amennyiért oda– és visszaszállítottam a hordókat a Laké Streeten. A fenébe, várj csak egy percet. Megint be kell kötnöm ezt az átkozott cipőfűzőt. Murphy letérdelt. Michael megvakarta a lába közét, és az állványon sorakozó puskákra pillantott. Vajon szükség lesz-e rájuk a sziúk vagy a csejenek ellen?

Eddig négyszer támadtak, de mindegyik támadás véget ért, mielőtt Michael egyáltalán tudomást szerzett volna róla. S minden alkalommal ugyanúgy zajlott le. O és a többiek késő éjszaka kiabálásra és a Spencerek dördüléseire ébredtek. Puskával a kézben kibotladoztak, és látták, hogy a hajtók, akik a vasút jószágát őrizték, vaktában lövöldöznek a sötétségbe, ahonnan néhány indián csendben előlopózott, és elkötött fél tucat állatot. Az első ilyen tolvajlás után Michael és Sean Murphy rájött, hogy az a tájékoztatás, amelyet minden ellenszolgáltatás nélkül egy omahai kocsmában kaptak az errefelé élő indiánokról, hamis. Nekik azt mondták, napnyugta után az indiánok sohasem támadnak, mert attól félnek, ha éjszaka ölik meg őket, lelkük nem jut el az örök vadászmezőkre. Egy hajtó megmagyarázta az igazi okát, hogy miért kerülik általában az indián harcosok az éjszakai támadásokat: a harci íjak bélből készült húrja az éjjeli levegőben átnedvesedik, és elveszíti feszességét. Az éjszakai marhatolvajlás azonban mindennapos dolog volt, mivel ekkor ritkán kellett egyetlen nyílvesszőt is kilőni. Az ilyen támadások során eddig még egyetlen vasútépítő sem halt meg. Ám azok a hírnökök, akik a még nyugatabbra folyó pályaalapozástól érkeztek, nemrégiben nyugtalanító híreket hoztak az indiánokról. Kora tavasszal a szövetségi kormány megbízottakat küldött ki, hogy kíséreljenek meg békét kötni a sziúkkal és a csejenekkel. A törzsek útjukban voltak azoknak a bányászoknak, akik északra, a Big Horn-hegység felé – a Powder folyó vidékére – tartottak, ahol aranyra bukkantak. A bizottság kiküldése a kongresszus politikájának megváltozásából következett. Washington most úgy gondolta, hogy a Prérin könnyebb megvásárolni a békét, mint harcolni érte. Michael úgy hallotta, az oglala és a brulé sziúk fontosabb törzsfőnökei a Laramie-erődbe utaztak, hogy meghallgassák az Indiánügyi Hivatal tisztviselőjének, egy bizonyos Mr. Taylornak az ajánlatát: A törzsek évi hetvenötezer dollár járadékot és a vadászathoz lőfegyvereket kapnának, ha a Bozeman-csapáson az új bányákhoz igyekvő fehérek biztonságát garantálnák. A tárgyalások először simán mentek. Aztán hirtelen megszakadtak egy brulé főnök, Álló Szarvas érkezése miatt, aki fehér katonák egy csapatával találkozott, élükön Carrington ezredessel. A katonák a Powder folyó vidékére tartottak, hogy karósáncokat építsenek. Vörös Felhő, a Laramie-erődben folyó tárgyalásokon részt vevő legbefolyásosabb sziú döbbenten és dühödten hallgatta a menetoszlopról szóló beszámolót. Békeajánlat, miközben katonák menetelnek északnyugat felé, hogy elfoglalják a vitatott területeket! Vörös Felhő és több harcos kiviharzott az erődből, és háborút ígértek a szószegésért cserébe. S bár a vasútépítők eddig még nem kerültek komolyabb bajba, mindannyian tudták, a körülmények már megértek erre. – Elszakadt, az átkozott! – tört ki Murphy. A fűző egy darabja a kezében fityegett. Felállt, és belegyömöszölte a fűzőt a zsebébe. Michael elfordult a puskáktól, és az általuk kiváltott keserű gondolatoktól is. Murphy visszatért az előbbi témára: – A főnökről akartam beszélni veled. Egyetértek, szégyen, gyalázat, hogy ő a munkavezető…

– Nem tudok rájönni, Sean, hogy kaphatott meg egy lázadó egy ilyen jó állást. – Corkle azt mondta, a fickó vasútépítésnél dolgozott délen, a háború előtt. – Erről én is hallottam. De akkor is lázadó, ez pedig főleg unionista társaság. – Csak arra tudok gondolni, hogy Casementék azt hiszik, az egyetlen háború, ami miatt nyugtalankodniuk kell, a naptárral folyik. Ezért aztán oda rakják a szakembereket, ahol a legnagyobb hasznukat látják. – Én is azt hiszem – bólintott Michael. – Az egész múlt meg van bocsátva… valahogy így szoktad mondani – tette hozzá fanyar mosollyal. – Hát, mind a ketten tudjuk, hogy én időnként mellébeszélek – vigyorgott Murphy. Az ajtóban maradt, szándékosan elállta Michael útját. – Nincs lelkesebb déli a vasútnál, mint az a csirkefogó, akinek a keze alatt dolgozunk… de olyan sincs, aki jobban szeretné folytatni ezt a háborút, ami után pedig senki se sír. Magunk között, Michael, te egy kicsit túlságosan könnyen rúgod össze vele a port, amikor erről van szó… hogy mást ne is említsek. – Megvan rá az okom. Nem is egy, hanem három. – Éspedig? – Szájhős. Nagyhangú. És hazudik, ami a háborút illeti. Nem hajlandó elismerni, hogy az államok jogaiért vívott harc csak mellébeszélés volt. Lehet, hogy ő meg a hozzá hasonlók jól harcoltak, de tisztességtelen ügy mellé álltak. Murphy most kétkedően nézett; Michael megjegyzése nem az írek szokásos gondolkodását tükrözte, akik a feketékben gazdasági fenyegetést láttak. – A niggerek rabszolgaságára gondolsz? Újabb bólintás. – Már abból is elegem van, hogy azt állítja, csak az északi gyárak győzték le a Délt. Részben igaza van, de mondok én valamit. A Round Topsnál nem gyárak pusztultak el, hanem írek és németek. A Vadonban se láttam, hogy gyárak pusztulnak, csak jenki fiúk. – Hát, csak vigyázz, Michael. O nem az a fajta, akivel hülyéskedni lehet… erre már emlékeztetni akartalak. – Nincs szükségem emlékeztetőkre. Nap mint nap vele dolgozom. Azért kösz a jó szándékot. Vigyázni fogok magamra. Elegem van a harcból. Azért vagyok itt, hogy dolgozzam. – „…és fegyvereiket kapákká kovácsolják, dárdáikat pedig sarlókká…” – idézte Murphy a passzust vidám mosollyal. – „…és hadakozást többé nem tanulnak”? – Ez az alapgondolat – válaszolta Michael komolyan. – Mikeás könyve – jelentette ki büszkén az idősebb férfi. – Negyedik szakasz, harmadik vers. Látod? Nem vagyok én olyan istentelen fajankó, mint amilyennek ti, fiúk mindig hisztek engem. – De ez Ésaiás könyvében is benne van, nemcsak Mikeás könyvében. Második szakasz, negyedik vers. – Mi? Tényleg? – Tényleg. És kihagytad azt a részt, hogy nép népre kardot nem emel. Murphy pislogott.

– Nagy ég, sose gondoltam volna, hogy így ismered a Bibliát! – Anyámnak ez az egy könyve volt gyerekkoromban, amikor a nyomornegyedben laktunk. Hétéves voltam, amikor meghalt, de addigra már megtanított, hogy néhány részt elolvassak, és rábeszélt, hogy a többit is tanulmányozzam alaposan, mert így megtanulhatom, hogyan kell helyesen viselkedni. Miután meghalt, én meg a kikötőben dolgoztam, mindig magamnál hordtam a Bibliát. Az erkölcsi tanításoknak, amiket benne olvastam, az ellenkezőjét láttam New Yorkban. De abban segített, hogy rendesen beszéljek angolul. – És messze előttem jársz, ami a főnök dolgát illeti. Örömmel hallom. – Murphy kacsintott. – De éjjel biztosan nem rá gondoltál. A háború mellett egy lányka is járt a fejedben, ugye? – Nem – felelte Michael kurtán. – Ugyan, menj már! Folyton a nevét kiabáltad álmodban. Michael arca elsötétült. – Nyilván rosszul hallottad. – Biztos, hogy nem. Ki az, legény? Valami chicagói ír kislány, akit sose említettél? Vagy valami farmerlány, akivel Ohióban találkoztál? – Sean – mondta Michael, és mosolya barátságos volt, de a szeme nem –, lehet, hogy barátok vagyunk, jó barátok. De bizonyos dolgokhoz semmi közöd. Ezért aztán fogd be a kereplődet, és menjünk enni. A fiatalabb férfi olyan ádáz arcot vágott, hogy Murphy mindezt szó nélkül vette tudomásul.

Második fejezet AHOL A SÍN VÉGET ÉR I. Így aztán 1866 augusztusának végén, egy szombati hajnalon Michael Boyle és Sean Murphy lemászott a négy vagonból álló szerelvényről, melynek végéhez mozdonyt kapcsoltak. A 4-4-0 Danforth and Cooke gyártmányú, Osceola nevű fatüzelésű mozdonyt már felfűtötték. A bölényhárító kelet felé mutatott. Az Osceola és a négy dupla méretű vagon alkotta a vasútépítők szerelvényét – az „örökvonatot”, ahogy az írek nevezték, akik egyre nyugatabbra vitték a vonalat abbéli igyekezetükben, hogy elhallgattassák a kétkedőket, csalogassák a befektetőket, és sikeres vállalkozássá tegyék a vasútépítő céget. Dr. Thomas Durant, a Union Pacific alelnöke és igazgatója valójában a nyilvánosság előtt vállalt kötelezettséget arra, hogy a nebraskai körzeten át vezető kétszáznegyvenhét mérföldnyi töltést a lehető leggyorsabban befejezik. A 247-es mérföldkövet a századik délkörön akarták fölállítani. Amíg ezt a délkört el nem érik, a transzkontinentális vasút keleti szakaszának építésére és üzemeltetésére vonatkozó okirat nem hitelesíthető. Ezért aztán egyre több volt katona és városi alkalmi munkás tartott a délkör felé olyan ütemben, melyet először még a legkeményebb jövevények is alig tudtak tartani. Michael jól emlékezett arra, milyen kínokat szenvedett el a vasútépítésnél töltött első két hétben. Minden este elgyötört testtel vonszolta magát a priccséhez. Máris lárma és nyüzsgés volt az örökvonat körül. A nap még alig kelt fel. De így is elég erősen sütött ahhoz, hogy felfedje a sivár, mégis különösen szép fűtengert, mely békésen hullámzott, és amelyben egyetlen fa sem nőtt, ameddig csak a szem ellátott. A fénytől ragyogott a zöldesszürke bölényfű, és itt-ott élénklila kökörcsin, karmazsinszínű gólyaorr és sárga kutyatej foltjai virítottak. A négy hatalmas tehervagontól nyugatra feküdt a töltés, melyet a munkacsapatok a száz mérföldre előre kitűzött karókat követve építettek. Hátrafelé a csillogó sínpár húzódott, a jó kétszáz mérföldre folyó Missouriig. A 191-es mérföldkőnél állt a Kearney-erőd – a civilizáció utolsó valódi állása, amennyiben egy rozoga gyalogsági karósáncot és egypár kunyhót civilizációnak lehet nevezni. Arrafelé volt a vonalszakasz vége, Grand Islandnél. Arra volt az Omahától csak negyven mérföldre fekvő Fremont – vagy Svindlerváros, ahogy azok nevezték, akik a vasutat még mindig kudarcra ítélt, eszement vállalkozásnak tartották. Fremontban kezdték '66 januárjában a síneket építeni, bár dr. Durant és a társaság más tisztviselői már csaknem egy évvel előbb feltörték a földet Omahában. Nem sokat haladtak előre, amíg két ember, a Casement fivérek be nem szálltak alvállalkozóként a sínfektetésbe.

Most a mérföldenként négyszáz sínből álló vonal percenként két sínnel haladt előre – napkelte és napnyugta között pedig heti hat napon át egymérföldnyi vágányt fektettek le. Michael elképesztőnek találta ezt a sebességet – ahogy szinte minden reggel elképesztőnek és üdének találta a préri látványát is. S ez a nap sem jelentett kivételt. Nyújtózkodott, kezdte kivetni magából az álom letargiáját és a lidércnyomás emlékét. Mélyeket lélegzett a hűs, illatos levegőből, melybe égő fa szaga és a kéményes mozdony tolattyúolajának bűze vegyült. Emberek siettek a két hálókocsitól az étkezőkocsihoz, mely második volt a sorban. Az első vagon részben irodaként, részben konyhaként szolgált. Néhány későn ébredő éppen azokból a függőágyakból kecmergett elő, melyeket Michael és Murphy vagonjának aljára feszítettek ki. Mások a vagontetőre állított sátrakból másztak le. Jack Casement tábornok vasútépítőinek csapata hétről hétre gyarapodott. Már több mint négyszáz ember dolgozott a sínek végén. Füst emelkedett a halványuló csillagok felé, a konyha tetején vágott szellőzőnyílásokból vitte felfelé a szél. Michael mintha friss kenyér illatát szimatolta volna. A tehéntrágya szagát viszont határozottan érezte. Balra tőle ötszáz tehén állt fel, és gyülekezett éppen a hajtók nógatására. A csorda alkotta az építők mozgó húskészletét; a négy indián rajtaütéstől nem fogyatkozott meg különösebben. A bőgő tehenek port vertek. De a porfelhőn át azért látni lehetett a sekély és kanyargó Platté folyót, mely most kezdett csillogni a napsütésben. Az „egy mérföld széles és egy hüvelyk mély” folyó másik partján Michael látta a Laramie-erődhöz és Oregonba vezető kontinensút kerékvágásait. Az út néha társzekerektől, postakocsiktól vagy bölényvadászok csapatától volt hangos. Ezen a reggelen azonban senki sem járt rajta. Éjjel zajlott a forgalom: a férfi mosolygott a póznákon, melyeket a transzkontinentális táviratoknak állítottak fel az út mentén. A póznákat annyit lökdösték, hogy már negyvenöt fokos szögben hajoltak. Az arra járó bölények meg-megálltak, hogy nekidörzsöljék vedlő púpjukat. Michael és Sean Murphy az embersor felé cammogott, mely hozzájuk közelebb várakozott az étkezőkocsi előtt. Hasonló sor kígyózott a vagon másik végén is. A reggeli csengő fél hatkor szólt. Alig egy óra múlva az első vonat gondosan kiszámított mennyiségű sínt és talpfát, sínszeget és talphevedert hoz majd zakatolva a Kearneyben lévő raktárból. Aztán elkezdődik a – tizenkét órás vagy még hosszabb – munkanap. A munkásvonat körül zajló nyüzsgés és az emberek száma aligha utalt azokra a nehézségekre, amelyekkel a transzkontinentális vasutat építő vállalkozás szembenézett a Csendes-óceánhoz vezető vasútvonalról szóló törvény elfogadása óta. Michael rengeteget tudott a Union Pacific történetéről. Az építőanyagot szállító vonatok nemcsak postát, hanem újságokat is hoztak, és ő buzgón tanulmányozta a vállalkozást. A két óceánt összekapcsoló vasútvonal tervéről évek óta vitatkoztak. A javasolt útvonalakról tíz éven át tárgyalt a kongresszus és a kormány. Az ötvenes években Jefferson Davis – amikor Franklin Pierce hadügyminisztere volt – több lehetséges útvonal tervét kapta

meg. Ám a négyéves felkelés megszakította a döntéshozó folyamatot, pedig addigra Lincolnnak már elég adat állt rendelkezésére, hogy cselekedjék. Kaliforniában egy Theodore Judah nevű fiatal mérnök a Sierrákon át vezető, alkalmas útvonalat jelölt ki a térképen. Más tervek, köztük az is, melyet a Union Pacific új főmérnöke, az északi hadsereg volt tábornoka, Grenville Dodge készített, azt mutatták, hogy a Missouritól induló legkézenfekvőbb pálya Omahából halad ahhoz a ponthoz, ahol a kontinensen átvezető szekérút a Platte-et keresztezi. Lincoln végre elszánta magát. A vasútban eszközt látott arra, hogy jelképesen egyesítse az Atlanti– és a Csendes-óceán menti államokat, és ezzel megszilárdítsa az Unió jogát a köztük fekvő területekre. A kongresszus és az elnök 1862 júliusában léptette életbe a Csendesóceánhoz vezető vasútvonalról szóló első törvényt, s végrehajtását két vállalatra bízta: a Union Pacificre, melynek a Missouritól kellett megépítenie a vonalat, s a Central Pacificre, mely Sacramentónál kezdte a pályát építeni kelet felé. A vasútépítési törvény feltételei eszményinek látszottak ahhoz, hogy a tőkebefektetők elcsábuljanak. A kormány mindkét vállalatnak tíz-tíz mérföldes területeket adott a pálya két oldalán, százhúsz méteres szolgalommal; tíz mérföldet minden mérföldnyi lefektetett sínpár után. Úgy vélték, hogy ha a vállalatok ezeket a földeket eladják a telepeseknek, tovább finanszírozhatják a munkálatokat. A törvény ezenfelül harmincéves kölcsön formájában állami segítséget is garantált. A mérföldenkénti támogatás összege a területtől függött. Síkvidéken tizenhatezer dollárt kaptak mérföldenként. A Szikláshegységben és a Sierrákban azonban ez az összeg fölment negyvennyolcezer dollárra is. A Central Pacific irányítása a Nagy Négyes nevű csoport kezében összpontosult. A kvartett első embere Kalifornia kormányzója, Leland Stanford volt. Társa három kereskedő a Sacramento völgyéből – egy Mark Hopkins nevű vegetáriánus zöldséges és két vasárukereskedő, Collis Huntington és Charles Crocker. Keleti párjuk egy üzletemberekből álló csoport volt, melyet a ravasz dr. Durant vezetett, aki az orvostudományt hagyta ott a vasút kedvéért. A kormány bőkezűsége ellenére a vállalatok részvényeinek eladása a pénzügyi körök érdektelensége miatt vontatottan haladt. Egyetlen jó szimatú befektető sem akart pénzt ölni a pusztaságon át vezető vasútvonalba, amikor sokkal többet lehetett keresni azzal, ha hadianyagot szállít a szövetségi kormánynak. Ezért '64-ben szükségessé vált egy második vasútépítési törvény is, mely – egyéb rendelkezések mellett – megduplázta a mérföldenként juttatott földterületet: a két vállalat végül tízmillió hektár fölött szerzett ellenőrzést. Ám még ez sem vonzotta a tőkét. 1864 közepére a Central Pacific pontosan harmincegy mérföldnyi sínt fektetett le. A Union Pacific vágányai pedig nem terjedtek túl Omaha határán. Lincoln ismét beavatkozott, ezúttal elsősorban a Union Pacific érdekében. A „Pikk Király” segítségét kérte – Oakes Ames massachusettsi honatyáét, aki egy vagyont szerzett az Ames Old Colony márkájú bányászlapátok gyártásából és eladásából. Lincoln azt akarta, hogy Ames ne csak a pénzét, hanem a személyes befolyását is vesse latba a vasútvonal érdekében. Oakes Ames és fivére, Oliver egymilliót fektetett be a saját pénzéből, és másfél milliós tőkét csábított

az építéshez – de ez még mindig nem volt elég. A háborús nyerészkedés és a kételkedés továbbra is távol tartotta a befektetőket. Michael rengeteget olvasott mindkét vasútvonal igazgatóiról. Hallott egy csomó szóbeszédet is. Lehet, hogy Durant emberei és a Nagy Négyes pénzsóvárok, de sem lustának, sem ostobának nem nevezhetők. Nemcsak azért akarták megépíteni a vonalat, mert példa nélkül álló hasznot hozhat, hanem azért az igazi izgalomért is, hogy véghezvihetnek egy hihetetlen nagyságrendű mérnöki hőstettet. Egyre több bizonyíték volt azonban arra, hogy a vonalak igazgatói kezdenek nagy méretekben kalózkodni. Huntington, a Nagy Négyes igazgatója például merész csínyt hajtott végre az állami támogatással. Lincoln elnöké volt a felelősség, hogy kijelölje azt a helyet, ahol a tizenhatezer dolláros Sacramento völgyi támogatást felváltja a negyvennyolcezer dolláros, mely a Sierrákban járt az építésért. Huntington felfogadott egy nyájas geológust, aki kijelentette, hogy a Sierrák valójában Arcade Creeknél „kezdődnek”, huszonnégy mérföldre attól a ponttól, mely Theodore Judah eredeti felmérésében szerepelt. Arcade-nél vöröses hegyi föld található, mely keveredik a völgy fekete talajával. Azt, hogy a földet a víz hordja magával a hegyekből, elkenték. Huntington a „drámai új felfedezésekkel” felfegyverkezve kampányt indított Washingtonban. Lincoln egy együttműködő kongresszusi képviselő buzdítására újra áttanulmányozta a térképeit, és elismerte a Central Pacific igényének jogosságát – s ezzel a vonal további két tucat mérföldre kapott jelentősen magasabb összegű támogatást. „A csökönyösség és Abraham hite – állt a manőverről szóló fanyar cikkben – hegyeket mozgatott.” Dr. Durant rájött, hogy a Union Pacific komoly problémával áll szemben. Az eredményekről tájékoztatást kell adni ahhoz, hogy odavonzzák a tőkét, és a maguk oldalára állítsák a fanyalgó közvéleményt. Eredmények! Lefektetett sínek! A vasútvonal addig nem játszhat állandó üzleti szerepet, amíg a századik délkört el nem érik. De a jelszavak és az erősödő kiáltások nem voltak elegek ahhoz, hogy legyőzzék a U. P. előtt tornyosuló akadályokat: Először is, minden felszerelést, élelmet, vizet és vagont St. Josephből vagy St. Louisból kellett társzekéren vagy gőzhajón Omahába vinni. A Missouritól keletre a két legközelebbi vasútvonal, a Rock Island és a Cedar Rapids & Missouri, a folyótól jó százötven mérföldre véget ért – ahogy Michael is látta, amikor nyugat felé utazott Chicagóból. O, Murphy és a többi ír útjuk utolsó szakaszát szekéren vagy gyalog tették meg. Council Bluffs és Omaha között nem volt híd. Mindent, ami szekéren érkezett, kompon kellett átvinni a Missouri veszedelmes homokzátonyai között. A vonal legelső Danforth and Cooke mozdonyát, a Sherman dandártábornokot folyami csónakon kellett alkatrészenként átszállítani, és a másik parton fáradságos munkával összeszerelni. A Central Pacific néhány fontos szempontból szerencsésebbnek mondhatta magát. A Sierrák erdős lejtői elegendő faanyagot adtak a mozdonyok fűtéséhez – és a talpfákhoz. A nebraskai síkságon ezzel szemben nem nőtt más, csak a porózus és gyenge minőségű nyárfa.

A C. P-t ezenkívül az indiánok sem fenyegették közvetlenül az első mérföldeken. Viszont hegyeket kellett átszelnie – robbantottak, és alagutat fúrtak, vagy gyötrelmes szerpentineket építettek, melyek a csúcsok körül kanyarogtak. Charles Crocker, a vonal építési főnöke megoldotta azt a nehézséget is, hogy az emberek húzódoztak ettől a kockázatos munkától. Crocker kínaiakat fogadott fel. Az úgynevezett mennyeiek első osztályúan bántak a puskaporral, szakavatottan dolgoztak azokkal az anyagokkal, melyekkel utat robbantottak a kemény gránitba. Michael olvasta, hogy a Central Pacificnél dolgozó fehérek közül sokan gyűlölik a kínaiakat. De Crocker el volt ragadtatva tőlük. Szorgalmasan dolgoztak, és volt egy rokonszenves tulajdonságuk, ami fehér felebarátaikból hiányzott: nem ittak erősebb italt a teánál. Crocker lelkesedését egy felköszöntőben foglalta össze, mely mulattatta Michaelt: „A csendes-óceáni vasútvonalra – az egyetlen olyan porcelánedényre, mely nem Kínában készült.” Az olyasféle kisebb sikerek ellenére, mint az, hogy Crocker olyan munkaerőt talált, mely félelem és késlekedés nélkül át tudta fúrni magát a Sierrákon, Michael tudta, hogy még mindig sokan kételkednek a transzkontinentális vasútvonal elképzelésében. Rövid négy évvel azelőtt még a georgiai és carolinai menetelés unionista hőse is – az az ember, akiről a Union Pacific egyes számú mozdonyát elnevezték – azzal a megjegyzéssel üdvözölte az első vasútépítési törvényt, hogy nem szívesen adna ki pénzt a két part közti vonatjegyre, hiszen azt csak az unokái használhatják fel. Mindkét társaságot bírálta a sajtó, bár a kalandozó tudósítók valamilyen okból inkább bántak kesztyűs kézzel a Central Pacifickel, mint a keleti építőkkel. A főhadiszállások még mindig morgolódtak a massachusettsi Springfieldben kiadott befolyásos Republican főszerkesztőjének cikkei miatt. O azt írta, hogy a viszonylag sík vidéken végzett sínfektetés „gyerekjáték”. Ő és más keleti tudósok el sem tudják képzelni, miért halad a Union Pacific olyan lassan – hacsak, írta, már az elejétől fogva nincsenek kudarcra ítélve. Az 1866-os év azonban vízválasztónak látszott, hála a Casement fivérek, John S. és Daniel T. érkezésének. Jack Casement dandártábornoki rangig vitte az uniós hadseregben. Ő szinte mindig a vágányok végénél tartózkodott. Daniel Omahában maradt, ott számolgatta, hány kétszázharminc kilós sín és vegyileg kezelt talpfa kell naponta, vagy a fremonti és kearneyi raktárakba utazott, hogy a vasáruszállító vonatok érkezését összehangolja. A pontosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a Casement fivérek nem közvetlenül a Union Pacificnél dolgoztak. És Michael, Murphy meg a többi építő sem. A vasút építésével valójában egy Credit Mobilier nevű céget bíztak meg. Ez a név franciául mozgatható kölcsönt jelent. A Credit Mobilier a szolgáltatásait közvetlenül a U. P. – nek adta el. Egyesek szerint a cég árait sohasem kifogásolták. Ez a pletyka mintha alátámasztott volna egy másikat, melyet Michael dr. Durantről és a U. P. némely társigazgatójáról hallott. Azt mondták róluk, hogy titokban az alvállalkozó cég igazgatói is. Ha ez igaz, gondolta Michael, miért ne számolnának kétszer vagy háromszor többet a tényleges költségnél egymérföldnyi lefektetett sín után. Így tulajdonképpen az egyik

zsebből a másikba kerül a pénz. Cinikus módon szinte csodálta a gyanított módszert. Ez a nagy méretekben folyó tolvajlást nemcsak lehetségessé teszi, hanem egyenesen megkönnyíti. Valójában úgy gondolta, hogy a dolgok ilyen elrendezése egy nap talán felkelti Mr. Louis Kent érdeklődését, sőt pénzt is fektet a vasútba. Louis az olyan emberek közé tartozik, akik hajlandók törvénytelen kockázatot is vállalni az óriási haszonért. Michael, Jephtha Kent és a bostoni bankár, Joshua Rothman egy ilyen vállalkozást leplezett le a háború elején – egy vállalatot, melyet azért alapítottak, hogy titokban a déliekkel kereskedjék. Jephtha egy sor újságcikket közölt Louis vállalatáról, a Federal Suppliersről. Azokban a napokban Jephtha a Kent-féle újság, a The New York Union washingtoni tudósítója volt. Jephtha azonban, mielőtt megjelentette volna a sorozatot, meggondolatlanul figyelmeztette Louist, abban a reményben, hogy az ügyet csendben meg lehet oldani. Michael közölte Jephthával, hogy Louis sohasem mondana le egy jövedelmező üzletről pusztán egy fenyegetés miatt, és igaza volt. Jephthát elbocsátották a Uniontől, Rothmant pedig arra kényszerítették, intézze el, hogy a cikkek Greeley Tribune-jában jelenjenek meg. Michael a hitelesítő tanú szerepét játszotta. Rothmannel együtt ott volt, amikor Louis először javasolta a vállalat létrehozását. Így Michael igazolni tudta Rothmannek a Jephtha cikkében megjelent állításait. A vállalat csaknem olyan gyorsan el is tűnt, mint ahogy megalakult. Louist súlyos kellemetlenségek érték a nyilvánosság előtt, bár a kormány nem kezdeményezett eljárást ellene, mert a vállalat nem állt fenn elég hosszú ideig ahhoz, hogy bizonyíthatóan törvénytelen ügyletbe keveredjék. Ha kívánta is valaki Washingtonban, hogy vádat emeljenek Louis ellen, Michael erről nem hallott. Louis, miután megszabadult a Kent család régi jogi képviselőjétől, a Benbow és Benbow-tól – mely, akárcsak a Rothman Bank, szerinte túl aggályoskodó volt –, más ügyvédeket fogadott fel. Michael gyanította, hogy Louis sietősen a fővárosba küldött egykettőt közülük, hogy pénzt osszanak szét, és gondoskodjanak róla, hogy ha a kormányzat valamilyen intézkedést fontolgat, hát álljon el tőle. Louis ezenkívül csak azért kerülte el a súlyos anyagi veszteségeket, mert olyan pénzből tervezte létrehozni a Federal Supplierst, mely valójában nem volt az övé. A kaliforniai aranyból származó pénzt akarta felhasználni, melyet Amanda Kent halmozott fel és hagyott Jephthára, Jared nevű unokafivére fiára. Ez a pénz egyszer Jephtha három fiára száll majd. Rothman megvétózta Louis javaslatát. Ő intézte Amanda kaliforniai vállalatainak az ügyeit, és nem engedte, hogy Louis manipuláljon a felhalmozódott haszonnal. Rothman a konfliktustól arra a meggyőződésre jutott, hogy a család becsületének érdekében Louist meg kell állítani – függetlenül attól, hol helyezi el végül a tőkéjét. Ezért megállította. Bár Louis személyes vagyona nem csökkent, a botrány elég nagyra nőtt ahhoz, hogy a fiatal pénzember örökre meggyűlölje Michaelt, Jephthát és a bankárt. Michael ezért is örült, hogy eljött keletről. Nem félt Louistól, inkább csak elege lett belőle és mindabból, amit képviselt. Illetve, amit nem képviselt – mivelhogy a Kent család vagyonát és hírnevét eszményekben gondolkodva és becsületes, szégyentől mentes vállalkozással szerezte. Michael már csak ritkán gondolt Louisra – és ami azt illeti, a keleti Kentekre is.

Kivéve Juliát. Az asszony arcának eleven emlékétől megint zavarba jött, miközben a sor az étkezőkocsi felé araszolt. Az emlékkép azonban eltűnt, amikor a férfi észrevette, hogy valaki a vagon másik végén álló sorból őt figyeli. A munkavezető volt az, akiről Murphyvel az imént beszélgetett. A virginiai, Leonidas Worthing százados. II. Worthing szalmakalapot és kifakult szürke köpönyeget viselt. Szivarcsutka állt ki a fogai közül. Azt állította, hogy Mosby szabad lovasainál szolgált. Nagyon sok veterán dolgozott Jack Casement kis hadseregében, de konföderációs katona kevés. És az a kevés is általában építőmunkás volt. Worthing jelentette a kivételt. A préri fölött szétáradó fény megvilágította Worthing barátságtalan arcát, miközben már emberek jöttek kifelé az étkezőkocsiból, mert befejezték a reggelit. Worthing eldobta a szivart, és tolakodni kezdett a sor eleje felé. Az egyik munkás tiltakozott. Worthing mondott néhány szót, amitől a munkás elvörösödött és hátralépett. A déli hátat fordított a férfinak, akire ráijesztett. Megint Michaelra bámult, miközben egy lovaglóostorral kifakult nadrágszárát ütögette. Úristen, hogy gyűlölte Michael ezt a hepciás fajankót! Kétszer is tiltakozott, amikor Worthing piszkálta Michael brigádjának egyik tagját, amely csak egy volt a virginiai felügyelte többi brigád között. Az egyik vita csaknem dulakodássá fajult. Akkor Jack Casement tábornok közbelépett. Kikényszerítette az együttműködést. A munka elég fáradságos anélkül is, hogy ellenségeskedések nehezítenék. De Leonidas Worthing nem osztotta Casement filozófiáját. Fél tucat ír jött le csattogva a lépcsőn. A vagon gyorsan ürült. Amikor Michael és Murphy megint előrelépett, látták, hogy egyik társuk közeleg feléjük a vagon másik végétől. Nyilván evett már; egy Bowie-késsel piszkálta a felső fogsorát. – Helló, Christian – kiáltotta Murphy odaintve. – 'Reggelt, fiúk. – A fiatalember bólintott, és a kést régi gyapjúingének ujjába törölte. Christian sovány volt és kreol bőrű, széles arccsontja és egyenes szálú, fekete haja Jephthára emlékeztette Michaelt. Christian bevallotta, hogy delavár indián, és Ohióból jött, de mást senki nem tudott róla. Meglepően kék szeme legalább egy fehér szülőről vagy nagyszülőről árulkodott. Homály fedte, hogy nevét egy régen várt áttérés jelképeként kapta-e, vagy pusztán azért, mert a szónak kellemes a hangzása. De halk szavú, jó modorú és bivalyerős férfi volt. Michaelt szórakoztatta, mert szerette beszédét az írektől fölszedett szavakkal és kifejezésekkel fűszerezni. – Milyen a marha? – kérdezte Murphy. – Keményebb az átlagnál. A babbal nagyjából ugyanez a helyzet. A krumplit túlfőzték. Gyakorlatilag püré. – Hát, neked így is éppen elég jó, Törzsfőnök – nevetett valaki a sorban.

Christian jókedvűen válaszolt. – Ne dumálj, krumplicsősz, mert híresen vérfagyasztó csatakiáltásommal idehívom a törzset, és megszabadítanak attól a nem túl szép hajadtól. Immár kevésbé vidáman Michaelhoz hajolt: – Szerencsétlenségemre éppen beleszaladtam, amikor kifelé jöttem. – A századosba? Christian bólintott. – Maradjatok távol tőle. Ronda egy hangulatban van. Murphy felsóhajtott. – Mikor nincs? – Úgy értem, az átlagosnál is rondább. Majd találkozunk, fiúk. – Az indián elballagott. Murphy a fejét csóválta. – Szebben beszél angolul, mint akiknek ez az anyanyelvük. Fogadok, hogy az öregje egy misszionárius volt, aki beállt a vadak közé az egyik ohiói faluban, ahol egész éjjel verik a dobot és pucéran táncolnak. – Sean, soha nem is jártál Ohióban. – Átutaztam Clevelanden Chicago felé menet. De soha nem láttam a bennszülötteket. – A bennszülöttek, ahogy te nevezed őket, keserű csalódást okoznának neked. Nem verik a dobot, és barna bőrű lányaik sem táncolnak a holdfényben. Egyszerű, második generációs földművesek és szerelők, akik a hét hat napján gürcölnek, vasárnap meg imádkoznak. – Ahogy jó amerikaiakhoz illik, mi? – vigyorgott Murphy. Aztán odakiáltott néhány írnek, akik megálltak beszélgetni a vagon ajtajában: – Lennétek olyan kedvesek leméltóztatni ide, hogy az idelenn várakozók is bejuthassanak erre az elegáns fogadásra? – Jaj, ne siess annyira, Sean Murphy – mondta az egyik férfi. – Úgyse lesz meglepetés. Az étkezések ritkán okoztak meglepetést. A reggeli, ebéd és vacsora, bár elég egészséges volt, a hét hét napján ugyanazokból a fogásokból állt, kivéve, ha bölényvadászok jártak arra, akik eladták a frissen elejtett állatokat. De a Union Pacificnél a kenyér mindig friss volt és meleg, a kávé pedig erős – és Michael most farkaséhes volt, talán a csípős levegő miatt. Az ősz szagát érezte. Azon tűnődött, valóban elérik-e a délkört az első nagy havazás előtt. Ha nem, a vállalat valószínűleg tönkremegy. A síkságon állítólag kegyetlen a tél; tudta, hogy az építés a legcudarabb hónapokban leáll. Végre szabad út nyílt a vagonba, és a sor gyorsabban haladt. Michael követte barátját a kocsi belsejébe. Középen hosszú asztal húzódott a vagon egyik végétől a másikig, két oldalán padok. A mocskos ablakokon beszivárgott egy kis napfény, de így is szükség volt a lámpákra. Odébb két ír végzett az evéssel. Ahhoz, hogy kijussanak, felmásztak a padra, és végigmentek az asztalon, fölmérgesítve ezzel az egyik kuktát, aki éppen egy tálca marhahúst és egy csöbör gőzölgő kávét vitt be.

Mások hosszú nyéllel ellátott törlőrongyokkal dolgoztak az emberek között, akik tülekedtek, hogy helyet találjanak. Minden bádogtányért az asztalhoz szögeztek, csak a kávésbögrék álltak szabadon. A személyzet a rongyokkal gyorsan kitörölte a tányérokat. Michael és barátja áttört az emberek között, akik szétszóródtak a padokon. Michael tapasztalatból tudta, hogy nem szabad habozni. Lecövekelt egy tányér mellett, megragadott egy villát és beledöfött egy hússzeletbe. A másik oldalról érkező villa alig kerülte el a csuklóját. A húst a tányérjára rántotta, majd a kezek sűrűjében odalökte a bögréjét a kávéscsöbörhöz. Sikerült egy egész bögrével kimernie, és alig löttyent ki egy kevés. A pad fölé emelte a lábát, le akart ülni, de ekkor ráütött valaki a vállára. Az asztal másik oldalán három ember, kezükben maréknyi krumplival, most hirtelen elhallgatott. Sean Murphy, aki már ült, Michael mögé pillantott, majd egyenesen Michaelra, s tekintetében figyelmeztetés látszott. Michael tarkója bizsergett. Villáját szándékolt lassúsággal megrakott tányérja mellé tette. Aztán lerakta a kávésbögrét is. Megfordult, és Leonidas Worthing századost pillantotta meg, aki lovaglóostorával megbökte szalmakalapja karimáját. – Boyle, elfoglalta a helyemet. Menjen máshová. Nem kérés volt. Parancs.

Harmadik fejezet A SZÁZADOS I. – Boyle, várok. Leonidas Worthing ezt kétszínű mosollyal mondta, s elővillantak barna fogai. Szája jobb sarkán seb csillogott. Kis emlék talán egy meggyalázott omahai lánytól? Michael megőrizte a hidegvérét. – Nem látok itt helyfoglalást, százados. – Az lehet, de én úgy döntöttem, ideülök, hogy beszélhessek Murphyvel a csapat munkájának felgyorsításáról. Az összes közül, amiket felügyelek, messze ez a legrosszabb. Egy rakás anyámasszony katonája. – Nem hagyott kétséget afelől, hogy Michaelt is ide sorolja. – Olyan fickók, akik inkább hascsikarást kapnak, mintsem egynapi bért tisztességesen megkeressenek. Michael tudta, mire gondol a virginiai, amikor hascsikarást emleget: az elejtett megjegyzésekre, hogy ő el-elszív egy pipát munkaidő után. Nyilvánvalóan eljutottak a századoshoz valami talpnyalóján keresztül. De a megjegyzések igazak voltak. Worthing, mivel még mindig nem kapott választ, türelmetlenkedni kezdett: – Boyle, ha vitatni akarja, hogy jogom van ehhez a helyhez, legyen szíves és mondja meg. Az asztal másik oldalán egy férfi várakozóan megbökött egy másikat. Michael nem akarta, hogy veszekedésbe rángassák: – Százados – mondta halkan miért keres maga mindig ürügyet a verekedéshez? Worthing meglepő módon fölnevetett. – Mert szeretek jó munkát végezni! – És mert nem kedveli a jenkiket? – Ha azt várja tőlem, hogy kedveljem a fajtáját, akkor maga bolond. Tudja, Mosby ezredes alatt szolgáltam. – Ja, ezt már hallottuk – sóhajtott fel Murphy. – Egypárszor. – De ugye, még sose mondtam el, hogyan kerültem fogságba? Szerencsétlenségemre elvesztettem a lovamat, és Custer tábornok dicsőséghajhászai elkaptak. Tudják, mit műveltek azok a kedves fickók, mielőtt felraktak egy fogolyszállító vonatra? Kedvenc módszerükkel megbüntettek. Egy szekér kerekéhez kötöztek. Karomat a fejem fölé… – Az ostor fellendült, ahogy megmutatta. – Láb kinyújtva. Aztán egy negyedfordulattal megdöntötték a kereket. Úgy hagytak lógni, a fenébe is, hogy a kerékagy majdnem eltörte a gerincemet. Tizennégy órán át! Amikor a vonaton felébredtem, észrevettem, hogy úgy összehugyoztam meg – szartam magamat, mint egy csecsemő.

– Jézusom, százados – fulladozott Murphy. – Éppen azzal próbálkoztam, hogy jó étvággyal egyem meg a reggelimet. A virginiai rá se hederített. – A vonaton az egyik fogolytársam azt mondta, hogy amikor fölraktak, habzottá szájam… tiszta nyál volt az állam. Vagy egy napig a saját nevemre se emlékeztem. Szép kis bánásmód egy tiszttel, nem gondolják? Michael vállat vont. – Erre nincs mentség. De én nem voltam ott. Engem nem okolhat érte. – Hát persze. – Worthing az ostorral megbökte a mellét. – De maga is kéket viselt. – Maga itt minden unionistát gyötörni fog csak azért, mert rosszul bántak magával? – Gyötörni! Szép kis szó egy nyomorult ír szájából. – Megint bökött egyet az ostorral. – Szép kis szó! Michael kezdte elveszíteni a hidegvérét. Megragadta az ostort, és odébb lökte. – Hát persze, valamit elfelejtettem. Maga nem korlátozza magát az emberek gyötrésére. A múlt héten majdnem halálra verte azt a társzekeres fiút ezzel az ostorral. Pusztán azért, mert egy kicsit ügyetlenül bánt a lóval. Az biztos, százados, hogy maga nem sokat tanult John Mosbytól. Nem tanulta meg, hogy az emberek jobban dolgoznak, ha vezetik, nem pedig hajtják őket. Gyanítom, hogy maga nagyon buta lehet, ha még egy ilyen egyszerű dolgot se tud megtanulni. Worthing dühödten meglegyintette az ostort: – Maga átkozott, fennhéjázó ír fajzat! Michael jobb kezével elkapta Worthing alkarját. Az étkezőkocsiban síri csend honolt. Erőpróba volt, ahogy Michael azon küszködött, hogy szilárdan tartsa Worthing karját. Arca kivörösödött. Az erek kidagadtak a keze fején. Worthing megpróbálta kirántani magát a szorításból. Michael tartotta. Haragja azonban csillapodott kissé; arra gondolt, legjobb lesz, ha az összetűzést józanabb keretek közé tereli. – Százados, ha így folytatjuk… – gyors lélegzetet vett – …nem kezdünk el fél hétkor dolgozni. Mit szólna ahhoz, ha mind a ketten megpróbálnánk megfeledkezni a háborúról? – Az ördög vigyen el, ha megfeledkeznék róla! Michael válla lüktetni kezdett. Érezte, hogy Worthing karja megfeszül. A férfi megint megpróbálta kiszabadítani magát. Michael tudta, hogy megalázta, és rájött, hogy valószínűleg verekednie kell. Isten tudja, miféle bajba sodorja magát ezzel Casement előtt. Csizma dobogott a lépcsőn a vagon nyugati végében. Az ajtó kivágódott. – Jack tábornok minden munkavezetőt látni akar. Most rögtön! Többen is morogtak, és otthagyták a helyüket. Michael mérlegelte a kockázatot, vállalta, és elengedte Worthing karját. – Ez magára is vonatkozik, azt hiszem. Figyelte az ostort, várta, hogy mikor akar lecsapni az arcára. Worthing keze elfehéredett. Michael gondolatban felmérte, milyen messze tud hátraugrani, hogy még üthessen. Az ajtóban álló férfi megint elbődült.

– Worthing, mozduljon már meg! A távíró szerint a Kearneyből érkező tehervonat negyven percet késik. Michael szemtől szemben állt Leonidas Worthinggel, és várt. A volt konföderációs végül megnyalta a felső ajkát. Az ostort tartó kéz ellazult, és visszatért bele a szín. Miközben a többi munkavezető kifelé igyekezett, a férfi, aki szólította őket, előrelépett. – A fenébe, Worthing, Casement azt mondta, most, nem pedig karácsonykor! Worthing legyintett az ostorral. – Fogd be. Jövök. – Fejével Michael felé intett. – Nem volt valami nagy szerencséje, fiam, amikor hozzám osztották be. – Valami meglepőbbet mondjon, százados. És ne hívjon fiamnak, mert úgy leütöm, hogy nem kel fel egy darabig. A Boyle névre hallgatok. Worthing elvörösödött. Michael látta, hogy az asztalnál többen is vigyorognak. Sean Murphy vigyora volt a legszélesebb. – Ki nem szarja le, mi a neve? – hadonászott Worthing az ostorral; megpróbálta jelentéktelenebbé tenni a megaláztatást. – Egy ír fajzat akkor is csak egy ír fajzat. Magát kivéve… maga különleges eset. Azóta keresi a bajt, hogy lemászott a vagonból. – Van rá okom. – Michael szemében megint harag ült; elege volt. – De kár lenne a szóért. – Oka… – bólintott Worthing, és megnyalta felső fogsorában az egyik barna fogcsonkot. – Hazugságai, amiket könnyedén és szabadon terjeszt a cimborái között. Arról a niggerről. A félvérről, akivel összeakadtam… hát, egyet ne felejtsen el. Még jó negyven mérföld, amíg elérjük a délkört. Az negyven nap. És minden egyes mérföldön alattam dolgozik majd. Kezeskedem róla, hogy nem lesz kedve ünnepelni, amikor lerakjuk a kétszáznegyvenhetes mérföldkövet. Az ostorral megérintette Michael állkapcsát. – Mire eljutunk odáig, fiam, úgy megdolgoztatom, hogy beleszakad. II. Worthing megfordult, és az ajtóhoz ment, közben két munkást is odébb lökött az útjából. Michael alig hallotta a dicséreteket, melyeket neki címeztek. Megint egy olyan szégyenteljes pillanatot élt éppen át, amelyben azt kívánta, bár soha ne találkozott volna Mrs. Amanda Kent de la Gurával. Amíg az asszonynál dolgozott, sok tulajdonsága átragadt rá – többek közt az is, hogy ne engedje magát olyanoktól megfélemlíteni, akikről úgy tartja, nincs igazuk. De ő azért állt be Jack Casement sínfektetői közé, hogy békét leljen, ne örökös veszekedést. Leült a padra Murphy jnellé, fénytelen tekintettel bámulta a marhahúst a tányérján és a bögrét a kihűlő kávéval. Mindig ugratták az étvágya miatt. Gyomrának mintha korlátlan lett volna a befogadóképessége – netán azért, mert gyerekkorában olyan keveset kapott enni? Sose unta meg, hogy tömje magát, és a hatalmas mennyiségű ételtől soha egy kilót sem hízott. De most a reggelitől teljesen elment az étvágya.

Úgy megdolgoztatom, hogy beleszakad. – Úristen, Fergus, hallottad, mit mondott az a fickó az irodáról? – kérdezte a túloldalon az egyik ír a barátjától. – Az első vonat, ami negyven percet késik. Gondolod, hogy az ingyánok? – Egyél! – sürgette Murphy Michaelt, aki a fejét csóválta. A Fergus nevű férfi vállat vont. – Minél messzebb kerülünk Kearneytől, annál valószínűbb. Az ingyánoknak nem tetszik, hogy a vasút átmegy a bölényvadász-területükön. – De én azt hittem, Dodge tábornok megbékítette a vadakat, mielőtt aláírta a szerződést a társasággal. – Mostanában nem tart sokáig, hogy megint békétlenkedni kezdjenek – válaszolta Fergus. – Hallottad, mi történt a Laramie-erődnél. Ilyen messzire csak azok az ingyánok a barátaink, akik itt dolgoznak, meg az a pár, aki az erődök körül lóg. Azok, akikben az ördög lakik… az olyanok, mint Vörös Felhő… fütyülnek rá, hogy a megszelídített ingyánok mit mondanak, mit csinálnak… vagy mit írnak alá. Illetve, milyen szerződéshez érintik meg a tollat. Nem tudnak írni, úgyhogy csak megérintik a tollat, és valami hivatalnok odaírja a nevüket. Fergus barátja értetlenkedett. – Nem tudom, mit jelent az, hogy akik az erődök körül lógnak. – Mert nem vagy még itt elég ideje – jelentette ki Fergus önelégült hangsúllyal. – Ezek az olyan ingyánok, akik egy helyőrség közelében állítják föl a sátrukat, hogy kereskedjenek és kéregessenek. Pálinkát. Forró kávét jó sok cukorral. Ott keleten mindenki azt hiszi, hogy az ingyánok megőrülnek az alkoholért, de egy bölényvadásztól hallottam, hogy a cukros kávét szeretik a legjobban. Hiszen éveken át a Szent Úton… – Az meg mi az ördög? – Mindennap látod! Szent Útnak nevezik a telepesek régi útvonalát, a folyó másik partján… ahogy ez itt a Tüzes Út. Az ingyánok azelőtt azt játszották, hogy megállították a szekereket, és cukros kávét kértek cserébe azért, hogy átengedjék a fehéreket. – Nem tudom, mit fecsegünk itt a rézbőrű pogányokról – szólt közbe Sean Murphy, bár a hangját tompította, hogy tele volt a szája babbal. Szalvétának az ingujját használta, hogy ne csorogjon le a lé. – A vágány miatt kell nyugtalankodnunk. A vonatok valószínűleg egy órát is késnek majd, de nekünk akkor is le kell fektetnünk egymérföldnyi sínt. – Megcsináljuk – mondta Michael bizakodóbban, mint ahogy érezte. – Lehet – mondta Fergus. – De van egy olyan fura érzésem, hogy most jön az az idő, amikor az ember töke is beleizzad a munkába. Vagy megszakad tőle? Michael ivott egy keveset a langyos kávéból. Megpróbálta elfelejteni Worthing fenyegetőzését. Erőltetetten elmosolyodott: – Fel a fejjel, Patrick Fergus. Ma este, tudod, fizetést kapunk. És egy ilyen kezdet után a nap nem lehet rosszabb, csakis jobb. De ebben tévedett.

Negyedik fejezet „A SHERMANÉHEZ HASONLÓ, DICSŐ MENETELÉS” I. Sean Murphy jóslata pontosnak bizonyult. A tehervonat, melyet a Farragut altengernagy húzott, egy órával később érkezett. Nem valami kedvező előjel a szombathoz, az egyetlen munkanaphoz, amelyet Casement emberei sóváran vártak. Amikor a napi munka véget ért, aranyat vagy zöldhasúakat osztottak ki az irodavagonban, és az ember az egész estét azzal tölthette, hogy iszik, kockázik egy pokrócon, euchre-t játszik – ami csak tetszett –, s nem kellett attól félnie, hogy keveset alszik, vagy a fejfájás másnap reggel akadályozza a munkában. Vasárnap alhatott, olvashatott, levelet írhatott, kimoshatta és megvarrhatta a ruháit, vagy lustán megmártózhatott a Platte-ben. Ezen a szombaton az emberek tudták, hogy rövidebb lesz az esti szórakozás. Akár késett a vonat, akár nem, egymérföldnyi sínt le kellett fektetni. Michael és Murphy áttört a tömegen, mely a kelet felől bezakatoló Farragutot figyelte. Mindenfelé savanyú arcokat láttak. Michael azt is észrevette, hogy vágyakozó pillantások irányulnak egy olyan csábító dolog felé, mely már azóta a sínfektetőkkel tartott, hogy elhagyták Grand Islandet, a poros kis települést. Itt főleg német családok laktak, melyek abban reménykedtek, hogy a kis farmokon és – amint a vasút telepeseket csábít oda – az üzleti vállalkozásokból megalapozhatják a jövőjüket. A csábító dolog egy közönséges szekér volt. Két öszvér húzta, és a hét hat napján csikorogva haladt a lefektetett sínek mellett, éjszakára pedig megállt ott, ahol a munkások megálltak. Ezen a reggelen az öszvéreket még nem fogták be; kipányvázva álltak a szekér hátuljánál. A szekeret az oldalára kötött két hordó tette érdekessé. Mindkettőről merőbögre lógott láncon. Az egyik hordóra hevenyészett fehér betűkkel a DORN nevet festették. A másikon ez állt: WHISKY. Két további hordót a szekér hátuljára kötöttek, és még több is lapult a ponyva alatt. A szekér másik oldalán Michael megpillantotta a nagy, több rekeszre osztott vászonsátrat, melyet minden este felállítottak. Nem mert volna rá megesküdni, hogy a sátor több rekeszből áll. De bizonyos merészebb építőmunkások azt állították, hogy így van. Ezek az emberek – rendszerint részegen – többször is sikertelenül próbálkoztak azzal, hogy éji pillantást vessenek annak a szeszkereskedőnek az egyik családtagjára, aki azért indult el Grand Islandből, hogy pénzt keressen a társaság által eltűrt bűnök egyikének, a szomjúságnak a csillapításával.

Gustav Dorn, a szakállas német, akié a szekér volt és aki a whiskyt árulta, szerette a portékáját. Michael időnként vett tőle egy fél bögre whiskyt. Dorn mindig bizonytalanul állt a lábán. Tört angolsággal beszélt, s amit mondott, csaknem érthetetlen volt attól, hogy bele-bele – kortyolt az árujába. Dornt most sehol sem lehetett látni. Fia, egy tizennégy éves körüli, kövér, szőke fiú a szekér bakján ült, a szeszt és a közelben álló sátrat egy öreg, de hatásos Hawken puskával őrizte. Casement parancsa megtiltotta, hogy szeszt adjanak el, amíg a napi vágánymennyiséget le nem fektették. Miközben Michael figyelt, a sátor előlapja fölemelkedett. A család harmadik tagja bukkant fel, kezében kávéskanna, melyet a bölénytrágyával táplált tűz fölé rakott. Hogy mi az isten szerelméért hozta el a német a lányát ennyi férfi közé – hát ez meghaladta Michael felfogóképességét. Az egyetlen magyarázatot a fiú Murphynek mondta el. Sean szerint Gustav Dorn úgy hitte, hogy a lánya nagyobb biztonságban van, ha vele utazik, mint ha egyedül marad Grand Islandben. Dorn lányát ritkán lehetett látni. Csak azért jött ki a szabadba, hogy főzzön az apjának és az öccsének. A többi idejét a sátorban töltötte, vagy a szekéren, amikor úton voltak. Michael azt is hallotta, hogy a lány vallásos, és sokat olvassa a Bibliát. Figyelte, ahogy a lány a kannát a tűz fölé akasztja, melyet megpiszkált egy bottal. Férfiruhát viselt, mint mindig: nadrágot, túl bő gyapjúkabátot és régi, puha karimájú kalapot. Haját föltűzte, és a kalapba rejtette. Ez meg az otromba öltözék álcázta nemét. Sohasem látta közelről a lányt. Mások már látták; a lány önkéntesen ellátta az apróbb sérüléseket és ficamokat, mert a vágányépítésnél nem volt orvos. Betegei arról számoltak be, hogy fiatal és csinos, bár nem túl barátságos. Érthető védekezés, gondolta Michael. Egyetlen bátorító mosoly, és Jack Casement munkásainak fele letolt gatyával rohan a sátorhoz. A társasági érintkezéstől – és másfajtától is – azonban igazából azok a Hawkenek rettentették el a közeledőket, melyeket a család magával hordott. Egyszer Michael látta, hogy a lánynál is vadászpuska van. Feltételezte, hogy nem játszadozna vele, ha nem tudná, hogyan kell vele bánni. Michael anélkül is csodálta a lány bátorságát, hogy találkozott volna vele. Mersz kellett hozzá, hogy valaki a vágányfektetéshez jöjjön, még akkor is, ha védelem övezi. Gyanította azonban, hogy a lány nem lehet olyan csinos, mint amilyennek mondják. Az, hogy százmérföldes körzetben ő az egyetlen nő, egyszerűségét elképesztő szépséggé varázsolhatja a vágyakozók szemében. A tárgyilagos vizsgálat valószínűleg felfedné, hogy a lány vékony ajkú, vértelen teremtés, és helyteleníti az emberi gyengeséget. Nem kétséges, abban reménykedik, hogy megmenti apja lelkét az örök kárhozattól, mivel a férfi hadilábon állt annak a könyvnek a parancsaival, amelyet a lánya állítólag órákon át olvasott. A lány most eltűnt a szeme elől – visszament a sátorba –, és mélázásának véget vetett az emelkedő zajszint, mely a munka kezdetét jelezte.

A Kearneyből érkező tehervonat gőzfelhőket eregetve és vezetőinek rikoltozása közepette beállt az Osceola mögé. A munkavezetők üvöltöztek. A vágány két oldalán lézengő tömegből meglepő sebességgel ötfős csapatok alakultak. A csoportok fölmásztak a tehervagonokra, és hozzáláttak, hogy lerakodják a napi ellátmányt, kezdve a kétféle talpfával: a tölgyből vagy cédrusból készült erősebbekkel és a gyengébb, kevésbé tartós nyárfával, melyet cinkkloridoldattal itattak át, hogy megkeményítsék és tartósítsák; ezt az eljárást burnetizálásnak nevezték. Minden egyes kemény talpfa után négy kezeltet raktak le. Az öntöttvas sínsarukat a vágány mellett rakták kupacba, ahogy a síneket, az ezeket összekapcsoló kötőelemeket, a csavaros– és szegecsesládákat is. Ezután a Farragut altengernagy tolatni kezdett, a négy óriási marhavagont húzó Osceola pedig követte. A két szerelvény csattogva és füstöt fújva vonult vissza a lerakott anyagok mögé, szabaddá téve a vágány nyugati végét. Michael és Murphy az öt főből álló brigád többi tagjának keresésére indult, miközben két tehervagont – könnyű, négykerekű kocsikat – a vágányra emeltek, és megrakták őket a kellő számú talpfával, sínnel, saruval, kötőelemmel, csavarral és szegeccsel. A két ír hamarosan megtalálta egyik társát – a keserű, fakó arcszínű Liam O'Deyt. O'Dey húszas évei végén járt, de kétszer ennyinek látszott. Mivel nem talált munkát lakóhelyén, Philadelphiában, eljött feleségétől és hét gyerekétől, akiknek kora hat és tizennégy év közt volt. Valahogy meggyőzte munkáltatóit arról, hogy jó egészségnek örvend. A tüdővészes köhögés azonban másról árulkodott. Újságkivágást húzott elő a zsebéből, és megmutatta Michaelnak. – Jót nevetsz majd ezen. Az egyik otthoni újságból való. Az öreglány küldte. Michael megnézte a lapot. Nyilvánvalóan vezércikk volt, egy azok közül a dicsérő hangú írások közül, amelyeket már látott. O'Dey köhögött, aztán mutatta: – Látod? Azt írja, mi hajtjuk végre a „második nagy menetelést a tengerhez”! Michael elolvasta a következő sorokat: Sherman sem nyújthatott dicsőségesebb látványt, amikor győzedelmes csapataival Atlantától Savannah-ig vonult, mint ez az Omahától Sacramentóig menetelő hadsereg, mely leigázza az ismeretlen pusztaságot, váratlan akadályokat küzd le, és abroncsot rak Amerika széles mellkasára a modern haladás és civilizáció vas jelképéből. Tisztelettel adózunk nemcsak az elméknek, melyek kitalálták, hanem a rettenthetetlen akaratnak, a bátor szíveknek és az erős izmoknak is, melyek véghezviszik a nagy művet! – Istenem – mondta Michael mosolyogva. – „Rettenthetetlen akarat.” „Bátor szívek.” „A Shermanéhez hasonló, dicső menetelés!” Megkaptuk a magunkét, fiúk. Pontosan olyan hősök vagyunk, mint a tábornok. O'Dey megint köhögött; majd a földre köpött. – Legalábbis valami kezdő firkász szemében, aki még ide se jött, hogy megnézze, milyen mocskosan kemény munkát végzünk. Murphy közbeszólt:

– Az is biztos, hogy az újságíró véleménye szögesen megváltozik, ha nem érjük el a délkört a nagy havazások előtt. O'Dey összegyűrte a kivágást, és visszarakta a zsebébe. – Üres locsogás – mondta szokásos ingerültségével. – Worthing parancsnoksága alatt inkább érzem magam savannah-i áldozatnak, mint hódító tábornoknak. – Pszt! – intett Murphy. – Itt van. Worthing odalépett hozzájuk, szeme dühösen villant. Ostorával hármuk felé intett. – A helyükre… de fürgén! Hol a nigger meg a félvér? Csapott vállú, de erős, húszas éveiben járó fekete surrant oda a csoporthoz, és intett a kék kendővel, amellyel az arcát szokta megtörölni. A napsütés nagy hőséget ígért. – Az egyik itt van, százados – mondta a fekete, és Michaelra kacsintott, hogy jelezze, kivillanó fogsorú, szolgai vigyorát nem kell komolyan venni. – Keressék meg azt a szemét indiánt. Mozgás! – Worthing megfordult, egy másik csoportjához indult. – 'Reggelt mindenkinek – mondta a fekete, miközben az utolsó sínpár felé siettek, amelyet előző este szegecseltek le. – 'Reggelt, Greenup – mondta Michael. Greenup Williams felszabadított néger volt Kentuckyból; az építkezésen dolgozó vagy tucatnyi fekete közül az egyik. – A százados ma elég paprikásnak látszik – jegyezte meg Greenup. – Mr. Boyle-lal váltottak néhány keresetlen szót az étkezőkocsiban – tájékoztatta Murphy. – Vagy úgy. Hát, reméljük, ma már mindenki békében marad. Arra vágyom, hogy amint lehet, meglátogassam a whiskysszekeret. O'Deynek sikerült úgy is megőriznie borús kedvét, hogy közben levegő után kapkodott: – Worthing százados ma… biztosan úgy… kimerít bennünket, hogy… mire lemegy a nap, ahhoz is gyengék leszünk, hogy egy bögrét fölemeljünk. – Miközben a többiek továbbmentek, ő megállt, a szája elé tette a kezét, előrehajolt, és görcsösen köhögött. A három férfi odaért az utolsó sínpárhoz. O'Dey egy pillanattal később fuldokolva követte őket. Odébb, a vágány mentén Christian bukkant fel, sietett, hogy csatlakozzék hozzájuk. – Hé, Törzsfőnök, késtél – vigyorgott Greenup, miközben az érkező a nadrágtartóját a vállára húzta. Christian bosszúságot színlelt: – Tán a Union Pacific nem engedi meg, hogy az ember reggel elvégezze a szükségét? Michael észrevette, hogy az indián mögött Worthing lépdel. Megpróbálta egy pillantással figyelmeztetni Christiant, de nem sikerült. Fél mérfölddel odébb egy kocsisfiú vezetett egy igáslovat az első vagonhoz. A kócos, szőke fiút Tom Ruffinnak hívták. Egy indianai árvaházból szökött meg, hogy csatlakozzék a nagy vállalkozáshoz. A fiú befogta a lovat a vagon elé, aztán fölmászott az állat hátára. Christian kifeszítette a nadrágtartót, és megforgatta a nyelvét a szájában. – Nem, ha meggondolom, nem engedi meg. Csak egyetlen szükséget ismer, hogy összeroppantsa az ember gerincét. Vagy a lelkét.

– Christian…! – szólalt meg Michael. De addigra Worthing már odaért a delavárhoz. Ostorával ráütött Christian tarkójára. Christian megpördült, és a Bowie-kés markolatához kapott. Worthing vigyorgott. – Ebben igazad van, ingyán. És most már a listámon is rajta vagy. Fogd be a szád, és készülj a sínrakáshoz. Azzal félrelökte Christiant, és elvonult. A delavár füstölgött. Sean Murphy a hasára szorította a tenyerét, és a virginiai háta felé bólintott: – Igenis, uram, őfelsége, őeminenciája. Michael elmosolyodott. Greenup Williams hangosan nevetett. Worthing feje megrándult. Nyaka rózsaszínre váltott. De nem fordult és nem torpant meg. Csak lépkedett kelet felé, készen arra, hogy jelezzen a kocsisfiúnak, ha hoznia kell a vagont. O'Dey boldogtalannak látszott. Ritkán pajtáskodott a többiekkel, és zokon' vette a civakodást is, mely gyakorta akasztotta meg a munkát. Worthingnek az étkezőkocsiban elhangzott fenyegetőzése ellenére Michael hirtelen meglepően merésznek érezte magát. A gúny és nevetés olyan fegyver, amelyet Worthing nem ért, és amely ellen nem tud védekezni. Őfelsége. Őeminenciája. Ezekre emlékeznie kell. Mostanra Worthing már minden csoportját összegyűjtötte. Az utolsó vágánydarab két oldalán gyülekeztek. Worthing kiáltott, és intett az ostorával. Fél mérföldre Tom Ruffin csupasz lábával megrúgta a lovat. A kötél megfeszült. A vagon megrándult és elindult. Vaskerekei alól szikrák röpködtek, ahogy a várakozó munkások felé gördült, a fiú pedig kurjongatott, és sarkával döfködte az állatot. Amikor a vagon a sín végéhez közeledett, az emberek előreugrottak, megragadták és megállították. Ketten faéket raktak a kerekek alá, miközben Tom Ruffin leugrott, gyorsan kioldotta a köteleket, és kivezette a fújtató lovat a sínek közül. A várakozó csoportok mindegyike tudta a dolgát. Amint a lovat elvezették, egy második nagy csoport vette körül a vagont. Az emberek kettesével fölemelték a talpfákat, az utolsó sínpár elé vitték, és letették a keményre döngölt töltésre. Hátul, ahol az anyagokat lerakodták, egy másik kocsisfiú fogta vissza nyugtalankodó lovát, és várt a jeladásra. Hatvan másodpercenként két sínt fektettek le – szünet nem volt. Worthing parancsot kiáltott. A vagon mellett állók megfogták a sínsarukat, és a talpfákra helyezték őket. Aztán Worthing következő parancsára Michael ötfős csoportja a déli Oldalról és egy másik az északiról a vagonhoz lépett. Michael és Christian megragadott egy nyolc és fél méteres sínt, és előrevitte. A sín könnyedén siklott, mert a-vagon aljára olajozott görgőket szereltek. Amint a sín félig lecsúszott a kocsiról, O'Dey és Greenup Williams is megfogta. Sean Murphy a végét kapta el. Ugyanakkor a másik oldalon álló csoport is levett egy sínt a vagonról. Az ötfős csoportok gyors léptekkel az új saruk fölé vitték a nehéz vasdarabokat. Michael máris érezte, hogy megfeszül a válla. A nap végére ebből erős fájdalom lesz. Murphy elkiáltotta magát:

– Le! A másik csoport mindössze egy pillanattal később hajtotta végre ugyanezt a parancsot. Mindkét társaság leengedte a sínt a keményfából és nyárfából készített talpfákon várakozó sarukra. Emberek ugrottak oda hornyolt fasablonokkal, melyeket leszorítottak, miközben Michael és a többiek hátraugrottak. Végül a síneket szorosan a hornyokba illesztették. Közben a vagont visszahúzták. Tom Ruffin megint befogta a lovat, és visszaindult az utánpótlásért. Mások elhelyezték a kötőelemeket, és hozzácsavarozták az új síndarabot a régihez. Ezután a szegecselők léptek oda a kalapácsukkal. Munkások másztak előttük, szegecseket dugtak a lyukakba, és továbbsiettek, mielőtt a kalapács lesújtott. Michael egyre azt csodálta, milyen kényes a művelet ütemezése. Egy elővigyázatlan szegecselő fejbe is verhetné az előkészítőket, ha túl korán csap le. De míg a vasútépítésnél dolgozott, nem történt ilyesmi. A talpfás, sarus és sínes csoportok otthagyták a szegecselőket, és előrerohantak. Egy pillanat múlva megérkezett a második tehervagon az imént lefektetett sínen. Újabb talpfákat rakodtak le – majd megismétlődött az a folyamat, melynek során leemelték a síneket a vagonról. Lassan kialakult az ismerős ritmus, miközben Worthing százados föl és alá járkált, üvöltött, káromkodott, és követelte, hogy a parancsnoksága alatt dolgozó csapatok haladjanak gyorsabban, mert be kell hozniuk az elvesztett időt. II. Előrehaladt a reggel, a nap feljebb kúszott, Michael pedig verítékezni kezdett. A munka egyhangú volt, lélektelen. De ők öten már megtanulták, hogyan dolgozzanak össze, és büszkék voltak a teljesítményükre. Ebben mindenki fontos szerepet játszott. Az örökvonat mögött más csoportok az előző napi vágányt fejezték be, a talpfák közötti töltést egyengették, és munkájukat csak az utánpótlást szállító vagon áthaladása idején szakították félbe. A Platte-től délre egy háztartási eszközökkel megrakott ekhós szekér gurult porfelhőben, kocsisa a puskáját lengette feléjük. Egy kalapos nő és egy kislány integetett. Senki sem állt meg a munkában, de egyesek kiabáltak, hívták az asszonyt, álljon meg éjszakára, és keressen egy rakás pénzt. Michael hálás volt, hogy a család nem hallotta a vidám, de ocsmány megjegyzéseket. A sínfektetők elég gyakran tréfálkoztak így, amikor megpillantottak egy olyan szekeret, amelyen nő is ült. Ám a trágárság Worthinget kihozta a sodrából. A munkamenettől való minden eltérést a tekintélyén ejtett csorbának minősített. Miután a szekér eltűnt a szemük elől, Greenup Williams csak rontott a dolgon azzal, hogy fütyülni kezdte a „Menetelés Georgián át” dallamát.

– Jobb volna… – Michael zihálva eresztette le a sínt Murphy kiáltására – … jobb volna, Greenup, ha kevésbé harcos dalt választanál. – Ugyan már – mondta Greenup vigyorogva. – Nem vagyok én láncra vert rabszolga a százados kis ültetvényén. – Ez igaz – jegyezte meg Christian, miközben a sablonos emberek a sínek közé léptek. – De ha felfogná azzal az ostoba agyával, hogy vesztettek, nekünk sokkal jobb volna. De nem, ő… Michael hirtelen hosszú árnyékot pillantott meg a delavár mögött; majd Worthinget is meglátta. A százados szürke köpönyege nedves volt az izzadságtól. Verítékcseppek csillogtak borostás arcán. – Nincs ének, nigger – mondta Worthing. – És tőled se akarok megjegyzést hallani. Huss. Az ostor Christian arcán csattant. Vérfolt csillant meg a napfényben. Christian kezéből csaknem kiesett a sín. Michael tépő fájdalmat érzett a vállában, amikor a kétszázharminc kilós súlynak még egy része ránehezedett. Térdéhez szorította a sínt, és baj nélkül a földre eresztette. Christian, aki csaknem kétrét görnyedve próbált meg segíteni, összeszorított foggal sziszegte: – Igenis, uram. – Eminenciád – tette hozzá Michael, s későn jött rá, hogy cserbenhagyta az önuralma. Az öt ember, miután lerakta a sínt, visszafelé indult, hogy segítsen a hornyolt sablonnal dolgozóknak. Worthing kinyújtotta az ostort tartó kezét; megérintette Christian arcán a sebet; színlelt részvéttel mosolygott: – Picit erősebben csiklandoztalak meg, mint szándékoztam. Christian haragosan nézett rá, keze veszedelmesen közel járt a Bowie nyeléhez. Worthing Michaelra pillantott, majd megint a delavárra. – Tudod, mit? Pihenj tíz percet. Amott a vödör. Mosd ki a sebed, Boyle-nak meg átengedjük a következő pár sín elejét. Christian tiltakozni akart. Worthing a szalmakalapjával legyezte magát. – Gyerünk, Christian – mondta. – Lásd el magad. A Boyle gyerek elég erős egy kis dupla munkához. – Várjon, százados! – kiáltott fel Murphy. – Egy ember nem tudja a sín elejét teljesen egyedül… – Csöndet – csattant fel Worthing. – A Boyle gyerek tudja. Ugye? Worthing arca hirtelen eltorzult. Mosolya merev és visszataszító lett. Az ostor nyelét Michael torkához szorította. – Válaszoljon, fiam. Michael csak annyit tehetett, hogy visszafogta magát, és nem tépte ki a gyűlöletes ostort a virginiai kezéből, hogy ellene fordítsa. Nyelt egyet, hátralépett. O'Dey felüvöltött. Michael félrehajolt, mert egy szegecselő fölemelt kalapácsával majdnem fejbe vágta.

Sean Murphy és Greenup Williams rémülten rángatta le a töltés oldalán, ki a veszélyből. Worthing egyre csak figyelte, miközben visszatette a fejére a széles karimájú szalmakalapot. – Meg tudja csinálni… ugye, fiam? – kérdezte. Minden egyes szótagban sértő hangsúly bujkált. – Ördöge van, meg tudom csinálni – morogta Michael, és hátat fordított, várta a következő vagont. Látta, hogy Christian a vödörnél egy bögréből vizet locsol az arcára. A delavár együttérzően pillantott rá. Michael megpróbált nem tudomást venni róla – ahogy a lapockájában lüktető fájdalomról és a minden bajt utáló O'Dey motyogó sopánkodásáról sem. – Ha egyetlen sínt elejt – kiáltotta Worthing –, gondoskodom róla, hogy megkurtítsák egyheti bérrel. Hallja, fiam? III. Amikor a vagon megérkezett és a csoportok megmozdultak, Michael két kézzel ragadta meg a sínt, és megrántotta. A másik három ember megpróbált annyi segítséget adni neki, amennyit csak tudott. De abban a pillanatban, hogy a vasdarab lekerült a görgőkről, kínzó fájdalom nyilallt a vállába és a karjába. Tántorgott a keményre döngölt töltésen; megbotlott egy talpfában, és majdnem elesett. Az emberek kiabálását, a lovak nyerítését, a kalapácsok csattogását és a fémek csengését fülhasogató lármának hallotta. – Le! Michael nyögött, amikor lehajolt, inkább leejtette, mint leeresztette a sírit a talpfákra. Hátratántorodott, zihált, mellkasa ragacsos volt az izzadságtól. Kedvetlenül fölnevetett, amikor eszébe jutott a philadelphiai újságkivágás. Komolyan kételkedett benne, hogy az öreg Billy Sherman egyszer is így fürdött volna a verítékben, miközben dicsőségesen menetelt. A vezércikk írója pedig valószínűleg kényelmesen üldögélt egy kocsmában, miközben elragadtatott mondatait fogalmazta a bátor szívekről és a rettenthetetlen akaratról. A beszámoló egyetlen pontos megállapítása az erős izmokról szólt. Az embernek szüksége van rájuk, és ha egy Worthinggel kerül szembe, acélos tökre is. Amint a síneket a helyükre tették és a szegecselők kalapálni kezdtek, lerántotta az ingét, és félredobta. Kigombolta a trikóját, kihúzta belőle a karját, és leengedte a ruhadarab felső részét az övére. Worthing vihogását hallotta maga mögül. Elvörösödött. Megmutatja Worthingnek, hogy két ember munkáját is elvégzi – méghozzá morgás és hiba nélkül. Megcsinál mindent, amit ez a disznó mond – még többet is. Isten legyen rá a tanú! Murphy odasomfordált hozzá, és ezt suttogta: – Szólok Tommy Ruffinnak. Idehívatom vele Casementet. Tudod… mintha véletlenül jönne erre. Michael a tenyerével megdörzsölte verítéktől síkos alkarját.

– Casement Kearneyben van. Tegnap ment el. – Akkor kerítek valaki mást. – Ne. – De… – Nem, Sean! Szent életű anyád életére kérlek, ne.

Ötödik fejezet DÜH I. Az idő kezdett ugyanúgy elhomályosodni, ahogy a látása. Mintha már egy évszázada dolgozott volna egyedül a sín végénél, bár a valóságban ez semmiképp nem lehetett több fél óránál. A gyötrő fájdalom tovább terjedt a hátában lefelé, majd ki, a bordái felé. Tenyere gyorsan felhólyagzott. Christian többszöri tiltakozása ellenére, hogy ő már jól érzi magát, Leonidas Worthing nem állította vissza a munkába. – Pihenj csak még egy kicsit. Az öreg Abe, mielőtt meghalt, azt mondta, bánjunk úgy a színes bőrűekkel, mint a fehérekkel. Felteszem, ez rád is meg Williamsre is vonatkozik. – Gúnyos hangsúllyal folytatta: – Téged is megillet ez a bánásmód, ez a… vigyázzon, fiam! Michael keze megcsúszott. A sín vége lepuffant. Csak egy esetlen oldallépéssel kerülte el, hogy szétzúzza a jobb lábát. Állt a sín mellett, megtörölte a szemét, és szédülés környékezte. – Abba akarja hagyni, Boyle? Michael nagy levegőt vett és Mrs. A.-ra gondolt, így hívta Amanda Kentet, amíg az asszony élt. O nem alázkodott volna meg olyan ember előtt, mint Worthing. És azt se vallotta volna be, hogy nem bírja a munkát. – Nem. Újabb tíz perc telt el. Újabb tíz sín, mindegyik nehezebb az előzőnél. De Worthing még mindig nem küldte vissza Christiant, hogy segítsen. A töltés túloldalán dolgozó ötfős csoport szó nélkül folytatta a munkát, bár Michael időnként látta, hogy sajnálkozó pillantásokat vetnek rá. Ez nem segített abban, hogy visszanyerje fogyatkozó erejét. Megerősítette viszont az eltökéltségét, hogy elviseli Worthing reá mért büntetését, amíg össze nem esik. Michael homályosan látta, hogy a szőke üstökű Tom Ruffin újabb rakománnyal sarkallja lovát előre a sínek között. Megtörölte csupasz, izzadó vállát. Izmait mintha tűz égette volna. Nagyot nyelt a forró, délelőtti levegőből, készült az újabb erőfeszítésre. A kocsi megérkezett, tajték csöpögött a ló oldaláról. A talpfákat lerakták, de Ruffin még nem fogta ki az állatot. Az összecsomózódott kötéllel bajlódott. Worthing intett az embereinek. – Mozgás! Húzzák le a sínt, pokolba a lóval! Michael és három társa elindult. Ezúttal olyan nehéznek érezte a sín végét, mintha az egész földet neki kellett volna tartania. A durva vas még három méterre sem gördült le a kocsiról, de már kifakasztott egy hatalmas hólyagot Michael bal kezén. A kiömlő víztől síkos lett a tenyere.

A sín megcsúszott, meglódult a vagon elején. O'Dey és Greenup nem tudta megtartani. A sín előresiklott, és belevágódott a ló farába. Az állat nyerített és megbokrosodott, patái beakadtak a talpfák közé. A ló hirtelen az oldalára zuhant. A másik csoport már leemelte a sínt a kocsiról. Amikor a ló esni kezdett, hátraugrottak, és elejtették a sínt. A ló egyenesen rázuhant. Michael csoportja azzal küszködött, hogy fogást találjon a sínen; végül leemelték a vagonról. De ebben a pillanatban O'Dey valahogy megbotlott. A sín kicsúszott Michael kezéből. Az eleje a ló kapálódzó hátsó lábára zuhant. A ló a földhöz szögezve felnyerített. Michael lehajtotta a fejét, remegett a dühtől a hiba miatt. Worthing feléje viharzott. – Ezt jól megcsinálta, maga fajankó! A ló megint nyerített. A töltés mentén emberek rohantak felé. Ruffin letérdelt az eszét vesztett állat mellé, majd félreugrott a kapá-lódzó mellső lábak elől. – Eltört a lába, azt hiszem. – Időt vesztünk maga miatt, Boyle. Rengeteg időt. – Worthing hangjában öröm csengett. – Ide figyeljen! – kiáltott fel Murphy. – Maga ordított, hogy menjünk, mielőtt a fiú kifogja a lovat! – Ez akkor is kétheti bérébe kerül Boyle-nak. Talán még vissza is zsuppolják Omahába. Michael szeretett volna ököllel egyenesen a virginiai képének közepébe vágni. De nem tette. Dühös volt, mert hagyta, hogy Worthing belekényszerítse egy olyan helyzetbe, melyben ő a felelős egy balesetért – bár meg volt győződve arról, hogy a férfi addig dolgoztatta volna egyedül, amíg valami baj nem történik. Feszült, izzadó arcokat látott maga körül. A munka megállt. Az egyik ember hanyatthomlok rohant az irodavagon felé, hogy jelentse a balesetet. Mielőtt Michael egy szót szólhatott volna, Christian elment mellette. A delavár, háttal Michaelnak, így szólt: – Maga érdemelné meg, hogy kirúgják. Worthing ostora fölfelé lendült. Christian kikapta a kezéből, és az eszét vesztett ló meg a mellette álló emberek mögé hajította. Worthing elvörösödött. Michael megérintette az indián karját. – Christian, neked nem kell ebben részt venned… Az indián rá se hederített: – Maga okozta a balesetet, százados, nem más. És ezt majd elmondjuk Jack tábornoknak is, amikor visszatér Kearneyből. Murphy és Greenup hangosan helyeselt. O'Dey csendben maradt. Ahogy a többi munkás is, aki nem akarta megkockáztatni, hogy levonjanak a béréből. Az irodavagonból emberek közeledtek futva. Worthing megpróbálta nevetéssel elütni Christian fenyegetését.

– Azt hiszed, Casement inkább egy misszióról szalajtott ingyánnak hisz, mint egy fehér embernek? Én komolyan kételkedem ebben. – Én is – mosolyodott el Christian, meghökkentve a virginiait. – De maga nem tartozik a fehérek közé, és másmilyen emberek közé sem. Magára az a szó illik a legjobban, hogy állat. Worthing bedugta jobb kezét összeizzadt köpönyege alá, és előhúzott egy ott rejtegetett fegyvert – egy négylövetű pisztolyt, amelyet Michael eddig még nem látott. – Jézus Mária! – ordított fel O'Dey. Az emberek szétrebbentek. Christian a Bowie nyeléhez kapott – de egy pillanattal elkésett. Michaelnak, bár kimerült volt és szédült, sikerült előrevetnie magát, és félrelöknie a delavárt abban a pillanatban, amikor a pisztoly eldördült. Worthing golyója Christian jobb lábát találta el. A delavár sasszészerű lépést tett oldalra, visszanyerte egyensúlyát, majd a jobb térdére zuhant, megfogta a lábát és összerándult. Michael önuralma is összeomlott. Leszegett fejjel és fölemelt ököllel vetette rá magát Leonidas Worthingre. II. Úgy érezte, most nem számítanak az árnyalatok. A szájához rántotta Worthing csuklóját, és belemélyesztette a fogait, amíg vér ízét nem érezte. A férfi elejtette a pisztolyt. Michael látta, hogy a fegyver zuhanás közben megvillan, ő pedig térdével Worthing ágyékába rúgott. A virginiai összegörnyedt. Michael fölemelte a másik térdét. Az állán találta el vele Worthinget, aki a fekvő lóra zuhant. Az állat felkapta a fejét, és megint fölnyerített fájdalmában. Michael alig hallotta Murphy és Greenup buzdító kiáltásait, miközben mindkét térdével Worthing gyomrára nehezedett. Összekulcsolta a kezét, és püfölni kezdte Worthing fejét; pörölycsapásszerű, kegyetlen ütéseit mintha nem tudta volna visszafogni, bár közben szégyellte haragját: Ezt csináltam a háborúban is. És azért jöttem ide, hogy valami jobbal billentsem helyre. Mégis egyre erősebben ütött. Erősebben… Worthing hiába ragadta meg az alkarját. Vér és takony csurgott a virginiai orrából. Michael feje csak járt előre és hátra, miközben ökle emelkedett és lecsapott, vörösre maszatolva a virginiai arcát. Végül hátraráncigálták. Lába összecsuklott alatta, és ő ájultan esett össze. – Ennyi az egész? – A kérdés rendkívüli kurtasága jelezte, milyen dühös Casement. A munkavonat első vagonjában lévő rendetlen hálófülkében állt a levegő a délutáni hőségtől. Michael a dulakodás után vagy háromnegyed órával tért magához. Még mindig érezte a fájdalmat tenyere élén, melyen most lila zúzódások virítottak. Megtisztálkodott, visszahúzta a trikót és az inget, kortyolt egy kis kávét, és egy őr kíséretében Casement irodájába sietett, oda zárták be, amíg az építési főnök meg nem érkezett.

Casement még előző nap, röviddel déli tizenkettő előtt Kearneybe ment, hogy elrendezzen néhány utánpótlási problémát. John Stevens Casement harminchét éves volt, alig egy évvel lehetett idősebb Michaelnál. Magassága csizmában is alig százhatvan centi. De a csizma nem is érintette a deszkapadlót, ahogy a redőnyös íróasztalnál kuporgott, melyet térképek, munkatervek és számadatokkal teleírt lapok borítottak. Casementnek, aki egyszerű gyapjúinget és régi nadrágot viselt, határozott és tiszteletet parancsoló külseje volt; s a hatást még csak fokozta nagy szakállának élénkvörös színe és halványkék szemének átható tekintete. Nem is pislogott, amikor fölnézett Michaelra, aki szétvetett lábbal állt előtte. A szédüléstől és a hányingertől még mindig bizonytalan volt. – Igen – válaszolta Michael –, így történt. – Egy pillanattal később hozzátette: – Úgy érzem, bocsánatot kell kérnem. Egy életre kiverekedtem magam a hadseregben, és amikor idejöttem, megesküdtem, hogy nem verekszem többet. Szégyellem magam, amiért úgy rávetettem magam Worthingre. Meg kellett akadályoznom, hogy lelője Christiant, de a többit sajnálom. Nem, mondjuk inkább úgy, hogy csalódtam. Magamban. Casement az ujjait hajlítgatta. Gondolkodott egy darabig. – Nem tetszik – jelentette ki szokása szerint nyersen. – A fenébe is, Boyle, egy cseppet sem tetszik… még ha tudom is, hogy maga igazat beszél. Michael pislogott. – Tudja? Honnan? – Gondolja, hogy nem kérdezősködtem, mielőtt bejöttem ide? Murphytől, Tom Ruffintól, attól a felszabadított rabszolgától, Williamstől… még O'Deytől is… mindannyian nagyjából úgy mondták el a dolgot, ahogy maga. Hogy Worthing megparancsolta az indiánnak, hagyja abba a munkát. Hogy elrendelte, dolgozzanak, pedig a ló még nem volt kifogva. Mindent. Michael lomha gondolatai közül végre előbukkant a kérdés: – Hogy van Christian? Casement vállat vont. – Könnyű sérülés. Worthing golyója keresztülment a lábikráján. Csontot nem ért. Gyorsan meggyógyul. – Hol van? – Megkértem a szeszárus lányát, hogy tisztítsa ki a sebét, és ápolja néhány napig. Berakott egy szalmazsákot a sátrába. – Casement szája elhúzódott. – Lehet, hogy az öreg Dorn iszákos, de az agya soha nem olyan zavaros, hogy ne kérne pénzt. A lánya rendes fiatal nő. Hajlott rá, hogy ingyen is ápolja az indiánt. De az öreg tartotta a markát, nekem meg nem volt időm alkudozni. – Beszélt Christiannel is? – Beszéltem. Magánál volt annyira, hogy alátámassza a maga történetét. Michael nem szólt egy szót sem. De megkönnyebbült. – Voltak kétségeim, hogy fölvegyem-e Worthing századost. A döntésemet arra a hibás feltételezésre alapoztam, hogy a háború már minden érintett félnek véget ért. Az a baj, hogy

nem tudok egyetlen embert se nélkülözni, hacsak nem követ el gyilkosságot. Áthelyeztem Worthinget a sínszállító vonatok kirakodásához. Nem hiszem, hogy ott együttműködőbb lesz, de legalább maguk ketten megszabadulnak egymástól. Tudja, maga elég keményen helybenhagyta – fejezte be Casement. De ez nem hangzott feddésnek. – Hol van most Worthing, tábornok? – A priccsén. Gondolom, pokolian félrebeszél. Mostantól fogva ne kerüljön az útjába. Maradjon tőle távol, érti? Ha szimatol maga után, majd én a kezembe veszem. – Nem hagyhatom, hogy mások foglalkozzanak a vitás ügyeimmel. Casement nyitott tenyérrel az asztalra csapott. Egy térképtekercs lecsúszott a földre. – Azt teszi, amit mondok, Boyle, különben nem dolgozik itt tovább! A lovat le kellett lőni. Maga meg az a bolond lázadó félnapos késést okoztak. Félmérföldnyi vágány! Széke nyikorgott, amikor hátrafordult, és az asztal fölé szögezett naptárra mutatott. – Idő… idő! Maga az időmet rabolja. Ezen a vonalon mintha senki sem értené meg tökéletesen, hogy nekünk úgy kell működnünk, mint egy hadseregnek. Kitűzött cél van előttünk… melyet szándékomban áll időben elérni. De ehhez fegyelem kell. Abban a pillanatban, hogy lazul a fegyelem, kihívjuk a kudarcot. Ígéretet tettem dr. Durantnek és az igazgatóknak. Nem engedem meg, hogy a civakodások szétzilálják ezt a hadsereget, összezavarják a menetrendemet, és hazudozót csináljanak belőlem! Lecsillapodott, és mély lélegzetet vett. – Mi itt csak azokkal a Spencerekkel harcolhatunk, amik nálunk vannak. Tudja, mit láttam napkeltekor, amikor Kearneyből lovagoltam visszafelé? Indiánokat a láthatáron. Sziúkat, csejeneket… nem tudtam megállapítani. De két– vagy háromtucatnyian lehettek. Ez a vasút ugyanolyan betolakodás a területükre, mint amilyen miatt Vörös Felhő dühöngve hagyta ott a Laramie-erődöt. A síkságon a törzsek félnek tőlünk. Félnek a mozdonyoktól, félnek a távíróhuzaloktól… nem hibáztathatjuk őket, amiért visszaütnek. Különösen azután, amit műveltünk velük. Az olyan idióták, mint Chivington ezredes, két évvel ezelőtt csecsemőket mészároltak le Sand Creeknél… még olyan dolgok miatt is harcolnunk kell, amikért nem mi vagyunk a felelősek! Úgyhogy ha harcra kerül sor, azt akarom, hogy csak az indián támadásokra korlátozódjon. Isten a tanúja, ezt a harcot senki nem vívja meg helyettünk. A katonaság még mindig kevés errefelé. Mióta nem látott már egyetlen katonát se erre lovagolni? – Mióta a Kearney-erődöt elhagytuk – ismerte el Michael. És mindketten tudták, hogy a Kearney-erőd nem nagyon tudja megvédeni a vasutat. Gyalogság állomásozott benne, nem lovasság. Az a néhány katona, aki tőlük nyugatra szolgált, a töltéseket rakó és hídépítő munkásokat védte. – Pontosan. Úgyhogy megismétlem, Boyle… csak akkor harcoljon, ha szükség lesz rá, ne azért, hogy a magánjellegű viszályait elrendezze. Senkinek nem hagyom, hogy szaporítsa a gondjainkat. Michael halkan megkérdezte: – Ez azt jelenti, hogy szeretné, ha elmennék?

– Nem, a fenébe is! Nem hallotta, hogy azt mondtam, minden kézre szükségem van? Mit gondol, miért tűröm még mindig Worthing jelenlétét? – Megkérdezhetem, mennyit vonnak le a fizetésemből? – Semmit… ez egyszer. É)e ha még egyszer összeakaszkodik vele, elveszti a fizetését és az állását is. – Ha ő kezdi… – szólalt meg Michael. – Akkor maga odébb megy! Michael töprengett; vonakodva csóválta a fejét. – Elfogadom az álláspontját, tábornok. Szeretném, ha ez az építkezés sikerrel járna. Ahogy a többiek is szeretnék. Keveset beszélnek róla… érzelgősséggel vádolnák őket… de ugyanolyan izgatottan várják, hogy elérjük a délkört, mint maga. Hiúsági kérdés lett belőle. Michael a tábornok szemébe nézett. – De nem tudom biztosan, meg tudom-e fizetni az árat, amit kér. Mint mondtam, eleget harcoltam már az ír dandárban. Azt viszont nem hagyom, hogy letiporjanak. Azt hitte, Casement elmosolyodik. De mégsem. Ehelyett éles hangon megszólalt: – Csak magától függ. Megértettük egymást? – Igen, uram. – Michael kifelé indult. – Boyle. Michael visszafordult. – Ha valakinek elmondja, amit most hallott, letagadom az Úristen színe előtt is. Bárcsak a gerincét is eltörte volna annak a mocsoknak. Michael végre elvigyorodott. – Majdnem én is ezt kívántam, uram. – Na, figyeljen… – Ismét az ujjait hajlítgatta. – Ennek semmi köze ahhoz, hogy hol szolgált… de az, hogy a vesztes oldalon állt, kihatott a magatartására. Ha valaki el tudta látni a baját, az csak Meagher ezredes embere lehetett. Michael még szélesebben vigyorgott. – Az ír dandárnál is így gondoltuk. Hogy ahol mások kudarcot vallanak, mi sikerrel járunk. Casement lehiggadt. – De most elvesztette rá az esélyt. Ne keressen újabbat. Michael nem adott biztosítékot. Nem tudott. – Nincs kifogása ellene, tábornok, ha még ma este benézek Christianhez? – Nem érdekel, ha magához a sátánhoz néz is be, amíg elkerüli Worthinget, és segít nekem a hét hat napján napi egy mérföld vágányt lerakni. Most pedig tűnjön el, keressen a helyére valakit, és vegye át Worthing csoportjait. Döbbent tekintet. – Vegyem át? Casement bosszankodva intett: – Valakinek át kell vennie a helyét! Maga szorgalmas ember. Ismeri a munkamenetet. Elő van léptetve. Addig, amíg vissza nem lépteti magát Omahába.

Casement leült, az asztal felé fordította a székét, és azonnal belemélyedt a felgyülemlett papírokba, máris megfeledkezve a meglepett írről.

Hatodik fejezet JEPHTHA DÖNTÉSE I. Röviddel délután három óra előtt Jack Casement tábornok személyesen vette át az irányítást a sínek végénél. Michael az ellátóktól már toborzott egy ötödik embert a csoportjához – Murphy kövér, görbe lábú, Artemus Corkle nevű ismerősét. És Murphy meg a többiek legnagyobb meglepetésére Michael ragaszkodott hozzá, hogy olyan munkafelügyelő legyen, aki dolgozik is. O foglalta el a csoport ötödik helyét, és amikor éppen nem cipelte a sínt, szemmel tartotta a többi csapatot. Nyomorultul érezte magát; a dulakodás után olyan gyenge volt, akár egy gyermek. De hajtott, nem akarta megadni magát a fájdalomnak és a szédülésnek. Ha meg akarja szilárdítani a tekintélyét, most kell megtennie, amíg a többi csoport még hálás, hogy Worthinget áthelyezték. A stratégia bevált. Casement helyeslően figyelte, ahogy Michael nagy igyekezettel nógat néhány, a munkáját elhanyagoló szegecselőt, s nem mutatja aggodalmát, hogy bármelyik pillanatban elájulhat. Casement azonban csak Michael teljesítményét helyeselte. Bár az ebédet egyórásról húszpercesre rövidítették, mire a nap sugarai kezdtek rézsútosan sütni a prérire – amitől a Platté vize vörösen fodrozódott –, még csak kevesebb mint háromnegyed mérföld vágányt fektettek le. Casement rosszkedvűen állította le a munkát. Morgott valami gratulációfélét Michaelnak, aztán bejelentette, hogy vasárnap nem dolgoznak. De a negyed mérföldet hétfőn le kell rakni. Casement mogorva arccal vonult vissza a szállására. De nem csak ő volt mogorva. Az örökvonat felé tartó emberek szombat esti beszélgetését nem tarkította nevetgélés, jobbára csak panaszkodtak. Dorn whiskysszekerénél szinte azonnal beindult az üzlet. Michael Boyle máskor imádta a préri estéjének nyugalmát. A láthatár éles vonalát most eltompította az alkony. A munkavonat lámpásai nagy, sárga csillagként világítottak a kisebb, kékesebb fényűek alatt, melyek a sötétedő keleti égbolt bíbor ívén csillogtak. Ezen az estén nem nagyon vonzotta a nebraskai naplemente szépsége. Megviselte a küzdelem, hogy eszméleténél és talpon maradjon a végtelennek tűnő délutánon. Gyötörte a fájdalom, melyet a kezében, a vállában és a hátában érzett. Egyre jobban szégyellte, hogy elvesztette az önuralmát, és Worthingre támadt. És nem tudta elfelejteni, hogy a százados összezúzott arccal és tekintéllyel itt fog dolgozni. Sean Murphy azt mondta, a virginiai még mindig a priccsén fekszik az egyik hálóvagonban; szerencsére nem Michaeléban. Nem kétséges, hogy Worthing nemsokára bosszút forral – ha nem forral máris.

Michaelt Casementnek az a parancsa sem hagyta nyugodni, hogy ne keveredjék újabb verekedésbe. Michael jó munkát akart végezni új feladatkörében. Egyedül ezért hajtotta magát olyan kegyetlenül egész délután. Ha azonban arra kerül a sor, hogy be kell bizonyítania a Jack tábornokhoz való hűségét – amennyiben a hűség azt jelenti, hogy odatartja a másik arcát is a virginiainak –, Michael tudta, milyen döntést hoz majd. Vacsoránál keveset beszélt társaival, Murphyvel és Greenup Williamsszel. Egy idő után nem tréfálkoztak azon, hogy miképpen kell az embernek puszta ököllel előléptetést kiharcolnia, hanem hagyták, hadd egyék csendben. Árpikor kiürültek a tányérok és a bögrék, az emberek az irodavagonhoz mentek, és a pénztárfülke előtt várták, hogy rájuk kerüljön a sor. Egyesek az egész fizetést zöldhasúban és aranyban vették fel. Mások a bér egy részét vagy az egészet a számlájukra utaltatták. Michael ez utóbbi lehetőséget választotta; ezen az estén nem akart whiskyt inni. Be akart menni Christianhez – ha Dorn lánya beengedi a sátorba. A pénzszállító vonat a munkanap utolsó órájában pöfögött be; két vagon, szerkocsi és mozdony, melynek vezetője a lámpadoboz tetejét szarvasaganccsal díszítette. A vonat postát is hozott. Michael, miután átutaltatta a bérét, visszasétált, hogy megnézze, jött-e levél Jephthától. Meglepetésére kettő is érkezett. A priccsén Michael gondosan őrzött dohányából egy keveset cserép-csibukjába töltött, rágyújtott a pipára, és kényelmesen elhelyezkedett, hogy olvasson. A Jephtha Kent ismerős, merészen döntött írásával címzett két levél egyike rendkívül vaskos volt. Először a vékonyabbat bontotta fel. Körülbelül másfél percébe telt, hogy átfussa a levelet, amelyet Jephtha július közepén vetett papírra. Jephtha első feleségét, Fant láz döntötte le a lábáról, és két nappal később meghalt. Jephtha és jelenlegi felesége, egy washingtoni panzió rokonszenves egykori tulajdonosnője a következő nap reggelén indulnak a lexingtoni gyászszertartásra. Gideon, a felesége, Margaret, és négyéves lányuk, Eleanor is megy. Gideon megint munkát keres, jegyezte meg Jephtha. Ez utóbbi megjegyzés zavarba hozta Michaelt. Gideonnak és családjának nem volt könnyű dolga New Yorkban. Michael sohasem találkozott Jephtha három fiával. Furcsa módon mégis rokonságban érezte magát velük, mivel olyan közel állt az apjukhoz. Lélekben az unokafivérük, netán a féltestvérük lehetett. Hármójuk közül Gideonról tudott a legtöbbet – mert Jephthának róla több mondandója volt. A Jephtha kis parókiájáról kapott előző levelek rengeteg információt tartalmaztak arról, hogy mit csinált és hogyan viselkedett Gideon Kent a háború befejezése óta. Michael tudta, Gideon örül, hogy vége a viszálynak. És szerencséje volt, hogy őrnagyi rangja kizárta azoknak a katonáknak a sorából, akikre Andrew Johnson '65 májusában kiadott általános amnesztiája nem vonatkozott. A déli ezredeseket, tengerésztiszteket és mindazokat, akiket West Pointban és Annapolisban képeztek ki, s akik visszatértek délre harcolni, még mindig árulás bűnében marasztalták el, amíg egyéni kegyelemben nem részesülnek. Ha

szabadon bocsátása idején Gideon ezredes lett volna, akkor arra kényszerül, hogy a Washingtonban működő jogászok új nemzedékének szolgálatait keresse. A kegyelmi ügyvédek vagy „ügynökök” 100-200 dollárért meggyorsították az elnökhöz címzett kérvények útját. Úgy látszik, a csirkefogók és megalkuvók még a békekötésből is hasznot húztak. Michael tudta, Gideon megrémült a déli vereség után. De elfogadta – és életének ezt a fejezetét lezártnak tekintette. Azt mondta apjának, hogy kész új életet teremteni magának, a feleségének és a lányának. Még egy írást is megmutatott Jephthának, melyet emlékeztetőnek szánt. Szó szerinti másolata volt ez annak a széles körben terjesztett hűségeskünek, melyet azoktól követeltek meg, akik kegyelmi kérvényt nyújtottak be Johnsonnak. Aki esküt tett, az megfogadta Isten színe előtt, hogy elfogadja és megvédi az Egyesült Államok alkotmányát és betartja az Unió törvényeit, köztük a négerek szabadságáról szóló nyilatkozatokat is. A nem harcoló déliek különböző csoportjainak, amelyekre nem vonatkozott Johnson általános amnesztiája – postamestereknek, bíróknak, adószedőknek, még a volt konföderációs kormány nyomdászainak is –, le kellett tenniük az esküt, mielőtt ingatlant vettek vagy adtak el, szabadalmat nyújtottak be, vagy megpróbálták visszaszerezni a tulajdonukat, melyet az ellenség lefoglalt. Gideonnak nem kellett esküt tennie. Úgy másolta ki magának, mint személyes, önmagának szóló nyilatkozatot. Jephtha boldog volt, hogy a fia ilyen józan gondolkodással tért vissza a polgári életbe, és semmi áron nem engedi, hogy a múltja vagy a fogolytáborban szerzett sérülése tönkretegye a jövőjét. Bal szemének elvesztése ellenére Gideon – legalábbis Jephtha szerint – jóképűbb volt, mint életében valaha, a fekete folttól még hetykébben is festett. De ennél is fontosabb volt, hogy új hajtóerő költözött belé. A háború előtt könnyedén vette a dolgokat; közömbös diák volt. A fogolytáborban azonban rájött, hogy a lovassági taktikán kívül semmit sem tud. Ezért úgy határozott, letelepszik, és megpróbál mesterséget tanulni – vagy legalább jövedelmező állást találni egy olyan helyen, ahol még virágzik a gazdaság. Tekintetbe véve, hogy az elszakadás kérdése megoldódott, és az ország megint egységes, a porig égett Richmond helyett Gideon New Yorkot választotta. Jephtha mozgósította sajtókapcsolatait, hogy tanonci állást szerezzen legidősebb fiának Gordon Bennett keresett lapjának, a New York Heraldnak a nyomdájában. Az, hogy Gideon a Louis Kent tulajdonában lévő Unionnál dolgozzék, szóba sem jöhetett. A főnökei állítólag dicsérték Gideont a szorgalma és a gyors esze miatt. O azonban hat hónap után csendben kilépett, mert nem bírt a négy fal között dolgozni. Michaelnak, amikor megkapta az erről szóló levelet, eszébe jutott, hogy Jephtha egyszer azt mondta, a fia a szabadban a legboldogabb, bármilyen is az időjárás. Gideon másodszor is elhelyezkedett, ezúttal egy építővállalat kocsisaként. Az az ember, aki fölvette, nyilvánvalóan nem törődött hallhatóan déli kiejtésével. De a cég kocsiparkjának irányítójával nem így állt a dolog. Gideon pontosan két napig maradt – elbocsátották, és egy volt unionista katona lépett a helyébe. A főnök megtagadta, hogy bért fizessen egy „déli árulónak”. És a jelenlegi levél szerint Gideon nem talál másik állást.

Michaelt ez nem lepte meg. A munkaerőpiacot elárasztották a visszatérő veteránok és a délről a városokba özönlő felszabadított feketék. Előző leveleiben Jephtha bevallotta, hogy megpróbált anyagi támogatást nyújtani a fiának. De Gideonban konok büszkeség és az az elszántság lakozott, hogy a tulajdon kemény munkája segítségével boldogul. Feltéve, hogy hagyják dolgozni. Margaret azonban szemmel láthatóan ügyesen alkalmazkodott New Yorkhoz. Szerette a várost, és segített a kis családnak átvészelni a szűkös időket azzal, hogy bedolgozott néhány jobb áruháznak, mely egyedi tervezésű ruhákat adott el gazdag nőknek. Gideon feleségének tapasztalatai voltak ezen a területen, mert annak idején nagynénje richmondi ruhaüzletében dolgozott. Jephtha azt is megjegyezte, hogy Margaret csodálatos munkát végzett, amikor kényelmes otthont teremtett a Manhattan környéki bérelt házikóban. Ugyanakkor segítette és támogatta Gideont abban az erőfeszítésében is, hogy állandó olvasással pótolja műveltségének hiányosságait. Jephtha természetesen sajnálta, hogy Gideon nem akart megmaradni a nyomdászmesterségnél. Szerinte továbbvihette volna a családi hagyományt, amelyet Philip Kent kezdett akkor, amikor megalapította a Kent és Fia céget Bostonban – sajnos ez a vállalkozás is Louis Kent tulajdonában volt. Jephtha azonban nyilvánvalóan beletörődött abba, hogy Gideon a saját útját járja – ha valaha meg tudja találni egy olyan városban, mely hemzseg az északiaktól és a feketéktől, akik minden munkát hajlandók elvállalni. Jephtha és a fia egyáltalán nem érintkezett Louis Kenttel. Louis megvetette az idősebb Kentet az illegális hadikereskedelmi vállalkozás leleplezésében játszott szerepe miatt. Gideonban pedig élő vádiratát látta annak, hogy ő lógós. Louis kétségtelenül a legmagasabb árat fizette – bár a háromszáz dollár elenyésző összeg volt a millióihoz képest –, hogy mentesüljön az 1863-as sorozási törvény alól, amely miatt a szegény sorban élő New York-iak sokasága tódult ki négy napra az utcára, hogy lázongjon, gyújtogasson, és feketéket lógasson fel a lámpavasakra, tiltakozásul a háború és a sorshúzással végzett sorozás ellen, melyet csak a gazdagok tudtak elkerülni. Michael valójában hálás volt ezért az ellentétért, mely Louist a rokonaitól elválasztotta. Julia Kent így is éppen elég gyakran járt a fejében. Túl fájdalmas lett volna, ha Jephtha a leveleiben beszámol az asszonnyal való találkozásról. Jephtha rövidebb levele azzal a közléssel zárult, hogy tizenöt hónappal az ellenségeskedések befejeződése után még mindig nem tud semmit két fiatalabb fia hollétéről. Matthew, aki mindig rossz levélíró volt, 1865 elején, Havannából írt utoljára apjának. Matt kapitánya, McGill éppen arra készült, hogy a Szép Amanda nevű szkúnerét a Konföderáció előtt még nyitva álló egyik utolsó kikötőbe vigye – a semleges Matamorosba, mely a Rio Grandé partján, a texasi Brownsville-lel szemben feküdt.

Ehhez az utolsó levélhez Matt több szénrajzot is mellékelt. Ezeket minden előképzés nélkül, a maga módján, még sokkal fiatalabban kezdte rajzolgatni. Jephtha elküldte az egyiket Michaelnak. A férfi a priccse fölé szögezte. Most rápillantott a rajzra. Hajlékony, fekete bőrű, fiatal, de teljesen kopasz férfi állt a kép előterében. Mindössze egy rongyos nadrágot viselt, és a vállán fémedényt egyensúlyozott. A fekete a másik kezét kinyújtotta, mintha könyörögne valakinek. Vigyora széles volt, szeme huncutul vidám; az egész alak úgy hajolt előre, hogy szolgai engedelmességet sugallt, amely azonban – mivel színlelte – nem volt megalázó. Az alakot a háttérben egy néhány vonallal odavetett pálma ellensúlyozta. A fa és a fekete között kisebb alak állt, egy világosabb bőrű úriember fehér öltönyben és széles karimájú kalapban. Szájában levágott végű szivart tartott, karjában pedig egy kislányt. A szemlélő visszafogott merevségével szemben a fekete maga volt a mozgás és a hajlékonyság. Matt az M. Kent névvel írta alá a rajzot, és címet is adott neki: TEJJÁRUS + CUKKORNÁDÜLTETTVÉNYES, HAVANA '65 Jephtha gyakran említette, hogy középső fia egyáltalán nem tud helyesen írni. E levél óta nem kaptak több hírt Mattről. Elszomorító, gondolta Michael, és megint vetett egy pillantást a képre. Nemcsak Jephtha veszített talán el egy fiút, hanem valószínűleg a világ is elveszített egy fiatalembert, aki a tehetségével egyszer még sokra vihette volna. Michael nem értett a művészethez. De tetszett neki a rajz kompozíciója; a vonalak művészi egyensúlya a fehér térben. Matt stílusában olyan nyers erő vibrált, melyet, ha valaki látott egyszer, nem könnyen felejtette el, s nem keverte össze más művekkel sem. A rövidebb levél utolsó bekezdése volt a legszomorúbb: Jeremiah-ról még kevesebbet tudok, és attól tartok, hogy meghalt. Sok katonai irat semmisült meg vagy veszett el, amikor Davis és bandája elmenekült Richmondból, és kormányával együtt rövid száműzetésbe vonult. Biztosan tudom, hogy Jeremiah ezrede az atlantai hadszíntéren harcolt, és 1864 őszén még ott szolgált. De attól fogva nem akadtam a nyomára. Gyanítom, sose fogom megtudni, mi történt vele – s azt sem, hol esett el abban a káoszban, ami Sherman georgiai diadalát követte. Valóban fájdalmas dolog úgy elmennem Fan temetésére, hogy ez a tudat nyomja a lelkemet. Szerencsére azonban Isten keze mindig velem van, hogy könnyítsen e terhen. Abban a reményben, hogy jól vagy, maradok Őszinte híved Jephtha III. Michael a második, vaskosabb borítékra fordította figyelmét. A tíz vagy több, mindkét oldalán teleírt lapot Jephtha augusztus elején írta, miután visszatért Lexingtonból.

A legelső bekezdésben fájdalom bujkált. Lexington nemcsak azt a viszályt juttatta Jephtha eszébe, amely elszakította a családjától és megfosztotta lelkészi hivatalától, hanem jó barátja, Thomas Jackson tábornok Chancellorsville-nél bekövetkezett halálát is. Michael már tudta, hogy Gideon ott volt, amikor Kőfal Jacksont véletlenül lelőtték a saját emberei. A levélben azonban lelkesedés is volt: Alig huszonnégy órája érkeztünk vissza Lexingtonból, amikor hirtelen, akár a mennykőcsapás, levelet kaptunk Matthew-tól – a szokásos, pocsék helyesírással! A háborúnak szinte az utolsó hetében a kapitánya valóban bekormányozta a szkúnert a Rio Grandé torkolatába, Matamorostól negyvenmérföldnyire. A szkúnerről a muníciót a szokásos csónakokra rakták át, hogy felvigyék a folyón. Hirtelen vad szélvihar tört rájuk, és elsüllyesztette a csónakokat, McGill meg a legénység néhány tagja pedig a vízbe fulladt. Matthew súlyos sérüléseket szenvedett, és szó szerint hónapokig tartott, amíg felépült. Még alig emésztettük meg az örömhírt, amikor – a Texastól idáig megtett fáradságos út után – maga Matthew is megjelent az ajtónkban! Itt Michael úgy megdöbbent, hogy figyelmetlenül túlságosan megszívta a csibukot, és füst került a tüdejébe. Majdnem egy percig köhögött, mielőtt folytatni tudta volna az olvasást. A fiam úgy üdvözölt bennünket, mintha csak egy rövid kiruccanásról tért volna vissza. Aztán bejelentette, hogy elhajózik Liverpoolba, ahol feleségül vesz egy fiatal nőt, akibe akkor szeretett bele, amikor a brit szigeteken járt! Bevallom, mióta visszatértem a szószékre, most először folyamodtam ahhoz a whiskyhez, amelyet Molly gyógyászati célokra rejteget az éléskamrában. Matt meglepő románca a következőképpen esett: Amikor McGill még egy blokádot kijátszó gőzhajó kapitánya volt, melyet Wilmington felé kormányzott éppen, a hajót a föderalista cirkálók súlyosan megrongálták és elsüllyesztették. Mindenki elérte a carolinai partokat. Végül McGill és Matt visszatért Bermudára, majd Liverpoolba utazott, hogy egy új gőzhajót építtessenek, melyet McGill fizetett a megszerzett haszonból. A hajót a Birkenhead Ironworks cég építette, a Mersey másik partján, a várossal szemben; ugyanaz a hajógyár, mely Semmes Alabamáját és több konföderációs hadihajót is vízre bocsátott. A fiatal nő, aki Matthew szívét rabul ejtette, leánya egy szerelőnek, aki a Birkenhead hajógyár tulajdonosainak, Lairdéknek az alkalmazottja. Matthew ott találkozott a lánnyal. Beszélgetésbe elegyedett vele egy tömeggyűlésen, melyet a városban tartottak Lincoln felszabadítási nyilatkozatának támogatására. Matthew azért ment el a gyűlésre – így mondta hogy hallja, mit mond a másik oldal. A fiatal nő, meg kell jegyeznem, lelkes ellenfele a rabszolgatartás rendszerének; Matthew pedig furcsán lefegyverző módon elmondta nekem, hogy ő hamarosan arra a következtetésre jutott, hogy a „másik oldalnak” igaza van. Nem hiszem, hogy egyedül a szerelem a felelős ezért

a változásért. Végre azonban átgondolta az ügyet. A kapitánya és az ügy iránti hűségből viszont továbbra is teljesítette tengerészi kötelességeit. A fiatal nő neve Miss Dolly Stubbs. Ha Molly és én hihetünk a fényképnek, amelyet Matt mutatott, gyönyörű, hajlékony, szőke lány, akinek arca jó kedélyről, hetykeségről és elszántságról árulkodik. Amint Molly és én magunkhoz tértünk Matthew „bombájának” robbanása után, megjegyeztem, hogy a háború alatt hosszú hallgatásba burkolózott. Zavarba jött, és elég szórakozottan megvakarta a fejét. Ö nem vesz tudomást az órákról; teljességgel hiányzik belőle az időérzék. Amikor megkérdeztem, pontosan mit is csinált hosszú távolléte alatt, válasza jellemzően tétova és fesztelen volt. „Lássuk csak – mondta –, McGill meg én puskákat szállítottunk oda és gyapotot szállítottunk vissza, amíg egy kazánrobbanás a bermudai partoknál a tenger fenekére nem küldte a másik gőzöst is. Aztán Kubába mentünk, ahol McGill a maradék pénzén egy vitorlást vásárolt, amivel az öbölben hajóztunk. Mindezen közben megtanítottam a bermudai négereket, a kubaiakat meg a liverpooli hajógyári fiúkat a baseballra, amikor éppen nem rajzoltam, vagy nem voltam szerelmes. Átkozottul eleven élet volt. Alig akadt szabad pillanatom, amikor levelet írhattam volna.” Egyetlen szabad pillanat sem csaknem öt éven át? Nemzetünk történetének legvéresebb háborúja mint „átkozottul eleven élet”? Azt kell mondanom, hogy Matthew kivételes fiú! Gideon és Matthew jól kijött egymással az ötnapos látogatás során. Boldog találkozás volt; úgy látszik, még a hosszú távollét után is szeretik egymást. A gyors házasság után azonban fogalmam sincs, hogy alakul majd Matthew jövője. O sem tudja. Mivel bátor és nyitott fiú, láthatóan beéri azzal, hogy oda menjen, ahová a véletlen és romantikus frigye sodorja. Sohasem lesz olyan iparkodó, mint Gideon, aki – most jut eszembe – még mindig nem talált munkát. De pillanatnyilag Mattnek nem is kell iparkodónak lennie. Nem csekély összegű nyereségre tett szert különböző útjai során. Az utolsó divat szerint szabott, szép ruhát viselt, amikor Gideon családja, Molly meg én kikísértük a Liverpoolba induló gőzöshöz. Amint magamhoz tértem a Matt látogatása kiváltotta izgalmakból, imádságok közepette megint fontolóra vettem egy olyan ügyet, mely mostanában igencsak foglalkoztat. Eddig még nem említettem neked, de most már eljött az ideje. Michael, én már nem vagyok fiatal ember. Sokat gondolkodom azon, hogyan osszam el a kaliforniai pénzt. Szeretném egy részét arra felhasználni, hogy mielőtt meghalok, visszavásároljam a bostoni kiadóvállalatot. Természetesen szinte semmit nem tudok a könyvkiadásról, csak egy keveset az újságokról. De szeretném, ha a Kent és Fia megint a családé lenne, mivel a vállalatnak Louis szemében nincs túl nagy jelentősége a Union–hoz a textilipari és acélgyártási érdekeltségeihez képest. Louis – ezt mondanom sem kell – nem fogja fel a könyvkiadás tiszteletre méltó céljait, de nem is érdeklik túlságosan. A Kent és Fia ma sokkal szorultabb helyzetben van, mint amikor annak a gazember Stovallnek a tulajdonában volt. A cég valójában teljesen felhagyott a

hagyományos könyvek kiadásával. Népszerűséghajhász és megalkuvó módon most csakis olcsó hetilapokat ad ki, melyeket már talán egyetlen olyan rézből és nikkelből készült ötcentesért is meg lehet kapni, amelynek a bevezetését a kongresszus májusban szavazta meg. Még Rose Ludwig könyveit is megfosztották kemény fedelüktől, és cifra papír-borítóval jelentetik meg őket újra. Hálás vagyok, hogy Amanda kedves barátnője már nem látja, amint munkáját lealacsonyítja egy olyan ember, akit kizárólag a haszon érdekel. Louis nyilvánvalóan abban reménykedik, hogy megismételheti a Beadle cég sikerét, ha lemásolja az „ötcentes regények”sorozatát. E végből elbocsátotta szegény Dana Hughest, és helyébe irodalmi napszámosokat vett fel. Csodálkozol-e, hogy ettől a hordától meg akarom menteni a céget? A döntés természetesen Louis kezében van – és gyanítom, hogy ő nemet mond majd minden ajánlatomra. Tudom, mennyire gyűlöl. De az utánzók rendszerint kudarcot vallanak – és ha ez igaznak bizonyul a Kent és Fia esetében is, a kapzsiság talán előcsalja a jobb érzéseket. Sohasem tudhatjuk, ha olyan emberrel állunk szemben, mint az én nagyra becsült másodunokatestvérem. Figyelni fogom tehát a helyzetet. Szeretném megkapni a céget ugyanúgy, ahogy Philip dédapám kardját, az arcképét és azokat a családi emléktárgyakat is, amelyeket Louis őriz a Kent-házban, tekintet nélkül a hagyományokra vagy az általuk képviselt eszményekre. Őszintén szólva nem tudom megmondani, mihez kezdenék a kiadóval, ha megszerezném – azon túl, hogy rögtön visszavenném Dana Hughest. De akkor is arról álmodom, hogy visszaadjam, a fent említett családi ereklyékkel együtt… miképp is fogalmazzam? Tiszta kezekbe. Tisztességes kezekbe. Abban az esetben, ha ez a vásárlás létrejönne, a Kent és Fia tulajdonjogát egyenlő arányban kívánom szétosztani Gideon, Matthew és közted. Az utolsó szó úgy érte Michaelt, akár a villámcsapás. Hirtelen mozdulatot tett, amitől parázsló dohányszálak hullottak az ingére. Az egyik lyukat égetett rá, mielőtt lesöpörte volna. Ne lepődj meg, Michael. Te inkább vagy Kent, mint Amanda tulajdon fia. Ha a cég megszerzése egyszer valósággá válik, te további vagyonhoz jutsz, amit nagyon is megérdemelsz. Jó okkal mondom azt, hogy „további”. Jeremiah nyilvánvalóan végleg eltávozott. Így a kaliforniai pénzből őt megillető részt jó lelkiismerettel ruházhatom rád. Így rendelkeztem az új végakaratomban. IV. – Isten az égben! – sóhajtotta Michael. Keze úgy remegett, hogy kiestek belőle a lapok. Gyorsan felkapta, és egy darabig matatott, hogy a megfelelő sorrendbe rakja őket. Még mindig döbbenten újra elolvasta az utolsó bekezdést. Nem álmodott.

Ne hidd, hogy ez elhamarkodott dolog a részemről. Te felbecsülhetetlen értéket jelentettél Amandának. Tudom, hogy szeretett téged. A halála után te nevelted fel Louist, és segítettél nekem új életet teremteni, amikor elmenekültem Lexingtonból, elűzetve a saját házamból. Nagyon sokkal tartozom neked. A család tartozik neked. És te ugyanolyan Kent vagy, mint én. Valójában a hiúságom néha azt kívántatja velem, hogy a vezetéknevünket viseld, de ez a szüleid megsértése volna. Úgyhogy minden szempontból Kent leszel, kivéve a nevedet. Michael hátradőlt, és lehunyta a szemét. Megpróbálta végiggondolni, mit jelent neki Jephtha döntése. Hogyan változtatja meg az életét – mert az biztos, hogy megváltoztatja. De még mindig nehezen tudta elhinni, valóban elhinni, amit az imént olvasott. Kényszerítenie kellett magát, hogy ismét a levélre figyeljen. V. A többi kevésbé volt személyes jellegű; inkább filozofálás – de ez is tele érzelmekkel. Jephtha a háború következményeivel foglalkozott; azt az örömöt említette, ami az alkotmány tizenharmadik módosító rendelkezésétől töltötte el, amelyet csak az előző év decemberében iktattak törvénybe. A módosító cikkely örökre eltörölte a fekete rabszolgaság intézményét. Új erőt adott neki a nemzeti törvényhozás több más javaslatának elfogadása is. Mérföldkő volt az emberi szabadságjogokért folytatott menetelés útján, amikor a kongresszus februárban elvetette Johnson vétóját, s ezzel életben tartotta a Freedman's Bureau-t, sőt hatáskörét is kiterjesztette, ezért az iroda tovább szolgálhatja a déli négereket. A radikálisok azt mondják, hogy Johnson a vétóval a déli demokrata arisztokrácia igényeit akarta kielégíteni. De aki pontosan olvassa Johnson feljegyzését, tudja, hogy ő akár északon, akár délen, a kiváltságos osztályt veti meg a legjobban. Azokat bálványozza, akik saját földjüket művelik meg; ezek az ő szeretett „földtúrói”. Az elnök legnagyobb hibája, ha ezt lehet így mondani, talán az, hogy túl mereven ragaszkodik az alkotmányhoz. Úgy érezte, hogy a Freedman-féle cikkely nem lehet törvényes, mivel a tizenegy konföderációs állam nem vett részt a nemzeti törvényhozásban, és így a törvény elfogadásába sem szólhatott bele. Talán tudod, hogy Johnson hasonlóképpen megvétózta Lyman Trumbull polgárjogi törvényét is, mely kinyilvánította, hogy mindenki, aki az országban született, automatikusan állampolgár, s a törvény előtt azonos jog és védelem illeti meg. Trumbull azért terjesztette elő a törvényjavaslatot, hogy semmissé tegye a Legfelsőbb Bíróság Dred Scott-féle döntését. Itt az elnök megint a saját alkotmányértelmezését követte, fenntartva, hogy a Trumbull-javaslat által érintett ügyek kizárólag az egyes államok hatáskörébe tartoznak. Még mindig kitart amellett, hogy a vétója ellenére végül mégis törvénybe iktatott javaslat újabb lépés – ahogy ő mondja: „öles lépés”– a centralizáció és afelé, hogy a törvényhozói hatalmat Washingtonba koncentrálják. Kétszeres biztosítékául annak, hogy Johnson véleményét a Legfelsőbb Bíróság egyszer majd ne nyilvánítsa alkotmányosan helyesnek, Trumbull törvénytervezetének számos kikötését

bevették az alkotmány júniusban elfogadott tizennegyedik módosításába, és most terjesztik elő az egyes államoknak jóváhagyásra. A Johnson és a kongresszus közötti harc sajnálatosan és csúnyán elfajult – mindkét oldal egyre elkeseredettebben vesz részt benne. Ahogy a demokrata Mr. Voorhees oly találóan megfogalmazta, Thad Stevens és az ö radikális republikánusainak tevékenysége arra figyelmeztet, hogy az Unió helyreállításáért vívott háború menthetetlen kudarcba fúlt; hogy a háborúnak vége, és az Unió mégis kettészakadt. Michael tudta, mire gondol Jephtha. Az omahai és a St. Louis-i lapok egész másféle háborúról írtak, mint amilyen a fővárosban folyt szinte azóta, hogy a harangok megkondultak Lincoln halála miatt. A szélsőségesebb republikánusok közül néhánynak feltehetőleg kapóra jött a gyilkosság, mert feltételezték, hogy az új elnök a szemétkosárba hajítja Lincoln újjáépítési terveit, és keményebb vonalat követ majd. Megdöbbentek, amikor Johnson azt az 1863-ban megfogalmazott tervet kezdte végrehajtani, mely a háború után új déli kormányokat akart felállítani. Akkor Lincoln még hajlandó volt elismerni azokat a lázadó államokat, melyekben az 1860-as választók tíz százaléka hűségesküt tesz, és beleegyezik abba, hogy támogatja a rabszolga-felszabadítást. Ezek az elnéző feltételek már nem elégítették ki a szélsőséges republikánusokat. Ennek következtében nemcsak az elnök és a demokraták ellen viseltek háborút, hanem tulajdon pártjuk konzervatívabb tagjaival is; ádáz és keserű háborút, mely a négyéves katonai küzdelemről folytatott elvi vitában gyökerezett. Az újságokban az öreg Thad Stevens, a Ház radikális szárnyának cinikus és gáncsoskodó vezetője mindig úgy hivatkozott az elszakadt államokra mint „meghódított tartományokra”, melyeknek jövője „a hódító akaratán” múlik. Johnson és a mérsékeltebb republikánusok álláspontja egyszerűen az volt, hogy a déli államok sohasem szakadtak el, mert az alkotmány alapján ezt nem tehették. Továbbra is tagállamok, és ennek megfelelően kell bánni velük. Jephtha így írt Stevensről: Bár a hetvenes éveiben jár, a nála harminc évvel fiatalabbak kérlelhetetlen energiájával– és kegyetlenségével– rendelkezik. Furcsa, ferdén álló fekete parókájában és tuskólábán bicegve járkál körbe Washingtonban, s egy cseppet sem vesződik azzal, hogy tagadja a sajtónak arról szóló cikkeit, hogy Lancasterben viszonyt folytat Lydia Smith nevű mulatt házvezetőnőjével. Erőit arra a harcra tartogatja, mely eldönti majd, hogy az újjáépítési politikát az elnök vagy a kongresszus vezényli-e. Mert harc biztosan lesz. Volt munkatársaim alkalmi levelei mindig erről tájékoztatnak. Tavaly kétszer jártam személyesen lenn Washingtonban. Theo Payne pedig, az a jó, de elgyötört ember, aki Louis irányítása alatt továbbra is szerkeszti a Uniont, úgy négyhetenként elhozza a családját vacsorára – ez az egyetlen este a hónapban, amikor kénytelen-kelletlen józan marad! –, ezért jól ismerem a konfliktust, mely talán többet árthat az országnak, mint maga a háború.

Payne elmondta, hogy a washingtoni háború már a túlvilágot is megérintette! Tudod, milyen mániává fajultak itt azok a spiritiszta szeánszok, melyeket azért tartanak, hogy az emberek és elhunyt szeretteik között kapcsolatot teremtsenek? Payne szerint egy bizonyos Mrs. Cora Daniels, aki a washingtoni Four and a Half Streeten lakik, nemrég megszólalt az egyik elhunyt, „Mr. Parker” hangján. „Parker” azt jósolta, hogy Johnson hamarosan sok radikálist letartóztat, összehívja a „déliek és szimpatizánsaik kongresszusát”, majd arra kényszeríti a Stevenshez hasonló „hazafiakat”, hogy vonuljanak vissza valahová – Ohiót említette –, és ott ellenkongresszust hozzanak létre! A bizarr üzenet azzal végződött, hogy „Parker”kijelentette, hamarosan egy második polgárháború tör ki – melyet ezúttal főleg északi területen vívnak. Bízom benne, hogy érzékeltetni tudom veled, milyen tragikusnak találom én mindezt. Nálam senki sem reménykedett jobban abban és imádkozott többet azért, hogy véget érjen a vérontás. Most pedig mintha újabb következnék, bár most más fegyverekkel ontják a vért. Ugyanígy: senki nálam nem reménykedett jobban abban és imádkozott többet azért, hogy megszűnjék a rabszolgatartás ocsmány intézménye. Most pedig, hogy megszűnt, azon tűnődöm, milyen eszközökkel és mennyire gördülékenyen lehet beilleszteni a felszabadított rabszolgákat az amerikai társadalomba. Még egy olyan rendíthetetlen unionista is, mint Sherman tábornok, azt mondta, hogy az általános választójog – az az eszköz, amelynek segítségével Stevens és támogatói rá akarják kényszeríteni az újjáépítésre vonatkozó elképzeléseiket az elnökre – „ismét megrázkódtathatja”az országot. S bár néha azon gondolkodom, Thad Stevens mérge nem abból ered-e, hogy Lee tábornok Gettysburg felé vonuló csapatai lerombolták pennsylvaniai vasöntödéjét, úgy érzem, nem lehet mindenért Stevenst hibáztatni. A lincolni elven létrehozott új déli törvényhozó testületek régi arcukat mutatják úgynevezett Fekete Törvényeikben, melyeket azért hoztak meg, hogy kordában tartsák a felszabadított rabszolgák viselkedését. Egyes ilyen törvények megtiltják, hogy feketék olyan vasúti kocsikban utazzanak, melyeket fehéreknek tartanak fenn. A feketék és fehérek házasságát pénzbírsággal vagy börtönnel büntetik. A bírósági felügyelet mellett tanonckodó árva néger gyermekeket, ugyanúgy, ahogy a rabszolgákat, el lehet fogni, ha megszöknek kegyetlen gazdájuktól. Az ilyen és hasonló törvényekből én megint a lánc csörgését hallom ki. Az új állampolgárok jogaiért kezeskedni kell – és e jogok közül is legfontosabb a választójog. Kezdek azonban rosszat szimatolni abban, hogy a radikálisok ezt támogatják. Először akkor csapta meg az orrom mindez, amikor decemberben a Ház karzatán ültem és hallgattam, ahogy Stevens a kormányzatot vonja kérdőre. A déli államokat addig nem engedné tevőleges szerephez jutni a kormányzásban, amíg az alkotmányt „úgy nem módosítják, hogy örökös fölényhez juttassa az Unió pártján állókat”– és ezen természetesen a republikánusokat értette. Cinikus nyíltsággal megjósolta, hogy ha a négereket nem engedik szavazni, a hatalom a déliekhez és a demokratákhoz kerül. Am ha a választójogot általánossá teszik, mondta, „a

feketék támogatásával mindig lesz elég unionista délen ahhoz, hogy a képviselet megosztott legyen, és megmaradjon a republikánus fölény”. Láthatod hát, hogy ez a háború nem tisztességes, hiszen titkos cél érdekében folyik. És a „titkos”cél napról napra szembeszökőbb lesz. Talán az is érdekel – vagy aggodalommal tölt el –, hogy sok északi üzletember megszimatolta az ebben az erkölcstelen tervben rejlő lehetőséget. Louis közéjük tartozik. Mindig hírhedt köpönyegforgató volt, először az egyik, majd a másik oldalt részesítette előnyben, ahogy épp célszerűnek látszott. Most azonban kijelentette, hogy nem hozzád vagy hozzám hasonló republikánus, hanem Thad Stevens híve! Michael most undorral elhúzta a száját, miközben megszívta a pipát, majd kifújta a füstöt, melynek dohányillata kissé elfödte a kihalt kocsi bűzét. Kiabálást hallott Dorn szekere felől. Eszébe jutott, hogy amint végez az olvasással, meg akarja látogatni Christiant. Nem hiszem, hogy Louis emberbaráti okokból csatlakozott Stevens szárnyához. Ö lenne az utolsó, aki szívesen látná a felszabadított feketéket az asztalánál, függetlenül attól, mennyit locsog az általános választójog bevezetésének bölcs voltáról. Úgy képzelem, csak a hatalomban rejlő lehetőségeket látja maga előtt – hogy az elkövetkező években megfontoltan és könyörtelenül manipulálhat emberi lényekkel, ha a republikánus fölény megszilárdul. Kétségtelenül azért állt az ügy mellé, hogy a győztesek oldalán legyen. A bűz már a családunkba is beszivárgott. Így tehát a háború folytatódik. Más, mint az előző, de nem kevésbé ádáz. Megdöbbentene téged, hogyan akarják mindkét oldal politikusai befolyásolni a közvéleményt azzal, hogy népszerű háborús hősök támogatását szerzik meg maguknak. Milyen lelkesen udvarol mindkét oldal Grantnek!– bár úgy látszik, ő pillanatnyilag Johnson zsebében van. A főparancsnok után rögtön a második Custer, a „gyermektábornok”. Az ő kiemelkedő katonai tehetsége mintha abban a képességében rejlene, hogy nagy tömegeket tudott a vágóhídra hajtani karrierje előmozdítása érdekében. Mindamellett így is rendkívül népszerű. Március végén itt járt, pazar vacsorákon vett részt a Manhattan Clubban, és állandóan demokraták társaságában volt. O maga McClellan klikkjéhez tartozott, amelyben a tagok politikai nézetei egy időre megosztották és csaknem elpusztították a Potomad Hadsereget – ahogy magának McClellannek a habozása és elnöki ambíciói is. Azt mondják, a republikánusok szeretnék a táborukban tudni Custert – és mit sem törődnek azzal, hogy milyen nézeteket hangoztat a feketék állampolgárságra való alkalmasságáról. A négerek szavazati jogának tárgyáról Custer szereti kijelenteni, hogy „ilyen erővel akár egy indián törzsfőnököt is a pápai székbe emelhetnének”. Kételkedsz ezek után abban, hogy bizonyos republikánusok célja nem az egész országra kiterjedő igazságosság, hanem pártjuk korlátlan uralma? A lelkiismeretes embereknek mindenfelé sok rémületre van okuk. Davis még mindig a Monroe-erődben van bebörtönözve, várja, hogy kiszabják az ítéletet rá az árulásáért. Lee – a

becsületes, félrevezetett Lee, akit szintén láttam Lexington-ban Fan temetésekor – a Washington College vezetőjeként kapar magának össze valami megélhetést. A szorult helyzetét ismerő szomszédok diót, burgonyát és zöldséget küldenek az asztalára, miközben az északi újságok mint „sötét lelkű összeesküvőt” bélyegzik meg – ezt a büszke, megtépázott, hívő embert, aki Appomattoxnál elutasította katonáinak azt a kérését, hogy a hegyekben és erdőkben partizánként harcolhassanak tovább. Azt felelte nekik, hogy menjenek haza, ismerjék el a vereséget, és kezdjenek új életet. Mégis a „sötét lelkű”jelzőt aggatják rá. Ez az a „jóindulat mindenkivel szemben”, amiről Lincoln beszélt, és amit Johnson meg akar valósítani? Mégsem élek minden remény nélkül. Miközben a politikai vihar tombol, itt, keleten ezt dinamizmus ellensúlyozza; az az érzés, hogy nemzetünket már csak pillanatok választják el a terjeszkedés diadalmas korának hajnalától, ha egyben tudjuk tartani az Uniót. Azt mondják, soha nem volt még ilyen óriási az ipari növekedés – és ilyen látomásosan sem beszéltek még a két tenger közt virágzó, gyarapodó országról. Te is részese vagy az egyik olyan figyelemre méltó vállalkozásnak, mely ezeket a látomásokat valósággá változtatja. A transzkontinentális vasút úgy nyitja meg a Nyugatot a kereskedelem és a telepesek előtt, ahogy arról még egy évtizede sem álmodhattak. Hála a birtoktörvénynek, mindenki hetvenöt hektárt foglalhat az állami földből. Bár nehéz időket élünk, ez az időszak az ígéreté is. Megpróbálok hinni abban, hogy a megbékélés és nem a gyűlölet szelleme diadalmaskodik majd. Megpróbálok bízni abban, hogy még az iparmágnások pénzéhes új osztálya is, mely semmit nem törődik az általa kizsákmányolt emberi lényekkel, mert azt akarja, hogy gyárai növekedjenek – igen, és hogy vasútjai megépüljenek –, végül olyan áldásokat teremt, melyeket elképzelni sem tudunk. Michael, bocsáss meg ezért a hosszú előadásért, melyet késő éjjel írok. Szegény Molly kétségbe van esve az éjszakai mélázásaim és firkálásaim miatt. De nem sokan vannak, akikkel a legbensőbb gondolataimat megoszthatom. Jó egészséget és sikert kívánok neked bátor vállalkozásodban a számodra ismeretlen vidéken. A merész, új irányokba való ilyen nyitásokból született ez az ország – és, emlékeim szerint, ezek alapozták meg a Kent család jövőjét is! Michael lassan a hasára tette a csibukot. A felhólyagzott kezében tartott utolsó lapot bámulta. A papír mintha elhalványult volna, s a helyén Julia Kent kék szemét látta. „Bátorság? Merész, új irányok? Jephtha, örülök, hogy nem ismered a teljes igazságot.” Nagy erőfeszítéssel visszatért a rövid befejezéshez. Nagyon várom a beszámolókat arról az izgalmas vállalkozásról, amelyben részt veszel. Isten áldjon és oltalmazzon. Emlékezz rá, hogy ettől az órától fogva újra írott végrendeletem alapján te annak a családnak a bona fide tagja vagy, amelyhez szavaid és tetteid már sok éve csatolnak. Szerető rokonod, Jephtha

Michaelt még mindig meghatotta és lenyűgözte Jephtha nagylelkű gesztusa. Hirtelen egy gondolata támadt. Fontos gondolata. Összeszedte és összehajtogatta a lapokat, majd mindkét levelet a takarója alá csúsztatta. Leugrott a priccsről, és gyorsan kiment a vagonból. VI. Mindössze két csellengő maradt a pénztárosfülkénél. Michael bosszankodott a türelmetlenségtől, amíg az egyik megkapta a zöldhasúit, a másik bérét pedig a kopaszodó hivatalnok bejegyezte egy nagy pénztárkönyvbe. A hivatalnok ásított, amikor Michael az ablakhoz lépett. – Adja ide a B betűs könyvet, Charlie. És a tollát. – Mit akar, Boyle? Maga már megkapta… – Tudom. De rosszul szerepel benne a nevem. – Hogyan? – Csak mártsa bele a tollát a tintába, és adja ide. A hivatalnok zavartan átnyújtotta a tollat és a másik pénztárkönyvet. Michael fellapozta. Megtalálta a keresett sort. Áthúzott egy szót, s remélte, hogy halott szülei megbocsátják, ha lemond az Aloysius névről. Szeme könnybe lábadt, miközben figyelmesen írt. Visszaadta a tollat, és úgy fordította a könyvet, hogy a hivatalnok el tudja olvasni. – Tessék. Ez a helyes változat. A hivatalnok a beírást nézte. – Ennyi az egész? Mi az ördögöt számít, hogy a középső nevét jól írjuk vagy rosszul? Így is, úgy is ugyanannyit kap. – Többet számít, mint képzeli – válaszolta halkan Michael. – Sokkal többet. Megfordult, és otthagyta az összezavarodott hivatalnokot, aki a száradó tinta kirajzolta betűket vizsgálgatta: Michael Kent Boyle.

Hetedik fejezet DORN LÁNYA I. Michael kilépett az irodavagonból, és mélyet lélegzett. A levegő lehűlt, frissessége erőt adott. Fájdalmait és zúzódásait most kevésbé érezte terhesnek. A vonat melletti sötétséget két fáklya enyhítette, melyeket Gustav Dorn whiskysszekerének a sarkainál szúrtak a földbe. Maga Dorn éppen szeszt mért az egyik hordóból. Alacsony, ápolatlan, őszes szakállú ember volt. Hatalmas pocakja kitüremkedett az övéből. Ritkán mosolygott. Ebben a pillanatban legalább harminc ember állt sorban előtte. Az ivók elvették a bögréjüket Dorntól, és lenyelték azt a mennyiséget, amit megvettek, miközben a várakozók kiabálva sürgették őket. Amikor valaki végzett, odalépett a kereskedő pár lépésnyire ülő fiához. A közömbös tekintetű fiú kis dobozon kuporgott egy láda mögött. Hawkenje a térdén feküdt. A vásárló a pénzét egy bádogtányérra tette, melyet előzőleg a ládára helyeztek. A fiúnak időnként fel kellett váltania egy zöldhasút vagy egy érmét. Különben rá se hederített az ivókra, csak örömtelen, kifejezéstelen tekintettel elbámult a hozzá közelebb eső fáklya mellett. Amikor Michael a szekér közelébe ért, az egyik ember, aki már nyilvánvalóan többször is sorba állt, kiborította bögréjéből az italt. A várakozók nevettek és fütyültek. Dorn követelte az ital árát. A munkás nem fizetett. A vonat másik oldalán tehén bőgött. Michael megállt az egyik fáklya mellett, várta, hogy mi lesz a vita vége. Dorn rosszul beszélt angolul, de megértette magát. – Venni… fizetni. Nem én hibám, hogy te löttyint. – Vigyen el az ördög, germán, ha egy centet fizetek azért, amit meg se kóstoltam. – A kuncsaft szeme vidáman csillogott, de kásás hangjába ingerültség vegyült. Imbolyogva megfordult, hogy a sorban állók ítélkezzenek. – Mit szóltok, fiúk? Igazam van, vagy nincs igazam? – Igazad van, igazad van! – kiabálta néhány barátja. Dorn csettintett az ujjával, és odavakkantott németül a fiának. Az egykedvű, kövér fiú fölemelte a Hawkent. Michael rémülten látta, hogy a kakas hátra van húzva, tüzelésre készen. Dorn önelégülten ütött a kuncsaft vállára. A férfi lesöpörte a kezét. A sorban álló munkások izgatottan mutogattak a puskára. A férfi észrevette, és elsápadt. A fáklya fényében megvillant a Hawken kilencvencentis csöve. A St. Louisban készült fegyver lehetett vagy húszéves, de 50 kaliberes golyójával közelről embert is lehetett vele ölni. És Dorn nem hagyott kétséget afelől, hogy csakis ez a szándéka. – Leszar igazad, ír fajzat. Te fizet. Most. Vagy a fiam nem kímél te irhád.

A férfi morogva beledugta a kezét a zsebébe. Ökölbe szorította az érmén, aztán fölemelte, mintha meg akarná ütni a kereskedőt. Dorn hátratáncolt. – Klaus! A fiú a láda fölött a férfira szegezte a Hawkent. A kuncsaft, miután ismét a puskára pillantott, leeresztette a kezét. Átadta Dornnak az érmét. A kis zsarolás végre mosolyt csalt elő a kereskedőből. Egy intéssel odébb küldte a férfit, és a sor felé legyintett a bögrével: – Következő! Élénken, hé! Itt munka folyni. A fiú fesztelenítette a kakast, és visszarakta térdére a Hawkent. Michael a fejét csóválta. Nemcsak keleten létezik a pénzsóvárság. És ha ez a kis jelenet, melynek most tanúja volt, jellemző arra, ahogy Dorn a mesterségét űzi, abból végül komoly bajok származhatnak. Végigsétált a sínek mellett, integetett az ismerősöknek. A vágány végénél, a sötétben, bölénytrágyából rakott tűz parázslott. Néhány ír ülte körül. Egyikük régi harmonikán játszott. Michael azonnal fölismerte a dallamot: „Corcoran az ezredéhez szól”, melyet néha az „Engem ne engedjen szabadon” szöveggel énekeltek. A Corcoran parancsnokolta New York-i 69-esek fogságba estek az első manassasi ütközetben, és Richmondba vitték őket. A tűz mellett ülő írek – akik soha az ír dandár közelébe sem kerültek, mégis büszkék voltak győzelmeire – bömbölték a dalt. „Emeld a zöld zászlót, Hadd lengjen büszkén…” A dal emlékeket idézett föl Michaelban. A füst emlékét; a mennydörgő ágyúgolyókét; a sebesült bajtársak jajszavát, ahogy a sorok elrohantak mellettük. A Pennsylvaniában és Virginiában látott földekét – erdőkét, hegyekét –, melyek a képzeletében egy tébolyodott festő faliképeként jelentek meg. „Legyen a jelszavunk Szabadság és egység!” Sean Murphy dülöngélve talpra állt. Csípőre tett kézzel táncolni kezdett, a többiek pedig tapsolták hozzá a ritmust. „Faugh-a-ballagh, kiáltsd, Ahogy torkodon kifér – Hogy érezze az ellen A halál szörnyű ízét!” „Faugh-a-ballagh!' Milyen vérpezsdítő volt ez az út megtisztítását követelő gael csatakiáltás az első napokban; és milyen szomorúan hiábavaló a Gettysburg utáni hetekben és hónapokban, amikor olyan katasztrofálisan meggyérültek a sorok.

Michael viszonozta az egyik mulatozó köszönését, elhárította az invitálást, hogy üljön közéjük, majd továbblépkedett. Nem akart több harcot – még emlékezni se akart rájuk. Ezen a napon jutott neki a harcból a valóságban is. A vasútépítők muzsikája a békére emlékeztette, mely mintha elkerülné őt. Jephtha híreinek izgalmát hirtelen eltompította, hogy eszébe jutott Leonidas Worthing. Michael gyorsan hátrapillantott. Csak a whiskysszekérnél álló fáklyákat látta; a vonat ablakainak piszkossárga fényét; a csillagos sötétséget odafönt. Egy pillanatig biztos volt benne, hogy figyelik. De jelét nem látta. Ellenállhatatlan búskomorság telepedett rá. Több ezer mérföldet utazott, hogy elmeneküljön a háború elől, de amíg Worthing itt dolgozik, addig ő benne marad a harc kellős közepében. Egyetlen ember vagy egy ezred – mindkettő ölni tud. Szomorúsága és idegessége ellenére rákényszerítette magát, hogy nyugodtan álljon, amíg meggyújtja a csibukot. Aztán továbbsietett Dorn sátra felé. II. A sátor jó húsz méterrel a szekér mögött állt. Az odabent égő lámpától ragyogott az előlapja. A hátulja sötét volt. Michael a ponyvához lépett, és halkan beszólt. – Halló! – Ki az? – Bocsánat, Miss Dorn… maga az? A láthatatlan lány fölnevetett. – Nem találkoztam még más nővel ezen az istentelen helyen. Azt hiszem. Hirtelen női alak rajzolódott ki a sátor elején. A lány, ellentétben az apjával, akcentus nélkül beszélt. – Ki maga? – A nevem Michael K. Boyle. – Ja, igen, a papa beszélt magáról. – A lány ezt éles hangon mondta, enyhe rosszallással. – Aki a bajt keverte. – Aki a bajt elszenvedte, ha nem haragszik! Nekem semmi részem nem volt a baj keverésben. – Ez nem volt teljesen igaz. De a láthatatlan lány felbosszantotta. – Hát, az már mindegy – felelte a lány fesztelenül. – Akkor is istentelen veszekedés volt. Néhány másodperc alatt már másodszor hivatkozott az istentelenségre. A férfi undorodva fújt ki egy kis füstfelhőt. A lány valóban igazi szentfazék. Megpróbált uralkodni a bosszúságán: – Akármi volt is a kiváltója, a vége az lett, hogy belelőttek a barátomba, Christianbe. Úgy hallottam, maga ápolja. – Így van. Ragyogóan meggyógyul majd. – Szeretném meglátogatni… ami átkozottul nehéz úgy, hogy ez a ponyva köztünk van. Lenne szíves beengedni?

A lány elengedte a füle mellett a gúnyt. – Egyedül van? A férfi szerette volna azt mondani, hogy egy tucat vérben forgó szemű alak toporog mögötte, akik mind a lányt szeretnék megerőszakolni. – Egyedül. – Akkor jó. De a barátja alszik. A lány fölemelte a ponyvát. Michael lehajolt, elindult befelé, aztán megtorpant. Eltátotta a száját. A csibuk kiesett belőle. Még idejében elkapta, majd hangosan feljajdult, mert a hüvelykujját véletlenül bedugta a pipa fejébe. A hüvelykujját nyalogatta, és összerándult a fájdalomtól, de nem moccant. Még mindig csak ámult. Egyetlen lámpás lógott a kereszttartó rúdról. A sátor bal oldali fala mellé helyezett rendetlen ágy mellett kis szék állt, melyen nyitott Biblia feküdt. Az ágyon heverő ruhadarabokból ítélve ez a lány apjának vagy öccsének a helye lehetett. A fiú Hawkenjének a párját egy ugyanolyan mocskos ágynak támasztották, a jobb oldalon – ez is férfié volt; foltozott nadrág hevert alatta. Közvetlenül Michael előtt állt a meglepetés igazi kiváltója – akit most nem álcázott a távolság, sem a formátlan kalap és kabát. Egy dologban túloztak azok a sérült munkások, akiket a lány ápolt. De negyvenes férfiak talán joggal neveznek fiatalnak egy húszas évei végén járó nőt. Másik állításukkal viszont meg sem közelítették a valóságot. A lány nem egyszerűen csinos volt. Hanem festék és cicoma nélkül is gyönyörű. III. – Az ég szerelmére, Mr. Boyle, vagy jöjjön be, vagy menjen ki, csak csináljon már valamit – mondta a lány élesen. Durva szövésű vászonnadrágot viselt, melynek szárát nehéz csizmába gyűrte, és férfiinget, mely szorosan feszült telt, formás mellére. Apja szögletes állkapcsát örökölte, de vastagabb ajka és tiszta, kékesszürke szeme volt. Aranyló, búzaszínű haját a tarkóján kontyban fogta össze. Bőrét nap cserzette – ezt a keze fején jobban lehetett látni. Ujjai vörösek voltak. A férfi mégis különösen vonzónak találta e napbarnított külsőt. A lánynak szép, széles csípője volt, és erős szappan szaga lengte körül, de cseppet sem kellemetlenül. – Attól tartok, nem tudom a keresztnevét… – szólalt meg a férfi. – Van valami oka rá, hogy tudja? Egyébként Hannah. Akkor hát szeretné látni a barátját? A lány oldalra fordult, ezzel a férfi pillantását akaratlanul is melle ívére vonta. Amikor észrevette, elpirult. – Mr. Boyle! A férfi megrezzent. – Igen?

– A válaszfal mögött fekszik. Nem hiszem, hogy tanácsos volna fölébresztenie. Csak pillantson be hozzá. Michael nem tudta, mit is gondoljon a nőről. Mintha túl sok lett volna benne apja szigorú természetéből, és némelyik megjegyzése szinte kifejezetten mogorvának tűnt volna, ha mosolya és kellemes hangja nem enyhíti. Pillantása pedig aggasztóan céltudatos volt. Michael átvette a pipát az egyik kezéből a másikba. A lány odamutatott: – Megégette a hüvelykujját. – Semmi komoly. – Egy égés mindig komoly, ha az ember a kezével dolgozik. Látom, hogy fel is hólyagzott. Van kenőcsöm, az majd segít. Mielőtt elmegy, bekenem. – Igazán nem szükséges. – De igen. A nők többet tudnak az ilyen dolgokról, mint a férfiak. Szívesen venném azonban, ha eloltaná a pipáját. – Elmosolyodott. – A dohányzás költséges, egészségtelen szokás. – Ja, értem! Ahogy mondja, Miss Dorn. – A férfi hangja olyan csípős volt, mint a lányé néhány pillanattal előbb. Kinyújtotta a sátorból a karját, lefelé fordította a pipát, és a földre rázta belőle a maradék parazsat és dohányt. Amikor megint a lány felé fordult, engedett egy úriemberhez méltatlan késztetésnek, és megkérdezte: – Gondolja, hogy a dohányzás rosszabb, mint whiskyt inni? Vagy árulni? Azonnal meg is bánta az otromba gúnyt. Ez azonban a lányból nem haragot, hanem fájdalmas tekintetet váltott ki. Azzal rejtette el, hogy elfordult. – Bár semmi köze hozzá, én nem pártolom sem apám iparát, sem… – halkított a hangján – sem azt, hogy függőségbe került a terméktől, amelyet árul. Megint a férfira nézett. – De ő az apám. Az öcsém, Klaus, nagyon fiatal. Valakinek gondoskodnia kell róluk. – Ezzel nem azt akartam mondani… – Hogy az apám részeges? De az. Nem tudja-e már ezt minden bugris ebben a táborban? A férfi túlságosan zavarba jött, hogy válaszoljon. – Tudja, Mr. Boyle, apámnak van egy kis üzlete Grand Islandben. Vegyesbolt. Az üzlet a csőd szélén áll, mert a papa túlságosan szereti a whiskyt ahhoz, hogy kiszolgáljon, és törődjön a vevőkkel. És senkinek nem engedi, hogy segítsen neki, csak a legalantasabb munkákat bízza másra. Amikor úgy döntött, hogy keres egy kis pénzt, ideiglenesen bezárja a boltot, fölszereli a szekeret és erre az utálatos helyre jön, nekem is választanom kellett. Vagy hagyom, hogy elvigye Klaust, és bajt hozzon a maga vagy mindkettőjük fejére azzal, hogy provokálja az embereket a nyers modorával… azt mondják, a vasútépítők nem olyan béketűrőek, mint a farmerfeleségek… vagy velük jövök. Attól i ártok, a papát sokan követik majd a vágányok mentén, akik hasznot akarnak húzni az emberek bűneiből. Most pedig, ha ez kielégítette a kíváncsiságát az indítékaimat illetően… Szépen beszél, gondolta a férfi. Szokatlanul művelt lány, bár valószínűleg autodidakta.

– Miss Dorn, én nem akartam kíváncsiskodni… sem felbosszantani a whiskyre vonatkozó tapintatlan megjegyzésemmel. – Semmi baj. Csak szerettem volna, ha tudja, hogy az emberek kedvéért vagyok itt, nem a haszonért. Szavait különös hangsúllyal mondta. Szenved? A férfi nem értette, miért fedett fel előtte ennyi mindent a lány néhány mondatával – hacsak nem rejtegeti már túl régen a fájdalmát, melyet csak egy ismeretlennel tud megosztani. Ettől kicsit jobban megismerte a lányt. Lehet, hogy erős, de nem érzéketlen. Egyáltalán nem érzéketlen, gondolta Michael, miközben lopva ismét a lány keblére pillantott. A válaszfalhoz lépett, és középen, ahol kétfelé vált, félrehúzta a ponyvát. Christian a hátsó falnál feküdt egy ágyon, és kissé horkolt. Barna bőre egybeolvadt a kivilágítatlan hátsó rész árnyaival. De a lábán lévő tiszta, fehér kötést élesen megvilágította a Michael válla fölött beeső lámpafény. Tudatában volt, hogy elszaladt az idő. Sokáig már nem húzhatja a látogatást, bár valamilyen kifürkészhetetlen okból éppen hogy húzni akarta. Érezte Hannah Dorn illatát – a tiszta, üdítő szappanszagot. Végül leengedte a ponyvát, és megfordult. A lány visszaült a székre. A nyitott Biblia a térdén feküdt. – Köszönöm – mondta Michael. – Úgy néz ki, jól van. A lány biccentett. Búzaszínű haja megcsillant. – Főztem neki levest. Az utolsó cseppig megette. Adtam neki fél bögrével a papa whiskyjéből is, hogy jobban aludjon. – Ó, hát nem ellensége az italnak? – Mr. Boyle, ne szekáljon. Az alkoholnak is megvan a maga célja. Isten a világon mindent céllal teremtett, csak alaposan kell keresnünk, hogy megtaláljuk ezt az elrejtett célt. – Higgadt, ésszerűen hangzó kijelentés volt ez. Michael megpróbálta meglelni benne a szenteskedést, de nem sikerült. A nyitott könyvre mutatott. – Most is keres éppen valamit? – Keresek, amikor csak tudok. – Megérintette a lapot. – A Krónika második könyvét olvasom. A férfi ismét elmosolyodott. – Attól tartok, hogy én a Szentírásból már csak néhány bebiflázott passzust tudok. – A Boyle ír név. Maga katolikus? A fenébe, milyen keresetlen! Sohasem találkozott még ilyen nővel. – És maga? A lány elmosolyodott, élvezte a mérkőzést. – Lutheránus. – Nos, én katolikus vagyok… illetve voltam. Régen nem jártam már templomban. Fontos, hogy milyen vallású vagyok?

– Igen, hát persze. – Maga utálja a katolikusokat? Ezzel nincs egyedül. – Nem utálom a katolikusokat. Egészen más okból kérdeztem. Mi itt elszigetelten élünk, durva emberek között. Akik valamilyen vallást gyakorolnak, együvé tartoznak. A kölcsönös védelem érdekében, nem gondolja? A lány még mindig mosolygott. A férfi is. – Őszintén szólva, erről a dologról nincsen használható véleményem. Az én vallásosságom olyan… olyan, mint egy tárgy, melyet az ember megszokásból magánál tart, de ritkán használ. A lány viszonozta a pillantását, majd lesütötte a szemét. A férfi észrevett egy piros foltot a lány ingének gallérja fölött. Egy pont ide! Hannah Dorn nem olyan szent, mint amilyennek mutatja magát. Egy férfival öntudatoskodik a sátrában. – Nos – mondta a lány –, legalább őszinte. Ez erény. Michael a homlokához érintette a pipa szárát. – Köszönöm szépen a bókot. Útközben majd… A lány következő mondata teljesen készületlenül érte: – Ha szomjas, főzhetek egy kis kávét. A piros folt ismét megjelent a lány nyakán. A férfi tudta, hogy az imént helyesen találgatott. A lány vallásos, de ez nem elég ahhoz, hogy ellensúlyozza a magányosságát. Michael nem tudta biztosan, szeretne-e közelebbről is megismerkedni ezzel a különösen bonyolult teremtéssel. Megviselten szabadkozott: – Ez igen kedves magától. De későre jár. – Nincs még olyan késő. Én magam is szeretnék egy kis kávét inni. És tényleg szeretném ellátni a kezét is. De odakinn. Úgy nem olyan kompromittáló. – Megkockáztatott egy félmosolyt. – Sejtem, mit beszélnek rólam az emberek a táborban. Egy nő, aki ilyen helyre jön… – Téved – vágott közbe Michael. A Bibliára mutatott. – Azt mondják, maga istenfélő. – A Hawken felé intett. – És határozottan nem olyan, akivel erőszakoskodni lehet. El se hinné, hogy ez a kettősség milyen csalódást okoz nekik. A lány fölnevetett; gyönyörű, szabályos fogsora volt. Szinte vakított. – Tényleg tudom, hogy kell bánni a puskával. Mind a két Hawken akkora adag puskaporral van megtöltve, amekkorát a vadászok használnak, hogy megállítsák a bölényeket. Elítélem a gyilkosságot, de megsebesíteni kész vagyok az első férfit, aki valami helytelen dologgal próbálkozik. Ez elvi kérdés. – Hát persze – dünnyögte a férfi rezzenetlen arccal. – Mr. Boyle, maga kinevet engem. – Dehogy, hölgyem! Csak maga más… mint amilyennek gondoltam. – Nehogy elmondja, milyennek gondolt valójában – ugratta a férfit –, mert akkor ismeretségünk valószínűleg hirtelen véget ér. Be kell vallanom, örülök, hogy beugrott. Nem

beszélek túl gyakran olyanokkal, akik egy kicsit is műveltek. Ez nekem örömet okoz. – Szeme megcsillant a lámpa fényében. – Még akkor sem, ha magának nyilvánvalóan vannak vétkei. – Most maga nevet rajtam. – Úgy bizony. Bocsásson meg. Menjünk ki, jó? Ismét elmosolyodott, mintha nagyon szeretne legalább felületes barátságot kötni. A férfi fölemelte a ponyvát, hogy maga elé engedje a lányt. A lány ott hagyta a Hawkent a helyén, egyik kezében a kávéskannát vitte, a másikban a Bibliát. A férfi ellentmondásosságot látott ebben a két tárgyban. Melegség és tartózkodás. De éppen ez az ellentmondás tette a lányt olyan érdekessé, és – némi meglepetésére – emiatt szerette volna már jobban megismerni. Szeme a lány fenekének ringó ívére szegeződött. Pompás látvány! Legalábbis amíg az elővigyázatosság közbe nem szólt: Vigyázz, Boyle. Ne érdeklődj annyira iránta, hogy bibliai értelemben is meg akard ismerni, mert képes szétlőni a fejed. Várjunk csak. Nem is a fejed. Elítéli a gyilkosságot. Nem kétséges, hogy olyan testrészedre céloz majd, mely közelebbi kapcsolatban áll a vétkeiddel. De azt biztosan elintézi. A puszta gondolatra is összerándult, miközben követte a lányt kifelé a sátorból.

Nyolcadik fejezet BIBLIA ÉS KÉS I. Hannah Dorn megkérte, hogy a sátor mögött tárolt bölénytrágyával élessze fel a tüzet. Michael, amikor elment érte, felidézte magában, hogyan derültek rajta, amikor először küldték el a prérire trágyáért. Még csak két napja dolgozott a vasútépítésnél. Sean Murphy komoly hangon utasította, hogy menjen el egy közeli dagonyához, és hozzon el minden trágyát, amit csak talál. – A dagonyánál van a legjobb trágya – bizonygatta Murphy. Hatalmas adaggal tért vissza, melyből fél tucatot gondosan halomba rakott, és gyufát tartott alá. Arról már korábban tájékoztatták, hogy a trágya könnyen gyullad, és szinte füst nélkül ég. Mire a tizedik gyufaszálat gyújtotta meg, Murphynak már a könnyei csorogtak a nevetéstől. Aztán elmagyarázta, milyen tréfát űznek a zöldfülűekkel. A bölény belefekszik a dagonyába, hogy menedéket találjon a legyek és szúnyogok csípése elől. Amikor kijön, a testéről lepottyanó sárdarabok éghetetlen, de különben tökéletes másai a valódi trágyának, mely részben megemésztett füvet tartalmaz. Azóta Michael már több újonnan érkezettet is elküldött hasonló dagonyához; afféle beavatási szertartás volt ez. Összeszedte a trágyát, és visszasétált a tűzhöz, közben pedig azt kérdezte magában, vajon miért érdekli annyira Hannah Dorn társasága, amikor Julia az egyetlen nő, akit igazán szeret. Talán túlbonyolítom a dolgot, gondolta, mikor megkerülte a sátor sarkát. Hannah éppen egy széket helyezett a hamu közelébe. Már régen nem kerültem semmilyen nő társaságába. Nem bűn, ha élvezem egy kicsit – bár ez a hölgy remek külseje ellenére erős, tüskés fajta. Azért nem igazán hitt ebben a gyors értékelésben. Dorn lánya egyszer-kétszer már akaratlanul feltárt magából valami lágyságot – valami sebezhetőséget –, mely a vallásos meggyőződés páncélja alatt rejtőzött. A férfi most megint ennek a bizonyítékát látta – a lány láthatóan zavarban volt, ahogy a galvanizált bádogkanna fedelével babrált, belekémlelt az edénybe, visszarakta a fedelét, majd megint fölemelte, hogy újabb kétkedő pillantást vessen a kannába. – Ez a reggeli kávé maradéka, Mr. Boyle. Attól tartok, nagyon erős. – Nem lehet erősebb annál a méregnél, amit az étkezőkocsiban osztanak – nevetett a férfi, miközben a tűzre vetette a trágyát. Hannah szíjjal kötötte oda a kanna drótfogantyúját egy állványhoz, melyet három rozsdás vasrúdból hevenyésztek. Gyufát keresett a zsebében. Michael kinyújtotta a kezét. A lány két szál gyufát nyújtott oda neki. A kezük összeért. A lány mély levegőt vett a váratlan érintéstől.

A férfi gyorsan visszahúzta az ujjait. Itt süllyedjek el, ha nem vagyok ugyanolyan ideges, mint ő! A trágya szinte azonnal meggyulladt. Hamarosan lángnyelvek ficánkoltak az esti szellőben. A férfi törökülésben leült a lány széke mellé. Dorn szekere mögött, előttük láthatatlanul a munkások új dalra zendítettek, ezúttal „Az üres szék”-re, egy lassú, gyászos háborús balladára, mely arról szólt, hogy egy család elveszítette a fiút. A férfi odafordította a fejét, hogy hallgassa, ahogy egy magas hang a többi fölé szárnyal. EzTom Ruffin lesz, az indianai legény. Az idősebbek egyenként abbahagyták az éneklést. Csak a fiú hangja maradt – tisztán és szinte fájdalmasan édesen csengett a nebraskai csillagok alatt. – Akkor hát maga is részt vett benne? A férfi meghökkenve fordult a lány felé. – Ez miről jutott eszébe? – Az arckifejezéséről, miközben a háborús dalt hallgatta. A férfi vállat vont, mintha a muzsika nem csalna elő belőle emlékeket. – Igen, részt vettem benne. Az ír dandár 69-es New York-i ezredében. A Vadonban vívott ütközetig harcoltam, ott sebesültem meg. – Keserűen elmosolyodott. – Végig nagy küzdelem folyt. Az ember húsz évre elegendő rettegést szedett össze, valahányszor harcba indult. És jóformán az elejétől fogva sose volt elég emberünk. Gettysburg után… bennünket csak a második napon vetettek be… mindössze vagy háromszáz puskánk maradt. Öt ezredzászlónk volt, mindegyik alatt úgy ezer katonának kellett volna vonulnia. Megpróbáltunk tízszer olyan keményen harcolni, mintha igazi dandár volnánk; de hiába, mert nagyon sok embert elvesztettünk már. A lány a férfit fürkészve megkérdezte: – Büszke volt arra, hogy harcol? – Arra, hogy amerikaiakat ölök meg? Michael a bajuszához emelte a kezét. Mutatóujjával végigsimított a szőke szálakon, melyek közé már őszek is vegyültek, miközben a tűzre meredt. – Nem. Meggyűlöltem az egészet. A lány örült. – Ahogy mindenki, aki betartja a parancsolatokat, melyeket Isten Mózesnek adott. A férfi elfintorodott. – Attól tartok, én már csak azután gyűlöltem meg a háborút, hogy többször is megszegtem e parancsolatokat. – Hányszor? – Négyszer biztosan, azokat láttam. Valószínűleg több is volt. Inkább nem is akartam tudni róluk. – Fölemelte a fejét. – Másfelől, Miss Dorn, szeretném azt hinni, hogy amikor ölnünk kellett, akkor igaz ügyért öltünk. – A déliek is ezt hitték. – Kétségkívül. – Biztosan másképp is lehetett volna rendezni az ellentéteket.

A férfi felsóhajtott. – Rengeteg nálam okosabb ember próbált megoldást találni. Harminc éven át próbálták. De az ellentétek túl nagyok voltak. Túl alap-vetőek… á, mindegy. Már vége. Az emlékek azonban nem tűntek el. Könyörtelenül visszarángatták ahhoz a júliusi délutánhoz, amikor szállt a füst és harsogtak a kürtök. Megint hallotta azt a hihetetlen, földrengető ágyúdörgést Seminary Ridge-ből, melyet Pickett gyalogosainak lemészárlása előzött meg, akik vitézül meneteltek előre, csak azért, hogy lelőjék, leágyúzzák, ledöfjék őket – az emberek azt mondták, ott tetőzött legmagasabban a déli dagály. Michael dandárja ezt a távolból figyelte. Most is maga előtt látta, ahogy az emberek egyesével és tömegesen elestek, ahogy a többi ír – a philadelphiai dandár 69-es pennsylvaniai ezrede – tompította a rohamot Pickett sorainak centrumában. Kitépte magát az emlékek fogságából. – Bevallom, büszke voltam az egységünkre. Az uniós parancsnokok különösen bíztak az ír dandárban. Támadás előtt megkérdezték: „A zöld zászlók készen állnak?” A zászlókat ragyogó aranyhárfák és napsugarak díszítették. Az aranyszínt rendszerint még a legsűrűbb füstben is látni lehetett. De a végére már nagyon kevesen meneteltek a zászlók alatt. – Mindkét oldalon kevesen maradtak – bólintott Hannah. – Olvastam, hogy összesen négyszázezren haltak meg. – Én úgy hallottam, több mint félmillióan, és talán ugyanennyien sebesültek meg. Ezt soha senki nem fogja biztosan tudni. Mindkét oldalon szégyenletesen gyengén vezették a nyilvántartást. A kórházban találkoztam egy tiszttel, aki azt mesélte, hogy egyes konföderációs egységek még mindig szerepeltek a lajstromban, pedig eredeti létszámukból már csak hatannyolcan maradtak. A lány érezte, hogy a férfinak nem tetszik a téma, ezért átváltott egy kicsit másfélére: – Azt mondta, egy New York-i ezrednél szolgált. Az államra vagy a városra gondolt? – A városra. – Ott lakik? – Laktam – bólintott a férfi. A vonat sötét tömegére mutatott. – Most itt lakom. – Miért jött ide? Michael eltűnődött a kérdésen. Őszinte legyen? Igen. De nem egészen. – Több okból. Munkát találni. Pénzt keresni… – New Yorkban nem volt munka? – Gondolom, visszamehettem volna a kikötőbe. Ott kezdtem dokkmunkásként, még fiatalkoromban. A lány elmosolyodott. – Ugyan már. Maga még egyáltalán nem öreg. – De öregszem. – Mosolya megkeseredett. – Amikor kijöttem a kórházból, különleges munkát akartam. Jobban mondva, ilyenre volt szükségem. Keleten mindenfelé nyüzsögnek a rokkantak. Az utcákon botladoznak, miután otthagyták valamelyik végtagjukat valami

átkozott… valami rohadt mezőn vagy erdőben. Túlságosan lehangolóan emlékeztetnek arra az árra, amit azért fizettünk, hogy megőrizzük az Unió egységét. Olvastam, hogy lovasezredeket szerveznek errefelé az indiánok ellen, és mivel olyan kevés épkézláb ember maradt, a hadsereg sok megszorításról lemond. Beveszi a félkarúakat vagy az olyanokat, akik elvesztették a fél szemüket. A sántákat is szívesen látja a lovasság, mert a sántaság nem gátolja a lovaglást. A következő nemzedéknyi időre mi leszünk a nyomorékok nemzete. Azt reméltem, hogy a vasútnál kevesebb ilyet látok majd. De van fontosabb oka is, hogy a társasághoz jöttem. Úgy gondoltam, a dolgok elpusztításából már kivettem a részem. Pusztítottam a tulajdont. Az embereket. Dolgozni akartam, hogy ezt ellensúlyozzam. Építeni akartam, nem rombolni. A vasútépítés derék vállalkozás, bár sokan azt mondják, hogy olyan mesterkedők ellenőrzése alatt áll, akik még kongresszusi képviselőket is megvesztegetnek azért, hogy befejezhessék. De alapjában véve jó és fontos dolog. Sajnos… Bánatosan elmosolyodott. – …nem járt teljes sikerrel az az igyekezetem, hogy elkerüljem a harcot. Hagytam, hogy az a Worthing kellemetlen helyzetbe sodorjon. Megérdemelte, amit kapott, de szégyellem magam, hogy én voltam az, aki ezt kiosztotta neki. A lány továbbra is szó nélkül fürkészte a férfit. Michael furcsa megkönnyebbülést érzett, hogy a múltjáról beszélhet. Váratlanul azon kapta magát, hogy elmeséli a lánynak a többit is: – Magántermészetű problémák is szerepet játszottak abban, hogy eljöttem keletről. A háború előtt egy gazdag családnál dolgoztam. A Kenteknél. A név nem váltott ki reakciót a lányból. – Elbocsátottak… illetve csináltam egy-két olyan dolgot, ami lehetetlenné tette, hogy tovább dolgozzam náluk. Például megmondtam Louisnak, én nem fogok közreműködni abban a mesterkedésében, hogy az ellenséggel kereskedjék. Például ugyanazon az éjjelen megerőszakoltam a feleségét a Kent-házban, aztán azon kaptam magam, hogy fülig szerelmes vagyok belé… Kiegyenesedett ültében abban az igyekezetében, hogy rendet rakjon a gondolatai közt. Egy pillanatra mintha Julia kék szeme ragyogott volna Hannah Dorn arca mellett. A férfi pislogott. A látomás szertefoszlott. – Nem kell, hogy többet halljon, Miss Dorn. Unalmas történet ez, tele tévedésekkel és sajnálatos botlásokkal, sok olyan bűnnel, amilyentől maga irtózik. – Ugyan, Mr. Boyle, ez már szinte sértés. – De nem látszott mérgesnek. – Kérem, én nem szeretnék gúnyt űzni a hitéből. Úgy gondolom, ezek az idők több hitet követelnek, nem kevesebbet. De amint arra odabent utaltam, nekem… egyszerűen nincs már hitem. – Nem hiszek magának. Mindenki el akar érni valamit. – Igen. Hogy naponta egymérföldnyi sínt lefektessek. – Úgy értem, valami cél, amit el akar érni.

– Hogy elvégezzük a munkát. Eljussunk a századik délkörhöz, aztán lássuk, hogy a sínek összekötik az Atlanti-óceánt a Csendes-óceánnal. – Ennyi az egész? A férfi bólintott. – Mihez kezd majd, ha a pálya elkészül? – Fogalmam sincs. – Szomorú és céltalan dolog így leélni egy életet, Mr. Boyle. – Így igaz. De jobb, mint háborúzni. Michael összevonta a szemöldökét. Zavarta, ahogy ez a nő olyan vallomásokat húz ki belőle, amilyeneket soha nem állt szándékában tenni. A lány fölemelte az öléből a Bibliát, felállt, és mutatóujjával megérintette a kannát. Majd gyorsan vissza is húzta; a kávé már elég forró volt. – Maga legalább jobban áll a papánál – mondta a lány. – A maga célja eltart egy darabig. A papa soha nem néz messzebbre a hordóból mert következő bögrénél. Nagyon nagy reményeink voltak, amikor 1850-ben Amerikába érkeztünk. Jól emlékszem rá… tizenkét éves voltam, amikor a fedélközben átkeltünk a tengeren. Még mindig hallom, ahogy a mama, mielőtt kifutottunk Hamburgból, arról beszélt, hogy micsoda remek jövő áll előttünk. Sokkal szebb annál, mint amit otthagyunk. Egyik kezével kioldozta a szíjat, a másikkal pedig a kanna fogantyúját tartotta. – Mr. Boyle, van két porcelánbögre a mosdóállványon. A férfi bement a sátorba, majd visszatért a csészékkel, a lány pedig töltött. A fogójánál és a fenekénél tartotta a kannát, mintha csak langyos volna. Gőz szállt fel a bögrékből, amikor kitöltötte az italt, aztán a szétporladó trágya hamujába helyezte az edényt. Átvette az egyik bögrét. Gyorsan lesütötte a szemét, amikor ujjaik véletlenül másodszor is összeértek. A férfi visszaült. – Azt mondta, maguk Németországból jöttek. A lány leült a székre; a bögrébe bámult. Aztán halkan megszólalt: – A papa volt a legkisebb a tizennégy fiú között. Tizennégy férfi, és egyetlen lány se, akit ki lehetett volna házasítani. Se a családi sörfőzde, se a felesége nem tarthatta el. Nyolc bátyjának is más munka után kellett néznie. A mama megtakarított pénzéből és az ő erősködésére jöttünk ide Hamburgból. Egészen Cincinnatiig jutottunk. A papa megpróbálkozott a hentesmesterséggel. Először egy hentesnél dolgozott, hogy megtanulja, aztán saját üzletet nyitott. De már fiatalon túlságosan szerette a sört és a tömény szeszt. Rászokott. Cincinnatiben sértegette a vásárlóit. Ennek hamar elterjedt a híre. A bolt csődbe ment. A papának a ház eladásából sikerült egy kis pénzhez jutnia, de ez is csak a szerencsének köszönhető. – És az anyja? – A mama agyondolgozta magát, hogy fölnevelje az öcsémet, Klaust. O '52-ben született. A mama a cincinnati „Földalatti Vasút”-nál is dolgozott, a Kentuckyból megszökött feketéknek segített abban, hogy eljussanak Kanadába. Hat évvel ezelőtt egy éjjel ő, két másik asszony meg

én éppen egy batyu élelmet adtunk oda három szökött fiúnak a cincinnati folyóparton. Ott nekünk támadt egy farmer, aki átevezett a folyón, hogy elfogja a fiúkat. Tettlegességre nem vetemedett, csak káromkodott vadul. Viszont egy puskával hadonászott. A mama szíve pedig gyenge volt. Rohamot kapott, és még aznap éjjel meghalt. – Sajnálom. – Egy évig tartott, amíg a papa felépült, rájött, hogy a hentesbolttal kudarcot vallott, és eladta. Cincinnatibői Nebraskába jöttünk, mert itt is éltek német telepesek. A papa megnyitotta az üzletet Grand Islandben, és két-három hónap múlva mintha megint Cincinnatiben lettünk volna. Durva természetével és udvariatlanságával elriasztotta a vásárlókat. – Maga mégis vele maradt. – Mondtam már… ő az apám. És ott van Klaus, akiről gondoskodni kell. Az erős nem megy el a gyenge mellett pusztán azért, mert a gyengék gyarlóak. Valamennyien gyarlóak vagyunk. Szabad keze megpihent az ölében fekvő Biblia sötét, érdes fedelén. – Ez Krisztus tanítása. Lehajtott fejjel ivott, aztán folytatta: – Akármi történik a papával, én ezen a vidéken maradok. A mama elképzelése Amerikáról beigazolódott, ennyit már megtanultam, mióta felnőttem. És talán nem a papa tehet róla, hogy nem elég erős, és nem tudja kihasználni azt a lehetőséget, amelyet ez az ország nyújt neki. Nebraska jó vidék. Csak jó emberekre van hozzá szükség, akik hisznek Istenben és a kemény munkában. Grand Islandnek néhány éven belül iskolái meg templomai lesznek, és ugyanolyan remek város lesz, mint akármelyik másik. Én maradok… még akkor is, ha a papa eltávozik közülünk. – Magában tényleg erős a hit – mondta Michael, és remélte, hogy a lány ezt bóknak tekinti. Hannah biccentett; magába zárkózott. A férfi megint ráébredt, milyen szép a lány így, hogy a tűz fénye mintákat rajzol az arcára. De még mindig nem tudta pontosan, mihez is kezdjen a jámborságnak és a sebezhetőségnek ezzel a furcsa együttesével. Hannah hirtelen lerakta a bögrét a csizmája mellé, és kinyitotta a Bibliát. – Mr. Boyle, a mama arra tanított engem, hogy három dologban higgyek. A munkában. A tisztaságban. És ebben a könyvben. Tudom, hogy némelyek kinevetnének azért, amit mondok. A férfi fölemelte a kezét. – Én nem. Őszintén szeretném, ha én is hihetnék valami másban, mint ebben a pokoli vasútban. A család, amelyiknél dolgoztam, hitt ilyenekben. De elfordultak a… mindegy. Folytassa. – Nem nagyon mondhatok mást… csak még egyet. Én komolyan hiszek abban, ami ezeken az oldalakon áll. És hiszem, hogy ez az ország a föld minden más tájánál több reményt ad. Amerika mindig áldott föld lesz, ha tiszteletben tartjuk a céljait és ezt a könyvet. A férfi kételkedett: – Pillanatnyilag én nem nevezném a keleti partot áldott földnek. Meg van mérgezve a gyűlölettel.

– Nem jobban, mint ez a hely itt. Az a fickó, akivel verekedett… mennyiben különbözik ő mindazoktól a politikusoktól, akik tépik egymást? Vagy az üzletemberektől, akiket az újságok szidalmaznak? A világon mindig volt gonoszság, Mr. Boyle. De elfordulhatunk tőle, és élvezhetjük itt az élet áldásait. Van útmutatónk. Rápaskolt a könyvre. – Éppen erről olvastam valamit, amikor maga beállított. A Krónika második könyve, hetedik rész, tizennegyedik vers… A férfi irigyelte a békét, melyet a lány arcán látott. Hanna – anélkül, hogy felpillantott volna – olvasta: – „És megalázza magát az én népem, a mely nevemről neveztetik, s könyörög és keresi az én arcomat, és felhagy az ő bűnös életmódjával: én is meghallgatom őket a mennyből, megbocsátom bűneiket, és megszabadítom földjüket…” A férfi szerette volna hinni, hogy a lány válasza az igazi – és könnyen megvalósítható – válasz. Sokáig néztek egymás szemébe. Aztán a lány zavartan megadta magát. Lefelé nézett, a könyvön nyugvó kezére. A férfi késztetést érzett, hogy felálljon, megkerülje a tüzet, és megérintse a lányt. De nem ment. Ha a lány gyanítaná, hogy ezért az érzésért részben a hasa alatt ágaskodó testrésze a felelős, biztosan berohanna a sátorba a Hawkenért… Mi az ördög bújt beléd, Michael Boyle? A válasz ugyanaz volt, mint eddig: ez a normális magatartás, ha az ember hosszú időt tölt el anélkül, hogy nővel szót váltana. Ám ezt inkább elvetette. Ez a nő olyan, aki elbűvöli. Megpróbálta nem helyteleníteni, hogy a lány nyilvánvalóan hisz azokban a szavakban, amelyeket idézett. De nem tudott elfojtani egy kis gúnyt: – Ez dicséretes üzenet. Talán ki kellene másolnom, hogy elküldjem Worthing századosnak. – Annak az embernek, akivel a kellemetlensége támadt? – Igen, találkozott már vele? A lány undorral válaszolt: – Nem, de Klaus beszélt róla. Worthing a papa egyik legjobb kuncsaftja. Remélem, nem akad össze vele többé. Valami megbizsergette Michael gerincoszlopát. Ez nem tőlem függ. – Jobb lesz, ha nem – nevetett föl. – Casement tábornok figyelmeztetett. Még egy csihipuhi, és valószínűleg elbocsát. – Hadd mondjak valamit, Mr. Boyle… és könyörgök, sértésnek ne vegye. A férfi résen állt. – Rajta. – Én azt hiszem, az ember azt találja, amit keres, legyen az akár baj, akár béke. – Attól tartok, ez egyáltalán nem ilyen egyszerű. – Nem mindig. De általában igen.

– Nos, ez az én esetemben biztosan nem vált be. Én békét keresek, de nem találom. – Talán nem a megfelelő helyen keresi. – Ha a Bibliára gondol, akkor igaza van. – Egyszer megpróbálhatná. – Bárcsak megtehetném… úgy értem, hihetnék abban, amit csinálok. – Az megjön a végén. De első a szándék. A férfi nem tehetett róla, de bosszankodott, és hangot is adott volna a bosszúságának, ha a lány nem olyan őszinte. Valamit azért elismert: – Bizonyos mértékig igaza van abban, hogy az ember azt találja, amit keres. Megadhattam volna magam Worthingnek. De nem akartam. – Ez itt nehéz hely. Durva emberek mindig ilyen választás elé állítják az embert. – És Grand Islandben nem kerül szembe ilyen választással? – Nem ilyen sokkal. – A lány mosolygott. – Ez annak a kevés előnynek az egyike, amelyet az emberek a civilizáció áldásának neveznek. Mindenesetre, mielőtt lefekszem aludni, imádkozni fogok azért, hogy Mr. Worthing ne kényszerítse bele magát olyan helyzetbe, amelyben megint verekednie kell. Ha verekszik, csak sokkal nagyobb lesz a boldogtalansága. A férfi derültséggel vegyes haragja elpárolgott, amikor rájött, hogy a lány halálosan komolyan beszél. Komolyan és aggodalommal. Nem tudta, mit mondjon. Az éneklés véget ért. A hűvösödő levegőbe italszag keveredett. Valamilyen okból, melyre nem tudott igazán magyarázatot adni, talán attól, hogy csendben ült Hannah mellett, olyan nyugalom töltötte el, amilyet már hónapok óta nem érzett. Továbbra is csendben ültek. Michael egyre hevesebben érezte a lány nőiességét. Ez olyan reakciókat váltott ki a testéből, melyeket a lány bizonyosan kifogásolhatónak találna. Úgy gondolta, jobb lesz, ha elmegy. Felhörpintette kihűlt kávéját, és sikerült valamiféle kicsavart mozdulattal fölállnia, nehogy a lány pillantást vethessen a nadrágjára. – Miss Dorn, köszönöm a társaságot, a kávét és a beszélgetést. – Élvezetes volt, Mr. Boyle – mondta a lány kis bólintással. – Maga érzékeny és művelt ember. – Dehogy, csak egy sínfektető – nevetett a férfi. – Maga szebben beszél. Kíváncsi vagyok, hogy tanult meg ilyen jól angolul. – A mamától. O úgy gondolta, hogy mivel ez a hazánk, meg kell tanulnunk a nyelvét, méghozzá a legszebben. A papa nem akarta megtanulni, de én igen. Ne felejtse el, hogy én itt nem jártam iskolába, de nagy emberek voltak a tanítóim. Shakespeare. John Milton. Wordsworth… Fölemelte a Bibliát. – És a fordítók, akik a jó Jakab királynak dolgoztak. Mikor felállt, a könyvet a székre tette, és jóságosan egyre a férfi arcát nézte. Boyle, úgy viselkedsz, akár a legrosszabb kamasz! Az is volt. Nem tehetett róla.

Hannah Dorn megkerülte a hamvadó tüzet. Hosszú léptekkel; elszántan. – Várjon itt egy pillanatig. Még el kell látnom a sérüléseit. Rövidesen egy tejüvegből készült kis edénnyel bukkant elő a sátorból. Az edényben lévő kenőcsnek visszataszító színe és kátrányszaga volt. De csodálatosan hűsítette a férfi felhólyagzott tenyerét és megégetett hüvelykujját. A lány erőteljesen dörzsölte a kenőcsöt, amíg bele nem szívódott a bőrbe. – Így sokkal jobb – motyogta a férfi, és megint elámult, micsoda reakciót vált ki belőle a lány ujjainak érintése. – Örülök. – A lány kezet nyújtott. A férfi pillanatnyi habozás után – tenyere még síkos volt – megragadta. Kicsit erősebben szorította meg a kelleténél. A lány úgy festett, mint aki nem bánja. – Még egyszer köszönöm, Miss Dorn. – Örülök, hogy találkoztunk. – Ha Christian holnap ébren lesz, benézhetnék megint? A szürkéskék szem még mindig őt nézte. – Örülnék neki. – Aztán lelkesebben hozzátette: – Ha benéz, talán békésebb lesz a papával töltött vasárnap. Minden reményét feladta, hogy úriemberek egy pillanatnál több ideig is beszélhetnek velem. Mintha a Hawken meg a Biblia ennek az útjába állt volna. De én… • Erőlködött; mondani akart valamit, de nem tudta. Végül sikerült: – … én nem vagyok hárpia, remélem. – Ellenkezőleg. Pompás társaság! Akkor hát holnap… talán délután? A lány megint incselkedett vele: – De Mr. Boyle, itt nincs istentisztelet, hogy oda menjen délelőtt. – Itt van viszont a Platté, hogy megfürödjek. Ha erről fújna a szél, megértené, hogy miért lesz dolgom egy darabig. A lány fölnevetett. – Ez meggyőzően hangzik. A férfi, amikor elindult, intett, s közben öntudatlanul fütyülni kezdte a „Corcoran az ezredéhez szól” dallamát, de föl sem ötlött benne a dal szavainak értelme. II. Elsétált a whiskysszekér mellett. A kuncsaftok már elmentek. Klaus Dorn a ládára roskadt, pufók arca szétfolyt az alkarján, a Hawken pedig a földön hevert. A whiskyárus szekere kerekének dőlve aludt, kezefeje a porban, szája kinyílt és becsukódott. Miközben hortyogott, nyál csurgott a szája sarkából. A merőbögre a láncán lengett ide-oda a szélben, néhány centire a férfi lekókadó fejétől. Szomorú látvány, gondolta Michael az orrát húzva. Még távolról is érezte a szesz szagát Dornon. Nem csoda, hogy a lány visszahúzódik a Bibliájához.

Amikor belépett a sötét hálókocsiba és a priccséhez közelített, Sean Murphy suttogott oda neki az alatta lévő ágyról. – Te vagy az, Michael Boyle? – Nem, Worthing jön leskelődni. – Ne viccelj – morogta Murphy. – Greenup összefutott vele az előbb. Tántorog erre-arra, és olyan sötét a képe, mint a rohadt puding. Mindenfélével fenyegetőzik. Michael fölrakta a csibukot a priccsre, és nekilátott, hogy kigombolja az ingét. – Mivel? – Ronda dolgokkal. Légy résen. – Résen vagyok. Murphy szimatolt. – Jézusom, olyan szagod van, mintha patikából jönnél! – Miss Dorn adott valami kenőcsöt a vízhólyagjaimra. – Ja, igen, az egyik fiú észrevette, hogy benézel hozzá. – Csak azért, hogy Christianről érdeklődjem. – Ami több mint egy óráig tartott, mi? A legalsó priccsen Liam O'Dey mocorgott, majd siránkozott: – Befognátok már a kereplőtöket, hogy az ember le tudja hunyni a szemét? – Nyasgem, O'Dey – felelte Murphy. – Holnap vasárnap. – Én a szombattól vagyok fáradt! – Lárifári. Egy egész napod van, hogy lazíts, és hódolhass a kedvenc tevékenységednek, ami a panaszkodás. Michael, miközben lehúzta az ingét és a pipa mellé lökte, felderült a vasárnap gondolatára. Micsoda furcsa, kemény nő ez a Hannah Dorn! Puska, Biblia, korhely apa, bugyuta öcs – és magány. Mégis úgy várta a másnapot – várta, hogy megint lássa –, ahogy már rég nem várt semmit. Megfürdik, feszesen hátrafésüli a haját, és kora délután benéz hozzá. Ettől felkacagott. – Nahát, ilyen mocskos nevetést még életemben nem hallottam! – mondta Murphy. – Mit művelt veled az a kedves lány, miután ellátta a sebeidet? Beengedett a szállására, és megmutatta a rózsafüzérét? – Az utolsó szót zaftos sikamlóssággal ejtette ki. – Nincs rózsafüzére, Luther követői közé tartozik. – Jaj, istenem, azokkal ne kezdj! – Jézus Mária, egész éjjel mocskos dolgokról meg teológiáról kell locsognunk? – morogta O'Dey, és öklével a matracát püfölte. – Baszd meg a nénikéd, ha van hozzá erőd, te savanyú öregember – mondta Murphy, aztán eleresztett egy hangos, érdes szellentést, hogy növelje a sértést. – Au! – kiáltott fel O'Dey, és még egypárat püfölt a matracba. Murphy megint suttogóra fogta: – Ha másban nem is, egyben egyetértek O'Deyvel. Én is kimerült vagyok. Jó éjszakát, Michael.

Michael keze fájt, amikor egyik kezével a priccsnek támaszkodott, a másikkal pedig lehúzta a csizmát. Állva könnyebb volt vetkőzni, mint hanyatt fekve. Hirtelen beléhasított, hogy Julia Kent már egy jó ideje nem férkőzött a gondolatai közé. – Azt mondtam, Michael Boyle, hogy jó éjszakát. – Jó éjszakát, Sean. Hannah szeme csillogott előtte. És a bibliai idézet egy része is eszébe jutott. Az én népem… keresi az én arcomat… felhagy az ő bűnös életmódjával… megszabadítom földjüket. A csizma másik fele is lejött. Letolta a nadrágját, és kihúzta belőle az egyik lábát. A combján megfeszülő izomból szétáradt a fájdalom a csípőjébe és a lábszárába. Kár, hogy Miss Dorn bibliai üzenetét nem tudja eljuttatni a virginiaihoz. Worthing földje, a Dél még mindig arra vár, hogy megszabadítsák. De ehelyett büntetést kap. A férfi bajában ez nagy szerepet játszik, Michael ezt biztosan tudta. Az is lehet viszont, hogy ő engedi túlságosan szabadjára a képzeletét. A verés talán eléggé megzabolázta Worthinget. Amikor a csizmát és a nadrágot a priccsre dobta, és nekikészült, hogy felmásszék, úgy gondolta, nevetséges, hogy aggódik a százados miatt, amikor azt sem tudja biztosan, támadásba lendül-e a férfi. Bár Murphy fenyegetőzésről beszélt, a szavak és a tettek közt hatalmas szakadék tátong. Ebben a pillanatban felhúzta magát annyira, hogy feje egy vonalba került a pokrócával. – Jézus úristen! – lehelte. III. – Mondtál valamit? – kérdezte alulról álmosan Murphy. Michaelnak a rémülettől úgy elállt a szava, hogy eltartott egy pillanatig, mire válaszolt: – Csak magamban beszélek. Tekintete továbbra is a késre szegeződött. Kinézete alapján egy darabolókés volt, melyet a konyháról csentek el. Odalentről nem láthatta. Valaki nyilván belopózott a vagonba, míg üres volt. Pokrócát darabokra hasogatták; cafatokban hevert ott, rajta Jephtha levelének szétszórt darabjai. A kést beledöfték a matracba, oda, ahol a feje szokott lenni. Izzadó kézzel húzta ki a kést, és az ágy végében heverő ruhadarabjaira tette. Remegett, miközben felmászott a széthasított szövetdarabok és a fecnikre vágott papírok közé, és kötözni való bolondnak nevezte magát, mert elhitte – ha csak futólag is –, hogy Worthing százados gyűlölete kimerül a fenyegetőzésben. Remélte, hogy Hannah Dorn nem imádkozik túl sokat. Hiábavaló erőfeszítés. Megint harcra kényszerül.

Kilencedik fejezetA DÁRDA HEGYE ELŐTT I. Michaelnak aznap éjjel nehezen jött álom a szemére. Csak feküdt tarkójára kulcsolt kézzel, küszködött, hogy gondolatai ne a felhasogatott pokróc és a szétszaggatott papír kusza halmaza körül járjanak, amelyen megpróbált pihenni. Megpróbált, de hiába. Worthing elszánta magát, hogy dűlőre vigye a dolgot – és azzal gyötörte, hogy a megtorlás váratlanul éri majd, akkor, amikor a százados úgy látja jónak. Michael tekintete Matthew Kent havannai tejárust ábrázoló rajzának halovány négyszögére tévedt. A rajz valamilyen okból sértetlen volt; ha kell, még egy bizonyíték arra, hogy Worthing nem viselkedik tökéletesen ésszerűen. Egy olyan ember, aki uralkodik vad szenvedélyein, mindent tönkretett volna a priccs körül. Worthing azonban olyan dühvel vágott és kaszabolt, hogy a képet szem elől tévesztette. Ez csak növelte Michael lehangoltságát. Amiképp az is, hogy jobban megvizsgálta a Hannah Dornnal szemben tanúsított viselkedését. Fütyörészve tért vissza a vagonhoz, mint valami holdkóros lovag, boldogan egy barátság lehetőségétől. Most kételyei támadtak e fesztelen hangulatot illetően. Vajon csak önáltatás volna az egész? Talán öntudatlanul becsapta önmagát a whiskyárus lányával kapcsolatban. Talán csak a Louis feleségével szemben érzett ostoba vágyódás ellenszeréül használta a lányt. Julia meztelen testének képe furakodott be időnként a gondolatai közé, miközben az ágy romjain hánykolódott. Egy olyan asszony képe, akit sohasem kaphat meg. A fékezhetetlen vágyakozás megalázta. Ugyanakkor kisebbítette és sértette Hannah Dornt is. A lány jóhiszeműen viselkedett, nem tudta, ő azért van vele, hogy megkísérelje elfojtani egy másik nővel szemben táplált érzéseit. Ó, micsoda ocsmány zűrzavar kerekedett ebből az egészből! Vagy három-négy órát feküdt ébren, mielőtt kimerülten elbóbiskolt. Egész éjjel Worthing arcát látta álmában. Amikor vasárnap délelőtt röviddel tíz után felébredt, nem érezte jobban magát. Az emberek egymás után másztak le a priccsükről, ráérősen és halkan beszélgetve, nehogy felébresszék azokat, akik még alusznak. Amikor Michael mocorogni kezdett, Sean Murphy odalentről a nevét suttogta. Michael nem mozdult, hallgatott. Nem válaszolt Murphy második suttogására sem. Se a harmadikra. Végül Murphy fölkelt, felöltözött, és kiment a vagonból. Michael, amint biztos volt benne, hogy nem zavarják meg, széthajtogatta az ágy végében tartott póttakarót, Murphy ágyára állt, és gondosan leterítette a priccsét, hogy elfödje Worthing késének pusztítását. A felhasogatott szövettől és a széttépett papíroktól majd sötétedés után

megszabadul. Magát a kést a priccs széle és a vagon fala közé szorította; sötétedés után majd ettől is megválhat. Fel sem ötlött benne, hogy megmutassa Murphynek – vagy hogy jelentse Casementnek az esetet. Amikor belépett az étkezőkocsiba, Murphy odakiáltott neki. Michael nem utasíthatta vissza, hogy a barátja mellé üljön. Greenup Williams egy pillanattal később érkezett meg. Michael észrevette, hogy mindkét férfi szokatlan gonddal öltözködött. Murphy egyetlen fehér ingét és régi selyem nyakkendőjét viselte. Greenup a legjobb munkaruháját öltötte fel, s egy ősrégi smaragdzöld bársonyzakót vett rá, mely kissé elegáns volt ahhoz, hogy akár fehér, akár fekete bőrű sínfektetőé legyen. Michael feltételezte, hogy a zakót olyasvalaki adta Greenupnak, akinél valaha dolgozott. – Hallottam, hogy megint egész éjszaka hánykolódtál – mondta Murphy két korty kávé közt. Oldalba bökte Michaelt. – Miss Dornon járt az eszed, mi? Michael a fejét rázta. Greenup fölnevetett. – Istenem, ma be nem áll a szája. – Csak bámulom a pompás tollaitokat, fiúk – morogta Michael. – Az egyik fiú, aki éppen borotválkozott, amikor felébredtem, azt mondta, hogy Mr. Stackpole meg a szekere megjött az éjszaka. Michael kifejezéstelen tekintetére Murphy tovább magyarázta: – Mr. Stackpole a társaság fényképészeti testének a tagja. – Testületének – helyesbített Michael. Murphy nem sértődött meg: – Nem kell tudjam, hogy mondják, ahhoz, hogy örüljek neki. Greenup meg én ma lefényképeztetjük magunkat. Csípd ki magad, és gyere te is. Michael tudta, hogy a vasútnál dolgozik néhány vándorfotográfus, akiknek a szekerei – mozgó sötétkamrák – követik a vágányokat, hogy képeken is rögzítsék a vonal előrehaladását. Bár a testes masinákat már elég széles körben használták, Michael ámulattal nézte őket. A fotográfia tudományát a század egyik csodájának tartotta. – Túl savanyú fráter vagyok, csak elrontanám a képet – mondta a fejét csóválva. Amikor megismételték a kérésüket, megint csak nemet mondott. Végül Murphy vállat vont és feladta. Greenup a homlokát ráncolta – először mutatta látható jelét, hogy rájött, valami nem stimmel Michaelnál. De akkorra Michael már felállt. Elköszönt a két férfitól, fölvett egy egyhetes omahai újságot, melyet valaki otthagyott, és visszasietett a hálókocsihoz, hogy mielőtt lemegy a folyóhoz fürdeni, megborotválkozzék és megnyírja a bajuszát. A kirándulástól várt öröm java már elpárolgott. Megint menekült. Menekült az elől, hogy összekeverje Juliát és Hannah Dornt – és a Worthing miatt érzett aggodalma elől is. A hálókocsi ajtaja előtt azért megállt néhány pillanatra, hogy megnézze, ahogy Murphy és Greenup – meg O'Dey, aki nyilvánvalóan kéretlenül sodródott oda a csoporthoz – ott téblábol és illegeti-billegeti magát a rövid, ládához hasonló szekér mellett, melyet fekete leplek

borítottak. Odabentről Mr. Stackpole hangja hallatszott, morgott és káromkodott, miközben üveglapjait valamilyen titokzatos vegyszerrel vonta be, amelytől kép jelenik meg rajtuk. A szekér mögött, a földön Michael két olyan lelakatolt fadobozt pillantott meg, amilyet már látott egyszer. A vegyi kezelés után ebben tartották a kész lapokat, hogy rögződjék rajtuk a kép. Végül felbukkant Mr. Stackpole, hogy felállítsa háromlábú állványát. Aztán visszament rézgyűrűs lencsével ellátott nagy masinájáért. Stackpole középkorú volt és türelmetlen, hangosan pörlekedett, miközben a dobozt az állványra erősítette. Már kisebb tömeg gyűlt össze. Jó néhányan kiöltöztek, hogy megörökítsék őket. – Jól van – jelentette ki végül Stackpole –, jöhet az első csoport. Megigazította a dobozra terített fekete leplet, aztán intett Murphynek és két társának. – Nem, nem, ne oda! Ne a szekér árnyékába! – Gyere közénk, Michael – nógatta megint Murphy. – Nem, köszönöm, én… – Hirtelen észrevette, hogy valaki ácsorog a szerkocsi mellett. A férfi összefont karral állt, szemben a tömeggel és a fotográfussal. Szivarfüst gomolygott a szájából. Nem figyelt a mellette nyüzsgő munkásokra; vasárnaponként lekapcsolták a vagonokról a mozdonyt meg a szerkocsit, és átengedték azoknak, akik mesterlövésznek képzelték magukat. De Michael csak egyetlen ember arcának távoli, sötét foltját látta. A Worthingét. A százados őt figyelte. – Nem – ismételte Michael –, meg kell fürdenem. És el kell tűnnöm, mert megtettem ezer mérföldet, és sem Julia elől, sem a harc elől nem tudtam megszökni. Kíváncsi vagyok, sikerül-e valaha. – Ugyan már – mondta Greenup. – Csak egy percig fog tart… – Fürödni akarok, megmondtam! Michael hangjának szigorától Murphy összevonta a szemöldökét. – Öregem, mi a csuda van veled ma reggel? – A helyükre, a helyükre! – vágott közbe Stackpole, és arra a helyre lökdöste O'Dey-t meg Greenupot, amelyet kiválasztott. – Rengeteg felvételt kell készítenem, amíg még jó a fény. – Michael – ismételte Murphy. – Nem! – ordította Michael olyan hangosan, hogy Murphy ezen mintha megbántódott volna. Michael sarkon fordult. A hóna alá dugott újsággal gyorsan elindult a vágány vége felé. Gondolatban azonban rohant. Pedig nem volt menekvés. Semerre sem. Ez az igazság úgy nehezedett a vállára, mint valami láthatatlan manó, miközben átvágott a sínen, és megszaporázta lépteit a Platté partja felé sietve.

II. Csaknem egy mérföldet gázolt a térdig érő bölényfűben a folyó északi partján. Az Osceola kettőt füttyentett – utoljára hívta azokat, akik kelet felé akartak pöfögni vele a szerkocsin, a bölényhárítón meg a járdalemezen, míg föl nem bukkan a szemük előtt egy bölény. A halványkék égen vékony felhőfoszlányok úsztak. Enyhe szél fújt északnyugat felől, amitől hullámzott a hosszú fű és a foltokban virító, sok élénkpiros vadvirág. Michaelnak feltűnt a délelőtt páratlan szépsége. Ez kicsit enyhítette feszültségét. Leszakított egy vadvirágot, és inge zsebébe dugta. A pipacs vidáman bólogatott, ahogy Michael a parton lépkedett. Az újabb látogatás lehetősége Dorn sátrába több okból is lehangolta. Ha elmegy, hogy benézzen Christianhez meg a lányhoz, kénytelen lesz udvariasan beszélgetni a tompa eszű némettel. És nem volt olyan hangulatban, hogy udvarias legyen. Julia emléke tönkretette az előző este támadt boldog érzéseit. Zavarát csak növelte az az új felismerés, hogy Julia ellenére tényleg nagyon szeretne ismét találkozni Hannah Dornnal. A lány vonzó; furcsa módon izgató. Mély érzésű teremtés, ez rá a megfelelő kifejezés. Aztán érdeklődésének még egy okát is bevallotta magában; ez meglepte. Bár nem tartotta magát vallásos embernek, a lány este tett megjegyzései valamit megmozdítottak benne. Tulajdonképpen azt szerette volna, ha a lánynak igaza van. Azt szerette volna, ha a problémák megoldása olyan egyszerű, amilyennek a lány feltünteti. Micsoda áldás volna, ha a lány Bibliájában leírt keresztényi magatartáshoz való visszatérés valóban meggyógyítaná az országot, megfékezné az erőszakot, mely még az ésszerűen megszervezett vasútépítésnél is kikirobban, s legyőzné azt az általánosan elterjedt gyűlöletet és korrupciót, melyről hosszú levelében Jephtha írt. Bár Amanda Kent sohasem gyakorolta a vallást, az ő bizonyos elvekbe vetett hite emlékeztetett Hannah Dorn hitére – és arra is, hogy belőle milyen siralmasan hiányzik a meggyőződés. Most már Kent vagyok, emlékeztette önmagát. Jobb lesz, ha munkához látok, és keresek valamit, amiben hihetek. Valamit, amiért megint dolgozhatom… A vasút ehhez már nem elég. Különösen mióta rájött, hogy azért szökött ide, mert menedéket remélt. Amit nem talált meg… Erről megint eszébe jutott Worthing. Gondolataiba feledkezve azon kapta magát, hogy egy kopár folt szélére ért, ahol fél tucat kis kupacot kapartak ki a földből azok az állatok, amelyeket a vasútépítésnél dolgozó tapasztaltabb emberek prérikutyának neveztek. Az egyik kíváncsi, dülledt szemű kis lény fölegyenesedve, fölemelt manccsal ült a lyuk előtt, és reszketett. Észrevette Michaelt, vagy legalábbis érzékelte a jelenlétét, és eltűnt a szeme elől. Michael óvatosan megkerülte a lyukakat, hogy ne zavarja őket. Odaért a meztelen emberek csoportjához, akik tőle balra, a sekély vízben pacskoltak, és facsarták ki a mosott ruhát.

Továbbment. Magányra vágyott; jókora távolságra akart kerülni a többi munkástól, akik talán beszélgetésbe akarnának elegyedni vele. Dús, termékeny szag emelkedett fel a napszítta földről. Hatalmas sáskák felhői zúgtak a közelében. A föld itt kissé hullámosabb volt. Az előtte fekvő alacsony domboktól nem látta a nyugati horizontot. Megállt a domboknál, és hátrapillantott. A legközelebbi fürdőzők is már jó félmérföldnyire voltak. Ledobta az újságot, és sárga szappandarabot húzott elő a zsebéből. Miután leráncigálta a csizmáját, minden egyes ruhadarabot lefejtett magáról. A ruhákat a folyóparti nád közé hajította, élvezte, hogy a nap csupasz hátát és fenekét süti. Lekuporodott a sekély vízben, és szappanozni kezdte a ruhadarabokat. Egyenként kiöblítette és kiterítette őket száradni a partra. Melléjük dobta a szappant, és az újsággal a kezében visszatért az iszapos folyóhoz. Térdre ereszkedett, majd hason fekve kinyújtózott a langyos vízben. Az alig fedte el az alsótestét. Fejét feltartva és az iszapban könyökölve egy távoli foltot tanulmányozott – bölény volt –, mely délen, két megdőlt, szőrrel borított távírópóznán túl baktatott. A szél porfelhőket fújt a vándorlók útjának kerékvágásaiból. Belenézett az újságba, hogy elterelje gondolatait személyes problémáiról. A címoldalon beszámoltak az egyik jellegzetes beszédről, melyet a hónap közepén Philadelphiában tartottak, a Nemzeti Unió elnökjelölő gyűlésén. '64-ben Lincoln és Johnson a Nemzeti Unió zászlaja alatt indult. Az elnök most megint megkísérelte, hogy ennek segítségével koalíciót kössön a demokratákkal és a mérsékelt republikánusokkal a radikálisok ellenében. A republikánus kongresszusi képviselő, Henry Raymond, a The New York Times alapítója és főszerkesztője tartotta a beszédet – méghozzá úgy, hogy némiképp a karrierjét is kockára tette, jegyezte meg az újság. Amint a hallgatóság tetszésnyilvánítása elült és Raymond megjegyzéseit jelentették Washingtonnak, a fővárosban terjedni kezdett a szóbeszéd, hogy az áruló Raymondot eltávolítják a Republikánus Párt elnöki székéből. Ő azonban nyilvánvalóan hajlandó volt vállalni ezt a kockázatot. Philadelphiában Raymond egyértelműen támogatta Johnson elnök nézeteit. Kijelentette, hogy az alkotmány szerint csak az egyes államok élhetnek megszorításokkal a választójogot illetően; hogy a déli államok sohasem szakadtak el, ezért képviseltetniük kell magukat a kongresszusban; és hogy a – mégoly értékes – tizennegyedik módosítást csak az államok kétharmadának hozzájárulásával lehet belefoglalni az alkotmányba – és idetartoznak a korábban lázadó államok is. A beszámoló szerint Raymond beszéde nem volt négerellenes kirohanás; még annak álcázott formája sem. A Times főszerkesztője kijelentette, hogy a rabszolgaság örökre a múlté, s a jogok és a tulajdon egyenlő védelmét követelte minden embernek, tekintet nélkül az illető származására. De ha Jephtha levele pontos volt, tűnődött Michael, még Raymondnak az emberi jogokról kifejtett érzelmei sem csillapítják le a radikálisokat. Johnson, akár igaza van az alkotmány megítélésében, akár nincs, a közvélemény fontos tényezőit hívja ki maga ellen. Nem nagyon

nyelték le például, hogy amikor az elnök nemrégiben Douglasst, a híres fekete bőrű abolicionistát fogadta a Fehér Házban, hűvösen értésére adta, hogy a közvetlen néger választójog bevezetésével nemcsak az alkotmányt sértenék meg, hanem faji háborút is kirobbantanának. Michael még mindig nem tudta eldönteni, hogy Johnson – akkor és most – vajon bátran az igazságot állította-e, vagy a fekete bőrűekkel szemben táplált előítéleteit mutatta ki. A cikk azonban csak megerősítette azt az elkedvetlenítő érzését, hogy Jephthának igaza volt, amikor arról írt, hogy kegyetlen politikai háborút vívnak olyan emberek, akiket a legkevésbé sem érdekelnek Miss Hannah Dorn Bibliájának a tanácsai. Némiképp élvezetesebb volt egy Bell nevű keleti újságíró cikkének újraközlése. Ő néhány héttel ezelőtt járt a sínek végénél, és beszámolót írt a sínfektetésről. Pontossága kellemesen meglepő, befejezése pedig túláradó volt: Nagyszerű ez a „kalapácskórus”, melynek határozott csapásai visszhangoznak a síkságon. Hármas hangzás ez, három ütés egy szegecsre. Tíz szegecs kell egy sínhez, 400 sín egy mérföldhöz, 1800 mérföld San Franciscóig – 21 000 000-szor kell lesújtani a kalapáccsal; 21 000 000 csapás kell, míg a modern Amerika nagy műve elkészül. – Huszonegymilliószor, tényleg? – mormolta Michael. Lenyűgöző – bár azt a megjegyzést nem tudta megemészteni, hogy a „kalapácskórus” nagyszerű. Ez a munka kimerítő, prózai, lármás – és teli keserű felhangokkal, mint például Leonidas Worthing kitörése. De az újságírók kezdenek legalább kedvező dolgokat írni a vasútépítésről. Köszöntés riasztotta fel.” Megfordult. A szőke üstökű Tom Ruffint pillantotta meg, aki fürgén közeledett a parton, arcán összpontosítás látszott, jobb kezében pedig vaskos nyárfa husángot tartott. – Jó reggelt, Tom – kiáltott vissza Michael. – Hallottalak énekelni az este. Nagyszerű volt! A fiú megállt. – Köszönöm, Mr. Boyle. Michael vizes kezével a fű felé intett, melyet Ruffin fürkészett: – Elvesztettél valamit? – Nem, uram. Fajdra vadászom… vagy hogy is hívják. – Azt hiszem, siketfajd az igazi neve, de lehet, hogy fogoly. Nem tudom biztosan. De nem láttam egyet se. – Jack tábornok azt mondta, megsütve pompás az ízük. És olyan ostobák, hogy az ember odamehet, és fejbe vághatja őket egy bottal. – Én is így hallottam. Azt hiszem, nem véletlenül hívják őket siketfajdnak. A fiú beárnyékolta a szemét, és az alacsony dombokat kémlelte. – Lehet, hogy arra vannak. – Intett és elsietett. Michael visszafordult a hasára, tíz percre elfeledkezett Ruffinról. Aztán hirtelen kiáltás harsant – szinte mint egy állat rikoltása – a dombok közül, amerre a fiú eltűnt. Nem nagyon figyelt rá, de aztán másodszor is felharsant a kiáltás. Az éles hangot gyorsan elnyelték a dombok.

Michael fölemelte a fejét. Rájött, hogy egyáltalán nem állat kiáltott. Mintha Ruffin lett volna – aki valami bajba került. A fiú talán belelépett egy gödörbe, és kificamította a lábát. Fölkapaszkodott a parton, letörölte a lábáról a vizet, és belebújt a nadrágjába. Mezítláb és meztelen felsőtesttel szaladt az első dombtető felé. Aztán tátott szájjal megtorpant. Szíve egy pillanat múlva már szédületes ütemben kalapált. III. Nyilvánvalóan nyugatról jöttek. Nagy fejű, vékony lábú tarka lovaikon – azon a kicsi, de izmos, barna-fehér foltos fajtán, amelyet az írek tarkánfoltosnak neveznek – némán lovagoltak a dombok takarásában. Michaelnak az volt a benyomása, hogy szép számmal vannak – legalább harmincan, mind íjjal és díszes bőrpajzzsal felfegyverkezve. Mindegyikük őt nézte. Lovukhoz viszonyítva a legtöbben magasnak látszottak. Ez azt jelenti, hogy csejenek, vagy nem? Hallott már róla, hogy a csejenek általában magasabbak a sziúknál. A többiek előtt egy pocakos, mégis erős felépítésű, negyven év körüli harcos úgy tartotta Tom Ruffint a bal hóna alatt, mintha a fiú üres liszteszsák volna. Tom lelógó lábával rugdalózott, s ettől a harcos lova nyugtalankodott. A fiú nem tudott kiabálni, mert az indián barna bal keze harapófogóként szorította össze az arcát. Jobb kezében kegyetlennek látszó íjat tartott vízszintesen. A borzasztó fegyver legalább két és fél méteres volt… De ez nem pusztán íj, fedezte fel Michael hirtelen. Hegyes vasban végződik. A vas a fiatal Ruffin nyakához szorult. A szél megborzolta a tollakat, melyek az íj-dárdát díszítették. Michael némán és megdöbbenve állt a hullámzó fűben, ijedt tekintete a sötét arcokat fürkészte; a dióbarna szemeket; az íjakat és pajzsokat tartó kezeket; az állatbőrből varrt ingeket, melyeknek hosszú rojtjaiba hajtincseket fontak. Az ellenség skalpjai…? Amikor egyik kifejezéstelen arcról a másikra pillantott, nem fedezett fel rajtuk barátságosságot. Kirázta a hideg, mert biztos volt benne, több lovas is készen áll arra, hogy a hátára kötött tegezből nyílvesszőt kapjon elő. Tudta, ha futásnak ered, hogy riassza az embereket, megölik, mielőtt hat lépést tenne. És a legközelebbi munkások is félmérföldnyire voltak. Nagyon halkan, de hallotta a kiabálás és a fröcskölés hangjait. Úgy látszik, gondolta rémülettel vegyes szomorúsággal, újabb ellenséget találtam. És újabb háborút.

Tizedik fejezet VADÁSZÖSZTÖN I. A sínek végétől vagy harminc mérföldre délkeletre, ugyanennek a hónapnak egy rekkenő délutánján egy jóképű, huszonhat éves oglala sziú és fehér társa megtalálta, amit már csaknem egy hete keresett. A sziú, akit a fehér ember Kólának hívott, már tudta, hogy a keresés véget ért, amikor fehér barátja lefelé botladozott a szurdokban a vízmosás felé; itt kellett Kólának a rozoga szekérrel várakoznia. A szekér elé két öszvért fogtak. A szívós kis lovat, mely közös tulajdonuk volt, a szekér mögé kötötték. A barátja arcán ülő kifejezésből Kola gyanította, hogy sikerrel járt. A fiatal fehér ember sötét szeme csillogott, amikor a nap besütött alacsony tetejű kalapja karimája alá. Mint minden mást, ami a tulajdonukban volt, a kalapot is lopták. A fehér ember látványa szokás szerint a szeretet mély, szinte vallásos érzését ébresztette a sziúban. Kólát csak a fehér ember néhány megjegyzése bosszantotta. De ez végül is csekélység volt, s mostanra már szinte szórakoztatta is. Hat hónappal ezelőtt a fehér ember talált rá a sziú harcosra, akit felettébb különös módon félholtra vert egy Édes Nyár nevű asszony férje. A fiatal sziú kínok között próbált meg köszönetet mondani jótevőjének. Újra és újra hol a fehér emberre, hol önmagára mutatott, miközben a kola szót ismételgette, hogy jelezze, most már erős baráti szálak fűzik őket egymáshoz. A sziúnak volt egy kólája gyermekkorában – Eleven Kölyök, aki a Bátor Ló nevet kapta, miután véghezvitte első hőstetteit. Bár a fehér ember nemsokára megértette, mit jelent általános értelmében a kola, megkedvelte a szót. Jobban tetszett neki, mint a sziú harcos neve, az Ügyes Vadász. – Kola, szerencsénk van. Rögtön odafent egy kisebb csorda kérődzik. – A fehér ember zsírfoltos szarvasbőr kesztyűbe bújtatott kezét a vízmosás széle felé emelte. – Hányan vannak, Joseph? – kérdezte Kola rossz angolságával, melyet az erőd körül ődöngve tanult. – Tizennyolc-húszan… – Joseph elhessentett egy döglegyet hosszú, szőke hajáról, mely gallér nélküli flanelingének vállára hullott. Nadrágtartó fogta elnyűtt nadrágját. De a csizmája erős volt. – Borjak is vannak – tette hozzá Joseph. – Azokat elengedjük. Kola egy mosollyal osztozott barátja boldogságában. Joseph öt-hat évvel lehetett fiatalabb Kólánál, de idősebbnek látszott. Vékony volt, erős és – mindenekelőtt – megbízható. Féléves kapcsolatuk során legalábbis nem bizonyította ennek ellenkezőjét.

Ha Joseph némiképp meggondolatlanabbul viselkedett is egy sziúnál, ez csak fehér vérmérsékletének sajátossága volt. Kola ezt nem igazán kérdőjelezte meg. Az, hogy Joseph megmentette az életét, az istenek ajándéka volt. Wakan. Szentség. Ezért nagy jelentőségű esemény a jövőre nézve is. Találkozásuk után röviddel egy álom ezt meg is erősítette. Kólát néha zavarta a könyörtelenség, amely akkor ült ki Joseph szájára, amikor elsütötte valamelyik fegyverüket. A sziúk azért öltek, hogy egyenek, és csak akkor pusztították el ellenségeiket, amikor ez elkerülhetetlen volt. A becsület és az öröm jelzésére – valamint a törzs létszámának megőrzése érdekében – inkább csak a hőstetteiket vették számba. De Joseph a kólája volt. Ennél és egy másik, még kényszerítőbb oknál fogva a sziú harcos soha nem beszélt barátja viselkedésének zavaró vonásairól. Az ok pedig az volt, hogy Kola biztosan tudta, Josephet tulajdon belső hangja vezérli. Minden sziú ugyanis e legszentebb és legtitokzatosabb tanítóra hallgatott. Ez mondta meg, merre menjen, és hogyan viselkedjék. Néha akkor szólalt meg, amikor az ember ébren volt, de gyakrabban jelent meg álmaiban. Még a winkte, sok harcos tréfáinak célpontja sem tett mást, mint belső hangjának sugalmazását követte akkor, amikor kisfiúként úgy döntött, hogy egész életére női ruhát ölt és festeni fogja arcát. Ezért a winktéket – akik számosan voltak – nemcsak megvetették, hanem tisztelték is. A winktét gyakran kérték meg arra, hogy az újszülöttnek olyan nevet adjon, mellyel egész életében elkerülheti például a betegséget. Egy emberi lény belső hangja szinte kivétel nélkül wakan volt. Kola tehát hitt abban, hogy Joseph csakis annak a belső hangnak engedelmeskedik, amelyet Kola sohasem fog hallani, ahogy Joseph sem fogja sohasem hallani az övét. E hit alapján bocsátotta meg Kola azt a viselkedést, amelyet különben megkérdőjelezett volna. A sötét bőrű, hajlékony fiatal sziú, aki csak bölénybőr nadrágot és nyersbőr talpú mokaszint viselt, a perzselő napra pillantott, mely mintha a vízmosás peremén ült volna. A nap ragyogása nagy sasorrának körvonalait arcának egyik felére vetítette, és kis árnyékokat rajzolt a mellbimbója fölött húzódó két ráncos forradásra. Tizennyolc éves korában belemerült a napba néző tánc vallási mámorába, órákig topogott és keringett a szent oszlop körül, amíg hevülete elég erőt nem adott neki ahhoz, hogy tulajdon testét sanyargassa. A varázsló által a bőre alá helyezett fapeckek kiszakadtak és leestek, összevérezve az oszlophoz rögzített kötelek végét. A két forradás bátorságának bizonyítéka volt. A nap rettegett és szent dolog volt az indiánok szemében; újabb, érzékelhető jele annak, hogy létezik a Wakan Tanka – a Nagy Rejtély, az élet hajtóereje és szelleme, mely mindenhol, mindenkiben és minden történésben jelen van, bár nem mindig észrevehető módon. Ezen a délutánon azonban a napnak földközelibb jelentősége volt: – Késő van, Joseph. A bölények nemsokára az alvóhelyükre térnek. – Vagy egy nagyobb csordát keresnek – bólintott Joseph. Kola megtanította rá, hogy augusztusban, amikor megkezdődik a vonulás, és a bikák meg a tehenek már alig várják, hogy párosodjanak, az állatok hajlamosak hatalmas számban – ezren, kétezren is – összegyűlni és

együtt vándorolni, ami megnehezíti a vadászatukat. – Elkapjuk őket, mielőtt megteszik – folytatta a fehér ember. – Már láttam, hogy melyik tehén Vezeti őket. Kola valamit mormolt, hogy kimutassa, mennyire örül barátja magabiztosságának. Tavasszal, amikor először utaztak együtt, Joseph nem tudta megmondani, hogy a hatalmas bikák, a kisebb tehenek és borjak között melyik vezeti a csordát. Kola erre hálából megtanította. Kola nem gyűlölte olyan ádázul a fehéreket, mint fajtájának néhány tagja. Ehhez túl hosszú időt töltött fiatalon az erődök körül. És Édes Nyár férjének haragja és tekintélye miatt különben is kivetette a tulajdon törzse. Joseph lenyúlt, hogy megvakarja jobb lábát a csizma fölött, ahová a nyúzókését dugta. – Fél tucat bika van köztük, a többi tehén. Nemrégen átéltek egy bozóttüzet. Égettnek látszik a bőrük a hátsó fertályukon, ahol vedlenek. Két bika meg két tehén valószínűleg megvakult, amikor átgázoltak a tűzön. Kola a homlokát ráncolta: – Négyen nem látnak? – Majdnem biztos vagyok benne. A sziú ezen eltűnődött. Ez megnehezíti a dolgot, amire készülnek. A bölények még akkor sem látnak jól, ha nem sérült meg a szemük. De jó szaglásuk és hallásuk van, mely ellensúlyozza e fogyatékosságukat. A vak bölény – jól ismert dolog ez a prérin – még jobban figyel az idegen szagokra és hangokra. – Van a széllel szemben búvóhely? – Valami bozót. Mindent felderítettem. Joseph halk, kellemes hangon beszélt, a szavakat kissé elnyelve, meglágyítva. Kola találkozott már néhány fehérrel, aki ugyanígy beszélt. Ők hosszú szarvú marhák csordáit terelve a hatalmas déli területekről jöttek, melyeket Joseph gyakran próbált meg lefesteni előtte, de amelyeknek mérete meghaladta Kola képzelőerejét. Csak kezdetleges képet tudott alkotni azokról a fantasztikus épületegyüttesekről is, amelyeket Joseph városoknak nevezett, és azt bizonygatta róluk, hogy bőségesen állnak a keleti folyókon túl. Kola azonban még sohasem látott várost. Örömteli mosoly suhant át Joseph komoly arcán, amikor intett társának: – Csomagoljuk ki a puskákat. Erős kola ez az idegen, aki addig etette és ápolta, amíg járni és cselekedni nem tudott. Olyan kola, aki jól bánik a fehér emberek fegyvereivel, bár különös, szinte birtokló szeretettel veszi kézbe őket. Kola kikötötte az öszvéreket, és felmászott a szekér hátuljába. Kicsavarta a pokrócból és lerakta a három töltött puskát meg a bőrből készült tölténytáskákat is. Kola észrevette, hogy Joseph felső ajkán izzadságcseppek jelennek meg, szemében pedig mosoly ragyog, amikor ránéz a három erős bölényölő fegyverre.

II. A két férfi, bár tisztában volt vele, hogy későre jár, óvatosan mászott ki a szurdokból, és lopakodott nagy félkörben a bozóthoz, ahonnan Joseph majd megkísérli megállásra kényszeríteni a kis csordát. Negyedóra múltán elfoglalták a helyüket, mindketten térdeltek, a bölényölő puskákat egymás mellé fektették, kéznyújtásnyira Joseph jobbjától. A vadászathoz három egylövetű puskájuk volt: egy elég viharvert, 50-es kaliberű LaidleyWhitney és két remek 45-ös Ballard, melyek közül mindhárom alkalmas volt arra, hogy 70 granum puskaport tartalmazó tölténnyel töltsék meg – ez elég ahhoz, hogy az ember egy dühöngő bikát leterítsen. Kola nem tudta, honnan szerezte Joseph a bölényölőket. A fehér ember nem nagyon beszélt erről, csak annyit mondott – rendszerint a szokásos zord mosolyával –, hogy egyik puskának sem ő az eredeti tulajdonosa. Kola azonban megmutatta, milyen célpontra is irányítsa őket. A kis csorda vagy hatvan méterre álldogált. A hatalmas testeket félig elfödte a szélben hullámzó fű. A nagy állkapcsok lassan mozogtak, ahogy az állatok a felkérődzött füvet rágták, melyet még reggel legeltek le. Kola észrevette az anyjához bújó két borjú sárgásbarna bőrét. Joseph a kesztyűjével megtörölte homlokát, és előremutatott. Kola egy bólintással ismerte el és hagyta helyben, hogy Joseph jól választotta ki a feltételezett vezetőt. A bikáknak is, a teheneknek is élénkvörös hátsó fertályuk volt. Téli öltözéküket – a hosszú, bozontos hajat és a vastag, gyapjúszerű bundát – vagy levedlették, vagy ledörzsölték magukról. Az állatok horpaszán Kola könnyedén kivette a perzseléseket és a nagy sebeket. Közelről sokkal több sebhelyet látott volna; a csupasz bőr a nyári hónapokban a rovarok sokaságát vonzotta. Joseph kinyújtotta a jobb kezét. Kola odaadta neki az első Ballardot, majd töltényt szedett elő a táskából. A megállítás sikere nemcsak a bölények bambaságán múlott, hanem azon is, hogy a vadász milyen gyorsan és pontosan veszi észre az egymásra következő vezetőket. Joseph lassan a vállához emelte a Ballardot. Nem hallatszott hang, csak a szél zúgott halkan a csorda felől. Joseph keze elfehéredett, ahogy szorosabban fogta a fegyvert, és fejét célzó helyzetbe hajlította. A mögöttük lévő szurdokban az egyik öszvér hirtelen elordította magát. Nem hangosan. De ahhoz elég volt, hogy a vezértehén fölálljon. A csorda többi tagja köréje gyűlt. Kola figyelte, ahogy Joseph szája elfehéredik, szeme pedig dühösen a szerencsétlen hang felé rebben. Kola ezután újabb hangot hallott ugyanabból az irányból. Fém kattant?… Majdnem biztos volt benne. Nem volt ideje, hogy meggondolja, ki lehet az. A csorda indulni készült. Joseph tüzelt. A vezértehén elbődült, Joseph pontosan ott találta el, ahol Kola tanítása szerint el kellett találnia. Az utolsó borda mögött, azon a ponton, ahol egy golyó vagy egy nyíl befúródik, és összeroncsolja a légzsákot, amelyet a fehér emberek tüdőnek neveznek. De Kólának arra nem kellett Josephet megtanítania, hogyan lőjön. A férfi biztos kezű mesterlövész volt.

A csorda megzavarodott, amikor a tehén zihálva tántorgott, majd összecsuklottak a mellső lábai. Az egyik vak bika a lövés forrása felé indult, aztán elrohant a haldokló vezér mellett. Még ez a tizenkilenc bölény és két borjú is félelmetes dübörgést csapott a földön. Joseph egy pillanatra sem vette le a szemét a rohanó csordáról. Feszültségéről csak az arcán és nyakán patakzó veríték árulkodott. Lehajította a Ballardot a földre. Kola a tenyerébe csúsztatta a másikat. Joseph másodperceken belül tüzelésre készen állt. De nem lőtt addig, amíg Kola gyorsan és szakértő kézzel meg nem töltötte az első puskát. Joseph a menekülő csordát figyelte. Hagyta, hogy távolodjanak. Ötven méterre. Hetvenötre… Az egyik dübörgő tehén hirtelen kivált a csordából, és északnak fordult. A többiek követték. Joseph, miután kiderült, hogy ki az új vezető, tüzelt. Fájdalmas bődüléssel ez is elterült. A bölények tovább rohantak, egyre nőtt a távolság köztük és a vadászok között. Az állatok nemsokára kiérnek a Joseph kezében tartott Laidley-Whitney lőtávolságából. De a minta megismétlődött. Új tehén vette át a vezetést. Joseph mennydörgésszerű lövéssel terítette le. Vártak. Ez a kritikus pillanat… Az egyik vak bika lassított, és leeresztette bozontos fejét. Az egyik borjú nagy nehezen megállt. Az egyik tehén továbbrohant, majd visszafordult. Néhány másodperc múlva az egész csorda, megzavarodva attól, hogy gyors egymásutánban három vezetőjét is elvesztette, megállt. Ez volt az a klasszikus megállítás, amelyben minden vadász reménykedett, ha jól időzített és a szerencsével sem állt hadilábon. Joseph ajka mosolyra húzódott. Mocskos ingujjával megtörölte a homlokát. Aztán szinte hang nélkül talpra állt. – Jó munka volt, Joseph – suttogta Kola, miközben megtöltötte a Laidley-Whitneyt. Őszinte csodálat bujkált a hangjában. – Mert jó tanítóm van. Most már nem kell sietnünk. Ma este ünnepelhetsz. Kola szinte érezte a mészárlás után elfogyasztandó ínycsiklandó agyvelő és vékonybél ízét. Szájában összefutott a nyál, és hálát adott a szent szellemeknek, hogy ehhez a fehér emberhez vezérelték. Vidáman csillogó szemmel végezte szokásos feladatát, töltött, és adogatta a bölényölő puskákat Josephnek, aki csak állt egy helyben, és egyenként lőtte le a megdermedt bölényeket. Az árnyékok megnyúltak a forró prérin. A szél hamarosan vérnek és kiürülő belek tartalmának a bűzét sodorta feléjük – Kólának ez volt a világon a legédesebb illat. Amikor az utolsó tehén is összeesett, és az elhagyatott borjak anyjukat keresve járkáltak a tetemek körül, a sziú figyelmeztette magát, hogy mielőtt ő meg Joseph északra, a tüzes út felé indul, ki kell vágnia és szét kell szórnia a halott állatok szívét, hogy a csorda újjászülessék. Az utolsó lövés visszhangjai a nyugati láthatár sivár, vörös párájába tűntek. Joseph lazított, leguggolt, és zihálva lélegzett. Letette a második Ballardot a földre. – Nos, barátom, itt a pénz, amivel átvészeljük a telet. Kola a döglött bölényekre pillantott. Tisztában volt vele, hogy egyre több csordát mészárolnak le, pedig ezek adják népének az eleséget, a ruhát, a sátrat, a lószerszámot, a

fegyvereket, a vallási tárgyakat – még a szőrrel kitömött borjúbőr labdákat és a behálózott karikákat is, amelyekkel a gyerekek játszanak. Az állatnak egyetlen hasznos részét sem mellőzték. Ám a fehér vadászok már egy tucat vagy még több nyár óta óriási számban mészárolják le a bölényeket, és eldobják az értékes részek javát. És most ő ugyanezt teszi. Sohasem csinált volna ilyet, csak a belső hang biztatására, mely azt súgta, az a sorsa, hogy Joseph mellé szegődjék. De miközben a halott állatokat szemlélte, nem tudta elfojtani a hangjában bujkáló rosszallást: – Mindegyiket eladjuk? – Igen. Mindet. – Semmit se tartunk meg magunknak? – Kola, olcsóbb megvenni az inget, mint a lenyúzott bőrükből megvarrni. Fontonként tíz centért eladjuk a húsukat a Union Pacificnek, ugyanúgy, ahogy az a Cody nevű fickó csinálja lenn délen, a másik vonalnál. Keletebbre egy és negyed dollárt kapunk minden egyes bőrért és huszonöt centet minden nyelvért. Az emberek keleten jó minőségű takarókat és ínyencségeket akarnak. Ha mi nem látjuk el őket velük, mások megteszik. Meglesz a pénzünk, és valami még marad is… várj. Kola látta, hogy Joseph elnéz a válla fölött. A szurdok széle felé. Tudta, hogy Joseph valószínűleg lódobogást hallott, mert tágra nyílt szemmel nyúlt a Laidley-Whitneyért. – Ne! – kiáltotta valaki. Hangosan, durván. – Körül vannak véve. Joseph ujjai egyhüvelyknyire álltak meg a bölényölő puskától. Lassan visszahúzta a kezét. Ajka alig mozdult: – Hárman vannak. Honnan a pokolból jöhettek? – Tudják, semmi bajunk magukkal – kiáltotta a harsány hang gazdája. – Mi csak azokat a bölényeket akarjuk. Ha hozzáérnek a puskákhoz, lelőjük magukat. III. Joseph tiltakozás nélkül megadta magát a tolvajoknak. A vezetőjük megmondta a feltételeit: megfosztják Josephet és Kólát a szekértől, a döglött bölényektől meg a lótól, csak az öszvéreket hagyják ott. Joseph a bejelentést lemondó vállrándítással nyugtázta. Még abba is beleegyezett, hogy odaüljenek a három toprongyos, áporodott szagú fehér ember tüzéhez, melyet a szurdok peremén raktak. Amikor Kola tiltakozni akart, Joseph megfogta a karját. – Ennünk kell, nem? Ehetjük akár az ő ételüket is. Kola úgy érezte, elárulták. Soha nem látta még a barátját ilyen le-mondónak – sem ilyen nemtörődömnek. Mire leszállt a sötétség, Joseph meg a három másik fehér a tűz körül ült a hűvösödő levegőben – pontosan úgy, mintha régi ismerősök lennének. Kola, hogy jelezze neheztelését, néhány méterrel arrébb ült. Még mindig ámult azon, ahogy Joseph lemondott a puskáikról és az állatokról, melyeknek eladásából fedélhez és élelemhez jutnának, amikor lehull a hó a síkságra.

Mogorván figyelte, amint Joseph barátságosan elfogad egy bögre kávét meg egy bádogtányér babot a tolvajok vezetőjétől, egy revolveres, kancsal fickótól, akinek hosszú, nyíratlan, ősz szakálla volt, s aki szürke, térd alá érő katonakabátot meg süveg formájú kalapot viselt, melynek filcéből a zsíros szalag fölött egy ötágú csillagot vágtak ki. – Köszönöm – mondta Joseph, amikor elvette a tányért. Lenn a szurdokban a tolvajok lovai nyugtalanul toporogtak. – Kellene valami, amivel ehetek. – Egyen kézzel – mosolygott a vezető a tűz túloldalán. – Azt hiszem, nem volna okos dolog kést adni magának. Kola a homlokát ráncolta, megpróbált megragadni egy bizonytalan gondolatot, mely felötlött benne. Nem sikerült. Joseph a vezető cserzett arcát fürkészte. O volt hármójuk közül az egyetlen, akin valami erő vagy határozottság látszott. A Josephtől balra ülő tolvaj tizenhét-tizennyolc éves reszkető fiú volt. Katonasapkát, izzadságtól foltos inget, kék, nyakba való kendőt és pisztolytáskát viselt, de a revolver túlságosan nagy volt törékeny, remegő kezébe. A Joseph jobbján őrködő tolvaj köpcös férfi volt, szakadt, kék kabátban. Aranygyűrű csillogott átlyukasztott bal fülcimpájában. Most halkan elkezdett énekelni magában: „Ne temess a tengerbe engemet, Hol sötét hullám Átcsap testemen…” – Nincs matrózdal, Darlington – mondta a vezér. – Ha ezt a nótát akarod énekelni, a prérin dalolt szövegével énekeld. Mindig elfelejted, hogy már szárazföldi ember vagy. – Nem én akartam, pajtás. – Darlington a babjára meredt. A vezér a fejét csóválta. – Szánalmas mentegetőzés az ember társától, nem? Joseph nem válaszolt. A fülbevalós férfi ingerültnek látszott. De tiltakozását csak egy pillantással jelezte. A vezér hozzátette: – Az ember azt csinálja, amit muszáj. – Beleértve a gyilkosságot is – jegyezte meg Joseph fagyos mosollyal. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de én ezt nem tartom tisztességes eljárásnak, Mister… – Őrnagy – vágott közbe az idősebb férfi. – T. T. Cutright őrnagy. – Déli, ugye? – Az vagyok. A hangsúlyából ítélve maga is. Harcolt a háborúban? Joseph egy pillanatig hunyorított. Kola úgy gondolta, valami titokzatoskodás csillog a szemében. De rögtön el is vesztette az érdeklődését. Még mindig dühöngött, hogy Joseph olyan gyáván engedett a tolvajok követelésének, akik a lehető legrosszabb pillanatban bukkantak fel mögöttük. Amint elmennek az emberek, ő megválik Josephtől. Azt hitte, mióta a tavaszi fű kizöldült, sikerült megismernie. De most rájött, hogy mégsem. És Josephet belső hangja most hirtelen új, váratlan irányba szólította. – Utoljára Hood tábornok alatt – bólintott Joseph. – És maga? Cutright szürke kabátjának ujjával törölte le a bab levét a szakálláról.

– Szolgáltam, de inkább nem mondom meg, hol. Szerencsétlen dolog esett ott. – Mi történt? – A parancsnokom gyáva volt. Amikor megparancsolta, hogy vonuljunk vissza, kapott egy golyót a tarkójába. Engem vádoltak vele. Joseph nem szólt semmit. Cutright félrerakta a tányérját; a kávéért nyúlt. – Még nem mondta meg a nevét, uram. – Kingson. Joseph Kingston. Cutright kiegyenesedett ültében. – Kingston? – Igen. Valami baj van? – Baj az nincs, csak… – Cutright kicsit gyanakvóbbnak látszott. – Én Fort Worth mellől jövök. Hallottam egy bizonyos Joseph Kingstonról, aki még a télen lelőtt ott egy csaló kereskedőt, aztán megölt egy rendfenntartót, aki le akarta tartóztatni. Az a Mr. Kingston elmenekült, mielőtt lefogták volna. Pénzdíjat tűztek ki a fejére. Kétszáz dollárt. Joseph arca különös módon megmerevedett. – Sohase jártam Fort Worthben. Véletlen egybeesés, nyilván. Cutright röviden, kényszeredetten fölnevetett. – Nyilván. Kola a társára bámult, hirtelen átvillant rajta valami, amit már elfelejtett. Ez motoszkált a fejében, mióta Cutright a kést említette. A tolvajok elvették a három bölényölő puskát, és a két sajátjuk mellé rakták. De csak felületesen és csak a szemükkel vizsgálták meg Josephet. Az eldugott nyúzókés teljesen elkerülte a figyelmüket. Kola hirtelen felengedett. Lehet, hogy Joseph a fel nem fedezett kés miatt tesz úgy, mintha együttműködne? Nagyon remélte. Csupasz bőre ellenére – nem engedték meg neki, hogy visszamenjen a szekérhez az ingéért meg a lábszárvédőjéért – egész testében forróságot érzett. Szedje rá őket Joseph, ezért imádkozott. A találkozás, amikor rám akadt, wakan volt, és az utána látott álmom azt mondta, a kólája leszek, ő pedig az enyém, amíg csak élünk. – A szekér a vízmosásban a magáé? – érdeklődött Cutright. – Én vagyok a jelenlegi tulajdonosa, igen. Cutright kancsal szeme megvillant, miközben gúnyosan hajtotta félre a fejét. – Ez nem egészen ugyanazt jelenti. Joseph megint nem válaszolt. – A barátja ott. Az az indián… – Nevezze a nevén, kérem – kérte Joseph halkan. – Ő oglala sziú. A neve Kola. Azt jelenti, jó barát. – Különös útitárs egy fehér embernek. Joseph ismét vállat vont. – A prérin találtam rá, a Platte-től északra. Megtetszett neki a törzse egyik vezetőjének a felesége. Tudom, hogy a sziúk általában nem veszik sértésnek, ha a feleségük más férfival mászik be a pokróc alá. Egyszerűen kidobják a nőt a wigwamból, levágják a hajfonatukat… ja,

és néha az orrukat is… ez a válás. Ha ennél többet tennének, azzal nagyobb fontosságot tulajdonítanának a nőnek, mint amekkorát megérdemel. A nők nem sokat számítanak a sziúknál. Tudta, hogy még külön sátorba is küldik őket, amikor havivérzésük van? Kola szerint a férfiak azt hiszik, hogy a nő a ciklus idején megmérgezi a férfi varázsszereit és fegyvereit. Joseph ivott egy kis kávét. – De mint mondtam, a férfi legtöbbször nem nagyon figyel oda a hűtlenségre. Ha komolyan venné, az olyan volna, mintha hűhót csinálna amiatt, hogy egy kutya a wigwamra pisilt. De mindig van kivétel. Édes Nyár férje ilyen kivétel volt. Ő nemcsak kidobta az asszonyt, hanem megállította Kólát, és félholtra verte. Én rátaláltam, és addig ápoltam, amíg fel nem épült. Álmában azt látta, hogy nekünk együtt kell utaznunk és vadásznunk. Kola azt mondja, a sziúk nagy jelentőséget tulajdonítanak az álmoknak. – Hát – dörmögte a fülbevalós férfi –, reméljük, nem álmodott túl sokat arról, hogy eladja a bölényeket a vasútnak. Ezek az álmok már tíz méter mélyre süllyedtek, ezt ne felejtse el. Cutright összevonta a szemöldökét. – Ne légy ilyen csípős, Darlington. Mr. Kingstont érzékenyen érinti a dolgok mostani állása. – Josephhez fordult: – Darlington gépmester volt egy szövetségi cirkálón a háború alatt. Hozzászokott, hogy embereknek parancsolgat. De az itteni udvariassághoz nem szokott hozzá. Ahogy Timmy se. Timmy a feleségem unokaöccse. Manapság egy marhapásztor csak olyan segítséget kap, amilyet megengedhet magának. Joseph felkapta a fejét. – Marhapásztor? – Lenyúlt a jobb lábához, hogy megvakarja. A szakállas Cutright a pisztolytáskájához emelte a kezét, de Joseph mosolyogva megnyugtatta: – Csak egy tetű. Tovább vakargatta lábszára jobb oldalát. – A fenébe, az idegeimre mennek! Maga marhákat terelt? – Ötvenet – bólintott Cutright, és ismét ellazult. – Ez volt a legtöbb, amire rá tudtam tenni a kezem. Mintha Texasban mindenki azért tolongana, hogy hosszúszarvúakat hajtson északra. A keleti éttermek és hentesüzletek minden marhahúst megvesznek. – Nyomát se látom csordának… – Nem, hát persze. – Cutright mogorván nézett. – Innen vagy ötven mérföldre délre elvesztettem. Túl sokáig jöttek szomjan, aztán csak valami átkozott szikvizet találtunk. A Púpos nevű drága vezérbikámat el is indítottam a megfelelő irányba. Ha szerencsénk van, el is vezette volna őket egyenesen a víz mellett. De eltörte a lábát, és a gulya odament, mielőtt megállíthattuk volna. – A szikvíz megmérgezte őket? – Igen, uram, Mr. Kingston, egy kivételével. Azóta azt is levágtuk és megettük. Több embert kellett volna magammal hoznom, de nehéz idők járnak. Nem akarok üres kézzel hazamenni, ezért most tudok egy kis pénzt keresni azzal, ha eladom a bölényeket a vasútnak. Ez is több a semminél. – De tolvajlás is. Darlington is, Cutright is mogorván nézett.

– Maga, ugye, nem fog veszekedni, Mr. Kingston? – kérdezte az utóbbi. – Feleségem és hat porontyom van otthon. Én tartom el őket. Az előbb még mintha tisztában lett volna a helyzettel. – Én elfogadom a helyzetet – bólintott Joseph. – Csak csalódott vagyok, hogy egy volt konföderációs tiszt ilyet művel. – Mondtam már. – Cutright közömbös pillantásától Joseph a homlokát ráncolta. – Nehéz idők. Joseph végül mintha belenyugodott volna ebbe. Az újabb fásult vállrándítás csak növelte Kola zavarát. Tévedett volna a nyúzókés dolgában? Ha igen, akkor minden eddiginél jobban elszánta magát, hogy abban a pillanatban itt hagyja gyáva társát, amint a szürke kabátos fickó meg a többiek elmennek. Ekkor – váratlanul – Joseph rápillantott. A tűz pislákoló fényében a férfi sötét szeme különösen fürkésző volt. Kola elhúzta a száját, a homlokát ráncolta, jelezni akarta, hogy nem érti, amit Joseph közölni szeretne. Joseph feladta. Megint Cutright-hoz fordult. – Megengedné, hogy felálljak? Cutright nevetett. – Még mindig csípik a tetvek? – Nem, a kávé volt túl sok. – Ujjával az ágyékára mutatott. – Csak odébb megyek egy kicsit. – Fejével Kola és a mögötte lévő csillagos sötétség felé intett. – Jól van – mondta Cutright. – De lassan. Félrehúzta a kabátot, hogy elérje a revolver markolatát. Térdétől tizenöt centire feküdt az elkobzott Laidley-Whitney. Töltve, jutott Kola eszébe. Joseph mosolyogva felállt, balra fordult, lépett egyet, megrázkódott, és megállt közvetlenül a kendőt viselő, reszkető fiú mögött. – A fenébe! – kiáltott fel Joseph megint, lehajolt, és a jobb lábszárára csapott, mintha újabb tetűvel hadakozna. Cutright a revolverért nyúlt, de megállt a keze, amikor meghallotta Joseph tenyerének csattanását. Megértette, miért mozdult meg Joseph hirtelen. A fiú, aki pontosan Joseph és Cutright között ült, meg akart fordulni. Joseph nem egyenesedett fel. Jobb kezével a csizmájához nyúlt. Cutright felkiáltott: – A fene egye meg, mi a… ? Timmy, a pisztolyod! A texasi fiú a kávésbögrével egyensúlyozott, amelyből ivott, hiába nyúlt a pisztolytáskához. Joseph meglepő sebességgel cselekedett, kihúzta a nyúzókést a csizmájából, és egyetlen vágással tizenöt centis darabon felhasította a fiú jobb karját. A fiú felordított, és üveges tekintettel előrebukott. A bögre tartalma a tűzbe ömlött, mely sisteregni és füstölni kezdett. – Istenverte csaló gazember! – ordította Cutright, s ugyanebben a pillanatban Joseph Kola nevét kiáltotta.

A kiáltás és Joseph fejmozdulata elegendő volt. Kola boldogan rohant, ugrott, és a Darlington nevű fehérre vetette magát. Darlington előhúzott revolverét akarta megkaparintani. Joseph már átlendült a tűzön, és Cutrightra esett, nem törődött vele, hogy lába az izzó parázsba lóg. A lökés megingatta Cutrightot. A jobb kezében tartott revolver elsült. Joseph félrekapta a fejét, éppen időben, hogy a golyó el ne találja. Darlington revolvere is eldördült. Kola légáramot érzett a válla mellett, ahogy a lövedék belefúródott a sötétségbe. Darlington nem vehette fel a versenyt Kola erejével és újjáéledt bizalmával. Kola egyik kezével Darlington arcába mart, a másiknak a körmeit Darlington csuklójába mélyesztette, mire a férfi elejtette a revolvert. Kola félredobta a fegyvert, és felugrott. Darlington gyomrába taposott. A férfi öklendezett, és a hasához kapott, miközben ide-oda gurult. Kola zihálva megfordult. Joseph kikapta a revolvert Cutright kezéből. Bal lábát a texasi mellére helyezve megállt. Cutright fölemelte a kezét. Tenyerén izzadság csillogott. Mocskos ujjai remegtek. A revolvert nézte, mellyel Joseph őt célozta meg. – Úristen, Kingston, kérem, ne… – Ne tegyem meg azt, amit maga akart tenni velünk? – Joseph szája úgy elvékonyodott, hogy szinte csak egy vonalnak látszott. – Azt képzelte, elhiszem a meséjét arról, hogy elenged bennünket? Azt mondta, családja van Fort Worth közelében. És felteszem, így intézné továbbra is az üzleti ügyeit. Azt pedig nem akarja, hogy Kola meg én beidéztessük tolvajlás vádjával. Megölt volna bennünket, mielőtt elmegy innen. Cutright kimeresztett szemű hallgatása felért egy vallomással. Kola gyorsan lekuporodott a vonagló Darlington mellett. De az indiánt nem fenyegette veszély. A férfi kínok közt fetrengett, összefüggéstelenül beszélt, majd elsírta magát. Joseph fél lábát Cutright mellkasán tartotta. – Nem fog lelőni? – zihálta Cutright. Kólából kitört a nevetés. A texasi mintha a szent szellemekhez könyörgött volna. – Maga túl gyorsan föladta… Magának… magának ehhez nincs meg a mersze. Joseph fagyosan mosolygott. – Az orránál fogva vezettem, őrnagy. Azt hitte, nekem ehhez nincs merszem. A maga tévedése nekem dolgozott. – Maga az, akit Fort Worthben keresnek – lihegte Cutright. – Biztos maga. – A kétszáz dolláros vérdíj szép kis haszon lett volna magának. – Esküszöm, én nem akartam… – Duma. Maga meggyilkolta a parancsnokát. Nekem miért kellene különb elbánást várnom? Joseph célra tartotta a revolvert, és Cutright szeme közé lőtt.

IV. Cutright teste még vonaglott, de Joseph már elhajította a revolvert. Fölvette a LaidleyWhitneyt, és intett Kólának, hogy lépjen hátrébb. A tűz túloldaláról megcélozta az ordító Darlingtont, aki a hasára fordult, és eszét vesztve kúszni kezdett. A bölényölő eldördült. Darlington egy métert csúszott előre, s hatalmas lyuk nyílt a hátát takaró ruhán. Még Kola is, aki pedig hozzászokott már a vérhez, elfordította a fejét. Joseph Cutright revolvere mellé fektette a bölényölőt. Felsóhajtott. – Becstelen emberekkel így kell bánni. Kola! A sziú megfordult, s egy pillanatra megrémült társa látványától, aki a tűz túloldalán állt. Joseph a gomolygó füstből és az apró, táncoló lángokból támadt démonra emlékeztetett. Ez aztán, gondolta Kola, olyan harcos, akitől jobban kell rettegni, mint akármelyik sziú törzsfőnöktől. Olyannyira rettegnek tőle, hogy még a tulajdon fajtája is pénzt kínál a holttestéért. Valóban hatalmas harcos. Kola nem tudta eldönteni, hogy társát elszomorítja az, ami történt, vagy örömét leli benne. Joseph arckifejezése alapján egy pillanatig azt hitte, hogy a fiatal fehér ember élvezte a tolvajok meggyilkolását. Aztán mintha részvétet vagy legalábbis bizonytalanságot látott volna az arcán, amikor Joseph a nyögdécselő fiúra nézett, aki az oldalán feküdt, úgy, hogy feje szinte belelógott a parázsba. – Húzd odébb a fiút, mielőtt halálra ég. Már bűzlik a haja. Kola sietve engedelmeskedett. – Ültesd föl – utasította Joseph. – Ütögesd meg egy kicsit. Joseph egykedvűen nézte, ahogy Kola feltámogatja a fiút, és többször pofon vágja. A fiú a fájdalomtól kábultan végre kinyitotta a szemét. Felismerte Josephet és Kolát; aztán megpillantotta nagybátyja és Darlington holttestét. – Uramisten! – Mintha a rosszullét környékezte volna, amikor megfogta véráztatta karját. – Csak semmi panasz – mondta Joseph. – Vállaltad a kockázatot, amikor összeálltál ezzel a kettővel. Nézted volna, amint lelőnek bennünket. Valószínűleg magad is meghúztad volna a ravaszt. Állj fel. A fiú rémülten felkiáltott: – Elvérzem! – Lehet. De az is lehet, hogy nem. Majd kiderül, miután sétálsz húsz-harminc mérföldet. – Nem tudok járni! Joseph vállat vont. – Te tudod. Dobd ide a kést, Kola. – Ne, ne, inkább megyek. – A fiú talpra kászálódott. – Délnek – utasította Joseph. – Ha egyszer is meglátlak a Republican folyótól északra, biztosan megöllek. Vörösség szivárgott át az ujjak között, melyekkel a fiú a karját szorította. Megint Cutrightra pillantott, aztán kitört:

– Átkozott gyilkos! Életben hagyhatta volna! – Lehetetlen volt. – Hogy tud így ölni? – Kitűnő kiképzést kaptam, Mr. Jefferson Davis vezényelte. Miután egy-két embert megölünk, a többi már könnyen megy. És most jobb lesz, ha eltűnsz, mielőtt meggondolom magam. – Nem fogom elfelejteni a nevét, Kingston. Esküszöm az Istenre. Halálom napjáig nem fogom elfelejteni. Joseph fölnevetett. – Kíméld meg magad a vesződségtől. Mire téged elföldelnek, nekem már egy halom nevem lesz. – Valaki majd megtalálja magát. – Valaki téged talál meg, de hullamereven, ha nem indulsz el. – Élelemre és vízre van szükségem. – Nem adok. – Legalább egy kötést! – Tőlem csak azt a lehetőséget kapod, hogy mentsd azt a cinkos irhádat. Ez is több, mint amennyit megérdemelsz. És most menj! A fiú elindult, s minden egyes fáradságosan megtett lépésnél összerándult. – Nem jó! – kiáltott rá Joseph. – Arra van dél. A fiú, akár egy alvajáró, botladozva szabálytalan félkört tett, és el-tántorgott a megfelelő irányba. Joseph figyelte, amíg el nem tűnt a sötét prérin. Joseph lekapta lapos tetejű kalapját, és buzgón legyezni kezdte magát, hogy elpárologjon a homlokán zsírként csillogó izzadság. A fehér ember következő megjegyzését könnyednek szánta, mégis feszültség bujkált benne: – Most nekiláthatunk, hogy elvigyük a bölényeket a vasúthoz. A három lónak is nagy hasznát vesszük. Én ezt tűrhető eredménynek mondanám. Miközben ezt mondta, elfordult. De előtte még szomorú, szinte fájdalmas pillantással hökkentette meg Kólát. Hátat fordítva a sziúnak, hozzátette: – Egy embernek több esze is lehetne, mint hogy becstelenül ellopja más zsákmányát. Több esze is lehetne! Az utolsó szavakban már nem volt részvét. Csupán harag. Kola úrrá lett a dermesztő rémületen, amelyet Joseph váratlan kegyetlensége váltott ki belőle. Megint ráébredt, hogy sohasem fogja megérteni a férfi kifürkészhetetlen természetét. De kívülről… nos, kívülről nézve Joseph olyan kola, akire örökké büszke lehet. Tisztelete és büszkesége örömkiáltást csalt elő belőle. Megkerülte a tüzet, Cutright holtteste fölé állt, fölemelte az ágyékkötőjét, és felfedte nemi szervét a halott ember kimeredt szeme előtt – népe így sértette meg utoljára a legyőzött és megvetett ellenséget. Joseph visszament a kávésbögréjéhez, és fölvette. Mielőtt ivott belőle, odavetette:

– Nem kell időt pazarolnunk arra, hogy elföldeljük őket. A hollókeselyűk egy-két nap alatt elintézik a dolgot. Különben sem érdemelnek rendes temetést. Hátrahajtott fejjel ivott. A ritkuló füstből fellobbanó tűz vörösre festette hajában azt az ősz csíkot, mely a bal szemöldöke fölött kezdődött, és egyre vékonyodva a tarkóján ért véget.

––––––––Negyedik könyv–––––––– GURULÓ POKOL

Első fejezet A CSEJENEK I. Michael Boyle ritkán tapasztalt olyan dermesztő félelmet, amilyet azokban az első pillanatokban, amikor az alacsony domb tetején állt földbe gyökerezett lábbal, és megpróbálta eldönteni, rohanjon-e, és megkísérelje riasztani a vasútépítőket. Ez rosszabb volt annál a félelemnél is, amelyet akkor érzett, amikor az ír dandárral indult támadásra az ellenséges vonalak ellen. A dandárnál legalább mások is voltak körülötte, akikkel osztozhatott a veszedelemben. Nagyon is tisztában volt vele, milyen fegyvereket szegeznek neki. Rövid vadászíjakat. Tegezekben hemzsegő nyílvesszőket. Késeket. Csatabárdokat, melyeknek nyelét élénkvörös anyaggal tekerték be, és melyeknek fémből volt a fejük, nem kőből. Ez azt jelentette, hogy a késpengék és a bárdok gyárban készült, vásárolt termékek. A csejenek – ha valóban azok voltak – vagy az erődökben vették, vagy zsákmányolták őket. Nem látott se revolvert, se puskát. De tudta, hogy a síkságon élő indiánoknak kevés tűzfegyverük van. Ha ezeket az indiánoknak sikerült megszerezniük, gondosan őrizték, és csak olyankor használták, amikor vadásztak, vagy fontos ütközetet vívtak az ellenséges törzsekkel. Apró, de reménykeltő jel volt ez. Lenyalta a verítéket a felső ajkáról. A harcosok mozdulatlanul figyelték. A fekete hajukba tűzött tollak hajlongtak a szélben. A Ruffint tartó indián – akinek nagy, csupasz hasa volt – szintén rámeredt. A férfi vaskos ajka mintha mosolyra húzódott volna. Ám a két és fél méteres íj-dárdát sziklaszilárdan fogta. Ha Michael helytelenül vagy hebehurgyán viselkedik, a vashegy egy pillanat alatt átdöfi Ruffin torkát. Lassanként más részletekre is felfigyelt. A tarka lovak sörényéből egyetlen hosszú fonatot készítettek, melyet meghurkoltak, és zablaként az állatok nyakába kötöttek. Az izmos kezekben tartott lovaglóostorok a meztelen combokon nyugodtak. Az ostorok apró korbácsra emlékeztettek – három bőrszíj egy faragott fanyél végén, mely elég nehéz volt ahhoz, hogy egy embert mozgásképtelenné tegyenek vele. Az indiánoknak vagy kétharmada szőrén ülte meg a lovat. A többiek, Potrohos is, bőrnyeregben ültek, mely szinte csak egy gyöngyökkel díszített párna volt. A vezér nyerge alá még egy pokrócot is terítettek, melyet élénksárga és vörös gyöngyökkel raktak ki. A pokróc mindegyik sarkáról rojtok lógtak. A nagy hasú indiánnak forradások borították a vállát, és lelógó melle volt. A forradások párosával húzódtak rajta. Michaelnak eszébe jutott, hogy az egyik ír olyan szertartásokról

mesélt, melyeknek során az indiánok életüket népük védelmére és ellenségeik megsemmisítésére ajánlják fel – szándékuk bizonyítékaként pedig vérük ontásával sanyargatják testüket. A forradások is, a vezért körüllengő tekintély is azt súgták, hogy Michaelnak vele kell beszélnie. Michael habozására ráunva Potrohos erősebben szorította a dárda hegyét Tom Ruffin nyakához. A szorítástól kibuggyant egy kis vér. Ruffin kapálózott. A fiú az őt markoló kézből esdeklően nézett Michaelra. Potrohos felvonta a szemöldökét. Homlokán összeráncolódott a bőr. A szemöldök felvonása félreérthetetlen kérdést sugallt: Most mit fogsz tenni?

II. Michaelnak fogalma sem volt – csak annyit tudott, hogy nem szalad el, és nem hagyja magára Ruffint. Olyan határozott hangon, ahogy csak tudta, megkérdezte: – Beszél angolul? A harcosok közül féltucatnyian – mindannyian húszas éveikben jártak – kuncogtak és sugdolóztak. Egyikük halkan, de ijesztően kurjantott, és köpött egyet a lova füle közt. A nagyhasú jobbra lendítette a dárdát, aztán a feje fölé döfött vele. A Michaelon nevető fiatalemberek elhallgattak. Az önelégült vigyorok eltűntek. Potrohos lefegyverzően, barátságosan elvigyorodott. De Michaelt nem vezette félre. Balgaság lett volna bíznia az indiánban – vagy puhánynak tartania a kora meg a petyhüdt melle és hasa miatt. A többi testrésze erősnek látszott. Amikor fölemelte a dárdát, hatalmas izmok feszültek meg a felsőkarján. Az indián még szélesebben mosolygott, amitől kivillant barna ínye, melyben csorba fogak ültek. Nyomatékosan bólintott. – Angol – mondta, de elferdítette a szót, hogy az Ángolnak hallatszott. Dárdát tartó kezének hüvelykujját kiegyenesítette, és a mellére mutatott. – Angol! – A kijelentés szinte gyerekesen hangzott. Amikor folytatta, csaknem minden szó kiejtését eltorzította: – Kereskedtem fehér erődökkel. De mi nem vagyunk Laramie-lustaságok… A többiek közül néhányan megértették, és helyeslően morogtak. – Nem azért jövünk, hogy háborúzni. Szeretjük feketekávé, ami édes. Látni akarjuk tüzes út, amit ti csináltok. Nem háború, csak látni. Elkerekítette a szemét, és többször pislogott. A szemléltetéstől Michael majdnem elnevette magát, de nem gúnyosan, hanem őszinte derültségében. A nagy hasú férfi szinte kisfiúsán viselkedett – eltekintve az íj-dárdától, melyet csendben visszanyomott Ruffin torkához. – Mi barátok. – Ez úgy hangzott, hogy bárátok. – Nem háború. Csak kávé. – Megint pislogott. – Csak nézni.

Bármilyen szórakoztató volt azonban az indián nyilatkozata, Michael óvatos maradt. Hallott már történeteket olyan harcosokról, akik egyik nap tökéletes szívélyességgel lovagoltak egy kormányerődhöz, hogy cserekereskedelmet folytassanak, másnap pedig visszatértek, hogy kegyetlen támadást intézzenek ellene. Kiszámíthatatlanok, akár a síkság időjárása, állította Casement. Úgyhogy nem nagyon bízott Potrohos kijelentéseiben. Michael, bár a szíve már nem vert olyan gyorsan, továbbra is a homlokát ráncolta. – Nagyon jó. Ha barátságosak… Potrohos ismét türelmetlenül bólintott. – Barátok. Barátok! – Akkor tegye le a fiút. Az indián félrehajtotta a fejét, zavartan viselkedett. Michael gyanította, hogy a férfi többet ért, mint amennyit mutat. Michael kézmozdulatokhoz folyamodott. A fiúra mutatott, aztán a magas fűre. – Le. Engedje el. Ne bántsa. Az indián töprengett. A fejét rázta. – Maguk sok. Mi kevés. Itt tartjuk fiú, míg látunk tüzes út, és kapunk kávé. Aztán elengedni. Nem bölcs elhinni, amit maguk, fehérek mond. Azt mondják, barát, aztán sok puska fordul nekünk. Valami rút villant meg a férfi szemében. Már nem mosolygott. – Két nyár előtt így volt, amikor Fekete Üst Sand Creeknél ver tábor. Michael összerezzent; ismerte a hírhedt esetet. '64 őszén a coloradói indián rajtaütések miatt Denverben hatszáz fős katonai egységet állítottak fel. Az embereket – akik főleg a csőcselékből kerültek ki – egy Chivington nevű fanatikus katonatiszt vezette, aki történetesen felszentelt metodista lelkész is volt. Chivington embereivel egy közeli csejen táborhoz vonult. A tábor lakói – Fekete Üst népe –, bár semmi közük nem volt a rajtaütésekhez, tartottak a megtorlástól, és menedéket kerestek az indiánellenes érzések elől. A hadsereg Sand Creeket javasolta biztonságos területként. Fekete Üst odavonult, még a csillagos-sávos lobogót is felvonta – aztán csak nézte, ahogy Chivington gyülevész hada belovagol. A fehérek háromnégy órán át ide-oda vágtattak, wigwamokat romboltak le, és közel ötven harcost, nőt és gyereket mészároltak le. – Volt ott egy húg – mondta Potrohos. – Húg? Michael bólintott, hogy jelezze, megértette. – Sose lop tehenek. Sose vág el beszélő drótok… – a dárdával a Platté túloldalán sorakozó távírópóznák felé döfött – …de a haját elveszik. Ezt a haját… A fölemelt dárdával megérintette a fejét. – Meg ezt a haját. Leengedte a dárdát az ágyékához. – Tartani egy nagy helyen, ahol fehérek nevetik ki.

Michael nem tudott mit válaszolni, amivel csillapíthatta volna az indián haragját. Tudta, hogy Chivington rajtaütése után a csejen gyerekek skalpját és a csejen nők szeméremszőrzetét valóban a színpadon mutogatták – egy bizonyos denveri színházban. Michael nem értett a nyugatra vezényelt hadsereg zavaros stratégiájához és tevékenységéhez. De azt tudta, hogy a nyugtalan területekre küldött tisztek általában alkalmatlanok voltak. Az Unió erőinek legjobb katonái a Konföderáció ellen harcoltak. Figyelembe véve a síkságon szolgáló emberek gyenge képességeit, nem csoda, hogy döntéseik is csapnivalóak voltak. Az ilyen emberek nem hittek abban, hogy az adott gyilkosságért vagy gyújtogatásért valóban felelős indiánokat kell megkeresniük és megbüntetniük. Az úgynevezett indiánprobléma hatásos ellenőrzése érdekében szerintük akármelyik indiánt meg lehetett büntetni. Potrohos húga nyilvánvalóan azok közé az ártatlanok közé tartozott, akik ilyen esztelen megtorlásnak estek áldozatul. . – Nem – morogta az indián, és erősebben szorította Ruffin liluló arcát. A fiú szeme kidülledt. Úgy látszott, rögtön megfullad. ~ Elengedünk ezt, ha nincs háború. Elengedünk, miután iszunk kávé! A kijelentés véglegessége meggyőzte Michaelt, hogy jobb, ha nem vitatkozik tovább. Már kidolgozott egy stratégiát a helyzet megoldására, de mielőtt megvalósíthatta volna, Potrohos megint ráförmedt: – Maga tüzes út főnök? Michael a fejét rázta. – Csak sínt fektetek. Az indián ezt nem értette. – Dolgozom. Dolgozom. – Michael behajlította a kezét. Mutatta, mintha fölemelne valamit. Az indián felmordult. – A nevem… Vagy ez ismeretlen szó? Kiszáradt szájjal újra kezdte: – En… Melléhez emelte az ujját. – Boyle a nevem. Megismételte. – Bájl – bólintott Potrohos. – Én… Érthetetlen mormolás. Michael egyre csak a fejét rázta. Végül az indián visszaváltott angolra. – Szerzett Puskák. – Aha. Szerzett Puskák. – Michael bólogatással jelezte, hogy megértette. A csejen megint elvigyorodott. – Három puska szerez, amikor tíz nyarat élt. Három! Egy fehér erőd. Elvágtat gyorsan, mint a szél, mielőtt be tudják csukni kapu és el tudják kapni lovat. Akkor megbecsülnek, és leszek Szerzett Puskák, és nem Ugató Kutya, amit akkor kapok, amikor anyám megszül.

Óriási büszkeség volt a kijelentésekben és az ezeket kísérő széles mosolyban. A nyilatkozat ártatlansága kicsit enyhítette Michael nyugtalanságát. Valójában szinte megkedvelte a fickót. Ám veszélyes lett volna, ha elalszik az ébersége. Casement állította, hogy a síkságon élő indiánok nem olyan együgyű vademberek, mint amilyennek sok fehér hiszi őket. A sziúk és a csejenek ravaszak is tudnak lenni. És állhatatlanok. – Három nagy puska! – bömbölte az indián. Michael sietve bólintott. – Igen, igen, értem. – Nyilván nem mutatott elegendő áhítatot. Ettől lehervadt a mosoly az indián arcáról. Szerzett Puskák Michael felé döfött a dárdájával. – Megyünk tüzes út. Most. A harcos térdével megszorítva a ló oldalát előreindult. Michael fölemelte a kezét. – Várjon. Tenyerét az indián felé lökte. Szerzett Puskák még mogorvábban nézett. Michael nyelt egyet, azon tűnődött, elhajítja-e a férfi a dárdát. – Hadd menjek én először – mondta Michael, rögtönzött pantomimmel kísérve szavait. – Maradjanak itt, amíg én előremegyek… előre… hogy ne legyenek dühösek az emberek. Hadd beszéljek a tüzes út főnökével. Lehet, hogy eltart egy darabig, de ne nyugtalankodjanak. Megígérem, megmondom neki, hogy nem háborúzni jöttek. Akkor majd szívesen látja magukat. Szerzett Puskák vadul rázta a fejét. Vagy Michael nem beszélt világosan, vagy a csejen színlelt megint. Michael feszülten még kétszer elmondta ugyanazt, s végül megértette az indiánnal, hogy előremegy, és kellő időt áldoz arra, hogy meggyőződjék róla, nem lesz baj. Nemcsak Tom Ruffin épségéért aggódott, hanem amiatt is, hogy Jack Casement kordában tudja-e tartani az embereket, mielőtt az indiánok felbukkannak. Remélte, hogy helyesen cselekszik. Szerzett Puskák megfordította a lovát, és a fiatal harcosokhoz beszélt. A csejen olyan szavakat mondott sebesen, melyeket Michael nem értett. De a mozdulatok és az arckifejezések nem hagytak kételyt az indulatok felől: panaszok, mérges tiltakozás. Szerzett Puskák több kiáltással csendesítette le harcosait. Néhány indián éreztette a rosszallását Michaellal. Pillantásaik vadságától kiverte a hideg. De Szerzett Puskák volt a parancsnok. Michael megint felbátorodott, amikor a nagydarab indián három lépést előrejött a lovával, és bólintott. – Maga megy. A fiú marad, amíg a tüzes út főnök azt nem mond, jövünk. – Nem. A fiú kell nekem. – Két kézzel mutatott Ruffinra, majd a fűre. – Tegye le. – Maga megy! Fiú marad. – A sötét szem szomorú gúnytól csillogott. – Aztán nem lesz puskatűz, ami minket üdvözöl. Ha a puskák tüzel, Bájl… Megint elmosolyodott, de most félelmet keltően komoran. Másodszor is megszúrta Tom Ruffin nyakát. – … a fiú magáé. Holtan. Az üzlet tiszta volt. Jézusom, gondolta Michael, miért pont én csöppentem ebbe?

Minden csejen hadarni kezdett, és rá mutogattak; alig várták, hogy elinduljon. Szerzett Puskák másodszor is feléje lökte az íj-dárdát. – Túl sok beszéd! Szomjasak vagyunk kávéra. Megkeres főnököt! Michael elindult, aztán megtorpant. – Tom! Szerzett Puskák levette a kezét Ruffin szájáról. A fiú meglepően nyugodt hangon mondta: – Tessék, uram. – Maradj nyugton, akkor nem bántanak. Nemsokára visszajövök. Ruffinnak még úgy is sikerült bólintania, hogy Szerzett Puskák megint az arcára szorította a kezét. Az ír megfordult, és szaladni kezdett lefelé a kis dombról. Tom Ruffin határozottsága ellenére Michael azon tűnődött, látja-e még élve a fiút.

Második fejezet A FELFEGYVERZETT TÁBOR I. Michael teljes erőből futott a folyópartot borító dús bölényfűben. Az izzadság kezdett kiütközni a homlokán. Elrohant a hely mellett, ahol a ruháit ledobta, és egyenesen a meztelen, nevetgélő és vízi csatát vívó fürdőzők legközelebbi csoportja felé tartott. Hadonászva kiabálta: – Vissza a vonathoz! Odébb indiánok vannak. Elfogták Tom Ruffint. Liam O'Dey, göcsörtös térdéig a vízben állva, megvakarta a heréjét. – Jaj, Michael Boyle, ma nem kérünk az olcsó vicceidből. Michael az öklét rázta. – A fenébe, ez nem vicc! Beszéltem velük. Ha itt maradtok, a fiút megölik. Mozgás! Megfordult és továbbrohant, miközben O'Dey és a többiek fölkapaszkodtak a partra a ruháikért. Michael megállt még három csoportnál, hogy figyelmeztesse őket, és az utolsóból elküldött egy embert, hogy szaladjon végig a folyóparton, és hívja a többieket is – vagy százan fürödhettek még a sekély vízben, legalább egy mérföld hosszan, keleti irányban. Maga Michael az örökvonat felé rohant, és ismét veszettül hadonászott. Az Osceola éppen indult. A mozdony oldalán és a szerkocsin kapaszkodó fegyveresek látták, hogy feléjük fut. Egyikük bedugta a fejét a mozdonyvezető fülkéjébe. A mozdony csikorogva és gőzt eregetve megállt. Michael körbejárta a marhacsordát, és ököllel püfölte a szélen álló teheneket. A megzavart állatok bőgni kezdtek. A kiabálás és a hadonászás miatt két hajtó is Michaelra támadt. Az egyik hosszú botot lengetett: – Ha nem hagyod abba ezt az átkozott kiabálást, világgá szaladnak. – Indiánok! – ordította Michael, és nyugat felé mutatott. A hajtó elsápadt és keresztet vetett. Amikor Michael továbbrohant, lármázó, félmeztelen emberek kezdtek özönleni a vonat felé a part minden pontjáról. Odaért az irodavagonhoz, kettesével vette a lépcsőket, és végigszaladt a szűk folyosón. Casement fülkéjének ajtaja félig nyitva állt. Michael ismerős hangot hallott. – Vagy visszakapom az állásom attól az ír fajzattól, vagy nem vállalok felelősséget azért, ami történik… Casement bikahangon vágott közbe: – Igenis felelősséget vállal, különben őrizet alatt szállíttatom vissza Omahába. Worthing! Michael berúgta az ajtót, és két kézzel ragadta meg az ajtófélfát, túl zaklatott volt ahhoz, hogy törődjék a virginiaival. Worthing feléje fordult. Arca puffadt és foltos volt. Bal szeme úgy bedagadt, hogy ki sem tudta nyitni.

– Tessék! – mondta visszataszító hangon. – Itt az ír fajzat, akiről szó van. II. Casement nem figyelt rá, tekintetét Michael izzadt arcára függesztette. Michael levegő után kapkodott. Mintha nem kapott volna eleget belőle. – Mi a fene a baj, Boyle? – Látogatóink jöttek, tábornok. Vagy egymérföldnyire vannak, nyugat felé. Harminc indián. Csejenek, azt hiszem. – Irgalmas isten! – szaladt ki Casement száján. – Már csak ez hiányzik. – Kár, hogy nem vágták le azt a kibaszott skalpját – mondta Worthing, miközben ujjával megérintette arcának duzzadt, sárgáskék bal felét. – Hagyja beszélni! – mondta Casement. – A saját szemével látta az indiánokat? – Igen. Beszéltem is velük. A vezetőjük tűrhetően beszél angolul. Elfogták Tom Ruffint. A fiú elindult, hogy fogjon egy fajdot… Néhány mondatban elmagyarázta, mi történt. A végén Worthing eltátotta a száját: – Azt akarja mondani, hagyta, hogy egy csomó mocskos vadember fogva tartja a fiút, maga meg elinalt? Michael elvörösödve mordult fel: – A vezérüknek ilyen hosszú dárdája van… – szélesre tárta a karját. – Ott tartja Ruffin nyakán. Jack tábornok, a főnök azt mondta, nem akarnak harcolni. Csak cukros kávét szeretnének, meg hogy megnézzék a gépeket. Azt mondtam nekik, hogy előrejövök, és kezeskedem róla, hogy nem lesz baj. Másképpen nem kaphatjuk vissza épségben Ruffint. – Te jó isten – sóhajtott fel Worthing. – Én visszaszereztem volna. Casement odadobogott a virginiai elé. Bár az építési főnök feje búbja csak Worthing álláig ért, haragja elegendő volt ahhoz, hogy megijessze a virginiait. – Még egy szó, és bezáratom. A volt konföderációs metsző pillantást vetett rá. Michael hallotta, hogy emberek gyülekeznek a folyosón, kérdezősködnek, és Spencer puskákat követelnek a hálókocsikból. Casement intett. Csukja be az ajtót. Michael becsukta. – És most beszéljen. Gondolja, hogy az ellenség csak hazudik? Tényleg csak az átkozott kávéjukat akarják… vagy a csetepatét? Michael megviselten a falnak támaszkodott, és a hasán kiütközött izzadságot törölgette. – A fenébe, tábornok, nem értek a rézbőrűekhez. A vezetőjük, Szerzett Puskák a neve, először olyan egyenesnek látszott. Aztán az az érzésem támadt, hogy mást mond, és mást gondol közben. Őszintén szólva, meg nem tudnám mondani, úgy jöttek-e ide, mint a gyerekek az édességboltba, vagy csak színlelik.

– Lehet, hogy mindkettő igaz egy kicsit – mondta Casement. – Azok a bolondok az Indiánügyi Hivatalban mindig elkövetik azt a hibát, hogy azt hiszik, mi itt vademberekkel állunk szemben. Ezt a szót használta, ugye, Worthing? Hogy vademberek? Worthing némán fortyogott, miközben Casement folytatta: – Pedig ők nem vademberek. A miénknél több száz évvel régebbi a társadalmuk… és a legtöbbjük értelmesebb sok tisztnél, akivel találkoztam. Egyetlen sziú vagy csejen sem kockáztat húsz embert azért, hogy fél tucat tehenet ellopjon, de a hadsereg némelyik hadnagya három századot is föláldozna, hogy az állam egy üszőjét megmentse. – Izgatottan rángatta meg a szakállát. – Milyen fegyvereik vannak? Muskéta vagy puska van náluk? – Nem láttam ilyet. Csak késeket, bárdokat, íjakat… és a főnöknél azt az ördögi dárdát. Fel van cicomázva tollakkal meg egy húrral, hogy nyilazni is lehessen vele. Casement kétségbeesett káromkodást mormolt. – Akkor ő íjhúros. És ha így van, akkor csejenek. – Casement észrevette Michael értetlen pillantását, ezért megmagyarázta: – Az íj-dárda az íjhúrosok jellegzetessége, akik a csejen harcosok egyik csoportját alkotják. Azt jelenti, hogy a vezér nem gyerek, akivel bolondozni lehet, hanem férfi, akivel számolni kell. Bántotta Ruffint? – Megszúrta a nyakát, és folyt egy kis vér is. De azt hiszem, inkább csak miattam tette, nem másért. Azt mondta viszont, hogy megöli a fiút, ha valamilyen csapdát állítunk neki, amikor idejön. Casement elfordult, és töprengett, tenyerét a rendetlen íróasztalon nyugtatta. Végül felkapta a fejét. – Jól van. A fiú számít a legtöbbet. Mindenkit elhozunk a mozdonytól, és kiosztunk néhány puskát. Maga menjen a szakácsokhoz, Boyle. Kezdjék el főzni a kávét. Gallonszámra. Öntsenek bele cukrot. Worthing nem tudta elhinni: – Maga megengedi, hogy belovagoljanak ide? – Pontosan, de nem fogok földön csúszni előttük, és azt se hagyom, hogy azt higgyék, puhányok vagyunk. Ezért akarom, hogy lássanak néhány Spencert. De nem szeretném őket ingerelni sem. – Jézusom. – Worthing még mindig döbbenten nézett. – Hányszor ütöttek rajta a csordánkon? Háromszor? Négyszer? – Állatokat vesztettünk, nem embereket. – De meg kell mutatnunk nekik, hogy ezt nem úszhatják meg! Casement a fejét csóválta. – Nem tudjuk, hogy ezek az indiánok ugyanazok-e, akik ellopták a marháinkat. Ha úgy büntetnénk meg őket, mintha ők tették volna, nemcsak helytelenül cselekednénk, hanem meggondolatlanul is. És amikor ezt mondom, még csak nem is Ruffinra gondolok. Ha más indiánokat büntetünk meg, ugyanazt a hibát követjük el, amit Chivington Sand Creeknél. Ugyanazt a hibát, amit az istenverte hadsereg a hét minden napján. Ez az egyik szomorú oka annak, hogy a bajok sosem szűnnek meg!

– Ez a Szerzett Puskák… – szólt közbe Michael. – Azt állítja, elvesztette a húgát Sand Creeknél. Casement felnyögött. – Akkor kétszeresen is nyugtalankodnunk kell. Akkor ők nem egyszerűen csejenek, hanem olyan csejenek, akikben ellenséges indulatok lakoznak. – A kurva életbe, mit számít az, hogy nem ők hajtották el a marhákat? – füstölgött Worthing. – Észreveszik a csordát, és visszajönnek, hogy kiszolgálják magukat. Én azt mondom, még időben állítsuk meg őket! – Ó – morogta Casement maga azt az elvet vallja, hogy ki kell irtani a fajtájukat, ugye? – Amíg egyetlenegy is bajt csinál, addig igen! – Worthing, maga nem ért semmit. Mi vagyunk a betolakodók. Mélyen benn vagyunk a törzs bölényvadász-területén… a Republican folyónál legel az egyik legnagyobb csorda nyugaton. Látják, hogy a bölényeket fehér emberek lövik le; látják, hogy a földjüket felszabdalják ezek a vágányok; látják, hogy népük ártatlan tagjait megbüntetik mások bűneiért… nem fogom a meglévő problémákat azzal növelni, hogy embereket és késedelmet kockáztatok! Worthing az ajtó felé viharzott. – Az isten verje meg, ez a leggyávább bagázs, amit életemben láttam. Fogok egy Spencert, és várok, hogy… Michael odébb penderült, amikor Casement előrevetette magát és megragadta Worthing szürke köpönyegét. Mielőtt a magasabb férfi megmozdulhatott volna, Casement a fülke külső falához taszította. A deszkaburkolat megrázkódott. Casement lábujjhegyre állt, arca olyan vörös volt, akár remegő szakálla. – Worthing százados, a végsőkig próbára teszi a türelmemet. – Megrángatta a férfi gallérját. – A végsőkig! Elvesztette az átkozott háborút, és én torkig vagyok már magával, mert úgy próbálja meg újra és újra megnyerni, hogy mindenkit le akar győzni, aki az útjába téved! Worthing keze ökölbe szorult. Michael egy pillanatig biztosra vette, hogy ebből verekedés lesz. Aztán eszébe jutott, hogy a déli szereti, ha kedvezőek az esélyei. De Worthing szóban azért leadott egy sorozatot: – Ezért még megfizetek magának, Casement. Magának is, meg az írnek is. Számítson rá. – Én már kaptam ilyen fizetséget – mondta Michael. – A priccsemen. A virginiait az mentette meg, hogy Casement nem vette észre a két férfi gyilkos összenézését. Az építési főnök a combjába törölte a kezét, mintha valami tisztátalan dolgot érintett volna meg. Feltépte az ajtót, és emberek tömegével találta szemben magát, akik kérdésekkel bombázták: – Mi ez a dolog az ingyánokkal, tábornok? – Hallottam, hogy elkapták a Ruffin gyereket. – Valaki azt mondta, százan is lehetnek a pogányok. – A fiúk a Spencerekért kiabálnak…

– Maga… – ragadta meg Casement a legközelebbi férfit. – Menjen végig a hálókocsikon, és hirdesse ki a parancsomat. Húsz puskát kiadhatnak… többet nem! A csoportvezetők osszák szét olyan embereknek, akik megbízhatóan nem veszítik el a fejüket. Az indiánok valószínűleg nem tesznek kárt semmiben. Michael kételkedő és ijedt arckifejezéseket látott. Tisztában volt azzal, hogy Worthing őt bámulja, de nem fordította arra a fejét. – Legalábbis azt mondják. Csak kávét akarnak, meg azt, hogy megszemlélhessék a felszerelésünket. Hiszünk nekik egészen addig, amíg nem bizonyítják az ellenkezőjét. Maga és maguk… – választott ki Casement még három embert – maguk, fiúk, a vagonjához kísérik Worthing századost, és ott tartják. Worthing káromkodásban tört ki. Casement rá se hederített. – Hallgattassák el. Kötözzék meg. Vágják kupán… nem érdekel. De nem szabad se kimennie, se fegyverhez jutnia. Nem hagyom, hogy egyetlen forrófejű miatt az egész tábor vérben fürödjön. – Gyerünk, lázadó – mondta az egyik kijelölt ember, miközben a másik kettő lefogta a századost. – Újra meg újra visszajut Appomatoxba. A szitkozódó virginiait elhurcolták szem elől. Michael azt szerette volna, ha Worthing őrei nem mutatják ki oly nagy buzgalommal, mennyire nem szeretik – s nem gúnyolódnak olyan könnyedén a Dél vereségén. Lehet, hogy így csak még jobban feldühítik a virginiait, s ettől még vakmerőbb lesz. Casement más emberéket azzal küldött el, hogy járják körbe a munkásokat, és tereljék őket az utolsó hálókocsi északi oldalára, ahol rejtve lesznek a figyelő szemek elől, ha Szerzett Puskák netán fölküldene valakit a dombtetőre. Michael a zsúfolt folyosón a konyháig verekedte magát, és friss kávét rendelt a meghökkent szakácsoktól. Öt perc múlva már odakint volt, Jack Casement pedig arra készült, hogy a hálókocsi lépcsője körül növekvő tömeghez szóljon. III. Michael a tömeg hátsó részében állt meg. A lármán át hallotta, hogy valaki a nevét kiáltja. Megfordult. Formátlan kabátjában Hannah Dorn sietett felé. A nagy kalap elrejtette ragyogó haját. Öccse, Klaus volt vele, puskával a kezében. Majd Dorn bukkant elő a szekér mögül, a nadrágját gombolgatta és böfögött. Bizonytalanul állt a lábán. Ő is a Hawkenjét fogta. – Mister Boyle… – érintette meg Hannah Michael karját. A kalap karimája vetette árnyékcsíkban szeme tágra nyílt a csodálkozástól és a zavartól. Egy pillanatig is eltartott, amíg összeszedte magát és megkérdezte: – Mi a baj?

– Váratlan vendégek. Harminc csejen… amott, a dombok mögött. Elkapták az egyik kocsisfiút, és… fogva tartják. – Miközben az utolsó szavakat kimondta, jobb kezével öntudatlanul megszorította a lány alkarját. Aztán ő is megdöbbent, amikor rájött, hogy túlzottan bizalmaskodó. Elrántotta a kezét. Megint találkozott a pillantásuk. A férfi ugyanolyan zavarban volt, mint a lány egy pillanattal azelőtt. Csaknem dadogva hozzátette: – Casement… Casement majd elmagyarázza. Az építési főnök hangosan beszélt. Arra a bejelentésre, hogy indiánok vannak a közelben – a hír megerősítésére –, döbbent és riadt kiáltások hangzottak fel. A tömeg különböző részein azt követelték az írek, hogy a betolakodókat a puskák sortüzével fogadják. Casement rájuk kiabált: – Egyáltalán nem! Nem lesz lövöldözés, csak ha parancsot adok rá. Ruffin a fogságukban van, és valószínűleg nem akarnak bántani bennünket. – De tábornok, mi többen vagyunk náluk! – Ez nem vigasz annak, akit megölnek vagy megcsonkítanak a fölösleges harcban. Persze hogy többen vagyunk náluk. Megrohamozhatnánk és elsöpörhetnénk őket. De kétlem, hogy Ruffint még egyszer a skalpjával együtt láthatnánk. Michael idegesen pillantott a dombokon hullámzó bölényfűre. Lehet, hogy a csejenek elmentek, és Tom Ruffin máris halott. Ellentmondásos képek suhantak át előtte Szerzett Puskákról. Egy ártatlan gyermeket látott, majd egy ravasz szélhámost. Melyik az igazi? Figyelmét megint Casementre fordította. – Megőrizzük a nyugalmunkat, húsz kivételével az összes puskát elrejtjük szem elől, meglátjuk, mit akarnak pontosan, és reméljük, ha megkapták, békésen elvonulnak. – Tudja maga, mit akarnak! – harsant fel egy hang Michael mögött. Hannah Dorn, mielőtt megfordult, hogy Gustav Dornra nézzen, lehunyta a szemét. Hannah furakodva elindult felé. – Papa, kérem. Hagyja, hogy Casement tábornok intézze a dolgokat. Michael még két és fél méterről is érezte a whisky szagát az ápolatlan kereskedőn. Dorn imbolyogva lengette a puskáját: – Magának szar van az agya helyén, Casement! A vörös ördögök nemcsak kávé akarnak. Hanem puskát! Szesz… A melléhez emelte a Hawkent. – Mocskos disznók hozzáérnek whiskymhez, szétlövöm fejük. Ha maga hozzáér ehhez puskához, ugyanez történik maga. IV. – Papa, ez nem segít – könyörgött Hannah. Megragadta a Hawkent. – Tegye le. – Átkozott lány… ereszt! – Dorn ajkán nyál jelent meg, amikor kicsavarta a puskát Hannah kezéből. Michael érezte, hogy elönti a düh; Dorn felé indult. Casement felkiáltott: – Vegyék el tőle azt a puskát!

Dorn hátrálni kezdett, és kibiztosította a Hawkent. Michael balján hangosan mély lélegzetet vett valaki – Sean Murphy. Több ír is félrehúzódott, el a lengő cső hatósugarából. Dorn megnyalta a szája sarkát, és leguggolt. – Senki sem elvesz. Első, aki megpróbál, lelövök. – Dorn! A kereskedő Michael felé fordult. A Hawken csövét a fiatalabb férfi hasára irányította. – Mi hézag, ír fajzat? Michael kinyújtotta a kezét. – Hagyja abba, mielőtt baj lesz. A fiú élete fontosabb, mint a maga szesze. – Ír fajzat, nem jön közelebb. Nagy golyó küld maga, ha nem… Michael hármat lépett előre a német felé, aztán megállt. Megtörölte a száját. – Gondolkodjék józanul, Dorn. – Csak rajta – vágott közbe Dorn, a Hawkennel hadonászva. – Csak jön közelebb, miszter. Még egy lépést jön közelebb, és lövök szét istenverte nagy feje darabokra… ááh! Felordított, amikor Hannah hátulról a nyakába vájta az ujjait. A lány lopakodva megkerülte, míg a férfi Michaelra figyelt. Dorn oldalra lendült, megmarkolta a Hawken csövét, és vaktában odacsapott. A tus Hannah állán csattant. Jézusom, el is sülhet! – gondolta Michael, amikor a lány megtántorodott, és kalapja lebukott a fejéről. Lehajolt, és rárontott a németre. Kitépte a Hawkent Dorn ujjai közül, és odahajította az egyik embernek, aki úgy zsonglőrködött vele, mintha mérges kígyó volna. Dorn esetlenül megcélozta az öklével Michael rekeszizmát. Michael behúzta a hasát az ütés elől és a németénél hosszabb karjával megragadta Dorn fülét. Erősen megrángatta. Dorn megtántorodott és ordítva szitkozódott. Az emberek körbevették. Michael visszaszerezte a Hawkent, és biztosította. Észrevette, hogy Sean Murphy odasiklott az összezavarodott Klaushoz, és elvette tőle a puskáját. Kinyújtotta a kezét, hogy fölsegítse Hannah-t. – Sajnálom, hogy provokáltam az apját. Sajnálom, hogy megütötte magát. – Ó! – A lány szeme könnyben úszott. Szégyenkezve úgy fordult, hogy a férfi ne lássa. Felkapta a kalapját, és ezt suttogta: – Eggyel több vagy kevesebb, mit számít az? Bánata valahogy a férfinak is fájt. Szerette volna megsimogatni, megvigasztalni. Dorn csapkodott és kiabált, amikor még többen vették körül. Michael azon tűnődött, hogyan állhat ellen Hannah Dorn hite apja viselkedésének. Mintha a kereskedő szánalmas, mégis gyilkos dühe tagadott és kigúnyolt volna mindent, amiben a lány hitt. Michael szinte már azon volt, hogy odalép hozzá, és talán még jobban megalázza azzal, hogy magára vonja a tekintetét, de Casement ezt megakadályozta, mert figyelmet kért. – Most pedig, miután úgy látszik, kezünkbe vettük a dolgokat, próbáljuk meg a nap hátralévő részét halottak és sebesültek nélkül átvészelni. Magukon múlik, emberek… mindannyiukon. Nem akarom, hogy az Indiánügyi Hivatal ügynökei megrohanjanak bennünket azzal a kérdéssel, hogy miért bántottuk az ártatlan látogatókat.

Ha valóban ártatlanok, gondolta Michael. – Nem akarok jelentéseket írni Dodge tábornoknak és a vonal igazgatóinak, sőt, és ez még fontosabb, feleségeknek és menyasszonyoknak szóló leveleket sem, melyekben azt magyarázgatom, hogyan mészárolták le fölöslegesen egy jó munkásunkat. Néhányan még mindig azt morogták, hogy Casementben nincs mersz. Ám a legtöbb vasútépítő egyetértett Michael néma értékelésével: Casementnek több bátorság kell ahhoz, hogy önmérsékletet gyakoroljon, mint ahhoz, hogy olyasféle ellenségeskedésbe fogjon, amilyen Dornt meg Worthinget fenyegetőzésre késztette. Jack tábornok erőteljes hangja az utolsó elmormogott kifogásokat is elhallgattatta: – A mi feladatunk az, hogy megmentsük Ruffint, aztán sínt fektessünk, és a lehető leggyorsabban elérjük a századik délkört. Ezt ne feledjék! Dorntól eltekintve, aki fogva tartói közt káromkodott, a tömeg hallgatott. – Boyle! – Itt vagyok, uram. – Menjen, és mondja meg az indiánoknak, hogy jöhetnek. – Máris, tábornok. – És Boyle… Michael visszafordult. Három csoportvezető jelent meg Casement mögött. Mindhármuknak négy Spencer volt a kezében és több henger alakú tölténytáska az övén. Casement a fegyverekre mutatott: – Akar egyet? Michael majdnem igennel válaszolt. Sokkal nagyobb biztonságban érezte volna magát. De eszébe jutott Tom Ruffin. A puska látványától talán ösztönösen döfnének egyet avval az íjdárdával. Egyetlen mozdulat, és a fiú halott. – Nem, jobb lesz nélküle. Casement bólintott, egy pillanatra futó mosoly enyhítette szájának szigorúságát. Michael kalapáló szívvel indult el a tömeg nyitotta ösvényen. Az emberek úgy elnémultak, hogy hallotta a préri szelének süvítését és az Osceola gőzének sziszegését.

Harmadik fejezet A VERSENY I. Húsz perc múlva Michael visszatért a sínek végéhez, mellette a sápadt, de sértetlen Tom Ruffin. Mögöttük libasorban, Szerzett Puskák vezetésével lovagoltak a csejenek. Jóformán minden munkás őket figyelte. Több száz ír álldogált vagy ült kis csoportokban. Egyesek nyíltan ellenségesnek, mások nyugtalannak látszottak. De a többség egyszerűen csak kíváncsi volt. Amikor Michael az örökvonattól nyugatra lefektetett vágányokhoz közeledett, tekintetével a hétlövetű ismétlőfegyvereket kereste, melyeket távollétében osztottak szét. Az első kettőt a hajtók kezében fedezte fel. Bölcs óvintézkedés, gondolta, de ekkor meghallotta, hogy az indiánok beszélgetni kezdenek. Megfordult, s látta, hogy egy fiatal harcos a marhákra mutat, és önelégült megjegyzést tesz a mögötte lovagolónak. Több csejen arcán is leplezetlen irigységet látott. Megint a vonatra nézett. A legtöbb munkás az északi oldalon gyűlt össze. Észrevette, hogy valaki még mindig a hálókocsi alá szerelt függőágyban pihen. Illetve nem is pihent, jól látszott mellette egy Spencer csöve. Ketten a vagon tetejére állított sátor mellett ücsörögtek. A felhőcsíkokkal tarkított égről tűző nap fényében újabb Spencer csöve villant meg. Az ismétlőfegyvert tartó férfi testtartást változtatott. A csillogás megszűnt. De Szerzett Puskák és harcosai már észrevették. Michael tüzetesebb vizsgálattal más puskák helyét is megállapította. Casement jól elrendezte a dolgokat. A Spencereket nem lehetett könnyen észrevenni, de azért láthatatlanok sem voltak. A fegyvertelen munkások tudtak a puskákról. Az egyik ír előtt, aki a könyökhajlatában tartotta a puskát, Liam O'Dey verítékezett és babrált az olvasójával. Casement megkerülte a legközelebbi vagon végét. Nála is puska volt, és fölcsatolt egy pisztolytáskába dugott coltot is. Megállt a vágányon, vörös szakálla lobogott a szélben. A vonat északi oldaláról Michael káromkodást hallott. Fölágaskodott, hogy lássa a hang forrását – két szakács sietősen deszkákat rakott néhány hordóra. Egy harmadik ember a konyhából mászott le éppen, rongyba csavart kezével egy hatalmas zománcozott kanna fülét fogta, melynek csőréből gőz gomolygott. Casement tekintete a Michael oldalán lépkedő fiúra siklott. – Jól van, uram – mondta gyorsan Michael. – Szerzett Puskák állta a szavát.

Az építési főnök bólintott, és elnézett mellette, miközben a menet megállt. Szerzett Puskák leszállt a lóról, és az íj-dárdával a kezében előrelépett. Csupasz hasa rengett. Bár az indiánnak ó-lába volt és hatalmas dinnyehasa puhának látszott, Jack Casement nem engedte el magát. Szerzett Puskák egy lépéssel az építési főnök előtt megállt. A csejen száznyolcvan centis magassága és Casement alacsony termete különösen komikusan festett együtt. Szerzett Puskák lebámult az alacsonyabb férfira, és fegyelmezetten mosolygott, de ezt Casement nem viszonozta. Casement szabad kezével a béke jelét mutatta. Szerzett Puskák ugyanilyen mozdulattal válaszolt. Casement bökdösött, mutogatott, hullámos görbéket rajzolt a levegőbe. A jelbeszédet Michael nem értette, de egy perc múlva Casement az oldalához ejtette a kezét. Szerzett Puskák morranása mintha elégedettséget jelzett volna. Michael megint a tömeget fürkészte, aztán a whiskysszekér közelében, fél tucat ember között észrevette Hannah Dornt, a lány apját és öccsét. Dorn mintha jobban lármázott volna, mint addig. A mellette állók közül hárman Spencert fogtak. Nem volt véletlen a csoport összeállítása. Michael remélte, hogy a Leonidas Worthinget őrző emberek ugyanígy készenlétben állnak, és ugyanilyen jól fel vannak fegyverezve. Casement megint a kezével beszélt. Szerzett Puskák így válaszolt: – Igen, angol. Beszél angol, ha akar. Mi barátok. Csak jön és néz, hogy épít maguk tüzes út. Megnéz, és iszik édes kávé. Casement hüvelykujjával hátrafelé mutatott a válla fölött. – Kész van. Ez a mi ajándékunk maguknak. Ezzel várjuk a békés látogatókat. – Először… – Szerzett Puskák az íj-dárdával egy sín felé bökött. – Megmutat, hogyan rak bele ezek földbe. – Nem. – Casement a fejét rázta. – Nem, ma nem dolgozunk. Szerzett Puskáknak ez nem tetszett. Valamit karattyolt a harcosainak. Többen is összevonták a szemöldöküket és morogtak. Michael látta, hogy kezek feszülnek meg a korbácsokon és nyúlnak a kések felé. Ezt Casement is látta. Határozottan beszélt, hogy megragadja a vezér figyelmét: – Ez a nap szent az embereimnek. A pihenés napja. Istenhez imádkoznak… – Gyorsan mozgó keze megerősítette a magyarázatot. – …kávét isznak. Alszanak. Megjavítják a ruháikat. Néhányan a tüzes lovon utaznak ide-oda a vágányon… Szerzett Puskák nem értette az utolsó szót, amíg Casement ugyanarra a sínre nem mutatott, amelyikre az előbb az indián. – Vágány. – Uff. Vágány! – De ma nem dolgozunk rajta. Szerzett Puskák mogorván, de elfogadta: – Jól van. Ad nekünk kávé. Megmutat nekünk tüzes ló. Casement kissé odébb fordult. – Erre jöjjenek.

A nagydarab csejen nem mozdult. Michael a vonat mellett észrevette a fotográfust, Stackpole-t, aki lassú, óvatos mozdulatokkal készítette elő a fényképezőgépét és fekete leplét. Szerzett Puskák a mozdulatlan munkásokra pillantott. A kis csoportok szinte beállítottnak tűntek. Az indián figyelmét nem kerülhették el a puskák. Michael úgy látta, mintha a magas indián tekintete egy pillanatra a whiskysszekérre tévedt volna. Úristen, ugye nem tudja elolvasni, amit a hordókra festettek? Az indián váratlanul bedöfte íj-dárdáját két talpfa közé: – Túl sok puska itt. – Nem maguk ellen – nyugtatta meg Casement. – A biztonságunk érdekében kell itt puskával járnunk. Éjszaka is rajtunk ütöttek. Marhákat loptak el… – Mi nem lop marha! – Nem azt mondom, hogy maguk tették. – Casement megfeszítette az állát. Enyhe harciasság keményítette meg a hangját: – De sose lehet tudni. A nagydarab férfinak ez nem tetszett. – Mások. Mások! – Jól van, elhiszem, hogy az igazat mondja – válaszolta Casement, és kijelentésének kézmozdulatokkal adott nyomatékot. Keze egyfolytában mozgott, miközben elindult a vonat felé. – Legyen béke, amíg megszemlélik… hm, megnézik… a tüzes utat. Jöjjenek. Igyanak, és nézzék meg. Szerzett Puskák még néhány másodpercig mérlegelte, tanácsos-e Casementet a vonat oldalához kísérnie, ahol oly sok ember gyűlt össze. Egyesek még mindig nem öltöztek fel a fürdés után. Az indián mély lélegzetet vett, vagy öt centivel magaslott ki a menetből. Nemcsak magasabbnak látszott, hanem fejedelminek is. Tartásával azt jelezte, hogy még ennyi fehér közt sem érez félelmet. Méltóságteljesen tért vissza a lovához, és meglepő fürgeséggel pattant fel a hátára. Feje fölé emelte a dárdát. A csejenek még mindig libasorban vezették tarkánfoltos lovukat a vonat felé. Casement félreállt, és odaintette Michaelt. Az építési főnök előhúzta tokjából a coltot, Michael kezébe nyomta, és halkan így szólt: – Maradjon mellettem. Maga azon kevesek közé tartozik, akik megbízhatóan nem vesztik el a fejüket. Feltételezem, tudja, hogy kell ezzel bánni. Szerzett Puskák ellovagolt mellettük. Árnyéka– átsuhant Casement arcán. A csejen egyenesen előrenézett, nem vesződött azzal, hogy felismerje a két fehér embert. – Igen, egyszer-kétszer már elmentem a mozdonnyal, hogy nyúlra vadásszak. – Reménykedjünk benne, hogy nem kell majd másra is vadásznia.

II. A rögtönzött kávézóban a szakácsok serényen bádogbögréket töltögettek. Stackpole a vállára vett háromlábú állvánnyal közeledett. Engedélyt kért, hogy fényképet készíthessen. A csejenek izgatottan hadartak, és öklüket rázták a fekete lepellel fedett doboz felé. – Látott már fényképezőgépet? – kérdezte Casement. – Erődöknél – bólintott Szerzett Puskák. – Ez a doboz-ami-ellop-lélek. Ember egy része belehúz, és ott marad fogoly örökre. Casement elfojtott egy mosolyt. – Jól van, nincs fénykép. – Megparancsolta a levert Mr. Stackpole-nak, hogy távolítsa el a gépet. Aztán magához intett három munkást, hogy segítsenek kiosztani a kávét a még mindig a lovukon ülő vendégeknek. Az indiánok ajakcsücsörítő élvezettel szürcsölték a bögrék tartalmát. Michael a whiskysszekér mellett álló csoportot figyelte. Dorn beszélt és hadonászott; nyilvánvalóan bosszankodott, hogy ilyen fejedelmi módon bánnak a csejenekkel. Szerzett Puskák kiürítette a bögréjét. Íj-dárdája a combján feküdt. Gőgösen Casement felé lökte a bögrét. Az építési főnök, bár láthatóan bosszúsan, fogta a bögrét, megtöltötte és visszaadta. Szerzett Puskák megitta az italt az utolsó csöppig, aztán a földre hajította a bögrét. – Tüzes ló! Casement kissé ingerülten így szólt: – Itt van. A mozdony szabályszerű 4-4-0-ás típus. Azaz… – mutatta – négy kerék elöl, négy hajtókerék, de a mozdonyvezető fülkéje alatt egy sem. Majdnem harminc tonnát nyom, fatüzelésű, és a szeminole indiánok híres főnökéről nevezték el, Osce… Szerzett Puskák gyorsan megrázta a fejét, és unottan közbeszólt: – Nem beszéd. Beszéd nincs értelme. – Akkor lovagoljon oda, és nézze meg saját szemével azt az átkozott masinát! Szerzett Puskákat szórakoztatta, hogy a másik férfi nem tudja megőrizni a hidegvérét. Ezúttal elviselhetetlenül lassan rázta a fejét. Élvezte, hogy Casement kellemetlenül érzi magát. – Mutat meg, tüzes ló hogy szalad. Casement vissza akarta utasítani, aztán gondolkodott egy pillanatig. – Jól van. Boyle! Michael odalépett mellé. – Megyünk néhány mérföldet a mozdonnyal. Maga fölmászik az elejére, és nem engedi fel őket. Én a vezetőfülkében utazom. Ha bemutatót akarnak, istenemre, én tartok nekik olyat, hogy emlékezzenek rá. Michael a mozdony elejéhez ment, felkapaszkodott a bölényhárító tetejére, és lekuporodott, miközben a csejenek közelebb lovagoltak a mozdonyhoz. Tágra nyílt szemmel nézték a sziszegő masinát, mely kéményéből gőzfelhőket eregetett.

Casement fölmászott a vezetőfülkébe, és parancsokat kiáltott a mozdonyvezetőnek meg a fűtőnek. Hirtelen fütty harsant. Az egyik tarkánfoltos felágaskodott, és csaknem levetette lovasát. Egy másik csejen megragadta a csatabárdját, ordított valamit, ami valószínűleg átok volt, majd meglóbálta a fegyvert. Michael lehajolt. A bárd lepattant a mozdonyról, nem messze a fejétől. A ravaszon nyugvó ujját kicsit megfeszítette. Casement kihajolt a fülkéből: – Szerzett Puskák, tartsa féken a harcosait! A tüzes ló ilyen hangot ad, amikor szaladni akar. Megint felharsant a fütty, de már csengőszó is kísérte. Az indián lovak hátrahőköltek. Szerzett Puskák szabad kezével a száját ütögette, szeme megint gyermekien kerekre nyílt. A csengő egyre szólt, miközben a mozdony megindult előre. Az indiánok szétszóródtak a vágány két oldalán. Michaelnak szél csapott az arcába, miközben a mellette ügető harcosokra sandított, akik rettegő tisztelettel hallgatták a tolattyúkar lassú zöttyenéseit és a kerekek zakatolását. A csengőszót egy harmadik fütty szakította félbe, mely riadt tekintetet varázsolt több sötét arcra is. Ez a félelem nem tesz jót, gondolta Michael. A félelem haraghoz vezethet. Ez egy pillanat múlva beigazolódott. Az egyik harcos megsarkantyúzta lovát, és a bölényhárító mellé vágtatott, miközben az íját rázta, és rikoltozott a vasszörnyeteg felé, mely a füst mellett már szikrákat is köpködött. Az Osceola növelte sebességét, tolattyúrúdjai állandóan gyorsuló ütemben mozogtak előre és hátra. Az első kerekek kattogtak. A nagy meghajtókerekek csikorogtak a sínen. A Michael arcába csapó szél egyre erősödött. Húsz méterrel előrébb, a vágány mellett Szerzett Puskák lengette íj-dárdáját, sarkantyúzta lovát, és igyekezett kelet felé. Harcosai kurjongatva követték, vágtattak a töltés két oldalán. A lovak felverték a port, mely Michael arcába szállt, és köhögésre ingerelte. Az indiánok keményen lovagoltak, bárdokat, ostorokat, íjakat lengettek, és megvető kiáltásokat hallattak. Lehagyták a mozdonyt. A kiáltások és kurjantások ujjongóbbak lettek, amikor a harcosok és a tüzes ló között nőtt a távolság. Michael most azt érezte, hogy a mozdony hirtelen meglódul. A tolattyúrudak ritmusa gyorsult. Kinyújtotta a kezét, hogy elkapja az egyik vízszintes rudat, melyben az ember, ha a bölényhárítón utazott, megkapaszkodhatott. A mozdony kicsit megbillent, és megint felgyorsult. Casement nyilván meg akarta tartani a bemutatót. Más dolog az udvariasság, és megint más a gyengeségről árulkodó vereség. Az Osceola csattogva és morogva egyre gyorsabban haladt. Szikrákkal teli füst áradt a kéményéből. Michael, aki ide-oda himbálózott, miközben a rúdba kapaszkodott, mintha úgy hallotta volna, hogy a mozdonyvezető még több fát kér. Határozottan hallotta, hogy a fát bedobják a tűztérbe. A mozdony másodperceken belül kezdte behozni a hátrányt. A csejenek hátranéztek a válluk fölött, és csupasz sarokkal sarkantyúzták a lovukat. Örömkiáltásaikat a felháborodás kiáltásai váltották fel.

Michael sajgó csontokkal térdelt a mozdony elején. Teljesen elvakította a gomolygó füst. A mozdony pöfögve és dübörögve zárkózott fel a leglassúbb lovas mellé. Az Osceola elhagyta az indiánt, majd pillanatokkal később a következőt is. Ez a lovas az íját rázta Michael felé. A mozdony a másik oldalon lovagló csejenek közül még négyet utolért. Lovuk már tajtékos volt. Lemaradtak. Csattogó, zörgő fém zavaros hangjai csapódtak Michael fülébe. A mozdony egyre vadabbul hintázott. A fütty felharsant, és a csengő egyre csak szólt. Michael elfehéredett kézzel szorította a rudat. Nemsokára már a csejenek felét lehagyták. Újabb fél mérföld után már csak Szerzett Puskák állta a sarat. A ló nyakára hajolva lovagolt. Kegyetlenül sarkantyúzta a mokány állatot, és egyre csak tekingetett hátra a pöfögő szörnyetegre. A csejen hátán és vállán verejték csillogott. A mozdony hangja olyan volt, akár a földrengés. A bölényhárító hegye egy vonalba ért Szerzett Puskákkal. A harcos szája mozgott, de a dübörgés elnyelte a kiabálást, mellyel egyre nagyobb erőkifejtésre buzdította lovát. Hasztalan. Az Osceola kérlelhetetlenül kezdte lehagyni. Michael a porfelhőn át utoljára pillantotta meg a csejen arcát, mely ellenfele felé fordult. Dühödt szeme alatt könny vagy veríték csillogott. A mozdony csilingelő csengővel és harsány füttyszóval maga mögött hagyta az indiánt a füst, a szikrák és a szállongó hamu felhőjében. III. A mozdony fémes csikorgással lassított. A csengő elhallgatott. Michael kifújta a levegőt, és ernyedtebben fogta a rudat. Az Osceola talán fél mérföld megtétele után zökkenve megállt, hátramenetbe kapcsolt, majd pöfögve megindult vissza, a sínek vége felé. Szerzett Puskák az óvatossággal mit sem törődve ült a vágány mellett, kezében íj-dárdáját szorongatta. Tökéletes nyugalommal figyelte, ahogy a mozdony elhúz előtte. A szél a kéményből áradó füstöt az arcába kergette. A szikráktól a lova oldalra lépett, és fel akart ágaskodni. Szerzett Puskák megrángatta az összefont sörényt, és fél tucatszor durván megrugdosta az állatot, míg az nyugodtan meg nem állt. Aztán megrántotta a kantárt, és követte a mozdonyt vissza a munkavonathoz. A csejenek egyenként megjelentek a bölényhárító két oldalán, és felsorakoztak a vezérük mögött. Michael mindegyik napsütötte arcon félelemmel vegyes dühöt látott. Az indiánmenet vagy negyedmérföldes távolságból követte az Osceolat. Egyetlen harcos sem szólalt meg. Michael eltűnődött, bölcs dolog volt-e Casementtől, hogy bemutatta, milyen gyors a mozdony. Sohasem jó, ha megalázzuk az ellenséget. Ezt többek között már Louis Kenttől és Worthingtől is megtanulta.

A csejenek lassan ügettek a mozdony után, szemükben izzott a gyűlölet, melyet az emberek egy olyan hódítónak tartanak fenn, akinek hatalmát nagy kínok és megsebzett büszkeség árán tanulják meg érzékelni. IV. Amikor a mozdony fékezett, Michael leugrott. Bedugta a coltot az övébe, és hátraszaladt, hogy csatlakozzék a kormos arcú Casement-hez, aki éppen lemászott a vezetőfülkéből. – Nem hiszem, tábornok, hogy a vendégeink könnyen belenyugodtak a vereségbe. Casement nem vett tudomást az ír gyászos mosolyáról, és úgy vont vállat, hogy az kőszívű visszautasítással ért fel. – Nem akartam, hogy könnyen belenyugodjanak. Talán ha eléggé le vannak nyűgözve, mikor elmennek… – Úgy érti, hogy meg vannak félemlítve. – Nevezze, ahogy akarja. Remélem, meggyőztem őket arról, hogy hagyjanak bennünket békén. Michael lehajtotta a fejét. – Nézze a főnököt. Szerzett Puskák éppen ellovagolt a mozdony mellett, s úgy tanulmányozta, mintha valami mocskos dolog volna. – Nem örül neki, hogy megverték. – De megverték. Ez volt a célom. Hogy megverjem. Békésen, de határozottan. Ne felejtse el, Boyle… – Casement pillantása arról árulkodott, nem nagyon tetszik neki, hogy Michael megkérdőjelezi a tetteit – nekünk még mindig az a célunk, hogy a legkevesebb baj árán megépítsük a vonalat. Ha meg kell tépáznunk a büszkeségüket ahhoz, hogy felismerjék, nem állíthatnak meg bennünket, ám legyen. Nem szeszélyből parancsoltam meg Charlie-nak, hogy teljes gőzzel menjen. Michael ennyiben hagyta a dolgot, bár még mindig kételyeket táplált. Szerzett Puskák utoljára még vetett egy megsemmisítő pillantást a mozdonyra. Barátságosságnak már a nyoma sem látszott az arcán, amikor az íj-dárdával a vagonok felé döfött. – Mutat azokat, fehér ember. A csejen jól látta Casement halvány mosolyát. – Természetesen. A mogorva indiánok leszálltak a lóról. Casement bevezette az elsőt a második hálókocsiba, a Michaeléba. Az építési főnök nem volt teljesen érzéketlen a helyzetben rejlő veszedelmekkel szemben: az első vagonban Worthing százados tartózkodott. Michael a lépcsőnél várakozott, hagyta, hogy a csejenek egyenként fölmásszanak és belépjenek a vagonba. Egyik indián sem adott ki egyetlen hangot sem. A táboron szinte kísérteties csend ült. Worthing kocsijában valaki fölkiáltott. – Jézusom, tartsd erősen ezt a bolondot!

Az utolsó harcos is elment Michael mellett, szándékosan megbotlott, és belekönyökölt a bordáiba. Michael keze megrándult, hogy a colthoz kapjon, de megőrizte nyugalmát. Higgadtan viszonozta a csejen kihívó pillantását, és intett neki, hogy menjen előre. Amikor ez az indián is belépett a vagonba, Michael megragadta a korlátot, és felszállt, s közben őszintén remélte, hogy Casement le tudja zárni a látogatást és el tudja távolítani az indiánokat a sínek végétől, mielőtt kirobban belőlük a düh.

Negyedik fejezet MÉSZÁRLÁS I. Ez azonban a hálókocsiban nemsokára bekövetkezett. Szerzett Puskák Casement mellett haladt, végigvezette a harcosokat a folyosón. Az indiánok bámultak, de csöndben maradtak. A vagon végében Szerzett Puskák megállt a részben kiürített fegyverállványok mellett. Michael hátulról, ahol állt, hallotta, hogy a csejenek vezetője zsémbes hangsúllyal mond valamit. De nem értette pontosan a szavakat, mert a többiek, akik eltorlaszolták a folyosót, egyetértően morogtak. Lassan elült a zsivaj. Michaelhoz eljutott, ahogy Casement határozottan így szól: – Nem. – Fehér ember… – Nem. Nem és pont. A sor megint megmozdult. A csejenek kicsoszogtak a vagonból. Michael Casement mellé lépett, aki még mindig az állványok mellett ácsorgott. A vörös szakállú építési főnök ezt suttogta: – A nagydarab már tényleg begurult. – Miért? – Akar néhány puskát, méghozzá ingyen. Odakint Szerzett Puskák a töltés mellett állt, mindkét keze íj-dárdáján. Harcosai köréje gyűltek. Az építési főnök lement a lépcsőn. Michael követni akarta, aztán a szomszéd kocsiból felhangzó vad dobogásra felkapta a fejét. Több csejen is hallotta a hangot. A kezek a kések és bárdok nyeléhez nyúltak. De a dobogás folytatódott. Szerzett Puskák az éppen elhagyott vagon felé rázta a dárdáját. – Mutat nekünk valami más. – Mit? – Megmutat, hogy tüzes út emberei igazi barát. Ad nekünk… – széttárt ujjakkal kinyújtotta a bal kezét – ennyi puska. Casement halkan így szólt: – Már mondtam, hogy a puskák a vasút tulajdonai. Szerzett Puskák Casement orra elé lökte ujjait. Az alacsonyabb férfi még csak nem is pislogott. – Ennyi! – erősködött Szerzett Puskák.

– Nem, és ez az utolsó szavam. Michael a kezébe vette a coltot. A hangulat egyre romlott. A vonat mellől figyelő munkások mocorogtak, érezték, hogy valami baj készül. Casement már higgadtabban folytatta: – Mi békésen fogadtuk magukat. Megmutattuk, milyen erős a tüzes ló. Adtunk maguknak édes kávét is. Szerzett Puskák a földre köpött, hogy jelezze, mennyire tartja mindazt, amit Casement mondott. Ez váratlanul vegyes érzelmeket keltett Michaelban. Csodálta a csejen vezér vakmerőségét. Bátorság kell ahhoz, hogy valaki követeléseket támasszon ilyen hatalmas túlerővel szemben. Ugyanakkor sajnálta is Szerzett Puskákat meg a harcosait. A fehér emberek tömegében – és a mozdony megalázó sebességében – a harcosok már megpillantották közelgő vereségüket. Talán még pusztulásukat is. Az építési főnök, amikor megszólalt, jelbeszédhez is folyamodott: – Őszintén sajnálom, hogy Szerzett Puskák haragos. Mi csak barátságot szeretnénk. De nem adhatjuk oda a puskákat, melyeket talán ellenünk fordítanának. Szerzett Puskák beledöfte íj-dárdáját a töltés oldalába, és hosszú barázdát húzott vele a sóderba. Megfordult, és a harcosaihoz beszélt. Az indiánok morogva követték a lovakhoz. Miközben lóra szálltak, a másik hálókocsiból egyre erősebben hallatszott a szitkozódás és a dobogás. Miután Szerzett Puskák ismét libasorba rendezte harcosait, elindult arrafelé, amerről jött. Lovát a munkások első sora elé kormányozta, hogy hátrébb kelljen lépniük. Néhánynak ez nem akarózott, de a megfontoltabbak többségben voltak. A lehetséges bajkeverőket odébb ráncigálták. Michael és Casement gyalog követte a menetet. Michael észrevette, hogy az emberek között nő a feszültség – mogorván néztek, sugdolóztak –, és akarata ellenére ennek maga is áldozatául esett. A lovak patája dobogott a csendben. A felvert porfelhőket elvitte a szél. Szerzett Puskák megvetően pillantott le az írekre, akik mellett elhaladt. A whiskysszekérrel szemben hirtelen megállította a lovát. Dorn fél tucat őre közelebb lépett. A kereskedő még mindig dúlt-fúlt. Mögötte Hannah állt elfehéredett ajakkal, kalapját a jobb kezében fogta, búzaszínű haja csillogott a napfényben. Szemét le nem vette apjáról. Szerzett Puskák az íj-dárdával az egyik hordóra mutatott. – Iszunk víz, mielőtt elmegy. – Tenyerével végigsimította a torkát. – Nagy szomj van nekünk. Casement előrelépett. – Ez nem víz. Nem ihatnak… Szerzett Puskák rá se hederített. Leszállt a lováról, és a szekér felé indult. Casement utolérte, és megfogta a karját. – Szerzett Puskák, azt mondtam, nem.

Az utolsó szótól a csejen haragra gerjedt: – Nem, nem!… Én már hallott elég nem! Félrelökte Casementet. Dorn káromkodott és előrelépett. Három őr fogta meg és tartotta, miközben Hannah könyörgött, hogy uralkodjék magán. Ekkor Szerzett Puskák egy óvatlan pillanatban előrelendült, és az íj-dárda vashegyét az egyik whiskyshordóba döfte. II. Fa recsegett és hasadt. A csejen kirántotta a dárdafejet, s arcára kiült a csodálkozás. A földre ömlő világosbarna folyadék szaga összetéveszthetetlen volt. A többi csejen is felismerte. Mormogni és mutogatni kezdtek. Egyikük fölnevetett. – Isten veri meg, hagyja ott! – fakadt ki Dorn, és igyekezett kiszabadítani magát. – Ha ez a vörös disznó ellop… – Papa, nyugodj meg! – kiáltotta Hannah. Szerzett Puskák megint beledöfte az íj-dárdát a hordóba, hogy szélesítse a lyukat. A nagy hasú indián vihogva leguggolt, és odatartotta a száját a kiáramló whiskysugárhoz. Dorn kitépte magát a szorításból. Casement figyelmeztetően felkiáltott. Emberek próbálták meg elkapni a kereskedőt, ám sikertelenül. Félúton volt a guggoló indián felé, amikor az egyik fiatalabb csejen leugrott a lováról. Michael fém villanását látta. A fiatal harcos bámulatos sebességgel futott. A vonat mellett fölemelkedett egy Spencer csöve – de túlságosan lassan. Dorn Szerzett Puskák nyakára kulcsolta a kezét. A fiatal indián átható hangon felüvöltött, és bárdjával lesújtott Dorn homlokára. Csont reccsent. Dorn felordított és megtántorodott, a bárd koponyája közepéből állt ki. A penge mindkét oldaláról vér csurgott a szemgödrébe. III. – Papa! – sikoltotta Hannah, és rohant, hogy segítsen. Dorn haldokolva zuhant a szekérnek. A vér orra mellett őszülő szakállába folyt. A fiatal harcos Hannah felé fordult, készen arra, hogy puszta kézzel harcoljon. Michael fölemelte coltját, de a lány útban volt. Elejtette a revolvert, majd az indián és Dorn lánya közé vetette magát. Casement üvöltött valamit, amit nem hallott. Az irodavagon tetején eldördült egy Spencer. Ha Michael nem kapja el Hannah csípőjét, és nem rántja le a lányt, a puskagolyó eltalálta volna. Egy másodperccel azután vágódott bele a szekér aljába, hogy Dorn őrei szétrebbentek. Michael elnyúlt Hannah-n, Szerzett Puskák pedig feltápászkodott, és a lova felé iramodott. Hannah megint sikoltott, de már hisztérikusan.

Miközben a lány vonagló testén feküdt, csizmadobogást, összevissza kiabálást és szitkozódást, majd újabb dördülést hallott. A golyó harminc centire csapódott be attól a helytől, ahol a földhöz szegezte Hannah-t. Kicsavart nyakkal hátranézett. A lovas csejenek kavargása mögött, a hálókocsi lépcsőjén Leonidas Worthinget pillantotta meg. A virginiai éppen a töltényhüvelyt ürítette a puskájából. Szürke köpönyege elszakadt, arcán vágások nyoma. Mögötte felbukkant három őre közül kettő. Mindketten erősén véreztek. Az őrök megpróbálták Worthingre vetni magukat. O elsiklott előlük, leugrott a lépcsőről, és a Szerzett Puskák körül álló indiánokra célzott, akik védelmezték a főnököt, mialatt ő a lova hátára kapaszkodott. Casement a tűzvonalban állt. A földre vetette magát. Worthing, a volt konföderációs tiszt lelőtt egy csejent a lováról. Vér borította el a földet Michael és Hannah mellett. A lövés pokoli zűrzavart okozott. Két puska dördült el. Egy újabb indián üvöltött fel. Michael felugrott, és a coltját is felkapta. Az egyik csejen egy nyílvesszővel célozta meg Casementet, aki éppen feltápászkodott. Michael tüzelt. A csejen lebukott a lováról. Michael megvonaglott, amikor megpillantotta az indián hasán tátongó sebet. Szerzett Puskák megsarkantyúzta a lovát, és elszáguldott a vágány vége felé. Itt is, ott is Spencerek dördültek. Ám az, hogy Casement olyan megfontoltan helyezte el a puskákat, most váratlan következménnyel járt. Azoknak, akiknek a kezében fegyver volt, olyannyira szét voltak szórva, és olyan sokan nyüzsögtek mindenfelé, hogy a puskákat nem lehetett hatásosan használni. Az Osceola gomolygó füstje és az indián lovak felverte por csak nehezítette a dolgot. A többi csejen jóformán zavartalanul indult el nyugat felé, vezetőjük után vágtattak, aki nyilvánvalóan tudta, hogy nincs esélyük, és nem akart több embert feláldozni a hiábavaló harcban. Casement már állt, és a puskájával hadonászott: – Hadd menjenek. Hadd. menjenek! Valaki gondoskodjon a germánról. – Álljon félre, maga gyáva szemét – kiáltotta Worthing, aki most bukkant fel Casement mögött, és a Spencer tusával ütött felé. Casement félreugrott. Worthing ezt bömbölte: – Egyet-kettőt még leszedek, mielőtt… Casement a saját Spencere csövével ütötte félre Worthing karját. A vérző, megszégyenült emberek, akik hagyták, hogy Worthing megszökjön, a hálókocsi lépcsőjéről bámultak. Casement kitért Worthing puskájának újabb ütése elől. A por sűrűsödött. Az utolsó két csejen meglepő hajlékonysággal hajolt le a ló hátáról, felkapta a két halottat, és elszáguldott a még vágány nélküli töltés felé. Michael és mások rohantak, hogy segítsenek Casementnek. De nem elég gyorsan. A virginiai harmadik ütése Casement halántékát érte, s ettől elterült.

Michael gyorsabban futott. Worthing látta, hogy közeledik. Valami fékezhetetlenség kerítette hatalmába Worthinget. A csejen már nem volt lőtávolban, de a férfi még mindig célpontot keresett. A Spencer csövét negyed körrel félrefordította, és megcélozta Michaelt. Worthing szeme természetellenes örömtől csillogott. Michael előrevetette magát a porba, amikor a puska eldördült. A golyó Dorn szekerét találta el, amelyből forgácsok röpültek a levegőbe. – Gyáva banda! – ordította Worthing. – Ez nem történt volna meg, ha rám hallgatnak. Maga, Boyle. – A férfi a porfelhőn át nézte. – Maga a felelős érte. Megint megcélozta Michaelt, de nem tudott szabadon lőni. Túl sokan siettek Casement segítségére. Megtorpantak, amikor Worthing puskájának csöve fenyegetően rájuk meredt. Casement térden állva Worthing lába felé kapott. Worthingnek a közelebbi ellenfélre kellett összpontosítania. Megint a csövénél ragadta meg a puskát. A tussal lefelé Casement fejére akart sújtani. Michael hason fekve, pisztolyt tartó kezét előrenyújtva és látásában egyszer csak cseppet sem korlátozva Worthing nevét kiáltotta. A köpönyeges férfi nem hallotta. Vagy ha hallotta is, olyan dühös volt, hogy nem törődött vele. Lecsapott Casement feje tetejére. Casement felüvöltött. Worthing megint megkereste Michaelt, és ráemelte a puskát. Isten bocsássa meg, gondolta Michael, és meghúzta a ravaszt. A colt eldördült és megrándult. Ketten, akiknek már majdnem sikerült elérniük Casementet, a földre vetették magukat. Michael golyója pontosan a mellén találta el Worthinget, aki ettől kidülledt szemmel hátrazuhant. Michael émelyegve hajtotta a karjára a fejét. Megint háború. Más helyen, más időben, de akkor is ugyanolyan háború. Bolond voltam, hogy azt hittem, el tudok menekülni előle. IV. A sínek végénél tökéletes zűrzavar uralkodott. Az emberek rohangáltak és üvöltöztek. A nyugat felé eső vagon tetején ülő férfi hiába lövöldözött a visszavonuló indiánok után. Késő volt már. Az utolsó lovasok is eltűntek a folyó mellett emelkedő alacsony dombok mögött. A napfényes levegőben vér, puskapor és a halottak ürülékének szaga terjengett. Michael imbolyogva állt fel, amikor fekete arc bukkant fel a gomolygó porfelhőből. – Greenup! Nézd meg, mi van Jack tábornokkal. A fekete és Sean Murphy akkor ért oda az építési főnökhöz, amikor éppen küszködve, pislogva és köhécselve felült. Felhasított fejbőre vörösebben ragyogott a hajánál is. – Egy… egy pillanat és fölkelek. – Casement levegő után kapkodott. A kezére támaszkodva végül sikerült felállnia. – Hányan… sebesültek meg? – Kapd el! – kiáltotta Greenup, amikor Casement összerogyott. Sean Murphy és a fekete lehajolt, hogy fölemelje az összeesett férfit.

– Ne! – figyelmeztette őket Michael. – Addig ne, amíg meg nem nézitek, milyen súlyos a sebesülése. Ahhoz a néhány írhez fordult, akik előreosontak, hogy megvizsgálják Worthing holttestét. Egyikük szakadt inget viselt. Michael látta őt a virginiai mögött, a hálókocsi lépcsőjén. A colttal a férfi arca előtt hadonászott. – Hogy a pokolba szabadult ki ez az eszelős? – Ránk vetette magát – zihálta a férfi, miközben a szakadt ing ujjával megtörölte az orrát. – Úgy harcolt, mint egy tigris. – Hála maguknak, majdnem annyi bajt csinált, mint a csejenek. – Mi nem tehetünk róla… – Fogja be az istenverte száját! – fordult el tőle Michael. Egyre jobban kavargott a gyomra. Szája ízét keserűnek érezte. Hirtelen nyugalom támadt. Az utolsó puskalövés dördült el és vert visszhangot. A csendben Hannah felkiáltott. Nem sikoly volt ez. Halkabb: sebzett torokhang. A férfi elhajította a revolvert, megfordult, és látta, hogy a lány apja holtteste mellett kuporog. Hannah próbálta elszánni magát, hogy megérintse: előre-hátra hintázott a sarkán, ujjai egyhüvelyknyire voltak a bárd vászonnal becsavart nyelétől. A fiatal Klaus sírva dőlt a szekér egyik kerekének. Michael kényszerítette magát, hogy odalépjen. – Miss Dorn. Nem kapott választ. – Miss Dorn, jöjjön onnan. Mi majd gondoskodunk róla. A lány fölemelte a fejét, és egyenesen ránézett. Michael akár átlátszó is lehetett volna. A lány ujjai hirtelen a vörös borítású nyélre kulcsolódtak. Kirántotta a fegyvert Dorn koponyájából. – Jesszusom, megbolondult! – kiáltotta valaki. Megdöbbent munkások figyelték, amint Hannah föltápászkodik, s összeszorított fogai közül furcsán nyögdécselő hang hallatszik. A bárdról vér csöpögött csizmájának kopott orrára. Mintha valami megkínzott állat nézett volna körbe a megdöbbent arcokon. Michael kinyújtotta a kezét. – Az isten szerelmére, Miss Dorn, adja ide… A lány egy jajkiáltással megfordult, és a szekérhez rohant. Ahhoz a szeszeshordóhoz, amely sértetlen maradt. Két kézzel fogta a bárd nyelét, oldalról lendítette meg a fegyvert, és belevágta a fába. Másodszor is lesújtott. Majd harmadszor. A dongák recsegtek. Szesz ömlött a nadrágjára. Egyre csak lendítette a fegyvert, megpróbált találni valamit, amit elpusztíthat – valamit, amit hibáztathat a földön mögötte fekvő halottért.

Michael közelebb óvakodott. – Óvatosan, legény! – kiáltotta Sean Murphy. – Lehet, hogy rád támad. – Nem hagyhatjuk, hogy megsebezze magát. Kinyújtotta a kezét, és elkapta a lány csuklóját. A lány rángatózott, megpróbálta kitépni magát a szorításból. A bárd megkarcolta a férfi bal hüvelykujját, amelyből vér serkent. Te jó isten, milyen erős. Erős, és megvadult a fájdalomtól. Kétségbeesetten próbált meg kitérni a suhogó bárd elől, és jobb kezének körmeivel szorította meg a lány csuklóját. A lány sikoltozott, hogy engedje el, de közben a bárd kicsúszott a kezéből, és belepottyant a kiömlött szesz iszapjába. A férfi fél karral átfogta a lány csípőjét, és magához húzta. A lány harcolt, de Michael erősen tartotta. A lány egyre csak sírt. Most a férfit érte el a gyilkolás utóhatása. Remegni kezdett, csaknem olyan vadul, mint a lány. Azon küszködött, hogy ne hallja a hangokat. Klaus hüppögését, aki megpróbálta abbahagyni a sírást; Casement erőtlen tiltakozását, hogy ő jól van. Michael remegése lassan elmúlt. Csak állt ott, két karjával védelmezően ölelte át Hannah Dornt, és azt kérdezte magában, vajon minden becses dologért – az Unióért, a feketék szabadságáért, napi egy mérföld vágányért – ilyen árat kell-e fizetni. Háborúval. Kisebb vagy nagyobb háborúval, melynek mindig azonos, elkerülhetetlen vége van… Kegyetlenség. Vér. Halottak. Szenvedés. Ilyen messzire eljött, gondolta, miközben szorosabban ölelte át a lány remegő testét. Én is messzire jöttem. Egyikünk sem talált egy csepp békét sem. Meghasadt a szíve a lányért. Ezen a délelőttön a lány hite mintha megint hasztalannak bizonyult volna. Fölemelte a kezét, hogy megsimogassa a haját. Nem nyugtatta meg vele túlságosan a lányt. Hannah tovább zokogott és remegett. A férfiban felharsant az előbbi hang: „Jesszusom, megbolondult” Michael nem kételkedett abban, hogy a lány rövid időre valóban megbolondult. De most valami sokkal fontosabb dologtól rettegett. Azok után, amiket Hannah látott, vajon visszatér-e valaha a józan esze? Anélkül, hogy tudta volna, hogyan ötlött ez föl benne, ráébredt, hogy a válasz nagyon fontos neki. Rettenetesen fontos.

Ötödik fejezet „AZ ÉG ALATT MINDEN AKARATNAK” I. A zord arcot vágó Jack Casement feltámasztva ült a priccsén az apró fülkében, mely az irodája mellett volt. Kevéssel hét óra múlt, ugyanaznap este. Michaelt magához rendelte. Casement mintha kényelmetlenül érezte volna magát bő hálóingében. Nagy kötés borította a fejét. Gyors, szinte ingerült mozdulattal egy székhez irányította látogatóját. Michael leült. Várt. A mennyezeten függő lámpa Casement arcának egyik felét világította meg. A férfi az alsó ajkát harapdálta. Helyzetet változtatott. Elfintorodott: – Boyle, magának igaza volt. – Miben, uram? – Az indiánok megalázásában. Abban, hogy a mozdonnyal megvertük őket. Az én döntésem volt, de rossz döntés. Ha megfelelően kezelem a helyzetet, talán veszteségek nélkül eltávolíthattuk volna őket a táborból. Michael kimerülten vállat vont. – Most már minek bánkódni, tábornok? Vége. – Szó sincs róla! Én köteles vagyok erről beszámolni Dodge tábornoknak. De ennél is fontosabb, hogy jelentést kell írnom az igazgatóknak. Komolyan mondom, azon gondolkodom, hogy meghamisítom. Ha leírom az igazságot, szétkürtölöm a világnak, hogy az építés újabb nehézségekkel találta szemben magát… pontosan olyanokkal, amilyeneket Dodge jósolt. Omahában négyszemközt azt mondta nekem, hogy szerencsénk lesz, ha Kearneytől nyugatra nem vesztünk el minden mérföldnél egy embert. Michael nem szólt semmit. Jobban szerette ezt a sokat követelő kis embert annál, hogysem támogatta volna bizonytalan viselkedését. Azon tűnődött, vajon mit akarhat tőle Casement, aztán úgy gondolta, az építési főnök majd úgyis tudatja vele. Hallgatott, miközben Casement fehér térdére rángatta a hálóinget, és az ágyneműt öklözte, hogy följebb ülhessen. – Hát nem érti, Boyle… ha a ma délután történtekből valami nyomtatásban is napvilágot lát, dr. Durant, Dix meg a többi tisztviselő még nehezebben fogja idecsábítani a tőkét. Isten a tanúja, már így is éppen elég nehéz a feladatunk. Mármost, ami engem illet… – eltakarta a száját, köhögött – én fütyülök rá, hogy mit mondanak rólam az emberek. A fivérem és én csak alvállalkozók vagyunk. Mi tovább építhetjük a vonalat, akár pellengérre állítanak bennünket a sajtóban, akár nem… Elhallgatott. Szája gúnyos mosolyra húzódott.

– Nem, nem mondok magának igazat. Igenis érdekel a jó hírem. Mindig lenéztek azért, mert ilyen kicsi vagyok. Ezért akarok részt venni a század legnagyobb építkezésében. De amikor azt mondom, hogy nem pusztán magamra gondolok, akkor igazat beszélek. Minél több bajról számolunk be a Wall Streetnek és Washingtonnak, annál jobban fenyeget a veszélye annak, hogy összeomlik a vállalkozás. Tekintetét Michaelra szegezte. – A következő két hónap döntő jelentőségű. Michael-úgy érezte, őszintének kell lennie: – Nem látom, hogyan tudnánk elhallgatni azt, ami ma történt. – Hat-nyolc hétig el tudjuk. Csak ennyire van szükségem. Mindössze ennyi kell… hogy semmi ne jelenjen meg nyomtatásban, amíg el nem hagytuk a századik délkört. Az emberek persze beszélni fognak. Beszélnek majd az ellátóvonat személyzetének. De más dolog, ha Omahában pletykálnak, és megint más, ha az újságban írják meg. Máris tettem egy lépést, hogy elébe vágjak a problémáknak. Telegrafáltam a főnökségnek, hogy nem engedek több újságírót a vágány végéhez, amíg el nem érjük a délkört. – Értem én, hogy a délkör fontos célt jelent. De mit számít, hogy kiderül-e a történet, mielőtt odaérünk? – Mert… – Casement habozott. Amikor folytatta, szinte mintha egy összeesküvő szólalt volna meg. – Mert dr. Durant arról tájékoztatott, hogy egy óriási vonatkirándulást tervez. – Mit? – Kirándulni akar ide egy különvonaton, hogy megünnepelje a délkör elérését. De ez maradjon köztünk. Különben a fiúk csak másodosztályú munkát végeznek. Másra se tudnak majd gondolni, mint az ünneplésre… és keresztre fognak feszíteni, ha megtudják, hogy nem vehetnek részt benne. – Mondana még valamit erről a kirándulásról? Casement savanyú képe arról árulkodott, hogy az egész terv bosszantja. – Igen. Durant a múlt héten megtáviratozta a részleteket. Bár a kormányrendeletek nem követelik meg tőlünk, hogy a jövő év előtt elérjük a délkört, nekünk még a tél beállta előtt el kell érnünk. Mint tudja, a vonal oklevelét addig nem hitelesítik. De ez feleannyira sem fontos, mint a pénzügyi probléma. Ha még egy évig dolgozunk nagyobb tőkebeáramlás nélkül, lehet, hogy az egész vállalkozás eltűnik a süllyesztőben. Úgyhogy a jó doktor előállt ezzel… – bosszúsan intett – ezzel a nyilvános estéllyel! Az a célja, hogy lenyűgözze a New Yorkból és Chicagóból meghívott vendégeket. Vagy száz ember, talán több is. Riporterek. Lehetséges befektetők. Külföldi nábobok. A hadsereg tisztjei. A kongresszus tagjai… talán még maga Andy Johnson is. Ugyanolyan ünnepség lesz, amilyet a Central Pacific rendezett tavaly a Mosolygó Schuylernak. – Kinek? – Schuyler Colfaxnek, annak az indianai republikánus köpönyegforgatónak. A Ház elnökének. – Ja, igen.

– Nyilvánvaló, hogy Durant a Central Pacific kirándulásánál vagy tízszer pazarabbat akar rendezni. Máris megvásárolta a Lincoln vagont… azt a páncélozottat, amit Abe-nek építettek hatvannégyben. A szegény ördög csak akkor utazott benne, amikor hazatért Springfieldbe. Holtan. Mindegy, Durant kiüríti a kasszát, hogy sikeressé tegye a kirándulást. Istenem, az az ember hazardőr! – Hallottam, hogy a vasútépítés ilyesféle vérmérsékletet követel meg – mosolygott Michael. – Neki megvan. Ezreket költ négy új vagonra, amiket éppen most építenek az omahai üzemekben. Amikor a kirándulóvonat megérkezik, mindenféle törvényes szórakoztatás lesz, amit csak el tud képzelni… és ráadásnak néhány törvénytelen is. Lesz tűzijáték. Előadások a koponyatanról. Frank North szelíd felderítői bemutatót tartanak majd lovaglásból és indián harcmodorból. Fényképészek mindenütt… az ételt abból a drága chicagói étteremből, a Kinsleyből szállítják… a zenét pedig Rosenblatt St. Joseph-i zenekara és a Nyugati Könnyűlovas Testőrség szolgáltatja. – Elég nagy beruházásnak látszik. – Úgy érti, nagy kockázat. Megsürgönyöztem Durantnek, én nem fogom megengedni, hogy az ünnepségek hátráltassák a munkát. De tudom, hogy szüksége van a kirándulásra, ha ide akarja vonzani a pénzt. Ha most a sajtóban megjelenne egy beszámoló az indiánok támadásáról, az gyakorlatilag biztos kudarcot jelentene. Michaelt fürkészte. – Érti, miért gondolkodom azon, hogy hamis jelentést írok? – Már értem. – Azt hiszem, tanácsokat is várok. – És hogy valaki megnyugtassa a lelkiismeretét azzal, hogy jóváhagy egy hamis történetet? – Mr. Boyle, akadnának, akik seggbe rúgnák ezért a megjegyzésért. – De Casement mosolygott. Nem úgy Michael. – Csak megpróbálom kipuhatolni, mit is vár tőlem. Tanácsot arról, hogy hazudjon-e? – Ne legyen szemtelen. Azonkívül a két halottról sehogyan se tudnék hazudni. Arról beszélek… – Előre-hátra ingatta a kezét, hogy jelezze bizonytalanságát. – Nevezze a tények kiszínezésének. Meg lehet csinálni. Worthing rokonságával nem kell számolnom. Nemrég bekérettem az alkalmazottak kartotékját. Az elhunyt századosnak nem volt rokona, csak egy távoli unokafivére Mississippiben. A Dorn lány azonban… a meggyilkolt apja miatt még okozhat bajt nekünk. Megvakarta az orrát. – Gondolom, semmilyen igazán hátrányos dolgot nem írok le. Csak egy tábori összetűzés… azt hiszem, így jelentem. Casement a másik férfit vizsgálgatta, válaszra várt. Amikor nem kapott, tovább piszkálta: – A nehézség még mindig a fiatal nő. Találkozott vele? – Igen. Vagy fél órája beugrottam a sátorba, hogy részvétemet nyilvánítsam. – Itt akar maradni?

– Nem. – Én is így gondoltam. Ha hazamegy, valószínűleg beszélni fog. Eljut a hír Omahába… – Így van. – Az isten verje meg, Boyle, mondjon már valamit! Hogy van Miss Dorn? Milyen lelkiállapotban van? – Nagyjából olyanban, amilyen elvárható tőle. Nyilvánvaló, hogy Dorn nem volt a legcsodálatosabb szülő a világon. De az apja volt. – Nyugodt a lány? – Azt mondhatnám, hogy a körülményekhez képest elég nyugodt. – Neheztel? A vasutat hibáztatja? – Tudomásom szerint nem. Megalázva érzi magát, mert összeomlott. És persze fáj neki a dolog. És nem ő az egyetlen. Előrehajolt. – Tábornok, szeretnék feltenni egy kérdést. Kaphatnék engedélyt, hogy elhagyjam az építkezést? – Elhagyja? Nem lehet! Minden emberre szükségem van. – Úgy gondoltam, csak egypár napra. Úgy számítom, Dornék, amint lehet, elindulnak Grand Islandbe. A fiú minden tőle telhetőt elkövet, hogy gondoskodjék a nővéréről, de aligha elég idős ahhoz, hogy megfelelő védelmet nyújtson neki az úton. Valakinek velük kell mennie. Fegyverrel. – Valakinek, aki az úton rábírhatja az együttműködésre? Casement átható tekintetéből Michael azt olvasta ki, hogy az alku feltételei adottak. – Igen. Tekintetbe véve, amit a következő hat-nyolc hét jelentőségéről mondott, ennyivel tartozom a lelkiismeretemnek. Casement a szakállát vakargatta. – Meddig akar vele utazni? – Egészen Kearneyig. Onnan keletre ő meg az öccse viszonylag biztonságban lesznek. Azt hiszem, tábornok, az együttműködésen kívül tartozunk Miss Dornnak ezzel a védelemmel. Ápolta az embereket, akik megsérültek. – Erre nem kell emlékeztetnie. Remek nő. – Tűnődött. – Jól van, mehet. – Fegyverekre lesz szükségem. Egy Spencerre. Több tár lőszerre. Egy revolverre. – Még ma este aláírom az engedélyt. Most. Mit szándékozik tenni Miss Dorn az apja földi maradványaival? – Ugyan, gondolom, el akarja vinni Grand Islandbe. – Nem akarom, hogy azt a holttestet valaki is lássa Grand Islandben. Minden gyengeelméjű temetkezési vállalkozó, aki harminc napnál többet töltött már errefelé, ki tudja találni, miféle fegyverrel ölték meg Dornt. – Casement hangja megkeményedett, tárgyszerűbb lett. – Ma este beszéljen vele újra. Mondja meg, hogy a holttest oszlásnak indul, mielőtt eljut vele Grand

Islandbe. Mondja meg, hogy sokkal egyszerűbb itt eltemetni, mint hazautazni egy bomló tetemmel. Mivel… Megint följebb tolta magát a priccsén. – …mivel nem szándékozom tovább itt feküdni, azt javaslom, hogy hajnalban temessük el Dornt és Worthinget. Én majd vezetem a szertartást. – Jól van, meglátom, mit tehetek. De azon tűnődöm… – Min tűnődik? – Gondolja, hogy ilyen hamar fel kell kelnie? – Holnap munkanap van. Le kell fektetnünk a hétfői síneket… és ami péntekről megmaradt. Fölkelek. Michael felállt. – Legyen. Azonnal beszélek Miss Dornnal. – És tapintatosan. Tapintatosan! – Természetesen. – Amikor kifelé megy, adjon nekem egy tollat meg papírt az íróasztalról. Megírom a fegyverigénylést… és felvázolom a jelentést is. Néhány csejen baráti látogatása… Elhúzta a száját. Michael bűntudatot látott a szemében. – …amelyet követően összetűzés támadt az emberek között. Worthing és Dorn ennek áldozatául esett. A keleti pénzre gondolok. A délkörre. A kirándulásra… Tekintete szinte könyörgött a megértésért. – Igen, uram – felelte Michael megviselten, miközben kilépett a lámpa fényéből a szomszédos irodába. Casement papírokkal teleszórt asztalán matatott. A keleti pénzre gondolok. A háború megnyerésére gondolok. A cél mindig a győzelem, mindegy, hogy mennyi hazugság, emberi élet vagy nyomorúság árán. Michael szemében ez az ár egyre nagyobb lett. A nagy vállalkozások talán automatikusan konfliktusokkal járnak. Az Unió megmentése, az óceánok acélbilinccsel való összekapcsolása – talán mindegyik háborús hozzáállást követel meg a siker érdekében. És Casement nyilvánvalóan nem boldog attól, amit tennie kell, még akkor sem, ha gondoskodni akar arról, hogy a vasút építése folytatódjék. Michael tudta, hogy az emberi indítékok és az emberi haladás nem mindig tiszta dolgok. Erre Amanda Kent tanította meg, akinek könyörtelensége néha elhomályosította idealizmusát. Ezért aztán nem nagyon vetette meg Casementet, amikor odaadta neki a papírt és a tollat, majd jó éjszakát kívánt. O is hitt abban, hogy a vasút építésének folytatódnia kell. Azt azonban nem tudta, meddig tudja még vívni ezt a másféle, de így is kegyetlen háborút. Nem tudta, meddig tudja még fizetni az állandó harc és békétlenség árát. II.

Gustav Dorn és Leonidas Worthing vászonba csavart holtteste egymás mellett feküdt két kis gödör között, melyeket a töltéstől nem messze ástak. Népszerűtlenségük ellenére haláluk tiszteletet parancsolt; csaknem az egész tábor némán állt a hatalmas, felhőtlen égbolt alatt, mely halványuló csillagokkal volt teleszórva. Tiszta, friss szél fújt északnyugat felől. Kelet felé a fátlan préri egyre vörösebb lett. Michael a kör másik oldalán, Hannah Dornnal szemben állt. A lány együttműködőnek – pontosabban közömbösnek – bizonyult Casement tervét illetően, és beleegyezett, hogy amikor visszatér Grand Islandbe, kitér majd az apja halálára vonatkozó kérdések elől. Fáradtnak látszott, de uralkodott magán. Megint fölvette ormótlan kabátját. Kalapját a jobb kezében fogta. Balja öccse vállán nyugodott. Sírással küszködött. Fájdalmáról a szokásosnál kicsit csillogóbb szeme árulkodott. Casement Hannah Bibliájából olvasott fel. A lány választotta ki a passzusokat. – „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak” Michael csak annyira hajtotta le a fejét, hogy még nézhesse a lányt. Vörös nyakkendője lobogott a szélben. Kelet felől hallotta a kora reggeli sínszállító vonat füttyét. Balra tőle Sean Murphy vakarta meg a hónalját, majd elvörösödött, amikor látta, hogy ezt Greenup Williams is s a kézzel faragott mankóra támaszkodó Christian is észrevette. – „Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett!” Michael úgy vélte, tudja, Hannah miért a Prédikátor könyvéből olvastat fel Casementtel. A vasárnapi szinte értelmetlen erőszak után arra a megnyugvásra volt szüksége, hogy az egyik durva vászonzsák égi okból hever ott; s ez az ok magyarázatot ad arra, hogy egy ember, aki helyet keresett egy új világban, kudarcot vallott és elpusztult. Amennyire Michael tudta, Dorn halálának az iszákosság és az erőszakos természet volt az oka. Ő nem keresett más magyarázatot, és határozottan nem látta az esemény rejtett célját; még akkor sem, amikor a könyvek legszentebbikének szavait hallgatta. – „Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek” Casement mintha bajban lett volna a zengzetes nyelvezettel. Michael a következő néhány versnél elvesztette a fonalat, mert a korábbiakon tűnődött. Ideje van a megölésnek. Ideje a meggyógyításnak. Ideje a rontásnak. Ideje az építésnek… Az első manassasi ütközettől a Vadonig látta a megölést és a rontást. O nemcsak azért jött ide, hogy megszabaduljon Julia emlékétől, hanem azért is, hogy segítsen valami értékes dolog megépítésében. Most már végképp kiábrándult. A vasút megépítésének ára az volt, hogy összecsapjon Leonidas Worthinggel. Még egy gyilkosság. Még egy háború. Lehet, hogy ez a világ rendje. Az egyetlen lehetséges rend. Úristen, micsoda gyűlöletes gondolat! Szerette volna azt hinni, hogy nem igaz. De az elmúlt években fölhalmozódott minden apró bizonyíték azt sugallta, hogy igaz.

Korábbi lelkesedése, melyet azért érzett, mert nem hivatalosan befogadták a Kent családba, elszállt. Fogalma sem volt, mihez kezdjen a pénzzel, melyet egy napon majd örököl. Tulajdonképpen nem érdekelte, mert már nem is reménykedett abban, hogy megtalálja békéjét, vagy úgy élheti életét, hogy nem keveredik kegyetlen harcokba. Akkor is tennie kell valamit. Ez a csatatér bizonnyal nem rosszabb annál, ahová esetleg akkor tévedne, ha elég ostoba volna megismételni korábbi hibáját, és megint elmenekülne abban a reményben, hogy nyugodt kikötőre lel. Ilyen úgysincs. – „…Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek;ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.” Hazugság, gondolta. Isten könyörüljön rajtam, de ez utóbbi hazugság. III. Casement elhallgatott, ezzel jelzett a korábban kiválasztott embereknek. Michael, Artemus Corkle, Sean Murphy és még öten előreléptek. Négyen megfogták a vászonzsákokat. Nagyon óvatosan leeresztették a holttesteket a gödrökbe. Michael fölemelt egy lapátot abból a kupacból, melyet még késő éjjel vittek a sírhoz. Keleten felharsant a füttyszó. Füstoszlop emelkedett a ragyogó vörös horizonton. Miközben Casement az Újszövetséghez lapozott, ujjait idegesen többször is megnyálazva, Michael és a többiek lapátolni kezdték a földet Dorn gödrébe. Casement rekedt hangon folytatta, ezúttal János evangéliumából olvasott fel, legalábbis Michael így gondolta. – „Monda néki Jézus: Feltámad a te testvéred. Monda néki Martha: Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor az utolsó napon” Puff, zuhant egy lapátnyi föld a zsákra. Michael hallotta, hogy Klaus Dorn halkan fölzokog, és fölpillantott, miközben Casement tovább olvasott. Hannah furcsa arckifejezéssel figyelte Michaelt, de a férfi ennek jelentését nem nagyon értette. Néhány pillanatig nem hallotta Casement szavait. Hannah tekintete rabul ejtette. Fájdalom volt benne. De kétely is. Vajon hisz a lány abban, amit Casement olvas? Erős a hite. Illetve erős volt. Vajon még mindig erős? Valahogy nem szívesen látta, hogy a lány ily nagy próbának van kitéve. Hiszen a hite az élete. – „Monda néki Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet: a ki hisz én bennem, ha meghal is, él; És a ki csak…” A füttyszó felharsant. Hannah arrafelé fordította a fejét, szeme dühödt volt a tolakodó hangtól. De az ellátóvonat nem állt meg. A munka sem áll meg. Különben a férfiak – és a nők – túl sokáig kínlódnának. Semmit sem végeznének. Engednék, hogy a hiábavalóság keserű érzése

megfossza őket a reménytől, ahogy Michaelt is megfosztotta. Megfordította a lapátját, puff, s hirtelen tehetetlen harag támadt benne. – „…a ki csak él – ismételte meg a fütty miatt hangosabban Casement –, és hisz én bennem, soha meg nem hal” Lassan becsukta a könyvet. – Ámen. Michael még egy lapát földet hajított a gödörbe. A vászon már alig látszott. Sean Murphy a lapát nyelére támaszkodott, és keresztet vetett. Michael azon kapta magát, hogy az ő keze is fölemelkedik, s a szent jelet rajzolja, melyet olyan ritkán használt gyermekkora óta. Szívében és lelkében különös, váratlan ima szólalt meg. Azért imádkozott, hogy Hannah Dorn, ez a rokonszenves lány ne bánkódjék túl sokáig, s hite ne dőljön romba, ahogy az övé romba dőlt. IV. Amikor a gödröket betemették, durva fakereszteket állítottak rájuk. Michael odalépett Hannah-hoz és Klaushoz. Várt, amíg a munkások egy kis csoportja szégyenlősen, esetlenül részvétét nyilvánítja, aztán beleolvad a nagyobb tömegbe, melyet Casement a vonat felé vezetett. Végül az utolsó ember, Christian is elbicegett. Michael félszeg némaságban állt, lapátját a vállára vetette, nyakkendője pedig csapkodott a szélben. – Parancsoljon, Mr. Boyle. Megkönnyebbülésére a lány nem sírt; uralkodott fájdalmán. – Amikor kész az indulásra… ma este, holnap… A sínszállító vonat füttye megakasztotta. Hannah megint arra fordult, a napfelkelte vörösre színezte a szemét. Fejébe csapta a puhakalapot, és kelletlenül nézte a füstfelhőt. Végül kisimultak a vonásai. – Minél hamarabb kerülök el erről az alávaló helyről, annál jobban érzem magam. – Nem mondhatnám, hogy kárhoztatom ezért. – Maga sem szereti, – A tegnapi nap után? Nem nagyon. Azt hiszem, mondtam már magának, hogy azért jöttem ide, mert torkig voltam már a harccal, és itt mást se csinálok, mint harcolok. – Hagyja itt. A férfi csüggedtnek látszott: – És hová menjek? Hol lesz kicsit is másmilyen? A lány részvéttel nézett rá. A férfi szégyellte, hogy felfedte gyengeségét, lelke meztelenségét. Elfordult, és a földre fektette a lapátot. Szerencsére a lány, amikor megint felhangzott a fütty, megfeledkezett Michael óvatlan vallomásáról. Hangja megkeményedett, amikor megszólalt: – Fél órán belül összecsomagolom a sátrat és befogom az öszvéreket.

Hatodik fejezet AZ ISTENTELENEK ELJÖVETELE I. Tizenkét mérföldenként a vasutat követő munkások fenyőburkolatú víztartályokat emeltek a vágány mellett. A nap éppen lemenőben volt azon az estén, amikor Michael, Hannah és Klaus tábort vert egy ilyen tartály árnyékában. Kezdetleges fürdődézsára emlékeztetett ez, vaskos falábakon állt, és nem illett a hullámzó prérire; a civilizáció behatolásának csúnya jelképe volt. Míg Michael és Klaus széthajtogatta és fölállította a sátrat, Hannah tüzet rakott, hogy kávét főzzön, és szárított húst meg kétszersültet vett elő. Michael éppen egy kővel verte be az egyik cöveket, amikor kerékcsikorgást hallott a töltéstől délre. Eldobta a követ, és kinyújtotta a kezét. – Klaus. A puskát. Hannah odasietett mellé. – Mi baj? Michael még mindig lekuporodva a csizmája mellé tette a Spencert. – Még semmi. Öszvérek húzta szekér gurult bíbor árnyékok közt egy kerek domb keleti oldalán. A szekér hátuljára ponyvát terítettek. Amikor a szekér a ragyogó alkonyati fénybe ért, a ponyvát fellebbentette a szél, és alóla fekete pettyes húsdarabok villantak elő. Bőringbe és bőr lábszárvédőbe öltözött indián hajtotta az öszvéreket. A vágány felé eső első kerék mellett sovány fehér férfi lovagolt szívós lovon. Húszas évei elején járt, gallér nélküli, foszlott flanelinget és nadrágot viselt, melyet nadrágtartó egészített ki. A kalapja alól kilátszó hosszú haj szőkén csillogott a naplementében. Michael gyorsabban vette a levegőt. A két férfi észrevette a táborozókat, de nem üdvözölték őket. A fehér férfi nyergén kézzel varrt bőrhüvely volt, melyet két részre osztottak. Két bölényölő puska tusa állt ki belőle. Az indiánnak is volt egy puskája az ülésen. A szekér és a lovas nemsokára elég közel ért ahhoz, hogy Michael megpillantsa a fehér férfi sovány, csontos arcát. Furcsán ismerősnek tűnt. Biztos volt benne, hogy látta már, csak azt nem tudta, hol. Talán egy unionista katona, akivel futólag találkozott, aztán elfelejtette. A fekete pöttyökről kiderült, hogy legyek, melyek a nyers húsdarabokon hemzsegnek. – Gondoltam, hogy vadászok – bólintott Michael. – Bölényhús van a szekéren? – tudakolta Klaus. – Úgy látszik. Látod ott hátul a bőröket? – A sínek végéhez mennek, Michael? – kérdezte Hannah. – Feltételezem. Valószínűleg azért, hogy eladják a húst. Klaus csalódottnak látszott.

– Nem fognak megállni. – Jobb is – mondta Hannah. – Túl sok puskájuk van ahhoz, hogy tisztességes emberek legyenek. Michael a bajszát vakargatta. – Furcsa összeállítás, egy fehér meg egy sziú. A másik legalábbis elég tagbaszakadt ahhoz, hogy sziú legyen. – Az biztos, hogy nem látszanak barátságosnak – morogta Klaus, ám ekkor a fehér férfi két ujját kalapja karimájához emelte, hogy jelezze, látja őket. Aztán megsarkantyúzta a lovát, és port verve elviharzott nyugat felé. Az indián a kantárral az öszvérekre csapott. A szekér gyorsan zsugorodott. Michael még mindig úgy érezte, látta már a fehér vadászt. De nem tudta meghatározni az időt és a helyet. Megnyugodott, és elfeledkezett róla, amikor az utazók eltűntek, mindössze kis ködfelhőt hagyva maguk után, hogy jelezzék, merre mentek. Most mindhárman leültek enni, de Michael könnyen elérhető helyre rakta a Spencert. A kölcsönzött coltot is kivette a szekérből, és a pisztolytáskát a derekára kötötte. Klaus elrágcsált egy kétszersültet, ivott egy kis kávét, ásított, és jó éjszakát kívánt. Egy pillanattal később a lámpa, melyet Hannah a sátorba akasztott, kialudt. Az alkony gyorsan sötétséggé sűrűsödött. Hannah átkulcsolta a térdét, és a lángnyelveken át Michaelt nézte. Feszült arckifejezése végül kérdésre késztette a férfit. – Jobban érzi már magát, Miss Dorn? – Jobban, mint reggel. Erről jut eszembe, nyugodtan hívjon Hannah-nak. – Köszönöm. Aggódtam magáért. Egész nap olyan keveset beszélt. Tudom, hogy nem könnyű elviselni az apja halálát. – Elviselem. Hiszek abban, amit Casement tábornok János evangéliumából olvasott fel. – Bámulom a hitét… azt hiszem, ezt már akkor is mondtam, amikor először beszélgettünk. – Akkor maga nem hisz a halál utáni életben? – Mondjuk úgy, hogy erről inkább kérdéseim vannak, mint véleményem. – De azért valamiben csak hisz. Visszamegy a vasútépítéshez? – Vissza. Mert nem tudok jobbat. Hannah lekapta a kalapját, és a tűz mellé, a megperzselt fűre tette. – Tudja, miről gondolkodtam utazás közben? – A férfi a fejét rázta. – A Prédikátor könyvének passzusain. Ennek a szavaiban is hiszek. Hiszem, hogy a papa halálának oka van. Bár a teológiai vizek egyre mélyültek, Michael megkérdezte: – Úgy érti, hogy valami célja? – Pontosan. A férfi kételkedett: – Mi lenne az? – Nos, én… én nem tudom. – A lány elfordította a tekintetét. A férfinak az volt az érzése, hogy Hannah tudja a választ, csak nem akarja elárulni. Az arcán megjelenő színfoltok csak alátámasztották ezt a gyanút.

– Mondja, Mr. Boyle… – Ez nem igazságos. Ha én Hannah-nak hívom magát, maga szólítson engem Michaelnak. A lány elismerően elmosolyodott. – Jól van, Michael. – Hangja örömtelinek hallatszott. – Kicsit többet szeretnék tudni magáról. Családot hagyott ott, amikor nyugatra jött? – Csak azt, amelyik örökbe fogadott. A Kenteket. Azt hiszem, már említettem őket. – Igen. Olyan emberek, akiket csodál… – Némelyikük olyan. – Volt valaha nős? A kérdés olyan tárgyszerűen hangzott el, hogy a férfi megdöbbent. Mi az ördögöt érdekel ez a dolog egy olyan nőt, aki épp most vesztette el az apját? – Nem, soha – válaszolta. – Van… volt… egy asszony… de ő… áh. Legjobb, ha elfelejtjük. Kaphatnék még kávét? A lány biztos kézzel töltött. A férfi látta a tűz meghitt fényét és a lány telt keblének csinos ívét a bő kabátban, mely megfeszült, amikor Hannah előrehajolt. Zörgést és gyors dobogást hallott a vágánytól délre. Valószínűleg egy hatalmas baknyúl ugrál el arra. Nyugaton az utolsó vörös fénysugár is eltűnt. Ezer csillag ragyogott, de egyik sem volt olyan fényes, mint a vele szemben ülő nő kékesszürke szeme. Milyen gyönyörű a tűz fényében. – Lehangoltnak látszott az imént – mondta Hannah, miközben visszatette a kannát a tűz fölé. – Nem akartam kényes pontot érinteni. A férfi legyintett. – Nincs kényes pont. Csak nem szeretnék arról az asszonyról bszélni. – Miért? A férfi szomorúan és kiábrándultan elmosolyodott. – Ha elmondanám magának az unalmas igazságot, azzal nem erősíteném meg az amúgy is gyenge pozíciómat a szemében. A lány mosolya ezúttal lefegyverző volt. – A maga pozíciója egyáltalán nem gyenge, Michael. Mi az igazság? Úristen, ez aztán tudja a módját, hogyan szedjen ki valamit egy férfiból! ' – Beálltam Meagher ír dandárjába, hogy megmeneküljek egy tulajdonképpen hitvány helyzetből. Ha tudni akarja, megkívántam valakinek a feleségét… amit hitem szerint a Biblia határozottan elítél. A kávét ugyanolyan keserűnek érezte, mint amilyen a hangulata lett. Nem lett volna szabad feltárnia a múltját olyasvalaki előtt, akit alig ismer, mégis feltárta. A lány talán úgy viselkedik, mint Casement, amikor meg akarta beszélni vele a jelentését. Talán titokban meg akarja ítélni bűnének nagyságát. Minden józan esze ellenére folytatta: – A kapcsolat valójában házasságtörő volt. Amivel nem csupán egy parancsolatot szegtem meg, ugye? A férfi gúnyos megjegyzésre várt, de a lány így szólt:

– Krisztus azt mondja, mindenki bocsánatot nyer. Szerette magát az az asszony? – Nem. – De maga szerette őt. – Kívántam. Nem tudom, hogy ez szerelmet jelent-e. – Sokat gondol rá? Hazudni akart; aztán meggondolta magát. – Folyton. – ír magának? – Soha. Azt sem tudja, hol vagyok. Vagy nem érdekli. Hosszan hallgattak. – Ha befejezi az itteni munkáját, visszamegy keletre, hogy megkeresse? – Még mindig férjnél van. – Ez nem válasz. Néha menni akar ok, de… – A válaszom: nem. – Az igazság tehát az, hogy nemcsak azért jött ide, mert jóvá akarta tenni, amit a háborúban elkövetett. Maga megszökött. – Hannah Dorn – kiáltott fel a férfi éles hangon, melyet mosollyal enyhített –, nem érdekelheti ennyire az életem, amikor ilyesmi történt magával! – Hát igen – bólintott a lány, és ő is mosolygott. Azzal a káprázatos mosollyal, mely lágyított szigorúságán, és olyan gyönyörűvé tette. – Mindenkinek, minden emberi lénynek van valami érdeklődést keltő mondandója. De sajnálom, ha megsértettem a kérdéseimmel. A férfi kinyújtózott, a könyökére támaszkodott. – Nem történt semmi. Csak arról van szó, hogy ez az én történetem… nos… teljességgel a múlté. – És mi lesz a jövőjével? – A vasúton kívül nincs jövőm. Itt az ideje, hogy témát változtassunk. Maga meg Klaus Grand Islandben maradnak? – Igen. Átveszem a boltot, és vezetem, ahogy tőlem telik. Részben a bolt az oka annak, hogy egész délután olyan sokat gondoltam a Prédikátor könyvére. Isten talán azért akarta a papa halálát, hogy rendbe hozzam azt a káoszt, amit az üzletben csinált. A férfi nevetett volna, csakhogy az ember nem nevet olyasvalakin, aki éppen gyászol és válaszok után kutat. A lány halkan folytatta: – Talán hasznot hajtó vállalkozást tudok csinálni belőle, aztán tehetek valamit Klausért is. A papa sohasem engedte meg Klaus-nak, hogy iskolába menjen. A papa nem tartotta sokra az iskolázottságot. Én igen. Ha az üzlet beindul, elküldhetem Klaust egy-két évre keletre… Megint elmosolyodott. – Elérte, hogy magamról beszéljek. – Érdekelnek a tervei – mondta a férfi, és komolyan gondolta. – Lehet, hogy az a tegnapi borzasztó dolog jobb életet teremt magának meg az öccsének.

– Bizonyos körülmények között ez tökéletesen elképzelhető. A lány megint rábámult. A férfi nem értette, miért viselkedik Hannah olyan zavartan. A lány hirtelen feltápászkodott, fölkapta a kalapját, és elindult a sátor felé. Arca megint piros volt. De hangja közömbösnek hallatszott: – Szeretnék most lepihenni. Jól meglesz idekint? – Egészen jól. – Akkor jó éjszakát. – Jó éjszakát, Hannah. A sátor előlapja leereszkedett. A férfi váratlanul csalódottnak érezte magát, hogy a lány nem maradt tovább vele a tűz melegénél; nagy megkönnyebbülés volt, hogy végre szóban is megoszthatja valakivel legmélyebb érzéseit. II. Nemsokára azonban nyugtalanító kérdések ötlöttek fel benne. Mi a csudáért akar tudni a lány az ő múltjáról és jövőjéről? És miért lett hirtelen olyan ideges attól, hogy rá terelődött a beszélgetés? Fogalma sem volt. De biztosan tudta, hogy a lány okkal puhatolja az előéletét. A tűz mellett hagyta a Spencert, és a tartálytól néhány méterre álló szekérhez ment. A csillagok fénye megcsillant a síneken. Valahol egy madár rikoltott. A kipányvázott öszvérek a fülüket hegyezték, és fölhorkantak, amikor közeledett. A két ép és két törött szeszeshordót levették a szekérről és otthagyták. Benyúlt a szekér hátuljába, és megtalálta a kis vászonzsákot, melybe a tiszta inget, a borotváját, a csibukját és a dohányt csomagolta. Rágyújtott a pipára, és nagy kört tett, hogy Hannah meg ne szimatolja az erkölcstelen füstöt. Miközben pöfékelt, egyre mélyebb ránc ült a homlokára. A fenébe, ez a nő akar valamit tőlem. De mit? És hogy az ördögbe érdekel ez engem hirtelen? Nem talált megfelelő választ, pedig egyre csak ezt kérdezte magában, miközben a tűz mellett ült őrségben egész éjszaka. III. Napfelkeltekor elindultak kelet felé. Michael a homlokára kötötte vörös kendőjét, mert forró nap ígérkezett. Nyolc óra tájban különös karavánt pillantottak meg, mely feléjük közelgett. Két nyitott, rozoga, de még használható homokfutó követte a síneket. Az első kocsi púpozva volt bőröndökkel, ládákkal és még valamivel, ami összetekert vászonnak látszott. A kocsisnak, egy szakállas, kifejezéstelen tekintetű fiatalembernek sörétes puska feküdt az ölében. A másik homokfutó hajtója egészen másféle ember volt. Negyven körüli; erős felépítésű; vörös arcú. Vékony bajszának vége az álla alá lógott. Olyasféle rövid, egyenes vonalú kabátot

viselt, mely vagy tíz évvel azelőtt jött divatba, de bizonyos körökben még mindig megfelelőnek, sőt hivalkodónak tartották. Az egygombos kabát színe összhangban állt azokkal a vékony barna vonalakkal, melyek nagy kockákat formáztak a férfi szürke nadrágján. Fekete selyem nyakkendő lógott vörös bársonymellényére. Könnyedén a fejébe csapott kalapja sötétbarna volt, vörös szalag díszítette, és teteje fél dinnyét formázott. Angol kalap. Michael nem tudta a nevét. Néha keménykalapnak nevezték, ahogy a kalaposmester is, aki tervezte, néha derbynek, ahogy a gróf, aki hordta és társasági körökben elfogadtatta. Keleten sok ilyen kalapot látott már. Az első homokfutó továbbhaladt, de a feltűnő úriember megállította poroszkáló lovait. Mellette sápadt, harsányságában vonzó lány legyezte magát csipkés zsebkendővel. A lány éppen csak egyidős lehetett Klausszal, de úgy öltözködött, mintha kétszer annyi lenne. Redős kabátja narancsszínű organtinszövetből készült. Hasonló színű buggyos pantalló villant ki a rövid szoknya alól. A fekete pamutbársony pruszlikot, mely feszesen simult a lány telt mellére, többször is javították már. A széles karimájú szalmakalapról lógó szalagok a végükön rojtosak voltak. A második ülésen, arccal szintén előre, még két, harminc-harmincöt éves nő ült. Egyiküknek kis bajuszkája volt, s arcát sűrűn himlőhelyek borították. Úgy látszott, mindhárom nő kényelmetlenül érzi magát nehéz, cifra ruhájában. A dinnyekalapos fickó mosolygott. De fekete szemében nagyjából annyi melegség volt, mint a meg nem gyújtott széndarabban. Michael megint olyasvalakivel találkozott, akiről úgy gondolta, látta már, és megint nem tudta felidézni, hol. – Jó reggelt, barátaim – mondta a férfi. – Brown a nevem. A férfi levette a kalapját, és megfordította. Mielőtt visszarakta kopasz fejére, Michael zúzódást és rézsútos fehér forradást pillantott meg a napsütötte bőrön. Azonnal ráismert. – Nem veszik alkalmatlankodásnak, ha megkérdezem, messze van-e még a sínek vége? – tudakolta Brown. – Nem, nincs messze. – Michael tisztában volt azzal, hogy Hannah mereven ül mellette. Brown három útitársa derülő tekintettel tanulmányozta a lány öltözékét és festetlen arcát. A szekér hátuljában Klaus meresztette a szemét. – Még sötétedés előtt odaérnek – tette hozzá Michael. – Nagyon szépen köszönöm. Alig várjuk már, hogy eljussunk oda, és beinduljon az üzlet. – És levegyük ezt az istenverte meleg ruhát – mondta a fiatal lány. Brown pillantásától összehúzta magát. A himlőhelyes nő fölnevetett. – Nancy mindig lelkes, ha munkáról van szó. Hannah összekulcsolta a kezét az ölében. Brown megfordult, még mindig mosolygott, de tekintete dühös volt. – Alice, légy szíves, beszélj tisztességesen. A nő ugyanúgy megrémült, mint a lány. Nyelt egyet, és lesütötte a szemét, miközben Brown így szólt Hannah-hoz:

– Bocsánat az illetlenségért, asszonyom. – Michaelhoz fordult: – Biztos vagyok benne, hogy találkoztunk már valahol. – Találkoztunk. – Hol? – Egy omahai kártyabarlangban. Maga sokat nyert, és bőkezű hangulatban volt. A bárban mindenkinek fizetett egy korsó sört. Brown csettintett az ujjaival. – Ez az. Maga közvetlenül mellettem állt. Éppen a vasútépítéshez indult. – Így van. Brown mosolya megint megváltozott, kenetteljes lett. – Még mindig ott dolgozik? – Egy-két nap múlva megyek vissza. – Akkor talán lesz részünk abban az örömben, hogy felfrissítjük ismeretségünket. Ha igen, megkérném egy szívességre. – Éspedig? – Hogy az első találkozásunkat illető megjegyzéseit korlátozza arra, ami itt most elhangzott. Sokat nyertem. Fizettem egy rundot. A többit felejtse el. Könnyed hangon beszélt. Megjegyzéseit senki sem tekintette volna fenyegetésnek – ha nem látja a szemét. Michael közömbösen vállat vont. Brown ennek nem nagyon örült. Mostanra a fiatal lány már az írre figyelt. A férfi megalázónak érezte, amikor a lány elmosolyodott, és pillantását végigfuttatta a lábán, Michael ágyékáig. Aztán a szemébe nézett, és lassan megnyalta festett alsó ajkát. A férfi érezte, hogy Hannah válla remeg feszültségében. – Szerencsés utat – mondta Brown. – Gyí! – Megrántotta a gyeplőt, hogy elindítsa a lovakat. IV. Hannah megfordult, és nézte, ahogy a homokfutó elzötyög nyugat felé. Amikor megszólalt, hangja forrt a dühtől: – Tudom, hogy a papa lenne az első, aki megpróbálná. Michael megint vállat vont. – Egy akkora munkánál, mint a vasútépítés, mindenféle vállalkozásra számítani kell. – Vállalkozás! Istentelen emberek ezek. Az a Brown igazi gonosznak látszik. – Az is. – Célzott valamire, ami Omahában történt… – Elég hírhedt arrafelé. Aznap este, amikor találkoztunk, bebizonyította, hogy okkal. – Svindler? – Mi az, hogy svindler, Hannah? – kérdezte Klaus. – Hamiskártyás.

– Többek között – bólintott Michael. – És egy olyan eseményre utalt, mely röviddel azután történt, hogy mindenkinek fizette az italát. Rajtakapták, hogy csal a pókerban. – Ki kapta rajta? – Egy szegény kövér fickó, aki a U. P. fűtőházában dolgozott. Brown már máskor is becsapta. Figyelte az eldugott lapokat; állította, hogy látta. A barátai biztatására behúzott neki egyet. Brown megkerülte az asztalt, és a becsületességéről ordibált. Majdnem megölte a fickót a fejével. – A fejével? – Nem látta a forradást és a zúzódást, amikor levette a kalapját? A csapos Butt Brownnak nevezte. Buttnak, két t-vel. Nyilván meg tud ölni egy embert az öklével és a koponyájával. A U. P-s fickó fél percig bírta. Brown megölte vagy nyomorékká verte volna, ha nem lépnek közbe az emberek. Mielőtt eljöttem Omahából, hallottam, hogy Brown legalább négy embert ölt meg. Hannah megborzongott. – Mocsok. És a papa ezek közé akart keveredni. Olyan üzletet csinálni, mint ezek… – Klaus a karját bökdöste. – Mi az? – Kik voltak azok a nők? A vasútnál dolgoznak? Michael nevetni akart, de úgy érezte, bölcsebb, ha magába fojtja. – Fiam, hát persze. Legalábbis ez a szándékuk. Udvarias társaságokban Mr. Brown leánykáit szutykos galamboknak nevezik. – Ha megkérhetném, Mr. Boyle! A fiú még túl fiatal. – Túl fiatal? Nem értek egyet! Ha keletre megy iskolába, sőt ha Grand Islandben marad, akkor is egyre több ilyen nőt fog látni. Egyszer meg kell majd magyaráznia. – Mit kell megmagyarázni? – erősködött Klaus. – Azt mondta, majd egyszer! – csattant fel Hannah. – Mr. Boyle! – Nem, Klaus. Meghajlom a nővéred előtt. – Köszönöm. – A lány még mindig fortyogott. Klaus felsóhajtott, és visszamászott a szekér hátuljába. Michael megfogta a gyeplőt, és elindította a szekeret. – Hetek óta halljuk, hogy kártyások és kur… öö, vitatható erkölcsű személyek jönnek hozzánk, sátrat vernek, és velünk utaznak. – És maga nemsokára visszatér majd ezek közé! A lány hangjából sütő gyűlölettől a férfi gúnyos lett: – Úgy hallom, maga nemcsak a dohányzást helyteleníti, hanem a kártyázást is. – Igen. Michael bosszúsan hátrafordította a fejét, hogy meggyőződjék róla, figyel-e Klaus. A fiú mogorván a porfelhőt bámulta, melyet a homokfutók hagytak maguk után. – Mondja, Miss Dorn. Maga azt is helyteleníti, amiről tapintatosan úgy beszélnek, mint a férfiak és nők egybekeléséről? A lány feléje fordult.

– Mr. Boyle, azt akarja mondani, hogy én prűd vagyok? – Érdeklődöm! Pusztán érdeklődöm! – Nyilvánvalóan azt hiszi, hogy prűd vagyok, mert hiszek a Bibliában! – Vannak, akik azt mondják, hogy ez a két dolog összetartozik. A lány megint egyenesen előrebámult. – Elismerem, hogy megvetem az ilyesféle nőket, akik magából ekkora kíváncsiságot váltanak ki. – Kíváncsiságot? A fenébe is, csak udvarias voltam! – Annak a fiatal rib… fiatal nőnek más is járt az eszében a társasági érintkezésen kívül. – Mi a fene ez itt? Miért kell válaszolnom magának? – Nem kell. De maga túl rendes ember ahhoz, hogy az életét elfecsérelje ilyen… – Beharapta az ajkát. – Máris túl sokat mondtam, sajnálom. A férfi nagyot sóhajtott. – Az én hibám. Nincs jogom, hogy a hitén gúnyolódjam. – Nem lett volna szabad ilyen tapintatlanul fogalmaznom. Tudom, az Úr azt mondta, meg kell bocsátani az ilyen nőknek. Én megpróbálom… de gyűlölöm, hogy aprópénzre váltják Isten egyik legszebb adományát! Eladják, mint egy mérő lisztet… A férfi még mindig elég sértetten kérdezte: – Erről a szép adományról, amit említett… csak elvont értelemben beszél, ugye? Gyorsan hátrapillantott; Klaus nem figyelt. – Ha úgy érti, hogy aludtam-e már férfival, hát még nem. De hosszan beszélgettem a mamával erről a dologról. O azt mondta, hogy bár a papa nyers ember, így is rengeteg… Boyle, maga elpirult! Ki itt a prűd? A lány mosolya enyhítette a visszavágás élét, és csökkentette a feszültséget. A férfi fölnevetett, és felemelte a kezét. – Bűnös vagyok. Meglepett. Maga elég gyakran meglep engem. – Ez azért van – jelentette ki a lány –, mert az emberek nem egyetlen lapból álló könyvek, melyeket gyors elolvasás után meg lehet érteni. A férfi nevetett. – Határozottan kezdem fölfedezni, hogy maga tényleg nem ilyen. – Talán azt hiszi, hogy engem nem érdekel… a téma, amellyel előhozakodott. Éppen ellenkezőleg, érdekel. A megfelelő helyen, a megfelelő időben a férjem nem talál majd könnyűnek. Tapasztalatlannak talál. De… nem szenvedélymentesnek. Nem… ó, micsoda szamárság! – kiáltotta teljesen összezavarodva. A kiáltás fölkeltette Klaus figyelmét. – Hannah, soha nem hallottalak még káromkodni. – Nem is káromkodtam! – De majdnem. – A fiú vigyorgott. – Maradj csendben! – Suttogóra fogta. – Nem szabad erről tovább beszélnünk.

– Jól van – egyezett bele a férfi, bár úgy gondolta, csak a kétoldali nyitás lehet tisztességes. Este a lány jó pár bizalmas kérdést tett fel neki olyan okból, melyet csak most kezdett kapiskálni – egyre nagyobb zavarban. Vagy beképzelt fajankó volnék? Aki csak áltatja magát? Úgy tartotta bölcsnek, ha megpróbálja könnyedebbé tenni a beszélgetést. Megforgatta nyelvét a szájában. – Igazából nem kell aggódnia az erényeim miatt, ha majd megint munkába állok. Nem támogatom az olyan nőket, mint amilyeneket Mr. Brown alkalmaz. És a szerencsejátékért sem rajongok különösebben. Valójában nem áll szándékomban tiszteletben tartani Brown kérését. Figyelmeztetni fogom a barátaimat. Semmi értelme, hogy elverjék a fizetésüket, és olyan emberrel játsszanak, aki tízből kilencszer nyer. Akkor este figyeltem. Átlagban húsz percenként egyszer ha vesztett. A látszat kedvéért. Ebben nem kételkedem. – Érti már? Ez is csak azt bizonyítja, hogy a sínek vége istentelen hely, és nyilvánvalóan egyre rosszabb lesz. Vannak jobb és biztonságosabb helyek is, ahol az ember eltöltheti az idejét. – Miféle helyek? A lány nem válaszolt. – Miféle helyek, Hannah? – Ha ez még mindig nem világos magának… Összeszorította az ajkát. – Mindegy. A lány önmagára, a férfira – vagy mindkettejükre – dühösen kelet felé mutatott. – Hajtson gyorsabban. A férfi hajtott. Sanda gyanújáról végül is kiderült, hogy nem is volt olyan sanda. Először megdöbbent. Aztán meghatódott. De ez a hangulat gyorsan elszállt. Tudta, hogyan érezheti magát egy erdei állat, amely közvetlenül az orra előtt egy vadász csapdáját pillantja meg. Megint feldühödött volna, ha az, amit a lány akart, nem ilyen nyugtalanító.

Hetedik fejezet AZ ESKÜ I. Másnap reggel Hannah hagyta Klaust aludni, és lekísérte a férfit a Kearney szélén álló táborhelyről a nyugatra tartó ellátó vonathoz. A teljes napvilághoz még jó fél óra hiányzott. Csak két lámpa égett az összetákolt kunyhókban és festetlen deszkabódékban, melyek a folyó északi partján, az öreg gyalogsági karósánccal szemben álltak elszórtan. Hűvös volt. Fa csípős füstje szállt hátrafelé a mozdonyból, amikor Michael egy pőrekocsihoz közeledett, melyen vaskos kötéllel átfogott sínek feküdtek. Négy ilyen kocsi állt a szerkocsi és a vonat végére akasztott két marhavagon között. Megint a sátor előtt töltötte az éjszakát, küszködött a hideg takarókkal és az álmossággal. Ingerültnek és fáradtnak érezte magát, amikor a Spencert és a vászon tölténytáskát az összekötött sínekre helyezte. Amikor megfordult, Hannah megint meglepte. A lány előrehajolt, és gyors, szemérmes puszit nyomott az arcára. A férfi pillanatokig nem tudott megszólalni. Aztán is csak ennyit bökött ki: – Hát… köszönöm, Hannah Dorn. A lány nem vett tudomást a férfi hangjának erőltetett könnyedségéről. – Nagyon kedves volt hozzám, Michael. Annak ellenére, hogy azt állítja, nem vallásos, maga jó és könyörületes ember. Bocsánat, hogy nem tudtam uralkodni magamon, amikor azzal a Mr. Brownnal találkoztunk. Maga nem olyan, mint ő. Szégyellem magam, amiért arra céloztam, hogy olyan. – Köszönöm a bókot, de nem kell mondania. – De igen. Nem szeretném, ha azt hinné, prűd vagyok. A férfi megfogta a lány remegő kezét. – Higgye el, Hannah, senki sem hibáztatja az elveiért, a legkevésbé én nem. Istenem… az ég a tanú rá, magam is örülnék néhánynak. A lány a mozdony felé pillantott. Szikrák bukkantak elő, majd tűntek el a kémény fölött. – Alig aludtam az éjjel. – Eltakarta a szemét. – Jaj, milyen esetlen, félszeg nő vagyok én. Nem is tudom, hogy csináljam. – Mit? – Mondom… – A férfi érezte, hogy a lány összeszorítja a kezét. – Ki fog nevetni. – Dehogy. A lány szemében fénylettek a csillagok.

– Az éjjel én… én órákon át imádkoztam. Mindennek célja van. Még annak is, hogy a papát megölték… Michael – szakította félbe magát –, hová megy, amikor befejeződik a vasútépítés? – Gondolom, a téli táborban maradok, akárhol legyen is az. – A sok bűnös ember között? – Mi mást tehetnék? A lány gyorsan kifújta a levegőt, és így szólt: – Jöjjön Grand Islandbe. Fel tudom lendíteni a boltot, ha van egy férfi, aki segít nekem. Mondtam, hogy imádkoztam. Egyre csak a Prédikátor könyvének szavait ismételtem. Most már nem zihált annyira; halkan és közvetlenül mondta: – Tudom, a papa azért halt meg, hogy legyen hely egy másik férfinak. Magának kell elfoglalnia a helyét. A férfi megint nem tudott megszólalni. Lelke legmélyéig megrendült. Már kikövetkeztette, hogy ez lehet az oka az előző napi kérdezősködésnek – nem is beszélve a nemiséggel való kacérkodásról. Újabb nevetéssel próbálta a lányt meggyőződésében megingatni. – Miss Dorn, engedje meg, hogy udvariasan figyelmeztessem, maga meghibbant. – Nem, dehogy. Maga keresi a helyét, Michael Boyle. Isten ezt feltárta előttem. A férfi hirtelen ellenségesen, mert a lány bizalmasságát fenyegetésnek érezte, felkiáltott: – De előttem nem! Az én helyem a vasútnál van, el kell jutnom a délkörig azokkal a vágányokkal. Tudja, hogy én harminchat éves vagyok? Még mielőtt legyengülnék annyira, hogy mást se tudjak csinálni, mint ülni egy székben, és visszatekinteni a tévedéseimre… az évekre, amiket azzal töltöttem, hogy emberek életét oltottam ki… szeretnék egyszer… egyszer! – valami értékest alkotni. Valamit! – Hát akkor alkosson. De induljon vissza, mielőtt túl nagy lesz a hó, hogy utazni tudjon. – Maga a legátkozottabb nő, akivel életemben találkoztam. – Méltányolnám, ha nem káromkodna. Ez túl komoly dolog ahhoz. Felharsant a fütty. A vonat két fékezőjének egyike meglengette lámpását az utolsó vagon mellett. – Jöjjön vissza, és segítsen, hogy jó üzletet csinálhassak. Aztán egy másikat. Azok az istentelen emberek egyre csak nyugatra mennek, a könnyű pénz után. Ezt a vidéket nemsokára civilizálni lehet majd. Segítünk várost építeni ott, ahol élünk. Szép, rendes várost. A férfi ösztönösen igennel akart válaszolni. De leküzdötte a késztetést. – Nem, Hannah. – Miért nem? – Nem tudom megtenni, ennyi az egész. – Miért nem? Tán nem vagyok vonzó? – Maga nagyon vonzó. De… Nem tudta befejezni. Az őszinteséggel fájdalmat okozna a lánynak. De máris fájdalmat okozott neki. Könnycsepp csillogott az arcán. Dühösen letörölte.

– Nem hiszi, hogy egyszer majd szeretni tud? Én nem azt várom magától, Michael, hogy most szeressen. – Hannah, hagyja abba! – Azt a másik nőt szereti. – Nem – hazudta a férfi. – De túlságosan kedvelem magát ahhoz, hogy színleljem, ennél többet is érzek. – A szerelem eljön. Adjon neki lehetőséget. Adjon nekem lehetőséget. Átölelte a férfi nyakát, és félreérthetetlen szenvedéllyel szájon csókolta. A férfi érezte a lány keblének gyönyörű ívét a testén, majd a könnyeit az arcán. A lány, száját még mindig nem vonva el tőle, ezt suttogta: – Bennem kettőnknek is elég szerelem van. Jöjjön vissza. – És ha nem válik be, és megint elmegyek? Azzal nagyobb fájdalmat okoznék, mint most ezzel. – Vállalom a kockázatot. A férfi a fejét csóválta. – Sose tenném ki magát ilyen bizonytalanságnak, ilyen… A síp felvisított. A férfi megragadott két tartócölöpöt, és felvonta magát a sínekre. A vonat elindult. A kerekek lassan kattogni kezdtek. Szikrákkal teli füst gomolygott körülötte. De hallotta a lány kiáltását: – Mielőtt lehull a hó! A füst eloszlott. A lány, amikor az utolsó vagon is elhaladt mellette, a sínek közé lépett és integetett. A fenébe! Nem is szereti a lányt. Jobb, ha most, ebben a pillanatban megint megbántja, mint ha hosszú fájdalomnak teszi ki. Erőteljesen a fejét rázta. A lánynak észre kell vennie rajta a megmásíthatatlanságot. Hannah mégsem hajtotta le a fejét, sőt csókot fújt felé, mintha a végsőkig biztos volna a dolgában. II. Ült az összekötözött síneken, és figyelte, ahogy a lány alakja zsugorodik a csillagos hajnalon. Nemsokára már csak egy pötty volt a keleti láthatár aranyló vörösében. Aztán eltűnt. A férfi a haragot segítségül híva próbált meg kifogást találni, amiért fájdalmat okozott neki. Üssenek agyon itt helyben. Ez a fura, Biblia-forgató lány tényleg csapdát állított nekem, mintha valami erdei állat volnék! A harag nem segített. Szinte arra vágyott, bárcsak bele tudott volna sétálni a csapdába. A lány kedves és csinos. De ő nem szerelmes belé. Szerelem? Legjobb tudomása szerint ez volt a legelső alkalom, hogy ezt a szót a lánnyal szemben érzett, hirtelen támadt szeretetével összefüggésbe hozta. Egy picit valóban szerelmes lett,

anélkül hogy észrevette volna. De amit a lány iránt érzett, nem volt elég ahhoz, hogy megmásítsa elhatározását a sínek végéhez való visszatérést illetően. A sínszállító vonat a nebraskai síkságon növelte a sebességét. Messze, jobb oldali irányban, bozontos bölénycsorda száguldott le egy hegygerincről, az állatok elég hangosan dübörögtek ahhoz, hogy még a vonat zakatolása mellett is hallani lehessen őket. A tűztérből pislogó fény vörösre festette Michael arcát, amikor az egyik cölöpbe kapaszkodva széles terpeszben fölállt, és nyugat felé fordult. A helyzetváltoztatás nem oszlatta a fejében uralkodó zűrzavart. Ez a nő őrült! Nem, ez a nő a maga módján ugyanolyan erős, mint Amanda Kent. És csinos is. És közel se olyan istenfélő, mint amilyennek mutatja magát. Jól emlékezett a lány ajkának forróságára. Megpróbálta megvetni a lányt. Felháborító, ahogy férjet választott magának! „Isten helyet teremtett!” Micsoda szokatlan elszántság! Ő nem elszántságnak nevezné, hanem hitnek. És vajon tényleg olyan rossz hely lenne? Nem mehetek oda hamis ürüggyel! Ebben a dologban hajthatatlan volt. Mégis kezdett undorodni magától, amiért olyan nagy fájdalmat okozott a lánynak. A bölények irányt változtattak, és eltűntek észak felé. A vonat himbálózott. Szorosabban fogta a cölöpöt, nehogy lependerüljön róla. Bajszának vége és kendőjének sarka az arcát verdeste. Keresztülnézett a koromszemcséket hordozó füstön, de nem látta, hogyan suhan tova az óriási préri. Mást sem teszek, csak megbántok vagy megölök másokat. Mást egyáltalán nem csinálok. III. Vagy nyolc mérfölddel odébb, amikor a nap már tisztán látszott a horizonton, zord mélázásából átható, szaggatott sípszó riasztotta fel. Ráismert a jelzésre, a vonat megállni készült. Az utolsó vagon tetején a fékező, aki lábát lógatva ült ott, erőlködve elforgatta a vízszintesen elhelyezett kereket. Ettől a függőleges rúd nyomást gyakorolt a kezdetleges fékekre. Fém csikorgott hátul, majd elöl is, ahol a másik fékező forgatta el az első pőrekocsi kerekét. Aztán átugrott a második kocsira, amikor a kapcsolók összekoccantak és a vagonok egymásnak ütköztek, olyan összevissza rángatózással lassulva, mely lejtmenetben gyakran okozott töréseket. Az első fékező dél felé mutatott. Michael, amikor a vonat megállt, felmászott a sínek tetejére. A folyó közelében hollókeselyűk köröztek és csaptak le a földre.

Gyomra émelyegni kezdett. Ott, ahol a dögevő madarak lecsaptak, a bölényfű nagy foltokban élénkvörösen csillogott.

IV. Leugrott a vagonról, kibiztosította a Spencert. A fűtőnél is, a mozdonyvezetőnél is volt fegyver. A fékezők – olyan fiúk, akik váltókezelőként kezdték, és mozdonyvezetők akartak lenni – fegyvertelenek voltak. Követték az idősebb férfiakat, olyan mogorván, amilyennek Michael érezte magát. Hirtelen megérezte a vér szagát. – Mintha egy holttest feküdne ott – mondta a fűtő, és nyelt egyet. Az emberek rohanni kezdtek. A lármától a keselyűk odébb rebbentek. Michael szája kiszáradt, amikor a parton itt is, ott is fehér és vörös húsdarabokat pillantott meg. – Nemcsak egy holttest. – Lovak nem voltak… – morogta a mozdonyvezető. – És ha ekhós szekéren utaznak, a folyó másik oldalán mentek volna – tette még hozzá. – Tán bölényvadászok? Azt a csordát üldözhették, amit láttunk. A vágánytól negyed mérföldre délre jártak. Michael csaknem megbotlott egy harminc centiméteres kőben, melyet teljesen eltakart a hullámzó fű. Lepillantott. – Jaj, isten szent anyja. A kövön egy emberi fejről levágott fül hevert. A vér már barnára alvadt rajta a szélben. A fül mellett egy szemgolyó, egy összezúzott fehér gömb feküdt, melyből sötét pont – a pupilla – meredt a fény felé. Az egyik fékező megfordult, és a vágány felé támolygott, öklendezve hányt, egyenesen a nadrágjára. Úgy számolták, hogy négy ember maradványait találták meg. Michael először azt hitte, hogy kettő közülük azonos azzal a két férfival, akikkel előző este találkoztak a víztartálynál. Aztán rájött, hogy téved. Egyik halott bőre sem volt barna. És nem látott keréknyomot sem. De nem nagyon kételkedett abban, hogy az emberek vadászok voltak. Szarvasbőr ingek és nadrágok darabjai hevertek mindenfelé. Egyetlen holttest sem volt egészben. Egy másik kő mellett megcsonkított fej feküdt. Se füle, se orra nem volt. Az áll hegyét késsel vagy bárddal vágták le. A hajas fejbőrt lemetszették, és lyukat nyitottak a koponya közepén, hogy az agyat – vagy egy részét, melynek nyúlós szürkeségét most legyek borították – eltávolíthassák, és mellé tehessék. Michael alig bírta nézni. – Ingyánok? – kérdezte a fűtő. – Azok – mondta a mozdonyvezető. – Ilyeneket művelnek, amikor feldühödnek. Láttam már hasonló esetet. Michael, akárhová lépett, mindenütt a mészárlás nyomait látta. Levágott lábakat. Vállból lehasított karokat. A fűben élettelen vörös kígyóként tekeredő beleket. Levágott nemi szerveket helyeztek a torzókra. Az egyik vágásokkal borított fej szájából még mindig nyílvessző egy darabja állt ki. A hegyét a felső fogsor mögé döfték, a vesszőt pedig középen eltörték. Michael végül könnyekkel a szemében eltántorgott a mészárlástól. Remegett.

Ki tette ezt? Szerzett Puskák és a csejenjei? Nem nagyon számított. A maradványok néma bizonyítékai voltak annak, milyen kíméletlenné fajult a fehérek és a sík vidéki törzsek közt vívott háború a vasút miatt. A mészárlás helyszínétől jóval odébb megbeszélést tartottak. A mozdonyvezető majd jelentést tesz Casementnek, és embereket kér tőle, hogy visszajöjjenek, összeszedjék a maradványokat, és megpróbálják azonosítani a holttesteket. – Ha tovább maradunk, későn érünk az építkezéshez – mondta a mozdonyvezető. Csak kifogást keresett, de Michael hálás volt érte. A vonat nemsokára továbbindult nyugat felé. A látottak emléke ott dobolt Michael agyában. Megint remegett. Majdnem lebukott a vagonról, mielőtt két kézzel megkapaszkodott volna az egyik cölöpben. Kusza képek kergetőztek lelki szeme előtt. A Vadon fái, amint lángra lobbannak. Egy ragyogó zöld lobogó, amint a nyári fűre zuhan, a sebesült zászlóvivő megpróbálja a magasba emelni, de nem tudja, és könnyezik, amikor összevérezi a selymes lobogót. Pickett sorai, amint emberi gabonaként kaszálják le őket lassan a párás júliusi délután puskaporfüstjében. Worthing arca, amikor Michael golyója eltalálta. Azoknak az embereknek a megcsonkított holtteste, akik nyilván ismerték a félelmet, a szerelmet, a reményt, a nevetést, és akik halálukat lelték a vágányt követve, mely a civilizációt jelentette… A cölöpöt szorongatva Michael felkiáltott: – Elég! Ágyú dördült a fejében. Mintha a végtelen háború összes sebesültje egyszerre jajdult volna fel. – Elég! A hátsó fékező kiabált valamit, amit nem hallott. Lassan visszanyerte az önuralmát. Keze fejével letörölte könny barázdálta arcát. Nem elég, ha az ember tiltakozik a földön dúló harcok ellen. Többet is kell tennie, mint átkozni a vérontást, amikor ő is felelős érte… Az embernek tennie kell valamit, hogy elutasítsa és legyőzze azt, amit gyűlöl. Amanda Kent erre már régen megtanította. Eszébe jutott a családi jelmondat. Vesd meg a lábad, és hagyj nyomot magad után. Visszaült, és az eget bámulta. Ha ott vagy, figyelj rám. Soha többé nem bántok meg szántszándékkal senkit úgy, ahogy Hannah Dornt megbántottam. Amíg lélegzem, soha többé nem emelek kezet más emberi lényre, akárhogy megsért is. Soha.

V. A sínek végénél Adolphus Brown egy nagy sátor felállítását felügyelte. A lányok már benn voltak, elhelyezték az ágyakat, felakasztották az elválasztó ponyvákat, és kicsomagolták a whiskysüvegeket. Brown együgyű kis segédje, Toby Harkness meglendítette a kalapácsot, hogy kicövekelje az utolsó kötelet is. Bár még alig világosodott, Casement, ez a mogorva kis építési főnök már hívatta Brownt, hogy tájékoztassa, csak azért tűrik el a jelenlétét, mert Casement észrevette, az embereknek bizonyos szórakozásra van szükségük. De utasította Brownt, hogy a munkanap befejezéséig nem nyithatja ki a boltot. Brown azonban ebben a pillanatban valami máson törte a fejét. Toby vigyorogva a kalapácsra támaszkodott. – Kész van. Butt? Azt mondtam, kész van. – Ja. Jó. Most akaszd fel a táblát, ahogy mutattam. – Főnök, min töpreng ma reggel? Brown a keménykalapjával legyezte magát. Rohadtul meleg nap lesz ez. – Főnök? – Azon az íren, akivel idefelé jövet találkoztunk. Toby megvakarta a szakállát. – A fenébe, elég ártalmatlannak látszott. – Az attól függ. Omahából ismer engem. Néhányan, akik itt vannak, szintén ismernek. Beszélhetnek. Ronthatják az üzletet. – Az egész hely a miénk! – Nem sokáig. Tudom, hogy hárman egy héten belül megérkeznek a csapatukkal. Egy hónap múlva már egy egész sátorváros követi majd az építkezést. Lehet, hogy a végén csak az alja jut nekünk. – Megígérem, Butt, hogy ha azok az írek az utunkba állnak, kézbe veszem őket, és beszélek velük. Ha nem hallgatnak rám… – Toby megsimogatta a kalapács nyelét. – Akkor majd egy kicsit hangosabban beszélek. Adolphus Brown úgy érezte, nagy kő esik le a szívéről. A keménykalapot forradásos fejébe csapta, és átölelte a fiatalabb férfi vállát. – Toby, fiacskám, te szinte olvasol a gondolataimban. Ezért csodállak én téged. Toby mosolygását Brown jókedvűnek ítélte. A bugrisnak annyi esze van, akár egy verébnek. Brownnak sikerült nyílt arcot vágnia, amikor Toby kijelentette: – Engem soha senki nem csodált, amíg magával nem találkoztam. – Arról ők tehetnek. – Mert egypár ír jártatja a száját? Majd én ellátom a bajukat. – És akkor majd remek dolgunk lesz – vigyorgott Brown, miközben a sátor bejárata felé indultak. Odabent Nancy és Alice úgy civakodtak, akár az izgatott tyúkok. Meg kell őriznie a nyugalmát. Mire lemegy a nap, majd hanyatt fekteti őket, és figyelmüket arra az egyetlen helyre tereli, amire egy nőnek figyelnie kell.

– Bizony, remek dolgunk – ismételte Brown. – Erre ugyanolyan biztosan számítok, mint egy nyerő lapra, amikor szükségem van rá. Kezét Toby arca felé nyújtotta. A mandzsetta és a beleerősített gumi tökéletesen működött, ujjai közé csúsztatta a pikk ászt, mintha a levegőből varázsolta volna elő. Toby úgy vihogott, akár egy gyerek, maszatos ujjait a szája elé tartotta. – Úristen, Butt. – Megint vihogott. – Ne itt, ahol mindenki látja. Brown az étkezőkocsira mutatott. – Mindenki ott van, és tömi magát. Készülnek, hogy beleszakadjanak a munkába, és gyorsan lefektessenek egymérföldnyi vágányt, mert meg akarnak látogatni bennünket. De most már foglalkozz azzal a táblával. – Igenis, uram – mondta Toby szinte imádattal a hangjában. Brown eldugta a kártyát vörös bársonymellényének egy hasítékába, és fütyörészve belépett a sátorba. Toby főnyeremény. Hülye, de főnyeremény. Ha egy írnek eljár a szája Omaháról, megbánja.

Nyolcadik fejezet A 100. DÉLKÖR I. – Le! Michael kiáltására az öt ember leeresztette a sínt. A sínből vagy nyolcvan centi átnyúlt egy töredezett tábla másik oldalára, melyet a töltés mellett szúrtak bele a földbe. A táblán kifakult fehér számokkal Abban a pillanatban, amikor a sín földet ért, Sean Murphy a töltés másik oldalán dolgozó emberek felé fordult. – Megvertünk benneteket! – Az emberek mogorván tették le a sínt, miközben Murphy hadonászott, és az örökvonat felé bömbölte: – Kész! Elhagytuk! A kiáltást egyre többen vették át. Mintha tömeghisztéria tört volna ki azon a több száz emberen, akik október ötödikének e friss délutánján a sínek végénél tartózkodtak. Christian, aki már teljesen felépült, csípőre tette a kezét, hátradőlt, lehunyta a szemét, és elordította magát: – Hííí-nyeeee! Artemus Corkle – aki már állandó tagja volt a csapatnak, mert Michael kicserélte a panaszkodó O'Dey-vel – lerohant a töltésről, két gyors bukfencet vetett, majd kézen állt, így ment tovább magasba emelt lábbal, és bőgött, mint egy borjú. – HÍÍÍ-NYEEEEEEE! – üvöltötte megint Christian. Michaelnak az egyik ordibáló a kezébe nyomott egy kalapácsot. – Üss egyet, Boyle. Egy nap majd megmutatod ezt a helyet az unokáidnak. Michael szomorú mosollyal ütött kettőt a szegecsre. Aztán átadta a kalapácsot Murphynek, aki sírt és nevetett egyszerre. A kiabálás erősödött, kelet felé terjedt, száz és száz torokból szólt. Az örökvonat mögött álló mozdony vezetője megkétszerezte a ricsajt azzal, hogy sípolt és csöngetett. Öt percen belül minden munka leállt. Greenup Williams Michael derekát és kezét bökdöste, körültáncolta, majd kezéből tölcsért formált, és a nyugati láthatár felé ordította: – Megcsináltuk, Charlie Crocker! Hallod? A századik délkör! Átvágunk a síkságon, közben te még mindig a hátsódon ülsz azokban a hegyekben! A munkavonat tetején álló őrök a levegőbe lőttek a Spencerükkel. A vonattól északra férfiak és nők özönlöttek ki az összevissza álló sátrak közül, az egyre növekvő, költöző városból, mely a vasutat követve majdnem mindennap szekerekre és homokfutókra szállt. Valaki Guruló Pokol névre keresztelte a sátorvárost. Találó név, gondolta Michael. Mindenféle

gyülevész népséget vonzott magához, pontosan úgy, ahogy Hannah megjósolta. Sean Murphy szerette mondogatni a munkaerő újabb tagjainak: – Ez a hely gyorsan civilizálódik, máris több embert megöltek itt. Michael már vitába keveredett a sátorváros egyik polgárával – Harkness-szel, a nehéz felfogású fiatalemberrel, aki Butt Brownnak dolgozott. Harkness az egyik szeptemberi estén elkapta Michaelt, aki éppen egymagában tért vissza a táborba a hajtókkal folytatott csevegés után. A férfi azt követelte Michaeltól, ne beszéljen az új munkásoknak Brownnak arról a különös szokásáról, hogy mindenkitől nyer. Michael türelmesen elmagyarázta, ő soha nem keresett alkalmat arra, hogy Mr. Brownról beszéljen. Bár nem vallotta be, az volt az igazság, hogy csak néhány közeli barátját tájékoztatta a dologról. A többi alkalommal pusztán őszintén válaszolt az újonnan érkezettek kérdéseire. Közölte Harkness-szel, hogy a továbbiakban is így cselekszik. Brown Paradicsom nevű szórakozóhelye nyilván rosszul ment, mert Harkness fenyegetőzve válaszolt. Figyelmeztetését úgy nyomatékosította, hogy többször is megbökte Michael mellkasát az ujjával. Michael felfortyant. De végigszenvedte a további szóáradatot és a többi bökdösést is anélkül, hogy az ökléhez folyamodott volna. Meg akarta tartani a fogadalmat, amelyet Kearneyből idefelé jövet tett a pőrekocsin. Toby Harkness önelégült vigyorral hagyta ott, láthatóan meg volt győződve róla, hogy egy gyáva emberrel tárgyalt. Michael pedig már belenyugodott abba, hogy ez az ára annak, ha be akarja tartani esküjét… Most Butt Brownt figyelte, aki egy apró pisztolyt vett elő a mellényzsebéből, és lövöldözni kezdett vele a feje fölé. Odébb, a sátrak és a vonat közt húzódó csapáson hirtelen a fehér bölényvadászt és sziú társát pillantotta meg. Augusztusban már elmentek, mire ő visszaérkezett a sínek végéhez. Most visszajöttek, ténferegtek, és élvezték az ünneplést. A fehér férfi egyszer-kétszer meglendítette kalapját, aztán megemelte egy szutykos galamb előtt, aki Brown Paradicsoma előtt állt. Még messziről is tisztán lehetett látni a vadász szőke hajában húzódó ősz csíkot. Michael feltételezte, hogy a két férfi megint bölényhúst hozott. Még mindig meg volt győződve arról, hogy a fehér férfival találkozott már a háború alatt. Elhatározta, hogy megkérdezi. Ebben a pillanatban a munkásokat már éjjel-nappal őrző lovas katonák vágtattak el mellette olyan gyorsan, hogy csak foltoknak látta a sötétkék zubbonyt és világoskék, sárga csíkos nadrágot viselő férfiakat. Eszeveszetten hadonászva kardjukkal nyugat felé dübörögtek, és ugyanolyan lelkesen ordibáltak, mint az írek. A kürtös a roham dallamát fújta. A századik délkör. Olyan cél volt ez, amelyre mindenki már hónapok óta összpontosított. Most, hogy a célt elérték, Michaelnak .szembe kellett néznie további életével: ugyanilyen fárasztó, magányos munka. Nem nagyon tetszettek neki a kilátások.

Pedig büszke volt, hogy segített idáig eljuttatni a vasútvonalat. Mától a Union Pacific oklevele hivatalossá válik. A keleti szkeptikusokat elhallgattatták, és a vasút most már megfelelő számú befektetőt vonz. Tíz-tizennégy nap múlva dr. Durant nagy hűhóval beharangozott kirándulóvonata kipöfög Omahából, rajta válogatott kormányzati méltóságok, katonatisztek és lehetséges részvényesek. Jack Casement már bizonnyal telegrafált Durantnek, s tájékoztatta a nap eredményéről. A századik délkör. Büszke volt, hogy részese lehetett az erőfeszítésnek. Valami mégis hiányzott. Úgy érezte, nem tud részt venni a mulatságban, és nem lelkesedett az előttük álló munkáért sem. A nyugtalanság nem volt új. Érezte már a Kearneybe tett utazása óta. Rosszkedvű lett és szótlan. Sean Murphy ezt többször szóvá is tette. Egy ember jött rohanvást az irodavagon felől, s futás közben ismételgette a hírt: – Nincs több munka! Jack tábornok azt mondja, megkapjuk a nap hátralevő részét, és szórakozzunk jól! Ujjongás. Michael a szállása felé indult, arca nyugodt volt, de a lelke nem. Az emberek megújult buzgalommal integettek és kiabáltak, amikor Casement, arcán örvendező mosollyal, megjelent az irodavagon lépcsőjén. A puskaropogás már szinte állandósult, a Spencerek dörgése a győzelmet hirdette, és hallótávolságban mindenkit arra szólított fel – magát a párás őszi égben lakó Istent is beleértve –, hogy valami nagyobb csodát tegyen. Valóban diadal ez, Michael tudta. Akkor hát miért érzi magát olyan messze tőle? Mert állandóan az jut eszébe, hogy mennyi vér folyt ki, míg elértek idáig? Mert eszébe jutnak a halottak, köztük a négy lemészárolt vadász is, akiket sohasem sikerült azonosítani? Vagy azért van-e, mert mostanában a gondolataiban Julia Kent arcát oly gyakran és zavaróan a Hannah Dorné váltja fel? II. Vacsora után az étkezőkocsiból a lámpával kivilágított sátrak sorához ment, ahol máris lármás emberek dobálták el a fizetésüket drága whiskyre, arra, hogy nyerjenek a hivatásos itt-apiros-hol-a-piros játékostól, vagy hogy eltöltsenek egy negyedórát annak a tizennégy-tizenöt szutykos galambnak az egyikével, akik a hordozható városban éltek. Elhaladt Brown Paradicsoma előtt. Onnan épp egy mulatozó tántorgott ki. Mielőtt a sátor előlapja lehullt, Michael jóleső érzéssel látta, hogy nincs más kuncsaft odabent. Semmi baja nem volt Brownnal. Mégis úgy gondolta, a majdnem mindennap érkező új embereknek tudniuk kell, milyen kockázatos ennek az intézménynek a látogatása. A Levi-féle Kalicka Bár és Tidwell boltja között – ide igyekezett a szűk ösvény végén egy szekér állt a félhomályban. A ponyvával letakart szekér alatt, a kemény földön egy fekete hajú férfi feküdt pokrócba csavarva. A fehér vadász sziú társára ismert benne. Az indián egy puskát szorított a melléhez alvás közben.

Tidwell üzletében, az egyetlen helyen, ahol mindenféle portékát árultak, vidám, elhízott férfi csapott a deszkapultra. – Üdvözlöm, uram. Az én nevem Bucyrus Tidwell. – Nyelvével egy arannyal bevont fogpiszkálót lökdösött szája egyik sarkából a másikba. – Segíthetek valamiben? Michael végigtekintett a rögtönzött polcokon álló, kézzel feliratozott kancsókon, palackokon és dobozokon. A hashajtótól a töltényig minden volt itt. Előrántotta a csibukot a farzsebéből. – Egy kis dohány kellene. Tidwell felemelt egy sárga edényt, és a mérleghez vitte. – Finom virginiám van. Hetvenöt cent. – Szélesebben mosolygott. – Unciánként. – Unciánként? Maga viccel. Tidwell, már barátságtalanabbul, így szólt: – Ismerem az áraimat. Michael észrevette a kancsókra és dobozokra krétával felírt számokat. Soha nem járt még Tidwellnél. Undorodva így szólt: – És semminek sincs tisztességes ára. A maga haszna lehet vagy három-négyszáz százalék. Tidwell vállat vont. – Rengetegbe kerül, hogy ideszállítsam az árut. – Ennyibe nem kerülhet. – Azonkívül ilyen bolt nincs még egy Kearneyig. – Pimaszul megint elmosolyodott. – Ha odáig akar menni a dohányért, megteheti. – Átkozott csirkefogó – morogta Michael, és megfordult. – Nem kell a dohánya. – Ne is kelljen, maga smucig pápista! Michael megtorpant, küszködött a haragjával, aztán továbbment. A sátorlapot vad mozdulattal libbentette félre. III. Jeremiah Kent pokróccal letakart ágyon feküdt, mely közvetlenül a Brown Paradicsoma mögötti kisebb sátorban állt. Ruháit a földre dobálta, mert alig várta, hogy kedvét lelje Nancyben. Most, hogy a hancúrozás végére értek, elégedetten nyúlt el, élvezte tulajdon meztelenségét – a Borbélyszalonban megfürdött –, és a lányét is, aki szétterpesztett lábbal feküdt rajta. Alig érezte a súlyát. A sarokban, egy ládán lecsavart lámpa állt. A zsúfolt zugot ponyva választotta el két hasonlótól. A bal oldali ponyva mögött egy másik kurva zihált és nyögött, miközben vendége káromkodások özönét morogta. Sajátos élvezet, gondolta Jeremiah. Nancy nekifeszítette szétterpesztett lábát. A férfi izgalmat érzett ott, ahol a lány erős szeméremszőrzete hozzáért. Sóvárogva simogatta a mellkasa fölött gömbölyödő mellet. Hüvelykujja lassan mozgott a barna bimbón. A lány az ágy szélén támaszkodott, hogy a férfi így simogathassa.

– Komolyan nem hittem, hogy visszajössz, Joe… – Jobban szeretem, édes, ha Josephnek hívsz. – Jól van, Mister Joseph – nevetett a lány, miközben megsimogatta a férfi hűvösödő homlokát és a fölötte húzódó ősz csíkot. – Amikor augusztusban először voltam nálad, megmondtam, hogy visszajövök. – Én tetszem neked, vagy mindegyik lány? A férfi fölemelte a fejét, hogy megcsókolja. – Te. Borzongás futott végig a lány hátán. Combjával még jobban megszorította a férfit. Aztán fejét a vállára fektette. – Örülök, hogy az a barátod nem jött veled. Butt nem engedne be ilyeneket. Meg niggereket se. – Kola ezt tudja. Ő Aranyfog kisasszonyhoz megy. – Mi itt szóba se állunk azzal az undorító vén kurvával. Az mindenkivel lefekszik… – Hirtelen megcsókolta a férfi nyakát. – Jaj, Joseph, te olyan átkozottul kedves vagy. A férfi felkacagott. – Nekem nem kell olyanokat mondanod, amilyenekre a főnököd tanított. – Nem mondta, hogy ilyeneket mondjak – suttogta a lány. – Jó veled. Az összes többivel… különösen azokkal az átok írekkel… csak munka. – Ez hízelgő. De én azt mondanám, hogy „az összes többi” az túlzás. Mintha nem menne nagyon jól az üzlet. – Nem is. Butt roppantul le van törve. – Mivel nem várakozik senki, nem fogja bánni, ha még egy menetet… – Dehogynem! Nagyon szigorúan veszi az időt. Csak egyet fizettél. Negyedórát. És az máris lejárt. A nyugtalan szavakat elnyelte az öröm mormolása, amikor a férfi a lány mögé nyúlt, és megsimogatta csupasz fenekét. – Joseph, Joseph… édes fiú vagy. De nem szabad. Butt elkapja a grabancomat. – Én kapom el, Nancy. És meg is tartom egy darabig. Erősebb mocorgást érzett az ágyékában. A lány gyorsan fölébe helyezte a szeméremcsontját, leereszkedett, és felnyögött, amikor érezte a merevséget. – Istenem, elolvadok tőled – suttogta, miközben a férfi fülét, szemhéját, arcát csókolta, akinek hüvelykujja erősebben tapadt a mellére. – Néha gonosz külsőd van, de kedvesen és könnyű kézzel bánsz a lányokkal… biztosan a déli véred miatt. Harcoltál a háborúban? – Igen. – Találkoztál azzal az öreg lázadóval, Davisszel? – Lehet mondani. Mr. Jefferson Davis tanított meg az élet legbecsesebb készségeire. – Ezt meg hogy a fenébe érted? – Ne is törődj vele – nevetett fel a férfi, és magához húzta a lány fejét. A lány izgett-mozgott.

– Édes, muszáj az időre gondolnunk. Ha nem fizetsz… – Hallgass – mondta a férfi kedvesen, de határozottan, és megcsókolta. A lány tiltakozás nélkül engedett, és nyitott szájjal, kidugott nyelvvel viszonozta a csókot. Már mozgatta a csípőjét is, egyre gyorsabban emelte és eresztette vissza. Egy halk hang – nem a szomszéd zugból, hanem odakintről – elvonta a férfi figyelmét. Kinyitotta a szemét. A lány válla fölött torz árnyékot látott, melyet a kinti lámpa fénye vetett a ponyvára. – Hé, ott bent, Kingston. – Pofa be! – A férfi most fölült, és átkulcsolta Nancy izzadó hátát. – Lejárt az ideje. – Jaj, ez az átkozott szűkagyú Toby… – zihálta Nancy. Jeremiah beljebb hatolt. – Ó!Ó! Az árnyék mozgott. – Ha nem veszi föl a nadrágját, Kingston, bemegyek. Jeremiah megállította testének mozgását, dühöngött, mert éppen most csusszant bele kényelmesen a lányba. A tulajdonos segédjének árnykarja a sátor bejáratához közelített. Jeremiah jobb kezével lenyúlt az ágy mellé. Megmarkolta a Ballardot, mely a ruháin feküdt. – Fiú, ha beteszed ide a lábad, belelőlek a folyóba. Az árnykar leereszkedett. – De fizetnie kell. – Utána. – Nem, előtte. Ez Mr. Brown utasítása. – Pokolba az utasításaival. Majd később rendezem… – Jeremiah hangjába keménység költözött. – Jobb lesz, ha elpucolsz, mert pompásan látom az árnyékod a lámpa fényében. Hagyj minket magunkra, különben beléd eresztek egyet ezzel a bölényölővel. A saját anyád se fog rád ismerni. Az árnyék gyorsan összezsugorodott és eltűnt. A szomszéd fülkében ruha suhogott, és a kurva közömbös hangon mondta: – Jaj, ez aztán jó volt, kösz szépen. Jeremiah elengedte magát, jobb kezét visszatette Nancy csípőjére, és átadta magát az élvezetesebb foglalatosságnak. IV. Adolphus Brown ádáz hangulatban volt. A két hordóra fektetett deszkára könyökölt, és a vendégét szemlélte. Egyetlen nyomorult ír feküdt ájultan a földön. Az este folyamán először két lánynak is volt vendége a hátsó sátorban, de a harmadik még mindig egyedül volt. Brown már megfordult odakint az utcán. Tudta, hogy versenytársainak több kuncsaftjuk van, mint amennyit el tudnak látni. Fényét vesztett zsebórát húzott elő a mellényéből, kikattintotta, és megnézte az időt. Toby sietett be. – Butt…

– Végzett már az a kettő Nancyvel és Alice-szel? – Igen, uram… vagyis Alice pontosan végzett. De az a bölényvadász azt mondta, tűnjek el. Ő meg Nancy még egy fordulót csinál. Brown szeme elborult. – Gondolom, fizetett… – Nem, Butt. Azt… azt mondta, hogy lelő, ha bemegyek a pénzért. Brown a deszkán fekvő elnyűtt paklira csapott. – Megeszem azt a szukát reggelire! Toby a szakállával babrált. – Nem ő tehet róla. Az a Kingston olyan komisz fajta. Brown tekintete gyilkos volt. – Úgy érted, volt mersze elriasztani téged? Ezt nem hittem volna rólad, fiam. Toby megalázva és szótlanul állt ott. Brown mondani akart valamit, de ekkor Liam O'Dey csusszant be a sátorba. Görcsös mozdulattal a szája elé kapta a kezét, és a pulthoz sietett. – Ezt a ház állja, Mr. Brown? – Mi a szarért kéne állnia? – Hát azért, uram, mert… O'Dey idegesen a bejárat felé pillantott. – …annak idején megkért rá, hogy tartsam nyitva a fülem. És még mindig nyitva tartom. – Azt mondta, hogy örömmel megteszi, tekintettel arra, hogy Boyle kirúgta a csapatból. – így van. Még tíz perce sincs, hogy kihallgattam, amit az a disznó négy tegnap érkezett újonccal beszélt. Kint álltak Tidwell boltja előtt, én meg benn voltam… nem látta, amikor belopakodtam mögötte. És azzal sem vesződött, hogy halkabban beszéljen. Azt mondta az újoncoknak, nem tud nekik tanácsot adni abban, hová menjenek, de van egy hely, ahol… O'Dey megérintette a paklit. – … ahol szerinte nem osztják tisztességesen a lapokat. Brown káromkodott, megragadta a paklit, és elhajította. A lapok szétrepültek. Toby elkerekítette a szemét. Brown visszanyerve az önuralmát lekapta a kalapját, megtörölte forradásos koponyáját, és visszatette a kalapot a fejére. – Toby, jobb lesz, ha visszamégy ahhoz a nagyhangúhoz. Gondolom, az első látogatásod nem járt eredménnyel. Ezúttal beszélj hangosabban… hacsak a szóban forgó vendég nem vette el túlságosan a bátorságodat. – Nem, Butt! Én csak nem akartam bemenni a sötétbe egy olyan emberrel szemben, aki egy vadászpuskával hadonászik… – Én majd kezelésbe veszem – bólintott Brown, és megfogott egy palack Overholtzot, melyet a Platte folyó vizével hígított fel. O'Dey fehér kezébe lökte az üveget. – Két korty. O'Dey mohón ivott. – És most kifelé.

Amikor kiment, Brown maga mellé intette Tobyt. A fiatal férfi szemében szánalmas buzgalom égett. – Nem hülyéskedhetünk tovább azzal az írrel, Toby. Már így is fene sokáig vártunk. Őszintén rettegett attól, hogy Casement megtorolja, ha valamelyik munkás komolyan megsebesül. De a dolgok pillanatnyi állása szerint csak a kockázatot választhatta, különben csomagolhat és mehet. – Várd meg, amíg az ír egyedül lesz – figyelmeztette Tobyt. – Győződj meg róla, hogy senki se lát. – Könnyű lesz, Butt – mondta Toby bólogatva. – Amikor először beszéltem vele, a kezét sem emelte föl. Gyáva. – Nos, beszélj vele olyan meggyőzően, ahogy csak tudsz. – Hangosan, Butt? Brown merev pillantással felelt: – Tudod te, milyen hangosan. – Igenis, uram! Toby kirohant a sátorból. Brown megint előrántotta az óráját, megnézte az időt, aztán visszanyomta a zsebébe. A bejárathoz ment, mormolt valamit, és a szétszórt kártyákat rugdosta. Úristen, elege van abból, hogy istenfélő írek tönkretegyék a boltját, és nagyszájú csavargók kihasználják! Mielőtt kilépett a sátorból, megállt, hogy átgondolja stratégiáját. Előhúzta a négylövetű kis pisztolyt, kivette belőle a golyókat, aztán külön zsebbe rakta a pisztolyt meg a lőszert. Mosolyogva hagyta el a sátrat. V. A hátsó sátor mögötti sötétben Toby eszeveszetten turkált az egyik homokfutó üres ládái közt. Szégyellte, hogy csalódást okozott Butinak. Szégyellte, és alig várta, hogy jóvátegye. Nem mondta el Buttnak az igazi okát annak, hogy miért nem akart bemenni a hátsó sátorba, bár Butt így is kitalálta. Toby már találkozott egyszer a fiatal, halk szavú vadásszal augusztusban, majd ma este újra. Mindkét találkozás megmagyarázhatatlan rettegéssel töltötte el. Pedig nem volt ijedős. De látott valami gonoszságot Kingston szemében. Rémisztőbb volt, mint a munkaadója szeme, még akkor is, amikor Butt dühöngött. Megtalálta, amit keresett. Egy szegecselőkalapács letört nyelét. Elég vastag és erős volt ahhoz, hogy valakit három csapással agyon lehessen verni vele. Az oldalához szorított kalapácsnyéllel éppen eltűnt a sötétben, amikor Butt Brown kiviharzott a fő sátorból, és a hátulsó bejárata felé indult. Nancy kiáltozása szűrődött ki a ponyva mögül, egyik éles sikoly a másik után.

Kilencedik fejezet KINGSTON I. – Mr. Kingston! A hang csak a tudata felszínéig hatolt, alig hallotta Nancy kiáltásai és tulajdon lélegzésének moraja miatt. A lány belemélyesztette a körmeit a hátába, és végigszántott rajta. Remegő testtel együtt értek föl a csúcsra. – Mr. Kingston, Brown vagyok. – Jaj, istenem – zihálta Nancy, hirtelen elernyedve a férfin. Jeremiah azt suttogta, maradjon csendben, aztán elhúzta tőle a fejét. Az elülső ponyván tisztán rajzolódott ki előtte a dinnyekalapot viselő zömök férfi mozdulatlan sziluettje. – Hallom – mondta, amikor lélegzése szabályosabb lett. Kezét lecsúsztatta a Ballardhoz. – Azt hiszem, volt itt egy kis félreértés… Jeremiah pislogott. Brown barátságosnak hallatszott. – Megbeszélhetnénk a dolgot? – Rajta. – Úgy értem, idekint. Jeremiah megnyalta kiszáradt szája sarkát. Brown zavarba ejtő szívélyessége ellenére valami veszélyt szimatolt. A távolban részegek énekeltek egy szomorú ír balladát. Eldördült egy revolver. Egy nő nevetett, nyersen, ahogy a varjú károg. – Toby jobban tette volna, ha nem zavarja meg magukat – folytatta Brown. – A fickó nem túl erős fejben. Élvezheti Nancy társaságát, ameddig csak tetszik, feltéve, hogy előre fizet. Kicsi ma a forgalom… ha egész éjszaka marad, még árkedvezményt is adok magának. – Elhallgatott. – Mr. Kingston? – Még mindig hallgatom. – Akkor jó. Úriemberek mindig el tudják simítani az ügyeiket. Ha kijön, csak egy pillanatig tart az egész. Nincs nálam fegyver. Nancy Jeremiah füléhez szorította a száját: – Joseph, azt hiszem, átver. Mindig magánál hord elrejtve egy pisztolyt. És nem szokott kedvezményt adni… – Kingston! – unszolta a hang. Az árnyék a szomszédos fülke felé mozdult. – Alice, maradj ott! A szomszédban a nő szó nélkül engedelmeskedett. Jeremiah hallotta, hogy visszatér a kuncsaftjához, és halkan megkéri, hogy maradjon ott, ahol van.

– Bocsásson meg, Mr. Brown, hogy kétségbe vonom a szavait – kiáltott ki Jeremiah –, de határozottan emlékszem, hogy a délutáni ünneplés alatt maga lőtt egy zsebpisztollyal. Nem szeretnék úgy beszélgetni, hogy az a pisztoly valahol itt van. Brown fölnevetett. – Magának jó a szeme, Mr. Kingston. Tényleg nálam van a pisztoly. Üres. Ellenőrizze. Az árnyék lehajolt. A ponyva meglebbent, valami becsúszott alatta. – Tessék. A jó szándékom bizonyítéka. – Én mondom, van itt valami furcsa – suttogta Nancy. – Nem vall Buttra, hogy megválik a fegyverétől. Jeremiah mosolyogva felelt: – Talán tényleg szeretné, hogy maradjak éjszakára. Amint mondta, nem megy olyan remekül az üzlet. Meztelenül az elülső válaszfalhoz lopózott. Megkereste az apró pisztolyt, és a kinti lámpás sugaránál megvizsgálta. – Üres, rendben – kiáltott ki. – Akkor, ha meg van elégedve, jöjjön ki. Amint megegyeztünk az árban, magára hagyom. Jeremiah töprengett. Mi van, ha Brownnál másik pisztoly is van? Vagy egy elrejtett kés? Nancy erre gyanakszik. De a lányt rendkívüli módon megfélemlítetté ez az ember. O pedig igazán örülne egy teljes éjszakának kedvezményes áron. – Mr. Brown! – Igen, uram. – Rögtön kimegyek, csak felhúzom a nadrágom. – Kitűnő! Beleküszködte magát a nadrágjába, elhárította Nancy újabb figyelmeztetését, aztán megsimogatta a haját. – Nem lesz semmi baj, édes. Remekül fogjuk érezni magunkat egészen kakasszóig. A Ballardot a kalapja mellett hagyta, és előrement. – Mr. Brown, ha megkérhetném, lépjen hátra kettőt-hármat. Az árnyék zsugorodott. Jeremiah fölemelte a ponyvát. Brown egy vajszínű fénykör másik oldalán állt, az első és a második sátor között. Jeremiah gyorsan szemügyre vette a férfit. Elmosolyodott. – Nem bánja, ha elővigyázatos vagyok? Mutassa a kabátja szegélyét. Tárja szét. Brown zavartnak látszott, de úgy tett, ahogy Jeremiah kérte. O se kidudorodást, se titkos hasítékot nem látott. Elégedetten bólintott, és kilépett a sátorból. – Nem akartam olyan keményen beszélni az emberével… – Benyúlt a zsebébe, melyben a legutóbbi zsákmányért kapott bankók lapultak. – Mennyi lesz egész éjszakára? Brown a jobb kezében tartotta a kalapját, a másikkal pedig koponyáját törölgette. Ledobta a kalapot, előrelökte a kezét, és elkapta Jeremiah fülét. – Átkozott szélhámos lázadó! – kiáltotta.

Brown előrerántotta Jeremiah fejét, és ugyanakkor leszegte a sajátját. Koponyája teteje úgy vágódott Jeremiah arcába, akár egy faltörő kos. Jeremiah dühödten és szédelegve hátralépett. Brown elengedte. Az ütéstől megsokszorozódtak előtte a képek. Vér csurgott az orrából. Sohasem találkozott még olyasvalakivel, aki ilyen szokatlan módon verekszik. Nem tudta, mire számítson. Oldalra tántorodott, kezével támaszt keresett. Brown előrelopakodott, a válla után kapott. Jeremiah-nak sikerült elkerülnie a markoló kezet. Bal lábával hátralépett. Csupasz talpával egy éles kőnek ütközött, mely kiállt a földből. Ingadozott, kibillent az egyensúlyából. Brown leszegte a fejét, és támadott. Éppen a gyomorszáján találta el Jeremiah-t, aki felnyögött, kétrét görnyedt, és a gerincére zuhant. Közben látta még, hogy Nancy piszkos pongyoláját a mellére szorítva kijött a sátorból. Butt Brown rávetette magát Jeremiah-ra, mindkét térdét a hasába nyomta. Jeremiah még éppen elég tisztán látott ahhoz, hogy jól megnézze a kocsmáros arcát. A férfi legalábbis nyomorékká akarja verni. – Nancy, a puskát! – Amikor odakiáltott a lánynak, Brown tenyere élével a torkára csapott. Jeremiah elnémult. Másik, még elmosódottabb alak jelent meg a fiatal prostituált mögött, majd elszaladt. Alice kuncsaftja. Brown megint megfogta Jeremiah fülét. Fölemelte a fejét, és a földhöz vágta. Aztán megint, puff. Jeremiah ütött. Ökle Brown állát súrolta, de nem okozott kárt benne. Brown ajka elvékonyodott. Orrán veríték csillogott. Jeremiah száján és állán vér kenődött szét. Csaknem elájult, amikor Brown harmadszor is belefejelt. – Azt hitte, bejöhet ide… – Brown öklével Jeremiah homlokára csapott – fennhordhatja azt a taknyos orrát, és megszegheti az utasításaimat? Nem, uram! Térdével Jeremiah lába közé rúgott, pokoli fájdalmat okozva. Brown meglepte Jeremiah-t. A zömök hamiskártyás már az elejétől fogva fölényben volt. Arca céklavörös volt, szeme könyörtelen. – Puskát… – nyögte ki Jeremiah, mire Brown megint a torkára vágott. Nancy habozott. Brown térde előrelendült, az ágyékába döfött. Jeremiah majdnem üvöltött a fájdalomtól. Brown megint a fülhúzáshoz folyamodott. Felrántotta Jeremiah fejét, a sajátjával pedig előrelendült. A forradásos koponya felvillant, és egyenesen Jeremiah szeme felé vágódott. Sikerült oldalra fordulnia. Brown a halántékára mért ütéssel akarta elintézni. De az ütés a fülét találta el. Zúgott a feje. Kezét beékelte önmaga és Brown közé. Megtalálta a férfi övcsatját. Minden erejét megfeszítve sikerült lependerítenie magáról Brownt. Jeremiah imbolygott, amikor talpra állt. Továbbra is vér és váladék szivárgott az orrából. Feje és heréje elviselhetetlenül fájt. De hol van Brown?

Aztán homályosan megpillantotta a lámpa fényében. A kocsmáros ziláltan, de határozottan állt. Leszegte a fejét. Megindult Jeremiah felé. Valami kemény bökött Jeremiah oldalába. Fém villanását látta, aztán megragadta és elrántotta a Ballardot Nancytől. Esetlenül oldalra lépett, megfordult, és belerúgott Brown hátuljába. Brown a rúgástól és a roham lendületétől elesett. Állkapcsa keményen a földnek csapódott. Jeremiah első sikere. Kihasználta. A Ballarddal, akár egy bottal, egyenesen lecsapott. A tus széttört Brown koponyáján. Brown felüvöltött. Jeremiah fájdalmai túl nagyok voltak, hogy megálljon és könyörületet tanúsítson. A Ballard csöve mintha összeforrt volna a kezével, amikor Brown bordái közé csapott. A zömök férfi öklendezett, a hátára gurult. Kéz érintette meg Jeremiah alkarját. – Hagyd békén, Joseph! Legyőzted. Nancy szavai nem hatottak rá. A büszkesége is, a teste is túlságosan megsérült. Brown mellényére térdelt, megfordítva az iménti helyzetet. A Ballardot a csövénél és a závárzatánál fogva Brown torkához nyomta, akár egy rudat. A férfi szeme kidülledt. Ujjaival Jeremiah arcát kereste. Jeremiah kinyújtotta a karját. Nyomta. Nyomta… Brown nem érte el. Jeremiah nevetett a szánalmas rettegésen, mely hirtelen kiült a kocsmáros szemébe. Már csak néhány pillanatig tartott, amíg kiszorította a szuszt a férfiból. Brown elszíntelenedett nyelve előbukkant az imént még összeszorított fogak közül. Teste háromszor megfeszült, mindegyik vonaglás gyengébb volt az előzőnél. Aztán elernyedt. Jeremiah még fél percig nem emelte fel a puskát. Amikor imbolyogva felállt, még mindig remegett a dühtől, melyet főleg önmagával szemben érzett. A kocsmáros árulása és eszeveszett verekedőstílusa csaknem az életébe került. Alice fölemelte a ponyvát, egy pillantást vetett véres arcára, aztán visszahúzódott. Jeremiah észrevette, hogy Nancy sír. – Joseph. – Tessék? – Meg… – Igen. – Én csak azért adtam oda a puskát, hogy megijeszd! A férfi ezt alig hallotta. Haragja csillapodott, erőltetett nyugalom váltotta fel. Ez a váratlan fordulat teljesen megváltoztatta a helyzetet. Menekülnie kell – haladéktalanul. – Add ide a ruhám, Nancy. Úgy látszik, most nem találkozunk egy darabig. Nancy csak állt, a pongyola lecsúszott egyik vörös mellbimbójáról. A férfi nézte a lány könnyes arcát. Egy pillanatra fásult kétségbeesés kerítette hatalmába. A lány valójában sajnálja, hogy ez az őrült gazember meghalt! És retteg tőle, mert ő követte el a tettet. – Azt mondtam, a ruhámat akarom, az isten verje meg!

Nancy besietett. A férfi szívverése csendesedett. A sátor mellé lépett, a főutca felé pillantott. A lámpák füstös fényében és a vonat nagy tömege előtt emberek jöttek-mentek, akkora lármát csapva, hogy nem hallhatták a verekedést. Ettől egy kis időhöz jutott. Felébreszti Kólát, befogja az öszvéreket, és negyedóra múlva már a prérin gurul. Kólának kell hajtania. Ő túl bizonytalanul érzi magát. Nancy kihozta a kalapját, csizmáját, ingét és hosszú alsóját. A férfi odanyújtotta neki a Ballardot. A lány nem akarta megfogni. A Nancy iránt érzett szeretetét elsöpörte az undor. Minden kurva ilyen? Nyomorultak, ha stricijük van, és ugyanolyan nyomorultak akkor is, ha nincs? A puskát a földre fektette. Ingujjával letörölte a szájára és állára folyt vér és váladék egy részét. Aztán belebújt az alsójába, felvette az ingét, és felhúzta a nadrágtartó pántját. – Joseph, nem kellett volna megölnöd… A Ballarddal a lány fedetlen keblére mutatott. – Ne nézz ütődöttnek, édes. Mit gondolsz, ő mit akart tenni velem? És most figyelj. Fél óráig ebben a sátorban maradsz, csak azután hívsz valakit, hogy vigye el a holttestet. Fekete szemében pontként tükröződött a lámpás. Ajka hajszálvékonnyá keskenyedett. – Nancy, ha valaki fél órán belül üldözni kezd, megígérem neked, hogy találkozol még velem. Valahol. És nem azért, hogy a segítségedre siessek. – Istenem. – A lány megborzongott. – Nem olyan ember vagy, mint amilyennek gondoltalak. – Én ugyanezt mondhatom rólad. Brown egy semmirekellő, nemtörődöm… – Gondoskodott rólam! – Azt vártad tőlem, hogy nyugodtan állok, és hagyom, hogy valami becstelen gazember rám ugorjon és kioltsa az életem? Nem, hölgyem! Befelé! Meglendítette a lány felé a Ballardot. Nancy úgy viselkedett, mint egy riadt nyúl, besietett a sátor védelmébe. – Fél óra… előbb nem! – kiáltott utána a férfi. Bizonytalanul a sátor vége felé indult. Egy pillanatra úgy érezte, kavarog a gyomra. Miért mindig ugyanaz a vége? Mert élvezed, hogy valakit a halálba küldesz. Ne is tagadd. Abban a pillanatban élvezted először, amikor Serena Rose-zal szemben állva meghúztad a ravaszt. Igaz, valóban örömet érzett, amikor Brown utolsó pillanatait figyelte. De a jóleső érzésnek nagy ára volt. Egy sereg új problémát teremtett. Megint meg kell változtatnia a nevét. Valószínűleg már azelőtt meg kellett volna, hogy a sínek végéhez érkezett. Az a texasi fiú, akinek bolond módon megkímélte az életét, nyilván elvitte a hírt délre. Lehet, hogy akik keresik, északra is eljutnak. Rá fognak jönni, hogy Joseph Kingston is ilyen messzire jött. Szédelegve és kínlódva továbbtántorgott. Elhaladt még három játékbarlang mellett, és hirtelen megállt. Az utcáról szivárgó fényben megpillantotta Kola üres pokrócát a szekér alatt. Két férfi pedig – egyiküket nem ismerte – éppen verekedni készült.

Megpillantották. Késő volt elszaladni. II. Néhány perccel korábban Michael úgy határozott, hogy mielőtt visszatér a hálókocsiba lefeküdni, kielégíti az idegennel szemben feltámadt kíváncsiságát. Befordult a Tidwell boltja és a zajos Kalicka közti ösvényre. A sátrak végénél csalódottan megtorpant. A szekér alatt üres volt a pokróc. Az indián nyilván elment, hogy megkeresse a barátját. Amikor megfordult, hogy visszamenjen, szeme sarkából mozgást látott a kocsmasátor távolabbi végénél. Csoszogó alak bukkant fel a sarkon. Michael gyomra görcsbe rándult. Felismerte Butt Brown szakállas segédjét. A fiatalember valami botfélét fogott. Toby átvágott a Kalicka vetette árnyékon. – Hé, maga ott. Michael mély lélegzetet vett. Vajon Brown segédje végig a nyomában volt? Nem lehet más magyarázat a fiatalember váratlan felbukkanására. – Butt küldött, hogy találkozzam magával. – Néhány hete már mindent megbeszéltünk, amit kellett. – Azt hittem, megbeszéltük – bólintott Toby. – De úgy hallottuk, maga még mindig fecseg Buttról. – Hogy hogyan válaszolok a főnökére vonatkozó kérdésekre, az az én dolgom. – Michael megpróbált nyugodtan viselkedni, miközben elindult balra, a főutca irányába. – Jó éjt… Hallotta a levegő suhogását, amikor a kalapácsnyél lecsapott. Oldalra lépett, de nem elég gyorsan. A nyél a jobb vállát találta el. Megtántorodott; fél térdre esett. Toby vigyorogva ugrott elé. – Úgy tervezem, kap még néhány ilyet. Akkor talán befogja a száját. De azért ne könnyítse meg nagyon a dolgom. Azzal elvenné az örömöm. Michael halkan így szólt: – Nem fogok verekedni magával. – De igen, fog. – Nem. – Gyáva szemét maga, semmi más! Tudtam, már amikor először találkoztunk. Toby Harkness közvetlenül a kereskedő– és a szerencsejáték-sátor közé lépett. Elállta Michael útját. Ő feltápászkodott, és kinyitotta a kezét; ökölbe szorította, anélkül hogy tudatában lett volna. – Álljon el az útból. Toby harákolt, és leköpte a nadrágját. – Jól van – mondta Michael, miközben olyan vadul forrt benne a harag, hogy alig tudta elfojtani. Száznyolcvan fokos fordulatot tett. – Másik úton megyek.

Elrántotta a fejét, amikor hallotta, hogy a kalapácsnyél suhog a háta mögött. Gyors mozdulata ellenére a fa a füle mellé csapott. Fölemelte a kezét, hogy védje a fejét. Toby vihogott. Harag villant meg Michael szemében. – Vissza! Nem fogok verekedni. – Mondtam Buttnak, hogy maga gyáva. – Toby a nyél simábbik végével Michael arcába bökött. – Tetőtől talpig gyáva. Michael elkapta a fejét, alig kerülte ki az újabb bökést. Nem akart segítségért kiáltani. De Brown banditájának a kihívására sem akart válaszolni. Csak őrizd meg a nyugalmad. Tudtad, hogy egy nap valami ilyesmire kerül majd sor. – Gyáva kutya, gyáva kutya! – kántálta Toby. A nyél a szeme alatt találta el Michaelt. Toby megfordította a fát, aztán beledöfött Michael hasába. – Nem ugat nekem, Gyáva Kutya úr? – Esztelen gazember! – Hé, a kutya tud ugatni! Ugasson még… – Csosszanó lépést tett. – Gyerünk, hadd halljunk egy ugatást. Toby könnyedén nekinyomta a nyelet Michael fájó fülének. – Azt mondtam, ugasson! A nyél Michael halántékára csapott. – Ugasson! A nyéllel Michael jobb vállára ütött. Michaelnak egy könyörtelen belső hang megsúgta az igazságot. Ebből nincs más kiút, csak ha utánamégy. Meg akarta tenni. A vágy olyan volt, akár a bódító részegség. Toby egyre következetlenebbül most Michael hasába döfött a nyéllel. – Maga gyáva ír fasz! Viselkedjen férfi módra! – Toby köpése ezúttal Michael orra mellett fröccsent. Michael káromkodott, és meglepte Tobyt azzal, hogy két kézzel megragadta a kalapácsnyelet. Ne! Túlságosan feldühödött ahhoz, hogy a figyelmeztető hangra ügyeljen vagy az esküvel törődjék. Kitépte a nyelet Toby ujjai közül. A fiatalabb férfi megdöbbent; lassan mozdult. Michael a feje fölé emelte a nyelet, keze a szorítástól elfehéredett. Toby le nem vette a szemét a fadarabról, és hátrálni kezdett. NE! Michael kaszáló oldalmozdulattal elhajította a nyelet. Az pörögve repült és csapódott neki egy szekérnek. Hátat fordított Tobynak – talán ez volt a legnehezebb dolog életében –, és elindult. Sem diadalt, sem büszkeséget nem érzett, csak szégyellte magát.

Hallotta, hogy Toby utánaszalad, nehéz csizmája csoszogott a földön. Megfordult. Toby lába néhány lépésre tőle a földbe gyökerezett. Megint mosoly ült ki bamba képére. Toby lassan behajlította az ujjait. – Mi a fene folyik itt? A csíkos hajú fehér férfi tántorgott elő a sötétből, egyik kezében puska, a másikban kalap és csizma. A férfi ingujján vérfolt száradt. Ahogy az arcán is. Toby felismerte az idegent, aki megállt Levi Kalickája mögött. – Hol van Kola? Hol az indián? – Nem tudom… – szólalt meg Michael. – Maga… – Toby már nem beszélt olyan magabiztosan; a lehullott fadarab felé lépegetett – ne szóljon bele, uram. Magánjellegű csevegésem van ezzel az írrel itten. A vadász a kalap ácsnyélre pillantott. – Elég egyoldalú, ahogy látom. Azt tanácsolom, fiú, hogy tágulj innen. Ha ez az ír elkap, senki nem ejt érted könnyet. Elvesztetted az első számú pártfogódat. – Mi… hogy érti ezt? – Nemsokára megtudod. Csak hagyd ezt abba, és indulj. Toby mintha csak most vette volna észre a vadászon a vérnyomokat. – Csinált valamit Butt-tal? – Fogd be, és lódulj! A vadász odébb sétált a ziháló fiatalembertől. Kalapját és csizmáját a szekér ülésére dobta. Toby a kalap ácsnyélhez rohant. Éppen akkor fogta meg, amikor Michael felkiáltott: – Vigyázzon, uram! – A vadász csípőből megfordult. Toby teljes erejéből hozzávágta a nyelet, mely a homlokát találta el és hátralökte. Nekitántorodott a szekér kerekének, és puskája törött tusát a földbe döfte, hogy megtámaszkodjék. Toby kirúgta alóla a tust. A vadász szemében tükröződtek a sátorutca fényei, amikor térdre zuhant, de nem adta fel. Toby megragadta a vadász haját. – Mit csinált Butt-tal? A vadász csaknem szánakozó arckifejezéssel sütötte el csípőből a puskát. A fénycsóva egy pillanatra elvakította Michaelt. A visszhangzó dördüléstől elült a lárma a Kalickában. Amikor kinyitotta a szemét, már a legcsekélyebb bűntudatot sem látta a vadász arcán. Bucyrus Tidwell bukkant fel a sátrak közt. – Ki van itt? Toby nyöszörgött egy sort. Elejtette a kalapácsnyelet. Homlokával a szekérnek dőlt, és két kézzel kaparta az oldalát. Aztán lusta lassúsággal lecsúszott, míg már nem volt fa, aminek támaszkodjék. Arccal az összegyűrt pokrócra zuhant. Ahol a mellkasa hozzáért a szekérhez, vörös sáv csillogott, akár a friss festék.

Szinte azonnal emberek ordibáltak és lármáztak Michael körül. Alig látta, hogy a vadász az oldalára zuhan, nem vesztette el az eszméletét, de nehezen lélegzett. Vér kezdett szivárogni a férfi orrából. A szemét lehunyta. – Mi a fene ez a ricsaj? – bömbölte Tidwell, amikor a sziú puskával a kezében felbukkant a Kalicka másik végénél. Észrevette fekvő barátját, odaszaladt hozzá, letérdelt, aztán dühös tekintettel felpillantott. – Ki tette ezt? Michael átfurakodott a növekvő tömegen, tudomást sem véve az üvöltve föltett kérdésekről. Tobyra mutatott. – Részben ő. A fiú rám támadt. A barátja arra jött, akkor ellene fordult, ő pedig lelőtte. De nem tudom, ki sebesítette meg. Mintha még nem lett volna elég nagy a zűrzavar, egy nő felsikoltott. Brown Paradicsoma körül, gondolta Michael. Abból az irányból, amerről a vadász jött. A sziú az ölébe vette a fehér férfi fejét. – Joseph. Joseph, hallasz? Felébredtem, és nem találtalak. Meg akartalak keresni… – Már csak ez hiányzik nekünk, még egy istenverte ingyánügy – sopánkodott valaki. – Nem lesz ügy – mondta Michael. – Ő a fehér társa. A fehér segített nekem. A metsző sikolyt egy újabb követte. Michael odalépett a sziúhoz, aki gyanakodva figyelte. – A barátja megsebesült. Ápolásra van szüksége. Maga akarja vinni, vagy én vigyem? Az indián vagy fél tucat előhúzott revolvert látott a tömegben, mely a Tidwell boltja és a kocsma közti ösvényről tódult elő. Az utcán valaki felkiáltott: – Hívjátok Jack tábornokot! – Itt maradunk… – kezdte a sziú. – Nem – mondta Michael. – Azt hiszem, jobb lesz, ha a vonaton fekszik, amíg ez tisztázódik. Az indián nem mozdult. Egy revolvert húztak fel hangosan. – Másutt nagyobb biztonságban lesznek! – erősködött Michael. – Vannak itt olyanok, akik csak a halott indiánt szeretik. Azt mondta, a társa neve Joseph? – Igen, Joseph Kingston. O az én kólám. A legjobb barátom. A név nem mondott neki semmit. Nyilván tévedett, amikor azt hitte, hogy találkozott már a fehér férfival. – Nos, most már az enyém is – felelte Michael. – Bízhat bennem. Hadd vegyem át a puskáját, nehogy valami hülye részeg lepuffantsa. Ugyan, adja már ide. Az indián kétkedőn fürkészte Michael feszült arcát. Aztán engedelmeskedett. – Vegye föl a barátját, és hozza a vonathoz. A priccsemre fektetjük.

Tizedik fejezet AZ IGAZSÁG I. Idegenek mormoltak a félhomályban. Angolul beszéltek, de más hangsúllyal, mint ő. Néhányan nyers, jenki hanghordozással szólaltak meg. Mások hangjában bizonyos dallam volt, melyet a sínek végénél hallott először. Ír beszéd. Jeremiah magához tért. Ágyéka, orra és homloka lüktetett. Amikor tudatára ébredt, hol van, kiszáradt a torka a félelemtől. Egy priccsen feküdt; alul, felül és jobbra fal állta útját. Csak amikor nehézkesen az oldalára fordult, a sárga fény felé, akkor nem látott falat. Szeme előtt azt a férfit látta, akit majdnem megvertek a szekérnél. A cserzett arcú, sovány írt, akinek barna szemében tükröződtek a lámpák egy… Hálókocsiban, mert ott volt. Mosdatlan testek bűze vette körül, az emberek susogva beszélgettek. Feltételezte, hogy róla. A legfelső ágyon feküdt. Az őszülő hajú és bajszú ír a legalsón állt, megpróbálta feljebb húzni a pokrócot, melyet Jeremiah lelökdösött magáról. – Nyugi, pajtás – mondta az ír. Hangja visszhangot vert. Vagy csak Jeremiah fejében? Felső ajka, amikor a nyelvével hozzáért, ” érzékeny volt. Valaki lemosta az arcát. A bebörtönzöttség – vagy fenyegetettség – érzése erősödött. – Nyugalom. Most már biztonságban van. Megvizsgálták. Jack Casement ért egy kicsit a felcserséghez. Magának semmi baja, csak beverték az orrát, és van egy rakás zúzódása. – Hol van a puskám? – Az indiánnál. – És ő hol van? – Odalent ül. – Az ír a legalsó priccsre mutatott. Jeremiah nem látta Kólát. – Nem érheti bántódás. Igaz is, az én nevem Boyle. Megtudtam, hogy a magáé Kingston. Nem kell beszélnie, ha ez nagy fájdalommal jár. De köszönetet szeretnék mondani azért, amit tett. A melegbarna szemben csillogott a lámpa fénye. Az idegen arcán szomorú kifejezés suhant át, amikor Michael folytatta: – A fiút most készülnek eltemetni. Nem tetszik, hogy meghalt, de ilyen körülmények között nem szívesen veszekednék. Kér egy kis levest? Az egyik szakács szívesen… – El akarok menni innen. – Attól tartok, ez egyelőre nem lehetséges. Casement beszélni akar magával. Addig meg pihennie kell.

– El akarok menni innen! – Jeremiah túl gyorsan ült föl, és beverte a fejét a plafonba. Elszántsága ellenére csontjai mintha elvesztették volna szilárdságukat. Visszafeküdt, zihálva vette a levegőt. A vagon lámpái pislákoltak, a fény beszorult a sötétség rétegei közé. Az ír megérintette a férfit. – Egy korty whisky segítene? A kényszerű bezártság rémülete még mindig fogva tartotta, amikor elvesztette az eszméletét. II. – Sajnálomsajnálomsajnálom… – Hogyan? Mit mondott? – Azt mondtam… Megint az ír volt, de Jeremiah álomtól összeragadt szemével alig látta. A férfi még mindig az alsó priccsen állt. Nyilván eltelt valamennyi idő. Néhány lámpát eloltottak a vagonban. Jeremiah fájdalmai már nem voltak olyan komolyak. Odakinn eldördült egy ágyú. Aztán rájött, hogy csak távoli vihar a prérin. – Azt mondtam, sajnálom, hogy fölébresztettem. Jack Casement ragaszkodik ahhoz, hogy most rögtön találkozzon magával. Megpróbáltam meggyőzni, hogy várjon reggelig. De aggódik a ma esti kavarodás miatt. – Semmi kifogásom ellene – mondta Jeremiah. Hálás volt. Nem akart a kelleténél tovább bezárva lenni ebben a büdös börtönben. Odakint, a viharos sötétségben halottak kiáltották a nevét. El kell mennie, mielőtt az élők meghallják. Összeszorította a fogát. Lábát a priccs széléhez emelte. A fájdalomtól összerándult az arca. – Fogja meg a kezem – ajánlotta Boyle. – Nem. Álljon félre. Jeremiah nem fogta fel, milyen nehéz lesz. Addig küszködött, míg hason nem feküdt úgy, hogy a lába lelógott a priccsről. Amikor az ír megfogta a könyökét, bosszúsan rántotta el a karját. Bocsánatkérést motyogott. Nem volt önmaga a bezártság miatt, feszélyezte az érzés, hogy ismeretlen arcok veszik körül, halovány oválisok ugyanolyan halovány sárga fényben. Amikor olyan helyzetbe tornászta magát, hogy leugorhatott a földre, megpillantotta Kólát a Ballarddal. Megnyugtató látvány volt. A falon, a priccs végében négyszögletes papírt vett észre. A rajz egy négert ábrázolt, aki… Szeme tágra nyílt. Furcsa hang képződött a torkában. Nem tudta a meglepetés könnyeit visszatartani. – Joseph? – Ez Kola hangja volt. – Kingston, mi a baj? – kérdezte az ír.

– Semmi! – mondta hangosabban, mint akarta. – Tudja, hogy Brown majdnem lerúgta a tökömet. Kicsit fáj. Pislogott, megtörölte a szemét. De nem volt könnyű megszabadulni a meglepetéstől és a kíntól, mely úgy hasított belé, akár egy lövedék, amikor két szót pillantott meg a rajz címe alatt. M. Kent. III. Ki ez az ír? Hol szerezte a képet, melyet összetéveszthetetlenül Matt készített? Meg akarta kérdezni, de addig nem, amíg össze nem szedi magát egy kicsit. Szerencsére akadt, ami elterelte a figyelmét. A járás erőfeszítése; Kola, aki támogatta; az ír, aki körülötte csellengett. A vagonok közti átjáróba értek. Szél csapott az arcába. Északnyugat felé fehér fény villant fel és ágazott szét a horizonton, amit nemsokára mennydörgések sora követett. Egy porfelhő fűszálakat és hulladékokat sodort magával. Mögötte embereket látott, akik próbálták megakadályozni, hogy egy sátor összedőljön. – Hány óra van? – kérdezte Boyle-t. – Három óra múlt valamennyivel. – Kegyetlen ez a szél. – Gyorsan – felelte Boyle, és tartotta a következő ajtót. – Erre. Jeremiah látta már Jack Casementet, de sohasem beszélt vele. Nem lehet vele tréfálni, ezt Jeremiah már abban a pillanatban tudta, ahogy bevezették az irodába. Casement még le sem vetkőzött, egy percet sem aludt, és barátságtalan volt. – Boyle azt állítja, magát úgy megverték, hogy nem tud a lábára állni. Kingston… ez a neve? Jeremiah egy bólintással elintézte a választ. – Úgy döntöttem, elintézem ezt a ma esti ügyet. Már beszéltem egy bizonyos Alice Peasleevel… Ismer egy Alice Peaslee nevű nőt? – Brown egyik kurvája. – Igen. Nancy Dell, az a nő, aki az egyik balesetet okozta, láthatóan túlságosan összezavarodott ahhoz, hogy valakivel is beszéljen. Casement előre-hátra csúszkált a székén. A bútordarab nyikorgott. A férfi lába még akkor sem ért le a földre, amikor teljesen elöl ült. Tekintete csaknem olyan tüzes volt, mint amilyen lángvörös a szakálla. – Alice Peaslee megnyugtatott, hogy a munkaadója, Adolphus Brown volt a támadó. Jeremiah megkönnyebbülten felelte: – Így van. – Két ember azonban meghalt. Brown és a mindenese.

– Toby egy kalapács nyelével támadt rám. Már… – Jeremiah megkereste a tekintetével Michaelt, aki egy sötét sarokban támaszkodott. Megdördült az ég. – …már teljesen elintézte ezt az úriembert. Amikor azt mondtam, hagyja abba, ellenem fordult. – Elkerülhetetlen volt, hogy lelője? – Abban a pillanatban… – Jeremiah vállat vont. – Igen. – Nos, nyilvánvalóan mindkét alkalommal provokálták, és Boyle megerősíti a történet második felét. A prostituált az első felét támasztotta alá. Úgyhogy nincs okom elmarasztalni magát. Butt Brown volt ennek a tábornak az egyik legrosszabb szelleme, ha lehet egyáltalán különbséget tenni a hozzá hasonló emberek között. De a maga fajtáját se tűröm itt el, Mr. Kingston. Nem akarom, hogy gyilkosok legyenek közöttünk. – Magamat védtem! – Az első esetben nyilvánvalóan. De a fiú más dolog. Azt akarom, hogy fogja a szekerét meg az indián barátját, és tűnjön el. Nyomban és örökre. – Uram – tiltakozott Boyle –, legalább hagyja, hogy pihenjen még egy kev… – Nyomban – ismételte Casement, és nyikorgó székét szembefordította az asztallal. Egy halom papír után nyúlt, és másodperceken belül elmerült a tanulmányozásukban. Fellebbezésnek nem volt helye. IV. Michael segített Kingstonnak meg a sziúnak befogni az öszvéreket. A vihar gyorsan közeledett. Vaskos felhőket láttak a fejük felett mindannyiszor, amikor lesújtott a villám. Amint a szekér indulásra készen állt, Kingston utasította az indiánt, hogy hajtson a vágány végéhez és várjon. Egy pillanattal később, még mindig bizonytalanul járva, ugyanarra vezette a lovat. – Jöjjön velem egy darabon, Mr. Boyle. Michael meglepődött Kingston hangjának rekedtségén. Nem tudta, mit gondoljon a vadászról. A férfi nem volt sem tanulatlan, sem durva beszédű. De olyan távolinak és érzéketlennek látszott, hogy Michael nem szívesen lett volna az ellensége. Kingston hideg fejjel tudott rengeteg fájdalmat elviselni. A szél ellenében haladtak, maguk mögött hagyva a sátorvárost. Fél tucat ponyvaépítmény máris összeomlott, előre jelezve a vihart. A többi csattogott, és kelet felé dőlt, rúdjai nyikorogtak, merevítőkötelei jajgattak. Lámpa csak a Kalickában égett. – Pokoli nagy kár, Kingston, hogy maga ilyen hamar fölbukkant. Casement még nem felejtette el teljesen, hogy unionista katonákat parancsnokolt és fegyelmezett. Kingston kurtán fölnevetett. – Tiszt volt? Sejtettem. A ló hátrahőkölt, amikor elhagyták az utolsó sátrat is, és szembe kapták a szelet. Kingston fogta a fején a kalapot, miközben a töltés felé igyekeztek. Egy újabb villám megvilágította a kézzel varrt nyeregtáskából kiálló bölényölő puskákat.

– Egy kérdést szeretnék feltenni magának – mondta Kingston. – Mi lenne az? Kingston kinyitotta a száját, de habozott. Michael úgy gondolta, amit hall, nem az, amit Kingston meg akar kérdezni. – Miért hagyta, hogy az a fiú megverje? – Nem tudom, el lehet-e magyarázni? Harcoltam a háborúban… – A jenkik oldalán, persze. Michael bólintott. – A beszédéből ítélve gondolom, maga a másik oldalon állt. – Igen, ott. Folytassa. – Elegem lett a harcból. Azért utaztam ide, hogy megszabaduljak tőle, de nem sikerült. Megint ölnöm kellett. Nem akarom untatni a történettel, de megígértem magamnak, hogy sohasem harcolok többé. – Gondolja, hogy ki tud tartani egy ilyen elhatározás mellett? – Megpróbálom. Kingston morrant egyet, aztán ingujjával megérintett egy kis vérfoltot bíborszínű orra alatt. Amikor megszólalt, hangjában keserű szomorúság bujkált. – Csodálom az elszántságát. Én sem találtam a háborút kellemesnek és lélekemelőnek. De amikor kikerültem belőle, ha lélekben nem is, de testben épen, én mást választottam. Úgy határoztam, többé soha életemben nem hagyom, hogy emberi lény legyőzzön a harcban. És nem tűröm el a becstelenek viselkedését sem. De a maga álláspontjának is megvannak az előnyei. Arra biztatnám, hogy tartson ki mellette… Mi az ördög ez? – tűnődött Michael. Valami szomorúságféle bujkált Kingston hangjában. Vagy ezt csak képzelné, mert becsapja a dühöngő szél hangja? Nem, ez nem pusztán a képzelet műve. Látta, amikor a villám megint megvilágította a prérit. A sínek úgy ragyogtak, akár a szivárvány csíkjai, melyek a délkörjelző mellett álló szekérhez, türelmetlen öszvérekhez, mozdulatlan indiánhoz vezetnek. Kingston szeme könnyes volt. – …mert ha ezt teszi, esélye van arra, hogy boldog ember legyen. Semmilyen disznónak ne engedje meg, hogy belekergesse ennek megváltoztatásába. – Toby majdnem belekergetett. Egyfolytában gyávának nevezett. – Nem vagyok meglepve. De én már mindkét életbe belekóstoltam. A magáé sok szempontból több bátorságot követel… Kingston hangja elcsuklott. Elfordult. Michael szorosan becsukta a szemét a szálló por miatt. El sem tudta képzelni, hogy ez a fiatalember, aki oly könnyedén ölt, miért akar most tanácsot adni neki. Meglepődött, amikor Kingston megszorította a karját. – Hol szerezte a képet? – Mit? – A rajzot a priccsénél. Hol szerezte? – Hát a művész apjától.

– Ismeri? Michael megrettent a kérdés hevességétől. Kingston ujjai becsúsztak a kabátujja alá. Michael meghökkenve és zavartan húzódott el: – Figyeljen ide. Aligha megfelelő az alkalom arra, hogy megbeszéljük… – Az isten verje meg, válaszoljon! Ismeri a művész apját? – Igen, ismerem. Villám világította meg az eget. Mennydörgés rázta meg a földet. – Ő az én apám is – mondta Kingston. – Jézus Máriám, ez az – suttogta Michael. Nem csoda, hogy nem vette észre a nyilvánvalót. Másfelé figyelt. – Miről beszél? – kérdezte Kingston. – A maga arcáról. Olyan, mint a Jephtháé. V. Kingston – vagy Jeremiah Kent, hiszen azt mondta, ő az – ismételten megtagadta, hogy válaszoljon Michaelnak a múltjára vonatkozó kérdéseire. Nem volt hajlandó megmagyarázni, hogyan került Georgiából a sínek végéhez, vagy hogy miért utazik egy sziúval, és miért használ álnevet. Michael abban a reményben, hogy áttör a makacs elutasítások falán, elmondta, hogy Jephtha Kent a legkisebb fiát halottnak hiszi. – Ez bizonyos értelemben igaz, Mr. Boyle. És mit tud a bátyáimról? Michael még mindig döbbenten elmesélte, hogyan élte túl Matthew a blokádot, és hogyan házasodott meg, majd azt is, hogyan keresi Gideon sikertelenül a helyét New York Cityben, ahol Jephtha prédikál. – Szóval mindketten megúszták élve. Örülök. Anyám jól van? – Ő… ő ezen a nyáron meghalt. Michael a villám fényénél látta a másik férfi lehajtott fejét. Jeremiah nem szólalt meg. – King… Jeremiah… a fenébe! Nem tudom megszokni, hogy Jeremiah-nak nevezzem… – Ne nevezzen annak. Már nem ez a nevem, ahogy a Kingston se lesz az a mai éjszaka után. – El kell mondania, merre járt! Hogy került ide… – Nem, Boyle. Nem mondom el. De mi van magával? Nem emlékszem, hogy hallottam volna valakit magáról beszélni. Milyen kapcsolatban van az apámmal? Michael remélte, hogy az együttműködés együttműködést szül, ezért belefogott a magyarázatba. Jeremiah időnként bólintott, és amikor Michael befejezte, így szólt: – Nos, ha anyám említette is magát, mielőtt eljöttem Lexingtonból, már elfelejtettem. De boldog vagyok, hogy apám él. – Ő is boldog lesz, ha megtudja, hogy maga is él. – Nem mondhatja meg neki. – Megmondom én! Amint leh…

Jeremiah fejét rázva szakította félbe. – Nem mondhatja meg neki, hacsak nem akar fájdalmat okozni neki. – Te jó isten, nem lenne tisztességes, ha elhallgatnánk ezt a hírt… Michael megállt. Volt némi igazság abban, amit a fiatalember mondott. De melyik igazságot részesítse előnyben? Csak egy dologra gondolhatott, amellyel ezt megválaszolhatja: – Van egy olyan körülmény, amely megváltoztathatja a véleményét. Biztosan emlékszik a kaliforniai pénzre… – Amanda Kent pénzére? Igen. – Amikor Jephtha arra a következtetésre jutott, hogy maga meghalt, úgy döntött, hogy rám hagyja a maga részét. Nem hivatalosan befogadott a családba… a priccsemen van a levele, amiben megmagyarázza, miért. – Amit most mondott, az azt bizonyítja, hogy apám helyesen cselekedett. Ezt az információt megtarthatta volna magának is. Maga igazi Kent, így van. – Nos, erről sohasem mondanék le. De az örökség a magáé. Többé nem engem illet. – Dehogyisnem. Tekintse jutalomnak azért, hogy soha nem tájékoztatja apámat, a bátyáimat… senkit… a találkozásunkról. – Nem kérheti… – Nem kérem. Követelem. – Azt várja tőlem, hogy örökre hallgassam el Jephtha elől? – Ha egy kicsit is számít magának, igen. – Michael nyugalma összeomlott. Túl sok döbbenet rakódott egymásra. Szeme könnybe lábadt a haragtól: – Nem tehetem! – De igen, és megteszi. Megmentettem az életét. Ezért és a pénzért… tartozik nekem. A pénzből teremtsen magának rendes életet. Vegyen házat, amikor itt befejezte a munkát. Keressen egy jó feleséget. Alapítson családot… – Gunyorosan megkérdezte: – Hasznát tudja venni a pénznek, nem? – Hát… – Michael ezt hirtelen lehetségesnek látta, és ezért bűnösnek érezte magát – persze. De helytelen volna… – Nem maga dönt. Ott, ahol Kola a szekérrel várakozott, az egyik öszvér felordított. Jeremiah megint megfogta Michael karját, ám ezúttal gyengéden. – Hogy meggyőzzem, apámnak nem szabad megtudnia, elmondok valamit. Egy darabig Texasban voltam. Bajba kerültem. Sajnos az emberek csak nehezen tudnak megalázni. És én is nehezen hagyom, hogy megalázzanak. Michael megkérdezte magában, elment-e a józan esze. Volt valami fanyar, szinte fennhéjázó büszkeség Jeremiah hangjában. – Mire eljöttem Fort Worthből, már vérdíjat tűztek ki a fejemre. Úgy számítom, most már kitűztek egy másikat is. – Miért?

– Nem fontos. De azt hiszem, olvasni fog valamelyik újságban Joseph Kingstonról, méghozzá nem is olyan sokára. Amikor azonban olvas majd róla, Kingston már rég eltűnt. Más nevem lesz. Most már érti, miért nem akarom, hogy az apám meg a bátyáim megtudják, hogyan élek? Az osztott nyeregtáska felé nyúlt. Megérintette az egyik bölényölő puskát. – Úgy tervezem, sokáig élek még így. Michael összerázkódott. Jeremiah tekintete megint lágyabb lett. – Úgyhogy csak fogadja el az örökséget. Én sose látnám hasznát. – Utazhatna. Európába, Keletre… jól élhetne. – A fenébe, még ezt az országot se láttam. Azonkívül én nem tudok bánni a pénzzel. A háború miatt némiképp korlátozottak a képességeim. – A pénzt megkaphatná rajtam keresztül is. Jephthának sosem kell megtudnia. Jeremiah eltűnődött. Fölemelte a fejét, kicsit elmosolyodott. – Csábító… – A mosoly eltűnt. – De becsúszhat egy hiba. – Nem szép, hogy azt kéri tőlem, hallgassak. Átkozottul nem szép, és helytelen is! – Talán. De maga megteszi. A véleménye nem számít. Ebben a dologban csak az apám és a bátyáim fontosak. Michael csalódottan felsóhajtott. Tenyerével megnyomkodta a homlokát, mintha fájna a feje. – Azt hiszem… – Hangja megerősödött. – Azt hiszem, tiszteletre méltó, hogy megkíméljük őket, de… – Tiszteletre méltó? – vágott közbe Jeremiah. – Én nem erre gondoltam. – Megérintette a kalapját. – De hálás vagyok, hogy így látja. Michael eső cseppjeit érezte az arcán. A villám fényében nagy, egymásra torlódó felhőket látott közvetlenül a feje felett; a vihar széle elérte a sínek végét. Jeremiah fölemelte a lábát a kengyelhez. Nyögött egyet, amikor felhúzta magát a nyeregbe. Az eső már zuhogott, elhomályosította, majd elrejtette a befejezetlen vágányon túl várakozó szekeret. – Megígéri nekem, Mr. Boyle, hogy hallgatni fog? Michael átázva és zavartan tétovázott. Jeremiah lova hirtelen felágaskodott. A férfi addig csapkodta a kantárral, amíg mind a négy patája vissza nem került a földre. Kirántotta az egyik bölényölő puskát a nyeregtáskából. A fegyverrel Michael fejére mutatott. – Ez véletlenül is elsülhet a felhőszakadás miatt… – Kiabált, hogy Michael hallja a hangját. – De ha arról van szó, másképp is beszélhetek magával. Mivel lemondott a harcról, erre nem kerül sor. Az ígéretét akarom, különben itt helyben meghal. Az eső morajlott a csendben. – Boyle? Michael fölemelte a fejét. – Jól van. Az ő kedvéért.

Az elvékonyodott ajkú arcon mosolyféle jelent meg. Jeremiah visszacsúsztatta a puskát a helyére. – Most mondja még egyszer. Magában akarom hallani az ígéretet. Michael nem tudta, helyesen vagy helytelenül cselekszik-e, amikor megszólalt: – Megígérem. – Lekötelez. Azt mondom, tűnjön el erről az átkozott helyről, amíg még ép bőrrel megteheti. Használja a pénzt. Vegyen belőle valamit. Keressen magának otthont, és telepedjen le ott. Mondok én magának valamit arról, hogy az embernek van otthona, ahová haza tud menni. Csak akkor látszik fontosnak, amikor már nem teheti meg. Elfordította a ló fejét. – Isten vele, Mr. Boyle. – Jeremiah! A fiatalabb férfi azzal küszködött, hogy irányítani tudja az ijedt állatot. – Lelőtt volna, ha nem adom a szavam? – Le. Megsarkantyúzta a lovat, és a töltés mellett elvágtatott nyugat felé, majd gyorsan elnyelte a felhőszakadás.

Tizenegyedik fejezet A HIT I. Mire Michael a hálókocsihoz ért, átázott és kimerült. De Jeremiah szavai nem hagyták nyugodni. Tűnjön el erről az átkozott helyről, amíg még ép bőrrel megteheti. Vegyen belőle valamit. Keressen magának otthont, és telepedjen le ott. A vágány elhagyta a délkört. Ennyit segített elvégezni. De nagy árat fizetett érte. Megölte Worthinget. Végignézte, hogy Dorn és két csejen harcos elpusztul, pedig talán meg lehetett volna menteni őket. Megtalálta a lemészárolt vadászok maradványait. Közvetett okozója volt Toby halálának. Bár a vasút fontos az országnak, most már sohasem tudja elválasztani az erőszaktól és a szenvedéstől. Jeremiah arca folyton felbukkant előtte, miközben száraz ruhába öltözött. Alig hallotta O'Deyt, aki a zaj miatt sopánkodott. Fájdalmat okozott Jeremiah-nak azzal, hogy előbb érzéketlen, majd tapintatos volt. Fájdalmat okozott Jephthának is. És Mattnek meg Gideonnak. De egy ismeretlen sírról szóló fájdalmas hazugság kevésbé bántja majd őket, mint az igazság… Hirtelen fellázadt a teher ellen, amelyet akkor vett magára, amikor a szavát adta. Ám a lázadás csak rövid ideig tartott. Amanda Kent sohasem állította, hogy egy férfinak vagy egy nőnek nem szabad bánatot vagy haragot éreznie. Azt mondta, hogy a bánat és a harag soha nem téríthet le valakit a helyes útról. Megtartja a szavát. Levette a falról a tejárust ábrázoló rajzot, és a vagon végében égő egyetlen lámpa gyenge fényében megnézte. De a papíron álló alakok helyett Jeremiah szemét látta. Egy öregember szemét, akit a bizalmatlanság, a csalások és a dühödt tettek vénítettek meg. O és Jeremiah mások voltak, egy dologban azonban hasonlítottak. A Jephtha legkisebb fia tartotta foltos tükörben végre szembesült azzal a képpel, hogy mi ő – és mi lehet belőle. Remélte, Isten ad neki elég erőt ahhoz, hogy betartsa az esküjét. Imádkozott, soha ne jusson el arra a pontra, hogy felül tudja múlni Jeremiah furcsa büszkeségét, melyet mások megöléséből merített. Úgy gondolta, nem jut el idáig. Mégis, közte és a vadász közt maradt egy félelmetes kötelék. Mindketten gyökértelenek voltak. Mindketten menekültek. Jeremiah-nak nem-volt más választása. Neki van. És ő

megértette, milyen oktalanság a menekülés. Ideje volt, hogy másképpen keresse a békét, akármilyen csekély legyen is ennek reménye. Priccse fejrészére fektette a rajzot, és előreindult a sötét vonatban. Csak az eső zuhogását hallotta. Szerencsére Jack Casement még mindig ébren volt. II. Mielőtt az első ellátóvonat megérkezett, kiment a vágány végéhez. Felötlött benne, hogy a Kentek emléktárgyakat gyűjtöttek közös múltjukról. Ő is Kent lett. Ő is szeretett volna emléket arról, hogy a transzkontinentális vasútvonal építésén dolgozott. A vihar eltörölte a lábak és a szekérkerekek nyomait. Leguggolt a szakadó esőben, és felvett egy maréknyi sarat és kavicsot két talpfa közül. Átázott kendőjébe csomagolta, melyre erős csomót kötött. Amikor a kendőbe rakott anyag kiszárad, majd keres egy dobozt, amelybe belerakhatja. Egyszer, évek múlva majd kinyitja a dobozt, és felfedezi, hogy az idő eltörölte az izzadság, a meggyötört izmok és a halottak határozottan prózai emlékképeit, s csak azt az emléket hagyta meg, hogy segített felépíteni a kor legnagyobb csodáját. III. A fiú riadt hangjától Michael megtorpant a festetlen épület hátsó sarkánál. Az épület elején nem égett lámpa – ez nem lepte meg, hiszen már közelgett az éjfél. A töltés közelében álló két, fenyőfából épült kocsma kivételével Grand Island üzletei és apró házai már sötétek voltak. Az üres ellátóvonat kettőt sípolt, amikor egy mellékvágányra pöfögött. A síp magányosan szólt a szitáló esőben. Már csaknem tizenhat órája esett. Michael úgy vélte, a sötét, fedett hátsó verandán egy Hawken összetéveszthetetlen körvonalait látja. A csöve rá irányult. – Csak én vagyok, Klaus. A fiú a veranda széléhez szaladt. – Mr. Boyle? – Igen. Előrébb mehetek? – Persze. – A Hawken tusa dobbant a fapadlón. – Visszajött a sínek végétől? – Úgy látszik. – Michael hideg, merev ujjait hajlítgatta, melyekkel a holmiját és a viaszosvászonba gondosan betekert rajzot tartalmazó batyut fogta. – Picit későn van, hogy fenn légy, nem? – Őrt állunk, míg a kocsma közönsége szét nem széled. Mostanában háromszor is betörtek hozzánk. – Aha. Michael a hátsó ajtó alatt kiszűrődő fénycsíkra pillantott.

– Akkor még a nővéred is ébren van? – Igen, uram. – A fiú dörömbölt az ajtón, aztán belökte. – Hannah! Találd ki, ki jött. IV. Klaus félreállt, amikor Michael felment a három nyikorgó lépcsőn, hálásan, hogy megmenekül a széltől és a nyiroktól. Zsúfolt, de makulátlan szobába lépett, melyet egy hatalmas vaskályha uralt. Az alkóvban álló ágyak egy részét függöny rejtette. Félig kész polcokon üvegekben és dobozokban mindenféle árucikk állt. A szegeit padló közepére helyezett asztal már sok viszontagságot látott. Az asztalon pislogó lámpa, főkönyvek, teleírt papírok és nyitott Biblia. Hannah háttal ült a verandának. Amikor Klaus kívülről becsukta az ajtót, felállt. Kékesszürke szemében igazi öröm csillogott. – Michael! A férfinak feltűnt, hogy a lány kifakult, tarka mintás ruhát visel, mely kiemeli az alakját. – Jó estét, Hannah. Gondolom, meglepi, hogy itt vagyok. – Nem. Vártam magát, csak azt nem tudtam biztosan, mikor jön. A férfi megérezte a lány bőrének tiszta szappanillatát. – Nem tudom elhinni. A lány, még mindig mosolyogva, egy polchoz lépett, és levett róla egy tejüvegből készült korsót, melyben valami sötétlett. A korsót az asztalra állította. – Nézze meg a saját szemével. A férfi fölemelte a fedőt. Orrát pipadohány illata csapta meg. – Attól tartok, száraz, de nem volt más az üzletben. Rendeltem még belőle. A férfi fölnevetett. – Istenem. Ez aztán a szemtelenség! – Hit. A férfi kimerültsége kezdett elmúlni. Miközben a lány szemét bámulta, ismeretlen és csodálatos megnyugvást érzett. – Éhes? – kérdezte a lány. – Mint a farkas! – Mielőtt készítek ennivalót, el kell mondanom valamit. Tudom, hogy maga arra a másik nőre is gondol. Nem kárhoztatom érte. Egy darabig – tette hozzá picit gúnyolódva. – Úgy tervezem, elfoglalom, és boldoggá teszem, hogy ne eméssze miatta magát túl sokáig. És most, mit szeretne enni? – Egy kávé megteszi… de még nem. Én is szeretnék mondani valamit. Van egy kis pénzem, amiről eddig nem tettem említést… Egy kis pénz! Isten az égben, ezzel megsérti Amanda emlékét és Jephtha jóságát. Sohasem lesz képes legyőzni a bűntudatát amiatt, hogy elvette az örökséget jogos tulajdonosától. De a

helyzet és Jephtha Kent úgy parancsolta, hogy az övé legyen. Azon tűnődött, hogy mondja majd meg Hannah-nak, hogy valószínűleg olyan gazdag, mint Krőzus volt halála előtt. Lelkifurdalástól gyötörtén ébredt rá, hogy miért nem most mondja meg. A lány várta, hogy befejezze. – Hm – mondta a férfi összeszedve magát. – A pénz. Azt hiszem, fel tudom használni. Úgy gondoltam… úgy gondoltam, lehet rajta árut venni. Rendbe lehet hozni vele az üzletet. – Szinte szégyenlősen mosolygott. – Michael, ez csodálatos. Kearneyben láttam egy ingatlant, amelyet üzletnek teremtettek. És nem is kell csak egyre korlátoznunk magunkat. Korlátoznunk? Az arcátlanság! Megint kitört belőle a nevetés. – Nem tudom, min derül ennyire – mondta Hannah vidáman, de csípősen. – Nyomorultul néz ki. Üljön le. Pihenjen. Majd később beszélünk az üzletről. – Hannah… – A kávé rögtön itt… – Hannah. A lány megfordult. – Tisztességes akarok lenni magával. Figyelmeztetnem kell. – Istenem, ez ijesztően hangzik. – A kályhához sietett. – Kérem, figyeljen ide! Felmondtam Casementnek. Visszajöttem. De az a helyzet… Sóhajtva ledobta a batyut egy székre. – Nem tudom, hogy… jaj, a fenébe! Elfordult a lánytól. – Azt akarja mondani, bizonytalan abban, hogy itt marad-e? – Igen, azt. A lány alsószoknyája halkan suhogott, mikor visszament a férfihoz. Michael hátranézett a lányra. Haja és szeme ragyogott a lámpafényben, de valójában az a bámulatos mosoly világította meg az arcát. – Egyszerűen nem tudom, Hannah. A lány fölemelte a dohányosüveget, és a Biblia mellé helyezte. Úristen, milyen gyönyörű látvány! Milyen békésnek látszik ebben az egyszerű szobában… – Én tudom – mondta a lány, karját a férfi nyaka köré fonta, és megcsókolta.

––––––––Ötödik könyv–––––––– A PARÁZNA ASSZONY

Első fejezet TALÁLKOZÁS EGY SZÉLHÁMOSSAL I. Légy óvatos, Louis Kent, gondolta, miközben konyakot töltött magának és a vendégének. Felejtsd el a férfi hivalkodó tengerészruháját és hentesfiúhoz méltó együgyűségét. Gondolj a hírnevére. Csinos kis csapdát állíthat neked. Louis bedugaszolta az üveget. Barna keze biztosan mozgott. Feszültségéről csak fekete szeme árulkodott, mely balra siklott, hogy lássa, mit csinál a látogató. A férfi kövér lábát szétterpesztve állt a kandallónál. Tömpe ujjait összekulcsolta a háta mögött, pontosan úgy, mintha az általa oly kedvelt gőzhajók egyikének hídján állna. A Kentház túlfűtött könyvtárszobájának márványkandallóján elhelyezett tárgyakat tanulmányozta. Egy inas táplálta a tüzet addig, míg Louis és három vendége filézett galambhúst vacsorázott. A karcsú és egyenes tartású Louis fölemelte a kristálypoharat, és megmozgatta a konyakot. A hatalmas neogótikus ház, melyet meg nem siratott volt felesége kedvéért építtetett, 1868 januárjának ezen az estéjén tökéletesen csendes volt. Louis utasítására az egész személyzet visszavonult a szállására. A vendég az érkezése után rögtön odasúgta Louisnak, hogy tanácsos volna a szolgákat elküldeni. Az urak akkor – ha majd az üzletet elintézik – nyugodtan szórakozhatnak magukban. Az emeleten az egyik nő fölnevetett. Louis meglepődött, hogy teste milyen hirtelen és határozottan reagál. A kis balerina, akit az ő kedvéért hoztak el, ugyanolyan unalmas volt, mint Mr. Fisk szeretője, a Josie Mansfield nevű színésznő. A vacsora alatt egyikük sem mondott egy értelmes mondatot. Az értelem azonban nem olyan tulajdonság volt, melyet Louis Kent megkövetelt a nőktől, sőt egyenesen nemkívánatosnak tartotta. Szerencsére a legtöbb nőből hiányzott is. Tapasztalatból tudta, hogy ennek színlelése csak bajhoz vezet. Az ifjabbik Mr. James Fisk barátnői azonban különösen ostobák voltak. Fisk ezt mintha nem bánta volna. Az étkezés során többször is megcsiklandozta Josie Mansfield állát, amitől a másik lány fuldokló nevetésre fakadt. A fekete hajú, fehér bőrű és élveteg Miss Josie semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy ő is megcsiklandozza Fisket – egy viszonylag idegen ember előtt. Ezenkívül több alkalommal is cuppanós puszit nyomott Fisk arcára, és halacskámnak nevezte, amitől Louis csaknem arra kényszerült, hogy félrevonuljon és elhányja magát. A hölgyek most fölmentek az emeletre megfürödni. Louis akarata ellenére azon kapta magát, hogy élénken megjelenik előtte a kis szőke táncosnő, akinek „hivatásos” neve – Nedda Chetwynd – csaknem olyan nevetséges volt, mint az, hogy hiányzott belőle a társasági illemszabályok ismerete. Miss Chetwyndet nyilván megvesztegetésképpen hozták magukkal.

Louis nem akarta odadobni magát az ajándéknak addig, míg észre nem veszi a csapdát, vagy ha ilyen nincs, üzletet nem köt. A gyöngyöző női kacaj azonban felcsigázta. Bosszankodva fedezte fel, hogy izzad. Olajbarna homloka csillogott, miközben tovább melegítette a konyakot. Januári olvadás volt. Köd gomolygott a hosszú, téglalap alapú könyvtárszoba színes üvegablaka előtt. Odakint nem látszottak fények. A Kent-ház a Hudson partján állt, Tarrytown közelében, a szomszéd birtokoktól elkülönülve. Az elszigeteltség nagyon megfelelt a politikai árulásról folytatott csevegésnek. Körültekintőnek kell lennie. Egy hiba, még egy rossz hangsúly is meghiúsíthat mindent. A tét, ami Mr. Fisket a Kent-házba hozta, óriási volt. Fisk szalmasárga fürtjeit babrálta, és cuppantgatott, miközben a különböző tárgyakat vizsgálgatta. A kandallópárkány fölött francia kard lógott hüvelyben. Közvetlenül alatta egy kifényesített Kentucky-puska. A kandallótól balra, egy könyvespolcon Ijps zöld üveg állt, benne egy kevés tealevél, mely már csaknem százéves volt. Az üveg stilizált formában szerepelt Louis Kent jól menő újságjának, a New York-i Unionnak a címlapján, és annak a bostoni kiadónak is az emblémája volt, melynek már nem nagyon szentelt figyelmet. A másik oldalon, egy hasonló zugban fakeretes üvegdobozon csillant meg a gázlámpa fénye. A dobozban hasítékkal ellátott bársonytalapzaton megfakult érem állt. A talapzat előtt apró, kátrányos kötél karkötő feküdt. A kardot, a puskát és az üveget a család alapítója, Philip Kent őrizte meg. Philip második fia, Gilbert – Louis anyjának, Amanda Kent-nek az atyja – verette az érmet, melyre a teásüveg mellé a nagyra törő latin jelmondatot vésette: Cape locum et fac vestigium. Vesd meg a lábod, és hagyj nyomot magad után. Gilbert az érmet Amanda unokafivérének, Jarednek adta, aki a kis karkötővel gazdagította a gyűjteményt. Ez az 1812-es háborúból származott. A kátrányozott kötél azon a fregatton volt, amelyen Jared szolgált, és amelyet a nép csak Öreg Vasbordájúnak nevezett. A férfi, akit a sajtó szeretett Jubilee Jimnek hívni, egy újabb cuppantással befejezte a vizsgálódást. Piros arcú új-angliai volt, tekintélyes pocakkal, amit Louis ilyen fiatal korban elég helytelennek tartott. Fisk harminchárom éves volt, két évvel idősebb, mint cimborája, a mélabús Mr. Gould, aki a Wall Street-i tőzsdeügynökségnél, a Smith, Gould és Martin cégnél dolgozott. A harmincesztendős Louis Kent ápolt, jóképű és finom modorú férfi volt. Apja spanyol vére látszott a bőrszínén és latinos arcvonásain. Két egymástól elütőbb összeesküvőt aligha lehetett volna találni; Mr. Fisk megtévesztően puhánynak és joviálisnak látszott. A jó kedélyűen ártatlan benyomást csak megerősítette a ruházata – ezen az estén sötétkék nadrág és hajóskapitányi zakó, melyen rézgombok ragyogtak és aranysujtás díszlett. Valószínűtlennek látszott, hogy ez az ember, aki valaha bádogedényekkel házalt a Greenhegységben és trágyát lapátolt Van Amburgh cirkuszában, tekintélynek számít az amerikai pénzügyi körökben. Fisk látszólag kiérdemelte azt a gyalázatos jellemzést, melyet a befolyásos

pap, Harry Ward Beecher adott róla: „a szerencse legelső szélhámosa”. De Louis Kentet nem lehetett fellengzős kifejezésekkel becsapni. Tudta, hogy a bohóckülső mögött sokkal fontosabb ember rejtőzik, mint aki balerinákkal és paszománnyal kábítja magát. Azok az emberek, akik hagyták, hogy Fisk külseje elringassa őket, rendszerint drágán fizettek ezért. Louisnak nem állt szándékában, hogy egyszer csak ebben a csoportban találja magát – akármilyen csapdát állítson is neki Jubilee Jim. II. – Lenyűgöző csecsebecse-gyűjtemény – jelentette ki Fisk. Kövérkés kezét fölemelte, hogy megpödörje III. Napóleon-bajszát. – Valami jelentőségük van a család szemében, ugye? – Valaha volt. – Louis átnyújtotta a konyakot. – Már régen meg kellett volna szabadulnom tőlük. A kard, a puska és az a tea a dédapámtól maradt rám. – Attól az ádáz tekintetű fickótól, akinek az arcképe a szalonban lóg? Louis bólintott. – A forradalom előtt vagy alatt szedte őket össze. Nyilván valami ihletet merített belőlük, amit én nem érzékelek. Hogy meggyőzze Fisket arról, helyesen gondolkozik, hozzátette: – Én Sam Adamsszel értek egyet. Fisk úgy kortyolt bele a konyakba, mintha vizet inna. – Amennyiben? – Amennyiben nem volt még olyan demokrácia a világtörténelemben, mely végül ne követett volna el öngyilkosságot. Feltételezem, úgy értette, hogy az átlagemberek mindig megvásárolhatók és becsaphatók. Ez szerintem is így van. De azért nem verem dobra. Inkább hasznot húzok belőle, míg a hordószónokok félrevezetik a csőcseléket a demokrácia és az emberiség jóságáról szóló tündérmesékkel. Fisk egy székhez kacsázott. – Csak lassan. A tavaly őszi kongresszusi választásokon maga is elég forrófejű hordószónok volt. Louis letörölt egy verítékcseppet az ajkáról. A férfi most kezdi próbára tenni. – Isten őrizz attól, hogy én valaha fölálljak egy hordóra, Mr. Fisk. A látogató el sem mosolyodott. – Beszélt bizonyos estélyeken. Jay szerint elég sokszor. Határozott döfés, gondolta Louis. A Jay rettegett név volt az emberek szemében. Életbe vágó, hogy ő ne ijedjen meg tőle. – Természetesen – csattant fel. Leült a kövér emberrel szemben. – Én is lengettem a véres inget, ahogy minden jó republikánus. Az volt a cél, hogy megtöltsük a kongresszust, és ezt elértük. Idén ősszel kipenderítjük azt a részeges szabót a Fehér Házból, és olyasvalakit választunk, aki jobb barátságban áll az üzlettel. Grant tábornokot, reményeim szerint. Fisk gondolkodott.

– Lehet, hogy Andy még az ősz előtt leköszön. Másról se hallok Washingtonból, csak felelősségre vonásról. Thad Stevens és képviselőtársai a skalpját akarják. – Johnson bolond volt, amikor úgy dacolt a szolgálati időről szóló törvénnyel, hogy megpróbálta Stantont elmozdítani a Hadügyminisztériumból. – Akkor sem értem, hogy az öreg Thad miért töri a fejét olyan fenemód a felelősségre vonáson. Andy tavaly vereséget szenvedett, amikor a hadsereg újjászervezéséről szóló törvény bedugta a dugót az édes megbocsátás lincolni palackjába. A katonaság által ellenőrzött öt déli körzetet nemsokára húszezer szövetségi katonával töltik fel. Úgy hallom, nigger polgárőrök is lesznek köztük. Gondolom, maga ennek haszonélvezője lesz. Louis elmosolyodott, és nem vett tudomást az átlátszó csapdáról. – Mr. Fisk, én fütyülök rá, hogy mi történik odalenn délen, hacsak nem téríti el a választásokat a helyes útról. – Ha nem segíti az ipari és pénzügyi köröket? – Pontosan. – Maga nem vész meg azért, hogy a niggereket felszabadítsa? – Csak akkor, ha ez a fent említett célokat szolgálja. – Nem veri az asztalt azért, hogy ugyanúgy bánjanak velük, mint a fehérekkel? – Egyáltalán nem. Ők nem fehérek. Louis ekkor túl nagyot kortyolt a konyakból. Kaparta a torkát. Pokoli nehéz Fisket meggyőzni. A kihallgatás bosszantotta. De úgy gondolta, ez az ára annak, hogy a férfi bizalmába férkőzzék. Ez azonban még nem sikerült. – Nem akarom kétségbe vonni a szavait, Mr. Kent. Csak megpróbálom megállapítani, hol is áll. Eddig elég szoros kapcsolatba hozták a radikális republikánusokkal. A hatvanhatos választások előtt az egész keleti parton magát idézték… Fisk hátradőlt, és lustán lehunyta a szemét. – „Minden javíthatatlan lázadó demokratának nevezi magát.” Louis megszorította a konyakospoharat. Ez a ravasz disznó kívülről tudja a beszédeit! – „Mindenki, aki unionista hadifoglyokat ölt meg… aki veszedelmes anyagokat talált fel, hogy gőzhajókat és vonatokat gyújtson fel… aki pokoli terveket agyalt ki, hogy sárgalázzal fertőzze meg az északi városokat, demokratának nevezi magát. Röviden…” Fisk szeme kinyílt. Ajka cupidói mosolyra húzódott. – „…a Demokrata pártról azt mondhatjuk, hogy pöcegödör és az utálatosságok gyűjtőhelye.” – Fisk kortyolt egyet. – Idézték magát, Mr. Kent. Louis azonnal visszavágott: – Ezt én hoztam össze. A nyilvánosságnak. A fenébe… – Meglendítette a poharat. – A szöveg javát az indianai Oliver Mortontól loptam. Azt hiszem, okos dolog, ha a megfelelő pillanatban a megfelelő oldalon állunk. De sose hagytam, hogy a politika… vagy amit a közvélemény az én politikámnak hisz… beleavatkozzék az üzletbe. Azon a főrészvényeseknek tartott vacsorán beszélgettem Mr. Goulddal…

– És jó benyomást tett rá – ismerte el Fisk. Louis leplezte izgalmát. Az elejtett megjegyzés részben válasz volt arra a kérdésre, amelyen az előző öt napban töprengett – amióta megkapta vendégétől a levelet, melyet a Fisk & Beiden tőzsdeügynökség arannyal nyomott papírjára írtak. A levélben bizalmas találkozót kértek. Louis küldönccel választ küldött, melyben meghívta Fisket a Kent-házba. De nem tudta biztosan, hogy Fisk önállóan cselekszik-e. Most már gyanította, hogy nem. Ez kétszer olyan fontossá tette a látogatást. De azt is jelentette, hogy két cápa van a vízben egy helyett. Kihasználta az előnyét: – Mr. Gould és én egy kicsit a politikáról is beszélgettünk. Azt mondta, hogy ő republikánus környéken republikánus. Ingadozó környéken ingadozó… de mindig a New York és Erié Vasúttársaságért dolgozik. Ez az én álláspontom is, mióta három évvel ezelőtt Erierészvényeket kezdtem vásárolni. A kövér ember szeme furcsán üveges volt, amikor feltápászkodott a székből. – Átkozottul finom konyak. Louis felugrott, hogy elvegye az üres poharat. Imádkozott, nehogy Fisk észrevegye a homlokán gyöngyöző izzadságot. Úgy érezte, vízválasztóhoz érkeztek. Remélte, hogy nem mondott helytelen dolgokat. III. Miközben Louis az iméntinél bizonytalanabb kézzel megint töltött, újabb visító nevetés hallatszott a ház magasabb régióiból. – Hasznosak a megjegyzései, Mr. Kent. Nyugodtan állíthatom, hogy a beszélgetés végére megnövelték a bizalmamat. Ha milliókat kell felmarkolni, fontos a bizalom. Louis megkönnyebbülten borzongott meg. Szerencsére Fisk ezt nem vette észre. Fél szemmel a könyvtárszoba boltíves mennyezetét nézte. A nők még mindig nevettek odafönt. – Ideje, hogy a tárgyra térjünk – mondta hirtelen. – Lehet, hogy a hölgyek türelmetlenkedni fognak, ha túl sokáig vacakolunk. Lucyt, a feleségemet Bostonban hagytam, de nem csupán azért, hogy nyugodtan rendezhessem az üzleti ügyeimet! Hunyorított és kuncogott, mint egy kisfiú, akinek sikamlós titka van. Louis átnyújtotta neki a poharat. – Köszönöm szépen. Fisk odalépett a színes üvegablakhoz, és kibámult a ködbe. Louis felhasználta az alkalmat, előrántott egy vászon zsebkendőt, és megtörölte a homlokát. Mire Fisk megfordult, már el is tüntette a zsebkendőt. – Azt hiszem, ismeri a helyzetet, Mr. Kent. A következő néhány hónapban a drága öreg Parázna Asszony kegyeiért úgy harcol majd mindenki, mint maga az ördög. – A Wall Streeten Parázna Asszonynak nevezték az Erie-t. – Jay meg én ezért határoztunk úgy, hogy megkeressük magát. Tessék. A gyanú beigazolódott.

Fisk szeméből a szívélyességnek még a nyoma is eltűnt. – Pontosan hol fog állni, amikor hadat üzennek? Louis nem akart túl haszonlesőnek látszani. Vállat vont. – Bízom benne, hogy a győztesek oldalán. – Általánosságban ez mind rendben van, de én azért utaztam ide, hogy pontosítsák! Az első próba már itt áll a küszöbön. A Commodore az igazgatótanács tagjain keresztül azt akarja tőlünk, hogy mondjunk le a fuvardíjak csökkentéséről. Azt szeretné, ha megint ugyanannyit számítanánk föl, mint a Central Line. – Fisk megnyalta az alsó ajkát. – De ha ezt tesszük, akkor az ő szája íze szerint rendezzük a vitát. Remélem, uram, nincs ellenére, ha rosszmájú megjegyzéseket teszek Commodore Vanderbiltre? Még egy csapda. Louis úgy döntött, nem kapja be a horgot. Ismerte az információt) amire Fisk áhítozott, de megtartotta magának. – Egyáltalán nincs. Én még rosszmájúbb leszek. Lehet, hogy a Commodore hetvenkét éves, de még mindig le akarja nyelni minden versenytársát, aki felbukkan előtte. Mindig ilyen volt a stílusa. Mindketten tudjuk, hogy az utas– és teherforgalom kizárólagos ellenőrzésére tör innen a Nagy-tavakig. – Louis óvatosan még egy keveset felfedett az érzéseiből. – Csak az isten tudja, hogy a mosdatlan szájú vén keselyű honnan szedte ilyen idős korában a vasút iránti szenvedélyét. Ez hatott. Fisk a keselyű szó hallatán majdnem elmosolyodott. Halkan közbevetette: – Onnan, ahonnan mindannyian. A zsebünkből. – Lenyelte a Harlem és a Hudson vonalat. Aztán megkaparintotta a New York Centralt, de ezzel még mindig nem érte be. Most vette meg az Erie-t, és az a célja, hogy rögzítse az árakat. Fisk szeme aprónak és szúrósnak látszott. – És ha már az Erié is a zsebében van, megnyerte a játszmát. A Commodore-t kivéve mindenki vesztes lesz. – Én nem szándékozom veszíteni, Mr. Fisk. Nem fog nyerni. – Ez úgy hangzik, mintha maga garanciákat nyújtana. – Tudja, hogy ezt nem tehetem. A bostoni csoportban nincs többségi részesedésem. De sok részvényem van. A csoport hallgat rám. Lényeges tanácsokat tudok adni. És erre hajlandó is vagyok. Fisk arcán őszinte mosoly jelent meg. – Nagyszerű! Louis megpróbálta leplezni izgalmát. Ha szövetséget köt a Wall Street két legjobb szimatú és leghatalmasabb emberével, az nemcsak hihetetlen haszonlehetőséget jelent, hanem tekintélyt is. Már hónapok óta ügyeskedett ezért. Fisk levele hirtelen megnyitotta a kaput. Szinte szédült attól, hogy ilyen közel került hozzá. Elgondolkodó és józan magatartást színlelt: – De mielőtt bármi mást mondanék, be kell vallanom, nem egészen értem a jelenlegi helyzetet. Tisztábban szeretnék látni. – Most mondta, hogy cimborája Elbridge-nek meg Jordannek!

– De nem avatnak be minden egyes titkukba. Vagy az Erié igazgatótanácsának titkaiba. Fisk töprengett. – Jól van. Feltételezem, tudja, hogy a maga csoportjában lévő Mr. Elbridge-et Vanderbilt személyesen nevezte ki az Erié elnökévé. – Persze. Éppen Drew és a Commodore kapcsolatára akartam kilyukadni. – Az szigorúan üzleti – csattant fel Fisk. – Vanderbilt és Dan'l bácsi azelőtt egymással kártyáztak, de annak már vége. Ahogy a barátság színlelésének is. Amióta a Commodore részvényeket kezdett vásárolni, nagyon aggódik amiatt, hogy Dan'l bácsi úgy használja az Erié pénzét, mintha a sajátja volna. Louis bólintott. A Wall Streeten Drew-t néha Spekulációs Igazgatónak nevezték. Szó szerint megvásárolta az Erié gazdasági vezetői állását azzal, hogy kölcsönöket folyósított, amikor az építés akadozott. Fisk folytatta: – Dan'l tizenhatmilliót facsart ki belőle, hogy azzal spekuláljon a Wall Streeten. Úgyhogy amikor tavaly ősszel Vanderbilt azt mondta, hogy nem akarja Dan'l bácsit az igazgatótanácsban látni, a maga Elbridge barátja átugrott a karikán. – És maga meg Mr. Gould valahogy megmenekült. Fisk ehhez nem fűzött megjegyzést. Louis nem bolygatta az ügyet. Bolond volna, ha ragaszkodna ahhoz, hogy megtudja, hogyan szervezték ezt a kis mentőakciót. – De Vanderbilt visszatáncolt… – emlékeztette Fisket Louis. Fisk élénken bólogatott. – Önszántából. Nem kérte ki a maga csoportjának a tanácsát, ugye? – Nem. – Gondoltam. Vanderbilt senkivel sem tanácskozott, csak a mellette álló igazgatótanácsi tagok segítségével ránk kényszerítette az álláspontját. Az az igazság, hogy megijedt. Úgy gondolta, talán veszélyesebb, ha Dan'l Drew a részvényeivel meg a pénzével nincs szem előtt, mint ha az asztalunknál ül. Mi egyetértettünk. Úgyhogy visszakerült az igazgatótanácsba. – Nem mindenki értett egyet – mondta Louis. – Komolyan, mi a bostoni csoportnál kiárusításnak tartottuk Vanderbiltnek ezt a hirtelen pálfordulását. – Még Elbridge is? – Igen. De én még mindig töröm a fejem. Lenne szíves követni? Úgy érezte magát, mint aki kötélen táncol a szakadék fölött. Egy rossz lépés és lezuhan. – Vanderbilt eltávolította Drew-t az igazgatótanácsból, aztán visszavette. Maga meg Mr. Gould Drew szövetségesei. De lehet, hogy maguk mind a hárman összeszűrik a levet Vanderbilttel. – Mr. Kent – mormogta Fisk –, itt volnék, ha ez lenne a helyzet? – Talán az ellenállást puhatolja. Louis arcátlansága kényszeredett kacajra fakasztotta Fisket. – Maga éles eszű, ahogy Jay mondta. De ez visszavágás, uram. A maga csoportjában lévő Elbridge volt Vanderbilt csahos kutyája. – Már nem az. A kiárusítás óta nem.

– A saját nevében beszél vagy a csoportéban? – Nos, Elbridge, Jordán meg a többiek… gondolom, elképzelhető, hogy a Commodore valahogy meg tudná vásárolni őket. – Nyíltan kijátszotta a kártyát. – Feltéve, ha valaki a csoportban ezt nem akadályozza meg tevékenyen. – Például maga? – Vonja le maga a következtetést. – Nem, uram. Hallani akarom. Kész arra, hogy kiárusítsa a Commodore-t? Más szövetséget kössön? Rábírni a csoportját arra, hogy szilárdan ellene szegüljenek? – Ha megfelelően nagylelkű a jutalom. – Mennyire nagylelkű? Louis erősen ökölbe szorította a kezét. Állhatatosan nézett Fisk szemébe. – Egy igazgatótanácsi helyre gondolok. Fisk nem válaszolt. Louis biztos volt benne, hogy túl sokat kért. Túlfeszítette a húrt… Aztán Jubilee Jimből kirobbant a nevetés. – Micsoda véletlen, Mr. Kent. Jay pontosan azért küldött ide, hogy ezt ajánljam föl magának.

Második fejezet A CSAHOS KUTYA I. – Nos, uram? Megállapodtunk? Louis azonnal igent akart mondani Fisknek. Nem csupán szerette volna, ha megvásárolják, egyenesen vágyott rá. De nem akarta, hogy a férfi túlságosan szolgálatkésznek gondolja. – Nagyon közel állunk hozzá. Fisk arcáról lefagyott a mosoly. – Van még valami? – Tisztázni szeretném még a maga Vanderbilthez fűződő kapcsolatát. – Nincs közöm hozzá! – Sajnálom, de ott van Drew. Maga meg Mr. Gould szoros kapcsolatban állnak azzal a zsoltáréneklő vén rablóval. Fisk szelíden így felelt: – Dan'l Drew vitte be Jayt meg személyemet tavaly októberben az igazgatótanácsba. Azóta soha nem kerültünk távol tőle. De mint jeleztem, a Drew és a Commodore közti barátság már megszűnt. – Tudja ezt a Commodore? Fisk ravaszkásan vigyorgott. – Nemsokára megtudja. Ne nagyon törődjék a látszattal, Mr. Kent. Amikor kicsit nagyobb tapasztalatra tesz szert az ilyesféle ügyekben… Louisnak azt súgta a taktikai érzéke, hogy ne válaszoljon a szándékos sértésre. – …megtanulja majd, hogy csak két dolog számít. Az, hogy mennyi részvénye van, és abban a helyzetben van-e, hogy befolyásolni tudja az árat. A kövér embernek természetesen igaza volt. Az utóbbi tíz évben a Jersey Citytől Buffalóig tartó Erié vasútvonal volt minden spekuláns álma. Drew, miután mesterkedéseivel elérte, hogy gazdasági vezető legyen, többször is hasznot húzott a helyzetéből. A legnagyobbat és leglátványosabbat '66-ban kaszálta, amikor kedvenc szerepét alakította – leszorította az árakat, azaz besszre játszott. Az Erié részvényeit viszonylag magas áron, kilencvenötért adták-vették. A hosszra játszók az áremelkedés hamis reményétől vezérelve megegyeztek, hogy olyan részvényeket vesznek Drew-tól, amelyekről feltételezték, hogy még nincsenek a tulajdonában. Úgy hitték, az öregember tévesen arra hazardíroz, hogy az Erie-részvények értéke esni fog. De Drew nem hazardírozott. Pontosan tudta, mit akar. Gyorsan lenyomta az Erié árát kilencvenötről ötvenre azzal, hogy huszonnyolcezer addig ki nem bocsátott részvényt a piacra dobott, más részvényekkel együtt, melyek durván hárommillió értékű Erie-kötvény átváltásából

eredtek. A mindent összevéve mintegy ötvennyolcezer részvény pontosan úgy nyomta le az árat, ahogy Drew tervezte. Később kiderült, hogy egyik kölcsönének biztosítékaként halmozta fel a részvények és kötvények e titkos készletét. A hosszra játszók csapdába estek. Előzetes kötelezettségvállalásuk miatt kilencvenötöt kellett fizetniük az ötvenet érő részvényekért. Nem volt olyan hivatal, mely megmozdította volna a kisujját. Akiket nem érintett a dolog, nevettek – kárörvendően. A csapdába sétálóknak csak most, immár későn jutott eszükbe a Wall Street csípős szállóigéje: „Ha Dan'l azt mondja, fel, az Erié fölmegy. Ha azt mondja, le, akkor lemegy. Ha Dan'l azt mondja, ingadozás, akkor az Erié föl-le mozog.” Louis, ha beveszik az igazgatótanácsba, maga is olyan helyzetbe kerül, hogy részt vehet ilyen akciókban. Minden ennek a beszélgetésnek a kimenetelétől függött. Három csoport volt érintve. Az egyik a Vanderbilté volt, aki rögzíteni akarta a fuvardíjakat. A második csoport Drew-ból és új barátaiból, Gouldból és Fiskből állt. Ok pontosan azért akarták uralni a vonalat, amiért Louis szövetséget remélt kötni velük – a haszonért, melyet a részvénymanipulációból szerezhetnek. A harmadik csoportot, melynek jóvoltából Louis e megdöbbentő lehetőség küszöbére került, névlegesen két bostoni pénzember, John Elbridge és Eben Jordán vezette. Ok nemcsak azért akartak ellenőrzést szerezni az Erié fölött, hogy a részvényeivel üzleteljenek, hanem azért is, hogy megtámogassák vele a saját építkezésüket, a tervezett, de még be nem fejezett szárnyvonalat, melyet Boston, Hartford és Erie-nek neveztek. Előző év tavaszán a B. H. & E. tőkéstársai támogatást szereztek Massachusetts államtól arra, hogy befejezzék a vonal építését. Ahhoz, hogy a pénzt folyósítsák, még nagyobb összeget kellett külső forrásokból összeszedni. Louis támadásban maradt. ' – Igaznak fogadom el, amit mond, Mr. Fisk. De még van egy dolog, amit nem értek. Fisk az egyik fürtjét babrálta. – Azt hittem, ma este én kérdezek. De csak rajta. – Hízelgő, hogy maga meg Mr. Gould megkerestek. De logikusabb lett volna, ha egyenesen a bostoni igazgatótanács egyik tagjához mennek. – Jay boldogan menne – mondta Fisk vidáman. – Akkor magára egyáltalán nem lenne szükségünk. Velem van a bökkenő. Az öreg Eben meg én nem jövünk ki egymással. – Erről már hallottam. De Jordán nem nagyon beszél bizonyos dolgokról. Nem tudtam, hogy igaz vagy csak pletyka. – Igaz. A háború alatt volt egy összezördülésünk. Gyapotügyleteket intéztem neki. Az a gazember úgy gondolta, hogy túl sokat költök. Elbocsátott. Maga is foglalkozott gyapottal, nem? Ez érzékeny pont volt: _ – Akartam. De a másod-unokatestvéremnek más elképzelései voltak. – Ki az, valami kormányzati minden-lében-kanál?

– Nem, akkor újságíró volt. Most senki kis metodista lelkész. A városban él. Ő, anyám ír titkára meg az a zsidó bankár, Rothman úgy gondolták, az én kis vállalkozásom erkölcstelen. Az egész történetet kitálalták a sajtónak. – Nyilván elszalasztottam a cikket. Valószínűleg akkor jelent meg, amikor a nyugati hadszíntéren dolgoztam Ebennek. – Nos, én már azelőtt kikerültem a gyapotüzletből, hogy beszálltam volna. – Ilyen a szerencse, Mr. Kent. Én Memphisben kereskedtem gyapottal. Elsőrangú konföderációs úriemberekkel kötöttem üzleteket egy elbűvölő közvetítőn keresztül. Kis színésznő volt. Jó bőr. Fisk rózsaszín ajka büszke mosolyra húzódott. – És sose kaptak el. Annyi istenverte gyapotot vittem Ebennek, amennyit csak fel tudott dolgozni. Jordán Marsh-takarókat szállított a hadseregnek, és bezsebelte a hasznot. De megijedt az Uniós vezérkar kíváncsiskodásától. Az én költségeimet tekintette ürügynek. Tudja, mennyi kötbért fizetett nekem? Vacak hatvanötezer dollárt. Semmi okom rá, hogy barátkozzam Mr. Eben Jordannel. Valójában azt hiszem, hogy Jay meg én végső soron örülni fogunk, hogy magával kell 'együttműködnünk. Ügy látom, maga közénk való. Közénk való. Louis nem tudta megállni, hogy ne gratuláljon magának. Fisk is, Jay Gould is a Wall Street óriása volt. A legnagyobb megtiszteltetést jelentette, hogy a bizalmukba fogadták. Úgy gondolta, itt az ideje, hogy véget vessen a vonakodó magatartásnak. Egy berakásos dobozból szivart vett magának. Rágyújtott, és az illatos füstöt szaglászta. – Köszönöm, hogy ezt mondja, Mr. Fisk. Megválaszolta a kérdéseimet. – A fenébe! – kiáltott fel Fisk teátrális mozdulattal. – Elég jól megértjük egymást ahhoz, hogy ne udvariaskodjunk tovább. Tegeződjünk. Louis a füstfátyolba burkolózva elmosolyodott. – Boldogan, Jim. – Megállapodtunk? – Meg. Minden erőmet latba vetem majd, hogy a bostoni csoport melléd és Mr. Gould mellé álljon. – Csak diszkréten, míg az igazgatók össze nem ülnek, és a Commodore emberei nem indítványozzák, hogy rögzítsük a fuvardíjakat. – Senki még csak hallani sem fog a találkozónkról. Amikor megteszik az indítványt, biztos vagyok benne, hogy vereséget szenvednek. Fisk vaskos ajka megremegett. Elégedett volt. – Amint ez megtörténik, tiéd az igazgatói szék. Persze nem könnyű megtartani egy igazgatótanácsi helyet. Amikor a Commodore indítványa valóban vereséget szenved, ő tudni fogja, hogy valami baj van. Jay meg én úgy számítjuk, hogy fenemód próbálkozik majd a részvénytöbbség megszerzésével, mert így be tudná olvasztani a vonalat a Centralba, vagy hagyná teljesen elsorvadni. – Készen állok a harcra – felelte halkan Louis. – Biztos vagyok benne, hogy győzünk. Fisk megint fölnevetett.

– Jay kedvelni fog téged, Louis. – Én nem azért megyek ebbe bele, hogy bókokat kapjak. Amikor az ember észrevesz egy pénzgyártó gépet, nem fordít hátat neki. Boldogultam az acélipari érdekeltségeimmel, a Rhode Island-i szövőgyárral, az újsággal és minden mással is, ami az enyém. – Jaynek tetszik, hogy neked lapod van. Mindig komolyan tanulmányozta, hogyan használhatná fel a nyilvánosságot a céljaira. – Csak egy pénzgyártó gépet vesztettem el egész pályám során. A gyapotkereskedelmi vállalkozást. Eszébe jutott Julia, s ez zavarba hozta. A maga módján nem volt-e ő is ilyen gép? Tudatosan megszerezte a lányt, hogy javítsa társadalmi állását, és bemutassa olyan embereknek, mint Vanderbilt, aki befektetési lehetőségeket tudott javasolni, és javasolt is. És a lányt is elvesztette. Ez a veszteség még megalázóbb volt, mint a Federal Suppliers összeomlása. Azt értette, hogy a vállalat miért ment tönkre. De házassága kudarcának okát még mindig nem látta tisztán. Mindig megragadt a legegyszerűbb magyarázatnál. Hogy Juliának elment az esze. – Garantálom, Jim, hogy az újság a hasznunkra lesz. Ahhoz, hogy elérjük, amit akarunk, nem riadok vissza semmilyen eszköztől. Fisk rácsapott a szék karfájára. – Louis, te harcos vagy! Erről már hallottam. Mersz kell hozzá, hogy az ember Lee tábornok balszárnyán lovagoljon. Jay ezt tette. Louis kihúzta magát. A kifejezés az aranyspekulációra vonatkozott, melyet ő és más északiak jövedelmezően űztek a háború alatt, fittyet hányva Washington kérésének, hogy a valutát szilárdan kell tartani. A szivart egyre jobb ízűnek érezte. Jó munkát végzett ezen az estén. Azzal, hogy a Wall Streeten Erie-háborúnak nevezett ütközetben a győztesek oldalára állt, elképzelhető, hogy vagyona végül majd öt-tízszeresére is megnő. A lelkes hangulat hirtelen elszállt. Fisk kicsit összevonta a szemöldökét. Fürkészve nézte Louist, miközben hivalkodó zakójának elejét vakargatta. Aztán ezzel döbbentette meg Louist: – Őszintén remélem, hogy bízhatunk benned. – Istenem, megállapodtunk! Miért kételkednél?… Az apró szem meg sem rezzent. – Azt hiszem, te magad is elég bizalmas viszonyban voltál Vanderbilttel. – Fisk most azt az információt követelte, amit Louis korábban visszatartott. – Helyesbítek. – Louis elsötétült arccal felugrott. – A volt feleségem apja, Oliver Sedgwick volt jó viszonyban Vanderbilttel. Ezért kezdett el érdekelni a vasúti üzlet spekulációs oldala. Sedgwick már meghalt. Én pedig nem játszottam whistet Vanderbilt házában, mióta egy éve elváltam Juliától. Hazugság. Ő vált el tőled. – Megnyugtató – mormolta Fisk. – Jay örülni fog neki. Dan'l bácsi is örülni fog neki… – A kövér ember megint elengedte magát. – Nem szívesen mondom, de az öreg Daniel sok

szempontból tökfilkó. A hét hat napján fosztogatja a vasutat, vasárnap meg zsoltárokat énekel a St. Paulban, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét. Majd megvész, hogy papneveldéket építsen, amiket róla kell elnevezni. Jaynek meg nekem nincsenek ilyen törekvéseink. Mi azért vagyunk benne ebben meg minden másban, hogy pénzt szerezzünk… és Jézus nevére mondom, közben jól szórakozunk! Fisk lecsapta a poharát. Louis feszültsége elmúlt. Már értette, miért mond olyan kevés jót az ellenséges sajtó a rendes és boldog házasságban élő Gouldról, miközben a „vasúti kalózokról” szóló cikkekben irigykedve csodálják Fisket. Ebben a férfiban, ha az ember nem nézett mélyebben a szemébe, vagy nem vizsgálta meg tüzetesen azt, amit mondott, bumfordi szeretetreméltóság lakozott, melyet a szalmasárga fürtök, a pufók arc és a pompás bajuszka csak hangsúlyoztak. Gould viszont sokak szemében egyenesen gonosznak látszott. Louis még most is élénken maga előtt látta. Nem volt megnyugtató kép. Fisk társa alig százhetven centi magas volt, és tüdővészesnek látszott. Nagy szakállt viselt, hogy elrejtse vele feltehetően erőtlen arcát. De Louis hozzászokott már, hogy az embereket a szemükből ítélje meg. Gouldból az emberi érzelmeknek a nyoma is hiányzott. Mormogó hangjával és azzal a szokásával, hogy ritkán beszélt bizalmas suttogásnál hangosabban, tiszteletet és néha félelmet keltett ellenfeleiben. Ahogy mindenki tiszteletet parancsolt volna, aki huszonegy éves korára keresi meg az első millió dollárját. Az Erié fontosabb részvényeseinek nemrégiben rendezett vacsorán Gould nem értett egyet Drew egyik véleményével, és parancsoló modorban gázolt át ellenvetésein. Az öreg Drew utána remegő hangon suttogta Louisnak: – Ennek az embernek, Kent… ennek az embernek az érintése halálos. Louis, amikor ez eszébe jutott, megborzongott. Nem állt szándékában összerúgni a port Mr. Jay Goulddal. Ez nemcsak veszteséget jelentene, hanem igazi veszedelmet is. II. – Örülök, hogy elrendeztük a dolgokat – mondta Fisk, miközben nehézkesen felállt. Összedörzsölte a tenyerét, és rugózott a lábujján. – Bár a Parázna Asszony gyalázatos és elhasznált, még mindig van arany a fiókjaiban. És igazad van, épeszű ember nem mond le egy pénzgyártó gépről. Engem kétszer készítettek ki a Wall Streeten közvetlenül a háború után. Dan'l bácsi hozzám jött, amikor pénzre volt szüksége, hogy megerősítse a szorítását az Erie-n. Segítettem a vén bolondnak, hogy megszabaduljon a Stonington Gőzhajózási Társaságtól… Istenem, imádom azokat a hajókat. Nemsokára szereznem kell nekem is egy ilyen társaságot. Olyan fényűző járatot csinálok, amilyet nem látott még a világ. Márvány és tükrök a szalonokban! Kanárik énekelnek kalickában minden egyes… de most ne is gondoljunk erre. Mondjuk azt, ügyes lépést tettem, hogy közelebb jussak ahhoz a jámbor marhahajcsárhoz. Te ma este ugyanilyen lépést tettél. A világon semmi miatt nem kell aggódnunk. Louis kicsit cinikus tekintettel fűzte hozzá:

– Kivéve Commodore Vanderbilt eszét, harmincmilliós tőkéjét és az urakat, akiket a zsebében tart. Barnard bírót például, a Legfelsőbb Bíróság tagját, aki az ötös választókörzetben van. Vanderbilt úgy tud végzéseket kiadni, ahogy a kincstár pénzt ver. Fisk azonban erre az estére már láthatóan lemondott az ilyen aggodalmakról: – Emiatt majd akkor nyugtalankodjunk, amikor csinálja. Nekem pillanatnyilag jó érzéseim vannak az egész üggyel kapcsolatban. Persze… – Vállat vont. – Mindig jól érzem magam, ha Jayjel dolgozom. Neki megvan az esze, nekem a pofátlanságom. – Kövér karját Louis hátára tette. – Meg fogod látni. Most már közénk tartozol. Louist kicsit taszította az izzadságszag, mely vendége gallérja és kézelője alól felcsapott. Fisk tovább csevegett: – Csatlakoznunk kéne a hölgyekhez, nem gondolod? De még mielőtt elindulnánk… A puha kéz Louis karjára kulcsolódott. Ő megint meglepődött Fisk hangsúlyának változásától. – Lehet, hogy ezt nem kellene nyíltan kimondanom. De akkor sem szabad félreértenünk egymást. – Nem, nem szabad – bólintott rá Louis, de zavarba ejtette Fisk szemének villanása. – Félreértjük? Fisk vállat vont. – Addig nem, amíg a következő dolgot szem előtt tartod. Jay meg én adjuk meg a hangot és játszunk. Velem könnyen ki lehet jönni… Louis ebben kételkedett, de nem szólt egy szót sem. – De Jay mindig parancsolni akar. Nincs közbeszólás. Nincs vita. Semmit sem lehet mondani vagy tenni, ami elfuserálhatja a terveit, vagy megzavarhatja. – Más szóval, ha csahos kutya vagyok… – Ez elég nyers fogalmazás tőled, Louis – mosolyodott el Fisk. – De pontos. Ha valaha akarattal vagy véletlenül az útjába állsz Jaynek, nem Jay, hanem te húzod a rövidebbet. Ezért álltam mellé. Ő már akkor ráhajtott, amikor kölyökkorában segített a papájának ellátni a marhát a vadnyugati családi farmon. Nem hiszem, hogy Jayt nagyon sokra tartotta az apja. Túl törékeny volt. Kis csalódást okozott az öregembernek… egy fiú öt lány között. Azt hiszem, Jay az elejétől fogva meg akarta mutatni az apjának… de lehet, hogy az egész átkozott világnak is… hogy az izmos kar nem számít annyit, mint az okos fej. Az emberek azt is mondják, hogy Jay ereiben ravasz vér folyik. Zsidó vér. A dédapja a polgárőrséget vezette a forradalom alatt, csak az ő neve még Abraham Gold ezredes volt. A család 1800 körül kezdte Gouldnak nevezni magát. Rengeteg oka van, hogy Jay miért ilyen harci kakas. Tudtommal soha senki nem győzte le. A kövér ember megnyalta az alsó ajkát, apró nyálfoltot hagyva rajta. – Senki – ismételte. – Bár az öreg Charles Leupp megpróbálta. Louis soha nem találkozott Leupp-pal, de ismerte a történetet. Leupp tekintélyes New York-i bőrkereskedő volt, aki mindig a megvesztegethetetlenségével büszkélkedett. Vásárolt egy hatvanezer dolláros részesedést egy

pennsylvaniai bőrgyárban, melyet Jay már akkor megszerzett, mikor még a nagykorúságát sem érte el. A bőrgyár eredeti tulajdonosa, Zadoc Pratt látta, hogyan gyarapodik a vállalkozás az ifjú Gould vezetési képességeinek hatására. De a haszon soványka volt. Amikor Pratt azzal vádolta Gouldot, hogy elvesz pénzeket a magánspekulációihoz, és meghamisítja a könyveket, hogy elleplezze a sikkasztást, Gould állítólag csak gúnyos mosollyal és vállrándítással válaszolt. Gould felajánlotta, hogy a Mr. Leupptól szerzett pénzből megveszi Pratt részét. A második társát ugyanúgy megvágta, akár az elsőt. Leupp fölfedezte, hogy Gould az ő nevével és pénzével teremt áruhiányt bőrből. Gould, amikor szembesítették vele, elismerte tisztességtelen viselkedését. Amikor bírósággal fenyegették, csak nevetett rajta. Elmozdítani pedig nem lehetett, mert azt állította, hogy akkor bemocskolja Leupp nevét. Jay Gouldot semmi más nem mozgatta, csak az olyan siker kilátása, melyet nagy összegekkel spekulálva ér el – lehetőleg mások pénzén. Sok szerencsét kívánt Charles Leuppnak arra az esetre, ha a cég csődbe menne. Leupp hazatért New York-i házába, elgondolkodott megszégyenített helyzetén, majd egy pisztollyal agyonlőtte magát. Louis megértette a hivatkozás lényegét: – Tudom, mi történt Leupp-pal. Megnyugtathatod Mr. Gouldot, hogy nem fogok neki sem ellentmondani, sem valamilyen zavart okozni. Fisk burkolt fenyegetését azonban nehéz volt lenyelni. Nem szerette hallani az igazságot, amikor olyan kifejezésbe burkolják, mint a csahos kutya. Megpróbálta felidézni maga előtt a nagy esélyt: a milliókat, melyek az Erié megfejéséből származhatnak. – Csak szeretném, ha megértenéd – bólintott Fisk. – Nincs kétszínűsködés a társak között. Louis vállára csapott. – Itt az idő a csintalankodásra! Felküldte a komornyik a pezsgőt? – Megkapta a parancsot. Három üveggel mindkét szobába. Louis kinyitotta az ajtót, megkönnyebbült, hogy kimenekülhet a zsúfolt könyvtárszobából. A folyosón pislogó gázlámpák Fisk duzzadt árnyékát vetették a falra, miközben a férfiak a fényűző lépcsőhöz mentek, és elindultak az emeletre. Fisk a társára nézve hízelgő anekdotákat kezdett locsogni. Végigsétáltak egy hosszú folyosón, és megálltak egy dúsan faragott ajtó előtt. Amikor Fisk kinyitotta, Louis egy fekete hajú fiatal nőt pillantott meg, aki a kandalló tüzénél állt. Testét a vékony köntös alig takarta. Josie Mansfield feléjük sietett. – Halacskám, már azt hittem, egész éjszakára magamra akarsz hagyni! – Egy pillanat és jövök, Dolly. A színésznő az ajtó közelében maradt. Fisk hangja egy árnyalattal erősebb lett. – Azt mondtam, egy pillanat és jövök. Josie eltűnt szem elől. Fisk arca most ismét mosolytalan volt: – Zavar valami, Louis? Louis fölemelte a fejét.

– Igen. – A józan ész parancsa ellenére kibökte: – Nem szeretem, ha valaki csahos kutyájának neveznek. – Pedig az vagy. Megvettek, és fizettek érted. Fölkacagott. Bántó éllel. – Nem olyan rossz csahos kutyának lenni, Louis. Amikor a világ fagyoskodik és éhezik, a csahos kutyák melegben vannak, és bőséggel kapnak enni. Ezt ne feledd el. És ne feledd el Charles Leuppot se. Fölemelte a kezét, hogy meglazítsa fekete matróznyakkendőjét. Még mosolygott, amikor az ajtó becsukódott mögötte.

Harmadik fejezet AZ ARCKÉP I. Louis nem vesződött azzal, hogy kopogjon, mielőtt belépett a folyosóról odébb nyíló szobájába. Meglepte Nedda Chetwyndet, aki szőke volt, kalácsképű, huszonegy esztendős, és messzemenően feledhető. A lány meztelenül ült az ágyban, a selyemtakarót szemérmesen a keblére húzta. Már kibontotta az ezüstvödörben álló pezsgőt. Egyik kezével a takarót fogta, a másikban a poharat, amelyből kortyolt. Mosolya tétova volt. A férfi nem viszonozta. Miért is viszonozná? A lány semmit sem jelent neki. Biztosan tudta, hogy Fisk megfelelően kioktatta, és megígérte, hogy utána csinos ajándékot kap. Összeráncolta a szemöldökét, amikor teste jelezte a lány közelségét. Utálta, hogy így megtiszteli a lányt. De emlékezetébe idézte, hogy csak azért támad ilyen reakciója, mert az utóbbi évben egyre ritkábban találkozik nőkkel. Személyes ügyei túlságosan elfoglalják, és gyakran el is fárasztják. Levette a zakóját és a nyakkendőjét, aztán fölemelte a kezét, hogy csavarjon egyet a nemrégiben fölszerelt gázégőn, mely Julia olajportréja közelében függött. Elfordult, és odalépett a körben elhelyezett többi díszes égőhöz is, de közben magán érezte a lány tekintetét, aki felháborítóan hangosan szürcsölte a pezsgőt. De mindegy. Nincs értelme a viselkedése miatt bosszankodni. Teljesíti, amiért jött, aztán soha életében nem kell látnia. Bár az emeleti szobák fala vastag volt, Josie Mansfield elég hangosan vihogott ahhoz, hogy felkeltse a figyelmét. Aztán Fisk bömbölte el magát, akár a bika. A szomszéd szobában az ágy szinte rögtön ezután nyikorogni kezdett. A ritmikus hang meglepő ütemben gyorsult. – Egy pillanat és jövök, szivi. – Miközben ezt mondta, nem is pillantott a nőre.

Belépett a gardróbszobába, félig becsukta az ajtót, és hozzálátott, hogy levetkőzzék. Fisk ágyának lármáját még ebben a kisebb szobában is hallani lehetett. Nincs mese, a férfi goromba modora taszítja. Másfelől viszont Fisk egyáltalán nem hülye. A csahos kutyákat illető megjegyzései ellenére Louis megfogadta, hogy nem gondol rosszindulattal új partnerére. Fisk pontosan azt adta neki, amit akart. Az igazgatótanácsi tagság nem más, mint megbízólevél a szegény öreg Parázna Asszony kifosztásához. Az elmúlt években az Erié hírhedett társasággá vált – az igazgatói, valamint a helyzete miatt. A sajtó – kevés kivétellel, mint például a Union – folyton azért szidta, mert nem szolgálja ki a közönséget. Az ilyen szolgálatba vetett remény persze szánalmas volt. A nép „két rozsdacsíknak” nevezte az Erie-t, s ez illett is rá. A vonal hétszázegynéhány mérföld vágánya öreg és veszélyes volt. Gurulóállománya gyalázatos. Csaknem minden héten előfordult összeütközés és kisiklás, sebesülés és halál. Éppen az új esztendő beköszöntével újabb váltókezelő rokkant meg egy életre Jersey City pályaudvarán. Sok újságíró és munkásvezér terjesztette rendíthetetlenül azt a nevetséges elképzelést, hogy az Erié igazgatói felelősséggel tartoznak az utasokért és az alkalmazottakért. Az ilyen nagyra becsült „gondolkodók”, mint például az ifjabb Charles Francis Adams, Lincoln NagyBritanniába küldött háborús követének a fia, láthatóan azt hitték, hogy a bimbózó amerikai vasúthálózatot valamiképpen a köz javára kell üzemeltetni. Ha Adamsnek és a hozzá hasonlóknak valami fogalmuk lenne az életről, megértenék, hogy az országban soha egy mérföld vágányt nem fektettek volna le, ha a vállalkozók inkább a néppel törődnek, mint a pénztárcájukkal. Egy vasútvonal kizárólagos feladata az, hogy a bennfentesek pénzt keressenek vele. A Wall Streeten csak azokat a vasúttulajdonosokat csodálják – és Louis meggyőződése szerint a szűkagyú tömeg is csak azokat csodálja –, akik megértik, mire való egy vasútvonal, és ennek megfelelően cselekszenek. Most már ő is ilyen. Vagy ilyen lesz nemsokára. Minél többet gondolkozott, annál erősebb lett a meggyőződése, hogy bolond volna, ha kifogásolná Fisk gorombaságát. Háttérbe tudja és háttérbe fogja szorítani büszkeségét és önbecsülését azért, hogy ne hozza zavarba és ne bosszantsa Drew, Fisk és Gould urakat. A jutalom bőven kárpótolja majd. II. Selyemköntöst öltött, lecsavarta a gázt, és visszatért a hálószobába. Nedda Chetwynd letörölte a pezsgőt az álláról, miközben még mindig bambán mosolygott. – Tegezhetem? A férfi vállat vont. – Ha akarsz. – Egyre türelmetlenebb lett. Minek vesződött még ezzel a köntössel is? Tudta. Az átkozott festmény miatt. Kényszerítette magát, hogy rápillantson. A halványkék szem, mint mindig, mintha kigúnyolta volna.

Fisk szajhája töltött még magának pezsgőt. Louis azon kapta magát, hogy tovább bámulja a vászonra festett porcelánarcot. A kép láttán megalázottságot és gyűlöletet érzett. Miért tartotta meg? A szőke lány kásás hangon megkérdezte: – Ez a hölgy volt a feleséged? – Igen, ő. – Csinos. – Az volt, amíg el nem vesztette az eszét. Miss Chetwynd majdnem kilöttyintette az italt. – Úgy érted, bolondokházába küldték? – Oda kellett volna. Beállt abba az agyalágyult nőmozgalomba. Arról panaszkodott, hogy úgy használják, akár egy konyhai eszközt. Pedig ez a nő elsőrendű feladata… hogy használják… Louis leült az ágy szélére. Félrelökte a takarót, és a lány mellbimbóját cirógatta. – Hogy örömet adjon. A konyhában vagy, itt. A hülye ribanc csak vihogni tudott. – A következő az volt, hogy Julia azonosította magát a niggerekkel. A lány megdöbbent: – A nig…? – Hallottad. A niggerekkel. Mindig lenézte őket, de aztán egyik napról a másikra magasztos jelképnek látta őket! Ha a niggerek szabadok, kérdezte, akkor miért tagadják meg a nőktől a szavazati és a tulajdonjogot? Ez az egyik érv, amivel Mrs. Stanton, Mrs. Stone, Susan Anthony meg a többi zavarosfejű igazolni akarják képtelen ötleteiket. Abban a pillanatban, amikor a feleségem összeállt ezekkel a boszorkányokkal, a vég elkerülhetetlen volt. Louis halkan és önmaga kedvéért beszélt. Bizonyos megkönnyebbülést érzett, hogy hangosan próbálja meg rendszerezni a közelmúlt érthetetlen eseményeit. Nem mintha sikerrel tette volna, bár zavart és némileg összefüggéstelen kifejezései őszinték voltak. Annak idején több tucat tirádát hallgatott meg Juliától, mielőtt az asszony 1866 decemberében otthagyta, de még mindig nem értette az érvelését – sem annak okát, miért változott az asszony három-négy év alatt követelődző gyermekből félelmetesen független felnőtté. Amennyire fel tudta idézni, az asszony panaszai egészen '61-re nyúltak vissza, röviddel a katasztrofális találkozást követő időszakra, amikor a Kent-házban Boyle, Rothman és anyjának az a mulatt kaliforniai bányafelügyelője, Israel Hope megtagadták, hogy hozzájárulásukat adják a Federal Suppliers megalakításához. Azon a tavaszon valami történt Juliával. Hogy pontosan mi, azt nem tudta. Az asszony sem beszélt róla, amikor kérdezte. De akármi történt is, ez jelentette a nehézségek kezdetét. Emlegetni kezdte az írt, akinek addig legfeljebb csak felületes figyelmet szentelt. Néha melegen dicsérte Boyle-nak a Federal Suppliersre vonatkozó álláspontját vagy a férfi jellemét általában. Máskor – ennek tökéletesen ellentmondva – alig leplezett haraggal ejtette ki a nevét.

Louis megpróbálta nevetéssel elütni ezt a különös paradoxont, és azt mondta magában, ez Epikusán női viselkedés. De tévedett. Julia pontosan a „tipikus” nőiességtől szabadult meg lassan, megmagyarázhatatlanul és riasztó módon. Az a panasza, hogy „használják”, szintén 1861 tavaszára nyúlt vissza. Akárcsak ellenállása, mellyel férje bizalmas közeledését fogadta. '62-ben rövid időre mérsékelte keresztes hadjáratát; ekkor fogant egyetlen gyermekük, Carter. A nyugalom nem tartott sokáig. Julia valahol hallott egy pletykát arról, hogy Louisnak viszonya van egy manhattani eladólánnyal. A háború folytatódott. Amikor az asszony elhagyta, és négyesztendős fiukat is magával vitte – nem kár érte; Carter alávaló kölyök volt, aki állandóan Louis figyelmét akarta felkelteni –, Julia a higgadt, hidegfejű eltökéltség szobra volt. Félelmetes! Az asszony arcképét az egyik korábbi házassági évfordulójukra festette meg. '66 óta már sokszor állt közel ahhoz, hogy megparancsolja, égessék el a festményt. Mégsem tette meg. A kép talán figyelmeztetésként szolgált. Már megfogadta magában, hogy sohasem áll össze másik nővel. Egy nő olyan, akár a rossz befektetés: túl sok megjósolhatatlan és ezért elfogadhatatlan kockázattal jár. Olyan kockázatot hajlandó volt vállalni, amilyennek akkor vetette alá magát, amikor megállapodott Fiskkel. Az ilyen kockázatban legalább a haszon esélye megvan. De egy nő esetében a legtöbb, amiben az ember reménykedhet, hogy fenntartja a status quót. Nem, elege volt már abból, hogy a másik nemnél futó kapcsolatoknál többre törekedjék. Talán azért tartotta meg a képet, hogy megerősítse ebben az elhatározásában. Nedda Chetwynd kérdően, szinte idegesen figyelte. A férfi mosolyt színlelt, kitépte a lány kezéből a poharat, és félrehajította, anélkül hogy odanézett volna. A pohár csörömpölve összetört. Felállt, és levette a köntösét. Egy pillanatig sem volt lelkifurdalása, hogy .meztelenül áll Julia arcképe előtt. Inkább élvezte. Odébb húzta a selyemtakarót, és csalódottságot érzett, hogy a lány melle olyan kicsi. De a hasa telt volt és rózsaszín. A lány affektáltan mosolygott a férfi ágyéka láttán. De felsikoltott, amikor Louis kirántotta az ágyból. Louis gyorsan megcsókolta, hasuk összeért. A lány gyakorlott volt. Miközben megsimogatta a férfit, nyelve sóvárogva mozgott. Louis kitépte magát: – Még valamit a volt feleségemről, Miss Chetwynd… – Jaj, hát miért nem hívsz Neddának? A férfi leplezni próbálta undorát. – Jól van. Nedda. Csak szeretném megjegyezni, hogy a feleségem… öö… problémája lényegében egyszerű volt… Hazudsz. Julia elképzeléseit halálod órájáig tévelygésnek tartod, okait pedig rejtélynek. – Nem értette meg, hol van a nő helye.

Megfogta Nedda vállát. A szorítástól a lány feljajdult. Elkerekedett szemmel és vörös, kerekre nyílt szájjal a férfi merevedésére bámult, majd az arcába. Louis halkan így szólt: – Most majd meglátjuk, te tudod-e?

Negyedik fejezet A FÉRFI, AKI KIÉGETETT SÁLAT VISELT

I. A februári alkony enyhített valamit a Jersey City-i General Wayne Street házainak komisz külsején. Gideon Kent a nappali ablakánál állt. Ép szeme összeszűkült, ahogy az északnyugat felől hömpölygő fekete felhőket figyelte. Hóvihar közeleg. Csaknem két év után már felismerte a jeleket. Mivel a mérsékelt éghajlatú virginiai Shenandoah-völgyben nőtt fel, még mindig nem szokott hozzá az északi időjáráshoz. Gyermekkorában Lexingtonban csak ritkán látott alkalmi hószitálásnál több téli fehérséget. Idefönn metsző szelek fújtak napokig, és a hó cipószerű buckákba halmozódott, melyek csak lassan olvadtak el. Ősz óta már három ilyen vihart állt ki. Ma éjjel nyilván újabb jön. A gondolatot alig hozta összefüggésbe tulajdon biztonságával. Ez már csak ritkán nyugtalanította, bár Margaret rengeteget aggódott miatta. A fenyegető égbolt Augustus Kolbra emlékeztette élénken. Az új esztendő napjának első éjszakáján havazott, amikor egy baleset néhány másodperc alatt tönkretette Kolb életét. Ez az emlék egy másikat is felidézett. Arra a férfira gondolt, akit néhány órával azelőtt a Diarrjond N Láger Palace-ben meghallgatott. A férfit hírneve miatt a Diamond N tulajdonosa arra kényszerítette, hogy a csoportot a kocsma raktárában hívja össze. Gideon még most is érezte a fűrészpor szagát, és látta a vendégek barázdált, megviselt arcát. A fáradt, mégis lelkes szemeket. Az erős kezeket, melyek foszlott nadrágos térdeken nyugodtak, miközben a philadelphiai előrehajolt, hogy lelkére beszéljen a kilenc váltókezelőnek, akik az Erié pályaudvarairól érkeztek. Azért gyűltek össze, hogy lássák, tehetnek-e valamit Augie Kolbért és a családjáért. – Semmit nem tehettek – mondta nekik a férfi –, ha nem szervezkedtek. Mi is csak így jutottunk előre az öntőmunkások szakszervezeténél. – Sylvis, mi nem vagyunk szakmunkások – panaszolta egy Cassidy nevű ember. – Mi nem vagyunk olyan képzettek, mint a ti iparosaitok. A vézna férfi megrángatta a sálat, amelyet vékony felöltőjén viselt. A sál jóformán cafatokban volt, teli fekete szélű lyukakkal. Sylvis azt állította, hogy minden öntödéhez vagy öntödei csoporthoz, melyet ő szervezett, tartozik egy olvadt vas égette lyuk. És ezekből több tucat volt. • – Nem számít – válaszolta Bill Sylvis. – Az elv ugyanaz. Egyedül semmilyen lényeges vagy tartós dolgot nem tudtok elérni. Ha egyesültök, nincs olyan gonosz erő, amivel ne szállhatnátok szembe. Szeretném, ha gondolkodnátok ezen. És gondoljatok Kolb feleségére, Gerdára is. Van a philadelphiai csoportunkban egy rokona. Ő pedig engem kért meg, hogy jöjjek el ide, és beszéljek veletek.

Gideon keresztbe rakott lábbal ült egy sarokban, a leghátsó sorban. Csak azért jött el, mert Kolb a barátja volt. Nem nagyon érdekelték a Sylvishez hasonló radikálisok. Maga is csodálkozott, amikor észrevette, hogy a férfi és a mondandója felkelti a figyelmét. Úgy érezte, meg kell szólalnia: – Gondolom, ez ugyanaz az elv, mint amire Stuart tábornok tanított bennünket. Sylvis a nyakát nyújtogatta. – Hogyan? Ki szólt? – Kent lázadó, ott hátrébb – mondta valaki, de nem gorombán. Gideon fölemelte a kezét. – A háború alatt Jeb Stuart lovasságánál szolgáltam. Ő arra tanított bennünket, hogy maradjunk szorosan együtt a harcmezőn. Minél többen vagyunk, mondta, annál biztonságosabb… és annál nagyobb az esélye, hogy végre tudjuk hajtani a parancsokat. Bill Sylvis határozottan bólintott. – Pontosan erről van szó. Kolb esetében néhány ember kérése valószínűleg semmit nem ér. De ha sok ember… mindenki a pályaudvarokon… egyesíti az erőit és sztrájkba lép, változás történhet. Az öntőmunkásoknál mi ezt megtanultuk. Olyan lecke ez, melynek megtanításáért én évente tízezer mérföldeket utazom. Daphnis Miller egyik barátja rosszkedvűen fölnevetett. Miller nem volt nagy véleménnyel e tanácskozás jelentőségéről. Kint ült az ivóban, és vedelte a sört. Annak a jelentőségét nem kérdőjelezte meg. Miller barátja így szólt: – Kidugjuk a fejünket a lövészárokból, és változást érünk el, az igaz. Elérjük, hogy egy csomó átkozott nigger vagy zöldfülű bevándorló jöjjön a pályaudvarra. A főnökök lecserélnek minket! Sylvis nem ellenkezett, inkább megfontoltan bólintott. – A munkaadók ezt a komoly fegyvert szegezik ellenünk. Nekünk magunknak is kell ilyen fegyvert találnunk. – Nincs ilyen. – De bizony, van. Olyan nyilvánvaló, hogy átsiklunk fölötte. Én is átsiklottam évekig, és még most is tétovázom, hogy a nyilvánosság előtt kimondjam-e. Nem lesz népszerű. De elkerülhetetlen. Ha a munkásság valaha tartós győzelmet akar aratni, mindenkit a soraiba kell fogadnia. Mindenkit. A szakképzetteknek egyesülniük kell a képzetlenekkel. Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy a nőket is be kell engedni a munkásszervezetekbe. És a feketéket is. Ez a halk kijelentés tiltakozó felhördülést váltott ki. Sylvis fölemelte a kezét. t – Nem könnyen jutottam erre a következtetésre. Tudom, hogy a dolgozók úgy gondolják, csak a szakképzett munkások szervezkedhetnek. Régen azt hittem, hogy a négerek fenyegetést jelentenek minden fehérnek, aki a megélhetésért küszködik. De aztán megváltozott a véleményem. A néger már nem rabszolga, de még nem is szabad. – Komoly szeme csillogott, ahogy a zavart arcokat fürkészte. – De ti sem vagytok szabadok. Mindannyian rabszolgák vagyunk. Együtt kell megszabadulnunk a rabszolgaságtól.

– Már megpróbálták! – tiltakozott egy Rory Bannock nevű tagbaszakadt váltókezelő. – Öt évvel ezelőtt tizenkét vasutas összegyűlt Detroitban, hogy megalakítsák a Vasutasok Szakszervezetét. Segélyt akartak szerezni olyan özvegyeknek, akiknek a férje munkavégzés közben halt meg. Titokban kellett találkozniuk, mert attól féltek, hogy elbocsátják őket. Az egész dologgal sose értek el semmit. – Gondolom, elértek volna valamit, ha kitartanak mellette – vetette ellene Sylvis. – Ne légy benne olyan biztos. A fiúk a B & O társaságnál meg akartak keresni egy főnököt valami panaszukkal. Elbocsátották őket, csak azért, mert kihallgatást kértek! Sylvis szomorú tekintetet vetett rá. – Sose mondtam, hogy könnyű lesz a harc. Az öntőmunkásoknál se volt könnyű. De ha szervezkedtek… – Kiszervezkedjük magunkat az állásunkból! – kiáltott fel Bannock. A legtöbben helyeseltek. Hangosan. – Elismerem, szolidaritás nincsen kockázat nélkül… – szólalt meg Sylvis. Cassidy intett. – Valaki más vállaljon kockázatot. Nekem hat kölyköm van. Sylvis csalódottnak látszott. Ahogy a váltókezelők is. Remélték, hogy Sylvis valami gyors és egyszerű tervet javasol majd Augie Kolb és a porontyai pénzügyi megsegítésére. Ehelyett elvont dolgokról beszélt. Bérrabszolgaságról. A szakszervezeti mozgalomról. Azonnali orvosság helyett hosszú távú stratégiáról. Gideon a homlokát ráncolva ült, alig hallotta az ivóból áradó ricsajt. A tiltakozások dacára gyanította, hogy a halk szavú philadelphiainak igaza lehet. Az első manassasi ütközetben megtanulta megbecsülni az összetartást. Elszakadt a többiektől, és majdnem agyonlőtte egy haldokló jenki. Segíteni akart Augustus Kolb családjának. De Bill Sylvis keserű orvosságot ajánlott. Jól tudta, hogy ha követeléseket támasztanak, valószínűleg elbocsátások lesznek. Elkeserítette a váltókezelőket, ■és csalódást okozott nekik. És azzal sem segített, hogy nyíltan beszélt a munkásmozgalomban majd végül bekövetkező faji keveredésről. Gideon Kentnek és a raktárban tartózkodó többi embernek is szüksége volt az állására. Ez jelentette a nehézséget, mely a találkozó gyors és eredménytelen végéhez vezetett. II. Egész úton hazafelé Gideon képtelen volt a fejéből kiverni a negyvenéves William Sylvist. Most, az ablaknál állva, a közelgő hóviharról megint a nemzet szárnyukat bontogató szakszervezeteinek az egyik legerősebbikét vezető tisztviselő jutott az eszébe. Sylvist jól ismerték a munkások. Az Öntőmunkások Szakszervezetét személyesen ő szervezte a több mint százharmincöt helyi csoportot tömörítő hálózattá. A néha vonakodó vasmunkásokat ő tartotta vissza a munkától, és fontos megállapodásra jutott az öntödetulajdonosokkal, akik '66-ban a híres albanyi munkáselbocsátásokban szerepet játszottak.

Állandóan azt javasolta, hogy a munkások a meglévő vas– és acélgyárak alternatívájaként alapítsanak saját tulajdonú szövetkezeti öntödéket. Azonkívül úgy emlegették, mint a Nemzeti Munkásszövetség lehetséges elnökét. A viszonylag új szervezet munkásegyleteket, helyi szakszervezeti csoportokat, reformereket és rövidebb, nyolcórás munkanapért küzdő ligákat foglalt magában. Az ár azonban, melyet Bill Sylvis az eredményekért fizetett, egészen nyilvánvaló volt. Egy raktárhelyiség sötétjébe utasították, mert még a kiskereskedők is veszedelmesnek tekintették. Ruhája szinte cafatokban lógott. Túlságosan egészségesnek sem látszott. A gyűlésen minden frissítőt elhárított, mondván, hogy állandó gyomorpanaszai vannak. Agyondolgozta magát – családját pedig, tudta meg Gideon, szegénységbe döntötte – a szakszervezeti ügyért. Sylvis valójában törékenynek és szinte szánalmasnak látszott, amikor a gyűlésről abban a vékony felöltőben és kiégetett sálban kilépett a sötétségbe. Gideon még mindig látta a sál végét, mely úgy repkedett a szélben, akár a golyók lyuggatta zászló. Amikor most az ablaknál összedörzsölte a kezét, hogy megmelegítse – eltűnt a kép. A ház nappalija kopott volt és hideg. A régi, virágos tapétán koromfoltok sötétlettek. Szél fütyült a zsaluzás réseiben. A rozoga asztalon álló öreg diófa óra fél hatot ütött. Gideon nem tudta jó szívvel elismerni, hogy Sylvisnek igaza van. Ha elismeri, arra kényszerül, hogy megtegye a következő logikus lépést. De akár a többiek, akik a Láger Palace-ben összegyűltek, ő sem készült még fel erre. Nehéz idők jártak, kevés volt a munkahely. A konyhából Margaret hangját hallotta, aki fürdetni kezdte Eleanort. Miközben csobogott a víz, bekiáltott: – Gideon! Kész a vacsorád. – Máris megyek. Ám az ablaknál maradt, nézte a keréknyomokat a fagyott sárban meg a folyó felé elszórtan húzódó, egyformán kopott házakat. Közvetlen szomszédja, Daphnis Miller azt mondta, hogyha valaki beszív, csak úgy találja meg a saját ágyát, ha a saroktól kezdve számolja a házakat. Miller nemes lelkű ember volt. Alig fél év alatt ő is jó barátja lett. A nyáron Gideonnak, miután déli múltja miatt több helyről is elbocsátották, eszébe jutott a vasutas, akivel Relay House-nál találkozott. Kétségbeesésében felszállt a Jersey City felé tartó kompra. Arra gondolt, hogy Miller esetleg régen elköltözött, vagy ha még ott dolgozik is, elfelejtette már. Igen, biztosan elfelejtette, hogy azt mondta Gideonnak, keresse fel, ha valaha munkára lesz szüksége. Gideon mindebben tévedett. Miller bemutatta a tolatásvezetőnek, aki a váltókezelőket vette fel. Gideon fél szeme hangos és hitetlenkedő nevetést váltott ki a férfiból. De nem küldte el. Az iparosodott keleti parton uralkodó válságos gazdasági helyzet és álláshiány ellenére kevesen éheztek annyira, hogy életüket kockáztassák egy olyan rossz hírű vasúttársaságnál, mint amilyen az Erie. Gideonnak még így is csaknem negyedórán át kellett könyörögnie a maga érdekében.

Erős. Magas testalkata és széles válla a bizonyíték erre. Mostanra már visszanyerte a fogolytábor előtti súlyát. Fürge. A háborúban a lovasságnál szolgált. A szeme miatt viszont hevesen kellett érvelnie. A tolatásvezető asztalára csapott, és közölte, bemehetne akármelyik toborzóirodába, és azonnal beállhatna valamelyik új lovasezredbe, amely a síkságra indul. Ha a félszeműeket beveszi a seregbe mondjuk Hancock tábornok vagy a fiatal Custer tábornok – ezt az embert Gideon megpróbálta nem gyűlölni azért, mert az ő egyik michigenije ölte meg „Szép” Stuartot –, akkor, az isten verje meg, az Erie Vasúttársaságnak is el kell fogadnia őket! A vagonok összekapcsolása egy cseppet sem veszélyesebb, mint szembenézni egy csapat dühöngő sziú indiánnal. A tolatásvezető savanyú képpel megjegyezte, hogy Gideon talán meglepődik, de ő ad neki egy lehetőséget. A férfi arckifejezésén látszott, nem számít rá, hogy Gideon sokáig marad. Ez csak megerősítette Gideonnak azt az elhatározását, hogy meg fog felelni. A munka valóban olyan veszélyesnek bizonyult, mint amilyennek Miller azon a délutánon Relay House-nál lefestette. Néhány hetenként meghalt vagy megsebesült valaki. Gideonnak állandóan nyugtatgatnia kellett Margaretet, és emlékeztette, hogy végre olyan munkát talált, amilyet szeret – kint a szabad ég alatt. Eltekintve természetesen ezektől az átkozott északi telektől. A szörnyű halálesetek és sebesülések mellett a fiatal család életének másik riasztó eseménye az volt, hogy '67 augusztusában a folyó másik partjára költöztek. Szükség volt erre ahhoz, hogy Gideon megőrizze az állását. A téli hónapokban a folyón zajló jég a legjobb esetben is megbízhatatlanná tette a kompközlekedést. A Jersey Citybe való átköltözés erősen megnehezítette, hogy találkozzanak Jephthával és Mollyval. De Gideon és Margaret zokszó nélkül tűrte ezt az új elszigeteltséget. Segített ebben az, hogy Miller szomszédságában találtak egy házat, amelyet bérbe tudtak venni. Daphnis Miller nemcsak a barátja lett Gideonnak, hanem a tanácsadója is. Szolgálatkészen megmutatta neki a váltókezelői mesterség fortélyait, és elintézte, hogy az ő műszakjába osszák be a fiatalabb férfit – ez alkonyattól hajnalig tartott. Ezen az estén Miller szokás szerint fél hét körül néz majd be érte, és kettesben gyalogolnak a félórai járásra eső, pályaudvarra. Gideon úgy határozott, nem mondhatja el Margaretnek, hogy meghallgatta Bill Sylvist. Szerencsére máshol is meg kellett állnia a hazafelé úton. Ez megmagyarázza majd a távollétét. Nem akarta, hogy a felesége azt higgye, olyan dologgal kacérkodik, mely attól a kis biztonságtól is megfoszthatja őket, amelyben részük van. És az az igazság, hogy nem is kacérkodott vele. A háború után megesküdött, hogy soha többé nem harcol olyan, úgynevezett magasztos elvekért, mint például az államok jogai. Maga az életben maradás is elég küzdelmes volt. Tizenkét órát dolgozott a napi „bűvös” másfél dolláros összegért. Mr. Greeley Tribüné-ja úgy becsülte, hogy egy átlagcsaládnak heti 10, 57 dollárra van szüksége a létminimumhoz. A család ezt az összeget csak úgy érte el, hogy Margaret varrást vállalt. Gideon és felesége azonban ismételten visszautasította azokat az élelmiszer– és ruhaadományokat, melyeket Jephtha és Molly kínált nekik. Gideon időnként – és ez most ilyen

alkalom volt – azon tűnődött, megőrült-e, amikor azt mondja apjának, nem kér tőle anyagi támogatást. Csak egy szót kellene szólnia Jephthának, és akkor ő, Margaret meg Eleanor biztonságban élhetnének. Rendesen táplálkozhatnának. Szépen berendezett lakásban lakhatnának odaát Manhattanben. Felsóhajtott. Az biztos, hogy a függetlenségnek megvan az ára. Vajon tisztességes dolog-e, ha arra kéri Margaretet, hogy továbbra is ő fizesse ezt az árat? Szép dolog a büszkeség, de a gyomrot nem tölti meg, és az elhasznált ruhatárat se lehet felfrissíteni vele. Állj, gondolta ingerülten. Kezével végigszántott hosszú, világos színű haján, jobb szeméből pedig megpróbált kipislogni egy porszemet. Elhatározott valamit. És kitart mellette; a tulajdon munkájával és eszével teremt jövőt – még akkor is, ha az utóbbiról gyakorta érezte úgy, hogy még mindig sajnálatosan tompa. Valamit azonban igyekszik javítani rajta. Minden éjjel. Minden szabad pillanatában. Célja nem irreális. Sok autodidakta van, köztük Sylvis is. A philadelphiai elmondta a kocsmai gyülekezetnek, hogy családja már tizenegy éves korában elküldte dolgozni egy farmra. Önerőből tanult meg olvasni, mert nem engedhette meg magának, hogy iskolába járjon. Később azért küszködött, hogy rendkívül összetett anyagot sajátítson el, mert ennek megértése életbe vágó volt, ha szervezni akarta a munkásokat. Sylvis olyan neveket említett, amelyek semmit nem jelentettek Gideonnak. Adam Smith. Dávid Ricardo. Kari Marx. Megdörzsölte flanelingbe bújtatott karját. Úristen, milyen hideg van. Úgy érezte, feszül a hólyagja. De nem vágyott rá, hogy az üvöltő szélben kiballagjon az árnyékszékre. A fenyegető ég továbbra is Kolbot juttatta eszébe. Az utolsó hóviharban Augustus Kolb éppen váltókezelői munkáját végezte, megcsúszott egy jéggel borított sínen, és beszorult a tolató vagonok közé. Egy sebész még éjfél előtt mindkét lábát combközéptől amputálta. Soha többé nem dolgozhat. Kolb terhes felesége és két apró gyermeke pedig mindössze egy virágos részvétlevelet kapott viszonzásul, melyet valami fényűző életet élő, arctalan Erie-nábob írt. „Semmit nem tehettek, ha nem szervezkedtek.” – Gideon! Kihűl az ételed! – Megyek. III. Lecsavarta a nappali egyetlen lámpáját, hogy takarékoskodjék a petróleummal. Fejét, mint mindig, kissé balra hajtotta, miközben elvégezte a műveletet. A láng fellobbant még egyszer, és egy pillanatra megvilágította a fekete bőrdarabot, mely bal szemgödrét borította. Aztán a sötétség birtokba vette a szobát. A hálószoba a nappali felől hideg volt, a konyha felé melegebb. A vaskályha barátságos meleget sugárzott. Miközben a helyiségek közti átjáró világos négyszöge felé igyekezett, Sylvis egy másik megjegyzése ötlött fel benne:

„Amíg nem tömörültök szakszervezetbe, kihasználnak benneteket. Az Egyesült Államokban csak két osztály van. A nyúzóké és a megnyúzottaké.” E kijelentésről másod-unokatestvére jutott eszébe. Sohasem találkozott Louis Kenttel. Jephtha megvetette őt, és bár rokonságban álltak, sohasem látogatta meg. Gideon azonban gyakran olvasott Louisról az újságban. Az Erié egyik főrészvényese volt. O egy ilyen estén biztosan nem didereg és remeg az Ötödik sugárúton álló szép új házában vagy a Hudson melletti palotájában. Gideon megint megrótta magát az irigységéért. Nem akarta, hogy tálcán nyújtsák neki a vagyont. De igenis úgy érezte, hogy az olyanoknak, mint Louis, valamiféle felelősségérzetet kell mutatniuk, amikor egy alkalmazott egész életére megnyomorodik. Ez azonban nevetséges elvárás. Louis a nyúzok közé tartozik. Gideon, még mielőtt Sylvisszel találkozott, kezdett ráébredni, hogy az olyan urak, mint Mr. Louis Kent, mások rovására élnek. Miközben Kolb felesége, hasában a gyerekkel, ápolja a férjét, és valószínűleg álomba sírja magát a család nehéz helyzete miatt, Louis Kent fogadásokra jár, Európába utazgat, és olyan pénzügyi manipulációkat végez, melyeket Gideon föl se tud fogni. Pedig megpróbálta. Minden hozzáférhető újságcikket elolvasott az Erié megszerzéséért folytatott küzdelemről. Egyikből se értett sokat. Még mindig nehezen tudott különbséget tenni a „hossz” és a „bessz” között, azt pedig végképp nem értette, hogy mi a „bekebelezés”, a „kartell” vagy a „szindikátus”… – Gideon Kent, mit csinálsz odakint? – Hogyan? Ja… – Nem vette észre, hogy a konyhától négy lépésre megállt. – Miért ácsorogsz a sötétben? Min gondolkozol? „ Semmit nem tehettek, ha nem szervezkedtek.” – Semmi különösön – mondta, elnyomta bűntudatát, és kisietett az asszonyhoz.

Ötödik fejezet A CSALÁD I. Belépett a meleg konyhába, elgondolkodó hangulatából kiragadta feleségének és kislányának a látványa. Az ötéves Eleanor izegve-mozogva egy mosódézsában állt. Margaret, aki a dézsa mellett térdelt, egy frottírnak nevezett törülközőt csavart a kislány rózsaszín fenekére. Eleanor Kent Gideon életének egyik gyönyörűsége volt. Boldog, pajkos gyermek, aki anyja sötét haját és szemét örökölte. A kislány azonban most durcás arcot vágott: – Papa, a mama leszedte rólam a bőrt! Gideon fölnevetett, miközben leült a régi asztal mellé, amelyen egy tányérban rágós marhahús és főtt krumpli várta. – A mama nagyon jól tudja, Eleanor. Az a kefe… – a sörtés tárgyra mutatott, mely egy darab házi készítésű szappan mellett hevert – nemcsak felmelegít, sokkal többre való. – Most túl forró vagyok, papa! – Hagyd ezt abba. Minden orvos azt mondja, hogy a gyerekeket fürdés után alaposan át kell dörzsölni. Ettől lesz jó a vérkeringésed. – Nem érdekel – jelentette ki Eleanor –, a dörzsölőkefétől úgy fáj mindenem, mint a fene! – Kérlek, Eleanor, ne használd ezt a szót – mondta Margaret, és a törülközőn keresztül kicsit a gyerek fenekére paskolt. Margaret Marble Kent annyi idős volt, mint Gideon. Majdnem huszonöt éves. A karcsú, de telt keblű fiatal nő csinos vonásait csak tömpe orra zavarta, melyet ő maga utált. Gideon Richmondban, a háború elején találkozott vele. Őszintén szerette, és sohasem bánta meg azt a döntését, hogy feleségül vette. Határozott asszony volt, és bátran az emberek tudomására hozta a véleményét. Ezt a tulajdonságot a konyha falán egy szövetre hímzett jelmondat hangsúlyozta: A TISZTA, VIDÁM OTTHON MEGAKADÁLYOZZA, HOGY A FIÚK ÉLVHAJHÁSZOK, A LÁNYOK PEDIG LÉHÁK LEGYENEK Margaretről Gideonnak eszébe villant az ajándék, amelyet a gyűlés után vett. Felállt, a szekrényhez lépett, levette a csomagot, és a háta mögé dugta. – Eleanor, légy szíves, ne mocorogj már, mint a sajtkukac! – Margaret kisöpört egy hajtincset a homlokából. Félrerakta a törülközőt, és hozzálátott, hogy egy vastag hálóinget húzzon át a lánya fején. Eleanor a ráncok közül tompa hangon válaszolta: – Jó, ha a papa énekel valamit.

– A papának meg kell ennie a vacsoráját, mielőtt teljesen kihűl. – Az asszony kiemelte a gyereket a dézsából. – Pokoli az idő, Gideon. Be kéne zárniuk a pályaudvart, amikor hóvihar van… mi a csudáért vágsz olyan önelégült képet? A férfi rugózott szakadt csizmájában, miközben a kis csomagot a háta mögött rejtegette. – Van egy meglepetésem. – Meglepetés? – Az asszony felugrott, pecsétes szoknyáját simítgatta. – Ezért mentél el, miután felébredtél? Hogy vegyél valamit, amit nem engedhetünk meg magunknak? – Nekem nem került olyan sokba – füllentette. – De neked fizetned kell érte. Eleanor odaszaladt hozzá, és vastag kordnadrágjának a szárát ráncigálta. – Papa, énekelsz? A férfi megsimogatta a lány fejét, a hajával játszadozott. – Egy perc. Előbb beszélnem kell egy kicsit a mamával. Másik kezével a papírt zörgette. Előrehajolt, és megcsókolta Margaretet, aztán megmutatta a csomagot, és valami harsonaszófélét bömbölt. Margaret egyre bánatosabbnak látszott. – Akármi legyen is, biztosan nem engedhetjük meg magunknak. Visszaküldöm. – Lehetetlen. Már megkaptam a csókot. El kell fogadnod. A csomagot az asszony piros bütykös kezébe nyomta, és fölemelte a lányát. A kislány kuncogott, miközben ő kihúzta a széket, és a térdére ültette a gyereket. – Mi a kedvence, Eleanor kisasszony? A kislány az apja nyakára font kézzel tovább mocorgott. – A „Sárga rózsa”. – Az bizony szép. – Lovagoltatni kezdte a gyermeket abban a ritmusban, ahogy erős baritonján énekelte. „Hol a Rio Grandé folyik, És csillagos az ég…” Eleanor tiszta és csengő hangon bekapcsolódott: „Ő folyópartról nézi A csendes nyári éjt.” Eleanor leugrott, csípőre tette a kezét, és egyik lábáról a másikra szökkent – így képzelte a táncot. Gideon tapsolt, és tovább énekelt. „Most éppen arra gondol, Hogy sok évvel ezelőtt, Én megígértem néki, Hogy nem hagyom el őt!”

Miközben az utolsó szavakat zengte, megragadta Eleanor derekát, és olyan erősen megölelte, hogy a kislány felsikított. – Az ég szerelmére, ne add alá a lovat! – mondta Margaret. – Hároméves kora óta olyan javíthatatlan bazári majom, amilyet még életemben nem láttam. – Azt mondtad, a gyerekek hároméves korban mindig majmoskodnak. – De már abba kéne hagynia. Gideonnak el kellett ismernie, hogy a lánya szokatlanul extrovertált személyiség. Savanyúan így szólt: – Az Úr talán egy színésznőt adott nekünk, aki majd támogat bennünket, amikor megöregszünk. – Színésznőt? Azt már nem! Nem akarom, hogy a gyermekem ilyen botrányos foglalkozást… – Margaret, csak viccelek. ** – Mi az a színésznő? – tudakolta Eleanor. A szó nem okozott neki nehézséget; hasonló korú társainál jóval előbb megtanulta, hogyan ejtsen ki összetett szavakat és mondatokat. – Valami jó dolog? – A színésznő olyan rossz hírű személy, aki mutogatja magát és… de ne is törődj vele! – Rajta, bontsd ki az ajándékot – figyelmeztette az asszonyt Gideon. Margaret még mindig feldúltan bontotta ki a barna papírt. Örömében elakadt a lélegzete, amikor egy kis ráncos citromot és egy nagy barna tojást pillantott meg. – Gideon, mennyit fizettél ezért? – Nem számít. Margaret úgy bámult a szerzeményre, mintha megpróbálná eldönteni, hogy tovább kérdezősködjék-e az ára felől, vagy egyszerűen csak örüljön az ajándéknak. Az utóbbit választotta, lehajolt, és Eleanor arcára paskolt. – Állj félre, kisasszony, hadd csókoljam meg még egyszer apádat. Fejét közéjük hajtotta, és száját a férfiéra szorította. – Bolond tékozló vagy. De szeretlek érte. – Hát, az isten… öö, az ég a tanúja… – javította ki magát, amikor Eleanor a szájához kapta a kezét és a szemét forgatta – egy asszony, aki olyan keményen dolgozik, mint te, megérdemli, hogy időnként kapjon valamit. A Tribüné azt írja, hogy a divatos fiatal hölgyek, akik hintóban kocsikáznak fel-alá az Ötödik sugárúton, tojással és citrommal szépítik magukat. Ha a társasági lányoknak jó, akkor jó magának is, Mrs. Kent. – Olvastam, hogy tényleg csodákat művel – mondta Margaret, és óvatosan letette a tojást meg a citromot Gideon tányérja és egy könyv közé, mely a Leslie's Illustrated Weekly egyik példányán hevert. A népszerű folyóiratra szóló előfizetés Jephtha és Molly egyik karácsonyi ajándéka volt. – Lágyítja a bőrt – tette hozzá az asszony. – Ennek hasznát látom. Az enyém a hidegtől olyan durva, mint a fa kérge.

– Én mindig finomnak érzem – vigyorgott Gideon. Kopott szalvétát gyömöszölt a gallérjába, és falatozni kezdett. – Azt szerettem volna, hogy neked is legyen valamid. – Még akkor is, ha nincs rá pénzünk. – Hadd aggódjak én a pénz miatt. Az élet rövid, Margaret. Sokat gondolkodtam Augie Kolbon… – Ezért álltál úgy a hálószobában, mint egy faszent? A férfi bólintott. – Azon tűnődtem, Augie vásárolt-e valaha ajándékot a feleségének. Kellett volna. Most nyomorék, és soha nem keres már öt centet se… – A tányérba dobta a villát. – Átkozottul igazságtalan dolog ez. Augie nyolc évig gürcölt az Erie-ért. De most, hogy nem tud már dolgozni, Mr. Louis Kent meg a többi piszkos fráter elfelejtette. Tenni kell valamit, hogy eszükbe jusson. – Úgy beszélsz, mint azok a szakszervezeti emberek. A férfi gyorsan elfordult, attól tartott, hogy arca elárulja bűnét. – Ha Louisra gondolok, elmegy az étvágyam. De ne hagyjuk, hogy az ajándék örömét is elrontsa. – Azt nem tudja! Jaj, Gideon… – Az asszony tekintete elhomályosodott kissé. – Te néha tényleg bolond vagy. De nem tudok haragudni rád. – Megérintette a citromot. – Ezt ma éjjel kipróbálom. Ki kell kanalazni a belét, aztán fel kell verni a tojásfehérjét, és bele kell rakni a reszelt citromhéjat. Így keverednek össze az olajak. A citromos tojásfehérje kisimítja a ráncokat. A férfi halkan így szólt: – Én sokkal gyorsabban ráncosítalak, mint megérdemelnéd. Én kényszerítettelek arra, hogy így élj. Az asszony megszorította a kezét. – Tudod, hogy miután megbeszéljük, soha nem veszekszem egyetlen döntésed miatt sem. – Azt is beleértve, hogy nem kérek pénzt apámtól? – Igen, azt is. Nagyon boldog vagyok veled, Gideon. – Közelebb hajolt, melle a férfi karjához ért, ami ismerős, kellemes melegséggel árasztotta el. – Különösen, amikor engedsz annak az úri virginiai vérednek, és ajándékokat vásárolsz. Megint megcsókolta, ajka hosszan elidőzött a férfién. Eleanor felsóhajtott, és másfelé nézett. Gideon a villával egy darab krumplit emelt a szájához. – Tudom, hogy nem örültél, amikor elvállaltam a pályaudvari állást. – Csak akkor aggódom, amikor rossz az idő. Azt mondtad, a többség nem megy el egy ilyen éjszakán. Itthon kellene maradnod. – Richmond árnyai! „Ne menj el az öreg Jebbel, Gideon.” Az asszony elvörösödött. – Bocsánat. A férfi józanul így szólt:

– Nem akartalak ilyen gonoszul ugratni. Az az igazság, hogy szeretnék itthon maradni. De akkor azt kellene mondanom, az időjárás nem engedett, és én sose tudtam jól hazudni. Amellett a pénzre is szükségünk van. Eleanor, aki egy széken kuporgott, összedörzsölte meztelen lábujjait. – Mi van a könyvvel, papa? Szeretném, ha felolvasnátok valamit. – Jaj, istenem! – kiáltott fel Margaret. – Olyan izgatott lettem az ajándéktól, hogy megfeledkeztem a gyerek lábáról… Besietett a hálószobába, és egy vastag gyapjúharisnyával tért vissza. Gideon a szél süvítését hallgatta. A ház nyikorgott. A tetőről levált egy zsindely, és zörögve leesett. Fáradságos tizenkét óra áll előtte. De mielőtt elindul, még övé az esti szertartás öröme. Margaret végre felügyeskedte a harisnyát Eleanorra. A kislány várakozva nézett az apjára. A feolvasottaknak a felét sem értette, de a szavak – mint az apját is – lenyűgözték. – Jól van – mosolygott Gideon. – Egy perc és elkezdjük. II. Margaret a karmos lábú kályháról hozott neki egy csésze forró kávét. A kályhát Jephtha és Molly vette a házaspárnak ajándékba, amikor Jersey Citybe költöztek. Amíg Gideon a kávét kortyolgatta, Eleanor elszaladt az egyik sarokba, hogy fölvegyen onnan egy drótból készült szőnyegporolót. Azt játszotta, hogy képzeletbeli rovarokat kap el egy képzeletbeli lepkehálóval. Margaret kiürítette a tűzifás dobozt, és az aprófát a tűzre hajította. Amikor a férfi fölvette a könyvet, észrevette a Leslie's borítólapjára metszett képet. A metszet három ovális arcképet ábrázolt. A három férfi közül az egyik – sanda tekintetű, keskeny ajkú – jóval öregebb volt a másik kettőnél. A képe alatt húzódó díszes szalagon a Drew név állt. A pazar bajszú, dundi, álmatag fickó Fisk volt. A harmadik, aki akkora legyezőszerű szakállat viselt, hogy a nyakkendőjét is eltakarta, Gould. A kép alatt ez állt: HARCBAN VANDERBILTTEL – AZ ERIE– TRIUMVIRÁTUS Gideon igazán nem látott hasonlóságot a férfiak között, akik annak a társaságnak a tulajdonosai voltak, amelynél dolgozott. Tüzetesen tanulmányozta őket. Gould különösen lenyűgözte. Ha az arckép pontos, megtévesztő benyomást kelt. A hírhedt Mr. Gould körülbelül annyira látszott veszedelmesnek, mint egy nyomorgó hivatalnok. Margaret végzett a kályhánál, és leült. Eleanor újabb láthatatlan rovart fogott meg. Csillogó barna szemével anyját nézte, aki egy szalaggal megjelölt oldalhoz lapozott. – Ja – mondta hirtelen Margaret –, ne felejtsd el megmondani Daphnisnek, mit tudtunk meg a nevéről. Gideon bólintott. – Nem felejtem el.

Az asszony hangosan olvasni kezdett Johnson elnök beszédeinek gyűjteményéből. A kötet Jephtha papi könyvtárából származott. – „Ennek az országnak a törvényei a monopóliumok megerősödését segítik elő…” – Férjére pillantott. – Monopóliumok? A rituális felolvasás két évvel ezelőtt kezdődött, mert Gideon arra vágyott, hogy a jelenkorig bezáróan megismerje Amerika történetét, valamint a politikai és gazdasági gondolkodás irányait. Margaret ajánlotta fel először, hogy esténként felolvas. Kiemelte, hogy Andrew Johnson ugyanígy tanult. Tennesseei szabóműhelyében ötven centet fizetett óránként azért, hogy valaki felolvasson neki, miközben ő szab és varr. Az asszony a Függetlenségi Nyilatkozattal és az Alkotmánnyal kezdte. Türelme és jó kedélye átsegítette a férfit az első heteken, amikor sok fogalom még csak alig derengett neki. Mostanra Gideon már elég sokat fejlődött ahhoz, hogy élvezze a kérdésben rejlő kihívást, és megmutathassa, mennyire ismeri a fogalmakat: – A monopóliumok olyan csoportok… kis csoportok… melyek valamilyen üzletág fölött ellenőrzést gyakorolnak. Margaret bátorítóan bólintott. – Tagjai általában megegyeznek maguk közt, hogyan rögzítsék az áraikat. – Hogyan nevezed azt az embert, aki ezt csinálja? Gideon a homlokát dörzsölte. Úristen, annyi mindent kell tudni. Előkotorta a választ. – Monopolista? – Igen. – Az asszony mosolya lelket öntött belé. – Maga a gyakorlat a monopolizmus. – Izmus – ismételte a férfi. Elmosolyodott. – Mint a vanderbiltizmus. Az asszony fölnevetett. – Nem hinném, hogy ez szerepel a szótárban, de találó. – Megint a könyvbe nézett. – Monopóliumok kialakulása… itt tartunk. „A törvények a pénz hatalmának megerősödését segítik elő. Hogy ez a kevesek kezében koncentrálódjék. A vagyonosok javára, a tömegek ellenében.'''' – Ez az Erie-re biztosan igaz – jegyezte meg a férfi. – A tulajdonosok a maguk javára üzemeltetik, nem pedig az utasokéra. A munkásokra is fütyülnek. Az igazgatóknak emlékezniük kellene rá, mi történt az öreg György királlyal. – De a törvény nem teszi lehetővé, hogy az utasoknak beleszólásuk legyen a vasútvonal üzemeltetésébe. Vagy ugyanígy a munkásoknak sem. – Lehet, hogy rossz a törvény. Lehet, hogy az Erié igazgatói akarják így. Lehet, hogy meg kellene változtatni a dolgokat. Margaret furcsálkodva nézte. – Mi történt? – kérdezte a férfi. – Semmi. Csak megint úgy beszélsz, mint azok a szakszervezeti emberek. A férfi ráébredt, hogy a feleségének igaza van. Ez bosszantotta. – Ugyan, csak hangosan gondolkoztam.

Összerezzent, amikor ököllel dörömböltek a hátsó ajtón. Kinyitotta, hogy beengedje Daphnis Millert és a téli szelet. Eleanor felsikoltott, amikor megcsapta a hideg. Miller pedig megtántorodott, ahogy Gideon gyorsan becsukta az ajtót. Szomszédja foltos katonakabátba burkolózott. Gyapjúsapka fedte a fülét és a homlokát. Arca elé sálat kötött. – Korán jöttél, Daphnis – mondta Gideon. Margaret becsukta a könyvet, és szinte ugyanolyan csalódottnak látszott, mint a férje. A sál tompította Miller hangját. – Nehéz lesz a séta a pályaudvarra. Már negyedórája úgy esik az ónos eső, mint a nyű. Miller vízcseppeket törölt le ősz szemöldökéről. Kifelé intett, kinyújtott kezében két pár ujjatlan kesztyűt tartott. – Kurva egy este… hopsz. Bocsánat, hölgyeim. Gideon a hálószoba felé indult. Erezte a sör szagát, amellyel a szomszédja erőt öntött magába. – Daphnis, lehet, hogy a járatok többségét törlik – mondta Margaret. – Addig nem, amíg nem esik eléggé. Gid, jobb lesz, ha még egy pár kesztyűt hozol, ha van. – Nincs – kiáltott ki Gideon, majd visszatért a rongyos konföderációs nagykabáttal, amelyet Fort Delaware-ból hozott haza. Fölvette, a fejébe csapta a katonasapkát, és sálat terített a fejére, melyet az álla alatt megkötött. Margaret lábujjhegyre állt, hogy megcsókolja. – Ne vállalj fölösleges kockázatot. A férfi megsimogatta a karját. – Nem vállalok. – Aggódott Miller miatt, aki láthatóan folytatta a vedelést, miután hazatért a Láger Palace-ből. Miller háztartásában a létszükségleti cikkeket gyakran feláldozták az alkohol oltárán. Gideon gondosan kerülte az ivást munka előtt. A sör vagy a tömény szesz csökkenti a reakcióidőt. Az embernek gyorsnak kell lennie, ha életben akar maradni a pályaudvaron. – Reteszeld be az ajtókat, miután elmentem – mondta Margaretnek. – Arra gondoltam, átmegyek és segítek Flónak a mosásban. – Roppant kedves magától – motyogta Miller. – Az a négy kölök egy vagon ruhát összekoszol. – Vidd magaddal Eleanort – tanácsolta Gideon. – És amikor megjöttök, zárkózz be. Túl sok munkanélküli kószál errefelé. Margaret kicsit paprikásan így szólt: – Gideon Kent, én tökéletesen alkalmas vagyok arra, hogy vigyázzak magamra! A férfi elvigyorodott. – Tudom. Csak mindig elfelejtem. Reggel jövök. – Vagy jössz – zihálta Miller –, vagy az Erie egyik tisztviselője hoz részvétnyilvánítást. Margaret felfortyant: – Ez rossz vicc, Daphnis!

A férfi bizonytalanul bűnbánó arcot vágott. Gideon az ajtóhoz tolta, aztán lehajolt, hogy megölelje Eleanort. Amikor fölegyenesedett, Margaret a nyaka köré fonta a karját. – Nagyon vigyázz. – Vigyázok. Megígérem. – Majd Eleanorhoz fordult: – Kinek a lánya vagy? – A tiéd! – A kislány két kezéből csókot fújt felé. Gideon behúzta maga mögött az ajtót, és majdnem megpördült a szélrohamtól, mely átsüvöltött az apró hátsó udvaron. Miller kapálózott, mert elveszítette a lépcsőn az egyensúlyát. Gideon elkapta és megtámogatta. Csizmája orrával kipróbálta a veranda kilógó szélét. Síkos volt, mint az üveg. Az ónos eső odafagyott mindenre, amire ráesett. Nem hibáztatta Margaretet az aggodalmaiért. Ő is aggódott.

Hatodik fejezet A BALESET I. A vihar fehér világa elhomályosította a távoli házak lámpáit, és szúrós darát csapott Gideon arcának födetlen felébe. A szél olyan erővel fújt, hogy úgy érezte, mintha egy hatalmas ember minden lépésénél vissza akarná lökni. Mire ő meg Miller megtették a pályaudvarig tartó két mérföld felét, már levegő után kapkodott. A kihalt utcák keréknyomai gyorsan megteltek fagyott hóval. Csikorgott a talpa alatt. Gideon tudta, hogy rátapad a vagonokra, melyeket össze kell kapcsolniuk. Rátapad és megfagy. Miller továbbra is bizonytalanul járt. De egyfolytában beszélt, ami megint csak azt jelezte, hogy túl sokat ivott. Gideon többször is odakiáltott neki: – Nem hallom! – De Miller csak tovább beszélt. Mintha órákig gyalogoltak volna. Miller hirtelen megráncigálta a karját, majd arcát a Gideon bal fülét takaró sálhoz nyomta. – Megígérted… több mint két hete! Gideon a fejét rázta. Fogalma sem volt, mire gondolhat Miller. Tolatómozdony fütyült a sötétségben. Közel jártak a pályaudvarhoz. Az időjárás ellenére nem állt le a forgalom. Az idősebb férfi makacsul rángatta a karját. – Gid, megígérted! Azt mondtad, vacsoránál olvastátok azt a mesekönyvet… Megértette, mit akar a barátja. Margaret pedig megkérte rá, hogy említse meg, de ő elfelejtette. – Mítoszok – ordított vissza. – Bulfinch könyve. – Bul micsoda? – Miller majdnem elvágódott. Gideon megragadta Miller kabátját, és segített neki kiegyenesedni. Megint nekifeküdtek a szélnek. – Finch. Finch! Miller már hónapokkal azelőtt elkezdte a fülét rágni a keresztneve miatt. A vasutas szülei írástudatlan farmerek voltak a Mohawk folyó völgyében. Miller ismerősei közül csak kevesen olvastak mást, mint a napilapokat. Ezért Gideont kérte meg, hogy segítsen tisztázni a Daphnis név eredetét és jelentését. Úgyhogy Jephtha utolsó látogatásakor Gideon olyan könyvet kért tőle, amelyben meglelheti a választ Miller kérdésére. Jephtha talált is egy kötetet a polcán, és elküldte Jersey Citybe. De úgy gondolta, ez nem a megfelelő alkalom, hogy beszélgessenek róla. – Ugyan már, Gid! – Miller durcásnak látszott. – Mondd meg, mit ír a könyv.

Befordultak egy sarkon, és elindultak a pályaudvar melletti raktárak közt vezető sötét utcán. Az utca végén egy lassan haladó mozdony lámpája csillogott. Az épületek kicsit védték őket a széltől; így könnyebb volt beszélgetni. – Hány sört ittál ma, Daphnis? – Rengeteget. Azt mondtam, rengeteget. Tudtam, hogy ez gyilkos éjszaka lesz. Na, mit tudtál meg? Egy szélroham elsodorta Gideon válaszát. – Nem akarod megmondani – morogta Miller. – Női név. Anyám női nevet adott nekem. Mindig tudtam. – Nem. Ez tökéletes férfinév. Az eredeti Daphnis görög pásztor volt. Miller zsémbeléséből Gideon tudta, hogy a férfi nem hallotta. Fázósan és ingerülten üvöltötte: – Juhok! Daphnis juhokat őrzött! – Isten bizony ez az igazság? – Isten bizony. – Apám tartott juhokat… mondd a többit. Gideon köhögött. Torka egyre reszelősebb lett. – Daphnis muzsikált valamilyen tilinkón vagy flótán. Bolondozott egy… – Látta a szót maga előtt: Najád. Nem tudta biztosan, hogy kell kiejteni. – …egy lánnyal, aki a vízben lakott. – Azt mondod, görögök voltak? – kiáltotta Miller. – Mint azok a görögök, akik a hajókból szállnak ki a szlovákokkal, a németekkel meg a zsidókkal együtt? Olyan görögök, amilyeneket Castle Gardenben meg Wards Islandben lehet látni? – Nem. Ők nem voltak igazi emberek. Ez csak egy régi történet. Legenda. És most maradj csöndben, amíg melegebb helyre nem érünk. De kételkedett benne, hogy valaha megint átmelegszik. II. Kiértek a raktárak közül. Balra, a tolatóvágányok között lámpa fényköre világított a pályaudvar tolatásvezetőjének kunyhójából. A mozdony, amelyet az imént megpillantott, most a másik irányba pöfögött, nyolc fehér tetejű tehervagon takarásában. A kunyhó felé siettek. Miller fölnevetett. – Úristen, végre megtudtam, hogy nem valami ostoba libáról neveztek el… Gid, hálásan köszönöm neked. Amikor annál a fogolyszállító vonatnál találkoztunk, már tudtam, hogy rendes ember vagy. Gideon nevetett, miközben szó szerint tolta a barátját a kunyhó felé. Ennek következtében csaknem elvesztette az egyensúlyát. A pályaudvaron minden szabad területet jég borított. Miller nekifeszült az ajtónak, feltépte és beszáguldott. Gideon követte. A sarokban álló kályha barátságos meleget árasztott.

Mindkét férfi kabátjáról víz csöpögött. Miller lerogyott egy padra, és mintha a kesztyűjét tanulmányozta volna. – Egy átkozott görög birkapásztorról neveztek el. El tudja képzelni? Az éjszakai tolatásvezető, egy Cuthbertson nevű alacsony, kopaszodó férfi egy tábla előtt ült az íróasztalánál. A táblán vagy egy tucat vonat száma és indulási ideje állt. Kettő kivételével mind át volt húzva krétával. Cuthbertson kikapott egy büdös fekete szivart a szájából. – Helló, Gid. Ki ez a zagyva beszédű barátja? Miller vizenyős szeme pislogott a sál fölött. – Cuthie, csókolja meg a birkáimat. Cuthbertson mogorván nézett. – Túl sok időt töltött a kocsmában, Daphnis. Már megint. – Csak fáradt – hazudta Gideon. A szél zörgette a mocskos ablakokat. Tízcentis hó jeges kérge csillogott a párkányokon. Gideon leült a padra, és elhúzta a sálat az arca elől. Ajkát és állát dermedtnek érezte. Akárcsak az ujjait és a lábát. Levette átázott kesztyűjét, és felakasztotta a kályha nyitott ajtajára. – Mi a helyzet, Cuthie? A tolatásvezető a táblára mutatott, – Minden személyvonatot töröltek. Két tehervonatot kell megcsinálnunk, először az Albanybe induló nyolc harmincast. – Valószínűleg ezek voltak azok a félreállított vagonok, melyeket Gideon idefelé jövet látott. – Talán dolgozhatnék valaki mással – javasolta. – Daphnis pihenhetne, aztán foglalkozhatna a másik vonattal. – Senki más nincs itt! – csattant fel Cuthbertson. Állandóan nyers modora ellenére nem volt rossz fickó. Csak agyondolgozta magát, és gátolták a rossz körülmények. – Megint lesújtott ránk a titokzatos kór. Mindig lesújt, amikor havazik. – Úgy érti, hogy senki más nem jelentkezett? – Senki. Gideon összehúzta a szemöldökét. Rendszerint négy, két-két fős tolatócsoport dolgozott a műszakban. – Alig várom, hogy halljam a sok megható történetet – horkant fel Cuthbertson. – Fagyások. Hasmenés. Egy barát váratlan betegsége. De tudom, ki az a barát. A Diamond N csaposa. Nagy hazugságversenyünk lesz holnap! Olvadt hó csöpögött Gideon csizmájáról, és tócsába gyűlt a lába körül. A tolatásvezető Miller felé bólintott, és felvonta a szemöldökét. Miller nem vette észre. Még mindig a kesztyűjét szemlélte, és motyogott valamit. – Persze hogy megcsináljuk – válaszolta Gideon Cuthbertson néma kérdésére. Tekintete a nyitott kályhára siklott. A lángok között Augustus Kolbot látta. A férfit harmincegy évesen érte a baleset. Cuthbertson a szivar csonkról újabbra gyújtott.

– Mintha nem lenne ma este valami nagyon vidám hangulatban. – Hát… – Gideon kioldotta a sálat, levette a katonasapkát, majd a kesztyűt is. Ujjait fésűként használva kigereblyézte a havat a füle fölött a hajából. Cuthbertson válaszra várt. – Valamilyen okból ma sokszor eszembe jut Augie Kolb. Cuthbertson majdnem leharapta a fejét. – Miért? Gideon a kérdéstől ingerülten visszavágott: – Csak úgy. – Észrevette, milyen arcot vág a tolatásvezető. – Cuthie, mi a baj? Valami van. Mondja meg. Cuthbertson kifújt egy füstfelhőt. – Ma kora reggel megtalálták Gerdát. – Gerda Kolbot? – A férfi bólintott. – Hol? Miller álla kabátja gallérjára esett. Halkan hortyogott. Gideon újabb ösztönzésére Cuthbertson így szólt: – Az egyik kölyök talált rá a házuk mögötti fészerben. Csíkokra hasított egy pokrócot, azzal akasztotta fel magát. III. – Istenem. Hiszen állapotos volt! – El ne árulja, hogy elmondtam! Parancsot kaptam a manhattani igazgatóságról. A balesetekről semminek sem szabad megjelennie az újságban. A főnököket úgyis sokat támadják a részvényháború miatt. Úgy hallom, Vanderbilt részvénytöbbségre vágyik, Gould pedig azt akarja, hogy kedvező legyen a sajtóvisszhangja. Amíg ő meg a cimborái a játékaikat játsszák, nem tesz jót nekik, ha mozdonyok siklanak ki, és tolatómunkások feleségei ilyeneket… Cuthbertson elhallgatott, a szivarja végére sandított. A mellkasát nyomogatta, mintha nem lenne rendben a gyomra. – Miért ölte meg magát Gerda Kolb? – kérdezte Gideon. – Gondoskodnia kellett Augie-ról. Két fiút kellett fölnevelnie. És gyereket várt. A férfi fáradtan vállat vont. – Gondolom, pont ez az oka. Sok éhes száj, pénz meg semmi. Tudja, hogy a társaság egy centet se adott Augie-nak a baleset után. – Mi lesz a fiúkkal? – Azt hiszem, az utcára kerülnek. Lopnak. Különben éhen halnának. – Jézusom. Az ember azt hinné, valakiben odafent van annyi jóérzés, hogy fizessen nekik valamit. – Ugyan, miért lenne? – kérdezte Cuthbertson. – Odafent fontosabb dolgokon gondolkodnak. De nem akarok tiszteletlen lenni egyik rokonával se – tette hozzá a tolatásvezető gúnyosan. Gideon legyintett.

– Semmit sem tudok Louis Kentről, csak amit apám meg az újságok mondanak. Úgy vélem, Louis az a típus, aki nem adna ki tíz centet, hogy virágot vegyen az anyja sírjára… a fenébe, Cuthie, kényszerítenünk kellene a társaságot, hogy tegyen valamit azokért, akik meghalnak vagy megsebesülnek! – Csak rajta. Látogassa meg az unokatestvérét! De ugyanakkor kezdhet új állást is keresni. – Állás ide, állás oda, valakinek meg kell védenie az olyanokat, mint Augie felesége meg a gyerekei. – De az nem én leszek. Én szeretem ezt a harminc négyzetmétert meg a tetőt a fejem fölött. – A tolatásvezető felállt. – Jobb lesz, ha Daphnisszel elkezdik a nyolc harmincast. Feltéve, hogy talpra tudja állítani. – Daphnis… Gideon megbökdöste az idősebb férfit. Miller felhorkant. Kicsit félredőlt a padon, majd lassan fölegyenesedett. Cuthbertson fölemelte egy láda ferde tetejét. Előhúzott két hikorifából készült méteres botot. – Fiúk, nem kérik ezeket? Lehet, hogy a kapcsok és csapszegek nagyon jegesek. Miller felébredt. – Figyeljen, Cuthie. Amióta az Erie-nél dolgozom, sose használtam a tudatlanok botját. Nincs szándékomban most elkezdeni. – És maga, Gid? Gideon a fejét rázta, föltette a sapkáját, és rákötötte a sálat. A fékezőbot hasznos volt a vagonok összekapcsolásánál. De a tapasztaltak úgy tartották, ha valaki ilyet használ, azzal a hozzá nem értését és az önbizalom hiányát jelzi. Cuthbertson visszadobta a botokat a ládába, és lecsapta a fedelet. Odakinn a viharban két sípszó harsant. – A fiúk várnak magukra – mondta Cuthbertson. Gideon elvett két lámpát a sarokból. Bedugott egy kis szalmát a tűzbe, aztán meggyújtotta vele a kanócokat. Az egyik lámpát odaadta Millernek, aki majdnem elejtette, mielőtt a fogantyúját a karjára ügyeskedte. Gideon, miközben bebugyolálta magát, még mindig izgatott volt attól a hírtől, hogy Gerda Kolb felakasztotta magát, s ezzel még meg sem született gyermekét is megölte. Ez nem történt volna meg, ha a társaság kárpótlást adna a sebesülteknek és segélyben részesítené az özvegyeket. Jeb Stuart jutott az eszébe. Maradjanak együtt. Nyomuljanak tovább a cél felé – együtt. Látta Bill Sylvis kiégetett sálját. Szervezkedjetek. Cuthbertsonhoz hasonlóan ő sem akart igazán arra az útra lépni, mely elkerülhetetlenül a konfliktusok és viták viharához vezet. De az igazságot nem tudta kikerülni. Ha valaki nem áll az élre, a probléma soha nem fog megoldódni.

Miller előrebotorkált, és felrántotta az ajtót. A pályaudvaron tomboló vihar kikergette a képzeletbelit Gideon fejéből. IV. Elindultak a tolatómozdony felé, karjukon himbálózva világított a lámpa. Miközben átjutottak a nyolc vagon melletti vágány jéggel borított talpfáin, Gideon azt kiabálta, hogy ő viszi az elsőt; azt, amelyiket a tolatómozdony szerkocsijához kellett csatolni. A szél eltorzította Miller válaszát. A férfi megint megcsúszott; majdnem elesett. Gideon fásultan vette tudomásul, hogy talán neki kell majd az egész vonatot összekapcsolnia. A kapcsok és csapszegek segítségével a tolatómunkások rendszerint több vagonnal is foglalkoztak egyszerre. Gideon intett lámpájával a mozdonyvezetőnek, aki kihajolt a fülkéjéből. A dara úgy hullott ferdén a mozdony jelzőlámpája előtt, mint megannyi apró ezüstnyíl. – Megy az idő, átkozott lusta tahók! – ordította a mozdonyvezető. – Kapcsoljuk már össze! – Nyomorult vacak… – Miller az első vagon és a mellette húzódó vágány közötti kapcsolódoboz fedelével bajlódott – beragadt. Gideon az öklével csapott a fedélre. Ropogott a jég. Apró darabok hulltak belőle a töltés fagyott salakjára. Gideon megrántotta a fedelet. A harmadik próbálkozásra kinyitotta a kapcsolódobozt. Ellenőrizte a szerkocsi és a vagon vasból készült vonórúdját. Megkönnyebbülten látta, hogy a-rudak ugyanolyan magasságban állnak. Benyúlt a dobozba egy kapocsért – egy harminc centi átmérőjű vaskarikáért – és két vasszegecsért. Körülbelül egy méter munkatér volt a vagonok között. Abban a pillanatban, amikor bepréselte a kapcsot a szerkocsi vonórúdjának vízszintes hasítékába, tudta, hogy nem lesz könnyű dolga. A jég elzárta a rést. A kapocs nem illeszkedett rendesen. Letette a lámpát, és vésni kezdte a jeget az egyik csapszeggel. Aztán már két szegeccsel ütötte a kapocs helyét. Behelyezte az egyik csapszeget a vonórúd végén lévő nyílásba. A jég nem engedte, hogy leessék. A másik csapszeggel ütötte. Az első csapszeg végre a helyére csusszant, és a kapcsot a vonórúdhoz rögzítette. Gideon kilépett a vagonok közül, és intett a lámpással. – Vissza! A mozdonyvezető visszatért a fülkébe. Gideon elfordította arcát a széltől, miközben a vezető hátramenetbe kapcsolt. A sínen megcsúszó kerekek mintha sikoltottak volna. A fűtő lemászott, és olyan hangosan káromkodott, hogy még a viharban is hallani lehetett. Négy vödör salakot és homokot öntött a sínekre. A kerekek hirtelen megtapadtak. A szerkocsi hátrafelé gurult. A vízszintes fagerendák, melyek a vagon ütközőjéül szolgáltak, ropogtak a nyomás alatt. Gideonnak szerencséje volt, az ütközés ereje benyomta a kapcsot a vagon vonórúdjába. A csapszeg nehézség nélkül a helyére pottyant.

– Enyém a következő – kiáltotta Miller. A lámpás imbolygott, ahogy a kapcsolódobozban halászott. A pislogó fényben látszott, hogy libanyakat tart a kezében. A libanyak azt jelentette, hogy a második vagon vonórúdja nincs egy magasságban az elsőével. Állandó probléma volt ez a gurulóállománynál; nem léteztek egységes gyártási szabványok. Gideon követte a barátját, és feszülten várt, amíg Miller beékelte a libanyakat az első vagon rúdjába. Miller hátralépett, hogy jelezzen a tolatómozdonynak. Megcsúszott. A mozdonyvezető a lámpa hirtelen rándulását jelzésként értelmezte. Gideonnak alig volt ideje, hogy hátrarántsa a tántorgó férfit, mielőtt a vagonok egymásnak ütköztek. – Átkozottul közel voltál, Daphnis. Hadd csináljam én… Kifeszítette a csapszeget Miller kesztyűs kezéből. Az idősebb férfi visszavette tőle. – Figyelj, Gid. Egész este úgy bánsz velem, mint egy csecsemővel. Te még meg se születtél, én már tudtam, hogy kell ezt csinálni! Gideon vonakodva hagyta, hogy Miller tegye a dolgát. Öt percig tartott, míg az idősebb férfi beleverte a csapszeget a jeges résbe. Gideon a szél üvöltésén át is hallotta, hogy a mozdonyvezető őket szidja, amiért olyan sokáig tart a dolog. – Csigavér! – ordította Gideon. – Olyan gyorsan végzünk, ahogy csak lehet! Jobb keze megint egyre jobban elgémberedett. A szél erősödött, csaknem vízszintesen sodorta a havas, fagyos esőt. Viszonylag gyorsan sikerült rákapcsolnia a szerelvényre a harmadik vagont; a vonórudak párhuzamosan álltak. Miller a kapoccsal és a csapszegekkel elrohant mellette a következő vagonhoz. Gideon megint aggódva követte. Miller belépett a vagonok közti egyméteres térbe. Nehézsége támadt a kapoccsal: – Úristen! Tiszta jég a rés… – Van egy másik csapszegem. Hadd menjek be. Folytatom. A vagon széléhez lépett. Csizmája megcsúszott. El kellett engednie a csapszeget. Gondolkodás nélkül lehajolt, hogy fölvegye, miközben Miller megint nekirontott a résnek. Gideon kétrét görnyedve rájött, hogy hibázott. A karján függő lámpa lesüllyedt. A meghajtókerekek csikorogtak. Szikrák pattantak föl a sínről. Pöfögést hallott, hangos volt, mint a végítélet harsonája. Miközben fölegyenesedett, vigyázatlanul összetörte lámpása lencséjét a vagon sarkán. Megfogta Miller hajlott hátát: – Daphnis, gyere onnan! Miller nem hallotta a kiáltást. De érezte, hogy Gideon megérinti. Dühödt tekintettel megfordult. A vonat tolatott. Miller látta, hogy az előtte lévő vagon megmozdul. Megpróbált elugrani előle. Csizmája orrával megbotlott egy talpfában. Gideon megragadta Miller kabátját. Miller, aki megpróbálta visszanyerni egyensúlyát, túl nagyot rándult, és a másik oldalra tántorodott. Az előtte lévő vagon ütközője hátrafelé mozgott, és nekicsapódott a mögötte lévőnek. Daphnis Miller csípője közéjük szorult.

V. Mintha megállt volna az idő. Gideon csontok reccsenését hallotta. Miller lámpása kialudt. Az idősebb férfi felsőteste Gideon felé csavarodott, és kilógott a vagonok közül. Alig harminc centire Gideon szemétől Miller arca eltorzult. Kezével Gideon kabátujját kaparta, miközben ott függött és üvöltött. Majd gyengült az üvöltés. Miller szeme kidülledt. A férfi előrecsuklott. Feje nekicsapódott Gideon mellkasának. – Daphnis! Gideon megragadta barátja fejét, letépte róla a sálat, és pofozta abban az eszelős, irracionális igyekezetében, hogy életet verjen a testbe, mely derékban meghajlott, akár egy kukoricahéjból készült baba. Gideon rémülten tántorgott a mozdony felé. – Előre! Előre, a francba! Miller beszorult! Hallotta a fülkéből a szörnyülködést. Nem tudta megállapítani, hogy a mozdonyvezető vagy a fűtő üvölti: – Jeleztél! Láttam a lámpát… – Csak menj előre, hogy ki tudjuk szabadítani! – Ép szemében a könnyek hóval keveredtek. – Csak menj előre! VI. Amikor a vagonokat szétválasztották, Daphnis Miller már haldoklott. Amikor kiszabadult a teste, Gideon elkapta, és a vágányok közé húzta. Hányingere lett Miller kabátjának nedves érintésétől. Nem a hó vizes nedvességétől, hanem valami ragacsosságtól, ami Miller testének rejtett repedéseiből áradt. A mozdonyvezető és a fűtő elnémulva hajolt a tolatómunkás fölé. Miller kabátja fehér volt a hótól. De elsötétedett, amikor átáztatta a vér. Gideon rohant, mint akit üldöznek. Nem gondolkoztam. Félre kellett volna tennem a lámpát; láttam, amikor Daphnis ugyanezt a hibát elkövette. AZ EGÉSZ VONATOT NEKEM KELLETT VOLNA ÖSSZEKAPCSOLNOM! – Cuthbertson! – Majdnem bezuhant a kunyhóba. – Cuthbertson, siessen! Daphnis meghalt. – Ó, te magasságos isten… – A tolatásvezető elsápadva az ajtóhoz futott, még kabátot sem vett. VII. Daphnis Miller eldőlt hóemberre emlékeztetett, mire a Gideon és a tolatásvezető odaért hozzá. A fűtő talált egy lámpát, de Gideon azt kívánta, bár ne talált volna. A szétáradó sugarak

megvilágították Miller eltorzult arcát. Rendkívüli kínokban fetrenghetett, amikor elszállt belőle az élet. Szája nyitva maradt. Hó borította a nyelvét. Dara hullott kitágult szemére. – Én tehetek róla – mondta Gideon, miközben lerángatta magáról szürke kabátját, és letérdelt a holttest mellé. Ledobta a sapkát és a sálat. Nem tudta visszatartani a könnyeit. Látott embereket elpusztulni búzamezőkön és erdőkben. Látta, ahogy kard vágta, puska lőtte, ágyúgolyó tépte szét őket. Bár az is borzalmas volt, soha nem rendült meg olyan mélységesen, mint most. Kinyújtotta a kezét, hogy lezárja Miller szörnyű szemét, miközben könnyezett dühében és szégyenében: – Jaj, Daphnis, az isten verje meg, én tehetek róla. – Hagyja abba, Gid – mondta Cuthbertson. – Ittas volt, amikor megérkeztek. Ittas, és félig aludt. – De az én lámpám volt… jaj, a fenébe, késő. Önutálattól eltelve letakarta Miller holttestét a konföderációs kabáttal. A kesztyűjébe borulva sírt. – Figyeljen, Gid – mondta Cuthbertson szelíden. – Én is nagy hibát követtem el. Meg kellett volna parancsolnom neki, hogy maradjon a kunyhóban, amíg ki nem józanodik. – Nem volt itt a lelke – mondta Gideon önmagának meg a viharnak. – Rengeteget ivott ma, de boldog volt. Végre megtudta, mit jelent a keresztneve. – Könnyei elfogytak, de a fájdalom emésztette. – Jézusom. Jézusom! Még a mozdonyvezető is megindultnak látszott: – Kent, nyugodj meg. Balesetek előfordulnak. – Folyton előfordulnak ezen a rohadt vonalon – bólintott rá Cuthbertson. Gideon felkapta a fejét. A bőrfolt fehér volt. Ép szeme villogott. – Tudom. És azt is tudom, mi történik ezután. Semmi. A fűtő nem értette. Gideon ujjával a holttestre bökött. – Miller a szomszédom. Családja van, mint Augie Kolbnak. Felesége. Négy kölyke… Cuthbertson kitörölte a havat a szeméből. – Ki mondja meg nekik? – Én majd megmondom. Megmondom nekik, hogy én öltem meg. – Gid, nem maga ölte meg! – tiltakozott Cuthbertson. – És nemcsak nekik mondom meg. Nem akarom látni, hogy a gyerekei éhen halnak, vagy a felesége sírba száll, mint Gerda Kolb. Cuthbertson csitítani próbálta. – Cuthie, ha elviszi a kunyhóba, én összekapcsolom ezt az istenverte vonatot. – Persze, Gid. Hó tarkította Gideon szőke haját. Megcsavarta a kezében tartott sálat, jobb szeme alatt a széltől cserzett bőr megint megnedvesedett. Louis Kentre gondolt. Arca eltorzult. Lehajtotta a fejét, és ígéretet suttogott magának: – És ha megmondom nekik, nem fogják elfelejteni. Isten színe előtt esküszöm, hogy nem fogják.

Hetedik fejezet HADÜZENET I. – Nem tudsz aludni, drágám? – Nem – mondta Gideon. Az asszony odahajolt hozzá, és homlokát a férfi állához nyomta. Gideon érezte a haján a házi készítésű szappan erős illatát. Az ágy nyikorgott, amikor az asszony testhelyzetet változtatott, és jobb lábát a férfi combjára helyezte. Testének melege megnyugtató volt. De nem űzte el Daphnis Miller holttestének vagy Flo Miller megviselt arcának képét, aki előbb hitetlenkedve, majd hisztérikus fájdalommal nézett rá, amikor ő a balesetet követő viharos hajnalon ott állt a szomszéd ház ajtajában. A konyhai kályhából minden meleg elszállt. A nyirkos hideg beszivárgott a szobákba; a vihar után érkező melegebb légtömegek gyorsan eltávoztak a tenger felé. Gideon feje a bal karján nyugodott, jobb karjával átölelte Margaretet. A neszek felriasztották Eleanort, aki a kiságyban aludt. Margaret megfeszült. Amikor a gyermek megnyugodott, az asszony így szólt: – Három napja nem pihentél rendesen. És dolgozni sem ment a pályaudvarra. – Daphnis miatt? A férfi oldalra fordította a fejét, és megcsókolta az asszonyt, de nem ott jártak a gondolatai. – Ne nyugtalankodj. Nem lesz semmi baj. – Semmi baj! Gideon Kent, elég régen vagyunk már házasok ahhoz, hogy tudjam, mikor füllentesz. Mondd meg, min gondolkodol. Csönd. Eső kezdett kopogni a tetőn. Pillanatok múlva már ömlött. Ismerős csepegés hallatszott a nappaliból. – Jobb lesz, ha odateszem a vödröt. Az asszony visszahúzta. – Addig nem, amíg meg nem mondod, mi jár a fejedben. – Nem akarlak elszomorítani, Margaret. – Gondolod, ha ilyen állapotban vagy, én tudok aludni, tudok a háztartás ügyeivel foglalkozni, vagy tudok segíteni Flónak abban, hogy készüljön a temetésre? Amikor nem eszel? Amikor a nappaliban ülsz órákig, és még a lámpa se ég? Amikor ráförmedsz Eleanorra? – Megbocsátóan megsimogatta a férfi arcát. – Mondd.

Gideon hangjában sajátosan keveredett a bosszúság és a megkönnyebbülés, amikor végül így szólt: – Meg kell keresnem őket. – A tulajdonosokat? – Igen. Pénzt szerzek Flónak és Augie Kolbnak. Az asszony ezen eltöprengett. Majd szelíden így szólt: – Tudod, mi lesz az eredmény. – Nemet mondanak? – Annak még a közelébe sem kerülsz. A hatalmasok közül senki még csak beszélni sem fog veled. – De hátha. – Ha meghallgatnak, a válasz akkor is nem lesz. – Cuthbertson azt mondta, a tulajdonosok most halálosan félnek attól, hogy rossz lesz a sajtóvisszhangjuk. – Inkább elfogadják a rossz sajtóvisszhangot, mintsem eleget tegyenek olyan követeléseknek, melyek precedenst teremthetnek. – Az isten verje meg, Margaret. Tudom, hogy kicsik az esélyeim. De meg kell próbálnom. – Nem akartalak felmérgesíteni. Csak azt szeretném, ha reálisan gondolkodnál. – Tudom. Sajnálom. – Megölelte az asszonyt. A nappaliban gyorsult a csöpögés. Eleanor motyogva megint forgolódott. – Elveszíted az állásod, ugye. – Ez nem kérdés volt. – El. Ezért vonakodtam, hogy mondjak valamit. – Gideon, tudod, ha úgy gondolom, igazad van, hajlandó vagyok melléd állni. – Most is? – Lehet, hogy igazad van. De reménytelen az ügy. A férfi megpróbált magabiztosabbnak látszani annál, amilyen volt. – Hátha nem. – Apád örömmel adna pénzt ahhoz, hogy Mr. Kolb és Flo egész életében biztonságban éljen. – Az nem ugyanaz. Az jótékonykodás volna, nem olyan dolog, ami jár. Az Erié tartozik ennek a két családnak! – Azért teszed ezt, mert bűntudatod van Daphnis miatt… – Részben. Azt hiszem, már Augie-ért is meg akartam tenni, mielőtt Daphnis meghalt. De folyton megpróbáltam letagadni magam előtt. A baleset elbillentette a mérleget, ennyi az egész. – Tudod, hogy ez majdnem olyan, mintha megint háborúba mennél? Azt mondtad, többé nem mégy. A férfi bólintott. – Az ember véleménye változik, Margaret. A körülmények változtatnak a véleményén. – Bill Sylvis megviselt arca jelent meg lelki szeme előtt. – Daphnis kedves volt velünk. Amikor

meghalt, majdnem olyan közel volt hozzám, mint én most hozzád. Voltál valaha közel olyasvalakihez, aki erőszakos halált halt? – Nem. – Hát, ronda dolog. Hihetetlenül ronda, mocskos és szomorú. Cuthie a múlt hónapban Beadle egyik regényét olvasta. A Vadnyugaton szolgáló katonai felderítőkről. Egy-két oldalba beleolvastam. Csak abban a pár bekezdésben hárman meghaltak. A szerző úgy ütötte ki őket, mint a kuglibábut. De fájdalomról szó sem esett. Semmi arról az ocsmányságról, amikor egy haldokló élettani működése megszűnik. Az író ezt tiszta dolognak tekintette – és lényegtelennek. A halál senkit nem rendített meg. Senkinek nem okozott fájdalmat. Az is nyilvánvaló, hogy a szerző sohasem látott embereket meghalni. Egy igazi emberi lényt nem könnyen lehet elfelejteni. – Ez akkor is vesztett ügy, Gideon. A férfi röviden, szomorúan fölnevetett. – Gondolom. De eddig is harcoltam már vesztett ügyért, és túléltem. Az a helyzet… hogy nincs más választásom. – Hát – morogta Margaret –, akkor el van döntve. Alhatunk. – Nem vagy ellene? – Nem mondhatnám, hogy tetszik. De sejtettem, hogy ez jön. A férfi összeborzolta az asszony haját, megpróbálta ugratni: – Nem fogsz figyelmeztetni, hogy ne lovagoljak el „Szép” Stuarttal, mert megsebesülök? – Nem, Gideon. Valamit már megtanultam rólad meg a családodról. A Kentek hajlamosak oda menni, ahová menniük kell, függetlenül a következményektől. Azon az éjszakán, amikor a vihar miatt mindenki más otthon maradt, téged a lelkiismereted kényszerített rá, hogy elmenj dolgozni Daphnisszel. Még ha arra gondolok is, hogy mi történhet ezúttal… nem tehetek róla, de büszke vagyok rád… Megcsókolta a férfi arcát. – Hol kezded? Az állomásfőnöknél? Az igazgatónál? – Ők csak parancsokat kapnak. Azokkal kezdem, akik a döntéseket hozzák. Semelyiküket se ismerem. De az egyikkel rokonságban vagyok. Az asszony megdöbbent: – Csak nem Louisra gondolsz? – Miért ne? Múlt héten választották be az igazgatótanácsba. Minden újságban benne volt. – Nem részesít majd különleges elbánásban. Gyűlöli az apádat. És még csak nem is találkoztál vele soha. – Ha így van is, közelebb állok hozzá, mint a többiekhez. Tudom, hol lakik Louis. Apa tudja, hogy néz ki. Oda kell tennem azt az átkozott vödröt… Kibújt a takaró alól, kimászott az ágyból, felhorzsolta a bőrét a kiságy lábában, és majdnem fölébresztette Eleanort. Az eső még jobban rákezdett, miközben kitapogatózott a konyhába.

Igaza van, gondolta, amikor bevitte a vödröt a nappaliba és a hasadék alá helyezte. Túlságosan szeret ahhoz, hogy megkérjen, mondj le az ötletedről, de tudja, hogy kötözni való bolond vagy. Ugyanolyan jól tudja, ahogy te. Az egész dolog leegyszerűsödött arra, hogy választani kell a tétlenség és a cselekvés között. Nem nagyon bízott a sikerben. De ha nem cselekszik, többé soha nem alszik nyugodtan. II. Amikor másnap reggel a Courtland Street felé tartó kompon utazott, feszültsége is, a folyó hullámzása is hozzájárult gyomra háborgásához. Margaret kiürítette a konyhapénzes köcsögöt, hogy legyen másfél dollárja hajóra és lóvasútra. Egyenesen az Orange Street-i paplakba ment. A Szt. Márk metodista-episzkopális templom mellett álló ház dolgozószobájában szivarfüst szaga érződött. De szivar sehol sem volt, amikor Jephtha Kent feltűnt az ajtónyílásban, csak titkos bűnének füstje. – Gideon! – Szervusz, apám. – Hallottam, hogy szól a csengő. – Molly engedett be. Gideon belépett az otthonos, könyvekkel zsúfolt szobába. Az ablak előtt a paplak és a templom közötti keskeny út sötét volt, mintha alkonyodna. – Nem nagyon számítottam rá, hogy ezen a héten látlak a városban – mondta Jephtha. Öregnek látszik, gondolta Gideon kicsit meglepetten. Jephtha alig több mint egy év múlva ötvenéves lesz; hosszú, sima, fekete hajába dúsan vegyültek ősz szálak. A kor lágyabbá tette komor vonásait. De nyájából sokan mondták, hogy így is egy indiánra emlékeztet. – Nincs semmi baj Margarettel vagy a gyerekkel? – Nem, jól vannak. – Gideon leült egy székbe a papírokkal teleszórt íróasztal előtt. Köhögött. Jephtha ösztövér arca kicsit elpirult. – Fülledt itt a levegő – mormolta, miközben kitárta az ablakot. A hirtelen beáradó friss levegő mozgásba hozta a füstöt, amely ettől még észrevehetőbb lett. Jephtha zavartan leült. Asztalán mindenfelé prédikációhoz készült jegyzetek hevertek. Néhányat egy nyitott Bibliára helyezett, és nagy, kemény papírlapot emelt föl, melyet Gideon addig még nem vett észre. – Nézd, mi jött a reggeli postával. Egy új bolt fényképe. Ez a negyedik. Gideon szórakozottan átvette a fényképet, melyen egy ismeretlen férfi és nő állt egy favázas épület előtt, melynek kirakata fölött nagy tábla lógott: H.&M.K. BOYLE CHEYENNE

Gideont öntudatlan irigység szállta meg, miközben a barnás képet bámulta. Sohasem találkozott Amanda Kent titkárával, Michael Boyle-lal, akire apja végrendeletében a kaliforniai vagyonból Jeremiah-ra jutó részt hagyta. Tudta, hogy Jephtha szereti és tiszteli az írt. Mégis mindig kissé igazságtalannak érezte, hogy a családi pénzt Boyle-nak adják, akármilyen erős érzelmek fűzték is a férfihoz Jephthát. Nem mindenben értett egyet apjával. De mivel nem volt joga beleszólni a döntésbe, soha nem említette a fenntartásait. – Én mondom, Gideon, Michael felesége biztosan ügyes asszony. Máris megháromszorozták a pénzt, amit kölcsönadtam nekik, kamatostul visszafizették a kölcsönt, és akárhol nyitnak üzletet a vasút mentén, alig tudnak lépést tartani a forgalommal. Van valahol egy levél… – A jegyzetek között kotorászott. – Tavasszal keletre jönnek, hogy árut vásároljanak. Jephtha sötét bőrű keze megállt a papírok közt. Észrevette fia arcának feszült kifejezését. – Bocsánat – mondta. – Valami baj van, én meg csak fecsegek. Gideon mély lélegzetet vett. – Néhány információra van szükségem Louisról. – Louisról? Mi a csudának? Gideon elmagyarázta. Jephtha hátradőlt a székben, állát az ujjai hegyére támasztotta. Amikor Gideon befejezte, Jephtha rögtön megkérdezte: – Tudod, mit csinálsz? – A fenébe, hát persze! Hátradőlt a székben, zavarba jött a kitöréstől. – Margaret és én már megbeszéltük, hogy biztosan elveszítem az állásom. Erre ne pazaroljuk az időt. Szeretném tudni, hogy néz ki Louis unokatestvérem. – Ez egyszerű – mondta Jephtha, és néhány mondattal lefestette. Gideon kényelmetlenül érezte magát. Jephtha kifejezéstelen arccal beszélt, nem látszott rajta sem helyeslés, sem helytelenítés. – Hol akarsz találkozni vele, Gideon? – Először az otthonában szeretném megpróbálni. – Megint megkérdezem… tudod, mit csinálsz? – Ha azt akarod mondani, bolond vagyok, hogy megpróbálok pénzt kicsikarni az Erie-ből annak a két családnak, tudom. De mindenképpen meg kell próbálnom. – Még akkor is, ha lehetetlent kérsz? Nagylelkűséget olyan emberektől, akik nem törődnek másokkal? Attól az álszent Drew-tól. Fisktől… aki a velejéig romlott. És Gouldtól… aki talán a legrosszabb mindük között. Istenfélő és illedelmes a magánéletben… mániákusan ügyel arra, hogy minden szempontból feddhetetlen legyen. Néha azon tűnődöm, hogy a felesége becsapja-e magát, vagy egyszerűen csak ostoba. Kifogástalan viselkedés otthon és kalózkodás mindenhol másutt, ez Gould stílusa. Tudom, hogy a tulajdon gyülekezetemben is van néhány gyenge utánzata – tette hozzá szomorkás nevetéssel. – Ami Louist illeti… mit is mondhatnék, amit még nem hallottál? Amanda a halála előtt attól félt, hogy rossz példát mutatott neki. O csodálatos asszony volt, de ebből a szempontból igaza lett. Kudarcot vallott Louisszal. Louis haszonleső,

önző… és az utolsó ember ezen a földön, aki megérdemli a családi örökséget. Annyi emberi kedvesség szorult belé, mint újonnan választott partnereibe, ami azt jelenti, hogy egy szem se. Még Gouldnak azzal az erényével sem büszkélkedhet, hogy rendes otthona van. – Tudod, hol tölti az idejét, amikor nincs éppen az Ötödik sugárúton? – Fogalmam sincs. Úgy gondolom, tagja egy-két klubnak. Az Erie belvárosi igazgatósága a másik lehetőség. Mióta ez az erkölcstelen részvényháború elkezdődött, az újságok szerint az igazgatók majdnem mindennap összegyűlnek ott. Gideon felsóhajtott. – Legjobb lesz, ha az Ötödik sugárúton kezdem. Onnan kezdve pedig bízom a szerencsében. – Szükséged lesz rá – mondta Jephtha józanul. – Annak ellenére, hogy Mr. Gould aggódik a sajtóvisszhang miatt, ezekre az emberekre általában nem hat, miképp ítéli meg őket a közvélemény. Persze ha Gould felesége olvasna egy cikket arról, hogy a férje más nő után rohangál, Gould ezt sűrűbben tagadná, mint Simon Péter tagadta meg az Urat. De akkor is… Jephtha sötét szeme vidáman megcsillant. – Lehet, hogy mi meg tudunk szorongatni némelyeket abban a tömegben. – Mi? – Gideon a fejét csóválta. – Te semmiképpen ne keveredj bele ebbe. – Lehet, hogy bele akarok keveredni! Gideon, én rokonszenvezem azzal, amivel próbálkozol. Azt hiszem, hiábavaló, de ettől még nem értéktelen. Úgyhogy tekintsd családi erőfeszítésnek. Lehet, hogy a szószékről segíteni tudok neked. Régen volt már, hogy egy jó kis fogvacogtató prédikációt tartottam a gyülekezetemnek valamilyen világi dologról. Mindenki izgatottan figyeli az Erie ügyeit. Az Erie-nél dolgozó munkások özvegyeinek járó segély eszményi téma lenne… és ki tudja. Lehet, hogy ez most érzékenyen érinti Gouldot. – Erre emlékezni fogok – ígérte Gideon. – De addig is, legjobb lesz, ha elindulok… Jephtha előrehajolt. – Biztos vagy benne, hogy Margaret feltétel nélkül helyesli ezt a dolgot? – Igen. Nem lelkes tőle. De megérti. – Ha valami csoda folytán elérsz is valami engedményt, tudnod kell, hogy ezzel még nem fejeződik be az ügy. Csak a kezdet lesz. – Hogy érted ezt? – Megbélyegzett ember leszel. Lehet, hogy megtorlással élnek majd. A keleti parton jelentősebb vállalat még alantas munkát sem ad majd neked… ha beérik ennyivel. A jövőhöz fűzött reményeidről lemondhatsz. Tudatosan vagy öntudatlanul, de olyan magatartást öltesz magadra, mint Amerika leggyűlöltebb emberei. – A szakszervezetiekre gondolsz? – Rájuk. Gideon felfortyant. – Mindenki ezt vágja a képembe. A fenébe, én nem vagyok szakszervezeti ember!

– Az vagy, ha a munkások özvegyeinek segélyezésével foglalkozol. – Jephtha fölemelte a kezét. – Nem kifogásolom. Sőt büszke vagyok rád. A Kent család már egy ideje nem harcolt jó ügyért. Talán itt az ideje, hogy megint harcoljunk. Megkerülte az asztalt, és szeretettel megszorította a fia vállát. – De mielőtt támadást indítasz, gyere velem a konyhába. Van forró tea a tűzhelyen, Molly pedig kenyeret süt. Nemsokára kész lesz. Úgy festesz, mint aki tudna enni pár falatot. Gideon kinyújtotta a jobb kezét, és megragadta apja ujjait. – Már kaptam egy nagy adagot. Köszönöm. – Emlékezz, amit a prédikációról mondtam. – Jephtha kinyitotta a dolgozószoba ajtaját. – Szakszervezeti ember. Ki hitte volna? Szegény anyád valószínűleg forog a sírjában. – Apa, én egyáltalán nem tudom elképzelni magam ebben a szerepben. Jephtha fürkésző tekintettel visszanézett rá. – Én hiszek neked. De tudod, én nem számítok. Aki a status quót fenyegeti, függetlenül attól, hogy mennyire emberséges vagy ésszerű legyen is ennek oka, azt rendszerint a legszélsőségesebb radikalizmussal vádolják. Talán nem ok nélkül. Talán amikor az ember valóban a status quót fenyegeti, akkor valóban radikális. De jó társaságban vagy. Amikor Kent ükapád elsütötte a puskáját a concordi hídnál, alaposan felborította a status quót. De igaza volt. Ahogy neked is. És végső soron semmi más nem számít. Rácsapott Gideon vállára, és kiment előtte a dolgozószobából, olyan határozott léptekkel, hogy Gideon azt kívánta, bárcsak utánozni tudná. III. A Hatodik sugárúti lóvasút öt centért csaknem a vonal végéig vitte. Röviddel tizenkettő után megérkezett annak az elegáns háznak az előcsarnokához, melyet Louis az Ötödik sugárút és az Ötvenötödik utca sarkán építtetett. A város észak felé terjeszkedett, a Central Park irányába. Az alig tíz évvel azelőtt még igen divatos Madison Square környéki ingatlanok tulajdonosai azon keseregtek, hogy a negyed egyre inkább elüzletiesedik. Louisnak kellett a legkevésbé keseregnie. Egy kardot nyelt lakáj tájékoztatta Gideont, hogy Mr. Louis Kent aznap már nem megy haza. A rövid és egyoldalú beszélgetés úgy ért véget, hogy a nagy, faragott ajtó becsapódott, mielőtt Gideonnak alkalma nyílt volna rá, hogy megmondja a nevét, s hogy milyen ügyben jár. Megint bezörgetett a kopogtatóval. A lakáj megjelent az ajtó melletti ablakban. Intett Gideonnak, hogy táguljon, majd eltűnt. A harmadik kopogtatásra semmi sem történt. Gideon végigment a behajtón, kilépett a kapun, és elindult az eső áztatta sugárúton dél felé. Egy farmer, aki az Ötvenkilencedik utcától fölfelé eső földekről jött, egy tucat visító disznót hajtott az utca közepén. Gyanakodva vizsgálgatta Gideon szürke kabátját. Gideon lehajtott fejjel lépkedett, oda se figyelt rá.

Most merre induljon? Az egyetlen lehetőség az volt, amit apja javasolt – az Erie igazgatósága, mely a West Side déli részén, a 15. móló közelében állt. Nyugatnak fordult, hogy megint felszálljon a lóvas-útra. Kora délután már egy sötét zsákutcában ácsorgott, az elegáns kupolás épülettel szemben, mely a vasúttársaság irodáinak adott otthont. A szemétládák és a zsákutca torkolata megóvta attól, hogy észrevegyék. Egy kiugró eresz védte az esőtől. De átázott kabátjában így is nyomorultul érezte magát. Félutcányira nyugatra a Duane Street-i móló nyúlt bele a folyóba. Füstöt eregető nagy gőzhajó haladt tajtékot vetve az óceán felé, a brit felségjelű zászló szárnyaszegetten lógott rajta az esőben. Gideon behajlította a lábát, és jobb csizmájának talpával a téglafalnak támaszkodott. Kinyitotta a Union című lapot, melyet az imént vásárolt. Negyedóra elteltével látta, hogy talán helyesen gondolkodott. Drága hintók álltak meg az igazgatóság előtt, melyekből jól öltözött úriemberek szálltak ki és siettek be az épületbe. Hivatalnokok is jöttek-mentek. A forgalmat az előcsarnokban álló két széles vállú férfi ellenőrizte. Nehézfiúknak látszottak, de tiszteletteljesen emelték meg keménykalapjukat az újonnan érkezők előtt. Elegáns cséza bukkant fel a Duane Streeten. Kocsiernyőjét felhajtották, hogy védje utasát az esőtől. Harminc év körüli fiatalember szállt ki belőle. Gideon csak rápillantott: a férfi kora és barna bőre máris meggyőzte arról, hogy ő Louis Kent. Senki más nem érkezett, akire Jephtha leírása ráillett volna. Ez az ember a rokonom, gondolta, miközben az aranybetűs ajtót bámulta, mely mögött Louis eltűnt. Kurta nevetéssel győzte le a félelemmel vegyes tiszteletnek azt a furcsa érzését, mely rátört. Louis lassan emberibb alakot kezdett ölteni előtte. Elegáns öltözéke ellenére tökéletesen mindennapinak látszott. Ugyanez vonatkozott a többi látogatóra is. Vagyonuk és hatalmuk messziről – olümposzi, igen, ezt a szót kereste – olümposzi magasságokba emelte őket. Pedig ugyanolyan emberek voltak, mint ő. Ők is éreznek fájdalmat és félelmet. Ha ezt az eszébe vési, hasznos fegyverre tesz szert. Nemsokára az utolsó úriember is bement. Gideon összesen tizenegyet számolt. Hogy elüsse az időt, az újságot kezdte lapozgatni. Megtalálta benne a szenzációhajhász cikkek szokásos gyűjteményét – ez volt a Union legfontosabb anyaga –, köztük a nebraskai vonatrablásról szóló beszámolót: KIRABOLTÁK A UNION PACIFICET! Fegyveres banditák vakmerő rajtaütése a Platté folyó közelében! A beszámolót egy héttel azelőtt adták fel. Leírták benne, hogyan rabolta el a munkások bérét az ellátóvonatról egy eddig nem azonosított fehér ember és indián társa. A rablók úgy állították meg a vonatot, hogy három fagyott bölénytetemet raktak a vágányra. Sértetlenül elmenekültek, és dr. Thomas Durant tekintélyes jutalmat tűzött ki elfogásuk fejében.

A következő oldalon ráakadt a szerkesztőségi karikatúrára. Egy ráncos emberi arcú, hatalmas, ocsmány polip tartott fogva hat szenvedő lányt a karjaival. A polip a Vanderbilt nevet viselte, a gyötrődő nők ruhájának szegélyére pedig a Verseny szót írták. Az eső végre csitult. Gideon kiolvasta az újságot, s közben sötétedni kezdett. Üres gyomra fájt. Nem volt órája, de úgy vélte, a tanácskozás már vagy három órája tart. Az egyik nehézfiú meggyújtotta a hivatal bejárata melletti gázlámpákat. A másik a járdánál álló vashordóban gyújtott tüzet. A hintók, köztük a cséza is, egymás után visszatértek. A folyó felől szakadt ruhás cipőpucoló fiú bukkant fel házilag eszkábált állványával. Szemügyre vette a várakozó járműveket, a szép lovakat és a lobogó tűz köré gyűlt jól öltözött kocsisokat. A fiú megnyitotta a boltot azzal, hogy a dobozára kucorodott. Az egyik őr lagymatag kísérletet tett rá, hogy elhessegesse, de a fiú rá se hederített. Az őrök tovább szemlélték az utcát és saját hivalkodó gyémántgyűrűiket. Néhány perc múlva kinyílt az ajtó. Az ülésen részt vevő urak kezdtek feltünedezni. Az egyik mérgesen csapta a fejébe selyemkalapját. Többen vitatkoztak. A tűz segített Gideonnak, hogy jobban lássa az arcokat. Amikor bementek, szinte semmit nem látott, csak a férfiak tarkóját. Ha jól emlékszik a Leslie's borítójára, a kerek arcú fickó Jim Fisk. Almosnak és flegmának látszott. Gideon Gouldot kereste, de nem találta meg a sokaságban. Az ajtó megint kinyílt. Louis jelent meg, mögötte ősz öregember, aki dühös arcot vágott. Az ősz férfi olyan elővigyázatosan tapogatta ki lábával a lépcsőket, mint akinek ízületi gyulladása van, s óvatosan emelgette cowboycsizmáját. Pörlekedő, éles hangja az utca másik oldalán is hallatszott: – Fisk, jöjjön ide, és figyeljen! A pocakos Fisk rá se hederített, és bemenekült egy hintóba. Gideon hallotta, amint utasításokat ad a kocsisnak, miközben a kocsi elzörgött. Az öregember elé – ő Drew, ismerte föl Gideon – hirtelen odaállt a fiú, és rossz kiejtéssel megszólította. – Kipucoljam a csimmát, uram? Jó munkát végzek. Louis odalépett, megragadta a fiú vállát, és félrelökte. Az öreg Drew, aki még mindig keresett valakit, aki meghallgatja a panaszait, Louist választotta. A távozó járművek lármájában Drew felkiáltott: – Én nem megyek a Ludlow Streetre se magáért, se ezekért a szélhámosokért! Louis gorombán hátat fordított, és beugrott a csézába. Becsapta az ajtaját. A jármű nekilódult az esőtől síkos macskakövön. A megürült helyen Gideon tisztán látta Daniel Drew-t. Az öregember dühödten a fejébe csapta viharvert cowboykalapját, és elindult a kocsija felé. Pillanatok alatt kiürült a járda. A cipőpucoló fogta a dobozát, és kelet felé indult. A nehézfiúk eltűntek odabent. Gideon hallotta a retesz csattanását az aranyozott ajtó felől. – Fiatalember! – Gideon begyűrte az újságot a kabátjába, és szaladni kezdett.

A cipőpucoló beesett arca gyanakvást tükrözött, miközben Gideon feléje közeledett. A gyanakvás erősödött, amikor a fiú a hordóban fellobbanó láng fényénél megpillantotta Gideon kabátjának színét. – Lázadóknak nem pucolok cipőt. – Az az ember, aki félrelökött… – Gideon két érmét csúsztatott a fiú markába. – Hallottad, mit mond a kocsisának? A fiú úgy vizsgálgatta az érméket, mintha mocskosak volnának. De azért zsebre rakta őket. – Lehet. – Mondta, hová megy? – Valahová a keleti Huszonhetedik utcába. – Hallottad a számot? A fiú tekintete öregesen megviselt volt. Kezét a zsebébe süllyesztette, és szinte kötekedve csörgette az érméket. Gideon talált még egy tízcentest, és a tűz fényébe tartotta. A fiú megmondta a címet. – Az valakinek a háza? A fiú tüsszentett, és letörölte a taknyot az orra alól. Vigyorgásával azt éreztette, hogy nem ő, hanem Gideon a tudatlan idegen. – Mindenki ismeri Mrs. Bell Universal Clubját. – Én nem. Az egy kocsma? – Kupleráj. De magának túl drága. A fiú elballagott. A távolban omnibusz csengője szólt. Gideon eltöprengett. A keleti Huszonhetedik utca a város másik felén van, hosszú az út odáig. Lehet, hogy mire megérkezik, Louis már rég elment. De akkor is nagyobb eséllyel találkozhat vele egy bordélyban, mint az Ötödik sugárúti házban. Amikor elindult kelet felé a Duane-en, az eső megint rákezdett. Összeszorította a fogait, hogy ne vacogjanak, és zsebre dugta a kezét. Öt centért forró gesztenyét vett egy utcai árustól. Az éhség okozta kín kissé csillapodott. De az étel, miközben továbbment, nem melegítette fel. Az eső egyre jobban esett. Hosszú, hideg éjszaka ígérkezett.

Nyolcadik fejezet A UNIVERSAL CLUBBAN I. Mrs. Hester Bell keleti Huszonhetedik utcai intézményének egyik emeleti szalonjában Jubilee Jim éppen fürdött. Louis, ha látott is valaha ilyen bizarr jelenetet, akkor sem emlékezett rá. A szalon falait és mennyezetét tükrök borították. A szőnyeg közepén, egy emelvényen külföldi márvánnyal burkolt hatalmas horganykád állt. Tükrös ajtó vezetett a hálófülkébe. Mrs. Bell egy zongorát is beállított a művészi hajlamú vendégeknek. A klub vak fekete zenésze pillanatnyilag a földszinten muzsikált. A klasszikus mű arpeggiói visszafogott női kacajokkal vegyülve felszivárogtak a szalonba. Az előcsarnokba vezető ajtót belülről bereteszelték. Miután az igazgatótanács hivatalos ülése feloszlott, Fisk ragaszkodott ahhoz, hogy tartsanak zártkörű megbeszélést. Máshová nem akart menni, csak a klubba; Miss Mansfield éppen havi gyengélkedőjét töltötte. Louis kis márványasztalnál ült a hálószobával szembeni falnál. Az asztal másik oldalán foglalt helyet az alacsony és sápadt Jay Gould. Fakó keze mellett egy pohár sör állt. Olyan diakónusra emlékeztetett, akit akarata ellenére vittek a pokolba. Louis, akármerre nézett – jobbra, balra, fölfelé a melléig az illatos vízbe merülő Jubilee Jimet látta, akit csupasz fenekek, sötét bimbójú mellek és fekete hajkoronák állandóan változó mozaikja vett körül. Fisk kapitány a sapkáját hetykén szalmasárga fürtjein hagyta. A férfit két keleti lány vette a gondjaiba. Kínaiak, mondta Mrs. Bell. Egyik sem volt több tizennyolc évesnél. A Universal Club tizenegy nemzet lányait foglalkoztatta – dolgozott még két férfi is a klubban, egy portugál meg egy latin-amerikai félvér, akik a vendégkör egy kis részét látták el. Mrs. Bell gondoskodott arról, hogy egyik alkalmazottja se tudjon angolul, így teljes volt a diszkréció. Egy dr. Randolph nevű hullasápadt fickó látta el a klub igazgatói és tolmácsi teendőit; ő egykor nyelvészprofesszor volt egy új-angliai fiúintézetben, amíg erkölcstelenség vádjával el nem bocsátották. Fisk, aki a Universal törzsvendége volt, először három héttel ezelőtt hozta el ide Louist, aki persze már azelőtt is hallott a helyről. De egy Fisk státusával bíró ember kellett ahhoz, hogy vendégként bebocsátást nyerjen. Nagyon szerette volna azonban, ha máshol rendezik a megbeszélést. A meztelen fiatal nők látványa zavarta; a kis táncosnő, Nedda jutott róluk eszébe, akiről pedig úgy hitte, már elfelejtette.

Az egyik lány vihogva megtöltötte Fisk pezsgőspoharát. A másik lány, aki a kád túlsó oldalán térdelt, energikusan fürdette a kövér embert. Karja legalábbis könyökig elmerült a vízben, és láthatatlan keze mintha nagy munkában lett volna. Fisk arca az együgyű boldogság szobra volt. Louis megköszörülte a torkát. Gould így szólt: – Jim, kényelmetlen helyzetbe hoztál azzal, hogy ilyen helyre akartál jönni velünk. Térjünk az üzletre. – Jay, barátom… – Fisk megdöntötte a poharát, ivott, majd cuppantott egyet. Egy kis folyadék lecsurgott az állára. – Az a baj veled, hogy túl feszes vagy. Átkozottul feszes. Louisra kacsintott. – Mindig azt mondom Jaynek, hogy – egyetlen nagy különbség van köztünk. Én nehezebben eszem meg a vacsorámat, mint ahogy megemésztem. O nehezebben emészti meg, mint ahogy megeszi. Érezd jól magad a változatosság kedvéért, Jay! – Én akkor érzem jól magam, ha otthon vagyok Helennel meg a fiúkkal. – Jól van – biggyesztette le Fisk az ajkát. Eltolta az őt fürdető lány karját. – Várj a hálószobában. A lány elpirult, nem értette. Fisk meglendítette a pezsgőspoharat: – Ott. Tűnés! Sicc! A két lány ringó fenékkel visszavonult. A tükrös ajtó becsukódott. Gould fakó kezével Louis felé tolta a söröspoharat. – Megihatod, ha akarod. Hozzá sem nyúltam. – Jézusom, micsoda nyakas fickó! – Fisk kikászálódott a kádból, fogott egy törülközőt, és törölgetni kezdte a nemi szervét. Aztán pocakjára tekerte a törülközőt, leült a márványkád szélére, és rózsaszín lábujjait mozgatta. – De tényleg beszélnünk kell. Azt hiszem, Dan'l bácsi kezdi elveszteni a hidegvérét. Gould meglepő béketűréssel vont vállat. – Ha az ember elmúlt hetvenéves, már nem viselkedik nagyon határozottan. – Ez csak duma, Jay. A Commodore három évvel öregebb Dan'l-nél, és 5 nem veszti el a hidegvérét. Nyüzsög, mint kutyán a bolha. Össze akarja vásárolni az Erie részvényeit, meg akar akadályozni bennünket abban, hogy többet is kibocsássunk belőlük, és a részvénytöbbséget arra akarja felhasználni, hogy jövő hónapban egy mindenestül új igazgatótanácsot válasszon. Hacsak meg nem gátoljuk ebben. Louis felhörpintette maradék pezsgőjét, és az ezüstvödörben álló üveg felé nyúlt. – Ma délután ezért léptünk akcióba. Jay ihlete megoldotta a problémánkat. Ezt őszinte tisztelettel mondta. Gouldnak eszébe jutott egy ősöreg nyomdagép, melyet az Erie irodaépületének alagsorában tároltak. Louis azt remélte, hogy a nyomdagép válasz lesz azokra a nehézségekre, melyekkel az elmúlt néhány hétben kerültek szembe. A háború egyre ádázabb lett. Miután, hála Louis erőfeszítéseinek, leszavazták a Commodore árrögzítési javaslatát, az öregember rájött, hogy a

bostoni csoport meg akar szabadulni tőle. A Wall Streeten kiadta tömör parancsát: „Vegyetek Erie-részvényeket, aztán vegyetek még többet.” Miközben ügynökei a részvényeket halmozták fel, lépéseket tett annak érdekében, hogy megakadályozza Gould csoportját ugyanebben. Az állam legfelsőbb bíróságának a Commodore befolyása alatt álló bírája csak két nappal ezelőtt adta ki azt a rendelkezését, mely elejét vette, hogy az Erie kamataiból vagy tőkéjéből egy rendezetlen, három és fél milliós kölcsön fejében fizessenek Drew-nak; pedig ebből a pénzből részvényeket lehetett volna venni. Barnard bíró külön megtiltotta Drew-nak, hogy a még birtokában lévő tekintélyes mennyiségű részvénnyel spekulációba kezdjen. Ilyen borús volt a kép az igazgatótanács délutáni üléséig – melyről a Commodore emberei az utóbbi időben hiányoztak. Gould legbizalmasabb modorában hangsúlyozta, hogy a rendelkezések dacára a Vanderbilt-féle csoport nem tud eltorlaszolni egy vészkijáratot – New York állam törvényei ugyanis lehetővé teszik új részvények kibocsátását, ha egy vasúttársaság megvesz egy másikat. Néhány héttel azelőtt az Erie titokban megvásárolta a tönkremenőfélben lévő Buffalo, Bradford & Pittsburgh vonalat arra az esetre, ha a részvénykibocsátást tiltó rendelkezéseket hoznának. Most tehát segítségül kell hívniuk a törvényt, hogy legalizálják a részvényekre átváltható új kötvények kibocsátását. Miután Mr. Gould halkan, de megdöbbenést keltve említést tett az alagsorban található öreg nyomdagépről, megszavazták, hogy tízmillió ilyen kötvényt nyomnak. Louis segített megfogalmazni a jegyzőkönyvet. Az igazgatók felháborítóan cinikus mondatokkal jelentették ki, hogy ezt a lépést a vonal igazgatójának sürgető hangú és lesújtó jelentése miatt teszik meg. Az igazgató pénzt kér, hogy megjavíthassa az Erié vágányrendszerét, melyen – szólt a jegyzőkönyv – nem lehet biztonsággal átlagos sebességű személyvonatokat közlekedtetni. Az elmúlt két hónapban naponta, sőt szinte óránként tört össze kerék, sín, mozdony vagy vagon a vonalon. Csodálatosan hivatalosnak látszott az egész. De a Mrs. Bélinél időző három úriember tudta, hogy az aggódó igazgató egy vasat sem fog látni az új kibocsátás bevételeiből. Louis fölnevetett. – Istenem, tényleg ragyogó lépés… kötvényeket nyomtatni az alagsorban. – Az ilyen szellemet szeretem! – kiáltott fel Fisk, és felugrott. A törülköző leesett róla, de ő oda sem figyelt. Ugrabugrált, akár egy túlkoros kerub. – Csak adjatok elegendő rongypapírt, és kiverjük az örök tengerészt abból a Staten Island-i vénségből! – Persze – gondolkodott hangosan Gould –, a Commodore nemsokára megtudja, hogy mi egyszerűen még több részvényt dobunk a piacra. – És vadászni kezd rájuk – helyeselt Louis. – Nincs megterhelve a bankszámlája. Még mindig harmincmillióval játszhat. Fisk erre csak legyintett. – Miután lenyeltünk nyolc-kilenc milliót a pénzéből, talán rájön, hogy az ablakon dobálja ki. – Belemelegedve a témába, valósággal ficánkolt. – Gyorsabban tudjuk nyomni a

kötvényeket, mint ahogy az ügynökségei megveszik őket! A tinta olcsó. A fehér papír olcsó. Ha Vanderbilt ötven-hatvan dollárt fizet nekünk egy-egy kis papírfecniért, ami nekünk csak két centbe kerül, akkor isten hozzád, Commodore! – Hacsak nem támad meg bennünket ismét a bíróságon – figyelmeztette Gould. – Én Dan'l bácsi miatt jobban aggódom – vetette közbe Louis. – Jimnek igaza van… azt hiszem, az öreg egyre puhább. Ez gyorsan kijózanította Fisket. – Igen, igazából Drew miatt akartam, hogy találkozzunk. Ha elveszítjük a szavazatát, eltaláltak és elsüllyedtünk. Elég befolyása van az igazgatótanácsra ahhoz, hogy megakadályozza a nyomtatást. És megijedt. Jay, láttad, hogy elsápadt, amikor a nyomdagépről beszéltél. Azt hiszem, Danny még mindig győzni akar. De az a kérdés… milyen áron? Jay Gould nem válaszolt azonnal. Úgy ült, akár egy meditáló aszkéta, szomorú szemmel meredt valamire, ahová társai tekintete már nem ért el. Végül felállt. – Egyetértek, Dan'l elég furcsa mostanában. Lehet, hogy szenilis. Vagy talán csak túlságosan élvezi, hogy szemináriumokat alapít, és a padjában feszít a St. Paulban. Az üzlet és a vallás tűz és víz. Mindegy, mi az oka, ő ezt elfelejtette. Fisk élénken helyeselt: – Amikor ma délután a kötvénykibocsátásról szavaztunk, remegett a keze. – És utána megpróbált eltántorítani az ötlettől… – szólalt meg Louis. – Azt hiszem, csak egy Ludlow Street-i cellát lát maga előtt – mondta Gould. – Belepusztulna, ha istenfélő hírét azzal tennék tönkre, hogy bekasztlizzák. – Jézusom – nevetett Fisk –, én ugyanúgy nem szeretném belülről látni a dutyit, mint ő. De ahogy maga Dan'l szokta mondani, ha egy macska halat akar enni, akkor nem félhet attól, hogy vizes lesz a lába. A lehető leggyorsabban kinyomtatjuk a kötvényeket. És addig is nekünk kell tartanunk a lelket Dan'lben. Folyton emlékeztetnünk kell arra, hogy másképp nem győzhetünk, így pedig biztosan győzni fogunk. Valahányszor részvényeket dobunk a piacra, esni fog az áruk. Vanderbilt bérencei rájuk vetik magukat, és fizetnek majd, mint a katonatiszt. Aztán felmegy az áruk, és akkor beindítjuk a nyomdagépet, ami újra lenyomja őket. Ha ehhez tartjuk magunkat, beleszédül, és a tönk szélére juttatjuk! – Egyetértek – mondta Gould. – Valamennyiünknek figyelnünk kell Drew-ra. Ki kell párnáznunk az idegeit. – Holnap elviszem a Union Clubba ebédelni – ígérte Louis. – Kezdetnek jó. – Gould szinte vértelen ajka enyhe mosolyra húzódott, de ez alig látszott a bajszától meg a szakállától. – Te, Louis, már bizonyítottad, hogy nagy rábeszélőképességgel bírsz. Csak ne ejtsd ki azt a szót Dan'l előtt, hogy végzés. Attól megrémül. Nagyon valószínűnek tartom azonban, hogy Vanderbilt kierőszakol egy újabb bírósági rendelkezést a nyomdagép működtetésének megakadályozására. – Ebben a kérdésben is meg kell állapodnunk – bólintott Fisk. – Mi lesz, ha ez megtörténik? Abbahagyjuk? – Alig tartott szünetet. – Én azt mondom, nem.

Louis töprengett. Egy hosszadalmas bírósági eljárás – sőt letartóztatás – kilátása nem volt ínyére. De nem mert ellenkezni Fiskkel; ahhoz már túlságosan belekeveredett a dologba: – Én is azt mondom. Gould így szólt: ' – Azon tűnődöm, meddig tudjuk titokban tartani Vanderbilt előtt, hogy miben sántikálunk. – Hmm. – Fisk a tokáját vakargatta. – Ma tizenkilencedike van. Gondolom, egy hétig. Talán kettőig. – Azalatt pokoli sok pénzét elszedhetjük – mondta Louis. – De hogyan szavaztatod meg, hogy majd abba is hagyjuk, Jay? – nógatta Fisk. – Én azt szeretném, hogy egyhangú legyen. Gould arcán a habozásnak nyoma sem látszott. – Az lesz. Egészen addig folytatjuk, míg a rendőrök végzést nem tesznek le a küszöbünkre. Akkor majd kitaláljuk a következő lépésünket. – Ha valóban jön végzés – mondta Fisk –, akkor Dan'l bácsi kiszáll. – Csak ki szeretne – helyesbített Gould. – Megint csak rajtunk múlik, hogy ebben megakadályozzuk. Emlékeztetnünk kell, ha kiugrik, nemcsak hogy nem szórhatja tovább az adományait a templomoknak, de tönkre is megy. Folyton figyelmeztetnünk kell Dannyt, hogy a börtön rossz dolog, a bemocskolódott hírnév még rosszabb, de a legrosszabb az, ha valaki tönkremegy. A tönkremenni itt a kulcsszó. Jobb most kockáztatni a Ludlow Streetet… vagy a poklot a túlvilágon… mint tönkremenni. Drew ezt a lelke mélyén tudja. A kopaszodó pénzember tekintete zavarba ejtően elgondolkodó volt. Louis megborzongott. Gould igazi varázslója volt nemcsak a részvénymanipulációnak, hanem azoknak az erőknek is, amelyek az embereket mozgatják. A kor szótárában nem létezett hatásosabb szó a „tönkremenni” igénél. Az emberek mindent kockára tettek inkább, mintsem rájuk ragasszák ezt a bélyeget. Még a nők is – bár a nőknél a tönkremenni mást jelentett, mint a vagyon elvesztését. Louis kezdte nyugodtabbnak érezni magát. Mintha Fisk is megkönnyebbült volna. Egyik petyhüdt lábát beemelte a kádba, majd lassan beleereszkedett. – Tudtam, hogy meg fogjuk érteni egymást. Belevágunk. – Böfögött, megigazította tengerészsapkáját, és vizet fröcskölt a köldökére. – És magunk közt szólva, mi majd egyenesen tartjuk Dannyt, ha össze akarna esni. Mindegyikünk felelős érte. Louisra pillantott. Ez arról árulkodott, hogy megint próbára teszik. Még mindig nem élvezte azt a bizalmat, melyet Fisk és Gould táplált egymás iránt. De újabb lehetőséget adtak neki, hogy bebizonyíthassa értékeit. És ezt ő nem fogja elmulasztani. Kopogtak. Gould kihúzta magát. – Az ördög vigye el, Jim, világos parancsot adtunk. Szavaiba aggodalom vegyült. Louis az ajtóhoz lépett. – Ki az? – Mrs. Bell – válaszolta egy mély hang. – Ön az, Mr. Kent?

– Én vagyok. Megmondtuk, hogy ne zavarjanak. – Hát, uram, azt hiszem, le kell jönnie – vágott vissza a nő. – Különös helyzet állt elő odalenn. Valami fickó önt keresi. Louis gyomra összeszorult, amikor hallotta, hogy Gould mély lélegzetet vesz. Fisk dühödten kérdezősködni kezdett. – Az isten szerelmére, mondja meg, hogy nem vagyok itt! – Tudja, hogy itt van. Udvarias, de hajthatatlan. Louis megfordult. Miközben a reteszre mutatott, idegesen kérdő tekintetet vetett a másik két férfira. Amikor Gould biccentett, ő kinyitotta az ajtót, és beeresztette a brokátba öltözött testes asszonyt. – Miért nem mondja meg dr. Randolphnak, hogy dobja ki? – kérdezte Louis. – Mert – rukkolt ki Mrs. Bell – azt mondja, hogy ugyanaz a neve, mint önnek. Azt mondja, Kentnek hívják. II. Jay Gould feléjük viharzott. – Louis, mi az ördög folyik itt? Louis döbbenten tárta szét a kezét. – Jay, a fenébe, ez nekem rejtély. Mennyi idős az az ember, Mrs. Bell? Negyvenöt? Viseltes ruhája van, mint egy lelkésznek? Hester Bell a fejét rázta. – Viseltes, az már igaz. De még sose láttam lelkészt konföderációs kabátban. A fiú a húszas éveiben járhat. Félszemű. Illetve, azt hiszem. Szemvédő kötést visel… Egyik gyűrűs kezével megérintette a bal szeme alatti púderos bőrt. Majd hozzátette: – Azt mondja, nem megy el, amíg nem beszélt önnel. – A fene egye meg, tudtam, hogy nem szabad idejönnünk! – kiáltotta Gould. – Ki az, Louis? – Nem tudom! – Beszéltél már az unokafivéredről, a prédikátorról. De sose hallottam, hogy más Kentet is említettél volna. Louis verejtékezett. Már Fisk sem látszott szívélyesnek. – Kent tiszteletesnek van néhány fia – magyarázta sietve Louis. – De sohasem találkoztam velük. Fogalmam se volt, hogy valamelyikük New Yorkban van. Ők virginiaiak. – Őszintén szólva – mormolta Gould –, nem érdekel, ki az. Valaki tudja, hogy itt vagy… és talán azt is, hogy én itt vagyok. Nekem gondolnom kell a jó híremre. Ettől Mrs. Bell felderült. – Ami nagyjából olyan, mint egy kansasi csörgőkígyóé. Gould feldühödött. – Helenről és a fiaimról beszélek. Mondja meg annak az átkozott dr. Randolphnak, hogy füttyentsen ide egy bérkocsit. Azonnal küldje a hátsó bejárathoz.

Felkapta a kabátját, a botját és a kesztyűjét. Mrs. Bell felsóhajtott: – Megteszem, ami tőlem telik. Még mindig esik. Lehet, hogy eltart majd egy darabig. Gould szemében úgy tükröződött a gázlámpa fénye, mint az izzó parázs. – Jobb lesz, ha nem tart tovább két-három percnél, különben beszélek Bill Tweeddel, és akkor a Wall Street összes pénze se lesz elég ahhoz, hogy továbbra is nyitva tartson. Halkan mondta el a fenyegetést, de Hester Bell rémültnek látszott. Gould Louis ellen fordította a haragját. – Nem érdekel, milyen személyes ügyek hozták ide a rokonodat, de a fene egye meg… – Sétabotjának aranyfejét Louis mellének döfte. Louis elvörösödött, de megőrizte hidegvérét. Gould tajtékzott; ez nyilvánvaló volt abból, hogy káromkodik. – …a fene egye meg, gyorsan szabadulj meg tőle, és el ne áruld neki, hogy más okból vagy itt, mint a gyönyör miatt! Fisk úgy bukkant fel a kádból, akár egy fehér bálna. – Az egész átkozottul rejtélyes. Úgy néz ki, mint a Commodore trükkjei… ideküld valami fickót, hogy kémkedjen utánunk. A saját kocsiddal jöttél, ugye, Louis? Louis hangja váratlanul erőtlen lett: – I… igen. Egyenesen az igazgatóságról. – Ácsorgott ott valaki, amikor eljöttél? Louis megpróbált visszaemlékezni. – Csak az igazgatótanács tagjai. Ja, és egy cipőpucoló fiú. – Megmondtad a címet a kocsisnak? – Persze. – Elég hangosan, hogy a fiú is hallja? – Őszintén szólva, nem figyeltem. Fenyegetettnek érezte magát. Fisk és Gould egyre jobban sarokba szorította. Másodpercek leforgása alatt ismét kívülálló lesz – és mindez csak valami átkozott figyelmetlenség miatt, amire nem is emlékszik! Hangja bénultan csuklott el: – Igen, azt hiszem. – Hát – csattant fel Gould –, pokoli zűrzavart csináltál. – Jay, elintézem! A fekete szem ellenségesen meredt rá. – Remélem is, hogy elintézed. Gould elviharzott, jobbra fordult a folyosón, és eltűnt a hátsó lépcsőn. Louis megint megborzongott. – Tűnj el innen, az isten szerelmére, tűnj el! – kiabálta Fisk. Kilökdöste Louist az előcsarnokba, majd utána Hester Bellt is. Az ajtó becsapódott. A retesz csattant. Louis gyomra most már kegyetlenül fájt. Ha eszébe kellett idézni azt a tétet, amiért az Erieháború folyt, vagy ahogy a legcsekélyebb zavar miatt meg lehet szabadulni egy szövetségestől, az utóbbi néhány perc ezt elvégezte. – Mrs. Bell, biztos abban, hogy a fickó Kent néven mutatkozott be? – Nem vagyok süket. Ezt mondta.

– Fegyver van nála? – Amennyire meg tudom ítélni, nincs. Louis gyorsan gondolkodott. – Van egy hátsó szalon odalent, ugye? – Van. – Lehet ott nyugodtan beszélni? – Lehet. – Vezesse be oda. Három-négy perc múlva ott vagyok. – A zsebébe nyúlt, elővett egy pénztárcát, mely tömve volt zöldhasúakkal és aranyváltókkal. – Itt egy százas a segítségért. Hester Bell becsúsztatta a pénzt a dekoltázsába. De rá is förmedt: – Mr. Kent, én nem akarok itt botrányt. Túl sok rendőrt lefizettem… és rajtuk keresztül magát a főnököt is. – Arra az emberre gondolt, akit Gould is említett: William Tweedre, aki a Demokrata Párt és a felügyelőtestület ellenőrzése révén a várost valójában uralta. – Azért fizetek magának, hogy segítsen elkerülni a botrányt! – vetette ellene Louis. – Itt van a két gorillája? – Este sohasem mennek el. – Állítsa őket a szalon közelébe. – Rendben. – Az asszony elindult, aztán visszafordult. – Mr. Kent, én tudok majdnem olyan bosszúálló lenni, mint a kis Jay. Ha a személyes torzsalkodásait a klubomba hozza, és megpróbál úgy tenni, mintha semmit sem tudna róluk… – Nem így van! – Jobb, ha megmondja az igazat – mosolygott az asszony, fölemelte ruhája uszályát, és elsietett a főlépcső felé. A fenébe ezzel a nővel! Honnan veszi egy bordély madamja a bátorságot, hogy így beszéljen vele? De nagyon is jól tudta. Az asszony Jubilee Jim bizalmasa – aki szoros kapcsolatban áll Goulddal –, ők pedig Louist csak mostanában avatták a bizalmukba. Ha megint ügyetlenül viselkedik, nem engedik be többé. Nyugtalanságtól gyötörtén rótta az emeleti folyosót, amíg úgy nem vélte, letelt a három perc. Aztán tenyerét a nadrágjába törölte, és elindult az első lépcső felé.

Kilencedik fejezet „ÉN VAGYOK FELÜL, NEM?” I. A folyosó gázlámpáinak füstüveg burái akvamarinszinű fényt vetettek. Gideon föl és alá járkált a szalon bejáratánál, ahová Mrs. Bell vezette. A szoba hosszú, szűk folyosóról nyílt, körülbelül félúton az előcsarnok és egy hátsó helyiség között, mely egy rafinált, festett üvegablakú hátsó ajtóhoz vezetett. Vagy három méterrel a szalon után és talán két méterre a hátsó helyiségtől nagy, sötét bemélyedést látott a szemközti falon. Gyanította, hogy a hátsó lépcső vége. Rajta tartotta a szemét. Fogalma sem volt, merről bukkan fel Louis – vagy felbukkan-e egyáltalán. De már néhány másodperce volt egy olyan kísérteties érzése, hogy valaki ácsorog a bemélyedésben. Tétovázik – talán abban reménykedik, hogy ő elmegy a folyosóról. Vajon az unokatestvére lenne az? A láthatatlan megfigyelő jelenléte csak növelte aggodalmát és bizonytalanságát. Úgy ügyeskedte be magát a Universal Clubba, hogy Louis Kent nevét használta, és olyan bizalmas viszonyt tettetett, amely nem létezett. Most pedig nem tudta, hogyan folytassa. Kezdte úgy gondolni, hogy tényleg bolond, amiért azt hiszi, hogy szembeszállhat a vonal egyik igazgatójával – vagy egyáltalán összefüggően kiöntheti neki a szívét. Feszengve érezte nedves kabátjának bűzét. És látványnak sem lehet valami felemelő. Nyilvánvalóan abszurd a jelenléte ezen a csendes, elegáns folyosón, ahol kék fény pislákolt. Halk nyikorgást hallott a hátsó lépcső felől. Majdnem biztos volt benne, hogy valaki van ott. Megfordult és bement a szalonba – de csak egy-két lépést tett. Határozottan hallotta a lépteket. Két hosszú lépéssel a folyosón termett. Alacsony, sétapálcás férfi igyekezett a hátsó ajtó felé. A válla fölött hátranézett. Gideon szíve kalapált. Azonnal felismerte az illetőt. A szakállas férfi elfordította a fejét, és továbbsietett a festett üvegablakos ajtó felé. Gideon később egyáltalán nem tudta, honnan vette a bátorságot – jobban mondva az esztelen vakmerőséget hogy a férfi nyomába eredjen. Talán abból az öntudatlan felismerésből származott ez, hogy soha nem lesz még egy ilyen alkalma. – Mr. Gould? Az alacsony férfi megtorpant. Gideon szája kiszáradt. – Mr. Gould, várjon. Maga azok közé tartozik, akikkel találkozni szeretnék. A férfi habozott. Aztán megfordult. Gideon csaknem összerándult az átható, sötét tekintettől. A Leslie's borítója életre kelt.

Nem tudta, hogy Gould ilyen alacsony. Százhatvanöt-hetven centi. A pénzember halkan beszélt, de hangjában érezni lehetett a feszültséget: – Uram, maga összetéveszt engem valakivel. – Nem, azt nem hiszem… várjon! – Gideon megfogta Gould karját, amikor el akart indulni. Gould pánikba esett. Kitépte magát Gideon szorításából. A folyosó elején valaki futólépésre váltott: – Eressze el! Az illető megragadta Gideon vállát, a falnak lökte. A gázlámpák díszfüggői megcsörrentek. – Jézusom, Jay, sajnálom. Nem esett bajod? Színes foltok jelentek meg Gould szakálla fölött. Gideon a lépcsőnél két ott várakozó, tagbaszakadt férfit pillantott meg. Honnan kerültek oda? Louis Kent kreol bőrű arcán zavar tükröződött; Gould haragja mintha főleg rá irányult volna. Gideon nagy nehezen kinyögte: – Jobb lesz, ha meghallgat, Mr. Gould… Az alacsony férfi erről tudomást sem vett, csak még egy dühödt pillantást vetett Louisra, mielőtt ismét elindult az üvegajtó felé. – …ha nem akarja, hogy világgá kürtöljem, maga kuplerájokat látogat. Jay Gould szobormereven állt, fejét kicsit hátrahajtotta. Amikor megfordult, ajka alig mozgott. – Ez a te rokonod, Louis? – Jay, én sohase találkoztam még vele! Nem tudom… – Megkérhetnélek, hogy ne ismételgesd a nevem, mint egy papagáj? Gould haragosan nézett át Gideon válla fölött. Az előcsarnokban két tágra nyitott szemű lány tűnt el éppen a szemük elől. Gould hirtelen Gideonhoz lépett, és a szalon felé lökte. – Befelé! A folyosón semmiről sem tárgyalok! Gideon megpróbált nyugodtan menni, egyenesen a szalon közepe felé. Louis megzavarodva és verejtékezve a tolóajtónál babrált. Sehogyan sem találta a fogantyúját. Gould félrelökte, és nagy csattanással húzta be az ajtót. A két lecsavart, kékes fényű gázégő sokkal gyengébben világított, mint a folyosón lévők. Gould leült az egyik márványasztalhoz, kesztyűs kezét botja fejére helyezte. Louis zihálva az ajtónak támaszkodott. – Mutatkozzon be – mondta Gould. – Gideon Kent a nevem. – Maga valóban ennek az úriembernek az unokatestvére? Gideon bólintani is alig tudott. Megpróbált arra gondolni, hogy a pénzember ugyanolyan halandó, mint ő. A kuplerájról tett megjegyzéssel, melyet Jephthának a Gould magánéletéről szóló beszámolója sugallt, magára irányította Gould figyelmét. Ezt ki kell használnia. – Mr. Kent és apám valójában másod-unokatestvérek… – Mondja el, milyen ügyben jár. Gideon hangja határozottabb lett.

– Én az Erie-társaság pályaudvarán dolgozom, Jersey Cityben. – Louis mélyet lélegzett. – Tolatómunkás vagyok. Az év első napja óta két embert… az egyik a barátom volt… ért komoly baleset munkavégzés közben. Verítékezett. De folytatnia kellett: – Az egyik mindkét lábát elvesztette. A másik meghalt, ezen a héten. Mindkettőnek családja van. Akiknek most nincs jövedelmük. Magának dolgoztak, Mr. Gould. Kérek… Ösztönös sugallatra megduplázta az összeget, melyet kigondolt. – Kérek húszezer dollárt mindkét családnak. – Húszezret? – tátotta el a száját Louis. Felkacagott. De Gould egy mozdulattal leintette. – Hadd javítsak ki egy dolgot abban, amit elmondott – morogta a pénzember Gideonnak. – Maga csak dolgozott az Erie-nél. Ma estétől ez a kapcsolat megszakadt. – Micsoda esztelen követelések!… – kiáltott fel Louis. Gould váratlanul fölnevetett. Fekete szemével továbbra is Gideon-ra meredt. – Magában van kurázsi, Mr. Kent. Ezt elismerem. De őszintén meg kell mondanom, hogy az unokatestvére szava… „esztelenség”… aligha fedi a valóságot. Egyetlen vasúttársaság, köztük az Erie sem fizet azoknak, akik meghalnak vagy megsebesülnek szolgálat közben. A kockázat az állással jár. Maga nagyon ostoba, ha másképp gondolja. – Előrehajolt. – Hacsak nem valami szakszervezeti bajkeverő. De nálunk, úgy tudom, nincs szakszervezet. – Talán itt az ideje, hogy megtudja. Louis elhúzta az ajtót. – Ez már több a soknál. Hadd füttyentsek a fiúknak. Gould fölemelte kesztyűs kezét, hogy megállítsa. – A többit is hallani akarom. – Elmondtam, amit akartam, Mr. Gould. Csak még valamit. Maga rengeteg pénzt keres az Erie-vel. Úgy hallottam, egy vagyont. Megengedheti magának, hogy tegyen valamit két olyan ember családjáért, akiknek akkor semmisült meg az élete, amikor azért dolgoztak, hogy a maga bankszámlája kövérebb legyen. – Persze hogy megengedhetném magamnak – helyeselt Gould. – Maga nem a lényegről beszél. Tökéletesen félreérti az üzlet célját… vagy az alkalmazottak céljait. – Hangja lehalkult; megviselt apa lett belőle, aki nehéz felfogású gyermekéhez beszél: – Az Erie-társaság alkalmazottjának ugyanúgy gondoskodnia kell magáról, ahogy én gondoskodom magamról. Az alkalmazottak nem mások, mint az Erié felszerelésének részei. A határozott üzletpolitika azt parancsolja, hogy amikor egy alkatrész elromlik, a pénzt az újra kell költeni, nem pedig arra, hogy megmentsük azt, ami haszontalan. Gideonnak földbe gyökerezett a lába. – A felszerelés részei? Maga ezeknek tekinti az emberi lényeket? – Pontosan. – Ebben… – Gideon kényszerítette magát, hogy folytassa – ebben az esetben másképp áll a dolog. – Pusztán azért fizessek, mert maga kéri?

– Igen. – Nos – mondta Gould, és megvonta a vállát –, maga nagyon téved. A maga barátai nekem semmit sem jelentenek, és merem állítani, hogy minden más józanul gondolkodó igazgató így vélekedne. – Meglengette a bot végét Gideon orra előtt. – Komolyan bámulom a bátorságát, Mr. Kent. De a maga gondolkodása szánalmasan naiv. Jó éjszakát. A felszerelés részei. Ez a szomorú igazság, ebben Gideon nem kételkedett. És abban sem, hogy Jay Gould egy kicsit sem fogja megváltoztatni vagy módosítani az álláspontját. Ez nyilvánvaló volt abból is, ahogy Gould fürgén a tolóajtó felé indult; nyilvánvaló volt a Louis Kent arcán szétáradó megkönnyebbült mosolyból. Az apró bosszúságot okozó szúnyogot agyoncsapták. Szörnyű csüggedés vett erőt Gideonon. Louis és Gould évekig nevet majd ügyetlen követelésein. Miközben Gould az ajtóhoz közeledett, Gideon veríték csillanását vette észre a homlokán. Az istenért, egy kicsit azért kizökkentettem! Ez elég volt ahhoz, hogy kijátssza az utolsó kártyáját. – Mindenesetre köszönöm, hogy meghallgatott. A döntését vasárnap kihirdetik. És arról is beszámolnak majd, mikor és hol hozta a döntést. Jay Gould kopaszodó homloka csillogott, mintha be lenne olajozva. – Hogy érti azt, hogy… kihirdetik? – Ahogy mondtam. Nem egyedül vállalom ezt az erőfeszítést. Az észrevételeit megismétlik majd az Orange Street-i Szt. Márk metodista-episzkopális templom szószékéről. – Az nyilván az apja temploma – mondta Louis. Gould ezt suttogta: – Mr. Kent, a maga apja biztosan nem tenne említést egy ilyen helyről a prédikációjában. – Ellenkezőleg. Nagyon szókimondó ember. – Üzleti ügyben vagyok itt! Gideon valahogy kipréselt magából egy kacajt. – Ebben biztos vagyok, uram. Gideon tudatában volt, hogy Louis baloldalról mögé lépett. Kikerült a látóköréből. Bőr surrant a szőnyegen, mire megfordult, és látta, hogy Louis feléje indul: – Elegünk van magából… – Maradj ott, ahol vagy, és fogd be azt az istenverte szádat! Gould remegő hangjától Louis úgy dermedt mozdulatlanná, mint egy gyermek marionettfigurája, amelynek a spárgáit feszesre rántották. Gideon szinte örömmámorban úszott attól, hogy a kis ember így elveszítette az önuralmát. Imádkozott, hogy még öt másodpercig határozott hangon tudjon beszélni. – Talán elhozhatná a családját vasárnap a Szt. Márkba, Mr. Gould. Talán érdekelné a feleségét, hogy maga hol bonyolítja le az ügyeit.

A szalonra csend ereszkedett. Klasszikus melódia szivárgott el hozzájuk a klub elülső helyiségeiből. Gideon padló reccsenését hallotta a folyosóról. Biztosan a lépcsőnél álló két férfi. Gouldnak csak annyit kell tennie, hogy behívja őket, és akkor Gideonnak vége. – Jay, ez egy átkozott blöff! – erősködött Louis. Gould még csak rá sem pillantott. Gideon el sem tudta képzelni, mi történt az unokatestvérével. Louis mintha megroggyant volna, mintha elveszítette volna a magabiztosságát. Úgy bámult Gouldra, mint egy aggódó kisfiú, aki bánatot okozott a szüleinek. Gould nyelt egyet. Megnyalta a felső ajkát. – Igen, sejtem én is, hogy blöff. De nem áll szándékomban kideríteni. És azt sem akarom, hogy Helen kiderítse. Gideon úgy érezte, szédül. – Mr. Kent, maga vagy egy megbízottja holnap benézhet az ügynökségemre. Egy csekk várja majd. Azzal az összeggel, amit mondott. A csekk a Nassau Street-i Bank of Commerce-be szól. Olyan számlatulajdonos neve áll majd rajta, akit maga nem ismer. Sehogyan sem fogja tudni kapcsolatba hozni a pénzt a New York & Erie-vel vagy velem. Ha megpróbálja, kinevetik. Hajlandó elfogadni ezeket a feltételeket? Gould halkan beszélt. Gideon mégis megrémült tőle. Sikerült bólintania. Az apró fekete szem az övét fürkészte. – Még egyszer mondom. Magában van kurázsi. Jim Fiskben is van kurázsi. Bennem is van egy kicsi. Mindig is volt. Gyerekkoromban volt egy jó barátom. Kétszer akkora volt, mint én. Néha birkóztam vele. Legtöbbször le is győztem. Egy ekkora fickó, mint én… nem tudja elképzelni, mi? De tudja, nem sportszerű eszközökkel vertem meg. Minden trükköt bevetettem, amit csak ismertem. Panaszkodott, de én nem törődtem vele. Tudja, mit mondtam neki? „Én vagyok felül, nem?” Ebben a pillanatban maga van felül, bár nem egyedül maga tehet róla. Ez az… úriember… Gyilkos pillantást vetett Louisra. – …egyengette az útját anélkül, hogy akarta volna. Mindazonáltal én mindenkit bámulok, aki felülre kerül a rendelkezésére álló eszközök felhasználásával. De ez nem azt jelenti, hogy még egyszer Jay Gould fölébe tud kerekedni. Elmosolyodott. Gideon szája csontszáraz volt. – Kifizetem, amit követel… ez egyszer. De nem fogom elfelejteni, hogy miképp kényszerített rá. A bottal Gideon arcára mutatott. – Megígérem, hogy nem felejtem el. Az ajtó felé indult. Louis odasietett hozzá, de mielőtt megszólalhatott volna, Gould a karjára csapott a bottal. – Eredj az utamból! Gideon unokatestvére oldalra tántorodott. Gould bedugta a bot végét a tolóajtó fogantyújába. Az ajtó félregördült, Jay Gould pedig kirohant a tengerkék fénybe.

III. Louis a száját tátotta Gideonra, mintha egy állatkertben kiállított lény volna, mely meghaladja a felfogóképességét. A tagbaszakadt férfiak felbukkantak a folyosón. Gideon egy pillanatig biztos volt benne, hogy a saját lábán sohasem hagyja el a Universal Clubot. Aztán Gould odakiáltott nekik: – Hagyjátok, fiúk. Ha valaki elintézi, az én leszek. A hátsó ajtó becsukódott. A férfiak egymást nézték. Gideon kihasználta a habozásukat, és elindult. Louis a haragtól elnémulva figyelte, ahogy elmegy. Gideon jobbra fordult. Tettetett nyugalommal sétált a bordély előcsarnoka felé. Figyelte, hall-e mozgást, de senki nem moccant. Kezét a zsebébe rejtette, hogy a lányok és a vendégek ne lássák a remegését, miközben elhalad előttük. A szalonban a vak fekete muzsikus fölemelte ujjait a billentyűkről. Szimatolt: – Régi gyapjúkabát. Nem ide tartozik. Hester Bell kinyitotta a bejárati ajtót, és tartotta, közben kíváncsisággal vegyes tisztelettel nézte Gideont. A férfi kilépett az esőbe, és miközben lement a lépcsőn, egy pillanatra lehunyta a szemét. Most már a lába is remegett. Amikor már nem láthatták a bejáratból, futásnak eredt.

Tizedik fejezet A HÁBORÚ ÁLDOZATAI I. Jubilee Jim nem túl barátságos felügyelete mellett Louis az utolsó zöldhasút is begyömöszölte az olcsó bőröndbe. Átadta a bőröndöt a termetes őrnek, aki lesietett vele a lépcsőn, és kiment az épületből. Louis sápadtnak látszott a márciusi napfényben, mely ferdén sütött be az Erié igazgatóságának nagy ablakain. Fisk és Gould úgy bánt vele, mintha az alkalmazottjuk, nem pedig a partnerük volna. – Ez az egész, Jay. – Louis a most már üresen álló nagy páncélszekrény oldalának támaszkodott. Gould megvizsgált néhány papírt, a kályhába hajította őket, majd megkérdezte: – Pontosan számoltál? Louis válaszolni akart, aztán észrevette, hogy Gould nem hozzá beszélt. Fisk összevonta a szemöldökét, amiért Louis megkísérelt közbeszólni; ő válaszolt a kérdésre: – Huszonnyolc bőrönd. Kettő kivételével mind elment az első kocsival. – Mennyi az összesen? – Hatmillió. Az isten szerelmére, siess már azzal a lapozgatással. – Kész vagyok – mondta Gould, és drága tweedfelöltőjéért nyúlt. Jay Gould küldöncöt menesztett az Ötödik sugárúttá, hogy odahívja Louist. Mire ő háromnegyed egykor a Duane Streetre érkezett, már az igazgatóság minden alkalmazottját hazaküldték. A verandán őr állt, aki senkit nem bocsátott be Fisk vagy Gould engedélye nélkül. A másik őr egy kocsihoz cipelte a bőröndöket, olyan gyorsan, ahogy Louis és a kövér ember meg tudta tölteni őket. Gould ezt az időt azzal töltötte, hogy papírokat selejtezett, néhányat egy kézitáskába rakott, a többit pedig elégette, vagy a padlóra szórta. A nagy iroda úgy festett, mintha papíromlás sújtotta volna. – Hogy bírja Daniel? – tudakozódott Gould. – Odakint van, pityereg, mint egy gyerek. Nem tetszik neki, hogy Jerseybe kell menekülnünk. De semmi esélyünk, ha nem mozdulsz. A Cortland Street-i kompnál várnak ránk a fiúk, akik a hátvédet alkotják, de amíg oda nem érünk, szabad préda vagyunk. Gould nem hagyta magát zavartatni. – Foglaltál szobát? – Amikor megkaptuk a hírt a bíróságról, azonnal Jersey Citybe küldtem Chadet. Most foglalja le Taylornél a lakosztályokat. Három bikát is odaküldtem, hogy Vanderbilt ne tudjon meglepni bennünket. Mire sötétedik, biztonságban leszünk… ha innen kijutunk.

Louis úgy gondolta, bátorságot kell merítenie abból, hogy megkérték, segítsen az iroda kiürítésében. Gould nem szalasztott volna hozzá küldöncöt, ha szövetségük végleg megszakadt. Ez a gondolat enyhítette az amiatt érzett nyugtalanságot, hogy az elmúlt egy órában tudomást sem vettek róla. A Duane Street elhagyása azoknak a bizarr lépéseknek és ellenlépéseknek a következménye volt, melyeket az Erie fölötti uralom megszerzéséért tettek. Gouldnak az a terve, hogy az alagsori nyomdagépet munkába állítsák, nem pontosan úgy sikerült, ahogy elképzelték. Valójában olyan jól sikerült, hogy a Wall Streeten piacra dobott több ezer részvény nemcsak az Erie árát nyomta le, hanem más értékpapírokét is. Az újságok az „Erie-pánik”-ról kezdtek harsogni. Vanderbilt természetesen megneszelte, mi történik. Barnard bíró megtiltotta, hogy a társaság több részvényt bocsásson ki. Gould azonnal lefizette a bíróság egy másik tagját, hogy ellenvégzést adjon ki. Ekkor Vanderbilt újabb bírói rendeletekkel válaszolt, melyek felügyelet alá helyezték a társaságot, és elrendelték, hogy a fontosabb igazgatókat részvénycsalás vádjával tartóztassák le. Az utolsó ilyen végzést délelőtt kézbesítették. Most a bőröndökben lapuló hatmillió – az a pénz, arqglyet az alagsori nyomdagéppel kerestek – éppen menekülőben voltra New York-i törvények elől, Mr. Gould és Mr. Fisk kíséretében. Louis hallotta már, hogy ők ketten arról beszélgetnek, újjászervezik a vállalatot New Jerseyben. Vanderbilt ott nehezen tudná érvényesíteni a befolyását. Az újjászervezés természetesen szigorúan elméleti kérdés maradt, míg a dolog kitervelői Manhattanben voltak. – Indulj el, Jim – utasította Gould a férfit. – Nemsokára utánad megyek. Fisk vészjóslóan hatalmas zsebórájára pillantott, majd eltűnt a lépcsőn. Vontatóhajó tülkölt a folyón. Porszemcsék kavarogtak lassan a bágyadt napsütésben. Louis elképzelhetetlennek tartotta, hogy ebben a pillanatban már egy szekérnyi rendőr zötyög a Duane Street felé. Ez majdnem olyan elképzelhetetlennek tűnt, mint az, hogy már hetek teltek el, mióta Gould Gideon Kenttel találkozott, és hajlandó volt egy kis aprópénzt fizetni azért, hogy megmeneküljön a lehetséges botránytól. Ez idő alatt Louis egyetlen rosszalló szót sem hallott a pénzembertől. Igaz, hogy Gouldot rettenetesen lefoglalták az Erié ügyei. Louis többször is megpróbálta meghívni Gouldot a klubjába egy italra, egy drága vacsorára – bocsánatkérésképpen. Gould minden alkalommal elhessegette. Végül Louis egy igazgatótanácsi ülés után kísérelt meg bocsánatot kérni, de Gould otthagyta. Kezdte azt hinni, hogy Gould talán elfogadta a vereséget, és a sürgetőbb ügyek miatt túllépett rajta. Louis a kabátját készült fölvenni. – Nem kell fölvenned – jegyezte meg halkan Gould. – Te nem jössz velünk. – Nem jövök? És mi van az elfogatóparanccsal? – Te nem szerepelsz rajta. Csak Drew, Jim meg én. Ellenőriztem. De ha rád is vonatkozna, akkor is ugyanezt mondanám. Te nem jössz velünk Jersey Citybe. – Akkor miért hívtál ide? Mi az ördögnek hagytátok, hogy segítsek, és azt higgyem, még mindig benne vagyok?…

Elhallgatott. Gould mosolygott a szorultságán. Louis tudta a választ. – Te intézted úgy, hogy erre alapozzak. Te mocskos szemét! – Ezt meg se hallottam – mormolta Gould, miközben bőr lovaglókesztyűjét húzta. Olyan fojtott hangon beszélt, hogy Louisnak feszülten kellett figyelnie, ha hallani akarta. – Ha már szitkozódni kell, azt hiszem, én első osztályú szitkokat érdemlek. Azt hiszem, amikor megkerestünk, hogy a szállítási díjakról szóló szavazás kedvező kimenetelű legyen, Jim világosan megmondta, én nem tűrök ellenvetést a döntéseimmel szemben. És nem gondolok jót senkiről, akinek a cselekedetei szándékosan vagy véletlenül kínos helyzetbe hoznak. Te csaknem megfosztottál a feleségem és a gyermekeim szeretetétől és tiszteletétől, Louis. Miattad csaknem kihirdették egy szószékről, a nyilvánosság előtt, hogy én rossz hírű házakat látogatok. Louis verítékben úszva kiáltott fel: – Az isten szerelmére, Fisk volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy ott találkozzunk! – De te voltál az, aki Mrs. Bellhez vezette az unokatestvérét. – Hányszor mondjam még, Jay? Fogalmam se volt, hogy követ! – A gondatlanság nem üzletemberi erény, Louis. A sötét tekintet úgy mart bele, akár a fúró. – Amint biztonságban leszünk New Jerseyben, szavazást tartunk, hogy eltávolítsunk az igazgatótanácsból. Tudod, hogy Dannynek, Jimnek meg nekem jogunk van végrehajtó bizottságot alakítani. Remélem, élvezted rövid pályafutásod az Erie-nél. Sohase lesz hasonló lehetőséged, ha a szavam még számít valamit. – Csak a díjakról szóló szavazáshoz használtál, így van? – Azt használom, akit célszerű használnom. Ezért maradok felül. Egyesek, akiket használok, a barátaim lesznek. Mások nem. Te az utóbbi csoportba tartozol. Benned nem lehet megbízni. – Jay… – kapott a férfi felé Louis. – Hozzám ne érj – suttogta Gould, és kiment. II. A bérkocsi sötétedő utcákon rohant végig. – Nekem ez nem tetszik – panaszkodott Drew, aki az egyik őr mellett ült. – Nem tetszik, hogy elfuvaroznak Jerseybe, el a templomomtól. Az őr tapintatosan nem vett tudomást a kitörésről. Tovább bámult kifelé az ablakon, keze egy pisztoly agyára kulcsolódott. – Odaát találsz majd másikat – nyugtatgatta Gould az öregembert. – Csak jusson eszedbe, hogy a Ludlow Street-i börtönben nincs rendszeres istentisztelet. – Az biztos, hogy Vanderbilt bunyósokat küld utánunk – mondta Fisk. Szinte öröm csengett a hangjában. – Tudjátok, a szálloda közel van a rakparthoz. Azt hiszem, partőrség kellene nekünk. Háromnégy mentőcsónak, amikben olyan emberek ülnek, akikben megbízunk. Az lesz a neve, hogy Erie Haditengerészet és Partőrség. Mit szólsz hozzá, Jay?

Gould undorral biggyesztette le az ajkát. – Mielőtt elkezded játszani az admirálist, szeretném, ha egy másik üggyel foglalkoznál. Arról a fiatalemberről van szó, aki negyvenezer dollárt szedett ki belőlem. Szemével gyorsan a szenvedő Daniel Drew felé csippentett. – Most azonban ne részletezzük. – Elintézem, amikor csak akarod – ígérte Fisk. A bérkocsi nemsokára bezörgött a Cortland Street-i kompkikötő elé. Az a tucatnyi nehézfiú, akiket Fisk toborzott a nyomornegyedben és esketett fel az Erié titkosrendőrének, már szedte ki a bőröndöket az első kocsiból. Amikor Fisk fogta az utolsó két csomagot, Drew megint siránkozni kezdett amiatt, hogy el kell hagynia New Yorkot. Fisk a bejárat felé taszigálta: – Figyelj, Danny, én a lehető leghamarabb elküldetek Miss Josie-ért. Csak egy szót kell szólnod, és hozatok vele neked egy lelkipásztort. Gould csak ácsorgott a szeles márciusi alkonyatban. Amikor az utolsó bőrönd is eltűnt az épület belsejében, odalépett az őrhöz, aki vele utazott. – Biggs, szeretném, ha megtenne valamit, miután elmentünk. – Igenis, uram. – A férfi mutatóujjával végigsimított a bajszán. Közelebb kellett hajolnia, hogy hallja Gouldot. – Szeretném, ha Louis Kent megsebesülne. – Súlyosan? Gould bólintott. Fekete szeme szinte nyájas volt. – Magára bízom, hogyan csinálja. De nem akarom, hogy kapcsolatba hozzanak vele. Soha. Biggs mosolygott. – Értem. – Megérintette a keménykalapját. Jay Gould felkapta a fejét a komp harsány füttyjelére. Mosolyogva lépett be a hajóállomás épületébe. III. Gideon félálomban vakarta meg az orrát. Nemcsak hogy elfelejtette eloltani a lámpát a konyhában, de Margaret is elfelejtette elfojtani a tüzet és félretenni a fát. A kályhát hagyhatta volna. De túl erős volt a fény. Fel kell kelnie. Ásított. Kimerült volt. Egész nap egy farmernál dolgozott vidéken, Hobokentől nyugatra. Segített a farmernak ellátni a disznóit. Ötven centért. Amikor hazaért, még ahhoz is fáradt volt, hogy megtegye, amit már napok óta akart: beugrani a Diamond N-be. Megnézni, ki van ott a pályaudvarról. Beszélni velük… Nem, nemcsak a kimerültség volt az oka, hogy nem ment. Biztos volt benne, hogy félelemből visszautasítják. Hiszen már akkor tudta, hogy elutasításban lesz része, amikor még el sem érte a sikert. Miért hagyja, hogy a lehetséges vereség meggátolja valamiben?

Ezt is tudta. Abban a pillanatban, ahogy belép a Diamond N-be és kimondja, ami a lelkét nyomja, soha nem tud már visszafordulni… A fenébe. Túl nyomasztó dolog ez ahhoz, hogy most gondolkozzék rajta. Ágynemű zizegett. Felkönyökölt, hunyorgott. Eleanor pislogott ki az ágya széle fölött. – Papa! Mi ég? Azonnal felébredt. Eleanor köhögött. Elpityeredett, miközben Gideon megbökte Margaret csípőjét. – Margaret, kelj fel. Ég a ház! Búskomorsága elszállt. A konyhában a sugárzás vakítóvá fényesedett. A szag, melyet a kályhában égő fának tulajdonított, egyre erősebb lett. Füst szivárgott be a hálószobába. Ropogást hallott a nappaliból. Margaret mocorgott, de lassan. Te jóságos isten! A bejárati ajtót is lángok nyaldosták… – Eleanor, szaladj az ablakhoz. Nyisd ki! Felesége teste alá csúsztatta a kezét, és fölemelte. Az asszony szeme kinyílt. A lángok a konyhaajtó körül táncoltak, ették a vékony falat, az öreg tapétát. Margaret megpillantotta a tüzet, miközben belé kapaszkodott. Gideon nehezen kapott levegőt. Miért ég olyan gyorsan a ház? Aztán árulkodó szagot érzett, mely a füstével vegyült. Eleanor a tolóablakkal küszködött. – Beragadt, papa! – A nyomorult hó és jég… eressz oda. Margaretet letette a padlóra. Már meztelen talpán is érezte a forróságot. Ökölbe szorította a kezét, és a függönyön keresztül belevágott az üvegbe. Egy üvegcserép a csuklójába hasított. Hálóingének ujját vér áztatta. Fölemelt egy széket, és kiütötte a legveszélyesebb szilánkokat az ablakkeretből. – Gyere ide, Eleanor. Siess! – Ordítania kellett az egyre hangosabb morajlás miatt. A kislány remegve hagyta, hogy a párkányra tegye. Hirtelen rémülten összerándult. Üveg hasította fel a rüsztjét. Felsikoltott, és visszaesett Gideon karjába. Értékes másodperceket vesztettek. Mire megnyugtatta a gyermeket, a tűz már elborította az ablak melletti falat is. A másik oldalon is szétterjedt, végig az ágy mögötti falon. Margaret szemében vörös fények tükröződtek. Véres kezével átfogta Eleanor derekát, és a vállára vette a kislányt. – Fogd erősen a nyakamat. – Margaret fogta a másik karját. – Miért ég olyan gyorsan, Gideon? – Mert felgyújtották! Elöl kell kimennünk. A nappaliba vonszolta a feleségét. A tűz végigfutott a padló szegélyén. Olyan sűrű volt a füst, hogy alig látta a bejárati ajtót. Mielőtt odaértek, a tűz elzárta útjukat. Szeme könnyezett. Hálóinge széle égni kezdett a kóbor szikráktól. – Kapaszkodj, Eleanor. Margaret, maradj szorosan mellettem. Át kell jutnunk.

A tűz ragyogott a bőr szemvédőn. Még arra sem volt ideje, hogy megmondja az asszonynak, szereti. Leszegte a fejét, és nekirohant az egyre növekvő hő– és lángfüggönynek.

IV. A Delmonico bora elhomályosította a látását, és fel is csigázta. A veszteség szörnyű érzésén azonban semmit nem enyhített. Pedig olyan közel járt már a sikerhez. Együttműködött. Eljátszotta a csahos kutya szerepét – és már karnyújtásnyira volt a létra legfelső foka. Aztán, mivel másod-unokatestvérének fia elég okos és vakmerő volt ahhoz, hogy kövesse őt Mrs. Bellhez, az egész szertefoszlott. Anyagi veszteséget nem szenved. A lehető legnagyobb előnyt húzta abból, hogy bennfentes volt, bizonyos részvényeket eladott egy-két nappal azelőtt, hogy az új Erie-részvények piacra dobása lenyomta az árakat a Wall Streeten, másokat pedig előnyös áron megvett, amikor az árak a mélypontra zuhantak. Papírjainak értékét néhány hónap alatt megduplázta. Ám ennek a haszonnak a valódi ára az volt, hogy kizárták az igazgatótanácsból. A pénzvilág legfelső köreiben soha nem kezelik ezután egyenlőként – vagy olyan emberként, aki méltó a bizalomra. Hiszen Jay Gould tartotta erre méltatlannak. Tudta, hogyan beszélnek majd erről a Wall Streeten és a klubokban: Gould néhány hétig bizalmas viszonyban volt Louis Kenttel. De lapátra tette. Gould egy kalózkodó csirkefogó, de nincs nála jobb szimatú ember. Valami baj lehet azzal a Kent gyerekkel. A Juliától való elválás miatt megszakadt a barátsága Vanderbilttel. Az Erie-nél vallott kudarca miatt megszakadt a barátsága Vanderbilt legfontosabb ellenfeleivel. Nagyon jól tudta, hogyan értékelik a helyzetét a Wall Streeten: Lehet, hogy Kentnek még megvan a pénze. De minden más szempontból tönkrement. Miközben a cséza kapaszkodóját fogta, Louis próbálta figyelmét a mocskos utcára összpontosítani. Szinte alvilági sötétség borult a környékre. A nyirkos levegőben a szemét és a folyó szaga érződött. Mocskos vidék volt, mindössze egyutcányira a Bowerytől. A kocsi lassan haladt előre, miközben Louis kocsisa a címet kereste. Úristen, remélte, hogy a lány ott lesz. Elmúlt éjfél. Két napjába került, hogy egy színházi ügynök segítségével megtudja a címet. Nem tudta, mit tesz, ha a lány nincs otthon. Nem bírna ki egyedül még egy éjszakát. A lány még mindig nem jelentett neki semmit. De már nem tudott aludni, sőt józanul gondolkodni sem az Ötödik sugárúti házban. Elege volt már abból, hogy újra és újra megrágja a kudarcát. Mi lenne, ha? Mi lenne, ha… Az, hogy így keresi meg a lányt, a gyengeség beismerése. De nem érdekelte. A ház magánya elviselhetetlen volt. A magány túl sok szellemet idézett elé. Túl sok minden emlékeztette arra, milyen közel került a tökéletes felemelkedéshez a Wall Streeten, Amerikában – a világban. – Azt hiszem, ez az, uram. – A kocsi zökkenve megállt. – Nem valami fényes hely. Óhajtja, hogy megvárjam? – Nem. Jöjjön értem reggel nyolckor.

Lekecmergett a járdára, átlépett egy döglött macskát, és felmászott a meredek lépcsőn, miközben a kocsi elzörgött. A lakók névsorát kémlelte éppen, amikor egy másik kocsi lovának tompa dobogása keltette fel a figyelmét. A bérkocsi a Bowery felől jött. A saját csézája már eltűnt a szeme elől. De túl részeg volt ahhoz, hogy egy pillantásnál többre méltassa a másik kocsit. Gyufát gyújtott. A mocskos névtáblák között megtalálta az N. Chetwynd nevet. Halk ajtócsukódást hallott, miközben megnézte a számot a táblán. A gyufa elaludt. Hirtelen észrevette, hogy egy férfi megy föl a lépcsőn. Reakciói lassúak voltak a hosszú, végigitalozott este miatt; jóformán nem is evett. – Helló, Mr. Kent. A hang ismeretlen volt számára. Arca rángatózni kezdett. Kissé előrehajolva még mindig a lakónévsorral szemben állt. Páni félelem öntötte el, amikor meg akart fordulni: – Várjon. Én nem… A férfi morgása félbeszakította a mondatot. Aztán Louis felüvöltött a fájdalomtól, amikor a kést háta alsó felébe döfték. V. Gideon még mindig érezte a füstszagot. Nem annak a dohányfüstnek az átható szagát, mely vastagon ült a Diamond N-ben. Hanem a megpörkölt deszkaburkolat, a megégett ruhák és a tönkrement kárpit csípős bűzét. Észrevette Rory Bannockot, aki a mahagónipultnak támaszkodott. – Estét, Rory. – Gid! Jézusom, öregem, hallottuk, hogy megégtél az éjjel. Gideon a díszes órára pillantott. Negyed hat. Bannock nemsokára elindul az éjszakai műszakba. Pénzt rakott a pultra, és intett, hogy egy sört kér. – Igen – mondta –, semmi se maradt a házból. Ez a háziúr gondja, de az a kevés bútorunk, ami volt, az odalett. Alig tudtam időben kihozni Margaretet meg Eleanort. – Úgy hallottam, felgyújtották. – Így van. – A zsaruk elkaptak valakit? Gideon a fejét rázta. – Akárki öntötte is rá a petróleumot, elszaladt abban a pillanatban, hogy lángra lobbant. Bannock összerázkódott. – Van valami sejtésed, ki tehette? – Nincs – hazudta Gideon. De nagyon is jól tudta. Valaki, aki teljesítette a követeléseit, de nem bocsátott meg neki ezért. Valaki, aki most a Taylor Hotelban lakott, és a fegyveres őreivel meg a csónakflottájával szórakoztatta a New York-i sajtót. Természetesen nem lehetett rábizonyítani. De Jephthának igaza volt, amikor a megtorlásra figyelmeztette. Gideon, amint szeretteit biztonságban tudta és a tűz által keltett

megrázkódtatása is elmúlt, különös módon szinte örült annak, hogy Gould így látta jónak bosszút állni. Végül is a tűz adott neki erőt ahhoz, hogy eleget tegyen a kötelességének. – Akárki tehette – mondta, mielőtt belekortyolt a sörbe. Bannock felhajtotta az övét. – Mostanában rengeteg éhes ember csavarog errefelé. Az éhségtől és a kudarcoktól az ember őrült dolgokra képes. – Téged, ugye, elbocsátottak, Gid? Cuthie-tól hallottam. – Így igaz. – Az Erie adta, az Erie elvette – jegyezte meg a másik férfi keserű mosollyal. – De ha már itt tartunk, tudja valaki, ki küldte azt a sok pénzt Flo Millernek meg Mrs. Kolbnak? – Nem. Gondolom, valami jótékonykodó New Yorkból. – Nem tudtam, hogy abban a városban jótékony emberek is vannak. De azt hiszem, nem is számít, ki küldte. A két család megérdemli. – Ahogy azoknak a családja is, akik még életben vannak, Rory. A te családod. Te is megérdemelsz bizonyos dolgokat. Nagyobb bért. Rövidebb munkaidőt. Olyan dolgokat, amiket az Erie sose ad meg neked, csak ha követeled. – Jaj, ez már megint az a Sylvis-féle duma – morogta Bannock. – Kímélj meg tőle. Egyelőre. – Én temiattad aggódok – folytatta Bannock. – Utálom, hogy nyomorognod kell. Sose mondtam még ezt neked, de te fene rendes fickó vagy, Gideon. . – Ez nagy dicséret. – Elmosolyodott. – Különösen egy jenkitől. Bannock legyintett. – Úgy érted, hogy egy nehézfejű philadelphiai írtől. Hagyjuk már ezt a jenki dolgot, jó? A háborúnak három éve vége. Annak a háborúnak. De kezdődik egy újabb. Bannock az alkarjára támaszkodott, s a részegek nyájasságával így szólt: – Beszéltünk az asszonnyal arról, hogy téged kirúgtak a pályaudvarról. Most meg ez a tűz… hogy fogsz megélni? – Nem tudom. De megélünk. Ideiglenesen Millerék házában húzták meg magukat, ahol Margarettel már megbeszélték a jövőt, és megállapodtak, mit kell tennie Gideonnak. Úgy tervezte, hogy továbbra is elvállal minden munkát, amit talál. De először is itt van dolga. – De Rory, nem is erről akartam veled beszélni. Még mindig visszavonulhat. Olyan küldetésre szánta el magát, amely… páriát csinál belőle. Ez az. Ez a megfelelő szó. Pária lesz rengeteg becsületes ember szemében. De a munkát el kell végezni. Ha valaki nem teszi meg az első lépést, akkor sose lesz belőle semmi. A felelősséget nem lehet egy vállrándítással elintézni. A legtöbb Kent ebben nemzedékek óta hitt. Ő sem lehet kivétel. Előkaparta az utolsó pénzdarabot a zsebéből.

– Hadd hívjalak meg még egy sörre, Rory. – Elvigyorodott. – így talán meghallgatod, amit mondani akarok. – Egyenes tartással és higgadt hangsúllyal hozzátette: – Arról akarok beszélni veled, hogy meg kell alakítani a szakszervezetet a pályaudvaron.

Utójáték a Kent-házban A FELEMELT KARD I. 1868 tavasza a háború évszaka volt. Jephtha Kent, miután már csaknem negyvenkilenc évet eltöltött ezen a világon, kezdte gyanítani, hogy nincs olyan évszak, mely ne lenne az. A legádázabb harcot Washingtonban vívták. A kongresszusi radikálisoknak sikerült Johnson elnököt megvádolniuk azzal, hogy megszegte a hivatali időről szóló törvényt, és egyéb mulasztásokat is elkövetett. Johnson meghallgatása, majd bírósági tárgyalása március közepén kezdődött. De hogy miképp végződik, azt senki sem tudta. Egyesek azt jósolták, hogy nagyon kevéssel megússza. Ha a radikálisok nyernek, akkor minden az övék. Az általuk támogatott törvénytervezetek alapján a katonai kormányzók már így is szuronnyal szereztek érvényt a törvénynek szerte Délen. Jephtha figyelte a republikánus hatalom állandó és határozott növekedését, és ugyanakkor beigazolódni látta azokat a félelmeit, hogy a feketebőrűek szavazatait manipulálni fogják. Harcos republikanizmusa megfakult. Otthonához közelebb a közvélemény figyelmét hónapokon át az úgynevezett Erie-háború kötötte le. Egy darabig a Taylor-erőd – így nevezte Fisk azt a Jersey City-i szállodát, mely a társaság ideiglenes főhadiszállásául szolgált – az országos figyelem középpontjában állt. Naponta jelentek meg szenzációs sajtóbeszámolók a hosszra és a besszre spekulálók harcáról. Egyetlen részletet sem hagytak ki. Mr. Fisk szeretőjével interjút készítettek. A banditák flottájának tagjaival is beszéltek, miközben ide-oda eveztek és várták, hogy Vanderbilt flottillája felbukkanjon. Névtelen „beavatottak” nyilatkoztak mindenről, a Mr. Gouldnak a lakosztályában felszolgált reggelitől kezdve a Dan'l Drew-n elhatalmasodó dühkitörésekig; Drew attól tartott, hogy templomának ügyei nélküle nem mennek. Vanderbilt flottillája azonban nem bukkant fel Manhattanbői. Az Erie igazgatói megmenekültek az ellenség haragjától, ám csak azon az áron, hogy száműzték magukat az ország pénzügyi központjából. Végül Gould összecsomagolta a poggyászát. Közel egymillió értékű készpénzt vett magához, közölték megbízható források. Albanybe sietett, és véget vetett a sarokba szorítottságnak azzal, hogy körüludvarolta a Fekete Lovasságot. A Lovasság a New York-i törvényhozás egyik csoportja volt, mely nem rejtette véka alá, hogy hajlandó akármilyen törvénycikkelyt támogatni – amennyiben megfelelően megfizetik érte. A Commodore emberei sürgősen pénzt vittek Albanybe, hogy ellentámadást indítsanak. De Gould tétje volt a legmagasabb. Mindkét ház elfogadta azt a javaslatot, mely véglegesen törvényesítette a kötvények átváltását az államon belül. Vanderbilt most azzal a veszéllyel

találta szembe magát, hogy megindul az Erie-részvények végtelen kibocsátása – s emellett elkezdődött az a sajtókampány is, melynek Gould nagy figyelmet szentelt. Az újságok közölni kezdték Gouldnak az állampolgárokhoz szóló figyelmeztetéseit: új ragadozó jelent meg a földön! Óvakodjatok a fő-monopolistától! Jephtha nem emlékezett rá, hogy hallotta volna már a kifejezést, de Vanderbilt ennek eleven prototípusa volt. Gould gondosan hangszerelt kampányával egy újság, látszólag indokolatlanul, szembefordult, és dicsérni kezdte a Commodore-t. Március végén Jephthának négy napjába került, míg gyülekezetének egyik tagjától megtudta annak megdöbbentő okát, hogy miért változtatta meg a New York-i Union a politikáját. Más lapok, bár nem mutattak nyílt ellenségességet Vanderbilttel szemben, úgy vélték, hogy Mr. Gouldot és ingyenes figyelmeztetéseit érdemes közölni. Hiszen, kiáltotta Gould, a gonosz Commodore hamarosan olyan sok céget és vasútvonalat kebelez be, hogy a szeszélyétől függ majd annak a kenyérnek az ára is, mely a legszegényebbek asztalára kerül! A közvélemény formálói közül némelyek, figyelmen kívül hagyva a vádak forrását, azt követelték, hogy nyirbálják meg Vanderbilt hatalmát. De azt sohasem részletezték, hogy ezt hogyan képzelik. Nemrégiben aztán történt valami, ami arra mutatott, hogy a különös háború a vége felé jár. A Commodore, aki szembe találta magát a Duane Street-i nyomdát törvényesítő rendelettel, és aki máris csaknem tízmillió dollárral volt szegényebb, állítólag belefáradt a küzdelembe. Jephtha gyülekezetének az a tagja, akinek kapcsolatai voltak a Wall Streeten, azt állította, hogy Vanderbilt meghívta Daniel Drew-t a házába, hogy elsimítsák a dolgokat. Ha ez igaz, akkor a Commodore talán életében először kitűzte a fehér zászlót. Az Erie-háborúnak voltak komikus oldalai is, ám a délen kavargó küzdelemnek semmi. A tragikus helyzet olyan gyűlöletet termelt ki, mely egy nemzedéknyi, esetleg több ideig is eltart. Az északi politikusok továbbra is özönlöttek a térségbe, a gyűlölt és lenézett útitáskájukkal a kezükben. A betolakodók, együttműködve a mihasznákkal – az olyan déliekkel, akik hátat fordítottak tulajdon népüknek, hogy szövetséget kössenek az északi hatalmi tömbbel –, ellenőrzésük alá vonták az államot és a helyi kormányzatokat. A katonai kormányzók ezt ösztönözték is. A nemrég vereséget szenvedett Konföderáció állampolgárai most más harcokba bocsátkoztak. Átfordították a lustaság, az arcátlanság és a nyílt bűnözés vádját a felszabadított feketékre. Némelyek gerillaharcba kezdtek, hogy megfélemlítsék a színesbőrűeket. A háború katonai szervezete egy gyermeteg módra kiagyalt társaság volt, melyet unatkozó veteránok egy csoportja alapított 1865 karácsonya körül. Egy ügyvédi irodában, mely a tennesseei Pulaskiban működött, a veteránok titkos rendet hoztak létre, melynek a görögül „kör”-t jelentő Kuklos nevet adták. Valaki hozzátette a clan szót is, hogy utaljon a terület skót-ír örökségére, majd az egész dolog átalakult azon éjszakai lovasok egyre terjedő hálózatává, akiknek célja az volt, hogy megfegyelmezzék és néha meg is büntessék a feketéket. A klán ebben az időben már majdnem az egész déli területen működött. Tagjainak csínyjei egyre otrombábbak lettek. A feketék java részének tanulatlanságát használták ki. A színes köntösű és csuklyás klántagok kedvenc cselfogása az volt, hogy éjszaka körbevettek egy néger

kunyhót, és síri hangon italért könyörögtek. A lovas látogatók azt állították, hogy ők halottak, akik nem kóstoltak vizet, mióta – mondjuk – Shiloh Churchnél elpusztultak. Amikor vízzel kínálták őket, mintha végtelen mennyiség tűnt volna el varázslatosan a csuklyák szájnyílásában. Jephtha olvasta, hogy a trükköt egy csővel és egy elrejtett gumitömlővel hajtják végre, ám ezt kevés áldozat tudta – vagy kevesen voltak elég nyugodtak ahhoz, hogy kitalálják. Valakit emiatt április elején a szívroham vitt el. Állítólag még a volt konföderációs lovassági tisztet, Bedford Forrestet is kiábrándították az egyre szaporodó túlkapások, pedig ő eleinte élénken támogatta a klán tevékenységét. Jephtha azonban tartózkodott attól, hogy minden délit elítéljen. Úgy érezte, Északnak előbb a saját háza táját kell rendbe tennie. Az Európa minden részéből érkező bevándorlóhajókról kiáradó megvetett zöldfülűek nyomornegyedekbe zsúfolódtak, és kihasználták őket a gyárosok, akik a bevándorló munkaerővel fenyegették a követelődző szakszervezeteket. Gideon a szakszervezetek oldalára állt. Azért küzdött, hogy egy kis csoportot alakítson az Erie pályaudvarain. Jephtha tisztelte és bámulta Gideon elszántságát. De nem táplált illúziókat a fia jövőjét illetően. Gideon az egyik háborút egyszerűen egy másikkal helyettesítette. A feketék még inkább lenézett kisebbséget alkottak északon. Jephthának nem kellett messzebb mennie a Negyvennegyedik utca és az Ötödik sugárút sarkánál, hogy ez eszébe jusson. Valahányszor valamilyen lelkészi teendője odaszólította, felidézte magában '63 júliusának négy perzselő napját. Közvetlenül Gettysburg után New Yorkot felforgatták azok a zendülők – főleg szegény fehérek –, akik a kötelező sorozás ellen tiltakoztak. Feketéket vertek össze; lámpaoszlopra akasztották fel őket; petróleumot öntöttek a sebeikbe, majd meggyújtották. Még a gyermekeket sem kímélték. A Negyvennegyedik utca és az Ötödik sugárút sarkán a színesbőrűeknek fenntartott árvaházat háromezer főből álló, üvöltöző csőcselék vette körül. Szerencsére katonák érkeztek, hogy a kétszáz néger gyereket és a nevelőket biztonságba helyezzék. Am ezután a csőcselék feldúlta az árvaházat. Rábukkantak egy rémült fekete bőrű lányra, aki még mindig az ágya alatt kuporgott. Jephtha sohasem felejtette el a beszámolót, mely arról szólt, hogyan verték halálra ezt a lányt. Amíg ilyen esetek előfordulhatnak, Északnak nincs joga szenteskedni. A '63-as pogrom több mint száz épület felgyújtásával, valamint kétezer civil, katona és rendőr halálával végződött. Soha senki nem fogja tudni a pontos számot. Amint a szövetségi csapatok elfojtották a legvadabb vérengzéseket, egy szakértő így gúnyolódott: „Szép kis város ez, hogy a civilizáció központjának nevezi magát!” Jephtha öt évvel később megviselten arra a következtetésre jutott, hogy ugyanez elmondható a nemzetről is. A nagy háború szabadságot hozott a négereknek, de kevés jel mutatott arra, hogy egyenlőként kezelik, vagy egyáltalán elfogadják őket. Ha a hivatására gondolt, Jephtha mindig szégyellte magát, amikor erőt vett rajta a pesszimizmus. Megpróbált emlékezni rá, hogy az emberi történelem egyetlen korszaka sem volt

mentes a szenvedélyektől, melyeket a tudatlanság és a mohóság táplált. A Krisztusé pedig bizonyosan nem. Ám a nemzetet azért alkották, hogy a szabadság, az igazságosság és a változás fényes reményét nyújtsa polgárainak. Jephtha időnként úgy érezte, hogy Amerikában a fejlődés túlzottan lassú, sőt talán nem is létezik. Néha azon tűnődött, vajon Jeremiah a nagy semmiért szállt-e a sírba. Jephtha a hite és felesége, Molly segítségével megtanulta elfogadni azt a fájdalmat, hogy legkisebb fia eltávozott. Azért úgy félévenként még mindig írt egy washingtoni barátjának, és kérte, hogy ismét vizsgálja át a szövetségi veszteséglistákat. De soha nem érkezett új információ. Jeremiah Kent halálának napja és helye nyilván örök titok marad. Jephtha csak azért imádkozott, hogy ez a halál ne legyen értelmetlen. Bizakodóbb pillanataiban tudta, hogy nem volt az. A rabszolgatartás rendszere örökre eltűnt. Az ország soha nem látott ütemben növekedett, és most egy sokkal értelmesebb háborút készült megnyerni nyugaton. A Central Pacific és a Union Pacific megsemmisítette az időt és a távolságot. A Union Pacific április közepén elérte a tengerszint feletti legnagyobb magasságot, a 2514 méteres Sherman-csúcsot, és már a wyomingi lejtőkön fektette a síneket. Arrafelé, ahol bőségesen volt szabad tér ahhoz, hogy az emberek megalapozzák rajta a jövőjüket, ezrek dolgoztak ezen. Michael ezt a kereskedelmi vállalkozásaival végezte. Levelei arról árulkodtak, hogy nagy megelégedés tölti el. A béke szót nem használta, ám Jephtha tudta, hogy erre gondol. Talán Matt is meglelte a maga békéjét. Rajzokkal teli lelkes leveleiben arról írt, hogy ő és a felesége, Dolly, élvezik Párizsban pompás szegénységüket. Mattnek a rajzolás iránti meglepő hajlama végül valamilyen csatornába terelődött a nagy múzeumok kiállításai és a város művészközösségének erjesztő hatása révén. A tavaszi időjárás rendszerint elsöpörte Jephtha pesszimizmusának javát, és ez most sem történt másképp, bár gyakran kellett szemüveget föltennie az olvasáshoz, és sokszor fájtak az ujj– és térdízületei. Amikor azonban hallott valamit attól a Wall Street-i ügyvédtől, aki a templomába járt, kedve határozottan felderült. Arról már lemondott, hogy megvásárolja a bostoni Kent és Fia céget. Úgy látta, hogy ez a cél elérhetetlen. Valami azonban, amire ugyanilyen szégyentelenül törekedett, most talán elérhető lesz. Azon a hétfő reggelen, amikor erről értesült, elindult Tarrytownba. II. A kis iroda előtt napfény ragyogott a susogó fák között. – Igen, uram – mondta az ügynök. – Mi vagyunk a meghatalmazott képviselők. Kételkedő tekintetet vetett Jephtha gyűrött, fekete öltönyére. – Elég drága azonban. – De valóban eladó?

– A leghatározottabban. A tulajdonos a St. Luké Kórházban fekszik, mint talán tudja. Jephtha bólintott. – Úgy hallottam, utcai rablótámadás. Jephtha nem szólt semmit. Ezt már márciusban hallotta. – Mr. Kent megbénult – folytatta az ügynök. – Lehet, hogy soha többé nem tud mozogni deréktól lefelé. Több ingatlanától is megválik. – Az árba a bútorok is benne foglaltatnak? – Benne. – Minden? Az utolsó könyv is? Minden limlom? Az ügynök a szemöldökét ráncolta. – Megkérdezhetem, miért olyan fontos ez önnek, Mr.… – Kent. Jephtha ezt halkan mondta, és közben a reakciót figyelte, mely szemmel látható volt. Folytatta: – Nem szeretném, ha megemlítenék a nevem. Ez az ajánlatom feltétele. Ha megszegik, lemondhatnak az üzletről. – Rokona a tulajdonosnak? – Távoli. Személyes okok miatt nem szeretném, ha valaki megtudná, hogy én vettem meg az ingatlant. Ügyvédek intézkednek majd helyettem. De állom az árat, akármennyi legyen is. Az ügynök döbbentnek látszott. – De csak akkor, ha a berendezés érintetlen marad. Hajlandó elfogadni ezeket a feltételeket? Az ügynök szája édeskés mosolyra húzódott. – Természetesen. Ebben az árkategóriában nincs sok vásárló. Biztos vagyok benne, hogy mindennel meg lesz majd elégedve. III. Május tizenhetedikén Mr. Patrick Willet építési vállalkozó a kocsijában ült a Kent-ház bejárata előtt. Verőfényes reggel volt, a szellő a föld és a lombok illatát hozta. Előző nap a vádemelés tizenegyedik cikkelye nem kapta meg a szükséges kétharmados támogatást a szenátusban. A vereség egyetlen szavazaton múlott. Mr. Willet azonban most nem ezen a szenzációs híren gondolkodott. Már-már az eufória állapotában érezte magát. Ennek oka leendő megrendelője, az ingatlan új és némiképp rendkívüli tulajdonosa volt – egy kopottas külsejű, de nyilvánvalóan gazdag lelkész a városból. Az ősz egyházfi ugyanazt a vezetéknevet viselte, amelyet a Kent-ház korábbi lakója. Willet megemlítette már ezt a véletlen egybeesést, de nem kapott rá magyarázatot. Nem is erősködött. Fontosabb volt ennél a fizetség. Kent tiszteletes egy héttel azelőtt kereste meg. Willet buzgón beleegyezett, hogy idejöjjön Tarrytownból, amikor a tiszteletes birtokába veszi az ingatlant. Mr. Kent már bent is volt. A bejárati ajtó nyitva állt, mögötte sötétség és porszag.

Mr. Willet levágott egy darabot a bagójából, és az ínye fölé csúsztatta. Eltarthat egy darabig, amíg hívják. De boldogan várt. Várt volna az utolsó ítéletig is, hogy megkereshessen egy olyan hatalmas összeget, amilyet az átalakításért ígértek. Meglepődött, amikor Kent tiszteletes alig öt perc múlva megjelent. Kent azt a táskát cipelte, amelyet az imént bevitt a házba. A táska most kidagadt. És a legfurcsább az volt az egészben, hogy a prédikátor egy hüvelyébe dugott kardot és egy régi puskát szorongatott a hóna alatt. Kent letette az útitáskát, majd a puskát is a földre. Kilépett az oszlopos bejárat árnyékából a napsütésbe. A kardot szinte áhítattal harmadrészéig kihúzta a rézvégű hüvelyből. Willet lekászálódott a kocsiról, és átkémlelt a másik férfi válla fölött. A kardnak szép, bordázott markolata és madárfejet mintázó gombja volt. Kent észrevette a vállalkozó érdeklődését. Kissé magasabbra emelte a kardot. – Francia gyalogsági kard. Lafayette márki adta családunk alapítójának a forradalom előtt. – Szép – motyogta Willet. Kent visszacsúsztatta a kardot a hüvelyébe, és közben a markolaton megcsillant egy kis napfény. A lelkész fekete szeme ragyogott. Atyavilág! – mondta magában a megdöbbent vállalkozó. Egyáltalán nem talált magyarázatot a lelkész különös viselkedésére. Kent most gondosan a kocsi hátuljába helyezte a kardot, a puskát és az útitáskát, majd bedugta a kulcsot a ház bejárati ajtajába. – De tiszteletes – kiáltott fel Willet. – Nem megyünk be, hogy körülnézzünk? – Nem, Mr. Willet. Itt vannak a holmik, amikért jöttem, a nappaliban lógó festmény kivételével. Azt be kell csomagolni, és máskor kell elszállítani. A többi emlék a legnagyobb fiamhoz megy. Ő olyan munkát végez, amit maga valószínűleg nem helyeselne – tette hozzá mosolyogva Kent. – Úgy értem, azért, mert maga egy vállalkozás tulajdonosa. – Mivel foglalkozik a fia? – Munkásokat szervez. – Igaza van, nem helyeslem – vágott vissza Willet. – Az ilyen fickók felborítják a társadalom egyensúlyát. – A társadalom egyensúlyát nemzedéknyi időközönként fel kell borítani, Mr. Willet. Békésen, persze. Különben a megváltoztatandó dolgokat vita nélkül elfogadják. Willet szipogott. – Ha nem haragszik a kérdésért, uram, hogyan kötött ki a fia ilyen radikális munkánál? – O nem radikális, megnyugtatom. Talán az lesz. Biztosan annak fogják nevezni. De hogy a kérdésére válaszoljak, mondjuk, hogy a családunk szenvedélyesen harcol bizonyos ügyekért. Willet zavartan nézett, miközben Kent a házra pillantott és hozzátette: – Családunk egyes ágai. A vállalkozó meg akarta osztani Kenttel a szakszervezeti mozgalomra vonatkozó további nézeteit is. De lekötelezettje volt a férfinak, ezért témát változtatott: – Nos, uram, ha meg akarjuk vizsgálni a házat, nem kellene bezárnia. Kent felmászott az ülésre.

– Tarrytownba visszafelé menet elmondhatja az ajánlatát. – Tiszteletes, én nem tudom felbecsülni a javítások árát, ha nem látom… – Várjon – vágott közbe Kent. – Én nem azért fogadtam föl, hogy javításokat végezzen. Willet fölvonta a szemöldökét. – De én azt hittem… A lelkész a fejét rázta. A napfényben fürdő homlokzatot bámulta, és furcsán mosolygott. – Sose mondtam, hogy átalakításokat akarok, vagy hogy ide szeretnék költözni. Én azért fizetek magának, hogy bontsa le a Kent-házat. – Bontsam le? – Igen, Mr. Willet. Az utolsó kőig.